Louisa Rawlings

A szív rejtekútjai

Jó háromszáz évvel ezelőtt egy rendkívüli szépségű, előkelő kisasszonynak nem is lehetett

más feladata, mint hogy rangjához méltó házasságot kössön. Amalie-nak azonban esze ágában sincs feleségül menni apja választottjához. Szíve azért a fiatal építőművészért dobog, aki már első találkozásukkor megmenti életét a haramiák támadásától, s lelkesen hallgatja Amalie terveit egy csobogó szökőkutakkal, titkos ösvényekkel és rózsalugasokkal teli park létrehozásáról. Csakhogy Jean-Marc alacsony származása tudatában óvakodik a tiltott szerelemtől...

1.

1672 kora tavaszán, Normandiában – Igyekezz, Baptiste, még meglát valaki! Amalie de Saint-Hilaire türelmetlenül hajolt ki az ablakon. Halk, suttogó szavait el-

nyelte az éjszaka. A téli álmából ébredező föld erős, kesernyés illatot árasztott; különös és új volt ez az illat, akár a fiatal leányban bontakozó vágy. Odalentről, a sötétségből, mo-toszkálás hallatszott. Baptiste, a kertész fia a vadszőlő indáin kapaszkodott felfelé. A vi-déki úrilak földszintjéről kiszűrődő halvány gyertyafényben Amalie csak elmosódottan látta a fiú körvonalait. Baptiste meg-megpihent, nagyokat fújt, s valami káromkodásfélét mormolt.

Micsoda cirkusz egyetlen lopott csókért! Amalie tudta, hogy őrültség, amit csinál, de az őrültség néha biztosan csodálatos... Egyszer meg kell történnie! Milyen régóta vágyik már valami izgalmas kalandra ebben a ködfátyolba burkolózó, komor normandiai házban! Isten tudja, mégiscsak jobb volt a barátnőjével, Lucréce de Sancyval a zárdaiskolában, mint itt, vénkisasszony nagynénjei állandóan figyelő tekintete előtt. Azóta, hogy elhagyta a jó házból való kisasszonyokat nevelő intézetet, gyakran váltott levelet barátnőjével.

Kételyekkel, kérdésekkel teli levelek voltak ezek, melyek mind a másik nem titkát, Amalie-ra gyakorolt különös vonzerejét fürkészték. Vajon milyen lehet, ha egy leány sze-relemből odaadja magát egy férfinak? Ó, a zárdában, bár nagyon szigorúan nevelték, és egészen házasságkötésükig tudatlanságban tartották őket, mégis akadt alkalmuk beszél-getni, suttogni az éj csöndjében. Hányszor, de hányszor visszakívánkozott Amalie a zár-dába! Ám még a kolostor elzártsága is túl enyhe büntetésnek tűnt édesapjának szemében. Ezért száműzte makacs, rossz magaviseletű leányát Normandiába, elhunyt felesége nénje-ihez. Az ódon kastély a magányt, a teljes elzártságot jelentette Amalie számára.

Egyetlen öröme volt, ha visszavonulhatott a birtok és a környező dombok fölé maga-sodó, vénséges vén, kerek toronyba. Oda soha nem kapaszkodtak fel nagynénjei, ott sza-bad folyást engedhetett könnyeinek. Elhagyatottságában, magányában ott kis időre béké-re, nyugalomra talált.

Hirtelen aggodalom töltötte el, hogy valaki megláthatja a nyitott ablakban. A szoba mélyére húzódott, és megállt a fátyollal borított tükör előtt. Félénk mozdulattal elhúzta a leplet. Nénikéi üres hiúságnak, az ördög kísértésének tartották a tükröt a szobában; ezért fésülködés után azonnal le kellett takarnia. Most habozva belenézett. Tizennyolc éves tehát, és igazán csinosnak mondható zöld szemével és hullámos, vörös hajával. Persze soha nem lesz olyan lélegzetelállítóan szép, mint szeretett mamája, de nem is fog Hamu-pipőkeként elhervadni.

Amalie felsóhajtott. Mama ennyi idős korában már két éve férjnél volt! És íme, most itt áll a leánya, a várakozástól reszketve, mert néhány pillanat múlva életében először kettesben lesz ég^iímnemű teremtménnyel...

Hat éve él itt, Normandiában, két vénkisasszony nagynénje kastélyában apja paran-csára, és azóta az öreg Florimonde, a birtok gazdasági ügyeit is intéző udvarmester kivé-telével nem került épkézláb férfiember a szeme elé. Még az egymást sűrűn váltó házitaní-tók is mind jócskán túl voltak életük virágán, amikor a kastélyba érkeztek, és óráikat mindig valamelyik idős hölgy jelenlétében tartották. Amalie de Saint-Hilaire egyiküknek sem okozott csalódást; példás tanuló volt, akit lankadatlan érdeklődés és csillapíthatatlan tudásvágy jellemzett.

Baptiste végre eljutott az ablakpárkányig, és bemászott a szobába. Ügyetlen, esetlen suhanc létére nem tudott mit kezdeni a túlságosan is hosszúra nőtt karjaival-lábaival. Hiszen végül is csak tizenöt éves volt. Amalie már évek óta dolgozott Baptiste-tal együtt Léopold apó, a szigorú főkertész felügyelete alatt. Palántákat ültettek, megtanulták a vi-

rágok és a díszcserjék nevét. Baptiste felvitte a kastélyba Amalie-nak a legfrissebb, leg-pompásabb virágokat, melyeket aztán a leány gondosan, aprólékosan megszemlélt, és megörökített vázlatkönyvében. Baptiste-ot természetesen nem lehetett igazán férfiszám-ba venni, mégis az ő közelében érezte először Amalie, hogy kezd nővé válni.

Különösen az utóbbi hetekben, amióta ismét buzgón folyt a kerti munka, az együgyű falusi fickót egyre inkább hatalmába kerítette a leány bűbája. Amalie rajta próbálta ki mindazt, amit annak idején szépséges, szeszélyes mamájától ellesett: a csábító pillantáso-kat és kacér mozdulatokat. Olyan kedvesen mosolygott a fiúra, hogy annak lángba borult az arca, és mindent megtett, amit csak a kis tündér parancsolt. Ha a leány kecsesen nyúj-tózkodott doromboló cica módjára, Baptiste-nak elállt a lélegzete, dadogni kezdett, és szégyenlősen elfordította a fejét. Ha Amalie összeráncolta a homlokát, és duzzogva lebigy-gyesztette az ajkát, a fiú szinte megsemmisült. A feltétlen engedelmesség és alázat, amellyel a kamasz körülvette, egészen új tapasztalat volt Amalie számára, és igencsak a fejébe szállt. Még soha nem érezte magát elevenebbnek és szebbnek, mint ezekben a szürke, borús napokban, soha kívánatosabbnak, legalábbis azóta, hogy szeretett atyjaura száműzte őt Cécile és Barbara nénihez.

És ezen a reggelen, amikor Baptiste a gyümölcsösben véletlenül a kezéhez ért, elemi erővel támadt fel a leányban a vágy, hogy megismerje az élet nagy titkait, hogy szabad legyen, és mindentudó.

– Ha meg akarsz csókolni – súgta oda hirtelen ötlettől indíttatva a fiúnak –, másszál fel ma este kilenckor a vadszőlőn a szobámhoz. Majd nyitva hagyom az ablakot.

És most itt áll Baptiste a homályos szobában, és zavartan toporog. Amalie bátorítóan rmosolygott.

– Szép tőled, hogy eljöttél. Már azt hittem, inadba szállt a bátorság. Gyere, ülj ide mel-lém!

Ezzel átsuhant a szobán az ágyhoz, széthúzta a barna bársonyfüggönyöket, és letele-pedett az ágy szélére. Elégedetten állapította meg, hogy a leheletkönnyű ing mindenütt csábosán tapad a testére. Hívogatóan végigsimított a takarón:

– No gyere már, Baptiste! Hátrarázta dús, vörös hajfürtjeit, úgy, ahogy annak idején anyjától látta. Ó, hogy

sóhajtotak ilyenkor a mama imádói, és milyen izzó, szerelmes pillantásokat vetettek a szépasszonyra!

– Hát nem akarsz, te ostoba fickó?... – Amalie elhallgatott. Már feltámadtak benne az első kételyek, hogy vajon helyesen cselekedett-e, hogy

légyottra hívta a fiút? Baptiste végül is még nagyon fiatal. De éppen ezért olyan veszélyte-len, ártalmatlan az egész. Hiszen csupán egy kis kísérletről van szó, az eredményét majd beírja a naplójába, Baptiste meg mehet vissza, ahonnan jött. Lassan lecsúsztatta válláról a puha, vadgalambszín kendőt.

– Meg akarod fogni a mellemet? A fiú zavartan topogott ide-oda otromba cipőjében a vastag, sötét szőnyegen. Még

mindig nehezen lélegzett a kapaszkodástól. Amalie egyenes kérdésére fülig pirult; nem értette, mi ütött ma a kisasszonyba. És ami még rosszabb volt: Amalie maga sem értette. Nem így képzelte a légyottot! Milyen idétlenül és otrombán csoszog feléje a fiú! Miért is engedett a kíváncsiságnak, hogy megtudja, milyen, ha megcsókolják, ha először csókolják meg az embert? Miért vihognak a szolgálók és a szobalányok, ha a csélcsap Zacharie, az istállófiú jártában-keltében a mellük után kapkod?

Amalie azonban most úgy érezte, rosszul tette, hogy bátorította Baptiste-ot. Az ész és a túlzott kíváncsiság küzdöttek benne. Nos, most már késő visszavonni a meghívást... Mindegy, ha a fiú egyszer megcsókolja, egyszer a mellére teszi a kezét, az elég, aztán el-küldi.

Ő tulajdonképpen csak az érzéseit szerette volna elemezni, és egészen tárgyilagosan feljegyezni a naplójába a megfigyeléseit. A házitanítók gyakran mondogatták, hogy mi-lyen fontos manapság, a tudományos megismerés korában az élet megfigyelése, feltárása és az új elméletek szempontjai szerinti vizsgálata. Hiszen 1672-t írtak, és XIV. Lajos, a Napkirály élete virágjában uralkodott Párizs és Franciaország fölött. Az egész művelt vi-lág bámulattal és elismeréssel tekintett a tudomány, a filozófia és a művészet egén ragyo-gó csillagokra. Igen, Amalie úgy érezte, jókor született, s hogy élvezet élni.

Rámosolygott a fiúra, és lassan, fölényes hanghordozással mondta: – Gyere, ülj ide mellém, és add a kezed. – Megfogta és a mellére tette Baptiste kezét. – De Amalie kisasszony... – A fiú hangja fojtottan, rekedtesen, sokkal mélyebben

hangzott, mint máskor. Jobbját a lány gömbölyű mellére szorította, és meglepően járato-san szorongatni, babrálni kezdte. Szeme nedves, üveges pillantással szegeződött a lányra.

Amalie hirtelen kellemetlennek találta a nagy, durva kéz érintését. Csalódottság és undor töltötte el.

– Most már elég – jelentette ki –, nem élvezem különösebben. – Sokkal jobb volna, ha lefeküdnénk – hajolt oda hozzá a fiú, és leszorította az ágyra. Amalie már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy akar-e szerelmeskedni Baptiste-

tal. Mégis beletörődően mondta: – No jó, de csak egy kicsit...

– A kisasszony igazán csinos... – dadogta rekedtes hangon a fiú. – Tudja az ördög, iga-zán csinos... Nem fog sokáig tartani a dolog, ezt ígérhetem...

– No de ilyet?! Mit csinálsz? Mielőtt még Amalie felfoghatta volna, mi is történik vele, Baptiste felráncigálta a há-

lóingét, és egész testével rávetette magát a lányra. Amalie mozdulni sem tudott. Az izmos parasztfiú ólmos súllyal nehezedett rá, és tel-

jesen hatalmában tartotta. – Ha nem engedsz el azonnal, soha többé nem engedem meg, hogy megcsókolj! – kiál-

totta rettegve Amalie. Baptiste rávigyorgott. – Még egy lánnyal sem találkoztam, aki ne akarta volna, ha már eddig jutott a dolog.

És maga is akarja, ismerje csak el! – Kedvtelve nézegette a dühtől kipirult kisasszonyt. Felhevült, nyers vonású arca egész közel volt Amalie-éhoz.

A lány lehunyta a szemét, és elfordította a fejét. Túlságosan is meglepődött, semhogy védekezett vagy segítségért kiáltott volna. Hogy is juthatott idáig? Hát már minden va-rázserejét elvesztette Baptiste fölött? Jóságos ég, micsoda bolond is volt! Hiszen ez nem egy kedves, tudatlan, ártalmatlan fiú, hanem tapasztalt parasztsuhanc, aki bizonyára ál-landóan a falusi leányok körül legyeskedik, amióta csak rájött, mit is kell csinálni...

*

– Hogy merészelsz szégyent hozni a házunkra, te könnyelmű perszóna? – Cécile éles, károgó hangja hangzott fel, és gyors egymásutánban sűrű csattanások.

Baptiste felsivított, és sebesen elkotródott az ágytól. Amalie csak most nyitotta ki a szemét. „Lovagja" a feje búbját tapogatva húzódott az ablak felé, az ágy lábánál pedig ott állt a nagynénje, Cécile kisasszony, akár a bosszúállás angyala, magasra emelt kezében a Bibliát tartva. A fiú most elérte az ablakot, és egy trágár káromkodást mormolva a fogai között, átvetette magát a párkányon. Máris eltűnt az éj sötétjében, csupán a vadszőlőin-dák recsegése hallatszott nyomában.

Amalie felugrott, és lesimította a hálóingét. Cécile villámló szemmel mérte végig az unokahúgát, mögötte némán tördelte a kezét Barbara néni. A nyitott ajtóban, gyertyával

a kezében a jó öreg, hűséges Florimonde rosszallóan csóválta a fejét, de közben bátorító pillantást vetett Amalie-ra.

– Cécile néni... – suttogta Amalie, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála istennek! Az a gonosz fickó... Ha nem jönnek idejében, még...

– Inkább Florimondenak köszönd meg – vágott közbe határozottan az idős hölgy –, ő sietett segítségedre, mert meglátta azt az elvetemült fickót felkapaszkodni az indákon.

– Jaj, úgy örülök, hogy megmenekültem... Jóságos ég, még soha életemben nem féltem ennyire...

Amalie csak most döbbent rá végzetes kíváncsiságának következményeire, arra, hogy milyen veszélynek tette ki magát, s hogy épp csak megmenekült... Reszketés fogta el a tagjait, és elcsuklott a hangja.

– Ó, szegény kis leánykám! – kiáltott fel könnyekig elérzékenyülve Barbara kisasz-szony, és Amalie felé tárta a karját.

– Ugyan, hagyd ezt most! – parancsolt rá keményen a nővére, és olyan komor arccal nézett Amalie-ra, hogy a lány attól tartott: mindjárt törvényt ülnek fölötte, és szörnyű büntetéssel sújtják. Cécile folytatta:

– Nem vagyok vak, nagyon is jól látom, mi folyik ezen a birtokon. Elvárom, hogy a cse-lédeim illemtudóan és erkölcsösen viselkedjenek. Egyébiránt ugyanez vonatkozik a roko-naimra is – tette hozzá nyomatékkal.

Amalie bűntudatosan horgasztotta le a fejét. Vajon Cécile néni azt is tudja, mit látott ő a toronyból? Csupa olyasmit, aminek nem sok köze volt illemhez és erkölcshöz...

– Tudom, hogy máskülönben csukva van az ablakod. Tehát ne vesztegessünk több szót erre. Kinyitottad ma este, vagy sem?

Figyelmeztetőleg Amalie elé tartotta a Bibliát. A lánynak nem maradt más választása, mint megmondani az igazat. Bár meggondolatlanul belevetette magát egy kalandba, de azért esze ágába sem jutott tagadni. Nyíltan nagynénje szemébe nézett.

– Igaza van, nénikém. Kinyitottam az ablakot. – Tudtam – bólintott Cécile. – Barbara és én kinn várunk. Florimonde! Amalie halkan felsóhajtott. Ha Cécile néni ezzel a hangsúllyal szólította a hajlott korú

udvarmestert, az csak egyet jelenthetett. Az elmúlt esztendőkben Amalie már hozzászok-hatott az öreg hölgyek házában alkalmazott büntetéshez, mely szigorú szertartás szerint folyt le. Valahányszor a lány valamit elkövetett, lázadozott vagy engedetlen volt, indula-tosan vagy tiszteletlenül viselkedett, Cécile Florimonde-ot szólította. A lágyszívű Barbara kisasszony a kezét tördelte, és panaszos hangokat hallatott, Amalie pedig ellenvetés nél-kül a fiókos szekrényhez ment, és kivett belőle egy rövid bambuszbotot. Átnyújtotta Florimonde-nak.

– Csak semmi érzelgés! – ripakodott rá Cécile kisasszony a húgára. – Aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie! A leányzó büntetést érdemel. Gyere! Ezzel megragadta Barbara kezét, és erélyesen az ajtó felé irányította. És az ajtó máris

becsukódott a nővérek mögött. Valójában az egész büntetési ceremónia fölöttébb mulatságos volt. Látszólag kérlelhe-

tetlen szigorúsága ellenére sem vitte rá a lélek Cécile nénit, hogy saját kezűleg büntesse meg a makrancos és önfejű Amalie-t.

A büntetést a hűséges Florimonde-nak kellett végrehajtani. Az öreg háznagy némán meghajolt, és átvette a botot a lánytól.

– Volna olyan kegyes, Amalie kisasszony? A lány bólintott, lehajolt az ágyra, hogy megkapja büntetését, azt az egyetlen gyen-

géd, simogatásszámba menő botütést, amelyet Florimonde valóban kioszt majd neki. Természetesen a bot alig érintette a testét, fájdalmat meg éppenséggel nem érzett. De a szertartáshoz hozzátartozott, hogy Amalie hangos kiáltásokkal kísért minden egyes, az

ágytakaróra mért ütést, szám szerint még kilencet. Igazság szerint Amalie de Saint-Hilaire nagyon is tudatában volt annak, hogy megérdemelte a fenyítést, és szinte mardosta a lel-kiismeret, ha arra gondolt, hogy nagynénjei valóban azt hiszik: Florimonde elfenekeli őt...

Amikor a tíz ütés után a háznagy tiszteletteljes meghajlással ismét átnyújtotta Amalie-nak a bambuszbotot, csupán egy alig észrevehető hunyorítás árulta el, hogy Florimonde továbbra is megőrzi közös titkukat. Amalie mély sóhajjal tette vissza a botot a fiókba. A voltaképpeni büntetés még csak most következik: Cécile néni végtelenül hosszú, alapos és igen részletes prédikációja...

– Nos, te önfejű teremtés – fogott a fejmosáshoz nem sokkal utóbb Cécile –, mit tanul-tál ebből a tapasztalatból?

– Hogy jobban kell vigyáznom az erényemre, kedves nénikém. És ez volt az igazság. Bebizonyosodott, hogy nem elegendő megfigyelni a férfiakat ah-

hoz, hogy tisztában legyünk a szándékaikkal is. Bármily nyíltnak, őszintének tűnnek is, és persze ostobábbnak, mint a nők, azért veszélyesek lehetnek, ha felébred bennük a vágy. Még az ilyen szegény együgyűek is, mint Baptiste. Legközelebb, no persze, ha lesz legkö-zelebb, sokkal megfontoltabban és okosabban viselkedem majd, határozta el Amalie. A nénéim bizonyára mostantól fogva még jobban ügyelnek majd rám. –

– Helyes! – biccentett Cécile kisasszony. – A lustaság minden bűn szülőanyja. Egész nap csak henyélsz, nincs elfoglaltságod. Amellett abban a korban vagy, amikor az ember hajlamos a legnagyobb ostobaságok elkövetésére. Ha Barbara és én még mindig azt a kis-lányt látjuk benned, aki voltál, amikor hozzánk kerültél, akkor alaposan tévedünk. Te már a saját fejed után akarsz menni, mi pedig öregek vagyunk hozzá, hogy megfékezzünk. Ideje volna megfelelő férjről gondoskodni a számodra, aki aztán majd kurtára fogja a gyeplőt. Különben igen hamar bajba kerülsz. Mindenesetre még ma este írok atyádnak, hogy vigyen haza.

– Ó! – kiáltott fel ujjongva Amalie, és egészen megfeledkezett róla, hogy nemrég ve-rést kapott. A szófára vetette magát, kezébe rejtette az arcát, úgy suttogta:

– Hát hazamehetek végre... – Ne gondold, hogy könnyű dolgod lesz! – ingatta a fejét Cécile. – Mostantól fogva

atyádnak és mostohaanyádnak kell engedelmeskedned. Értetted? Amalie-nak az örömtől kicsordult a könny a szeméből. – Hogyne, nénikém! Köszönöm, nagyon köszönöm Cécile néni, Barbara néni! Odaszaladt a két idős hölgyhöz, átölelte és viharosan összecsókolta őket. Barbara kis-

asszony meghatottan törölgette a szemét, nővére azonban, aki nem szokott hozzá efféle érzelmi kitörésekhez az unokahúgánál, megköszörülte a torkát, és eltolta magától Amalie-t.

– Ugyan, miféle gyermekded viselkedés ez, Amalie! Menj aludni, túl késő van már. – Odafordult a tapintatosan háttérben meghúzódó háznagyhoz. – Csukja be az ablakot, Florimonde, aztán mehet lefeküdni. Holnap pedig gondoskodjon róla, hogy az a fajankó megkapja a magáét. Tanulja meg, hogy kordában tartsa az alantas ösztöneit, különben nemsokára minden szolgáló várandósan futkos a házban.

Barbara kisasszony mélyen elpirult ezekre az illetlen szavakra. Cécile mindig megfe-ledkezik róla, hogy még mindketten hajadonok... Amalie azonban úszott a boldogságban, és hirtelen úgy érezte, nagyon-nagyon szereti nénikéit. Végül is szeretett mamája révén csupán ők voltak közeli rokonai, a Dufour kisasszonyok, akik immár hat éve otthont nyúj-tottak a kis Amalie-nak. Ó, nagyon szereti őket, még akkor is, ha Cécile kisasszonyt nem könnyű szeretni; ő túl nagy súlyt fektet erkölcsre és illemre, és fölöttébb csípős a nyelve...

Amalie letérdelt az ágy mellett álló imazsámolyra, és lehajtotta a fejét. – Jó éjszakát, Cécile néni, jó éjszakát, Barbara néni!

– Isten óvjon reggelig – mondta Cécile kisasszony, és Barbara halkan hozzátette: – Ámen.

Cécile Dufour a küszöbön még egy pillanatra megállt. – Ha úgy érzed, gyermekem, hogy atyád házában nem bírod tovább... vagyis akarom

mondani, ha ismét kenyértörésre kerülne a dolog... ne várd meg, míg... Ekkor Barbara kisasszony tőle szokatlan határozottsággal közbevágott: – Az ég szerelmére, Cécile, miért vagy olyan körülményes? Amalie itt mindig otthon

van, ide bármikor jöhet, ameddig mi élünk. Ezt akartad mondani, nem? Halálunk után pedig úgyis ő örökli az egész birtokot. Amalie, hozzánk mindig visszajöhetsz!

– Erről egyelőre szó sincs! – csattant fel Cécile. – Most pedig hagyd Amalie-t aludni, Barbara!

Ezzel Cécile elfújta a gyertyát, és határozott mozdulattal behúzta maguk mögött az aj-tót.

– Isten áldja a nénikéimet! – suttogta Amalie. – Végtelenül jó teremtés mindkettő... Kinyújtózott az ágyban, és belebámult a sötétségbe. Sötétben sokkal könnyebb gon-

dolkodni, rendezni az összekuszálódott érzelmeket, mindazt, ami felkavarodott benne. Hazamehet! Papa semmiképpen sem utasíthatja vissza nénikéi kérését! A száműze-

tésnek tehát vége! Amalie szíve egész melegével fohászkodott, bárcsak méltónak bizo-nyulhatna végre apja szeretetére, bárcsak elfeledtethetné vele a múltban okozott szörnyű csalódást. Gyóntatója megmagyarázta Amalie-nak, hogy őszinte bűnbánat nélkül nem léphet a javulás útjára...

Imádott édesanyja halála után Amalie önző és eszelős ragaszkodással kapaszkodott az apjába, egyre-másra sírógörcsöket kapott, ha arról értesült, hogy apjának üzleti ügyekben Párizsba kell utaznia. Két évig valóban csupán az övé volt az apja, az övé, az elkényezte-tett és önfejű gyermeké, aki senkivel sem osztozott apja szeretetén. Vele nevetgélt, ját-szott, vele múlatta az időt, őt halmozta el gyengédsége és szeretete jeleivel. Hozzá húzó-dott, ha vigaszra vágyott, ha szép mamáját siratta. Ám tizenkettedik születésnapján – még ma is fájdalmas élességgel él benne e nap emléke – az apa új asszonyt hozott a házhoz.

– Ő a te új mamád – mondta, mintha valaha is, bárki is pótolhatná az ő forrón szere-tett, csodaszép édesanyját! És főképpen nem ez a Mathilde de Louviére, ez a fanyar, gőgös arisztokrata nő, aki csupán a szalonok világában jelent emelkedést az apja számára. Papa igen gazdag, ezt hamar megtanulta a kis Amalie, de nem nemesi származású. A sápadt, esetlen, színtelen Mathilde most címert hoz a házhoz... Micsoda csúf neve van! Hogyan is lehet valakit Mathilde-nak hívni?!

Amalie a sötétben ökölbe szorította a kezét. Még most is fülébe csengtek saját panaszos kiáltásai, szívszaggató sírása, amikor annak idején kocsiba tuszkolták, hogy Normandiába küldjék nagynénjeihez. Még ma is maga előtt látja Mathilde de Saint-Hilaire elgyötört arcát, amint vetélése után kijelenti: „Addig nem szülök gyereket, ameddig az ön leánya el nem hagyja a házat!"

És az imádott apa is a második asszony pártjára állt. A fékezhetetlen Amalie ostort ér-demel! Teltek az évek, és Amalie most már kissé másképpen látta a történteket. Különben sincs értelme a múltba kapaszkodni. Papának joga volt másodszor is megnősülni, olyan nőt választani, akit megfelelőnek tart. Mi beleszólása lett volna ebbe egy makacskodó kis-lánynak? És Mathilde de Saint-Hilaire tíz hónappal Amalie távozása után valóban életet adott a hőn óhajtott fiú örökösnek. Az ő számára pedig csupán egyetlen út maradt nyitva, hogy megenyhítse apját: békét kell kötnie gyűlölt mostohaanyjával. Legalábbis, gondolta Amalie, igyekezni fogok, hogy ne mutassam ki az iránta érzett ellenszenvemet...

Nem lesz könnyű, vélekedett. Papa ugyanis nem sejtette, miféle asszonyt hozott a házhoz! Mathilde kezdettől fogva legalább féltucat szeretővel szarvazta fel; Amalie a mos-tohája minden kalandjáról értesült barátnője leveleiből. Nem volt Lucréce-nek olyan leve-

le, melyben ne tájékoztatta volna Amalie-t Mathilde viselt dolgairól. Már messze földön híre járt Mathilde de Saint-Hilaire csapodárságának, csupán a férje nem tudott semmit... Gyakran hosszú időt töltött Párizsban, és bizonyára meg sem fordult a fejében, hogy neje azalatt beszennyezi a nevét. Azt rebesgették, hogy alig akadt olyan valamire való férfi, aki elvetődvén Bourges-ba, elkerülhette volna Mathilde asszony ágyát...

Amalie halkan felsóhajtott. Örült, természetesen nagyon örült, hogy hazamehet, és vi-szontláthatja apját, de tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Sötét sejtelmek foglalták el az iménti öröm helyét. De talán holnap reggel, ha ismét világos lesz, ő is tárgyilagos, józan megvilágításban lát majd mindent. Tisztábban és kevésbé fenyegetően. Az ész szava majd rendet teremt a gondolatok és érzelmek zűrzavarában, és elűzi azt a fájdalmas szoron-gást, amely most, az éjszaka sötétjében annyira rátelepedett a szívére.

*

Hűvös márciusi napon kelt útra Florimonde kíséretében apja birtoka, Blanquefort fe-lé. Minél délebbre jutottak, annál zöldebb lett a táj, a tavasz lehelete érződött a langyos levegőben.

Harmadnap Amalie nyugtalanná vált: nem mehetne gyorsabban ez a kocsi? Annyira szeretett volna már otthon lenni! Gondolatai előresiettek Blanquefort felé, ezért csak na-pok múltán tűnt fel neki, hogy milyen rossz bőrben van az öreg háznagy. Aggódó kérdése-ire Florimonde csupán a fejét rázta: ó, nem, nincs semmi baj, kissé fáradt, ennyi az egész.

– Fárasztó már ilyen korban a hosszú utazás – jelentette ki Amalie. – A nagynénéim igazán elengedhettek volna a postakocsival, akkor nem kellett volna megtennie ezt a ki-merítő utat.

Florimonde megtörölte verítékes homlokát, és szemrehányó pillantást vetett a lányra. – Egy jól nevelt fiatal hölgy nem utazik egyedül – mondta méltóságteljesen. – És az

úrhölgyek nagyon is jól tudják, miért nem engedték el kísérő nélkül. – Tudom, hogy ama sajnálatos eset óta nem bíznak meg bennem igazán. Pedig én csak

azt akartam tudni, milyen az, ha megcsókolják az embert. Álmomban sem mertem volna arra gondolni, hogy... Ó, Florimonde! Már hat éve ismer engem, mondja hát, miért csiná-lok mindig ilyesmiket?

– Tulajdonképpen meglepő, Amalie kisasszony, hogy tudományos vizsgálódása során, melyet a toronyban folytat, s melynek mindent és mindenkit alávet, még sosem jutott arra a gondolatra, hogy kissé saját magát is elemzés tárgyává tegye. Ön csak Istennel és a világ dolgaival foglalkozik...

– Hát akkor segítsen nekem, Florimonde! Ön jobban ismer engem mindenkinél. Mond-jon valamit, milyen is vagyok!

Elővette útikosarából a naplóját és a kis, ezüsttokos irónt. – Hallgatom, Florimonde – mondta, és várakozásteljesen nézett az öregre. – Meglehetősen hosszú lista lesz, kisasszony – védekezett az. – Szörnyű! – sóhajtott fel Amalie, és új lapra fordított a könyvében. – De azért csak

mondja! Fel akarom jegyezni... – Hát akkor kezdjük. Makacs és nagyon önfejű, ráadásul veszedelmesen kacér. Amalie felemelte a fejét. – És még? – Hajlamos mindenbe beleütni az orrát, még ha csupán jó szándékból is... Nyíltságá-

val, szókimondásával könnyen megbánt bárkit. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy fölöttébb kíváncsi.

– Miért? Olyan rossz dolog a kíváncsiság? Hiszen minden kutatás azzal kezdődik. – Az igaz. Ám a kíváncsiságnak igen kellemetlen következményei lehetnek, ha valaki

olyan dolgokkal foglalkozik, melyekhez semmi köze...

– Ez úgy hangzik, mintha nagyon is tökéletlen lennék... Az öregember elmosolyodott. – Még nem fejeztem be, kisasszony. írja csak tovább: bűbájos, szeretetre méltó, okos

és melegszívű. Az ön élénk, mozgékony szellemét még Normandia komor magánya sem homályosíthatta el. És ön nagyon szép is, túl szép, semhogy valaha is kísérő nélkül utaz-hasson.

Amalie meglepetten pillantott fel. így még sohasem beszélt vele Florimonde! – Szép? Igazán szép vagyok? – Szép, mint az édesanyja volt, kisasszony. Jól emlékszem, amikor nem sokkal az es-

küvője előtt meglátogatta a Dufour kisasszonyokat. Akkor az ön mamája fiatalabb volt, mint ön most, és máris valóságos szépség.

– Ó, Florimonde! – Amalie ragyogó arccal átölelte az öregembert, és hozzásimította üde, rózsás arcát. – Szent Isten! Hogy ég az arca! Hiszen ön súlyos beteg!

Florimonde zavartan mormogott valamit arról a visszatérő lázról, amit katona korá-ban szerzett a németalföldi mocsarakban. Mire estére elérték a postakocsi-állomást, az öregember már reszketett, rázta a hideg, sápadt arca nyirkos volt a verítéktől. Másnap reggel nem tudott felkelni, csak alkonytájban lett kissé jobban. Ráadásul kiderült, hogy bérelt lovaik közül az egyik lesántult, és legalább egy nap beletelik, míg érkezik helyette másik.

Amalie megint ostromolni kezdte Florimonde-ot: engedje el egyedül a postakocsival, hiszen már csak néhány órányira vannak úti céljuktól. Bizonyára érte mennek az állo-másra, ha értesítik Saint-Hilaire urat leánya érkezéséről, a néniknek pedig nem kell megtudniok.

Florimonde végül vonakodva, de beleegyezett. Egy kikötése azonban volt: – Meg kell ígérnie, Amalie kisasszony, hogy leszámítva az útitársaival beszálláskor

váltott néhány udvarias szót, nem ereszkedik beszédbe senkivel, míg csak meg nem érke-zik Blanquefort-ba. Ehhez ragaszkodom. – Felemelte a kezét, mert Amalie közbe akart szólni. – Hallgasson végig, kisasszony! A múltban túlságosan is gyakran előfordult, hogy meggondolatlan szavakkal kínos helyzetbe hozta saját magát. Gondoljon csak Baptiste-ra és a meghívására... Nem, nem, meg kell ígérnie: egyetlen fölösleges szót sem szól az uta-zás egész ideje alatt!

Amalie nevetve bizonygatta, hogy megtartja ígéretét, az öregember azonban tovább aggodalmaskodott:

– Mégsem illő, hogy egy fiatal, jó házból való hölgy egyedül utazzon, méghozzá kö-zönséges postakocsival... Úgy látszik, a láz elhomályosította az ítélőképességemet, ezért egyeztem csak bele.

Amalie a szobájába sietett, és előkotorta útikosarából a naplót. Olyan sok mindent kel-lett feljegyeznie! Sebesen rótta a sorokat egymás alá: félelmeiről, reményeiről, a túláradó örömről, hogy ismét hazamehet, és láthatja szeretett édesapját.

Ma, március tizenhatodikán-irta naplójába Amalie –, elhatároztam, hogy jobb ember leszek. Elgondolkozva bámult a papírra. Eszébe jutott meggondolatlan és merész kísérlete a

kertészfiúval, Baptiste-tal, és gyorsan hozzátette: Mostantól fogva csupán az ész és a józan megfontolás képezik tetteim indítékát.

2.

Az utazás utolsó szakaszában történt, hogy meglazult a postakocsi egyik kereke, és meg kellett állniok. Amalie-t a többi utassal együtt bekísérték a postakocsi-állomás foga-dójába. A lány elmosolyodott, amikor belépett a túlzsúfolt ivóba; eszébe jutottak a jó öreg Florimonde tanácsai: öltözzön az útra a lehető legegyszerűbben, és ne álljon szóba senki-vel.

Amalie háttal a falnak letelepedett egy székre, s úgy helyezkedett el, hogy feltűnés nélkül figyelemmel kísérhesse utastársait. Többnyire parasztok, napszámosok, az alsó középosztályhoz tartozó emberek voltak. Akinek megvolt a módja hozzá, és adott magára valamicskét, az kocsit bérelt, már ha nem tudott saját fogatot tartani, de semmi esetre sem utazott a többnyire reménytelenül túlzsúfolt postakocsin.

Volt az utasok között egy meglehetősen feltűnően öltözött pár is, beszállás óta egy-folytában civakodtak. Az asszony valamiért állandóan zsörtölődött az urával, aki viszont elég közönyösen viselte neje újabb és újabb szeszélyeit. Csak amikor a postakocsis megje-lent, és még némi türelmet kért az utasoktól, jött ki a sodrából.

Amalie lassan kortyolgatta a tejet, amelyet rendelt, és mosolyogva figyelte az ivóban nyüzsgőket. Aztán hátratolta fejéről a zöld útiköpeny csuklyáját, és elővette kosarából a naplót meg az irónt.

Az agyongyötört férj most teli torokból kiabálni kezdett: mikor indulnak el végre, ne-ki végül is van más dolga, mint itt tétlenül üldögélni. Amalie feljegyzésre méltónak találta a jelenetet, és nagy, kerek betűivel beírta a naplójába:

A hangerő, amellyel némelyek felhívják magukra a figyelmet a nyilvánosság előtt, egyenes arányban áll az otthoni környezetükben rájuk kényszerített megalázó hallgatással.

Hirtelen halk, kellemes hangú nevetés hangzott fel mögötte. Valaki a válla fölé hajolt, és csúfondárosan megjegyezte:

– Meglehetősen kíméletlen megállapítás. Nem szeretném, ha rólam is ítéletet alkotna a könyvecskéjében, kisasszony...

Amalie összerezzent, és karjával ösztönösen letakarta sorait. A mély hangú férfi, aki az iménti megjegyzést tette, most megkerülte az asztalt, leve-

tette magát a leánnyal szemközti székre, és az asztalra dobta széles karimájú kalapját. – Bocsásson meg, kisasszony, hogy engedély nélkül helyet foglaltam az ön asztalánál,

de ez az egyetlen szabad hely az ivóban, és már meglehetősen régóta úton vagyok az apostolok lován...

Amalie felháborodva kapta fel a fejét. Micsoda pimaszság, csak úgy ideülni hozzá, rá-adásul beleolvasni a naplójába! Már a nyelvén volt a csípős rendreutasítás, amikor eszébe jutott Florimonde figyelmeztetése. És egyébként is elhalt volna ajkán a szó, amikor pillan-tása találkozott az idegen férfi tekintetével.

A legcsinosabb, legvonzóbb férfi volt, akit valaha látott. Gesztenyebarna haja épp szé-les válláig ért, tehát jóval rövidebben viselte, mint ahogyan azt a divat akkoriban előírta. Szürke szeme melegen, mosolygósan nézett a lányra; a szeme sarkában sűrűsödő, apró ráncok elárulták, hogy szívesen és gyakran nevet. Szépen formált, egyenes vonalú orra és erélyes, határozott álla megnyerte Amalie tetszését. A szája szögletében halvány, gunyo-ros mosoly játszadozott. Napbarnított bőre és élesen metszett vonásai idősebbnek mutat-ták Zacharie-nál, a szoknyavadász istállófiúnál, aki csupán huszonöt évet számlált. E férfi közelében Amalie félénk iskoláslánynak érezte magát, és mégis, soha azelőtt nem volt ennyire tudatában, hogy már ő is nő.

Az idegen ismét elnevette magát, mintha csak biztatni akarta volna a lányt: legyen ő is gondtalan és vidám.

– Elég alaposan megszemlélt már, kisasszony, hogy megemlíthessen a könyvecskéjé-ben?

Amalie-nak lángba borult az arca. És még erre a kihívó mondatra se válaszolhasson?! Hogyan is képzelte Florimonde? Igaz, szavát adta, és az adott szót be kell tartani. Szinte nehezére esett elfordítani a fejét és elnézni a férfi mellett. Ellenállhatatlanul fogva tartot-ta a meleg, szürke szempár.

– Egyetlen szóra sem méltat, kisasszony? Egyetlen aprócska megjegyzésre sem a könyvecskéjében? Engedje meg...

És máris megragadta a naplót, kivette a leány kezéből az irónt. Gyors, merész voná-sokkal néhány sort vetett papírra. Amalie ingerülten húzta fel a szemöldökét. Ez már mégiscsak sok! Egy fiatal hölgy titkaihoz senkinek semmi köze! Heves mozdulattal vissza-vette az arany szegélyű könyvecskét. Pillantása akaratlanul az imént beleírt sorokra sik-lott:

Egy szép nő első pillantásra elrabolhatja a férfi szívét, ha az nem előzi meg azonnal a veszélyt.

Amalie legszívesebben a mosolygós idegen fejéhez vágta volna a naplót. De szerencsére idejében visszafojtotta dühét, és megelégedett azzal, hogy becsapja könyvecskét.

Az idegen halkan megjegyezte: – Csupán személyes megállapítás volt... Legalább féltucatnyi csípős válasz készülődött Amalie nyelvén. De nem, nem szabad

beszédbe elegyedni, nem engedheti meg, hogy ez az idegen kicsalogassa a sáncai mögül. Florimonde jót akart neki, amikor megígértette, hogy nem áll szóba senkivel, mert ismeri őt, tudja, milyen hirtelen és felfortyanó természete van. És a normandiai magányban el-töltött hat év alatt Amalie elszokott a társas érintkezéstől.

– Valóban elhatározta, hogy keresztülnéz rajtam? – folytatta az idegen, és neheztelő arckifejezéssel tekintett a lányra. – Pedig én azért ültem ide önhöz, mert elragadónak találom.

Amalie ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. Ez a fickó mulat rajta! Mi lenne, ha be-leírná válaszát a könyvecskébe, s így nem szegné meg Florimonde-nak tett ígéretét? Gyorsan elvetette a gondolatot. Nem, szó sincs róla! Ez a szemtelen fickó nem érdemel választ, sem szóban, sem írásban. Amalie büszkén felemelte a fejét, és körülnézett az ivó-ban. Hát nincs itt semmi, ami elterelné az idegen figyelmét? Még a veszekedős házaspár is kapóra jönne most...

– Köszönöm – szólalt meg a férfi váratlanul. – Reméltem, hogy megláthatom az arcélét is. És most sikerült, amikor elfordította a fejét. Elbűvölő, mondhatom, elbűvölő!

Amalie-nak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne törjön ki indulatos szavakban. Megelégedett egy rendreutasító pillantással. Mi köze van ennek a pimasz fickónak az ő arcéléhez?!

Az idegen ekkor elnevette magát. Jóízűen kacagott, és Amalie kénytelen volt megálla-pítani, hogy egyszerűen ellenállhatatlan, amikor nevet. Szép, szürke szemében ezernyi huncut manó hancúrozik...

A postakocsi lovas kísérője jelentette, hogy az utasok ismét beszállhatnak; a hibát el-hárították, az utat folytatni lehet. Amalie ezzel megmenekült a válaszadás kényszerűségé-től, sürgősen visszadugta a naplót és az irónt az útikosarába, fejére húzta a csuklyát, és felállt. Az idegen ugyancsak.

Ekkor érte Amalie-t a következő meglepetés. Törékeny testalkata ellenére sem számí-tott alacsony növésűnek; tizennegyedik életéve óta magasabb volt, mint nagynénjei és a birtokon élő cselédek többsége. Az idegen férfi azonban jó fél fejjel nőtt magasabbra nála. Széles válla, mellkasa szinte szétfeszítette az egyszerű, kissé viseltes kabátot. Mielőtt még Amalie felemelhette volna útikosarát, az idegen megelőzte. Amikor kiértek, várakozástel-

jes pillantást vetett a lányra. Most már valóban udvariatlanság lett volna, ha nem köszöni meg a férfi fáradozását. Ez ellen még Florimonde sem tiltakozott volna.

– Köszönöm – mondta halkan. Az idegen mosolyogva bólintott, és kis meghajlással átadta a lánynak a kosarat. – Örömmel hallom, hogy nem süketnéma – jegyezte meg –, attól tartottam, kisasz-

szony, hogy nem hallja, amit mondok. Amalie érezte, hogy ismét elborítja arcát a pír. Igyekezett mielőbb felszállni a posta-

kocsiba. Az utasok többsége már benn ült a nyolcüléses, nehézkes járműben. Két facipős paraszt, egy jómódúnak látszó falusi asszony keményített főkötőben, nagy kosárral a kar-ján, egy összeaszott öregember, a civakodó házaspár: a férj az ablak melletti ülésre hú-zódva, az asszony egy hellyel odébb. Amalie leült a férfival szemben, hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.

A nyitott kocsiablakon hűvös, márciusi levegő suhant be, és kellemesen enyhítette még mindig izzó arcát. Végre nyugalom és békesség, gondolta a lány. A jól ismert, mély zengésű hang azonban máris felrezzentette.

– Megbocsáthatatlan udvariatlanság volna részemről, ha a feleségét megfosztanám az ön társaságától – jelentette ki a magas idegen behízelgő hangon. – Kérem, foglalja el az önt megillető helyet, én megelégszem a másikkal.

Amalie felpillantott, épp akkor, amikor a férj vonakodva elfoglalta a felesége melletti üres helyet, a vidám idegen pedig letelepedett vele szemben. Amalie-nak úgy tűnt, a férfi mulat rajta, de elhatározta, hogy nem bosszankodik, örül annak, hogy nemsokára otthon lesz. Ha a pimasz idegent legteljesebb megvetésével sújtja, akkor talán rádöbben, hogy nem viselkedhet így egy hölggyel.

Sajnos, Amalie ebben is tévedett. Alig fogtak ügetésbe a lovak, az idegen hátradőlt az ülésen, és arcába húzta széles karimájú kalapját. Láthatólag aludni kívánt. A lányt furcsa módon csalódás töltötte el. Kénytelen volt megelégedni azzal, hogy kinéz az ablakon, és az apjával való közelgő viszontlátásra gondol. Vajon még mindig olyan jól fest az édesap-ja? Emlékezetében úgy élt, mint magas, előkelő, határozott fellépésű férfi. A kerekek egy-hangú surrogása, a jól rugózott kocsi ringása lassan elálmosította a lányt. Lehunyta a szemét, és pihentető álomba merült.

A civakodó házaspár vitatkozása riasztotta fel. Amikor álomittasan felnyitotta szem-pilláit, tekintete találkozott a szemben ülő idegenével. Úgy tett, mintha nem venné észre, mintha a házaspárt figyelné. Most éppen az asszony ragadta meg a szót: milyen szeren-csés is a férje, hogy ilyen türelmes, jóságos feleséget kapott, aki osztozik vele minden ké-nyelmetlenségben, aki mindent zokszó nélkül elvisel... Ez már több volt, mint amit Amalie nevetés nélkül eltűrhetett. Gyorsan a szája elé kapta a kezét, hogy kitörő kacagását visz-szafojtsa. Pillantása ismét találkozott szemben ülő útitársáéval. A férfi nem is titkolta, hogy jól mulat. A többi utast inkább kellemetlenül érintette a házastársi veszekedés; Amalie úgy érezte, a kölcsönös rokonszenv, a mulatságos helyzet közelebb hozta őket egymáshoz.

Miért is nehezteljen rá tovább? Bizonyára rokon lelkek, hiszen útitársnőjük szavainak fonák voltát csupán ők ketten értették meg. S hogy ő olyan ingerült volt a postakocsi-állomáson, annak az lehetett az oka, hogy szokatlan számára a hallgatási tilalom. Végül is ez a jóképű férfi nem viselkedett tolakodóan, ripők módjára. Lehet, hogy félreértette és inkább bókként kellett volna felfognia a férfi megjegyzését a naplójában? Este, amikor majd ismét leül a könyvecskéje mellé, beható elemzés tárgyává teszi a vonzó idegent és viselkedését...

Annyi bizonyos, hogy igen férfias, a mosolyában van valami meleg, megnyerő és vi-gasztaló. Ez a mosoly még szinte az apjával kapcsolatos aggodalmakat is eloszlatta. Pedig

ahogy közeledett a viszontlátás pillanata, egyre gyakrabban fordult meg a fejében, hátha nem is örül majd apja a találkozásnak...

Amalie gondolatai elkalandoztak. Milyen könnyű is volt meghódítania Baptiste-ot, és mégis milyen hamar elvesztette az uralmát a fiú fölött! Baptiste még igen fiatal, ez a férfi sokkal idősebb, és bizonyára tapasztaltabb is, ami az életet és a nőket illeti. Ezen a szürke szemű férfin kipróbálni a női vonzerejét sokkal izgalmasabb volna... Persze anélkül, hogy figyelmen kívül hagyná Florimonde figyelmeztetését.

Végül is Blanquefort, a biztos kikötő itt van a közelben, az idegen pedig ki tudja, hová utazik. Valószínűleg soha többé nem találkoznak, és hamarosan megfeledkeznek egymás-ról. Mit árthat tehát egy óvatos kísérlet?

Összecsücsörítette az ajkát, ahogyan már annyiszor gyakorolta tükör előtt, kicsit fél-rehajtotta a fejét, és a szeme sarkából félig-meddig kacér, ugyanakkor félénk és csábító pillantást vetett a szemben ülő férfira. A hatás nem is maradt el. A szürke szemű idegen kissé meglepetten, kérdően felhúzta a szemöldökét, aztán elismerően biccentett. Amalie lehajtotta a fejét, mint aki zavarban van, és igen sajnálta, hogy nem tud szándéka szerint elpirulni.

A finom, kacér kis játék tökéletesen kielégítette. Milyen más is ez, mint amikor azzal az ostoba parasztfiúval próbálkozott! Az írni-olvasni sem tudó suhancnak hogyan is lett volna érzéke az efféle árnyalatok iránt? És elégtétellel töltötte el, hogy nem szegte meg adott szavát, hiszen egyetlen szót sem szólt.

Kis ideig még folytatta a játékot némán és mégis oly beszédesen, mialatt a házsártos hitves az egész postakocsi figyelmét lekötötte. A szürke szemű férfi most hirtelen fütyö-részni kezdett. A zsörtölődő asszony meglepetten elhallgatott, és értetlenül bámult rá. A férfi megnyerő mosollyal fordult oda hozzá, és kissé meghajolt ültében.

– Hát nem csodálatos nap ez a mai egy vidéki utazáshoz? Az asszony is viszonozta a mosolyt, és bólintott. Mindenki helyeselt a kocsiban: való-

ban pompás nap ez a mai, és milyen kellemes az utazás. Csak Amalie hallgatott. A férfi aggodalmas arccal kérdezte:

– Remélem, nem érzi rosszul magát, kisasszony? Szóljak a kocsisnak, hogy álljon meg? Amalie buzgón bizonygatta, hogy jól van, fölösleges megállítani a kocsit. A férfi sze-

mében felvillanó szikra elárulta, hogy csupán szóra akarta bírni a leányt, és fölöttébb elé-gedett, mert ez sikerült is.

Amalie elpirult, zavarban volt, ugyanakkor kellemes izgatottságot érzett. Az út hátra-levő részén mégsem szólt egyetlen szót sem, bármilyen vonzó mosollyal nézett is rá a szürke szemű idegen...

*

Késő délutánra járt az idő, amikor a postakocsi megállt egy kellemes folyóparton, hogy az utasok kissé felfrissülhessenek. A néhány órával ezelőtt sebtében megjavított kerék ismét súrlódott és nyikorgott, a kocsis kénytelen volt leszerelni. Az utasok szívesen elhagyták a fülledt kocsit, hogy kicsit megmozgassák elgémberedett tagjaikat. Mialatt árnyas pihenőhelyet kerestek a folyóparton, a szürke szemű férfi felajánlotta segítségét a kocsisnak. Levette kabátját és nyakravalóját, felgyűrte az ingujját, és hozzáfogott a mun-kához. Karja éppoly izmos és barnára sült volt, mint a nyaka.

Amalie letelepedett összehajtogatott köpenyére, és lopva a szorgoskodókra pillantott. Meglehetősen nehezére esett, hogy ne nézze állandóan azt a férfit. Minden remekbe for-mált volt rajta, ő pedig egyre vonzóbbnak találta. Milyen kár, hogy soha többé nem látja! Ó, de hová nem kalandoznak a gondolatai?! Nem szabad túlzásokba esni. Ilyen férfi százá-val sőt ezrével is akad, és ő csak azért látja rendkívülinek, mert még olyan tapasztalatlan.

Nekitámaszkodott egy sziklatömbnek, és lehunyta a szemét. A nap melegen sütött, és a levegőben a közelgő tavasz illata szállongott. Madárdal hangzott fel a bokrokból meg a fák koronáiból; a tollas kis énekesek szorgosan röpködve csinosítgatták fészküket. Az uta-sok elcsendesedtek, élvezték a szép időt. Még az állandóan civakodó házaspár is békésebb hangot ütött meg, csendesen csevegtek egymással. Amalie átengedte magát az ébren ál-modozásnak, lecsukott szemhéjai mögött is ott látta a szürke szemű férfi mosolygós arcát, izmos, barna nyakát és karját... – Hölgyeim és uraim, ha megkérhetném önöket, hogy maradjanak szép nyugodtan a he-lyükön...

A gúnyosan parancsoló hangra Amalie rémülten nyitotta ki a szemét. A folyóparti tisztás szélén egy lovast látott, amint fürkésző pillantását végigjártatta a szerteszét üldö-gélő utasokon és az oldalra billent postakocsin. A marcona képű férfi széles karimájú ka-lapot viselt, ócska katonazubbonyt, magas szárú csizmát és különféle fegyvereket. Váll-övéből korbács kandikált ki, arcát szinte teljes egészében eltakarta a fekete álarc. Mindkét kezében egy-egy jókora pisztolyt tartott.

A házsártos nő, mihelyt észrevette, ki szólt hozzájuk, élesen felsikoltott. – Szent isten! Rabló! Haramia! Mindnyájunkat meg fog ölni! A rabló a rémülten sikoltozó nőre emelte a fegyverét, és megfenyegette, hogy lelövi,

ha nem hallgat el azonnal. A férj hasztalan próbálta csitítani a magánkívül kiabáló nőt. Amalie lopva körülpillantott. A kocsis és a csatlós a kerék mellett álltak, a szürke

szemű idegen viszont nem volt sehol... Micsoda gyáva fickó, gondolta Amalie, bizonyára idejében meglépett. De hát valakinek mégiscsak cselekednie kell! Amalie felugrott, és né-hány lépést tett az álarcos bandita felé. Az durván rákiáltott, hogy azonnal álljon meg.

A postakocsis halkan figyelmeztette: engedelmeskedjék, ezek az emberek túl veszé-lyesek, semhogy ujjat lehetne húzni velük. Mivel senki sem moccant, Amalie-nak sem ma-radt más hátra, mint szót fogadni.

Aztán már gyorsan peregtek az események. A rabló ráparancsolt Amalie-ra és a pa-rasztasszonyra, hogy kössék össze a férfiak kezét-lábát, majd egy iszákba gyűjtsék össze az utasok értéktárgyait és pénzét. A házsártos asszony nagy jajveszékelés közepette vált meg arany fülönfüggőitől. Amalie is szinte tolvajnak érezte magát, és sírás fojtogatta a torkát, amikor átnyújtotta a rablónak a bőrzsákot. Az elégedetten elvigyorodott, és leug-rott a nyeregből.

Ebben a pillanatban látta meg a lány a fickó háta mögött a szürke szemű férfit, aki in-tett neki, hogy ne vegyen róla tudomást. Amalie-t megint elfogta a düh. Miért nem tesz semmit ez az ember?!

Amikor az útonálló a kocsit átkutatva felfedezte a lány kosarát, és követelte, hogy ad-ja oda neki azt is, Amalie igen felbőszült. Lehajolt, mintha ki akarná nyitni a kosár fedelét, ám gyors mozdulattal felkapta a kedves naplóját rejtő kis kosarat, majd teljes erejéből gyomron vágta vele a rablót. Az felüvöltött fájdalmában, és kezében elsült az egyik pisz-toly. Káromkodva a földre dobta a füstölgő fegyvert.

– Átkozott nőszemély! – ripakodott rá a lányra, miközben gyűlölettől égő szeme ijesz-tően villant ki a fekete álarcból. – Megelégedtem volna egy csókkal, de most jaj lesz ne-ked! Majd meglátod, milyen szép kis látványosságot rendezünk az útitársaidnak! – Ezzel belemarkolt a lány fürtös hajába, és gorombán hátrarántotta a fejét.

Amalie összeszorította a száját, hogy ne sikoltson. Jóságos ég, ha az útonálló valóra váltja fenyegetését, Baptiste támadása gyerekjáték lesz ahhoz képest, ami rá vár...

A rövid közjáték azonban elegendő volt ahhoz, hogy a szürke szemű férfi hátulról nesztelenül megközelítse a rablót, és hirtelen mozdulattal megragadja az álarcos nyakát. Amalie megingott, amikor a szorítás váratlanul meglazult a hajában, és rémülten figyelte a két férfi küzdelmét. Az útonállónak még mindig kezében volt az egyik pisztoly. Amalie

habozás nélkül rávetette magát a rablóra, s ki akarta csavarni támadója kezéből a fegy-vert. Megmentője azonban olyan hevesen penderítette félre, hogy a tisztásszéli bokrok-ban kötött ki.

– Félre innen! – kiáltotta a férfi, és a következő pillanatban egy jól irányzott, kemény ökölcsapással harcképtelenné tette a rablót, aki eszméletlenül csuklott össze. Az össze-csapás győztese ezután sietve feloldotta a többiek kötelékeit, és felsegítette Amalie-t a földről.

– Mi a csudának avatkozott bele? – korholta a lányt. – Baja eshetett volna! – Csak segíteni akartam – válaszolta Amalie. Micsoda hálátlan ember, gondolta, és

megbántva elfordította a fejét. – Isten mentsen az efféle segítségtől! – mormolta a férfi, de mosolygós arca és vidá-

man szikrázó, szürke szeme mintha meghazudtolta volna a rideg kijelentést... Bátorítóan intett a még mindig dermedten álldogáló embereknek: – Hát ezzel megvolnánk. Nézzük, hogyan hozhatnánk rendbe a kereket!

Egy jó óra múlva folytathatták útjukat. A jól-rosszul megjavított kerék talán kitart a következő postaállomásig, ebben reménykedett mindenki. Az útonállót, aki közben ma-gához tért, gondosan összekötözve felrakták a kocsi tetejére, lovát a kocsi kísérője kötő-féken vezette a sajátja mellett. A városi hatóságok bizonyára örvendezni fognak, hogy a környék egyik hírhedett és rettegett rablóját végre lakat alá tehetik.

Az utasok az átélt izgalmaktól még felajzottan, élénken beszélgettek. Az egyik férfi megkérdezte:

– Megtudhatnánk, kit tisztelhetünk megmentőnkben? A szürke szemű férfi megvonta a vállát. – Szerencsés véletlen volt, hogy szükségletemet elvégezni a bokrok közé mentem, mi-

előtt barátunk megjelent a színen. A helyemben bizonyára önök is így cselekedtek volna. Egyébként Jean-Marc Beaunoirnak hívnak.

– És a kisasszonyt? – kérdezte az egyik paraszt. – Neki is része volt a megmentésünk-ben.

Mindenki Amalie de Saint-Hilaire-re nézett. A lány az ajkába harapott. Lám, Florimonde nyomatékos figyelmeztetése ellenére elragadta heves természete, és hanyatt-homlok belevetette magát egy fölöttébb veszélyes kalandba. Itt, az apai birtok közvetlen közelében semmiképpen sem akarta megnevezni magát; ha megmondja a nevét, nagyobb az esély, hogy apja fülébe jut a dolog.

– Én igazán nem járultam hozzá útitársaim megmentéséhez. Méltánytalan tehát, hogy ilyen megtiszteltetésben részesítsenek – szabadkozott Amalie, s remélte, hogy útitársai szerénységnek és nem fennhéjázásnak tulajdonítják tiltakozását.

Beaunoir elmosolyodott. – Nos, akkor Smaragd kisasszonynak fogjuk nevezni önt szép, zöld szeméről. A törékeny, botra támaszkodó öregúr mély meghajlással leemelte a kalapját. – Pompás név egy ilyen szép és elbűvölő fiatal hölgynek... – Elhallgatott, és aggodal-

masan vonta össze a szemöldökét. – Miért állunk meg itt? Csak nem megint egy rabló ke-rült az utunkba?

A postakocsi valóban megállt. A kocsis leugrott, és bedugta fejét az ablakon. – Kisasszony, a vierzoni kereszteződésnél vagyunk. Azt az utasítást kaptam, hogy itt

álljak meg, mert a kisasszony kiszáll. – Ó, már itt is vagyunk? – lepődött meg Amalie, és sajnálta, hogy véget ért az utazás.

Még egy utolsó pillantást vetett a szürke szemű férfira, aztán kiszállt a kocsiból. De ezúttal minden másképp történt, mint ahogyan Amalie de Saint-Hilaire gondolta.

Jean-Marc Beaunoir fejébe csapta a kalapját, és kiszállt utána.

– Mehetnek! – mondta vidáman. – További szerencsés utazást kívánok! – Aztán Amalie-hoz fordult és rámosolygott. – Úgy tűnik, nekem is itt kell kiszállnom, Smaragd kisasszony. – És amikor a lány csak némán bámult rá, jóízűen felkacagott. – ó, hát megint megnémult?

Most már semmi értelme, hogy ragaszkodjam Florimonde-nak tett ígéretemhez, gon-dolta Amalie. Hiszen már itthon vagyok.

– Csak... csak kissé meglepődtem ezen a véletlenen... – Én szerencsés véletlennek nevezném, kedves kisasszony. Gyalog óhajt továbbmen-

ni? – Nem. Értem jönnek. – Kár! De hát mit tegyünk? – A férfi levette a kalapját, és mélyen meghajolt. – Min-

denesetre úgy köszönök el öntől, kisasszony, hogy „viszontlátásra". – Néhány lépés után megállt és visszafordult, rámosolygott a mozdulatlanul álló lányra. – Viszontlátásra, Sma-ragd kisasszony!

Ezzel lassú, kényelmes lépésekkel kisétált a kelet felé vezető országútra, és csakhamar eltűnt Amalie szeme elől.

A lány félénken pillantgatott körül. A hely teljesen elhagyatott volt, embernek se híre, se hamva. A kerékhiba és a támadás miatt a postakocsi jókora késéssel érkezett ide. Lehet, hogy vártak is itt rá, hiszen ígérték, hogy kocsit küldenek érte. De aztán, hogy nem jött, bizonyára hazahajtott a kocsis. Vagy netán az is lehetséges, hogy még mindig nem látják szívesen Blanquefort-ban? Bármennyire fájdalmas volt ez a gondolat, Amalie úgy érezte, nem teljesen légből kapott. Könnyek borították el a szemét. Hát senki sem szereti? Senki-nek sem fontos?

– Mégsem hagyhatok itt egy fiatal hölgyet teljesen egyedül. Amalie meglepetten fordult hátra, amikor a jól ismert, mély zengésű férfihangot meg-

hallotta. – Beaunoir úr... – Úgy látom, megfeledkeztek önről, kisasszony. A férfi hangjából kicsendülő őszinte aggodalom igen jólesett Amalie-nak. Elmosolyo-

dott. – Sajnos, azt hiszem, ez történt. Különben már rég itt kellene lennie valakinek. – Jöjjön! Miért várjunk tovább? Menjünk együtt! Melyik irányba tart? Amalie tétova mozdulatot tett: talán kelet felé. A férfi bólintott, és minden további

magyarázkodás nélkül felkapta a lány útikosarát. Amalie lépéseihez igazította a lépteit, és kis idő múlva megkérdezte:

– Miért volt olyan hallgatag a postakocsi-állomáson? Amalie nem tudta, mit válaszoljon. – Fiatal hölgyek nem szoktak szóba ereszkedni ismeretlenekkel – mondta némi szünet

után habozva. – No és most? – kérdezte a férfi kissé gúnyos hangsúllyal. – A közösen átélt kaland után most már nem vagyunk teljesen idegenek egymásnak... A férfi elnevette magát. – Különösen, ha meggondolom, hogy majdnem leütöttem önt. Még nem is kértem bo-

csánatot, hogy olyan gorombán félretaszítottam, kisasszony. – Én magam voltam az oka. Nem kellett volna beleavatkoznom – mondta a lány hal-

kan. Beaunoir megállt, és szürke szemében különös, szelíd kifejezéssel, csendesen megje-

gyezte: – És mégis nagyon bátor dolog volt öntől, ha meggondolatlanságnak kell is nevez-

nem...

Amalie szíve hevesen dobogott. A férfi nem utasította rendre, csak óvta, mint az öreg Florimonde. Ez a Beaunoir úr mégiscsak remek ember! Kis ideig szótlanul bandukoltak egymás mellett. A férfi hirtelen megállt, hallgatózott, és figyelmesen nézett a távolba, végig a napfényben fürdő országúton. Amalie visszafojtott lélegzettel állt mellette. Lehet-séges, hogy apjaura mégsem feledkezett meg róla, és kocsit küldött érte? A távolból pat-kócsattogás hallatszott. De mint kiderült, csupán egy parasztszekér közelgett. Amalie kedveszegetten horgasztotta le a fejét.

Jean-Marc Beaunoir kissé felemelte a lány állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– Ne legyen szomorú, szépséges Smaragd kisasszony! Az öreg paraszt bizonyára fel-vesz bennünket a szekerére, és akkor hamarosan célhoz ér.

Néhány pénzdarab ellenében az öregember valóban hajlandónak mutatkozott arra, hogy elvigye őket Blanquefort-ig. A szekér alaposan meg volt rakva gabonával, és a zsá-kokon elég kényelmes ülés esett. Amalie letelepedett a szekér végében, Beaunoir pedig elnyújtózott mellette, és elgondolkozva nézett a lány arcába.

Árnyas fák alatt, lassan haladtak. Amalie az üde zöld levélkéket, a pattanófélben levő rügyeket figyelte. Milyen csodálatos a természet, gondolta. És milyen csodálatos, hogy még órák hosszat nézheti Jean-Marc Beaunoir aranyos, fényben csillogó haját...

*

A szekér nagyot döccent egy gödörben, és Amalie hirtelen Jean-Marc karjában találta magát. Olyan jó volt érezni az erős karok melegét, a biztonságot, hogy nehezére esett fel-emelni a fejét a férfi melléről. Ó, bárcsak így maradhatna még sokáig... De aztán Cécile néni szigorú erkölcsi prédikációira gondolt. Az idős hölgy bizonyára fölöttébb helytelení-tené ezt a viselkedést, amely több mint könnyelműség.

Amalie erőt vett magán, és elhúzódott a férfi közeléből. Beaunoir átható pillantást ve-tett rá, közben különös mosoly játszadozott a szája szélén. Hogy a félig lehunyt szemhéjak alá rejtőző tekintet mit jelentett, azt Amalie csupán sejthette. Beaunoir végül elnevette magát; mély, kissé torokhangú nevetése furcsán megborzongatta a lányt.

– Ön kacér kis hölgy, az szent igaz! Valóban komolyan gondolta, amit a pillantásai ígértek a postakocsiban?

– Mit... mit akar ezzel mondani? – dadogta a lány, akit meglepett a férfi nyíltsága. – Ha egy nő úgy néz egy férfira, ahogy ön nézett rám útközben, akkor az azt jelend,

hogy szeretné, ha megcsókolnák... Jean-Marc szavait nem követte rendreutasítás. Végül is Amalie valóban kacérkodott a

jóképű idegennel, s úgy találta, hogy a szemeknek ez a néma párbeszéde csodálatos és igen meghitt. Miért is ne folytathatná még egy kicsit az izgató játékot? Hogyan tanulhat meg bánni egy leány a férfiakkal, ha nem gyakorolja? És egyáltalán: mi baj származhatna belőle, hiszen alkalmasint soha nem látja többé a szürke szemű idegent. Persze Baptiste-tal való kalandja során szerzett némely kellemeden tapasztalatot, megtanulta, hogy köny-nyelműség akár csak egyetlen csókot is engedélyezni, de hát mi történhet, ha csupán pil-lantásokat és szavakat váltanak?

Megjátszott félénkséggel nézett Beaunoirra. – És miért akarna megcsókolni? – Azt ön is igen jól tudja: mert fiatal és szép. – Hát csupán ezért csókol meg egy férfi egy nőt?– kérdezte lehelethalkan Amalie. – Amikor megismerkednek, valóban csak ezért. Amikor már rég ismerik egymást, ko-

rántsem olyan izgató a dolog...

– Ez nem hangzik túl hízelgően ránk, nőkre nézve – vetette oda a lány, és duzzogva lebiggyesztette az ajkát.

Beaunoir nem tudta elfordítani tekintetét a lány kívánatos, üde ajkáról. – Kedves kisasszony, nem tudja, hogy embertársunkat kísértésbe vinni bűn? – mor-

molta félig tréfásan, félig komolyan. – Csúf dolog ilyesmit feltételezni rólam... – Nem csúfabb, mint megtagadni tőlem egy csókot, kis boszorkány... Önnek van a leg-

szebb szája az egész világon... Amalie megpróbált rideg közönnyel tekinteni a férfira, bár a szíve vadul dobogott.

Mily csodálatos játék! Ahhoz a fajankó Baptiste-hoz képest Beaunoir urat könnyedén kor-dában lehet tartani. Az ő társaságában ugyan nem történhetne semmi bántódása egy le-ánynak... Mit is árthatnának a hízelgő szavak?

– Hogyan is engedhetném meg önnek, hogy megcsókoljon – válaszolta tehát kimérten –, hiszen csak ma reggel találkoztunk, és nem is fogunk többet az életben, ha nemsokára elválunk.

– Annál több okom van rá, hogy a csókja után vágyakozzam... Amalie határozottan megrázta a fejét. – Szó sem lehet róla, jobb, ha el sem kezdjük... – Ebben igaza van, kedves kisasszony – ismerte el Beaunoir, és szeme visszafojtott jó-

kedvtől szikrázott. Bizonyára ő is élvezte a szórakoztató szópárbajt, akárcsak Amalie. – Ugyanis ha egyszer megcsókolnám, azontúl mindig csak azt akarnám tenni, és mindent elkövetnék, hogy elcsábítsam és magamhoz kössem önt...

Kellemes, bizsergető borzongás futott végig e szavakra Amalie hátán. Milyen izgatóan hangzott mindez, még ha csupán szavak voltak is... Hátravetette a fejét, hogy vörös hajá-nak fürtjei kihívó, csábos hullámokban hulljanak a vállára.

– Bizonyos dolgokat nem engedek meg akárkinek! – jelentette ki határozottan. – Bizo-nyos dolgok! Ezt a kifejezést Amalie pontosan egy hónapja ismerte. Barátnője, Lucréce írt egyik levelében egy leányról, aki „azokat a bizonyos dolgokat" is megengedte egy férfi-nak, és ezért hozzá kellett mennie feleségül.

Jean-Marc Beaunoir megjátszott kétségbeeséssel mélyen felsóhajtott, a tekintete azonban elárulta, hogy fölöttébb jól mulat.

– Legyen hozzám könyörületes, kisasszony! Engedje, hogy megcsókoljam, vagy takarja el a haját! Lángoló, vörös haja felszítja szenvedélyem tüzét...

Amalie ismét megrázta a fejét, mint aki nem tudja, hogy ilyenkor hogy felragyog a ha-ja a napfényben.

– Bolondságokat beszél! – kiáltotta. – És csak azért, mert hamarosan elválunk, mondjak le mindenről? A csókról és... bizo-

nyos dolgokról is? – Természetesen, hiszen nem az a sorsunk, hogy szerelmespár legyen belőlünk. Amalie úgy érezte, most teljesen nagyvilági nő módjára viselkedik: kacér és könnyel-

mű. Első önálló utazásának napja egyúttal a csodák és nagy felfedezések napja is. Fenső-séges pillantást vetett Beaunoirra. A szél az arcába lebbentett egy selymes hajtincset, mi-re a férfi kinyújtotta a kezét, és gyengéden kisimította a fürtöcskét a lány homlokából.

– Igazán nagyon-nagyon szívesem megcsókolnám önt, édes, gyönyörű smaragdlány-kám, és még szívesebben a karjaimba zárnám...

– Ó, ó, hát ezt szeretné... – búgta lágyan Amalie, és sokat ígérő pillantást vetett rá. – Tudom, hogy ön is erre vágyik... – Úgy gondolja? Aztán szépen eltűnne, én meg ott maradnék megtört szívvel, egyedül.

Ó, nem, jobb, ha el sem kezdjük! – És mi volna, ha egyszer mégis találkoznánk?

Amalie-t kellemes szédülés fogta el, lebocsátotta a szempilláit. – Akkor azt a sors kezének tekinteném... – És akkor megengedné, hogy megcsókoljam? – Akkor igen... A férfi pillantása gyengéden végigcirógatta a lány arcát, és megállt az ajkánál. Egy

hosszú percig nézte, aztán halkan megkérdezte: – És akkor talán azt is megengedné, hogy elcsábítsam?

– Arról majd még beszélünk... Az izgató, kacér játék lassacskán mégis kissé zavarba hozta a lányt. A Baptiste-tal szer-

zett tapasztalat, úgy látszik, mégsem volt elég elrettentő; a kíváncsiság ismét veszélyes útra sodorta Amalie-t. A férfi most egyszerre elkomorodott. Szemöldökei között mély, kemény vonalú redő jelent meg. Már nem tréfált, szinte fenyegetően sötét volt az arckife-jezése.

– Szeretném tudni, hogy az a szép leány, aki olyan csábító pillantásokat vet rám, és olyan ártatlanul mosolyog, vajon megosztotta-e már ágyát egy férfival.

Amalie rémülten visszafojtotta a lélegzetét. A játéknak tehát vége... Ó, milyen ostoba és könnyelmű volt! Egy tapasztalt férfival akart megmérkőzni, aki minden tekintetben fölényben van hozzá képest. A Blanquefort-ba vezető úton azt tehet vele, amit akar. Jaj, bárcsak megfogadta volna Florimonde figyelmeztetését! Amalie az ajkába harapott, és elfordította a fejét.

Nyomasztó csend telepedett rájuk. Egy idő múlva Beaunoir felsóhajtott, és mentege-tőzve mondta:

– Bocsásson meg, kisasszony, nem volt jogom hozzá, hogy ilyen kérdést tegyek fel ön-nek. Beszéljen inkább arról a könyvecskéről, amelybe írogatni szokott!

Amalie a férfira pillantott, akinek már ismét derűs, megnyerő volt az arca. Szürke szemébe visszatért a vidámság, nyíltan, melegen nézett a lányra.

– Az a könyvecske a naplóm – mondta a lány elfogódottan. – A megfigyeléseimet és a tapasztalataimat, a gondolataimat szoktam feljegyezni benne. És néha tudományos kísér-leteim eredményeit is – tette hozzá kissé szégyenkezve.

– Például? – Észrevette-e már valaha – magyarázta a lány egyre inkább felbátorodva –, hogy a fo-

lyóba hullott levelek mindig ugyanabban az irányban forogva sodródnak tova, ha a víz árja elragadja őket? Ilyen és efféle alapvető felismeréseket írok bele a naplómba.

A férfi igyekezett elrejteni mosolygását. – És vajon rólam is kerül egy s más a könyvecskéjébe? – Ön mulat rajtam! – Amalie megbántottan vonta össze a szemöldökét, és megrovó

pillantást vetett Beaunoirra. – Mint mondtam, csupán lényeges dolgokról készítek felje-gyezéseket...

Beaunoir különös mosollyal az ajkán hajolt közelebb a lányhoz, hosszú, izmos ujjai Amalie nyakszirtjén időztek a selymes, aranyos fénnyel csillogó, vörös fürtöcskék között.

A gyengéd érintésre a lány bőrén borzongás futott végig. Nagyon közel voltak egymás-hoz... A férfi szemében borostyánszínű pontocskák villogtak, meleg lehelete Amalie arcát érte. A lány hirtelen úgy érezte, gyengeség fogja el a tagjait, kiszárad a torka. Erőtlenül tűrte a becézgetést. Mi történt a máskor oly hetyke, csúfondáros Amalie-val?

– Egy-két sort azért mégis szentelhetne nekem – folytatta a férfi, és szája már egészen közel volt a lány ajkához.

Ezt már mégsem tűrhette egy jól nevelt ifjú hölgy! Ez fölöttébb illetlen és szemérmet-len dolog volt! Amalie gyorsan elhúzódott Beaunoir közeléből, és ajkát a határtalan meg-könnyebbülés sóhaja hagyta el, hisz megpillantotta Blanquefort díszes kovácsoltvas kapu-ját.

– Nekem most le kell szállnom, és el kell köszönnöm öntől – mondta sietve, és odaki-áltott a lovakat hajtó parasztnak: – Álljon meg itt!

Amalie mielőbb igyekezett kikerülni a szürke szempár és a szépen formált férfiszáj közelségéből; megragadta útikosarát, és kezet nyújtott kísérőjének:

– Isten önnel, Beaunoir úr! Köszönöm, amit értem tett. A férfi az előttük magasodó vaskapura, a kastélyhoz vezető, még kopár hársfákkal

szegélyezett, hosszú fasorra pillantott, és halkan megjegyezte: – Tehát Blanquefort-ba igyekszik, kisasszony... – Úgy van, uram. Beaunoir egyetlen szökkenéssel a leány mellett termett, és rámosolygott. – Micsoda kellemes meglepetés! Én is oda megyek.

3.

Amalie nagyot nyelt, és döbbenten Jean-Marc Beaunoirra bámult. Csupán pillanatnyi szünet után tudott annyira erőt venni magán, hogy megkérdezhette:

– Hogyhogy? Mi dolga van Blanquefort-ban? Beaunoir kicsit megvonta a vállát, s meglehetős közönnyel vetette oda: – Nincs ebben semmi különös. Saint-Hilaire úr szolgálatában állok. – Saint-Hilaire úr... szolgálatában? Dadogva hagyták el Amalie ajkát a szavak. Micsoda lehetetlen helyzet, gondolta, és

csak állt, kosarával a kezében, mint aki előtt lecsapott a villám. Mit csinálhat ez az ember Blanquefort-ban? Művelt ember benyomását keltette, lehetett tehát házitanító, nevelő, ám egészséges barna arcszíne inkább arra vallott, hogy sok időt tölt a szabadban.

– Sokat dolgozik szabad ég alatt, ha nem tévedek... Beaunoir bólintott. – Meglehetősen sokat. Talán kertész, főkertész, akkor pedig könnyen ki lehet térni az útjából. Amalie-ban

lassan szűnni kezdett a belső feszültség. Mennyi minden történt egyetlen napon! S ha meggondolja, a történtek mennyi fölösleges bonyodalmat hozhatnak az életébe! Egy sze-relmes szolga vagy alkalmazott! Még csak ez hiányzott! Az apja tombolna, ha megtudná...

– De most hadd kérdezzem meg én, hogy ön mit keres Blanquefort-ban! Még sosem láttam eddig...

– Én... valamikor itt él... akarom mondani, valamikor... évekkel ezelőtt itt dolgoztam... Ez persze hazugság volt, de Amalie-nak nem jutott jobb az eszébe. Beaunoir futó pillantást vetett a lány egyszerű ruhájára. Talán konyhalány... Jaj, csak már odaérnénk a kastélyhoz, gondolta Amalie. – Nem mehetnénk egy kicsit gyorsabban? – kérdezte. – Attól tartok, máris elkéstem. – Dehogynem! – biccentett a férfi, és máris megnyújtotta a lépteit. Amalie alig tudott

vele tartani. Néhány méter után azonban a férfi váratlanul megállt, és mosolyogva a lányhoz fordult.

– És hol fogunk találkozni? Amalie értetlenül bámult rá. – Találkozni?! – Ejnye, kedves kisasszony, már elfelejtette volna, hogy a sors akaratából nekünk sze-

relmespárrá kell lennünk? Égek a vágytól, hogy megtegyem az első lépéseket... Mi volna, ha most megcsókolnám? – És a lány felé tárta a karját.

– Nem! – Amalie hátraszökkent. Félelem szorította össze a torkát. Mit csinált már megint? A jó öreg Florimonde nem hiába figyelmeztette olyan nyomatékosan...

– Nem? – Beaunoir összevonta a szemöldökét. – De hiszen ön mondta...

– Nem gondoltam meg eléggé. Ön a szabad ég alatt dolgozik, én meg odabenn, a kony-hában... – Legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenletében.

– Az istálló, kora reggel, miután már kialmoztak, igen megfelelő hely egy titkos talál-kához. Egy kis friss szalma megteszi fekvőhelynek... Észre sem veszi majd, hol vagyunk, ha a karjaimban tartom...

Hiszen ez egyre rosszabb, gondolta Amalie. Hogyan is szabadulhatna meg ebből a kel-lemetlen helyzetből, melybe saját akaratából bonyolódott bele? Ó, most már rájött, hogy ezzel a férfival nem lehet tréfálni, nem vezetheti az orránál fogva. Ám ha megmondja ne-ki az igazat, bizonyára beszámol kalandjukról Saint-Hilaire úrnak. Nem, erről szó sem lehet! Beaunoirt saját fegyverével kell legyőznie. Folytatta tehát az előbbi kacér hang-nemben:

– Az istálló? Miért nem mindjárt egy galambdúc? – Felkacagott, és szívből remélte, hogy kacagása kissé ledéren és csúfondárosan hangzik. – Az istálló nem túl csábító a szá-momra. Ön nem az a férfi, aki ilyen otromba eszközökkel hódít meg egy nőt. Legalábbis én jobb ízlést tételeztem fel önről...

Beaunoir megütközve bámult a lányra. – Nahát... És én még azt hittem, hogy a lovagok és szende várkisasszonyok kora már

rég a múlté... Amalie kissé felhúzta a szemöldökét, és kacér pillantást vetett a férfira. – Miért ne bízhatnánk a sorsra a viszontlátást? Hiszen eddig még álmunkban sem ju-

tott volna eszünkbe, hogy Saint-Hilaire úr fedele alatt élünk mindketten. Tegyük fel, hogy ha a jövő hét valamelyik napján a kastély főlépcsőjén találkozunk, akkor az a sors keze... És akkor engedelmeskedünk intésének...

– Ó, erre semmi remény – válaszolta a férfi kedvetlenül. – Ön, kedves kisasszony, a konyhában dolgozik, én pedig többnyire a parkban vagyok elfoglalva.

Amalie nagyon szerette volna, ha Beaunoir belemegy az alkuba. Mosolyogva mondta: – Jó, hát akkor legyen két hét. Képzelje csak, milyen izgalmas jelenet lesz, ha ön éppen

bejön a kertből az úrnőnek szánt virágokkal, engem pedig beszólítanak a konyháról, és találkozunk...

Beaunoir a mellére tette a kezét, és kissé meghajolt. – Ha mindenképpen ezt a feltételt szabja, ám legyen! Egyet azonban mondhatok: ha a

következő tizennégy napban találkozom önnel a főlépcsőn, akkor úgy fogom szeretni, ahogy eddig még soha senki nem szerette önt, smaragdszemű kisasszony... – És forró csó-kot nyomott a leány ujjai hegyére.

Amalie hihetetlen megkönnyebbülést érzett, és halkan felkacagott. Mindent megígér-het, és semmit sem kell beváltania...

Beaunoir, mintha csak kitalálta volna a leány gondolatait, sietve hozzátette: – Meg kell ígérnie, hogy akkor majd nem támaszt kifogásokat, megengedi, hogy meg-

csókoljam, sőt elcsábítsam... – Ó, hogyne, persze! Ígérem! – Amalie zöld szemében vidám kis szikrák villantak fel.

Miért is ne? A kertészek sosem jönnek be a kastélyba! Persze kár, hogy ilyen gyorsan vé-get ér ez a kellemes játék, mert Beaunoir ugyancsak jóképű férfi... De nem lesz nehéz tá-vol tartani magától: kezdetben egyszerűen kerülni fogja, és ha mégis felismeri, ki ő, akkor a Blanquefort-kastély fiatal úrnőjének előkelő leereszkedésével bánik majd vele. Akkor már nem kell attól tartania, hogy apjaura megtud valamit...

Elérték a fasor végét. A nap elbújt egy felhő mögé, hűvös szél söpört végig a fák kö-zött. Amalie megborzongott. Egyszerre nyomasztó érzés telepedett rá, mintha valami ösz-szeszorította volna a torkát. Vágyott hazajönni, és mégis különösen elhagyatottnak, ma-gányosnak érezte magát. A drága mama már-nem volt többé, de vajon az édesapja való-ban örül-e neki? Talán már nem is szereti, a kis Damien elfoglalta a helyét a szívében...

Amalie megszaporázta a lépteit: a kastély még a régi! Milyen sokáig nem látta gyer-mekkorának színhelyét...

Ebben a pillanatban léptek ki a kastély előtti tágas térre. Amalie szájára szorította a kezét, hogy fel ne kiáltson a meglepetéstől. Mi történt itt? Mit tettek Blanquefort-ral?!

Az egész épületet állványok borították. A tető szegélyét díszítő szobrokat eltávolítot-ták, a két oldalszárnyat láthatóan kibővítették, átépítették. A kastély előtti nagy, kerek térséget, melyet pázsit és virágágyások szegélyeztek, s melyet olyan lendületesen kerül-tek meg a kocsifelhajtó felé igyekvő pompás fogatok, most mindenütt finom folyami ka-vics borította... Az ódon kastélyt körülvevő vizesárkot is feltöltötték, betemették. Amalie de Saint-Hilaire szemét elborították a könnyek. Hová lett az ő szeretett Blanquefort-ja?

– Saint-Hilaire úr kibővíttette az épületet, és számos javítást eszközöltetett rajta – je-gyezte meg Beaunoir, akinek nem kerülte el figyelmét a leány megdöbbenése. – Múlt ta-vasz óta dolgoznak a kastélyon, és én biztos vagyok benne, hogy ha elkészül, lenyűgözően szép épület lesz. – Szürke szeme kutató pillantással szegeződött Amalie-ra. – Csalódott?

A lány kényszeredetten elmosolyodott. – Ó, nem, csak kissé meglepett a látvány. Másképp élt az emlékezetemben a kastély...

– Ezzel sietve a főlépcső felé irányította a lépteit. Beaunoir halkan elnevette magát. – Úgy látszik, valóban rég nem járt itt, mert megfeledkezett arról, hogy a cselédség a

hátsó lépcsőn közlekedik... Amalie már el is felejtette, hogy ő konyhalány. Zavartan az épület hátsó homlokzata

felé indult. A férfi egy kis oldalajtóra mutatott. – Ne menjünk be itt együtt? A lány némán megrázta a fejét. Még csak az kellene, hogy egy szolga vagy szolgáló-

lány felismerje! – Ó nem, máris igen elkéstem. Azonnal a szakácsnőhöz kell mennem. Bizonyára keres-

tek már. – Ezzel előreszaladt, és lefutott a konyhához vezető lépcsőn. Odalenn dobogó szívvel megállt, hallgatózott: vajon Beaunoir elment-e már? Kis idő

múlva félénken kikukucskált. A férfi eltűnt. Amalie visszaosont a lépcsőn, ki az épületből és egy oldalbejáraton át abba a szárnyba igyekezett, ahol Saint-Hilaire úr szobái voltak.

Az előcsarnokban letette a lépcső aljára útikosarát, és megkönnyebbülten, ugyanak-kor némi szorongással is, a falhoz támaszkodott. Micsoda helyzetbe került!

– Nem, ez soha többé nem fordulhat elő... – suttogta –, jó öreg Florimonde, ígérem, mostantól fogva nem követek el efféle könnyelműségeket...

Odafentről lépések közeledtek. Amalie a falhoz simult, de mindhiába: felfedezték. Éles hang sivított fel a feje fölött:

– Úgy látom, a száműzetés éveiből semmit sem okultál! Amalie összerezzent, akárha ostorcsapás érte volna. Nagyon is jól ismerte, gyűlölte,

utálta ezt a hangot. Kinyitotta a szemét, és felnézett a néhány lépcsőfokkal feljebb álló nőre. Mathilde de Louviére, a mostohaanyja, szinte mit sem változott az eltelt években. Éppoly színtelen, jelentéktelen asszony volt, mint azelőtt, talán csak a szája körül húzó-dott egy új, keserű vonás, és a szeme vált fürkészőbbé, gyanakvóbbá.

Meg sem látszott rajta, hogy a legdrágább szépítőszereket engedheti meg magának, pedig amit a természet megtagadott tőle, azt bőségesen pótolta: sápadt orcáját és kes-keny, halvány ajkát élénk pirosra kendőzte, vizenyős, kék szeme sarkába szépségflastro-mot biggyesztett. Azelőtt fénytelen, fakóbarna haja most feltűnő lilásvörös színben pom-pázott, és mesterkélt csigákban, fonatokban övezte a fejét.

Most sem szép, de azért jobban fest, mint régebben, állapította meg Amalie. És lám, már fűzőt is visel, a halcsontos derék arasznyira húzza össze a derekát, és magasra szorít-

ja semmi kis mellét... A mélykék, arannyal gazdagon hímzett selyem a legújabb párizsi divat szerint simult alakjára, és nehéz, kábító illatszer felhője lengte körül.

Bármennyire is ellenszenves volt Amalie számára apja második felesége, el kellett is-mernie, hogy a nő előnyére változott. Persze Amalie csodaszép édesanyjának nem volt szüksége efféle segédeszközökre és szépítőszerekre! Mamát egyes-egyedül a szépségéért vette el apja annak idején. Ez a nő viszont nagy hozománnyal érkezett a házasságba: ne-mesi címet-rangot örökölhet majd Saint-Hilaire úr fiúgyermeke...

Damien, Amalie öccse és féltestvére, egy napon majd márki lesz, ami megnyitja előtte az érvényesülés útját a birtok és a vagyon mellett. Amalie tudta, hogy elszegényedett arisztokrata családok leányait gyakran adják nőül gazdag polgárokhoz. A szerződés mindkét félre nézve előnyös: bearanyozza a kopott nemesi címert, és főkötő alá kerülnek a hangzatos nevet viselő, csúfabb nemes kisasszonyok is.

Amalie visszanyelte a szájára toluló csípős választ, lehajtotta a fejét, és udvarias bókot csapott.

– Tisztelt mostohaanyám, remélem, hazatérésem Blanquefort-ba az ön számára épp-oly kellemes, mint az én számomra.

A hölgy gőgösen biccentett. Nem is igen igyekezett elrejteni rosszallását. – Látom, jól megtanultad, mit kell mondanod. De miféle könnyelműségeket emleget-

tél itt magadban, amikor lejöttem a lépcsőn? Engem nem tudsz félrevezetni szép szavak-kal! Halljam, mit mormoltál!

Amalie a cipője hegyére pillantott. Bizony, poros volt a lábbelije... Mathilde selyem-brokát topánkákat viselt. Csöbörből vödörbe, gondolta a lány. Hát ez már mindig így lesz?

– Semmit, asszonyom, igazán semmi különöset – mondta halkan, és csak elkésve vette észre mostohaanyja szemében a diadal szikrájának felvillanását. – Florimonde megbete-gedett útközben, és én rávettem, hogy engedjen egyedül továbbutazni a postakocsival. Végül is beleegyezett. Aztán egy útonálló megtámadott bennünket, de minden szerencsé-sen alakult, idejében megmentettek. És most igen örülök, hogy itthon lehetek, és szilárd elhatározásom, hogy nem fogok meggondolatlanságokat elkövetni... – Amalie félénken elhallgatott.'

Mathilde gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. – Nem túl szerencsés kezdet! Amalie felsóhajtott. Tudta, hogy mostohaanyja kegyétől függ. – Kérem, asszonyom – mondta halkan –, ne árulja el apámuramnak, mi történt... – Megátalkodott, hazug teremtés vagy, és mindenáron vissza akarod szerezni atyád

elvesztett szeretetét. Azt hiszed, már mindent elfelejtettem? És még engem akarsz cinko-soddá tenni? Hat évig eszedbe sem jutott, hogy egyetlen sort is írj nekem! Egyetlen bűn-bánó szó sem került ki a tollad alól, meg sem kérdezted, hogy teltek napjaim! Cseppet sem érdekelt, mit jelentett számunkra szörnyű viselkedésed!

Ez már több volt annál, mint amennyit Amalie elviselhetett. Épp ez a nő korholja őt, ez, aki lábbal tiporta apjaura becsületét!

– Azt viszont nagyon is jól tudtam, mivel tölti ön az éjszakáit, tisztelt mostohaanyám! – csattant fel a lány dühösen. – Csak azt kétlem, hogy apámuramnak tudomása volna ró-la...

Mathilde kendőzött arcán átütött a felháborodás égővörös színe. – Ha ez netán fenyegetés akarna lenni, hát figyelmeztetlek, jól vigyázz! Ne hidd, hogy

élvezed atyád kegyét és szeretetét úgy, ahogy évekkel ezelőtt! Egyetlen szavamba kerül, és máris utazol vissza vénkisasszony nagynénikéidhez. A javulásnak, megbánásnak semmi jelét sem észlelem rajtad. És ami egy gyereknél még csupán pimaszság, az egy felnőttnél már veszélyes következményeket vonhat maga után. Igyekezz tehát megőrizni jóindula-tomat!

Amalie bólintott, és egyenesen mostohaanyja szemébe nézett. Természetesen neki kell alkalmazkodnia, nem szabad ingerelnie ezt a szívtelen és rideg asszonyt, különben pokollá teszi az életét. Mathilde-on át vezet az út apja szívéhez is...

– Mit kell tennem, hogy elnyerhessen az ön bocsánatát? – kérdezte halkan. – Ismerd el, hogy engedetlen, fennhéjázó gyermek voltál, aki rászolgált a büntetésre. – Elismerem, asszonyom, de olyan fiatalon ért minden. És nem volt bennem rossz

szándék... Mathilde ingerülten toppantott. – Ne halljam ezt még egyszer! – sziszegte. Amalie az ajkába harapott. – Igaza van, asszonyom, rászolgáltam a büntetésre – mondta megadóan. – Akkor megértettük egymást. És a jövőben ne feledkezz meg róla, hogy én vagyok

Blanquefort úrnője, és eszem ágába sem jut, hogy osztozzam veled vagy anyád szellemé-vel. Ha csak nem óhajtasz végleg Normandiába menni...

* – Amalie kisasszony? Ön az, valóban? Mennyire örülök! Amalie megfordult, és mosolyogva átölelte a termetes gazdasszony vállát. – Hogy van, Félicité? – A köszvénytől eltekintve, ami meglehetősen kínozza öreg csontjaimat, az Úr ke-

gyelméből elég jól. – Félicité Vernac keresztet vetett, aztán terjedelmes keblére ölelte Amalie-t.

Félicitén semmi változás nem látszott, derűs, pirospozsgás arca éppúgy ragyogott a keményített főkötő alatt, hófehér köténye korcában éppúgy csörömpölt a jókora kulccsomó, mint akkor, amikor Amalie utoljára látta. A meghatottság könnyei ragyogtak a kulcsárnő szemében.

– Mindannyian nagyon örülünk, hogy Amalie kisasszony ismét itthon van – mondta túláradó örömmel. – Ugye, asszonyom, pompás, hogy kis kisasszonyunk hazajött? – for-dult Mathilde de Saint-Hilaire-hez Félicité.

A ház úrnője kegyes leereszkedéssel mosolygott. – Valóban, Félicité, ma mindnyájunk számára örömnap van. – Mondja csak, kisasszony – ráncolta össze a szemöldökét Félicité –, nem holnap kel-

lett volna érkeznie? Amalie meglepetten pillantott rá. – Szó sincs róla, Félicité! Florimonde világosan megírta a levelében, hogy ma érkezem.

Ebben egészen biztos vagyok! Mathilde türelmetlenül vetette hátra a fejét. – Ugyan! Ostobaságokat fecsegsz össze! Tudom, hogy hétfő állt a levélben! – Hangja

fagyosan csengett, az iménti mosolynak már nyoma sem volt az arcán. Amalie biztos volt benne, hogy mostohaanyja hazudik, és ugyanakkor azt várja, hogy

ő igazat adjon neki. Beletörődően bólintott. – Természetesen, asszonyom, így lehetett, hiszen Florimonde-nak magas láza volt.

Biztosan eltévesztette a napot. – Nem kétséges – jelentette ki Mathilde. – Különben nem kellett volna gyalog meg-

tenned azt a hosszú utat. Amalie szeretettel dörzsölte oda az arcát Félicité jóságos arcához. – Most már nem is fontos! A fő, hogy itt vagyok! Félicité átölelte fiatal úrnőjét. – Boldoggá tett bennünket, kisasszony! Mindannyian nagyon szeretjük önt! És nekem

különösen nagy örömömre szolgál, hogy annyira hasonlít elhalt édesanyjára! Éppoly szép, ha nem szebb, mint ő volt!

– Nincs jobb dolguk, mint itt állni és fecsegni? – csattant fel Mathilde éles hangja. – Amalie bizonyára ég a vágytól, hogy üdvözölhesse édesapját. Félicité, nézzen utána, hogy felvigyék a kisasszony málháját, és elkészítsék a szobáját! – Édeskés mosollyal a lányhoz fordult: – Gyere, atyád már alig várja, hogy láthasson!

Amalie kis bókot csapott, és engedelmesen követte mostohaanyját az egyik szalonba. A fogadószobában első pillantásra semmi változás sem látszott, és Amalie megkönnyeb-bülten lélegzett fel: legalább idebenn a régi, meghitt környezet fogadja! Öröme azonban szertefoszlott a következő helyiségben; a mennyezet stukkódíszei még nyersen virítottak, az ajtók fölötti domborműveket nedves vászon takarta. Mindenütt állványok meredeztek, lakályosságnak nyoma sem volt, a sötét nemesfa borítás eltűnt a falról, minden személy-telen, idegen...

Most beléptek a nagy előcsarnokba; itt fogadják az érkező vendégeket. Már korábban is tágas helyiség volt ez, az átalakítás után pedig egyenesen óriási lett. Az emeletek közöt-ti födémeket eltávolították, és a tekintet szabadon kalandozhatott a magasban, fel egé-szen az előcsarnok fölé emelt, ablaksorral áttört kupola tetejéig. A falakat itt remekbe formált görög oszlopok díszítették, szintúgy a bejárati ajtó két oldalát is. A padlóborítás törtfehér, rózsaszín és barna márványberakással készült, és a csarnok közepéről szépen ívelt lépcső vezetett egy pihenőig, ahonnan aranyos korláttal szegélyezve két ágra vált. A pihenő homlokfalában kagyló formájú mélyedést képeztek ki, benne márványtalapzat állt. Ide bizonyára egy szép szobor kerül, gondolta Amalie.

Számára mégis kedvesebb volt a régi Blanquefort; szinte bántotta a fülét cipősarkának kopogása a márványpadon; a hajdani tölgyfa berakásos padlóborítást kellemesebbnek találta. Hiányoztak a nehéz bársonyfüggönyök az ajtók és az ablakok elől, a sötét, meghitt sarkok, amelyekben gyermekkorában elrejtőzhetett, hogy meglesse az estélyek-re érkező vendégek pompás díszruháit.

És hová lettek a régi selyemtapéták, a kecses férfi és női figurákkal? Mindannyian jó ismerőseinek számítottak... Amalie vonakodva lépett be a következő helyiségbe. Valami-kor ez volt a kastély bálterme. És Amalie már látta is lelki szemei előtt imádott édesany-ját, amint rőtvörös hajában ékszerekkel, arannyal hímzett díszruhában kecsesen felemeli a kezét, és megadja a jelet: kezdődjék a zene, a mulatság... Mi lett abból a bálteremből? Amalie a szája elé kapta a kezét, hogy fel ne kiáltson.

Kis, nyolcszögletű szobába léptek, amely alig egynegyedét tette ki az egykori bálte-remnek, majd egy körülbelül ugyanakkora négyszögletű helyiség következett. A harmadik szoba kerek volt... Minden helyiség kitűnt valamely jellegzetességgel: finom, tompa szí-nekkel festett faliképek az elsőben, pompás tapéta a másodikban és dúsan aranyozott stukkódíszek, féldomborművek az utolsóban. Minden szoba ízléses, egyéni volt, csodála-tos összhang uralkodott a bútorzat, a függönyök és a szőnyegek között. Minden lélegzet-elállítóan szép, de már nem Amalie szülőháza... Ez már nem az a Blanquefort, amelyben gyermekéveit töltötte.

Mathilde de Saint-Hilaire felvonta a szemöldökét, és körülpillantott. – Azt hittem, itt találjuk atyádat. Nos, talán visszavonult a könyvtárba. Gyere! A negyedik helyiség berendezéséről és a benne végbement változásokról Amalie már

nem tudott volna beszámolni. Már semmi mást nem látott, csak azt a férfit, aki a szoba közepén álló hatalmas íróasztal mellett ült és elmélyülten dolgozott. Az édesapját, akit tiszta szívéből szeretett.

Negyvenhét éves korára Charles de Saint-Hilaire még rendkívül jóképű, előkelő férfi volt. Keskeny, csontos arcából élénk mogyoróbarna szempár pillantott fürkészve az előtte állóra. Nem viselt parókát; sűrű, barna haj hullott a vállára, még a halántéka sem derese-dett. Tartása büszkeségről és önismeretről tanúskodott, arckifejezése elárulta, hogy mű-velt és eszes ember. Szerény apai örökségét roppant vagyonná növelte rátermettségével

és üzleti képességeivel. Megvette Blanquefort-t, továbbá egy emeletes házat Párizsban. Köztiszteletben álló bankár lévén, a bourges-i kerület egyik legmagasabb pénzügyi tiszt-ségét is betöltötte.

Mikor meglátta a leányát, felemelkedett íróasztalától, elmosolyodott, és Amalie felé tárta a karját.

– Amalie, kedves gyermekem, Isten hozott Blanquefort-ban! Gyere közelebb, hadd nézzelek meg!

A lány habozva tett néhány lépést; nem tudta, hogyan viselkedjék. Fusson oda apjához és boruljon a mellére? Nem, talán jobb, ha megvárja, míg apja megcsókolja és magához öleli. Az öröm könnyei homályosították el a szemét. Félénken rámosolygott apjára; nem szeretett volna elérzékenyülni mostohája jelenlétében.

Saint-Hilaire úr összeráncolta a homlokát. – Nos, gyermekem? Amalie tehetetlenül tördelte a kezét. Vajon mit vár tőle az édesapja? Engedelmes,

mély meghajlást? Mentegetőzést hat év előtti viselkedéséért? – Papa... – mondta halkan. – Azt mondtam, gyere közelebb, hadd lássalak – szakította félbe türelmetlenül Saint-

Hilaire úr. Amalie félszegen körbefordult apja előtt. Elképesztő, milyen ügyetlennek érzi magát

ebben a hosszú úttól gyűrött, egyszerű kis ruhában, kócos hajjal. Nagyon is tisztában volt azzal, milyen előnytelen benyomást kelt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor apja békülékenyen mondta:

– Szép fiatal nővé serdült a mi kis Amalie-nk! Mathilde fanyar mosollyal válaszolta: – Igen, valóban. Amikor elhagyott bennünket, még önfejű kis vadóc volt, csupán ha-

szontalanságon járt az esze, és lám, most így tért haza... Csupán Amalie képzelte úgy, vagy valóban célzatosan csengtek a mondat utolsó sza-

vai? A lány halkan megszólalt: – Nagyon örülök, hogy ismét itthon lehetek, papa... Charles de Saint-Hilaire kissé összevonta szemöldökét. Az a kis, függőleges redő rosz-

szat jelent, gondolta Amalie, és félénken elhallgatott. Mathilde megjegyzése arra a sze-rencséden esetre emlékeztette az apját, ami miatt akkor Normandiába kellett küldeni Amalie-t.

A mostoha pedig tovább ütötte a vasat. – Szinte hihetetlen – fuvolázta mézédesen –, hogy ez ugyanaz az Amalie, aki egykor

békát tett az ágyamba, és aki hisztérikus sírógörcseivel felverte a házat... Nem is szólva arról az esetről, amikor tetőtől talpig iszappal borítva jött be üdvözölni a vendégeket...

Amalie visszafojtotta a nyelvére toluló megjegyzést. Legjobb most hallgatni, hisz min-den szó ingerelné Mathilde-ot. Nyilván ég a vágytól, hogy beszámoljon mostohalánya meggondolatlan viselkedéséről, magányos utazásáról... Amalie alázatosan lehorgasztotta a fejét, és úgy tett, mint aki szánja-bánja vétkeit, és jobb belátásra tért:

– Mindezt mélyen megbántam már, asszonyom. – Helyesen válaszoltál, gyermekem – jelentette ki Saint-Hilaire úr, azzal odalépett a

leányához, és homlokon csókolta. – Nagyon hasonlítasz édesanyádra – mondta, s fürkésző pillantásával végigmérte a leányát. – Jóságos ég, hát nincs más ruhád, csak ez? Így nem lehet téged bevezetni a társaságba! Úgy festesz, mint egy szolgáló! – Lekicsinylően elhúzta a száját. – Ezek a vénkisasszonyok! Elég pénzt küldtem nekik, míg ott voltál náluk. Mi a csudára költötték vajon?

Amalie sietett feledtetni a róla kialakult kedvezőtlen benyomást.

– A nénik a külsőt valóban nem tartják olyan fontosnak. Ugyanakkor a legjobb házita-nítókat fogadták mellém, és önnek, atyám, bizonyára nem kell majd szégyenkeznie miat-tam. Beszélek olaszul és spanyolul, olvasok latinul, és matematika– meg filozófiaoktatás-ban is részesültem. Tudok gitározni, rajzolni és festeni...

Charles de Saint-Hilaire úr kisimította csipkés mellfodrát, és elgondolkozva hümmö-gött.

– Szép, szép. De nem hiszem, hogy jövendőbeli férjed nagy súlyt fektet mindezekre. Ha egy nő gazdag hozományt kap, és képes fiú utódokat szülni férjének, akkor már az is puszta ráadás, ha valamelyest is csinos.

Hátán összekulcsolt kezekkel lassan, nagy léptekkel mérte végig a könyvtárszobát, mintha töprengene, mit is mondjon még leányának. Végül megszólalt:

– Jó, hogy megint itt vagy. Még mielőtt Cécile Dufour levelét megkaptam volna,, azon gondolkoztam, hogy hazahívlak. Malaplatte márki örökölte atyja halála után a család cí-mét és a rangját, kilépett a hadseregből, és visszavonult ősei birtokára.

– Ó, Gaston ismét idehaza van? – Amalie elmosolyodott, amint eszébe jutott a kövér-kés, gőgös kis fickó, aki elviselhetetlenül fenn hordta az orrát, mert kerek négy évvel idő-sebb volt Amalie-nál. Anyai ágon távoli rokonságban állt Lucréce-szel, Amalie barátnőjé-vel, és gyermekkorukban sokat játszottak együtt nyaranta. Családjaik a környék legjelen-tősebb családjai közé tartoztak, bár Amalie apja nem volt nemesi származású. Viszont gazdag ember s nagybirtokos lévén tiszteletnek örvendett a társaságban.

– Igen, a márki hazatért – bólintott Charles de Saint-Hilaire – hogy rendbe hozza apja ügyeit. Az öreg Malaplatte igen esztelenül gazdálkodott. – Saint-Hilaire lefricskázott egy láthatatlan porszemet bársonykabátja ujjáról. – Hiába örököl nagy vagyont valaki, ha nem tudja hasznot hozóan irányítani a birtokát. Az arisztokrata családok nemesi beltenyésze-téből rendszerint csak gondolkodásra képtelen, gyengeelméjű utódok születnek.

Mathilde alig hallhatóan felszisszent, sértőnek találta férje szavait. Arcán ismét ki-gyúltak az áruló vörös foltok, és még a pirosító sem fedte el a harag szederjes színét. Ho-gyan is feledkezhetett meg a papa arról, hogy második felesége is az általa oly élesen el-ítélt körökből származik? Amalie megszeppenve figyelt, Charles de Saint-Hilaire azonban mintha nem vette volna észre szavainak hatását. Néhányszor még végigsétált a szobán, aztán megállt Mathilde előtt.

– Gondoskodj róla, hogy leányom rangjához illő ruhákat kapjon. A pénz nem számít. Forduljatok hűséges Talmonomhoz, ő majd ellát pénzzel benneteket. Azt kívánom, hogy Amalie mindenből a legszebbet, a legjobbat kapja!

Amalie elragadtatva csapta össze a kezeit. Eddig úgy érezte, hogy nem örülnek neki, nem látják szívesen Blanquefort-ban. De apja nagylelkűsége most meggyőzte az ellenke-zőjéről.

– Ó, papa! – kiáltotta elragadtatva. – Miért ilyen jó hozzám? – A fiatal Malaplatte hamarosan körülnéz majd megfelelő ara után. Gondolom, gazdag

menyasszonyt keres. És ahogy te most festesz, bizony, nem akadna meg a szeme rajtad. – Menyasszonyt keres?! – Amalie alig tudta eltitkolni kedvetlenségét. – Gaston nemesi származású, és büszke, ősi család nevét viseli. A Saint-Hilaire család-

nak megtiszteltetés, ha figyelme feléd fordul. És én azt akarom, hogy főnemeshez menj nőül – tette hozzá nyomatékosan Saint-Hilaire.

– De papa, olyan sürgős megszabadulnia tőlem? Hiszen csak most jöttem haza! Ezúttal először tűnt őszintének a Mathilde keskeny ajkán megjelenő mosoly. Amalie

tehát hamarosan férjhez megy... – Szó sincs róla, kedvesem! Ez a ház a te otthonod is az esküvőd napjáig – kapcsoló-

dott bele a beszélgetésbe ő is.

Amalie-t harag, keserűség fojtogatta. Mostohája megjátszhatja a nagylelkűt, hiszen alkalmasint kurtára szabják itthoni tartózkodása idejét... Mézédesen viszonozta:

– Ön igen szeretetreméltó, asszonyom. Charles de Saint-Hilaire hol a feleségére nézett, hol a leányára. Némi gyanakvás vil-

lant fel a szemében, de aztán kiengesztelődve mondta: – Látom, kibékültetek, és ennek nagyon örülök. Fölöttébb kellemetlenül éreztem vol-

na magam két, állandóan dühösen prüszkölő macska között. – Amalie és én a legteljesebb egyetértésben vagyunk, ugye, kedvesem? – lehelte

Mathilde, és Amalie kényszeredetten bólintott. Valójában nagyon is rosszulesett neki apja nyilvánvaló közönye és az a sietség, amellyel egy főrangú férj ágyába igyekezett hajszolni. Vágyott rá, hogy apja karjaiba vesse magát, hogy ha csak néhány percre is, de egyedül maradhasson vele.

– Papa... – kezdte félénken, de Saint-Hilaire úr bosszúsan húzta össze a szemöldökét. – Hány éves is vagy? – kérdezte türelmetlenül.

– Tizennyolc... Tizennyolc múltam, papa. – Hmmm... – mormolta Saint-Hilaire úr, és ügyet sem vetve leánya rimánkodó tekin-

tetére, megrovóan folytatta: – És ne nevezz már folyton papának, mondd azt, hogy apám, végül is nem vagy már gyerek! – Majd minden átmenet nélkül másra fordította a szót: – Egyébként hogy tetszik most Blanquefort?

Amalie körülnézett a könyvtárban. A falak mentén szürke márvány oszlopokkal díszí-tett könyvszekrények álltak, az ablakok és az ajtók közötti falsíkokat polcok borították. És mindenütt sok-sok könyv. A helyiség olvasásra csábított, kellemes és barátságos volt. De valamikor ezen az helyen szólt a zene, itt táncolt a szép Mama...

– De miért alakíttatott át mindent, apám? – csúszott ki Amalie száján a meggondolatlan kérdés.

– Csak nem gondolod, hogy számadással tartozom neked a tulajdon házamban? – És Saint-Hilaire úr szeme hideg fénnyel villant Amalie-ra.

Az ajtó felől felhangzó halk kopogtatás törte meg a rájuk telepedett feszült csöndet. Saint-Hilaire úr felszólítására felpattant az ajtó, és egy fiúcska rontott be rajta. Az izmos, hosszú, fürtös hajú, pisze orrú legényke színes, gazdagon díszített brokátruhát viselt, szé-les, vörös mellszalagot és finom művű díszkardot. Öt-öt és fél éves lehetett. Ő tehát Damien, gondolta Amalie.

A kisfiú nyomában komoly arcú, kimért mozgású férfiú lépkedett, talpig feketébe öl-tözve, csupán hófehér gallérja és kézelője árulta el, hogy nem pap, hanem nevelő, a kis Damien házitanítója, A harmincas évei elején járó fiatalember szőke haja sima fürtökben hullott a vállára, sápadt arcában szinte világított a mélyen ülő, kék szempár. Feltűnően sötét pillái sajátságos ellentétet képeztek halvány bőrével, vízkék szemével. E furcsa szempárban azonban az értelem fénye és valami különös tűz csillogott.

Most udvariasan meghajolt kenyéradó gazdája előtt. – Elnézést kérek, uram, asszonyom, hogy most megzavartuk önöket – mondta kelle-

mes zengésű hangon –, de az ifjú úr megtanulta La Fontaine egyik versét kívülről, és sze-retné elmondani.

– Igazán, kis lovagom? – Charles de Saint-Hilaire mosolyogva hajolt le a fiúcskához. A kicsi fontoskodó arcot vágott, és büszkén kihúzta magát. – Tetszeni fog önnek, papa... – Hirtelen elhallgatott és Amalie-ra bámult. – A fenébe is,

hát ez meg kicsoda? – Ne káromkodj, Damien! – utasította helyre szelíden az anyja. Saint-Hilaire úr azon-

ban kegyesen intett. – Miért ne, ha kedve tartja? A férfiak mind káromkodnak, és ő is fér-finak számít. Amellett ő az én fiam, és azt tesz, amit akar. – Megcirógatta a gyermek haját, aztán Amalie-ra mutatott. – Damien, ő a féltestvéred, Amalie.

A fiúcska komolyan nézett Amalie-ra. – Eddig nem volt testvérem. De te tetszel nekem, csinos vagy. Mit szólsz a kardom-

hoz? Azért viselem, mert egyszer én is márki leszek. – Akkor úgy illik, hogy bókoljak előtted – jelentette ki komolyan a lány, és térdet haj-

tott. – Öcsémuram – mondta, és kecsesen felcsippentette a szoknyáját. Elképesztő, gon-dolta közben, hogy ez a sótlan nőszemély ilyen bájos, tündéri gyereket hozzon a világra.,.

– Kedves nővérem, engedje meg, hogy kifejezzem mély tiszteletemet – hajolt meg hó-dolatteljesen a kisfiú, kezével nagy kört írva le a levegőben, miközben szeme sarkából nevelőjére pillantott: vajon elégedett-e vele?

A nevelő elismerően biccentett, és Damien arcán huncut mosoly futott végig. A színjá-ték megnyerte a felnőttek tetszését. Pillanatnyi zavart csend telepedett a szobára. A neve-lő halkan, tapintatosan megköszörülte a torkát. Mathilde a férjére pillantott, de Saint-Hilaire úr láthatóan megfeledkezett a nevelő jelenlétéről, nem ismertette meg leányát Damien házitanítójával.

Amalie mosolyogva bólintott a fiatalember felé: – Amalie de Saint-Hilaire vagyok, uram. A férfi könnyedén meghajolt, és viszonozta a mosolyt. – A nevem, Rabaud, Alexandre Rabaud. – A hangja éppoly lágy volt, mint a mosolya. – Meddig álldogálunk még itt? – hangzott fel most Mathilde éles hangja. – Damien,

mondd fel a verset apádnak! – Elmondjam, papa? – A kicsi apjához fordult, aki helyet foglalt íróasztala mögött. – Gyere ide, fiacskám! – Ezzel térdére ültette a gyermeket. – Ti pedig üljetek le már

végre, hogy Damien elkezdhesse! Damien kényelmesen elhelyezkedett apja ölében, Rabaud pedig két széket igazított

oda a hölgyeknek, és hódolatteljesen rámosolygott Mathilde-ra. A békés családi jelenet közepette Amalie szinte betolakodónak érezte magát. Nehezé-

re esett ott maradni. – Papa – mondta mentegetőzve –, bocsánat: apám, megengedi, hogy visszavonuljak?

Igen fárasztó út van mögöttem... – A fenébe is – duzzogott Damien –, hát nem akarod meghallgatni a versemet? – Talán majd holnap. A kisfiú arca felderült. – Vagy ma este, vacsoránál! Papa, a nővérem is velünk eszik? – Hát persze – jelentette ki Saint-Hilaire úr, és csókot nyomott fiacskája homlokára. –

No mi az, Amalie, miért állsz itt, mint egy szobor? Csengess Félicitének, hogy kísérjen a szobádba.

A lány nehéz szívvel engedelmeskedett. Nem kellett volna visszatérnie ide. Mathilde még mindig gyűlöli, apja számára pedig nem egyéb, mint eszköz a társadalmi felemelke-dés útján...

Félicité a folyosó végére kísérte Amalie-t, közel a cselédségi szárnyhoz. Ezek már nem a régi szobák, gondolta a lány szomorúan. Félicité, mintha csak megérezte volna Amalie megalázottságát, felajánlotta, hogy mindenkor rendelkezésére áll ifjú úrnőjének.

– A kisasszony holnap már bizonyára meglátogatja de Sancy kisasszonyt – mondta, miután behúzta a függönyöket.

– Ó, Lucréce már a birtokon van? – Hogyne, már legalább egy hete megérkezett. Azt rebesgetik, hogy apjaura férjhez

akarja adni. Amalie fellélegzett. Hála Istennek, a barátnője itt van a közelben! Mindjárt jobban érezte magát. Különös, gondolta, mennyire függ az ember tartása,

közérzete a hangulatáról. Egy aprócska remény, egy szikrányi öröm máris barátságosab-

bá, elviselhetőbbé teszi a világot. Ezt a megállapítást is beleírom a naplómba, határozta el, de majd csak este, ha vége lesz a napnak.

– Lemegyek, körülnézek kicsit a házban, majd később átöltözöm, Félicité – mondta, és máris futott le a lépcsőn. A termetes kulcsárnő fejcsóválva követte: az imént még milyen lehangolt, fáradt volt ez a lány...

A lépcső alján Amalie hajszál híján megbotlott. Döbbenten állt meg, tágra nyílt szem-mel bámult maga elé. Két lépésnyire tőle, az előcsarnokban ott állt Jean-Marc Beaunoir. Amikor a lány megingott, a férfi gyorsan a karja alá nyúlt és szilárdan tartotta. Félicité mosolyogva jegyezte meg:

– Nos, Beaunoir, itt van a mi kis kisasszonyunk végre. Felismerte volna? Beaunoir még mindig a lány dereka köré fonva tartotta a karját. Szürke szemében vi-

dám kis szikrák villantak meg. – Hogyne, első pillantásra! Tökéletes mása annak a festménynek, amely Saint-Hilaire

úr első feleségét ábrázolja... Amalie annyira meglepődött, hogy egyetlen szót sem tudott szólni. Aztán arcába szö-

kött a vér a haragtól. Micsoda ravasz fickó! Kezdettől fogva tudta, kicsoda ő, már a posta-kocsi-állomáson... Ingerülten rázta le magáról a férfi kezét.

– Én is ugyanezt mondtam az imént asszonyomnak – csevegett tovább a kulcsárnő, és a lépcső karfájára támaszkodott. – Remélem, ma itthon lesz vacsoránál, Beaunoir úr? Damien tegnap nagyon hiányolta önt.

– Természetesen – bólintott Beaunoir. Amalie villámló pillantást vetett rá. Jóságos ég! Hát még az asztalnál is látnia kell ezt

az embert! Hogy fog mulatni rajta a pimasz fickó! Bosszúsan elfordította a tekintetét. Félicité nem vett észre semmit a feszült hangulatból.

– Sikeres volt courcelles-i útja? – érdeklődött. – Ó, igen. De Pontrenaud úr még a tavasz folyamán átutazóban felkeres engem. Lehet,

hogy mihelyt befejezem itt a munkámat, máris új megbízást kapok. Amalie bántóan éles hangon kérdezte: – És vajon miféle megbízásnak tett eleget itt, Blanquefort-ban? Kertész volna? Aligha. De ha az nem, milyen állást töltött be Jean-Marc Beaunoir apja

házában? – Bocsásson meg, Amalie kisasszony – kiáltott fel most Félicité –, milyen figyelmetlen

is vagyok! Nem mutattam be önnek Beaunoir urat... Ő az építész, akit Saint-Hilaire úr megbízott a kastély átépítésével és felújításával.

A férfi meghajolt. – Jean-Marc Beaunoir vagyok, Amalie kisasszony. Kérem, szólítson csak Jean-

Marcnak. Úgy érzem, mintha már rég ismernénk egymást... Amalie kimérten elmosolyodott, és nem nyújtott kezet Beaunoirnak. – Ne vegye rossz néven, ha néha eltévesztem a nevét, és másképp szólítom. Ön ugye a

személyzeti szárnyban lakik? A férfi megjátszott csodálkozással nézett rá. – Ugyan, hová gondol? Ott csak a dolgozószobám van. A lakószobáim itt vannak a fő-

épületben, ha nem tévedek, éppen az ön szobáinak közelében, a folyosó végén. Szerintem ez igen kedvező megoldás... – A kétértelmű megjegyzés Amalie arcába kergette a vért. A férfi elégtétellel nyugtázta szavai hatását, aztán hozzátette: – Kedvező megoldás a mun-kám szempontjából...

– Óhajt még valamit, Amalie kisasszony? – kérdezte Félicité. – Köszönöm, nem – felelte a lány –, friss levegőre vágyom. Kicsit megpihenek itt. Per-

sze nem tudom, hogyan fogok visszatalálni a szobáimba, hiszen Beaunoir úr alaposan megváltoztatott itt mindent...

– Majd én visszakísérem – ajánlkozott Jean-Marc buzgón. Amalie megvárta, míg a kulcsámő eltűnt, aztán ingerülten Beaunoir-hoz fordult.

– Ön... nagy hazug! Képmutató! Nagyon jól tudta, ki vagyok, és mégis úgy tett, mint-ha... Félrevezetett...

A férfi elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Szó sincs róla! Én csupán azt mondtam, hogy atyjaurának szolgálatában állok, és ez

a tiszta igazság. Ön ellenben igyekezett az orromnál fogva vezetni, kedves Amalie kisasz-szony. Hazudott nekem, hogy konyhalány... És megjátszotta a csábítót, aki üres ígéretek-kel kecsegtet egy idegent... – Jóízűen felkacagott. – Én azonban mély tisztelője és csodáló-ja vagyok az ön szépségének, bájának...

Amalie dühösen toppantott. Ez az ember egyszerűen elviselhetetlen! S hogy igaza van, az még csak ront a dolgon. Végül is Beaunoir az oka mindennek! Az ő bátorítására kezdett bele ebbe a kacér játékba...

– Gazember! – vetette oda halkan, és elharapta a nyelvére kívánkozó egyéb díszítő jel-zőket.

A férfi leplezetlen jókedvvel jegyezte meg: – Ezzel talán azt óhajtja a tudomásomra hozni, hogy nem tartja be az ígéretét? Hogy

sem csókokat, sem... bizonyos dolgokat nem enged meg nekem? – Mit merészel?! – Amalie szinte sikoltott a felháborodástól. – Akkor tehát sosem tudom meg, hogy ön valóban ártatlan leány-e, vagy csupán an-

nak adja ki magát... Ez már mégiscsak túl sok volt! Amalie olyan megalázottnak érezte magát, hogy egyet-

len percig sem óhajtott tovább ennek a férfinak a társaságában maradni. Hogy mulatott rajta Beaunoir! Hogy csúfolódott vele! Könnyek szöktek a szemébe, és hirtelen sarkon fordult, hogy visszatérjen a szobájába. A férfi azonban visszatartotta. Gyengéden felemel-te az állát, és a szemébe nézett.

– Olyan szép, Amalie... Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen férfi, aki első pillantás-ra halálosan beleszeretett önbe...

Ezt nem gondolhatja komolyan az után a kihívó játék után, amelyet vele űztem, vélte Amalie. Lángba borult arccal mondta:

– Hazug...! Képmutató...! – Keserűen tette hozzá: – Ha pedig mégis igazat mond, akkor jobb, ha távol tartja magát tőlem, még elkerülheti a sorsát...

Ezzel sarkon fordult, és felszaladt a lépcsőn. – Késő! – kiáltott utána Jean-Marc. – Már késő, kedves Smaragd kisasszony, már

menthetetlenül beleszerettem önbe...

4.

Március 20. Az egész napot a kelmeárusnál és a varrónőnél töltöttem szeretett mostohaanyám társaságá-

ban. Pompás kelméket vásároltunk: selymet, brokátot, tafotát, finom vásznat és csipkét. Mathilde bámulatosan nagylelkűnek bizonyult. De hát mit is hozhatott volna fel atyám kívánságával szem-ben? Új ruháimban szinte királynőnek fogom érezni magam. És végre ismét itthon lehetek Blanquefort-ban...

Amalie lassan letette a tollat. Itthon? Ő maga rontotta el hazaérkezése örömét azzal, hogy már az első estén igen ostobán viselkedett. Attól fogva, hogy vacsorához öltözve belépett az ebédlőbe, Beaunoir lovagiasan forgolódott körülötte: kihúzta számára a szé-ket, figyelmes és udvarias volt hozzá. Keze néha-néha Amalie kezéhez ért, és ő olyankor önfeledten elmosolyodott...

Aztán eljött az az óvatlan pillanat, amikor a férfi a fülébe súgta: – Akkor ma éjszaka találkozunk a kertben, jó? Ugye megkapom az ígért csókot? A sors is így akarja...

Amalie-nak még most is lángba borul az arca, ha eszébe jutnak ezek a szavak. Sietve ró újabb sort a naplójába...

Ki nem állhatom Beaunoir urat. Úgy látszik, feltette magában, hogy megkeseríti az életemet... Mély sóhaj lebbent el az ajkáról. Elgondolkozva nézett a gyertya libegő lángjába. És

azzal még nem is volt vége az estének... Hogy kimutassa Beaunoir iránt érzett megvetését, Amalie szellemes csevegésbe fogott Damien nevelőjével, Rabaud-val. Amivel viszont ma-gára vonta a féltékeny Mathilde gyűlölködő pillantásait... Szegény Alexandre Rabaud! Blanquefort úrnője legszívesebben pórázon vezette volna, akár egy ölebet! Ha hatalmában áll, bizonyára ágyába parancsolja... Bár az is lehet, hogy ez már megtörtént... És mi van, ha... ha Beaunoirral is?! Hiszen már legalább egy éve itt él a kastélyban! Nem lehetetlen, hogy Jean-Marc is Mathilde szeretője volt!

És ha igen? Mi köze ahhoz neki? Amalie ezek után a kis Damienra fordította minden fi-gyelmét, s az elfogyasztott bor hatására torzképek és fintorok előadásában versenyzett a kisfiúval. Saint-Hilaire úr megrótta leányát hajadonhoz nem illő viselkedése miatt, Amalie feleselt... Az eredmény: egy hétig nem vehet részt a közös étkezéseken.

És most itt ül kis szalonjában a naplója mellett. Elgondolkozva nézett körül a barátsá-gosan berendezett helyiségben. Csinos szobákat kapott, igaz, ami igaz, bár nem voltak olyan fényűzőek, mint édesanyja egykori szobái. Az ő gyermekkori birodalmában most a kis Damien lakik, s neki itt, az oldalszárnyban jelöltek ki lakosztályt. Az oldalszárnyban lakik Félicité is, a kulcsárnő, Beaunoir és a hűséges Talmon, aki Saint-Hilaire úr birtokait igazgatja. Amalie új ruhái még nem érkeztek meg, ezért Mathilde ráparancsolt a leányra, hogy legjobb ruháját viselje. Persze ez a ruha is a Dufour kisasszonyok maradi ízlése sze-rint készült... Florimonde időközben megérkezett Amalie útimálhájával Blanquefort-ba, ám még aznap vissza is indult Normandiába. Ezért nem értesült arról, hogy Amalie-t rög-tön érkezése napján száműzték a családi asztaltól, és hogy a leány milyen kevéssé szívlel-te meg az ő jó tanácsait...

Amalie becsukta a naplót, és elfújta a gyertyát. Hosszú volt a nap, bizonyára már meg-lehetősen későre jár. Lecsúsztatta válláról könnyű, csipkés köntösét. A szokatlan esemé-nyek kimerítették. Nagyot ásított, és lustán kinyújtóztatta tagjait. A szoba sötétbe borult, csupán egy keskeny, ezüstös fénysáv kúszott be az összehúzott függönyök közötti résen. A hold... Vajon már telihold van? Amalie eltolta a bársonyfüggönyt, és kilépett az aprócs-ka erkélyre.

A hold titokzatos fényében a még kopár faágak rejtelmes ábrákat rajzoltak a pázsitra meg a kerti utakra. Holnap lesz a tavasz első napja, gondolta a lány, már minden készülő-dik a parkban és a földeken. Pattanásig feszülő rügyek, duzzadó, nedvdús ágak. Hat ta-vaszt töltött el Normandiában, megszokta az ottani tavaszt, az erős, kesernyés földszagot, a sarjadó fű s a nedves agyag fanyar illatát. Itt enyhébb ez az évszak, lágyabb a szellő, és mégis fájdalmasan hiányzik a normandiai tavasz friss, csípős lehelete.

Hűvös szél kerekedett a park fái felől, belekapaszkodott Amalie fehér éjszakai öltözé-kébe, meg-megborzolta a vastag hajfonatból kibúvó, selymes szálakat. A lány mélyet lé-legzett. Csak most tűnt fel neki a tiszta éjszakai levegőbe vegyülő, enyhe dohányillat. A szomszédos erkély felé pillantott; a sötétben kis narancspiros szikrák röppentek fel. Jean-Marc pöfékelt ott hosszú szárú pipájából. A férfi csendesen könyökölt az erkély mellvéd-jén, fehér ingének buggyos ujja ezüstös fénnyel vakított a holdfényben.. Határozott arcéle éles vonallal vált ki a sötét háttérből, makacs álla hajthatatlan akaratról tanúskodott.

Amalie tartott attól, hogy a férfi észreveszi, és mégis azt kívánta: bárcsak így történ-ne... Érkezésük napja óta több ízben is találkoztak futólag a kertben, Amalie azonban nem méltatta szóra Jean-Marcot. Miért is tette volna? Beaunoir nem jelentett számára semmit.

A férfi most váratlanul elfordította a fejét, és rámosolygott a lányra. Nem látszott megle-pettnek. Lehet, hogy már akkor észrevette őt, amikor kilépett az erkélyre?

– Jó estét! – szólította meg Jean-Marc a lányt, és hangja melegen, lágyan csengett. Amalie nem viszonozta az üdvözlést. Büszkén felvetette a fejét, és összeszorította a

száját. A bőrén különös borzongás futott végig. – Milyen szép ez az éjszaka – folytatta Beaunoir. A lány ezúttal sem válaszolt, mire a

férfi halkan elnevette magát. – Mit sem használ, ha hallgatásba burkolózik. Gondoljon csak a postakocsiban tett utazásra... Ön akkor is elragadó, ha egyetlen szót sem szól...

Miért veti még mindig a szemére azt a kis kacér játékot? – Gyötörni akar, hogy arra az utazásra emlékeztet? – Csalódtam, hogy nem gondolta komolyan, amit akkor ígért...

Amalie összeszedte magát. Most egyszer és mindenkorra véget kell vetnie ennek a kel-lemetlen históriának!

– Mit képzel magáról, Beaunoir úr? Nagyon is jól tudta, ki vagyok, s hogy csupán az utazás unalmát akarom elűzni... Hogyan is vehette komolyan azt a kis játékot?

A férfi kiveregette a pipájából a hamut az erkély rácsán. – Nem voltam benne biztos, és most sem tudom, hogy... – A gúnynak, vidámságnak

már nyoma sem volt Beaunoir hangjában és arcán. – Hogy valóban olyan ártatlan-e ön? Vagy éppenséggel nagyon is tapasztalt, ahogyan azt varázsos szeme, sokat ígérő tekintete elhiteti...

Amalie elbizonytalanodott. Úgy látszik, ebben az ősi játékban, amelyet nála kevésbé csinos és vonzó nők is oly sikeresen és oly nagy önbizalommal játszanak, neki nincs sze-rencséje. Vagy legalábbis ez a férfi nem a megfelelő társ a játékhoz. Nem egyenlő felek! Ő, aki a szigorú Dufour hölgyek szárnyai alatt serdült nagylánnyá, és ez a tapasztalt férfi, aki Blanquefort-ban már alighanem minden szoknyát viselő teremtményt meghódított... Ó nem, ő már eddig is túl nyíltszívű volt, túl sokat feltárt magából, többet nem fog!

– Nem tartozik önre, hogy milyen vagyok – jelentette ki éles hangon. – Dehogynem! Hiszen csupán néhány lépést kell tennem a folyosón, és ha eleget te-

szek az ön szívélyes meghívásának, máris megtudom... Remélem, nem felejtette el, hogy meghívott?

És a férfi olyan várakozásteljes arccal állt, mint aki valóban hiszi, hogy kinyílik előtte a leány hálószobájának ajtaja...

Minél hamarább tudtára adom ennek az embernek, hol a helye, annál jobb, gondolta Amalie. Fensőségesen vetette oda:

– Mindketten tudjuk, hogy csupán játék volt. A férfi szomorkásán elmosolyodott. – Tudtam, és mégis hagytam, hogy hatalmába kerítsen ezzel a játékkal. De ha így van,

ha az ön számára is csak játék volt, akkor miért figyelt engem az elmúlt napokban olyan gyakran az ablakból?

Amalie megvonta a vállát. – Érdekel a mesteremberek munkája. Eddig még nem láttam hasonlót. És az észrevé-

teleimet feljegyzem a naplómban. Amalie természetesen nem mondott igazat. Jó, hogy a holdfényben nem lehetett ész-

revenni arcán az áruló pírt, mert Jean-Marc bizonyára azonnal meglátta volna... – Nagy kár – sóhajtott fel Beaunoir –, hogy szerény személyemnek cseppnyi figyelmet

sem szentel... – Ön hallatlanul beképzelt, Beaunoir úr! Viszolyogva gondolok arra, hogy nemsokára

ismét el kell viselnem a társaságát az étkezéseknél.

– Ha kívánja, akkor átveszem a szerepét. Kicsit többet iszom az asztalnál, meggondo-latlanul fecsegek, és egy hétre máris eltiltanak a családi asztaltól... Ezzel sok mindent megtakaríthatna magának.

Ez már mégiscsak sok! Amalie sarkon fordult, berohant a szobájába, bevágta maga mögött az erkélyajtót, és ingerült mozdulatokkal összerántotta a függönyöket. Reszketve és feldúltan az ágyban keresett menedéket, egészen álláig húzta a takarót. Beaunoir köze-lében minden nyugtalanító, izgató és mégis különösen boldogító volt, s ez a felfedezés lelke mélyéig felkavarta. Ezt a rejtélyt nem lehetett megoldani tudományos gondolkodás-sal. És tanulságot sem szűrhet le belőle a jövőre nézve. Csupán annyit jegyez majd fel nap-lójába, hogy Beaunoir pipadohányának kellemes az illata...

* A következő napokban Amalie gyakran megfordult a kastély átalakított helyiségeiben, és érdeklődéssel figyelte a mesteremberek munkáját. El kellett ismernie, hogy Jean-Marc Beaunoir kiváló építész. A munkálatok iránti érdeklődése eddig csupán ürügy volt: Jean-Marc közelségét kereste. Vágyódott utána, ösztönös szépérzékével vonzódott hozzá, mert ilyen remekbe formált, tökéletes férfival még sohasem találkozott. Tudatosan azonban csak most vette szemügyre környezetét és azt a férfit, aki merészen és nagy mesterségbeli tudással újjáalkotta Blanquefort-t.

Beaunoir, miképp a kor neves építészei, az ókorból fennmaradt görög és római épít-mények nemes arányait tekintette követendő példaképnek, akár új épületek tervezésére, akár régiek átalakítására kapott megbízást. Az a mód, ahogy a meglévőt beleillesztette saját terveibe, ahogy egységbe ötvözte a múltat és a jelent, lenyűgöző, eredeti tehetségről tanúskodott. Ám Jean-Marc rátermettsége nem csupán a látványos, fényűző külsőségek-ben nyilvánult meg – a tágas fogadócsarnok görögös oszlopaiban és a kupolát díszítő ab-laksorokban –, hanem a kastély lakóinak kényelmét szolgáló gyakorlati megoldásokban is. Az egykori bálteremből kialakított négy szobát egyetlen, ügyesen elhelyezett, nagy cse-répkályhával fűtötték. Amalie csodálkozott, hogy Beaunoirra még nem figyelt fel a király; ezzel a tehetséggel rég az udvarnál volna a helye. Hiszen már nem kezdő a szakmájában, Félicité említette, hogy Jean-Marc januárban betöltötte huszonkilencedik évét.

Ezúttal Amalie a stukkókészítőkhöz nyitott be, bár a kulcsárnő figyelmeztette, hogy a gipsszel dolgozókat lehetőleg kerülje: ott mindig sűrű porfelhő kavarog a levegőben. Mit számít már ennek az ócska ruhának, gondolta a lány, hamarosan úgyis újakat kap. Megállt hát a szoba közepén, és elmerülten nézte az embereket, amint virágokat, gyümölcsöket és lágy hajlatokat formáltak a félig megdermedt gipszből a mennyezeten meg a falak síkjain.

– Jó napot, kisasszony! Az ismerős csengésű hangra Amalie összerezzent és megfordult. A mosolygó Jean-

Marc Beaunoir állt a küszöbön. Csak nem hiszi, hogy utána jött ide?! Felkapta a fejét, és gőgösen megjegyezte:

– Az akantuszlevelek tetszenek, egyszerűek és szépek. – És szükségesek is – mondotta Beaunoir. – A mennyezetre még egy nagy freskó kerül,

annak a keretét képezik majd az akantuszmotívumok. A levelek rajza kissé fellazítja majd az összefüggő felületet. A kisasszonynak jó érzéke van a formákhoz.

Jean-Marc magyarázata és dicsérő szavai nem hangzottak leereszkedően. Amalie-t meglepte, hogy a férfi komolyan vette az ő megjegyzését, és érdemesnek tartotta rá vála-szolni. Összehúzott szemmel kissé hátralépett, hogy jobban lássa az elkészült díszítmé-nyeket, de váratlanul akadályba ütközött, elvesztette az egyensúlyát, s egy nedves gipsz-szel teli teknőben kötött ki.

– Szent egek! – nyöszörgött, mert minél inkább igyekezett kikapaszkodni a tapadós pépből, annál mélyebbre süllyedt bele. A karjai már könyökig elmerültek, a haja is csupa gipsz...

Bizonyára mulatságos jelenet lehetett, gondolta később a lány. Hogy pukkadozott a nevetéstől az az inasgyerek... De mindez csak egy pillanat műve volt. Máris felcsattant Beaunoir hangja:

– Segítsünk a hölgynek! – Ezzel egy idősebb munkás segítségével kiemelte Amalie-t a gipszes teknőből, és eltávolították róla a nagyobb koloncokat. – Te meg fogd be a szád, különben magad is a teknőben kötsz ki, de arccal előre! – ripakodott rá a nevetgélőre. – Sajnos, a gipsz máris köt, le kell mosnunk, mielőtt teljesen megszárad!

Ezzel Jean-Marc levetette a kabátját, s mit sem törődve vele, hogy ingét-nadrágját be-szennyezi a fehér maszattal, karjára kapta Amalie-t, és a hátsóudvarban álló kút felé in-dult vele.

A leány tiltakozni próbált, Beaunoir azonban nem hallgatott rá. – A ruháját már úgysem tudjuk megmenteni, igyekezzünk legalább a bőréről meg a

hajából eltávolítani a gipszet. – A ruhát már amúgy is eldobtam volna – mondta Amalie, miközben a kút medencéje

fölé hajolt. – Majd én megpróbálom kimosni a hajából – mondta Beaunoir, és a lány némi vona-

kodás után engedelmesen belemártotta a fejét a vízbe. Amikor ismét felegyenesedett, arra gondolt, hogy szörnyű látványt nyújthat. A haja csapzottan, kuszáltan csüngött a vállára, ruhája foltosán, gyűrötten tapadt a testére. Visszataszítónak, nevetségesnek és megalá-zottnak érezte magát. Könnyek szöktek a szemébe, és elfordította a fejét.

Jean-Marc óvatosan kisimította a lány homlokából a hajfürtöket, aztán szelíden, meg-nyugtatóan rámosolygott. Szürke szemében nyoma sem volt a gúnynak vagy a fölénynek.

– Azt hiszem, ön szinte vonzza a balszerencsét – jegyezte meg alig hallhatóan. Szavaiból nem a kárörvendő ellenfél, hanem az aggódó barát szeretete, együttérzése

csendült ki. Tekintete melegen, simogatóan ölelte át Amalie-t. A lány szomorkásán elmosolyodott. – A naplóm oldalszámra telve van szemrehányásokkal, amelyekkel saját magamat il-

lettem az esztelenségeim és ostobaságaim miatt. – Legyen könyörületes a naplójához, és ne halmozza el effélékkel! A magam részéről inkább elragadónak találom a könyvecskéjét, még akkor is, ha rám

egyetlen sornyi helyet sem szánt benne... Amalie visszafojtotta a lélegzetét. Jean-Marc arca oly közel volt az övéhez, hogy érez-

te leheletének melegét. Zavartan, vágyakozóan és mégis félve pillantott fel rá. Reszketés futott végig a tagjain. Még nem ismerte a férfiakat. Vajon hogyan cselekszik egy férfi ilyen helyzetben? Egyszerűen megcsókolja, vagy kéri, hogy megcsókolhassa? Netán arra vár, hogy a hölgy tegye meg a kezdeményező lépést? Lehunyta a szemét. Szíve várakozó-an, vágyakozóan dobogott.

– Jöjjön! – csendült fel mellette a férfi határozott hangja. – Megfázik, ha nem öltözik át azonnal, és a haját is meg kell szárítani. Menjen, öltözzön át!

Amalie csalódottan nyitotta ki a szemét. A férfi azzal volt elfoglalva, hogy ledörzsölje ingéről-nadrágjáról a megkeményedett gipszet. Semmi jelét sem adta, hogy meg akarná csókolni. Ó, Istenem, gondolta a lány, már megint bolondot csináltam magamból! Ha ész-revette, mennyire vágyom a csókja után...

– Már megyek is – felelte sietve, és a kastély felé indult. A férfi azonban megragadta a karját, s mélyen a szemébe nézett. Amalie a remény szikráját vélte felfedezni a szemében. Várakozóan nézett Jean-Marcra.

– Ön túl szép, túl csábító, Amalie, s ez veszélyes, nem csupán az én számomra, hanem az ön számára is. Eljön a nap, amikor elrablom ajkáról az ígért csókot. És az a nap mind-kettőnknek fájdalmas lesz. – Felsóhajtott és szomorkásán elmosolyodott. – És most men-jen, kisasszony, siessen átöltözni!

Amalie már mit sem törődött víztől csepegő hajával, gipsztől súlyos ruhájával. Köny-nyedén, szinte lebegve sietett fel a kastélyba. Hálószobájába érve először is a naplóját vet-te elő titkos fiókjából, és a következő sorokat vetette papírra:

Ha egy csók valóban olyan csodálatos, mint az azt megelőző várakozás, akkor az ember igazán a hetedik mennyországban érezheti magát, amikor végre megcsókolják...

* Lucréce de Sancy belenézett öltözőasztala tükrébe, és elszontyolodva vizsgálgatta tü-

körképét: – Hacsak nem történik hamarosan csoda, vénkisasszony maradok... – Ugyan! Ne beszélj ostobaságokat! – vigasztalta barátnőjét Amalie, és testvéri csókot

nyomott az arcára. – Hiszen azóta is, hogy legutóbb találkoztunk, nőttél valamicskét! A de Sancy család meghívására Amalie már reggel átlovagolt a szomszéd birtokra. A

viszontlátás barátnőjével megható és örömteli volt; azóta nem találkoztak, hogy Amalie-t Normandiába száműzte az apai szigor.

Amalie-nak csupán ebédnél tűnt fel, amikor az egész család összegyűlt, hogy Lucréce mennyire hasonlít apjához: de Sancy úr erős vonásait, alacsony termetét örökölte. Kár, gondolta Amalie, Lucréce mamája, de Sancy grófnő sokkal előnyösebb külsőt hagyott vol-na a leányára...

– Ne búsulj – folytatta Amalie vigasztalóan –, hiszen igen jó alakod van, karcsú vagy, és nagyon jó családból származol. Ne félj, nem leszel vénlány!

– A fivérem már jó ideje nős, és hét gyermeke van – mondta panaszosan Lucréce. – És ha netán papával történne valami, mielőtt férjhez mennék, akkor még arra a kis hozomá-nyomra is keresztet vethetek. Philipe-nek oly sok éhes szájat kell etetnie... Akkor aztán kolostorba vonulhatok...

Amalie tudta, hogy barátnője aggodalmai nem teljesen megalapozatlanok. De azért biztatóan simogatta meg Lucréce kezét:

– Kár előre búsulni! Ne feledd, hogy a de Sancy nevet viseled! – Könnyű neked! A te papád gazdag, és te szép vagy! Nem fogsz szűkölködni csodálók-

ban és kérőkben. Hiába vagyok de Sancy gróf leánya, kis Hamupipőke vagyok, és ráadásul félénk is... Már attól is elpirulok, ha papa megszólít...

– Én meg túl sokat fecsegek, és rendszerint ostobaságokat, főképpen, ha férfival be-szélgetek.

Ma este nem kerül erre sor, gondolta Amalie. Ma ugyan már a családdal vacsorázha-tott volna, de úgy döntött, inkább itt marad de Sancyék-nál. Így legalább nem kell attól tartania, hogy rögtön első alkalommal elkövet valamit Beaunoir jelenlétében. Szerencsére a gipszteknős baleset óta nem találkoztak. Jean-Marc Beaunoir... Amalie-t elöntötte a for-róság, amikor megjelent előtte a férfi szálas, magas alakja, különös tekintetű, szürke sze-me. Jobb, ha nem is gondol rá! A mai nap a barátnőjéé.

A két fiatal hölgy Lucréce kis szalonjában a legújabb párizsi divatlapokat nézegette. A Mercure Galant a legújabb hajviseletről is beszámolt. A lányok még a vidéki nemeskisasszonyok módjára fésülték a hajukat: hosszú, laza fürtökben engedték a válluk-ra, csupán egy hajtincset szorítottak le fésűvel vagy selyemszalaggal a tarkójukon. Amalie ragyogó, vörös hajzuhataga előnyösen kiemelte finom vonásait, áttetsző, fehér bőrét, Lucréce fénytelen, seszínű haja azonban nem jelentett kellemes keretet arcához.

– Úgy kellene viselned a hajad, mint Mathilde – vélekedett Amalie. – Mostohaanyám az előnyére változott meg, ezt el kell ismernem.

Lucréce vihogott. – Lehet, hogy szeretője van, és annak a kedvéért igyekszik fiatalos maradni.

– Micsoda boszorkány! – jelentette ki Amalie mély meggyőződéssel. – Ki nem állom! Szeretném tudni, vajon Damien nevelője is a szeretői számát gyarapítja-e, ha apám Pá-rizsban van.

– Szegény apádnak sejtelme sincs róla, miféle nő a felesége. De annak bizonyára na-gyon örül, hogy ismét itthon vagy.

– Ó, hogyne! – bizonygatta Amalie sietve. Ha voltak is kételyei, hogy apja talán nem látja szívesen Blanquefort-ban, erről még a barátnőjének sem óhajtott beszélni. Túl fáj-dalmas lett volna.

Lucréce szinte irigykedve mondta: – Hogy lehet az, hogy még a mostohaanyádnak is van szeretője? Méghozzá olyan sok...

Gondolom, izgató dolog lehet, és bizonyára kellemes is... – Inkább szemérmetlen! – vágta rá Amalie, akit meglehetősen meglepett barátnője

megjegyzése. – És te? – kérdezte kíváncsian Lucréce. – Neked még egyetlen szeretőd sem volt? Pe-

dig ott, abban az isten háta mögötti Normandiában is akadnak férfiak... – Hová gondolsz, Lucréce! A nénikéim háza majdnem olyan börtön volt, mint a zárda!

Annyit azonban máris tudok, hogy a férfiak igen gyengédek és szelídek is tudnak lenni, titokzatosak és csodálatosak. Ha találkozol az igazival, és rád mosolyog, úgy érzed, mintha a gyönyörűségtől a forró hideg kerülgetne...

– Ne is folytasd! – szakította félbe barátnője áradozását Lucréce. – Hiszen te ismersz egy férfit! Ki az?

– Szó sincs róla! Csak úgy általánosságban beszéltem. A kastélyban most sok mester-ember dolgozik, volt módom megfigyelni őket. Van köztük olyan erős is, hogy puszta kéz-zel legyőz egy felfegyverzett úton-állót, és könnyedén a karjára emel egy nőt...

– No ne mondd, hogy a kézművesek között láttál ilyen férfit! – gúnyolódott Lucréce. – Halljuk, ki vele, hol találkoztál ezzel a mesebeli hőssel? Nem válaszolsz? Elfelejtetted, hogy valamikor nem volt titkunk egymás előtt? Nekem igazán elmondhatod...

– Nem, nem, igazán tévedsz! – Amalie megrázta a fejét. Úgy érezte, vannak dolgok, melyekről még szívbéli barátnőjével sem tud beszélni. Kitérően mondta: – Emlékszel még Gaston de Malaplatte-ra, gyerekkori játszópajtásunkra? Vajon még mindig olyan esetlen, mint akkoriban volt? Mennyit ugrattuk a kövérsége miatt!

– Gastonra gondolsz, az unokafivéremre? Az utóbbi időben többször is találkoztam vele. Már egyáltalán nem kövérkés, inkább karcsú, magas, jóképű. Igazi gavallér.

Amalie megrántotta a vállát. – Felőlem lehet akármilyen. Akkor is elküldöm, ha tiszteletét óhajtja tenni nálunk. – Miért tenné? – csodálkozott Lucréce. – Apámnak az a véleménye, hogy Gaston megfelelő férj volna a számomra. El tudod

képzelni? És apám azt akarja, hogy bátorítsam Gastont... De ha ő még mindig úgy fenn hordja az orrát, mint régen, akkor hamar ki fog hozni a sodromból.

Lucréce felsóhajtott. – Ha annyira nem akarod, küldd hozzám! Én nem lehetek válogatós. Meg kell eléged-

nem azzal az udvarlóval, aki elsőként megkéri a kezemet, és egyáltalán boldog lehetek, ha a szüleimnek sikerül valakit rávenniük a házasságra.

Amalie elgondolkozott. Milyen egyszerű is mindez azoknak, akik nem tartoznak az úgynevezett jó társasághoz! Azzal kötik össze az életüket, akit szeretnek, ha a szülők el-lenzik a frigyet, még mindig megszökhetnek együtt, és azontúl már a kutya sem törődik velük többé. A jól nevelt, fiatal hölgyeknek azonban, akár nemesi származásúak, akár nem, alkalmazkodniok kell a szabályokhoz, és azt kell tenniök, amit elvárnak tőlük. Ez pedig nem mást jelent, mint elfogadni azt a férfit, akit a családfő választott.

– Ó, Lucréce – suttogta vágyakozva Amalie –, miért nem követhetjük a szívünk szavát?

5.

Amalie a lugasban ült, és társasjátékozott Damiennal. Innen észrevétlenül figyelem-mel kísérhette Jean-Marcot, aki egy tervrajz fölé, hajolva beszélgetett a munkavezetővel.

– A fenébe is, de unalmas ez! – panaszkodott a kisfiú. – Mindig csak dobni kell meg a bábukkal lépegetni. Nem játszhatnék inkább kicsit a fuvolámon?

Amalie csillapítóan a fiúcska karjára tette a kezét. Még csak az hiányzik, hogy a hang-szer hangja idecsalja az építészt!

– És miért kell épp itt üldögélnünk, ahol semmi érdekes nincs? – feleselt tovább Damien.

Még csupán néhány dísznövény merészkedett ki a földből, a virágágyásokat csak nemrégiben ásták fel, így kopár földkupacoknak tűntek. A felújítás láza ugyanis a kastély kertjét is elérte: a korabeli divatnak megfelelően akarták betelepíteni. Hamarosan lebont-ják ezt a faragott lécekből emelt, kedves kis lugast is, amelyet Amalie gyerekkorától fogva annyira szeretett.

– Ilyen szép időben jobb idekinn üldögélni. Kár a szobában tartózkodni – mondta a kisfiúnak, és megcirógatta a haját. Szeretettel nézett kisöccsére. Hamar megbarátkozott az eleven, bájos gyermekkel, aki valóságos napsugara lett az életének. Apja elfoglalt em-ber volt, mostohájával pedig kölcsönösen kitértek egymás útjából. Fegyverszünetet kötöt-tek, mert Amalie nem törődött a nevelővel, Mathilde-ot pedig láthatóan nem zavarta, hogy Damien ragaszkodik nővéréhez, és szívesen időzik a társaságában. Amalie tiszta szívből megszerette a fiúcskát, noha az Mathilde fia volt, és apja kényeztetett kedvence.

Most egy idősebb férfi csatlakozott a beszélgetőkhöz, és Amalie megkérdezte: – Ki az, aki most Beaunoir úrral beszél? – Az öreg Jamet, aki a park terveit készíti Beaunoir úrnak – felelte a mindentudó

Damien, és megrántotta a vállát, ahogy az apjától látta. – Nem kedvelem az öreget. Az inasom mesélte, hogy Jamet megsértődött, mert Beaunoir úr velünk étkezik, neki viszont a cselédség asztalánál terítenek. A fenébe is, hát nem ott a helye?

– Ejnye, Damien, nem szép dolog, hogy mindig káromkodsz! – Papa megengedte. Azt mondta, hogy az öreg király már négyéves korában károm-

kodott, én meg már öt múltam. Milyen gyűrű az ott az ujjadon? Amalie végigsimított az egymásba fonódó karikákból álló, egyszerű kis ékszeren. – Lucréce de Sancytól kaptam a barátságunk emlékére. – Te is adsz majd nekem egyszer gyűrűt? Mi is jó barátok vagyunk! És szeretem az

ajándékokat – tette hozzá gyermeki nyíltsággal. Aztán, még mielőtt Amalie megakadá-lyozhatta volna, elővette tokjából kis fuvoláját, és játszani kezdett.

Beaunoir azonnal felnézett a tervrajzról, és mosolyogva intett feléjük. Damien máris abbahagyta a fuvolázást, s megcibálta Amalie szoknyáját.

– Gyere, menjünk oda hozzá, üdvözöljük! Megragadta a lány kezét, és magával húzta. Jean-Marc Beaunoir udvariasan meghajolt: – Saint-Hilaire kisasszony, Damien úr! Kisasszony, engedje meg, hogy bemutassam

önnek Yves Jamet urat! Jamet úr parkokat és kerteket tervez. Damien elhúzta a száját. – Már megmondtam Amalie-nak, kicsoda Jamet. – Damien, ne légy udvariatlan! – figyelmeztette szelíden a lány. A fiúcska zord pillantást vetett a nővérére, és a foga között mormogott valamit, ami-

ből csupán ennyit lehetett megérteni: a fenébe is... Amalie ezúttal erélyesen szólt rá: – Többször nem akarom hallani!

A korholáshoz nem szokott kisfiú meglepetten nézett fel rá. Szája széle lebiggyedt, nagy, barna szemét elborította a könny. Szó nélkül sarkon fordult, és visszaszaladt a kas-télyba. Mielőtt eltűnt volna az előcsarnokban, megállt, dacosan toppantott, s hangosan kiáltotta: a fenébe is!!!

Beaunoir elmosolyodott. Amalie felsóhajtott, és Jamet-hoz fordult: – Örülök, hogy megismerhetem, Jamet úr, és kérem, bocsásson meg kisöcsémnek a

neveletlenségéért! Eddig sok mindent elnéztek neki. Yves Jamet magas, csontos, középkorú férfi volt. Vízkék, mélyen ülő szeme gyanakvó-

an nézett a világba, keskeny száját összeszorította. Fején félrecsúszott a gondozatlan, barna paróka. Túlzottan mély meghajlással bókolt Amalie előtt. A lány cseppet sem találta rokonszenvesnek Jamet urat, de udvarias csevegésbe fogott vele:

– Tehát ön tervezi azokat a szép, új kerteket, Jamet úr? Yves Jamet öntelt mosolyra vonta színtelen ajkát.

– Én, Saint-Hilaire kisasszony. Már kialakítottam elképzelésemet erről a parkról is: óri-ási gyepszőnyegeket terveztem ide, sövénysorokat, virágszegélyeket. Olyan lesz ez a tér-ség, mint valami roppant színpad...

– És víz nem lesz sehol? Tavacskák, csatornák, vízesések, zuhatagok? Jamet megvetően rázta meg a fejét. – Tudom, hogy ez a legújabb divat. De az én terveimben nem kap helyet ez a szeszé-

lyes, nedves elem. – Igen, de... – Amalie hirtelen elhallgatott, és Beaunoirra pillantott. A férfi látható ér-

deklődéssel követte a rövid párbeszédet. Tetszett neki, hogy a lány bátran kifejti vélemé-nyét. De Amalie már meggondolta magát; ezúttal nem ragadja el a hév!

– De? – kérdezte Jamet. – Mit óhajtott mondani a kisasszony? Amalie az ajkába harapott. Végül lassan, habozva válaszolta: – Csak azért gondoltam, mert betemették a vizesárkot... A föld alatti források, melyek

a vizesárkot táplálták, most lefolyás híján elárasztják majd a mélyebben fekvő területe-ket... Ha meg nagy esőt kapunk, az egész park víz alatt lesz. – Egyre bátrabban folytatta. Mindegy, ha megsértődik is Jamet, most már elmondja a véleményét! – Ha olyan fákat ültetünk, melyeknek sok nedvességre van szükségük, akkor is jó, ha van a kertben egy tavacska vagy szökőkút. A csatorna pedig levezetné a fölösleges vizet, és nem kellene ára-dástól tartanunk...

Jamet kesernyésen mosolygott; nem tudta elrejteni bosszúságát. – Kisasszony, ön fölöttébb járatos egy olyan szakterületen, melynek birtoklásához a

magamfajta szerény kertésznek is évekig tartó tanulmányokra volt szüksége. – Beaunoirhoz fordulva folytatta: – Az útvesztő kialakításáról később még beszélünk, ha megengedi!

Ezzel kihúzta magát, és peckes léptekkel távozott. – Nem akartam megbántani Jamet urat – mentegetőzött Amalie félénken, amikor a

kerttervező eltűnt a szemük elől. Beaunoir megrázta a fejét, és mosolyogva nézett a lány-ra.

– Jamet hiú és szeszélyes ember, nem sok kell hozzá, hogy megsértődjön. Nem könnyű vele együttműködni. De ő a legjobb kerttervező, akit megengedhetek magamnak. A saját zsebemből fizetem.

Milyen jó, ha valaki ennyire szereti a hivatását, gondolta a lány. Akkor mindig a leg-jobbra, a legtökéletesebbre törekszik, nem elégszik meg félmegoldásokkal. Ez az igényes-ség, ez a határozottság csendült ki Beaunoir hangjából, és meleg, szürke szeme most acé-losan csillogott. Amalie lopva figyelte a férfi arcát. Amikor azonban a tekintetük találko-zott, Jean-Marc elmosolyodott, és vonásai ellágyultak.

– Árulja el, hol tanult meg ilyen sok mindent a kertekről és a növényekről!

– Gyerekkorom óta szeretem a növényeket. Nagynénéimnek szép parkjuk van Normandiában, és egy csodálatos, öreg kertészük. Ő szívesen magyarázott nekem, csak kérdeznem kellett, és aztán mindent lejegyezni. Mindig nagyon kíváncsi voltam... – tette hozzá halkan, és kissé elpirult, mert attól tartott, hogy a férfi kineveti.

– Egyáltalán nem kell mentegetőznie! Bámulatos, hogy mennyi mindent tud a világ-ról! Manapság a nők fele se írni, se olvasni nem tud, ön pedig tudományos naplót vezet. – Különös mosoly suhant végig Jean-Marc arcán, és ez a mosoly, a férfihang bársonyos lágy-sága úgy érintette meg Amalie-t, mint valami gyengéd becézés. – Furcsa kis teremtés ön – tette hozzá az építész.

– Miért néz rám olyan különösen? – suttogta a lány, s úgy érezte, torkában ver a szíve. A férfi érzéki ajka körül továbbra is bujkált a kicsit csúfondáros, kicsit elérzékenyült

mosoly. – Mert szerelmes vagyok önbe. Ezzel a könnyed hangon odavetett mondattal egyszerre megtört a varázs. Amalie visz-

szanyerte biztonságát. – Miért gúnyolódik velem? Miért kell gyötörnie engem? Bizonyára nem adtam rá

okot... A férfi válaszára arcába szökött a vér, és legszívesebben ingerülten dobbantott volna a

lábával. – Sajnos, valóban nem adott okot... Nagyon hiányzik kis, kacér útitársnőm... Szeret-

ném, ha visszanyerné a bátorságát, és ismét olyan bájosan kacérkodna velem... Lehajolt a leányhoz, aztán a fülébe súgta: – Olyan szép, olyan kívánatos az ajka, Amalie. És ha duzzogva lebiggyeszti, még kívá-

natosabb... Szomjazom a csókjára, Amalie... – Azonnal hallgasson el, Beaunoir úr! – Nevezzen csak Jean-Marcnak! Hiszen megígérte, hogy elcsábíthatom, és a „Beaunoir

úr" olyan ridegen, olyan személytelenül hangzik... – Hát nem hagyja abba?! – kiáltott fel a lány bosszúsan. – Ne duzzogjon, kedvesem! Ajándékozzon meg inkább a mosolyával, szépségem! Ideje már másról beszélni, gondolta a lány. Mentő ötlete támadt: – Jamet úr említette, hogy útvesztőt is terveznek. Igazi útvesztő lesz, sövényekből ki-

alakított folyosókkal? – Gyáva... – A férfi halkan, csúfondárosan nevetett. Amalie úgy tett, mint aki nem hallotta a megjegyzést. Beaunoir elkomolyodva folytat-

ta: – Az eredeti elképzelésemben szerepelt egy útvesztő, de nem tudom, lesz-e valami be-

lőle, mert Jamet elképesztően makacs. Én persze építészfejjel gondolkodom, Jamet meg nem képes bokrok, növények és fák alakjában valóra váltani az elgondolásaimat. – Jean-Marc a földkupacokra, a betemetett vizesárokra mutatott. – Már legalább egy éve harco-lok ezzel az emberrel minden talpalatnyi földért. Tavaly egész nyáron semmi más nem készült el, csak az üvegház. – Hirtelen a leányra nézett. – Milyen jó volna, ha ön tudna nekem tanácsot adni! Önnek határozott elképzelései vannak, és ért a növényekhez is! Jamet sajnos nem Le Nôtre!

– Ki az? – André Le Nôtre korunk talán legnagyobb francia kerttervező művésze. – Most már emlékszem – bólintott Amalie. – Az egyik házitanítóm beszélt róla. Nem

Le Nôtre tervezte Őfelsége versailles-i kastélyának a kertjét? – És még számos más parkot és kertet. Le Nôtre a legtehetségesebb ezen a területen.

Jamet azonban... – És Beaunoir legyintett.

Amalie meglepetten pillantott rá. A férfi egyszerre elkomorodott, elborult az arca. Ám csakhamar elmosolyodott.

– De nem akarom ezzel terhelni, Amalie kisasszony... – Beaunoir úr... – És én még azt reméltem, hogy ezentúl mindig Jean-Marcnak fog szólítani! De leg-

alább szeret, mint ahogyan én is szeretem... Micsoda ember, gondolta a lány, mindenből, még a legkomolyabb dologból is csúfot

űz! A férfinak ez a szokása megzavarta és ingerelte. A felháborodástól alig találta a szava-kat:

– Ez azt jelenti, hogy... én... vagyis én nem... – Nagyot nyelt. – Én egyáltalán nem sze-retem önt, és eszem ágába sem jut, hogy valaha is másként nevezem, mint Beaunoir úr.

A férfi mosolyogva hajolt meg előtte, és félig tréfásan, félig komolyan mondta: – Legyen kegyes hozzám, ne törje össze a szívemet! – Pillantása a kastély felé kalan-

dozott. – No lám, ott jön valaki, aki bizonyára jobban megfelel az ön ízlésének és édesapja óhajának!

Amalie megfordult, s beárnyékolta a szemét a kezével. Egy fiatalember közelgett felé-jük a pázsiton át, nyúlánk és finoman öltözött. Faragott sétapálcát forgatott a baljában. Bársonykabátját sűrűn borította a kék-ezüst hímzés, csipkés mellfodrát vörös selyem sza-lagcsokor díszítette, hasonló csokrok pompáztak sárga bőrcipőin is.

Jóképű fiatalember volt; dús szemöldöke alatt sötét szeme élénken nézett a világba. Teli, piros ajka fölött csinos, kis bajuszt viselt, arcát viszont simára borotválta. A fiatalab-bak divatja szerint nem hordott ő sem parókát, rizsporozatlan, fekete haja gondozott für-tökben hullott a vállára. Széles karimájú, oldalt felcsapott szélű kalapját vörös strucctoll koronázta. A csípőjéről lefüggő kard arról tanúskodott, hogy a jövevény nemesember.

Amalie leplezetlen csodálattal bámulta a fiatalembert. Még az ő daliás édesapja sem festett ilyen jól. Már éppen mély bókkal akarta üdvözölni a vendéget, amikor az megszólí-totta. Hangja kissé ingerülten, sértődötten csengett.

– Azt hittem, majd elém jön, Amalie, ha megérkeztem, és ehelyett nekem kell keres-nem önt!

A pimasz szavakra és a bizalmaskodó megszólításra Beaunoirnak arcába szökött a vér. Egy lépést tett előre a jövevény felé, és kimért hangon vetette oda:

– Saint-Hilaire kisasszony nem tartozik senkinek számadással. A szép gavallér gúnyosan elhúzta a száját és lebiggyesztette az ajkát. – No, mi az, akar valamit? A pökhendi hangra az építészmérnöknek ökölbe szorult a keze. Amalie csillapítóan

mondta: – De uraim, kérem... – Elment az esze Beaunoirnak, hogy ujjat húz egy nemesember-

rel? A fiatalember hangja emlékeztette valakire, akit már rég nem látott. Habozva meg-kérdezte:

– Gaston?! Ugye ön az, Gaston de Malaplatte? Szinte meg sem ismertem! Malaplatte hízelgőnek találta a leány szavait, és büszkén végigsimított bajuszkáján. – Annyira megváltoztam? – Tíz év hosszú idő, természetes, hogy megváltozott. Csak a mosolya olyan, mint rég. Amalie valóban őszintén így gondolta. Bókolni ugyan nem óhajtott Malaplatte-nak

előnyös külsejéhez, legalábbis, míg olyan pökhendien és leereszkedően bánt Jean-Marckal.

– Tehát nem közölték önnel, hogy ma tiszteletemet teszem? – Gaston hangjából sér-tődöttség csendült ki.

Amalie rögtön felfogta, hogy a gavallér hiúsága szenvedett csorbát, és mentegetőzve mondta:

– Bizonyára csupán feledékenységből, és nem rossz szándéktól indíttatva... – És bi-zalmas mozdulattal Gaston karjára tette a kezét, úgy, ahogyan azt gyakran látta szép ma-májától, és félig lehunyt pillái alól nézett fel a férfira. Bájosan elmosolyodott, arcán meg-jelentek a gödröcskék, és kedveskedve, kislányos kacérkodással csevegett tovább: – Bizto-síthatom, hogy végtelenül sajnálom, Malaplatte úr, hiszen a legkevésbé sem állt szándé-komban megbántani egy ilyen régi barátot.

Aztán Jean-Marchoz fordult. – Engedjék meg az urak, hogy bemutassam önöket egymásnak! Jean-Marc Beaunoir úr

építész, ő az, aki oly csodálatosan újjávarázsolta Blanquefort-ot. Beaunoir úr, de Malaplatte márki régi barátunk, birtokai szomszédosak a miénkkel.

Beaunoir udvariasan fejet hajtott, a márki azonban még egy gőgös biccentésre is alig méltatta az építészt. Leplezetlen kíváncsisággal vette szemügyre Amalie-t, és pillantása végül megpihent a leány ruhaderekának mély kivágásán, az onnan előtűnő lágy, gyöngy-házfénnyel derengő bőrön. A másik férfi jelenléte láthatóan zavarta. Sűrű szemöldökét bosszúsan összevonva az építészhez fordult.

– Mondja, jóember, nincs másutt dolga? És ön, kedves Amalie, gyermekkorunkban mindig Gastonnak nevezett. Miért olyan szertartásos most, amikor éppen szívem paran-csára jöttem önhöz?

Amalie kissé lebiggyesztette az ajkát. Gaston már tíz évvel ezelőtt is elviselhetetlenül gőgös és fennhéjázó volt, mert a leány apja nem festethetett nemesi címert a fogatára. Nos, ideje a márkit némi leckében részesíteni!

– Kedves Jean-Marc – fordult bűbájos mosollyal Beaunoirhoz –, nehogy elmenjen! Fel-tétlenül meg kell beszélnünk az útvesztő telepítését!

Remélhetőleg Malaplatte figyelmét nem kerülte el a bizalmas megszólítás! Jean-Marc mindenesetre észrevette, és fölöttébb elégedettnek tűnt. De Amalie máris ismét a márki-hoz fordult, és ragyogó mosolyt villantva rá, tovább csicsergett:

– És milyen gyengéd küldetésről beszélt az imént? – Nem titok – jelentette ki dölyfösen Malaplatte. – Menyasszonynézőben járok. Persze

az efféle vállalkozás meglehetősen hosszadalmas és fárasztó, néha hónapokba is beletelik. Ezért gondoltam, hogy okosabb először önnel találkozni, és csak utána megkezdeni a tár-gyalásokat. Először meg akartam győződni róla, hogy ön egyáltalán szóba jöhet-e az én számomra.

– Megnyerő az őszintesége – mondta Amalie kissé kényszeredetten. – De nem vagyok biztos benne, hogy szavait hízelgőnek tekinthetem-e. Másrészt persze az is előfordulhat, hogy ön nem jön szóba az én számomra.

A márki megütközve bámult a lányra. – De hiszen az ön rangbéli emelkedéséről van szó, és nem az enyémről! Amalie gúnyosan elmosolyodott. Ez a megjegyzés várható volt. – A Malaplatte család végül is a főnemességhez tartozik, és a legrégibb uralkodóhá-

zakkal áll rokonságban – tette hozzá a márki sértődötten. – Nem kétséges, hogy a hozományom segítene bearanyozni a kissé már megkopott ősi

címert – jegyezte meg Amalie csípősen. A márki rájött, hogy veszélyes vizekre tévedt, és mindent elronthat. Megragadta a

lány kezét, s ajkához emelte. – Hozománnyal vagy anélkül, ön a legszebb, legbájosabb hölgy, akit ismerek, és sze-

rencsésnek tarthatom magam, ha nekem nyújtja a kezét. Biztosíthatom rendületlen hűsé-gemről és... – Gyors pillantást vetett Beaunoirra, majd hirtelen elhallgatott. – De erről majd legközelebb, ha kettesben leszünk.

Jean-Marc könnyedén meghajolt.

– Tekintsen csupán Amalie kisasszony kísérőjének, uram, és ne nyugtalankodjék: a szerelmi esküvések titkát én jól megőrzöm! Hallgatok, miként a sír...

Az ifjú márki ingerülten suhintott botjával a levegőbe. – Hé, ha a szolgám volna, majd móresre tanítanám! Beaunoir szemében a düh szikrái villogtak, de hallgatott. Amalie-ban is forrt a méreg.

Az igaz, hogy Beaunoir kissé túllőtt a célon, Gaston ellenben minősíthetetlenül goromba volt. Ezt az udvariatlanságot már igazán nem kell eltűrnie! Ami pedig a márkival való há-zasságát illeti...

Amalie mézédesen elmosolyodott, és gyanús szelídséggel mondta: – Jean-Marc, ne tegyen meggondolatlan megjegyzéseket a márkiról! Végül is ő házunk

régi barátja, akit én már gyerekkorom óta ismerek. Bár meglehetősen megváltozott azóta, hogy nem láttam. Képzelje csak el, kisfiú korában kövér volt, és esetlen... – És a leány dal-lamosan felkacagott.

Malaplatte összerezzent, és figyelmeztető pillantást vetett a lányra. – Amalie... – Ó, én csupán jó tanáccsal szeretnék szolgálni önnek, Gaston! Ajánlom, hogy gondo-

san állítsa össze az étrendjét, különben hamarosan megint úgy fest, mint egykor! – És ez-zel pattanásig felfújta az orcáját, míg csak olyan nem lett, mint a telihold...

A márki fülig vörösödött. Sarkon fordult, és lebegő kabátszárnyakkal, szinte futva igyekezett vissza a kastélyhoz.

Amalie villámló pillantást vetett utána, Jean-Marc azonban egykedvűen megvonta a vállát.

– Így van ez a nemességgel... Az ön apja különben bölcsen cselekszik, ha arisztokratá-hoz adja nőül a leányát, amíg teheti... A házasságok manapság már nem az égben köttet-nek, és a pénzeszsákban csörgő aranyak többet nyomnak a latban, mint a címerpajzsot díszítő korona.

– A magam részéről viszont inkább köszönettel lemondok az efféle házasságról – je-lentette ki a lány még mindig reszketve a felháborodástól. Igyekezett lecsillapodni; miért is rontsa el a napját Malaplatte miatt? – Az útvesztőről akartunk beszélni, Beaunoir úr...

– Jaj, már megint! – kiáltott fel tréfás kétségbeeséssel a férfi. – Az imént kétszer is Jean-Marcnak nevezett. Persze csak azért, mert éppen kapóra jött a márkival folytatott szópárbajában. Most azonban ünnepélyesen tiltakozom, hogy megint Beaunoir úr legyen belőlem, legalábbis az ön számára nem...

Amalie bólintott. Jean-Marcnak igaza van. A bizalmas megszólítással Gastont akarta bosszantani, és visszatérni a kimért megszólításhoz annyit jelentene, hogy ő is úgy visel-kedik, mint a Malaplatte-félék, vagyis pimaszul.

– Természetesen, Jean-Marc – javította ki magát pirulva, és elfordította tekintetét. Milyen személyesen és bensőségesen, ugyanakkor milyen csodálatosan hangzik: Jean-Marc... – Kérem, viszonzásul nevezzen ön is Amalie-nak – suttogta, és lopva a férfi arcát fürkészte.

Beaunoir szavai azonban máris megtörték a varázst: – Ha magunkban vagyunk, szívesen szólítom Amalie-nak. – Cinkosan ráhunyorított a

leányra. – Ez végül is kezdete volna a közöttünk kibontakozó bizalmas kapcsolatnak. Ezzel a malomkőasztalon heverő, összecsavart tervrajzok fölé hajolt, kisimította a la-

pokat, és szakszerű magyarázatba fogott az útvesztőről kialakított elképzeléseiről. Amalie egy darabig figyelmesen hallgatta, aztán türelmetlenül felkiáltott: – Ó, ez így túl egyszerű! Hiszen nem is igazi útvesztő, amelyben nem lehet eltévedni. – Jamet nem hajlandó engedményekre. – Jamet fantáziátlan tökfej, ezt már mindketten tudjuk... – Amalie a szájára csapott. –

Jaj, igazán sajnálom...

Jean-Marc elnevette magát. – Önnek gyorsan vág az esze, és kissé heves, de egyenes természetű. Ez pedig még

nem bűn... – Akkor ön az egyetlen, aki így vélekedik rólam. Mindenki meggondolatlannak tart.

Gyerekkorom óta sok bajom volt emiatt. – Amalie felsóhajtott. – Éppenséggel önnek is volt már alkalma meggyőződni erről a tulajdonságomról...

Beaunoir szelíden felemelte a lány állát, és gyengéd erőszakkal kényszerítette, hogy Amalie a szemébe nézzen. A szája sarkában alig észrevehető, huncut mosoly bujkált.

– Ne törődjön vele, mit mondanak mások, kedves Smaragd kisasszony! Ügyet se ves-sen rájuk!

Amalie attól tartott, hogy nem tud illendően viselkedni, ha a férfi még sokáig ilyen gyengéden néz rá. Ám félelme hiábavalónak bizonyult: Beaunoir ismét a tervrajzok fölé hajolt, és újabb magyarázatba fogott. Amalie szinte megbabonázva nézte a férfi merész arcélét, a szemöldökei között húzódó kis, függőleges redőt, az összpontosított figyelem jelét.

Beaunoiron kívül eddig csupán egyetlen férfival találkozott, aki gondolkodó ember számba vette őt: egyik nevelője, házitanítója. A többiek mind gyermekként bántak vele. Nagynénjei és Florimonde szeretettel vették körül, de önálló gondolkodásra és cselekvés-re alkalmatlannak tartották. Mostohaanyja pimasz kis fruskát látott benne, ha ugyan nem veszélyes ellenfelet. És édesapja számára nem volt egyéb, mint csinos kis figura a társa-dalmi felemelkedés nagy sakkjátszmájában...

Mosolyogva nézett Beaunoirra. Jean-Marc kedves volt hozzá, barátságot, megértést tanúsított iránta. Amalie hálát érzett a figyelmességekért, a bókokért, és szerette volna kifejezni háláját. De vajon illik-e?

A férfi keskeny, napbarnított keze ott pihent előtte a tervrajz ábráin. Milyen finom és mégis erős... A lány önkéntelen mozdulattal rátette kezét a férfiéra. Beaunoir kissé félre-fordította a fejét, és felnézett a lányra. Szinte bántóan gyors mozdulattal elhúzta a kezét. Amalie-nak arcába szökött a vér. Nagy ég, vajon mit gondolhat most róla Beaunoir?! Va-lóban annyira gyenge, annyira vágyik szeretetre és gyengédségre, hogy egy idegentől vár alamizsnát? Inkább tartson kacérnak Beaunoir! Csábos pillantást vetett rá, de csupán any-nyit ért el, hogy a férfi neheztelően összeráncolta a homlokát.

– Ugyan, hagyja már abba! – vetette oda nyersen. – Az imént még Malaplatte-nak adta elő ezt a kis színjátékot, a postakocsiban meg nekem. Csak azt mondja meg, szándékosan csinálja?

Hogyan merészkedik tőlem ilyesmit kérdezni? – tépelődött Amalie megszeppenve. Vajon mit tettem rosszul? Hiszen a szép mama is ilyen lágy, olvadékony mosollyal nézett a férfiakra...

– Miért akarja tudni, Jean-Marc? – kérdezte lehelethalkan. A férfi egy szitkot harapott el a foga között, és vaskézzel ragadta meg Amalie csukló-

ját. – Tudnom kell, hogy komolyan gondolja-e. Ha igen, akkor ön a legbűbájosabb kis bo-

szorkány, akivel valaha is találkoztam, vagy... – Jean-Marc pillantása elkalandozott a fák koronái felé. A hangja most ridegen, keményen csengett: – Talán ideje volna már véget vetnünk ennek a játéknak...

Amalie félénken pillantott rá. Veszélyt szimatolt. A finom vászoning alatt hevesen emelkedett-süllyedt Beaunoir mellkasa, orrcimpája meg-megreszketett. Ez már nem az a férfi volt, akit eddig ismert...

– Jean-Marc – ismételte halkan, remegő hangon, amikor Beaunoir kézen fogva magá-val húzta a fák közé.

– Kisasszony! Kisasszony! – Egy inas futott feléjük. – Saint-Hilaire úr azonnal látni kí-vánja önt a könyvtárban.

Beaunoir szinte bántó sietséggel engedte el a lány kezét. Amalie bénultan állt. Még nem fogta fel teljesen, mitől is menekült meg. Az inas meg-

hajolt, és bocsánatkérően mondta: – Kérem, kisasszony... Nem, mintha sürgetni merészelném... De Saint-Hilaire úr igen

haragos... A lány lehorgasztotta a fejét, és elfogódottan bólintott. Csöbörből vödörbe, gondolta

keserűen. Hát ezután már mindig így lesz, míg csak él?

6.

Jean-Marc a tekintetével kísérte Amalie-t, aki szoknyáit felfogva, lebegő hajjal sietett a kastély felé. Beletelt némi időbe, míg ismét lecsillapodott a férfi heves szívdobogása, elsimultak komor arcvonásai, kihunyt testében a kínzó vágy.

Már évek óta nem érzett ehhez hasonlót. Persze egészséges, fiatal férfi lévén mindig akadtak nők az életében. Nem volt nehéz készséges leányokat vagy vigasztalásra sóvárgó, elhanyagolt asszonyokat találnia. Ám ezek a kapcsolatok csupán ideig-óráig tartottak, ilyenkor csak a testi vágy éltette, a szíve sosem szólalt meg.

Amit azonban a szép Amalie de Saint-Hilaire jelenlétében érzett, merőben más volt; a fellobbanó érzéki szenvedélyen kívül még valami más, eddig ismeretien érzés is vonzotta a lányhoz. Mintha perzselő tűz futna végig a tagjain, ha Amalie ránéz sejtelmes, zöld sze-mével. A leány már akkor elrabolta a szívét, amikor a postakocsi-állomás fogadójában szemben ültek egymással. Hihetetlen, hogy még csak egy hete találkoztak... Egész örökké-valóság, ha a vágy számlálja az órákat...

Jean-Marc felsóhajtott. Még soha nem érezte, hogy ennyire hatalmába kerítette volna egy érzelem; mintha vihar sodorná magával, az érzések mindennél erősebb viharzása. Mindig Amalie-ra kellett gondolnia. Ahogy ott állt múlt éjszaka az erkélyen, a karcsú tes-tére simuló, könnyű, habként leomló öltözékben... Ahogy ma új selyemruhájában, fejét felvetve, büszkén és mégis olyan leányos-törékenyen elsuhogott mellette... Ó, minden erejére szüksége volt, hogy oda ne rohanjon hozzá, karjaiba ne kapja, s addig csókolja, míg elfullad a lélegzete, és odaadóan a mellkasára nem simul...

Zavartan simított végig a homlokán. Már évek óta nem viselkedett ilyen őrült szerel-mes módjára. Amalie-ról álmodik, ébren és álomban őt látja, a gödröcskéket mosolygó arcán, vörös hajának hullámait... Pedig hogy megfogadta, amikor véget ért kapcsolata Gianettával: soha többé nem lesz szerelmes! Felkapott egy ott heverő követ, és dühösen összecsikorduló fogakkal elhajította.

Gianetta... Valóban szinte hihetetlen, milyen gyanútlan és jóhiszemű volt akkoriban. Nem ismerte az életet meg a nőket. Karjában tartotta Gianettát, és könyörgött neki: vár-jon rá! Gianetta azonban csak nevetett. Mit sem számított neki Jean-Marc ígérete, hogy mihelyt befejezi tanulmányait, feleségül veszi, mit sem a remény, hogy Jean-Marc Beaunoirra, Gianetta apjának legkiválóbb építész tanítványára fényes jövő vár. Gianetta azt sem értette meg, hogy Jean-Marcnak egy időre még vissza kell térnie Franciaországba, hiszen anyja haldoklik, és az esküvőre összegyűjtött pénzre ezért szüksége van a Beaunoir családnak. Hogy könyörgött Gianettának: házasodjanak össze, menjen vele Franciaor-szágba! De a szívtelen szépség csak kacagott. Akkor fogadta meg Jean-Marc, hogy soha többé nem lesz szerelmes, és esküre emelte a kezét az örökké kék, római égbolt felé.

Keserűen felkacagott. A sors gúnyos fintora, hogy leszakította arcáról a közöny, a megvetés védelmező álarcát, és elébe vezette Amalie de Saint-Hilaire-t, hogy lobogó láng-gá szította benne ifjúsága hamvadó parazsát. Az érzés hevessége őt magát is meglepte;

huszonegy éves volt, amikor fülig beleszeretett Gianettába, most azonban már jóval több. És még csak egy hete ismeri ezt a szép, vörös hajú leányt...

Ma pedig annyira elvakította ez az esztelen szenvedély, hogy szinte kockára tette egész jövőjét. Amalie csupán könnyedén a kezére tette a kezét, s ő máris képtelen volt uralkodni magán; már nem volt elég, hogy csak kívánja, hogy sóvárog utána, már nem tudta tovább titkolni vágyait és érzelmeit...

Milyen szerencse, hogy megjelent az inas! Különben magával ragadta volna Amalie de Saint-Hilaire-t a fák közé, és magáévá tette volna. Kielégítette volna titkos vágyait, csilla-pította volna testének mardosó éhségét, mit sem törődve azzal, milyen végzetes követ-kezményei lehetnek ennek.

Jean-Marc kíméletien szavakkal illette saját magát. Hajszál híján micsoda őrültséget követett el! Elvakult szenvedélyének tárgya a kastély urának leánya, akitől a jövője, pá-lyájának alakulása függ! Ezen a rideg tényen mit sem változtathat; és tartozik Marie nővé-re emlékének azzal, hogy nem engedi eltéríteni magát ilyen esztelen érzelmekkel a vá-lasztott útjáról.

Szép számmal akadtak kalandjai Itáliában és itthon, Franciaországban is, nem volt já-ratlan a hódításban meg a szerelmi játékokban. Talán ez is csupán könnyű kis kaland lesz, felszínes játék, néhány csók. Amalie nem érzéketlen iránta, ezt nem nehéz észrevenni – szinte kivirágzik, ha tréfálkozik, élcelődik vele. Elégedjünk meg tehát a szórakoztató ga-vallér szerepével, de ne engedjük, hogy az érzelmek mélyre hatolva beférkőzzenek a szí-vünkbe...

Őrültség volna többet akarni, bármennyire is kívánja a leányt. Már többször feltette magának a kérdést: volt-e már szeretője Amalie-nak? Valami titok lebegett a leány körül. Éveket töltött Normandiában, a személyzet azt suttogta, hogy állítólag családi okokból száműzték oda. Nem járatos a szalonok világában, bájosan közvetlen a társadalmi érint-kezésben, s az udvariatlanságig nyílt és őszinte. De hogy ártatlan is?!

Jean-Marc nem tudott eligazodni a leányon. Amalie hol úgy viselkedett, mint valami tapasztalt, félvilági nő, hol meg úgy, mint egy tiszta gyermek. Itt, Blanquefort-ban sze-relmes iskoláslány módjára lopózik utána és köved a tekintetével, a postakocsiban szinte szemérmetlenül kacérkodott vele, a parasztszekéren pedig azt is megengedte, hogy köze-ledjen hozzá, mint aki nagyon is tudja, mivel lehet felébreszteni egy férfi érzékeit. Most meg egyszerűen a kezére tette a kezét... Akad-e olyan férfi, aki ebből nem vonja le a meg-felelő következtetést?

Halkan elkáromkodta magát. Miért is tépelődik ilyesmiken? Amalie Saint-Hilaire az ő kenyéradó gazdájának a leánya, így Jean-Marc Beaunoir számára elérhetetlen. Ha megen-gedi, hogy reményei, vágyai meghaladják ezt az egyszerű tényt, akkor csakis keserűség, szerencsétlenség vár rá. Az elmúlt nyolc évben már igazán megtanulhatta, hol van a helye a világban.

Jean-Marc tehetetlenül felsóhajtott; kétségbeesés környékezte. Milyen egyszerű, mi-lyen csodálatosan egyszerű lehetne minden, ha Amalie valóban kis konyhalány volna! Akkor elvehetné feleségül...

* – Magyarázatot követelek, Amalie! – Charles de Saint-Hilaire úr ökle súlyosan zuhant

le az íróasztal fényezett lapjára. Amalie riadtan összerezzent. – Mi jutott eszedbe, hogy így viselkedtél Malaplatte-tal? Én bátorítottam, hogy jöjjön el – mennydörgött Saint-Hilaire úr.

A lány egymásba fonta reszkető ujjait. Lesütötte a szemét, és félénken kérdezte: – Tehát a papa bátorította fel Gastont, hogy...? – Már mondtam, hozzáadlak feleségül. Akkor meg miért ne jöhetne látogatóba? És

hagyd már végre abba, hogy állandóan papának szólítasz! Végül is tényleg nem vagy már

gyerek, még ha gyakran meg is feledkezel róla. Malaplatte magánkívül volt, annyira meg-bántottad a viselkedéseddel. Lehet, hogy eztán nem is óhajt udvarolni neked, hiszen olyan hidegen és sértően bántál vele. Panaszkodott, hogy csúfot űztél belőle, és túlzott bizal-maskodásoddal felbátorítottad Beaunoirt, hogy pimaszkodjék vele. Valóban így történt? Ilyen gyermekded módon viselkedtél?

– Igen... akarom mondani, nem... Legalábbis nem szándékosan. Számomra Gaston gye-rekkori játszótárs, nem udvarló és főképpen nem márki úr – mentegetőzött Amalie.

Charles de Saint-Hilaire kissé lecsillapodott. – Tudom, hogy Malaplatte anyagi helyzete nem a legrózsásabb. Ezért kellett lemon-

dania tiszti rangjáról is. A családfája azonban kifogástalan, és az övé az egyik legszebb kastély a környéken. Mihelyt összeházasodtatok, majd a hóna alá nyúlok, és az én támo-gatásommal hamarosan talpra áll.

– S ha Gaston nem is akar elvenni engem? – Ez nem tartozik rád – jelentette ki keményen Saint-Hilaire úr. – Én döntöm el, kihez

mégy feleségül, és ha bármi akadályt igyekszel gördíteni a házasságotok útjába, megta-pasztalod, hogy nem tanácsos ellenszegülni nekem!

Apja vonásain kérlelhetetlen szigorúság tükröződött, és a lány visszafojtotta könnye-it.

– Levelet írsz Malaplatte-nak – folytatta Saint-Hilaire –, s bocsánatot kérsz, amiért olyan ostobán és neveletlenül viselkedtél!

– Bocsánatot kérjek vagy megalázkodjam? – csúszott ki Amalie száján a meggondolat-lan kérdés.

Saint-Hilaire hátradőlt a karosszékében, és hideg pillantást vetett a leányára. Amalie zavartan lesütötte a szemét.

– Örökölted anyád szépségét és báját, kiegyensúlyozott kedélyét, de a józanságát nem. Elégedetlen vagyok nagynénéid nevelésével; túl sok tudást és túl kevés alázatot plántáltak beléd. Egy héten belül újra itt akarom látni a márkit, különben megtudod, milyen, ha iga-zán haragszom! – Felkelt a székből, és hűvösen leányára mosolygott. – No gyere, csókolj meg, gyermekem!

Amalie engedelmesen odalépett apjához, lábujjhegyre emelkedett, és ajkával meg-érintette Saint-Hilaire úr mindkét orcáját. Ő kissé megenyhülten leánya vállára tette a kezét.

– Nem szívesen vagyok ilyen szigorú hozzád, de a jövődről van szó. Egy főrangú férfi-val kötött házasság megnyitja előtted a legelőkelőbb társaságba vezető utat, megjelen-hetsz az udvarnál, szalonodban hercegeket és grófokat fogadhatsz.

Amalie némán nézett apjára. Saint-Hilaire úr tekintetéből cseppnyi melegség sem su-gárzott feléje. Lehetséges, hogy a hosszú távollét ennyire eltávolította őket egymástól? Ő már csupán a vörös hajjal ábrázolt káró dáma az apja nagyszabású kártyajátékában'

Lehorgasztott fővel hagyta el a könyvtárszobát. Egy alvajáró kábultságával vonult át a kis szalonon, és az előcsarnokban hajszál híján beleütközött Jean-Marc Beaunoirba.

– Jézusom! – kiáltott fel az építész. – Mi történt? Hiszen ön halálsápadt! Amalie túlságosan is szomorú, zavart volt ahhoz, hogysem válaszolni tudott volna.

Felnézett a férfira, aztán elfordította a fejét. Jean-Marc megragadta a kezét. – Jöjjön! Kinyitott egy kis tapétaajtót a falban, és bevezette a lányt egy festményekkel és leta-

kart szobrokkal zsúfolt helyiségbe. Itt tárolták az átalakítás idejére a műtárgyakat, míg ismét visszakerülhetnek a helyükre. Odabenn a félhomályban maga felé fordította a lány arcát, és a szemébe nézett.

– Mi történt, Amalie?

– Már nem szeret... Papa már nem szeret engem.... – dadogta a lány reszkető ajakkal. Jean-Marc nem faggatta tovább. Karjába vette és szorosan magához ölelte Amalie-t,

akiből most elemi erővel tört ki a zokogás. Tehetetlenül a férfi mellére simult, és sírt, sírt, míg csak lassan elapadtak a könnyei, és megenyhült benne a szomorúság. Olyan jólesett az ölelő karok melege, olyan biztonságban érezte magát.

De ahogy csillapodott a keserűsége, úgy támadt fel benne a lelkifurdalás: nem illik egy idegen férfira borulva zokogni. Tétova mozdulattal megtörölte arcát a tenyerével, s ki-bontakozott Jean-Marc karjaiból.

– Tessék – nyújtotta át a férfi a zsebkendőjét. – Üljön ide! – Ezzel félretolta a sarokpa-don heverő képkereteket, és leültette a lányt. – Ne sírjon! Biztos vagyok benne, hogy az édesapja szereti önt!

– Ön ezt nem értheti, Jean-Marc! – rázta meg a fejét Amalie, miközben a kendőt bab-rálta. – Köszönöm... Már kislánykoromban is mindig csalódást okoztam neki, mert önfejű és makacs gyermek voltam. És az előbb is csalódást olvastam ki a szeméből. Felnőttként sem vagyok az a leány, aki megfelel az elképzelésének. Tudom, hogy nem ilyen leányt akart...

Újból zokogni kezdett, és szeméhez emelte Jean-Marc zsebkendőjét. Amikor kissé megnyugodott, folytatta:

– A száműzetés éveiben, mert így nevezem azokat az éveket, melyeket Normandiában töltöttem, még abban a hitben éltem, hogy szeret. Ez volt egyetlen reményem, vigaszom, ebbe kapaszkodtam. Most azonban már látom, hogy vissza kell nyernem a szeretetét. És sejtelmem sincs róla, hogyan, hiszen nem tudok a kedvére tenni...

Amalie bátortalanul elhallgatott, a zsebkendőt gyűrögette. Jean-Marc nem sürgette. Kis idő múlva csendesen megkérdezte:

– Miért, mit vár öntől az édesapja? – Azt kívánja, hogy fogadjam Gaston udvarlását... – És? – És én nem szeretem Gastont! – tört ki a lányból újfent a zokogás. – Olyan gőgös. Azt

gondoltam, hogy ha udvarias, de tartózkodó vagyok és nem bátorítom, talán nem lesz kedve máskor eljönni. Akkor nem az én hibám lesz, és a papa nem vádolhat semmivel... Hiszen, ha Gaston unalmasnak talál engem, arról nem tehetünk...

Beaunoir halkan elnevette magát. – Elképzelhetetlen, hogy bárki is unalmasnak találhatná önt! De azt sem értem, miért

tiltakozik olyannyira Malaplatte márki ellen. Régi, előkelő, nemesi családból származik... – Már egészen úgy beszél, mint az édesapám! – jegyezte meg duzzogva a lány. Kesernyés mosoly jelent meg a férfi szája sarkában. – Csupán hangot adtam az értelemnek. Az ész szava azt bizonygatja, hogy nem ajánla-

tos a fennálló rend ellen lázadni, s aki mégis megteszi, magára vessen! Okosabb volna, ha engedelmeskedne atyjának, és nőül menne Malaplatte-hoz...

Amalie kisimítgatta ruhája hímzett selymét a térdén, de nem mert felnézni. Folytatta a vallomást, maga sem tudta, miért.

– Tizenkét éves voltam, amikor apám Normandiába küldött anyám nővéreihez, mert nem tudtam elviselni, hogy Mathilde az édesanyám helyére lépett. Annyira felizgattam Mathilde-ot, hogy elvesztette a magzatát...

Félénken nézett fel Beaunoirra. Most bizonyára elítéli őt... A férfi azonban megértően mosolygott rá, és ujjai hegyével végigsimította a lány

könnyes arcát. – Ó, istenem, egy gyerek nem felelős a szavaiért... Amalie mélyet sóhajtott; most már mindent el akart mondani, ami a lelkét nyomta.

– A nénikéim szerettek, de szörnyen erkölcsös hölgyek lévén, egyetlen pillanatra sem tévesztettek szem elől. Évekig úgy jártak a nyomomban, mint két szigorú árnyék. Néha nagyon nehéz volt kijönnöm velük...

Jean-Marc csodálkozva pillantott a lányra. – Ha ilyen jól őrizték, ha ennyire vigyáztak önre, hogyan lehetséges az, már megbo-

csásson a tapintatlan kérdésért, hogy ennyi tapasztalatot szerzett a férfiakról? – Tapasztalatot?! Ó, bárcsak szereztem volna... – Amalie rémülten elhallgatott. Túl si-

etve csúszott ki száján a vallomás. De mielőtt még elpirulhatott volna, megdöbbenve me-redt a férfira. Kínzó gondolat suhant át az agyán. – Csak nem azt hitte... ott, a postakocsi-ban, hogy... hogy én...

Beaunoir mosolyogva bólintott. – De igen, azt hittem... – Akkor azért nem mondta meg, hogy tudja, ki vagyok? Azt gondolta, hogy én ki aka-

rok kezdeni... Jaj, még a puszta gondolat is megalázó! A férfi rezzenéstelenül nyugodt arccal nézett rá, tekintete azonban mély szomorúság-

ról és csalódottságról tanúskodott. – Igen csábítóan viselkedett, és azt hittem, hogy komolyan gondolja, amit a szeme, a

pillantásai ígérnek. Bevallom, nem csupán lovagiasságból hallgattam. – Kis, bocsánatkérő mozdulattal megvonta a vállát. – Először ugyanis azt fontolgattam, vajon magamévá te-gyem-e, ha már olyan nyilvánvalóan... felkínálkozott, anélkül persze, hogy elárulnám, hiszen nagyon is tisztában vagyok az igazi társadalmi helyzetével... – Egy pillanatra el-hallgatott, mert észrevette, hogy a lány arca megrándul. Aztán sietve folytatta: – De be-vallom, a vágynál akkor már erősebb volt bennem a kíváncsiság: hogyan vágja ki magát ebből az önmaga teremtette kínos helyzetből egy ilyen csodálatos kis tündér...

– Mit kellett volna tennem? Hiszen már alaposan belemerültünk a játékba... Beaunoir csúfondáros pillantást vetett rá, és nem minden él nélkül jegyezte meg: – Nem lett volna szabad megígérnie a csókokat, és végképp nem hmmm... bizonyos

dolgokat... – Elment az eszem – suttogta Amalie szégyenkezve, és most már megértette, milyen

veszélybe sodorta magát esztelen játékával. – Ó, szó sincs róla! – tiltakozott a férfi. – Egyszerűen varázslatos volt, elbűvölően ka-

cér, kis boszorkány. De hogyan is tudta mindezt eljátszani? Netán olvasta valahol, vagy pusztán a női ösztön irányította?

– Kislánykoromban figyeltem, hogyan viselkedik a mamám, aztán később utánoztam is... Anyám nagyon szép volt, mindenki rajongott érte... – Különös, hogy milyen őszintén tud beszélni ezzel a férfival, mintha már rég benső barátság fűzné őket össze!

– Eszébe sem jutott, milyen hatással lehet egy férfira, ha rámosolyog gödröcskés arcá-val, ragyogó szemével?

– Ott, a parasztszekéren már sejtettem... – vallotta be halkan a lány. – Akkor voltam először kettesben egy férfival. Ne nevessen ki, még most is szörnyen szégyellem magam... De tartozom egy vallomással: csupán játék volt, gyakoroltam magam az első, utamba ke-rülő férfin...

Beaunoirnak nehezére esett elfojtani mosolyát. – Persze, csak tudományos megfigyelés céljából... – Bizonyára azt gondolta, hogy bolondos nőszemély vagyok... – Elbűvölőnek találtam, Amalie... És ezennel ünnepélyesen felajánlom, hogy vállalko-

zom a kísérleti alany szerepére: rajtam kipróbálhatja csábítási művészetét, valahányszor csak kedve támad rá, aztán beírhatja megfigyeléseit a naplójába!

A lány arcát égő pír borította el. El akarta fordítani a fejét, a férfi azonban szelíden felemelte az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Amalie már nem is akart

tiltakozni; a szürke szempárból olyan símogatóan meleg, bűvös hullámok áradtak feléje, hogy félt megmozdulni, hátha megtörik a varázs...

– Árulja el, van már bejegyzés a könyvecskéjében a csókolózásról? Hallgat, Amalie? Tehát nincs... Szerintem mielőbb tapasztalatokat kellene gyűjtenie! De nem ma...

Mély torokhangján Jean-Marc elnevette magát, és körültekintett a kamrában. A sar-kokból hosszú, alkonyati árnyak nyújtóztak feléjük, a kis ablakon már alig kúszott be vi-lágosság.

– Most menjen, Amalie! Mossa meg az arcát, és hozasson a komornájával meleg boro-gatást a duzzadt szemhéjára! Nemsokára vacsoraidő, és ha jól emlékszem, már letelt a büntetése: ma visszatérhet a családi asztalhoz... – Gyengéd mozdulattal ajkához emelte a lány kezét, és rámosolygott. – Ne hajtsa fel egyszerre a poharát, és vigyázzon a nyelvére! Nem szeretném ismét nélkülözni az ön, számomra oly kellemes társaságát...

– Miért ilyen kedves hozzám? – kérdezte a lány halkan. A férfi tekintete elborult, gyanakvás villant fel benne. – Ne felejtse el, hogy szerelmes vagyok önbe! – felelte komolyan, de rögtön el is nevet-

te magát, mintha kigúnyolná érzelmességét. – Hát nem mulatságos? És egy hosszú-hosszú pillanatig Amalie sem tudta eldönteni, gúnyolódik-e vagy sem... – Micsoda szép férfi! – sóhajtott fel Lucréce de Sancy, és kihajolt az ablakon, hogy job-

ban lássa Jean-Marc Beaunoirt, aki odalenn a teraszon magyarázott valamit egy mester-embernek.

– Hiszen mondtam! Igazán sokat írtam meg beszéltem róla – jelentette ki Amalie. – Azt hiszem, reménytelenül beleszerettem, akarom mondani: halálosan... Egyszerűen cso-dálatos! Megcsókolja a kezemet, ha nincs senki a közelünkben, udvarias, mint egy igazi gavallér. Remek ötletekkel halmozza el a papát, és ő aztán úgy adja elő Jean-Marc elkép-zeléseit, mintha mindent maga talált volna ki... Damien rajong Jean-Marcért, és ő tiszte-letteljes, udvarias Mathilde iránt. Csak Gastonnal tartózkodó...

A bocsánatkérő levelet Amalie-nak természetesen meg kellett írnia, s azóta Malaplatte nap mint nap tiszteletét tette a kastélyban. Charles de Saint-Hilaire nem fu-karkodott a bátorítással, így tehát Amalie hiába is igyekezett elvenni a márki kedvét a további látogatásoktól.

– No és Jean-Marc? – kíváncsiskodott Lucréce. – Ő is szerelmes beléd? – Azt állítja, de attól tartok, nem gondolja komolyan. Egész jól tűri, hogy kacérkodjam

vele, bókokat is mond, hol a szememről, hol a hajamról, de... – S mi a véleményed Gastonról? – vetette közbe Lucréce. – Azt szeretném, ha végre feladná, és nem jönne többé! De ahogy én a papámat isme-

rem, nem nyugszik addig, míg Gaston el nem vesz feleségül. – Milyen jó neked! – sóhajtott némi irigységgel Lucréce. – Van udvarlód, van titkos

imádód, nekem viszont... – Bánatosan egy karosszékbe vetette magát, és kezébe temette az arcát. Amalie lekuporodott barátnője mellé a szőnyegre, s biztatóan cirógatta meg a kezét.

– Ne búsulj, Lucréce! Az én papám épp mostanában tárgyal a tiéddel egy kölcsönről. Lehet, hogy az a hatvanezer livre lesz majd a hozományod... Az már elég szép pénz ahhoz, hogy megfelelő férjet kapj.

– Ugyan! Ki a csuda venne el egy ilyen csúf teremtést... – Egyáltalán nem vagy csúf. – tiltakozott erélyesen Amalie. – Nézz csak a tükörbe!

Mennyivel jobban áll az új hajviseleted! És kicsivel többet mosolyogj! Ne légy annyira fé-lénk, akkor észre sem vesz senki! Kacérkodj ebédnél-vacsoránál Jean-Marckal! Meglátod, mindjárt jobban fogod érezni magad!

Lucréce kétkedve pillantott barátnőjére, aztán hirtelen hevesen kitört:

– Nem akarok kacérkodni a te szép Beaunoir uraddal! És nem akarom, hogy apám köl-csön pénzen vásároljon nekem férjet! Gastont szeretem. Az utóbbi időben többször is ta-lálkoztam vele, és az újévi fogadásunkon táncra kért. – Lucréce felsóhajtott. – Ő már való-színűleg nem is emlékszik rá, hogy táncolt velem, én azonban nem tudom elfelejteni. Gaston az egyetlen férfi, akinek a jelenlétében nem áll el a szavam.

– De hiszen ez nagyszerű! – kiáltott fel Amalie. – Mihelyt belefáradt Gaston abba, hogy udvaroljon nekem, és biztos vagyok benne, hogy ez hamarosan megtörténik, feléd fordul a figyelme. Meglásd, nemsokára neked csapja a szelet!

– Ó, dehogy! – legyintett lemondóan Lucréce. – Észre sem veszi, hogy a világon va-gyok. Még a hatvanezer livre hozomány sem elég csábító számára, ha nem talál csinosnak. Könnyű neked, te szép vagy!

Amalie elgondolkozott, hogyan is segíthetne. Hirtelen remek ötlete támadt. Ragyogó arccal fordult barátnőjéhez:

– Hallgass ide, Lucréce! Ügyesen rád kellene terelni Gaston figyelmét, tudomására hozni, milyen szeretetreméltó is vagy, hogy szerencsésnek mondhatja magát az a férfi, aki elnyeri a kezedet! Meglásd, nem telik bele sok idő, máris körülötted fog forgolódni!

Amalie kipirult arccal, élénken ecsetelte haditervét. Lucréce azonban csak kétkedve ingatta a fejét:

– Nem, ez teljességgel lehetetlen, Amalie! Verd ki a fejedből! Tudom, hogy jót akarsz, de hidd el, így nem lehet csapdába ejteni egy férfit!

Amalie-t azonban nem tudta meggyőzni. – Miért ne lehetne? Csak ügyesen kell hozzáfogni. Például úgy, hogy ezentúl gyakran

látogatsz el Blanquefort-ba, és mintegy véletlenül mindig találkozol Gastonnal. Én meg éppolyan véletlenül szörnyű fejgörcsöt kapok, és visszavonulok. Kezdetnek jó, a többi meg rajtad múlik.

Lucréce tiltakozására ügyet sem vetve, Amalie lelkesen folytatta: – Gaston igazán jóképű fiatalember. Nem az ő hibája, hogy nekem nem tetszik. De van

annak is előnye, hogy el-eljön hozzánk; idővel belátja, milyen kedves leányra lelt a szemé-lyedben, hogy milyen jól összeilletek, kettőtök előkelő családjai milyen remekül kiegészí-tik egymást. Addig, amíg Blanquefort-ba jár, nem keríti hálójába egy másik nő.

Amalie elhárította Lucréce erőtlen tiltakozását, és diadalmasan kivágta legfőbb érvét: – Ha én veszem a kezembe az ügyedet, meglásd, még az év vége előtt Malaplatte fele-

sége leszel! Mondott volna még egyebet is, a beszélgetésnek azonban váratlanul vége szakadt.

Damien jelent meg az ajtóban, és csípőre tett kézzel kérdezte: – Meddig várjak még rátok? Csak egy órányi időm van, aztán megint kezdődik a tanu-

lás. Megyünk horgászni, vagy sem? A fenébe is, az inasom már legalább egy órája vár oda-lenn a folyónál!

Amalie tehetetlenül felsóhajtott. A kisfiút egyszerűen nem lehetett leszoktatni a ká-romkodásról se jósággal, se szigorral, sőt még ígéretekkel sem. Az apja megengedte neki, ő pedig ettől vérszemet kapott. Az eleven, szép arcú fiúcskára azonban nem lehetett soká-ig haragudni. Máris ott termett a lányok mellett, megragadta a kezüket, és kacagva no-szogatta őket ki a folyosóra, le a lépcsőn, míg csak ki nem értek a kertbe. Amalie ekkor megállt a legalsó teraszon, és habozva pillantott le a lábára.

– Jaj, elfelejtettem cipőt váltani! – mentegetőzött. – Az éjszaka esett, és ezt a fehér selymet megfogja a nedves fű. Menjetek csak le a folyóhoz, majd ott találkozunk!

Amint visszafordult, megpillantotta a lépcső pihenőjén Beaunoirt. A férfi is felfedezte a lányt, és mosolyogva biccentett feléje. Amalie elsuhant mellette, mintha észre sem vette volna, de a válla mögül visszanézett, és sokat ígérő pillantást vetett Jean-Marcra félig le-hunyt pillái alól.

A férfi azonnal belement a játékba, szívére tette a kezét, fájdalmas arcot vágott és fel-sóhajtott. Amalie halkan, gyöngyözően felkacagott, s eltűnt a kastélyban. Odabenn csend honolt. A lány könnyű léptekkel végigszaladt a vastag szőnyegen.

Az előcsarnokból nyíló fogadószoba ajtaja résnyire nyitva állt, és hangok szűrődtek ki rajta. Vajon ki érkezhetett? – gondolta Amalie, majd közelebb osont. Mathilde hangját hallotta. Az asszony halkan, de jól érthetően beszélt:

– Ó, bár özvegy volnék! Hányszor kívántam, hogy bárcsak halna meg Charles... De nem, inkább halnék meg én! Ha Damien nem volna, ha te nem volnál, drágám...

Drágám?! Amalie elfojtott egy megdöbbent felkiáltást. Egészen közel lopózott az ajtó-hoz, és bekémlelt a résen. A kis szalon közepén ott állt Mathilde, és gyengéden Alexandre Rabaud mellére simult. A férfi most lehajolt hozzá, s olyan izzó szenvedéllyel csókolta meg, melyet Amalie fel sem tételezett a hideg és tartózkodó férfiról. A lány mozdulni sem mert, dermedten állt.

Rabaud végre hosszú-hosszú idő után felemelte a fejét. Alig hallhatóan súgta óda az asszonynak:

– Ne beszélj halálról, kedvesem, örüljünk annak, amivel az élet megajándékozott ben-nünket, és ne törődjünk semmivel...

Mathilde megütközve húzódott el tőle. – Te megelégszel ezzel? A boldogság, a szerelem lopott pillanataival? El tudod viselni,

hogy Charles bármikor magáévá tehet, hogy nekem nem csupán tűrnöm kell házastársi gyöngédségeit, hanem még tettetnem is, hogy boldoggá tesz?

– Ne beszélj erről! – simította meg az asszony kipirult arcát Rabaud. Mathilde keserűen felkacagott. – Nem azt akarom mondani ezzel, hogy megalázóan bánik velem. Ó nem, ahhoz ő túl-

ságosan is nemes! És bizonyára el sem tudja képzelni, hogy undorodom tőle. Élvezi a ha-talmát, hogy mindenki fölött áll, mindenki engedelmeskedik neki, a cselédei, a családtag-jai. Ő pedig elnézően mosolyog nejének kis gyöngeségei fölött...

Amalie összevonta a szemöldökét. Lehetséges, hogy az apja tud Mathilde hűtlenségé-ről? Akkor viszont miért kell lopva, titokban találkozniok a szeretőknek?

Mathilde máris tovább beszélt, viszolyogva, gyűlölettel a hangjában: – Ráadásul most még ez a kis boszorkány is visszatért, és el kell tűrnöm alig leplezett

ellenszenvét, fennhéjázó viselkedését. Egyszerűen elviselhetetlen! – Nekem nem ez a véleményem – hallatszott Rabaud higgadt hangja. – Sőt, inkább el-

lenkezőleg: a leánynak kellemes a modora, művelt és szellemes teremtés. – Ebben nincs semmi meglepő – vetette oda Mathilde ingerülten –, hiszen ő sokkal

jobb nevelésben részesült, mint én. De valóban annyira fontos, hogy egy nő művelt le-gyen? Mást se hallok, csak azt, hogy olyan szép, mint az anyja!

– No de kedvesem, csak nem vagy féltékeny a mostohalányodra? – Ígérd meg, esküdj meg, hogy bármilyen szép is, bármilyen okos is, nem fogsz bele-

szeretni! Rabaud magához rántotta Mathilde-ot, és szenvedélyesen súgta: – Semmi másra nem esküszöm, csak arra, hogy szeretlek, míg csak élek... Mathilde a férfi nyaka köré fonta a karjait, apró csókokkal hintette be az arcát, s köz-

ben szenvedélytől elfúló hangon suttogta: – Szeretlek, szeretlek, nem tehetek róla! És mindenkit gyűlölök, aki közénk állhat.

Gyűlölöm a mostohalányomat is, mert szép, mert az apja szereti, mert imádott első fele-ségére emlékezteti Charles-t.... – Mathilde kurtán, keserűen felkacagott. – De ez a bolon-dos kis teremtés nem tud az apjával bánni! Mire éppen sikerülne meglágyítania Charles szívét, akkor megmakacsolja magát, vagy elkövet valami esztelenséget. Bárcsak szülnék

még egy gyermeket! Állandó rettegés az életem, ha netán Damiennal történne valami... Akkor apja halála után Amalie örökölné Blanquefort-t.

– Úgy szeretnék segíteni! – suttogta Rabaud. – De mit is tehetnék? Mathilde válaszára hideg borzongás futott végig Amalie testén: – Imádkozz, hogy Charles de Saint-Hilaire mielőbb meghaljon!

7.

Április 8. . Húsvét elmúlt, és az építkezés egyre gyorsabb ütemben halad. Beaunoir úr augusztus végére

szeretné készen látni a kastélyt, sőt a parkot is. Jamet úrnak igyekeznie kell! Egykettőre itt a nyár vége, és akkor Beaunoir úr elmegy.

Amalie letette a lúdtollat, becsúsztatta az oldalak közé a zöld selyem olvasójelet, és behajtotta a naplót. Gondolni sem akart arra, hogy Jean-Marc elmegy, mert máris fájda-lom szorította össze a szívét, akárcsak a múlt héten véletlenül kihallgatott beszélgetés felidézésekor. Senkivel sem oszthatta meg fájdalmát, sem az apjával, sem a barátnőjével, de még a naplójával sem.

Szegény papa! Nem elég, hogy a nő, akit elvett, megcsalta, ráadásul éppen a kisfia ne-velőjével! Amalie most már nem csodálkozott, hogy apja gyakran, s hosszabb időre távol volt otthonától; Mathilde tüntetően hideg viselkedésére meglelte a magyarázatot. S a méltatlan kapcsolatért nem is annyira Alexandre Rabaud-t terhelte a felelősség; Rabaud jó szándékú, becsületes ember, kiváló nevelő. Minden bizonnyal Mathilde vette rá arra, hogy viszonyt létesítsen gazdája feleségével.

Amalie felsóhajtott, helyére tette a könyvecskét, és leült az ablakmélyedés padjára. A nap kellemesen sütött, jó volt itt üldögélni a párnák közé húzódva. Normandiában is akadt ilyen gondolkodásra, elmélkedésre alkalmas kuckója: az öreg torony, ahonnan za-vartalanul megfigyelhette környezetét. Amalie szeretett magányosan olvasgatni, s ezt a szokását nénikéi is tiszteletben tartották.

Halk zaj ütötte meg a fülét és felpillantott. Mathilde jött be a szobába, és komor arccal tartott feléje. Amalie fel akart állni, hogy üdvözölje mostohaanyját, de aztán meggondolta magát: miért tanúsítson tiszteletet e nő iránt, aki olyan rútul becsapja, megcsalja az ő ap-ját? Eddig gyűlölte, most már megvetette. Csupán egyetlen aprócska vigaszt lelt az egész szomorú dologban: Mathilde korántsem bír olyan hatalommal Saint-Hilaire fölött, mint azt feltételezte. Hogy ő itt marad-e Blanquefort-ban vagy sem, az tehát nem Mathilde jó-indulatától függ.

– Mit óhajt, asszonyom? – kérdezte ridegen. Mostohaanyja úgy tett, mint aki észre sem veszi az udvariatlan fogadtatást. – Malaplatte márkiról akarok veled beszélni, mielőtt ma tiszteletét teszi – mondta hű-

vösen. – Bizalmába avatott, és elpanaszolta, hogy megbántottad, s a legcsekélyebb ked-vességet sem tanúsítod iránta. Egyáltalán nem úgy viselkedsz, mint ahogyan azt egy vőle-gény elvárhatná a menyasszonyától.

Amalie kihívóan mostohája szemébe nézett. – Hozzámegyek Malaplatte-hoz, ha apám mindent kedve szerint elrendezett. Vagy ez

talán nem elég? Ha Mathilde jobban ismerte volna mostohalányát, akkor tudta volna, hogy Amalie na-

gyon is bizonytalannak érzi magát, hogy esze ágában sincs hozzámenni a márkihoz, ha bármilyen kiút kínálkozik.

– A férfiak büszkék, és többre vágynak, mint pusztán személytelen és hideg, köteles-ségszerű kapcsolatra. Malaplatte attól tart, hogy még egy ártatlan csókot sem engedélye-

zel neki... Én meg attól, hogy bármilyen nagy hozományt is ígér neked édesapád, a márki hamarosan kedvét és türelmét veszti.

Amalie gúnyos pillantást vetett a mostohaanyjára. – És megtudhatnám, miért viseli annyira szívén a sorsomat? – Szeretném, ha rangodnak megfelelő házasságot kötnél! Olyan meglepő kívánság ez

attól az asszonytól, aki hozzáment az édesapádhoz? – hangzott a fagyos válasz. – Házasságot a rangomnak megfelelően, és lehetőleg minél hamarább – vetette oda

Amalie csípősen. Persze, Mathilde szeretne megszabadulni tőle, eltávolítani apja közelé-ből!

Mathilde kifestett arcán ugyan áruló, vörös foltok ütköztek ki, de uralkodott magán. A szoknyája ráncai közé rejtett zsebből levelet húzott elő, és átnyújtotta a lánynak.

– Ezt te kaptad – mondta, majd sarkon fordult, és sietve elhagyta a szobát. Amalie feltörte a pecsétet, s izgatottan futtatta végig tekintetét a sűrűn teleírt oldala-

kon. Hogy fog örülni Jean-Marc! Odalépett az ablakhoz, s kinézett. Beaunoir lent beszélge-tett Jamet-val a kertben. Amalie futólag belenézett a tükörbe, megigazított egy makran-cos hajfürtöt a homlokán, aztán már szaladt is le a lépcsőn, kezében lobogtatva a levelet.

A férfiakhoz közeledve lelassultak a lépései; talán nem a legalkalmasabb időpontot vá-lasztotta. A két férfi ugyanis javában vitatkozott. Jamet épp felháborodva sziszegte:

– Már elegem van belőle, hogy úgy bánnak velem, mint egy inassal, ön pedig szinte csa-ládtagnak számít! Még csak azt sem nehezményezném, hogy önnek többet fizetnek, ha legalább megbecsülnék a munkámat. Biztosíthatom, nem ez az első nagyobb megbízásom! Dolgoztam már... – és előkelő nevek egész listáját sorolta fel.

– Tudom! – intett türelmetlenül Jean-Marc. Ebben a pillanatban vette észre Amalie-t, aki habozva megállt kissé távolabb.

– Azt hiszem, Saint-Hilaire kisasszony velünk óhajt beszélni. A vitánkat később is foly-tathatjuk. – A lányhoz fordult és udvariasan meghajolt. – Parancsoljon velünk, kisasszony!

Amalie a levél tartalmára gondolt, és kissé zavartan mondta: – Nem szeretném feltartani önöket... – Szolgálatára, kisasszony – hajlongott alázatosan Jamet. – Természetesen az öné az

elsőség. Nekem óhajt valamit mondani vagy Beaunoir úrnak? – Ó, később is ráér, amit mondani akarok... – Természetesen magukra hagyom önöket, ha a kisasszony Beaunoir úrral óhajt négy-

szemközt beszélni. – Jamet hangjából megbántottság csendült ki. – Tisztában vagyok alá-rendelt helyzetemmel Beaunoir úrhoz képest.

– Ó, csak maradjon, Jamet úr! – Amalie máris döntött. Nem tetézheti Jamet sérelmeit még azzal is, hogy elküldi, másrészt a levélben foglaltak, ha kellemetlenek is, mindazonál-tal tanulságosak lesznek a hiú kerttervező számára. – Épp az imént kaptam választ... – és egy pillanatra elhallgatott – Le Nôtre úrtól...

– André Le Nôtre -tól? Arra a Le Nôtre -ra gondol, kisasszony, aki a királyi kerteket és parkokat tervezte? – Jamet tátott szájjal bámult a lányra.

– Igen. Le Nôtre úr olyan kedves volt, hogy válaszolt a kérdéseimre. – Amalie elégté-tellel állapította meg, hogy Beaunoir is meglepődött. Sietve folytatta: – Egyetért velem abban, hogy az útvesztőt sűrű sövényfalakból kell kiképezni, és ajánl is egy erre különö-sen alkalmas, kemény-lombú cserjét. És azt is írja... – A lány elhallgatott és félénken pil-lantott Jamet-ra.

Jean-Marc bátorítóan hunyorított rá. – És mit ír még Le Nôtre úr, kisasszony?

– Nagyon tetszik neki az ötlet, hogy vizet alkalmazzunk az egyhangúság elkerülése ér-dekében, vagyis csatornákat, tavacskákat, kis vízeséseket és szökőkutakat. Sok vízre van szükség, hogy nedvesen tartsuk a talajt, ha gazdag növényzetet szeretnénk... A fölösleges

vizet viszont így elvezethetnénk. – Kedveskedő pillantást vetett a zord arccal hallgató Jamet-ra, aztán folytatta: – Bizonyára ön is osztja Le Nôtre úr véleményét, Jamet úr, hi-szen bőséges tapasztalattal rendelkezik a kerttervezésben...

Jamet kissé megenyhült ábrázattal bólintott. – Ó, hogyne... – Le Nôtre úr roppantul sajnálja, de egy nagyobb megbízása teljesen lefoglalja az ide-

jét, és ezért nem tud írásban részletes tanácsokkal szolgálni. Ajánlja azonban, hogy írjunk munkatársának, Jules Monnier úrnak, aki sokszor dolgozott már vele, és ugyancsak kiváló szakértője a kerttervezésnek. Monnier úr egész nyáron szívesen rendelkezésére áll ön-nek, ha írásban kikéri a tanácsát. Hát nem nagyszerű?

– Nagyszerű?! – Jamet felháborodástól égő arccal fordult Beaunoir-hoz: – Mit kell még elviselnem itt? Hogy én kérjek tanácsot valakitől? Micsoda sértés! Legszívesebben máris visszadobnám ezt a megbízást, de mi lesz akkor a parkkal? Nélkülem semmire sem men-nek! egyetlen bokrot, egyetlen rózsatövet nem tudnak elültetni...

Beaunoir egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta a rikácsoló Jamet-t. – El akar menni? – kérdezte kifejezéstelen arccal. – Jó, menjen csak! Már úgyis elegem

van a szeszélyeiből, a dühkitöréseiből, a kicsinyességéből! Menjen csak! Jamet haragtól reszketve rázta az öklét Beaunoir orra előtt. – Ezt még megbánják! – Azzal sarkon fordult, és nagy léptekkel a kastély felé tartott. – Szent egek! – sóhajtott fel rémülten Amalie. – Már megint micsoda bajt csináltam!

Ne haragudjon, annyira sajnálom! – Sose sajnálkozzon, kisasszony! Már rég ki kellett volna adnom az útját. Majd körül-

nézek Bourges-ban egy másik kertész után... – Pillanatra elhallgatott, aztán szinte felvi-dulva folytatta: – Amalie, ön jól eligazodik a tervrajzokon, remek érzéke van a növények-hez, és nem is túl büszke ahhoz, hogy tanácsot kérjen, ha valamiben bizonytalan. Segítene nekem a munkában, legalább addig, míg másik kertészt nem találok?

A váratlan dicséretre a lánynak lángba borult az arca. Boldogan elmosolyodott. – Szívesen megpróbálnám... – Meglobogtatta Le Nôtre levelét. – Nem minden kérdé-

semre kaptam választ, de azt hiszem, magam is megbirkózom a továbbiakkal... Jean-Marc elnevette magát. – Különös kis teremtés ön, Amalie! Levelet írt Le Nôtre-nak! Személyesen a nagy Le

Nôtre-nak! Ez hihetetlen! Hogy jutott eszébe hozzá fordulni? – Rabaud úr említette, hogy Le Nôtre most Párizsban él. Úgy gondoltam, ott mindenki

ismeri a nevét. Ezért küldtem neki egy levelet: André Le Nôtre úrnak, Párizs. És íme, itt a válasz!

– Azt még nem mondta, hogy miért írt neki. – Segíteni akartam önnek... Ne haragudjon, hogy beleavatkoztam a dolgába, csak segí-

teni akartam... Beaunoir gyengéden felemelte a lány állát és hosszan, mélyen a szemébe nézett.

Amalie félénken viszonozta a férfi pillantását. – Ön igazán segítőkész, és lenyűgöző a nagylelkűsége. Megérdemel egy csókot. – Itt? Most? – nyelt Amalie nagyot. A parkban csak úgy nyüzsögtek a munkások. – Itt és most! – jelentette ki Jean-Marc határozottan. – Nem vagyok hajlandó tovább

várni! – Hangjára kellemes borzongás futott végig a lány tagjain. – Persze, azért nem fogjuk elkapkodni, meg kell adni a módját, hogy ezt az új tapasz-

talatot is feljegyezhesse tudományos naplójában. Ehhez a kísérlethez alkalmas és zavarta-lan körülményekre van szükség – tette hozzá mosolyogva.

– Ugye most mulat rajtam? – fordult el duzzogva Amalie, de máris visszapillantott a férfira, kicsit kacéran, kicsit sértődötten.

– Szó sincs róla! Nagyon is komolyan gondolom. Talán én is szeretném megtudni, mi-lyen az a csók, amelyet jószántából ad egy elragadóan ártatlan leány... Azt a drága pillana-tot ne zavarja meg senki és semmi...

Jean-Marc hangja szokatlanul szomorúan, érzelmesen csengett, s ez meglepte a lányt. Lám, az élet, a tapasztalatok nem teszik boldoggá az embert. Vagy talán a körülmények szomorították el Jean-Marcot? Félénken kérdezte:

– Hová menjünk akkor? A szobámba? Beaunoir felkacagott. – Ön veszedelmesebb, mintsem gondolná, és könnyedén kísértésbe visz egy férfit.

Nem, menjünk csak abba a kis kamrába, ahol már egyszer voltunk. Emlékszik még rá? – Ahol a szobrok meg a képek vannak? – Igen. Várjon ott rám! Én is rögtön megyek. Amalie bólintott. Micsoda ostobaság is volt, hogy a saját szobáját javasolta! Úgy lát-

szik, már elfelejtette a Baptiste-tal való kalandot... Jean-Marc persze nem olyan faragat-lan, de mégis... Sosem lehet tudni...

Le Nôtre levelével a zsebében Amalie látszólag közönyösen, ráérősen sétált visszafelé a kastélyba. A titkos találkozó gondolatára azonban máris édes, várakozásteli borzongás futott végig a bőrén. Néhány perc múlva ott állt a kis szoba ablakánál, mutatóujjával egymásba fonódó köröket rajzolgatott az ablaktáblán, és egy odakünn csapongó, arany-sárga pillangót figyelt.

Az ajtónyitás hangjára összerezzent, aztán megfordult. Jean-Marc lassan közeledett feléje, érzéki ajkán különös mosollyal.

– Jöjjön ide hozzám! – szólította Amalie-t halkan, fojtott hangon. A lány hirtelen furcsa gyengeséget és megmagyarázhatatlan szégyenkezést érzett.

Vonakodva egyetlen lépést tett a férfi felé, aztán habozva megállt. – No, mi az? Elvesztette a bátorságát? – gúnyolódott Jean-Marc. – Ön, kisasszony, a bá-

tor kísérletező? – Szó sincs róla! – húzta ki magát Amalie. A naplójára tett célzás elég volt ahhoz, hogy

leküzdje zavarát és elfogódottságát. – Mi lesz az első lépés? – kérdezte könnyedén. – Majd meglátja! Csak szép lassan, sorjában, szigorúan tudományos alapossággal! Nos,

a férfi először bevallja kedvesének, hogy milyen szépnek tartja, hogy mennyire szered, hogy meghal egy csókjáért...

Az utolsó szavaknál kinyújtotta a kezét, és ujjai hegyével finoman, gyengéden végig-simított Amalie ajkán. A lágy, szelíd érintésre a lány ereiben forrón kezdett lüktetni a vér.

– E bevezetés célja – magyarázta Jean-Marc komolyan –, hogy a hölgyet előkészítse a soron következő gyengédségekre.

– De hiszen effélét már hetek óta csinálunk! – kiáltott fel türelmetlenül Amalie. – Egyenes és célratörő, mint mindig – nevette el magát a férfi. – Jó, akkor fölösleges az

előjáték, jöjjön a karomba, kedvesem! – Ezzel magához vonta a lányt, és átfogta karcsú derekát. – Érzi, hogy a természet milyen csodálatosan alkotott meg bennünket, s az ön testének formái milyen pompásan illenek az enyéimhez?

Nem kellett volna hangsúlyoznia, a lány érezte, mint simul melléhez a férfi izmos mellkasa, mint öleli egyre szorosabban derekát a karja. És hogy milyen nehéz a tárgyila-gos megfigyelés, ha oly vadul dobog a szív...

– Nem kényelmetlen így önnek? Amalie igyekezett szilárd csengést adni a hangjának: – Vagy én vagyok túl kicsi, vagy ön túl magas... – Ölelje át a nyakamat, és emelkedjék lábujjhegyre – javasolta a férfi –, akkor kiegyen-

lítődik a magasságkülönbség!

A lány engedelmeskedett, és megállapította, hogy így a férfi még szorosabban ölelheti magához. Még bő szoknyáin keresztül is érezte Jean-Marc hozzásimuló, izmos combját.

– Így most már kényelmesebb, ugye? No, mi az? Csak nem reszket? – Nem – suttogta Amalie alig hallhatóan. – De olyan furcsa érzés fogott el, valami kü-

lönös, belső remegés... és a torkom is elszorult... – Látja, ez igen érdekes fejlemény! – És ön? Mit érez ön? – kíváncsiskodott a lány. Jean-Marc arcáról eltűnt a mosoly. Mélyen a lány szemébe nézett. – Érzem a hajának illatát, és már nem akarok tovább várni a csókkal... Szemében olyan perzselő erővel villant fel a vágy, hogy Amalie-t szinte égette. Félén-

ken lebocsátotta hosszú, selymes szempilláit. És akkor megérezte ajkán a férfi ajkát. A lágy, szelíd érintés benne is lángra lobban-

totta a vágy tüzét. Megreszketett és karjait még szorosabban fonta Jean-Marc nyaka köré. Mintha a szenvedély lobogásában eggyé vált volna a testük. Amalie a csók édességétől ittasan, öntudatlanul sodródott tova ébredező érzékisége hullámain.

Nem tudta, mennyi idő telt el így. Arra ocsúdott fel, hogy Jean-Marc már nem csókol-ja. Kinyitotta a szemét, és meglátta arca fölött a férfi mosolygó arcát.

– Nos – kérdezte halkan Jean-Marc –, mire gondol? Gondol?! Hogy volna képes gondolkodni, amikor alig áll a lábán? A férfi komolykodó arckifejezéssel, megrovóan ingatta a fejét. – Nem összpontosította eléggé a figyelmét. Hogy akar így tudományos naplót vezetni,

ha hiányosak a megfigyelései? Hiszen fel kell jegyeznie, mit érez, gondol és tapasztal... Amalie-nak úgy tűnt, könnyű szédület ragadja magával, nem találta a szavakat. Jean-

Marc pedig tréfálkozva folytatta: – Talán még egyszer meg kellene próbálkoznunk a csókkal... No persze csak a szigorú

tudományosság érdekében... – Ha gondolja... – dadogta Amalie, és máris készségesen nyújtotta oda az ajkát. Termé-

szetesen csakis a pontosabb megfigyelés érdekében... Jean-Marc kísérletező kedve nem lankadt; ezúttal Amalie arcát, szemhéját és nyakát

borította el apró csókokkal. A lány fel-felsóhajtott és belekapaszkodott a férfiba, hogy el ne aléljon. Jean-Marc éppen a fül-cimpáját becézgette. Pillanatnyi szünetet tartva odasúg-ta:

– Nyissa ki a száját egy kicsit... Amalie meglepődött, de azért engedelmeskedett. A férfi most a nyelvével folytatta a

becézgetést, és a csók egyre forróbbá, egyre bensőségesebbé vált. Ez az élmény olyan izga-tó, olyan új volt, hogy a lány szinte úgy érezte, lebeg. Csalódottan nyitotta ki a szemét, amikor a férfi hirtelen eltolta magától.

– Azt hiszem, egyelőre elég ennyi – mondta idegenül csengő hangon. Mellkasa mé-lyen, nehezen emelkedett.

– De hiszen olyan csodálatos volt – tiltakozott Amalie –, szeretném megismételni, ha nincs ellene kifogása...

– Nem! – vetette oda Jean-Marc szinte gorombán, és sötéten nézett le a lányra. Amalie megütközve pillantott fel rá. – De hát miért nem, Jean-Marc? Szerintem a kísérlet jól sikerült... Haragszik rám va-

lamiért? – Nem, dehogy – válaszolta a férfi, és mélyet sóhajtott. Arcán felengedtek a vonások. – Akkor meg miért nem akar még egyszer megcsókolni? – Mert még nem érett meg a következő lépésre, Amalie. És jobb addig abbahagyni,

ameddig még lehet. – Szomorkásan elmosolyodott. – Ameddig még képes vagyok rá... Baptiste ugyan nem akarta abbahagyni, gondolta Amalie. Csodálkozva kérdezte:

– Mindig így szokott lenni, ha egy nő meg egy férfi csókolózik? Jean-Marc ajkához emelte a lány kezét, és komolyan, szinte fájdalmasan nézett le rá. – Velünk van így, Amalie. Ön túlságosan is buzgón mélyed el ebben a tudományban...

Vacsoránál majd találkozunk. – Hangja már ismét a szokásos könnyedséggel csengett. Az ajtóban még egy pillanatra megállt. – És azért van így, mert szeretem önt.

Ezzel csendesen elhagyta a kis szobát. Amalie sietve tért vissza a lakosztályába, hogy feljegyezze naplójába legújabb megfigyeléseit. Sokáig ült könyvecskéje érintetlen lapjai előtt, kezében forgatva a finom holló-tollat. A naplóba azonban egyetlen sornyi tudomá-nyos megállapítás sem került; az imént átélt csoda rögzítéséhez gyengének és alkalmat-lannak bizonyultak a szavak.

8.

– Bourges-ban az a hír járja, hogy háború lesz. – Saint-Hilaire úr megtörölte száját a damasztszalvétával, és intett a lakájnak, hogy kiviheti a tálakat.

– Háború? – Amalie megrettenve nyitotta tágra a szemét. Még a legkellemetlenebb beszédtéma is kapóra jött a hosszúra nyúlt vacsora nyomasztó egyhangúságában. Saint-Hilaire-éknél nem csevegtek étkezés közben. Addig, míg a családfő nem kezdeményezett beszélgetést, mindenki hallgatagon a tányérja fölé hajolt. Asztalszomszédja, Gaston de Malaplatte márki ugyan elhalmozta a lányt figyelmessége tolakodó jeleivel, ám ez cseppet sem javított Amalie hangulatán.

Jean-Marc ellenben nyugodtan, a legteljesebb elégedettség kifejezésével arcán ült az asztal túloldalán, mint akinek kellemesen telt a délelőttje. Amalie nem tudott szabadulni a kínos érzéstől, hogy aki csak ránéz, leolvashatja vonásairól, orcái és ajka égő pírjáról, mi történt vele. Hogyan is maradhat Jean-Marc ilyen közömbös? Neki már a csókok emlékére is torkába szökik a szíve...

– Háború? – Damien elragadtatva tapsikolt, megfeledkezve apja és nevelője szigorú utasításáról: gyereknek asztalnál hallgass a neve. – Akkor én is katona lehetek! Ugye azért van kardja egy márkinak?

Saint-Hilaire úr bólintott. – Úgy van, fiam! Amalie izgatottan előrehajolt. – Valóban úgy gondolják, hogy Franciaország is belép a háborúba? – Minden jel arra mutat. Az angolok két hete hadat üzentek a németalföldi köztársa-

ságnak, és úgy hírlik, hogy már tengeri csatát is vívtak a La Manche csatornán. Köztudott, hogy királyunk titkos szerződést kötött Anglia uralkodójával, II. Károllyal, hogy szükség esetén támogatják egymást. – Saint-Hilaire úr most Jean-Marc Beaunoirhoz fordult: – A királynak pénzre lesz szüksége a hadviseléshez. Úgy vélem, hazámnak teszek szolgálatot, ha kölcsönt nyújtok Őfelségének. Ha pedig nyereséggel zárul a dolog, új kastélyt építtetek, és akkor már nem csupán bővítés-átépítés jön szóba.

– Szeretném először ezt a munkát befejezni, uram! – jegyezte meg tisztelettel Beaunoir.

– A fenébe is! – duzzogott Damien. – Én nem akarok másik házban lakni! – No de, kisfiam... – intette halkan, de nyomatékosan Mathilde. Saint-Hilaire úr az asztalra csapott. – A fenébe is, a fiú azt mond, amit akar! Kínos hallgatás telepedett az ebédlőre. Gaston de Malaplatte zavartan köszörülte meg

a torkát, és ivott egy kortyot a borából. – Gondolom, háború esetén ön is visszatér a hadseregbe – fonta tovább a beszélgetés

fonalát Saint-Hilaire úr, és várakozóan nézett Malaplatte márkira.

A márkit láthatóan meglepte a kérdés. Amalie is csodálkozott, hogy apja szóba hozta ezt a témát, holott nagyon is jól tudta, hogy Malaplatte pénzügyi nehézségei miatt mon-dott le tiszti rangjáról. Legjobb védekezés a támadás, gondolhatta Malaplatte, mert éles hangon vetette oda:

– Remélem, nem hazám iránti hűségemet akarja kétségbe vonni, uram? – A világért sem, márki úr! Csupán közös terveinkre gondoltam. – Részemről a szerencse, uram! – Malaplatte kiengesztelődve bólintott, és végigsimí-

tott ápolt bajuszkáján. – Egy nemesember nem is vonná ki magát ez alól a megtisztelő kötelezettség alól. Egyelőre ugyan még szükség van jelenlétemre az ősi birtokon, ám ha a hadicselekmények elhúzódnának, habozás nélkül magamra öltöm az egyenruhát.

– Nagyon nehezünkre esne megválni öntől – jelentette ki Mathilde mézédesen, és je-lentőségteljes pillantást vetett Amalie-ra.

Gaston csinos cikkelyekre szelt egy almát ezüstnyelű késével. Ő is Amalie-ra nézett, nem kevésbé jelentőségteljesen.

– Nem hiszem, hogy túlzottan hiányoznék Blanquefort-ban... Már csak Lucréce miatt is sajnálkozást kell mutatnom, gondolta Amalie, és ragyogó

mosolyát rávillantotta a márkira: – No de hogy mondhat ilyet, kedves márki! De mennyire hiányozna

mindannyiunknak! – Kétlem, kedves Amalie kisasszony. Egyébként hamarosan Párizsba utazom egy időre

– jelentette ki a márki –, hogy kissé tájékozódjam a helyzet felől, és élvezzem a főváros nyújtotta kellemetességeket.

Hát ez bizony elég egyértelműen és vészjóslóan hangzott! Amalie nyugtalanul kapta fel a fejét, Mathilde kelletlenül ráncolta össze a homlokát. Ha nem akarom, hogy Lucréce reményei megsemmisüljenek, gyorsan kell cselekednem, gondolta Amalie. Kedveskedő mozdulattal Gaston karjára tette a kezét, közelebb hajolt hozzá, és ígéretes pillantás kísé-retében mondta:

– Fájdalmas csalódást okozna, kedves Gaston, ha nem venne részt az atyám születés-napjára rendezendő ünnepségen.

Malaplatte meglepetten húzta fel a szemöldökét a lány hajlandóságának e váratlan bi-zonyítékára. Amalie félrehajtott fejjel, félig lehunyt pillái alól nézett fel rá. Zöld szeme mélyen, kifürkészhetetlenül ragyogott a férfira.

– Igazán hiányoznék önnek? – Ezt kérdeznie sem kell, kedves Gastonom... Charles de Saint-Hilaire tekintete kedvtelve pihent meg a leányán. – Szinte hihetetlen, gyermekem – jegyezte meg mosolyogva mennyire hasonlítasz

édesanyádra. Szomorú, hogy nem láthatja, milyen szép nővé fejlődtél, mily sokat örököl-tél az ő varázslatos bájából. – És mielőtt még Mathilde bármit is szólhatott volna, letette poharát, s asztalt bontott.

Damien odaszaladt apjához, és megcibálta a kabátujját. – Ugye meghallgatja, milyen jól tudok már olvasni? Saint-Hilaire megsimogatta a kisfiú haját, aztán kissé lehajolt hozzá. – Biztos vagyok benne, hogy ha felnősz, bátor katona vagy nagy tudós válik belőled,

most azonban nem érek rá, fiacskám. Alexandre Rabaud halkan megköszörülte a torkát. – Talán asszonyomnak volna kedve részt venni a fiatalúr leckeóráján... – És egyetértő

pillantást váltott Mathilde-dal. Amalie szinte felkiáltott a felháborodástól. Hallatlan, mit merészelnek apja jelenlét-

ében! Sosem hitte volna, hogy ilyen szégyentelen lehet egy asszony, hogy még csak nem is igyekszik eltitkolni fia nevelőjével folytatott viszonyát. Fájt, hogy ilyen rútul becsapják,

megcsalják az apját. Elgondolkozva nézett a távozó után. Vajon helyes volna-e felvilágosí-tani, vagy inkább tehetetlenül és hallgatva tűrje az aljas színjátékot? Ma mindenesetre nem ez a legfőbb gondja.

Már mindenki elhagyta az ebédlőt, csupán Amalie és Malaplatte ültek az asztalnál. A lány bizalmas mozdulattal a márki karjára tette a kezét.

– Örülök, hogy velünk vacsorázott. Még nem is kérdeztem, jól töltötte a húsvéti ün-nepeket?

Malaplatte még mindig nem tért magához, szinte elvette a szavát Amalie nem remélt, szokatlan kedvessége. Most, hogy már nem viselkedett olyan szertartásosan, sokkal kel-lemesebb benyomást keltett. Lehet, hogy Lucréce egy másik Gastont ismer?

– Barátaimnál voltam húsvétkor, szép, békés napokat töltöttünk együtt. – Én meg azt hittem, hogy de Sancyéknál volt! – Miért lettem volna náluk? – csodálkozott Malaplatte. – Végül is rokonságban áll velük. És Lucréce elragadó teremtés! Bizonyára önnek is ez

a véleménye. Kisgyermek korában mindig csak vele akart játszani. – Nahát, erre nem is emlékszem... – Ó, én igen! És arra is, hogy meglehetősen utálatos kislány voltam, rengeteget bosz-

szantottam önt. Lucréce viszont... – Amalie mulatságos kis történeteket beszélt el, me-lyekre szegény Malaplatte természetesen nem emlékezhetett, mert eddig is csupán a lány élénk képzeletében léteztek.

De éppen, amikor Amalie már úgy gondolta, sikerült felébresztenie a márki érdeklő-dését barátnője iránt, Malaplatte eloszlatta reményeit. Gavalléros mozdulattal megpödör-gette bajuszkáját, és gálánsan kijelentette:

– Ön ma egyenesen elragadó, Amalie! És nem engedhetem, hogy szándékosan rossz színben tüntesse fel magát! – Előhúzta zsebéből jókora, drágakövekkel kirakott aranyórá-ját, és mentegetőzve mondta: – Bocsásson meg, most el kell mennem! – Intett a közelben szobormereven álló inasnak: – A lovamat!

A lány megijedt. Hiszen még csak most fogott bele Lucréce erényeinek ecsetelésébe, és Gaston máris menni akar! Szó sem lehet róla! Addig kell ütni a vasat, míg meleg... Ke-cses mozdulattal a férfi karja alá fűzte a kezét, és elbűvölő mosollyal csicseregte:

– Kikísérem, Gaston! Mire leértek, már elővezették a márki lovát. Malaplatte felhúzta hosszú szárú lovag-

lókesztyűjét, és mély meghajlással meglendítette a kalapját. – Örültem a szerencsének, Saint-Hilaire kisasszony! De Amalie elégedetlen volt az eredménnyel. Lehet, hogy nem értette meg Gaston?! – Várjon! – mondta sietve, és belekapaszkodott a férfi karjába. – Ne menjen el addig,

míg meg nem ígéri, hogy hamarosan újra látom! Malaplatte nem hitt a fülének. – Komolyan mondja, Amalie? A lány szinte megsajnálta. Gaston hirtelen szánalomra méltónak, sebezhetőnek tűnt.

Lehet, hogy csupán azért játssza a gőgöst, a nőcsábász gavallért, hogy elrejtse félénkségét és bizonytalanságát? Amalie lábujjhegyre állt, és könnyű csókot nyomott a férfi arcára. Malaplatte felragyogó szemmel hajolt meg, és ajkához emelte a lány kezét. Tiszteletteljes csókot lehelt rá, és reménykedő hangon kérdezte:

– Amalie, hát mégis érez irántam valamit? Volna kedve holnap kilovagolni velem? A lány egy pillanatig habozott. Normandiában a nénikéi nem engedték lóra ülni, s ki-

jött a gyakorlatból. – Inkább nem – válaszolta mentegetőzve. Gaston megütközve pillantott rá. – Lehetséges, hogy ismét félreértettem önt?

– Gaston, én csak azért hárítottam el az ajánlatát, mert nem túl szívesen ülök lóra. És még meglehetősen hűvös az időjárás. Jöjjön el holnap, látogasson meg! Majd csak kitalá-lunk valamit, amivel múlathatjuk az időt...

És Amalie máris tudta, mit fog javasolni. Lucréce ajándékozott neki egy albumot a raj-zaival. Igaz, ami igaz, Lucréce csinosan rajzol. Majd nézegetik az albumot, és észrevétle-nül ismét Lucréce-re terelődik a szó...

A lány elgondolkodva integetett a távolodó Malaplatte-nak. A márki még el sem tűnt a hosszú fasor fái között, amikor gúnyos nevetés csendült fel Amalie mögött. Megrettenve fordult hátra. A lépcső tetején ott állt Jean-Marc.

– No, ez ugyancsak gyorsan ment! – jegyezte meg éles hangon. – Néhány csók ma reg-gel, és máris jól alkalmazza a tanultakat. Csábításból kitűnőt érdemel!

Amalie rémülten pillantott körül: remélhetőleg nem hallotta meg senki. Hogy is lehet ilyen tapintatlan Jean-Marc? Hiszen itt legalább tucatnyi munkás, kertész hallhatja őket! A fasor felé intett.

– Sétáljunk kicsit! Beaunoir bólintott, és hallgatagon lépkedett mellette. Talpa alatt csikorgott a frissen

hintett folyami kavics. Kis idő múlva a lány megállt, és rosszkedvűen kérdezte: – Mi volt az a megjegyzés az imént? A férfi válasz helyett átfogta Amalie derekát, és hátával egy termetes hársfához szorí-

totta. Karjai olyan szorosan fonódtak a lány köré, hogy az alig kapott levegőt. Amalie haja kibomlott, és beleakadt a fa érdes kérgébe. S máris ajkán égett a csók, követelően, paran-csolóan, a reggel még visszafojtott, féktelen szenvedéllyel. Rémület és. túláradó boldogság között hányódva Amalie végül is kibontakozott Jean-Marc karjaiból, és elfogódottan sut-togta:

– De hát mit tettem? Miért neheztel rám? – Úgy viselkedett Malaplatte-tal, akár egy szajha. Nem hittem a szememnek. Nem

elégszik meg azzal, hogy rajtam próbálgatja a csábítás összes fogásait, még erre a hiú pá-vára is kiterjeszti a játékot...

Amalie rémülete egyetlen szempillantás alatt dühbe váltott át. Villogó szemmel né-zett a férfi komor arcába. Mit képzel ez az ember? Mindent megengedhet magának? Nem-rég még azt tanácsolta, menjen hozzá Malaplatte-hoz, most pedig micsoda jelenetet ren-dez! Hiszen ő nem borult a márki nyakába, de még ha úgy lett volna is, Beaunoirnak semmi köze hozzá!

– Megfeledkezik magáról, uram! – vetette oda hűvösen. A férfi válasz helyett ismét magához rántotta, és fojtott hangon sziszegte: – Ha valaha is megfeledkeznék magamról, és csupán érzelmeim szavára hallgatnék,

esküszöm, többet nem pazarolna egyetlen gondolatot sem Malaplatte-ra! Ezzel szenvedélyes csókkal zárta le Amalie ajkát, és viharos, leplezetlen vággyal ölelte

magához a lány karcsú testét. Már Amalie sem tiltakozott, felsóhajtott, és átadta magát a csóknak, az ölelésnek. Úgy érezte, Jean-Marc kezéből eleven láng, izzó forróság sugárzik át a testébe.

Most kellene eltaszítanom, ráparancsolni, hogy menjen el, gondolta a lány józan íté-lőképességét még egyszer latba vetve. De mindhiába, tulajdon perzselő vágyának kiszol-gáltatva, remegve simult a férfihoz. Nem tudta, félelmében, szégyenében vagy a vágytól reszket-e, de már nem is törődött vele. Amikor Jean-Marc végre elengedte, alig hallható-an suttogta:

– Soha-soha többé nem tudnám elfeledni önt, bármi történjék is... Jean-Marc hosszan, szomorúan nézett Amalie szemébe.

– Ne mondja ezt! Ne nézzen rám ilyen bizalommal! Legyen inkább haragos, pirongas-son meg, megérdemlem! Kis bolondom, hát valóban nem érzi, milyen veszélyt jelentek az ön számára?

És mielőtt még Amalie válaszolhatott volna, sarkon fordult, és nagy léptekkel vissza-indult a fasoron.

* A cella kőpadlóját borító, mocskos szalmában patkányok motoszkálnak. Ott, a sarok-

ban egy jókora példány üldögél, és vöröses fényben ragyogó szemét kíváncsian függeszd rá. Gyorsan, fel nyomorúságos fekhelyéről! Néhány dobbantás a padlón, és egy időre el-tűnnek a förtelmes állatok. De képtelen megmozdulni, tagjait ólmos zsibbadtság nyűgözi le. Most valami halk, csusszanó zaj hallatszik közvetlenül a füle mellett. Kígyó siklik feléje a magasra nőtt füvek között? Iszonytató. Csak volna ereje felkelni! És ez mi lehet, ez a nyálkásan nedves, undorító érintés? Borzadva felüvöltött...

A hirtelen mozdulattól feldőlt a szék, és Jean-Marc Beaunoir nekitántorodott a falnak. Erőszakkal kényszerítette magát, hogy körülnézzen a helyiségben. A Blanquefort kastély szobájában volt... Öklével az íróasztal lapjára támaszkodva még egyszer, hitetlenkedve körülpillantott. Nem kétséges, Blanquefort-ban van! A gyertyák már majdnem csonkig égtek, fényük puha, meleg homályba burkolta a szobát, libegő árnyékuk hosszúra nyúlt a falon.

Hideg szélroham csapta szét az ablaktáblákat, és lesodorta az asztalról feljegyzéseit. Meglegyintette a férfi arcát is, és újra felidézte az iménti rémképeket. Lidércnyomásos álom, gondolta Jean-Marc, és inge ujjával megtörölte verítékes homlokát. Ugyanakkor tudta; a múlt szörnyű emlékei kísértik. Hiába próbálta őket egész este elűzni magától, hiába hajtotta fel egyik pohár bort a másik után... Micsoda nyomasztó, gyötrelmes éjsza-ka!

Csakis saját magát hibáztathatja, esztelen vágyát, vakmerőségét, hogy nem volt haj-landó tudomásul venni: Amalie elérhetetlen a számára. Nem lett volna szabad úgy rátörni délután, leplezetlen vágya megfélemlítette a lányt. Hiszen bizonyára még járatlan a szere-lemben. Félig még gyermek, játszik a csókokkal és becézgetésekkel, fogalma sincs arról, hogy a bizalmas közellét milyen következményekkel járhat. Mindketten más és más vi-lágban élnek, és az egyikből nem vezet út a másikba. Össze kell szednie magát, hogy le-gyen ereje lemondani a lányról. Ezzel tartozik halott nővérének is...

Mély sóhajtással roskadt le karosszékébe. Marie, a nővére... Milyen szép volt, milyen gyöngéd, megértő. Minden álmát, vágyát megoszthatta vele, mert Marie hitt benne, hogy az öccse egykor híres építész lesz. Élesen, tisztán maga előtt látta nővére szép arcát, úgy, mint azon az utolsó napon. Finom vonásait már eltorzította a nehéz munka és goromba férjének ütlegei. Kihagyó lélegzettel suttogta:

– Ne sírj, Jean-Marc... Meglásd, az álmaink mégis valóra válnak... És csak ez számít... Menj Párizsba, mutasd meg, mit tudsz... Isten nagy tehetséget adott neked... – Jean-Marc akkor egészen közel hajolt Mariéhoz, hogy elméjébe vésse nővére utolsó szavait: – Ne itt temessenek el... Nem akarok ebben a földben pihenni... Vitess Lyonba, ahol gyermekéve-inket töltöttük, és ahol olyan boldogok voltunk...

Jean-Marc újabb pohár bort hajtott fel, és eltakarta a szemét, mintha így elűzhetné a fájdalmas emlékképeket. Két éve már, hogy esténként elmormolja testvérének tett eskü-jét:

– Bármit hoz is számomra a jövő, neked részed van benne, Marie! A sikerből, a dicső-ségből, a jólétből, mindazért a megaláztatásért és áldozatért, amit érettem vállaltál. Eskü-szöm neked, Marie...

– Jean-Marc? – szólította valaki halkan odakintről. Félénk kopogtatás hallatszott, s mielőtt még Beaunoir megakadályozhatta volna, a hívatlan vendég belépett a szobába.

– Zajt hallottam, valami kiáltást – mondta Amalie mentegetőzve –, aztán láttam, hogy világosság van önnél...

– Az ég szerelmére, menjen el! – könyörgött a férfi, és megpróbálta a lányt kituszkolni az ajtón. – Nem maradhat itt!

– Beszélnem kell önnel! – jelentette ki Amalie határozottan. – Ha elküld, felkiabálóm álmából a kastélyt. Tehát jobb, ha meghallgat.

Beaunoir valami káromkodásfélét morzsolt el a fogai között; nem tudta, magához ölelje-e, vagy a térdére fektetve elporolja a makacs lányt. Megfogta a kezét, behúzta a szobába, és betette mögötte az ajtót.

– Van fogalma róla, milyen veszélybe sodorja magát? – korholta. Amalie gyermekien tiszta, gyanútlan pillantást vetett rá. – Miféle veszélybe? – kérdezte elfogulatlanul. – Hacsak nem arra gondol, ahogyan

délután viselkedett... Ennyi elég is volt, hogy észre térítse a férfit. Hiszen megesküdött, hogy elfojtja vágya-

it! Nem szegi meg esküjét. Suttogássá halkította a hangját: – Ne féljen, itt biztonságban van! Ma délután nem voltam ura önmagamnak. De bárki

más félreértheti az ön látogatását. Nem várhatna holnapig, amit mondani akar? – Ó, nem! Kérem, hallgasson meg, nem tart sokáig, amit mondani akarok! – Amalie

egymásba fonta reszkető ujjait. – Arról van szó... hogy... hogy semmit sem érzek Gaston iránt... Csak úgy tettem... Egészen más okom volt rá, hogy kedves legyek hozzá... – Amalie zavarában a szőnyeg mintáit rajzolgatta a papucsa orrával. Beaunoir pedig nem tudta le-venni tekintetét a könnyű hálóköntös fodrai alól kivillanó, karcsú bokáról... – Tulajdon-képpen nem akartam senkinek sem elmondani, de attól tartok, hogy ön félreérthet... A barátnőm, Lucréce szereti Gastont...

– A fiatal de Sancy grófnő? – Jean-Marc értetlenül nézett a lányra. – Ön pedig bátorítja Malaplatte márkit?

– A márkinak sejtelme sincs róla, hogy Lucréce volna a megfelelő feleség számára: nemesi származású, egyenrangú vele. Engem nem mutathatna be az udvarnál, őt viszont igen. Meg aztán Lucréce sokkal szelídebb, kedvesebb, mint én...

– És ne nehezteljen meg rám az őszinteségemért: de sokkal unalmasabb is... Jelenték-telen, észre sem veszi senki, hogy a világon van...

– Hiszen éppen ez az! Malaplatte fel sem figyelne Lucréce-re, ha én nem irányítanám felé! De hogyan lehetne módom erre, ha Gaston nem jön többet látogatóba hozzánk? Be sem tenné a lábát Blanquefort-ba, ha én nem nyújtanék neki némi reményt...

– Micsoda őrült ötlet! – Egyáltalán nem az! – tiltakozott a lány. – Ha holnap eljön, kész tervvel fogadom.

Megmutatom neki Lucréce szép rajzait, és mintegy véletlenül megjelenik a barátnőm is. És ezentúl mindig itt lesz, ha Gaston tiszteletét teszi...

– Őrült, veszedelmes ötlet! Bajba sodorja magát! Amalie elhúzta a száját. – No ugye, nem kellett volna elmondanom önnek! Most aztán haragszik... – Hogy is ne haragudnék! – dörmögött Jean-Marc. Amalie bűbájos, gyermeki lénye

néha ugyancsak kihozta a sodrából környezetét. A lány, mintha csak kitalálta volna Jean-Marc gondolatát, aggódó pillantást vetett rá. – Ígérje meg, hogy nem akadályozza meg tervem kivitelét! Hogy nem szól róla sem

apámnak, sem mostohaanyámnak! – Úgy látom, nem vonzódik különösebben Saint-Hilaire asszonyhoz – jegyezte meg

Beaunoir. Amalie egy pillanatig habozott, aztán halkan mondta: – Nem érdemel mást, mint kimért udvariasságot. Apám felesége... és szeretője van.

– Én is hallottam a pletykákat. De még ha igaz volna is, amit róla meg Rabaud-ról be-szélnek, mit érdekli az önt? Annyira biztos benne, hogy apjaura mindig hűséges volt a feleségéhez?

– Ha nem, annak csakis Mathilde az oka! – vágott közbe éles hangon a lány. Megérin-tette a vállát, ott, ahol még éppen elfedte a ruha, és indulatosan folytatta: – Még mindig itt a bőrömön a nyoma az ostornak, amivel megütött a kedves mostohaanyám, mielőtt száműztek volna Normandiába!...

– Akkor ön még gyermek volt – szólt közbe csillapítóan Jean-Marc. – Mostohaanyja már bizonyára rég megbocsátotta és elfeledte...

– De én nem! – toppantott haragosan a lány. – Sosem fogom megbocsátani neki, amit tett!

A férfi felsóhajtott. Milyen ismerős szavak! – Egykor én is ismertem valakit, aki ilyen hajlíthatatlan és keményszívű volt, mint ön.

Az apám. – Jean-Marc keserűen elmosolyodott. – És amilyen kíméletlen volt másokhoz, olyan kíméletlenül törte meg őt is az élet. Persze csak azután, hogy magával rántotta sze-retteit a nyomorúságba. – Amalie megdöbbenve meredt a férfira, aki azonban máris leküzdötte feltoluló keserűségét, és sietve hozzátette: – Ne aggódjon! Remélem, nem ri-asztottam meg túlzottan! Ma nem vagyok a legjobb hangulatban. De majd elmúlik. Talán csak a fáradtság az oka.,.

Amalie odalépett hozzá, és szelíden megfogta a kezét. Kétség és remény között inga-dozva, félénken kérdezte:

– Annak ellenére, ami ma délután történt, lehetünk megint jó barátok? A gyengéd érintés különös hatással volt a férfira. Feldúlt arcán kisimultak a vonások,

és már mosolygott is. – Természetesen – felelte nyugodt hangon. – És hajlandó velem megtervezni az útvesztőt úgy, ahogyan megbeszéltük? Az útvesztőről valóban megfeledkezett Jean-Marc. Amikor a lány felvetette az ötletet,

csupán pillanatnyi szeszélynek tartotta. De Amalie végül is megbízójának a leánya. Bele-egyezően bólintott hát.

– Hogyne. Akár már holnap el is kezdhetjük. – És... – Amalie elhallgatott. Finom pír lepte el az arcát. – Tudom, hogy ahhoz a férfi-

hoz kell feleségül mennem, akit apám választ számomra... akár Gastont, akár valaki mást, de... – Felemelte a fejét, és szilárdan Beaunoir szemébe nézett. – De azért néha még csóko-lózhatunk, ugye? Persze nem úgy, ahogy délután, amikor olyan dühös volt és megijesz-tett...

Jean-Marc hallgatott. Szerette volna karjába kapni a lányt, összecsókolni, világgá kiál-tani szerelmét, megszöktetni Amalie-t, meggyőzni magát arról, hogy a valóság nem is létezik, csak ők ketten, igen, ezt szerette volna... De hallgatott, és hallgatása elbátortalaní-totta a lányt. Elengedte Jean-Marc kezét, és csüggedt mozdulattal elfordult.

– Látom, nem szívesen csókol meg... – suttogta szomorúan. Beaunoir érezte, hogy kerülnie kellene Amalie-t, amíg nem késő. De nem volt ereje

megtenni. – Jó... – mondta fojtott hangon –, azt hiszem, néha azért csókolózhatunk. Szívesen

csókolóznék önnel, higgye el, igazán szívesen... Amalie megperdült, zöld szemében az öröm szikrái gyúltak. Túláradó boldogságában

Jean-Marc nyakába vetette magát, és forrón hozzásimult. – Amalie... ne itt, ne most! Menjen el, mielőtt meglátja valaki, és ne jöjjön többé a szo-

bámba!

Jean-Marc hangja kért, könyörgött, parancsolt. A férfi tudta, hogy erősnek kell lennie mindkettőjük érdekében, bár nem volt szent, különösen amikor Amalie olyan csábítóan simult hozzá...

9.

Édes, mézszínű, májusi napsütésben álltak a kastély előtt. Az emberek az utolsó simí-tásokat végezték a kastély oldalszárnyait a park külső részétől elválasztó kerítésen. A kő-asztalon most is tervrajzok hevertek; ezúttal a virágágyások és szegélyeik tervei meg a kiválasztott növények jegyzéke: Amalie és Jean-Marc egy hónapja tartó titkos munkájá-nak eredménye. Beaunoir dicsérte Amalie fejlett forma- és színérzékét.

A lány ajkán elégedett mosoly suhant át az elismerő szavak hallatán. – Ízlésbeli fejlődésemet valószínűleg Descartes-nak köszönhetem, akinek műveit el-

mélyülten tanulmányoztam. A nagy francia filozófus szerint az ember akaratát az ész irá-nyítja.

Jean-Marc elnevette magát. – Úgy érzem, most rögtön meg kell csókolnom... De vajon mit szól hozzá az ész? – Figyelmeztet, hogy legalább tucatnyi ember ég majd a vágytól, hogy hírt vigyen tet-

tünkről apámnak. Mintha csak bizonyítaná a lány szavait, sietve közelgett feléjük Talmon, a kastély

urának jobbkeze és bizalmasa. Egy számlát lobogtatott, és panaszos szavakkal árasztotta el az építészt a végösszeg nagysága miatt. Nem tudta megállni, hogy ne ejtsen néhány megrovó szót a polgárság újmódi pazarlási hajlamáról. Beaunoirnak sikerült meggyőznie a háborgó jószágigazgatót arról, hogy nincs fölösleges kiadás a számla tételei között, és Talmon már épp vissza akart térni a házba, amikor Amalie megragadta a karját.

– Ugye, nem árulja el atyámnak, hogy én is részt veszek Beaunoir úr munkájában? Talmon szigorú vonásai kisimultak, mosolyogva nézett Amalie kipirult arcára. – Nem hinném, hogy Saint-Hilaire úr sokat törődne azzal, mivel tölti Amalie kisasz-

szony az idejét... Túlságosan is lefoglalják saját ügyeit. Persze ha netán megkérdezne, meg kellene mondanom...

– Mit kellene megmondania? – Amalie-nak meghűlt a vér az ereiben. – Hogy a kisasszony a fiatal hölgyek szokása szerint ma ezzel, holnap meg azzal fog-

lalkozik, mindig másutt keresi a szórakozást, s hogy mindaz, amit a kisasszony csinál, már megbocsásson, semmi összefüggésben nincs a munkával... Ez utóbbi tevékenység ugyanis bizonyára nem találkozna Saint-Hilaire úr egyetértésével. Bár ha megenged Amalie kis-asszony egy személyes megjegyzést, én boldog volnék, ha önhöz hasonló tehetséges leány-nyal ajándékozott volna meg a sors.

Ezzel meghajolt és elsietett. Amalie megkönnyebbülten nézett utána. Az elmúlt he-tekben minden igyekezetével azon volt, hogy eltitkolja környezete elől, milyen szorosan együttműködik Beaunoirral. A megbeszéléseket rendszerint a park egy csendes zugában vagy a férfi dolgozószobájában folytatták. Beaunoir kivételével senki sem sejtette, hogy a lány hosszú éjszakákat virraszt tervei és rajzai fölött, míg a híres Le Nôtre által felvetett ötletekből valóság lett mindaz, amit Jean-Marckal együtt elképzeltek: kör alakú útvesztő, közepén kis kerti házikóval, az egymásba fonódó, jobbra-balra indázó, kanyargós ösvé-nyek pedig vagy zsákutcában végződnek, vagy elérnek a középpontig... A folyosók sö-vényfalának kialakításában, a pihenőknél elhelyezett virágágyások, díszek megformálásá-ban Amalie nagy hasznát vette a jó öreg, normandiai kertész tanácsainak.

Az útvesztőben dolgozó emberek már most is tartottak attól, hogy eltévednek benne, ezért Amalie pontos rajzot készített számukra. Megváltoztatta Jamet terveit, és nem győ-zött eleget csodálkozni rajta, hogy a képzett kertésznek milyen kevés fogalma van egy

igazi díszkert telepítéséről. Jean-Marckal viszont remekül megértették egymást; a férfi megvitatta vele a legkisebb részleteket is, noha saját munkája is meglehetősen igénybe vette.

Most huncut mosollyal a lány kezére tette a kezét, és incselkedve mondta: – Talmon elment. Immár az észnek sem lehet kifogása egy csók ellen... Amalie álmában sem hitte volna, hány csendes zug, rejtett helyecske van Blanquefort-

ban, ahol gyengéd perceket tölthetnek. Abba a félhomályos kamrába, amelyben az első csókot váltották, még gyakran ellátogattak. De felfedeztek egyre újabb és újabb helyeket is. Forró, veszélyes pillanatoknak lett tanúja egy megrakott szénásszekér vagy egy ablak-mélyedés a sötét folyosón, ahol bármely percben felbukkanhatott valaki.

– Szívesen csókolóznék megint a szénában! – javasolta Amalie. – Nem, a szénában szó sem lehet róla! – tiltakozott Jean-Marc hevesen. – Hát nem is

sejti, milyen erőfeszítésembe kerül a karjaimban tartani, csókolni és megállni itt? Nem, a szénában fekve nem!

– De miért nem? Olyan csodálatos... – Hiszen tudja, mi történhet... – És komolyan, kissé szomorúan a lány szemébe nézett. Amalie állta a férfi pillantását. – Azt hiszem, nem volna ellenemre, ha megtörténne... – mondta halkan. Majd hirtelen

felsikoltott: – Szent ég, ott jön Gaston! Amalie csupán egy jó órával későbbre várta a márkit. Kész volt a haditervvel: kínzó

fejfájásra hivatkozva visszavonul, és Lucréce társaságában hagyja Malaplatte-ot. Bizonyá-ra kellemesen töltik majd az időt.

Beaunoir mogorván vonta össze a szemöldökét, és udvariatlan megjegyzést harapott el a foga között.

Amalie felpattant: – Azért, mert megengedem, hogy megcsókoljon, még nem jogosítottam fel arra, hogy

beleavatkozzék az ügyeimbe! Ezzel sugárzó mosollyal intett Gastonnak, aki közvetlen közelükben állította meg a

lovát, és délceg mozdulattal leugrott a nyeregből. – Kedves Gaston! – kiáltotta a lány túláradó szívélyességgel –, mi hozta ilyen korán

Blanquefort-ba? Malaplatte levette tollbokrétával díszített kalapját, és mélyen meghajolt. Viszonozta a

lány mosolyát, Beaunoirra azonban csupán egy bosszús pillantást vetett. Vajon mi lehet sértőbb: ha keresztülnéz ezen a fickón, vagy ha elküldi a csudába?

Beaunoirnak azonban esze ágában sem volt kettesben hagyni Amalie-t Malaplatte-tal. Könnyedén meghajolt.

– Márki úr... – Azzal a tervrajzok tanulmányozásába mélyedt, mint aki már el is feled-te, hogy nincs egyedül. Gaston beletörődött az építész jelenlétébe.

– Saint-Hilaire úr a közeli napokban még néhány részletet óhajt megbeszélni az eskü-vőnkről. Aztán már semmi akadálya sincs, hogy aláírjuk a házassági szerződést.

– Máris? – csúszott ki a lány száján a meggondolatlan kérdés. – Úgy látom, ön nem várja olyan türelmetlenül azt a napot, mint én – jegyezte meg

gyanakodva Gaston. – És én még azt hittem, hogy a meglehetősen fagyos fogadtatás után végre kegyeibe fogadott...

Amalie csillapítóan tette kezét a férfi karjára. – Kedves Gaston, ne értsen félre! Én csupán arra gondoltam, hogy máris el kell hagy-

nom a családomat, pedig nemrég érkeztem haza... Malaplatte arcán lassan felengedett a merevség, pillantása azonban kedvetlenül sik-

lott végig a lány poros ruháján, kibomlott, kócos haján. – Remélem, nem felejtette el, hogy azt ígérte: hosszabb sétát tesz velem?

Amalie sajnálkozva csicseregte: – Ó, hát hogy múlik az idő! Reggel rengeteg dolgom volt, és még most is beletelik né-

mi időbe, míg teljesen önnek szentelhetem magam. Talán halasszuk el a sétánkat kicsit későbbre...

– De hiszen megígérte, hogy séta közben megbeszéljük az esküvő részleteit! – A márki nem is igyekezett eltitkolni sértődöttségét.

– Most jut eszembe! – kiáltott fel a lány. – Lucréce említette, hogy ma délután átnéz. Azt javasolom, menjen előre vele, s én is jövök, mihelyt tudok!

A márki bosszúsan rugdalt egy gömbölyű kavicsot. – Lucréce az utóbbi időben mindig itt van, amikor jövök... – A legjobb barátnőm, önnek pedig unokahúga, és igen kedves, szeretetre méltó le-

ány... – Én azonban jobban szeretnék kettesben lenni önnel! Ha ma nincs ideje számomra,

jobb, ha rögtön hazalovagolok. Amalie erre ajkába harapott, mint akit a sírás környékez, és érzelemteli hangon

mondta: – Gaston, ha érez irántam valamit, törődjék egy kicsit Lucréce-szel! Ígérem, nagyon

fogok sietni! És holnap... – Lehalkította a hangját, és bizalmasan közelebb hajolt a márki-hoz. – Holnap kettesben ülhetünk a kis szalonban, és verseket olvasok önnek...

– Bűbájos Amalie! – áradozott Gaston, és sokatmondóan a lányra mosolygott. – Meg-engedi, hogy én válasszam ki azokat a verseket?

Amalie már meg is bánta könnyelmű ajánlatát. Gaston bizonyára nem csupán költé-szettel óhajt majd foglalkozni a kis szalonban...

Sietve ellépett a férfi mellől, és a kastély felé intett. – No menjen, kedves Gaston, foglalkozzék Lucréce-szel, gondolom, azóta már megér-

kezett! Elvárom, hogy szórakoztassa! Gaston kedvetlenül engedelmeskedett. Nyeregbe ült, és még egyszer visszafordult a

lányhoz. – Szívesebben maradnék önnel, Amalie! De ha így kívánja... Viszontlátásra később! –

Ezzel ellovagolt az istállók felé, és ott átadta a lovát egy szolgának. – Szerelmes versek a kis szalonban! Amalie, önnek elment az esze! – korholta a lányt

Jean-Marc. – Meglátja, bajba sodorja magát, ha ilyen kihívóan viselkedik! A szerelmes fér-fiak kiszámíthatatlanok és veszélyesek.

– Csupán a féltékenység szól önből – vetette oda durcásan Amalie, majd megenyhül-ten folytatta: – Azt mondta, hogy szerelmes belém, s én mégsem érzem veszélyesnek, amikor valahol elbújva csókolózunk... Pedig sokkal védtelenebb vagyok, mint Gastonnal szemben, mert...

– Értse meg már végre, Amalie – vágott közbe Beaunoir –, ha én tenném azt, amire vágyom, magamra vonnám atyjának haragját! A márkinak viszont többet elnéznek, hi-szen el akarja venni önt feleségül. Ha reményeket kelt benne, könnyen arra a gondolatra juthat, hogy még az esküvői szertartás előtt előleget vegyen az ön kegyeiből...

– Amit teszek, csakis Lucréce érdekében teszem! Ön pedig nem bánhat velem úgy, akár egy gyerekkel! – Amalie toppantott mérgében, de aztán erőt vett magán és hűvösen kérdezte: – Hol is tartottunk, amikor Gaston megérkezett?

Jean-Marc elmosolyodott. – Éppen a csókolózásról csevegtünk. Most rögtön bemehetnénk a kis szalonba, és ak-

kor bebizonyítom önnek, milyen veszélyes dolog egy szerelmes férfival kettesben lenni egy szobában...

Amalie rendreutasító válaszra nyitotta a száját, aztán önkéntelenül elnevette magát. Hogyan is maradhatott volna komoly, amikor Jean-Marc olyan csúfondárosan-kedvesen hunyorított rá?

– Megéri a pénzét – mondta minden meggyőződés nélkül. – Gaston-tól óv engem, ho-lott ön sem különb nála!

– Tévedés – ment bele a férfi a játékba –, én sokkal veszélyesebb vagyok! Menjen oda negyedóra múlva a raktárkamrába, és majd megmutatom...

* Május havának utolsó harmadában jártak, és Charles de Saint-Hilaire úr már napokkal

előbb elutazott Párizsba. Terjedt a hír: a király elhagyta a fővárost, hogy meglátogassa csapatait. Szinte minden nemesi udvarházból hiányzott egy-egy apa vagy fiú, Blanquefort-ban pedig egyre kevesebb mesterember és kertészlegény dolgozott. Mind-azonáltal a munka haladt, már az útvesztő sövényfolyosói is formát öltöttek, s befejezésé-hez közeledett a kastély átalakítása.

Pontrenaud vicomte a jövő hónapra jelezte érkezését, hogy a helyszínen győződhes-sék meg Beaunoir munkájának értékéről, mielőtt megbízza új kastélykertjének létesítésé-vel. Amalie tudta, hogy Jean-Marc méltán lehet büszke arra, amit itt alkotott, és már nem is tagadta önmaga előtt, hogy nem csupán csodálja és becsüli a férfit, hanem sóvárog csókjai után. A csókolózás egyre kevésbé elégítette ki, többre vágyott, noha tudta, hogy bűnös dolgot kíván.

Egy szép délelőttön éppen Damien társaságában sétálgatott a parkban, és a csatorna ásásával foglalkozó embereket figyelte, amikor a baj megtörtént.

Damien kis kardjával egy hangyabolyt piszkálgatott, és közben vidáman fecsegett. – Nézd csak, hogy vonulnak, mint a katonák! Papa írta, hogy Párizsban sok katona

van. Neked is írt? – A választ azonban meg sem várta, máris új látnivaló kötötte le a fi-gyelmét. Lemászott az árokba, s az alján nézegetett egy furcsa formájú követ.

Amalie-nek rosszulesett, hogy apja a kisöccsének már több levelet is küldött, neki vi-szont egyetlen sort sem. De elfelejtette fájdalmát, a kisfiú végül is nem tehet semmiről.

– Gyere ki az árokból – figyelmeztette Damient, – még megütöd magad! A gyerek vonakodva engedelmeskedett, Amalie pedig lassan elindult a kastély felé. – Te is jössz? – kérdezte. Damien azonban válaszul csak megrázta a fejét. Virágokat és indákat fonogatott kis

kardja markolata köré, és igen elmerült foglalatosságában. Amalie szerette volna látni, meddig jutottak a parkon átvezető csatorna kiásásával, ezért úgy döntött, hogy kis időre magára hagyja a fiúcskát. Olyan elmélyülten játszik, hogy semmi baja nem történhet. Ez-zel sietve megindult a munkások felé.

Legnagyobb meglepetésére Beaunoirt is felfedezte az emberek között. Felgyűrt inguj-jal forgatta az ásót az árok mélyén. Itt már nagyon nehezen haladt a munka; a földben jókora kődarabok lapultak, még csákánnyal sem tudtak kimozdítani őket. Beaunoir abba-hagyta az ásást, és elgondolkozva törölgette verítékes homlokát.

– Lehet, hogy itt nem is lehet kimélyíteni a csatornát? – kérdezte a lány aggodalmas arccal. – Meg kell változtatni az ereded tervet?

Beaunoir megrázta a fejét. – Nem, nem. Már kigondoltam, mit tehettünk. Áttörjük a korábban épített mestersé-

ges gátat, és a víz sodra majd meglazítja a köveket. A lány lélegzet-visszafojtva figyelte, mint hajtják végre Beaunoir utasításait. A víz

máris tódulni kezdett a megnyitott gáton át, és vad, szennyes áradatként rohant végig az árokban. Amalie-nek egyszerre rossz érzése támadt. Hol van Daniién? Rémülten felkiál-tott és körülnézett. Sehol sem látta a gyermeket. Jóságos ég, csak nem mászott vissza az árokba?!

– Damien! – kiáltotta kétségbeesetten. – Damien!!! Hol vagy? Azonnal gyere ide! – Segítség! Amalie, segíts! Nem tudok kimászni, fennakadtam egy gyökéren! – Ó, hogy az a... – mormolta Beaunoir, és öles léptekkel rohanni kezdett a csatorna

partján a hang irányában. A kisfiú sikoltozott félelmében, rémült hangja még a víz fenyegető zúgását is túlhar-

sogta. Amalie megdermedt, a rettegéstől szinte elállt a lélegzete. Jaj, ha a gyermeknek baja történik! Jean-Marc végre elérte Damient, egy lecsüngő ágba kapaszkodva kiszabadí-totta, és kiemelte az agyagos, hömpölygő áradatból. A fiúcska köpködött, köhögött, végül keserves sírásban tört ki, de sérülés nem látszott rajta. Beaunoir óvatosan kisimította a sápadt kis arcból a csapzott hajfürtöket.

– Hogy érzed magad, Damien? Amalie térdre vetette magát mellettük, és megkísérelte lecsillapítani a kisfiút, Damien

azonban szívettépően zokogott. De már ott is volt Mathilde, karjába kapta a kicsit, és gyengéd szavakat suttogott a fü-

lébe. – Mi történt veled, Damien? – kérdezte aggódva. – Mondd meg a mamádnak, kicsi-

kém! – Én... én elvesztettem a kardomat... – hümmögte a kisfiú. – Hát csak ez a baj, drágám? Majd vesz neked a papa másikat – vigasztalgatta

Mathilde a csemetéjét. – Ne sírj, kicsikém, meglátod, az új kardod még szebb lesz, mint a régi.

Ezzel szorosan magához ölelte a sírásba lassacskán belefáradó gyermeket, és bevitte a kastélyba.

– Ó, Istenem – tördelte Amalie a kezét, és hangja még mindig reszketett az átélt ijedt-ségtől. – Az én hibám volt, csakis az én hibám! Nem kellett volna megengednem, hogy ott játsszon!

Jean-Marc vigasztalóan megérintette a lány vállát. – Ezúttal inkább engem terhel a felelősség. Ügyelnem kellett volna rá, hogy nincs-e

valaki a csatornaárokban, mielőtt beengedtük a vizet. – Könnyű szél kerekedett, és a férfi megborzongott átnedvesedett, beszennyeződött ruháiban. – Ideje felvennem a kabáto-mat. Otthagytam a fák alatt.

Amalie megindult mellette. Most, hogy elmúlt a veszély, megeredt a nyelve. – Még soha életemben nem féltem ennyire, mint az imént. Úgy megijedtem... Pedig

csak a kardját siratta... Nem is hittem, hogy Mathilde-ban ennyi gyöngédség és szeretet rejtőzik.

– Tudom, hogy nem rokonszenvez a mostohaanyjával, azt azonban el kell ismernie, hogy jó anya – mondta Jean-Marc tárgyilagosan. – Bárcsak le tudná küzdeni az iránta ér-zett ellenszenvét!

A két fasor találkozásánál kialakított nagy, kerek rózsaágyáshoz értek. Már bontogat-ták kelyhüket az első, korai, halvány rózsaszín virágok, nehéz, édes illatuk betöltötte a levegőt. Beaunoir levetette az ingét, és hosszú, fehér nyakravalójával kissé leszárítgatta felsőtestét.

– Kár, hogy előítéletekkel viseltetik Saint-Hilaire asszony iránt – folytatta a férfi a meglehetősen egyoldalú csevegést. – Különben észrevette volna, hogy... – Befejezetlenül hagyta a mondatot, és megdöbbenve pillantott a lányra. – Mi történt önnel?

Amalie tétován végigsimított a homlokán, nehezen lélegzett. A rózsaillat olyan sűrű, kábító hullámokban áradt feléje, hogy szinte elbódult. Csak állt, és nézte Jean-Marcot, nedvesen fénylő izmos vállát és mellkasát, melyen a feszes, sima bőr alatt kidomborodtak az izmok. Akár az előcsarnok szobrai, villant át a lány agyán, olyan szépen formált, töké-letes minden tagja... Hirtelen gyengeség fogta el, szája kiszáradt.

– Valami baj van, Amalie? – ismételte a férfi aggódva. A lány kis mosolyt erőltetett az ajkára. – Olyan különös... olyan nagyon különös... Ahogy önre néztem... – suttogta zavartan,

aztán elhallgatott. Beaunoir felhúzta a szemöldökét, és mosolyogva kérdezte: – Nos, halljuk a tudományos megfigyelést! Vagy nem hajlandó elárulni, mire gondolt? – Nem tudom, mi lehet az oka, de szeretem nézni önt... Sőt szeretném... – A lány lesü-

tötte a szemét, és pír borította el az arcát. – Nem, nem mondhatom meg. Kinevetne... – Hadd halljam, mit szeretne? – faggatta tovább a férfi, és a hangja különösen csen-

gett. – Mondja meg... – Szeretném megérinteni – suttogta Amalie alig hallhatóan. Jean-Marc éppoly halkan viszonozta: – Talán meg kellene próbálnia... Persze csak szigorúan tudományos megfigyelés céljá-

ból... Akárha láthatatlan fonalakkal mozgatott, akarattalan bábu volna, Amalie odalépett a

férfihoz, és kezeit könnyedén a mellkasára tette. Ujjai finoman futottak végig a sima, hű-vös érintésű bőrön, és belemélyedtek a mellkas puhán göndörödő, sűrű szőrzetébe. Ujjhe-gyei alatt érezte Jean-Marc szívének egyenletes, erős lüktetését.

A férfi lehunyta a szemét. Mélyet sóhajtott, tagjain reszketés futott végig. Amalie megrettenve kapta el a kezét, és félénken kérdezte:

– Kellemetlen, ha megérintem? Jean-Marc felkacagott, ismét kinyitotta a szemét, és gyengéden átölelte a lányt. – Akarja tudni, milyen kellemetlen? – kérdezte, és máris lehajolt, szenvedélyes csókot

nyomott Amalie mellére, ott, ahol az enyhe domborulattal emelkedett ki a könnyű se-lyemruha mély kivágásából.

A lány egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét, különös forróság öntötte el a bőrét, kábítóbb, mint a rózsaillat.

– Még... – könyörgött –, még... Ne hagyja abba... – Egek! Hová tettem az eszemet? – kiáltott fel most Jean-Marc, majd heves mozdulat-

tal eltolta magától a lányt. Lehajolt a kabátjáért, és szinte dühösen mormolta: – Vesze-delmes kis boszorkány... Minden férfinak elcsavarja a fejét... Azonnal menjen vissza a kas-télyba!

Amalie duzzogva lebiggyesztette az ajkát. – Fél magáévá tenni. Ugye eltaláltam? – Lehetséges – dörmögte a férfi, és kissé elfordult. Amalie meg sem próbálta elrejteni csalódottságát. – Pedig amikor először találkoztunk, azt mondta, hogy egy napon majd elcsábít... – Fölösleges emlékeztetnie, nagyon is jól tudom, hogy akkor sok ostobaságot összefe-

csegtem. – De miért nem kísérelte meg azóta egyszer sem? Igazán kíváncsi vagyok! Milyen az,

mit tesz egy férfi, ha el akar csábítani egy nőt? Jean-Marc kezdte kellemetlenül érezni magát. Igyekezett elterelni Amalie figyelmét. – Meg kellene néznünk, Damien... – Először megcsókolja? – makacskodott tovább a lány. Jean-Marc kétségbeesetten túrt bele a hajába. – Amalie, én... – Tehát először megcsókolja? – Nem. Valószínűleg megérinti az arcát, a haját... – Akkor érintsen meg!

A férfi vonakodva felemelte a kezét, és megsimogatta a lány arcát, kisimított a hom-lokából egy hajfürtöt.

Amalie megborzongott az érintéstől. – És aztán? Mi történik aztán? – unszolta Jean-Marcot. – Semmi! – kiáltott fel kínlódva a férfi. – Nem történhet semmi! – Aztán megcsókolja, ugye? Vagy inkább... – némi habozás után halkan folytatta: – A

mellére teszi a kezét? Jean-Marc felsóhajtott; sokáig adós maradt a válasszal: – Az is elképzelhető... Amalie érezte, hogy közeledik a pillanat, amikor Jean-Marc már nem utasítja vissza az

ő felajánlkozását. – Miért nem teszi hát? – suttogta lágyan. A szürke szem mélységesen fájdalmas kifejezéssel tapadt rá. – Mert eljuthatok arra a pontra, ahonnan már nincs visszatérés. És azt nem akarom... A lány félig lehunyt pillái alól vágyakozva, sóvárogva nézett rá. – Olyan rossz volna? – Kezét becsúsztatta a férfi inge alá, melyet az időközben újra

felvett, és ujjait játékosan végigfuttatta Jean-Marc bőrén. – Mit tesz velem? – lihegte Beaunoir, és szenvedélyes mozdulattal magához rántotta a

lányt. Olyan mohó vággyal csapott le a szájára, mint a szomjazó sivatagi vándor, aki végre forrásra lel.

Amalie megreszketett a férfi karjaiban, úgy érezte, lángba borul a teste a vágytól. Szo-rosan átölelte kedvesét, önfeledten cirógatta a vállát, a hátát, és odaadóan hozzásimult. Úgy érezte, megnyerte a csatát. A tied vagyok, drágám, gondolta, a tied... Jean-Marc azonban nem hagyott időt, hogy ízlelgesse győzelmét. Heves, szinte goromba mozdulattal eltaszította magától, és elfúló hangon kiáltotta:

– Elég! Elég, az isten szerelmére! Ezúttal túl messzire mentünk. Mostantól fogva csó-kolózzon csak a márkival, engem meg hagyjon békében!

* Amalie a személyzeti szárnyhoz igyekezett a kastélyudvaron át. Nyomasztó hőség ne-

hezedett a kihalt udvarra, pedig még csak május végét mutatta a naptár. Súlyos, sötét felhők terpeszkedtek az égbolton. Ó, bárcsak esne végre az eső, gondolta a lány, elviselhe-tetlen ez a gondolatokat bénító, idegeket pattanásig feszítő fülledt meleg.

Három nap telt el a Beaunoirral folytatott emlékezetes beszélgetés óta, és e három nap alatt a férfi szinte teljesen megváltozott. Gondtalan, vidám idegen módjára viselke-dett, gyakran nevetett, tréfálkozott Mathilde-dal és incselkedett Damiennal. De mosolyá-ból hiányzott a melegség, az őszinteség. Olyan idegen lett, olyan végtelenül idegen...

Ha közös munkájuk teendőit vitatták meg, komolyan és személytelenül beszélt Amalie-val, akár egy peres ügyet taglaló jogász. Nyomtalanul eltűnt a tüzes imádó, aki rajongó szavakat mondott Smaragd kisasszonynak, de eltűnt a meghitt barát is, aki előtt feltárhatta titkait, gondolatait. És a múlté lettek az édes, lopott pillanatok is, amikor egy-egy sarokban meghúzódva összesimultak és csókolóztak.

Hasztalan törte Amalie a fejét, nem tudott rájönni, mi okozhatta e változást. Végül el-határozta, hogy megkérdezi Jean-Marcot. Egy rajzokat tartalmazó vastag irattartóval a hóna alatt belépett a személyzeti szárnyba, és felszaladt a férfi padlásszobájához vezető lépcsőn.

Jean-Marc felnézett, amikor a lány belépett a szobába. Derült és nyugodt arcvonásai elborultak. Felállt az asztaltól, és kedvetlenül pillantott az irattartóra.

– Megint munkát hozott? Hiszen abban maradtunk, hogy délután beszéljük meg a vi-rágágyakat...

– Csak néhány vázlatot szerettem volna megmutatni, hogy kiválaszthassa a virágok színét.

A férfi az íróasztala túloldalán álló székre mutatott. – Akkor foglaljon helyet. Amalie ügyet sem vetve a kínálásra, megkerülte az íróasztalt, a férfi mellé lépett, és

magyarázni kezdte a rajzokat. Jean-Marc növekvő érdeklődéssel hallgatta, végül csodál-kozva megjegyezte:

– Ön festette ezeket az akvarelleket? Ilyen csodaszép vízfestményeket még soha nem láttam virágokról!

– Köszönöm – suttogta Amalie, és könnyedén Beaunoir kezére tette a kezét. – Kérem, ne tegye ezt... – Miért ne? – Mert nincs szándékomban többé megcsókolni. A játéknak vége, Amalie. – De legalább mondja meg, miért! – rimánkodott a lány, és könnyek szöktek a szemé-

be. – Már nem szeret? Jean-Marc ökölbe szorított keze súlyos mozdulattal zuhant az asztal lapjára. – Amalie, ha tudni akarja, igenis kívánom és szeretem, az első perctől fogva szeret-

tem... A lány megütközve nézett a férfira. – De akkor miért viselkedik így? Nem értem. Hiszen éreznie kell, hogy én is szeretem. Jean-Marc az ablakhoz lépett, és kinézett a fenyegetően sötétlő égboltra. Hátán össze-

fonta az ujjait, úgy beszélt tovább, rá se nézve a leányra. – Azt hittem, a lopott csók még mindig több a semminél. – Keserűen felkacagott. –

Koldusnak vetett alamizsna. De tévedtem. – Mély sóhaj szakadt fel a melléből. – És most meg kell tanulnom uralkodni magamon.

– Van még más lehetőség is – hangzott Amalie ellenvetése. – Tanítson meg szeretni, tanítson meg mindarra, amit ez a szó jelent.

– Soha! – kiáltott fel szinte dühösen Jean-Marc, megpördült, és villámló szemmel né-zett a lányra. – Soha!

– Hát valóban azt akarja, hogy valaki más tanítson, amikor én csak önt szeretem? – suttogta Amalie fojtott hangon.

– Könyörgöm, menjen el most! – Nem. Az öné akarok lenni... Jean-Marc hevesen megrázta a fejét. – De miért nem akarja? – sürgette Amalie a választ. A férfi fáradt mozdulattal intett. – Az atyja eltaposna engem, tönkretenné a jó híremet, a pályámat, a jövőmet, min-

dent. Amalie nem hitt a fülének. Emésztő düh lobbant fel benne. Kis ökleivel szaporán ütöt-

te Beaunoir mellét. – Menjen a pokolba! A jó híre? A pályája? Hát valóban semmi másra nem tud gondol-

ni, csak a pénzre, amikor én a szerelmet ajánlom önnek? Jean-Marc megragadta a lány csuklóját, és kényszerítette, hogy leüljön a karosszékbe. – Úgy beszél, mint egy gyerek! Nincs tisztában tettének következményeivel. Csak nem

hiszi, hogy szerelemből is meg lehet élni? Hát én majd felvilágosítom, milyen ez a világ. Nézzen csak ide!

Ezzel lehajolt, kioldotta térdnadrágjának szalagját, és bokáig legyűrte lábszárán a ha-risnyát. Bőrén egymástól tenyérnyi távolságban két elszíneződött, vastag heg látszott. Amalie a megdöbbenéstől dermedten bámult rá, és nem jött szó az ajkára. Beaunoir kese-rűen felkacagott.

– Ez meglepte, ugye? Nem látott még ilyet, nem tudja, minek a nyoma ez. Megmon-dom: két évig lábbilincset viseltem.

– De... de hát miért? – dadogta a lány. – Mit követett el? – Az a balszerencse ért, hogy elfogyott a pénzem, és nem tudtam fizetni. A törvény

ilyen esetben fölöttébb sajátságosan jár el. Ha valaki az adósok börtönébe kerül, akkor egyszer s mindenkorra megfosztják attól a lehetőségtől, hogy saját keze munkájával tör-leszthesse az adósságát. Vagyis örökre ott marad, ha csak ki nem váltja valaki.

– Nem értem... – suttogta Amalie. – Sosem gondoltam volna, hogy... hogy ennyire sze-gény... akarom mondani vagyontalan... Hiszen félreteszi a keresményét, és nem ismerek önnél igénytelenebb embert...

– Bárcsak apám is ilyen lett volna! – tört ki Jean-Marcból. – Ő azonban sosem tudott a pénzzel bánni. Ilyen maradt haláláig. Pedig nem volt rossz szándékú ember, csak hajtha-tatlan, és vakon hitt benne, hogy helyesen cselekszik. Soha nem törődött a következmé-nyekkel, még akkor sem, ha saját családját...

Jean-Marc elhallgatott, pillantása ismét a sötét égboltra tévedt. Mély hallgatás telepe-dett rájuk. Végül Amalie félénken megszólalt:

– Beszéljen az apjáról! Mit tett, hogy olyan nehéz helyzetbe hozta a családját? – Apám szobrász volt – kezdett bele Jean-Marc a történetbe. – Lyonban éltünk. Ami-

kor már nagyobbacska lettem, megengedte, hogy segítsek a munkájában. Építőmester szerettem volna lenni, s minthogy jól rajzoltam és szorgalmasan tanultam, apám bele-egyezett: legyek építész. Semmit sem sokallt, semmit sem tagadott meg tőlem, ami a jö-vőm szempontjából fontos lehetett. Tizenöt éves koromban Párizsba küldött, és évi két-száz livre-t fizetett egy neves festőnek, hogy fogadjon tanítványává. Három év múlva egy építőművész iskolájában tanultam tervezni, onnan Rómába mentem. Apám akkoriban jó megrendeléseket kapott, így hát semmiben sem szenvedtem hiányt.

– Hány éves volt akkoriban? – Amikor Rómában voltam? – Jean-Marc szomorúan elmosolyodott. – Huszonegy. Úgy

éreztem, fényes és ígéretes jövő vár rám. Arról álmodoztam, hogy pompás palotákat, épü-leteket emelek, melyekkel megörökíthetem nevemet. Szépen kerestem, és később jó állást ajánlottak Párizsban. Közeledtem tanulmányaim befejezéséhez. – A szomorkás mosoly ismét megjelent szája sarkában. – Már szép menyasszonyom is volt. Akkor akartuk meg-tartani az esküvőt, amikor majd végleg visszatérek Párizsba.

Amalie fájdalmas nyilallást érzett a szívében. Csak nem féltékeny arra a régi, ismeret-len leányra?

– Szerette őt? – Nagyon. Akkoriban még azt hittem, hogy becsvágy és szerelem jól megférnek

együtt... – Hogy érti ezt? A férfi felsóhajtott, és komolyan válaszolta: – Úgy, hogy jobb lett volna bele sem szeretnem önbe. Amalie könnyekben tört ki, felugrott és az ajtóhoz szaladt. – Miért ilyen kegyetlen hozzám? Nem hallgatom tovább! Jean-Marc utolérte, és megragadta a karját. – Ne menjen el! Végig kell hallgatnia a történetemet. Ridegnek és önzőnek tart. Nos,

saját példámon akarom bebizonyítani, miért nem lehet megélni szerelemből. Hittem ab-ban, hogy apám szívén viseli családja sorsát, és mindannyiunknak a legjobbat akarja. Csak később döbbentem rá, mennyire önző. Van némi hasonlóság ön és az apám között – tette hozzá nyersen. – Ön is úgy véli, nem vagyunk felelősek a tetteinkért. Szerethetjük egy-mást, aztán úgy élhetünk tovább, mintha mi sem történt volna...

Amalie lehajtotta a fejét. Nem tudott mit mondani. Csupán azt válaszolhatta volna, hogy nagyon vágyik Jean-Marc szerelmére...

– Még Rómában voltam – folytatta lassan, a szavakat keresve Beaunoir–, amikor apám hirtelen arra a meggyőződésre jutott, hogy nagylelkű támogatója nem méltó az ő művé-szetére. Fogott egy kalapácsot, és mecénása szeme láttára összetörte készülő szobrát. A megbízás persze kútba esett, és vele elveszett a tiszteletdíj is. Ráadásul apám már annak előtte sok adósságot csinált, pénzt vett kölcsön, hogy kifizethesse római tanulmányutam költségeit. Mikor hírét vettem a történteknek, természetesen azonnal Franciaországba utaztam. Anyámat nagy nyomorban találtam, nővéremet, Marie-t egy nem önként válasz-tott férfi oldalán, apámat pedig az adósok börtönében. Sikerült annyi pénzt előteremte-nem, hogy kiválthattam onnan, anyámért azonban már semmit sem tehettem. Belebete-gedett a nélkülözésbe, és ősszel elvitte a láz.

– Jean-Marc... – Amalie most értette meg, hogy nem csupán a kettőjük közötti korkü-lönbség, nem a férfi nagy tudása jelent akadályt a kapcsolatukban. Mit tudhatott ő, Amalie de Saint-Hilaire az élet árnyékos oldaláról, nélkülözésről és szenvedésről?

– Dijonba költöztünk apámmal, hogy új helyen próbáljunk szerencsét. Építészként azonban nem találtam ott munkát, így kőművesként kerestem a kenyeremet. Apámnak nagyobb szerencséje volt: hamarosan jó megbízást kapott, ám csakhamar elvesztette ön-hibájából. És ez még sokszor megismétlődött. Apám vérbeli művészemberként képtelen volt elviselni, ha bármi kifogást leltek a munkájában. Kora előrehaladtával hiúsága szinte betegessé vált, csak saját elképzeléséhez ragaszkodott, a megrendelők kívánságait sem-mibe sem vette.

Amalie-nak eszébe jutott Jean-Marc folytonos mosolygása, meleg, jókedvű nevetése, tréfálkozása.

– Hogyan lehetséges, hogy ennyi bajjal, keserűséggel, szomorúsággal a múltjában még ilyen vidám tud lenni?

Jean-Marc megvonta a vállát. – Idővel megtanulja az ember, ha nem akar alámerülni. Az öröm az egyetlen orvosság,

amely megóv a kétségbeeséstől és a pusztulástól. Az utolsó megbízás végzetessé vált apám számára. Már beteg volt, és túl gyenge ahhoz, hogy dolgozzon. Előre kérte munkája díját, aztán szokás szerint összekülönbözött a megbízójával. Amikor az visszakövetelte a pén-zét, apám persze nem tudott fizetni, és ismét az adósok börtönébe került. – Beaunoiron erőt vettek a nyomasztó emlékek. Nehezen, akadozva folytatta elbeszélését: – Pénzt vet-tem fel egy uzsorástól, és apám szabad emberként hunyhatta örök álomra szemét. Épp még egy szegényes temetésre futotta, aztán ismét ott álltam egyetlen sou nélkül. Bárm-ennyire igyekeztem is, nem tudtam időre visszafizetni az uzsorástól felvett összeget, így most engem vetettek az adósok börtönébe. De nem adtam fel! Faszéndarabkákkal rajzol-tam cellám falára, és kis képecskéket festettem kenyérért az őröknek. Két évig nem szív-tam szabad levegőt...

– Két évig?! – kiáltott fel Amalie rémülten. – Hogyan bírta ki? És hogyan szabadult ki végül?

– Marie-nak köszönhetem. Nem volt semmije, csak a teste, azt bocsátotta áruba ér-tem. Fiatalon férjhez ment, férje azonban állandóan bántalmazta, és végül el is hagyta. Marie-nak rajtam kívül akkor már nem volt senkije. Nagy áldozatot hozott értem. Halálos ágyánál megesküdtem, hogy nem hiába tette, amit tett. Két évvel ezelőtt halt meg, és én akkor már szabad voltam. Ha fényes pályafutásról, dicsőségről és tisztességről ábrándo-zom, akkor rá és az ő áldozatára emlékezem. Ami apámnak nem sikerült, nekem talán sikerülni fog...

– És ezért nem szerethet engem? – kérdezte Amalie szomorúan.

Beaunoir a karjába vette, maga felé fordította a lány bánatos kis arcát, és gyengéden, bensőségesen átölelte karcsú derekát.

– Szeretem, Amalie, pedig mindent elkövettem, hogy elfojtsam magamban ezt az ér-zést. Életünk története már előre megíratott a sors könyvében, az öné is, az enyém is. Ön hozzámegy Malaplatte márkihoz vagy egy másik, nemesi származású ifjúhoz, akit apjaura választ, én pedig nem táplálhatok hiú reményeket: tudom, sosem adná hozzám feleségül.

– De ha csak rövid ideig is, mégis szeretnénk egymást? – És mi történik, ha gyermeke lesz? – Nem feltétlenül lesz az embernek gyereke – jelentette ki Amalie magabiztosan. –

Mathilde-nak még egyetlen szeretőjétől sem lett gyereke... Jean-Marc lágyan elmosolyodott. – Kedvesem, előbb-utóbb mégis megtörténhetik, ez

ellen senki sincs biztosítva... Feljegyezheti a tudományos könyvecskéjében... Amalie mélyen megbántva kibontakozott a férfi karjaiból. – És ezentúl úgy teszünk, mintha mi sem történt volna köztünk? – Épp ezt akartam javasolni. Valahogy majd csak kibírjuk a következő néhány hóna-

pot, aztán eltűnök az életéből. És majd tapasztalja, hogy idő múltával a leggyötrőbb fájda-lom is elcsitul. – Huncut mosoly suhant végig az arcán. Ismét a régi, tréfás kedvű Jean-Marc volt. – Aztán később, amikor már híres építőmester leszek, aki kastélyokat és temp-lomokat épít Őfelségének, a francia királynak, visszatérek, és párbajra hívom ki a férjét. Így visszaszerezhetem, és attól fogva csakis az enyém lesz...

Sűrű könnyek gördültek le Amalie arcán. Alig hallhatóan suttogta: – Megígéri, hogy így lesz? Esküszik, hogy eljön értem?

Jean-Marc térdre ereszkedett a lány mellett, megragadta a kezét, és szenvedélyes, for-ró csókot nyomott rá.

– Szavamat adom, kedvesem, hogy így lesz, mert hiszek szerelmünk győzelmében, va-lamikor, egy távoli napon.

10.

Túlságosan is nagy volt a meleg, semhogy aludni lehetett volna. Amalie félredobta könnyű takaróját, és felült. Nem csupán a hőség miatt nem jött álom a szemére; amikor Jean-Marc keserű, józanságra intő szavai elhangzottak, nappal volt, és a lány az értelem, az ész szavára hallgatott, ha vonakodva is. Az éjszaka azonban a szenvedélyek, a vágyak szövetségese, és Amalie sutba dobta a higgadt érveket. Ha két ember valóban szereti egy-mást, nem törődhetnek bele, hogy a sors elválassza őket. A kandallópárkányon álló óra ezüstös hangján elütötte a hajnali kettőt. Amalie riadtan bámult az erkélyajtón bevillanó, vakító fénybe. Egy pillanatra kísérteties világosság töltötte be a szobát, majd fenyegető, mély dördülés rázta meg az ablaktáblákat. A lány csak ekkor fogta fel, hogy kitört a vihar.

Összekuporodva, felhúzott térddel ült az ágyban, és figyelte az izzó fény meg a min-dent elnyelő, vak sötétség váltakozó játékát. Szerette nézni a vihart; a teljes kiszolgálta-tottság érzése különös ellentétben állt az elemek féktelen tombolásával. Ma szinte sóvá-rogva vágyott erre a megtisztító élményre. A vihar talán megszabadítja kínzó gondolatai-tól, elfeledteti vele a gyötrő vágyat Jean-Marc csókja után.

Felkelt az ágyról, és kisuhant az erkélyre. Haja kibomlott a vastag fonatból, és laza hullámokban omlott a vállára. A szél egyre hevesebb rohamokkal ostromolta a park haj-ladozó fáit, zörgette az ablaktáblákat, és a lány tagjaira tapasztotta a könnyű, csipkés éj-szakai köntöst. Hirtelen vakító villám cikázott végig az éjszakai égboltozaton, és fényénél Amalie meglátta a szomszédos erkélyen Jean-Marcot. Ijedten felkiáltott.

A férfi nem viselt kabátot, haja csapzottan, ziláltan hullott a homlokába. Bizonyára már hosszabb ideje tartózkodott odakinn, mit sem törődve a viharral. Az egymást követő

villámok kékesfehér fényében arcának minden vonása tisztán, élesen látszott. A máskor oly derűs, nyugodt férfiarcon gyötrő, mély fájdalom tükröződött.

Amalie megrendülten nézett rá, aztán némán, hívogatóan és vágyakozva Jean-Marc felé nyújtotta a kezét. A férfi csupán egy lélegzetvételnyi ideig habozott, majd az építőáll-ványokról alácsüngő kötelek közül megragadott egyet, s átlendült Amalie erkélyére. Fék-telen mozdulattal magához ölelte a lányt, és csókkal zárta le a száját. Karjába kapta, bevit-te a szobába, s anélkül, hogy ajka elvált volna Amalie ajkától, letette az ágyra, és rávetette magát.

A lány reszketve próbált kiszabadulni. A férfi hevessége meglepte és megrémítette. – Kérem, ne... – nyöszörögte. Feltámadt benne Baptiste emléke, és minden erejét ösz-

szeszedve igyekezett kibontakozni az ölelő karok szorításából. Egy újabb villám fényénél azonban már ismét a régi Jean-Marc arca hajolt fölébe, s nem egy erőszakos ismeretlen, hanem Jean-Marc tartotta karjában. Jean-Marc, akit annyira szeret...

– Nem, persze hogy nem... Ne féljen – suttogta a férfi, és máris lazult a szorítása. – Bo-csásson meg a hevességemért! Egészen szelíden és tapintatosan kell megismernie a sze-relmet, Amalie.

A villámot követő mennydörgésre a lány összerezzent. – Fél a vihartól? – kérdezte Jean-Marc, és a lány némán bólintott. A férfi azonnal felkelt, becsukta az erkélyajtót, behúzta a függönyöket, majd meggyúj-

tott egy gyertyát, és az éjjeliszekrényre állította. Amikor visszaült az ágy szélére, és lené-zett Amalie-ra, arcán örömmel vegyes fájdalom tükröződött.

– Ha már bűnhődnöm kell azért, ami ma éjjel itt történik, legalább azt szeretném, hogy olyan gyengéden és szépen történjék, mint ahogyan azt ön megérdemli.

– Olyan tudatlannak érzem magam – suttogta Amalie –, sejtelmem sincs, mit kell ten-nem.

– Majd meglátja, hogy szinte minden magától történik. – Jean-Marc szelíden kisimí-tott egy kis hajfürtöt a lány arcából. A gyengéd érintésre várakozásteli borzongás futott végig Amalie testén. – Szégyenkezne, ha azt javasolnám, hogy vetkőzzünk le? – kérdezte a férfi. Amalie a mezítelenség puszta gondolatára is elpirult, de bátran megrázta a fejét.

Jean-Marc arcán átsuhant az a meleg mosoly, amelyet a lány annyira szeretett. – Jó, ak-kor érezzük olyan szabadnak magunkat, mint Ádám és Éva a Paradicsomban…

Amalie felült az ágyban, és levetette a hálóingét. Nem mert feltekinteni, szívből kí-vánta, bárcsak ne gyújtotta volna meg a gyertyát Jean-Marc. Hallotta a halk neszezést: most vetkőzik... Aztán a hangját:

– Nézzen rám Amalie! A lány felpillantott. Először a férfi arcára tapadt a tekintete, aztán lassan lejjebb sik-

lott. Széles mellére, izmos vállára, a sima bőr alatt rugalmasan megmozduló izomköte-gekre. Jean-Marc bőre tompa aranyfényben játszott a gyertyák reszkető fényében, és Amalie ugyanazt a boldog elragadtatást érezte, mint korábban a park lombsátora alatt. Ahogy pillantása még lejjebb tévedt, kissé összeszorult a torka.

Látott már eddig is félmeztelen férfiakat, napszámosokat, szolgákat, akik fáradságos napi munkájuk után gyermeki elfogulatlansággal dobták le magukról ruháikat, hogy az itatóvályúnál vagy a lóúsztatónál mossák le a port és az izzadságot. Ezek a férfiak azonban fáradtak és kimerültek voltak. Csupán egyszer látott egy férfit teljesen meztelenül és iz-galmi állapotban, Zacharie-t, az istállófiút. De akkor is csupán tisztes távolból: az öreg torony ablakából. Jean-Marckal most minden egészen más volt. Ott állt előtte, már nem volt menekvése. És bármennyire tapasztalatlan volt is Amalie, azt látta, hogy a férfi kí-vánja őt...

Nyelve hegyével benedvesítette kiszáradt ajkát, és zavartan suttogta: – Fogalmam sem volt róla, hogyan... Elképzelni sem tudtam, miképpen...

Jean-Marc halkan elnevette magát. – Nem tud szabadulni a tudományos gondolkodástól! Ne aggódjon, kedvesem, hama-

rosan tapasztalni fogja, hogy a természet úgy alkotta meg a férfi és a nő testét, hogy ki-egészítsék egymást. De most álljon fel, és jöjjön ide, hadd nézzem meg.

Kezét nyújtotta a lánynak, felsegítette az ágyról, a szoba közepére vezette, és pillantá-sa lassan, sóvárogva kúszott végig Amalie testén. Mosolya elárulta, hogy elégedett az elé-be táruló látvánnyal. Kezével végigsimított a lány vállán. Végig a hátán, egészen le a csí-pőjéig, aztán félretolta nyakszirtjéről a vöröses fényben csillogó hajzuhatagot, és megcsó-kolta a finom, fehér bőrt az apró, aranyos hajszálak tövénél.

– Nem is tudja, Amalie, milyen szép... – súgta halkán. Megfogta a lány kezét, és a föl-dig érő nagy kristálytükör elé vezette. – Nézzen bele!

Amalie engedelmeskedett. Szégyennek és félelemnek már nyoma sem volt benne. Amikor meglátta egymás mellett meztelen testüket, hirtelen túláradó öröm töltötte el, és a férfi mellére vetette magát.

– Jean-Marc – kiáltotta sírva és nevetve –, annyira szeretem! A férfi óvatosan karjára emelte, és visszavitte az ágyhoz, akárha a világ legdrágább

terhét emelné. Összesimulva feküdtek, ráérősen, hosszan csókolóztak, élvezték a tudatot, hogy ez az éjszaka csakis az övék.

A mennydörgés félelmetes moraja lassan elhalt a távolban. Már csak tompa vissz-hangként hangzott fel néha, az eső meg-megújuló szemerkélése közben. Amalie és Jean-Marc még mindig csókolózott. A lány nem is hitte volna, hány különféle lehetőség van arra, hogy a szerelmesek egymást becézgessék, hány hely, amelyet csókjaikkal boríthat-nak. Az ajkak felfedezőútján sorra került a nyak, a kar, a váll, a mell, a has, a comb. És az ajkak vándorútját a kezek követték. A csókok nyomát becézgető, finom érintéssel kényez-tették az ujjak. Amalie átengedte magát a bizsergető, kéjes érintésnek, és szinte észre sem vette, hogy Jean-Marc már egész súlyával ránehezedett. Testét elöntötte a férfi testéből áradó forróság. És már nem szorította össze olyan görcsösen a lábait. Nem tudta, mi fog történni, hiszen az öreg torony ablakából nem láthatta, mit is csinált Zacharie, az istálló-fiú azzal a félmeztelen lánnyal.

– Azt hiszem, figyelmeztetnem kell – hallotta most Jean-Marc rekedtes suttogását, és kinyitotta a szemét. – Amikor egy nő először van együtt egy férfival, az kissé kellemetlen, de igyekezni fogok, hogy ne okozzak fájdalmat.

A következő pillanatban Amalie felkiáltott, inkább az érzés szokatlan voltától, mint-sem a fájdalomtól. A pillanatnyi kis, szúró fájdalmat máris feloldotta az a csodálatos ér-zés, hogy eggyé vált Jean-Marckal. Amikor a férfi megmozdult, attól tartott, hogy véget ér ez a leírhatatlan csoda, és ráfonódott karjaival, lábaival.

– Ne... – suttogta töredezetten –, ne hagyd abba...Nem is fájt... Csak azért kiáltottam fel, mert olyan ismeretlen, olyan szokatlan volt... Nem tudtam, mi történik velem...

Jean-Marc gyengéden rámosolygott, és mélyen a szemébe nézett. – Valóságos csodát tartok a karjaimban, Amalie... Ugye tudja, mennyire szeretem?... Amalie bólintott, lehunyta a szemét, és átengedte magát a testén át-hullámzó, isme-

retlen élménynek. Érzékszervei különös élességgel észleltek mindent, Jean-Marc arcvoná-sait, szerelmes szavait, eggyé vált testükben a forrón keringő vér lüktetését.

– Olyan, mintha lebegnék... – suttogta. – Mindig ezt érzi az ember? – Mindig – suttogta vissza Jean-Marc –, de még ennél is csodálatosabb lehet... Hadd

tanítsam meg a szerelemre, kedvesem... És Amalie buzgó tanítványnak bizonyult... Később, amikor boldog kimerültségben hevertek egymás mellett, megkérdezte: – Már azelőtt is gyakran volt így együtt lányokkal? Jean-Marc felkönyökölt, és kissé fájdalmasan mosolyogva nézett rá.

– Csak azért szeretné tudni, hogy feljegyezze a könyvecskéjébe? Amalie az ajkába harapott. – Nem... Szégyellem bevallani, de azt hiszem, féltékeny vagyok... Már most, egyetlen

éjszaka után... – Jean-Marc elgondolkozva nézett a gyertya libegő lángjába. Szürke szemé-ben kihunyt a fény, mintha sötét, nyomasztó emlék tolult volna fel benne. Amalie megret-tenve ragadta meg a kezét. – Megbánta talán, ami köztünk történt ezen az éjszakán?

A férfi lehajolt hozzá, leheletkönnyű csókot nyomott az ajkára. – Miért bántam volna meg? – kérdezte. – Lehet, hogy felelőtlenség volt részemről, le-

het, hogy esztelen merészség, de mégsem bántam meg. – Miért nevezi felelőtlenségnek? Hiszen szeretjük egymást! – És arra már gondolt, hogy mi lesz holnap? – Holnap is szeretni fogjuk egymást... Talán valahol másutt... – Nem így gondoltam – tiltakozott a férfi. – A jövőjére gondoltam. – Csakhogy én nem akarok arra gondolni! – vetette oda dacosan a lány. – És mi lesz, ha netán gyermeke lenne? Amalie türelmetlenül vonta össze a szemöldökét. – Hát akkor legföljebb hamarább megyek hozzá Gastonhoz! – hangzott a megfontolat-

lan válasz. Jean-Marc kis ideig hallgatott. Amikor végre megszólalt, hangjából lemondás csendült

ki. – Lehet, hogy igaza van, és ez a legjobb megoldás. – De mi lesz önnel? – kapaszkodott Jean-Marc karjába a lány. – Nem csak rólam van

szó... – Ön elérhetetlen a számomra, Amalie, és nekem meg kell elégednem azzal, amit a

sors kínál... – Amalie halkan felzokogott, és Jean-Marc vigasztalóan simított végig a haján. – Amalie, drágám...

Ismét karjába vette a lány reszkető testét, cirógatta, vigasztalgatta. Amalie lassan megnyugodott. Biztonságban érezte magát Jean-Marc karjaiban. Minden sokkal köny-nyebbnek, egyszerűbbnek látszott, ha átölelve tartotta szerelmese. Szinte meg is feledke-zett a sivár valóságról.

A férfi felemelte a fejét. – Úgy hallom, a vihar elvonult. Még egy kis ideig együtt maradhatunk. Messze még a

reggel. És ha akarja, még egyszer... – Igen – súgta Amalie. – Ezúttal is olyan csodálatos lesz, mint először? – Remélem, még sokkal csodálatosabb... – nevette el magát halkan Jean-Marc, és a

lány szája fölé hajolt. *

Június 18. Immár három hete, hogy először lettem Jean-Marcé. Minden jel arra vall, hogy nem estem te-

herbe. Jean-Marc bizonyára megkönnyebbüléssel értesül majd erről. Én persze reszketve várom azt az órát, amikor majd ismét karjába vesz...

Amalie letette a tollat, és elgondolkozva nézett a mennyezetre. Mintha álomban élte volna át az első szerelmes éjszaka óta eltelt heteket. Jean-Marc azóta mindössze egyszer járt a szobájában, egyszer töltötte vele az éjszakát. Akkor is nyugtalan, feszült volt, mint-ha jobb meggyőződése ellenére cselekedne, mintha tartana tőle, hogy titkukat felfedezik, vagy Amalie netán teherbe esik. Nem is engedett többet a lány kérésének, s csupán ártat-lan csókokat váltottak néha.

Amalie mindazonáltal biztos volt benne, hogy a férfi szereti, és közös munkájuk is szépen haladt. Gyakran összenevettek valami semmiségen, a készülő munkákat nézeget-ték, sétálgattak és tréfálkoztak. Titkos áram keringett közöttük, és bármily közömbös

szavakat váltottak is, Jean-Marc tekintete elárulta, hogy kívánja a lányt, Amalie pedig nem tudott betelni a csodával, hogy szereti az a férfi, aki mindennél többet jelentett szá-mára.

Még a Dufour kisasszonyok is észrevették a távoli Normandiában az unokahúgukban végbement változást. Bár Amalie látszólag semmitmondó dolgokról tájékoztatta őket he-tenkénti leveleiben, minden egyes szava életörömöt sugárzott. Cécile kisasszony éppoly rendszerességgel küldött válaszleveleiben nem rejtette véka alá aggodalmát: az érzelmek túláradása aligha vezet jóra. Barbara kisasszony többnyire csak utóirattal csatlakozott nővére soraihoz; biztosította Amalie-t, hogy bármi történjék is, ő mellette áll.

Amalie természetesen nem írhatta meg nyíltan, mi teszi olyan boldoggá, hiszen még hűséges naplójára is alig merte rábízni titkát. Nem csupán a felfedeztetéstől való félelmé-ben; egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy papírra vessen olyan dolgokat, melyeknek még a puszta emlékétől is arcába szökött a vér.

Vajon Félicité rájött-e titkára? Legutóbb, amikor a szerelmesek állítólag kerttervezés-sel foglalkoztak Amalie szobájában, a kulcsárnő bőségesen ellátta munkával az összes szobalányokat és inasokat a kastély főépületében. Amalie és Jean-Marc zavartalanul örül-hettek egymás társaságának. Fel sem vetődött bennük a gondolat, hogy egy napon majd bánat és kétségbeesés követheti boldogságukat.

Courcelles vicomte-ja, de Pontrenaud úr beváltotta ígéretét, és megjelent Blanquefort-ban. Megtekintette az átalakított épületet, és igen elismerően nyilatkozott Beaunoir képességeiről. Máris szinte biztosra vehették, hegy őt bízza, meg az új kastélya építésével. A szerelmesek e rózsás reményeken felbuzdulva hosszasan csókolóztak a gyü-mölcsösben, attól sem kellett tartaniuk, hogy Mathilde esetleg meglátja őket. Azóta, hogy Saint-Hilaire úr elutazott, Mathilde ideje java részét Alexandre Rabaud társaságában töl-tötte, csupán a közös étkezéseknél jelent meg. Még Pontrenaud urat sem üdvözölte, ho-lott a vicomte jelentős személyiségnek számított a környéken.

A kertből most vidám nevetés hangjai hallatszottak fel. Amalie az ablakhoz lépett. Odalenn a teraszon Lucréce és Gaston tollaslabdát játszottak. Az élénk mozgástól és a friss levegőtől Lucréce sápadt arca, haja kibomlott, és természetes hullámokban omlott a vál-lára.

Ejha, gondolta Amalie kellemes meglepetéssel, egészen csinos most a leányzó! Ezzel mosolyogva visszaült a naplója mellé, hogy feljegyezze: Malaplatte egyre jobban élvezi unokahúga társaságát, és határozottan előnyére változott az utóbbi időben. Ha Lucréce-szel van együtt, nem olyan dölyfös, fölényes, mint korábban. Rokonszenves, jól nevelt, fiatal gavallér. Talán a vele egyenrangú hölgy társaságában nem érezte szükségét, hogy származását fitogtassa, ezért könnyedén, felszabadultan viselkedett.

Kár, hogy nem lát az orra hegyéig sem, gondolta Amalie. Akkor már rég észre kellett volna vennie, hogy Lucréce de Sancy grófnő az eszményi feleség a számára. No persze, fűzte tovább gondolatait Amalie, azért az ő jókora hozománya is nyom valamit a latban...

* – Sajnálhatod, hogy nem játszottál velünk tollaslabdát, Gaston igazán elemében volt. Lucréce kipirulva, izgatottan állt meg Amalie íróasztala előtt. Aztán csendesebben, ki-

csit elszontyolodva hozzátette: – De ha most nem mutatkozol odalenn, bizonyára nem marad itt vacsorára... Amalie felpillantott a naplójából, nagyot sóhajtva elhelyezte a zöld selyem olvasójelet

a két teleírt oldal között, és becsukta a könyvecskét. Elnevette magát. A fejfájásból már elég volt, annál is inkább, mert mindenképpen szerette volna látni, meddig jutottak a ker-tészek a munkával. Azt, hogy a parknak ezt a részét együtt tervezte Jean-Marckal, még barátnője előtt is elhallgatta. De Sancy grófnő nem lelte volna kedvét efféle időtöltésben...

– Menjünk le – javasolta Amalie vidáman.

Lucréce felsóhajtott. – Jó neked! Csodálatos lehet, hogy annyi rejtett zug van ebben a parkban, ahol zavar-

talanul találkozhatsz Jean-Marckal, sőt még csókolózhattok is. Mert bizonyára arra is sor kerül...

– Hát... – mondta Amalie, és könnyedén elpirult. – És más nem történt közöttetek? Megosztottad már vele az ágyadat? – No de Lucréce! Hová gondolsz?! Apám... – Ugyan, a papád! Én cseppet sem törődnék az enyémmel, ha ilyen kedvesem lenne!

De látom, nem akarsz a bizalmadba avatni. – Lucréce huncut mosollyal megcibálta Amalie egyik szeszélyesen göndörödő hajfürtjét. – Pedig aki ismer téged, az orrodról is leolvas-hatja, hogy szerelmes vagy...

– Jaj, mi mindent össze nem fecsegsz, Lucréce! Inkább siessünk, nehogy Gaston meg-szökjön előlünk!

Pár perccel később már hármasban sétáltak a csatorna felé, ahol Beaunoir is csatlako-zott hozzájuk. Szíves örömest részt vett abban a kis csalafinta játékban, amelyet Amalie agyalt ki környezetük tagjai számára. A lány a kastély ifjú úrnőjének szerepében tetszel-gett, aki merő szeszélyből érdeklődik a kertészet iránt, és leereszkedik az építészhez, hogy egynémely dolgot megvitasson vele. Beaunoir pedig, Amalie de Saint-Hilaire kisasz-szony készséges szolgája, alázatosan és türelmesen hallgatja az úrnő fejtegetéseit.

Malaplatte márki úszott a boldogságban, hogy imádottja ismét jól érzi magát, elhal-mozta bókokkal, és menyegzőjük közelgő napjára terelte a beszélgetést. Most már Amalie-nak kell döntenie, úgymond, melyik napot választja. Amalie hasztalan igyekezett barátnőjét is bevonni a bizalmas csevegésbe, a márki ettől fogva csak rá figyelt.

Vacsora után, amikor Rabaud elvonult Damiennal, és Mathilde is távozott az asztaltól, Jean-Marc a kártyázókat figyelte. Az egyik sarokban kézimunkázva ott ült Félicité Vernac, hiszen az illem úgy kívánta, hogy a fiatalok ne legyenek magukban. Amalie-nak sikerült minden játszmát elvesztenie, hozzá képest Lucréce szinte mesteri fokon kártyázott. Ami-kor az utolsó játszma is véget ért, Gaston tréfálkozva egy maréknyi ezüstpénzt tolt uno-kahúga elé:

– No hát, Lucréce, ha történetesen nem pénzben, hanem csókokban játszottunk volna, most egész éjjel el lettünk volna foglalva.

– Ejnye, kedves márki, ha annyira vágyik egy csókra, miért nem kéri meg egyenesen Lucréce-t, hogy adjon?

Amalie könnyed tréfának szánta a mondatot, de alig hangzott el, máris megbánta. Gaston az utóbbi időben egyre gyakrabban értésére adta, hogy eljegyzésük pecsétjéül csó-kot kíván tőle, a lány azonban mind ez ideig ügyesen kitért előle.

Gaston komor pillantást vetett Amalie-ra, és kesernyésen megjegyezte: – Valóban csak ennyit kell tennie egy gavallérnak, hogy megcsókolhassa szíve höl-

gyét? Csupán kérnie kell, ez minden? Kínos hallgatás telepedett rájuk. Amalie buzgón rendezgette a ruhája redőit, Lucréce

is láthatóan zavarban volt. Végül Jean-Marc mentette meg a helyzetet. Udvariasan megje-gyezte:

– Ön rendkívül jól játszik, de Sancy kisasszony. Ez igazán ritkaság ilyen fiatal és elbű-völő hölgynél.

Lucréce elpirult, és tétován pillantott az ölében összekulcsolt kezére. Nem szokott hozzá, hogy bókokat mondjanak neki. Félénken mosolyogva rebegte:

– Már kislánykoromban gyakran kártyáztam a nagybátyámmal, Forbin-Salignackal, aki...

– Csak nem Roger de Forbin-Salignacról beszél? – kiáltott fel meglepetten Gaston. – Anyám unokafivére! Nem is tudtam, hogy a nagybátyja! – Lucréce helyeslő bólintására

izgatottan folytatta: – Lenyűgöző egyéniség, csak így tudnám jellemezni: lenyűgöző. Né-hányszor járt nálunk látogatóban, és én mindig szörnyen féltem tőle gyerekkoromban. És ön azt mondja, hogy kártyázott vele?

A márkit egészen fellelkesítette az újonnan felfedezett rokonság; a következő ne-gyedórát élénk csevegésbe merülve töltötte a grófnővel.

Kellemesen telt az idő, de végül Lucréce-nek a hazatérésre kellett gondolnia. – Csengetnél a fogatomért, Amalie? Megígértem a mamámnak, hogy még a sötétség

beállta előtt otthon leszek. Ahogyan Malaplatte márki végigsimított a bajuszkáján, elárulta, hogy szívesen marad

egyedül Amalie-val. Amalie-nak azonban esze ágában sem volt Gaston kedvében járni, ő Lucréce érdekeit tartotta szem előtt. Aggodalmaskodó arccal mondta:

– Jaj, Lucréce, bizonyára teljesen besötétedik már, mire hazaérsz. Az utak ugyan meg-lehetősen biztonságosak, és a kocsisotok utolsó csepp véréig védelmezne, mindazonáltal... – és legragyogóbb mosolyával fordult a márkihoz –, nagyon lekötelezne, ha baráti szolgá-latként oltalmába verme a barátnőmet. A de Sancy kastélytól már nem hosszú az út hazá-ig...

– De én... – próbált tiltakozni Malaplatte. – Ó, biztos vagyok benne, hogy még számtalan közös nagybácsit és nagynénit fedez-

nek fel a rokonságukban, és igen kellemesen elmúlatják az időt. Sajnos – tette hozzá siet-ve, amikor észrevette a férfi habozását –, újból kínoz a fejfájás. Tudhatja, kedves Gaston, milyen elviselhetetlen vagyok, ha gyötör a fejgörcs, akkor már sokkal, de sokkal vonzóbb társaság az ön számára a mi kedves, szelíd Lucréce-ünk...

Gaston de Malaplatte adós maradt a válasszal, így nem derült ki, hogy a szeszélyes Amalie-től tartott-e jobban, vagy Lucréce jó tulajdonságait és előkelő rokonságát érezte vonzóbbnak. Mindenesetre hamarosan elköszönt, felpattant a lovára, és csatlakozott de Sancy grófnő hintójához. Amalie megkönnyebbülten intett búcsút. A kocsi még ki sem gördült a parkból, amikor Jean-Marc megjegyezte:

– Ma este valóban felülmúlta önmagát, Amalie! Amalie fensőségesen bólintott. Meg kell őrizni a látszatot a cselédség előtt. – Örülök, hogy így sikerült. Ön talán nem, Beaunoir? – Majd hangját lehalkítva hozzá-

tette: – Ha nem tévedek, egy hónapra elodázhatja az aggodalmait... – Igen, egy hónapra, aztán megint csak egy hónapra – vetette oda a férfi bár meg-

könnyebbülten, mégis leverten. – Nem sodorhatom állandóan veszélybe önt, ezt nem tu-dom, és nem is akarom vállalni!

A lány csalódottan suttogta: – Pedig annyira reméltem, hogy ma éjjel... – Nem. Amalie belenyúlt a ruhája kivágásába, és kis kulcsot húzott elő. – Ez nyitja a kerti ház ajtaját. Félicité velünk érez. Ott találkozhatunk. – Nem! Már mondtam, hogy nem! Amalie dühösen összeszorította a száját. Sarkon fordult, és bement a kastélyba. A férfi

némán követte. Egy félreeső kis szobában végre a lány megállt, és szembefordult a férfi-val.

– Így akarja tehát tudtomra adni, hogy megbánta, hogy szeretett, és a kedvesévé tett. Az érvényesülése sokkal fontosabb, mint én.

Jean-Marc türelmetlenül simította hátra a haját. A hangja azonban könyörgően csen-gett:

– Kérem, próbáljon megérteni! Már majdnem harmincéves vagyok, és látnom kell, mint érvényesülnek körülöttem nálam jóval fiatalabbak, csak mert nem vesztettek el ér-tékes éveket. Számomra Blanquefort volt az első nagy lehetőség. Azelőtt még soha nem

dolgoztam egyedül, mindig csak egy-egy neves építőmester mellett. Így ment ez évekig, azóta, hogy kikerültem a börtönből, és Párizsba mentem. Blanquefort a jövő kapuja...

Amalie gondolatban már máskor is vádolta gyávaságával Beaunoirt, és a férfi megfon-toltságát most is gyávaságnak vélte. Dacosan vetette oda:

– Látom, hogy semmit nem mer vállalni a szerelméért. És még azt mondogatja, hogy komolyak az érzelmei!

– Semmit nem merek vállalni? – csattant fel Jean-Marc. – Az ön apja gazdag és befo-lyásos férfiú, kapcsolatai vannak a legmagasabb körökben is. De én ki vagyok? Egy senki! Egy szolga! Az ön apjának a törvény minden eszközt rendelkezésére bocsát, hogy megóv-hassa családja becsületének tisztaságát. Mindenért, amit az életben teszünk, viselnünk kell a felelősséget. Nem térhetünk ki a következmények elől. Miért nem akarja megérteni ezt, Amalie?

A lány megszeppenve nézett fel rá. – Jean-Marc... – suttogta. A férfi kedvetlenül viszonozta pillantását. – Gondolt már valaha is arra, mit tenne Saint-Hilaire úr, ha nyomára jönne a titkunk-

nak? Egy-két csók fölött még bizonyára szemet hunyna, de ha megtudná, hogy a szeretője vagyok... Nagy Isten, nem bírnám elviselni, hogy önt kolostorba zárják, hogy komor falak között hervadjon el szépsége, lankadjon el eleven szelleme.

Amalie torkát szorongatta a sírás. Mi marad számára egy sivár érdekházasságban? Csupán a boldog órák emléke. Jean-Marc nyakába vetette magát, és könnyektől, szenve-délytől elfúló hangon suttogta:

– Csak még ma éjjel... – könyörgött. – Csak még az egyszer! Ameddig apám még nincs itthon...

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a férfi el akarja tolni magától, de aztán hirtelen magá-hoz ölelte kedvesét, és fájdalmasan mondta:

– Isten legyen hozzánk irgalmas...

11.

Amalie-t már a megérkezése utáni reggelen magához rendelte Saint-Hilaire úr a könyvtárszobába. Jean-Marc szürkületkor lóháton elhagyta a kastélyt, hogy aláírja új szerződését Pontrenaud úrral. Hosszú lesz ez a két nap Jean-Marc nélkül, gondolta Amalie, miközben apja szobái felé tartott. Saint-Hilaire úr a középső szárnyban lakott, a Beaunoir által oly művészien berendezett helyiségekben.

Charles de Saint-Hilaire terjedelmes íróasztalánál ült. A nagy ezüsttálca a finom por-celánkészlettel és a reggeli maradékával ott állt egy asztalkán. Saint-Hilaire úr még nem öltözött fel; reggeli bársonyköntösét viselte, rövidre vágott haján pedig a csigákba szedett barna paróka helyett mindössze egy kis brokátsapkát.

Amalie még sosem látta apját ilyen pongyola öltözékben, és meglepetésében tágra nyílt a szeme. De máris észbe kapott, és udvarias kis bókkal üdvözölte a ház urát.

– Isten hozott itthon, atyám! – Jó reggelt, gyermekem – válaszolta nyájasan Saint-Hilaire úr. – Csókolj meg! Úgy lá-

tom, jól érzed magad Blanquefort-ban, és megbékéltél mostohaanyáddal. Amalie engedelmesen megérintette apja arcát az ajkával. – Igen, atyám. Mit tapasztalt Párizsban? – Az egész város hazafias lázban ég, mert a francia csapatok átkeltek a Rajnán, és be-

nyomultak Németalföldre. Az utazásom előtti napokban azt rebesgették, hogy küszöbön áll a békekötés.

– A fenébe is, hát nem várhattak volna addig, míg elég nagy leszek ahhoz, hogy én is háborúba mehessek?

Csípőre tett kézzel, csalódástól és haragtól villámló szemmel Damien állt a küszöbön. De rosszkedve nem tartott sokáig, féktelen örömmel apja kitárt karjába vetette magát. Saint-Hilaire úr térdére emelte a fiúcskát, és kedveskedve kérdezte:

– Nos, kis márki, hiányoztam neked egy kicsit? – Hát persze, papa. És képzeld, már igen jól tudok lovagolni. – Ezzel belefogott élmé-

nyei és kalandjai részletezésébe, és apja olyan figyelemmel hallgatta, mintha nem is lett volna ennél fontosabb dolog a világon.

Csak miután Damien egy pillanatra elhallgatott, merte Amalie megkockáztatni a kér-dést, hogy észrevette-e már Saint-Hilaire úr az elutazása óta végbement változásokat Blanquefort-ban.

– Miféle változásokról beszélsz? – kérdezte Saint-Hilaire minden érdeklődés nélkül. – Elsősorban az új kertre meg a parkra gondolok... – Amalie bátorságát vesztve elhall-

gatott. Damien azonban tovább fecsegett: – Képzelje, papa, Amalie egész idő alatt mindig magával hurcolt abba az átkozott

kertbe! – Még csak éjjel érkeztem meg, szélben és esőben, hogyan is láthattam volna a kertet?

Beaunoir majd délután körülvezet és mindent megmutat. – Beaunoir úr elment Courcelles vicomte-jához, és ott marad két napig. Ha megen-

gedné, apám, én kísérném el. Szívest-örömest megmutatok mindent. Amalie könyörögve pillantott Saint-Hilaire úrra. Bárcsak körülvezethetné a parkba!

Ha már nem vallhatja be az igazat, hogy maga is részt vett a tervezésben, legalább hadd hallja meg, tetszik-e apjának a mű.

– Jó, akkor megnézzük délután. Nem ebédelek itthon, Talmonnal felkeressük a bérlő-ket. De ha onnan hazajöttünk, ám vezess körül az új telepítvényen. Látom, nagyon szeret-néd.

Damien hatalmasat tüsszentett, és Saint-Hilaire úr rémülten nézett rá. – Mi az, kisfiam? Nem érzed jól magad? – Megkaptam azt az átkozott náthát. – A kisfiú a keze hátával megtörölte az orrát. –

Rabaud úr már tegnap óta prüszköl. – Ó, szegénykém! – Saint-Hilaire úr saját jókora selyem zsebkendőjével tisztogatta

meg csemetéje orrát és arcát. Majd ráripakodott a leányára: – Mit álldigálsz itt? Nem lá-tod, hogy szenved az öcséd? Gondoskodj róla, hogy az inasa azonnal lefektesse! No mi lesz? Siess!

– Már megyek is, papa! – Amalie az ajtónál egy pillanatra megállt, és habozva meg-kérdezte: – Akkor ma délután megnézzük a kertet?

– Meg, meg! – válaszolta ingerülten Saint-Hilaire úr. – És hányszor mondjam még, hogy ne nevezz papának! Nem vagy már gyerek!

* Amalie vizsgálódó pillantást vetett a tükörbe. Noha elégedett volt az elébe táruló lát-

vánnyal, mégis attól tartott, hogy apja tetszését nem nyeri meg. A délután java részét a parkban töltötték; Amalie dicséretre sóvárogva keresztül-kasul hurcolta magával Saint-Hilaire urat az új telepítvényeken, ő azonban elvesztette a türelmét, és követelte, hogy azonnal menjenek vissza a kastélyba. S bár Amalie tervezte a rejtekutak szövevényét, és meglehetősen jó! emlékezett a leginkább célhoz vezető ösvényre, most mégis megrettent apja haragjától, és majdnem eltévedt.

Természetesen mindez jócskán hozzájárult ahhoz, hogy Saint-Hilaire úr egyre több kivetnivalót talált a leányában. Miért szeplős az orra? Nem hord tán kalapot, a napsütés-ben járkál odakinn? Előkelő nőnek hófehér a bőre, és nem barna. Egyáltalán: Amalie úgy

fest, mint egy parasztlány, senki sem gondolná, hogy az ő leánya. Ami pedig ezt az átko-zott útvesztőt illeti, legjobb volna rögvest kiszaggatni a sövényeket és a cserjéket, mielőtt még más is eltéved.

Amalie még sosem látta ilyen ingerültnek és rosszkedvűnek az apját. Hová lett gyer-mekkorának vidám, szeretetet sugárzó, érintetlen világa? Erőt vett magán, mert érezte, hogy könnyek lopóznak a szemébe. Gyorsan berizsporozta az orrát, felcsippentette a szoknyáját, és sietett le a lépcsőn az ebédlőbe.

Aggodalma nem vált valóra; Saint-Hilaire úr kegyes hangulatban ült az asztalnál. El-ismerő mosoly suhant át az arcán, amikor a lánya belépett.

– Elragadó vagy ma este, Amalie – jelentette ki. Mathilde előrehajolt, és fürkésző pillantással méricskélte mostohalányát. – Szerintem inkább kísértetiesen sápadt – jegyezte meg bántó éllel.

Ó, hogy tudta ilyenkor Amalie gyűlölni a mostoháját! Apja azonban ezúttal a védelmére kelt, és ez igen jólesett neki,

– Ostobaság! Nekem így tetszik, ahogy van, és örülök, hogy olyan szép, mint az édes-anyja volt!

Amalie csak most vette észre, hogy két szék üres az asztalnál. – Hogy érzi magát Damien? Mathilde megenyhülten elmosolyodott. – Szerencsére semmi komoly. Kis megfázás. Egy-két nap múlva ő is, Rabaud úr is kö-

rünkben lehetnek. Damien élénk fecsegése és Beaunoir tréfálkozása nélkül a vacsora fölöttébb nyomott

és feszélyezett hangulatban folyt le. Az édességnél Saint-Hilaire úr Amalie-hoz fordult: – Nos, gyermekem, hogyan határoztál? Elfogadod Malaplatte ajánlatát? Mostoha-

anyádtól tudom, hogy távollétemben gyakran ellátogatott Blanquefort-ba. – Valóban, apám, de... – Semmi de! Meddig kell még várnom a házassági szerződés aláírására? – Apáin, nem vagyok biztos benne, hogy Gaston... Kedvelem, de mint férjet nem tu-

dom elképzelni... – Hát kit vagy mit akarsz tulajdonképpen? Az őrgróf családja a burgundiai hercegekig

vezeti vissza az őseit! – Csak azt szeretném mondani, hogy még egy kis időre van szükségem... Meg kell

szoknom a gondolatot, hogy elváljak önöktől és Blanquefort-tól... A komor redők kissé elsimultak Saint-Hilaire úr homlokán. Csupán annyit jegyzett

meg: Amalie ne túl sokat gondolkozzon, mert Malaplatte figyelme más felé fordulhat. A lány szerencsétlen módon ismét a kertre terelte a szót. Bár ne tette volna! Saint-

Hilaire úr ingerülten csattant fel: – Talán akkor cselekednék helyesen, ha az ifjú őrgróffal beküldenélek abba az átko-

zott útvesztőbe, és addig ki sem engednélek benneteket, ameddig valami módon meg nem győződsz róla, hogy ő a legmegfelelőbb férfi a számodra.

Amalie lehorgasztotta a fejét, és titokban mélyet sóhajtott. Hát már végképp nem le-het másról beszélni, mint a Gastonnal kötendő házasságról?!

Mathilde összekulcsolta a kezét az ölében, és szemét az égre emelve, kenetes hangon rebegte:

– Ó, Amalie, legfőbb óhajom, hogy teljesítsd atyád kívánságát, és ne légy ilyen érthe-tetlenül megátalkodott!

Amalie lopva mostohaanyjára pillantott. Mathilde befolyását csak egyetlen módon le-het semlegesíteni: ha felhasználja hasonlóságát szép mamájához, ha rá emlékezteti az apját. Legbájosabb mosolyával nézett Saint-Hilaire úrra, arcán és állán megjelentek az elbűvölő gödröcskék.

– Nagyon szívesen teljesítem apám óhaját, de miért ne lehetnék még egy hónapig sze-rető leánya? Olyan sokáig nélkülöztem jó apámat, s Gastonnal még sok-sok évet tölthe-tünk együtt.

A számítás bevált. Saint-Hilaire úrnak roppantul hízelgett leányának ragaszkodása, és elégedetten állapította meg:

– Örömmel hallom szerető szavaidat, leányom. Bevallom, az évek múlásával egyre in-kább emlékeztetsz édesanyádra, és ez kedvemre van.

Mathilde bosszúsan szorította össze keskeny ajkait. Amalie azt hitte, már megnyerte a csatát. Melegen rámosolygott apjára.

– Szívesen megmutatnám a kertnek azt a részét is, ahová a szökőkutakat terveztük... – Az ég szerelmére, gyermekem, hát nincs más gondolatod, csak a kert?! – kiáltott in-

gerülten Saint-Hilaire úr, és jó hangulatának már nyoma sem volt. – Végül is én terveztem... – szaladt ki Amalie száján a meggondolatlan válasz. – Vagyis

hát... Beaunoir úr megengedte, hogy elmondjam a véleményemet a tervekről. Ily módon némi részem van az elképzelések megvalósulásában...

– Ő, akkor már értem! – Mathilde hangja gyanús nyugalommal csengett, szemében azonban gonosz szikrák villantak. – Amikor Talmon ellenőrizte a számlákat, láttam, hogy többségükön a te aláírásod állt Hasonlóképpen a növények százait tartalmazó megrende-léseken...

Saint-Hilaire úr fürkésző pillantást vetett a leányára. Amalie alig észrevehetően ösz-szerezzent, és lehajtotta a fejét.

– Igaz ez? – kérdezte Saint-Hilaire nyersen, de válaszra sem várva folytatta: – Hogyan lehet az, hogy Jamet úr beleegyezett az efféle túlkapásokba?

Amalie igyekezett szilárd, csengő hangon felelni: – Jamet már nincs itt... Hetekkel ezelőtt elment Blanquefort-ból... Beaunoir úr ezért

engedte meg, hogy esetenként tanácsot adjak a telepítésre vonatkozóan, mert értek va-lamicskét a növényekhez. És mivel neki olyan sok dolga volt, gondoltam... – Félénken el-hallgatott. Apja vészjósló arca elárulta: ezúttal nem menekülhet haragja elől.

– Ó, te önfejű, makacs teremtés! Szégyent hozol a házamra! – Saint-Hilaire úrból viha-ros erővel tört ki a felháborodás. – Hogy tudtál ilyen mélyre süllyedni? Olyan munkát végzel, amit csak cselédek végeznek, kétkezi munkások, akik naphosszat a tűző napon robotolnak! Hiába hinted arcodra a rizsport, Amalie, mit sem használ! Nem leplezheted el közönséges vonásaidat, melyek elárulják alacsony érzületedet! Természetesen tudatában vagyok annak, hogy nem rendelkezel azokkal a születés adta előnyökkel, melyekkel az öcséd, aki anyja révén már az arisztokráciához tartozik. Segíteni akartam, hogy házassá-god által te is felemelkedhess azokba a körökbe. És ez a hála a fáradozásomért! Az én lá-nyom a földben turkál, mint valami közönséges kertész!

– De apám, én csupán a terveket készítettem és rajzoltam... – csúszott ki Amalie száján jobb meggyőződése ellenére a tiltakozás.

– Mit jelentsen ez? – mennydörgött Saint-Hilaire úr, s a nagyobb nyomaték kedvéért az asztalra sújtott öklével. Riadtan csendültek össze a finom porcelánedények, egy met-szett kristálypohár felborult, és a hófehér damasztabroszon csúf vérfoltként terjengett a vörösbor. – Hibát hibára halmozol, illetlenül viselkedsz, és ráadásul még szemtelen is vagy? Kedvem volna elővenni a nádpálcát!

Jaj, miért is nem tudtam hallgatni? Megint elrontottam mindent... Valóban igaza volt Jean-Marcnak: én szinte vonzom a bajt. Amalie csüggedten hajtotta le a fejét. Mathilde úgy érezte, most jött el az ő ideje. Gőgösen elmosolyodott.

– Hiába, a származás nem tagadja meg magát – jegyezte meg, és gonosz pillantást ve-tett Amalie-ra.

– Az a két bolond vénkisasszony az oka ott Normandiában – csapott újfent az asztalra Saint-Hilaire. – Nem fogták elég keményen!

– Nincs ebben semmi meglepő – biggyesztette le a száját Mathilde –, hiszen ők is csak ugyanabból az egyszerű családból származnak... Meggazdagodtak, az igaz, a paraszti származás azonban kiütközik...

Ez már mégiscsak sok! Mit merészel ez a nő?! Nem elég, hogy bemocskolja a Dufourok becsületes nevét, megjegyzéseket tesz a mamára! Ezért megbűnhődik! Amalie lassan fel-állt az asztaltól, szeme hideg, kegyetlen zöld fényben ragyogott. Halkan, kíméletlen lassú-sággal vetette oda:

– Egyszerű családokban legalább nem fordul elő, hogy a nő házasságtörést követ el gyermeke nevelőjével.

Mathilde arca viaszfehérre sápadt a festék alatt. Remegő ajkát nem hagyta el hang. Charles de Saint-Hilaire mereven, mozdulatlanul ült karosszékében, sűrű, barna szemöl-dökét összevonta, pillantása rezzenéstelenül szegeződött a feleségére. A szobára súlyoso-dó csend még sokkal nyomasztóbb volt, mint az iménti dühkitörés.

Amalie reszkető kézzel támaszkodott az asztalra. Most már tudatában volt annak, mit követett el. Pedig hányszor, de hányszor mondta neki Jean-Marc, amikor panaszkodott mostohaanyja viselkedésére: ne törődjön vele, nem tartozik rá. És lám, most mélyen meg-sebezte az apját, megszégyenítette azzal, hogy leleplezte felesége hűtlenségét.

– Ülj le! – parancsolta Saint-Hilaire úr halk, fenyegető hangon. – Még nem engedtem meg, hogy távozz. – Amikor Amalie leroskadt a székre, szilárd hangon folytatta: – Nem hiszem, hogy hazudtál az imént, csak hogy magadat mentsd.

A lány érezte, hogy apja nyugalma, sőt közönye csupán álarc, amely fájdalmat és megalázottságot rejt. És egyes-egyedül az ő hibája mindez. De még ha tagadni akarná is az igazságot, Saint-Hilaire úr megtalálná a módját, hogy akár a felesége, akár Rabaud bevall-ja, mi történt közöttük. O pedig hazugságban maradna, és élete végéig normandiai szám-űzetésben...

– Nem, apám, nem hazudtam. De talán tudatlanságomban félreértettem a látottakat és hallottakat.

– Mi volt az? – Apám, nem tudom, hogy... – Felelj, Amalie, ne köntörfalazz! – Csókolóztak, és Rabaud azt mondta Mathilde-nak, hogy szereti. – És Mathilde válasza is hasonló volt? Ó, bárcsak megkímélhetném ettől a fájdalomtól, gondolta Amalie. Saint-Hilaire úr

azonban várakozóan nézett rá, mint aki pártatlan bíróként vezet egy kihallgatást. – Igen... Sajnálom, apám, talán mégis félreértettem a helyzetet...

Saint-Hilaire úr türelmetlenül intett, valami káromkodásfélét morzsolt el, aztán a fele-ségéhez fordult. Mathilde sóbálvánnyá dermedve, mozdulatlanul ült a helyén.

– Összes többi szeretődet elnéztem, mert legalább ízléssel válogattad meg őket, és nem kísérték botrányok a viszonyaidat. De hogy most már a személyzettel is összeadod magad, az túlzás. – Intett egy inasnak. – Hívd ide Talmon urat, és hozz még egy tiszta po-harat! A bort hagyd itt! Aztán elmehetsz. Ez a többiekre is vonatkozik.

Eddigi életem legkeservesebb órája ez, gondolta Amalie. Bámulta apja önfegyelmét: Saint-Hilaire úr maga elé húzta a csemegéstányérkát, és folytatta az étkezést, mintha mi sem történt volna. Mathilde nem moccant, némán ült, csupán két orcáján égtek tűzpiros foltok Amalie sértő szavai óta. Talmon megjelent az ajtóban.

– Hívatott, uram? Saint-Hilaire úr ajkához érintette a damasztszalvétát, aztán higgadt hangon kiadta az

utasítást:

– Gondoskodjék róla, hogy Alexandre Rabaud negyedórán belül elhagyja a házamat. Talmon borús arca még inkább elborult. – Uram, engedje meg, hogy emlékeztessem, nemsokára besötétedik, és Rabaud úr két

napig betegen feküdt. – No és? Ha vak és béna volna, akkor is kidobnám. Rakják kocsiba, vigyék el

Champmartinba, és ott tegyék ki! Onnan majd megy, ahová akar. És fizessék ki, ami még jár neki, de egy souval sem többet.

– Ahogy parancsolja, uram! – Talmon meghajolt, és elhagyta a szobát. A várakozás pattanásig feszítette Amalie idegeit. Kis idő múlva sietős lépések hallat-

szottak be az előcsarnokból, hangok zűrzavara, és Alexandre Rabaud máskor oly nyugodt és kimért hangja, amint felháborodottan kiált-

ja: – Ragaszkodom hozzá, hogy Saint-Hilaire úr vagy az úrnő színe elé bocsássanak! Aztán Talmon halk, csillapító hangja; bizonyára magára vállalta a kellemetlen felada-

tot. Majd a csomagokat cipelő szolgák csoszogása, a kastély oldalbejáratához gördülő ko-csi kerekeinek csikorgása a kavicson. Aztán a lovakat indító kocsis ostorpattogása, pata-zaj, ismét kerékcsikorgás. És csend.

Sokáig csend volt az ebédlőben is. Mathilde még mindig nem mozdult. Csupán Rabaud tiltakozó kiáltására rebbentek meg a szempillái. Micsoda hihetetlen erőfeszítéssel marad-hatott a helyén? Saint-Hilaire sötét, komor pillantása feleségén nyugodott. Amikor a tá-vozó kocsi zaja elhalt, alig észrevehető mosoly jelent meg a szája szögletében. Önelégült, szinte kegyeden mosoly. Mathilde most felállt, lesimította a ruháját, és kifejezéstelen hangon megszólalt:

– Megengedi, hogy a fiam szobájába vonuljak vissza? Saint-Hilaire bólintott. – És holnap reggel gondoskodjék nevelőnőről Damien számára. Majd ha házitanítóra

lesz szüksége, magam fogom kiválasztani. Akkor nehezebb lesz felszarvazni a tulajdon házamban.

Mathilde szótlanul bólintott, és minden erejét összeszedve, méltóságteljes tartással igyekezett az ajtó felé. Amikor elment Amalie mellett, ránézett, de továbbra sem szólt semmit, elhagyta a szobát. Tekintetéből nem gyűlölet, sokkal inkább a fájdalom és mély-séges kétségbeesés sugárzott. Amalie-t most már nem csupán a bűntudat mardosta, hogy megbántotta apját, hanem meggondolatlansága is, melynek végzetes következményei lehetnek Mathilde és Rabaud számára. Rabaud mindazonáltal elsősorban a kisfiúnak hi-ányzik majd.

Amalie is engedélyt kért, hogy visszavonulhasson szobájába; megvert kutyaként hú-zódott be az ágya sarkába, és sokáig nem jött álom a szemére. Ha legalább itt volna Jean-Marc, karjába venné és vigasztalná. Igyekezett nyugtatgatni magát azzal, hogy Mathilde már sokszor megbántotta, megszégyenítette. Lelke mélyén azonban érezte, hogy viselke-désére nincs mentség.

Amalie először azt hitte: álmodik. Könnyű kis csókot érzett a jobb fülén, aztán a be-cézgető ajkak tovább siklottak az álla felé. Jóleső sóhajjal fordult hanyatt, kinyitotta a szemét, és álomittasan Jean-Marc fölébe hajló arcába pillantott. Az ágy melletti asztalkán gyertya égett. A lány elmosolyodott, és magához húzta a férfi fejét.

– Igazi csókot szeretnék... Annyira hiányzott... A válasz igazi csók volt. A lány testén a vágy forró hulláma futott végig, karjait szoro-

san kedvese nyaka köré fonta. Az egyre bensőségesebbé váló csók elárulta, hogy Jean-Marc is kívánja őt. Vajon ma éjjel itt marad-e nála?

Ma éjjel! Amalie hirtelen teljesen éberen könyökölt fel az ágyban. – Mit csinál ön itt?

– Csókolózom – nevetett halkan a férfi. A lány csodálkozva látta, hogy Jean-Marc csupán háziköntöst visel, sem ing, sem háló-

ing nincs alatta. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férfi meztelen bőrét. Ujjai végig-siklottak az izmos mellkason.

– Csodálkozom, hogy már visszatért. Hány óra lehet? – Gondolom, úgy fél négyre járhat. – Nem arról volt szó, hogy reggelig Pontrenaud úrnál marad? Csak nem bérelt kocsit? – Nem. Oly sok pénz lapult a tarsolyomban, hogy elkövettem egy könnyelműséget,

vagyis lovat vásároltam. – Apró csókot pöttyintett a lány orra hegyére. – Kimondhatatla-nul vágytam ön után. Ezért egyhuzamban tettem meg az utat, és nem sokkal éjfél után már itt is voltam Blanquefort-ban. A jó Vernac asszony gondoskodott róla, hogy meleg ételt és forró fürdőt kapjak. De nem tudtam elaludni, látnom kellett önt, meg akartam osztani sikeremet kedves munkatársammal, és egész nap arra vágytam, hogy megcsókol-jam...

Amalie kezét kezében tartva Jean-Marc elmondta, hogy mihelyt befejezi az építkezést Pontrenaud vicomte-nál, Párizsba megy, és bemutatják az udvarnál; ha minden jól alakul, már a jövő esztendőben.

A lány boldogan hallgatta szerelmesének beszámolóját, szívből osztozott örömében. Jean Marc arca azonban hirtelen elborult.

– Még mindig nem merek hinni abban, hogy minden a reményeim szerint történik. De ha mégis, milyen kár, hogy Marie, drága testvérem, nem érhette meg napjaim jobbra for-dulását. Áldozatot hozott értem, meghalt, hogy valóra válthassam a vágyaimat. És talán most megvalósul mindaz, amiről álmodoztunk... – Erőt vett megindultságán, és rámosoly-gott Amalie-ra. – Tudom, hogy őrültség, de szeretném, ha most az enyém lenne, szüksé-gem van a szerelmére.

A lány túláradó boldogsággal simult hozzá. Vajon Jean-Marcot is ez az érzés tölti el? – Az öné vagyok – suttogta reszkető hangon ma éjjel, holnap éjjel, örökké... A mi sze-

relmünk nem született szerencsés csillagzat alatt. Én is rettegek a felfedeztetéstől, még inkább az elválástól, de most, ma éjjel, nem gondolok semmi másra...

Jean-Marc fájdalmasan, mélyen felsóhajtott. – Ön még olyan fiatal, nem sejtheti, hogy minél mélyebb a szerelmünk, annál nehe-

zebb lesz majd elválnunk egymástól. – Ne gondoljunk a holnapra! – könyörgött Amalie –, a mai éjszaka még a mienk. –

Jean-Marc tiltakozását csókkal fojtotta el, és a férfi nem tehetett egyebet, mint karjába vette, és szenvedélyesen viszonozta csókját.

Csak egyetlen pillanatra engedte el Amalie-t, míg ledobta magáról a köntöst, és meg-szabadította őt finom, csipkés ingétől. Forró ajka végigsiklott a lány vállának, keblének hamvas bőrén, apró csókokkal hintette be egész testét.

Amalie felsóhajtott, kéjes borzongás futott végig a tagjain, és átengedte magát a kez-detben gyengéd, majd egyre hevesebbé váló szerelmi játéknak. A férfi néha meg-megpihent, összefonódott testük mozdulatlanná vált, hogy aztán még vadabbul olvadja-nak egybe. Amalie-t sosem érzett mámor ragadta magával, gyötrelmesen édes, izgató, felkavaró; szédítő csúcs felé közeledett, de a forgószél hirtelen nem ragadta már tovább...

Jean-Marc testén görcsös rándulás futott végig, felkiáltott: – Bocsáss meg, nem bírom tovább... – És ráhanyatlott Amalie felhevült testére. A lány valami különös csalódást érzett, mintha magasból zuhant volna alá. Valami

történt az utolsó pillanatban Jean-Marckal, valami vad, szenvedélyes, fékezhetetlen hata-lomnak engedelmeskedett, megismert, átélt valamit, amiben neki nem lehetett része. Va-jon ezért mondta: „Bocsáss meg..."?

Amalie félig lehunyt pillái alól nézte, mint bújik bele a férfi a köntösébe. Felkönyökölt a párnán, és valami különös feszültség, ingerültség hatalmasodott el benne. Ürességet érzett, mintha becsapták, valamitől megfosztották volna. Kinyújtózott az ágyban, ké-nyelmesen elhelyezkedett csipkés párnái között. Olyan csábító, olyan öntudatlanul inger-lő volt minden mozdulata, hogy a férfi elmosolyodott. Amalie azonban az ajtó felé intett.

– Hagyjon most magamra, mindkettőnknek aludnunk kell, ha nem akarunk holnap árulkodó sötét karikákkal a szemünk alatt reggelihez ülni. Szép kis botrány lenne...

Jean-Marc töltött magának egy pohár vizet az asztalon álló kristálykancsóból. – Ha már szóba hozta a botrányt, hallottam, azt rebesgetik a cselédek, hogy Rabaud

kegyvesztett lett, és kidobták. Amalie az ajkába harapott. – Igen, papa elbocsátotta. – De miért? Kitűnő nevelő volt, remekül bánt Damiennal.

Amalie az ágyfüggönyre szegezte tekintetét. Akadozva ejtette ki a szavakat: – Mathilde miatt volt... Én... Én elmondtam a papának... – Mit csinált?! – Jean-Marc vészjósló tekintettel nézett a lányra. – Csak nem...? Amalie bűntudatosan horgasztotta le a fejét, de mindenképpen meg akarta magya-

rázni cselekedetének indítóokát. – Mathilde szörnyű dolgokat mondott a mamámról... Nagyon fájt.., Azért mondtam el

a papának, hogy láttam, amint csókolóztak Rabaud-val, hogy a szerelmükről beszéltek... Ez az igazság Jean-Marc, láttam és hallottam! Sőt Mathilde még azt is mondta, bárcsak meghalna a papa... Eddig senkinek sem mondtam el, de annyira megsajnáltam papát. Hogy a saját házában, szinte a szeme előtt...

Jean-Marc ingerülten fésült bele az ujjaival zilált hajába. Bántó éllel jegyezte meg: – Valóban nemes szempont. És az indítóok: szeretet és jóindulat...

Letelepedett az ágy szélére. Amalie bosszúsan fordult el; azt hitte, hogy Jean-Marc az ő pártját fogja. A férfi föléje hajolt, felemelte az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Hangja hidegen csengett, amint megrovóan mondta:

– Kegyetlen, alattomos, és jól kiszámított tett volt. És ezt ön is nagyon jól tudja. Apjá-val együtt érez, Mathilde-dal nem. Mi jogon ítéli el őt? Még ha valóban olyan is volna, mint amilyennek feltünteti, akkor sem az ön dolga megbélyegezni.

– Lábbal taposta apám becsületét. – Mégis az ő felesége, s csupán Saint-Hilaire úrra tartozik, mit néz el neki. Amalie,

méltóságán aluli módon viselkedett, bármilyen okból tette is. Azt hiszem, ön sokkal jobb ennél...

Az utolsó szavakból kicsendülő szelíd figyelmeztetés nem érte el célját. Amalie daco-san emelte fel a fejét. Hát mindenki elárulja és elhagyja?

– Ne várja tőlem, hogy térdre borulva kének ettől az asszonytól bocsánatot! Soha nem fogom elfelejteni, mit tett velem. Nézzen csak ide! – Ezzel kissé félrefordult, és a vállára mutatott. – Látja ezt a fehér csíkot? Gyerekkoromban a lovaglóostorával vert az én kedves mostohám!

Jean-Marc kedvetlenül vonta össze a szemöldökét. – De most már nem gyermek. Nincs elég nyomorúság a földön, fölösleges kegyetlenség

és bosszúvágy? – És éppen ön mondja ezt nekem' Éppen ön, aki asszonnyá tett? Nem, nem vagyok

gyermek! És ne is merjen még egyszer ilyesmit mondani nekem, ha nem akar Rabaud sor-sára jutni!

Beaunoir hosszú, szomorú pillantást vetett rá, aztán némán kiment a szobából. Amalie még sokáig nézte a csukott ajtót. Hát csak ennyire szereti őt Jean-Marc, hogy Mathilde pártjára kel? Ezt tette apja is éveken át. Őt valójában senki sem szereti, gondolta

keserűen, bár lelke mélyén tudta, hogy saját magát hibáztathatja a szerencsétlen esetért. Arcra vetette magát az ágyon, és keservesen zokogott. Mi lehet az oka annak, hogy őt senki, de senki nem szereti?

12.

Már július első hete is eltelt, és Amalie lelkén még mindig nem engedett fel a dac és a gőg jégpáncélja. Nem tudott bocsánatot kérni Jean-Marctól a viselkedéséért és sértő sza-vaiért. Néha szinte úgy tűnt, a férfi talán örül is annak, hogy regényük ilyen hirtelen vé-get ért, és ez Amalie-t még inkább elbizonytalanította. Mostohaanyja iránt számtalan ta-nújelét adta őszinte bűnbánatának, Mathilde pedig kitért az útjából. A lány már arra gon-dolt, hogy levélben kellene elnézést kérnie tőle, az írást azonban egyre csak halogatta.

Még rosszabb volt a helyzet Damiennal. A kicsi nem értette meg, miért hagyta el Rabaud egyik napról a másikra Blanquefort-t. Nagyon hiányzott a nevelő kiegyensúlyo-zott, megnyugtató modora; a kisfiút ismét dührohamok gyötörték, egyre többet károm-kodott, noha Amalie sok időt töltött vele. A napok teltek-múltak, és Mathilde még nem talált alkalmas nevelőnőt kisfia számára. Kínos összezördülésük óta Amalie nemigen mu-tatkozott a kertben, s apját is kerülte.

Jean-Marc felügyelt a növények telepítésére a közösen kidolgozott tervek és vázlatok alapján. Az útvesztő tervvázlatai valahol kézen-közön elkallódtak, és Jean-Marc most újra meg újra bejárta a rejtekutakat, hogy emlékezetből lerajzolhassa az ott dolgozók számára. A kijáratot feltüntető pontos alaprajz nélkül bárki eltévedhetett a rejtekutak szövevényé-ben.

A Le Nôtre által ajánlott Monnier úr levélben közölte a park még befejezetlen részére vonatkozó telepítési tanácsait. A vaskos paksamétát Amalie egy inassal elküldte Jean-Marc dolgozószobájába abban a reményben, hogy a válasszal együtt a megbocsátás jelét is megkapja. Válasz azonban nem érkezett, és a lány, bármennyire vágyott a kibékülésre, nem adhatta fel a gőg és dac önmaga emelte bástyáit.

Egy napon ismét a park árnyas fái alatt üldögélt a naplójával, amikor meglátta a feléje tartó Malaplatte márkit. Gyorsan behajtotta könyvecskéjét, és rámosolygott a közeledőre.

Gaston üdvözlésül meglengette tollas kalapját, aztán a lány keze fölé hajolt. – Ma olyan szépséges, Amalie, akár a nyári hajnal – bókolt gálánsán. – Kissé korábban

jöttem látogatására, mert a tanácsát szeretném kérni, mielőtt megjelenik az unokahú-gom. A családi iratok között rábukkantam Lucréce múltkor említett rokonának, Forbin-Salignacnak néhány levelére, melyeket anyámhoz intézett. Az egyik levél egy gyűrűt tar-talmazott. Arra gondoltam, átengedem Lucréce-nek a leveleket és a gyűrűt is. Hiszen Forbin-Salignac az ő nagybátyja volt, és az ő hozzá fűződő gyermekkori emlékei sokkal kellemesebbek, mint az enyémek.

Amalie tapsolni szeretett volna örömében. Micsoda remek ötlet! Gaston tehát már megszokta, hogy Lucréce szinte mindig jelen van találkozásukkor, és lám, gondol is rá. No persze, a figyelmességtől még meglehetősen hosszú az út a szerelemig...

– Remélem, unokahúgom nem érti félre unokafivérének ezt a baráti megnyilatkozását – jegyezte meg Malaplatte aggodalmas arccal.

Amalie valóságos szóáradattal nyugtatta meg a márkit, bőségesen ecsetelve Lucréce kiváló tulajdonságait.

– Úgy látom – fejezte be szavait hízelgő mosollyal –, hogy máris igen jó barátságba ke-rültek Lucréce-szel.

– Amalie, hiszen tudja, hogy csakis ön jár mindig az eszemben – jelentette ki Gaston. – És remélem, hamarosan házam úrnőjévé tehetem. Minden arra vall, hogy a háború nem-

sokára véget ér, Németalföld alig tanúsít ellenállást, és hajlandó a békekötésre. Hozzám jön feleségül még a nyáron, Amalie?

– De kedves Gaston, ön igen türelmetlen... Célratörő, akár egy hódító hadsereg. – Katonának is érzem magam, bár még nem vonultam be. S ha úgy határoznék, hogy

csatlakozom a harcoló csapatokhoz, lehet, hogy megbánja makacskodását. Szent egek, gondolta Amalie, már megint megsértődött, és elrohan, még mielőtt

Lucréce megjelenik a színen. Ezt meg kell akadályozni! Bizalmas mozdulattal a férfi karjá-ra tette a kezét.

– Gaston... Malaplatte kedvetlen arca máris felderült, és viszonozta a lány mosolyát. – Bár a házasság az én, bocsánat: a mi köreinkben többnyire ésszerű szerződés, és a

felek megfontolásán alapszik, mégis szeretném tudni... – Elhallgatott, kereste a szavakat. – Ha már egymáshoz kötjük az életünket, szeretném tudni, hogy... hogy szeret-e engem legalább egy kicsikét...

Amalie hirtelen nagyon megsajnálta a férfit. A büszke, hódító lovag álarca mögött egy félénk kisfiú rejtőzött.

– Természetesen kedvelem önt, Gaston. – Akkor jó szándéka és vonzalma bizonyítékául engedje meg, hogy megcsókoljam.

Csupán egyetlen csókot kérek, Amalie... Ezzel szorosan a lány mellé lépett, és átölelte karcsú derekát,

– Jó, de csak egyet! – Amalie ügyes mozdulattal félrehajolt, s a csók csupán hamvas arcát érte.

– Bocsánat, Saint-Hilaire kisasszony, úgy emlékszem, a vonalzóm itt maradt az aszta-lon.

Amalie megrettenve pillantott fel. Néhány lépésnyire tőlük, a környező fák árnyéká-ban ott állt Jean-Marc. Malaplatte anélkül, hogy a leányt elengedte volna, nyersen rákiál-tott az építészre:

– Beaunoir, nem veszi észre, hogy zavar? Beaunoir rezzenéstelen arccal a kerti asztalhoz lépett, és felvette róla a vonalzót. Né-

mi éllel jegyezte meg: – Elnézést, nem tudtam, hogy ez a hely itt magánhasználatra van fenntartva. – Hé, mit merészel?! – csattant fel a márki. Jean-Marc tekintete továbbra is a leány derekát szorító karon nyugodott. – Azt hiszem, márki úr, néha-néha mindannyian túllépünk bizonyos határokon... Amalie dermedten bámult Beaunoirra. Mi ütött belé ma? Máskor mindig olyan meg-

fontolt volt, oda se figyelt Gaston fennhéjázó, pökhendi viselkedésére. Ügyelt arra, hogy ne ártson pályafutásának, hogy ne vonja magára az arisztokraták haragját. Lehetséges, hogy összezördülésük ellenére sem tudja tovább kordában tartani féltékenységét, és még szakmai érvényesülését is kockára teszi?

A lányból egy szempillantás alatt elszállt a harag, a büszkeség, a dac, mindaz, ami el-választotta őket egymástól. Jean-Marc szereti, és éppúgy kívánja, éppúgy vágyakozik utá-na, ahogy ő.

– Nagyon lovagias öntől, hogy védelmemre kel, Jean-Marc – mondta mosolyogva –, de erre nincs szükség. – Remélte, a férfi megérti, hogy célzatosan szólította Malaplatte jelen-létében a keresztnevén. – A márki úr ugyanis megkérte a kezemet, és ameddig az ügy mindannyiunk kedvére nem rendeződik, semmi okot sem látok arra, hogy megtagadjak egy testvéries csókot tőle. Megkérhetném, hogy jelezze nekünk, ha Lucréce de Sancy kis-asszony megérkezik?

Amalie úgy érezte, hogy ennél egyértelműbben nem beszélhetett Gaston előtt, s hogy Jean-Marc megértette, amit mondani akart. Beaunoir azonban hidegen nézett rá. Tartóz-

kodóan, elutasítóan állt ott, mintha már semmi sem fűzné őket egymáshoz, és gúnyosan mosolygott.

– Talán nem szentelt elég figyelmet a márki úr arckifejezésének, Saint-Hilaire kisasz-szony – és a megjegyzés felért egy sértéssel –, de az iménti gyöngédségeit, legalábbis sze-rintem, nem nevezhetjük testvériesnek...

– Mi az ördög... – hördült fel Malaplatte, elengedte a lány derekát, és a kardjához ka-pott.

Amalie zavarodottan állt. Valóban ennyire félreértette őt Beaunoir, és ő is a férfit? Nem szerelem, nem féltékenység volt, ami kihozta a sodrából, csupán a márki pökhendi viselkedése. Mégis meg kell akadályoznia, hogy tettlegességre kerüljön a sor.

– Az isten szerelméért, Gaston, csak nem fog kardot rántani? És Jean-Marc vajon a vo-nalzójával védekezzen? Kár, hogy levette a karját a derekamról, nagyon kellemes érzés volt. Persze ha szívesebben tartja a kardot... – Elbűvölő mosollyal kacér pillantást vetett a meglepett márkira. Aztán leereszkedő hangon folytatta az építészhez fordulva: – Jean-Marc, kérem, hagyjon most magunkra!

Tekintete hideg fénnyel villant Beaunoirra. Lehetséges, hogy néhány perccel ezelőtt még kész volt mentegetni Jean-Marcot, teli volt bűnbánattal? Eszébe jutott, hogy Beaunoir a szemére vetette: nem viselkedik felnőtt nőhöz méltóan, gyerekes bosszúvágy munkál benne mostohaanyja iránt. Úgy korholta, mint egy engedetlen kölyköt. Amalie határozott mozdulattal a csípőjére tette Gaston kezét, kissé hátrahajtotta a fejét, és félig lehunyt pillákkal, csábító mosollyal suttogta:

– Nem akar megcsókolni? A szeme sarkából még látta, hogy Beaunoir sarkon fordul, és nagy, ingerült léptekkel

siet vissza a kastély felé. Malaplatte vágytól ködös tekintettel hajolt közelebb a lányhoz. – Megfoszt a józan eszemtől, Amalie... Tündérszép boszorkány... Karjába kapta a lányt, és szenvedélyes csókot nyomott az ajkára. Amalie ezúttal nem tiltakozott, a fejét sem fordította el. Hadd lássa csak Jean-Marc a

csókot! Ám a következő pillanatban már meg is bánta. Mit tett már megint? Micsoda lehe-tetlen helyzetbe hozta magát! Hiszen nem is akarta, hogy Gaston megcsókolja. Most bizo-nyára alaposan elbízza magát, és azt képzeli, hogy ő készségesen fogadja az udvarlását.

– Ó, Gaston! Érzem, már megint kezd lüktetni a halántékom. Kérem, engedjen el, le kell pihennem. – És máris kibontakozott a márki karjaiból.

Malaplatte értetlenül és kicsit sértődötten bámult rá. – Mi történt önnel? Megfájdult a feje? És éppen most?! – Bocsásson meg, de kénytelen lesz Lucréce – szel kisétálni a szénagyűjtéshez. Talán

ha most azonnal lefekszem, vacsoráig kissé jobban érzem majd magam. Gaston gyanakodva pillantott rá. – Nem értem önt, Amalie – mondta a vágy és sértődöttség között ingadozva. – Hajlan-

dósága jeleként megengedi, hogy megcsókoljam, aztán kifogásokkal hozakodik elő... A lány fáradtan fordította el a fejét. Ereje fogytán volt. Lám, kicsit kacérkodott

Gastonnal, és az máris azt hiszi, hogy beleszeretett. Felsóhajtott, és villámló szemmel né-zett a boldogtalan márkira.

– Ugyan, Gaston, menjen már! Összekapta a szoknyáit, és feltörő zokogását visszafojtva, menekülésszerűen futott fel

a szobájába. *

– Akarsz valamit játszani, Damien? – kérdezte Amalie a kisöccsét. – Odafenn a nagy galériában jó hűvös van.

Damien duzzogva megrántotta a vállát.

– Nem lehet – mormolta lehajtott fejjel –, újra kell írnom azt az átkozott feladatot. Bétout asszony kijelentette, hogy förtelmes. És azt is mondta, hogy úgy írok, akár egy pa-raszt. – Megmozgatta jobb keze ujjait. – Pedig annyira igyekeztem! És már egészen elzsib-badt a kezem.

Amalie bosszúsan ráncolta össze a homlokát. Az új nevelőnő csöppet sem volt rokon-szenves. Sovány, savanyú ábrázatú, idősebb özvegyasszonyt választottak Rabaud távozása után. Még csak négy napja tartózkodott Blanquefort-ban, de a kisfiú máris feltűnően hall-gatag lett. Még nem heverte ki szeretett nevelője elvesztését, s bár nem panaszkodott, Amalie tudta, hogy gyakran részesül büntetésben. Fájt a szíve érte, de természetesen nem szólhatott bele a nevelésébe. Bétout asszony megtiltotta Damiennak, hogy kis díszkardját viselje. „Fölösleges – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon –, hiszen még nem vagy márki! Játék közben nem bánom, viseld, a tanórákon azonban nem engedhetem meg."

Egyetlen étkezés sem múlt el anélkül, hogy ne figyelmeztette volna a fiúcskát fogya-tékosságaira. Saint-Hilaire úr nem kifogásolta a nevelőnő szigorú módszereit, hiszen már sok előkelő család gyermekeiből faragott udvarképes alattvalót. Csupán egy dolgot kötött a lelkére: ne akarja leszoktatni a káromkodásról Damient. A kisfiú élt is ezzel a jogával: alig akadt olyan mondata, amelyben ne lett volna „átkozott" vagy „fenébe is".

– Ha fáj a kezed a sok írástól, menj a mamádhoz, és mondd meg neki – javasolta Amalie.

– Hiszen akartam! De bezárkózott, megint valami átkozott látogató van nála. Amalie-nek eszébe jutott, hogy épp egy órával ezelőtt valóban kocsit hallott begör-

dülni az udvarra. – Hát akkor talán mégis az lesz a legjobb, ha megírod a feladatot. Vacsora után még

játszhatunk egy kicsit. Magára hagyta a kisfiút, és elvonult kedvenc helyére, a nagy galéria egyik ablakmé-

lyedésébe. Az épületnek ebben a részében csend és nyugalom uralkodott. A lány felkupo-rodott az ablakfülke párnázott padjára, és kinézett az ablakon. Már órák óta esett az eső, a cselédek visszahúzódtak a nagy konyhába vagy abba a tágas helyiségbe, amelyben a ki-sebb házimunkákat végezték.

Amalie kényelmesen elhelyezkedett, és felütötte a naplóját, bár aznap semmi feljegy-zésre méltó dolog nem történt. Pillantása elkalandozott a kastélykert fái fölött. Az épület külső tatarozása és átépítése már szinte teljesen elkészült, a belső munkálatok azonban még tartottak; néhány kisebb helyiség díszítésében nem tudtak megegyezni. A falak és mennyezetek gipszdíszítéseinek aranyozása és a mennyezeti freskók elkészítése alig vesz több időt igénybe egy-két hónapnál.

A lány halkan felsóhajtott. Beaunoir megjegyzéseiből arra következtethetett, hogy a férfi feltehetően szeptemberben távozik. Nemrégiben még nem hitte volna, hogy így fog-nak elbúcsúzni egymástól, búcsúcsók, búcsúölelés nélkül. A hideg ablaküveghez szorította homlokát, és elnézte az alágördülő esőcseppeket. Körülötte minden olyan vigasztalan, olyan szomorú volt.

– Nagyon elgondolkozott, szépségem... Amalie felnézett. Gaston állt előtte. Annyira elmerült bánatába, hogy nem is vette

észre a férfi közeledését. – Gaston, mi hozta önt Blanquefort-ba? A parkbeli kis jelenet óta a márki csupán egyszer tette tiszteletét a kastélyban, akkor

is rosszkedvű, ingerlékeny és szófukar volt. Most viszont sugárzott belőle a hódító férfi magabiztossága. Hanyag mozdulattal ledobta a kalapját, és épp hogy megbiccentette a fejét. Minden köntörfalazás nélkül válaszolta:

– Természetesen önt akartam látni.

– Akkor tehát az ön fogatát hallottam több mint egy órával ezelőtt? De miért nem je-lentették, hogy tiszteletét kívánja tenni?

– Valamit még el kellett intéznem, mielőtt önt felkerestem. – Ó... – A csalódás kis hangja röppent el a lány ajkáról. Bizonyára apjával tisztázták a

házassági szerződés eddig még homályos pontjait. – Fontos dolognak kellett lennie, ha ilyen kellemetlen időben kicsalogatta a házból.

– Ha önről van szó, Amalie, semmiféle időjárás nem tud visszatartani. A márki feltette egyik lábát az ablakpad szélére, rákönyökölt a térdére, és egészen kö-

zel hajolt a lányhoz. A hetyke testtartás bosszantotta a lányt. Malaplatte a háborúról, a küszöbönálló békekötésről fecsegett, s közben lecsatolta a kardját, levette derékszíját.

– Megengedi? – kérdezte, és intett, hogy Amalie mellé óhajt ülni. A lány kelletlenül húzódott odébb. A márki ügyet sem vetve tartózkodó magatartására, öntelt mosollyal az ajkán tovább beszélt: – Ha netán mégis be kellene vonulnom, bizonyára nagyon hiányoz-nék önnek, szépségem, bár egyenruhában talán még ellenállhatatlanabb lennék. De sze-rencsére egyelőre még nem kell lemondania rólam. – Ezzel átkarolta Amalie derekát, és magához húzta a vonakodó lányt.

– Gaston,én... – Szegény drágám – mondta Malaplatte, és gyengéden a lány szemébe nézett –, tu-

dom, hogy önt kötik a gyengébb nem szigorú illemszabályai. – Fojtott suttogássá halkult a hangja. – De én szívesen leveszem önről ezt a terhet...

Vajon mi jár Gaston fejében? Miért beszél ilyen különös dolgokat? Amalie kezdett fél-ni, amikor a márki két kezébe fogta kipirult arcát.

– Ha úgy gondolja, várhatok vasárnapig is... Persze nem szívesen... – Várni? Ugyan mire? – kérdezte Amalie, és igyekezett kibontakozni Malaplatte szorí-

tásából. Az elnevette magát, és viharosan megcsókolta az elkeseredetten tiltakozót. – Hogy közöljük az ön apjával elhatározásunkat. Amalie erőszakkal kiszakította magát a férfi öleléséből, és dühtől elfúló hangon szi-

szegte: – Ha nem enged el azonnal, arcul ütöm! A márki láthatóan jól mulatott a lány felháborodásán. Kedvtelve legeltette a szemét

Amalie lángoló arcán. – Rajta, csak rajta, szép tündér! Milyen szelídnek, félénknek tűnik mások számára, és

mégis milyen forróvérű... – Forróvérű?! – Amalie felkiáltott. – Miről beszél? – Rólad – suttogta a férfi. – Hiszen kívánod a csókomat, sőt még többet, sokkal többet,

igaz? Ne félj kedvesem, ne félj a szerelemtől! – És mohó ujjai a lány mellére siklottak. Amalie azonban inkább felháborodott volt, mintsem rémült.

– Azonnal vegye le rólam a kezét, különben kiáltok, és egész Blanquefort összefut! A márki gúnyosan felkacagott. – Nagyon tévedsz, szépségem! Ki a csuda jönne ide... rajtad kívül, hogy egyedül lehess

és titkon várd a szerelmesedet... Amalie kétségbeesetten küzdött Malaplatte tolakodó csókja ellen. Tiltakozása azon-

ban nemhogy lelohasztotta volna a márki gerjedelmét, inkább még jobban felszította. A férfi vágytól tikkadt hangon súgta:

– Micsoda élvezet lesz bevezetni téged a szerelem rejtelmeibe, édes, ártatlan kis bá-ránykám!

– Miért teszi ezt velem, Gaston? A márki csillapítóan cirógatta meg Amalie lángoló arcát, mintha csak makrancos gye-

reket akarna nyugtatgatni.

– Ó, ti szegény leányok, milyen kerülő utakat kell választanotok, hogy végül célhoz ér-jetek! Micsoda kisded játékokat kell kiagyalnotok, hogy hálótokba keríthessetek egy-egy férfit! Mennyit kínoztál engem, te kis boszorkány, egyszer olvadoztál, másszor fagyos voltál... Ugye emlékszel még? És én szegény bolond, azt hittem, nem veszel komolyan!

– No és már megváltozott a véleménye? – Vak voltam, nem vettem észre, hogy kezdettől fogva vonzódtál hozzám, vágyakoztál

utánam, leányos szemérmed azonban visszatartott a kezdeményezéstől. Én meg túlságo-san is hozzászoktam a nyers, katonás viselkedéshez, nem értettelek meg, nem jöttem rá, hogy megzavartak az érzelmek és a vágyak, nem tudod, mit kell tenned, mert félsz, hogy odaadásodért majd megvetlek. Ezért játszottál hát velem, és majdnem összetörted a szí-vemet! De most már tudom, mi az igazság!

– Miről beszél? – kérdezte alig hallhatóan Amalie, és úgy érezte, megfordul körülötte minden.

– Arról, hogy olyan férfira van szükséged, aki leveszi rólad a döntés terhét, aki az ágyába visz. – Gaston a lány fölé hajolva mohón, szenvedélyesen csókolgatni kezdte a váll-fűző kivágásából elővillanó finom, fehér bőrt.

Amalie valójában csak akkor döbbent rá, milyen veszélyes helyzetbe került; ide, a ga-lériába aligha fog elvetődni valaki, Malaplatte ügyet sem vet tiltakozására, élvezi, hogy végre hatalmában tarthatja őt.

– Azonnal hagyja abba! – Kis ökleivel elkeseredetten kezdte ütni a férfi hátát, vállát. – Engedjen el!

A férfi gúnyosan húzta fel a szemöldökét. Most megint egészen olyan volt, mint gyermekkorukban, amikor játszótársaira kényszerítette az akaratát.

– A pokolba ezzel a mórikálással! – mormolta rekedten. – Ha most itt, rögtön a maga-mévá teszlek, nem kell tovább negédeskedned, végre összeházasodhatunk. És tudom, hogy valójában jobban is szeretnéd így, kedvesem. Az ellenállásod csak azt jelzi, hogy sze-retnéd, ha erőszakkal tennélek magamévá, mert akkor szabadon és gátlástalanul odaad-hatod magad, nem kell szégyenkezést tettetned. Végül is mit bánjuk, ha megtudják? Hi-szen szeretjük egymást!

Erős karjai vaskapcsokként szorították a lány törékeny testét. Amalie rémülten sikol-tott fel.

– Gaston, az istenért, én nem szeretem önt! Malaplatte megrázta a fejét. – Hagyjuk ezt, Amalie! Forró pillantásokat vetettél rám, bátorítottál, kérdezgettél,

mikor jövök el újra, sőt azt is megengedted, hogy megcsókoljalak. Nem, nem, tovább már nem tehetsz bolonddá, kedvesem!

Milyen igaza volt Florimonde-nak és Jean-Marcnak is, gondolta Amalie keserűen. Fi-gyelmeztették, hogy ne játsszon meggondolatlanul a veszéllyel, csak épp ő nem hallgatott rájuk, vakon rohant bele a romlásba. De azért megkísérelte legyőzni rettegését, és nyu-galmat erőltetett magára.

– Gaston, hát értse meg végre! Én Lucréce kedvéért hívtam ide. Ő valóban szereti önt. Malaplatte fojtottan felkacagott. – Mindez csupán eszköz arra, hogy még jobban megőrjíts. Csakhogy én mindent tu-

dok. A mostohaanyád... Amalie döbbenten meredt rá. – Mi köze ehhez a mostohámnak? – Ő nyitotta fel a szememet, ő ugyanis jobban ismer téged, mint te saját magadat.

Hogy érzéki és élvvágyó teremtés vagy... – Mathilde-nál volt, mielőtt ide jött? – Amalie-t szinte rosszullét környékezte, amikor

rájött, mit tett a mostohaanyja.

– Eltalálta. Ő adta nekem a bölcs tanácsot, hogy itt és ma tegyelek magamévá, akkor már megtarthatjuk a menyegzőt. Tudom, hogy kívánsz, hogy akarsz, és meg is fogsz kap-ni, most mindjárt...

Amalie egyre jobban vergődött a férfi szorításában. Hiába próbálta elérni a kardot, nem sikerült. Ereje lankadt. Gaston erős férfi volt, és a lovagias máz alatt nyers, erősza-kos. Megszokta, hogy minden az övé, ami után kinyújtja a kezét. A lány elkeseredetten küzdött, bár érezte, hogy sokáig már nem tud védekezni. Selyemruhája végighasadt, csip-ke mellfodra cafatokra szakadozott, haja kibomlott és fehér vállára hullott. Észbontóan szép volt, és ez még jobban felszította a márki szenvedélyét.

– Megállj, te gazember! Azonnal engedd el a lányt, csirkefogó! Jean-Marc hangja csattant fel mögöttük. A következő pillanatban a férfi rávetette ma-

gát a márkira, és karjával átkulcsolva a nyakát, elrántotta Amalie-tól. Malaplatte a kardja után kapott. – El az utamból! Ez a dolog csak a hölgyre és rám tartozik! Jean-Marc szürke szemében vészjósló fény villant fel. – Téved – vetette oda –, úgy döntöttem, hogy nekem is van közöm a dologhoz. – Mit merészel?! – acsarkodott Malaplatte. – Sokáig tűrtem a pimaszságát, most azon-

ban majd megtanítom, hol a helye! Jean-Marc gúnyos mosollyal meghajolt a márki előtt. Amalie közéjük vetette magát, és rimánkodva kiáltotta: – Gaston, ne! Malaplatte félretolta a lányt és rámosolygott. – Ne aggódjon, kedvesem! Csak megfenyítem ezt a fickót, legszívesebben a lovaglóos-

torommal hagynám helyben. Csupán egyetlen pillanatra tévesztette szem elől Beaunoirt, s az elég volt ahhoz, hogy

Jean-Marc kiüsse a kardot a kezéből. Az acélpenge éles csengéssel hullott a márványpad-latra.

– A márki úr ezúttal kénytelen lesz az én módszeremmel küzdeni – gúnyolódott Jean-Marc, és selyem nyakravalójánál fogva megragadta ellenfelét. Ökölbe szorított jobbja sú-lyos ütéssel érte Malaplatte arcát, a felrepedt bőr alól szivárogni kezdett a vér. Gaston megingott, de máris viszonzásra készült, az ütést azonban elvétette. Jean-Marc ökle má-sodszor is eltalálta, a jól célzott csapás a lovag szemét érte, majd sorban a többi a gyom-rát, a mellkasát, a vállát. Malaplatte fájdalmában összegörnyedt és feladta a harcot.

– Állj! Elég! – sikoltotta Amalie. Őrültség, amit Jean-Marc csinál! Gaston de Malaplatte bármikor lefogathat egy polgári származású embert, aki tettleg bántalmazta. De vannak más módszerei is: elég egyetlen szó a barátainak, és Beaunoirt soha ki nem deríthető bal-eset éri valahol... – Jean-Marc! Hagyja abba!

– Összetöröm ennek a gazembernek a csontjait! – lihegte Beaunoir. – Parancsolom, hogy hagyja abba! – Saint-Hilaire hangja csendült fel mögöttük. A ház

ura komor arccal állt az ajtóban. Gaston selyem zsebkendőjét szorította az arcára, és dühtől elfúló hangon kiáltotta: – Ez az arcátlan, pimasz fráter kezet mert emelni rám! Bíróság elé vitetem! Börtönbe

csukatom! Saint-Hilaire könnyedén meghajolt. – Kétségtelenül felháborító eset, márki úr. Természetesen elkísérem Bourges-ba. Két-

évnyi büntetés bizonyára enyhíti majd az ön fájdalmát, ezt a vakmerőt pedig jobb belátás-ra bírja.

Amalie úgy érezte, jéggé dermed a vére. Hogy Jean-Marc ismét börtönbe kerüljön?! Jóságos ég, ennek nem szabad megtörténnie! Rémülten felsikoltott.

– Apám, hallgasson meg! Gaston meg akart erőszakolni. Ha Beaunoir nem jön idejé-ben... – Megborzongott és lesütötte a szemét.

– Mit hallok? – Saint-Hilaire megfordult, és vizsgálódó pillantással mérte végig a leá-nyát. Látta a széttépett ruhát, a zilált hajfürtöket, a leány vállán, karján pirosló foltokat.

Gaston zavartan gyűrögette kezében a vérfoltos kendőt. – Megerőszakolni? Mit nem mond? Hiszen ön akart az enyém lenni! Amalie hevesen megrázta a fejét. – Nem! Soha még csak meg sem fordult a fejemben! – A szégyentől és a megalázott-

ságtól bíborszínűvé vált az arca. Malaplatte már nem tudta, mit is gondoljon. – De hát ön szeret engem, Amalie, hónapokig tűrte az udvarlásomat! Saint-Hilaire úr haragtól villámló szemmel nézett a leányára. – Nos, megtudom végre az igazságot? Amalie összefonta reszkető ujjait. Jöjjön, aminek jönnie kell, meg kell mentenie Jean-

Marcot. – Apám, én nem szeretem Gastont, és nem akarok hozzá menni feleségül. Ez minden.

– Mathilde cselszövéséről szót sem ejt. A számla ezzel kiegyenlítődött, nincs mit egymás szemére vetniök. – Lehet, hogy Gaston félreértette szívélyességemet, ám azt semmikép-pen nem tűrhetem el, hogy Beaunoir urat még meg is büntessék azért, mert megmentett a legrosszabbtól.

Malaplatte tajtékzott a dühtől. – Nem lett volna szabad ilyen mélyre süllyednem, hogy önökkel érintkezem. Beaunoir

azonban bűnhődni fog! – Nem fog! – vetette oda dölyfösen Saint-Hilaire, és felszegte a fejét. – Ez az ember az

én szolgálatomban áll, és joga volt, sőt mi több: kötelessége leányom védelmére kelni. És ne higgye, márki úr, hogy ellenem és a családom ellen elég a nemesi származására hivat-kozni. Tehetős és igen befolyásos barátaim vannak. Ön fényes nevet visel, nekem viszont óriási vagyonom van.

– A leánya kihívóan viselkedett velem. – Márki úr, ön megsértette a leányomat és engem is. Bizonyára nem vetemedett volna

efféle cselekedetre egy nemesi család kisasszonya iránt, méghozzá tulajdon házukban. A pokolba a rangokkal, címekkel, megkövetelem a tiszteletet leányom iránt, és megtiltom, hogy a jövőben betegye a lábát Blanquefort-ba.

– A jövőben kerülni fogom az önökhöz hasonló emberek társaságát– válaszolta Malaplatte mélyen megbántva. – Akadnak még hölgyek, akik méltóak a nevemre. – Ezzel felkapta a kardját, visszalökte a hüvelyébe, és kimért léptekkel az ajtó felé tartott. Mielőtt távozott volna, még egyszer megfordult, és kisfiúsan dacos hanglejtéssel mondta: – Elha-gyom ezt a házat, amelyben olyan sértően bántak velem, becsaptak és megaláztak.

Mathilde-ra céloz és rám, gondolta Amalie, és ereje fogytán leroskadt az ablakmélye-dés padjára. Erőtlenül suttogta:

– Köszönöm apám, hogy védelmemre kelt. – Megérdemelnéd, hogy visszaküldjelek a nagynénéidhez – jelentette ki megvetően

Saint-Hilaire úr. – Jómagam is láttam, hogy bátorítottad a márkit. Ha nem óhajtottad fo-gadni az udvarlását, miért nem mondtad meg neki egyenesen?

– Hiszen többször is próbáltam... – Ugyan, dehogyis próbáltad! És most menj a szemem elől! Eredj, kérj bocsánatot

anyádtól, beszennyezted az emlékét! Nem vagy többé a leányom! Kinyújtott karjával a képtár végébe mutatott, ahol első feleségének, Amalie anyjának

életnagyságú képe függött.

Beaunoir, aki eddig hallgatagon a háttérbe húzódva állt, most előlépett. Komor arccal mondta: – Uram, ön igazságtalan...

Az idősebb férfi kurta fejmozdulattal félbeszakította. – Köszönettel tartozom önnek, Beaunoir, hogy megvédte leányom tisztességét. Valóban nagyon szomorú, hogy Amalie olyan kevéssé viseli szívén családom becsületét. – Ezzel sarkon fordult, és határozott lép-tekkel elhagyta a helyiséget.

* Ó, bárcsak nyílna meg a föld, és nyelne el engem örökre! Amalie-ból feltört a zokogás,

kirohant a képtár túlsó oldalán, leszaladt a lépcsőn. Hallotta, nagyon is jól hallotta maga mögött kopogni Jean-Marc lépteit, de most neki sem tudott volna a szemébe nézni. Mi-lyen igaza volt, amikor azt mondta, hogy az életben mindennek következményei vannak! Most maga is tapasztalhatta ezt. Minden elveszett, mindennek vége, s ami a legborzasz-tóbb, elvesztette apja szeretetét is.

Egy oldalajtón át kifutott a kertbe. Az eső már elállt, de sűrű köd terjengett Blanquefort fölött, és puha, fehér fátyolba burkolta a tájat. Amalie szinte vakon rohant, űzte a vágy, hogy megszabaduljon a szégyentől, a megaláztatástól, hogy eltűnjön az em-berek elől, hogy ne kelljen beletekintenie a tulajdon lelkében tátongó sötét mélységekbe. Sejtelmesen csillogó tavak között, keskeny ösvényeken futott egyre távolabb a kastélytól.

– Amalie! – Egy kéz kulcsolódott a kezére, meleg ujjak fogták át az ő ujjait, majd két erős kar ölelte át, szeretettel, védelmezően.

– Ó, Jean-Marc! – sírt fel a lány. – A papa gyűlöl engem! – Dehogy, majdnem annyira szereti önt, mint én. A lány nagyot nyelt, és szipogva suttogta: – Azt hittem, ön sem szeret többé azután, hogy összevesztünk.

Beaunoir elnevette magát. Hangja olyan mélyen, melegen csendült a lány fülébe, mint azelőtt, mint hetekkel azelőtt, amikor még boldogok voltak.

– Valóban azt hiszi, hogy a szerelem olyan gyönge és törékeny? Hogy nem bírja ki a próbatételt? De most menjünk be valahová, mielőtt még teljesen átnedvesedik a ruhánk. A köd egyre sűrűbb. – Fürkészve körültekintett. – Ha nem tévedek, az üvegház közelében vagyunk.

Megfogta a lány kezét, és vezette, míg csak egy alacsony, boltíves ablakokkal díszített épülethez nem értek. Odabenn nem volt senki, de a serpenyőkben izzó faszén kellemes meleget árasztott a gyenge palántákra és növendék fácskákra, melyeket még nem lehetett kiültetni a szabadba. A langyos, párás levegőben zsendülő növények kesernyés illata ér-ződött.

Amalie mélyet sóhajtott. Szeretett itt lenni, jól érezte magát dédelgetett zöld védencei között. Hirtelen elhatározással Beaunoirhoz fordult.

– Valóban még mindig szeret? Mindazok ellenére, amiket megint elkövettem' A férfi szeméből gyengédség és szeretet sugárzott feléje. – Ön szenved legjobban a meggondolatlanságától, kedvesem. Miért vonnám még én is

felelősségre? – De ezúttal Mathilde volt az... – A lány ajka nehezen, kínlódva formálta a szavakat.– Ő

mondta... Jaj, még rágondolni is szörnyű! Elhitette Gastonnal, hogy azt szeretném, ha erő-szakkal tenne a magáévá. Nem tudom, miért tette ezt, bosszúból Rabaud elbocsátása mi-att, vagy csak azért, hogy így szabaduljon meg tőlem? Papa különben úgyszólván soha nem megy be a képtárba. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Mathilde küldte őt oda.

– Ideje volna már félretenni az előítéleteit – figyelmeztette Beaunoir. – Malaplatte nem adott volna olyan könnyen hitelt a mostohaanyja szavainak, ha ön nem bátorítja fel a kacérkodásával. Gondoljon csak a parkbeli jelenetre...

Amalie meglepetten nézett a férfira. – Akkor hát valóban... féltékeny volt! – De mennyire! Láttam a márki karjaiban, és... Amalie ujjongani, táncolni szeretett volna örömében, magához ölelni az egész világot. – Ó, Jean-Marc! És mégis olyan tartózkodó, olyan rideg volt hozzám, mintha már

semmit sem jelentenék az ön számára. Biztos voltam benne, hogy már nem szeret! – Talán okosabb is lenne lemondani önről – jelentette ki Beaunoir komoran. De elég

volt egyetlen pillantás a lány sugárzó arcára, hogy az ő arca is felderüljön. – Pokolba az ésszel meg az okoskodással! – kiáltott fel, és szenvedélyesen magához ölelte Amalie-t.

Ajkuk forró csókban forrt össze, és a lány odaadóan simult Jean-Marc mellére. Kimondhatadan hála töltötte el a szívét, hogy a férfi még mindig szered, sírt és nevetett a boldogságtól és a fájdalomtól, ha arra gondolt, hogy el kell válniok.

– Jean-Marc – suttogta újra meg újra –, nincs senkim, csak ön. Hogy élhetek úgy to-vább, ha elmegy Blanquefort-ból? Nem, azt nem tudom elviselni...

13.

Lucréce de Sancy megfordította a lovát, és a folyó mentén lefelé léptetett vele a dombról. Előrehajolt a nyeregben biztos tájékozódási pont után fürkészve a hullámzó tej-fehér ködben. Szülei baráti látogatásra indultak, és tudta, hogy nem is térnek haza aznap. A ház üres volt, és Lucréce unatkozott. Jót fog tenni egy kis lovaglás, gondolta. A nyirkos, tapadós ködtakaró azonban egyre sűrűsödött, és Lucréce végül csak nagy nehezen lelte meg az országútra vezető ösvényt. Odalenn már nem fog eltévedni. Az út szélére kormá-nyozta a hátasát, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

Itt már gyorsabban haladhat, s bizonyára hamarosan eléri a birtokuk határát. Lám, ott is van az óriási, ősöreg tölgy, jelzi a Sancy és a Malaplatte család birtokainak határát. In-nen ismerős az út, és nem is tart tovább szűk negyedóránál. Mielőtt teljesen besötétedik, otthon is lesz.

Hirtelen zajt hallott maga mögött. Kurtára fogva a kantárszárat megfordult a nyereg-ben. A dübörgő zaj az útkanyarulat felől hallatszott, egyre közelebbről, mint a fenyegető mennydörgés. Már a vágtató lovak éles patkócsattogása is megkülönböztethető volt. Nagy, sebesen közeledő utazóbatár tűnt fel a kanyarban. Lucréce felsikoltott, és a füves árokpartra ösztökélte lovát. Ebben a pillanatban fülsiketítő zörgéssel-csattogással elro-hant mellettük egy nagy hintó, hajszál híján magával sodorva lovat és lovast. Lucréce két-ségbeesetten nyugtatgatta a rémült állatot. Ekkor vette észre, hogy a kocsi megállt.

No, most alaposan megmondom a véleményemet, gondolta a lány. Hogy lehet így haj-tani?! Azzal odalovagolt az utazóhintóhoz, és már-már belefogott felháborodott mondó-kájába, amikor felismerte a gyeplőt tartó férfit.

– Mi a csuda ütött önbe, Gaston, hogy úgy hajt, mint egy őrült? Egy pillantás Malaplatte arcára, egy a márki mellett ülő, holthalványan reszkető ko-

csisra... Lugréce felkiáltott: – Jóságos ég! Mi történt önnel? Malaplatte arccsontján felrepedt a bőr, a kiszivárgott vér végigfolyt az orcáján és rá-

száradt az állára. Egyik szeme szinte teljesen eltűnt a jókora, kékesfekete daganat alatt, a másikból csurgott a könny.

Gaston keservesen elmosolyodott, és üdvözlésre emelte a kezét. – Szép jó estét, unokahúgocskám! – dadogta. – Nem akar velünk tartani? – Ingerülten

félretolta a kocsis kezét, aki át akarta venni tőle a gyeplőt. – Magam akarok hajtani!

Lucréce kérdő pillantást veteti a kocsi hátsó felhágóján álló lakájra. Az ember halálsá-padtan kapaszkodott a fogantyúba. Halkan elmondta, hogy a márki úr tettlegesség áldo-zata lett Blanquefort-ban, utána pedig két órát töltött a champmartini fogadóban, ahol is mélyen a pohár fenekére nézett. Onnan maga hajtotta a lovakat. A kocsis is megszólalt a bakon, suttogva figyelmeztette a grófkisasszonyt:

– Az ég szerelmére, kisasszony, nehogy beszálljon a kocsiba! Ha épségben hazatérünk, vasárnap hálaadó imát mondok a templomban.

A két férfi hiába igyekezett rávenni a márkit, hogy leszálljon a bakról, és beüljön a hintóba. Malaplatte ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is ő hajtson.

– Szeretem az ostort, olyan szépen csattog... Jó nagyokat suhintok vele, és azt képze-lem, hogy annak az átkozott ebfajzatnak az arcába vágok...

Lucréce azonban nem adta fel könnyen. Kedvesen fordult Malaplatte-hoz: – Nagyon csúnyán fest az arca, kezelésre van szüksége. Valamennyit értek hozzá. Em-

lékezzék, amikor gyerekkorunkban játék közben elestünk, tudja, amikor Amalie... – Ugyan, hagyjon már békén Amalie-val, Lucréce! – dörmögte mogorván a márki. Vajon mi történhetett? A lány aggódva pillantott Gastonra, és csillapítóan mondta: – Nem beszélünk többet Amalie-ról, ha beül a kocsiba. Gaston végre engedett az unszolásnak. A lakáj majd ellovagol Sancy-ba Lucréce háta-

sán, és közli a kulcsárnővel, hogy a grófkisasszonyt később kocsival viszik haza. Lucréce helyet foglalt a kocsiban Gaston mellett, és arra gondolt, milyen szívesen

megsimogatná a férfi duzzadt arcát, ölébe venné a fejét. A márki azonban láthatóan nem vágyott gyöngédségre; a párnázott üléstámlának dőlve összefüggéstelen szavakat mor-molt maga elé.

– Átkozott boszorkány... Átkozott, képmutató boszorkány.,. Vajon Amalie-ról beszél? – töprengett a lány. Mi történhetett Blanquefort-ban? Az ő

szegény Gastonja nem csupán testileg szenved, ez nyilvánvaló. Könnyed, csevegő hangon kérdezte:

– Kire gondolt az imént, amikor azt mondta, hogy kedve volna megfenyíteni az ostor-ral?

A márki kissé felemelte a fejét. Bambán elvigyorodott. – Beverném az orrát, kitekerném a nyakát, saját két kezemmel fojtanám meg... – da-

dogta. Ennél többet előszörre nem sikerült Lucréce-nek kicsalogatni Gaston de Malaplatte

márkiból. Mire az utazóhintó becsörömpölt a kastélyudvarra, a lány már megtudott egyet-mást

a szeretett unokabátyját ért sérelemről. Amalie kerek perec megmondta Gastonnak, hogy sosem megy hozzá feleségül, Beaunoir pedig ököllel esett neki az elutasított kérőnek. Hogy Saint-Hilaire asszonynak mi szerepe volt a históriában, az nem derült ki Malaplatte zavaros szavaiból.

Lucréce időről időre gépiesen bólintott, együttérzéséről biztosította a férfit, és meg-simogatta forró homlokát. Saját otthonának falai között Malaplatte már kissé józanabb-nak tűnt, de még mindig ingerült és harapós kedvében volt. Belevetette magát egy karos-székbe, és ellenségesen nézett a lányra.

– No mi az? Még mindig itt van? Talán a gyermeklány szerepét óhajtja betölteni mel-lettem, vagy netán jóságos mamácskámét? – Türelmetlenül cibálta le selyem nyakravaló-ját, és felszakította mellén az inget. – No jó, ha már itt van, segítsen a vetkőzésnél.

Lucréce arca megrándult, zavartan és megszégyenítetten bocsátotta le a szempilláit. Malaplatte nem tudott uralkodni Amalie elvesztése fölötti fájdalmán. Vérig sértve és dü-hösen új áldozat után nézett, és meg is lelte unokahúga személyében. A lány levette

Gaston tollas kalapját, lehúzta kesztyűit, és utasította a komornyikot, hogy segédkezzen urának az átöltözésnél. Ő addig készít egy borogatást.

Amikor visszatért a gyógyfűkivonatot tartalmazó üvegcsével és egy tálka vízzel, a fér-fi már háziköntösben és papucsban ült a kandalló mellett. Sötét hajának gyűrűin meg-megcsillant a tűz és a gyertyák fénye, Kezében félig telt poharat tartott, a karosszék mel-letti asztalkán nagy borosüveg állt.

Lucréce kedveszegetten állapította meg, hogy Gaston az ő távollétében is jócskán ivott. Mindazonáltal megpróbálta jobb belátásra bírni a férfit. Könnyed, elfogulatlan han-gon jegyezte meg:

– Ha így folytatja, holnap pokoli fejfájása lesz. – Feledni akarok... – dörmögte Gaston mogorván. Lucréce letérdelt melléje a szőnyegre, és a komornyik segítségével megmosta a férfi

sérült arcát, ellátta a sebet. Amikor eltávolították Malaplatte arcáról a rászáradt vért, ki-derült, hogy sérülései nem is olyan súlyosak. A márki hátrahajtott fejjel és lehunyt szem-mel tűrte a gyógykezelést, csak néha-néha megránduló ajka és összeráncolt homloka árulta el, hogy nem alszik. Bizonyára még mindig kínzó gondolataival viaskodott. Amikor helyére került a borogatás és a kötés, Malaplatte gorombán ráripakodott a komornyikra:

– Kifelé! A sietve távozó szolga után becsukódott az ajtó. Lucréce-t sajátságos, rossz érzés töl-

tötte el. – Rám már nincs szükség itt – mondta halkan –, hazamegyek. – Szó sincs róla! Itt marad! – És durván megragadta a lány csuklóját. – Gaston, haza szeretnék... A férfi azonban nem hallgatott rá. Közelebb húzta magához a lányt, és ködös pillan-

tással bámult az arcába. – Eszembe jutott, mit mondott az a boszorkány... Hogy ketten gondolták ki ezt az egé-

szet... – Nem értem, miről beszél... – dadogta Lucréce. Egyre jobban kezdett félni a részeg

férfitól. – Azt... azt mondta, hogy ön szeret engem, és hogy csapdába akartak csalni... A lány rémülten próbált kiszabadulni Malaplatte szorításából, arca égett a szégyentől

és a megalázottságtól. – Gaston, kérem... A márki megvetően lebiggyesztette az ajkát. – Hadd halljam, mi az igazság! Szeret engem? – Hirtelen felugrott a karosszékből és

megtántorodott. Nem volt ura sem szavainak, sem mozdulatainak. Fenyegetően rázta ök-lét a lány előtt. – Folyton Blanque-fort-ba csalogattak, hogy találkozzam önnel, így volt, vagy sem? De még egyszer nem engedek bolondot csinálni magamból! – Lucréce lehor-gasztott fejjel hallgatott. Gaston durván megrázta a vállánál fogva. – Válaszoljon hát!

– Azt hiszem, Amalie szerette volna, ha mi... – A lány elhallgatott, félelmében a kezeit tördelte.

Gaston kurtán, bántóan felnevetett. – Hogyne, tudom: a fejfájás! A fejfájás volt az oka, hogy olyan gyakran magunkra ma-

radtunk. Es én még azt hittem, jó barátok vagyunk! Álmomban sem gondoltam volna arra, hogy az orromnál fogva vezetnek, hogy összenevetnek a hátam mögött, kinevetik a sze-gény bolondot, aki úgy táncol, ahogy fütyülnek neki. Vagy talán nem így volt, kedves unokahúgom?

Lucréce alig tudta visszafojtani a könnyeit.

– Nem – rebegte alig hallhatóan. – Én boldog voltam az ön társaságában, ez az igazság. – Megpróbálta kiszabadítani magát a férfi kemény markából. – És most kérem, engedjen el, Gaston! Túl sokat ivott, és bizonyára fáj a szeme is...

– Még nem válaszolt a kérdésemre: szeret engem? A lány némán bólintott, képtelen volt megszólalni. A márki részvétlenül mérte végig.

Gyulladt, vörös szemében semmi együttérzés nem tükröződött; túlságosan is megbántot-ták, semhogy tekintettel lett volna Lucréce-re. Lustán megnyalta az ajkát, aztán pimasz mosollyal mondta:

– Akkor bizonyítsa be! Lucréce mély sóhajjal, ami úgy tört fel a kebléből, mint a zokogás, lehunyta a szemét,

és csókra kínálta az arcát. Malaplatte gúnyosan felkacagott. – Mit érek egyetlen szemérmes csókkal? A lány megütközve kinyitotta a szemét, és értetlenül nézett a férfira. – Szerelmem bizonyítékát kérte, nem? – Önmagával küszködve, lángba borult arccal

hozzátette: – Elégedett volna, ha hangosan kimondanám, mit érzek ön iránt? Szeretem, Gaston, mindig is szerettem...

A férfi hirtelen magához rántotta a lányt. – No nézd csak, a szemérmetes kis Lucréce! Ki hitte volna? – Ezzel föléje hajolt és va-

dul, szenvedélyesen megcsókolta. Lucréce reszketett, kezdetben a félelemtől, mert még soha senki nem csókolta meg

így. Gaston kíméletlenül és mohón vette birtokba a száját, mintha csak meg akarná fojta-ni. De lassan csillapodott a lányban a félelem, és átadta helyét valami ismeretien érzés-nek, mely lelke mélyéig felkavarta, és lángba borította a testét. Odaadóan simult a férfi karjaiba, aki egyre követelőbben, egyre szenvedélyesebben csókolta. Lehetséges, hogy Gaston mégis őt szereti?

A márki keze kutatóan végigsiklott Lucréce vállán, hátán, átölelte a derekát, és csípő-jénél fogva magához szorította a lányt. Ez a durva mozdulat megrémítette Lucréce-t. Két-ségbeesetten próbált kibontakozni a részeg férfi öleléséből.

– Gaston, kérem, engedjen el... – Könyörögve Gaston szemébe nézett. Hideg és kegye-den tekintet nézett vissza rá, és a gúnyos mosoly még ijesztőbb volt, mint az iménti düh-kitörés.

– A nők szeretik emlegetni szerelmüket, de szerencsére nem csak szavakkal tudják bi-zonyítani. Én legalábbis sokkal kellemesebb módját ismerem...

A hálószobába vezető ajtóra pillantott, és a lány úgy érezte, megáll a szívverése, mert tudta, hogy Gaston mire gondol. Nem, ez nem lehet igaz! Vele, Lucréce de Sancyval, a grófkisasszonnyal nem történhetik meg ilyesmi! Méghozzá rokona is Malaplatte-nak, és évek óta szereti. Gaston nagyra tartotta nemesi származását, állandóan arra hivatkozott, mi illik egy arisztokratához, s mi nem. Erre kell hivatkoznia!

– Gaston – próbálkozott Lucréce –, kell-e önt emlékeztetnem arra, hogy ez a viselke-dés nem méltó a rangjához? Haza szeretnék menni! Kérem, engedjen el tehát, és fogassa be a hintót!

Nem számolt azonban sem a márkit ért sérelem nagyságával, sem a férfi ittasságával. – Ma éjjel nem vagyok kegyes hangulatban – jelentette ki Malaplatte akadozó nyelv-

vel. – Egy képmutató boszorkány miatt ököllel esett nekem egy paraszt, és most némi vi-gaszra, gyengédségre vágyom, kárpótlásul azért, amit elkövettek ellenem. Azt ugyan nemigen tudom, hogyan kell bánni előkelő hölgyekkel az ágyban, túl hosszú ideig voltam katona, semhogy elegendő tapasztalatot szerezhettem volna. A katonának megteszi az olcsóbb áru is! No de annál jobban tudom, hogy kell bánni egy ringyóval, aki nem akar kötélnek állni. – Gúnyosan felkacagott. – Választhat, unokahúgocskám!

– Gaston, az ég szerelmére...! A férfi nem hallgatott rá. Ügyetlenül, de erőszakosan bontogatta Lucréce bársony lo-

vaglóruhájának zsinórjait. A ruhaderék elhasadt, gombok gurultak szerteszét. Gaston közben panaszos hangon ismételgette:

– No mi lesz, grófnő? Ne kéresse már magát, fogytán a türelmem! Pedig időt kell nyernem, gondolta Lucréce, és agyában lázasan kergették egymást a

gondolatok. Nem szabad ingerelni, úgy kell tenni, mint aki beleegyezik, és hajlandó a férfi kedvét tölteni. Félénken kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Gaston csapzott haját.

– Jó, jó, de ne olyan gorombán... – Akkor gyere már végre – dadogta Malaplatte, és a lányt magával húzta a hálószobá-

ba. Odatántorgott az ágyhoz, levetette magát a párnák közé, és alig érthetően mormolta: – Most megmutathatod, mennyire szeretsz... Lucréce habozva leereszkedett az ágy szélére, a férfi fölé hajolt, és ajkával megérin-

tette az ajkát. Szelíd, gyengéd csók volt, megnyugtató, vigasztaló. Igen, Lucréce de Sancy szerette Gaston de Malaplatte márkit, a gőgös felnőtt álruhájába bújt szánandó kisfiút. A lágy érintés szinte varázserővel hatott: már nyoma sem volt a dühnek, a tombolásnak. Gaston kéjesen felsóhajtott:

– Még, édesem, még... – Tétova mozdulattal végigsimított a homlokán, aztán egyre mélyebbre süllyedt a párnák közé. A következő pillanatban már hangos szuszogás tanús-kodott arról, hogy Malaplatte márki elaludt.

Lucréce azonnal felkelt az ágyról, és hosszan, elgondolkozva nézett le az alvóra. Gaston valamit mormolt álmában, oldalára fordult, és kisgyerek módjára összekuporodott a széles ágyon. A lány óvatosan betakarta, és kisimította arcából a zilált hajfürtöket. Az-tán lehajolt, és könnyű csókot nyomott a férfi sérült arcára. Hirtelen nagyon megsajnálta.

– Ó, Gaston... – suttogta szomorúan. A férfi összefüggéstelen szavakat dünnyögött. Lucréce csupán egyetlenegyet értett

meg, de az az egy úgy fájt, akár a tőrdöfés: – Amalie...

* Szokatlanul fülledt volt a július végi éjszaka. Amalie csupán egy lenge rózsaszín se-

lyeminget viselt, miközben a hálószobájában Jean-Marckal beszélgetett. Beaunoir az imént tért vissza Pontrenaud úrnál tett látogatásáról, túl későn ahhoz, hogy részt vehes-sen az Amalie tizenkilencedik születésnapjára rendezett ünnepségen.

– Jobb volna, ha felvenné a pongyoláját – jegyezte meg Jean-Marc. – Ugyan, ebben a hőségben? – mosolygott rá Amalie, mintha észre sem venné a férfi

megrovó pillantását. És máris belefogott az ünnepség részletes elbeszélésébe! hogy mi-lyen szokatlanul kedves volt Mathilde, hogy apja minden bizonnyal megbocsátott már neki, hogy Damien a nevelőnő utasítása ellenére sokáig fennmaradhatott este, s hogy Lucréce de Sancy csupán levélben küldte el jókívánságait. Kimentette magát, mert anyjá-val Bourges-ba utazott. A Gastonnal történt eset óta nem látogatott el többé Blanquefort-ba, és ezen Amalie nagyon csodálkozott.

Beaunoir is beszámolt sikeres útjáról; pompásan halad a vicomte új kastélyának ter-vezése, teljesen szabad kezet kapott mindenben. Amalie egyre kedvetlenebbül hallgatta Jean-Marc lelkes szavait. Legföljebb egy hónap, és a férfi örökre elhagyja Blanquefort-t. De mielőtt még egyszer megpróbálhatta volna rábeszélni kedvesét, hogy legalább töltse vele a mai éjszakát, hangok hallatszottak a folyosón. A következő percben felpattant az ajtó. Charles de Saint-Hilaire állt a küszöbön, és egyetlen pillantással felmérte a helyzetet.

Jean-Marc Amalie ágyán ült, Amalie pedig csak egy áttetsző selyeminget viselt. És már tíz óra is elmúlt.

– Papa... – suttogta Amalie félénken. – Mi a csuda történik itt? – dördült meg Saint-Hilaire úr hangja.

Beaunoir felemelkedett az ágyról, és hanyagul meghajolt. – Uram, van szerencsém megkérni a leánya kezét. – Ne nevettesse ki magát, fiatalember! – vetette oda leereszkedően a ház ura. – A

százezer livre hozománnyal bíró kisasszonyokat nem a maga fajtájúaknak tartogatják. A leányomnak rangjabéli úrhoz kell nőül mennie. Kivéve ha elkerülhetetlen az önnel kö-tendő házasság...

– Erről szó sincs, uram! – Helyes. Nincs szándékomban ön ellen hangolni Pontrenaud urat, ha a leányom nem

vár gyermeket öntől. Beaunoir csupán nagy erőfeszítéssel tudott uralkodni magán, arcán meg-

megrándultak az izmok, s egészen elsápadt a dühtől. – Hadd fejezzem ki világosan magam – folytatta Saint-Hilaire úr. – Ha ez a história

akaratom ellenére folytatódik, kolostorba küldöm a lányomat. Tudom, hogy egy olyan férfi számára, mint ön, nem fenyegetés, ha börtönt emlegetek. Ön becsvágyó és tehetsé-ges, én azonban hamar kettétörhetem sikeresnek ígérkező pályáját. Remélem, megértett?

– Megértettem – válaszolta színtelen hangon Beaunoir, homlokán azonban kidagadt és észrevehetően lüktetett egy ér.

– Remek! Természetesen a kastélyt azonnal el kell hagynia. Gondolom, egy félóra ele-gendő lesz, hogy összeszedje a holmiját. Láthatja, nem vagyok embertelen.

– Papa! – sikoltott Amalie, aztán kétségbeesetten Jean-Marchoz fordult: – Mondjon már valamit! Hiszen szeret!

Beaunoir bólintott, szürke szeme elsötétült a fájdalomtól. – Ön tudja, Amalie, mennyire. Az apjának azonban joga van ahhoz, amit tesz. Így van

ez, és nem másképp. – Gyáva! – kiáltott fel magánkívül a lány, és apró öklével ütötte-verte a férfi mellét,

miközben záporként hullott szeméből a könny. Jean-Marc mozdulatlan arccal állt ott, akár egy kőbálvány, míg a lány végül kimerül-

ten leengedte karjait. Akkor megfogta, és ajkához emelte Amalie jobbját. – Isten önnel, Smaragd kisasszony! – mondta halkan, felvette a kabátját, kimérten

meghajolt Saint-Hilaire előtt, és elhagyta a szobát. Amalie még mindig zokogva egy székre roskadt, és kezébe temette az arcát. Apja oda-

lépett hozzá, és átölelte a vállát. – Ne sírj, Amalie! Ez az ember okosabb, mint te, és a javadat akarja. Pompás férjet ke-

resek neked, majd meglátod! És tulajdonképpen csak azért jöttem, mert ajándékot hoztam neked. Most találtam meg, az édesanyádé volt, Isten nyugosztalja.

Amalie fölemelte könnyáztatta arcát, miközben apja belecsúsztatta vörös fürtjeibe a gyémántokkal és smaragdokkal kirakott ezüstcsatot. Megsimogatta leánya selymes haját, és csendesen folytatta:

– Annyira hasonlítasz édesanyádra. Sokszor olyan nehéz elviselnem, hogy már nincs mellettem. – Felsőhajtott. – Ő nem csalt volna meg a saját házamban, nem taposta volna lábbal a becsületemet.

Amalie most értette meg, hogy apja nem is annyira rá, mint inkább Mathilde-ra céloz ezekkel a szavakkal. De mielőtt még válaszolhatott volna, Saint-Hilaire intett: még nem fejezte be a mondanivalóját.

– Ne hozz szégyent a fejemre, hiszen tudod, mennyire szeretem az én szép leányomat. Tedd meg a kötelességedet, mint ahogyan én is teljesítem az enyémet irántad. Képzeld csak, Savary herceg érdeklődött felőled! Egyszer még büszke lehetek rád, Amalie!

14.

Lassan elcsitult a bánat és a fájdalom, s Amalie csendesen álomba sírta magát. Arra ébredt fel, hogy egy kéz óvatosan a szájára simul. Rémülten nyitotta ki a szemét, és meg-látta Jean-Marcot az ágya szélén ülni. A kezében tartott lámpás gyenge fényében épp hogy felismerhetőek voltak az arcvonásai.

– Amalie – suttogta –, ébren van? A lány hirtelen mozdulattal felült az ágyon, és hara-gosan ráripakodott:

– Mit keres itt? Hiszen nem szeret, a jövője fontosabb, mint én! Fél, hogy elveszítheti a vicomte megbízását, annyit pedig nem érek meg önnek!

Jean-Marc gyengéden megrázta a lányt a vállánál fogva. – Mégis, mit gondol, miért vettem a fáradságot, hogy visszajöjjek ide? Amalie egy pillanatig dermedten bámult a férfira, aztán hirtelen felfogta a hallotta-

kat. Megeredtek szeméből a könnyek, s alig hallhatóan suttogta: – Valóban az én kedvemért jött vissza? Jean-Marc mosolyogva ingatta a fejét, mint aki maga sem érti, miért cselekedett így. – Igen, úgy látszik, elment az eszem... – Ó, drágám – lehelte Amalie –, csókoljon meg! – Hosszú, forró csókban olvadt össze az

ajkuk, s amikor a férfi végre elengedte, Amalie még mindig Jean-Marc karjaiba simulva megkérdezte: – Miért ment el este, ha máris visszajött?

– Nem volt más választásom – felelte a férfi komolyan. Kisimított egy rakoncátlan kis hajfürtöt a lány homlokából. – De nem kellett sok hozzá, hogy sutba vágjam a józan ész sugallta megfontolásokat. Nem tudok ön nélkül élni, Amalie! Jöjjön velem, kinn vár a lo-vam!

A lány máris kiugrott az ágyból. – Ugye összeházasodunk? Jean-Marc a karjába kapta Amalie-t, és forrón megcsókolta. – Igen, kedvesem, összeházasodunk! Öltözzön kényelmesen, mert egyelőre előttem

fog ülni a nyeregben, de hamarosan veszünk még egy lovat. Lehet, hogy az esküvővel egy kicsit várnunk kell, hiszen ön még nem nagykorú. Hacsak nem találunk valahol egy falusi papot, aki elég rövidlátó vagy megvesztegethető ahhoz, hogy ne törődjön a korával. A legfontosabb azonban, hogy mielőbb átjussunk a határon.

– Melyik határon? – kíváncsiskodott Amalie. – Itália felé, Rómába szeretnék menni. Itt, Franciaországban apjaura valóban lehetet-

lenné tehet. Nem kapok újabb megbízásokat, s akkor miből élünk? – És mi volna, ha összeházasodnánk, és csupán a tényt közölnénk a papával? – töp-

rengett a lány. – Kedvesem! – Beaunoir hangja türelmetlenül csengett. – Az apja sosem törődne bele

a házasságunkba, sőt igyekezne megsemmisíttetni. Aztán választhatna: vagy kolostorba vonul, vagy egy apjaura által kiválasztott, főrangú vőlegénynek nyújtja kezét.

– Papa sohasem tenne ilyet! – tiltakozott a lány. – Épp az este mondta, hogy szeret... – Az ég szerelmére, Amalie, még mindig nem értette meg? A nagy kastély, a nemesi

származású feleség, a birtok, és a gyerekei is csupán eszközt jelentenek az apja számára az érvényesüléshez vezető úton!

– Ne mondjon ilyeneket! Hallani sem akarom! – És Amalie dacosan befogta a fülét. Beaunoir halk szitkot morzsolt el. – Nos, jön végre, vagy sem?

Amalie kétségbeesetten tördelte a kezeit. Miért is kényszerül erre a döntésre? Ha kö-veti Jean-Marcot Rómába, örökre le kell mondania hazájáról és családjáról, kockára teszi örökségét is.

– Őrültség volt visszajönnöm ide – mondta fojtott hangon Beaunoir. – És nem azért jöttem, mert gyávának nevezett, vagy mert nem láttam a veszélyeit a találkozásunknak. Jöttem, mert mindent hajlandó voltam vállalni önért. De látom, hogy ön sokkal jobban ragaszkodik biztonságos, rendezett világához, semhogy meghozza értem ezt az áldozatot. – Gyötrődve, elfulladó hangon folytatta: – Nem tudja eldönteni, hogy az apja leánya akar-e maradni, vagy az én feleségem lenni, és azt hiszi, mindkettő lehet egyszerre. Az életben mindennek következményei vannak, elégszer magyaráztam már ezt önnek. – S minthogy a lány még mindig hallgatott, sőt a pillantását is elfordította, megismételte a kérdést: – Nos? Velem jön, vagy sem?

Amalie némán, fájdalmasan nézett fel rá. Hát ez a vége szép, magasan szárnyaló álma-inak szerelemről, boldogságról? Elpattannak, mint a szivárványos szappanbuborék...

– Ne is mondjon semmit – vetette most oda keserűen a férfi. – Kiolvasom a választ a szeméből. Az apja győzött. Már csak egyvalami van hátra.

Ezzel ledobta a kabátját, és leoldozta nyakravalóját. A lány hirtelen rádöbbent, hogy nyomasztó a hőség a szobában, s vékony inge nyirkosan tapad a bőrére. Mit akarhat Beaunoir?!

– Mit csinál? – kérdezte reszkető hangon. A férfi folytatta a vetkőzést; kibújt az ingéből, lerúgta a csizmáját, levetette a nadrág-

ját. Izmos, barnára sült mellkasán aranyosan csillant meg az éjjeli lámpa halvány fénye. – Azt akarom, hogy még sokáig emlékezzen arra, amiről lemondott. Eddig mindig te-

kintettel voltam a fiatalságára, a tapasztalatlanságára, és visszafogtam magamat, nehogy megriasszam a szenvedélyemmel. Ma éjszaka azonban úgy fogom szeretni, mint egy asz-szonyt, egy tapasztalt asszonyt, és esküszöm, megemlegeti!

Egyetlen rántással leszakította Amalie válláról a leheletkönnyű selyeminget, felkapta a dermedten álló lányt, és az ágyra dobta.

* Amalie emlékezetében még élénken élt az első éjszakájuk, az a viharos éjszaka, ami-

kor Jean-Marc először jött be a szobájába. Akkor legalább annyira megrémítette a férfi szenvedélye, mint az elemek félelmetes tombolása. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát Jean-Marc karjaiban, és mégis ellenállhatatlan erővel vonzotta valami titok-zatos hatalom. Jean-Marc akkor hamarosan eloszlatta a lány félelmét, uralkodott vad vá-gyán, és gyengéden, óvatosan tette magáévá Amalie-t.

Ma azonban nem akart féket vetni szenvedélyére, ma rákényszerítette akaratát a kar-jaiban fekvő nőre. Amalie kiolvashatta a szeméből, amikor föléje hajolt, és követelően birtokba vette a száját, majd hamarosan lesiklott ajka a mellére. Fogai belemélyedtek Amalie finom, fehér bőrébe, és a lány tagjain a vágy gyötrelmesen édes hullámai futottak végig. Még soha nem kívánta ennyire a férfit, sóvárogva tárulkozott feléje.

Jean-Marc felemelte a fejét Amalie melléről, és halkan elnevette magát. – Ó, nem – suttogta rekedtes hangon. – Csak hadd perzselje még a vágy tüze, míg csak

könyörögve nem kéri, hogy szeressem... Keze továbbvándorolt a lány combján; kemény, érdes tenyerének érintése megbor-

zongatta Amalie selymes bőrét. Várakozástól reszketve kínálkozott fel ismét, és felsikol-tott, amikor a férfi ujjai parancsoló mozdulattal a testébe mélyedtek. Jean-Marc még soha nem nyúlt hozzá így... Kéj és félelem keveredett ebben az ismeretlen érzésben.

– Ne, Jean-Marc... – mondta a lány, de kemény, követelő csók zárta le a száját, s a férfi ujjai nyomán szinte elviselhetetlen feszültség töltötte el. Görcsösen belekapaszkodott a lepedőbe, mintha biztos pontot keresne az érzékek viharában.

– Jean-Marc! – kiáltott fel, és a vágy sikolyába rimánkodó könyörgés hangja vegyült. A férfi megértette, visszahúzta a kezét, és lenézett a lány lázban égő arcára. Aztán féktelen indulattal ölelte, minden megfontolást eltörlő hévvel, mely nem ismer sem gyöngédséget, sem könyörületet, csak tomboló és leigázó vágyat.

Amalie elfulladó lélegzettel szorította öklét a szájára, hogy visszafojtsa az elragadta-tás sikolyát. Megszűnt körülöttük a világ, eltörölte valami hatalmas, örök indulat, mely viharos erővel ragadta meg testüket, és szinte elviselhetetlen feszültséggel sodorta őket a csúcs vagy a megsemmisülés felé. A feloldódás pillanata érzések áradatát indította el Amalie-ban; testestül-lelkestül, örökre átadta magát Jean-Marcnak...

Verítékkel borítva, hevesen lüktető szívvel feküdt a feldúlt ágyon, és nem merte ki-nyitni a szemét. Az érthetetlen, egész valóját lenyűgöző szenvedély még ott reszketett a tagjaiban. Szerelmük legbensőségesebb perceiben sem érezte még soha ezt a tökéletes feloldódást, ezt a gyönyörteljes kielégülést. Ezen az éjszakán mindent megkapott; boldo-gító és ijesztő volt a beteljesülés.

A férfi halkan felkelt az ágyról, és szinte nesztelenül, sietve felöltözött. Aztán a lány fölé hajolt. Amalie megérezte a közelségét, és kinyitotta a szemét. Jean-Marc fürkésző tekintete az övébe mélyedt, s mint aki tisztában van a lány érzéseivel, csendesen elnevet-te magát.

– Nem tudja, hogy mit írjon a naplójába, ugye? Valamiért még át kell mennem a dol-gozószobámba. Isten önnel!

Amalie egy darabig mozdulatlanul feküdt a sötétben, és Jean-Marcra gondolt. Beaunoir kész lett volna külföldre szökni vele, az ő kedvéért lemondott volna arról a nagy munkáról, amellyel Pontrenaud vicomte megbízta, s amely életében először korlátlan lehetőséget adott volna, hogy kibontakoztassa alkotói tehetségét, és megvesse alapját jövendőbeli dicsőséges pályafutásának. Jean-Marc feláldozta volna művészi fejlődését a szerelméért.

– Ó, a bolond! – kiáltott fel Amalie, és kiugrott az ágyból. Nem mintha nem tudta vol-na elfogadni Jean-Marc áldozatát, csak be akarta bizonyítani, hogy nem elkényeztetett gyerek, hanem nő, aki szereti kedvesét. Bizonyára ott találja még a dolgozószobájában.

Sietve vállára dobta köntösét, és sötét folyosókon, elhagyatott lépcsőkön a személyze-ti szárny felé futott. Odakinn, a bársonyos sötétkék égbolton fényesen ragyogtak a csilla-gok, és egyre magasabbra emelkedett a hold sarlója. Tiszta, csillagporos világosság szitált be az ablakokon. Jean-Marc épp akkor lépett ki az ajtón, amikor a lány odaért. A férfi megállt, és meglepetten nézett rá.

– Mit keres itt, Amalie? – Meg akartam mondani, hogy szeretem – felelte halkan, kihagyó lélegzettel a lány. – Ebben sosem kételkedtem – jelentette ki Beaunoir. – De mit változtat ez a dolgon?

Velem jön, vagy sem? Ha vele mennék, gondolta Amalie, semmivel sem lennék jobb, mint az apám: tönkre-

tenném Jean-Marc jövőjét. De nem válhatunk így el egymástól, meg kell magyaráznom, miért nem követhetem. Igaza volt Jean-Marcnak, amikor azt mondta, hogy az élet bonyo-lult, és mindennek megvannak a maga következményei.

– Jean-Marc... – fogott bele, de félénken elhallgatott, amikor a férfi felemelte a kezét. – Ne mondjon semmit – mondta keserűen Beaunoir –, minden szó fölösleges. Hiszen

már rég döntött. Átkozott bolond voltam, hogy még egyszer visszajöttem! Ezzel elfordult a lánytól, és leszaladt az előcsarnokba vezető lépcsőn. Amalie hosszú

köntösét felkapva futott utána, és a kapunál utolérte. Jean-Marc félretolta a reteszt, kitár-ta a súlyos tölgyfa ajtószárnyat és kilépett.

– Hogy az ördög vinné el! – káromkodott hangosan, és dühében földhöz vágta a lám-pását.

A kastélyudvar szinte nappali világosságban úszott. Tucatnyi szolga, inas, istállófiú és lovász állt félkörben velük szemben, mindannyian égő fáklyát tartottak. És középütt ki-húzott derékkal, méltóságteljesen, brokát köntösében és bársony házisapkájában, jobbjá-ban pisztollyal Charles de Saint-Hilaire.

Beaunoir a nagy, kovácsoltvas kapura pillantott. A kastélykerítés rácsához erősített kantárral ott várakozott a lova, s amikor meglátta a gazdáját, halkan felnyihogott.

– Ön valóban vonzza a szerencsétlenséget – jegyezte meg gúnyosan Beaunoir, és Amalie-ra villant a tekintete.

Saint-Hilaire most egy lépést tett feléjük, és higgadtan mondta: – Azt hittem, mindketten értelmes emberek vagyunk, de legalábbis feltételeztem ön-

ről, Beaunoir, hogy nem követ el őrültségeket. Úgy látom, tévedtem, és keményebb rend-szabályokra van szükség. Minthogy szépszerével nem tudom rávenni, hogy békén hagyja a lányomat, egykét év Őfelsége valamelyik börtönében majd lehűti a szenvedélyét. – In-tett az embereinek. – Fogjátok le!

A „börtön" szóra Beaunoirt iszonyatos düh töltötte el. Csupán egyetlen pillanat műve volt: jól irányzott rúgás, és máris kirepült a legközelebb álló istállófiú kezéből a fáklya, a hozzá rohanókra zuhogtak a kemény ökölcsapások.

Amalie rémülten tekintett hol az apjára, hol az utat elálló szolgák csoportjára. Úris-ten, de sokan vannak! Hogy fog innen kijuthatni Jean-Marc?! És akkor a háttérben észre-vette a hűséges Talmont, amint a szolgák mögött az árnyékban elosonva a rácsos kapu felé tart. Vajon Jean-Marc meglátta-e, hogy Talmon eloldozta a lovat és kitárta a kaput? Egy legény hátulról Beaunoir nyakába vetette magát, és megpróbálta lefogni, ő azonban rekedt hördüléssel lerázta támadóját, majd megpördülve leütött egy másikat.

Most, most vette észre, hogy feléje üget a ló! Amalie a szájához kapta a kezét, hogy fel ne sikoltson. Beaunoir éleset füttyentett, és az állat vágtába csapott át.

– Nem menekülsz, átkozott kutya! – üvöltött fel Saint-Hilaire. Felemelte a pisztolyt, célzott és tüzelt. Beaunoir megtántorodott, a karját találta a go-

lyó. Fájdalmas kiáltása Amalie szívébe hasított. Jaj, ha összeesik! – rémüldözött a lány. Beaunoir azonban erőt vett magán, bár arca eltorzult a kíntól, és sebéből szivárgott a vér. A szolgák egyre szorosabbra vonták körülötte a kört, mint keselyűk a biztos zsákmányra lesve. Beaunoir villámló szemmel nézett Amalie-ra, és kétségbeesett kiáltás tört fel belőle;

– Átkozott legyen a nap, amelyen először megláttam! Hihetetlen erőfeszítéssel utat tört magának a szolgahadban, elérte a lovát, felvetette

magát a nyeregbe, és megragadta a kantárt. Az erőteljes mén nyihogva felágaskodott, és a kapu felé vágtatott. Saint-Hilaire másodszor is célzásra emelte pisztolyát. Amalie éles si-koltással apja mellére vetette magát, és átkulcsolta a karját. A fegyver elsült, a golyó azonban célt tévesztett, és Jean-Marcot elnyelte a védelmező sötétség,

– Apám! – Amalie rimánkodva, könnyben úszó szemmel nézett fel az apjára. – Apám, ne üldöztesd Jean-Marcot. Szeretem őt, és megosztottam vele az ágyamat...

Saint-Hilaire úr arcát lilásvörösre festette a belé tóduló vér. Szájából csak úgy zápo-roztak a szidalmak.

– Ettől féltem, ettől tartottam mindig! És most bekövetkezett! Ott kellett volna hagy-nom téged a nagynénéidnél egészen az esküvő napjáig. Hát nem gondoltál a jó híredre, te szajha? Anyád szépségét és vérmérsékletét örökölted ugyan, ízlését és tartását azonban nem. Menj a szemem elől, ne is lássalak, míg nem határozok felőled!

Az utolsó szavakat már szinte kiáltva mondta, és heves mozdulattal eltaszította magá-tól a könyörögve belé kapaszkodó leányt. Felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni Amalie-t. Karja azonban lehanyatlott, görcsös erőfeszítéssel levegő után kapkodott, eltor-zult arca kékeslilára vált. Rekedt hörgéssel összecsuklott. Leánya halálsápadtan hőkölt vissza az iszonyú látványtól, majd lassan térdre omlott a földön heverő test mellett.

15.

Amalie szörnyű sejtelme nem igazolódott; Charles de Saint-Hilaire úr nem halt meg. Magához tért, és bár állapota semmit sem javult, augusztus elején még mindig ő volt Blanquefort ura. A háromszori érvágás alaposan legyengítette, s félő volt, hogy megviselt szíve már nem bír el több megterhelést. A leányával kibékült, sőt megígérte neki, hogy halála után örökli anyja ékszereinek egy részét, és jelentős havi járadékot kap. Mindazon-által még mindig reménykedett a rangjukhoz illő házasságban. Megfogadtatta leányával, hogy kikéri és követi mostohaanyja tanácsát.

Amalie, mint oly sokszor a nyár folyamán, most is a malomkőasztalnál ült, előtte fel-ütve a naplója. Gondolatai az elmúlt napok eseményei körül csapongtak. Mathilde visel-kedése valóságos talány. Saint-Hilaire úr rosszulléte óta az asszony alig aludt egy szem-hunyásnyit. Nap mint nap, óráról órára ott ült férje betegágya mellett, s csak akkor nyúj-tózott végig az öltözőszoba pamlagján, amikor a beteg elszunnyadt. Reményt nem keltett bennük az orvos a felépülést illetően; mindannyian azért imádkoztak, hogy csendes és békés legyen a vég.

Lépések zaja riasztotta fel a lányt borús gondolataiból. Talmon közelgett feléje. Né-hány levelet tett le az asztalra, és rámosolygott úrnőjére.

– Hírt hoztam, kisasszony – mondta kis meghajlással. Amalie úgy érezte, megáll a szívdobogása. – Beaunoir úrról? – kérdezte elfogódott hangon. Az öregember bólintott. – Valóban. Nem tagadom, rokonszenvet érzek az ifjú Beaunoir iránt, s azt hiszem, má-

sok is osztoznak ebben. Csak akit elvakítanak a címek-rangok, aki nem becsüli a belső ér-tékeket, az nem veszi észre Beaunoir úr képességeinek kiváló voltát és rendkívüli tulaj-donságait. Én ragyogó jövőt jósolok neki...

– Talmon, kérem! – sürgette a lány. A férfi máskor oly tartózkodó arca szinte felragyogott, amikor beszámolt Beaunoir ál-

lapotáról: – A vállsérülés nem túl súlyos, Beaunoir úr bizonyára hamar kiheveri. Minthogy az ön

apjának rosszulléte miatt nem adtak ki ellene elfogatási parancsot, nem kell attól sem tartani, hogy bíróság elé kerül. Hallottam, hogy de Pontrenaud úr, Courcelles vicomte-ja, latba vetette roppant befolyását védence érdekében. Adná az ég, hogy ne legyen rá szük-ség!

A megkönnyebbülés könnyei csillantak meg a lány szemében. – Még nem volt alkalmam megköszönni önnek, hogy kinyitotta a kaput Jean-Marc

előtt. Belehaltam volna a lelkiismeret-furdalásba, ha akkor nem sikerül megszöknie. – Most már azt is tudom – folytatta Talmon rosszalló arckifejezéssel –, hogy a nevelő-

nő árulta el Saint-Hilaire úrnak Beaunoir úr visszatérését. – Ó, bárcsak sose alkalmazta volna apám ezt a szörnyű nőszemélyt! – csattant fel

Amalie. – Azelőtt egy grófi házban nevelőnősködött, s ez elegendő volt az ön atyjának. Minden

mulandó a földön, porból vétettünk és porrá leszünk – jegyezte meg mély sóhajjal az öregember. – Egyébként Beaunoir úr Yves Jamet-t bízta meg a vicomte kastélykertjének tervezésével. Kár...

Jamet? Ezzel semmivé foszlott az utolsó remény is. Amalie arra gondolt, hogy együtt dolgozhat Beaunoirral úgy, ahogyan azt tervezték. Jean-Marc azonban már tudni sem akar róla, ez nem kétséges. Szomorú szívvel elbocsátotta Talmont, és hozzáfogott a leve-lek olvasásához.

Az egyik levél Párizsból érkezett, Monnier írta, a híres Le Nôtre egykori munkatársa, és rendkívül kedvező híreket tartalmazott. Jules Monnier felajánlotta Amalie-nak, töltsön egy-két hónapot nála, Párizsban, tanulmányozza azt a kertet, amelyet a nagy Le Nôtre az érsek úrnak tervezett, s amelynek telepítése most folyik. Monnier kezeskedik a kisasz-szony biztonságáért, gyakran vannak mindkét nembeli tanítványai, akiket felügyeletére bíznak. Le Nôtre is szívesen vállalja, hogy foglalkozik Saint-Hilaire kisasszonnyal, és sze-mélyesen magyaráz meg neki mindent. Őeminenciájának, az érsek úrnak a neve már ön-magában is elejét veszi mindenfajta szóbeszédnek, a kisasszony jó hírnevét nem éri gáncs.

Amalie összehajtotta a levelet, és betette naplója lapjai közé. Hogyan is gondolhatna arra, hogy Párizsba utazzon, amikor apja halálán van, s az ő lelkét is eltölti a szomorú-ság... Nemrégiben még milyen vonzónak tartotta volna Monnier ajánlatát és Le Nôtre meghívását, hiszen nem volt más vágya, mint pompás kertet tervezni és gyönyörködni megvalósulásukban. Nem, az ő bánatára most már a legszebb kertben sem terem gyógy-ír...

– Te is imádkozol a papa felgyógyulásáért, Amalie? – csendült fel mellette Damien hangja. A kisfiú észrevétlenül surrant ki a kastélyból, és megállt a tisztást övező fák alatt. Arcán mély szomorúság tükröződött.

Amalie feléje tárta a karját, és mikor a fiúcska odaszaladt hozzá, az ölébe vette. Nem akart hamis reményeket ébreszteni kisöccsében, ezért óvatosan mondta:

– Természetesen én is imádkozom a papáéit. De ha a jó Istennek úgy tetszene, hogy magához szólítsa őt, mert nagyon szered, bele kell törődnünk akaratába. Most indulnunk kell a templomba. Hol van a kardja, márki úr?

Damien lehorgasztott fővel mormolta: – Bétout asszony megtiltotta, hogy viseljem. Még a templomban sem lehet az oldala-

mon, pedig ott minden átk... minden nemesember karddal jelenik meg. Amalie összeráncolta a homlokát. Apja betegsége óta már többször is feltűnt neki,

hogy Damien elharapta a szót, ha káromkodni támadt kedve, de nem tulajdonított külö-nösebb fontosságot a dolognak. Bőven akadt más, ami lekötötte a figyelmét. Most döbbent rá, hogy a kisfiú az utóbbi időben igen megváltozott. Gyermeki gondtalanságával és da-cosságával lelki egyensúlyát is elvesztette. Fürkésző pillantást vetett a fiúcskára. Damien nagyra tágult, rémült szemmel nézett vissza rá, és sebesen kezdte magyarázni: nem, ő soha többé nem fog káromkodni, nem mondja, hogy „átkozott" meg a „fenébe is", mert ha mégis mondaná, elviszi a púpos ördög, és pokolra veti...

A rémisztő fenyegetés természetesen Bétout asszonytól származott, s bármennyire is felbőszítette Amalie-t, egyelőre nem tehetett semmit a nevelőnő ellen. Magához ölelte a kisfiút, szeretettel megcsókolta.

– Gondolj inkább arra – magyarázta –, hogy milyen szomorú lenne édesanyád, ha megint elkezdenél káromkodni!

Damien bólintott, s bár szemében felvillant korábbi huncutságának halvány szikrája, megígérte, hogy uralkodik magán.

A Bétout asszony miatti bosszúság még templomba menet a kocsiban sem hagyta el Amalie-t, és nem tudott olyan áhítatba merülve imádkozni, mint máskor. A templomka-pun kilépve ismerős arcot pillantott meg.

– Várjanak meg a kocsiban – mondta Bétout asszonynak –, beszélni szeretnék a barát-nőmmel.

– De ne időzzön sokáig! – figyelmeztette a nevelőnő. Ettől a csepptől kicsordult a pohár. Amalie gőgösen felvetette a fejét, és kimért han-

gon közölte Bétout asszonnyal: – Lucréce de Sancy kisasszony de Sancy gróf leánya, és a környék egyik legrégebbi

nemesi családjából származik.

A nevelőnő mézédes mosollyal vette tudomásul a kioktatást. – Ó, teljesen fölösleges sietnie, szívesen várunk bármeddig! Amalie barátnője felé tartott a templomból kiáradó tömegben. Már messziről kiáltot-

ta: – Lucréce! Rég nem láttalak, hol voltál az utóbbi időben? – Saint-Hilaire kisasszony, nem szeretnék jelenetet rendezni a nyilvánosság előtt.

Ezért nagyon lekötelezne, ha többé nem tüntetne ki megszólításával – volt a kimért, és igen fagyos hangú válasz.

– Jóságos ég! Mi ütött beléd? Hiszen nem követtem el semmit ellened! – Épp te ne hallottál volna róla? – vetette oda keserűen Lucréce, és barna szemében

könnyek csillantak meg. – Gaston megint belépett a hadseregbe, és már hadba is vonult. – Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Amalie. – Pedig igaz. Találkoztam vele azon az estén, amikor Blanquefort-ból jött, mélyen

megalázva, a szeretőd öklének nyomaival az arcán... – Lucréce, már rég meg akartam magyarázni – szakította félbe Amalie. – Sejtelmed

sincs róla, mennyit szenvedtem! Mathilde azt mondta Gastonnak... – Gaston gyűlöl téged, engem pedig megvet, mert azt hiszi, mindenről tudtam, min-

denbe beleegyeztem. Ó, micsoda tervet agyaltál ki, Amalie! – Lucréce egy hosszú pillanat-ra lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, Amalie megdöbbent a benne tükröződő mély fájdalomtól. – Ó, bárcsak sosem ismertelek volna! – suttogta a grófnő. – Ha nem avatkozol bele, egyszer talán magamtól is meghódítottam volna Gastont. Barátok voltunk, hisz tudod. Bízott bennem. És én mégis kezedre jártam ebben a veszedelmes játékban, amelyben olyan érzékeny sebet kapott Gaston büszkesége. És most engem is meggyűlölt.

Amalie barátnője karjára tette a kezét, és meg akarta magyarázni, mi is történt való-jában. Lucréce azonban elfordul, és lerázta Amalie kezét.

– Közöttünk mindennek vége, nem vagyunk barátnők többé – suttogta elhaló hangon. Lehajtott fejjel a hintájához sietett, beszállt és elhajtatott anélkül, hogy még egyszer Amalie-ra nézett volna.

Gyötrelmes lassúsággal múlt el a nap. Amalie heves szemrehányásokkal illette magát. Jean-Marcnak igaza volt! Ő valóban szinte vonzza a szerencsétlenséget, de sajnos nem csupán őt éri, hanem a körülötte levőket is.

* Lassan teltek-múltak az órák a betegágy mellett. Amalie leitatta a verítéket apja forró

homlokáról és fogta a kezét. Saint-Hilaire úr elvesztette az eszméletét, lehet, hogy napok-ra, vélekedtek az orvosok, ám az is lehet, hogy vissza sem nyeri többé. Amikor a kandal-lópárkányon álló óra éjfélt ütött, Amalie fáradtan felállt, apja fölé hajolt, és óvatosan megcsókolta az arcát. Aztán átment az öltözőszobába Mathilde-hoz.

– Asszonyom – mondta halkan –, miért nem pihen le? Mathilde felemelte a fejét, és a lány megriadt az elébe táruló látványtól. Mostohaany-

ja szemében kimondhatatlan gyötrelem tükröződött, festett arcán szakadatlanul peregtek a könnyek.

– Elment... Örökre elment... – suttogta kétségbeesetten. Amalie csak most vette észre mostohája kezében a levelet. – Kivándorolt az Újvilágba... A lány szívében szánalom ébredt Mathilde iránt. Most, hogy elvesztette Jean-Marcot,

megértőbbé vált mások bánata iránt is. Letérdelt a karosszék mellé. – Kérem, ne sírjon – mondta halkan. – Majd visszajön! – Csupán most gondolt először

arra, hogy Mathilde még fiatal: csak huszonhat éves. A fájdalom feloldotta az asszony merevségét, sebezhetőbbnek látszott így. Hevesen

megrázta a fejét, és felcsukló zokogással mondta:

– Nem jön vissza... Megházasodott. Amalie lesütötte a szemét, és őszinte együttérzéssel suttogta: – Sajnálom, hogy miattam kellett elmennie... – Csak szép álom volt, nem lehetett jövője a szerelmünknek – folytatta Mathilde meg-

lepően nyugodtan. Már visszanyerte önuralmát, láthatóan megbánta, hogy szabadjára engedte az érzelmeit.

– Ha meggondolom, hogy csak tizenkilenc éves volt, amikor hozzáment apámhoz... – Valóban? – Mathilde keserűen felkacagott. – Szinte hihetetlen, hogy voltam valaha

olyan fiatal... – De miért választotta apámat? – A lány most kezdte csak megérteni, hogy Mathilde-

nak is voltak, lehettek reményei, kívánságai, vágyai. Az asszony felállt, és a kandallóhoz lépett. – Éppen most vagy tizenkilencedik évedben. Örülnél, ha egy kétszer annyi idős férfi-

hoz adnának feleségül, akinek rengeteg szeretője volt, s aki semmi mást nem vár tőled, mint egy fiú örököst és nemesi címet rangot?

A lány értetlenül nézett rá. Őt bizony soha nem kényszeríthették volna, hogy hozzá-menjen Gaston de Malaplatte-hoz! Ha azzal fenyegették volna, hogy kolostorba zárják, akkor sem csikarták volna ki belőle az „igen"-t. Habozva kérdezte:

– De hát miért egyezett bele a házasságba? – Hát gondolod, hogy volt más választásom? – Mathilde kesernyésen elmosolyodott, –

Árva voltam, kegyelemkenyéren éltem agglegény nagybátyám házában. Gyermekei nem lévén, az ő rangját és birtokait örökli majd Damien. Szegény, megtűrt rokonként, hozo-mány nélkül remélni sem mertem, hogy elvesz valaki. Ha nem magtalan a nagybátyám, bizonyára örökre eltűntem volna egy kolostor falai mögött.

Mathilde lélegzetét elfojtották a feltámadó emlékek. Kis idő múlva tétován végigsimí-tott a homlokán, és folytatta a szokatlan önvallomást:

– Atyád egész kis vagyont ígért a gyámomnak cserébe a márki címért, ha fiút szülök neki. Vonakodtam eleget tenni a kívánságának, ezért nagybátyám az ágy oszlopához kö-tözött, és addig ütött a lovaglóostorával, ameddig bele nem egyeztem a házasságba.

– Úristen! – kiáltott fel Amalie, felugrott a helyéről, és mély együttérzéssel ölelte át mostohaanyját. De. Mathilde nem viszonozta az ölelést; büszke tekintete elárulta, hogy nem vágyik megértésre.

– Beletörődtem a megváltoztathatatlanba, és elhatároztam, hogy hűséges és köteles-ségtudó hitvese leszek a férjemnek, gyerekeket szülök neki, és soha nem fogok panasz-kodni. De nem könnyű efféle elhatározást valóra váltani, ha a férj a feleségét csupán az ágyában tűri meg, ott is csak addig, míg a vágyott örökös meg nem születik, utána pedig értésére adja, hogy rútnak, unalmasnak és jelentéktelennek tartja. Ó, ha gyűlölt volna, azt könnyebben elviselem, mint a közönyét és a hűtlenségét! – Tehetetlen mozdulattal ökölbe szorította a kezét. – És ráadásul állandóan felidézte szép édesanyád emlékét, még mézes-heteinkben sem tudtam megszabadulni az árnyékától, folyton csak róla beszélt, hogy mi-lyen bűbájos volt, milyen elragadó...

– Aztán hazahozta önt a házába, ahol egy gyermek fogadta, egy kislány, aki gyűlölte a mostoháját, és halálra gyötörte.

Mathilde bólintott, és szenvtelen hangon, a vádaskodás vagy önsajnálat legcsekélyebb nyoma nélkül folytatta:

– Kegyetlen voltál, Amalie, olyan kegyetlen, amilyen csak egy gyerek tud lenni. Fél-tem, rettegtem tőled, mert nagyon hasonlítottál édesanyádra, és ezért egy percre sem feledkezhettem meg róla. Bár azt hiszem, a helyedben én is csak így viselkedtem volna.

– Ma már szégyellem az akkori magatartásomat.

– Amikor az arcomba vágtad, hogy csupán azért mentem hozzá az édesapádhoz, hogy elvegyem tőled, megütöttelek.!

– Most már megértem, azok után, amiket elszenvedett. – És mégis apádnak köszönhetem életem legnagyobb boldogságát: Damient. Ő az éle-

tem öröme, tartalma, bár születése óta még inkább eltávolodott tőlem a férjem. Reszket-tem a gondolattól, hogy amikor már nem lesz rám szükség, Saint-Hilaire kolostorba zár, és elveszi tőlem a kisfiamat. Ezért szerettem volna még egy gyermeket. Damien születése óta azonban apád nem jött be többé a hálószobámba. – Mathilde mindeddig hűvösen, tár-gyilagosan beszélt, most egyszerre elakadt a hangja, nehezen találta a szavakat. Talán attól tartott, hogy máris túlságosan kitárulkozott mostohalánya előtt.

Amalie biztató pillantást vetett rá. – És féltékennyé akarta tenni, azért tartott szeretőket. – Ne vonj le elhamarkodott és önkényes következtetéseket – figyelmeztette a leányt

Mathilde. Már ismét ura volt a hangjának. – Követtem anyád példáját. Mindannyiszor megcsalta apádat, ahányszor az alkalmat adott rá hűtlenségével. Ez nyílt titok.

Amalie szemét elborították a könnyek, sírás szorongatta a torkát. Az ő szép mamája is házasságtörő asszony volt tehát... Alig hallható hangon kérdezte:

– És aztán visszatért önhöz az apám? – Ó, hogyne! – felelte metsző hangon Mathilde. – Ameddig a szeretőim főrangú neve-

ket viseltek, többnyire megbocsátott. Egy gróf, egy márki a felesége ágyában csak azt bi-zonyította, hogy jó ízléssel választott. No, nem a neje, hanem ő maga... A hiúságát sértet-te, amikor legutóbb Alexandre Rabaud-t választottam, egy nevelőt, egy alkalmazottat... – Mathilde vádoló és szemrehányó pillantást vetett a lányra.

– Asszonyom... – fogott bele Amalie félénken, mostohaanyja azonban folytatta az ön-kínzó vallomást:

– Aztán apád úgy rendelkezett, hogy térj haza Blanquefort-ba. Attól tartottam, előny-ben részesít téged Damien ellenében. Hidd el, Amalie, nem gyűlöltelek, csupán a fiamért harcoltam! Az ő érdekében követtem el mindent, hogy mihamarább elfogadd Malaplatte házassági ajánlatát. – Kezébe temette az arcát, és ereje fogytán beleroskadt a karosszékbe. – Halálosan fáradt vagyok. Adjon az Úristen atyádnak békés elmúlást. Ő is eleget szenve-dett.

Amalie elgondolkozva nézett mostohaanyja lehajtott fejére. Milyen kevéssé ismerte Mathilde-ot, milyen elfogultan, előítéletek alapján alkotott róla véleményt. És milyen iga-za volt Jean-Marcnak, amikor figyelmeztette: ne legyen olyan forrófejű. Amit megtudott apjáról, apja második feleségéről és az ő imádott, szép mamájáról, megrendítette és elbi-zonytalanította. Mindannyian idegenek...

– Asszonyom, tehetek önért valamit? – kérdezte halkan. Nem szerette jobban Mathilde de Saint-Hilaire-t, mint eddig, de tisztelettel, sőt csodálattal adózott neki büsz-keségéért, azért a szilárd tartásért, rendíthetetlen bátorságáért, amellyel elviselte a rá zuhogó sorscsapásokat.

Mathilde ölébe engedte a kezeit, és mostohalányára nézett. Tekintetéből sem düh, sem bosszúvágy nem sugárzott, de a legcsekélyebb melegség sem. Lehet, hogy képesek lesznek feledni a kegyetlen szavakat és tetteket, amelyekkel megbántották egymást, és békét kötnek?

– Szólíts Mathilde-nak. Amalie udvarias kis bókot csapott a mostohaanyja előtt. El kell ismernie, hogy tud vi-

selkedni... – Vernac asszony felválthatná önt. Apám nem ébred fel egyhamar. Mathilde megrázta a fejét.

– Köszönöm, nem. Teljesíteni fogom a kötelességemet mindvégig. De hadd mondjak még valamit. Ha hiszed, ha nem, soha nem voltam Alexandre szeretője. Kedveseim karjai-ban átéltem a szenvedélyt, a gyönyört, de üres maradt a lelkem. Alexandre megtanított szeretni. Azt az érzést, amelyet megismertem általa, soha nem alacsonyítottam volna le egy közönséges szerelmi viszonnyá.

– Jó éjszakát, Mathilde! – Amalie egy pillanatig arra gondolt, hogy meg kellene csó-kolni mostohája arcát, de aztán mégsem tette: hátha Mathilde megütközve nézne rá.

Csendesen betette hát maga mögött az ajtót, és miközben a szobája felé tartott, el-gondolkodott. Sok mindenben eligazít az ész, segítségével lenyűgöző alkotásokat hozha-tunk létre, pompás épületeket, művészi kerteket – az emberi szív rejtelmeihez azonban nem ad vezérfonalat. Mert még a legszövevényesebb kerti labirintus is semmiség az ér-zelmek bonyolult útvesztőjéhez képest.

Másnap szelíden és békésen örökre elszunnyadt Charles de Saint-Hilaire. A bourges-i székesegyház sírboltjában helyezték végső nyugalomra a rangjabéli férfiúnak kijáró pom-pával.

A gyászszertartás után a két nő még kicsit elüldögélt a parkban, aztán az özvegy csakhamar visszavonult, hogy kissé lepihenjen. Bétout asszony ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa Damiennak az órákat, így Amalie egyedül bolyongott a kastély termeiben. Vé-gül megállapodott a képtárban. Hosszú ideig állt szülei képmásai előtt, és fürkészve nézte arcukat. Idegenek lettek a számára. Talán mindig is azok voltak. Két idegen után vágya-kozott, két idegent siratott a normandiai száműzetés sivár éveiben. Bár csak ma helyezték örök nyugalomra annak a férfiúnak földi porhüvelyét, akii atyjának nevezett, az ő szere-tett papáját valójában már rég elvesztette. Különös megkönnyebbülést és ugyanakkor kimondhatatlan szomorúságot érzett.

Már épp tovább akart sétálni, amikor az egyik ablakfülkéből elfojtott zokogás hangja állította meg. Ez csak Damien lehet! És valóban meg is lelte a kisfiút, amint az ablakfülke padján térdelve könnyáztatta arcocskáját az ablaküveghez szorította.

– Mi történt veled, Damien? – kérdezte halkan, leült, és ölébe vette kisöccsét. – Bétout asszony... – hüppögte Damien, és kabátja ujjába törölte nedves arcát. – Meg-

mondtam neki, hogy mivel a papa nincs többé, én vagyok az úr Blanquefort-ban. Vagy talán mégsem? – tette hozzá aggodalmasan.

Amalie rámosolygott. Micsoda különös gondolatai támadnak néha a gyerekeknek! – Így is mondhatjuk – felelte csillapítóan. Damien dacosan feszítette előre az állát, és kijelentette: – Akkor pedig viselhetem a kardomat, amikor csak akarom! És ezt meg is mondtam

neki! Amalie bosszúsan vonta össze a szemöldökét. Már megint Bétout asszony! Nincs en-

nek a nőnek jobb dolga, mint ilyen csekélységgel foglalkozni? Hiszen a kis kard csupán játék, Damien kedvenc játéka.

– Szerintem is viselheted, amikor csak akarod. – Bétout asszony másképp gondolta – szipogott a fiúcska, lecsúszott Amalie öléből, és

kigombolta fekete bársony nadrágját. Háttal fordult Amalie-nak, és a lány megdöbbenve látta a kis testen keresztül-kasul húzódó égő vörös, duzzadt csíkokat. – Ezt tette velem... A kardommal... Pedig én vagyok Blanquefort ura!

Amalie-ban forrt a düh. Ez a vén boszorkány! – Ó, hát itt van, Damien úr! Csakhogy megtaláltam! Takarodjon vissza a tanulószobá-

ba! Bétout asszony kellemetlen, rikácsoló hangjára a fiúcska elsápadt, és közelebb húzó-

dott a nővéréhez. Amalie ügyesen, óvatosan rendbe hozta a ruháját, aztán kezét az öccse vállára téve, fagyos hangon vetette oda a nevelőnőnek:

– Hogy merészeli megütni az öcsémet? Méghozzá azon a napon, amelyen eltemettük az apánkat!

– A fiúnak alázatot kell tanulnia és engedelmességet. Még messze van attól, hogy márki legyen-. Eddig nagyon rosszul nevelték, de én helyrehozom. Tucatnyi fiatal arisz-tokratának viseltem már gondját, tudom, mit jelent a nevelés!

Amalie haragtól villámló szemmel nézett az önelégült nőre. – Damien még gyerek. A kard és a rang csupán játék a számára. Lehet, hogy ön kutyá-

kat tud idomítani, a gyereknevelésről azonban sejtelme sincs! Ne merészeljen még egy-szer kezet emelni Damien úrra!

A nevelőnő gúnyosan elmosolyodott. – No, azt még meglátjuk! Az ön nevelése is hagy némi kívánnivalót, Amalie kisasz-

szony! Tudom, hogy Saint-Hilaire asszony nem szeretné, ha még egy gyermek olyan vadóc módra nőne fel... Ha az én felügyeletem alatt nevelkedett volna a kisasszony, aligha kóbo-rolhatott volna éjszaka odakinn félmeztelenül, fiatalemberek társaságában...

– Most aztán már elég! – sziszegte Amalie, és felpattant a helyéről. – Szedje össze a holmiját, és egy óra múlva itt se legyen!

– Saint-Hilaire asszony majd észre téríti önt – válaszolta a nevelőnő fensőségesen. – Mathilde nem lesz elragadtatva, ha meglátja, hogyan bánt a kisfiával. Menjen, és ne

kényszerítsen rá, hogy behívjak egy lakájt, és megfenyíttessem úgy, ahogyan ön tette az öcsémmel.

– De kisasszony... – dadogta a megrémült nő. – Kifelé! – kiáltott rá Amalie, megfogta Damien kezét, és bement vele Mathilde-hoz. Röviden beszámolt neki a történtekről. Anyja és nővére jelenlétében Damien nyelve is

megoldódott, és elmondta, hogy bánt vele Bétout asszony érkezése napjától fogva. Mathilde szorosan magához ölelte a fiacskáját, és néha-néha közbevetett egy szót. Nem-sokára behallatszott kintről a nevelőnő éles, károgó hangja; az inasok bizonyára most rakták kocsira a csomagjait.

– Köszönöm, Amalie – mondta halkan Mathilde. A lány elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megemlítse terveit: Párizsba szeretne

menni. Le Nôtre felkérte, hogy legyen segítségére az érseki kert tervezésénél. Mathilde nem csupán beleegyezését adta a tervhez, hanem Amalie rendelkezésére bo-

csátotta a városi palotát is. Megígérte, hogy utasítja Talmont, fizessen ki Saint-Hilaire kisasszonynak ötszáz livre-t, nem előlegképpen az örökségére, hanem mostohaanyja sze-rény ajándékaként.

– Ha nem foglalt volna le annyira a saját bánatom, ki tudja, talán több megértést ta-núsítottam volna a sorsod iránt – sóhajtotta Mathilde. – Mit vársz a híres Le Nôtre-nál folytatott tanulmányoktól?

– Elsősorban tudást – felelte a lány habozás nélkül. Majd elgondolkozva hozzátette: – És önmagam megismerését.

Igen, Jean-Marc szavai azóta sem hagyták nyugodni. Valóban meg-gondolatlanul be-leavatkozott mások életébe, ártott nekik, szerencsétlenné tette őket. Elég, ha csak Mathilde-ra, Lucréce de Sancyra, Gaston de Malaplatte-ra és természetesen elsősorban Jean-Marcra gondol. Talán ott, a szeretett virágok és növények között végre hasznos tag-jává válhat az emberi társadalomnak, és kialakíthatja saját életét is.

16.

Beköszöntött a szeptember, és Amalie már majdnem egy hónapot töltött Párizsban. A nyomasztó augusztusi hőség után élvezte a friss, hűvös napokat. A Szent Lajos szigetén

álló házat, melynek helyiségeit Jean-Marc Beaunoir terve nyomán alakították át még a nagy blanquefort-i munkálatok előtt, csakhamar otthonának érezte. A Jean-Marc keze nyomát őrző épületben azonban minden elvesztett kedvesére emlékeztette.

Le Nôtre és Monnier baráti, szinte apai szeretettel törődött vele. Jules Monnier néha meghívta védencét valamelyik előkelő vendéglőbe, de árgus szemekkel ügyelt arra, hogy a Párizsban csak úgy hemzsegő léhűtő gavallérok közül egy se férkőzhessék közel a le-ányhoz. Amalie ugyanis mindenütt feltűnést keltett szépségével, és élvezte is az elismerő, bámuló pillantásokat.

Ezen a szép szeptemberi napon naplója mellett ült, mint már annyiszor, hogy felje-gyezze megfigyeléseit; nagyot sóhajtva leírta az utolsó mondatot:

Csupán egyetlen vágyam van: bárcsak itt volna velem Jean-Marc. Becsukta és helyére tette a könyvecskét, aztán lement a rá várakozó csónakhoz; nap

mint nap ebben az időben kereste fel Le Nôtre-t. Nem sokkal később már ott állt az érseki kertben, és lenyűgözve bámulta az új telepítvényeket. A kert még messze volt a befejezés-től, de már most is meggyőzően bizonyította tervezője tehetségét.

– Jó reggelt, Saint-Hilaire kisasszony! Amalie megfordult, és rámosolygott mesterére. André Le Nôtre ötvenes évei végén já-

ró, jó megjelenésű férfi volt. Bőre barna, egészséges a szabad levegőn való tartózkodástól. Barna, dús csigákba szedett parókát viselt. Világoskék szeméből élénk szellem sugárzott és törhetetlen életkedv, határozott vonalú sasorra és mozgékony, meglehetősen nagy szá-ja céltudatosságról és erőről tanúskodott. Minden mozdulatából áradt az önbizalom, anélkül hogy önhitt lett volna.

– Jó reggelt, uram! Egymás mellett lassan végigsétáltak egy magas sövénnyel szegélyezett úton. A zöld

sövénybe szabályos közönként mélyedéseket nyestek, ha távolabbról nézte az úton sétáló, szép mértani mintát látott. Két, egymást derékszögben metsző sétaút találkozásánál ala-csony peremű, tágas medence víztükre csillogott, közepén vidáman csobogó szökőkút.

Áthaladtak egy tiszafákból kialakított árkádsoron, és a mögötte kitáruló területen Amalie kertészeket látott szorgoskodni. Mindenütt dús, fekete földdel telt edények, pa-lántás ládák és dugványokkal megrakott kosarak álltak.

– Jól érzi magát Párizsban, Amalie kisasszony? – kérdezte Le Nôtre, miközben meg-vizsgált egy-egy új hajtást, visszahelyezett a rácsra egy elszabadult indát. – Nem kellemet-len ifjú hölgy létére magányosan élni a fővárosban? Nem fél a bűnös város kísértéseitől?

A lány meglepetten nézett rá. – Miért félnék? Le Nôtre halkan elnevette magát, és elgondolkozva pillantott a lányra. – Én már régóta itt élek, és ismerem az emberi lélek sötét oldalait. Az udvarnál csak

úgy nyüzsögnek a szívtelen férfiak, akik hajszolják a szórakozást, és a szemérmetlen nők, akikben cseppnyi aggály sincs, ha egy-egy férfit meg akarnak szerezni maguknak.

– Akkor engem nyilván kis vidéki libuskának tart... – Ó, nem! Ön nagyon vonzó és bűbájos fiatal hölgy. Az igazság az, hogy nem tudom,

mit is tartsak ön felől... Amalie kezdte kényelmetlenül érezni magát. Le Nôtre minden jel szerint könnyelmű

teremtésnek véli, hiszen most kísérőnő nélkül, magányosan lakik a Szent Lajos-szigeti palotában. Hasonlóképpen vélekedett róla kezdetben Beaunoir is, később meg Malaplatte. De hát miért tételeznek fel a férfiak olyasmit róla, ami távol áll tőle? Különben is egyelőre elment a kedve a kísérletezéstől. Eddigi merész, ám balul sikerült vállalkozásai megtaní-tották végre arra, hogy veszélyes dolgok származnak abból, ha egy férfi félreérti a szán-dékát. Milyen szerencse, hogy legalább Le Nôtre és Jules Monnier tiszteli! Már egyikük sem túl fiatal; megállapodott, jól nevelt és lovagias férfiak. Ők csupán védencük fejlődésé-

vel törődnek, nincsenek hátsó szándékaik. Mindazonáltal Amalie igyekezett kevésbé sze-mélyes tárgyra terelni a beszélgetést.

– Miért nem szedeti ki a rózsa töveket? A nyárnak már vége, és télen át jó helyük len-ne az üvegházban.

Le Nôtre megrázta a fejét. – Kár volna kiszedetni, hiszen a fagy beállta előtt még egyszer virágzanak. Persze már

nem hoznak annyi virágot, mint nyár elején, de a kései rózsák nagyobbak és pompásak. Az ősszel nyíló rózsát a nyár heve és a langyos záporok érlelik olyan tökéletesen széppé. – Gálánsan rámosolygott a lányra. – Oly sok minden szól az érett ősz mellett, Amalie kisasz-szony, a virágoknál éppúgy, mint az embereknél...

A fehér folyami homokkal felhintett úton lépések közeledtek. Le Nôtre felpillantott, és üdvözölte Monnier-t. A negyvenes évei küszöbén álló Jules Monnier rendkívül megnye-rő férfi volt, izmos, arányos termetű, inkább lovagnak vélték, mintsem kertésznek. Vállig érő sűrű, barna haja természetes hullámokban keretezte az arcát. Sötétkék szeme tisztán, belső derűről, nyugalomról tanúskodva nézett a világba. Szolid, szinte atyai bánásmódja mindig meghatotta Amalie-t. Le Nôtre elköszönt tőlük, Monnier pedig mosolyogva fordult Amalie-hoz:

– Ne feledkezzék meg róla, hogy ma este szűk baráti körben nálam vacsorázik! Nem titkolom, nagyon élvezem az ön társaságát, a jelenlétében ismét ifjúnak érzem magam. Hiányozni fog, ha néhány hét múlva elhagy bennünket.

Amalie önkéntelenül felsóhajtott. Igen, már csak pár hét, és véget ér itt Le Nôtre munkája s vele az ő párizsi tartózkodása is.

– Hová megy innen? – érdeklődött Monnier. – Vissza Blanquefort-ba vagy nagynénjei birtokára, amelyről mesélt?

– Nem tudom – válaszolta a lány. – Apám halála után szívesen jöttem el Blanquefort-ból, ott nagyon nyomasztóak voltak az emlékek. De terveim még nincsenek a jövőmről.

– Kérem, bocsásson meg, és ne tartson tolakodónak, de úgy érzem, atyai barátjaként megkockáztathatok egy megjegyzést. – Amalie kérdőn pillantott rá. Monnier csendesen folytatta: – Bár soha nem beszélt róla, de a szerelmi csalódást nem lehet sokáig eltitkol-ni...

Könnyek csillantak meg a lány szemében. – Nem gondoltam, hogy ennyire nyilvánvaló – suttogta.

Monnier gyengéden két kezébe vette a lány jobbját, és ajkához emelte. – Amalie, kedves gyermekem, annyira szeretnék segíteni önnek! Van egy elragadó há-

zam Saint-Cloud mellett, szép környezetben, csendes, félreeső helyen. Ott nyugalmat, gyógyírt lelhet a sebzett lélek. Felejtse el azt az ifjút! Nemsokára hullani kezdenek a leve-lek, de ott, a házam kertjében még nyílnak az utolsó rózsák. Elkísér oda, Amalie?

– Nagyon csábítóan hangzik – felelte a lány szomorkás kis mosollyal. – Majd még meggondolom.

Monnier bólintott. – Helyes, gondolja meg. A következő két hétben nem leszek Párizsban. Ha visszatér-

tem, felkeresem a válaszáért. Szívből remélem, beleegyező lesz.

– Szívesen engedek szabad kezet önnek, Beaunoir, bár az az ember meglehetősen próbára teszi a türelmemet.

Jean-Marc kinézett morfontaine-i dolgozószobája ablakán a sárguló pázsitra. Yves Jamet óriási földkupac mellett állva magyarázott valamit. Hallani persze nem lehetett a szavait, ám pulykavörös ábrázatából és a három fiatal kertész sértődött arckifejezéséből ítélve megint dühöngött.

Jean-Marc odafordult Pontrenaud úrhoz, és megnyugtató hangon mondta:

– Majd megpróbálok a lelkére beszélni, uram. A vicomte hátradőlt karosszékében, és fényes csizmába bújtatott lábát felrakta egy

mellette álló asztalkára. – Tudom, hogy Jamet igen képzett kertész, és ön őt választotta. De elképesztően ma-

kacs, semmiképpen sem akarja megérteni, hogy szeretnék a parkba egy lépcsős vízesést, szökőkutakat és tavacskákat.

Beaunoir most már belátta, hogy nagy hiba volt Jamet-t alkalmazni. Az idők folyamán egyre kevésbé lehetett együttműködni vele, még kötekedőbbé, kellemetlenkedőbbé és csökönyösebbé vált. Courcelles vicomte-ja folytatta:

– Szeretett feleségem halála után látni sem akartam többé a komor, nagy fákat, me-lyek egyetlen napsugarat sem engedtek át sűrű lombjukon. A feleségem nagyon szerette őket... Én azonban fényre, mozgásra, vidámságra vágyom, érezni akarom a levegő és a napfény simogatását, hallani a víz megnyugtató csobogását. – Lovaglóostorával kimuta-tott az ablakon. – Ez a fickó szeszélyesebb, mint egy idegbeteg nő! Az emberek is panasz-kodnak rá, mert gyakran igazságtalanul legorombítja őket. Ha azonban megcsinálja, amit akarok, nem bánom, elviselem. – Megenyhülten elmosolyodott, és felkelt a karosszékéből. – Most kilovagolok. A díszteremmel egyébként valóságos csodát művelt, Beaunoir, ha ne-tán egyszer megnősülnék, ott fogom tartani a menyegzőmet.

Miután a vicomte távozott, Jean-Marc hívatta Jamet-t. – Mit óhajt, Beaunoir? – kérdezte fagyosan a kertész. – Pontrenaud úrnak fogytán a türelme – közölte hasonló hangnemben Beaunoir. –

Lépcsős vízesést szeretne a parkba, szökőkutakat, vízmedencéket és tavakat. Semmi okát nem látom, miért ne illesztené bele terveibe a vicomte úr elképzeléseit.

– Mert a víz tönkreteszi tervem összhatását – vetette oda hevesen Jamet. Beaunoir ingerülten fésült bele a hajába ujjaival. – Ugyan! Ne beszéljen ostobaságokat! Éppen hogy a víz adja meg az egész park igazi

szépségét! Szökőkutak és tavak nélkül unalmas, egyhangú a legszebb kert is. – rámutatott Amalie rajzaira, amelyek ott feküdtek előtte. – Látja? Saint-Hilaire kisasszonynak van ér-zéke hozzá, hogyan lehet kiaknázni a mozgásban és a tükröző vízfelületben rejlő művészi hatást.

Jamet ingerülten kapta fel a fejét. – Ne is juttassa eszembe azt a nőszemélyt! Már Blanquefort-ban is bevonta a tervezés-

be, most pedig nem röstell előhozakodni a kisasszony bárgyú kis rajzaival?! Vegye tudo-másul, hogy eszem ágában sincs figyelembe venni egy kontár mázolmányát, különösen akkor, ha az illető ráadásul még nő is!

– Nem kívánom, hogy Saint-Hilaire kisasszony elképzeléseit valósítsa meg, de leg-alább vessen a rajzokra egy pillantást! A kisasszony tudja, milyen hatást lehet elérni a vízzel, ön azonban nem.

– Még sérteget, Beaunoir? Éveket szántam tanulásra, és most egy leány felelőtlen ötle-teivel akarja bebizonyítani, hogy nem értek a munkámhoz?

Beaunoir tudta, hogy bár jó szándékkal, mégis megbocsáthatatlan hibát követett el. – Sajnálom, Jamet – mondta kimérten –, de azt hiszem, jobb, ha útjaink elválnak, rá-

adásul még ma. Pontrenaud úr kifizeti az eddig végzett munka ellenértékét. Ezzel újból belemerült a munkájába, és ügyet sem vetett többé a vérig sértett kertész-

re. Miután Jamet szitkokat mormolva elhagyta a szobát, Jean-Marc halkan felnevetett. Micsoda gyáva fickó is vagyok, gondolta magában somolyogva, rég vártam valami ürügy-re, hogy megszabadulhassak Jamet-tól, és bevonhassam Amalie-t a munkába...

Beaunoir hallott Saint-Hilaire úr elhunytáról, de akkor még nem tett semmit, hogy Amalie közelébe jusson. Kezdetben minden oka megvolt arra, hogy nehezteljen a leányra; vállsebe lassan gyógyult, és még lassabban a kedvese árulása miatti csalódás nyoma.

Amalie nem tudta rászánni magát, hogy a bizonytalanságba kövesse, és ő hallani sem akart többé a leányról. Igen, épp olyan makacs és önfejű, mint az apja volt! A javulás aztán meghozta az értelmes gondolatokat is; már nem haragudott Amalie-ra.

Hiszen olyan fiatal még! És ő milyen súlyos terhet akart rakni a vállára azzal az elha-tározással! Kegyetlen és rideg volt hozzá azon a szörnyű éjszakán. Pedig maga is megha-sonlott a lelkében. Hiszen ha a szíve szerint alárendeli jövőjét a szerelmének, ezzel árulást követett volna el halott testvére, Marie iránt. Tehetetlenségében kimondta azokat a ret-tenetes szavakat, megátkozta a napot, amelyen először meglátta Amalie-t. Hogyan léphet ezek után elé? Hogyan kérheti bocsánatát?

A sors azonban kezére játszott Jamet távozásával. Nem kell mást tennie, mint átlova-golni Blanquefort-ba, és megkérni Amalie-t, dolgozzon vele együtt Morfontaine-ban. Ha a leány még mindig szereti, és ha Mathilde megértőbb lesz iránta, mint Saint-Hilaire úr volt, akkor megkéri Amalie kezét. Még ma útnak indul, mihelyt az emberek abbahagyták a munkát. Az éjszakát egy fogadóban tölti, s hajnalban útra kel, hogy még reggeli előtt odaérjen Blanquefort-ba.

* Nem sokkal tíz óra után érkezett meg Beaunoir a Saint-Hilaire kastélyba, és nyomban

bevezették a kis könyvtárba. Néhány percnyi várakozás után megjelent Mathilde, szívé-lyesen üdvözölte és hellyel kínálta.

– Örülök, hogy látom, Beaunoir úr. Szándékomban állt elhívatni. Talmon segítségével hozzáfogtam elhunyt férjem ügyeinek rendezéséhez, és úgy határoztam, hogy megbízást adok a még be nem fejezett helyiségek átalakítására is.

Beaunoir kissé meghajolt, és megköszönte a megbízást. S bár éppenséggel nem azért jött ide, hogy Mathilde-dal csevegjen, készségesen válaszolgatott az asszony kérdéseire. Már meglehetősen fogytán volt a türelme, amikor Mathilde végre megkérdezte, hogy tel-jesen rendbe jött-e a sérülése. Kifejezte sajnálkozását a szerencsétlen eset miatt.

– Láthatnám Saint-Hilaire kisasszonyt? – kérdezte a férfi elfogódott hangon. – Sajnálom, Amalie nincs itt. Rögtön édesapja halála után Párizsba utazott. – Párizsba?! – Beaunoir döbbenten hajolt előre. – És hol lakik Párizsban? – Az én házamban, Szent Lajos szigetén. Tudja, abban, amelyet az ön tervei szerint

alakíttattunk át. – És mit keres Amalie kisasszony Párizsban? Csak nem egyedül lakik a házban? – De igen. Egyedül akart maradni, hogy egész idejét a kertépítés tanulmányozásának

szentelhesse, és kissé magához térjen. Egyszer már kaptam hírt tőle. Úgy látom, elégedett. – Mégsem kellett volna teljesen magára hagyni! – Beaunoir aggodalmaskodott, mert

eszébe jutott a lány különleges képessége, amellyel szinte vonzotta a bajt, a szerencsét-lenséget.

Mathilde megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy megakadályozhattam volna. Amalie fölöttébb önfejű, ifjú hölgy. Sajnos, ez igaz, gondolta Beaunoir, és agyában egymást kergették a gondolatok, mit

tehetne. Legjobb lesz, ha egy-két hét szabadságot kér Pontrenaud úrtól, és lóhalálában Párizsba siet. Persze fennáll a veszélye annak, hogy Amalie se építészként, se a kedvese-ként nem óhajtja látni. Jean-Marc nem tudta, hogy fogja elviselni a visszautasítást, ám egy elsőrendű kertszakértőről mindenképpen gondoskodnia kellett a vicomte számára.

Eszébe jutott régi barátja, Bemard Dubreton, aki néhány hónappal azelőtt felkereste a soraival. Egy ideig együtt folytatták tanulmányaikat Rómában, aztán mindketten hazatér-tek Franciaországba. Dubreton most éppen egy templom építkezését vezeti Orléans-ban. Orléans útba esik Párizsba menet, tehát felkeresheti barátját. Hátha tudna ajánlani egy jó kerttervezőt.

Mathilde hangja szólította vissza töprengéséből.

– Gondolom, elmegy Párizsba... – mosolygott mindentudóan az asszony. Damien rontott be a szobába, és Beaunoir megmenekült a válaszadástól. A kisfiú kard-

jával hadonászva kiabálta: – Már megint itt van az a mogorva vénember! – Anyja neheztelő pillantására halkab-

ban hozzátette: – Bocsánat, mama. De... – Ki van itt, Damien? – kérdezte Mathilde szigorúan. – Az öreg Jamet. Odakinn ordibál. Tudja, hogy itt van Beaunoir úr, és mindenáron be-

szélni akar vele, a fenébe is. Elnézést, mama, de ő mondta így... Sőt még egyebet is mon-dott...

– Óhajt találkozni vele, Beaunoir úr? Jean-Marc felsóhajtott. Hát már sosem szabadul meg ettől az embertől?! Ám legyen,

még ez egyszer, de utoljára. – Jó – bólintott megadóan, és Jamet-t bebocsátották. A kertész izgatottabb volt, mint bármikor. Ökölbe szorított keze reszketett, parókája

félrecsúszott, ruhája gyűrötten lógott ösztövér testén. Épp hogy megbiccentette a fejét, amikor Mathilde és Damien kiment a könyvtárból, aztán azonmód nekirontott Beaunoir-nak:

– Rögtön a tárgyra térek, Beaunoir. Veszélybe került a pályám, és ennek ön az oka, csakis ön! – Fülsértő hangon rikácsolt, szeme vadul villogott.

– Sajnálom, Jamet, természetesen jó ajánlásokat fog kapni. Lehet, hogy az én hibám, de nem tudunk együtt dolgozni...

– Azt mondja: ajánlások? – szakította félbe dühösen Jamet. – Hiszen kétszer is kitet-tek! Kitettek, elcsaptak, mint egy rossz cselédet!

– Ha valaki kérdi, mondja csak nyugodtan, hogy ön hagyott itt mindent, mert nem tudtunk kijönni egymással.

Jamet ravasz arckifejezéssel sompolygott közelebb Beaunoir-hoz. – Vallja csak be, Beaunoir, maga akart félreállítani engem az útból, hogy behízeleg-

hesse magát Saint-Hilaire kegyeibe a leánya által. Persze a számítása nem vált be, hiszen az öreg meghalt, a leánya pedig...

A düh és az undor fojtott felkiáltásával ugrott oda Jean-Marc Jamet-hoz, megragadta a nyakravalójánál fogva, és alaposan megrázta.

– Hallgasson ide, vén bolond! – sziszegte. – Ha elmegy innen, nézze meg most a par-kot, az új telepítvényeket, és látni fogja, mi a tehetség! – Elengedte a megrémült embert, és ráripakodott: – És most aztán igyekezzen szaporán, ha nem akarja, hogy Bourges-ig pofozzam!

Jamet kirohant a házból; Beaunoir figyelte távolodó alakját a fasorban, és lassan meg-nyugodott. Miután teljesen lecsillapodott, felkereste Mathilde-ot, és elköszönt tőle. In-dulnia kell, még hosszú út áll előtte.

Öt napig tartó fárasztó utazás után Jean-Marc megérkezett Orléans-ba, és megkereste barátja házát. Nem sokkal később már egy kocsmában ültek, és közös ismerőseikről be-szélgettek. Szóba kerültek foglalkozásuknak fény– és árnyoldalai is. Beaunoir végül meg-említette a kerttervezőt.

– Neked van rá szükséged? És éppen most, szeptemberben? – kérdezte csodálkozva Dubreton.

– A terep kialakítását már most, ősszel el lehet végezni, akkor tavaszra csak a növé-nyek telepítése marad.

– Lássuk csak, hadd gondolkozzam, kit tudnék ajánlani. Azt hiszem, Monnier nem jön számításba, ő már régóta együtt dolgozik Le Nôtre-ral.

Monnier? Beaunoir a homlokára csapott. Hát persze! Hogy is nem jutott ez eddig eszébe?! Pedig tudta, hogy Amalie levelezésben állt Monnier-val. S ha a jó nevű kertépí-tész netán túl drágának bizonyulna, bizonyára tud majd valakit ajánlani.

– Azért mégis megpróbálom. Hol találom Monnier-t? – Párizsban aligha. A következő hetekben feltehetőleg fontosabb dolgokkal lesz elfog-

lalva. – Dubreton sokatmondóan mosolygott. – Úgy hallottam, a saját kertjét telepíti új-ra...

– No és? – Jean-Marc értetlenül bámult barátjára. – Ejnye, hát látom, semmit sem értesz! Persze vidéken élsz! Nos, Monnier-nak takaros

kertje van szép, fiatal növénykékből... Még mindig nem érted? Védencei vannak, bájos, ifjú teremtések, egyik sem töltötte be még a huszadik évét. Ő pedig gondoskodik róluk, a legalaposabban útba igazítja őket. Végül pedig learatja fáradozása gyümölcseit, és elcsá-bítja kertjének legszebb virágait.

Düh villant fel Beaunoir szemében. Egek, és ezzel az emberrel levelezett oly sűrűn Amalie! Dubreton bizalmas mozdulattal közelebb húzódott barátjához, és titkolózó ábrá-zattal suttogta:

– Azt rebesgetik, hogy új virágszállal gyarapodott Monnier kertje. Ismerőseim gyak-ran látták együtt őket Párizsban. Állítólag az ifjú szépség elfogadta Monnier meghívását vidéki házába is. Olyankor persze a felesége látogatóba utazik az anyjához – tette hozzá Dubreton hamiskás mosollyal.

Beaunoir csak fél füllel figyelt oda barátja fecsegésére. Ha így áll a helyzet, aligha kedvező az időpont Monnier-val üzletről beszélni. Dubreton zavartalanul folytatta:

– Azt is hallottam, hogy ezúttal igazi szépség került a gyűjteményébe, egészen fiatal, és olyan a haja, mint a tűzláng...

Beaunoir felkapta a fejét. Barna bőre fakóra sápadt. Rekedt hangon kérdezte: – Magas? – Magas, karcsú, hajlékony. Smaragdzöld szemű. – A nevét nem tudod? – Azt hiszem, Emilie vagy valami hasonló. Pontosan nem sikerült megtudnom. A bará-

taim egészen lázba jöttek, amikor arról a lányról beszéltek... – Döbbenten bámult Beaunoir-ra, aki ökölbe szorított kézzel felugrott az asztaltól. – Csak nem akarsz máris elindulni? Maradj még egy kicsit! A sötétség beállta előtt kényelmesen beérsz Párizsba.

Jean-Marc már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy oda akar menni. Mi dolga ott? Talán szakítsa ki azt az átkozott, eszement nőszemélyt új szeretője karjaiból? Fojtsa meg puszta kézzel a vén szatírt? A hirtelen támadt düh kínzó felismerésnek adta át a helyét. Lám, a kis boszorkánynak mit sem számított, hogy szerették egymást! Megkóstolta a testi gyönyöröket', és most bárkivel ágyba bújik ez a kéjvágyó kis bestia... Lehet, hogy csak tudományos tapasztalatszerzés céljából, hogy megtudja, milyen is az, ha valakinek házas-ember a szeretője? Vajon mit jegyez fel a naplójába legfrissebb élményekről? A pokolba a kis ringyóval! Csináljon, amit akar!

– Nem megyek Párizsba! – jelentette ki mogorván Beaunoir. – Megváltoztattam a ter-veimet.

* Amalie kinyitotta az üvegajtót, és kilépett a kis szalon előtti erkélyre. Mélyen beszívta

a délutáni enyhe, balzsamos levegőt, és jólesően elmosolyodott. Mintha a természet is versenyt akarná kényeztetni őt Monnier úrral! A férfi nagy útibatárjában tette meg az utat a Szent Lajos-szigeti palotától vendéglátója birtokáig, ahol a kastély legszebb ven-dégszobáit kapta. Milyen kellemes itt, gondolta az erkély díszes mellvédjére könyökölve, hol is lelhetne nyugalmat az ember, ha nem itt, ebben a varázslatos környezetben?

– Az éjszaka még szebb lesz. Telihold van – hangzott fel egy behízelgő férfihang a lány mögött. Monnier lépett oda hozzá. – A parkban vacsorázhatnánk majd kettesben. Szeret-ném, ha jól érezné magát itt. – A lány fölé hajolt, hogy megcsókolja. Amalie szokás szerint az arcát nyújtotta oda, és kellemetlenül érintette, amikor a férfi ajka forrón és köve-telően a szájára tapadt.

– Miért teszi ezt? – kérdezte ijedten. – Mert olyan csókolni való a szája, kedvesem. – Én... – Magányos ember vagyok, Amalie. De ön oly sok örömmel ajándékozott meg az el-

múlt hetekben. Való igaz, Amalie is kedvelte Jules Monnier-t, atyai barátjának tekintette, akivel meg-

oszthatja vágyait és gondolatait. – Olyan szép itt – mondta elfogódottan. – És a barátságtól csupán néhány lépés a szerelemig, angyalom – suttogta Monnier. Amalie torka összeszorult. – Csak... csak nem azt akarja mondani ezzel, hogy... hogy szeret? – Miért ne mondanám? Nem tagadom, abban reménykedtem, hogy ön is szeret kissé,

és visszavarázsolja az ifjúságomat. A lányt váratlanul érte a vallomás. Nem akart ridegen elutasító lenni, de mégis ki kel-

lett ábrándítania a férfit. – Azt hiszem, félreértette a rokonszenvemet... A férfi gyengéden végigsimított Amalie arcán. – Könyörüljön rajtam, istennőm, imádom önt. Ne tegyen a világ legszerencsétlenebb

emberévé! A lány ügyesen kisiklott a dereka köré fonódó karokból. – Ne olyan hevesen, barátom! Hagyjon még egy kis időt... – Bocsásson meg – és Monnier ajkához emelte a lány kezét –, csak magamra gondol-

tam. Pedig ön azért jött ide, hogy meglelje lelki békéjét. – Kissé meghajolt. – Még néhány sürgős levelet kell írnom. Utána együtt vacsorázunk, és megvárjuk, míg felkel a hold. Lesz még alkalmunk, hogy meggyőzzem szerelmem tisztaságáról. Tehát vacsoránál találko-zunk, szívem királynője.

Amalie leroskadt a pamlagra. Mit követett el már megint?! Hiszen nem akarta ő, hogy Monnier beleszeressen, nem is bátorította, nem is kacérkodott vele. A férfi bizonyára fél-reértette bizalmas kapcsolatukat, azért hívta meg ide. Pedig neki esze ágában sincs hoz-zámenni Monnier-hoz, és minél hamarább tudtára adja ezt, annál jobb. Még vacsoránál tapintatosan közölni fogja, és reggel visszatér Párizsba.

Párizs... Amalie az ajkába harapott. A párizsi tartózkodásnak is véget kell vetni. Nem tesz jót neki a városi levegő, a szokatlan ételek. Gyakran küzdött rosszulléttel... Vagy ne-tán valami másról van szó? Amalie nem volt tudatlan gyermek. A cselédlányok fecsegésé-ből már Normandiában sok mindent kikövetkeztetett, nagyjából sejtette, mit jelentenek bizonyos változások a női szervezetben.

Monnier szereti őt, és ő nem akar fájdalmat okozni neki, mégis meg kell mondania az igazat. Ha kiderülne, hogy gyermeket hord a szíve alatt, Jean-Marc gyermekét, Monnier talán lovagi kötelességének tartaná feleségül venni őt... Persze házassági ígéret nélkül nem részesítené kegyeiben a férfit, bár lehetséges, hogy ezt várja tőle a közös vacsora után... Talán nem is kellene már itt töltenie az éjszakát? Hiszen már voltak tapasztalatai Baptiste-tal és főképpen Jean-Marckal. Igen, el kell mennie! Hiszen Párizs nincs is olyan messze!

Amalie szilárdan elhatározta: megkéri Monnier-t, hogy vacsora után fogassa be neki a hintót.

– Ön talán az új? Amalie megfordult a mögötte felcsendülő női hangra. A küszöbön egy Mathilde-hoz

korban hasonló, hamvasszőke hajú, bájos arcú nő állt. Előrehaladott terhességét melle alatt összefogott, bő, köntösszerű ruhája sem tudta elleplezni. Halványsárga öltözékét semmi sem díszítette, és mesterkéletlen, egyszerű volt hajviselete is. Fülében azonban nagy, csepp alakú igazgyöngyök függtek, és ujjain villogtak a színes drágakövekkel kira-kott értékes gyűrűk.

A váratlan látogató megismételte a kérdést: – Ön az új? – Nem értem, asszonyom. Az új... micsoda? – Természetesen az új ringyó. Bocsánat: akarom mondani az ő új védence. – Nehézkes

mozdulattal leereszkedett egy székre, és jóízűen elnevette magát Amalie megdöbbent arckifejezésén. – Nem tudta, hogy nős? Általában nincs kifogásom ellene, ha ide hozza a szeretőit, akkor legföljebb elmegyek az anyámhoz. A dolog aztán lezajlik a szokott módon, és én drága ékszereket kapok a férjemtől engesztelésül. – A nő kínlódva felsóhajtott, és az ajkába harapott. – Ezúttal azonban nem lehetek tekintettel rá, mert eljött az időm, és itt akarom a gyermekemet világra hozni. Vigye az ördög a férjemet!

– Nagy ég! – suttogta Amalie. – Örülhet, hogy még tud imádkozni, és a vén szatír még nem nyelte el szőröstül-

bőröstül! Ha már az övé lett volna, csakhamar hátat fordítana önnek, ha meg teherbe ej-tette volna, egy sou-t sem adna a kölykének. Tudom, mert gyakran megtörtént már.

Amalie megpróbált úrrá lenni a rémületén, küzdött a torkát fojtogató könnyek ellen. – Azonnal visszamegyek Párizsba! – jelentette ki határozottan. – Nincs kocsi a háznál. A férjem elhajtott valahová az övén, az enyémet meg elküld-

tem az orvosért. – Monnier-né ismét felsóhajtott, és a hasára szorította a kezét. – Minden jót, kisasszony!

– Ha nincs kocsi, majd gyalog megyek. Párizs nincs messze innen, és a városkapunál majd bérelek kocsit.

Monnier-né bólintott. A szemében sötétlő fájdalom nem csupán sűrűsödő görcseinek következménye volt.

– A holmiját majd holnap reggel elviszik. Most menjen, és küldje be a kulcsárnőt. Amalie úgy futott le a lépcsőn, mintha üldöznék. Ki innen, ki, minél gyorsabban! Mi-

lyen aljas ez a fickó, és milyen ostoba volt ő! Hát egész életében így lesz már, hogy egyik lehetetlen helyzetből a másikba kerül? Ekkor vette észre, hogy Monnier kocsija gördül be a kapun. A kocsis visszafogta a lovakat a ház előtt, de meg sem állt a hintó, amikor Monnier máris kiugrott, és odasietett Amalie-hoz.

– Édes lánykám – mondta hódító mosollyal –, hát elém jött? A kedveskedő hangra, melyet eddig annyira félreértett, a lányt elfogta a düh. Szikrázó

szemmel vetette oda: – Igen, hogy közöljem: a feleségénél megindult a szülés. – No és mennyiben érinti ez önt? – Még kérdi? Nincs két órája, hogy ajánlatot tett nekem. Mit képzelt? Hogy a szeretője

leszek? A férfi meghökkenten bámult a kigyulladt arcú leányra. – De ha nem akart az lenni, miért fogadta el a meghívásomat? Miért jött, ha nem

azért, hogy megossza velem az ágyamat? Nagyon is jól tudta, mit akar. És mindenki tisz-tában volt a szándékaival, hiába tetteti magát olyan ártatlannak. Elfogadta a figyelmessé-geimet, az ajándékaimat, tűrte a látogatásaimat, sőt ön is meglátogatott...

Amalie tagadóan rázta meg a fejét. Keserű ízt érzett a szájában, mély szomorúságot a szívében. De mindez csak egy pillanatig tartott. Ismét erőt vett rajta a harag. Ingerülten toppantott a lábával.

– Vak voltam, hogy nem vettem észre, mit akar. Nem ismerem a párizsi életet, nem is nekem való. Nem jöttem rá, hogy figyelmességének, baráti kedvességének nincs más cél-ja, mint ágyasává tenni engem. Fogadja hálás köszönetemet ezért a leckéért!

Arcul ütötte Monnier-t, aztán többet vissza sem nézve, határozott léptekkel elindult a Párizs felé vezető úton.

Öt nappal később, egy esős, hideg őszi délutánon érkezett meg Amalie de Saint-Hilaire Blanquefort-ba. Fáradtan és leverten a történtek és Le Nôtre hűvös búcsúszavai után megállt Mathilde kis szalonjának ajtajában, és halkan megszólította:

– Mathilde... Az asszony meglepetten felpillantott kézimunkájából. – Amalie! Jóságos ég, mi történt veled? A lány reszkető ajkai hangtalanul mozogtak. Szívszaggatóan fiatal, szánandó és össze-

tört volt. Felzokogott, és alig hallhatóan suttogta: – Bemehetek.., Bemehetek, Mathilde? Mathilde egy hosszú pillanatig némán nézte a mostohalányát, aztán felállt és odalé-

pett hozzá. Kis tétovázás után félszegen kitárta a karját, és szinte anyai mozdulattal ma-gához ölelte a síró leányt.

17.

A megérkezése utáni napokban Amalie gyakran végigsétált az új telepítvényeken. Most is kellemes meg-lepetésként érte az útvesztő ösvényein, hogy majd három hónapos távollét után pontosan emlékezett a tervrajzra, biztos lépésekkel haladt a bonyolult rejte-kutakon. Csak az bosszantotta, hogy a lehulló leveleket nem söprik le az ösvényekről. Mint kiderült: a tájékozódást szolgáló rajz rejtélyes körülmények között eltűnt az üveg-házból. Eligazítás nélkül pedig a kertészek naphosszat bolyonghattak volna a rejtekutak szövevényében, míg végre kitalálnak. Megszólalt az asztalhoz hívó csengő, és Amalie el-határozta, hogy emlékezetből mihamarább új rajzot készít a labirintusról.

Étkezés közben mindannyian elgondolkozva hajoltak a tányérjuk fölé, még Damien sem fecsegett. Amalie néha mostohaanyjára pillantott, és hirtelen rádöbbent, hogy már korántsem gyűlöli. A köztük levő szakadék érezhetően csökkent, és már a korkülönbség sem sokat számított. Kapcsolatuk inkább nővérek, mintsem anya és leánya közötti vi-szonyra emlékeztetett.

Mathilde nem hozta szóba Amalie párizsi tartózkodását, és a lány is hallgatott róla, bár tartott tőle, hogy a társaságban keringő pletykák miatt előbb-utóbb megrendül a köz-tük lassan kibontakozó bizalom.

Damiennak új nevelője volt, egy jóságos, víg kedélyű férfiú. A gyerek láthatóan igen ragaszkodott hozzá, s utánozta, amiben csak lehetett. Az asztalfőn helyet foglaló Mathilde végül megelégelve az általános hallgatást, társalgást kezdeményezett. A beszélgetés előbb az időjárás körül forgott, majd megvitatták a legfrissebb eseményeket. A háború a kölcsö-nösen kinyilvánított békekötési szándék ellenére tovább folytatódott. Az izgatottan figye-lő Damien most közbekotyogott:

– Malaplatte úr hazatért Németalföldről. Két golyót kapott a lábába, ő maga mondta. Ha megnövök, én is katona leszek.

Gaston nevének említésekor Mathilde egy gyors pillantást vetett Amalie-ra. – Igaz is, elfelejtettem mondani neked, hogy Malaplatte már egy ideje itthon van.

Vacsora után Mathilde megkérdezte a mostohalányát, volna-e kedve még egy kis sé-tára a parkban. A lány beleegyezően bólintott. Az előcsarnokban már nem tudott ural-kodni türelmetlenségén, és megkérdezte:

– Van valami, amit meg akar velem beszélni, Mathilde? Az asszony a padlóburkolat színes márványkockáira szegezte tekintetét. – Eddig nem említettük, hiszen csak nemrég jöttél... Nagyon sajnálom, hogy én voltam

az oka azoknak a szerencsétlen eseményeknek... – Én is hibáztam – felelte sietve a lány. – Csúf játékot űztem szegény Gastonnal, és

most még ráadásul meg is sebesült... – És persze most sem akarsz hozzámenni feleségül? – Ó, nem! Soha! Mathilde arcán halvány mosoly suhant át. Úgy tűnt, mintha örült volna Amalie vála-

szának. Az előcsarnokból mintegy véletlenül azok felé a helyiségek felé indult, melyekben Beaunoir távozásakor abbamaradt a munka; a mennyezetfestmény és a stukkódíszek ara-nyozása most közeledett a befejezéshez. A lány nem szívesen lépett be a félig kész szo-bákba, melyekben minden Jean-Marcra emlékeztette, de nem akarta mostohaanyja ked-vét szegni.

– Örülök, hogy mégis elkészülnek ezek a helyiségek is – mondta nagy önuralommal. – Kár lett volna, ha úgy maradnak. De hogy tudta ismét felhajtani az embereket? – tette hozzá hirtelen támadt kíváncsisággal.

Vajon tévedett, vagy Mathilde titokban ismét elmosolyodott? – Ó, az nagyon egyszerű volt – hangzott a válasz. – Megint alkalmaztam a gazdájukat.

Lám, már itt is jön! Nem akarod üdvözölni? Amalie felnézett és megállt, mint akinek gyökeret vert a lába, képtelen volt megmoz-

dulni vagy akár egy szót is szólni. Az egymásba nyíló szobákon át hosszú léptekkel köze-ledett feléje Jean-Marc Beaunoir. A lány csak állt, és nem tudta, elmeneküljön-e, vagy a férfi karjaiba vesse magát. Nem vette észre, hogy Mathilde nesztelenül elhagyta a szobát.

Bár az emberek még ezen a kései órán is dolgoztak, a lány úgy érezte, mintha csak ketten volnának egy lakatlan szigeten, Nézte a férfit, aki még magasabbnak tűnt, mint ahogyan emlékeiben élt, és ismét hatalmába kerítette a Jean-Marc egyéniségéből sugárzó erő. Ennek a szürke szempárnak a varázsa ejtette rabul, ezek az izmos karok ölelték acé-los szorítással, ez a kemény vonalú, és mégis oly érzékeny száj csókolta...

De Jean-Marc tekintete hűvösen pihent rajta, megvetően és elutasítóan. Talán még azon a szörnyű éjszakán sem nézett rá így. A lánynak a szégyentől arcába szökött a vér. Beaunoir bizonyára azt hiszi, bolondul szerelmes még mindig, azért áll itt lenyűgözve... Kimért hangon megjegyezte:

– Micsoda meglepetés. Beaunoir láthatóan legalább annyira meglepődött a váratlan találkozástól, és bosszú-

san összevonta a szemöldökét. A lány most már biztos volt benne, hogy találkozásukat Mathilde rendezte meg.

– A mostohaanyja nem említette, hogy visszatért Párizsból – mondta kelletlenül a fér-fi.

A jól ismert hang csengésére Amalie tagjain végigfutott a borzongás. Ó, hogy tudott hízelegni ez a mély, harangkondulású hang, milyen forró, szerelmes szavakat suttogott a fülébe...

– Igen. – A lány igyekezett elfogulatlan, csevegő hangon beszélni. – És most már itt is maradok. Le Nôtre úr majdnem befejezte az érsek úr kertjének kialakítását. Sokat tanul-tam tőle, s a tanultakat itt szeretném hasznosítani.

– És Monnier úrtól is olyan sokat tanult? – A kérdés csattant, mint az ostorcsapás. A férfi komor arccal várta a választ.

Amalie az ajkába harapott. Hol van már az az idő, amikor mindent elmondhatott Jean-Marcnak! Ha elmondhatná, bizonyára megbocsátana neki. De magára maradt bánatával és szégyenével. Összeszedte hát magát, és kitérően felelte:

– Ő is nagyszerű szakember. A férfi fürkésző pillantása továbbra is rajta függött. A lány elbizonytalanodott. Csak

nem hallott Beaunoir is valamit azokból az iszonyú pletykákból?! – Múlt héten gyermekágyban meghalt a felesége – vetette oda Jean-Marc. Amalie úgy érezte, megáll a szívverése. – Nem tudta? – kérdezte ridegen a férfi. – Nem. Nagyon sajnálom... Szegény, szegény Monnier asszony... – Hangját elfojtották

a könnyek. Hirtelen megfordult és kiszaladt a szobából. Beaunoir követte, és az előcsarnokban utolérte. – Amalie – szólította halkan. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha át akarná ölelni és meg-

csókolni, mint régen. – Jean-Marc... – suttogta Amalie, és könnyes tekintetét a férfira emelte. Ő azonban megköszörülte a torkát, és pillantása már ismét hideg, szinte ellenséges

volt. – Mialatt a vicomte-nak dolgoztam, megint összekülönböztem Jamet-val. El kellett

bocsátanom, és most sürgősen szükségem volna egy jó kerttervezőre. Sajnos, az ön vázla-tai elkallódtak valahol, legalábbis nem találom a rajzait sehol. Ha van kedve, együttmű-ködhetne velem.

A kimért, tárgyilagos hangnem, a hűvös tekintet, a férfi egész személytelen magatar-tása visszarántotta a lányt a rideg valóságba.

– Még nem is kérdeztem, hogy van a válla. Begyógyult? – Be, de ha esős az idő, mindig sajog a lövés helye. – Jean-Marc metsző hangon felka-

cagott. Amalie ajka megrándult. Hát azt akarja, hogy örökké lelkiismeret-furdalás kínozza a történtek miatt? Máris feledte előbbi gyengeségét. Kissé elhúzta a száját, és gúnyosan folytatta:

– Egyszer minden seb begyógyul, és a pályáján aratott babérok bőségesen kárpótolni fogják mindenért. – A férfi szemében felvillanó fény elárulta, hogy a megjegyzés célba talált. – Ugye most már semmi sem jelent akadályt az ön becsvágyának útján?

Jean-Marc egy darabig nem válaszolt. Némán nézett a lány szemébe, aztán felsóhaj-tott, mintha fárasztaná a meddő vita. Végül megszólalt:

– Kérem, figyeljen ide! Együttműködést ajánlottam fel önnek, ha Saint-Hilaire asz-szonynak nincs ellene kifogása. Amennyiben van hozzá kedve, fogadja el az ajánlatomat, ha nincs, úgy is jó. De azért elmondanám a feltételeimet. Kezdetben három hónapra tár-sulnánk, aztán esetleg meghosszabbíthatjuk a szerződésünket. Nos, mit szól hozzá?

Ó, bárcsak szárnyam nőne és eltűnhetnék innen, gondolta Amalie sóvárogva, hogy megmenekülhetnék ettől a túlságosan is fájdalmas döntéstől! Három hónap vagy még több is Jean-Marckal, három hónap a közvetlen közelében, vágyakozva utána, ez szinte elviselhetetlen. És mégis a gondolat, hogy saját elképzelései alapján tervezhet kerteket, és terveit megvalósulni láthatja, magával ragadta, elkábította. Talán idővel azt is megtanul-ja, hogyan tarthatja meg az illő távolságot, hogyan foglalkozzon csupán a munkájával.

– Most rögtön kell döntenem? – Egy-két hét múlva ismét Blanquefort-ba jövök, hogy ellenőrizzem az aranyozás és a

mennyezetfestés befejező munkálatait. – Beaunoir közönyös arccal meghajolt. – Ha önnek úgy tetszik, válaszoljon majd akkor. Nekem az is megfelel.

* Október végén köszöntött be az első éjszakai fagy. Az időjárás hidegre fordult; az ősz

minden átmenet nélkül adta át helyét a télnek. Amalie órákat töltött el Beaunoir egykori

dolgozószobájában, vázlatokat, terveket készített, parkokat és kerteket rajzolt. Egyre job-ban hajlott rá, hogy elfogadja Jean-Marc ajánlatát. Még mindig nem volt benne biztos, gyermeket vár-e vagy sem, s nem tudta, kívánja-e vagy féljen a bizonyosságtól. Eddig sen-kit nem avatott a bizalmába.

Néhány nappal később a templomba hajtatott, hogy imában keressen kínzó kérdéseire választ. Épp kiszállt a hintóból, amikor bő körgallért viselő, karcsú nőalak surrant fel előt-te a szentegyház lépcsőin. Bár mélyen arcába húzta a köpeny csuklyáját, Amalie megis-merte a járásáról: Lucréce de Sancy.

Amalie megtorpant. Mi történik, ha Lucréce meglátja? Nem kétséges, hogy ő is okozó-ja volt barátnője bánatának. Úgy döntött, megvárja, míg véget ér a mise, és ismét kiürül a templom. Ahhoz, hogy legbensőbb gondolatait imába foglalja, nem kell részt vennie az istentiszteleten. Visszaült a kocsiba, és megparancsolta a kocsisnak, hajtson a közeli kis kocsmához.

Bár a nap még derűsen sütött, a levegő már csípős volt, és Amalie letelepedett a kan-dalló elé, hogy megmelegedjék. Hirtelen zsörtölődő hang mordult fel mögötte:

– Hol a csudában marad az a forralt bor? Vagy pálinkát rendeltem? Micsoda kocsma ez, ahol az ember még rendesen le sem ihatja magát?

Amalie rémülten ismerte fel Gaston de Malaplatte hangját. Óvatosan hátralesett; Gaston az ablak melletti asztalnál ült, tollas kalapja a padon hevert, hosszú szárú kesztyű-je a padlón. Egyik lábát nagy, ormótlan kötés fedte, a falhoz támasztva két mankó szo-morkodott.

A lány pillanatnyi gondolkodás után magához intette a kocsmárost. – Akad itt a háznál egy suhanc fiú, aki szolgálatot tenne nekem? Ha igen, küldje ide

hozzám, mihelyt kiszolgálta az urat. A terv, amely csak az imént öltött formát agyában, kalandos volt, ám mégis ésszerű.

Néhány szót súgott a fiúnak, kezébe csúsztatott egy pénzdarabot, és várt. Az ivó ajtajában nemsokára megjelent de Sancy grófnő, és csodálkozva tekintett körül:

– Miért hívattak ide a templomból? És kicsoda? – Elhallgatott, amint Amalie-t felis-merte. – Te?!

– Bocsáss meg, Lucréce – mondta szelíden a lány –, de nem láttam más lehetőséget, hogy kibékülhessek veled, és felújítsuk a barátságunkat.

Lucréce gőgösen felvetette a fejét, rideg volt a hangja is, a szeme azonban mély szo-morúságról árulkodott.

– Miért gondolod, hogy én is fel akarom újítani veled a barátságot? Mi okom lenne rá? Te talán megbocsátanád nekem, ha én tettem volna tönkre a boldogságodat?

– Nem biztos, hogy így történt. Gaston még mindig feleséget keres. – De rám se néz, nem törődik velem, ahogyan más férfiak sem! És ez bizonyára mindig

is így marad! – Hirtelen a szája elé kapta a kezét, mint aki megbánta, hogy ennyit is mon-dott. – Elég! Vissza akarok menni a templomba!

Amalie nyugtalankodni kezdett. Hol marad hát a fiú, akit elküldött? Megkönnyebbül-ten sóhajtott fel, amikor dühös kiáltás harsant fel, és a suhanc kirohant mellettük az utcá-ra.

– Ó, hiszen az Gaston! – fordult meg Lucréce. A fiú kifelé futtában felkapta a mankókat, és messzire eldobta a hátsó udvarra vezető

folyosón. A márki feltápászkodott az asztaltól, és egészséges lábán szökdécselve igyeke-zett mankói közelébe jutni. De csakhamar elvesztette az egyensúlyát, és végigzuhant a padlón. Hiába kiabált a kocsmáros után, hiába próbált négykézláb mankóihoz mászni, ereje fogytán leroskadt, és tehetetlenül kezébe temette az arcát. Szívettépő jelenet volt. Amalie még sosem látott férfit ilyen siralmas, kiszolgáltatott helyzetben. Lucréce fojtot-tan felzokogott.

– Ó, szegény ember! Menj, Amalie, segíts neki! A lány látszólag érzéketlenül válaszolta: – Én ugyan nem. Menj, és segíts te! Lucréce megrökönyödve nyitotta tágra őzikeszemét. – Hogy segíthetnék? Azóta a szörnyű éjszaka óta nem is láttam. Akkor az eszméletlen-

ségig részeg volt... Még mindig szégyellem magam... – A szerelem nem ismeri a szégyenkezést – jelentette ki Amalie, belátva, hogy a meg-

állapítás természetesen őrá is vonatkozik. Már el is határozta: bármit tesz Jean-Marc, ő nyíltan megmondja neki, hogy még mindig szereti. Megcirógatta barátnője haját:

– No menj már, te gyáva kislány, menj, mielőtt még én vonszollak oda... Lucréce egy pillanatig habozott csak, aztán odasietett a márkihoz, letérdelt mellé a

padlóra, és segített neki lábra állni. Amikor Gaston már megkapaszkodott az asztal szélé-ben, elengedte a férfi karját, és ki akart surranni az ivóból.

– Várjon – kérte halkan Malaplatte. Amalie a sarokba húzódva mosolyogva nézte a kis jelenetet. Nem azért, hogy kilesse a

békülés perceit; csak azért, hogy meggyőződjön róla, Lucréce a helyes úton halad... Csak egyes szavakat hallott; most éppen Gaston beszélt: – ...olyan részeg voltam, hogy

semmire sem emlékszem... Lucréce válaszát nem hallhatta, azt azonban látta Amalie, hogy barátnője szemében

könnyek csillognak. Gaston pillantása már nem szegeződött bűntudatosan a csizmája or-rára, már felemelte tekintetét Lucréce piruló arcára, és egyre nagyobb önbizalommal folytatta:

– Csak arra emlékszem, hogy egy nő megcsókolt, olyan gyengéden, olyan szeretettel, mint egykor az anyám. – Nyíltan a grófnő szemébe nézett. Lucréce zavartan babrált a kö-penye fodrain. A márki pedig tovább beszélt: – A háborúban jöttem rá, milyen ocsmányul viselkedtem akkor. Le akartam alacsonyítani, megszégyeníteni, és végül ön szégyenített meg nagylelkűségével.

Lucréce tétova ujjai most ruhája csipkeszegélyét tépdesték. – Keresztényi kötelességünk segíteni a bajbajutottakon. Malaplatte arcát váratlanul verőfényes mosoly derítette fel, és Lucréce-nek eszébe jutott, hogy gyerekkori játszópajtása tud nagyon kedves is lenni.

Gaston lehajolt hozzá, és halkan mondta: – Ha valaki félig-meddig nyomorékként tér haza a háborúból, igencsak rászorul erre a

segítségre. A lány arcát rózsás pír lepte be, szeme kifényesedett, és most szinte szép volt. A belül-

ről sugárzó szépség szelíd bája megragadta Gastont. Mintha csak most látná először Lucréce de Sancyt... Amikor a lány elfordult, hogy odahozza a mankókat, Malaplatte visz-szatartotta. Kezébe vette Lucréce megremegő kezét, és szokatlanul komolyan, meghatot-tan csengett a hangja:

– Minden férfinak szüksége van egy igazi asszonyra. Még annak is, aki sokáig bolond módon nem látta, milyen kincset tartogat számára a sors. – Lucréce szinte ijedten nézett a férfira, mint aki nem hallott jól. – Igen, kedves kis unokahúgom, ön az a nő, aki eddig hi-ányzott az életemből. Ugye most már elég érthetően fejeztem ki magam?

Ezzel karjába vette a piruló lányt, és forró csókot nyomott az ajkára. És Lucréce de Sancy megkönnyebbülten engedte át magát a rég áhított csóknak, hiszen így nem kellett válaszolnia...

Amalie elégedett sóhajjal akart kisurranni az ajtón. Neki már nincs itt semmi keresni-valója. Gaston megjegyzése azonban egy pillanatra visszatartotta:

– Nem gondolja, kedvesem, hogy legelőször is Amalie-val kellene közölnünk, hogy hozzám jön feleségül?

– Fölösleges – hangzott Lucréce válasza –, már úgyis tudja. Aznap vacsoránál Amalie beszámolt Mathilde-nak az új fejleményekről. Boldoggá tet-

te a tudat, hogy ezúttal nem rontott el semmit, sőt kibontakozáshoz segített egy remény-telennek látszó kapcsolatot. Lucréce és Gaston egymásra találásából a saját számára is reményt merített. Elhatározta, hogy elfogadja Beaunoir ajánlatát; az idő majd eldönti, helyesen cselekedett-e. Ha Jean-Marc még mindig szereti, akkor három hónap egymás közvetlen közelségében elegendő lesz ahhoz, hogy visszahódítsa kedvesét, és mindketten elfelejtsék azt a szörnyű éjszakát.

Még világos volt odakinn, amikor Amalie elköszönt, hogy még dolga van. Ki akarta használni a nappali fényt néhány vázlat befejezéséhez. Szokás szerint Jean-Marc egykori dolgozószobájához ment. Kinyitotta az ajtót és belépett. Rémülten megrándult, mert csontos kéz szorítását érezte a derekán, hideg, száraz tenyér tapadt a szájára. Kétségbe-esetten próbálta kiszabadítani magát, de hiába vergődött. Jól ismert hang sziszegte fe-nyegetően a fülébe:

– Maradjon nyugton, kés van nálam, és ha nem fogad szót, használni is fogom! Amalie megdermedt. Yves Jamet! És ismét felhangzott arca mellett a rekedtes sutto-

gás: – Ígérje meg, hogy nem kiabál! – A lány megadóan bólintott. – Ne felejtse el, mit

mondtam! – Jamet levette Amalie szájáról a kezét. – Ha kiált, megölöm, még mielőtt a se-gítségére jöhetne valaki!

A lány megértette, hogy Jamet nem tréfál. A férfi kezében megvillant egy hosszú, szé-les pengéjű kés.

– Mit akar tőlem? – kérdezte Amalie kihagyó lélegzettel. – Üljön le ide, akkor kényelmesebben el tudom vágni a torkát, ha menekülni próbál! –

Ezzel egy székre lökte a reszkető lányt, és nyakához szorította a kést. – Tépjen le egy csí-kot az alsószoknyája széléből, és kösse össze takarosan a bokáját. Eszébe ne jusson kiját-szani, különben megkeserüli!

Amalie némán engedelmeskedett; nem volt más választása. Jamet tudta, mit akar. Összekötözött lábbal védtelen, ha pedig kiabál, Jamet elvágja a torkát. Hiába akart a férfi lelkére beszélni, könyörgése eredménytelen maradt. Jamet durván ráripakodott: tépjen le még egy csíkot, s miután a lány engedelmeskedett, a kezét is összekötötte. Amalie tehe-tetlenül várta, mi következik.

Jamet felkacagott, és eszelősen hadonászott a késsel. – Egy kicsit még várunk, míg sötét lesz – vihogott. Amalie ereiben megfagyott a vér.

Tudta, hogy errefelé ritkán fordul meg valaki. A férfi kárörvendően folytatta: – Hiába re-ménykedik, itt nem fogják keresni! Különben is előkészítettem a távozásunkat. A gyümöl-csös mögött vár a lovam. Sötétedés után indulok.

A lány agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. Milyen kevéssé ismerte ezt az embert! Azt ugyan tudta róla, hogy hiú, hirtelen haragú, ingerlékeny és mindenkire féltékeny. Rendezetlen öltözékével, paróka nélkül úgy festett, mint aki már napok óta iszik, vagy álmatlanul tölti az éjszakákat. Sovány arcán, véreres szemeiben Amalie az őrü-let jeleit vélte felfedezni.

– Mit akar tőlem? – kérdezte ismét. – Ha pénzt... – Pénzt? – gúnyolódott Jamet. – Ó, nem! A lány ajka rémülten megrándult. Jamet mindig nőgyűlölő hírében állt, nem is titkol-

ta, mennyire megveti a másik nemet, akkor hát aligha akarja erőszakkal magáévá tenni. De ha nem ezt, akkor vajon mit akarhat?

– A közelben béreltem egy kis házat. Oda fogom vinni, és ott fog maradni, ameddig szükségem lesz önre. Ugyanis az a szándékom, hogy dolgoztatni fogom.

Más körülmények között Amalie elnevette volna magát. Csak nem azt akarja Jamet, hogy a házvezetőnője legyen?!

– Nem tudok főzni! – vetette oda dacosan. De mielőtt még egyebet is mondhatott vol-na, a feldühödött férfi ököllel az arcába csapott. A lány éles fájdalmat érzett, aztán tompa zúgás töltötte be a fejét, és végül jótékony sötétség borult rá. Elvesztette az eszméletét. Utolsó éber pillantásával is Jamet őrülettől lángoló szemét látta maga előtt.

Amikor felocsúdott ájulásából, megint csak Jamet tekintete fúródott az övébe. Fel akart ugrani, de mozdulni sem tudott. Szorosan gúzsba kötötte rabtartója, sőt még a szá-ját is felpeckelte. Legcsekélyebb moccanására dühös morgás volt a válasz. Jamet feltele-pedett az íróasztal sarkára, és tárgyilagos, szenvtelen hangon beszélni kezdett.

– Lássuk, mi lesz a kötelessége – mondta nyugodtan. A megváltozott hangnem azonban nem nyugtatta meg Amalie-t. Immár nem voltak

kételyei: Jamet megőrült! Eddig is gyakran előfordult, hogy tombolt dühében, hisztérikus jeleneteket rendezett, az őrület és az idegbetegség közötti vékony választóvonalat azon-ban átlépte az elmúlt órákban...

– Ön túlságosan is gyakran beleütötte az orrát az én dolgomba, és vetélkedni óhajtott velem a saját szakterületemen. Először arra gondoltam, hogy megölöm, úgy szabadulok meg öntől. De aztán alaposabban megnéztem a rajzait és a vázlatait...

Jóságos ég, döbbent rá a lány. A hiányzó tervek! Vajon Jamet-nak ahhoz is köze van, hogy eltűnt az útvesztő alaprajza?!

– ...és rájöttem, hogyan menthetem meg a híremet, a szakmai becsületemet, amelyet ön meg az az átkozott Beaunoir már szinte teljesen aláástak. De el is nyerik méltó bünte-tésüket! – Hangja bántóan élessé vált. – Nemrég új megbízást kaptam; bemutattam az ön rajzait, és egy rozay-i báró rám bízta új parkjának telepítését. – Jamet gonoszul elnevette magát. Szeméből az őrület lángja csapott Amalie felé. – A báró persze nem is sejti, hogy a házamban egy készséges segítőtárs várja utasításaimat, aki a legpompásabb kerteket ter-vezi majd a számomra.

Amalie vadul megrázta a fejét. Jamet semmivel sem kényszerítheti arra, hogy terve-ket készítsen neki!

– Csak nyugodtan, kisasszony! – figyelmeztette Jamet mézédes hangon. – Ha nem en-gedelmeskedik, éhen hal!

Ebben a pillanatban halk kopogtatás hangzott fel. Amalie azonnal fel akart ugrani; még ha el is esik összekötözött kézzel-lábbal, az is fél siker, mert odakinn meghallják a zuhanás zaját. Jamet kése azonban máris a torkához szorult.

– Amalie kisasszony? – hallatszott kintről Talmon hangja. Megint kopogtatott, ezúttal határozottabban. Amalie válaszul csak nyöszörögni tudott. Az ajtó hirtelen kitárult, és Jamet gyűlölettől égő szemmel döfésre emelte kését. De nem Amalie-ra sújtott le, hanem Talmonra. A penge vállán találta a hűséges embert, aki a szúrás erejétől térdre rogyott. Sebéből ömlött a vér, védekezésre képtelenül görnyedt össze. Jamet másodszor is felemel-te kését, halálos csapásra készült. Talmon azonban ereje végső megfeszítésével talpra állt, az ajtóhoz tántorgott, és segítségért kiáltott.

Dühödt üvöltéssel vetette rá magát Jamet az öregre, és hátába döfte a kést. Talmon arcra bukott, és nem mozdult többé. Amalie szinte megbénult a rémülettől, úgy érezte, azonnal elájul.

– Ördög vigye az öreget! – sziszegte Jamet. – El kell mennünk innen. Az üvegházban egy darabig biztonságban leszünk.

Övébe rejtette a kést, felkapta és zsákként a vállára dobta a lány összekötözött testét, átlépett a földön heverő Talmon fölött, és lesietett a lépcsőn.

18.

Jean-Marc fázósan összehúzta magát, testén újra meg újra végigfutott a borzongás. Micsoda ostobaság is volt tőle, hogy köpeny nélkül indult útnak! A hideg levegőben tejfe-hér páraként gomolygott a ló lélegzete.

Legalább tíz óra lesz, mire odaér Blanquefort-ba. De alapos oka van arra, hogy egyhu-zamban tegye meg az utat. Végre pontot kell tenni a dolog végére, méghozzá egyszer s mindenkorra. Amalie remélhetőleg visszautasítja az ajánlatát; őrültség volt egyáltalán előhozakodni vele.

Nap mint nap a közelében kellene lennie, s mindig eszébe jutna, milyen könnyedén átpenderült az ő karjából egy nős férfi karjába. Szitkot morzsolt el a fogai között, és sar-kantyúba kapta a lovát. Micsoda képmutató nőszemély! Milyen hamar elítélt másokat, ő pedig még azt a fáradságot sem vette magának, hogy eltitkolja Monnier-né halála miatti meglepetését. Mi több: még úgy tett, mint aki sajnálkozik a szerencsétlen nő sorsán! Monnier most tehát már szabad, és elveheti Amalie-t feleségül...

De miért kell mindig Amalie-ra gondolnia?! A legkisebb részlet is élénken jelenik meg előtte. Érzi a lány csodás vörös hajának illatát, ajka lágyságát, bőrének selymességét. És ő még azt hitte, hogy szerelmük minden próbatételt kibír, dacol a legnyomasztóbb körül-ményekkel is...

Ingerülten sarkantyúzta meg ismét fáradó lovát. Eh! Minél gyorsabban véget vet en-nek a históriának, annál jobb! Akkor talán megnyugszik végre.

A távolban feltűntek Blanquefort hunyorgó fényei. Beaunoir már a hosszú fasorban lovagolt, amikor megállapította, hogy nem csak a kastélyt világították ki szokatlanul fé-nyesen, hanem fáklyások járkálnak a parkban, a közeli dombokon is. Jean-Marcnak eszébe jutott az az éjszaka, amikor az ő nyomában jártak üldözői lobogó fáklyákkal. Vajon most kit keresnek? A kisasszony legújabb szeretőjét?

A ló patkói már a hátsó udvaron csattogtak. Beaunoir rossz érzéssel húzta meg a kan-tárt; rémült és riadt szolgák tucatjai nyüzsögtek mindenütt, rá ügyet sem vetettek. Le-szállt a lováról, és az istállófiút meg sem várva egy oszlophoz erősítette a kantárt. Sietve tartott a bejárat felé, de még mielőtt kopogtathatott volna, felpattant az ajtószárny, és egy fiatal szobalány kukkantott ki. Egész testében reszketve dadogta:

– Ó, ön az, Beaunoir úr? Azt hittem, az orvos! Jean-Marc úgy érezte, megáll a szívverése. Megragadta a síró leány vállát, és hevesen

megrázta: – Orvos? Kinek van szüksége orvosra? Amalie kisasszonynak? – Beaunoir úr, jöjjön be, kérem! – Mathilde jelent meg az előcsarnokban. Hangja meg-

nyugtatóan csengett. Beaunoir elengedte a leányt, aki úrnője intésére könnyeit törölgetve elsietett a hátsó lépcső felé.

– Talmonnak van szüksége orvosra, Beaunoir úr, én azonban föltétlenül beszélni sze-retnék önnel.

Intett a férfinak, hogy kövesse. Helyet foglaltak egy földszinti kis szalonban, és Mathilde röviden beszámolt a Blanquefort-ban történtekről. Mire befejezte mondanivaló-ját, Beaunoir már teljesen magánkívül volt.

Jamet megtámadta és megkötözte Amalie-t. Talmont, aki felfedezte őket Beaunoir egykori dolgozószobájában, leszúrta az eszét vesztett ember. A hűséges Talmon végső erejével segítségért kiáltott. Hogy életben marad-e, csak az orvos tudja majd megmonda-ni. Természetesen azonnal kocsit küldtek érte. És még alkonyat előtt minden férfi cseléd Amalie és Jamet keresésére indult. Szerencsére futólag látták őket, előbb a veteményes-kert, majd az üvegház közelében. Utoljára egy istállófiú pillantotta meg Jamet-t, amint a

keleti szárny közelében árnyszerűen elosont; ekkor már egyedül volt. Az előző két szem-tanú úgy látta, hogy Jamet a vállán vitte Amalie-t.

– Mindez arra enged következtetni – fejezte be Mathilde a beszámolóját –, hogy még a kastély közelében vannak. Jamet lovát megtalálták a gyümölcsös mögött. Pillanatnyilag ötven ember keresi őket fáklyával. Minden talpalatnyi területet átkutatnak. Nézzen oda!

Kimutatott az ablakon. A park fái és bokrai között reszkető, vörhenyes fények táncol-tak: lámpásokkal és fáklyákkal próbáltak Amalie és elrablója nyomára bukkanni.

– Az útvesztő! – kiáltott fel hirtelen Beaunoir. – Az útvesztőt már átkutatták? – Nem. – Mathilde tagadóan rázta meg a fejét. – Azt tudom, hogy a róla készített rajz

valahogy eltűnt, és Amalie éppen mostanában akart újat rajzolni. De ha vezérfonál nélkül a kertészeink sem merészkednek be az útvesztőbe, hogyan szánná rá magát Jamet?

– Vagy a kétségbeesés hajtotta oda – mondta elgondolkodva Jean-Marc –, vagy abban reménykedik, hogy Amalie majd megmutatja a kivezető utat. – Kipillantott az ablakon az éjszakai égboltra, melyen már hideg fénnyel világított a hold. – Most elég világos van ah-hoz, hogy lássam az ösvényt. És tudom is már, hogyan kerültek oda! Adjanak gyorsan egy fáklyát! Meg kell találnom Amalie-t!

A fagyos, tiszta éjszakai levegőben messzire hallatszott a keresők kiáltozása. Az ezüs-tös holdsarló baljós fénnyel árasztotta el az útvesztő szerteágazó és egymásba fonódó ös-vényeit. Igaza volt Saint-Hilaire asszonynak: csak egy őrült merészkedhet be ebbe a labi-rintusba. És Jamet minden bizonnyal őrült...

Beaunoir egyetlen percig sem bírta volna tovább a tétlen várakozást. Úgy érezte, eszét veszti, ha nem tehet valamit Amalie-ért, aki egy lelkiismeretien szörnyeteg kezébe került.

A rég nem söpört ösvényeken felhalmozódott a lehullott lomb. Ha Jamet valóban itt rejtette el áldozatát, senki sem közelítheti meg őket észrevétlenül, a száraz levelek zörgé-se elárulja a közeledőt.

Jean-Marc óvatosan haladt befelé. Egyszerre valami szokatlan ragadta meg a figyel-mét. Felemelte a fáklyát, és a sövény ágainak szeszélyes mintázatában élénk színű, szabá-lyos gömb villant meg előtte. Egy narancs! Éppen szemmagasságban tűzte oda valaki egy ág végére az útelágazásnál. Jean-Marc megfeszített figyelemmel nézelődött tovább. És lám! Ott a második narancs! Nem sokkal távolabb, ugyancsak egy útelágazásnál, ott a harmadik. Jamet Amalie-val együtt megjelölve a befelé vezető utat, minden bizonnyal ki is talál majd az útvesztőből.

Jean-Marc szíve viharosan dobogott. Oldala mellett tartva a fáklyát, óvatos léptekkel haladt tovább. Már kibontakoztak az árnyékból az útvesztő közepén emelt kis kerti ház körvonalai. Beaunoir lopakodva megkerülte az utolsó kiszögellést a sövényben, és patta-násig feszülő idegszálakkal magasra emelte a fáklyát. Mindenre felkészült, az elébe táruló látvány azonban mégis mélyen megrendítette.

Ott feküdt előtte Amalie, keze-lába összekötözve, szája felpeckelve, a puszta földön, dermedten, a testi-lelki kimerültség szívszorító jeleivel.

De még ijesztőbb képet nyújtott Jamet. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, akivel nemrég találkozott. Minden tagjában reszketve kuporgott egy padon, riadtan, mint egy rémült állat. Vadul lobogó szemmel bámult a fáklya fényébe, mintha megbabonázta volna a láng, és halkan nyöszörgött.

Jean-Marc leküzdötte első, ösztönös mozdulatát, hogy karjába kapja Amalie-t, és tes-tével melengesse. Először Jamet-val kell leszámolnia, és Jamet beszámíthatatlan. Próbál-juk meg először türelmesen, jóságosan, gondolta Beaunoir. A földbe szúrta a fáklya végét, és közelebb lépett.

– Bizonyára már nagyon megéhezett, Jamet! Nem gondolja, hogy ideje volna bemen-ni?

Már azt hitte, sikerült eltalálnia a megfelelő hangnemet, mert Jamet eltorzult vonásai váratlanul kisimultak. De ez csupán egyetlen pillanatig tartott, aztán szörnyű üvöltés hagyta el az őrült ember ajkát, magasra emelte a kést, és rávetette magát Beaunoir-ra.

Vad küzdelem kezdődött. Beaunoir igyekezett kicsavarni Jamet kezéből a kést, de közben védekeznie is kellett. Ügyes, gyors mozdulatokkal hajolt félre az eszeveszett csa-pások elől, meglepte támadójának szinte emberfölötti ereje. Végül sikerült a kerti pavilon oszlopához szorítania Jamet kezét, és kicsavarni belőle a kést. De Jamet újult erővel kisza-kította magát Jean-Marc szorításából, lehajolt, kirántotta a fáklyát a földből, és ellenfelé-hez csapott vele.

– Most elvisz az ördög, Beaunoir! – rikácsolta, és rávetette magát. Karjai szívós fo-lyondárként fonták át a fiatalabb férfit. Kétségbeesett erővel feszültek egymásnak.

Beaunoir rémülten vette észre, hogy sűrű, keserű füst gomolyog fel a kerti ház faosz-lopai közül. A célt tévesztett fáklya a száraz levelek közé esett, és lángra lobbantotta a házikó környékét. A tűz vészjósló ropogással terjedt át a kerti házra, már az egyik pad is tüzet fogott. Amalie köhögve, lélegzet után kapkodva vonaglott a földön. Beaunoir hirte-len mozdulattal kiszakította magát Jamet görcsös öleléséből, leszegte a fejét, és teljes ere-jével mellbe taszította ellenfelét. Jamet nekivágódott a sövénynek, és mozdulatlanul elte-rült a kavicsos ösvényen.

Jean-Marc felkapta a lányt, és sietve igyekezett minél távolabb jutni Jamet-tól. Csak jóval távolabb állt meg, hogy megszabadítsa Amalie-t kötelékeitől és a pecektől.

A lány zokogva simult hozzá, és erőtlen hangon suttogta: – Ó, Jean-Marc... A férfi lehajolt hozzá, és szelíden megcsókolta a homlokát. – Csitt, kedvesem, mindjárt kijutunk innen. Az ösvény végén már zűrzavaros, örvendező hangok fogadták őket, segítő kezek nyúl-

tak feléjük. Az Amalie felkutatására indult szolgahad egy csoportja meglátta a fáklyafényt az útvesztőben, és eléjük sietett. Beaunoir vonakodva engedte át Amalie-t, de volt még tennivalója. Ki kellett hoznia Jamet-t is az útvesztőből.

A lángok szédítő gyorsasággal harapóztak el a száraz avaron. Már lángoltak a lombju-kat vesztett bokrok és cserjék; Beaunoir csak úgy juthatott tovább, hogy orrára-szájára szorította a nyakravalójával becsavart kezét. Hangosan szólította Jamet-t, választ azonban nem kapott, csak a tűz ijesztő pattogása hallatszott.

Végül a füst már olyan sűrű lett, hogy Beaunoir nem mehetett tovább. Lehet, hogy Jamet megmenekült, gondolta reménykedve, hisz ilyen szörnyű halált igazán nem kívánt neki.

A kastélyban Mathilde jött elébe. – Hála Istennek, nem történt semmi baja! – kiáltott fel megkönnyebbülten. – Amalie

lepihent. De Jean-Marc már rohant is fel a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, Amalie szobája

felé. A leány aludt vagy eszméletét vesztette. Az arca azonban már halvány rózsaszínben játszott, és nyugodtan, egyenletesen lélegzett. A férfi rémülten fedezte fel nyakán és keb-lén a vöröslő sebeket. Mathilde megnyugtatta: a sérülések nem mélyek, már ki is tisztítot-ta őket.

Jean-Marc leroskadt az ágy melletti székre, és a kíváncsi szobalánnyal mit sem törőd-ve, két kezébe fogta a lány kezét. Csak akkor hagyta el Amalie szobáját, amikor Talmontól átjött az orvos, hogy megvizsgálja a lányt.

Mathilde közben rendbe hozatta számára egykori szobáját. Jean-Marc az ablakhoz lé-pett, és kibámult az éjszakába. Az útvesztő helyén már csak lángtenger hullámzott, a hő-ségtől szétpattanó ágak tűzesőt lövelltek az ég felé, a füst eltakarta a holdat. A férfi ruhás-tól végigdőlt az ágyon, és lehunyta fáradt szemét.

Az álom azonban messzire kerülte, gondolatai nem hagyták nyugodni. Micsoda bo-lond is ő! Szereti Amalie-t, mit törődik hát azzal, hogy Párizsban mi történt! Halkan elne-vette magát. Ha van egyáltalán emberfia, aki különös tehetséggel vonzza magához a sze-rencsétlenséget és a balsorsot, akkor minden bizonnyal Amalie de Saint-Hilaire az! És az is lehet, hogy a híreszteléseket maga Monnier indította el! Talán csak szerette volna, ha Amalie az övé lesz, és addig is eldicsekedett szép védence kegyeivel. Párizsban mindig is dúsan burjánzott a pletyka, és a szalonok világában fő időtöltésnek számított az emberek megszólása.

Nem, ő nem fog mindenféle ostoba fecsegés miatt lemondani kedveséről! Úgysem tud aludni, odamegy Amalie szobájához, és érdeklődik hogylétéről.

Belépett a kis előszobába, és megállt, mert beszéd hangjai szűrődtek ki a hálószobá-ból. Amalie mondta éppen, bizonyára az orvosnak:

– Sejtettem, de nem voltam benne egészen biztos. – Semmi kétség, Saint-Hilaire kisasszony. De legyen nyugodt, sem a hidegben eltöltött

órák, sem a füst nem ártott meg magzatának. Az anyai test sok mindentől megóvja a gyermeket.

– Uram – hallatszott most ismét Amalie hangja nagyon lekötelezne, ha megőrizné tit-komat, és állapotomról senkinek sem szólna, legkevésbé a mostohaanyámnak.

– Ahogy kívánja, kisasszony. Egyvalakinek azonban joga volna megtudni. Annak a fér-finak, aki a gyermeke apja.

– Ő távol van, és talán már nem is akar tudni rólam. Ha szükségessé válik, majd én magam értesítem úgy, ahogyan azt helyesnek látom. Bízom az ön tapintatában és hallga-tásában.

Beaunoir nem óhajtott többet hallani. Támolyogva jutott el a szobájáig, és leroskadt az ágyra. Tenyerébe hajtotta lüktető homlokát, és kínlódva felsóhajtott: Amalie gyerme-ket vár. Monnier gyermekét.

* Damien a nővére ágyánál ült, és a legfrissebb eseményekkel szórakoztatta Amalie-t. – Képzeld csak, úgy összefoltozták Talmont, mint valami ruhadarabot – mesélte fon-

toskodva. – Jamet meghalt, ezt véletlenül hallottam meg az inasoktól. Nekem senki nem mond semmit! Ha odamegyek a nagyokhoz beszélgetés közben, rögtön elhallgatnak. Iga-zán nem szép tőlük!

Amalie most csak arra tudott gondolni, hogy a tűz kitörésekor erős karok mentették ki a fojtogató füstből, gyengéd csók érte a homlokát, és megnyugtató szavak zsongása jutott el kihunyó tudatáig.

– Hogy érzi magát a megmentőm? – kérdezte óvatosan Damientől. – Mama azt mondta, hogy Beaunoir úr még bizonyára alszik, és nem szabad zavar-

nom. Biztosan nagyon fáradt. – Már nem – csendült fel egy jól ismert hang az ajtó felől, és Amalie sietve csókot

nyomott kisöccse arcára. – Eredj, Damien, végy egy szelet kalácsot, és menj le a kertbe játszani. Nekem beszé-

dem van Beaunoir úrral. A kisfiú duzzogó arcot vágott, de aztán megvigasztalódott két jókora szelet kaláccsal,

és kiszaladt a szobából. Amalie félénken elmosolyodott, és az ágya mellett álló székre mutatott. – Nem ülne le ide egy pillanatra? Örülök, hogy meglátogatott, mert szerettem volna

köszönetet mondani... – A férfi rezzenéstelen arccal nézett le rá, és a lány udvarias, szenv-telen hangon igyekezett befejezni a mondatot: – önnek, amiért megmentette az életemet.

Beaunoir kissé megvonta a vállát. – Csupán én ismertem az útvesztőben a kijárathoz vezető ösvényt.

– Igen, tudom... – suttogta Amalie. Most kellene megmondanom, hogy még mindig szeretem, hogy az ő gyermekét hordom a szívem alatt. De hogy mondjam meg, tépelődött Amalie, amikor olyan fagyos, olyan rideg?

– Találkoztam Saint-Hilaire asszonnyal a folyosón – folytatta Beaunoir. – Az orvos igen bizakodó, hogy Talmon hamarosan teljesen felépül.

– Hála Istennek! – rebegte a lány. – Hallotta már, hogy Jamet meghalt? – Igen, Damien elmondta. – Az ön útvesztője végzetessé vált szegény bolond számára. Át akart törni a sövénye-

ken, de ez persze nem sikerült, aztán fennakadt az ágak között, és ott lelte halálát. Amalie lehunyta a szemét, és felsóhajtott. – Sajnálom szegény szerencsétlen őrültet. Tudja, mi volt velem a szándéka? Hogy fog-

ságban tart, terveket rajzoltat velem, melyeket aztán sajátjaiként valósít meg. El-elfulladó hangon beszámolt Jean-Marcnak a fejvesztett menekülésről a parkon át,

Jamet szándékáról, hogy elrejtőznek az útvesztőben, ahol senki sem vállalkozik a keresé-sükre. Az elmeháborodott ember cselszövénye majdnem végzetessé vált mindkettőjük számára. Amikor ugyanis a férfi felfedezte, hogy megtalálták a lovát és elvitték, közel állt hozzá, hogy Amalie-t megölje. A lány szörnyű órákat töltött gúzsba kötve, felpeckelt száj-jal a kis kerti lak kőpadlóján heverve, félholtan a hidegtől és a rettegéstől.

Beaunoir szótlanul hallgatta végig az elbeszélést. Amikor Amalie végére ért a rémtör-ténetnek, a férfi közömbös hangon megjegyezte:

– A válaszáért jöttem. Szeretném tudni, hogyan döntött. – Szürke szeme hidegen, vá-rakozóan szegeződött a lányra. – Itt már befejeztem a munkámat, Morfontaine-ban azon-ban még sok a tennivaló.

Jean-Marc nem csupán gyűlöl engem, gondolta a lány sírással küszködve, hanem meg is vet. Hogyan is dolgozhatnának együtt? Három hónap alatt okvetlenül észrevehetővé válik az állapota. És ezt egyáltalán nem akarta.

Ha Beaunoir megtudja, hogy gyermeket vár, talán kötelességének érzi, hogy elvegye feleségül. De szerelem nélkül, kötelességből milyen házasság lenne az? Különben is Beaunoir-nak végre el kell érnie célját, híres építésszé kell válnia! Nem hurcolhat magával olyan terhet, mint amit egy asszony meg egy gyermek jelent.

– Sajnos, nem fogadhatom el az ajánlatát – mondta nagy erőfeszítéssel. – Nem mara-dok itt Blanquefort-ban sem. – Igen, az lesz a legjobb, ha visszatér nagynénjeihez. Az öreg hölgyek persze előbb nagy jelenetet rendeznek majd, alaposan megszidják, de aztán meg-bocsátanak, mint mindig, és szeretni fogják gyermekével együtt.

Beaunoir szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg. Felállt és hangsúlyozott udvarias-sággal meghajolt.

– Nem lep meg a visszautasítás – jelentette ki higgadtan. – Ha megengedi, most elbú-csúzom, Saint-Hilaire kisasszony. – Megérintette ajkával a lány ujjai hegyét, és anélkül, hogy még egy pillantásra méltatta volna a lányt, kimért léptekkel elhagyta a szobát.

Amalie sokáig mozdulatlanul feküdt. Milyen jeges hideg sugárzott feléje a férfi szürke szeméből! Megborzongott, és álláig húzta a takarót. Talán fel kellene jegyeznie a naplójá-ba újabb keserű felfedezését: nincs örök szerelem! Lassan, majd egyre forróbb áradással megindultak szeméből a könnyek. Nem, nem ír semmit a naplójába! Hiszen lehet, hogy a fenti megállapítás csak férfiakra vonatkozik. Ő soha, de soha nem szűnik meg szeretni Jean-Marcot...

19.

Amalie az íróasztalánál ült, és búcsúgondolatait jegyezte fel a naplójába. Mathilde és a kis Damien nagy fog hiányozni neki, ezt már most érezte. Remélhetőleg nénikéi időköz-ben megkapták a levelét, és befogadják. Majd csak Normandiából írja meg mostohaanyjá-nak, hogy gyermeket vár.

Egyszer még találkozott barátnőjével és Malaplatte márkival. Lucréce boldogan me-sélte, hogy fivére latba veti összeköttetéseit az udvarnál Gaston érdekében, s bizonyára sikerül majd rangjához méltó állást kapnia. Így a házasság említésre méltó hozomány nélkül sem fogja nélkülözni a kellő anyagi alapokat. Gaston is belátta, hogy minden va-gyonnál és külső ragyogásnál nagyobb kincs birtokába jut Lucréce hűséges szerelmével. Amalie bevallotta titkát barátnőjének, és Lucréce megértette, hogy nem jöhet el márciusi esküvőjére, de megígérte, hogy meglátogatja Normandiában.

A lány nem is sejthette, hogy amíg búcsúsorait rója könyvecskéje arany szegélyű lap-jaira, Jean-Marc bejelentés nélkül belépett Mathilde kis szalonjába, és egy levelet dobott az asszony elé az asztalra.

– Hogyan kell értenem sorait? Talán elégedetlen velem, asszonyom? Mathilde befejezte a megkezdett öltést kézimunkáján, aztán félretette a hímzést. Meg-

nyerő, őszinte mosollyal nézett a férfira. – Nem láttam más lehetőséget arra, hogy a lehető leghamarább eleget tegyen hívá-

somnak – közölte nyugodtan, és szinte elégedett pillantással mérte végig az izzadt és lát-hatóan feldúlt Beaunoir-t. – Gondolom, egész éjjel úton volt, hogy ilyen korán reggel már itt van Blanquefort-ban. Felajánlom önnek elhunyt férjem egyik öltönyét, öltözzön át és frissítse fel magát. Így, ahogy most fest, nem hajthatja végre feladatát...

– Miféle feladatról beszél, asszonyom? – csattant fel ingerülten Beaunoir. – Mi az oka, hogy lóhalálában idehívott?

– Amalie ma reggel elutazott. Mathilde szavai tőrdöfésként érték a férfit, de uralkodott magán. – Tudom – bólintott. – Múlt héten említette, hogy nem marad itt.

Mathilde felállt, türelmetlenül tett néhány lépést, aztán csalódottan nézett a közönyö-sen, karba font kézzel álldogáló férfira.

– Ez minden, amit mondani akar? – Mit mondhatnék még, asszonyom? – Hát akkor most jól figyeljen ide, Beaunoir! Halálos ágyán megígértem a férjemnek,

hogy törődöm Amalie-val. A leányával is megfogadtatta, hogy hallgat a véleményemre, ha majd házasságra kerül a sor. És én eleget akarok tenni Saint-Hilaire úr utolsó akaratának. Ó, bárcsak jó öreg Talmonunk már talpra állott volna, ő sokkal jobban ért az efféle dolgok tapintatos lebonyolításához! De azért megpróbálok sorjában haladni. Amalie hozománya százezer livre-re rúg, és...

– De mi a csudának mondja nekem mindezt, asszonyom? – Miért, miért! – rázta meg a fejét türelmét vesztve Mathilde. – Mert szilárd elhatáro-

zásom, hogy önhöz adom feleségül a leányt, mihelyt ön megtette a kezdeményező lépést. Beaunoir kacskaringós káromkodást morzsolt el a fogai között. – Már látom, hogy ön is olyan tehetséges cselszövő, mint Amalie. Az asszony verőfényes mosolyt villantott rá. – Ne csodálkozzék, Amalie végül is nevelt leányom. Kész tehát elfogadni a feltételei-

met, Beaunoir úr? Képtelenség, hogy ez az asszony a maga szelíden erőszakos módján, mennyire sarok-

ba szorított, bosszankodott Beaunoir, de azért udvariasan válaszolta: – Ön is jól tudja, asszonyom, hogy Saint-Hilaire úr főrangú férjet kívánt a leányuknak. Mathilde bólintott.

– Saint-Hilaire úr jót akart, bár néha kissé rövidlátóan ítélte meg az emberi kapcsola-tokat. Most azonban én döntök. Nos tehát?

Beaunoir-nak sejtelme sem volt, hogyan fogja kivágni magát kínos helyzetéből. Hosz-szú léptekkel mérte végig a kis helyiséget, és tehetetlenül cibálta a nyakravalóját. Mint-hogy nem tudta, tájékoztatta-e Amalie a terhességéről mostohaanyját, ő semmiképpen nem akarta szóba hozni ezt a körülményt. Végül szerencsésnek látszó kibúvót talált:

– De ha Amalie mindenképpen Párizsba akar menni, én nem tarthatom vissza! – Párizsba? – csodálkozott Mathilde. – Hiszen egyáltalán nem Párizsba megy! Vissza-

tér Normandiába a nagynénjeihez szabad elhatározásából, egyszer s mindenkorra. Beaunoir megrendülten állt. Amalie tehát a száműzetést választotta, hogy ott hozza

világra gyermekét, és elrejtse szégyenét. Szíve görcsösen összeszorult erre a gondolatra. Ő mindeddig azt hitte, Amalie Monnier-hoz készül, hogy döntésre kényszerítse, sőt talán, minthogy Monnier felesége időközben meghalt, házasságra. Hogy a lány ehelyett önként gyermekkora komor színhelyét választotta, a normandiai száműzetést, ez egyszerűen elviselhetetlen volt Beaunoir számára.

Leroskadt egy székre, és kezébe temette az arcát. Mit törődik vele, kinek a gyermekét hordja Amalie? Szereti őt, egyetlen pillanatra sem szűnt meg szeretni! És Amalie-nak most szüksége van rá. Ha kell, kényszeríti ezt a makacs kis bolondot, hogy fogadja el a kezét, így elkerülheti a szégyent, melyet egy házasságon kívül született gyermek jelent. Mathilde bizonyára segíteni fog ebben. Miért is nem volt neki egy héttel ezelőtt annyi bátorsága, hogy megkérje a leány kezét? És még ő ítélte el egykor saját apját, mert olyan makacsul ragaszkodott mindig az álláspontjához!

Mathilde halkan elnevette magát. – Beaunoir, ön nem lát tovább az orra hegyénél... Lehet, hogy kiváló, tehetséges épí-

tész, de akkor is ostoba, nagy gyerek. A férfi reménykedve pillantott fel rá. – Akkor hát mit javasol? Bizonyára van már valami terve. – Először is azt javasolom, hogy öltözzön át. Így nem állhat egy hölgy elébe, hogy

megkérje a kezét. Aztán adok ön mellé egy lovászt két gyors lóval. A postakocsi délután három óra tájban érkezik Salbris-ba. – Mathilde mosolyogva, magabiztosan folytatta: – Ott ön felszáll a postakocsira, a lovász meg hazahozza a lovakat.

– És ha nem lesz hely a kocsin? – Ne aggódjék! – hangzott a lefegyverző válasz. – Megbízottam, aki ma reggel elkísérte

a postakocsi-állomásra Amalie-t, gondoskodott róla, hogy fenntartsanak önnek egy he-lyet, és ki is fizette a viteldíjat.

– Olyan biztos volt bennem? – Beaunoir kétkedve csóválta a fejét. – Abban teljesen biztos voltam, hogy szereti Amalie-t. Már akkor tudtam, amikor ki-

mentette Jamet karmaiból. Csak azon csodálkoztam, hogy hagyja elmenni,.. Lehet, hogy azt hitte, én is olyan megszállottan ragaszkodom az előkelő házassághoz, mint a férjem? Miért nem küzdött érte?

– Hosszú történet... – mondta halkan Beaunoir. Aztán felragyogó arccal átfogta Mathilde derekát, és felkapta a kacagó asszonyt a levegőbe. – Ön túl fiatal és túl szeretet-reméltó ahhoz, hogy máris anyós legyen!

* A postakocsi-állomáson tartott pihenő után az utasok ismét elfoglalták a helyüket.

Amalie sóhajtva ült vissza a kocsiba, nem mintha fáradt vagy kimerült lett volna. De eszé-be jutott, hogy itt látta meg először Jean-Marc Beaunoir-t, és olyan élénken támadt fel benne az emlék, hogy belesajdult a szíve. Milyen jó is volna, ha most egyedül lehetne, gondolataiba mélyedhetne!

Az utazókocsiban azonban szívélyes, ám meglehetősen bőbeszédű társaság ült: egy népes család, anya és három leánya mindenkivel azonmód szóba elegyedett. Amalie-nak nem volt kedve beszélgetni; az érdektelen fecsegést elkerülendő, beszállt a még teljesen üres kocsiba. Behúzódott a sarokba, lehunyta a szemét, és élvezte a csendet. Már öt-órányi utazás volt mögötte, és legalább háromórai út, míg elérik a következő postaállo-mást, ahol majd az éjszakát is töltik. Még az új lovakat sem fogták be, jócskán kell tehát várakozni az indulásig.

Szendergéséből a kedélyes családapa hangja ébresztette fel; az idősebb úr beszállásra ösztönözte útitársait. Amalie nem nyitotta ki a szemét, úgy tett, mint aki mélyen alszik. Így legalább a három kisasszony kotnyeles kérdezősködésétől megmenekül, már eddig is nehezen viselte tolakodásukat.

Amikor az útitársak észrevették, hogy a sarokban ülő fiatal hölgy elaludt, lehalkítot-ták a hangjukat. Amalie már éppen elhatározta, hogy a következő postaállomásig aludni fog, amikor mély férfihang szólalt meg a közelében. Amalie hitetlenkedve nyitotta ki a szemét. Ez nem lehet igaz!

– Megengedi, hogy én is elfoglalhassam a helyemet? És Jean-Marc udvarias mosollyal leereszkedett a leánnyal szemközti üres helyre. A

férfi szürke szeme a régi melegséggel pillantott rá, nyoma sem volt már benne tartózko-dásnak, haragnak. Inkább talán egy cseppnyi huncutság villant meg tekintete mélyén. Lehet, hogy Orléans-ba vagy Párizsba utazik, gondolta Amalie, és csupán a következő nagy átszállóhelyig kénytelen együtt lenni vele. De nem, tépelődött tovább a lány, ha ez volna a szándéka, saját lovával kelt volna útra, sőt a vicomte is kedves építőmestere ren-delkezésére bocsátott volna egy kényelmes hintót.

Minél tovább szövögette a gondolatokat, minél többet töprengett Beaunoir váratlan felbukkanásán, annál inkább elfogta a harag. Ez a lehetetlen ember bizonyára csak azért jött, hogy őt gyötörje, mert visszautasította az ajánlatát. Még a külseje is erre engedett következtetni. A lány még sosem látta ilyen pompás öltözékben Jean-Marcot. A szürke bársony kiemelte szeme színét, s az ezüstös árnyalat különösen jól illett barna bőréhez. És ráadásul mosolygott, olyan megnyerően és elragadóan, hogy a lányban ismét feltámadt iránta a vágyakozás.

De bárhogyan is kalimpál bolondos szívem, gondolta Amalie, nem fogom megváltoz-tatni elhatározásomat. Párizsból való visszatérése óta a férfi ridegen és tartózkodóan bánt vele. Most, amikor már késő, talán rájött: szüksége van rá, és mindent egy kártyára tett fel, hogy megnyerje a morfontaine-i kastélypark tervezéséhez.

No hát ebből semmi sem lesz, fogadkozott magában a lány, hátrarázta vörös fürtjeit, és kinézett az ablakon. A lovak nekirugaszkodtak, és a nehéz utazókocsi kigördült a pos-takocsi-állomás udvaráról az útra. Beaunoir továbbra, is mosolyogva nézett Amalie-ra, néha-néha nyelve hegyével megnyalta az ajkát. Ilyenkor a lány úgy érezte, forrón kezd lüktetni ereiben a vér. A férfi csakhamar beszédbe ereszkedett útitársaival, pillantása azonban változatlanul a lány arcán pihent. Egyszer, élénk csevegés közben bizalmas moz-dulattal Amalie térdére tette a kezét.

– Miért sújt ilyen fagyos hallgatással? – kérdezte incselkedve. A lány zöld szemében haragos fény villant fel. – Hagyjon békén, uram! – sziszegte felháborodva, és levette térdéről a férfi kezét. Mit

gondolnak a többiek, ha ezt látják?! A jóindulatú családapa sietett segítségére: – Uram – fordult Beaunoir-hoz neheztelő hangsúllyal –, nem veszi észre, hogy terhére

van a hölgynek? – Hogy lennék a terhére? – húzta fel csodálkozva a szemöldökét Beaunoir. – Hiszen a

feleségem!

Amalie-nak kis híján megállt a szívverése. Majd felkiáltott: – Mit mond?! Hogy merészel...? A férfi szemében ezernyi huncut manó űzte játékát. Csúfondáros fintort vágott, de

igen komoly hangon mondta: – Még ennél is többet fogok merészelni, kedvesem. Hogy tudta így elszánni magát, és

elhagyni engem, amikor olyan esengve kértem, hogy jöjjön vissza hozzám? A három kisasszony együttérző pillantásokat vetett a szegény elhagyott férjre, és biz-

tosították mélységes rokonszenvükről. Beaunoir égre emelt tekintettel, reszkető hangon sóhajtotta:

– Köszönöm, hölgyeim, könnyekig meghat az együttérzésük. Már napok óta képtelen vagyok megnyugtatni a gyerekeket. Szegénykék kisírják a szemüket az édesanyjuk után!

Amalie levegő után kapkodott. – Gyerekek?! – dadogta. Beaunoir sötét arccal bólintott, Amalie-ban pedig forrt a méreg. – Két gyönyörű ikerpár, ugye, drágám? Egy falat sem megy le a torkukon a bánattól... Ez már mégiscsak több a soknál! Ez a csirkefogó élvezi a lehetetlen helyzetet! Az egyik

kisasszony bátorkodott kijelenteni, hogy azért ok nélkül egyetlen fiatalasszony sem szö-kik meg az urától, mire a másik kettő szenvedélyesen védelmébe vette a szegény elha-gyott házasembert. Már valamennyi utas állást foglalt a kibontakozó vitában, mely végül azzal a megállapítással zárult, hogy tisztességes asszony nem hagyja el férjét és gyerme-keit.

Mialatt az utastársak ingerült érvekkel és ellenérvekkel ostromolták egymást, Amalie megsemmisítő pillantást vetettJean-Marcra, és dühösen sziszegte:

– Az ég szerelmére, mit akar tőlem? – Hogy jöjjön haza velem! Szükségem van önre, drágám! Amalie nem válaszolt; hátradőlt az ülésen, és lesújtó hallgatásba burkolózott. Pillan-

tása azonban önkéntelenül visszatévedt a férfi arcára. Meglepetten látta, hogy Jean-Marc szeméből eltűnt a gúny, komolyan, szelíden és szinte fájdalmas gyengédséggel nézett rá.

– Jöjjön vissza hozzám, Amalie – kérte halkan. – Higgye el, nem zavar, hogy gyerme-ket vár tőle...

– Ó! – Amalie rémülten a szája elé kapta a kezét. Hogyan is hihette Jean-Marc, hogy ő... – Megőrült?! – nézett a férfira dermedten. – A gyerek az öné...

– Mit mond? – Beaunoir arca elkomorodott, tekintete fürkészve kereste Amalie tekin-tetét. Hirtelen kihajolt az ablakon, és odakiáltott a postakocsisnak: – Állj!

A kocsiban csend támadt, az utasok értetlenül bámultak Beaunoir-ra. A nehéz jármű lassan megállt. A kocsis visszafordult, és bosszúsan kérdezte:

– Mit óhajt, uram? Jean-Marc megragadta Amalie csuklóját, és minden magyarázat nélkül odavetette: – Kiszállunk! – Felszakította a kocsiajtót, kiugrott, és magával húzta a lányt is. Amalie

megrettenve nézett a férfi fenyegetően komor arcára. Hirtelen félni kezdett tőle. Ilyennek még sosem látta Jean-Marcot.

– Itt nem állhatok meg, uram! – tiltakozott a kocsis. Beaunoir hangja hidegen és parancsolóan csengett: – Nem is kívánja senki, hogy itt megálljon. Máris hajthat tovább! Jöjjön, Amalie! Az utasok ellenvetéseivel mit sem törődve, leemelte a lányt a kocsi hágcsójáról, és in-

tett a postakocsisnak, hogy hajtson tovább! Aztán kézen fogta a meglepetésében tiltakoz-ni sem tudó lányt, és az út menti fák között álló kis tisztásra vezette. Ott megállt, és szembefordította magával Amalie-t. A lány minden porcikájában reszketett, de bátran állta a férfi tekintetét.

– Azt akarja mondani, hogy gyermeke lesz tőlem, és nem is állt szándékában ezt kö-zölni velem?

– Csak rám tartozik – vetette oda Amalie dacosan. – Csak önre? Hát én legszívesebben... – Jean-Marc elharapta a szót, aztán erőt véve

magán folytatta: – És mégis Monnier-t szereti? – Monnier-t?! – Amalie dühösen toppantott. Micsoda ostoba kérdés! – Szó sincs róla! –

kiáltotta ingerülten. – Akkor ez azt jelenti, hogy még mindig engem szeret? – Bolond! – suttogta Amalie. – Micsoda bolond... Hát hogyan is szerethetnék mást? – Miért akart elhagyni, ha szeret? – Mert azt hittem, már tudni sem akar rólam – hajtotta le a fejét a lány. Mély, nehéz sóhaj hagyta el a férfi mellét. – Nem tudtam volna elfeledni önt... – Ujjai hegyével gyengéden végigsimította lány

arcán, szeme megnedvesedett. – A szerelem nem múlik el olyan könnyen, kedvesem. Any-nyira, de annyira hiányzott, Amalie...

Heves mozdulattal magához ölelte a lányt, és forrón megcsókolta. Amalie szorosan hozzásimult, karjait a nyaka köré fonta, és odaadással viszonozta a csókot. Ekkor hirtelen taps és biztató kiáltások hangzottak fel mögöttük. Zavarodottan bontakoztak ki egymás karjaiból, és meglepetten néztek a hívatlan közönségre: a postakocsi utasai álltak körülöt-tük. Mindannyian kiszálltak, és a fiatal pár után siettek. A jó kedélyű családapa mosolyog-va figyelmeztette Jean-Marcot, hogy a fiatalasszonykát ebben az állapotban nem szabad túl hevesen ölelgetni. Aggódtak miattuk, ezért vették rá a kocsist, hogy várja meg őket, míg rábeszélik útitársaikat: szálljanak vissza a kocsiba.

Jean-Marc Amalie dereka köré fonta a karját, és mosolyogva mondta: – Ha már ennyire a szívükön viselik a sorsunkat, nem adnának még öt percet kettes-

ben? Harsány nevetés volt a válasz, és az utasok máris visszaindultak a kocsihoz. Beaunoir újból és újból megcsókolta Amalie-t, s csak percek múltán engedte el. – Nincs sok időnk – mondta gyorsan és itt helyben kell döntenünk. Velem jön

Morfontaine-ba, és megtervezi a parkot a vicomte-nak? – Hát persze – nevette el magát a lány. – Szükségünk lesz egy tapasztalt kútásó mesterre, aki ért a szökőkutakhoz is.

Pontrenaud úr sok szökőkutat, lépcsős vízesést és zuhatagokat, tavacskákat szeretne a kertjébe.

– Meglehetősen különleges és szép megoldásokat tanultam Monnier-től. – Feltétlenül szóba kellett hoznia Monnier-t? – kérdezte kedveszegetten Beaunoir. – Miért ne? – csodálkozott Amalie. – Monnier kiváló kerttervező, attól függetlenül,

hogy ocsmány ember. – Felháborodottan húzta el a száját. – Képzelje, azt akarta, hogy legyek a szeretője! Párizs-szerte mesélte, hogy én... Még most is elfog a düh, ha eszembe jut!

– Akkor tehát sosem volt a kedvese? – Annak a vén kéjencnek?! Szó sincs róla, noha alaposan visszaélt a bizalmammal, és

szeretett volna az ágyába hurcolni.. Beaunoir a homlokára csapott. – Ó, én ostoba! Gondolhattam volna, hogy nem volt a szeretője! – Hallgasson ide, Jean-Marc! Lehet, hogy sokszor hiszékeny és gyanútlan vagyok, sőt

meggondolatlan is, és egyik szerencsétlenségből a másikba bukfencezem, ringyó azonban nem vagyok. – Elmosolyodott, és harciasan folytatta: – Arcul csaptam az aljas gazembert, aztán otthagytam.

Beaunoir még szorosabban ölelte magához.

– Sejthettem volna, hogy az én gyermekem. Az az utolsó éjszaka, ott Blanquefort-ban...

Amalie bólintott. Kéjes borzongás futott végig a bőrén, amikor megérezte a férfi ajkát a fülcimpáján.

– A gyermekünk valószínűleg áprilisban fog megszületni, orgonavirágzáskor... – Mit gondol, a közeli városkában vajon lesz-e egy elviselhető vendégfogadó? Mint-

hogy hamarosan tiszteletre méltó férjes asszonyt szándékozom csinálni önből, nem tu-dom, miért kellene megvárni az esküvő napját a házastársi örömök élvezetével...

Férjes asszony, esküvő? Amalie gondterhelten vonta össze a szemöldökét. – Ó, Jean-Marc – suttogta szomorúan–, meg kellett ígérnem papának a halálos ágyán,

hogy házasságkötésemhez kikérem Mathilde tanácsát és beleegyezését. Ő pedig soha, de soha nem fog beleegyezni abba, hogy önhöz menjek feleségül. – Bánatosan lehorgasztotta a fejét, és szinte rémülten kapta fel újra, amikor Beaunoir hangos nevetésben tört ki.

– Hát mit gondol, ki küldött ön után, ki vett rá, hogy legyőzzem ostoba büszkesége-met, és belássam, mennyire szükségem van önre?

Amalie értetlenül bámult rá. – Csak nem Mathilde? – De igen! Sőt még százezer livre hozományt is ígért, ha meggondolom magam. Az ön

mostohaanyja fölöttébb eszes és igazán jószívű asszony. – Erről az elmúlt hetekben én is meggyőződtem – helyeselt a lány. – Most már szinte

testvérként szeretjük egymást. Szívből kívánom, bárcsak boldog lehetne még az életben! – Elgondolkozva dörzsölte meg az állát. – Mondja csak, Jean-Marc, Pontrenaud úr nős? Az az ötletem támadt...

– Jaj, ne! – Beaunoir tréfás kétségbeeséssel emelte karjait az égnek. – Valami egészen egyértelmű szándékot vélek kiolvasni a szeméből... Bevallom, félek az ötleteitől! Egyéb-ként a vicomte özvegy. Lehetséges, hogy megfordult már a fejében egy esetleges második házasság gondolata, mindazonáltal...

– Emlékszem, amikor egyszer meglátogatott bennünket Blanquefort-ban – vágott közbe izgatottan Amalie. – Igen szeretetreméltó úrnak találtam. Előkelő származású, köz-tiszteletben áll, befolyásos, és bizonyára vagyonos is...

– Amalie, ne élje bele magát! – figyelmeztette Jean-Marc. – Biztos vagyok benne – folytatta zavartalanul a lány –, hogy értékelni tudna egy hoz-

zá hasonlóan magas társadalmi helyzetű, okos és művelt hölgyet. – Amalie, már megint beleavatkozik mások sorsába? – Szó sincs róla! – tiltakozott a lány. Csak arra gondoltam, megkérem szeretett neve-

lőanyámat, látogasson meg Morfontaine-ban, mert nemsokára már bizonyára nehezemre esik az utazás...

Jean-Marc megadta magát a sorsának. Kéz a kézben tértek vissza a postakocsihoz, és elfoglalták a helyüket. Amalie-nak eszébe jutott az első utazásuk. Elmosolyodott, kacéran csücsörítette az ajkát, félig lehunyt pillái alól ígéretes pillantásokat vetett a vele szemben ülő Jean-Marcra. Csodálatos, izgató, bizsergető játék volt, ízelítő a rájuk váró éjszaka gyö-nyöreiből.

De nem sokáig játszhatta Amalie az önfeledt játékot. Beaunoir hirtelen odahajolt hoz-zá, felkapta és ölébe ültette a lányt.

– Bocsánat, hölgyeim, bocsánat, uraim! – Ezzel hosszú, forró csókot nyomott Amalie szájára. – Kibékülésünk pecsétje – tette hozzá magyarázólag az utasok hangos tetszésnyil-vánítása közepette. – Bár ha meggondolom – folytatta komoly ábrázattal –, ez nem is igazi csók, csupán afféle tudományos kísérlet, nemde, asszonyom?

Aztán újból Amalie szájára hajolt, és hosszú, bensőséges csókban forrt össze az ajkuk.

– Nohát – jegyezte meg az egyik kisasszony kissé megbotránkozva, sosem hittem vol-na, hogy a szerelem is csak játék...

Beaunoir egy pillanatra elengedte Amalie-t, és mosolyogva nézett le rá. Visszafojtott kacagásról árulkodott a hangja:

– Nos, mint vélekedik a kísérlet sikeréről, asszonyom? Amalie szigorú redőkbe szedte a homlokát, és megfontoltan csengett a hangja, amikor

kijelentette: – Tudományos lelkiismeretem nem engedi, hogy nyilatkozzam, míg a szükséges ala-

possággal meg nem ismételjük a kísérletet. S miközben csókra kínálta ajkát szerelmesének, titokban kissé elmosolyodott. Mert

már ekkor egészen biztos volt benne, hogy sem erről a kísérletről, sem a soron követke-zőkről egyetlen parányi szót sem fog feljegyezni a naplójába...