Az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Szellemi Iskolájának, a Lectorium Rosicrucianumnak a folyóirata

Ez a folyóirat az Olvasó figyelmét az új korszakra

hívja fel, mely az emberiség számára elkezdődött. A

p e n t a g r a m , az ötszög minden időkben az újjászü­

letett ember, az új ember jelképe volt. Ugyanakkor

a mindenséget és ennek örök alakulását is jelképezi,

amelyben Isten terve megnyilvánul.

Egy jelképnek azonban csak akkor van értelme, ha az

életben megvalósítják. Ha az ember az ő mikrokoz­

moszában, az ő kis világában valóra

váltotta a pentagramot, akkor legyőzte a halált és be­

járta a transzfiguráció ösvényét. Olvasóit ez a folyó­

irat erre a szellemi forradalomra akarja felszólítani,

amelynek az emberben kell lejátszódnia.

P e n t a g r a m

Kétfajta gondol­kodás van: az analitikus és a gyógyító. Az analitikus gon­dolkodás a je­lenségek sokfé­leségéből indul

ki, és az atom legkisebb alkotóeleméig kikutatja azok részleteit. Feloszt, elemez, elrendez és így mintegy meghódítja vizsgálatának tárgyát.

A gyógyító gondolkodás felismeri, ahogy az egyet­len, egyetemes élet pompás sokféleségben, a for­mák és fajok leírhatatlan gazdagságában diadal­masan megnyilvánul. Amit kikutat belőle, annak örül, lelkesen megmutatja annak szépségét és fi­nomságát, és szabaddá válik, hogy még maga­sabbra törjön.

Az egyik gondolkodás hidegséget és áttekintést hoz, a másik meleget, életet és belátást. Az egyik emberi, a másik isteni.

A Pentagram jelen számának cikkeiben mélyebb belátást szeretnénk nyújtani a belső gazdagságba.

A lélek felébredése Hermész első könyvének 72. szakaszában a léleknek a testi alvás során fellépő

„józanságáról" beszél. így felmerül a kérdés: mire gondol Hermész ennél a kife­

jezésnél? Hol marad a személyiség azon része, amely a test alvása során kilép,

és mit tesz, vagy jobban mondva mi történik vele az éjszakai órákban?

Jan van Rijckenborgh írása alapján

AZ EMBERI TUDAT ÖSSZETÉTELE

Az éjszakai ember, ha szabad így kifejezni magunkat, az éjszakai órák folyamán a dia­lektikus természet asztrális szféráiban tar­tózkodik. Amint álomba merül, személyi­séghasadás következik be, és a személyiség egy része kilép a testből. A vizsgálók figyel­mét azonban a legtöbbször elkerüli, hogy a személyiséghasadásnál a tudat is elhasad. A dialektikus tudatot azon atomok együttha­tása okozza, amelyek egy adott pillanatban személyiségrendszerünket képezik. Ezzel összefüggésben négy tudatállapotot külön­böztethetünk meg: kettő inkább a durvább anyagtesthez és étertesthez tartozik, további kettő pedig a finomabb asztráltesthez és mentáitesthez.

Az alvás során a személyiség finomabb része kilép, és a tudat is elhasad. A tudat anyagi nézete az anyagtestnél marad, né­ha úgy, hogy nem működik, olykor azon­ban valamiféle félig működő állapotban. Ez utóbbi akkor lép fel, ha például nap­közben a testet nagyon megerőltették, ha különösen ideges, vagy gondok nyo­masztják. A tudat másik nézete a kilépő asztrálist és mentális testet követi. És mi­vel minden ember mentáiteste még na­gyon elemi és tökéletlenül szervezett, ezért az alvó tudatot szinte teljes mérték­ben az asztrális kormányozza. Ezért mondhatjuk, hogy a mai ember álom­tudata asztrális tudat.

Ebből a megállapításból levezethető, hogy az ember éjszakai tudati élete sehogyan sem hasonlítható az anyagi élet szokásos tudati életéhez, amelyben a négy, koncentrikusan egymásban fekvő tudaterőforrás kölcsönha­tásban van, és egymást ellenőrzi. Az éjsza­kai tudat tehát kizárólag asztráltudat. Aki valóban tudja, hogy ez mit jelent, az nem lesz a számtalan tévedés áldozata, melyeket ezen a ponton követnek el.

AZ ASZTRÁLIS SZFÉRA JELLEGE

Az asztrális szférának erős alkotó tulajdon­sága van. A gondolatok, vágyak, érzések és akarati folyamatok kivetüléseket hoznak lét­re benne. A tükörszféra élete miatt, és az emberiség általános viselkedésének köszön­hetően a dialektikus természet asztrális szférája nagyon bonyolulttá és szennyezetté vált. Minden megtévesztés benne, és a gnosztikus élet szempontjából halálos, mert az asztrális anyag különösen mágneses. Minden, ami nem egyezik a tartalmával, azt az asztrális szférába való belépésekor az al­vó embertől egyszerűen elveszik. Ezért en­nek a szférának a jellegét, és az ennek meg­felelő asztrális szubsztanciát kapja meg. Ezért olvasható a „Pistis Sophia Gnosztikus Evangéliumában", hogy Pistis Sophia vilá­gosságerejét folyamatosan elrabolják. A szokásos élet asztrálisa telis-tele van szentségtelen erőkkel, az ún. eonokkal, melyeket természeterőknek tekinthetünk.

,,A test alvása a lélek józansága lett, a szemek behunyása az igazi látás, a hallgatás a jóval való terhesség és az ige kihordása az üdv termékeny tetteivé vált. " Corpus Hermeticum I. könyv, Pimander, 72. szakasz

„Ekkor aszt-rális önvalója a szívében fog lakni. Csak ekkor ismeri fel az ember a vilá­got olyannak, amilyen való­jában." A bölcs Babur (Hindukus, 1530) benső­séges befelé fordulásban, kertjében, a mai Kabul kö­zelében.

Csak az győzi le elsődleges természetösztönét, aki képes felvonni tudatát a szívébe.

Az eon szó jelentése: az idők folyása, mérhetetlen időtartam. Ez rávilágít arra, hogy az asztrális szférával kapcsolatban mik az eonok. Az eonok asztrális erők vagy hatások, me­lyek nagyon hosszú idő alatt alakultak ki és váltak hatalmassá. Többnyire emberi vá­gyak és gondolatok kivetüléseiből állnak, melyeket oly sokáig tápláltak, hogy végül az asztrálterületeken önálló életre keltek. Vegyük úgy, hogy van egy bizonyos gondo­latképünk, amiről újra és újra beszélünk, és amit az évek során állandóan fenntartunk. Ezt a képet plántáljuk gyermekeinkbe, és mindenkibe, aki velünk szeretne haladni. A művészek pedig megrajzolják, megfestik és szobrot alkotnak, költők verseket írnak róla. így elképzelhetjük, miként alakul ki az aszt­rálterületeken egy-egy eon. Az eonok embe­ri vágyak, gondolatok folyamatos áramlatai, melyeket annyira éltetnek, hogy végül ők maguk uralják az emberiséget. Szüntelenül erősödnek, mert folyamatosan táplálja őket az emberiség, és minden gnosztikusan irányuló embertől elrabolják a világosságerejét, aki belép az asztrális terü­letekre. Ez normál esetben minden éjjel, minden tanulóval megtörténik, amint testét a nyugalomnak és az alvásnak adja át.

TANULÓSÁG

Ezért, akinek sokat jelent a tanulósága, an­nak fontos következtetések adódnak a fent leírtakból. Többek között annak a logikus és kényszerű szükségessége, hogy kivonja ma­gát a szokásos természet asztrális szférája-

ból. Ha valaki felfedezi, hogy az éjszakai szférában tartózkodva e terület különösen szentségtelen befolyásait tapasztalja, akkor a következő kérdések szinte maguktól me­rülnek fel benne: Hogyan szabadulhatok meg ettől? Hogyan óvhatom meg magam ezektől a befolyásoktól? Ez az első szük­ségszerűség. Ezt követően, ha megszabadult az éjszakai, asztrális szféra befolyásaitól, a második szükségszerűség következik. Akkor a sze­mélyiség finomabb részét az alvás során más asztrális területre kell vezérelnie, mely­ben az említett szennyeződések és veszé­lyek nem állnak fenn. Ezek azok az elemi követelmények, amelyeket nem kerülhetünk ki, mert ezek teljesülése nélkül a gnoszti­kus tanulóság csupán illúzió. Ezt a folyamatot azonban nem lehet erőltet­ni vagy kikényszeríteni. Ha néhány napra meg is próbálnák, akkor sem bírnák ki. Ez egy teljesen biztos vereség kilátásával ví­vott küzdelem lenne. Ezért állapítottuk meg korábban, hogy a gnosztikus ösvény kulcsa abban a lehetőségben rejlik, hogy az asztrál-tudatos én segítségével és azon keresztül az asztrális tudatnak más irányt adhatunk. Ehhez pedig elsősorban az szükséges, hogy az én-lény magelvét a lép-máj rend­szerből felvonjuk a szívbe. Ez csak akkor valósulhat meg, ha érettek rá, ha anyagi életük tengerén zátonyra futottak, ha felfe­dezik, hogy az embernek, aki a vízszintes síkon mozog, semmi reménye a megszaba­dulásra. Ekkor vonják fel az én magelvét a lép-máj rendszerből a szívbe. A lép-máj rendszerben, a plexus solarisban

székelő én jellemzi a kőkemény, énközpon-tú természetembert, aki ragaszkodik az anyaghoz, teljesen egy vele, és mindent et­től vár el. Azonban számára is, hosszabb vagy rövidebb idő után eljön a pillanat -gyakran csak a mikrokozmosz rengeteg lét­állapotát követően - hogy elakad a termé­szetben, zátonyra fut. Akkor felismeri, hogy léte vég nélküli kör­forgás, és teljesen kilátástalan. Amíg még a lép-máj rendszerből él, és élete önérvénye­sítésben és énközpontúságban mozog, addig tanulósága egy Szellemi Iskolában hiábava­ló. Csak az győzi le elsődleges természet­ösztönét, aki tudatát képes felvonni a szívé­be. Akkor asztrális önvalója a szívszentély­ben keres lakást. És csak akkor ismeri fel a világot olyannak, amilyen az valójában.

AZ ÜDVREVÁGYÁS ÁTÜTŐ EREJE

Akkor új vágyakozás indul belőle, egy só­hajtás lényének igazi megváltásáért. Ezt a pillanatot a szent nyelvben „üdvrevágyás­nak" nevezik. Csak ez a kívánság nyitja meg a szívet a Gnózisnak és érinti meg a szív rózsáját. így jut el az ember egy telje­sen új létállapot kapujába. Az üdvrevágyás az asztrális önvaló szívbe történő felvonásá­nak a következménye. Sok millió ember áll ezen kapu előtt. Emberek milliói, hosszú idők óta vágynak egy valóban megszabadító életre. Üdvrevágyásuk által egymásra han­golva, ők szintén egy eont hoztak létre. A gnosztikus iratokban ezt nevezik a tizenhar­madik Eonnak. Eközött és a vágyakozó, só­hajtozó emberek között szintén kölcsönha­tás fejlődik ki. Emiatt ezeknek az emberek­nek a vágyakozása egyre erősebb lesz, egy­re jobban szítják, úgyhogy a ziláltság álla­potának érzése és megértése, melyben talál­tatnak, folyvást erősödik. De csupán az

üdvrevágyás nem elegendő. Ezzel együtt az asztrális önvaló az éjszakai órákban még mindig csak a természet szennyezett asztrá­lis szférájában lesz, és reggelente, világos­ságától megfosztva, onnan tér vissza, és a ziláltsága nagyobb, mint azelőtt. Az üdvrevágyáson túl ezért önszentelés is szükséges. Aki valóban vágyakozik rá, hogy megszenteltessen - amely meg-gyógyulást jelent - az minden lehetségest és lehetetlent megpróbál, hogy ehhez a szenteléshez közeledhessen. Ennek logiká­ját Önök is fel fogják fedezni. Erős öntevé­kenység, önmagunkon végzett munka fogja majd bizonyítani, hogy az üdvrevágyás tü­ze tisztuláshoz vezet. Ez az öntevékenység mindig a szívből indul ki, és az egész létál­lapotot befolyásolja.

Ezért beszélnek sokat a Rózsakereszt Isko­lájában a szív szükséges megtisztításáról. Aki az üdvrevágyás mellett az öntisztítást is alkalmazza, az megtapasztalja az új lélek születése által a szentelést, annak minden következményével. Sokan kiáltanak segítségért és imádkoznak támogatásért mindenben a dialektikus moz­galmasságban. Az embernek azonban fel kell ismernie, hogy a valódi szentelés, gyógyulás eléréséhez először önmagát és egész létállapotát kell bevetnie. Csak akkor valósulhat meg az új lélek születése, ha az üdvrevágyáson túl önszentelés is kifejlődik. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: a je­löltnek először is asztrális énjét a lép-máj rendszerből fel kell vonnia a szívébe. Ezzel már elvileg legyőzi természetállapotát. Má­sodszor az üdvre vágyás kifejlődése és a bu­kott természet önfelfedezése következik. Harmadszor az öntevékenység előtt találja magát, a szív megtisztítása és egész életé­nek önátadása előtt, melynek az új lélek születése a következménye.

Tóth, az egyiptomi íbiszfejű Isten, Hermész, a szellemi világ küldötte. Pergamentekercset tart a kezében az igazság, az isteni ige jelképeként.

Elalváskor az asztrális önvaló rezgése és irányulása alapjában meghatározza a teljes éjszakai életet és az azt követő nappali létet.

Ml AZ ÚJ LÉLEK?

A lélek születése először is egy új asztrális lény megszületése. A léleklény elsősorban asztrális lény. A születést követően azonnal közli magát a vérrel, az idegközeggel, a bel­ső elválasztással és az intelligenciaszervek­kel is. Amint belép valami az új léleklény-ből az emberbe, amint az új befolyások ha­tásossá válnak, új képesség keletkezik ben-ne. Uj erő kering egész lényében, és minden szokásos képességet befolyásol, így megértjük, hogy a negyedik lépés, ami rajtunk múlik, azt jelenti, hogy következe­tesen és szisztematikusan átengedjük éle­tünk vezetését az újonnan született lélek­nek, és a bennünk rejlő új lehetőségeknek. Ez azt jelenti, hogy az én, a természetes önvaló szerint teljes mértékben háttérbe lépünk, és már nem viselkedünk a termé­szet szerint, hanem életünket az új lélek vezetésére bízzuk.

Akkor az új asztrállény, az új lélekállapot növekedni fog bennünk. Erre egy teljesen újonnan felszerelt szidérikus test nyilvánul meg, és a régi vágylény és vágyélet tovatű­nik. Ekkor elkezdődik a transzfiguráció! Ugyanolyan mértékben, amilyenben az új fejlődés halad, halunk el a régi természet asztrál szférája szerint. Sőt egy adott pilla­natban már nincs is többé hozzáférésünk -nem találunk már helyet benne az új asztrál lénynek. És ekkor megnyílik az Élő Test asztrál térsége: a földi forgatagból érkezett idegent üdvözlik új otthonában.

Fontos annak a megértése, hogy létezik egy ilyen új otthon. Sokak fáradozása árán, speciálisan az ifjú Gnózis számára készítették elő. Itt nem egy esetleges, ké­sőbbi, jövőbeni gyógyulásról, szentelődés-ről vagy egy hamarosan bekövetkező meg­szabadulásról van szó. Nem, mindannyi­unk számára létezik a mában a szabadság­nak egy háza, amelybe beléphetünk, ha a szükséges kulcsokat használjuk, és elfo­gadjuk ennek következményeit. A feltétel annyi, hogy rendelkezzünk az új lélekkel és bizonyítsuk ezt mindennapi életünkben: mint következetesen alkalmazott, gyakor­lati tanulóságot énvesztett szolgálatkész­ségben, az igazi lélekállapot félreismerhe­tetlen emberszeretetétben. Minden lélekszületett embernek, az elvég­zett napi munka után is, a lélek szférájába kell állítania életét, és elalvás előtt sem sza­bad az ellentétek világának nézeteinél időz­nie, így válhat az alvás a lélek józanságává. Aki lélekirányultan megy aludni, az lelkét tudatosabbá, éberebbé teszi. Az asztrális ön­való rezgése és irányulása elalváskor meg­határozó a teljes éjszakai életre és az azt kö­vető nappali életre egyaránt. Aki ily módon felkészülve lép be az új asztrál területre, az nap mint nap nagyobb erővel és részletes­séggel tapasztalja, hogy a test alvása a lélek felébredését vagy éberségét jelenti. Ez meg­hozza a valódi látást. Ezt a fejlődést az új tudatállapot koronázza meg, melyet a szent nyelvben, a „dicsőség múlhatatlan koronájá­nak" neveznek.

A negyedik dimenzió Az intuíció fejlődése a lélek felébredését jelenti - állapította meg Catharose de

Petri. De hogyan fejlesztheti ki ez a lélek a teljesen új látást, amely a mágneses

élő test tiszta szférájának észleléséhez szükséges? A szerző ezt az új látásmó­

dot a negyedik dimenzióba való belépéshez hasonlítja.

Catharose de Petri

E gy lélek-élethullámot vagy a mikro­kozmoszok egy csoportját a mindent körülölelő asztrális, eredeti termé­

szetből az abba besugárzó isteni gondolat ébreszt fel és kelt életre. Ez éppen úgy tör­ténik, mint ahogyan gondolatunk szikrát lobbant az asztráltestünkben. Az így meg­született mikrokozmosz egy önmegvalósító folyamatban fejlődik tovább, mert az aszt­rális tér mögött az isteni gondolat adja az ösztönzést. Ezáltal éterek szabadulnak fel a mikrokozmosz megnyilvánulási terében, amelyek a mikrokozmosz magja, vagy ró­zsája körül koncentrálódnak, és a felébre­dés hátterében álló gondolatkép formáját veszik fel. Ily módon hozták létre egykor az örökkévalóságból az igaz embert, aki természeténél fogva önkéntelen kapcsolat­ban volt az Atyával.

De az ember, aki az idők kezdete előtt visz-szaélt szabadságával és ellenszegülő maga­tartást tanúsított, maga is jól tudja, hogy mi lett belőle. Az eredetiség dicső teste nem nyilvánulhat meg többé. Eltűnt, mivel egy olyan éteri-anyagi testnek, amely nem az asztrális anyaföldből született, az a sajátos­sága, hogy semmivé foszlik. Az eredeti lelkesítő tényező, a mikrokoz­mosz, a lélek ekkor hatástalanná vált, ki­ürült, és nem volt képes többé megnyilvá­nulni, és a szellem, ami által a csoda történt, visszahúzódott. így hát egy földi születési folyamat segítségével új személyiség szüle-

tik, melyet egy lélekkel kapcsolnak össze. Ez a személyiség lényegében az isteni sze­retet egy újabb csodája, azonban egy szük­ségrend-terv részének kell tekintenünk, amely arra szolgál, hogy a bukott, eredeti embert ismét életre keltse. A földi személyi­ség, mint ideiglenes jelenség ugyanis arra hivatott, hogy lelkét, mikrokozmoszát meg­mentse a fogságból. Ennek pedig önátadás-sal kell megtörténnie, az endúrára való tö­rekvéssel, hogy a másikban felolvadjon, akinek újra élnie kell. A mikrokozmosz most téridőbeli rendszeré­hez van kötve. De ha a szellem, a lélek és a transzfiguráit testalak egyesül, akkor ismét képes lesz a mikrokozmosz a mindenütt je­lenlét isteni állapotába lépni. Amíg ez nem történik meg, addig a mikrokozmosz rom­lott és meggyalázott marad. Emiatt hívnak folyamatosan mindenkit, hogy ezt a nagy gyógyító müvet az eredeti természet erejé­ben és ereje által beteljesítse. Az eredeti természet nagy és gyógyító fény erejének tehát elsősorban át kell hatnia az egész testet. Ezért az ember számára követelmény a megvilágosodáshoz kapcsolódó új életvitel Az embernek - akár Simeonnak - a szelle­met kereső lélekké kell válnia. Egész élet­állapotát összhangba kell hoznia ezzel. Ak­kor egy pszichológiai pillanatban a fény behatol a mikrokozmoszába, és attól kezd­ve megláthatja azt.

Emiatt fontos a gondolkodást, az érzést és az akaratot a szent lélegzet sugárerejébe állítani, hogy a lélek az élettestben feléledjen és kap­csolatba léphessen a hétszellemmel. Ekkor a János-embertől a belső Krisztus veszi át a vezetést. És ahol az önmagát átadni akaró én sem jár sikerrel, ott a lélek a személyiségélet minden nehézségét megszünteti. A nagy át­változáshoz vezeti a rendszert, nevezetesen a feltámadás nyitányához, szimbolikusan Gol­gota hegyére. Ekkor Jézus Krisztus első fel­adata teljesült azt emberben. Talán sejtik, mi történik, ha a gnosztikus misztériumok jelöltje képessé válik arra, hogy lélekállapotát a szellem sürgető hívá­sára az Atyához emelje, és önmagát a ter-mészeteonoktól megszabadítsa. Legbelsőbb­jének templomába lépve látja az élő Mási­

kat. Mialatt ezt a tiszta „látványt" átéli, fel­ismeri minden bukott istengyermek fejlődé­si útját, amely a természetből a megszabadí­tó életbe vezet. Az új látásmód szorosan összefügg az intuí­cióval, és ezek valójában nem is választha­tók el egymástól. Ha Ön a valódi látás célját és módját felfedezi, akkor ezt teljesen meg fogja érteni. Az intuíció kifejlődése a lélek felébredését jelenti, és a lélek tényleges szü­letésével függ össze, és azzal a ténnyel, hogy a lélek elfoglalja helyét a homlokcsont mögötti nyílt térségben. A szellem-lélek területén való felébredés, az élő mágneses test tiszta asztrális szférá­jába történő belépés teljesen új látást köve­tel meg, mégpedig a negyedik dimenzió ér­zékelését.

Az ember három dimenziót ismer: magas­ságot, hosszúságot és szélességet. E három dimenzió segítségével tapasztalja meg élet­területét. Akármilyen nagynak képzeli is el e háromdimenziós teret, mindig határokba ütközik: ez a fogsága. Mivel földgolyónkat háromdimenziós szempontból szinte telje­sen felfedeztük, észlelhető, hogy az ember tudat alatt érzékeli ezt a fogságot, amire jó példa a természettudomány azon fáradozá­sa, hogy más égitesteket érjen el. Abban a szédítő sürgetésben, amit jelenleg az evolúció az emberre gyakorol, túl szűk­ké, nyomasztóvá válik az emberiség szá­mára a három dimenzió. A tudomány pe­dig válaszol erre a sürgetésre, amikor arra törekszik, hogy ezt a teret, amennyire csak lehet, kitágítsa. Világos, hogy az eközben

fellépő nehézségek azonnal megszűnné­nek, amint megjelenne egy negyedik di­menzió, amit a tudomány is valóságosnak tapasztalna. Ez a negyedik dimenzió létezik! Ez az a di­menzió, melyet egykor abszolút átjárható­ságnak, áteresztőképességnek jelöltek. Ez­zel a mindenütt jelenlét valóságára utalunk. Ez az a dimenzió, melyben az idő, a távol­ság, múlt, jelen és jövő, a most és az eljö­vendő teljesen megszűnik. Ha e dimenzió fölött rendelkezne az emberiség, akkor biz­tosan nem lenne többé igénye például arra, hogy a Holdra, a Marsra, a Merkúrra vagy a Vénuszra eljusson, mivel a negyedik dimen­zióban egy „önmagát-a-Holdra-képzelő-tudat" azt jelentené: a Holdon lenni. Rövi­den összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a negyedik dimenzió nem más, mint a minde­nütt jelenlét képessége. A három-dimenzió-tudatos embernek igen nehéz a fent leírt képességet elképzelni. A negyedik dimenzió mégis csupán az ajtó az ötödik, a hatodik és a hetedik dimenzióhoz. Ezen a hét dimenzión alapul az atom is, melynek hét nézete van. Ezért az ember, mivel atomokból épül fel, elvileg és alapvetően mindenütt jelenlévő. De ennek nincsen tudatában. Tudata és pillanatnyi lehetőségei háromdi­menziósak.

A mindenütt jelenlévőség tudata azzal a le­hetőséggel ajándékoz meg bennünket, hogy ugyan egy bizonyos helyen vagyunk egy adott időpontban, de ezzel a tudattal kívánságunk szerint mindenütt jelen lehe­tünk, helyzetváltoztatás nélkül. Az intuíció ennek a kapuja. Az új látás az első lépés a

A tanuló életében először válik képessé a tiszta gondolkodásra, mert mentális szervei most megnyíltak erre.

negyedik dimenzió valóra válásához. E rövid magyarázat után bizonyára megér­tik, milyen végzetes kitennünk magunkat a megszokott, dialektikus asztrális befolyá­soknak. Az emberi életterület teljesen szennyezett. És az emberi élet légköre a maga asztrális és éterikus okaival és követ­kezményeivel ezzel teljesen átitatódott. Mivel az Önök életterülete az Önök lélegzőtere is egyben, így ezáltal fogságba kerülnek. Ez érvényes a vetésre, tehát az Önök után következő nemzedékekre is. Milyen találó is az ó-testamentum mondá­sa, miszerint az atyák bűnei harmad- ne­gyedíziglen megbosszulják magukat. Miért éppen a harmadik illetve a negyedik nem­zedékig? Mert egy bűn oka legfeljebb a harmadik, esetleg a negyedik nemzedékig állhat fenn. Ekkor többnyire már újabb ok körvonalazódik.

Aki nem a felébredt lélek által megválto­zott életvitelével kezdi, és ezt nem alkal­mazza, nem ülteti át a gyakorlatba, az sem­miféle gnosztikus célt sem érhet el. Min­den mágia a lélegzés segítségével kezdő­dik. Aki eközben nem képes a káros aszt­rális befolyásoktól megvédeni magát, az mindenképpen áldozattá válik. Ahogy a forma a pozitív, új élet által elhal, vagyis megváltozik, és a lélek veszi át az uralmat, megkezdi feladatát a Hétszellem

ötödik sugara. Új, csodás fény érinti meg és tölti el a tanulót. Ez a fény csak mentálisan hatékony. A tanuló életében először válik képessé a tiszta gondolkodásra, mert mentá­lis szervei most megnyíltak erre. A Hétszellem hét sugarának megnyilvánulá­sával teljesen összhangban végbemegy az érzékszervi megújulás - ha a tanuló megva­lósítja, amit a belső folyamat megkövetel tőle. Ekkor a megszabadító, egyetemes tan támogatja őt. Az ötödik sugár az értelemnek felel meg. Ha Önt bevezetik az ötödik sugár valósá­gának szférájába, közvetlenül fedezi fel, hogy az értelem több, mint érzékszerv. Az értelem a gondolkodás, a gondolattest jár­müve. Ha a józan értelem felébred, az - a haláltermészet minden emberéből még hi­ányzó - gondolattest megszületését jelenti. És csak ezzel a születéssel kezdődik az igazi ember fejlődése. A régi tanokban az embert „Adamas"-nak is nevezték. Ezzel a szóval jelölték a „man" vagy „manas" fogalmat, ami gon­dolkodótjelent. Az új életvitelt folytató ember együttműködése a Hétszellem ötö­dik sugarával, az Isten által adományozott gondolkodási képesség megszületését, iga­zi megnyilvánulását jelenti. Ez az igazi gondolattest, és ezáltal a józan ész megnyi­latkozása.

Charles Darwin másik öröksége Charles Darwin 200 évvel ezelőtt, 1809 február 12-én született, forradalmi mű­

ve, A fajok eredete, pedig 150 esztendővel ezelőtt jelent meg. A hírközlő szer­

vek e kettős jubileumról méltóképpen emlékeztek meg, a Pentagram e cikkében

azonban a biológusnak egy eddig alig érintett aspektusát szeretnénk előtérbe

állítani: a tudomány és a hit kapcsolatát.

D arwin azt a nézetet képviselte, hogy a tudományos munkának független­nek kell lennie a szerző vallási el­

képzeléseitől. Annak a véleményének is hangot adott, miszerint egy irányító Istenbe vetett hit mindenképpen összeegyeztethető az evolúció elméletével, mert a hit egészen más alapokon nyugszik, mint a tudomány. Azonban éppen életútja tanúskodik hatáso­san arról, hogy a gondolkodás és a hit mi­lyen szoros kapcsolatban áll egymással. Teológiai tanulmányai folyamán Darwin megismerkedett a természetteológiával, amely minden természeti jelenségben egy szerető vagy büntető isten közvetlen befo­lyását látja. A természettudós Darwin öt esztendeig tartó világ körüli utazásának fő indítóoka éppen az volt, hogy ezt az isteni hatást átfogóan bebizonyítsa. A magával vitt Biblia ezért számára megdönthetetlen tekintélynek számított. Azonban a Föld történetét, valamint az állatok és növények fejlődését illető számos meglepő belátásai­nak hatására a Bibliába vetett naiv hite inogni kezdett.

EGY ISTENKÉP FELOLDÓDIK

Újra visszatérve Angliába, Darwin kiérté­kelte utazásának gazdag leleteit. További, hosszú évekig tartó kutatások eredményeire

támaszkodva, lassanként kibontakozott evo­lúcióelmélete. Ugyanakkor azonban elveszí­tette a földi eseményekbe csodákkal beavat­kozó, Istenbe vetett hitét. Fő művében, A fajok eredeté-ben, azt az ál­láspontot képviseli, hogy Isten ugyan meg­teremtette a világegyetemet és annak termé­szeti törvényeit, de aztán szabad folyást en­gedett nekik: „Valóban van valami magasz­tos abban a felfogásban, hogy a Teremtő, a bennünket körülvevő valamennyi élet mag­vát csak kevés vagy talán csak egyetlen egy formába lehelte bele, és hogy mialatt Föl­dünk, a nehézségi erő törvényeinek megfe­lelően, keringő mozgást végez, egy ilyen egyszerű kezdetből a legszebb és legcsodá­latosabb formák végtelen mennyisége jött létre, és a továbbiakban is keletkezik."1

Az évek múlásával Darwin istenhite, talán hosszú évekig tartó szenvedéseinek követ­keztében is, egyre inkább megfogyatkozott. Amikor pedig legkedvesebb lánya tíz éves korában meghalt, nem volt képes többé egy jóságos Istenben hinni. Ettől a pillanattól kezdve agnosztikusnak nevezte magát. (Ag-noszticizmus: az objektív világ teljes megis­merhetőségét kétségbe vonó filozófiai irányzat) Azonban már egész élete folya­mán is mindig csak az evolúció mikéntje ér­dekelte. Az volt a véleménye, hogy a miért az ember megismerő képessége számára el-

érhetetlen. Egy alkalommal így írt erről: „Minden dolog kezdetének titka számunkra megoldhatatlan; és részemről meg kell elé­gednem azzal, hogy agnosztikus maradok." Darwin élete tulajdonképpen tragikus véget ért; felismerései és nyomasztó élettapaszta­latai tökéletesen és pótolhatatlanul széttör­ték istenképét. Down-ban (Kent/Anglia) 1882 április 19-én abban a tudatban halt meg, hogy a halál az abszolút véget jelenti. Elméleteivel mégis nemcsak egy új, dina­mikus világnézet előtt egyengette az utat, hanem egy tökéletesen új istenkép számára is előkészítette a talajt - habár erről sejtel­me sem volt.

A M Á S I K D A R W I N

Darwin tézisét „a legalkalmasabbnak a túl­éléséről" (survival of the fittest) hamarosan „a legerősebb túlélésére" értelmezték át. Pe­dig Darwin tulajdonképpen azt értette ezen, hogy csak azok az organizmusok, szerveze­tek maradhatnak fenn, melyek képesek al­kalmazkodni a környezetükhöz. A „létért folytatott küzdelmet" Darwin megfigyelé­sekből vezette le; számára ez nem volt ideo­lógia. Legalább akkora fontosságot tulajdo­nított a növény- és állatvilágban fennálló kooperációknak és szimbiózisoknak, együtt­működéseknek és együttéléseknek. A növé-

nyek nyolcvan százaléka él szimbiózisban valamilyen gombával. Egy elmélettel ritkán éltek vissza politikai­lag olyan nagy mértékben, mint Darwin ta­naival. A legrosszabbak a szociáldarwinisták voltak, akik „a létért folytatott küzdelem"-ből levezették az „erősebb joga" elméletet, a szelekciót pedig azonnal magukhoz ragad­ták, hogy „értékes" és „értéktelen" emberi életeket különböztessenek meg. Darwin fel­fogása szerint az emberi fejlődés szempont­jából a kooperáció és transzcendencia lénye­gesen nagyobb jelentőségű, mint a versen­gés és az önérdek. Ezek szupermodern felis­merések! Az emberi fejlődés meghatározó komponenseiként a szeretetet, a partnerkap­csolatot, az együttérzést, a kommunikációt és a kreativitást nevezte meg. „A morális képességeket magasabb szintre kell besorolni, mint az intellektuálisakat. A morális tulajdonságok közvetlen vagy köz­vetett fejlődését sokkal inkább a szokások, az értelem, az irányítás, a vallás stb. hatásai határozzák meg, mint a természetes szelek­ció" 2 - állította.

Darwin második fő művében, mely „Az ember eredete" címet viseli, „a legalkalma­sabb túlélése" kifejezés csak kétszer fordul elő, ezzel szemben a „szeretet" szó kiienc-venötször! Hasonlóan gyakran szerepelnek a „kölcsönös vonzalom", a „kölcsönös se­gítség" és a „szimpátia" fordulatok.3 Dar­win tehát élete folyamán nem egy, a termé­szetes kiválasztódáson és az erősebb túlélé­sén alapuló, brutális evolúciós gépezet vé­delmezője volt. Üzenete az ember jövőbeli magasabb rendeltetésébe vetett hit volt, me­lyet a bennünk lévő legjobb és legmagasz­tosabb hordoz: a szeretet. Darwin sokak számára olyan gondolkodót képvisel, aki kemény csapást mért a ke­resztény hitre. Ez azonban soha nem állt a szándékában; mindig arra törekedett, hogy ne sértse meg mások vallásos érzéseit. Az evolúcióelmélet és a kreacionizmus (a Földet és minden rajta élő állat- és nö­vényfajt Isten teremtésének tulajdonító el­mélet) illetve az Intelligent Design képvi­selői között fennálló ellentétre itt most nem térünk ki.

Darwin művének, az

On the Origin of Species,

London 1859 első kiadásá­nak címlapja

A legrosszabbak a szociáldarwinisták voltak, akik „a létért folytatott küzdelemből" levezették az „erősebb joga" elméletet.

KÉSŐI HATÁSOK

Egy Darwin elméletein alapuló, új, dinami­kus világ- és emberkép csak sok évvel a tu­dós halála után, és a mikrofizika felismeré­seinek köszönhetően, kezdett kialakulni. Ennek hatására spiritualitás iránt érdeklődő természettudósok és haladó teológusok az új tudományos világképpel összeegyeztet­hető, korunk embere számára elfogadható istenképet kerestek. Számunkra érdekes do­log megfigyelni, hogy ezek az új felfogások hogyan közelítenek (legalább is részben) az időtlen egyetemes tanhoz, melynek értelmé­ben Isten minden élőben hatékony, mindent átfog és senkit sem zár ki.

EGYETEMES KAPCSOLAT

Az univerzum egységes egészet képez, és egy ősrobbanásból keletkezett. Ez az egy­ség a galaxisoktól a mikrobákig terjed. Maga a föld egy fizikai-kémiai-biológiai rendszer, melyben, mint egy hatalmas or­ganizmusban, az evolúció által végül min­den mindennel összefügg. Jörg Zink sze­rint az alapvető egység tudatát mindenek­előtt együttérzésnek lehetne nevezni. Az együttérzés azt is jelenti, hogy az önző ér­dekek az élet, mint egész érdekében, a hát­térbe szorulnak.4

„A kvantumfizikában egy 'általános kap­csolatról' van szó, melyben állandóan alak­változások mennek végbe. Azonban a 'vál­tozások', mint olyanok, tulajdonképpen nem léteznek, csak 'változnak', 'hatnak' vagy 'élnek'. A 'változás' egy 'mindenen átáramlás' marad, anélkül, hogy fel lehetne fogni... Ahhoz, hogy megértsük a világot,

ne akarjunk mindenáron felfogni, hanem inkább karjainkat kitárva és kezeinket megnyitva 'fogadjuk be' azt. Abban a pil­lanatban, amikor meg akarunk érteni vala­mit, elfojtjuk azt, amit tulajdonképpen be akarunk fogadni, vagy pedig a semmit markolásszuk. A világ lényege ugyanis a 'dolgok között' rejlik."5

A LÉT HELYETT ALAKULÁS

Embernek lenni emberré válást jelent: az is­teni szellem fokozódó megnyilvánulását a világban és az emberben. „A teremtés egy tartós folyamat, nem egy távoli múltban lezajlott esemény." (Th. Dobzhansky, fejlődésbiológus) „Minél inkább előre halad valaki az életben, annál inkább megváltozik. Minél inkább megváltozik valaki, annál inkább meghal. Ez az alakulás törvénye." 6

A TUDOMÁNY ÉS VALLÁS KÖZÖTT

FENNÁLLÓ VISZONY

Sok tudományosan gondolkodó ember lé­tünket egy titokzatos transzcendens hatalom működésére vezeti vissza. Úgy vélik, hogy kozmoszunk egy isteni terv alapján jött lét­re. Isten akkor „az evolúció teremtő képes­ségű ereje". Ebben az összefüggésben a teo­lógusok, mint például H.-R. Stadelmann egy „haladó Istenről" beszélnek, mely a Jó és a Rossz fölött áll.7

„Tudomány és vallás között tulajdonkép­pen nincs is ellentmondás addig, amíg a tudomány a mi, mikor, hogyan, és hol kér­désekre korlátozódik, a vallás pedig arra, hogy miért." 8

A boldognak mondásokban áttörik a megszokott szociál-darwinista viselkedésmintákat.

„Érezni, hogy minden mögött, amit csak át­élhetünk, létezik valami, amit szellemünk nem képes megragadni, melynek szépsége és magasztossága csak közvetetten érint meg minket: ez a vallásosság... A tudo­mány vallás nélkül béna. A vallás tudomány nélkül vak." (Albert Einstein)

A SZELLEM ELSŐBBSÉGE

Szellem és anyag nem ellentétek többé, ha­nem csak különböző „halmazállapotokat" képviselnek: Az anyag „megalvadt szel­lem", melyben a szellemiség az elsődleges, mivel az ősrobbanás időpontjában még nem létezett a mai értelemben vett matéria. „A kozmoszt nem az anyag, hanem a Szellem tartja össze." (P. Teilhard de Chardin)

ISTEN NEM KÍVÜLRŐL HAT

Az isteni szellem az evolúcióban valósítja meg önmagát, az evolúció folyamán e világ szerkezeteibe „inkarnálódik." Miközben Is­ten alkotásával folyamatos kölcsönhatásban konkretizálódik, részesül is annak sorsában.9

„Isten nem mozdulatlan mozgatóként felül­ről vagy kívülről hat a világra, hanem mint dinamikus, legvalóságosabb valóság, belül­ről hat a világ fejlődési folyamatára, mert lehetővé tesz, áthat és beteljesít. A világfo­lyamatoknak ő maga az eredete, közepe és a célja... a természettörvények tökéletes tisz­teletben tartásával, melyeknek ő maga az eredete." 1 0

„A gnosztikus tudatban minden ember meg­találja tökéletes lényét, és mindenki felfede­zi a maga igazságát valamint különféle

mozgásaik összhangját abban, ami vala­mennyiüket fölülmúlja, s melynek ők a ki­fejezései." (Sri Aurobindo)

A HEGYI BESZÉD-MENTALITÁS

„Az új istenkép maga után vonja Jézus Krisztus új értelmezését is. A történelmi események háttérbe szorulnak. Nemcsak Jé­zus az Isten fia, hanem mi valamennyien ar­ra vagyunk hívatottak, hogy Isten gyerme­keivé - azaz új emberekké - váljunk. Jézus fellépését az emberi evolúcióban végbeme­nő „kvantumugrásnak" is értelmezhetjük, melyben - mint például a Boldognak mon­dásokban - legyőzik az egocentrikus maga­tartásmintákat. Ebből a^szempontból Jézust "megváltónknak' nevezhetjük, mivel meg­szabadított bennünket a biológiai szelekci­ós-nyomástól (versengés, önérvényesítés) azáltal, hogy következetesen erőszakmentes 'keresztútjával' példaszerűen megmutatta nekünk a minden élőhöz fűződő szeretetet, mint az üdvösséghez vezető utat." 1 1

AZ EVOLÚCIÓ CÉLJA

„Az új felismerések megegyeznek a Biblia számos kijelentésével, mint például amikor Jézus azt mondja, hogy Isten birodalma már itt és most megkezdődött. Vagy amikor az Újtestamentumban Jézusról, mint 'az új em­berről' beszélnek. Vagy amikor Pál kijelen­ti: 'Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk.' És az evolúció célja akkor 'Isten végleges lakozása' alkotá­sában az 'Új Jeruzsálemben"'. „Jézus Krisztus feltámadása nem a termé­szet törvényeit áttörő csoda, hanem az

Evolúció és involúció

Amit általában evolúciónak neveznek, az a Szellemi Iskola nézőpontjából involú­

ció, azaz a szellem leereszkedése és az anyagba merülése. Az evolúció ezzel

szemben a megváltás, a szellem anyagtól való megszabadulása, a transzfigu-

ráció folyamata.1 4

Örökkévalóság egészen más dimenziójában való létezési módra vonatkozik." 1 2

„Egyre növekszik annak a felismerése, hogy nekünk, embereknek különleges feladatunk van Isten teremtésében, alakuló testének, Krisztus misztikus testének felépítésében... Öltsd fel a Fény ruháját. Légy fény. Válj új teremtéssé." 1 3

AZ ABSZOLÚT IGAZSÁGHOZ

VEZETŐ HIDAK?

A keresztény vallás központi tartalmai, mint Jézus Krisztus, teremtés, megnyilvá­nulás, megváltás, feltámadás, a modern tu­domány fényében egészen új értelmezést nyernek. Természetesen fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy itt nem a ter­mészet- és szellemtudomány kissé felületes kibéküléséről van-e szó. Hogy itt nem hí­gítják-e fel gyakran a szellemfogalmat. És hogy a fizikai jelenségekbe néha nem túl­ságosan sok mindent magyaráznak-e bele. Bárhogyan is: Néhány megállapítás Egye­temes Tanhoz való közelsége egyértelműen felismerhető. Váljanak ezek a gnosztikus igazsághoz vezető hidakká!

1 Charles Darwin művének, A fajok eredetének, utolsó

mondata, Reclam 1967, 678. old.

2 Dávid Loye, A szerelmes Darwin - Az evolúció új

megvilágításban c. művéből, Arbor 2005, könyvkiadói

könyvismertetés

3 a megadott helyen 150. old

4 Jörg Zink, A tövisek rózsákat bonthatnak, Kreuz 1997

5 Hans-Peter Dürr, A tudomány is csak példabeszédek­

ben beszél - A vallás és természettudományok közötti

új viszony, Herder 2004, 109. és 116. old.

6 Pierre Teilhard de Chardin, Korai írások, Alber 1968,

297. old.

7 Hans-Rudolf Stadelmann, Az anyag szívében - Hit a

természettudományok korában. Tudományos Könyv­

társaság 2004, 92. old. és a következő oldalakon

8 Mathias Plüss, Amit Darwin valóban mondani akart,

Das Magazin, 2009/1

9 hans-Rudolf Stadelmann, a megadott helyen, 69. old.

10 Hans Küng, Létezik-e Isten? Piper 1978, 709. old.

11 Hans-Rudolf Stadelmann, a megadott helyen, 120. és

133. old.

12 Hans Küng, Örök élet?, Piper 1982, 138. old.

13 Pia Gyger, Hallgassátok a szív hangját - Legyetek a

kozmikus változás papjai és papnői, Kösel 2006, 54.

és 157. old.

14 Jan van Rijckenborgh, A modern rózsakereszt elemi

filozófiája, Rosenkruis Pers, 4. kiadás, Haarlem 2005

Természetesen nem fogunk szeretetről beszélni A művészet sem tarthatja magát távol az élet drámai eseményeitől. E héten

(2009. októberében) volt a The Power of Yes (Az Igen hatalma) című mü premi­

erje a londoni Nemzeti Színházban. E műben a szerző, Dávid Hare, megpróbál­

ja a hitelválság okait felkutatni. Az előadás nyilvános felolvasásnak roppant ér­

dekes volt, színdarabként azonban kevésbé sikerült.

E gy héttel ezelőtt több szerencsém volt, méghozzá nem Londonban, ha­nem Enschede-ben, ahol a Nemzeti

Utazó Opera Wagner művét, A Rajna kin­csét adta elő olyan értelmezésben, amely mély benyomást tett rám. Az előadást egy barátommal tekintettem meg, akivel a végén megilletődötten néztünk egymásra. Bár a döntés, miszerint éppen ezt a művet veszik fel a repertoárba, természetesen jóval a vál­ság kezdete előtt született, mégis úgy tűnt, mintha az előadás az utóbbi idők gazdasági dinamikájának lett volna találó és tudatos kommentárja. A darabban Wotan főisten számos olyan dologgal foglalatoskodik, amely kívül esik felesége, Fricka látómezején. Emiatt Fricka nyugtalan, és azt reméli, hogy új is­teni lakhelyükön, a palotaszerű Walhallában majd inkább otthon, a tűzhely mellett tudja marasztalni férjét. Wotannak tetszik az ötlet: egy ház, amely kifejezésre juttatja hatalmát és nagyságát. Bár ő a leg­nagyobb isten, építkezni saját kezűleg nem tud. Mint mindenki más, ő is építőmeste­reket bérel, Fasolt és Fafner óriásokat. Ju­talmul - Fricka tudtán kívül - felesége hú­gát, Freiát, a szerelem és élet istennőjét ígéri nekik. Ám amikor az óriások jussukat követelik, Wotan számára nyilvánvalóvá válik, hogy

nem lett volna szabad Freiáról ilyen döntést hoznia, s hogy a szerelem istennője nélkül maguk az istenek is elsorvadnának és meg­halnának. Ravasz módon ezért azt ajánlja az óriásoknak, hogy elégedjenek meg a fekete törpe, Alberich gyűrűjével - amely ugyan­csak nem képezi Wotan tulajdonát. A gyűrűre azonban maga Alberich sem be­csületes úton tett szert. Hallotta, hogy az, aki a Rajna aranyát birtokba veszi, majd gyűrűt ötvöztet belőle, az világuralomra tesz szert. Ennek vágya nem hagyta nyu­godni őt addig, míg el nem rabolta az ara­nyat; még azon az áron is, melyet ezért fi­zetnie kellett - mégpedig, hogy esküvel le kellett mondania a szerelemről. A tudósok egyetértenek abban, hogy a gaz­dasági válság oka a kapzsiság, azonban a szeretet hiányát még sosem hallottam le­hetséges okként említve. A pénzügy és az üzlet világában nem beszélünk szeretetről, a szeretet inkább a popdalok, a szerelme­sek, az anyák és a kisbabák világához - a privát szférához tartozik. Az üzletemberek és a bankárok csak a szabadidejükben fog­lalkoznak vele. És ez bizony nagy hiba. A szeretetet azzal az érzelmi felindultsággal azonosítottuk, melyet a szeretet bizonyos fajtái során érzünk - mint például a szere­lem, vagy a meghatottság mámorában. A szeretet azonban sokkal több ennél. Régeb-

18 Pentagram 2010/2

Az NRC Handelsblad (holland napilap) 2009, október 9. szombati számában tJohan Schaber rovatvezető a következőket írta:

ben a szeretetet a hét alapvető erény, a bá­torság, az igazságosság, a realizmus, a mértékletesség, a hit és a remény közé so­rolták. Az erény hozzáállás kérdése, egy­fajta életforma. Nagyon különbözik az irá-nyíthatatlan érzelmektől és érzéshullámok­tól. Az erény tudatos, aktív és irányítható, melyet az ember gyakorolhat és hozzá­szoktathatja magát. Ezért eldönthetjük,

hogy szeretünk-e vagy sem, félszegségből, tudatlanságból vagy önszántunkból -ahogy Alberich tette. Tudatosan gyakorolt erényként a szeretet annak a felismerése, hogy számtalan szál­lal kötődünk másokhoz, és tudjuk, hogy saját magunk is kárt szenvedünk, ha a szerettünknek kárt okozunk. A régiek számtalan módon hozták tudomásunkra

A szeretet egykor a hét alapvető erény, a bátorság, az igazságosság, a realizmus, a mértékletesség, a hit és a remény közé tartozott.

ezt a tényt, az indiai Tat twam asi-tól (Ez vagy Te) kezdve a kereszténység és zsidó­ság „Szeresd felebarátodat, mint tenmaga­dat" intéséig. Mi azonban a szeretetet a szívbe, a hasba, vagy még lejjebb redukál­tuk. A fej - sajnálatos módon - kimarad a szeretetből. Aki elrabolja a Rajna kincsét és felhagy a szeretettel, az uralkodik a vi­lágon. Mindez talán nem is annyira az arany má­gikus minőségén, hanem inkább annak a személynek a jel lemén múlik, aki ilyen tet­tekre képes. A szeretetnélküliségnek és a mohóságnak semmi sem áll ellen. Ez a fel­égetett föld és a kifosztott társadalom mér­gező egyvelege. „Könnyedén kikeveredhetnénk a válságból, ha meg tudnánk fékezni a mohóságot" -így vélekedett nemrég egy barátom. Szá­momra ez esélytelen vállalkozásnak tűnik. Genetikailag arra vagyunk kódolva, hogy mindent megragadjunk, megmarkoljunk és megkaparintsunk. Gondoljunk csak az anyamellet szopó kisded falánkságára. Életfontosságú reflex ez. Ha hiányzik a csecsemőből, nem marad életben. Létezik talán más mód is, a szeretet újonnan való kibontakoztatása. N e m rendelettel kikény-

szerítve, hiszen ez az uralomnak, Alberichnek az útja, amely még nagyobb nyomorúsághoz vezet. Hanem azt tehetjük, hogy mi magunk, mindenki külön, szerete­tet gyakorlunk, és olyan környezetet te­remtünk, amely engedi és előmozdítja a szeretet áramlását. De csak nem fogunk üzleti, hivatalos kör­nyezetben szeretetről beszélni? Talán mégis. Éppen olyan ez, mint a tabu kérdése. Ami­ről nem szabad beszélni, gyakran titkos vonzerőt fejt ki. És éppen ez a hallgatás je­lentheti a problémáink nagy részét. A mos­tanában zátonyra futott bankok és vállalko­zások egyik legnyilvánvalóbb közös ismer­tetőjegye az volt, hogy szeretet nélkül ke­zelték őket. Senki sem mondta az elnökség vagy a felügyelő-bizottság tagjai közül: „Veled vagyok. És ha kár ér, én magam is visszafogom a vásárlásaimat." Ahol szere­tetre lett volna szükség, ott ehelyett a vállal­kozásukat kiszolgáltatták a befektetők mo­hóságának.

Kérdezze csak meg tehát hétfőn a főnökét, kollégáját vagy munkatársát: „Mondja csak, szereti Ön a vállalatunkat, és miből lehet ezt látni?" Vagy először is tegye fel ezt a kér­dést saját magának.

A fény az emberek élete

Isten és ember viszonyáról már sokat írtak, ám Isten létének biztos tudása csak

egyetlen helyen keletkezik: az ember szívében. Hogyan viszonyul ez a tudás a

tudathoz? Mi a tudat? Az embernek és összetételének, valamint a más lények­

hez fűződő viszonyának kikutatása a létező leglebilincselőbb tanulmány.

A ki egyszer eltöltött egy éjszakát a Szahara csillagos égboltja alatt, és hagyta, hogy a tejútrendszerek milli­

árdjainak végtelenje valahány csillagával és napjával lenyűgözze, az már nem ugyanaz az ember. Szent tisztelet tölti el, és tudatába jut a teremtés végtelen nagyságának, és sa­ját semmiségének. De az egymilliószoros nagyítású, és a sejt csodálatos életét felismerhetővé tévő elekt­ronmikroszkópba vetett pillantás is tisztelet­adással tölthet el minket. Akkor megerősít­hetjük a háromszor nagy Hermésznek, a hermészi iratok atyjának a kijelentését, me­lyet tanítványának, Aszklépiosznak mon­dott: „Az ember egy nagy csoda." Ezért nem lehet csodálkozni azon sem, hogy amikor 400 évvel ezelőtt a teleszkópot és a mikroszkópot feltalálták, hatalmas tu­dásszomj támadt. Az ember hozzáfogott, hogy mélyebbre hatoljon a kozmosz, a Föld és az ember titkaiba. Ez volt az általunk is­mert nyugati tudomány kezdete, és ez a tu­domány egyre messzebbre hatolt, mind a nagy, mind pedig a kicsi irányába, így állapították meg korunkban, hogy több mint 400 milliárd tejútrendszer kutatható ki, és hogy ezzel szemben az emberi test­ben fellelhető elektronok száma többszörö­se az összes csillagrendszerben lévő csilla­gok számának. De.. . hogy micsoda vagy kicsoda kormá­nyozza mindezt, az elrejtőzik a tudomány észlelése elől.

A Bhagavad Gita-ban leírják ezt. Ebben az 5000 évvel ezelőtt keletkezett védikus irat­ban a következők állnak:

Én vagyok a Szellem, aki a lélek mélyén, minden lényben kifürkészhetetlenként lakom, én vagyok mindeneknek a kezdete, a közepe és a vége, mindennek eredete, élete és megszűnése.

Én vagyok, aki hat az erők birodalmában, a bölcsek bölcsessége és a szemek világossága, a mindenség teremtője és atyja, a mindenség eredete és a halál is, minden dolognak a vége.

Én vagyok a csend, melyben az isteni titok lakozik. Én vagyok mindennek a vetőmagja minden erők ősereje minden erőben, minden létezőben a lét eredete; mert én vagyok minden, nélkülem semmi sincsen.

Minden dologban egyedül Én vagyok. Am belőlem keletkezett az egész mindenség önvalóm megnyilvánulásaként.

Én vagyok a Szellem, minden dolgok kezdete, közepe és a vége, minden erők ősereje minden erőben és minden létezőben a lét eredete.

És a János Evangélium I. fejezetében ez áll: „Kezdetben vala az Ige [...]. Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világos­sága." Fény nélkül nem lehetséges élet a Földön. És így olvashatjuk egy modern fo­lyóiratban: „Minden ember földből lesz, földet eszik, és halála után a földbe tér vissza. Mégis azzal táplálkozik, ami a földből az ég segítségével jön elő. Tehát a növények fotoszintézise ál­tal a fénnyel is. A fény tesz lehetővé minden életet. Minden élőt fénytér vesz körül, egy koherens, ámde rendezett fény, a biofoto-nok. így hat a látható nap a látható testre, amely egy meghatározott rendnek felel meg. A napfény által kapott táplálék az anyagi testet úgy rendezi el, hogy az egész­séges marad." „Az élet vala az emberek világossága" - ez áll a Bibliában. És a modern tudomány megállapítja: „az élet fény". A kvantumfizika megmutatta, hogy az életet azonosítani lehet a fénnyel, avagy - más-

ként szólva - a sejtek között végbemenő elektromágneses interakcióval, vagy virtuá­lis fotonok illetve energiakomplexumok cseréjével. Létezik tehát világegyetemünk­ben a nehézségi erő mellett az elektromág­neses erő, az energia átalakításának ereje. Ez az erő határoz meg minden földi életet, tartja karban a földi rendet, és ezt az erőt hívják fénynek. Létezik azonban a végtelenül magasabb rendű fény is, az az erő, amely az isteni rendből jön elő, és amelyről a Bhagavad Gita a következőket mondja: „Én vagyok a Szellem, minden erők ősereje minden erőben, és minden létezőben a lét eredete."

Max Planck, a kvantummechanika alapítója azt mondta: „Olyasmi, mint anyag magá­ban véve nem létezik. Nem a látható és mulandó anyag a reális, a valós és a tényle­ges, hanem a láthatatlan, örök szellem... Ám a szellemi lények nem állhatnak önma-

gukból, meg kell őket teremteni. Ezért nem szégyellem ezt a rejtélyes teremtőt éppúgy nevezni, mint ahogy ezt minden régi kultú­ra tette: Istennek." így jutunk el a modern kvantumtudomá­nyon át is minden vallások forrásához, Is­tenhez. Sokan elfordultak mindenfajta val­lástól, „leszámoltak" a dogmákkal, melyek­kel őket a vallások markukban tartották, és tárt karokkal fordultak a tudományhoz. Mérni annyi, mint tudni, és ami nem mérhe­tő, az nem létezik - így hangzik a meggyő­ződésük. Róluk ír A tökéletes élet evangéli­uma a 17. fejezetben: „Akkor némelyek, akik hitetlenek voltak, odajöttek Jézushoz és így szóltak: Azt mondtad nekünk, hogy az életünk Istentől való, mi azonban sohasem láttuk Istent és nem is ismerünk Istent. Meg tudod ne­künk mutatni azt, akit te az Atya-Anyának és az egyetlen Istennek nevezel? Nem tudjuk, hogy létezik-e Isten. Jézus felele nekik és így szólt: Hallgassátok

meg a halak példázatát. Egy folyó halai egymás között tanakodtak és így szóltak: azt állítják, hogy az életünk a víztől való, ám egyszer sem láttunk vizet, és nem tudjuk mi az. Akkor közülük néhányan, akik oko­sabbak voltak, mint a többiek, így szóltak: azt hallottuk, hogy lakik a tengerben egy okos, tudós hal, aki minden dolgot ismer, menjünk el hozzá és kérjük meg, hogy mu­tassa meg nekünk a vizet, így néhányan közülük felkerekedtek, hogy megkeressék a nagy és bölcs halat, és végül eljutottak a tengerbe, ahol a hal élt, és meg­kérdezték őt. Amikor pedig meghallgatta őket, így szólott hozzájuk: ó ti buta halak! Okosak vagytok ti kevesek, akik keresnek. A vízben éltek és mozogtok, és a vízben létez­tek; a vízből jöttök, és a vízhez tértek vissza újra. A vízben éltek, ám ezt nem tudjátok. Ti éppúgy éltek Istenben és mégis arra kér­tek: mutasd meg nekünk Istent. Isten ben­ne van minden dologban és minden dolog Istenben van."

„Okosak a kevesek, akik keresnek" - mond­ta Jézus. Arról van tehát szó, hogy az ember keressen, és ne elégedjen meg csupán azzal, hogy létezik. A Tökéletes fény, esszék a lélek tudomá­nyáról című könyvben ez áll: „Isten és em­ber viszonyáról sokat írtak már. Ám Isten létének biztos tudása csak egyetlen helyen keletkezik: az ember szívében. Még ha léte­zik is az egész világra kiterjedő keresés, és sokan kutatnak is nagy vágyakozással egy megszabadító perspektíva után, ezt a tudást akkor is csak a szívben lehet megtalálni. Az eljövendő idő meg fogja mutatni, hogy egy­re többen találják meg újra ezt a titkot." A szívből felemelkedő benső tudás biztos tu­dás. Új tudatból fakad: a Gnózisból.

TUDAT

Micsoda tulajdonképpen a tudat és mi az új tudat?

A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai cí­mű könyvének 9. fejezetében így ír Jan van Rijckenborgh: „A tudatot az emberi gondolkodás, akarás, érzés és vágyakozás összessége alkotja. És ez a totalitás az az elektromágneses elv, amelyből az ember él. Ez az elektromágne­ses elv fej és szív, mindkettő. Ebből az elv­ből keletkezik a személyiség formája. Ez az elv ugyanis uralja a négy étert, odavonzza őket, egybeilleszti és elhasítja őket. A négy étert egy bizonyos rezgésállapotba hozza. Az emberi személyiség tehát eme elv által az, ami ő a formai nézete szerint." Majd a továbbiakban így folytatja: „A ter­mészetember dialektikus ruhát birtokol, mely az istentelenség elektromágneses teré­ből ered. Ilyen ruhával azonban nem talál­kozhat a vőlegénnyel, a Szent Szellemmel. Ezzel az elektromágneses elvvel nem része­sülhet abban az életben, amely nem ebből a világból való. Ezért el kell kezdenie, gya-

korlatilag, testileg, szervileg kimutathatóan egy új elektromágneses elvből élni. Az Egyetemes Tan és valamennyi szent irat er­ről tanúskodik." Ezután a szöveg annak magyarázatát adja, hogyan tudja az ember megújítani az elekt­romágneses ruhát, vagy másként szólva, ho­gyan érheti el a lélek újjászületését: „Ha egy ember tökéletes értelemben járja az önfeláldozás Jánosi útját, akkor nagy energiát hív fel: a Gnózis energiaforrását. Ez az energia egy bizonyos pillanatban az ősatomot tökéletes láncreakcióra lobbantja. Ez azt jelenti, hogy ez a láncreakció a sze­mélyiség minden atomját összhangba hoz­za az ősatom fajtájával. Ha egy ember meg tudja valósítani ezt a felszabadítást, akkor tűzte a rózsát a keresztre." Ekkor lélektes-tet birtokol.

Az önfeláldozás útja János útja, melyen az énnek alá kell szállnia, és a jelölt lényében, a mikrokozmoszban a Másiknak kell átven­nie a vezetést. Ez az út csak a szív felisme­résének alapján lehetséges. Ez egyrészt a magas értelem, másrészt pedig mély vágya­kozás, üdvrevágyás.

Spinoza ezt az értelmet és a vágyakozást a következőképpen magyarázta: „Akit a közé­pen lévő értelem megérint, csakis örömöt és vágyakozást fog tapasztalni. Miért örömöt? Mert a beteljesedés útja első alkalommal nyílik meg előtte teljes szépségében és su­gárzóan. Miért intenzív vágyakozást? Mert mérhetetlen szenvedés és megannyi viszon­tagság után, lényének velejéig történő meg-sebzése után a megszabadító élet teljes igazsága oly világosan fénylik fel előtte, és nézeteit oly tágasán bontja ki, hogy az el­érésére irányuló mérhetetlen vágyakozás a szívet mintegy felpattintja." Arról az értelemről beszélnek itt, amely kö­zépen van. Ez az az értelem, mely a szívet és a fejet egyesíti, és felismerteti az egyete­

mes igazságot. Erről az igazságról a követ­kezők állnak a Tökéletes Elet Evangéliumá­nak 90. fejezetében: „Ha megtartjátok a sze­retet törvényét, amit nektek adtam, akkor az igazság egyre inkább lelepleztetik előttetek, és az igazság szelleme, aki felülről jön, el­vezet majd titeket [...] az egész igazságba [...]. Legyetek hűek a fényhez, melyet bir­tokoltok, míg egy magasabb fény nem ada­tik néktek. Keressetek több fényt, és túl­csorduló bőségben fogtok élni. Ne nyugod­jatok, míg nem találtatok. Isten, sokfokú létrához hasonlatosan, meg­ad nektek minden igazságot a lélek meg­szabadulására és tökéletesedésére. És a ma igazságát elhagyjátok majd a holnap igaz­ságáért. Fáradozzatok a tökéletességért. [...]

Hagyjátok, hogy mindenki azt tartsa igaz­nak, amit annak ismer fel a szeretetben, tud­ván, hogy ahol szeretet nincsen, ott az igaz­ság érték nélküli holt betű. [...] Ahogyan én kaptam az igazságot, úgy ad­tam azt tinéktek. Hagyjátok, hogy mindenki úgy kapja meg az igazságot, ahogyan fénye és képessége érteni engedi. [...] Mert az igazság Isten hatalma, és végül uralkodni fog minden tévedés felett. Isten sokfokú létrához hasonlatosan megad nektek minden igazságot a lélek megszaba­dulására és tökéletesedésére." Ezt a létrát kell megmásznunk. Mert „az előkészület és az előkészítés involúciónak nevezett szakasza után, az embert az elé a feladat elé állítják, amit evolúciónak jelöl­nek. Az általánosan elterjedt véleménnyel szemben ez az evolúció biztosan nem telje­sen önműködő folyamat. Az embert nem fejlesztik, hanem önmegvalósítás révén kell önmagát fejlesztenie. Kényszer nélkül, és tökéletesen megismerő szeretetben kell Is­ten célját magasra tartania önmagában és önmaga által." (Jan van Rijckenborgh, A Kí­nai Gnózis, 22-1. fejezet)

BESZÉD A FIATAL TANULÓKHOZ

A szellem tükre A szemlélődés és az elmélkedés percei fontosak ahhoz, hogy saját belső világunkban

mélyebb belátásra tehessünk szert. Hiszen a csendben - eltávolodva saját gondolko­

dásunktól, érzéseinktől és indítékainktól - ott rejlik az egyetemes bölcsesség. Hogy el­

hatolhassunk ehhez a bölcsességhez, tágasságra, nyugalomra és csendre van szük­

ségünk. Ha ezt nem sikerül megtalálnunk, soha nem ismerhetjük meg a valóban fonto­

sat. Ezzel kapcsolatban néhány fiatal tanuló a következő kérdést tette fel: Mi a csend

lényege, és miért szükséges oly nagyon a csend?

A csend különleges, megfoghatatlan dolog. Ha elgondolkodunk rajta, gyorsan megállapíthatjuk, hogy a

csendnek sokféle fajtája létezik. Egész sor kifejezést ismerünk, amely a csendre vo­natkozik, mint pl. fülsiketítő csend, halálos csend, nyomasztó csend, mély csend, bé­kés csend, fenséges csend.. . nem mondhat­juk, hogy a csend egy bizonyos valami, de azt sem, hogy egyfajta semmi. A csend va­lamiféle nagy dolog - olyan nagy, hogy sokféle neve van. Ha általánosságban akarjuk meghatározni a csendet, azt mondjuk, hogy olyan pillanat, melyben nincsen zaj, amikor nem hallunk semmit. A füleink legalábbis így értelmezik a csendet. De tulajdonképpen a csend olyasmi, amit meghallhatunk, aminek érzé­keléséhez fülek kellenek. Ez azt jelenti, hogy a csend nemcsak egyszerűen a zaj el­lentéte, hanem inkább a „zaj", a „hangzás" valamilyen formája - ami nagyon felkelti füleink figyelmét. A csend egy misztérium. Azt mondják, hogy „csend nélkül nincsen zene". A hangok kö­zötti csend ad formát a zenének. A csend fo­galma hasonlít a „tér" fogalmához. Tér nél­kül nem jöhetne létre teremtés. Minden a tér­ben találja meg a maga helyét. így a csend a tér egy másik formája. A térben, amelyben csend uralkodik, érzékelünk valamit - arra hallgatunk, ami a csendben beszél.

„Nincs üres tér" - mondták a XVII. század rózsakeresztesei. Noha ők akkor valami mást értettek e megállapítás alatt, kijelenté­süket napjainkban a modern tudomány is igazolta. Minden energia. Az anyag energia. A teljes Világegyetem a vibráló energia ős­óceánja, így azt is mondhatnánk: Nincs „üres csend", vagy, hogy nincs „csendes csend", hiszen a tudomány már ezt is felfe­dezte. A vonatkozó képlet így hangzik: min­den zaj, minden hangzás. A csend a hangzás egy fajtája. Talán a leg­magasabb formája? Ez több dologtól függ. A „félelmetes csend" olyan alapvető ér­zésre utal, amely az állati létezéshez áll közel. A „belső csend" kifejezés befelé, a szívre mutat. Ez a kifejezés azonban sem­mit sem mutat meg abból, ami a csendben hangzik. A fény képes minden teret átjárni és megtölteni. Ugyanez érvényes a csend­re is. A csendben kezdődik az absztrakt vi­lág, a tudati fénynek, vagy a Szellemnek a világa.

Mielőtt tovább folytatnánk, szeretnénk még egy kérdést feltenni: ha egy nyári estén fel­néznek a csillagos égre, a mély feketés-kék-ségre, melyben több millió csillag fénylik -mire gondolnak ekkor? Nem gondolták-e esetleg Önök is, hogy valami történik ott fent a csillagok között? A csillagok mintha ismeretlen nyelven beszélgetnének egymás­sal - és ekkor Önök meghallják a csend

hangzását. Püthagorasz a szférák, harmóniá­járól beszélt... A csend mindenütt jelen van, de mi több­nyire mindent elkövetünk, hogy ne kelljen meghallanunk. Sokfajta nyüzsgésben ve­szünk részt, és minden lehetséges dologgal elfoglaljuk magunkat - közben nem vesz-szük észre, hogy tulajdonképpen egész tevé­kenységünk nem is jelent olyan sokat. A tér­ben elfoglalt helyünk igen parányi, az álta­lunk létrehozott hangzások nem tudnak messzire hatolni, gyorsan elenyésznek. A sok tevékenység felett és között pedig ott van a csend.

Elcsendesedni pedig nem is olyan egyszerű dolog - még akkor sem, ha néha tudjuk, hogy miért szeretnénk csendben maradni. Japánban a zen-buddhizmus előtt az úgyne­vezett Tendai-iskolák működtek, melyek a bölcs T'ien-t'ai Chih-i (538-597) vezetése alatt a buddhizmus fontos áramlatához tar­toztak. Az említett iskola négy tanulója a meditációban akarta magát gyakorolni: ezért elhatározták, hogy hét napig csendben fognak élni. Az első napon mind a négyen hallgattak. Meditációjuk sikeresen kezdő­dött, de amikor eljött az este és az olaj lám­pák fénye meggyengült, az egyik tanuló nem tudta megállni, hogy ne szólítsa meg az egyik szolgálót:

„Hozd rendbe a lámpákat ! " A második ta­nuló meglepődött, amikor az elsőt beszélni hallotta és megszólalt: „De hát nem lenne szabad beszélnünk!" „Mindketten kelekó­tyák vagytok. Miért beszéltek?" - kérdezte a harmadik. Végül a negyedik megállapí­totta: „Én vagyok az egyetlen, aki nem be­szélt." Mi történik egy szellemi iskolában? A törté­nés sok nézete hasonlít a csendhez. Nem az a legfontosabb, amit együtt vállalunk, nem az épület és nem is a szabályok, vagy akár a

szavak a legfontosabbak, hanem az erőtér. Ez az a különleges légkör, amely körülvesz minket és megegyezik saját lényünk legmé­lyebb nézetével. Nem látható és nem is le­het leírni, mert csak megtapasztalni lehet; de sehol máshol nem található. Iskolánk lénye az erőtér - ahogy mi nevez­zük -, mely igen különleges. Ez a szavakkal nem jellemezhető tér egy misztériumhoz vezet, mivel a magja, a szíve olyan létben található, amely nem e világból való, hanem a lélek területeihez tartozik. Aki valóban be­lép a misztériumiskolába és tudatosan az Is­kola erőterében él, az megismeri a lelkét. A lélekben éljük meg valóban saját magunkat és az Iskola különleges terét. Tehát minden tanulónak két dolgot kell ala­posan megismernie: a lelket és az erőteret. Noha mindkettő a világban van, és össze van kötve velünk, emberekkel, egyik lét­alapja sem ebben a világban keresendő. Az Iskola erőtere, vagy élő teste úgy van fel­építve, hogy a tanuló lelke képes legyen fel­venni azokat a teljesen más, magas étereket, melyekből maga a lélek is áll. Ha valaki nincs összeköttetésben egy ilyen erőtérrel, akkor a lelke arra van utalva, amit ő - eset­leg rendkívül tiszta tudattal - saját maga be tud vonzani a rendszerébe. Ha megfigyeljük magunkat, láthatjuk, mi­lyen nehéz dolog is ez. Hiszen mindenek­előtt itt van a tudatlanság, amivel fogva tart­juk a lelkünket - ahogy erről „A csend hangja" című könyvecske második részé­ben olvashatunk:

„Bizony, a tudatlanság olyan, mint a be­zárt, levegőtlen edény; rab madár benne a lélek. Nem csicsereg, szárnyát sem tudja emelni; némán és kábultan ül a dalos ma­dár és elpusztul a kimerültségtől." (H.P. Blavatsky: A csend hangja, Magyar Teozó­fiai Társulat 1999.)

Az Iskola erőterét nagy erő­feszítéssel és intelligenciával építették fel. Mindenekelőtt azonban szeretetteljes türe­lemmel állották elő, azon ta­nulók egymás iránt tanúsított türelmével, akik mindent el­követtek, hogy kitarthassa­nak az erőtér megépítéséhez szükséges magas színvonalú életvitelben. Először csak rövid időre látták megjelenni a másik, új világosság egy-egy gyenge fényét. Olyan volt ez, mint amikor kora hajnalban a finom világos­ság törékeny fénye megjele­nik, mielőtt még a Nap fel­kelne. Hosszú ideig csak ez az egy sugárzás voltjelen, csak egy gyenge fény, amely a két területet elválasztotta egymástól.

De a kis csoport érezte a szí­vében, hogy lelke szinte fel­ujjong, és nem engedték el a törékeny, alig látható izzást. A csoport egyre jobban fel­emelkedett a Világossághoz. Reménykedé­sükkel és irányulásukkal a világosságtérre néztek, amely közelinek és mégis nagyon távolinak tünt, mialatt a térben résztvevők kezdtek megváltozni. Lelkük ajándékba ka­pott csillogása először a halvány fénnyel egyesülhetett, majd magával a határral is, amelyről az első fénysugár eredt - mindad­dig, míg megnyílott egy átjáró.

Ezt az átjárót akkor tapasztaljuk meg, ami­kor konferenciáinkon együtt vagyunk. Nem tudjuk leírni ezt az élményt, csak érezzük, hogy valami különleges van jelen. Önöknek

az a dolguk - akkor is, ha Önök még csak fiatal, vagy kezdő tanulók -, hogy ezt a kü­lönös teret szintén megismerjék, és ne csak nagyra értékeljék, hanem vegyenek részt a fenntartásában is. Néha kétségek is felmerülhetnek Önökben. És mekkora bánatot okozhatnak ezek a két­ségek! Ilyenkor Önök a saját lelkük létében kételkednek! Nem látták a saját lelküket, és nem tudják megmondani, hogy létezik-e egyáltalán. Ez vezeti el Önöket a második fontos feladathoz: meg kell ismerniük a lel­küket, hogy a kétségeket le tudják győzni. Az emberek gyakran kijelentik, hogy ta­pasztalni szeretnének valamit. Leegyszerű-

sítve, ilyenkor egy vakhoz hasonlítanak, aki így kiált: „Látni akarom a fényt!" -vagy egy sükethez, aki a hangzást akarja meghallani. Először orvosra van szükségük, aki meg­gyógyítja Önöket, hogy képesek legyenek érzékelni. A lélek megismerése az a folya­mat, amelyet mi „a tanulóságnak" neve­zünk, ez az a folyamat, amely a felismerés­től a tudáshoz, majd a cselekvéshez, tehát az életük megújításához vezeti el Önöket. Ennek előfeltétele, hogy rendelkezzenek az­zal a képességgel, hogy mind a két lénnyel - az Önökben lévő két nézettel - intelligens módon bánnak. Ez a követelmény pedig rendkívüli dolog elé állítja Önöket: fel kell ismerniük, hogy az ember az élettapasztalat­okon keresztül fedezi fel magában a rejtett birodalmat! Az élettapasztalatokat az ember az élete során gyűjti. Önök még fiatalok, és ezért még nem gyűjtöttek sok élettapaszta­latot. De Önök már ismerik a birodalmat, tudomásuk van róla.

Önöknek tehát nem azért van tapasztalatok­ra szükségük, hogy megtalálhassák a biro­dalmat - Önöknek olyan tapasztalatokra kell szert tenniük, amelyek megmutatják, hogy miként viszonyuljanak ehhez a belső birodalomhoz - és ez teljesen más kérdés! Soha ne engedjék, hogy kétség merüljön fel Önökben, mint például: „Ezt úgysem tudom megtenni. Ez nem nekem való. Ez az egész annyira komoly". Nem! Önöknek hinniük kell saját magukban, és bízniuk kell abban, hogy életük megnyitja Önök előtt a szüksé­ges lehetőséget. Meg kell tanulniuk használ­ni a birtokukban lévő kulcsot, a képességet a megszabadító cselekedetekhez - tehát an­nak az életnek a kulcsát, amelyben az em­ber és a lélek ténylegesen együttműködik. Ezért még a lélekről szeretnénk Önöknek beszélni. Az igazi ember a természetből

született alak fogságában van. Az igazi em­ber nem életből és világosságból született, hanem ő maga az élet és a világosság. Ezt akarja kifejezni a mondás: „Isten Birodal­ma, az isteni ember, tibennetek van." Kari von Eckartshausen ezt a következő­képpen fejezi ki: „A lelkület a világosság egy szikrája, amely lényünk legbensőbb ré­szében rejlik; ez Isten képmása, a mennyek rejtett birodalma mibennünk. Ez a lelkület az emberben lévő legbelsőbb szentély. A szentélyt eltakaró függöny, a fel­hő képezi a lelkület elzártságát. Ha valaki birtokolja az akaratot, hogy a bejáratot meg­nyissa, abban kibontakozik a világosság. A világosság eme kibontakozása jelenti az ember megvilágosodását." A szentély előtti függöny, a felhő képezi a lélek elzártságát, mint ahogy a tudatlanság az az edény, melyben a lélekmadár rabos­kodik. Ez pedig a földi természetre való irányulás, amely amiatt jön létre, hogy ér­zékszerveink észlelése erre a természetre korlátozódik. Ez pedig megfosztja a lelket létezési jogától.

A szufi tanítás így ír erről a jelenségről: „A léleknek két oldala és kétféle tapasztalata van. Az egyik oldalhoz tartoznak a lélekkel és a testtel kapcsolatos tapasztalatok, a má­sikhoz pedig a szellemmel kapcsolatos ta­pasztalatok. Az előző a külső, az utóbbi a belső tapasztalat. A lélek természete átlát­szó, mint az üveg. Ha az üveg egyik oldalát letakarjuk, tükörré válik. Ha lélek befelé irányított oldalát letakarjuk, ugyancsak tü­körré válik, amelyben a külső tapasztalatok tükröződnek. Ezért, a külső tudással megajándékozott embereknek nincs feltétlenül belső tudásuk is. Ahhoz, hogy belső tudáshoz jusson vala­ki, le kell takarnia a lélek másik oldalát, hogy a tükröző felület ne a külső világra,

hanem a szellemre irányuljon. Mihelyst ez megtörténik, az emberben megjelenik az inspiráció és a megnyilvánulás." Az erőtér, illetve az Iskola élő testének ki­alakulása együtt halad a lélek kibontakozá­sával. Az erőtér beburkol minket, és olyan lélegzőtérnek használhatjuk lelkünk számá­ra, melyben lelkünk képes élni. Ekkor ren­delkezésünkre áll a szükséges idő, hogy a változást - a tükör egyik oldalának letakará­sát - saját magunkban megvalósítsuk. Ér­deklődésünket kitartóan, mindig erre a célra kell irányítanunk, hogy ez a lehetőség a jö­vőben is fennálljon.

Az új lélek igen különleges minőségű. Em­beri életünket messze kiemelheti a termé­szetes állapot fölé. Ha a folyamatok a he­lyes módon haladnak, a lélek visszaadja az embernek a méltóságát - és ez a méltóság különbözteti meg az embert minden más teremtménytől a Földön. A lélek rezgése igen magas és finom; a szíven keresztül marad kapcsolatban velünk, ugyanakkor befolyásolja és megváltoztatja a szívet, utána pedig a fejet.

Amilyen mértékben megnyílik a szív, oly mértékben vonzza a lélek magához nem­csak az embereket, hanem azt is, amit mi „isteni" minőségnek nevezünk. Szakadatlanul gondolatok és érzések árad­nak ki belőlünk. Minden, amit csak teszünk és mondunk, szintén rezgés, és így a csend bizonyos nyelvezete. Ez a nyelvezet ember­től emberig, szívtől szívig szól. A lélek rez­gése nagyon erős és igen messzire elhat. A lélekrezgések elektromos áramként futnak lélektől lélekig. Ne becsüljük alá a lelkünket! És ne becsül­jük túl magasra önmagunkat! Hermész így beszél a lélekről a Corpus Hermeticum 16. könyvében: „A lélek tehát egy önmagában tökéletes lény, amely a

kezdetkor a sors rendelésének megfelelő életet választott magának, és olyan formát vonzott magához, mely pezsgő életerőből és vágyakozásból tevődik össze. Az életerő a léleknek anyagként áll rendelkezésére. Amikor ez az életerő a lélek elképzelései­nek megfelelő létállapotot alakított ki, ak­kor bátorsággá változik, és a gyávaság nem gyűri le többé. A vágy úgyszintén anyag­ként kínálkozik fel. Amikor aztán eléri a lé­lek megfontolásainak megfelelő létállapo­tot, akkor önmérsékletté válik, és nem hagyja többé, hogy az élvhajhászás irányít­sa. Mert a lélek értelmi képessége tölti be azt, ami a vágyból hiányzik." A lélek teszi lehetővé, hogy bennünk is - a tükröződéshez hasonlóan - olyan magasabb és nemesebb tulajdonságok keletkezzenek, mint a türelem, a szeretet, a barátság, a bá­torság, a hitelesség és a szépség. A felsorolt tulajdonságok mindegyike magán hordja a halhatatlan lélek pecsétjét. Az „Ébresztő!" című kis könyv írói is erre gondoltak, amikor az ember szívében lévő Krisztus-világosságról írtak, a következő­képpen:

„Kicsoda Krisztus? Krisztus szeretet, bölcsesség és erő, a tiszta vonzás forrása, aki a világosságot bensőjé­ből teremti meg. Ahol a Krisztus-világosság jelen van, ott megjelenik az emberi méltó­ság, amely megáldja a tiszta és Őt befogad­ni képes szívet." Ezért ne hagyják cserben a lelküket! Ne for­duljanak el a lelkűktől! Inkább kísérjék lel­küket az útján, és tegyék fel a kérdést, hogy mit rejt bezárva magában. Hermész kijelen­ti: „Ismerd fel a Világosságot és lépj vele barátságra!"

Catharose de Petri és J. van Rijckenborgh,

Ébresztő!, Haarlem, 1983

Korunk alkímiája Az igazság és belső változás érdekében hozott hősiességről,

bátorságról és igyekezetről

A hősiesség szorosan összefonódott emberi létünk alapjaival. A legrégibb ismert történetek között mindig talál­

ható olyan, amely hősi tettekről mesél. Hős­nek azonban nemcsak a bátor, önzetlen lo­vag és az erényes szűz nevezhető. Azok az emberek is hősök, akik egy embertársuk iránt érzett mély barátságukat önfeláldozó tettekkel bizonyítják. És mi a helyzet azzal, aki különleges ismeretekkel rendelkezik? Évente osztanak hatalmas díjakat olyan tu­dósoknak, akik az emberi tudás tekintetében különös érdemeket szereztek. Még az is hőssé válhat, aki az igazságért harcol. Ebben az esetben azonban határo­zottan ki kell tartanunk a feltételes mód mellett, mert a hős nevet csak akkor nyerhe­ti el, ha végig bátran kitart eszméi mellett, és küldetése sikerül.

A történetek hőse mindig egy olyan ember, aki saját érdekeit háttérbe szorítva, tetteit mások hasznára viszi végbe: pl. az állatok, a természet, az emberek, néha sokan mások érdekében. Tettei bizonyos mértékben em­berszeretetből fakadnak, vagy olyan vallási motívumok inspirálják, mint az Isten és az emberek iránt érzett szeretet. Egy hős tulaj­donságait tisztaság, barátság, tudás, igazság és bátorság képezik.

AZ ALKÍMIA ELSŐ ÖT FOKOZATA

Tisztaság, barátság, tudás, igazság és bátor­ság. Ki az, aki tudatosan vagy mélyen a tu­dat alatt, ne vágyna arra, hogy e tulajdonsá­gokkal rendelkezzen? Úgy tűnik, hogy ezek az ismertetőjegyek nem önkényesen lettek kiválogatva, és nem is véletlenül kerültek

ebbe a rangsorba. Ugyanis valamennyiben felismerhető egy alkímiai megbízatás. Az alkímiában az Opus Magnumot, a nagy mű­vet, néha hét folyamatra, hét fokozatra oszt­ják fel. A fent említett öt tulajdonság többé-kevésbé az első öt fokozat, a Calcianatio, a Solutio, a Coagulatio, a Sublimatio és a Mortificatio megfelelője. Ha az alkímiát a lélekfejlődés jelképének tekintjük, a megjelölések az újjászületés el­ső öt lépését adják vissza: A fény átjárja és betölti a sötétséget. A hatodik kozmikus te­rület erői összekapcsolódnak a hetedik terü­let erőivel, és végül a függőleges összekap­csolódik a vízszintessel, így jön létre a kereszt, melyen a szív szim­bolikus rózsája fog kivirulni. Az isteni szellem által a szívében megérin­tett ember mindenekelőtt a tisztesség, a tisz­taság benyomását kapja. Egy tiszta, érintet­len terület kisugárzásaival fog szembesülni, és erre a keresésével kell reagálnia. Ebben az első stádiumban, a Calcinatio-ban, meg­érinti őt a hétvilágosság első sugara. Az al­kímia terminológiájában ez így hangzik: „Válaszd el szeretettel a tisztát a tisztátalan­tól, és légy tudatában mind jelenlegi helyze­tednek, mind pedig az útnak, amit kezdeted­től a célodig be kell járnod." Aki komoly szándékkal vág neki ennek az első feladatnak, és a leleplező fényt tudato­san beengedi életébe, az észre fogja venni, hogy ettől a pillanattól kezdve másképpen tapasztalja meg az életet. Vannak, akik számára a gondok, a búcsú és a magány időszaka következik, míg másokra - néha heves - összeütközések és intenzív kapcsolatok szakasza vár. A baráti kapcsola-

tok azonban minden esetben megváltoznak, és megpróbáltatásokat kell kiállniuk. Ekkor megmutatkozik, hogy észrevétlenül rátértünk az új ösvényre. Hamarosan a má­sodik alkímiai feladat, a Solutio előtt talál­juk magunkat. Az öt tulajdonság nyelveze­tén ez azt jelenti: „Ügyelj az érzelmeidre! Tiszta, baráti érzelmekkel fogadj el minden embert. Ne hagyd, hogy a szimpátia és anti-pátia érzései irányítsanak." A hétvilágosság második sugara az egyete­mes szeretet segítségével képessé teszi az embert arra, hogy megszabadítsa magát a túlságosan erős indulatoktól és érzelmektől. Ez hangulatainkban nyugalomhoz vezet, vagy, ahogyan ezt az alkímiából megtanul­hatjuk, annak felismeréséhez, hogy: „Nin­csenek jó hangulatok. Mind a jó, mind pedig a rossz hangulatok megakadályozzák a tiszta objektivitást és tárgyilagosságot." A minden­hez fűződő baráti viszony alapja soha nem lehet érzelmesség, hanem az élő, új lélek egyensúlya és nyugalma. Ez az egyensúly, és a tiszta objektivitás szintén az ösvényen megtett következő lépés szükséges alapja. Franz Kafka, az ismert prágai író, ezt a kö­vetkezőképpen fejezte ki: „Nem szükséges, hogy elmenj otthonról. Maradj az asztalodnál és figyelj. Ne is fi­gyelj, csak várakozz. Ne is várakozz, légy tökéletesen csendben és egyedül. A világ felajánlja majd, hogy felfedi előtted titkait, nem tehet másképp, elragadtatásban fog vo­naglani előtted."

Elérkezünk a következő alkímiai szakasz­hoz. Aki tudatossá vált létállapota megisme­résében, és úgy-ahogy képes megszabadíta­ni magát a viharoktól, melyekben cseleked­nie kell, az ismeretekhez akar jutni. Tudni akarja, hogy ki ő, mi határozza meg az éle­tét, mi indítja meg őt, és mi tartja fogság­ban. Itt egy egészen különleges ismeretről van szó, annak tudásáról, hogy mi mozgatja a dolgokat. A természetvallás és a tudomány magyarázatai már nem elégítik ki többé. Minden erejével valódi ismerethez akar jut­

ni. Azok a keresők, akikben feléledt az ilyen ismeret, a Gnózis utáni vágyakozás, nem vesztegetik az idejüket felszínes tanok­kal és szövegekkel. Nem akarják többé csu­pán az elméjüket élesíteni, mert tudják, hogy az nem viszi őket előre az ösvényen. A Gnózis ismerete mint erő, mint rezgés ha­tékony. Aki erre az ismeretre irányul - a benne lévő Örök segítségével - az a szívé­ben és vérében megnyilvánuló sugallatként jut hozzá. A Coagulatio-szakaszban, két ha­tás összefolyásában, a tanuló-alkimista egy­re jobban megérti a mondást: „A legna­gyobb tudás, hogy semmit sem tudunk." A tény mellett, hogy ettől kezdve másképpen tapasztalja meg az életet, az lassanként más­képpen is kezd alakulni. Az alkímia harmadik szakasza sokak szá­mára buktatót jelent. Ebben a szakaszban fennáll annak a veszélye, hogy az általunk összegyűjtött sokrétű ismeretbe kapaszko­dunk. A bibliai hasonlat gazdag ifjújához hasonlatosan, túlságosan nagy terheket cipe­lünk ahhoz, hogy haladhassunk az ösvé­nyen. Gazdagon, azaz felületes tudással el­töltve, elmerülünk az önelégültségben. Mert aki nem tudja feladni „saját bölcsességét", az nem részesülhet a mindent átfogó böl­csességben.

Ha a saját tudás feladása túl nagy áldozatot jelent, az első két fokozat magva nem tud gyökeret verni a nem-tudás hatalmas misz­tériumában. Nagy művünk abba a lehetséges igazságba vetett hittel kezdődött, hogy az ólom arany-nyá változtatható, vagy a földi élet szellemi­vé, aminél a kiindulópontot az eredeti terü­letre való visszatérés képezi. Az egyetemes szeretethez való áthatolás az alkalmazott koncentráció által minden teremtmény szá­mára lehetővé vált. Most egy szilárd és biz­tonságos alap szükséges ahhoz, hogy az ös­vényen tovább lehessen haladni. Ez a kitar­tás, ez a hit, a szívben lobogó tűz, melynek a következő fokozatok folyamán nem sza­bad kialudnia.

A negyedik alkímiai mű ezért a Sublimatio. Ez a Szellem belépésének szakasza, és e fo­lyamat hatalmas akadálya: a kétely. Aki kételyén nem tud úrrá lenni, az nem fe­dezheti fel az igazságot. A kétség az érdek­lődés és a keresési vágy ellenpólusa. Egye­nesen a bensőnkben felhalmozódó ellen­erők eszköze; melyek ellen egy mindent kutató szellemre van szükség ahhoz, hogy figyelmes és éber állapotban tartson ben­nünket. A mindent megvizsgáló szellem megóv minket a kényszerképzetektől és il­lúzióktól, és döntő segítséget nyújt az igaz­ság megtalálásához.

A kétség azonban az értelmi képesség ural­mának utolsó szalmaszála. Az értelem vala­hol bele akar kapaszkodni valamibe, ami a régiből van, és nem akar teljesen a hitbiza­lomra hagyatkozni. A valódi hit viszont megmutatja az új élet belső, nem is sejtett távlatait, és arra ösztön­zi az értelmet, hogy kikutassa az oda vezető utakat. A negyedik alkímiai feladatot ezért a következőképpen tudnánk szavakba önteni: „Lásd, és fogadd el az igazságot. Hagyd, hogy az igazság birtokba vegye lényedet. Hagyd, hogy kiégessen a lényedből minden kételkedést." Aki átgondolja az igazságot, fel fogja ismerni, hogy azt csak minden fenntartás nélkül lehet elfogadni. Az igazság a hatodik kozmikus terület erői­vel ereszkedik belénk, úgyhogy mi magunk is tökéletesen igazzá válunk. Vízszintes irá­nyulásunkat valóban és a szó szoros értel­mében keresztezi. És most minden azon múlik, hogy ki ne oltsuk ezt a tüzet. Ennek kiolthatatlannak kell lennie. Ennek a folyamatnak önátadásban kell vég­bemennie, a „Nélkülem semmit sem tehet­tek" abszolút elfogadásában. Ez nem az igazság énnel való elfogadása, nem szemé­lyes harc, hanem a hit, mely szilárdan és minden kételkedés nélkül feloldódik az igazságban. Ez a Sublimatio. Az én-személyiség legutolsó áldozata a ha­lál. Az Opus Magnum ötödik foka, a

Mortificatio, ezért a lélektestnek az anyagi test fölé helyezéséből áll. Ez a régi termé­szet énjének elvi legyőzése. Ebben a szakaszban bátorságra van szükség, és a Hétvilágosság képessé tesz bennünket arra, hogy az egyetlen életelvbe kapaszkod­va bátorságra tegyünk szert. Aki következe­tesen követi ezt az elvet, az félresöpör min­den akadályt. Az életben ekkor, látszólag magától, tér keletkezik, tér és idő, hogy minden szükségest megtehessünk, és a vilá­got, az emberiséget és felebarátainkat szol­gálhassuk.

Azonban nem úgy van, hogy elsőnek tér ke­letkezik, hogy az egyetlen elvnek szentel­hessük magunkat. Csak az fogja felfedezni, hogy az eredeti képességek felszabadulnak a mikrokozmikus emberben, aki a minden­napi élet káoszának és kétségbeesésének közepette mégis az egyetlen elvet követi. Ezzel együtt az út is szabaddá válik, hiszen az mibennünk rejlik. És ezáltal szabadulnak fel azok az erők, melyekre mások is reagál­hatnak.

A bátorság a Szellem-Iélek hatalmas, eredeti erőihez tartozik. Ez annak a hősnek a meg­valósító képessége, aki a kereszt valameny-nyi következményét magára veszi. Itt nem az én-ember erőltető erejéről van szó, ha­nem az „alázatosnak" a gyengéd erejéről, aki tudva, hogy ütött a megszabadulás órá­ja, félelem nélkül tekint a halál szemeibe. A Mortificatio, a halál órája, valójában a mu­landóságtól, a haláltól való megszabadulás, a felmenetel a halhatatlanságba. Az Opus Magnum ötödik feladata ezért szintén meghatározó. A már említett öt tu­lajdonság értelmében a következőképpen ábrázolhatjuk: „Örömmel fogadd el ma­gadban a földi és az eredeti természet kö­zött fennálló feszültségeket. Vedd magad­ra e kereszt fájdalmait. Hagyd, hogy a ha­todik kozmikus terület szeretetereje, a Gnózis szeretetereje, művét beteljesítse benned. Őrizd meg bátorságodat. Légy állhatatos."