Sasson, Jean - A Fátyol Mögött
-
Upload
kitti-reiter -
Category
Documents
-
view
214 -
download
43
description
Transcript of Sasson, Jean - A Fátyol Mögött
Noha Szultána hercegnő igaz történetét
a szerző a saját szavaival vetette papírra,
a könyvben leírt megrázó emberi tragédiák
megtörténtek.
A neveket megváltoztattam, és a különböző
események apró változtatásokon mentek
keresztül, hogy Szultánának ne essék
bántódása. A történet megírásakor sem
a szerzőnek, sem a hercegnőnek
nem állt szándékában kigúnyolni
az iszlám vallást.
Jack W. Creechnek ajánlom könyvemet
Mivel a kezdetektől hitt abban,
hogy fontos Szultána történetének megírása.
Egyedül ő tudja, milyen gyötrelmeket
álltam ki e könyv írásakor. Mellém állt
hűséges barátságával, és támaszt nyújtott
abban a nehéz időszakban, amíg ez a könyv
lassan valósággá vált.
A mű eredeti címe:
Jean P. Sasson: Princess
Fordította
Tótisz András
Borítóterv
Nagy Krisztina
Copyright © Jean P. Sasson
Hungarian translation © Tótisz András
Minden jog fenntartva!
A könyvből bármilyen részlet csak a kiadó előzetes
engedélyével használható fel!
ISBN 963 9237 24 8
Kiadja a GABO Könyvkiadó
Felelős kiadó: Földes Tamás
Tipográfia: Haiman Ágnes
Tördelés: Simon Attila
Készült a Borsodi Nyomda Kft-ben
Felelős vezető: Ducsai György
Terjeszti a Talentum Kft.
1133 Budapest, Gogol u. 17.
Tel.: 349-8346
Tartalom
Köszönetnyilvánítás / 6 Házasélet / 113
Bevezetés / 8 Szülés / 124
Gyermekkor / 14 Sötét titkok / 132
Család / 22 Egy király halála / 141
Szara nővérem / 29 Nőszoba / 151
Válás / 36 Második feleség / 176
Ali / 42 Szökés / 183
Az utazás / 50 Nagy, fehér reménység / 196
Az út vége / 58 Epilógus / 207
Barátnők / 64 Utószó / 208
Külföldi nők / 76 I. függelék / 215
Hudá / 91 II. függelék / 227
Karim / 97 III. függelék / 231
Az esküvő / 106
Köszönetnyilvánítás
Miután elvállaltam, hogy megírom ezt a könyvet, többször is
átolvastam Szultána feljegyzéseit és naplóját. Miközben
meghökkentő kalandjai között válogattam, olyan izgatottságot
éreztem, mintha nyomozó volnék. Mindamellett komoly felelősség
nyomja a vállam. Óvatosan kellett bánnom olyan tényekkel, amelyek
bizton bajba sodorták volna főhősömet. Nem győzöm hangsúlyozni,
hogy a szavakat én formáltam, de a történet az övé.
Köszönöm, Szultána, amiért bátran megosztottad élettörténetedet
a világgal. Ezzel a merész lépéssel segítettél emberközelbe hozni az
arabokat, azt a népet, amelyet nyugaton nem értenek meg.
Reményem szerint azzal, hogy arab nőként felfedted életed bizalmas
részleteit – azok minden fájdalmával és dicsőségével együtt –,
történeted segít elűzni azokat a negatív előítéleteket, melyek
világszerte kialakultak népedről. A könyv olvasóinak meg kell
érteniük, hogy – mint a világ bármely más országában – sok rossz
mellett Szaúd-Arábiában is van jó. Mert mi, nyugatiak országodról
csak rosszat hallottunk. Tudom, és te is tudod, hogy a primitív
szokások ellenére, melyek országodban kegyetlenül sújtják a női
nemet, számtalan olyan arab akad, mint te, aki megérdemli
tiszteletünket és csodálatunkat az évszázados elnyomás elleni
küzdelméért.
Őszinte köszönettel tartozom Lisa Dawsonnak, szerkesztőmnek a
William Morrow-nál, aki első olvasásra beleszeretett Szultána
történetébe. Magyarázatai és tanácsai sokat segítettek.
Köszönetet mondok Peter Miller irodalmi ügynökünknek
energikus lelkesedéséért.
Külön köszönet illeti dr. Pat L. Creecket, aki a kezdetektől
támogatott magyarázataival és javaslataival, és akinek nagyszerű
képességei segítették a könyv megszületését.
Szultána történetének megírását sokkal nehezebbnek éreztem
volna családom szeretete és támogatása nélkül. Különleges hálával
tartozom szüleimnek, Neatwood és Mary Parksnak. Mikor ezt a
könyvet írtam, értettem csak meg igazán, milyen sokat jelent
szeretetük és támogatásuk.
Bevezetés
Hercegnő vagyok egy országban, ahol még mindig királyok
uralkodnak. Nem fedhetem fel valódi nevem, mert félek, árthatok
magamnak és családomnak is. Így kérlek, elégedj meg azzal, hogy
Szultánának ismersz meg.
Szaúdi hercegnő vagyok, az ál-Szaúd-ház királyi családjának
tagja. Családunk Szaúd-Arábia királyságának jelenlegi
uralkodócsaládja. Mivel országunkban a nők felett a férfiak
uralkodnak, nem mesélhetem el közvetlenül történetem. Ezért kértem
fel amerikai író barátnőmet, Jean Sassont, hallgasson meg, és írja le
mindezt. Szabadnak születtem, mégis láncra vagyok verve.
Láthatatlan és hosszúra engedett láncok ezek, melyeket észre sem
vettem addig, amíg nővé érve, életemet a félelem nem kezdte
kormányozni.
Nem maradt emlékem életem első négy évéből. Valószínűleg
felszabadultan nevettem és játszottam, mint bármely más gyermek.
Akkor még nem tudtam, hogy szülőföldemen leánygyermekként
értéktelen vagyok. Hogy megértsd az életem, meg kell ismerned
elődeimet is. Mi, a jelenlegi ál-Szaúdok, hat generációra tekintünk
vissza, egészen a Nedzsd ősi emírjeiig. Most már a Szaúd-Arábiái
Királyság része ez a beduin vidék. Ezek az első ál-Szaúdok nem
vágytak többre, mint hogy meghódítsák a szomszédos sivatagokat, és
éjszakai portyákra induljanak a környező törzsek ellen.
1891-ben szerencsétlenség sújtotta családomat. Az ál-Szaúd
nemzetséget legyőzték, így őseim kénytelenek voltak elhagyni a
Nedzsdet. Abdel-Azíz, aki később a nagyapám lett, ekkor még
gyermek volt. Nehezen élte túl a sivatagi menekülés nehézségeit.
Később gyakran mondogatta, mennyire szégyellte magát, mikor apja
azt parancsolta neki, másszon be a tevéje nyergén átvetett hatalmas
táskába. Nagyapám nővére, Núra, a teve másik oldalán lógó rekeszbe
mászott bele. A fiatal fiú elkeseredetten kukucskált ki a táskából,
mely a teve mozgásának ritmusára előre-hátra himbálódzott.
Bántotta fiatalsága, amely meggátolta, hogy küzdjön otthonáért.
Nézte egyre jobban távolodó szülőföldjét, s közben átérezte családja
vereségének megalázó keserűségét. Nagyapám később sokszor
emlegette, hogy ez a nap fordulópont volt életében.
Két év nomád sivatagi vándorlás után az ál-Szaúdok Kuvait
vidékén találtak menedéket. Abdel-Azíz annyira gyűlölte a
menekültsorsot, hogy korán fogadalmat tett, visszafoglalja a sivatag
homoktengerét, amelyet egykor otthonának nevezett.
1901 szeptemberében a huszonöt éves Abdel-Azíz visszatért az
ősi földre. Embereivel 1902. január 16-án, több hónapnyi fáradságos
harc után elsöprő győzelmet aratott ellenségei, a Rasídok fölött. A
következő években Abdel-Azíz, hogy biztosítsa a sivatagi törzsek
hűségét, több mint háromszáz nőt vett asszonyául, akik idővel
csaknem ötven fiú- és nyolcvan leánygyermeket szültek. Kedvenc
feleségeinek fiai jutottak a legkedvezőbb tisztségekhez. Ezek a most
már felnőtt fiúk állnak a hatalom csúcsán. Abdel-Azíz Hassza
Sudairi nevű feleségét szerette a legjobban, s ezért Hassza fiai
uralkodnak a királyságon, melyet valaha apjuk kovácsolt. Egyikük
jelenlegi királyunk, Fahd.
Sok gyermek a család vezető ágaiba tartozó unokatestvérekkel
kötött házasságot, ők az ál-Turkik, a Dzsilavírok és az ál-Karibok.
Az ezekből a frigyekből született hercegek a befolyásos ál-Szaúdok
közé tartoznak. Napjainkban, 1991-ben, kiterjedt családunk közel
huszonegyezer tagot számlál. Közöttük megközelítőleg ezer herceg
és hercegnő van, akik egyenes ági leszármazottai a nagy
uralkodónak, Abdel-Azíz királynak.
Én, Szultána, ezek közé az egyenes ági leszármazottak közé
tartozom.
Első fájdalmas emlékem négyéves koromból származik: máskor
oly gyengéd és kedves anyám megpofozott. Hogy miért? Utánoztam
imádkozó apámat, s ahelyet hogy Mekka felé fordultam volna,
hatéves bátyámhoz, Alihoz imádkoztam. Azt hittem, isten. Honnan
tudtam volna, hogy nem az? Harminckét évvel később is érzem
annak a pofonnak az erejét, és emlékszem az agyamban kavargó
kérdésekre: ha a bátyám nem isten, miért bánnak vele aszerint?
A családra, ahol tíz leány mellett csak egyetlen fiúgyermek
született, rátelepedett a félelem. A félelem, hogy a kegyetlen halál
elragadja az egyetlen élő fiúgyermeket. A félelem, hogy nincs másik
fiú, aki követné, és a félelem, hogy az isten leányokkal verte meg a
házat. Anyám minden terhességénél rettegett, fiúért imádkozott, és
átkozta a lányokat. Mégis egymás után szülte a leánygyermekeket,
míg tíz nem lett.
Anyám legrettegettebb félelme valóra vált, amikor apám elvett
egy másik, fiatalabb asszonyt abból a célból, hogy több, értékes
fiúgyermekkel ajándékozza meg. Az ígéret új asszonya három fiút
szült neki, de mindhárom halva született, mire apám elvált tőle.
Végül, igaz, hogy négy feleséggel, de teljesült apám vágya. Mégis,
legidősebb fivérem maradt a mindenkori elsőszülött, és mint ilyen a
legfelső uralkodó. Akárcsak nővéreim, tiszteletet tettettem iránta, de
közben gyűlöltem, amennyire csak egy elnyomott gyűlölhet. Anyám,
mikor hozzáadták apámhoz, tizenhét éves volt, apám pedig húsz.
1946-ban történt, egy évvel a nagy világháború után, amely
megszakította az olajkitermelést. Az olaj, amely napjainkban Szaúd-
Arábia éltető ereje, akkoriban még nem hozott nagy gazdagságot
apám családjának, az ál-Szaúdoknak, ám hatása, csekély mértékben
ugyan, de érezhető volt. Akkoriban kezdtek el a nagy nemzetek
vezetői közeledni királyunk felé. Az angol miniszterelnök, Winston
Churchill egy luxus Rolls-Royce-szal ajándékozta meg Abdel-Azíz
királyt. Az autó ragyogó zöld színű volt, trónszerű hátsó üléssel, és
úgy tündökölt a napsütésben, akár egy drágakő. Nem tudni, mi
okból, de a felséges jármű csalódást okozott a királynak, és ezért
egyik kedvenc fivérének, Abdullahnak adta.
Abdullah, aki apám nagybátyja és közeli barátja volt, felajánlotta
szüleimnek az autót dzsiddai nászútjukra. Anyám még sohasem
utazott autón, s legnagyobb örömére apám elfogadta. Egyébként a
Közel-Keleten évszázadok óta a teve volt az elterjedt és mindenki
által használt közlekedési eszköz. Majd három évtizednek kellett
ahhoz eltelnie, hogy az átlag szaúdi tevegelés helyett kényelmes
autóval utazzon.
Szüleim nászútjukon boldogan autóztak a sivatagban a Dzsiddába
vezető úton. Apám sietségében otthon felejtette sátrát.
Gondatlansága következtében a szolgák jelenlétében házasságuk első
napjai nászéjszaka nélkül teltek, míg meg nem érkeztek Dzsiddába.
Ez a poros, fárasztó utazás volt anyám egyik legboldogabb
emléke. Azt követően életét két szakaszra osztotta: az utazás előtti és
az utazás utáni időszakra. Egyszer azt mondta nekem, hogy ezzel az
úttal ért véget ifjúsága. Akkor még túl fiatal volt ahhoz, hogy
megértse, mi áll előtte a hosszú út végén. Anyám szülei járványban
haltak meg, s ő nyolcévesen maradt árván. Tizenhét éves korában
hozzáadták egy heves férfihoz, akinek sötét kegyetlenség lakott
lelkében. Anyám egész élete azzal telt, hogy apám parancsainak
engedelmeskedett.
A rövid dzsiddai tartózkodás után szüleim visszatértek Rijádba,
ahol az ál-Szaúdok patriarchális családja uralkodik.
Apám könyörtelen férfi volt, míg anyám érthetően búskomor
asszony. Gyötrelmes egyesüléseikből végül is tizenhat gyermek
született, akik közül tizenegy élte túl a veszélyes gyerekkort. Ma tíz
leány leszármazottjuk éli életét férjük irányítása alatt. Egyetlen
életben maradt fiuk, a vezető szaúdi herceg és üzletember, négy
feleségével és számtalan szeretőjével éli ígéretes és gyönyörteli
életét.
Olvasmányaimból tudom, hogy az ősi kultúrák civilizált utódai
megmosolyogják elődeik tudatlanságát. A civilizáció fejlődésével, a
felvilágosodással jár az egyén szabadságának féltése. Az emberi
társadalom mohón vágyik a tudásra és a változásra, ősei földje mégis
alig változott ezer év alatt. Igaz, modern épületek emelkedtek, fejlett
egészségügyi ellátás áll mindenki rendelkezésére, de a nőkkel, életük
minőségével szemben még mindig a közöny uralkodik.
Tévedés azonban muzulmán hitünket hibáztatni a nők alacsony
társadalmi helyzete miatt. Bár a Korán szerint az asszony csak
másodlagos a férfi mellett, a Biblia hasonlóképpen felhatalmazza a
férfiakat, hogy uralkodjanak a nők felett. „Allah paradicsomába
kerülhet, ki lánygyermekét nem temeti el élve, néz rá ferde szemmel,
vagy kedveli jobban fiúgyermekét” – a mi Mohamed prófétánk csak
jóságra és méltóságra tanított a női nemmel szemben. Mohamed
követői azonban a próféta tanítása és példája helyett inkább sötét
korok szokásait és hagyományait választották. Prófétánk megvetette
a gyermekgyilkosság bevett szokását a lánygyermekes családoknál.
Igaz szavai a durva bánásmóddal és a közönnyel szemben a női
nemmel való törődést hangsúlyozták.
Mégis, ebben az országban a férfiak mindent megtettek és
megtesznek ma is, hogy utóduk ne lány, hanem fiú legyen. A
gyermek életét Szaúd-Arábiában a férfi nemi szerv megléte vagy
hiánya határozza meg.
Országomban a férfiak úgy érzik, olyanok, amilyennek lenniük
kell. Büszkeségük a nőkből ered, rá kell kényszeríteniük hatalmukat
asszonyaikra, különben társadalmi megvetéssel néznek szembe. Meg
vannak győződve arról, hogy az asszonyok nem tudnak uralkodni
szexuális vágyaik fölött, ezért az uralkodói hímek létfontosságú
feladata, hogy gondosan őrizzék a nők erényét. Ennek azonban
semmi köze sincs a szerelemhez, annál több a férfiak nevetséges
büszkeségéhez. A szaúdi férfiak hatalma határtalan: feleségeik és
gyermekeik élete fölött rendelkeznek. Az otthonokban a férfi
uralkodik, és a fiatal fiúkat is eszerint nevelik. Kiskoruk óta arra
tanítják őket, hogy a nők értéktelenek, mindössze azért léteznek,
hogy a férfiak vágyait kielégítsék és kényelmüket biztosítsák. A
gyermek látja, mint nézi le apja nővéreit és anyját. Mindez ahhoz
vezet, hogy a fiú megvetést érez a női nem iránt, és így lehetetlenné
válik, hogy barátságosan közeledjen bárkihez az ellenkező neműek
közül. Ezek után nem csoda, hogy mire elérik azt a kort, hogy
megházasodjanak, a nőt vagyonuk részének, s nem társnak tekintik
majd.
Országomban a nőket apjuk semmibe veszi, fivérei lenézik, férjük
pedig uralkodik rajtuk. Ezt az ördögi kört nehéz megtörni. Azok a
férfiak, akik ilyen életet nyújtanak asszonyaiknak, a saját
házasságukat is boldogtalanná teszik. Mitől lenne a férfi elégedett, ha
ilyen határtalan boldogtalanság veszi körül? Abba menekülnek, hogy
egyik feleséget a másik után veszik el, majd ugyanígy halmozzák
szeretőiket. Honnan tudnák, hogy a boldogság otthon várná őket egy
velük egyenrangú asszony oldalán? Azáltal, hogy a férfiak a nőket
rabszolgának, tulajdonnak tekintik, boldogtalanok lesznek ők maguk
is. A kellemes szeretkezés és az igazi baráti kapcsolat pedig mindkét
nem számára elérhetetlen.
Asszonyaink történetét a titoktartás fekete fátyla fedi. Sem
születésünk, sem halálunk nem szerepel egyetlen hivatalos
feljegyzésben sem. Míg a fiúgyermekek születését családi vagy
törzsi családfákon jelölik, a lányok adatai nincsenek feltüntetve.
Bánat vagy szégyenkezés követi a leánygyermekek érkezését. Bár a
kórházi szülések miatt az állami bejegyzések száma egyre
gyarapodik, vidéken többnyire otthon szülnek. Szaúd-Arábia
kormánya még népszámlálást sem végzett.
Gyakran teszem fel magamban a kérdést, ha születésünk és
halálunk nincs számon tartva, akkor mi, a sivatag asszonyai
létezünk-e egyáltalán. Ha senki sem tud létezésemről, ez nem azt
jelenti, én nem is létezem?
Sokkal inkább ez a tény, mint életem igazságtalanságai buzdított
fel arra, hogy hatalmas kockázatot vállalva elmeséljem történetemet.
Országom asszonyait fátyol rejti, és szigorú, patriarchális társadalom
uralkodik fölöttünk, de a változásnak el kell jönnie, beleuntunk a
szokások emelte korlátokba. Vágyunk személyes szabadságunkra.
Tizenegy éves koromtól vezetett titkos naplóm segítségével
megpróbálok élethű leírást adni egy ál-Szaúd-házi hercegnő életéről.
Megkísérlem felfedni más szaúdi asszonyok falak közé temetett
életét is, olyan asszonyok millióiét, akik nem királyi családban
születtek. S hogy mi okból vágyom arra, hogy felfedjem az
igazságot? Egyszerűen azért, mert én is olyan nő vagyok, akit az apja
semmibe vesz, akit fivére lenéz, és akin a férje uralkodik. Nem én
vagyok az egyetlen. Nagyon sokan vannak olyanok, mint én, de
nekik nincs módjuk elmesélni történeteiket. Mivel társadalmunkat a
legszigorúbb titoktartás jellemzi, egészen rendkívüli, hogy az igazság
egy szaúdi palotából szivárogjon ki. De amit elbeszélek, s amit a
szerző leír színtiszta igazság.
Gyermekkor
Ali úgy megütött, hogy a földre estem, mégsem voltam hajlandó
odaadni neki a pakisztáni szakácstól kapott fényes, piros almát.
Bátyám arcát egyre jobban elöntötte a vér, látva, hogy gyorsan, óriási
harapásokkal és nyelésekkel befalom az egész almát. Tudtam, hogy
súlyos hibát követtem el, mert nem voltam hajlandó behódolni a
férfiúi felsőbbrendűség előjogának. Azzal is tisztában voltam, hogy
ennek súlyos következményei lesznek. Ali még néhányszor gyorsan
belém rúgott, és apánk egyiptomi sofőrjéért, Omarért rohant.
Nővéreim, akik majdnem annyira rettegtek Omartól, mint Alitól és
apánktól, eltűntek a villában, s hagyták, hogy egyedül nézzek
szembe a férfiak együttes haragjával. Néhány pillanattal később
Omar Alival a sarkában besietett az oldalkapun. Mivel fiatalságom
ellenére gazdag tapasztalattal rendelkeztem az ilyen esetek terén,
tudtam, hogy apám nekik ad majd igazat. Nagyon fiatalon
megtanultam, hogy Ali bármely kívánsága azonnal teljesül.
Mindenesetre lenyeltem az utolsó falat almát, és diadalmasan néztem
bátyámra.
Hiába küszködtem Omar óriási kezének szorításában, felemelt, és
apám dolgozószobájába vitt. Apám kelletlenül nézett fel fekete
könyvéből, és látható haraggal tekintett nem kívánt leányára, de
karját nyújtotta kincsként őrzött, idősebb fia felé. Alit hagyták
beszélni, nekem pedig megtiltották, hogy megszólaljak. Hirtelen
bátorság töltötte el minden porcikámat; remegtem a vágytól, hogy
apám szeressen és igazat adjon nekem. Világgá kiáltottam az
igazságot, mire apám és bátyám megnémultak a döbbenettől.
Megszokták, hogy a nők beletörődnek sorsukba, s hogy a szigorú
társadalom helyteleníti, ha hangoztatják véleményüket. Már egészen
fiatalon minden nő megtanulja, miként manipulálja a férfiakat
ahelyett, hogy szembeszálljon velük. Az egykor büszke és heves
beduin asszonyok szívében kialudt a tűz. A helyükbe lépő puhány
asszonyok alig emlékeztetnek rájuk.
Mikor ráeszméltem arra, mit is teszek, görcsbe rándult a
gyomrom, lábam reszketni kezdett. Apám felemelkedett székéből,
láttam, lendíti karját, de nem éreztem ütést az arcomon.
Büntetésképpen Alinak adták az összes játékomat. Apám, hogy
megtanítson arra, a férfi a mindenkori úr, elhatározta, hogy ezentúl
Ali kizárólagos joga lesz étkezéskor megtölteni a tányéromat. A
diadalmaskodó Ali persze a lehető legkisebb adagokat és a hús
leghitványabb részét adta nekem. Minden éjszaka éhesen aludtam el,
mivel Ali, hogy nővéreim és anyám ne segíthessenek, őrt állított
szobám ajtaja elé. És ez még nem volt elég. Éjfélkor fenséges illatot
árasztó sült csirkétől és rizstől roskadozó tányérral jött be a
szobámba.
Végül Ali beleunt a kínzásokba, de attól a naptól kezdve – pedig
csak kilencéves volt – esküdt ellenségemmé vált. Még csak hétéves
voltam, „az almaincidensnek” köszönhetően azonban megtanultam,
hogy a nőket láncra veri a férfiak lelkiismeretlensége. Anyám és
nővéreim megtörtek, de én tovább bizakodtam. Soha nem
kételkedtem abban, hogy egy nap diadalmaskodom felettük, és az
igazság begyógyítja sebeimet. Ez az eltökéltség már egészen
kiskoromban a család bajkeverőjévé tett.
Fiatalságomnak voltak kellemes időszakai is. Legboldogabb
óráimat anyám nagynénjének házában töltöttem. A nagynéni
megözvegyült, de túl öreg volt ahhoz, hogy újra férjhez adják, s a
férfiak újabb bonyodalmakat okozzanak neki. Így aztán vidám volt,
teli csodálatos történetekkel ifjúságáról s a törzsi csaták időszakáról.
Mivel szemtanúja volt nemzetünk születésének, megbabonázott
minket Abdel-Azíz király és követői hősies történeteivel.
Nővéreimmel együtt törökülésben ültünk a felbecsülhetetlen értékű
keleti szőnyegen, s datolyás finomságokat, mandulás süteményeket
rágcsálva elmerültünk rokonaink nagy győzelmeinek történetében.
Feltámadt bennem a család iránti büszkeség, mikor nagynéném az ál-
Szaúdok csatában tanúsított bátorságáról mesélt.
1891-ben anyám családja az ál-Szaúd nemzetséggel tartott, amikor
a Rasíd törzs elűzte őket Rijád-ból. Tíz évre rá a család férfi tagjai
Abdel-Azíz vezetésével visszatértek, hogy visszafoglalják földjüket;
nagynéném bátyja Abdel-Azíz mellett harcolt. Őseim hűségét azzal
jutalmazták, hogy leányaik révén beházasodhattak a királyi családba.
A sorsom eldőlt: a végzet úgy akarta, hogy hercegnő legyek.
Ifjúkoromban kiváltságos, de nem túl jómódú család voltunk, bár
az olajkitermelés bevétele biztosította, hogy mindig bőséges étel
legyen asztalunkon, és megfelelő orvosi ellátásban részesüljünk, ami
abban az időben nagy luxusnak számított.
Egy hatalmas, betontömbökből épült, fehérre meszelt villában
laktunk. A homokvihar minden évben elszínezte a fehér falakat, ezért
apám szolgáinak évente újra kellett festeni őket. A birtokot
körülvevő harminc láb magas kőfalakat ugyanígy karbantartották.
Gyermekkori otthonom a nyugati fogalmak szerint udvarház volt, ám
visszatekintve egyszerű lakhely a mai szaúdi királyi elvárásokhoz
képest.
Akkoriban úgy éreztem, otthonunk túl nagy ahhoz, hogy szívélyes
és hangulatos legyen. A hosszú folyosók sötétnek és félelmetesnek
tűntek. A különböző formájú és méretű, egymásból nyíló szobák
elrejtették életünk titkait.
Apám és Ali az emeleten lakott, a férfiak lakrészében, amelyet
gyakran bámultam gyermeki kíváncsisággal. Sötétvörös
bársonyfüggönyök biztosították, hogy ne jusson be napfény a
szobáikba. Török dohány- és pálinkaillatot árasztott a nehéz levegő.
Egy-egy félénk pillantás után gyorsan visszasiettem a földszintre, a
nők lakrészébe, melynek egyik hatalmas szárnyát foglaltuk el
nővéreimmel. Szarával megosztott szobám a nők magánkertjével
szemben állt. Anyám világossárgára festette a szobát, melynek
eredményeként, ellentétben a villa többi részével, ragyogott az
élettől.
A család szolgái és rabszolgái kicsi, levegőtlen szobákban laktak a
kert végében álló házban. Míg a villában légkondicionáló működött,
a szolgák lakhelyén nehezen lehetett elviselni a forró, sivatagi
levegőt. Emlékszem, hogy a külföldi cselédlányok és a sofőrök
rettegtek a lefekvéstől. A hőséget csak a ventilátor enyhítette kissé
szobáikban, de apám úgy vélte, ha légkondicionálóval látná el a
szolgálók lakhelyét, biztosan átaludnak az egész napot.
Egyedül Omar lakott a központi épületben, egy kicsi szobában.
Hosszú arany zsinór lógott a villa főbejáratánál, amely Omar
szobájába vezetett, s ott csengő jelezte, ha szükség volt a sofőrre.
Akár éjjel, akár nappal szólalt meg a csengő, Omar azonnal apám
szobájába sietett. Be kell vallanom, sokszor meghúztam a csengőt
pihenőidejében vagy az éjszaka közepén. Ilyenkor a szívem majd
kiugrott helyéről, úgy siettem vissza a szobámba, majd csöndesen
ágyba ugrottam, és úgy tettem, mint aki mélyen alszik. Egyik
éjszaka, mikor visszaszaladtam ágyamba, anyámat találtam a
szobában, akit legkisebb gyermeke gonoszsága láttán szomorúság
fogott el. Megráncigálta a fülem, és megfenyegetett, elmondja
apámnak a történteket.
Nagyapám ifjúkora óta tulajdonunkban van egy szudáni
rabszolgacsalád. Minden évben, mikor apám visszatért a háddzsból,
évenkénti mekkai zarándokútjáról, új gyerekekkel szaporodott
rabszolgaállományunk, a szudáni és nigériai zarándokok ugyanis
sokszor eladták gyermekeiket gazdag szaúdiaknak, hogy a pénzből
vissza tudjanak térni szülőföldjükre. Attól fogva apám nem adta-
vette őket, mint egykor az amerikai rabszolgákat. Részesei lettek
házi életünknek és apám ügyeinek, mintha a sajátjuk volna. A
gyerekek játszótársaink voltak, és nem érezték kényszernek a
rabszolgaságot. 1962-ben, amikor a kormány felszabadította a
rabszolgákat, szudáni családunk sírva könyörgött apámnak, hogy
tartsa meg őket. A mai napig apám házában élnek.
Apám mindvégig életben tartotta szeretett királyunk, Abdel-Azíz
emlékét. Úgy beszélt a csodálatos emberről, mintha minden napját
vele töltötte volna. Megrázó élmény volt, mikor nyolcévesen
megtudtam, hogy az öreg király 1953-ban, három évvel születésem
előtt meghalt.
Abdel-Azíz halála után királyságunk súlyos veszélybe került,
mivel az öreg király által kiválasztott utód, Szaúd nem volt
tehetséges vezető. Túlzottan elherdálta az ország olajgazdagságát, a
pénzt palotákra, autókra és csecsebecsékre költötte. Új országunk a
politikai és a gazdasági összeomlás felé tartott. Emlékszem, 1963-
ban egy alkalommal az uralkodócsalád férfi tagjai összegyűltek
otthonunkban. Ekkor, hétévesen nagyon kíváncsi voltam. Omar,
apám sofőrje fontoskodva berontott a kertbe, s felzavart minket az
emeletre. Úgy hadonászott, mintha vadállatok otthonát füstölné ki, és
szó szerint felterelt minket a lépcsőn egy kicsiny nappaliba. Szara
kikönyörögte anyámtól, hogy elrejtőzhessünk egy rövid időre az arab
erkély mögött, mert látni akartuk uralkodóinkat munka közben. Míg
az alkalmi, családi összejöveteleken gyakran láthattuk
nagybátyáinkat és unokatestvéreinket, addig az állam fontos
megbeszélésein sohasem lehettünk jelen. Attól fogva ugyanis, hogy
egy lány menstruálni kezd, fátylat kell viselnie, mely – apján, illetve
fiútestvérein kívül – tökéletesen elrejti a férfiak elől.
Életünk ketrecbe zárt és unalmas volt, de aznap anyánk
megkönyörült rajtunk. Elkísért bennünket az erkélyre vezető
folyosóra, ahonnan lekukucskálhattunk az alattunk elterülő tágas
nappaliban összegyűlt férfitársaságra. Engem, mivel én voltam a
legkisebb, anyám az ölébe vett, de elővigyázatosságból gyengéden a
szám elé tette a kezét, nehogy eláruljam jelenlétünket. Ha
észrevesznek, apám elevenen megnyúz mindannyiunkat.
Lenyűgöző volt a néhai király leszármazottainak, fiainak,
fivéreinek, unokáinak és unokaöccseinek gyülekezete. A hatalmas
férfiak libegő köntösökben, méltóságteljesen gyülekeztek. Feiszal
trónörökös sztoikus arca magához vonzotta tekintetüket. Még az én
fiatal szememnek is feltűnt szomorúsága, mely arról árulkodott, hogy
valami nyomasztja a lelkét. 1963-ra minden szaúdi tudta, hogy míg
Szaúd király alkalmatlan a feladatra, Feiszal herceg hozzáértőn
irányítaná az országot. Azt suttogták, Szaúd uralma csupán a hevesen
védett családi egység szimbóluma. Mindenki furcsa egyezségnek
tartotta, amely méltatlan az országhoz és Feiszal herceghez, s
valószínűtlennek tűnt, hogy tartós lehet.
Feiszal herceg elhúzódott a csoporttól, és felemelte általában
csendes hangját, hogy elnyomja a morajt. Kérte, hadd fejtse ki
véleményét ebben az ügyben, mely egyaránt fontos a nemzetség és
az ország számára is. Feiszal herceg félt attól, hogy a nehezen
megszerzett trón könnyen elvész. Azt mondta, az emberek ráuntak a
királyi család túlkapásaira, és nemcsak arról beszélnek, hogy Szaúd
bátyjukat meg kell fosztani a hatalomtól, hanem az egész ál-Szaúd
családot is, hogy helyette isten egy emberét választhassák meg
vezetőnek.
Feiszal herceg szigorú pillantással végignézett a fiatal hercegek
gyülekezetén. Tiszta és magabiztos hangon kijelentette, hogy
nemtörődömségük a beduin hívők hagyományos életstílusával
szemben a dinasztia bukásához vezethet. Szíve szomorú, mert a
család fiatal tagjai, ahelyett hogy dolgoznának, megelégednek a
gazdag olajkitermelésből származó havi járadékkal. Hosszú csönd
következett, Feiszal várta, hogy fivérei és rokonai kifejtsék
véleményüket. Mivel hiába várta, hozzátette: ha ő, Feiszal kezelné a
családi olajból származó bevételt, megvonná a hercegektől
járandóságukat, hogy azok tisztességes munkát keressenek.
Feiszal biccentett fivérének, Mohamednek, majd nagyot sóhajtva
leült. Az erkélyről megfigyeltem, milyen idegesen mocorog néhány
fiatal unokatestvér. Bár a legnagyobb havi járadék sem haladta meg a
tízezer dollárt, az ál-Szaúd nemzetség férfi tagjait így is gazdaggá
tette a föld. Szaúd-Arábia hatalmas ország, és a birtokok nagy része
családunk tulajdonában van. Ráadásul nincs olyan, építkezésről szóló
szerződés, amely ne hozna hasznot valamelyik rokonunknak.
Ekkor Mohamed herceg, a harmadik fivér emelkedett szólásra,
hogy elmondja, mi a tanácskozás valódi oka. Szaúd király
ragaszkodott az abszolút királyi hatalomhoz, amelytől 1958-ban
megfosztották, s úgy hírlett, Feiszal ellen lázítja az embereket.
Megrendítő pillanat volt ez az ál-Szaúd családnak, mely mindig is
egységet mutatott Szaúd-Arábia polgárai felé.
Eszembe jutott, hogy apám egyszer elmesélte, miként fosztották
meg uralkodói jogától Mohamedet, a legidősebb fiút Feiszal után. Az
öreg király kijelentette: ha Mohamednek rendelkezésére állna a trón
hatalma, heves természetéből kiindulva sokan lelik majd halálukat.
Gondolataim visszatértek a gyűlésre. Mohamed herceg éppen arra
figyelmeztetett, hogy maga a monarchia került veszélybe. Arra a
lehetőségre célozgatott, hogy erőszakkal meg kell dönteni a király
hatalmát, és Feiszal herceget ültetni a király helyére. Feiszal ezt
hallva olyan hangosan felnyögött, hogy Mohamedbe fojtotta a szót.
Csendesen szólalt meg, úgy tűnt, sír. Elmondta rokonainak, hogy
szeretett apja halálos ágyánál megfogadta, sohasem szegül szembe
uralkodó bátyjával, s akkor sem fogja megszegni ígéretét, ha Szaúd
csődbe juttatja az országot. Végül hozzátette: ha továbbra is bátyja
elűzése lesz a gyűlés fő célja, akkor neki, Feiszalnak távoznia kell.
Helyeslő morajlás hallatszott, de családom férfi tagjai
egyetértettek abban, hogy Mohamednek, a Feiszal utáni legidősebb
fiúnak meg kell próbálnia szót érteni királyunkkal.
Néztük, ahogy a férfiak kávéscsészéjükkel babrálva újra
megfogadták, hűek lesznek apjuk akaratához, s hogy Abdel-Azíz fiai
egységes erőként szállnak szembe a világgal. Megkezdődött a
szokásos búcsúzkodás, a férfiak ugyanolyan csendben, ahogy
érkeztek, elhagyták a szobát. Nem is sejtettem, hogy ez a gyűlés volt
az első lépés nagybátyám, Szaúd király uralkodásának megdöntése
felé. Nemzetségünk és honfitársaink sajnálkozva nézték, hogy
Abdel-Azíz fiainak erőszakkal kell elűzni bátyjukat földünkről.
Szaúd nagybácsi annyira kétségbeesett, hogy fenyegető üzenetet
küldött fivérének, Feiszal hercegnek. Ez az üzenet megpecsételte
sorsát, mivel országunkban elképzelhetetlen, hogy az egyik fivér
megsértse vagy megfenyegesse a másikat. A beduinok íratlan
szabálya, hogy testvér sohasem fordulhat testvér ellen.
Lázas izgatottság lett úrrá a családon és az ország lakosságán.
Végül is Feiszal trónörökös könnyedén úrrá lett a zűrzavaron,
amelyet Szaúd nagybácsi keltett; félreállt és hagyta, hogy fivérei és
tíz vallási vezető döntsenek fiatal országunk sorsáról. Azáltal, hogy
helyette államférfiak hozták meg a döntéseket, az ügy elvesztette
személyes jellegét.
Két nappal később – apám éppen elutazott fivéreivel és
unokatestvéreivel – egyik legkedvesebb nagynénénk, Szaúd egyik
felesége feldúltan állított be hozzánk, hogy tudassa velünk a hírt, a
király lemondott. Megdöbbentünk, mikor férfi szolgáink előtt letépte
magáról fátylát. Nagynénénk Szaúd nagybácsi sivatagi palotájából, a
Naszrija palotából érkezett hozzánk. (Ez az épület is az országunkra
jellemző határtalan költekezés szép példája.)
Nővéreimmel anyánk köré gyűltünk, nagynénénk pedig szinte
eszét vesztve veszedelmes vádakat kiáltott családunkra. Férje
helyzetéért Feiszal trónörököst hibáztatta, azt mondta, a férje fivérei
összeesküdtek, hogy megfosszák Szaúdot a tróntól, melyet apjától
örökölt. Sírva mesélte, hogy a vallási tanács, az ulema már reggel
megérkezett a palotába, és utasította férjét, mondjon le a királyi
trónról.
Teljesen magával ragadott az előttem játszódó jelenet, mivel
ritkán szembesülhettem társadalmunk problémáival. Asszonyaink
tulajdonságai közé tartozik, hogy kedvesen egyetértünk az előttünk
szólóval, s suba alatt intézzük el a dolgokat. Mikor nagynénénk tépni
kezdte gyönyörű, hosszú, fekete tincseit, s leszaggatta drága
gyöngyeit nyakáról, tudtam, komoly ügyről van szó. Végül anyám,
hogy kissé lecsillapítsa, bevezette a nappaliba, mondván, egy csésze
tea megnyugtatja. Nővéreim a csukott ajtó köré gyűlve próbálták
kihallgatni a felnőtteket, én pedig lábujjaimmal félretoltam egy
hajcsomót, és felszedegettem a nagy, sima gyöngyszemeket. Mikor
több már nem fért a tenyerembe, gondosan beleszórtam a
gyöngyöket az előszobában álló üres vázába. Később anyánk
kivezette síró nagynénénket a várakozó fekete Mercedeshez.
Szemünkkel követtük, ahogy a sofőr elhajt vigasztalhatatlan
utasával. Soha többé nem láttuk nagynénénket, aki elkísérte Szaúdot
a száműzetésbe. Anyánk azt tanácsolta nekünk, ne ítéljük meg túl
szigorúan Feiszal herceget, hisz nagynénénk csak azért vádolta a
trónörököst, mert elfogult egy férfival szemben, akit szeret. Ám ez a
férfi hiába kedves és jólelkű, ha nem jó uralkodó. Azt is mondta,
hogy Feiszal nagybácsi azáltal, hogy békés és virágzó államot épít
országunkból, magára vonja a kevésbé alkalmasok irigységét és
haragját. A nyugati mércékhez képest tanulatlan anyám igazán bölcs
asszony volt.
Család
Feiszal király felesége, Iffat arra bátorította anyámat, hogy győzze le
apám ellenállását, és taníttasson minket. Néhány éve apám még a
lehetőség fontolóra vételét is megtagadta. Öt legidősebb nővéremnek
így nem volt más dolga, mint egy házitanító segítségével bemagolni
a Koránt. A hét hat napján naponta két órán át ismételték a szavakat
Fatima, a negyven körüli, szigorú egyiptomi tanárnő után. Egyszer
szüleim beleegyezését kérte, hogy a lányoknak tudományokat,
történelmet és matematikát is oktathasson. Apám szigorúan nemet
mondott, így a ház falai továbbra is csak a Próféta és apám szavait
visszhangozták. Ahogy az évek múltak, apám látta, hogy a királyi
családban egyre több palotában kapnak többirányú oktatást a lányok.
Amikor beköszöntött a nagy olajgazdagság, a beduin törzsbelieket és
a kis falvak lakóit leszámítva csaknem az összes szaúdi asszony
megszabadult mindenfajta munkavégzés alól. Nemzeti probléma lett
a tétlenség és az unalom. A királyi család tagjai sokkal gazdagabbak
voltak a legtöbb szaúdinál, pedig az olaj gazdagságnak köszönhetően
a Távol-Keletről és más szegényebb területekről szinte minden
otthonba szolga került.
A legtöbb gyermeknek ösztönzésre van szüksége, de mi,
nővéreimmel szinte semmit sem kaptunk. Naphosszat szobánkban
játszottunk, és a nők kertjében henyéltünk. Sehová sem mehettünk,
mivel akkoriban még nem létezett sem állatkert, sem városi park.
Anyám belefáradt öt energikus lánya nevelésébe, úgy gondolta, az
iskola könnyít majd terhén, és talán mi is megkomolyodunk. Végül
Iffat nagynéni segítségével megtörte apám ellenállását, és megkapta
jóváhagyását. Így történt hát, hogy a család öt legfiatalabb
leánygyermeke előtt, beleértve Szarát és jómagamat is, új
lehetőségek nyíltak.
Első tanulószobánk egyik királyi rokonunk otthonában volt. Az ál-
Szaúd nemzetség hét családja alkalmazott közösen egy fiatal
tanárnőt, aki az emirátus szomszédos városából, Abu-Dzabiból
származott. A mindössze tizenhat tanulóból álló kis csoportunkat
akkoriban kutabnak nevezték. A lányok társaságában népszerű volt
ez a csoportos módszer. Az órák szombattól csütörtökig reggel
kilenc órától délután kettőig tartottak.
Kedvenc nővérem a kezdetektől fitogtatta rátermettségét. Sokkal
jobban vágott az esze a nála kétszerte idősebb lányokénál is.
Tanárunk meg is kérdezte, hogy Szarának van-e valamilyen iskolai
végzettsége, s csodálkozva csóválta fejét, amikor megtudta, hogy
nincs.
A fiatal tanárnő szerencsés volt, mert modern gondolkodású apja
Angliába küldte tanulni. Dongalábú lévén, senkit sem találtak, aki
elvette volna, így aztán szabadon és függetlenül élhetett.
Mosolyogva mondta nekünk eltorzult lábáról, hogy isten ajándéka,
mely meggátolta, hogy elméje eltorzuljon. Annak ellenére, hogy
egyik királyi unokatestvérünk otthonában élt (elképzelhetetlen, hogy
Szaúd-Arábiában független nő önállóan éljen), fizetést kapott, és
mindenféle külső kényszer nélkül maga döntött az életéről.
Szerettem őt, mert kedves és türelmes volt még akkor is, amikor
elfeledkeztem házi feladatomról. Szarától eltérően nem tanultam jól,
így boldogan vettem tudomásul, hogy tanárnőnk egy cseppet sem
csalódott emiatt. A matematikánál sokkal inkább érdekelt a rajzolás,
az imamondásnál az éneklés. Ha neveletlenül viselkedtem, Szara
sokszor belém csípett. De mikor fájdalmamban felüvöltöttem, és
ezzel megzavartam az órát, úgy döntött, inkább hagy pajkoskodni.
Tanítónk huszonhét évvel ezelőtt kapott nevéhez, a Saakenához
méltóan élt, mely arabul nyugalmat, csendességet jelent.
Saakena kisasszony elmondta anyámnak, hogy Szara a
legtehetségesebb lány, akit valaha is tanított. Én fel-le ugrálva
kiabáltam: – És én? És én? –A tanárnő elgondolkodott, mielőtt
válaszolt volna, majd mosolyogva felelte: – Szultána biztosan híres
lesz.
Azon az estén vacsora közben anyám büszkén adta tovább
apámnak a Szarát illető dicséreteket. Apám láthatóan örült, Szarára
mosolygott, s anya ragyogott az örömtől. Aztán apa durván
megkérdezte, hogy képes bármit is megtanulni az, aki anyám hasából
született. Úgy vélte, anyának abban nincs semmi érdeme, hogy Ali
olyan ragyogóan tanul – bátyám osztályelső volt a Modern
Középiskolában – ; a gyerekek intellektuális képességeiket kizárólag
apjuktól örökölhették.
Még ma is borzongás tölt el, ha rágondolok, legidősebb
nővéreimnek mekkora szenvedést okoz, ha összeadást vagy kivonást
kell végezniük, s hálát mondok Iffat nagynénénknek, amiért
megváltoztatta sok szaúdi nő életét.
1932 nyarán Feiszal nagybácsi Törökországba utazott, és ott-
tartózkodása alatt beleszeretett egy páratlan szépségű, fiatal lányba.
A lányt Iffat ál-Tanajánnak hívták. Mikor a fiatal Iffat és anyja
megtudták, hogy az ifjú szaúdi herceg Konstantinápolyba látogatott,
közelébe férkőztek abban a reményben, hátha visszaszerezhetik
őseik elvesztett birtokát. (A Tanajánok ősi szaúdiak voltak, de az
oszmánok uralkodásának időszaka alatt Törökországba
kényszerültek.) Iffat szépsége annyira elvarázsolta Feiszal herceget,
hogy meghívta a lányt anyjával együtt Szaúd-Arábiába, hogy ott
majd tisztázzák a birtok ügyét. A herceg nemcsak visszaadta a lány
birtokát, hanem feleségül is vette őt. Később gyakran mondogatta, ez
volt élete legbölcsebb döntése. Anyám elmondása szerint Feiszal
nagybácsi hosszú ideig válogatott a nők között, míg rá nem talált
Iffatra.
Feiszal nagybácsi uralkodásának ideje alatt a fiatal lányok
taníttatásával Iffat nagy elismerést vívott ki magának. Az ő
közbenjárása nélkül országunkban a nőket nem engedték volna
tanulni. Tisztelője voltam erőteljes egyéniségének, és elhatároztam,
ha felnövök, olyan leszek, mint ő. Ahhoz is volt bátorsága, hogy
angol dadát vegyen fel gyermekei mellé, akiknek nevelését a többi
királyi ivadékkal szemben nem befolyásolta a nagy gazdagság.
Szomorú, hány királyi unokatestvért változtatott meg a hirtelen
jött jólét. Anyám gyakran mondogatta, hogy míg a beduinok túlélték
a sivatag teljes kopárságát, addig mi sohasem fogjuk túlélni az
olajmezők mérhetetlen gazdagságát. Az elmélkedés és apáink
vallásos hite nem vonzotta a fiatal szaúdiak többségét. Azt hiszem,
ennek a generációnak a gyermekeit tönkretette a könnyű élet, a nagy
vagyon megfosztotta őket az ambícióktól és az elhivatottság
érzésétől. Királyságunk gyengesége biztos következménye népünk
szertelenségének. Attól tartok, ez okozza majd vesztünk.
Gyermekkorom nagy része azzal telt, hogy az ország egyik
városából a másikba utazgattunk. Nomád beduin vér folyik minden
szaúdi ereiben, így aztán alig térünk vissza egy útról, már a
következőt tervezgetjük. Már nem legeltetünk birkákat, de nem
tudjuk megállni, hogy ne keressünk zöldebb legelőket.
Rijád a kormány székhelye ugyan, ám az ál-Szaúd-család egyik
tagja sem kedvelte különösebben a várost, szüntelenül panaszkodtak
a városi élet sivárságára: a levegő túl meleg és száraz, a vallási
vezetők túl komolyak, az éjszakák pedig túlságosan hidegek. A
legtöbb család jobban szerette Dzsiddát vagy Táifot. Az ódon
kikötőkkel ékeskedő Dzsidda változatosabb és mérsékeltebb
éghajlatú volt. Mindnyájan felszabadultan lélegeztük be a tengeri
levegőt.
A decembertől februárig terjedő időszakot általában Dzsiddában
töltöttük, Rijádba márciusra, áprilisra és májusra tértünk vissza. A
nyári hónapok forrósága elől júniustól szeptemberig Táif hegyeibe
utaztunk, majd az októbert és a novembert ismét Rijádban töltöttük.
A ramadán hónapjában és a háddzs két hetében természetesen
Mekkában, szent városunkban tartózkodtunk.
1968-ban, tizenkét éves koromban apám rendkívüli gazdagsághoz
jutott. Mesés gazdagsága ellenére nem élt szerfelett pazarló módon,
jóllehet mind a négy családjának külön palotát építtetett Rijádban,
Dzsiddában, Táifban és Spanyolországban. A paloták minden
városban pontosan egyformák voltak, még a szőnyegek és a bútorok
színe is megegyezett. Apám utálta a változatosságot; mikor egyik
városból a másikba repült, ugyanabban az otthonban akarta érezni
magát. Emlékszem, amikor apám azt mondta anyámnak, hogy
minden tárgyból, egészen a gyerekek alsóneműjéig, négy darabot
vásároljon. Nem akarta, hogy a család csomagolással bajlódjon. Elég
furcsának találtam, hogy belépve dzsiddai vagy táifi szobámba,
ugyanazt láttam, mint Rijádban, azonos ruhák lógtak azonos
szekrényekben. Könyveimből és játékaimból is négyet vásároltak,
hogy mindegyik helyre jusson egy-egy.
Anyám ritkán panaszkodott, de mikor apám négy egyforma piros
Porschét vett az akkor mindössze tizennégy éves bátyámnak, Alinak,
kitört belőle, hogy micsoda pazarlás, amikor ekkora szegénység van
világszerte. Ám ha Aliról volt szó, semmi pénz nem számított
apámnak.
Bátyám tízévesen megkapta első arany Rolex óráját. Nagyon
bántott a dolog, én ugyanis hiába kértem apámtól egy vékony arany
karkötőt a szúkból (bazár), gorombán visszautasított. Ali második
hete büszkélkedett az órával, mikor egy nap megláttam a Rolexet a
medence melletti asztalon. Erőt vett rajtam a féltékenység: fogtam
egy követ, s darabokra zúztam az órát. Ez egyszer sikerült
megőriznem csínytevésem titkát. Határtalan öröm töltött el, mikor
apám megdorgálta Alit gondatlanságáért. De természetesen néhány
hét elteltével bátyám új Rolexet kapott, s gyermeki bosszúságom
ismét visszatért.
Anyám gyakran mondogatta nekem, hogy fékezzem bátyám iránti
gyűlöletemet. Bölcs asszony volt, látta a tüzet a szememben, mikor
kénytelen voltam meghajolni az elkerülhetetlen előtt. Mint a család
legkisebb gyermekét, anyám, nővéreim és más rokonok is
kényeztettek. Visszatekintve nehéz tagadni, hogy roppantul
elkényeztettek. Ellentétben nővéreimmel, koromhoz képest alacsony
voltam, s ezért egész gyermekkoromban úgy bántak velem, mint egy
kisgyerekkel. Nővéreim, ahogy a szaúdi hercegnőkhöz illik,
csendesek és zárkózottak voltak. Én azonban, mit sem törődve a
királyi tekintéllyel, hangoskodtam és rakoncátlankodtam.
Elképesztő, mennyire próbára tettem türelmüket, de a legkisebb,
veszélyre utaló jelre nővéreim még ma is mind a védelmemre
sietnek.
Velük ellentétben apám számára én voltam az utolsó a sok
csalódás után. Ennek következményeként azzal töltöttem
gyerekkoromat, hogy próbáltam elnyerni szeretetét. Végső
kétségbeesésemben már az sem érdekelt, ha rosszasággal hívom fel
magamra figyelmét, és büntetést kapok érte. Arra számítottam, hogy
apám, ha sokszor pillant rám, felismeri különleges tulajdonságaim, s
ugyanúgy megszeret majd, mint Alit. Ezzel a módszerrel azonban
csak azt értem el, hogy apám irántam érzett közönye lassanként
utálattá vált.
Anyám elfogadta, hogy országunk a nemek közti meg nem értés
országa. Ám nekem gyermekként kellett ráébrednem erre az
igazságra.
Visszatekintve már könnyebb elismerni, hogy Alinak bizonyára
voltak jó tulajdonságai is, de ezeket mind elfelejtette velem
legnagyobb hibája, kegyetlensége. Láttam, mint gúnyolja kertészünk
fogyatékos fiát hosszú karja és furcsa formájú lába miatt. Mikor Alit
meglátogatták barátai, gyakran odahívta szegény Szamit, és
utasította, mutassa meg „majomjárását”, észre sem véve a Szami
szánalmas arcán csorgó könnycseppeket.
Amikor néhány kölyökmacskát talált, s elzárta őket anyjuk elől,
szerfelett szórakoztatta, hogy az anyamacska hiába próbálja elérni
kicsinyeit. Mivel apánk nem találta ártalmasnak Ali csínytevéseit, a
házban senki sem merte őt megfenyíteni.
Anyámmal folytatott egyik különösen megható beszélgetésünk
során elhatároztam, hogy az ellenkezés helyett megpróbálom „szaúdi
nő módjára” manipulálni bátyámat. Anyám isten akaratára is
hivatkozott; Allah szava mindig meggyőző érv, ha az a cél, hogy a
gyerekek változtassanak viselkedésükön. Anyám végül is
meggyőzött: ha ezt az utat folytatom, tövises sövénybe jutok.
Jó szándékom azonban egy héten belül meghiúsult. Nővéreimmel
találtunk egy kicsiny kölyökkutyát, mely valószínűleg elkóborolt
anyjától. A kutyus nyüszített az éhségtől, tennünk kellett valamit.
Találékonyságunk gyorsan legyőzte izgatottságunkat, mindnyájan
cumisüvegeket kerestünk, majd kecsketejet melegítettünk.
Nővéreimmel felváltva etettük kedvenckénket, aki napokon belül
kövéren fickándozott. Mindenféle rongyokba öltöztettük, és rávettük,
hogy üljön bele a babakocsiba.
Igaz, a muzulmánok nem kedvelik a kutyákat, de ritka az olyan
ember, aki bántana egy kölyök-állatot, akármi legyen is az. Még
anyánk is, aki pedig ájtatos muzulmán volt, mosolygott a kutyus
szeleburdiságán.
Egy délután Baszemet tologattuk a babakocsiban – Baszem arabul
nevető arcot jelent –, mikor Ali éppen arra sétálgatott barátaival.
Bátyám, látva, mennyire tetszik barátainak a kutyus, elhatározta,
kedvencünk az övé lesz. Mikor megpróbálta elvenni tőlünk,
nővéreimmel sikoltozva küzdöttünk. Apám meghallotta a
felbolydulást, és kijött dolgozószobájából. Mikor Ali elmondta neki,
hogy a kutyust akarja, apánk ránk parancsolt, mi pedig semmit sem
mondhattunk vagy tehettünk, hogy megváltoztassuk véleményét. Ali
akarta a kutyát, és meg is kapta.
Sírtunk, mikor a család egyetlen fiúgyermeke vidáman elsétált
hóna alatt Baszemmel. A lehetőség, hogy megszeressem bátyámat,
örökre elveszett. Sőt. Ali egy alkalommal a barátaihoz menet
megunta a lázas nyüszítést, fogta Baszemet, és kihajította a haladó
kocsi ablakán. Gyűlöletem erősebb lett, mint valaha.
Szara nővérem
Nyugtalanság töltött el, mert kedvenc nővérem, Szara, anyám karjai
között zokogott. Szüleim kilencedik leánygyermekeként három évvel
volt idősebb nálam, csupán Ali született kettőnk között. Szara
tizenhatodik születésnapját ünnepelte, ezért örülnie kellett volna,
anya azonban tolmácsolta apánk akaratát.
Szara éppen két éve, első menstruációja óta viselt fátylat, mely őt
is személytelenné tette; hamarosan nem beszélt többet gyermekkori
álmairól, tanulási vágyáról. Eltávolodott tőlem, a kis húgától, akinek
egészen addig közömbös volt a fátyolozás. Ahogy növekedett a
távolság közöttünk, úgy vágyódtam egyre jobban gyermekkorunk
boldogsága után. Hirtelen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a
boldogság csak a boldogtalanság tükrében ismerhető fel. Sohasem
tudtam, mennyire boldogok voltunk, míg Szara boldogtalansága rá
nem döbbentett.
Szara kedves volt, és sokkal szebb, mint bármelyikünk.
Gyönyörűsége átokká vált, mivel a legtöbb férfi, aki hallott
szépségéről, rögvest el akarta venni. Nővérem magas és karcsú volt,
bőre selymes és fehér. Óriási barna szeme csillogott a tudástól, és
mindenki, aki látta, megbámulta kápráztató szépségét, hosszú, fekete
haját.
Szara természetes szépsége ellenére őszintén kedves volt.
Mindenki megszerette, aki csak megismerte. Nemcsak külsejével,
hanem kivételes okosságával is bámulatot vívott ki. A mi
országunkban a kiemelkedő szépség azonban a boldogtalan jövő
forrása.
Szara művészetet akart tanulni Olaszországban, és elsőként nyitni
galériát Dzsiddában. Tizenkét éves kora óta komolyan tanult, hogy
elérje célját. Szobája tele volt zsúfolva mindenféle nagy mesterek
könyveivel. Zúgott a fejem, amikor a ragyogó európai kultúráról
beszélt. Nem sokkal házassága bejelentése előtt titokban szobájában
kutatva egy listára akadtam mindazokról a helyekről, melyeket látni
akart Firenzében, Velencében és Milánóban.
Szomorúan törődtem bele, hogy Szara álmai sohasem válhatnak
valóra. Mifelénk többnyire a családok idősebb nőtagjai szervezik a
házasságokat, de a mi családunkban minden döntés apám kezében
volt. Ő pedig már rég elhatározta, hogy legszebb lánya kezét az
egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb férfinak adja.
Szarát az egyik dzsiddai kereskedőcsalád férfi tagjának szánta
abban a reményben, hogy a házasság jelentős pénzügyi előnyökhöz
juttat minket. A vőlegényt tehát kizárólag az üzleti sikerek miatt
választotta. A hatvankét éves férfi Szarát harmadik feleségéül
szemelte ki. Nővérem sohasem találkozott még ezzel a vénemberrel,
de a férfi nőrokonaitól hallott szépségéről, és alig várta, hogy
kitűzzék az esküvő napját. Anya megpróbált közbenjárni Szara
érdekében, de apám szívét szokása szerint nem lágyították meg lánya
könnyei.
És most Szara megtudta, férjhez megy. Anya utasított, hogy
menjek ki a szobából, de nem nézett rám. Hangosan dohogtam, és
becsaptam az ajtót, aztán bebújtam a szekrénybe. Csendes könnyeket
hullatva hallgattam, hogy nővérem apánkat, országunkat és
kultúránkat átkozza.
Anyám is sírt, de nem vigasztalhatta Szarát, mert tudta, apának
jogában áll, hogy annak adja a lányát, akinek akarja. Tíz lánya közül
már hatot saját kénye-kedve szerint férjhez adott, így anya
hozzászokott a gondolathoz, hogy további négy lánya is erre a sorsra
jut. Nincs hatalom a földön, mely megváltoztathatná sorsukat.
Anya meghallotta a szekrényből kiszűrődő neszt. Összeráncolta
szemöldökét, csóválta a fejét, mikor megpillantott, de nem zavart ki.
Kért, hogy hozzak egy hideg vizes törülközőt, majd ismét Szara felé
fordította tekintetét. Mikor visszaértem, Anya Szara homlokára tette
a törülközőt, és álomba ringatta lányát. Hosszú ideig őrizte lánya
álmát, majd lassú, szomorú sóhajtás közepette megfogta a kezem, és
kivezetett a konyhába. Bár nem volt étkezési idő, és a szakács is
aludt már, elővett nekem egy tányér süteményt és egy pohár hideg
tejet. Tizenhárom évem ellenére az ölébe vett, és sokáig ringatott.
Szara könnyei még jobban megkeményítették apa szívét.
Véletlenül meghallottam, hogy nővérem apánknak könyörög.
Annyira elvesztette az eszét, hogy a nők gyűlöletével vádolta
apámat. Buddha egy verssorát kiáltotta: „A győzelem gyűlöletet
nemz, mivel a legyőzött boldogtalan…” Apám feldühödött, mereven
elfordult és távozott. Szara utána kiabált, hogy jobb lett volna, ha
meg sem születik, ha ilyen boldogtalan sorsra ítéltetett. Apám
visszafordult, s fenyegetően közölte vele, előrehozza az esküvő
időpontját, hogy ne nyúljon hosszúra a kínos várakozás.
Apa minden negyedik éjszakát töltötte csak a villánkban. Azok a
muzulmán férfiak ugyanis, akiknek több feleségük van, egyenlő időt
töltenek asszonyaiknál. Komoly helyzetekben a férfi büntetésképpen
megtagadhatja, hogy meglátogassa feleségét és gyermekeit.
Villánkat annyira betöltötte Szara szenvedése, hogy apa utasította
anyát, aki első és így fő felesége volt, tudassa a másik három
asszonnyal, hogy egy ideig csak hármójukat fogja látogatni. Mielőtt
távozott, még megparancsolta anyámnak, gyógyítsa ki lányát lázas
haragjából, és béküljön meg sorsával, mely az ő szavaival „a
kötelességtudó feleségek és jó anyák élete”.
A többi nővérem férjhezmenetelére alig emlékszem, csak könnyes
tekintetek jutnak eszembe. Mivel túl fiatal voltam még, az ezzel
együtt járó érzelmi megrázkódtatás nem hatolt be gondolataimba. De
ha behunyom a szemem, még ma is fel tudom idézni az összes apró
részletet, amely a Szara házasságát megelőző hónapokban történt, az
esküvőt és az azt követő néhány hét eseményeit.
A családban nehezen kezelhető gyereknek tartottak, olyan
lánynak, aki minduntalan próbára teszi szülei türelmét. Én voltam az
egyetlen, aki Ali új Mercedesének motorjába homokot mert szórni;
aki apánk tárcájából pénzt lopott; aki eltemette Ali arany pénzérme
gyűjteményét hátul az udvarban; aki zöld kígyókat és ronda gyíkokat
eresztett ki egy üvegből a családi medencébe, amikor Ali a
gumimatracon aludt.
Szara tökéletes gyerek volt, csendes, engedelmes, ráadásul kiváló
tanuló. Nagyon szerettem őt, de gyengének tartottam egészen addig,
míg az esküvője előtti hetekben meg nem lepett mindannyiunkat.
Képes volt felhívni apa irodáját napközben, és üzenetet hagyni, hogy
nem megy férjhez. Majd felhívta férjjelöltjének irodáját is, és azt a
meglehetősen durva üzenetet hagyta a hindu titkárnál, hogy
jövendőbelijét öreg és undorító férfinak tartja, akinek fiatal lány
helyett inkább egy vén szipirtyót kéne elvennie. A hindu titkárnak
több esze volt annál, mint hogy ilyen üzenetet átadjon
munkaadójának, mivel a tengerek nem nyílnak szét, és a hegyek nem
dőlnek le. Később Szara elszántan újra hívta az irodát, és magával a
leendő férjjel akart beszélni, de az éppen házon kívül volt. Szarának
azt mondták, néhány hétre Párizsba utazott. Apám Szara felháborító
viselkedése miatt kikapcsoltatta telefonunkat, nővéremet pedig
szobafogsággal büntette.
Nem volt menekvés, elérkezett az esküvő napja. A kétségbeesett
siránkozással telt hetek sem csökkentették Szara szépségét, sőt még
gyönyörűbbnek látszott, olyan mennybéli teremtésnek, aki nem erre
a földre született. Mivel jócskán lefogyott, sötét szeme még jobban
uralta arcát, arcvonásai finomak voltak.
Nővéreim és a rokonsághoz tartozó asszonyok már kora reggel
megérkeztek, hogy előkészítsék a menyasszonyt a vőlegény számára.
Szerencsére nem vettek észre engem, a kis betolakodót, mivel
mozdulatlanul kucorogtam az öltöztetőszobává átalakított hálószoba
sarkában. Az első szertartást, a halavát anyánk s annak legidősebb
nagynénje végezte. Szempilláját és haját kivéve Szara testének
minden szőrzetét eltávolították. Cukrot, rózsavizet és citromlevet
főztek össze, majd miután levették a tűzről, a szirupot szétkenték
Szara testén. Mikor megszáradt, letépték az édes masszát, mely
magával húzta Szara szőrzetét is. Édes illat terjengett a szobában, de
Szara fájdalomkiáltásai megkeserítették a levegőt.
Hennával befestették Szara bőséges tincseit, melytől haja
gyönyörű fényt kapott. Körmeit vérpirosra festették. A világos
rózsaszín, csipkés menyasszonyi ruha az ajtófélfán lógott, a kötelező
gyémánt nyaklánc a hozzáillő karkötővel és fülbevalóval az
öltözőasztalon hevert. Bár a vőlegény már hetekkel ezelőtt elküldte
az ajándékokat, Szara hozzájuk sem nyúlt, ügyet sem vetett rájuk.
Ha egy szaúdi menyasszony boldog, az öltöztetőszobát boldog
nevetés, várakozás tölti be. Nem így Szara esküvője előtt: mintha
csak temetésre készítették volna elő testét. Mindenki suttogott, Szara
kába volt, nem is értette, miért ilyen közönyös az elmúlt hetek
hevessége után.
Apa, attól tartva, hogy Szara ellenkezésével szégyent hoz a
családra, utasította az egyik pakisztáni királyi orvost, hogy
nővéremnek a házasság napján erős nyugtatókat injekciózzon be.
Később észrevettük, hogy ugyanez az orvos Szara nyugtatóit pirula
formában odaadja a vőlegénynek. A leendő férjnek azt mondták,
hogy Szarát nagyon felizgatta a házasság, és a gyógyszereket
hányinger ellen írták fel. Mivel a férfi sohasem találkozott
nővéremmel, azt hitte, hogy Szara szokatlanul csendes és kezelhető
fiatal lány. Mivel országunkban még ma is sok koros férfi vesz el
fiatal lányokat, biztos vagyok benne, hogy hozzászoktak a fiatal
feleségek félelméhez.
Dobütés jelezte a vendégek érkezését, addigra az asszonyok is
elkészültek Szarával. A finom ruhát átbújtatták a csendben tűrő lány
fején, felhúzták a cipzárt, és lábára adták a könnyű, rózsaszín cipőt,
anyám pedig nyakára tette a gyémánt nyakláncot. Mikor hangosan
megjegyeztem, olyan, akár a hóhér kötele, nagynéném a fejemre
csapott, a másik megcibálta a fülem. Szara hallgatott. Nem volt nála
gyönyörűbb menyasszony.
A szertartáshoz hátul jókora sátrat állítottak fel. A kert tele volt
Hollandiából küldött virágokkal. Színes, lelógó villanykörték ezrei
világították meg az udvart. A hatalmas ragyogás egy pillanatra
elfeledtette velem a helyzet kegyetlenségét.
A sátor már megtelt vendégekkel. A királyi család asszonyai, akik
szó szerint roskadoztak a gyémánt, rubin és smaragd ékszerek súlya
alatt, csak ritka alkalmakkor, egy-egy társadalmi eseményen
találkoztak közemberekkel. Az alacsonyabb társadalmi osztálybeli
asszonyoknak megengedték ugyan, hogy távolról megtekintsék az
esküvőket, de csak elfátyolozva. Egyik barátom mesélte, hogy néha a
fátylak mögé bújva női ruhába öltözött férfiak is belopóznak, hogy
meglessék az arcukat. A férfi vendégek – elvileg – a város egyik
nagy szállodájában szórakoztak, akárcsak a nők, beszélgetve,
táncolva, eszegetve.
Szaúd-Arábiában az esküvőkön a férfiak külön ünnepelnek. Csak
a vőlegény és a menyasszony apja s a vallási vezető jön a nők közé,
hogy levezesse a rövid szertartást. Esetünkben a vőlegény apja
meghalt, így, mikor az idő elérkezett, csak apánk kísérte a vőlegényt.
A szolgálók és a rabszolgák nekiláttak, hogy levegyék az ételekről
a fedőt. Pillanatokon belül hatalmas tülekedés támadt az asztalok
körül. Az elfátyolozott nők voltak az elsők, akik az ételekhez
rontottak. Ezek a szegény asszonyok a fátyol alatt tömték szájukba a
finomságokat. Majd a többiek is kóstolgatni kezdték a norvég füstölt
lazacot, az orosz kaviárt és más ínyencfalatokat. Négy hatalmas
asztal roskadozott az étkek alatt. A bal oldali asztalon az előételek, a
középsőn a főfogások, a jobb oldalin pedig a desszertek
helyezkedtek el; az üdítős asztal a sor végén állt. Alkoholt
természetesen nem szolgáltak fel, de sokan drágakövekkel kirakott
flaskát hordoztak retiküljükben, és időnként bevonultak a mosdóba
egy-egy kortyra. A sátor közepén egyiptomi hastáncosok
szórakoztatták a vendégeket. A tömérdek különböző korú asszony
lecsendesedett, és vegyes érdeklődéssel figyelte a táncosok
mozdulatait. Az egész ceremóniából ez tetszett nekem a legjobban,
ám a nők többsége feszengett az erotikus látványtól. Mi, szaúdiak túl
komolyak vagyunk, és gyanakvást ébreszt bennünk a nevetés és a
jókedv. Meglepett, mikor egyik idősebb nagynéném beugrott a
hastáncosok közé, hogy csatlakozzék hozzájuk. Rosszalló
sugdolózásokat hallottam mindenfelől, bár hozzá kell tennem,
nagynéném meglepően ügyes volt.
Ismét dob perdült: tudtam, elérkezett Szara elővezetésének ideje.
A vendégek várakozásteljesen tekintettek a villa bejárata felé. Nem
telt el sok idő, az ajtót szélesre tárták, és Szara, egyik oldalán
anyámmal, a másikon egyik nagynénénkkel, az emelvényre lépett.
Azóta, hogy az öltöztetőszobában utoljára láttam nővéremet, egy
felhőszerű, rózsaszín fátylat adtak rá, melyet rózsaszín gyöngytiara
tartott. A fátyol csak arra szolgált, hogy még jobban kiemelje Szara
szépségét. A vendégek mély morajlással helyeseltek, látva a
megviselt arcot, elvégre egy fiatal, szűz menyasszonynak így is kell
kinéznie, halálra rémülten.
Tucatnyi nőrokon követte őket, megtöltve a levegőt az ünneplés
izgatott, sivatagi hangjaival. Magas hangon trilláztak, nyelvüket
szájpadlásukhoz ütögetve. A többi asszony éles siránkozással
csatlakozott hozzájuk. Szara hirtelen megbotlott, de anyánk jobb
oldalról megtartotta. Rövidesen megjelent apám és a vőlegény is.
Tudtam, hogy a vőlegény idősebb apámnál, de mikor először
megláttam, kifejezetten undorítónak találtam. Fiatal szememben
őskövületnek tűnt, s leginkább egy menyétre emlékeztetett.
Megborzongtam a gondolatra, hogy majd megérinti érzékeny
nővéremet.
A férj megemelte nővérem fátylát, s önelégülten elmosolyodott.
Szara annyira el volt kábítva, hogy képtelen volt bármit is tenni,
mozdulatlanul állt új ura előtt. A valódi házassági szertartást már
hetekkel az esküvő előtt megtartották, amelyen csak férfiak lehettek
jelen. Ekkor került sor a hozományról szóló megállapodás aláírására
és a törvényes iratok kicserélésére. A vendégek előtti ünneplésen
csak néhány szót mondtak, hogy teljessé váljon az esküvői szertartás.
A vallási vezető apámra nézett, miközben kihirdette, hogy a
kialkudott hozomány fejében Szara a férje felesége. A vőlegény felé
fordult, aki válaszában elfogadta Szarát feleségének, és vállalta, hogy
attól a pillanattól kezdve gondoskodása és védelme alá vonja.
A hit embere felolvasott néhány sort a Koránból, majd megáldotta
nővérem házasságát. Az asszonyok rikácsolni kezdtek, és huhogó
hangokat adtak ki nyelvük segítségével. Szara férjhez ment! A
férfiak elégedetten mosolyogtak.
Szara mozdulatlanul állt, a vőlegény pedig elővett egy kicsiny
erszényt tobéja zsebéből (a szaúdi férfiak hosszú, ingszerű viselete),
és arany pénzérméket dobált a vendégek felé. Bosszúsan figyeltem,
milyen önelégülten fogadja a gratulációkat, majd karon fogja
nővéremet, és elvezeti.
Szara tekintetére, ahogy elhaladt mellettem, mindig emlékezni
fogok. Éreztem, hogy valakinek segítenie kellene rajta, de tudtam,
ilyen ember nem akad. Hirtelen eszembe jutottak Szara apámhoz
intézett szavai: „A győzelem gyűlöletet nemz, mivel a legyőzött
boldogtalan.” Nem nyújtott vigaszt a tudat, hogy a vőlegény ilyen
kényszeredett frigyben sohasem ismerheti meg az igaz boldogságot.
Semmilyen büntetés nem lenne elég szigorú.
Válás
Apa megtiltotta, hogy házassága első három hónapjában
meglátogassuk Szarát. Időre van szüksége – mondotta nekünk –,
hogy alkalmazkodjon új életéhez, felelősségeihez. Ha meglátná
családját, lángra lobbannának vágyai, s visszatérnének haszontalan
álmai. Hiába lázadoztunk, nem vezetett eredményre. Szara apánk
véleménye szerint úgy él, ahogyan élnie kell, és amilyen életre
született. Kiszolgálja férjét, örömöt nyújt és gyermekeket szül majd
neki. Szara semmit sem vitt magával a szobájából. Talán megértette,
könyvei és más tárgyai jelenléte még szomorúbbá tennék az előtte
álló éveket. Nekem olyan volt, mintha meghalt volna. Hiánya fekete,
tátongó lyukat hagyott életemben. Hosszú órákat töltöttem
szobájában, sirattam távollétét. Majd érdeklődni kezdtem nővérem
kedvtelései iránt, szinte személyisége egy részének éreztem magam.
Elolvastam naplóit, és úgy gondoltam álmaira, mintha sajátjaim
lennének. Oly dühösen zokogtam, mint az, aki kétségbe vonja isten
bölcsességét, és hagyja, hogy az ördög győzedelmeskedjék az
ártatlan felett.
Anyám, azután, hogy rám talált Szara ágyában, az ő hálóingében,
művészeti könyveit olvasva, bezáratta nővérem szobájának ajtaját.
Azonban nem kellett kivárnunk az apánk által kiszabott három
hónapos várakozási időt. Szara öt héttel a házassága után
öngyilkosságot kísérelt meg. A kertben játszadoztam, éppen néhány
állatkával beszélgettem nemrég épített magánállatkertünkben,
amikor Omar rontott be akkora hévvel, hogy szandálját is elvesztette
a bejárati kapunál. Arca, mely egyébként mély bronzszínű volt,
falfehérre sápadt. Kikefélte tobéját, és a ház falánál kiütögette
szandáljából a homokot, miközben azt kiáltotta, fussak, és keressem
meg anyámat.
Az anyák megérzik, ha gyermekeikkel történik valami; mikor
anya megpillantotta Omart, rögtön azt kérdezte, mi történt Szarával.
Egyetlen arab sem mondja meg a teljes igazságot, ha valamelyik
családtag megbetegszik, haldoklik vagy meghalt. Egyszerűen nem
viseljük el, hogy rossz hír hozói legyünk. Ha egy gyermek meghal,
az a szerencsétlen személy, akire a bejelentés felelőssége hárul,
kezdetben azt mondja, hogy a gyermek nem érzi jól magát. A család
mindenféle kérdésekkel halmozza el, mire ő tudatja, hogy orvoshoz
kell vinni, majd később bevallja, a gyermek már kórházban van.
Ismét a család kérdezősködése következik, mire a hírnök kénytelen
bevallani, hogy a betegség súlyos, és a családnak a gyermek
betegágyához kell utaznia. Később fájdalmasan hozzáteszi,
veszélyben van a beteg élete. Csak néhány óra elteltével fedi fel a
súlyosság fokát, de azt, hogy a beteg meghalt, nincs, aki elmondja.
Ha ilyen szörnyűséget kell közölnie, egy arab legfeljebb addig megy
el, hogy a család beszéljen az orvossal, és készüljön fel a
legrosszabbra.
Omar azt mondta anyámnak, hogy Szara romlott húst evett, de
már beszállították egy dzsiddai magánklinikára. Apám egy órán belül
repülőgépet küldött anyámért, aki összeszorított ajkakkal, sietősen
indult a csadorjáért és fátyláért. Sikítozva követeltem, hogy vigyen
magával. Ennek fejében ígéretet kellett tennem, hogy nem rendezek
jelenetet, ha Szara állapota válságos. Megígértem, és felrohantam
Szara szobájába. Addig rugdostam az ajtót, míg az egyik szolga elő
nem kerítette a kulcsot. Magunkkal akartam vinni Szara kedvenc
művészeti könyveit.
Omar apám irodájába vitt minket, mivel elfelejtette elhozni az
utazáshoz szükséges papírokat. Szaúd-Arábiában ugyanis ahhoz,
hogy a nők utazhassanak, a férjnek vagy az apának engedélyt kell
írnia. Papírok nélkül feltartóztatnának minket a vámhivatalnál, és
megakadályoznák a gép felszállását. Apám az útleveleket is elküldte,
hátha anyának szüksége lesz rá, ha Londonba kell vinni Szarát.
Romlott hús, London? Tudtam, mi volt rohadt. Apám története.
Biztos voltam benne, hogy nővérem meghalt.
Kis magánrepülőgépen repültünk Dzsiddába. Az utazás
problémamentes volt, a légkör mégis feszültséggel teli. Anya keveset
beszélt, az utazás nagy része alatt csukott szemmel ült. Mindössze
néhány évvel ezelőtt ült először autóban. Láttam, ahogy ajkai
mozognak, és tudtam, kétszeresen is imádkozik Istenhez: először is
Szaráért, hogy életben legyen, másodszor pedig, hogy biztonságban
célhoz érjünk.
A pilóta és a másodpilóta amerikai volt. Barátságos, nyílt stílusuk
azonnal odavonzott hozzájuk. Megkérdezték, nem akarom-e
kipróbálni a pilótaülést. Anya vonakodva bólintott, én pedig
örömömben toporzékoltam és csapkodtam. Azelőtt csak Ali ülhetett
a pilótaülésben, én sohasem.
Először megrémültem a nyílt égbolt elém tárulkozó látványától, és
a repülőgépet játékszernek éreztem közöttünk s a kemény föld
között. Ijedtemben halkan felsikítottam és hátrahőköltem. John, a
magasabb amerikai biztatóan mosolygott rám, és türelmesen
elmagyarázta a különböző gombok és szerkentyűk szerepét.
Meglepetésemre azon kaptam magam, hogy teljes nyugalommal
hajolok a válla fölé. Először éreztem nyugalmat és kényelmet férfiak
jelenlétében. Szomorú tény, de apámtól féltem, Alit és
féltestvéreimet pedig utáltam. Különös érzés volt, szinte
megrészegített a tudat, hogy férfiak, akiket neveltetésem miatt
istennek kellene tartanom, barátságosak és kedvesek is tudnak lenni.
Nagyon új volt ez nekem.
Kinéztem a gép ablakán, és megértettem, mit érezhet a sas, amint
a magasban száll: csodálatos szabadságot! Aztán eszembe jutott
Szara és a megrázó valóság, hiszen a vadak és más állatok is
szabadabban élnek nővéremnél. Ekkor fogadtam meg, hogy bármibe
kerüljön is, és bármekkora fájdalmat kelljen is kiállnom, ura leszek
saját életemnek.
Leszállás előtt visszamentem anyámhoz, aki átölelt és magához
szorított, míg a gép földet nem ért. El volt fátyolozva, de ismertem
arcának minden rezdülését, hallottam hosszú, gyötrelmes sóhaját.
Abban a reményben köszöntem el a kedves amerikaiaktól, hogy
ők visznek vissza minket Rijádba. Hódolatot és szeretetet éreztem
irántuk, akik annyira komolyan törődtek egy gyerek lelkes és butus
kérdéseivel.
A klinikán jajveszékelés és sírás zaja visszhangzott fülünkbe a
hosszú folyosón. Anya felgyorsította lépteit, és olyan erősen
szorította a kezem, hogy majdnem sírva fakadtam.
Szara nem halt meg, de alig volt benne élet. Megdöbbentő volt,
amit tett; fejét gázsütőbe dugva próbálta elvenni életét. Hangtalan
feküdt, halálosan sápadtan. Férje nem jött el a kórházba, de maga
helyett elküldte anyját. Az öregasszony, amint meglátott minket,
rázendített: durván szidalmazta Szarát, amiért ilyen kellemetlen
helyzetbe hozta fiát és családját. Gonosz egy hárpia volt.
Legszívesebben kikapartam volna a szemét, de eszembe jutott
anyámnak tett ígéretem. Így aztán dühösen simogattam Szara sima,
élettelen kezét.
Anya levette a fátylat arcáról, és az öregasszonyra nézett. Minden
lehetőséget végiggondolt, de az öngyilkossági kísérlet híre meglepte,
lesújtotta. Mikor hideg, kimért hangon fordult a férj anyjához, engem
elöntött az öröm. Szigorúan megkérdezte az asszonyt, mit tett a fia
ezzel a szerencsétlen lánnyal, amitől az el akarta dobni az életét.
Ezután ráparancsolt, hagyja el Szara szobáját, mert nincs ott helye az
istentelennek. Az asszony, anélkül, hogy elfátyolozta volna arcát,
távozott. Hallottuk, mint kiált Istenhez kegyelemért.
Anya felém fordult, és látta a csodálatot a tekintetemben.
Tiszteltem anyám haragját, és egy rövid, fénylő pillanatig úgy
éreztem, Isten nem hagyott magunkra. Szara megmenekült. De
tudtam, ha apa meghallja a történteket, anyám élete még
boldogtalanabb lesz. Ismervén apámat, nem lelünk megértést nála,
biztosan megfeddi majd feleségét, amiért az lánya védelmére kelt.
Szaúd-Arábiában ugyanis mindig az idősebbnek adnak igazat. Nem
számít, mit tesz vagy mond, hogyan viselkedik, senki sem mer
szembeszállni a korral. Anyám pedig nőstény oroszlánként védte
gyermekét. Majd szétvetette szívem a büszkeség, milyen bátor
anyám van.
Három nap elteltével Szara férje, anélkül, hogy egyszer is
telefonált volna, megjelent tulajdonáért a klinikán. Addigra anya
kiderítette Szara elkeseredettségének okát: nővérem férje szadista
volt. Szara inkább a halálba menekült, annyira undorodott a férfi
szexuális brutalitásától. Apa is Dzsiddába utazott, és visszataszítónak
tartotta a Szarával történteket, de egyetértett vejével, hogy a feleség
helye a férje mellett van. Szara férje pedig megígérte, megváltozik
majd, fékezi vágyait.
Mikor apa tudatta döntését, anyám keze remegni kezdett, szája
eltorzult. Szara is zokogni kezdett. Próbált felkelni ágyából,
mondván, nem akar tovább élni. Fenyegetőzött, hogy felvágja ereit,
ha vissza kell térnie férjéhez. Anya hegyként magasodott lánya felett,
és életében először ellenkezett férjével. Azt mondta, nem engedi
vissza Szarát a sárkány barlangjába. Ha kell, elmegy a királyhoz és a
vallási vezetők tanácsához, mintsem hogy hagyja, ez a házasság így
maradjon. Apám válással fenyegette meg anyát. Anya viszont a
sarkára állt, és azt mondta, apám bármit tehet, ő nem tűri, hogy a
lánya ilyen körülmények között éljen.
Apa elkerekedett szemmel hallgatott. Tudta, a vallási vezetők
valószínűleg kényszerítenek Szarát, hogy térjen vissza férjéhez,
annak pedig azt tanácsolják majd, hogy feleségével aszerint bánjon,
ahogy az a Koránban meg van írva. Majd dolguk végeztével hátat
fordítanának a kellemetlen ügynek. Apa csak mereven állt, tűnődött
anya eltökéltségén. Talán emiatt, talán mert el akarta kerülni, hogy
mások beleavatkozzanak családi ügyeinkbe, házassága során először
engedett.
Mivel a királyi családhoz tartoztunk, Szara férje nem akarta
elvágni apámhoz fűződő kapcsolatát, s vonakodva beleegyezett a
válásba.
Az iszlám vallásban a férfiak bármiféle magyarázkodás nélkül
elválhatnak, de egy asszonynak nagyon nehéz a válás. Ha Szara ki is
töltötte volna a válási kérvényt, a vallási hatóságok részéről rengeteg
nehézséggel kellett volna szembenéznie. – Nem utasíthatsz el
valamit, ami Allah szerint a te javadat szolgálja – mondják, és
kényszerítik, hogy a férjével maradjon. Azonban Szara férjének elég
volt két férfi tanú jelenlétében háromszor kimondani, hogy „elválok
tőled”, s a válás megtörtént.
Szara, immáron szabadon, hazatérhetett.
Minden felfordulás változáshoz vezet. Szara házassága,
öngyilkossági kísérlete és válása megváltoztatta gondolataimat.
Többé nem úgy gondolkodtam, mint egy gyermek.
Órákig töprengtem országunk primitív házassági hagyományain.
A szaúd-arábiai lányok férjhez adhatóságát számtalan tényező
befolyásolhatja. Ilyenek a lány családi neve, alakja, szépsége, a
család szerencséje. Társaságban nem találkoznak, így a férj teljes
egészében sasszemű anyjától és nővéreitől függ, akik állandóan
keresik számára a megfelelő lányt. A házasság időpontjának kitűzése
után is csak nagyon ritka esetben fordul elő, hogy a lány a szertartás
előtt találkozhasson jövendőbelijével. Nagyon kevés család van, ahol
ezt megengedik.
Ha a lány jó családból származik, s nincs testi hibája, sok kérő
veszi körül. És ha mindezek mellett még gyönyörű is, elhalmozzák a
kérők, mert országunkban a női szépség nagyon kelendő.
Természetesen nem eshet folt becsületén, mert még a legszebb lány
is azonnal kevésbé kívánatos, és nem jut neki más, mint hogy egy
távoli faluban valami vénember harmadik vagy negyedik felesége
legyen.
Sok szaúdi férfi a lánya házasságát illető végső döntést feleségére
bízza, abban a tudatban, hogy úgyis a család számára legkedvezőbb
házasságot választja. Gyakran azonban a lány tiltakozása ellenére az
anya is kitart az általa kiválasztott férj mellett, hiszen őt magát is
olyan férfihoz adták, akitől rettegett, élete során mégsem érte
hatalmas csapás, fájdalom. A szerelem és a ragaszkodás nem elég,
figyelmeztetik az anyák lányaikat.
Vannak olyan férfiak, mint apám is, akik a férjeket személyes
vagy gazdasági haszon céljából választják, és nincs az a hatalom,
mely befolyásolhatná döntésüket. Szara a maga szépségével,
intelligenciájával és gyermekkori álmaival nem volt több apám
számára, mint a további gazdagodás biztosítéka.
Szeretett nővérem keserves helyzete új eltökéltséggel töltött el.
Azzal, hogy nekünk, asszonyoknak is bele kell szólnunk olyan
kérdések végső eldöntésébe, amelyek örökre megváltoztathatják
életünket. Attól a pillanattól kezdve a nők teljes személyi
szabadságáért és jogaiért kezdtem élni, lélegezni, tervezgetni.
Azokért a jogokért, melyekkel országomban csak a férfiak
rendelkeznek.
Ali
Néhány hónappal Szara visszatérése után legidősebb nővérem, Núra
meggyőzte apát, hogy Szarának és nekem előnyünkre válna egy
külföldi utazás. Szarát öngyilkossága óta egyikünk sem tudta felrázni
krónikus depressziójából. Núrának az volt a véleménye, hogy éppen
az utazás lenne a legjobb gyógyszer. Azelőtt mindössze kétszer
jártam országunkon kívül, Spanyolországban, de túl fiatal voltam
ahhoz, hogy bármilyen emlékem is megmaradjon.
Núra, aki első királyunk egyik unokájához ment feleségül,
házasságával és csendes, nyugodt életével örömet szerzett apámnak.
Ő nem kérdezősködött, tette, amit tennie kell.
Az évek múlásával Núra előzékeny tulajdonságai szeretetet
ébresztettek apámban. Szara válását követően hajadon lányainak
Núra házasságával példálózott. Őt is idegenhez adták, házassága
mégis kielégítőnek bizonyult. Núra boldogságának valós oka
azonban férjének figyelme és tapintatossága volt.
Apának az volt a véleménye, hogy nyilvánvalóan Szara
viselkedése ingerelte férjét. A Közel-Keleten ugyanis sosem
hibáztatják a férfit, hanem fenntartás nélkül fogadják tetteit. Még ha
meg is öli feleségét, biztosra veszik, hogy jó oka volt rá. Olvastam
olyan újságcikkeket, melyek egy férfit dicsértek amiatt, hogy
feleségét vagy lányát illetlen, bűnös viselkedéséért megölte. Egy
egyszerű csókért vagy akár szexuális közeledés gyanújáért is
megölhetnek egy fiatal lányt. Ráadásul az apának az ilyen
cselekedetekért nyilvánosan gratulálnak a vallási vezetők, amiért
betartotta a Próféta parancsait.
Núra és Ahmed éppen palotájukat építették. Núra Európába akart
utazni olasz bútorokat vásárolni. Úgy tervezte, hogy útközben
Egyiptomban is megállunk, hogy kisgyerekei láthassák a
piramisokat.
Apának huszonkét lánya volt négy feleségétől. Gyakran morgott,
hogy az asszonyok a férfiak átkai, s bosszúságát még jobban fokozta,
hogy fiatalabb lányai fellázadtak a férfiak egyeduralma ellen.
Példátlanul és helytelenül viselkedtünk és beszéltünk. Nagyon jól
tudtuk, nem érhetjük el mindazt, amire vágyunk, így azt is egyfajta
győzelemnek tartottuk, hogy ilyen elszántsággal vitathatjuk meg
problémáinkat.
Núra anyánkat is magunkkal akarta hozni. Anya Szara visszatérte
óta különös csendbe burkolózott. Úgy tűnt, apa akarata elleni nagy
lázadása teljesen legyengítette. De az utazást ösztökélte, mivel azt
akarta, hogy Szara lássa Olaszországot. Engem túl fiatalnak tartott az
utazáshoz, de mint általában mindig, heves vérmérsékletemmel most
is elértem, amit akartam. Szara éppen csak egy kis érdeklődést
mutatott, hogy láthatja Olaszország művészeti csodáit, én azonban
határtalanul boldog voltam. Azonban Ali bejelentése, miszerint
velünk jön Olaszországba, ürömmé változtatta örömöm, főleg, mikor
kiderült, apa is úgy gondolta, gardedámra lesz szükségem. Majd
megőrjített a gondolat, hogy Ali áruló jelenléte tönkreteszi
szünidőmet, és elhatároztam, ahogy csak tudom, meggyalázom.
Megragadtam új gutráját (fejdísz) és igaalját (zsineg a gutra
csúcsán), és keresztülfutottam vele a házon, be a fürdőszobába.
Semmi ötletem sem volt, mit csináljak vele, de a szaúdi férfiakat már
az is vérig sérti, ha bárki hozzáér fejdíszükhöz. Őrült vágy kerített
hatalmába, hogy valamiképp ártsak Alinak.
Bátyám követett, azt kiáltozva, beárul apánknak. Mikor az ajtóhoz
ért, teljes erőmből rácsaptam. Ali nagylábujja eltörött, mivel nem
volt rajta szandál, kezét pedig megütötte. Úgy kiabált és nyöszörgött,
hogy a szolgák azt hihették, megölöm, de egyikük sem sietett
segítségére.
Nem tudom, mi üthetett belém, de fogtam fejdíszét, és lehúztam a
vécén. Az igaal nem ment le a kagylón, pedig kétségbeesetten
próbáltam letömködni a pumpával: az elázott zsinór fennakadt.
Mikor Ali észrevette, mit tettem, hirtelen rám támadt. A földön
verekedtünk, majd egyszer csak elkaptam, és húzni-csavarni kezdtem
legérzékenyebb részét, törött lábujját. Anya, hallván Ali fájdalmas
kiáltásait, közbelépett, és megmentette fiát az évek során
felgyülemlett és visszafojtott haragomtól.
Tudtam, hogy nagy bajban vagyok. Ám mérlegelve a dolgokat,
ráébredtem, hogy ennél rosszabb már nem lehet a helyzet. Így aztán,
amikor anya és Omar bevitték Alit a klinikára beköttetni törött
lábujját, belopóztam bátyám szobájába, és összegyűjtöttem vallásunk
és kultúránk által egyaránt tiltott, titokban őrzött „drága kincseit”.
Ezeket a „drága kincseket” a világ minden részén gyűjtik a fiatal
fiúk, Arábiában azonban súlyos bűnnek számít. Már régen
felfedeztem Ali Playboy- és más hasonló újsággyűjteményét, mely
időközben új diafelvételekkel gazdagodott. Mivel kíváncsi voltam
rájuk, a szobámban levetítettem a képeket. Igencsak zavarba jöttem.
Mezítelen férfiak és nők mindenféle furcsa dolgokat műveltek, sőt
néhány képen nők állatokkal csinálták ugyanazokat a dolgokat. Ali
valószínűleg kölcsönadhatta barátainak a képeket, mivel
mindegyikre gondosan rányomta a nevét.
Akkor még túl ártatlan voltam, hogy pontosan tudjam, mit
ábrázolnak azok a képek, de biztos voltam benne, hogy valami
tilosat, mert bátyám egy öreg, rongyos dobozba rejtette el őket,
melyre „iskolai jegyzetek” címkét ragasztott. Nagyon jól ismertem a
dolgait, mivel éveken keresztül kutattam közöttük. A képek és diák
mellett két kis üveg alkoholt is találtam, melyeket Ali egy bahreini
hétvégi utazás alkalmával hozott magával. Nagyszerű tervem
birtokában a tiltott holmit egy papírtáskába hajítottam.
Szaúd-Arábiában minden környékre építettek mecsetet. Az állam
egyik legfőbb gondja volt, hogy minden muzulmán férfi lakhelyéhez
sétatávolságon belül legyen egy mecset a napi öt imához. Noha
akárhol lehetett imádkozni, ha az ember Mekka felé fordul; mégis
úgy tartják, mecsetben a legjobb. Mivel az egyik leggazdagabb
környéken laktunk, óriási mecset állt apáink és bátyáink
rendelkezésére, mely fehér, opálfényű márványból készült. Minthogy
délután két óra volt, és a déli ima ideje elmúlt, tudtam, veszélytelenül
véghez tudom vinni tervemet. Még a hit emberei is délutáni
szunyókálásba menekülnek a forró arábiai levegő elől.
Félve nyitottam ki a mecset ajtaját, óvatosan bekukucskáltam, és
csak aztán léptem be. Akkor még nem voltam elfátyolozva, ezért,
gondoltam, nem keltek feltűnést. Kiterveltem egy történetet arra az
esetre, ha elkapnak és kérdőre vonnak. Azt mondtam volna, hogy a
kismacskámat keresem, mert láttam beszaladni a mecsetbe.
Meglepetésemre a mecset hűvös és hívogató volt. Azelőtt
sohasem jártam a hatalmas épületben, de sokszor követtem idáig Alit
és apámat, mikor imádkozni jöttek. Alit hatéves kora óta ösztönözték
a napi öt imádkozásra. Emlékszem, milyen fájdalmat éreztem,
amikor apám Alit kézen fogva, büszkén bevezette a mecset nagy
bejáratán. Engem semmibe vett, kint hagyott az út szélén.
Szomorúan, dühösen meredtem utánuk.
Országomban a nőknek tilos belépniük a mecsetekbe. Bár
Mohamed próféta nem tiltotta meg, azt állította, hogy
mindnyájunknak az a legjobb, ha magányosan, otthonunkban
imádkozunk. Ennek eredményeként Szaúd-Arábiában egyetlen nőt
sem engednek be a mecsetekbe.
Senki sem volt odabent. Sietősen végigmentem a márványpadlón.
Szandálom csattanása különös, mély hangot hallatott. A táskát,
melyben Ali tiltott kincsei rejtőztek, az erkélyhez vezető lépcső
aljára tettem. Itt volt az a hangszóró, mely naponta ötször zengte
Mohamed próféta szent szavait. Elég volt a müezzin átható
kiáltásaira gondolnom, amellyel imára szólítja a hívőket, hogy
bűntudatot érezzék. Majd eszembe ötlött Ali lenéző mosolya, mikor
azzal fenyegetett, apa meg fog engem korbácsolni, ő pedig kérni
fogja, hogy ő is üthessen. Elégedett vigyorral az arcomon siettem
haza. Most az egyszer én kerülök ki győztesen.
Még aznap este, mielőtt apa hazaért volna irodájából, három
mutava (vallási vezető) kopogtatott be kapunkon. Néhány filippínó
szolgával az egyik emeleti ablakhoz rohantunk. Láttam, amint Omar-
ral kiabálnak, és hevesen mutogatnak az ég, majd néhány újság felé,
amelyeket nyilvánvalóan visszataszítónak tartanak. Nevetni volt
kedvem, de szigort és komolyságot erőltettem arcomra.
A legtöbb külföldi és szaúdi egyaránt retteg a mutaváktól, ugyanis
nagy hatalommal rendelkeznek, és legfőbb gondjuk az emberi
gyengeség felfedése. Még a királyi család tagjai is próbálják
elkerülni a velük való összeütközést.
Két héttel a történtek előtt egyik filippínó szolgálólányunk
feldühített néhány mutavát, ugyanis térdig érő szoknyát viselt a
bazárban. Pálcával elverték, majd vörösre festették a lány lábát. Bár
Szaúd-Arábia nem enged az országba turistákat, néhány külföldi nő
nővérként, titkárnőként vagy háziszolgálóként dolgozhat nagyobb
városainkban. Nők tömegei érzik azok haragját, akik Isten igéjét
tolmácsolják, és mégis megvetik a nemünkhöz tartozókat. Ha egy nő
vakmerően dacol hagyományainkkal, és kimutatja fedetlen karját
vagy lábát, könnyen lehet, hogy pórul jár, és szolgálónkhoz
hasonlóan vesszővel verik el, vagy befestik végtagjait.
A mi szolgálónk is hiába áztatta lábát, a piros folt nem akart
fakulni. Szegény pára meg volt győződve, hogy a vallási rendőrség
valahogy kinyomozta lakhelyét, és börtönbe vetik. Félelmében az
ágyam alá rejtőzött. El akartam árulni neki a vallási rendőrség
látogatásának valódi okát, de még a filippínó szolgálók előtt is
őriznem kellett titkomat.
Omar falfehér lett, amikor Aliért kiáltva belépett a villába. Ali
óvatosan lecsúszott a lépcsőn, jobb sarkán egyensúlyozva és lábujjait
feltartva a levegőbe. Követtem őt, és anyával együtt a nappaliba
kísértük, ahol Omar éppen apa irodáját hívta telefonon. A mutavák
elmentek, de Omarnál hagytak néhány tiltott holmit: egy újságot,
négy diaképet és egy kis üveg italt. A maradékot bizonyítékként
maguknál tartották.
Ali arcából kifutott a vér, mikor észrevette „titkos” kincseit Omar
ölében. Omar meglátott engem, és utasított, hagyjam el a szobát. De
én anyám szoknyájához simultam, aki gyengéden megpaskolta a
fejem. Anya gyűlölte, ahogy Omar parancsolgat nekünk, ezért
kihívóan az egyiptomi szemébe nézett, így aztán a sofőr úgy döntött,
nem foglalkozik velem. Rászólt Alira, hogy üljön le. Apa már úton
volt hazafelé, és a mutavák értesítették a rendőrséget. Biztos voltam
benne, hogy Alit letartóztatják.
Vihar előtti csend telepedett a szobára. Kezdtem félni, de aztán
Ali visszanyerte nyugalmát. – Nem tartóztathatnak le, herceg vagyok
– vetette oda Omarnak. – Azok a vallási fanatikusok semmivel sem
különbek, mint a fülem körül zümmögő, idegesítő szúnyogok. –
Hirtelen ráeszméltem valamire. Lehet, hogy nem Alit fogják
bebörtönözni?
Fékcsikorgás jelezte apa érkezését. Haragosan rohant be a
szobába, és egymás után szemügyre vette a tiltott tárgyakat.
Megnézte az újságot, s haragos pillantást vetett Alira. Megvetően
félrehajította a whiskysüveget, bár tilalom ide, tilalom oda, minden
herceg tartott alkoholt otthonában. Mihelyt azonban a fény felé
fordította a diafelvételeket, üvöltve kizavarta anyámat velem együtt a
szobából, majd dühösen ütni kezdte Alit.
Mindent összevetve Alinak nagyon rossz napja volt.
A mutavák végül mégis meggondolták, hogy a rendőrségre
menjenek az egyik királyi fivér fia miatt. Néhány órán belül maguk
tértek vissza hozzánk kegyes haragjukkal. Apának nem volt könnyű
dolga, mire meggyőzte őket, hagyják ki azokat a diákat, amelyeken
nők állatokkal közösülnek.
1968-at írtunk akkor. Feiszal király bátyjával, Szaúddal
ellentétben nem volt olyan elnéző az ifjú hercegek csínytevéseivel
szemben, így a mutavák előnyösebb helyzetben voltak. Apám és ők
is tudták, hogy a király nagyon feldühödik, ha kitudódik a diák
tartalma. Feiszal király állandóan figyelmeztette fivéreit és
unokatestvéreit, tartsák kordában gyermekeiket, hogy elkerüljék a
vallási vezetők haragját. Azonban a mutavák félelme is hozzájárult
országunk akkori modernizációjához. A király biztosította a vallási
vezetőket, hogy országunkban csak a szükséges modernizációs
folyamatot engedélyezi, és nem hagyja a romlott nyugati erkölcsök
elterjedését. De a mutavák a királyi család viselkedésében az
elkorcsosult nyugat hatását látták. Ali diagyűjteményével pedig
egyértelműen bizonyítottá vált a királyi család erkölcsi hanyatlása.
A mutavák éjszakába nyúlóan vitatkoztak azon, mi legyen Ali
legmegfelelőbb büntetése. Ali csakis annak köszönhette
megmenekülését, hogy az ál-Szaúd-család tagja volt. A mutavák
tudták, hogy nincs királyi herceg – kivéve, ha a király maga nem
hagyja jóvá –, akit az ország büntetőrendszere alapján el lehetne
ítélni. Nagyon ritka eset, ha egyáltalán volt már rá példa. Ha Ali egy
átlagos szaúdi család gyermeke vagy külföldi, hosszú
börtönbüntetésre ítélték volna.
Egész családunk jól ismerte filippínó sofőrünk egyik bátyjának
szomorú történetét. Azelőtt négy évvel egy olasz építési vállalatnál
dolgozott Rijádban, s négy éve letartóztatták pornófilm birtoklásáért.
Két év börtönbüntetésre ítélték szegényt, és a bebörtönzés mellett
minden pénteken tíz ostorcsapást is el kellett viselnie. Sofőrünk, aki
szombatonként meglátogatta, sírva mesélte Alinak, hogy fivére egész
teste fekete az előző napi ostorcsapásoktól. Rettegett, hogy bátyja
nem éri meg a jövő évet.
Ali minden egyes tiltott tárgyra gondosan rányomtatta nevét, ezért
szerencsétlenségére bűnössége kétségbevonhatatlan volt. Végül is a
következőképpen egyeztek meg: apa tömérdek pénzt adományozott a
mecsetnek, Alinak pedig mind az öt napi imán jelen kellett lennie,
hogy megbékítse Isten szolgálóit, nem is beszélve magáról Istenről.
A mutavák nagyon jól tudták, hogy egyes ifjú hercegek egyáltalán
nem járnak imádkozni, és hogy ez a büntetés különösen kellemetlen
Alinak. Előírták továbbá, hogy a bátyámnak a következő tizenkét
hónapban minden egyes imádkozás alkalmával meg kell jelennie a
mecset vezető mutavája előtt. Mindezek alól csak akkor kaphat
felmentést, ha elutazik. Ali a hajnali ima puszta gondolatától is
irtózott, mivel soha nem kelt fel kilenc óránál előbb. Ráadásul
ezerszer le kellett írnia, hogy „hatalmas Istenünket magamra
haragítottam, mert az istentelen Nyugat romlott és erkölcstelen útját
követtem”. Végül pedig be kellett vallania, kitől kapta az újságokat
és a diaképeket. Állítása szerint az újságokat külföldi utazásai
alkalmával csempészte be, mivel, mint minden herceget, a vámosok
őt is vizsgálat nélkül, udvariasan engedték át. A diákat azonban egy
összejövetelen megismert nyugatitól vette. Ali, égve a vágytól, hogy
a külföldire zúdíthatja a mutavák haragját, boldogan elmondta nevét
és címét. Később hallottam, hogy a külföldi férfit letartóztatták,
megkorbácsolták, majd deportálták.
Szörnyen éreztem magam. Buta csínytevésem megszégyenítette és
megalázta az egész családot. Míg Ali minden bántódás nélkül
megúszta a dolgot, addig a történtek szüleimre rossz fényt vetettek.
Nagyon szégyelltem magam, és féltem, hogy kitudódik vétkem.
Megfogadtam Istennek, ha ez egyszer megúszom, tökéletes gyerek
leszek.
Omar kikísérte a mutavákat. Anyával a nappaliban vártunk Alira
és apára. Apa megragadta fia felkarját, és a lépcső felé rángatta.
Bátyám felém fordult, tekintetünk találkozott. Elég volt a sötét
szempár rövid villanása, hogy megérezzem, Ali tudja, én árultam be.
Furcsamód sokkal inkább megbántott volt, mint dühös.
Zokogni kezdtem, mivel rádöbbentem, milyen szörnyű dolgot
követtem el. Apa sajnálkozva nézett rám, s Alira támadt, mondván,
az egész családot felzaklatja, még az ártatlan gyerekeket is.
Életemben először az apám karjába vett és csitítgatott.
Igazán nyomorultul éreztem magam. Az érintés, melyre egész
életemben vágytam, most nem volt vigasztaló. És az oly sokszor
elképzelt örömöt tönkretette a mód, mellyel célom elértem.
Bárhogy is, csínyem sikeres volt. Nem is említették Ali
lábujjtörését és a fejdísztől eldugult vécét. Úgy tűnik, a súlyos bűnök
elnyomják, szinte megsemmisítik a kisebbeket.
Az utazás
A családi zűrzavar ellenére sem halasztottuk el az olaszországi és
egyiptomi utazást, de már nem tudtam igazán örülni neki.
Ellenőriztem a csomagolást, listát készítettem, de szobám ajtajából
mindig azt figyeltem, mikor sántikál arra Ali. Bátyám eddig nem is
törődött velem. Lenézett lány voltam a szemében, értéktelen, akit
időről időre helyre kell tenni.
A történtek után azonban másképp nézett rám. Rádöbbent, hogy
én, a lenézett nő, a család legifjabb tagja veszélyes és méltó ellenfél
vagyok.
Indulásunk napján hat limuzinra volt szükség, hogy csomagjaink
elférjenek. Tizenegyen utaztunk négy hétre: Núra és Ahmed három
gyerekükkel az ötből, két filippínó szolgálólányuk, Szara és én, Ali
és barátja, Hadi.
Hadi két évvel volt idősebb Alinál, egyházi iskolában tanult, egy
rijádi fiúintézetben, hogy mutava lehessen belőle. Hadi felnőtt
benyomását keltette. Gyakran idézett a Koránból, és kegyesen
viselkedett jelenlétünkben. Apa bizton érezte, hogy jó hatással van
gyermekeire. Hadi feltűnően hangoztatta véleményét, miszerint a
nőknek otthonukban kéne maradniuk. Azt mondta bátyámnak, hogy
a nők minden rossznak az okozói.
Mondhatom, örömteli és élvezetes utazásnak néztünk elébe Ali és
Hadi társaságában.
Anya nem kísért ki minket a repülőtérre. Azt hittem, Ali ügye
miatt olyan kedvetlen és szomorú. A kertben búcsúzott tőlünk, s a
bejárati kapuból integetett. Fátyol fedte, de tudtam, könnyek
csíkozzák arcát. Éreztem, hogy valami bántja, de az előttünk álló
utazás töltötte be gondolataimat, és nem rágódtam
boldogtalanságának okain.
Ahmed nemrégiben vett egy repülőgépet, így kizárólag családi
körben utazhattunk. Kerestem a két amerikai pilótát, akik a múltkor
Dzsiddába vittek, de csalódásomra nem voltak ott. Helyettük két
angol foglalta el a pilótaülést, de ők is barátságosnak tűntek. A
királyi család számos amerikai és angol állampolgárt foglalkoztatott
magánpilótaként. Míg Ahmed a pilótákkal tanácskozott, Núra a két
szolgálólánnyal a három kicsit csitította.
Szara rögtön levette fátylát, és értékes könyveivel kezében egy
takaróba burkolózott. Hadi utálkozva nézte nővérem arcát, és
dühösen morgott Alinak. Bátyám utasította Szarát, hogy tegye fel
fátylát, míg el nem hagyjuk Szaúd-Arábiát, mire Szara közölte vele,
hogy a vastag szöveten keresztül nem tud olvasni, és jobban teszi, ha
befogja a száját. Még felszállás előtt kitört a családi perpatvar.
Próbáltam rálépni Ali sérült lábujjára, de elvétettem. Különben ő is
hiába ütött a fejem felé, mert elhajoltam előle. Ahmed, a legidősebb
férfi lévén, elkiáltotta magát, hogy üljünk le, és maradjunk csendben.
Núrával egymásra néztek, és tudtam, már meg is bánták nagylelkű
meghívásukat.
Az iszlám három legszentebb városa Mekka, Medina és
Jeruzsálem. Isten Mekkában nyilvánította ki akaratát prófétájának,
Mohamednek, melyet ma már a világban szétszóródott közel
egymilliárd muzulmán követ. Vallásos életünk alapja öt rituális
kötelességből áll, melyeket a vallás tartóoszlopának nevezünk. Ezek
egyike megköveteli, hogy minden muzulmán, akinek csak lehetősége
van rá, végezze el a háddzsot. Igaz muzulmán nem érezheti teljesnek
magát, ha legalább egyszer el nem zarándokol Mekkába.
Második legszentebb városunk Medina, „Prófétánk városa”,
Mohamed temetési helye. Jeruzsálem pedig a harmadik szent
városunk. Itt található az a hely, ahonnan Isten felvitte Mohamedet a
mennybe, helyén ma a Sziklamecset áll. A muzulmánok keserű
könnyeket hullatnak Jeruzsálem említésére, mert ez a város már nem
népünké.
Ahogy Mekka, Medina és Jeruzsálem a muzulmán hit szellemi
központja, Kairó a muzulmánok önbecsülésének betetőzése. Hiszen
Kairó történelme ötezer évre tekint vissza, és az arab népnek adja a
világ egyik legnagyobb civilizációját. Egyiptomra minden arab
büszke. Az ókori egyiptomiak hatalmához, gazdagságához és
műveltségéhez képest a mai öböl-állambeli arabok olajgazdagsága
kicsiny és lényegtelen.
Az ókor óta nyüzsgő nagyvárosban, Kairóban lettem nővé. Az
arab kultúrában túl nagy fontosságot tulajdonítanak a lányok nővé
válásának. Fiatal lányok félelemtől és örömtől vegyesen várják az
első menstruációt. Szóhoz sem jutottam, mikor nyugati barátnőim
elmesélték első vérzésüket. A vércseppek láttán nem tudták, mi
történik velük, meg voltak győződve, hogy haldokolnak. Az első
menstruáció elérkezése szokásos beszédtéma a muzulmán világban,
hisz attól a pillanattól kezdve a gyermeket felnőttként tartják
számon. Nincs visszaút az ártatlan gyermekkor világába.
Szaúd-Arábiában az első menstruáció megjelenésével elérkezik az
idő az első fátyol és a csador gondos kiválasztására. Még a boltosok
is, legyenek bár indiai vagy pakisztáni muzulmán férfiak, könnyedén
és tisztelettel kérdeznek rá a leánygyermek nővé válásának idejére.
Elégedetten elmosolyodnak, és hozzáfognak a leány számára
legelőnyösebb csador és fátyol kiválasztásához.
Bár a fátyol csak fekete lehet, mégis számtalan lehetőség létezik
az anyag vastagságától és súlyától függően. A fátyol készülhet olyan
vékony anyagból, melyen keresztül a világ sejtheti a tiltott arc
körvonalait. A vastagabb anyag praktikusabb, mert a nőket kevésbé
éri a hívők durva pillantása és éles megjegyzése. Ha egy asszony a
hagyományos vastag, fekete anyagot választja, amelyet a legerősebb
szél sem tud fellebbenteni, nincs férfi, aki sejthetné arcvonásait.
Természetesen, ha e mellett döntenek, az asszonyok képtelenek
szemügyre venni a bazárban található aranydíszeket vagy szürkület
után meglátni a gyorsan hajtó autókat. Sőt, vannak olyan
hagyományőrző asszonyok is, akik a nehéz fátyol mellett fekete
kesztyűt és harisnyát viselnek, hogy bőrüket teljesen elrejtsék a
külvilág elől.
Mivel a nőknek szükségük van egyéniségük kifejezésére és a
divatos változatosságra, számtalan módja van, hogy elkerüljék az
egyformaság végtelen tengerét. Például mindenféle drágakővel
díszített sálak és más egyéb csecsebecsék kaphatók, és vannak, akik
a csador szélét és hátát is díszítik. Különösen a fiatal nők igyekeznek
egyénivé varázsolni öltözetüket. A férfi boltos természetesen a
legújabb divat szerinti fátylakat és csadorokat mutatja meg, s
megtanítja a fiatal lányokat, hogyan vessék át a sálat a nyakukon,
hogy divatos hatást érjenek el. Részletesen megtárgyalják, hogyan
kössék meg a csadort, hogy az éppen annyit fedjen fel a lábból,
amennyi még nem kockázatos. Később majd minden fiatal lány
kitapasztalja, miként viselje sikkesen a csadort. Az üzletbe lépő
gyermekből így elfátyolozott, házasságra érett nő lesz, akinek élete
egy szempillantás alatt megváltozik. Az arab férfi figyelemre sem
méltatja a belépő gyermeket, de ahogy felölti a fátylat és a csadort,
diszkrét pillantások kísérik útját, s kíváncsi szemek lesik kivillanó,
erotikus bokáját. A fátyol felöltésével mi, arab asszonyok
ellenállhatatlanul kívánatossá válunk férfiaink számára.
De akkor Kairóban, nem pedig Szaúd-Arábiában voltunk, így első
vérzésem csak kellemetlenséget jelentett. Szara és Núra mindent
megmutatott, amit egy nőnek ilyenkor tennie kell. Figyelmeztettek,
el ne mondjam Alinak a történteket – mintha akartam volna –, mert
bátyám képes lehet arra, hogy azon nyomban, ott Kairóban
felfátyolozzon. Szara szomorú tekintettel nézett rám, és hosszan
magához ölelt. Tudta, attól a naptól fogva minden férfi számára
fenyegetőnek és veszélyesnek tekintenek, amíg férjhez nem adnak,
és falak közé nem zárnak.
Ahmed luxuslakása három szintet foglalt el Kairó központjában.
Hogy legyen egy kis magánéletük, Núrával a fölső szintet foglalták
el. A két filippínó szolgálólány, Núra három gyereke, Szara és én a
középső szinten szálltunk meg, míg Ali, Hadi és az egyiptomi
házfelügyelő alul. Szara és én boldogan egymás karjába ugrottunk,
mikor megtudtuk, hogy Alit és Hadit egy egész emelet választja el
tőlünk.
Az első este Ahmed, Núra és Ali azt tervezték, elmennek egy
mulatóba hastáncosokat nézni. Ahmed azt mondta, Szarának és
nekem otthon kell maradnunk a gyerekekkel és a szolgálókkal. Szara
nem ellenkezett, de én addig könyörögtem, míg Ahmed meg nem
lágyult.
Tizennégy éves voltam, s annyira elbűvölt a fáraók földje, hogy
rögtön úgy éreztem, Kairó lesz mindörökre a kedvenc városom. Így
is lett. A város izgalma olyasfajta szenvedélyt lobbantott lángra
bennem, melyet soha azelőtt nem ismertem, s amelyet a mai napig
sem tudok megmagyarázni. Színes ruhás férfiak és nők kóboroltak az
utcákon, kalandokat és ábrándokat keresve. Akkor döbbentem rá,
mennyire színtelen volt ilyen élmények nélkül élnem. Kairót össze
sem lehetett hasonlítani élettelen és lélektelen arab városainkkal.
A körülöttem lévő szegénységet nyugtalanítónak találtam, de
mégsem volt riasztó, mivel mély életerőt láttam benne. A szegénység
a forradalom és a változás égő fáklyájává változtathatja az embert.
Arra gondoltam, nekünk, szaúd-arábiaiaknak is meg kellene
ismernünk a szegénységet és a nélkülözést, hogy felújítsuk lelki
életünket.
Számtalan osztály található országomban, a királyi család tagjaitól
az alacsonyan megfizetett munkásokig, de egy sincs, beleértve a
külföldi vendégmunkásokat is, amely ne tudná kielégíteni
alapszükségleteit. Államunk biztosítja minden szaúdi jólétét. Minden
férfi állampolgárnak jár otthon, orvosi ellátás, iskolázottság, üzlet,
melyből megél, továbbá kamatmentes hitel, és ha szüksége van rá,
segély. A női állampolgárokról a család férfi tagja köteles
gondoskodni, legyen az apa, férj, báty vagy unokatestvér.
Az alapszükségletek kielégítése miatt az élet szikráit gerjesztő
anyagi vágy hiányzik országunkból. Kétségbeesetten nyugtáztam,
hogy nincs semmi, ami a történelmet előrevigye. Mi, szaúdiak túl
gazdagok és hagyományőrzők vagyunk ahhoz, hogy
megváltoztassuk életünket. Miközben áthajtottunk Kairó forgalmas
útjain, megemlítettem elméletemet családomnak, de láttam, hogy
csak Szara figyel rám, és érti meg gondolataim lényegét.
A nap már lemenőben volt, s az ég alja a piramisok éles vonalai
mentén aranyszínben tündökölt. A termékeny Nílus lassan szelte át a
várost, majd a sivatagot. Csodálatos látványa megdobogtatta a
szívem.
Ali és Hádi haragudtak, amiért Ahmed megengedte nekünk, két
hajadonnak, hogy velük tartsunk a mulatóba. Hádi hosszan
magyarázta Alinak, mint korcsosulnak el családunk értékei.
Önelégülten hangoztatta, hogy nővéreit tizennégy éves korukban
férjhez adták, s azóta férjeik őrködnek felettük. Azt is mondta, hogy
mint vallási vezetőnek, kötelessége értesíteni apánkat, ahogy
hazaértünk. Felbátorodva az otthonunktól elválasztó távolságtól,
Szarával grimaszokat vágtunk, és emlékeztettük rá, hogy még nem
vallási vezető. Amerikai filmekből tanult szleng kifejezéssel – to
save it – zártuk a vitát.
Hádi majd felfalta tekintetével a hastáncosokat, és ízléstelen
megjegyzéseket tett testrészeikre, de esküdözött Alinak, hogy ezek is
mind kurvák, és ha rajta múlna, mindet megköveznék. Hádi
nagyképű szamár volt, olyannyira, hogy még Ali is megunta álszent
viselkedését, és türelmetlenül kopogtatott az asztalon.
Megdöbbentő megjegyzései és viselkedése után Hádi másnap
újabb meglepetést okozott mindannyiunknak.
Ahmed felfogadott egy sofőrt, hogy vásárolni vigye Núrát, Szarát
és engem, mert neki üzleti megbeszélésre kellett mennie, s a
házfelügyelő, aki egyben sofőr is volt, a Mena House Hotel
uszodájába kísérte a három gyermeket és a filippínó
szolgálólányokat. Mikor elhagytuk a házat, Ali és Hádi még a múlt
éjszakai program fáradalmait pihenték ki.
A tikkasztó városi hőségtől Szara hamarosan rosszul lett.
Felajánlottam, hogy visszakísérem a házba, és mellette leszek, míg
Núra befejezi a vásárlást. Núra beleegyezett, és utasította a sofőrt,
hogy vigyen haza minket, később pedig menjen érte.
Mikor beléptünk a házba, fojtott hangú sikítozást hallottunk.
Szarával követtük a zajt, s végül Hádi és Ali szobájához értünk. Az
ajtó nyitva állt. Hirtelen ráeszméltünk, mi is történik. Hádi egy fiatal
lányt erőszakolt, aki nem lehetett több nyolcévesnél, Ali pedig
lefogta a gyereket. Mindent vér borított, s a fiúk láthatóan remekül
szórakoztak.
Szara sokkot kapott az elénk táruló látványtól, üvölteni kezdett,
majd elfutott. Ali dühtől eltorzult arccal lökött ki a szobából, és
becsukta az ajtót. Szara után rohantam, s bezárkóztunk szobánkba.
Egy idő után képtelen voltam elviselni a szobánkba felszűrődő
nyöszörgést, ezért lelopóztam a földszintre. Kétségbeesetten
próbáltam kitalálni valamit, amikor hirtelen megszólalt a csengő.
Láttam, amint Ali ajtót nyit egy negyven év körüli asszonynak, majd
kezébe nyom tizenöt egyiptomi fontot, és megkérdezi, van-e több
lánya is. Az asszony bólintott. Holnap elhozza, mondta. Ezalatt Hádi
kiterelte a síró gyermeket. Az anyja rezzenéstelen arccal kikísérte
sántikáló, könnyes arcú kislányát, és becsukta maga mögött az ajtót.
Ahmed nem tűnt meglepettnek, mikor Núra dühösen elmesélte a
történteket. Lebiggyesztett ajakkal vágott nővérem szavába, hogy ki
tudja találni a részleteket. Később közölte Núrával, hogy az anya
maga adta el gyermekét, ezért nem tehetnek semmit.
Hiába derült fény Ali és Hádi szégyenletes viselkedésére, a két fiú
úgy tett, mintha mi sem történt volna. Hangosan kinevettek, mikor
Hádit sértegettem, és kétségbe vontam, hogy valaha is vallási vezető
lesz belőle. Ezek után dühösen Ali felé fordultam, és azzal
fenyegetőztem, hogy elmondom apának, mit tettek azzal a
kislánnyal. Bátyám még Hádinál is jobban nevetett. Felém hajolt, és
azt sziszegte: – Nyugodtan meséld el, nem érdekel. – Azt is mondta,
apa maga adta meg annak az embernek a címét, aki ilyen
szolgáltatások közvetítésével foglalkozik. Kislányokkal sokkal jobb
mulatság, mosolygott, és különben is, apa ugyanezt teszi, ha Kairóba
jön.
Úgy éreztem magam, mint akit áramütés ért. Tátva maradt a szám
a felismeréstől, és üres tekintettel meredtem bátyámra. Mikor
magamhoz tértem, első gondolatom az volt, hogy minden, de minden
férfi gonosz. Ki akartam törölni emlékezetemből azt a napot, és még
egyszer eltévedni az ártatlan gyermekkor világában. Szó nélkül
otthagytam Alit. Rettegtem a férfiak kegyetlenségét bizonyító újabb
felfedezésektől.
Mégis szerettem Kairót, a megvilágosodás városát. De a
szegénység okozta romlottság miatt újra átgondoltam elméletemet.
Később, a hét folyamán újra láttam az egyiptomi anyát. Házunk
kapuján kopogtatott, oldalán egy másik fiatal lánnyal. Meg akartam
kérdezni tőle, hogy képes egy anya eladni gyermekét, de tekintetem
láttán elsietett.
Szarával és Núrával hosszú órákig beszélgettünk az esetről. Núra
sóhajtva adta tovább Ahmed véleményét, aki szerint a világ nagy
részén ilyen az élet. Én méltatlankodva kiabáltam, hogy inkább éhen
halnék, mint hogy eladjam a kicsinyemet. Núra egyetértett velem, de
hozzátette, könnyű úgy fogadkozni, hogy még sohasem gyötörte
kínzó éhség a gyomromat.
Elhagytuk Kairót minden bánatával. Szara végül égett a vágytól,
hogy láthassa álmai országát. Megéri-e a ragyogó látvány, hogy
kiszakítva magát a bezártságból, vállalta az utazást?
Álmodozva vallotta be, hogy a valóság túlszárnyalta képzeletét.
Beutaztuk Velencét, Firenzét és Rómát. Az olaszok vidámsága és
nevetése még mindig fülemben cseng. Úgy hiszem, életszeretetük
hatalmas ajándék az emberiségnek, messze háttérbe szorítja még
művészetüket és építészetüket is. Engem, aki a szomorúság földjén
születtem, megvigasztalt, hogy létezik olyan nép is, amely nem veszi
komolyan magát.
Milánóban Núra néhány nap alatt annyi pénzt költött el, amennyit
a legtöbb ember egy élet alatt nem keres meg. Őrült módon
vásároltak, mintha életük magányos űrjeit próbálnák kitölteni.
Hádi és Ali idejük nagy részét nők kegyeinek megvásárlásával
töltötték. Legyen az éjszaka vagy nappal, az utcák tele voltak
gyönyörűbbnél gyönyörűbb, megvásárolható fiatal lányokkal. Alit
olyannak láttam, mint mindig is: önző fiatal férfinak, akit csak saját
öröme érdekel. Hádi viszont álszentségével maga volt az ördög.
Megvette a lányokat, de közben megbélyegezte, elítélte őket az
aktusban betöltött szerepük miatt. Vágyott rájuk, s közben gyűlölte
őket és a rendszert, amely engedi, hogy kedvükre éljenek.
Képmutatása a férfiak gonoszságát jelképezte számomra.
Mikor gépünk leszállt Rijádban, felkészültem a további
kellemetlenségekre. Tizennégy éves voltam. Tudtam, hogy most már
nőnek tekintenek, és nehéz sors vár rám. Elmúlt gyerekkorom,
melyhez szívem szerint kétségbeesetten ragaszkodtam volna.
Nem voltak kétségeim, hogy nőként életem örökös küzdelem lesz
országom társadalmi rendjével szemben, amely feláldozza nemünket.
Jövőmmel kapcsolatos félelmeimet azonban hamarosan
elhalványította a jelen tragédiája: arra a hírre érkeztem haza, hogy
anyám haldoklik.
Az út vége
Egy biztos pont van életünkben, a halál. Anyám, aki őszintén hitt
Mohamed próféta szavaiban, nem félt attól, hogy útja végére ér. A jó
muzulmán tiszta életét élte, és tudta, hogy megfelelő jutalom várja.
Csak hajadon lányaiért bánkódott és aggódott, hisz ő volt
erősségünk, egyetlen támaszunk, s félt, hogy távoztával oly gyengék
leszünk, hogy elsodorhat bennünket a szél.
Anyám bevallotta, amikor elutaztunk, már akkor érezte, hogy
közel a vég. Pedig még semmi más jele nem volt, csak három
különös álom.
Anyám szüleit akkor ragadta el a láz, amikor anyám még csak
nyolcéves volt. Mint az egyetlen lánygyermek, ő ápolta szüleit rövid
betegségük alatt. Már úgy tűnt, erőre kapnak, amikor egy dühöngő
homokvihar kellős közepén apja felkönyökölt, s felmosolygott az
égre. – Látom a kertet – mondta és meghalt. Anyám anyja nem
sokkal ezután követte férjét, ő azonban nem célzott arra, hogy látja,
mi vár rá. Anyámról ezután négy bátyám gondoskodott, akik fiatalon
férjhez adták apámhoz.
Anyám apja jószívű, derék ember volt, s ugyanúgy szerette a
lányát, mint a fiait. A törzsbeli férfiak bosszankodtak, ha lányuk
született, de nagyapa csak nevetett, és azt mondta nekik, dicsérjék
Allahot, amiért ezzel az áldással gyengédséget hozott otthonukba.
Anya azt mondta, bizonyára nem kellett volna olyan korán férjhez
mennie, ha apja életben marad, s akkor néhány évvel tovább
élvezhette volna a gyermekkor szabadságát.
Szara meg én ágya mellett ültünk, anya pedig zavartan elmesélte
kusza álmait. Az első látomás négy éjszakával azelőtt történt, hogy
hírt kaptunk Szara öngyilkossági kísérletéről.
– Egy beduin sátorban voltam, amely hasonlított gyermekkori
családi sátorunkhoz. Meglepődtem. Apám és anyám fiatalon,
egészségesen ültek a tűz mellett, kávét kortyolgatva. Távolról
hallottam bátyáimat, amint a kecskéket terelték haza. Odarohantam a
szüleimhez, de ők nem láttak, nem hallottak, hiába kiabáltam.
Ekkor bejött két – azóta már elhunyt – bátyám, és letelepedtek
szüleim mellé. Meleg tevetejet iszogattak kis pohárkákból, apám
kávébabot őrölt. Az álom azzal végződött, hogy apa elmondta a
verset, amelyet a jó muzulmánokra váró Paradicsomról írt.
Bármilyen egyszerű, mégis megnyugtató. Így szól:
Bájos folyók mentén
Fák árnyékolják a nap
Sárgáját.
Lábunknál gyümölcsök hevernek
Tej és méz végtelen
A szeretettek várják
A földön rekedteket.
S ezzel az álom véget ért. Anyám nem sokat gondolkodott rajta,
úgy vélte, az Úr jelezte így számára, hogy szülei a Paradicsomba
jutottak.
Csaknem egy héttel azután, hogy Szara hazatért, anyámnak újabb
látomása volt. Ez alkalommal elhunyt családja minden tagja együtt
ült egy pálmafa árnyékában, s csodálatos ételeket ettek ezüsttálakból.
Ez alkalommal észrevették őt: anyám apja üdvözlésképpen elébe
sietett, majd kézen fogta, hogy az ételekhez vezesse.
Anya azt is elmesélte, hogy megrémült álmában, és megpróbált
elfutni, de apja mind erősebben szorította. Anyának eszébe jutott,
hogy gyerekei vannak, akiknek gondját kell viselnie. Könyörgött hát,
hogy engedjék el, nincs ideje leülni és enni. Ekkor anyja is felállt, s
megérintette a vállát. – Fadéla, az Úr gondját viseli a lányaidnak.
Közeleg a perc, hogy az ő gondjaira bízd őket.
Anya ekkor felébredt álmából. Abban a pillanatban tudta, hogy
napjai meg vannak számlálva a földön, és nemsokára követi azokat,
akik előtte távoztak el.
Két héttel azután, hogy elutaztunk, anyára hát- és nyakfájdalmak
törtek. Szédült, hányingere volt. Tudta, hogy közeleg az idő.
Orvoshoz ment, beszámolt neki álmairól és az új fájdalomról. Az
orvos csak legyintett az álmokra, de a fájdalmak hallatán
elkomorodott. A vizsgálatok hamarosan kiderítették, hogy anyámnak
gyógyíthatatlan tumor van a gerincében.
Az utolsó látomás annak a napnak az éjszakáján lepte meg,
amikor a doktor megállapította a végzetes betegséget. Anya álmában
mennyei családjával ült, s vidáman, jókedvűen ettek-ittak. Szülei,
nagyszülei, bátyjai és unokatestvérei társaságában volt, csupa olyan
rokonnal, aki jó pár évvel ezelőtt meghalt. Anya mosolygott a földön
kúszó kicsik láttán, akik pillangókat kergettek a réten. Anyja
rámosolygott. – Fadéla, miért nem törődsz a kicsinyeiddel? Nem
ismered föl a saját gyermekeidet?
Anya pedig hirtelen rádöbbent, hogy az apróságok valóban az ő
gyermekei, azok, akiket csecsemőkorukban vesztett el. Ölébe vette
az öt mennyei babát, magához ölelte és ringatta őket.
Anya azokhoz készült, akiket elveszített, és elveszítette azokat,
akiket ismert. Elhagyott minket.
Szerencsére keveset szenvedett. Jólesik arra gondolnom, hogy az
Isten látta, mint állja az élet kemény próbáját, és nem érezte
szükségét annak, hogy még jobban megsebezze az elmúlás
fájdalmával.
Lányai vették körül a halálos ágyat, mind saját húsa és vére.
Szeme mindannyiunkon elidőzött. Egy szót sem szólt, de éreztük,
hogy búcsúzik. Amikor pillantása az én arcomon pihent meg, mintha
vihar vonult volna át arcán. Anyám tudta, hogy rám, aki nem hajlok
meg, nehezebb élet vár a többieknél.
Az idős nagynénik mosdatták meg anya testét, és készítették föl,
hogy visszatérhessen a földbe. Gyerekszüléstől, betegségtől
megviselt vékony testét fehér vászonba csavarták. Anya arca békés
volt, megszabadulva a földi aggodalmaktól; szinte fiatalabbnak tűnt
holtan, mint élve. Nehéz volt elhinnem, hogy tizenhat gyereknek
adott életet, akik közül tizenegyet fel is nevelt.
Közvetlen családunk, apa összes feleségével és gyerekével együtt
összegyűlt otthonunkban. Vigaszul felolvastak egy versszakot a
Koránból, majd anya betekert testét egy fekete limuzin hátsó ülésére
tették, és Omar elindult vele.
Szokásaink tiltják, hogy nők jelen legyenek a temetésen. Ám
nővéreim és én annyira könyörögtünk, hogy apánk engedett, mi
pedig megígértük, hogy nem fogunk jajveszékelni, hajunkat cibálni.
Így aztán az egész család követte a halottaskocsit. A szomorú, de
csendes karaván elindult a sivatag felé.
Az iszlámban, ha kimutatjuk szerettünk eltávozása miatt érzett
fájdalmunkat, az azt jelenti, hogy elégedetlenek vagyunk Isten
akaratával. Ráadásul családunk Szaúd-Arábia Nedzsd vidékéről
származik, s a mi népünk nem gyászolja nyilvánosan szeretteit.
A szudáni szolgák már előkészítették a frissen ásott sírt a végtelen
sivatagban. Gyengéden leeresztették anyám testét, és Ali, egyetlen
élő fia levette az arcát fedő fehér szövetet. Nővéreim anya végső
nyughelyétől távol összebújva álltak, de én nem tudtam levenni
szemem a sírról. Én voltam a legkisebb gyerek, akinek anya életet
adott, vele akartam maradni mindvégig. Rángó arccal néztem a
szolgákat, akik az Elhagyott negyed vörös homokjával borították
arcát és testét.
Miközben néztem, mint borítja el a homok annak a testét, akit
annyira csodáltam, hirtelen eszembe jutott a nagy libanoni filozófus,
Kahlin Gibran gyönyörű verse: „A temetés az emberek közt tán
esküvő az angyalok között.” Elképzeltem anyámat szülei
társaságában, kicsinyeivel a karján. Ebben a pillanatban biztos
voltam benne, hogy egy nap ismét érezni fogom anya szerető
érintését. Abbahagytam a sírást, s elindultam nővéreim felé, akiket
megdöbbentett örömteli, higgadt mosolyom. Elmondtam nekik is a
csodálatos versszakot, amelyet az Isten küldött, hogy csökkentse
fájdalmam, és nővéreim tökéletesen értették a bölcs Kahlin Gibran
szavait.
Otthagytuk anyát a hatalmas, üres sivatagban. Tudtam, nem
számít, hogy nem jelzi sírhelyét kő, hogy nem volt szertartás,
amelynek során méltatták volna azt az egyszerű asszonyt, aki földi
életében a szeretet lángja volt. Jutalma az, hogy immár többi
szerettével vár ránk.
Ali elveszettnek tűnt, láttam rajta a fájdalmat. Apának nem sok
mondanivalója akadt, sőt anya halála óta mintha kerülte volna
villánkat. Második feleségével küldött üzeneteket, aki anya helyett
most az első számú feleség lett.
Egy hónapon belül megtudtuk Alitól, hogy apa ismét nősülni
készül, mert hazámban négy feleséget tartanak a nagyon gazdagok és
a nagyon szegény beduinok. A Korán szerint mindegyik feleséggel
egyformán kell bánni. A szaúd-arábiai gazdagoknak nem esik
nehezükre egyforma életnívót biztosítani feleségeiknek, a
legszegényebb beduinnak pedig mindössze négy sátrat kell állítania
és valami egyszerű ennivalót előteremtenie. Ez okból csak a
leggazdagabb és legszegényebb muzulmánoknak van négy
feleségük. A középosztálybeli szaúdiak kénytelenek megelégedni
egyetlen feleséggel, mert nem tudják előteremteni az anyagiakat
ahhoz, hogy négy család számára megteremtsék a középosztálybeli
jómódot.
Apa egyik királyi unokatestvéremet, Randát akarta elvenni, egy
olyan lányt, akivel gyermekkoromban – mintha egy másik élet lett
volna – együtt játszottam. Apa új menyasszonya tizenöt éves volt,
mindössze egy évvel idősebb, mint én, apának anyától való
legfiatalabb gyermeke. Négy hónappal anya temetése után részt
kellett vennem apa esküvőjén. Mogorva voltam, nem voltam
hajlandó együtt vigadni a többiekkel, elöntöttek a felgyülemlett
ellenséges érzelmek. Anyám tizenhat gyermeket szült neki, hosszú
éveken át engedelmesen szolgálta, és apám mégis könnyedén átlépett
emlékén.
De nemcsak apámra haragudtam, hanem kínzó gyűlöletet éreztem
régi játszótársam, Randa iránt is, aki most a negyedik feleség lesz, és
betölti az anyám halála miatt támadt űrt.
Az esküvő nagyszabású volt, a menyasszony fiatal és gyönyörű.
Randa iránti haragom abban a pillanatban eltűnt, amikor apám a
jókora bálteremből a nászágyhoz vezette, és megláttam Randa
aggódó arcát. Ajka remegett a félelemtől. Mintha dühöngő lángok
aludtak volna ki hirtelen. Randa nyilvánvaló kétségbeesésének
látványa elcsitította szenvedélyemet, s a fekete gyűlöletet gyengéd
együttérzéssé változtatta. Szégyelltem magam ellenségeskedésemért,
hiszen láttam rajta, hogy ő, akárcsak mi, többiek, tehetetlen a
basáskodó szaúdi férfiak kezében.
Apa szűz hitvesével hosszú nászútra ment Párizsba és Monte-
Carlóba, én pedig immáron megváltozott érzelmekkel alig vártam,
hogy Randa visszatérjen. Megfogadtam magamban, hogy apa új
feleségét ráébresztem hivatásunkra: fel kell szabadítanunk a nőket
országunkban. Nemcsak Randának adok új kihívást és a hatalom
lehetőségét, hanem apát is megsebzem fiatal felesége politikai,
szellemi felébresztésével. Nem tudtam megbocsátani apámnak, hogy
oly könnyedén elfelejtette azt a csodálatos asszonyt, aki az anyám
volt.
Barátnők
Miután visszatértek a nászútjukról, apa és Randa a villánkba
költözött. Bár anya többé nem volt az élők között, fiatal gyermekei
továbbra is apa villájában laktak, és az új feleségtől elvárták, hogy
lássa el az anya kötelességeit. Mivel én voltam a legifjabb gyermek,
és én is mindössze egyetlen évvel maradtam el Randától, a szokás a
mi helyzetünkben nevetségesnek tűnt. Azonban Szaúd-Arábiában
nincs mód a manőverezésre, nem lehet a szokásokat az egyéni
lehetőségekhez illeszteni. Randa, az asszonynak és egy nagy
háztartás úrnőjének álcázott gyerek otthonunkba költözött.
Randa csöndesen, szinte megtörten tért vissza a nászúiról. Ritkán
szólt, sohasem mosolygott, lassan járkált a villában, mintha attól
tartana, megsérülhet vagy valami bajt okozhat. Apa láthatóan
elégedett volt új tulajdonával, hosszú órákra bezárkózott lakrészébe
ifjú nejével.
Három hét múltán sem csökkent apa figyelme Randa iránt. Ali
megeresztett egy tréfát apa szexuális étvágyáról. Megkérdeztem
bátyám, mit gondol Randa érzéseiről, arról, hogy hozzá kellett
mennie egy nála jóval idősebb férfihoz, akit nem ismert, nem
szeretett. Ali üres arckifejezése nemcsak arról árulkodott, hogy meg
sem fordult a fejében a gondolat, hanem arról is, hogy beszűkült
agyában soha nem talál majd termékeny talajra az ilyesmi. Nagyon is
világosan látszott rajta, hogy soha semmi nem fog áthatolni a szaúdi
férfi önzésének sötét tengerén.
Randa és én másképp láttuk az életet. Ő abban hitt: ami a
homlokodra van írva, azt látod. Én pedig: életed az agyadban lévő
képet fotografálja. Ráadásul Randa fájdalmasan szégyenlős és
gyengéd volt, míg én bizonyos vadsággal álltam hozzá az élethez.
Nem kerülte el a figyelmem, miként pillantott Randa egyre
sűrűbben az óra felé, és kezdett izegni-mozogni már órákkal azelőtt,
hogy apa hazaérkezett volna ebédre vagy vacsorára. Apám
ráparancsolt, hogy már előtte étkezzen, aztán zuhanyozzon le, s így
várja.
Randa minden délben utasította a szakácsot, hogy szolgálja fel
ebédjét. Evett egy keveset, aztán visszavonult lakrészébe. Apám
általában egy óra körül érkezett a villába. Megebédelt, aztán sietett új
feleségéhez. Öt óra tájban visszament irodájába (Szaúd-Arábiában a
munkanap két műszakból áll: reggel kilenctől egyig és a négyórás
délutáni szünet után öttől este nyolcig). Látva Randa meggyötört
tekintetét, megfordult a fejemben, hogy apám eszébe idézem a Korán
tanítását, Allah utasítását, hogy minden muzulmán egyformán ossza
fel napját és estéit négy felesége között. Apám, amióta csak elvette
Randát, gyakorlatilag ügyet sem vetett három idősebb feleségére. De
rövid tűnődés után elszállt a bátorságom.
Este ugyanez ismétlődött. Randa nyolc óra tájban hozatta
vacsoráját, evett, majd felment a szobájába, fürdött és szépítkezett
férje számára. Általában már nem is láttam aznap, csak másnap,
miután apám reggel munkába távozott. Randának a hálószobában
kellett maradnia, amíg apám el nem ment.
Annyira aggasztott Randa sivár élete, hogy feltámadt bennem a
kisördög. Volt két barátnőm, akik még engem is megrémisztettek
bátorságukkal. Arra gondoltam, élénkségünk Randát is
felbátoríthatja egy kicsit. Amikor megalapítottam a lányklubot,
melynek tagja volt Randa, két fékezhetetlen barátnőm és magam,
még nem sejtettem, mekkora erőket szabadítok fel.
Fecsegő Ajkaknak neveztük a klubunkat, mert az volt a célunk,
hogy bátorságot és erőt gyűjtsünk a szótlan belenyugvás elleni
küzdelemhez. Ünnepélyesen megfogadtuk, hogy a következő célokat
követjük:
1. Minden lehetőséget megragadunk, hogy a női jogok szelleme
irányítsa nyelvünket, mozgassa ajkunkat.
2. A tagoknak meg kell kísérelniük minden hónapban új tagot
toborozni.
3. Első célunk az, hogy fiatal lányokat ne adjanak össze
öregemberekkel.
Mi, fiatal arab nők felismertük, hogy országunk férfiai maguktól
nem fognak változtatni a helyzeten, nekünk kell kényszerítenünk
őket. Amíg a szaúdi asszonyok elfogadják a férfiak
felsőbbrendűségét, addig ez utóbbiak fognak uralkodni. Arra a
következtetésre jutottunk, hogy minden egyes nőnek kötelessége
mindent megtenni azért, hogy kezébe vegye saját élete irányítását, és
segítse a szűk környezetében élő többi nőt. Annyira összetört minket,
nőket, a több évszázados elnyomás, hogy mozgalmunkat a szellem
felébresztésével kell kezdenünk.
Két barátnőm, Nada és Vafá nem a királyi családból származtak,
de vezető rijádi családok gyermekei voltak.
Nada apja hatalmas építkezési vállalatot vezetett, s mivel szívesen
adott jókora részesedést különböző hercegeknek, társasága hatalmas
állami megrendelésekhez jutott. Több ezer vendégmunkást
alkalmazott Sri Lankából, a Fülöp-szigetekről és Jemenből. Nada
apja csaknem olyan gazdag volt, mint a királyi család tagjai,
könnyen eltartott három feleséget és tizennégy gyermeket. A tizenhét
éves Nada, a középső hét nővére között, kétségbeesetten látta, hogy
három nővérét a családi kapcsolatok miatt házasítják ki. Meglepő
módon mindhárom házasság jól sikerült, nővérei boldogan éltek
derék férjeikkel. Nada attól tartott, hogy az efféle jó szerencse nem
tart örökké. Egyre növekedett benne az aggodalom, hogy végül öreg,
ronda, kegyetlen férjhez jut.
Nada különben szerencsésebb volt a legtöbb szaúdi asszonynál.
Apja eltökélte, hogy folytatnia kell tanulmányait. Megígérte
Nadának: huszonegy éves koráig nem kell férjhez mennie. Ez a kitolt
határidő tettre ösztönözte Nadát: kijelentette, hogy hátralévő négy
szabad éve alatt bele akar kóstolni az élet minden ízébe, hogy legyen
miről álmodoznia, mikor egy öregember feleségének unalmas életét
éli.
Vafá apja vezető mutava volt, s amilyen szélsőséges volt ő maga,
olyan szélsőségekre sarkallta lányát is a maga módján. Vafá apja
mindössze egyetlen feleséget tartott, Vafá anyját, ám kegyetlen,
gonosz ember volt. Vafá megesküdött, semmi köze egy olyan
valláshoz, melynek apjához hasonló emberek a vezetői. Vafá hitt
Istenben és abban, hogy Mohamed az Úr küldöttje volt, de úgy vélte,
Mohamed üzeneteit félreértették követői, hiszen az Isten nem akarhat
ilyen fájdalmat okozni a nőknek, a világ népessége felének.
Vafának nem kellett messzire mennie szomorú példákért. Anyja
szinte soha nem mehetett ki a házból, gyakorlatilag fogoly volt, akit
az Úr egyik szolgája tartott rabszolgaként. Hat gyermeket szült,
közülük öt már felnőtt fiú. Vafá késői meglepetésként érkezett
szüleihez, s apjának nagy csalódást okozott, hogy lánya született:
gyakorlatilag ügyet sem vetett rá, kivéve, amikor parancsolgatott
neki. Otthon kellett maradnia, hogy varrni és főzni tanuljon. Vafát
arra kényszerítették, hogy már hétéves korától kezdve csadort
viseljen, és fedje el haját. Kilencéves kora óta apja minden reggel
megkérdezte, látta-e már első vérét. Rettegett attól, hogy lánya
fedetlen arccal merészkedjen ki az utcára azután, hogy az Isten nővé
tette.
Vafá nem sok lánnyal barátkozhatott, kevés barátnője is
hamarosan elmaradt, mivel Vafá apjának szokása volt, hogy
pimaszul érdeklődött tőlük vérzésük felől.
Vafá anyja, akit meggyötörtek és kimerítettek a merev szabályok,
élete alkonyán arra a döntésre jutott, hogy csöndesen ellenszegül.
Segített lányának kisurranni a házból, s ilyen alkalmakkor azt
mondta férjének, hogy a gyerek alszik, vagy a Koránt tanulja.
Vakmerőnek és lázadónak tartottam magam, de kiállásom a nők
mellett Vafá és Nada küzdelméhez képest bágyadtnak és erőtlennek
tűnt. Azt mondták, nem teszek mást, mint felvetem a problémát, s
úgy akarom megoldani, hogy halálra beszélem, ám a valóságban
erőfeszítéseim haszontalanok, elvégre életem mit sem változott.
Rádöbbentem, hogy igazuk van. Soha nem fogom elfelejteni, ami
egy belvárosi parkolóházban történt, közel a bazárhoz s nem messze
attól a helytől, amelyet a külföldiek „nyisz-nyisz térnek” neveznek –
péntekenként, szent napunkon itt veszik el ugyanis a bűnözők fejét
vagy kezét.
Eltitkoltam apám elől első vérzésemet, mivel egyáltalán nem
égetett a vágy, hogy fekete lepelbe burkolózzak. Sajnos, egy idő
múlva Núra és Ahmed úgy döntöttek, elég régóta halogatom az
elkerülhetetlent. Núra közölte velem, hogy ha azonnal nem szólok
apámnak, megteszi helyettem ő. Így aztán összegyűjtöttem
barátnőimet, köztük Randát is, és elindultunk megvásárolni új,
„életre szóló egyenruhámat”, a fekete sálat, a fekete fátylat és a
fekete csadort. Omar vitt el négyünket a bazár bejáratához.
Kiszálltunk és megbeszéltük, hogy két óra múlva találkozunk vele.
Omar általában elkísért minket a bazárba, hogy szemmel tartsa a
család asszonyait, de aznap fontos elintéznivalója akadt, ezért
kihasználta a lehetőséget, amíg vásárolunk. Azonkívül ez
alkalommal apa legújabb felesége is a társaságban volt, és Omart
megnyugtatta Randa jelenléte. Semmi jelét nem látta annak, hogy
Randa lassan ébredezik az alávetettség hosszú, mély álmából.
Jártuk a boltokat, tapogattuk a különböző sálakat, fátylakat és a
csadorokat. Valami különlegeset szerettem volna, amiben
megőrizhetem egyéniségem a feketébe öltözött nők tengerében. Én
bolond, nem csináltattam csadort Olaszországban a legfinomabb
olasz selyemből, művészi, bonyolult mintával, hogy bármerre is
járok, azonnal tudják, egyéniség található a fekete lepel alatt. Olyan
asszony, akinek stílusa van.
Rajtam kívül mindenki fátylat viselt. Egyre mélyebben haladtunk
a bazár belsejébe, mikor feltűnt, hogy Vafá meg Nada a fejüket
összedugva sutyorognak, kuncognak. Randával együtt odaléptünk
hozzájuk, hogy megtudakoljuk, mi olyan mulattató. Nada fátylán
keresztül rám nézett, és elmesélte, hogy ráismertek egy férfira, akivel
a múltkoriban találkoztak a bazárban.
Egy férfival! Randára pillantottam, s mindketten zavartan
értetlenkedtünk.
Mindössze egy óra alatt találtunk megfelelő csadort, fátylat és
sálat. Nem volt túl bő a választék.
Az élet olyan gyorsan változik. Érett, kicsattanó egyéniségként
léptem be a bazárba, arcom kifejezte érzéseimet. Aztán tetőtől talpig
beburkolva távoztam, arctalan, feketébe bújtatott teremtésként.
Be kell vallanom, a fátyolviselés első percei izgalmasnak tűntek.
Újdonság volt a fátyol, mely alól érdeklődéssel nézhettem a szaúdi
tinédzser fiúkat, akik éppoly kíváncsian meredtek rám, a feketébe
öltözött, titokzatos alakra. Tudtam, abban reménykednek, jön egy kis
szellő, amely fellibbenti a fátylat arcomról, hogy egy pillanatra
megpillanthassák előlük elrejtett bőrömet. Egy percre igazi
szépségnek éreztem magam, igazi műremeknek, aki oly gyönyörű,
hogy fátyollal kell megóvni a férfiak leküzdhetetlen vágyaitól. De az
újdonság varázsa hamar elmúlt. Amikor kiléptünk a hűvös bazárból a
perzselő napra, levegőért kapkodtam, és a vékony, fekete anyag a
számhoz tapadt. A levegőnek fülledt, száraz íze volt a vékony
fátyolszöveten keresztül. A lehető legvékonyabb fátylat
választottam, mégis úgy éreztem, mintha sűrű függönyön keresztül
nézném az életet. Hogyan látnak keresztül az asszonyok ennél
sűrűbb anyagból készült fátylon? Az ég elvesztette kékjét, a nap
ragyogása elhomályosult, és a gyomrom görcsbe rándult, amikor
rádöbbentem arra, hogy ettől a perctől kezdve otthonomon kívül
többé nem tapasztalhatom az élet valódi színeit. A világ hirtelen
színtelennek és veszélyesnek tűnt. Ügyetlenül botladoztam a gödrös,
repedésekkel teli járdán, félve, hogy kitöröm a bokám vagy lábam.
Barátnőimből kitört a nevetés, látva, milyen sután mozgok, és
mily hasztalanul kínlódom fátylammal. Mikor megbotlottam néhány
beduin kisgyerekben, irigységgel fürkésztem anyjukat. A beduin nők
ugyanis olyan fátylat hordanak, amely az orr fölött szabadon hagyja
szemüket. Ó, bárcsak beduin lehetnék! Boldogan elfedném arcomat,
csak a szemem szabadon maradhatna, és tisztán láthatnám
körülöttem az élet végtelen változásait.
Korán érkeztünk az Omar által megjelölt találkozóhelyre. Randa
órájára pillantott. Mivel csaknem egy óránk volt még, azt javasolta,
menjünk vissza a bazárba, hisz elviselhetetlen a tűző nap melege.
Nada és Vafá megkérdezte, akarunk-e némi mulatságot. Persze,
mondtam habozás nélkül. Randa egyik lábáról a másikra állva Omart
kereste tekintetével. Látszott rajta, hogy már maga a szó is
megrémiszti. Csodálatos meggyőzőképességemmel azonban mégis
rávettem Randát, tartsunk Nadával és Vafával. Kíváncsi voltam, soha
nem szegtem még meg a nők számára előírt szabályokat. Szegény
Randa egyszerűen megadta magát egy erősebb akaratnak.
A két lány egymásra mosolygott, és azt mondta, kövessük őket.
Egy parkoló felé tartottak, egy új irodaépület alá, nem messze a
bazártól. Az épületben és a közeli boltokban dolgozó férfiak
parkoltak itt.
Zsúfolt kereszteződésen keltünk át, Randa felvisított, és a kezemre
csapott, amikor felemeltem a fátylat, hogy lássam a forgalmat. De
már késő volt. Rádöbbentem, hogy az utcán az összes férfinak
feltártam arcom. Úgy tűnt, megdöbbenti őket jó szerencséjük, mely
nyilvános helyen feltárta előttük egy nő arcát. Azon nyomban
rájöttem, jobban járok, ha egy autó üt el, mint ha még egyszer
ilyesmit elkövetek.
A parkoló liftjéhez érve csaknem letaglózott a döbbenet. Vafá és
Nada leszólított egy idegen férfit, egy döbbenetesen jóképű szírt.
Megkérdezték tőle, nem akar-e némi mulatságot. Egy pillanatig úgy
tűnt, a szír mindjárt elrohan; jobbra-balra pillantgatott, majd
megnyomta a felvonó gombját, de végül mégis meggondolta magát.
Ritkán adódhat ilyen alkalom, hogy készséges és feltehetőleg szép
szaúd-arábiai nőkkel találkozzon. Miféle mulatságra gondolnak? –
kíváncsiskodott. Vafá megkérdezte a szírt, van-e autója és lakása. –
Igen – felelte a férfi, van lakása, és nem egyedül, hanem egy
libanonival él. Nada megkérdezte tőle, hogy a barátjának nem kell-e
barátnő, mire a szír vigyorogva bólintott. De igen, mindkettőjüknek
kell.
Randa és én összeszedtük magunkat annyira, hogy moccanni
tudjunk. Felmarkolva csadorunkat, úgy rohantunk ki a
parkolóházból, mintha az életünket féltenénk. Futás közben leesett a
sálam, és mikor megfordultam érte, Randa egyenesen belém rohant.
Hátára pottyant, és fedetlen lábakkal elterült a homokban.
Mire Vafá és Nada ránk találtak, zihálva támaszkodtunk egy bolt
kirakatának. Ők nevetve karoltak egymásba, látták ugyanis, ahogy
nagy nehezen felsegítem Randát.
Dühösen suttogtunk. Hogy csinálhatnak ilyen butaságot? Idegen
férfiakat fölszedni! Különben is, miféle mulatságot terveznek velük?
Hát nem tudják, hogy Randát megköveznék, mindhármunkat
bebörtönöznének, vagy még súlyosabb büntetést szabnának ki ránk?
A szórakozás, a mulatság jó, de amit ők tesznek, az öngyilkosság.
Vafá és Nada nevetve vonogatták vállukat. Tudták, hogy
megbüntetik őket, ha lebuknak, de nem törődtek vele. Oly kopár volt
a rájuk váró jövő, hogy vállalták a kockázatot. Azonkívül talán úgy
hozza a szerencse, hogy megismerkednek egy derék idegen férfival,
és hozzámennek. Minden férfi jobb, mint a szaúdi férfiak.
Randa csaknem elájult. Fel-alá rohangált az utcán. Omart kereste
tekintetével. Tudta, hogy apa nem kegyelmezne neki, ha ilyen
helyzetben elkapná. Rettegett.
Omarnak azonnal feltűnt, hogy valami baj van. Idegesen kérdezte,
mi történt. Randa dadogva kezdett beszélni, de félbeszakítottam.
Elmeséltem Omarnak, hogy láttuk, amint egy fiatal gyerek
nyakláncot lopott. A boltos megverte, aztán egy rendőr durván
elvezette. Remegő hangon vallottam be Omarnak, az zaklatott fel
bennünket, hogy olyan fiatal, és el fogja veszíteni kezét a tettéért.
Megkönnyebbülve láttam, hogy Omar hisz nekem. Randa fekete
köpenyem alatt hálásan megszorította a kezem.
Később megtudtam, hogy Nada és Vafá mit ért „mulatság” alatt.
Parkolók liftjeiben ismerkednek idegen férfiakkal, általában a
szomszédos arab országokból valókkal, de néha egy-egy angollal
vagy amerikaival is. Jóképű férfiakat választottak, olyanokat, akikről
úgy érezték, szeretni tudnák őket. A férfiak néha megrémültek,
beugrottak a liftbe, és eltűntek a szemük elől. Máskor érdekelte őket
a dolog. Ha a leszólított férfi kapható volt, Vafá és Nada
megállapodott vele, hogy egy bizonyos időben ugyanennél a liftnél
találkoznak. Arra kérték, szerezzen egy furgont személygépkocsi
helyett, azzal jöjjön értük. Később a megbeszélt időben a lányok úgy
tettek, mintha vásárolni mennének. Miután a sofőr kirakta őket a
bazárnál, ők vettek néhány dolgot, aztán siettek a találkozóhelyre.
Néha előfordult, hogy a férfi megijedt, és nem bukkant fel, de
többnyire idegesen várakozott. Ha sikerült furgont szereznie, a
lányok megbizonyosodtak arról, senki nem jár arra, aztán gyorsan
beugrottak hátulra. A férfi pedig elővigyázatosan lakásához hajtott,
és ugyanilyen óvintézkedések közepette csempészte be a lányokat,
tudva, szigorú büntetés várna mindegyikőjükre, ha elkapnák őket,
talán halálos is.
Egyértelmű, miért ragaszkodtak a furgonhoz. Szaúd-Arábiában a
férfiak és nők nem ülhetnek egy kocsiban, hacsak nem közeli
rokonok. Ha a mutavák gyanakodnak egy kocsira, megállíthatják, és
igazoltathatják a benne ülőket. Azonkívül magányos férfiak nem
láthatnak vendégül lakásaikban, otthonaikban asszonyokat.
Egyáltalán nem szokatlan, hogy a legkisebb gyanús jelre a mutavák
körülveszik egy külföldi otthonát, hogy bebörtönözzenek mindenkit,
akit bent találnak.
Féltettem barátaimat, újra és újra figyelmeztettem őket a
következményekre. De fiatalok voltak, nyugtalanok, és unták
életüket. Nevetve mesélték, miket csinálnak még. Felhívnak
találomra telefonszámokat, egészen addig, amíg a férfi nem válaszol.
Bármely férfi megfelelt, amennyiben nem szaúdi vagy jemeni volt.
Megkérdezték tőle, egyedül van-e, magányos-e, nem vágyik-e
nőtársaságra. A válasz általában igen volt, hisz kevés nőt bocsátanak
be Szaúd-Arábiába, és a külföldi férfiak többsége „egyedülálló”
vízummal dolgozik itt. Mihelyt ezt tisztázták, a lányok arra kérték,
írja le testét. A férfi általában részletes leírást adott testéről, aztán
megkérte őket, tegyék ugyanezt. Vafá és Nada pedig tetőtől talpig a
lehető legrészletesebben leírta magát. Remek szórakozás, mesélték,
és néha később találkoztak is az illető férfival, ugyanúgy, ahogy a
parkolókban megismert szeretőkkel.
Azon tűnődtem, meddig mennek el barátnőim ezekkel a fölszedett
szeretőkkel. Megdöbbentett, amikor megtudtam, hogy a behatoláson
kívül mindent megtesznek. Azt nem kockáztathatták, hogy
elveszítsék szüzességüket, mert tudták, mi várna rájuk
nászéjszakájukon. Férjük visszaküldené őket szüleikhez, és apjuk is
elfordulna tőlük. A mutavák nyomozást indítanának, s ha
történetesen megkegyelmeznének életüknek, sem volna hová
menniük.
Vafá elmondta, hogy ezek előtt a férfiak előtt soha nem veszik le a
fátylat az arcukról, bár minden ruhától megszabadítják testüket. A
férfiak hiába könyörögnek, hízelegnek, akár erőszakoskodnak is,
hogy levegyék a fátylat. A lányok azt mondták, csak addig érzik
biztonságban magukat, amíg a férfi nem látta arcukat. Ha bármelyik
kaland komoly kapcsolattá fejlődne, természetesen meggondolnák,
hogy megmutassák arcukat, de erre eddig még nem volt példa: a
férfiak is csupán egy kis mulatságra vágytak. Nyilvánvalóvá vált
számomra, hogy barátnőim kétségbeesve próbálnak kiutat találni,
amely megmentheti őket a rájuk váró sötét, végtelen éjszakára
emlékeztető jövőtől.
Randával együtt sírva vitattuk meg barátaink viselkedését.
Gyűlöltem országom szokásait, keserű lett a szám íze tőlük. Az,
hogy nem vagyunk sorsunk urai, és nemünk nem szabad, késztet
Vafához és Nadához hasonló fiatal lányokat ilyen kétségbeesett
tettekre. Olyasmire, ami az életükbe kerülhet.
Nadát és Vafát még abban az évben letartóztatták.
Balszerencséjükre az úgynevezett Közerkölcsi Bizottság tagjai, akik
azzal a céllal járják Rijád utcáit, hogy a Korán által tiltott
cselekedeteket leleplezzék, tudomást szereztek a lányok tiltott
tevékenységéről. Egy alkalommal, amikor Nada és Vafá beszállt egy
furgonba, egy csoport fiatal szaúdi fanatikus állta el a bejáratot.
Hetek óta figyelték a területet, mivel a bizottság egyik tagja munka
közben hallotta, hogy egy palesztin azt meséli, két lefátyolozott nő
tett neki ajánlatot a földszinten a liftnél.
Vafá és Nada életét csak az mentette meg, hogy szűzhártyájuk
érintetlen volt. Sem a Közerkölcsi Bizottság, sem a Vallási Tanács és
különösen apjuk nem hitt a valószínűtlen mesében, hogy mindössze
arra kérték meg a férfit, vigye el őket, mert sofőrjük késik.
Gondolom, ennél jobb mesét nem tudtak kitalálni az adott
körülmények között. A Vallási Tanács kihallgatta a környéken
dolgozó összes férfit, és tizennégyet is talált, aki azt vallotta, hogy
két, fátylat viselő nő leszólította, de egyikük sem ismerte be, hogy
bármire is kapható lett volna.
A lányok három hónapot töltöttek börtönben, aztán a bizottság a
szexuális tevékenységre utaló bizonyítékok hiányában elbocsátotta
Vafát és Nadát, apjukra bízva a büntetést.
Vafá apja, a hajlíthatatlan vallási vezető meglepő módon leült
lányával, és megkérdezte tőle, mi volt cselekedetei oka. Vafá sírva
mondta el neki, milyen reménytelennek és kivetettnek érezte magát,
apja pedig együtt érzett vele. De bármennyire is sajnálta, úgy döntött,
meg kell szabadítania a további kísértéstől. Jobb lesz, gondolta, ha
Vafá a Koránt tanulmányozza, és elfogadja a nőknek rendelt
egyszerű életet messze a varostól. Elrendelte, hogy egy kis falu
beduin mutavája gyorsan elvegye Vafát. A férfi ötvenhárom éves
volt, a tizenhét éves Vafá harmadik felesége lett.
Különös, de Nada apja volt az, aki szörnyű haragra gerjedt. Szólni
sem volt hajlandó lányához, csak elrendelte, hogy zárják be a
szobájába, amíg nem dönt büntetéséről.
Apám néhány nap múlva korábban jött haza irodájából, s Randát
meg engem hívatott nappalijába. Hitetlenkedve hallgattuk. Elmondta,
hogy Nadát apja másnap reggel, pénteken tíz órakor vízbe fojtja a
család úszómedencéjében. Nada egész családja jelen lesz a
kivégzésnél.
A félelemtől a torkomban dobogott a szívem. Megkérdezte
Randát, hogy ő vagy én elkísértük-e valaha is Vafát és Nadát
szégyenletes kirándulásaikra. Rögtön tagadni kezdtem, de apa rám
kiáltott, és hátralökött a szófára. Randa könnyekre fakadva elmesélte
neki annak a réges-régi napnak a történetét, amikor megvettük első
csadoromat és fátylamat. Apa mozdulatlanul ült, még csak nem is
pislogott, amíg Randa be nem fejezte. Aztán klubunkról kérdezett,
arról, amit „valamilyen ajkaknak” neveztünk. Azt mondta, akár be is
vallhatjuk az igazat, hiszen Nada napokkal ezelőtt mindent kitálalt
már. Randa egy kukkot sem volt képes kinyögni. Apa pedig elővette
aktatáskájából klubunk iratait. Átkutatta a szobám, megtalálta
feljegyzéseinket és tagsági listánkat. Életemben először kiszáradt a
szám, s ajkaimat mintha leláncolták volna.
Apám nyugodtan visszacsúsztatta a papírokat aktatáskájába, aztán
Randa szemébe nézett: – Ma elváltam tőled. Apád egy órán belül
sofőrt küld érted, aki visszavisz családodhoz. Többé nem
találkozhatsz gyermekeimmel.
Aztán apám, rémületemre, lassan felém fordult. – Te a
gyermekem vagy. Anyád derék asszony volt, ennek ellenére, ha
Vafával és Nadával tartottál volna, a Korán tanításai szerint
gondoskodnék arról, hogy halál legyen a büntetésed. Ne hívd fel
többé magadra figyelmemet, törődj a tanulmányaiddal, amíg
megfelelő férjet nem találok neked. – Egy pillanatra elhallgatott,
közelebb lépett, s keményen a szemembe nézett. – Szultána, törődj
bele sorsodba, és légy engedelmes, mert nincs más választásod.
Fölvette táskáját, aztán anélkül, hogy Randára vagy rám pillantott
volna, kiment a szobából.
Megalázva kísértem Randát szobájába, zsibbadtan néztem, mint
szedi össze ékszereit, ruháit, könyveit, míg végül rendetlen halomban
nem álltak ágyán. Arca kifejezéstelen volt. Nem tudtam szavakba
önteni a fejemben kavargó gondolatokat. Túlságosan hamar
megszólalt a csengő, és kisvártatva azon kaptam magam, hogy
segítek a szolgáknak levinni Randa holmiját a kocsiba. Randa
búcsúszó nélkül távozott otthonunkból, de nem a szívemből.
Másnap reggel tíz órakor magányosan ültem, a semmibe meredve
néztem ki hálószobám erkélyén. Nadára gondoltam, elképzeltem a
súlyos láncokat teste körül, a fejére borított sötét kámzsát. Azt,
ahogy fölemelik a földről, és a család úszómedencéjének zöldeskék
vizébe eresztik. Behunytam a szemem, s éreztem, mint csapdos,
nyílik szája levegőért, s fojtja el néma sikolyát a tüdejébe özönlő víz.
Emlékeztem csillogó barna szemére, arra, ahogy fölvetette állát, és
nevetése betöltötte a szobát. Emlékeztem bőrének puha érintésére, és
görcsbe rándította arcomat a gondolat, mit tesz és milyen gyorsan a
kegyetlen föld vele. Órámra pillantottam, tíz óra tíz perc volt.
Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy Nada többé nem nevet.
Fiatal életem legszörnyűbb órája volt, mégis tudtam, hogy nem
barátnőim tettei, bármily helytelenek voltak is, okozták Nada halálát
vagy Vafá korai házasságát. Az ilyen kegyetlenség azokra a férfiakra
vet rossz fényt, akik érzelmek nélkül, közömbösen rombolják le,
teszik tönkre asszonyaik életét és álmait.
Külföldi nők
Randa hirtelen távozása, Vafá házassága és Nada halála után a
létezés legalsó szintjén vegetáltam. Még most is emlékszem, úgy
éreztem, hogy testem többé nem igényli az élet friss lélegzetét. Úgy
tekintettem magamra, mintha hibernáltak volna, mintha olyan
lennék, mint egy állat, amely saját akaratából akár hónapokra is le
tudja lassítani lélegzetvételét, szívverését. Ágyamon fekve befogtam
az orrom, és bezártam a szám. Csak amikor légszomjamban levegő
után kapkodva szétnyíltak ajkaim, ismertem el sajnálkozva, hogy
nem tudok uralkodni életfunkcióim fölött.
A háziszolgák átérezték fájdalmamat. Úgy ismertek, mint aki
családunk érzékeny tagja, aki törődik helyzetükkel. A sovány kis
készpénz, amit Omar minden hónapban kiosztott nekik, túl nagy
árnak tűnt ahhoz képest, hogy oly messze vannak szeretteiktől.
Filippínó cselédlányom, Marszi, hogy próbálja feléleszteni az élet
iránti érdeklődésemet, azzal kötötte le gondolataimat, hogy
országáról és népéről mesélt. Hosszú beszélgetéseink
megváltoztatták a gazda és szolga közötti személytelen kapcsolatot.
Egy nap felfedte élete nagy vágyát. Elég pénzt akart félretenni,
mondta, míg házunknál cselédkedik, hogy visszatérve a Fülöp-
szigetekre, ápolónőnek tanuljon. A Fülöp-szigeteki ápolónők
világszerte nagy becsnek örvendenek, így nem csoda, hogy vonzó
pályának számit a szakma egy hozzá hasonló nő számára.
Marszi azt is elmondta, hogy miután elvégzi az iskolát, visszajön
Szaúd-Arábiába, és valamelyik modern kórházunkban fog dolgozni.
Mosolyogva mesélte, hogy a Fülöp-szigeteki ápolónők havonta
háromezer-nyolcszáz rijalt keresnek (körülbelül ezer dollár, szemben
a havi kétszáz dollárral, amit cselédlányként keres). Ekkora
összegből egész családját támogathatja odahaza, a Fülöp-szigeteken.
Marszi még csak hároméves volt, amikor apja balesetben meghalt
egy bányában. Anyja akkor hét hónapos terhes volt második
gyermekével. Szegényen éltek, s Marszi nagymamája vigyázott a
gyerekekre, míg anyja két műszakot is ledolgozott cselédként a helyi
hotelekben. Marszi anyja újra és újra elmondta, hogy szegénységük
ellen az egyetlen megoldás a tudás, és mindent félretett gyermekei
nevelésére.
Két évvel azelőtt, hogy Marszi beiratkozhatott volna az
ápolónőképzőbe, öccsét, Tonyt elütötte egy autó. Komoly
sérüléseket szenvedett. Lába annyira összezúzódott, hogy amputálni
kellett. Az orvosi kezelés felemésztette azt a pénzt, amelyet Marszi
taníttatására tettek félre, a kis bádogdoboz teljesen kiürült.
Keserű könnyeket hullattam Marszi életének története hallatán, s
megkérdeztem, hogy képes ilyen boldogan mosolyogni minden nap,
minden héten. Marszi nevetett. Nem nehéz, felelte, hisz megvan a
módja, miként váltsa valóra álmát.
Marszi a Fülöp-szigetek egyik hihetetlenül szegény vidékén nőtt
fel, és borzasztó szerencsésnek érezte magát, amiért munkája van, és
naponta háromszor jóllakhat. Elmondta persze, hogy az ő vidékén
nem halnak éhen az emberek, de az alultápláltság miatt ki vannak
téve olyan betegségeknek, amelyek egészséges közösségben nem
létezhetnek.
Marszi olyan érzékletesen osztotta meg velem történetét, hogy
úgy éreztem, magam is jelen vagyok, részese vagyok a mesének,
földjének, gazdag kultúrájának. Rájöttem, hogy eddig alábecsültem
Marszit és a többi filippínót, nemigen törődtem velük, ambíció
nélküli, egyszerű embereknek tartottam őket. Mennyire tévedtem!
Néhány héttel ezután Marszi annyira felbátorodott, hogy
elhatározta, elmeséli nekem Madeline történetét, amivel
tulajdonképpen megkérdőjelezte országom erkölcsi értékeit.
Marszitól tudtam meg, hogy a harmadik világ országaiból érkező
nőket szexrabszolgaként tartják saját hazámban, Szaúd-Arábiában.
Marszi és Madeline gyermekkoruk óta barátok voltak. Bármily
szegénységben élt is Marszi családja, Madeline-ék nincstelenségén
nem tudtak túltenni. Madeline és hét kis testvére a tartományukat
Manilával összekötő országút mentén koldultak. Néha egy-egy kocsi
megállt, s külföldi, fehér lapátkezek néhány pénzdarabot
pottyantottak tenyerükbe. Míg Marszi iskolába járt, Madeline
ennivalóért könyörgött.
Madeline-nek már korán volt egy álma, és tervet is szőtt, hogyan
váltsa valóra. Amikor tizennyolc éves lett, ruhát varrt magának
Marszi öreg iskolaköpenyéből, és Manilába utazott. Ott talált egy
ügynökséget, amely filippínókat közvetített ki külföldi munkára.
Madeline cselédnek jelentkezett. Olyan pici és csinos volt, hogy a
libanoni tulajdonos ravaszkásan célzott rá, kapna munkát egy manilai
bordélyban is, ahol annyi pénzt kereshetne, amennyiről egy
cselédlány nem is álmodozhat. Madeline, bármilyen szegény
körülmények közt nevelkedett is, hívő katolikus volt, így őszinte
rémülete meggyőzte a libanonit, hogy nem fogja áruba bocsátani
testét. A férfi sajnálkozva sóhajtott, majd közölte vele, hogy töltse ki
a nyomtatványt, és várjon.
A libanoni azt mondta, épp most kapott egy szerződést, több mint
háromezer filippínó munkást közvetít ki a Perzsa-öböl térségébe, és
Madeline-nek nem lesz nehéz cselédlányként elhelyezkednie, mert a
gazdag arabok mindig csinos cselédlányt kívánnak. Kacsintott, és
amikor Madeline eltávozott, még a fenekére is csapott.
Madeline izgatott volt, és meg is rémült, amikor értesítést kapott,
hogy mint cseléd állást kapott Rijádban, Szaúd-Arábiában.
Nagyjából akkoriban estek kútba Marszi tervei a nővériskoláról,
ezért úgy döntött, követi Madeline-t, s a Fülöp-szigeteken kívül keres
munkát magának. Amikor Madeline elutazott Szaúd-Arábiába,
Marszi tréfálkozott, hogy nemsokára követi. A két jó barátnő
összeölelkezett, és ígéretet tettek, hogy írnak egymásnak. De négy
hónap múlva, amikor Marszi megtudta, hogy ő is Szaúd-Arábiában
fog dolgozni, még nem hallott Madeline felől. Amikor ideérkezett,
sejtelme sem volt, merre keresse barátnőjét, csak azt tudta, hogy
valahol Rijádban van. De mivel ugyanabban a városban állt
munkába, a mi családunknál, eltökélte, hogy megtalálja barátnőjét.
Emlékszem az estére, amikor Marszi megérkezett házunkba.
Mama dolga volt a háztartás irányítása és a szolgák elhelyezése.
Marszi ijedt kis jószágnak tűnt, szinte hozzábújt legidősebb Fülöp-
szigeteki cselédünkhöz.
Mivel több mint húsz szolga dolgozik villánkban, nemigen
törődtünk vele. Mint gyakorlatlan, mindössze tizenkilenc éves
szolgáló azt a feladatot kapta, hogy a két legfiatalabb lány, Szara és
az én szobámat tartsa rendben. Nemigen törődtem vele ez alatt a
tizenhat hónap alatt, miközben ő türelmesen és csöndesen követett,
bárhova is mentem a villában, hogy rendelkezésemre álljon, ha
szükségem van valamire.
Meglepődtem, amikor Marszi bevallotta, hogy a többi Fülöp-
szigeteki szolga irigyli őt, amiért ilyen jó dolga van. Hiszen sem
Szara, sem én nem ütöttük meg soha, vagy emeltük föl a hangunkat.
Villogó szemmel kérdeztem Marszit, hogy másokat megütnek-e a mi
házunkban. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben, amikor
megtudtam, hogy nem. A mi villánkban nem. Elmondta, hogy Alival
nem könnyű, mindig hangosan, sértőn beszél, de tettlegességre nem
vetemedik, csak Omart rúgja néhányszor sípcsonton. Felnevettem:
nem tudtam együtt érezni Omarral.
Marszi suttogva mesélte, mit pletykálnak a szolgák. Apa második
felesége, egy szomszédos, öbölbeli államból származó asszony
naponta veri, szurkálja szolgálóit. Egy szegény pakisztáni lány
agysérülést szenvedett, amikor leütötte a lépcsőn. Rászóltak, hogy
nem dolgozik elég gyorsan, erre egy kosárnyi piszkos lepedővel és
törülközővel futott a mosószobába. Véletlenül nekiütközött apám
feleségének, akit annyira elöntött a harag, hogy gyomron verte a
cselédlányt, s az legurult a lépcsőn. A lány nyöszörögve elterült, az
asszony pedig lerohant a lépcsőn, rikácsolva rugdosta, hogy eredjen
munkára. Amikor a lány nem mozdult, megvádolták, hogy tettet, de
végül orvoshoz vitték. Még akkor sem volt észnél, csak a fejét fogva
kuncogott.
Apa feleségének utasítására a palota orvosa kiállított egy
igazolást, miszerint a lány elesett, és agyrázkódása lett. Mihelyt
utazni tudott, visszaküldték Pakisztánba, levonták tőle utolsó két
hónapos munkabérét, és mindössze ötven rijalt (tizenöt dollárt)
küldtek szüleinek. Marszi nem értette, miért vagyok oly meglepett.
Országunkban többnyire rosszul bánnak a cselédekkel, a mi villánk
ritka kivétel. Azzal vágtam vissza, hogy sok barátnőm házában
jártam, és bár meg kell vallanom, nemigen törődtem a szolgálókkal,
soha nem voltam tanúja annak, hogy verték volna őket. Annak
persze igen, hogy valamelyik barátnőm szóval ostorozta
cselédlányát, de egyik sem bántalmazta fizikailag.
Marszi lemondóan sóhajtott. A fizikai és a szexuális erőszak
általában rejtve történik. Emlékezetembe idézte, hogy alig néhány
méternyire élek egy palotától, amely oly sok fiatal lány szenvedését
rejti, még sincs tudomásom róla. Tartsam nyitva a szemem, mondta
lágyan, akkor látni fogom, mint bánnak országomban a más
országokból érkezett asszonyokkal. Szomorúan bólintottam.
Beszélgetés közben Marszi meggyőződött róla, mennyire együtt
érző a természetem, ezért úgy döntött, teljesen bizalmába fogad.
Elmondta barátnője, Madeline teljes történetét. Úgy emlékszem rá,
mintha tegnap történt volna. Nemcsak szavai csengenek a fülemben,
de most is látom magam előtt feldúlt arcát.
– Asszonyom, szeretném, ha megtudná, mi történt legjobb
barátnőmmel, Madeline-nel. Maga hercegnő, talán eljön a nap,
amikor segíthet rajtunk, szegény Fülöp-szigeteki asszonyokon.
Egyedül voltam aznap reggel, és máris unatkoztam, úgyhogy
bólintottam. Alig vártam egy jó kis pletykálkodást, akár egy
filippínóval is. Kényelmesen elhelyezkedtem ágyamon, Marszi
kötelességtudóan elrendezte a párnákat a fejem mögött, úgy, ahogy
szerettem.
– Mielőtt belekezdenél, hozz nekem egy tál friss gyümölcsöt és
egy tál labant – utasítottam. (A laban Közel-Keleten népszerű
íróital.) Miután Marszi visszatért a gyümölcsökkel és a hideg itallal,
kidugtam a lábam a takaró alól, hogy masszírozza, miközben
Madeline barátnőjéről mesél.
Visszatekintve égek a szégyentől! Hogy lehettem ilyen önző és
gyerekes! Izgatott a tragikus történet, mégsem voltam képes arra,
hogy csöndben üljek és hallgassak, míg vágyaimat ki nem
elégítették. Most, öregebben és bölcsebben csak sajnálattal tudok
visszagondolni, milyen szokások hatottak rám a szaúdi kultúrában.
Tudom, soha egyetlen szaúdi sem mutatta a legcsekélyebb
érdeklődést sem egy szolga élete iránt, mekkora családja van, mik az
álmai, vágyai. A harmadik világbeli népek dolga, hogy
kiszolgáljanak minket, gazdag szaúdiakat. Még anyám is, aki csupa
gyengédség és szeretet volt, ritkán érdeklődött szolgáink személyes
gondjai iránt. Igaz, ennek az lehetett az oka, hogy anyámra rengeteg
felelősséget rótt a hatalmas háztartás irányítása, követelőző apám
kielégítése. Nekem azonban nem volt ilyen mentségem. Bárhogy is
szégyellem, be kell látnom, hogy Marszi és a többi szolga alig volt
több számomra, mint ha valami robot lenne. És még engem tartott
Marszi és a többi házicseléd kedvesnek, mert egyedül én kérdeztem
őket életükről! Kemény lecke ez olyasvalakinek, aki érzékeny
embernek tekinti magát.
Marszi kifejezéstelen, elgondolkodó arccal kezdte masszírozni
lábamat. – Asszonyom, még mielőtt elutaztam, könyörögtem annak a
libanoninak, hogy adja meg Madeline munkaadójának címét. Azt
mondta, nem, nem szabad. Hazudtam neki, asszonyom, azt
mondtam, a barátnőm anyja kért meg, hogy vigyek el néhány dolgot
a lányának. Addig könyörögtem, míg végül belement. Adott nekem
egy telefonszámot, és megmondta, Rijád-nak melyik körzetében
dolgozik Madeline.
– A munkaadója herceg?
– Nem, asszonyom. Az ál-Malaz nevű negyedben él, úgy fél óra
innét kocsival.
A mi palotánk az ál-Nas’rijád negyedben van, Rijád leggazdagabb
és legelismertebb környékén, ahol a királyi család számos tagja
lakik. Egyszer rég jártam az ál-Malaz negyedben is, és emlékszem, a
szaúdi üzleti világ vezetőinek megannyi pompás palotáját láttam ott.
Tudtam, hogy Marszinak tilos kilépni a palotából, kivéve az Omar
által a cselédlányok számára szervezett havi bevásárlóutakat. Mivel
szolgálónk, akár a többi szaúd-arábiai cseléd, heti hét napot, évi
ötvenkét hetet dolgozott, azon tűnődtem, hogyan lophatott időt
magának, hogy meglátogassa barátnőjét. Hangot is adtam
kíváncsiságomnak. – Hogy sikerült ál-Malazba utaznod?
Marszi néhány pillanatig habozott. – Nos, asszonyom, ismeri
Antoine-t, a Fülöp-szigeteki sofőrt?
Négy sofőrünk volt, két filippínó és két egyiptomi. Engem
általában Omar vagy a másik egyiptomi vitt. A filippínókat
zöldségvásárlásra és más hasonló feladatokra használták. – Az a
fiatal, aki mindig mosolyog?
– Igen, asszonyom, ő az. Ő meg én szívesen találkozgatunk, így
hajlandó volt elvinni a barátnőmhöz.
– Marszi, neked kedvesed van – tört ki belőlem a nevetés. – És
Omar? Hogy oldottátok meg, hogy ne legyen gondotok Omarral?
– Megvártuk, míg Omar Táifba megy a családdal, és kihasználtuk
a lehetőséget. – Marszi mosolygott. Tudta, mennyire örülök, mert
semmi sem okoz nagyobb élvezetet, mint az, hogy valakinek sikerül
túljárni a ház férfiainak eszén. – Először felhívtam a telefonszámot,
amit még a Fülöp-szigeteken kaptam, de nem engedték meg, hogy
Madeline-nel beszéljek. Azt mondtam, Madeline anyjától hoztam
üzenetet. Hosszú, kemény győzködés után megmondták, merre van a
villa, és leírták, hogy néz ki. Antoine elment oda, és meg is találta a
helyet. Egy jemeni vette át a levelet, amit küldtem. Két hét múlva a
barátnőm felhívott. Alig hallottam a hangját, annyira suttogott, félt,
hogy rájönnek, használja a telefont. Azt mondta, nagyon rossz
helyzetben van, könyörgött, menjek, segítsek rajta. A telefonban
kiötlöttünk valamit.
Félretettem az ételt, hogy teljes figyelmemet Marszinak
szentelhessem. A lábam masszírozását is abbahagyattam vele.
Felfogtam, milyen veszélyeket rejthetett ez a találkozó, és növekvő
érdeklődéssel hallgattam a történetet.
– Két hónap telt el. Reméltük, a forró, nyári hónapok majd
lehetőséget adnak a találkozásra. Féltünk, hogy Madeline-t
munkaadói elviszik magukkal Európába, de azt mondták, maradjon
Rijádban. Amikor ön és a családja Omarral együtt elhagyták a
várost, én elbújtam a fekete Mercedes hátsó ülésén, és Antoine elvitt
Madeline-hez.
Marszi remegő hangon írta le Madeline helyzetét. Beszélgetésünk
során most először engedte szabadon érzéseit. – Az autóban ültem,
amíg Antoine becsengetett a villába. Várakozás közben nem kerülte
el figyelmem, milyen állapotban van a villa fala. A festék mállott, a
kapu rozsdásodott, és a tetőről lelógó növényeket a kiszáradás
fenyegette. Látszott, hogy szomorú hely. Barátnőm veszélyes
helyzetben lehet, ha ilyen otthonban dolgozik.
Még be sem mentem, máris mély levertséget éreztem. Antoine-
nak négyszer vagy ötször is csöngetnie kellett, mire meghallottuk,
hogy valaki jön. Minden olyan volt, amilyennek Madeline leírta.
Hátborzongató! Egy kockás lepelbe öltözött jemeni férfi nyitott
kaput. Úgy tűnt, álmából ébresztettük, randa arca elárulta, egyáltalán
nem örül a látogatóknak.
Antoine és én is megrémültünk. Antoine hangja remegett, amikor
engedélyt kért, hogy beszélhessen a Fülöp-szigeteki Miss Madeline-
nel. A jemeni nem tudott angolul, de mivel Antoine megtanult már
egy kicsit arabul, sikerült megérteniük egymást annyira, hogy a
jemeni közölhesse, nem ad engedélyt. Elhessegetett minket, és éppen
becsukni készült a kaput, mikor kipattantam a hátsó ülésről, és
zokogni kezdtem. Könnyezve mondtam el neki, hogy Madeline a
testvérem. Épp most érkeztem Rijádba, és az egyik királyi hercegnő
palotájában dolgozom. Abban bíztam, hogy ettől megrémül, de
ugyanolyan közönyös maradt az arca. Meglóbáltam előtte egy
borítékot, amely nem sokkal azelőtt érkezett a Fülöp-szigetekről.
Anyánk beteg, mondtam, beszélnem kell Madeline-nel, hogy
átadhassam haldokló anyánk utolsó üzenetét.
Imádkoztam az Úrhoz, meg ne büntessen ilyen hazugságért. Azt
hiszem, az Úr meghallgatta kérésemet, mert a jemenire hatott,
amikor meghallotta az arab szót, anya. Láttam rajta, hogy
gondolkodik. Először Antoine-ra nézett, aztán énrám, végül közölte,
várjunk egy percet. Becsukta a kaput, s csattogó szandáljával a villa
hátsó része felé távozott.
Tudtuk, hogy most bemegy, és felszólítja Madeline-t, írja le
nővérét. Bágyadt mosollyal pillantottam Antoine-ra. Úgy tűnt,
tervünk működik.
Marszi elhallgatott, visszaemlékezett arra a napra.
– Ijesztő volt az a jemeni, asszonyom! Gonosz pillantása volt, és a
derekán görbe kést hordott. Nem sok hiányzott, hogy Antoine meg
én visszaüljünk a kocsiba, és hazajöjjünk a palotába, de a gondolat,
hogy szegény barátnőm milyen bajban van, erőt adott.
Madeline elmondta a telefonba, hogy két jemeni őrzi a villát, és
őrködik az asszonyok fölött. Egyik szolgálólánynak sem engedték
meg, hogy elhagyja munkahelyét. A fiatalabb jemeni nagyon gonosz,
és senkit nem engedne be, még magát a haldokló anyát sem, de az
öreg jemenivel talán sikerrel járunk.
Mivel az egész család Európában nyaralt, a fiatalabb jemeni két
hét szabadságot kapott, hogy hazautazzon Jemenbe, és
megházasodjon. Így ez idő alatt nem volt más férfi a villában, csak
az öreg jemeni és a pakisztáni kertész.
– Órámra néztem, és Antoine is az órájára pillantott. Végül
csoszogást hallottunk: az öreg visszatért. A kapu lassan, csikorogva
kinyílt. Megborzongtam, úgy éreztem, mintha a pokol kapuján
lépnék be. Az öreg jemeni horkantott és intett, hogy Antoine
maradjon csak kint a kocsinál. Egyedül engem engedtek be.
Megfeszültem. Elképzeltem, milyen félelmet éreztem volna én
Marszi helyében. – Hogy mertél bemenni? Én a rendőrséget hívtam
volna.
Marszi a fejét rázta. – Ebben az országban a rendőrség nem segít a
Fülöp-szigetekieknek. Jelentették volna a dolgot a munkaadónknak,
aztán bebörtönöznek vagy deportálnak az ön apjának döntése szerint.
A rendőrség ebben az országban az erősekért és nem a gyengékért
van.
Tudtam, hogy igazat mond. A filippínók még nálunk, nőknél is
egy szinttel lejjebb álltak, s még én hercegnő létemre sem kapnék
segítséget a rendőrségtől, ha ez azt jelentené, hogy családom férfi
tagjaival kell szembeszállniuk. De nem akartam ebben a pillanatban
saját gondjaimra gondolni. Magával ragadott Marszi kalandja.
– Rajta, mondd csak, mit találtál odabent! – Egy szaúdi
frankensteini szörnyeteg leírását vártam.
Marszi most, hogy úrnője teljes figyelmét elnyerte, felélénkült, és
kifejező arccal írta le tapasztalatait.
– A jemeni lassan haladt, így volt időm körülnézni. A
betontömböket soha nem festették le. A kerti kis házon nem is volt
ajtó, csak egy nyílás, amelyet ócska, régi szőnyeg fedett el. A koszos
matracokból, nyitott konzervekből és a bűzből tudtam, hogy az öreg
jemeni élhet ott. Elhaladtunk az úszómedence mellett, de nem volt
benne víz, csak valami sötét, rossz szagú trutymó a legmélyebb
részén. Az alacsony végén három pici csontváz hevert, kiscicák
maradványai lehettek.
– Cicák? Ó, istenem, milyen szörnyű halál! – Marszi tudta,
mennyire szeretem a kis állatokat.
– Annak tűntek. Gondolom, az üres medencében születtek, és az
anyamacska nem tudta kimenteni őket.
Megborzongtam.
Marszi pedig folytatta. – A villa nagy volt, de ugyanolyan
elhanyagolt, mint a fal. Valamikor bemázolták ugyan, de a
homokviharok megtépázták a festést. A növények mind kiszáradtak
az öntözés hiánya miatt. Négy vagy öt madarat láttam egy fáról
lelógó, jókora kalitkában. Szomorú látványt nyújtottak, soványak
voltak, és szívükben nem volt kedv dalolni.
A jemeni bekiabált arabul a nyitott ajtón keresztül valakinek, de
sajnos nem láttam, kinek, aztán bólintott, és intett, hogy lépjek be.
Haboztam, az ajtóban bűz csapott meg. Félelemtől remegve
kiáltottam Madeline nevét. A jemeni megfordult és visszament, hogy
tovább aludjon.
Madeline jött felém a hosszú, sötét folyosón. Félhomály volt, és a
kinti fényes napsütés után alig láttam. Amikor megismerte régi
barátnőjét, rohanni kezdett felém. Megöleltük egymást, és örömmel
tapasztaltam, hogy tiszta, jó szagú. Soványabb volt, mint amikor
utoljára láttam, de élt.
Megkönnyebbültem. Attól tartottam, Marszi olyasmit mesél, hogy
barátnőjét félholtan találta egy koszos matracon heverve, amint a
szavakkal küszködve, kínlódva közli végakaratát, hogy testét vigyék
vissza Manilába.
– Aztán mi történt? – Alig vártam, hogy megtudjam, milyen véget
ér Marszi története.
A szolgáló lehalkította hangját, szinte suttogott, mintha túl
fájdalmasak volnának az emlékek. – Miután kellőképpen
kiörvendeztük magunkat, Madeline kézen fogva egy kis szobába
vezetett. Leültetett a szófára, ő pedig velem szemben, a földön
helyezkedett el.
Most, hogy kettesben maradtunk, azonnal könnyekre fakadt. Fejét
ölembe temette, haját simogattam, suttogva kértem, mondja el, mi
történt vele. Aztán elapadtak a könnyei, és elmesélte hányattatásait
azóta, hogy egy évvel ezelőtt elutazott Manilából.
Madeline-t két jemeni szolga várta a repülőtéren. Egy papírlapot
tartottak kezükben, amelyre Madeline neve volt felírva angolul.
Elkísérte őket, mi mást is tett volna. Megrémisztette ugyan vad
külsejük, azt mondta, még féltette is az életét. Késő este érkeztek
meg a villába. A sötétben fel sem tűnt neki, mekkora a rendetlenség
mindenütt.
A család akkor éppen Mekkában volt a háddzs zarándoklaton. Egy
arab vénasszony, aki nem beszélt angolul, mutatta meg Madeline
szobáját. Süteménnyel, datolyával és forró teával kínálta meg a lányt.
A vénasszony, mielőtt kiment volna a szobából, egy papírlapot
nyomott Madeline kezébe, amelyen az állt, hogy másnap közlik vele
teendőit.
– Nyilván a nagymama volt – tűnődtem.
– Lehet, Madeline nem mondta. Szegény Madeline szíve sajgott,
amikor másnap a napvilágnál szemügyre vette új otthonát. Felpattant
az ágyról, mert az ágynemű koszos volt, a tányéron és poharakon
pedig, amelyeket előző este használt, svábbogarak nyüzsögtek.
Madeline rémülten kereste a fürdőszobát, ahol kiderült, hogy a
zuhany nem működik. Egy koszos szappan maradékával és langyos
vízzel tisztálkodott meg. Hiába imádkozott, hogy az Úr csillapítsa le
heves szívverését. Aztán a vénasszony kopogtatott.
Nem volt mit tenni, követte a konyhába, ahol megkapta teendői
listáját. Madeline elolvasta a kapkodva írt levelet. Megtudta, hogy
segítenie kell a szakácsnak, a házvezetőnőnek, és gondoznia kell a
gyerekeket. A vénasszony intett, hogy készítsen magának ennivalót.
Megreggeliztek, aztán Madeline nekilátott az edények és a lábasok
megpucolásának.
Madeline mellett három női alkalmazott dolgozott a házban; egy
öreg szakácsnő Indiából, egy csinos Sri Lanka-i cselédlány és egy
másik, csúnyácska, aki Bangladesből jött. A szakácsnő legalább
hatvanéves volt, a másik kettő pedig húszas évei közepén járt.
A szakácsnő szóba sem állt senkivel, tudván, két hónapon belül
hazautazik Indiába, inkább otthonáról és a szabadságról álmodozott.
A csúnya cselédlány boldogtalanul hallgatott, mert még egy év
hátravolt a szerződéséből. A csinos Sri Lanka-i lány keveset
dolgozott, ideje többségét a tükör előtt töltötte. Alig várta, hogy a
család visszatérjen. Madeline-nek célozgatott rá, mennyire szereti őt
a ház ura, és abban bízott, hoz neki egy arany nyakláncot Mekkából.
Madeline meglepődött, mikor a csinos cselédlány rászólt, forduljon
meg, hogy szemügyre vehesse alakját. Aztán csípőre tett kézzel,
vigyorogva közölte, hogy a gazda túl csontosnak fogja találni
Madeline-t, de valamelyik fia tán a kegyeibe fogadja. Madeline nem
értette a célzást, és tovább folytatta a véget nem érő tisztogatást.
Négy nap múlva a család hazatért Mekkából, s Madeline azonnal
látta, hogy munkaadói alsóbb osztálybeli, durva, rossz modorú
népek. Viselkedésük hamar bebizonyította, hogy nem tévedett.
Anélkül, hogy bármit tettek is volna érte, gazdagok voltak, s
műveltségük egyedül a Koránból állt, amelyet tudatlanságukban
mindig a helyzetnek megfelelően értelmeztek.
A családfő a másodrangú szerepet, amelyet a nők a Koránban
betöltenek, rabszolgaságnak értelmezte. Minden nem muzulmán nőt
prostituáltnak tekintett. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az apa és
két fia évente négyszer Thaiföldre, a bangkoki bordélyokba
látogatott, hogy megvásárolja fiatal, szép thai nők szexuális
szolgálatait. Az, hogy bizonyos keleti nők eladják magukat,
meggyőzte a családot arról, hogy minden nem muzulmán hiten élő
nő eladó. Amikor cselédet fogadtak fel, feltételezték, hogy a ház
férfiai úgy használhatják kedvükre, akár egy állatot.
Madeline azonnal megtudta az anyától, azzal a céllal fogadták föl,
hogy csökkentse a két tizenéves fiú szexuális vágyát. Az asszony
közölte Madeline-nel, hogy naponként felváltva kell kiszolgálnia
Baszelt és Fariszt, s mindezt Madeline teljes kétségbeesésére minden
érzelem nélkül adta tudtára.
A szexi cselédlány nagy meglepetésére az apa is kedvére valónak
találta Madeline-t. Szólt fiainak, hogy csak azután hálhatnak az új
cselédlánnyal, miután ő örömét lelte benne.
Felnyögtem, elakadt a lélegzetem. Éreztem, mit fog Marszi
elmondani, de nem akartam hallani.
– Asszonyom, az első éjjel, már aznap, hogy a család
hazaérkezett, az apa megerőszakolta Madeline-t – zokogott Marszi. –
És ez csak a kezdet volt, mert annyira kedvére való volt, hogy
továbbra is naponta ezt tette vele.
– Miért nem futott el Madeline, vagy talált valakit, aki segíthetett
volna rajta?
– Próbálta, asszonyom! Könyörgött a többi szolgának, hogy
segítsenek neki. Az öreg szakácsnő és a ronda cselédlány nem akart
belekeveredni az ügybe, mert félő volt, hogy elveszthetik
jövedelmüket. A csinos cselédlány gyűlölte Madeline-t, azt mondta,
ő tehet arról, hogy nem kapta meg az arany nyakláncot. A
feleségével és a vénasszonnyal sem bánt jól a gazda, így azok ügyet
sem vetettek Madeline-re; azt felelték neki, azért fogadták fel, hogy a
ház férfiainak örömére legyen.
– Kiugorhatott volna az ablakon, hogy elfusson.
– Sokszor próbált elfutni, de mindannyiszor elkapták, és
utasították a háziakat, hogy őrizzék. Egyszer, amikor már mindenki
aludt, fölmászott a tetőre, és segélykérő leveleket dobált a járdára. A
szaúdi szomszédok azonban a jemeni szolgáknak adták át a
leveleket, és Madeline-t megverték.
– Mi történt azután, hogy rátaláltál?
Marszi szomorú, lemondó arccal folytatta. – Sok mindennel
próbálkoztam. Felhívtam a követségünket Dzsiddában. A férfi,
akivel beszéltem, azt mondta, sok hasonló panasz érkezett hozzájuk,
de nem sokat tehetnek. Országunknak nagy szüksége van a külföldön
dolgozó munkások által hazaküldött pénzre. Kormányunk nem
akarja magára haragítani a szaúdi kormányt azzal, hogy hivatalosan
panaszt emel. Mire mennének a szegény filippínók a külföldről
érkező pénz nélkül?
Antoine beszélt néhány sofőrrel arról, hogy a rendőrségre kellene
menni, de azt mondták neki, hogy mivel az bármit elhisz a szaúdi
munkaadóknak, Madeline sokkal rosszabb helyzetbe kerülne.
– Marszi! – kiáltottam fel. – Mi lehet ennél rosszabb?
– Semmi, asszonyom, semmi! Nem tudtam, mit tegyek. Antoine
megrémült, és azt mondta, semmit sem tehetünk. Végül megírtam
Madeline anyjának a helyzetet. Ő elment Manilába, a
munkaközvetítőbe, de elzavarták. Aztán felkereste városunk
polgármesterét, aki azt mondta, tehetetlen. Senki nem akart
belekeveredni.
– És most hol a barátnőd?
– Egy hónapja kaptam tőle levelet. Hála Istennek, visszaküldték a
Fülöp-szigetekre, mivel lejárt a kétéves szerződése. Két új filippínó
lány érkezett a helyére, akik még nála is fiatalabbak, és képzelje el,
asszonyom, Madeline még rám haragszik. Úgy gondolja, sorsára
hagytam, és nem is próbáltam segíteni rajta. Kérem, higgye el, hogy
mindent megtettem, amit csak tudtam. Írtam neki, és elmagyaráztam,
mi történt. De nem válaszolt.
Egy szót sem mondhattam férfi honfitársaim védelmében.
Tehetetlenül néztem Marszi arcába.
Végül ő törte meg a csendet. – Hát, ez történt, asszonyom, a
barátnőmmel ebben az országban.
Mondhatom, Marszi teljesen le volt törve barátnője miatt, engem
pedig szinte lesújtott a bánat. Mit mondhat az ember ilyen szörnyű
történet hallatán? Semmi nem jutott eszembe, csak szégyelltem
magam férfi honfitársaim miatt, és többé nem éreztem magam
felsőbbrendűnek annál, akit néhány perccel ezelőtt még alacsonyabb
rendűnek tartottam. Bánattól eltelve temettem a párnába a fejem.
Egyetlen intéssel elbocsátottam Marszit. Napokon át csöndes,
visszahúzódó voltam. A kínzásokra és az erőszakosságra gondoltam,
melynek közepette élünk mind, szaúdiak, akárcsak a külföldiek
ebben az országban, amelyet a hazámnak nevezek.
Hány Madeline van még, akik segítségért nyújtják kezüket, de
puszta ürességet és közömbösséget találnak azok egyenruhája alatt,
akiknek ránk kellene vigyázniuk. És azok a férfiak, akik a Fülöp-
szigetekről, Marszi hazájából valók, sem sokkal jobbak, mint az én
honfitársaim, hisz ők sem vállalták, hogy kiálljanak a lány mellett.
Miután magamhoz tértem zsibbadtságomból, sorra kikérdeztem
barátnőimet. Próbáltam kizökkenteni őket szolgálónőikkel szemben
tanúsított passzivitásukból. Makacsságom révén elképzelhetetlen
szörnyűségekről szóló beszámolókhoz jutottam, amelyeket mind az
én kultúrámbeli férfiak követtek el mindenféle nemzet asszonyai
ellen. Hallottam az Indiából való Szakuntaléról, akit családja
tizenhárom éves korában adott el hatszáz rijal (százhetven dollárnyi)
összegért. Nappal dolgoztatták, éjszaka megerőszakolták, nagyjából
úgy, ahogy a gyanútlan Madeline-t. De Szakuntalét megvásárolták,
tulajdon lett, aki soha többé nem térhetett haza. Kínzói tulajdona lett.
Döbbenten, rémülten hallgattam, ahogy egy anya nevetve
elmesélte, mint könyörgött neki a thai cselédlány, akit a ház
fiúgyermekei kedvükre erőszakoltak meg. A fiainak szüksége van a
szexre, magyarázta, és a szaúdi nők szentsége kényszeríti a családot,
hogy nőt biztosítsanak számukra. A keleti nők nem törődnek vele,
kivel fekszenek le, állította magabiztosan. A fiúk királyok anyáik
szemében.
Hirtelen tudatára ébredtem, hogy az ördög mindenütt jelen van.
Megkérdeztem Alit, miért utaznak apával Thaiföldre és a Fülöp-
szigetekre évente háromszor. Mogorván nézett rám, és azt felelte,
nem tartozik rám. De tudtam a választ, hiszen sok barátnőm apja és
fiútestvérei teszik meg ugyanezeket az utakat gyönyörű országokba,
amelyek pénzért bármely szörnyetegnek eladják fiatal lányaikat és
asszonyaikat.
Rádöbbentem, hogy nem sokat tudok a férfiakról és szexuális
étvágyukról. Az élet felszíne alig több puszta homlokzatnál. Némi
erőfeszítés árán ráleltem az ördögre, amely megbújik a nemek
közötti udvariasság vékonyka máza alatt.
Ifjú életemben először fogtam fel, milyen hatalmas feladattal néz
szembe nemünk. Rádöbbentem arra, hogy célom, a nők egyenlősége,
reménytelen, mert végül felfogtam, hogy a világ férfiai betegesen és
túlságosan szeretik saját magukat. Börtöneink falai áthatolhatatlanok,
mert az előítélet groteszk betegsége megtalálható minden férfi
spermájában, s így adják tovább generációról generációra. Halálos,
gyógyíthatatlan kór, melynek hordozója a férfi, és áldozata a nő.
Tudtam, apám helyett nemsokára egy idegen lesz testem és lelkem
tulajdonosa. Vártam hát végzetemet, akár egy gonosz pók hálójában
vergődő rovar.
Hudá
1972. január tizenkettedikén este tíz órakor kilenc nővéremmel
együtt elvarázsoltan hallgattuk, mit jövendöl Szarának öreg, szudáni
rabszolgánk, Hudá. Szara a házasság és a válás megrázkódtatása után
asztrológiát kezdett tanulni, és meg volt győződve róla, hogy a hold
és a csillagok állása meghatározó szerepet töltenek be életútján.
Hudá, aki kora gyerekkorunk óta megtöltötte agyunkat a fekete
mágiáról szóló történetekkel, örült, hogy a figyelem középpontjában
lehet, és elvonhatja figyelmünket az unalmas rijádi élet
egyformaságáról.
Mindannyian tudtuk, hogy Hudá 1899-ben, nyolcéves korában
elkóborolt anyjától, akit lefoglalt, hogy jamszgyökeret ásson ki a
családnak vacsorára. Hudát arab rabszolga-kereskedők fogták el.
Ifjúkorában órákon át szórakoztatta a ház gyermekeit elfogásának
történetével. Legnagyobb örömünkre Hudá mindig teljes szívvel
játszotta újra, akárhányszor is mondta el a történetet. Lekuporodott a
szófa mellé, halkan énekelt, úgy tett, mint aki a homokban
kaparászik, aztán hangosan felsikított, háta mögül kikapott egy
párnahuzatot, fejére rántotta, kapálódzott, rúgkapált képzelt kínzói
szorításában. Nyögött, földhöz vágta magát, anyja után sikoltozott.
Végül felpattant a dohányzóasztalra, és a nappali ablakán
kikukucskálva írta le a Vörös-tenger kék vizét, amilyennek a hajóról
látta, amely Szudánból Arábia sivatagaiba hozta. Szeme
elkerekedett, amikor a képzelt tolvajokkal verekedett kis
ételadagjáért. Kikapott egy körtét vagy egy barackot a
gyümölcsöstálból, és éhesen befalta az egészet a magja kivételével.
Végül komoran menetelt körbe a szobában, háta mögött
összekulcsolt kézzel Allahhoz imádkozva, mint amikor a
rabszolgapiacra vezették.
Egy puskáért eladták a rijádi Rasíd család egyik tagjának, Hudá
pedig botorkált, mint mikor keresztülvezették Dzsidda utcáin, át a
vakító homokviharon, Mismaak várába, amely a fővárosban a Rasíd
család erődítménye volt.
Majd Hudá egyik bútortól a másikig vetette magát. Fetrengtünk a
nevetéstől, ahogyan Hudá a golyók elől cikázva menekült körbe a
szobában, eljátszva, amikor rokonunk, a fiatal Abdel-Azíz hatvan
emberével megtámadta az erődöt, és legyőzte a Rasídokat,
visszahódította az országot az ál-Szaúd családnak. Hudá kövér
testével ráborult egy székre, és fedezékbe kúszott, mint amikor a
sivatagi harcosok lemészárolták ellenségeiket. Elmondta, mint
mentette meg életét apám apja, és a színjáték azzal ért véget, hogy a
közülünk legközelebb állót leteperte a földre, újra és újra
megcsókolta, és esküdözött, ugyanígy megcsókolta nagyapánkat is
megmenekülésekor, így került Hudá a családunkba.
Amikor nagyobbak lettünk, azzal terelte el figyelmünket
különböző bajainkról, hogy varázslásról, természetfölötti dolgokról
mesélt, megrémisztve minket. Anya általában egy mosollyal elintézte
Hudá meséit, de miután egyszer boszorkányokról és varázsitalokról
sikoltozva ébredtem álmomból, megtiltotta Hudának, hogy a
fiatalabb gyermekekkel megossza hiedelmeit. Most, hogy anya többé
nem volt velünk, Hudá lelkesen folytatta, ahol abbahagyta.
Elbűvölve néztük, ahogy Hudá a Szara tenyerén húzódó vonalakra
bandzsít táskás, fekete szemével, mintha nővérem egész élete, akár
egy látomás, megjelenne előtte.
Szarára, úgy tűnt, nem nagyon hat, amit hall, mintha pontosan
ezeket a szavakat várná. Hudá ünnepélyesen közölte, hogy nem fogja
tudni valóra váltani élete vágyát. Felnyögtem és elfordultam.
Annyira kívántam, hogy Szara megtalálja a boldogságot, amelyet
megérdemel, hogy felbosszantott Hudá. Hangosan közbeszóltam,
hogy összevissza fecseg. De ügyet sem vetettek rám, s Hudá csontos
állát dörzsölgetve tovább tanulmányozta Szara életvonalait. – Hm,
kis Szara, azt látom, hogy nemsokára újra férjhez mész.
Szara felnyögött, és kikapta kezét Hudá markából. Hallani sem
akart egy újabb házasság lidércnyomásáról. Hudá gyengéden
felnevetett, és azt mondta Szarának, ne fusson el a jövője elől. Szara
most megismeri a szerelmi boldogságot, és hat gyermeket hoz a
világra, akik nagy örömet szereznek majd neki.
Szara aggódva ráncolta homlokát, aztán vállat vont. Úgy döntött,
nem törődik olyasmivel, amin nem tud változtatni. Rám mosolygott.
Ritka alkalom volt, hogy mosolyog. Megkérdezte Hudát, tudna-e
olvasni az én tenyeremből is, mert ha Hudá arra is képes, hogy
megjósolja, mit fog tenni kiszámíthatatlan kis húga, akkor ő, Szara,
az idők végezetéig hinni fog Hudá erejében. Többi nővérem
rázkódott a nevetéstől. Egyetértettek Szarával, de azért láttam
arcukon, hogy őszinte gyengédséggel szeretik kis húgukat, aki
annyiszor próbára tette türelmüket.
Gőgösen felvetettem a fejem, és letelepedtem Hudá elé.
Feltartottam tenyerem, és hangosan ráparancsoltam, mondja meg, mi
leszek egy év múlva.
Hudá ügyet sem vetett ifjúi durvaságomra. Mintha órákig
tanulmányozta volna felfelé fordított tenyerem, mielőtt sorsomat
kinyilvánította. Fejét csóválta, magában motyogott, hangosan
nyögött, úgy tűnődött jövőm felől, végül pedig arcomra szegezte
tekintetét, és olyan önbizalommal közölte mondandóját, hogy rám
tört a rémület, és megcsapott szavaiból a varázslat gonosz, forró
szele.
Hudá különös, mély torokhangon szólalt meg. Apa nemsokára
tudatja velem közelgő házasságom hírét. Fájdalmat és boldogságot
találok ugyanabban a férfiban, pusztulást hozok a körülöttem
lévőkre, jövőbeli tetteim jót és rosszat egyaránt hoznak a családra,
amelyet szeretek. Nagy szerelemben és sötét gyűlöletben lesz
részem. Jó és ördögi erők küzdenek bennem, s rejtély vagyok
mindazok számára, akik szeretnek.
Hudá mélyről jövő kiáltással tárta szét kezét, és könyörgött
Allahnak, avatkozzon közbe, és védjen meg engem önmagamtól.
Rám vetette magát, nyakam köré fonta karját, és vad nyüszítéssel
jajveszékelni kezdett. Núra felpattant, és kimentett Hudá fojtogató
öleléséből. Nővéreim engem nyugtatgattak, Núra pedig kivezette
Hudát a szobából, aki még mindig motyogott magában Allahhoz,
hogy védje meg az ő szeretett Fadélája legifjabb lányát. Remegni
kezdtem, aztán kitört belőlem a zokogás. Hudá egyszer azzal
hencegett, hogy boszorkány, már az anyja is boszorkány volt, és az
anyatejjel szívta magába a boszorkányerőt. És csakugyan, nyögtem,
csak egy boszorkány lát át egy ilyen ördögi teremtésen, mint én
vagyok.
Egyik idősebb nővérem, Taháni csitítgatott. Butuska játék, amivel
túllőttek a célon, nem kell eltúlozni. Szara megpróbálta felderíteni a
kedvem. Letörölte könnyeim, és azzal élcelődött, biztosan amiatt
bánkódom, mert aggódok, hogy nem tudok majd megfelelni Hudá
vad jóslatának. Nővéreim csatlakoztak hozzá. Tréfálkozni kezdtek,
hatalmas nevetés közepette idézték fel a csínyeket, amelyeket az
évek során Alival szemben elkövettem. Eszembe idézték egyik
kedvencüket, és jó hangulatban ismét elmeséltük.
A csíny úgy kezdődött, hogy megkértem egyik barátnőmet, hívja
fel Alit, és tegyen úgy, mintha el lenne bűvölve Ali bájától. Órákig
hallgattuk, bátyám mennyi sületlenséget hord össze a telefonban, és
mint készít bonyolult terveket, hogy találkozzon a lány sofőrjével a
közeli építkezés mögött.
A lány megkérte Alit, vezessen egy kecskét is magával, hogy a
sofőr felismerje. Azt mondta, a szülei elutaztak, így Ali nyugodtan
követheti a sofőrt, ha titokban meg akarja látogatni.
Az építkezés a barátnőmék házával szemközt volt, és
nővéreimmel együtt összegyűltünk barátnőm hálószobájának
erkélyén. Betegre nevettük magunkat, órákig néztük szegény Alit,
aki oldalán a kis kecskével forgatta nyakát a sofőrt várva. A
legszórakoztatóbb az volt, hogy a lánynak nem egyszer, nem kétszer,
hanem három alkalommal is sikerült ilyen helyzetbe hozni Alit. Ali
annyira szeretett volna a lánnyal találkozni, hogy elment az esze.
Emlékszem, az járt az agyamban, hogy ennek az ostoba fátyolnak két
oldala van.
Felbátorított nővéreim nevetése és bizakodása, sikerült kiűzni
fejemből Hudá jóslatait, elvégre több mint nyolcvanéves, és
feltehetően szenilis már.
De egyszeriben visszatért az aggodalmam, amikor este
meglátogatott minket apa, és bejelentette, talált egy hozzám illő
férjet. A szívembe markolt a félelem, csak arra tudtam gondolni,
hogy Hudá jóslatai közül az első már bevált. Rémületemben meg
sem kérdeztem apámtól, hogy hívják jövendőbelimet. Nem láttam,
nem hallottam, keserű szájízzel szaladtam szobámba. Szinte egész
éjszaka ébren hánykolódtam, és Hudá szavai jártak az agyamban.
Ifjú életemben először féltem a jövőtől.
Núra másnap reggel visszajött villánkba, és elmesélte, hogy
Karímhoz, az egyik királyi unokatestvérhez fognak hozzáadni.
Kislánykoromban valamikor játszottam a húgával, de nemigen
emlékeztem rá, mit mesélt róla azonkívül, hogy basáskodó báty.
Most huszonnyolc éves, és az első felesége leszek. Núra azt mondta,
látta a fényképét, és kifejezetten jóképű, ráadásul Londonban járt
egyetemre, jogot tanult. Még szokatlanabb módon azzal is kitűnt a
legtöbb unokatestvér közül, hogy valódi szerepe volt az üzleti
világban. Nemrégiben nyitotta meg saját, nagy jogi cégét Rijádban.
Núra hozzátette, nagyon szerencsés vagyok, mert Karím máris
közölte apával, szeretné, ha befejezném az iskolát, mielőtt családot
alapítanánk. Nem akar olyan asszonyt, akivel nem tud gondolatokat
váltani.
Nem voltam olyan hangulatban, hogy boldogítsanak. Vágtam egy
pofát nővéremre, és fejemre húztam a takarót. Núra nagyot sóhajtott,
amikor kiabálni kezdtem, hogy nem én vagyok a szerencsés, hanem
Karím unokatestvérem az.
Miután Núra elment, felhívtam Karím húgát, akit valamelyest
ismertem, és megkértem, tanácsolja bátyjának azt, jobban jár, ha
meggondolja a házasságot. Azzal fenyegetőztem, ha elvesz, nem
vehet magához újabb feleségeket, különben az első adandó
alkalommal megmérgezem őt. Különben is, mint mondtam, apa
nehezen talált nekem férjet, mert az iskolai laboratóriumban volt egy
balesetem. Karím húga megkérdezte, mi történt velem. Először úgy
tettem, mintha szégyellném bevallani, aztán mégis kiszedte belőlem,
hogy balszerencsémre leejtettem egy üveg savat, s az arcom tele lett
szörnyű sebekkel. Jót nevettem, amikor letette a kagylót, és rohant
beszámolni bátyjának.
Később aznap este apám dühösen rontott be a villába, Karím két
nagynénjével a nyomában. Vigyázzállásban kellett tűrnöm, hogy
alaposan, tetőtől talpig szemügyre vegyenek, megvizsgálják arcom,
nincsenek-e sebhelyek. Annyira feldühített a vizsgálat, hogy tágra
nyitottam a szám, és felszólítottam őket, vizsgálják meg a fogaimat
is, ha merik. Feléjük hajoltam, és hangosan csattogtattam fogaimat.
Rémülten menekültek ki a szobából, de visszanézve láthatták, nem
elég, hogy nyerítek, akár egy ló, de arcuk felé is fordítom talpamat,
amely az arab világban szörnyű sértésnek számít.
Apám csak állt és meredt rám. Úgy tűnt, érzelmeivel küzd, aztán
legnagyobb megdöbbenésemre megcsóválta fejét, és kitört belőle a
nevetés. Meg voltam győződve arról, hogy megver vagy kioktat, de
soha, legvadabb álmomban sem képzeltem, hogy nevetni fog.
Éreztem, mint húzódik lassú mosolyra az én arcom is, aztán engem is
rázott a nevetés. Szara és Ali kíváncsian, arcukon kérdő mosollyal
léptek be a szobába.
Apa a szófára rogyott, és tobéja szegélyével letörölte a könnyeket
az arcáról. – Szultána, láttad, milyen arcot vágtak, mikor próbáltad
megharapni őket? – kérdezte. – Azt, amelyik úgy nézett ki, mint egy
ló? Nem akármi vagy, lányom. Nem tudom eldönteni, sajnáljam
vagy irigyeljem Karím unokabátyád. – Kifújta orrát. – Az biztos,
hogy viharos élete lesz melletted.
A fejembe szállt apám dicsérete. Leültem a padlóra, és ölébe
hajtottam a fejem. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat, gondoltam,
amikor megfogta a vállam, és lemosolygott rám, szórakoztató
lányára. Felbátorított ez az intim jelenet. Megkértem apát, nem
találkozhatnék-e Karímmal az esküvő előtt.
Apa megfordult, Szarára nézett, és nővérem látványa
meglágyíthatta szívét. Megpaskolta maga mellett a szófát, és hívta,
üljön mellé. Egyetlen szó sem hangzott el hármunk között, mégis
értettük egymást.
Alit megdöbbentette, micsoda figyelemben részesülnek egyszer
csak a család asszonyai. Szája elkerekedett, úgy dőlt az ajtófélfának.
Semmit sem értett.
Karím
Apa csodálkozására és az én keserű csalódásomra, Karím családja
nem bontotta fel az eljegyzést. Ehelyett egy hét múlva Karím apjával
együtt beállított apa irodájába, és udvariasan engedélyt kért arra,
hogy találkozhasson velem, természetesen a megfelelő felügyelet
mellett. Karím rokonaitól hallott szokatlan viselkedésemről, és
határozottan elfogta a kíváncsiság, vajon teljesen őrült vagyok-e,
vagy csupán tüzes teremtés.
Apa nem felelt korábbi kérésemre, hogy találkozhassak
Karímmal, de a férfi családjának óhaja egészen más ügy. Alaposan
megvitatták a dolgot néhány nagynénivel és Núra nővéremmel, majd
apa kedvező választ adott Karím kérésére.
Örömömben körbetáncoltam a szobát, amikor apától megtudtam a
hírt. Találkozni fogok a férfival, aki a férjem lesz, mielőtt
hozzámennék! Nővéreimet is sokkolta a hír, hisz ez nem volt szokás
a mi társadalmunkban. Rabok voltunk, ám ekkor úgy éreztük, lazult
a hagyomány mindig jelen levő szorító bilincse.
Karím szülei, apám és Núra úgy határoztak, hogy Karím
édesanyjával együtt két hét múlva villánkba látogat délutáni teára.
Núra, Szara, két nagynéném és Karím anyja lesz társaságunkban. És
ez felcsillantotta a reményt, hogy talán valamelyest irányíthatom
életemet. Előző nap még remélni sem mertem ilyet. Izgatottan
tűnődtem, vajon hogy fog tetszeni Karím. Aztán új, kellemetlen
gondolat futott át agyamon: előfordulhat, hogy én nem fogok tetszeni
Karímnak. Ó, mennyire szerettem volna olyan szép lenni, mint
Szara, hogy láttomra a férfiak szíve hevesebben dobogjon a vágytól.
Órákon át néztem magam a tükörben, szitkozódtam, amiért olyan
alacsony termetű vagyok, s csavargattam rövid, göndör fürtjeim.
Orrom túl kicsinek tűnt arcomhoz képest, szemem ragyogott. Talán
valóban legjobb lenne a nászéjszakáig magamon hagyni a fátylat.
Szara kuncogva nézte szenvedésem, és próbált megnyugtatni. A
férfiak szeretik a pici nőket, különösen azokat, akiknek kicsi, felfelé
néző orruk, mosolygó szemük van. Núra, akinek véleményét
mindenki tiszteletben tartotta, nevetve mondta, hogy engem a
családban az összes nő nagyon csinosnak tart. Soha nem törődtem a
szépséggel, de talán eljött az idő, hogy kihangsúlyozzam
adottságaimat. Hirtelen kétségbeesett vágy öntött el, hogy kívánatos
nőnek lássanak. Közöltem apával, hogy nincs mit fölvennem. Mi,
szaúdi nők, az utcán fátylat hordunk, de abban a pillanatban
megszabadulunk sötét lepleinktől, mihelyt belépünk egy barátnőnk
otthonába. Ha már egyszer nem tudjuk elkápráztatni a másik nemet –
férjünk kivételével – gondosan kiválasztott, divatos öltözékeinkkel,
megpróbáljuk mi, nők legalább egymást elkápráztatni. Mi valóban a
többi nőnek öltözködünk. A délutáni teapartira például csipkét vagy
szatént öltünk magunkra, melyet ízlésesen kiválasztott,
felbecsülhetetlen értékű gyémántokkal és rubinokkal díszítünk.
Sok külföldi barátnőmet döbbentette meg az ormótlan csadorok
alatt viselt divatos ruhák és ragyogó nyakláncok látványa. Azt
mondták, hogy mi, szaúdi asszonyok, ragyogó, egzotikus madarakra
emlékeztetünk, akik kedvükre öltözködnek fekete fátylaik és
csadorjaik alá. Nem kétséges, hogy mi, feketében járó asszonyok
nyugati nőtársainknál – akik szabadon járnak-kelnek divatos
ruháikban – jóval több időt és energiát fordítunk arra, hogy egyénien
öltözködjünk köpenyeink alatt.
Apa, mivel örült, hogy érdeklődést mutatok a házasság iránt,
könnyen engedett kérésemnek. Núra és férje elkísértek Londonba,
ahol három napig vásároltunk a Harrodsnál. Mindenáron próbáltam
megmagyarázni az eladóhölgyeknek, hogy a jövő héten fogom
megismerni a vőlegényem. Nehogy csupán azért, mert szaúdi
hercegnő vagyok, még azt feltételezzék, hogy nincs választás az
életemben. Csalódás fogott el, mert egyikükön sem látszott tisztelet
vagy meghökkenés. Pedig milyen büszkén közöltem! Azok, akik
szabadok, nem tudják felmérni a kis győzelmek értékét.
Núra elintézte, hogy amíg Londonban vagyok, végezzenek rajtam
smink-és ruhaszínpróbát. Amikor megtudtam, hogy a smaragdzöld
áll nekem a legjobban, tizenhét ilyen színű ruhát vásároltam. Kócos
hajamat egy puha csavarral hátrafogták, és álmélkodva
gyönyörködtem a rejtélyes idegenben, aki a londoni kirakatok
üvegéről nézett vissza rám.
Szara és Marszi segítettek felöltöznöm a parti napján. Hol sírtam,
hol átkozódtam, amiért nem tudtuk megismételni londoni frizurámat,
amikor hirtelen Hudá bukkant fel hálószobám ajtajában.
– Ne feledd! – kiáltotta. – Először megismered a boldogságot,
aztán jön a boldogtalanság új férjeddel!
Hozzávágtam a hajkefémet, és rákiabáltam, hogy ne rontsa el a
napomat fecsegésével. Szara megcsavarta a fülemet. Szégyelljem
magam, elvégre Hudá egyszerű vénasszony; engem azonban nem
bántott a lelkiismeret, s ezt meg is mondtam Szarának. Szara erre azt
felelte, mindez azért lehetséges, mert nincs is lelkiismeretem. Addig
civakodtunk egymással, míg meg nem szólalt a kapucsengő. Akkor
Szara átölelt, és azt mondta, csodálatosan nézek ki smaragdzöld
ruhámban.
Valóban fogom hús-vér valójában látni jövendő férjemet!
Fülemben éreztem vérem heves lüktetését, és magamon minden
tekintetet. Oda a tervezett nagyvilági hatás! Ó, visszatérés a
gyerekkor biztonságába!
Nem volt szükségem ilyen érzelmekre. Karím nemcsak hogy a
legjobb képű férfi volt, akit valaha is láttam, de érzéki pillantása
minden mozdulatomnál végigsimított rajtam, és úgy éreztem, én
vagyok a legszebb teremtmény a földön. Percekkel azután, hogy
túlestünk a feszengő bemutatkozáson, tudtam, hogy soha nem fogja
felbontani az eljegyzést. Felfedeztem magamban a meglepő,
lappangó tehetséget, amely azoknak a nőknek a legnagyobb
segítsége, akiknek manipulálniuk kell ahhoz, hogy elérjék céljaikat.
Kiderült, hogy természetes érzékem van a flörthöz. A legnagyobb
könnyedséggel biggyesztettem le ajkam, és pillantottam Karímra
félig lesütött szempilláim mögül. A képzeletem szárnyra kapott?
Karím mindössze egyike sok kérőmnek.
Karím anyja feszülten figyelt, láthatóan nem tetszett neki
modorom. Szara, Núra és a nagynénéim fájdalmas pillantásokat
vetettek egymásra, de Karímot elbűvöltem, és csak ez számított.
Karím, mielőtt anyjával együtt távozott volna, megkérdezte,
felhívhatna-e egyik este, hogy megbeszéljük esküvőnk részleteit.
Teljesen megbotránkoztattam nagynénéimet, amikor ahelyett, hogy
előbb tőlük kértem volna engedélyt, rögtön így feleltem: –
Természetesen, bármelyik nap megfelel kilenc után. – Sokat ígérő,
nőies mosolyt vetettem Karímra, mikor elköszönt.
Kedvenc dallamomat, egy libanoni szerelmi balladát dúdolgatva
hallgattam, ahogy Núra, Szara és nagynénéim részletesen a fejemre
olvasták, mennyi hibát követtem el. Meg voltak győződve arról,
hogy Karím anyja ragaszkodni fog az esküvő lemondásához, hiszen
gyakorlatilag elcsábítottam fiát szememmel és ajkaimmal. Azt
mondtam nekik, egyszerűen féltékenyek, mert módom volt látni
férjemet az esküvő előtt. Én azonban nyelvet öltöttem nagynénéimre.
Azt mondtam nekik, túl öregek ahhoz, hogy megértsék a fiatal szív
lüktetését. A döbbenettől tágra nyílt szemmel hallgatták
pimaszságomat. Aztán bezárkóztam a fürdőszobámba, és teli tüdőből
énekeltem.
Később végiggondoltam szereplésemet. Ha nem kedveltem volna
Karímot, gondoskodtam volna arról, hogy ő se kedveljen engem. De
kedveltem, és azt akartam, hogy belém szeressen. Jól átgondoltam,
mit teszek. Ha visszataszítónak találom, és azt akarom, hogy
felbontsák az eljegyzést, modortalan lettem volna, anyja arcába
böfögök, és Karím ölébe öntöm a forró teát. Ha Karím és családja
még mindig nincs meggyőződve arról, hogy nem vagyok méltó
feleség Karím számára, úgy gondoltam, szellentek is. Szerencséjükre
megkíméltem őket az ilyen megrázkódtatásoktól, mivel vonzónak és
kedvesnek találtam Karímot. Megkönnyebbülés volt, hogy nem egy
aszott öregember felesége leszek, és úgy gondoltam, nászunknál a
szerelem termékeny talajra talál.
Ezekkel a kellemes gondolatokkal a fejemben ruhatáramból hat
bájos öltözetet ajándékoztam Marszinak, és elmondtam neki, hogy
meg fogom kérni apát, hadd vigyem magammal új otthonomba.
Karím még aznap este felhívott. Remekül szórakozva mesélte el,
hogy anyja azt tanácsolta neki, ne vegyen el. Anyja remegett a dühtől
vakmerőségem láttán, és megjósolta, hogy legidősebb fiának
fájdalmat, családjában pedig katasztrófát fogok okozni.
Önbizalommal töltött el frissen felfedezett női bölcsességem.
Kacéran azt feleltem, legjobb lesz, ha megfogadja anyja tanácsát.
Karím pedig azt suttogta, hogy én vagyok az a lány, akiről
álmodott. Királyi unokatestvér, okos, jó humorú. Kijelentette, hallani
sem akar olyan nőről, amilyet anyja szeretne számára. Mereven,
mozdulatlanul ülne, és úgy próbálná kifürkészni minden óhaját. Neki
olyan nő kell, akiben van tűz. Átlagos nő mellett megölné az unalom.
Szexin mormolva tette hozzá, hogy boldoggá tettem szemeit.
Aztán fölvetett még valamit, ami megzavart. Megkérdezte, körül
vagyok-e metélve. Meg kell kérdeznem apát, feleltem, de ő
figyelmeztetett: – Ne, ne kérdezd, ha nem tudsz róla, az azt jelenti,
nem vagy. – Úgy tűnt, örül a válasznak.
Ártatlanságomban kibukott belőlem a körülmetélés kérdése a
vacsoraasztalnál. Apámnál aznap este a harmadik feleség volt soron,
úgyhogy Ali ült az asztalfőn. Megdöbbentette a kérdésem. Lecsapta
poharát, és Szarához fordult, hogy mondjon neki valamit. Tovább
kanalaztam az ételt, és egy hosszú pillanatig nem láttam az
idegességet a nővéreim szemében. Csak amikor felpillantottam,
vettem észre, hogy mindenki kényelmetlenül érzi magát.
Ali családfői mivoltának teljes tudatában az asztalra csapott, és
tudni akarta, hol hallottam a szót. Rádöbbentem, hogy valami nincs
rendben, és eszembe jutott Karím figyelmeztetése. Azt mondtam, a
szolgák beszélgetésénél hallottam.
Ali fenyegető pillantással intézte el tudatlanságomat, majd kurtán
közölte Szarával, reggel hívja föl Núrát, hogy ő beszéljen majd
„ezzel a gyerekkel”. Most, hogy anyánk már nem élt, Núra, a
legidősebb lány volt felelős azért, hogy ilyes dolgokban ne legyek
tudatlan. Másnap reggel tíz óra előtt megérkezett a villába, és
egyenesen a szobámba jött. Savanyú arccal mesélte, hogy Ali
leteremtette, hogy mint legidősebb lány, szomorúan elhanyagolja
kötelességeit, s hogy Ali értesíteni szándékozik apánkat
észrevételéről és nemtetszéséről.
Núra leült az ágy szélére, és gyengéden megkérdezte, mit tudok a
férfi és nő közötti kapcsolatról. Önbizalommal telve feleltem, hogy
mindent tudok, amit lehet.
Nővérem mosolyogva válaszolt. – Attól tartok, hogy megint
elszaladt a nyelved, húgocskám, talán mégsem tudsz mindent az
életről.
Mint kiderült, elég sokat tudtam a szex aktusáról.
Szaúd-Arábiában, akárcsak az arab világ többi részén, a szex
témáját tabunak tekintik. Ennek eredményeképpen a nők nemigen
beszélnek másról. A szexről, a férfiakról és a gyerekekről szóló
társalgás uralja a női összejöveteleket.
Hazámban, ahol egy nő oly kevés dolgot tehet, amely lefoglalná,
az asszonyok fő időtöltése, hogy összegyűlnek egymás palotáiban.
Majd minden napra jut egy női parti, kivéve a pénteket, vallásos
napunkat. Összejövünk, kávézunk, teázunk, édességet eszegetünk,
túltömött szófákon heverészünk és pletykálunk. És mihelyt egy nő
fátylat kezd viselni, automatikusan részese lesz ennek.
Azóta, hogy felvettem a fátylat, izgalommal hallgattam fiatal arák
beszámolóit nászéjszakáikról. Nem volt részlet, amit túl intimnek
tartottak volna. Néhány fiatalasszony megdöbbentette a női
összejövetelt, kijelentve, hogy élvezte a szexet. Mások azt mondták,
csak úgy tettek, mintha élveznék férjük közeledését, hogy az ne
keressen magának másik feleséget. Aztán voltak olyan nők, akik
annyira gyűlölték a szexet, hogy behunyt szemmel viselték el férjeik
támadását, rettegve, undorodva. És ne felejtsük el, voltak néhányan,
akik csendben maradtak az ilyen beszélgetések során, elzárkóztak a
témától. Ezek olyan nők voltak, akikkel kegyetlenül bánt férjük.
Nagyjából úgy, ahogyan Szarát bántalmazták.
Núra, miután meggyőződött arról, hogy tudom, mivel jár a
házasélet, kevés dologgal kiegészítette ismereteimet. Azzal, hogy
feleségként kötelességem bármikor férjem rendelkezésére állni,
bármik legyenek is az érzéseim a dologgal kapcsolatban.
Kijelentettem, hogy márpedig én úgy teszek, ahogyan kedvem tartja,
és Karím nem kényszeríthet engem akaratom ellenére. Núra a fejét
rázta. – Sem Karím, sem más férfi nem fogadna el visszautasítást. A
hitvesi ágyhoz joguk van. Állítottam, hogy Karím más, ő soha nem
lenne erőszakos. Núra azt felelte, nincs olyan férfi, aki ilyen
ügyekben megértő lenne. Ne is várjam, nehogy keserű csalódás
érjen.
Hogy másra tereljem a beszélgetést, a körümetélésről kérdeztem
nővérem. Halk, vékony hangon mesélte el, hogy őt is körülmetélték
tizenkét éves korában. Megtudtam, hogy őt korban követő három
nővéremnél is végrehajtották a szertartást. A hat fiatalabb lányt egy
nyugati orvos beavatkozása mentette meg a barbár szokástól, aki
órákon keresztül beszélt apámnak a rítus ellen. Núra hozzátette,
áldjam a szerencsém, amiért nem kellett elviselnem ilyen
szörnyűséget.
Láttam, hogy nővéremet kevés választja el a sírástól.
Megkérdeztem tőle, mi történt.
Családunk nő tagjait, akárcsak a legtöbb szaúdi asszonyt,
generációk óta körülmetélték, mint ahogy anyánkat is néhány héttel
esküvője előtt. Núra tizennégy éves korában lett asszony, és anya
követte az egyetlen hagyományt, amelyet ismert. Megszervezte,
hogy Núra körülmetélését egy kis faluban, Rijádtól néhány
kilométerre hajtsák végre.
Nagy lakomával kísért ünnepséget rendeztek. A fiatal Núra fürdött
a rá irányuló figyelemben. Ő volt a középpont. Néhány perccel az
aktus előtt anya elmondta Núrának, hogy az idősebb nők kis
ceremóniát végeznek, és nagyon fontos, hogy mozdulatlanul
feküdjön. Az egyik nő egy dobot vert, a többiek kántáltak. A
legidősebb nők a rémült gyerek köré gyülekeztek. Núrának deréktól
lefelé le kellett vetkőznie, majd néhány nő leszorította a földre
terített matracra, aztán a legidősebb nő felemelte a kezét a levegőbe.
Núra rémülten látta, hogy egy borotvaszerű tárgyat tart. Felsikoltott.
Aztán éles fájdalmat érzett altestében. A sokktól kába volt még,
mikor felemelték, és gratuláltak hozzá, hogy nagykorú lett. De
borzasztóan megdöbbentette, hogy vér ömlött ágyékából. Egy
sátorba cipelték, hogy bekötözzék vágásait.
Gyorsan gyógyultak a sebek, de csak nászéjszakáján értette meg,
mi célt szolgált az eljárás. Elviselhetetlen fájdalommal és rengeteg
vérrel járt a közösülés. Amikor a dolog nem enyhült, egyre inkább
rettegni kezdett a szextől. Amikor teherbe esett, felkeresett egy
nyugati doktort, aki meghökkent a hegek láttán. Elmondta Núrának,
hogy az egész külső genitáliát eltávolították, és emiatt a szexuális
aktus mindig fájdalommal és vérzéssel fog járni.
Amikor az orvos megtudta, hogy Núra három húgát is
körülmetélték, és feltehetőleg a többi hat is el fogja szenvedni
ugyanezeket a következményeket, könyörgött neki, beszélje rá
szüleit, hogy látogassák meg a klinikán.
Másik három nővérem is felkereste az orvost, ő pedig azt mondta,
hogy Baher nővérem sokkal rosszabb állapotban van Núránál.
Egyszerűen fel nem fogja, hogyan viseli el a szexuális kapcsolatot
férjével. Núra tanúja volt nővére ceremóniájának, és emlékezett,
hogy Baher harcolt a vénasszonyokkal, néhány métert sikerült is
futnia kínzói elől. De aztán elkapták, visszacipelték a matracra, ahol
úgy küszködött, hogy rengeteg vért veszített.
A doktor meglepetésére anyám ragaszkodott ahhoz, hogy
körülmetéljék lányait. Ő maga is elviselte a rítust, és biztos volt
benne, hogy ez Allah akarata. De az orvosnak végül sikerült
meggyőzni apánkat az egész procedúra értelmetlenségéről, nem is
beszélve a vele járó kockázatról. Núra azt mondta, kegyetlen és
haszontalan szokástól mentett meg.
Megkérdeztem Núrát, mit gondol, Karím miért érdeklődött efelől.
Núra pedig azt felelte, szerencsém van, mert olyan férjem lesz, aki
úgy véli, egy nőnek teljesnek kell lennie. Elmondta, sok férfi még
mindig ragaszkodik ahhoz, hogy körülmetéljék menyasszonyát.
Minden azon múlik, melyik környezetben születik az ember, vagy
hogy vélekednek erről a lány családjában. Egyes családok folytatják
a gyakorlatot, míg mások szakítottak a barbár szokással. Núra azt
mondta, neki úgy tűnik, Karím olyan feleséget kíván, akivel
megoszthatja a gyönyört, és aki nemcsak a gyönyör tárgya.
Mikor Núra elment, magamra maradtam gondolataimmal.
Tudtam, milyen szerencsém van, amiért a legfiatalabb lány vagyok a
családban. Megborzongtam, elképzelve a traumát, amit Núra és többi
nővérem elszenvedett.
Örültem, hogy Karím törődik velem. Kezdtem remélni, hogy
legalább néhány nő boldog lehet országomban a civilizált
társadalomhoz nem illő hagyományok ellenére is. De mégis ott
kísértett gondolataimban a dolog tisztességtelensége. Mi, szaúd-
arábiai nők csak akkor találhatunk boldogságot, ha a fölöttünk
uralkodó férfi törődik velünk, különben bánat vár ránk. Bármit is
teszünk, jövőnk egyetlen dologtól függ, annak a férfinak a
kedvességétől, aki uralkodik rajtunk.
Elálmosodtam, elaludtam. Azt álmodtam, hogy gyönyörű,
smaragdzöld esküvői ruhában várom férjem, Karímot. De hiába, nem
jön, és álmom lidércnyomássá válik. Feketébe öltözött, borotvás
vénasszonyok üldöztek, véremet kívánva. Izzadva, remegve
ébredtem. Kiáltottam Marszinak, hogy hozzon hideg vizet.
Gyötrődtem, mert tisztában voltam vele, mit jelent ez a rémisztő
látomás. A régi, elavult szokásokat meg kell változtatni, de ennek
legnagyobb akadálya maguk az arab nők. Az anyám generációjába
tartozó tanulatlan asszonyok nem sokat tudnak azonkívül, amit a
férfiak elmondtak nekik. Ennek tragikus eredményeként az ilyen
hagyományokat, mint a körülmetélés, pontosan azok tartották
életben, akik maguk is szenvedtek a barbarizmus kegyetlen kése
alatt. A múlt és a jelen közt vergődve akaratuk ellenére is a férfiak
pozícióját erősítették, amivel tudatlanságban és elzártságban tartanak
minket. Anyám, amikor értesült a körülmetélés veszélyeiről, még
akkor is ragaszkodott a hagyományhoz, el sem tudott képzelni más
utat lányai számára, mint amelyet maga is bejárt. Attól tartott
ugyanis, hogy bármilyen eltérés a hagyománytól árthat
házasságának. Csak mi, modern, művelt nők változtathatjuk meg a
nők életét. A hatalmunkban van, az ágyékunkban. Eltökélten vártam
esküvőm napját. Én leszek az első szaúdi asszony, aki megreformálja
a családi életet. Az én fiaim teszik majd olyan országgá Arábiát,
amely méltó minden polgárához, férfiakhoz, nőkhöz egyaránt.
Az esküvő
Az én esküvőm napján vidámság töltötte meg az öltöztetőszobát.
Körülvettek a család asszonyai, s az ember a saját hangját sem
hallotta, mindenki egyszerre beszélt és nevetett, mint ritka, nagy
ünnepségeken.
Núra és Ahmed palotájában voltam, amely mindössze néhány
héttel esküvőm előtt készült el. Núra elégedett volt az eredménnyel,
és alig várta, hogy aranyozott palotája híre végigfusson egész
Rijádon, az emberek ámuldozzanak a ráköltött pénzen, és dicsőítsék.
Én azonban gyűlöltem Núra új palotáját. Romantikus okokból
Dzsiddánál, a tengerparton szerettem volna férjhez menni. De apám
ragaszkodott a hagyományos esküvőhöz, és én kivételesen nem
tiltakoztam, amiért nem teljesíti követelésem. Hónapokkal ezelőtt
eldöntöttem, hogy a bosszantó apróságokra ügyet sem vetek, csupán
a lényeges dolgokkal foglalkozom. Nem kétséges, egyszerűen
ráuntam országom bajaira.
Núra ragyogott a boldogságtól, a rokonságbeli asszonyok pedig
bókokkal halmozták el a palota szépségét. Szara és én
összemosolyogtunk, mert már korábban kiderült, egyetértünk abban,
hogy a palota a lehető legrosszabb ízlést tükrözi.
Núra márványpalotája hatalmas volt. Több száz filippínó, thai és
jemeni munkás hónapokig éjjelnappal dolgozott ezen a monstrumon
komor német felügyelők ellenőrzése alatt. Az építészek, festők, a fa-
és fémmunkások nem egy nyelvet beszéltek, s a palota tükrözte az
ízlésbeli különbségeket.
A csarnokok aranyozottak, gazdagon díszítettek voltak. Szara és
én pusztán az előcsarnokban száznyolcvan festményt számoltunk
össze. Szara ráadásul azt is megállapította, hogy a műtárgyakat
olyasvalaki válogatta össze, aki egyáltalán nem, vagy legalábbis nem
sokat ért a nagy mesterekhez. A végtelen padlókat cifra, madarakkal
és különböző vadállatokkal hímzett szőnyegek borították. A csicsás
hálószobák elszomorítottak, egyszerűen nem értettem, hogyan
lehetséges, hogy ugyanabból a családból származó gyerekeknek
egymástól ennyire eltérő ízlésük legyen.
Bár Núra nagyon melléfogott, amikor otthonát dekorálta, kertje
mestermunka volt. Csaknem egy mérföld hosszan tavakkal és
gyönyörűen elrendezett virágokkal, bokrokkal, fákkal tarkított gyep
vette körül a palotát. Sok egyéb is vonzotta a szemet: szobrok, színes
madárházak, szökőkutak, sőt még egy gyermekjátszóteret is láttam.
Este kilenc órakor a kertben adtak hozzá Karímhoz. Núra tudta,
hogy szeretem a sárga rózsákat, és most több ezer, Európából
repülőn szállított rózsa úszott a tavon a rózsákkal fedett pavilon
mellett. Núra büszkén közölte, már most suttogják az emberek, hogy
ez lesz az évtized esküvője.
Szaúd-Arábiában nem jelentik be az eljegyzéseket és az
esküvőket. Ezeket a dolgokat teljes mértékben magánügynek
tekintik, de a nagy alkalmakra költött pénzről szóló pletykák bejárják
az egész országot, és a királyi család minden ága igyekszik
túlszárnyalni a másikat.
Sikoltozva támadtam nagynénéimnek, amikor intim szőrzetemet
durván eltávolították. Fájdalomtól nyüszítve kérdeztem, mi értelme
ennek a durva szokásnak. A legidősebb nagynéném arcon csapott
szemtelenségemért, keményen a szemembe nézett, és közölte, hogy
én, Szultána, buta gyerek vagyok. Mint olyan lánynak, aki a
muzulmán hitben nevelkedett, tudnom kellene, a próféta ajánlotta,
hogy negyvennaponta távolítsák el a szemérem- és a hónaljszőrt a
tisztaság kedvéért. Én most is, mint mindig, akaratos voltam. Azt
kiabáltam, hogy a dolognak semmi értelme, elvégre a modern
muzulmánoknak rendelkezésükre áll a forró víz, a szappan, hogy
tisztán tartsák magukat. Többé nem a sivatag porát kell erre a célra
használniuk.
Nagynéném, tudva, hogy nincs értelme vitatkozni velem, tette
tovább a dolgát. Én pedig az összes jelenlevőt megdöbbentve
hangosan kinyilvánítottam, hogy ha a próféta most, a modern
fürdőszobák korában szólalna meg, véget vetne az ostoba
hagyománynak. Ez a dolog is ékesen bizonyítja, hogy mi, szaúdiak,
olyanok vagyunk, mint az öszvér, ugyanazon a csapáson baktatunk,
mint amelyet az előttünk járó öszvér kitaposott, még akkor is, ha az a
szakadék szélére vezet. Csak ha tüzes paripákká változunk, akiknek
megvan a saját akaratuk, haladhatunk tovább, és léphetünk túl a
primitív szokásokon.
Rokonaim aggódva néztek egymásra. Rettegtek az ilyen lázadó
szellemtől, és csak engedelmes nők között érezték jól magukat.
Egyenesen csodának tekintették, hogy elégedett vagyok azzal, akit
férjemül választottak, de a szertartás végéig egyetlen rokonom sem
mert megkönnyebbülten felsóhajtani.
Ruhám a legfényesebb vörös csipkéből készült, amit csak
találtam. Vakmerő menyasszony voltam, és nagy gyönyört szerzett,
hogy megbotránkoztatom az egész családot. Hiába könyörögtek,
hogy helyette sápadt rózsaszínt vagy barackszínűt viseljek, szokás
szerint nem alkudtam meg. Tudtam, hogy igazam van. Végül még
nővéreim is bevallották, hogy a fényes szín jól áll bőrömnek és
szememnek.
Boldog kábulatban voltam, amikor Szara és Núra rám adták a
ruhát, és derekamnál begombolták a finom gombokat.
Egy pillanatra elszomorodtam, amikor Núra nyakam köré
kapcsolta Karím ajándékát, a rubin és gyémánt nyakláncot. Eszembe
ötlött, amint anyám Szara esküvőjének szomorú napján lánya
nyakára kapcsolja a nem kívánt drágaköveket. Mindössze két éve
történt, mégis, mintha egy másik élet lett volna, egy másik Szultána.
Elűztem rosszkedvemet, elmosolyodtam, rádöbbentem, anya nyilván
elégedetten csillogó szemmel néz valahonnan messziről. Alig
kaptam levegőt a szoros ingmellben, amikor lehajoltam a tavaszi
virágcsokorért, amely teljes egészében értékes kövekből készült, s
amelyet Szara tervezett az alkalomra.
– Készen állok – közöltem testvéreim mosolygó arcára pillantva.
Eljött az idő egy új kezdetre, egy másik életre.
A dobverés elfojtotta az Egyiptomból hozatott zenekar hangját.
Egyik oldalon Núra, a másikon Szara kísért. Büszkén jelentem meg a
kertben türelmetlenül várakozó vendégek között.
Mint minden szaúdi esküvőnél, a hivatalos szertartást korábban
elintézték. Karím és családja palotánk egyik részében volt, én
családommal a másikban, és a vallási vezető egyik szobából a
másikba sietett, hogy megtudakolja, elfogadjuk-e egymást. Karím és
én nem mondhattuk ki egymás jelenlétében az igent.
Családunk négy nap, négy éjjel ünnepelt, s az ünnepség még
három nap, három éjjel folytatódott azután, hogy megjelentünk
nővendégeink előtt. A ma esti szertartás mindössze arra a célra
szolgál, hogy a szerelmesek fürdőzhessenek az ifjúság és remény
ünneplésének szépségében. Ez a mi dicsőséges esténk.
Nem láttam Karímot azóta, hogy megismerkedtünk. Igaz,
kapcsolatunk hosszú, órákon át tartó, játékos telefonbeszélgetésekkel
folytatódott. Most apja kíséretében lassan haladt a pavilon felé.
Olyan jóképű, és ő lesz a férjem!
Valami különös okból lenyűgözött a szívverése, figyeltem torka
mozgását, számoltam a remegéseket. Képzeletemben erőteljes
mellkasára hajtottam a fejem, és arra gondoltam, ez a szív az enyém.
Csak rajtam áll, hogy boldogan vagy nyomorultan ver-e. Kijózanító
pillanat egy fiatal lány számára.
Végül ott állt előttem magasan, egyenesen. Hirtelen úrrá lettek
rajtam az érzések, ajkam megremegett, szemem könnybe lábadt,
küszködnöm kellett, hogy ne sírjak. Amikor Karím levette arcomról
a fátylat, mindkettőnkből kitört a nevetés a felgyülemlett érzelmektől
és az örömtől. A nőkből álló közönség hangosan tapsolt és dobogott.
Szaúd-Arábiában ritkaság, hogy férj és feleség ilyen nyilvánvaló
gyönyörre leljenek egymásban.
Valósággal felfaltuk egymást pillantásunkkal, s csaknem úrrá lett
rajtam a hitetlenkedés. A sötétség gyermeke voltam, és férjem
ahelyett, hogy a várt rémisztő szörnyeteg lett volna, az édes
szabadság ígéretét hozta el számomra ifjúkorom nyomorúsága után.
Alig vártuk, hogy kettesben lehessünk. Mindössze rövid időt
töltöttünk a vendégek között a ceremónia után, hogy fogadjuk a női
rokonok és barátok gratulációit. Karím kis bársonyzacskóból
aranypénzeket dobált a boldog vendégek közé, én eközben elsiettem
átöltözni.
Szerettem volna beszélni apámmal, de ő eltűnt a kertből abban a
percben, hogy elvégezte feladatát. Megkönnyebbülhetett. Első
feleségétől való legfiatalabb és legtöbb bajt okozó lányát férjhez
adta, többé nem az ő felelőssége. Ó, mennyire vágytam arra a
kötelékre kettőnk között, amelyről mindig is álmodtam, de soha nem
vált valóra.
Karím megígérte, oda megyünk nászútra, ahova csak akarok, és
mindent megtesz, amire vágyom. Minden óhajom parancs volt
számára. Gyerekes lelkesedéssel soroltam fel mindazokat a helyeket,
amelyeket látni akartam, és azokat a dolgokat, amelyekre vágytam.
Először Kairóban állunk meg, onnan Párizsba megyünk, majd New
Yorkba, Los Angelesbe, aztán Hawaiira. Nyolc csodálatos hetünk
lesz, szabadon Arábia kötöttségeitől.
Smaragdzöld selyemkosztümbe öltözve búcsúzóul megöleltem
nővéreimet. Szara annyira zokogott, hogy nem volt képes elengedni.
– Légy bátor – suttogta újra és újra. Vérzett a szívem érte. Nagyon is
megértettem, hogy soha nem fogja elfeledni nászéjszakáját, de
reméltem, hogy az évek múlásával talán elhomályosul az emlék.
Divatos kosztümömet fekete csadorral fedtem el, és fátylam
vettem, úgy helyezkedtem el a Mercedes hátsó ülésén férjemmel.
Tizennégy táskámat már kivitték a repülőtérre.
Hogy kettesben lehessünk, Karím megvette utunk minden egyes
járatára az összes első osztályú ülést. A libanoni légikisasszonyok
fénylő mosollyal nézték butus viselkedésünket – olyanok voltunk,
mint a gyerekek, hisz soha nem tanultuk meg az udvarlás
művészetét.
Végül megérkeztünk Kairóba, és a vámvizsgálat után az ősi Nílus
partján magasodó fényűző villába hajtottunk. A villa Karím apjáé
volt. A tizennyolcadik században egy gazdag, török kereskedő
építtette, Karím apja pedig helyreállíttatta, hogy visszanyerje eredeti
ragyogását. Különböző, szabálytalan szintjein harminc szoba volt,
ívelt ablakok vezettek a buja kertbe. A falakat finom, porkék csempe
borította, a háttérben különös, faragott figurákkal. Már maga a ház
elcsábított. Meg is mondtam a büszke Karímnak, hogy csodálatos
helyszín egy házasság elkezdésére.
A tökéletesen dekorált villa eszembe juttatta Núra palotájának
cifra díszítését. Hirtelen rádöbbentem arra, hogy a pénz nem jelent
automatikusan művészi érzéket.
Tizenhat éves voltam mindössze, még gyerek, de férjem
megértette, mit jelent fiatalságom, és egyedülálló megoldással
segített bevezetni a felnőttek világába. Akárcsak én, ő sem értett
egyet országunk közösségi szokásaival. Azt mondta, idegenek nem
kerülhetnek közel egymáshoz, még akkor sem, ha férj és feleségnek
hívják őket. Véleménye szerint a férfiaknak és a nőknek időre van
szükségük ahhoz, hogy megértsék egymás titkait, és vágyuk
növekedjen. Elmondta, hetekkel ezelőtt úgy határozott, hogy ő meg
én házasságunk után fogunk udvarolni egymásnak, és majd ha
készen állok, én fogom kimondani: teljesen meg akarom ismerni.
Játékkal töltöttük napjainkat, éjszakáinkat. Ebédeltünk,
lovagoltunk a piramisok körül, csavarogtunk a zsúfolt kairói
bazárokban, olvastunk, beszélgettünk. A szolgák döbbenten nézték a
boldog párt, akik mindezek után szűziesen megcsókolják egymást, jó
éjszakát kívánnak, és külön hálószobában térnek nyugovóra.
A negyedik éjszaka ágyamba hívtam férjem. Később, kába fejem
Karím vállára hajtva, azt suttogtam: egyike leszek azoknak a
botrányos fiatal rijádi feleségeknek, akik boldogan vallják be, hogy
élvezik a szexet férjükkel.
Még soha nem voltam Amerikában, és alig vártam, hogy
megismerjem azokat az embereket, akik világszerte elterjesztették
kultúrájukat, és mégis oly keveset tudnak a világról. A New York-
iak, a maguk tolakodó, durva modorával megrémisztettek, boldog
voltam, amikor Los Angelesbe érkeztünk, amely a maga kellemes,
visszafogott stílusával ismerősebb az araboknak.
Kaliforniában rengeteg amerikaival találkoztam, akik
gyakorlatilag az Unió minden államából érkeztek. Közöltem
Karímmal, hogy kedvelem ezeket a különös, zajos embereket.
Amikor megkérdezte, miért, nehezen tudtam megfogalmazni, mit
érzek. Végül így szóltam: – Azt hiszem, hogy a kultúráknak ez a
csodálatos keveredése közelebb hozta a civilizációt a valósághoz,
mint bármely más kultúra a történelemben. – Biztos voltam benne,
hogy Karím nem érti, s próbáltam elmagyarázni neki. – Olyan kevés
országnak sikerült teljes szabadságot adni polgárainak anélkül, hogy
káosz tört volna ki. Ebben a hatalmas országban azonban sikerült ezt
megvalósítani. Lehetetlennek tűnik, hogy ilyen nagyszámú ember ne
térjen le a szabadság útjáról, amikor annyi választás áll előtte.
Képzeld csak el, mi történne az arab világban egy Amerika méretű
országgal! Perceken belül polgárháború dúlna, minden férfi meg
lenne győződve arról, hogy egyedül az ő kezében van a mindenki
számára üdvözítő megoldás. A mi földünkön a férfiak nem látnak
tovább az orruk hegyénél, de itt ez nem így van.
Karím csodálkozva nézett rám. Szokatlan volt számára, hogy egy
nőt a dolgok mélye is érdekeljen. Egész éjszaka kérdezgetett, hogy
megtudja, mint vélekedem a különböző dolgokról. Nyilvánvaló volt,
hogy férjemnek szokatlan egy olyan asszony, akinek véleménye van.
Láthatóan megdöbbentette az, hogy politikai dolgokról és a világ
állapotáról gondolkodom. Végül megcsókolta a nyakam, és azt
mondta, tovább tanulhatok, ha visszatérünk Rijádba.
Bosszantott hangjában ez a lekicsinylő engedékenység. Közöltem
vele, nem is tudtam, hogy ez vita tárgya.
A tervezett nyolchetes nászúiból tíz hét lett. Csak amikor Karím
apja telefonált, tértünk vissza vonakodva családjainkhoz. Úgy
terveztük, hogy Karím apjának és anyjának palotájában élünk, amíg
a miénk fel nem épül. Tudtam, hogy Karím anyja utál, és most
hatalmában áll, hogy tönkretegye az életem. A hagyományok iránti
bolond ellenérzésemre gondoltam, amely kiváltotta ellenszenvét, és
szidtam magam, amikor annyira nem gondoltam jövőmre, hogy már
az első találkozásnál magam ellen fordítottam anyósomat. Karím,
akárcsak a többi arab férfi, soha nem állna a felesége oldalára
anyjával szemben. Nekem kell olajággal a kezemben érkezni, és
békét kötni vele.
Kellemetlen megrázkódtatás ért, amikor a repülőgép Rijádhoz
közeledett. Karím ugyanis a fátyolra figyelmeztetett. Kapkodva
fedtem el arcom, és kétségbeesetten vágytam a szabadság édes
illatára, amely abban a pillanatban kezdett halványulni, amint
beértünk a szaúdi légtérbe. Összeszorult a torkom, amikor
megérkeztünk anyja palotájába, hogy megkezdjük házaséletünket.
Pedig ekkor még nem is sejthettem, Karím anyja annyira utál, hogy
máris azt tervezgeti, mint vessen véget boldogságunknak.
Házasélet
Ha egy szóval kellene jellemeznem az anyám generációjába tartozó
szaúdi asszonyokat, azt mondanám, várakozók. Várakozással telik
életük. Olyan nők, akik elől elzárták a tanulás- és a
munkalehetőségeket. Nem sokat tehettek azonkívül, hogy vártak a
férjhez menésre, a szülésre, vártak az unokákra, vártak arra, hogy
megöregedjenek.
Az arab világban a kor nagy elégtétel az asszonyoknak, mert
komoly tisztelet övezi azokat a nőket, akik megtették kötelességüket,
sok fiút szültek, és így biztosították a család nevének fennmaradását.
Anyósom, Núrah élete azzal telt, hogy várt egy menyre, aki
folytatja mindezt. Karím volt a legidősebb gyermeke, legjobban
szeretett fia. Az ősi szaúdi szokások megkövetelték, hogy az
elsőszülött fiú felesége anyósa kedvére tegyen. Akárcsak a többi
fiatalasszony, én is ismertem a hagyományt, de csak akkor ébredtem
rá a valóságra, amikor szembe kellett néznem a tényekkel.
Az egész világon általános, hogy fiúgyermekre vágynak, de sehol
nem annyira, mint az arab világban, ahol minden nő iszonyú
feszültségben él emiatt. Termékeny évei során egyre várja, hogy fia
szülessen. A fiúgyermek a házasság egyetlen oka, a férj
elégedettségének a kulcsa. A fiúgyermeket oly becsben tartják, hogy
erős kötelék alakul ki anya és fia között. Semmi nem választja el
őket, legfeljebb egy másik nő szerelme. Karím anyja esküvőnk
pillanatától fogva versenytársának tekintett, és nem szívesen látott a
házában. Úgy vélte, éket verek közé és fia közé. Amúgy is
boldogtalan volt, s jelenlétem ezt csak tovább fokozta. Néhány évvel
korábban élete hirtelen fordulatot vett, amely megmérgezte napjait.
Karím apjának első feleségeként Núrah hét élő gyermeket szült
férjének, köztük három fiút. Amikor Karím tizennégy éves volt, apja
új feleséget vett magához, egy gyönyörű és elbűvölő libanoni
asszonyt. Attól a perctől fogva nem volt béke a két feleség
palotájának falai között.
Núrah, aki amúgy is rossz természetű asszony volt, szabályosan
őrjöngött férje második házassága miatt. Gyűlöletében odáig ment,
hogy egy etiópiai varázslóval is tanácskozott, aki a király palotájában
élt, de más királyi rokonok is felbérelték. Nagy összeget fizetett neki,
átkozza meg a libanoni nőt, hogy az meddő legyen. Núrah, aki
büszke volt saját termékenységére, meg volt győződve arról, hogy
férje elválik a libanonitól, ha az nem szül neki gyermeket.
De mint kiderült, Karím apja szerette a libanoni asszonyt, és azt
mondta, nem érdekli, lesz-e tőle gyermeke. Múltak az évek, és Núrah
számára kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a libanoninak nem
születik gyereke, de férje nem is válik el tőle. Mivel Núrah életének
nagy szenvedélye az volt, hogy megszabaduljon férje második
feleségétől, ismét tanácskozott a varázslóval, és egy még nagyobb
összeget fizetett azért, hogy halálos felhőt bocsásson a libanonira.
Karím apjának fülébe jutott a pletyka. Dühöngve állított be a
palotába, s esküdözött, amennyiben a libanoni asszony Núrah előtt
hal meg, elválik Núrahtól. Elzavarja és megtiltja, hogy találkozzon
gyermekeivel.
Az asszony meg volt győződve arról, hogy a libanoni a varázsló
ereje miatt meddő, és most megrémült, hogy az asszony meghal,
hiszen a fekete mágia visszavonhatatlan. Attól fogva kénytelen volt
védeni a libanoni asszonyt. Boldogtalan élete azzal telt, hogy
próbálja megmenteni annak a nőnek az életét, akit előzőleg
megpróbált vuduval meggyilkolni.
Különös egy ház volt. Núrah boldogtalanságában azokra támadt,
akik körülötte voltak, kivéve gyermekeit. Mivel én nem az ő véréből
való voltam, és Karím nagyon szeretett, szükségszerűen én lettem a
célpontja. Szörnyű féltékenysége mindenki számára nyilvánvaló
volt, Karím kivételével, aki, akárcsak a fiúk általában, nem látott
hibát imádott anyjában. Anyjának volt annyi esze, hogy úgy tegyen,
mintha rajongana értem, amikor Karím hallótávolságban volt.
Minden reggel boldogan kísértem Karímot a kapuhoz. Férjem
keményen dolgozott jogi cégénél. Kilenckor ment el hazulról, amely
korai időpont mindenkinek, de különösen egy hercegnek. Szaúd-
Arábiában a királyi családban kevesen kelnek föl tíz-tizenegy előtt.
Biztos vagyok benne, hogy Núrah figyelt minket
hálószobaablakából, mert alig csukódott be a kapu férjem mögött, a
lehető legsürgetőbben kiabálta nevem. A házban levő harminchárom
szolga egyike sem felelt meg neki. Utánam kiabált, hogy szolgáljam
föl a forró teát.
Mivel gyermekkorom úgy telt el, hogy a család férfi tagjai rosszul
bántak velem, nem állt szándékomban a másik felét is úgy tölteni,
hogy egy nő uralkodjon fölöttem, még ha Karím anyja is az.
Egyelőre néma maradtam, de megfogadtam, Karím anyja
nemsokára megtudja, hogy keményebb ellenfelekkel is
szembenéztem már, mint egy elborult elméjű vénasszonnyal.
Különben is, van egy közmondás, amely így szól: türelem rózsát
terem. Hogy sikerrel járjak, úgy gondoltam, érdemes megfogadnom
a generációról generációra szálló bölcsességet. Türelmesen
várakoztam hát a lehetőségre, hogy csökkentsem Núrah hatalmát
fölöttem.
Szerencsére keveset kellett várnom. Karím öccse, Munír
nemrégiben tért vissza Amerikából, ahol tanult. Annyira rosszul
érezte magát itthon, Szaúd-Arábiában, hogy felborította a ház
békéjét.
Bár sok szó esik a szaúd-arábiai nőkre kényszerített monoton
életről, nemigen törődnek azzal sem, hány fiatalember vesztegeti el
életét. Az is igaz, életük csodálatos a nőkével összehasonlítva, mégis
sok minden hiányzik belőle. Az arab fiatalemberek tétlenül töltik
idejük nagy részét, várva, hogy valami felrázza őket. Nincsenek
mozik, klubok, nők társaságában elköltött vacsorák, mivel férfiak és
nők nem mehetnek együtt étterembe, hacsak nem férj és feleség,
testvérek vagy apa és lánya.
Munír mindössze huszonkét éves volt, és hozzászokott az
amerikai társadalom nyitottságához. Egyáltalán nem élvezte, hogy
vissza kellett térnie Szaúd-Arábiába. Egy washingtoni üzleti iskolát
végzett, és olyan tervei voltak, hogy kormányszerződéseknél lesz
összekötő. Miközben várta a lehetőséget, hogy bebizonyítsa
képességeit nagy pénzösszegek előteremtésére, amely minden királyi
herceg egyik szenvedélye, egy hercegekből álló társasághoz
csapódott, amelyet a család kockázatos viselkedéséről ismert. Nők
részvételével rendeztek partikat, amelyeken kérdéses erkölcsű,
külföldi, különböző kórházakban és légitársaságoknál dolgozó nők
vettek részt.
Bőviben volt a kábítószer. Ezek közül a hercegek közül sokan
rászoktak az alkoholra, a kábítószerre vagy mindkettőre. Kábítószer-
és alkoholmámorukban még elégedetlenebbek voltak azokkal a
rokonaikkal, akik az országot vezették. Kevesellték a modernizációt,
a nyugati mintákat akarták követni. Ezek a fiatalemberek
forradalomra vágytak. Nem meglepő, hogy tétlenségük először csak
veszélyes beszélgetésekhez és viselkedéshez vezetett, de nemsokára
köztudottá váltak forradalmi intrikáik.
Feiszal király valaha maga is hasonló, gondtalan fiatalember volt,
de kegyes király lett belőle, aki gondosan nyomon követte ifjú
rokonai tettét, és a maga aggályos módján mindent elkövetett, hogy a
család fiatal férfi tagjait megmentse az üres lét veszélyeitől. Az
aggasztó hercegek egy részét a családi üzleti vállalkozásokban
helyezték el, míg másokat a hadseregben.
Miután Feiszal király kifejezte Munír viselkedése miatti
aggodalmát az ifjú apjának, dühös kiabálás hallatszott ki a
dolgozószobából. Én, akárcsak a család többi nő tagja, hamarosan
találtam magamnak valami sürgős feladatot a térképszobában, amely
a dolgozószobával szemben van. A térképekre szegeztük szemünket,
de a fülünket hegyeztük. Elakadt a lélegzetünk, amikor hallottuk,
hogy Munír korrupcióval és pazarlással vádolja az uralkodót.
Esküdözött, hogy ő és barátai meghozzák a változásokat, amelyekre
annyira szüksége van a királyságnak. Átkozódva viharzott ki a
villából.
Munír azt állította, hogy az országnak előre kell lépnie, ám
elkötelezettsége homályos volt, és tettei zavarosak. Szomorú történet
az övé. Az alkohol és a könnyen jött pénz elcsábította.
Manapság kevés külföldi van tudatában annak, hogy a szaúdi
királyságban csak 1952-ben tiltották be az alkoholt a nem
muzulmánok számára. Két, egymástól független tragikus eset miatt
szánta el magát erre a lépésre első királyunk, Abdel-Azíz.
Az 1940-es évek végén Nászer herceg, uralkodónk fia visszatért
az Egyesült Államokból. Más ember volt, mint amikor eltávozott a
királyságból. Felfedezte az alkohol és a gátlástalan nyugati nők
varázsát. Abban a hitben élt, hogy az alkohol a kulcs ahhoz, hogy a
nők bálványa lehessen.
Mivel Nászer volt Rijád kormányzója, nem esett nehezére titkos
forrásokat találni a tiltott italból. Nászer tiltott partikat tartott, ahol
férfiak és nők egyaránt szórakoztak. 1947 nyarán egy késő éjszakába
nyúló összejövetel után heten haltak meg, mert metilalkoholt ittak.
Közülük többen nők voltak.
Nászer apját, Abdel-Azíz királyt úgy lesújtotta ez az értelmetlen
tragédia, hogy személyesen verte el és vetette börtönbe fiát. Néhány
évre rá, 1951-ben, amikor Miszari, a király másik fia részegen lelőtte
és megölte a brit konzult és csaknem feleségét is, az öreg király
türelmét vesztette, s megtiltotta az alkoholárusítást a Szaúd-arábiai
Királyságban, ami a feketepiac megszületéséhez vezetett. A szaúd-
arábiai nép nagyjából ugyanúgy reagált a tilalomra, mint minden más
kultúra. Ami tiltott, még izgalmasabb. A legtöbb szaúdi férfi és nő,
akit csak ismerek, iszik társaságban. Sokan közülük komolyan
rászoktak az italra. Még nem jártam olyan szaúdi otthonban, ahol ne
lett volna bőséges választék a legjobb, legdrágább vendégváró
italokból.
1952 óta az alkohol ára hatszázötven rijalra emelkedett, ami azt
jelenti, hogy egy üveg scotch kétszáz dollárba kerül. Vagyont lehet
keresni az illegális ital behozatalával és árusításával. Mivel Munír és
két unokatestvére, akik magas rangú hercegek voltak, s úgy vélték,
hogy az alkoholt engedélyezni kellene, összefogtak. Kisvártatva
mesés gazdagsághoz jutottak azzal, hogy illegálisan alkoholt
importáltak Jordániából.
Amikor a határőrök kezdtek gyanakodni a rakományokra,
lefizették őket. Az alkohol illegális importjának egyetlen akadálya az
Erényterjesztő és Bűnmegelőző Bizottságok mindenütt jelen lévő
csoportjai voltak. Ezeket a bizottságokat mutavák alapították, olyan
vallásos férfiak, akik remegtek a haragtól a szaúdi királyi család
tagjainak arcátlansága láttán. Nekik mindenkinél inkább be kellene
tartaniuk az iszlám törvényeit, mégis időről időre bebizonyítják,
hogy a próféta tanításai fölött állóknak tekintik magukat.
Az egyik ilyen bizottság kisvártatva leleplezte Munírt, és ezzel
akarata ellenére is megoldást kínált számomra anyósommal
szemben.
Szombat volt, a hét első napja (a muzulmánoknál a péntek az
ünnepnap), olyan nap, amelyet Karím családja soha nem fog
elfelejteni.
Karím a melegtől és a fárasztó munkától meggyötörten jelent meg
az ajtóban, és épp egy kemény vitába csöppent, mely felesége és
anyósa között folyt. Núrah, amint megpillantotta fiát, nyíltan hadat
üzent menyének. Zokogva közölte Karímmal, hogy én, Szultána,
tiszteletlenül viselkedem, és minden nyilvánvaló ok nélkül
veszekedni kezdtem vele.
Kirohant, de előtte belecsípett az alkaromba, engem pedig úgy
elöntött a harag, hogy utána rohantam, és meg is ütöm, ha Karím
nem lép közbe. Núrah fenyegetően pillantott rám, majd Karímhoz
fordult. Sötét célzásokat tett arra, hogy hűtlen vagyok, és ha Karím
utánajár annak, mivel töltöm az időm, azonnal elválik tőlem.
Karím bármely más nap csak nevetett volna ezen a nevetséges és
gyermekes kirohanáson, hiszen a nők, akik semminek sincsenek
bőviben, csak a szabadidőnek, hajlamosak veszekedésekbe
bocsátkozni. De éppen aznap tudatta vele londoni brókere, hogy az
előző héten több mint egymillió dollárt vesztett a tőzsdén.
Rosszkedvében az erőszakra erőszakkal felelt. Mivel egyetlen arab
férfi sem mond ellent anyjának, Karím háromszor is arcon csapott.
Csupán sérteni akartak ezek az ütések, hiszen nem fájtak, csak vörös
lett tőlük az arcom.
Jellemem ötéves koromra kialakult. Megvan bennem a
hajlandóság, hogy a veszélyes helyzetek előtt remegjek. De amint
közeledik a veszély, egyre inkább úrrá leszek idegességemen, s
amikor nyakamban a vész, eltelek vadsággal. Ha pedig
megtámadnak, félelem nélkül küzdök mindvégig, és nem sokat
gondolok arra, hogy bajom eshet.
Kitört a csata. Hozzávágtam Karímhoz egy ritka és
felbecsülhetetlen értékű vázát, amely épp a kezem ügyébe akadt.
Csak az mentette meg férjem arcát, hogy gyorsan félrekapta a fejét.
A váza egy több százezer dollár értékű Monet-festményen zúzódott
darabokra. A váza és a vízililiomos festmény tönkrement. Nekem
azonban még ez sem volt elég: haragomban felkaptam egy drága,
keleti elefántcsont szobrot, és azt vágtam Karím fejéhez.
A törés-zúzás, kiáltásaink hallatán felbolydult a ház. Asszonyok
és szolgák rohantak elő. De addigra Karím is rájött arra, hogy
tönkreteszem a szobát, amely dugig van apja dédelgetett kincseivel.
Hogy megfékezzen, állon vágott. Egyszeriben sötétség vett körül.
Mikor kinyitottam a szemem, Marszi állt fölöttem, és egy
szivacsról hideg vizet csöpögtetett arcomra. Hangokat hallottam a
háttérben, így feltételeztem, tart még az izgalom Karímmal való
veszekedésem miatt.
– Nem – mondta Marszi –, most Munír miatt van zűr. Karím apját
magához hívatta Feiszal király. Egy tartály alkohol, miközben
illegálisan szállították, szivárogni kezdett Rijád utcáin. Az egyiptomi
sofőr megállt egy bolt előtt, hogy egyen egy szendvicset, mikor is az
átható alkoholszag miatt tömeg gyűlt a kocsi köré. A Bűnmegelőzési
Bizottság egy tagja kikérdezte, ő pedig félelmében kiadta Munír és
egy másik herceg nevét. Azonnal riasztották a vallásos bizottság
fejét, ő pedig felkereste a királyt. A király hihetetlen haragra gerjedt.
Karím apjával együtt távozott a villából. A király palotájába
siettek, a sofőröket pedig elküldték, kutassák fel Munírt. Én duzzadt
államat ápolgatva terveket kovácsoltam, mint álljak bosszút
anyósomon. Hallottam fájdalmas kiáltozását. Összeszedtem magam,
lementem az ívelt lépcsőházon át a földszintre, és élvezettel
hallgattam zokogását. Messze nem voltam szent, teljes mértékben ki
akartam élvezni szerencsétlenségét. A sírást követve a nappaliban
találtam rá. Ha nem fáj annyira az állam, mosolygok. Núrah a
nappali sarkában összekuporodva, sírva könyörgött Allahnak, mentse
meg imádott Munírját a király és a vallási vezetők haragjától.
Mikor Núrah megpillantott, azonnal elcsendesült. Hosszú csend
támadt, aztán megvető pillantást vetett rám. – Karím megígérte, hogy
elválik tőled. Egyetért abban, hogy „aki egy szokásban nő fel, abban
fog meghalni” (arab közmondás), és te vadul nőttél fel. Nincs helye a
magadfajtának a mi családunkban.
Núrah azt várta, sírva könyörgök majd, hisz mi mást várt attól,
akit kiszolgáltatottnak tart. De én azt feleltem, magam fogom kérni a
válást a fiától. Közöltem, hogy Marszi már csomagolja is a
holmimat. Egy órán belül elhagyom ezt a füllesztő otthont. Hogy
még jobban megbántsam, a vállam fölött még hátrakiabáltam,
ráveszem apámat, igyekezzen elérni, hogy Munír intő példa legyen
azok szemében, akik semmibe veszik hitünk törvényeit. Drágalátos
fiát minden valószínűség szerint megkorbácsolják vagy bebörtönzik,
de az sem kizárt, hogy mindkettőt büntetésül kapja. Mire távoztam,
Núrah remegett a félelemtől.
Szerepet cseréltünk. Hangom tele volt önbizalommal, amelyet
azonban belül nem éreztem. Núrahnak sejtelme sem volt arról, van-e
olyan titkos befolyásom, amellyel beválthatom fenyegetésem. Azt
ünnepelné, ha a fia elválna tőlem, de halálos szégyen lenne, ha én
kérném a válást. Mert nehéz ugyan, de nem lehetetlen, hogy egy
asszony Arábiában elváljon férjétől. Mivel apánk közelebbi rokona
volt első királyunknak, mint Karím apja, Núraht elöntötte a félelem,
hogy sikerrel szorgalmazhatom Munír megbüntetését. Honnan
tudhatta volna, hogy apám minden valószínűség szerint elfordulna
tőlem szemtelenségemért, és sehova nem mehetnék.
A vakmerő fenyegetést tett követte. Mikor Marszival együtt
útitáskáinkkal megjelentünk az ajtóban, a ház mintha robbant volna.
A véletlen folytán Munír, akit egyik barátja otthonában
megtaláltak és hazarendeltek, épp akkor érkezett meg az egyik
sofőrrel. Sejtelme sem volt, milyen komoly veszély fenyegeti,
dühösen káromkodott, amikor közöltem vele, hogy anyja miatt
elválok bátyjától.
Perverz optimizmus hulláma söpört végig lelkemen. Núraht
azonnal tettre sarkallta a félelem, hogy megszenvedik haragomat.
Ragaszkodott ahhoz, hogy nem léphetek ki a házból. A kettős válság
meggyengítette Núrah eltökéltségét, én pedig hagytam hosszan
könyörögni, mielőtt vonakodva közöltem volna, maradok.
Aludtam már, mire Karím az egész estés megaláztatás után
kimerülten visszatért. Hallottam, mint könyörög Munírnak, tekintse
apjuk nevét, mielőtt tiltott dolgokat tesz. Nem kellett különösebben
hegyeznem a fülem, hogy halljam Munír pökhendi válaszát. Öccse
azzal vádolta Karímot, hogy ő is segít megaranyozni a képmutatás
hatalmas gépezetét, amely a Szaúd-arábiai Királyságot mozgatja.
A legtöbb szaúdi nagy becsben tartotta Feiszal királyt
eltökéltségéért és tisztes életéért. A családon belül az idősebb
hercegek mélyen tisztelték. Ő vezette ki országunkat Szaúd király
uralmának sötét napjaiból, úgy, hogy immár elismernek, helyenként
talán csodálnak is minket. De mély ellentét húzódott a család idősebb
és ifjabb hercegei között.
Ezek a fiatalemberek vágytak a gazdagságra, amelyért azonban
nem tettek semmit, gyűlölték a királyt, aki megnyirbálta
járandóságukat, megtiltotta, hogy illegális üzletekbe kezdjenek, és
megfeddte őket, amikor letértek a becsület ösvényéről. Mivel egyik
tábor sem hajlott a kompromisszumra, állandósult a zűrzavar.
Karím aznap éjjel széles ágyunk másik végében aludt. Egész
éjszaka hallottam, hogy forgolódik, hánykolódik, s tudtam, sötét
gondolatok kínozzák. Bűntudatom támadt. Belegondoltam, mennyi
gondja van. Úgy határoztam, hogy ha házasságom túléli a kapott
sebeket, változtatok magatartásomon.
Másnap reggel új Karím kelt fel az ágyból. Nem szólt hozzám,
tudomást sem vett rólam. Előző éjszakai jó szándékom szétfoszlott a
sápadt reggeli fényben. Hangosan közöltem vele, hogy a válást
tartom a legjobb megoldásnak, de közben arra vágytam, hogy
békéért könyörögjön.
Rám nézett, és száraz, rémisztő hangon válaszolt. – Bármit
gondolsz is, majd akkor rendezzük nézeteltérésünket, ha túljutunk
ezen a válságon. –Tovább borotválkozott, mintha semmi különöset
nem mondtam volna.
Elcsendesített ez a közömbösség. Dudorászva leültem, mint akit
egyáltalán nem érdekel a dolog. Karím befejezte az öltözködést, s
kinyitotta a hálószobaajtót, de mielőtt elment volna, még hátraszólt.
– Tudod, Szultána, megtévesztettél. Harcos szellem rejtőzik nőies
mosolyod mögött.
Miután távozott, végigvetettem magam az ágyon, és hosszasan
zokogtam.
Núrah igyekezett békét kötni velem, és szeretetteljes gesztusokkal
rendeztük nézeteltérésünket. Kiküldte egyik sofőrjét az
ékszerbazárba, hogy gyémánt-arany nyakláncot vegyen nekem. Én
sietve kimentem az aranybazárba, és megvettem a létező legdrágább
arany nyakéket, amit csak találtam. Több mint háromszázezer rijalt
(nyolcvanezer dollár) költöttem, nem sokat törődtem azzal, mit szól
hozzá Karím. Itt volt a lehetőség, hogy békét kössek azzal az
asszonnyal, aki oly sok gondot okozhat nekem, amennyiben
házasságom még megmenthető.
Hetek teltek el, mire határoztak Munír sorsa felől. A család ismét
csak úgy döntött, nem lenne helyénvaló, ha közhírré tennék az egyik
királyi sarj helytelen viselkedését. A király haragját valamelyest
csillapította apám és a többi herceg, akik igyekeztek kisebbíteni és
egy bolondos fiatalember tévedésének beállítani az incidenst, akit
megkísértettek a nyugat ördögei.
Núrah úgy vélte, én hatottam valahogy apámra. Hálás volt, és nem
tudott hova lenni az örömtől, hogy ilyen menye van. Soha nem derült
ki az igazság, hogy egyetlen szót sem beszéltem apámmal. Apám
érdeklődését az motiválta, hogy beházasodtam a családba, és nem
akarta, hogy Karím öccse botrányba keveredjen. Magával törődött és
Alival, így is határozottan elégedett voltam a végkifejlettel, és
élveztem, hogy ha nem is szolgáltam rá, hősnővé magasztosultam
anyósom szemében.
A király ismét csak elcsendesítette a mutavákat. A vallási tanács
oly nagy becsben tartotta Feiszal királyt, hogy kérését meghallgatták,
és tekintetbe vették. Munírt apja bevette üzletébe, és Dzsiddába
küldte új irodája élére. Néhány hónap múlva közölte apjával, hogy
házasodni kíván, talált egy megfelelő unokatestvért. Hónapok múlva
hízni kezdett, és csatlakozott azoknak a királyi hercegeknek a
sorához, akik azért élnek, hogy egyre több és több pénzt keressenek,
míg végül bankszámlájuk akkora jövedelmet nem hoz, mint egy
kisebb ország költségvetése.
Karím aznap, amikor összevitatkoztunk, másik hálószobába
költözött. Anyja és apja semmivel nem tudta meggyőzni, hogy
meggondolja döntését a válásról.
Egy héttel összeveszésünk után legnagyobb rémületemre rájöttem,
hogy terhes vagyok. Alaposan a lelkembe néztem, és úgy
határoztam, nincs más választásom, mint elvetetni a gyermeket.
Abban biztos voltam, hogy Karím soha nem egyezne bele a válásba,
ha megtudná, hogy gyereket várok, annak ellenére, hogy nem álltam
mellette a válság idején. Nehéz helyzetben voltam, mert az abortusz
ritkaság országunkban. Legtöbben sok gyermeket kívánnak, és
halvány fogalmam nem volt, hova menjek, kivel beszéljek.
Óvatosan kezdtem tudakozódni, végül titkomat rábíztam egyik
királyi unokatestvéremre, akitől megtudtam, hogy legkisebb húga
egy évvel ezelőtt teherbe esett, amikor Nizzában nyaralt. Sejtelme
sem volt a dologról, mikor hazatért Rijádba. Megijedt attól, mit szól
apja, ha megtudja, hogy öngyilkosságot követett el. Anyja takargatta
lánya titkát. Talált egy hindu orvost, aki bőséges honoráriumért
végez abortuszt szaúdi nőkön. Gondosan elterveztem, mint szököm
meg a palotából, és jutok el hozzá. Marszit beavattam titkomba.
Az orvosi szoba előcsarnokában várakoztam, amikor Karím
rontott be vérvörös arccal az ajtón. Ugyanúgy le voltam fátyolozva,
mint a többi asszony a várószobában, de azonnal megismert
szokatlan selyemcsadoromról és vörös, olasz cipőmről. Kiráncigált
az ajtón, közben azt kiabálta a titkárnőnek, hogy jobb lesz, ha
azonnal bezárják a rendelőt, különben ő, Karím börtönbe juttatja az
orvost.
Én pedig boldogan mosolyogtam a fátylam alatt, mert Karím hol
szerelmet vallott, hol átkozódva szidott. Ragyogott és dühöngött.
Elmúltak félelmeim. Megesküdött rá, hogy meg sem fordult a
fejében a válás, csak büszkesége és haragja mondatta vele.
Karím úgy tudta meg, mit tervezek, hogy Marszi elmesélte
titkomat egy másik cselédlánynak a házban. Ez a cselédlány
egyenesen Núrahhoz ment, anyósom pedig kétségbeesetten felkutatta
Karímot egyik kliense irodájában, és hisztérikusan nekitámadt, hogy
meg akarom ölni még meg sem született unokáját.
Gyermekünk életét alig néhány perc mentette meg. Meg kellett
jutalmaznom Marszit.
Karím átkozódva terelt be a házba, de szobánkban csókkal borított
el, sírva kötöttünk békét. Balszerencsék sorozata vezetett
boldogságunk kiteljesedéséhez.
Csodálatos módon minden jó véget ért.
Szülés
Az élet a legteljesebben és legerőteljesebben a születésben nyilvánul
meg. A fogantatás és születés aktusa mélyebb és gyönyörűbb, mint a
művészet bármelyik csodája. Akkor jöttem erre rá, amikor sok
boldogság és öröm közepette első gyermekünket vártam. Karímmal
együtt részletesen elterveztük a szülést, a legkisebb részletekkel is
törődtünk. Hónapokkal a gyerek várható világrajövetele előtt
lefoglaltattuk jegyünket Európába. Úgy döntöttünk, hogy a londoni
Guy’s Kórházban fogok szülni. Mint az a nagyon gondos tervekkel
lenni szokott, rengeteg apróság késleltette indulásunkat. Karím anyja
nem látott jól a szokásosnál is vastagabb anyagból készült fátyla
mögül, és kificamította bokáját, mikor megbotlott egy beduin
vénasszonyban, aki a bazárban ücsörgött. Egy közeli unokatestvér,
akivel Karím egy fontos szerződést akart aláírni, kérte, hogy Karím
halassza el útját; Núra nővérem is megrémisztette a családot, az
orvos szerint vakbélgyulladással.
Mihelyt túl voltunk ezeken a válságokon, álszülési fájdalmak
törtek rám, így az orvosom megtiltotta az utazást. Karím és én
meghajoltunk a sors akarata előtt: szervezni kezdtük, hogy
gyermekünk Rijádban szülessen meg.
Sajnos, a Feiszal Király Kórház és Kutatóközpont, amely
számunkra, a királyi család számára nyújtja a legmodernebb orvosi
ellátást, akkor még nem nyílt meg. Egy kisebb intézetben kellett
szülnöm, amely méla személyzetéről és bacilusairól vált ismertté.
Mivel a királyi család tagjai vagyunk, olyan lehetőségek álltak
nyitva előttünk, amelyekkel a többi szaúdi polgár nem rendelkezik.
Karím elintézte, hogy a szülészeten három szobát átalakítsanak
királyi lakosztállyá. Helyi ácsokat és szobafestőket fogadott fel, a
Londonból érkezett belsőépítész mérőszalaggal és anyagmintákkal a
kezében szaladgált.
A büszke kórházigazgató vezetett végig engem és nővéreimet az
egységen. A lakosztály égkék színben ragyogott, selyem ágyneművel
és függönyökkel. A díszes babaágyat, melyet hozzáillő selyemtakaró
borított, erős csavarokkal erősítették a padlóhoz, nehogy a hanyag
személyzet valamelyik tagja gondatlanul feldöntse az ágyat, és
értékes gyermekünk kipottyanjon a földre. Núra fetrengett a
nevetéstől, amikor meghallotta, és figyelmeztetett, hogy Karím az
egész családot őrületbe fogja kergetni, annyira akar vigyázni
gyermekünkre.
Szóhoz sem jutottam, amikor Karím közölte velem, hogy
nemsokára hatfős személyzet érkezik Londonból, hogy segítségemre
legyen a szülésnél: egy jól ismert londoni nőgyógyász öt, magasan
képzett ápoló társaságában. Hatalmas összeget fizetett nekik, hogy
három héttel a várható időpont előtt Rijádba utazzanak. Mivel
anyátlan árva voltam, Szara beköltözött a palotába a terhesség vége
felé. Ő engem figyelt, én őt. Láttam drága nővéremen a szomorú
változásokat. Mondtam is Karímnak, attól tartok, soha nem fogja
kiheverni undorító házasságát. Az egykor oly vidám és boldog
természetű lány most csöndes, szótlan volt.
Milyen igazságtalan is az élet. Én a magam agresszivitásával
jobban el tudtam volna bánni egy goromba férjjel, mert az ilyen
kötekedő alakok kevésbé nagylegények olyan valakivel szemben, aki
szembeszáll velük. Szara a maga békés lelkével, gyengéd
természetével könnyű célpont volt vadállat férjének.
De most hálás voltam gyengéd jelenléte miatt. Ahogy testem
dagadt, úgy lettem egyre kiszámíthatatlanabb és veszekedősebb.
Karím annyira izgult, hogy elvesztette maradék józan eszét.
Mivel Karím öccse, Aszad, és a különböző unokatestvérek
kedvükre jöttek-mentek házunkban, Szara gondosan elfátyolozta
magát, ahányszor kilépett emeleti lakosztályunkból. A családban élő
magányos férfiak egy másik házban laktak, de kedvükre járkáltak a
palotában. Szara harmadik napja lakott otthonunkban, mikor Núra
Karímon keresztül üzent neki, hogy nem szükséges elfátyoloznia
magát, ha a központi lakórészekben, akár a villában, akár a kertben
tartózkodik. Az életünket annyira behatároló szigorú megkötések
minden lazulásának örültem. Szara eleinte félénk volt, de kisvártatva
könnyedén lemondott a fekete lepelről.
Egyik nap késő este Szara és én nádfotelekben heverészve
élveztük a közös kertben a hűvös esti levegőt. (A legtöbb szaúdi
palotában vannak külön női és közös vagy családi kertek.) Váratlanul
Aszad bukkant fel négy üzletfelével a késő esti megbeszélés után.
Szara, mikor hallotta közeledni a férfiakat, a fal felé fordult. Nem
óhajtott szégyent hozni a családra azzal, hogy megmutatja arcát
idegeneknek. Eszemben sem volt utánozni, úgyhogy hangosan
jeleztem jelenlétünket Aszadnak. Kikiáltottam, hogy lefátyolozatlan
nők vannak a kertben. A társaságában lévők sietve haladtak el
mellettünk, anélkül hogy felénk pillantottak volna, és beléptek az
egyik oldalajtón a férfiak nappalijába. Aszad udvariasságból odajött
hozzánk, hogy köszöntsön minket, és megtudakolja, Karím hol van.
Szeme megpihent Szara arcán.
Olyan hirtelen fizikai reakcióval reagált, hogy már attól tartottam,
szívszélhűdés érte. Teste oly ijesztően megrándult, hogy amilyen
gyorsan csak hasam engedte, odaugrottam hozzá, és megráztam
karját. Őszintén aggódtam érte. Csak nem beteg? Aszad arca lángolt,
úgy tűnt, mozogni sem képes irányítás nélkül. Egy székhez vezettem,
és kiáltottam az egyik szolgának, hozzon vizet. Senki nem válaszolt,
Szara pattant föl, és rohant be, hogy maga hozza a vizet. Aszad
zavartan próbált felemelkedni, de mivel meg voltam győződve arról,
hogy mindjárt elájul, ragaszkodtam ahhoz, hogy maradjon. Azt
mondta, nem érez fájdalmat, mégsem képes megmagyarázni, miért
nem tud mozdulni.
Szara pohárral és egy üveg hideg ásványvízzel tért vissza.
Anélkül, hogy Aszadra pillantott volna, italt töltött, és a férfi ajkához
emelte a poharat. Aszad keze súrolta Szara ujjait. Pillantásuk
egymáséba kapcsolódott, a pohár kihullott Szara kezéből, és
összetört a földön. Szara elrohant mellettem, s befutott a házba.
Aszadot barátai gondjaira bíztam, akik elvesztették türelmüket, és
kezdtek kiszállingózni a kertbe. Jobban zavarta őket arcom, mint
jókora, kiálló hasam látványa. Én dacosan elkacsáztam mellettük, és
csak azért is a szemükbe nézve köszöntöttem őket. Zavart
mormogással válaszoltak.
Karím éjfélkor felébresztett. Amint hazaérkezett a palotába, Aszad
megállította. Karím tőlem akarta tudni, mi történt a kertben. Én
álmosan elmeséltem neki, és megkérdeztem, hogy jobban van-e már
Aszad.
Megrökönyödve ültem fel, amikor Karím azt felelte, hogy Aszad
mindenáron el akarja venni Szarát feleségül. Közölte Karímmal,
hogy soha életében nem lehet boldog, ha Szara nem lesz a felesége,
ő, a playboyok playboya, az a férfi, aki alig néhány hete szomorította
el anyját azzal, hogy vadul esküdözött, soha nem fog megnősülni.
Megdöbbentem. Kertbéli viselkedése alapján nem volt nehéz
megállapítani, hogy Aszad vonzódik Szarához, de hihetetlennek tűnt,
hogy ennyire ragaszkodjon a házassághoz, hiszen mindössze néhány
percig gyönyörködhetett nővéremben. – Ugyan már – legyintettem,
és a másik oldalamra fordultam.
Míg Karím zuhanyozott, újra végiggondoltam az eseményeket.
Felkeltem, és kopogtattam Szara ajtaján. Mivel nem kaptam választ,
lassan benyitottam. Nővérem az erkélyen ülve meredt a csillagos
égboltra.
Nagy nehezen kievickéltem az erkély sarkába, s leültem.
Hallgattam, annyira megdöbbentett az események ilyetén alakulása.
– El akar venni feleségül? – szólalt meg Szara anélkül, hogy felém
fordult volna. Bizonyosság csendült hangjából.
– Igen – helyeseltem halkan.
Szara csillogó szemmel folytatta. – Szultána, láttam egész
életemet magam előtt, a lelkébe pillantottam. Ő az az ember, akit
Hudá látott, amikor azt ígérte, megismerem a szerelmet. Azt is
mondta, hogy ebből a szerelemből hat gyermeket hozok a világra.
Lehunytam a szemem, s próbáltam az eszembe idézni, miket is
mondott Hudá aznap, réges-rég, szüleink házában. Emlékszem,
beszélt Szara megvalósíthatatlan ambíciójáról és a házasságról, de
ezenkívül nem sok maradt meg emlékezetemben. Megborzongtam a
gondolatra, mi minden teljesült Hudá jóslatai közül.
Először legyinteni akartam az ötletre. Még hogy szerelem az első
látásra! Aztán hirtelen eszembe jutott, milyen érzések öntöttek el
aznap, mikor megismertem Karímot. Ajkamba haraptam és
hallgattam.
Szara megpaskolta a hasam. – Feküdj le, Szultána, a gyerekednek
szüksége van a pihenésre. A végzetem velem jön. – S ezzel
visszafordult a csillagok felé. – Mondd meg Karímnak, hogy Aszad
beszéljen apával a dologról.
Mikor visszamentem, Karím még ébren volt. Megismételtem
Szara szavait, ő pedig csodálkozva csóválta fejét. – Valóban különös
az élet – morogta, aztán átkarolta a hasam. Könnyen jött az álom,
mert életünk gondosan kimért útján haladt, és egyikünk sem
számított váratlan fejleményre.
Másnap reggel, miközben Karím borotválkozott, nehézkesen
elindultam lefelé a lépcsőn. Már azelőtt meghallottam Núraht, hogy
láttam volna. Most is, mint oly sokszor, egy közmondást idézett.
Magamban szitkozódtam, de csöndesen hallgatóztam az ajtónál.
– A férfi, aki a szépségéért vesz el egy nőt, meg lesz csalva. Az,
aki józan ésszel vesz el egy nőt, mondhatja valóban, hogy
házasember.
Nem volt kedvem veszekedni, gondoltam, inkább köhögök, hogy
eláruljam jelenlétem. De amikor Núrah újra megszólalt,
meggondoltam magam. Lélegzetem visszatartva hallgatóztam.
– Aszad, ez a lány már volt férjnél. Gyorsan elvált, ki tudja, miért.
Gondold meg, fiam! Azt veszed el, akit akarsz, de ha van eszed,
olyan nővel kezdesz, aki friss, és nem olyannal, akit már
elhasználtak. Azonkívül, fiam, micsoda tűzgolyó az a Szultána,
miből gondolod, hogy nővére más anyagból van gyúrva?
Hevesen dobogó szívvel rontottam be a szobába. Núrah Szara
ellen uszítja Aszadot. A leopárd nem szabadult meg foltjaitól, Núrah
titokban még mindig gyűlöl engem. Elég keserű lehetett ittlétem
tényét megemésztenie.
Tudtam, Aszad milyen meggondolatlan, így nem lelkesített, hogy
ő és Szara szeretik egymást. De ettől kezdve fenntartások nélkül
támogattam őket. Megkönnyebbültem, mert láttam Aszad arcán,
hogy leperegnek róla az érvek. Valóságos megszállott volt.
Abbamaradt a társalgás, amikor meglátták arcom. Nehezen tudtam
elrejteni haragomat. Dühített, hogy Núrah feltételezte, csak bánatot
szülhet, ha fia elveszi a nővéremet. Az biztos, hogy saját, lázadó
természetemet nem vitathattam. Korán fölvettem ezt a szerepet, és
eszem ágában sem volt változtatni rajta. De hogy Szarát az én rossz
híremmel címkézzék, az őrjítő volt!
Ifjúkoromban gyakran hallottam a vénasszonyoktól a következő
mondást: ha egy kovács közelében ácsorogsz, korom fed kisvártatva,
de ha parfümárus közelében állsz, magaddal viszed az illatot.
Rájöttem, hogy – legalábbis, ami Núraht illeti – Szara nem tudja
lemosni húga kormát. Féktelen haragot éreztem anyósommal
szemben.
Szara szépsége nemünk sok tagjában felébresztette a
féltékenységet. Tudtam, hogy megjelenése miatt észre sem vették
gyengédségét és ragyogó eszét. Szegény Szara!
Aszad felállt, biccentett felém, aztán kimentette magát, és kifelé
indult. Núrah olybá tűnt, mint akit tőrrel komolyan megsebeztek,
amikor fia hátat fordítva így szólt: – Döntöttem! Ha ő és családja
elfogad, senki nem tarthat vissza.
Núrah az ifjúság szemtelenségéről üvöltött, aztán próbálta
felébreszteni fia bűntudatát. Jajveszékelt, hogy már nem sok ideje
van hátra, a szíve napról napra gyengébb. Aszad azonban nem ugrott
be a trükknek; Núrah fejét csóválva, homlokát ráncolva,
elgondolkodva kortyolta kávéját. Nem kétséges, hogy ugyanúgy
tervezgette összeesküvését Szara ellen, mint a libanoni nő ellen is.
Izgatottan csöngettem a szakácsnőnek, joghurtot és gyümölcsöt
rendeltem reggelire. Marszi jött be a szobába, és ügyes ujjaival
enyhítette megduzzadt lábaim fájdalmát. Núrah beszélgetni próbált,
de túl mérges voltam, hogy válaszoljak. Friss szamócát kezdtem
csipegetni – repülőn érkezett naponta Európából –, amikor a szülési
fájdalom ledöntött a padlóra. Megrémültem, sikítottam
fájdalmamban, mert ez az átható fájdalom túl korán jött, és túl erős is
volt. Tudtam, hogy a fájdalomnak nyilallással kell kezdődnie, mint
legutóbb az álfájdalmaknak. Kitört a pánik. Núrah, szinte anélkül,
hogy levegőt vett volna, üvöltözött Karímért, Szaráért, az
ápolónőkért és a szolgákért. Karím pillanatokon belül karjába kapott,
és szaladt velem a különlegesen hosszú, erre az alkalomra átalakított
limuzinhoz. Kiszedték a hátsó üléseket, és a kocsi egyik oldalába
ágyat építettek. Három kis ülést készítettek Karím, Szara és az
ápolónő számára. Riasztották a londoni nőgyógyászt és a négy másik
ápolónőt, ők egy külön limuzinnal követtek minket.
Összegörnyedtem, s a nővér hiába próbálta hallgatni a gyerek
szívverését. Karím üvöltözött a sofőrrel, hogy hajtson gyorsabban,
majd meggondolta magát, és azt kiabálta, hajtson lassabban, hiszen
ez az őrült száguldozás mindannyiunkat megöl. Aztán fejbe csapta a
szerencsétlent, amiért hagyta, hogy egy másik sofőr kocsink elé
vágjon.
Karím káromkodva szidta magát, amiért nem intézte el a rendőri
kíséretet. Szara mindent elkövetett, hogy csitítsa, de Karím olyan
volt, mint a dühöngő homokvihar. Végül az angol ápolónő higgadtan
közölte vele, hogy a viselkedése ártalmas a gyereknek és
feleségének. Megfenyegette, hogy kirakja a kocsiból, ha nem
csillapodik le.
Karím, a királyi herceg, aki soha életében nem tűrt volna kritikát
egy nőtől, teljesen megdöbbent, szóhoz sem jutott. Mindannyian
megkönnyebbülten sóhajtottunk.
A kórház vezetését és személyzetét már riasztották, így ők már
odakint vártak. Az igazgató boldog volt, hogy gyermekünk az ő
intézetében fog megszületni, mert mostanság a királyi család
fiatalabb tagjai többnyire külföldre utaztak megszülni gyermeküket.
Hosszú, kemény fájdalmak vártak rám, mert fiatal voltam és kis
termetű, míg gyermekem makacs és nagydarab. Nem sokra
emlékszem a szülésből. Agyamat eltompították a gyógyszerek, így
ködös emlékeim maradtak csupán. A személyzet ideges feszültsége
betöltötte a szobát, hallottam, hogy az orvos újra és újra megsérti a
nővéreket. Nem kétséges, hogy ők, akárcsak férjem és családom,
fiúért imádkoztak. Hatalmas jutalom várt rájuk, ha fiúgyermek
bukkan elő, de ha lány, nagy csalódás lesz. Ami engem illet, én
lánygyerekre vágytam. Országomnak változnia kell, és előre is
mosolyogtam a gondolattól, milyen kellemes élet vár kislányomra.
Az orvos és stábjának éljenzése riasztott fel. Fiam született. Biztos
voltam benne, jól hallom, hogy az orvos odasúgja a főápolónőnek: –
A szőnyegfejű megtölti a zsebem emiatt. – Agyam tiltakozott a sértés
ellen, aztán elnyomott az álom, és csak hetek múlva jutott újra
eszembe a megjegyzés. Addigra Karím egy Jaguart és ötvenezer
angol font jutalmat adott az orvosnak. Az ápolónők arany ékszert
kaptak, és ötezer angol fontot fejenként, a diadalmas egyiptomi
kórházigazgató pedig komoly hozzájárulást a nőgyógyászati
szárnyhoz, de boldoggá tette a háromhavi pluszbér jutalom is.
Amikor karomba helyezték visító fiam, arra gondoltam, majd jön
később kislány is. De ezt a gyereket másképp kell tanítani, jobban,
mint az őt megelőző generációkat. Éreztem, mint szabhatja meg
szándékaim ereje jövőjét. Ő nem lesz maradi gondolkodású, tisztelni,
becsülni fogja húgait, ismerni és szeretni fogja társát az esküvő előtt.
Csillagként ragyogott, mennyi lehetőség vár rá, és mi mindent tehet,
érhet el. Hányszor fordult elő a történelemben, hogy egyetlen ember
milliók életét befolyásolta! Dagadtam a büszkeségtől, ahogy
belegondoltam, milyen hasznára válhat az emberiségnek a karomban
tartott pici test. Nem kétséges, hogy új korszak kezdődik Arábia
asszonyai számára az én véremmel.
Karím nem sokat gondolkodott fia jövőjén. Boldoggá tette az
apaság, és őrültségeket fecsegett arról, hány fiúnak adunk még életet.
Szinte az eszünket vette az öröm.
Sötét titkok
Megszületünk, de életünk a halálhoz vezet. Mindössze egyetlen út áll
előttünk, abból azonban korlátlan számú kijárat vezet a szokásos és
mindenki által remélt távozáson kívül. Mindennél szomorúbb, ha a
halál virágjában, értelmetlenül szakít le egy életet. Ha a virágzó
ifjúságnak egy másik ember keze vet véget.
Fiam születésének boldogságát egy fiatal, ártatlan lány értelmetlen
halála árnyékolta be.
Karím és a személyzet megpróbált elzárni a többi szaúdi nőtől,
akik néhány lépésre voltak lakosztályomtól. Fiam kellő őrizettel
mellettem, míg a többi kisfiú és kislány az újszülöttosztályon aludt.
Annyira érdekelt életük, hogy kíváncsiságom kicsalt szobámból.
Mint a királyi család legtöbb tagja, én is az átlagpolgárok elől elzárt
életet éltem, és most természetes érdeklődésem miatt szóba
elegyedtem ezekkel az asszonyokkal.
Az én gyermekkorom komor volt, a többi szaúdi asszony élete
azonban még kilátástalanabb. Az életemet a férfiak irányították, de
családom miatt bizonyos védelemben volt részem. Az újszülöttek
ablaka körül gyülekező nők többségének semmi befolyása nem volt
sorsára.
Én tizennyolc éves voltam, amikor első gyermekem megszületett.
Találkoztam tizenhárom éves kislányokkal is, akik kicsinyüket
szoptatták. Más fiatalasszonyok, akik nem lehettek idősebbek nálam,
negyedik vagy ötödik gyereküknek adtak életet.
Az egyik fiatal lány különösen felkeltette érdeklődésemet, mert
fekete szeme fájdalommal volt tele, úgy nézte a visítozó apróságokat.
Oly mozdulatlanul és oly hosszan állt, hogy tudtam, nem azt látja,
ami előtte van, hanem gondolatban máshol jár, talán távoli
szörnyűségek között.
Megtudtam, hogy egy kis faluból származik, amely nincs messze
a várostól. Az ő törzséhez tartozó asszonyok általában otthon
szülnek, de öt nap, öt éjen át tartó vajúdás után férje végül bevitte a
városba orvoshoz. Összebarátkoztam vele, és megtudtam tőle, hogy
tizenkét éves korában lett egy ötvenhárom éves férfi felesége. Ő a
harmadik feleség, de férje nagyon kedveli.
Mohamed, az iszlám szeretett prófétája arra inti a férfiakat, hogy
idejüket egyenlően osszák meg feleségeik között, de ebben az
esetben a férjet annyira elbűvölték ifjú felesége bájai, hogy az első és
második számú feleség, hogy örömet szerezzen férjének, lemondott
részéről. A fiatal lány azt mondta, hogy férjében roppant erő lakozik,
és naponta többször is csinálja „azt”. Tágra nyílt szemmel mozgatta
föl-le kezét, hogy biztos legyen benne, értem, mire gondol.
Most meg volt rémülve, mert nem fiúnak, hanem lánynak adott
életet. Férje biztosan haragudni fog rá, amikor érte jön, hogy
visszavigye falujukba, mert a másik két feleség elsőszülöttje fiú volt.
Rossz érzése volt, attól tartott, hogy férje veszekedni fog.
Gyerekkorára nem nagyon emlékezett, mintha valamikor réges-
rég lett volna. Szegénynek született, így a kemény munkán és
áldozaton kívül nem sokban volt része. Elmesélte, miként segített
bátyjainak és nővéreinek terelni a kecskéket és a tevéket és gondozni
a kis kertet. Szerettem volna megtudni, miket gondol a férfiakról, a
nőkről, az életről, de mivel igen műveletlen volt, nem a várt
válaszokat kaptam.
Elment, mielőtt elköszönhettem volna tőle. Engem kivert a hideg
a rá váró kilátástalan élet gondolatára, és dacosan tértem vissza
lakosztályomba.
Karím annyira aggódott fia biztonsága miatt, hogy fegyveres
őröket állíttatott lakosztályom ajtaja elé. Amikor reggel kisétáltam a
folyosóra, meglepődve láttam, hogy egy másik szoba ajtaja előtt is
őrök állnak. Gondoltam, nyilván egy másik hercegnő is van a
kórházban. Kíváncsian kérdeztem a nővértől, ki az. Az homlokát
ráncolva felelte, hogy én vagyok az egyetlen hercegnő a kórházban.
Elmesélte a történetet, de előbb tudtomra adta, mennyire
megbotránkoztatta az eset. Mindennek elmondta országomat, mielőtt
leírta volna, mi történik a 212-es szobában. Az ő hazájában ugyan
nem történhetne ilyesmi! Az angolok civilizált népek, és a világ
többi része, úgy tűnik, barbár hozzájuk viszonyítva.
El nem tudtam képzelni, mi gerjeszthette ekkora haragra. Kértem,
mondja el nekem, mi történt, még mielőtt Karím délután meglátogat.
Elmondta hát. Előző nap a kórház személyzete döbbenten látta,
hogy fegyveres őrök egy kezén-lábán megbilincselt fiatal lányt
vezetnek a szülészetre. Az őröket a rémült kórházigazgató és egy
csoport dühödt mutava követte. Ők és nem az igazgató jelölte ki az
orvost.
Az orvos megrökönyödésére közölték vele, hogy a lányt elítélte a
saría (Isten törvényének bírósága), mert bűnösnek találta
paráznaságban. Mivel ez hudud (isten ellen való bűn), szigorú a
büntetés. Az önelégült mutavák azért jöttek, hogy tanúi legyenek a
megfelelő büntetésnek.
Az orvos Indiából származó muzulmán volt, és nem tiltakozott
ugyan, de felháborította a neki szánt szerep. Elmondta a
személyzetnek, hogy a paráznaság szokásos büntetése korbácsolás,
ebben az esetben azonban az apa ragaszkodott a halálbüntetéshez. A
lányt addig őrzik, míg meg nem szüli gyermekét, aztán halálra
kövezik.
Az ápolónő ajka remegett. Hiszen ez a lány még maga is majdnem
gyerek! Tizennégy vagy tizenöt éves lehet! Mivel a további
részletekről nemigen volt tudomása, otthagyva ágyam, csatlakozott a
folyosón pletykáló többi nővérhez.
Könyörögtem Karímnak, tudja meg, mi történt. Férjem habozott,
azt mondta, nem rá tartozik a dolog, de addig sírtam, könyörögtem,
míg végül megígérte, hogy utánanéz.
Szara vidította föl a napom, remek híreket hozott szerelméről.
Aszad beszélt apával, és a várt igenlő választ kapta. Szara és Aszad
három hónapon belül összeházasodnak. Együtt örültem vele, hisz
nővérem annyira megérdemelte a boldogságot.
De amit ezután mondott, attól gyomrom összeszorult a félelemtől.
Aszad és ő úgy tervezik, hogy a következő hétvégén Bahreinben
találkoznak. Tiltakoztam, de Szara azt mondta, a hozzájárulásom
nélkül is elutazik, hogy találkozzon Aszaddal. Apának azt füllenti
majd, hogy még mindig a mi palotánkban van, nekem segít új, anyai
szerepemben. Núrának viszont azt, hogy visszamegy apa házába.
Senki nem fogja sejteni az igazat. Megkérdeztem, hogy akar apa
engedélye nélkül utazni, hisz tudtam, hogy a család iratai apám
irodájában, a széfben vannak. Ráadásul ahhoz, hogy felszállhasson a
repülőgépre, írásos engedély kell apától. Megremegtem, amikor
Szara elmesélte, hogy egyik barátnője meg akarta látogatni bahreini
rokonait, de mert az egyik megbetegedett, el kellett halasztania az
utat. Ő adta kölcsön útlevelét és engedélyét.
Mivel a szaúdi asszonyok fátylat viselnek, és a repülőtér
biztonsági őrei nem merik kérni, hogy láthassák a nő arcát, sok
szaúdi asszony kéri kölcsön ilyen alkalmakkor egymás útlevelét. Az
írásos engedély további nehézség, de azokat is csereberélik az
útlevelekkel együtt. Szara egy későbbi időpontban fizeti vissza azzal,
hogy eltervez egy utat valamelyik szomszédos országba, s majd az
utolsó pillanatban lemondja, és kölcsönadja iratait ugyanennek a
barátnőjének. Kiterjedt földalatti művelet az ilyesmi, amiről
férfiainknak sejtelme sincs. Mindig megdöbbentett, asszonyaink
milyen könnyedén jártak túl a repülőtéri hatóság eszén. De most,
hogy a nővéremről volt szó, remegtem az aggodalomtól.
Azzal a szándékkal, hogy Szara kedvét elvegyem minden
meggondolatlanságtól, elmeséltem neki a fiatal lányt, akit halálra
fognak kövezni. Szara ugyanúgy szörnyülködött, mint én, de nem
adta föl tervét. Növekvő remegéssel vállaltam, hogy fedezem. Kitört
belőlem a nevetés a gondolatra, hogy felügyelet nélkül találkozhat
Aszaddal. Aszad kölcsönkérte egy barátja lakását Manámában, a pici
Bahrein fővárosában.
Szara, aki csupa várakozás volt, fölemelte a selyem ágyneműből
fiamat. Örömteli arccal nézte, milyen tökéletes, és azt mondta,
kisvártatva ő is megismeri az anyaság örömét. Aszad és ő alig várja,
hogy megszülessen a hat kicsi, akit Hudá oly bizonyosan megjósolt.
Boldognak mutattam magam, mert ezt várta tőlem, de a félelem
egyre növekedett gyomromban.
Karím kora este visszatért, és beszámolt az elítélt lányról. Azt
mondta, a lányt erkölcstelennek ismerték, és úgy esett teherbe, hogy
több tizenéves fiúval is lefeküdt. Karímot undorította a lány
viselkedése. Azt mondta, azzal, hogy így semmibe vette országunk
törvényeit, megalázta a család nevét, más lehetőség nem maradt
családja számára.
Megkérdeztem férjem, milyen büntetést kapnak az aktusban részt
vevő fiatal fiúk, de nem válaszolt. Közöltem, hogy legfeljebb szigorú
kioktatást kaphattak halálos ítélet helyett, mert az arab világban az
engedély nélküli aktusért kizárólag a nőket hibáztatják.
Megdöbbentett, hogy Karím ilyen hűvösen fogadja egy gyerek
tervezett kivégzését, bármi legyen is bűne. Hiába könyörögtem, hogy
próbáljon közbenjárni a királynál, aki gyakran sikerrel beszél az
erőszakos büntetést tervező apák fejével. Karím leplezetlen
bosszankodással hessentett el, és ragaszkodott ahhoz, hogy ejtsük a
témát.
Visszahúzódva duzzogtam, amikor elköszönt. Karím csókokkal
borította el fiunkat, és tökéletes életet ígért neki. Én mogorván,
szótlanul ültem.
Elhagyni készültem már a kórházat, amikor az angol ápolónő
lépett be lakosztályomba. Sistergett a haragtól. Híreket hozott az
elítélt lányról. Kitűnő memóriája volt, így minden egyes fájdalmas
részletre, amelyet a hindu orvostól hallott, tökéletesen emlékezett.
Az elítélt lánynak hajnalban kislánya született. Miután három mutava
megtudta, mennyire fel van háborodva a külföldi közösség, a
fegyveres őrökkel együtt ők is őrt álltak a szülészet bejáratánál,
nehogy megszökjön a lány valamelyik együtt érző külföldi
segítségével. A szülés után a lányt visszaszállították szobájába. A
mutavák tudatták az orvossal, hogy a fiatal anyát még aznap
elszállítják, és megkövezik Isten elleni bűne miatt. A gyerek sorsa
kérdéses, mert a család nem hajlandó sajátjaként felnevelni.
A nővér szörnyülködve mesélte, hogy a fiatal lány könnyek közt
elmondta orvosának a tragédiába torkolló eseményeket. A lányt
Amalnak hívják, és egy rijádi boltos lánya. Mindössze tizenhárom
éves volt, amikor megtörtént az, ami megrázta környezetét. Csak
akkoriban kezdett fátylat viselni.
Csütörtök este volt (ami a szombat estének felel meg a nyugati
világban). Amal szülei a hétvégére az Emirátusba utaztak, hogy csak
szombat délben térjenek vissza. A három filippínó háziszolga aludt, a
sofőr pedig a kis házban lakott a kapunál, messze a főépülettől. Amal
nővérei távol, a város más részeiben éltek. A család tagjai közül így
csak ő és tizenhét éves bátyja, akit a három filippínóval együtt
utasítottak, hogy viselje gondját, tartózkodtak a házban. Bátyja
kihasználta a lehetőséget, és vendégül látta egy nagy csoport
tizenéves barátját, míg szülei nem voltak odahaza. A hálószobájában
pihenő Amal késő este hangos zenét, hangokat hallott. Majdnem
biztos volt benne, hogy bátyja és barátai marihuánát szívnak,
amelyre bátyja az utóbbi időben eléggé rászokott.
Végül, amikor Amal hálószobájának falait megremegtette a
hangfalakból kiáramló basszus hangja, úgy döntött, lemegy, megkéri
bátyját és barátait, halkítsák le a zenét. Mindössze vékony hálóing
volt rajta, de esze ágában sem volt belépni a szobába, csak
bekukkantani és bekiáltani az ajtón át, hogy csendesedjenek végre el.
A szobában sötét volt, alig égett néhány lámpa. Mivel bátyja nem
válaszolt, a lány belépett, hogy megkeresse.
Nem találta bátyját. A szobában lévő többi tizenéves fiút
feltehetőleg a kábítószer és a nőkről való beszélgetés tüzelte fel, mert
rávetették magukat Amalra, és a padlóra teperték. Az bátyja után
kiabált, és próbálta a fiúkkal megértetni, hogy ő a ház urának a lánya,
de szavai nem jutottak el kába agyukig. Hálóingét letépték róla, és
durván megerőszakolták bátyja barátai, akikből most megvadult
csőcselék lett. A zene hangereje elnyomta a támadás hangjait, így
senki sem hallotta segélykiáltásait. A harmadik fiúnál Amal
elvesztette eszméletét.
Bátyja a fürdőszobában tartózkodott, de annyira kábult állapotban,
hogy a falnak dőlve átaludta az egész éjszakát. Később, mikor a
hajnal kitisztította támadói fejét, és kiderült Amal
személyazonossága, a fiúk elpucoltak a villából.
Amalt a sofőr és a filippínók vitték a közeli kórházba. Az
elsősegélyt nyújtó orvos értesítette a rendőrséget. Belekeveredtek az
ügybe a mutavák is. Amal, lány lévén, elszigetelten élt a családban,
ezért nem tudta név szerint azonosítani támadóit, csak annyit tudott
mondani, hogy bátyja ismerősei. Nevüket Amal bátyjából szedték ki,
de mire előkerítették és felkérték őket, hogy jelenjenek meg a
rendőrségen vallomást tenni, gondosan egyeztették történetüket. A
fiúk verziója szerint nem szívtak kábítószert este, mindössze
hangosan zenéltek és szórakoztak. Azt mondták, a lány vékony
hálóruhában lépett be a szobába, hogy elcsábítsa őket, mert az
odafent olvasott szexkönyv felébresztette kíváncsiságát.
Megesküdtek rá, hogy először elutasították, de a lány olyan
vakmerően viselkedett, ölükbe ült, csókolgatta őket, saját testét
ingerelte ujjával, hogy nem tudták tovább türtőztetni magukat. A
lány őrizetlenül maradt, és eltökélte, hogy kiszórakozza magát a
fiúkkal. Esküdöztek, hogy kielégíthetetlen volt, és könyörgött, hogy
mindannyian szálljanak be.
A szülők visszatértek az Emirátusokból. Amal anyja hitt lányának,
de bármennyire gyötörte is a fájdalom, nem volt képes meggyőzni
férjét lányuk ártatlanságáról. Amal apját, aki mindig is
kényelmetlenül érezte magát a lányokkal, teljesen lesújtották a
történtek. De úgy érezte, a fiúk csak azt tették, amit bármelyik férfi
tett volna az adott körülmények között. Szomorú szívvel vonta le a
következtetést, hogy lányát meg kell büntetni, amiért szégyent hozott
a nevére. Amal bátyja, mivel félt, hogy komolyan megbüntetik a
kábítószer miatt, nem vállalta, hogy tisztázza húga nevét.
A mutavák erkölcsi támogatásban részesítették az apát, és
dicshimnuszt zengtek róla, amiért így kiállt vallásos meggyőződése
mellett.
Ez a lány pedig ma meghal.
Úgy elfogott a sajnálat és a félelem, hogy alig hallottam az angol
ápolónő hangját. Odavolt boldogságom. Elképzeltem, ahogy az
ártatlan lány anyja hiába tesz meg mindent, hogy megmentse őt a
kegyetlen haláltól. Magam még soha nem voltam tanúja
megkövezésnek, de Omar három alkalommal is részt vett már ehhez
hasonló büntetésvégrehajtáson. Nagy örömét lelte abban, hogy
részletesen leírja nekünk, milyen sors vár azokra a gyenge
asszonyokra, akik nem őrzik gondosan becsületüket, amelyet a
férfiak oly nagyra tartanak. És most eszembe jutott mindaz, amivel
Omar terhelte meg emlékezetemet.
Tizenkét éves voltam, amikor egy nőt egy Rijádtól nem messze
eső kis faluban bűnösnek találtak házasságtörésben, s megkövezés
általi halálra ítélték. Omar és szomszédunk sofőrje úgy döntöttek,
megnézik a látványosságot.
Hatalmas tömeg gyülekezett kora reggel óta. Nyugtalanok voltak,
alig várták, hogy lássák azt, aki ilyen gaztettre képes. Omar azt
mondta, amikor a tömeg éppen kezdte elveszíteni türelmét a forró
napsütésben, egy fiatal, huszonöt év körüli asszonyt rángattak ki egy
rendőrautóból. Gyönyörű volt, az a fajta nő, aki dacol az Úr
törvényeivel.
Az asszony megkötözött kézzel, lehajtott fejjel közeledett. Egy
férfi hivatalos modorban, hangosan felolvasta a bűnét, majd egy
koszos ronggyal betömték a száját, és fekete kámzsát húztak a fejére.
Le kellett térdelnie, s egy nagydarab férfi, a hóhér, ötven
korbácsütést mért a hátára.
Ezután egy teherautó érkezett, melyre sziklákat és köveket
halmoztak föl. A férfi, aki felolvasta az ítéletet, közölte a tömeggel,
hogy a kivégzés megkezdődik. Omar elmesélte, hogy az emberek,
főleg a férfiak a kövekhez rohantak, és dobálni kezdték az asszonyt.
A bűnös nő kisvártatva összerogyott, teste rángatózott. Omar állítása
szerint a kövek még igen hosszú ideig egyre puffantak testén,
időnként csitult csak el a kőzápor, mialatt egy orvos ellenőrizte az
asszony pulzusát. Csaknem két óra múlva az orvos végül halottnak
nyilvánította az asszonyt, és a megkövezés véget ért.
Az angol ápolónő riasztott fel szomorú tűnődésemből, aki
izgatottan tért vissza lakosztályomba, hogy közölje, a rendőrség és a
mutavák most viszik el a lányt. Azt mondta, ha kiállok az ajtóba,
láthatom arcát, mert nincs elfátyolozva. Nagy zűrzavar hallatszott be
a folyosóról. Gyorsan arcom elé erősítettem a fátylam.
Az elítélt törékenynek és gyermekszerűnek tűnt a magas,
közönyös őrök között. Feje lecsüngött, nehéz volt látni
arckifejezését, de annyit megállapítottam, hogy bájos gyermek,
olyan, akiből komoly szépség válhatna. Rémülten pillantott fel a
kíváncsi arcok tengerére. Láttam rajta, hogy retteg. Nem kísérték
rokonok, csupa idegen vezette legsötétebb útján.
Visszatértem lakosztályomba, magamhoz szorítottam kisbabám, s
megkönnyebbülés öntött el, amiért nem a gyengébbik nemből való.
Csodálattal meredtem pici arcába. Lehet, hogy ő is fenntartani, sőt
erősíteni fogja azt a rendszert, amely oly tisztességtelen anyjával és
lánytestvéreivel? Megfordult a fejemben, mi lenne, ha születésükkor
az összes lánygyermeket megölnék országomban. Lehet, hogy a
férfiak szigorúsága rögtön megenyhülne hiányukban.
Megborzongtam, mert eszembe jutott egy kérdés. Hogyan óvhatja
meg egy anya a saját neméből való kisgyermekét az ország
törvényeitől?
Könnyek csillogtak az angol ápolónő szemében. Szipogva
kérdezte, hogy én, aki hercegnő vagyok, miért nem akadályozok meg
ilyen őrültséget. Elmagyaráztam, hogy én sem segíthetek az elítélten,
a nőknek nincs szava az én országomban, még akkor sem, ha királyi
családból valók. Sajnálattal mondtam el neki, a szegény lányt nem
egyszerűen kivégzik, hanem szörnyű halált hal majd, és sem
életének, sem halálának nem marad nyoma. Keserűen gondoltam
arra, hogy a bűnösök szabadon járnak-kelnek, mit sem törődve azzal,
akire tragikus halál vár miattuk.
Karím sugárzó arccal érkezett. Oly gondosan tervezte el
visszatértünket a palotába, mintha haditervet készített volna. Rendőri
kíséret segített átvágni Rijád nyüzsgő forgalmán. Karím rám szólt,
hogy hallgassak, amikor elmeséltem, mi történt a kórházban. Hallani
sem akart ilyen szomorú dolgokról most, hogy fiát karjaiban tartja.
Fiát, aki herceg lesz egy olyan országban, amely ilyen
szörnyűségeket eltűr.
Mély fájdalommal töltött el, férjem mennyire nem törődik a
szerencsétlen lány sorsával. Nagyot sóhajtottam. Magányosnak
éreztem magam, és elfogott a félelem, milyen jövő vár rám és
majdani lányaimra az elkövetkezendő években.
Egy király halála
1975 keserédes emlékeket ébreszt fel bennem. Ez az év ragyogó
boldogságot, ugyanakkor mély szomorúságot is hozott családom és
országom számára.
Mikor Abdullah, imádott fiam első születésnapját ünnepelte,
Franciaországból magánrepülőgépeken egy kis cirkuszt hozattunk,
hogy szórakoztassa a vendégeket. A cirkusz egy hétig maradt Karím
apjának palotájában.
Szara épségben megúszta Aszad veszélyes udvarlását, és boldog
feleségként várta első gyermekét. Aszad, aki alig várta, hogy a
gyerek megszülessen, Párizsba repült, és három nagyáruház összes
gyerekruháját felvásárolta. Núrah, hitetlenkedő anyja, mindenkinek
elmondta, aki csak meghallgatta, hogy Aszad elvesztette az eszét.
Szara, aki oly sokat szenvedett, most fürdőzött férje szerelmében, és
végre ragyogott a boldogságtól.
Ali az Egyesült Államokban tanult, és többé nem ütötte az orrát
lánytestvérei ügyeibe. Roppantul megijesztette apát, amikor
bejelentette, hogy szerelmes egy amerikai munkásosztálybeli nőbe,
aztán apa legnagyobb megkönnyebbülésére meggondolta magát, és
kisvártatva arról tudatott, hogy mégis szaúdi feleséget kíván
magának. Később kiderült, a nő fejbe csapta Alit egy gyertyatartóval,
amikor Ali nekitámadt, követelve, hogy legyen szófogadóbb.
Mi, fiatal, modern gondolkodású szaúdi polgárok boldogan
fogadtuk, hogy a szigorú megkötések lassan enyhülni kezdtek. Az
erőfeszítés, amelyet Feiszal király és felesége, Iffat a nők nevelése és
szabadsága érdekében tettek, sikeresnek bizonyult. A műveltséggel
együtt jön az eltökéltség, hogy megváltoztassuk országunkat. Akadt
néhány nő, aki nem fedte el arcát, levette a fátylat, és bátran nézett a
vallásos férfiak szemébe. Hajukat még mindig elfedték, és csadort is
viseltek, mégis ezen kevesek bátorsága mindannyiunknak reményt
adott. Nekünk, a királyi család tagjainak soha nem engedtek ilyen
szabadságot, a középosztály mutatta meg erejét. Nőknek szóló
iskolák nyíltak, anélkül, hogy a mutavák nyilvánosan tiltakoztak
volna. Bizonyosra vettük, hogy a nők taníttatása végül az
egyenlőséghez vezet. Sajnos a műveletlen fundamentalisták között
még mindig előfordult, hogy nőket halálra ítéltek. Kis lépésekkel
érünk célt, figyelmeztettük magunkat mogorván.
Hirtelen, alig fél év leforgása alatt Karím és én négy új otthon
tulajdonosai lettünk. Bár elkészült új, rijádi palotánk, Karím úgy
döntött, fia jobban fejlődik, ha friss tengeri levegőt szívhat, ezért
megvásárolt egy villát Dzsiddában a tengerparton. Apámnak volt egy
tágas bérháza Londonban, mindössze négyutcányira a Harrodstól, és
felajánlotta, hogy ha valamelyik gyerekét érdekli a dolog, nagy
engedménnyel eladja neki. Mivel többi nővéremnek és férjeiknek
már volt londoni lakásuk, Szara és Aszad pedig éppen Velencében
vettek lakást, Karím és én lelkesen megragadtuk a lehetőséget, hogy
otthonunk legyen ebben a színes városban, amelyet az arabok
annyira szeretnek. És végül hároméves házassági évfordulónkra, s
amiért fiúval ajándékoztam meg, Karím egy bájos villát vásárolt
nekem Kairóban.
Abdullah születése alkalmából a családi ékszerész Rijádból
Párizsba repült, ahonnan gyémántokat, rubinokat és smaragdokat
hozott magával, melyekből hét különálló nyaklánc-, karkötő- és
fülbevaló-garnitúrát tervezett. Mondanom sem kell, úgy éreztem,
bőven megjutalmaztak azért, amit amúgy is meg akartam tenni.
Karím és én, amennyi időt csak tudtunk, Dzsiddában töltöttünk.
Villánk divatos helyen állt, amelyet sűrűn látogatott a királyi család.
Ostábláztunk, fiunk pedig filippínó cselédlányok őrizetében
totyogott az egzotikus halakkal teli, meleg, kék vízben. Még mi,
asszonyok is úszhattunk, bár csadorjainkat csak akkor vettük le,
amikor a víz már nyakunkig ért. Egyik szolgám átvette tőlem
magasra emelt csadoromat, aztán kedvemre úszhattam,
lubickolhattam. Szabad voltam, már amennyire asszony szabad lehet
Szaúd-Arábiában.
Március vége volt, amely nem igazán meleg hónap itt. Nem is
maradtunk sokáig a parton; miután a nap túljutott a delelőn,
utasítottam a szolgákat, hogy hozzák a virgonc gyermeket, és
öblítsék le az erre a célra készített különleges meleg vizes zuhany
alatt. Néztük, mint gurgulázik és rugdalózik aprócska, duci lábaival.
Büszkén mosolyogtunk, Karím megszorította a kezem, és azt
mondta, bűntudat fogta el, amiért ilyen boldogságot érez. Én pedig
megvádoltam, hogy szerencsétlenséget hoz ránk és minden szaúdira
azzal, ha hangot ad életörömének.
A legtöbb arab hisz az ördögben. Soha nem beszélünk hangosan
életörömünkről vagy gyermekeink szépségéről, hiszen előfordulhat,
hogy valamelyik ártó szellem meghallja, s ellopja tőlünk örömünk
tárgyát, vagy bánatot okoz azzal, hogy elragadja azt, akit szeretünk.
Hogy elűzzük az ördögöt, kicsinyeink ruhájára kék gyöngyöket
tűzünk. És bármennyire is felvilágosultak vagyunk, a mi fiunk sem
volt kivétel.
Néhány perc múlva rémülten hőköltünk hátra: Aszad rohant
felénk. – Feiszal király halott, meggyilkolta a család egy tagja. –
Lesújtva, remegve ültünk, Aszad pedig elmondta a részleteket,
amiket az egyik királyi unokatestvértől tudott meg.
Nagybátyánk halálának hátterében a televízióstúdió megnyitása
körül kirobbant, tíz évvel ezelőtti zavargás állt. Feiszal király mindig
is kiállt amellett, hogy elmaradott országunkat modernizálni kell.
Karím egyszer hallotta, amint királyunk azt mondja: ha tetszik, ha
nem, ő kihúz, kirángat, átrugdos minket a huszadik századba.
De ugyanazokkal a problémákkal nézett szembe, mint első
uralkodónk apja, Abdel-Azíz. Állampolgáraink egy része túlságosan
vallásos volt. Ezek az emberek vad harcot folytattak az első rádióadó
beindítása ellen is, és akkori királyunk azzal vetett véget az
ellenkezésnek, hogy elrendelte, a Koránt olvassák fel a
rádióhullámokon. A vallásosok nem köthettek bele abba, hogy ily
gyors módszerrel terjesztik az Úr szavát. Évek múlva, amikor Feiszal
televízióstúdiókat akart népének, akárcsak apja korábban,
beleütközött az ulema (vallásos vezetők) ellenállásába.
Tragikus módon a királyi család tagjai is csatlakoztak az
ellenálláshoz. 1965 szeptemberében – én még gyermek voltam akkor
– egyik unokatestvérünket lelőtte a rendőrség néhány mérföldnyire
Rijádtól, amikor követőivel megrohamozta a stúdiót. A tűzpárbajban
szerzett sérüléseibe halt bele. Csaknem tíz év telt el, de a herceg
öccsében azóta is fortyogott a gyűlölet. Most bosszút állt, lelőtte
nagybátyját, a királyt.
Karím és Aszad Rijádba repültek. Szara és én több nőrokonunkkal
egyetemben a család fallal körülvett palotájában maradtunk.
Jajveszékelve, hangosan sirattuk Feiszal királyt. Kevés asszony akadt
a királyi családban, aki nem szerette Feiszalt. Hisz ő volt egyetlen
esélyünk a változásra és a szabadságra. Egyedül ő vívott ki akkora
tekintélyt mind a vallásos emberek, mint a királyi frakciók előtt,
hogy előrevihette a nők ügyét. Láncainkat a magáénak érezte, és
felszólította apáinkat, álljanak mögénk a társadalmi változásért vívott
küzdelemben. Magam is hallottam, amint egyszer azt mondta, bár az
Úr akarata szerint a férfinak és nőnek különböző szerepe van az
életben, egyik nem sem uralkodhat feltétel nélkül a másik fölött. Azt
is mondta, hogy nem ismerhetjük meg a boldogságot, amíg
országunk minden polgára, ha férfi, ha nő, nem lehet saját sorsának
ura. Azon a véleményen volt, hogy csak a nők taníttatásával lehet
célunkat elérni, mert a tudatlanságunk biztosan sötétben tart minket.
Az biztos, hogy Feiszal óta egy uralkodó sem tett ennyit értünk.
Visszatekintve azt mondhatom, rövid ideig ugyan, de szédítő
sebességgel emelkedtünk a szabadság felé, s akkor kezdtünk lefelé
csúszni, amikor Feiszal életét kioltották az áruló golyói. Mi, nők,
tudtuk, hogy egyetlen esélyünk a szabadságra oda lett Feiszal király
halálával.
Mindannyian dühöt és gyűlöletet éreztünk a család iránt, amely
megtűrt ilyen tagot, mint unokatestvérünk, Feiszal ibn Muszaid,
reményeink és álmaink mészárosa. Egyik unokatestvérünk azt
kiabálta, hogy a gyilkos apjának magának is elment a józan esze. Ő,
aki születése révén vezető helyet töltött volna be a szaúdi
királyságban, hiszen féltestvére volt Feiszal királynak, elzárkózott a
családdal való minden kapcsolat és a kormányzással járó felelősség
elől. Egyik fia fanatikus lett, aki képes volt meghalni, csak hogy
megakadályozza egy tévéstúdió felállítását, a másik pedig megölte
szeretett és tisztelt Feiszal királyunkat.
Borzasztó fájdalom volt arra gondolni, hogy Szaúd-Arábiát többé
nem irányítja az ő nagy bölcsessége. Soha azelőtt nem láttam ilyen
nemzeti gyászt. Mintha egész országunk minden lakójával együtt
szenvedett volna. A legjobb vezetőt, akit családunk csak nyújthatott,
leterítette valaki, aki közénk tartozik.
Három napra rá Szara lánya meglepte anyját. Koraszülöttként jött
a világra. A kis Fadéla, akit anyánkról neveztek el, csatlakozott a
gyászoló nemzethez. Felélesztett minket, fiatal élete az öröm
üzenetét hozta.
Szara annyira féltette lánya jövőjét, hogy meggyőzte Aszadot,
írjon alá egy iratot, mely szerint lánya szabadon választhat majd
férjet magának, anélkül hogy a család beleavatkozna. Szarának
lidércnyomásos álma volt, melyben ő és Aszad meghaltak egy
repülőgép-balesetben, és lánya a régi, merev módon nevelkedett.
Szara fenyegető pillantást vetett Aszadra. Inkább gyilkol, mondta, de
nem engedi, hogy lánya olyan férfi felesége legyen, akinek gonosz
tervei vannak vele. Aszad, aki még mindig ugyanúgy szerette, mint
azelőtt, hogy megnyugtassa Szarát, aláírta a papírt, és egymillió
dollárt helyezett letétbe a kicsi nevére egy svájci bankszámlán. Ha a
szükség úgy hozza, Szara lányának meglesz a jogi és pénzügyi
lehetősége menekülni az ilyen lidércnyomás elől.
Ali a nyári szünidőre hazajött az Egyesült Államokból, és ha
lehet, még ellenszenvesebb lett, mint azelőtt. Szinte másról sem
beszélt, csak az amerikai nőknél elért sikereiről, és közölte, hogy úgy
igaz, ahogy mondták nekünk: mind szajha.
Karím félbeszakította. Ő jó néhány igen erkölcsös nőt is ismert
Washingtonban, mondta, de Ali csak nevetett. Megváltozott a világ.
Azok a nők, akikkel a bárokban találkozott, maguk kezdeményeztek,
és javasolták a szexet, mielőtt neki egyáltalán lehetősége lett volna
felvetni a témát. Karím azt felelte, éppen erről van szó. Ha egy nő
egyedül megy egy bárba, több mint valószínű, hogy jól akarja érezni
magát, és éjszakai partnert keres. Elvégre a nők ugyanolyan
szabadok Amerikában, mint a férfiak. Azt tanácsolta Alinak, menjen
templomba, kulturális eseményekre, ahol meg fog lepődni a nők
viselkedésén. De Ali makacskodott. Azt mondta, az amerikai élet
minden területén kipróbálta a nők erkölcseit, és tapasztalatai szerint
mindannyian határozottan szajhák.
Mint a muzulmánok többsége, Ali sem volt képes megérteni egy
más föld, más vallás szokásait, hagyományait. A legtöbb arab csak
az alacsony színvonalú amerikai filmekből és a televíziós showkból
ismeri az amerikai társadalmat. Ráadásul a szaúdi férfiak egyedül
utaznak. Mivel el vannak vágva a női társaságtól, más sem érdekli
őket, mint az idegen nők. Olyan nőket keresnek, akik bárokban
dolgoznak, sztriptíztáncosnőként vagy prostituáltként. Ez a hamis
nézőpont torzítja el a szaúdiak véleményét a nyugat erkölcséről. És
mivel a szaúdi nők többsége nem utazik, elhiszik, amit férjeik és
bátyjaik mondanak nekik. Ennek eredményeképp tiszta szívükből
hiszik, hogy a nyugti nők többsége erkölcstelen.
Tény, hogy bátyám jóképű volt a maga egzotikus módján, ami
határozottan vonzhatja a másik nemet, de nem volt kétséges, hogy
nem lehet minden egyes amerikai nő szajha. Mondtam is Karímnak,
hogy borzasztóan szeretnék egyszer Alival együtt utazni. Micsoda
mulatság lenne, ha mögötte állnék, és felmutatnék egy táblát,
amelyen ez állna: EZ A FÉRFI TITOKBAN MEGVETI MAGÁT,
ÉS LENÉZI, HA IGENT MOND NEKI, AZ EGÉSZ VILÁGON
HÍRESZTELNI FOGJA, HOGY SZAJHA.
Ali, mielőtt visszatért volna az Államokba, közölte apával, hogy
ideje volna megházasodnia, elvenni első feleségét. Nehéz az élet
szex nélkül, és szeretné, ha ahányszor csak hazatér vakációzni
Rijádba, rendelkezésére állna egy nő. Még fontosabb, ideje már,
hogy fia legyen, mert azt a férfit, akinek nincs fia, nem becsülik
Szaúd-Arábiában, lenézik ismerősei.
Felesége természetesen nem mehet vele az Egyesült Államokba.
Apa villájában él majd Omar és a többi szolga felügyelete alatt. Ali,
mint mondta, szabad akar lenni, hogy élvezhesse Amerika laza
erkölcseit. Feleségétől nem vár mást – természetesen szüzességén
kívül –, mint hogy fiatal legyen, nem több mint tizenhét éves,
kivételesen szép és engedelmes. Két héten belül eljegyezték az egyik
királyi unokatestvérrel, s az esküvő napját decemberre tűzték ki,
amikor Alinak több mint egy hónap szabadideje lesz két szemeszter
között. Bátyám láttán tudtam csak értékelni, micsoda jó szerencsém
volt, hogy olyan férfi felesége vagyok, mint Karím. Nem kétséges,
hogy férjem távolról sem volt tökéletes, de Ali a tipikus szaúdi hím
volt. Igazán elviselhetetlenné teszi az életet, ha az embernek ilyen
alak az ura és parancsolója.
Mielőtt Ali visszatért volna az Államokba, családunk összegyűlt a
dzsiddai villában. Egy este a férfiak túl sokat ittak, és vitatkozni
kezdtek. Vacsora után felmerült a téma, hogy vajon nők vezethetnek-
e autót vagy sem. Karím és Aszad egyetértett Szarával és velem,
miszerint meg kell változtatni azt a buta szokást, aminek semmi
alapja nincs az iszlámban. Példának felhoztuk azokat a nőket, akik
repülőgépeket vezetnek az ipari államokban, miközben mi még autót
sem vezethetünk. Sok szaúdi család nem engedhet meg magának egy
sofőrnél többet. És mit kezdjen az ilyen család, ha azt a sofőrt
elküldték valahová? Mit csináljanak olyankor, ha valakit hirtelen
orvoshoz kell vinni, és a sofőr nincs kéznél? Hát a szaúdi férfiak
olyan kevésre becsülik asszonyaik képességét, hogy inkább tizenkét-
tizenhárom éves fiúkkal vezettetnek (amely elég hétköznapi dolog
Szaúd-Arábiában), mint velük.
Ali, apa és Ahmed már a témát is bosszantónak találta. Ali
kijelentette, hogy akkor a férfiak és nők a sivatagban találkoznának,
és ott lépnének félre. Ahmed amiatt aggódott, hogy a fátyol rontja a
látást. Apa a közlekedési balesetek lehetőségét hozta föl és azt, hogy
milyen sebezhető egy nő, miközben az utcán a közlekedési rendőr
intésére vár. Apa körülnézett a szobában, remélve, hogy többi veje is
egyetért azzal, hogy a nő a volánnál csak veszélyt jelenthet önmaga
és mások számára. Azok azonban gyorsan elfoglalták magukat, italt
töltöttek, vagy kimentek a fürdőszobába.
Végül Ali, önbizalommal telve, mint akinek éppen remek érve van
ahhoz, hogy megnyerje a vitát, közölte, hogy mivel a nők
könnyebben befolyásolhatók a férfiaknál, utánoznák a fiatalokat,
akik valóságos autóversenyt rendeznek az utakon, ez pedig a
balesetek számának hirtelen növekedéséhez vezetne.
A bátyám ugyanúgy dühített, mint régen. Ali tévedett, ha azt hitte,
hogy megszűntek régi dühkitöréseim. Önelégült képétől fejembe
szállt a vér. Mindenki teljes meglepetésére rávetettem magam,
belemarkoltam a hajába, és amilyen erővel csak tudtam, húzni
kezdtem. Karím és apa együttes erővel tudták csak lefejteni a kezem.
Nővéreim nevetése hangosan csengett a szobában, férjeik tisztelettel
vegyes félelemmel néztek rám.
Ali másnap, mielőtt elindult volna az Államokba, megpróbált
békét kötni velem. De én annyira utáltam, hogy szándékosan a
házasságra tereltem a témát, és arra, hogy a férfiak ragaszkodnak
ahhoz, hogy a feleségek szüzek legyenek, míg ők maguk annyi nőt
megkóstolhatnak, amennyit csak akarnak. Ali komolyan vette a
társalgást, és a Koránt idézte, hogy megértesse velem, miért oly
fontos a nők ártatlansága.
Könnyen feltámadt bennem a régi, ravasz trükkökkel teli
Szultána. Szomorúan csóváltam a fejem, nagyot sóhajtottam. Ali
megkérdezte: – Mi bánt? – Azt feleltem, hogy most az egyszer
meggyőzött. Egyetértettem vele, hogy minden nőnek szűzen kell
férjhez mennie. De nem látja, tettem hozzá rejtett gúnnyal, hogy
fiatal lányaink természete megváltozott, s igazán ritkaság már szüzet
találni közöttük. Ali kérdő pillantást vetett rám, én pedig elmeséltem,
hogy a szaúdi nők, amíg Arábiában vannak, valóban jól viselik
magukat, hisz ki akarja elveszíteni életét. Bezzeg, ha külföldre
utaznak, találnak maguknak szexuális partnert, és értékes kincsüket
idegeneknek adják.
Ali őrjöngeni kezdett a gondolatra, hogy egy szaúdi férfi helyett
idegen vegye el egy szaúdi lány szüzességét. Izgatottan kérdezte,
honnan tudom ezt. Ijedt arcot vágtam, könyörögtem bátyámnak,
nehogy bárkinek is elmondja beszélgetésünket, mert apa és Karím
biztos megbotránkozna. De biztosítottam, hogy mi, nők, gyakran
beszélgetünk ilyen dolgokról, és hogy ez köztudomású. A szüzek
napja leáldozóban van országunkban.
Ali ajkát harapdálva mélyen elgondolkodott, majd megkérdezte,
hogy ezek a fiatal lányok mit csinálnak a nászéjszakájukon. Hisz ha
nincs vér, a lányt szégyenszemre visszaküldik apjához. Arábiában a
véres lepedőt még mindig büszkén nyújtja át az ifjú feleség az
anyósnak, hogy az barátainak, rokonainak megmutathassa, milyen
tiszta, becsületes asszonnyal növekedett családjuk.
Közelebb hajoltam Alihoz, és elmeséltem neki, hogy a legtöbb
fiatal nő sebésszel operáltatja meg szűzhártyáját, még azt is
hozzátettem, hogy sokan újra és újra megajándékozzák
szüzességükkel a gyanútlan férfiakat. Oly egyszerű bolonddá tenni a
férfiakat! Európában rengeteg orvos van, aki ügyesen végrehajtja ezt
az operációt, és Szaúd-Arábiában is akad néhány, akinek a
szolgálatait igénybe lehet venni.
Aztán Ali teljes rémületére azt suttogtam a fülébe, hogy
amennyiben egy lány véletlenül nem tudná időben házasság előtt
elvégeztetni ezt a műtétet, mindössze egy birkamájat kell magába
helyeznie az aktus előtt. A férj nem tudja megállapítani a
különbséget. Egy birkamájat deflorál, nem a feleségét.
Önző bátyámat félelem fogta el. Azonnal felhívta egy orvos
barátját, s egyre sápadtabb lett az arca. A barátja elismerte, hogy az
ilyen operáció elvégezhető, ám ami a birkamájat illeti, még nem
hallott ilyesmiről, de elképzelhetőnek tartja, hogy erkölcstelen nők
előbb vagy utóbb alkalmazni fogják.
Ali aznap még kétszer is visszatért zavartan a villába, és tanácsot
kért tőlem, hogyan védekezhetne a legjobban az ilyen trükkök ellen.
Azt feleltem, sehogy, hacsak nem őrzi jövendőbelijét éjjel-nappal
attól kezdve, hogy megszületett. Nincs más választása, mint
elfogadni a tényt, hogy az, akivel összeházasodik, maga is ember, és
ifjúkorában követhetett el tévedéseket.
Ali aggódva és kétségbeesetten tért vissza az Államokba.
Szara nem tudott uralkodni jókedvén, amikor neki, Aszadnak és
Karímnak elmeséltem tréfámat. Karím és Aszad aggódva pillantottak
egymásra, majd gyanakodva feleségeikre.
A tervezett időpontban megtartották Ali esküvőjét. Ifjú
menyasszonya szívfájdítóan szép volt. Mennyire sajnáltam! De Szara
meg én hangosan mulattunk Ali aggodalmán. Később férjem
megfedett gonoszkodásomért. Ali bevallotta neki, hogy most már
retteg a szextől. Mi lesz, ha becsapják? Soha nem tudja meg az
igazat, és kétségek közt kényszerül élni. Nem bízik feleségében, sem
jövendőbeli hitveseiben.
A szaúdi férfi számára a lehető legrosszabb, ha nem ő az első
szeretője annak a nőnek, akit feleségül vesz. Ha az asszony
prostituált, nem szégyen, de felesége jelenti a családi nevet, ő szüli
utódait. A bátyám a puszta gondolatát sem tudta elviselni, hogy ez
vele is megtörténhet.
Készségesen bevallottam férjemnek, hogy vannak gonosz
perceim, elismertem, hogy sok bűnnel szembesülök majd az ítélet
napján. Ali nászéjszakáján mégis elégedetten mosolyogtam, hiszen
felfedeztem és kihasználtam Ali legnagyobb félelmét.
Nőszoba
Núra remegő kézzel vette elő a Koránt, szent könyvünket.
Rámutatott egy helyen, s egyre nagyobb izgalommal, hangosan
olvastam föl a bekezdést:
Azok ellen, akik asszonyaitok közül
paráználkodnak, hívjatok négy tanút
(közületek), ha ők (a valóságnak megfelelően)
tanúskodnak, akkor őrizzétek őket erősen
házaitokban, amíg el nem szólítja őket a halál,
vagy amíg Allah más utat nem jelöl ki nekik.
Núrára néztem, majd a többi nővéremre, végül pillantásom
megállapodott Taháni rémülettől eltorzult arcán. Oda minden remény
barátnője, Szamíra számára.
Ekkor az általában csendes, visszahúzódó Szara szólalt meg. –
Senki nem segíthet rajta, a Próféta maga rendelte ezt a büntetést.
Mintha láng csapott volna ki belőlem, úgy vágtam vissza: Szamíra
nem volt vétkes paráznaságban. Nincs négy tanú arról, hogy a hudud
bűnét követte volna el (Isten elleni bűnök), mindössze beleszeretett
egy nyugatiba. A mi férfiaink fejükbe vették, hogy számukra
megengedhető idegen nőkkel, más vallású asszonyokkal házasodni,
de nekünk, nőknek tiltva van. Agyrém! Ezt a törvényt – és
értelmezését – férfiak készítették a férfiak számára.
Núra próbált csillapítani, de eltökéltem, hogy a végsőkig fogok
küzdeni most, hogy a természetellenes zsarnokság olyasvalakit
fenyegetett, akit mindannyian szeretünk, Szamírát.
Szamírát az előző nap a család férfi tagjai arra ítélték, hogy sötét
szobába zárják, amíg a halál el nem ragadja. Szamíra huszonkét éves
volt. Valaki, aki ilyen fiatal és erős, sokáig vár a halálra.
A bűne? Amikor Londonban járt iskolába, megismerkedett
valakivel, aki nem a mi hitünket vallotta, és beleszeretett. Mi, szaúdi
nők kora gyerekkorunk óta azt tanuljuk, hogy minden muzulmán
asszony számára bűn nem muzulmánnal összekötnie magát. A
gyerek vallása nem biztosítható, amennyiben a férje keresztény vagy
zsidó. Mivel a közel-keleti családokban az utolsó szót a férj mondja
ki, lehet, hogy a gyerek keresztényként, zsidóként nevelkedik, és a
feleségnek, anyának nincs beleszólása.
Minden muzulmán azt tanulja, hogy az iszlám Allah végső
üzenete az emberiségnek (ennélfogva ez a vallás magasabb rendű a
többinél). Muzulmánoknak tilos tudtukkal nem muzulmánok
befolyása alá helyezni magukat, nem is hagyhatnak kifejlődni ilyen
kapcsolatokat. Mégis, sok szaúdi férfi házasodik más hitű
asszonyokkal megtorlás nélkül. Csak a szaúdi asszonyok fizetik meg
a legmagasabb árat, ha hitetlenekkel lépnek kapcsolatba.
Hittudósaink azt mondják, hogy a muzulmán férfiak násza azért
engedhető meg más hitű nőkkel, mert a gyermekek így apjuk
magasabb rendű muzulmán hitében nevelkednek.
Átgondolva mindezt, sisteregtem a haragtól. Nővéreimmel
felfogtuk, hogy Szamíra élete e perctől a tragédia felé tart, s mi,
gyerekkori barátai, hiába akarunk segíteni, tehetetlenek vagyunk.
Szamíra nyolcéves kora óta Taháni legjobb barátnője volt.
Egyetlen gyerek, mivel anyjának petefészekrákja volt, s bár
meggyógyult, nem lehetett több gyereke. Szamíra apja mindenki
meglepetésére nem vált el meddő anyjától, mint azt a szaúdi férfiak
túlnyomó többsége tette volna.
Nővéreim és én egyaránt ismertünk beteg asszonyokat, akiket
férjük ellökött magától, jóllehet a válás megbélyegzi a nőket
társadalmilag, igazi anyagi és érzelmi tragédia. Ha gyermeke nem
felnőtt még, elveszik tőle. Szerencséje, ha szülei szeretik és
visszafogadják, vagy felnőtt fia magához veszi.
Családi támogatás nélkül elveszett, mert magányos vagy elvált
asszony nem képes egyedül megélni országunkban. A kormány
építtet ugyan otthonokat az ilyen szerencsétlen nők befogadására, de
életük minden pillanata sivár és kegyetlen. Az a néhány elvált
asszony, akinek lehetősége van újra férjhez menni, nagyon
szerencsés, de ehhez vagy gyönyörűnek, vagy gazdagnak kell lennie.
Mint mindenért, a szaúdi társadalomban a házasság kudarcáért, a
válásért is a nőket hibáztatják.
Szamíra anyja a szerencsések közé tartozik. Férje őszintén
szerette, és eszébe sem jutott, hogy elhajítsa akkor, amikor
feleségének a legnagyobb szüksége volt rá. Még második feleséget
sem vett magához, aki fiúkat szült volna számára. Szamíra apja
különleges férfinak számít a mi társadalmunkban.
Szamíra és Taháni a legjobb barátnők voltak, és mivel korban
Szara és én álltunk legközelebb Tahánihoz, mi is Szamíra
játszótársai voltunk. Mi hárman sok szempontból irigyeltük
Szamírát, mert apja egyetlen gyermekét rajongásig szerette. A
legtöbb szaúdi férfival ellentétben modern gondolkodású volt, és
megígérte lányának, szabadon élhet, nem kényszeríti rá a nőket
országunkban gúzsba kötő szokásokat.
Szamíra átérezte fájdalmunkat. Jól látta apánk nyilvánvaló hibáit,
és minden krízisben szenvedélyesen mellénk állt. Könnyes szemmel
emlékeztem vissza arra, hogyan zokogott Szamíra Szara esküvőjén.
Nyakamba borulva nyöszörögte, hogy Szara bele fog halni a
szolgaság béklyójába. És most őt, Szamírát zárták be a lehető
legsötétebb börtönbe. Megparancsolták, hogy még a szolgáknak is
tilos szóba állni vele, s hogy az ajtó aljára vágott különleges nyíláson
tolják be ennivalóját. Soha többé nem hall emberi hangot. Egész
világa saját lélegzésének hangjából fog állni.
Elviselhetetlen volt a gondolat. Szarához fordultam, s azt
javasoltam, kérjük meg Karímot és Aszadot, hátha tudnak segíteni.
Taháni reménykedve nézett föl, de Szara lassan rázta a fejét. Aszad
már érdeklődött: sem a nagybácsi, sem Szamíra volt férje nem fogja
visszavonni a kegyetlen ítéletet, a mindhalálig tartó sötétet és
csendet. Ez az ügy csak a családra és Istenére tartozik.
Szamíra már az esküvőnk évében nagy gonddal tervezte jövőjét.
Egész fiatalon támadt az a különös ötlete, hogy mérnök legyen.
Szaúd-Arábiában egyetlen asszony sem rendelkezett ilyen
diplomával. Mind nőhöz illőnek tekintett pályákat választottunk,
mint például a gyermekorvos, a tanár vagy a nőkkel és gyermekekkel
foglalkozó szociális gondozó.
Ráadásul a szaúdi diáklányoknak tilos férfi tanárokkal kapcsolatba
kerülni, ezért Szamíra apja Londonból fogadott különtanárt
lányának. Szamíra évekig keményen tanult odahaza, míg végül
felvették egy londoni egyetemre. Apja, aki büszke volt gyönyörű és
okos gyermekére, elkísérte Londonba feleségét és lányát.
Apja és anyja berendeztek egy otthont Szamírának, és felvettek
mellé két hindu szolgálónőt meg egy egyiptomi titkárnőt. Ezek után
búcsút mondtak gyermeküknek, és visszatértek Rijádba.
Természetesen egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy soha
többé nem látják egymást. Múltak a hónapok, és úgy történt, ahogy
vártuk: Szamíra kitűnően végezte az iskolát.
Szamíra negyedik hónapja volt Londonban, amikor
megismerkedett Larryvel. Larry Kaliforniából érkezett cserediák
volt. Mint mondják, az ellentétek vonzzák egymást. Larry magas,
izmos, szőke, szabad szellemű kaliforniai volt, Szamíra pedig
egzotikus, karcsú lány, akit teljesen összezavart a férfiak elnyomása.
Megírta Taháninak, hogy nehéz a szíve a szerelemtől, hiszen
tudja, nem mehet egy keresztényhez feleségül. Larry pedig katolikus,
aki soha nem lenne hajlandó áttérni a muzulmán hitre, pedig ez
könnyítene a helyzeten.
Taháni egy hónapon belül újabb, még kétségbeesettebb levelet
kapott. Larry és ő nem képesek egymás nélkül élni. Hozzá költözik,
amíg Londonban van, és később megszökik vele az Államokba, és
ott összeházasodnak. Szülei majd vesznek maguknak egy házat a
közelében az Egyesült Államokban. Biztos volt benne, hogy sikerül
megőriznie közeli kapcsolatát szüleivel, noha tudta, megfosztják
szaúdi állampolgárságától, és soha többé nem térhet haza, ha
hozzámegy egy hitetlenhez.
Szülei soha nem tudhatták meg lányuk dilemmáját. Sofőrjükkel
együtt azonnal meghaltak, amikor egy vízszállító kocsi Rijád egyik
forgalmas útkereszteződésében autójukba rohant.
Ha a családfő (mindig férfi) meghal az arab világban, legidősebb
fiútestvére veszi kezébe a családtagok ügyeit. Miután Szamíra apja
meghalt, legidősebb öccse lett Szamíra gyámja.
Nincs még család, amelyben egymástól két ennyire eltérő testvér
született volna. Szamíra apja engedékeny és szerető természetű volt,
öccse viszont szigorú, hajlíthatatlan, vakhitű férfi, aki gyakran
kifejezésre juttatta elégedetlenségét unokahúga függetlenségével
kapcsolatban. Annyira megbotránkoztatta, hogy attól a naptól fogva,
amikor Szamíra Londonba utazott, szóba sem állt saját testvérével.
Hevesen ellenezte a lányok taníttatását, s azt tartotta legjobbnak a
lányok számára, ha egészen fiatal korukban hozzáadják őket egy
megfontolt és bölcs férfiúhoz. Ő maga nemrégiben vett feleségül egy
tizenhárom éves kislányt, akinek néhány hónappal korábban
kezdődött csak a menstruációja, és természetesen hasonló
gondolkodású férfi gyermeke volt.
Szamíra nagybátyjának négy lánya és három fia volt. Lányait a
pubertás első jelére sietett férjhez adni. Iskoláztatásuk abból állt,
hogy elsajátították a főzés és a varrás művészetét, és valamelyest
megtanultak olvasni, hogy tanulmányozhassák a Koránt.
Az apja halálát követő napon Szamírát újabb megrázkódtatás érte.
Sürgős üzenet érkezett nagybátyjától, az új családfőtől, melyben ez
állt: „Az első géppel térj vissza Rijádba minden holmiddal együtt!”
Szamíra rettegett attól, milyen élet várna rá nagybátyja gyámsága
alatt. Összeszedte bátorságát, és fejest ugrott az ismeretlenbe.
Larryvel együtt elutazott Kaliforniába, s mint később kiderült, ez
végzetes hibának bizonyult.
A lánygyermek nyílt engedetlensége heves haragra gerjesztette
Szamíra új gyámját. Akkoriban még sejtelme sem volt arról, hogy
Szamírának külföldi szeretője van. Nem értette ezt a makacs lányt,
semmi tapasztalata nem volt engedetlen nőkkel kapcsolatban.
A hó végére a nagybácsi még mindig nem kapott értesítést arról,
mi van Szamírával, és már-már holtnak hitte unokahúgát, kinek teste
pogány földben rohad. Hiába próbálta kikutatni, hol van, végül
legidősebb fia tanácsára hallgatva felfogadott egy ügynökséget,
nyomozzák ki, hol tartózkodik bátyja egyetlen gyermeke.
Egyik nap kora reggel Szamíra zsarnoki nagybátyja haragtól
őrjöngve érkezett Taháni villájába, kezében az ügynökség
jelentésével. Követelte, hogy nővérem, aki Szamíra bizalmasa, árulja
el, merre bujkál „istentelen unokahúga és annak hitetlen szeretője”.
Nővérem tágra nyílt szemmel írta le a jelenetet. Megdöbbentő volt
a férfi haragja, aki fejét a falhoz verve kiabált Allahhoz segítségért,
hogy lemészárolja unokahúgát. Vadul fenyegetőzött, hogy bosszút
áll a hitetlen szeretőn is. Megátkozta a napot, amikor bátyja
gyermeke megszületett. Hangosan imádkozott az Úrhoz, sújtsa
balsorssal hűtlen unokahúgát. Kijelentette, hogy Szamíra sárba
tiporta a család becsületét.
Tahánit megrémisztette a kiabálás és a fenyegetőzés, ezért
elrohant hazulról férje, Habíb irodájába. Ám mire együtt visszatértek
palotájukba, Szamíra nagybátyja már elment. De előtte még
megfenyegette a szolgákat, hogy megtapasztalja haragját bárki, aki
unokahúgát rejtegeti. Habíb, hogy lecsillapítsa felesége félelmét,
felkereste a nagybácsit, és biztosította, hogy unokahúga nem áll
kapcsolatban családunkkal.
Szamírának mindeközben egy idegen országban sejtelme sem volt
arról, hogy nagybátyja mindent elkövet felkutatására, s cenzúrázza a
család tagjainak postáját. Komoly büntetéssel fenyegetett mindenkit,
aki tudtán kívül kapcsolatba lép unokahúgával. Mindenkit
megrémisztett. Szamírának előbb-utóbb hiányozni fog a szülői ház,
és akkor „az, kinek nagy bűne van” – így nevezte Szamírát –,
elgyengül, nem kerülheti el figyelő tekintetét. Mindössze várnia kell.
Időközben Kaliforniában Larry szerelme kezdett enyhülni.
Szamíra elveszettként vergődött. Szeretője közömbössége hatalmas
fájdalmat okozott neki. Félve, bizonytalanul hívta föl Tahánit, mit
tanácsol, mit tegyen. Kevés pénze s még kevesebb barátja van ebben
az országban. Amennyiben Larry nem veszi el, nem maradhat tovább
Amerikában. Habíb ugyan engedélyezte Taháninak, hogy szabadon
barátkozzon Szamírával, de elutasította felesége kérését, és nem volt
hajlandó táviratban pénzt küldeni.
Szamírának mindössze néhány ezer dollárja maradt
bankszámláján. Kétségbeesésében felhívta legkedvesebb nagynénjét,
apja legfiatalabb húgát. A nagynéni annyira rettegett bátyjától, hogy
kötelességtudóan beszámolt neki unokahúga hívásáról. A nagybácsi
pedig, értesülve Szamíra nehézségeiről, gondosan eltervezte, mint
fogják el.
Szamírát azzal az ígérettel csábították Kairóba, hogy békében
visszatérhet családja kebelébe. Táviratban pénzt küldtek neki az útra.
Szamíra felhívta Tahánit, és könnyek közt vallotta be, nem sok
választása maradt. Larry szerelme elpárolgott, és nem áll
szándékában anyagilag támogatni. Ő viszont nem diplomázott még
le, és nem tud megélni, nincs pénze. Felhívta a washingtoni és
londoni szaúdi nagykövetségeket, de nem éreztek együtt vele.
Miután elmagyarázta helyzetét, kurtán közölték vele, térjen vissza
családjához. Nem lehet megszökni a valóság elől, vissza kell térnie
Szaúd-Arábiába.
Szamíra azt mondta Taháninak, nagyon fél, de reméli, hogy
nagynénjei nem csapják be. Megesküdtek neki, hogy bátyjuk
meglágyult, és beleegyezett abba, hogy Szamíra folytassa
tanulmányait Londonban. Talán nagybátyja mégiscsak szeretettel fog
bánni néhai bátyja egyetlen gyermekével. Taháni biztos volt benne,
hogy a bácsi haragja nem enyhült, de nem figyelmeztethette
barátnőjét, hiszen tisztán látta Szamíra helyzetének kilátástalanságát.
Szamírát a kairói repülőtéren két nagynénje és két férfi
unokatestvére várta. Rossz előérzetét azzal csitították, hogy
megígérték, visszamehet Londonba, mihelyt békét köt a családdal.
Szamíra boldogan megnyugodott, hogy minden rendben lesz.
És visszatért Rijádba.
Taháni hiába várta Szamíra megbeszélt hívását. Végül
kétségbeesett, és felhívta Szamíra rokonait, azok pedig azt mondták,
a gyerek belázasodott, nem érzi jól magát, ezért nem beszélhet vele.
De megnyugtatták Tahánit, hogy Szamíra felhívja őt, mihelyt
egészsége engedi.
Szamíra visszatérése után két héttel az egyik nagynéni Taháni
könyörgésére elmondta, hogy házasságot intéztek el Szamíra
számára. Hozzátette, hogy Szamíra azt szeretné, ha Taháni nem
keresné többé, mivel jövendőbelije nem nézi jó szemmel felesége
lánykori barátnőit.
Szamírának végül mégis sikerült felvenni a kapcsolatot Tahánival.
Reményei abban a pillanatban szertefoszlottak, amint meglátta
nagybátyját. Abban egész addig csak gyűlt a harag, és rögtön
kirobbant belőle, ahogy megpillantotta „istentelen” unokahúgát.
Szamírát szobájába zárták, ott kellett várnia nagybátyja ítéletét. A
család egyetlen tagja sem mert hangot adni tiltakozásának. Szamíra
suttogva elmesélte Taháninak, közölték vele, hogy megfelelő férjet
találtak számára, és még ebben a hónapban férjhez megy. Szamíra
rettegett a gondolattól, hiszen Larryvel való kapcsolata mély
szerelmen alapult. És nem is szűz már.
Nem sok részletet sikerült megtudniuk az esküvőről, mert Szamíra
családján kívül senkit nem hívtak meg. Abban biztosak voltunk,
hogy nem örömteli nász volt. Megtudtuk, hogy a férj ötvenes évei
közepén jár, és Szamíra a harmadik felesége.
Jóval később Habíb Szamíra egyik férfi unokatestvérétől hallott
pletykával gazdagította a családot. Azt mondta, Szamíra
nászéjszakáján olyan erővel és eltökéltséggel küzdött férjével, hogy
az alig élte túl, miközben elvette, ami az övé. Mint megtudtuk, a férj
alacsony, kövér, nem túl izmos férfi. Folyt ugyan vér a nászéjszakán,
de a férjé. A nagy csatában nemigen maradt ideje, hogy
meggyőződjön felesége szüzességéről.
Taháni beszélt Szamíra nagynénjével, aki már bánta, hogy ilyen
szerepet játszott unokahúga csapdába csalásával. Megtudta tőle,
hogy a férj eleinte élvezte, hogy ilyen nőstény tigrishez jutott.
Szamíra sértései, bátor védekezése nem vették el a kedvét, hogy
erővel tegye magáévá. De ahogy múlt az idő, kezdett ráunni Szamíra
heves megvetésére, és megbánta, hogy házába fogadta.
Szamíra azzal hencegett nagynénjének, hogy a kétségbeesés
meghozta bátorságát, és férje kerek képébe kiáltotta, nem tud ilyen
embert szeretni. Ő, Szamíra, megismerte már, milyen egy igazi férfi
erős, gyengéd simogatása. Kinevette férjét mint férfit, és durván
hasonlította össze a magas, jóképű amerikaival.
A férj minden ceremónia nélkül elvált tőle, és kirakta nagybátyja
ajtajánál, aztán dühösen támadt a nagybácsinak, mondván, hogy
nincs bennük becsület, és szántszándékkal adtak hozzá valakit, aki
nem volt tiszta. Részletesen leírta Szamíra „szégyenét”, hogy más
férfi járt a fejében a hitvesi ágyban.
A nagybácsi féktelen, fekete haragjában a Korán lapjain keresett
útmutatást. Kisvártatva megtalálta azokat a versszakokat, amelyek
megmásíthatatlanná tették döntését: bezárja azt, aki ilyen szégyent
hozott a családra. A volt férj még mindig sistergett haragjában a
férfiasságára tett sértő megjegyezések miatt. Esküdözött, mindenütt
terjeszti, hogy Szamíra nagybátyjának házában nincs tisztesség,
hacsak nem büntetik meg komolyan azt a lányt.
Habíb hozta meg a szomorú hírt Taháninak, hogy Szamírát a
„nőszobára”, erre a különösen kegyetlen büntetésre ítélték. A
nagybácsi villájának legfelső emeletén egy különleges szobát
készítettek számára. Egy párnázott falú cellát, melynek ablakait
cementtömbökkel falazták be. Úgy szigetelték, hogy a bebörtönzött
kiáltásai ne hallatszanak ki. Különleges ajtót készítettek, amelynek
alsó nyílásán át lehetett beadni az ételt. A padlóba lyukat vájtak az
ürüléknek.
A kíváncsi külföldi munkásoknak azt hazudták, hogy a család
egyik tagja balesetben agysérülést szenvedett, és attól tartanak, kárt
tehet magában vagy a család valamelyik tagjában.
Összegyűltünk nővéreimmel, hogy vigasztalni próbáljuk Tahánit.
Taháni gyászolt és szenvedett, hogy így bebörtönöznek valakit, aki
közel áll szívéhez, de mindannyiunknak nagyon fájt a dolog. Szamíra
egyikünk volt, közénk tartozott. Szaúdi nő volt, aki nem tehetett
semmit az igazságtalanság ellen.
Egyik tervet a másik után kovácsoltam, mint lehetne megmenteni,
de nővéreim tisztábban látták a helyzetet. Hallottak már ilyen sorsra
jutott nőkről, és tudták, nincs remény. Szamírát nem tudjuk
megmenteni a halálos elszigeteltségtől.
Éjszakákon át nem aludtam. Kínzott a kétségbeesés és a
tehetetlenség. Magam is hallottam pletykákat olyan nőkről, akiket a
nőszobába zártak büntetésből, de el nem tudtam képzelni, hogy olyan
valaki gyötrődjön így, akit magam is ismerek. Egy olyan asszony,
aki megtestesítette országunk asszonyainak reménységét, most teljes
sötétségben él, anélkül, hogy fény vagy hang táplálná lelkét.
Egyik éjszaka felriadtam. Azt hittem, rosszat álmodtam, s
próbáltam eszembe idézni, mi volt az. Rádöbbentem, hogy ez a
lidércnyomás valóság, amely soha többé nem múlik el azok számára,
akik ismerték Szamírát, és tudják, tehetetlenül szenved fogságában.
Újra és újra ugyanaz a kérdés futott át az agyamon. Milyen erő
menthetné meg? Felpillantottam a csillagfényes sivatagi égboltra, és
rá kellett eszmélnem, hogy ilyen erő nem létezik.
Második feleség
Soha életemben nem fogom elfelejteni 1980. augusztus
huszonnyolcadikát. Csütörtök volt, Karím és én nemrég tértünk
vissza Rijádba Táifról, erről a hűvös, hegyi pihenőhelyről. A szófán
pihentem, és egyik filippínó szolgánk sajgó lábam masszírozta.
Három gyermekünk Dubaiban, az Emirátusban volt nyári táborban,
és untam magam nélkülük.
Végignéztem a két hónapos távollét alatt összegyűlt újsághalmazt,
és a legfrissebb lap egyik oldalán megakadt a szemem. Egyik
rokonom, Aszír kormányzója, Háled ál-Feiszal herceg nemrégiben
lépéseket tett, hogy megállítsa tartományában a házassági költségek
növekedését. Megszabta a hozomány felső határát, amelyet egy férj
fizethet feleségéért körzetében.
A herceg huszonötezer rijalban (hétezer dollár) állapította meg a
felső határt. Ennél többet a feleség szülei nem kérhetnek lányukért.
A cikk rámutatott, hogy a házasulandó vőlegények igen jól fogadták
a rendeletet. Mivel 1980-ban százezer rijal (huszonhétezer dollár)
volt a feleségek átlagára, sok szaúdi fiatalember nem engedhette meg
magának a nősülést.
Felolvastam a cikket filippínó szolgámnak, de az nemigen törődött
vele; nem tudta sajnálni a szaúdi asszonyokat, akiket eladnak és
megvásárolnak. A legtöbb filippínó számára elég nagy teher volt a
puszta fennmaradás. Szerencsésnek tartottak minket, szaúdi nőket,
mert rengeteg szabadidőnk van, és hatalmas összegeket költhetünk
arra, amire csak kedvünk tartja.
Két lányom volt ugyan, de nemigen izgatott a feleségek ára, mert
ha eljön az idő, hogy gyermekeink férjhez menjenek, legkevésbé sem
a hozomány fog érdekelni. Karím és én hihetetlenül gazdagok
voltunk. Napi gondjaink közt a pénz nem játszott szerepet, de úgy
láttam, hogy családunk férfi tagjai hátrafelé haladnak. Otthonuk
menedékében ékesszólóan szónokolnak a nők szabadságáról,
miközben az általuk fogalmazott törvények és rendeletek mindent
megtesznek, hogy megőrizzék a status quót, és visszaszorítsanak
minket a középkorba.
Csak a hagyomány teljes eltörlése felelt volna meg számomra.
Hány évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy minket, nőket ne adjanak-
vegyenek, mint holmi vagyontárgyakat?
Nyugtalan voltam, egyre jobban elfogott az idegesség. Szara
kivételével összes nővérem külföldön volt, köztük a legkedvesebb
negyedik terhessége utolsó heteiben szinte az egész napot átaludta.
Életem, amelyet oly jól elterveztem ifjúkoromban, nem úgy
alakult, ahogy elképzeltem. Ehelyett nagyjából ugyanúgy éltem, mint
nővéreim és a többi királyi hercegnő, akikkel barátkoztam.
Mivel a szolgák etették meg reggel a gyerekeket, és szervezték
napjaikat, általában délig aludtam. Gyümölcsöt reggeliztem, aztán
kéjesen lubickoltam a fürdőben. Miután felöltöztem, Karím, vagy ha
ő nem ért rá, valamelyik nővérem társaságában ebédeltem. Étkezés
után pihentünk, olvasgattunk, és Karím meg én szundikáltunk egy
kicsit. Utána férjem visszatért az irodába, vagy meglátogatta királyi
rokonait, én pedig néhány órát a gyerekekkel töltöttem.
Késő délután női partikon vettem részt, de legkésőbb este nyolc
vagy kilenc órára visszatértem palotánkba. Karímnak és nekem
gondunk volt arra, hogy este a gyerekekkel étkezzünk, s megtudjuk
tőlük, mint telt a napjuk. Esténként csaknem mindig partit adtunk.
Tagjai voltunk egy vegyes párokból álló, gondosan kiválasztott
csoportnak. Társaink többnyire a királyi családból kerültek ki, de
időnként egy-egy magas rangú külföldit, netán külügyminisztert
vagy egy-két gazdag szaúdi üzletember családját is befogadtuk belső
körünkbe. Mivel nem jött el a társadalmi szabadság, mi, az ifjabb
generáció úgy döntöttünk, erővel vesszük el. Tudtuk, hogy vallási
csoportok sisteregnek a haragtól vegyes összejöveteleink miatt,
mégsem próbáltak nyomást gyakorolni miatta Háledra, tisztelt,
kegyes királyunkra.
Az asszonyok gondosan kiöltöztek ezekre a társadalmi
összejövetelekre, hisz oly kevés alkalom adódott megmutatni
ruháinkat és ékszereinket. Karím és én gyakran éjjel kettő-háromig is
fenn voltunk. Mindez csak akkor változott, ha elhagytuk az országot.
Hát így megy el az élet, kínzott az örök kérdés.
Nem tagadhattam tovább a tényeket, én, a vad Szultána
megváltoztam, átlagos, unalmas szaúdi asszony lett belőlem, aki
semmi fontossal nem tudja kitölteni napjait. Gyűlöltem lusta,
kényelmes életemet, de sejtelmem sem volt, mit tehetnék, amivel
elűzhetném unalmamat.
A lábmasszázs elernyesztett, s kedvem támadt sétálni a kertben.
Magam terveztem kertünket, és hozzá Núra csodás kertjét
használtam mintául. Semmi nem töltött el olyan békével, mint mikor
a kis erdő hűvös árnyékában kószálhattam, amelyet tizenkét Sri
Lanka-i kertész öntözött rendszeresen. A világ egyik legkietlenebb
sivataga közepén éltünk, otthonunkat mégis dús, buja, zöld kertek
vették körül. Hatalmas mennyiségű pénzt költöttünk a rengeteg
vízre, amely teherautóval érkezett a tengerpartról, a kikötőkből. A
napi négy locsolás révén mi, gazdag szaúdiak meg tudtunk
menekülni a vörös homoktól, amely az első adandó alkalommal
elsöpri majd városainkat, és eltörli emlékünket a föld színéről. Idővel
a sivatag fog győzni, de egyelőre urai vagyunk földünknek.
Megálltam pihenni a kis nyári lakban, amely Maha, legidősebb
lányunk számára épült. Maha nemsokára ünnepli ötödik
születésnapját. Álmodozó természetű kislány volt, és órákat töltött
ezen az indákkal borított helyen, bonyolult játékokat játszva képzelt
barátaival. Annyira emlékeztetett fiatalkori önmagámra! Szerencsére
anyja lázadó természetét már nem kellett örökölnie, hisz élvezte apja
szeretetét.
Leszedtem a Maha kedvenc helye fölé lógó virágokat. Maha
játékok tömegét hagyta rendetlenül elöl. Elmosolyodtam, s azon
tűnődtem, hogy lehet ennyire más a természete, mint húgának.
Amani, aki most volt hároméves, tökéletes gyermek volt, nagyjából
olyan modorú, mint Szara nagynénje.
Gyermekeimre gondoltam, és rám tört a depresszió. Istennek hála,
egészséges fiam és két lányom van, de könnyek öntötték el szemem
a gondolatra, hogy nem lehet több gyermekem.
Előző évben rutinvizsgálaton voltam a Feiszal Király Kórház és
Kutatóközpontban, itt, városunkban. Mellrákot állapítottak meg.
Karím és én megdöbbentünk. Úgy gondoltuk, csak az öregeket
támadja meg ez a betegség. Egész életemben semmi bajom nem volt,
és könnyedén szültem meg utolsó két gyermekemet. Az orvosok
biztosak voltak abban, hogy nincs áttétel, de elvesztettem egyik
mellem, s figyelmeztettek, ne essek újra teherbe.
Elővigyázatosságként, nehogy a gyerekek iránti vágy úrrá legyen
a józan észen, Karím és én úgy döntöttünk, sterilizáltatom magam.
Annyira rettegtem attól, hogy meghalok, és nem láthatom felnőni
három gyermekem, hogy mit sem törődtem azzal, milyen kis
családom van. Szaúd-Arábiában az asszonyok ritkán hagyják abba a
szülést. Csak a kor állítja meg őket, semmi más.
Karím érkezése szakított ki zavaros gondolataimból. Férjem
fürgén sietett felém a sűrű fűben. Sokat veszekedtünk az elmúlt
évben, betegségem beárnyékolta életünket. Hirtelen eltökéltem, hogy
visszaváltozom a régi Szultánává, azzá a lánnyá, aki férjét
megnevettette, örömet szerzett neki. Elmosolyodtam, látva, hogy
hosszú, sportos lábaira rátapad a feszes tobe. Még mindig örömet
szerzett a látványa.
De amint közelebb ért, rádöbbentem, hogy valami baj van.
Elgondolkodtam, mi lehet, hisz ismertem férjem hangulatait. Jó
időbe beletelik, mire felfedi, mi bántja. Intettem, hogy üljön le
mellém. Olyan közel akartam ülni hozzá, amennyire a merev
szokások megengedik, ami azt jelentette, hogy ruháinkon keresztül
összeérhetnek végtagjaink, feltéve, hogy senki nem látja.
Csalódnom kellett, mert Karím a kis kerti ház legtávolabbi
sarkába telepedett, s nem mosolygott vissza. A gyerekeknek lehet
valami bajuk! Felpattantam, és megkérdeztem, milyen rossz hírt
hozott. Karím meglepődött. Nem hitte, hogy kellemetlen újságot
várok. Aztán beszélni kezdett. Soha, legvadabb álmaimban sem
gondoltam, hogy ilyet hallok a férjemtől.
– Szultána, döntöttem. Nehéz döntés volt, hónapokkal ezelőtt. A
betegséged miatt nem tárgyaltam meg veled a dolgot.
Bólintottam. Nem volt világos, hogy mi vár rám, mindazonáltal
rettegve hallgattam.
– Szultána, te vagy és mindig is te leszel számomra a legfontosabb
nő.
Még mindig sejtelmem sem volt, mire akar a férjem kilyukadni,
de nem volt kétséges, hogy rossz hírekre próbál felkészíteni.
Éreztem, mint kezd elzsibbadni az arcom. Egyre biztosabb voltam
abban, hogy nem akarom hallani.
– Olyan férfi vagyok, Szultána, aki sok gyermeket engedhet meg
magának. Tízet, húszat szeretnék, ahányat csak az Isten jónak lát,
hogy megáldjon vele.
Elhallgatott, s mintha egy örökkévalóság telt volna el.
Félelmemben elakadt a lélegzetem.
– Szultána, elveszek egy másik lányt, aki második feleségemként
gyermekeket szül majd nekem. Semmi mást nem akarok tőle, csak
gyerekeket. Mindig is téged foglak szeretni.
A dörömbölés a fejemben minden más hangot elnyomott.
Csapdába ejtett a sötét valóság. Soha meg nem fordult a fejemben ez
a lehetőség.
Karím várta a reakciómat. Először mozdulni sem tudtam, s végül
lassan, zihálva lélegezni kezdtem. Felfogtam az igazságot, és ahogy
életre keltem, visszatért erőm is, olyan szenvedélykitöréssel
válaszoltam, amitől mindketten a földre kerültünk.
Fájdalmam mélységét nem lehetett szavakkal kifejezni. Akartam
hallani, hogy Karím kegyelemért könyörög, arcát karmoltam,
ágyékába rúgtam. Minden erőmmel próbáltam meggyilkolni férjem.
Karím hiába küzdött, hogy fel tudjon állni, a hirtelen őrület
hatalmas erőt kölcsönzött nekem. Karím végül leszorított a földre, és
lovagló ülésben rám ült. Sikolyom áthasította a levegőt. Olyan
dolgokat üvöltöttem férjemnek, hogy a felénk rohanó szolgák
megdermedtek. Vadállatként arcába köptem, ő pedig döbbenten
nézte, micsoda dühkitörés fogott el. A szolgák megrettentek attól,
aminek tanúi lettek, szanaszét futva elrejtőztek az épületekben és a
bokrok mögött.
Haragom végül elszállt, s halálos nyugalom lett úrrá rajtam.
Közöltem Karímmal, hogy válni akarok. Soha nem tűrném el azt a
megaláztatást, hogy még egy felesége legyen. Karím azt válaszolta, a
válás szóba sem jöhet, hacsak nem döntök úgy, hogy lemondok
gyermekeimről, és a második feleség neveli fel őket. Soha nem
engedné meg, hogy ne nála éljenek.
Egy pillanat alatt átfutott előttem jövőm. Karím egyre távolabb és
távolabb kerül a civilizált férfi méltóságától és tisztességétől, s egyik
feleséget a másik után veszi magához. A legtöbb ember tisztában van
azzal, mennyit tud elviselni; érzelmileg nem voltam olyan
helyzetben, hogy elviseljek ekkora megaláztatást.
Karím hazudhatott, de átláttam rajta, mire kell neki a második
feleség. Nem a gyerekek miatt kell! Primitívebb dologról van szó:
nyolc éve házasok vagyunk, s a szexuális szabadságra vágyik.
Férjem nyilván ráunt közös életünkre, és egzotikus falatokat kíván.
Még jobban feldühített a gondolat, hogy Karím annyira
oktalannak tart, hogy elfogadom ezt a jól kigondolt magyarázatot.
Igen, elfogadom azt, amit az Úr mér ki rám, de ezt az alávetettséget
nem terjesztem ki halandó férjemre. Látni sem akarom, mondtam
Karímnak. Életemben először kezdtem utálatot érezni férjem iránt. A
külszín csupa bölcsesség és kedvesség, de belül csupa önző
ravaszság. Nyolc éve hálok vele, és most mégis hirtelen idegennek
tűnt, akit egyáltalán nem ismerek. Megkértem, távozzon. Undorodva
döbbentem rá, hogy pusztán egy férfi, akiben végül is nincs sok
köszönet.
Utána néztem. Lehajtott fejjel, lehorgasztott vállal távozott. Hogy
vagyok képes kevésbé szeretni, mint egy órája? Mégis szerelmem
árja lelassult. Eddig nagyra tartottam Karím jellemét, sokkal
különbnek láttam őt a többi férfinál. Mégis, bármily szomorú is
bevallani, lénye legmélyén olyan volt, mint a többiek. Tény, hogy
nehézségekkel teli évünk volt. Tény, hogy a házasság bosszantó
béklyó lehetett. Hét évig korlátlan gyönyörökben volt részünk, és
mindössze egy évig tartó bajt és kellemetlenséget kellett
elszenvednünk. Ezért férkőzhetett párom álmaiba egy új,
bonyodalmak nélküli asszony s a friss örömök.
Ráadásul olyan embernek bizonyult, aki zsarolni képes azt, aki
gyerekeket szült neki. Szégyen nélkül fenyegetett meg a szörnyű
lehetőséggel, hogy második feleségén múljon drága gyermekeim
boldogsága, s hogy rám szabadul a férfiuralom valósága.
Kezdett körvonalazódni a terv fejemben, és szánalommal
gondoltam férjemre. Emlékezetében elhomályosult, milyen tüzes
lányt vett el feleségül! Abban bizonyos voltam, hogy nehezen fog
túljárni az eszemen. Harcolni fogok a gyermekeimért.
Szökés
Karím a szaúdi férjek többségével ellentétben a család iratait és
útlevelét nem zárta el felesége elől. Aláírását már azelőtt
megtanultam utánozni. Pecsétjét otthoni dolgozószobája íróasztalán
tartotta.
Mire összegyűjtöttem gondolataim, és visszatértem a házba,
Karímot sehol nem találtam. Tehát gyáva is, gondoltam. Meg voltam
győződve arról, hogy egy vagy két éjszakát apja palotájában tölt.
Hirtelen Núrah jutott az eszembe. Sisteregtem a haragtól,
elképzeltem, milyen örömet érezhet anyósom sorsom láttán. Több
mint valószínű, már ki is választotta legidősebb fia második
feleségét. Eddig a pillanatig nem is tűnődtem azon, ki lehet az. Talán
egy fiatal királyi unokatestvér, hiszen a család hajlamos egymás közt
házasodni.
Nyugodtan összecsomagoltam útiholmimat, és kiürítettem rejtett
széfünket. Több százezer dollár volt benne. Mint a királyi család
legtöbb tagja, Karím is felkészült a lehetőségre, hogy forradalom tör
ki, ami bármikor megeshet egy monarchiában. Azt tervezte, hogy
megvásároljuk életünket a szegényektől, akik átveszik a hatalmat a
gazdagok felett. Vérszomjas imát morogtam, hogy a keleti
tartományban élő síita kisebbségünk döntse meg szunnita
vezetőinket. Most először jelent meg mosoly komor arcomon, ahogy
elképzeltem Karím levágott fejét egy oszlopra tűzve.
Ékszereim beraktam egy kis útitáskába, majd a lehető
legkönnyedebben elkészítettem úti okmányaimat. Készen álltam.
Egyik nővéremben sem bíztam, hisz, gondoltam, elfoghatja őket a
kísértés, hogy tervemet elmondják férjeiknek. A férfiak pedig
összetartanak. Karímot azonnal értesítenék.
Legmegbízhatóbb cselédlányomat hívtam, mert sejtettem, ő lesz
az első, akit Karím kikérdez. Azt mondtam neki, hogy néhány napra
Dzsiddába megyek, s kértem, tájékoztassa erről a férjemet, ha
tudakozódna.
Telefonáltam a családi pilóták közül annak, akit a legjobban
kedveltem, és értesítettem, hogy egy órán belül Dzsiddába repülünk,
várjon a repülőtéren. Felhívtam a dzsiddai szolgákat, és tudattam
velük, hogy meglátogatom egy barátom a városban, s lehet, hogy
ellátogatok a villába is. Utasítottam őket, ha Karím odatelefonálna,
és beszélni akarna velem, mondják azt, hogy egy barátnőm
otthonában vagyok, és mihelyt módom lesz rá, visszahívom.
Mindezekkel az volt a célom, hogy Karím, ameddig csak lehet, ne
sejtse meg igazi célom. Miközben kivittek a repülőtérre, ámulattal
néztem a hatalmas csütörtök esti forgalmat. A város tele volt külföldi
munkásokkal, mert mi, szaúdiak nem vállalkozunk kétkezi munkára.
Ezek az emberek egy nap megunják, hogy olyan rosszul bánnak
velük, és tetemeinkből a városainkat elözönlő vadkutyák fognak
lakmározni!
Amikor az amerikai pilóta megpillantotta felé tartó fekete
árnyékomat, vigyorogva integetett. Sokszor utaztam már vele, és
azokra a nyílt, barátságos pilótákra emlékeztetett, akik annyi évvel
ezelőtt anyámat és engem vittek Szarához. Az emléktől megremegett
a szívem, és elöntött a vágy anyám gyógyító ölelése után. Miután
fölszálltam a gépre, közöltem a pilótával, hogy terveink
megváltoztak. Egyik gyerekünk megbetegedett Dubaiban, épp most
hívott fel Karím, hogy azonnal utazzak oda. Ő, Karím, holnap jön
utánam, ha komoly a baj. A legnagyobb könnyedséggel hazudtam a
pilótának, hogy szerintünk a gyereknek egyszerűen csak honvágya
van, és anyja látványa feltehetőleg megnyugtatja. Három hete
vannak távol, túl sok idő egy ilyen kisgyereknek, nevettem.
A pilóta nem kérdezősködött; megváltoztatta a repülési terveket.
Évek óta repült családunkkal, és boldog párnak ismert minket. Nem
volt oka rá, hogy kételkedjen utasításaimban.
Amikor megérkeztünk Dubaiba, azt mondtam a pilótának, hogy
szokásos hoteljében, a Dubai Sheratonban szálljon meg. Ott hívom
holnap vagy holnapután, s értesítem terveimről. Azt is mondtam
neki, tekintse úgy, nincs szolgálatban, mert Karím azt üzente, nincs
szüksége se rá, se a gépre. Három Lear Jetünk volt, egyik mindig
készenlétben állt Karím számára.
A gyerekek boldogan ugrottak a nyakamba, amikor megláttak. A
brit nyári tábor igazgatója együtt érzően csóválta a fejét, mikor
közöltem vele, hogy a gyerekek nagyanyja súlyos beteg, s még aznap
este vissza kell vinnem magammal a gyerekeket Rijádba. Elsietett az
irodába az útlevelekért.
Kezet ráztam vele búcsúzóul, és közben megemlítettem, hogy
nem találom a szolgákat, akik elkísértek a gyerekeket Dubaiba. Nem
vették fel szobájukban a telefont, nyilván vacsorázni mentek. –
Megtenné, hogy felhívja őket reggel az üzenettel, hogy Joel, a pilóta,
a Dubai Sheratonban várja őket? – kérdeztem. – Azonnal menjenek
oda, és adják át neki ezt a levelet! – Ezzel átnyújtottam egy, az
amerikai pilótának címzett levelet.
A levélben bocsánatot kértem tőle, amiért így becsaptam és
felhasználtam. Az utóiratban Karím számára írtam le, mint jártam túl
a pilóta eszén. Karím megharagszik a pilótára, de haragja majd
elmúlik, amikor végiggondolja a körülményeket. Joel Karím kedvenc
pilótája, biztosan nem veszíti el az állását.
A gyerekek és én beszálltunk a várakozó limuzinba, és a repülőtér
felé száguldottunk. Egy óra múlva indul a közvetlen járat Londonba.
Szerzek négy helyet erre a gépre, gondoltam, bármit is kelljen
hazudnom.
Mint kiderült, nem kellett a lelkemet tovább terhelnem. A gép
csaknem üres volt, a legtöbben a forró nyár vége felé visszatértek az
Öböl-térségbe. A gyerekek álmosak voltak, nem sokat
kérdezősködtek. Azt mondtam nekik, meglepetés vár rájuk az út
végén. A gyerekek aludtak, én pedig idegesen lapozgattam egy
képeslapot, de nem jutott el agyamig, mit olvasok. A következő
lépéseket tervezgettem nagy gonddal. Életem hátralévő része a
következő néhány hét eseményein múlik. Hirtelen úgy éreztem, hogy
valaki figyel. Leleplezték volna szökésem?
Végignéztem az üléseken, s egy harminc év körüli arab asszony
pillantásával találkozott tekintetem. Három- vagy négyévesforma,
alvó kislányt tartott karjában. Megkönnyebbültem, hogy egy nő
tekintetét érzem magamon, és ráadásul egy anyáét, hiszen tudtam,
hogy a szaúdi férfiak soha nem bérelnének fel efféle célra egy anyát,
mégis zavart ez az átható pillantás. Végül felálltam, megkerültem a
tálalókocsit, és leültem mellé az üres ülésre, hogy megkérdezzem, mi
baja. Talán megbántottam valamivel? Kemény arca életre kelt. – A
repülőtéren voltam, amikor megérkeztek maga és a kölykei. –
Megvetően nézett gyermekeimre. – Szinte átgázoltak rajtam és a
gyerekemen, amikor leadták a jegyüket. – Sötét rosszindulattal nézett
a szemembe, úgy hangsúlyozta a következő sértéssel
nemzetiségemet. – Maguk, szaúdiak azt hiszik, megvásárolhatják a
világot.
Teljesen kikészített ez az őrült nap. Magam még jobban
meglepődtem, mint az asszony, mikor hirtelen könnyekre fakadtam.
Zokogva elnézést kértem, de nagy tragédia történt, és nagyon fontos
volt, hogy elérjem ezt a gépet. Könnyes arccal mentem vissza
ülésemhez.
Az asszony együtt érző természet volt. Nem volt képes magamra
hagyni az érzelemkitörés után. Gyorsan lefektette lányát az ülésre, és
mellém térdelt az ülések közti folyosón.
Megmerevedtem, elfordultam, de ő közel hajolt hozzám. – Kérem,
ne haragudjon, velem is nagy tragédia történt. Ha elmondom, mi
esett meg a lányommal az önök országában, minden bizonnyal
valamelyik honfitársa által, meg fogja érteni, miért vagyok olyan
keserű. Több szörnyűséggel találkoztam, mint a legtöbben egy élet
során. Nem akartam lelkemet még egy igazságtalanság történetével
terhelni. Nem bíztam hangomban, így a számról kellett leolvasnia: –
Ne haragudjon. – Úgy tűnt, megérti, hogy a hisztéria határán vagyok,
mert otthagyott.
Az asszonyból mégis kikívánkozott a rémes történet, és mire az út
véget ért, megtudtam, mi az oka fájdalmának. Történetét hallva
keserűségem tovább nőtt az ellen a degenerált, patriarchális
társadalom ellen, amely veszélyes minden nőre és gyermekre, aki –
legyen bármilyen nemzetiségű – Szaúd-Arábia területére
merészkedik.
Az asszony, Vidad, libanoni volt. A hosszú, szívszorító
polgárháború miatt, amely ebben az egykor oly gyönyörű kis
országban dúl, Szaúd-Arábiában és az Öböl-államokban hemzsegnek
a munkát kereső libanoniak. Vidad férje azon szerencsések egyike,
akit igazgatóként alkalmaztak egy virágzó rijádi üzletben. A kedvező
indulás után úgy gondolta, biztonságban maga után hozhatja
feleségét és kislányát a sivatagi fővárosba.
Vidad elégedett volt rijádi életével. A libanoni háború elvette a
kedvét attól, hogy visszatérjen a vég nélküli lövöldözésbe, ahol
ártatlan emberek halnak meg értelmetlenül. Boldogan letelepedett
egy országban, amely annyira különbözött attól, amit korábban
ismert. Tágas villát béreltek, bútort vettek, berendezkedtek. Vidadra
nagyon mély benyomást tett, hogy országunkban nincs bűnözés.
Szigorú büntetéseket mérnek ki a bűnösökre, és kevés bűnöző
választja működése színteréül Szaúd-Arábiát, mert az elítélt tolvaj
elveszti kezét, a gyilkosnak vagy pedig annak, aki nőket erőszakol
meg, fejét veszik. Feltehetőleg ezért is mulasztotta el figyelmeztetni
kislányát, hogy óvakodjék az idegenektől.
Két hónappal azelőtt Vidad kis partit adott néhány barátnőjének.
Akárcsak a szaúdi asszonyok, a külföldi nők sem igen tudják
elfoglalni magukat országunkban. Vidad üdítőket szolgált föl, és
kártyáztak. Egyik vendége a gyermekeit is magával hozta, és Vidad
lánya jól érezte magát a kertben.
Miután utolsó vendége is eltávozott, Vidad segített két hindu
szolgájának rendbe tenni a házat, mielőtt férje este hazatért.
Megszólalt a telefon, és Vidad fel sem fogta, milyen hosszan
csevegett. Mikor kinézett az ablakon, már sötét volt. Szólt az egyik
szolgának, hogy hozza be a kicsit.
De nem találták. Kétségbeesett kutatás kezdődött. Az egyik
vendég emlékezett rá, hogy a gyerek a járda szélén ült babájával a
kezében. Közben hazaért Vidad férje is, és nekiláttak átkutatni a
környéket, de senki nem látta a gyereket.
Többheti hiábavaló keresés után Vidad és férje csak arra
gondolhatott, hogy egyetlen gyermeküket elrabolták, és valószínűleg
meg is gyilkolták. Amikor minden remény elveszett, Vidad úgy
érezte, nem bír megmaradni rijádi villájukban, így visszatért
családjához a háború sújtotta Libanonba. Férje, hogy gondoskodjon
megélhetésükről, ott maradt, nem adta fel munkáját.
Tíz nappal Vidad Bejrútba való visszatérése után hangosan
dörömböltek lakása ajtaján. Megrémült, mert az utóbbi időben a
milíciák a szomszédságban harcoltak. Úgy tett, mintha senki nem
volna otthon, amíg meg nem hallotta egyik szomszédja kiabálását,
hogy hírek érkeztek férjétől Rijádból.
Vidad férje az imént hívta fel ezt a szomszédot; a vonal ugyan
megszakadt, de azért sikerült átadnia a hihetetlen üzenetet: Vidad
szálljon hajóra, és utazzon Ciprusra, ott menjen azonnal az ottani
szaúdi nagykövetségre. Ott várja a szaúd-arábiai vízum. Amilyen
gyorsan csak tud, térjen vissza Rijádba. Lányuk él, hazatért.
Három hosszú napra volt szüksége, hogy hajón megtegye az utat
Libanonból Larnacába, lepecsételtesse a vízumot, hogy repülővel
Rijádba mehessen. Mire Vidad megérkezett Rijádba, kiderült a
rémisztő igazság a gyerek sorsáról. Vidad férje, mihelyt magához tért
a megdöbbenéstől, hogy hazaérkezve a villához, rég elveszett lányát
a kapuban találta, azonnal elvitte a gyereket egy klinikára, hogy
megbizonyosodjon, nem erőszakolták-e meg, hiszen ettől rettegett. A
kicsit alaposan megvizsgálták, hátborzongató volt az eredmény. Az
orvos közölte a döbbent apával, hogy a gyereket nem molesztálták
szexuálisan, azonban nemrégiben komoly műtétet hajtottak végre
rajta. Vidad kislányát vesedonorként használták, ráadásul a gyerek
sebei csúnyák, és elfertőződtek a kosztól.
Vad találgatás kezdődött a gyermeket vizsgáló orvosok között,
kérdések hosszú sora merült fel a műtéttel és a testrész
befogadásával kapcsolatban. Valószínűtlennek tűnt, hogy a gyereket
Szaúd-Arábiában műtötték. Ekkoriban az ilyen operáció még
ritkaság volt a királyságban.
A rendőrség nyomozni kezdett. Azon a véleményen voltak, hogy a
gyereket valószínűleg Indiába vitte egy gazdag szaúdi, akinek
gyermekén veseátültetést kellett végezni. Az is lehet, hogy az illető
több gyereket is elrabolt, és úgy választotta ki a legmegfelelőbbet.
Nem tudták rekonstruálni a műtéthez vezető eseményeket, mert a
gyerek csak egy hosszú, fekete autóra és egy rossz szagú
zsebkendőre emlékezett, amelyet egy nagydarab férfi tartott a
kezében. Amikor felébredt, komoly fájdalmai voltak. Egyedül volt
egy szobában egy ápolónővel, aki nem beszélt arabul, egyebet nem
látott. Aznap, amikor kiengedték, bekötötték a szemét, hosszú ideig
vitték kocsival, majd váratlanul kirakták házuk előtt.
Nem kétséges, hogy bárki rabolta is el a gyereket, gazdag volt,
mert amikor a kislány apja kiugrott kocsijából, és karjába kapta a
kislányt, az egy kis zacskót szorongatott kezében. A zacskóban több
mint húszezer dollár készpénz volt, és mellette értékes ékszerek.
Érthető hát, hogy Vidad megvetette földünket és az olaj hozta
gazdagságot, amely annyira megváltoztatta az embereket, hogy azt
hiszik, pénzükkel az élet összes nehézségén úrrá lehetnek. Szent
testrészeket vesznek ki ártatlan gyermekekből, és pénzt hagynak ott,
hogy csillapítsák a sértett haragját! Vidad látta arcomon a
hitetlenkedést. Odavezetett alvó gyermekéhez, és megmutatta a
hosszú, vörös sebhelyet, és ezzel azt, milyen erkölcsi mélységig
képesek süllyedni az emberek.
Meg sem tudtam szólalni, csak rémülten csóváltam a fejem.
Vidad őszinte szeretettel nézte alvó lányát, aki oly csodával
határos módon került meg. Búcsúszavai maradék büszkeségemet is
lerombolták, amelyet országom iránt éreztem. – Maga szaúdi nő,
együtt érzek magával. Rövid időt éltem ebben az országban, de
láttam, mint élnek. Az biztos, hogy a pénz szőnyeget varázsol a
lábuk elé, de az ilyen emberek, mint a szaúdiak, ezt nem érdemlik
meg.
– Egy pillanatig tűnődött, mielőtt folytatta volna.
– Igaz ugyan, hogy az anyagi szükség Szaúd-Arábiába hajtja a
külföldieket, mégis mindenki gyűlöli magukat, aki csak ismeri
országukat.
A londoni repülőtéren láttam utoljára Vidadot, vadul szorította
magához szeretett gyermekét. Miután Londonban alaposan
kivizsgálták lányát, Vidad inkább a libanoni háborúskodást vállalja,
mint országomban a szaúdiak képmutatását és elképzelhetetlen
gonoszságát.
A gyerekekkel együtt Londonban töltöttem az éjszakát. Másnap
keltünk át a Csatornán, és érkeztünk Franciaországba. Onnan
vonaton Zürichbe mentünk. Néhány órára egy hotelben hagytam a
gyerekeket, amíg kiürítettem fiam svájci bankszámláját. Egy több
mint hatmillió dolláros utalvánnyal kezemben biztonságban éreztem
magam.
Autót és sofőrt béreltem, úgy mentünk Genfbe, onnan
visszarepültünk Londonba, majd a Csatorna-szigetekre. Itt a pénzből
számlát nyitottam a nevemre, de a rijádi széfből kivett készpénzt
magamnál tartottam a költségeink fedezésére. Innen Rómába
repültünk, ahol újra kocsit és sofőrt béreltem, hogy visszavigyen
Párizsba.
Ott felfogadtam egy főállású házvezetőnőt, egy sofőrt és egy
testőrt, aztán álnéven villát béreltem Párizs külvárosában. Biztos
voltam benne, hogy ennyi elterelő manőver után Karím soha nem
bukkan a nyomomra.
Egy hónap múlva a házvezetőnő gondjaira bíztam a gyerekeket, és
Frankfurtba repültem. Ott beléptem az egyik bankba, és közöltem,
hogy Dubaiból jöttem, és szeretnék egy nagyobb pénzösszeget
elhelyezni. A bank igazgatói irodájába kísértek, és a lehető
legnagyobb udvariassággal bántak velem. Hatalmas összeget vettem
ki táskámból készpénzben, és tettem az igazgató asztalára.
Döbbenten meredt a pénzre. Elmondtam, hogy szeretném felhívni
férjem, aki Szaúd-Arábiában van üzleti úton. Természetesen
boldogan fizetem a hívást. Ötszáz dollárt nyomtam a kezébe. Az
igazgató felpattant, szinte összecsapta a sarkát, úgy közölte, hogy
telefonáljak, ameddig csak óhajtok. Kiment, de előbb megnyugtatott,
hogy három irodával odébb lesz a folyosón, ha szükségem volna rá.
Szarát hívtam. Tudtam, hogy mostanra megszülte kicsijét, és
minden bizonnyal otthon lesz. Megkönnyebbülten felsóhajtottam,
amikor az egyik szolga vette fel a kagylót, és közölte, igen, az úrnő
otthon van.
Szara felsikoltott megkönnyebbülésében, hallva hangomat.
Gyorsan megkérdeztem, lehallgatják-e telefonját, mire ő azt felelte,
nem biztos. Hadarva tette hozzá, hogy Karím csaknem megőrül az
aggodalomtól. Dubaiból Londonba tudta követni nyomomat, de ott
elveszítette. Elmondta a családnak, mi történt, és őszintén bánja a
dolgot. Semmi mást nem akar, csak azt, hogy én és a gyerekek
hazatérjünk. Karím azt mondta, beszélnünk kell egymással.
Megkértem Szarát, adjon át férjemnek egy rövid üzenetet. Azt
akarom, hogy tudja, megvetem, és soha többé nem lát minket.
Megtettem a lépéseket, hogy a gyerekek és én egy másik ország
állampolgárai legyünk. Mihelyt új hazám védelme alatt állok,
nővéreimet értesítem az új életemről, de Karím soha nem tudhatja
meg, hol vagyok. És hogy Karím még jobban aggódjon, azt is
mondtam Szarának, tudassa vele, hogy Abdullah fia többé hallani
sem akar apjáról.
Ezzel témát váltottam. Örömmel hallottam, hogy Szarának kisfia
született, és hogy az egész család jó egészségnek örvend. Szara
elmondta, hogy apa és Ali borzasztóan haragszanak rám, szerintük
vissza kell térnem Rijádba, s alávetnem magam Karím minden
óhajának, ahogy az kötelességem. Mi mást várhattam volna tőlük,
vér szerinti rokonaimtól.
Szara próbált lecsillapítani. Megkérdezte, nem volna-e jobb
elfogadni az új feleséget, mint száműzetésben élni. Válaszul
megkérdeztem, hajlandó lenne-e beleegyezni ebbe Aszaddal. A
hallgatás ékesszóló volt.
Miután letettem a telefont, visszatettem pénzemet a táskába, és
kiosontam a bankból anélkül, hogy a lelkes igazgató megpillantott
volna. Éreztem némi lelkiismeret-furdalást, amiért becsaptam, de
tudtam, hogy nem kockáztathatok meg egy hívást egy
telefonfülkéből. A központ leleplezheti, melyik országból
telefonáltam.
Eltűnődtem Szara szavain, s arcom mosolyra húzódott. Működik a
tervem! De úgy gondoltam, miért ne okozzak Karímnak még több
szenvedést. Beletelik egy kis időbe, mire rádöbben, soha nem fogom
elfogadni, hogy egyike legyek feleségeinek, bármi legyen is az ára.
A gyerekek mindeközben mit sem tudtak arról, milyen dráma
zajlik életünkben. Elhitték a meggyőző történetet, hogy apjuk
hónapokra keletre utazott üzleti ügyben. Úgy gondoltuk, nem
maradunk Rijádban unatkozni, hanem inkább kellemesen érezzük
magunkat Franciaországban. Abdullah kíváncsiskodott, miért nem
hív fel bennünket az apja, de igyekeztem lefoglalni leckéivel és
bőséges társadalmi élettel. A fiatal agy sokkal könnyebben
alkalmazkodik, mint gondolnánk. Két lányunk még túl kicsi volt
ahhoz, hogy eltűnődjön a dolgon. Egész életüket utazással töltötték, s
most csak apjuk hiányzott, de mindent megpróbáltam, hogy pótoljam
őt.
Azzal vigasztaltam magam, hogy minden lehetőséget számba
vettem. Elképzelhetetlen volt, hogy gyermekeim Rijádban éljenek,
miközben szüleik állandóan veszekednek. Az, hogy anyjuk nélkül
éljenek, természetellenes. Egyáltalán nem éreztem lehetetlennek,
hogy meggyilkolom a férjem, ha Karím újabb asszonyt hoz
életünkbe. Mi hasznuk lenne gyermekeimnek belőlem, ha levágnák a
fejem, márpedig minden bizonnyal ez történne, ha elvenném apjuk
életét. Gondolatban szinte éreztem a hóhér éles pengéjét.
Megborzongtam a gondolatra, hogy egy nap valóban
megtapasztalhatom hűvösét. Tudtam, milyen szerencsés vagyok,
hogy a királyi családból származom, és így a vallási vezetők
beavatkozása nélkül oldhatok meg bonyolult jogi és etikai
problémákat. Ha nem királyi vérből származnék, ilyesmiért meg is
köveznének. De mi, a királyi család tagjai házon belül oldjuk meg az
ilyen botrányokat. A családon kívül senki nem tudhat szökésemről.
Csak Karím okozhatná halálom. De biztosan tudtam, bármit teszek
is, férjem nem fogja véremet kívánni.
Havonta egyszer felhívtam Szarát. Most, hogy ilyen hosszan távol
voltam hazámtól és családomtól, napjaim és éjszakáim nyugtalanul
teltek. De biztos voltam benne, hogy győzhetek. Eltökéltségem és
türelmem hatására Karím megváltoztatja tervét, s lemond az újabb
feleségről.
Öt hónappal távozásom után hajlandó voltam Karímmal beszélni
telefonon. Londonba repültem. Beszélgetésünk meggyőzött arról,
hogy Karím minden vágya, hogy lásson engem és a gyermekeket.
Most fog belépni gondosan felállított második csapdámba.
Megállapodtunk, hogy Velencében találkozunk a következő
hétvégén. Férjem döbbenten látta, hogy négy, nagydarab német
testőr kísér. Azt mondtam neki, többé nem bízom benne. Ki tudja,
nem bérelt-e föl gazfickókat, hogy elraboljanak és úgy vigyenek
megkötözve Rijádba, ahol jogrendszerünk igazságtalanul bánik az
engedetlen feleségekkel. Kezdett elvörösödni. Káromkodott, elpirult
szégyenében. Talán dühítette is, hogy nem képes uralkodni hitvesén.
Kompromisszummal váltunk el. Csak abban az esetben térek
vissza Rijádba, ha Karím aláír egy hivatalos okmányt, mely szerint
ameddig ő és én házasok vagyunk, nem vesz magához újabb
feleséget. Ha megszegné szavát, elválhatok, gyermekeink nálam
maradnak, és megkapom fél vagyonát. Ráadásul megtarthatom a
pénzt, melyet kivettem fiunk svájci bankszámlájáról. Én
rendelkezem fölötte. Karím majd kárpótolja Abdullahot, ráadásul
mindegyik lányunk nevére elhelyez egymillió dollárt egy svájci
bankszámlán. Magamnál tartom útleveleinket és azokat a dátum
nélküli okmányokat, melyek szerint korlátozás nélkül utazhatom.
Azt mondtam Karímnak, hogy miután aláírta a szükséges iratokat,
még egy hónapig Európában maradok a gyerekekkel. Most hatott
ugyan eltökéltségem, de az is átfutott agyamon, közöltem vele, talán
ha alkalma nyílik meggondolni a dolgokat, irántam érzett vágya
elhalványul. Nem óhajtom ugyanazt a dalt kétszer eljátszani. Karím
arca megrándult szavaim hallatán. Ritkán hallhatott ilyen kemény
beszédet.
Kikísértem Karímot a repülőtérre. Férjem egyáltalán nem volt
boldog. Én is jóval kevesebb elégedettséget éreztem a vártnál azután,
hogy életem legnagyobb játszmáját ilyen hatalmas győzelemmel
fejeztem be. Rájöttem arra, nem sok öröm származik abból, ha egy
embert kényszeríteni kell arra, ami helyes.
Egy hónap múlva felhívtam Karímot, hogy halljam döntését.
Karím bevallotta, hogy én vagyok az ereje, az élete. Vissza akarta
kapni a családját, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt volt. Nem
várhatja, hogy miután a közömbösség hideg késével elvágta
szerelmünket, ne maradjon nyomában sebhely – válaszoltam durván.
A lehető legboldogabb párok közé tartoztunk, szerettük egymást,
szép családunk volt. Mindezt ő rombolta le, nem én.
Visszatértem Rijádba. Férjem remegő ajkakkal, mosolyogva várt.
Abdullah és a lányok majd megőrültek az örömtől apjuk láttán, és az
ő boldogságuktól lassan én is egyre elégedettebb lettem.
Kiderült, hogy idegennek érzem magam odahaza, boldogtalan,
nyugtalan vagyok. Túl sok minden történt ahhoz, hogy újra az egy
évvel azelőtti Szultána legyek. Igazi célra volt szükségem, valódi
kihívásra. Úgy döntöttem, tovább tanulok. Új iskolák nyíltak a nők
számára országomban. Fel kell fedeznem a normális életet, magam
mögött hagyva a királyi hercegnők értelmetlen rutinját.
Ami Karímot illeti, várnom kellett, hogy az idő begyógyítsa a régi
sebeket. Megváltoztatott a harc, amelyet házasságom megmentéséért
vívtam egy másik nő fenyegetése ellen. Karím volt életem
középpontja, amíg egységünket meg nem gyengítette azzal, hogy egy
újabb házasság gondolatával játszott. Szerelmünk nagy részét
tönkretette. Most mindössze gyermekeim apja volt.
Karím és én nekiláttunk újjáépíteni fészkünket, és megteremteni
gyermekeinknek azt a nyugalmat, amelyben fel akartuk nevelni őket.
Elmondta, mennyire fájlalja, hogy szerelmünk odalett, mindent
elkövet, hogy jóvátegye. Azt mondta, ha nem vagyok hajlandó
megbocsátani, és a múlton rágódom, a gyerekekkel együtt
mindannyian megszenvedjük. Nem fogjuk tudni élvezni a jövőnket.
Nem feleltem, de tudtam, hogy igaza van.
Családi háborúnk véget ért, de a béke íze távolról sem volt édes.
Gyakran elgondolkodtam azokon a sebeken, amelyeket rövid életem
alatt szereztem. Bármily szomorú is, mindet férfiak okozták. Nem
csoda hát, hogy a másik nem egy tagját sem tudom nagy becsben
tartani.
Nagy, fehér reménység
Hamarosan elérkezett 1990 augusztusa.
Éppen csillogó estélyt adtunk dzsiddai villánkban, amikor
megtudtuk a szörnyű hírt, hogy két szomszédunk élet-halál
küzdelmet vív Kuvait, eme pici ország határán. Karím és én húsz
vendéget láttunk vendégül exkluzív körünkben. A hírt fiunk,
Abdullah, aki rádióján a BBC-t hallgatta, kiabálta le a lépcső
tetejéről. Először hosszú, döbbent csend, majd hitetlenkedő
mormogás támadt.
Kevés szaúdi hitte, hogy Szaddam Huszein valóban lerohanja
Kuvaitot, még a királyi család azon tagjai sem, akik részt vettek a
Kuvait és Irak közti tárgyalásokon. Karím jelen volt azon a
konferencián, amelyik pontosan ezen a napon, 1990. augusztus
elsején jutott holtpontra Dzsiddában. Kuvait koronahercege, Szaúd-
ál-Abdullah ál-Szalem-Szabáh sejk csak most tért vissza Kuvaitba
azzal a reménnyel, hogy sikerült elkerülni a háborút.
Amikor fiunk lekiabált, hogy az iraki csapatok Kuvait felé
nyomulnak előre, egyértelmű volt, hogy komoly a támadás.
Eltűnődtem, vajon a kiterjedt ál-Szabáh család meg tudja-e menteni
életét. Anyaként elsőként természetesen az ártatlan gyermekekre
gondoltam. Karím arcát figyeltem a zsúfolt szobában: haragos volt a
nyugodt felszín alatt. Az irakiak megszegték szavukat, s ennek
eredményeképpen kormányom segített elhitetni a kuvaitiakkal, hogy
nincs veszély. Karím barna szeme úgy ragyogott, hogy a hideg futott
végig a hátamon. Tudtam, hogy akárcsak a többi jelen lévő ál-Szaúd,
hamarosan távozik a sietve összehívott családi konferenciára.
Gyakran hallottam Karímot az iraki Baath rendszer barbárságáról
beszélni. Sokszor elmondta, hogy az irakiak természettől fogva
agresszívek, és magánéletükben is hajlamosak az erőszakra. Úgy
vélte, ez magyarázhatja, hogyan is képesek eltűrni egy ilyen brutális
rendőrállamot.
Magam sem sokat tudtam a térség politikájáról, mert a szaúdi
híreket keményen cenzúrázzák, és a férfiak nem sokat árulnak el
politikai tevékenységükről feleségeiknek. De Karím véleményét
megerősítette egy történet, amelyet magam hallottam valamikor egy
irakitól. Több évvel azelőtt Karím, Aszad, Szara meg én egyszer
Londonban ebédeltünk, és közben teljes döbbenettel hallgattuk, hogy
egy iraki, aki felületes ismerősünk volt, mint dicsekszik azzal, hogy
megölte apját, mert valami pénzügyön összevesztek.
Az illető elküldte apjának a pénzt, amelyet egy párizsi
befektetésen keresett. Az apa özvegyember volt, és beleszeretett egy
falusi nőbe, s fia minden keresetét arra költötte, hogy drága
ajándékokat vegyen szeretőjének. Amikor a fiú hazalátogatott Irakba,
kiderült, mi történt a pénzével. Tudta, mi a teendő – lelőtte apját.
Karím hangosan felkiáltott döbbenetében, hogy lehet ilyet tenni.
Az irakit meglepte férjem zavara, hitetlenkedése. – De hát elköltötte
a pénzemet! Az enyém volt – felelte. Teljesen meg volt győződve
arról, hogy minden oka megvolt elvenni saját apja életét.
Karím annyira elképzelhetetlennek és visszataszítónak érezte az
irakit, hogy, bár általában finom modorú, ez alkalommal durván
rátámadt, és közölte, takarodjon asztalunktól. Az iraki sietve
távozott, Karím pedig azt morogta, hogy az ilyen viselkedés
egyáltalán nem szokatlan Irakban, de azt azért nem gondolta volna,
hogy elfogadja a társadalom, ha valaki meggyilkolja saját apját.
Karím, akárcsak a többi szaúdi férfi, igen tisztelte apját, és ennek
megfelelően bánt vele. Meg nem fordult volna fejében, hogy
felemelje vele szemben a hangját, vagy akár csak az, hogy hátat
fordítson neki. Rengetegszer láttam Karímot kihátrálni a szobából.
El kell ismernem, hogy akárcsak a legtöbb arab, én is erős
dohányos vagyok. Mégsem volt szabad soha Karím apja előtt
rágyújtanom.
Karím egy idejétmúlt monarchia tagjaként igen érdeklődött azok
iránt a közel-keleti mozgalmak iránt, melyek megfosztották
trónjaiktól az uralkodókat. Ahányszor az arab történelem úgy alakult,
hogy minden ceremónia nélkül megszabadultak királyuktól, jó
néhány közülük golyótól szétszaggatott testtel végezte. Karím, mint
a királyi család tagja, tartott a lehetőségtől, hogy nyugtalanság tör ki
a mi földünkön is.
Ráadásul Karím, akárcsak az arabok többsége, roppantul
szégyellte, hogy muzulmánok szinte vég nélkül harcolnak
muzulmánok ellen. Mi, szaúdiak, letettük a fegyvert, amikor az
ország megalakult, és a törzsek helyét egyesített királyság váltotta
fel. A mi férfiaink nem vérontással akarják elintézni ellenségeiket,
hanem a hatalom megszerzését tekintik a győzelem civilizált
módszerének.
De hirtelen betört életünkbe egy valódi háború drámájának
őrülete. A férfiak elrohantak, hogy részt vegyenek a jelentős
diplomáciai döntésekben, mi, nők pedig szóltunk Abdullahnak, hogy
hozza le a nappaliba hordozható rádióját. A hírek rövidek voltak, de
úgy tűnt, a szerencsétlen Kuvait helyzete egyre rosszabb lesz.
Mielőtt lefeküdtünk, kiderült, hogy Kuvaitot elfoglalták.
Országunkat több ezer háborús menekült öntötte el. Mi, szaúdiak,
úgy éreztük, nekünk nem eshet bajunk, és meg sem fordult a
fejünkben, hogy országunk vagy mi veszélyben volnánk.
A rákövetkező hét aláásta önbizalmunkat. Szaddam katonái egyre
közelebb értek határainkhoz, és pletykák kaptak lábra az országban,
hogy esetleg két legyet akar ütni egy csapásra.
Szaúdiak tömege csatlakozott a kuvaitiakhoz az exodusban az
ország keleti része felől. Ideges családtagok hívtak fel minket
kétségbeesetten a hírrel, hogy Rijádot rémült emberek ezrei
özönlötték el. Kisvártatva sok szaúdi úgy érezte, Rijád sem
biztonságos, zsúfolásig teltek az utak és a repülőgépek Dzsidda felé.
Őrület lett úrrá nyugodt királyságunkon.
Szara és én nagy izgalommal hallottunk a kuvaiti nőkről, akik
autót vezethetnek, fátyol nélkül járhatnak, s még a mi útjainkon és
fővárosunk utcáin is feltűntek autóikban. Nyugati nő nem tudja
elképzelni zavaros érzéseinket. Viharba kerültünk. Jókedvünkbe
félelem keveredett, ugyanakkor elöntött a féltékenység is, amiért
arab nővéreink autót vezetnek, és meztelen arcukat kitárják a világ
elé a mi országunkban. Hát, életünk lényege, a fátyol és a szaúdi
szokások, most nem más, mint lim-lom, amelyet el lehet hajítani az
ellenségeskedés hevében? Ahhoz képest, ahogy mi nyűglődtünk a
férfiak zsarnoksága alatt, a kuvaiti nők élete könnyű volt.
Egyszerűen elteltünk irigységgel. Bár együtt éreztünk azokkal a
nőkkel, akik elvesztették hazájukat, otthonaikat, szeretteiket,
egyszerűen nehezteltünk rájuk, mert még jobban látszott, mennyire
nevetséges ez a mi puritán világunk. Mennyire vágytuk a jogokat,
amelyek számukra természetesek voltak!
Egymást érték a kósza hírek ezekben az augusztusi sötét
napokban. Amikor Karímtól megtudtam, a legújabb pletyka igaz, a
király beleegyezett, hogy külföldi csapatok állomásozzanak
országunkban, tudtam, hogy életünk soha többé nem lesz az, ami
volt.
Az amerikai csapatok érkeztével a szaúdi feministák úgy érezték,
legmerészebb álmaik kelhetnek életre. Soha szaúdi ember fejében
meg nem fordult volna, hogy nőt katonai egyenruhában lát, hisz ez a
férfidominancia utolsó bástyája Szaúd-Arábiában. Egyszerűen
elképzelhetetlen volt. Vallási vezetőink döbbenten, súlyos szavakkal
szónokoltak arról, mennyi baj vár földünkre.
Fel nem lehet mérni az életünkben okozott károkat. Egy
földrengés sem rázott volna meg bennünket jobban.
Én boldog voltam az események alakulása miatt, és úgy éreztem,
a változás előnyünkre fog válni, de sok szaúdi asszony füstölgött a
haragtól, főleg azok, akik rettegtek a lehetőségtől, hogy az idegen
nők elszakíthatják tőlük férjeiket. Feltehetőleg okkal, mert ugyan a
legtöbb szaúdi nő elviseli férje külföldi útjait, kevesen hisznek
abban, hogy hitvesük hűséges maradna a szőke nyugati nők láttán.
Sok régi barátnőm nyugtatta magát azzal a gondolattal, hogy csak
egy prostituált vagy egy olyan asszony, akiben semmi méltóság
nincs, hajlandó úgy megalázni magát, hogy lakóhelyét idegen
férfiakkal osztja meg. A szaúdi nők azt suttogták, olvasták, hogy
ezeket az amerikai asszonyokat csak azért veszik be a hadseregbe,
hogy a férfiakat kiszolgálják, és visszatartsák őket a szexuális
eltévelygésektől.
Vegyes érzelmekkel néztük ezeket a szupernőket, akik kedvükre
jöttek-mentek egy olyan országban, amely nem az övék. Nem sokat
tudtunk az amerikai katonanőkről, mert országunk cenzúrázza az
olyan asszonyokról szóló híreket, akik urai végzetüknek, és ha
időnként külföldre utazunk, inkább bevásárlóközpontokba, mint
katonai támaszpontokra járunk. Amikor Aszad hozott Szarának
cenzúrázatlan amerikai és európai magazinokat, újságokat,
döbbenettel láttuk, hogy a katonanők egész csinosak. Sokan közülük
anyák. Egyszerűen fel nem tudtunk fogni ilyen szabadságot. Szerény
céljaink addig terjedtek, hogy ne fedjük el arcunkat, autót vezessünk,
dolgozzunk. És most olyan asszonyok taposták országunk földjét,
akik tökéletesen fel voltak készülve arra, hogy férfiakkal csatamezőn
találkozzanak.
Mi, arab nők, szélsőséges érzelmek között hánykolódtunk. Egyik
pillanatban gyűlöltük az összes külföldi nőt országunkban, akár
kuvaiti, akár amerikai volt. Egy másik pillanatban a szívünket
melengette, milyen dacosak ezek a kuvaiti nők a férfiak
felsőbbrendűségének évszázados hagyományaival szemben.
Konzervatívak voltak ugyan, mégsem vetették magukat teljesen alá a
férfiuralom beteges társadalmi szokásának. Jöttek és mentek a
féltékenység percei, amikor rádöbbentünk arra, hogy hozzáállásukkal
az összes muzulmán nő helyzetén javítottak. Közben mi, szaúdi nők,
mást sem teszünk a panaszkodáson kívül. Hol rontottuk el? Miért
sikerült nekik megszabadulni a fátyoltól, és megszerezni a jogot,
hogy autót vezessenek?
Gyötrődtünk az irigységtől, de közben lelkesedtünk is.
Megzavartak minket a körülöttünk zajló események. Naponta
találkoztunk, boncolgattuk a viselkedésmód változását és a szaúdi
nők hirtelen, egyetemes felébredését. A múltban kevés nő merte
kifejezni a reform iránti vágyát az iszlám Szaúd-Arábiában, hisz oly
kevés volt a remény a sikerre, és oly súlyos büntetések vártak arra,
aki a status quót fenyegeti. Elvégre országunk az iszlám otthona. Mi,
szaúdiak vagyunk a „hit őrzői”. Szégyenünkben büszkén beszéltünk
kuvaiti nővéreinknek egyedülálló örökségünkről. Mi, szaúdi nők
tartjuk magasra a muzulmán hit jelképeit a világ felé. Aztán a
középosztálybeli szaúdi nők hirtelen eldobták láncaikat.
Szembenéztek a fundamentalistákkal, és világgá kiáltották, hogy
szabadságot akarnak, akár a kuvaitiak.
Egy nap Szara sikoltozva rohant be a palotába. Remegni kezdtem,
rögtön arra gondoltam, hogy valami gáztámadás történt, és a
gyermekeim mérgezett levegőt szívnak. Lehet, hogy egy ellenséges
repülő vegyi bombákkal kijátszotta az országunkat védő erőket?
Mozdulatlanul álltam, visszatartva lélegzetem, s nem tudtam
eldönteni, hová menjek, mit tegyek. Pillanatokon belül összeesem, és
a padlón vergődve rúgom az utolsókat. Átkoztam magam! Karím
tanácsát kellett volna követnem, és Londonba vinni a gyerekeket,
ahol nem fenyegeti őket a lassú, fájdalmas halál veszélye.
Szara szavai végül áthatoltak félelmeimen, aztán a hír
örömharangként kondult fülemben. Aszad most hívta fel, hogy
szaúdi, igen, szaúdi asszonyok vonulnak fel autókkal Rijád utcáin.
Felkiáltottam örömömben, Szara és én összeölelkeztünk, táncra
perdültünk. Legkisebb lányom zokogni kezdett félelmében, mikor
bejött a szobába, és látta, hogy anyja és nagynénje visítva gurulnak a
padlón. Elűztem félelmét, karomba kaptam és megnyugtattam, hogy
csak azért viselkedünk ilyen bután, mert nagyon boldogok vagyunk.
Imánkat meghallgatta az ég. Az amerikaiak jelenléte csodálatos
módon megváltoztatja életünket.
Karím rontott be az ajtón. Sötét volt a tekintete. – Mi a baj? –
kérdezte. A kertben is hallotta kiáltozásunkat.
Nem tudta volna, hogy a nők ledöntötték az első sorompókat,
kiharcolva a jogot az autóvezetéshez? Karím válasza kijózanított
minket. Ismertem a véleményét. Vallásunk nem tesz említést
ilyesmiről, szokta mondani. Ő, akárcsak a szaúdi férfiak többsége,
abszurdnak tartotta, hogy a szaúdi nők nem vezethetnek autót.
Férjem most fáradtan szólalt meg, s szinte elképzelhetetlen volt,
amit mondott. – Pontosan az a fajta dolog ez, amit most nem kéne
tennetek. Minden kis engedményért harcolnunk kell a
fanatikusokkal. Attól rettegnek, hogy döntéseink eredményeképpen a
nők további privilégiumokat követelnek. Mi a fontosabb számodra,
Szultána – kiáltotta –, az, hogy katonák védjék életünket az iraki
fenyegetéstől, vagy hogy éppen ezt az időt válaszd az autóvezetésre?
Feldühített. Karím sokszor tiltakozott az ostoba szokás ellen,
amely a szaúdi nőket otthonaikhoz láncolja. De most
megmutatkozott gyáva lelke, hogy fél a hit embereitől. Bárcsak
harcoshoz mentem volna, olyan férfihoz, akinek az igazság forró
lángja irányítja életét.
Haragosan feleltem, hogy mi, nők, nem választhatjuk meg a
feltételeket, ezért túl nagy luxus lenne kivárni az időt és a helyet.
Meg kell ragadni minden kis lehetőséget. Most itt az idő, és
Karímnak mellénk kellene állnia. Csak nem fog a trón meginogni
azért, mert nők autót vezetnek az utcákon!
Férjem az összes lázadó nőre haragudott. Keményen vetette oda,
hogy ez az incidens évtizedekre vissza fogja vetni a nők ügyét, és
megjósolta, hogy örömünk bánatba fog fordulni, amikor tanúi
leszünk, milyen büntetést mérnek azokra, akik ily ostobák. Eljön
majd az idő, hogy asszonyok autót vezessenek, de a mostani helyzet
nem alkalmas ilyen drámai lépésre, figyelmeztetett. Ezekkel a baljós
szavakkal vonult vissza. Egy férfi szólott.
Karím megfosztott kis örömömtől. Mint valami macska,
sziszegtem a háta mögött, de Szara ajka megremegett, ahogy erőt
vett mosolyán. Csak legyintett Karím szavaira. A mi családunkban a
férfiak együtt érzően beszélnek a nők jogairól, de a valóságban nem
sokban különböznek a szélsőséges gondolkodásúaktól. Mindegyikük
szereti markában érezni a nőket. Ha nem így volna, már kevesebb
teher nehezedne ránk. Férjeink és apáik az ország fölött uralkodó
királyi család tagjai. Ki tud segíteni, ha ők nem?
– Az amerikaiak – mosolyogtam. – Az amerikaiak.
Karím jóslata bevált. A negyvenhét bátor fiatalasszony, aki a nem
hivatalos autóvezetési tilalom ellen tüntetett, lett a mutavák
szemében a bűnbak, minden baj okozója. Középosztálybeli
asszonyok voltak, nőket tanító tanárnők vagy diákok. Cselekvőképes
gondolkodók. Bátorságuk eredményeképp tönkretették életüket,
elvették útlevelüket, elvesztették munkájukat, zaklatták családjukat.
Szara és én a helyi sétálóutcán, vásárlás közben hallottuk, mint
uszítják a szaúdi férfiakat ezek ellen az asszonyok ellen fiatal
hittanulók. Azt mondták róluk, bűnözők, a mecsetben pedig
prostituáltaknak nyilvánították őket azok a férfiak, akik ezt nyilván
meg tudják ítélni. Nővérem és én egy kirakatnál ácsorogva hallgattuk
ezeket a fiatalembereket, akik hangosan szónokolták, hogy a
nyugatról érkező kísértés tönkre fogja tenni minden szaúdi
becsületét.
Szerettem volna találkozni ezekkel a nőkkel, hogy osztozzam
dicsőségükben. Elmondtam ötletemet Karímnak, de ő hevesen
ellenezte. Megfenyegetett, ha ilyesmivel próbálkozom, bezárat a
házba. Egyszerűen gyűlöltem a férjem, mert tudtam, be tudja váltani
fenyegetését. Hirtelen remegni kezdett, féltette országunkat, és félt
attól, milyen bajt hozhatunk mi, nők a királyi családra.
Néhány napon belül összeszedtem bátorságomat, és próbáltam
megtalálni ezeket a bátor nőket. Visszatértem a sétálóutcába, ahol
férfiak álltak körben. Utasítottam filippínó sofőrömet, menjen oda
hozzájuk, mondja azt, hogy muzulmán (jó néhány muzulmán
filippínó élt Szaúd-Arábiában), és kérje a „bukott nők”
telefonszámát. Hazudja azt, hogy fel akarja hívni férjüket és atyáikat,
hogy tiltakozzék lányaik és feleségeik viselkedése miatt.
Egy papírral tért vissza. Figyelmeztettem, nehogy elmondja
Karímnak. Szerencsére a filippínók az arab szolgákkal ellentétben
kerülik, hogy belekeveredjenek a családi konfliktusokba, és nem
említik görbe útjainkat férjeinknek.
A papíron harminc név és telefonszám sorakozott. Remegő kézzel
tárcsáztam az egyik számot. Heteken át rendszeresen próbálkoztam,
de csak háromszor vették fel, és bármit mondtam, azt felelték,
feltehetőleg rossz számot hívtam. A zaklatás odáig ment, hogy a nők
családja úgy döntött, letagadja őket, vagy nem veszi fel a telefont.
Ali elutazott az országból, de útközben meglátogatott minket.
Négy feleségével és kilenc gyermekével néhány hétre Párizsba
költözött. Azt állította, szívesen harcolna az irakiak ellen, de
temérdek olyan üzleti ügye van, amely országunknak fontosabb,
mint az, hogy még egy férfi egyenruhát öltsön. Ő, Ali teszi a
kötelességét, és távozik Szaúd-Arábiából. Tudtam, hogy bátyám
egyszerűen biztonságban akarja kivárni a háború végét. Nem
akartam ezen a napon összeveszni vele gyávasága miatt.
Rámosolyogtam, és jó utat kívántam.
Felvetődött az autót vezető nők témája. Ali ravaszkásan célzott rá,
hogy az egyik tüntetőt apja halálra ítélte, amiért szégyent hozott a
családra. Az apa úgy vélte, ha kivégzi lányát, a vallásos fanatikusok
békén hagyják őt és a család többi tagját. Ali mosolygott. Mennyire
gyűlöltem most a bátyám! Mennyire illett ehhez az országhoz, amely
a nőket ilyen helyzetben tartja! Mindent megtenne, hogy a nők ne
tudjanak felemelkedni, mert egy ilyen férfit, mint ő, csak
megrémisztene egy erős és jellemes asszony.
Megkérdeztem Karímot, s azt állította, hogy nem tud erről, és
hogy ne is törődjek vele, nem tartozik rám, nem az én dolgom. De
nem volna meglepve, mert a nők családja együtt szenvedett a
bajkeverőkkel. Megmondtam – közölte önelégülten. Úgy éreztem,
Karím becsapott, amikor a múltban a nők szabadságáról beszélt, hisz
gondolkodása most nem sokkal állt Alié fölött. Nincs egyetlen férfi
sem országunkban, aki lazítani akar a nők kötelékein?
Hamar elült a fiatalasszony haláláról szóló pletyka, s a mai napig
nem derült fény a történtekre. Sorsa burkolt fenyegetésként lebeg
felettünk, nők fölött, milyen áldozatot is kell vállalni a bátraknak.
Kitört, majd elmúlt a rettegett háború. Férfiaink harcoltak és
meghaltak, de mint Karímtól hallottam, katonáink közül sokan nem
küzdöttek bátran. Sőt, a szövetségesek jobbnak látták, ha különböző
ürügyekkel gondoskodnak arról, hogy ne sértődjünk meg, mikor
kiderül az igazság harcosainkról. Férjem vérvörös arccal beszélt a
szaúdiakról, akik ahelyett, hogy az ellenségre támadtak volna,
elszaladtak. Hadseregünkből egyedül pilótáinkra lehetünk büszkék,
akik becsülettel helytálltak.
Aszad hangot adott véleményének, hogy nem szégyenkeznünk
kell, hanem inkább megkönnyebbülést éreznünk. Egy erős hadsereg
hatalmas kockázat lenne a fejünk fölött. A trón nem bírna ki egy
olajozottan működő katonai gépezetet. Az arab világban egy erős
hadsereg mindenütt megdönti a monarchiákat, mert az emberek bele
akarnak szólni országuk politikájába. Családunk bőven látott már
ilyet, és inkább harcolni nem akaró férfiakból tartott fenn a család
által irányított hadsereget. Az biztos, hogy uralkodócsaládunk
ravasz, és gondoskodik arról, hogy a szaúdi katona lusta legyen,
messze nem olyan, mint lehetne.
Végül a háború viharában szertefoszlottak reményeink, hogy
megtörténik a nagy társadalmi változás, amely felszabadítja a nőket.
A harc, amely miatt az egész világ figyelme ránk irányult, és
amelynek során kiderülhettek volna társadalmunk rendellenességei,
túl gyorsan véget ért. Ellenségünk, Szaddam gyengülő ereje a mi
helyzetünkről a havas hegyek között gyötrődő kurdok sanyarú
sorsára irányította a figyelmet.
A háború végén férfiaink szorgosan imádkoztak, hisz
megmenekültek a hódító hadseregek veszélyétől – és a szabad
nőktől.
Ki a megmondhatója, melyik veszélytől aggódtak jobban?
Epilógus
A levegőt betöltötte a kísérteties hang, amely oly kedves minden
muzulmán szívének. Imára hívták a hithűeket. „Allah nagy, Egy az
Isten, Allah és Mohamed, az ő Prófétája. Gyere imádkozni. Allah
nagy, Egy az Isten, Allah.”
Alkonyodott, a nap nagy, sárga korongja lassan süllyedt. Eljött az
idő az igazhitű muzulmánok napi negyedik imájára.
A hálószoba erkélyén állva néztem férjem és fiam után. Kéz a
kézben indultak a mecset felé. Elnéztem a gyülekező férfiakat, jó
néhányan üdvözölték egymást, testvéries volt a hangulat. Előjöttek
gyermekkorom zavaros emlékei. Ismét fiatal lány voltam, akit nem
szeret apja, egyre csak fiát, Alit dédelgeti. Csaknem harminc év telt
el, de semmi sem változott. Életem teljes kört írt le.
Apa és Ali, Karím és Abdullah, tegnap és ma és holnap. Az
erkölcstelen gyakorlat apáról fiára száll. Férfiak, akiket szerettem,
férfiak, akikét gyűlöltem, egyaránt a nőkkel való szégyenletes
bánásmódot hagyják örökül.
Tekintetemmel követtem azt, aki vér a véremből, hús a húsomból;
férjem és fiam egymás kezét fogva léptek be a mecsetbe. Nélkülem.
Úgy éreztem, soha senki nem volt még ilyen magányos.
Utószó
1991-ben, az Öböl-háború után békevágy öntötte el a forrongó
Közel-Keletet. A különböző országok vezetői egymás után álltak elő
javaslataikkal, hogy véget vessenek a szakadatlan erőszaknak a
világnak ezen a táján.
Mindazok, akik törődnek a Közel-Kelettel és népével, a békén
kívül azt óhajtották, hogy megváltozzanak az ősi hagyományok,
melyeknek nincs hitbéli alapjuk, mégis alávetik a közel-keleti nőket
a férfiak akaratának, amely valósággal uralkodik felettük. A tartós
béke George Bush elnök diplomáciai manőverei eredményeképpen
kezd valósággá válni, de az arab nők szabadságáról szőtt tünékeny
álom elveszni látszik. A nyugaton hatalmon lévő férfiakat sem
nagyon érdekli, hogy magasra tartsák azok igazságának zászlaját,
akiknek nincs politikai presztízsük, és ezek nem mások, mint a nők.
A Kuvait felszabadításáért vívott Öböl-háború egyik eredménye
az arab férfiak és nők között növekvő konfliktus. A nők reményt
láttak a társadalmi változásra, a férfiak pedig úgy érezhették, veszély
fenyegeti azt a társadalmat, amely nem sokban különbözik a kétszáz
évvel ezelőttitől. Férjek, apák és fiúk nem mertek szembeszállni a
radikális vallásos erőkkel a nők jogaiért. Az arab nők szabadságának
ügyét durván visszaszorították a vallásos fanatikusok, mert a külföldi
csapatok megérkezése megnövelte hatalmukat. Az egész országon
eluralkodott a félelem, hogy ezek a vallásos fanatikusok keserű
harcot indítanak. 1992-ben Szultánát a többi szaúdi nővel együtt
visszakényszerítették a tegnap lövészárkaiba.
Meglepő módon most első alkalommal a gazdagok és hatalmasok
is a vallásos rendőrség célpontjai lettek, és ugyanúgy elszenvedik a
rajtaütéseket és letartóztatásokat, mint a többi szaúdi. Az átlag szaúdi
pedig ahelyett, hogy az állam minden polgárának szabadságáért
aggódna, boldogan nevet a gondolatra, hogy a királyi család tagjait
és a gazdagokat ugyanúgy zaklatják a mutavák, mint őket magukat
mindig is. Nincs már szó az autóvezetés jogáról, arról, hogy
ledobhassák a fátylat, vagy hogy engedély nélkül utazhassanak a
nők. Sokszor az életükért kell aggódniuk, olyannyira fenyegetik őket
a helyi vallásos fanatikusok. Ki tudja, mikor lesz még egy olyan
lehetőségük a társadalmi változásra Arábia asszonyainak, mint
amilyet a háború hozott?
Bár a modern társadalmak egyre javítják az emberek
életkörülményeit, a nőket szerte a világon még mindig kínzással
vagy halállal fenyegeti a férfinem primitív uralma. A férfiak
eltökéltségének erős cérnájával varrták a női rabszolgaság köpenyét.
1983 tavaszán megismerkedtem egy szaúdi nővel, aki örökre
megváltoztatta életem. Ismerik őt, ő Szultána. Kölcsönösen
vonzódtunk egymáshoz, és azonnal összebarátkoztunk, értettük
egymást. Szultána szenvedélyes életvágya, döbbenetes agykapacitása
megváltoztatta helytelen nyugati nézőpontomat a fátylat viselő
nőkről, akiket annak előtte az emberi faj érthetetlen egyedeinek
láttam.
Mint olyan amerikai, aki 1978 óta szaúdi környezetben él, sok
szaúdi asszonnyal találkoztam, és jártam közös társaságba. De
mindet egyformának láttam, legyőzött, sötét alaknak. A gazdag
kereskedő osztály vagy a királyi család tagjainak élete túl kényelmes
ahhoz, hogy kockáztassák életük finom egyensúlyát. A falvakban a
beduin asszonyok meglepő méltósággal viselték szörnyű
életkörülményeiket. Sőt, még ők sajnáltak engem, mint olyan nőt, aki
„rákényszerül”, hogy egyedül merészkedjen ki a kegyetlen világba
egy férfi útmutatása és védelme nélkül. Haram (milyen kár),
veregették meg a vállamat, és mondták el, mennyire együtt éreznek
velem. Az elégedettség vagy együttérzés máza rejtette való
helyzetüket.
Szultána leplezte le számomra azt a kétségbeeséssel vegyes
szörnyű haragot, amelyet annyi szaúdi érez és rejt el fátyla mögé.
Ebből az új perspektívából nézve meggyőződésemmé vált, hogy a
szaúdi asszonyok nem sok befolyással voltak a szaúdi kultúrára.
Vagy éppen fordítva, a szaúdi kultúra tette őket ilyenné.
1988 őszén keresett meg Szultána azzal a kéréssel, hogy mint
barátnője írjam meg élete történetét. Sok olyan dolog történt fiatal
élete során és a többi, általa ismert szaúdi nő életében, amit érdemes
megörökíteni. Megszólalt bennem a józan ész hangja. Kételkedtem
abban, hogy előnye származna ebből a számára kockázatos
vállalkozásból. Számba vettem személyes érdekem is, és bőven
találtam kifogásokat. Szeretem a Közel-Keletet, a legjobb barátaim
ebben a térségben élnek, és számos boldog szaúdi asszonyt is
ismerek.
Vég nélkül soroltam kétségeimet. Elutasítottam Szultánát, mert
magam is torkig voltam a nyugati újságok kritikáival az országról,
amelyet most otthonomnak hívok. Nem kétséges, hogy a
muzulmánok elszigeteltségének oka a világsajtó állandó negatív
híreiben keresendő. Így is a Közel-Keletről szóló elítélő könyvek és
cikkek tömege látott napvilágot, és nem akartam csatlakozni ahhoz
az általános jelenséghez, hogy olyanok szidják az arabokat, akik az
olajban gazdag földek gazdasági védőernyője alatt keresnek
menedéket.
Nem, nem akarok senkit elítélni, mondtam Szultánának. Az volt a
vágyam, hogy kedvező fényben mutathassam be az arabokat,
megmutassam kedvességüket, vendégszeretetüket, nagylelkűségüket.
Szultána, a feminista hercegnő ébresztett rá a meztelen igazságra.
Mert igaz ugyan, hogy sok jót találni Szaúd-Arábiában, de addig
nem lehet dicsérni az itteni életet, amíg ebben a társadalomban az
asszonyoknak félelemben kell élniük. – Jean, mint nőnek, neked más
a kötelességed – mutatott rá Szultána, aki nem viselte el a vereséget.
Tovább magyarázta a valóságot, azt, hogy mennyire elnyomják
nemüket. Különb volt nálam! Nem habozott kockára tenni életét
vagy egy végtagját az ügyért, amelyért harcolt.
És Szultána most is legyőzött minden akadályt, beleértve makacs
ellenállásomat. Miután meghoztam a nehéz döntést, hogy
együttműködöm vele, s megírom élete történetét, szívem mélyén
tudtam, nem volt más választásom. A keresztény nyugatot és az
iszlám keletet összekötő kötelék erősebb a félelemnél, amelyet ezzel
a vállalkozással kapcsolatban éreztem. Ennek a könyvnek meg
kellett születnie.
Sok ember hozott nagy áldozatot ezért a könyvért. Szultána és
családja biztonságáért aggódom, féltem Arábiában lévő barátaimat,
akiknek sejtelmük sem volt ennek a könyvnek a létéről, de legfőképp
szembe kell néznem azzal, hogy elvesztem Szultána szeretetét,
támogatását és társaságát. Azét a nőét, aki tüzes szellemével
felkavart és inspirált. Szomorú tény, hogy attól a perctől fogva, amint
ez a könyv megjelenik, útjaink többé nem keresztezhetik egymást.
Legkedvesebb barátomat a csönd sötétje mögé zárják előlem. Hozzá
kell tennem, ez közös, szeretetteljes döntésünk. Ha felfednénk a
köztünk lévő kapcsolatot, sok emberre várna súlyos büntetés, de
legfőképp Szultánára.
Utolsó találkozásunkkor, 1991 augusztusában a haszontalanság
érzése ásta alá örömömet. Csodálattal néztem Szultána
optimizmusát. Őt boldog reménység töltötte el, hogy vállalkozásunk
sikerrel jár, és kijelentette, inkább elszenvedi a büntetést, mint hogy
legyőzöttként éljen. Szavai erőt adtak a közelgő viharhoz. Amíg ezek
a megvetendő tények nem kerülnek nyilvánosság elé, nincs segítség.
Ez a könyv olyan lehet, mint egy kisbaba első lépései, aki soha nem
futna életében ezek nélkül az első, bátor kísérletek nélkül. – Jean, te
meg én felkavarjuk a hamut, és tüzet gyújtunk! Mondd meg, hogy
segíthet rajtunk a világ, ha nem hallja segélykiáltásunkat? Lelkem
mélyén érzem, ezzel kezdődik a változás életünkben.
Felnőtt életem jelentős részét a Közel-Keleten töltöttem. Három
éven keresztül olvastam újra és újra Szultána naplóját és jegyzeteit.
A világ számos fővárosában tartott titkos találkozókon mutattam
meg neki a kézirat végső változatait. Nagy örömmel és nagy
fájdalommal olvasta. Amikor elolvasta a könyv utolsó fejezetét,
barátnőm sírva fakadt. Aztán összeszedte magát, s azt mondta,
tökéletesen eltaláltam lelkiállapotát, élettapasztalatait, mintha csak
mellette lettem volna, ahogyan mellette is voltam annyi éven
keresztül. Aztán megkért rá, töltsem ki azokat az űröket, amelyekről
naplójában nem ír. A következőket szeretné az önök tudtára adni.
Szultána apja még él. Négy felesége van és négy palotája szerte a
világon kedvenc városaiban. Ifjú feleségétől sok fiatal gyermeke van.
Szultánával való kapcsolatán sajnos nem javított az idő. Lányait
ritkán látogatja, de igen büszke fiaira és fiúunokáira.
Ali meglett, érett férfi, de még mindig úgy viselkedik, mint egy
elkényeztetett gyerek. A benne levő kegyetlenséget lánygyermekein
éli ki, akikkel nagyjából úgy bánik, ahogyan azt annak idején apjától
látta. Ma négy felesége és számtalan szeretője van. A király
nemrégiben feddte meg korrupció miatt, de nem tettek lépéseket
ellene.
Szara és Aszad hűek maradtak az esküvőjükön tett fogadalomhoz.
Öt élénk gyermekük született. Ki tudja, beválik-e Hudá jóslata, s
világra jön-e a hatodik? Szultána nővérei közül csak Szara tud ennek
a könyvnek a létéről.
Szultána többi nővére családjával együtt jól van.
Omar autóbalesetben meghalt a Dammámba vezető úton.
Családját Egyiptomban Szultána apja támogatja.
Randa apja vett egy villát Dél-Franciaországban, s Randa az év
nagy részét ott tölti. Nem ment férjhez azután, hogy elvált Szultána
apjától. Családjában lábra kapott a pletyka, hogy van egy francia
szeretője, de kétséges, hogy ez igaz.
Vafáról Szultána soha többé nem hallott, de el tudja képzelni,
mint él egy kis faluban rengeteg gyerek közepette. Éli azt az életet,
amelytől a művelt fiatal nők úgy rettegnek Szaúd-Arábiában.
Marszi visszatért a Fülöp-szigetekre, és Szultána tudomása szerint
valóra váltotta élete álmát. Egy ideig Rijádban dolgozott nővérként,
de egyszer megírta Szultánának, túl szigorúak a korlátozások ahhoz,
hogy elviselje az ember. Szultána nem hallott róla azóta, de nagyon
reméli, nem erőszakolták meg, és nem gyilkolták meg az iraki
bevonulás során, hisz sok szép, fiatal nőre várt ez a sors.
Hudá évekkel ezelőtt meghalt, Arábia homokjába temették, távol
Szudántól, szülőhazájától.
A legszomorúbb Szamíra sorsa. A nőszobába zárva maradt, s
Taháni két évvel ezelőtt hallotta, hogy megőrült. A szolgák
jelentették, hogy napokon át sikoltozott, majd értelmetlen
motyogásba kezdett. Időnként hallják zokogását, az ételes tálcát
naponta üresen találják, tehát életben van. A család esküszik, hogy
mihelyt a vénember meghal, elengedik. De a nagybácsi öregkora
ellenére is jó egészségnek örvend. Akárhogy is, Szamíra
valószínűleg többé nem tudna mit kezdeni a szabadsággal.
Szultána két évvel ezelőtt diplomázott filozófiából. Nem dolgozik
szakmájában, de úgy véli, hogy a szerzett tudás belső békével tölti el,
és egynek érzi magát a világgal. Tanulmányai közben felfedezte,
milyen sok embert ért súlyos igazságtalanság. Rádöbbent, milyen
lassú léptekkel halad előre az emberi faj, de bátor lelkek mindig
előbbre kényszerítik, és Szultána büszke, hogy ezek közé tartozhat.
Karím és Szultána jó kapcsolatának az egymás és a gyerekek iránti
szeretet az alapja. Szultána maga is sajnálja, hogy nem sikerült
feltámasztani a korábbi szerelmet a második feleséggel való incidens
után.
Hat évvel ezelőtt Szultána nemi betegséget kapott. Karím hosszas
köntörfalazás után bevallotta, hogy hetente részt vesz egy bizonyos
szexuális kalandban. Néhány magas rangú herceg minden héten
repülőgépet küld Párizsba a prostituáltakért. Egy ottani madame a
világ minden tájáról érkező lányok közül kiválasztja a legszebbeket,
akik Franciaországban űzik mesterségüket. Kedden felszállnak egy
gépre, mely Arábiába viszi őket, s a következő hétfőn a fáradt
prostituáltak elrepülnek. Karím elmondta, hogy Szaúd-Arábia nagy
városaiban, külön palotákban rengeteg ilyen prostituált található. A
királyi család magas rangú hercegeinek legtöbbjét meghívják ezekre
a helyekre, ahol szabadon választhatnak a nők közül. A férfiak
számára a nők továbbra is pusztán a gyönyör tárgyaiként léteznek,
vagy eszközökként, amelyek fiúkat biztosítanak nekik.
Karím megijedt a betegségtől, és megígérte, hogy ettől fogva nem
vesz részt ilyesmiben, de Szultána sejti, hogy nem fog tudni
ellenállni a kísértésnek, és szégyenszemre tovább folytatja a dolgot.
Csodálatos szerelmük már csak emlékekben létezik. Szultána
mindenesetre tovább harcol lányai jövőjéért.
Szultána elmondta, élete legszomorúbb látványa két ifjú lányának
sötét alakja, hiszen már ők is fekete köpenybe és fátyolba burkolózva
járnak. Annyi évi lázadás után még mindig nem vethették le ezeket a
szaúd-arábiai fiatal nők. Mint eddig is, még mindig primitív
szokások határozzák meg a nők szerepét a szaúdi társadalomban.
Az amerikai csapatok jelenléte az Öböl-háborúban, amely annyi
hamis reménnyel töltötte el Szultánát, csupán még inkább
megszilárdította a mutavák hatalmát. Immár azzal hencegnek, hogy
ők irányítják a trónon ülő királyt.
Szultána megkért, hogy mondjam el olvasóimnak: dacos szelleme
e könyv lapjain keresztül lázad. De személyének titokban kell
maradnia, mert bár ő kész szembenézni az élet minden
megpróbáltatásával, azzal a lehetőséggel nem, hogy elveszítse drága
gyermekeit. És ki tudja, milyen büntetés vár valakire, aki
megmondja az igazat a nők rejtett életéről az iszlám két legszentebb
szentélyének földjén.
Szultána sorsa 1902 januárjában dőlt el, amikor nagyapja, Abdel-
Azíz harcban visszafoglalta Szaúd-Arábia földjét. Dinasztia született
ekkor. Szultána ál-Szaúd hercegnő férje, Karím ál-Szaúd, a Szaúd-
arábiai Királyság ál-Szaúd királyi házának hercege oldalán él
továbbra is.
Függelék I.
A Korán a nőkről
A Korán az iszlám szent könyve. 114 szúrája vagy fejezete
megszabja a muzulmán hitűek számára előírt viselkedést. A
muzulmánok számára a Korán az Isten szava, amelyet Gábriel
arkangyal közölt Mohamed prófétával. Mohamednek Mekkában és
Medinában volt a látomása. Ma mindkét város Szaúd-Arábiában van.
Mekka volt Mohamed szülőhelye, Medinában található a próféta
sírja, s ez okból ez a két város a muzulmánok két legszentebb városa,
amelyekbe hitetleneket nem engednek. Kevés nyugati fogja föl,
valójában milyen hatalmas, megkérdőjelezhetetlen tekintélye van
Mohamed próféta szavainak a mohamedánok előtt. Életük minden
oldalát a Korán irányítja, amelyet szentnek tartanak. Sok, keresztény
szellemben nevelkedett nyugati kétkedve fogadja el egy legfelsőbb
lény létének lehetőségét, de nemigen akad muzulmán, aki nem
ragaszkodik vadul Mohamed Istene iránti megingathatatlan hitéhez.
Szaúd-Arábia muzulmán világában nem különül el egymástól az
állam és a vallás, mint nyugaton. Az iszlám vallás az abszolút
törvény.
Tíz évig éltem Szaúd-Arábiában, Rijádban, s ezalatt megkértem
egy közeli szaúdi barátomat, fordítson le nekem néhány sort a
Koránból, és magyarázza el ezeket. Látván a nemek teljes
elkülönülését az iszlám világban, különösen a nők viselkedését
szabályozó versszakokra voltam kíváncsi.
Mivel személyes beszélgetés közben fordították le nekem ezeket a
versszakokat, előfordulhatnak kisebb eltérések ezek között és a
Korán-szakértők fordításai között. Azonban, tekintve, hogy a Koránt
„lefordíthatatlannak” vélik, és hogy a létező angol fordítások között
is sok az ellentmondás, nyugodt lélekkel teszem közzé a következő
versszakokat a nők témaköréből úgy, ahogyan azt a Korán arab
eredetijéből nekem felolvasták.
(A magyar változatban ennek ellenére Simon Róbert fordítását
használjuk, Helikon Kiadó, 1987. A ford. megj.)
Téma
Szexuális kapcsolat a ramadán hónapjában, mikor minden igaz
muzulmán böjtöl, és a nappali órákban tartózkodik az örömöktől.
Mit mond erről a Korán:
2. SZÚRA, 187.
A böjt éjszakáján szabad közösülnötök
asszonyaitokkal. (Olyanok) ők nektek, s ti nekik,
(mint) a köntös. Allah tudja, hogy (amikor a böjt
éjszakáján tilalmas volt számotokra közösülni
asszonyaitokkal, akkor) becsaptátok magatokat.
(Allah azonban) megengesztelődve fordult (ismét)
felétek és megbocsátott nektek. Mostan(tól
kezdve hát) közösüljetek velük és kedvetekre
kívánhatjátok azt, amit Allah előírt nektek (a böjt
éjszakájára vonatkozóan)! Egyetek és igyatok
addig, amíg meg nem különböztetitek
hajnalhasadáskor a fehér szálat a feketétől! Aztán
tartsátok be szigorúan a böjtöt az éjszaka beálltáig!
És ne közösüljetek velük, amíg a mecsetekben
tartózkodtok (áhítatba merülve)! Ezek Allah
tilalmai. Ne jöjjetek közel hozzájuk!
Így teszi világossá Allah az embere számára
az ő jeleit/verseit.
Talán ők istenfélők lesznek.
Téma
A muzulmánok házassága hitetlenekkel. A Korán ugyanazokat
írja elő férfiaknak, nőknek egyaránt, de a törvényt csak a nők ellen
alkalmazzák. Sok szaúdi férfi vesz nőül keresztény asszonyt, de a
szaúdi nőknek szigorúan tilos nem muzulmán férfihoz feleségül
menni.
Mit mond erről a Korán:
2. SZÚRA, 221.
Ne házasodjatok pogány asszonyokkal,
amíg nem lesznek hívők! Egy hívő rabszolganő
bizony jobb egy pogány asszonynál – még
akkor is, ha ez tetszik nektek. És ne adjatok
feleségül (hívő asszonyokat) pogányokhoz,
amíg nem lesznek hívők! Egy hívő rabszolga
bizony jobb egy pogány férfinál, még akkor is,
ha ez tetszene nektek. Ezek (a pogányok) a
Pokol tüzéhez hívnak, Allah azonban – ha úgy
tetszik neki – a Paradicsomba és a
megbocsátáshoz hív.
És megmagyarázza az ő verseit az embereknek.
Talán hat rájuk az intés.
Téma
Szexuális kapcsolat egy nővel menstruáció idején. Szigorúan tilos.
Mit mond erről a Korán:
2. SZÚRA, 222.
Kérdenek téged a havibajról.
Mondd: „Kórság az.” Ezért tartsátok távol
magatokat az asszonyoktól havibaj idején,
s ne közeledjetek hozzájuk,
amíg meg nem tisztulnak!
Ha megtisztultak, akkor közösüljetek velük úgy,
ahogyan Allah elrendelte számotokra.
Allah szereti azokat,
akik készek a megbánásra
és szereti azokat,
akik megtisztulnak.
Téma
Ha egy férfi elválik feleségétől, előbb meg kell győződnie arról,
nem hordja-e gyermekét. Ha a nő terhes, férjének gondját kell
viselnie.
Mit mond erről a Korán:
2. SZÚRA, 228.
Az elvált asszonyoknak három havi tisztulást
kell kivárniuk. Nem szabad eltitkolniuk azt,
amit Allah (az előző házasság gyümölcseként) a
méhükben teremtett – ha hisznek Allahban
és a Végső Napban.
A férjeiket illeti meg a leginkább az,
hogy ekkor visszafogadják őket,
ha ők ki akarnak békülni.
Az asszonyokat ugyanaz a jog szerinti bánásmód
illeti meg (férjük részéről), mint amivel ők
tartoznak (férjüknek).
A férfiak azonban egy fokkal fölöttük állnak.
Allah hatalmas és bölcs.
Téma
Ha egy férfi elvált egy nőtől, ismét elveheti feleségül, amennyiben
az asszony azóta újból férjhez ment, majd elvált. De ha másodszor is
elválik tőle, többé már nem veheti el.
Mit mond erről a Korán:
2. SZÚRA, 229.
A válás kétszer (megengedett). Akkor azonban
vagy meg kell tartani (a feleséget) az elismert
módon, vagy el kell bocsátani az illendő módon!
2. SZÚRA, 230.
Ha a férfi (a feleségétől harmadszor) elválik,
akkor az asszony (mint feleség) tilos a számára,
amíg férjhez nem megy valaki máshoz. Ha az
elválik tőle, akkor nem követ el egyikük sem
bűnt, ha újra visszatérnek egymáshoz.
2. SZÚRA, 241.
Az elvált asszonyoknak – az illendőségnek
megfelelő – eljárás jár!
Téma
A következő versszak azt szabályozza, hány nőt vehet el egy férfi,
és milyen hozomány illeti.
Mit mond erről a Korán:
4. SZÚRA, 3.
Ha attól féltek, hogy nem tudtok méltányosan
bánni a (női) árvákkal, akkor házasodjatok meg
a néktek tetsző nőkkel kettesével, hármasával,
négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok
igazságosak lenni (egyszerre többhöz),
akkor (vegyetek feleségül) csak egyet,
vagy (elégedjetek meg) azzal, amit
(rabszolganőt) a jobbotok birtokol.
Ezzel tudjátok leginkább elkerülni azt,
hogy igazságtalanul cselekedjetek.
4. SZÚRA, 4.
Adjátok oda az asszonyoknak hozományukat
ajándék gyanánt! Ha pedig úgy tetszik nekik,
hogy önként átengednek nektek abból egy
részt, akkor használjátok azt tetszésetekre és hasznotokra!
Téma
Az alábbiakban a gyerekeknek járó örökséget magyarázza az írás.
A fiúgyermekek kétszer annyit kapnak, mint a lánygyermekek.
Mit mond erről a Korán:
4. SZÚRA, 11.
Gyermekeitekre vonatkozóan
Allah (ekképpen) rendelkezik:
A fiúgyermeket (az örökség elosztásakor)
annyi illeti meg,
mint amennyi két leánygyermek része.
Téma
Külön utasításokat tartalmaz a Korán, mi a teendő azokkal a
nőkkel, akik megszegték a szexuális szabályokat. A második
versszak arról szól, hogyan büntetik hasonló körülmények között a
férfiakat.
Mit mond erről a Korán:
4. SZÚRA, 15.
Azok ellen,
akik asszonyaitok közül paráználkodnak,
hívjatok négy tanút (közületek).
Ha ők (a valóságnak megfelelően)
tanúskodnak, akkor
őrizzétek őket erősen a házaitokban,
amíg el nem szólítja őket a halál,
vagy amíg Allah
valami más utat nem jelöl ki nekik!
4. SZÚRA, 16.
És ha közületek (férfiak közül)
követnek el ketten (paráznaságot),
akkor büntessétek meg őket!
Ám ha megbánást tanúsítanak,
és megjavulnak,
akkor hagyjátok őket bántatlanul!
Téma
A Korán külön felsorolja, milyen nőket tilos feleségül venni.
Mit mond erről a Korán:
4. SZÚRA, 22.
Ne házasodjatok olyan asszonyokkal,
akikkel atyáitok kötöttek házasságot.
4. SZÚRA, 23.
Tilalmas nektek (házasságot kötni):
anyáitokkal, leányaitokkal,
nővéreitekkel,
apai és anyai nagynénjeitekkel,
fivéretek leányaival,
nővéretek leányaival,
(nevelő)anyáitokkal, akik szoptattak benneteket
és tejtestvéretekkel,
anyósaitokkal,
a ti gyámságotok alatt álló mostohalányaitokkal
– azokkal az asszonyokkal, akikkel már együtt
háltatok; ha még nem háltatok volna velük,
akkor (ez) nem róható fel vétketekül;
(tilalmas továbbá): saját ágyékotokból (sarjadt)
fiaitok feleségeivel s az,
hogy két nővért együtt vegyetek feleségül –
kivéve azt, ami már a múltban megtörtént.
4. SZÚRA, 24.
És (tilalmas nektek) a tisztes (férjes) asszonyok.
Téma
A muzulmán nem imádkozhat Allahhoz, ha előtte nőt érintett. Egy
versszak arról világosítja föl, mit tegyen, amennyiben nővel hált, de
nincs víz, hogy megmosakodhasson.
Mit mond erről a Korán:
4. SZÚRA, 43.
…És (ne közelítsetek) a magömléstől
tisztátalanul sem, amíg nem mosakodtatok meg
– kivéve, ha (csak éppen) áthaladtok az úton!
Ha… asszonyokat illettek, és nem leltek vizet,
akkor folyamodjatok tiszta homokhoz, és
dörzsöljétek meg (azzal) az arcotokat és a
kezeteket.
Téma
A szexuális bűnök isten elleni bűnnek számítanak. Komoly
büntetés jár annak, aki ilyet követ el.
Mit mond erről a Korán:
24. SZÚRA, 2.
Ha egy férfi és egy nő paráználkodik,
mindegyiküket
száz korbácsütéssel korbácsolják meg!
És Allah vallására való tekintettel
ne fogjon el titeket könyörület irántuk,
ha hisztek Allahban és a Végső Napban!
24. SZÚRA, 3.
A parázna férfi
csak parázna nővel
vagy pogány nővel házasodhat!
És a parázna nő (ugyanígy)
csak parázna férfival
vagy pogánnyal házasodhat!
Téma
A paráznaság vagy házasságtörés vétsége olyan komoly bűnnek
számít, hogy négy tanút kell állítani.
Mit mond erről a Korán:
24. SZÚRA, 4.
Aki tisztes férjes asszonyoknak kelti rosszhírét,
és azután nem hoz négy szemtanút, azt
korbácsoljátok meg nyolcvan korbácsütéssel,
és ne fogadjatok el tőle tanúságtételt soha többé!
Ők a bűnösök.
Téma
Ha férj vádolja feleségét házasságtöréssel vagy paráznasággal, és
nem tudja vádjait tanúkkal alátámasztani, Isten nevére kell esküdnie,
hogy igazat mondott.
Mit mond erről a Korán:
24. SZÚRA, 6.
És azok, akik (saját) feleségeiknek keltik rossz
hírét, és önmagukon kívül nincsenek tanúik,
akkor a tanúság az legyen, hogy négyszer
tanúbizonyságot kell tennie Allah előtt,
hogy az igazat mondja.
24. SZÚRA, 7.
és ötödszörre úgy,
hogy Allah átka legyen rajta, ha hazudik!
Téma
Szaúd-Arábiában a muzulmán nőknek el kell fedniük arcukat,
különben kiteszik magukat a vallás képviselői zaklatásának. A
nemek elkülönülése az élet minden területén teljes.
Mit mond erről a Korán:
24. SZÚRA, 31.
És mondd a hívő nőknek,
hogy süssék le tekintetüket
és ügyeljenek szemérmükre
és ne mutassák a díszeiket,
csupán azt, ami látható
és kendőzzék el ruhakivágásukat
és ne mutassák a díszeiket,
kivéve férjüknek, atyjuknak, apósuknak,
fiaiknak, férjük fiainak, fivéreiknek, fivéreik
és leánytestvéreik fiainak, asszonyainak,
a (rabszolganőknek), akiket jobbjuk birtokol,
férfiszolgáiknak, akikben (már)
nincs (nemi) vágy, és a gyermekeknek,
amíg még nem tudnak semmit
a nők szemérméről.
Téma
A Korán szerint az asszonyok időskorukban félretehetik a fátylat,
csadort. Ennek ellenére az asszonyok Arábiában életük végéig
hordják ezeket.
Mit mond erről a Korán:
24. SZÚRA, 60.
Azoknak a nőknek,
akik túl vannak a változás korán,
és nem remélhetnek már házasságot,
nem róható fel vétkükül az,
ha leteszik a (külső) ruháikat,
úgy, hogy (közben) nem hivalkodnak
a díszeikkel.
Ám jobb nekik,
ha megtartóztatják magukat.
II.
A szaúdi törvények
A szaúdi büntetőjog alapja a szigorú iszlám erkölcs. Az iszlám szó
jelentése: „Meghajolni Allah akarata előtt.” Az iszlám legfontosabb
elve a saría, vagyis az „ösvény”. Ez az Isten által rendelt teljes
életutat jelenti. Mindenkinek, aki az iszlám vallást követi, életét a
hagyományos erkölcsi elvek szerint kell élnie, amelyeket az 570-ben
született és 632-ben meghalt Mohamed próféta fektetett le.
A nyugatiak többsége nehezen érti, hogy a muzulmánok teljesen
alávetik magukat a Korán törvényeinek, mindennapi életük minden
vonatkozásában. Szaúd-Arábiában a Korán a törvény a Mohamed
által lefektetett hagyományokkal együtt.
Amikor Szaúd-Arábiában éltem, egyszer megkértem egy neves
iszlám tudóst, aki ügyvédként keresi kenyerét, hogy magyarázza el,
mint alkalmazza a mai Szaúd-Arábia igazságszolgáltatása a Próféta
tanításait. Magyarázata segített eloszlatni félreértéseimet.
Közzéteszem egy részét annak, amit számomra írt, mert úgy
érzem, érdekelni fogja olvasóimat:
1. A saríának négy fő forrása van. A Korán, amelynek több ezer
versszakát az Isten Prófétáján keresztül juttatta el hozzánk. A szunna,
a Mohamedhez kapcsolódó s a Koránban nem szereplő
hagyományok, az ijma, az ulema, vagyis a hittudósok felismerései,
és a kijász, amely annak módszere, hogy ismert bírók
megállapodjanak az új jogi alapelvekben.
2. Szaúd-Arábia királya sem kivétel a saríában lefektetett
szabályok alól.
3. A bírósági rendszer bonyolult, de ha egy ítélet ellen
fellebbeznek, azt a fellebbezési bizottság vizsgálja. Ez a bíróság
általában három tagból áll, de ötből abban az esetben, ha az ítélet
halál vagy csonkítás lehet. A legfelsőbb bíró a király, ő a legfelsőbb
fellebbezési bíróság is, egyben a kegyelem forrása.
4. A bűnöket három csoportra osztják: hudud, tazir és kiszasz. A
hudud olyan bűnöket jelent, amelyeket az Isten tilt, és büntetésük
megtalálható a Koránban. A tazir bűneit a megfelelő hatóságok
büntetik, míg a kiszasz bűnöknél az áldozat joga a bosszú.
A hudud bűnök
Idetartoznak a lopás, az alkoholfogyasztás, az iszlám tagadása, a
paráználkodás, a házasságtörés.
Akit lopás vétkében találtak bűnösnek, az büntetést fizet, vagy
börtönbe vetik, vagy levágják a jobb kezét. (A balt abban az esetben,
ha a jobb kezét már levágták.)
Azt, akit ivásban, alkoholárusításban vagy -vásárlásban,
kábítószerek szippantásában, beinjekciózásában vagy dohányba
keverésében találnak bűnösnek, nyolcvan korbácsütésre ítélik.
Akit az iszlám tagadásában találnak bűnösnek, annak büntetése a
körülményektől függ. Az ítélet keménységét nagyban befolyásolja,
hogy az illető muzulmán vagy sem. A muzulmánok büntetése
általában korbácsütés.
Akit paráznaságban találnak bűnösnek, általában
megkorbácsolják. A férfiakat állva, a nőket ülve. A bűnös arcát, fejét
és létfontosságú szerveit kímélik. Általában negyven korbácsütés a
szokásos, de a körülmények nagyban befolyásolhatják.
A házasságtörés az egyik legsúlyosabb bűn. Ha a bűnös házas,
megkövezés, lefejezés vagy főbelövés általi halálra ítélik. Az
általános a megkövezés. A bűn megtörténtét négy tanúnak kell
igazolnia.
Tazír bűnök
Ezek nagyjából megfelelnek azoknak, mint amit az amerikai jog
vétségnek nevez. Nincs előre megszabott büntetés, mindenkit a bűn
komolysága és a mutatott bűnbánat szerint egyedileg ítélnek meg.
Kiszasz bűnök
Amennyiben valakit bűnösnek találnak, az áldozat vagy családja
jogosult bosszút állni. A büntetésről a család dönt, és végrehajtása
sem nyilvános.
Ha gyilkosságot követtek el, a családnak joga van hasonlóan
megölni a gyilkost, mint ahogyan szerettüket meggyilkolták, de
választhatnak bármilyen más módszert is.
Ha a család egy tagját véletlenül ölték meg (például
autóbalesetben), az elhunyt családja „vérdíjat” jogosult kérni. A
múltban tevékben fizették a vérdíjat, manapság pénzben. A
körülmények szerint adott összegek vannak, 120 000-től 300 000
rijalig (45 000-80 000 dollár) terjednek. Ha nőt ölnek meg, a fizetség
feleannyi, mint egy férfi esetében.
Ha valaki egy másik ember egy testrészét levágja, az áldozat vagy
családja ugyanezt teheti vele.
Ki tanúskodhat büntetőeljárásban
A tanúnak épelméjűnek, nagykorúnak és muzulmánnak kell
lennie. Nem muzulmánok nem tanúskodhatnak bűnügyekben.
Asszonyok csak abban az esetben, ha személyes dologról van szó, és
férfi nem volt jelen. A nők tanúvallomását nem is ténynek, hanem
inkább feltételezésnek tekintik, és a bíróság dönti el, adott
körülmények között érvényesnek fogadja-e el.
Miért tilos nőknek bűnügyekben tanúskodni
A szaúdi bíróságok négy okból nem fogadják el a nők
tanúskodását:
1. A nőket sokkal, inkább érzelmeik befolyásolják, mint a
férfiakat, ennek eredményeképp érzelmeik eltorzítják vallomásukat.
2. A nők nem vesznek részt a közéletben, ennélfogva nem érthetik
meg azt, amit megfigyeltek.
3. A nők teljesen a férfiak befolyása alatt állnak, akik Isten
kegyelméből felsőbbrendűek, ennélfogva egy nő amellett
tanúskodna, amit az a férfi mondott neki, akivel utoljára beszélt.
III.
Időrend
570 Mohamed próféta születése Mekkában, a mai
Szaúd-Arábiában.
610 Mohamed próféta előtt megjelenik az Isten, és
kinevezi hírnökévé. Megszületik az iszlám.
622 Mohamed próféta Mekkából Medinába
menekül a dühös tömeg elől. Ez Mohamed
futása, a hidzsra, Mohamed földi küldetésének
nagy válsága. A muzulmán naptár e napon
kezdődik, és tiszteletére hidzsrának hívják.
632 Mohamed próféta meghal Medinában.
650 Mohamed próféta mondásait összegyűjtik és
leírják. Ez a könyv, amely Isten szavait rögzíti,
úgy, ahogyan Mohamed elmondta, a
muzulmánok szent könyve.
1446 Az első dokumentált ál-Szaúd, Szultána őse
otthagyja a sivatagot, szakít a nomád élettel és
Dar’ijádban (a régi Rijád) telepszik le.
1744 Mohamed ál-Szaúd együttműködik Mohamed
ál-Vahhábbal, a Korán szigorú értelmezését
tanító tanárral. A harcos és a tanár együtt
szigorú büntetési rendszert vezet be.
1802-1806 Mohamed ál-Szaúd és Mohamed ál-Vahháb
fiai a Korán tanításai hatására megtámadják és
elfoglalják Mekkát és Medinát. Könyörtelenül
lemészárolják Táif, a Mekka fölötti település
egész férfilakosságát. Ezzel a győzelemmel
csaknem egész Arábiát egyesítik uralmuk alatt.
1843-1865 Az ál-Szaúdok kiterjesztik uralmukat délre,
Ománra.
1876 Megszületik Szultána nagyapja, Abdel-Azíz
ibn Szaúd, a királyság alapítója.
1887 Rijád városát elfoglalják a Rasídok.
1891 Az ál-Szaúd-család Rijádból az Elhagyott
Negyedbe menekül.
1893-1894 Az ál-Szaúd-család átkel a sivatagon Kuvaitba.
1901. szept. Abdel-Azíz huszonöt éves korában
harcosaival együtt megindul Rijád
elfoglalására.
1902. jan. Abdel-Azíz és emberei elfoglalják Rijádot.
Az új ál-Szaúd-dinasztia kezdete.
1915 Abdel-Azíz ál-Szaúd megegyezik az angol
kormánnyal, miszerint havi ötezer fontért
harcol a törökök ellen.
1926 Megszületik Szultána apja.
1932 A két királyság, Hidzsáz és Nedzsd egyesül.
Szaúd-arábiai Királyság néven a világ
tizenkettedik legnagyobb országa.
1933 Megszületik Szultána anyja.
1933. május Amerika koncessziót nyer (az angolok előtt),
hogy olajat kutasson Szaúd-Arábiában.
1934 Szaúd-Arábia háborút indít Jemen ellen, egy
hónap múlva kötnek békét.
1934. május 15. A jemeni háborút megbosszulandó, három
késes jemeni támad egy mekkai mecsetben
Abdel-Azíz királyra. Legidősebb fia, Szaúd
apja elé veti magát, így őt sebesítik meg.
1938. márc. 20. Olajat találnak Dammámban.
1939 Az európai háború megállítja az
olajkitermelést.
1944 A királyság olajtermelése évi nyolcmillió
barrelre emelkedik.
1945. febr. 14. Roosevelt elnök találkozója Abdel-Azíz
királlyal a USS Quincy fedélzetén.
1945. febr. 17. Winston Churchill, Anglia miniszterelnökének
találkozója Abdel-Azíz királlyal a USS Quincy
fedélzetén.
1946 Az olajkitermelés eléri a hatvanmillió barrelt.
1946. dec. Szultána szüleinek házassága Rijádban.
1948. május 14. Izrael Állam megalakulása.
1948. május 14. Kitör az első arab-izraeli háború.
1948 Működni kezd a Rádió Mekka, a királyság
első rádióállomása az Ulema heves ellenzése
dacára is.
1952 Abdel-Azíz király megtiltja az alkohol
behozatalát a hitetleneknek is.
1953. nov. 9. Abdel-Azíz király, Szultána nagyapja
hetvenhét éves korában meghal.
1953. nov. 9. A néhai uralkodó legidősebb fia, az ötvenegy
éves Szaúd lesz a király. Féltestvére Feiszal
koronaherceg.
1956 Szülei tizedik lányaként megszületik
Szultána.
1958. márc. A királyság pénzügyi zűrzavarának idején
Feiszal koronaherceg veszi át a kormány
irányítását.
1960. dec. Szaúd király felmenti bátyját kötelességei
alól, és kezébe veszi a hatalmat.
1962 A rabszolgaság eltörlése a Szaúd-arábiai
Királyságban. A rabszolgák többsége korábbi
gazdáinál él tovább.
1963 Megnyílik az első leányiskola. A vallási
fanatikusok lázonganak.
1964. nov. 3. Szaúd király lemond, és Bejrútba menekül.
Feiszalt koronázzák királlyá, féltestvére, Háled
koronaherceg lesz.
1965 Tiltakozások ellenére működni kezd az első
televízióstúdió.
1965. szept. Háled ibn Abdel-Azíz herceg, Feiszal király
unokaöccse meghal, amikor fegyveres csoport
élén támad a televízióstúdióra annak
megnyitásakor.
1967. jún. Kitör a hatnapos háború Izrael és arab
szomszédai között. Szaúd-Arábia is küld
csapatokat.
1969. febr. Az elűzött Szaúd ibn Abdel-Azíz Athénben
meghal. Évente több mint tizenötmillió dollárt
költött száműzetésében.
1973. okt. 6. Újabb háború tör ki Izrael és arab szomszédai
között. Szaúd-Arábia csapatokat küld.
1973. okt. 20. Feiszal király az Izraelnek nyújtott amerikai
katonai segítségre válaszul szent háborút
hirdet, és olajembargót vezet be Amerika ellen.
1975. márc. 25. Feiszal királyt meggyilkolja saját unokaöccse,
Feiszal ibn Muszaid herceg, annak a hercegnek
a testvére, akit lelőttek az 1965-ös zavargások
idején.
1975. márc. 25. Háled koronaherceget koronázzák királlyá. Az
új koronaherceg a féltestvére, Fahd.
1977 Háled király rendeletben tiltja meg, hogy a
nők utazzanak, amennyiben nem kíséri őket
családjuk valamelyik férfi tagja. Egy második
rendelet azt tiltja meg, hogy a nők külföldön
tanuljanak. Mindkét rendelet azután született
meg, hogy Misáil hercegnőt nyilvánosan
kivégezték, amiért beleszeretett egy másik
szaúdi diákba a libanoni Amerikai Egyetemen.
Szeretőjét lefejezték.
1979. nov. Megtámadják a mekkai Nagymecsetet. A
fanatikusok az ellen tiltakoznak, hogy a nők a
királyság határain kívül dolgozzanak. A
rákövetkező hónapokban a fundamentalista
zavargásoktól való félelmében a kormány
megnyirbálja a nők jogait.
1982. jún. Háled király szívrohamban meghal.
Féltestvére, Fahd lesz a király, az ő féltestvére,
Abdullah az új koronaherceg.
1990. aug. 5. Irak lerohanja Kuvaitot. A nyugati
szövetségesek haderői Szaúd-Arábiában
gyülekeznek, hogy kiverjék Szaddam
hadseregét.
1991 A mutavák félelemmel és ellenségesen
fogadják a külföldi katonanők jelenlétét.
Fokozódik a nyomás a szaúdi kormányra, hogy
megszorító intézkedéseket hozzon bármely
nemzetiségű nők ellen. A vallási csoportok
visszatérnek a Korán szigorú értelmezéséhez.