Szabó Márton:POLITIKAI TUDÁSELMÉLETEK

Első és második rész. Politikai szemantika és szimbolizmusEgyetemi jegyzet. Kézirat.

Az 1998-ban megjelent „Politikai tudáselméletek” könyv átdolgozása és kiegészítése

Előszó

a) A politikai tudás régi témája a politikáról való tudományos gondolkodásnak: a politikai filozófiák, eszmék, ideológiák, hitek és vélemények régóta tárgyai az elemzéseknek. A huszadik század első harmadától, még inkább a század második felében azonban radikálisan megváltozott a politikai tudás értelmezése. A változás lényege, hogy a tudást többé nem a szinguláris, vagyis az egyes ember belső állapotának tekintik, amihez csak ő maga férhet hozzá és fejezhet ki, hanem egyrészt nyilvános, másrészt nyelvileg formált ismeretnek. Azaz, az új felfogás szerint a politikai tudás interszubjektív jellegű és diszkurzív vagy kommunikációs praxisban létezik

b) A változás szorosan összekapcsolódott a filozófia és a társadalomtudományok huszadik századi fejlődésével, amely a nyelvet, az értelmezést és a kommunikációt állította vizsgálatok fókuszába, s ennek nyomán újraformált a valóságra vonatkozó tudásunkat. Ezt másképpen nevezik nyelvi fordulatnak, a hermeneutikai [értelmezéstani] szemlélet térhódításának, a posztmodern tudományok megjelenésének, vagy kommunikációs robbanásnak. Bárhogyan is, a változások közös eleme, hogy a nyelvileg sok féle módon formált tudás a valóság (így a politikai valóság) alakító tényezője, amit nem el kell távolítani, hanem benne kell tartani a vizsgálati tárgyban, hogy megértsük saját világunkat. Röviden: a társadalmi-politikai valóság nyelvi (szimbolikus, retorikai, diszkurzív) valóság is.

c) A politikatudomány a kihívásra két féle módon válaszolt. Egyrészt újraértelmezte hagyományos témáit. Ilyen például a legitimáció újragondolása a kommunikatív vagy a konstruktivista nézőpontok akceptálásával. Másrészt erőfeszítéseket tett arra, hogy sáncai mögé emelje a politikai tudás vizsgálatát és értelmezését. Könyvemben ezeket az irányzatokat és törekvéseket, illetve az ezeket képviselő legfontosabb személyeket mutatom be. A pozíciónak négy jelentős tudományos irányzata van; a szemantikai, a szimbolikus, a retorikai és a diszkurzív megközelítés. A nyelviség gondolata és a hermeneutikai szemlélet mind a négy értelmezésben központi helyet foglal el, de eltérő nézőpontokból írják le a politikai tudási eszmei valóságát. A négy irányzat képviselői nem alkotnak „szervezett” iskolát, és sokszor nem is „főtevékenységük” a politikai tudás vizsgálata s értelmezése. Ha a azonban azt a kérdést tesszük fel, hogy a politikai tudás értelmezésének milyen paradigmatikus [példaszerű, kidolgozott] megközelítései alakultak ki, akkor erre azt válaszolhatjuk, hogy a jelzett irányzatok.

d) Az itt bemutatott politikai tudás új értelmezéseknek van egy szembetűnő vonása; figyelem irányul az eddig elhanyagolt értelmezési keretekre és formákra, a tudásszerveződés nyilvános módjaira és eljárásaira. A tradicionális pozíció talajáról úgy tekintettek a politikai nézetekre, a tudás sokféle formájára, mintha valamilyen átlátszó közegben jelenne meg, vagyis a tudást hordozó-kifejező nyelv s beszéd semleges médium lenne, amely minden további nélkül képes az igazság megjelenítésére. Mintha egy ablak üvege vagy egy tükör volna, amelyen át s amelyben magát a torzítatlan és tiszta valóságot pillanthatjuk meg.

e) Ezzel szemben, mutatnak rá a tudáselméletek, a politikai ismeretek kialakulásának megvannak a maguk sajátos belső törvényszerűségei, amelyek a tartalom kialakulásában egyáltalán nem elhanyagolható szerepet játszanak. Ezeket tudásfeltételeknek nevezzük. Ilyenek például a nyelvi formák és szabályok, a szimbolizáció metódusai, a meggyőzési logikák, a diszkurzív folyamatok és kommunikatív eljárások, és így tovább, amelyek a materiális kényszereknél vagy az ésszerű felismeréseknél nem kevésbé fontos szerepet játszanak abban, hogy a homo politicus milyen nézeteket vall, milyen jellegű a politikai tudás. Egyáltalán: milyen politikai valóságot lát maga körül és mi módon cselekszik. Ha például ugyanaz a személy jelszavakat hangoztat, beszédet ír vagy politikai megegyezésre törekszik, akkor nemcsak eltérő ismereteket mozgósít, hanem eltérő politikai „világokat” ír le, amelyek tudáselemzés útján fedik fel természetüket

f) Természetesen nem állítható, hogy a jelzett kihívásra a politikatudománynak nem létezik egy harmadik típusú válasza: a kihívás elutasítása. A nyílt konfrontáció ritka, gyakori viszont a tudomásul nem vétel. Ma is szép számmal készülnek olyan tudásvizsgálatok például, amelyek művelői egyrészről külön-külön kikérdezik az embereket nézeteikről, véleményükről, értékeikről stb., majd az így összegzett és csoportosított tudást úgynevezett objektív tényezőkhöz rendelik. Vagyis a politikai tudást szinguláris és szubjektív valaminek tekintik, ami csak akkor van valahogy megmagyarázva, ha egy-egy megnyilvánulását szükségszerséggel hozzá tudjuk kapcsolni valamilyen tudáson kívüli dologhoz (érdekek, státusok, objektív helyzetek, egyéni adottságok stb.).

g) Természetesen nem könnyű az új felfogást megérteni és akceptálni [elfogadni]. Ez ugyanis nem a tárgyi politikai valóságról közöl ismereteket. Például: milyen a magyar pártrendszer, hogyan működnek az önkormányzatok, milyen politikai rezsimek voltak Magyarországon, milyen választási rendszerek vannak a demokráciákban, milyen az ország helyzete és jövője; a kormányzat előtt milyen megoldandó feladatok tornyosulnak; a választó polgárok milyen politikai eszmékben hisznek és mit szeretnének elérni, és így tovább. Vagyis sem objektív állapot, sem tárgyi politikai ismeret. A politika tudáselméletek által közvetített politológiai ismeretek a politika megismeréséről szólnak, vagyis a megismerés megismerése. Nem tárgynyelv tehát, hanem metanyelv, a nyelv nyelve, vagyis azon a nyelvi és gondolkodási struktúrák s funkciók leírása, amelyek a leíró, ábrázoló tárgyi ismeretek hátterében működnek. A tudáselméletek azonban nem tagadják más megközelítések érvényességét, a tárgy nyelvét sem, pusztán azt javasolják; nézzünk most ugyanarra a politikai valóságra más szemmel, hátha másképpen is fog visszanézni ránk. A mélységet például a felszínnel együtt vizsgáljuk meg.

h) Az ilyen típusú recepcióknak, mint amilyen a Politikai tudáselmélet is, két típusa alakult ki. Az egyik típus az érintett szerzői kör minél teljesebb bemutatásra törekszik. A „sok szerzőről keveset” metódus előnye, hogy mindenkiről, aki „labdába rúgott”, lesz némi fogalma a vizsgára kényszerülő diáknak, hátránya viszont, hogy tényleg csak fogalma. A másik metódus, amit ez a jegyzet is követ, nem kibővített lexikon kíván lenni, hanem inkább magyarázó-értelmező kalauz, amely az út legfontosabb állomásait mutatja be, de azokat alaposan. Arra törekszem tehát, hogy a kiválasztott szerző kiválasztott munkáját minél alaposabban bemutassam, jelezve ezzel gondolkodásának eredetiségét és érdekességét., a vázolt probléma összetettségét, vonatkozásait a mi viszonyainkra.

Első részPOLITIKAI SZEMANTIKA

Bevezetés

a) A politikai és a tudományos gondolkodásban a huszonegyedik század elején egyetértés van abban, hogy a nyelv és a beszéd a politikai valóság fontos eleme. A publicisztikában például nyelvpolitikai harcról, vagy definíciós küzdelemről olvashatunk, a politikusok pedig arról beszélnek, hogy mondjuk a pártoknak politikai stílusváltásra lenne szükségük. A tudományban ez a tény régóta ismert. A politológia egyik klasszikusa, Harold Lasswell írta a 1949-ben: „A hatalom nyelve a régi koroktól mindmáig lebilincselő témája a kommentároknak és a szisztematikus vizsgálódásoknak”. (Lasswell 2000: 11.).

b) Szisztematikus vizsgálatok azóta is folyamatosan készülnek a politika nyelvéről, amelyben egyaránt részt vesznek nyelvészek, irodalmárok, történészek, politológusok, szociológusok, antropológusok, filozófusok. (Barthes 1970; Orwell 1990; Klemperer 1984; Marcuse 1990; Schelsky 1995.) A hazai vizsgálatokból ki kell emelni a „rendszerváltozás – nyelvi változás” témában készült munkákat, amelyek a magyarországi rezsimváltás szakirodalmának integráns részét alkotják (Lásd erről részletesen: Szabó Márton 1993.) A kétezres években pedig a különböző politikai szereplők és irányzatok nyelvi magatartásáról készülnek elemzések, például az ellenségkonstruáló, kirekesztő törekvésekről.

c) Ezek a vizsgálatok eltérő tudományos szemlélet s módszer jegyében születtek és születnek. Külön stúdium lenne recepciójuk [áttekintésük, befogadásuk], egy fontos különbségre azonban feltétlen felhívnám a figyelmet. A munkák egy része a nyelv referáló szemléletének a jegyében készült. Az elemző úgy gondolja, hogy már adott és ismert a politika reális valósága (intézmény, szervezet, párt, politikus, társadalmi csoport stb.) amely tükröződik a résztvevők nyelvi-beszédbeli megnyilatkozásaiban is. A politika jobb megértése érdekében azonban érdemes elvégezni a nyelvi vizsgálatokat, az eredmények ugyanis árnyalni fogják meglévő tudásunkat.

d) A munkák másik része a kiegészítő és illusztráló szemléletnél merészebb idea jegyében született s születik. Képviselői azt gondolják, hogy a nyelvi és a politikai valóság között kölcsönös determináció van, vagyis a politikai beszéd nyelvi formái egyszerre jeleznek és konstruálnak [alakítanak, formálnak, teremtenek]. Jelzik vagy tükrözik, hogy a beszélő milyen társadalmi-politikai körülmények között él, de egyben konstruálják is azt a politikai valóságot, amelynek az egyén részese, hiszen a homo politicus számára minden tény értelmezett tény. Nem gondolják, hogy létezne egy nyelv előtti tiszta társadalmi valóság, amelyet aztán a nyelv, mint valami semleges médium, felmutat. Úgy vélik, hogy a politikai valóság egyben nyelvi valóság is, minden tény egyben nyelvi tény, így elsősorban azokra a nyelvi jelenségekre és formákra kíváncsiak, amelyben a politika megmutatkozik.

e) A konstruktivista szemlélet nagy előnye a referálóval szemben, hogy lényeges pontokon fejleszti tovább a politikatudományt. Nem egyszerűen csak „nyelvészetileg” egészíti ki a meglévő politológiai ismereteket, hanem átstrukturálja a meglévő tudásunkat. Egyrészről új módon szól hozzá a politikai valóság régi problémáiról folyó tudományos vitához (a hatalom mint nyelvi tőke, a képviselet mint reprezentáció stb.), másrészről

képes új tagolások, értelmezések és fogalmak irányába mozdítani a politikáról való gondolkodásunkat (mi egyáltalán a politika, milyen a politika mint stílus stb.). Vagyis politológiai mondanivalója van. A politikai szemantika [jelentéstan] ezért sem nyelvészeti diszciplína [tudományszak], nem nyelvészeti problémákat prezentál és old meg politikai beszédek elemzése révén, hanem politológiai (rész)diszciplína, amely a politikáról szól, természetesen a nyelv felől.

f) A „Politikai tudáselméletek” tárgy „Politikai szemantika” részében négy tudós-kutató munkássága kerül tárgyalásra: Lasswell, Schmitt, Koselleck, Bourdieu. A négy különböző tudós személyiség, mint látni fogjuk, négy különböző kutatási témakört képvisel. Közös azonban bennük, hogy a politikát a nyelv és az értelmezés felől írják le, amely szerintük egyszerre kifejezi és alakítja a politika valóságát. Közös kérdésük van, bár nem „beszéltek össze”: milyen a politika mint nyelvileg értelmezett valóság.

Irodalom

Barthes, Roland (1970 [é.n.]): Afrikai nyelvtan In Roland Barthes: Válogatott írások. 93–101. Budapest: Európa Kiadó.

Klemperer, Victor (1984): A harmadik birodalom nyelve. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Lasswell, Harold (2000): A hatalom nyelve. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt szerk.: Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. 11–27. Budapest: Universitas-Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 2000.

Marcuse, Herbert (1990): A totális adminisztráció nyelve. In Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember. 106–125. Budapest: Kossuth Könyvkiadó

Orwell, George (1990): A politika és az angol nyelv. In George Orwell: Az irodalom felszámolása. 341–358. Budapest: Európa Kiadó.

Schelsky, Helmuth (1995): A nyelvi uralom. In Elmélet Szociológia, 2: 3-4.Szabó Márton (1993): A rendszerváltozás szemantikája. In Politikatudományi Szemle, 4:

167–181. Továbbá: Szabó Márton: Diszkurzív térben. 127–163. Budapest: Scientia Huma, 1998.

I. fejezetHAROLD LASSWELL

Tartalomjegyzék

A) Harold Lasswell (1902–1978) életéről és munkásságárólB) Lasswell a politikai nyelvről I) Lasswell kutatásai a politikai nyelvről 1) A kutatások

2) Lasswell a hatalom nyelvéről 3) A politikai nyelv hatalmi funkciója II) A politikai értelem nyelvi formái 1) Nyelvi forma és politika 2) A politikai mítosz

3) Doktrína és a formula

4) Kulcsszimbólumok és jelszavakC) A politikai nyelv stílusa I) Bevezetés. A politika mint stílus

II) Válság és stílus a politikában 1) A háború mint stílus 2) A politikai rendteremtés stílusa 3) A (köznapi) politikaformálás stílusa 4) A politikai ünnep stílusa

III) Az önkényuralom és a demokrácia stílusa 1) Politikai rendszer és stílus 2) A magatartásjegyek különbségei 3) Az önkényuralom stílusjegyei 4) A demokráciák stílusa

A) Harold Lasswell (1902–1978) életéről és munkásságáról

a) Harold D. Lasswell az Amerikai Egyesült Államok és az egyetemes politikatudomány egyik jelentős alakja. Sokoldalú személyiség, tudósként és tudományszervezőként egyaránt jelentőset alkotott. Számos kutatást szervezett, egyidőben az amerikai Politikatudományi Társaság elnöki tisztét is betöltötte Munkatársaival együtt foglalkozott propaganda-, kommunikáció-, politikai nyelv és szimbólum kutatással, érték- és magatartásvizsgálatokkal, politikai pszichológiai vizsgálatokkal, elitkutatásokkal, jogelméleti, politikaelméleti kutatásokkal, politikai világtendenciák vizsgálatával.

b) A politikát a XIX. században és még a XX. század elején is Európában és az USA-ban egyaránt a társadalom egy specifikus szférájának, jogilag szervezett állami intézményrendszernek tekintették, amelyet elméleti-filozófiai és a történeti szempontból lehet tanulmányozni. A XX. század elején azonban ez a helyzet és felfogás radikálisan átalakult. Fokozatosan elterjed az általános választójog. A hatalomképződés és gyakorlás centrumába a politikai pártok kerülnek. Kibontakozik a civil társadalom, az emberek az állami intézményektől független szervezetek hoznak létre. A politika alakítása megszűnt a politikusok kiváltságos tevékenysége lenni: a politizálás demokratizálódik. Ez a helyzet inspirálta a mai értelemben vett politikatudomány megszületését, amelynek középpontjában a politikai cselekvés áll.

c) Ebben a helyzetben a politika tudományos tanulmányozásában alárendeltté válik az elkülönült területként felfogott politika tanulmányozás mint jogilag értelmezett államtan, a normatív filozófia és a történeti tanulságok tanító jellegű tudatosítása. Világossá vált, hogy a politika világa elsősorban (időben zajló) cselekvés, a közösségi ügyek közös alakításának területe, vagyis a nyilvános és közös cselekvés világa. Ennek cselekvésnek az ágense pedig

már nem egy előjogokkal bíró vagy specifikus szakértelemmel rendelkező réteg, hanem a választó polgár, akinek tettei komoly befolyással vannak a politikára. A politika megértése érdekében ezért a választók politikai magatartását, véleményét, tudását, motívumait és cselekedeteit kezdik tanulmányozni. Az is világossá válik, hogy a jövőt nem az elvont eszmények realizálása révén lehet uralni, hanem az emberek tetteinek előrejelzésével. A politikai tetteknek pedig legfontosabb eleme a politizáló ember értelmező tevékenysége, vagyis az, hogy az emberek hogyan értik a politikát, milyen jelentést adnak a politikának, s ez az értelmezés pedig mindig nyelvi eszközökkel történik.

d) Ennek a helyzetnek az egyik első nagy alakja Harold Lasswell, aki megértette kora kihívását, és tudományosan is kezdeményezte a politika új tanulmányozását. Ez valójában a mai értelemben vett politikatudomány kialakulása. Lasswell úgy vélte, hogy a politikatudomány vizsgálati témái közül nem hiányozhat az új politika cselekvő ágense, vagyis az állampolgár a maga tényleges tetteivel, gondolkodásmódjával és empirikus valóságával, méghozzá nem csupán a múlt, hanem a jelen szereplőjeként.

e) Azt gondolta, hogy a politológia csak akkor válhat hasznos tudománnyá, ha képes az emberek politikai magatartását előre jelezni. Ennek érdekében fontosnak tartotta a tudati, pszichológiai állapotok és motivációk feltárását. Mintául számára ezekhez a vizsgálatokhoz a kialakuló szociológia tudománya szolgált, és a politikai cselekvés tanulmányozását az akkor kiformálódott behaviorizmus szellemében végzete, amely közvetlen és oki kapcsolatot tételezett fel a külső tényezők és az egyes tettek között.

f) Figyelemre méltó, hogy Harold Lasswell, mint a modern (empirikus) politikatudomány egyik alapító atyja, szemben a későbbi fejleményekkel, egyáltalán nem mellőzte a politikai nyelv szisztematikus vizsgálatát, sőt ez alkotta kutatásainak egyik legfontosabb területét. Amire azért érdemes figyelni, mert a huszadik századi politológia azt tartotta az egyik feladatának, hogy a politika tudományos vizsgálatából kiküszöbölje a politizáló ember tudatának úgymond önkényes és torzító hatását, és a politika magyarázatát objektív törvényekre alapozza. Lasswell azonban nem kiiktatta, hanem bevonta a tudományos vizsgálatba a politikai értelemadást és ennek nyelvi formáit mint a politikát alakító konstitutív tényezőt. A Politikai tudáselméletek című tantárgy keretében visszatérünk ehhez a hagyományhoz.

g) Harold Lasswell iránt eleddig a hazai politikatudományban nem volt komoly érdeklődés. A kézikönyvek természetesen megemlítik a nevét és röviden tárgyalják munkásságát, de ebből kihagyták a politika nyelvi realitásával foglalkozó kutatásait és megállapításait. Üdítő kivétel ez alól Lányi Gusztáv munkássága, aki politikai pszichológia kutatása során komoly figyelmet szentelt Lasswell műveinek. Magyarul könyve nem jelent meg, mindössze két könyvrészlet olvasható tőle, ez is a Politikai tudáselméletek tantárgyhoz készült szöveggyűjteményben (Lasswell 2000a; Lasswell 2000b). Legfontosabb könyveiről az Irodalom című részben lehet tájékozódni.

Ellenőrző kérdés:Ki volt Harold Lasswell és milyen szerepet játszott a politikatudomány kialakításában?

B) Lasswell a politikai nyelvről

I) Lasswell kutatásai a politikai nyelvről

1) A kutatások

a) Lasswellnek már az első jelentősebb munkája is a politika nyelvét vizsgálja. 1927-ben jelenik meg disszertációja, amely a Világháború propagandatechnikája címet viseli. A munka azon országok történelemtankönyveinek az elemzése, amelyek a világháborút kirobbantották. Lasswell ebben a könyvében kezdi el kidolgozni a kvantitatív [mennyiségi] tartalomelemzés módszerét, ami később igen elterjedtté vált a különböző szövegek vizsgálatánál.

b) A második világháború idején az USA kormányának ösztönzésére a kongresszusi könyvtárban dolgozik, kutatási igazgatóként. Ennek a kutatásnak az eredménye A politika nyelve című többszerzős tanulmánykötet, amely 1949-ben jelenik meg. Ebben a kötetben találhatjuk meg azoknak a problémáknak a vizsgálatát, amelyek a mi kérdésfelvetésünkhöz a legközelebb állnak. A könyv első részében általános témák szerepelnek. Ezeket a tanulmányokat Lasswell írta, és ezek közül olvasható kettő magyar nyelven. A második részben módszertani problémák, a harmadik részben pedig a konkrét vizsgálatokat tartalmazó írások találhatók. A második és a harmadik rész tanulmányait a kutatócsoport tagjai közösen írták.

c) Ezután Lasswell a Korunk világforradalmai című Stanfordban folyó kutatás irányítója lesz. Munkatársaival együtt azt vizsgálja, hogy öt ország legfontosabb napilapjaiban kik és hogyan használták a forradalmi tematika szimbólumait 1890 és 1950 között. A kvantitatív tartalomelemzés módszerei alapján a kutató kollektíva arra a megállapításra jut, hogy a forradalmi tematika elsősorban az értelmiségi ügye és az elit igényeinek a kifejeződése.

d) Figyelemreméltó tény, hogy Lasswell és munkatársai komoly köz- és szakpolitikai kutatásokat is végeztek a 20. század harmincas éveitől. A témával foglalkozó kutatók ma az érintett terület egyik legfontosabb hagyományaként tartják számon ezeket a munkákat. Lasswell és munkatársai a politikai közösség mindennapi életét befolyásoló döntéseket és hatósági intézkedéseket, a későbbi fejleményekkel ellentétben, minden érintett részvételével zajló folyamatnak tekintették, vagyis nem egyszerűen csak politikusok és kiképzett szakemberek ténykedésének (modellszámítások, egyezkedések, zsákmányszerzések stb.). Ennek a formája pedig a nyilvános vita és a diszkuszió. Lasswell és munkatársai azt vizsgálták meg, hogy az érintettek részvételével milyen nyilvános diskurzusok folytak egy-egy szakpolitikai döntés meghozatala nyomán, s ez hogyan befolyásolta magát a döntést és a közösség politkai életét. Mai kifejezezéssel élve diszkurzív közpolitikai vizsgálatokat folytattak.

2) Lasswell a hatalom nyelvéről

a) Lasswell szerint egyszerre nyilvánul meg érdeklődés a hatalom nyelve iránt, s egyben ezen vizsgálatok elutasítása is. Azt írja erről az ambivalenciáról vagyis az „érdeklődő elutasításról”:

Egyrészt „a hatalom nyelve a régi koroktól kezdve mindmáig lebilincselő témája a kommentároknak és a szisztematikus vizsgálódásoknak”. (Lasswell 2000a: 11). Másrészt viszont „amióta az emberek tudatában vannak a nyelv befolyásoló képességének – legyen a hatás akár a hatalom, akár a haszon vagy a lélek nyugalma – azóta mindig megfigyelhető az ellenállás a nyelv objektív szempontú vizsgálatával szemben.” (Lasswell 2000a: 12.)

b) Az elutasítás két motívuma a következő lehet. Egyrészt az emberek nem képesek a nyelvre olyan távolságtartó opportunizmussal tekintetni, mint életünk más feltételeire, mivel szavaink túlságosan szorosan összekapcsolódnak az önmagunkról vallott felfogásunkkal. Ezért a nyelvre az élet kezdeteitől fogva hatalmas ego érték terhelődik.

„Röviden tehát, személyiségünknek mint egésznek a státusza bele van szőve a környezettel való verbális megfelelés folyamatába.” (Lasswell 2000a: 13)

Másrészt a szavaknak – írja –, mind a magán- mind a közéletben, hajlamosak vagyunk mágikus erőt tulajdonítani. Úgy véli, hogy a mágikus attitűd, amely a nyelvet és szavakat erővel s hatalommal ruházza fel, mélyen áthatotta a „politizálás művészetét” is. A megfelelő módon való kimondást (és a ki nem mondást) a politikában is alakító erőnek tekintjük.

c) A hatalom nyelvének vizsgálatában és értelmezésében megmutatkozó ambivalenciát tehát Lasswell a következő módon értelmezi. A nyelv valamilyen "végső" valóság vagy lényeg hordozója, egyéni s közösségi titkok leplezője és kifejezője, amelyen túl nincs más valóság, legfeljebb egy másik nyelv, hiszen az ember számára minden létező valóság a nyelv közvetítésével mutatkozik meg. A nyelv objektív és gyakorlati szempontú elemzése ezért egyrészt mindig lebilincselően érdekes, másrészt azonban a politikai nyelv vizsgálata érzelmi és hatalmi ellenállásba ütközik, mert kényelmetlen lemeztelenedést, sőt leleplezést jelent, vagy jelenthet.

d) Felfogását a politikaszociológiai megfigyelések is alátámasztják. A sámánok és a jövendőmondók, a papok és a proféták, a tudósok és a művészek, az értelmiségiek és a politikusok mindig is a szavak és a nyelv (a beszéd) szakemberei, exkluzív tulajdonosai és mesteri kezelői. Nem véletlen tehát, hogy a hatalmi nyelv vizsgálatát a hatalmi nyelv birtokosai általában nem támogatják, pontosabban haszontalan és érdektelen tudományoskodásnak tekintik. Ha mégis vannak ilyenek vizsgálatok, mondja Lasswell, azok csak elszórtak és periferikusak, többnyire a szókincs természetéhez és változásához kötődnek. A helyzet azonban, úgy vélem, ennél bonyolultabb. A politikai szavak mesterei és a hatalom birtokosai igenis támogatják a politikai nyelv vizsgálatát, amennyiben ez az ellenfelek leleplezését és a tömegek befolyásolását szolgálja. Az önreflexióra való késztetés azonban változatlanul és azóta is többnyire kellemetlen és felesleges dolognak minősül, mert nem a közvetlen gyakorlati tennivalókról szól.

e) Lasswell tanító mestere Charles Meriamm írta – és Lasswell osztotta mestere ezen nézetét –, hogy a politikában a nyers vagy „színtiszta” valósággal soha sem találkozik az ember. Ennek megfelelően ahhoz, hogy például a hatalom önkényét és terhét el tudjuk viselni vagy a credo (hit) vagy a mirrákulum (csoda) nyelvi kifejezése szükségeltetik. Meriamm kiinduló feltevése az a tény, hogy a hatalom soha sem a maga nyers valóságában mutatkozik meg az embereknek. A hatalmat nyelvileg mindig „becsomagolják”, közvetítik, és igyekeznek az emberek számára fontos értékekkel együtt megjeleníteni, mért képviselője

elfogadásra és presztízsre csak így számíthat. A hatalmat birtokolni senki sem tudja és akarja nyersen, önmagáért. Ezért aztán hatalom azt keresi, hogyan változhat át presztízzsé, a presztízs pedig azt, hogyan változhat vissza hatalommá. Ennek a helyzetnek, mondja Meriamm, a credenda és a miranda a nyelvi formája

f) A credenda elsősorban az ész tevékenysége, arra ösztönzi az embert, hogy fogadja el a felsőbbséget, a hatalmat, a kormányt, azokat a személyeket, akik éppen a hatalmat gyakorolják, és egyátalán a fennálló politikai viszonyokat, mert ezek elfogadásra érdemesek. A miranda viszont az érzelem munkája. A politikából, mondja Meriamm, nem hiányozhatnak a tisztelet, a csodálat, a bámulat tárgyai és témái. Nemcsak belenyugvásra van szükség, hanem lelkesedésre is. Lasswell szerint ennek az is feltétele, hogy az ember meg legyen győződve; nézeteit mások is osztják, a közös tisztelet így válik a szolidaritás és a közös cselekvés forrásává.

3) A politikai nyelv hatalmi funkciója

a) Lasswell számára nem kétséges, hogy a beszéd és a hatalom szorosan összefüggenek egymással. Van erről egy fontos megállapítása:

„A szavak bele vannak szőve a hatalomba, hiszen a hatalom külső jelei főként verbálisak.” (Lasswell 2000a: 26.)

E azért is fontos megállapítás, mert a hatalom absztrakt tény; empirikusan az ember a hatalommal mint olyannal soha nem találkozik, mindig csak a hatalom különböző jeleivel: beszéd, nyelv, szimbólum, cselekvés, személy, épület, írat stb. Ám ezeket is (nyelvileg) kell értelmeznünk, hogy a hatalom jeleiként tudjuk őket azonosítani és milyenségüket értelmezni tudjuk. A politika Lasswell szerint ezért egyben beszéd is.

b) Lasswell a politikai beszédet sajátos nyelvi funkcióként fogja fel, mégpedig olyan szándéknak és hatásnak, amely a hatalom befolyásolására irányul. Azt írja erről:

„Amikor a cél a hatalom befolyásolása, és érvényesül valamilyen hatalmi hatás, a nyelv politikai funkciójáról beszélünk.” (Lasswell 2000a: 16.)

Vagyis Lasswell szerint a nyelv politikai funkciója a hatalommal (döntéssel) kapcsolatos feltételezések és értékelések, valamint cselekvések befolyásolása.

c) A hatalmi hatás azonban nem közvetlen: a politikai írások és beszédek, mint írja„azon keresztül hatnak a hatalomra, hogy befolyásolják a hatalommal kapcsolatos feltételezéseket” (Lasswell 2000a: 27)

Vagyis a nyelv a politikai cselekvések lehetőségeit és a politikai tettek következményeit mutatja meg, vagy ahogyan Lasswell írja, a hatalommal kapcsolatos feltételezéseket. A politikai nyelv ezért nem közvetlenül maga a politikai döntés, sokkal inkább a politikai döntés (és cselekvés) közvetítő közege.

„Regisztrálja és módosítja a döntéseket. Harci kiáltás, verdikt és ítélet, törvény, rendelet és szabály, hivatali eskü, ellentmondásos híradás, kommentár és vita.” (Lasswell 2000a: 17)

d) A lasswelli felfogásban a politikai nyelve azonban nemcsak a hatalom nyelve. Elvileg minden nyelvi megnyilatkozásának lehet politikai funkciója, tehát a egyrészt hatalomból kizártak beszéde is része a politikai nyelvnek, másrészt a politika nyelve nála nem egyszerűen csak manipuláció, hanem hatalmi hatásra törekvő beszéd. Felfogása a politikai nyelvnek a cselekvő természetét emeli ki, hasonlóan például a modern retorikai felfogásokhoz. Lasswellnél tehát a nyelv politikai funkciója a politikai cselekvés.. Ennek fontos tényezője a politikailag cselekvő ember szándéka, pontosabban a beszélő és a szövege közötti viszony. Ezért, mint írja,

„célszerű a szimbólumokat és a kijelentéseket aszerint osztályozni, hogy milyen a viszony a kijelentéstevő és a szöveg között.” (Lasswell 2000a: 21.)

e) A politikai nyelv beszélője pedig három fontos szándékot manifesztál, ami három különböző nyelvi funkciónak felel meg. Vannak olyan kijelentések, amelyek leírnak dolgokat, pontosabban a beszélő jó okkal feltételezi, hogy a dolgok úgy vannak, ahogyan ő elmondja. Vannak továbbá kijelentések, amelyek

„elkötelezik a beszélőt illetve az írót valamilyen preferencia és elhatározás irányába”. (Lasswell2000a: 21.)

Mások a kijelentéstevő határait jelölik ki (én amerikai vagyok), hozzákapcsolva az egyént azokhoz a csoportokhoz, amelyekkel összetartozónak gondolja magát, s ez általában a családot, a barátokat a szomszédságot, a foglakozást és a nemzetet jelenti. A politikai nyelvnek tehát Lasswell értelmezésében a megnyilatkozó szándékai szerint három lényeges tartalmi vonása és funkciója van: a leírás, a normaadás és az identifikáció.

Ellenőrző kérdés:Milyen kutatásokat végzett Lasswell a politika nyelvéről és miként értelmezte a hatalom nyelvét és funkcióját?

II) A politikai értelem nyelvi formái

1) Nyelvi forma és politikaa) Az imént idéztünk egy felsorolást. A politikai nyelv lehet, írta Lasswell „Harci kiáltás, verdikt és ítélet, törvény, rendelet és szabály, hivatali eskü, ellentmondásos híradás, kommentár és vita.” Ha jól megfigyeljük ezt a felsorolást, akkor azt látjuk, hogy ezek egyrész különböző nyelvi formák, másrészt specifikusan politikai nyelvi formák. Ez azért jelentős, mert a nyelvi formáknak általában nem szoktunk komoly szerepet tulajdonítani. Még a politikai nyelvi elemzések is általában megelégszenek a nyelvi tartalom feltárásával, vagyis azzal, hogy megmutassák; ki, mit, mikor és hol, és esetleg miért mondta azt, amit mondott.

b)A politikailag „mondottak értelmét” Lasswell szerint azonban nemcsak a beszéd tárgya és a beszélő szándéka határozza meg, hanem az is, hogy ez az értelem milyen nyelvi formákban kerül megfogalmazásra. Úgy véli, hogy a különböző értelmek és értelmezések különböző politikai nyelviformákban öltenek testet.

c) Lasswell a következő politikai nyelvi formákat vizsgálja: politikai mítosz (utópia és ideológia), doktrína, formula, jelszó és szimbólum. Ezeket a nyelvi alakzatokat már mások is vizsgálták, ő azonban igyekszik ezeket átgondolni és egységes keretbe rendezni. Értelmezhetjük úgy ezt a keretet, hogy Lasswellnél a politikai szó a szimbólum, a politikai mondat a jelszó, és a politikai szöveg pedig a mítosz, a doktrína és a formula. Mindesetre ezek specifikusan a politikai beszéd formái.

2) A politikai mítosz

a) Lasswell úgy véli, hogy egy adott korban az emberek által képviselt politikai tudás visszavezethető néhány alapvető állításra és feltevésre. Ezek együttesét nevezi politikai mítosznak.

Exkurzus [kitérő] 1.A mítoszróla) Fontos tudnunk, hogy a mítosz fogalma nem szükségképpen hamis vagy irracionális felfogást jelent. Sőt ez egy közkeletű tévedés: Elsősorban azok képviselik azok, akik „lemitoszoznak” minden nézetet, amely nem rendelkezik a tudományosság látszatával, és mondjuk „mítosz és valóság a politikában” és ehhez hasonló címmel jelentetnek meg írásokat. Ők a mítosz kifejezést a zavaros nézetek és a butaság szinonimájaként használják. Esetleg az érdekes, de kitalált történetekkel, vagyis a mesékkel és a mondákkal azonosítják.

b) Ezzel szemben fontos tudnunk, hogy az utóbbi pár évtizedben, elsősorban az antropológia kutatások nyomán, teret nyert az a felfogás, amely szerint a mítosz, ha tényszerűen szemléljük, komplex világfelfogás, melynek keretei között és alapján az emberiség hosszú-hosszú évezredeken át (elsősorban az írásbeliség előtt) elgondolta és szervezte saját egyéni és közösségi életét. Úgy is mondhatjuk: a mítoszok minden tudást és ismeretet magukba foglaltak, ami az élethez a hajdani korokban szükséges volt. Ennek számos elemét a modern korban a természettudományok megcáfolták, a felvilágosodás pedig megkezdte a mitikus világ „varázstalanítását”, de igaztalan, sőt enyhén szólva is nevetséges dolog az emberiség egészét, leszámítva az utóbbi párszáz évben élőket, primitív és tévelygő népek halmazaként elgondolni. Nem más ez, mint a felvilágosodás egyik negatívumának, az úgynevezett észkultusznak a megnyilvánulása.

c) Vagyis a hajdani mítoszok mindig is tartalmaztak igaz és hamis megállapításokat. Ez azonban a mai emberrel is így van, különösképpen a mindennapi életben, sőt a tudományos felfogások is az igaz és téves nézetek keveredései, hiszen ha ez nem így lenne, akkor a tudomány nem tudna fejlődni. Ezt csak az gondolja másként, aki hajlamos arra, hogy a tudományos tételeket dogmáknak lássa, a tudománytól pedig „hitpótló” szerepet vár el.

b) A politikai mítosz tehát Lasswell értelmezésében a politikával kapcsolatos elemi és alapvető nézetek együttese. Lasswell szavai szerint:

„A politikai mítosz […] a politikai élettel kapcsolatos >alapvető feltevéseket< foglalja magába” (Lasswell 2000a: 18.).

A politikában és a politikával kapcsolatban ugyanis vannak olyan nézetek, amelyeket az emberek általánosan elfogadnak igaznak és meggyőződéssel vallanak, bár lehetnek igazak és lehetnek tévedések is. A politikai tudás egyik legfontosabb sajátossága ez. Nevezetesen: az emberek alapvető politikai nézetei nem az igazságkritérium szerint szerveződnek.

c) A politikai mítoszok ereje azonban éppen abból származik, hogy mindenki igaznak vélelmezi „szeretett és fontos” nézeteit. Ezek ugyanis egyrészt magyarázzák a fennállót, másrészt „meghatározott politikai tevékenységek igazolása végett” hívják őket segítségül. (Lasswell 2000a: 18.) Vagyis a politikai mítoszok egyszerre magyaráznak (leírnak) és igazolnak (legitimálnak). Lasswell a politikai mítosznak két formáját különbözteti meg, az ideológiát és az utópiát.

d) Definíció szerint az ideológia, írja Lasswell, minden politikai csoportmítoszban benne lévő azon elemeket jelenti, amelyek a felsőbbségről szólnak, konkrétabban az ideológia „a felsőbbség igazolása és elhelyezése”. (Lasswell 2000a: 22) Lasswell tehát az ideológiát leszűkített értelemben használja. Nem a politikai nézetek általános rendszerét érti rajta, mint általában szoktuk, hanem a fennálló hatalom legitimációs tanát.

e) Egy-egy konkrét ideológiát, írja, két típusú politikus szokta vitatni és megkérdőjelezni; a reformista és a forradalmár. Ám ezek a kritikák nem lépnek túl az ideológia gondolkodáson, vagyis ellenideológiákkal van dolgunk A különbség közöttük az, hogy a reformisták kis lépéseket javasolnak és apró pontokon akarják megváltoztatni a hatalom természetét s legitimációját, a forradalmi tanok hirdetői viszont radikális ellenjavaslatokat tesznek.

f) Az utópiát Lasswell nem erőtlen politikai fantáziálásként határozza meg, hanem a legradikálisabb és legmerészebb politikai hiedelmeket illeti ezzel az elnevezéssel. Értelmezése szerint azok a mítoszok az utópiák, amelyek a hatalom alapjait támadják, azaz új társadalmi berendezkedést tartanak kívánatosnak.

„Amennyiben a kormányzat hatalmi alapját és a társadalmi értékelosztás alapjait támadják meg, >utópikus< mítosz szegül szembe az ideológiával.” – írja. (Lasswell 2000a: 22.)

g) Vannak bizonyos mítoszok, írja, amelyek a társadalmi problémákat radikális módon kívánják megoldani, és a világ egészére, az emberi társadalom teljes átalakítására irányulnak. Ezek a mítoszok a világforradalmi utópiák.

„Több ilyen nagyobb mítosz is élt a világban 1939-ben, a második világháború előestéjén – írja –, így a kommunizmus, a fasizmus, és a nemzeti szocializmus. A liberalizmus addigra >visszafogottá< vált, nem volt meg benne az 1789-es hevület.” (Lasswell 2000a: 22-23.)

Exkurzus 2.Az oroszországi forradalmi mítosz (utópia) vizsgálataa) Lasswell evidenciaként kezeli, hogy az oroszországi változások a huszadik századi világpolitika egyik legnagyobb történelmi kihívását jelentették, s az „1917-es orosz felfordulás összetéveszthetetlenül egy radikális világforradalmi mozgás döntő szakasza volt.” (Lasswell 2000a: 23). Vagyis „A kommunisták olyan mozgást irányítottak, amely meghirdetett célját tekintve világméretű – >egyetemes< és nem >parochiális< – volt, hatását tekintve forradalmi, módszerére nézve pedig radikális." (Lasswell 2000a: 23.) Ezért tartotta fontosnak a forradalom hatásának vizsgálatát.

b) Lasswell azonban munkatársaival együtt nem azt vizsgálta meg, hogy milyen jogossága volt a forradalmi tanoknak, vagy hogy ezek valóban a tömegek óhaját fejezték-e ki, hanem azt, hogy a forradalom eszméi mi módon terjedtek el a világban.

c) A kutatás kiinduló pontján azt a kérdést kellett megválaszolni, hogy mit is vizsgálnak valójában, vagy másképpen, mi a forrása az orosz forradalom eszméinek. Lasswellék válasz erre az volt, hogy a forradalom eszméit a forradalomban megfogalmazott tételek, formulák, kulcsszimbólumok és jelszavak hordozzák. A kutatás a forradalom teljes nyelvi-szimbolikus kifejeződését lehetséges forrásnak tekintette, amellyel kapcsolatban nem a teoretikus mélység vagy a hatalmi hierarchia alapján végezték el a szelektálást. A vizsgálatra kiválasztott reprezentatív forrásokat a politikai értelem nyelvi formái mentén jelölték ki. Ennek szellemében készült el két híres vizsgálat az orosz forradalmi mítosz természetéről. Az egyik a kommunista párt 1918 és 1943 között kiadott május elsejei jelszavakat elemezte (Lasswell 1965: 233–297), a másik a Harmadik (Kommunista) Internacionálé dokumentumait, jegyzőkönyveit és kiadványait (Lasswell 1965: 298–333).

d) Ezeket a forrásokat tartalomelemzésnek vetették alá, amely módszernek a kidolgozásában Lasswell és munkatársai úttörő szerepet játszottak (Lasswell 1965: 55-169). A módszer alkalmazása során megvizsgálták a forrásokban található kulcsszimbólumok, jelszavak, doktrínák, és formulák tartalmi jellegzetességeit, továbbá az adott kategóriák gyakoriságát és eloszlását, azaz térbeli és időbeli változásait.

e) Lasswellék vizsgálatai azt a tényt állapították meg, hogy nem valósult meg sem a forradalmat kirobbantók eredeti szándéka, sem a forradalmat gyökeresen kiirtani törekvő politikai hatalmak szándék. Regisztrálják, hogy az orosz forradalom nézeteit illetően részleges diffúzió és részleges restrikció játszódott le. „Amennyiben az Oroszországban hatalomra került elit valóban végrehajtotta volna az egész földgolyón a forradalmat, akkor ez példája lett volna az adott területi centrumból történő >totális diffúziónak< (feltéve, ha a kulcsszimbólumok és a gyakorlat változatlan marad). Amennyiben viszont a kommunizmust megsemmisítette volna az ellenforradalom, a >totális restrikció< esete állt volna elő. Ami pikantériát kölcsönöz a jelenlegi világpolitika vizsgálatának, az a tény, hogy sem az egyik, sem a másik >totális< folyamat nem kerekedett felül”. (Lasswell 2000a: 23.)

f) Ez a helyzet nem előzmények nélküli, ugyanis – írja Lasswell – történelemben nincs példa egy eszmerendszer világméretű diffúziójára, ám teljes hatástalanságára sem. „A francia forradalom felbuzgó forrása elárasztotta a kontinenst, de azután visszahúzódott; az orosz hullám pedig eleddig gátak közé szorult. Nem jelenti azonban mindez azt, mintha a forradalmi mozgalmak szignifikáns

jellemzői egyetlen államra korlátozódnának. […] Valóban, ha elválasztjuk egymástól a >centrum világforradalmi mintáját< a >korszak világforradalmi mintájától<, nyilvánvalóvá válik, hogy a centrum elitjének hatása nem dönti el a korszak sorsát.” (Lasswell 2002a: 25.) A francia társadalomszerkezetben bekövetkezett változások például – írja – nem álltak meg a franciák által uralt terület határainál, mint ahogyan az orosz trend egyes elemei (a szabad piac problémái, az üzletember hanyatlása) más országokban is megtalálhatóak. Ugyanakkor vannak olyan minták is, amelyek nem terjednek el. Ilyen például a pénz kiküszöbölésére tett oroszországi próbálkozás, amely nyilvánvalóan „nem része semmilyen közös mintának”. (Lasswell2002a: 25)

3) Doktrína és a formula

a) A doktrína szó maga elveket, elméleti nézetek rendszerét jelenti. A közkeletű kifejezést Lasswell két vonatkozásban konkretizálta. Egyrészt politikai felfogásokhoz kötötte, másrészt ezek közül is a normatív, a követelményjellegű elvrendszereket sorolta ide. Így ír:

„A politikai doktrína a társadalom hatalmi viszonyaival és cselekedeteivel kapcsolatos feltételezésekből és követelményekből áll.” (Lasswell 2002a: 18.)

b) A politikai doktrínák, írja, olyan közismert formákban jelennek meg, mint például az alkotmány (különösen a preambulum), a deklarációk, az alapszabályok, de politikai doktrínának tekinti a különböző állam-, jog-, és gazdaságelméleteket is. A doktrínák elsőrendűen a társadalmi normákról szólnak; a jogosról, az igazságosról, a kívánatosról, a megfelelőről.

c) A lasswelli doktrína értelmezésnek erősen polémikus jellege van, ami kapcsolódik a politikatudomány kiszélesítéséért vívott küzdelméhez. A doktrínák közé sorolt elméletek ugyanis nagyjából lefedték a korabeli politikai tudományokat:

„Az államelméletek [...] gyakran nem mások, mint politikai doktrínák” - írja. (Lasswell 2002a: 19.)Vagyis hatalomigazoló tanok, miközben, szükség lenne olyan tudományra, amely számba veszi a tényleges helyzetet, leírja fennállót. Fontos lenne, mondja, elválasztani egymástól a feltételezéseket és a követelményeket, az igazolásokat és a leírásokat, de legalább tudni, hogy államelméleti doktrínáinkban ezek alig áttekinthető módon össze vannak bogozódva.

d) Lasswell formulát a doktrína konkretizálásának tekinti. A doktrína, mondja, túlságosan általános, ritkán vonatkozik közvetlen cselekedetekre, konkrét hatalmi helyzetekre és tennivalókra. Azt írja:

„Amíg a politikai doktrína az >állami és kormányzati filozófiával< azonos, addig a politikai formula a társadalom elemi közjogi helyzetét rögzíti. [...] Más szóval a politikai formula a politikai doktrína tartalmának kifejtése meghatározott és többé kevésbé konkrét hatalmi mintákban.” (Lasswell 2002a: 20)

e) Doktrína például, írja Lasswell, a hatalom eredetét taglaló elvrendszer, mondjuk a király isteni származásának kinyilvánítása és értelmezése. Önmagában ebből az elvből azonban még nem következik tennivaló egy-egy konkrét hatalmi helyzetre nézve. A formula éppen ezt a hiányt tölti be, jogi-nyelvi formát ad a konkrét helyzetekre vonatkozó következményeknek. A fenti doktrína formulái például a következők lehetnek:

„a királyi előjogok rendszere, a trónöröklés szabályai, az alsóbb nemesség hatalmi mintái stb.” (Lasswell 2002a: 20)

f) A formulákkal kapcsolatban Lasswell ugyanazt a kritikai észrevételt fogalmazza meg, mint a doktrínákkal kapcsolatban. „A politikai formula egyszerre előíró és leíró jellegű”, amely számtalan zavar forrása (Lasswell 2002a: 20) Előíró jellegű, mert a benne kifejezett normához való alkalmazkodást követeli meg, és leíró jellegű, amennyiben a normát széles

körben elfogadják és az emberek ennek megfelelően cselekszenek és élnek. Ennek következtében a formulákban az előírás és a leírás többnyire összemosódik, ami nehezen kritizálhatóvá teszi őket.

4) Kulcsszimbólumok és jelszavak

a) A politikai tudásnak, mondja Lasswell, vannak bizonyos kulcsszavai. Például az Egyesült Államokban ilyenek a következők: demokrácia, szabadság, az emberi jogok, jólét, egyenlőség kifejezések. Ezeknek két fontos vonásuk van: egyrészt elemi terminusok, másrészt közös vagy általános használat jellemzi őket.

b) Ezek azok a politikai szavak, mondja Lasswell, amelyek tartalmáról mindenkinek van véleménye függetlenül társadalmi pozíciójától és iskolai végzettségétől vagy foglalkozásától. De meg is fordítható az értelmezés; ha egy adott közösség politikai nyelvében megtaláltuk a politikai tartalommal rendelkező általánosan használt szavakat, akkor ráleltünk a közösség politikai kulcsszavaira vagy kulcsszimbólumaira.

c) A közösség tagjainak a politikáról való gondolkodásában van néhány tucat szó és kifejezés (ez koronként és helyenként természetesen változik), amelyben az emberek elgondolják saját politikai létüket. Ez egyaránt megtalálható a tudományban és a politizálás nyelvében. Ezek azért is elemi terminusok, mert rájuk épül a politikáról való gondolkodás és beszéd, még akkor is, ha gyakran vitatják a jelentésüket.

d) Lasswell szerint a politikai kulcsszimbólumok legfontosabb funkciója a közösségi identitások megteremtése: ezek azok az eszmei vonatkozási csomópontok, amelyek, bármennyire is vitatják tartalmuk ilyen vagy olyan értelmezését, mégis az összetartozást szimbolizálják. A politikai közösség minden tagja számára közös tapasztalatokat és értelmezési kereteket szállítanak, sőt lojalitás közvetítenek.

„A kulcsszimbólumok egyik nyilvánvaló funkciója, hogy közös tapasztalatot nyújtson mindenkinek a leghatalmasabb vállalati vezérektől a legkisebb átlagemberig vagy filozófusig. Az ugyanazon kulcsszó együttessel való szembesülés azon ritka élmények egyike, amelynek során az emberek átélhetik összetartozásukat fajra, lakóhelyre, foglalkozásra, pártállásra vagy vallásra való tekintet nélkül: a lojalitás érzései ezek körül a fogalmak körül kristályosodnak ki, és hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek közös államban tudjanak élni (Lasswell 2002a: 21)

e) Ha a politikában vannak elemi szavak (ezek a kulcsszimbólumok), akkor vannak elemi mondatok is. Lasswell a jelszavakat tekinti a politikai nyelv elemi mondatainak. Miért? A politikai nyelvet a cselekvő szándék oldaláról definiálta. Márpedig a jelszavak maximák [előírások], azaz olyan mondatok, amelyek erkölcsi, életvezetési, gondolkodási előírást és szabályt fejeznek ki, azaz cselekvésre szólítanak fel, követésre buzdítanak. A jelszavak „velős szósorozatok”, írja Lasswell, a cselekvésre buzdítás politikai mondatai, közbülső helyen vannak tehát a kulcsszavak és a doktrínák-formulák között.

f) A jelszavak nem magyaráznak és nem okoskodnak, hanem megmondják, hogy mi vagy ki a jó, a rossz, az igaz, a hazug, a kívánatos, a helyes, vagy azt, hogy mit kell, mit lehet tenni. Funkciójukat akkor teljesítik, ha képesek hatni az emberek érzelmeire, cselekvésére, tetteikre, a motívumokra. A jól kitalált és megválasztott szlogenek, különösen a modern médiák korában, ezért nagyobb hatásúak, mint a terjedelmes és magyarázó programok. Egyben pontosan fejezik ki a politikai nyelv legfontosabb tulajdonságát: a cselekvésre való késztetést.

Ellenőrző kérdés:Hogyan függ össze egymással a politika és a nyelvi forma, és Lasswell milyen specifikus politikai nyelvi formákat írt le?

C) A politikai nyelv stílusa

I. Bevezetés. A politika mint stílus

a) Lasswell szerint politikai nyelv stílusa „a politikai közlés részeinek elrendezettsége” (Lasswell 2000b: 63). Mivel pedig az ember mindig rendezetten beszél, a stílus vizsgálata a politikai tudás megértésének egyik kulcsmozzanata. Lasswell világosan látta, hogy a politikai stílus kérdéseit érintő elemzésének nincs tudományos előzménye, szemben a politika nyelvi formáinak elemzésével, ezért, írta, hogy ebben a vonatkozásban „kénytelen új utat törni”. (Lasswell 2000a: 17..) Az újításának kiindulópontja az obligát [szokásos, megszokott] stílusfelfogás kritikája.

b) Úgy véli, hogy a stílussal foglalkozó szakirodalom gyakran önkényes, szubjektív. Lasswell itt elsősorban az irodalmi-stilisztikai (főleg a romantikus felfogásra jellemző) elemzés politikatudományi használata ellen tiltakozik: ez a felfogás irodalmi stílusjegyek alapján (például fennkölt vagy alpári beszédmód, egyszerű vagy bonyolult mondatok, képes vagy tárgyszerű kifejezések stb.), de meglehetősen önkényesen, az elemző személy ízlése alapján minősíti és értelmezi a politikai megnyilatkozásokat és személyeket. Erre a felfogásra az a jellemző, hogy hívei megpróbálják a szövegekben „rejtőzködő” ismert személy vagy csoport tulajdonságait feltárni (például a miniszterelnök, a párt stb. stílusa). Mondván: a stílus maga az ember (vagy az emberek csoportja).

c) A politikai stílus értelmezésében végrehajtott lasswelli újítás lényege az, hogy megfordítja a kiindulópontot. Először is nem azt kérdezi, hogy ismert személyek bizonyos helyzetekben milyen stílusban nyilatkoznak meg, azaz az irodalmilag értett beszédstílus milyen jegyeivel bírnak, hanem azt, hogy milyen maga a politika stílusként. Vagyis nem egyes személyek stílusára kíváncsi, hanem politikai rendszerek, módok és helyzetek stílusára.

d) Másodszor a politikai megnyilatkozás stíluselemeit objektív módon kívánja leírni. Ennek érdekében azt vizsgálja, hogy a politikai értelem nyelvi formáinak elemi egységei (lásd előbb!), milyen módon rendeződnek el és strukturálódnak adott hatalmi viszonyok között. Az elemi egységek lehetnek számosak vagy kevesek, írja, ennek megfelelően lehet beszélni a politikai stílus tömörségről vagy terjengőségről, elégtelenségéről vagy redundanciájáról [feleslegességéről], az elemek ismétlődéséről és sokféleségéről, a szimbólumok statikusságáról vagy mozgalmasságáról és így tovább. Az elemek elrendezésének pedig, írja, vannak szemantikai és szintaktikai vonásai. Szintaktikai jegy például az, hogy milyen mértékű az állítások konzisztenciája, szemantikai vonás pedig az, hogy milyen jellegű politikai tárgyakat írnak le az adott megnyilatkozások.

e) Lasswell a politikai stíluselemzés névvel illetett kutatásokban, mint látjuk is, valójában szakít az obligát felfogásokkal, és egy új politikai vizsgálati irányt alapoz meg, ez a politikai szövegek kvantitatív tartalomelemzése, amelynek kidolgozásában ő és munkatársai úttörő szerepet játszottak. A „politikai stílus” mint elnevezés ezért némileg félrevezető. Pontosabb megnevezés lenne a laswelli vizsgálatokra a politikai beszédmód, vagy diskurzus vizsgálat, hiszen azt nézi meg munkatársaival együtt, hogy adott politikai helyzetben az érintett

személyek milyen módon gondolkodnak és beszélnek, s ezek hogyan változnak. Azaz milyen módon strukturálódik a politika a különböző értelmezési módok szerint.

f) Ennél konkrétabban Lasswell szerint„a politikai nyelv stílusa a hatalmi helyzet főbb vonásai szerint változik”. (Lasswell 2000b: 63.)

Ez kétségtelenül eredeti gondolat, ahogyan ő maga is látta, hiszen ezzel az önálló politikai stíluskutatások (tartalomelemzések, beszédmódok, diskurzusok) lehetőségét és alappozícióját fogalmazza meg. Lasswell, a fenti elvnek megfelelően, konkrétan két vonatkozásban tagolja és vizsgálja a politikai stílust. Az egyik a feszültségek vagy válságok fokozata szerinti megkülönböztetés, a másik a demokrácia és az önkényuralom stílusának a megkülönböztetése és leírása. A pozíció azonban elvileg más tagolásokra is lehetőséget ad.

Ellenőrző kérdés:Milyen újítást jelent a politikatudományban a lasswelli politikai stílus vizsgálata?

II) Válság és stílus a politikában

1) A háború mint stílus

a) Lasswell szerint a politikában mindig jelen van a válság vagy feszültség valamilyen módja és mértéke, amely akár közösség politikai megsemmisülésének lehetőségét is magába rejti. A politikához azonban nemcsak a küzdelem és a vita, hanem a béke és a megegyezés is hozzá tartozik – véli. A felszültségnek egyrészt fokozatai vannak, másrészt a politikát a változás jellemzi, amelynek során a válságok megoldódnak, majd újak keletkeznek, a nyugalom felborul, majd új feszültségek jönnek létre. Lasswell négy szakaszát különíti el a politikai feszültségeknek, amelyek egyrészt a hatalmi viszonyok különböző struktúráit jelentik, másrészt eltérő stílusok, beszédmódok hordozói: a háború, a politikai rendteremtés, a köznapi politikaformálás és az ünnep. A szakaszok egyben a válság, vagyis a politikai feszültség eltérő mértékét fejezik ki.

b) A háború mondja Lasswell, aktív harc, a válság legerősebb fokozata, amely a politikai közösség pusztulásának a lehetőségét hordozza. A hatalom eszközei speciális erőszaktényezők: katonák, fegyverek, pusztítás, legitim gyilkolás. Ez a feszültséggel telített politikai szituáció határozza meg a háborús stílust. A harc ugyanis nemcsak fegyverekkel, hanem szavakkal is folyik, a politikai megnyilatkozások is elsősorban a harci cselekmények részei. A szavaknak, hasonlóan a fegyverekhez, a háborúban az a funkciójuk, hogy támadják az ellenséget és megvédjék a saját embereket.

d) Lasswell úgy látja, hogy a politikai szavakat és a mondatokat háborúban leginkább fegyverként használják. Ezt a tény oly mértékig döntőnek tartja, hogy a háború stílusának leírását egy analógiára építi, nevezetesen a lövedék és a pajzs, valamint a harci beszéd közötti hasonlóságok felmutatására.

„A nyelvvel funkcionálisan legközelebbi rokonságot felmutató fegyver a lövedék, mivel mind a lövedék, mind a szó, képes távolról is károkat okozni. […] Ám az is igaz, hogy a nyelv defenzív eszközként is szolgálhat inkább a pajzs, a mellvéd vagy az erőd, mintsem a lövedék mintájára.”(Lasswell 2000b: 66.)

e) Az analógiát kibontva Lasswell a háborús helyzet harci stílusát a következő négy vonással jellemzi. Egy: A cél, hogy a beszéd és a nyelv is erőt fejezzen ki, félelmet keltsen, illetve feltétlen bizonyosságot sugározzon. Kettő: Mivel a fegyvereknél az erő és a hatás növelésének módja az egységesítésre és a gazdaságosságra való törekvés. Ennek megfelelően a harci beszéd „alapvetően uniformizált, és jellemző módon nem áll másból, mint néhány ritmikusan ismétlődő szóból”. (Lasswell 1965: 23.) Vagyis: tömörség és ismétlés, mentesen mindenfajta töprengéstől és magyarázattól. Három: A használt szimbólumok egyszerűek és könnyen érthetőek. Alapkérdésük, hogy tartalmuk elfogadható vagy sem, és hogy milyen propagandisztikus hatást tudnak kifejteni. Négy: Lasswell példái: a mohamedán harcos Allah nevével veti magát a harcba, az ellenséges katonát gyerekgyilkosnak titulálják, a harcban állók aggálymentesen minősítik az ellenségüket minden lehetséges negatív tulajdonság hordozójának.

2) A politikai rendteremtés stílusa

a) Lasswell szerint nemcsak hadüzenet következtében és háborús viszonyok között áll elő olyan helyzet, amelyben mások cselekedeteit és gondolkodását szavakkal is megpróbálják megtörni, őket valamilyen módon engedelmességre bírni. Békés viszonyok között gyakran is megtörténik az elfogadott szabályok áthágása, esetleg fennáll a fizikai ellenállás lehetősége és praxisa.

b) Ilyen szituációban, véli, változatlanul erőt kell demonstrálni, s a fő feladat a politikai egység és a rend megőrzése vagy helyreállítása. A politikai megnyilatkozásokkal kapcsolatban az alapkövetelmény a hatásosság marad, azonban a háborús helyzetekhez viszonyítva már több idő és lehetőség kínálkozik a cselekvésre és a beszédre.

c) Milyen nyelvi anyagok hordozzák a politikai rendteremtési stílust? Például a bírósági döntések és a jogászi megnyilatkozások, továbbá a különböző határozatok és hatósági intézkedések.

d) A stílusjegyeket illetően Lasswell egyrészt arra mutat rá, hogy a politikai rend- és egységteremtés változatlanul őrzi a harci beszéd jegyeit, másrészt viszont ez változáson is keresztül megy. A változás fő oka az, hogy a hatalmi helyzet kevésbé kiélezett, ami lehetőséget ad a hatalom nevében beszélőnek, hogy többet beszéljen, sőt terjengős is lehet. A politikai „túlbeszélésről” Lasswellnek érdekes észrevétele van: a sok beszéd éppenséggel a hatalmon lévők bizonytalanságát jelzi.

„A bíróságok nyelve közismerten igen bonyolult, ami nagyrészt az elfogadással kapcsolatos bizonytalanságból fakad.” (Lasswell 2000b: 68)

e) Ennek a hatalmi-politikai állapotnak van egy jellegzetes megnyilvánulása, mondja Lasswell, ez pedig az enunciáció. A latin eredetű szó kijelentést, kihirdetést, kinyilatkoztatást jelent.

„Azon alkalmak többsége, amikor a politikát enunciálják (verdiktet hoznak, közleményeket, tesznek közzé, törvényeket hirdetnek ki, szerződéseket írnak alá, szavaznak) rendkívül feszült.” (Lasswell 2000b: 65.)

Ilyenkor ugyanis fennáll az engedetlenség lehetősége, a kívánatos rend és egység megbomlása, vagy éppenséggel ennek megteremtésért folyik a politikai küzdelem.

3) A (köznapi) politikaformálás stílusa

a) A politikai feszültségek harmadik szakasza a politikaformálás normál állapota, aminek a vita a jellegzetes beszédbeli megjelenési módja.

„a feszültség viszonylag alacsonyabb foka a politika formálódásának kedvez, ami diplomáciai tárgyalások, döntőbíráskodások, perek, bizottsági és országgyűlési viták, választási beszédek (és egyéb nyilvános diszkussziók) révén történik." (Lasswell 2000b: 65.)

Ez valójában a demokratikus politizálás és politikaalakítás megszokott és közönséges világa, amelyben

„a válságnak a nyelvre gyakorolt fegyelmező hatása kevésbé látványos, mint a harc vagy a politika enunciálásának idején”. (Lasswell 2000b: 68.)

b) A politikai-hatalmi szituációt illetően Lasswell két lényeges mozzanatot emel ki, mint olyan attitűdbeli tényezőt, amely szükséges ahhoz, hogy a politikai tevékenység békés módon folyjék. Az egyik az állampolgárok „a törvénytisztelő attitűdje”, a másik „az ésszerű szabályok alkalmazásába vetett hit”. (Lasswell 2000b: 68.)

c) Ahogyan az első szakasz stílus emblémája a harci kiáltás, a másodiké a kinyilatkoztatás, úgy ezé szakaszé a politikai vita. Lasswell szerint a politikai vita működésének van három alapvető feltétele. Egy: az érdekelt és érintett személyek szabadon kifejthetik és képviselhetik nézeteiket. Kettő: a vita során illetve törekedni kell mások véleményének megismerésére és befolyásolására. Három: készen kell állni a saját nézet módosítására

d) Lasswell szerint a békés politikaformálás is igen küzdelmes szakasza a politizálásnak, de természetesen kevesebb feszültséget hordoz, mint a háború vagy a rend és az egység megteremtésre törekvő igények szakasz. A résztvevők ugyanis bíznak a nézeteltérések békés rendezésében, a viták eredményességében, legyen szó diplomáciai tárgyalásról és nyilvános diszkusszióról. A viták ellenére a felek ugyanis együttműködnek, és legalább a viták rendezésének szabályaiban egyetértenek.

4) A politikai ünnep stílusa

a) A politikai ünnepek jellegük és természetük szerint nem a politikai küzdelmek. hanem a politikai egység kifejeződési és eseményei.

„A legkisebb feszültség általában az ünnepélyes alkalmak velejárója, amikor is az eltérő vélemények háttérbe szorulnak és az egységet kifejező szimbólumok kerülnek előtérbe (a győzelem megünneplése, megemlékezések, ünnepélyes beiktatások stb.).” (Lasswell 2000b: 65-66.)

Lasswell számára ezért is kétséges, hogy egyáltalán az ünnepek részei-e a politikai életnek, hiszen „a döntéshozatal nem ceremóniák kérdése”. (Lasswell 2000b: 69.)

b) Az aggodalma azonban, úgy vélem, indokolatlan. Az ünnepek ugyanis még a szűken értelmezett politikának is részét alkotják. Abban igaza van Lasswellnek, hogy a politikai ünnepléseknek nem az a funkciója, hogy átrendezze a tiszteletet, a tekintélyt, és más politikai értékeket, de a politika ünnepélyes aktusai csak egy kétszáz éve változatlan hatalmi rendszer tapasztalatai alapján tűnnek időtlennek és függetlennek a hatalmi küzdelmektől. Kelet-Európa XX. századi történelme ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Nemcsak a rendszerváltozásokat kisérték „ünnepleváltások” és „ünnepcsinálások”, hanem ugyanazon állami-politikai közösség tagjai is vívtak és vívnak egymással csatákat a politikai ünnepekért és az általuk elérhető hatalmi pozíciókért, az ünneplések során is.

c) A politikai ünnep azonban, és ebben kétségtelenül igaza van Lasswellnek, az összetartozás és az egység demonstrálása szolgál. Legalább is erre ennél megfelelőbb forma nem létezik.

Az ünnep ugyanis a politizálás olyan eseménye és időszaka, amikor a versengő felek elvileg félre teszik ellentéteiket és összetartozásukat erősítik meg egy általánosabb cél és értékrendszer alapján. Ilyenkor a közösség egésze ünnepli önmagát; dicsőséges múltját, ígéretes jövőjét, kiváló tagjait.

d) Az ünnepi eseménynek kialakutnak a formái és nyelvezete, amelynek legfőbb vonása a ceremoniális jelleg, nevezetesen az ismétlés - mondja Lasswell -, és a formalizáltság. A fentiekből adódóan a politikai ünnep értelmezésében és szerepének megítélésében két alapvető hibát lehet (és szoktak) elkövetni. Az első: az ünnep stílusának és nyelvének kárhoztatása, mert ritualizált és formalizált, ezért tartalmatlan és semmitmondó. Ezzel a felvetéssel az a probléma, hogy mindezek hiányában az ünnep mint olyan egyszerűen megszűnne létezni. A ünnep ugyanis nem racionális-értelmi-logikai-tudományos ügy, hanem morális és érzelmi kérdés, vagy Lasswell modorában válaszolva, a politikai mítoszok elfogadásának kérdése. Keretei és módjai is ennek felelnek meg. A valódi probléma ezért nem a formalizáltság szokott lenni, hanem az, hogy ha olyan politikai ünnepeket rendeznek, amely mögül hiányzik az érintett közösség érzelmi és morális azonosulása.e) A második elvétés az, amikor különböző politikai erők megpróbálják külön-külön megünnepelni ugyanazokat az eseményeket és történelmi személyiségeket, lényegében ugyanazon eszmék és értékek jegyében. Ezek az ünnepi háborúskodások azonban – s ezt én teszem hozzá Lasswell fejtegetéséhez – nemcsak politikai szűklátókörűségről árulkodnak, hanem alkalmakként kifejezetten kisszerűek és nevetségesek szoktak lenni, mert az érintettek ki akarják sajátítani azt, ami elvileg mindenkié, és újfent félreértik az ünnep funkcióját, amely a teljes politikai közösség összetartozásának és egységének ritualizált kifejezése.

Ellenőrző kérdés:Lasswell értelmezése szerint hogyan függ össze egymással a válság (feszültség) és a politika stílusa, és ennek milyen szakaszait írta le?

III) Az önkényuralom és a demokrácia stílusa

1) Politikai rendszer és stílus

a) A XX. század tapasztalata, hogy az önkényuralmak (diktatúrák) és a demokráciák nemcsak különböző politikai rendszerek, hanem eltérő politikai magatartások és kulturális minták kifejeződései is. Ennek következtében tagjaik a közélet színterein különbözőképpen nyilatkoznak meg és beszélnek, tehát más a stílusuk vagy beszédmódjuk.

b) Lasswell az elsők egyike, aki rámutat ennek a két politikai berendezkedésnek a kulturális és stílusbeli különbségeire. Elemzése azonban nem átfogó empirikus nyelvi elemzés, hanem a két hatalmi típus összehasonlítása. A két politikai berendezkedést a következőképpen értelmezi:

az önkényuralmat a „hatalom a másik ember felett”, a demokráciát pedig „hatalom a másik ember mellett” felfogás jellemzi (Lasswell 2000b: 70.).

2) A magatartásjegyek különbségeia) Lasswell a két rendszer vonatkozásában először a politikai magatartások különbözőségeit veszi számba, és ehhez kapcsolja az elérő stílusjegyeket. Három szempontból vizsgálja a

magatartásokat. Az első szempont a vezetők és a vezetettek közötti távolság. Az önkényuralmakban nagy a különbség a fent és a lent között - írja Lasswell. Ráadásul olyan nézet uralkodik, hogy a nagy távolság eleve adott, ezt nem lehet sem megváltoztatni, sem megszüntetni. A demokráciákban viszont, véli, a társadalmi távolság kicsi és nem is lényeges, mert alkalmi. A vezetők leválthatók, mert a vezetésre ideiglenes megbízásuk van csupán, tehát nem „született” uralkodók. Az önkényuralmakban úgy gondolkodnak az emberek, hogy a vezető különleges ember, demokráciákban viszont úgy, hogy egy valaki a nép közül, aki megküzdött azért, hogy vezető lehessen.

b) A második szempont vezetők cselekedeteinek „jelentéstana”. Önkényuralomban a vezető tettei elsősorban magát a hatalmat reprezentálják és másodsorban irányulnak csak praktikus ügyek megoldásaira. A hatalmi cselekedeteket ezért elsősorban a reprezentáció elvétése érvényteleníti. Demokráciákban viszont az elfogadott gondolkodásmód szerint a vezető nem uralkodik, hanem munkálkodik, dolgozik mint mindenki más. Cselekedeteinek érvényességét a politikai problémák megoldásának hatékonysága minősíti.

c) A harmadik szempont a vezetettek magatartásjegyei és tipikus tetteinek különbsége, amely szintén hűen kifejezi az eltérő politikai rendszerek sajátosságait. Önkényuralomban az emberek alázatosak és engedelmesek, önmagukat jelentéktelennek tartó módon viselkednek, méltatlannak tartják magukat már arra is, hogy szóljanak a vezetőkhöz.

„Az alattvaló, a feljebbvaló önbizalomtól duzzadó magatartásával szemben, úgy mutatja be saját magát, mint aki bizonytalan a döntések következményeit illetően, mint aki, ellentétben feljebbvalója mindentudásával, kínkeservesen jutott csak valamilyen ismeretre.” (Lasswell 1965: 31)

Félelem lakik bennük, mert kiszolgáltatottak. Bizonytalanok cselekedeteik érvényességében és jogosságában. Demokratikus viszonyok között viszont az emberek általában egyenrangúaknak érzik magukat egymással és vezetőikkel szemben is. Öntudatosak, mert vezetőiket leválthatják. Kritizálhatnak, amit gyakorolnak is, ha nem is ők, akkor mások. A nyilvános bírálat élménye és a vitatkozás kötelessége radikálisan más politikai szerepekhez és magatartásokhoz vezet, mint az önkényuralmi kiszolgáltatottság s alázat.

3) Az önkényuralom stílusjegyei

a) Az önkényuralmi stílus talán legjellemzőbb vonása a nép és az uralkodó közötti távolság kifejeződése, egy hatalmi fensőbbség létének mindennapi megtapasztalása.

„A szimbólumok és jelek azt hívatottak kifejezni, hogy milyen >mesze< és >fent< vannak. [...] Az uralkodó szavai és viselkedése azt jelzi, hogy mennyire felette áll alattvalóinak.” (Lasswell 2000b: 70.)

Lasswell két hatalmi stílusjegyben látja az önkényuralom „megtestesülését”; az egyik a formalizáltság, a másik az ismétlődés. Mindkettőnek az a „hatalmi hatása” (Lasswell kifejezése), hogy kiküszöbölik a spontaneitást a társadalom életéből.

b) A formalizáltságról Lasswell a következőket írja. Az uralkodó közszereplései alkalmával „az önmagára vonatkozó terminusok személytelenek, hosszúak és közhelyszerűek”. (Lasswell 2000b: 70) A formalizáltság az alattvalókra is kötelező.

„Ha egy közösség életében meghatározóak a nem demokratikus attitűdök, akkor az >alulról< jövő kezdeményezések is valamiképpen ennek megfelelő nyelven fogalmazódnak meg. A kidolgozott szavak és gesztusok azt fejezik ki, hogy az alattvaló nem szándékozik kétségbe vonni feljebbvalója előjogait”. (Lasswell 2000b: 71.)

Tegyük ehhez hozzá: nem állítható, hogy a formalizáltság csak az önkényuralom stílus jegye lenne, bár itt kétségtelenül dominál. Ám bárhol megjelenik, ott nyilvánvalóan jelzi és generálja a változatlanságot és a hierarchikus egységet, ami az ünnepi formákra nézve is érvényes.

c) Az ismétlődésnek is hasonló funkciója és hatása van.„Számos tényező és különböző körülmények játszanak szerepet abban, hogy az önkényuralom stílusa miért kezd közelíteni az ismétlődések felé. Egyik ilyen tényező a félelem, a felkelésektől való krónikus rettegés.” (Lasswell 2000b: 75)

Az ismételgetés, a kevés számú elem monotóniás hangsúlyozása a háborús stílushoz teszi hasonlóvá az önkényuralmi megnyilatkozásokat.

Az önkényuralmi rendszerekben „a közéletet megfosztják spontaneitásától és a ceremóniák rutinjába kényszerítik. A viták helyett éljenzés van, a választások helyett szavazás, a törvényhozás helyett felvonulás”. (Lasswell 2000b: 75.)

4) A demokráciák stílusa

a) Már a használt szimbólumok funkciója is más a demokráciában, mint a diktatúrában, írja Lasswell. Nem a vezetők és a vezetettek elválasztását és a különbség fejezik ki, hanem az összetartozás jelei.

„A modern nemzeti mozgalmak egységpártiak abban az értelemben, hogy olyan szimbólumokat tűznek a zászlójukra, amelyet az egész nemzet magáénak vall (és nem csupán néhány család, nemzettség vagy vallás képviselői), így tehát ez nem is osztja meg az embereket.” (Lasswell 1965: 31)

b) Demokráciában nagy az ínformalitás szerepe, az élő beszéd és a spontaneitás fontos szerepet tölt be. Meghatározónak tartja Lasswell „a demokráciáknak az informális stílus kialakítása felé mutató tendenciáit”. (Lasswell 2000b: 74) Mit jelent mindez? Például azt, hogy „a vezetők a köznyelvet használják, és >emberközeli< manírokat alkalmaznak”. (Lasswell 2000b: 72.) Vagy azt, hogy a vezető nem absztrakt politikai szerep személytelen képviselője, hanem választott személy, aki személyes vonásokkal és személyes stílussal rendelkezik. Továbbá kénytelen úgy beszélni, hogy szavai meggyőző erejét ne elsősorban a formalizáltság, hanem a mondanivaló érthetősége és elfogadhatósága hordozza.

c) A demokráciában bírálat és vita van, ami alapvetően különbözik az önkényuralom formalizált kinyilatkoztatásaitól. Messzire vezető következményei vannak annak a ténynek, hogy például

a miniszterelnöknek „nap mint nap meg kell hallgatnia az ellenzék vezetőinek, vagyis olyan embereknek az érveit, akiknek szintén nagy tekintélynek örvendnek, és arra számíthatnak, hogy egyszer majd a helyére lépnek.” (Lasswell 2000b: 71).

d) Vagyis a nyilvános bírálat, a vita, és az érvelés kényszere a demokráciák politikai megnyilatkozásának stílusát köznapivá, spontánná és esetlegessé, valamint személyessé teszi. Szemben az önkényuralom ünnepélyes, formalizált és távolságtartó beszédmódjával.

Ellenőrző kérdés:A politikai rendszer és a politikai stílus összefüggése kapcsán Lasswell milyennek írta le az önkényuralom és a demokrácia politika stílusát?

Irodalom

Lasswell, Harold and Dorothy Blumenstock (1939): World Revolutionary Propaganda: A Chicago Study. New York: Knopf.

Lasswell, Harold et al. (ed.) (1945): Propaganda, Communication and Public Opinion. Princeton: Princeton University Press.

Lasswell, Harold (1971 [1927]): Propaganda Technique in the World War. Cambridge Mass.: M.T.I. Press

Lasswell, Harold, et al. (1965 [1949]): Language of politics: Studies in Quantitative Semantics. Cambridge Mass.: M.T.I. Press.

Lasswell, Harold, et al. (1970): The Prestige Press. Cambridge Mass.: M.T.I. PressLasswell, Harold (2000a [1949]): A hatalom nyelve. Fordította Kiss Balázs. In Szabó Márton

– Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.) Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. 11–27. Budapest: Universitas-Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.

Lasswell, Harold (2000b [1949]): A politikai nyelv stílusa. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.) Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. 63–78. Budapest: Universitas-Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.

CARL SCHMITTA „das Politische” (a politikai) fogalmának értelmezése és alkalmazása

Tartalomjegyzék

A) Carl Schmitt (1888-1985) életéről és munkásságárólB) Carl Schmitt: a „das Politische” (a politikai) fogalma I.) Bevezetés. Miért „politikai” és nem politika? II) A kritérium mint definiálás 1) A definiálásról általában és a kritérium 2) A politikai fogalma mint kritérium III) A megkülönböztetés 1) A politikai fogalmak sokfélesége 2) A polémikusság IV) A kivételes eset 1) A kivételes eset magyarázó ereje 2) A politikailag tipikus 3) A határfogalomC) A politikai fogalmának alkalmazása: Schmitt partizán-elmélete I) Bevezetés. A partizán mint a politikai fogalmának elmélyítése II) A partizán történelmi típusai: gerilla, forradalmár, terrorista 1) A gerilla 2) A forradalmár 3) A terrorista III) A partizán mint értelmező kategória 1) Az ellenség mint önkényes konstrukció

2) Az ellenségesség intenzitásának fokozódása 3) Határátlépés

A) Carl Schmitt (1888-1985) életéről és munkásságáról

a) Carl Schmitt fausti alkatú személyiség volt, egyesek szerint ő a politikatudomány sötét géniusza. A 97 éves korában meghalt gondolkodó életének egy rövid szakaszába tagja volt náci pártnak, és nyilvánosan sohasem bánta meg, hogy a nemzeti szocializmus szolgálatába szegődött. Ezzel együtt is a huszadik századi jog- és politikatudomány egyik legjelentősebb, megkerülhetetlen alakja.

b) Schmitt 1888-ban született egy vesztfáliai kisvárosban, Plettenbergben, és ugyanitt halt meg 1985-ben. Sírkövén három görög szó olvasható: Kai nomon egno. [Ő ismerte a törvényt]. Katolikus, kispolgári családban nevelkedett. Végzettsége szerint jogász volt, tanulmányait Berlinben, Münchenben és Strassburgban végezte. Egyetemi pályáját a húszas években Bonnban kezdte, innen költözött Berlinbe, ahol bekapcsolódott a kor tudományos és politikai vitáiba. Önmagát jogásznak tartotta, de munkái a jogászok világán kívüli is jelentős hatást váltottak ki, elsősorban a politikai filozófia és a politikaelmélet művelői körében.

c) Tudományos pályáját Schmitt a Weimari Köztársaság (1919–1933) időszakában kezdte, s a korabeli helyzet igen erőteljesen befolyásolta gondolkodói habitusát, sőt életútját is. A történelmi szituációról röviden annyit, hogy a Weimari Köztársaság alkotmányát Weimarban fogadták el (innen az elnevezés), jóllehet a köztársaságot Berlinben kiáltották ki. A háború utáni helyzetben fellépő erőteljes divergáló törekvések miatt a köztársaság alkotmányos rendjét azonban a hatalmi források igen erős megosztásával biztosították (például a népszavazás intézménye és a parlament egymás versenytársai lettek), minek következtében az alkotmány egysége és a közös politikai cselekvés folytonosan veszélyben volt. A jogalkotók szándékával ellentétben az országban nem jött létre hatékony végrehajtó hatalom. Egyrészt azért nem, mert az alkotmányt a túlbiztosításokból fakadó bizonytalanság és tehetetlenség jellemezte, másrészt a parlamenti ellenfelek egymásra abszolút bizalmatlansággal tekintettek. A jobboldal hívei, látva az Oroszországban történteket, a kommunizmus előretörésétől, a baloldal hívei pedig a tekintélyelvű önkényuralom létrejöttétől féltek. A helyzetet jól jellemzi, hogy a Birodalmi Gyűlés (Reichstag) egyetlen alkalommal sem töltötte ki mandátumát, munkájának mindig az elnök feloszlató döntése vetett véget. S a „végleges vég” is eljött egyszer: 1933-ban a nácik jutottak uralomra, a demokrácia demokratikus eszközökkel felszámolta önmagát. Innen a jól ismert kifejezés, a „weimárosodás”, amely a tehetetlen és terméketlen parlamentáris demokrácia megnevezésére szolgál.

d) Carl Schmitt a Weimari Köztársaság időszakában írta meg néhány igen fontos munkáját. Elsősorban a Politische Romantik [A politikai romantika) (1919), Die Diktatur [A diktatúra] (1921), Politische Theologie [Politikai teológia] (1922), Verfassungslehre [Alkotmánytan] (1928), Der Hüter der Verfassung [Az alkotmány védelmezője] (1931), Legalität und Legitimität [Törvényesség és legitimitás] (1932) és Der Begriff des Politischen [A politikai fogalma] (1932) című műveket. Ezek közül több munka kifejezetten a weimari alkotmányos

Carl Schmitt 1933-ban

helyzet problémáival foglalkozott, de például a Politikai teológia vagy A politikai fogalma nem tartozik ezek közé a művek közé.

e) Schmitt életében fordulópontot jelentett, hogy 1933. május 1-én belépett a náci pártba, az NSDAP-be. De nemcsak egyszerű párttag volt, hanem, ahogyan gúnyosan mondták róla, a hitleri állam koronajogásza lett. Ezt olyan hírhedt írások jelzik, mint például A Führer oltalmazza a jogot (1934) vagy a német tudományos élet zsidótlanítását követelő írásai. 1933 előtt folyamatosan kritizálta a weimari rendszer formalizmusát és tehetetlenségét, és határozottan óvott mind a kommunista mind a nemzetiszocialista veszélytől. De már ekkor is igazolni próbálta az államfőnek az alkotmány formális megsértését is vállaló fellépését – csakhogy meg lehessen akadályozni az egész alkotmányos rendszer bukását. Soha sem tudjuk meg pontosan, hogy miért lépett be a náci pártba, mert maga erről soha sem beszélt, sőt nem volt hajlandó magát alávetni az úgynevezett entnazifierung [nácitlanító] eljárásnak sem 1945 után. Talán azért lépett be, mert elméletileg elgondolható út volt számára a nácizmus, talán azért, mert ott és akkor a nácikban látta a rend képviselőit, talán azért, mert hitt abban, hogy a születő rendszert saját szellemi fölényével befolyásolhatja. Ez azonban nem következett be. Már 1936-ban éles támadás éri az SS lapjában állítólagos katolikus és zsidó kapcsolatai miatt. Kilép a pártól és visszavonul berlini katedrájára. A nürnbergi perben tanúként idézik meg, majd megfosztják egyetemi állásától. Ezzel kikerül a hivatalos tudományos életből, és nem is kerül többé vissza, bár még harminc évet él visszavonultan Plettenbergben.

f) A történtek ellenére megőrizte igen erős szellemi befolyását. A visszavonultság évtizedei alatt Schmitt háza zarándokhellyé változott, ahol egymást váltották az anarchisták, a baloldaliak, az egykori nácik vagy konzervatív jogászok. „Carl Schmitt az egyetlen ember, akivel érdemes beszélgetni”, mondta a hatvanas években a judaista Jacob Taubes filozófus és vallásszociológus. Vajon mi volt a titka Schmittnek, ha volt ugyan titka? Kétségtelen, hogy Schmitt munkássága állandó irritációként hatott más gondolkodókra. Noha az elmélet világának embere volt, elméleti munkálkodását a mindenkori jelen problémáihoz kapcsolta. Intellektuális teljesítményével és politikai állásfoglalásaival a 20. század egyik legprovokatívabb gondolkodójává vált. Könyvei, tanulmányai révén, illetve – főként 1945 után – személyes megnyilvánulásai okán komoly súlya volt az európai szellemi életben. Tekintélyként hivatkoztak rá az antiparlamentarizmus jobb- és baloldali hívei. A liberálisok szemében pedig ő az egyik örök ellenfél, akinek gondolataival mindig fel kell venni a küzdelmet. De figyelmet kapott olyan gondolkodóknál is, akiket nem a közvetlen politikai megfontolások vezéreltek, hanem tudósként koruk szellemi-politikai-jogi állapotának feltérképezésére törekedtek.

g) Schmitt munkái magyar nyelven sokáig elérhetetlenek voltak. Századunk fordulóján azonban látványos eredményekkel gazdagodott a hazai Schmitt recepció. Kézbe vehetjük több művének is a magyar fordításait (Schmitt 1992; Schmitt 2002a), és tanulmányok születtek róla különféle tárgykörökben.(Lásd például: Szabó 2000; Szabó 2003; Cs. Kiss 2004). A Politikai tudáselméletek tárgy keretében két fontos munkájának gondolataival ismerkedünk meg. Az egyik A politikai fogalma, a másik A partizán elmélet. Mindkét munka a huszadik században megváltozott politikai valóságának természetét igyekszik megragadni, ezen közben Schmitt a politika új szemléletét alakítja ki, amelynek tengelyében a politikai (és nem a politika) fogalma áll.

Ellenőrző kérdés:Melyek Carl Schmitt életének és munkásságának legfontosabb szakaszai és jellemzői?

B) Carl Schmitt „das Politische” (a politikai) fogalma

I.) Bevezetés. Miért „politikai” és nem politika?

a) A huszadik század első felében az európai politika egy új realitással szembesült. Korábban a közösség életét a tradicionális struktúrákhoz kötődő állami intézmények irányították, a politika csak ezen állami keretekben való működést jelentette. A polgárság demokratizálási igénye és praxisa azonban bizonytalanná tette ezt az állapotot. Egyrészt már korábban is önállósodtak a különböző társadalmi tevékenységi területek, főleg a gazdaság, másrészt a szabad polgárok különféle szervezeteket hoztak létre azzal az igénnyel, hogy politizáljanak, függetlenül az államtól. A huszadik század elejére általánossá és kétségbevonhatatlanná vált, hogy az állam nem egyedüli letéteményese a politikának, és a társadalom a maga bizonytalan formáival szintén részese mind a kül- mind a belpolitikának. Mindez bizonytalanná tette a politika határait és felvetette azt a kérdést, hogy mi tekinthető egyáltalán politikának.

b) Carl Schmitt Der Begriff des Politischen [A politikai fogalma] (1932) című művének megírásával erre a helyzetre reagált. Művének alappozíciója, hogy az állam már nem a politika centruma és nem is a modellje többé, sőt a politikának nincs is centrális intézménye. A decentralizáltság egyik következménye, hogy a huszadik században nemcsak az állam intézményeit, az államot képviselő személyeket és cselekedeteiket lehet politikai tényezőknek tekinteni, hanem a társadalom több más elemét is, ezért jogosulatlan az a korábbi felfogás, amely a politikát és az államot azonosította egymással. A másik következménye, hogy politikai és a nem-politikai közötti határvonal nem objektív intézményi adottság többé, hanem értelmezési, definiálási kérdés.

c) Mindennek következtében a politika egésze is megváltozott. Ennek Schmitt három elemét hangsúlyozza. Egy: a politika megszűnt stabil valóság lenni, többé nem rögzített intézmények, cáfolhatatlan ideák és született politikai osztályok örökérvényű cselekedete. Kettő: a politika az egymással nyilvánosan rivalizáló erők küzdelmének a területe és konstrukciója, amely a társadalom egészét áthatja. Három: a politikai jelző használata bizonytalanná vált, annak tisztázása, hogy mi egyáltalán politika és mi nem-politika, nem egy eleve meglévő állapot pontos tükröződése, hanem egy értelmezési tevékenység nyomán születő eredmény, vagyis az lesz politika (és az lesz nem-politika), amit az emberek annak fognak tartani és nevezni.

d) Schmitt a tényt kategoriálisan is kifejezi, a megváltozott politika egészének megnevezésére új kategóriát vezet be: ez a politikai fogalma. A problémával Schmitt a húszas évek végén kezd foglalkozni, de végül is a hatvanas évek elején adja ki a téma alapvető könyvét, amelynek már a címe is szokatlan: A politikai fogalma. Németül a politika szó így néz ki: „die Politik”. Híres könyvének azonban nem az a címe, hogy Der Begriffe der Politik (A politika fogalma), hanem ez: Der Begriffe des Politischen (A politikai fogalma). A „die Politik” szót helyet tehát a „das Politische” kifejezést használja, ami a politikai (politisch) jelző főnevesítés. Magát a kifejezést nem Schmitt alkotta meg, azonban ő adott ennek egy sajátos és új értelmét: a politikai szféra teoretikus magyarázó fogalmává tette, amelynek segítségével a modern kori fejlődés jelenségeit értelmezi. Nem konfrontálja közvetlenül egymással a két kifejezést, de e nélkül is egyértelmű, hogy szerinte a huszadik században a politikát a politikai váltotta fel, vagyis a politika politikaivá változott.

e) A politikai jelzőnek a közbeszédben van azonban két olyan használati módja, amely különbözik Schmitt teoretikus igényű kategóriájától. Az egyik a leíró használat. A politikáról beszélő személyek ezzel a szűkítő jelzővel jelölik meg az állami-hatalmi-közéleti szférához tartozónak vélt dolgokat. Használata nem tartalmaz definíciós igényeket és teoretikus megfontolásokat. A beszéd olyan eleme, amely egyszerűen csak rámutatást fejez ki: most éppen a politikáról beszélünk és nem másról. A másik az értékelő használat. Schmitt ennek kapcsán felhívja a politikai viták egyik nyelvi vonására. Gyakori jelenség, írja, hogy az emberek ellenfelüket „politikaiként” akarják „alkalmatlanná nyilvánítani és denunciálni, csak azért, hogy önmagukat (tisztán tárgyszerű, tisztán tudományos, tisztán erkölcsi, tisztán jogászi, tisztán esztétikai, tisztán gazdasági értelemben, vagy más hasonló polémikus tisztaságok alapján) >nem-politikaként< féléjük emeljék.” (Schmitt 2002c: 22.). (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a politikai jelzőnek ez a denunciáló használata azóta se vesztett közkedveltségéből, és egyaránt élnek vele a politikusok, az értelmiségiek és az állampolgárok.)

f) Schmitt azonban a politikai kifejezést nem egyszerűen megkülönböztetésre vagy elhatároló értékelésre használja, hanem teoretikus magyarázó kategóriának tekinti. Ennél konkrétabban, Schmitt a politikai fogalmát a barát és az ellenség közötti definíciós megkülönböztetés lehetőségében és realizálásában jelölte meg. Ez azt jelenti, hogy a politikai jelző számtalan összefüggésben használható ugyan, ám a sok lehetséges politikai vonás és definiálási mód közül a politikai „veleje” a barát (pontosabb lenne talán a szövetségest mondani) és az ellenség közötti definitív megkülönböztetés.

g) Schmitt azonban újra és újra hangsúlyozza, hogy a politikai fogalmának az ellenség megnevezésének képessége és gyakorlata az egyik lényeges vonása, de nem ez a legfontosabb jellegzetessége. Azt írja például, hogy egyesek „a fogalmi mező óvatos, első kijelöléséből primitív közhelyet csináltak, egy úgynevezett barát-ellenség elméletet”. Schmitt 2002c: 12) Ugyanis a politikai schmitti kategóriájában nem elsősorban a barát-ellenség megkülönböztetés érvényessége és magyarázó ereje az érdekes, hanem a politikának az a szemlélete és felfogása, amit a diszjunkciós [egymást kizáró és egymásra vonatkozó] kategória-pár kifejez. Schmitt nemcsak mást írt le a politikai szféra kapcsán a „das Politische” középpontba állításával, hanem máshogyan is írta le a politika valóságát, mint annak előtt.

h) Ennek az új szemléletnek a lényege az, hogy a politizáló ember, amikor értelmezi a politikát, nyelvileg megnevezi például a barátot és az ellenséget, akkor nem egyszerűen csak ábrázolja a meglévő politikai realitást, hanem értelmezésével beleavatkozik a politikai valóságba, azaz politikai realitást teremt. Másképpen mondva: a politika definiálása a politika alakítása. A „politikai fogalma” ezért sem szűkíthető le a barát-ellenség megkülöböztetésre, vagy valamilyen politikai pozícióra. Ahogyan Heller Ágnes írja: „A >politikai<-nak semmilyen meghatározott struktúrájú cselekvés, nagy jelentőségű választás, konkrét orientatív érték nem kizárólagos kritériuma vagy mércéje. […] Ez a fogalom egyszerre normatív és empirikus, egyaránt értelmezhető megváltó, progresszivista, szkeptikus és nihilista forgatókönyv szerint.” (Heller 1993: 16.)

i) A „politikai” schmitti fogalma tehát a politika új szemlélete, a politikatudomány új paradigmája [példája], amely az értelmezés-definiálás politikai valóságot teremtő természetét három, egymástól nem teljesen független összefüggésben adja meg: kritérium, megkülönböztetés és kivételes eset. A következőkben ezt a három vonást vizsgáljuk meg részletesebben.

Ellenőrző kérdés:Miért helyettesítette Schmitt a politikát a politikai fogalmával, és mi a politikai fogalmának alapvető újítása?

II) A kritérium mint definiálás

1) A definiálásról általában és a kritérium

a) Schmitt azt írja a barát-ellenség definiálásáról: „Ez egy kritérium értelmében nyújt fogalom-meghatározást, nem pedig kimerítő definícióként vagy a tartalom megjelöléseként.” (Schmitt 2002c: 19.) Ez a mondat két fontos állítást tartalmaz. Egyrészt azt, hogy a politikai fogalma egy specifikus definiálási mód érvényesítése, amit ő kritériumnak nevez, a másik az, hogy ez a definiálás nem a tartalomra vonatkozik és a nem meríti ki a tárgyát. Vajon mit jelent ez a két állítás? Nagyon röviden és elöljáróban csak annyit, hogy a politikai fogalma a politika olyan értelmezése, amely nem lényegkereső definiálás, hanem egy lehetséges, bár alapvető és fontos nézőpont, azaz kritérium érvényesítése. (A görög eredetű szó jelentése egyéként: „ismertetőjegy”, azaz a kritérium ismérvet vagy feltételt jelent, és azt mutatja meg, hogy milyen szempont alapján tekintünk valamit valaminek, avagy mi egy kategóriába sorolás alapja.)

b) Ahhoz azonban, hogy a kritériumot, mint a politikai fogalmának definiálási módját értelmezni tudjuk, szükséges magáról a definiálásról [meghatározásról] rögzíteni néhány fontos ismeretet. Először azt, hogy definiálni vagy meghatározni valamit többféleképpen lehet. Például úgy, hogy megadjuk a dolgot is magában foglaló nem (genus) fogalmat és ezen belül specifikáljuk a definiálandó dolgot (Például: a szék olyan bútor, amelyre ülni szoktunk.). Akképpen, hogy feltárjuk az őt determináló törvényszerűséget. (Például: az anyagok hő hatására megváltozatják a halmazállapotukat) Vagy megmutatjuk alapvető struktúráját (Például: a víz két hidrogén és egy oxigén atomból épül fel) Ezeknek a definiálásoknak közös vonása, hogy a felszíntől megpróbálnak eljutni a lényegig azon szemlélet jegyében, hogy minden dolognak van valami rejtett magja és vagy végső vonása, amely a dolgot olyanná teszi, amilyen. Ezt a felszínen tapasztalható, érzékelhető vonások mindig elrejtik előlünk, ezért az érvényes definíció mindig a felszín mögé hatol, ott próbál megtalálni egy objektív törvényt, egy szilárd vázat, egy változatlan tulajdonságot. Ez az objektivista [a szubjektivitást kiküszöbölő] és lényegkereső [a felszín mögötti determináló tényezőt kereső] felfogás igen sikeresen működött az elmúlt évszázadokban a természet megismerése során, ezért sokan azonosítják magával a tudományosan helyes értelmezéssel. Ennek ellenére erősen kétséges a társadalomra és a politikára való alkalmazhatósága..

b) Schmitt kritérium felfogás implicite [kifejtetlenül] tartalmazza azt a pozíciót, hogy ezek a definiálási módok alkalmatlanok a politika értelmezésére, ugyanis ha a politikát akarjuk megérteni, akkor olyan vonásokat kell számításba venni, amikkel a természet nem rendelkezik. Ezek a következők: Egy: a politizáló ember folyamatosan értelmezi a társadalmat és politikát, amiben él, amivel kapcsolatba kerül. A tudományos értelmezés ezért egy másodfokú értelmezés vagy definiálás lehet csak, vagyis az értelmezések értelmezése. Kettő: az ember minden társadalomra és politikára vonatkozó értelemadása és definiálása egy lehetséges nézőpontból mond el fontos dolgokat, más lehetséges nézőpontok mellett. Három: az értelemfejtésben és az értelemadásban az emberek bizonyos határok között nagy szabadsággal rendelkeznek, azaz sem pontosan tudni, sem átfogóan kényszeríteni nem lehet

az embereket az egységes értelmezésekre. Négy: az értelmezések és definiálások mindig beépülnek abba a társadalmi és politikai valóságba, a mivel kapcsolatba kerülnek. Vagyis a politika nem van, hanem létrejön. Öt: a társadalomban és a politikában a jelenségek szintjén létező vonások nemcsak megszüntethetetlenek, mint egyébként a természetben, hanem a felszíni vonások egyben lényeges vonások is, hiszen az ember minden cselekvése valami konkrét és érzékileg létező dologra irányulhat csak.

c) Ezek után feltehetjük a kérdést: mit jelent a kritérium, hogyan kell ezt érteni a politikai definiálása szempontjából? A kritériumnak mint nézőpontnak szempontnak Schmitt három fontos vonásra mutat rá Egy: ez egy lehetséges definiálási mód, amit azért kell hangsúlyoznunk, mert könnyen tűnik úgy, hogy ez „csak egy szempont” érvényesítése, nem pedig a dolog lényegi megragadása. Kettő: egy adott dolog (jelen esetben a politika) adekvát kritériumának a megtalálása komoly megismerési teljesítmény, nem kevésbé az, mint az átfogó és kimerítő lényegkeresés. Három (s talán ez a legfontosabb): egy kritérium alapján való definiálás nem zár ki más kritériumot az adott dolog definiálásából. Kritérium elvileg több van, lényeg viszont mindig csak egy lehet. Aki úgy véli, hogy megtalálta egy adott dolog lényeget, más lényeget már nem tud akceptálni [elfogadni], a kritérium alapján definiáló személy viszont elvileg nyitott más kritériumok előtt. A kritérium alapján történő definiálás, egy képpel élve, olyan mint a reflektor az éjszakában: segítségével az ember új és új területeket világít meg, a dolgok új és új oldala világosodik meg előtte, de mindig egy adott (néző)pontból.

f) A különbségeket Schmitt úgy összegzi, hogy a kritérium alapján definiáló személy, a lényegkeresővel szemben, felszabadult a politika teológiai szemlélete alól, mert a politikát már nemcsak tárgyában és tartalmába, hanem szemléletmódjában is szekularizálta. Az 1922-ben megjelent „Politikai teológiá”-ban írta: „A modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom. Ennek oka nemcsak történeti fejlődésük, melynek során a teológiai fogalmak államelméleti kategóriákká alakultak, mint például a mindenható Isten és a tejhatalmú törvényhozó esete, hanem a szerkezeti struktúra is”. (Schmitt 1992: 19. Az én kiemelésem! Sz. M.) Nem kétséges, hogy Schmitt saját elméletét ki akarta szabadítani a teológiai szerkezet rejtett uralma alól. Egy ilyen küzdelem pedig elsősorban módszertani küzdelem, amelynek a Schmitt által jelzett kritérium kontra lényegkeresés az egyik fontos eleme. A kritérium alapján gondolkodó személy ugyanis nem hiszi, hogy a politika jelenségeit égi vagy földi végső okok determinálják, és felfedezésre váró „rejtett törvények” jelölik ki határait, hanem úgy véli, hogy maga az ember alakítja.

2) A politikai fogalma mint kritérium

a) Schmitt a politikai fogalmának, mint kritériumnak a konkrét jellegzetességeit három vonatkozásban is értelmezte, amely vonatkozások természetesen egymással is összefüggenek. Az első vonása, hogy a politikai fogalma kritériumként független és önálló elv. Ahogyan Schmitt írja, a politikai fogalma mint kritérium „más kritériumokból nem vezethető le” (Schmitt 2002c: 19.) A „das Politische” talán legeredetibb vonása, hogy a politikát csak önmagából, a maga belső oppozícióiból próbálja magyarázni, úgy ahogyan a szemünk előtt van, vagy a lábunk előtt hever, s abból, ahogyan a cselekvő ember próbál cselekedni. Schmitt elemzése azt is megmutatta, hogy a politikát nem kell feltétlenül eszköznek tekinteni, és politikán túli, például morális vagy vallási értékek alapján megítélni. Vagyis természete értelmezhető saját elvei és normái szerint. Giovanni Sartori írja, politikai fogalmának megalkotásával Schmitt megmutatatta, hogy a politikaértelmezés képes „saját tárgyát

megteremteni”. (1987: 74.) A „politikai”-t éppen ezért tarthatjuk az önálló politikatudomány egyik kulcskategóriájának.

b) Másodszor a politikai kritériumként expanzív jellegű. Egyetlen nézőpont ugyan, de az mindenre vonatkozhat, ezért sem jelöl ki elkülönült szférát a társadalomban. Tárgyát nem átfogja és kimeríti, hanem megérinti. Az előbbi hasonlatot folytatva, olyan, mint egy reflektor az éjszakában, messzire világít, de csak abban a sávban, amely felé irányul. A barát és ellenség közötti megkülönböztetés elvileg mindent invesztálhat, mindenre vonatkozhat anélkül, hogy megteremtene egy lehatárolt és elkülönített társadalmi szférát. A politikai fogalmában ezért is mutatkozik meg a késő modernitás egyik nyugtalanító vonása: a politika az élet és a társadalom egészét átható instanciának tűnik.

d) Harmadszor a politikai fogalma, mint ellentétet konstruáló kritérium, kódként működik (ez nem Schmitt kategóriája), ezért elválasztja a politikait minden mástól, ami nem politikai, tehát határokat jelöl ki. Vagyis nemcsak expanzív, hanem a kritérium mentén egyben határoló kategória is, mondhatjuk, ebben a vonatkozásban is olyan mint egy reflektor; ahová nem világít éppen, ott nem látunk semmit. Azt érdemes itt észrevételezni, hogy a politikai fogalma által értelmezett társadalomban nem az intézmény (állam) vagy a társadalmi struktúra (például a született politikai osztály) jelöli ki a politikai határát, hanem egy nyilvános értelmezési tevékenység.

Ellenőrző kérdés:Mit jelent társadalmi-politikai politikai valóság adekvát értelmezése és a kritériumnak mint definiálásnak milyen jellegzetességei vannak?

III) A megkülönböztetés

1) A politikai fogalmak sokfélesége

a) Schmitt szerint a politikai fogalma kapcsán elsőrendűen a megkülönböztetések számítanak, az, hogy az ember képes legyen saját valóságában alapvetőnek tekintett politikai differenciálásokat megtenni, vagyis ne csak „tükrözze” a valóságot, hanem alakítsa is azt. A megkülönböztetés természetesen eltérések, sőt ellentétek rögzítését jelenti, Schmitt azonban vitatja, hogy a politikai fogalmának alapvonása az ellentét lenne. A barát és az ellenség fogalmak kapcsán többször megjegyzi, hogy itt nem a kategória-pár által kifejezett ellentét a lényeges, hanem maga a megkülönböztetés. Azt írja; „A politikai nem magában a harcban rejlik, hanem, mint mondottuk […] a saját, ezáltal meghatározott helyzet világos megismerésében, és a barát és ellenség helyes megkülönböztetésének feladatában.” (Schmitt 2002c: 25) A megkülönböztetésnek pedig Schmitt két fontos elemét hangsúlyozza: egyrészt így sokféle értelmező politikai fogalom jön létre, tehát nemcsak a barát és az ellenség, másrészt ezek egymáshoz való viszonya polémikus jellegű, mert hiszen a politikai valóság alapvetően küzdelmes valóság.

b) Schmittnél nem két alapvető megkülönböztető kategória van, vagyis a politikai értelemben vett barát (akit leginkább szövetségesnek nevezhetnénk) és ellenség, hanem három. Jóllehet sokan leszűkítik Schmitt felfogását „barát-ellenség elméletre”. Ez a három alapkategória: barát (vagy szövetséges), ellenség és semleges fél. Sőt Schmitt szerint vannak másodlagos politikai megkülönböztetések is, és ellenség is több féle van.

c) Schmitt szerint a legfontosabb másodlagos politikai megkülönböztetések egyrészt a politikával szembe állított gazdaság, morál, vallás, esztétika, másrészt ilyen az ellenség fogalommal felcserélhetőnek tűnő konkurens és vitapartner is. Ezek státusa az, hogy a politika értelmezésében szerepet játszanak ugyan, de a politikai fogalmát nem befolyásolják.

d) A politikai fogalmának kulcskategóriája kétségtelenül az ellenség. Ezen a megkülönböztető megnevezésen Schmitt azt érti, hogy a közösség tagjainak megvan a képessége, hogy megnevezzék azokat a személyeket, akik a politikai közösség felszámolására, elpusztítására törnek. A barát vagy szövetséges ehhez képest határozódik meg: mindenki, aki velünk együtt hajlandó küzdeni az ellenség ellen. A semleges fél pedig az, aki kimarad ebből a küzdelemből. A semlegesség státusát az is kiemeli, hogy Schmitt „A politikai fogalma” című könyvéhez csatolt külön írásokban foglalkozik a problémával.

e) Schmitt magát az ellenség kategóriát is differenciáltan igyekszik felfogni, legalább is erre utal A politikai fogalma 1963-as kiadásához írt előszó egyik megjegyzése. Az 1932-es szöveg talán legfőbb hiányossága az volt, írja önkritikusan, hogy „az ellenség különböző fajtáit – konvencionális, valóságos vagy abszolút ellenséget – nem különbözteti meg, és nem választja el világosan és kellő szabatossággal.” (Schmitt 2002c:173.) Ezek szerint van konvencionális és új, valóságos és fiktív, relatív és abszolút ellenség is. Ezek kategoriális kidolgozásával azonban Schmitt nem foglalkozott, bár alkalmanként használta az ellenség ilyen specifikációit.

f) Schmitt felosztása nyilvánvalóan elszakad a politikai intézmények által meghatározott politikai szerepek számbavételétől (például: állampolgár és politikus, kormányfő, miniszter, polgármester stb.) és kezdeményezése nyomán más és további politikai szereplők írhatók le. George Schwab USA-beli kutató például a közösség ellensége [enemy] és a magánszemély ellensége [foe] közötti megkülönböztetést teszi meg. (Schwab 1998) Én magam egy monográfiában mutattam be politikai szereplők sokrétű és összetett valóságát (Szabó 2006).

3) A polémikusság

a) A megkülönböztető politikai fogalmak fontos vonása általános polémikus jellegűk. Schmitt állítása szerint „minden politikai fogalom, képzet és szó polémikus értelemmel rendelkezik; konkrét ellentétességet tartanak szem előtt, konkrét helyzethez kötődnek.” (Schmitt 2002c: 21.) Továbbá „Az olyan szavak mint állam, köztársaság, társadalom, osztály, továbbá: szuverenitás, jogállam, abszolutizmus, diktatúra, terv, semleges vagy totális állam stb. érthetetlenek, ha az ember nem tudja, hogy in concreto kit kell egy ilyen szóval eltalálni, legyőzni, tagadni és megcáfolni.” (Schmitt 2002c: 22) A polémikusság, mint Schmitt állítja, ellentétet tartalmaz és rivalizálást fejez ki. Szerinte két módon is megjelenhet, közvetetten és közvetlenül.

b) A közvetett vagy rejtett polémikusság azt jelenti, hogy gyakran a politikai beszéd szavai nem konfrontálódnak közvetlenül ellentétükkel, de használója tudatában lehet, és többnyire tudatában is van rejtetten vitázó jelentésüknek. Vagyis annak az egyszerű ténynek, hogy a politikai szavakat más jelentésben is lehet használni, nemcsak abban, ahogyan a beszélő teszi. Például a jogállam, a diktatúra, a szuverenitás, a tervezés szavakat (ezek Schmitt példái) gyakran más és más jelentésben használják a politika szereplői, elsősorban politikai értékeik

és elköteleződésük következtében, anélkül, hogy közvetlen polémiát folytatnának egymással. Mintegy az általuk adott jelentést egyetlennek és magától értetődőnek tekintik.

c) A polémikus jelleg azonban megjelenhet nyíltan és közvetlenül is, ami azt jelenti, hogy a politikai beszélők konfrontálják egymással az eltérő jelentéseket. A politikai küzdelmek ugyanis egyben definíciós harcok is, ugyanis a résztvevők folyamatosan vitatják egymás fogalmait, és saját megkülönböztetéseiket és jelentésadásukat favorizálják. Ezek azonban nem egyszerűen csak szócsaták. A különböző jelentések különböző valóságot és eltérő cselekvéseket írnak le: „Terminológiai kérdések válnak magas szintű politikai ügyekké.” (Schmitt 2002c: 97)

d) Schmitt maga is leír ilyen definíciós csatát, aminek a jelentőségét a huszadik század elején még csak igen kevesen látták. Például kik és miért nevezik jóvátételnek, illetve ellentéteként hadisarcnak a németekre kirótt háborús fizetési kötelezettséget, és ez a szinonim megkülönbözetés milyen konzekvenciákkal jár. Vagy egy másik példája: a genfi Népszövetség jogászainak fogalmi csatája arról, hogy kit, mikor és miért lehet agresszornak tekinteni, függetlenül attól, hogy az illető ország éppen háborúzik-e, vagy sem. (Schmitt 1996: 31–32)

Ellenőrző kérdés:Hogyan értelmezi Schmitt a megkülönböztetéseket és a kategóriák sokféleségét és polémikus jellegét?

IV) A kivételes eset

1) A kivételes eset magyarázó ereje

a) A politikai fogalmának egyik figyelemreméltó vonása, hogy segítségével Schmitt nem a politika absztrakt lényegét, hanem specifikumát keresi. Leo Strauss azt írta erről: Carl Schmitt „a >politikai lényegére< vonatkozó kérdést eleve a politikai specifikumára vonatkozó kérdésként értelmezi.” (Strauss 1932: 734) Strauss megállapítása az egyik legfontosabbat érinti; a politikai fogalmának megalkotásával Schmitt valóban nem a politika átfogó és végső lényegét keresi, hanem adott nézőpont alapján a politikai specifikumát, azaz valamilyen jellemző vonását.

b) A jellemző vonás keresésének legfontosabb következménye, hogy felszabadítja az embert az egyetlen, végső és rejtett lényeg megtalálásának terhe alól. A jellemző tulajdonság ugyanis egyrészt soha sem rejtett, hanem nyílt, másrészt minden dolognak több jellemző vonása lehet. S hogy mit tartunk jellemzőnek valamilyen dologgal kapcsolatban, attól függ, hogy milyen nézőpontból vizsgáljuk a dolgot. Kereshetjük a politika sajátosságait a mindenütt érzékelhető közös vonások alapján, de úgy is, hogy az adott dolog kivételes de jellemző sajátosságát emeljük ki.

c) Carl Schmitt a következőt hangsúlyozza ezzel kapcsolatban. A specifikumokra való figyelés lehetőséget ad arra, hogy segítségével olyan módon értsük meg a politika világát, hogy ne az átlagot, a mindenütt jelenlévőt keressük, hanem azt a kivételes esetet, személyt, tulajdonságot, amely nincs ugyan mindenütt jelen, de egyrészt empirikus realitás, másrészt jellemző arra az egészre, amiből kiemeljük vagy amire vonatkozik. Mondhatjuk: képviseli

vagy hordozza az egészet, jellemző rá, specifikálja azt. Ez a különleges konkrétum (dolog, személy, tulajdonság, cselekedet, állapot stb.) a kivételes eset.

d) A társadalmi jelenségeknek ez az értelmezése és definiálási módja szokatlan, bár nem ismeretlen. Azok a szerzők, akik így gondolkodnak, megpróbálnak eltávolodni attól az általánosan elterjedt természettudományi ihletésű szemlélettől, amely a társadalmat a dolgok közös elemeinek kifürkészésével, az átlagos megtalálásával kívánja leírni. Úgy vélik, hogy a társadalmi empíriát annál pontosabban lehet megragadni, minél inkább tudjuk ennek egy részét valamilyen jellemző és kivételes dolog gyanánt felfogni; mert a kivétel nemcsak önmagát képviseli és magyarázza, hanem az általánost is. A politikai fogalma kapcsán Schmitt a kivétel két elemét hangsúlyozza. Az egyik a tipikusság kérdése, amely a kivételek közötti szelekcióra szolgál, a másik a határ, amely egyszerre a kivétel felszámolása és megerősítése.

2) A politikailag tipikus

a) Azt látni kell, hogy a kritérium alapján megalkotott vagy megtalált kivétel el is vétheti a tárgyát, azaz például a kivételesen jelentősnek és jellemzőnek gondolt tett, személy vagy beszéd lehet jelentéktelen és egyáltalán nem jellemzően politikai. Schmittnek az a válasza erre a problémára, hogy nem egyszerűen csak a kivételt kell keresnünk, hanem a jellemző kivételt. A jellemző kivétel neve pedig a tipikus. Ez teszi a politikai fogalmát érvényes magyarázó fogalommá.

b) De hát mi a tipikus? Egy összetett és bonyolult egész megismerhető olyan módon is, hogy nem a minden egyes alkotórészben megtalálható közös vonás megtalálásával a dolog átfogó és absztrakt lényegét keressük, hanem azokat az alkotó elemeket, azokat a konkrétumokat kutatjuk fel, amelyek magukban hordozzák az egész sajátosságait. Ezek a specifikus konkrétumok a tipikus személyek, cselekedtek és tárgyak, amelyek úgy egyesek, hogy közben általánosak is. A különleges konkrét egyes, vagyis a tipikus nem pusztán önmagát, hanem az egészet is képviseli. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a politikai képviselet is a tipikusság eszméjén alapszik, de ezen az alapon gondoljuk például azt, hogy valaki tipikus magyar, tipikus diák stb.)

c) Mindezt illusztrálandó forduljunk egy másik szerzőhöz. Lukács György az 1950-években dolgozta ki a különösség kategóriáját, amelynek központi szerepe van a művészet és a morál természetének megértésében. Lukácsnál a különösség az esztétikum területén a tipikusság kategóriájában konkretizálódik, amely az általánost is hordozó egyest jelenti, s egy-egy regény szereplője ilyen módon hordozhat általános tulajdonságokat, a morál szférájában pedig a példaszerű cselekedetben, amelyek egyedi tett ugyan, de képes az általános normát is megjeleníteni és mindenki számára követendő mintaként szolgálni. (Lukács 1975: 177–245.) Ezek a példák azt is mutatják, hogy a tipikushoz az ember konkrét cselekedettel tud kapcsolódni, szemben az átlaggal és lényeggel, jóllehet mind a három tudományos kategória.

3) A határfogalom

a) A kivétel azonban előállhat nemcsak az érintett dolgon belül (ez a tipikus), hanem az érintett dolog határán is. Ez igen érdekes magyarázó elve és definiálása a politikainak. Tudható, hogy a politika és a társadalom élete bizonyos határok között zajlik, vagyis bizonyos

dolgok megjelenése aláássa mind az egyén mind a közösség életét: bűn, káosz, irracionalitás, törvénynélküliség. Ilyen határ a háború is, amely természetesen nem „normális állapot”, hiszen az emberek háborúban mindent megtehetnek, és meg is megtesznek, amit békében nem lehet megcselekedni. Azaz, ahol háború van ott megszűnik a rend és a törvény, avagy sajátos morál és törvény érvényesül. Ráadásul a háború a közösség létét veszélyezteti.

c) Carl Schmitt a háborút a politikai értelmező határfogalmának tekinti. Úgy látja, hogy a háború abnormalitása alapján lehet megérteni a közösség normális politikai életét. Vagyis Schmittnél a háború elsőrendűen a politikai valóság természetének a megvilágítását szolgálja, azaz megismerési értéke van. Egyrészt a háborúban mutatkozik meg a béke, avagy a normális politikai rend természete, ugyanis innen nézve jól látszik, hogy a háború mit dúlt fel, mit hagyott maga mögött. Másrészt a háború a polémikus megkülönböztetési lehetőségek határa, az ellentétek legextrémebb konkrét formája, ezért benne képes megmutatkozni az, ami a békés viszonyokban homályos, vagy bizonytalan: „mert csak a valóságos harcban mutatkozik meg a barát és ellenség politikai csoportosításának legvégső konzekvenciája. E legvégsőbb lehetőség felől nyeri el az emberi élet a maga sajátos politikai feszültségét.” (Schmitt 2002c: 24.)

d) Carl Schmitt a határfogalma alapján magyarázza nemcsak a politika természetét, hanem a képviselet és a szuverenitás fogalmát is. A képviselet értelmezése kapcsán úgy érvel, hogy „az állam mint politikai egység a két ellentétes formáló elv kapcsolatán nyugszik.” (Schmitt 1928: 214) Nevezetesen, a reprezentáció és az identitás viszonyán. Az alapkérdés itt az, hogy mi módon áll elő a nép politikai akarata és egysége; az azonosság elve, a reprezentáció elve, vagy a kettő kapcsolatának alapján. Az identitás elve azt fejezi ki, hogy az akaratnyilvánítás közvetlen, mert mindenki képes megjeleníteni az egészet, azaz elvileg mindenki alkotmányhozó lehet. A reprezentáció viszont a különösség elve: vannak, akik az összesség nevében és helyett beszélnek és cselekszenek, vagyis kormányoznak. A két elv tisztán soha nem valósul meg: inkább tendenciákat jeleznek és mértékeket fejeznek ki. Radikális megvalósításuk azzal járna, véli Schmitt, hogy egyrészt a szubsztanciális egyenlőség puszta kitalációvá változna, másrészt az állam nép nélküli állam lenne. Viszonyuk ugyanakkor azt jelenti, hogy csak a másikkal való érintkezés nyomán léteznek: a reprezentáció az identitás határhelyzete, és fordítva.

e) A szuverenitás problémájával Schmitt legrészletesebben a Politikai teológiában foglalkozik. A szuverenitás általa adott híres értelmezése szerint: „Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”. Azt írja erről: „Egyedül ez a definíció alkalmas a szuverenitás határfogalmának meghatározására.” (Schmitt 1992: 1). Értelmezését Schmitt általánosítja: bár a határdefiníció a kivételt és a különöst írja le, mégis „az államelmélet általános fogalmaként értendő.” (Schmitt 1992: 1) Ugyanis; „A kivétel fontosabb lehet, mint a szabály, és ennek oka nem a paradoxonra kihegyezett romantikus irónia, hanem az, hogy egy komoly megfontolás mélyebbre hatol, mint egy puszta általánosítás, amely önmagát ismétli. A kivétel érdekesebb, mint a mindennapi esetek. A normális semmit, míg a kivétel mindent bizonyít, és nemcsak megerősíti a szabályt, hanem a szabály léte maga is a kivételből táplálkozik.” (Schmitt 1992: 6–7.)

f) Schmitt számára tehát világos, hogy a határ alapján történő definiálási módnak nagy az ismeretelméleti terhelhetősége. Ennek megfelelően Schmitt egyrészt a szokatlan és a kivételes jelenségekkel kapcsolatban is a racionális-fogalmi magyarázat követelményét állítja fel, másrészt a politika átlagos és normális jelenségeit a kivételes jelenségek felől értelmezi. A

kivételes eset alapján történő értelmezésnek határozott iránya van: a normalitást az abnormális, a megszokottat a szokatlan, a racionalizmust az irracionalizmus, a békét a háború alapján magyarázza. Vagyis a barátot az ellenség, a szuverenitást a szuverenitás felfüggesztése, a szubsztanciális (közvetlen) demokráciát a képviseleti (közvetett) demokrácia felől veszi szemügyre.

Ellenőrző kérdés:Hogyan értelmezi Schmitt a politikai fogalma kapcsán a kivételt mint tipikus és mint határ kategóriát?

C) A politikai fogalmának alkalmazása: Schmitt partizán-elmélete

I) Bevezetés. A partizán mint a politikai fogalmának elmélyítése

a) Carl Schmitt A politikai fogalma című könyv végső változásának megjelentetésével egyidőben (1963) publikált egy fontos írást, címe Theorie des Partisanen (A partizán elmélete). A könyv szorosan kapcsolódik A politikai fogalmához, amit már a könyv alcíme is jelez: „Közbevetett megjegyzés a politikai fogalmához”.

b) Schmitt „Partizánkönyve” a politikai fogalmának esettanulmánya, vagy ahogyan Schmitt írja, a politikai fogalmának elmélyítése egy konkrét probléma megtárgyalása kapcsán. Schmitt úgy véli, hogy a huszadik századi politikai folyamatok egyik meghatározó tényezőjévé vált az irreguláris harcos, összefoglaló és ismertebb nevén a partizán. Ez az összefüggés azonban a csak politikai fogalma alapján tárul fel előttünk.

c) A partizánt Schmitt egy típusnak tekinti, amelynek egyrészt elemzi konkrét történeti megjelenéseit, másrészt magyarázó vagy megvilágító kategóriának tekinti, amelynek fényénél a felbomló államiság bajai tárulnak a szemünk elé. Értelmezése szerint a partizán nem szabadságharcos és nem orgyilkos, kinek-kinek politikai elkötelezettsége szerint, hanem az államiság háttérbe szorulásának politikai megtestesítője a hadi viszonyok vonatkozásában. Mivel azonban Schmitt az államiság elkötelezett híve, nem kíséri rokonszenvvel a jelzett folyamatot, de ez nem akadályozza abban, hogy leírása tárgyilagos és pontos legyen.

d) Előzetes definícióként rögzítsük, hogy a partizán könnyen mozgó irreguláris harcos, aki hívhatnak gerillának, orvlövésznek, illegális harcosnak, hívatásos forradalmárnak, terroristának, hitharcosnak vagy bármi másnak, de mindig a hadviselési szabályokat áthágva és rejtőzködve harcol ellenségei ellen. Ahogyan Schmitt írja:az tekinthető partizánnak, írja „aki kerüli, hogy fegyvereit nyíltan viselje, aki lesállásból támadva harcol, aki álcázása érdekében nemcsak az ellenség egyenruháját használja fel, nemcsak rögzített vagy kötetlen rangjelzéseket alkalmaz, hanem a legkülönfélébb civil ruhákat ölti magára. A partizán legerősebb fegyvere a titokzatosság, a sötétség és a homály, amelyekről nem mondhat le becsületes módon anélkül, hogy ezáltal el ne veszítené az irregularitás terét, vagyis anélkül, hogy ezáltal meg ne szűnne partizánnak lenni.” (Schmitt 2002b: 126)Márpedig az ilyen harcos régi figurája a történelemnek.„Az emberiség minden korszakában, valamennyi háborújában és harcában – írja Schmitt – léteztek háborús- és harci szabályok, következésképpen a szabályok áthágásának és semmibevételének esetei is. Különösen a felbomlás korszakaiban, például a harmincéves háború idején német földön (1618–1648), továbbá a világtörténelem valamennyi polgárháborújában és gyarmati háborújában mutatkoztak olyan jelenségek, amelyeket a partizánságra jellemzőnek lehet nevezni.” (Schmitt 2002b: 106)

e) Csakhogy ezek a „partizánságra jellemző” jelenségek nem tették az ilyen módon cselekvő egyént a történeti-politikai folyamatok kulcsfigurájává. A történeti „előkép” egyszerűen csak szabályszegő volt, aki többnyire a saját szakállára s javára „kalózkodott”, és akinek kiszámíthatatlan akciói hol jól, hol rosszul jöttek egyik vagy másik harcoló félnek. Az ilyen figurákat rablóknak és bűnözőknek tekintettek és általánosan üldözték, akikkel az ismert hadi maxima szerint a hadseregnek még csak dolga sincs:„a hadsereg legyőzi az ellenséget, a rendőrség pedig ártalmatlanná teszi a fosztogatókat.” (Schmitt 2002b: 124.)

f) Schmitt szerint a változás lényege az, hogy a modern korban az állami reguláris katona mellett fokozatosan teret nyer a „civil harcos” is, sőt egyre inkább meghatározó tényezővé vált. A korábbi fosztogatók pozíciója megváltozik: a háborúk illegális résztvevője már közügyet képvisel, akikre ráadásul a legális és reguláris erők is támaszkodnak olykor. Ezt a új civil harcost nevezi Schmitt partizánnak, aki az államiság háttérbe szorulását valósítja meg és

képviseli a háborúkban. Ha kissé frivolnak tűnik is a párhuzam, a partizán olyan mint a civil mozgalmak aktivistája, aki az állami apparátusok helyett és mellet küzd valamilyen praktikus közjó megvalósításáért. A partizán is ezt teszi, mert státusuk hasonló, de nem békében, hanem háborúban.

g) A partizánnak mint irreguláris harcosnak három történelmi típusa alakult ki, amelyek egymást követő történeti szakaszokban három stáción át haladtak a végkifejlet felé. Ezeknek a stációknak felel meg a partizán három típus: a gerilla, a forradalmár és a terrorista.

Ellenőrző kérdés:Hogyan értelmezi Schmitt a partizánt ?

II) A partizán történelmi típusai: gerilla, forradalmár, terrorista

1) A gerilla

a) A gerilla a partizán első történelmi típusa, aki az állami hadsereg háborúinak kiegészítő vagy zavaró tényezője. Schmitt ezt a helyzetet a gerilla tellurikus [adott földterülethez kötődő] vonásaként specifikálja, és ahhoz az állapothoz köti, amikor az egyik állam hadserege területszerzési céllal megtámadja a másik ország seregeit.

b) Gerillák először a Napóleon elleni háborúkban lépnek a történelem színpadára, írja, nagyrészt egymástól függetlenül: spanyolok, tiroliak, poroszok, oroszok. A sorban az első az 1808–1809-es spanyol gerillaháború: „Az 1808-as spanyol gerillaháború partizánja volt az első – írja Schmitt –, aki kockáztatni merte, hogy irregulárisan harcoljon az első modern reguláris hadsereg ellen.” (Schmitt 2002b: 106) Poroszországban viszont már a népi és az állami ellenállás összekapcsolása történt meg, „melynek továbbterjedése ma, a 20. század második felében, megváltoztatja a föld és emberiségének arculatát.” (Schmitt 2002b: 107)

c) Poroszországban ugyanis a gerillák küzdelme ideológiai igazolást és támogatást kapott Napóleon németországi hadjáratainak sikere arra késztetette a porosz vezérkari tiszteket, hogy megpróbálják„felszabadítani és irányítása alá vonni a Napóleonnal szembenálló nemzeti ellenségesség erőit.” (Schmitt 2002b: 129) A népi felkelés ugyan sikertelennek bizonyult, de ekkor egyesült egymással „a felhevült nemzeti érzés és a filozófiai műveltség” (Schmitt 2000b: 109), vagyis a partizán figurája legitimitást és elméleti értelmezést kapott. Elfogadtatásánál olyan jelentős személyiségek bábáskodtak, mint a filozófus Fichte, a költő Heinrich von Kleist, és a katona Clausewitz.

d) A Napóleon elleni orosz népi ellenállás kapcsán Schmitt az „őseredeti partizánharc” egyik legfontosabb vonását emeli ki. Nem más ez, mint az idegen hódítókkal szembeni elementáris ellenérzés, amely ha fegyveres ellenállássá fokozódik, mind a támadó mind a honi reguláris hadsereg is kénytelen számolni vele. A történet eléggé közismert: „1812 nyarán katonailag irányított orosz partizánok zaklatták és háborgatták a Moszkva felé előrenyomuló francia hadsereget; ugyanezen év őszén és telén orosz parasztok futamították meg a fázó és éhező franciákat. Az egész nem tartott tovább fél évnél, ám elég volt ahhoz, hogy nagyhatású történelmi eseménnyé váljon.” (Schmitt 2002b: 110) Mindenekelőtt, véli Schmitt, Tolsztoj „Háború és béké”-je tett sokat ennek érdekében.

e) A Napóleon elleni gerilla harcokban tehát kezdetét veszi a háború leválása az államról és az erőszak-monopólium diverzifikálása, összegzi Schmitt a történeti folyamatokat.. A gerilla ellenfelét és önmagát is leválasztja a nemzetközi jog konvencióiról, és egy sötét, titkos dimenziót illeszt a reguláris seregek csatáinak nyílt színtereihez. De a gerilla ellensége egy valóságos, konkrétan támadó ellenség, nem pedig egy szabadon konstruálható, „világméretű” abszolút ellenség, akit el kell törölni a föld színéről. Ez már a hívatásos forradalmár ellensége, aki a partizán második történelmi típusa.

2) A forradalmár

a) A forradalmár is civil harcos, a gerillától azonban Schmitt elemzése szerint két dologban különbözik. Egyrészt fellépése idején nincs háború, legalább is a forradalmár harcos nem államok közötti háborúban kíván részt venni, ő már a frontvonalakat is maga kívánja létrehozni. Másrészt nem területvédő céllal háborúzik, ő eszmék s ügyek elkötelezettje, és a frontokat is ilyen tagolások mentén nyitja meg. „A politikai elkötelezettség szélsőséges intenzitása” (Schmitt 2002b: 159) jellemzi, írja Schmitt. Az államról való leválása pedig új típusú háborúhoz, polgárháborúhoz vagy forradalomhoz vezet, amelyben egy adott államon belül vagy a különböző államokat átmetszve, a társadalom különböző csoportjai állnak egymással szemben.

b) A történeti stációk első szakasza a Clausewitztől Leninig tartó út. Schmitt szerint az egész folyamatban Lenin alakja és tevékenysége a meghatározó; Lenint zseniális taktikusnak és nagyhatású politikusnak tartja, aki egyrészt riválisai fölé tudott kerekedni, mert érzéke volt a viták leegyszerűsítésére és kiélezésére, valamint politikustársai manipulálására, másrészt új irányt szabott a történelem menetének; az irreguláris forradalmi harcot egy minden határt áthágó, világméretű küzdelem középponti elemévé tudta tenni.

c) Karl Marx és Friedrich Engels még lehetségesnek tartották a proletármozgalom céljainak elérését parlamentáris keretek között, Lenin azonban erre már csak a polgárháborút tartotta alkalmasnak, sőt az emberiség jövőjét is nemzeti határokat áthágó fegyveres „forradalmi összfolyamatnak” képzelte el. Így került gondolkodásának és cselekvéseinek tengelyébe a partizán figurája. „Lenin volt az első, – írja Schmitt – aki a partizánt teljes tudatossággal a nemzeti és a nemzetközi polgárháború fontos alakjaként fogta fel és megkísérelte a központi kommunista pártvezetés hatékony eszközévé tenni.” (Schmitt 2002b: 133)

d) A forradalmárrá vált partizán, avagy a partizán módjára harcoló forradalmár az ellenségesség és a háború új állapotát képviseli: küzdelme elvileg nem kötődik egy adott országhoz és ellenségeit is szabadon megválaszthatja. A hívatásos forradalmár mindenütt honos lehet és mindenkit ellenségének tekinthet, aki eszméi szerint annak minősíthető. Lenin világosan beszél: a háború az osztályharcos politika folytatása más eszközökkel, amely a clausewitzi gondolat aktualizálása, és amely szerint csak egyetlen valódi háború létezik, a kiteljesedő forradalmi harc, minden más küzdelem nem is háború (вoйнá), hanem csak játék (игpá), még ha halálos kimenetelű is.

d) A forradalmárrá váló partizán másik nagy szakaszát a kínai Kommunista Párt küzdelmei és Mao-Ce-tung tevékenysége s tanításai képviselik. Schmitt szerint Mao, írta ezt 1962-ben, „a jelen forradalmi háborújának legnagyobb gyakorlati embere”, ő az „új Clausewitz” (Schmitt 2002b: 137), aki a hajdani „porosz vezérkari tiszt fogalmainak következetes és rendszerező-

tudatos” elmélyítője. (Schmitt 2002b: 137 ) Nem véletlen, hogy Mao írásai kötelező tananyagok a nyugati világ katonai iskoláiban.

e) Az 1949-es kínai kommunista hatalomátvételt mintegy húsz éven át tartó partizánháború előzött meg, amelyet a kommunisták saját földjükön és hazájukban a Kuo-min-tanggal, vagyis saját belső ellenségükkel vívtak meg. Ezért Mao rákényszerült a tellurikus kötöttségű harcra, miközben megkísérelte ezt világméretű összefüggésekbe helyezni. Eredetisége Schmitt szerint az, hogy képes volt egyesíteni a térnélküli világellenség elleni forradalmi harcot és a mindig tellurikus jellegű gerilla küzdelmet, elmélyítve ezzel „a háborúról mint a politika folytatásáról szóló formulát.” (Schmitt 2002b: 139)

f) Az egyszerű és átütőerejű maói gondolat az, írja Schmitt, hogy „ha a béke magában foglalja a háború lehetőségét – ami hát sajnos a tapasztalatok szerint így van –, akkor a potenciális ellenségesség mozzanatát is tartalmazza.” (Schmitt 2002b: 139) (Schmitt 2002b: 139) Ezért aztán „Mao számára a mai béke csupán a valóságos ellenségesség megnyilvánulási formája”. (Schmitt 2002b: 139) Vagyis soha sincs béke és elvileg mindenki ellenség lehet. Tehát nemcsak az osztályellenség lehet ellenség, mint Leninnél, hanem bárki, az ország és nemzet ellenséges is. Tanai szerint ideológiailag bárki, bármikor ellenséggé tehető, és ehhez képest már csak elhatározás kérdése, bár kockázatot rejtő ügy, hogy konkrétan mikor és ki ellen fogunk fegyvert, ami a nem reguláris katona és ellenségesség létezésének kétségtelenül logikus „kifutása.” és közel van a terrorista figurájához.

3) A terrorista

a) A partizán harmadik történelmi alakja a terrorista, akit azonban Schmitt nem tárgyal külön és részletesen, szemben az előző kettővel, hanem csak utal jelenlétére és „működésére”, alkalmanként néven is nevezve őt, elsősorban azokon a helyeken, ahol, mint írja, „egy új partizánság nem várt megjelenési formáit” (Schmitt 2002b: 162) igyekszik megragadni.

b) Schmitt ezt a stádiumot és logikát egyrészt a háború eszközeinek „kiteljesedése”, a tömegpusztító fegyverek léte nyomán értelmezi, nevezetesen a pusztítás teljes elszabadulásaként, amelyet azonban nemcsak a nukleáris fegyverek hadrendbe állítása képvisel, hanem másrészt – amint erre több megjegyzése is utal – a terrorista és a terrorizmus is. Vagyis szerinte a tömegpusztító fegyverek és a terrorista ugyanazt a háborús logikát képviseli.

c) Schmitt szerint a totális megsemmisítésnek nemcsak az eszközei félelmetesek, hanem az efféle küzdelem logikája is. logikája. Egyrészt csak egy teljesen értéktelen világ ellen van értelme totális megsemmisítést hirdetni, egyébként én, a tömegpusztító fegyverek előállítója és a terrorista akciók végrehajtója puszta szörnyeteg, „ölőgép” vagyok. Másrészt a totális megsemmisítésnek nem konkrét személyek a tárgyai (azaz harcosai válogatás nélkül pusztítanak), hanem valamiféle absztrakt ellenség, amely absztrakt tulajdonságokkal rendelkezik (az oroszok, az amerikaiak, az imperialisták, az európaiak, a hitetlenek stb.)

d) Schmitt Partizánkönyvében a terrorizmust Raoul Salan tevékenysége és tragikus sorsa révén mutatja be. Raoul Salan volt a franciák legképzettebb gyarmati katonája; 1948-tól a francia csapatok parancsnoka Indokínában, 1951-től Franciaország főbiztosa Észak-Vietnamban, és 1958 novemberétől a francia haderő tejhatalommal felruházott főparancsnoka

Algériában az algériai polgárháború idején. Ám Franciaország legjobb katonáját 1962 áprilisában az algériai tevékenységéért letartóztatják és (az enyhítő körülményeket figyelembe véve) életfogytiglani börtönre ítélik, miközben nem lett áruló, nem futamodott meg, nem szabotált, nem állt át az ellenséghez. Salan bűne ezeknél is nagyobb volt: reguláris katona és főparancsnok létére partizánná változott, aki a terrorcselekményekkel kívánta céljait elérni.

e) A sikertelen harcok és bizonyos politikai megfontolások miatt Franciaország feladni készült Algériát. Salan és tiszttársai ebben nem kívántak belenyugodni: 1961 januárjában megalakították az „Organisation d’Armée Secréte”-t, ismertebb nevén az OAS-t, aminek Salan lett a vezetője. Korábban Indokínában módja volt tanulmányozni a gerillák hadviselésének minden elemét, és ő is tisztában volt azzal, amit „legtöbbször Napóleon 1813. szeptember 12-én Lefévre tábornokhoz intézett parancsaként idéznek: a partizán ellen partizánként kell harcolni”, egészen pontosan „partizán módjára kell cselekedni mindenütt, ahol partizánok vannak” (Schmitt 2002b: 111.) A tisztek először államcsínnyel próbálták Algéria elvesztését megakadályozni. Ennek elbukása után az OAS partizánháborút kezdett, de nemcsak az algériai partizánok ellen: „tervszerű terrorakciókkal próbálkozott mind az algériai ellenség, mind az algériai civil lakosság, sőt a franciaországi lakosság ellen is”. (Schmitt 2002b: 142) hogy megakadályozza Algéria elvesztését.

f) Salan tábornokot tehát sorsa és rossz döntései olyan konfliktusos helyzetbe sodorták, írja Schmitt, amire nem talált elfogadható megoldást. Mi volt ez a konfliktus? Egyrészről reguláris katona volt, aki soha sem válhat irreguláris harcossá, mert ezzel megszünteti saját konstitúcióját és elveszti a harchoz való jogát, másrészről viszont, ha ellensége tartósan nem reguláris eszközökkel harcol ellene, azaz hívatásos forradalmár, partizán, gerilla és terrorista, akkor a harc sikere érdekében esetleg ő maga is kénytelen „partizán módjára cselekedni”. Salan ebben a helyzetben azt a döntést hozta, hogy az általa fontos eszmék, a törvény és a jog megvédése érdekében törvényen kívülre helyezi magát. Ezzel azonban olyan határt lépett át, ahol már csak Isten és a lelkiismeret uralkodik, vagy ahogyan Schmitt mondta, ilyenkor az ember maga magát teszi meg törvényhozóvá és bíróvá. Salan tábornok a totális pusztítás és az önkény megakadályozása érdekében, maga is a totális önkény útjára lépett, ezért volt törvény elé állítható, bármilyen nemes célok vezették is.

Ellenőrző kérdés:Schmitt elemzése szerint milyen politikai helyzet harcosa a partizán és milyennek írta le a partizán három történelmi típusát?

III) A partizán mint értelmező kategória

1) Az ellenség mint önkényes konstrukció

a) A partizán történeti szerepének vázolása után Schmitt kérdése az, hogy vajon milyen politikai valóság bontakozik ki a partizán (gerilla, forradalmár, terrorista) működése nyomán, avagy kulcsfiguraként mit ismerünk meg általa? Schmitt úgy vélte, hogy a partizán történeti szerepének vizsgálata kapcsán „a politikai fogalmának fejlődését” kísérhetjük nyomon, (Schmitt 2002b: 136) aminek három vonását hangsúlyozza: Először is az ellenségesség egyre inkább önkényes konstrukcióvá válik. Másodszor az ellentét egyre intenzívebb lesz. Harmadsorban ebben a folyamatban az emberiség egy végső határt lép át.

b) Mit jelent az első vonás, az ellenség önkényes megkonstruálása? A partizán alakváltozatai kapcsán mind a harcoló, mind a megfigyelő azzal a nyugtalanító ténnyel szembesül, hogy a küzdelem alapját alkotó megkülönböztetés, nevezetesen az ellenség mibenléte és természete, nem eleve adott állapot, amit a partizán egyszerűen csak jól vagy rosszul felismer, hanem a harcoló – a gerilla, a hivatásos forradalmár és a terrorista is – tudatosan maga teremti meg saját ellenségét.

c) A gerilla ellensége még kívülről érkezik egy országban hódító céllal, de a forradalmár vagy a terrorista ellensége nem háborús helyzet résztvevője, hanem valakik őt ellenségnek nyilvánítják, akit ezért meg kell semmisíteni. A partizán kiteljesedett ellensége tehát értelmezés és definíció kérdése, nemcsak természete, hanem létezése is ellenségkonstrukció révén áll elő, miközben ő esetleg nem is tekinti magát azok ellenségének, akik őt meg akarják semmisíteni. Az állami kötelmektől elváló politikai társadalom nemcsak a civil életben, hanem a háborús viszonyokban is hatalmi tényezővé válik, amely más szabályok szerint szerveződik, mint az állami regularitás.

d) Ha az állam intézménye és jogrendszere jelöli ki a cselekvési lehetőségeket és a gondolkodási pályákat, akkor Schmitt szerint többé-kevésbé lehatárolt és világos jelentéstartományú kategóriák alkotják az egyéni tettek és gondolatok bázisát háborúban és békében egyaránt. A partizánféle harcos azonban felrúgja a kategóriák és definíciók elfogadott rendjét, hogy ő maga legyen a teremtő és definiáló hatalom. „Éppen a tiszta elválasztásokat rombolja szét tudatosan”, (Schmitt 2002b: 123) írja Schmitt.

e) Nem igaz azonban, hogy a partizán mindent szétrombol és a tökéletes diffúzitás prófétája lenne. A terrorista is a maga megkülönböztetéseit, osztályozását és harcát igyekszik a világra ráerőltetni, ellensége tehát az a valaki, akit éppen ő definiált ellenségének, és azért lesz ő is politikai valaki, mert ezt teszi. Így beszél erről Schmitt egyes lehetséges harcos nevében:„Az ellenség az én saját szintemen áll. Ebből az okból következően nekem kell vele harcolva megütközni, hogy saját mértékre, saját határra és saját alakra tegyek szert.” (Schmitt 2002b: 156)

2) Az ellenségesség intenzitásának fokozódása

a) A partizán kiteljesedése a politikai ellentét végsőkig feszítése, a barát-ellenség diszjunkció intenzitásának elmélyítése. Amíg A politikai fogalma az ellentét specifikumát hangsúlyozta más lehetséges ellentétekhez viszonyítva, addig a Partizánkönyv megmutatja ennek az ellentétnek a konkrét történelmi alakulását és elmélyülését, ahogyan eléri a végső határát. Ez pedig az ellentét abszolutizálása, ezzel együtt pedig a teljes absztrahálása. Ebben a helyzetben, véli Schmitt, „az embernek talán még ellenségről vagy ellenségességről sem szabadna itt beszélnie, hiszen mind a kettőt az összes lehetséges formában már törvényen kívül helyezik és elátkozzák, mielőtt a megsemmisítés műve elkezdődhetne. Ekkor a megsemmisítés teljesen elvonttá és abszolúttá válik.” (Schmitt 2002b: 162)

b) Ez egyrészt azt jelenti, hogy a harcoló egyének elvesztik politikai karakterüket, az ellenség nem azért ellenség, mert valamit birtokol, ami esetleg nem lehetne az övé, vagy igazságtalanságot követet el, hanem azért mert született „bűnözők és szörnyetegek” (Schmitt 2002b: 161) gyülekezete. Vagyis az ellentét kriminalizálódik. Másrészt az így megtámadott személy olyan védekezésre kényszerül, amelyben egy szintre kerül a támadóval, vagyis igazolja a vádakat, pusztán azért mert eredményesen akar védekezni. történt

c) Vagyis a törvénytelenség legyőzése érdekében maga is kénytelen törvénytelenül cselekedni, amint ezt Schmitt Salan tábornok sorsán keresztül bemutatta. Ezt Schmitt egy Raymond Arontól átvett kifejezéssel „a téboly logikájá”-nak nevez. (Schmitt 2002b: 144) És ami – tenném hozzá ehhez – a huszonegyedik század elején a szemünk előtt bontakozik ki, mint a terrorizmus elleni küzdelem egyik, ha nem a legfontosabb dilemmájaként. Azaz, vajon a reguláris erők megengedhetik-e maguknak, hogy a rend és a jog eredményes védelme érdekében támadóik illegális eszközeit is használják.

3) Határátlépés

a) Carl Schmitt szerint a politika új valósága bontakozik ki ott, ahol a partizán megszűnik peremfigura lenni. Ezt az új logikát egyrészt a nukleáris pusztító eszközök kifejlesztése, hadrendbeállítása és felhalmozása, másrészt az (öngyilkos) terroristák képviselik. Ezekben az esetekben azonban az emberiség olyan határt lépett át, amelyen áthaladva félreérthetetlenül megmutatkozik az ellenségességre épülő gondolkodás terméketlensége, az emberi teremtő erők pazarlása, a sehová sem vezető utak, vagyis egy kultúra csődje.

b) Természetesen az állami partizán és a terrorista figurája nincs mindenütt konkrétan jelen a modern politikában, de elvileg mindenütt megjelenhet, és lehetőségként valóságos létezővé vált. Ráadásul ha mégis megjelenik konkrétan, akkor személyét, törekvéseit, tetteit a tömegmédiumok sokak számára közvetítve érzékelhetővé teszik, ennek következtében szimbolikus realitásaként mindenhol jelen van, ezért mindenhol számolnak vele, ami igen fontos mozzanatává vált a modern politikának, véli Schmitt.

c) Schmittnél azonban nem egyszerűen csak az erkölcsi dilemma végső formája tárul elénk a maga tragikus súlyával, mint láttuk Salan példája kapcsán, de mégcsak nem is a tényleges pusztítás szörnyűségeiről van szó. A Partizánkönyv utolsó lapjain világossá teszi, hogy a pusztító-gyilkoló ember, a politikainak barátra és ellenségre való felosztása mind a szereplők, mind a viszonyok, mind az eszközök és tettek vonatkozásában elérheti, és korunkra el is érte azt a stádiumát vagy „kiteljesedését”, ahonnan nincs tovább.

d) Schmitt a Partizánkönyvben azt is megmutatja tehát, hogy mire vezet a politikai harcként felfogva és művelve. Negatívumai és imperatívuszai nem kevesek elvont teóriájaként vagy erőtlen morális óhajként állnak előttünk, hanem történelmi folyamatként, empirikusan megtapasztalható módon, ahonnan már egyszerűen sem teoretikusan sem empirikusan, sem logikailag sem tárgyi cselekvésekben nem lehet továbbmenni. A Partizánkönyv végső konklúziója az, hogy a háborúval azonosított politika folytathatatlan mind teoretikusan mind az egyetemes emberi tapasztalatok alapján. Schmitt intenciói szerint választhatunk; vagy felszámoljuk az emberiség kultúráját vagy új tartalmat adunk a politikai fogalmának.

Ellenőrző kérdés:Milyen vonatkozásokban tekintette Schmitt a partizánt a politikai értelmező kategóriájának és milyen konklúziókra juthatunk ebből?

Irodalom

1) Carl Schmitt munkái

Schmitt, Calr (1928a [1921]): Die Diktatur. Von den Anfangen des modernen Souverenitätsgedankens bis zum proletarischen Klassenkampf. München und Leipzig: Verlag von Duncker & Humblot.

Schmitt, Carl (1992 [1922]): Politikai teológia. TEMPUS „Összehasonlító Jogi Kultúrák” projektum kiadványa. Fordította: Paczolay Péter. Jogfilozófiák. Budapest: ELTE Állam- és Jogtudományi Kar.

Schmitt, Carl (1928b): Verfassungslehre. München und Leipzig: Verlag von Duncker & Humblot.

Schmitt, Carl (1940 [1939]): Positionen und Begriffen im Kampf mit Weimar–Genf–Versailles 1923-1939. Hamburg: Hanseatische Verlagsanstalt.

Schmitt, Carl (1996 [1932]): Der Begriff des Politischen. Text von 1932 mit einem Vorwort und drei Corollarien. 6. Auflage. 4. Nachdruck der Ausgabe von 1963. Berlin: Duncker & Humblot Verlag.

Schmitt, Carl (1963): Theorie des Partisanen: Zwischenbemerkung zum Begriff des Politischen. Berlin: Duncker & Humblot Verlag.

Schmitt, Carl (1976): The Concept of Political. Translation and Introduction by George Schwab. New Brunswick, NJ: Rutgers University Press.

Schmitt, Carl (1996): The Concept of the Political. Translation, Introduction and Notes by George Schwab, with Leo Strauss’s Notes on Schmitt’s Essay, Translated by J. Harvey Lomax, Foreword by Tracy B. Strong. Chicago and London: The University of Chicago Press.

Schmitt, Carl (1998 [1932]): A háború és az ellenség fogalmak értelmezése. Fordította: Szabó Márton. Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. 24–38. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

Schmitt, Carl (2002a): A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Fordította: Cs. Kiss Lajos. Budapest: Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor Kft.

Schmitt, Carl (2002b [1963]): A partizán elmélete. Közbevetett megjegyzés a politikai fogalmához. Fordította: Cs. Kiss Lajos. Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. 103–173. Budapest: Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 2002.

Schmitt, Carl (2002c [1963]): A politikai fogalma. Előszóval és három korolláriummal kiegészített 1932-es szöveg. Fordította: Cs. Kiss Lajos. Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. 6–102. Budapest: Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 2002.

2) Irások SchmittrőlCs. Kiss Lajos szerk. (2004): Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Schmittről. Budapest:

Gondolat Kiadó.Freund, Julien (1962): Die Demokratie und das Politische. Der Staat. Zeitschrift für

Staatslehre. 1. Band, 261–288.Heller Ágnes (1993): A „politikai” fogalmának újragondolása. Politikatudományi Szemle, 2

(2): 5-17.Holczhauser, Vilmos (1990): Konsens und Konflikt: Der Begriff des Politischen bei Carl

Schmitt. Berlin: Duncker& Humblot Verlag. Pasquino, Pasquale (1986): Bemerkungen zum „Kriterium des Politischen” bei Carl Schmitt.

Der Staat. Zeitschrift für Staatslehre. 25. Band, Heft 3. 387–398.Pethő Sándor (1993): Norma és kivétel: Carl Schmitt útja a totális állam felé. Doxa Könyvek.

Budapest: MTA Filozófiai Intézet.Sartori, Giovanni (1989): The Essence of the Political in Carl Schmitt. Journal of Theoretical

Politics 1 (1), 63–75.

Schelsky, Helmut (1983): Der „Begriff des Politischen” und die politische Ehrfahrung der Gegenwart. Der Staat. Zeitschrift für Staatslehre. 19. Band, Heft 3. 321–345.

Schwab, George (1996): Introduction Carl Schmitt, The Concept of the Political. Translation, Introduction and Notes by George Schwab, with Leo Strauss's Notes on Schmitt's Essay, Translated by J. Harvey Lomax, Foreword by Tracy B. Strong (Chicago and London: The University of Chicago Press, 1996).

Strauss, Leo (1932): Anmerkungen zu Carl Schmitts' Der Begriff des Politischen. Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik. Band 67. Heft 6. 732–749.

Szabó Márton (2000): Politika versus politikai. Carl Schmitt „das Poltische” fogalmának újraértelmezése. In Szabó Márton szerk.: Beszélő politika. 24–50. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó. Továbbá: Szabó Márton: A diszkurzív politikatudomány alapjai. 71–85. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2003.

Szabó Márton (2003): A politikai fogalmának elmélyítése. Carl Schmitt partizánelméletéről. Világosság, 7-8. 67–87. Továbbá: Szabó Márton: A diszkurzív politikatudomány alapjai. 86–97. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2003.

REIHART KOSELLECKA politikai fogalmak történeti szemantikája

Tartalomjegyzék

A) Reinhart Koselleck (1923-2006) életéről és munkásságáról a politikatörténet fényébenB) A politikai fogalomtörténet-írás alapelvei I) Kiindulópontok: a hermeneutikai és az eszmetörténeti tradíciók 1) A hermeneutika tradíció 2) A megújított eszmetörténet II) A jelentések strukturális feszültségeiC) A politikai fogalmak történeti lexikonja I) A lexikon általános sajátosságai II) A politikai fogalmak történeti változásának törvényszerűségei 1) A történeti változás általános sajátosságai 2) A demokratizálódás 3) Időiesedés 4) Ideologizáltság 5) PolitizálódásD) Az aszimmetrikus ellenfogalmak szemantikája I) A szimmetrikus és az aszimmetrikus fogalmak 1) A szimmetrikusan egyenlő és ellentétes fogalmak sajátosságai 2) Az aszimmetrikus fogalmak keletkezése és természete II) Az aszimmetrikus ellenfogalmak strukturális vonásai 1) A területi különbségek konstans emberi tulajdonságokká változtatása 2) Az ellentétek temporalizálása 3) Az aszimmetrikusellentét radikális általánosítása

A) Reinhart Koselleck (1923-2006) életéről és munkásságáról a politikatörténet fényében

Reinhart Koselleck 1923-2006

a) A politika tudományos vizsgálata nem korlátozódik a kortárs politikai viszonyok és jelenségek vizsgálatára; politikatudománynak integráns része a politika története, azzal együtt is, hogy a történészek jó okkal tekintik a politikatörténetet a történettudomány egyik alkotó elemének. Márpedig a politika történetének vizsgálatában a kutatók több, egymástól eltérő paradigmát [értelmező-magyarázó gondolati rendszert] használtak és használnak: egész egyszerűen több féle történelem (ábrázolt-leírt múlt) van, és nem is csak a szándékos torzítások és elégtelen ismeretek miatt.

b) A legrégebbi historiográfiai paradigma az uralkodók hatalmi küzdelmeinek az ábrázolása mind belső mind külső ellenfeleikkel. Az elmúlt évszázadokban kibontakozott egy másik paradigma: ez a népesség széles és tagolt rétegeit is bevonta a történelem alkotó és ábrázolásra méltó tényezői közé. Nagyjából ezzel egyidőben megjelent következő fontos paradigma az „írástudók” által képviselt eszmék, nézetek, politikai felfogások történetének a leírása. A huszadik században jelent meg egy újabb paradigma: ez a politikát csináló emberek nyelvi cselekvését állította a történeti vizsgálatok középpontjába: ezek a történészek a fogalmak, a nyelvek és diskurzusok korabeli használata és ennek változása révén írnak új történelmet. Ennek a törekvésnek egyik legjelentősebb képviselője Reinhart Koselleck, aki a társadalmi-politikai fogalomtörténet-írás nagyhatású képviselője. Fontos azonban tudnunk, hogy a huszadik század közepén a politikai fogalomtörténeti kutatásoknak kibontakozott egy másik jelentős irányzata is, a cambridgei iskola, amit alapvetően két tudós, J. G. A. Pocock és Quentin Skinner neve fémjelez. Ezek a kutatások az elmúlt ötven évben kiszélesedtek. A századunk elején már jelentős politikai fogalomtörténeti kutatások folynak sok európai országban, köztük Magyarországon is.

c) A politikai fogalomtörténeti kutatásoknak az a gondolat a magja, hogy a politikai cselekvések során használt fogalmak és leírt szövegek (források) nem a lényeget eltakaró leplek, hanem a politikai valóság tükrei és alakító tényezői. A politikai fogalmak jelentésének és használatának a feltárása tehát egyben a korabeli politikai valóság leírása is, hiszen a fogalmak egyszerre értelmezések és cselekvési eszközök. A különböző iskolák abban különböznek egymástól, hogy miként értelmezik a nyelvi paradigma jelenlétét a történelem egy-egy korszakában. Pocock például politikai nyelvekről, Skinner diskurzusokról beszél, Koselleck viszont politikai fogalmakról.

d) Reinhart Koselleck tekinthetjük a német politikai fogalomtörténet, a Begriffgeschichte alapító tudós egyéniségének, a politikai fogalomtörténeti kutatások legjelentősebb képviselőjének. Élete nélkülözi a látványos fordulatokat; sorsa igazi, egyenes ívű kutatói-professzori karrier. Történettudományt, filozófiát, jogot és szociológiát tanult Heidelbergben és az angliai Bristolban 1947 és 1953 között, s ezen a két egyetemen kezdte meg oktatói-kutatói karrierjét is. 1965-ben habilitál, ezután kinevezik professzornak a bochumi egyetemre, s később Heidelbergbe. 1974-től a bielefeldi egyetem történelemelmélet professzora lesz 1988-ig főállásban, utána professzor emeritus 2006-ban bekövetkezett haláláig. Ha szabad így fogalmazni, életét a tudománynak szentelte: kutatott, publikált, tudományt szervezett, szerkesztett, oktatott, előadott.

e) A bielefeldi egyetemet nem elhagyva azonban Koselleck szerte a világban megfordult. Vendégprofesszorként tartott előadásokat a tokiói egyetemen (1978), Párizsban (1979, 1982), New Yorkban (1986, 1991, 1992), Chicagóban (1988, 1989, 1990) Magyarországon kétszer is járt. 1993 év végén három hónapot töltött Budapesten a Collegium Budapest vendégkutatójaként, pár évvel később pedig a Goethe Intézet által rendezett konferencián tartott előadást a második világháborús német emlékművek jelrendszeréről. Aki találkozott vele, segítőkész és derűs egyéniségnek ismerte meg. Élete nem magas pozíciókban vagy politikai állásfoglalásokban manifesztálódik, hanem tanulmányaiban s könyveiben, és ezek hatásában.

f) Könyveit igen sok nyelvre lefordították. Magyarországon is jelen van munkássága. Sorra jelennek meg fordításai, melyek közül kiemelkedik az Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája című könyvének a kiadása 2003-ban, amely az első könyve magyar nyelven. Számottevőek a róla szóló magyar nyelvű elemzések is. (Bence 1993; Karácsony 1995; Szabó 1997; Karácsony 1997; Halmos 2002; Szabó 2002; Hansági 2003; Gedő 2007), s a munkái általa inspirált kutatások

g) Koselleck szerteágazó munkásságából egy teoretikus és két empirikus problémát vizsgálunk meg részletesen. A teoretikus probléma a következő: vajon a szavak és fogalmak mi módon hordozzák az empirikus valóságot is, vagyis hogyan lehet átfogó történelmet (és politikát) írni a szavak tanulmányozása révén. Az empirikus problémák egyike a Történeti alapfogalmak: A németországi politikai-társadalmi nyelv történeti lexikona címet viselő többkötetes lexikonban megjelenő fogalomtörténeti sajátosságok és változások. A másik empirikus probléma a kirekesztő kifejezések történeti használatáról adott kosellecki elemzés. Vagyis: hogyan születtek és milyen strukturális vonással rendelkeznek azok a kifejezések, amelyeket a történelem különböző korszakaiban másoknak a társadalomból való kizárása, ellenséggé nyilvánítására használtak, s ezek, jól tudjuk, egyáltalán nem „puszta szavak” voltak. Nézetét Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája című terjedelmes tanulmánya alapján rekonstruáljuk.

Ellenőrző kérdés:Milyen főbb jellegzetességei vannak a politikai fogalomtörténeti kutatásoknak és Reinhart Koselleck élete és munkássága hogyan kapcsolódik ezekhez?

B) A politikai fogalomtörténet-írás alapelvei

I) Kiindulópontok: a hermeneutikai és az eszmetörténeti tradíciók

1) A hermeneutika tradíció

a) A politikai fogalomtörténet pozíciói két fontos összefüggés mentén alakultak ki. Az egyik a hermeneutika. A hermeneutika szó maga értelmezéstant jelent (a szóban Hermész görög isten neve rejtőzik, aki egyszerre volt a kereskedők és a hírvivők istene), és sokáig a különböző szövegeket tanulmányozó foglalatoskodásokat jelölte. Elsősorban a bibliai szövegek üzeneteinek a megfejtését, ezt egzegézisnek hívják, és az irodalmi művek kritikai értelmezését. A tizenkilencedik század második felétől azonban a hermeneutika fokozatosan „benyomul” a társadalomtudományokba, s ma már értelmezendő „szövegvalóságnak” tekintjük a politika egészét. A Begriffgeschichte hermeneutikai kötődése egészen nyilvánvaló: Koselleck a politikai fogalmak jelentésének és használatának feltárása révén a politikai valóságról kíván fontosat mondani

b) Éppen ezért kiinduló kérdése így szól: vajon hogyan lehet tanulmányozni a történelmet és a politikát döntően az emberek által használt a szavak és fogalmak vizsgálata révén? Ezt a kérdést azért is fel kell tenni, mert sokan úgy tudják (hiszen így tanították őket), hogy nyelveink és szavaink tanulmányozásával kizárólag csak magukról a szavakról tudunk meg valamit. Semmi esetre se a társadalom és a politika tényleges helyzetéről, hiszen a politika valósága és lényege éppen a szavakon túl található, amiket ezért vagy el kell távolítani az útból vagy át kell rajtuk nézni mint az ablak üvegén, hogy lássuk a valóságot. Vagyis vannak „szó vagy szöveg tudományok” és „valóságtudományok”, de a kettőnek semmi köze egymáshoz.

c) Ez a közkeletű tévedés azon az előfeltevésen alapszik, hogy szavaink és beszédünk a politikai valóság igaz vagy hamis tükrei és semmi mások. Nem fontos tehát, hogy milyen eszközökkel gondolkodunk és beszélünk, csak az a fontos, amit ezek az eszközök közvetítenek, kifejeznek és megmutatnak: vagyis a torzítatlan, „színtiszta” valóság. Ezen felfogás szerint az emberi képességek és kultúrák specifikus hordozó közege, a hatalmas nyelvi tartomány, olyan mint egy ablaküveg: tudjuk, hogy van, de csak az a fontos, amit jól-rosszul látunk, ha átnézünk rajta.

d) A huszadik századi filozófiai és társadalomelméleti gondolkodás egyik legfontosabb belátása, hogy ez az „átnézés” lehetetlen. Tudásunk és szavaink ugyanis nem egyszerűen csak tükrei a valóságnak (azok is persze), hanem alakító tényezői is. Mi több, vannak olyan, egyáltalán nem lényegtelen tettek, amelyek csak nyelvi cselekvésként léteznek, gondoljunk például a politikusok választási ígéreteire. Vagyis minden ember, így a politizáló ember minden tette egyben cselekvő értelmezés is. Ugyanis a szavak használata révén a jelentésekben tárul fel, hogy az ember mit tud, mit akar tenni, mit tehet és mit tesz egyáltalán. A szavakat ezért nem eltávolítani kell a politikából (esetleg külön megvizitálni), ha tudni szeretnénk, hogy a politika hogyan „működik” vagy milyen a hatalom igazi természete, hanem éppen hogy benne kell tartani, mert szavaink a valóság alakító, konstruáló tényezői is.

e) A politikai fogalomtörténet ennek az új tradíciónak a szellemében állítja, hogy a politikai fogalmak korrekt és alapos feltárása egyben az adott történeti-politikai valóság megmutatása is. Természetesen saját szempontja szerint és olyan összefüggéseket mutatva meg, amelyet más tudományos paradigmák nem tud. Nézzük ezt meg egy olyan példán, amelyről később még részletesen lesz szó!

f) A politikában elég gyakori jelenség, hogy a küzdő felek egymást az ellenség pozíciójába igyekeznek szorítani. Láttuk ennek a kiemelt jelentőségét Carl Schmitt kapcsán is. Koselleck fogalomtörténeti kutatása megmutatta, hogy miként folyik az ellenségkonstruálás és milyen következményekkel jár, el egészen a nácik népirtó politikájáig. Ebben nem az a tudományos újdonság, hogy Koselleck megállapítja a népirtás tényét (a holokauszt tagadása nem tudományos, hanem morális probléma, még akkor is, ha híve tudományos modorban vezeti elő nézeteit), hanem az, hogy a fogalomtörténet olyan összefüggéseket tár fel ebben a folyamatban, amelyen nem látszanak az intézmények vagy az „objektív” cselekedetek felől. Például azt, hogy miként válik az ártatlannak tűnő névelő használat (a Párt, az Egyház) észrevétlenül kirekesztő beszéddé (mondván, csak az én egyházam érdemli meg az egyház nevet), vagy azt, hogy humanisztikus igényű különleges ember fogalma miként változik át felsőbbrendű emberré a náciknál. Pontosan tudható, hogy az ilyen szavak és kifejezések használata nem következmények nélküli: aki így beszél, az kijelöli önmaga gondolkodási és cselekvése terét. Az értelmező beszédek alapján pedig az emberek között új törésvonalak alakulnak ki, olyanok, amelyek átmetszik az intézmények és a politikai döntések alapján érzékelt különbségeket.

2) A megújított eszmetörténet

a) Az eszmetörténeti tradíció megújított jelenléte Koselleck azon felvetéséhez kapcsolódik, mely szerint meg kell vizsgálni azt a kérdést, hogy hol érhető tetten, és mit jelent egy korszak domináns gondolkodásmódja. A szavak ugyanis gondolkodást és tudást hordoznak, márpedig a különböző „tudós elméket” régóta izgatja a kérdés: vajon hogyan lehet tetten érni egy kor gondolkodását, azaz a „korszellemet”. Ez azért is fontos kérdés, mert Koselleck empirikus vizsgálatainak kiindulópontja az ember szellemi tevékenységének a terméke; szavak, szövegek, nyelvek.

b) Koselleck azonban nem folytatja az eszmetörténeti tradíciót, hanem megújítja. Két fontos ponton is. Az egyik: Sok mindenkivel vitázva azt állítja, hogy egy kor eszméje nem egyenlő a szellem embereinek be- és meglátásaival, még a legnagyobb alkotók meglátásaival sem, sokkal inkább közösségi produkció, amelynek a létrehozásában mindenki részt vesz, aki a nyilvánosság színterein gondolatokat „termel” és szavakat használ.

c) Ez a demokratikus attitűd Koselleck munkásságában úgy konkretizálódik, hogy szerinte egy korszak alapvető meglátásait és szellemét nemcsak tudományos rendszerekben és

művészi alkotásokban, nemcsak a nagy alkotók műveiben lehet fellelni, hanem elsősorban azokban a fogalmakban, amelyeket sokan használnak, többek között a nagy alkotó elmék is. Ezt ő egy metaforával úgy nevezte, hogy nem „Gipfelwandelung”-ra, azaz a hegycsúcsok megmászására és megmutatására van szükség, hanem a táj teljes birtokbavételére. Ugyanis a fogalomhasználat mindannyiunk közös tevékenysége. Ezért is írható fogalmak vizsgálata révén társadalom és politikatörténet.

d) Koselleck ugyanakkor azt is jól látja, hogy a közbeszédben nem minden fogalom egyforma súlyú, a korszellemet vagy éppen a kor politikai gondolkodását illetően nem minden egyes kifejezés egyforma jelentőségű. Ám a differenciálást maga a szóhasználat mutatja fel, hangsúlyozza, nem pedig előzetes tudományos szelekció. Vannak a közgondolkodásnak olyan szavai, amelyek azzal tűnnek ki, hogy egyrészt nagy a szemantikai telítettségük: jelentésük összetett, többféle tartalom hordozói (érzelmek, értékek, akaratok csomópontjai). Másrészt értelmezések és viták tárgyai: olyan szavak, amelyekben egy korszak, illetve ennek egy-egy csoportja elgondolja önmagát, tevékenységét, céljait vitatkozva mások értelmezésével. az adott fogalomról. Jegyezzük meg, hogy ezeket a szavakat nevezte Lasswell kulcsszimbólumoknak. Vagyis a „politikát hordozó” fogalmak a sokak által használt összetett és vitatott kifejezések.

e) Az eszmetörténeti tradíció megújításának másik eleme a szavaknak tulajdonított konstans [állandó, szilárd] jelentés felbontása. Ha az eszmetörténeti tradíció iménti elemét demokratizálásnak neveztük, ezt a szociologizálás kifejezés illetheti. Ez azt jelenti, hogy Koselleck a fogalmak használatát hozzáköti a kor társadalmi-politikai viszonyaihoz. Az eszmetörténeti tradícióban ugyanis a szavak értelmét egy történelmietlen túlfeszítés jellemzi: az irányzat képviselői az eszméket (például: humanizmus, uralom, hazafiság, demokrácia stb.) a történeti időkön átívelő konstans egységeknek tekintik, amelyek ugyan eltérő történeti alakzatokban öltenek testet, de mindegyiknek van valami időtlen lényege, amelyet a kutatás során fel hete tárni. Koselleck viszont azt mondja, hogy a szavaknak nincs kiteljesedő örök jelentésük, mert a fogalmak jelentése helyhez és korhoz kötött. Ez még akkor is így van, ha a cselekvő ember nem ezt gondolja, hiszen számukra evidens módon [magától értetődően, természetesen] adódik a jelentés. A változás csak a „határokon túlról” nézve mutatkozik meg, s ezt a perspektívát képviselheti egy új közösség vagy az adott közösség időbeli változása.

.

f) A politikai fogalomtörténeti paradigma ezért is eltávolodik a szavak és kifejezések vizsgálatának „szótárszerű” tradíciójától. Koselleck a szavakat nem gyűjti össze előzetes szempontok szerint, mint a különböző szótárak készítői. (Például egy-egy nemzeti nyelv szókészlete, szótörténeti szótárak, szakszótárak, tájszótárak stb.) Ebben az egyébként igen hasznos tradícióban a szótári nyelvészet művelői egy adott nyelvi közösség, korszak, téma, használói kör szerint szelektálják gyűjtik össze a szavakat, s tárják fel a jelentésüket. A társadalmi valóság valamilyen metszete itt előzetes szelekciós elvként van jelen, amit jól mutatnak a különböző speciális szótárak, lexikonok.

g) A közgondolkodás alapszavait Koselleck nem a fenti tradíciók szellemében értelmezi. Nem kezeli ezeket sem valamilyen változatlan értelem hordozóinak, sem olyanoknak, amelyek jelentése pusztán nyelvészeti eszközökkel megragadható lenne. A „Grundbegriffe”, vagyis az alapszavak általa elemzett sajátosságai strukturális vonások, a szótartalmak olyan jegyei, amelyek gondolkodási módokat, megismerési szituációkat,

cselekvési lehetőségeket és társadalmi mozgásokat körvonalaznak. Mindez azt is mutatja, hogy Koselleck nem a nyelv referenciális szemléletét képviseli, nála tehát egy-egy alapszó vagy „fogalom nemcsak indikátora az általa megragadott összefüggésnek, hanem faktora is. Minden fogalommal meghatározott horizontok, így a lehetséges és elgondolható tapasztalások határa is körülírt.” (Karácsony 1993: 107). Kérdés, hogy miként?

Ellenőrző kérdés:Koselleck fogalomtörténeti kutatásai hogy kapcsolódtak a hermeneutikaához és milyen módon újította meg az eszmetörténeti fogalomértelmezést?

II) A jelentések strukturális feszültségei

a) A szavak tartalmát történeti-társadalmi kötöttségben vizsgáló kosellecki pozíció tehát nem a szavak „végső és igazi” jelentését kutatja és tárja fel. Kérdezhetjük; akkor mit tár fel? Nos, elsősorban a fogalmak (és használatuk) struktúráját és funkcióját, ennek következtében a jelentések összefüggéseit és feszültségeit. A strukturális vonásokat preferáló kosellecki elemzés feltűnő vonása, hogy a rámutat a társadalmi-politikai szavakban található sajátos feszültségre, amelyek a múlt és a jövő, a fogalmak és a tények, a realitás és az elgondolhatóság között feszülnek.

b) Az egyik legfontosabb ezen feszültség közül az elmélet tengelyében álló szinkronitás és diakronitás problematika. Vagyis az egyidejűség és az utóidejűség. Egy-egy alapszónak adott történeti körülmények között mindig van valamilyen szinkron, vagyis egy nyelvközösség által többé-kevésbé elfogadott egyidejű használata. A szavak jelentése azonban történetileg változik. A diakronításban, azaz utólag azonban láthatóvá válnak a szóhasználatnak azok a sajátosságai is, amelyek esetleg a kortársak előtt még rejtve voltak. Például az, hogy a szó miként szolgált hatalmi célokat, mely társadalmi csoportok használták elsősorban, legfőképpen pedig az, hogy milyen társadalmi-politikai valóság alakításának az eszköze volt. S mindez hogyan változott az idők folyamán. Koselleck konkrét empirikus elemzései mindig a fenti szemlélet jegyében készültek, azaz a diakronitásba átfordított szinkronítás alapján egyszerre tárja fel a szó történeti használatát és a diakronitásba is megmutatkozó strukturális jellegzetességeket.

c) A diakron szemléletben fogalmazódik meg a kosellecki történeti szemantika két további feszültséggel teli rendező kategóriája, a tapasztalati tér és a várakozási horizont (Erfahrungsraum, Erwartungshorizont). A kissé nehézkes, ahogyan ő nevezi; „metatörténeti” fogalmakkal Koselleck egy lényeges problémához kíván hozzászólni, nevezetesen ahhoz, hogy mellőzhetőek-e a történelmi vizsgálatokból a meg-nem-valósult eszmék és törekvések (Koselleck 1979a: 349-375). A vulgáris és szellemtelen adatfétisizmus nevében a kérdést a következő „emelkedett” közhely szokták elutasítani: a történelemre (egyáltalán a lezajlott eseményekre) vonatkozóan értelmetlen a „Mi lett volna, ha?” kérdés. Ez a szemlélet azonban nemcsak defetista, hanem a lezajlott események tanulságaitól is elzárja az embert. Koselleck szerint ugyanis a múltnak egyszerre része az, ami megtörtént és az, ami lehetőségként benne volt, ám nem következett be. A tapasztalatokat meg lehet hosszabbítani, valószínű tehát, hogy a jövőben megismétlődnek, az elvárások azonban nem tapasztalatok, hanem a lehetőséget értelmezik, másként működnek tehát mint a tapasztalatok, hiszen a általa a bizonytalan jövőt próbálják megragadni és uralni. A megszűnt jelennek ezért mindig rész a „Vergangene Zukunft” [elmúlt jövő] is, aminek a feltárásáról az ember soha nem mondhat le, ha alakítani akarja közössége sorsát.

d) A kosellecki felfogás mindig számol egy nyelven vagy szavakon kívüli világgal is, amit első megközelítésben úgy jellemezhetnénk, hogy nála a fogalmak bele vannak ágyazódva koruk gazdasági, hatalmi és társadalmi viszonyaiba. Azonban ez nem vulgármaterialista felfogás, amely közvetlen megfelelést tételez a szavak és a társadalmi helyzetek között. (Lásd: a lét határozza meg a tudatot) Nála ez inkább azt jelenti, hogy az alapszavaknak nincs időtlen lényege vagy létezése, hanem történetileg kötöttek és történetileg változnak.

e) A szavak és a viszonyok azonban nem fedik le egymást. Koselleck egyrészt a gazdasági, hatalmi és társadalmi állapotok felől közelíti meg a társadalmi-politikai tartalommal rendelkező centrális kategóriákat. Ezért is felfogása alternatívája azoknak a szóelemzéseknek, amelyek a szavakat pusztán nyelvi vagy stilisztikai jelenségként értelmezik. Másrészt viszont feltételezi, hogy a szótartalmak jelentésváltozásai és a „mögötte” lévő objektív valóság között komplex kapcsolódások vannak. Nem közvetlen lefedések és determinációk ezek, inkább strukturális hasonlóságok és funkcionális megfelelések, a mozgásirányok és a keretfeltételek közelségei, vagy éppen eltávolodásai.

Ellenőrző kérdés:Mit jelent Koselleck felfogásában az alapfogalmak szinkron és diakron vonása, valamint a tapasztalati tér és a várakozási horizont?

C) A politikai fogalmak történeti lexikona

I) A lexikon általános sajátosságai

a) A vázolt elmélet nagyszabású realizálása a Geschichtliche Grudbegriffe [Történeti alapfogalmak] lexikon (Koselleck et al. 1972–1997), amely tudománytörténetileg tekintve is grandiózus vállalkozás. A fogalomtörténeti anyagot hét kötetben adták ki, a hetedik kötet 1992-ben jelent meg. Ezt még egy két könyvben kiadott 8. kötetet követte, amely tárgy és névmutató tartalmazó regisztrációs kötet. A 25 éven át kiadott monumentális vállalkozás a német modernitás alapszavainak történeti-szemantikai vizsgálata. Koselleck a lexikon egyik szerkesztője, a munka egyik koncipiálója és szervezője, az előszó írója. A lexikon-sorozatot szerkesztőként hárman jegyzik ugyan, de kétségtelenül Koselleck tekinthető a vállalkozás lelkének mind a koncepciót tekintve, mind a munkák szervezését illetően. A lexikon munkálataiban nagy számú tudós dolgozott a százharminc szócikk megírásán. Maga Koselleck tizenegy szócikket írásában működött közre: demokrácia; egyenlőség; haladás; történelem; érdek; uralom; válság; forradalom; állam; közigazgatás; nép, nemzet, nacionalizmus, tömeg. Érdemes megjegyezni, hogy az utóbbi négy alapfogalom egyetlen szócikk a 7. kötetben, és lexikon-sorozat legterjedelmesebb, könyvnyi nagyságú része, azaz ez teszi ki a kötet teljes anyagát.

b) A lexikon pontos címe a következő: Történeti alapfogalmak: A németországi politikai-társadalmi nyelv történeti lexikona, s mint az alcíme is mutatja, a németországi, vagy még inkább a német nyelvterületek közéleti beszédének a vizsgálata. Ami az időbeli határokat illeti, döntően az utóbbi háromszáz évben használt alapfogalmakról van szó, vagyis a lexikon a modernitás német köznyelvének, közéleti alapfogalmainak a vizsgálata. Ugyanakkor a szócikkek három részre vannak osztva: „bevezető részre, amely a kora újkorig vezető szó- és fogalomtörténetet mutatja meg, a fő részre, amely az újkori fogalmiság kibontakozását tematizálja, és a kilátásokra, amely a jelenlegi nyelvhasználatra mutat rá.” (Koselleck 1972: XXVI. p.)

c) Sokat mond a lexikon jellegéről forrásanyaga. (Koselleck 1972: XXIV-XXV. p.) A lexikon készítői forrásanyagnak tekintették és igyekeztek feldolgozni a közéleti beszéd gazdag és sokrétű megnyilvánulásait. Melyek voltak ezek? Egyrészt természetesen a különböző klasszikus szerzők, filozófusok, közgazdászok, jogászok, teológusok, költők és írók fontos és ismert munkái. De forrásnak tekintették a különböző alkotmányokat és törvényeket, szótárakat és enciklopédiákat, vagy a politikai élet szövegeit, a politikusok parlamenti vitáit, a különböző szervezetek, csoportok, politikai mozgalmak programjait, jelszavait. Igyekeztek a vizsgálatba bevonni a tömegirodalmat is; a tankönyveket, a népszerűsítő munkákat, a folyóiratok, újságok, röplapok vonatkozó szövegeit, vagy a mindennapi élet írásos megnyilatkozásait is, a naplókat és a levelezéseket.

d) A „Történeti alapfogalmak” egyik magyarországi méltatója szerint az olvasót egyszerűen lenyűgözi „a feldolgozott anyag gazdagsága” (Bence 1993: 91), amely három féle funkciót is betölthet. Egyrészt az önálló fogalomtörténeti kutatás szükségességét és jogosságát bizonyítja. Másrészt kiegészítheti és gazdagíthatja a társadalom- és politikatörténeti kutatásokat. Harmadrészt pedig fellazíthatja az aktuális politikai

nyelvhasználat evidenciáit, mintegy rámutatva a természetesnek tekintett fogalmak történeti eredetére és társadalmi kötöttségeire. Koselleck jelentéstani kontrollnak nevezi ezt jelenre irányuló kritikai funkciót. „A ma használatos kifejezéseket és jelszavakat a történeti háttérjelentések világítják meg. Ahol már megszűnt a történelmi eredet tudatlansága, ott a definíció nem feltétlenül történelmietlen és absztrakt; egyszerre képes megmutatni az öröklött jelentés gazdagságát vagy a fogalom jelentésének szegényességét. A múltbeli tapasztalatok révén megjelenő elidegenítő hatás tehát képes az emberek olyan tudatosodását szolgálni, amely a történeti magyarázattól elvezethet a politikai tisztázáshoz.” (Koselleck 1972: XIX. p.)

e) Illusztráljuk ezt a kritikai pozíciót egy magyar példával! Egy esetleges magyar fogalomtörténeti elemzés azonnal kimutatná, hogy az állammal szembeállított társadalom kifejezés komoly szerepet játszott a magyar történet-politikai gondolkodásban is. „Ha valaha elkészül a magyar Geschichtliche Grundbegriffe, a Társadalom címszónak külön fejezetbe kell majd tárgyalnia, hogy a reformkorban maga Kossuth operált a ’politicai’ és a ’sociális’ szembeállításával, egyebek között a zsidók emancipációjáról és a Védegyletről szóló írásaiban.” Továbbá, hogy „a Bach-korszakban […] sokan próbálták a ’társadalom’ fogalmának segítségével megfogalmazni a passzív ellenállás programját. (Bence 1993 92)

f) Ezzel együtt semmi komoly nyoma nincs annak, hogy az elmúlt mintegy két évtizedben akár a nyugat-európai szóhasználat összetettségét, akár a magyar kifejezés történeti előzményeit a magyar közéleti beszéd felszínre hozta volna, miközben a társadalom (civil társadalom) nem csak a rendszerváltozás előtt, hanem az 1990-es években is a politikai küzdelmek egyik kulcsszava. Kérdés persze, hogy a történeti eredet tudatosodása valóban elvezetne-e politikai tisztázáshoz, vagy minden maradna a régiben, amelyben a különböző politikai erők és pártok „mintegy rabjává válnak saját szóhasználatuknak”. (Bence 1993: 92). Valószínű ez a helyzet, s ez nem a történeti tudatlanság következménye, hanem a politikai küzdelmek sajátossága. A „(civil) társadalom” kifejezés kapcsán azonban egy üdítő kivételről számot lehet adni. 2008-ban kiadásra került egy monográfia, amely nem azt igyekszik megmutatni, hogy mi is lenne a civil társadalom „igazi” jelentése, hanem azt, hogy a kifejezéssel operáló különböző társadalmi csoportok hogyan és mit tekintettek a fogalom jelentésének 1990 után. (Glózer 2008)

g) A Történeti alapfogalmak magyarországi recepciójához [befogadásához] tartozik egy fontos tény. 1999-ben önálló könyvecskében megjelent magyarul is a lexikon egyik legsikeresebb szócikke: a demokrácia. (Koselleck – Brunner – Conze: 1999) A szócikk nem könnyű olvasmány, de mindenki haszonnal forgathatja, aki a jelen politikai élet egyik kulcskifejezéséről kíván ismereteket szerezni.

Ellenőrző kérdés:

Melyek a Történeti alapfogalmak lexikon legfontosabb általános jellemzői?

II) A politikai fogalmak történeti változásának törvényszerűségei

1. A történeti változás általános sajátosságai

a) A „Geschichtliche Grundbrgriffe” készítői, amint ezt Koselleck írja a „Bevezetés”-ben, a munkálatokat egy előzetes hipotézis alapján kezdték el, amelyet aztán a kutatások messzemenően igazoltak. Úgy gondoltuk; „a tizennyolcadik század közepétől a klasszikus toposzok olyan mély jelentésváltozásokon mentek át, hogy a régi szavak új értelmet nyertek, amelyeket már nem szükséges lefordítani közeledvén jelenünkhöz. Az előzetes hipotézis feltételezett egy úgynevezett ’idő-tengely’-t, amelyen a múlt öröksége mintegy a jelenünkbe fordul. A vonatkozó fogalmak ezért kettős arcúak: visszafelé társadalmi és politikai tényállásokat neveznek meg, amelyek számunkra kritikai kommentár nélkül egyszerűen érthetetlenek, előre felé nézve pedig olyan jelentéseket öltöttek magukra, amelyek bár magyarázhatóak, de közvetlenül is felfoghatónak látszanak. Azóta a fogalmiság és az érthetőség számunkra egyet jelentenek” (Koselleck 1972: XV. p.). A jelenség, amire itt Koselleck utal, egyrészről a kortársak politikai fogalom használatának evidencia jellege (sőt merevsége), vagyis hogy egy-egy kulcsszó elfogadott használata nem igényel fogalomtörténeti tudást, másrészről pedig az, hogy a szavaknak mégis csak van történetük, sőt „társadalomtörténetük”.

b) A szóalak és jelentés időbeli változását tekintve Koselleck három féle típusát írja le a politikai alapszavaknak: átértelmezett tradicionális fogalmak, meghatározott politikai és társadalmi helyzethez kötődő új fogalmak, és végül a korábbi történelmi állapotokat kifejező, jelentésüket vesztett régi szavak. „Vannak régi fogalmak, amelyek jelentéstartalmukat tekintve alkalmazkodtak a modern világ változó körülményeihez. Anélkül, hogy maga a szó megváltozott volna, például a ’demokrácia’, a ’forradalom’, a ’köztársaság’, a ’történelem’ szavak igen jelentős átértelmezési folyamaton mentek át. Néha a régi kifejezések majdnem teljesen újjá formálódtak, mint az ’osztály’ vagy a ’szocializmus’, amelyek központi fogalmakká váltak a közgazdasági tervezések és a változó gazdasági viszonyok közepette. Itt új szavakra való átmenet zajlott le, ami fordítottja a tradicionális szavak esetének. Ezek egy lassú és rejtett politikai és társadalmi jelentésvesztést szenvedtek el, mint a ’rend’ vagy a ’nemesség’.” (Koselleck 1972: XV. p)

c) A fogalomtörténeti kutatások azonban azt is megmutatták, hogy itt nem egyszerűen a régi jelentések átalakulásáról vagy kiüresedéséről, esetleg új szavak felbukkanásáról van szó, hanem egy átalakuló társadalmi gyakorlat és világszemlélet radikálisan új fogalomhasználatáról. „Minden fogalom története összességében új tényállások létét bizonyítja a természethez és a történelemhez, a világhoz és az időhöz való új viszony megjelenését, röviden szólva: az ’újkor’ kezdetét.” (Koselleck 1972: XV. p.)

d) A kérdés ezek után, hogy milyen együttes jellegzetességei vannak az új társadalmi állapotoknak és az új fogalmiságnak. Koselleck úgy látja, hogy az elmúlt háromszáz év politikai-közéleti alapszavainak változása négy fogalmi-történeti törvényszerűséget, strukturális változást mutatnak: demokratizálódás, történetiesedés, ideologizáltság és politizálódás.

2) A demokratizálódás

a) A politikai alapfogalmak történetében, írja Koselleck, a demokratizálódás (Demokratisierung) két vonatkozásban jelent meg; egyrészt demokratizálódtak a rendi értékek, másrészt szélesedett a politikai fogalmakat használók köre.

b) A demokratizálódó politikai fogalomhasználat egyik igen érdekes sajátossága a rendi értékeket kifejező kategóriák demokratizálódása. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy a rendi gondolkodás szerint a társadalom egyes rétegeit nemcsak vagyoni és státusbeli, hanem erkölcsi különbségek is elválasztják egymástól, vagyis az emberek között eredendő erkölcsi egyenlőtlenség van. A becsület, a méltóság, a harci bátorság és a hősiesség például csak az uralkodó rendek erényei közé tartozik, tehát a becstelenség, a méltánytalanság, a gyávaság is csak az ő tulajdonságuk lehet, ha adott esetben nem viselkednek rangjukhoz méltóan. Ezért a legtöbbre tartott rendi értékekből a társadalom alsó rétegei eleve, születésük okán ki vannak zárva mind jó, mind rossz értelemben. Őket más erények vagy ezek hiánya jellemzi, például a szorgalom, vagy az engedelmesség. Az újkorral kezdődően mindez megváltozott, írja Koselleck; „a ’becsület’, a ’méltóság’ megszűntek kizárólag rendi kategóriák lenni, kisajátították őket, pontosabban használatát kiterjesztették a ’nemzetre’, a ’népre’.” (Koselleck 1972: XVI. p.). Azt az figyelemre méltó jelenséget regisztrálja tehát, hogy az exkluzív értékeket hordozó kifejezéseket a demokratizálódás során nem egyszerűen eltörlik és megszűntetik, hanem mintegy „szétosztják” a társadalom tagjai között. Valószínű, hogy történetileg tekintve ez az exkluzivitás megszűnésének első stádiuma.

c) A demokratizálódás másik sajátossága a politikai fogalmakat használók körének feltűnő kiszélesedése. A tizennyolcadik század közepéig az arisztokrácia, a jogászok, a klerikusok és más tanult emberek használták a politikai terminológiákat, ettől kezdve azonban változik a helyzet, folyamatosan tágul a politikai nyelven megszólalók köre. Egyre növekszik a képzett és tanult emberek száma, és fokozatosan leomlanak azok a társadalmi korlátok is, amelyek az alsóbb néprétegeket eleve kizárták a politikai életből. A könyvnyomtatást ugyan már korábban feltalálták, de ezektől az időktől kezdve egyre több nyomtatott munka jelenik meg: könyvek, füzetek, folyóiratok, újságok, röpiratok. Az olvasás egyre általánosabbá válik, megszűnik úri passzió lenni. A jelenséget Jürgen Habermas a nyilvánosság szerkezetváltozásaként írta le, ahogy ő mondja, a reprezentatív nyilvánosságot a polgári nyilvánosság intézményei és racionalitásnormái váltották fel. Ugyanezt Koselleck a politikai szavak demokratizálódásaként jellemzi: a klasszikus korhoz képest egyre több ember kezdi el használni a korábban exkluzívnak tekintett politikai terminológiákat.

d) Egészítsük ki ezt a jelenséget a magyarországi történelem egyik tapasztalatával. A Koselleck által jelzett folyamat hazánkban még a húszadik század második felében, a magyarországi szocializmus „építése” során is jelen van, amely normáit és politikai törekvéseit tekintve a rendi értékek átalakításának a társadalma is volt. Az ötvenes években például az élmunkás és a sztahanov mozgalmak esetében a munkavégzéshez

kapcsolt becsület, dicsőség, és hősiesség erények révén a hatalom nem a rendiség eltörlését ambicionálta, hanem a „munkásság új lovagrendjét” (korabeli kifejezés!) kívánta létrehozni (Lásd erről: Szabó 1985 és Szabó 1988). A későbbi időszakban pedig egyebek mellett a reprezentatív nyilvánosság és a mitikus gondolkodás állami-hatalmi revitalizálása jelzi a rendi értékek „modernizálásának” azt az útját, amire Koselleck is utal (Lásd erről: Szabó 1991). Vagyis, először nem eltörlik a az egyszerre gyűlölt és vágyott vonásokat, hanem igyekeznek mindenkit részesíteni belőle.

3) Időiesedés

a) A „Történeti alapfogalmak” vizsgálatából Koselleck és munkatársai másodsorban arra a következtetésre jutnak, hogy az elmúlt háromszáz évben általánossá vált a történeti gondolkodás, a fogalmak „időiesítése” (Verzeitlichung) vagy történetiesedése, ami két vonatkozásban is kifejeződik.

b) Az első: megjelennek és elterjednek a történeti időt kifejező fogalmak, például a fejlődés, a haladás, a forradalom és egyáltalán a történetiség fogalma. Különösen érdekes ebből a szempontból a forradalom kifejezés, amely a XVIII. század előtt még a kívánatos múlthoz való visszatérést, azaz a letűnt aranykor, a boldog múlt újrateremtését jelentette. A XVIII. századtól azonban a forradalom kifejezés történetfilozófiai cél- és akciófogalommá változik, amely a lehetséges és kívánatos jövőt jeleníti meg, méghozzá azt a jövőt, amely soha nem volt, de megteremtéséért semmilyen áldozat nem lehet felesleges.

c) A történetiesedés másik megjelenését azok a szavak képviselik, amelyek korábban állapotot, méghozzá többnyire örök állapotot jelentettek. Ezek a szavak a XVIII. századtól feltöltődnek idővel, méghozzá nagyon határozottan egy jövőhöz kötött időbeli jelentéssel. Koselleck példája a köztársaság szó, amely korábban a különböző társadalmi felfogások konkretizálását jelentette, mondhatjuk, hogy a különböző „alkotmányok” gyűjtőneve volt. A változás igencsak radikális; a köztársaság szó politikai irányzat, illetve párt elnevezése lesz, azaz már nem minden társadalmi felfogás elveinek a konkretizálása, hanem csak egyetlen eggyé. Ezzel együtt időbeli fogalommá változik; az adott politikai törekvések normáit, céljait és várakozási horizontját jeleníti meg. A köztársaság szó jelentésváltozása belesimul az időiesedésnek abba a folyamatába, amelyet számos „izmus” végű szó feltűnése jelez. Ezek különböző mozgalmak törekvéseihez kapcsolódnak, és egy jövőre irányuló aktivizmust fejeznek ki.

d) Egyáltalán, írja Koselleck, megszületik a történetfilozófia, mint kifejezés és szemlélet, amely a társadalom jelenségeit egyetlen fejlődési sorba rendezi el: „kifejezések tűnnek fel, amelyben maga a történeti idő artikulálódik. A reflexive értendő ’fejlődés’, a végtelen ’haladás’, a ’történelem egyátalán’, amely egyidejűleg önmaga alanya és tárgya, a ’forradalom’, amely eltávolodik az egykori körforgás jelentéstől és egy célra irányuló fokozati skála általános mozgásfogalmává válik – mind ezeket az új fogalmakat egy

időbeli meghatározottság jellemzi, amely a processzuális értelmeket és tapasztalatokat összefogja.” (Koselleck 1972: XVII. p.)

4) Ideologizáltság

a) Az ideologizáltság vagy ideologizálhatóság (Ideologisierbarkeit) jelenségen Koselleck nem azt érti, amit ma többnyire értünk a kifejezésen, nevezetesen, hogy egyre több rivalizáló ideológiai felfogás jelent meg a modernizálódás során. Ő az ideologizáltsággal az ideológiai felfogások két sajátosságára utal. Az egyik a kulcsfogalmak absztrakciós szintjének, a másik a politikai fogalmak homályosságának a növekedése.

b) Az újkorban, írja, számos nem teológiai értelmű fogalomnak megnő az absztrakciós [elvontsági] szintje, ami azt jelzi, hogy fokozatosan háttérbe szorul a közvetlen társadalmi tapasztalat jelentősége és kibontakozik a társadalom elvont magyarázatának tendenciája. Ennek megértéséhez fontos tudnunk, hogy a középkori ember mintegy érzéki világban él: úgy gondolja, hogy mindenütt ugyanaz van, legfeljebb másféle módon, mint amit közvetlenül maga körül hall, lát és tapasztal. S mindehhez mérhetetlenül bízik a saját közvetlen tapasztalataiban. Az újkortól az európai ember azonban kétkedőbbé válik, ami elsősorban az érzéki tapasztatok iránti bizalmatlanság növekedését és az absztrakt-logikai gondolkodás iránti elkötelezettségét jelenti. Ez a folyamat a fogalmak szintjén is lejátszódik, kibontakozik, ahogy Koselleck írja, a politikai fogalmak ideologizáltsága: „a konkrét ’történetekből’ megszületik a ’magánvaló történelem’, a tényleges és valóságos egyes előrelépésekből a ’haladás maga’, a rendi előjogok szabadságából minden egyes ember ’szabadsága’, amelyet azóta állandó jelzőkkel illetnek (’társadalmi’, ’gazdasági’, egy régi és új értelemben vett ’keresztényi’, ’politikai’ és így tovább), hogy valami konkrét értelme legyen.” (Koselleck 1972: XVII. p.)

c) Az ideologizáltság másik jelensége az alapfogalmak homályosságának növekedése és ezáltal többjelentésűvé válásuk. Ennek hátterében, mondja Koselleck az a jelenség áll, hogy a politika az újkortól kezdve nem kitűntetett és felkent személyek tevékenysége, hanem különböző közösségek, kollektívumok tevékenysége. Fokozatosan megszületik tehát a „kollektív egyed” (Kollektivsingulare), a tömeg vagy népesség, amely tagolt módon ugyan, de alakítója a politikának. A cselekvő közösségnek pedig olyan fogalmakra van szüksége, amelyek lehetővé teszik a rivalizáló cselekedeteket, azaz olyan fogalmakra támad igény amelyeket a beszélők különböző társadalmi helyzetek és igények szerint használhatnak. Ennek pedig azok a fogalmak felelnek meg, amelyeknek egyrészt magas az absztrakciós szintje, másrészt kellően homályosak ahhoz, hogy mindenki a nekikedvező jelentést tulajdonítsa neki. Nő tehát a politikai szavak ideologizáltsága; ugyanazokat a szavakat különböző csoportok és személyek eltérő jelentésben használják.

d) Az előbbi idézet így folytatódik: „A kollektív egyed ilyenféle szóképzései megfelelnek az általánosságot és a több féle jelentést hordozó üres és homályos formáknak, amelyek a beszélő osztályhelyzete és érdekei szerint tagolódnak és akár ellentétesen is felhasználhatók. Ettől kezdve a fogalmak sokasága vált ideologizálhatóvá a résztvevők

háttér elképzelései szerint gazdasági, teológiai, politikai, történetfilozófiai vagy más szempontból. Ezek a fogalomtörténetileg értelmezhető folyamatok strukturális változásokat fejeznek ki: növekvő elidegenedést a relatíve állandó és átlátható élethelyzetektől, miközben a fogalmak fokozódó absztrakciós szintje – az ideologizáltság árán ugyan – a lehetséges tapasztalatok új horizontját nyitja meg.” (Koselleck 1972: XVII-XVIII. p.)

5) Politizálódás

a) Az eddig jellemzett folyamatok együtt jártak a társadalmi valóság politizálódásával (Politisierung). és pluralizálódásával. Az emberek felszabadulnak az eleve elrendelt társadalmi státuszok, a rendi kötöttségek és szolgálatok alól, megkezdődik az egymással versengő érdekek nyilvánosságra kerülése, sokan és sokféle módon vesznek részt a politikai akaratok kialakításában. A pluralizálódással, vagyis a politikai tagolódással „növekszik a lehetőség, de a kényszer is a politizálódásra. Egyre több ember beszél, mozog és vesz részt különböző dolgokban. Az persze kétséges, hogy vajon gyarapodott-e a szitok és zsákmányszerző szavak propaganda szótára, de hatókörük és erejük kétségtelenül megnőtt.” (Koselleck 1972: XVIII. p.) Vagyis politizálódáson Koselleck a rivalizáló akaratképzés fogalmi jelenségeit érti.

b) A fogalmak történeti-politikai szemantikáját illetően a fenti helyzetnek három figyelemre méltó feltétele és következménye van: szaporodnak az ellentétes (egymásra vonatkozó, de egymást tagadó) fogalmak, a jövő a politikai küzdelmek tétjévé válik és növekszik a nyelvi harcok jelentősége.

c) Polémikusan ellentétes fogalmak, vagy ellenfogalmak (Gegenbegriffe) korábban is használatosak voltak a politikában, mint ezt a következő részben majd látni fogjuk. A változás az, hogy ezek a használata általánosabbá és szabaddá válik. „Az ’arisztokrata’ és a ’demokrata’ szópár, amely a késői 18. század szóalkotása, még a rendiség viszonyaihoz köthető. A ’forradalmár’ és a ’reakciós’ szavak azonban már szabadon használhatóak saját magunk és az ellenség megjelölésére, és amely reprodukálható is, vagy éppenséggel nem áll a reprodukálás kényszere alatt.” (Koselleck 1972: XVIII)

d) A politizálódás második jelensége, hogy egy ismeretlen és befejezetlen jövő válik a politikai cselekvések és akaratok tárgyává, nem pedig, mint eddig általában, a múlt visszahozása, az „elveszett paradicsom” helyreállítása. A politika szereplői komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekébe, hogy politikai programokat és tervezeteket dolgozzanak ki, és ezek mellé a majdani jövők mellé akaratokat és akciókat szervezzenek. Ezzel, mondja Koselleck, „megfordul a fogalom viszonya a megfogalmazotthoz, eltolódik a nyelvileg kedvezőnek vélt előfeltevés irányában, amely a résztvevők háttér elképzelései szerint jövőformáló kíván lenni. Olyan fogalmak jönnek létre, amelyek messze vannak az empirikus igazolhatóságtól, mégsem károsodik politikai vagy társadalmi horderejük.” (Koselleck 1972: XVIII. p.)

e) A pluralizáltság nyomán növekszik a nyelvi küzdelmek jelentősége. „Megfelelő új szavak keletkeznek és nyelvileg kivitelezett taktikai küzdelmek folynak, amihez hozzátartozik a jelszavak létrehozása is. De nemcsak a jelszavakat, hanem a teoretikus igénnyel megfogalmazott fogalmakat is a gyakorlati igény teremti és ennek megfelelően használják őket.” (Koselleck 1972: XVIII. p.) Például ugyanazon személyről különböző megnevezések terjednek el, amelyek aztán a politikai küzdelmek részét alkotják. Egyáltalán nem mindegy mondjuk, hogy egy gazdasági hatalommal rendelkező személyt tulajdonosnak, kizsákmányolónak, munkaadónak, tőkésnek vagy polgárnak titulálnak. Ezek nem stilisztikai különbségek, hanem olyan szinonim megkülönböztetések, melyekhez eltérő értékelések, értelmezések, érdekek és cselekvések kapcsolódnak

f) Ez a problémafelvetés azonban már átvezet bennünket a fogalmak „funkcionális valóságának” új szférájába, amelyben az a kérdés merül fel, hogy hogyan keletkeznek és milyen módon s céllal működnek azok a fogalompárok, amelyek az identifikációt mások „leminősítésével”, a társadalmi-politikai életből való kizárásával, vagyis ellenséggé minősítésével érik el. Ezeket nevezi Koselleck egyenlőtlenül ellentétes fogalmaknak (asymmetrischer Gegenbegriffe), amelyek egyrészt évezredek óta használatban vannak, másrészt azonban a XX. századra érik el önmaguk értelmének jelentéstani abszurditását.

Ellenőrző kérdés:

Koselleck azt írja Történeti alapfogalmak lexikon előszavában, hogy az elmúlt háromszáz évben a társadalmi-politikai alapfogalmak négy strukturális változáson mentek át. Mi ez a négy? Jellemezze őket külön-külön!

D) Az aszimmetrikus ellenfogalmak szemantikája

I) A szimmetrikus és az aszimmetrikus fogalmak

1. A szimmetrikusan egyenlő és ellentétes fogalmak sajátosságai

a) A kissé nehézkes elnevezésekkel Koselleck nagyon is mai probléma természetét és történeti hátterét világítja meg: mi módon zajlott a történelemben az ellenségkonstruálás. Azaz, hogyan lett az egyenlő vagy egyenértékű megnevezésekből kirekesztésre alkalmas egyenlőtlen (aszimmetrikus) megnevezés. A következőt írja: „Saját magunk és az idegenek megnevezése hozzátartozik az emberek mindennapi életéhez. Benne fejeződik ki egy személy identitása és más személyekhez való viszonya. Az elnevezések között lehet összhang, de mindenki más módon is megnevezheti a másikat, mint ahogyan magamagát hívja. Nem mindegy tehát, hogy az embert általánosan elfogadott névvel – például János, Erzsi – vagy ehelyett gúnynévvel illetik”. (Koselleck 2003b: 241.) Így jönnek létre eltérő elnevezések ugyanarról a személyről, mint például anya és nyanya, munkaadó és kizsákmányoló. A megszólított, de el nem ismert személy kettős elnevezése, mutat rá Koselleck, ellentétes és egyenlőtlen szóhasználatot jelent: az illető nem fogadja el a gúnynevet, a lekicsinylő vagy ellenséges megnevezést, ő más névvel illeti magát. Vagyis már a köznapi identifikálások [azonosítások] szintjén is strukturált fogalomhasználatot figyelhetünk meg, még inkább így van ez a politikai kategóriák esetében.

b) A jelenség történeti hátterének megvilágítása érdekében Koselleck megkülönböztet egymástól szimmetrikusan egyenlő (1), szimmetrikusan ellentétes (2) és aszimmetrikusan ellentétes (3) fogalmakat, miközben arra hívja fel a figyelmet, hogy a semleges tartalmú szimmetrikus fogalmak a politikai küzdelmekben aszimmetrikusan ellentétes, tehát kizáró kategóriává változhatnak.

c) A szimmetrikusan fogalmak egyik csoportját a szimmetrikusan ekvivalens [egyenértékűen egyforma] (1) fogalmak alkotják. Ezek olyan módon keletkeznek, hogy az emberek a konkrétan tapasztalat dolgokat valamilyen névvel illetik, és az így létrejött kifejezések, bár egyedi dolgokra vonatkoznak, általánosan is használhatók. „Így egy cselekvő közösség minden további nélkül tekintheti magát polisznak, népnek, pártnak, rendnek, társadalomnak, egyháznak, államnak, stb. anélkül, hogy ez a kizártakat ez megakadályozná abban, hogy éppúgy városként, népként, stb. fogják fel magukat. A konkrét általánosság ilyenfajta fogalmai paritásosan használhatók, kölcsönösségen alapulnak és átvihetők másokra.” (Koselleck 2003b: 242.) Mondhatjuk tehát, hogy a szimmetrikusan ekvivalens fogalmak azt jelentik: több város, nemzet, párt, egyház stb. létezik, amiből aztán egyetlen formát vagy esetet különböző nyelvi eljárásokkal lehet konkretizálni. Azt mondjuk például, hogy francia nemzet, magyar nemzet; kommunista párt, konzervatív párt; katolikus egyház, protestáns egyházak stb.

d) A fenti szavak használatának azonban létezik egy másik nyelvi stratégiája is: itt a specifikáció egyediesítő kizárással párosul. A dolog igen „ártatlanul” kezdődik: határozott névelőt teszünk a fenti típusú identifikációs fogalmak elé. Nem azt mondjuk, hogy

kommunista Párt, hanem azt, hogy a Párt. Egy ilyen nyelvhasználat még szükséges is lehet bizonyos kontextusban, ám ezzel megteremtettük a nyelvi lehetősége annak, hogy egyesek úgy véljék és mondják, hogy csak az ő pártjuk párt, vagyis „a” párt, nem létezik tehát sok vagy több hasonló szervezet, mert ami annak nevezi magát, az nem is párt, legfeljebb pátféle, amely bitorolja ez a fontos megnevezést. „Egy katolikus esetében ’az egyház’ csak az ő egyháza lehet, egy kommunista számára ’a párt’ az ő pártja, a francia forradalmárok számára ’La Nation’ a csak saját nemzetük lehetett.” (Koselleck2003b: 243.) Itt tehát az történik, írja Koselleck, hogy „egy konkrét csoport kizárólagos igényt formál az általánosságra azáltal, hogy egy nyelvileg univerzális fogalmat csak saját magára vonatkoztat” (Koselleck 2003b: 243.) Ezáltal aszimmetrikus ellenfogalmak (3) keletkeznek.

e) A szimmetrikus fogalmak másik csoportját a szimmetrikusan ellentétes (2) fogalmak alkotják. Ezek univerzalitásra igényt tartó kettős fogalmak, amelyek kölcsönösen egymásra vonatkoznak és egyben kölcsönösen ki is egészítik egymást. Ilyenek például az ember biológiai természetére vonatkozó páros kategóriák, amelyek akkor keletkeznek „ha férfiakról és nőkről, szülőkről és gyerekekről, fiatalokról és felnőttekről, betegekről és egészségesekről beszélünk.” (Koselleck 2003b: 243–244.) Az ilyen kategória-párok egyrészt ellentétet tartalmaznak (a férfi nem nő, az egészséges nem beteg stb. és fordítva), másrészt az identifikációs egymásra vonatkozások semleges tartalmúak, használatuk a másik elismerést is tartalmazza. Ezért aztán az ilyen természetű kifejezéseket „nem lehet közvetlenül átvinni a politikai nyelvbe”. (Koselleck 2003b: 244.)

f) Az átvitel, az ekvivalens különbségek átpolitizálása azonban mégis gyakran megtörténik, gondoljunk például az életkorhoz, vagy a nemhez kapcsolódó politikai mozgalmakra és nyelvi küzdelmekre. Hogyan lehetséges ez? Nyelvileg a jelenség szemantikai kiegészítés és átértelmezés: a semleges és leíró kategóriákat értékelésekkel töltjük fel. A fenti fogalompárokat a jó és a rossz, a hasznos és a káros, az érdemes és az érdemtelen, a jelentős és a jelentéktelen stb. mentén kezdjük használni, ezáltal polemikus hangsúlyokat és politikai értelmet nyernek. Ami azért is figyelemre méltó, mert ezek a kategóriák univerzalisztikus igényűek, tehát felléphet velük kapcsolatban a kizárólagossági igény, mind az elutasítás mind a saját világ megkonstruálása szempontjából, ami jól megfigyelhető például a radikális nő- és ifjúsági mozgalmak esetében.

g) A szimmetrikusan egyenlő (egyház, nemzet párt stb.) és a szimmetrikusan ellentétes (férfi - nő, fiatal - idős stb.) fogalmaknak, mint láthatjuk, lehetséges egy olyan szemantikai átértelmezése, amelynek során a neutrális identifikációs és leíró kategóriák értékduális cselekvési (harci) és (univerzalisztikusan) kizáró kategória-párokká változnak. Így itt ismét csak aszimmetrikusan ellentétes fogalmak (3) keletkeznek, amelyek tehát létrejöhetnek mind a szimmetrikusan egyenlő mind a szimmetrikusan egyenlőtlen fogalmi viszonyokból. A jelentésadási folyamat három fázisban játszódik le.

2) Az aszimmetrikus fogalmak keletkezése és természete

a) A kiinduló pontban egy semleges és politikailag „ártatlan” jelenség van, az érintettek identifikálják magukat. Valahogy így beszélnek: egyházat, nemzetet, pártot alkotunk; nők, fiatalok, feketék, vagy hellének, keresztények, übermenschek (kiváló tulajdonságok hordozói) vagyunk. Ez az identifikáció azonban az egyenlőtlenül ellentétes gondolkodásban és szóhasználatban nemcsak egy másoktól történő megkülönböztetést jelenthet, hanem mások elutasításának, „leminősítésének”, sőt exkommunikálásának [kizárásának] a nyelvi praxisát is hordozza. Ennek egyik módja, ahogy azt fentebb láttuk, az ekvivalens szavak kisajátítása, a másik pedig a fogalmak érték dualitással való feltöltése. Ezzel a nyelvi praxissal az önmagát identifikáló csoport „kizárólagossági igényt formál az általánosságra” (Koselleck: 2003b: 243. Kiemelés: Sz. M.) Mondhatjuk, mindenre igényt formál, ami szép, jó, igaz és hasznos. Így aztán „az ilyen jellegű önmeghatározások ellenfogalmakat hívnak életre, amelyek diszkriminálják a kizártakat. A nem-katolikus így lesz pogány; a kommunista pártból kilépőről nem azt mondják, hogy pártot cserélt, hanem azt, hogy ’kilépett az életből és az emberiségből’ […]; nem is szólva azokról a negatív minősítésekről, amelyekkel az európai nemzetek illették egymást konfliktusos időkben és amelyeket aztán a változó hatalmi helyzet szerint át lehetett vinni az egyik nemzetről a másikra.” (Koselleck 2003b: 243.)

b) Ez azonban nemcsak afféle szóbeszéd, hanem cselekvés is. És ez a második fázis. Az identitás megnevezése nélkül ugyanis nincs semmiféle identitás, ezért az identifikációs kategóriák képezik a közös cselekvések alapját. És ha ezek aszimmetrikusan ellentétes szavak, akkor a másikhoz úgy viszonyulok, hogy igazolom és megerősítem a leminősítő és kizáró jelentéseket a rájuk vonatkoztatott szavakkal kapcsolatban. Koselleck írja: „A ’mi’ és az ’ők’ puszta alkalmazása ugyan elhatárolást és kizárást jelez, s ennyiben feltétele a cselekvési képességnek. Egy ’mi-csoport’ azonban csak a puszta megjelölésnél és megnevezésnél többet tartalmazó fogalmak révén válhat politikailag hatékony cselekvő közösséggé. Egy politikailag vagy társadalmilag egységes cselekvő közösség olyan fogalmak segítségével konstruálódik, amelyekkel körülhatárolja magát és kirekeszt másokat, azaz amelyek révén meghatározza saját magát. […] Az embereknek definiálni kell magukat, ha egységesen akarnak fellépni és cselekedni. Az ilyen értelemben használt fogalom nemcsak jelzi a közös cselekvést, hanem teremtő tényezője is a politikai vagy társadalmi csoportnak.” (Koselleck 2003b: 242.) Nincs azonban abban semmi sorszerű, hogy a nem mihozzánk tartozó személy nemtelen emberalatti lény vagy kiirtandó ellenség legyen, „csak” éppen ennek lehetőségét megteremti a fogalomhasználat. Az aszimmetrikusan ellentétes kifejezések kultiválása világosan mutatja, hogy itt a saját identifikációs praxis egyben a nem hozzánk tartozók ellen irányul, az ő valóságos vagy spirituális megsemmisítésükre. Egyúttal a favorizált politikai értékek, célok és törekvések abból merítik igazolásukat, hogy a diszkrimináltaknak tulajdonított dolgoknak a diametrálisan ellentétes pólusát alkotják.

c) A harmadik fázisban megmutatkozik az, hogy az aszimmetrikusan ellentétes fogalmak használata túlmutat a konkrét identifikációs cselekvésen. Értelmezési és gondolkodási pályákat jelöl ki, kosellecki terminológiával szólva, várakozási horizontokat konstruál, amelyek megszabják a keretfeltételeit annak, hogy a fogalmak használói egyáltalán mit látnak a társadalmi-politikai valóságból, és mit fognak tenni a jövőben olyan helyzetekben, amelyek a jelennel analógiába állíthatók. Emlékeztetnék az előbbi hosszabb idézet utolsó mondatára: ezek a fogalmak nemcsak jelzik a cselekvéseket, hanem formálják és teremtik is. Magyarán: nem lehet őket ártatlanul használni. Aki például nemzeti, baloldali, kapitalista vagy kommunista értékek és törekvések nevében lép fel, az nem egyszerűen

csak szavakat mond, hanem politikai világképet és gyakorlatot körvonalaz. Egyszerre megnevezi önmagát, kijelöli ellenfeleit és utal a kívánatos társadalmi valóságra.

d) És még mindig a harmadik fázisról! Az aszimmetrikusan ellentétes fogalmakban való politikai gondolkodás, két vonatkozásban is „kényszerpályára” tereli a használóját, bár ez nem csökkenti politikai erejét és hatékonyságát. Egyrészt a politikai valóság igencsak összetett világát egyszerűen ketté osztja, és a felosztáshoz, mint láttuk, értékminőségeket rendel. Koselleck ezzel kapcsolatban Kantot idézi, aki szerint a heterogén valóság ketté osztása egyáltalán nem eredményez világos fogalmakat. Márpedig az ilyen fogalmak használói meg vannak győződve arról, hogy mindent pontosan látnak, sőt éppen a lényeget ragadták meg. Talán nem is az a probléma, hogy tévednek, hanem az, hogy bezárják magukat saját politikai világképükbe, így érzéketlenek minden más megközelítésekre. Másrészt azért jár kényszerpályán az aszimmetrikus ellenfogalmak használója, mert a kettősséghez univerzalisztikus igényt társít, ami a politikai gyakorlatban kizárólagosságot jelent. Az önigazolás megszokott aktusa itt nemcsak kiemeli az egyént partikularitásából és általános, közös értékek, törekvések hordozójának mutatja, hanem olyan személynek, aki ezeknek egyedüli hordozója és megvalósítója. Ha ugyanis saját identitását kizáró univerziálékban gondolja el (például: az emberek hívők vagy hitetlenek, bűnösök vagy bűntelenek, a hatalom haszonélvezői vagy kisemmizettjei, kommunisták vagy anti-kommunisták, és így tovább), akkor ő és identifikációs csoportja válik minden lehetséges emberi és politikai pozitívum megtestesítőjévé.

Ellenőrző kérdés:

Miként írta le Koselleck a szimmetrikus és az aszimmetrikus fogalmak sajátosságait?

II) Az aszimmetrikus ellenfogalmak strukturális vonásai

1) A területi különbségek konstans emberi tulajdonságokká változtatása

a) Koselleck három aszimmetrikus történelmi ellen kategória pár történeti-szemantikai elemzését végezte el: hellén és barbár, keresztény és pogány, übermensch [felsőbbrendű ember] és untermensch [alsóbbrendű ember]. (Koselleck 2003b.) A következőkben ezt az elemzést tekintjük át röviden. Koselleck az aszimmetrikus ellenfogalmaknak három vonását írta le a három jelzett, és történetileg fontos szerepet játszó duális kategóriák elemzése alapján. Az első a territoriális különbségek naturalizálása és spiritualizálás. A második az ellentétek temporalizálás. A harmadik az univerzalizmus megvalósítása.

b) Az aszimmetrikusan ellentétes fogalmak kiindulópontja a történelemben általában a territoriális megkülönböztetés. Mondhatnánk, arról az egyszerű tényről van szó, hogy az emberek kisebb-nagyobb, egymástól elhatárolt közösségekben csoportosulnak és élnek, amelyek vagy vérségi-rokonsági vagy funkcionális szerveződésűek. Megszüntethetetlen adottságunk és generális tapasztalatunk, hogy más terekben idegen emberek élnek, ami identifikációnk egyik alapja. Az aszimmetrikusan duális gondolkozás, nem függetlenül a történelmi tapasztalatok sokaságától, többnyire erre a tényre épül: „olyan egymást kizáró fogalmakról van szó, amelyek a vonatkozási csoportjai az adott valóságon belül térbelileg is elválaszthatók egymástól”. (Koselleck 2003b: 248.)

c) De hogyan lesz ebből diszkrimináció? Olyan módon, írja Koselleck, hogy egyrészt az idegeneket negatív tulajdonságokkal írják le és határolják körül, másrészt ezt a feltételezett állapotot fizikai-természetei konstansoknak rendelik alá. „A hellének lenézték az idegeneket, a habogó, érthetetlen beszédűeket, s elmarasztaló jelzők sorozatával illették a Hellászon kívül élő teljes emberiséget. A barbárok nem csak formális értelemben voltak nem-görögök, idegenek, hanem idegenként negatív tulajdonságokkal – gyáva, tanulatlan, falánk, kegyetlen stb. – is felruházták őket. Persze minden megállapításhoz tapasztalatokat lehetett rendelni”. (Koselleck 2003b: 250.) A tendenciózusan elitélő vélemények aztán olyan módon „ideologizálódtak”, hogy a görögök saját tulajdonságaikat a barbárokkal szemben fogalmazták egyértelműen pozitívra, és ezt a ketté osztást született, tehát eleve meglévő és megváltoztathatatlan adottságokhoz kapcsolták; „az emberiséget két egyenlőtlen és összehasonlíthatatlan részre osztották”. (Koselleck 2003b: 252.) A kizáró gondolkodási műveletet természetesen nem csak a görögök végezték el a történelem során. „Ebben az értelemben az egész későbbi történelem folyamán újra és újra megjelenik az etnikai, a rendi, a nemzeti vagy az állami cselekvő közösségek egyszerű duális kódolása. A kvázi természeti másféleségük elismerésének örve alatt az emberek az adott idegeneket és az elnyomottakat valójában megvetni kívánják [...] vagy pedig igényt tartanak rájuk mint alattvalókra.” (Koselleck 2003b: 254.)

d) A diszkriminációk természeti „megalapozása” azonban mindig gyenge lábakon áll. Megrengetésében nem is a tudománynak van döntő szerepe, hanem a tapasztalatoknak. A

„kiváló faj” képviselői ugyanis számos tapasztalatot szerezhetnek sajátjaik alávalóságáról és a barbárok s pogányok nemességéről. Arra pedig már a sztoikusok is rájöttek, írja Koselleck, hogy a természeti érvelés egyszerűen a görögög ellen fordítható: vagy a görögség negatív vonásai is természeti adottságokon alapulnak, vagy a természetből semmiféle társadalmi-politikai különbség nem vezethető le.

e) Ezért az ősi etnocentrizmus megnyilvánulásaként értelmezhető naturalizálás mellet, már a görögség érvkészletében felbukkan egy másik argumentációs eljárás. Koselleck ezt spiritualizációnak nevezi, mert lelki és szellemi tulajdonságokról van szó benne. Konkrétan a hellenisztikus műveltségről, amelynek az elterjedése összefüggött a hódításokkal is. „A korábban térre vonatkozó tagolást most már csak horizontálisan, egyetemes rétegződési elvként használták. ’Hellén’ lett minden művelt ember, akár görög volt akár nem, ha megfelelően beszélt görögül, és a maradékot nevezték barbárnak. [...] A szóhasználat funkcionálisan mozgékonyságra tett szert. A műveltségi kritérium kiterjeszthető volt, ennek következtében a hellén kifejezés is egyre újabb embercsoportokat fogott át. A kettősség elvesztette közvetlen politikai, azaz uralmat megalapozó funkcióját. A dualizmus ettől kezdve inkább a hellenisztikus műveltséggel rendelkező rétegek társadalmi vezető szerepének indirekt megalapozását szolgálta”. (Koselleck 2003b: 256–257.)

f) Koselleck végül azt emeli ki, hogy a másik ember barbárként való azonosításához ugyan a görögségben alakultak ki a szemantika struktúrák, de a gondolkodásmódot más közösségekben és korokban felhasználják. „A sor azóta is folytatódik: a középkorban a ’barbár’ szaracénokkal, avarokkal, magyarokkal, szlávokkal, törökökkel, az új korban a hódító vagy imperialista ideológiákkal. A nyelvi alakzat fennmaradt, hiszen a barbárok vagy a barbárság mint negatív pólus mindig rendelkezésre állt, hogy a saját álláspontot per negationem megvédjük, vagy elősegítsük elterjedését” (Koselleck 2003b: 261.)

2) Az ellentétek temporalizálása

a) Már a görög a műveltségi argumentációjában feltűnt egy olyan érvrendszer, amely a kizáró különbségeket elmozdította a rögzített állapotokból a cselekvés és ezzel a változtathatóság irányába. A tendencia azonban a keresztény világképben teljesedik ki, amely, túl a hit kérdésein, Koselleck elemzésének tanulsága szerint a gondolkodás temporalizálása révén mindenképpen komoly hatást gyakorolt az európai kultúrára és a társadalmi-politikai eszmék kialakulására. „Ami a görögöknél még csak jelzés, az a keresztény-pogány fogalompárban központi elemmé válik. A kölcsönös viszonyt időbeli feszültség hatja át, amely egy jövőbeli határeltolódásra irányul, egészen az ellenpólus felszámolásáig menően [...], és ezáltal a mindenkori másik tagadásának olyan dinamikája jön létre, amelyet a nem-keresztény antikvitás aligha ismerhetett.” (Koselleck 2003b: 248–249.) A folyamatnak Koselleck két történeti-szemantikai kulcsmozzanatát emeli ki. Az egyik Pál apostol felfogása a hitről (pontosabban a „hivés” módjáról), a másik pedig Szent Ágoston „kettős birodalom” tana.

b) A páli küldetés nyelvhasználatában, írja Koselleck, radikális újítások jelennek meg. Használja ugyan a régi tagoló fogalmakat, de minden embert megszólít, mert a keresztény hit befogadásának lehetősége szempontjából egyenlőnek gondolja őket, vagyis lehetnek bárkik, de „nem különböznek azon alternatíva szempontjából, amelyet a kereszténység kínál” számukra. (Koselleck 2003b: 263.) Pál azt tanítja, hogy minden eddigi különbség a krisztusi megváltás következtében túlhaladottá vált, és új tagolás jelent meg, a keresztény hithez való viszony: „emitt minden ember, amott a Krisztus által megmentettek”. (Koselleck 2003b: 264.) Ez a felfogás azonban, mondja Koselleck, nem egyszerűen csak új különbségteremtés a régi világban, magának a tagolási elvnek is a megváltozása. „Az egyrészről minden ember, másrészről a megkereszteltek közötti ellentét már nem is kvantifikálható az eddigi meghatározásokhoz hasonlóan, sokkal inkább egy és ugyanazon vonatkozási csoportok belső megkettőzéséről van szó. Minden embernek kereszténnyé kell válnia, hacsak nem akar örök kárhozatra jutni.” (Koselleck 2003b: 264.)

c) A radikálisan új páli tagadásnak és dualitásnak egyetlen feloldása volt, mutat rá Koselleck, az ellentéteket temporalizálni, időbelivé kellett tenni. Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy az ellentétet egy időbeli mássá levés alakítja: a keresztény új ember, aki kilépett régi önmagából, tehát egyszerre ellentéte saját korábbi lényének és egyben mindenki másnak, aki még nem hívő. Ebben a felfogásban tehát a múlt eleve rossz, a jövő pedig jó, mert ez isten országa lesz. „Minden létező nép [...], amelyek a keresztény elnevezés szerint ’pogányokká’ [...] lesznek, mint olyanok a múlthoz tartoznak. Krisztus halála révén a jövő a keresztényekké lesz. A jövő hozza el az új világot”, összegzi Koselleck a páli felfogást, majd így folytatja: „Ez az időbeli implikáció különbözteti meg a páli dualizmust minden addigitől.” (Koselleck 2003b: 265.) Ráadásul a „régi világ – új világ” mint időbeli ellentét igen használhatóvá tette a fogalompárt; minden helyzethez jól hozzá lehetett igazítani, és nemcsak a keresztény felfogásban.

d) És miben áll az augustinusi nyelvhasználat sajátossága? Szent Ágoston, írja Koselleck, ezt az időbelileg értelmezett spirituális dualitást visszavezeti territoriális (helyileg és történetileg konkrét) különbségekre, mintegy a páli lelki folyamatot az összetett és érzéki valósághoz köti, ami megnöveli az ellentét konkrét politikai felhasználhatóságát. A konkretizálás azonban nála nem azt jelenti, hogy kategóriái minden további nélkül azonosíthatóak lettek volna bármely egyházi vagy világi szervezettel. Inkább az a helyzet, hogy valamennyit átfogták, és éppen ennek révén váltak hatékonnyá.

e) Nevezetesen: az „isten országa” és a „földi birodalom”, a két civitas kategoriális megkülönböztetése „tartós érvényű válasz lesz bármely földi, történeti szituációra, amelyek csak a két birodalom végső szétválasztásának szempontjából tekinthetők egyedinek.” (Koselleck 2003b: 270.) A szent ágostoni „kettős birodalom” tan lényege, hogy minden konkrét létező (és nem csak a megváltásra váró ember, mint Pálnál) a hit szempontjából kettős karakterű: egyszerre lehet részese a földi birodalomnak, amely birtoklásra és bűnre épül, valamint isten országának, amely az örök béke és jóság hona. Ez a két világ valóságosan nem egymás mellett létezik, hanem a konkrét dolgok két féle sajátossága, mozgási és változási iránya. A Civitas Dei (Isten országa) kiteljesedése bizonyos, de helye és ideje bizonytalan. Minden ember lehetősége és kötelessége, hogy a konkrét dolgokat ennek alapján ítélje meg és cselekedjen megvalósításuk érdekében.

f) „Az ágostoni argumentáció a politika nyelvére fordítva meglehetősen sokoldalúan felhasználható volt.” (Koselleck 2003b: 272.) Például Európa egyháziasítása során a szellemi és a világi hatalom viszonyának az értelmezésére, vagy a térítések során a pogányság üldözésére. A jövőre orientált és a kettős birodalomra épülő duális nyelvi alakzatok politikai természetével kapcsolatban három vonást kell kiemelnünk. Az első: a nézet aktivizmusa, amely azt jelenti, hogy nem a múlt és még csak nem is a jelen a meghatározó, hanem a jövő, amelyre az emberek cselekvése mindig is irányul. Az alapkérdés tehát az, hogy mivé tesszük a világunkat és önmagunkat. A második: a nézet expanzív jellege. A felfogás szerint nemcsak mindenkinek meg van a lehetősége az igaz hit befogadására, hanem minden ember előbb-utóbb keresztény is lesz. A pogányok számára tehát nincs hely a földön, azaz jogos a térítésük és az üldözésük. Még inkább vonatkozik ez az eretnekekre, a hitehagyottakra. A harmadik: az eszmerendszer teokratikus, mert a hit tudóinak, vagyis a papságnak különleges helyet biztosít a társadalom életében. A világ dolgaiban ugyanis keveredik a jó meg a rossz, és közöttük csak a hit fényében lehet különbséget tenni, ezért a társadalom megfelelő irányítását is csak a hit tudóira, azaz az egyházi méltóságokra kell bízni.

g) A politika nyelvére átfordított, időbelivé tett és konkretizált ellenalakzatok azonban nem csak a teokratikus küzdelmek gondolkodási struktúráját befolyásolják. A vallási hitet nélkülöző megváltó eszmék (például a forradalmak) „prófétáinak” politikai észjárása és cselekedetei, akár küzdöttek a hatalom megszerzéséért, akár birtokában voltak, ezen nyelvi és gondolkodási struktúrák szerint „működött”.

3) Az aszimmetrikusellentét radikális általánosítása

a) A harmadik strukturális vonás az univerzalizmus, az ellentét radikális általánosítása, amely egyben a kizáró gondolkodás abszurddá válása. Ez akkor következik be, amikor az aszimmetrikus ellenfogalmak az ember vagy az emberiség formájában jelennek meg. Azt írja Koselleck: „Az emberre történő hivatkozás általános igényt képvisel: mert ki akarná tagadni, hogy maga is ember.” (Koselleck 2003b: 285.) Ha ilyenkor mégis kizáró ellenfogalmak jönnek létre, akkor ezekben ideológiai többlet van, amelyet nem tartalmaznak az olyan konkrétabb fogalmak, mint a görög és barbár vagy a keresztény és pogány.” (Koselleck 2003b: 285.) Miről van itt szó konkrétan? Az olyan aszimmetrikusan ellentétes fogalmak esetében, mint például a felsőbbrendű és alsóbbrendű ember, megalkotói ellenalakzattá formálják az ember szót, amely elvileg mindenkire vonatkozik. Hogyan lehetséges akkor, hogy mégis kizárnak belőle egyeseket – kérdezi Koselleck –, azaz milyen általánosság az, amely általános is meg nem is?

b) Az eddigi tagoló fogalmak (hellén-barbár, keresztény-pogány) is az „emberiséget” osztották két részre, ám „a megosztó fogalmak szemantikai funkciója megváltozik, ha a politikai nyelvbe egy totalitás fogalom kerül – márpedig az ’emberiség’ esetében erről van szó –, és a totalizáló igény dacára poláris viszonylatokat fakaszt magából.” (Koselleck 2003b: 280) Az egységes emberiség ideája hosszú történelmi utat járt be, amíg elérkezett a huszadik századi formájához és tartalmához. A szó általában pozitív tartalmú, elvileg átfog minden embert és senki sem zárható ki belőle. A politikai használat során azonban „olyan

kirekesztések válnak lehetségessé, amelyek magában a szóban nincsenek eleve benne”. (Koselleck 2003b: 282.) Ennek azonban két fontos következménye van: az egyik az, hogy a poláris nyelvi alakzat használója kénytelen nyelvileg is kifejezni, hogy leszűkítette a fogalmat. Például azt mondja, hogy az európaiak, a morálisan tökéletes emberek vagy a demokráciák állampolgárainak tulajdonságaira van tekintettel, így aztán ő maga vallja be a leszűkítést, vagyis hogy csak őket tekinti „emberiségnek”. (Zárójelbe jegyezzük meg, hogy hasonló ez ahhoz az eljáráshoz, amikor valaki kizárólag a Nyugat-Európában élőket tekinti európaiaknak) A másik következmény legalább ilyen fontos. Az ember vagy az emberiség szavakkal operáló minden duális megosztó felfogás elvileg vitatható, „mert az emberiségre bárki hivatkozhat, aki akar”. (Koselleck 2003b: 282.)

c) A legelterjedtebb szűkítő eljárás az emberiség fogalom minőségi jellegű tagolása. Koselleck az „übermensch” kifejezés használatának európai történetén keresztül mutatja be ezt a gondolkodási módot. A szó tartalma a korábbi évszázadokban korántsem volt olyan gyalázatos és politikailag kártékony, mint amit a náci ideológiában kapott. Megjelent már az antik hőskultuszban, de a kifejezés felbukkan a keresztény tanokban is a kereszténységben újjá született ember megnevezésére. A romantika korában pedig általánosan elterjedt nézet volt, hogy vannak különleges képességű emberek, akik fennkölt és kiváló lények, zsenik, több mint emberek. Még Nietzsche „Übermensch” fogalma sem több, mint annak kinyilvánítása, hogy a jövő embere túl jut a jelen nyájemberének a tulajdonságain és kiteljesíti az emberben lévő legjobb lehetőségeket. „Abban a pillanatban azonban, amikor a kifejezés megvalósítandó politikai értelmet kap, az ellenpólus már nem az ember mint elmaradott lény, hanem az alsóbbrendű ember, akit ki kell irtani.” (Koselleck 2003b: 295.) A náci propaganda duális alakzatából, vagy az árja és nem-árja kifejezésekből azonban magukból a szavakból semmilyen egyértelmű tartalom nem következet. „A szópár eleve arra szolgált, hogy azok használhassák hatalmi célokra, akik magukat a nyelvi szabályozást foganatosíthatták.” (Koselleck 2003b: 296.)

d) Koselleck két következtetést von le az aszimmetrikus ellenfogalmak univerzalisztikus tendenciájának történeti kiteljesedéséből: Az egyik így hangzik: „Az ember fogalma, amelyből a nem-ember, a felsőbbrendű és az alsóbbrendű ember fogalmát levezették, csak megerősíti az ideológiai önkényt, amely figyelmen kívül hagyja, ami történetileg az ember fogalmából következik: hogy az ember ambivalens lény, és megrögzítése politikai kockázatot rejt magában.” (Koselleck 2003b: 296-297.) Sőt nemcsak kockázatot, hanem pusztító szörnyűségeket is. A másik következtetés a jövőre vonatkozik. Bár a kirekesztő gondolkodás az univerzalizmus kiteljesedése nyomán önmagát leplezi le, Koselleck úgy véli, hogy már csak fogalmilag sem képzelhető az identifikációs harmónia állapota. Azt írja, hogy aki a békét teszi meg a politikai valóság főfogalmává, annak számolnia kell azzal, hogy „a békének legkevesebb két szereplője van, akik akarnak és akik képesek is békét kötni. [...] Nem azért, mintha az ember tartana a békétől, hanem azért mert az ember mindig saját békéjét keresi. Mindaddig, amik a cselekvő közösségek magukba fogadnak és magukból kizárnak embereket, létezni fognak aszimmetrikus ellenfogalmak és negációs technikák, amelyek az adott konfliktusokkal együtt mind addig fennmaradnak, amíg új konfliktusok nem keletkeznek.” (Koselleck 2003b: 297–298.)

Ellenőrző kérdés:Hogyan ábrázolta Koselleck az aszimmetrikus ellenfogalmak strukturális vonásait, a teritorizálást, a temporalizálást és az univerzalizálást?

Irodalom

a) Reinhart Koselleck munkáiKoselleck, Reinhart (1959): Kritik und Krise: Eine Studie zur Pathogenesse der

bürgerlichen Welt. Freiburg-München: Alber. Orbis Academicus. Koselleck, Reinhart (1967): Preußen zwischen Reform and Revolution. Allgemeines

Landrecht, Verwaltung und soziale Bewegungen von 1791 bis 1848. Stuttgart: Klett Verlag.

Koselleck, Reinhart – Brunner, Otto – Conze, Werner (1972–1997): Geschichtliche Grundbegriffe: Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland. 7 + 8/2 Bde., Stuttgart: Klett - Cotta Verlag.

Koselleck, Reinhart (1972): Einleitung. In Koselleck, R. – Brunner, O. – Conze, W.: Geschichtliche Grundbegriffe: Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland. Band 1. XIII – XXVII. p. Stuttgart: Klett - Cotta Verlag

Koselleck, Reinhart (2000): Zeitschichten. Studien zur Historik. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag.

Koselleck, Reinhart (1998a) Ellenségfogalmak. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton szerk.: Az ellenség neve. 12–23 p. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

Koselleck, Reinhart (1998b): Goethe korszerűtlen történelme. In 2000, 7. szám, 1998 július, 47–59. p.

Koselleck, Reinhart – Brunner, Otto – Conze, Werner szerk.(1999): A demokrácia. Fordította Telegdi Csetri Áron és Balogh Brigitta. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

Koselleck, Reinhart (2003a): Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Fordította Hidas Zoltán, Szabó Márton Budapest: Atlantisz Kiadó.

Koselleck, Reinhart (2003b): Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Fordította Szabó Márton In Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. 241–298. Budapest: Atlantisz Kiadó.

b) Írások KoselleckrőlBence György (1993): Márkus és a kulcsszavak. In Lehetséges-e egyáltalán? Márkus

Györgynek - tanítványai. 81–97. Budapest: Atlantisz Kiadó.

Gedő Éva (2007): Fogalomtörténet-írás: segédtudomány vagy történetfilozófia? In Gedő Éva és Horváth Emőke szerk.: Hatalom, legitimáció, ideológia. Történeti tanulmányok. 182–196. Budapest: L’Harmattan Kiadó.

Hansági Ágnes (2003): Az idő archeológiája. A historika és az időrétegek modellje Reinhart Koselleck történetiségkoncepciójában. In Kulcsár Ernő – Sziráki Péter: Történelem, kultúra, medialitás. 31–52. Budapest: Balassi Kiadó.

Halmos Károly (220): „Kulcsszavak és jelszavak” In Szekeres András szerk.: A történész szerszámosládája: A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. 173–180. Budapest: L’Harmattan – Atelier.

Karácsony András (1995): Fogalomtörténet-írás. In Karácsony András: Bevezetés a tudásszociológiába. 104-111. p. Budapest: Osiris-Századvég.

Karácsony András (1997): A valóság nem a nyelv háta mögött történik. In Századvég 7. szám 131–142. p.

Szabó Márton: (1997): Politikai fogalmak történeti metszetben. (Utószó) In Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Fordította Szabó Márton 83–104. p. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

Szabó Márton (2002) Az összehasonlító politikai fogalomtörténet-írás lehetőségei. In Szekeres András szerk.: A történész szerszámosládája: A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. 159–172. p. Budapest: L’Harmattan – Atelier.

Szabó Márton (2007): A dolgozó mint állampolgár. Fogalomtörténeti tanulmány a magyar szocializmus három korszakáról. In Korall. Társadalomtörténeti folyóirat 8.évfolyam 27. szám 2007. Április. 99–119.

IV. fejezetPIERRE BOURDIEU

Nyelvi uralom a politikai mezőben

Tartalomjegyzék

A) Pierre Bourdieu életéről és munkásságárólB) A nyelvi hatalom – a hatalom nyelve I) A nyelvi hatalom 1) Nyelvészet kontra társadalomtudomány 2) A társadalmi kompetencia és a nyelvi habitus 3) A beszéd hatalmi viszonyai: az osztályozás (azonosítás és megkülönböztetés) 4) Társadalmi kontextusok: a legitim beszélő és a legitim hallgató II) A nyelvi piac 1) A nyelvi piac szereplői 2) A nyelvi piac működése III) A köz véleménye 1) Konstruált politikai problematika 2) Naiv demokratizmus 3) A választás modellálásaC) A politikai mező elemei I) Politikai szövegvalóság: a politika termékei 1) A politika termékei 2) Egyenlőtlen termelés és hozzáférés II) A képviselet jelentéstana 1) Mi a képviselet 2) A képviselő önfelszentelési stratégiái III) A politikus 1) A politikus személye 2) A politikus munkája mint küzdelem

A) Pierre Bourdieu életéről és munkásságáról

Pierre Bourdieu 1930-2002

a) Pierre Bourdieu (1930–2002) francia szociológus kutatói-tudósi magatartását egyrészről a társadalmi problémák iránti nagyfokú érzékenység, másrészről a tudományos nézőpontból megfogalmazott hatalom-kritika jellemzi. Ő maga erről egy interjúban a következőt mondta: „Én kezdettől fogva úgy értelmeztem a magam pozícióját, mint harci állást. Úgy gondoltam – úgy gondoltuk – hogy a tudományos harc egyben politikai harc is, hogy minél tudományosabb valami, egyúttal annál politikusabb is.” (Bourdieu 1984: 94.)

b) Bourdieu szociológiát, etnológiát és társadalomtudományokat tanult Párizsban, az École Normale Supérieure falai között. Ezt követően Algériában volt katona, néhány évig Algír, Párizs és Lille egyetemén oktatott, 1964-től az École Pratique des Hautes Études, 1982-től pedig haláláig a Collége de France szociológiai intézetét vezette. Kutatói munkássága az ötvenes évek végén indult, s mintegy két évtized múlva korunk egyik a legnagyobb hatású szociológussá vált, aki igen sokirányú tudományos munkásságot folytatott. A politikai tudás értelmezése szempontjából figyelemre méltó tény, hogy jelentős a nyelvkritikai munkássága is. Bourdieu egyszerre volt elméletalkotó tudós és jelentős „valóságkutató” szociológus, aki munkatársaival együtt kiterjedt empirikus kutatásokat folytatott. A szaktudós Bourdieu egyrészt munkáival igyekezett résztvenni hazája és kora politikai küzdelmeiben, másrészt közéleti feladatokat is vállalt, például egyidőben ő volt a Nemzetközi Szociológiai Társaság elnöke, vagy élete utolsó évtizedében egyik kezdeményezője volt az európai értelmiség globalizáció és multinacionális tőke elleni mozgalmának.

c) A tudományos elemzéseit átható, általa jelzett „harci álláspont” legfontosabb vonása, hogy a fennálló hatalmi-politikai szisztéma kritikájának van egy kitüntetett iránya, s ez a tudáskritika. Pozíciója abból a megfontolásból származik, hogy a XX. században a hatalom megszerzésének és megtartásának a tudás vált a döntő eszközévé, miközben ezt illeti a legkevesebb kritika. Bourdieu a hatalmi tudást több vonatkozásban is vizsgálta és kritizálta. A tudás társadalmi szféráit illetően vizsgálta a vallás, művészet, tudomány, ideológia területét. A tudás intézményeit illetően az egyház, az állam, az iskola és a tudomány-üzem működését. A hatalmi tudás termelőinek és képviselőinek vonatkozásában a papok, a politikusok, a tanárok, a tudósok, vagyis az értelmiségiek tevékenységét.

d) Társadalomkritikája a hatalom képviselői ellen irányult, de sokakkal ellentétben a hatalmi elit tagjait is értelmiségieknek tekintette, az értelmiségieket pedig a hatalom részesének és „csinálójának”. Értelmiség felfogása ezért is mentes a gyakori kritikátlan értelmiségi önimádattól: társadalom és politika kritikája egy általános – sokak számára kellemetlen –

értelmiségkritika is. Az értelmiségiek legtöbbször – írja – „saját kérdésfeltevésük elől fedezékbe vonulnak”, és úgy beszélnek uralomról és hatalmi tudásról, mintha ez rájuk nem vonatkozna. (Bourdieu 1984: 95.) A kritika annál is fontosabb lenne pedig, véli, mert a huszadik századtól kezdődően a hatalom eredete és „titka” már nem a vagyon vagy a pozíció önmagában, hanem a tudás egyenlőtlen elosztása, továbbá az így kialakuló társadalmi egyenlőtlenség leplezése és elfogadtatása. Ugyanis a politikai mezőben egyesek kezében kulturális, nyelvi és szimbolikus tőkék halmozódnak fel, s éppen ez teszi lehetővé számukra a hatalmi pozíciók megszerzését és megtartását.

e) Bourdieu társadalom és politika értelmezésének egyik kulcskategóriája a szimbolikus tőke. Figyelemre méltó tény, hogy a nyelvet is szimbolikus tőkefajtának tekinti, azaz nyelvszociológiai, politikai-szemantikai elemzései közvetlenül kapcsolódnak a szimbolikus tőkére vonatkozó koncepciójához. Nyilvánvalóan ez egy kitágított és átértelmezett tőkefelfogás: a kifejezésen a nem-anyagi tőkéket érti. Elemzéseiben beszél tekintély-tőkéről, kapcsolati tőkéről, kulturális tőkéről, társadalmi tőkéről, nyelvi tőkéről stb., amelyek néha egymás szinonimái, néha kiegészítik egymást, néha eltérő minőségek. Hogyan értelmezi Bourdieu ezeket a nem anyagi tőke fajtákat, miért nevezi őket tőkéknek egyáltalán?

f) Először is azért, mert szerinte az anyagi javak logikájának megfelelően működnek, felmutatják a csere általános vonásait, azaz lehet őket szerezni, felhalmozni, más javakra cserélni (1). Olyan javak, amelyek egyenlőtlenül vannak elosztva a társadalom tagjai között (2), és megszerzésükért társadalmi küzdelem folyik (3). Másodsorban úgy látja, hogy birtoklásuk hatalmat konstituál, azaz napjainkra a hatalom hátterében az anyagi tőkefajták mellett jelen vannak, gyakran domináns módon, a szimbolikus tőkefajták is. Az anyagi javakat mindig is legitimálni kellett, tehát önmagában a vagyon nem jelentet hatalmat. A XX. században azonban a viszony megfordulni látszik, a szimbolikus tőke válik politikai és anyagi hatalomszerző és hatalmat megtartó eszközzé, a legfontosabb tőke fajtává. Harmadsorban az új tőkefajtáknak is megvan a kitüntetett társadalmi hordozó rétege, mégpedig az értelmiség. Ez az a társadalmi osztály, amely egyrészt termeli, másrészt birtokolja a tudást, ennek következtében a hatalmat.

g) Ezekből az elméleti belátásból adódik Bourdieu erőteljes értelmiség-kritikája, miközben igyekszik differenciáltan szemlélni az értelmiségi osztályt és a szimbolikus tőkefajták (tudás, tekintély, nyelv, iskolázottság, stb.) termelésének módját. Például a társadalmi ismeretekkel felvértezett független és kritikai értelmiség, ahová egyébként magát is sorolja, nem részese a hatalomnak: „mi valójában az első sorokban harcolunk azok ellen a társadalmi erők ellen, amelyek az újságírás és a politika közvetítésével uralják az intellektuális mezőt.” (Bourdieu 1984: 94.)

h) Bourdieu szerteágazó és gazdag, a politikai tudás szempontjából is jelentős életművéből két nagyobb területet tekintünk át részletesen. Egyrészt megvizsgáljuk a politikai nyelvről közzétett elemzéseit és felfogását, azaz kritikai nyelvszociológiáját, másrészt a politikai szféráról (az ő terminológiáját használva: a politikai mezőről) kifejtett nézeteit. Tudnunk kell azonban, hogy vizsgálataiban a két terület gyakran összefonódik. Bourdieu szerint ugyanis a nyelv és a politika egyazon valóság két oldala.

Ellenőrző kérdés:Mik Bourdieu életnek és tudósi magatartásának és munkásságának főbb vonásai?

B) A nyelvi hatalom -- a hatalom nyelve

I) A nyelvi hatalom

1) Nyelvészet kontra társadalomtudomány

a) Bourdieu a politikai nyelvről adott elemzéseit az uralkodó nyelvelméleti felfogások ellenében fejti ki. Úgy véli ugyanis, hogy a nyelvészet és annak fogalmai kifinomult dominanciát gyakorolnak a társadalomtudományok és a közgondolkodás felett. Konkrétabban, egy olyan szemléletű tudomány ez, amely a nyelvet absztrakt rendszernek és intellektuális teljesítménynek tekinteni. Ezzel szemben ő azt hangsúlyozza, hogy a nyelv társadalmi s hatalmi jelenség, és gyakorlati, sőt piaci törvényszerűségek működtetik. Az ő politikai szemantikája tehát kritikai nyelvszociológia.

b) A hagyományos nyelvtudományt Bourdieu egyoldalúnak találja, mert a nyelvet csak a nyelvi jelek és a nyelvtani szabályok rendszereként tárgyalja, mondhatjuk, nagyjából úgy, ahogyan az általános és középiskolákban tanítják. Ez a tudomány nem vizsgálja azonban a nyelv társadalmi alkalmazását, holott ez legalább olyan fontos, ha nem fontosabb része a nyelv működésének, mint mondjuk a szófajok vagy a mondatrészek osztályozása.

c) A szükséges változást sürgetve A beszédtevékenység gazdaságtana című tanulmányában három hagyományos vizsgálati téma cseréjét javasolja. Azt írja: „a szociológiai kritika a nyelvtudomány fogalmait háromszoros átértelmezésnek veti alá. A nyelvtani helyesség helyébe az elfogadhatóságot helyezi […]. A kommunikációs kapcsolatok (vagy szimbolikus kölcsönhatás) helyébe szimbolikus hatalmi viszonylatokat helyezi […]. Végül pedig a specifikus nyelvi illetékesség helyébe a szimbolikus tőkét helyezi, amely elválaszthatatlan a beszélőnek a társadalmi struktúrában elfoglalt helyétől.” (Bourdieu 1978b: 2.) Vagyis annak érdekében, hogy a nyelv társadalmi használatáról ismeretünk legyen, három fontos területet kell megvizsgálni, javasolja Bourdieu: a társadalmilag elfogadott beszéd problémáját (1), a beszédben kifejeződő hatalmi viszonyokat (2) és a társadalmi helyzetből adódó beszédviszonyokat (3). A következőkben azt nézzük meg részletesebben, hogy miként értelmezi Bourdieu ezeket a területeket.

2) A társadalmi kompetencia és a nyelvi habitus

a) A társadalmilag elfogadott (legitim) beszéd problémája (1) az a kérdés, hogy vajon milyen jellegű beszédet tekint egy adott közösség érvényes beszédnek az élet különböző területein. Ez az egyén szempontjából természetesen nem absztrakt módon vetődik fel; az emberek „csak” érvényesen, elfogadhatóan akarnak beszélni az életük különböző színterein. Tudományos kategóriával kifejezve: az emberek nyelvileg is kompetens résztvevői kívánnak lenni közösségeiknek, ezért törekednek a legitim nyelv birtoklására, azaz mások által elfogadott módon kívánnak megszólalni és beszélni.

b) A nyelvészet ezt a kérdést azonban absztrakt egyoldalúan veti fel és vizsgálja. Csak azt kérdezi meg, hogy vajon az emberek mint emberek képesek-e helyesen, elfogadhatóan módon beszélni. A klasszikus nyelvészet a nyelvhasználat kérdését, mondja Bourdieu, többnyire Chomsky elvont kompetencia teóriája nyomán válaszolja meg, méghozzá optimista következtetéssel: mindenki képes a nyelvtani szabályok elsajátítására, és ezek birtokában képes végtelen számú helyes mondatot mondani.

c) Bourdieu azonban bírálja ezt a felfogást, bár az elv igen demokratikusnak tűnik. „Chomsky kompetencia-fogalma absztrakció, amely nem foglalja magába azt a kompetenciát, amely lehetővé teszi a kompetencia megfelelő alkalmazását.” (Bourdieu 1987b: 3.). Az alkalmazott tudást Bourdieu társadalmi nyelvi kompetenciának nevezi. Vagyis szerinte van társadalmi nyelvhelyesség is, egy olyan kompetencia, amely, túl a nyelvtani szabályok helyes ismeretén és alkalmazásán, azt fejezi ki, hogy ki, mikor, hol, kinek mit és hogyan mondhat. (Zárójelben azonban meg kell jegyeznünk, hogy az utóbbi időben gyorsan fejlődő a szociolingvisztika és a nyelvi pragmatika éppen ezeket a témákat állítja vizsgálata fókuszába.) A megfelelő beszéd ezért elsősorban nem a nyelvtani szabályok és a szókincs iskolás ismerete, hanem gyakorlati kompetencia, annak a képessége, hogy az ember egy adott helyzetben a helyzetnek megfelelően tud beszélni. Azaz az embernek mind nyelvtanilag, mind társadalmilag tudnia kell helyesen beszélni.

d) És vajon hogyan lehet ezt a képességet megszerezni, kérdezi Bourdieu? Ezt a képességet – véli – nem lehet tanulással elsajátítani. Valóságos helyzetekben, elsősorban a családunkban és a társadalmi közegünkben élve tényleges diskurzusok révén válik a személyiségünk részévé. Így azoknak csoportoknak a tagjai, akik elől „a megfelelő társaságok” el vannak zárva, legfeljebb csak nyelvtanilag fognak helyesen írni és beszélni, de idegen közegben mindig bizonytalanok lesznek azokhoz képest, akiknek családi szocializációjuk és elitkörnyezetük révén lehetőségük volt arra, hogy a társalgások konkrét szituációinak ezreiben öntudatlanul és a rutin szintjén sajátítsák el a kommunikációhoz szükséges társadalmi kompetenciát. Bourdieu a nyelvtani és a társadalmi kompetenciát együtt tekinti az egyes társadalmi csoportok tagjaira jellemző nyelvi habitusnak.

3) A beszéd hatalmi viszonyai: az osztályozás (azonosítás és megkülönböztetés)

a) A következő nagy témakör, amely Bourdieu a kritikai nyelvszociológia keretei között vizsgálatra érdemesnek gondol, a beszédben kifejeződő hatalmi viszonyok természete (2), másként mondva a beszéd és a nyelv hatalmi funkciója. Ez azért is fontos probléma, mert elég általános a vélekedés, hogy nyelvnek és a beszédnek önmagában semmiféle hatalmi szerepe vagy súlya nincs, szemben mondjuk a státussal vagy a vagyonnal. A fenti felfogás kritikájaként Bourdieu hevesen és visszatérően bírálja azt a közkeletű nyelvészeti és kommunikációelméleti felfogást, amely a nyelvet és a beszédet kizárólag a közlés eszközének, vagyis kommunikációs eszköznek (médiumnak) tekinti, amely ismeretet közvetít. Ebben a felfogásban, írja az emberek közötti igen összetett és gazdag beszédviszony csak a kódolás és dekódolás kommunikációs aktusára korlátozódik, valamit megérteni itt azt jelenti itt, hogy „felismerünk egy változatlan értelmet”. (Bourdieu 1978b: 4.)

b) Ha azonban a nyelvet társadalmi kontextusaiban vesszük szemügyre, ahogyan egyébként mindig is létezik (kivéve a szótárakat és a nyelvtankönyveket), akkor azonnal szembetűnik, hogy az ismeretek átadásán túl a nyelvnek egyéb funkciói is vannak. Bourdieu úgy véli, hogy a nyelv használat közben elsősorban társadalmi cselekvést valósít meg, azaz az ember, amikor beszél társadalmi viszonyokat és pozíciókat konstituál [teremt, alkot, létrehoz]. Egyrészt azért, mert minden emberi viszony egyben beszédviszony is, amit a résztvevők beszédben kifejezett értelmezése jelentősen befolyásol, másrészt pedig maga a beszéd is cselekszik, hiszen a politikai-hatalmi viszonyok egy része éppen beszéd révén jön létre.

c) A beszéddel teremtett politikai realitás eklatáns példájának tekinti Bourdieu az osztályozást (mint azonosítást és megkülönböztetést), ami szerinte egy igen kiterjedt és kifinomult nyelvi-hatalmi eszköz. Ez empirikusan úgy ismert, mint a kedvező megnevezésekért folyó küzdelem a pozíciókért és a hatalomért versengő társadalmi csoportok között. Először is azt kell látnunk, hogy a nyelvhasználat során a társadalom tagjai folyamosan felosztják a társadalom és a politika világát, továbbá ezzel együtt megnevezik az így létrehozott elkülönülő egységeket, mert egyébként ezek nem is léteznének. Másodszor, minden politikai-nyelvi cselekvő a különböző osztályozásokat és megnevezéseket pusztán a nagybetűs igazság megjelenésének, az objektív valóság torzításmentes tükrözésének tekint, vagyis cáfolhatatlannak és egyetemes érvényűnek vélelmezi. Holott elsőrendűen nem azok.

d) Bourdieu egyik tanulmánya az etnikai és a regionális önállósodási folyamatokkal fogalalkozik, címe Az identitás és a reprezentáció. Ebben azt vizsgálja meg, hogy a különböző etnikumok és régiók milyen fázisokon keresztül haladva jutottak el az önálló státusig. Úgy találja, hogy a folyamatban a megnevezési és az osztályozási küzdelem játszotta a meghatároz szerepet. Ugyanis az etnikum s a régió sajátosságainak a kérdése nem valami eleve meglévő dolognak a feltárása, valami „ősi” dolognak a megmutatása, bármennyire szeretik is híveik így ábrázolni a dolgokat. Hanem politikusok, klerikusok, jogászok, művészek, tudósok, és más értelmiségiek küzdelme az általuk megfelelőnek tartott új megnevezéskért, vagyis divízió és identifikáció, amit más érvényes megnevezések ellen folytatnak. Ezeknek a küzdelmeknek a célja olyan hatalomra szert tenni, írja Bourdieu, „amelyből lehetséges láttatni és elhitetni, megismertetni és elismertetni, egyszóval kikényszeríteni a társadalmi világ legitim definícióját, ezáltal pedig csoportokat teremteni és csoportokat megszüntetni. A harcok tétje olyan hatalom, amely kikényszerítheti a társadalmi világ adott szemléletét (vízióját) a fölosztás (divízió) elvei által.” (Bourdieu 1985: 11.).

e) Mindezt belátni nem magától értetődő, teszi hozzá Bourdieu, hiszen még a tudományos gondolkodást is uralja a közbeszédnek tartalmak és témák szerinti leírása, csoportosítása, esetleg ezek pozícióhoz és csoportokhoz rendelése. (Zárójelben jegyezzük meg, ezt ma napirend kutatásnak nevezik.) Egy ilyen súlyos probléma azonban, mondja Bourdieu, nem a kezünk ügyében lévő valóság megismerésével közelíthető meg, hanem csak „a megismerés eszközeinek megismerésével”. (Bourdieu 1985: 7.)

4) Társadalmi kontextusok: a legitim beszélő és a legitim hallgató

a) A hagyományos nyelvészeti szemlélet felett gyakorolt bourdieui kritikai harmadik területe a társadalmi helyzetből adódó beszédviszonyok (3) , a társadalmi kontextusok értelmezése. Bourdieu hangsúlyozza, hogy a nyelvészeti alapú absztrakt kompetencia és kommunikáció felfogás megelégszik önmagával, kontextusaiban nem lép túl saját rendszerén. Autonómnak mutatkozik, mondja Bourdieu, pedig nem az, inkább egyoldalú, korlátozott. A beszédnek ugyanis mindig vannak rajta túlmutató feltételei és következményei, a beszédbeli és nyelvi kontextusok társadalmi kontextusokba vannak ágyazva: a nyelvet nem légüres térben használjuk. Márpedig „a beszéd mindig azoknak a beszédformálási viszonyoknak köszönheti legfontosabb jellemzőit, amelyek között kialakult” (Bourdieu 1978b: 4.). Másképpen mondva, a nyelvi műveletek egyben társadalmi műveletek, a nyelvi struktúra egyben társadalmi struktúra, „amely maga is különleges kifejezője azon erőviszonyok struktúrájának, amely a vonatkozó kompetenciával bíró csoportok között fennáll (pl. ’úri’ beszédmód és népnyelv, avagy többnyelvűség esetén az uralkodó nyelv és az alárendelt nyelvek).” (Bourdieu 1978b: 4.)

b) A bourdieui gondolkodásban a közélet nyelve ezért sem nyelvhelyességi, vagy kommunikációs ügy, hanem hatalmi probléma. Nem az a kérdés, hogy a politikus nyelvtanilag helyesen és tartalmasan beszél-e, hanem az, hogy megszólalása mi módon konstituál és fejez ki hatalmi viszonyokat, nem is csak közismert pozíciója és mondandójának explicit [kifejtett] tartalma vagy implicit [rejtett] üzenete szerint. Bourdieu szerint ugyanis a legitim nyelv és a legitim hatalom ugyanazon érem két oldala, a politikus megszólalásaiban ezért is összefonódik a beszéd és pozíció, a hatalom két fontos vonatkozása.

c) Vagyis a közéleti beszéd „szimbolikus hatalmi viszony [...], amely a tekintély-hit viszonylaton alapul” – fogalmaz Bourdieu lakonikusan [tömören, lényegre törően] (1978b: 7.). Az elismert vagy legitim nyelv tehát, bár azt mondják róla, és használója is azt gondolja, hogy az igazság hordozója, elsőrendűen nem az, hanem a tekintély megjelenése. Vagyis nem azért van valakinek tekintélye, mert igaz, amit mond, hanem azért tartják igaznak a mondandóját, mert egyébként tekintélye van.

d) A nyelvi tekintélyt nem könnyű sem megszerezni sem elveszíteni, mondja Bourdieu. Bizonyos egyszerű szabályokat be kell tartani, például többé-kevésbé az elfogadott nyelvtani szabályok szerint kell beszélni, vagy tekintettel kell lenni az alkalomra és a helyre, a tőzsdén például – javasolja – ne szavaljunk szürrealista költeményeket. A politikai tekintélyhez azonban ennél több kell: az uralkodó nyelven kell beszélni. Azaz valakinek akkor van politikai tekintélye, ha és amennyiben a társadalom felső rétegeihez, az elithez tartozik. A nyelvi és a társadalmi tekintély ugyanis korrelál egymással.

e) A fenti tételnek a nyomán alkotja meg Bourdieu két híres kategóriáját, a legitim beszélő (1) és a legitim hallgató (2) fogalmakat. Ugyanis szerinte a beszélő és hallgató viszonya sem csak absztrakt kommunikatív kapcsolat. „A beszéd előfeltétele a legitimen szóló személy, aki legitim hallgatójához szól, olyasvalakihez, akit elfogad, s a ki elfogadja őt." (Bourdieu 1978b: 6–7.) A hatalmi beszéd résztvevői ezért kölcsönösen legitimálják egymást a közöttük lévő tekintély-hit viszony alapján.

f) A legitim beszélő az a személy, akinek a személyéhez eleve nyelvi tekintély társul, miközben ő maga is tesz azért, hogy ez a tekintély fennmaradjon. A legitim beszélő mindenekelőtt teljes körű kompetencia birtokosa. Egyrészt rendelkezik a beszédhez való joggal (1) , mert vannak hallgatói, akik tisztelik a szavait. Abban a helyzetben van, hogy megszólalhat és beszélhet, a szimbolikus hatalmi viszonyok következtében ezt a különleges helyzetet mások tudomásul veszik. Ugyanis nem mindenkinek a szava figyelemre méltó, vannak személyek, akik „némák”, mert olyan társadalmi terek lakói, ahonnan nem szólal meg érvényes vagy tekintélyes beszéd. Másrészt a legitim beszélő egyben önmagát is elfogadtatja (2), hiszen a legitim beszéd a tisztelet, az engedelmesség és a megkülönböztetés eszköze. Mondhatjuk, hogy a legitim beszélő a legitim beszéd képviselője, nem szélhámos tehát – mint Bourdieu is írja –, a vallásos nyelvezetet a pap, a tudományt az akadémikus és a tanár, a költészetet a költő, a politikát a politikus képviseli és legitimálja, nekik van tekintélyük ezeken a területeken.

g) A legitim beszéd pozíciójában lévő egyén azonban maga is tesz azért, hogy kiváltságos helyzete fennmaradjon. A szavaknak és a beszédnek pedig, írja Bourdieu, két féle eljárással biztosíthatnak tekintélyt. Az egyik, amikor figyelmeztetik a hallgatóságot, hogy „olyan beszélgetést hallanak, amely hitelt és engedelmességet érdemel”. (Bourdieu 1978b: 7.)

Vagyis amikor a beszélő pozíciója és társadalmi értéke (1) határozza meg a szavak súlyát és igazságértékét. A másik, amikor a beszélő magában a beszédben használ tekintélyt biztosító elemeket. Nevezhetjük ezeket retorikai eszközöknek (2) hiszen az a funkciójuk, hogy felkeltsék a hallgatók bizalmát (stílus, hanghordozás stb.), hozzá járuljanak a szöveg önmagában vett hihetőségéhez (idézetek tekintélyes személyektől és „szent” könyvekből, a tényekre való hivatkozások, bennfentes információk stb.). Vagyis „A beszélő személy nyelvi taktikáját nem annyira a megértés vagy félreértés (kommunikatív hatékonyság vagy kommunikáció) esélyei irányítják, hanem inkább annak az esélyei, hogy meghallgatják-e, hisznek-e, engedelmeskednek-e neki még félremagyarázás árán is.” (Bourdieu 1978b: 16.)

f) A (legitim) hallgató azonban nem kevésbé kondicionálja és teremti a legitim beszédet, mint maga a beszélő. A legitim beszédszituációk ugyanis a hallgatók hite és tekintélytisztelete nélkül nem léteznének. Van erről egy közkeletű bourdieui tétel: „meghallgatni annyi, mint hinni” (Bourdieu 1978b: 7.). Egy nyelvet ugyanis az juttat hatalmi pozícióba, hogy van hallgatósága, pontosabban olyan hallgatósága, amely akkor is legitimitást tulajdonít a beszédnek, illetve a beszélőnek, mert hallgatja, ha esetleg nem is érti, hogy miről szól a szöveg. „A tekintély [...] specifikus hatása, ami minden kommunikatív kapcsolatnak szükséges eleme, világosan látható ott, ahol a hallgatóság elegendő legitimitást tulajdonít az előadásnak (felolvasás, beszéd, politikai szónoklat stb.) ahhoz, hogy meghallgassák azt még akkor is, ha nem értik." (Bourdieu 1978b: 8.)

g) Ennek megfelelően áll elő az illegitim hallgató szerepe. Legfőbb vonása, hogy nem tiszteli a beszélőt, és ezért nem fogadja el állításait akár igazak azok, akár hamisak. Az elutasításnak természetesen sok féle formája és módja lehet, de az illegitim hallgató az, aki nem hisz abban a személyben és eszmében, amiben mások hisznek, akár saját motívumai okán, akár mások kényszerítik ebbe a szerepbe. Az illegitim hallgató ugyanis nem létező hallgató, véleménye egész egyszerűen nem számít. Van ugyan, de érvénytelen. Ezért aztán minden beszélő azokhoz intézi szavait, akik elfogadják őt, ezáltal megerősíti őket legitim hallgatói szerepükben. Az illegitim hallgató viszont a politikai diskurzus süket és néma szereplője, aki, ha azt akarja, hogy legalább legitim hallgató legyen, új nyelven kell megszólalnia, vagy be kell lépnie egy alternatív diskurzusba. Ellenőrző kérdés:Hogyan írta le Bourdieu a nyelvi hatalom sajátosságait, a beszéd hatalmi viszonyait és társadalmi kontextusait?

II) A nyelvi piac

1) A nyelvi piac szereplői

a) Az iménti jellemzések a hatalom nyelvének általános vonásait írták le. Bourdieu azonban hangsúlyozza, hogy a tényleges nyelvi küzdelmek konkrét viszonyok között folynak és sok szereplő van jelen a hatalom színpadán a nyelv szempontjából is. Ezt a konkrétságot nevezi ő nyelvi piacnak. Úgy véli, hogy a nyelvi küzdelmeket is a piac logikája determinálja: „A beszéd szimbolikus vagyon tárgy, amely különböző értéket kaphat a piactól függően, amelyen árúba bocsátják.” (Bourdieu 1978b. 11.)

b) Már maga a politikai soknyelvűség is a nyelvi piac jelensége. Bourdieu utal arra az egyszerű tényre, hogy a kultúrát és identitást hordozó sok féle nemzeti nyelvek a politikai

küzdelmek szempontjából különböző jelentőséggel bírnak. Egy élő nyelvnek nagyobb a piaci értéke, mint egy holt nyelvnek és élő nyelvek közül pedig annak, amelyet nemcsak egy nyelvközösség beszél, hanem közvetítő nyelvnek is használnak. Gondoljunk arra, hogy a középkorban a latin játszotta ezt a szerepet, a múlt századi Európában a francia nyelv és a húszadik század második felében egyértelműen az angol. A közvetítő nyelvek tudása piaci és politikai értékét tekintve messze megelőz más nyelveket, ami a közvetítő nyelvet anyanyelvként birtokló közösség(ek) és ország(ok) számára is kivételes előnyt jelent.

c) De hasonló piaci és hatalmi viszonyok vannak az nemzeti nyelvek között egyéb vonatkozásokban is. A nemzeti kisebbség és többség, a gyarmatosítók és gyarmatosítottak helyzete a nyelv szempontjából is gyökeresen különbözik egymástól mind hatalmi mind piaci lehetőségeiket, mind az állami mind az egyéni aspirációkat illetőn. Ezek a jelenségek világosan utalnak arra, hogy a nemzeti nyelvek egy szűkebb és tágabb politikai piac s küzdelem eszközei és tétjei.

d) Az azonos nemzeti nyelvet beszélők társadalmilag és politikailag természetesen nincsenek egyenlő helyzetben. Másként beszél az úr és a szolga, másként az alsó és a felső réteghez tartozó személy, másként a tanult és a tanulatlan, a laikus és a szakember, másként beszél a falusi és a városi. Ezek a különböző nyelvi szerepek politikai tagoltságot is jelentenek, közülük egyesek uralmi, mások alárendelt helyzetbe kerülnek. Hogyan lehetséges ez?

2) A nyelvi piac működése

a) A nyelvi piac egyrészt egységesít, másrészt szelektál. „Annak érdekében, hogy valamely beszédmód (kétnyelvűség esetén az egyik nyelv a kettő közül, osztálytársadalom esetén az egyik beszédmód a többi közül) fölébe helyeztessék a többinek [...], a nyelvpiacot egységesíteni kell.” (Bourdieu 1978b: 12.) Az egységesítés és a szelekció pedig normaadás révén történik. „Ha egy beszédmód uralja a piacot, akkor normává válik, amelyen lemérik az egyéb kifejezési módok értékét.” (Bourdieu 1978b: 12.) Az adott a nyelvpiac szereplői csak egy bizonyos beszédmódot és a fogalomhasználatot tekintenek helyes nyelvnek, normális beszédmódnak. A nyelvvédés ezért nem egyszerűen a helyes beszéd védelme, hanem egyben politikai pozíciók és társadalmi státuszok védelme is.

b) Mi különbözteti meg az uralkodó beszédmódban beszélő személyt attól, aki nincs ilyen helyzetben? Nemcsak az, írja Bourdieu, hogy ő beszéli a kulturális norma nyelvét, hanem más is. Egyrészt az uralkodó beszédmód birtokában levő személy már beszélhet helytelenül is, neki módja van akár kicsúfolni az uralkodó beszédmódot, tehet úgy, mintha nem beszélné az adott nyelvet, ezzel mintegy a hozzávaló bensőséges viszonyát jelzi. Másrészt minél fentebb van valaki a hatalmi és tudás hierarchiában, annál inkább képes rá, hogy többféle beszédmódot használjon. A politikai hatalom és a szimbolikus tőkebirtoklás fontos feltétele a többféle társadalmi nyelven való megszólalás képessége. A nyelvi és hatalmi piacnak azok a személyek a legsikeresebb szereplői, akik egyaránt képesek beszélni például a hatalmasok, a szakemberek vagy a nép nyelvén, azaz természetes módon járnak át egyik beszédmódból a másikba.

c) Bourdieu a nyelvi jelenségeket az anyagi tőke működésének természete szerint igyekszik leírni. A nyelvi tőkét is, mondja Bourdieu, ugyanúgy, mint az anyagi javakat fáradságos munkával, küzdelem árán lehet csak megszerezni. A nyelvi befektetés királyi útja a megfelelő oktatásban való részvétel. Oktatásszociológiai tanulmányaiból tudjuk (Bourdieu

1978a.), hogy az iskolarendszer nem elsősorban az ismereteket közvetíti, hanem a hatalmi tudás és az uralmi beszédmód normáit. Értékelő és szelekciós mechanizmusait is ennek érdekében működteti.

d) A megszerzett nyelvi tőke birtokosa szimbolikus javait ugyanolyan csereeszköznek tekinti, mint mások az anyagi javakat, érte ellenszolgáltatásokra tart igényt. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a haszonelvárás állandó és tudatos kalkulálás, valamint a nyelvi taktikák síkján jelentkezik. Bourdieu egyik példáját idézve, nem arról van szó, hogy valaki a professzori beszéd előnyeit minden egyes szituációban ki akarja használni. A nyelvi tőke értéke inkább személyes profit-esély, lehetőség meghatározott pozíciók elérésére, eszköz fontos a társadalmi javak megszerzéséhez.

e) Vagyis a nyelvi tőke a nyelvek piacán mindazon gondolkodási és beszédképességek összege, írja Bourdieu, amelyek az ember habitusát alkotják. A személyiség mint nyelvi habitus, elsősorban készségek működése, amely mindenekelőtt a beszédhelyzetek kiértékelését, mások reagálásainak értelmezését jelenti. Az ember tudja, hogy beszédéért kisebb-nagyobb árat kaphat, rövidebb vagy hosszabb távon, szűkebb vagy tágabb körben. Az objektív lehetőségek felbecsülése, a helyzetértékelés azonban egyaránt lehet sikeres vagy sikertelen. A haszonelvárás működik, s ez nyelvi magabiztossághoz és félénkséghez egyaránt elvezetethet.

Ellenőrző kérdés:Hogyan mutatta be Bourdieu a nyelvi piac működését és szereplőit?

III) A köz véleménye

1) Konstruált politikai problematika

a) Bourdieu egyik elhíresült tanulmányának a címe a következőképpen szól: A közvélemény nem létezik. (Bourdieu 1997) A provokatív című az írásban Bourdieu a közvélemény-kutatások vitathatatlannak tűnő előfeltevéseit veszi kritika alá, s így egy valóságos praxisban mutatja meg a nyelvi hatalom működését. Arra következtetésre jut, hogy az úgynevezett objektív társadalmi véleményeket a politikai elit tagjai s az őket támogató értelmiségi személyek konstruálják meg, természetesen nem úgy, hogy mondjuk a közvélemény-kutatók rosszul végzik el a felméréseket, vagy az adatokkal manipulálnak. Bár ez is lehetséges, de az igazi probléma a „kérdőívezés” szemléletében rejlik, amit az egész művelet semleges nyelve és tudományos modora eltakar előlünk. Kritikájának kiindulópontja, hogy a közvélemény-kutatások három kimondatlan előfeltevéssel élnek: a politikai problémák eleve adottak (1), ezekről mindenkinek van véleménye (2) és mindenki véleménye egyformán jelentős (3). Bourdieu kritikai észrevételeit az öntudatlanul manipulált közvélemény-kutatásokról a három előfeltevés részletes bemutatása és bírálata kapcsán fejti ki, hiszen ezek érvényessége erősen kérdéses.

b) Az első előfeltevés tehát az, hogy a politikai problematika közmegegyezéses jellegű. A közvélemény-kutatásoknak, írja Bourdieu, van egy általánosan elfogadott, bár explicitté soha nem tett kiindulópontja: „mindenki egyetért abban, hogy egyáltalán mely kérdések érdemlik meg, hogy feltegyék őket”, vagyis létezik valamilyen általános egyetértés a fontos problémákról, és a közvélemény-kutatások éppen ezeket a kérdéseket teszik fel. (Bourdieu 1986: 4.) Ez a rejtett posztulátom [előfeltevés] azonban nem állja meg a helyét, nem magától

értetődik azoknak a közügyeknek a köre, amelyről az embereket kikérdezik, s ezért az sem evidens, hogy nekik erről véleményük van. Ezért aztán a megkérdezettek tekintélyes része tartózkodik a választól, továbbá sokan nem értik vagy félreértik a kérdést, sőt kitalálnak valamilyen választ, hogy ne okozzanak csalódást a kérdező biztosnak. Ugyanis számukra nem létezik, vagy egyáltalán nem úgy létezik az ügy, amiről váratlanul a véleményüket kérdezik.

c) Minek tekintsük akkor azokat a problémákat, amelyekről a közvélemény-kutatások folynak és aminek az eredményét az újságok gyakran teszik közzé: a lakosság ötven százaléka helyesli ezt, elutasítja azt, stb.? Bármi legyen is a téma, véli Bourdieu, politikai erők és hatalmak által kialakított és szelektált témákkal van dolgunk, függetlenül a semlegesnek tetsző megfogalmazásoktól, a látszólag fontos ügyektől vagy a lakossági vélemény komolyan vételét demonstrálni látszó kikérdezéstől. A francia közoktatásra vonatkozó állami köz-véleménykutatásokról kimutatja például, hogy probléma felvetésük a mindig a politikai helyzetet és az aktuális kormányzat elképzeléseit fejtette ki. Egy másik példája az „értékkutatásokkal” úgymond tudományosan bizonyított és széles körben evidenciaként kezelt tény, hogy a társadalom alsóbb rétegei tekintélyelvű és konzervatív beállítottságúak. Ez igaz, mondja Bourdieu, a személyes viszonyokra vonatkoztatva, de a politikai rendszert tekintve éppen hogy ők a legkevésbé tekintélytisztelők és óvatoskodók.

d) Bourdieunak nincsenek illúziói, nem gondolja, hogy kérdezés hatalmi determinációi megváltoztathatók; a közvélemény-kutató intézetek szerinte mindenkor hűen ki fogják szolgálni megrendelőik igényeit, leginkább az „aktuális” témák „lekérdezése” révén. Továbbá mindig lesznek lelkes és tájékozatlan értelmiségiek, akik kérdőívekkel akarják „megismerni” a valóságot, és megtudni végre az „igazságot” és az „objektív tényeket”. Bourdieu két dolgot tartana fontosnak; független kutatóintézeteket és alternatív problematikákat-. Azt írja: „Komolyan venni a nem válaszokat – ez azt jelenti, hogy figyelmet fordítunk az alábbi tényre: egyes társadalmi csoportok hajlamai nem képesek véleménnyé, vagyis összefüggésre törő megállapítás-rendszerré formálódni.” (Bourdieu 1986: 19.) S az ilyen tudást, csak független kutatások tudják valamilyen módon elérni, már amennyiben ez kérdőívekkel szeretnénk feltárni.

2) Naiv demokratizmus

a) A közvélemény-kutatások második előfeltevése a vélemények megfogalmazásával kapcsolatos naiv demokratizmus. A kikérdezések ugyanis eleve feltételezik, hogy a feltett kérdésről „mindenkinek van véleménye, vagyis, más szavakkal: mindenki képes vélemény kialakítására”, ezért elvileg mindenkit meg lehet kérdezni, természetesen ugyanarról a problémáról. (Bourdieu 1986: 3.) Ez azonban tévedés, hangsúlyozza Bourdieu.

b) Bourdieu ebben a vonatkozásban a látszategyenlőség manipulatív technikáit teszi szóvá. Ha fel is tételezzük – véli, hogy mindenkinek van valamilyen politikai véleménye, ebből még nem következik, hogy mindenki egyformán és egyenlő eséllyel képes a véleményét kialakítani. „Más szavakkal: annak valószínűsége, hogy valakinek véleménye legyen minden olyan kérdéssel kapcsolatban, amely politikai ismereteket feltételez, nagyjából ugyanakkora, mint annak valószínűsége, hogy az illető múzeumba jár.” (Bourdieu 1986: 10.) A „jól-elgondolt” témák lekérdezése s a vélemények tagolása ezért nem a köz véleményét mutatja – véli. Bourdieu szerint ehhez úgy juthatunk közelebb, ha a kikérdezetteket nem egyenlő véleményekkel bíró absztrakt és szinguláris lényeknek tekintenénk, hanem a politikai mező

aktív ágenseinek, akiknek a véleménye is alig összehasonlítható módon tagolt. Vajon mire jutunk, ha a lakóhely, az életkor, a foglalkozás, a nem, az iskolai végzettség szerint tagoljuk az egyébként is problémás véleményeket?

c) Bourdieu úgy gondolja, hogy a politikai véleményt egyrészt a személyes érintettség mértéke (1) befolyásolja. Vagyis, az ember véleményének annál nagyobb a súlya, ereje és intenzitása, „minél szorosabban érinti” az ügy, és a véleményt az is befolyásolja, hogy „mekkora valószínűséggel tud hatni is arra, amiről véleménye van”. (Bourdieu 1986: 19.) Másrészt a véleményt a politikai kompetencia, vagy hozzáértés (2) alakítja. Szerinte ez azt a képességet jelenti, hogy egy jelenséget képes-e valaki egyáltalán politikai problémaként érzékelni, és ezzel együtt képes-e „a kérdéshez politikai kategóriákkal közelíteni (amelyek többé vagy kevésbé megfelelőek e célra, többé vagy kevésbé árnyaltak stb.).” (Bourdieu 1986: 11.) Harmadrészt pedig a vélemények kialakulásában és differenciálódásában az osztályéthosz (3) játszik számottevő szerepet. Ez azt a hallgatólagos értékrendet jelenti – véli, amelyet minden ember felnőtté válása során elsajátított, és ami egész gondolkodását befolyásolja.

3) A választás modellálása

a) A közvélemény-kutatások harmadik előfeltevése, hogy a vélemények egyenértékűek. Azaz, elvileg minden regisztrált véleménynek azonos értelme és politikai súlya van, éppen ezért lehet őket összegezni és különböző aritmetikai műveletnek alávetni.

b) Bourdieu azonban úgy látja, hogy a köz tényleges véleménye egyáltalán nem mennyiségi kérdés, absztrakt adatok összegzése. A nem-válaszolók helyzetének a vizsgálata például érdekes problémákra világíthat rá: egyáltalán mely rétegek fogékonyak a politikára, kik értik meg a politikai ismereteket feltételező kérdéseket, vagy arra, hogy az emberek a köz problémáit leginkább morális dilemmákban tudatosítják. A mennyiségi arányokra kifutó összegzések tehát egyrészt összemérhetetlen dolgokat mosnak össze, másrészt meg éppen a lényeget takarják el, vagy hamisítják meg: a köz véleménye nem egyedi vélemények elvont összege és semleges átlaga, hanem „erőviszonyok és feszültségek rendszere”, amely közösségi cselekedetben realizálódik. A közvélemény-kutatások azonban nem erről szólnak. (Bourdieu 1986: 6.)

c) Hát akkor miről szólnak? – kérdezhetjük. Bourdieu szerint a közvélemény-kutatások egyetlen, bár fontos politikai helyzetet alapul vélve próbálják megragadni a köz gondolkodásának általános természetét, egészének működését, és ez a választás. Egyrészt a politikai választások vagy szavazások lehetőségeit az egyéntől függetlenül megszületett kész listák (1) jelentik, másrészt a szavazás aktusa magányos cselekedet (2), a döntés belső konfliktus eredménye, harmadrészt ilyenkor a vélemények valóban egyenlő súlyúak (3) és csak a mennyiségi különbségek számítanak. Az analógiaként használt modell azonban igen szűkre szabja a közvélemény-kutatások következtetéseinek érvényességét: nyugalmi és egyensúlyi helyzetekről talán közvetítenek némi töredékes ismeretet.

d) Ezzel szemben a reális és hatékony politikai közvélemény közösségi vitákban születik, amelynek során az emberek mások meglévő véleményét fogadják el vagy alakítják át. A politikai vélemény ezért mindig nyilvánosan és diszkurzív formákban jelenik meg (1), leginkább élő, valóságos szövegekből rekonstruálható. Továbbá a vélemények nem egyenlő súlyúak (2), vannak befolyásos és kevésbé befolyásos véleménnyel bíró személyek még egy

kisebb közösségben is. Harmadrészt az emberek vélemény-választása nem egyszerűen csak a véleményekről szól, hanem ezzel együtt személyeket és csoportokat is választanak (3), elfogadnak vagy elutasítanak. Végezetül pedig a vélemények mindig mozognak és változnak, hasonlóan a politikai-társadalmi helyzetekhez, és egyáltalán nem következik belőle stabil tárgyi cselekvés (4).

e) Ehhez viszonyítva, mondja Bourdieu, a közvélemény-kutatás kifejezetten mesterkélt, kimódolt és életidegen, állítólagos eredménye „egész egyszerűen artefact”, ami arra szolgál, hogy egy-egy politikai erőnek legitimitást biztosítson, ráadásul mindezt az objektivitás látszatába beöltözetve. (Bourdieu 1986: 6.) Ennél már az is jobb lenne, véli Bourdieu, ha a felmérések az élethez hasonlóan „teljesen megszegnék az objektivitás szabályait” (Bourdieu 1986: 16.) és nem kényszerítenék az embereket olyan problémákon való töprengésre, ami egyébként még soha nem jutott eszükbe.

Ellenőrző kérdés:Miként kritizálta Bourdieu közvélemény-kutatásokat a konstruált politikai problematika és a naiv demokratizmus miatt?

C) A politikai mező elemei

Bourdieu a vallás, a tudomány, az oktatás és a művészet társadalmi szférái mellett részletesen elemezte a politikai mező működését is, természetesen a nyelvvel összefüggésben. Három elemét vizsgálta részletesen. Külön megvizsgálta a politika működést a politika nyelvi termékei szempontjából, a képviselet jelentéstanát, és a politikusmunkáját és tekintélyét.

I) Politikai szövegvalóság: a politika termékei

1) A politika termékei

a) Mit termel tehát a politika – kérdezi Bourdieu –, vagy másképpen; miben jelenik meg a politizálási tevékenység, mi a terméke a „politikai üzemnek”? Bár a politikai mezőben, véli, a cselekvések célja a hatalmi pozíciók megszerzése és megtartása, a politika mégsem hatalmat termel, hanem jelentéseket és értelmezéseket, vagyis szövegeket. „A politikai mező felkínálta termékek valójában a társadalmi világ kifejezésének és észlelésének eszközei” (Bourdieu 1987: 110.) – írja.

b) Vagyis nemcsak hogy nem tartja elválaszthatónak a politika úgymond realitásait a politika eszmei tényezőitől, hanem egyenesen azt állítja: a politika nyelvi-diszkurzív formákat termel és ezek révén létezik. Mik lehetnek ezek? Például politikai beszédek, viták, határozatok, törvények, újságcikkek, könyvek, jelszavak, tanácskozások, és így tovább, vagy Bourdieu példái szerint problémák, programok, elemzések, kommentárok, fogalmak, események. Bourdieu tehát azt állítja, hogy a politikában empirikusan tekintve észlelési és értelmezési formák, eszközök termelődnek. Vagyis az ember például soha sem a hatalommal mint olyannal szembesül, hanem mindig csak a hatalom különféle jeleivel, megjelenési és észlelési formáival.

c) A politika által termelt észlelési formák pedig Bourdieu szerint a létező, a lehetséges és a legitim politika kifejeződései. Vagyis a politizáló ember a politika termelt jeleiben ezt a három vonást fedezheti fel. Egyrészt a különböző politikai szövegek arról szólnak ami létezett és létezik: leírják és elmondják, hogy ki kicsoda, mi micsoda, milyen társadalmi-politikai jelenségek vesznek körül bennünket, milyen események és folyamatok zajlanak körülöttünk.

d) A politika nyelvi termékei és a politizálás alapját jelentő szövegek azonban szövegek nemcsak a létezőt, hanem a lehetséges világot is megmutatják, azaz „a politikailag egyáltalán elgondolható világot”, ám az csak egy elvont lehetőség, amelynek a realizálása azon múlik, hogy „a különféle csoportok mennyire férhetnek hozzá ezekhez az eszközökhöz." (Bourdieu 1987: 110.)

e) A harmadik mozzanat szerint nemcsak a létező és a lehetséges (vagy ennek kizárása) jellemzi a politika termékeit, hanem a beszéd legitim jellege is. Bourdieu szerint ez az észlelési formák intézményesítését jelenti, olyan beszédet, amely a morálisan helyes, sőt az egyetlen jogos észlelési és kifejezési formával ruház fel egyes megnyilatkozásokat. Így ír: „A kimondatlannak kimondottá, a szubjektív benyomásnak beszédben vagy cselekedetben megnyilatkozó objektív közléssé való átalakítása intézményes aktus, és mint ilyennek, hivatalossá minősítő, szentesítő-legitimáló hatása van.” (Bourdieu 1987: 110.) Vagyis normatív erővel rendelkezik

2) Egyenlőtlen termelés és hozzáférés

a) Bourdieu szerint a politikai termékek termelése kisajátított és rivalizáló jellegű, vagyis mind termelése mind elosztása egyenlőtlen. Kisajátított, mert különböző szakemberek és politikusok termelik a politikai beszédet, és rivalizáló, mert különböző pártküzdelmek, érdekcsoportok harcában születik meg.

b) A termelés szigorúan korlátok közé van szorítva: „a politikailag hatékony és törvényes észlelési és kifejezési formák termelése [...] a szakemberek kiváltsága” – írja Bourdieu, vagy más szavakkal, „a termelést a szakemberek testülete monopolizálja.” Ilyen körülmények között az emberek választása kényszerpályán mozog: annál inkább ragaszkodnak a megszokotthoz, legyen az politikai termék vagy képviselő „minél inkább híjával vannak a politika megkövetelte társadalmi szakértelemnek, illetve a politikai beszéd és cselekvés termelési eszközeinek.” (Bourdieu 1987: 110.)

c) De nemcsak a termelése egyenlőtlen, hanem a társadalom tagjainak a hozzáférése is. Nem mindenki egyformán érti és fogja fel a politika értelmi formáit, sőt vannak olyan szövegek, állítja Bourdieu, amelyek kifejezetten „meg nem értési” céllal készülnek, azzal a szándékkal tehát, hogy meghatározott csoportokat kizárjanak a politikából, amit úgy érnek el, hogy folyamatosan használnak olyan politikai nyelvet, amit mások egyszerűen még csak fel sem fognak. Ennek a mesterembereit Bourdieu doxofózusoknak nevezi a doxa [vélemény] szó után, és döntően a médiában és pártok körül forgolódó politológusokat érti az általa kreált kifejezésen.

d) Mindennek következtében vannak embercsoportok, amelyek tagjai meg sem tanulják a politizálás sajátos nyelvét, így aztán nem is értik, hogy mi folyik a politika világában, és például hiába vesznek részt a választásokon, nem programok között választanak szabadon,

hanem érzelmeik, pillanatnyi hangulataik és mások, például a doxofózusok véleményének a hatása alatt. „Ebben a választásban – írja Bourdieu – annál nagyobb a félreértés veszélye, minél távolabb van az állampolgártól a politika termelésének színhelye.” (Bourdieu 1987: 110.)

e) Ezért aztán a politikai mező cenzor nélküli cenzori funkciókat is ellát, állítja Bourdieu, „mivel a politikai beszéd világát [...] a politikai problematika határai között az (újra)termelésre alkalmas beszédek véges területére, azaz a mezőben már megfogalmazódott [...] állásfoglalások területére korlátozza.” (Bourdieu 1987: 110.) Vagyis a politikai nyelvből hiányzik az evilági transzcendencia [a tapasztalaton túli], a megtapasztaltakon túli alternatívák megfogalmazása. A politika és a hatalom tehát, fogalmazza meg Bourdieu, elsősorban a nyelv révén keríti be és szereli le az embert.

Ellenőrző kérdés:Miért tekintette Bourdieu a politikai szövegeket a politika termékeinek és hogyan ábrázolta a termelésüket?

II) A képviselet jelentéstana

1) Mi a képviselet

a) A képviselet a modern demokrácia egyik alapviszonya. Azt a viszonyt jelöli, amelyben a politikai aktivitás megszületik és működik. Ezért ez egy sajátos viszony; egyrészt azt a képességet és jogot jelenti, hogy valaki mások nevében beszéljen és mások helyett cselekedjen, a képviseltek részéről másrészt azt jelenti, hogy ezt a helyettesítést elfogadák és folyamatosan megerősítik. A modern demokráciákban a politikai képviselet nemcsak meghatározott eljárásokhoz és intézményekhez kapcsolódik, hanem mindig konkrét és időleges is, vagyis eseti meg bízásra jön létre szigorú feltételek között.

b) Ennek ellenére, mondja Bourdieu, lehetséges, hogy a képviselő elszakad megbízóitól, sőt a viszony meg is fordulhat; nem a képviseltek teremtik meg saját képviselőiket, hanem a képviselők hozzák létre az igényeiknek megfelelő választókat és politikai állapotokat: „ha igaz az, hogy delegálni annyi, mint feladattal, küldetéssel bízni meg valakit (vagyis a megbízó átadja hatalmát a megbízottnak), akkor [...] vajon hogyan történhetik, hogy a megbízottnak hatalma lehet a fölött, akitől a megbízást kapta?” (Bourdieu 1988: 116.) A képviselet jelentéstana Bourdieu számára valójában ennek a problémának az értelmezése, amit azért is fontosnak tart, mert a tényt ritkán szokták vizsgálat tárgyává tenni.

c) A jelenség létrejöttében, véli, egy paradoxon a meghatározó: „Mindig vállalni kell a politikai elidegenedés kockázatát, ha meg akarunk szabadulni a politikai elidegenedéstől.” (Bourdieu 1888: 116.) Ez a paradoxon azt jelenti hogy politikailag „egy csoport csakis akkor létezhet, ha meghatározott személyre (főtitkárra, pápára stb.) ruházza hatalmát,” így azonban egy olyan helyzet jön létre, hogy „a csoport azért létezik, mert a képviselő létezik és képviseli a csoportot,” más szóval „az egyének ugyan csoporttá szerveződnek, ám ezenközben kicsúszik kezükből annak a csoportnak az ellenőrzése, amelyet létrehoztak.” (Bourdieu 1988: 116.) Az igazság persze az, mondja Bourdieu, hogy a kényszer elsősorban az elnyomottak, a hátrányos helyzetűek számára létezik. Nekik csak akkor lesz hangjuk és szavuk, vagyis tesznek szert politikai létezésre, ha megbíznak valakit, hogy nevükben és helyettük beszéljen

és cselekedjen. Az elszigetelt, szófosztott egyén „mindig az előtt az alternatíva előtt találja magát, hogy vagy tovább hallgat, vagy más beszél helyette.” (Bourdieu 1988: 117.)

d) ) A képviselet, definíciója szerint szolgálat, a képviselő és a delegált tehát megbízóik szolgálója, latin szóval minisztere. Semmi sem mutatja világosabban a viszony megfordulását, mint éppen ennek a szónak a politikai karrierje: a miniszter ma egy nagyhatalmú hatóság feje, akiről elmondják ugyan néha, hogy a nép szolgálója lenne, de cselekedetei, társadalmi viszonyai, munka- és életkörülményei a legkevésbé emlékeztetnek erre. A szolga úrrá változott, ami természetesen közös munka eredménye, hiszen „a megbízók imádják tulajdon kreatúrájukat”, a miniszter pedig a megbízás nyomán létrejött hatalmat mindig személyes kvalitásának tulajdonítja. (Bourdieu 1988: 117.)

e) Bourdieu szavaival szólva: "A ministerium mysteriummá válik". (Bourdieu 1988: 117.) És vajon miben rejlik ez a misztérium? – kérdezi. Stilisztikai kategóriákkal kifejezve: metonímiás kapcsolat jön létre a képviseleti viszonyban, „a megbízott [...] jelként működik a csoport egésze helyett”. (Bourdieu 1988: 117) Mintegy ő lesz a megbízó csoport esze, tehetsége, képessége és ereje, a csoport benne szemléli önmagát. A szimbolizációs folyamatban a csoport aktivitásának is ő lesz a hordozója. A megbízók nem írnak elő számára minden lépést és minden tennivalót, a megbízás szabadságot is jelent, hiszen a csoport mintegy ráhagyatkozik a képviselőjére. A csoport szimbóluma, vagy jele azonban önálló teremtő tényezővé válik: „a jel alkotja meg a jelzett dolgot, a jelentő azonosul a jelentett dologgal. [...] A jelentő nem csupán kifejezi és képviseli a jelentett csoportot, hanem jelzi létezését, sőt ezt a létezést a jelentett csoport mozgósításával láthatóvá is teheti.” (Bourdieu 1988: 117.)

2) A képviselő önfelszentelési stratégiái

a) Bourdieu így ír: „Miután kimutattam, hogy a hatalombitorlás potenciális lehetőségként ott lappang minden képviseletben [...], a továbbiakban azokra az egyetemes stratégiákra fogok rátérni, amelyek révén a megbízott hajlamos önön felszentelésére.” (Bourdieu 1988: 118.) Haladjunk mi is ezen az úton! Elöljáróban annyit, hogy ezek nyelvi-diszkurzív stratégiák. A képviselő legitim hatalombitorlásának öt cselekvési-nyelvi stratégiáját írja le Bourdieu: rejtőzködés, szerénység és önfeláldozás, nélkülözhetetlenség, az egyetemesség kisajátítása, az "én" megkettőzése. Ezen stratégiák követése révén a képviselő mintegy „felszenteli önmagát”, azaz úgy sajátítja ki a hatalmat, hogy a helyzet félreismerése következtében ebben azok is társai, akiktől kisajátította a hatalmat.

b) A helyzetből fakadóan a képviselőnek megvan arra a lehetősége, hogy a hatalmat kisajátítsa, a lehetőséggel pedig az érintettek többnyire élnek is. Ez azonban, csak akkor lehetséges, ha a tény a képviseltek előtt nem ismert. Stratégiai alapszabály, hogy a hatalom "magán célokra" való használatát mindig el kell rejteni, azaz a képviselőnek úgy kell viselkednie és beszélnie, hogy ténykedése a köz nevében folyó fáradozásnak tűnjön. "A helyzetből fakadó tulajdonságoknak a képviselő javára történő eltulajdonítása csak akkor lehetséges, ha rejtve marad: ez akár meghatározása is lehetne miden szimbolikus hatalomnak. A szimbolikus hatalmat ugyanis az teszi lehetővé, hogy az alávetettek nem ismerik fel, vagy félreismerik az általa közvetített erőszak természetét." (Bourdieu 1988: 118.) A rejtőzködés azonban nem eltűnést jelent, hanem inkább elmaszkírozást. A képviselő olyan módon rejti el magán lényét, hogy úgy tesz: teljes mértékben azonosult a csoporttal, amit képvisel. Egyrészt

kifejezi és megjeleníti őket, másrészt azt a látszatot kelti, hogy törekvései és munkája csak az ő javukat szolgálja.

c) Vagyis a képviselő szükségképpen úgy tekint magára, ezáltal mások számára is ezt az önképet prezentálja, hogy szerény, sőt önfeláldozó lény, aki egész személyiségét a csoportnak ajándékozta, mintegy megszüntette önmagát másokban. A hatalombitorlás, véli Bourdieu, szükségképpen szerény, amelynek a funkcióját azonban csak akkor láthatjuk világosan, ha figyelembe vesszük, hogy stratégiája, az iménti azonosság következtében, hogyan teszi lehetővé a képviseltek önző és gátlástalan kisajátítását. "Csakis azért lehetek Minden, mert képes vagyok rá, hogy Semmi legyek (hogy odaadóan feláldozzam magam, hogy megfeledkezzek magamról). Semmi sem vagyok[...], de aminek a nevében szót emelek, az Minden, és ezáltal én is Minden vagyok." (Bourdieu 1988: 118-119.) A stratégia két fontos következménnyel jár. Egyrészt megszűnik a hétköznapi ember, a képviselő rendkívüli lénnyé változik. Másrészt megszerzi magának a dorgálás jogát, nevezetesen bírálhat másokat a politikai közöny és a magánönzés, az önfeláldozás hiánya miatt. Olyan szituáció jön tehát lére, amelyben a képviselő a közügyek transzcendens hordozója és áldozata is egy személyben.

d) A nélkülözhetetlenség kapcsán Bourdieu Nietzsche egyházkritikáját is felidézve arra utal; a képviselő egyik leghatásosabb önfelszentelési stratégiája, hogy magát feltétlenül szükséges szereplőnek tünteti fel. Tekintélyt szerez magának a csoporton belül, mert kifejezi és szimbolizálja a csoport tulajdonságait és törekvéseit, mert ő az, aki a köz problémáinak a megoldásán fáradozik. A "szent" feladatokról azonban gyakran kiderül, hogy tévedések voltak, és a problémákat is csak azért tudta ő megoldani, mert ő maga hozta létre őket. A képviselő tehát nem egyszerűen csak nélkülözhetetlen, hanem egyben létre is hozza "a saját termékei iráni szükségletet". (Bourdieu 1988: 118.) Tegyük ehhez hozzá; ezért kelti egy képviselő politikai működésének megszűnése a képviseltek szemében gyakran azt a illúziót, hogy a közösséget érte súlyos, sőt helyrehozhatatlan károsodás.

e) Az egyetemesség kisajátításával kapcsolatban Bourdieu egy jól ismert jelenségre utal: a politika résztvevői mindig a köz nevében nyilatkoznak, közérdekről és egyetemes értékekről beszélnek. Tehetnek-e mást -- kérdezzük --, ám Bourdieu ebben is a hatalombitorló személy önmagát abszolutizáló tettét látja. Azáltal, hogy a képviselő egyetemes értékek nevében szól, csak a önzését leplezi: "a politikus Népnek, Közvéleménynek, Nemzetnek nevezi tulajdon akaratát" -- írja. Majd később: "a megbízott eltulajdonítja az egyetemes értékeket, ráteszi kezét az Isten, az Igazság, a Bölcsesség, a Nép, az Üzenet, a Szabadság stb. fogalmaira. Ezek a fogalmak aztán magának a megbízottnak lesznek a szinonimái." (Bourdieu 1988: 118.) Vagyis Bourdieu a politikai értékfogalmaknak nem a kiüresítését kifogásolja, hanem a kisajátítását. Miért van akkor -- kérdezhetjük --, hogy azok, akiktől a fogalmakat elvették, éppen ezen fogalmak nevében kritizálják a kisajátítást?

f) Az "én"-megkettőzés stratégiája egy ismert retorikai eszközt jelöl: az én és a mi személyes névmások gyakori felcserélését. Nem is annyira kettős játék ez, ahogyan Bourdieu nevezi, hanem inkább az individuum feloldása a csoportban, aminek valóban egyik nyelvi formája az egyes szám első személyben való megszólalás helyett a többes szám első személyben való beszéd. Ezzel a mondanivalót kívánják nyomatékosítani, az eredmény azonban az lesz, hogy a "megbízott énje, a megbízott személyes érdeke [...] eltűnik a kinyilvánított csoportérdek mögött." (Bourdieu 1988: 119.) Megszületik a legitim hatalombitorlás, és a demokrácia eszménye önmaga ellen fordul. A megbízott szentté avatja

magát, ezáltal világos határvonalat von "önmaga és az egyszerű profánok között". (Bourdieu 1988: 118.)

Ellenőrző kérdés:Hogyan írta le Bourdieu a képviselet jelentéstanát és a képviselő önfelszentelési stratégiáit?

III) A politikus

1) A politikus személye

a) Hogyan lesz valakiből politikus? – kérdezi Bourdieu. Ez azért fontos kérdés, mert a parlamentáris demokráciákban nincs politikai kaszt, tehát a politikusság nem születési kiváltság, ám valahogyan mégis csak ki kell válnia az emberek közül annak, aki politikus akar lenni. Már maga ez a tény is fontos különbség és sajátosság: a politikusság nem biológiai adottság ("kék vérűség"), hanem foglakozás és életpálya, amire készülni lehet, és aminek az elérésére törekedni lehet A politikussá válás szelekciós mechanizmus – mondja Bourdieu –, és három, egymással is összefonódó útja van

b) A kiválás egyrészt tanulás révén folyik, azaz el kell végezni különböző iskolákat, de az iskolák közötti presztízs-különbség kijelöli a kereteit annak, hogy később ki milyen politikai pozícióhoz juthat hozzá. A második út a politikai-szervezeti munka, azaz a politikusi pályára törekvőnek be kell kapcsolódnia a politikai életbe, a különböző szintű állami-politikai szervezetek munkájába és ebben a munkában ki kell magát tüntetnie és ki kell építeni kapcsolatait. A harmadik lehetőség pedig az általános sikeresség. Vagyis az élet más területein vagy magában a politikai szervezetekben kell bizonyítani vezetési képességét, hogy érti a munkáját és tud szólni az emberekhez, azaz sikeresnek és népszerűnek kell lenni. Mindezen törekvések nyomán kialakulhat a modernkori politikusi pálya legfontosabb kísérő jegye, a bizalom, amely nem állapot, hanem viszony. A korábbi sikeres munka és a népszerűség alkalmas arra, hogy másokban bizalmat keltsen és az illető kezébe hatalmat adjanak.

c) Egy politikus politikai ereje éppen erre a bizalomra épül. Bourdieu szavaival: „A politikus tőkéje […] nem egyéb holmi hitellevélnél, amelynek értéke a közvéleménytől, a beléje vetett hittől és bizalomtól függ.” (Bourdieu 1987: 115.) A politikusi tőke lehet személyes „szerzemény” és megbízásból gyakorolt. A népszerűség és hírnév mint személyes tőke nemcsak különböző utakon szerezhető be, hanem felhalmozásának időbeli különbségei is vannak. Van, amikor egész életet követel az összegyűjtése, de van, amikor rövid idő alatt is megszerezhető: az utóbbi a válsághelyzetekhez kapcsolódik, amikor politikusok tűnnek fel és le, attól függően, hogyan viselkednek a kiélezett szituációban. A megbízásból szerzett bizalmi tőkével eredetileg egy-egy szervezet vagy intézmény rendelkezik. Például egy párt halmozta fel története során, ám az is részesül belőle, akit a szervezet megbíz, hogy a nevében cselekedjen.

d) Hogyan lehet megőrizni ezt a különösen ingatag tőkét, amelyre a politikus tevékenysége épül? Bourdieu egy offenzív és egy defenzív stratégiára tesz utalást. Az offenzív stratégia szerint a politikusnak önmagát dolgozó politikusnak kell mutatnia, aki szüntelenül a választók érdekeiben fáradozik, még akkor is, ha erőfeszítései sikertelenek maradnak. A defenzív stratégia pedig védekezés a bizalmi tőkét kikezdő támadásokkal szemben. Bourdieu ezt a politikus óvatosságának nevezi, ami nem egyszerűen csak bölcs megfontolásokat jelent,

hanem mellébeszélést és elhallgatásokat is, „amelyre a közvélemény reflektorfényében élő politikusok azért kényszerülnek, mert nem akarnak semmi olyat mondani vagy tenne, amit az ellenfél szemükre hányhatna, és amely megcáfolhatná jelenlegi vagy múltbeli hívatásukat.” (Bourdieu 1987: 114.) Ennek ellenére a politikus védtelen a gyanúsítással és a rágalmakkal szemben, nem olyan értelemben, hogy a valótlanságokat tényszerűen nem tudja cáfolni, hanem a bizalmi tőke szempontjából, amit az igaztalan gyanú is megingathat.

e) A politikus tevékenységet Bourdieu egy sajátos szakértelem megnyilvánulásának tartja, amely magában foglal ugyan ismereteket, de elsősorban gyakorlatot jelent, azaz kompetenciát és habitust, hasonlóan a művész, a pap és a tudós munkájához. A szükséges tudás (elméletek, problémák, fogalmak, történelmi hagyomány, adatok stb.) mellett a politikusnak – véli Bourdieu – mindenek előtt rétornak kell lennie. Tudnia kell szólni a laikusokhoz és a többi szakemberhez egyaránt, azaz jó szónoknak és megfelelő vitapartnernek kell lennie. A politikusi képességeket azonban igazán csak a gyakorlatban lehet megszerezni, és elveszíteni is itt lehet: a politika igényei és a politikus kompetenciái nem mindig találkoznak össze.

f) Bourdieu nincs túl jó véleménnyel azokról a szervezetekről és intézményekről (tudományos intézetek, főiskolák, testületek, diszciplínák), amelyek a politikusok képzését végzik, gondolkodásukat formálják és munkájukat segítik. Elismeri, hogy ezek támogatják, mert racionalizálják a gyakorlatot, de ennél fontosabb a legitimáló, sőt apologetikus szerepük. Azt írja: „Ezek az intézmények […] képezik ki a társadalmi világ elgondolásának és kifejezésének termelőit, a politikusokat, újságírókat és magas rangú tisztviselőket, miközben rögzítik az ideológia termelésének szabályait.” Az a politikatudomány pedig, amelyet ezekben művelnek és oktatnak, és legfeljebb idézőjelben lehet tudománynak nevezni, hiszen „nem egyéb, mint annak a szakértelemnek a racionalizálása, amelyet a politika világa megkövetel, és amellyel a szakemberek a gyakorlat szintjén már rendelkeznek.” (Bourdieu 1987: 111.) Politikai beszéd tudományos modorban.

2) A politikus munkája mint küzdelem

a) A politikus megbízását és posztját erős konkurencia harcban nyeri el, és arra kap felhatalmazást, hogy megbízói érdekét és akaratát képviselje és valósítsa meg, szükség esetén más politikai törekvésekkel szemben. Tevékenysége ezért folyamatos küzdelem. Bourdieu azonban úgy véli, hogy egy politikus mondandóját és tevékenységét legalább olyan mértékben determinálják más politikusok, mint a választók. Azt írja: „ha egy politikai állásfoglalást meg akarunk érteni, legalább olyan fontos megérteni a konkurens politikai nézeteket, mint azoknak a laikusoknak (vagyis a „tagságnak”) az igényét, akiket [...] képviselnek.”(Bourdieu 1987: 112.) Ezért a politikusok egyaránt beszélnek más politikusokhoz és a választókhoz, egyaránt küzdenek más politikusok és a laikusok megnyeréséért vagy legyőzéséért.

b) A politikusok harci szervezeti a pártok. Bourdieu szerint a pártok „kiváltképp alkalmasak a polgárháború szublimált formájának a megvívására”. (Bourdieu 1987: 112.) Az a tény, hogy a pártok és a politikusok mindenekelőtt harci szereplők és szervezetek, teszi érthetővé Burdieunek azt a fontos észrevételét, amit konkuráló viszonyhelyzetnek nevezhetünk. „A pártok [...] csakis egymáshoz való viszonyukban léteznek, és a vetélytársaiktól függetlenül soha sem határozhatjuk meg, hogy mifélék és mit hirdetnek.” (Bourdieu 1987: 112.) Bourdieu ezzel a modern kori politika egyik legfontosabb strukturális jegyére mutatott rá: a

politika cselekvők a politikai küzdelem és vita folyton mozgó és változó szereplői. Ebben a helyzetben születik meg a politikai problematika, vagyis a politika létének és mozgásának a rivalizáló értelmezésekkel megteremtett valósága: „az állásfoglalások termelése az antagonista pártok összessége által felkínált, egymással vitázó politikai állásfoglalások rendszerétől, vagyis a politikai problematikától függ: ez a problematika nem más, mint a ténylegesen felkínált stratégiai lehetőségek mezője.” (Bourdieu 1987: 113.)

c) A küzdelemnek két iránya van: egyrészről folyik más politikusok és pártjaik ellen, másrészt pedig a választók megnyeréséért. A választók is cselekszenek tehát, de másként mint a politikusok: „cselekvésük” az aktív ágensek, vagyis a képviselők-politikusok tetteinek elviselése, szemlélése vagy elutasítása. „A hatalomért való konkurenciaharc, amelynek a politikai mező a színhelye, egy másik konkurenciaharc közvetítésével folyik, amelynek az a célja, hogy megszerezze a profánok egy részének vagy összességének nevében való beszéd vagy cselekvés monopóliumát.” (Bourdieu 1987: 114.)

d) A „profánok” cselekvése ezért nem más, mint a kész kínálatból való választás, vagy a a kínálat elutasítása. A modern politika azonban nem ezoterikus, csak azok az eszmék és nézetek terjednek el, amelyeket széles körben elfogadnak. A passzivitás tehát aktív behódolás. A szakemberek által termelt politikai valóság azonban mégis csak ezoterikus marad a tömegek előtt, nem is a nyelvezet, hanem a helyzet idegensége miatt. Amikor a politikusok egymáshoz beszélnek, akkor a kívülállók alig értik, hogy valójában miről van szó. Olyan zárt világ ez, „amely az átlagember számára közömbös vagy érthetetlen problémákból, a hétköznapi élettől idegen fogalmakból vagy eszmékből, és főleg olyan finom, árnyalatnyi megkülönböztetésekből és ítélésekből áll, amelyeket a beavatatlan észre sem vesz, és amelyeknek csak a különböző szervezetek (vagy egy szervezeten belüli frakciók) közötti konkurencia- vagy konfliktusviszonyban van értelmük. Ez a politikai kultúra nem azért érthetetlen a tömeg számára, mert bonyolult nyelven fejeződik ki, hanem mert a politikai mezőt alkotó társadalmi viszonyok bonyolultsága fejeződik ki bennük”. (Bourdieu 1987: 113.)

e) A küzdelem diszkurzív stratégiája egy sajátos egyensúly keresés. Az ügyes politikus egyrészt mindig megtalálja a jelentés és ennek társadalmi hatása, a lehetséges és a lehetetlen, az időszerű és az időszerűtlen, a támadás és a védekezés, a kimondható és a kimondhatatlan közötti keskeny ösvényt, amelyen haladva megelőzhet másokat. Másrészt megpróbálja kiszámítani mások véleményét és viselkedését, ami érzék kérdése, ám, mint Bourdieu írja, a helyzet őt magát is kiszámíthatóvá teszi. „Kiszámíthatóvá, vagyis komollyá, megbízhatóvá: a politikus nem okoz meglepetést, soha sem árulja el azt a szerepet, amelyet kiosztott rá a politika játéktér struktúrája.” (Bourdieu 1987: 112.)

f) A harc ugyanis soha sem lépheti át saját szabályainak határait. „A politikai mező semmit sem követel akkora erővel, mint a játékszabályok feltétel nélküli elfogadását: a kiváltságosok, akik részt vesznek a játékban [...] egytől egyig elfogadják [ezt] a hallgatólagos szerződést.” (Bourdieu 1987: 112.) Bármilyen hevesen is rontanak néha egymásnak a politikusok, befektetéseik megtérülése érdekében külön egyezségek nélkül is betartják a politikai játék íratlan szabályait, és kivetnek maguk közül mindenkit, vagy be sem engedik azt, aki a szabályokat nem tartja be.

Ellenőrző kérdés:Milyennek írja le Bourdieu a politikus személyét és miként ábrázolja a munkája mint küzdelmet?

Irodalom

Bourdieu, Pierre (1978a:): A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése: Tanulmányok. Budapest: Gondolat Kiadó.

Bourdieu, Pierre (1978b): A beszédtevékenység gazdaságtana. In Műhely, IX (26). Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Bourdieu, Pierre (1985): Az identitás és a reprezentáció: A régió fogalmának kritikai elemzéséhez. In Szociológiai Figyelő, 1: 7–22.

Bourdieu, Pierre (1987): A politikai mező. In Valóság,1: 110–115.Bourdieu, Pierre (1988): A képviselet és a politikai fetisizmus. In Valóság, 4: 116–120.Bourdieu, Pierre (1997 [1973]): A közvélemény nem létezik. Fordította Léderer Pál.

Szociológia Figyelő 1997 /1-2. 136–145. p. http://www.c3.hu/~szf/Szofi97/Sz97-03/Sz97-03-Fr.htm

Második részPOLITIKAI SZIMBOLIZMUS

a) A szimbólumértelmezési paradigma [példa, gondolati rendszer]A politikai gondolkodás nyelvi keretei és formái mellett a politikai tudás paradigmatikus értelmezési módját alkotják azok a törekvések, amelyek a szerteágazó szimbólumkutatásokból és szimbólumértelmezésből (lásd erről: Kapitány – Kapitány 1995) táplálkoznak. Ennek két alapvető területe van. Az egyik a kulturális és szimbolikus antropológiai kutatásokhoz kapcsolódik és ennek a keretei között vizsgálja a politikai valóságot. Ilyen például Clifford Geertz munkássága, vagy a magyar kutatók közül Hofer Tamás (1992), Bodó Julianna és Bíró A. Zoltán: (1993), Niedermüller Péter (1994), egy-egy írása, és mások kutatása. A másik a politikai szociológiai kutatások bázisán vizsgálja a politika szimbolikus karakterét. Ilyen például Murray Edelman munkássága. Ezekben a felfogásokban a politikai tudás szimbólumhasználatot, a szimbólumoknak megfelelő sajátos észjárást és gondolkodási módot jelent. A politikai szimbolizáció értelmezői számos ponton kapcsolódnak a nyelvi elemzésekhez, de más a problémafelvetésük, a kiinduló pontjuk, a tárgyuk és a következtetésük. Egész egyszerűen más paradigmáról van szó. Ahol a szemantikai elemzők politikai nyelvi jelenségeket írnak le, ők a politikai szimbolizáció folyamatait ragadják meg. Érdemes azonban már itt megjegyezni, hogy az ember legfontosabb és legátfogóbb szimbólumrendszere maga a nyelv s a beszéd. A politikai szimbólumelméletekről és kutatásokról egy 1981-ben kiadott kézikönyv számára átfogó elemzés készült, ami magyar nyelven is olvasható (Rothman 2000).

b) A szimbólum szó jelentéseA szimbólum [sym-bolon] görög eredetű szó, egyesítést, különböző dolgok egymáshoz való vezetését jelenti. Eredetileg azt a tárgyat jelentette (cserépdarab, érme, gyűrű stb.), amit a barátok, üzletfelek, rokonok, szerelmesek kettétörtek, majd külön-külön tettek el s őriztek, így jelölve összetartozásukat. Szimbólumnak nevezték később a titkos társaságok címereit, tárgyi jeleit és jelszavait, de a teológiai gondolkodásban szimbólumnak számított minden olyan földi természeti dolog, amely az égi-túlvilági valóság evilági megfelelőjének számított. A modern kor második felére terjedt el az a felfogás, hogy a társadalmát alakító ember minden tette és dolga is szimbolikus természetű, hiszen mindig minden dologban több van annál, mint amit az adott dolog nyers valósága vagy anyaga hordoz. Ez a többlet a hozzá kapcsolódó érzelem, gondolat és akarat, más vonatkozásban térbeli és időbeli viszonylatai, amelyet összefoglalóan a dolog szimbolikus vonásának hívunk.

c) A szimbólum és a szimbolikus szó a politizálási praxisbanA huszonegyedik század elején Magyarországon a politikusok és a politizáló értelmiségiek többé kevésbé tisztában vannak a nyelv politikai jelentőségével: Ugyanez azonban nem mondható el a szimbólumokról és a szimbolizációs eljárásokról. Igen elterjedt az a nézet, amely a szimbólumot az üres szavakkal, a szimbolikus politizálást pedig a lényegi folyamatokat mellőző vagy leplező mellébeszéléssel azonosítja. Egy-egy politikus vagy „neves” értelmiségi gyakran mondja valamire azt, hogy ez pusztán szimbolikus, nem pedig érdemi dolog, vagy követeli, hogy a szimbolikus politizálást végre fel kellene váltani az embereket érdeklő és érintő lényegi politizálással. Megfigyelhető azonban, hogy az illető ilyenkor a direkt szimbolizációs céllal létrehozott dolgokról beszél: címerekről, plakátokról, dalokról, jelszavakról, látványos gesztusokról, és így tovább. Természetesen igaza van, hiszen mondjuk címerért nem lehet kenyeret venni. Ez azonban a politikai szimbolizációnak csupán egyik, és nem is a legfontosabb területe. Ugyanis a politika egész valósága szimbolikus természetű, az a területe is, amit sokan

„kemény realitásnak” vélnek. Az iménti példát folytatva: a pénz az emberi együttélés egyik legfontosabb szimbóluma, és nemcsak kenyeret lehet rajta venni, hiszen pénz közvetíti életlehetőségek hatalmas gazdagságát, alá- és fölérendeltségi viszonyokat teremt, és így tovább, miközben „nem minden pénz”. Ezért mondhatjuk bátran, hogy kulturálatlan az a beszéd, amely szimbolikusságot a jelentéktelenséggel azonosítja.

d) A szimbólum előállásaA politikai valóság fennállása, változása, s épp így léte egyben szimbólumok működése is, bár ez első pillantásra nem tűnik evidenciának. A politika világában ugyanis „közönséges” események szoktak lejátszódni, ismert és megszokott dolgok történnek velünk és körülöttünk: valakik valahol kimondanak egy szót, kezükbe vesznek egy tárgyat, megszólítanak valakit, felidéznek egy eseményt; összegyűlnek valamit megbeszéli vagy megtenni, meghallgatnak egy politikust, elmennek szavazni, tüntetnek és vitatkoznak, és így tovább. Bizonyos körülmények között és feltételek folytán azonban a mindennapi dolgok, események és kifejezések nemcsak egyszerűen valamit jelentenek, hanem jelentőségre tesznek szert; az elsőre semleges jelenségekhez érzelmek, akaratok és küzdelmek kapcsolódnak. Vagyis azt tapasztalhatjuk, hogy adott politikai közösség tagjainak gondolkodása és cselekvése mintegy ezek köré a dolgok köré csoportosul, amelyek így kitüntetett jelentéshordozó elemekké válnak, valamilyen módon jelzik és szervezik a politikai életet. Ezeket a kitüntetett jelentéshordózó elemeket nevezzük politikai szimbólumoknak.

e) A politikai valóság szimbolikus formái: tárgyi, cselekvési és fogalmi szimbólumokA politikai életben a szimbólumok használata általános jelenség, és az emberek mindig sokféle szimbólumot hoznak létre és használnak. Hordozó anyaguk és megjelenési módjuk szerint három féle szimbólumot tudunk megkülönböztetni: tárgyi, cselekvési és fogalmi szimbólumokat. Tárgyi politikai szimbólumok például a címerek, a képek, a plakátok, az öltözetek, a középületek és berendezéseik, a különböző intézmények és szervezetek, az országhatárok, különböző táblák és felíratok, de egy-egy politikai személyiség és környezete is. Esemény vagy cselekvési szimbólum például a tüntetés, a választás, az eskütétel, a fogadalom, a közéleti vita, a politikai gyűlés, a háborúskodáshoz vezető konfliktus, a vezető politikusok látogatásai, a politikai ünnepek vagy a politikai botrányok. Fogalmi politikai szimbólumok pedig azok a szavak, amelyek a politikai élet centrumában vannak: például demokrácia, egyenlőség, igazságosság, szabadság, ideológia, kommunizmus, európaiság, jóvátétel, liberális, populista, konzervatív, és mások.

f) A szimbólumok szerkezeteA szimbólumok szerkezetét három elem és ezek egymáshoz való viszonya alkotja. Az első a szimbólum anyaga, a „test”, amely érzékelhető módon megjelenik számunkra. Az imént ezeket tekintettük át. A második egy gondolati elem és az általa kifejezett jelentés, amelyet a használók mindig hozzá értenek a szimbólum hordozó anyagához. A harmadik pedig a szimbólum által kiváltott érzelem és törekvés, amelyek ugyanúgy hozzá tartoznak a jelentéséhez, mint az értelmi mozzanatok. A (nemzeti) zászló például közismert tárgyi szimbólum. Anyagán (textília, színek stb.) túl jelentéstanának része egyrészt az adott jellel szimbolizált nemzet valamilyen elgondolása és fogalma, másrészt pedig a zászló által felkeltett vagy kifejezett érzelem és törekvés. A színes textília, a haza fogalma és a nemzeti érzés a valóság különböző szféráihoz tartoznak ám közöttük analógiás kapcsolat jön létre; a közönséges textília társadalmi-politikai jelentéstöbbletre és jelentőségre tesz szert. Egy nemzeti közösség használatában szimbólummá válik, jelez valamit, amit maga az érzéki-tárgyi test önmagában nem tartalmaz, másrészt pedig a közösségen belül és határai mentén a nemzettel kapcsolatos értelmi és akarati mozzanatok egyik hordozójává lesz, amit legtöbbször speciális törvények védenek és szabályozzák használatát. Az

elemzések gyakran kiemelik a szimbólumoknak ezt a két tulajdonságát: egyrészt, hogy a szimbólum mindig többet tartalmaz a hordozó anyaga triviális jelentésénél, másrészt, hogy összetett és sűrített jel, amely gazdaságosan utal valami másra, ami nem maga a hordozó anyag. (Sapir 1971:141.)

g) A politikai szimbólum hármas funkcióiA szimbólumkutatások szerint a politikai szimbólumoknak három alapvető funkciójuk van. Az első a megismerés, a második a cselekvésvezérlés, a harmadik integrálás. az orientálás, amely egyaránt vonatkozik a megismerésre és cselekvés vezérlésére, a másik az identitást adó és megerősítő integrációs funkció. Egyszerűbben szólva, a politikai szimbólumok arról szólnak, hogy egyrészről kik s mik vagyunk, milyen a közösségünk, hol van mindennek a határa, s mi van ezeken túl. Másrészt arról, hogy mi van körülöttünk, mi micsoda valójában, s mit kell tennünk vagy mit nem kell megtennünk.

h) A politikai szimbólum megismerési funkciója 1: a politika megértéseA szimbólumok megértése és használata minden közösségben, így a politikai közösségekben is része a tudásnak, de nem a tudományos, hanem a mindennapi tudásnak. Egy-egy használt szimbólum felidézése vagy megmutatása után a beszélőnek nincs szüksége részletes magyarázatra, netalán tudományos indoklásra vagy igazolásra. Ha élő (használt) szimbólumról van szó, az adott közösségben tudni fogják, hogy miről van szó, és az érzelmi és a cselekvési reakció iránya is jól kiszámítható. Felnőve egy adott politikai közösségben életüknek részévé válik, hogy bizonyos események, személyek vagy szerepek, szavak és tárgyak, cselekedetek és szervezetek léte és működése különösen jelentős, és éppen azt jelenti, amit jelent, s ezt olyan módon kell érteni és használni, ahogyan mások teszik. Jelentését maga a használat adja meg és mutatja fel. A politikai valóság evidens jelentései szimbólumokban és szimbólum-használatokban léteznek.

i) A politikai szimbólum megismerési funkciója 2: a szimbólum reflektálatlanságaA politikai szimbólumokban és a szimbólumhasználati módokban mindig az adott közösség tapasztalatai és tudása sűrűsödik össze, ráadásul érzékelhetően, megfoghatóan, mindenki által átélhető módon. Az adott politikai kultúrába belenőtt, vagy egy tájékozott ember természetesen tisztában van a közösség szimbólumainak jelentésével, mozgásával és változásával, de nem mint szimbólumokkal, hanem a bennük kifejezett tartalmakkal. Az emberek ugyanis nem „szimbólumokban és szimbólumhasználati módokban” gondolkodnak; egyszerűen csak meg akarják érteni s oldani egyéni és közösség gondjaikat, ki akarják fejezni érzéseiket és vágyaikat, összetartozásukat és nézeteltéréseiket, és ez szimbólumok révén történik, mert mindezek kifejezésének a szimbólum az alapvető és általános formája. Az élő és működő szimbólumok ugyanis reflektálatlanok, a közösség tagjai nem tudják, hogy szimbólumokat használnak. Ők egyszerűen csak cselekszenek testileg és szellemileg. Sőt: a szimbólum szimbólumként való tudatosulása nem egyszerűen csak csökkenti a hatást, hanem egyenesen érvényteleníti a szimbólumot. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ez teszi érthetővé a politizáló politikus, értelmiségi és újságíró „szimbólumvakságát”, de ez mutatja meg azt is, hogy ilyenkor az illető cáfolhatatlanul politizál, mégha ezt tudományos modorban teszi is.)

j) A politikai szimbólum cselekvésvezérlő funkciója 1: a szimbólum spontán használataA politikai szimbólumok tehát a közösségformálás, a közös ügyek közös alakításának minden fontos tudását hordozzák és kifejezik, de mint tartalmi problémát és evidens jelentést. Ennek következtében a politikai szimbólumok a közösségi praxis folyamatiban spontán módon születnek és hallnak el, spontán módon alakítják a politikai cselekedeteket. Politikai szimbólumokat hatalmi szóval sem teremteni, sem eltörölni nem lehet, legfeljebb hatásukat lehet

befolyásolni. Gondoljunk például a politikai ünnepekre, amelyek üres formaságok, ha nem társul hozzájuk az állampolgárok elfogadó magatartása. Továbbá a szimbólumok mindig ellenállnak a racionális igazolásoknak és cáfolásoknak. Egy szimbólumot nem az ésszerű felismerés (Ez a valami „csak egy szövetdarab”, „puszta szó”, „felesleges gesztus”!), nem a logikai érvelés érvényteleníteni vagy helyettesíti, hanem egy másik szimbólum.

k) A politikai szimbólum orientáló-cselekvésvezérlő funkciója 2: a felszólító erőA szimbólumoknak mindig nagy a felszólító ereje, hiszen éppen ezért szimbólumok. Gondoljunk arra, hogy egy-egy ismertebb eszme, személy, tárgy, esemény és tett milyen erős érzelmek és „sorsfordító” cselekedetek forrása. Néhány példa a magyar közelmúltból: államosítás, 1956, Kádár János, disszidálás, Szovjetunió, háromperhármas, magyarság, nyugat Európa. Ha azt az egyszerű tudásformát keressük, amely leginkább a cselekvések irányítója, terelője és csatornázója, akkor ezt éppen a szimbólumokban találhatjuk meg. De az összefüggés meg is fordítható: a cselekvés olyan tudásformát igényel, amelyben nem válik szét mindaz, amit egy analizáló tudományos szemlélet különválaszt A szimbólumokban egyetlen jelentéssé sűrűsödik össze egyén és közösség, érzelem és értelem, akarat és szemlélődés, leírás és normativitás, megkülönböztetés és identitás. Ugyanis az élő politikai szimbólumok mindig olyan dolgokról szólnak, amelyekkel az életünk valamilyen módon össze van kötve, hatnak ránk és felelősek vagyunk értük.

l) A politikai szimbólum orientáló-cselekvésvezérlő funkciója: a motívumokrólEgy jellegzetes értelmiségi idea szerint jó lenne, ha a politikai közember cselekvését tudományos belátások irányítanánk. Ennek felel meg az a tudományos gyakorlat, amelynek híve és kivitelezője a politikai cselekvőknek olyan okokat és motívumokat tulajdonít, amelyekre ők maguk nem gondolnak vagy nem gondolják azt, hogy ezek fontosak lennének számukra. A működőképes politikai tudás azonban nem tudományos logikák szerint szerveződik, s ez gyakran be is bizonyosodik. De nem is szétszórt, esetleges és érdektelen tudáshalmaz, amelyben csak egy külsődleges, mondjuk tudományos nézőpont alapján „rendet tenni”, miután az érintetteket például kikérdeztünk. A ténylegesen működő és ható politikai cselekvés ugyanis a politika valóságos szereplőinek a gyakorlati politika alakításban jelenlévő és megnyilvánuló szelektáló és értelemadó tevékenysége, amelyet a szimbólumok alakítanak és amelyek a használt szimbólumokban fejeződnek ki. Ugyanis nem azért használunk egy-egy szimbólumot s cselekszünk ennek megfelelően, mert ezt valakik valahol racionálisan elfogadhatónak minősítették, vagy nem azért nem használunk, mert ez vagy az a szimbólum logikailag védhetetlen, bár kapcsolódhat hozzá absztrakt érvelés, hanem azért, mert az adott közösség történelmi tapasztalatit és kulturálisan meghatározott tudását fejezi ki.

m) A politikai szimbólum identifikációs funkciója 1: az integráció eszközeA politikai szimbólumok azonban nemcsak tudást fejeznek ki és cselekvést alakítanak, hanem közösséget is teremtenek. Ugyanis a politikai közösségek összetartozása közös szimbólumokban fejeződik ki és a közösségi integrációt működőképes és élő szimbólumok szavatolják. Egy politikai közösséget többek között az a tény konstituálja, hogy tagjai a szimbólumok nagyjából azonos körét használják megközelítően azonos jelentéssel. Ez nem iskolázottság, hanem felnőttség, nem politikai akaratok vagy tudományos tervezés, hanem tradíció és kultúra kérdése. Egy közösség és kultúra tagjait, egyebek mellett arról lehet megismerni, hogy nagyjából azonos szimbólumokban hisznek, és azonos szimbólumok jegyében cselekszenek. Ugyanis minden politizáló ember követ valamilyen szimbólumot, a kérdés csak az, hogy milyen ez, és kik azok, akik szintén ezt teszik, és akikkel ennek következtében politikai közösséget alkot.

m) A politikai szimbólum identifikációs funkciója 2: kulturális közösség

A konkrét és használt szimbólumok mindig hozzá vannak kötve egy-egy adott politikai közösséghez, társadalomhoz és kultúrához. Kívülről nézve az adott szimbólumok használata gyakran irracionálisnak tűnik, ugyanis a szemlélő nem érti vagy nem fogadja el azokat az értékeket és törekvéseket, amelyeket a szimbólumok hordoznak. Ilyenkor az ő szemében a szimbólum szétesik szerkezeti elemeire: a trikolór csak egy textil darab lesz A szimbólumok használói számára viszont nincs természetesebb az adott szimbólumoknál. Tudható persze, hogy a hazaszeret érzésének és egy bizonyos zászlónak a kapcsolatát csak az adott nemzet tagja fogadja el, az egyenlőség eszméje csak pár száz éve kulcsszimbóluma az európai kultúrának, a berlini fal vagy a vasfüggöny a kelet-nyugati politikai szembenállás korának szimbóluma. A külső szemlélő legfeljebb értheti, hogy miről van szó, de számára a szimbólumnak nincs érzelmi töltése és felszólító ereje. Az adott politikai kultúrában és közösségben élő számára viszont annál inkább van, és nyilvánvalóan azok tartoznak az adott politikai közösséghez, akikkel átélte vagy átéli ezeknek a szimbólumoknak a létét és működését.

n) A politikai szimbólum identifikációs funkciója 3: a jelentés homályosságaA politikai szimbólumok tehát rendkívül hatásos eszközei a politikai közösség alakításának, a politikai cselekedtek formálásának. Ám ezt szerepet, némely közkeletű tévedéssel szemben, éppen azért képesek jól betölteni, mert homályos a jelentésük. A különböző szimbólumhasználati vizsgálatok azt derítették ki, hogy csak azok a politikai szimbólumok képesek az identitásteremtő funkciót jól betölteni, amelyek kellően homályos jelentésűek ahhoz, hogy a közösség minden tagja a számára fontos tartalmat bele tudja vetíteni az adott szimbólumba. Vagyis nem eleve probléma az, hogy egy-egy szimbólum (fogalom, címer és zászló, beszéd, esemény stb.) különböző jelentést kap egy-egy közösség tagjainak értelmezésében, a mértéke és a módja természetesen lehet problémás. Ám a teljes egyértelműségre, a cáfolhatatlan definícióra való törekvés nem más, mint a saját jelentés elfogadásra való hatalmi igény, s ez nem mindig hasznos a közösség integrációja szempontjából. „A szimbólumelméletek […] azt mutatják, hogy összefüggés van egy szimbólum sikere és többértelműsége vagy flexibilitása között.” (Rothman 2000: 165.) S ez akkor is így van, ha „egyrészt elfogadjuk a kétértelműséget, másrészt fontosnak tartjuk ezek tisztázást.” (Rothman 2000: 141.)

o) A politikai szimbolizáció részletes vizsgálataA következőkben a politika szimbolikus értelmezésének két lehetséges irányát fogjuk megvizsgálni. Az egyik irányt Murray Edelman képviseli. Edelman politikai szociológus, aki a politika szokásos szociológiai vizsgálatát kiegészítette a politika szimbolikus természetének a feltárásával. Nála az lesz a figyelemre méltó mozzanat, hogy a politika nem-szimbolikus valóságát is megkísérli szimbolikusan értelmezni. Másképpen szólva, Edelmannál minden politikai jelenség kettős karakterű: van egy tárgyi, egy közvetlen, egy funkcionálisan értelmezhető jelentése a dolgoknak, és van egy szimbolikus karaktere, amely mindig túl van ezeken a közvetlen tárgyiságokon. A másik irányt Clifford Geertz antropológus képviseli, aki a kultúrtudományok felől értelmezi a politika szimbolikus valóságát. Szerteágazó munkásságából azt fogjuk megnézni, hogy az ideológiát hogyan értelmezi a szimbolikus realitáskánt. Az igen elterjedt funkcionalista és strukturalista megközelítésével szemben Clifford Geertz szerint az ideológia nem az absztrakt logikai, hanem az érzéki-képi gondolkodás logikája szerint szerveződik, és a politikai cselekvés adekvát [megfelelő] eszköze, nem pedig pusztán tévedés és manipuláció.

Ellenőrző kérdés:Mutassa be, hogy mit jelent a szimbólumértelmezési paradigma, milyen a szimbólum szerkezet, formája és milyen funkciói vannak!

IrodalomBodó Julia – Biró A. Zoltán (1993): Szimbolikus térfoglalási eljárások. In Antropológiai

Műhely, 2: 57-85.Edelman, Murray (1972 [1971]): Politics as Symbolic Action: Mass Arousal and Acquiescence.

Chichago: Markham Publishing Company.Geertz, Clifford (1994): Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások. Budapest: Századvég

Kiadó.Hofer Tamás (1992): Harc a rendszerváltozásért szimbolikus mezőben. In Politikatudományi

Szemle, 1: 29–51.Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor szerk. (1995): „Jelbeszéd az életünk”: A szimbolizáció

története és kutatásának módszerei. Budapest: Osiris – Századvég Kiadó.Niedermüller Péter (1994): Falon innen és falon túl: hősök és anithősök. In Café Bábel, 3: 77–

85.Rothman, Rozann (2000 [1981]): Politikai szimbolizmus. Fordította Szabó Márton. In Szabó

Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt szerk.: Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. 133–178. Budapest: Universitas-Nemzeti Tankönyvkiadó Rt

Sapir, Edward (1971): A szimbólumok. In Edward Sapir: Az ember és a nyelv. 140–147. Budapest: Gondolat Könyvkiadó.

MURRAY EDELMANA POLITIKA SZIMBOLIKUS VALÓSÁGA

Tartalomjegyzék

A) Edelman (1919–2001) élete és munkássága I) Életéről II) MunkásságárólB) A politikai tudás szimbolikus természete I) A politikai tudás mint stilizált mítosz 1) A politikai tudás hierarchikus struktúrája 2) A stilizált politikai mítosz sajátosságai II) A politika nyelvi valósága

1) A politika mint nyelv

2) Nyelvi-politikai cselekvés

3) A politikai jelentés értelmezése

4) Következmények

III) A politikai stílus szimbolikus funkciója 1) A meggyőzési stílus és a politikai viták 2) A jogi és adminisztratív stílus 3) A tárgyalási stílus C) A politikai rendszerek és objektív tények szimbolikája I) Az adminisztratív rendszer szimbolikája és szimbolikus szabályozása 1) Az állami szervezet szimbolikája 2) A hatósági normák betartásának szimbolikus vonásai II) A politikai vezetés szimbolikája 1) A szimbolikus erejű vezetés 2) A vezetés kontextusai [viszonylatai] 3) A szimbolikus erejű vezetés sajátosságai és működése

A) Edelman (1919–2001) élete és munkássága

I) Életéről

a) Életének főbb állomásaiMurray Jacob Edelman (1919–2001) amerikai politológus, a politika szimbolikus értelmezésének vélhetően legjelentősebb alakja. Életútja tipikus tudományos karrier. Tanulmányai végeztével 1948-ban az Illinois Egyetemen kezdett tanítani, s itt dolgozott egészen 1966-ig. Ezután Wisconsin Állam fővárosában, Madisonban, az University of Wisconsin-ba ment dolgozni s ennek az egyetemnek a professzora maradt a 2001-ben bekövetkezett haláláig, ahol 1990-től már professzor emeritusként volt alkalmazásban. (Zárójelben jegyezzük meg, Wisconsin az USA egyik északi tagállama, a Felső-tó és a Michigen-tó mellet található.)

b) Tudományos karrierÉlete kutatással, tanítással és publikálással telt, s ebben kiemelkedően sikeres volt. Megjelent könyveit nagy érdeklődéssel fogadták, nemcsak a hazájában. Számtalan tudományos díjat kapott és különböző egyéb elismerésben volt része (Fulbright Awards, George Herbert Mead Professor, és mások) Könyveit több nyelvre lefordították, több egyetem meghívta vendégelőadások tartására. Európában is járt, Ausztriában és Olaszországban.

c) EgyéniségérőlA halála alkalmával kiadott közleményben írják róla, hogy könyvei és tanulmányai mellett talán„még fontosabb élő és eleven öröksége: számtalan diákja, kollégája és sokan mások, akik rengeteget tanultak tőle, és mindenki más, aki az ő tanításának szellemében végzi a munkáját. Mindez talán soha nem volt olyan nyilvánvaló, mint azon a konferencián, amelyet a nyugdíjba vonulásakor tartottak. Ezen meglepően nagy számban vettek részt tudósok és kutató, akik azért jöttek el, hogy tisztelegjenek előtte, köszöntsék őt és ugrassák egy kicsit. Az utóbbi is fontos volt, mert aki valaha ismerte Murray Edelmant, soha sem felejti el nyughatatlan szellemét, és azt, ahogyan szemei felvillantak, szája szélén pedig megjelent egy kényszeredetten pajkos mosoly már a legcsekélyebb provokációnál, amellyel kollégáit szórakoztatta.”

II) Munkásságáról

a) KutatásairólPályája kezdetén Edelman, bő tíz évig, munkaügyi kérdésekkel és a humánpolitikai menedzsment problémáival foglalkozott, ám az 1964-ben megjelent könyve, amely a politika szimbolikus természetét vizsgálja, gyökeres fordulatot hozott az életében. Talán a könyv sikerének hatására is, de innentől kezdve kitartott a megtalált nagy kutatási területet – vagyis a politika szimbolikussága – mellett és a következő majdnem negyven évben már ebben a témában kutatott és jelentette meg könyveit, tanulmányait. Az életmű lezárulásával már elég jól látszik, hogy az 1964-ben megjelent első könyve volt a legjelentősebb, vagyis a The Symbolic Uses of Politcs [A politika szimbolikus valósága]. Az itt megtalált és felvázolt szemlélet jegyében folytatta a későbbi kutatásait, jelentette meg könyveit ennek a szerteágazó területnek egy-egy részproblémájáról.

b) Könyvei

Edelman tudományos öröksége elsősorban könyveiben maradt ránk. Ezek alapozták meg hírnevét és tudományos tekintélyét. A politika szimbolikus természetéről összesen hét könyvet publikált, még halálának évében, 2001-ben is egyet. Ezek a könyvek, a megjelenés sorrendjében, a következők: The Symbolic Uses of Politcs 1964 [A politika szimbolikus valósága]; Politics as Symbolic Action: Mass Arousal and Acquiescence 1971 [A politika mint szimbolikus cselekedet: A tömegek lázadása és megnyugvása]; The political language of the helping professions. [A szociális munkavégzés politikai nyelvezete] 1974; Political Language: Words That Succeed and Policies That Fail 1977 [Politikai nyelv: Sikeres szavak, elhibázott politikák]; Constructing the Political Spectacle 1988 [A politika mint látványosság megkonstruálása]; From Art to Politics: How Artistic Creations Shape Political Conceptions 1995 [A művészettől a politikáig: Miként alakítják a művész alkotások a politikai nézeteket]; The Politics of Misinformation 2001 [A félrevezetés politikája]. Érdemes tudni, hogy az első könyvét 1985-ben újra kiadta, ám írt hozzá egy új utószót. A könyvet magyarul is lehet olvasni: A Politika szimbolikus valósága. Fordította Hidas Zoltán. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2004. Az utolsó könyvét pedig már nem tudta teljesen befejezni, ám Edelman lánya, a szociológus Lauren Edelman még apja életében el tudta végezni rajta az utolsó rendezéseket és javításokat. Magyarul további könyvrészletek is olvashatók tőle.

c) A politika tények kettős természete1976-ban Németországban Edelman első két könyvéből a szerző közreműködésével válogatás jelent meg, amelyet Claus Offe szerkesztett. Ő írja a kötet bevezetésében: „Edelman […] kutatásai azt az alapelvet követik, hogy minden cselekvés, jelenség és társadalmi fenomén két nézőpontból vizsgálható: először a manifeszt és >objektív< következmények és célok, másodszor a világ rejtett és szubjektív jelentésű kategóriái felől, amelyek az előbbieket támogatják és erősítik.” (Offe 1976: VII.) Offe úgy látja, hogy Edelman politika értelmezése a hetvenes évekre egyike lett az amerikai politikatudomány legbefolyásosabb paradigmatikus újításának. Maga Edelman így ír erről:„A politikatudomány szemiotikai fordulata szakítást jelent az intézményi osztályozások és a jogi leírások XX. század eleje óta uralkodó hagyományával, és kevésbé nyilvánvaló, de még gyökeresebb szakítást jelent a II. világháború után felvirágzott behaviorizmussal. A behaviorizmus ugyanis irányultságában nagyrészt pozitivista, ezzel szemben a jelentéskonstrukció tanulmányozása az objektumok megfigyelése helyett inkább a szubjektumok értelmezéseire összpontosít.” (Edelman 2004: 151.)

d) Edelman újításaEdelman tehát szakít a politikai szféra tudományos vizsgálatának általánosan elterjedt tradíciójával. Felfogásában a politika nem intézmények és szervezetek működése, nem az objektív tények rendszere s változása. De nem is a befolyásért és előnyökért folyó célirányos-kalkulációs küzdelem, vagy az egyéni és közösségi politikai felfogások alig elérhető szubjektív valósága. Edelman szerint egyrészt az embert nem lehet kiiktatni a politika vizsgálatából, másrészt a politikai cselekvőt szimbólumhasználó lénynek tekinti, akinek a szimbolikus jellegű gondolkodása és magatartása a politikai szféra meghatározó tényezője.

e) A politika szimbolikus valóságaA homo politicus, tanítja Edelman, olyan cselekvő, akinek a magatartását sok minden alakítja: absztrakt szavak és elvont nézetek; hitek, mítoszok, vélemények és meggyőződések; félelmek, remények és agressziók; vágyak és akaratok; kontemplációk és célkitűzések, szerepelvárások és társadalmi normák. Mindez szimbólumokban és szimbolikus formákban ölt testet, ezért a politikai ember legteljesebben szimbólumhasználó lényként írható le, a politika világát pedig szimbolikus valóságként is kell ábrázolni. A politikai szféra középpontjában nála a szimbólumot használó ember áll, aki összeköti a politikai szféra részeit és szervezi a működését. A szimbólum

vagy a szimbolikusság nem kevésbé fontos része a politikának, mint a dolgok elsődleges megjelenése. A hatalmi harc, mint írja, együtt jár a hatalmi küzdelem szemfényvesztéseivel, az objektív hír a híreknek tulajdonított jelentéssel, a stratégiai racionalitás az ideológiai misztifikáció különböző megnyilvánulásaival

f) Például a választásIllusztrálandó az újítást, nézzük, hogyan elemzi Edelman a politikai választások tárgyi és szimbolikus természetét. Különböző empirikus vizsgálatok, közvélemény-kutatások igazolják, írja, hogy az emberek többsége nincs tisztában a pártok programjaival, azt sem tudja, hogy a pártok vitái milyen kérdések körül forognak, de gyakran még a pártok politikai arculatáról, alapvető irányzatáról sem rendelkezik ismerettel. Az sem mondható el a demokratikus viszonyok között, hogy a polgárok közvetlen életvitelére egy-egy választás kimenetele komoly hatással van, hiszen a politikai elit mozgása többnyire csak igen áttételesen érinti az emberek életlehetőségeit. Az is gyakori eset, hogy a pártok nem is kínálnak lényegesen eltérő programokat, vagy ha kínálnak is, hatalomra kerülve, nem azt teszik, amit ígértek. Az állampolgárok mégis igen nagy a jelentőséget tulajdonítanak a választásoknak, hiszen nincs több olyan politikai esemény a modern társadalmakban, amelyen az állampolgároknak nagyjából a fele-kétharmada rendszeresen részt venne. Miért van ez? – kérdezi Edelman. Azért, mondja, mert a választás nemcsak a politikai elit rekrutációjának és rotálásának az eljárási rendje, mint tárgyi folyamat, hanem olyan rituálé és szimbolikus forma, amely a választópolgárokban megerősíti a tudatot és érzést, hogy befolyásolják és alakítják „a dolgok menetét”, hogy hatással vannak az ország politikai életére. A választás alkalmat kínál az embereknek arra, hogy kifejezzék egyetértésüket és elégedetlenségüket, lelkesedjenek és utálkozzanak, vitatkozzanak és elvárásokat fogalmazzanak meg. Általában tehát azt a tudást kínálja, hogy a politikát a választó polgárok akarata formálja, nem pedig a vak sors vagy néhány kiválasztott személy önkénye. Claus Offe értékelése szerint: „Ennek a felfogásnak az éle a naiv objektivizmus és az uralkodó politikatudományi nézet ellen irányul, amely a politikai jelenségeket, hogy úgy mondjam, névértéken veszi, és lemond arról, hogy feltárja ennek rejtett dramaturgiáját.” (Offe 1976: VII) Edelman könyveinek kritikai potenciálja éppen ebből a leleplező kettősségből ered.

g) A vizsgálatok két nagy témaköreEdelman könyveinek két nagy tématerülete van. Az egyik nagy témakör azoknak a szimbolikus formáknak és eszközöknek a vizsgálata, amelyekben a politika szimbolikus karaktere megjelenik, vagy amelyek különösen fontosak az politika szimbolikus valóságának az értelmezés szempontjából. Például: politikai mítosz és metafora, a politikai nyelv, a politikai stílus, a retorika, a politikai rituálék és misztifikációk, a politikai látványelemei. A másik témakör a politikai szféra azon elemeinek szimbolikus szempontú vizsgálata, amelyek elsődleges megnyilvánulásai nem tűnnek szimbolikusnak, ezért tradicionális szempontból szokták vizsgálni őket Ezekhez viszonyítva Edelman elemzései jelentős tudományos újítások. Sorolnék közülük néhányat: politikai vezetés, választások, adminisztratív rendszer és jogi szabályozás (Edelman 1964); politikai konfliktusok, tömegmozgalmak, ipari viszonyok, nemzetközi politika (Edelman 1972); társadalmi különbségek (Edelman 1977). Edelman munkásságát a továbbiakban olyan módon vizsgáljuk, hogy az első területről a politikai mítoszról, nyelvről és a stílusról adott elemzést fogjuk részletesebben megvizsgálni, a második tématerületről pedig az adminisztratív rendszer és a politikai irányítás szimbolikáját tekintjük át.

Ellenőrző kérdés:Melyek Murray Edelman életének s munkásságának legfontosabb mozzanatai?

B) A politikai tudás szimbolikus természete

I) A politikai tudás mint stilizált mítosz

1) A politikai tudás hierarchikus struktúrája

a) A politikai tudás az identitás és a cselekvés eszközeA politikai tudás, írja Edelman, nem elsősorban empirikus ismereteket, hanem hiteket és meggyőződéseket tartalmaz. A politikai tudás funkciója sem esősorban a valóság leírása, hanem identitási lehetőségek teremtése és a cselekvések vezérlése. Ennek következtében a politikailag fontos megállapítások, bár az igazságdiskurzus hatálya alá tartozónak gondolják magukat, empirikusan átvizsgálhatatlanok.„A politikai meggyőződések és helyzetértelmezések túlnyomóan nem empirikus megfigyeléseken, sőt még csak nem is >információkon< alapulnak. Mi több, azok a nem-empirikusan megalapozott nézetek a legellenállóbbak a korrekciókkal szemben, amelyek valahogyan a valóságra vonatkoznak. A helyzet az, hogy elsősorban ezek a sémák határozzák meg, hogy mely empirikus megfigyeléseket és társadalmi értelmezéseket akceptálunk vagy utasítunk el.” (Edelman 1972: 31.)A politika tudás tehát nem azt mutatja meg, hogy mi igaz vagy hamis, hanem azt, hogy az emberek milyen értelmezési sémák birtokában cselekszenek. Vagyis a politikai tudás nem az empirikus valóság igaz vagy torz tükre. A dolgok pontosan fordítva működnek, mint a politikai megnyilatkozások állítják; a kognitív struktúrák „mondják meg”, hogy mely dolgokat tartunk tényeknek, mely dolgokat fogadunk el létezőnek. Vagyis Edelman elválasztja egymástól az információt és a jelentést; a jelentés egy olyan kognitív struktúra része, amely a tapasztalatok lehetőség-feltételét alkotja.

b) A politikai tudás hierarchiájaA politikai tudást alkotó értelmezési mintáknak hierarchikus struktúrája van. A politikai tudás csúcsán nem a leginkább igaz megállapítások vannak, hanem azok, amelyek egyrészt empirikusan legkevésbé átvizsgálhatóak, másrészt érzelmileg a legtelítettebbek, továbbá az adott közösségben dominálnak. Edelman megfogalmazása szerint:„Azok az értelmezések, amelyek a jövőbeli fejlődés alapvető determinánsaira irányulnak és empirikusan a legkevésbé igazolhatóak, (1) a hierarchia csúcsán találhatók, (2) leginkább kapcsolódnak a félelem, a harag, az uralom és az engedelmesség érzéseihez, (3) egy referenciális csoport mintáihoz kötődnek olyan módon, hogy jutalmazzák a domináns nézetek elfogadását (inkább mint a sikeres cselekedeteket), és büntetik a konformitás hiányát.” (Edelman 1972: 42.)A sémák, az érzelmek és a normák dominanciája azt jelenti, hogy a politikai nézetek nem a tudomány normái szerint szerveződnek, csak az önértelmezések és az önigazolások szerint. Edelman úgy látja, hogy a politikai tudás elsőrendűen nem tudományos, hanem mitikus jellegű tudás.

c) A politikai mítosz mint tudásformaEdelman tehát folytatja a lasswelli tradíciót, amely szerint a politikai gondolkodás nem tudományosan igazságok, hanem az alapvető hiedelmek rendszere, amit ő is politikai mítosznak nevez. A politikai mítosznak azonban nem a formáit írja le, mint Lasswell, hanem strukturális vonásait és funkcióit. Edelman szerint a politikai mítosz különösen fontos szimbolikus forma, amely döntő befolyással bír a politikai cselekedetekre és eseményekre. Azt írja: „a politikai szintér […] mitikus látásmódja központi jelentőséggel bír a politikai értékek, attitűdök és észlelési módok alakulásában.” (Edelman 1992: 65.) Az elnevezéshez kapcsolódó félreértés eloszlatása érdekében Edelman stilizált politikai mítoszokról beszél, ami világos utalás arra, hogy itt nem a régi mitikus történetekről van szó, és nem is a hajdani mítoszok komplex világmagyarázatáról, hanem egy jellegzetes gondolkodásmódról. Edelman a stilizált politikai

mítoszok három alapvető tulajdonságát írja le, vagyis a politika mitikus tudástípusa három sémában vagy észjárásba ölt testet; a leegyszerűsítésben, a megszemélyesítésben és a bipoláris szemléletmódban.

2) A stilizált politikai mítosz sajátosságai

a) A leegyszerűsítés kiindulópontja: a politikai valóság bonyolultságaA politikai gondolkodás egyik legnyilvánvalóbb problémája Edelman szerint a következő: az emberek összetett jelenségekkel, az okok és a következmények bonyolult láncolatával találják magukat szembe. Azt írja erről Edelman, hogya politikai „döntések tény- és értékpremisszák igen összetett, nagyrészt előre nem tervezett kusza szövevényén nyugszanak, amelyek komplex szervezetek különböző szintjeiről indulnak ki; a korábbi döntések bizonyos mértékig eleve meghatározzák a politika későbbi irányait; a racionalitásnak és a tervezés lehetőségének jelentős korlátai vannak; a döntés premisszáira a változó gazdasági, diplomáciai vagy egyéb feltételeknek nagyrészt kiszámíthatatlan hatásuk van.” (Edelman 1972: 76.)Vagy egy másik helyen:„A világot fenyegető gazdasági pangásnak, az inflációnak, a háborúnak és a lázadásoknak komplex okai vannak, orvoslásuk több féle módon lehetséges, s az eredmény sok ember kisebb-nagyobb döntésén fordul meg.” (Edelman 1972: 83.)

b) A komplexitás elutasítása és „legyőzése”: a leegyszerűsítésA politizáló emberek azonban egész egyszerűen nem képesek sem átlátni, sem akceptálni a politika világának és történéseinek a komplexitását. A dolgok magyarázatára „ismétlődően egy kis számú klasszikus tétel vagy mítosz szolgál” (Edelman 1972: 77.), amelyek „értelemmel bíróvá teszik a világot”. (Edelman 1972: 79.) Ez maga a leegyszerűsítés, amely a stilizált mítosz első funkciója. A leegyszerűsítés révén a mítoszok betöltik a politikai jelenségek értelmezésének és magyarázatának a funkcióját. Ahogyan Edelman írja: a „mítoszok eszközök arra, hogy leegyszerűsítsük és jelentéssel lássuk el […] a komplex és zavarba ejtő folyamatokat, megfigyeléseket.” (Edelman 1972: 65.)A tudományos magyarázatok „bonyolult hálózatával szemben a mítoszok világa egyszerű: az ellenséges és rosszindulatú összeesküvők és a jóakaratú vezetők témája körül forog, s mindkét csoport gondosan megtervezi a jövőt és terveinek megfelelően képes cselekedni. A politikai diskurzus, az elemzés és a vita nyelve gyakran úgy hozza létre ezeket a tematikákat, hogy összeesküvőkké és hősökké személyesíti meg a vizsgált – retteget vagy vágyott – tendenciákat.” (Edelman 1972: 77.)Az utóbbi megállapítás már átvezet bennünket a stilizált politikai mítoszok következő funkcionális sajátosságához, a megszemélyesítéshez. A mitikus magyarázat ugyanis egyrészt a politika személytelen folyamatait emberi tervekhez, akaratokhoz és cselekedetekhez kapcsolja, másrészt megkonstruálja a politikai cselekvők néhány mitikus típusát, amelynek képviselői eleve elrendelt módon viselkednek.

c) A megszemélyesítés mint mitikus sémaA politizáló emberek, írja Edelman, hajlamosak arra, hogy minden politikai jelenség mögött valamilyen valóságos személy konkrét döntését „fedezzék fel”. A feltételezés legtöbbször megalapozatlan, ha még is igaz, akkor nincs empirikus bizonyíték rá, a perszonifikálás [megszemélyesítés] mitikus sémája azonban makacsul tartja magát. Én tenném hozzá: mindez megfelel annak a klasszikus mitologikus világmagyarázatnak, hogy a közösség sorsát teremtő és pusztító (fél)istenek, héroszok, és törvényadó vezérek alakítják, ezért a világ jelenségek megértéséhez tökéletesen elegendő gondolataik és szándékaik kifürkészése, a világ sorsa alakításának mértékét pedig az omni potens [mindenható] döntésekhez való közeljutás fejezi ki. Ezért mondhatja Edelman, hogy a politika perszonifikálása az ősi mitikus világmagyarázatok szekularizálása: már nem egy túlvilági félisten, hanem egy evilági politikus akarata alakítja a közösség életének még a legkisebb részletét is. Szép példája ennek a mindenkori politikai

ellenzék vádaskodása, amely szerint a kormányzó párt(ok) teszik tönkre az országot. Mintha az ország sorsa néhány kormányzati intézkedésen múlna, ráadásul mintha valakik még tudatosan akarnák is vagy elősegítenék a rosszat.

d) A politika mitikus típusa: a jó vezetőA politikai gondolkodásban, mondja Edelman, ma is jelen van néhány jellegzetes mitikus típus, amelyek képviselői meghatározott régi sémák szerint viselkednek és magatartásuk állítólag meghatározó a politikai életben. Ilyen például a jó vezető archetípusa. Az emberek többsége az Amerikai Egyesült Államokban, állítja Edelman, ritkán kételkedik vezetőiben. A többség úgy gondolja, hogy a politikai vezetés (1) az embereket érintő fontos kérdésekkel foglakozik és ezeket meg is oldja, (2) a politikus következetességet, erőt és határozottságot tanúsít, ha a körülmények így kívánják, (3) továbbá mindig az amerikai emberek többségének érzésit és gondolatait fogalmazza meg, méghozzá érthetően és lelkesítően. A mitikus séma igen erős, véli Edelman. Mi több „egy hivatalban lévő politikai vezető igen nagy hasznot húz abból, hogy a politikai szemlélők automatikusan bizonyos erényeket tulajdonítanak neki”. (Edelman 1972: 77–78.) Lehet ezt naivitásnak tekinteni, mint ahogyan az is, ám fontos politikai funkciót tölt be. Egyike azon meggyőződési sémáknak, amelyek „arra szolgálnak, hogy elősegítsék a konformitást és még azok is támogassák a vezetést meghatározott ügyekben, akik nem mindig játsszák a vak követő szerepét.” (Edelman 1972: 79.) A jó vezető aleseteként írja le Edelman a „jó király” mítoszát, amely szerint a vezető jó, csak éppen rossz beosztottjai és tanácsadói vannak, a bajok pusztán ebből erednek.„A cári rezsim elnyomásától szenvedő orosz parasztok szilárdan hitték, hogy gyötrelmeik oka a gonosz állami hivatalnokok összeesküvése, azonban a cár, ha tudna erről, bizonyára helytelenítené és korrigálná az állapotot. Ehhez hasonló az a gyakran hallható vélemény az amerikai elnök hívei részéről, hogy az általuk helytelenített politika a beosztottak politikai részrehajlásának tulajdonítható. További illusztrációja a mítosznak az erős és általános megrázkódtatás, amely egy hivatalban lévő elnök halálakor tapasztalható." (Edelman 1972: 78.)

e) A politikai vezetés további mitikus típusai: a katona, a rendőr és a vásárlóVannak azonban más mitikus figurák is az amerikai politikai gondolkodásban. Ilyen a hazaszerető katona. Az USA világpolitikai szerepvállalásához és sokirányú katonai jelenlétéhez olyan eszmék kapcsolódnak, amelyek igazolják a katonák jelenlétét és harcait a világ különböző pontjain. Az embereket kevésbé érdekli, írja Edelman, a konkrét hadászati és politikai szituáció, a külpolitikáról és a katonákról mitikus séma szerint gondolkodnak. Ezek szerint az Egyesült Államok külpolitikájában mindig nemes és fennkölt célokat képvisel, nevezetesen; terjeszti a demokráciát, a katonát pedig csak a haza szeretete vezérli és soha sem követ el semmilyen erkölcsi normába ütköző tényt. A bátor rendőr minden körülmények között megvédi a társadalmat az ellenséges csoportokkal, a rendbontókkal és a radikálisokkal szemben, helyén van a szíve és az esze, tudja mit kell tenni és azt meg is teszi. Az elégedett fogyasztó pedig maximálisan kielégíti szükségleteit, mindig okosan és jól dönt. Mindennek következtében az amerikai közgondolkodás mereven elutasít minden olyan tényt, amely nem felel meg ezeknek a mitikus sémáknak.

f) Bipolaritás: a politikai valóságot támadó igenek uraljákA mitikus tematikák egyike a politikai szereplők kettéosztása egymással radikálisan szembenálló csoportokra. Ezek szerint a politikát döntően meghatározza„egy >más<-ként definiált idegen csoport, amelynek tagjai káros cselekedetek végrehajtására esküdtek össze. Úgy tűnik, hogy a rosszindulatú idegen csoport eleve ilyen. A nagyvárosi gettóban gyakran gondolkodás nélkül fegyvert rántó, ideges és zavart rendőrök szerint a nyomornegyedek lakói félrevezetett és erőszakra hajlamos emberek. A műveletlen >szegény fehérek< emberalatti (szubhumán) lényként határozzák meg a négereket. Az oroszok, akik rokonszenveznek a megelőző csapás katonai doktrínájával, azzal gyanúsítják az amerikaiakat, hogy elsőként akarják bevetni az atomfegyvereket – és vice versa. Egy idegen ország megtámadói minden további nélkül képesek a megtámadott ellenséget agresszornak tekinteni.” (Edelman 1972: 77.)

g) A politikai valóság mint a jó és rossz örök küzdelmeAz ilyen és ehhez hasonló mitikus sémákban a világ bipoláris szemlélete, azaz radikális ketté osztása fejeződik ki. Egyik oldalon vagyunk mi, akik jók, értelmesek és hasznosak vagyunk, velünk szemben pedig azok a csoportok, amelyek rosszindulatúak, ellenségesek, agresszióra hajlamosak, tájékozatlanok, haszontalanok és bajkeverők. Ők az okai a dolgok kedvezőtlen állásának, és akkor lesz jobb a helyzet, ha sikerül őket megváltoztatni vagy háttérbe szorítani, esetleg megsemmisíteni. A magyarázat része egy általános gondolkodási sémának, amely a valóság manicheus kettéosztására épül: egyik oldalon a jók, a másikon a rosszak találhatók, és a világ sorsa a jó és a rossz erők örök küzdelme. [A maniechus elnevezés a 3. században élt perzsa vallásalapító Mani nevéből származik, aki szerint a világ sötétségre és világosságra, isteni és ördögi részre oszlik.]

h) A bipolaritás hatékonyságaEdelman szerint komolyan semmi sem akadályozza a politikai élet szereplőit, hogy cselekvéseiket ilyen bipoláris mítosz alapján szervezzék meg, s ezt gyakran meg is teszik, ám ez döntően soha sem a másik természetét fejezi ki, hanem a mítosz gyártóiról szól. És vajon mit mond el róluk? Edelman, erősen freudista szellemben, a felfogás motívumát egyrészt az emberek szorongásában látja, amelyre az ellenfelek dehonesztálása és üldözése feloldást kínál, másrészt a nézet megfelelő identifikációs lehetőségeket is hordoz; ha egy csoport mások ellenébe definiálja magát, akkor bizony hatékony cselekvésekre és akciókra képes, persze kérdés, hogy milyen természetű ez a cselekvés. A politikai valóság ellentétes kettőségekre való felosztása tehát hatékonyan képes integrálni a közösséget, vagy ahogyan Edelman írja, a mitikus tematika és gondolkodási séma következményeként kialakul az a hit, hogy „egy csoport – egy nemzet, egy állam, egy párt – csupán azáltal is elérheti az ellenségei feletti győzelmet, hogy dolgozik, áldozatokat hoz és engedelmeskedik vezetőinek.” (Edelman 1972: 78.) A dolog pontosan fordítva működik, mint az emberek többsége gondolja: a politika nézetek nem a valóság tükrözik, legfeljebb töredékeiben, hanem a mítosz teremti meg azt a valóságot, amelyben az emberek élnek, a politika élet visszaigazolja és lemásolja a politizálók gondolkodási sémáit.

Ellenőrző kérdés:Minek tekinti Edelman a politikai mítoszt és milyen három alapvető tulajdonságát írja le?

II) A politika nyelvi valósága

1) A politika mint nyelv

a) A politika fizikai valóságát értelmezve tapasztaljuk meg

A politikai valóság megfigyelésének státusáról, bizonyító erejéről sokan a naiv empirizmus pozíciója alapján beszélnek. Ennek híve úgy érvel, hogy aki a „helyszínem” volt, vagyis például látta és hallotta a politikai eseményeket, képes a „tiszta” valóságról közvetlenül tudósítani, amennyiben érdekei vagy előítéletei nem torzítják el a látását. Ez azonban nincs így! A jelenlét természetesen kitüntetett pozíciót biztosít számára, ám ha beszámol a tapasztalatairól, soha sem a közvetlen érzéki benyomásokat közvetít, hanem az értelmezett benyomásait. Tiszta tapasztalat ugyanis nem létezik, hanem csak valamilyen jelentéssel felruházott tapasztalat. Vagy ahogyan Edelman mondja,

„Még ha valaki tanúja is lesz egy jelentősnek tekintett politikai eseménynek, a nyelv az, ami az eseménynek jelentőséget kölcsönöz, mivel a saját szemmel látott mozgások is csupán értelmezésre szoruló benyomások.” (Edelman 2004: 151–152.)

Nem beszélve arról, ami a közvetlen megfigyelésnél és részvételnél sokkal gyakoribb eset, amikor is mások mondják el nekünk, hogy mi történt és mi van, mert a dologról nincs tapasztalatunk, vagyis amikor „a közönség nem a fizikai tetteket, hanem a róluk szóló beszédet tapasztalja.” (Edelman 2004: 151.)

b) A politikai valóság nyelvi természete

Ennek az aligha cáfolható ténynek messzire vezető következményei vannak. Vagyis az a nyelvfeledtség, amelyben a politikatudomány még a huszonegyedik század elején is „lubickol”, nem tarható tovább. Edelman háromra következményre hívja fel a figyelmet.

Egy: a nyelvi cselekvést nem lehet kiiktatni a politikai valóság értelmezéséből és megértéséből. Azt írja, hogy már a politika empirikus realitásait is a nyelv teremti meg; „a nyelv […] a politikai jelenség megteremtése terén a cselekvés legfőbb formája”. (Edelman 2004: 152.).

Kettő: a közkeletű felfogásokkal ellentétben a politikatudomány elsősorban humántudomány, de legalább is nemcsak társadalomtudomány. Ennek következtében „a politikának több köze van az irodalomhoz és a művészethez, mint az olyan versengő vagy együttműködő vállalkozásokhoz, amelyben érdekkövető emberek vesznek részt.” (Edelman 2004: 152.)

Három: a politikai valóság megértésében a politikai nyelv értelmezése játssza a kulcsszerepet. Vagyis ahhoz, hogy értsük a politika empirikus realitását, változásait és mozgástörvényeit, elsősorban a politikai nyelv természetét kell tanulmányoznunk. A második és a harmadik felvetés Edelman elemzésében a politikai nyelv jelentésének értelmezésben összegződik

2) Nyelvi-politikai cselekvés

a) a politikai cselekvés nyelvi cselekvés is

Edelman tehát azt állítja, a politikai cselekedetek elsősorban nyelvi cselekedetek, hogy a politikai jelenségeknek már a megteremtésében is „a nyelv […] a cselekvés legfőbb formája.” Megállapítása természetesen vonatkozik a politikai valóság alakítására is. A felfogás

kétségtelenül nem általános. A politikatudomány a politikai cselekedeteket elsősorban érdekkövetésként vagy objektív törvények megvalósulásaként szokta tárgyalni. Általános köznapi felfogás szerint, írja Edelman „a politika arról szól, hogy ki mit tud megszerezni”. (Edelman 2004: 89.) A legelterjedtebb tudományos felfogások szerint pedig arról, hogy milyen objektív érdekek működtetik a politikát adott intézményi keretek között. S ha ez így van, folytatja, akkor ebbe „miért kell a szavakat belekeverni”? (Edelman 2004: 89.) Ugyanis, így a legelterjedtebb felfogások, „egy ember vagy egy csoport úgy tehet szert a legközvetlenebbül arra, amire szüksége van, ha elveszi vagy kikényszeríti annak átadását, de közvetlenül a szavakkal semmihez sem fog hozzájutni.” (Edelman 2004: 89.) Csakhogy, mondja Edelman, a politika a közélet összetett valósága, több szereplővel, eltérő igényekkel. S közöttük a nyelv a cselekedetek egyik meghatározó módja.

b) A politikában legitimálási kényszer vanUgyanis a javak szerzését mindig indokolni kell, a mellőzést pedig magyarázni; a politikában igazolási kényszerek működnek, és nem is csak a demokratikus rendszerekben. A tettek szentesítésére és támadására pedig a nyelv szolgál. Edelman szellemes megfogalmazása szerint „a politikai potenciának éppen a beszéd és az általa kiváltott reakció a legfőbb mércéje, nem pedig az alkalmazott kényszer mértéke. A kényszer a politikában a gyengeség jele, akárcsak az erőszak a nemiségben.” (Edelman 2004: 89.) Elemi tapasztalatunk, hogy politika szereplői mindig beszélnek. Edelman „csupán” azt javasolja, hogy ezt a tényt nem ignorálni [eltüntetni, megsemmisíteni] kellene, hanem beépíteni a politika tudományos magyarázataiba. „Joggal panaszkodhatunk – írja –, ha egy politikus nem elég ügyesen bánik a beszéddel, de ha arra panaszkodunk, hogy a politikusok egyáltalán beszélnek, akkor a dolog lényegét nem értjük.” (Edelman 2004: 89.)

c) A politika nyelv ereje az ember szükségleteiben és viszonyaiban rejlikAbból a tényből, hogy a nyelvi cselekvés áthatja a politika világát azonban nem az következik, hogy „a nyelvben, s ennélfogva a gondolatok terén propagált változások önmagukban változásokat hoznának a viselkedésben” (Edelman 2004: 155.) Ez gyakori vád azok részéről, akik elutasítják a nyelv politikai jelenlétét. Ez idealizmus lenne, mondják, és igazuk van. Csakhogy ilyesmit komolyan senki sem állít, ez puszta ráfogás. A politikai nyelv ereje két tényezőből ered; a szituációból, amelyben használják, valamint a szükségletekből, amit kifejez. Edelman írja, hogy „a nyelv önmagában nem alakíthatja a viselkedést, mert a nyelv önmagában nem létezik. Jelentésre mindig egy adott szituáció részeként tesz szert.” (Edelman 2004: 155.) És ilyenkor sem pusztán csak a szavak hatnak, hanem az, amit kifejez. „A beszéd hatalma nem abból fakad, hogy a szavakban valamiféle erő lakozik: ez a hatalom az emberben rejlő szükségletekből és érzelmekből fakad.” (Edelman 2004: 89.).

3) A politikai jelentés értelmezése

a) A politikai jelentés két meghatározó vonása

De mind a viszony, mind a szükséglet akkor válik nyilvános és közösségi realitássá, azaz politikai tényezővé, ha megfogalmazzák, ha valamilyen jelentésre tesz szert. Edelman a politikai nyelv jelentésének két alapvonását emeli ki: a téri nyitottságot és az időbeni változékonyságot. Vagyis szerinte a politika nyelvben megmutatkozik, hogy a politika teljes valósága, és nem pusztán a róla szóló és azt alakító nyelv, nem zárt, végérvényes és egyértelmű realitás, ahogyan az objektivisták tételezik és proponálják [javasolják].

b) A nyitottság

A jelentés nyitottsága azt jelenti, hogy nyelvben magában, mondjuk egy szóban vagy mondatban, soha nincs valamilyen igazi (cáfolhatatlan, végérvényes) jelentés, amelyet mindenki ugyanúgy ért és használ. Egyszerűen szólva: ugyannak a szónak a másik politizáló ember mást jelentést ad, mint amit én adok neki. Itt az a megtévesztő, hogy mindenki a saját maga által favorizált jelentést tartja az „igazi” jelentésnek, és azért küzd, hogy ezt mindenki elfogadja, mint egyetlen jelentést. Ám a politikai nyelvben, mondja Edelman összhangban a nyelvészeti kutatásokkal, nincs ilyen „egyetlen igazi” jelentés. A jelentések változnak, a politikai szavak és mondatok „a megfigyelőtől, a helyzettől, a fizikai cselekedetektől és a vele asszociált másik nyelvtől nyeri a jelentését.” (Edelman 2004: 152.) Ezért például a fontos politikai kifejezések (demokrácia, nemzet, igazságosság, terrorizmus, és mások) eleve több jelentéssel bírnak, függően a helytől és az érintettektől. Egyik jelentés sem jobb vagy „igazibb” a másiknál, hanem kontextuális, azaz a viszonyokhoz kötődik.

c) Változékonyság

A jelentések azonban nemcsak egyidejűleg különböznek egymástól, hanem időben is változnak: ugyanaz a nyelvhasználó később az adott szót esetleg már más jelentésben használja. A politikai fogalomtörténeti kutatások pontosan erről szólnak. Azt írja Edelman: „a politikai ismeretek konstrukciója roppant dinamikus: a politikai eseményekkel kapcsolatos meggyőződések, észlelések, értelmezések és várakozások együtt változnak a gazdasági és a társadalmi helyzettel, a figyelem gyújtópontjával, a történeti és a fizikai perspektívával.” (Edelman 2004: 152.) Egyszerűen szólva: idővel mi magunk is más jelentésben használjuk ugyan azt a szót. Ez a „történet” azonban nemcsak a szavakról és a nyelvről szól, hanem magáról a politikáról. Vagyis azt mutatja meg a jelentések idővel érvényüket vesztik, mert a politikai valóság adott módja történetileg lokalizált.

d) A politikai jelentés sem önkényes

A nyelvi nyitottságot és változékonyságot sokan félreértik, és úgy vélik, ha ez igaz, akkor „bármiről lehet bármit” állítani. Ez azonban nincs így. Az értelmező cselekedet mindig az egyén által végrehajtott szubjektív cselekedet ugyan, de nem eleve idioszikretikus [elfogult, önkényes], mint ezt sokan vélelmezik. Ugyanis sok minden köti az egyént: a szó jelentésének közösségi konvenciója, mások szóértelmezése, az aktuális viták, a lehetséges következmények, és mások. A legfontosabb azonban, hogy az adott nyelvhasználói közösségben az adott jelentést értsék és használják. Nem véletlen, hogy egy-egy szimbólum éppen azt szokta jelenteni, amit jelent. A jelentéstani határok vagy keretek persze tágíthatók vagy eltolhatók, de határ és keret mindig van. Még a politikai diktatúra demokráciaként való értelmezése sem teljesen idioszinkretikus; a francia forradalom óta ugyanis a demokrácia kifejezés nemcsak hatalmi, hanem társadalmi minőségként is használatos, például az egyenlőséget is magában foglalja.

4) Következmények

a) A jelentések redukálása

A politika nyelvi valóságának jelezett sajátosságai két fontos következménnyel járnak a politika praxist [gyakorlatot] illetően, hangsúlyozza Edelman: a nyitott jelentés egyrészt redukálásra készteti az embereket, másrészt újra meg újra megpróbáljuk eltüntetni s miénkkel nem egyező jelentéseket. A redukálás a cselekvés elengedhetetlen vonása, nem pedig szubjektív hiba, a

politikai tetteket bizonyosságokra szoktuk építeni, írja Edelman, még akkor is, ha ez szüntelenül felborul:

„A racionális stratégiák megtervezésekor biztosnak szoktuk venni a politika világának körvonalait és viszonylagos állandóságát. Cselekvés közben azonban ez a világ kaméleonszerűnek bizonyul: olyan fenyegetéseket, biztatásokat és perspektívákat vet fel, amelyek nem feltétlenül vannak összhangban a más helyzetben vagy más szemlélők által látottakkal.” (Edelman 2004: 152.)

Ennek ellenére makacsul ragaszkodunk ahhoz az eszméhez, hogy a politikai valóság csak akkor jó, ha egyértelmű, sőt ezzel az igénnyel sokan vissza szoktak élni.

b) Tudományos visszaélés a többértelműséggel

Nagyon nehéz elfogadni a politikai valóság lényegi többértelműségét, „minden egyes politikai tényező jelentéseinek a bizonytalanságát”, (Edelman 2004: 160.) hangsúlyozza Edelman. Ezért aztán

„a mindennapi életben és a tudományos kutatásban egyaránt nagy a kísértés, hogy egyértelműséget és bizonyosságot akarjunk: hogy feltárjunk olyan indikátorokat, amelyek megmutatják, >valójában< mik is a különféle szerveződések és programok céljai, mit is akarnak a vezetők >tulajdonképpen<, milyen viselkedésmód >igazságos< vagy >konzervatív<, s hogy milyen stratégia milyen eredményekre vezet. Ha egy sokértelmű létezőt (vagy nem-létezőt, amilyen az állam) úgy definiálunk, mintha egyértelmű lenne, az már eleve politikai aktus”. (Edelman 2004: 160–161.)

Edelman a tudomány felelősségét különös élességgel emeli ki:

„Ha eltekintünk mindazoktól az álcázásoktól, misztifikációktól, ellentmondásoktól, véletlenektől és nem szándékolt következményektől, amelyekből az egyéni és a politikai cselekvés valójában áll, a csalóka egyértelműség valós okoknak fogja mutatni a racionalizációkat, s ezáltal legitimálja mindazokat, akik akár a kiváltságaikat, akár a hátrányos helyzetüket racionalizálják.” (Edelman 2004: 161.)

Magyarán, ha a politikatudomány folyamatosan objektíve „valós okokat” tár fel a cselekedetekben, miközben csak feltételezett valós okok léteznek, akkor megteremti a szellemi klímát ahhoz, hogy mind a hatalmasok, mind a nyomorultak önértelmezése, amelyekkel helyzetüket elfogadhatóvá stilizálják, objektíve igaz valós okokon nyugodjon, vagyis változatlan realitásnak tűnjön. A tudomány ugyanis nem direkt kijelentésekkel hat igazán a közgondolkodásra, hanem a szemléletmódja révén.

c) Például a közvélemény-kutatás

Edelman a tökéletesen elhibázott tudományos szemlélet eklatáns példájának tartja a közvélemény-kutatást. Azt írja: „Mivel a vélemények konstrukciók, ráadásul változékony konstrukciók, ezért nincsenek megbízható indikátoraik. A közvélemény-kutatás: a bizonytalanságok egyértelműségekre való redukálásának egyik eszköze.” (2004: 161.) Vagyis a az úgynevezett közvélemény-kutatás megállapításai maguk is vélemény-konstrukciók, miközben az eljárás a szigorú tudomány mezében tetszeleg. Vajon miért tekint Edelman ilyen szigorú kritikával az igen elterjedt és jól pénzelt metódusra? Négy fontos érve van. Egy: az individuális kikérdezés életidegen absztrakciót erőltet rá az emberekre. Kettő: amit ilyenkor a megkérdezett mond igen távol van attól, amit konkrét élethelyzetben tenni szokott és vélhetően tenni fog. Három: azonban még az is a kérdésektől és a pillanatnyi diszponáltságtól függ, hogy éppen mit válaszol a kikérdezőknek. Négy: a közvélemény-kutatók a válaszadók számszerűsített konstrukcióit, sőt képzelgéseit kemény tényeknek állítják be, ami súlyos tévedés. Ő maga így ír erről:

„A megkérdezett személyek absztrakt módon ki vannak szakítva mindennapi életükből, közös politikai vitáikból és cselekedeteikből. Véleményük ezért szintén merő absztrakció – nem feltétlen van köze bármilyen magatartáshoz,

amelyet a felmérésen kívüli politikai tevékenységek során bármikor, például szavazáskor, tanúsítanának. Ebben a mesterséges helyzetben a kinyilvánított vélemény függ a kérdésekben rejlő >hívószavaktól<, egyes múltbeli helyzetek változó emlékeitől, valamint a jövővel kapcsolatos forgandó várakozásoktól. A felmérések olyan számokat generálnak, amelyek dramaturgiailag kemény tényeknek, ismeretelméletileg viszont változékony képzelgéseknek látszanak.” (Edelman 2004: 161.)

Akkor vajon miért szeretik, sőt támogatják a demokráciákban a közvélemény-kutatásokat? Edelman szerint ennek az igénynek van egy erős politikai alapja: „soha nem tudhatjuk biztosan, milyen mértékű támogatást vagy elutasítást élvez vagy szerezhet egy-egy program.” (Edelman 2004: 161.) Márpedig a döntéshozóknak ezt fontos lenne tudni, ezért még az olyan kétes értékű ismeretszerzést is, amit a közvélemény-kutatások képviselnek, támogatják. S a támogatással egyben hitelesítik is. Az egyértelműségre, ráadásul a tudomány által hitelesített egyértelműségére nagy a kereslet a politika piacán.

d) A „csalóka egyértelműség” mint a pártküzdelmek eszköze

Az egyértelműség imitálása a politikai küzdelmeket is áthatja. Minden magyarázat nélkül következzen Edelman:

„A kormányprogramok sikerének vagy kudarcának, ezáltal pedig a politikusok és a hivatalnokok kompetenciájának az értékelése többnyire csalóka egyértelműségre épül, kinek-kinek politikai értékrendjével összhangban. Az emberek rendszerint szögesen ellentétes következtetésekre jutnak a vitatott intézkedések sikerességéről vagy sikertelenségéről, s az ilyen viták általában hosszan el szoktak húzódni. Az egyes intézkedések támogatói és ellenzői más-más indikátorokat emelnek ki [az indikátor mutató, jelző, olyan megfigyelhető jelenség, amely alapján közvetlenül nem figyelhető jelenségekre következtetünk]: az egyik oldalon csalóka jólétről, a másik oldalon az alultápláltság visszaszorításáról beszélnek; az egyik oldalon a fokozódó drágulást, a másik oldalon a munkanélküliség növekedését emlegetik. Az >empirikus indikátorok< megválasztása óhatatlanul értékrendet tükröz.” (Edelman 2004: 161.)

Konklúzió: „A legmélyrehatóbb elemzői stratégia, ha felismerjük a hírek sokértelműségét.” (Edelman 2004: 161.)

e) A politika valóság konstruált és sokféle

Edelman a politikai nyelv elemzése kapcsán arra a következtetésre jut, hogy a nyelvileg is létrehozott és alakított politikai valóság plurális valóság. Nem valami objektív struktúra és törvény alakítja az emberek közéletét, hanem azok az ideák és nyelvek, ahogyan elképzelik, elmondják és megvitatják a közös dolgaikat. Még akkor is, ha ez mások számára képtelenségnek tűnik. „Mindaz, ami emberek egy csoportja számára valóságosnak látszik, politikai következményeiben igenis valóságos, függetlenül attól, milyen abszurdnak, csalókának vagy felháborítónak tekintik ugyanazt azt mások, más helyzetekben és más korokban. A valóság sokfélesége hozzátartozik a politikához, akárcsak a politika világának különféle értelmezéseit igazoló racionalizációk. Az emberek olyan valóságok közt cselekszenek, amelyeket maguk alkotnak meg saját maguknak”. (Edelman 2004: 154.)

Ellenőrző kérdés:Hogyan írja le Edelman a politika nyelvi valóságának legfontosabb vonásait: a nyelvi közvetítettséget, a nyelvi cselekvést, valamint a politikai jelentések nyitottságát, változékonyságát és sokértelműségét?

III) A politikai stílus szimbolikus funkciója

1) A meggyőzési stílus és a politikai viták

a) Mi a politikai stílusEdelman szerint „a politikai nyelvben nem a szó, hanem a stílus adja meg a tulajdonképpeni jelentést”. (Edelman 1964: 133) Ez azért lehetséges, mert a politikai stílust Edelman, hasonlóan Lasswellhez, nem a megnyilatkozások esztétikai minőségének tekinti, hanem beszédmódnak, amely kifejezi a konkrét politikai szituáció miden fontos elemét. Ebből a szempontból releváns [jelentős, fontos] nyelvi elemek nem a szavak, hanem a következők: (1) definíciók, (2) felszólítások, (3) olyan állítások, amelyek önmegmutatásra, követelményekre és megoldási módokra vonatkoznak, (4) olyan kijelentések, amelyek a beszélő és a hallgató nyilvános vagy privát jellegét, illetve korlátozottságának mértékét emelik ki. Ezen nyelvi elemek kombinációit a politikai valóság elemeihez kell kötni, véli Edelman, hogy egyáltalán politikai stílusról lehessen beszélni. Ezek a következők: (1) az állam és a polgár viszonya, (2) a politikai részvétel jellege és lehetőségei, (3) az intézményi keretek, (4) a politikai szereplők tekintélye és meggyőződése, (5) valamint az uralom lehetőségei. A jelzett elvek alapján Edelman négy politikai stílust különböztet meg; a meggyőzési stílus (hortatory style), a jogi nyelv (legal language), az adminisztratív stílus (administrative style) és a tárgyalási nyelv (bargaining language).

b) Meggyőzés és demokráciaA politikai beszédben a meggyőzési igény, vagyis a másik ember politikai szándékainak és tetteinek a befolyásolása igen általános. Edelman a rábeszélő nyelvet a demokratikus berendezkedés elengedhetetlen feltételének és megkülönböztető jegyének tekinti. A meggyőzés gyakorlata azt fejezi ki, hogy az embereket be kell vonni a politikába, muszáj őket valahogyan elkötelezetté tenni a politikai törekvések és döntések mellett.„Lehet vitatni az előfeltevéseket és az érveket, de az vitathatatlan, hogy meggyőzésre szükség van, és természetes, hogy a nyilvános reagálások valóban befolyásolják a politikát, amit meg is erősít minden komoly reagálás.” (Edelman 1964: 135.)Vannak politikai rendszerek és kultúrák, ahol a vak engedelmesség, a karizmatikus vezér, a faji ösztön, a törzsi összetartozás áll a politikai szerveződés tengelyében. A mi kultúránkban azonban, mondja Edelman, ezt a demokrácia elve tölti be, amely a nép részvételére és a kormányzati racionalizmusra épül.„Egy olyan kultúrában, amelyben a tudományt és logikát tekintik az igazsághoz vezető megszentelt útnak, elvárható, hogy az állam, amely talán a legpotensebb és legáltalánosabb szimbólumunk, mind parlamenti eljárásait, mind döntéseinek jogi igazolását az ésszerűségre alapozza." (Edelman 1964: 135.)

c) Érzelmek és meggyőzésUgyanakkor Edelman nem gondolja, hogy az érzelmek kiiktathatók lennének a politikai meggyőződésekből és a meggyőzési stílusból. Az érzelmek jelenléte egy-egy ügy kapcsán éppen a dolog fontosságát és komolyságát bizonyítja. A politikai diskurzusok mindig érzelmi megnyilvánulások és érzelmi küzdelmek is, a politika drámái nemcsak racionális szóküzdelmek, hanem érzelmi csaták is. Ám ha a szereplőket legyőzik saját érzelmeik, akkor a meggyőzés, sőt a párbeszéd is lehetetlenné válik. A politikai érzelmek puszta kinyilvánítása ugyanis csak elfogadást és elutasítást tesz lehetővé, az érzelemre csak egy másik érzelem lehet a válasz, nem pedig logikai művelet, tudatos belátás. Ezért a politikailag hatásos és eredményes érzelem a tárgyszerű magyarázat és a racionális érvelés mögött jelenik meg, ennek alárendelten.

d) A vitathatatlan nézetek

Azonban nemcsak az érzelmek, hanem bizonyos nézetek is szilárdan szokták magukat tartani, azaz a homo politicust nem lehet bármiről meggyőzni és bármire rávenni. Edelman úgy látja, hogy a legfontosabb politikai meggyőződések éppenhogy kikezdhetetlenek.. Azt írja: „az embereket nem szokták nyilvánosan felszólítani a legdédelgetettebb, a legmélyebben gyökerező és a leginkább fontos politikai nézetek követésére, de nem is szokták ezeket megvitatni abban a kultúrában, amelyben elfogadottak […]. Érvényességük komoly megvitatása a tévedés lehetőségének az elismerését jelentené és végzetesen veszélyeztetné a vonatkozó cselekedetek sikerét”. (Edelman 1972: 45.) Az ilyen nézetek meggyőző erejüket önmagukban hordják, és azért létfontosságúak, mert vitathatatlanok. Evidencia jellegük éppen azt mutatja meg, hogy az adott politikai közösség milyen elvek és értékek körül szerveződik.

e) Meggyőzés és vitaMeggyőzésre, hangsúlyozza Edelman, csak ott van lehetőség és szükség, ahol a megnevezett dolognak más jelentést is lehet adni, és ahol a címzetteknek joga van az eltérő értelmezésekre. Ezért a meggyőzés beszédmódja mindig egyben vita is. Edelman azonban nem ért egyet azzal a két közkeletű felfogással, hogy (1) a demokráciában minden kérdést megvitatnának, (2) és a politikai vitának csak akkor van értelme, ha a másikat sikerül nézeteinek feladására rábírni. A politikai vitáknak Edelman korlátozott, bár igen jelentős funkciót tulajdonít. Okkal feltételezhető, írja, hogy aki részt vesz egy politikai vitában nemcsak erős meggyőződéssel rendelkezik, hanem arra is hajlandó, hogy bizonyos értelemben módosítsa nézeteinek egy részét: „aki részt vesz egy nyilvános vitában valószínűleg igen erősen meg van győződve arról, hogy mely cselekedet helyes vagy helytelen; de fontos az is, hogy itt az ellenfelek valamilyen kölcsönösség elérésére törekszenek. Az elkötelezetlenség kinyilvánítása annak a jele, hogy a vitatéma politikailag elfogadható megoldását keresik, és az eredményt elfogadják, akár tetszik nekik, akár nem. Ennek következtében a kezdeményezők és az ellenzők közötti komoly politikai vitatkozás annak a jele, hogy a vitatott téma nem annyira fontos, hogy érdemes lenne érte háborúskodni, ölni és meghalni.” (Edelman 1972: 45.)

f) A politika vita funkciói: demonstráció, konfliktusfeloldó, együttműködésA politikai vita átfogó szerepét és értelmét Edelman definíciószerűen a következőképpen adja meg: „Egy témáról folyó nyilvános vita funkciója a részvevők hozzásegítése ahhoz, hogy a vita révén elfogadjanak olyan következtetéseket, amelyek eltérnek az optimális politikáról vallott felfogásaiktól.” (Edelman 1972: 45.) A meggyőzésre irányuló politikai viták ezt az általános feladatot három féle módon tudják megvalósítani: Az első eset a demonstráció, amikor például egy politikus olyan csoportok képviselőivel beszélget és vitatkozik, akik nincsenek döntési helyzetben; mondjuk a másként gondolkodókkal, az etnikai kisebbség vezetőivel. Ilyenkor nem arról van szó, hogy meggyőzik egymást nézeteik helytelenségéről vagy döntéseket hoznak, hanem arról, hogy demonstrálják: lehetséges valamilyen megoldás a felmerült problémákra, mert mindkét fél akarja a változást, fáradoznak a megoldáson. A második eset a vita konfliktusfeloldó vagy -enyhítő szerepe. Ez akkor lép működésbe, amikor nyilvánvalóan egymásra utalt, de igencsak különböző nézeteket valló egyének és csoportok kerülnek egymással szembe a politika színterein. Ilyenkor a vita nem azt a célt szolgálja, hogy a másikat „lemossák” a politika színpadról vagy feladják a saját nézeteket, mert erre sem lehetőség sem szükség nincsen. A vita során viszont egyrészről mód van a másik nézeteinek és érveinek a megismerésére, másrészről pedig a helyzet következményeinek az elfogadtatására. A vita tehát nemcsak mindenkinek megmutathatja azt, amire a vita előtt nem gondolt, hanem csökkentheti a korábbi ellentéteket és feszültségeket. A harmadik esetet Edelman együttműködési funkciónak nevezi. Ezt a funkciót a vita mint olyan önmagában is képes betölteni. Ugyanis a vitatkozás puszta ténye arról szól, hogy az ellenfelek valamilyen módon együttműködnek egymással, ahogyan ezt szokták is mondani, legalább vitatkoznak és nem háborúznak. A vita tehát

önmagában is a másik valamilyen mértékű és elismerését jelenti, a vitatkozás ezért együttműködés is, amelynek természetesen több féle kimenetele lehetséges.

2) A jogi és adminisztratív stílus

a)A jogi beszédmód alapdilemmájaA jogi stílust vagy beszédmódot különböző politikai testületek és személyek képviselik ugyan, de a jogi megfogalmazások mindig valamilyen általános alany nevében készülnek, a jogalkotók a jogot a népakarat megnyilvánulásának tekintik. Ezzel együtt címzettjei is általánosak. A jog elvileg mindenkire vonatkozik, akiket aztán a jogalkotók specifikálnak. A jogi stílus alapdilemmája éppen a jelzett helyzet következménye; egyrészt jelentőségének következtében olyan szakmai nyelven van megfogalmazva, amelyet a laikusok nem vagy alig értenek, másrészt azonban, mert sokakat érint, azok is beszélnek a jogról, akik nem tudják, hogy pontosan miről is szólnak a konkrét jogi szövegek. Ismerünk speciális szakmai nyelveket (például ilyen az orvosi nyelv), de ezeket nem kell érteni a laikusoknak. A jogi nyelv esetében nem ez a helyzet, hiszen a jogi szabályozás nemcsak jogászokra vonatkozik. Mindez sajátos ambivalenciát visz a jogi nyelvbe. Akikre vonatkozik a jog, azok laikusok, azaz nem értik a jogi szövegeket, mert azok számukra ismeretlen, vagy ismert, de megváltoztatott jelentésű kifejezéseket tartalmaznak.

b) Az alapdilemma kezeléseHogyan hidalja át a társadalom az itt felmerült problémát, az ezoterikus nyelven megfogalmazott, ám elvileg mindenkire vonatkozó, sőt szankciókkal alátámasztott magatartási előírások közötti ellentétet? Mit kezd a társadalom a jogi nyelv értehetetlenségével? Három eljárás alakult ki a probléma kezelésére. Az egyik a jogi ismeretterjesztés, a jogi tájékoztatás, amikor is különböző eszközökkel igyekeznek érthetővé tenni az embereknek a jogszabályokat. A második a jogi nyelv egyszerűsítése, ami nem könnyű feladat, hiszen a jog bonyolult viszonyokat igyekszik szavakkal lefedni. A harmadik pedig az, amikor a laikusok segítséget kapnak jogi ügyeik intézéséhez. Ez lehetséges különféle hivatalos jogsegélyszolgálatok révén, de az emberek többnyire egy jogban járatos személyhez fordulnak, hogy képviselje őket a hatóságok előtt. Az ismert eljárások alapja és szükségessége azonban mindenkor a jogi nyelv ambivalenciáján nyugszik: az emberek életét számukra értehetetlen beszéd szabályozza, ráadásul a laikusok értelmezése irreleváns a törvények jelentésére és hatályára nézve.

c) A jogi nyelv ellentmondásos természeteA különös az, hogy ami a laikus szempontjából bonyolult és értethetetlen, az éppen a jogi szabályozás pontosságra és egyértelműségre való törekvése nyomán keletkezik. A jogban folyamatos jogharmonizációs tevékenység, a precíz definíciókra való törekvés, amely alapján például eldönthető egy cselekvés jogossága vagy jogtalansága. (A jog például nem tűri a szinonimákat, miközben a köznapi nyelv nem tesz különbséget mondjuk fegyház, börtön és fogda között.) Ennek ellenére a jogi nyelv mégsem lesz vitathatatlanul egyértelmű, amit jól kifejez a bíróságok gyakorlata, ahol a vádló, a védő és a bíró ugyanazt a jogszabályt eltérő módon értelmezheti. A jogi nyelv egyik legsajátosabb ellentmondása ez. Ezért aztán, egy paradoxonnal kifejezve, a jog a legprecízebb homályos nyelv. A jogban például sok a komoly konzekvenciákkal járó normatív kijelentés, de igen nehéz pontosan megmondani, hogy mi a közérdek, az emberek ép erkölcsi érzéke, vagy a nemzetei szuverenitás, miközben ezen kijelentésekre törvényalkotói és ítélkezői gyakorlat épül. Amit világosan el lehet dönteni, az egy konkrét direktíva: sebességkorlátozás, határidők betartása, adófizetési kötelezettség, károkozási tilalom stb..

d) A jogi beszédmód többértelműségének kettős funkciója: érdekérvényesítés, flexibilitásA jogi többértelműségnek azonban megvan a maga világos funkciója. Azt írja Edelman: „A jogi nyelv kétértelműsége nem véletlen és nem is mellékes dolog.” (Edelman 1972: 141) Először is érdekérvényesítést tesz lehetővé, azaz egy hatalmi csoport vagy bármely személy saját szempontjai szerint értelmezheti a törvényt, de természetesen nem korlátlanul, mivel mégis csak ugyanazt a törvényt értelmezik a szereplők eltérő módon. Miközben mindenki a saját értelmezése mellett áll ki, egyben el kell ismernie a másik fél értelmezési lehetőségét is. Másodszor a jogi nyelv kétértelműsége az alapja a jogszabályok stabilitásának és flexibilitásának. A jogszabályok képlékenyek, eltérő értelmezéseket és törekvéseket fognak össze egy szimbolikus forma jegyében. Ez gyakori tárgya a kritikáknak, de az ilyen integratív funkciójú szimbolikus formák nélkül nem létezik társadalmi együttélés. A jogszabályok stabilitása, amely gyakran hangoztatott igény, csak azért valósulhat meg valamilyen mértékben, mert a jogi előírások és esetek nyelvi formái annyira általánosak és absztraktak, hogy vonatkoztatni lehet őket sok konkrét esetre. Az élet eseményei, a jogszabályi rendezettséghez viszonyítva, mindig kiszámíthatatlanok és sokrétűek. Nincs olyan jogszabály, amely pontosan lefedi és kimeríti a tényleges történéseket. Ezért a jogszabályok használhatósága megköveteli a nyelvi általánosságokat, a többféle jelentést, az eltérő értelmezési lehetőségeket. Miközben a jogértelmező retorikája szerint ő éppen hogy precízen és pontosan értelmez, ami mindig zavarba hozza a felületes megfigyelőt.

e) Az adminisztratív stílus használója és címzettjeEdelman külön politikai stílusnak tekinti az adminisztráció nyelvi megnyilatkozásait, bár azt mondja, hogy olyan mint a jogi nyelv, két formális különbséggel. Az egyik: más a használója és a címzettje. Az adminisztratív szövegek megalkotója nem választott testület, amely a nép nevében hoz törvényeket, hanem egy konkrétan megnevezett hivatal vagy hatóság, amely ügyfeleit „szabályozza”, vagy egy másik hatósággal „érintkezik”: a posta, a rendőrség, a szakigazgatási hatóságok, különböző hivatalok, munkaadók stb. Ugyanolyan autoriter jellegű, mint a jogi nyelv, de sincs olyan tekintélye mint a jognak, hiszen a hivatali bürokrácia nem rendelkezik ehhez megfelelő felhatalmazással és szimbolikus hatalommal. Vélhetően ezt igyekszik nyelvi túlbonyolítással, formalizált szabályokkal pótolni, ami egyben saját működését is „olajozottabbá” teszi.

f) Az adminisztratív stílus zsargonja mint identitásproblémaA hivatal bürokratikus zsargonban beszél, amelynek nyelvi formái „legnagyobbrészt elcsépelt, stilizált és sztereotipizált frázisokból, közhelyekből és a felvetett témák megnevezésére alkalmatlan terminus-technikusokból állnak. Ez a zsargon figyelemreméltóan alkalmatlan eszköz tények, gondolatok, ötletek vagy utasítások közlésére.” (Edelman 1972: 72.) Miért vált akkor általánossá? – kérdezi Edelman. Szimbólummá vált általános használata nem véletlen, hanem funkcionális.„Azt az üzenetet közvetíti, hogy szerzője igazodott egy bizonyos szervezet és vezetés céljaihoz és értékeihez, – hogy konform, és nem áll fenn a kockázata annak, hogy bármi olyat tenne, ami megzavarja a fennálló rendet. [...] Stilizált nyelvi formáján keresztül így a beszélő azt az üzenetet közvetíti, hogy szavai és gondolatai is banálisak. Egész viselkedése kiszámítható, megjósolható és konvencionális; lojalitásához és tekintélyelvűségéhez kétség sem férhet.” (Edelman 1972: 73.)

g) Lehetséges-e tárgyszerűen beszélni egy hivatalbanMi történik azonban akkor, amikor valaki egy bürokratikus apparátus tagjaként megkísérli elhagyni a bürokratikus zsargont és „emberi” nyelven szólal meg? Ez nem egyszerűen választható stílus kérdése, véli Edelman, hanem identitásprobléma.„Tiszta, mesterkéletlen, természetes nyelven beszélni, miközben az ember körül a szervezeti zsargon értelmetlensége kavarog, egyet jelent annak a nyílt kijelentésével, hogy az illető nem vevő az elfogadott értékekre és nem igazodik engedelmesen a tekintélyekhez.” (Edelman 1972: 73.)

Ugyanakkor egy-egy probléma megoldásán dolgozó szakembertől elvárják a szervezetben, hogy tárgyának megfelelő nyelven beszéljen és magas információtartalmú kommunikációt folytasson. Azt is elvárják azonban a szakértőktől, hogy a nem technikai jellegű kommunikációkban térjenek vissza az elfogadott zsargonhoz, hogy „kerüljék a függetlenséget, és kreáljanak valamilyen szimbólumot a fennálló rend iránti személyes lojalitás jelzésére”. (Edelman 1972: 74)

h) A fogadtatás módjaA beszélők mellett a másik különbség, amely az adminisztratív nyelvet minden hasonlósága ellenére megkülönbözteti a jogi nyelvtől, a fogadtatás jellege. Az adminisztratív stílus állandó tárgy a kritikának, sőt a nevetségessé tételnek. Az elit általában a jog nyelvét, a laikusok pedig a bürokrácia nyelvét kritizálják. Okkal, mondja Edelman, hiszen ki nem találkozott volna már a legegyszerűbb helyzetet körmönfontan előadó és alig érthető hivatali felszólítással, nem beszélve az ilyen megnyilatkozásokból áradó arroganciáról, nagyképűségről és kioktatásról. Az önkényesség és végérvényesség sem csak a katonai parancsok és utasítások sajátossága. A kritika azonban hatástalan, véli Edelman, a bürokrácia kifelé nem képes másképpen beszélni, legfeljebb javulgatni, mert stílusa nem mellékes és díszítő elem, hanem létének egyik feltétele, identitást adó szimbolikus vonás.

3) A tárgyalási stílus

a) A tárgyalás két alapjellemzője: egyenrangú és rivális felek találkozásaA politika világában számtalan tárgyalási szituáció van: megbeszélések a munkaadók és a munkavállalók között, kormányalakítási tárgyalások, különböző érdekcsoportok alkudozásai, fegyverszüneti és békekonferenciák, diplomáciai megbeszélések stb. A tipikus tárgyalási szituáció nem agitáció és nem rábeszélés. Minimum két egyenrangú fél vesz benne részt, akik ritkán rendelkeznek egyformán erős tárgyalási pozícióval, de szabadon képviselhetik céljaikat és szabadon kifejthetik véleményüket. Riválisokról van szó, hiszen egyetértés és együttműködés esetén nincs szükség politikai alkura, legfeljebb „munkamegbeszélésekre”. Vagyis nem minden olyan szituáció tekinthető politikai tárgyalásnak, amikor politikusok és vezetők "asztalhoz ülnek".

b) A tárgyalás mint üzletkötésEdelman azt írja a politikai tárgyalás alapvető viszonyairól: „A tárgyaló [...] üzletet ajánl, nem pedig kérelmet terjeszt elő. Ez elől ki lehet térni és meg is lehet fontolni. Egy döntés születhet úgy, hogy az egyik tévedést egy másikkal cserélik fel, vagy pedig úgy, hogy ésszerűen mérlegelik a feltételeket az értékmaximalizálás és -kielégítés érdekében. Egy tárgyalás előfeltétele, hogy az értékek különbözzenek egymástól, nem pedig az, hogy mindenki elfogadja őket.” (Edelman 1972: 146.) A politikai tárgyalás tehát eltérő érdekű és különböző értékeket valló felek szimbolikus eszközökkel folytatott küzdelme. A küzdő felek hatalmi pozícióban vannak. Egyrészt a képviselet elve alapján, vagyis azoknak van ereje és hatalma, akiket a tárgyaláson képviselnek, másrészt maga a tárgyalás is hatalmi helyzetet konstituál, mert a tárgyaló felek kompromisszumot köthetnek, döntéseket hozhatnak. Az edelmani elnevezés találó: az eltérő vagy ellenérdekelt felek alkudozása és üzletkötése folyik a politikai tárgyalásokon.

c) A tárgyalás eszközei 1: indirekt eszközökA tárgyalás minden eszköze jelentéssel telített szimbolikus eszköz. Egyik része rejtetten szolgálja a tárgyaló fél akaratérvényesítést. Az ilyen indirekt tárgyalási eszközök egyik része nyelvi, a másik része tárgyi és cselekvési eszköz. Nyelvi eszköz például a homályos utalás, az

„őszinteségi roham”, a nyilvános fenyegetőzés, a hirtelen békülékenység, a blöffölés, az átértelmezés, a szándéktulajdonítás, az elnevezési vagy megszólítási csata, és így tovább. De a tárgyalások során a felek szép számmal használnak tárgyi és cselekvési szimbólumokat is, a politikai tárgyalások résztvevői jól tudják, hogy számtalan dolognak „jelzés-értéke” van. Például a tárgyalás helyszínének megválasztása, az ülésrend kialakítása, a résztvevők fogadtatása. De a tárgyalás résztvevői magában a tárgyalás folyamtában is használnak ilyen eszközöket: elkésnek a megbeszélésekről, fel veszik a kapcsolatot egy harmadik féllel, feltűnően hosszan tanácskoznak megbízóikkal stb. A diplomácia története az ilyen eszközök használatának is a története.

d) A tárgyalás eszközei 2: direkt eszközökAz eszközök másik része azonban már egyáltalán nem ilyen utalásos jellegű. Edelman azt írja, hogy magán a tényleges tárgyaláson sem a retorikai meggyőzés, sem a homályosság nem szokott célravezető lenni. Előbb-utóbb ki kell teríteni a kártyákat, a tárgyaló feleknek világosan meg kell mondani, hogy mit is akarnak, mit kínálnak és mit kérnek cserében. Ha mégis marad homályosság és kétértelműség, akkor ez politikai funkcióval bír: az adott problémákról a felek, bár tárgyalnak, de nem tudnak megegyezni, és esetleg később visszatérnek rá. A tárgyalási stílust a homályosság inkább a tárgyalások előtti és utáni fázisban jellemzi. A tárgyalások előtt, a „tapogatózás” időszakában, mindenki igyekszik óvatosan fogalmazni, hiszen gyakran még az is kérdéses, hogy létrejön-e egyáltalán a megbeszélés. A tárgyalások után a felek akkor beszélnek homályosan, ha a tárgyalásokról nem kívánnak részletesen szólni (ez vonatkozik az időközi kommünikére is); vagy azért, mert megvan a megállapodás, vagy azért, mert nem kívánják a kudarcot hangsúlyozni és az ellentéteket élezni. Az írásos megállapodásnak viszont, ha születik ilyen, már egyértelműnek kell lennie, és kifejezetten barátságtalan lépésnek számít, ha valamelyik fél ezt a szöveget utólag elkezdi saját szája íze szerint értelmezni. Ezt a felek a megállapodás felrúgásának szokták tekinteni.

e) A zárt ajtók jelentéstana 1: a kíváncsiság szimbolikájaA politika a közügyek intézésének a világa, ezért elvileg minden tárgyalás a közre is tartozik. A politikai tárgyalások azonban mégis szinte mindig zárt ajtók mögött folynak, ami állandó feszültségforrást teremt. Miért kell egyáltalán bezárni a tárgyalótermek ajtaját – teszik fel sokan a kérdést? Ennek két motívuma szokott lenni. Az egyik technikai jellegű. A felek gyakran hivatkoznak a nyugodt tárgyalási légkör és a tárgyszerű megbeszélés fontosságára, a tárgyalási taktika jelentőségére, amit a nyilvánosság csak zavarna. Ezek kétségtelenül ésszerű érvek. Vannak azonban politikai megfontolások is. Egyrészt illegitim cselekedetnek számit a saját csoport érdekeinek nyílt kibeszélése, másrészt pedig a tárgyaló felek meg vannak győződve, hogy eredményesebben képviselhetik megbízóik érdekeit, ha nincsenek folyamatosan kitéve a nyilvánosság kontrolljának és az indoklási kényszereknek.

f) A zárt ajtók jelentéstana 2: a bizalmatlanság szimbolikájaA tárgyalások zárt ajtaja azonban nemcsak a kíváncsiság, hanem a bizalmatlanság szimbolikáját is megteremti. A politikai tárgyalásokat folyamatosan találgatások kísérik. Vajon jól képviselik-e a felek azt, amit képviselniük kell? Vajon nem kötnek-e olyan megállapodást, amely hátrányos valamelyik érintett körre? Vajon nem egyeznek-e meg egy harmadik fél rovására? És egyáltalán, arról tárgyalnak-e, amit a nyilvánosságnak elmondanak, vagy valami egészen másról is? A politikai tárgyalást a titok és a gyanú szimbolikája veszi körül. Edelman szerint az emberek jó okkal feltételezik, hogy a tárgyaláson a jelen nem lévők érdekeiről és gyakran a sorsáról esik szó, ám az már nem valószínű, hogy mindenkit egyformán előnyösen érint, amiről tárgyalnak és döntéseket hoznak. A zárt ajtó azonban természetéből adódóan a feltételezések gazdag lehetőségét rejti magában. Annál nagyobb a meglepetés, amikor utólag, esetleg évtizedekkel

később, az írásos feljegyzések publikussá válása után kiderül, hogy a tárgyalásokon általában semmi rendkívüli nem történt ahhoz képest, mint amit in statu nascendi [a keletkezés pillanatában] tudni lehetett. A zárt ajtó ereje és hatalma vélhetően maga a zárt ajtó; a hatalom birtokosainak van valami titkos képességük, ha tevékenységük titokként képes megjelenni és titkokat képesek létrehozni.

Ellenőrző kérdés:Jellemezze az Edelman által leírt politikai stílusokat!

C) A politikai rendszerek és objektív tények szimbolikája

I) Az adminisztratív rendszer szimbolikája és szimbolikus szabályozása

1) Az állami szervezet szimbolikája

a) A strukturalista-funkcionalista leírásA hatóság szervezeteit, az állami bürokrácia intézményeit és működését általában strukturalista és funkcionalista nézőpontból szokták értelmezni. Ez azt jelenti, hogy leírják az intézményrendszer történetét és „társadalmi környezetét”, bemutatják a szerkezetét, és abból a szempontból elemzik a működését, hogy a résztvevői milyen célokat tűznek maguk elé, és a rendelkezésre álló eszközökkel hogyan valósítják meg feladataikat. Ennek kapcsán az elemzés fel szokta tárni a rendszer funkcionális és diszfunkcionális működését, a preferenciák és a diszprefernciák megjelenését a rendszerben.

b) A szimbolikus értelmezés státusaEdelman viszont az állami-bürokratikus-adminisztratív rendszer természetének és működésének szimbolikus vonásait tárja fel. Nem vonja kétségbe az „objektív intézményrendszer” létezését és a strukturalista leírás érvényességét, de úgy látja, hogy az állami szervezetek létéhez és működéséhez a szimbolikus vonások is hozzátartoznak, mégpedig nem „díszítő”, vagy elterelő és manipulatív módon, hanem fenntartói szerepben. Többször hangsúlyozza, hogy a szimbolikus vonások az adminisztratív rendszerek létében és működésében életfenntartói és alakítói státussal bírnak; nélkülük az adminisztratív rendszer nem az lenne, ami, és nem úgy működne, ahogyan működni látjuk. Ezért a strukturalista és a szimbolikus leírás együtt adhat teljes képet az állami-hatósági bürokrácia működéséről.

c) Együttélés és szimbolikus aktivitásEdelman kiindulópontja egy elemi tapasztalat: az állam keretei között politikai együttélés és együttműködés valósul meg, aminek sem a fenntartása, sem a sikeressége nem magától értetődő. Az állami szerveknek folyamatosan küzdeniük kell az állampolgárok többé-kevésbé harmonikus együttélésért, mégpedig azon romboló törekvések és tendenciák ellenében, amelyek fenyegetik a polgárok és szervezeteik állami és közösségi együttműködését. Az együttműködés biztosításához pedig elengedhetetlen az állami szervezetek szimbolikus aktivitása, azaz olyanfajta külön tevékenység, amelyet sem az intézményrendszer, sem a materiális javak és eszközök önmagukban és spontán módon nem biztosítanak. Ez az állami szervezetek szimbolikájának sarkalatos pontja.

d) Partikularitás, konfliktusok, bizonytalanságEdelman azt írja, hogy a politikai közösségek tagjainak és szervezeteinek együttműködését három szimbolikus erő igyekszik szétfeszíteni, sőt szétrombolni: a partikularitás [részlegesség], az éleződő konfliktusok és a bizonytalanság. Ezért az állami-hatósági szervezeteknek a partikularitás, a konfliktusok és a bizonytalanság ellenében az általánosságot, az egységet és a biztonságot kell szimbolizálniuk és szolgálniuk. „Az államigazgatási rendszer […] az uralkodó célok legitimációját szolgálja, garanciát nyújt a fenyegetésekkel szemben, olykor pedig elősegíti a szembenálló felek szimbiotikus összefonódását.” – írja Edelman. (2004: 55.) Ezért semmivel sem éri kisebb kár az állampolgárokat és magát az államot, hangsúlyozza, ha ezeket a szimbolikusan kifejezett értékeket a hatóságok működése nem valósítja meg, mint amikor nem teljesülnek a jogi előírások és a materiális elvárások. A legrombolóbb azonban az, ha maga a hatósági működés valósítja meg és prezentálja az önzést és a bizonytalanságot.

e) Az általánosság 1: a hatóságok iránti bizalomEdelman a partikularitások ellenében megvalósuló általánosság kapcsán nem a gyakran hallott dichotómiát [kettőséget] ismétli meg: az állampolgárok mindig is a magánérdekeikkel törődnek és csak az egyéni céljaikat követeik, amit aztán a hatóság fog össze közös érdeké, akár az egyéni önzések ellenében is. Edelman szerint itt az a kulcsprobléma, hogy maga az állami szervezet miként szimbolizálja és prezentálja a közérdeket saját polgára előtt és számára. Azaz mit tesz vagy mit kell tennie a hatóságnak, hogy az állampolgárok bízzanak az államban, mint az ö közös javaik letéteményesében. Ez ugyanis egyáltalán nem evidens [természetes, magától értetődő]; egyrészt maga a hatóság is rombolhatja, másrészt külön erőfeszítés nélkül nem is jön létre.

d) Általánosság 2: a közérdek érvényesítése egy kis csoport kezébenAz állami létet, írja Edelman, egy sajátos ellentét feszíti. Egyrészről a hatósági-állami szervek a közérdek letéteményesei ugyan, feladatuk és funkciójuk a közösség általános érdekeinek az érvényre juttatása, vagyis az állami intézményeket és eszközöket deklaráltan [kinyilvánítottan] a köz javára kell használni. Másrészről viszont ezeket az eszközöket az embereknek egy kis csoportja működteti, mintegy az ő kezükben van letéve a közösségi gyarapodás elkülönített potenciálja. Ezért a hatóság embereinek újra és újra bizonyítaniuk kell, hogy ezt a potenciált a közösség javára használják. Az emberek ugyanis nem hiszik, véli Edelman, hogy a hatóság emberei és a politikusok munkájuk során saját érdekeik és érdekcsoportjaik ellenében cselekednének. Vagyis nem azt gondolják, hogy minden hivatalnok „saját zsebre” dolgozik, hanem azt, hogy a hivatalnokok nem ártanak saját maguknak. Hogyan lehetséges akkor a közérdek érvényre juttatása, mi legitimálja az állami bürokrácia és politikai elit működését?

e) Általánosság 3: a közjó mint kötelező szimbólumEdelman két szimbolizációs eljárást ír le, amelyek lehetővé teszik a az általánosság érvényre juttatását, illetve a hatóságok iránti közösségi bizalmat. Az első: a közjó szimbólumainak kötelező használata, a második: a szabályozás általános érvényessége. Figyeljük meg a következőt, ajánlja Edelman; a hatalmon lévők kínosan ügyelnek arra, hogy mindig a szűkebb és tágabb közösség nevében beszéljenek, minden intézkedésüket, bármi is az, úgy tüntessék fel, mint ami a közösség javát szolgálja. Ez azonban nem egyszerűen képmutatás, bár lehet az is, hanem a politikai valóság szükséglete és kényszere. A nyilvánosan kimondott szavak ugyanis kötelezik a beszélőt, és a gyakran bírált nyelvi magatartásnak, mely szerint ez csupán a magánönzés ideológiai vagy kommunikációs leple, az alternatívája nem az absztrakt őszinteség lenne, hanem a magán célok gátlástalan képviselete. A közcélok szimbolikájának még a látszatát is őrizni kell, véli Edelman, ami természetesen nem jelenti a korrupt hivatalnokok leleplezésének a tilalmát.

f) Általánosság 4: a szabályok általános érvényességeEdelman itt abból a demokratikus alapelvből indul ki, hogy törvények és rendeletek, a hatósági előírások és szabályok elvileg mindenkire és azonos módon vonatkoznak, továbbá abból, hogy a törvényeknek és a hatósági előírásoknak az egyénre nézve mindig vannak előnyei és hátrányai. A közérdek szimbolikája súlyosan sérül, ha az „állam emberei” kivonják magukat a saját maguk által meghozott törvények és szabályzatok alól. Mint Edelman írja, az emberek akkor hiszik el, hogy a politikusok és a hivatalnokok valóban a közért dolgoznak, ha az állami előírásokból adódó előnyöket nemcsak ők, hanem a lakosság széles körei is élvezik, a hátrányos következmények alól viszont a politikai elit tagjai és a hatósági emberei sem tudnak kibújni. Edelman következtetése egyértelmű: a közérdeket nem az állampolgár magánönzése veszélyezteti elsősorban, hanem a hatóság embereinek machinációi és korrupciós ügyletei.

g) Az egység szimbolikája 1: a parcialitások ellenébenA politika közismerten konfliktusos terep: eltérő érdekű és szándékú egyének és csoportok mozgása, ütközése és szövetsége. Edelman azt emeli ki, hogy az állami működésnek és szabályozásnak túl kell jutni ezeken a konfliktusokon és a teljes politikai közösség egységét kell szimbolizálni. Az ellentétek és konfliktusok ugyan elkerülhetetlenek, de a társadalomban nyugalomra és együttműködésre is szükség van. A közösség egészét érintő legszélesebb körű társadalmi együttélés biztosítása pedig eminensen hatósági és állami feladat. A különböző szervezetek, érdekképviseleti csoportok megengedhetik maguknak a parcialitást [részlegességet, részrehajlást], szervezkedhetnek és agitálhatnak más parcialitások ellen, de csak az állami szabályozás keretei között.

h) Az egység szimbolikája 2: a hatóság bírói szerepbenAz állami hatóságoknak jut az a funkció, hogy az együttműködés szabályait megalkossák és működtessék, betartásukat ellenőrizzék. Az adminisztratív rendszer szimbolikáját ez autoriter [tekintélyelvű] vonásokkal ruházza fel. A külön utakat keresőknek, a vitázó feleknek el kell fogadniuk, hogy létezik egy náluknál erősebb instancia, amelynek képviselői megalkotják a játékszabályokat és „vezetik a politikai mérkőzéseket”. De nem pusztán a felügyelő-igazságtevő szerep elfogadása a tét, hanem azoknak a költségeknek az akceptálása is, amelyek ezzel járnak, hangsúlyozza Edelman A modern társadalmak hosszú folyamatban vajúdták ki azokat a költséges eljárásokat és technikákat, amelyek képesek ezt szolgálni, és újra meg újra meg kell küzdeni a konkrét alkalmazásukért, valamint az ezzel járó költségek elismertetéséért.

i) Az egység szimbolikája 3: küzdelem a társadalmi jelentőségértA törvényhozás költségvetési vitája Edelman szerint soha nem elsősorban a pénzről szól, bár mindenki arról beszél, hanem az anyagi javak által közvetített gyarapodási lehetőségekről és a pénzért ringbe szállók és érintettek társadalmi jelentőségéről. A viták a feladatok fontossága körül forognak, és a rangsorolásban egyaránt szerepet játszanak materiális okok és szimbolikusan kifejezett értékek. Amelyik szakmai terület főhatóságot, minisztériumot „szerzett magának”, számíthat a jelentősebb támogatásra, amit viszont a mellőzött területek képviselőinek is el kell fogadniuk. Az ő küzdelmük a jelentőség szimbolikájának újradefiniálása és megszerzése körül folyik, ami megerősíti az állami hatóságok tekintélyét, konfliktus-szabályozó szerepét. Edelman hosszasan elemzi ilyen szempontból a munkaadók és munkavállalók vitáit és küzdelmeit is. A vitatkozók szerint nekik több járna, szemben a másik fél által hangoztatottakkal, és emellett mindig lehet is érvelni. Edelman szerint az erős pozícióban egyaránt benne van az elutasítás és a megegyezés lehetősége, szemben a gyenge pozíciójú fél képességével, akinek leginkább a belenyugvás lehetősége van adva. A harmadik fél, vagyis az állam képviselője általában arra mutat rá, hogy egyrészről az ellentét egy egységen belül létezik, másrészt pedig képviseli a jelen nem lévőket, vagyis figyelmezet a konfliktus veszélyeire. Általában: nem a vita és a konfliktus ténye lehet veszélyes az állampolgárokra és az államra, írja Edelman, hanem az, amikor az ellenérdekű felek nem ismerik el a harmadik fél jogát, képességét és érdekeltségét a feszültségek csökkentésében, vagyis amikor nem létezik egy külön lévő és akceptált állami-hatósági instancia, vagy létezik ugyan, de meg van fosztva szimbolikus erejétől és képességétől.

j) Biztonság 1: veszélyek a közösségek életébenA politikai élet egyik kulcsszimbóluma, mutat rá Edelman, a közös veszély kategóriája. A veszélyezettség tudata, évszázados tapasztalatok nyomán ma is jelen van a politikai közösségek életében. A veszélyt okozó tényezők sokfélék lehetnek: személyek, csoportok, eszmék, intézmények, események, eszközök. Az okozás módja is sokféle: hiány vagy erős jelenlét, dominancia vagy gyengeség, láthatóság vagy megfoghatatlanság. A veszély maga nem midig

igazolható konkrétan: az idegen templom, a másik nemzet és az új politikai program vagy veszélyes vagy nem, mindenesetre kérdésessé tesz egy értéket és egy dogmát, ami viszont elegendő a veszélyesség diskurzusaihoz és a veszélyesség szimbolikájához. De lehet a veszély igazolt jelenség is: közlekedési baleset, járvány, betegség, szegénység, nyomor. A hatóság feladata, hogy megvédje polgárait a veszélyektől, megteremtse biztonságukat.

k) Biztonság 2: a hatóság veszélyelhárító tevékenységeA biztonságérzet megteremtése konkrét intézkedést és szimbolikus eszközöket egyaránt igényel. Az állami adminisztráció tevékenysége arra irányul, hogy értelmezze és „súlyozza” a veszélyt. Egyrészt a hatóság képviselői megmondják, hogy konkrétan mi a veszély, másrészt pedig rámutatnak nagyságára és következményeire, vagyis a veszély súlyosságára. Az állami szervek kitüntetett helyzetben vannak: a társadalmat veszélyeztető tényezők megnevezésében: hiteles helynek számítanak, gondoljunk például a járványok definiálására. Ebből ered óvatosságuk, viszont a veszélyeket konkrétan meg kell ahhoz nevezni, hogy küzdeni lehessen ellenük.

l) Biztonság 3: a hatósági „veszélycsinálás”Edelman írásaiban visszatérően elemzi a hatóságok egyik sajátos szimbolizációs tevékenységét; a politikai veszélykreálás gyakorlatát. A rendőrség munkája például arra a tapasztalati tényre épül, írja, hogy vannak a társadalomban olyan egyének és csoportok, amelyek léte a többségre nézve veszélyes. Mindez megmutatkozik a bűncselekmények elkövetésekor vagy egy veszélyes tömegdemonstráció során. Ezeket a rendőrség üldözi, illetve a nyomozás során feltárja az elkövetők kilétét. Ám a rendőrségi praxisban néha igen közel kerül egymáshoz a veszélyes személyek ártalmatlanítása és az ártalmatlanok veszélyessé tétele. Az erőszak-apparátus, véli Edelman, nemcsak bűnüldözésre képes, hanem „bűntermelésre” is, különösen politikailag motivált esetekben, gondoljunk a diktatúrák koncepciós pereire, vagy az FBI gyakorlatára a „kommunizmus elleni” küzdelemben, hiszen például soha nem lehet világosan tudni hol húzódott a határ a Szovjetunió tényleges fenyegetése, és a veszély eltúlzása között. De a rendőrség néha kriminalizálja a kisebbség tagjait és a társadalom peremén élőket, mondván, ők egyenként és közösségként is veszélyesek a társadalomra.

2) A hatósági normák betartásának szimbolikus vonásai

a) A normák kettős jelentése: tartalom és viszonyulásAz adminisztratív rendszer a társadalom politikai viszonyait normatív előírások segítségével szabályozza, amelyek lehetnek igen súlyos büntetéssel fenyegető jogszabályok csak úgy, mint „lazán értelmezett” hatósági előírások. A normák jelentése tehát mindenki számára igen fontos tény, de, mondja Edelman, a jelentésbe nemcsak az a tartalom tartozik bele, amit a norma megfogalmaz és előír, hanem az is, ahogyan az érintettek viszonyulnak a szabályokhoz. A hatóság emberei, véli Edelman, hajlamosak a jelentést a szabályok tartalmára leszűkíteni, az emberek magatartását pedig az ellenállásra és kibúvásra leszűkíteni, aminek vélhető oka, hogy nekik elsősorban a szabályok betartásán kell őrködniük. A helyzet azonban ennél összetettebb.

b) A szabályokhoz való szimbolikus viszony két típusa: játék és parancs (dogma)Edelmant az érdekli elsősorban, hogy miként gondolkodnak az érintett egyének a szabályokról, milyen a normák alkalmazásának és elfogadásának módja s hatékonysága. Természetesen arra a következtetésre jut, hogy a normák betartása tagolt. Ennek a „normaviszonynak” van egy igen elterjedt és közkedvelt értelmezése: az emberek az előírásokat magánérdekeik szerint értelmezik és tartják be, vagyis ugyanazt a normát a különböző érdekeltségű emberek különbözőképpen

követik. Edelman nem vitatja az „objektív érdekek” szerepét a normák követésében, azonban azt állítja, hogy a normákhoz való eltérő viszony szimbolikusan is tagolt. Két típusát különbözteti meg ennek a tagoltságnak; a törvényekhez játékként és parancsként történő viszonyulás. Ezt gyakran maguk az előírások is kijelölik: például a közlekedési szabályokat inkább játékként, a büntetőjogi előírásokat pedig parancsként, azaz dogmaként értelmezzük és használjuk. Az előbbi az együttélést szabályozza, az utóbbi a közösség határainak a létezését jelöli ki.

c) A törvények és rendelkezések betartása mint játékA játék szó itt természetesen nem a komolytalanság szinonimája, hanem utalás a kölcsönös cselekvések bonyolult viszonyrendszerére. Azonnal világos lesz előttünk a szimbolikus viszony edelmani értelmezése, ha a hatósági előírások betartásának és be nem tartásának bonyolult játékaira gondolunk. Például az építésügyi előírásokra, az adózási törvényekre, közlekedési szabályokra, a munkaügyi, az idegenrendészeti és a közegészségügyi előírásokra, amelyekről Edelman a következőket írja:„Egy-egy konkrét rendelkezés érvényesítése valahogy úgy zajlik, mintha a hivatalok és a potenciális ellenfelek egyfajta játékban vennének részt […]. A legfőbb játékszabály itt az, hogy az engedetlenségek és kihágások igen jelentős része felderítetlen és büntetetlen marad. Mind az autósok, mind a rendőrök pontosan tudják, hogy a gyorshajtók többségét nem érik tetten és nem bírságolják meg, s valamennyien ehhez a feltevéshez igazítják viselkedésüket: az autósok gyorsabban hajtanak a megengedettnél, ha a tetten érés kockázata csekélynek vagy vállalhatónak tűnik. A rendőrök egyik-másik szabálytalankodót megállítják ugyan, de korántsem az összest, sőt némelyiküket egyszerű figyelmeztetéssel továbbengedik. […] Hasonlóképpen, a munkaadók elfogadják az egészségügyi, munkavédelmi előírásokat és a rögzített minimálbért, tudván, hogy az ellenőrök csak nagy ritkán szállnak ki egy-egy üzembe, ha pedig észreveszik az előírások megsértését, legfeljebb büntetést kell fizetni. Az adóbevallásokkal űzött játék annyira közismert és hétköznapi jelenség, hogy éppen csak megemlítjük.” (Edelman 2004: 39–40.)Továbbá: „Attól még, hogy a törvényalkalmazás a játék vonásait mutatja, a résztvevők egyike sem gondolja, hogy a törvényszegés erényes dolog lenne. […] mindenki tudja, hogy kísértések léteznek, és hogy mindannyiunk közös érdeke a kísértéseknek való ellenállás. S azt is tudjuk, hogy a meghatározott körülmények között a tetten ért vétkesek, a játékszabályoknak megfelelően, elnyerik az eleve rögzített mértékű büntetésüket.” (Edelman 2004: 41.)

d) A törvények betartásában követett játékszabályokEdelman elemzései alapján, amit a fenti idézetek is jól mutatnak, rögzíthetők azok a szabályok, amelyeket az állampolgárok követni szoktak a törvények és előírások betartásának „kölcsönös játékai” során:- Senki sem tartja jónak és erkölcsösnek ezeknek a szabályoknak az áthágását, legfeljebb mentségeket keres magának, ha mégis ezt teszi- Ennek ellenére az állampolgárok rendszeresen megsértik az előírásokat, s a hatóságok kötelessége a normasértések feltárása és szankcionálása- Az elkövetett kihágások és törvénytelenségek egy része azonban felderítetlen marad, legalább is az elkövető számíthat arra, hogy „megússza” a dolgot- A tetten ért és feltárt normasértést viszont szankcionálják, mégpedig az előre megadott, tehát tudható mértékű büntetéssel

e) A szellemesség próbájaEdelman a törvények betartásának és be nem tartásának ezen módját kalkulált kockázatnak, a „szellemesség próbájának” nevezi, azaz rafináltságnak, számításnak és bátorságnak, mindenekelőtt természetesen az amoralitás bizonyos mértékű megjelenésének, de legalább is a rosszra való csábításnak, kísértésnek. Az illető ugyanis jól tudja, hogy ha áthágja a szabályt, akkor megbüntethetik. Úgy kalkulál azonban, hogy mindez megéri neki, mert esetleg nem fedik fel a kihágást, ha pedig mégis, akkor a büntetés vesztesége kisebb lesz, mint a normaszegéssel elérhető haszon. „Minden jogsértésnek és adminisztratív kényszernek megvannak a maga

játékszabályai, kockázatai, büntetései és kiskapui, melyek játékról játékra igen különböznek.” – írja Edelman (2004: 40.)

Kommentár: Edelman meglátásaiból egy igen figyelemreméltó következtetés adódik. A normák betartását nem az gyengíti, ha ezeket bárki is kalkulált kockázatként fogja fel, vagyis az állampolgárok kísértése a rosszra, hiszen ilyen mindig és mindenhol volt és lesz. Az előírásokat elsősorban a hatóságok magatartása erodálhatják és a hivatalt viselő emberek tehetik tönkre. Először azzal, ha olyan szabályokat próbálnak az állampolgárokra ráerőltetni, amely bizonyíthatóan nem a többség vagy az érintettek javát szolgálja. Másodszor azzal, ha nem foglalkoznak komolyan a bűnelkövetések és a kihágások feltárásával. Harmadszor azzal, ha a feltárt kihágásokat egyáltalán nem, vagy nem kiszámíthatatlan módon büntetik, azaz nem az előírást alkalmazzák. Negyedszer, bár ez a leginkább romboló magatartás, ha a hatóság emberi járnak élen törvényszegésben; a rendőr saját zsebre büntet, az állami pénzek elosztója visszakér a pályázó által elnyert összegből stb. Vagyis a szabályokat és a törvényeket elsőrendűen a hatóság korrekt és jogszerű magatartásában való hit tartja életben és működteti.

f) A dogmatikus törvényviszonyMint fentebb idéztük, játék mellett ez a törvényekhez való viszonyulás másik módja. A dogma szó maga, ezt talán érdemes elől járóban megjegyezni, megváltoztathatatlan tantételt, örök igazságot jelent, ezért is nevezik dogmatikusnak azt az embert, aki kritikátlanul és mereven ragaszkodik bizonyos elvekhez, állításokhoz. Edelman azt mondja, hogy a törvényt is lehet dogmatikusan, mereven és kivételt nem ismerő módon értelmezni és alkalmazni. Vagyis nem az előírás jelentőségén és tartalmán múlik, hogy azt játékszabályként vagy dogmaként kezelik-e, hanem elsősorban a törvények alkalmazóin. „Nem a kockázat és a büntetés mértékétől függ, hogy játékról vagy dogmáról van-e szó, hanem attól, mit jelent az adott törvényszegés a törvény őre és potenciális megsértője számára.” (Edelman 2004: 40.) Még a gyilkosságot is lehet a cselekvések bizonyos játékterében értelmezni, és a parkolási díjak kiszabását is lehet dogmatikusan kezelni.

g) A eretnekség megkonstruálásaA törvényekhez és előírásokhoz való dogmatikusa viszony azonban eretnekséget szül. Ugyanis „ha a törvényt dogmaként kezelik, megszegése eretnekségnek számít”. (Edelman 2004: 41.) Ez a törvények szűkebb csoportja; „olyan szabályokat igyekszik érvényesíteni, amelyek a meggyőződések adott rendjében – a hit és a hitetlenség egy bizonyos rendszerét – kizárólagosnak tekintik, ezért megkérdőjelezésük eretnekségnek számít. Mivel ezeknek a szabályoknak az a szerepe, hogy megvédjék a kikezdett dogmákat, ezért nem tűrnek kibúvót, inkább – részben verbális megbélyegzéssel, részben fizikai megfélemlítéssel – igyekeznek kiiktatni minden >elhajló< viselkedést.” (Edelman 2004: 42.) Nyilvánvalóan ilyenkor nem a közösség tagjait próbálják rávenni az együttműködés valamilyen módjára, hanem a közösség egészének nevében lép fel a hatóság, és a közösség egészét igyekszik megvédeni azoktól, akik ezt állítólag veszélyeztetik. Azt is mondhatjuk, hogy dogmákkal vonják meg a közösségi lét végső határait. Csak az a kérdés, hogy tényleg bűnös-e az, akit a hatóságok eretnekek vélelmez.

h) A politikai vélemény mint eretnekségEdelman azt mondja, hogy leggyakrabban a törvényt dogmaként akkor alkalmazzák, „ha meghatározott jellegű politikai bűnökről van szó”: (Edelman 2004: 41.) a politikai rendszer alapjainak támadása, hazaárulás, behódolás ellenséges ideológiáknak stb. „A vétkesek ilyenkor váltig bizonygatják, hogy bűnük erény, a hivatalos szervek pedig a törvényszegést nem úgy kezelik, ami a játékszabályok szerint büntetést érdemel, hanem úgy, mint valami eretnekséget, amelyet feltétlenül meg kell torolni. A bűnösöket megpróbálják tettük nyilvános megtagadására kényszeríteni: részben rituálisan nyomatékosítandó, hogy a bűnös nem menekülhet, részben pedig bizonytalanságot és meghasonlást támasztatandó az >eretnekek< soraiban, hiszen olyan absztrakt formulákat kell megvallaniuk, amelyekkel képtelenek komolyan azonosulni.” (Edelman 2004: 41.)

i) A dogma betartatása és megszegése erőpróba kérdéseA dogmák áthágása erőpróba kérdése. A dogmaként értelmezett szabályok létének az értelme az, hogy megvédjen egy elvet és értéket a támadásoktól. Mivel ilyen támadás senkinek nincs megengedve, ezért a törvény arra való, hogy kezeljék a devianciát a szóbeli elítéléssel és a fizikai fenyegetéssel, mint erre fentebb utaltunk. Az állam erőszak-apparátust épít ki és monopóliumot szerez az erőszak-apparátus használatára az ilyen jellegű törvények védelmére. Meg lehet próbálni az áthágásukat, mint ahogyan vannak, akik ezt meg is teszik, de ez esetben állami erővel találják magukat szemben, amelyben többnyire csak elbukni lehet. A dogmák természetével függ össze a tény, hogy megalapozott gyanú nélkül a hatóság nem tételezheti fel senkiről, hogy nem tartja be ezeket a normákat. Következésképpen: „Nincs az a fanatikus rendőr, akinek eszébe jutna megesketni az állampolgárokat, hogy nem fognak ölni, rabolni vagy tettlegességre vetemedni. Mindannyian feltételezzük, hogy az efféle bűntetteket senki sem tartja tiszteletreméltó viselkedésnek”. (Edelman 2004: 41.) Ugyanakkor „politikai bűnök esetében […] fontos szerepe lehet az eskünek, mivel úgy gondoljuk, hogy egyesek erényes és tiszteletreméltó dolognak tartják efféle bűnök elkövetését.” (Edelman: 2004: 41–42.)

Ellenőrző kérdés:Miként írja le Edelman az állami szervezet működésének szimbolikáját és a hatósági normák érvényesülésének szimbolikus vonásait?

II) A politikai vezetés szimbolikája

1) A szimbolikus erejű vezetés

a) A vezetés közcselekvésPragmatikus szempontból, hangsúlyozza Edelman, egy politikai vezető tettei nyilvános jellegűek. „Döntései – különféle áttételeken keresztül – jelentős és tartós hatást gyakorolnak az állampolgárok többségének az életére.” (Edelman 2004: 59.) Egy vezető tehát, amikor vezetőként cselekszik közcselekvést valósít meg. Ennek megfelelően a közcselekvésnek két kritériuma van. Egy: tette a közösséget érintő ügyre és témára vonatkozik. Kettő: a cselekedet hatása túlterjed a politikus magánszféráján, hatással van a közösség tagjainak szűkebb-tágabb körére.Kommentár: A közügyekről sokan beszélnek, nemcsak vezetők. Az állampolgár ilyenkor politizál, de nem vezet. A vezető viszont, pozíciójánál fogva, akkor is vezet, ha, úgymond csak beszél a közügyekről. Egyrészt azért, mert vezetői pozícióból nyilvánosan teszi ezt, másrészt azért, mert szavai kijelölik a kereteit más típusú cselekedeteinek, és ezt az állampolgárok így is szokták érteni. A közösségi hatás minkét esetben vitathatatlan. Ezért aztán a politikusnak, ha pontosan fogalmaz, közügyekről nyilvánosan nem lehet magánvéleménye, legfeljebb egyéni véleménye, olyan, ami eltér szervezete-testülete közösen kialakított, hivatalos álláspontjától.

b) A Max Weber-i tipológia bírálataEdelman a politikai vezetés új típusát ragadja meg és írja le. Világossá teszi, hogy felfogása különbözik Max Weber klasszikus tipológiájától, aki bürokratikus és karizmatikus uralmat s vezetést különböztetett meg. Azt írja, hogy a huszadik század második felében az uralomnak és a vezetésnek más típusa formálódott ki, amit a vezetéselméleti szakkönyvek is világosan leírnak. Ez a vezetés – írja –weberi „ideáltipikus bürokrata működésétől eltérően, nem szigorúan racionális döntéshozatali mechanizmusokon nyugszik”, és nem is karizmatikus jellegű, mert nem „rendkívüli személyes adottságokon, a vezető személy bizonyítható sikerein […] alapszik.” (Edelman 2004: 62.) Aki manapság efféle személyes tulajdonságokra építi a vezetés értelmezését, írja Edelman, egyszerűen a status quot védi csupán.

c) A politikai vezetés dinamikus viszony A huszadik század második felére új helyzet jött létre, mondja Edelman. „Ma roppant szervezetek vesznek körül minket, a médiumok absztrakt szimbólumokkal árasztanak el bennünket, s kiszakadtunk a személyes viszonyok kötelékeiből. Mindennek következtében olyan kultúra jött létre, amely a vezetés újszerű dinamikáját hívja életre.” (Edelman 2004: 62.) Az új vezetés nem értelmezhető statikusan, a vezető valamilyen eleve meglévő speciális tulajdonsága, mondjuk magas intelligencia, általános tájékozottság, karizma alapján, bár ezeknek mindig van valamilyen szerepe. Sőt mégcsak nem is a relatíve szabad döntés és a cselekedetek pozitív eredménye számít. Bármennyire nyugtalanító is, írja Edelman, a tények azt mutatják, hogy a sikeres vezetésnek éppen „a siker vagy a kudarc bizonyíthatatlansága az alapja”. (Edelman 2004: 62.) Az új helyzetben, a politikai vezetésnek a szemünk előtt kibontakozó új dinamikája a vezetők és vezetettek közötti viszonyra épül, amely a vezetés részéről a változó helyzetekben a változó tömegigényeinek való megfelelésben, a vezetettek részéről pedig a követési készségben manifesztálódik. A vezetők és a vezetettek egymásra vannak utalva, kölcsönösen formálják és alakítják egymást.

d)A politikai vezetés szimbolikus erejű tevékenységEzt az új uralmat nevezi Edelman szimbolikus uralomnak, az új irányítási módot pedig szimbolikus erejű vezetésnek. Talán mondunk sem kell; a szimbolikus jelző itt nem az erőtlenség és a lényegtelenként értett „csak szimbolikus” kifejezés szinonimája. Éppen ellenkezőleg; a szimbolikus erővel bíró politikus birtokolja a materiális javak feletti

rendelkezés valamilyen képességét csak úgy, mint a „lelkek” irányítását. S ezt úgy éri el, hogy egy idő után az állampolgárok azonosítják azokkal a közös szimbólumokkal, amelyek erejüket a közös használatból, a közösen kialakított jelentésből és jelentőségből nyerik. Különösen igaz ez a magas pozíciót betöltő politikusok esetében, írja Edelman, mert széles közönség kíséri figyelemmel a ténykedésüket és cselekedeteik hatása is kiterjedt. De minden politikai vezetőre igaz, hogy egyrészt tevékenységét „a tömegek reakciói alapján, nem pedig az egyes egyének statikus tulajdonságai alapján kell értelmezni” (Edelman 2004: 59.), másrészt cselekvési képessége és „vonzereje alapvetően azon nyugszik, amit hívei számára szimbolizál”. (Edelman 2004: 71.)

2) A vezetés kontextusai [viszonylatai]

a) A vezetési képesség nem stabil belső tulajdonságEdelman elég világosan fogalmaz: ma már „a vezetői mivoltot nem olyasmiként kell felfognunk, amivel valaki mindig és mindenütt rendelkezik. A vezetőt meghatározott helyzetek avatnak vezetővé, s vezetői minősége követőinek az ő tetteire és szavaira adott reakcióiból ismerszik meg.” (Edelman 2004: 60.) Sokan a régi statikus állapotok alapján beszélnek vezetésről és ennek megfelelően aztán a vezetői mivoltot valamilyen elitvonásként írják le. Ezzel azonban nem azt fejezik ki, hogy jó lenne, ha a vezető kiváló ember lenne, hanem azt, hogy „egyesek helyzettől függetlenül született vezetők […], mások pedig alárendelteknek teremtettek, akik a bölcs és bátor vezért tűzön vízen át követik.” (Edelman 2004: 60.) Vagyis aki a vezetőt valamilyen (kiváló) belső tulajdonság alapján értelmezi, súlyos hibát követ el; azt a látszatot kelti, hogy azok a személyek, akik a hierarchia csúcsán állnak, ténylegesen rendelkeznek a vezetőket állítólag jellemző exkluzív tulajdonságokkal, hiszen egyébként nem állna fenn a rendszer. Nem más ez, mondja Edelman, mint a status quot [a fennálló állapotot] közvetetten védő és támogató ideológia.

b) A vezetés változó viszony és helyzet részeHa nincsenek született vezetők és nincs örök vezetői tulajdonság, amit az emberek hajlamosak az éppen fennálló viszonyokból levezetni, akkor miben gyökerezik a vezetés – kérdezhetjük? Miből származik a vezetés szimbolikus ereje, és mi az alapja a szimbolikus hatalomnak? Edelman szerint a politikai vezetés a vezetők és vezetettek változó konkrét viszonyából ered. Mint az imént idéztük: „A vezetőt meghatározott helyzetek avatnak vezetővé”. (Edelman 2004: 60.) Ennél pontosabban, a vezetők és vezetettek egymásra vonatkozásán és együttműködésén alapszik. Hozzátehetjük; egy ilyen viszonyban lesz egyáltalán valaki vezetővé vagy szűnik meg vezetőnek lenni. A mai tapasztalatok egyértelművé teszik, hogy egyrészt egy vezetőt elsősorban a követői igényei formálnak vezetővé, másrészt pedig a vezetettekben követési hajlandóság van.

c) A vezető követésének alapja az anómia [elmagányosodás] és a tehetetlenségi érzés feloldásaA modern vezetés alapkérdése ezért az, hogy vajon miért követik az állampolgárok a politikai vezetőiket, hiszen ígéreteiket nem tudják megvalósítani és tevékenységük materiális haszna alig ellenőrizhető? Edelman válasza megegyezik a tömegtársadalom más teoretikusainak a válaszával. Azt írja erről:„Ha egyszer a világot sem megérteni, sem befolyásolni nem lehet, az emberek a saját erőfeszítések helyett egyre konokabbul ragaszkodnak a biztonságot ígérő absztrakt szimbólumokhoz. És ugyan milyen szimbólum lehetne megnyugtatóbb, mint egy magas hivatal viselője, aki érti a dolgát, nem habozik cselekedni, miközben mindenki bizonytalan és magányos? Mivel az emberek sóváran áhítoznak ilyen szimbólumokra, szinte bármely magas rangú tisztségviselőben meg is fogják találni ezeket, akinek / a tetteit egyáltalán lehetséges áldásosnak

értelmezni – akár azért, mert bizonyíthatóan azok, akár azért, mert döntéseinek következményei áttekinthetetlenek.” (Edelman 2004: 61–62.)A politikusnak ezért „azt a látszatot kell megteremteni, mintha a következmények és a jövő tervezése nagymértékben lehetséges lenne, holott bizonyíthatóan nem az.” (Edelman 2004: 62.)

Kommentár: Kérdés, hogy ez szkeptikus [kétkedő] megállapítás mennyire tekinthető pontosnak. Én úgy vélem, hogy általánosan igaz: a tömegek politikai igénye és a politikusok ígérete szisztematikusan távol marad a realizálódó politikai folyamatoktól mind pozitív mind negatív értelemben. A politikai vezetők, kifejezve választóik igényeit, rendre olyan dolgokat ígérnek meg és prognosztizálnak, amire egyrészt nincs befolyásuk, másrészt nem úgy történik, ahogy elmondják, hogy történni fog. Így aztán egy olyan diszkrepancia [eltérés, ellentmondásosság] keletkezik a törekvések és a realizálódások között, ami a politika szereplőit szüntelen értelmezésre készteti. Feltűnő, hogy az „eredmények” értelmezése mennyire nem pártsemleges. Kétségtelen, hogy eredmények mindig vannak, mint ahogy kudarcok is, továbbá minden, ami a politika világában megtörténik, mint Edelman is írja, összetett közegben, sok tényező hatására következik be, mely közegben a politikus akarata és tette csak egy tényező a többi mellett. Bőven van tehát tere a változások szelektív és egyoldalú értelmezésének. Ilyenkor sem az állampolgár sem a politikus nem hazudik, csak éppen elfogult és egyoldalú, vagyis nem mond igazat. A gyakran hangoztatott közhellyel ellentétben, a tények soha sem beszélnek magukért, egy tény csak akkor tény, ha tényként értelmezik. Márpedig bizonyos keretek között a tények értelmezése nyitott, még a számszerű adatoké is, ahogyan ezt a statisztikai adatok vagy a kvantitatív [mennyiségi] vizsgálatok körüli viták jelzik.

d) A vezetés funkciójaEdelman szerint ez az helyzet magas fokú és erős szimbolizációval jár együtt. A tájékozatlanság, a folyamatok tervezhetetlensége és a véletlen elviselhetetlensége folytán „a politikai vezető létfontosságú funkciót tölt be a folyamatok megszemélyesítésében és tárgyiasításában” (Edelman 2004: 63.)Ugyanis „konkrét személy lévén, őt lehet magasztalni, kárhoztatni, >felelőssé< tenni – amit a folyamatokkal nem lehet megtenni. Ily módon a politikai vezető lelkesedés tárgya lesz az elégedettek szemében, bűnbak az elégedetlenek szemében: ő lesz minden követendőnek és kárhoztatandónak a szimbóluma és megtestesülése. Azt feltételezik róla, hogy gondosan mérlegeli az alternatívákat, és lényegbevágó döntéseket hoz. A közvélemény előtt homályban marad, hogy a döntések kritériumait nagyrészt mások határozzák és szűrik meg előre, magát a döntést pedig legtöbbször eleve megszabja a beosztott hivatalnokok döntéseinek láncolata.” (Edelman 2004: 63.)

e) A vezető mint szimbólumEbből adódik a politikai vezető legfőbb szimbolikus funkciója; „törvények, rend és személyes kiszámíthatóság megteremtése a véletlen, a zűrzavar és a személytelenség helyett”. (Edelman 2004: 74.) Nem pedig, mint a klasszikus felfogás tanítja, a közösen kitűzött célok bizonyítható megvalósítása. Így aztán egyes politikai vezetők konkrét személyükben is politikai szimbólumokká válnak. „Ha valakit az emberek az ország legitim vezető méltóságának tekintenek, akkor az illető az állam néhány vagy valamennyi aspektusának szimbólumává válik: képes megtestesíteni az állam áldásos és káros, fenyegető és megnyugtató elemeit.” (Edelman 2004: 59.) Vagyis az így megtestesülő szimbolikus erő miatt fogadják el és követik, nem pedig azért, mert mondjuk pontosan képes betartani választási ígéretét, bizonyítható módon alakítja a jövőt, tevékenységének eredménye racionálisan és logikusan kiszámítható.

3) A szimbolikus erejű vezetés sajátosságai és működése

a) Hivatalviselés nem politikai vezetésEdelman felhívja a figyelmet arra, hogy az emberek gyakran összekeverik egymással a hivatalviselést és a politikai vezetést, vagyis a magas hivatalt viselőt is vezetőnek gondolják. Sokan tekintik sikeres és jó vezetőnek egy-egy hivatal „főbürokratáját”, miközben

átláthatatlan és kideríthetetlen, hogy az illető miként dolgozik a közösség érdekében, „hogy egy-egy adott hivatalnok viselkedése károsan vagy előnyösen érinti-e az általa képviselt csoportokat” (Edelman 2004: 61), hiszen„a magas hivatalt betöltő személy tettei […] nehezen kinyomozható következményekkel járnak” a közösségre nézve. Állampolgárként ugyanis képtelenek vagyunk megítélni, hogy számunkra milyen következményekkel járnak az apparátus olyan cselekedetei, mint például „a nukleáris kísérletekről született döntések, az államadósság megengedett küszöbértékének a megemelése, vagy éppen egyik-másik állami részvénycsomag eladása.” (Edelman 2004: 61.)Mindez azzal jár, hogy a tömegek közömbösen és kritikátlanul elfogadják ezeket a döntéseket, és jó vezetőknek tekintik azokat a hivatali személyeket, akik az ilyen döntések körül bábáskodnak. Pedig az illetők se nem politikai vezetők, se nem bizonyíthatóan olyan vezetők, akik töretlenül a közösség javán munkálkodnak.

b) A szimbolikus hatalom két alapjelentéseA közkeletű tévedés – Edelman szerint – éppen azt mutatja meg, hogy a szimbolikus hatalom esetében nem a következmény számít, nem a tettek eredményességi mutatója, s az, hogy a döntések milyen hatással vannak az állampolgárok életére, hanem a szimbolizációs képesség, vagyis a szimbolikus erő vagy gyengeség megnyilvánulása. Ennek pedig a sikeresség szempontjából két alapvető tartalmi eleme van. Az egyik a köz javára való munkálkodás, a másik a tájékozottság és tettrekészség. Márpedig ezt a képet a hivatalnok is tudja magáról prezentálni, innen a tévedés, miközben a hivatalnok nem politikus és nem vezető, legfeljebb egy szervezet „parancsnoka”.

c) A köz javára való munkálkodásEz az egyik kulcsa a vezetésnek. Mint Edelman írja: „Az emberek elvárják, hogy vezetőik tettei a közügyekkel való foglalatoskodásként legyenek racionalizálhatók [értelmezhetők, igazolhatók], még ha nincs is észrevehető eredményük.” (Edelman 2004: 73.) Ugyanis ha egy vezető vagy vezető csoport elmulasztja prezentálni és igazolni tetteit, mint a közügyekkel való foglalkozást, akkor az emberek egyrészt arra gondolhatnak, hogy az őket érintő ügyekkel nem foglalkozik senki, másrészt kétség merül fel bennük vezetőik jószándékát illetően. „Ez a reakció abból a mélyen gyökerező elvárásból fakad, hogy az uralmon lévőknek minden politikai közösségben – még a legzsarnokibb rendszerekben is – színleg a köz érdekében kell cselekedniük.”(Edelman 2004: 73.)

Kommentár: Talán nem véletlen, hogy a politikai vitáknak ma ez az elv az egyik kulcspontja. A hatalomért versengő politikai erők és csoportok újra és újra elvitatják ellenfelüktől, hogy ténylegesen az adott közösség érdekében és javára cselekszenek. Ez az alapja a belső politikai ellenségképzésnek is. Amíg azt feltételezik a másikról, hogy másként akarja a köz javát mint ők, addig ellenfelük az illető, amint azonban azt bizonygatják, hogy az illető (és pártja) egyáltalán (elvileg, zsigerileg, „alkatilag” stb.) nem a közösség javért dolgozik, akkor a közösség ellenségének nyilvánították őt s őket, ezért a szellemi és fizikai felszámolásukra kell törekedni. Vegyük észre, ha ez kölcsönös, márpedig többnyire az, akkor a politikai osztály egésze a társadalom ellenségének van nyilvánítva, az egyik része a másik részt, a másik az egyiket tekinti annak. Mindez így együtt a demokrácia alapjainak a felszámolására tendál, és vélhetően az egyik tényezője az állampolgárok „politikautálatának”. Edelman pontosan fogalmaz, a vezetés „még a legzsarnokibb rendszerekben is” kénytelen azt prezentálni és szimbolizálni, hogy a köz érdekében cselekszik. Ez a „zsarnoki szimbolizáció” lehet ugyan hazugság és szemfényvesztés, de még akkor is köti a hatalmat; számon lehet kérni rajta a közjavára való munkálkodást, hiszen ő állítja ezt saját magáról. Így van ez a demokráciában is, ám ha egy politikai erő és csoportosulás más legitim politikai erőről nem ismeri el ezt, sőt ellenfeleiről az ellenkezőjét állítja, akkor eszmeileg és szimbolikusan „menetel” a zsarnoki rendszer felé.

d) Tájékozottság és tettrekészségEdelman írja: „A politikai sikeresség kulcsa nem abban rejlik, hogy a különféle politikai lépések jó vagy rossz következményekkel járnak-e”, hanem inkább abba, hogy a vezető képes-e „töretlenül azt a képet közvetíteni magáról, hogy érti a dolgát.” (Edelman 2004: 63.)

Az egyik magyarországi rendszerváltó párt választási plakátján ezt jelszószerűen a következőképpen fogalmazta meg anno: „Tudjuk! Merjük! Tesszük!” Edelman szavaival szólva a politikai vezetés elfogadottságát illetően „a tettrekészség alapvető jelentőségű”. (Edelman 2004: 63.) Szerinte ez olyan erős elv, hogy egy politikai vezetőt az ellene irányuló támadások éppen nem kikezdenek, hanem megerősítenek pozíciójában, mert azt bizonyítják, hogy az illető tevékeny és erős, akit éppen ezért érdemes és kell is támadni.„A magas rangú politikusok elleni támadások nem szokták rontani a vezetői képességeikről kialakult képet. Sőt alighanem még jobban is kedveznek ennek a képnek, mint döntéseik támogatottsága vagy lelkes fogadtatása. Egy esetleges támadás mindenkit arról győz meg, hogy az illető tevékeny, hatalma pedig erős.” (Edelman 2004: 64.)Ehhez azért tegyük hozzá, attól is függ a politikus talpon maradása, hogy mivel, milyen váddal támadják.

e) A nem-cselekvés mint cselekvésA politikus Edelman szerint cselekedhet úgy is, hogy nem cselekszik. A paradoxon [látszólagos képtelenség] arra utal, hogy Edelman szerint a politikában lehet úgy is cselekedni, hogy egy vezető nem tesz meg valamit. Ez a klasszikus felfogásokban értelmezhetetlen, hiszen ami objektíve nem jön létre, arról semmit nem lehet állítani, a politikai szimbolizáció szempontjai szerint azonban ez pozitív tartalmú tény, miről értelmes állítások tehetők. Mint Edelman írja, a vezetői passzivitás, avagy a passzív stílus tanulmányozása napjaink politikájában tanulságosabbnak tűnik, mint az aktivitás, a határozott és világos cselekedetek vizsgálata. A passzivitás és a nem-cselekvés természetesen nem jelenti azt, hogy a vezető egyáltalán nem tesz semmit, hogy minden vonatkozásban „béna” lenne. Azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat nem tesz meg, aminek a megtételére pedig mások próbálják rábírni, miközben más dolgokat meg tesz. Például „vitás kérdésekben […] kerüli a határozott állásfoglalást, ugyanakkor látványosan harcot indít valamilyen fiktív ellenség ellen”. (Edelman 2004: 65.)

Kommentár: Ez a probléma elsősorban a lehetőség politikai értelméről és értelmezhetőségéről szól. Amikor ugyanis egy politikai vezető valamilyen vitás kérdésben kerüli a világos és nyílt állásfoglalást, vagy nem tesz meg valamit, amit mások kívánatosnak tartanak, akkor ez a passzivitás és elutasítás egy konkrét lehetőség ki nem használása, annak megnyilvánulása, hogy a vezető mást tart fontosnak és másként kíván cselekedni. Ő maga ritkán beszél arról, hogy mit nem tett meg azok közül a dolgok közül, amit megtehetett volna, egyszerűen teszi és értelmezi azt, amit jónak lát. Ám más szereplőkkel való összehasonlításban világosan látszanak mind a kihasználatlan mind az elutasított lehetőségek, amelyek bár nem történnek meg, de nagyon is valóságos dolgok. Ezért is van szimbolikus súlyuk és erejük, és jellemzőek a politikusra. Különösen világosan látszik ez a demokrácia viszonyai között, ahol sem az állampolgár sem a politikus nem tesz meg mindent, amit elvileg megtehetne. Ezért aztán legalább annyira jellemző ránk, , hogy mit nem teszünk meg, mint az, hogy mit teszünk.

f) A vezetők különbsége stílusbeliEdelman a vezetők közötti különbség értelmezéséhez két alapelvet jelöl meg. Az egyik szerint a materiális javak elosztása kevésbé a vezetőn mint inkább az apparátusokon múlik, a másik szerint pedig a vezető döntéseinek következményei alig átláthatóak, vagy mint korábban megmutattuk, a siker nem az eredményességi vagy hatékonysági „mutatókon” múlik. De akkor mi tesz különbséget a vezetők között? Miért, mi oknál fogva számit az egyik vezető jónak és sikeresnek, a másik pedig rossznak és sikertelennek? Edelman válasza az, hogy a különbség a stílusokban mutatkozik meg, abban, ahogyan prezentálják vezetői önmagukat, vagyis amilyen tartalmú és erejű szimbolikus vezetővé válnak, ugyanis a vezető ereje és sikere azon múlik „amit hívei számára szimbolizál” (Edelman 2004: 71.) Őt idézve:„ha két azonos pozíciót betöltő politikai vezető közt van valami különbség, az manapság viszonylag kevéssé fakad politikai irányultságuk eltéréseiből: leginkább olyan viselkedési elemektől függ, melyeket összefoglalóan >vezetési stílusnak< nevezhetünk. A politikai vezetők mindinkább a stílusbeli különbségekre támaszkodnak”. (Edelman 2004: 60.)

Ha például valaki rugalmas vezető kíván lenni, akkor olyan módon viselkedik, hogy a rugalmasság benyomását keltse, „és ezek a benyomások akkor is fontos politikai tényezők, ha rugalmasságnak nyoma sincs.” (Edelman 2004: 60.) Talán ezért is mondhatja Edelman, hogy manapság „a legmagasabb szintű politizálás nem annyira valódi döntéshozatal, mint inkább dramaturgia kérdése.” (Edelman 2004: 63.)

g) AmbivalenciaZárásként térjünk vissza a kiindulóponthoz, a vezetők és a vezetettek, a politikus és az állampolgár egymásrautaltságához, vagyis ahhoz az állításhoz, hogy a politikai vezetés csak ebből a viszonyból érthető meg. „Azok a dramatizált küzdelmek, melyeket a vezető politikusok vívnak a köz gondjaival, érthetővé teszik a világot, és az eredményes összefogás, az együttes megoldás ígéretét közvetítik a zavarodott, bizonytalan és magányos tömegeknek”. (Edelman 2004: 72.) Az egymásra utaltság ellenére azonban a vezetők és vezetettek közötti viszony feszültséggel teli viszony. „Mindkét oldalon kiirthatatlanul jelen van a bizonytalanság és a becsapottságtól való örökös félelem.” (Edelman 2004: 72.) Nem elsősorban azért, mert minden uralom bizonytalan és időleges, hanem azért, mert „egy vezető politikus szerepei és identifikációi ritkán határolhatók körül egyértelműen.” (Edelman 2004: 73.) Például kétséges, hogy fellépései és cselekedeti tényleges képességeit és értékrendjét tükrözik-e, hogy a közügyeket tisztességesen intézi-e, hogy vajon mit fog tenni a jövőben, hogyan reagál egy nehéz és bonyolult helyzetre. Edelman következtetése; „a sikeres politikusnak ambivalensnek is kell lennie.” (Edelman 2004: 73.) Azaz a sikeres politikus többértelmű, akár az ellentétességig elmenően. Ez a köz egésze szempontjából, mondja Edelman, még jól is jöhet, hiszen a több szempont érvényesítésének és a rugalmasságának a záloga, bár egyes egyének számára feszültséget hordoz: mivel nem tudja kiszámítani sem a politikus tetteit, sem a tettek hatását, ezért mélységes szkepszissel szemléli mind a politikát mind a politikus ténykedését. Vagyis ambivalens módon viszonyul hozzá: gyűlölve szereti, elutasítva érdeklődik tevékenysége iránt.

Ellenőrző kérdés:Hogyan írta le Edelman a szimbolikus erejű vezetés általános sajátosságait és kontextusait, valamint a vezető sajátosságait és cselekedeteit?

Irodalom:Edelman, Murray (2000 [1964]): A politika szimbolikus használata. Bevezetés. Fordította Szabó

Péter. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt szerk.: Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. 179–192. Budapest: Universitas-Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. [A politika szimbolikus valósága című könyv bevezetése]

Edelman, Murray (2004 [1964]) A politika szimbolikus valósága. Fordította Hidas Zoltán. Budapest: L’Harmattan Kiadó.

Edelman, Murray (1972 [1971]): Politics as Symbolic Action: Mass Arousal and Acquiescence. Chicago: Markham Publishing Company. Második kiadás.

Edelman, Murray (1995 [1971]): Mítosz, érzelem, önfelfogás. Fordította Erdei Pálma. In Elméleti Szociológia, 2: 31–39. [Politics as Symbolic Action című könyv 4. fejezete]

Edelman, Murray (2000 [1971]): Metaforák és nyelvi formák a politikában. Fordította Erdei Pálma. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt szerk.: Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. 212–231. Budapest: Universitas-Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. [Politics as Symbolic Action című könyv 5. fejezete]

Edelman, Murray (1974): The political language of the helping professions. Madison: University of Wisconsin.

Edelman, Murray (1977): Political Language: Words That Succeed and Policies That Fail. New York: Academic Press.

Edelman, Murray (1988): Constructing the Political Spectacle. Chicago and London: University of Chicago Press.

Edelman, Murray (1998 [1988]): Politikai ellenségek konstruálása. Fordította Erdei Pálma. In Szabó Márton szerk.: Az ellenség neve. 88–123. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó. [A Constructing the Political Spectacle című könyv 4. fejezete]

Edelman, Murray (1995): From Art to Politics: How Artistic Creations Shape Political Conceptions. Chicago – London: University of Chicago Press.

Edelman, Murray (2001): The Politics of Misinformation, Cambridge, UK – New York: Cambridge University Press.

Offe, Claus (1976): Editoral. In Murray Edelman: Politik als Ritual: Die symbolische Funktion staatlicher Institutionen und politischen Handelns. VII – X. Frankfurt am Main: Campus Verlag.

V. FEJEZETCLIFFORD GEERTZ:

AZ ÉRTELMEZŐ TÁRSADLOMTUDOMÁNY ÉS AZ IDEOLÓGIA MINT SZIMBOLIKUS RENDSZER

Tartalomjegyzék

A) Clifford Geertz (1926-) élete és munkásságaB) Az interpretatív társadalomtudomány Geertzi értelmezése 1) Geertz a szövegközpontú társadalomtudomány lehetőségéről

2) A szövegvalóság elve

3) A módszer kérdése: társadalom szövegvalóságának sűrű leírása 4) Az értelmező társadalomtudomány sajátosságai

C) Geertz elemzése az ideológiáról I) Az ideológia (le)értékelő koncepciójának bírálata 1) Az ideológia-értelmezések tudományos tradíciójáról 2) Az érdek- és feszültségelméletek kritikája II) Az ideológia szimbolikus értelmezése 1) A (politikai) tudás nyilvános jellege és a politika 2) A metafora jelentéstana 3) Az ideológia mint metaforikus jelentésadás

A) Geertz (1926-) élete és munkássága

a) ÉletpályájaGeertz a modern kulturális antropológia szimbolikus irányzatának vezető alakja. A Harvard egyetemen tanult antropológiát, ezt követően Indonéziában és Marokkóban végzett terepmunkát. 1960-tól tíz éven át dolgozott a Chicagói Egyetemen, majd 1970-től harminc éven át a Princeton University antropológia tanszékén tanított, de nyugdíjas professzorként is aktív tagja maradt a tudományos életnek. Geertz az utóbbi évtizedekben az egyik legjelentősebb amerikai társadalomtudóssá vált, akinek a hatása messze túlterjed az antropológia tudományán.

b) MunkásságaGeertz a 70-es években kezdte kidolgozni a szimbolikus antropológia elméletét, amely a társadalmat és a kultúrát elsősorban jelentésekkel átszőtt szövegvalóságnak tekinti, így a jelentés, a szimbólum és az értelmezés révén véli feltárhatónak a kulturális és civilizációs jelenségeket. Kutatásai szerteágazóak. Foglalkozott a vallási élettel és a szent szimbólumok elemzésével, a történeti múlt és a jelenben élő értelmező ember / antropológus viszonyával. Kutatásaiban azt igyekezett leírni, hogy a különböző szimbolikák miképpen határozzák meg az embereknek a valósággal kapcsolatos cselekvését, magatartását és gondolkodását. A kétezres években Geertz az antropológia episztemológiájának tanulmányozása felé fordult és korábbi kutatásának folytatásaként ismét elkezdett foglalkozik az iszlám kultúrának a modern világban való jelenlétével.

c) Könyvei

Clifford Geertz folyamatosan és sikeresen publikáló kutató és tudós. Főbb munkái a következők. The Religon of Java, Glencoe: 1960.; Agricultural Involution: The Process of Ecological Change in Indonesia, Berkeley: 1963.; Islam Observed: Religious Development in Morocco and Indonesia, New Hawen: 1968.; The Interpretation of Cultures: Selected Essays, New York: 1973.; Meaning and Order in Moroccan Society, New York: 1979.; Negara: The Theatre State in Ninetheenth-Century Bali, New Hawen: 1980.; Local Knowledge: Further Essays in Interpretive Anthropology, Glencoe: 1983.; Works and Lives: The Anthropologist As Author, Stanford: 1988.; After the Fact: Two Countries, Four Decades, One Anthropologist, Stanford: 1995.; Available Light: Anthropological Reflections on Philosophical Topics, New York: 2000. Magyarul is olvastunk tőle egy válogatást: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások Budapest: Századvég Kiadó, 1994.

d) Geertz jelentőségeClifford Geertz „a második világháborút követő kulturális antropológiai kutatások egyik legkiemelkedőbb alakja [...], a kulturális antropológia élő klasszikusa”, aki fenekestül felforgatta az antropológia szolid és konzervatív tudományát, írta róla az egyik magyar méltatója. Tette ezt elsősorban azzal, hogy „felépített egy koherens és igen nagyhatású elméletet, amelynek központi kategóriái a jelentés (kulturális és társadalmi), a szimbólum és az értelmezés.” Mindehhez járul „kivételesen sokoldalú, a szó igazi értelmében vett multidiszciplináris tudása” aminek eredményeképpen szabadon kalandozik a különböző tudományterületeken, és elemzései messze túlmutatnak az antropológia határain. (Niedermüller 1994: 395.)

e) A szimbolikus antropológiaAz általa kidolgozott és képviselt szimbolikus vagy interpretataív antropológia abból indul ki, hogy a valóság nem objektív-szubjektív kettősségben létezik, és főleg nincs eleve adva, hanem állandó újraalkotási folyamat, és csak annyiban létezik, amennyiben az emberek adott csoportja elfogadja a konstruálás szabályait és az így létrejövő valóság szerint éli az életét. Ezért aztán a társadalmi valóság középpontjában a jelentés áll, amely nem az emberek fejében lévő „valami”, amit a jelen és a múlt felkészült megfigyelője hoz felszínre, hanem szimbólumok által közvetített jelentések történeti mintázata, vagyis konceptuális és nyilvános struktúra. A társadalom tudása interszubjektív, a kultúra jelentések hálózata. A koncepció a gyakorlat primátusát állítja, azaz a kultúra nem különleges szellemi teljesítmény, hanem közösen birtokolt tények, ismeretek, szabályok együttes alkalmazása, folyamatosan előállított valóság. Mindennek következtében a geertzi szimbólumtudomány „meghatározó metaforájává az expresszív beszéd, a hétköznapi nyelv, a dialógus és a diskurzus vált.” (Niedermüller 1992: 71.)

f) Geertz és a politikatudományHa a politikatudományt nem szűkítjük le hatalomtanra és a formalizált intézmények tanulmányozására, akkor Geertznek fontos mondanivalója lesz a politológia számára is, például a nemzetté formálódásról, a politikai tudás köznapi természetéről vagy az ideológiáról. Munkásságából két területet vizsgálunk meg. Az egyik a társadalomtudományok, így a politikatudomány számára kifejlesztett módszertanát, az úgynevezett sűrű leírást, amely empirikus kutatás ugyan, de egyszerre tudományszemléleti újítás és módszertani innováció. A másik az ideológiaprobléma vizsgálata, amely a politikatudomány egyik fontos kutatási témája, bár az ideológia-vizsgálatokat többnyire le szokták szűkíteni a tartalmi és tudásszociológia kérdésekre, például annak vizsgálatára, hogy mit jelent a konzervatív ideológia egy adott helyen és időben. Geertz ezen a sokat vizsgált területen is képes volt újítani. Közelebbről, azt vizsgálta több írásában is, hogy vajon mit jelent az ideológia mint kulturális rendszer, mint egymásba fonódó jelentések mintázata, mint szimbolikusan megformált jelenség.

Ellenőrző kérdésMutassa be Clifford Geertz életének és munkásságának főbb mozzanatait!

B) Az interpretatív társadalomtudomány Geertzi értelmezése

1) Clifford Geertz a szövegközpontú társadalomtudomány lehetőségéről

a) Az objektivista társadalomtudomány szemlélte

Clifford Geertz nagyhatású koncepciójának tengelyében az a felfogás áll, hogy a társadalom jelentések mintázott hálózata, azaz Geertz a szöveg fogalmát kiterjeszti a társadalmi valóságra és a társadalmi cselekvésre. A hagyományos objektivista felfogás szerint persze ez nem lenne lehetséges, ugyanis a szöveg csak mítosz, mese és irodalom, vagy puszta retorika és szimbólum, önkényes beszéd és szöveg(elés), ezért a társadalomtudósnak vagy ködfátyolként (ideológia) vagy mennyiségileg értelmezett kvázi realitásaként (közvélemény) kell róla beszélnie. Ehhez viszonyítva a társadalom viszont objektív adottságok rendszere, amelyeket az értelmezéstől független struktúrák és törvényszerűségek alakítanak. Semmi körülmények között nincs tehát azonos státusa az intézményeknek, a cselekedeteknek és a szövegeknek – így érvel a hagyományos felfogás képviselője. Clifford Geertz munkásága azonban azt bizonyítja, hogy lehetséges a szövegközpontú empirikus társadalomtudomány.

b) A társadalomtudományok átalakulásaGeertz nem áll egyedül ezzel a törekvésével. Ugyanis a huszadik század utolsó évtizedeiben a társadalomtudományok szemlélete jól érzékelhetően átalakult. Clifford Geertz 1983-ban jelentetett meg egy tanulmányt Elmosódott műfajok címmel, amelyben arról ír, hogy radikálisan átalakultak a társadalmi jelenségek értelmezésének modelljei: ma már „a társadalmat nem annyira kifinomult gépezetnek vagy egyfajta szervezetnek tekintjük, mint inkább egy komoly játéknak, utcai drámának, vagy viselkedéstani szövegnek” (Geertz 1994b: 272.). Az új szemlélet középpontjában a társadalom szövegszerű állapota áll, amely „a társadalomelmélet jelenkori átalakulásának legátfogóbb, legmerészebb és egyben legfejletlenebb eleme” (Geertz 1994b: 280.). Mindenesetre a társadalomtudósok mostanában kezdenek megszabadulni a különféle „társadalomfizikai ábrándoktól”, és lassan rájönnek, hogy a tudományosság igényeinek teljesítése érdekében nem kell feltétlenül „a természettudósokat utánozniuk […] Helyette űzhetik saját hivatásukat.” (Geertz 1994b: 270.)

c) Mi a társadalom szövegkéntGeertz tétele a társadalom „szövegszerű” állapotáról nyilvánvalóan nem a letűnt világok szövegemlékeire vonatkozik, mondjuk oklevelekre és más levéltári dokumentumokra, amelyek mintegy „jobb híján” kerülnek a vizsgálat középpontjába, és nem is arra a filológiára, amely a távoli múlt és az idegen személy szövegeihez igyekszik közel férkőzni feltárás, hitelesítés, rekonstrukció és magyarázat révén. Ő itt a társadalmi valóság egyetemesen szövegszerű állapotáról és egy általános értelemfejtő praxisról mint tudományos tevékenységről beszél. Úgy véli, hogy a mindenkori aktuális társadalom is jelentéses valóság, amely szimbólumok és szövegek révén egzisztál, ezzel együtt pedig egy új filológia születését konstatálja, amely már nem szövegtan, hanem társadalomtudomány.

d) Geertz kérdéseiA következőkben ezért Geertz munkásságát abból a két szempontból vizsgáljuk meg, hogy mi módon tartja ő nemcsak lehetségesnek, de szükségesnek is egy szövegközpontú, értelmező társadalomtudomány s így politikatudomány kialakítását, valamint megnézzük, hogy miként

oldotta meg a feladatot a konkrét elemzések szintjén. A két érdeklődési irány nála három kérdésben konkretizálódik. Az első kérdés: Milyen a társadalom és az ember világa a geertzi szövegközpontúság nézőpontjából? Ez a szövegvalóság elvének nevezzük. A második kérdés: Milyen adekvát módszerrel vizsgálható a társadalom szövegvalósága? Geertz a sűrű leírás (thick description) kategóriáját használja a módszer megnevezésére. A harmadik kérdés: Milyen jellegű az a tudomány, amely ezen elvek és módszerek jegyében szerveződik? Geertz és mások fogalomhasználatához kapcsolódva ezt interpreatív vagy értelmező, másképpen diszkurzív tudománynak nevezzük.

2) A szövegvalóság elve

a) A társadalmi realitás jelentésteli és interpretált

Geertz szerint a társadalom intézményei és szokásai eleve jelentéses dolgok, amelyeket a résztvevők jelentéstulajdonítása tart életben és szabja meg működésük módját. Nem egyszerűen arról van szó, hogy vannak agyagra, kőre, papírra stb. vésett „tiszta” szövegek, hanem arról, hogy a társadalom minden valóságosan létező realitása egyben jelentést hordozó szöveg is. Ha a szükségletek felől nézzük, akkor jól látható, hogy az embernek a biológiai szükségleteinél nem kevésbé parancsoló szükséglete „a tapasztalatok értelmezésére, formával és renddel történő felruházására” való igénye. Vagyis „Az ember szimbólumokkal élő, koncepciókat gyártó és jelentéskereső állat” (Geeertz 1994c: 20) – írja le többször az ehhez hasonló mondatokat. A társadalmi valóság értelmezése azonban nem utólagos reflexióként jön létre, mely szerint vannak a nyers tények és tiszta realitások, amelyet az ember utólag értelmez, vagy tükröz, hanem már eleve jelentéses és értelmezett valóság, legfeljebb ezt az értelmezést más egyén végezte el.. A jelentés pedig szimbólumokban és szövegekben ölt testet. Jogosultnak tartja ezért a szövegfogalom kiterjesztését az írott és a verbális anyagon túli dolgokra is, hiszen mindenben, ami társadalmi, van valamilyen jelentés.

b) A társadalmi jelentésadás általános gyakorlat

A társadalmi dolgok-jelenségek értelmezése, vagyis a jelentésadás és jelentésfejtés nem tudós értelmezők, esetleg nagyhatalmú személyek, politikusok privilégiuma, hanem a köznapi emberek napi gyakorlata is. Mindez szorosan összefügg azzal a felfogással, hogy nemcsak az a szöveg tekinthető szövegnek, amit leírtak, hanem a szokások és cselekedetek is. Geertz előtt ugyanis nem kétséges, hogy nemcsak lerögzíthetők a beszédek, nemcsak olvashatók a cselekedetek, hanem mindez a társadalom működésének normális menetéhez tartozik, tehát nincs benne semmi rendkívüli, netalántán irodalmi. A közönséges hétköznapi cselekedetek velejárója ez, például maga a politizálás is így zajlik, legfeljebb változik a tárgyuk, az emberek különböző tudás birtokába és eltérő lehetőségek és igények alapján végzik ezt. De mindenki mindig értelmez valamilyen módon, éppen ezért tekinthető ez a tevékenység a társadalmi valóság szerveződési és szabályozó elvének.

c) A jelentésadás és az értelmezés nyilvános

Kérdés azonban, hogy hol található a jelentés, a társadalom milyen szegletében vagy vonatkozásában lehet fellelni. S ez az egyszerű kérdés komoly konzekvenciákkal bír a politikatudományra nézve is. Ugyanis Geertz válasza az, hogy a jelentésadás és -fejtés nyilvános s egyben közösségi tevékenység, márpedig a politológia a publikus szférát

vizsgálja. Geertz szerint pedig a társadalmat alakító jelentések nem az egyes emberekben, tudatuk mélyén, vagy valahol felettük találhatók, hanem egy közösen formált, interszubjektív nyilvánosságban. „A kultúra nyilvános, mert jelentése is az” – írja. (Geertz 1994a: 179) Bármi csak úgy képes létezni, hogy az érintettek tudják, hogy „bizonyos dolgokat bizonyos módon kell tenned” mint a társadalom azon tagjának, aki érintett a dologban. (Geertz 1994a: 179) Ez a létrehozó és fenntartó tevékenység nem folyhat az emberek háta mögött, nem lehet elvont struktúra, vagy egyéni ambíciók folyománya.

„Az egyéni jelentés elleni általános támadás a korai Husserl és a kései Wittgenstin óta […] szerves része a modern gondolkodásnak […]. Különösen azt kell világossá tenni, hogy ha a kultúrát társadalmilag teremtett jelentésstruktúrák összességének tartjuk, melynek kereteiben az emberek összeesküvéseket jeleznek egymásnak és veszik e jeleket vagy sértéseket érzékelnek és válaszolnak rájuk”, akkor ezeket nem „tekintjük pszichológiai jelenségnek, az egyéni tudat, személyiség, kognitív struktúra vagy akármi más jellegzetességének.” (Geertz 1994a: 180) Ezért aztán egy idegen helyen „leginkább nem azért nem tudjuk megérteni, hogy az emberek miben törik a fejüket, mert nem ismerjük a megismerés működését […], hanem azért, mert nem ismerjük ki magunkat abban a képi világban, amelyen belül cselekedeteik jelekké válnak.” (Geertz 1994a: 180)

d) A társadalom szövegvalósága nyitott valóság

Az értelmezésekben nem cáfolhatatlan objektivitások és természettörvény féle összefüggések tárulnak fel, bár ezzel sokan kísérleteznek, hanem lehetőségek (és természetesen lehetetlenségek), vagy ahogyan a saját tudományára nézve mondja Geertz: „az antropológia célja az emberi beszéd világának bővítése.” (Geertz 1994a: 181) A sokféle lehetőségnek azonban van határa, a nyitottság is bezáródik egyszer, magyarán, sem az értelemadás, sem az értelemfejtés nem végtelen és önkényes. A határokat az érvényességek jelölik ki, az a „kontextus, amelyen belül valami érthetően […] írható le” (Geertz 1994a: 181) Másképpen, az érvényesség annak a világnak a határáig terjed, amelyen belül cselekedeteink felveszik az általunk óhajtott jelentéseket, szavainknak értelme van, és olvasó-értelmező erőfeszítéseink nem hullanak a semmibe. Vagyis hozzáférhetővé válunk egymás számára, tudunk bánni a másikkal és magunkkal, mert valahogyan kijövünk egymással. Itt kell megjegyezni, hogy teljesen félreértik a felfogást azok, akik azt gondolják, ez arról szólna, hogy bárki bármit mondhat. Ez tévedés: a jelentések nem önkényesek, hanem nyitottak.

3) A módszer kérdése: társadalom szövegvalóságának sűrű leírása

a) A ritka és a sűrű leírásAz értelmező leírásnak éppen az iménti állítás a kiindulópontja: nem egyszerűen csak a jelentések regisztrációja (bár ez is), hanem jelentéslehetőségek feltárása. Vagyis a társadalom szövegvalóságának adekvát vizsgálati módszere nem lehet a lényegkeresés, egy-egy vonatkozást valamilyen előfeltevés alapján (metafizikailag, dogmatikusan stb.) kiemelő-leszűkítő és elszegényítő ritka vagyis egyoldalú és szegényes leírás, hanem csak az adott szituációt minél telítettebben visszaadó sűrű vagyis sokoldalú leírás, amely az adott szituációban lehetőségként benne lévő, de aktuálisan nem realizált lehetőségek felmutatása révén értelmezi a tárgyát. Az elnevezést Geertz Ryle-tól veszi át, ám nála futja be azt a tudományos karriert, amely az új társadalomtudomány egyik kulcskategóriájává tette. Három vonása tűnik lényegesnek.

b) A sűrű leírás az összetett jelentések sokoldalú kibontásaA „jelentések nyomába szegődő” (Geertz 1994a: 172) kutatás „összetett fogalmi struktúrák sokaságával kerül szembe”. (Geertz 1994a: 177) A sokoldalúság igénye tehát magából a vizsgálati tárgyból adódik. Ez az összetettség nem egyszerűen egy objektív rendszer

bonyolultsága, hanem a társadalom összetett szövegvalósága, az értelmezések kavargó gazdagsága. A sűrű leírás arra törekszik, hogy minél gazdagabban feltárja a részvevők értelmezési kereteit, jelentésadásaik társadalmi hátterét és értelmező tevékenységük horderejét. Másképpen kifejezve: a beszéd jelentésbeli és társadalmi kontextusát, mégpedig a kettőt együtt, vagyis nem egyszerűen a beszédet önmagában. Geertz szerint azonban nem adhatunk más jelentést a dolgoknak a tudományos értelmezésben sem, mint amit maguk a szereplők adnak vagy adhatnának. A hangsúly az utóbbin van. A kutatónak ugyanis módja van olyan perspektívákat és összefüggéseket is felszínre hozni, amelyek az aktuális szituációban nem jelentek meg, de más helyzetben és más szereplőkkel már megjelentek vagy megjelenésük nem kizárt. A feladat a szituációhoz kapcsolódó lehetőségek minél teljesebb számbavétele, illetve az ezekben való mozgások és realizálódások értelmezése. Ez nyitja ki a sűrű leírást összetett horizontok felé, és teremti meg a kutatói kreativitás lehetőségét.

c) A sűrű leírás mint a leírás és az értelmezés kombinációjaEz a módszer nem érintetlen nyers tények tudományos összerendezése, hanem értelmezések értelmezése; „magyarázatokat magyarázunk”, mondja Geertz. (Geertz 1994a: 176) Vagyis a kutató nem akármit értelmez, hanem azt, ahogy az emberek az életben jelentést adnak annak, ami velük történik s amit tesznek. Ezért a tudományos munkában kettős feladat jelentkezik. Egyrészt minél pontosabban le kell írni azt, hogyan az ember értelmezi saját valóságát, számba kell venni a kimondott-leírt szövegeit, valamint azokat a körülményeket, amelyek között értelmez és cselekszik. Másrészt meg kell kísérelni újraértelmezni a már használt értelmezéseket, csak éppen a tudományosság igényei szerint. Ez a másodfokú értelmezés rámutat a cselekvő-beszélő ember társadalmi körülményeire, kibontja és megmutatja a szituációban rejlő lehetőséget, és azt a történeti kontextust, amelyben a cselekedetet megszületett. A kutató nem próbálja elszegényítő módon visszavezetni a vizsgált jelenségeket valamilyen objektív entitásra vagy egy kifogástalan formai konstrukcióra. A kutató arra törekszik, hogy kibontsa és megmutassa a vizsgált jelenség összetettségét, ezzel együtt a gazdagságát és mélységét „Bárminek a helyes értelmezése – legyen szó versről, személyről, történetről, szertartásról, intézményről, társadalomról – annak a dolognak a legmélyébe vezet bennünket, amelyiknek az értelmezéséről szó van.” (Geertz 1994a: 185)

d) A módszer mikroszkopikusA sűrű leírás a mindennapi élet akár „mikroszkopikus méretű” eseményeit vonja vizsgálati körébe, ráadásul ma már nemcsak a távoli kultúrák szokásait, hanem saját mindennapjainkat is, mutat rá Geertz. A mindennapiság vizsgálatát azonban nem úgy végzi, hogy az élet kis ügyeit alárendeli valamilyen elvont törvénynek vagy általános összefüggésnek. A sűrű leírás végzője nem akar sem morális elveket illusztrálni, sem absztrakt tudományos törvényeket bizonyítani. Egyszerűen érdekli a „kis” ügy a maga teljességében. A mikroszkopikus elemzés azonban nem a csip-csup ügyek vizsgálata, éppen hogy nem jelentéktelen kérdésekről szól. Végzője arra törekszik, hogy megmutassa az egész és a rész, a konkrét és az elvont, az egyedi és az általános egymásba való szüntelen átjátszására. Ennek érdekében a tudomány legelvontabb fogalmait próbáljuk egyesíteni a kavargó élettel„abban a reményben, hogy a puszta események tudományosan sokatmondóvá válnak. Célunk, hogy jelentős kővetkeztetéseket vonjunk le jelentéktelen, ám igen sűrű szövésű tényekből; pontosan azzal akarjuk elősegíteni általános kijelentések szóba foglalását a kultúra szerepéről a közösség létrejöttében, hogy ezeket a bonyolult egyedi sajátosságokhoz kapcsoljuk. Így tehát nemcsak az értelmezés nyúlik vissza a legközvetlenebb megfigyelés szintjére: ezt teszi az elmélet is, amelytől az ilyen értelmezés fogalmilag függ.” (Geertz 1994a: 196.)

Exkurzus

Van Geertznek egy sokat idézett leírása a bali kakasviadalról, amely látszólag távol van a politikatudománytól, ám tényleg csak látszólag, hiszen például az adott ország politika kultúrájáról igen sokat mond el. Az indonéz szigetvilágban végzett terepmunkája során megfigyelte, hogy a polinéz ember egyik kedvenc időtöltése a kakasviadal, amely megjelenése szerint távol van a napi élettől s az élet lényeges kérdéseitől. Geertz „olvasatában” azonban egyrészről a közösség legfontosabb viszonyáról, a státushierarchiáról szól, másrészről az emberek szubjektivitásának kifejezési és átélési formája. A bali kakasviadal természetesen szólhatna másról is, azaz „ennek nem feltétlenül kellene így lennie”, (Geertz 1994d: 160.) mint ahogyan a kakasviadal máshol másként folyik és mást jelent. Itt azonban „a kakasviadal leginkább a státusviszonyokról szól, és azt mondja el, hogy a státusviszony élet-halál kérdése.” (Geertz 1994d: 162.) Pontosabban: „A polinéz rangcímek és a hindu kasztok sajátos összeolvadása, a gőg hierarchiája alkotja a társadalom morális gerincét. A fenti érzelmek azonban, amelyekre ez a hierarchia épül, csak a kakasviadalon mutatkoznak meg leplezetlenül, eredeti mivoltukban. Máshol az etikett homályába, az eufemizmus és a ceremónia dús felhőjébe, gesztusokba és célzásokba burkoltan jelenik meg. [...] A féltékenység, irigység, brutalitás éppen annyira részesei a bali karakternek, mint a büszke tartás, a kecsesség és a báj. A bali emberek a kakasviadalt valószínűleg azért is értékelik olyan nagyra, mert e nélkül mindezt sokkal kisebb mértékben értenék meg.” (Geertz 1994d: 163.) Vagyis a viadalnak öntudatosodást segítő és értelmező szerepe van, a kakasviadalok eseménye olyan történet, amelyet az ottani emberek „önmaguknak önmagukról mondanak.” (Geertz 1994d: 164) Egyszerre látják benne szimbolizálódni a társadalom erkölcsi összetartó erejét és „önön szubjektivitásuk dimenzióit”. (Geertz 1994d: 167.)

4) Az értelmező társadalomtudomány sajátosságai

a) Bebocsátást nyerünk alanyaink életébe

Geertz számba veszi saját tudományos módszere, az interpretatív vagy értelmező tudomány legfontosabb általános vonásait is. Ezek közül az első a vizsgált személyekhez való viszony, hagyományos elnevezéssel a részvevői magatartás kérdése. Az értelmező vizsgálat értelme, írja Geertz, hogy „segítségével bebocsátást nyerjünk alanyaink fogalmi világába, s így – a kifejezés kissé tágított értelmezésében – társaloghassunk velük.” (Geertz 1994a: 192.) Ez ennek a szemléletnek az egyik legnagyobb értéke és haszna. Geertz óvja a társadalomtudományt a logikai álmodozástól és a tudományos kábulattól. Mi sem könnyebb annál, véli, mint fantáziadús elvonatkoztatások és mutatós absztrakciók ráhúzása az elemzett jelenségekre, vagy azt állítani, hogy a bámulni valóan bonyolult konstrukciók magukból a dolgokból adódnak. Aki így tesznek, összekeverik az életet a tudománnyal. Ez indokolatlan tudományos arisztokratizmus, amelyből az értelmező szemlélet vezet ki bennünket. Az interpretatív szemlélet elsőként megérteni akar, és csak utána magyarázni. Nem hiszi azonban, hogy a megértés lehetősége és pontossága az értelmező és az értelmezett közötti távolság nagyságával arányos. Ez nem térbeliség, hanem tudományos magatartás kérdése. A kutatónak van érdeklődése és előélete, amire reflektálni lehet. A legjelentősebb tudományos magyarázat ezért nem eltávolodik az élettől, nem alig érthető és bámulnivaló nyelvi mutatvány, hanem az emberek életének a mélységeit tárja fel és összetettségét mutatja meg, érthető módon, „emberi nyelven”.

b) A tipikusság tudományos jelentőségének elismerése

Amikor például Geertz arról ír, hogy a bali ember a kakasviadalban egyszerre látja meg saját társadalmát és önnön szubjektivitását, akkor ezt tipikus jelenségként értékeli. Tipikus azért, mert az élet miden alapvető mozzanata képes benne összesűrűsödni.

„A bali emberek azért mennek kakasviadalra, hogy rájöjjenek, mit érezhet akkor az általában nyugodt, zárkózott, szinte megszállottan önmagába mélyedő ember, aki úgynevezett morális autokozmoszban él, amikor támadják, gyötrik, harcba hívják, megsértik, és mindennek eredményeképpen szélsőséges dühbe tör ki, vagy akkor, ha teljes győzelmet arat, vagy pedig akkor, ha teljesen megalázzák.” (Geertz 1994d: 166.)

Vagyis itt a mindennapi tapasztalatok sűrített fókuszba állításáról van szó, amely nem egyszerűen csak azt mondja el, hogy mi történt velünk, hanem azt is, ami mindig is történik velünk, csak éppen nem látjuk, mert életünk máskor nem szembesít bennünket jelentésteli

eseményekkel. Geertz ezt „pradigmatikus emberi eseménynek” nevezi (Geertz 1994d: 167.), de nevezhetjük tipikus vagy szimbolikus eseménynek is. Ez a mindenből kiszűrt absztrakt lényeggel szemben egy-egy periférikusnak tűnő jelenség (politikai botrány, természeti katasztrófa, a miniszterelnök elejtett félmondata, vagy éppen a bali kakasviadal) miért válnak vagy lettek „értehetetlen módon” fontosak az emberek számára. Mert benne és általa átélhetik és megtudhatják, hogy kik ők és mi fontos a számukra! Vagyis az ilyen paradigmatikus és tipikus dolgok nagy erővel alakítják az embere életét.

c) A magyarázatok vitathatóak és befejezhetetlenek

A sűrű leírás és az interpretáló elemzés „lényegéhez tartozik – írja Geertz –, hogy: befejezetlen. S ami ennél is rosszabb, minél mélyebbre hatol; annál kevésbé teljes. Furcsa ez a tudomány: legtöbbet ígérő megállapításainak alapja a legingatagabb.” (Geertz 1994a: 197.) Vagy pozitívan fogalmazva; az értelmező tudomány elemzésének következtetéseit mindig is vitatják és kiegészítik. Ennek következtében nem utasíthatja el magától sem közvetve sem közvetlenül a kiegészítés és elvitatás lehetőségét. Akkor mi bizonyítja a megállapítások érvényességét? Először is illendő tudni, hogy bizonytalanság vize minden tudomány forrásvidékén ott buzog, s az a megállapítás, amit nem lehet valamilyen módon cáfolni nem tudományos állítás, hanem hit kérdése. Másodszor az értelmező tudomány ezt csak explicitté teszi, azaz kinyilvánítja, nem pedig leplezi. Ezért is képvisel más tudományfelfogást. „Magyarázatainak meggyőző erejét nem értelmezést nélkülöző adatok tömegén [...] kell lemérnünk”, és állítólagos objektív társadalmi törvények kimutatásán, véli Geertz, hanem azon, hogy „a tudományos képzelet mennyire képes bekapcsolni bennünket idegen emberek életének vérkeringésébe.” (Geertz 1994a: 185) A jelentések megtalálása, ennek kiszabadítása az esetlegesség közegéből azonban egyáltalán nem könnyű feladat, komoly előképzettséget és invenciót igényel. Mindennek következtében az értelmező társadalomtudományok fejlődése nem is az adatok és teóriák kumulálódása, az egyre többet tudás diadalmenete. Próbálkozás, közel kerülés, feltárás, horizontok jelzése, szabályok érzékelése, sűrű leírás – ezektől a szemléleti és módszerbeli kategóriáktól messzemenően idegen a technicista tudásfelhalmozó idea. Talán, mondja Geertz, tanulhatunk egymástól szemléletet, módszert, érzékenységet, nem utolsósorban pedig emberismeretet, hiszen mi másról szól a társadalomtudomány. De hogy mi lenne itt a tudományos haladás? Ezt, ha van ilyen, „nem annyira az egyetértés fokozódása, mint inkább a vita kifinomodása jelzi.” (Geertz 1994a: 197.)

d) Például a szegénység

A szövegközpontú társadalomtudomány elfogadása és térhódítása azonban lassú folyamat, hiszen máshoz szoktattak bennünket. Ennek illusztrálására nézzünk meg egy példát, ami bár nem Geertztől származik, de jól illusztrálja a nehézségeket. Ha például arra vagyunk kíváncsiak, hogy a szegénység „hogyan áll” a társadalmunkban (kik a szegények és miért azok, mennyit keresnek, hol laknak vagy nem laknak, változik-e a helyzetük, hogyan fogadják a különböző intézkedéseket, mik a perspektíváik stb.), akkor mindenki érteni véli, hogy miről beszélünk, és a felvetett problémák megoldását is fontosnak tartja, tehát minden résztvevőnek meg lehet a jó érzése, hogy hasznos ügyön gondolkodik és munkálkodik. De ha annak vizsgálata kerül szóba, hogy a társadalom hogyan beszél a szegénységről, milyen jelentést ad valamely területének, hogyan élezik ki vagy éppen jelentéktelentik el a szegénységet a politikai nyilvánosságban, hogyan élünk vele együtt jó lelkiismerettel, akkor ez periférikusnak tetszik a szegénység tényleges problémáihoz képest. Mint ahogyan valóban az is, csak hogy ennek kínjaihoz képest minden tudományos okoskodás érdektelen, sőt amorális. De ha már idáig eljutunk, akkor talán az is világos, hogy nincs különbség aközött, hogy valaki a szegénység tárgyi feltételeit vagy jelentésfeltételeit vizsgálja-e: a társadalmi nyomor talán az egyik legösszetettebb, az egyének és a közösségek életét legelementárisabban érintő jelentéses valóság (is), amelynek létezéséhez sajátos nyelvi

eljárások és szabályok kötődnek, amint ezt Murray Edelman egyik könyve (1997) meggyőzően bemutatta, és még terápikusan is illendő interpretációs tudás birtokában közeledni hozzá. Nem kötelező természetesen. „Gyakran mondom a hallgatóimnak: ha asztalosok vagy mérnökök vagy orvosok akartok lenni, akkor nem nagyon kell törődnötök az ismeretelmélettel” – írta egyszer egy tudománytörténész, majd így folytatta: de ha már nem tárgyakról és biológiai lényekről beszéltek, hanem a társadalomról, amiben ti is benne vagytok akkor „rögtön belép a bizonytalanság és a nem-tudás [...] etikája.” (Glasersfeld 1993: 81.)

Ellenőrző kérdés:

Hogyan írja le Clifford Geertz az értelmező társadalomtudomány lehetőség, elvét, módszerét, és sajátosságait?

C) Geertz elemzése az ideológiáról

I) Az ideológia (le)értékelő koncepciójának bírálata

1) Az ideológia-értelmezések tudományos tradíciójáróla) Az ideológiaprobléma vizsgálataGeertz szerint az ideológia egyrészt nem az érdekharcokat jól leplező nézetrendszer és manipulációs eszköz, hanem egy élethelyzet adekvát [megfelelő] tudata. A politikát formáló embernek ugyanis sem lehetősége, sem szükség nincs arra, hogy tudományos tudásra tegyen szert és cáfolhatatlan ismeret birtokában cselekedjen. Ennek a helyzetnek felel meg az ideológia formája, amely nem absztrakt logikai, hanem képi természetű, vagyis metaforikus jellegű. Egy nehezen átlátható szituációban és egy cselekvési kényszerhelyzetben lévő ember számára a metafora kettős közvetítésű képi logikája az a nyelv, amelyben identitását őrizve eredményesen tud cselekedni. Vagyis Geertz nem azt vizsgálja, hogy milyen ideológiák vannak, hanem azt, hogy milyen módon formálódik ki az ideológia, amit képi logika szerint szerveződő specifikus szimbólumrendszernek tekint. Márpedig „ha a szimbólumok, Kenneth Burke kifejezésével élve, a helyzet megragadásának az eszközei, akkor több figyelmet kell fordítanunk arra, miként határozzák meg az emberek a helyzeteket és miként birkóznak meg velük.” (Geertz 1994a: 20.)

b) Az ideológiák tartalmi leírásaiAz ideológia kifejezés bő kétszáz éve terjedt el Európában a politikai nézetek megjelölésére, szoros összefüggésben a politikai intézmények és gondolkodás szekularizációjával. Az ideológiák értelmezésének régi hagyománya az ideológiák tartalmi leírása és osztályozása. A tradíció ma is eleven, és nem jelent mást, mint a politikai felfogásokban közvetlenül körvonalazódó nézetek feltárását és megkülönböztetését, vagyis a politikai ismeretek feltárását. Ez azonban nem absztrakt felfogások csoportosítása: a különböző ideológiákhoz különböző politikai törekvések, cselekvések, intézmények és mozgalmak kapcsolódnak. Karl Mannheim klasszikus tipológiája szerint korunk fő ideológiai áramlatai a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus. Természetesen más releváns szempontok alapján is lehet az ideológiák tartalmát értelmezni, tagolni és árnyalni.

c) Szociológiai értelmezésAz ideológiák tartalmi leírása, vagyis az eszmetörténeti tradíció mellett meghonosodott egy másik felfogás is, az ideológia a szociológiai szemlélete. Ennek talaján állva a kutatók igyekeznek felderíteni az ideológiák társadalmi feltételeit és determinánsait is, azt kérdezik tehát, hogy a politikai eszméknek milyen materiális okai és feltételei vannak, mintegy visszavezetik az ideológiákat meghatározott társadalmi körülményekre. Ennek a középpontjában az egyéni cselekedetre vonatkozóan az érdek áll. A felfogás klasszikusa Karl Marx volt, aki a társadalmi nézeteket – nemcsak a politikai gondolkodást – általában ideológiának nevezte és azt mutatta ki, hogy ezek igen szorosan összefüggnek képviselőik társadalmi helyzetével. Híres tézise szerint az uralkodó gondolatok, az uralkodó osztály gondolatai. A felfogáshoz szorosan kötődik az ideológia kritikai szemlélete, amely szerint a tudást itt nem az igazságra való törekvés határozza meg, hanem a léthelyzet kényszerei és a politikai pozíció védelme. A felfogás képviselői nem állítják, hogy az ideológia tudatos hazugság lenne, inkább tévedésnek, szükségszerű illúziónak és természetesen manipulációnak tekintik, amelyet a mindenkori beszélő érdekei határoznak meg.

ExkurzusA felfogás igen eleven, erős és hatásos. A huszonegyedik század elején is ez a szemléleti pozíció határozza meg az ideológiáról beszélő közemberi, értelmiségi és politikusi (újságírói) megnyilatkozások zömét. Elsősorban azoknak a politikai nézeteknek a kritikáját, amelyekkel a mindenkori beszélő nem ért egyet. Olyan széles körben terjesztett „mély” politikai bölcsességek igyekeznek a felfogást alátámasztani, mint a „lé határozza meg a tudatot” vagy az „üléspont az álláspont”. A felfogás szerint

egyrészt minden ember saját helyzetének rabja, másrészt élethelyzetének jellegzetességei (életkor, iskolázottság, nem, foglalkozás, kisebbségi lét, munkahely, politikai státus, csoport hova tartozás stb.) egyértelműen és közvetlenül meg is határozza az emberek érdekeit és ennek következtében a politikai nézeteit, sőt a jellemüket is Ebben a pozícióban benne állva aztán a társadalmi helyzet és a nézetek közötti bármilyen felszínes összefüggés megkonstruálása cáfolhatatlan és magabiztos magyarázat lesz a felfogás létezésére (például: „aki politikus hazudik is”, „a feketék jelleme is fekete”, „minden orosz kommunista” stb.) Észre kell vennünk, hogy ezek az értelmező leminősítések mindig más emberekre, a beszélőnek nem tetsző felfogásokra és dolgokra vonatkoznak. Önmagára azonban az ember mindig másként tekint: nemes eszmék, fennkölt ideák, erkölcsi értékek alakítják koherens nézeteit, többnyire a körülmények ellenére. Úgy vélem, márcsak ezért is gyanakodnunk kellene a társadalmi determinista nézet tudományos igazságában. Ellentettje sem kevésbé problematikus persze, mely szerint minden csak az egyénen múlik.

d) Geertz kritikájaClifford Geertz ezen a ponton kapcsolódik be az ideológiák értelmezésébe.„Jelenleg – írja – az ideológia társadalmi determinánsainak két megközelítése létezik: az érdekelmélet és a feszültségelmélet.[...] Az érdekelméletben az ideológiai kijelentéseket az előnyökért folytatott univerzális küzdelem háttere előtt vizsgálják, a feszültségelméletben pedig a háttér a szociálpszichológiai egyensúlyhiány korrekciójára irányuló állandó törekvés. Az elsőben az emberek a hatalomért küzdenek, a másodikban menekülnek a szorongástól.” (Geertz 1994b: 30.)Geertz mélységesen elégedetlen az ideológiának ezzel a szemléletével, és saját felfogását ezek kritikáján keresztül fejti ki.

e) Az ideológia mint tudati nyomorúságAz ideológia mind az érdek- mind a feszültségelméletben az alapvetően negatív jellegű tudásnak minősül, amely valamilyen kellemetlen vagy takargatni való helyzet következményeként állt elő. A magyarázat állítólag megérti az ideológiák létrejöttét, mert okot rendel melléjük, de egyben el is marasztalja őket, mert nem felelnek meg a tudományos igazság követelményeinek. Az ideológia kifejezés napjainkra a társadalomtudományokban a tudományos ismeret ellenpólusa lett, a politikai vitákban pedig valóságos szitokszóvá változott. Olyan jelzőket ragasztanak mellé, mint elfogult, előítéletes, emocionális, elleplező, manipulatív, illuzórikus, hazug stb. „Ma már – írja – szinte általános érvényű az ismerős parodisztikus paradigma: >Nekem társadalomfilozófiám van, neked politikai véleményed, neki ideológiája van.<” (Geertz 1994b: 22.) De nemcsak a közbeszédre jellemző a szemlélet, hiszen „az ideológiának a társadalomtudományokban ma uralkodó koncepciója teljes egészében evaluatív (azaz pejoratív) jellegű.” (Geertz 1994b: 25.) Komoly tudományos munkák beszélnek úgy az ideológiáról, írja Geertz, mintha az a józan és tisztességes emberek valóságleíró törekvéseinek öntudatlan vagy cinikus semmibevevése lenne, a tudás szennyes folyója, amely mérgezi a lelkeket. Geertz úgy véli, hogy még a legkifinomultabb értelmezések sem mentesek az ilyen elutasító evaluatív szemlélettől. Példaként Karl Marx, Karl Mannheim, Edward Shils, Talcot Parsons és Raymond Aron ideológia felfogására utal. Még ezek a kiváló gondolkodók is az intellektuális romlottság vagy a tudati nyomorúság megjelenésének tartják vizsgálati tárgyukat, így aztán az ideológia tanulmányozása sem lesz egyéb, mint az intellektuális tévedés és a tudati zűrzavar okainak a vizsgálata. Az elemzők úgy vélik, hogy fő feladatuk, túl az egyszerű leíráson, egy értelmileg és morálisan kétséges helyzet megmagyarázása, valahogy ekképpen: hogyan lehetséges, hogy komoly és tisztességes emberek homályos és zavaros (politikai) nézeteket vallanak. Geertz nem állítja,

hogy elemzéseik teljesen érvénytelenek lennének, azt azonban állítja, hogy ezen pozíciók alapján az ideológia értéktelen (sőt veszélyes) ismeret, amit egy jó polgár vagy egy jó demokrata nem engedhet meg magának.

2) Az érdek- és feszültségelméletek kritikájaa) Az érdekelméleti felfogás használatának két előnyeAz ideológia érdekelméleti felfogása, írja Geertz, általánosan elterjedt köznapi intellektuális eszköz, amelynek segítségével mind a tudós elemző, mind a vitatkozó politikus, mind az értelmiségi beszélő, mind az utca embere megpróbálja értelmezni a sokféle politikai megnyilatkozást. Két előnye is van. Az egyik: a politikai tudás bizonytalan tartalmú és változékony közegét stabil és áttekinthető objektív tényezőhöz rendeli hozzá.„Az érdekelmélet nagy előnye, hogy a kulturális eszmerendszereket a társadalmi struktúra szilárd vázához köti, hangsúlyozva az ilyen rendszer tagjainak motivációit és e motivációk függését a társadalmi pozícióktól.” (Geertz 1994b: 30.)A másik előny: az ideológia és a hatalmi harc egy szintre hozása, vagy ahogyan Geertz írja: „az érdekelmélet összeforrasztotta a politikai spekulációt a politikai harccal”. (Geertz 1994b: 30.) Ennek következtében a hatalom megszerzésének és megtartásának praktikus tudása és a politikáról való elméleti gondolkodás összeér egymással. Mindez nagyon megfelel a politikusoknak is, akik általában két típusú tudást használnak, egyrészt a tények, másrészt az érdekek ismeretét, és mivel ezeket használva politizál, folyamatosan meg is erősíti létezésüket. Egyrészről ez teszi az érdekelméletet szinte kikezdhetetlen felfogássá, másrészről pedig leegyszerűsítő és leszűkítő jellege.

b) Az érdekelmélet pszichológiai és szociológiai korlátjaiAz érdekelméleti magyarázatoknak azonban komoly hátrányai és korlátai is vannak. Mint Geertz írja, „pszichológiája túlságosan vérszegény”, szociológiája viszont „túl izmos”. (Geertz 1994b: 31.) Egyetlen érdekelméleti elemzés sem képes ugyanis feltárni a politikai cselekedet bonyolult motivációs hátterét, így aztán az átfogó és meggyőző motivációelemzés elvi nehézségeit szűk és felületes magyarázatokkal hidalják át. Az értelmezések két pólus között ingadoznak, a primitív utilitarizmus és a fennkölt historizmus között. Az előbbi az a homo politicust „felismert személyes előnyeinek racionális számítgatására” korlátozza, az utóbbi „homályosan szól arról, hogy az ember eszméit társadalmi elkötelezettségei határozzák meg”. (Geertz 1994b: 31.) Más kategóriákkal kifejezve; az értelmezés a materializmus és idealizmus között ingadozik. Az „eredmény” lehangoló. Az elemző vagy felfedi elméletének gyengeségeit, így azonban magyarázata esetleges lesz és „a valószínűtlenségig egyedi marad”, vagy nem veszi ezt tudomásul, így pedig csupán csak közhelyszerű általánosságokat „bizonyít”. (Geertz 1994b: 31.) Az érdekelméleti felfogás másik korlátja szociológiai jellegű, nevezetesen, a politikát az érdekharcok világának, vég nélküli hatalmi harcnak tekinti, „ahol az ideológia a ravaszság felső foka”. (Geertz 1994b: 31.)

c) Igaz-e az érdekelméletGeertz szerint az érdekelmélet nem tévedés, hanem egyoldalú felfogás, amely nem hajlandó tudomásul venni a politika más tényeit és vonatkozásait, mindenütt a kirekesztő hatalmi küzdelem jeleit látja csak. A felfogásban az ideológia is ennek a harcnak lesz az eszköze és eszmei fegyvere, ami szintén elszegényítő, egyoldalú felfogás. Ha ugyanis az ideológiát a hatalmi harcok eszközének és kifejeződésének tekintik, írja Geertz, akkor ez egyrészt redukcionalizmus, másrészt a politika egészének „militáns karaktert kölcsönöz, és az elemzés intellektuális terét a puszta taktikák és stratégiák valóságára zsugorítja”. (Geertz 1994b: 32.)

Mindez az ideológia olyan szemléletét eredményezi, „amely figyelmen kívül hagyja annak tágabb értelemben vett, kevésbé drámai funkcióit.” (Geertz 1994b: 31.) Ugyanis az ideológia nemcsak a hatalmi harc eszköze lehet, hanem például elvárásokat stabilizál, társadalmi normákat erősít meg, sőt képes a politika állapotok számbavételére is, írja Geertz. Lasswell vagy Bourdieu is konstatálták, hogy a politikai nézetek egyszerre leírnak, előírnak és identitást alakítanak. Vagyis arra, aki a politikában csak véres drámát és intellektuális romlottságot lát, a politikai más szereplői is így fognak visszanézni, és a politika s az ideológia általa adott jellemzése a politikára csak hellyel-közzel lesz érvényes, rá nézve azonban teljes mértékben.

d) A feszültségelmélet kiindulópontjaAz érdekelmélet az önző individuumok hatalmi küzdelmének tekinti a politikát és az ideológiát, a feszültségelmélet pedig abból indul ki, hogy „a társadalom krónikus módon rosszul integrált”, ráadásul nincsenek hathatós intézmények és eszközök „a szükségszerűen felbukkanó funkcionális problémák teljes sikerrel történő kezelésére”. (Geertz 1994b: 32.) A társadalomban állandóak az ellentmondások és a diszkrepanciák [meghasonlások, aránytalanságok], például a szabadság és a rend, a stabilitás és a változás, a hatékonyság és a humanitás, a különböző normák és szerepelvárások között. Az egyén mindezt szükségképpen átéli. „Amit kollektív szinten strukturális ellentmondásnak tekintenek, az az egyén szintjén bizonytalanságot jelent”, a kibékíthetetlen ellentétek az emberekben lelki feszültségként és kétségbeesésként jelennek meg. (Geertz1994b: 33.) A feszültségelmélet szerint az ideológia erre a kétségbeesésre adott válasz, vagyis a lelki feszültségek feloldásának és a bizonytalanságok megszüntetésének az eszköze.

e) A feszültségek feloldásának négy magyarázó sémájaFeltételezhető, hogy az emberek a zavarokra hasonló módon, hasonló sablonok alkalmazásával reagálnak, ezért az ideológiai reakcióik is hasonlóak. A feszültségelmélet négy féle ideológiai magyarázó sémát ír le, amelyek segítségével a homo politicus megkísérli megszüntetni az átélt ellentmondásokat. Katartikus séma (1) például az, amely a bűnbak és a szimbolikus ellenség elvére épül, mert az ilyen személyek révén az egyén megszabadulhat a kétségeitől: erkölcsileg megtisztul és tennivalói is világosak lesznek A morális magyarázatok (2) a saját hitek és elvek erkölcsi magasrendűségét hangsúlyozzák, szemben az ellenfelek nézeteivel. Ez általában a mellőzött ember ideológiája a győztesekkel szemben és híveinek erkölcsi vigaszt kínál. A szolidaritáson alapuló ideológiai magyarázatok (3) az összekötő, közös hitekre épülnek. Híve azt hangsúlyozza, hogy a problémák az összetartozás hiányából adódnak, hogy még azok sem tudnak összefogni, akik egyébként összetartoznak. A pártoló magyarázatok (4) pedig a problémákat igyekeznek nyilvánossá és általánossá tenni. Hívei úgy vélik, hogy az adott problémát az emberek nem ismerik elég jól, vagy nem látják az általános összefüggéseit. A megoldás szerintük az, ha kiveszik az egyén magánérzései közül és végre közüggyé teszik.

f) A feszültségelmélet problémáiGeertz úgy véli, hogy a feszültségelmélet a motívumok, a mozgatórugók precízebb leírását adja, mint az érdekelmélet. Ebben van az előnye. Ugyanakkor nem tudja meggyőzően kitölteni az okok és a következmények, a motívumok és a cselekedetek közötti űrt. Magyarán, nem tudjuk meg, hogy egy adott probléma és feszültség miért pont ezzel az ideológiai követelménnyel jár, hiszen elvileg járhatna mással is. A jelzett nehézségeket az emberek más módon is meg is szokták oldani, mint ahogyan valaki azt éppen teszi. Geertz példája a mellőzött művész. Számára a benne felhalmozódó feszültség feloldására, helyzete elviselésére több eredményes séma is kínálkozik: önmaga erkölcsi emelkedettsége, az általa

képvisel művészi kánon igazsága, a klikkekre szabdalt művészvilág béklyói, az közönség elmaradott ízlése, nézeteinek terjesztése terén mutatkozó eszköztelensége, és így tovább. A feszültségelmélet nem ad választ arra, hogy adott művész miért pont az adott magyarázó ideológiai sémát használja. De a viszony fordítja is bizonytalansággal terhelt. Hiába van az egyénnek pontos és világos szándéka, a következmény gyakran egészen más lesz, mint amire eredetileg törekedet.„A primitívek egy csoportja teljes átéléssel esőért imádkozik, és tevékenységük eredménye a csoportszolidaritás megerősödése lesz; [...] egy ideológus szándéka sérelmeinek előadása, de rövidesen abban a helyzetben találja magát, hogy illúzióinak torzító hatásával hozzájárul a neki sérelmet okozó rendszer fenntartásához.” (Geertz 1994b: 35.)Mit magyaráznak meg akkor a feszültségelméletek, kérdezi Geertz. Talán jó helyzetleírások, hiszen valóban vannak ilyen típusú ideológiai magyarázatok. A motívumok és a következmények, a szándékok és a hatások tekintetében azonban, mint minden funkcionalista felfogás, az elemzés bizonytalan és reménytelenül homályos.

g) Kiút: az ideológia mint politikai szimbólumGeertz szerint mind az érdekelmélet mind a feszültségelmélet közös problémája, hogy félreérti vizsgálatai tárgyát. Azaz szerinte az ideológia nem az, aminek ezek a felfogások ab ovo [eleve, eredetileg, szó szerint: a tojásból] látják. „Röviden szólva, vizsgálati tárgyunk pontosabb ismeretére van szükség”. (Geertz 1994b: 25.) Ennek megfelelően észre kellene vennünk, mondja Geertz, hogy az ideológia nem a politikai realitás pontos vagy pontatlan eszmei tükröződése, hanem politikai szimbólum, amely eleve részt vesz annak a politikai valóságnak a megteremtésében, ahol fellehető. Ennek megfelelően az ideológia alá van vetve „a szimbolikus formálódás öntörvényű folyamatá”-nak. (Geertz 1994b: 36.) Ez a folyamat kapcsolja össze az ideológia adott tartalmát és formáját, az ideológiát kiváltó és alakító politikai körülményekkel. A kettőt nem lehet rövidre zárni, a motívumok és a hatások közötti kapcsolatot nem lehet tudományos spekulációkkal és politikai közhelyekkel kitölteni, mert a politikai helyzet és ennek ideológiai megjelenése között objektíve adott jelentésstruktúrák, egymásba fonódó gondolkodási minták hoznak létre egységet. Az alapvető feladat annak leírása, hogy „az ideológiák hogyan transzformálják az érzéseket jelentéssé, és teszik ezeket társadalmilag hozzáférhetővé”, másképpen, hogyan alakulnak át az egyéni attitűdök nyilvános formává. (Geertz 1994b: 36.)

Ellenőrző kérdésHogyan bírálta Clifford Geertz az ideológia értékelő felfogását, az érdekelméletet és a feszültségelméletet?

II) Az ideológia szimbolikus értelmezése

1) A (politikai) tudás nyilvános jellege és a politikaa)Az emberi tudás objektívGeertz szerint az emberi tudás és gondolkodás nem misztikus és titkos belső folyamat, amelyet akkor vagyunk képesek megfejteni, ha kikérdezzük az embereket, vagy külső jeleit pontosan tudjuk hozzákötni biológiai és társadalmi feltételekhez. Ez nem azt jelenti, hogy a tudás „önmagában” állna, az ideológia különösképpen létbeágyazott, de a bemutatott visszavezetések és következtetések pusztán valószínűségek, nem megmagyarázzák a az ideológia adott módját, hanem csak áthidaló megoldások arra a zavarodottságra, amely akkor áll elő, ha a tudást eleve megfosztjuk objektív jellegétől és kulturális karakterétől, vagyis szimbolizációs természetétől. Itt az szokott bennünket megtéveszteni, hogy az ideológiát is mindig egyénileg fogalmazzuk meg és képviseljük, az viszont már elkerüli a figyelmünket, hogy mindig történetileg és kulturálisa formált közös készletből válogatunk nézeteink kialakításához.

b) A tudáskészletek kulturális mintázatokMég az érzelmek sem vak és alaktalan módon törnek elő az emberből, figyelmeztet bennünket Geertz, hanem valamilyen kulturális mintázat alapján. Például a halál élményére a megtapasztalt magatartási minták, a halálról szóló irodalmi alkotások vagy a temetési rítusok alapján reagálunk elfogadott és intelligens módon. Még inkább így van ez a kognitív [megismerési] tartalmak esetében.„Bármi legyen a különbség az úgynevezett kognitív és expresszív szimbólumok vagy szimbólumrendszerek között, legalább egy közös dolog található bennük: ezek mind az emberi élet mintázottságának kialakítására szolgáló külsődleges információforrások – személyen kívüli mechanizmusok a világ percepciójához, megértéséhez, megítéléséhez és manipulálásához.” (Geertz 1994b: 46.)A fenti idézet kulcsmozzanat Geertz ideológia felfogásának megértésében. Vagyis az olyan szimbolikus rendszerek, mint az ideológia is, „az emberi élet mintázottságának kialakítására szolgáló külsődleges információforrások”, másképpen „személyen kívüli mechanizmusok a világ percepciójához, megértéséhez, megítéléséhez és manipulálásához” Egyszerűen szólva: a különböző ideológiák segítségével alakítjuk és formáljuk a politika életet. Sem okunk, sem jogunk nincs tehát ahhoz, hogy az ideológiát eleve gyanúval illessük, az ideológia nem eleve rossz vagy jó, hanem a közösségi élet megalkotásának nélkülözhetetlen eszköze. Geertz szerint „az ember ideológiák, a társadalmi rend sematikus képeinek konstruálásával válik jobb vagy rosszabb politikai állattá.” (Geertz 1994b: 47–48.)

c) A kulturális determinációVagyis az egyes ember mindig egy már meglévő ideológia tartalomból, a rendelkezésére álló ideologizálási módokból választ, amikor egy-egy adott helyzetre reagál. Ezt nevezi Geertz a legszélesebb értelemben vett kulturális determinációnak. Ugyanis az embert a biológiai szükségletek és társadalmi kényszerek „csak lazán irányítják” (Geertz 1994b: 47.), azt mondhatjuk, az objektivitás a cselekedetnek csak a határait szabja meg, ezen belül igencsak sok féle módon szoktunk cselekedni és viselkedni. Vagyis a gondolkodás és „az emberi és viselkedés eredendően és szélsőségesen plasztikus” (Geertz 1994b: 47.), leginkább az hat ránk, ahogyan a jelentésteli valóságot értelmezzük. Az általunk teremtett és alakított mondjuk politikai valóság ugyanis nem értelem nélküli objektivitás, hanem jelentéses vagy szimbolikus realitás, azaz olyan módon épül bele a cselekedeteinkbe, amilyen módon róla gondolkodunk és beszélünk.

e) A politika ideológia „igénye”Ha a társadalmi életet az egyöntetűség és a változatlanság jellemzi, az ideológiák szerepe marginális, az életet elsősorban mitikus, vallási és morális szimbólumok és rítusok szervezik. Ott ahol azonban háttérbe szorulnak az öröklött hagyományok és létrejön az autonóm politika differenciált világa, megnő az ideológiák jelentősége. A társadalomban általános orientációs zavar és alternatívitás keletkezik, amit az ideológiai mintázatok fejeznek ki és „kezelnek”. Ez a történelmi helyzet a modernitás nyomán vált általánossá, vagyis az ideológia tömegessége modern jelenség, nem kevésbé sajátosságának tartós félreértése.

f) Az ideológiák szerepe és sajátosságaGeertz úgy véli, hogy az ideológiák elsősorban a „problematikus társadalmi valóság térképei”. (Geertz 1994b: 50.) Születésük és elterjedésük rávilágít két fontos szerepükre: egyrészt „megkísérlik érthetővé tenni az egyébként felfoghatatlan társadalmi helyzeteket”, másrészt minden körülmények között lehetőséget igyekeznek biztosítani „a célirányos cselekvésre”. (Geertz 1994b: 50.) Mindezekből Geertz számára az a kérdés adódik, hogy vajon mi módon képes az ideológia ezt a szerepet betölteni. Válasza gyökeresen más, mint amit az ideológiáról előtte tanítottak. Azt írja, hogy ezt a nélkülözhetetlen szerepet az ideológia éppen azért képes betölteni, mert nem tudomány, és soha sem lesz az, de mégcsak nem is a tudomány absztrakt logikája szerint szerveződik, mert az ideológiák a képi gondolkodás szerint épülnek fel.

h) Az ideológia mint metaforikus gondolkodásGeertz tehát nem azt mondja, hogy az ideológia valamiféle zavaros nézetrendszer, szükséges vagy szükségtelen illúzió, jól vagy rosszul funkcionáló hazugság, hanem azt állítja, hogy az ideológiák képszerű gondolkodásmódok, amelyek a közösség közös feladatainak a megoldását szolgálják. Más szavakkal kulturális mintázatok vagy szimbólumrendszerek, amelyekben a gondolkodás képszerűsége dominál, azaz az ideológia figuratív vagy metaforikus jellegű tudás. Éppen ezért soha sem fog tudománnyá válni, mint ahogyan a művészet sem. A tudomány absztrakt fogalomrendszere, semleges nyelve és analizáló észjárása nem szolgálhat az ideológiai beszéd mintájául, hiszen ez a politikai beszéd tudományos leírásának a normája. A „tudománytalanság” azonban nem hiba vagy fejletlenség, hanem megszüntethetetlen sajátosság és az ideológia funkcióképességének egyik alapja. Éppen ezért elhibázott stratégia az ideológiát a tudomány felől kritizálni.

2) A metafora jelentéstanaa) Mi a metaforaMielőtt azonban Geertz értelmezését elemeznék, röviden áttekintjük a metafora „jelentéstanát”, hogy megértsük felfogásának lényegét. A metafora szóképet jelent, stilisztikai kifejezéssel élve, a metafora a trópusok egyike. Geertz utal arra, hogy a politika nyelvében sok más trópus is szerepet játszik, sőt ad egy listát is a lehetséges politikai szóképekről, (Geertz 1994b: 42.) de a metafora egyrészt a leggyakoribb és a legfontosabb, másrészt a metaforát általában a képi gondolkodás mintájának és alapjának tekintik. Néhány példa a kilencvenes évek magyar politikai nyelvéből: médiaháború, Európa-ház, magyar élet, beteg társadalom, nemzeti sorskérdés, politikai nagytakarítás, szociális háló. A metaforát sokáig csak a hatásos beszéd egyik stilisztikai eszközének tekintették, amellyel a szónok és a költő az absztrakt-fogalmi nyelven is előadható mondandóját érzékletessé és hatásossá teszi. A huszadik században ezt a felfogást olyan nézetek váltották fel, amelyek a metaforikus gondolkodást az ember specifikus megnyilvánulásának tekintik. A metaforában,

hangsúlyozza ez a felfogás, megismerési képesség rejlik, használata a társadalmi létezés mással nem pótolható kapacitása és lehetősége.

b) A metafora szerkezeteA metaforában két látszólag össze nem illő elem kapcsolódik össze. Az egyik elem elvont, távoli, nehezen érthető és idegen, a másik érzéki, ismerős és közeli. A szókép a két elem között analógiás [hasonlósági] viszonyt hoz létre, azaz hasonlóságokat idéz fel, amely arra szolgál, hogy az elvont, távoli, nehezen érthető dolgokat az érzéki, az ismerős dolog révén ismerőssé tegye, valahogyan magyarázza. A metaforikus viszony absztrakt elemét gyakran a tudomány is csak nehezen értelmezi és definiálja: média, Európa, magyar, nemzet, társadalom, politika. A metaforában azonban ezeket a nehezen érthető, távolinak tetsző dolgokat mintegy megvilágítják, jelentéssel töltik fel a melléjük állított közeli, ismerős és érzékelhető dolgok: háború, ház, betegség, sors, takarítás, háló.

c) A metaforikus logika 1: a tudományos gondolkodásA metafora azonban nemcsak a hatásos beszéd egyik eleme, hanem egy sajátos gondolkodásmód, nevezetesen képi vagy konkrét logikai észjárás, amely más mint a tudomány absztrakt logikája. Először nézzük meg, hogyan hozza létre a tudomány a maga megállapításai. Ha feltesszük például azt a kérdést, hogy mi a nemzet, a tudomány erre úgy válaszol, hogy további absztrakt fogalmak segítségével (nyelv, kultúra, gazdasági közösség, történetileg változó formák, a modern politikai törekvések stb.) definiálja és konkretizálja a nemzet értelmét, és ha szükséges, ezeket a fogalmakat újabb absztrakt fogalmak segítségével tovább differenciálja és magyarázza. Akárhogy is van, a tudomány egy absztrakt fogalmat mindig egy másik absztrakt fogalom segítségével értelmez, egy jelölthöz rendelt jelölő együttes növelése, csökkentése vagy átrendezése révén. Így születtek meg aztán a nemzet tudományos definíciói. Például: a nemzet történetileg változó politikai közösség, amely az azonos területen élő, azonos nyelvű, kultúrájú és szokású, egységes gazdálkodási keretben és hatalmi intézményrendszerben élő embereket foglalja magába.

d) A metaforikus logika 2: a képi gondolkodásA konkrét-logikai vagy figuratív észjárás más utat jár. A metafora két elemét, az absztrakt és a konkrét jelentésű szavakat (például a nemzet és a betegség szót) nem rendeli alá egymásnak, nem vezeti le egyiket a másikból, nem vezet be újabb absztrakt fogalmat, hogy érthetővé tegye a nemzet értelmét. Amit tesz, egymás mellé állítja két kifejezést: nemzeti sors, a nemzet becsülete, beteg nemzet, egészséges nemzet, nemzethalál, és így tovább. Ezzel azt prezentálja, hogy közöttük érintkezések vannak, részesednek egymásból, anyaguk vagy tulajdonságuk nyilvánvalóan vagy rejtetten hasonlít egymáshoz. Nem próbálja fogalmakkal körbekeríteni és lerögzíteni a metafora elvont elemét, jelen esetben a nemzetet, hanem analógiás állításokkal megpróbálja megmutatni valamilyen fontosnak vélt vonását. Fenti példánkban a nemzetet metaforikusan az egyéni sors és az emberi test érzéki valósága felől értelmezik és definiálják. A két értelmezés különbsége nyilvánvaló. A absztrakt definíciót csak az érti, aki ismeri a definiálás során használt kifejezéseket, a képi értelmezéshez erre nincs szükség.

3) Az ideológia mint metaforikus jelentésadása) Az ideológia politikai alapja 1: az ellentmondásosságAz ideológia tehát „a tudomány semleges nyelve elől kitérő társadalmi realitások megragadásából, megfogalmazásából és kommunikálásából meríti erejét.” (Geertz 1994b: 39–40.) Geertz ennek a társadalmi realitásnak két lényeges elemére hívja fel a figyelmet. Az

egyik az, hogy a társadalmi-politikai szituációk ellentmondással telitettek. A tudomány az ilyen helyzeteket „színről színre” akarja feltárni, pontos megnevezésekre, szószerinti olvasatokra és a félreérthető kifejezések kiküszöbölésére törekszik, ráadásul mindezt általános gondolkodási normaként állítja be. Ezáltal azonban elvéti a helyzetet, amely megszűnik politikai lenni, ha legalább is gondolatilag, felszámolják feszültségeit és ellentmondásait. A metafora viszont olyan szimbolikus gondolati forma, amely eleve ellentmondásokat fog át és „a szó szerinti olvasatnál összetettebb jelentéseket közvetít”, (Geertz1994b: 40.) mert „a konfiguráció végső képe egymástól eltérő jelentéseket ölel fel”. (Geertz 1994b: 43.)

b) Az ideológia politikai alapja 2: a cselekvés szükségességeA másik elem a politikai szituáció gyakorlati jellege, cselekvésre orientált természete. A tudomány, a politikához viszonyítva, mindig kontempláció [szemlélődés], ezért is képes a tudós semleges és távolságtartó gondolkodásra. A politikában való gondolkodás viszont, szemben a politikáról való gondolkodással, nem lehet puszta elmélkedés, a politikában cselekvési kényszer van, vagy fordítva, nem politika az, ahol csak meditálnak, s nem cselekszenek. A gyakorlati cselekvések viszont, a tudományos tevékenységgel összehasonlítva, zűrzavarosak és bizonytalanok, gyakran kényszeresek és soha sem lehet őket pontosan megismételni. A metafora az a gondolati forma, amely hordozza és megoldja ezt a helyzetet. Kézzel foghatóvá teszi a távolit, struktúrájába építi az érzelmeket, „megfellebbezhetetlen fogalmakat” (Geertz 1994b: 48.) szállít az áttekinthetetlen helyzet kezelésére, és mindenekelőtt orientál mint egy térkép, mert az ideológián „belül összeütköző szó szerinti jelentések [...] új szimbolikus kereteket teremtenek, amelybe, egy ismeretlen vidékre tett kirándulás mintájára, a politikai élet átalakulása során keletkező >ismeretlen valamik< milliárdjai beilleszthetők.” (Geertz 1994b: 50.) Vagy általánosabban: az ideológiák még az átláthatatlan és elfogadhatatlannak tűnő helyzeteket is úgy magyarázzák, hogy helye legyen benne a célszerű és értelmes cselekvésnek.

c) Az ideológia sűrítő erejeGeertz a ideológia metaforikus vonásának két fontos tulajdonságát értelmezi. Az egyik sűrítő-egységesítő természete, a másik az érvényessége. A metafora ereje abban a tényben keresendő, összegez Geertz, hogy benne a nyelv kevés szóval is milliónyi dolgot képes átfogni. A nyelv funkciói alapján a leírást, az értékelést és az előírást. A pszichikus képességek alapján az értelmet, az érzelmet és az akaratot. A tudás jellege alapján az egyéni és a közösségi tapasztalatot, a véleményt és az ismeretet. Ezeket egy analitikus elemzésben szétválasztják egymástól, ám tudható, hogy konkrétan és valóságosan mindig együtt vannak, összefonódnak. A metafora az a gondolati forma, amely ezt az összefonódottságot kifejezi, ezért adekvát a gyakorlattal. „A metafora ereje az általa szimbolikus módon egységes konceptuális keretbe kényszerített diszharmonikus jelentések interakciójában [...] rejlik”. (Geertz 1994b: 40.) A különbözőségek egysége azonban nem lezárja a jelentést, mint a tudományos definíciók teszik, hanem nyitja a szemetikai lehetőségeket, a metaforák az eredeti jelentésekhez viszonyítva jelentéstöbbletet tartalmaznak

d) Az ideológiák érvényességeEgy pillanatig sem lehet kétséges, hogy a politikai gondolkodásban a metaforák érvényességgel bírnak: hatnak és használják őket, helyzetet fejeznek ki és cselekvéseket irányítanak, magatartásokat alakítanak és gondolkodási módokat formálnak. Érvényességük alapja azonban nem az, hogy megfelelnek az igazság követelményének. Azt írja Geertz, felidézve a metafora-kutatások néhány megállapítását: „a metafora ama vonása, amely legjobban aggaszotta a filozófusokat (és...még a tudósokat is) az az, hogy >hamis<:

>Megmutatja valamiről, hogy az valami más.< Sőt akkor a leghatékonyabb, amikor a >leghamisabb<.” (Geertz 1994b: 40.) Mondhatjuk tehát, hogy az ideológiák ellenállnak az igazságdiskurzusnak, nem igazak és nem hamisak, hanem érvényesek, mert a politizáló ember használja őket, cselekedetét ezek alapján végzi. Ebből következően létezik érvénytelen politikai eszme és metafora is. „Ha működik a metafora, akkor a hamis identifikációt. [...] helyes analógiává alakítja; ha célt téveszt, puszta extravaganciává válik.” (Geertz 1994b: 40.)

e) Nemcsak metaforákGeertz nem gondolja, hogy a politikai beszéd csak metaforákból áll. „Nem minden ideológiai megnyilvánulás figuratív. Legnagyobb részük betű szerinti követeléseket tartalmaz, [...] amelyeket nehéz a tényleges tudományos állításoktól megkülönböztetni: >Minden eddigi történelem az osztályharcok története< [...] és így tovább”. (Geertz 1994b: 42.) Azt azonban állíthatjuk, most már túl a geertzi gondolatokon, hogy a politika központi konstitutív tényezője egy metaforikusan értelmezhető szituáció: a közjó folyamatos kitűzésének és a feladat megoldhatatlanságának az átélése. Ennek nyelvi konstrukciói az abszolút politikai metaforák. (lásd erről Szabó 1994: 95–99.) Azt sem gondolja Geertz, hogy lehetséges értékmentes ideológia: „az ideológia nem értékelő koncepciójával kapcsolatos igény nem az értékelés nélküli ideológiákat igényli”. (Geertz 1994b: 29.) Az általa vázolt konceptuális keret azonban lehetőséget kínál az ideológiai tudás tudományos értelmezésének radikális újrafogalmazására.

Ellenőrző kérdésHogyan írta le Clifford Geertz a politikai tudás nyilvános jellegét, a metafora jelentéstanát, és az ideológiát, mint metaforikus jelentésadást?

Irodalom

Geertz, Clifford (1994 [1973]): Az ideológia mint kulturális rendszer. Fordította Fejér Balázs. In Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó, 22–62.

Geertz, Clifford (1994a [1973]): Sűrű leírás: Út a kultúra értelmező elmélete felé. Fordította Berényi Gábor. In Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó, 170–199.

Geertz, Clifford (1994b [1983]): Elmosódott műfajok: A társadalmi gondolkodás átalakulása. Fordította Kovács Éva. In Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó, 268–285.

Geertz, Clifford (1994c [1973]): Az ethosz, a világkép és a szent szimbólumok elemzése. Fordította Sajó Tamás. In Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó, 5–21.

Geertz, Clifford (1994d [1973]): Mély játék: Jegyzetek a bali kakasviadalról. Fordította Lovász Irén. In Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó, 126–169.

Geertz, Clifford (1994e [1986]): A sokféleség édes haszna. Fordította Andor Eszter. In Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Osiris Kiadó, 332–351.

Glasersfeld, Ernst von (1993 [1984]): Konstruktivista diskurzusok. Fordította Szijj Ferenc. In Helikon 1: 76–90.

Niedermüller Péter (1992): Empirikus kultúrakutatás: egykor és most. In Szimbiózis. Kulturális antropológia híradó, 1: 29–96.

Niedermüller Péter (1994): Utószó. In Clifford Geretz: Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások. 395–397. Budapest: Századvég Kiadó.

Szabó Márton (1998 [1994]): A metaforikus politika. A figuratív politikai beszéd természetrajzáról. In Szabó Márton: Diszkurzív térben. Tanulmányok a politikai nyelvéről és a politikai tudásról. 310-339. Budapest: Scientia Humana.