Emlékbetörések I. fejezet Jól emlékszem arra a napra, mikor a rendőrség keresett meg azzal, hogy meghalt a férjem. Éppen a vacsorát készítettem, egy kicsit meg is ijedtem, mikor megszólalt a csengő, azt hittem, hogy Zoltán ért haza hamarabb. Ahogy közeledtem a bejárati ajtó felé, már láttam az üvegezésnél, hogy többen állnak előtte. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Aztán kinyílt az ajtó, és megláttam a rendőröket, akik azt kérdezték, hogy én vagyok-e Szatmáriné Krupánszky Vivien. Remegő hangon mondtam, hogy igen, ekkor már sejtettem, hogy valami baj történt. Aztán az egyik rendőr közölte velem, hogy a férjem magángépe lezuhant, hogy Zoltán is és a pilóta is meghaltak, és itt elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Mintha álom lett volna, hallottam a rendőr hangját, de már nem értettem a szavakat, amiket mond, csak néztem őt egy ideig, aztán elsötétült minden. A nappaliban, a kanapén fekve tértem magamhoz, szólongattak, felpolcolták a lábamat. Kérdezték, hogy hívjanak e mentőt, tudtam szólni, hogy nem kell, felültem. Az egyik rendőr hozott egy pohár vizet, amiből ittam pár kortyot. Kérdezték, hogy van e valaki, akit értesítsenek, vagy át tudok e hívni egy barátot, hogy ne legyek egyedül. Bólogattam, oké, hát persze, megoldom. Elmentek, és én egyedül maradtam, nem hívtam senkit, nem szóltam senkinek. A konyhába mentem, a szépen megterített asztalhoz léptem, majd leültem az egyik székre. A vacsora kész volt, de egy falatot sem tudtam volna enni. Meghalt. Hirtelen bevillant ez a szó, és úgy éreztem, hogy összeomlik minden körülöttem. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Meghalt. Az meg hogy lehet? Hogy, hogyan? Ekkorra már millió kérdés kavargott a fejemben, de nem volt senki, akinek feltehettem volna őket. Már bántam, hogy elengedtem a rendőröket, talán ők tudtak volna válaszolni, csak egy pár kérdésre. Mi az, hogy meghalt? Hol zuhantak le? Az asztalra borultam, potyogtak a könnyeim. Még sohasem éreztem magam ennyire elveszettnek, mint most. Nagyon sokáig ültem a konyhában, majd valahogy elvánszorogtam az ágyunkig és elnyomott az álom. A csengő hangja ébresztett, mikor felriadtam, hirtelen azt hittem, hogy csak álom volt ez az egész. Zoltán titkárnője, Panni állt az ajtóban, motyogott valami részvétfélét, aztán csak mondta, és mondta, hogy a gép és a testek, a temetés és minden... A következő pár napra alig emlékszem. Panni értem jött, segített mindenben, együtt intéztük a temetést, vagyis inkább csak ő, én leginkább csak testben voltam jelen, szinte fel sem fogtam, hogy mi történik. A temetés napja volt a legrosszabb. Nagyon sokan jöttek el, mindenki részvétet nyilvánított, én meg csak álltam és bólogattam a könnyeimmel küszködve. A temetőben még rosszabb volt, ott már az ájulás kerülgetett. Nekem csak perceknek tűnt az egész, valójában két órát voltunk a temetőben. Mikor elindultunk hazafelé, megláttam Dórit a kapuban. Évek óta nem láttam, nem beszéltünk, pedig azelőtt nagyon jó barátnők voltunk. Mikor odaértem hozzá, megszólított.

- Szia! - Szia Dóri - - mondtam halkan, alig tudtam ránézni, annyira be volt dagadva a szemem a sok sírástól. - Fogadd őszinte részvétemet! - Köszönöm. - Vivien, beszélhetnénk majd valamikor? Nem akarlak zavarni, gondolom, hogy milyen nehéz lehet neked, de ha szeretnéd, itt a számom - a kezembe nyomott egy cetlit, amin a telefonszáma volt. - Jól van, kereslek majd! - miközben a zsebembe csúsztattam a kis papírt, Dóri megfogta a karomat, közelebb lépett és halkabban kezdett beszélni. - Kérlek, hívj majd fel. Szeretnék beszélni veled pár fontos dologról! - Persze -- suttogtam neki, majd elindultam a kijárat felé. A halotti tor estig tartott, Panni ügyesen intézett mindent, szinte bűntudatom volt, hogy ő annyit ugrál, én meg csak a kanapén ültem egész délután. Egyszerűen nem volt erőm megmozdulni sem. Mikor az utolsó vendég is elment, leült mellém, és megfogta a kezem. - Ha bármire szükséged van, csak szólj nyugodtan! - Panni, nem is tudom, hogy köszönhetném ezt meg neked! - Micsodát? - a hangja hirtelen megváltozott, minta valami ijesztő dolgot mondtam volna. Kérdőn nézett rám. - Hát, hogy ennyit segítettél, intézted a temetést, a tort... - Ó, hát, az...semmiség -- egy halvány mosoly jelent meg az arcán, majd megölelt. Nem is tudtam mire vélni ezt a kedvességet, hiszen alig ismertük egymást. Kikísértem őt, majd felvonszoltam magamat az emeletre, végigdőltem az ágyon és pár pillanat múlva már aludtam is. Másnap tíz óra körül ébredtem fel. Le akartam zuhanyozni, átöltözni, de ahogy megláttam a fürdőszoba tükrében az arcomat, szinte magamra sem ismertem. Percekig álltam a tükör előtt. Iszonyúan néztem ki, mintha öregedtem volna vagy tíz évet. Össze kell szednem magam, ez volt az első gondolatom. A zuhany jót tett, felfrissített egy kicsit, magamhoz tértem. Még köntösben lementem a nappaliba, hogy összepakoljak a tor után, de szerencsére nem volt olyan nagy a rendetlenség, mint amire számítottam. Panni ebben is segített, gondoltam. Ahogy elmentem az előszoba előtt, megláttam valamit a földön. Egy kis fecni volt, lehajoltam, hogy felvegyem, vittem a konyhába, hogy kidobjam, de bevillant, hogy ez biztos Dóri száma lesz. Valóban egy telefonszám volt a papíron. Letettem a konyhaasztalra, majd csináltam magamnak egy kávét. Míg készült, azon gondolkodtam, hogy vajon mit akarhat tőlem Dóri. Annak idején elég hirtelen szakadt meg a kapcsolat köztünk, szinte egyik napról a másikra. Próbáltam keresni, de letiltott, írtam emailt is neki, de nem válaszolt. Azt hittem, hogy megharagudott rám valamiért, de tegnap a temetőben nem úgy tűnt, mintha haragudna rám. Kíváncsivá tett, hogy vajon mit akarhat, mit szeretne mondani nekem, olyan sok idő eltelt már azóta. Legalább három év, talán három és fél is volt az, hogy utoljára beszéltünk. A kávé után elővettem a telefonomat és felhívtam őt, megbeszéltük, hogy átjön délután. Egész nap az járt a fejemben, hogy vajon mit szeretne mondani. Eszembe jutottak a régi, szép idők, mikor még barátnők voltunk és mindent tudtunk egymásról. Hogy szakadhatott meg ez a kapcsolat? Kíváncsi voltam az ő verziójára, mert nekem fogalmam sem volt arról, hogy miért nem keresett ennyi éven át. Mikor megérkezett, bekísértem őt a nappaliba, leültünk a nagy kanapéra, és beszélgetni kezdtük.

- Mesélj, hogy vagy? Gondolom, hogy ki vagy borulva. - Igen. Rettenetes ez, ami történt, szinte még fel sem fogtam. - Hogy halt meg? Olvastam az újságban, hogy lezuhant a gépe. - Olvastad? Melyik újságban? - Hát mindegyikben! Annyi cikket írtak róla, hogy el sem hiszem, nem láttad őket? - hirtelen ráeszméltem, hogy Zoltán igen ismert ember volt, persze, hogy írtak róla az újságok. - Nem olvastam mostanában semmit. - A temetés napját is onnan tudtam meg. Gondoltam, elmegyek, hátha tudunk beszélni egy pár szót. - Ó, értem. Rég nem láttuk egymást. Mióta is? 3-4 éve nem beszéltünk? Nem is tudom pontosan. - Lassan már 4 éve, igen. Próbáltalak keresni, de nem hívtál vissza. - Én is próbáltalak! Sőt, még emailt is írtam neked! Nem is egyet! - Komolyan? Egy emailt sem kaptam tőled. - Na ne mondd, pedig sokszor írtam! Hogyhogy nem kaptad meg őket? Nekem nem dobta vissza őket a levelezőrendszer. - Hát, pedig hidd el, hogy el levél sem jött tőled. Azt hittem, hogy megharagudtál rám. - Én is azt hittem...és közben évek teltek el... - Akkoriban, mikor megismerted Zoltánt, valamiért nem kedvelt engem. - Ah, igen, emlékszem, sokat vitáztunk is e miatt. Szeretett volna minél több időt tölteni velem. A kapcsolatok eleje már csak ilyen...nem? - Ha te mondod - valami furcsa mosoly jelent meg Dóri arcán. Nem tudtam értelmezni. - Ezt most miért? Szerinted nem így van? - Szerintem Zoltán...hogy is mondjam, nagyon hamar az ujja köré csavart téged. Próbáltalak figyelmeztetni, de aztán eltűntél, és nem tudtalak elérni. Aztán már csak az hallottam, hogy férjhez mentél. Csodálkoztam is, nem volt túl korai? - Korai? De, azt hiszem egy kicsit az volt. De Zoltán annyira akarta, és úgy összeillettünk akkoriban. Nem akartunk várni. - Értem. Na és, milyen volt? - Micsoda? - Hát, a házasságotok. - Oh... nagyon jó ember volt. Sokszor hozott nekem virágokat - elcsuklott a hangom. Nehéz volt a visszaemlékezés. -Na és te? Mivel foglalkozol? -Gyerekkönyveket írok - motyogtam. - Tényleg? Hol, lehet megvenni őket? - Még nem adták ki egyiket sem - lesütöttem a szemem. Megbántam, hogy kicsúszott, hogy író lettem. - Nem baj, majd biztosan találsz kiadót. Küldtél már el kéziratokat? - Hát persze, de nem kaptam választ... még. - Na és hogyhogy gyerekkönyvek? Hogy jött? - Ó, tudod... - sóhajtottam egy nagyot, nem volt könnyű beszélni ezekről a dolgokról. - Mi a baj? - Dóri közelebb ült hozzám. - Tudod, meddő vagyok - rettenetesen nehéz volt kinyögnöm, de ha már itt tartottunk,

kimondtam. - Meddő? - Igen. Szerettünk volna gyereket Zoltánnal, de nem jött össze. Aztán, kivizsgáltattuk magunkat és akkor derült ki, hogy nem lehet gyerekem. Zoltán nem bírta elfogadni, engem hibáztatott, sokszor a fejemhez vágta ezt a dolgot. Teljesen összeomlottam lelkileg. Kicsit később pedig elkezdtem meséket írni, tudom, hülyeség, de valahgy így próbáltam feldolgozni - elsírtam magam. Olyan mély sebek szakadtak fel, amikről nem gondoltam, hogy ennyire fájnak még. - Semmi baj, ne haragudj, nem tudtam - Dóri vigasztalni próbált, de csak potyogtak a könnyeim. - Hozok egy zsepit! - felállt, hogy keres nekem, elindult a fürdőszoba felé. Közben eszembe jutott az a nap, mikor megtudtuk az eredményeket. Zoltán teljesen kiakadt, kiabált velem, hogy mi az, hogy meddő vagyok. - Hogyhogy nem tudtál róla? Az ilyet csak tudja az ember, nem? - Hidd el, fogalmam sem volt róla! - Hát ez hihetetlen. - De ott az örökbefogadás, és annyi lehetőség van még... - Ki ne mondd, ki ne mondd! - szinte tajtékzott a dühtől, sírva könyörögtem neki, hogy bocsásson meg. - Bocsáss meg, kérlek! Annyira sajnálom - zokogtam. - Ez mind a te hibád! Csakis a tiéd! Örülhetsz, hogy eltartalak, semmire se vagy jó! - elindult az ajtó felé, még onnan is kiabált vissza, aztán kiment és becsapta maga mögött.

-Jól vagy? - szólalt meg Dóri, nyújtotta felém a zsebkendőt. -Igen, persze, csak elkalandoztak a gondolataim - rettenetes érzés fogott el, ez az emlék teljesen felkavart. Bámultam magam elé még egy ideig, nehezen rázódtam vissza a beszélgetésünkbe, Dórihoz. - Borzasztó lehetett ezt megélni - mondta megértően. - Igen, az volt - lesütöttem a szemem, a zsepimet forgattam a kezemben. - A legrosszabb, hogy Zoltán így reagált. Nem is értem. Hogyhogy nem értette meg? - Nem tudom. Elég nehéz természete volt. Néha nagyon kiakadt, és akkor... - És akkor? - Huh, hát, sokat veszekedtünk - nem bírtam Dóri szemébe nézni. Nem akartam elmondani neki, hogy milyen volt a házasságunk, ráadásul olyan érzés volt, mintha elárulnám Zoltánt. Kezdett bűntudatom lenni azért, mert elmondtam ezt a meddőségi dolgot is. - Értem. - De ne gondold, ő nagyon jó ember volt! Sokat utaztunk, és olyan kedves tudott lenni - mentegettem őt, mintha bűnöző lett volna. Dóri furán nézett rám. - Na és, kiderült már valami? Vagy még nyomoz a rendőrség a halálával kapcsolatban? - Még nyomoznak. Nem is tudom, hogy mi tart eddig. Baleset történt, lezuhant a gépe. - Basszus. Úgy beszélgettünk, minthacsak tegnap lett volna, hogy elváltunk. Nem számítottak az évek, ugyanúgy megértettük egymást, mint azelőtt. Megbeszéltük, hogy találkozunk még, hogy

keresni fogjuk egymást, annyira jó volt valakivel beszélgetni egy kicsit. Dóri elment, és pár órával később már szinte megbántam, hogy említettem neki azt, hogy meddő vagyok és főként az bántott, hogy beszéltem neki arról is, hogy Zoltán hogyan élte meg ezt a helyzetet. Nem lett volna szabad. Egyébként is, halottról jót, vagy semmit, nem? Csak arra tudtam gondolni, hogy Dóri most biztosan egy szörnyetegnek látja Zoltánt, pedig egyáltalán nem volt az. Bűntudatom volt, magamat okoltam, hogy lehettem ilyen hülye, hogy beszélni mertem. Aztán arra gondoltam, ha Zoltán élne, most biztos, hogy rettenetesen dühös lenne rám. Fel akartam hívni Dórit, hogy kimagyarázom valahogy ezt az egész helyzetet, de nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki. Fel-alá járkáltam a nappaliban és azon gondolkodtam, hogy hívjam-e vagy inkább ne. Lehet, hogy csak rontanék a helyzeten, lehet, hogy nem is gondolt semmi rosszra, egyébként sem lehet megítélni egy embert egy reakciója miatt. Alig tudtam elaludni aznap éjjel. Megfogadtam, hogy tartom a szám, többet nem mesélek Dórinak, igyekszem majd odafigyelni arra, hogy miket mondok.

Egy héttel később lezárta a rendőrség a nyomozást Zoltán halálával kapcsolatban, kizárták az idegenkezűséget. Be kellett mennem a céghez, bár semmit sem tudtam róla. Folyton csak azt járt a fejemben, hogy mi lesz, ha megöröklöm Zoltántól? Mihez fogok kezdeni? Nem értek én ahhoz, hogy hogyan kell irányítani egy céget. Mikor odaértem, Panni fogadott, nagyon kedves volt most is, megmutatta, hogy merre találom a tárgyalót. Még sohasem jártam itt azelőtt, Zoltán úgy gondolta, hogy nem való nekem, semmit sem mesélt a munkájáról. Nem tudtam, hogy mire számítsak, hogy mi fog most történni. Ahogy beléptem a tárgyalóba, a bent lévők felálltak és üdvözöltek, részvétet nyilvánítottak, majd leültem a nekem fenntartott székre, és vártam, hogy történjen valami. Pár perc múlva jött még valaki, egyenesen hozzám lépett, és bemutatkozott. - Juhász Áron vagyok. A cég ügyvezető igazgatója. -Egyik ügyvezető igazgatója - javította ki őt egy másik férfi. -Igen, ő itt Szentesi Tamás. Gondolom a többi igazgatót sem ismeri - mondta, és sorra bemutatott mindenkit. Áron tartott egy kis beszédet arról, hogy ő volt Zoltán jobbkeze, hogy milyen nagyra becsülte őt, és hogy majd igyekszik átvenni a helyét. Közben Tamás feszülten figyelt, nem értettem, ha ő is ügyvezető igazgató, akkor Áron miért gondolja, hogy majd ő fogja irányítani a céget? Na és a legfőbb kérdés, nekem mi lesz a dolgom? Mit fogok én itt csinálni? A megbeszélés nagyon hamar véget ért, Áron megkérte Tamást, hogy tájékoztasson engem mindenről, ami a cégen belül történik. A megbeszélés után már csak hárman maradtunk a tárgyalóban. - Tamás mindenben a segítségedre lesz - mondta Áron széles vigyorral az arcán. - Kérlek, adnál egy email címet nekem? Átküldenék pár fontos dokumentumot. - Persze, fölírom neked. Ahogy közelebb léptem Tamáshoz, megéreztem a parfümje illatát. Egy pillanat alatt fordult velem a világ, és emlékeztem vissza arra az estére, mikor egy vacsorára voltunk hivatalosak Zoltánnal. - Biztos, hogy ebben a ruhában akarsz jönni? - kérdezte tőlem számonkérően. - Miért, talán nem tetszik? Szerintem csinos. - Túl rövid, látod? A térdedig sem ér! - odalépett hozzám, és húzott egyet a szoknyarészen,

ami el is szakadt. Hirtelen a szakadásra tettem a kezemet. - Akkor inkább veszek föl valami mást - mondtam elcsukló hangon, de ahogy megfordultam, Zoltán elkapta a kezemet. - Már ezerszer elmondtam neked, hogy nem vehetsz föl olyan ruhát hivatalos eseményre, amiben úgy nézel ki, mint egy ribanc! - egyre erősebben szorította a kezemet, majd odébblökött. - Ne haragudj, nem vettem észre, hogy ez ennyire rövid. - Mégis mit gondoltál? Hogy eljössz ebben és mutogatod magad? Szerinted mit gondoltak volna rólam a kollégák? - egyre dühösebb lett, kiabált velem. - Megyek és átöltözök - suttogtam. Ahogy elindultam, megfogta a parfümjét és utám hajította. - Nem mész sehová, ameddig engedélyt nem adtam rá! - megfordultam, az üveg az arcom mellett repült el és csattant egy nagyot a falon. Apró darabokra törött, a parfümillat másodperceken belül beterítette a szobát. -Látod, látod, hogy mit tettél? Szedd össze! - lehajoltam, hogy összeszedjem a szilánkokat, szépen egymás utánszedegettem a darabkákat a kezembe, közben már mindenem remegett a félelemtől. Zoltán mögém lépett, majd az egyik lábát rátette arra a kezemre, amelyikbe a szilánkokat szedtem össze. - Jól jegyezd meg, amit most mondok, nem fogsz belőlem bohócot csinálni! Megértetted? - Igen, igen! Megértettem! - ekkor elvette a kezemről a lábát, a szilánkok összevagdostak, remegtem és sírtam a fájdalomtól. - Ma egyedül megyek a vacsorára. Ezt meg takarítsd fel! - utasított, majd elviharzott.

- Vivien! Vivien, jól vagy? - Tamás hangja rántott vissza a valóságba, reszkettem, és a kezemet tördeltem. Hirtelen rápillantottam a szoknyámra, hogy elég hosszú e. - Panni, hozzon egy pohár vizet! - kiabált ki Áron a tárgyalóból. - Gyere, ülj le egy kicsit - szól ismét Tamás, segített leülni a székre. Panni hozott vizet, ittam is egy keveset. Kezdtem magamhoz térni, de Tamás parfümjének az illatát még mindig nagyon erősnek éreztem. - Jól vagy? - kérdezte aggódva Panni is. - Igen, már sokkal jobban vagyok, köszönöm! - Hazavigyelek? - kérdezte Tamás, de úgy éreztem, ha még egy percig el kell viselnem ezt a parfümöt, akkor végem van. - Nem, köszönöm, már semmi bajom - felálltam és elköszöntem tőlük, Panni velem jött és kikísért. - Biztos, hogy minden oké, hívjak egy taxit? - Nem, nem kell, már tényleg minden rendben. Csak Tamás parfümje... azt hiszem felidézett egy emléket, és egy kicsit... tudod... - nem tudtam megfogalmazni, hogy mi történt velem, csak hebegtem, habogtam. - Semmi baj, hiszen most veszítetted el a férjedet, én megértem - mondta, nekem pedig bevillant, hogy Zoltán meghalt. Meghalt, és én megint csak a rosszra tudok gondolni. Elköszöntem Pannitól is. Hazafelé az járt a fejemben, hogy valahogy meg kell próbálnom normálisan viselkedni, de egyszerűen nem tehettem arról, ami történt. Nem tudhattam, hogy

Tamásnak is olyan parfümje van, ráadásul Zoltán ezután az eset után nem is vett ilyen parfümöt. Azt hittem, hogy rég elfelejtettem már ezt az egészet, Zoltán bocsánatot is kért érte. Másnap egy csokor rózsát hozott, és mesélt az előző kapcsolatáról is, a volt nője fűvel-fával megcsalta. Láttam rajta, hogy tényleg megbánta azt, amit tett, és megígérte, hogy soha többé nem fog előfordulni. Megbocsátottam neki. Nem akartam elhagyni. Most mégis miért jönnek elő ezek az emlékek? Miért? talán a gyász hozza elő belőlem, lehet, hogy el kellene mennem egy gyászterapeutához. Aztán bevillant. Gyász. Hiszen nem is gyászolom őt, nem sírok napok óta, lehet, hogy ennyi volt? Képtelen vagyok a gyászra? Kezdtem magam úgy érezni, mint aki megbolondult. Alig vártam, hogy hazaérjek, lefeküdtem az ágyamba és napokig fel sem keltem. Kaját rendeltem, nem mosogattam, nem mostam, csak feküdtem és őrlődtem magamban. Alig vártam, hogy este legyen és aludhassak, de aludni már nem tudtam. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Aztán egyik nap csöngettek. Azt hittem, hogy a pizzafutár, köntösben rohantam le a lépcsőn, pénzzel a kezemben. Ám amikor kinyitottam az ajtót nem a pizzafutár állt ott, hanem Tamás. - Szia! Mit keresel te itt? - rettentően szégyelltem magam, zavarban voltam, próbáltam megigazítani a hajamat, elképzelni se tudtam, mit gondolhat most rólam. - Szia! Minden rendben? Több emailt is küldtem neked a céggel kapcsolatos dokumentumokkal. Nem kaptad meg? - Nem, nem kaptam emailt tőled. - Ez biztos? Pedig több emailt is küldtem. - Ez nagyon különös. Gyere be, ránézek laptopon is - bejött, bekísértem a nappaliba. Hoztam a laptopot, felnyitottam, beléptem az email fiókomba, de semmi sem volt a beérkező üzenetek között. - Látod? Semmi. - Ne haragudj, ránézhetnék egy kicsit? Talán a spamek között van - nem értettem, hogy mit akar még, látszott, hogy nem jött tőle levél, akkor? - Hát, persze... - átnyújtottam neki a laptopot, majd megigazítottam a köntösömet. - Nézd csak, ez nagyon furcsa. - Micsoda? - A bejövő üzeneteknél nincs semmi, de itt, egy rejtett mappában, ide jönnek a leveleid. - Hogy hová jönnek? - tágra nyílt szemmel néztem a gépemet. - Hát ide, ebbe a mappába! Látod? Ráadásul egy pár címen kívül minden le van tiltva, kifelé sem tudsz emailt küldeni! Még ha megtaláltad volna a leveleimet, akkor sem tudtál volna válaszolni nekem! - Áh, most csak viccelsz, ugye? - bamba vigyorral az arcomon néztem rá, de ő el sem mosolyodott. Akkor nem vicc. - Beállítom neked, hogy tudj üzeneteket fogadni és küldeni is rendesen. - Hát... köszönöm szépen! - nem tudtam, hogy blokkolva vannak a levelek. Annak idején Zoltán készítette nekem az email fiókot és ő is kezelte, mindent ő állított be... Egy pillanatra elgondolkodtam ezen, néztem, ahogy Tamás dolgozik, és csak arra tudtam gondolni, hogy Zoltán keze lehetett a dologban. Vajon ezért nem tudtam levelet küldeni Dórinak sem? Ezért nem kapta meg őket? Na és a kiadók? Számtalan levelet küldtem szét a kézirataimmal! Mire a gondolataim végére értem, Tamás már nyújtotta is vissza a laptopot. - Megtennéd, hogy átnézed azokat a dokumentumokat, amiket küldtem?

- Hát persze. Ne haragudj, nem tudtam, hogy rosszul van beállítva az email fiókom. Bocsánat - szabadkoztam. Most biztos valami hülye libának néz. - Semmi gond, előfordul az ilyen. Akkor én most megyek is. Elindult kifelé, én pedig mentem utána. Feltűnt, hogy más a parfümje most, nem az, amitől előjöttek az emlékek. Ahogy kilpett az ajtón, már ott állt a pizzafutár, úgyhogy gyorsan elköszöntünk, majd átvettem az ebédemet.

Másnapra megbeszéltük Dórival, hogy beülünk egy kávézóba és beszélgetünk egy kicsit. Alig vártam, hogy találkoztunk, annyi gondolat kavargott a fejemben. Évek óta egyedül voltam, a barátaim szépen lassan elkopak mellőlem. Azt hittem, hogy már megszoktam, hogy egyedül vagyok, hát úgy látszik, hogy mégsem. - Mi újság? Hogy vagy? - köszöntöttem Dórit. - Megvagyok. Nagyon sok munkám volt mostanában, ezért sem kerestelek, de most van pár szabad napom. De mesélj inkább te! Hogy vagy? - Nem is tudom... Sokszor érzem elveszettnek magam. - Elveszettnek? Dehát olyan talpraesett nő voltál! - Igen, de most... úgy érzem, hogy szétesik minden körülöttem. Ráadásul valószínűleg megöröklöm majd Zoltán cégét, foglamam sincs mihez fogok kezdeni. Azon gondolkodom, hogy eladom, úgysem értek hozzá. - Eladod? Megőrültél? Itt a nagy lehetőség, ha az én ölembe hullana egy ilyen jól menő vállalkozás, kapva kapnék az alkalmon! - Nekem ez nem fog menni, érzem. - Jó, lehet, hogy kell egy kis idő, míg belerázódsz, de menni fog, hidd el! Legyen már egy kis önbizalmad! - Önbizalmam? - Igen! Merj belevágni! - Még azt sem dolgoztam fel, hogy Zoltán itthagyott. Minden olyan gyorsan történik. Ráadásul itt vannak ezek az emlékek is... Mostanában törnek fel, és nem tudok mit kezdeni velük. - Ez természetes. A gyász része, gondolom. Lassan túl leszel majd ezen is. - Tudom, csak most nagyon nehéz. - Na és milyen a cég? Voltál már bent? - Egyszer. Megismertem a vezetőket, egyikük már küldött is egy csomó dokumentumot, alig bírtam rávenni magam, hogy elolvassam őket. Apropó, email. Képzeld csak, rosszul volt beállítva a levelezőm, lehet, hogy ezért nem kaptad meg az emailjeimet! - Tényleg? - furcsán nézett rám. Mintha csak kitaláltam volna ezt az egészet. - Tényleg! Hidd el, fogalmam sem volt arról, hogy hogy működik! De nem csak neked nem mentek el a levelek, semmit sem tudtam küldeni! Ez nagyon furcsa, mert Zoltán állította, hogy minden oké vele. - Á, Zoltán - fintorgott. - Jaj, Dóri, ne gondold már, hogy olyan rossz ember volt! Te nem tudod, hogy mennyire szeretett engem! Igaz, hogy voltak hullámvölgyek a kapcsolatunkban, de minden házasságban vannak!

- Jó, jó! Én elhiszem! - feltartotta mind a két kezét. - Csak úgy érzem, hogy meg kell védenem őt... - Miért érzed úgy? - Hát nem is tudom, azért ahogy viselkedsz. Látszik, hogy nem kedvelted őt. - Nézd, Vivien. Elszakított tőled. Tudom, hogy ő volt, de azt is tudom, hogy te azt hiszed, ez puszta véletlen, vagy félreértés volt. Annak idején, mikor megismerkedtetek már láttam, hogy milyen erőszakos. Most meg amiket mesélsz, letiltotta a leveleidet? Normális az ilyen? - Ne már! Lehet, hogy ő sem tudta, hogy rosszak a beállítások! Különben is, pár dologból ítélsz, nem is ismerted őt. - Jó, igaz, maradjunk ennyiben. Nem ismertem őt. Hallagttunk mind a ketten. Nem tudtam, hogy magyarázhatnám el Dórinak, hogy milyen is volt Zoltán. Igaz, hogy néha erőszakos volt egy kicsit, de voltak nagyon szép emlékeim is, a tenyerén hordozott. Csak amikor rossz napja volt, vagy nem úgy alakultak a dolgai, akkor ideges volt és kiszámíthatatlan. Nem tökélettes senki. - Vennem kellene pár ruhát. Nincs kedved valamelyik nap eljönni velem? - a kínos csönd után próbáltam másfelé terelni a beszélgetést. Régen olyan jó volt, nagyon sokszor vásároltunk együtt, talán ez hiányzik, végre nem Zoltán lenne a téma. - De, van kedvem! Sőt, tudod mit? Nekem is vennem kellene egy pár új holmit, meg cipőt. Mikor lenne rá időd? - Hú, hát nem is tudom. Azt hiszem, hogy nekem végülis bármikor jó. - Nagyszerű! Akkor holnap? - Jól van! 9- kor összefuthatnánk, aztán irány a pláza! - láttam Dórin, hogy fellelkesült, egy kicsit én is, bár őszintén szólva nem sok kedvem volt kimozdulni. - Akkor holnap, most viszont mennem kell, ne haragudj! Elköszöntünk, elindultam haza. Megint olyan bűntudatom támadt, mintha rosszat csináltam volna. Eszembe jutottak azok a szép emlékek, mikor Zoltánnal nyaralni voltunk, az esküvőnk napja, mikor csak úgy meglepett ajándékokkal. Sokszor azt éreztem, mintha újra a mézesheteket élnénk. Olyankor elképesztően nagyvonalú volt, és kedves. Mindent megadott volna nekem. Most először éreztem azt, hogy hiányzik, hogy nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküle. Mindig mindent ő intézett, én meg nemértek semmihez. Rettenetesen egyedül éreztem magam. Otthon az üres hz fogadott, nem volt kinek főzni, teljesen elhanyagoltam a házimunkát is. Erőt vettem magamon és takarítani kezdtem. Porszívóztam, bepakoltam a mosogatógépet, elraktam a ruháimat, elindítottam egy mosást is. Ahogy szaladgáltam föl-le a házban szinte feldobódtam, elpakoltam minden széthagyott holmit, zenét hallgattam, és egyszer csak a kedvenc dalomra táncolni kezdtem a nappali közepén. Felszabadultan ugráltam, énekeltem, olyan boldogsáot éreztem, amit már rég nem. Percekkel később kifulladva terültem szét a kanapén. Aztán bevillant, hogy micsoda rettenetes nőszemély vagyok. Nemrég halt meg a férjem, és én meg itt ugrálok, és boldog merek lenni. Teljesen összezavarodtam. Mi van velem? Miért érzem azt amióta meghalt, hogy könnyebb az életem? Azért, mert nem kell vacsorát főznöm neki, meg mosni, vasalni rá? Ennyire elkényelmesedtem volna? Ezt igazán megérdemelte azok után, hogy mennyit dolgozott egész nap. Miért nem tudtam szívből csinálni ezeket érte? Csak azt éreztem, hogy most könnyebb. Hogy nem botlok belé reggel a konyhában, hogy nem vagyok útban soha, hogy azt veszek fel, amit szeretnék, hogy nem kell megfelelnem neki, és

nem kell folyton figyelnem, lesnem a kívánságait. Micsoda rettenetes nőszemély vagyok. Gyászolnom kellene a férjemet, én meg már szinte örülök, hogy nincs itt. Lehet, hogy nem voltam boldog vele? Pedig annyiszor kérdezte, hogy ugye boldoggá tesz engem? Olyankor mindig gyomorgörcsöm támadt, nem is mertem volna mást mondani neki, mint azt, hogy igen. Talán el is hittem, hogy ez az élet így kerek és teljes, hogy nekem ennyi jár.

Másnap reggel találkoztam Dórival, alig vártam, hogy elmenjünk együtt vásárolni. Rám fért a kikapcsolódás, olyan rég nem vettem már magamnak semmit, mindig Zoltán lepett meg egy-egy új ruhával. - Ah, nézd ez milyen gyönyörű! Próbáld fel! - Dóri egy nagyon csinos ruhát mutatott nekem, ezt biztos, hogy nem engedte volna Zoltán, hogy felvegyem. - Jaj, ugyan, dehát nem is a méretem! - próbáltam hárítani. - Dehogynem, nézd már! - Erőszakosan mutatta a címkét, hát nem volt más választásom. - Oké, felveszem! Jópár ruhával a kezünkben mentünk a próbafülkék felé, Dóri végig mosolygott, láttam, hogy nagyszerűen érzi magát. Végre. Aztán a próbafülkében ahogy elkezdtem próbálgatni a ruhákat, valahogy úgy éreztem, hogy egyik sem én vagyok. Az egyik rettenetesen kivágott volt elől, a ruha meg túl rövid volt, az, amit Dóri mutatott olyan feszülős volt, hogy alig mertem kilépni hozzá. - Na, muti már! - Hát nem is tudom - próbáltam takargatni magam a kezemmel, de Dóri körbeforgatott. - Eszméletlen jól áll! Látod? - Jaj, Dóri, hát annyira feszül! Nem látod? - De! Nagyon dögös vagy? - Hogy mi vagyok? - Csinos! Nem látod? Visszamentem a tükörhöz, és próbáltam megszokni a látványt. Dögös vagyok. Suttogtam magamnak. Forgolódtam a tükör előtt, olyan volt, mintha nem is én lennék. A ruha térd főlé ért, próbáltam lejjebb húzni, hátha úgy jobban tetszik majd. Nehezen békéltem meg vele. Átöltöztem, és közben azon gondolkodtam, hogy megvegyem-e a ruhákat. Szabad ezt nekem? Felvehetem én ezt az utcára? - Dóri, lehet, hogy nem kéne ezeket hordanom. - Ugyan már! Végre találunk neked pár szuper darabot, és ezt mondod? Legalább nem fogsz úgy kinézni, mint a nagyanyám! - teljesen ledöbbentett az, amit mondott. - Mint a nagyanyád? - Jaj, ne haragudj, de azok a göncök amik mostanában voltak rajtad, hát hogy is mondjam, kissé elavultak. - Én, én szerettem őket! Nem volt kint belőlük mindenem! - Rettenetesen feldühített az, amiket mondott. - Hát jó. Ha gondolod, akkor hagyd itt őket - megsértődött. Pont ezt akartam elkerülni, végre akartam egy jó napot, erre tessék. - Nem, lehet, hogy igazad van. Csak már olyan rég nem volt rajtam ilyen ruha.

- Zoltán miatt? - kérdőn nézett, megint láttam a szemében azt az utálatot, ami akkor jött elő, mikor Zoltán volt a téma. - Hát... igen. Nem vehettem fel akármit. Cégvezető volt, nem nézhettem ki akárhogy! - Igyekeztem menteni a menthetőt. - Tudod, ő nagyon megváltoztatott téged. Régebben imádtad volna ezeket a ruhákat! Most meg hirtelen cégvezető feleség lettél? És most mi vagy? Özvegyasszony? Nézzünk szét a fekete cuccok között is? - Jaj, ne mondd már - majdnem elsírtam magam. Nagyon rosszul esett az, amiket mondott. - Bocsi. Nem gondoltam komolyan. - Pedig lehet, hogy kéne. - Mit kéne? - Hát fekete ruhát venni! Végülis gyászolnom kellene, nem? - Hogy mi van? - Nemrég halt meg a férjem és én meg itt vásárolgatok - síró hangon magyaráztam Dórinak, de olyan volt, mintha a falhoz beszéltem volna. - Te nem vagy normális! Meddig akarod gyászolni? Már eltelt több, mint két hónap, ideje lenne folytatni az életedet! Pont eleget voltál már bezárva - a felháborodott hang után az utolsó mondata más inkább együttérzőnek hatott. Láttam rajta, hogy megsajnált. - Bezárva? Ugyanmár... Csak két hónapja - elfordultam, hogy ne lássa, hogy sírok. - Én az évekről beszélek, azokról az évekről, amiket Zoltál mellett töltöttél - mondta Dóri nyugodt hangon. - Elegem van abból, hogy folyton ide lyukadunk ki! Hát nem érted? Nagyszerű életem volt mellette, sőt, csodálatos! Jobbat nem is kaphattam volna! Ráadásul úgy, hogy meddő vagyok! - visszafordultam és a szemébe mondta amit gondoltam. - Hogy jön ide, hogy meddő vagy? - Hát úgy! Szerinted találni fogok bárkit, akinek majd így is kellek? Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy hányszor vágta a fejemhez Zoltán, hogy úgysem kellenék senkinek. - Tudod, azért jól kifogtál engem! Másnak úgyse kellenél így, hogy még gyereket se tudsz szülni! - Zoltán, én... én annyira sajnálom. - Hát még én. Tudod, hogy mindig családra vágytam, és most tessék. Nagyon jó dolgod van mellettem, ugye tudod? Én mindent megadok neked, még így is! Más már rég elvált volna tőled. - Próbálkozhatnánk még, esetleg elmehetnénk egy másik orvoshoz. - Másikhoz? Bolond vagy? Nem volt elég az a megszégyenítés, amit ettől az orvostól kaptam? - Te? Hiszen én vagyok meddő... - Tudod milyen érzés volt, mikor a szemembe nézett és azt mondta, hogy nem lehetek apa? - De Zoltán... - Tudod mit, nem akarok erről beszélni. De nagyon vigyázz, jobb, ha megbecsülsz. Másnak úgyse kellenél. - Vivien! Hallassz? - Dóri hangja és az, hogy megfogta a kezem, visszahozott a jelenbe. - Igen, ne haragudj, csak elgondolkodtam valamin - potyogtak a könnyeim.

- Hogy mondhatsz ilyet, hogy nem kellenél senkinek? - a karomat simogatta, próbált megnyugtatni. - Hát tudod... - Csodaszép, okos nő vagy, hidd el, nem számít az, hogy nem lehet gyereked. Sokan fogadnának örökbe babát, ha nagyon nagyon szeretnél, neked is lehetne... - és itt félbeszakítottam. - Nem akarok erről beszélni, jó? Te nem próbálod fel a ruhákat, amiket választottál? - Megtöröltem a szememet, és igyekeztem összeszedni magam. - Ne menjünk inkább haza? - Nem, nem kell, miattam, ne aggódj. Na, inkább próbáld fel amiket választottál! - Győzködtem. Dóri ráállt, hogy megnézze a ruhákat, bement a próbafülkébe és felpróbált egy párat. Megmutatta őket nekem. A próbafülke előtt leültem egy padra, előttem volt egy hatalmas tükör. Ahogy néztem magam benne, visszhangzottak Dóri szavai a fülemben. Nem akarok úgy kinézni, mint a nagyanyám, de a tükör mást mutatott. Dóri kipattant a fülkéből, és ahogy nézegette magát a tükörben, hihetetlenül gyönyörűnek láttam őt. Kis idő múlva már oldódott a hangulat, és vettem magamnak egy térdig érő csizmát is. Annyira jól állt rajtam azzal a ruhával, amit Dóri választott, hogy magamra sem ismertem.

II. fejezet Eljött a hagyatéki tárgyalás napja, amit szívem szerint kihagytam volna, de tudtam, hogy nem lehet. A tárgyalás első felében ott voltak a cégvezetők is, ugyanis Zoltán végrendeletében rájuk vonatkozó részek is voltak, így nekik is meg kellett jelenniük. Nem tudtam, hogy mire számítsak, főleg akkor, mikor megláttam őket. Végül kiderült Zoltán végakarata. Hihetetlen, hogy egyáltalán volt neki, de végülis jobban átgondolva ő egy olyan ember volt, aki minden eshetőségre fel van készülve. Nagy meglepetés nem ért akkor, mikor kijelentették, hogy a cég az én tulajdonomba kerül, ám amikor közölték, hogy annak működésébe nincs jogom beleszólni, már szinte láttam Zoltán magam előtt, ahogy mondja: - Jaj, Vivien, nem értessz te ezekhez! Persze tudtam, hogy a cégvezetés nem az én műfajom, de azért mégis meglepett, hogy lehet akkor ezt így? A cég vezetői ugyanazok maradtak, Áronnal és Tamással az élen. Tamás feladata lett tájékoztatni engem mindenről, ami a cégen belül történik, csak tudnám, hogy miért. Ha nem szólhatok bele, akkor miért van ez az egész? Zoltán házát, autóit és vagyonát megörököltem. Teherként gondoltam erre a hirtelen jött vagyonra, főleg a házra, amiben éltünk. Most viszont, hogy már papíron is az enyém, könnyebb lesz eladni, mert szándékomban állt, feltétlenül szabadulni akartam onnan. Kezdtem úgy érezni magam ott, mintha börtönben lennék. Ahová csak néztem, emlékek jutottak eszembe, és ezek az emlékek többnyire rosszak voltak. A veszekedések, a kiabálások, az ajtócsapkodások, a degradáló szavak, mind belevésődtek a memóriámba és nem tudtam tőlük szabadulni. A tárgyalás után Tamás állított meg, félrehúzott, szinte suttogott. - Vivien, beszélnünk kell!

- Hát, tessék, mit szeretnél mondani? - Nem itt, és nem most. Tudunk találkozni húsz perc múlva a sarki kávézóban? - Öhm, hát, gondolom, igen - a tekintetéből láttam, hogy valami fontos dologról lehet szó. Miközben beszélt, észrevettem, hogy Áron minket néz, furcsán méregetett minket. Leültem a kávézóban, és jó fél óra is eltelt, mire Tamás megérkezett. - Ne haragudj, hogy késtem, nehezebb volt elszabadulnom, mint gondoltam! - Leült velem szemben, a nála lévő mappákat az asztalra tette. - Semmi baj, ráérek - bár furdalta az oldalamat a kíváncsiság, mi lehet olyan sürgős és fontos. - Vivien, kérdezni szeretnék egy pár dolgot. - Csak tessék, remélem, hogy tudok segíteni. - Tudtad, hogy a rendőrség házkutatást tartott Áronnál? - Micsoda? Miért? - Amikor Zoltán halálával kapcsolatban zajlott a nyomozás, Áront gyanúsítottként hallgatták ki. Tudtad? - Dehogyis! Az baleset volt, Zoltán gépe lezuhant! - Nem hittem a fülemnek. - Pedig ez történt. Többen mondogatni kezdték, hogy Áron meg akarja kaparintani a céget. Aztán valahogy a rendrséghez is eljutott ez az információ, és nyomozni kezdtek. Úgy gondolták, hogy lehet, hogy Áron keze volt a dologban. Hogy Zoltán azért halt meg, mert Áron így akarta. - Ez lehetetlen! Én erről semmit sem tudok! - Teljesen ledöbbentettek Tamás szavai. - Sejtettem, hogy nem tudsz róla. Végül lezárták az ügyet, de én fogadtam egy magánnyomozót. - Ez most komoly? Miért? - Mert lehet, hogy igaz, csak a rendőrség nem talált semmilyen bizonyítékot. - Na és akkor most mi lesz? Mit akarsz tenni? - Tenni? Semmit. Várunk. Meglátjuk, hogy mit akar Áron. Nyilván a cégre fog hajtani egy kis idő után. - Tudod mit? Vigye. Nekem nem kell. Egyébként is azt terveztem, hogy eladom. - Ezt nem gondolhatod komolyan! Rengeteg pénz van ebben a cégben, nem adhatod el! - Mégis mihez kezdjek vele? Jogom sincs semmihez, csak a tulajdonom lett. Nem szólhatok bele a cég ügyeibe sem, abba sem, hogy Áron mit csinál. - Azért ez nem egészen így van. - Tessék? Hogyhogy? - Átolvastam a papírokat, és abban az van ugyan, hogy nem dönthetsz egyedül a cég ügyeiről, de 20%-ban van jogod beleszólni mindenbe. Ott lehetsz a tárgyalásokon, a fontos döntésekben viszont csak úgy dönthetsz, ha valakik még támogatnak. - Na és milyen fontos ügyekben tudnék én dönteni? Nem értek hozzá. Ki állna az ötleteim mellé? - Jaj, annyira nem nehéz, és például itt vagyok én. Ugyanúgy 20%-al. - Te is ennyit kaptál? Na és Áron? - Áron 40-et. A másik két igazgató pedig 10-10%-ot kapott. - Hogy van ez akkor? Áron dönt mindenben! - Nem egészen. Áronnak is szüksége van a két igazgatóra, ha őket sikerülne meggyőzni, akkor...

- Miről kéne meggyőzni őket? - Áron a fejlesztési pénzeket prémiumként szét akarja osztani a cégvezetők között, de ha ezek a pénzek eltűnnek, akkor a cég csődközeli állapotba kerülhet, szükség van a fejlesztésekre. - Miért tenne ilyet Áron? - Egyrészt lefizetné a többieket, másrészt rávehetne téged, hogy add el neki a céget. - Ez így érthető. Na és mi mit tudunk tenni? - Ha legalább az egyik igazgató mellénk állna, és bejönnél a tárgyalásokra, akkor Áron addig nem dönthet, amíg... - Amíg meg nincs a kellő támogatása - világossá vált a terv, de az nem ment ki a fejemből, hogy Áron megölhette a cégért Zoltánt. - Így van. - Szerinted Áron megölte a férjemet? - Nem tudom. Nem látom még át teljesen, de igen, lehetséges ez is. Az is lehet, hogy volt egy bűntársa. - Bűntársa? - Igen, én a Pannira gondolok. - Zoltán titkárnője? Nem, az nem lehet, neked elment az eszed. - Nem, gondold végig, Panni Zoltán minden lépéséről tudott. - Mint ahogy Áron is, ha nagyon akarta. - Igen, de Panni szervezett mindent. Az utazásokat is. - Ezt nem hiszem el. Te jó ég! - Kezdtem kiborulni és rémeket látni. - Nyugi, nem lesz semmi gond, valahogy megoldjuk ezt. - Na és te? Miért segítessz? Miért avatkozol ebbe bele? Miért nyomozol? - Eleinte nem akartam, de évek óta valahogy másodhegedűs voltam Áron mellett. Rengeteg ötletemet nyúlta le és adta elő úgy Zoltánnak, hogy a sajátja. Zoltán megbízott benne, engem meg mindig mellőzött. Nem akarom, hogy Áron mindent vigyen. - Szóval akkor elégtételt akarsz? - Én csak azt akarom, hogy derüljön ki az igazság, és hogy ne kerüljön Áron kezére a cég. Főleg akkor nem, ha gyilkos. - Ne haragudj, de ezt nekem még fel kell dolgoznom. Alig hiszem el azt, amiket mondassz. - Hinned kell nekem. Segíteni szeretnék! Tamás nagyon meggyőző volt, itthunk egy kávét, aztán hazamentem. Egész úton az járt a fejemben, hogy lehet, hogy Zoltánt megölték. Kicsit azért kételkedtem is, hiszen a rendőrség csak nyomozott az ügyben, és nem találtak semmit. Ha Áronnál házkutatást is tartottak, akkor sem lehet bűnös, hiszen nem találtak nála semmit. Nem bizonyítottak rá semmit. Pannira voltam még kíváncsi. Vajon neki milyen oka lett volna arra, hogy segítsen Zoltánt eltenni láb alól? Ez nekem nem állt így össze, ráadásul Panni annyira kedves és segítőkész volt mindig, nem tudtam volna semmi rosszat sem elképzelni róla. A halk szavú titkárnő nem segíthetett egy emberölésben, ez lehetetlen. Két nappal később életem első tárgyalására készültem. Tamás megígérte, hogy elvisz. Az egyik új ruhámat vettem fel, nagyon jól állt rajtam, igaz, térd fölé, ért, de már nem izgatott, sőt. Nagyon jól éreztem magam a ruhában. Fölvettem a csizmámat is, el sem hittem, hogy így nézhetek ki, hogy egyáltalán csizma van rajtam. Zoltán sohasem engedte volna. Tamás csöngetett, lelkesen szaladtam az ajtó fel.

- Hűha, de csinos vagy! - Ó, én csak... szerinted jó lesz a tágyalásra? - Hezitálni kezdtem, talán nem volt jó döntés ezt a ruhát felvenni. - Szerintem tökéletes, nagyon, tényleg, csodaszép vagy! - Észrevettem, hogy megakadt rajtam a szeme. Elszégyelltem magam. - Azt hiszem jobb lesz, ha veszek fel egy másik ruhát - már fordultam vissza, de Tamás utánam szólt. - Ne már! Szerintem tökéletes lesz a tárgyalásra. Hidd el - a szavai megnyugtattak. Visszafordultam hozzá, majd bezártam az ajtót. Elindultunk a tárgyalásra, és az aggodalmam a ruháról lassan elszállt. Helyette ott volt a tárgyalás, még sohasem csináltam ilyet. Elképzelni sem tudtam, hogy én annyi ember előtt egyáltalán megszólalok majd. Hogy védeném a cég érdekeit, mikor még a saját érdekeimet sem tudom védeni? Tamás észrevette, hogy izgulok, úgyhogy próbált segíteni pár hasznos tanáccsal. A tárgyalóban már vártak minket. Panni még behozott pár üveg vizet az asztalra, köszönt, aztán kiment. - Kezdhetjük? Mindenki itt van? - Áron lépett be, láthatóan elcsodálkozott, mikor meglátott. - Hát kiskegyed? Mit keres itt? - Ö, hát én úgy tudom, hogy... - elcsuklott a hangom, Tamás kisegített. - Szeretne részt venni a tárgyaláson. Joga van hozzá - tette hozzá határozottan. - Hát persze, hogy joga van hozzá - fintorgott Áron. Áron az asztalfőhöz lépett, mindenki leült, ő viszont állva marad. A két tenyerét az asztalra támasztotta, miközben végigmért minket. - Hát akkor, lássuk a költségvetést! Hihetetlenül unalmas másfél óra múlva Áron előhozakodott azzal, hogy prémiumot kapjanak a cégvezetők. Tamásnak igaza volt, ez volt az első gondolatom. - Milyen forrásból finanszíroznád a prémiumokat? - El sem hittem, hogy ez a mondat kicsúszott a számon. Éreztem, hogy elpirul az arcom, hirtelen minden szem rám szegeződött. - Természetesen meg van rá a megfelelő forrásunk - hárított Áron. - Csak azért kérdezem, mert nem szeretném, ha a fejlesztésre szánt pénzek esetleg eltűnnének - mondtam határozottan. - Nos, azt hiszem, még nincs elég rálátásod a cég ügyeire. Zoltán mindig adott prémiumot. - Igen, de akkor nem voltak a cégnek anyagi problémái - szólt közbe Tamás. - Anyagi problémák? Most sincsenek! - válaszolt Áron. - Még nincsenek, de a fejlesztésre szánt pénzt nem oszthatod szét prémiumként. A gépek már megérkeztek, a beszerelésükre várunk - Tamás nyíltan elmondta amit gondol. - Hát legyen. Akkor szavazzunk! - szólalt fel Áron, én pedig rettegtem, hogy most mi lesz. Az egyik igazgató mellénk állt, így 50-50%-al nem sikerült megszavazni a prémiumot. Új tárgyalási napon fogjuk megszavazni, vagy elvetni, de már ez is félsiker volt. Életem első igazi sikerélménye, bár tudtam, hogy a háború még csak most kezdődik. Elindultam a tárgyalóból a mosdó felé. A folyosók üresek voltak, csak a csizmám kopogását hallottam, majd azt, hogy valaki jön utánam. Gyorsan be akartam menni a mosdóba, de ekkor valaki elkapta a karomat. Hátrafordultam, Áron volt az. - Na ide figyelj! Neked semmi keresnivalód ebben a cégben. Soha nem volt itt helyed és nem is lesz, megértetted? Szépen eladod nekem, és nem bosszantjuk tovább egymást - mondta erőszakosan.

- Engedd el a karom! Ez fáj! - kiabáltam rá, de rettenetesen megijedtem. A helyett, hogy elengedett volna, elkapta a másik kezével a nyakamat, és azt is szorítani kezdte. - Ha még egyszer meglátlak itt - de a mondatot már nem tudta befejezni, Tamás félrelökte őt. Teljesen lefagytam. Csak álltam ott, és néztem, ahogy Áron és Tamás egymásnak esnek. Közben a nyakamhoz kaptam, eszembe jutott egy emlék. - Késtél - mondta Zoltán vérfagyasztó hangon, miközben egy sört lóbált a kezében. - Csak öt percet, ne haragudj - éreztem, hogy baj lesz, láttam a szemében, hogy feldúlt. - Hol voltál? - A boltban. - A boltban? - Igen. Miért? - Na ne nézz engem hülyének! - a falhoz szorított a karomnál fogva. - Mit csinálsz? Engedj el! - A szívem hevesen zakatolt, azt hittem, hogy eltöri a karomat. - Hol voltál? Ha? Hol voltál? - Próbáltam szabadulni a szorításából, ezért az egyik kezét a nyakamra tette és fojtogatni kezdett. - Hagyd abba, kérlek! - könyörögtem, de nem hatotta meg, már megszólalni sem tudtam. Lefagytam. Csak hagytam, hogy szorítson tovább, teljesen elengedtem magam, legyen aminek lennie kell. Elengedett, de még percekig ordított velem. Felpofozott, a falnak vágott újra és újra. - Tényleg játszani akarod a nagyfiút? Ha? - mondta Áron Tamásnak, mire újra tudtam rájuk figyelni már eltávolodtak egymástól, az öltönyüket igazgatták. - Hagyd őt békén! Takarodj innen! - szólt vissza Tamás. - Nem te vagy itt a főnök, ezt jegyezd meg! - Áron odaszólt még Tamásnak és elment. Ekkor Tamás odafordult hozzám, én még mindig a falhoz simulva reszkettem. Nyújtotta felém a kezét, de olyan sokkhatás alatt voltam, hogy beszélni sem tudtam, csak magam elé tettem a kezem. - Gyere, nincs semmi baj! Vivien! - Szólongatott, lassan összeszedtem magam és hagytam, hogy segítsen elmenni onnan. A lábaim mintha odacövekeltek volna, alig bírtam mozdítani őket. Nagy nehezen eljutottunk Pannihoz az irodájába. - Panni, hozz egy teát Viviennek, cukorral, ha lehet! - Panni azonnal kapcsolt, szaladt és hozta a teát, közben Tamás leültetett egy székre. - Te jó ég, mi történt? - Kérdezte kétségbeesetten. - Áron rátámadt. Nem is értem, hogy merte - mondta Tamás. - Tessék, idd ezt meg. - Nem kérem - eltoltam Panni kezét, az egész testem görcsben volt, abban sem voltam biztos, hogy meg tudom fogni a bögrét. - Segítek, próbálj inni pár kortyot. A cukor segít, na igyál - bíztatott Tamás, mellém ült és itatni próbált. Kis idő múlva elmúlt a remegés, kezdtem jobban érezni magam. Jó ideig ültem még a széen, kortyolgattam a teát. Közben Tamás és Panni beszélgettek mellettem. - Én ezt nem fogom csinálni - jelentettem ki. - Mit? - kérdezték szinte egyszerre. - Hát ezt. Eladom a céget Áronnak, vigye, ha annyira akarja. Nem fogom ezt csinálni, nem

fogom kibírni. - Ezt nem teheted meg! - Szólalt meg Panni. - Segítünk amiben csak lehet - folytatta Tamás is. - Nem fog menni... - felálltam a székről, letettem a teáscsészémet az asztalra. - Gondolkodj azért ezen még - mondta Tamás. Elindultam kifelé, Panni és Tamás is jött velem. Próbáltak még győzködni, hogy gondoljam meg magam, de nagyon eltökélt voltam. Elköszöntünk Pannitól, Tamás hazavitt. Napokig ki se mozdultam a házból. Rettenetesen éreztem magam, egyik gödörből épp, hogy kimásztam, már egy másik alján találtam magam. Dóri többször keresett telefonon, de nem tudtam beszélni vele. Nem volt kedvem semmihez. Aztán egyik este éppen a lefekvéshez készülődtem, mikor csöngettek. El sem tudtam képzelni, hogy ki lehet az, ilyen későn. Az ajótban Panni állt. - Panni, te meg mit keresel itt ilyen későn? - Ne haragudj, hogy zavarlak, muszáj beszélnem veled - mondta. - Jó, de most? Késő van. Nem érne rá holnapig? - Nem, ez fontos, kérlek, pár perc az egész. Beengedtem, leültünk a nappaliban. Hulla fáradt voltam, de próbáltam odafigyelni rá. - Nem vagy meddő - jelentette ki. - Mi? - Na erre fölkaptam a fejem. - Nem tudom, hogy mondjam el neked, úgyhogy belevágok a közepébe. Nem vagy meddő - ismételte magát. - Honnan tudsz te erről? Mégis, ki mondta el? És mi az, hogy nem vagyok, tudod, hogy orvosi papírom van róla? Egyébként is, hogy jössz te ahhoz, hogy ezekről beszélj? Milyen jogon... - számon akartam kérni, fölálltam, nagyon dühös lettem rá. Ő ülve maradt, a kezeit tördelve folytatta. - Zoltán kért meg, hogy hamisítsam meg a leletedet. Valójában ő volt meddő. Az orvost lefizette, de nem volt hajlandó a papírokat is meghamisítani, így azt nekem kellett. Én nyomtattam ki őket - lesütötte a szemét, rám sem mert nézni. Elővette az eredeti papírokat és odaadta nekem. Lassan melléültem újra, átfutottam a leleteket. - Ez lehetetlen - alig hittem a szememnek. - Nem, nem az. Ez az igazság - láttam rajta, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát. - Miért nem mondtad el ezt eddig? Tudod, hogy hányszor bántott engem ezért Zoltán? Hogy mit kaptam tőle? Hogy az egész életemet tönkretette - alig bírtam visszafogni magam, a sírás folytogatott. - Borzasztóan sajnálom. El sem tudom képzelni, hogy miken mentél keresztül Zoltán mellett, de sejtem. - Sejted? - a kétségbeesés rémületté változott bennem, úgy éreztem magam, mintha lebuktattak volna. - Zoltán nagyon rossz ember volt. Tudom. Nem volt könnyű a titkárnőjének lenni. Sokszor mondott olyan dolgokat amikből egyértelmű volt, mennyire nőgyűlölő. - Nőgyűlölő? - Csattantam fel. - Igen. Ráadásul rettenetesen erőszakos is volt. Engem többször megfenyegetett, megzsarolt, nem tudtam otthagyni a céget... - Panni arcán végiggördült egy könnycsepp. Tudtam, hogy

igazat mond. - Erről semmit sem tudtam. Hogyhogy megzsarolt? Mivel fenyegetett? Mi történt még? - Féltem, hogy milyen válaszokat kapok majd. - Megerőszakolt - Panni nem bírta tovább visszatartani a könnyeit, zokogásban tört ki. Nagyot nyeltem, alig bírtam elhinni amit mond. - Megerőszakolt? - Suttogtam. A számra tettem a kezeimet. Panni hevesen bólogatott és sírt. Nagyon megsíjnáltam őt, közben pedig alig akartam tudomást venni azokról a dolgokról amiket mondott. Mintha egy másik emberről beszélt volna, ez nem lehetett Zoltán. Ő nem volt ilyen. - El akartam menni a rendőrségre, de megfenyegetett, hogyha megteszem elintézi, hogy soha többé ne kapja munkát - folytatta Panni. - Ez hihetetlen - ráztam a fejem, de közben éreztem, hogy igazat mond. Panni összeszedte magát, ittunk egy teát, majd hosszasan beszélgettünk. Lassan kezdtem rádöbbenni, hogy az a kép ami a fejemben élt Zoltánról nem a valóság. A valóság ez volt és az emlékeim róla, amik gyötörtek. Pár óra múlva Panni elment, és én egyedül maradtam megint. A papírokat nézegettem, és rettenetesen dühös voltam, de már nem Pannira, hanem Zoltánra. Alig tudtam elaludni, kavarogtak a gondolatok a fejemben. Mindig magamat hibáztattam, azt hittem, hogy én vagyok a rossz, az ügyetlen, a rendetlen. Azt hittem, hogy megérdemeltem azt, amit kaptam, hogy Zoltán jogosan dühös rám. Mindig megmagyarázta, hogy miért bántott, de mindig bocsánatot kért. Most, hogy látom, hogy Pannival mit tett, egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy ő is megérdemelte. Sőt, egyre inkább azt éreztem, hogy én sem érdemeltem meg egyetlenegy pofonját sem. Éjszaka rettenetes rémálmom volt. Azt álmodtam, hogy Zoltán hazajött, és teljesen kiakadt. Itthon volt és én rettegtem tőle, féltem még a közelében lenni is. Próbáltam eltitkolni előle, hogy találkoztam Dórival, hogy beszéltem Pannival, de olyan volt, mintha mindent tudna, és arra várna, hogy bevalljam. Fenyegetően közeledett felém, aztán futásnak eredtem. Riadtan ébredtem fel, teljesen levert a víz, alig kaptam levegőt. El kellett telnie egy kis időnek, mire felfogtam, hogy ez csak egy álom volt, és hogy már nincs itt, hogy meghalt. Nem tudtam visszaaludni. Azon gondolkodtam, hogy vajon Áron megölhette e Zoltánt. Hogy képes lehetett e erre. Arra jutottam, hogy ha valaki ilyen erőszakos, akkor bármire képes lehet. Hogy mert fojtogatni? Bele se mertem gondolni mi lett volna, ha nem jön Tamás. Na és ha most engem is meg akar ölni? Egy kis idő után arra jutottam, hogy harcolnom kell. Tennem kell valamit és nem hagyhatom, hogy Áron kezére kerüljön a cég. Éreztem magamban annyi erőt, hogy képes vagyok szembeszállni vele, ráadásul nem kell egyedül. Tamás és Panni is segítenének nekem. Aztán elbizonytalandodtam... Zoltánnal szemben sem tudtam megvédeni magam, hogy tudnám most Áronnal szemben? Viasszaaludtam még, délelőtt a csengő hangjára ébredtem, Dóri volt az. Szinte meg sem lepődött azon, hogy pizsamában vagyok, hogy olyan nyúzottan nézek ki, nagyon fel volt pörögve, bejött, hozta a laptopját is, leült és kérte, hogy üljek mellé. - Mutatnom kell valamit! Gyere, ülj le! - Muszáj... Még fel se ébredtem. - 11 óra van. Hogyhogy aludtál még? - Ah, éjszaka volt ey rémálmom és nem tudtam aludni. Hajnalban nyomott el az álom. Kérsz

egy kávét? - A nappali helyett a konyha felé vettem az irányt, innom kellett egy kávét. Végül Dóri is utánam jött, együtt kávéztunk. - Még meg se mutattad a házat! - mondta lelkesen, miközben a lépcső felé nézett. - Tényleg, de ne akard látni...kupi van. - Jaj, ne már, nem érdekel a kupi. Hány hálószoba van fent? - Három. Meg egy... - Mutiiiiii - kérlelt, és nem lehetett neki ellenállni, már húzott is magával. - Nah, jó, gyere. Ahogy fölértünk, megmutattam neki a szobánkat, vagyis most már a szobámat. Zoltán ruhái még mindig a gardróbban voltak, hozzájuk sem nyúltam. Bekukkantott a fürdőbe is, kimentünk a teraszra, aztán vissza, a vendégszobákhoz. Már éppen indultunk lefelé, amikor egy zárt ajtóra mutatott. - Ott mi van? - kérdezte kíváncsian. - Semmi. Csak egy kis szoba, fel fogom újítani - mondtam higgadtan, de közben a torkomban dobogott a szívem. Mintha az életem minden titka abban a szobában lett volna. Dóri be akart nyitni oda, de zárva volt az ajtó. - Miért van zárva? - Hát azért... mert azt a szobát nem használom. Na, gyere, nézd meg a földszintet is - sikerült lehoznom fentről, de nem voltam bisóztos benne, hogy nem fog még kérdezősködni a szobáról. - Mekkora ház! - Ámuldozott. - Tényleg, mit is akartál mutatni nekem? - Mit is? Ja! Mikor megjöttem, tényleg, gyere csak! Leültünk a nappaliban, fölnyitotta a laptopját, megnyitotta a böngészőt. - Mit akarsz mutatni? - türelmetlenkedtem. - Várj, mindjárt bejön. www.nane.hu - Mi ez az oldal? Nők és gyerekek elleni erőszak áldozatainak? - Aha, figyelj csak. Itt. Érintetteknek. Tudnivalók a nők elleni erőszakról. - Ne már... - próbáltam hárítani, már tudtam, hová akar kilyukadni. - Ezt muszáj látnod, figyelj légyszíves! Elkezdtük olvasni az oldalt, és mintha rólam írták volna. A kapcsolatunkról Zoltánnal. "Az erőszakkitörés lehet szóbeli vagy testi, lehet egy pofon, egy bútor szétverése, vagy akár a nő gyerekek előtti megerőszakolása. A bántalmazást követően az elkövető nemegyszer mélységes megbánást mutat: bocsánatot kér, kedvesen és szeretetreméltóan viselkedik, fogadkozik, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő, és ő nagyon szereti a párját. Ebben a fázisban az udvarlási időszak kedvességei is megjelenhetnek apróbb vagy értékes ajándékok, virágcsokor, bonbon vagy ékszerek formájában, ezért ezt az időszakot néha a „mézeshetek” kifejezéssel szokták jelölni. Amint azt Walker kimutatta, ez a kikényszerített békülés alapvető fontosságú az áldozat lelki ellenállásának megtörésében. A ciklikusságon túl a folyamat további jellemzője, hogy a bántalmazó által alkalmazott erőszak idővel súlyosbodik, eszkalálódik, a következő módokon:

- a szakaszok időben egyre gyorsabban követik egymást: a kapcsolat elején az erőszakkitörések között hónapok telhetnek el, később viszont ezek akár mindennapossá is válhatnak,

- az erőszak egyre súlyosabbá válik. Az első alkalmakkor az elkövető pusztán szavakkal bántja a partnerét, ám az évek során egyre durvább módszerekhez folyamodhat. Az eszkaláció néha a nő „véletlen túlveréséhez” vezet.

Érdemes azt is tudni, hogy nem minden bántalmazó párkapcsolat írható le a fenti modell segítségével. Az érzelmi és gazdasági erőszakot a bántalmazó sokszor folyamatos és állandó stratégiaként használja, mindenfajta ciklikusság nélkül. Korai figyelmeztető jelek a bántalmazó férfi viselkedésében:

Féltékeny: féltékenységéért a partnerét hibáztatja és elvárja, hogy az beszűkítse az életterét és korlátozza kapcsolatait.

Kontrollál: szabályozza a partnere szabadidejét, öltözködését, baráti körét, étrendjét, pénzét (később akár ürítkezését, alvási idejét is).

Korán elköteleződik: akár a második randevún megkéri a nő kezét, és közös életüket tervezgeti.

Irreális elvárásokat támaszt: egy nő mindig legyen ápolt és szép, mindig legyen szexuálisan elérthető, az általa vezetett háztartás legyen mindig hiba nélküli.

Elszigetel: partnere nem tarthat szabadon kapcsolatot a családjával, barátaival vagy munkatársaival.

Saját problémáinak forrását másokban keresi: nem vállal felelősséget sem a cselekedeteiért, sem az érzéseiért. Erőszakos viselkedése vagy önuralma elveszítése miatt hajlamos másokat vagy a partnerét hibáztatni.

A vitákat merev elzárkózással vagy befolyásolással zárja le.

Túlérzékeny: apró ingerre is támadóan reagál, vagy mindig az ő érzéseivel/problémáival kell foglalkozni a kapcsolatban.

Kierőszakolja vagy büntetésképpen megtagadja a szexet.

Sértegeti a partnerét, bántó, megalázó dolgokat mond neki.

A szexuális erőszak és a nők elleni erőszak témáit viccesnek tartja.

Mereven elkülöníti a női és férfi szerepeket: úgy véli, hogy joga van a nőket és gyerekeket „nevelni” vagy „büntetni”. Úgy gondolja, hogy a nők csak háztartásvezetésre, gyerekszülésre és szexre valók.

A viselkedése „Dr. Jeckyll és Mr. Hyde”-jellegű: idegenek előtt teljesen más, mint kettesben: csak akkor viselkedik bántalmazó módon, amikor kettesben van az áldozattal, kívülállók előtt pedig kifejezetten kedves, vagy éppen ellenkezőleg: csak társaságban durva. (Ez utóbbi mintázat főként serdülő fiúkra jellemző.)

Azonnali figyelmeztető jelek, amelyek alapján biztosan tudható, hogy a fizikai erőszaktól sem visszariadó bántalmazóval van dolgunk:

A másik jelenlétében fenyegetően tárgyakat dobál vagy tör össze.

Testi erőszakkal fenyegetőzik, vagy a testi erőszak akár csak lehetőségként is felmerül a kapcsolatban.

Általában durva vagy türelmetlen gyerekekkel és állatokkal. Az együttélés során bántja a háziállatokat vagy társállatokat.

Tudható, hogy korábbi kapcsolatában bántalmazta a partnerét."

- Atyaég! Nem, nem... - az olvasottak után csak ennyit tudtam mondani. - Annyira sajnálom. De legalább most már látod, hogy nem csak beképzeltem ezt az egészet. Zoltán súlyosan bántalmazott téged. Zakatolt a fejem. Nekem ez volt az életem. Ez, ami itt le van írva. Eszembe jutott a szoba, azt hiszem, itt az ideje megmutatnom Dórinak. - Gyere, megmutatom a fenti szobát - könny szökött a szemembe. Úgy éreztem, mintha lebuktattak volna, mintha valami súlyos bűnt követtem volna el, és most minden kiderül. A baj csak az, hogy a bűnös nem én voltam. - Nem azt mondtad, hogy felújítod? - Kérdezte olyan hangon, hogy válaszolnom sem kellett, mintha tudta volna, hogy hazudtam. Bementem Zoltán dolgozószobájába, az asztal fiókjából elővettem a kulcsot. A félelem átjárta a testemet, ahogy az ajtóhoz közeledtünk. Lassan kinyílt a zár, az ajtó nyikorogva nyílt ki. A szoba közepén csak egy ágy volt, egy nagyon régi, dohos matraccal. - Ide zárt be... többször is - mondtam szipogva. - Hogy mi van? Bezárt? De miért? Végülis, mindegy. Senki sem érdemli azt, hogy bezárják egy üres szobába. - Volt, hogy napokig itt voltam. Alig adott enni. A falat kapartam már kétségbeesésemben. Így akarta megtanítani, hogy hogyan kellene viselkednem. Azért is zárt be, hogy meg ne szökjek, kitalálta, hogy el akarom hagyni. - be se tudtam lépni a szobába. Fény alig szűrődött be a bedeszkázott ablakokon. - Nem is tudom, hogy mit mondjak hirtelen. Ez rettenetes - Dórit is sokkolta a látvány. - Tudod, az a furcsa, hogy meghalt, de olyan, mintha még mindig itt lenne. Ugyanúgy félek ettől a szobától, ugyanúgy összerezzenek, ha megszólal a csengő, mint amikor ő jött haza. Mindig csöngetett, ajtót kellett nyitnom neki. Mostanában olyan emlékek gyötörnek, amikről azt hittem, már rég elfelejtettem. Olyan dolgokra emlékszem vissza, amik miatt százszor bocsánatot kért, de nem bírom kitörölni a fejemből őket. Már nem él, de mégis... Nem is értem, hogy miért van ez.

- Várj csak, olvastam valamit erről. Emlékbetörésnek hívják. Nézz utána. Lehet, hogy jobb lenne, ha felkeresnél egy pszichológust. - Hát nem is tudom. - Lehet, hogy segítene, próbáld meg - bíztatott kedvesen. III. fejezet Miután Dóri elment még jó ideig kavarogtak a gondolatok a fejemben. Még mindig nagyon erősen tagadtam, alig tudtam felfogni, hogy igen, ez velem történt meg. Hiába volt minden leírva a Nane honlapján, hiába beszéltük át Dórival is, bennem még mindig az dolgozott, hogy ez nem lehet az én életem. Annyi bizonyítékom volt, annyi emlékem, és mégis inkább hittem volna, hogy a mi házasságunk csak egy kicsit döcögősebb volt, mint szembesülni azzal, hogy bántalmazott nő vagyok. Leültem a laptop elé, olvasgattam még a honlapot. Eszembe jutott a házasságkötésünk napja, hogy milyen csodálatos volt az az időszak, mikor megismerkedtük Zoltánnal. Beraktam a házasságkötésünkről szóló dvd-t a laptopba. Mindent felvettek, a készülődést, a házasságkötést és a lagzit is. Milyen szép menyasszony voltam! Rá se ismertem magamra. Akkor még sokkal erősebben sminkeltem magam, és milyen gyönyörű ruhám volt! Boldog voltam akkor, ez látszik. Nem voltak jelek, nem gondoltam volna még akkor, hogy ide fogok jutni egyszer. Nászútra Mallorcára menünk, az volt életem legszebb időszaka. Zoltán is teljesen máshogy viselkedett velem még akkoriban. Én voltam a mindene. Talán egy kicsit jobban féltett a kelleténél, de nem volt vészes. Nem akart befolyásolni, nem voltak játszmák, nem voltam rossz. Aztán szép lassan elkezdődött a pokoljárás. Először csak a sminkkel volt baja, illetve nem is... Azt mondta, hogy sokkal szebb vagyok, ha nem kenek magamra annyi festéket, ráadásul a bőrömnek sem tesz jót. Úgy tűnt, hogy segíteni akar, jót akart nekem. Akkor is jót akart, mikor elmagyarázta, hogy hogyan kell főzni az igazi húslevest. Akkor is, mikor megmutatta, hogy mely ruhák nem állnak jól nekem. Vagy az már bántalmazás volt? Mikor azt mondta, hogy Dóri csak kihasznál...én szentül hittem, hogy igaza van, olyan meggyőző volt. Nem vettem észre, hogy próbál elválasztani a barátaimtól. Aztán, mikor mesélt az előző kapcsolatairól...azt hittem, hogy kifogott pár hülye libát. Azt gondoltam, hogy én különb vagyok, hogy majd én megmutatom neki, hogy nem minden nő ribanc, és hogy bebizonyítom neki, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi. Nem csalnám meg. Ennek ellenére folyton féltékeny volt, hiába bizonyítottam. Tényleg túlérzékeny volt, de elég nehéz gyerekkora volt, erről is mesélt. Az elvárások felém is megvoltak. Mindig legyek csinos, ápolt, a ház ragyogjon, a vacsora pont jó hőmérsékletű legyen, és mindenzt csináljam szívesen, mert ő dolgozik és eltart. Nem volt más dolgom, mit csináltam volna egész nap? Ahogy átgondoltam mindent olyan tisztán kezdtem látni a helyzetemet, mint még soha. Iszonyú dühös voltam magamra, hogy ezt hagytam, hogy tűrtem, hogy ennyit szenvedtem. Most már könnyebb volt rálátni mindenre, de amikor itt volt, és én benne voltam a mókuskerékben, a félelem erősebb volt mindennél. Túlélni akartam, és annyira volt erőm is, éppen túlélni az adott napot. Ismertem minden rigolyáját, tudtam, hogy mikor vagyok útbban, észre sem vettem, hogy lavírozok a mindennapokban azért, hogy ne bántson. Mindeközben kifelé azt mutatta, hogy mi egy álompár vagyunk. Voltak ilyen időszakok is. A rosszat mindg jó követte. Nyaraltunk, pihentünk, ajándékokat vett nekem, igyekezett elhalmozni mindennel. Aztán a fejemhez vágta, hogy mennyi mindent kaptam már tőle, és örülhetnék, hogy ilyen jó

emberhez sikerült hozzámennem feleségül. Kifelé a csillogás, befelé pedig a magány és az elszigetelődés volt. Ez volt az életem, de mindig azt gondoltam valamiért, hogy lehetne rosszabb is. Hogy nincs nekem azért olyan rossz sorsom. Csak néha kell elviselni a kitöréseit, de mindenre volt magyarázat. Mindenre volt magyarázat. Fel-alá járkáltam a házban, az emlékek elöntötték az elmémet. Egyre több beszólása, vicce, grimasza, mozdulata jutott eszembe. Aztán a fájdalom mindenhol, amerre csak néztem, itt is a falba verte a fejemet, ott egy vázát dobott hozzám, amott a ruhát tépte le rólam. Nem volt a házban egy icipici hely sem, ahová elbújhattam volna, amit ne mocskolt volna be az erőszak. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ami a lelkemet nyomta. Aztán megláttam a dolgozószobájában az asztalon lévő tökéletes képet rólunk, a műmosolyt az arcomon. Olyan dühös lettem, hogy földhözvágtam a képet. Aztán lesöpörtem mindent az asztaláról. Tessék! A tökéletes asztalod! Mindennek meg volt a helye, ha egy porszem volt az asztalán, képes volt olyan beszédet tartani nekem a tisztaságról, hogy a végén már bármit megtettem volna, csak hagyja abba. Felborítottam az egész asztalát. Olyan erőt éreztem magamban, mint még soha. A könyveit a földre dobáltam, ezeket is én porotam minden áldott nap. Levertem a díjait a polcról, az egész egy nagy hazugság volt, minden hazugság volt! Fulladozva szaladtam ki a szobából, szinte folytogatott az a hely. Sírtam, potyogtak a könnyeim, alig láttam tőlük a lépcsőfokokat. A konyhában egy pohárért nyúltam, de megláttam a kávésbögréjét. A kezembe vettem a bögrét, mennyi kávét főztem én ebbe. A falhoz vágtam. Apró darabokra törött, de nem érdekelt, még csak eszembe sem jutott, hogy fölszedjem őket. Elővettem a sodrófát a fiókból. Egyszer fejbevágott vele. Véres lett, és én órákon keresztül mostam le róla a véremet. Addig sikáltam, míg már azon a részen teljesen megváltozott a színe. Még hypót is öntöttem rá, mert éreztem a vér szagát. Ezzel a sodrófával a kezemben rágyaptam a konyhapulta. A sodrófa és a pult is megrepedt. Betörtem a konyhaszekrény üvegeit a sodrófával, levertem az összes poharat a polcról. Felborítottam az étkezőasztalt, repült vele az új kristályváza, amit azért kaptam, mert eltörte az ujjamat. Akkor tanultam meg, hogy milyen melegnek kell lennie az ételnek, nehogy megégesse magát. Begipszelt kézzel is takarítottam, és főztem neki. Ordítottam, ki akartam engedni a gőzt, de nem lett könnyebb a lelkem. Az egész házat feldúltam, szétdobáltam mindent. Mindig azt mondogatta nekem, hogy defektes vagyok, amiért nem lehet gyerkekem, közben meg ő volt az, akinek azoospermiája volt. Nekem mindig tökéletesnek kellett lennem, de benne soha fel sem merült, hogy esetleg nem az. Mindig én voltam a hibás, mindig engem hibáztatott, és mindent hárított. Ha beteg volt, ápoltam, ha én beteg lettem, ő még betegebb lett hirtelen. Sohasem foglalkozott az érzéseimmel, mindig az övéit pátyolgattam. Szépen lassan jött elő a valódi személyisége. Eleinte nagyon ritkán fordult elő, hogy bántott, utána hónapokig semmi... Végül már hetente tűrtem a megaláztatásokat. A legrosszabb az, hogy azt hittem, hogy tényleg minden az én hibám. Hányszor vádoltam magam, hányszor fogadtam meg, hogy jobb leszek, mikor azt mondogatta, hogy az előző női is jobban csináltak dolgokat. Utáltam, mikor összehasonlítgatott velük. A ház romokban állt. Még a lépcsőkorlátot is összetörtem, nem is tudom, honnan volt ennyi erőm. Teljesen kifulladva dőltem végig a kanapén. Rettenetes életem volt mellette, de már nincs többé, gondoltam. Csak feküdtem ott, lecsillapodtam, és néztem a plafont. Bárcsak ott tudnék feküdni. Olyan szép fehér és tiszta. Elaludtam a kanapén. Másnap reggel elindultam kávét főzni a romok között, mire odaértem eszembe jutott, hogy

összetortem a kávéfőzőt is. Ebben a pillanatban csöngettek. Hirtelen belémhasított a gondolat, mit fogok mondani, mi történt itt? Ahogy végigmentem a bejárati ajtóhoz szörnyülködve néztem, hogy mit tettem, igyekeztem nem belelépni a törmelékekbe. - Tamás! Hát te mit keresel itt? - Résnyire kinyitottam az ajtót, és onnan kukucskáltam kifelé. - Vivien, szeretnék megbeszélni veled egy pár dolgot. - Most? - Talán túl korán van még? Vagy nem érzsz rá? - Ö, hát, hogy is mondjam - ahogy beszéltem egy kicsit jobban kinyílt az ajtó, Tamás benézett, láttam az arcán, hogy meglepődött. Még mielőtt kérdezni tudott volna, már válaszoltam is. - Éppen felújítom a házat! - Jobb nem jutott az eszembe. - Te? Egyedül? - Ja, aha - vágtam rá. - Segíthetek valamiben? - Ajánlkozott, de közben végigmért a tekintetével, látszott, hogy nem hisz nekem. - Tudod mit. Innom kéne egy kávét, felöltözök, beülhetnénk valahová, és akkor elmondod, hogy mit szeretnél. Jó? - Rendben! Bevágtam az ajtót magam mögött, igyekeztem föl a lépcsőn, közben odébbrúgdostam pár könyvet meg ezt-azt ami szanaszét hevert a földön. Kapkodva öltöztem át, reméltem, hogy Tamás nem jön be a házba. Megfésülködtem, rendbe szedtem magam pár perc alatt, és már indultam is hozzá. Háttal állt az ajtónak, mikor kinyitottam, felém fordult, mikor meghallotta, hogy jövök. - Minden oké? - Igen! Mehetünk! Beültem a kocsijába, de nem indult el. Vártam, hogy megszólal, de nem mondott semmit, csak nézett engem. Olyan kínos volt ez az egész, szerettem volna már itt se lenni, nem értettem miért nem indulunk. - Mondani akarsz valamit? - Alig mertem ránézni. - Ne haragudj meg, de láttam, hogy odabent elég nagy a káosz, és csak... hogy is mondjam, nem tudom mire vélni. - Mondtam már, felújítok - igyekeztem a legnagyobb nyugalommal válaszolni, megigazítottam a biztonsági övet is. - Oké - mondta és elindultunk. - A cégről szerettem volna beszélni veled. Tudom, hogy azt mondtad, hogy eladod Áronnak, de szeretném, ha átgondolnád ezt még - ahogy beszélt, egy idő után már nem is tudtam a szavaira figyelni, eszembe jutott az, ahogy áron megszorította a nyakamat. Tehetetlenséget és dühöt éreztem most is, nem tudtam, hogy mit tehetnék én, hogy tarthatnám meg a céget, mikor Áron ennyire erőszakos, és kétségkívül akarja. Aztán hirtelen elhatároztam magam. - Megtartom a céget. Nem adom el. Ha kell, akkor harcolni fogok érte, de mostantól nem fogom hagyni, hogy bárki manipuláljon, zsaroljon vagy fenyegessen, és azt meg végképp nem fogom hagyni, hogy bántson! - Olyan határozott voltam, mint még soha. Tamás csak pislogott mellettem. - Tényleg? Na, hát ez nagyszerű! Örülök, hogy így döntöttél!

A kávézóban beszélgettünk még, Tamás tájékoztatott a cégen belüli fejleményekről, igyekeztem odafigyelni rá. Eddig még nem éreztem azt, hogy van egy cégem, amiért felelősséggel tartozom, eddig csak egy nyűg volt a nyakamon, de most, valahogy azt éreztem, hogy egy hatalmas lehetőség is. Nem adhatom csak úgy oda, hiszen még csak nem is ismerem. Számomra olyan volt ez a cég, mint egy hatalmas kő, ami lehet, hogy belül gyémántot rejt. Egyre biztosabb voltam benne, hogy meg kell védenem azt, ami az enyém, már csak azért is, mert Áron is ennyire akarja. - Na és mi a helyzet a felújítással? Hogy jött az ötlet? - Tamás hirtelen témát váltott. - Nem is tudom, egyszercsak kitaláltam, hogy változtatni szeretnék - ez milyen jól hangzott, és igaz is volt. - Na és, van aki segítsen neked? A szüleid? A barátaid? - A szüleim meghaltak. Még fiatal koromban. - Ó, ne haragudj, nagyon sajnálom. - Semmi baj, tudod... az anyám alkoholista volt, az apám meg öngyilkos lett anyám halála után, szóval, lehet, hogy jobban jártam - erről sem volt könnyű beszélni. - Na és barátok? - Nincsenek barátaim - ahogy ezt kimondtam, eszembe jutott Dóri. Ő volt az egyetlen, akire barátként tudtam gondolni. - Nincsenek? Hogyhogy? - Vagyis, egy van. De ez bonyolult. - Egy nagymenő cégvezető felesége voltál, és nincsenek barátaid? - Nem tudtam hogy magyarázhatnám el ezt a helyzetet neki. - Ja, ez van - de nem is akartam megmagyarázni. Közben eszembe jutott valami. - Tényleg, mi van a magánnyomozóval? Kiderített már valamit? - Azt hiszem, hogy talált valamit, de ez nem is tudom, hogy kapcsolódik-e Zoltán halálához. - Mit talált? - Eltűnt a cég számlájáról öt millió forint. - Öt millió? Az nagyon sok pénz! - Egy ekkora cégnél annyira nem. Ezért is nem tűnt fel eddig senkinek. - Szerinted Áron volt? - Nem, nem hiszem. Áron mit kezdene egy ekkora összeggel? Nem tudom. - Na és hová került ez a pénz? - Egy magánszemély számlaszámára. - Húha! - Tehát nem cégen belüli kifizetés, vagy egyéb költség volt, hanem egyszerűen átkerült egy számlaszámra, amit később meg is szűntettek. - Na ez tényleg gyanús. De még mindig nem hiszem el, hogy Zoltánt megölték. Mondjuk azt sem tudtam volna elképzelni Áronról, hogy nekem esik. Lehet, hogy tényleg megölte? Hogy fogjuk ezt bebizonyítani? - Nos, erre való a magánnyomozó. Reméljük, hogy talál még valamit, egy nyomot, amin elindulhat. - Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog találni - egy pillanatra elgondolkodtam. - Ha gondolod, segíthetek a felújításban! - Ajánlkozott, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja.

- Te? - Persze! Csináltál már ilyet azelőtt? - Nem, még nem - ráztam a fejem. - Akkor, gondolom elkél egy-két jótanács, egy segítő kéz... - hát végülis igaza volt, azt a rumlit valahogy rendbe kell hozni, kénytelen leszek felújítani a házat. - Oké, és köszönöm! Megittuk a kávét, és elindultunk a házhoz. Egy kicsit azért féltem, hogy mit fog mondani, mikor meglátja, hogy mi van odabent. Szégyelltem magam, amiért így kikeltem magamból, de úgy éreztem, hogy sokkal jobban vagyok most. Kiadtam a dühömet. Ahogy beléptünk az ajtón Tamás elkiáltotta magát. - Te jóságos ég! Ez nem felújítás, hanem rombolás! - Ja... még annál a résznél tartok - próbáltam humorral kezelni a helyzetet. - Biztos, hogy nem betörtek ide? Mert komolyan úgy néz ki a házad, mint ahová betörtek! - Próbálta megközelíteni a konyhát, átlépkedett a romokon. - Nem, ezt én csináltam - vigyorogtam, még jó, hogy háttal állt nekem, mert különben biztos bolondnak nézett volna. - Te csináltad? - Mikor meglátta a konyhát, elakadt a szava. - Aha - most már én sem találtam olyan humorosnak a helyzetet. - Azt hiszem, rendelnünk kell egy konténert... - Konténert? - Hát, valamibe bele kell rakni ezt a rengeteg szemetet. Tudod, a tányérokat meg a poharakat előbb belerakhattad volna egy dobozba - felnevetett. Rossz érzés kerített hatalmába. Miért akarja ő is megmagyarázni, hogy mit, hogyan csináljak. Zoltán is folyton ezt csinálta. Felment bennem a pumpa. - Hogy jössz te ahhoz, hogy kioktass? Nem kértem, hogy segíts! Megoldom akkor egyedül! - Csattantam fel, rettentő dühös lettem rá. Soha többé nem akarom elviselni ezt a kioktató stílust. - Basszus, vicc volt! - Valahogy nem tudtam nevetni. Mintha elbagatelizálná a helyzetet. - Vicc? Ez nagyon nem vicces. - Ne haragudj. Nem akartalak megbántani. Tényleg nem állt szándékomban kioktatni téged, csak egy hülye poén akart lenni. Gondolom meg volt az okod rá, hogy ezt tetted. Nem kérdezem, hogy miért. Szívesen segítek neked összeszedni, tényleg - mondta nyugodt hangon. Tényleg poén akart lenni? Nem vettem észre, peddig az előbb még én is viccelődtem. Hogy nem vettem észre, hogy vicc akart ez lenni? Reagálhattam volna másként is. Miért nem reagáltam másként? Most már mindig ez lesz? Ezek a gondolatok gyötörtek, miközben szedegettem össze a tányérok, poharak darabkáit egy szemeteszsákba. - Nagyon elhallgattál - szólt közbe. - Bocs, csak elgondolkodtam. Nem akartam úgy rádförmedni az előbb. Tényleg azt hittem, hogy ki akarsz oktatni. - Sosem tennék ilyet. Felnőttek vagyunk - mondta határozottan, miközben a szemembe nézett. Elszégyelltem magam. Milyen igaza van. Zoltán mellett olyan voltam, mint egy gyerek, nem kezelt egyenragú partnerként soha. Micsoda felismerés ez. Ugyanígy nem nevehetett volna engem, nem zárhatott volna be azért, hogy tanuljak belőle.

Sokáig szedegettük zsákokba a szemetet, nagyon elfáradtam, mire végeztünk. Tamás rendelt egy konténert, amibe a sittet rakjuk majd, de csak holnapra ígérték, hogy hozzák. Nem is akartam felújítani, és most is vagyok a kellős közepén, most már nem lehet visszalépni. Nem akartam ebben a házban tölteni az éjszakát, sőt, egyáltalán nem akartam itt maradni. Elhatároztam, hogy a felújítás után eladom, addig pedig pár bőrönddel meghúzom magam egy szállodában. Tamás ajánlott is egyet, úgyhogy összepakoltam pár holmimat, és elvitt oda. Olyan sokat segített nekem, azt sem tudtam, hogy köszönhetném meg neki. Mikor elköszöntünk egymástól eszébe jutott még valami. - Ja, el is felejtettem mondani neked. Jövő héten lesz egy jótékonysági bál, minden évben jelen vagyunk mi is. Tavaly Zoltán ott volt, de te nem, ha jól emlékszem beteg voltál? - Ja, biztos - nem emlékeztem erre az eseményre, Zoltán meg annyifelé jártkált, hogy már nem is követtem, mikor, hová megy. - Estélyi ruha kötelező. Ha gondolod érted jövök, azt hiszem szombaton lesz, 8-kor, de addig még egyeztetünk. - Estélyi ruha? Huh, hát nem is tudom, hogy miben mehetnék - nagyon, nagyon rég volt rajtam ilyen ruha, már láttam előre, hogy vennem kell. - Panni segíthet, ha gondolod, hívd fel, biztosan szívesen felkészít az eseményre, ő is ott volt minden évben. - Na és mi lenne, ha kihagynám? - Semmi kedvem sem volt hozzá. - Kihagynád? Hát azt nem lehet. Vivien, most te képviseled a céget, ez nagyon fontos. Rengeteg támogatónk lesz ott, most, hogy Zoltán meghalt, kötelező jönnöd, érted? - Uh, most hogy ezt így elmondtad még jobban félek - vigyorogtam bárgyún, de legbelül olyan voltam, mint egy félénk kis nyuszi, inkább elbújtam volna, mint képviseljem a céget. - Nem lesz semmi gond, Panni majd segít. Tudod mit, szólok is neki! Jó éjszakát! Elköszönt, és hallottam, hogy már telefonál is Panninak. Hát még jó, hogy felhívja, én biztos, hogy halogattam volna ameddig csak lehet. A szálloda csodaszép volt, sokkal jobban éreztem magam itt, mint otthon. Nagyon jó illat volt, a szoba meleg fénye nyugtatóan hatott rám, bár olyan fáradt voltam, hogy legszívesebben aludtam volna egy hetet. Aztán megláttam a fürdőszobát, a gyönyörű, hatalmas kádat, gondoltam, hogy veszek egy jó fürdőt és pihenek. Másnap reggel beszéltem Pannival telefonon, megígérte, hogy segít nekem ruhát választani, találkoztunk egy olyan üzlet előtt, aminek a nevét ki se tudtam mondani. Nagyon puccos hely volt. Amíg próbálgattam a ruhákat Panni azon igyekezett, hogy megtanítsa nekem, hogy ki, kicsoda, kivel kell majd feltétlenül váltanom pár szót. Hozott egy mappát, tele üzletemberek és üzletasszonyok fotóival, és egy leírást róluk, amit be kellett magolnom a bálig. - Mit szólsz ehhez a ruhához? Gyönyörű vagy benne? - Egy csodaszép kék ruhát vettem fel, a tükör előtt azonban szörnyűnek láttam magam. - Gyönyörű? Hát én nem is tudom, olyan nehéz ez a ruha, és olyan furán áll rajtam. - Neház, nehéz, mert hosszú, de hidd el, nagyon jól áll. - Fölpróbálok egy másikat - mondtam, egyszerűen rémesen éreztem magam benne. Legalább tíz ruhát néztem meg, de egyik sem volt az igazi, már azt hittem, hogy elsírom magam. Egyikben sem éreztem jól magam. - Nem, nem akarom én ezt, nem való ez nekem! - Kezdtem kiakadni.

- Fejezd már be! Tamás azt mondta, hogy harcolni fogsz a cégért, akkor meg mi bajod van? Áron biztos, hogy ott lesz, kezet fog majd mindenkivel, már most a zsebében tudja az egész céget, ha eladod neki, ha nem! - Panni szavai magamhoz térítettek. Itt most nem magánszemélyként leszek jelen, hanem fontos üzletasszonyként. Össze kellett szednem minden erőmet és bátorságomat, de nagyon nehéz volt. Főleg azért, mert alig volt önbizalmam. - Na jó, igazad van. Ez a ruha jó lesz! Egy bordó színűt választottam, gyönyörű volt, mint egy álom. - Nagyszerű, látod, nem is volt olyan nehéz! - Láttam Pannin, hogy megkönnyebbül, gondolom elege volt már belőlem. - Nem hiszem el, hogy Áron is ott lesz! Főleg azért, mert mi van, ha mégiscsak ő ölte meg Zoltánt, parádézik itt, közben meg lehet, hogy gyilkos - ahogy kicsúszott a számon ez a mondat, már tudtam, hogy rettenetes nagy hibát követtem el. Eszembe jutottak Tamás szavai, mi van, ha Panni is benne volt? - Hogy érted, hogy gyilkos? A nyomozást lezárták, nem? - Panni tekintete olyan volt, mint egy riadt őzikéé. - De. Lezárták, de Tamnás fogadott egy magánnyomozót, hátha kiderül valami. Főleg azért, mert Áron ennyire törtet - Ezt most nagyon elrontottam, tudtam jól. Nem lett volna szabad kikotyognom Panninak. - Tényleg? Nahát, gondolod, hogy képes volt rá? - Panni hangja izgatottá vált, mintha félt volna, de az is lehet, hogy tudott valamit, amit mi még nem. - Nem tudom, de ahogy velem is viselkedett. Ki tudja. Megfogadtam, hogy mostantól kezdve tartom a számat. Gyorsan megvettem a ruhát és visszamentem a szállodába. Felhívtam Tamást is, hogy elmondjam neki, véletlenül kikotyogtam, hogy magánnyomozót fogadott. Nem örült a hírnek, de nem is lett dühös rám. Elfogadta, hogy ez van, most már így halad tovább az ügy. A magánnyomozó beszélni akart velem, mivel délután szabad voltam, kértem, hogy találkozzunk a szállodai szobámban. Pontosan érkeztek, kicsit izgultam, vajon mit akarhat tőlem a nyomozó, vajon milyen kérdéseket fog feltenni. Üdvözlöm, Márkus Ottó vagyok! - Mutatkozott be, elég erősen megszorította a kezemet kézfogásnál. - Szatmáriné Krupánszky Vivien - válaszoltam, és akkor átvillant az agyamon, hogy jó lenne megváltoztatni a nevemet. Visszavehetném a lánykorit, most, hogy özvegy lettem, talán jobb lenne így. Nem volt időm a névváltoztatáson gondolkodni, a magánnyomozó rögtön kérdezgetni kezdett, ahogy helyet foglaltunk, Tamás jelenlétében. - Mikor látta utoljára a férjét? - Két nappal azelőtt, hogy lezuhant a gépe. Azért utazott mindig magánrepülővel, hogy hamar hazaérjen. Mikor csöngetett a rendőrség, már azt hittem, hogy ő jött haza. - Értem. Ismer ön egy bizonyos Borsos Pétert? - Nem, nem ismerem. Miért? Ki az? - A számlaszám, amire az ötmillió forintot utalták, az övé volt. Úgy tudom, hogy a pilóta, aki szintén életét veszítette a szerencsétlenségben, egy bizonyos Borsos János volt. Őt ismeri? - Nem. Igazából nem nagyon találkoztam a férjem munkatársaival vagy az alkalmazottakkal.

Szinte senkit sem ismertem azelőtt. Pannit, a titkárnőjét igen, és Gábort, aki általában a pilóta volt. - Milyen Gábor? Hú, nem is tudom a nevét, Zoltán mindig csak Gabinak hívta. Olyan volt, mintha nő lenne a pilóta, érti - hát ez elég bárgyún hangzott, főleg a vigyorommal együtt, pedig éppen a férjem haláláról beszélgettünk. Gyorsan lefagyott a mosoly az arcomról. - Mondja csak, szerette ön a férjét? - Hát persze, hogy szerettem, de hogy kérdezhet ilyet? - Ne haragudjon a kérdésért, ez a munkám része. Kérem, mondja el, milyen volt a kettejük viszonya. Őszintén - felkavartak a kérdések, nem tudtam, mit válaszolhatnék. - Nos, a kapcsolatunk az utóbbi időben kissé megromlott, mondhatjuk ezt így, azt hiszem. - Tehát megromlott a kapcsolatuk - ahogy a nyomozó kimondta ezeket a szavakat, sokkal rosszabul hangzott, mint gondoltam. - Ön szerint volt oka Juhász Áronnak ártania a férjének? - Hogyne lett volna! Miután Zoltán meghalt, azt hitte, hogy máris övé a cég. Mikor megjelentem az első közös tárgyaláson, szinte forrt a dühtől. Megfenyegett, fojtogatott, és közben azt mondta, hogy el kell adnom a céget neki. Úgy tűnik, hogy erre hajt. - Értem. Tett följelentést a bántalmazás miatt? - Hogy micsodát? - Följelentést. Úgy tudom, hogy Tamás szemtanúja volt az ügynek. - Nem, nem tettem följelentést - meg sem fordult a fejemben, hogy följelentem, pedig bizony, lehetett volna. - Miért nem? - Nézze, eszembe sem jutott. Ráadásul megfenyegetett, még most is tartok tőle, mi van, ha tényleg ő ölte vagy ölette meg Zoltánt? Mi van, ha most meg majd rám pályázik? - Éppen ezért kellett volna megtennie a följelentést. - Basszus. Oké, jó. Bemehettem volna a rendőrségre, de nem tettem. Eléggé zaklatott lelkiállapotban voltam mostanában. Tudja, meghalt a férjem. - Igen. Elnézést kérek, ha megbántottam volna a kérdéseimmel. - Nem, nem bántott meg. - Érzem a hangják, hogy kissé ingerült lett. - Már hogy a csudába ne lennék az! Különben is, miért egnem faggat? - Tudja, azt hallottam, hogy egyáltalán nem gyászolja a férjét, ez egy kicsit... - nem fejezte be a mondatot, én viszont igen. - Furcsa? Gyanús? Hát tudja, nem mindenki egyformán gyászol. Fogalma sincs, hogy min mentem keresztül mostanában! - Értem - mondta komoly arccal. Dühös lettem a gyanúsítgatástól, azt hittem, hogy felrobbanok. - Tényleg azt hitte, hogy közöm lehet Zoltán halálához? - Kimondtam, amit gondoltam. - Mondjuk úgy, hogy volt rá oka. Ön állította, hogy mostanában megromlott a házasságuk, van ilyen. A rendőrség is először az elhunyt közvetlen családjában, közvetlen környezetében vizsgálódik. - Tamás, te is azt hitted, hogy nekem közöm van ehhez? - Nézd, nekem fogalmam sem volt. Akár lehetett is, de aztán, ahogy megismertelek egy kicsit, hát, most már egyáltalán nem gondolom, hogy te voltál.

- Hogy én voltam? Hogy én? - Felpattanatam a helyemről, nagyon dühös lettem rá is. - Jól van, oké! Te mit tettél volna a helyemben? Ha? - Valójában, ahogy átgondoltam, igazuk volt. Lett volna okom rá, de ettől még nem voltam gyilkos. Azt meg nem akartam elmondani, hogy Zoltán bántalmazott engem, pedig akkor biztos, hogy változtt volna a véleményük. - Jó, igaz, de nem öltem meg a férjemet, nincs hozzá közöm - kicsit megnyugodtam, visszaültem a helyemre. - Azért vagyok itt, hogy kiderüljön az igazság. Mindent el fogok követni ezért - mondta a nyomozó. Közben nem hagyott nyugodni egy gondolat. - Mondd csak, Tamás, azért segítettél nekem, mert azt gondoltad, hogy közöm lehet Zoltán halálához? - Részben igen. - Hát ez szép... mondhatom. - Próbáltam a közeledbe férkőzni, beszélni egy pár szót, hogy lássam, milyen vagy - mérgesen néztem rá. Mindennek meg van az oka. Még az ő nagy segítőkészségének is. - Jó. Na és most? Mi lesz? Mi a következő lépés? - Kiderítjük, hogy ki Borsos Péter és hogy kapcsolatban áll-e Borsos Jánossal. - Hát igen, ez elég gyanús. Ugyanaz a vezetéknevük - mondtam. - Ráadásul Péter számlaszámán landolt egy nagyobb összeg. - Ez is igaz - bólogattam. Kezdett ez az egész nagyon furcsa lenni. Eleinte el sem akartam hinni, hogy Zoltán balesete esetleg gyilkosság volt, de most, már éreztem, hogy ezek nem lehetnek véletlenek. A magánnyomozónak volt még pár kérdése, de engem nem hagyott nyugodni az, ahogy Tamás viselkedett velem. Azt hittem, hogy szívjóságból segít, meg azért, mert egyébként ez volt a kötelessége is, valahol azért csak ő a kapcsolatom a céghez. Közben meg figyelt engem, hogy hogy viselkedek, hogy milyen ember lehetek, hogy megölhettem e Zoltánt. Nem esett jól, hogy gyanúsítottak, de megértettem, hogy miért tették. Tamás és a magánnyomozó nem sokáig maradtak nálam. Azért jó, hogy itt voltak, megtudtam én is egy pár dolgot. Hiába törtem a fejem, nem emlékeztem semmilyen Borsos Péterre meg Jánosra. Az is furcsa volt, hogy Zoltán nem Gabival repült. Miért volt más a pilóta? Ki kellett szellőztetnem a fejem, felhívtam Dórit, hogy van e kedve találkozni, hogy beszélgessünk egy kicsit. Éppen a barátnőivel volt, meghívtak, hogy tartsak velük, beülünk egy sütire valahová. Dóri két barátnőjével ült egy asztalnál a cukrászdában. Már messziről láttam őket, ahogy beléptem az ajtón. Odamentem hozzájuk, Dóri pedig bemutatott minket egymásnak. Johanna és Zsófi nagyon szimpatikusak voltak nekem, éppen Dóri kinevezését ünnepelték. Gyorsan szaladt az idő, felszabadultan beszélgettünk és nevetgéltünk egészen addig, míg Johannának eszébe nem jutott közölni velünk egy fontos hírt. - Képzeljétek, a szomszédunkban megöltek egy nőt. Két gyereke volt, a férje végzett vele. - Családon belüli erőszak - mondta Dóri. - Igen, rettenetes. Tudod, az, hogy a szomszéd lépcsőházban történt, kicsit olyan... borzalmas, és közelebb érzem most ezt problémát, mint valaha. - Problémát? Miféle problémát? - Kérdezte Zsófi. - Hát a családon belüli erőszakot. Ez ellen ideje lenne keményebben fellépni. Tudtátok, hogy

hetente meghal egy nő emiatt? - Johanna nagyon együttérzőnek látszott. - Hát, szerintem amelyik nő hagyja, hogy megüssék, az meg is érdemli! Nehogymár azt gondoljátok, hogy ez ekkora probléma! Különben is, biztos megérdemelte azt, amit kapott. Sok nő egyszerűen nem tudja, hogy hol a helye - Zsófi viszont nem, alig hittem a fülemnek. - Szerinted ez a nők hibája? Ők tehetnek arról, hogy bántalmazzák őket? - Kérdeztem Zsófit, Dóri csodálkozva nézte a párbeszédünket, próbált csitítani minket. - Senki sem mondta, hogy a nők hibája - mondta Dóri. - Hát dehogynem! Miért hagyják? - Csattant fel Zsófi. - Te jó ég Zsófi, hogy mondhatsz ilyet? - Engem ütne meg bárki, csak egyszer, na akkor aztán fel is út le is út. - Ez nem ilyen egyszerű - mondtam halkan, szinte fájt, hogy így gondolkodik. Láttam, hogy nem tudom megváltoztatni a véleményét, nagyon határozott volt. - Jaj, dehogynem. Ha valaki egy agresszív barom, akkor otthagyod. Ennyi. - Na és ha nem tudod? Ha elszigetel évek alatt, az összes barátodat leépíti, és nincs hová menned? Akkor mit csinálsz? - Kérdeztem tőle. - Évek alatt? Látod, itt a baj, hogy évek alatt. Fel kéne ismerni a jeleket, és lépni időben! - Zsófi azt gondolta, hogy szakértője a témának. - Te felismernéd a jeleket? - Kérdezte Johanna Zsófit. - Hát ne viccelj már, persze, hogy fel! - Na és mik azok? - Hát mittudomén így hirtelen... Látszik az. - Na látod, nem is olyan könnyű valakiről megmondani elsőre, hogy milyen ember. A bántalmazás ráadásul hosszú idő alatt alakul ki. Nem úgy kezdik, hogy felpofozza a nőt az esküvőn - Johanna próbálta meggyőzni - Zsófit. - Na jó, én mentem. Nem vagytok normálisak - támadásnak vette, hogy nem állunk az ő véleményén. - Zsófi, ne már, inkább olvass utána, komolyan mondom! Nem kell ezen megsértődni! - Zsofi felállt és elviharzott, Johanna utána ment és magyarázott neki. - Ne haragudj, nem tudtam, hogy így gondolkodik a témáról - szólt halkan Dóri, közben megsimogatta a karomat. - Rettenetesen érzem magam. Az én hibám lenne, hogy nem vettem észre időben? - Vádolni kezdtem magam, mint már annyiszor. - Jaj, dehogyis! Nem, ez nem a te hibád volt! Zoltán manipulált, kimosta az agyad, olvastad a honlapon, hogy nehéz ebből szabadulni, nem? - Jó, de akkoris. Mikor már tényleg mindennaposak voltak a bántalmazások, elmehettem volna. - Miért nem mentél? - Mert rettegtem, annyira féltem tőle. Tudtam, ha elmegyek, akkor megtalál és megöl. - Na látod! Még ha elmenekülsz sem biztos, hogy jobb lesz a helyzet! Egy ilyen kapcsolatból kilépni borzasztóan nehéz. Sok nőnek nem is sikerül. Visszamennek, mikor a bántalmazó mindent megígér. - Tudom. Utánaolvastam már, nem csak azon a honlapon, amit mutattál. Johanna visszajött hozzánk, de nem maradt sokáig, összepakolt, elköszönt és elment. Mi is indultunk Dórival, mondtam neki, hogy most a szállodában lakok egy ideig. Meséltem neki a

bálról, hogy ruhát vettem, hogy izgulok, hogy milyen lesz ez a nagy esemény, jólesett elmondani valakinek a félelmeimet, hogy nem tudom, hogy nekem való-e ez az üzletasszony szerep. Aztán, ahogy sétálgattunk a városban, megláttam egy kirakatban egy szmokingot, ami épp úgy nézett ki, mint Zoltáné. Hirtelen, ahogy rápillantottam, elsőre nem is a bábut láttam a kirakatban, hanem őt. Beleborzongtam a látványba, kellett egy perc, mire kapcsoltam, hogy ez csak egy kirakat, egy szmoking egy babán. Akkor jutott eszembe, hogy mi is történt tavaly, miért nem tudtam elmenni a bálra. - Hová készülsz? Látom felvetted a szmokingodat. Segítsek megkötni a nyakkendődet? - Nem kell, majd én megcsinálom - Zoltán készülődött valahová, már megszoktam, hogy néha nem mond el nekem dolgokat, nem avat be az élete minden részletébe. - Elmész? - Kérdeztem újra. - Igen, el. - Meddig leszel? - Mit érdekel az téged! Különben is, mit kérdezősködsz? El kell mennem, oké, Majd jövök. - Jól van, csak gondoltam... - Mit gondoltál? Ha már ennyire gondolkodsz, hozhatnál egy kávét! - Utasított, én pedig kimentem a dolgozószobájából kávét főzni. Amikor hoztam a kávét, láttam, hogy leült az asztalához, le akartam tenni mellé a kávét. Dolgozott valamin a laptopján. A kávét az asztalra tettem, és eközben rápillantottam a naptárjára, amin volt valami bejegyzés a mai napra, de nem tudtam elolvasni, hogy mi az. Észrevette, hogy ránéztem a naptárra. - Most már kémkedsz utánam? - Én? Dehogyis? - Nagyon megrémültem, tudtam, hogy meglátott. - Akkor meg mit álldogállsz itt? - Én csak... meghoztam a kávét. - Remek. Különben, ha tudni akarod jótékonysági bálba megyek. Téged is hívtak - mondta, miközben a kávéját szürcsölte. - Tényleg? - Felcsillant bennem a remény, hogy mehetek valahová, hogy kettesben megyünk a bálba. - Igen. Kár, hogy nem tudsz eljönni - mondta egykedvűen. - Hát, ha előbb szólsz, akkor készülök, és... - És? Ne gondold már, hogy magammal viszlek! Szépen itthon maradsz. Megértetted? - Zoltán, miért csinálod ezt, én komolyan nem tudom. - Nem akarom, hogy mutogasd magad. Nem tudsz normálisan felöltözni, ezt már számtalanszor bizonyítottad - Annyira fájt amiket mondott, hogy könnybe lábadt a szemem. Sírva szaladtam ki a szobából, le a lépcsőn, ki a konyhába. Üvöltve jött utánam. - Nem merj itthagyni! Megértetted! Még nem fejeztem be! - Hagyjál békén! - Ordítottam rá. - Ne félj, békén leszel hagyva. Na gyereünk felfelé! - Ne, kérlek, ne zárj be! - Könyörögtem neki. - Csak azért teszem, hogy nyugodtan tudj gondolkodni, és persze azért, nehogy megszökj amíg nem vagyok itthon. - Zoltán, esküszöm, hogy nem szökök meg! Hogy gondolhatod? Belökött a szobába.

- Majd azt fogom mondani, hogy nem érzed jól magad - mondta, és pecsapta az ajtót. Hallottam, ahogy kattan a zár. - Szép szmoking - Dóri hangja térített magmhoz. - Igen - mondtam halkan. - Már jó ideje bámulod. Ebben akarsz menni a bálba? - Elnevette magát, nekem is mosolyt csalt az arcomra. - Nem, én csak... megint eszembe jutott valami. Azt hiszem, megint emlékbetörés volt. - Ó, te szegény! Sajnálom! - Pedig, tudod, azt hittem, hogy már vége lesz. Múltkor olyan dühös lettem és annyira kiakadtam, szétvertem a házat. - Mit csináltál? - Igen, és most fel kell újítanom. - Oh, szóval azért laksz szállodában. - Nem akartam elmondani, én úgy szégyellem magam. - Ne szégyelld, semmi baj. Különben, tudok egy tök jó brigádot, nálunk is ők újítottak fel, megadom a számukat, mit szólsz? - Tényleg? Ó, hát az nagyon jó lenne! Köszi! Dóri gyorsan felírta egy papírra a telefonszámot, mellé egy nevet. - Őt keresd, nagyon profik! Rá se fogsz ismerni a házra! - Jaj, hát az nagyon jó lenne. Túl sok ott az emlék. Azt terveztem, hogy eladom. - El akarod adni? Na és hová költöznél? - Azt még nem tudom. Olyan gyorsan történik minden. Hirtelen, egyszerre, csak kapkodom a fejem. - Nem kell mindent egyedül csinálnod. Itt vagyok, segítek, ha kell. - Köszönöm! Nagyon kedves vagy! Jólesett Dórival beszélgetni, de nagyon elfáradtam. Későre járt, alig vártam, hogy lepihenjek, úgyhogy visszamentem a szállodába. Másnap korán keltem, felhívtam azt a számot amit Dóritól kaptam, szerencsém volt, éppen befejeztek egy munkát valahol, így vállalni tudták a házamat. Nagyon boldog voltam, hogy ez is halad, abban biztos voltam, hogy nem tudnék egyedül megcsinálni mindent. Ahogy letettem a telefont, már csörgött is. Tamás volt az. - Szia Vivien! Kimegyünk a reptérre, ahonnan Zoltán gépe szállt fel, ha gondolod, velünk jöhetsz! - A reptérre? Minek? Kivel mész? - A magánnyomozóval. Beugrunk érted, ha gondolod! Bár semmi kedvem sem volt látni újra azt az embert, azért a kíváncsiságom erősebb volt és igent mondtam. Éppen elkészültem, mire ideértek, lementem hozzájuk és már indultunk is. Nem gondoltam, hogy bármit találunk majd, nem is értettem pontosan, hogy miért megyünk oda. Eszembe jutott, hányszor repültünk Zoltán magángépével, a kapcsolatunk elején sokszor vitt magával mindenfelé. A repülőtéren hamar megtaláltuk Gábort, Tamás és a magánnyomozó bemutatkoztak neki, majd kérdezősködni kezdtek.

- Ismerted Borsos Jánost? - Kérdezte Tamás, a nyomozó jegyzetelt. - Persze. Nagyon jó pilóta volt, egyszer sem hibázott. Mindamellett jó ember is volt. - Sajnálom, ezek szerint jól ismertétek egymást, ugye? - Igen, de miért kérdezősködtök? Úgy tudtam, hogy a rendőrség már lezárta a nyomozást. - Van pár dolog amit még szeretnénk tisztázni, csupán erről van szó - magyarázott a nyomozó. - Értem, nos, mit szeretnének még tudni? - Gábor a nyomozó felé fordult, várta, hogy kérdezzen. - Például azt, hogy ismeri-e Borsos Pétert. - Pétert? - Felderült az arca. - Ismeri? - Komolyan? Jani másik neve volt. Ez volt a teljes neve Borsos János Péter. De többnyire a Janit használta. A nyomozó és Tamás egymásra néztek, beszélgettek még, én odébb mentem egy kicsit, elidultam a repülők felé. Tessék, gondoltam, itt a nagy leleplezés, a nagy titok, Zoltán a pilótának pénzt adott valamiért, nagy ügy. Ezért kellett ez a nyomozósdi? Nevetséges. Hogy miért kell ezt az egészet bolygatni még, baleset történt, lezuhant a gép és kész. Reméltem, hogy most már abbahagyják ezt az egészet. Nekem is könnyebb lett volna, végre lezárhattam volna ezt az egészet. A visszafelé úton mindenki csöndben volt, még Tamás sem beszélgetett a nyomozóval. A szálloda előtt még váltottam pár szót Tamással. - Na? Most már elégedett vagy? - Ezt hogy érted? - Kiderült, amit akartatok tudni? - Hát, azért van még egy pár dolog, amit nem értünk. - Mit? - Hogy miért kapott pénzt a pilóta. - Ugyan már, kit érdekel. Zoltán utalt neki pénzt, ennyi. Gondolom meg akarta köszönni, hogy beugrott Gabi helyett. Zoltán sokszor volt nagyvonalú másokkal. - Nem hiszem, hogy ez áll a háttérben. - Akkor mi lehet még? Mi lehet még itt gyanús? Miért nem engeditek már el ezt az egészet? - Én meg azt nem értem, hogy te miért nem akarod tudni, hogy mi történt! Tényleg, miért nem akarod tudni? - Tudom, hogy baleset volt! Ez pont elég! Szeretném végre lezárni ezt az egészet, elengedni a férjemet. Úgy, hogy állandóan ő a téma, meg az, hogy ki mit csinált mielőtt meghalt, kezd egy kicsit az agyamra menni. Nehéz, nem tudok koncentrálni, folyton ő jár az eszemben. - Sajnálom, ha felzaklat ez az egész. Nem gondoltam, hogy ez a helyzet. - Hát igen. Ha lehet, én kimaradnék ebből. Nyomozzatok, ha akartok, de én nem akarom tudni, nem akarok ott lenni többször, mikor kikérdeztek valakit. - Rendben. Azért tájékoztassalak, ha van valami fejlemény? - Persze! Kérlek. De csak akkor, ha van bizonyíték is. Nem akarok már ezen agyalni. - Jól van, ezt akkor megbeszéltük! Tamás elment, én meg úgy éreztem, hogy felrobbanok. Mit akarnak még tudni, elképzelni sem tudtam.

Hamar eltelt a hét, elmentem a házhoz is, megbeszéltük a felújítás részleteit a munkásokkal. Annyi ötletem volt, szerettem volna átalakítani amit csak lehet, olyanra, amilyenre én szerettem volna. Alig vártam, hogy láthassam a végeredményt, de erre még egy kicsit várni kellett. A munkások nekiláttak megvalósítani a terveimet, én pedig boldog voltam, hogy egy teljesen más házba mehetek majd vissza. Eljött a szombat, a bál napja, nem vártam ezt a napot, kicsit tartottam tőle. Még sohasem voltam ilyen nagy eseményen, ráadásul most a cég örököseként leszek ott. A készülődés előtt még elmentem egy masszázsra, hátha ellazít és felfrissít egy kicsit. Nagyon jólesett. Ahogy mentem vissza a szobámba a folyosó elejéről már láttam, hogy nyitva van az ajtóm. Először azt hittem, hogy takarítanak, de sehol sem láttam a takarítók kis kocsiját. Ahogy közelebb értem, rossz érzésem támadt, félve nyitottam ki az ajtót. Beléptem, szóltam, hátha van ott valaki, de senki sem válaszolt, még az is megfordult a fejemben, hogy én felejtettem nyitva az ajtót. Ekkor pillantottam meg a ruhámat, ami felakasztva volt a gardrób előtt, most szanaszét hevertek a darabjai a földön. - Úristen, de hát ki tehette ezt? - Szörnyülködtem. A ruhám darabjait kapartam össze, néztem, hogy meg lehet-e menteni még, de feldarabolta valaki millió darabra. Gyorsan telefonáltam a recepcióra és segítséget kértem. Hamar nálam termett a személyzet, pár vezető, és ők is szörnykülködve nézték a ruhám cafatait, vizsgálták az ajtót, a zárat, kérdezgettek engem is, hogy sejtem-e ki tehette ezt. Fogalmam sem volt, csak ráztam a fejem, aztán egy perccel később eszembe jutott Áron. Egyedül neki állhat érdekében, hogy ne jelenjek meg a bálon, úgyhogy gyorsan felhívtam Tamást és elmondtam neki mindent. Kezdtem kétségbe esni, a bál egy óra múlva kezdődött, nekem pedig nem volt ruhám. Nem tudtam, mihez kezdhetnék, csak járkáltam-föl-alá a szobámban köntösben, vártam Tamást, hogy majd kitalálunk valamit. Fél nyolcor állított be, és hozott magával egy csodaszép lila ruhát. Elállt a lélegzetem, ahogy megláttam. - Ez meg honnan? - Hirtelen azt sem tudtam, mit kérdezzek. - Gyorsan, bújj bele, aztán induljunk! - De, de honnan tudtad a méretemet? Beszaladtam a ruhával a fürdőbe, közben csodáltam a kidolgozását, annyira szép volt. Közben Tamás megnézte az összeszabdalt ruhámat. - Ez hihetetlen! Hogy tehette ezt? - Kicsoda? - Kiabáltam ki neki. - Hát Áron, ki más! - Te tudod, hogy Áron volt? - Bár én is rá gyanakodtam, azért nem mertem neki mondani ezt a sejtésemet. - Biztos vagyok benne. Hogy mekkora szemét. Na de most ráfázott, mert meg tudsz jelenni a bálon. Jó rád a ruha? - Ó, csodálatos! A ruha olyan jól állt rajtam, és annyira tetszett, hogy ugrálni akartam örömömben. Még sohasem láttam ilyen szép ruhát, ez olyan volt, mint egy álom. A felső része csodaszép csipkeberakással díszített selyem, az alja selyem és sifon. Felül sötétebb lila volt, az alja világosabb, a sifon halványlila. Nem akartam otthagyni a tükröt, annyira tetszett a látvány, nézegettem volna még magamat, de Tamás rám szólt. - Elkészültél már? Gyere, mert elkésünk!

Felvettem a cipőmet, megigazítottam a hajamat. Tamásnak is megakadt rajtam a szeme, ahogy meglátott. - Azta!! - Mondta - Gyönyörű vagy! - Nem tudtam, hogy fogadjam ezt a bókot, csak pislogtam nagyokat. Megfogta a kezemet, és húzott magával, szinte szaladtam mellette a kocsihoz. Pár perc múlva már a helyszínen voltunk, láttam, ahogy gyönyörű estélyiruhás nők sétálnak fel az épület lépcsőjén, mellettük frakkban, szmokingban a férfiak. A kocsi ajtaját kinyitotta nekem valaki és nyújtotta a kezét is, hogy segítsen kiszállni. Belekapaszkodtam abba a kézbe, és megköszöntem a segítséget. Az épület elképesztően szép volt, szinte ragyogott a sok ablaka. Ámulva néztem hol a sok ember, hol az épület részleteit. Elindultunk a lépcső felé, magabiztosan lépkedtem, kihúztam magam, mintha valami hercegnő lennék, aki a bálba megy. Mikor a bejárathoz értünk, Tamás bemondta a neveinket, megkerestek minket a vendéglistán és már mehettünk is be. Az aulában hatalmas kristálycsillár lógott, azon akadt meg a szemem, de mentünk tovább, a tömeg után föl, még egy sor lépcsőn. Egy hatalmas teremhez érkeztünk, ahol sok-sok asztal volt, névjegykártyákkal ellátva. Itt már a torkomban dobogott a szívem, a sok ismeretlen ember, a fények, a nyüzsgés szinte leblokkolt, megálltam az ajtóban és csak bámultam befelé. Tamás már nem volt mellettem, nem is tudom, hogy hol váltunk szét, gondolom ő bement megkeresni a helyét. Ahogy bámészkodtam, megláttam Áront, éppen felém közeledett. Az izgatottság hirtelen félelembe váltott át, mozdulni sem tudtam, ledermedtem már a látványától is. - Szervusz Vivien! - Köszöntött. - Szia Áron! - Igyekeztem magabiztosnak mutatkozni, de nem volt könnyű - Szeretnék bocsánatot kérni tőled, még nem volt alkalmam rá. - Bocsánatot? - Megelepődtem. - Igen, a múltkori miatt. Nem is tudom, hogy mi ütött belém. Olyan dühös lettem, nem lett volna szabad... - Nem fejezte be a mondatot, lesütötte a szemét. Szinte megsajnáltam, olyan igazinak tűnt a bűnbánata. - Hát, jól van - nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Néztem még egy pillanatig, aztán ahogy elfordítottam a fejemet megláttam Pannit. Áron is észrevette, hogy nézek valakit, mellém állt, onnan figyelte, kin akadt meg a szemem. - Nézd csak, ott van Panni is! - Mondta. - Ha gondolod, bemutatlak pár embernek itt - képtelen lettem volna elfogadni a felajánlását. - Nem, köszönöm - még mindig Pannit néztem, mozdulatlanul állt és bámult engem. Talán a ruhámon akadt meg a szeme. - Hát, akkor érezd jól magad! - Szólt Áron és otthagyott. Elindultam Panni felé, aki zavarodottan forgolódott, a ruháját igazgatta, mikor odaléptem hozzá. - Panni! Gyönyörű ez a ruha! - Vivien! Te meg mit keresel itt? Mármint ebben a uhában? - A hangja zaklatottnak tűnt, nem is értettem a kérdést, hogyhogy mit keresek itt? Nyilván érdekes, hogy nem abban a ruhában jöttem, amit együtt választottunk, magyarázkodni kezdtem. - Hát, képzeld el, hogy mi történt, a ruhám tönkrement, és gyorsan ki kellett találnom valamit,

és Tamás segített - egy másodperc töredéke alatt villant be, hogy nem kellene beavatnom őt a részletekbe, de már késő volt. Még így is sokat mondtam neki. Elbizonytalanodtam, nem tudtam már, hogy kiben bízhatok, Panni olyan gyanúsan viselkedett. - Na és mi a helyzet? Van valami közted és Tamás között? - A gyors témaváltás is gyanús lett, de még inkább az volt volt furcsa, amit kérdez. - Köztünk? Nincs semmi! Kollégák vagyunk csak, nem is tudom, miből gondolod... - Nem látod, hogy hogy néz rád? - Súgta nekem, majd oldalra mutatott, ahol Tamás álldogállt, és éppen felénk fordult, mire én is odanéztem. - Hogy néz rám? Hát ahogy szokott nézni! Miért, te mit látsz? - Hát szerintem odáig van érted! Nem látod? - Köpni nyelni nem tudtam, kikerekedett a szemem, mert én nem vettem észre semmit sem abból, amiről beszélt. - Nem, én nem látom! Csak kollégák vagyunk! - Ismételtem magam. - Hát jó, megtaláltad már a helyedet? - Kérdezte. - Még nem kerestem meg. - Ott, elől a második asztalnál! - Mondta, majd otthagyott, én még mindig azon gondolkodtam, amit mondott. Visszhangzottak a szavai a fejemben. Nem látod, hogy hogy néz rád? Ekkor egy újabb emlék jutott eszembe a régmúltból. - Zoltán, kérlek, szólj hozzám! - Könyörögtem neki, már órák óta hallgatott, láthatóan duzzogott, tudtam, hogy zavarja valami. - Te tényleg ennyire hülyének nézel? - Válaszolt sértődött hangon. - Hülyének, miről beszélsz? - Nem láttad, hogy nézett rád a boltban az a srác? - Fel sem fogtam, hogy miről beszél. - Milyen srác? A boltban? - Igen, akivel beszélgettél. - Dehát nem is beszélgettem senkivel! - Ahogy kimondtam, beugrott, hogy megkérdeztem az egyik alkalmazottat, hogy hol találom a paradicsompürét. - Ismeritek egymást? - Dehogy ismerem, akkor láttam először! - Védekeztem, és nem is értettem, hogy miért. - Pedig nagyon úgy tűnt, megcsalsz vele, mi? - Hogy mi van? Nem vagy normális, mondom, hogy akkor láttam először! - Megfogta a kezedet is! Még jó, hogy ott álltam mellettetek, ti meg a szemem láttára flörtöltök egymással! - Zoltán, leejtettem a bevásárlólistát! Csak fölvette nekem, és a kezembe adta, hozzá se ért! - Hát jól van, ahogy gondolod - elvonult duzzogva, újabb hallgatás következett. Hogy magyarázzam meg, hogy semmi sincs köztünk? Hogy engesztelhetném ki? Csak ez járt a fejemben, mikor végre odaszólt, akkor is csak ennyit vágott a fejemhez: - Ha gondolod, költözz hozzá! - Szia Vivien! - Egy ismerős hang rázott fel a gondolataimból. Hátrafordultam a hang irányába, Zoltán egyik üzlettársa volt, Éva. - Szia! De rég láttalak! - Még az emlékbetörés hatása alatt álltam, a mozdulataim olyanok voltak, mintha megdermedtem volna. Ahogy Éva beszélni kezdett hozzám, és rá figyeltem, lassan elmúlt ez az érzés. Kiderült, hogy

egy asztalnál ülünk, helyet foglaltunk, a vacsora következett. Hozták az étlapot, mindenki válaszott magának, én is. Vacsora közben Évával beszélgettem, régebben többször találkoztunk, egy-egy üzleti vacsoránál. - Hihetetlen, hogy Zoltán itthagyott minket. Hogy bírod? Vannak terveid? Mi lesz a céggel? - Záporoztak a kérdései, én pedig igyekeztem válaszolni rájuk. A vacsora után többen odajöttek hozzám, volt, aki részvétet nyilvánított, elmondta, hogy mennyire nagyra becsülték Zoltánt, aztán elmentek. Sokkal jobban viseltem ezt az egész helyzetet, mint vártam. Zsongott a fejem a rengeteg látnivalótól, zene szólt, az emberek beszélgetésének zajától alig hallhatóan. Sodródtam az eseményekkel, repült az idő, a bálnak hamar vége lett. Zoltán vitt vissza a szállodába, rettenetesen elfáradtam. Felkísért a szobámhoz, közben beszélgettünk. - Még meg sem köszöntem neked, hogy hoztál nekem ruhát! - Ó, ugyan, semmiség. Na és, hogy tetszett a bál? - Hú, hát nagyon jól éreztem magam! Bevallom először rettegtem, hogy mi lesz majd, hogy tudok e beszélgetni az emberekkel, de valahogy egész jól alakult minden. - Nem tudod, hogy mi történt Pannival? - Nem, miért? Mi történt vele? - Egy asztalnál ültünk volna, de még a vacsorát sem várta meg - eszembe jutott, hogy milyen furcsán viselkedett velem. - Nahát! Képzeld csak, megkérdezte tőlem, hogy mit keresek ott! Úgy nézett rám, mint aki szellemet látott! Úgy tűnt, hogy nagyon meglepődött, hogy ott voltam. Először azt hittem, hogy a ruhám miatt, de volt valami furcsa a viselkedésében. - Vivien, nagyon óvatosnak kell lenned! Ne bízz meg benne! - Istenem, azt sem tudom, hogy mit gondoljak! Áron is odajött hozzám, és nagyon kedves volt. - Áron? Hát persze, hogy kedves volt. Mit vártál. - Nem is tudom, olyan őszintének tűnt. - Ugyanarról az emberről beszélünk, aki neked esett? - Kérdezte, miközben rám nézett. - Jó, tudom, igen. Bocsánatot kért - mondtam halkan, mire Tamás fújt egyet. Nem is válaszolt nekem, láttam, hogy egyáltalán nem bízik Áronban. - Na és a ruhád? Mi van, ha ő szaggatta szét? Vagy megbízott valakit. Neki nagyon jól jött volna, ha nem jelensz meg a bálon. - Hát, Tamás, tudod, én most azt érzem, hogy Panni keze lehetett ebben. - A Pannié? Dehát neki aztán semmi köze ehhez az egészhez! - Nem is tudom, csak egy megérzés... Lehet, hogy őt bízta meg Áron. - Na az lehet, látod. Ezért mondtam, hogy ne bízz meg senkiben! Lassan a szbámhoz értünk és elköszöntünk egymástól. Mikor vettem le a ruhámat, megláttam a másikat darabokban. Kezdtem érezni, hogy valaki ártani akar nekem, hogy valaki vagy valakik mesterkednek a hátam mögött. Ijesztő volt ez az egész, mert nem tudtam, hogy mikor és honnan várható támadás. Fáradt voltam, lelkileg kimerült. Az emlékbetörés sem hagyott nyugodni. Most már mindig ez lesz? Elég egy szó, egy hang, egy illat, egy kép, és én újra és újra átélem azt, amit Zoltán művelt velem? Nagyon nehezen aludtam el, de még álmomban sem hagyott Zoltán nyugodni. Azt álmodtam,

hogy itt van, hogy veri az ajtót, hogy fenyegetőzik, hogy meg fog ölni. A házunkban voltam, a régi konyhámban a régi bútorok között és menekültem előle egyik szobából a másikba, de hallottam, hogy a nyomomban jár, kiabált, szitkozódott. Mikor felriadtam levegő után kapkodtam, felültem az ágyon. Nehezen tudtam magamhoz térni, felkapcsoltam a lámpát és ittam egy pohár vizet. Képtelen voltam visszaaludni, attól féltem, hogy újra Zoltánnal fogok álmodni. A céges jelentéseket olvastam át, tudtam, hogy hétfőn be kell majd mennem. Egyre jobban átláttam a cég ügyeit, hála Tamásnak, aki folyamatosan küldte át nekem az iratokat, és ha nem értettem valamit, akkor elmagyarázta. Olvasgattam a neten is, rákerestem az emlékbetörésekre, arra, hogy hogyan lehetne ezt megszűntetni. Hajnalodott már, mikor azt éreztem, hogy leragad a szemem. Elnyomott az álom. Hétfőn reggel nagyon nehez indultam útnak. Nem tudtam, hogy mi várhat rám a cégnél, hogy Áron vajon keresztbe tesz e újra. Rémisztő volt belegondolni, hogy valaki szándékosan tönkre tette a ruhámat, hogy valaki biztos, hogy azon munkálkodik, hogy eltávolítson onnan. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, mikor megérkeztem, először Pannihoz mentem oda. - Szia! - Köszöntem neki. - Szia Vivien! Áron szeretne beszélni veled, kérte, hogy szóljak neked, ha megjöttél! - Tényleg? Nem mondta, hogy mit akar? - Nem, azt nem. - Nagyon hamar eltűntél a bálról! - A kérdésem láthatóan nagyon felzaklatta Pannit. - Igen, nem maradhattam sokáig - ideges volt, lesütötte a szemét. - Miért nem? - Kíváncsiskodtam, hátha kiderül valami. - Tudod, a barátom nem szereti, ha sokáig elvagyok - Panni rám nézett, és akkor észrevettem a rettegést a szemeiben. - Nem is tudtam, hogy van barátod! Ismerem esetleg? - Ahogy Panni asztalára pillantottam észrevettem egy fotót, képkeretben az asztalán. Ő volt rajta és Gabi, a pilóta. - Szerintem igen, ismered - mikor észrevette, hogy a fotót bámulom elvette, és berakta a fiókba. - Gabival jársz? Komolyan? - Megdöbbentett ez, eddig nem is tudtam róla. - Igen, már egy ideje együtt vagyunk. Úgy beszélgettem volna még Pannival, volt valami különös a viselkedésében. Szinte remegett, ahogy kérdezgettem, láttam, hogy mennyire feszült. Áron azonban meglátott, a tárgyalóból szólt oda nekem. - Vivien! Be tudnál jönni egy pillanatra? - Ahogy meghallottam Áron hangját összerezzentem. Nem akartam egyedül bemenni a tárgyalóba, de nem volt más választásom. - Persze! Megyek! - Válaszoltam neki, Panni leült az asztalához, én pedig elindultam a tárgyaló felé. Hevesen dobogott a szívem, ahogy beléptem, leültem Áronnal szemben. - Vivien, már egy ideje a cégnél vagy és látom, hogy lassan belerázódsz az itteni életbe. Tudod, nem gondoltam volna, hogy nő létedre... - Nő létemre? - Feldühített ez a két szó. - Ne haragudj, csak tudod, azt gondoltam, hogy Zoltán joggal tart távol téged a cégtől. Nem gondoltam, hogy ennyire belejössz, hogy ilyen hamar megtanulsz mindent. Szóval, csak azt

akarom mondani, hogy örülök, hogy itt vagy, és a munkádnak is. - Ez nagyon meglepő. Kösznöm, azt hiszem - azt sem tudtam mit mondjak Áron szavaira. Mintha lenézett volna azért, mert nő vagyok, ugyanakkor elismerte a munkámat. - Nos, szeretném megkérdezni, hogy mik a terveid a céggel kapcsolatban. - A terveim? Ha arra célzol, hogy adjam el neked, arra ne számíts! - Nem, én nem erre gondolok. Akkor megtartod, ugye? - Természetesen! - Ez nagyszerű! Tudod, Zoltán mindig mondogatta, hogy ha meghalna a legrosszabb, ami történhet a céggel az az, ha a konkurencia kezébe kerül. A lelkemre kötötte, hogy védjem meg, ahogy csak tudom, ha kell, akkor vásároljam fel, de úgy látszik, hogy erre nem lesz szükség. Úgy látom, hogy keményen küzdessz a cégért. Jól látom? - Nagyon meglepsz most ezzel. Tényleg igyekszem! A céget pedig nem adnám el senkinek! - Na, hát ez nagyszerű. Akkor azt hiszem, hogy én felmondok. Lemondok a részemről a javadra - nem hittem a füleimnek. - Hogy mit csinálsz? Ez most... komolyan mondod? De hát képes voltál rám támadni is, hogy megszerezd a céget! Most meg lemondassz a javamra? Miféle játék ez? - Bocsánatot kértem már, tényleg nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem. Viszont, mentségemre legyen mondva, eleinte azt hittem, hogy közöd volt a balesethez, hogy Zoltán vagyonára pályáztál. - Tessék?! - Tudom, ez így most elég meredek, de nem tudhattam, hogy mik a szándékaid. - Hát, már más is gyanúsított azzal, hogy közöm van Zoltán halálához - dünnyögtem az orrom alatt. - Tényleg? Ki gyanúsított? - Észbe kaptam, nem mondhattam Áronnak semmit a magánnyomozóról. - Hát, tudod, sokmindenki. Én voltam az elsőszámú, Zoltán vagyonára pályázó, nőszemély. De semmi közöm hozzá! Hidd el nekem, nem akartam én a vagyonát, sem a cégét. - Elhiszem, abból, amit láttam, már világossá vált. - Én végig azt gondoltam rólad, hogy esetleg te akarod kézzel-lábbal, hogy mindent megtennél, hogy a tiéd legyen. - Csak meg akartam menteni a pusztulástól, és attól, hogy esetleg rossz kezekbe kerül. - Nahát! Fordult velem a világ. Áron tényleg felmondott, itt hagyja a céget. Alig vártam, hogy beszámoljak erről Tamásnak, tudtam, hogy ő is nagyon meglepődik majd. IV. fejezet