Orosz, Á. - Kovács, O. (2010): A tudománypolitika lehetőségei a felsőoktatási innováció...

A tudománypolitika lehetőségei… 9

Orosz Ágnes – Kovács Olivér

A tudománypolitika lehetőségei a felsőoktatási innováció gazdasági hasznosulásában

1. Bevezetés

Az európai gazdaságok fejlődését és a gazdasági–társadalmi szférát érintő kutatás–fejlesztés és innováció előállítását, valamint azok sikeres di�úzióját számottevően mindig is a felsőoktatási intézmények szolgálták. A felsőoktatási intézmények részt vesznek a technológiailag fejlett és versenyképes termékeket és szolgáltatásokat előállító és ezek értékesítését végző szakemberek képzésében. A regionális fejlődésben, főleg a kis- és középvállalatok telephelyválasztásánál ezen intézmények szerepe domináns (Horváth 1999).

Az egyetemek rendkívül komplex módon működnek, önmaguk fenntartásán túl is kell, hogy feladatuk legyen, hiszen közpénzeket használnak fel, és a hallgatóiknak adott ígéreteik számonkérhetőek a társadalom által. Az új tudásalapú társadalom az alábbi feladatok ellátását követeli meg a felsőoktatási intézményektől (Schlett 2004): (1) új tudás generálása, a tudományos-technológiai innovációs folyamat élénkítése; (2) az új tudományos eredmények alkalmazása és terjesztése, a tudás- és technológiatranszfer megvalósítása; (3) az új tudás átvétele és alkalmazása a képzésben és a továbbképzésben. Látható, hogy az innováció ösztönzése a felsőoktatási intézmények alapfeladatai közé tartozik, így nagyon fontos, hogy az állami K+F+I-támogatásoknak markáns részét képezze a felsőoktatási intézmények innovatív teljesítményének ösztönzése.

A társadalom tagjai fokozott elvárásokkal tekintenek a kutatásokra, ennek hatására a természettudományi és társadalomtudományi szempontok összefonódnak, ami tovább erősíti az interdiszciplinaritás iránti igényt, és alapvetően hat a tudománypolitika szervezetrendszerére is. Jelentős változás zajlott le az utóbbi időben, ennek hatására a tudás a legtöbb esetben nem a sematikus lineáris modell szerint áramlik az elméleti- vagy alapkutatástól az alkalmazott kutatáson keresztül az innovációig, hanem olyan komplex rendszerben, ahol akár az innovációs elemek visszahatnak az alapkutatásra. Fontos, hogy

Orosz Ágnes a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudodmányi Doktori Iskola PhD-hallgatója, e-mail: agnes. [email protected]ács Olivér az ICEG European Center tudományos munkatársa, a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója, e-mail cím: [email protected]. Az írás az INNOTARS_08 projekt részeként a „Felsőoktatási kutatás és a gazdaság. A hazai felsőoktatási innováció sa-játosságai és az elmozdulás lehetőségei (FOKTINPI)” című program keretein belül, a Nemzeti Kutatási és Technológiai

Hivatal (NKTH) támogatás keretében készült azonos című tanulmány átdolgozott változata. A projekt támogatásának

forrása a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap.

„A tudásba befektetett pénz "zeti a legnagyobb kamatot.”

Benjamin Franklin

10 Orosz Ágnes – Kovács Olivér

az új intézményi környezetnek csak úgy tudnak megfelelni az egyetemek, ha szorosan együttműködnek az ipar szereplőivel, így növelve a kutatások eredményeinek gazdasági hasznosulását és javítva a hatékonyságot.

A tanulmány a tudomány- és technológiapolitika eszközrendszerének és hatáskörének vizsgálatán keresztül térképezi fel a felsőoktatás kutatási innovációinak gazdasági hasznosíthatóságát.

A tanulmány szerkezete a felsőoktatási innovációk gazdasági haszonná történő konvertálhatósága köré szerveződik. Az első részben a tudománypolitika közgazdasági megalapozottságának áttekintésére kerül sor, amelynek lényegi üzenete, hogy a globalizálódó világban a tudás szerepének felértékelődésével a tudomány- és technológiapolitika céljainak elérése az állam aktív közreműködését igényli. Ebben a részben a tudománypolitikát a gazdasági növekedésre gyakorolt hatása alapján is megvizsgáljuk, valamint bemutatjuk a tudásteremtésnek és a tudástranszfernek nagyobb lendületet adni képes új intézményi kon#gurációt.

A második fejezet a tudománypolitika felsőoktatási innovációinak gazdasági hasznosíthatóságát tárgyalja európai példákon keresztül. Az elemzés során öt, az eredmények gazdasági transzformációját segítő csatornát különböztettünk meg. Ezek az intézményi háttér; a tudástranszfer elősegítése; a szabadalmi rendszer; a spin-o� tevékenységek; valamint a pénzügyi szubvenciók rendszere.

A harmadik fejezet már az Európai Unió tudománypolitikájára fókuszál, annak intézményi struktúrájának bemutatása után a fő irányvonalakat tartalmazó hivatalos dokumentumok ajánlásait, célkitűzéseit foglaljuk össze. Köztudott, hogy az Unió versenyhátrányban van az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben, ami a kutatás-fejlesztési és innovációs eredmények nem kellően hatékony gazdasági realizálásában gyökerezik. A fejezet a lemaradás dimenzióit mutatja be, és hangsúlyozza az egyetemi autonómia növelésének, az ösztönzőknek, valamint az új intézményi kon#gurációhoz nélkülözhetetlen együttműködések fontosságát. A konkrét tudománypolitikai stratégiákat Finnország és Németország példáin keresztül vázoljuk. A két ország egyaránt innovációs vezető a K+F+I-ráfordítások tekintetében, mégis, tudománypolitikáik gazdasági növekedésre gyakorolt hatása eltérő eredményességről tesz tanúbizonyságot.

Utolsó részben azon következtetések levonására kerül sor, amelyek mind az uniós, mind a nemzeti tudomány- és technológiapolitikák számára biztosíthatják a kutatási eredmények jobb gazdasági hasznosulását.

2. A tudomány- és technológiapolitika közgazdasági megalapozása

Globalizálódó világunkban az emberi tudás megszerzése mellett annak gazdasági hasznosítása is létfontosságú. A tudás fontossága már a klasszikus közgazdászok elméleteiben is megjelent, viszont eltérő értelmezésben. Adam Smith a tudást a munkás szaktudásához, képességeihez és a munkát könnyítő találmányokhoz kötötte (Smith 1992). David Ricardo azon műszaki újításokat vizsgálta, amelyek a munkaerő megtakarítására és a munkafeltételek javítására irányultak (Dean 1984). A Ricardo által meghatározott komparatív előnyök alapvetően befolyásolják a hosszú távú gazdasági növekedést, mivel a nemzetközi munkamegosztást és specializációt a felhalmozott tudás, a társadalom abszorpciós képessége, illetve innovációs miliője alakítja (Varga 2009). A klasszikusok azzal a téves értelmezéssel éltek, hogy a tudás mindenki számára egyaránt


elérhető. A neoklasszikusok ugyanúgy a gazdasági szereplők tökéletes informáltságából és racionalitásából indultak ki (Arnsperger et al. 2006), az a megállapítás, hogy a tudás a gazdaság motorja, Alfred Marshall (1961) nevéhez köthető, akit a neoklasszikus irányzat egyik alapítójaként tartunk számon.

Fontos megvizsgálni azt a kérdést, hogy mi indokolja az állami szerepvállalást a kutatás–fejlesztés és innovációk előmozdítása érdekében. A tudás közgazdasági hasznosulása August Friedrick von Hayek nevéhez köthető. Hayek (1995) szerint a társadalom legjelentősebb problémája, hogy a gazdaságban szétszórt tudást milyen módon tudja hasznosítani. Az ő álláspontja alapján az összes tudással egyetlen gazdasági aktor sem rendelkezhet, a részismeretek az árakban integrálódnak és az árrendszeren keresztül terjednek szét az egész piacon. Ez alapján a tudás megszerzésének legmegfelelőbb eszköze, ha azt a piacra bízzuk. A közgazdaságtan főárama az állami szerepvállalást piaci kudarcok esetén értelmezi, így szükséges, hogy az innováció esetében fennálljanak olyan speciális körülmények, amelyek mindenképpen szükségessé teszik az állami jelenlétet. Richard A. Musgrave (1959) szerint az államnak a stabilizációs és redisztribúciós funkció mellett allokációs funkciója is van. Az állam allokációs szerepe a piaci kudarcok csökkentésének eszköze. A mai globalizált, versenyképességre építő világban egyre inkább a tudásalapú társadalom és gazdaság létrehozására tevődik a hangsúly. A tudásintenzitás növekedése információbőség kialakulásához vezet, ami pedig az aszimmetrikus információk miatt okozhat újabb és újabb piaci kudarcokat, így az államnak nagyobb beavatkozási hajlandóságot kell mutatnia, amelynek módja és eszköze a tudomány- és technológiapolitika. Különösen azért, mert az adott ország innovációs képessége nagyban meghatározza a termelékenységét, végső soron a gazdasági növekedést (Fagerberg 2000).

2.1 A tudománypolitika jelentősége és feladatai

A tudománypolitikát több mint négy évtizede megkülönböztetett #gyelem övezi. Jelentősége azon a felismerésen nyugszik, hogy egy adott nemzetgazdaság növekedési potenciálja kapcsán a tudománypolitika eszközrendszerének közreműködése által meginduló és kibontakozó innovációs lehetőségek markáns befolyásoló tényezőként szolgálnak. Salomon (1977) a tudományos és technológiai fejlődés akcelerátoraként, valamint az innovatív eredmények széleskörű társadalmi alkalmazhatóságának lehetőséget teremtő intézményesített tényezőként de#niálta a tudománypolitikát. A tudomány- és technológiapolitika (TTP) mint intézményi tényező a technológiai fejlődésre, ezen keresztül pedig végső soron – Solow (1957) vagy Barro és Sala-i-Martin (1999) munkáját ismerve – a gazdasági növekedésre hathat és hat is.

A tudomány- és technológiapolitika az adott nemzetgazdaság gazdasági és politikai környezetébe harmonikusan beillesztett, a kor követelményeihez igazodó, hosszú távú szemlélettel átitatott diszciplínával bír, mely végső soron a tudástermelésért, innovációért és az eredmények össztársadalmi szempontból hasznos realizálásáért felel. Az evolúciós közgazdaságtani iskola szellemi atyjaként aposztrofálható Schumpeter (1936) maga is az innovációt hangsúlyozta mint a nemzetgazdasági növekedés döntő faktorát. A tudomány és a politika között sok esetben ambivalens viszony uralkodik, amit egyfajta arany középutas kompromisszumos kapcsolattá csak maga a társadalom képes változtatni, a szereplők közti interakciók dinamikus együttműködéssé alakítása kulcsfontosságú. A természettudományokban, a menedzsmenttudományokban is konszenzus van a


tekintetben, hogy egy adott csoport, adott hálózat egyedei közti kapcsolatok minősége az esszenciális tényező a végső teljesítményt meghatározó változók közül. Ezért is lényeges a tudománypolitika aktorai közti viszonyok kezelése. A politikának a tudományos szabadság megsértése nélkül koordinálnia kell a tudományt, de a tudománynak is szüksége van a politikára, hiszen a társadalmi igények optimális esetben a politikai intézményeken keresztül közvetítődnek (UNESCO 2006).

Alapvetően azt kell látni, hogy a tudománypolitika a széleskörű társadalompolitika része, míg a hozzá szervesen kapcsolódó technológiapolitika már gazdaságpolitikai kompetencia (Mosoniné – Tolnai 2008). A kettő közti illeszkedési pont a kutatás-fejlesztés és innováció. Utóbbi nem csak a hagyományos schumpeteri keretben létezik, azaz nem csak a vállalkozói szféra által létrehozható innovációról van szó, hanem a tudománypolitika által a felsőoktatásban is támogatandó innovációs lehetőségekről. Az innovációval kapcsolatos állami befolyásolás célrendszere kettős, egyrészt létezik tehát a tudománypolitikai, másrészt a technológiapolitikai aspektus, amelyek közt disztingválni elsősorban a szerint lehet, hogy hordoznak-e magukban gazdasági célokat. A tudománypolitika célja lehet egyrészt tiszta, tudományos megismerést elősegítő és azt fokozó alapkutatás; másrészt nem gazdasági célokkal felvértezett tudományos tevékenység; valamint közcélú tudományos tevékenység. A technológiapolitika alapvetően gazdasági célokkal vezérelt tudományos tevékenység, de létezik közcélú formája is.

Végső soron a tudomány- és technológiapolitika hatókörébe sorolandó minden olyan feladat és tevékenység, amely vizsgálja, hogy az adott gazdaság milyen mértékben tudásalapú, és ennek fényében határozza meg az állami tudománypolitika szükségességének mértékét. A TTP-nek képesnek kell lennie biztosítani a tudományos ismeretek egyre bővülő tárházát, eközben a tudomány fejlődési sebességét fokozatosan a kor követelményeihez és kihívásaihoz kell igazítania. Fejlesztő jelleggel kell hatnia a meglévő és új ismeretek hatékonyabb felhasználásánál, illetve azok hosszú távú menedzselésénél (Friesenbichler – Leo 2007). A TTP-t mindig a vállalkozói pro#térdeken túlmutató, szélesebb perspektívájú közösségi érdekeket preferáló meggyőződés hatja át, főleg, ha a vállalatok #nanszírozási és egyéb erőforrásai nem fedezik az ilyen jellegű – hosszabb megtérüléssel kalkulálható – feladatok megvalósítását. A TTP elősegíti az új technológia transzferálását vagy lokális kifejlesztését, valamint helyi technológiai potenciál fejlesztését. Ez megkívánja, hogy a szabadalmaztatási eljárással kapcsolatos teendők egyszerűsítését is célkitűzései közt szerepeltesse. Emellett a tudomány- és technológiapolitika segédkezik második generációs tudománytechnológiai programok életre hívásában (pl. tudásalapú klaszterek), valamint a felsőoktatási innovációk és kutatások gyors gazdasági hasznosulását is támogatja (Oktatási Minisztérium 2002).

2.2 Tudománypolitika és a növekedés

Mindez tehát azért kell, hogy nagy hangsúlyt kapjon, mert empirikus úton is bizonyítást nyert, hogy a gazdasági növekedés és a technológiai haladás között szoros kapcsolat létezik (Helpman 2004; OECD 2004). A különböző növekedési elméletek más és más tényezőkre helyezték a hangsúlyt, közös jellemzőjük viszont, hogy a technológia a reál termelési tényezők hatékonyságának növelésével nem magyarázható maradék tag. Ugyanakkor a technológiát, a tudást a tőke egy formájaként kezelték, ami segít a hatékony termelés megvalósításában (Romer 1986; Shapiro et al. 2007:15). Egy ország gazdasági potenciáljának


hosszú távú növelése megkívánja a fejlett technológiák létrehozatalát és azok felhasználási részarányának magasabb szintjét. A tudománypolitikának biztosítania kell a tudós szűnni nem akaró kíváncsiságát, az ismeret létrehozását, a technológiapolitikának pedig alkalmaznia kell azt (Rakusz 2008). A technológiai fejlődés elválaszthatatlan tényezője az innováció és kutatás-fejlesztés (a szabadalom is), ami beruházásokon keresztül gazdasági racionalitássá válhat, de csak is akkor, ha kellően magas színvonalú az oktatási rendszer, amely szimbiózisban él az új dolgok/gondolatok befogadásának olyan minőségű és szintű társadalmi attitűdjével, amely ma már axiomatikus feltétele az eredmények gazdasági hasznosíthatóságának. Azon vállalkozásoknál magasabb az innovatív eredmények gazdasági hasznosulásának valószínűsége, ahol a dolgozók közül nagyobb arányban képviseltetik magukat az egyetemi végzettséggel rendelkezők (Gorodnichenko et al. 2008). Napjainkban a K+F és az innováció globalizálódása felgyorsult (Bőgel 2007). A globalizált világban az innováció egy csatorna, amelyen keresztül a termelékenységet lehet befolyásolni. A tudománypolitika feladata ennek a csatornának a helyes irányokba, így a felsőoktatás felé is történő orientálása.

Amerikában az egyetemek kulcsfontosságú innovációs intézményekké avanzsálódtak, amelyek a PPP (Public Private Partnership) konstrukcióknak is színterei (Baldwin – Link 1998). Ez nem csak a konjunktúra felszálló ágában igaz, hanem a 2008-as pénzügyi és gazdasági válság sújtotta világban is. Versenyképtelen intézmény nem marad talpon (Tanzi 2005). Az irodalom és az empirikus eredmények is megerősítették, hogy a tudásba, a kutatás–fejlesztésbe történő befektetés hatása recessziós időszakban kiváltképp nagy jelentőséggel bír.1

A közgazdaságtani válságkutatások kardinális megállapításainak egyike, hogy egyszer minden válságnak vége lesz, és a növekedési szakaszban már innovatív, versenyképes produktumok szükségesek, hogy azok katalizálják a növekedést. A nagyobb vállalatok a recessziós időszakban a bizonytalan kilátások miatt választják a költségek redukálásának rövid távon ki#zetődő opcióját, ugyanakkor a kisebb, induló vállalkozások, a felsőoktatással szervesen együttműködő vállalatok, vagy az úgynevezett vállalkozói egyetemek kisebb kockázatkerüléssel bírhatnak, így ezek a területek potenciális kitörési pontként is szolgálhatnak. A tudománypolitika szakító és gyújtópontjában tehát mindenképp ott van a felsőoktatási innováció és kutatás-fejlesztés, az emberi tőkébe való befektetés.

Az innováció megváltoztatja a környezetet, hat az intézményekre, de az intézmények változásai is hatnak az innovációs folyamatokra. Az „[…] intézmények a társadalmi játékszabályok, vagy formálisabban azok az ember által alkotott korlátok, amelyek az emberi interakciót formálják” (North 1990:388). Az intézmények és a növekedés közötti kapcsolat kutatása sok elemzés tárgya2. Ugyanakkor a politikai intézmények befolyásolási képességére is érdemes #gyelmet szentelni, ugyanis az adott ország innovációs képességét,

1 Válság időszakában gyümölcsöző kilátásokkal szolgál az innováció. A szűkösség, a kiadáscsökkentő nyomás ilyenkor nem más, mint az újítások kikényszerítésének eszköze. Így találták fel a harmincas években a műanyagot, de a televíziót is a harmincas évek nagy válsága alatt kezdték gyártani (lásd erről még: Nicholas 2003). A kilencvenes évek elején Finn-ország által megtapasztalt gazdasági válság, a 14 negyedéven át tartó recesszió is a kutatás-fejlesztésre és innovációra történő koncentrálás fontosságára hívja fel a figyelmet. A finnek ugyanis e két területet kiemelt prioritásként kezelték, az infokommunikációs iparágra koncentráltak, aminek eredményei tevőlegesen támogatták a gazdasági növekedés mo-torjának újbóli beindítását (lásd még: Lemola 2002). A gazdasági ciklusokra vonatkozó vizsgálatainál Kondratieff (1935) is a leszálló ági felfedezéseket hangsúlyozta.2 Lásd még: Murphy – Shleifer – Vishny (1989); Aghion – Howitt (1992); Galor – Zeira (1993); Persson – Tabellini (1994); Acemoglu – Zilibotti (1997); Nelson – Sampat (2001); Aghion – Howitt (2005).


a támogatásokat, a befektetéseket, a gazdaságpolitikát erőteljesen determinálják. Természetesen az eredmények sikeres gazdasági hasznosulásához elengedhetetlen a tanulási folyamatok sikeres lebonyolítása a technikai folyamatok jobbításához és optimalizálásához (Rosenberg 1982). Lundvall (1988) úgynevezett participatív és interaktív innovációról beszél, azaz együttműködés útján realizálódó tanulási folyamatot preferál. A tanulási folyamatban pedig markáns szerepet töltenek be az úgynevezett vállalkozói egyetemek.

2.3 Vállalkozói egyetem mint új intézményi konfiguráció és annak hatásai

Az előbbiekben említett lundvalli innovációnál az interaktivitás a szereplők közti interakciókként, információáramlásokként valósul meg. Az úgynevezett „hármas spirál”-(Triple Helix) modell szerint az egyetem–ipar–kormányzat kapcsolata a lényegi kérdések egyike, amikor tudománypolitikáról beszélünk. Ekkor már nem a hagyományos tudástermelés keretében mozgunk (Gibbons et al. 1994). A felsőoktatási intézmények ebben az új intézményi kon#gurációban voltaképp tudásprodukciós komponensek, szereplők, direkt együttműködést hoznak létre a különböző iparágak képviselőivel, és az így létrejövő szinergiahatásokkal átszőtt intézményi struktúra hatékonyabb, mint a hagyományosan izolált, az iparági szereplőkhöz csupán #nanszírozói funkciót rendelő kutatási mechanizmus. Az egyetem – például inkubátor házak révén – cégalapító, az iparágak a vállalkozói egyetemeken keresztül nevelői funkcióval bírnak, a kormányzat pedig különböző programokat tesz lehetővé kockázati tőke biztosításán keresztül (Etzkowitz et al. 2000). A kormányzat bátorítja is a különböző cégek közötti kutatás- fejlesztési együttműködések megfoganását, az egyetemek és a laboratóriumok a nemzeti versenyképesség növelésének irányába hajtják a komplex folyamatokat (Wessner 1999).

A vállalkozói egyetem 19. századi első megjelenési formája az úgynevezett Humboldt-modell volt. A humboldti egyetem stratégiai fontosságú felismerései közt deklarálásra került, hogy a kutatást integrálják az egyetemi misszióba, ilyenformán jött létre az új közintézményesített szolgáltatás (Albritton 2009). A kialakulási folyamatot szokás szakaszokra bontani. Az első szakasz az egyetemi forradalom időszaka, amikor is a klasszikus oktatási intézmény kutatóegyetemmé válik. A hol lassabb, hol gyorsabb léptékben kialakuló egyetemi kutatócsoportok, a fejlesztő periféria megjelenése a szakasz legfőbb jellemzője (Hrubos 2004). A második szakaszban már a kutató egyetem formálódik tovább, és az egyetemek gazdasági fejlődéssel összefüggésbe hozható szerepének felértékelődésével lassan kikristályosodik a vállalkozói egyetem. Az egyetem tevőlegesen kiveszi a részét a vállalati szféra felé áramló technológiai transzferek létrehozatalában, a cégalapítás és a vállalkozási tevékenység pedig az egyetem mindennapi rutinjává válik.

A vállalkozói egyetem létrejöttéhez a kormányzattól és ipartól való függetlenség megfelelő szintje és az elszigetelődés veszélyét felszámolni képes, magas fokú integráció szükséges. A létrejövő vállalkozói egyetem tipizálható, elsősorban a vállalkozói egyetem ideológiájának megszilárdulási foka szerinti típusok megkülönböztetésére nyílik mód. Így beszélhetünk úgynevezett átmeneti vállalkozói egyetemről, illetve kiforrott vállalkozói egyetemről.

Az átmeneti vállalkozói egyetem esetében a tudomány- és technológiapolitika közreműködése felelős azért, hogy a kutatóintézet elinduljon a vállalkozóivá válás útján. Tudományos diszciplínák és kutatócsoportok problémáinak megfogalmazása


és a kutatói célkitűzések felállítása jellemzi. Beindulnak a transzfermechanizmusok3, amelyek fenntartásáért és bővíthetőségéért olyan intézmények felelnek, mint például a szabadalmi irodák. Az átmeneti vállalkozói egyetem elsősorban a létrehozott innovatív töltettel bíró és megvalósításra váró új, illetve a már meglévő technológiákat optimalizáló tudás kifelé áramlásának magasabb fokát teszi lehetővé. Két lépcsős a modell, először informális egyetem–ipar-kapcsolat sarokköveinek lerakásán van a fő hangsúly (be kell vonni az ipart, szervezeti innovációkat kell végrehajtani a folyamatos interakció során), ezután lehet belső – egyetemi ágként vagy önálló entitásként – intézményi szervezetet létrehozni (pl. technológiatranszfer-osztályt, -irodát). Ezzel szemben a vállalkozói egyetem legfejlettebb formája, a kiforrott jelzővel ellátott vállalkozói egyetemi formáció, ahol a kutatási probléma mindenféleképpen közös projekt eredménye, technológiatranszferben, sőt, vállalkozások kialakításában működik közre. A kiforrott típus kezdeményezi a tudás gazdasági hasznosulását. A transzfer segítése kulcsfontosságú, ezért jönnek létre sok helyütt egyetemi holdingvállalkozások és köztes transzfersegítő intézmények.

A vállalkozói egyetem létrejöhet olyan intézményesült tudásközösség expanziója révén is, mint a tudományos park (pl. a Blekinge Institute of Technology is egy tudományos park kiterjesztéseként jött létre, ahol többek között olyan tudományos kutatások folynak, melyek arra keresik a választ, hogy miként biztosíthatók fenntartható és rentábilis termékek bizonyos iparágakban). A tudományos parkban tudásalapú gazdasági tevékenység folyik, és a felsőoktatási keret ez után kerül kialakításra, tehát ráépüléses jelleggel bír. A tudományos park a tudásbázis volumenének azt a kritikus szintjét képes biztosítani, amelyre már az egyetem és más felsőoktatási intézmények léte, széleskörű kutató–fejlesztő tevékenység és a lokális tudományos park munkaerő-szükségletét pótolni képes innovatív miliő jellemző (Rechnitzer 1993).

Ezek a változások szervezetelméleti és gyakorlati megközelítésben is hoztak újdonságot. Természetesen különböző helyeken eltérő intenzitással és eltérő mélységben zajlódó folyamatokról lehet beszélni. A felsőoktatási intézményekre a kormányzatok által rákényszerített erőteljesen technokratikus előírások kedvezőbb irányú változása indulhatott be. Ugyanis a kutatócsoportok, a vállalkozói egyetemek, az így létrejövő kutató–fejlesztő cégek a mintzbergi struktúratípusok (Mintzberg 1979) közül az adhokrácia jellemzőinek hordozói is, amely a gyorsan változó dinamikus és komplex környezetben a gazdasági fejlődéshez hozzájáruló innovációs feladatok sikeresebb lebonyolítását teszi lehetővé.

Az új intézményi kon#gurációnak vannak egyéb extern hatásai is. A kutatás jótékonyan hat az egyetem hírnevére, javul az országos és nemzetközi reputációja, erősödik a kutatási központként betöltött szerepe. Az információ-technológiai fejlesztés serkenti a hálózatosodást, a klaszterek és ipari parkok megszületését (Porter 1990; Tari 1996; Nelson 1993; Szanyi 2008). A klasztereken belül az információ gyorsabban terjed, ezáltal nagyobb arányban és kisebb költségek mellett hajtanak végre innovációt, így közvetve a gazdaság, ezáltal a régió fejlődéséhez vezet. A kutatás és innováció outputjai a termelési folyamatok automatizálásának eredményeként észrevehetően mérséklik a környezetterhelést, ami pozitív externáliának tekinthető. Az IT-szektor felértékelődése növeli a képzett munkavállalók iránti keresletet, így a felsőoktatás minőségének javulásához vezet. Látható, hogy a K+F+I-nek a tudás áramlásának és gazdasági hasznosulásának folyamatában

3 Egyetem és vállalkozás közti tudástranszfer áramlása esetén fontos tényező az agglomeráció, az üzleti klíma, a vállal-kozói kultúra. Erről lásd bővebben: Varga Attila (2001).


van mód a top-down (főként vállalatok indukálta és felsőoktatáshoz kapcsolódó), illetve bottom-up (tudomány-és technológiapolitika által elindított) építkezésekre. Az új intézményi kon#gurációt koordinálni és támogatni kell a tudománypolitikának, valamint a felsőoktatásra kifejtett hatásmechanizmusai során szüntelenül arra kell törekednie, hogy a vágyott hatások (sőt a nem várt pozitív externáliák is) megvalósulhassanak, oly módon, hogy a szereplők szimbiotikus kapcsolata mindvégig maximálisan támogatva legyen. Ehhez a vállalkozói tudásmenedzsment kellő fejlettségi foka szükséges (Kremp – Mairesse 2003). Egymást erősítő pozitív spirálba váltó folyamatok indulhatnak be, és sikerrel valósulhat meg a tudománypolitika missziója.

3. Felsőoktatási innovációk gazdasági hasznosítása – elmélet és empíria

A múlt és jelen innovációinak gazdasági hasznosítását elősegítő tudomány- és technológiapolitikai tevékenységek a jövőbe tovagyűrűző pozitív hatású innovációs hullámoknak lehetnek megindítói (Damanpour 1991; Frambach – Schillewaert 2002). A felsőoktatás dimenziójában a TTP számos dolgot mozdíthat elő az eredmények gazdasági realizálhatósága érdekében. Átfogó, mély strukturális reformokat szorgalmazhat, ugyan-akkor lehetősége van adott területre koncentráló innovációkra is. A gazdasági hasznosítást elősegítő csatornák közt említjük (1) az intézményi hátteret; (2) a tudástranszfer elősegítését; (3) a szabadalmi rendszert; (4) a spin-o� tevékenységeket és (5) a pénzügyi szubvenciókat.

(1) Intézményi háttér: Tanulmányok számolnak be arról, hogy az intézményeknek nagy szerepük van az innovációs rendszerben, hozzájárulnak a tudás és a technológia tovaterjedéséhez és gazdasági hasznosíthatóságához (Metcalfe 1995; OECD 2002). Európa akadémiai kutatásainak relatíve szegényes teljesítményét bemutató állapotfelmérések azt tükrözik, hogy noha felismerték a kutatások és a gazdasági növekedés közötti erős kapcsolatot, az intézményi háttérnek is legalább annyi #gyelmet kellene kapnia a kutatói teljesítmény és tudománypolitikai célok megvalósítása során. Az előzőekben ismertetett új intézményi kon#gurációnak, a kutató egyetemeknek direkt, állam oldaláról jövő kialakítása is stratégiai eszköz lehet a perifériás régiókban, ahol növelni szeretnék a felsőoktatási innovációs képességeket és intézményi kapacitásokat. Rajtuk keresztül végső soron az adott régió felzárkóztatása gyorsítható (Kautonen–Sotarauta 1999; Horváth 1999). Ugyanis az eredmények adott régió iparágaiba történő „leszivárgása” (trickle down) számos esetben tapasztalható volt a múltban is.4

Finnországban és az Egyesült Királyságban is van ilyen inkrementális innovációs kezdeményezés. Finnországban Seinäjoki, az Egyesült Királyságban pedig a North East régió szolgál erre példaként, ahol már megkezdték az igen erős felsőoktatási intézmények és a tudástranszferáláshoz szükséges keretrendszer, valamint a régióval történő együttműködések kialakítását (Kosonen 2001). Seinäjokiban igen komoly mértékű fejlesztési erőfeszítések történnek akadémiai intézményi hálózatok, tudományos parkok és technológiai központok kialakítása révén. Nincs egyetemi szintű állami kutatóintézet, bár a vállalkozások egyre aktívabbak vállalati kutatóközpontok szervezésében (főleg az egészségügyi, szolgáltatási szektor területén). A Seinäjoki Városi Tanács és a Politechnikum

4 Erről lásd még: Tornquist – Hoenack (1996) szerzőpáros munkáját, akik az egyetemi tudományos kutatások eredmé-nyeinek számítástechnikai és repülőgépiparba történő leszivárgását vizsgálták.


közös ipari parkot alakított ki, ami Technológiai és Innovációs Központ néven működik. Az együttműködések egyetemi szintjét is megtaláljuk South-Ostrabothnia és Seinäjoki alrégióban. Hat #nn egyetem hálózati együttműködése (EPANET) küzd az új kutatói kultúra megteremtésért, kooperációban a kutatóintézetekkel és a vállalkozásokkal. Innen nőttek ki többek közt azok a regionális együttműködések, amelyek a felzárkózási folyamatot serkenteni képesek, így az információtechnológiai fókuszú technológiai parkok is (Kosonen 2003). Maga az intézményi háttér egyrészt a helyi kormányzat, a specializált szervezetek által alkotott intézmények; valamint a tudás és innovációs hálózatot alkotó helyi vállalkozások és a nem helyi specializálódott vállalkozások. A tudomány- és technológiapolitikának gondoskodnia kellett a folyamatos helyzetértékelésekről, az elvetendő és megtartandó területek felülvizsgálatáról.

Az Egyesült Királyságban North East régió számos dimenzióban hátrányosnak tekinthető. A vállalkozások sűrűsége a királysági átlag alatt van 40%-kal, a regionális versenyképessége alacsony, az új termékinnovációk száma is elmarad az átlagostól (One North East 2001). Ugyanakkor elmondható, hogy viszonylag erős felsőoktatási intézményi háttérrel bír, pontosan azért, hogy elősegítse és hangsúlyozhassa a regionális együttműködéseket. A tudomány- és technológiapolitika oldaláról jövő felsőoktatási innováció folyamatának kezdeti stádiuma közel 20 évvel ezelőttre datálódik, amikor megindult 5 egyetemi campus közti együttműködés. Az idő folyamán fokozatosan alakult az intézményi háttér, megindult a regionális együttműködések, partneri kapcsolatok virágzása is, melyek kezdtek szerves egységgé összekovácsolódni, aminek a betetőzése a „Tudás Ház”-projekt létrejötte lett, amely a tudástranszfer egyik legfőbb biztosítékává vált (Regeneris 2006). A mindezt támogató intézményi struktúra lényege, hogy az erős felsőoktatási intézményi szerkezethez több szállal kötődő helyi kormányzat, spin-o� kezdeményezések és vállalkozások mellett a helyi és a nemzetközi tudáshálózatok léte javítja az innovációs képességet (Kosonen 2002).

Az intézményi háttér nem csak a perifériális régiók tudománypolitikai eszközzel történő felzárkóztatásának nézőpontjából bír szerfelett nagy jelentőséggel, alapvetően fontos, hogy a felsőoktatási intézmények, az egyetemek vezetése és autonómiája kellő minőségű és mélységű legyen. Sok európai egyetem gyenge innovációs teljesítményét pont ezekben a változókban megbújó –USA-hoz és Japánhoz viszonyított – hiányosságok magyarázzák (Aghion et al. 2007). A legtermelékenyebb európai egyetemek közül az Egyesült Királyságban és Svédországban lévők rendelkeznek a lehető legtöbb autonómiával. Ám az autonómia önmagában nem lehet az innovációs kapacitások és a realizált gazdasági hasznok egyetemleges biztosítója. Erre utal, hogy a svájci egyetemek csak néhány dimenzióban bírnak autonómiával, mégis nagy kutatói–innovációs teljesítményt könyvelnek el évről évre (Aghion et al. 2008). A svájci egyetemi kutatóhelyek a nagy állami dotációnak köszönhetően erős agyelszívó potenciált képviselnek, a támogatásokkal rugalmasan rendelkezhetnek. Svájcban magas minőségű kutatásfókuszú egyetemi hálózat működik együtt az alkalmazott kutatásokat végző egyetemi lánccal. Utóbbi teljesítménye és kihasználása még hagy kívánnivalót maga után, továbbá a felsőoktatás töredezettsége, bonyolult felelősségi viszonyrendszere, az egyetemi irányításban tapasztalható autonómia hiánya hozzájárul az előremutató folyamatok visszafogásához (OECD 2006), ami például Magyarország esetében is problémát jelent (Szentes 2002). A nagyobb autonómia pedig számos országban javítja az innovációs teljesítményt, Finnországban például az autonómia növelése csökkentette az oktatói–kutatói bérrendszer torzító hatásait, Norvégiában is a


felsőoktatási reform kulcsmotívuma volt, hogy szigni#kánsan növelték az intézmények autonómiáját5, és mindez radikálisan megváltozott felsőoktatási metódusokat, célkitűzésen alapuló vezetést igényelt (OECD 2008b).

(2) Tudástranszfer elősegítése: A regionális felzárkózás célkitűzését is felölelő tudománypolitikai akciókban a tudástranszfer beindítása központi kérdés, általa léphetnek fel szinergikus hatások, erősödhet a kutatóhelyek életképessége és innovatív jellege. A tudástranszfer jelentőségét a következőkben jelölhetjük meg: (1) Az egyetemi vagy laboratóriumi kutatóhelyek tudásállománya a vállalkozások számára megismerhetővé válik. (2) Az alapkutatási eredmények a jövőben további K+F-nek lehetnek sarokkövei, ami hasznos lehet az egyetemek és a vállalkozások számára is. (3) Az egyetemi tudásgyártás szabadalmaztatható, a díjak visszainvesztálása növelheti a termelékenységet, a díjbevételek lehetőséget teremtenek a kutatóhely által megindított spin-o� folyamatokra is, hogy ők maguk aknázzák ki eredményeiket (Salter – Martin 1999).

Az egyetemi kutató–fejlesztő központoknak nagyobb termelékenységnövelő képességük van (Guellec – van Pottelsberghe 2004), ami empirikusan is bizonyított, hiszen a tudás-, illetve a technológiaintenzív iparágak cégei döntően egyetemi kutatóközpontok közelébe települnek. Ezt Németország példáján keresztül Audretsch és Lehmann (2005) vizsgálatai is igazolták. Ebben az esetben az egyetem és az adott iparág közti tudástranszfer intenzitása és tovagyűrűző hatása is szembetűnően nagyobb (Katz 1994; Hicks – Olivastro 1998). A tudástranszfer kiteljesedésének folyamatában nagy hangsúly van az együttműködésen, a gazdaságilag realizálható egyetemi kutatóhelyek invenciói 71%-ban igénylik a kutatók aktív részvételét (Jensen – )ursby 2001). Ezért is rendkívül fontos a részvétel ösztönzése, például az előmeneteli rendszer vagy a motiváló #zetés által. Az ösztönzési struktúra részét képezheti a vállalkozástól kapott kutatási jog, ami rendszerint azt jelenti, hogy a végeredmény tulajdonosává a külső vállalkozás válik, de a pénzügyi ellentételezéssel járó tanácsadói beosztás biztosítása is ezt szolgálhatja. Honorárium formájában történő #zetés is alkalmazható résztulajdonlás vagy licenc kapcsán, amikor is a külső vállalkozás viszi végig az eredmény üzleti realizálásának folyamatát. Amennyiben a kutatóközpont saját maga is kezdeményezi új vállalkozás létrehozását, akkor pedig eredményes lehet a közvetlen résztulajdonlás biztosítása (Aghion – Tirole 1994). Mindez rugalmasabb, ösztönzőbb rendszert eredményez úgy, hogy közben a tudástranszfert szolgáló egyetemi és üzleti szféra közti mobilitást is növeli.

A tudástranszfert annak csatornáin keresztül lehet biztosítani, a megfelelő tudástranszferálás magában hordozza tehát a következő területek infrastruktúrájának és jogi hátterének a támogatását is: hálózatok, spin-o� kezdeményezések, kutatói együttműködések, licenclehetőségek és a transzfer folyamat által még megkívánt intézményesített háttér (Európai Bizottság 2009). Ennek felismerése játszott szerepet az említett #nn és angliai régió esetében is. A tudástranszfer előmozdításának egyik eszköze lehet a nemzetközi tudományos és technológiai együttműködés, természetesen kizárólag azzal a feltétellel, hogy mind az államok, mind a kutatók számára előnyös ez a fajta tudományos mobilitás. Az államoknak azonban számos akadállyal kell a szabályozás területén megbirkózniuk annak érdekében, hogy a nemzetközi együttműködést előmozdítsák. Egyrészt gátló tényező lehet a szellemi tulajdon védelmére vonatkozó

5 Lásd még: Nyborg (2005).


eltérő szabályozás, az anyagok, a pénz, illetve a felszerelések rendelkezésre bocsátásában tapasztalható különbségek. A szociális és nyugdíjrendszer eltérései, a devizaszabályozások és az adórendszer helyi sajátosságai is akadályozhatják a kutatók nemzetközi áramlását, de a kutatók családjának lehetőségei, az előmenetel alternatívái is meghatározzák ezt a folyamatot.

Az Egyesült Államokban sok példa van olyan, a tudományos élet és a vállalati szféra között létrejövő együttműködésre, amelyeknél a tudomány- és technológiapolitika igen magas színvonalú ösztönző rendszerrel segíti az eredmények gazdasági hasznosulását. Európában leginkább a skandináv jóléti államok választották ezt az utat (Henrekson – Rosenberg 2000). A tudástranszfer fontosságát számos európai felsőoktatási intézmény érzékelte a tudásalapú gazdaság felé vezető úton haladva, például a Debreceni Egyetem is létrehozta a Tudás- és Technológiatranszfer Irodát, mely amellett, hogy összekötő kapocs az egyetem és az üzleti szféra között, a szabadalmazási eljárást is lebonyolítja.6 Az Egyesült Királyság felsőoktatási stratégiáját úgy konstruálta meg, hogy a tudástranszfer a tudománypolitika vezérfonala által érintett terület legyen. Ennek érdekében a kapacitások egyesítését ösztönzik, és az intézményeken belüli irányítási és kontrolling rendszert összhangba hozzák a célokkal. Ez nélkülözhetetlen feltétele a helyes tervezésnek, irányí tásnak, ellenőrzésnek, valamint a kutatóhelyi eredmények szabadalmaztatási procedúráinak lebonyolítása és gazdasági haszonná történő konvertálása kapcsán. Az európai vizsgálatok azt mutatják, hogy például Franciaországban vagy Németországban Japánnal közel azonos nagyságrendben áramlik a tudás az egyetemekről a vállalkozások felé (Bacchiocchi – Montobbio 2006).

(3) Szabadalmi rendszer: Az európai felsőoktatási innovációk gazdasági hasznosulását segítheti a szabadalmi rendszer problémáinak megoldása is. A szo*verszabadalmi direktívát többszöri próba után ismét elutasította az Európai Parlament 2005-ben (például Lengyelország és Dánia szavazata miatt). Az informatikai szellemi termékek szabadalmaztatása így igen nagy lemaradással néz szembe az USA-hoz képest. Ez az Európai Unió szabadalmaztatási rendszerének régóta fennálló hiányossága, mivel nagymértékben hátráltatja az innovációk gazdasági hasznosulását, hiszen a kutatók szellemi tulajdonának védelme nem megoldott. Ezen elmaradások végérvényes behozatalának igénye megjelent a Lisszaboni Stratégiában, mivel annak egyik kulcsfontosságú célkitűzése, hogy javítsa a szellemi tulajdon védelmét. Az állami kutatóközpontok (tudományegyetemek) és az iparágak közti tudástranszfer tekintetében az Unió nem jár élen, számos felszámolandó adminisztrációs korlát létezik még, ami gátja a költséghatékony, magas minőségű szabadalmi rendszernek. A direktíva Európai Parlament által történő visszautasításának hatására az informatikai szellemi termékek szabadalmaztatására vonatkozó nemzeti jogok nem harmonizáltak. Ez egyfelől gátolhatja a tagállamok közti együttműködést, aminek a tartós megoldatlansága kártékony sebeket ejthet a tudomány- és technológiapolitika célkitűzéseinek megvalósíthatóságán, áttételesen pedig a mai új felsőoktatási modellen, melyben nagy hangsúlyt kap az informatikai infrastruktúra az oktatási és kutatási tevékenységek terén egyaránt. Másfelől pedig tovább lassíthatja az eredmények gazdasági hasznosulását, mivel az Európai Kutatási Térség kialakulását is hátráltatja. A

6 Elérhető: http://gnd.unideb.hu cím alatt. Sok kutatóintézet állított fel tudástranszfer-irodát, és az Európai Bizottság támogatja az irodai alkalmazottak képzését is. Ilyen iroda: PROTON Europe (http://www.protoneurope.org); Institute for Knowledge Transfer (http://www.ikt.org.uk).


Zöldkönyv (2007) ajánlásai alapján a kutatóintézményeknek „virtuális kutatóközösségek” keretében kell tevékenykedniük, amelyekben kiemelt fontosságú a köz- és magánszektor együttműködése. Ennek megvalósulásához viszont kiterjedt számítástechnikai, információs és kommunikációs infrastruktúra szükséges. Az informatikai szellemi termékek egységes szabályozásának hiánya akadályt gördít a további fejlődés útjába.

Az Unióban arra kell törekedni, hogy ne legyen 27 különböző szabadalmi rend a felsőoktatási kutatóhelyek életében sem, és sikerüljön az USA-hoz adminisztrációs oldalról is felzárkózni (Hall et al. 2003). Példaképpen Németország, Ausztria és Dánia visszavonta a korábban hatályos jogszabályát, amelynek értelmében a kutatókat az a privilégium illette meg, hogy szabadalmi tulajdonosai lehettek az állami egyetemeken folytatott kutatások eredményeinek, azonban ellenpéldaként felhozható Olaszország, ahol mindez éppen ellentétes irányban zajlott le, és jelenleg a tulajdonjog a kutatót illeti meg. Ezen esetektől eltekintve Európában is vannak nagy számban egyetemi kutatóhelyek által indított spin-o� kezdeményezések, technológiai parkok, ahol már a szabadalmi tulajdon a kutatóké (Verspagen 2006). Európában ez részben azon is múlik, hogy adott esetben milyen minőségű felsőoktatási intézményekről van szó (DiGregorio – Shane 2003). A szakirodalomban újabban felmerülő vitatéma a felsőoktatási kutatói teljesítményekre esetlegesen romboló hatással járó pénzügyi ösztönzők és az egyetemi szabadalmi licencelés együttes jelentkezésé következményeinek kérdése (Griliches 1988; Osano 1992). A szabadalomképes kutatások után befolyt licencdíjak esetlegesen szétaprózódhatnak a különböző kutatások közt és jelentékenyen visszavethetik az eredmények elterjesztését, ily módon kockáztatják a jelen és a jövő innovációit. Azonban ezeket a félelmeket többek közt Jensen és )ursby (2004) igyekezett árnyalni és elolszlatni.7 Összehangolt, átlátható szervezeti struktúra képes az esetleges negatív következmény kialakulását megakadályozni, így például ezt hivatottak szolgálni Norvégiában az egyetemi kiválósági központok és technológiatranszfer-irodák, valamint utóbbiak svájci (Swiss Transfer Association) és más európai megfelelői (OECD 2008b). A szintén Kiválóság Programot alkalmazó Németország amellett, hogy az eredmények gazdasági haszonná konvertálhatóságának elősegítése érdekében a szabadalmaztatási folyamat professzionális szintre emelését szorgalmazza, kutatóhelyeinek arculati átalakításán is fáradozik, illetve átfogó klaszterstratégiával fejleszteni is kívánja őket, és egyben növelni autonómiájukat is (Németország… 2006).

(4) Spin-o+ tevékenységek: A tudomány- és technológiapolitikának lehetősége van olyan kezdeményezéseket támogatni, amelyek a felsőoktatási innovációk és K+F-eredmények gazdasági hasznosításának egy másik alternatíváját jelentik. A felsőoktatás és a vállalatok közti K+F-együttműködések és licencmegállapodások mellett az egyetem, a kutatóhely saját maga is belefoghat önálló tudásintenzív vállalkozás létrehozatalába, hasznosítandó a kutatási tevékenység alatt elért outputjait. E képződményeket a szakirodalom is különbözőképp hívja, előfordul az akadémiai spin-o�; egyetem-bázisú vagy kutatás-bázisú vállalkozás, de a kutatók által létrehozott vállalkozás megfogalmazás is (Pirnay et al. 2003). Céljuk azonban mindenképpen ugyanaz, a gazdasági hasznosítás lehetővé tétele. Az ilyen hasznosító vállalkozások száma növekvő tendenciát mutat szerte a világban. Az Egyesült Államokban például a nyolcvanas évektől az ezredfordulóig közel megtízszereződött a számuk (Phan – Siegel 2006), hangsúlyozandó továbbá, hogy a „spin-

7 A szerzőpáros dinamikus egyensúlyi modellben, egyfajta megbízó-ügynök keretbe ágyazva arra mutat rá, hogy egyál-talán nem nyilvánvaló, hogy az alapkutatás és az oktatás ily módon sérülne (Jensen – Thursby 2004).


o� boom” az eredmények minőségi transzformációjával járt együtt (Chatterjee – Rossi-Hansberg 2007). Európa egyetemei kockázati tőke és befektetői tapasztalat hiányában csak nagyon ritkán támogatták anyagilag az ilyen kezdeményezéseket. A már tárgyalt tudás- és technológiatranszfer-irodák nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy sikeresen lehessen kiválasztani a spin-o�ra kész projekteket, de az egyetem és a vállalati szféra közti együttműködések, szabadalmi kérdések és tulajdonlások megosztása tekintetében is nagy hatékonysággal működnek (Lockett et al. 2003).

Európában vagy az Egyesült Államokban is egyre jobban a #gyelem központjába kerülnek tudománypolitikai szempontból a spin-o� vállalkozások. A skandináv országok kompetenciaközponttal ellátott innovációs hálózatainak sikerén felbuzduló éltanulók közt Svájcot mindenképp meg kell említeni, ahol e hasznosító vállalkozások központi helyet foglalnak el a nemzeti innovációs stratégiában (OECD 2006). Az empirikus vizsgálatokkal összhangban a jól teljesítő, vezető innovációs országok tudomány- és technológiapolitikája a spin-o� vállalkozásoknál és a kutatóhelyi licencnél is a rész-tulajdonlásos módszer mellett teszi le a voksot, ez biztosít megfelelő ösztönzést minden partner számára. Ilyennel találkozunk például Svájcban (OECD 2006), Norvégiában (OECD 2008b), Új-Zélandon (OECD 2007a), de Ausztriában, Finnországban, Svédországban, Hollandiában, az Egyesült Királyságban és Japánban is (OECD 2005). A felsőoktatási kutatási tevékenységek eredményeinek gazdasági hasznosításának ez a módja tehát egyrészt megfelelő ösztönzést kíván (résztulajdonlás), másrészt minőségi licencet és szabadalmakat.

(5) Pénzügyi szubvenciók: A vezető országokban a kutatás–fejlesztés és innováció kitüntetett helyen szerepel a nemzetstratégiában. Kormányzati intézkedésekkel igyekeznek elhárítani az akadályokat. Az Európai Unión belül jelentős a kutatások közpénzekből történő #nanszírozása. Az európai köz#nanszírozású kutatás átlagminősége ugyan jó, de nem tekinthető világszínvonalúnak. Koncentrálás és szakosodás szükséges, hogy a kutatóközpontoknak és az egyetemeknek világviszonylatban is versenyképes hálózata alakuljon ki. Az innovatív állami–magán együttműködések fokozott támogatása szükséges, mivel így teremthető egyensúly az intézményi és a verseny#nanszírozás között. A #nanszírozáshoz való hozzájutást a kutatócsoportok versenyeztetése határozza majd meg. Az Európai Kutatási Térségben különösen a köz#nanszírozású kutatóbázis által létrehozott tudáshoz való hozzáférés és ennek a vállalatok és a döntéshozók általi felhasználása fontos. Az értékelésre vonatkozó egységes elvek kialakítása által egyszerűsíthető az európai kutatás#nanszírozás, és növelhető hatásossága. A nemzeti és regionális alapok más tagállamokból származó résztvevők számára történő megnyitása a színvonal és a hatékonyság javulását eredményezi (Zöldkönyv 2007). A #nanszírozás a tőke és az igény közti kapcsolat beazonosítását igényli, amihez a skandináv országok internetes adatbázisokat tartanak fenn, a britek állami tőkével segítik az egyetemeket, hogy vállalkozói egyetemmé válhassanak. Ez azért fontos, mert az empirikus kutatások azt mutatták, hogy az együttműködést mérlegelő egyetemek a pénzügyi megfontolásokat mindig nagyobb súllyal veszik #gyelembe (Feller 1990).

A pénzügyi csatornán belül értendők a magánbefektetőkkel kötött partnerségi megállapodások, az állami tőkealapok létrehozatala, a K+F+I-területen tevékenykedők számára biztosított széleskörű adókedvezmények érvényesíthetősége. Utóbbiak az úgynevezett indirekt, adórendszeren keresztüli támogatási lehetőségek, amelyek egyre nagyobb teret nyertek az idők folyamán (R&D grants; R&D tax credits). Kanada, Franciaország, Ausztrália és az Egyesült Államok már a nyolcvanas évek óta igen


bőkezű adórendszeren keresztüli K+F+I kezelési mechanizmusokat alkalmaz (Hall – van Reenen 2000). Kanada esetét elemezve például a Berubé és Mohnen (2007) szerzőpáros arra a következtetésre jutott, hogy valóban megnő az ilyen támogatásokban részesülők innovációs teljesítménye.

A 2009-es évben az adórendszeren keresztül támogatott K+F példaértékű országai közt említhető Japán, Kína, India, Dél-Korea és Szingapúr, de az európai országok is fokozatosan növelik az ilyen jellegű támogatásukat, például Belgium, Írország és Olaszország (Ernst and Young 2009). Európában az Egyesült Királyságban a felsőoktatási intézmények mérlegének bevételi oldala túlnyomóan az államtól, ezen kívül magánalapítványoktól, az Európai Uniótól kapott összegekből, tandíjakból és magánszemélyek felajánlásaiból áll össze. Mivel Japánnal ellentétben az Egyesült Királyság is az egész Unióra jellemző gazdasági hasznok nem kellő mértékű realizálhatóságának szimptómájától szenved, ezért a kutatóhelyek ösztönzése kiemelt fontosságú. A Felsőoktatási Finanszírozási Tanács által rendelkezésre bocsátott összegeket főszabály szerint a kutatóközpontok infrastruktúrájára kellene fordítani, azonban erre vonatkozóan nincs semmifajta elszámolási kötelezettség. Ugyanakkor a kutatási tevékenységet egy ciklikusan elvégzett értékelési procedúra eredménye alapján szanálják (RAE 2008). A tudástranszfer lehetőségeinek bővítése érdekében a koncentrációt igyekeznek fokozni, és ösztönzik a konzorciumok létrejöttét és a kapacitások egyesítését. Meghatározott kutatási területek egyetemei, kutatólaboratóriumai, K+F-tanácsai és magánkezdeményezések között megfoganó klaszterek kaphatnak támogatásokat. A britek tudománypolitikája –összhangban ösztönzési elveivel – #gyelemre méltó módon irányítja pénzügyi kapacitásainak jelentős részét a PhD-hallgatók, illetve a kiemelt kutatások felé is, aminek következtében a tudástranszfer fokozottabban jelentkezhet. Mindemellett létezik pályázati rendszerű csatorna is (Higher Education Innovation Fund) a felsőoktatási innovációk és a tudástranszfer előmozdítására.

Norvégia innovációs rendszerének erősségéhez az is nagyban hozzájárul, hogy konszenzusos politikai elkötelezettséget tanúsítanak a tudomány, technológia és innováció támogatására, ami direkt és indirekt támogatások formájában ölt testet. Erre szükség is van, mert a magánszektor K+F+I-tevékenysége relatíve alacsony, ugyanakkor a támogatások nem csak az üzleti szféra felé áramlanak, hanem nagy volumenű támogatásban részesülnek az akadémiai kutatóhelyek, illetve a külföldön tevékenykedő norvég kutatók (OECD 2008b).

A tudásalapú gazdaság kihívásainak való megfelelés értelmében szükséges a kutatásvezérelt (research-led) egyetemek kialakulása, ami szintén megkívánja a megfelelő #nanciális fedezetet. Új-Zélandon a humán tőke fejlesztésében a legjelentősebb szerepet a kutatásvezérelt egyetemeknek szánják. Korábban az innovációs ágazatban csak kevés beruházás történt, így nemzetközi tapasztalatok arra világítottak rá, hogy szükséges az egyetemi kutatóközpontok nagyobb mértékű és megkülönböztetett támogatása. A támogatás egyik módja kockázatitőke-alapok létrehozása, amelyek révén új-zélandi egyetemi vagy más kutatóintézeti szellemi termékekbe lehet beruházni. A szellemi tulajdon kapitalizációja által bárki részvényessé válhat, így üzletileg indokolt, racionális kutatások folynak az egyetemeken és kutatóközpontokban. Továbbá előnyös még az egyetemek, kutatóközpontok számára, hogy így a kutatásokért felelős tudósok helyben maradnak. Az egyetemek közvetlen kedvezményezettjei lesznek az új kutatásokból eredő lehetőségeknek, és a kutatásokon alapuló üzleti tevékenységet végezhetnek. A kockázatitőke-alapokkal történő #nanszírozás lendületet adhat az egyetemek és környezetük gazdasága számára (Hood 2001).


Az intézményi csatornánál már említett autonómia is fontos lehet, mivel növelésével az egyéni felsőoktatási befektetések gyarapodása is elérhető (Boarini – Strauss 2007). Az autonómia révén a munkaerőpiaci igények szerint kialakítható diverzi#kált tanulmányok vonzzák az egyéni befektetést a felsőoktatásba, hiszen ily módon nőhet elhelyezkedéskor a bérprémium (Oliveira et al. 2007; Strauss – de la Maisonneuve 2007). Ezen bevételi források az egyetemi likviditás biztosítása mellett a kutatóhelyek #nanszírozására is fordítódhatnak.

4. Tudománypolitika az Európai Unióban

Az 1992. február 7-én aláírt Maastrichti Szerződés értelmében megfogant Európai Unió hosszú és szisztematikus integrációs fejlődés során vált egy három pilléren nyugvó, világviszonylatban példátlan integrációvá. A hetvenes évek után rohamosan megindult a világgazdasági korszakváltás, és ma ott tartunk, hogy egyfajta posztindusztriális korszak keretei között kell a globális versenyben helytállnia az integrációnak. Napjaink Európáját a tudásalapú társadalom kiépítésének gondolata hatja át, ugyanakkor a kedvezőtlen demográ#ai tendenciák az oktatás és a képzés, s voltaképpen maga a tudománypolitika számára komoly kihívást jelentenek. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági fellendülés és a szociális kohézió a tudásalapú társadalomban csak az oktatáson és a képzésen alapulhat, az Európai Tanács 2000. júniusi Santa Maria da Feira-i értekezlete következtetéseiben is a „mindenki számára elérhető egész életen át tartó tanulás” elősegítését szorgalmazta (Európai Bizottság 2000). Az Európai Unió célul tűzte ki a tudásalapú gazdaság ideájának realizálását, és olyan területekre koncentrál, mint az Európai Foglalkoztatási Stratégiában megfogalmazott élethosszig tartó tanulás eszméje, a felsőoktatás (ERASMUS-program), a szakképzés (Da Vinci-program) és a felnőttképzés (ARION-program). E programok is elősegítik a felsőoktatási intézmények, a vállalatok, valamint a kutatóközpontok transznacionális partnerségek, európai projektek és hálózatok formájában testet öltő együttműködését.

4.1 Az európai uniós tudománypolitika intézményi struktúrája

Az innováció során az inputok nem fordítódnak át automatikusan outputokká, a tudomány- és technológiapolitikának tennie kell ezért (EIS 2007). A kutatók és a kutatói folyamatok érintettjei közti kommunikáció hatékonyságának fokozása, az európai kutatási és innovációs tevékenységek transzparens összehangolása hívta életre az Európai Kutatási Térség platformját (Zöldkönyv 2007). A cél a közös irányzék, ezáltal pedig a most már huszonhetek gazdasági fejlődésének biztosítása. A Lisszaboni Stratégiában és célokban felismert inkonzisztencia szükségessé tette a kutatás–fejlesztésre való határozottabb koncentrációt, a bruttó hazai termék 3%-át kitevő ráfordítást írtak elő az érintett terület számára (Európai Unió 2007).

Felismerték, hogy a kutatás belső piacának létrehozására irányuló erőfeszítések éles kritizálása meggondolatlanságra vall. Ily módon a tudás, a K+F, a kutatók és a technológia szabad áramlása valósulhatna meg, ami növeli a hatékonyságot, az erőforrás-allokációs mechanizmusok gazdaságosságát, ugyanakkor megköveteli a nemzeti tudománypolitikák kereteinek jobb összehangolását. Az új intézményi kon#guráció mellett az egyetemek,


kutatóintézetek és ipari szervezetek decentralizált hálózata (EUREKA) is azt tűzte ki célul, hogy segítse a nemzeti kutatási projektek együttműködéseit.

Az Európai Unióban a tudománypolitika menedzseléséért felelős intézményi szerv az úgynevezett Kutatási Főigazgatóság, mely missziója nem más, mint hogy az Európai Kutatási Térség teljes valójában kialakulhasson. Fejleszt, koordinál és támogat minden, a tudománypolitika dimenziójába tartozó területet is.

A tudományos és az üzleti szféra érintési és átfedési területeinek modern stratégiai menedzseléséért felelős, továbbá egyéb versenyképességet fokozó, az EU politikáit összehangoló, közösségi érdekeket szupranacionalis szintre emelő intézmény az úgynevezett Európai Közös Kutatóközpont.

Vannak olyan intézmények, melyek európai székhellyel bírnak, kormányközi szerződéssel jönnek létre, és közösen létrehozott olyan infrastruktúra kialakítását takarják, amely elősegíti a kutatási tevékenységet (ilyen a gen# székhelyű CERN – Európai Nukleáris Kutatási Szervezet; az EMBL – Európai Molekuláris Biológiai Laboratórium; vagy az ESA – Európai Űrügynökség, melyek a tudományos kutatók műhelyéül, oktatási terepéül is szolgálnak). Ezek a kormányközi laboratóriumok.

A tudomány és technika közti együttműködés már közel 4 évtizedes múltra tekint vissza. Akkoriban hozták létre az Európai Tudományos és Technikai Együttműködés (COST) néven működő kormányközi kooperációs intézményt, mely elsősorban a különböző kutatási eredmények elterjesztését és megvitatását lehetővé tevő konferenciák és egyéb rendezvények koordinációs költségeinek #nanszírozását biztosítja.

A kutatási tevékenységek közti együttműködés magasabb szintjének elérése érdekében 1974-ben létrehozták az Európai Tudományos Alapítvány (ESF) úgynevezett EUROCORES eszközét. A tudománypolitika ezen eszköz jóvoltából igyekezett kiterjeszteni a keretprogramok által lefedni szándékolt tudományterületek számát. Az EUROCORES eszközt jelent azon cél eléréséhez, hogy az alapkutatás rég nem tapasztalt súlyponti pozícióba kerülhessen. Az Európai Unió hosszú időn át ugyanis elsősorban az alkalmazott kutatásra koncentrált, azaz azt állította minden áron a versenyképesség szolgálatába. Időközben azonban világossá vált, hogy az új technológiai megoldások, innovatív ötletek elsősorban az alapkutatásból jönnek, onnan táplálkoznak (Európai Bizottság 2004). Minden tagországban vannak egyetemek, amelyek jobban fókuszálnak az alapkutatásra, de néhány esetben a technológiatranszfert nem veszik elég komolyan, ami veszélyezteti a jó eredményeket. A Kutatási és Technológiafejlesztési Keretprogramok a tudománypolitika alapvető építőkövei, a tudománypolitika keretprogramokon keresztül valósul meg. Az európai tudománypolitika történetében a 6. keretprogram volt az, amely előmozdította az alapkutatás fokozottabb ösztönzését, ami a 2002-től 2006-ig terjedő időszakban koordinálta a kutatás- és technológiafejlesztést. A kutatási tevékenységek új lendületét hivatott biztosítani a 7. keretprogram (2007-2013). E program nagy hangsúlyt fektet az új intézményi kon#gurációs fejleményeknek, azaz az együttműködéseket nem csak felsőoktatási intézmény és kutatói központ között tárgyalja, hanem bevonja a KKV szektort, a multinacionális vállalatokat és a különböző (már korábban tárgyalt funkciót ellátó, pl. transzfersegítő) regionális (állami) hatóságokat. Öt terület alkotja a keretprogram gerincét: (1) biztosítani az ipar és a kutatási szektor együttműködésének minél magasabb fokát; (2) a világszemléletet megváltoztatni képes új ötletek vizsgálata és hasznosíthatóságának elemzése, alkalmazása; (3) a humánerőforrás, az emberi tőke minőségének jobbítása, kutatók képzése; (4) a kutatási infrastruktúrák, regionális és


nemzetközi kutatások gazdasági racionalizálása; (5) képzés és kutatás a nukleáris szférában (CORDIS 2008). Kirajzolódik az európai tudománypolitika evolúciója, és észrevehető, hogy Európa igyekszik erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy javuljon a lemaradása Japánhoz és az Egyesült Államokhoz képest.

4.2 A kutatóhelyek támogatására vonatkozó hivatalos nemzetközi dokumentumok

A tudomány- és technológiapolitikának a nemzetközi térben kell mozognia, ebből adódóan a nemzetközi együttműködések létrejöttét támogatnia kell, és akadályait el kell görgetnie előlük. Számos nemzetközi dokumentum igyekszik a közös irányzékot képviselve, konszenzusos úton tárgyalni azt, hogy a tudomány- és technológiapolitikának milyen céllal és milyen módon is kell megjelennie, például a már meglévő vagy a jövőbeli kutatóhelyek támogatása kapcsán. Az Európai Unió hivatalos szervei által megfogalmazott ajánlások, rendeletek az alábbi megállapításokat tartalmazzák.

A Bizottság 2005-ben ajánlásokat fogalmazott meg a Lisszaboni Stratégia bevezetésének előmozdítására (Európai Bizottság 2005b). Jelen dokumentum az innovációk gazdasági hasznosulásával foglalkozik. A megfelelő innovációmenedzsment az innováció előfelté-tele annak érdekében, hogy azokat a vállalatok valóban hasznosítani tudják. A termelési folyamataikban a cégeknek, különösen a kis- és középvállalkozásoknak számos nehéz-séggel kell megküzdeniük, hogy megtervezzék, beillesszék és promotálják az újításokat. Az innovációk minél nagyobb arányú hasznosításához szükséges a megfelelő, naprakész emberi tőke és speci#kus vállalkozási ismeretek, képességek kellenek, amelyek elsajátítá-sához további oktatás és képzés szükséges, illetve fokozni kell a kockázatviselési hajlandó-ságot is. Így lehet képes Európa a felzárkózásra az innovációs versenyben.

A Tanács 2006-os széleskörű innovációs stratégiára vonatkozó dokumentuma tartalmazza azt a megállapítást, hogy az innovációnak kiemelkedő szerepe van abban, hogy Európa meg tudjon felelni a globális világgazdaság kihívásainak, illetve, hogy a kínálkozó lehetőségekkel élni is tudjon (Európai Unió Tanácsa 2006). A felsőoktatás, a kutatás és az üzleti szféra szorosabb együttműködésében a Tanács a felsőoktatási intézmények és az élethosszig tartó tanulás jelentőségét hangsúlyozza. Ehhez mindenképpen szükséges az európai egyetemek reformja és modernizációja. A munkaerő innovációs teljesítményének javítása érdekében szükséges intézkedések között a kormányzás minőségének javítását, az üzleti szférával kialakított együttműködések fokozását, a felsőoktatási intézményeknek szánt alapok növelését és diverzi#kálását, illetve a felsőoktatás és az élethosszig tartó tanulás lehetőségeinek kiszélesítését jelölte meg a dokumentum.

A kutatás és az üzleti szféra közötti együttműködéshez szükséges a kutatási eredmények valós gazdasági hasznosulása, a kutatók mobilitása, ennek érdekében pedig további ösztöndíjak a természet- és műszaki tudományok hallgatóinak. Ennek a folyamatnak az előmozdítása az EIT feladata lesz majd. További intézkedések között említhető az állami és a magánszektor közötti tudástranszfer előmozdítása, amihez szükséges a kormányzatok, a kutatóközpontok és a gazdaság számára útmutatók összeállítása.

A Bizottság a Zöldkönyvének (2007) ajánlásai az Európai Kutatási Térségre vonatkozóan három megállapítást tartalmaznak. Elsőként egy európai kutatási „belső piac” létrehozásának szükségességét említik, amelyben „ötödik szabadságként” a kutatók, a technológia és a tudás mozoghatnak szabadon. Másodikként a nemzeti és regionális kutatási tevékenységek, programok és politikák hatékony európai szintű koordinációjáról,


végül pedig az európai szinten végrehajtott és #nanszírozott kezdeményezésekről esik szó. Az ajánlások megvalósítása érdekében szükséges a kompetens kutatók mobilitásának fokozása az intézmények, szakterületek, ágazatok és országok között; világszínvonalú kutatási infrastruktúra kiépítése, illetve mind Európa, mind a világ kutatócsoportjai számára hozzáférhetővé tétele; kiváló kutatóintézmények kialakítása, amelyek eredményes állami és magánszféra közti együttműködések és partnerségek részesei; eredményes tudásmegosztás megvalósítása a köz#nanszírozású kutatás és az ipar között; megfelelően koordinált kutatási programok és prioritások; valamint nyitás Európán kívülre.

2008-ban az Európai Parlament és a Tanács 294/2008/EK rendelete útján létrejött az Európai Innovációs és Technológiai Intézet (EIT), amelynek székhelyéül Budapestet jelölték meg (Európai Parlament és a Tanács 2008). Az EIT elsődleges feladata a „tudásháromszög” – felsőoktatás, kutatás és innováció – EU-n belüli integrálása azért, hogy így járuljon hozzá a Közösség és ezáltal az összes tagállam innovációs kapacitásának javulásához, különös tekintettel a felsőoktatás és a kutatási és innovációs tevékenységek legmagasabb színvonalra történő emelésére. Ennek érdekében az EIT előmozdítja a hálózatosodást és az együttműködést, ezáltal pedig a szinergia kialakulását az Európai Unión belül. Az EIT-ről rendelkező dokumentum kiemeli, hogy korábban az átfogó innovációs stratégiából hiányzott a felsőoktatási intézmények megfelelő támogatása, így ezt a tényezőt kitüntetett #gyelemmel kezeli a jövőben az Intézet.

Ahogy azt korábban említettük, az EIT-nek kulcsszerepe van az európai „tudásháromszög” kialakításában. Elsődleges célja ezért világszínvonalú oktatás megvalósítása egyedi mester- és PhD-képzési modelljei révén. Az EIT az alap- és az alkalmazott kutatásban egyaránt a transz- és interdiszciplinaritás megvalósításán keresztül kívánja Európa potenciálját erősíteni. Végül az innováció területén az EIT szándéka, hogy rendkívül szoros kapcsolat alakuljon ki az üzleti szférával, amely garantálni tudja, hogy az új eredmények valóban hasznosuljanak a gazdaságban, illetve, hogy a további kutatások minél inkább a valós szociális és gazdasági szükségnek igyekezzenek megfelelni.

Az EIT partnerszervezeteit transzdiszciplináris területekre szakosodott „tudáskö-zösségekbe” szervezik, ami integrált együttműködést jelent az EIT és az egyetemek különböző tanszékei, a kutatóközpontok és a vállalatok között. Ennek megvalósítására az EIT Vezető Testületének 2009 végéig kellett kijelölnie három Tudás- és Innovációs Társulást (TIT). A TIT-k olyan aktuális és rendkívül fontos interdiszciplináris területekre koncentrálnak, mint a klímaváltozás, a megújuló energiahordozók, az új generációs technológiák és a kommunikációs technológiák, illetve igyekeznek a tagok közötti kooperációt is előmozdítani.

Közismert, hogy ezidáig az innovációs együttműködések hiányzó eleme a megfelelő felsőoktatás volt. Ennek a hiányosságnak az orvoslására az EIT innovatív oktatási programokat, illetve transz- és interdiszciplináris megközelítést ajánl majd. Fontos a kutatók és hallgatók mobilitásának javítása, illetve a nemzetközi versenyben való helytállás elérése.

Az EIT tevékenységének köszönhetően az egyetemek és kutatóközpontok számos előnyt kihasználhatnak, amivel javulhat a kutatók karrierlehetősége, jobb és könnyebb lehet a frissdiplomások munkaerőpiaci integrációja, a legjobb erőforrásokhoz juthatnak hozzá, a legjobb kutatók számára vonzóbbá válhat Európa, ezáltal pedig javul a presztizs és az átláthatóság. A legfontosabb cél, hogy előmozdítsák az új szellemi termékek és a legjobb gyakorlat létrejöttét, elterjesztését és hasznosítását az innovációs ágazatban. Ezáltal


valósul meg a felsőoktatási intézmények és kutatóközpontok eredményeinek átalakítása gazdaságilag valóban hasznosuló innovációvá. Az üzleti szféra és a felsőoktatás kötelező érvényű együttműködése biztosítja, hogy valóban hasznosítható végtermékek jöjjenek létre.

A Tanács 2009-es az oktatás és képzés terén folytatott európai együttműködés stratégiai keretrendszerére vonatkozó következtetéseiben az Európai Unió oktatási és képzési rendszerének stratégiai tervét 2020-ig terjedően dolgozta ki (Európai Unió Tanácsa 2009). A dokumentum négy irányvonalat határoz meg.

Elsőként a 2020-ig terjedő időszakban az európai együttműködés elsődleges célja a tagállamok oktatási és képzési rendszereinek továbbfejlesztése úgy, hogy minden polgár egyéni, társadalmi és szakmai kiteljesedése valósuljon meg a fenntartható gazdasági fejlődés és foglalkoztatottság, a demokratikus értékrend, a társadalmi kohézió, az aktív polgári szerepvállalás és a kultúrák közötti párbeszéd előmozdítása mellett.

Másodikként ezeket a célokat globális keretek között kell vizsgálni. Kiváló minőségű és vonzó oktatási, képzési és kutatási lehetőségeket kell biztosítani annak érdekében, hogy az Európai Unió világvezető tudásalapú gazdasággá válhasson.

Harmadikként a 2020-ig terjedő időszakban az európai együttműködést az egész életen át tartó tanulás megközelítésének alkalmazásával az oktatási és képzési rendszerek egészére ható stratégiával kell megvalósítani. A stratégia négy területetre terjed ki: (1) az egész életen át tartó tanulás és a mobilitás megvalósítására; (2) az oktatás és a képzés minőségének és hatékonyságának javítására; (3) a méltányosság, a társadalmi kohézió és az aktív polgári szerepvállalás előmozdítására; (4) az innováció és a kreativitás, a vállalkozói készségek fejlesztésére az oktatás és a képzés minden szintjén. A kreativitás szükséges az egyéni kiteljesedéshez, s az innováció elsődleges forrása. A kreativitás és az innováció alapvetően kihat a vállalkozásfejlesztésre, így kulcsfontosságú ahhoz, hogy Európa nemzetközi szinten versenyképes legyen. Az oktatásnak egyrészt azt kell biztosítania, hogy az Európai Unióban minden polgár meg tudjon szerezni olyan transzverzális kompetenciákat, mint a digitális kompetencia, a tanulás tanulása, a kezdeményezőkészség, a vállalkozói készségek és a kulturális tudatosság. Másrészt szükséges az oktatás–kutatás–innováció tudásháromszögének teljes mértékű megvalósítása. Az üzleti szféra hangsúlyosabb szerepvállalásával az oktatás és a képzés olyan készségek és kompetenciák elsajátítására koncentrál, amelyek sokkal jobban megfelelnek a munkaerőpiac elvárásainak. A kreativitást elősegítő légkör kialakításához szükséges még a civil szféra bevonása is.

Negyedikként pedig fontos a kitűzött célok nyomonkövetése annak érdekében, hogy a szükséges politikák valós tényeken alapuljanak. A monitoring tevékenység az egész Európai Unió működésében kiemelt fomtosságú.

Az áttekintett dokumentumok illusztrálják az Európai Unió tudomány- és technológiapolitika melletti egyre erőteljesebb elkötelezettségét, amely hozzájárulhat az USA-val vagy Japánnal való versenyképességi hátrány ledolgozásához.

4.3. Lemaradásban az Európai Unió

Az európai növekedési adatok közel 30 éve kiábrándítóak, e mögött részben a felsőoktatási intézményi problémák húzódnak meg: elégtelen autonómia, szegényes kormányzás, ellenösztönzők (Aghion et al. 2007). Mégis, az elmúlt két évtizedben felsőoktatási innovációs/reformhullám söpört végig Európában. Az Európai Bizottság már 2006. évi


értékelésében is megállapítja, hogy az utóbbi években csökkent az Európai Unió innovációs lemaradása a két nagy vetélytárs (USA, Japán) mögött (1. ábra).

1. ábraAz innovációs rés alakulása az EU 25, az USA és Japán között

Megjegyzés: a függőleges tengely az összesített innovációs indexek (SII) közti különbséget takarja.Forrás: EIS (2006): European Innovation Scoreboard. Comparative Analysis of Innovation Performance, pp. 5.

Bár azt lehet mondani, hogy csökken a rés, még mindig jobban teljesít az Egyesült Államok és Japán Európánál a K+F+I-eredmények gazdasági hasznosítása terén (Conti – Gaulé 2009). Ha önmagában az USA iskolarendszerének teljesítményét a PISA-módszerrel8 méjük, igencsak középszerű eredményt kapunk, így valószínűsíthető, hogy az USA jelentős versenyképességi előnyét a felsőoktatás révén szerzi. Ezt jól szemlélteti, hogy a Csiao Tung-rangsor alapján az első 20 egyetem között 17 amerikai, mindössze 2 brit és egy japán szerepel (EGSZB 2009). Volt már arról szó, hogy az innováció hozzájárul a gazdasági növekedéshez, de nem az innovációk számossága a lényeg, hanem azok sikeres gazdasági hasznosulása. Az Egyesült Államok például a nyolcvanas években javuló makrogazdasági teljesítményt mutatott, miközben az innovációs aktivitás nem nőtt. A hatékonyság a kulcs, aminek például az egyetemi licencdíjak mennyisége jó mutatója lehet. Nem lehet ex cathedra kijelenteni, hogy Európa a szabadalomképes K+F-ek jóvoltából létrejövő lincencek terén lemaradna, ugyanakkor az tény, hogy jóval kevesebb bevétel folyik be utánuk, mint az USA-ban ()ursby et al. 2007). Ennek okaként három jelenséget kell megemlíteni, egrészt a technológiai irodák eltérő szervezeti keretét, másrészt az ott dolgozók szakmai lemaradását az egyesült államokbeli kollégáikhoz képest, és végül a költségvetésük menedzselése terén tapasztalható lemaradást (Dosi et al. 2006). Európa és az USA között még mindig tátongó résnek további oka az üzleti szféra és a felsőoktatási együttműködések alacsonyabb foka, magának az üzleti szférának az alacsonyabb K+F+I-aktivitása, valamint a torzító ösztönzőrendszer, a kevés K+F-ráfordítás és az autonómia hiánya (Aghion et al. 2007).

Az Egyesült Államok innovációs vezetőként nemzeti stratégiájában nagy hangsúlyt fektet a felsőoktatási intézmények és a magánszektor együttműködésére annak érdekében,

8 A PISA-vizsgálat azt méri, hogy a kötelező tanulmányaik végéhez közeledve a diákok elsajátították-e azt a tudást és azokat képességeket, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a társadalom teljes jogú tagjává válhassanak. A vizsgálat az alábbiakat tartalmazza: matematikai tudás, problémamegoldás, olvasási képesség és tudományos olvasottság. Bővebben lásd: PISA (2010).


hogy a létrehozott innovációk minél nagyobb mértékben hasznosuljanak a gazdaságban. Kiemelkedő teljesítménye ellenére 2008-ban újabb ajánlásokat fogalmaztak meg. Ennek egyik eleme, hogy további ösztönzők szükségesek, például ösztöndíjak és támogatások keretében annak érdekében, hogy a kutatók kellően rugalmasan tudjanak váltani az akadémiai, a magánszektor által nyújtott és a kormányzati megbízatások között. A szövetségi #nanszírozási alapoknak pedig arra kell ösztönözniük az egyetemeket, hogy kölcsönözzenek egymás között kutatókat, oktatókat, illetve ennek a gyakorlatnak be kell illeszkednie az állam által támogatott egyetemi kutatóközpontok szerkezetébe is (Council of Economic Advisers 2008).

Mindenképpen az egyetemek maradnak az innovációkhoz vezető felfedezések elsődleges motorjai, és a kormányzat feladata, hogy továbbra is támogassa az alapkutatásokat.

A növekvő globális verseny hatására szükséges az egyetemek és a magánszektor együttműködésének erősítése, mivel ez az alapvető feltétele a kutatóvállalatok sikerének és a további innovációnak.

Az egyetemek szerepének növekedését jól mutatja, hogy számos amerikai vállalat az innováció előmozdítása érdekében kutatási partnerségre lépett egyetemekkel, vagy közvetlenül #nanszírozott kutatásokkal, vagy a kutatóközpontjaik kampuszok közelébe történő áthelyezésével. Példaként említhetjük az Intelt, amely kutatóközpontokat alapított a Carnegie Mellon University-n, a University of California Berkeley-n és a University of Washington Seattle-ön. Ezzel szemben a Microso* nemzetközi kutatói színtérre lépett, Kínában, az Egyesült Királyságban és Indiában hozott létre kutatói laboratóriumokat. Azt mondhatjuk, hogy az együttműködések kiépítésében a földrajzi közelség is előny lehet, azonban fokozott lehetőségek rejlenek a távolságtól függetlenül a világszínvonalú egyetemekkel történő partnerség kiépítésében is (Council of Economic Advisers 2008).

Japán is igyekszik a tudomány- és technológiapolitika 2001-ben kijelölt csapásirányai mentén megvalósítani, hogy minél hatékonyabb módon legyen képes a K+F+I outputjainak gazdasági hasznosítására (Motohasi 2003:6). Ennek során prioritásként kezelték többek közt az élettudományokat, illetve az információs és kommunikációs technológiákat. Az állami kutatóintézetek és az egyetemek K+F-struktúrájának versenyközpontú modernizálását indították el az innovációs miliő megteremtése érdekében. Mindezt oly módon szeretnék biztosítani, hogy közben az oktatási rendszer reformján keresztül az elegendő létszámú és a kor igényeihez illeszkedő emberi erőforrás legyen biztosított a nagyobb autonómiát élvező felsőoktatási intézményekben (Oba 2005). Az új intézményi kon#guráció létrejöttét, a vállalkozások K+F+I kapacitásának és képességének növelését az USA-hoz hasonló módon adókedvezményekkel kívánták gyorsabban felfuttatni (Hall – van Reenen 2000; Atkinson 2007). Sokáig a K+F-beruházások megtérülésével problémák voltak, de a japán tudománypolitika evolúciója folyamatos fejlődést mutatva igyekezett ezt kezelni. Létrehozták a Tudomány és Technológiai Határ Programjukat, amely támogatta az egyetemi kutatóhelyeket, kutatóintézeteket és ösztönözte az új technológiák és iparágak kialakítását. Az USA-hoz képest ott van főképp lemaradása, hogy nagyon fejlett innovációs és tudomány- és technológiapolitikai rendszert alkalmaznak, de még sok helyütt nincs ezzel harmóniában az adott üzleti szervezeti modell, intézményi struktúra (Noboru 2004).

A tudomány- és technológiapolitika nemzetközi összehasonlításai rendre kiemelik, hogy Európában az Egyesült Államokhoz vagy Japánhoz képest sok tennivaló van még hátra a különbségek felszámolásának érdekében. Az európai felsőoktatási intézményeknek


az amerikai tapasztalatok azt az üzenetet közvetítik, hogy igen is növelni kell a feléjük irányuló invesztíciókat, lehetővé kell tenni, hogy a költségvetési, a bérezési és a felvételiztetési autonómia növekedjék (Aghion et al. 2007). Ahhoz, hogy az Unió a tudás centrumává válhasson, erősíteni kell nemzeti és európai kooperációval a kutatóintézetek infrastruktúráját.

Az Unió igyekszik hátrányát leépíteni olyan – a felsőoktatáshoz kapcsolódó – innovációt és kutatás–fejlesztést támogató mechanizmussal is, mint a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap, amely többek közt a tudásközpontok létrehozására és a nemzetstratégiába kellő szinkronitással beilleszthető K+F-programok támogatására irányul. Az Unió Versenyképességi és Innovációs Keretprogramja (2007-2013) is ilyen irányba hat.

Az innovációs éllovasok között rendre Svédország, Finnország, Dánia és Németország szerepel az európai innovációs teljesítményeket értékelő elemzésekben (EIS 2005; EIS 2009; Hall – Mairesse 2006). Ezen országok innovációs kapacitásaikat megfelelően tudták kihasználni és bővíteni (Stern et al. 2000). Az innovációs követők között említik az Egyesült Királyságot, Franciaországot, Hollandiát, Belgiumot és Ausztriát.

Az uniós tudománypolitika gradiense – ahogy azt korábban már bemutattuk – többek közt az innovációra, a K+F-re, a vállalkozói egyetemek létrejöttére, a felsőoktatási tudás gazdasági hasznosulását biztosító feltételek megteremtésére, a nagyobb kutatókapacitások elérésére irányul. Ha az eredményességet nem is, de a szándékot szokás az úgynevezett GERD-mutatóval illusztrálni, mely azt mutatja meg, hogy egy adott nemzetgazdaság mennyit költ a GDP-jéből kutatás–fejlesztésre (2. ábra). Az ábrák szemléltetik, hogy az Európai Unióban még mindig tartósan alacsonyabb a GERD, mint például az OECD-s átlag. A GERD-mutató a 3%-os értéket 2004-ben például csak Svédországban, Finnországban és Japánban haladta meg (Götzfried 2005). Az állam még mindig aktív részese a K+F és innovációs folyamatoknak, a tudomány- és technológiapolitika nem tudta megvalósítani maradéktalanul, hogy a kormányzat inkább csak koordináló és szervező funkcióval bírjon, mintsem #nanszírozóival, bár tulajdonképpen a lisszaboni stratégia kötelez is a K+F+I robosztusabb fejlesztésére (Rodrigues 2003; Gács 2005; Palánkai 2006).


2. ábraA GERD-mutató és megoszlása nemzetközi szinten (a GDP százalékában)

Megjegyzés: GERD (Gross Expenditure on Research and Development) a GDP-arányos bruttó K+F-ráfordítás.Forrás: OECD (2008a): Main Science and Technology Indicators 2008-1, Key figures, pp. 3.

Japánban az EU-val ellentétben a közvetlen támogatási rendszert felvértezték kvantitatív korlátozó tényezőkkel, úgymint a kutatás–fejlesztési bevételek nagysága, a publikációk száma, szabadalmaztatási eljárások számossága, szabadalmak száma és a belőlük befolyó bevételek (OECD 2005). Így Japánban jobb erőforrás-kihasználás jött létre az EU-hoz viszonyítva, ennek következtében az innovációs szakadék nehezebben szűkült, és az Európai Unióban a vállalkozások GERD-en belüli részaránya továbbra is alacsony maradt. Ez ráirányítja a #gyelmet a K+F #nanszírozásának kérdéskörére, azaz a közvetlen támogatásokra és az adókedvezményekre (Dániában az egyetemeknek ki#zetett K+F-összegek több mint 100%-a leírható az adóalapból; Franciaországban 200%; Hollandiában a személyi jövedelemadót és társadalombiztosítási járulékot mérséklik, ha K+F-tevékenységet végeznek). Amennyiben mélyebbre szeretnénk tekinteni, akkor érdemes megnézni, hogy a vállalkozások mekkora része innovál (3. ábra).

A GERD-mutató és megoszlása nemzetközi szinten (a GDP százalékában)


3. ábraInnováló cégek részaránya néhány európai országban 2002 és 2004 között

Forrás: CNR (2010): Scienza e Tecnologia in cifre Aggiornamenti aprile 2008, Fig. 11.4.

Látható, hogy Németország és Írország vállalkozásai messze a legjobb innovációs teljesítményt mutatnák, a teljes vállalkozói spektrumból itt a legnagyobb a számossága az innovációs tevékenységet folytató vállalkozásoknak. Az is kitűnik az ábrából, hogy a skandináv országok vállalatai is az EU27 átlaga felett helyezkednek el innovációs teljesítményük tekintetében.

Kimutatható, hogy a vállalati K+F-kiadások GDP-n belüli részaránya a gazdasági fejlettség szintjével párhuzamosan növekszik (NSB 2004). Az ábra ugyan nem mutatja a volt szocialista közép-európai átalakuló gazdaságokat, de ott szintén alacsony a vállalati K+F-kiadások részaránya (Gorzelak et al. 2001; Török 1994; Biegelbauer 2000; Lankhuizen 2000; Tamási 2001).

Tudománypolitikai aspektusból is érdemes megnézni, hogy szintén 2002-2004 között vajon a vállalkozások közül a kis- és középvállalkozások (KKV) avagy a nagyobb multinacionális cégek felé billen el az innovációs mérleg nyelve az állami kutatói tevékenységet végző szervezetekkel való együttműködés tekintetében (4. ábra).


4. ábraÁllami kutatószervezetekkel együttműködő innovatív vállalkozások

megoszlása 2002 és 2004 között néhány európai uniós országban

Forrás: CNR (2010b): Scienza e Tecnologia in cifre Aggiornamenti aprile 2008, Fig. 11.6.

Az ábrából kitűnik, hogy a skandináv országok az állami kutatóintézetekkel való vállalati együttműködés terén is megérdemelten tartoznak az innovációs vezetők közé. Ezzel szemben a szintén innovációs vezető Németország hozzájuk képest már szemlátomást alulmarad. Ettől függetlenül a vállalati kutatás–fejlesztési ráfordítások GERD-en belüli részaránya az adott ország gazdasági fejlettségével arányosítható módon kalkulálható. A magasabb érték általában versenyképesebb gazdaságról is árulkodik (Török 2006). Önmagában az a tény, hogy Németország számosság szempontjából elmarad a svéd vagy a #nn példa mögött, nem jelenti azt, hogy az állami kutató- és felsőoktatási intézményekkel együtt nem működő vállalati szektora ne lenne képes az innovációs eredmények gazdasági hasznosíthatóságának sikeres elérésére. A ráfordítások minőségi transzformációja a lényeg (Mustó 2005), és természetesen a tudománypolitika által vezérelt együttműködések minősége és hatékonysága sem a mennyiségi paraméter által determinálódik.

Az 5. ábra plasztikusan szemlélteti, hogy a K+F-be és a felsőoktatásba irányuló beruházások növelhetik az adott nemzetgazdaság nemzetközi versenyképességét.


5. ábraTudomány és technológiai tudásgyártásba való befektetések

megoszlása a GDP arányában 2004-ben

Megjegyzés: (a) 2003. évi adatokat takarja. Forrás: OECD (2007b): Science Technology and Industry Scoreboard 2007, pp. 23.

A skandináv országoknál jellemzően magas a GDP-arányos befektetési ráta, ami egyedi nemzetstratégiék függvényében alakult ki. Az EU nem centralizálja szupranacionális intézményi háttér felállításával teljes egészében a tudománypolitikát, ami nemzeti szinten is aktív marad. A felsőoktatás, a kutatás és a felsőoktatással összekapcsolódó vállalkozói szféra innovációs lehetőségeinek jobb kiaknázása jelenti a fő csapásirányokat9.

4.4 Országtanulmányok

Az Európai Unióban a tudomány- és technológiapolitika egyre inkább méltó rangra emelkedik. A következőkben – a szakirodalmakban és empirikus elemzésekben példa-érté kűnek tartott, Magyarország számára is fontos üzenettel szolgáló – Finnország és

9 E prioritások a 2009-es bolognai politikai fórum témái közt is szerepeltek a felsőoktatás további reformjainál (Rauhvargers et al., 2009).


Németország tudománypolitikáját tekintjük át, a felsőoktatási innovációk gazdasági hasznosulásának kérdéskörére koncentrálva.

4.4.1 Finnország

Az innováció hangsúlyozásának politikája hagyományos "nn értéknek tekinthető (Pajarinen – Ylä-Anttila 1999). A "nnek már a hatvanas években igyekeztek elősegíteni, hogy a vállalatok innovációs képessége javuljon, például ekkor jött létre a proaktívan cselekvő SITRA technológiafejlesztési alap. A "nn tudomány- és technológiapolitika innovációra és kutatás–fejlesztésre áttevődő fókusza kedvezően hatott a gazdaság növekedési potenciáljára (Niininen 2000), ami pedig pozitív visszacsatolást jelent arra vonatkozóan, hogy megfelelő a TTP iránya.

Finnország mint skandináv típusú jóléti állam a kilencvenes évek elején egy, az iparosodott országokban a II. világháború óta nem tapasztalt mélységű és hosszúságú válságot élt át. Soktényezős mátrixként lehet felfogni a válságot, melyben exogén és endogén elemek is egyaránt szerepelnek (Gorodnichenko et al. 2009). Lényegében a pénzügyi és banki szféra szabályozatlansága és gyengesége, a gazdasági buborék, valamint – extern hatásként – a Szovjetunióval megszűnő bilaterális kereskedelmi kapcsolat okozta exportpiaci apadás együttes jelenségei tekinthetők a válság fő indukciós tényezőinek (Sutela 1991).

A válságon államháztartási oldalról is úrrá kellett lenni, számos bevétel- és kiadásoldali konszolidációs lépést, továbbá a költségvetési fenntarthatóság érdekét szolgáló strukturális reformokat hajtottak végre. A "nn tudománypolitika is otthagyta a kézjegyét a kilábalási folyamaton. Az önfenntartó innováció jegyében immunissá tették az innovációs, kutatás- fejlesztési és felsőoktatási dimenziókat a "skális szigorral szemben, nem csökkentették, sőt növelték a ráfordításokat, ami később lehetővé tette, hogy a szo'ver- és információtechnológiai (IT) iparág hozzájárulhasson a kilábaláshoz, sőt, a tartós növekedéshez és a jóléti állam fenntartásához.

A tudomány- és technológiapolitika intézményei a "nn gazdaságtörténettel párhuzamosan, evolutív fejlődésen mentek át. Ma a Tudomány- és Technológiapolitikai Tanács az a szerv, amely a "nnországi tudománypolitika arculatát és működését alapjaiban meghatározza, hiszen irányít és ajánlásokat fogalmaz meg. Analizálja a "nn gazdaság legkülönbözőbb részterületeit, megtervezi a szükséges lépéseket és benyújtja azokat a kormány számára. Elsősorban a kutatás–fejlesztési politikára, a tudományos oktatásra és kutatásra koncentrál, az államháztartás lehetőségeit és a gazdasági kilátásokat mérlegelve ajánlásokat fogalmaz meg a K+F-"nanszírozás mikéntjét illetően. A "nn tudománypolitika nagy hangsúlyt fektet az országhatárokon túlnyúló tudományos és technológiai együttműködések mind korszerűbb módon történő létrehozására. A Tanácsba bevonták a legfőbb érintetteket is, így az alapkutatás szükségleteinek legfőbb biztosítóját, a Finn Akadémiát10, vagy azt a Technológiafejlesztési Központot (TEKES), ami az alkalmazott kutatások szentélyeinek (kutatóhelyek és laborok) irányába áramló, cégközi kapcsolatteremtésre és hálózatépítésre irányuló "skális támogatások legfőbb csatornája (Hjerppe – Kiander 2004). A tagok közt találhatók a legnagyobb egyetemek és szakszervezetek, valamint a kutatás–fejlesztés állami intézményei, a minisztériumok (pl. Oktatási Minisztérium).

10 A Finn Akadémia kutatási tanácsainak vezetői nem kaphatnak saját kis csoportjuk számára támogatást, a korrupció és etikátlan viselkedés kiszűrésével így a bizalmi bázis permanensen magas szintet mutat.


Az Európai Unióhoz való csatlakozás óta a tudománypolitika homlokterébe az új intézményi kon"guráció kialakulásának elősegítése került, azaz nagy hangsúlyt kap az ipar, az állami kutatóintézetek és az egyetemek közti különböző szintű és célú együttműködések szorgalmazása. A parlament alá tartozó SITRA legfőbb feladata is az, hogy a gazdaságpolitikában meghonosítsa az innovációs szemléletet, és a TEKES-sel karöltve olyan csúcstechnológiai iparban prosperálni képes kis- és középvállalkozásokat támogasson, amelyek az egyetemi kutatások eredményeit gazdaságilag hasznosítani képesek. A Finn Akadémia tudománypolitikájáért annak legfelsőbb végrehajtó szerve, az igazgatótanács felel. E szerv határoz az egyes kutatócsoportokra jutó keretekről is. A tanácsok szakmai kompetenciájuk alapján rendelik a támogatásokat az egyes pályázatokhoz. A tudománypolitika akadémiai szinten alapkutatásra irányul, amely teljességgel összhangban van az EU 7. keretprogramjával, amely már felismerte az alapkutatási és a technológiafejlesztési tengelyek központi fontosságát, hiszen az eredmények gazdasági szférába történő átszivárgását és átvételét biztosítani kell.

Az állam is kiveszi a részét a K+F-ből, az 1942-óta működő Állami Technológiai Kutatóközpont (VTT) mint pártsemleges szakértői szerv a vállalati versenyképességet fokozó, új piacok meghódítását lehetővé tevő technológiai és egyéb kutatás–fejlesztési tevékenységet végez. Valójában az alap- és alkalmazott kutatás közti hidat képző intézmény. Területeit a 2001-ben létrehozott hat intézete fedi le, úgymint építés és szállítás, biotechnológia, ipari rendszerek, folyamattechnológia, információtechnológia és elektronika (Vossensteyn 2008). Az állami GDP-arányos K+F-hányad a GDP 1%-a körül ingadozott a 2000-től 2006-ig terejdő időintervallumban (1. táblázat). A kutatás–fejlesztési kiadások struktúrája erős orientációt mutat a vállalati szféra felé. A nyilvánosan alapított kutatás–fejlesztési tevékenységek szigni"káns növekedést mutattak már a nyolcvanas évektől kezdődően (Oksanen 2000), a közkiadások pedig a versenyeztetés eszközén keresztül jutnak el például a kis- és középvállalkozásokhoz (Európai Bizottság 2006). A változások a mobilitási, elvándorlási hajlandóságokon is éreztették hatásukat. A magasan képzett, Finnországot elhagyó "atalok közül az elmúlt években többen tértek vissza (Ruckerstein 2004).

1. táblázatFinnország tudományos és technológiai fejlődése 2000–2006 között

Év 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

Összes K+F/GDP % 3,3 3,3 3,4 3,4 3,5 3,5 3,4

Állami K+F/GDP % 0,97 0,97 0,96 1 1,01 1,03 1

Tud-tech. foglalkoztatottak aránya

48 48,6 45,5 45,5 47,3 48 48,7

Európai csúcstechnológiai szabadalmak száma millió főre

151,1 149,7 137,5 125,6 na na na

Vállalkozói tőke induló vállalkozásokban a GDP %-ában

0,104 0,103 0,07 0,059 0,027 0,044 0,027

Internethozzáférés a háztartások %-ában

na na 44 47 51 54 65

* a felsőfokú végzettségű vagy ilyen igényű munkakörben dolgozók aránya az összfoglalkoztatottak között.Forrás: Eurostat (2010): Science and technology database letöltés: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/statistics/search_database


A "nn tudománypolitikáért felelős intézményi apparátus két prominens területben látja a mai globális környezetben a fejlődésért felelős hajtóerőt. Az első a mobilitás növelése felé irányuló tendencia, a másik az egyre növekvő kölcsönös függőség (interdependencia) a világ különböző részei közt (TEKES 2006). A humánerőforrás, a tanulás fejlesztése elengedhetetlen a mai világban, különösen a tudásalapú társadalom felé vezető úton (UNESCO 2005). Szemmel láthatóan nő az igény a tudománypolitika és az oktatáspolitika olyan átalakulására, ami a különböző szereplők között együttműködést és megfelelő fokú integráltságot biztosít. A felsőoktatási innováció stratégiai akcióprogramjai ezzel végig összhangban voltak, az állam, a tudománypolitika a felsőoktatásba és továbbképzésbe fektetett, ily módon időtállóbb növekedési impulzust volt képes biztosítani a "nn gazdaság számára. A "nn felsőoktatás felé irányuló K+F-kiadások tudományterületek szerinti megoszlása illusztrisan közvetíti például, hogy mi is lehet a hajtóereje a "nn info- és telekommunikációs iparágnak. A tudománypolitika kitüntetett "gyelmét ugyanis nem csak a természettudományok élvezik, hanem a műszaki tudományok is (6. ábra).

A 20 egyetemet és 29 alkalmazott kutatások terepéül szolgáló politechnikumot felölelő felsőoktatási rendszer rugalmas, nagy a belső mobilitása, ez megkönnyítette a humánerőforrás-fejlesztési célkitűzések (pl. PhD-fokozatok számbeli növelése) elérését. Mindemellett sikerült elmélyíteni az ipari kapcsolatokat is, de a külföldi kutatók, szakértők és hallgatók aránya ezidáig viszonylag még alacsony.

6. ábraK+F-kiadások felsőoktatási megoszlása Finnországban 2007-ben

Forrás: Eurostat (2010): Science and technology database: Total intramural R&D expenditure (GERD) by sectors of performance and fields of science. letöltve: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/statistics/search_database

#$

%$

&$

$

!$ '()*+,-(../01*23415

67,-859"./01*23415

:);1,./01*23415

6(-<="+,"()0<>8-08,2>

?@AB,+,-(."+,

.2),808A1*./01*23415


Az ipari kapcsolatok elmélyítése azon áldásos állapotnak is köszönhető, hogy a technológiaintenzív iparágak mágnesként vonzzák Finnországba a külföldi cégeket. Innovációs „kályhát” építő beruházások folytak a kilencvenes években. Az info-kommunikációs iparágba invesztált tőke pedig folyamatosan kereste az új és ápolta a meglévő felsőoktatási és kutatóintézeti kapcsolatait (Hjerppe – Kiander 2004).

A tudomány- és technológiapolitika súlyponti kérdése Finnországban tehát a klaszterezés, a hálózatépítés, az információtechnológiai felsőoktatási programok közti hídképzés. Elmondható, hogy Finnország saját jól felfogott érdekében cselekedett és cselekszik ma is azért, hogy a tudománypolitikáját hozzáillessze a nemzetközi kihívásokat sikerrel abszolváló hosszú távú stratégiájához. Teszi mindezt nemzeti innovációs rendszerén keresztül (Cogan – McDevitt 2003). Nemzetközi együttműködéseket is hoztak és hoznak létre (pl.: Nordic Council; Council of the Baltic Sea States), amelyek menedzseléséért a Finn Akadémia és a Nemzetközi Mobilitási Központ felel. A TEKES is szoros kapcsolatokat ápol, például a svéd partnerintézményekkel, ugyanakkor a „Kiváló Professzorok”-projekt keretében kimagasló teljesítményt nyújtó szakemberek Finnországba vonzását is célul tűzték ki a tudomány- és technológiapolitika zászlajára.

Finnország nemzeti innovációs rendszere biztosította az egyetemek autonómiájának növelését, a K+F+I-stratégia hatékonyságának javulását, ami a K+F-kiadások további növelésének fedezetét lehetővé tevő gazdasági növekést eredményezett.

4.4.2 Németország

Németország innovációs kapacitása és nemzetközi versenyképessége a kardinális politikai célok közé tartozik. Már Emil Fischer Nobel-díjas tudománypolitikus is látta, hogy e célok megvalósításához mindenképp szükséges egyfajta tudatosság az innovációban, azaz, hogy a megfelelő folyamatokon keresztül fordítódjon át a közép- és hosszabb távon eredményeket hozó alapkutatási output a gazdasági szférában piacképes termékekké. Ezért is elképzelhetetlen innováció a felsőoktatási és akadémiai teljesítmények növelésének politikája nélkül, melyek az alap- és alkalmazott kutatás központjai, műhelyei a tudósok számára. A német tudománypolitika az innovációs kultúrára és a tudásalapú társadalom kiépítésére fókuszál.

Németországban intézményi kapcsolat van a kutatás és a kutatásorientált új akadémiai képzés között. Az egyetemek hatékonysága az egész német kutatás–fejlesztési siker peremfeltétele (Aghion et al 2009). A nem egyetemi kutatóintézetek jól közelítik a nagy hatékonyságú egyetemi kutatói tevékenységeket. Nem csak köztük, hanem a reálszféra képviselőivel is szokás együttműködéseket, spin-o< folyamatokat elindítani (2. táblázat).


2. táblázatÚj K+F-orientációk 1990–1997 között Németországban

Spin out forrása 1990 1997

Egyetemi professzor 140 240

Egyetemi hallgató 205 395

Összes egyetem 345 635

Nemzeti Laboratórium 73 142

Vállalkozás 247 458

Összesen 665 1245

Forrás: Noboru, M. (2004): Japanese Innovation System Restructuring with High-tech start-ups – Creative destruction of Catch-Up Model, in micro, macro and regional level. Stanford Japan Center Discussion Papers DP-2004-002-E. Kyoto: Stanford Japan Center, pp. 6.

Az Oktatási és Kutatási Minisztérium ATHENE projektje felmérte, hogy hány spin-o< kezdeményezés volt az újraegyesülés és 1997 között. Ez a teljesítmény meghaladja például Japánt is (Noboru 2004). Ha ágazati lebontásban vesszük őket górcső alá, akkor elmondhatjuk, hogy az Egyesült Királysággal, Franciaországgal vagy a skandináv országokkal összhangban itt is elsősorban az információtechnológia, továbbá a biotechno-lógia a domináns iparág. Ugyanakkor, ha a K+F-kiadások felsőoktatásba irányuló részének megoszlását nézzük, elmondhatjuk, hogy a legnagyobb szeletet jellemzően a természettudomány területe képviseli (7. ábra).

7. ábraK+F kiadások felsőoktatási megoszlása Németországban 2007-ben

Forrás: Eurostat (2010): Science and technology database: Total intramural R&D expenditure (GERD) by sectors of performance and fields of science. letöltve: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/statistics/search_database


Németország, hogy vezető szerepre tegyen szert, központi kérdésként kezelte a klasztereket, 5 év alatt 3 aktív bioklasztert hozott létre és ezzel túlszárnyalta az Egyesült Királyságokat is. A klaszterek legfőbb szerepe az, hogy támogassák a nemzetközi térhez is ezer szállal kapcsolódó, kellően kiépített egyetemi kutatócentrumokat.

A szabadságra és felelősségre felépíteni kívánt német tudásalapú társadalom tudománypolitikája erősíteni óhajtja a kiemelkedő és kreatív, hálózatosodó intézményeket, a program kiválóságkezdeményezés néven fut. Az egyetemek, állami kutatóintézetek és az innovatív vállalkozások közti együttműködés fokozása is célváltozó, ehhez megfelelő körülményeket kell teremteni a vállalatok számára (például az általános társasági adókulcs csökkentése révén), hiszen azok abszolút mérete és nyitottsága összefügg az együttműködési hajlandósággal (Fontana et al. 2006).

A GERD-mutatót 2010-re a skandináv szintre óhajtják emelni, azaz 3%-ra. A felsőoktatásban a bachelor- és a masterképzés nemzetközibbé tételét és az áttérési folyamat befejezését tűzték ki célul. A német tudománypolitika vezérmotívumai a következők: (1) Versenyképes kutatási projekteket kell alapítani annak érdekében, hogy még szélesebb körű együttműködések jöjjenek létre. (2) Tudományos és kutatói klasztereket kell létrehozni, ahol társ"nanszírozó a szövetségi állam, a felsőoktatási intézmények, illetve maga a gazdasági szféra. Ez kedvezőbb klímát teremt az innovációs kampányok számára. (3) A "atal generáció számára megfelelő végzettségek biztosítása, illetve az intézmények közti átjárhatóság lehetővé tétele. (4) A "atal akadémikusok, tudósok, kutatók számára kellően vonzó munkavállalói környezet megteremtése. (5) Pénzügyi támogatás a résztvevők számára, azaz a felsőoktatási és egyéb tudományos kutatóintézet számára. (6) Az előzőt kiegészítve elősegíteni a felsőoktatási intézményrendszer korszerűsítését infrastrukturális területen. A tudomány- és technológiapolitikának arra kell törekednie, hogy a felsőoktatás visszaszerezze az ipari, vállalkozói szektorokkal való együttműködés utóbbi évek során megtépázott intenzitását. Bár Európában a vállalati szektor még mindig itt vesz részt a legnagyobb mértékben az egyetemi K+F-ben, vannak a folyamat gazdasági hasznosulásának kiteljesedése elől elhárítandó akadályok.

Ennek elősegítése érdekében hozták létre a kiválóságkezdeményezésen belül az elitstátuszi címet, amely elnyerésével az egyetemek számára jelentős kutatás–fejlesztésre és innovációra költhető pénzügyi támogatás vált hozzáférhetővé. A cím elnyeréséhez az egyetemeknek rendelkezni kell legalább egy kiválósági központtal, posztgraduális intézménnyel, valamint átfogó stratégiával. Ennek a folyamatnak a megkönnyítése érdekében tantervi, irányítási, transzparens és tervezhető "nanciális változtatásokat kell foganatosítani. A német felsőoktatás ezért szeretné elérni, hogy az intézmények meg tudják választani saját tantervüket és fenntartható oktató-diák rátájukat, továbbá, hogy szabadon vehessék fel és díjazhassák a náluk dolgozókat. Az „Egyetemi Egyezmény 2020”, mely a szövetségi állam és a tartományok között jött létre, többek közt támogatja a felsőoktatási intézmények befogadóképességének rugalmasabbá tételét. Az állami adminisztráció szigorú merevségét szeretnék enyhíteni azáltal, hogy függetlenül tudják megszervezni a tanrendjüket és részlegeiket, illetve a pénzügyi kereten belül lehetőség nyílik a bizonytalanságot mérséklő több éves tervezésre. Németország mint a világ egyik legnagyobb kutató országa, 2020-ig több mint 700 millió eurót csoportosított át különböző kísérletek "nanszírozására. A látványos eredményeket produkáló független kutatóintézetek büdzséjébe pedig nem építenek be szigorú fékeket, lehetővé válik, hogy forrásaikat évi 3 százalékkal bővítsék.


A német tudomány- és technológiapolitikát vizsgáló legtöbb tanulmány nem elemzi a keleti és nyugati tartományok közötti eltéréseket, hiszen joggal feltételezhetjük, hogy a német újraegyesülés teljes intézményi transzformációval járt együtt. Egyre több kelet-nyugati tudományos együttműködést "gyelhetünk meg, főleg, ha a nyugatnémet tudósok, egyetemi professzorok keleti munkavállalását tekintjük (Havemann et al. 2006).

A valóság viszont az, hogy Németország számos tekintetben mind a mai napig megosztott maradt, és ez a felsőoktatás területén is szembetűnő. Kelet-Németországban nyugatnémet dominancia érvényesül a tudományos életben, a legmagasabb beosztásban mindössze egyharmadnyi keletnémet professzor van, ezzel szemben a keletnémet professzorok nyugatnémet alkalmazása rendkívül ritka. Ugyanez az aránytalanság "gyelhető meg a hallgatók esetében is, a nyugatnémet hallgatók keleti egyetemeken történő továbbtanulási aránya mindössze 2%, míg fordítva ez az arány 14% a 2000-es adatok alapján (Pasternack 2000).

A keletnémet egyetemek esetében számos előny és hátrány egyszerre tapasztalható. Előnyök között említhetjük, hogy a keleti egyetemek felszereltsége általában modernebb, mint számos nyugatié, az oktató-hallgató arány is kedvezőbb, illetve a keleti akadémikusok motiváltabbak a tudásuk átadására. A leglényegesebb probléma az oktatási rendszer átalakításának utóhatása, ami azt jelenti, hogy a keletnémet egyetemek nem hajlandóak további reformokra, hiszen kimerültek a korábbi átalakulások következtében. A reformokba való belefáradás megakadályozza, hogy a sikeres egyetemek, mint például Drezda, Rostock, Kelet-Berlin példáját kövessék a többiek. Erre a legegyszerűbb magyarázat az akadémiai környezet konzervatív intézményi háttere, a rendkívül formális, hierarchikus rendszer következtében nehezen valósulhatnak meg vállalkozói egyetem kiépítéséhez szükséges feltételek (Pasternack 2000). Összességében azt mondhatjuk, hogy az egység megvalósítása a felsőoktatás területén sem sikerült, ami pedig az innovációnak és a tudományos teljesítménynek is gátat szabhat.

Az evidens, hogy az Európai Unión belül vannak komolyabb eltérések a K+F intenzitásának tekintetében is, arra ugyanakkor kevesebb "gyelem irányul, hogy nem csak országok közt fedezhetőek fel különbségek, hanem egy országon belül is lehetnek nagy rések az egyes régiók közt. A regionális GDP-arányos kutatás-fejlesztési kiadások tekintetében a legnagyobb regionális eltérés Németországban tapasztalható, 5,2%, míg például Írországban ez mindösszesen 0,21 százalékpont (Petrovka 2009). A háttérben megbújó folyamatok, a 39 régió közti ilyen jellegű eltérések magyarázó erejűvé válhatnak az ország gazdasági teljesítményének elemzése során.

Németország helyzete sajátos ebből a szempontból, a nyugati országrész a második világháború utáni évtizedekben a külföldi tőkebeáramlás révén folyamatos technológiai fejlődésen ment át, míg a szovjet blokkhoz tartozó keleti országrészben az állam által szabályozott gazdaság teljesen lemaradt az innováció területén (Münter – Sturm 2003).

Az Európai Unió általános hosszú távú célkitűzése és ezzel összhangban Németországé is, hogy a gazdasági növekedés és fejlődés minden régióban megvalósuljon. A regionális egyenlőtlenségek csökkentése érdekében szükséges a versenyképesség és a foglalkoztatás élénkítése, az oktatás, képzés javítása és a K+F-tevékenység fokozása (Making your business… 2008). Meg"gyelhető, hogy az oktatás és a K+F támogatása nem pusztán a gazdasági növekedésre van jótékony hatással, hanem a regionális különbségek csökken-tésének eszköze is.


Gri%th és társai (2006) tanulmánya alapján arra a meglepő eredményre "gyelhetünk föl, hogy a keletnémet cégek nagyobb valószínűséggel vállalkoznak K+F-beruházásokra, mint a nyugatnémetek. 2000-ben például az összes vállalat 28%-a keleten, míg 24%-a nyugaton vett részt ilyen jellegű tevékenységben. Ez a jelenség főleg a keletnémet cégek számára hozzáférhető, termelékenységük javítására irányuló speciális állami támogatásoknak köszönhető. Szükséges is keleten a produktivitás javítása, mivel az újraegyesülés után több mint másfél évtizeddel, 2007-ben a termelékenység egy munkavállalóra vetítve mindössze 77%-a a nyugatinak (Ragnitz 2007). Ha azonban elfogadjuk a növekedési elméletek legújabb irányzatát, mely szerint a növekedés fő hajtóerejének az innováció tekinthető, meglepetéssel tapasztalhatjuk, hogy az egykori NDK tartományainak növekedési üteme 2000 óta szinte minden évben rendre alulmúlja a nyugati területekét (Wirtscha&sdaten neue Bundesländer 2009). Pedig korábban láttuk, hogy egyrészt Németország innovatív vezető, a német cégeknek kiemelkedően nagy az innovációs hajlama, másrészt a kis- és középvállalkozások együttműködése kutatóintézményekkel csekély volumenű. Ha megnézzük a "zetésképtelenségi eljárások számának alakulását, akkor elmondható, hogy Franciaország után Nyugat-Európa országai közül ez Németországban a legnagyobb, Németországon belül pedig több az ilyen eljárás keleten, mint a nyugati régiókban (Euler Hermes 2009). Ez több dologra utalhat: egyrészt arra, hogy keleten a K+F+I-tevékenységet végző cégek közül sokan nem tudják versenyképességüket ily módon növelni talpon maradásuk és fejlődésük érdekében, azaz a gazdasági hasznosíthatóság terén problémáik vannak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy keleten alacsonyabb a vállalkozási aktivitás (Sternberg et al. 2006), továbbá hogy ezen alacsonyabb aktivitáson belül a már említett Gri%th és társai (2006) által kimutatott módon keleten mégis nagyobb a K+F+I-hajlandóság, mint nyugaton, akkor a keleti gazdasági teljesítményt tekintve arra a konklúzióra juthatunk, hogy egyrészt nem születik elegendő eredmény, vagy azok gazdasági hasznosítása, transzformációja során igen komoly hiányosságok vannak. Másrészt pedig a külföldi támogatásokat nem kellően képesek úgy alkalmazni, hogy a nemzetközi palettán vonzó környezetként könyveljék el őket. Mindez pedig felveti az intézményi háttérben rejlő problémákat is: az intézmények nem képesek kiszűrni a nyugati területről keletre kizárólag járadékvadászat céljával áttelepülő, innovatívnak mondott cégeket, amelyek rontják a tudomány- és technológiapolitika deklarált célkitűzéseinek megvalósíthatóságát (Zimmermann 2007).

Tovább ronthatja az előzőekben ismertetett problémát az állami befektetésösztönzés csökkentése, amelyre az 1996-1997-es "skális konszolidáció kapcsán sor is került. Megjelenik tehát annak a veszélye, hogy állami ösztönzés hiányában rendkívüli módon visszaesik a beruházások szintje, így a K+F-teljesítmény is romlik. Ellentmondásos a gazdaságpolitikai helyzet, Németországnak szigorú "skális politikát kell folytatnia a maastrichti kritériumok betartása érdekében, és ez megnehezítheti a további állami befektetésösztönzés alkalmazását, ami viszont gátat szabhat az elmaradott területek felzárkóztatásának, illetve magának a növekedésnek is (Günther 2004).

Mindehhez a speciális körülményhez a német tudomány- és technológiapolitikának alkalmazkodnia kell úgy, hogy közben realizálódjon a legjobb egyetemek nemzetközi kutatás–fejlesztési véráramba történő jobb bekapcsolódásának szükségessége az adminisztrációs kötelezettségek okozta terheik csökkenése mellett (példának okáért a K+F és innovációtechnológiai összefonódás különösen erős Ausztriával). A felsőoktatási intézmények között nagyobb intenzitású versenyt teremtő dolgozói "zetések vagy


az iparági törvényhozás egységesítésének területén meglévő vakfoltokat kezelni kell (Aghion et al. 2007), a restanciákat reformprogrammal igyekeznek felszámolni. A teljesítményalapú bérezés alkalmazása a professzorok esetében, az alapítványi egyetemek létrehozása, a tanulmányok nemzetközivé tétele, a sok helyütt bevezetett – relatíve alacsony – tandíj mind szerves részei az akcióprogramnak. Az állam és a szövetségi tartományok a csúcstechnológiai kutatás–fejlesztések "nanszírozó szerepkörüket fokozták, megteremtendő a német tudomány régi-új világítótornyait. Például a Wismar Egyetem 2000 óta több mint 100 spin-o<-ot támogatott, de ilyen a Lipcsei Egyetem, a Max Planck Intézet vagy a számos tudományos klaszter, ahol nanotechnológiával, kémiával, elektronikával, megújuló energiával vagy a különösen hangsúlyos, hosszú ideig intézményi gyengeségekkel küzdő biotechnológiával (Casper 1999) foglalkoznak. Nem lehet mindenütt a helyspeci"kus körülményeket kiegyenlíteni, de a szövetségi állam és a tartományok közti – helyenként igen nagy – tudomány- és technológiapolitikai diszparitások csökkentése, az intézményi háttér keleti viszonyokhoz történő igazítása és a magasabb szintű együttműködés a jövőbeli német gazdaság meghatározó sikertényezői lehetnek.

4.4.3 Finnország és Németország összegzése

A bemutatott két európai uniós tagország azért került kiválasztásra, mert mindegyikük innovációs vezetőnek tekinthető, mégis helyenként nagy különbségeket mutatnak egymáshoz viszonyítva, például a gazdasági növekedés tekintetében. Az új növekedési modellek fényében ez egyfajta megoldandó puzzle is lehetne (8-9. ábra). Az európai tudomány- és technológiapolitika felsőoktatási innovációi számára pedig fontos üzenettel szolgálhatnak.

8. ábraA reál GDP váltózása Finnországban és Németországban

Forrás: Az adatok forrása: Eurostat (2010): Economy and finance. letöltve: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/statistics/search_database


9. ábraGDP-arányos kutatás–fejlesztési kiadások Finnországban és Németországban

Forrás: Az adatok forrása: Eurostat (2010): Economy and finance. leöltve: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/statistics/search_database

A tudomány- és technológiapolitika mindkét országban előmozdította a K+F-kiadások növelését. Az látható, hogy Finnország meredekebb kiadásnövelés mellett kötelezte el magát, és az is, hogy mintha ez a gazdasági növekedéséhez jobban hozzájárult volna, tartósan magasabb a reál GDP növekedési üteme Németországénál. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy Németországban a növekvő K+F+I-kiadások, és az ilyen irányú tevékenységek ösztönzése nem tudott olyan gazdasági teljesítménybeli hatásfokkal együtt járni, mint Finnországban. Ennek oka a belső, a nyugati és keleti területek közti – mind a mai napig hordozott – ellentmondásos körülményekben gyökerezik. Németország helyzete a K+F-"nanszírozás szerkezetének fontosságára is felhívja a "gyelmet. Az EU-versenytársakhoz viszonyított K+F+I-hátrányának egyik szigni"káns magyarázója épp a "nanszírozás helytelen megoszlása, az alacsony vállalkozói aktivitás (Európai Bizottság 2005a).

A "nn és német tudománypolitika erősségeinek és gyengeségeinek ismerete segítő jobbot nyújthat az uniós kutatás–fejlesztési és innovációs stratégiák nagyobb hatásossággal bíró megvalósításához is. Erősségeik közt említhető, hogy nemzeti innovációs stratégiával rendelkeznek; a K+F nemzetköziesedésén fáradoznak; teszik mindezt az egyetemi és kutatóhelyi autonómia kiterjesztésének eszméjével párhuzamosan; magas ráfordítási rátával működő gazdaságok; nagyszámú tudóssal, kutatóval bírnak. Gyengeségeik inkább Németországra vonatkozóan helytállók, így például a keleti–nyugati térség eltérő K+F-dinamikája, az egyetemi autonómia nem kellő mértéke, a vállalati K+F alacsonyabb szintje.

A két ország konkrét példája és tudománypolitikáinak gazdasági növekedésre gyakorolt eltérő teljesítménye rávilágít az innováció és a koncentrált K+F+I-politikák növekedési folyamatokban betöltött esszenciális szerepére. Arra hívják fel az uniós és nemzeti tudománypolitikák "gyelmét, hogy egyrészt a K+F+I felsőoktatási előmozdítása, azaz eredményeinek piaci áramban történő sikeres kapitalizációja a ráfordítások


növelésének igényét támasztja a jövő uniós tudománypolitikájával szemben. Másrészt arra is utalnak, hogy mindez nem elég. Az együttműködések nemzetközi szintre történő emelése és a belső innovációs kapacitások fokozása megkívánja a regionális különbségek "gyelembevételét, ami segíthet a kiegyensúlyozottabb innovációs miliő kialakításában, valamint a tudástranszfer intenzívebbé tételében. A kutatási eredmények sikeres gazdasági hasznosításához elengedhetetlen a megfelelő intézményi háttér biztosítása, az egyetemi kutatóhelyek autonómiájának mind több dimenzióban történő bővítése, illetve a szabadalmi, tulajdonlási kérdések megoldása. A nagyobb autonómia és több pénzügyi ráfordítás magában hordozza a torz működés lehetőségét, ennek elkerülése érdekében a tudomány- és technológiapolitikának folyamatos kontrollal állandó teljesítményértékelést kell biztosítani.

5. Konklúzió

Tanulmányunkban arra vállalkoztunk, hogy elméleti és empirikus eszköztár alkalmazásával bemutassuk, miként tud hozzájárulni a tudomány- és technológiapolitika a felsőoktatási innovációk sikeres gazdasági hasznosításához. A felsőoktatási innovációs eredmények igen komplex folyamaton keresztül válnak a gazdaságban valóban hasznosuló végtermékekké. A kutatások azt támasztják alá, hogy a TTP-nek amellett, hogy aktív szerepet kell szánnia a humánerőforrás és az egyetemi és kutatási központok infrastrukturális fejlesztéseinek, a gazdasági növekedéshez hozzájáruló tudástranszfer mind dinamikusabb egyetem–üzleti szféra irányú áramlásának biztosításának, a szabadalmi kérdések transzparens megoldásának, a partnerek tartós együttműködését szolgáló ösztönzési csatornákra is koncentrálnia kell.

A tanulmány az európai uniós helyzetkép felvázolásával számos problémára világított rá. Jelenleg a felsőoktatási intézmények többségében nem alakították ki az innováció előmozdítására vonatkozó szükséges szabályozási feltételeket, különös tekintettel a szellemi termékek hasznosítására. A felsőoktatási intézmények jobb "nanszírozási szerkezetet igényelnek, ez elérhető a spin-o< tevékenység élénkítésével és kockázatitőke-alapok létrehozásával, kitűzendő végső cél pedig a Humboldt-modell kiépítése lehet. A kutatásban és a munkaerőpiacon is komoly probléma, hogy egyre kevesebb a műszaki és természettudományos területen végzettek és kutatók száma. Mindemellett szükséges a kutatók földrajzi és szakterületi mobilitásának javítása, mivel az interdiszciplinaritás egyre fontosabbá válik. Nem elégéséges az egyetemi és üzleti szféra együttműködése, a fokozott gazdasági hasznosulás a vállalatok minél jelentősebb bevonását követeli meg, illetve az ehhez elengedhetetlen kutatói, kutatómenedzseri képzés meghonosodását.

A TTP ösztönzési struktúrájának vezérmotívumait elsősorban a következők kell, hogy alkossák: (1) az uniós és nemzeti K+F+I-ráfordítások növelésének politikája; (2) az állami kutatóhelyek, felsőoktatási intézmények, valamint az üzleti szféra közti együttműködések, illetve a kutatói mobilitás javítása és szélesítése a kutatás–fejlesztési támogatások direkt és indirekt csatornáinak alkalmazásán keresztül; (3) az egyetemi autonómia bővítésének programja; (4) a szabadalmi csatorna helyzetének tudás- és technológiatranszfer-irodákon keresztül történő jobb kiaknázása; (5) a különböző karrierlehetőségeket, a kutatók anyagi és erkölcsi elismerését és kutatóhelyeik arculatának fejlesztését elősegítő akcióprogramok.

Fontos tapasztalat, amire a német példa is kiválóan rávilágít, hogy a ráfordítások lehetőség szerinti terebélyesedésével párhuzamosan a TTP-nek folyamatos monitoringgal


és kutatásiprojekt-ellenőrző szisztémával kell kiegészülnie, hogy elejét vegyék mindazon kezdeményezéseknek, amelyek nem az általuk deklarált, az innovációs kapacitások bővítésére és a kutatási outputok minőségi transzformációjára vonatkozó célok elérésére irányulnak.

Az európai empíria és a kiválasztott két vezető innovációs ország tapasztalatai azt az üzenetet közvetítik Magyarország számára is, hogy önmagában a kutatás–fejlesztési ráfordítások növelése nem eredményez hatékony gazdasági hasznosíthatóságot, a kutatási outputok piaci áramban történő alkalmazását és terjesztését stimulálni kell. A bevezetőben olvasható mottó gondolatát tovább görgetve most már Leonardo Da Vinci szavaival is élhetünk: „Tudni nem elég: alkalmazni is kell a tudást. Az akarat nem elég: cselekedni kell.” Mindezt a felsőoktatás, végső soron pedig az egész gazdaság jobb innovációs kézségének elérése érdekében kell megtenni. Az európai uniós kezdeményezések jó irányba mutatnak, de szükséges, hogy az ajánlásokat az egyes tagállamok és köztük Magyarország is minél teljesebben megvalósítsa.

Hivatkozások

Acemoglu, D. – Zilibotti, F. (1997): Was Prometheus unbound by chance? Risk, diversi'cation and growth. Joumal of Political Economy, 105. évf., 4. sz., 709–751. o.

Aghion, P. – Dewatripon, M. – Hoxby, M. C. – Mas-Colell, A. – Sapir, A. (2009): *e Governance and Performance of Research Universities: Evidence from Europe and the U.S. NBER Working Paper, No. 14851.

Aghion, P. – Dewatripont, M. – Hoxby, C. – Mas-Colell, A. – Sapir, A. (2007): Why Reform Europe’s Universities? Policy Brief, Bruegel, Brussels.

Aghion, P. – Dewatripont, M. – Hoxby, C. – Mas-Colell, A. – Sapir, A. (2008): Higher aspiration: An Agenda for Reforming European Universities. Bruegel Blueprint 5.

Aghion, P. – Howitt, P. W. (1992): A model of growth through creative destruction. Econometrica, 60. évf., 2. sz., 321-351. o.

Aghion, P. – Howitt, P. W. (2005): Growth with quality-improving innovations: An integrated framework. Megjelent: Aghion, P. – Durlauf, S. N. (szerk.): Handbook of Economic Growth, Elsevier, Amster-dam, 67-110. o.

Aghion, P. – Tirole, J. (1994): *e Management of Innovation. Quarterly Journal of Economics, 109. évf., 4. sz., 1185–1209. o.

Albritton, F. P. (2009): Humboldt’s Unity of Research and Teaching: In/uence on the Philosophy and Development of U.S. Higher Education. ?e FedUni Journal of Higher Education, 4. évf., 1. sz., 7–19. o.

Arnsperger, C. – Varoufakis, Y. (2006): What Is Neoclassical Economics? *e three axioms responsible for its theoretical oeuvre, practical irrelevance and, thus, discursive power. Panoeconomicus, 1. sz., 5–18. o.

Atkinson, R. D. (2007): Expanding the R&E tax credit to drive innovation, competitiveness and prosperity. Technol Transfer, 32. sz., 617–628. o.

Audretsch, D. B. – Lehmann, E. E. (2005): University Spillovers and the New Firm Location. Research Policy, 34. évf., 7. sz., 1058–1075. o.

Bacchiocchi, E. – Montobbio, F. (2006): Knowledge difusion from university and public research. A comparison between US, Japan and Europe using patent citations. CESPRI Working Papers 193., CESPRI, Centre for Research on Innovation and Internationalisation, Universita’ Bocconi, Milano, Italy.

Baldwin, W. L. – Link, A. N. (1998): Universities as Research Joint Venture Partners: Does Size of Venture Matter? International Journal of Technology Management, 15. évf. 8. sz., 895–913. o.

Barro, R. J. – Sala-i-Martin, X. (1999): Economic Growth. ?e MIT Press, Cambrigde, MassachussetsBerubé, C. – Mohnen, P. (2007): Are Firms *at Received R&D Subsidies More Innovative? UNU-MERIT

Working Papers 2007-015.


Biegelbauer, P. S. (2000): 130 Years of Catching Up with the West. A comparative perspective on Hungarian industry, science and technology policy-making since industrialization. Contemporary Trends in European Social Sciences, Ashgate, Aldershot.

Boarini, R. – Strauss, H. (2007): !e Private Internal Rates of Return to Higher Education: New estimates for 21 OECD countries. OECD Economics Department Working Papers, no. 591.

Bőgel György (2007): Az innováció vándorlása. Közgazdasági Szemle, 54. évf., 9. sz., 821–836. o.Casper, S. (1999): National Institutional Frameworks and High-Technology Innovation in Germany. !e

case of biotechnology. WZB Discussion Paper FS I 99 - 306.Chatterjee, S. – Rossi-Hansberg, E. (2007): Spin-o$s and the Market for Ideas. NBER Working Paper,

No. 13198.CNR (2010a): Scienza e Tecnologia in cifre Aggiornamenti aprile 2008 Fig. 11.4.: Le imprese innovatrici

in alcuni paesi dell’Europa, 2002-2004. Consiglio Nazionale delle Ricerche Elérhető: http://www.cnr.it/sitocnr/IlCNR/Datiestatistiche/ScienzaTecnologia_cifre/Aggiornamenti0408/Cap11 Letöltve: 2009.07.18.

CNR (2010b): Scienza e Tecnologia in cifre Aggiornamenti aprile 2008 Fig. 11.6.: La collaborazione delle imprese innovatici con le istituzioni pubbliche di ricerca in alcuni paesi dell’Europa, 2002-2004 El-érhető: http://www.cnr.it/sitocnr/IlCNR/Datiestatistiche/ScienzaTecnologia_cifre/Aggiornamenti0 408/Cap11 Letöltve: 2009.07.18.

Cogan, J. – McDevitt, J. (2003): Science, Technology and Innovation Policies in Selected Small European Countries. VATT-Research Reports 96, Government Institute for Economic Research, Helsinki.

Conti, A. – Gaulé, P. (2009): Are the US outperforming Europe in university technology licensing? A new perspective on the European paradox. CEMI Working Papers 2009-00, Ecole Polytechnique Fédérale de Lausanne, Collège du Management de la Technologie, Management of Technology and Entrepreneurship Institute, Chaire en Economie et Management de l’Innovation.

Cordis (2008): Community Research and Development Information Service for Science, Research and Development. Elérhető: http://cordis.europa.eu/guidance/ welcome_en.html. Letöltve: 2009.07.04.

Council of Economic Advisers (2008): University-Private Sector Research. Partnerships in the Innovation Ecosystem. Report of the President’s Council of Advisors on Science and Technology, Executive O&-ce of the President, President’s Council of Advisors on Science and Technology, Washington, D.C.

Damanpour, F. (1991): Organizational innovation: A meta-analysis of e$ects of determinants and moderators. Academy of Management Journal, 34. évf., 3. sz., 555–590. o.

Dean, P. (1984): A közgazdasági gondolatok fejlődése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.DiGregorio, D. – Shane, S. (2003): Why Do Some Universities Generate More Start-Ups than Others?

Research Policy, 32. évf., 2. sz., 209–227. o.Dosi, G. – Llerena P. – Labini, M. S. (2006): !e relationships between science, technologies and their

industrial exploitation: an illustration through the myths and realities of the so-called „European Pa-radox”. Research Policy, 35. évf., 10. sz., 1450–1464. o.

EGSZB (2009): Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság véleménye – Tárgy: Az EU gazdasága: 2007-es felülvizsgálat – Európa termelékenységi határának elmozdítása (2009/C 77/28).

EIS (2005): European Innovation Scoreboard 2005 – Comparative Analysis of Innovation Performance. Elérhető: http://www.proinno-europe.eu/extranet/admin/uploaded_documents//EIS_2005.pdf. Le-töltve: 2009.07.02.

EIS (2006): European Innovation Scoreboard 2006 – Comparative Analysis of Innovation performance. Elérhető: http://www.proinno-europe.eu/www.proinno-europe.eu/admin/uploaded_documents/ EIS2006_ ;nal.pdf. Letöltve: 2009.07.02.

EIS (2007): European Innovation Scoreboard 2007 – Comparative Analysis of Innovation performance. Elérhető: http://www.proinno-europe.eu/node/19165 Letöltve: 2009.07.02.

EIS (2009): European Innovation Scoreboard 2008: Summary of the situation in the 27 Member States. El-érhető: http://www.eumonitor.net/modules.php?op=modload&name=News&;le=article&sid= 119443&mode=thread&order=0&thold=0. Letöltve: 2009.07.02.

Ernst and Young (2009): Worldwide Fiscal Stimulus – Tax policy plays a major role. Elérhető: http://www.ey.com/Publication/vwLUAssets/2009_Worldwide-;scal-stimulus/$FILE/Worldwide_ ;scal_ stimulus.pdf. Letöltve: 2009.07.18.

Etzkowitz, H. – Gulbrandsen, M. – Levitt, J. (2000): Public Venture Capital: Government Funding Sources for Technology Entrepreneurs. New York, Harcourt.


Euler Hermes (2009): Insolvency Forecast 2010. Elérhető: http://aktuell.eulerhermes.de/de/dokumente/ press-insolvency-forecast-charts-20090604.pdf/press-insolvency-forecast-charts-0090604.pdf. Le-töltve: 2009.07.10.

Európai Bizottásg (2000): A memorandum on Lifelong Learning. Commission Sta@ Working Paper, Commission of the European Communities, SEC(2000) 1832, Brussels

Európai Bizottásg (2004): Communication from the Commission – Europe and basic research. Commission of the European Communities, COM(2004) 9. ;nal, Brussels

Európai Bizottság (2005a): Key Figures on Science, Technology and Innovation. Towards a European knowledge area. European Commission, Directorate-General for Research Communication Unit, Brussels.

Európai Bizottság (2005b): Implementing the Community Lisbon Programme: Communication from the Commission to the Council, the European Parliament, the European Economic and Social Committee and the Committee of the Regions. More Research and Innovation - Investing for Growth and Employment: A Common Approach. Commission of the European Communities, COM(2005) 488 ;nal, Brussels.

Európai Bizottság (2006): European Trend Chart on Innovation Annual Innovation Policy Trends and Appraisal Report. Finland 2006 European Commission, Enterprise Directorate-General, A publication from the Innovation/SMEs Programme, Brussels.

Európai Bizottság (2009): Metrics for Knowledge Transfer from Public Research Organisations in Europe. Report from the European Commission’s Expert Group on Knowledge Transfer Metrics, Expert Group Report, Directorate-General for Research.

Európai Parlament és a Tanács (2008): Az Európai Parlament és a Tanács 294/2008/EK rendelete az Eu-rópai Innovációs és Technológiai Intézet létrehozásáról, Brussels.

Európai Unió (2007): Lisszaboni Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról, amelyet Lisszabonban, 2007. december 13-án írtak alá. Az Euró-pai Unió Hivatalos Lapja, Tájékoztatások és közlemények, 50. évf., december, 2007/C 306/01.

Európai Unió Tanácsa (2006): Council Conclusions on a broad-based Innovation Strategy: Strategic Priorities for Innovation Action at EU Level. 2769th Competitiveness (Internal Market, Industry and Research) Council Meeting, Brussels.

Európai Unió Tanácsa (2009): A Tanács következtetései az oktatás és képzés terén folytatott európai együttműködés stratégiai keretrendszeréről („Oktatás és képzés 2020”). Tanács az Európai Unió Intéz-ményeitől és Szerveitől Származó Tájékoztatások (2009/C 119/02), Brussels.

Eurostat (2010): Statistics database: Economy and ;nance, Science and technology. Elérhető: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/statistics/search_database Letöltve: 2009.07.17.

Fagerberg, J. – Verspagen, B. – von Tunzelmann, G. N. (1994): !e dynamics of technology trade and growth. Edward Elgar: Aldershot.

Fagerberg, J. (2000): Technological progress, structural change and productivity growth: comparative study. Structural Change and Economic Dynamics, 11. évf., 4. sz., 393-411. o.

Feller, I. (1990): Universities as Engines of R&D-Based Economic Growth: !ey !ink they Can. Research Policy, 19. évf., 4. sz., 335–348. o.

Fontana, R. – Geuna, A. – Matt, A. (2006): Factors a$ecting university – industry R&D projects: !e importance of searching, screening and signalling. Research Policy, 35. évf., 2. sz., 309–323. o.

Frambach, R.T. – Schillewaert, N. (2002): Organizational innovation adoption. A multi-level framework of determinants and opportunities for future research. Journal of Business Research, 55. évf., 2. sz., 163–176. o.

Friesenbichler, K. S. – Leo, H. (2007): WIFO-Weißbuch: Der Rahmen für die Innovationspolitik. WIFO-Monatsberichte, HeQ 6/2007, Wien.

Gács János (2005): A lisszaboni folyamat – egy hosszú távú stratégia rejtélyei, elméleti problémái és gya-korlati nehézségei. Közgazdasági Szemle, 52. évf., 3. sz., 205–230. o.

Galor, O. – Zeira, J. (1993): Income distribution and macroeconomics. Review of Economic Studies, 60. évf., 1. sz., 35–52. o.

Gibbons, M. – Limoges, C. – Nowotny, H. – Trow, M. – Scott, P. – Schwartzman, S. (1994): !e New Production of Knowledge. Sage Publications, London

Gorodnichenko, Y. – Mendoza, E. G. – Tesar, L. L. (2009): !e Finnish Great Depression: From Russia With Love. NBER Working Papers Series, 14874, Cambridge, MA 02138


Gorodnichenko, Y. – Svejnar, J. – Terrell, K. (2008): Globalization and innovation in emerging markets. NBER Working Papers 14481.

Gorzelak, G. – Ehrlih, E. – Faltan, L. – Illner, M. (2001): Central Europe In Transition: Towards EU Membership. Scholar Wydawn. Naukowe (Warsaw)

Grichnik, D. (2009): Policy Issues in Financing Entrepreneurship. OECD Report Strengthening Entrepreneurship and Economic Development in East Germany: Lessons from Local Approaches, 109–132. o.

Gri&th, R. – Huergo, E. – Mairesse, J. – Peters, B. (2006): Innovation and Productivity across Four European Members. NBER Working Paper, No. 12722.

Griliches, Z. (1988): Productivity Puzzles and R&D: Another Nonexplanation. Journal of Economic Perspectives, 2. évf., 4. sz., 9–21. o.

Guellec, D. – van Pottelsberghe de la Potterie, B. (2004): From R&D to Productivity Growth: Do the Institutional Settings and the Source of Funds of R&D Matter? Oxford Bulletin of Economics and Statistics, 66. évf., 3. sz., 353–378. o.

Günther, J. (2004): Technological Capability of Foreign and West German Investors in East Germany. Institut für WirtschaQsforschung Halle, Elérhető: http://www.iwh-halle.de/d/publik/disc/189.pdf. Letöltve: 2009.07.02.

Hall, B. H. – Graham, S. J. H. – Harho@, D. – Mowery, D. C. (2003): Prospects for Improving U.S. Patent Quality via Post-grant Opposition. NBER Working Paper, No. 9731.

Hall, B. H. – Mairesse, J. (2006): Empirical studies of innovation in the knowledge driven economy. NBER Working Paper Series 12320.

Hall, B. H. – van Reenen, J. (2000): How e$ective are >scal incentives for R&D? A review of the evidence. Research policy, 29. évf., 4-5. sz., 449–469. o.

Havemann, F. – Heinz, M. – Kretschmer, H. (2006): Collaboration and distances between German immunological institutes – a trend analysis. Journal of Biomedical Discovery and Collaboration, 1. évf. 1. szám 6. o.

Hayek, F. A. von (1995): Piac és szabadság. Közgazdasági és Jogi Kiadó, BudapestHelpman, E. (2004): !e Mistery of Economic Growth. [e Belknap Press of Harvard University Press,

Cambridge, Massachusetts, and London, England Henrekson, M. – Rosenberg, N. (2000): Incentives for Academic Entrepreneurship and Economic

Performance: Sweden and the United States. Research Institute of Industrial Economics, Working Paper Series 530.

Hicks, D. – Olivastro, D. (1998): Are !ere Strong In-State Links between Technology and Scienti>c Research. Issue Brief, Division of Science Resources Studies, CHI Research, Cherry Hill.

Hjerppe, R. – Kiander, J. (szerk.) (2004): Technology Policy and Knowledge-Based Growth In Small Countries. VATT-Research Reports 110, Government Institute for Economic Research, Helsinki

Hood, J. (2001): !e Research-Led University: re@ections from New Zealand. Sir Robert Menzies Oration on Higher Education 2001, 11 October. Elérhető: http://menziesfoundation.org.au/orations/ Hood20011011.pdf. Letöltve: 2009.07.17.

Horváth Gyula (1999): Az innováció szerepe a regionális fejlődésben. Magyar Tudomány, 44. évf., 4. sz., 447–458. o.

Hrubos Ildikó (2004): Gazdálkodó egyetem. Új Mandátum Kiadó, Budapest.Jensen, R. A. – [ursby, M. C. (2001): Proofs and Prototypes for Sale: !e Tale of University Licensing.

American Economic Review, 91. évf., 1. sz., 240–259. o.Jensen, R. A. – [ursby, M. C. (2004): Patent Licensing and the Research University. NBER Working

Paper, No. 10758.Katz, J. S. (1994): Geographical Proximity and Scienti>c Collaboration. Scientometrics, 31. évf., 1. sz.,

31–43. o.Kautonen, M. – Sotarauta, M. (1999): !e innovation programme of Seinäjoki sub-region. Megjelent:

Sotarauta, M. (szerk.): Kaupunkiseutujen kilpailukyky ja johtaminen tietoyhteiskunnassa. Finnish Association of Local Authorities, ACTA nro 106. Helsinki

Kok, W. (2004): Facing the Challenge the Lisbon Strategy for Growth and Employment. Report of an Independant High Level Group headed by W. Kok and established on the initiative of the European Council, Luxembourg, European Communities.

Kondratie@, N. D. (1935): !e Long Waves in Economic Life. [e Review of Economic Statistics, 17. évf., 6. sz., 105–115. o.


Kosonen, K.-J. (2001): Institutionaalinen kapasiteetti ja alueellinen innovaatiokyvykkyys. („[e Institutional Capacity and the Regional Innovation Capability in the Less Favoured Regions”, in Finnish.) Megjelent: Sotarauta, M. & Mustikkamäki N. (szerk.): [e Eight Elements in Regional Competitivity (Alueiden kilpailukyvyn kahdeksan elementtiä). Finnish Association of Local Authorities, ACTA nro 137. Helsinki

Kosonen, K.-J. (2002): Building innovation capability in the less favoured regions – university collaboration as a tool. Dortmund: “From Industry to Advanced Services– Perspectives of European Metropolitan Regions” 42nd European Congress of the Regional Science Association, Dortmund Elérhető: www.sjoki.uta.;/sente. Letöltve: 2009.07.13.

Kosonen, K.-J. (2003): New technologies and innovation capacity: boosting economic transition processes in the less-favoured regions. Research Unit for Urban and Regional Development Studies, SENTE.

Kremp, E. – Mairesse, J (2003): Knowledge Management, Innovation and Productivity. A Firm Level Exploration Based on French Manufacturing CIS3 Data. Megjelent: Foray, D. – Gault, F. (szerk.): Measuring Knowledge Management. OECD, Paris Elérhető: www.eco.uc3m.es/ieef/Kremp-Mairesse.pdf Letöltve: 2009.07.13.

Lankhuizen, M. (2000): ShiXs in foreign trade, competitiveness and growth potential: from Baltics to ’Bal-techs’? Research Policy, 29. évf., 1. sz., 9–29. o.

Lemola, T. (2002): Convergence of national science and technology policies: the case of Finland. Research Programme for Advance Technology Policy, [e Ministry of Trade and Industry, Ratakatu, Finland.

Lockett, A. – Wright, M. – Franklin, S. (2003): Technology Transfer and Universities. Spin-Out Strategies. Small Business Econmics, 20. évf., 2. sz., 185–200. o.

Lundvall, B.-Å. (1988): Innovation as an interactive process: from user-producer interaction to the national system of innovation. Megjelent: Dosi, G. (szerk.): Technical Change and Economic [eory. London, Pinter Publishers

Making your business… (2008): Making your business grow – Incentices in Germany. Elérhető: http://www.gtai.com/uploads/media/Facts_Figures_Incentives_in_Germany.pdf. Letöltve: 2008.12.12.

Marshall, A. (1961): Principle of Economics. Macmillan and Co. Limited for the Royal Economics Society, London.

Metcalfe, S. (1995): !e Economic Foundations of Technology Policy: Equilibrium and Evolutionary Perspectives. Megjelent: Stoneman, P. (szerk.): Handbook of the Economics of Innovation and Technical Change. Blackwell, London

Mintzberg, H. (1979): !e Structuring of Organizations. A Synthesis of the Research, Prentice-Hall.Mosoniné Fried Judit – Tolnai Márton (szerk.) (2008): Tudomány és politika. Typotex, BudapestMotohasi Kadzujuki (2003): Recent Developments in Research and Innovation Policy in Japan. Kézirat,

március 31. Elérhető: http://www.mo.rcast.u-tokyo.ac.jp/seika/;les/WP03-03motohashi.pdf Letölt-ve: 2009.07.10.

Murphy, K. M. – Shleifer, A. – Vishny, R. W. (1989): Industrialization and the big push. Journal of Political Economy, 97. évf., 5. sz., 1003–1026. o.

Musgrave, R. A. (1959): !e !eory of Public Finance. McGraw-Hill, New-York.Mustó István (2005): Langyos euróesőre várva. A Mozgó Világ internetes változata. 31. évf., 10. sz.Münter, M. – Sturm, R. (2003): Economic Consequences of German Uni>cation. German Politics, 11. évf.,

3. sz., 179–194. o.Nelson, R. (szerk.) (1993): National Innovation Systems: A Comparative Analysis. Oxford University

Press. New York.Nelson, R. R. – Sampat, B. N. (2001): Making Sense of Institutions as a Factor Shaping Economic

Performance. Journal of Economic Behavior and Organization, 44. évf., 1. sz., 31–54. o.Németország… (2006): Németország High-Tech Stratégiája. Elérhető: http://www.research-in-germany.

de/coremedia/generator/dachportal/en/09__Downloads/Download_20Files/High-Tech_20 Strategy_20_282006_2C_20112_20pages_29.pdf. Letöltve: 2009.07.10.

Nicholas, T. (2003): Why Schumpeter Was Right: Innovation, Market Power and Creative Destruction in 1920s America. Journal of Economic History, 63. évf., 4. sz., 1023–1058. o.

Niininen, P. (2000): E$ect of publicly and privately >nanced R&D on total factor productivity growth. Finnish Economic Papers, 13. évf., 1. sz., 56–68. o.


Noboru, M. (2004): Japanese Innovation System Restructuring with High-tech start-ups – Creative destruction of Catch-Up Model, in micro, macro and regional level. Stanford Japan Center Discussion Papers DP-2004-002-E. Kyoto: Stanford Japan Center.

North, D. C. (1990): Institutions, Institutional Change, and Economic Performance. Cambridge University Press, New York.

NSB (2004): Science and Engineering Indicators 2004. Vol. I. National Science Board, National Science Foundation, Arlington, VA.

Nyborg, P. (2005): Public policy and institutional autonomy in Norway. International Seminar on higher Education. Elérhető: http://www.debatereducacao.pt/relatorio/;les/CpV6.pdf Letöltve: 2009.07.16.

Oba, J. (2005): Higher Education in Japan - Incorporation of national universities and the development of private universities. Research Institute for Higher Education, Hiroshima University

OECD (2002): Dynamising National Innovation Systems. OECD, ParisOECD (2004): Understanding Economic Growth – A Macro-level, Industry-level, and Firm-level

Perspective. OECD, ParisOECD (2005): Innovation Policy and Performance. A Cross-Country Comparison. OECD, Paris.OECD (2006): OECD Reviews of Innovation Policy: Switzerland. Elérhető: http://browse.oecdbookshop.

org /oecd/pdfs/browseit/9206091E.PDF. Letöltve: 2009.07.17.OECD (2007a): OECD Reviews of Innovation Policy: New-Zealand. Elérhető: http://213.253.134.43/oecd/

pdfs/ browseit/9207071E.PDF. Letöltve: 2009.07.17.OECD (2007b): Science Technology and Industry Scoreboard 2007. Elérhető: http://www.oecdilibrary.

org/oecd/deliver/fulltext/9207081e.pdf?contentType=/ns/Book,/ns/StatisticalPublication&itemId=/content/book/sti_scoreboard-2007-en&containerItemId=/content/serial/ 20725345 &accessItemIds=&mimeType=application/pdf Letöltve: 2009.07.17.

OECD (2008a): Main Science and Technology Indicators 2008-1, Key >gures. Elérhető: http://www.oecd.org/dataoecd/49/45/24236156.pdf Letöltve: 2009.07.17.

OECD (2008b): OECD Reviews of Innovation Policy: Norway. Elérhető: http://browse.oecdbookshop.org/ oecd/pdfs/browseit/9208011E.PDF. Letöltve: 2009.07.17.

Oksanen, J. (2000): Research evaluation in Finland. VTT Group for Technology Studies, Working Papers, No. 51/00.

Oktatási Minisztérium (2002): Kutatás–fejlesztés Magyarországon. Oktatási Minisztérium Ku-tatás–fejlesztési Helyettes Államtitkárság, Elérhető: http://www.nkth.gov.hu/letolt/k+f/kf_ magyarorszagon_030602.pdf. Letöltve: 2009.07.10.

Oliveira, M. J. – Boarini, R. – Strauss, H. – de la Maisonneuve, C. – Saadi, C. (2007): !e Policy Determinants of Investment in Higher Education. OECD Economics Department Working Papers, no. 576.

One North East (2001): Innovation Strategy & Action Plan. Building a Knowledge Driven Region. Elérhe-tő: http://www.onenortheast.co.uk/lib/liReport/819/Innovation.pdf. Letöltve: 2009.07.02.

Osano, H. (1992): Basic Research and Applied R&D in a Model of Endogenous Economic Growth. Osaka Economic Papers, 42. évf. 1. sz., 144–167. o.

Pajarinen M. – Ylä-Anttila, P. (szerk.) (1999): Cross-border R&D in a Small Country, !e Case of Finland. Taloustieto Oy, Helsinki

Palánkai Tibor (2006): A lisszaboni program megvalósíthatósága. Magyar Tudomány, 167. évf., 9. sz., 1045–1056. o.

Pasternack, P. (2000): East German Universities Ten Years AXer. International Higher Education, [e Boston College Center for International Higher Education, 21. sz., Fall, 17. o.

Persson, T. – Tabellini, G. (1994): Is inequality harmful for growth? American Economic Review, 84. évf., 3. sz., 600–621. o.

Petrovka, R. (2009): German Regions lead European R&D. Science and technology. Eurostat, Statistics in focus, 35/2009

Phan, P. – Siegel, D. (2006): !e E$ectiveness of University Technology Transfer. Foundations and Trends in Entrepreneurship, 2. évf., 2. sz., 77–177. o.

Pirnay, F. – Surlemont, B. – Nlemvo, F. (2003): Toward a typology of university spin-o$s. Small Business Economics, 21. évf., 4. sz., 355–369. o.

PISA (2010): OECD Programme for International student Assessment. Elérhető: http://www.pisa.oecd.org/ pages/0,3417,en_32252351_32235731_1_1_1_1_1,00.html Letöltve: 2010.02.22.

Porter, M.E. (1990): !e Competitive Advantage of Nations. Free Press. New York.


RAE (2008): Research Assessment Exercise 2008: !e outcome. HEFCE, Elérhető: http://submissions.rae.ac.uk/results/outstore/RAEOutcomeFull.pdf. Letöltve: 2009.07.15.

Ragnitz, J. (2007): Explaining the East German Productivity Gap – !e Role of Human Capital. Kiel Working Paper, no. 1310.

Rakusz Lajos (2008): Az Innováció Intézményrendszere. Köz-gazdaság, 3. évf., 4. sz., 43–62. o.Rauhvargers, A. – Deane, C. – Pauwels, W. (2009): Bologna Process Stocktaking Report. Report from

working groups appointed by the Bologna Follow-up Group to the Ministerial Conference in Leuven/Louvain-la-Neuve, Elérhető: http://www.ond.vlaanderen.be/hogeronderwijs/bologna// actionlines /stocktaking.htm. Letöltve: 2009.07.02.

Rechnitzer János (1993): Szétszakadás vagy felzárkózás? A térszerkezetet alakító innovációk. MTA RKK Észak-dunántúli Osztály, Győr.

Regeneris Consulting (2006): Universities for North East, Knowledge House: A Review. Regeneris Consulting, Altrincham.

Rodrigues, M. J. (2003): European Policies for a Knowledge Economy. Edward Elgar, Cheltenham, Egye-sült Királyság–Northampton, MA, Egyesült Államok.

Romer, P. M. (1986): Increasing Returns and Long-Run Growth. Journal of Political Economy, 94. évf., 5. sz., 1002–1036. o.

Rosenberg, N. (1982): Inside the Black Box: Technology and Economics. Cambridge University Press, Cambridge.

Ruckenstein, M. (2004): !e World as a Workplace. Edita Publishing Oy, Helsinki.Salomon, J. J. (1977): Science policy studies and the development of science policy. Megjelent: Spie-

gel − Rösing, I. – Solla Price, D. (szerk.): Science, Technology and Society: A Cross Disciplinary Perspective. Sage Publications, London

Salter, A. – Martin, B. (1999): !e Economic Bene>ts of Publicly Funded Basic Research: A Critical Review. Research Policy, 30. évf., 1. sz., 509–532. o.

Schlett István (2004): A „felvilágosult ész” esete a felsőoktatással. Kölcsey füzetek X., Kölcsey Intézet, Budapest.

Schumpeter, J. A. (1936): Book Review of the General !eory of Employment, Interest and Money. Journal of the American Statistical Association, December, 791–795. o.

Shapiro, H. – Haahr, J. H. – Bayer, I. (2007): Background Paper on Innovation and Education. Danish Technological Institute and Technopolis, For the European Commission, DG Education & Culture.

Smith, A. (1940): Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól. Magyar Közgazdasági Tár-saság, Budapest.

Solow, R. M. (1957): Technical Change and the Aggregate Production Function. Review of Economics and Statistics, 39. évf., 3. sz., 312–320. o.

Stern, S. – Porter, M. E. – Furman, J. L. (2000): !e determinants of national innovative capacity. NBER, Working Paper Series 7876, Cambridge, MA 02138.

Sternberg, R. – Brixy, U. – Hundt, C. (2006): Global Entrepreneurship Monitor – Unternehmensgründungen im weltweiten Vergleich – Länderbericht Deutschland 2006, Hannover, Nürnberg.

Strauss, H. – de la Maisonneuve, C. (2007): !e wage premium on Tertiary Education: micro-data evidence for 21 OECD countries. OECD Economics Department Working Papers. no. 589.

Sutela, P (1991): Exporting to the Soviet Union – Microeconomic Aspects for Finland. Ost. Wirt, 36. évf., 4. sz., 301–315. o.

Szanyi Miklós (2008): A versenyképesség javítása együttműködéssel: regionális klaszterek. Napvilág Kiadó KQ., Budapest

Szentes Tamás (2002): Néhány gondolat a „humán tőkére” és a tudományos kutatásokra fordított költsé-gek kérdéséhez. Magyar Tudomány, 47. (108.) évf., 5. sz., 636–647. o.

Tamási Péter (2001): Education, Science and Technology in Hungary. Megjelent: Gorzelak, G. – Ehrlich, É. – Faltan, L. – Illner, M. (szerk.): Central Europe in Transition: Towards EU Membership. Scholar –- Wydawnictwo Naukowe, Warsaw

Tanzi, V. (2005): !e Economic Role of the State in the 21st Century. CATO Journal, 25. évf., 3. sz., 617–638. o.

Tari Ernő (1996): Vállalati stratégiai szövetségek. Közgazdasági Szemle, 43. évf., 4. sz., 363–380. o.TEKES (2006): FinnSight 2015: !e Outlook for Science, Technology and Society. Academy of Finland,

Helsinki


[ursby, J. – Fuller, A. – [ursby, M. (2007): US Faculty Patenting: Inside and Outside the University. NBER Working Paper, no. 13256.

Tornquist, K. M. – Hoenack, S. A. (1996): Firm Utilization of university scienti>c research. Journal of Research of Higher Education, 37. évf., 5. sz., 509–534. o.

Török Ádám (1994): Human resources and technology change in Eastern Europe. International Journal of Technology Management, 9. évf., 3–4. sz., 351–366. o.

Török Ádám (2006): Elmaradottság, felzárkózás és innováció az Európán kívüli, nem OECD országok-ban. Közgazdasági Szemle, 53. évf., 11. sz., 1005–1022. o.

UNESCO (2005): Towards Knowledge Societies. Academy of Finland, United Nations Educational, Scienti;c and Cultural Organization, Paris

UNESCO (2006): Universal Declaration on Bioethics and Human Rights. United Nations Educational, Scienti;c and Cultural Organization. Elérhető: http://unesdoc.unesco.org/images/0014/001461 /146180E.pdf. Letöltve: 2009.07.07.

Varga Attila (2001): Universities and regional economic development: Does agglomeration matter? Meg-jelent: Johansson, B. – Karlsson, C. – Stough, R. (szerk.): [eories of Endogenous Regional Growth – Lessons for Regional Policies. Springer, Berlin, 345-367. o.

Varga György (2009): David Ricardo és a magyar ipar. Élet és Irodalom, 53. évf. 20. sz., május 15.Varis, T. (2007): Finnische Hochschulpolitik. Megjelent: Innovationssysteme im globalen Wettbewerb

– europäische Modelle und Re�ektionen. Diskussionspapier der Alexander von Humboldt-StiQung 10/2007, Alexander von Humboldt Foundation, Bonn

Verspagen, B. (2006): University Research, Intellectual Property Rights and European Innovation Systems. Journal of Economic Surveys, 20. évf., 4. sz., 607–632. o.

Vossensteyn, H. (2008): Higher Education in Finland. IHEM Country Report, Center for Higher Education Policy Studies (CHEPS), Universiteit Twente, Enschede

Wessner, C. (szerk.) (1999): !e Advanced Technology Program: Challenges and Opportunities. D.C. National Academy Press, Washington.

WirtschaQsdaten neue Bundesländer (2009): WirtschaXsdaten neue Bundesländer. Allgemeine WirtschaQspolitik, Industriepolitik, Bundesministerium für WirtschaQ und Technologie, Berlin

Zimmermann, E. (2007): Doom in East Germany, Dawn in the New East European Member States of the European Union? Elements of a Comparative Analysis. Global Society, 21. évf., 3. sz., 363–392. o.

Zöldkönyv (2007): Európai Kutatási Térség: új perspektívák. Az Európai Közösségek Bizottsága, COM(2007) 161 végleges, Brussels

Orosz, Á. - Kovács, O. (2010): A tudománypolitika lehetőségei a felsőoktatási innováció...

Documents

Transcript of Orosz, Á. - Kovács, O. (2010): A tudománypolitika lehetőségei a felsőoktatási innováció...