Örökké Élj, Inkvizítor

VAL E RIO

ÖRÖKKÉ ÉLJ,

EVANGELISTI

Inkvizítor!

A fordítás alapját képező kiadás: Valerio Evangelisti

Le catene di Eymerich Oscar Mondadori, 2006

Sorozatszerkesztő: Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította: Zsoldos Amália

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor: Athén Melitta

Borító:

Sallai Péter

ISBN 978 615 5158 83 4 ISSN 0238-3063

TARTALOM

RACHE - A KEZDET 5

1937 - AZ ELSŐ GYŰRŰ 7

1 Őrült hangyák 10

2 Az inkvizítor 17

1945 - A MÁSODIK GYŰRŰ 28

3 Consolamentum 32

1959 - A HARMADIK GYŰRŰ 44

4 A fal az erdőben 49

5 Erdély 62

6 A vallatás 80

1968 - A NEGYEDIK GYŰRŰ 92

7 Colchicum autumnale 96

1972 - AZ ÖTÖDIK GYŰRŰ 110

8 A víz és a szél 114

9 Skinhead 125

10 Pneuma 139

1984 - A HATODIK GYŰRŰ 152

11 Az ítélet 154

RACHE - AZ UTOLSÓ GYŰRŰ EPILÓGUS 172

EPILÓGUS 182

──────────── ÖRÖKKÉ ÉLJ, INKVIZÍTOR! ────────── 5

RACHE - A KEZDET

Homer Loomis az ablaküvegen keresztül nézte a jezsuita masszív testét, ahogy szétterült a kis ágyon, amelyhez a nyakánál, csuklójánál, derekánál és bokájánál szorosan odaszíjazták. Sötét szemüvege nélkül, csapzott szakállal a szerzetes teljesen erőtlennek látszott. Kifejezéstelen tekintettel bámulta a mellette ülő doktornőt, aki folyamatosan beszélt.

Loomis a főorvoshoz fordult, aki szakértelemmel figyelte a jelenetet. - Mit csinál vele? - Úgy hívják, vezetett vizualizáció. Egyfajta enyhe hipnózis. A doktornő egy

ártalmatlannak tűnő történetet mesél a páciensnek, amely azonban tele van szimbólumokkal és érzelmeket kiváltó képekkel. Ha hatnak rá ezek az ingerek, a páciens egy álomhoz közeli tudatállapotba kerül.

Loomis durva arcán bizonytalanság tükröződött. - És ez elegendő? - Nem, ez csak a bevezetés - magyarázta a pszichiáter kissé didaktikusan. -

Az alany egészen idáig minden közvetlen támadást sikeresen hárított. A vizualizációkon keresztül szeretnénk előidézni azt az ernyedt állapotot, ami a mélyebb hipnózis előfeltétele. Gyakorlatilag legyengítjük a felszíni védelmét, hogy aztán könnyűszerrel lerohanjuk a mélyebben húzódót.

Egy darabig csendben figyelték a doktornőt, aki teljesen beleélte magát a monológjába. A szakállas ember most szaporán lélegzett, szeme félig lecsukódott. A kétharmadig leeresztett zöld redőny nyugalmassá szelídítette a parkból beszűrődő erős fényt.

- Szeretne belehallgatni? - kérdezte a főorvos. - Lehetséges lenne? - Igen, de nem sokáig. - A pszichiáter elmosolyodott. - Mindjárt megtudja,

miért. Leakasztotta az ablak jobb szélére felszerelt belső telefon kagylóját. A

doktornő hangja csettintések, modulációk, hirtelen hang-színváltások, gyenge susogások sorozatának hallatszott. Nem lehetett felismerni benne értelmes szavakat.

Loomis nem próbálta leplezni döbbenetét. - Ezek lennének a vizualizációk?

6 ──────────── VALERIO EVANGELISTI ────────────

- Nem, ez már a következő fázis. Vokális hipnózis. Olyan ajak-és torokhangok sorozata, amelyek már mélyebbre hatolnak.

Loomis elkeseredetten érzékelte, hogy a sziszegés, zümmögés, a doktornő hangváltoztatásai rá is hatnak, ellenállhatatlanul beférkőznek elméjébe, és elzsibbasztják a gondolatait. Udvariatlan mozdulattal eltartotta magától a telefonkagylót. Majd mély lélegzetet vett.

- Ez hihetetlen. Hosszú ideig fog tartani? A pszichiáter fanyarul felnevetett. - Nem, nem annyira, mint megérteni a folyamatot. Eltelt még néhány perc, majd a doktornő elhallgatott. Végignézett az

alvónak látszó páciensen, és kitapintotta a pulzusát. Azután kérdőn pillantott az ablak felé.

A főorvos beleszólt a telefonba: - Ott vagyunk? A doktornő bólintott. - Akkor kezdje el kikérdezni! A nő felállt, és arrébb sétált, hogy a páciens látóterébe kerüljön. - Hogy érzi magát? - kérdezte. A pap nagy levegőt vett. Kinyitotta a szemét, és válaszolt: - Bien, pero estoy muy cansado. Loomis bosszankodott. - Spanyolul beszél. Gondolhattuk volna. A doktornő meghallotta, és biztatóan intett az ablak irányába. - Nem probléma. - Visszafordult a jezsuitához: - Tudna nekem angolul

válaszolni? - Igen. - Meséljen magáról, az életéről! Hol született? A páciens a mennyezetet bámulta. - Valladolidban, a Kasztíliai Királyság fővárosában születtem, 1318

nyarának egy ismeretlen napján. A kis XI. Alfonz uralkodott akkoriban, de valójában nagyanyja, María de Molina irányította az országot. Apám fegyverhordozó volt az udvarban, hamar úgy döntött, kolostorba küld engem...

A főorvosnak leesett az álla. - Úristen! - súgta neki Loomis. - Azt hiszem, érdekes dolgokat fogunk

hallani.


1937 - AZ ELSŐ GYŰRŰ

Ahogy belépett az üvegház egyik sarkából kialakított laboratóriumába, dr. Albert Blakeslee észrevette, hogy előző este elfelejtette kikapcsolni a rádiót. De mást is elfelejtett. Az asztalon, egy halom jegyzet és papír között ott volt a könyv, amelyet a közelgő nyaralás örömére kellett volna vinnie a feleségének: Árvíz Indiában, Louis Bromfield legújabb regénye. Szerencsére, amikor tegnap este befeküdt mellé az ágyba, a felesége már aludt egy ideje, úgyhogy nem derült ki a feledékenysége. Most, reggel hatkor pedig még mindig aludt. Így még helyrehozhatja a mulasztását.

Blakeslee sóhajtott, végigsimította bajszát, és vetett egy pillantást a tenyészeteket tároló tálkákra. Ha sikerül a kísérlet, neve hivatkozási pont lesz minden botanikus számára, az Egyesült Államokon kívül is. Ez a gondolat egyfajta kellemes fájdalmat okozott, amely így kiegészítette az előző éjszaka átélt euforikus feszültséget. Szándékosan lassan mozgott, alaposan kiélvezve a felfedezés bizonysága előtti utolsó pillanatokat.

Először is kikapcsolta a rádiót, ezzel elvágva egy bemondó hangját, aki a Kína elleni japán támadás részleteit ismertette. Majd szinte vallásos áhítattal közelítette meg az egyik tálkát, amelyben az a fajta sáfrány volt, amelyiknél elsőként sejtette meg a sajátosságot. Vagy talán mégsem elsőként. Azt mondják, az amazóniai indiánok ezt a növényt használják megölt ellenfeleik fejének összezsugorítására és mumifikálására. De Nyugaton senki nem tudta elkülöníteni a termésekbe zárt hatóanyagot, még azok a felelőtlenek sem, akik a tizenkilencedik században a köszvény kezelésére alkalmazták.

Még egy nagyot sóhajtott, és megsimogatta kidomborodó hasát, majd céltudatosan odament ahhoz a háromlevelű lóhere-tenyészethez, amelyikbe előző nap reggel kilenckor belefecskendezte az álsáfrány porított magjait bőségesen tartalmazó folyadékot.

Torkában dobogott a szíve, ahogy lehajolt az üvegcsékhez. Általában fegyelmezett bensőjében - attól, amit megpillantott - egy érzelmi hőhullám szabadult fel, és örömkiáltás formájában tört ki belőle.

A látvány egyszerre volt rémisztő és lenyűgöző. A háromlevelű lóherék egyetlen éjszaka leforgása alatt négylevelű, ötlevelű, hatlevelű lóherékké váltak. A vékony sz árak megnyúltak, megvastagodtak, szerpentin vagy gyűrű


alakba pöndörödtek. Az erezetek lélegzetelállítóak voltak. Rombuszok, háromszögek, értelmetlen és bonyolult alakzatok. Olyanok voltak, mint egy skizofrén születése.

Blakeslee az asztalhoz támolygott, és lerogyott a fotelbe. Miközben még mindig remegő kézfejével letörölte a homlokán gyöngyöző verejtéket, arra gondolt, vajon milyen hatása lenne ennek az alkaloidnak, ha embereken alkalmaznák.

Azonnal elhessegette a gondolatot.

Ugyanazon a napon, 1937. július 22-én, az időzónák által hatórányi távolságra Jakob Graf, német biológus türelmetlenül várta, hogy a népművelési és propagandaminiszter, Joseph Goebbels fogadja. Esős reggel volt, a nagy ablakokon keresztül látni lehetett a rúdjáról ázottan lógó hatalmas, vörös horogkeresztes zászlót. Az udvarról a vizes aszfalton való lépések ritmikus zaja hallatszott összevegyülve egy pocsolyákat kerülgető, nehéz, oldalkocsis motor robajával. Egy tiszt időről időre rekedt parancsot kiáltott az elgémberedett katonáknak.

Graf reggel tíz óta várakozott, de tudta, hogy a spanyol háború javában zajlik, és a miniszternek komoly elfoglaltságai lehetnek. A papírokkal megrakott hivatalsegédek, hivatalnokok, fekete esőkabátos, baljós külsejű alakok jövése-menése erről tanúskodott.

Végre kitárultak a magas, sassal és horogkereszttel díszített ajtó szárnyai. Az SS egy altisztje lépett oda hozzá.

- Őexcellenciája tudja fogadni. Jöjjön! Graf remegő lábbal követte a katonát. Egy kis szobába érkeztek, ahol az

altiszt megállt, és egy második ajtóra mutatott. Graf minden bátorságát összeszedte, és belépett.

Karja is erősen remegett, amikor üdvözlésre emelte a nem túl nagy és rosszul berendezett szoba küszöbén. Goebbels ülve maradt nagy íróasztala mögött, amelyről egy hatalmas Führer-portré emelkedett ki. Néhány pillanatig hunyorogva, átható tekintettel nézte Grafot. Majd keskeny arca ellazult, és - ahogy Hitler szokása volt - alkarjának egy egyszerű mozdulatával viszonozta a köszöntést.

- Foglaljon helyet, professzor, és bocsássa meg, ha megvárakoztattam. A szívélyes fogadtatástól kissé felbátorodva, de még mindig

megfélemlítetten, Graf leült az íróasztallal szemben lévő háttámlás székbe. Goebbels felemelt az asztalról egy könyvet.


- Azért hívattam, mert a kezembe került a második kiadása a maga művének, a - A könyv fölé hajolva fejezte be: - Az örökletesség elmélete, a rasszok tudománya, harc az örökletes egészségért.

Graf félénken mosolyogva vállat vont. - Szerény művem. - Az álszerénység nem illik a nemzeti szocialistákhoz, professzor - mondta

Goebbels szárazan. - A munkája ragyogó, mélyre ható. - Elég jó - motyogta Graf. - Nemcsak értékelni, hanem alkalmazni is szándékunkban áll. Egészen idáig

engedélyeztük a zsidóknak, hogy kivándoroljanak, és nem voltunk elég következetesek és határozottak az elmeháborodottakkal, vakokkal, süketekkel, epilepsziásokkal, idiótákkal és mindenki mással, aki veszélyezteti fajunkat. Azonban a párt most irányvonalat szándékozik váltani, és maga mutatja nekünk a helyes irányt. Genetikai higiénia, sterilizáció, elimináció az esettől függően.

Graf helyeslően bólintott. - Ezek a tulajdonságok örökletesek. Nincs más megoldás. - Rendben. Ilyen agyakra van szükségünk, mint maga. Kijelentem, hogy egy

hónapon belül megkapja az egyetemen már betöltött pozíciójával járó cím jogosultságát. És bekerül egy korlátlan forrásokkal rendelkező kutatási programba. Heil Hitler!

Ez elbocsátás volt. Graf talpra ugrott, kinyújtotta karját, és felkiáltott: - Heil Hitler! - Ahogy az altiszt kísérte kifelé, úgy érezte, fuldokol a

boldogságtól. Mégis elméjének egy kis szeglete nyugtalan volt. Az eugenikát elméleti szintről a gyakorlatba átültetni egy fajtisztító program keretében nehéz vállalkozásnak ígérkezett; főként mivel még túl keveset tud az emberi sejtekről és azok duplikációs és mutációs mechanizmusairól.

Hiányzik még az anyag, amely helyesen használva lehetővé teszi e folyamatok kontrollálását, és így az alapoktól indítja el az árja faj regenerációját. De még rengeteg ideje van ezen gondolkodni.


1

Őrült hangyák

ick Da Costa őrmester számára az őrült hangyák, a hormigas locas figyelése nem volt mindennapi időtöltés. A két tartályból és egy deszkából

készült pad, amelyen ült, a Calle 11 és 12 közötti Avenida 6-on, a sok hangyabolytól szinte lyukacsos talajon helyezkedett el. Az apró rovarok sokkal kisebbek voltak, mint általában az Egyesült Államokban, és érthetetlen, girbegurba útvonalakon szaladgáltak mindenfelé. Innen az „őrült hangyák” ragadványnév; és az ádáz harapásoktól, amikkel azokat sújtják, akik hozzájuk érnek, vagy véletlenül hagyják őket felmászni ruhájukon.

Guate átható forrósága kezdett elviselhetetlen mértéket ölteni. Da Costa egy pillanatra felemelte tekintetét a földről, és a Penalba étterem bejáratára nézett. Nem a legfényűzőbb, de az egyik legkevésbé mocskos hely a városban.

Ha az utasításai engedik, csatlakozott volna azokhoz a katonatársaihoz, akik a szőlőlugas alatt sört és Coca-Colát kortyolgattak, arcukon látható elégedettséggel. Néhányukat ismerte: Mort Laffertyt, a zöldsapkások kiképzőjét; José Ramírez Cuadrát, a Kobra Társaság félelmetes és arrogáns altisztjét, akivel együtt vezette az indiánok első „áthelyezési” műveletét; néhány egyszerű katonát, szintén a Kobrából. Hívogató intéseikre halvány szalutáló mozdulattal válaszolt. Az előírás az volt, hogy ne az étteremben közelítse meg a nagykutyát, hanem várja meg, amíg kijön, és valami mocskos sikátorba ér.

Visszatért hangyáihoz, akik épp előadásuk legjellegzetesebb részét mutatták be. A hangyabolyok által megjelölt homokkupacok között függőleges levelek sora emelkedett nagy gyorsasággal. Csak figyelmesen tanulmányozva lehetett észrevenni az apró hangyákat, amelyek a levelet tartották, és láthatóan nem került erőfeszítésükbe a saját súlyuk többszörösének cipelése.

Mikor Da Costa lehajolt, hogy jobban lásson, néhány izzadságcsepp lepergett homlokáról, és a siető hangyák közé esett. A sor azonnal összekuszálódott, a leveleket otthagyták, és a rovarok elmenekültek, bizarr útvonalukat követve.

R


Ebben a pillanatban lépett ki a nagykutya az étteremből, köszönt valakinek a lugas alatti asztaloknál, és elindult az utcán. Fehér vászonöltöny volt rajta, ami már a gazdag amerikaiak meleg országokban viselt egyenruhájává vált. Fénylő fejtetőjébe nyom ta az elmaradhatatlan panamakalapot, gyors pillantást vetett Da Costára, és lassú léptekkel távozott, hasán hullámzó hurkákkal.

Da Costa várt néhány percet, majd felállt, és elindult a nyomában. A forgalom viszonylag nagy volt, de járókelőt ritkán lehetett látni. Túl meleg volt. Az aguacatest árusító nők fejükön kosaraikkal inkább elhagyták az Avenida 6-ot, hogy árnyékosabb utcákra térjenek. Ahogy az üdítőárusok is, a mezítlábas gyerekek, a kéregetők és a negyed utcáin mindennap hömpölygő tarka és nyomorúságos tömeg nagy része.

Majdnem a sugárút végére érve a nagykutya bekanyarodott egy nem aszfaltozott utcába. A hivalkodó és omladozó, gyarmati stílusú paloták helyét azonnal átvették a bizonytalan kinézetű lemezekből épült viskók, színes szalagfoszlányokkal zárt ajtókkal és romokkal teli udvarokkal. A főutakon nagy nehezen visszaszorított növényzet itt erőszakosan megjelent, levelekkel és kúszónövényekkel hálózta be a szeméthalmokat, behatolt a használatlan csőhálózatokba, beburkolta a mosóvödröket és a konzervdobozokból épült tűzhelyeket.

Egész indián családokat lehetett látni, amint rizst és babot ettek lakhelyük küszöbén, amely túl sötét volt ahhoz, hogy alváson kívül mást is lehessen benne csinálni. Egy ócska fekete-fehér televízióban, melynek az antennáját dróttal rögzítették, a Ronda de pedra sokadik részét adták. Az utcai árusok standjai éppen elhagyatottak voltak, de tulajdonosaik szemmel tartották őket az asztaltól, ahol számos gyerekükkel ültek.

A nagykutya fehér öltözékét és Da Costa zöld egyenruháját száz és száz szinte keleties vágású, éjfekete szem követte. Ez a két idegen egyikét sem zavarta. Guate (számukra Guatemala City) néhány tisztességes utcáján kívül csak szabad föld volt, amelyen egy megszelídíthető rendőrség tartotta rajta a szemét; és a viskókat lakó rézbőrűek megalázása csak szigorúan a legszükségesebbekre korlátozta az idegenekkel való kommunikációt, a túlélést többé-kevésbé biztosító íratlan törvényekhez hűen.

A nagykutya leparkolta hasát egy kézműves termékeket bemutató asztalka előtt: néhány kosár, néhány faragott krokodil, egy durva faszobor, ami a Szüzet ábrázolta, egy sor rózsafüzér. Da Costa odalépett, színlelve, hogy érdekli ez a sok szemét.

- Elmagyaráztak mindent? - kérdezte egy pillanat múlva a nagykutya halkan. Alabamai kiejtése volt.

- Igen, Mister Ownby. - Csak legyen friss! Mindenekelőtt azt ajánlom, legyen friss!


Az ajánlás összezavarta Da Costát. - És azt nekem honnan kéne tudnom? - A színéről és a szagáról, nem? - felelte a másik idegesen. - Elegem van az

átverésekből. - Nem rajtam múlik - tiltakozott Da Costa szintén megkeményítve hangját. -

Megteszem, amit parancsba kaptam. És semmi többet. - Tudom, tudom. - A nagykutya most már sietett. A stand gazdája ott hagyta

a kunyhója küszöbén fogyasztott rizst és babot, és feléjük jött. Ráadásul egy botra támaszkodó, szakállas pap közeledett lassan az úton. - Most menjen! Itt egy óra múlva jó lesz?

- Okay. - Da Costa eltávolodott, miközben a nagykutya alkudozni kezdett egy feszület árán.

Az út végében a talaj még göröngyösebb volt, és a növényzet is jobban burjánzott. A levegő tele volt illatokkal és rovarokkal.

Da Costa bőségesen izzadva átvágott a viskók között, míg elérkezett egy ösvényhez. Rövid távolság után a kényszerlakhelyeket szemétkupacok váltották fel, időnként sövénnyel és görbe cölöpsorral váltakozva. A pálmafák behajoltak az utca közepéig, lombjaik összefonódtak. A törzseiket körülölelő páfrányok és a kúszónövények szinte meggátolták, hogy a fény átszűrődjön.

Ebben a félhomályban látta meg az első két gyereket. A bokrok között bicegtek, féltek megmutatni magukat. A levelek nem akadályozták meg, hogy észrevegye abnormális arányú, aszimmetrikus kitüremkedésektől duzzadt testüket. Félénk pillantást vetettek Da Costára, és elillantak, bevetve magukat a dúsabb növényzetbe. A nagyobb húzta a kisebbet, aki láthatóan sántított.

Da Costa már rég nem sajnálta őket. Szánalma már egy ideje meghalt, Parraxtut óta. Most csak nagy üresség volt benne, de nem volt kellemetlen. Úgy érezte, mintha vattában lenne, nem tudva, hogyan és miért.

Ugyanazzal a kíváncsisággal és békés csodálattal nézett ezekhez a gyerekekhez hasonló lényekre, mint amit az őrült hangyáknak tartogatott. Idegen lények, melyeknek semmi köze a rasszához és talán a fajához sem.

A pálmafák, sövények és éretlen kávétól roskadozó bokrok sötét folyosót alkottak, melynek végén a klinika napfényben ragyogó mészkerítése fehérlett. A levegőben most súlyos, túlságosan átható illat terjengett, hasonló az izzadt prostituáltak szagához, akikkel sok éjszakáját eltöltötte.

Ebből a távolságból már lehetett hallani a gyerekek zajongását. Nem olyan vidám zsivajt, mint ami fülsüketítően betöltötte Guate népes negyedeit, hanem tompa zajt, amelyet a rekedt rikkantások, siránkozások és halk vonyítások keveréke hozott létre.

- Ola, Rick, corno estás? - Bien - felelte Da Costa, és megszorította a kapuőr izzadt kezét.


Jól ismerte Roberto Merinost, és kedvelte. Együtt harcoltak „Mike parancsnokkal”, mikor Da Costa a helyszíni tanácsadója volt, a Kobra Társaság fénykorában. Xejuyeu, Chajul, Nabaj még mindig őrizték átvonulásuk sebhelyét. De főleg a nentóni San Francisco őrizte. Ott, 1982. július 17-én Da Costa elvetette az életről alkotott erkölcsi elképzeléseit. Ha megtartotta volna őket, a bűntudat hamar őrületbe kergette volna.

Nehéz idők voltak, az biztos. De még mindig jobbak, gondolta, mint a mostani szar.

- Szemlátomást meghíztál - állapította meg exkatonatársa jelentős hasára sandítva.

Merinos ösztönösen megpróbálta behúzni a hasát és mellkasát kinyomni, de aztán ellazult, és nevetésben tört ki. Lusta mozdulattal a Galil csövére támaszkodott.

- Kényszerből hízom. A porontyok őrzése nem az én mesterségem. Fanyalogva a poros udvarra mutatott, ahol a gyerekek lassan valami

körtáncot próbáltak játszani. Néhányan, akiknek túl gyenge lábuk volt, a térdükön húzták magukat, vagy a szerencsésebbek támogatták őket. Időnként gyerekek csokrai estek a porba, tehetetlenül kapálózva, hogy aztán felálljanak, és legyőzzék megduzzadt testük súlyát.

- Unalmas élet - folytatta Merinos. - Az ellenkezője a hét évvel ezelőttinek. - Ja - helyeselt Da Costa. - Más idők voltak. - A szokásos cuccért jöttél, gondolom. - Igen, és sietnem kell. Itt van a doktor? Merinos a klinika második emeletére mutatott. - Mostanában kell befejeznie az ebédet. Műteni fog. - De hát hány műtétet csinál egy nap? - Nem tudom, de sokat. Nagy a kereslet. Nem csak ti, gringók pályáztok

erre az árura. - Tudom - felelte Da Costa. Megfordult. - Később találkozunk. Áthaladt a napsütötte udvaron, éppen csak kikerült egy sor deformált hasú

gyereket, akik lehajtott fejjel szaladtak előtte. Egy szoborszerű, indián profilú guatemalai nővér mérgesen nézte a meggondolatlan mutatványt.

A portás a fülkéjében ült, és egy pornográf magazinnal foglalta el magát. Fekete pólót viselt, „PEACE TROUGH SUPERIOR FIREPOWER” felirattal, ami fölött egy baszk sapka és két keresztezett tőr rajza volt.

- Isten hozta újra, őrmester! - köszöntötte. - Doktor Mureles éppen műt. - Elég lesz az asszisztense. - Itt van doktor Estrada. A kórteremben találja, a terhes nőkkel. Da Costa végigsétált egy kihalt folyosón. Majdnem a végén belökött egy

ajtót, amely mögül élénk beszélgetés távoli visszhangjai hallatszottak. A szobába lépve muszáj volt egy nagyot nyelnie, a látvány ismerőssége ellenére.


Egy tucatnyi ágyon terhes nők feküdtek, gyűrött és izzadságtól átázott takarók között. Megdöbbentette néhányuk méretes hasa, mely még egy szülés közelében lévő nőhöz képest is túl nagy volt. De még inkább megdöbbentette mindegyikük tágra nyílt és elképedt szeme, melyek a tér egy pontjára szegeződtek, vagy ide-oda ugráltak, mint az ijedt állatoké.

Néhány nő karján olyan sűrűn futottak végig a szúrások nyomai, mint valami undorító gyerekkori betegség, amelyek kábítószer-függőségre engedtek következtetni; és Da Costa felismert egy pár prostituáltat, akiket hónapokkal ezelőtt látogatott, most a mennyezetet vagy óriási hasukat bámulták. Senki nem beszélt. A levegő tele volt legyekkel.

Rájött, hogy a hangok a szomszéd szobából jönnek, így átvágott a kórtermen. Az egyik prostituált ágya mellett elhaladva megállt egy pillanatra, épp elég időre, hogy meglássa kifejezéstelen és pusztulással teli tekintetét. Kezével elzavart egy legyet, amely a nő egyik szemhéjára szállt. A légy repült egy kört, majd zümmögve visszaszállt ugyanoda. Da Costa vállat vont, és továbbment.

Estrada az irodában volt, egy atlétatrikós, nagydarab emberrel foglalkozott, aki indulatosan beszélt, és vehemensen gesztikulált. Mellette egy egyszerűen öltözött fiatal nő sírt csendesen. Biztosan legalább hat hónapos terhes volt. A szoba végében négy deformált gyerek mondókázott, miközben esetlenül kergették egymást egy dívány körül.

- Ne is figyeljen erre a kurvára! - mondta a nagydarab ember a nőre mutatva. - Egy mihaszna alak, akit nem érdekel, ha éhen halunk. Én keresem mindenki számára a kenyeret, és ez, most, hogy végre szerezhetnénk egy kis pénzt, azt mondja, nincs benne.

Estrada keresztbe font karral hallgatta, és a lámpa körül repkedő legyet követte tekintetével. Ironikusan összenézett Da Costával, majd leereszkedő hangon fordult az atlétatrikós emberhez.

- Ezek a maguk ügyei. Mit akar, mit tegyek? - Beszéljen vele, értesse meg vele, hogy a gyerekek utána jól vannak. Nem

látod, te hülye? - Nyakon ragadta az egyik kis emberi tömlőt, aki a közelben támolygott. - Kövérek, ami örvendetes.

Talán a gyerek a szorítást tévesen szeretetteljes gesztusként értelmezte, mert az ember nadrágjába kapaszkodott, és várakozóan emelte rá tekintetét, még ha az ostoba is volt. Nyilvánvaló volt indián származása, a kisgyerek vonásait groteszk módon megváltoztató szétterjedt duzzadás ellenére.

- Látod? Ez jobban megy, mint én - folytatta az ember lábánál fogva megrázva a gyereket. - A kis vágás után ugyanolyan élénkek lesznek, mint előtte.

Látva, hogy a nő továbbra is szipog, Estrada úgy érezte, ideje beleavatkozni. - Igaza van a férjének - mondta tekintélyt parancsoló hangon.


- Majdnem mindig túlélik, ha egyszer már össze vannak varrva. És ami magát illeti, semmit sem fog érezni. Csakis a normális szülési fájdalmat. Utána annyi gyereket hozhat még a világra, amennyit akar, problémák nélkül.

Ahogy az ember elengedte a lábát, a gyerek a földre huppant. Miközben erőlködött, hogy felkeljen, pólója felcsúszott, ezzel felfedve két hosszú vörös sebhelyet, amelyek köldökétől indultak, és elvesztek egyik oldalán. Da Costa ideges lett a látványtól.

- Nincs sok időm - mondta Estradának. - Fel kell vennem az árut. - Milyen árut? - kérdezte az orvos. - Egy vesét. Frisset. - Doktor Mureles épp most vág ki egy párat. Ha van egy pillanat türelmed,

tiéd az egyik a kettő közül. Ha nem, akkor egy ma reggel kivettet kell adnom. - Megvárom - sóhajtott Da Costa, visszafojtva az idegességet, ami kezdett

úrrá lenni rajta. Eközben a nagydarab ember továbbra is próbálta meggyőzni a nőt. - Ha nem érted, tényleg hülye vagy. Nincs ebben semmi rossz. Három

hónapig fekszel az ágyban, amíg beadják neked a montagént... - A mutagént - javította ki Estrada szakértő hangon. - Azt. Így a gyerek, aki kijön belőled, egy poli... - Poliploid. - Tehát négy vesével, két májjal, négy tüdővel jön ki. Ennyi az egész. Amikor

kicsit nagyobb lesz, felvágják, kiveszik azokat, amiket kell, és összevarrják. Még csak észre sem veszi senki.

- És ráadásul ezzel megmenti egy gringo gyerek életét, akinek transzplantációra van szüksége - fejezte be Estrada formális ünnepélyességgel.

A nő hirtelen sikítani kezdett, és kiszaladt a teremből, hevesen rázva a fejét és kezét a fülére tapasztva. Da Costa látta, ahogy a nagydarab ember szitkozódva szalad utána, de figyelmét elvonta doktor Mureles érkezése, aki a szoba végében, a dívány mellett nyíló ajtón lépett be.

- Mi folyik itt? - kérdezte a sebész, és levette a kesztyűjét. Estrada vállat vont. - Semmi. A szokásos történet. - Mindig ezt csinálják a kezelés előtt. És mi meg tömjük őket dollárokkal. Da Costa előrelépett. - Jó napot, doktor Mureles! - Kedves őrmester - így a sebész, és pufók arca felderült a mosolytól. - Nem

nyújtok kezet, mert még meg kell mosnom. Mit tehetek magáért? Da Costa a dagadt gyerekekre mutatott, akik most sorban kúsztak a földön. - Szükségem lenne egy vesére. Egy vagyonos ember fordult Loomishoz.

Nagyon sürgős.


- Szerencséje van. Az utolsó donornak, akit műtöttem, hat veséje volt, három jó állapotban. Az egyik természetesen a magáé. - Estradához fordult. - Még mindig a műtőben vannak. Ha megtenné, hogy elcsomagol egyet az őrmesternek.

Kis idővel később Da Costa egy tégla alakú hűtőtáska fogantyúját tartva lépett ki a klinikáról. Merinost épp izzadságát törölgetve találta.

- Átkozott hőség van - motyogta az őr. - Megtaláltad, amit kerestél? - Igen, a gazdag ügyfél elégedett lesz. És Loomis is. Miközben Da Costa gyors léptekkel haladt vissza a találkozó helyszíne felé a

pálmafákkal szegélyezett ösvényen, észrevette a két gyereket, akiket idefelé látott. A nagyobbik még mindig hurcolta a kisebbet, de testük abnormális súlya és lábuk gyengesége miatt ide-oda billegtek, ezzel előre nem látható útvonalakat kényszerült követni, hogy megtartsa egyensúlyát.

Hangyák, gondolta Da Costa. Őrült hangyák. Ekkor ismét szembe találta magát a botra támaszkodó pappal.


2

Az inkvizítor

Szent Dezső-templom plébánosa némi bizalmatlansággal tekintett a Pápák Palotájából szinte futva érkező fiatal szerzetesre.

- Milyen nevet mondott? Az ifjú körülnézett a főhajó nedves félhomályában. - Eymerich. Nicolas Eymerich atya. Azt mondták, itt van. A plébános fintorgott, és a főhajó közepénél, a rózsafüzért mormoló

begináktól távol térdelő domonkosra mutatott. - Bizonyára ő az ott. Majdnem mindennap eljön. De a nevét csak most

tudtam meg magától. Akárhányszor beszélgetést próbáltam vele kezdeményezni, még csak válaszra sem méltatott.

A szerzetes elmosolyodott. - Nem maga az egyetlen, aki ilyen bánásmódban részesült. Eymerich

atyának számos erénye van, de az udvariasság kétségkívül nem tartozik közéjük.

Szavai egy pillanattal később megerősítést nyertek, amikor a fiatal szerzetes odalépett Eymerichhez, és diszkréten arrébb hívta. A domonkos olyan ideges pillantást vetett rá, hogy azzal bárkit elbátortalanított volna, aki még nem tapasztalta hevességét.

- Maga Bernat Ermengaudi testvér, igaz? - Pontosan. Már találkoztunk, évekkel ezelőtt. Isten legyen magával! - Magával is! Miért zavar? - A pápa hívatja. Eymerich sóhajtott, és felemelkedett a térdelésből. - Rendben. Megyek. Akkoriban, 1365-ben Nicolas Eymerich Geronából 45 éves volt. Két éve

félretette az Aragónia főinkvizítoraként rá háruló kötelességeit, és Avignonban telepedett le, ahol a pápai udvar egyik fele csodálta, másik fele ellenséges volt vele, nem volt középút; és néhány hónapja kezdte el ismertetni a Directorium Inquisitomm első fejezeteit, amely majd tíz év múlva, befejezetten garantálja számára a tartós hírnevet. De a pápa már ezt a kezdetleges vázlatot is az

A


eretnekség kiirtásáról szóló legátfogóbb és legszakszerűbb útmutatónak nevezte.

Eymerich kedvetlenül követte a szerzetest Avignon éjszakai órákban rendkívül veszélyes, büdös, szűk utcáin keresztül egészen a Pápák Palotájának hatalmas tornyáig. Ha csak tehette, távol tartotta magát a palota termeitől, ahol végtelenül magányosnak, valamint a bíbor- és ibolyaszín ruházatok fényűzésétől ingerültnek érezte magát. A pápával való kapcsolata azonban más volt, Eymerich részéről feltétlen engedelmesség, Orbán részéről túlzó tisztelet.

Bernat Ermengaudi a bejárat előtti őrség felé vezette Eymerichet, majd felmentek a felső emeletre vezető lépcsősoron. Az utolsó lépcsőfokokon Eymerich nagy nehezen húzódott csak félre egy lefelé rohanó emberalak elől. Már éppen mérgelődni kezdett volna, amikor megpillantotta az arcát. Azonnal elpárolgott a dühe.

- De Berjavel úr! Maga itt! A talpig feketébe öltözött emberke mosollyal válaszolt. - Nicolas atya! Évek óta nem láttam! Hogy van? Eymerich homlokát ráncolta. - A távollét Aragóniától kezd egy kicsit megviselni. De remélem, hogy

hamarosan visszatérek, még akkor is, ha ezzel kivívom a király ellenségességét. - Sóhajtott egyet. - Meséljen magáról! Még mindig jegyző a carcassonne-i Inkvizíció szolgálatában?

- Igen, de a pápa hívatott. Jelenléte azt sugalmazza, hogy ugyanabban az ügyben, mint magát.

Bernat testvér türelmetlenkedett. - Nicolas atya, kérem! Nem késlekedhetünk. Eymerich lesújtó pillantást vetett rá. - Nem maga szabja meg az időbeosztásom. - Visszafordult a jegyzőhöz. -

Miféle ügy? Én még nem tudok semmit. De Berjavel úr végigsimította az arcát keretező széles, fehér gallér szegélyét. - Egy eretnek-áramlat. Talán tudja, hogy az avignoni udvart tavaly VI.

Savoyai Amadé látogatása bolygatta fel. Ő egy eredeti alak, aki szereti „Zöld Grófnak” hívatni magát. Akkora lovagi kísérettel érkezett, hogy maga a császár is túlzásnak tartotta volna. Lovagi tornákon és bajvívásokon vett részt, magára vonva a főpapok és méltóságok figyelmét.

- Hallottam hírét. Folytassa! - buzdította Eymerich türelmetlenül. - A látogatása végén a Zöld Gróf megosztott egy értesülést V. Orbánnal,

mintha csak egy értékes ajándékot adna. Elmondása szerint Chatillonban, Savoya grófságában már több mint egy évszázada van egy katar eretnek közösség, talán a szekta utolsó túlélői.

Eymerich összerezzent. - Katarok? Ez nem lehet!


- Amadé szerint igen. Az albigensek egy ágáról lehet szó, akik csodával határos módon megmenekültek Montségur felgyújtásakor, és kalandos vándorlás után jutottak el az Alpok túloldalára. Letelepedtek, és nemzedékek óta itt élnek, a lakosok elől elrejtőzve. Ez valóban furcsa jelenség, mivel a katarok bűnnek tekintik az egymás közti házasodást.

Az inkvizítor homlokát ráncolta. - Ha mindez igaz, akkor Amadé miért nem személyesen cselekedett? Miért

kellett zavarni a pápát? - Logikus kérdés, amit Orbán maga is feltett - felelte bólogatva a jegyző. -

Amadé gyorsan azt válaszolta, nemcsak katonai és bírói tettekre van szüksége, hanem a hit helyreállítására is, és a földjén élő papságnak nincs kellő tapasztalata az eretnekség témakörében. Szerinte csak Avignonban találni kellően nagy tudású személyeket, akik mindenekelőtt az inkvizíciós törvényekben járatosak.

Eymerich megrázta a fejét. - Nem túlzottan meggyőző magyarázat. - Valóban. - Beljavel lehalkította hangját. - Az igazság az, hogy Amadé

indítékainak kevés közük van a vallási buzgalomhoz vagy a nagylelkűséghez. Számos ellentét miatt a Savoyaiak szemben állnak Challant uraival, akiknek a birtokán áll Chatillon. A Challant-ok 1295-ben lemondtak Aosta algrófságáról a Savoyaiak javára; de még így is a térség legerősebb urai maradtak, az ő birtokukban vannak a legjobb várak, és jó néhány abszolút hűséges vazallusuk is van.

- És hogy jön ez a rivalizálás az eretnekséghez? A jegyző még jobban lehalkította hangját, már suttogott. - Avignoni tartózkodása során VI. Amadé nagyon szívélyesnek mutatkozott

a kíséretéhez tartozó Ebail de Challant iránt. Még egy erre az alkalomra létrehozott lovagi érdemrenddel is megjutalmazta. A szíve mélyén azonban túl erősnek, túl gazdagnak és túl arrogánsnak tartja, és ég a vágytól, hogy megkurtítsa mindhárom tulajdonságát.

- Igen, de hogyan? - A Chatillonban található eretnek központ leleplezése éppen ezt a célt

szolgálta. Ha a Challant-ok beleegyeznek abba, hogy területükön felállítsák az Inkvizíció bíróságát, alávetik magukat egy külső hatalomnak, feladják saját joghatóságuk egy részét; ha ellenkeznek, akkor az eretnekek védelmezőinek tűnnek, és ez egyet jelentene biztos pusztulásukkal.

Eymerich elgondolkodott e szavakon, majd azt kérdezte: - A pápa tisztában van ezzel a háttértörténettel? - Igen, a leleplezés napja óta. Orbán mégis úgy döntött, ettől függetlenül

kisegíti a Zöld Grófot. Bizonyára tudja, hogy egy ideje keresztes hadjáratot tervez a bolgárok, törökök és szerbek ellen, ami hasznára válna abbéli


törekvésében, hogy begyógyítsa a Keleti Egyháztól való elszakadás sebeit. Már van néhány támogatója, csak nem lehet tudni, mennyire megbízhatóak. Arra számít, hogy ha segít Amadénak a Savoyaiak elsőbbségét érvényesíteni földjeiken, elkötelezi őt a keresztes hadjárat mellett, így legalább egy biztos neve lesz a listán, amely túl hosszú ahhoz, hogy mindenki hűséges legyen rajta.

- Uraim, most már igazán késésben vagyunk. - panaszkodott Bernat testvér. Eymerich, aki gondolataiba mélyedt, összerezzent. - Igaza van. - Biccentéssel búcsúzott de Berjavel úrtól. - Bőven lesz

alkalmunk ismét találkozni. - Én is így gondolom - felelte mosolyogva a jegyző. A pápa a Nagy Audienciateremben fogadta az inkvizítort, amely két széles

hajóból állt, és gyönyörű freskók díszítették, néhány már majdnem készen volt. Eymerich nagyra értékelte Orbán udvariasságát és szívélyességét, nem

beszélve a bizalomról, amit sikerült úgy kiépítenie, hogy tekintélye jottányit sem csökkent.

Orbán ez alkalommal is egy hirtelen mozdulattal szakította meg Eymerich hódolatnyilvánítását. Leszállt trónjáról, odalépett vendégéhez, és a jobb hajó végébe vezette, távol a meghallgatásra várakozó nemesemberek és egyházi méltóságok csoportosulásaitól.

- Mióta is nem hallani a katarokról? - kezdte a pápa szinte derűsen, a domonkos szigorú és okos arcát figyelve.

Eymerich meglepetést színlelt. - Katarok, szentséges uram? Elméletileg kihaltak. Néhány évvel ezelőtt,

amikor Castres-ban voltam misszión, utamba akadt ugyan néhány, de csak egy jelentéktelen csoport volt. Gyakorlatilag III. Ince keresztes hadjárata óta halott az eretnekség ezen irányzata.

Árnyékba borult a pápa megnyúlt arca. Nem tartotta nagyra Citeaux-i Arnaud és a többi keresztes lovag által akkor alkalmazott szélsőséges módszereket, különösen Béziers összes lakosának kivégzését, a nőket és gyermekeket is beleértve, függetlenül attól, hogy eretnekek voltak-e vagy sem. Egy olyan, talán kitörölhetetlen folt a pápaságon, melynek említése felzaklatta. Azonban nem tette szóvá.

- Úgy tűnik, sajnos nem minden ka tar pusztult el. Elmesélte Eymerichnek VI. Amadé bizalmas közlését. Ahogy beszélt, a

domonkos erőteljes vonásain egyre inkább hitetlenkedő kifejezés ült ki, amit nehezen leplezett. Orbán észre is vette, és inkább megelőzte az ellenérveket.

- Magunk sem hisszük nagyon ezt a történetet. Annyi biztos, hogy elkél egy vizsgálat, már csak azért is, hogy ne okozzunk csalódást az Egyház olyan régi és hű követőinek, mint a Savoyaiak. Elvállalja?

- El kell mennem a helyszínre, szentséges uram? - kérdezte Eymerich.


- Tanácsosnak tűnik. Amadé egy tehetséges, sok tapasztalattal rendelkező inkvizítort kért. Ezenkívül olyasvalakire van szükség, aki rendelkezik némi diplomáciai készséggel, mivel a terület urai, a Challant-ok és Savoya grófjai között nem éppen rózsás a viszony. És van még valami.

Orbán szembefordult az inkvizítorral, áthatóan nézte. Mivel mindketten magasak voltak, éppen egymás szemébe néztek.

- Olvastuk a kiváló Directoriumának első vázlatát, és már volt alkalmunk dicsérni előző műveivel együtt. Nagyra értékeljük mértékletességét, eljárási szigorát és szélsőségektől való idegenkedését. Nem szeretnénk régimódi inkvizíciós eljárást, kínzással és kegyetlenséggel. Ezért küldünk Chatillonba egy olyan jogtudóst, mint maga.

- Zavarba hoz, szentséges uram - suttogta Eymerich, és lesütötte pillantását, de így sem sikerült teljesen lepleznie elégedettségét.

- Ez nem dicséret - mondta Orbán szárazon -, hanem egy megállapítás. Nem szeretnénk pápaságunkat a néhány elődünk számára oly kedves véres módszerekkel bemocskolni. Maga kiszabadította az inkvizíciós törvényt e gyalázatos szokások börtönéből. Ne okozzon csalódást!

Eymerich gyorsan meghajolt engedelmessége jeleként. - Készítsen elő mindent! - zárta le a beszélgetést Orbán szinte szívélyes

hangon. - Annyi idő áll a rendelkezésére, amennyire szüksége van. Azután menjen Chatillonba, és ha eretnekeket talál, semmisítse meg őket, de hasson inkább a lélekre, mint a testre! Folyamatosan tájékoztasson az előkészületekről!

Ahogy Eymerich távozott a teremből, jó néhány díszes ruhát és széles karimájú kalapot viselő főpap bámulta lenézően egyszerű fehér reverendáját és fekete köpenyét, csuklyáját. Sok arcról irigységet olvasott le, amiért a pápa a bizalmába fogadott egy ilyen jelentéktelen személyt; de még nagyobb volt azoknak az irigysége, akik tudták, hogy ez a domonkos valójában egyáltalán nem is jelentéktelen.

A következő négy hónap során Eymerich a küldetés minden részletéről gondoskodott, beleértve a kevésbé fontosakat is. Mindenekelőtt Avignonba hívta Jacinto Corona atyát, aki még Aragóniában és Languedocban segédkezett néhány fontos peres eljárás előkészítésében. Szerinte megvoltak benne a diszkréció, az emberség és hatékonyság fontos erényei, és mindezek mellett egyfajta egyszerűség, ami különösen a kedvére való volt.

Ezután elküldött Chatillonba néhány megbízható embert kereskedőnek vagy utazónak öltözve, hogy jelentsék az utazás nehézségeit, az eretnekek jelenlétére utaló jeleket és a környező völgyek politikai hangulatát. Az egyik küldött, egy fiatal harmadrendi, látszólag nem túl éles elméjű, de jó megérzésű provanszál azt a feladatot kapta, hogy maradjon a városban az inkvizítor érkezéséig, és a lehető legjobban épüljön be a helyi életbe.


Eymerich összeszedett továbbá két szakértő vigasztalótestvért, szintén domonkosokat; egy tucat fegyverest, akik az inkvizíció karját alkották, kapitányukat pedig becsülték hűsége és bátorsága miatt; és egy hóhért két segédjével.

A megkérdőjelezhetetlen hiten kívül alapvető fontosságú feltétel volt a franko-provanszál nyelv ismerete, mivel a helyi lakosok ilyen származásúak voltak. A pápától azt is megtudta, lehet, hogy de Beijavel úr csatlakozik majd küldetéséhez. Becsülte az alacsony jegyzőt, aki tizenhárom évvel ezelőtt nagymértékben járult hozzá Aragónia főinkvizítorává való kinevezéséhez, és utána is sok ügy megoldását segített kiagyalni. Nagyra értékelte a jelentéktelen polgári kinézet mögött megbújó jogi kultúrát és politikai rátermettséget.

Végezetül Eymerich beszerzett ajánlóleveleket: a Savoyaiak lakhelye, Chambéry udvarának részére, Ebail de Challant-nak és Aosta püspökének. Ez utóbbiban a pápa saját kezűleg a püspöki igazságszolgáltatás alá helyezi a majdani bíróságot Chatillonban, de annyi záradékkal látta el, hogy nyilvánvalóvá váljon, az igazi hatalom Avignon kezében marad, amelynek közvetlen küldötte Eymerich.

Mikor az előkészületek befejeződtek, és visszatértek a felderítők, Eymerich meghallgatást kért a pápától, amit azonnal meg is kapott. Az inkvizítor bejelentette, hogy útra készen áll, és röviden ismertette a történteket.

- Nem leplezhetem szentséges uram előtt, hogy még mindig ugyanolyan bizonytalan vagyok - vallotta be Eymerich mondandója végén. - Az embereimnek nem jutott tudomásukra eretnek jelenlét Chatillonban és a környező falvakban. Viszont egy rakás történetet meséltek különös jelenségekről, amiket igazoltak a völgyekben, de ezeknek látszólag nincs köze az eretnekséghez.

- Miféle jelenségek? - kérdezte Orbán kíváncsian. - Ijesztő teremtmények, leírhatatlan szörnyetegek, manók feltűnése. - Úgy gondoljuk, hogy a hegyek környékén mindig előfordulnak ilyen mesék

- állapította meg a pápa lovagi származásának utolsó nyomát, a szakállát simogatva.

- Teljes mértékben egyetértek, szentséges uram. Mindenesetre ezeknek is utánajárok, de nem veszítem szem elől fő küldetésemet.

- Számítunk rá. - Orbán Eymerich karjára helyezte kezét. - Most induljon, Nicolas atya, és minél hamarabb üzenjen nekünk!

Eymerich lehajolt, és megcsókolta a halászgyűrűt, majd visszament a trónhoz vezető kis lépcsősoron. Átszelte a nagy audienciatermet anélkül, hogy pillantásra méltatta volna az oldalt ülő, fölényes főpapokat. Orbán derűs és elnéző tekintetével követte.

A következő nap első órájában, a gyors ebéd után - amely hüvelyesekből készült levesből és egy szelet tonhalból állt - az inkvizítor elhagyta Avignont


egy szép fehér lovon. Jacinto atya haladt mögötte, akinek nagydarab teste súlyosan nehezedett lovára, őt pedig a kapitány, a jegyző és a két vigasztalótestvér követte. A két ötfős oszlopba rendeződött katonák után a hóhér és segítői zárták a menetet.

A következő napokban a karaván felkapaszkodott a Rhône völgyében egészen Lyonig, beléptek Savoya grófságába, és Chambérynél álltak meg, ahol Eymerich számított a Zöld Gróffal való találkozásra. A kastélyban nagy tisztelettel fogadták őket, de megtudták, hogy Amadé ripaille-i birtokán tartózkodik, és visszatérése nem várható a nyár vége előtt.

Az inkvizítort zavarta a különleges bánásmód, így azonnal folytatták az utazást. Jupiter oszlopánál keltek át az Alpokon. Három évvel ezelőtt a Zöld Gróf igencsak meglepte a hegyi lakosokat, amikor egy ketrecbe zárt oroszlánt szállíttatott az udvarába ezen az úton. Amikor Eymerich meghallotta ezt a történetet, a Zöld Gróf megbízhatóságára vonatkozó kétségei jelentősen erősödtek.

Folytatták a lovaglást Aosta irányába, csak Morado plébániájánál tartottak rövid szünetet. A hátsó kapun léptek a városba, Eymerich azonnal Quart püspökéhez ment egy rövid beszélgetésre. Udvariasnak, de hidegnek találta, és sejtette, hogy a szíve mélyén zavarja az, hogy a pápa számára csak formális hatalmat biztosított a létesítendő bíróságban. Ezután az inkvizítor összegyűjtötte kísérőit, és közölte szándékát, hogy előttük pár nappal, egyedül szeretne Chatillonba utazni. Jacinto atya hevesen tiltakozott.

- Nem teheti, magister. Ha az eretnekek tudnak az érkezéséről, könnyedén csapdába csalhatják, mielőtt megérkezik a városba.

- Ráadásul nagy a kockázat, hogy beleütközik egy csapatnyi útonállóba - tette hozzá az őrség kapitánya. - Tudom, hogy rengeteg van belőlük a környező völgyekben, néha egy-egy alacsonyabb rangú hűbéres szolgálatában állnak.

Eymerich hajthatatlan volt. Elfogyasztott egy gyors, főtt húsból és szőlőcefréből álló ebédet egy fogadóban (a püspök elmulasztotta felajánlani vendéglátását), a hatodik óra körül felült lovára, elismételte embereinek, hogy két nap elteltével induljanak utána, és sebesen elhagyta a várost. A feladat veszélyessége miatt a pápa feloldozta a fegyverviselési tilalom alól. Eymerich így karddal az oldalán utazott, amelynek hüvelye a nyeregről lógó, könyvekkel teli zsáknak ütődött. A könyvek közé tartozott az Opus de fide catholica adversus haereticos et Waldenses qui postea Albigenses dicti Alano di Lillától, az avignoni domonkosok másolata; a Summa de Catharis et Leonistis seu pauperibus de Lugduno Rainero Sacconi visszatérített eretnek püspöktől; a Liber qui Super Stella dicitur, Salvo Benci, szintén katar renegát műve; és a De inquisitione haereticorum, Ivoneto műve, amelyből Eymerich sokat merített saját értekezésének írásakor.


A könyvek olyan nehezek voltak, hogy a ló időnként megrázta a hátát, nem tudván, hogy a katar eretnekségről ez idáig íródott legtekintélyesebb és legnagyobb tudású műveket szállítja.

Kis idővel később, a Quartok kastélyát és a völgyfeneket összekötő hegyi ösvényen haladva Eymerich végre teljesen átadhatta magát az elégedettségnek, hogy megszabadult kíséretétől.

A magány jelentette számára a megkönnyebbülés, a legbensőbb öröm és szabadság pillanatait. Nemesi család másodszülött fiaként kötelessége volt belépni a domonkos rendbe, de ez tökéletesen egybeesett legmélyebben átérzett törekvéseivel. A geronai apátság csendes folyosói, ahol novíciusságát töltötte, a nedves, árnyékos hajók, a többi novíciussal való rövid és gyors beszélgetést enyhítő meditáció órái a cellájában, mindezek mélységes örömteli pillanatokat szereztek, amit a monostorokon kívül élők nehezen érthetnek meg.

Nem csak természetéből adódóan volt magányos. A Toulouseban töltött domonkos studium évei lehetővé tették, hogy megmutatkozzanak ambíciói, amelyek közül a legelső a kitűnőségre való törekvés volt, de csak tapintatosan, és hogy egy nagy csapatnyi fiatal csodálója legyen. Azonban jaj, ha ezek közül valaki fivéri barátságot próbált vele kötni és a kötelezőkön kívül is találkozni. Eymerich olyankor azt érezte, hogy lerohanják és fojtogatják. Néhány harapós válasszal és szúrós tréfával elintézte a zaklatót, bezárkózott a hűvösség köpenyébe, és visszavonult a cellájába, kicsit megbánva viselkedését, de mégis a felszabadulás öröme járta át.

Most, lova hátán, a hegycsúcsok csendje és a foltokban havas, smaragdszín völgyek elbűvölő látványa közepette, a szerzetesi szokás által megkövetelt derűs kedélyesség fátyla alatt Eymerich remegett a boldogságtól.

Beépített embereinek leírása alapján felismerte Nus báróinak büszke várát, és a folyó másik partján nem messze Pilato úgynevezett kastélyát, amely otrombán és fenyegetőn állt. De szeme csak a csillámló gleccsereket, az áthatolhatatlan erdőket, az ösvényt időnként keresztező, a folyó felé féktelenül száguldó patakokat látta.

Gondolatai nem időztek túl sokat a teljesítendő küldetésnél. Azok a borzalmak, amelyeket pályafutása kezdeti szakaszában Aragóniában az Inkvizíció jegyében elkövettek, itt bizonyára nem ismétlődnek majd meg, ahogy a castres-i eretnekek maradékai ellen általa vezetett kegyetlen elfojtás sem. Vagy legalábbis nem olyan mértékben.

Eymerich utálta a vért, és szenvedést okozni nem jelentett számára semmilyen örömet. Néha azonban úgy érezte, az agresszív impulzusok szinte szétfeszítik, és ezt megdöbbentőnek és kissé megalázónak találta. Egy kicsit segített, ha vaslogikával elnyomta az erőszak miatt érzett bűntudatát, és arra gondolt, hogy csak saját kötelességét teljesíti Isten szolgálatában. De ha ez meg


is nyugtatta, azt a bizonyos belső nyugtalanságot nem szüntette meg, aminek következménye az áldozataival való egyfajta azonosulás volt.

A völgyek varázsa olyan benső nyugalommal töltötte el, amiben rég nem volt része. így meglepetésként érte őt, aki mindig olyan éber, az előtte feltáruló látvány Fénistől nem messze.

Egy ártalmatlan sikló kúszott a földön, a régi római út utolsó maradványait jelentő hatalmas kövek között. Eymerich lova lustán haladt, és most hirtelen hátrahőkölt a hüllő miatt. Ebben a pillanatban egy rózsaszín teremtmény ugrott ki az útszéli borókabokrok közül, a lovas elé gurult, megragadta a siklót, és néhány lépésnyi távolságra meglepő fürgeséggel felállt.

Egy gyermek volt, vagy valami hasonló. A hüllőt magához szorító, nehezen lélegző lényben ugyanis volt valami rendellenes. Abban a néhány pillanatban, amíg tekintetük összekapcsolódott, Eymerich egy merev és tompa szempárba nézett, amely egy haléhoz hasonlított; arcvonásai éppen csak felismerhetőek voltak, és teste teljesen csupasz volt.

Egy pillanat volt az egész. A csontvázszerű, meztelen lény négy lábon ugrálva eltűnt zsákmányával a növényzetben. Eymerich nyugtalanul egy számára ismeretlen majomfajra gondolt; de aztán eszébe jutottak a hosszúságuk és vékonyságuk ellenére is egyértelműen emberi végtagok, és elvetette a gondolatot. Nem, egy gyerek volt. Talán a természet tréfája, vérfertőzésből született vagy valami pusztító betegséggel.

Eymerich egy ideig még leskelődött a bokrok között, majd folytatta a lovaglást. Egy patakon kelt át, amely annyira gyorsan száguldott medrében, hogy a domboldalról lezúdulva olyan volt, mint egy szökőkút sugara, amikor is egy második zavaró látvány elvette minden maradék jókedvét.

A lény nagy egérnek látszott, lába helyén emberi kézzel. Gyorsan szaladt a rekettyésben, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy az inkvizítor ne lássa a tökéletesen kidolgozott, körmökkel rendelkező ujjait, ahogy cipelik a bestia szőrös testét.

Hidegvére ellenére Eymerich nem bírta megállni, hogy ne vázoljon remegve keresztet a levegőbe. Lélegzetét visszafojtva állt, és éberen figyelte a növényzetet, miközben még a lova is nyugtalanság jeleit mutatta. Azonban minden mozdulatlannak tűnt, és a patak csobogásán kívül más zaj nem hallatszott.

Az inkvizítor elméjében fokozatosan visszavette az értelem az uralmat, és elfogadta az érzékszervi csalódás elméletét. Észrevette viszont, hogy rosszabb kedve lett, és még az egyébként derűs eget is sötétnek és fenyegetőnek látta. Felgyorsította lovát, és összehúzta magát szürke vászonból készült durva utazóköpenye alatt. Fázott, és a levegő zavaróan korbácsolta az arcát.

Ahogy az impozáns vár uralta Fénisbe ért, találkozott néhány szerszámát cipelő paraszttal. Nem válaszolt köszöntésükre. A hely kellemessége végül


felülkerekedett rosszkedvén, és szép lassan elhalványult az ösvényen látott különös teremtmények emléke, elfojtotta a bizonyosság, hogy csak illúzió volt.

Napnyugtakor ért Chatillonba, egy régi, egy boltívből álló hídon keresztül. A városka fa- és kőházai fölé tornyosodott a templom és a vár. Ez utóbbi a mostani építészet szokásaival ellentétben szinte túldíszített volt, a város déli részén, egy csúcson. A bejáratnál ott lobogott a Challant-ok zászlaja, jelezve, hogy Ebail termeiben tartózkodik; de már késő volt egy látogatáshoz, így Eymerich azt a következő reggelre halasztotta.

A híd mögött négy katonából álló őrség állt. Zubbonyukon ezüstözött címert viseltek vörös csíkkal és fekete sávval, és ez a motívum díszelgett rövid köpenyeiken is. Vaskos és esetlen emberek voltak, dús szőke szakállal és durva arcvonásokkal. Az inkvizítor érkezésére félbehagyták a kockajátékot. Csendesen bámulták az idegent, de mivel hétköznapi ruhákat viselt, és nem volt nála fegyver, visszatértek játékukhoz.

Eymerich egy három koronás fejet ábrázoló cégérrel ellátott fogadót választott szálláshelyül, amely a templomhoz és a kastélyhoz vezető út közelében volt. Később, mikor a földszinten található nagy teremben fogyasztotta néhány szelet, bőségesen megborsozott főtt húsból álló vacsoráját, amelyet a hallgatag és szórakozott fogadós szolgált fel, figyelmesen megvizsgálta a többi asztalnál ülő vendégeket.

Javarészt katonák voltak, akik vacsoráztak, vagy vizezetlen borral megtöltött méretes korsójukat ürítették ki. Legtöbbjük kockajátékot játszott, minden dobást bátorító, ujjongó vagy bosszús kiáltással kísérve. Eymerich örömmel vette tudomásul, hogy a játék ricsaja és izgatottsága ellenére a katonák nem káromkodnak, és egy ilyen jellegű kocsmához szokatlan módon nem látott prostituáltakat sem.

A terem másik végében, a füstöt a mennyezet egy nyílásán kivezető kandalló mellett sovány fiatalember ült, akinek vonásai arról árulkodtak, hogy kigyógyult a himlőből. Tekintetük egy röpke pillanat erejéig összekapcsolódott, mivel az inkvizítor felismerte benne a felderítésre küldött harmadrendi domonkost, majd ezután óvatosságból nem nézett feléje. A szűk ujjú, egyszerű zubbonyt viselő fiatal ugyanígy viselkedett.

A konyha bejáratához legközelebb eső asztalnál azonban három elegáns, zsinórdíszítéses, rövid tunikát viselő ember ült. Gazdagon hímzett turbánjuk a vállukra lógott. Halkan beszéltek, de Eymerich rájött, hogy üzleti ügyekről folyik a szó, és fokozatosan belehevültek a témába. A közelükben egy öreg, testes ember homlokába húzott csuklyával egyedül fogyasztotta levesét anélkül, hogy pillantását felemelte volna a tálról.

Eymerich jobbján, a bejárat mellett egy üres asztal állt. A mögötte lévőnél négy katona ült, három fiatal és egy idős, akik a Challant-ok címerét viselték.


Eymerich elég tisztán hallotta hangjukat, a játékot már elkezdő katonatársaik zajongása ellenére.

Bort, kenyeret és bablevest rendeltek. Miután kiszolgálták őket, katonáktól szokatlanul kettétörték a kenyeret, és a legidősebb jelére imádkozni kezdtek. Az inkvizítor kíváncsian figyelte őket.

- ...santificetur nomen tuum, adveniat regnum tuum... Eymerich kellemesen csalódva magában csatlakozott hozzájuk. Fiat voluntas tua, sicut in coelo et in terra. Panem nostrum quotidianum... Itt összerezzent, ahogy észrevette, hogy a saját imádsága és a katonáké már

nem egyezik meg. - Panem nostrum supersubstantialem da nobis hodie -mondták a katonák,

majd a szokásos szavakkal befejezték az imádságot, és örömmel adták át magukat az evésnek, és folytatták a csevegést.

Panem nostrum supersubstantialem, ismételgette Eymerich magában. Lehetetlen, hogy tévedett.

Hosszasan figyelte a katonákat, gondolataiba mélyedve. Azután lassú mozdulatokkal felállt, elbúcsúzott a fogadóstól, és visszavonult a szobájába. Régen elmúlt már a zsolozsma órája.


1945 - A MÁSODIK GYŰRŰ

- HOGY jutott eszébe megjelenni itt a Führer születésnapján? Gebhardt professzor arrogáns hangneme mélyen sértette Jakob Grafot.

Nem azért tette kockára életét a félig lerombolt Berlin utcáin, hogy ilyen durva módon bánjanak vele. Ráadásul a kövérkés Gebhardt, akivel alkalmanként együtt dolgozott, alatta helyezkedett el az akadémiai hierarchiában.

Azonban Gráf nem olyan ember volt, aki kifejezte belül forrongó haragját. - Maga a Führer hívatott. Nem tudom, mi okból, de bizonyára a

kutatásaimmal lehet kapcsolatban. - Értem. - Gebhardt hangja érezhetően kedvesebbé vált. - Ez megváltoztatja

a dolgot, és jól tette, hogy megjelent nálam. De nem tudom elkísérni. - Az akadémikus kidüllesztette mellkasát. - Épp most neveztek ki a Német Vöröskereszt parancsnokává az egész német területen.

Nem irigyellek, gondolta Graf, de csak ennyit mondott: - Szívből gratulálok. - Köszönöm. Egy SS-katona elkíséri a bunker folyosóin. Meglátja majd,

hogy a Führer remek formában van, és mint mindig, éberen ül parancsnoki székében.

Gebhardt egy kifogástalan, fekete egyenruhás altisztre bízta a vendéget, és elbúcsúzott. Miközben a sötét és hideg folyosókon haladtak, melyeknek páncélozott falai sem tudták tompítani a közeli robbanások zaját, Graf arra gondolt, vajon viszontlátja-e valaha élve öntelt kollégáját.

Arra számított, hogy a Vorbunkerben alig lesz valaki, de az összes szoba, ahova bepillantott, tömve volt. Az egyik csoportban felismerte Keitel és Krebs generálisokat, meglehetősen feszülten és hevesen beszélgettek. A kövér, barna egyenruhás ember mellettük bizonyára Martin Bormann, de nem volt benne biztos.

A Führerbunkerbe egy rövid lépcsőn keresztül jutottak be. Az altiszt megkérte, hogy várakozzon, leereszkedett a lépcsőn, és eltűnt egy elhúzható acéllemez mögött. Néhány pillanat múlva intett Grafnak, hogy kövesse.

A felsőbb emeletinél is sötétebb folyosókon vezetett útjuk, az egyhangúságot csak az ajtók és a fal mellé helyezett fémpadok törték meg. Az egyik fordulóban


vidám muzsikaszó ütötte meg a fülüket. A két SS-katona által őrzött mozgatható fal mögött gyenge női hang énekelt egy dalt angolul.

Az altiszt mondott valamit az őröknek. Egyikük elhúzta a falat, így Graf megpillantott egy zászlókkal és girlandokkal díszített asztalt. Látta a végében ülő Goebbelst, amint előrehajolt, hogy szemügyre vegye őt, majd mormolt néhány szót a balján, az asztalfőnél ülő alaknak. Kicsivel később a Führer kijött a szobából, és odalépett hozzá. A fal bezárásával megszűnt a muzsikaszó és az ének.

Amíg megmerevedett az üdvözlés közben, Graf észrevette Hitler rendkívüli sápadtságát és nehézkes lépteit, aki jobb kezében egy vörös szalaggal átkötött könyvet és egy lila dobozt szorongatva vonult. De nem volt ideje alaposabban megnézni.

- Ki maga? A neve nem mond semmit nekem. Olyan hangon mondta, ami Grafnál sokkal bátrabb embereket is könnyen

elbátortalanított volna. Bizonytalan, szinte remegő hangon válaszolt: - Jakob Graf professzor vagyok, mein Führer, Reich Genetikai Projektjének

igazgatóhelyettese. Hívásának engedelmeskedve jöttem. - Majd hozzátette: - És hogy boldog születésnapot kívánjak.

Hasznos kiegészítés volt. Hitler arcvonásai ellazultak. Szívélyes, szinte már bizalmas mozdulattal a fal mentén elhelyezett padok egyikéhez vezette Grafot.

- Azért nem fogadom az irodámban, professzor, mert jelen pillanatban tele van ajándékokkal. Kér egy kis édességet?

Graf most vette észre, hogy a doboz, amelyet Hitler a kezében tart, egy csomag bonbon.

- Köszönöm, nem, mein Führer. Hitler úgy bámulta a dobozt, mintha nem tudná eldönteni, kinyissa-e, és

végül maga mellé helyezte a padra. Tekintete így a könyvre esett, amelyet öntudatlanul hozhatott magával.

- Ezt Goebbelséktől kaptam. Wagnert walkürjének eredeti partitúrája. A germán zsenialitás egyik legnagyobb kifejezése.

- Értékes kiadás - mondta Gráf zavartan. - Nem. Egy egyszerű másolat. - A Führer szavaiban bosszúság bujkált.

Nyilvánvalóan nagyobb értékű ajándékra számított. - De nézzük csak. Milyen volt az út Berlinbe? Nehéz?

- Eléggé, mein Führer. - Csak órák kérdése, és Steiner generális csapatai elsöprik az ellenséget.

Tudja, mit mondok? - Nem, mein Führer. - Berlin megtámadásával Sztálin élete legnagyobb hibáját követte el. Hitler kuncogott. Graf is nevetett, hogy imponáljon neki.


- És most - folytatta a Führer - mondjon el mindent, professzor! Hogy halad a kísérleteivel?

Graf nyelt egy nagyot. - Nagyon jól, különösen mióta a kikericcsel dolgozunk A sáfrányhoz hasonló

növény, amelynek tulajdonságait néhány éve fedezte fel egy ame... egy külföldi. - Kikerics? Érdekes. És mik ezek a tulajdonságok? - Kicsit hosszú lenne elmagyarázni, mein Führer. - Csak a lényeget mondja! - Nos. - Graf kereste a szavakat. Nem tudta, Hitler értette-e a magyarázatát;

ő is kissé zavarosnak találta. - Az emberi sejtek egy mitózis nevű folyamat során osztódnak. A mitózis alatt a sejttel együtt a kromoszómák is megkétszereződnek, ezért a folyamat végére két sejt lesz, és mindkettőnek annyi kromoszómája, mint az eredeti sejtnek. Remélem, érthető voltam.

Hitler bólintott, elnyomva egy kis ásítást. Graf folytatta: - A kikerics tartalmaz egy olyan alkaloidot, a kolhicint, amely

megváltoztatja ezt a folyamatot. A sejtek kettéválnak, és a kromoszómák megduplázódnak, de ahelyett, hogy eloszlanának a két sejtben, az egyikben maradnak. Így olyan sejt jön létre, amelynek a kromoszómaszáma a normális kétszerese.

- És ez mind mit von maga után? - Hitler tekintete ide-oda vándorolt a falon.

- Nos, a növények kromoszómaszámának megkétszerezésével nagyobb és vaskosabb példányokat kapunk. Az állatok viszont elpusztulnak. Kísérleteim célja az, hogy megtaláljam a módját a kolhicin embereken való gyakorlati alkalmazásának, sérülés nélkül, hogy így genetikailag a legjobb példányokat kapjuk. Gebhardt professzor rendelkezésemre bocsátott néhány foglyot...

- Remélem, őket nem akarja megjavítani - szakította félbe Hitler fagyos tekintettel.

Graf elsápadt. - Ó, nem, mein Führer. Ők csak tengerimalacok. - Gyorsan témát váltott. - A

másik probléma a kutatásban az, hogy lehetségese a kolhicint nemcsak az ivarsejtekre, hanem a közönséges testi sejtekre is alkalmazni, megduplázva ezzel a felnőtt ember kromoszómáit. Jelenleg megfelelő hordozót, vagyis szállítóanyagot keresünk.

A „hordozó” kifejezés úgy tűnt, újra magára vonta a Führer figyelmét. - Ez a termék használható lenne fegyverként? Ki lehetne nyerni belőle

valami hasonlót, mint a mustárgáz? Graf rájött, hogy beszélgetőtársa semmit nem értett a magyarázatból; talán

még azt sem tudja, mik azok a kromoszómák. Nem mert azonban ellentmondani.


- Ez minden bizonnyal egy olyan hipotézis, amit figyelembe kell venni - hazudta.

- Jól van, professzor. - Hitler hirtelen felállt, Graf azonnal követte. - Maga a lehető leghamarabb térjen vissza a laboratóriumába, és folyamatosan tájékoztasson! De jobb, ha csak Steiner támadása után indul. Úgy a legbiztonságosabb.

- Valójában jobban szeretnék... - kezdte Graf. - Nem, nem szeretném kockázatnak kitenni. - Hitler magához vette a dobozt

és a könyvet. - Egyébként is, csak órák kérdése. Addig is forduljon a titkáromhoz, Bormannhoz, aki keres magának egy szobát a sajátja mellett.

Miközben a vendégekhez visszatérő Führertől elköszönt, Graf úgy érezte magát, mint egy csapdába esett állat. Ebből az érzésből az a gondolat zökkentette ki, ami már a fejében járt azóta, amióta Hitler a mustárgázt említette. Őrült ötlet volt, de ki tudja.

Csillogó szemmel ment fel a lépcsőn, és indult Bormann keresésére, akivel összekapcsolódott a sorsuk.


3

Consolamentum

bail de Challant leplezetlen ellenségességgel bámulta Eymerichet. Az inkvizítor sejtette, hogy a földesúr bosszúságának nem csak az érkezése az

okozója. Bosszanthatták dísztelen ruhái, óvatos és higgadt viselkedése, tekintetének áthatolhatatlansága.

A Challant-ok urának tulajdonságai ezekkel éppen ellentétesek voltak. Még fiatal és életerős, és úgy tűnt, érvelése során és hangszínében is elkerüli a félhangokat. Ráadásul minden mozdulata erőt és lendületet tükrözött, úgy tűnt, mintha gazdagon díszített ezüst és bíbor köpenye alatt izmai folyamatosan megfeszülnének.

Ebail nem bírt sokáig egy helyben ülni, így hát felállt, és idegesen járkált a hatalmas kandalló előtt. Gyors pillantást vetett a rombusz alakú ablak üvegében a naptól csillogó Chatillonra, majd megállt Eymerich előtt, és egyenesen ránézett.

- Gondolom, ez a tréfa Amadé barátom műve - mondta gúnyosan. Eymerich nem hagyta magát összezavarni. Halkan válaszolt, kiemelve az

összes tulajdonságot, amely a másikat idegesítette: - Nem tudom, uram. Én csak végrehajtom a pápa parancsait. Ebail az asztalra csapott, mire megremegett a rajta álló üvegbura. - Parancsok! - kiáltotta. - És könyörgöm, mégis mi sugalmazta e

parancsokat? Mi szükség van földjeimen az Inkvizíció bíróságára? A pápa tudja-e, hogy még hóhérom sincs, hogy itt legalább negyven éve nem égettek eretneket?

Eymerich úgy döntött, egyelőre nem fedi fel küldetése célját; de nem bírta megállni, hogy kimondja:

- Az Inkvizíció nem csak az eretnekséget tapossa el, uram. - Mi mást még? - kérdezett vissza Ebail. - A boszorkányságot? A szimóniát? - A hívők gyengeségét - hangzott a válasz. Ebail az égre emelte tekintetét, sóhajtott, és visszarogyott ülésébe. - Hallgasson ide! - mondta nyugodtabb hangon. - Amikor a Savoyaiakra

ruháztuk az algrófságot, sok előjogunkról mondtunk le. Mind alapvető volt

E


szerintem. Egy viszont megmaradt nekünk: az igazságszolgáltatás földjeinken. És aztán megjelenik maga - többek közt, ha megengedi, álruhában -, és bejelenti, hogy a Challant-ok hatalmának utolsó megnyilvánulását is elragadják tőlem. Mégis mit kellene mondanom?

- Nem tudom, uram - suttogta Eymerich. - Én tudom - folytatta Ebail haragosan. - Azt kéne mondanom, hogy a

Viscontik jobb bánásmódban részesítik vazallusaikat, mint a Savoyaiak a sajátjaikat.

Egyértelmű fenyegetés volt Amadénak címezve. Eymerich rájött, hogy a Challant-ok ura azt hiszi róla, hogy Chambéry udvarának közvetlen küldötte. Ez nem csak valótlan volt. Veszélyes is. Úgy döntött, azonnal tisztázza a félreértést.

- Engedje meg, hogy elmondjam, téved. - Az inkvizítor hangja most határozottan csengett, ami úgy tűnt, imponál beszélgetőtársának. - Itt most nem a Savoyaiakról, sem a Viscontikról, sem a Montferratokról van szó. A Szent Római Egyház akarja hatalmát érvényesíteni. Remélem, nem áll szándékában ellene szegülni. - Az utolsó szavak szinte ünnepélyes hangneme után Eymerich hangja ellágyult. - Mindenesetre biztosíthatom afelől, uram, hogy az Inkvizíció nem fog érintkezni a hétköznapi igazságszolgáltatással. Az a maga kezében marad, annak rendje szerint. Én csak kiszedem a gyomokat, amelyek megakadályozzák, hogy a mi Urunk leszüretelje az őt megillető lelkeket. Ha segít nekem, nemcsak birtoka jár jól, hanem maga is elnyeri a pápa jóindulatát.

Ebail sokáig hallgatott Eymerich szemébe nézve. Amikor megszólalt, hangjában lemondás bujkált.

- Azt mondja, segítsek magának. De azzal tisztában van, hogy ha a rendelkezésére bocsátom a katonáimat, azzal kivívom az alattvalóim gyűlöletét?

Eymerich megvonta vállát. - Vannak saját embereim. És ha mégis erősítésre lenne szükség, mondhatja,

hogy Amadé kényszerítette. - Ezzel gyengének tűnnék, és elveszteném a tekintélyem - ellenkezett Ebail,

majd sóhajtva hozzátette: - Egyetértek, nem szállhatok szembe azzal, amit gondol. De nem akarja elmondani, mi az, ami szükségessé teszi az Inkvizíció beavatkozását?

- Nem, uram, legalábbis most még nem. Amit keresek, lehet, hogy nem is létezik, vagy nem is olyan súlyos. Ez esetben nem lesz szükséges felállítani a bíróságot. - Eymerich elfojtott egy mosolyt a Challant szemében felvillanó reménysugár láttán. - Egyébként egyvalamit megígérek. Amint lesznek bizonyítékaim, ha lesznek, nemcsak hogy sorról sorra mindent elmesélek, de


azt is elárulom, hogy miért nem fogják veszélyeztetni családja jó hírét az azt követő események.

- Most én mondok magának valamit - mondta Ebail, és az asztalra hajolt, kezét az inkvizítor karjára helyezve. - E völgyek népe nagyon egységes. Nyugalomban élünk, viszályok és zűrzavarok nélkül. Nem tudom, manapság még hányan mondhatják ezt el magukról. Szeretném, ha nem zavarná meg ezt a helyzetet. Ez egy imádság, amit magához intézek.

Eymerich elmerengett, majd megszólalt: - Miközben arra vártam, hogy fogadjon, belelapoztam egy nyitott kéziratba

a szomszédos dolgozószoba íróasztalán. Arnaldo da Villanova szövege volt, melynek címe Aphorismi de gradibus. Alá volt húzva benne egy mondat.

Ebail bólintott. - Tudom, melyik mondatra gondol. Quod divisum est divideri non potest.

Vagyis ami szét van választva, azt nem lehet szétválasztani. - Pontosan. Nos, ha valóban léteznek a gyomok, amelyek kiirtására küldtek,

akkor népének egységessége már megbomlott. De van itt még valami. - Most Eymerich hajolt előre az asztal fölött. Lassan beszélt. - Nehéz időben élünk, amikor úgy látszik, a föld elveszítette az isteni kegyet. A nagy pestisjárvány kivéreztette Európát, az arisztokrácia összeomlott, a francia király az angolok rabjaként halt meg, a törökök elfoglalták az egész Keleti Birodalmat, Konstantinápoly kivételével. Mindenfelé háború, éhínség, parasztfelkelések. Egy ilyen helyzetben csak egyetlen hatalomnak sikerülhet összetartani a szétesni készülő tagokat. És ez a katolikus, apostoli és római szent Egyház.

- Franciaországba száműzve - mondta Ebail, és hangjában nyoma sem volt gúnynak.

- Orbán már gondolkozik a Rómába való visszatérésen. De ez nem számít. Az számít, hogy az Egyház az egyetlen olyan hatalom, amely képes sértetlenül átvészelni ezeket a viszontagságokat, és az egyetlen hatalom, amelyet mindenki elismer, legalább szellemi szinten. Benne van minden, ami fennmaradt a Birodalomból. És szilárdabb annál, mert nem csak az erőn alapszik. - Eymerich összeérintette ujjhegyeit. - Meglátja, uram, hogy a kereszténység elleni összes támadás, legyen bármilyen jelentéktelen, fenyegetést jelent a ma romokban heverő királyságok és népek újraegyesítésére képes egyetlen intézmény számára. És minden nemesember, aki saját kardjával részt vesz a küldetés végrehajtásában, olyan maradandó nyomot hagy maga után, mint a kő, melyből kastélyai épültek.

Ahogy Eymerich kimondta e szavakat, már látta, hogy nyert ügye van. Ebail, néhány hegyek között megbúvó völgy ura egy pillanatra számára elérhetetlen magasságokig szárnyalt, pillantást vetve oda, ahol népek és földrészek, vagy talán egész civilizációk sorsa dől el. Ez megrészegítette, és most izgatottan csillogó szemmel nézett az inkvizítorra.


- Szavai bölcsek - mondta egyszerűen, meg sem próbálva elrejteni a tiszteletet, amelyet a másik ébresztett benne. - Számíthat rám és a katonáimra, bármi is legyen a feladata.

Eymerichnek azzal sikerült saját örömét lepleznie, hogy lesütötte szemét, mintha gondolkodna, majd lassan újra felnézett.

- Köszönöm, uram, és azt hiszem, ezt a pápa nevében is mondhatom. De ismétlem, a katonáira nincs szükségem. Azonban nagy segítségemre lenne, ha rendelkezésemre bocsátana egy megfelelő helyet a bíróság felállítására.

- Úgy hiszem, a verres-i szerzetesek megtiszteltetésnek vennék. - kezdte Ebail.

- Nem - szakította félbe Eymerich. - Châtillonban van dolgunk. Jobban szeretnénk itt tartózkodni.

Árnyék suhant át Ebail arcán. - A kastélyomat akarja? Az inkvizítor a fejét rázta. - Nem, uram. Valami sokkal szerényebbet és félreesőbbet. - Azt hiszem, tudom, mire van szüksége. - Kifelé mutatott az ikerablakon. -

Látja azt az építményt a dombon, a folyó túloldalán? Az Ussel vára. Magam építtettem védelmi okokból, de aztán szükségtelennek bizonyult. Rendelkezésére bocsátom annyi időre, amennyire akarja.

Eymerich mosolyogva állt fel. - Uram, köszönetem nem tudja kifejezni hálám nagyságát. Ha bármit

tehetek magáért. - Csak tájékoztasson a begyógyítandó seb természetét illetően, amint lehet!

Parancsot adok az embereimnek és Ussel várurának, hogy lássák el mindennel, amire szüksége van. Én még ma este visszatérek Fénisbe, ahol általában tartózkodunk François fivéremmel. Oda küldje majd az üzeneteit!

Eymerich jól tudta, Ebail azért hagyja el Châtillont, hogy a lehető legkevésbé legyen bevonva az elkövetkezendő eseményekbe. Mély meghajlással búcsúzott a földesúrtól, és ajkán mosollyal vonult el.

A szép harangtornya ellenére névtelen templomba tett látogatás csalódást okozott. Azt remélte, a plébánostól majd betekintést nyerhet a helyiek szokásaiba, és talán magyarázatot is kap az előző nap látott groteszk lényekről. Azonban egy roskatag, félig süket papot talált csak, aki még azt sem fogta fel, kivel beszél. A túlságosan gyengék iránt érzett akaratlan megvetéssel hagyta ott, miközben az próbált befejezni egy mondatot, amelybe belezavarodott.

A dombról leérve megérkezett a városba, amely abban az órában zsúfolásig tele volt. Szűk üzleteik küszöbén cipészek, patkolókovácsok és szabók buzdították inasaikat, vagy beszélgettek ügyfeleikkel, miközben munkájukat végezték. Öszvérek és szekerek zajos és lassú áradata hömpölygött mellettük, miközben csirkék, kacsák és még malacok is szaladgáltak a járókelők lába alatt.


Eymerich gyűlölte a tömeget, kivéve, ha olyan sűrű volt, hogy teljes ismeretlenségbe süppedhetett benne. Szemébe húzta hát csuklyáját, és gyorsított léptein, szúrós pillantásával felnyársalva a tömeget.

Elviselhetetlen szorongás kezdett eluralkodni rajta, de el is tűnt, amint meglátta, amit keresett. A tér egyik, piaci sátraktól zsúfolt sarkában, ahol mintha az emberek és állatok egybefolytak volna, egy égővörös hajú, kövér katona levelet diktált az írnoknak. Ez utóbbiban Eymerich azonnal felismerte a harmadrendit, akit beépített embernek küldött előre. Magában mosolygott a küldetés sikerét látván.

Hosszasan kellett várakoznia, mielőtt megközelíthette az ifjút. Meglehetősen zagyva lehetett a katona üzenete, mivel az írnok minden mondatot kifogásokkal, tiltakozással és kérdésekkel fogadott.

Eymerich úgy tett, mintha egy kuruzsló szónoklatát hallgatná, aki egy kétes bájital használatát mutatta be néhány parasztnak; majd egy padra kiterített szöveteket tanulmányozott, és észrevette, hogy szegélyük a földet beborító szalma és abrak közé ér. Végre meglátta, hogy a katona öklében levelét szorongatva távozik, és előrelépett.

Az írnok mellé guggolt, mintha finom szerelmi üzenetet diktálna, és a másik kézírásának minőségét szeretné ellenőrizni. Hátravetette csuklyáját.

- Felismersz? - Igen, magister. - Az írnok enyhén meghajolt. - Már tegnap este, a

fogadóban felismertem. Eymerich óvatosan körülnézett. - Igen. Aki idenéz, azt hiszi, hogy valamit diktál nekem. Nem is választhatna

jobb helyet. - Jean-Pierre a neved, ha nem tévedek. - Igen, magister. Jean-Pierre Bernier, Marseilles-ből. Harmadrendi

vagyok.. - Tudom, tudom. - Eymerich felállt, hogy megvárja, míg elhalad egy

szénával teli szekér, majd az ifjúhoz hajolt. - Egy gyorsjelentést kérek. Találtál valamit?

Az írnok himlőhelyes arcára gondolkodó kifejezés telepedett. - Nos, igen és nem. Az inkvizítor türelmetlen lett ettől a választól. - Mit akarsz ezzel mondani? Magyarázd meg! Az ifjú elgondolkodott egy pillanatra, majd válaszolt: - A völgy tele van szörnyetegekkel. - Akkor tehát nem érzéki csalódás volt. - Furcsa módon Eymerich

hangjában megnyugvás csengett. - Hatalmas egerek emberi kezekkel, majomszerű gyermekek?


- Igen, és még más is - felelte az írnok. Lehunyta szemét, mintha megijesztené az, amit felidéz. - Mikor megérkeztem ide, olyan volt, mintha egy rémálomba kerültem volna. A város kapujánál álltam, a híd előtt. Láttam valamit a talajon mászni, egy nagy fa gyökerei között. Azt hittem, egy sebesült, így minden elővigyázatosság nélkül közelítettem meg. - Kinyitotta szemét, amely akaratlanul kidülledt. Hangja remegni kezdett. - Nem sebesült volt. Teste és pofájának formája egy disznóhoz hasonlított. De a szája nem, a szája emberi száj volt. És a hatalmas, kék szeme is. A lába pedig. Az volt a legborzasztóbb! Két rövid karcsonk, amelyek nem végződtek semmiben, és kígyó módjára tekeregtek. Kiáltozva futottam el.

Félbehagyta, mert egy hosszú hajú paraszt állt meg a közelben, zsákját válláról a földre helyezve. Bizonyára szüksége volt az írnok szolgáltatásaira, és úgy döntött, kivárja a sorát.

- Ez most hosszabb lesz - mondta az ifjú, uralkodni próbálva idegességén. - Jöjjön vissza később! - Szavait nyomatékosítva belemártotta lúdtollát a padon álló tintásüvegek egyikébe, és írni kezdett.

A paraszt csalódottan grimaszolt, de felkapta zsákját, és sántikálva eltávolodott. Bernier immár valamivel nyugodtabban fordult vissza Eymerich felé.

- Miután beépültem a városba, megtudtam, hogy az engem oly nagyon megrémítő szörnyeteg nem az egyetlen a fajtájából. A lények eredete nem tiszta. Sokféle nevet adnak nekik: crocquet, berlic, orchon. A gyermeket, akit látott, úgy hívják, hogy Z’kuerck. Félnek tőlük, de nevetség tárgyai is. Ráadásul normálisnak tartják ezt a jelenséget, de sajnos túl keveset tudok róla. Ami az eretnekséget illeti, bizonytalan vagyok. Nem tudom, létezik-e vagy sem.

Eymerich arca nagyon figyelmes volt. - Ezt hogy érted? A harmadrendi olyan szemrehányást hallott a kérdésben, ami valójában

nem volt benne. Kényszerítette magát, hogy világosan fogalmazzon. - Látszólag a helyiek katolikus hite teljesen bizonyos. Járnak szertartásokra,

részesülnek a szentségekben, még többet is imádkoznak a szokásosnál. Viszont.

- Viszont? - Eymerich az ifjú ajkán csüggött. - A liturgia tartalmaz olyan elemeket, amelyeket nem kéne. Furcsa

kifejezések, szokatlan mozdulatok, számomra ismeretlen formulák. De mindezt úgy, és itt a lényeg, hogy az igazhitűség nem látszik csökkenni.

Eymerich Bernier szavaitól megbabonázva visszaguggolt mellé. - Hallottál a Páter nosterben néhány szót, ami nem volt ismerős? Bernier élénken bólintott.


- A panem nostrum quotidianum helyett azt mondják, panem nostrum supersubstantialem, vagyis az anyagnál felsőbbrendűbb. És aztán ott van még a consolamentum kérdése.

E szó hallatán Eymerich hirtelen felegyenesedett, elijesztve ezzel egy közelben kapirgáló tyúkot. Még a suttogásról is elfeledkezett.

- Azt mondtad, consolamentum? - Igen. Látom, nem ismeretlen magának ez a szó. Consolamentumnak

hívják az egyik szertartásukat. Majdnem minden este, alkonyattájt néhányan összegyűlnek egy, a város falain kívül eső kis templomban, az Ussel felé vezető úton. Szent Klára kápolna a neve. Leginkább imádkoznak, a maga által is ismert módon kántálva a Pater nostert. De időről időre felújítják a saját Jézus Krisztusban való hitvallásukat úgy, hogy a legidősebbek közül kiválasztanak valakit, és annak a fejére helyezik a negyedik evangéliumot. Teljesen ártalmatlan dolognak tűnik, de nagyon különös.

Visszatért a paraszt a zsákkal. A földre helyezte csomagját, és ráült a tetejére, karját várakozóan összefonva.

Eymerich lesújtó pillantást vetett rá, de az nem mozdult. Az inkvizítor letörten fordult vissza Bernierhez, ezúttal nagyon halkan kérdezte:

- Részt vettél már ezen a szertartáson? - Igen, nem okoz nehézséget. Maga is megteheti. Ma estére is terveznek

egyet. Úgy tűnik, a környék urainak nincs ellenvetésük. - Napnyugta előtt gyere fel Ussel várához! Én ott leszek. El fogsz kísérni a

consolamentumra. - Eymerich felállt, dobott egy érmét az írnoknak, és összeszedte a papírt, amire az ifjú véletlenszerűen szavakat firkált. A paraszt gyorsan helyet foglalt a pad előtt, a zsákot maga után vonszolva.

Eymerich távozni készült, mikor a tér morajából kezdett kiválni egy másik, különböző zaj. Gurgulázó üvöltésnek hangzott, ami sebesen terjedt egyik sátorról a másikra. Ahogy erősödött, az inkvizítor rájött, hogy nevetés az. Fékezhetetlen, erős nevetés terjedt egyik csoportosulásról a másikra, megfertőzve kézműveseket, katonákat, parasztokat és kereskedőket. Hamarosan már nem lehetett mást hallani, csak a nevetést.

Mikor felfedezte a hahota okát, Eymerichnek elállt a lélegzete, először a hitetlenkedéstől, majd az undortól. A standok és áruval teli ládák között egy magas, durva anyagú tunikát viselő ember közeledett. Végtagjai nem mutattak semmilyen eltérést, viszont a feje eltéveszthetetlenül egy szamáré volt, fülekkel és szaglászó orral. Olyan volt, mintha valaki levágta volna egy szamár fejét, és egy emberi testre varrta volna, hogy egymást életben tartsák.

Mindannak ellenére, amit Eymerich inkvizítori pályája során látott, most valami a zsigereibe hatolva teljesen lebénította. Hüvelykujjával kétségbeesetten keresztet rajzolt ruhája szegélyén. Ez segített neki visszanyerni az érzést, hogy szilárd talaj van a lába alatt.


Felbátorodva rohant az írnokhoz. Úgy tűnt, Bernier az egyetlen a téren, aki nem adta át magát az önfeledt nevetésnek. Eymerich egy mozdulattal arrébb lökte a parasztot, és az ifjúhoz hajolt.

- Mi ez a förmedvény? - sziszegte. - Egy a sok közül. Majdnem mindennap eljön. A falu bolondja. Eymerich tudomást sem vett a zsákján ülő paraszt tiltakozásáról, és

megpróbálta szétnyitni a tömeget, hogy a szamárfejű ember közelébe férkőzhessen. Azt egy csapat fecsegő gyerek fogta közre. Pofáját rázva és kidülledő szemét forgatva vonult, a csúfolódásra érzéketlenül. Hirtelen morajlás futott végig a tömegen, elnyomta a kiáltozást és a nevetést. Az inkvizítor elkapta a mellette álló, jól öltözött kereskedő tiszteletteljes suttogását: „Semurel úr”.

A tér végében megjelent négy Challant-címeres katona. Egy tetőtől talpig feketébe öltözött ember követte őket lován.

Kardjuk lapjával a gyerekek és a kíváncsiskodók hátára és fejére lesújtva oszlatták szét a szörnyeteg körül összegyűlt tömeget a fegyveresek; majd maguk közé szorítva őrizetbe vették azt. Eltűntek egy fasorban, miközben a lóháton ülő ember egy utolsó megsemmisítő pillantást vetett a tömegre, és maga is távozott. A tömeg szép lassan visszakerült a szokásos lelkiállapotába, és az emberek és állatok visszatértek saját dolgukhoz.

Eymerich idegességében legszívesebben visszament volna Bernier-hez, de a hosszú hajú falusival való újabb összetűzés kilátása eltántorította ettől a szándékától. Jobbnak látta, hogy folytassa a kószálást összeráncolt homlokkal, beszélgetésfoszlányokat gyűjtve és elraktározva minden adatot, ami hasznosnak bizonyulhat. Egész viselkedése heves nyugtalanságról árulkodott.

Mikor a templom harangja a hatodik órát ütötte, elindult Ussel vára felé gyalog, lovát kantáron vezetve. Bízott benne, hogy Ebail már értesítette a várurat érkezéséről, és a kényelmes szállás lehetővé teszi számára a gondolkodási időt, aminek nagy szükségét érezte.

A Szent Klára-kápolna, amiről Bernier beszélt, az emelkedő lábánál állt, a folyó túlpartján, egy kis dombocskán. Belökte az ajtószárnyakat, amelyek csikorogva tárultak ki. A kápolna belseje dísztelen volt, még egy feszület sem ékesítette a porózus kőfalakat. A salétromlerakódással borított oltár egyszerű, csupasz gránittömb volt, tabernákulum nélkül. Egyetlen ember térdelt csak előtte, akire ráesett az egyik, üveg nélküli ablakon beszűrődő fény. Úgy tűnt, nincs több helyiség.

Nehéz volt elhinni, hogy minden este tartanak itt szertartást. Eymerich óvatosan visszazárta az ajtót, átkelt a folyó fölött átívelő fahídon, és nekivágott az emelkedőnek, nyomában lovával.

Gyönyörű volt a délután. A napfény úgy tükröződött vissza a Chatillon völgyét körülölelő gleccserekről, mintha tisztaságuk eleven fénnyé alakult


volna. A sötétzöld erdő- és rekettyefoltokkal pöttyözött falu látványa fokozatosan tárult az inkvizítor szeme elé. Észrevett egy csapat lovagot tüskékként meredező lobogókkal, akik a folyó csillámló sávja mögött a Challant-ok kastélyának dombjáról ereszkedtek lefelé: bizonyára Ebail indult el Fénis felé, nagyszámú őrség kíséretében.

Az összkép békéssége ellenére Eymerich arca sötét volt, hideg elszántság ült rajta. Most már tudta, hogy Chatillonban jó mélyen gyökerezik az eretnekség. Már csak fel kell fedeznie a fertőzés mértékét és annak megfelelően járni el. Lehetséges, hogy merevnek kell lennie, talán még kegyetlennek is, és ez zavarta. Megpróbálta felkészíteni magát a szerepre, amit kénytelen lesz magára venni, hogy gátlásai vagy gyengeségei ne akadályozzák a későbbiek során kötelességének teljesítését.

Már az erődítmény lábánál járt. A Challant-ok inkább lakhatásra, mint védelmi célokra tervezett kastélyával szemben Ussel várának komor hadi erődítmény kinézete volt. Egyetlen, kevés ablakkal ellátott hatszögű hasáb volt, a tetején néhány inkább szögletes, mint kör alakú őrtoronnyal. Semmilyen díszítés nem tette könnyedebbé a tömör és egyszerű építményt, amely szilárdan állt a sziklán a könyörtelen szél által ostorozva.

A várúr személyesen fogadta az inkvizítort. Eymerichnek nem esett nehezére felismerni benne ugyanazt a Semurelt, aki néhány órával azelőtt megmentette a szamárfejű szörnyeteget üldözőitől: egy életerős, karcsú férfi, nemes és szívélyes arccal. Testhezálló, fekete zubbonyt viselt, amelyre egyszerű, névtelen címert hímeztek.

- Kevés szolgálóm van - szabadkozott a várúr. - Csak néhány katona. Ebail de Challant jelezte érkezését, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kényelmes szállást biztosítsak magának.

- Szükségleteim nagyon korlátozottak - felelt Eymerich. - Inkább a kíséretem szállását kellene előkészíteni. Holnapra várom érkezésüket.

- Hányan vannak? - Tizennyolcan. Tíz katona és a kapitányuk, egy jegyző, három domonkos

atya és három... - Eymerich kereste a legjobb kifejezést - igazságszolgáltatási intéző, közülük ketten nagyon fiatalok.

- Semmi gond - mondta Semurel. - Az őrség nagy részét átköltöztetem a Challant-kastélyba, így mindnyájuknak jut szoba.

- Lekötelez. A lovat egy ostoba arcú istállófiúra bízta Semurel, és bevezette az inkvizítort

a bejáraton egy szűk, meglepően csúf freskókkal díszített előcsarnokba. A nedves falak mentén guggoló néhány katona nagy fegyvercsörgés közepette ugrott talpra.

- Nem, nem. Tökéletesen megfelel. - Eymerich valóban egyszerű szállásban reménykedett, kevés alapvető bútorral. Nagyon szerette a csupasz falakat:


ezért Avignonban - amennyire lehetséges volt - kerülte a Pápák Palotáját. A túldíszítettség rossz érzést okozott, mintha valami betegség rejtőzne benne.

Kellemes meglepetésként érte, hogy a számára kijelölt szoba a harmadik, egyben legfelső emeleten, megfelelt az ízlésének. Egy alacsony emelvényre helyezett, lószőrből készült matrac, baldachin nélkül, mellette néhány ülőláda, pár zsámoly, egy utazóláda és egy íróasztal a nagy ikerablak alatt. Még több is, mint amire szüksége volt.

- Megtisztelne, ha velem vacsorázna - mondta Semurel, miközben egy öreg szolgáló az ágy mellé helyezte a nagy köteg könyvet.

- Enyém a megtiszteltetés. - Eymerich égett a vágytól, hogy kifaggassa a várurat a szamárfejű emberről, de ezt sikerült elfojtania. - Csak annyit szeretnék, hogy a vacsora napnyugta után legyen. Dolgom van a városban.

- Ahogy óhajtja. Amint Semurel kiment, Eymerich kinyitotta csomagját, és belemerült a

magával hozott szövegek tanulmányozásába. Még mindig olvasott, amikor megjelent a szolgáló, és jelentette, hogy egy ifjú várja odalent.

- Máris napnyugta? - mondta az inkvizítor. - Azonnal megyek. Bernier a bejárat előtt várta egy boldogtalannak tűnő öszvéren, amit az

írnok nem túl vidám kinézete csak erősített. Eymerich elővezettette lovát az istállóból, és elindultak a folyó és a kápolna felé vezető, két oldalán magas fákkal szegélyezett ereszkedő ösvényen. A késő délutáni napsütés vörösre színezte a gazdag növényzetet.

- Biztos vagy benne, hogy beengednek? - Nem úgy tűnnek, mint akik ellenségesek az idegenekkel - felelte Bernier,

majd tétovázva hozzátette: - Magister, annyi mindent szeretnék megkérdezni...

- Ne most! A Szent Klára-kápolna ajtaján és egyetlen ablakán keresztül kiszűrődtek a

bent égő fáklyák füsttel keveredett fénysugarai. A szertartás már valószínűleg elkezdődött, mivel a kis épület előtt csak a fenyőfák törzséhez kikötözött öszvéreket és lovat látták.

Eymerich megparancsolta Bernier-nek, hogy lássa el hátasaikat, minden eshetőségre készen tartva őket. Kioldotta övét, és az ifjúnak adta kardját, aki riadt tekintettel vette át. Majd egy fensőbbséges mozdulattal elfojtotta ellenkezését, odalépett a kápolna bejáratához, melynek ajtaja most nyitva állt.

A kis termet gyanta fanyar illata töltötte be. Nagyjából negyvenen lehettek jelen, férfiak és nők vegyesen, a falaknak támaszkodva. Nem mindegyiküknek volt nyomorúságos kinézete: a durva vászontunikás parasztok fedetlen fejei közül kivillant néhány hímzett turbán, kereskedők és alacsonyabb rangú nemesemberek fejfedője. Sokan voltak a katonák, akik közül Eymerich azonnal


felismerte az előző este a fogadóban látottakat. Három vagy négy gyermek, akiket nem vont hatása alá a gyűlés légköre, a felnőttek lábai alatt futkározott.

A szertartást vezető embert csak az övéhez erősített szalag különböztette meg a többiektől. Az a kuruzsló volt, akit Eymerich reggel látott Chatillonban, amint kétes gyógyszerét próbálta eladni a falusiaknak. Ugyanazon a sztentori hangon mondta most a környező völgyekre jellemző franko-provanszál kiejtéssel kevert latin szöveget. Rozsdás kötésű, vékony könyv volt nála, amelyet az oltár előtt térdelő, sisakját kezében tartó katona fejére helyezve tartott.

- Átadod magad Istennek? - Ita - felelte a katona. - Akkor most esküdj, hogy nem fogsz semmilyen húst enni, se tojást, se

bármit, ami a vízből van, mint a hal, vagy a fából, mint az olaj. Az inkvizítor elsötétült arccal, karját keresztbe fonva állt a falnak

támaszkodva. A jelenlévők közül néhányan kíváncsian ránéztek, de azonnal el is kapták tekintetüket. Eymerich észrevette, hogy szinte eksztázisban olvadtak bele a szertartásba, ami figyelmes arcukon és félig nyílt ajkukon mutatkozott meg.

A szertartást vezető férfi futó pillantást vetett rá. Hangjának könnyed hajlításával latinról franciára váltott. Ettől a jelenlévők fejei enyhén meginogtak, ami Eymerichen kívül másnak nem is tűnt volna fel.

- Most pedig imádkozzunk szent pápánkért, Orbánért, a szent katolikus Egyházért, Quart püspökéért! Szálljon reájuk a mi urunk, Jézus Krisztus áldása, aki emberré vált, és meghalt értünk a kereszten, és harmadnapon feltámadott.

Az inkvizítor ajka mosolyra húzódott, amit azonnal elfojtott. Várt még egy kicsit, imádkozást színlelt, majd keresztet vetett, és kilépett a kápolnából.

- Milyen volt, Nicolas atya? - kérdezte Bernier, miközben eloldozta a hátasokat.

- Úgy tűnik, még sokat kell tanulnod - felelte Eymerich gorombán. Felült lovára, és az öszvérén ülő ifjúhoz lépett. - Tudod, hogy hívják azt az orvost, aki bájitalokat árul a piacon?

- Authié a neve - mondta az ifjú, akinek általában nem túl kifejező arca most megszégyenülést tükrözött. - Azt hiszem, diakónus. Alkalmanként segít a papnak a szertartásokon.

Eymerich összerezzent a név hallatán. - Azt mondtad, Authié? Véletlenül nem Pierre Authié? - Nem tudom. Senki nem hívja a keresztnevén. Az inkvizítor egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta fejét. - Nem, nem lehet az, akire gondolok, különben az azt jelentené, hogy az

ördög tényleg e hegyek között uralkodik. Szeretnéd hasznossá tenni magad?


- Parancsoljon, magister. - Bernier alig várta, hogy visszanyerhesse feljebbvalója jóindulatát.

- Szerezz nekem néhány élő kígyót, mondjuk egy tucatot! A viperák is jók, de méreg nélkül. Holnap estig kérem őket a várba.

Az ifjú szeme elkerekedett. - Azt mondta, kígyókat? De hol keressem őket? - Meg kéne kérdezni a szakértőt, nem? - Eymerich az emelkedőre irányította

lovát. Nagyjából tíz lépés után visszafordult az öszvérén mozdulatlanná dermedt Bernier felé. - És még néhány gyíkot is! - kiáltotta. - De nehogy ugyanabba a zsákba tedd őket! - Majd folytatta a lovaglást Ussel vára felé.

Az ifjú nézte, ahogy eltűnik a vörösfenyők törzsei közt, miközben a hófödte hegycsúcsok között a már majdnem lebukott nap utolsó sugarai aranyként ragyogtak a gleccsereken.


1959 - A HARMADIK GYŰRŰ

A KÖVÉRKÉS Viorel Trifa bőségesen izzadt, miközben szórakozottan bámulta Guatemala City nyomorúságos panorámáját. A szálloda terasza tele volt sokszínű sátrakkal, amelyek ugyan a bár melletti asztalokat megvédték a napsugaraktól, de a guatemalai november rekkenő hősége ellen nem tehettek semmit.

Ez csak fokozta Trifa idegességét, amiért ezen a helyen kellett lennie. Haragos pillantást vetett Eugen Dollmann ezredesre, aki rumot kortyolgatott jéggel.

- Számomra, hívő ember számára nagyon kompromittáló itt lenni. Ha nem a parancsnok maga írta volna a meghívót, sosem jöttem volna el.

Dollmann szemében gúny csillogott, talán némi megvetéssel keveredve. - Guatemala ezen része már öt éve ugyanolyan biztonságos, mint Paraguay.

Ezért döntött úgy a parancsnok, hogy átköltözik ide. - Kis szünetet tartott, majd hozzátette: - Hogy hívják az egyházát? - Episzkopális-ortodox Román-Amerikai Egyház. Roumenian American

Church of Episcopalian-orthodoxes. A RACHE mozaikszót használjuk. - Tehát „bosszú” németül. Egy kicsit meggondolatlan. - Hozzátettük az Inc., vagyis Incorporated szót, hogy minden gyanút

eloszlassunk. - Trifa abbahagyta izzadságának törölgetését piszkos zsebkendőjével, és ravaszul vigyorgott. - Üzletember is vagyok.

- A parancsnoknak éppen ezért van szüksége magára. - Annak ellenére, hogy Dollmann kifogástalan szürke öltönyt viselt, úgy látszott, érzéketlen a hőségre. - Igaz, hogy négy éve maga mondta a megnyitó imát az Egyesült Államok Kongresszusa előtt?

- A Szenátus, a Szenátus előtt - helyesbített Trifa siránkozó hangon. - Akkor robbant ki a botrány. A zsidók nagy zűrzavart csináltak, teletömték az újságokat tiltakozással a Vasgárda exigazgatója, a bukaresti pogrom kezdeményezője és számos egyéb olyasmi ellen, amiről már azt hittem, rég feledésbe merült. Kényszerítettek, hogy költöztessem a RACHÉ-t először Atlantába, majd Santa Fébe, ahol végre abbahagyták az üldözésem. - Nagyot sóhajtott.

Dollmann áthatóan nézett Trifára.


- De változatlanul a rendelkezésünkre áll, nem igaz? - Két hónappal ezelőtt, a hamelni kongresszuson megmondtam - válaszolta

a lelkipásztor egyre jobban belemelegedve. - Mindig a rendelkezésére állok, Bor.

- Ne mondja ki ezt a nevet! - szakította félbe Dollmann élesen. Trifa bizonytalan mozdulatot tett. - Mondjuk akkor azt, hogy a Hilfsorganisation. - Belekortyolt italába, egy

sóval behintett oldalú pohárban felszolgált jeges tequilába, és elfintorodott. - Igaz, hogy Graf meghalt?

Dollmann összehúzta kék szemét. - Igen, két héttel ezelőtt. Nagy csapás a parancsnok számára. A berlini

bunker óta együtt voltak. - És a Genetikai Program? Dollmann végignézett a terasz asztalain, amelyek nagy részét guatemalai

tisztek és fiatal prostituáltak foglalták el. Úgy tűnt, senki nem figyel rájuk. - Folytatódik, ha lehetséges. - Lehalkította hangját, és előrehajolt. - Grafnak

sikerült elérnie, hogy a kolhicin fogyasztható legyen felnőtt emberek számára anélkül, hogy halált okozna, de közben elég aktív maradjon a regenerációs folyamatok elindításához. Kolumbusz tojása volt: elég hígítani, a dózisokkal volt csak probléma. - Megállt, hogy kortyoljon egyet a rumból. - Graf néhány éve felfedezte, hogy a háromszázalékos vizes kolhicinoldat nem halálos, és mindenekelőtt megkétszerezi a sejtek kromoszómaszámát.

Trifa felélénkült. - De hát akkor kész van! Dollmann a fejét rázta. - Nem ilyen egyszerű. Talán tudja, hogy léteznek női XX és férfi YY

kromoszómák. Amikor Graf indiánokon tesztelni kezdte az oldatot, nagy részük kontrollálhatatlan dühkitöréseket produkált, testüket elborították a tumorok, és három napon belül meghaltak. Úgy tűnik, a kolhicin olykor rendhagyóan viselkedik, és XYY típusú kromoszómák keletkezését idézi elő, amit Graf az agresszív viselkedés kiváltójának tartott.

Trifa intett a pincérnek. - Akkor hát minden veszve. - Egyáltalán nem - felelt Dollmann. Rendelt egy sört, és folytatta: - Amit

elmeséltem, az a kolhicin felnőtteken való alkalmazása. Azonban most már ott tartunk, legalábbis elméletben, hogy a megtermékenyített petesejttel dolgozhatunk, megváltoztatva fejlődését. Ha megtaláljuk a módját, hogyan szabályozzuk a folyamatot, világra segíthetünk kivételesen erős gyerekeket vagy olyanokat, akiknek két szíve és egy tüdőlebenye van.

- Szép eredmény - morogta Trifa. Megvárta, amíg a pincér felszolgálta második tequiláját és Dollmann sörét, majd hozzátette:


- Egy rakás tudóssá váltunk, pedig katonák voltuk. Ki gondolta volna ezt húsz évvel ezelőtt?

Az ezredes tekintete elhidegült. - Azokkal a fegyverekkel harcolunk, amiket az új idők rendelkezésünkre

bocsátanak. De ez ugyanaz a háború. - Letörölte ajkáról a habot. - Most a folyamatok szabályozása a probléma. Egy új kutatási irányt követünk, de nem hagyjuk el Graf régi ötletét a mustárgáz használatáról. Hallott már a DNS-ről?

- Valamicskét - válaszolta Trifa, aki életében először hallotta ezt a kifejezést. Dollmann alig leplezett iróniával nézte Trifát. - Akkor talán megkockáztatom, hogy elismételjek néhány dolgot, amit már

tud. Tény, hogy a DNS, amely minden sejtben megtalálható, két spirálisan egymásba csavarodott szálból áll. Azt mondják, hogy a kromoszómák ebből a DNS-ből és fehérjéből állnak. Ez megmagyarázza, hogyan duplikálódnak a kromoszómák, amikor a sejt megkétszereződik. A DNS két összecsavarodott szála egyszerűen elválik egymástól. Ha ez igaz, a kolhicin pontosan itt avatkozik be. Számunkra ismeretlen módon megváltoztatja az elszakadási folyamatot.

- Érdekes - mondta Trifa, aki megrökönyödöttnek látszott. - És ez még nem minden. Néhány éve egy bizonyos Kornberg a Stanford

Egyetemen - félek tőle, hogy egy zsidó - felfedezett egy polimeráz nevű enzimet, amely képes új DNS-szegmenseket létrehozni egy régiből kiindulva. Ha többet tudhatnánk erről, előállíthatnánk azt az eszközt, amivel szabályozhatnánk a kolhicin akcióját és a kromoszómák többszöröződését.

- És hogyan? - Az ötlet a következő: amikor a sejt kettéválik, a kolhicin a megduplázódott

kromoszómákat a két új sejt egyikében tartja. Amennyire tudjuk, a polimeráz a DNS egy pontos szegmensének megkettőződését eredményezi, ami könnyen lehet egy kromoszóma. Ha tudnánk kombinálni a két hatást, eldönthetnénk, mely kromoszómák kettőződjenek meg, és maradjanak egy sejten belül. A kolhicin működése nem lenne többé véletlenszerű.

Trifa egyetlen húzásra lehajtotta tequiláját. Kezével végigsimított zsíros haján.

- Mennyi mindennel kell manapság egy egyházi embernek foglalkoznia! Dollmann vállat vont. - Katonaként nekem sem volt könnyű elsajátítani ezeket az ismereteket. De

mi voltunk az elsők, akik a humánbiológiába való beavatkozásokkal kezdtünk foglalkozni, és tömeges kísérleteket végeztünk. Mindenáron meg kell tartanunk ezt az előnyt.

Trifa még több gombot gombolt ki izzadságtól nedves virágos ingén, és megitta a maradék tequilát, nyelvével lenyalogatva a sót. A tetők csillámló felületét nézte.


- Ismeri Murelest? - kérdezte. - A kutyásat? A pap tekintetén kimondhatatlan félelem futott át. - Kérem, ne juttassa eszembe! - Nyelt egyet. - Igen, a kutyásat. A

szörnyeteg-gyűjtögetőt. - Nos? - Mureles most velem dolgozik. Elolvastattam vele Graf jegyzeteit, amelyek

tavaly júniusban jelentek meg abban az argentin lapban... - „Der Weg”? - Pontosan. Mureles szerint a Graf által leírt jelenségeket a természetben is

lehet bizonyítani. - Hogy érti, hogy a természetben? - Dollmann hangja egy pillanatra

elvesztette tekintélyt parancsoló élét. - Santa Fétől nagyjából ötven kilométerre, a Sangre de Cristo-hegy lábánál

található Chimayo szentélye. - Trifa lenyalta a maradék sót ajkáról. - Murelesnek szabad bejárása van oda, mert az apja volt a gondnok. Nos, a helyiek úgy tartják, hogy a szentély földjének csodálatos tulajdonságai vannak. Meg vannak győződve róla, hogy ha belemarkolnak a földbe, és szétkenik magukon, meggyógyítja a betegségeket. És valóban, az újra járni tudó nyomorékok otthagyott mankói borítják be a falakat.

- Miért meséli el ezt nekem? - Mureles meggyőződése, hogy a talaj alatt egy kénes forrás található, és ez a

víz és a kibocsátott gáz együttesen gyógyítják meg a hívők betegségeit. Mureles szerint az a fajta víz a sejtekre fejti ki hatását, regenerálja őket.

Dollmann hideg nevetésben tört ki. - Akkor Lourdes vizét is palackozni fogjuk, hogy megjavítsa az árja fajt. Trifa is nevetett, bár kicsit megalázva érezte magát. A terasz abban a

pillanatban egyetlen forró cementlap volt. - Rajta, ne vesztegessük az időt! - folytatta Dollmann. - Nagyon egyszerű,

amit magától akarunk. Arra kérjük, hogy fedezze tevékenységünket szervezetével, a RACHÉ-val.

Nem sokon múlott, hogy Trifa nem fulladt meg a tequilától. Köhögött, köpködött, és elkékült arccal nézett Dollmannra.

- De hát ez egy egyház! - A Hilfsorganisation is egy kölcsönös segítségnyújtáson alapuló közösség. -

Dollmann tekintete fagyos volt. - Szükségünk van egy feddhetetlen és gyanú fölött álló szervezetre egyesült államokbeli bázissal, hogy elterjeszthessük minden országban, ahol tevékenykedünk. Nincs jobb fedezés egy vallásos szervezetnél. Sőt, így találunk résztvevőket a kutatásainkhoz.

- Soha! - Trifa ismét letörölte az ingére patakokban folyó izzadságát. - Érti? Soha!


- Gondolom, a parancsnok majd meggyőzi - felelte Dollmann nyugodtan, a bár ablakait figyelve.

Trifa követte tekintetét. Egy testes, fehérbe öltözött öreg sétált előre a terasz végéből. A pap talpra szökkent, térde remegett az izgalomtól.

Az ablakhoz legközelebbi asztaloknál ülő vendégek is idegesen felemelkedtek. Egy nő sikított, és kezével eltakarta szemét. A segítségére siető tiszt felborította a székét. A pincér elkerekedett szemmel hátrált.

- Úristen! - mormolta Trifa holtsápadtan. - Magával hozta a kutyát!


4

A fal az erdőben

ajnálom, hogy ennél jobbal nem tudok szolgálni, atyám - mondta Semurel, mikor a fehér hajú szolgáló két jól megfűszerezett, főtt pisztrángot helyezett

az asztalra. - A vár élete a takarékosság jegyében zajlik. - Ez sokkal több, mint amit általában fogyasztok, uram - felelt Eymerich,

miközben egy szalvétával megtörölgette a kenyér mellé helyezett tálkában előzőleg megmosott kezét.

Az egyetlen fogásból és egy korsó sörből álló vacsorát egy üres és zavaróan hideg teremben szolgálták fel. A hatalmas, ámde a helyiség felmelegítésére mégsem elegendő kandalló közelében álló masszív tölgyfa asztal közepén két vaskandeláber volt. A boltozatot szerény fegyvergyűjtemény díszítette, amely kardokból és láncos buzogányokból állt. Ezen és a padlót beborító gyékényre helyezett öreg konyhaszekrényen kívül semmi más nem keltette azt a benyomást, hogy ez egy lovag lakhelye.

Eymerich kellemesen csalódott Semurelben. Modora kevésbé volt nyers, mint Ebailé, kevésbé tűnt együgyűnek, sokkal műveltebb volt.

Miközben ujjaival felboncolta az elég zsíros, de kevéssé ízletes pisztrángot, Eymerich azon gondolkodott, hogyan vezesse be a társalgásba a szívét nyomó témát. Úgy döntött, a közvetlen utat választja, udvariassággal finomítva.

- Úgy sejtem, uram, már volt alkalmunk találkozni. - Á, igen? - így a várúr. - És mikor? - Ma reggel. A piacon egy torz fejű szerencsétlen teremtményből csúfot

űzött a tömeg, amíg. Emlékszik? - Természetesen - válaszolta Semurel mosolyogva. - A torz fej helyett inkább

egy igazi, valódi szamárfejet mondanék. Gondolom, mennyire megdöbbentette a látvány.

- Valóban. - A döbbenet érthető a nem idevalósiak részéről. - Semurel kortyolt egyet a

sörből, majd kézfejével megtörölte száját. - Különös átok sújtja az ezenkívül szinte derűs hegyeket. Lehet a váz, a levegő, a vérfertőzés vagy bármi egyéb tényező, amit nem ismerek. A tény az, hogy időről időre egy-egy

S


parasztasszony abnormális teremtményt hoz a világra, állati végtagokkal, vagy gyakrabban szőrzet és értelem nélkül. - Semurel félbehagyta, és szeme sarkából az inkvizítorra nézett. - Felteszem, most azt gondolja, az ördög műve.

- Nem - felelte Eymerich halvány mosollyal. - Csak akkor gondolok erre, ha nem találok jobb magyarázatot.

- Ez tiszteletre méltó, atyám. Véleményem szerint, ha a jelenség ördögi beavatkozás lenne, akkor rosszindulatú teremtmények születnének, vagy legalábbis a gonosz eszközei. Azonban ártalmatlan lényekről van szó, akik olykor szelídek, máskor vadak, de mindig félénkek, és ismeretlen számukra az erőszak.

- Ha megengedi, úgy tűnik, mintha egyfajta rokonszenvvel beszélne róluk. Semurel határozottan bólintott. - Úgy is mondhatjuk, majdhogynem szeretettel. Ebailt aggasztotta a dolog,

és hat évvel ezelőtt parancsba adta, hogy vágjam le az összes torz élőlényt. A cselekedet legitimitásáról való konzultáció után azt Aosta püspöke is jóváhagyta. Amikor azonban ott találtam magam azok között a boldogtalanok között, azonnal rájöttem, hogy ártalmatlanok. Megölni azt, aki nem tud védekezni, csak egyszerűen menekülni próbál, ellenkezik a lovagi erényekkel. Sikerült meggyőznöm Ebailt, hogy máshogy oldja meg az ügyet. Összegyűjtöttem az összes eléggé emberi kinézetű szörnyeteget, és építtettem számukra egy kunyhókból álló falut a Bellecombe-gesztenyésben, néhány mérföldre innen. Időnként vitetek nekik néhány kosárnyi élelmet, ahogy a leprásoknak is. Azóta nem volt velük gond.

- És a szamárfejű ember? - Bellecombe egyik lakosa. Mivel azon kevesek egyike, akik képesek

rendesen lábra állni, egyszerű feladatokra használom, főként nehéz rakományok szállítására. A szolgálóm már túl öreg, a katonáknak pedig van jobb dolguk.

Eymerich közben befejezte a pisztrángot. Miközben ismét megmosta kezét, megkérdezte:

- E teremtmények szülei hogy viszonyulnak mindehhez? Semurel egy pillanatig hallgatott, majd válaszolt: - Sosem lehetett azonosítani a szüleiket. Nyilvánvalóan azonnal

megszabadulnak torz gyermekeiktől, amint azok elkezdenek járni, otthagyják őket a hegyekben.

Eymerich magában nem túl meggyőzőnek ítélte a magyarázatot. Miért várná meg egy anya vagy egy apa azt, hogy megnőjön a gyermeke csak azért, hogy elhagyhassa? És milyen anya szoptatna egy szamárfejű csecsemőt? Úgy döntött, hogy hagyja. A vacsora befejeződött, és már későre járt.

Miközben felálltak az asztaltól, Semurel feltette a kérdést, amit az inkvizítor már egy ideje várt.


- Bocsásson meg, atyám! Tudom, hogy talán nem kéne. Ebail nem szolgált túl sok magyarázattal a maga jelenlétére vonatkozóan. Kíváncsian várom, hogy megtudjam.

Eymerich egyenesen a szemébe nézett. Ismét úgy döntött, nem köntörfalaz. - Kíváncsisága indokolt. Azért jöttem, hogy felállítsam a Szent Inkvizíció

bíróságát, amelynek én vagyok szerény képviselője. Holnap kezdek el tevékenykedni, a kíséretem érkezése után.

A „Szent Inkvizíció” szavak hallatán Semurel összerezzent. Nagyokat nyelt, majd sikerült kinyögnie:

- Egy bíróság. És itt szervezi meg, ebben a várban? - Pontosan. - Eymerich elgondolkodott, hogy a várúr döbbenete valódi-e, és

hogy Ebail tényleg nem mondott-e neki semmit. - Tudom, hogy eléggé zavaró lesz, de arra számítok, hogy hamar befejezem a munkám.

Semurel azonnal összeszedte magát. Még egy halvány mosolyt is megvillantott, ami nem kis erőfeszítésébe kerülhetett.

- Ha ez Ebail akarata, nem tehetek mást, mint meghajolok. Nem kérdezte, milyen célokat szolgál a bíróság felállítása: vagy már

megsejtette őket, vagy az azóta is tartó döbbenet meggátolta a gondolkodásban. Eymerich feltételezte, hogy magában végiggondolja a sokkoló hír összes lehetséges következményét rá nézve.

Látszólag változatlan udvariassággal váltak el. Az öreg szolgáló - aki Eymerich kérdésére elmondta, hogy ő az egyedüli személyzet a várban

- elkísérte az inkvizítort szobája ajtajáig, a harmadik emeleten, az átjárók fölött. Majd kivett egy gyertyát az általa hozott gyertyatartóból, és távozott.

Eymerich bezárta a reteszt, és néhányszor ellenőrizte az ajtó erősségét. Azután eloltotta a gyertyát, levetette magát ruhástul a lószőr matracra, és a hideg ellenére szinte azonnal elaludt.

Nem sokkal a reggeli dicséret után ébredt, ahogy szokása volt, amióta kolostoron kívül élt. Az íróasztal előtti ikerablak meglepetés volt számára: ritkán aludt ilyen nagy ablakkal rendelkező hálószobában, és a nap hegyek közül kikukucskáló rózsaszínes fénye szokatlan és lenyűgöző látvány volt számára.

Ugyanabból a zsákból, amiben a könyvek voltak, elővette a gondosan összehajtogatott fehér reverendát és skapulárét, majd a fekete köpenyt és csuklyát. Levette az előző napi durva posztót, és magára öltötte a domonkosok viseletét. Csak most jutott eszébe, hogy szórakozottságában Bernier-nél hagyta a kardot. Majd letérdelt az ablak elé, a földet borító szalmára, és imádkozni kezdett.

Majdnem két órán keresztül imádkozott, amíg a térde elviselhetetlenül fájni kezdett. Mikor felállt, az ablaktokot kezdte babrálni, óvatosan, hogy ne tegyen kárt a ritka és értékes lemezekben. Sikerült kinyitnia az ablakot, csodálva a


bonyolult szerkezet találékonyságát és egyszerűségét, és kihajolt, hogy tanulmányozza a vár külső falát.

Szédülni kezdett. Az épület ezen oldala egy igazi szakadék fölé épült, melynek meredekségét alig enyhítette a sziklák között burjánzó növényzet.

Az ikerablak két oszlopában jól megkapaszkodva a magasba emelte tekintetét. Fölé tornyosodott a főbástya, melynek tetején fényvillanások árulták el egy őrszem vértezetét. Óvatosan visszahúzta fejét, és megnyugodva, hogy újra függőleges helyzetben és szilárd talajon áll, átadta magát a táj csodálásának.

Balra, a folyón túl Chatillon házainak „labie” típusú, lemezekkel borított tetői csoportosultak megkapaszkodva a dombon, amelyen a Challant-ok kastélya állt. Mellette látszott a templom harangtornyával és két sor ikerablakkal. Távolabb és magasabban, jobb felé egy kis névtelen falut látott, egy hasonló harangtornyú nagy templom köré építve. De a leginkább lenyűgöző látványt a hegyek és a gleccserek nyújtották, főként a nagyon magasak és távoliak, amelyeknek Eymerich nem tudta a nevét, és Chatillon mögött tornyosultak, ahol úgy tűnt, mintha a völgy bezárulna.

Éppen abba az irányba nézett, amikor az inkvizítor észrevett egy kis lovasokból álló menetet felfelé közeledni, ahogy áthaladnak a falu kapujául szolgáló hídon. Bizonyára a kísérete, pontosan érkeznek. Lerohant a földszintre, az őrség tagjait nem kicsit megdöbbentve új ruháival. Felnyergeltette lovát, és vágtatva indult Chatillon felé, egy intéssel köszöntve Semurelt, aki épp abban a pillanatban nézett ki a vár bejáratán.

Embereit a Challant-ok kastélyához vezető emelkedő aljánál találta, mert azt hitték, ott találják az inkvizítort. Túláradó örömmel köszöntötték, mintha féltették volna.

Eymerich lovával Jacinto Corona mellé léptetett, aki a kapitánnyal együtt a csapat élén lovagolt.

- Akadtak nehézségek az út során? - Nem, magister. Nagyon kellemes utazás volt. - Kövessenek! Miközben lassú ügetésben haladtak Ussel irányába, Eymerich felvázolta az

előző nap eseményeit Jacinto atyának, a jegyzőnek és a két vigasztalótestvérnek. Ez utóbbiak, Simon és Lambert atya keveset vagy épp semmit sem értettek belőle.

Kérdéseiktől elveszítve türelmét az inkvizítor minden magyarázatot elhalasztott a megérkezésig, és előrelovagolt.

Csak amikor a consolamentum kápolnája előtt haladtak el, Eymerich akkor lassította le lovát, és húzódott a katonák kapitánya mellé.

- Ma este, kapitány. - Félbehagyta. - Kapitány?


- Reinhardt, Nicolas atya - felelte a katona, aki szükségét érezte, hogy hozzátegyen némi magyarázatot: - Svájci zsoldos vagyok.

- Jól vésse emlékezetébe ezeket a helyeket, Reinhardt kapitány, főleg azt a kápolnát! Ma este itt kell majd letartóztatásokat intéznie.

- Parancsára. Semurel a vár ajtajában várta őket öreg szolgálójával együtt. Nyugtalanul

tekintett a katonák zöld és fekete zubbonyát borító páncélmellényekre, és még inkább a hóhér és két fiatal segéd izmos karjaira és könyörtelen arcvonásaira. Az egyik inas egy nehéz batyut cipelt.

Mindezek ellenére Semurel magára erőltetett egy mosolyt, és szertartásosan előrelépett.

- Isten hozta magukat Ussel várában, nagytiszteletű atyák! Isten hozta rátermett és jól felfegyverzett őrségüket is! Én és szolgálóm állunk rendelkezésükre.

Lovukról leszállva mindannyian könnyed meghajlással válaszoltak. Amíg a katonák, a hóhér és segédei az istállók és a konyha felé indultak, Eymerich bemutatta embereit.

- Uram, ez itt Jacinto Corona atya, Krisztus hű szolgája és Szent Domonkos rendjének nagy tudású kasztíliai képviselője. Mellette de Berjavel úr Avignonból, régi barátom és a jogi eljárások hajthatatlan jegyzője, aki számos értékes szolgálatot tett már a Szent Inkvizíciónak. És íme, Lambert atya Toulouse-ból és Simon atya Párizsból, szintén domonkosok, sok elítélt áldotta meg őket a vigaszért, amelyet a végső pillanatban nyújtottak.

A bemutatkozás után Semurel utasította szolgálóját, hogy lássa el élelemmel a vendégeket, és kísérje őket az előkészített szállásukra, majd megkérdezte Eymerichet, van-e még valamire szüksége. A kérdés feltevése közben nemes arcvonásai megfeszültek, jelezve, hogy udvariassága nem tükrözi valódi érzelmeit.

- Ó, sajnos több is - felelte az inkvizítor. - Először is, vannak a várban pincék?

Semurel összevonta szemöldökét. - Igen, vannak. Pontosabban négy föld alatti teremről van szó, egy nagyról

és három kisebbről. Mindegyik fel van szerelve vasráccsal, és padlójukon egyujjnyira áll a víz. Emiatt nagyon ritkán használjuk őket. Úgy gondolja, szükség lesz rájuk?

- Megtisztelne, ha nekem adná a kulcsokat. - A Semurel hangjában észrevett hidegség hatására Eymerich kissé parancsoló hangra váltott, de nem annyira, hogy beszélgetőtársa számára sértő legyen.

- Így lesz - mondta a várúr, aki nem tudta tovább leplezni ellenségességét. - Van még valami?


- Igen. Amint látta, van saját őrségem. Elküldheti a Challant-kastélyba az utolsó katonáit is.

- Azt kívánja talán, hogy magam is menjek? - Semurel hangjából most már megvetés érződött.

- Talán jobb lenne. Eymerich rájött, hogy túl messzire ment a várúrral. Tisztáznia kellett magát. - Meg kell értenie, uram, hogy a Szent Inkvizíció bírósága szigorúan

szerzetesek dolga. Nem megengedhető, hogy kívülállók akár csak tanúként vagy ott lakóként részt vegyenek benne. - Szünetet tartott. - Tisztában vagyok vele, hogy kiszorítottam otthonából. De higgye el, Ebail szerint ez az egyetlen épület, amely képes ellátni minket! A magam részéről, ahogy már alkalmamban állt elmondani, igyekszem küldetésemet a lehető legrövidebb időn belül elvégezni.

- Nagyon jól értem - mondta Semurel szárazon. - Van még valami parancsa? - Nem parancs. Kérés. - Eymerich hangja lágyabbá vált. - Az atyáknak és

nekem szükségünk van arra, hogy mindennap celebráljunk misét, vagy legalább részt vegyünk rajta. Nem látok a várában kápolnát.

- Valóban nincs. - Viszont láttam egyet az ide vezető ösvény aljában. Azon gondolkodtam,

vajon a birtokához tartozik-e? - Ahhoz tartozik, igen. Egy aldiakónus használja lelki gyakorlatokra.

Szabadon rendelkezik vele. És most, ha megbocsát, mennem kell csomagolni. - Egy rideg meghajlás után Semurel hátat fordított az inkvizítornak, és távozott.

Eymerich szemében ironikus fény csillogott, ahogy tekintetével követte a várúr távozását, majd visszatért saját teendőihez. A következő órákat Jacinto atya és a két vigasztalótestvér társaságában töltötte. A pápai katonák az ő útmutatásuk alapján fekete leplekkel fedték le a szentségtörő freskókat, levitték az asztalt és a tálalószekrényt az ebédlőből az első emeletre, és a helyükre egy korhadt feszületet állítottak, amelyet a lomtárban találtak. Majd ellenőrizték az őrség szobáit, a bástyákat és az átjárókat.

A felfordulástól ingerülten Semurel búcsú nélkül távozott, magával vitte ősz szolgálóját és a maradék katonákat.

Amint Ussel vára a birtokukba került, a domonkosok a fáradtság ellenére lementek megnézni a pincéket a hóhér és a jegyző társaságában. A Jacinto atya kezében lévő fáklya egy nagyon meredek lépcsősort világított meg, magas és keskeny boltozattal. A lépcső egy döngölt padlójú, pocsolyákkal pöttyözött terembe vezetett. Fullasztó volt a párásság. Az egyenetlen, füsttől megfeketedett falak izzadtak, olyannyira, hogy valódi patakok csordogáltak a kövek barázdái között.

Ahogy Semurel mondta, négy cella volt, egy vasráccsal zárt, nagy és három kisebb, közülük kettő egybenyitható.


Ez utóbbiaknak eltorlaszolták az arasznyi vastagságú, rosszul gyalult fából készült ajtaját, vaslemezekkel és hatalmas szegekkel erősítették meg. Az összes cella padlója lejtett a bejárati teremhez képest, így az ajtótól legtávolabbi oldalukon állt a víz, de még a látogatókhoz közelebbi részeket is vízfátyol fedte.

- Mit gondol, Jacinto atya? - kérdezte Eymerich. - Az az igazság, mester, hogy ez a legbűzösebb börtön, amit valaha láttam. -

A kövér domonkos fejét csóválta. - A Challant-ok, ha ők voltak, e cellák építése közben egy kloákára gondolhattak. Számunkra hasznavehetetlenek.

A jegyző közbeszólt. - Véleményem szerint, Nicolas atya, e cellák jól jöhetnek, ha a fogoly halálát

kívánják elérni. De a Szent Inkvizíció célja nem ez. Mindenki, Eymerichet is beleértve, egyetértően bólogatott. Az inkvizítor

viszont odalépett a hátul, keresztbe font karral álló hóhérhoz, és megkérdezte: - És maga, Philippe, mit gondol? A hóhér zavartan megvakarta feje tetejét, és azt mormolta: - Egyet kell értenem a jegyzővel, Nicolas atya. E cellák arra a célra épültek,

hogy lerövidítsék a beléjük zárt foglyok életét. Az Inkvizíciónál még sosem láttam hasonlót.

Lambert atya és Simon atya is mondani akart valamit, de Eymerich megelőzte őket.

- Egyetértek magukkal az ítéletet illetően, de a konklúzióban nem. Természetesen nem áll szándékunkban hagyni meghalni egy szerencsétlent ebben a pokolban. De ne feledjék, hogy célunk a vallomás és a bűnbánat mielőbbi előidézése, hogy ne kerekedjen egy vallási problémából politikai probléma. A vallatás idejének rövidítésére e cellákba zárva lenni ugyanolyan hatásos ösztönzés lehet, mint a korbácsolás. Ezután, világos, hogy nem engedjük, hogy valaki tovább maradjon itt, mint szükséges.

- Szavai bölcsen hangzanak - mondta a jegyző. - Valójában, ha arról van szó, hogy e cellákat a nyomás eszközeként használjuk, akkor az szolgálja az inkvizíciós folyamat célját, amely a bűnbánat, nem pedig a halál.

- Egyetértek Nicolas atyával és de Beijavel úrral. - Toulouse-i Lambert, egy magas, csontos, szertartásos külsejű ember nagyon lassan ejtette ki a szavakat. - Feltéve, ha a foglyokra igazán súlyos bűnök nehezednek.

Eymerich bólintott. - Biztosíthatom, hogy ez teljességgel így van. És magának, Simon atya, mi a

véleménye? A megszólított hosszú, vállig érő fehér hajával nemcsak a legidősebb, de a

legnagyobb tiszteletnek örvendő is volt közöttük. Elhaló, de határozott hangon beszélt.

- A bűn nem érdemel semmilyen kíméletességet, sem kifinomult választást az elnyomására alkalmazott eszközök közül. Ezért megkérdezem, Nicolas atya:


van elegendő bizonyítéka, ami feljogosítja a szélsőséges módszerek alkalmazására? Ha a válasza igen, akkor kevéssé számít, hogy aki ellenszegült, egy hónapja vagy egy éve fekszik-e itt lenn, hogyha ez hozzájárul az Egyház védelméhez és az ördögi ármányok elleni küzdelemhez.

Eymerich rövid ideig hallgatott. Amikor megszólalt, hangja kiszámított drámaisággal volt teli.

- A válaszom: igen. Az eretnek gyomnövényzet dúsan burjánzik e helyen. Simon atya bólintott, és szó nélkül a lépcső felé indult. A többiek csendben

követték, amit csak a mennyezetről a földön álló tócsákba csöpögő vízcseppek zaja tört meg.

A hatodik óra elteltével, miközben egy második emeleti dísztelen teremben szerény, kenyérből és édes répából álló uzsonnát fogyasztottak, Eymerich részletesebben beavatta társait a felfedezéseibe.

Egy nagy, üveg nélküli ablak előtt ült, amelyen a hűvös szellőn kívül annyi fény szűrődött be, hogy épp látni lehetett a fatálakat. Jobbján Jacinto atya ült háttal a meggyújtatlan kandallónak. Balra Lambert atya és Simon atya, komolyan és komoran. A jegyző az asztal másik végében foglalt helyet, tisztes távolságra a szerzetesektől.

- Nem tudom, hogy a Semurel úr számára oly kedves szörnyetegek létezése milyen kapcsolatban áll a katar eretnekség fennmaradásával - mondta Eymerich -, de őszintén szólva kevésbé érdekel, mint a fő probléma, az eretnekség maga. Jelenléte annyira szilárd és elfogadott, hogy bármiféle önuralom nélkül nyilvános szertartásokban nyilvánul meg, mint az ocsmány consolamentum, sőt hangos imádságok a fogadóban.

Simon atya elborzadva megremegett. - Ha néhány óra elég volt, hogy ezt megállapítsa, a papoknak és a hely

urainak összejátszása és bűnpártolása hallatlan súlyosságú. - Bocsásson meg, Nicolas atya! - szólt közbe Toulouse-i Lambert. - Amint

tudja, életem nagy részét a Szabad Szellem Testvériség elnyomásának szenteltem, mind Szászországban, mind Franciaországban. Viszont semmit nem tudok a katar szertartásokról. Azt hittem, már csak emlékekben és legendákban léteznek.

- Összefoglalom pár mondatban, Lambert atya. - Mintha megidézné saját összpontosítási képességét, Eymerich arcához emelte kezét, majd az asztalra helyezte. - A katarok, mint az egyházatyák által megcáfolt gnosztikusok, tagadják Krisztus emberi minőségét és megtestesülését, és azt állítják, hogy tiszta szellemi lényeg. Ezért számukra minden hús és anyag bűn, mivel megakadályozza a mindenkiben jelenlévő szellem áramlását, ami az igazi lényeg. Ezért van az, hogy a Pater nosterben nem anyagi, hanem supersubstantialis kenyeret kérnek.

Lambert atya elszörnyedve fészkelődött székében.


- Ilyen ördögi hazugságok Simon mágustól vagy Valentinianustól származhatnak!

- Mondok még többet is, kedves atyám. A katarok meggyőződése, hogy az anyagot nem Isten, hanem a Sátán teremtette, aki nem más, mint az ószövetségi Biblia Istene, vagyis Jehova, aki szerintük ellentétben áll az igazi újszövetségi Istennel.

Simon atya és a jegyző keresztet vetettek. Lambert atya elborzadva mondta: - Gondolom, akkor úgy hívják, Demiurgosz, a Teremtő. - Nem igazán - válaszolt Eymerich -, de bizonyos, hogy elfogadják a

gnosztikus eretnekség alapvető elemeit. Van, aki azt állítja, hogy a hasonlóság véletlen, és csak egyszerű misztikus elkeseredettségből fakad, vagy a szegények egyfajta lázadása a hatalmasok ellen. De én úgy gondolom, hogy a két tanítás között valóban túl sok a hasonlóság, arról nem is beszélve, hogy nem csak a szegények csatlakoznak a katarokhoz. Fénykorában ez a gonosz vallás nem kevés herceget és rangos embert csábított el.

- Engedje meg, Nicolas atya, hogy hozzáfűzzek valamit a nagy tudású magyarázatához - szólt közbe Jacinto atya, megtöltve az előtte álló söröskorsót. - Jól tudja, hogy én. De mi ez az epe?

- Az északi földek keveréke, amit itt szintén sokan fogyasztanak - válaszolt Eymerich mosolyogva.

- Undorító. Bocsássanak meg, folytatom! Maga tudja, Lambert atya, hogy Castres-ban akadt némi dolgunk katar túlélőkkel, így módomban állt sok mindent megtudni erről, Nicolas atya tudományának árnyékában. Ami legjobban megdöbbentett, az a fajfenntartás, és így a házasság elutasítása. Arra gondoltam, hogy ha ennyire elfajzottak, saját maguk pusztítják el eretnekségüket, és valóban, egyikük, aki később máglyán végezte, megvallotta nekem, hogy végső céljuk az emberiség kiirtása, hogy az emberi szellem örökre megszabaduljon földi testétől.

- A tény az - jegyezte meg de Berjavel úr -, hogy ha évszázadról évszázadra ugyanazzal a fajta eretnekséggel foglalkozunk, nyilvánvalóan egyre kevéssé hűségesek a saját előírásaikhoz.

Eymerich bólintott. - Az igazat megvallva, ők minden ellentmondást igazolnak az emberi test

tökéletlenségének kivédhetetlenségével, olyannyira, hogy néhányan közülük fenntartják a teljes önmegtartóztatást és cölibátust, őket Tökéleteseknek hívják. De mivel mindannyian a tökéletesség elérésére törekszenek, ezért nem céljuk eretnek hitük terjesztése. Annál inkább, mivel az Inkvizíció már egy évszázada megtiltotta nekik a hívek nyílt toborzását.

A beszélgetést a hóhér érkezése szakította félbe, aki Eymerich mellé lépett, és súgott valamit a fülébe. Az inkvizítor, aki gyűlölte a fizikai közelséget, úgy


ugrott vissza, mint a rugó, a másik nem kis megdöbbenésére; de azután erőt vett magán, és végighallgatta az üzenetet.

Miután a hóhér távozott, Eymerich felállt. - Kérem, bocsássanak meg, tisztelendő atyák, és maga is, de Berjavel úr,

hogy véget kell vetnem ennek az érdekes értekezésnek. Azt mondják, hogy néhány eszköz, amelyet megrendeltem, már elő van készítve, és szemlét kell tartanom. Alkonyatkor találkozunk, amikor a katonákkal megpróbálok elfogni egy katar csoportot, akik általában az ide vezető emelkedő lábánál lévő kápolnában gyűlnek össze. - Egy bólintással köszönt el asztaltársaitól, és távozott.

Eymerich kicsit kellemetlenül érezte magát a szereptől, amit hamarosan magára kellett öltenie. Finoman szerette irányítani az embereket, a saját céljainak megfelelően észrevétlenül vezetve őket; rövidesen azonban egyfajta vezetővé kell átalakulnia, és az elkövetkezendő napokban a falu nyilvános alakjává kell válnia, aki gyűlölet és szenvedélyek tárgya lesz. Olyan volt, mintha elzáródna előle szükség esetén a visszavonulás lehetősége egy saját menedékbe, a következőkben elérhetetlenbe; ez zavarta és idegesítette mostantól.

A vár előtt Reinhardt kapitány és négy katona egy nagy, vékony láncokból és szabályos távolságokra lévő, nagy gyűrűkből álló göngyöleget csomagoltak ki a fűben. Kicsivel mögöttük a hóhér segédei egy majdnem nyolc kar magasságú karót állítottak fel, amelynek a tetejéhez közel egy vízszintes rúd volt odaszögezve, így durva keresztet formált.

Eymerich a kapitányhoz lépett. - Láncai elegendők negyven embernek? - Több mint elegendő. Hány emberemet hozzam magammal? - Mindegyiket. Itt nincs semmi, amit meg kell védeni, egyelőre. Találkozunk

alkonyatkor. Az inkvizítor ezután a hóhérhoz lépett. - Hol van az ifjú, akiről beszélt? - Ott - mutatott Philippe Bernier-re, aki félig elbújt a vörösfenyők között.

Arcán leplezetlen rémülettel próbált a faágra rákötözni egy nagy zsákot, amiben belül valami mozgott.

Amint meglátta az inkvizítort közeledni, letette a zsákot, és kézfeje hátuljával letörölte arcáról az izzadságot, amely nem a megerőltetéstől keletkezett.

- Nagyjából tizenöt kígyó van itt, magister. Az összes, amit találtam. Ugyanannyi gyík is.

Eymerich megbecsülte a zsák térfogatát. - Siklók? - Nem, mind vipera. De méreg nélkül.


- Vidd őket a hóhérhoz! Ő tudja, mit kell tenni velük. Miközben az ifjú arcán mélységes undorral teljesítette a parancsot,

Eymerich felment a szobájába, és a délután hátralevő részét ott töltötte olvasással és elmélkedéssel.

Mikor újra lement, fél órával alkonyat előtt, Reinhardt kapitányt és tíz emberét lóháton találta, a vár bejárata előtt felsorakozva. Mind páncélmellényt, láncinget és fejükön sisakot viseltek. Néhányan rövid kopjákat szorongattak, másoknak csak kard lógott az oldalán, tőrrel együtt, vagy a kapitány esetében szöges vasbuzogánnyal. Keveseknél volt pajzs, amelyen a pápai tiara és Péter kulcsainak dombornyomása fénylett.

Eymerichnek feltűnt, hogy a lovak idegesek. Ahogy elment az egyik mellett, rá is jött az okára, meglátván a sarkantyútól megkínzott véknyát. Szigorú tekintetét a lovon ülő zsoldosra szegezte, aki komoran és összegörnyedve ült a nyeregben, kezét már kardjának markolatán tartva. Eymerich megfogadta, hogy beszél Reinhardttal a nemes állatok barbár tartásáról, de nem ez volt a legalkalmasabb pillanat.

Bernier vezette Eymerichet a lovához. Átadta neki a gyeplőt és az előző napon kölcsönkapott kardot. Az inkvizítor rendjének előírásait megsértve övébe helyezte fegyverét, fehér reverendája fölé. Azután parancsot adott az indulásra.

Nem sokkal később a fegyveresek csapata vágtatva ereszkedett le a domboldalon, élén Eymerich és Reinhardt lovagolt. Volt valami baljóslatú az első negyedben lévő hold által megvilágított estében. Talán a messzi gleccserek kísérteties tükröződése okozta, a páncélcsörgés vagy a túlságosan dús növényzet, amely úgy tűnt, mintha két sötét fal közé zárná az ösvényt. Tény, hogy Eymerich nyugtalannak érezte magát, és még nyugtalanabbnak tűntek az emberek, akik vele voltak.

A consolamentum kápolnája előtti utolsó kanyarban Eymerich egy intéssel megállította a menetoszlopot. Halkan leszállt lováról, és egy fenyő ágához kötözte az állatot. Éppen elrendelte volna, hogy cselekedjenek ugyanígy, mikor egy szőke kisfiú jelent meg az ösvény közepén. Tátott szájjal bámulta a fegyvereseket, majd ordítani kezdett, ahogy a torkán kifért.

- Szent Gonosz! Szent Gonosz! A kifejezés ostorcsapásként ütötte arcon Eymerichet. Holtsápadtan próbált

közeledni a fiúhoz, aki a bokrok felé futott. A katonák követték. Elvágták a menekülő útját, és egyikük karjának egyetlen mozdulatával átdöfte kopjáját a gyerek torkán. Vérsugár foltozta a borókákat.

Eymerich elképedten nézte, ahogy a test megfordult maga körül, és a lábához esett. Érezte, ahogy elönti a vad düh. A fegyveres felé rohant, és megpróbálta megragadni lovának gyeplőjét.

- Kutya! Ki mondta, hogy tedd ezt?


Válaszul a katona véresre sarkantyúzta lovát, és elvágtatott. A zavart Eymerich még éppen látta tágra nyílt, véreres szemét és a nyálpatakot, amely végigfolyt szakállán. Semmi emberi nem volt benne.

Fülsüketítő ordítás robbant ki. A kisfiú vérének látványától izgatottan a többi katona is vágtába kezdett. Érthetetlen buzdításokat üvöltöttek teli tüdőből, kardokat és kopjákat lóbáltak a levegőben. Pupilláik kitágultak, szemfogaik kivillantak. Eymerichnek félre kellett ugrania, hogy ne sodorják el.

Sikerült gyorsan úrrá lennie a megdöbbenésen, helyét azonnal megalázottság érzése vette át. Haragtól feldúltan rántotta elő kardját, és a lovasok után indult. Mikor néhány futva megtett lépés után meglátta a kápolnát, a rémülettől elállt a lélegzete.

A szertartás még nem kezdődött el, mivel a hívek nagy része az épület előtt volt. Összevissza szaladgáltak, a katonákkal a nyomukban. Azok, még mindig üvöltve, felnyársaltak mindenkit, aki eléjük került, nemre és korra való tekintet nélkül. Eymerich néhány pillanat alatt látott törzsekről leszakított fejeket, ide-oda vonszolt és majdhogynem a kopják hegyére tűzött gyermektesteket, betört koponyájú öregeket, akik mechanikusan tették meg utolsó lépéseiket. Hányingert keltő bűz terjengett a levegőben.

Érezte, hogy a szorongás fojtogatja, de a harag felülkerekedett rajta. Reinhardthoz rohant, és szinte lerántotta a nyeregből. Gyeplőjénél megragadta a lovat, és kardját a tiszt torkához szegezte.

- Kapitány! Állítsa meg őket, vagy az igaz Istenre, lógni fog! Reinhardt tehetetlenül széttárta a karját. De a vérontás már a végéhez

közeledett, főleg a sebesültek kiáltásait lehetett hallani, ami megszakadt, mikor egy buzogány betörte koponyájukat. A földön legalább egy tucat megcsonkított holttest hevert. Néhányan megmenekültek, és a folyó irányába futottak, ahol újabb lovasok várták őket állatias kiáltásokat hallatva. Maradtak hívők a kápolna belsejében, amelynek falait élénkpiros foltok tarkították.

Eymerich a dühtől remegve lépdelt a kis épület felé. Reinhardt zaklatottan követte. Az emberei közül néhányan úgy bámulták a véres kardokat és kopjákat, mintha azon gondolkodnának, mi történt velük. A folyó felől továbbra is rémült kiáltozások hallatszottak, amelyek általában nyöszörgéssel haltak el.

- Később számolunk - sziszegte Eymerich Reinhardtnak. - Most jöjjön velem! - Belökte a kápolna ajtaját, amelynek szárnyai kitárultak.

Authié könnyek között suttogott valamit az előtte térdelő, harminc rémült embernek. Eymerich csak néhány, a környező völgyek nyelvjárásában kiejtett szót hallott.

- A fal. Az erdőben. A fal. Az inkvizítor láttán mind lehajtották fejüket, és összekuporodtak, mintha el

akartak volna tűnni. A legtöbben láthatóan reszkettek. Csak Authié emelte


magasra könnyáztatta arcát, miközben halk moraj áradt szét a teremben, siránkozáshoz hasonló.

- Szent Gonosz! Szent Gonosz! E kifejezés hallatán Eymerich ismét megremegett. Hamuszürke arccal

Reinhardthoz fordult, aki gondolataiba mélyedve simogatta szakállát. - Kapitány, tartóztassa le ezeket az embereket! Majd megfordult, és kilépett a szabadba.


5

Erdély

olt valami nyugtalanító abban a forradalomban. Valami érthetetlen, megfoghatatlan, ami mindenféle racionális magyarázat nélkül kellemetlen

érzéseket keltett. Chantal Delmas még csak három napja tartózkodott Romániában, de már

érezte magára nehezedni az érzést. Gondosan ügyelt arra, hogy ez ne jelenjen meg az egyetlen cikkben, amit a „Libération”-nak küldött; sőt nem spórolt a román nép és bátorsága dicséretével. Azonban ott tartózkodásának első pillanatától kezdve voltak kétségei, amelyeket súlyosbított a zsarnok Ceausescunak és minősíthetetlen feleségének elhamarkodott kivégzése.

Most, ahogy a bérelt Renault-t vezette Temesvár irányába, azon gondolkodott, hogy szorongását vajon nem a helyek és arcok szinte barbár kinézete okozza-e. A rosszul aszfaltozott autópálya mellett elterülő hófödte területekről a múlt századba illő parasztházak emelkedtek ki, melyek előtt báránybőrbe bugyolált gyerekek játszottak. Időről időre megelőzött néhány gumiabroncsos lovas kocsit, ez volt az egyetlen jármű, amely tényleg elterjedt volt arrafelé.

Az autósok arca komor és gyűrött volt, s köszöntésre emelt kezük ellenére egyáltalán nem látszottak barátságosnak. Mintha vonásaikat régi, visszatartott, de kitöréssel fenyegető harag faragta volna rájuk, amelyet még egy fellázadó dühkitörés sem tudott megokolni.

Chantal úgy gondolta, hogy e haragnak bőségesen volt oka. Elképesztő rettegéssel töltötte el az, amit a Conducator gaztetteiből látott. Vágóhidak kényelmi szintjére emlékeztető kórházak, ősrégi és romos infrastruktúra, éhező és kimerült népesség. Egy olyan gazdaságpolitika következményei, ami összegyúrta a neoliberális szigorúság és a hivatali bürokrácia legrosszabb részeit. Azonban.

Azonban volt még más is. Ezt nagyon pontosan érzékelte. A város nevét nagy betűkkel hirdető tábla alatt érkezett meg Temesvárra.

Azonnal ott volt az első ellenőrzési pont. AK-47-est viselő katonák és a

V


Nemzeti Megmentési Front tagjai hidegtől zsibbadtan intettek, hogy álljon meg.

Ezek legalább kedvesek voltak. - Újságíró? - kérdezte franciául egy szimpatikus fiatalember, miután túlzott

figyelemmel megvizsgálta útlevelét. - Igen - felelte Chantal kis mosollyal. Ha a fiatalember le tudta volna

fordítani az imént látott dokumentumokat, a kérdés fölösleges lett volna. - Ügyes újságíró. A világnak tudnia kell. - Visszaadta a dokumentumokat, és

a hómező fölé tornyosuló, az ég szürke egyenruhájától még szomorúbbnak látszó monoton és terjedelmes épületekre mutatott. - Itt sokan meghaltak. Sokan meghaltak.

Chantal bólintott, és folytatta útját, miközben a fiatalember az utolsó mondatot ismételgette. Elhaladt egy második ellenőrzési pont mellett, anélkül, hogy az élénk beszélgetésbe bonyolódott katonák és civilek pillantásra méltatták volna.

Most egy olyan területen járt, ahol két nappal ezelőtt még lövöldözés volt. Az ormótlan és esetlen, szürke gránittömbökre hasonlító házsorok tele voltak feliratokkal: „JOS ASESINUL”, „JOS TIRANUL”. Egy akasztófa rajza díszelgett az omladozó falon, amely mellett egy legénysége által elhagyott páncélautó állt.

Az utak szinte kihaltak voltak. Chantal kíváncsian mérte végig a római nőstényfarkas durva utánzatát egy oszlop tetején. Ceausescuék teletömték az országot ünnepélyesnek szánt műemlékekkel, melyek azonban inkább groteszkek voltak, azonkívül, hogy szükségtelenek.

Autóját az első kitűzött célja mellett állította meg. Egy egyszerű, hóval és virágokkal borított sírkő emlékeztette a világot

Jean Louis Calderonra, a decemberi összecsapásokban meggyilkolt újságíróra. Chantal nem ismerte, de úgy érezte, kötelessége tisztelegni egy honfitársa és kollégája előtt.

Miközben fényképeket csinált, egy autó állt meg a háta mögött. - Chantal! Ahogy meglátta az ablakon kihajoló férfit, nem tudott visszafojtani egy

fintort. Gérard Lourié volt az „Antenne 2” -től, mellette pedig Constance Ribaud ült a „Jours de France”-tól. Mint mondani szokás: az egyik kutya, a másik eb. Chantal mindkettejüket utálta, de sikerült arcvonásait egy mosolyba rendeznie.

- Az egész francia sajtó összegyűlt. - És Calderon pedig nyugodjon békében! - felelte Gérard. - Kötelező

látogatás. Éppen megszomjaztunk. Kérsz valamit? Chantal nem tudta visszautasítani. - Nem látok a közelben semmi helyet. - Gyere utánunk! Majd találunk valamit.


Chantal követte két munkatársa Mercedesét, és arra gondolt, hogy Calderon sírjánál való tisztelettevésük módja sokat elárult arról, hogyan dolgoznak. A főutakról kiérve szűk utcákon haladtak, mellettük magas házsorok apró ablakokkal és kacatoktól roskadozó erkélyekkel. Néhány bolt nyitva volt, de bárnak nyomát se látták.

Végül jó tíz perc múlva a Mercedes megállt egy viszonylag széles, havas járdájú úton. A szemben lévő járdáról egy koszos ablakú bodegaféle nyílt.

Chantal kiszállt autójából, és csatlakozott kollégáihoz. - Ez egy bár lenne? - A román bárokat tudni kell felismerni - mondta nevetve Gérard. - Az autó miatt ne aggódj! - tette hozzá Constance. - Erre csak szekerek és

páncélautók járnak. A hely egy óriási épületben volt, amelynek nagy V és R betűket festettek az

oldalára fekete festékkel. Füstös terembe léptek be, amely tele volt fülig érő posztósapkát viselő, sötét arcú emberekkel. A három idegen érkezésére mindén fej feléjük fordult. Valaki suttogva durva megjegyzést tett a két lányra.

- Biztos, hogy éppen itt kell megállnunk? - suttogta Chantal ijedten. Gérard nevetett. - Rajta, ne félj! Majd én megvédelek. A vendégek nem vették le tekintetüket róluk, és annak se mutatták jelét,

hogy arrébb húzódnának. Gérard erőszakosan, a könyökével nyitott utat a pultig, amely egy hosszú, bicegő asztal volt poharakkal és üvegekkel megrakva. Az emberek durván álltak félre, idegesen morogva.

- Hé, ez fogdos - tiltakozott Constance. - Ne foglalkozz vele! - javasolta Gérard, már ő is kicsit nyugtalanul. -

Gyorsan iszunk valamit, aztán megyünk. A vékony, bajszos csapos komoran nézte őket, miközben felszolgálta a

három sört. A hosszú sapkás emberek nyomulása nem látszott csökkenni, sőt egyre szemtelenebbek lettek. A Chantalnál csinosabb és a hideg ellenére kevesebb ruhát viselő Constance kapta a megjegyzések nagy részét.

- Ezek vadak - mormolta. - Hogy lehetne leállítani őket? - Bátorság! - mondta ironikusan Chantal. - Itt van Gérard, aki megvéd

minket. Hirtelen egy románul elhangzott parancsra megszűnt a vendégek nyomása,

és üres tér keletkezett a három újságíró körül. Egy újonnan érkezett érdeme volt ez: magas, negyvenes, elegáns teveszőr télikabátba öltözött ember, finom szőke bajusszal és frufrusra vágott hajjal. Végigment a jelenlévők között nyíló folyosón, és odalépett az idegenekhez.

- Bocsássák meg, hölgyeim és uram, ezeknek az embereknek a rossz modorát! - mondta hibátlanul franciául. - Még csak most léptünk ki egy feudális diktatúrából. A szokások következménye elkerülhetetlen.


Chantal azon gondolkodott, vajon hogyan jött rá ez az alak arra, hogy franciák. Láthatóan megkönnyebbült munkatársai fejében valószínűleg nem fordult meg ez a kérdés.

- Kihez van szerencsénk.? - kérdezte Constance, legcsábítóbb mosolyát villantva megmentőjére.

- Ion Remesul - mondta a férfi, és könnyeden meghajolt. - Ion Remesul vagyok. Ha Temesvár ezen részén szükségük van valamire, használják a nevem! Mindenki ismer.

- A Nemzeti Megmentési Front tagja? - kérdezte Chantal. Moraj futott végig a vendégeken, feltehetően értették a kérdés lényegét. - Nem, köszönöm - felelte Remesul homlokráncolva. - Ez egy nacionalista

kerület. Nem akarunk kommunistákat, se régieket, se újakat. Chantal nem szólt semmit. Gérard ki akarta fizetni a három félig

elfogyasztott sört, de a csapos rázta a fejét, és motyogott valamit. - Azt mondja, hogy aki az én vendégem, annak nem kell fizetnie semmiért -

magyarázta Remesul felderülve és láthatóan elégedetten. - Errefelé mindenki ezt mondaná.

Gérard és Constance nem győzték kifejezni köszönetüket, amit a másik szemének hunyorításával és tenyerének felmutatásával állított le. Ekkor Chantalnak olyan érzése volt, mintha azok hárman ismernék egymást, habár beszélgetésük nem engedett semmi ilyesmire következtetni. Elgondolkodott, hogy vajon tényleg véletlenszerű volt-e a hely választása, és nem egy előre eltervezett találkozóba vonták-e be, amelynek titokban kellett volna maradnia. Az is eszébe jutott, hogy Gérard és Constance nemcsak kollégái, hanem konkurensei is. Logikus tehát, hogy titokban tartják az olyan lehetséges informátoraikat, akik exkluzív történetekkel láthatják el őket.

Ion Remesul lopva Chantalt nézte, majd látva, hogy milyen zaklatott, karon fogta, és kivezette a többiekkel együtt.

- Tehetek valamit magáért? Chantal összeszedte magát. - Nem, köszönöm. Vagy talán mégis. Szeretnék interjút készíteni azzal a

református lelkésszel, aki kirobbantotta a felkelést. Ion Remesul elfintorodott. Megvárta, amíg kiérnek a szabadba, és válaszolt: - Az egy magyar. Nekem nincs dolgom a magyarokkal. Gérard mondani akart valamit, de meggondolta magát. Chantal sem mert kérdéseket feltenni. - Inkább azt javaslom, vessenek egy pillantást a december 17-i mészárlás

áldozataira - folytatta Remesul immár kevésbé nyersen. - Pontosabb elképzelésük lesz arról, hogy mi történt itt.

Chantal tervei között a temetőlátogatás is szerepelt. - Igen, szeretném látni a sírokat.


- Nincsenek sírok - mondta Remesul. - A holttestek még láthatóak. - Ó, de borzasztó! - motyogta Constance. Gérard sem tűnt túl lelkesnek a kilátásoktól. - Nincs velem a kameraman - mondta gyorsan. - Inkább visszatérnék a

szállásra. - Veled megyek - mondta Constance megkönnyebbülve. Chantal egy pillanatig attól félt, hogy egyedül kell maradnia Ion Remesul társaságában, aki cseppet sem tetszett neki. Azután rájött,

hogy a férfinak mások a szándékai. - Ha megengedik, magukkal tartok - mondta. - Ugyanabba az irányba

megyek. Ez megerősítette Chantal gyanúját. Ion Remesul nem tudta volna, hol szállt

meg Constance és Gérard, ha valóban ez lett volna az első találkozásuk. Úgy döntött, nem foglalkozik ezzel.

- Talán még találkozunk. - Meglehet - mondta Remesul, a többiekkel az autó felé távolodva. Chantal tekintetével követte őket. Közben a hosszú sapkájú emberek

elkezdtek özönleni a bárból, a járdán gyülekezve. Mikor megfordult, észrevette, hogy szemtelenül bámulják.

Sietve beült Renault-jába, és miután gyors pillantást vetett a város térképére, beindította a motort. Határozott szándékában állt meginterjúvolni a papot, akár tetszik Remesulnak, akár nem. A Timotei Cipariu út eléréséhez viszont meg kellett fordulnia, így újra kénytelen volt elhaladni a bár előtt.

Miközben Gérard autója elsuhant az ellenkező irányba, végrehajtotta a manővert. A hosszú sapkájú emberek már az egész járdát elfoglalták, és leléptek az úttestre. A jármű közeledésére egységesen elindultak előre. Chantal gyorsított, néhányukat súrolta. Ahogy belenézett a visszapillantó tükörbe, úgy látta, egyikük levette a sapkáját, felfedve ezzel a fejéből kiálló furcsa nyúlványokat.

Nagyot nyelt, pislogott, és újra belenézett a tükörbe, de a társaság már túl messze volt.

Csak illúzió, gondolta, miközben sikertelenül próbálta csillapítani heves szívverését. Egy pillanatra azt hitte, az ember hajában két hosszú szamárfület látott lobogni. Nagy levegőt vett, kísérletet tett egy halvány mosolyra, és igyekezett a vezetésre koncentrálni.

Gondolataiból a sokadik ellenőrzési pont rángatta ki, amely a Cipariu út bejárata előtt nem sokkal késztette megállásra. Nem katonák voltak, hanem fegyveres civilek csoportja. Sötét szemek, sörtés bajszok, bőrkabátok. Egyikük sem viselte a Nemzeti Megmentési Front szalagját.

Odaadta útlevelét egy barátságtalan, kopaszra borotvált embernek. Az elvette, és intett, hogy forduljon vissza.


Chantal tiltakozni kezdett, de hirtelen abbahagyta. A néhány méterrel arrébb összegyűlt emberek lábánál egy test hevert. Az egyik karja még mozgott, lassan. A feje egy vértócsába merült. Az egyik ember a csoportból szörnyű dolgokat csinált egy kihegyezett bottal. Mind hallgattak, a jelenet hatása alatt.

Chantal elkapta tekintetét, hogy visszafojtsa hányingerét. Újra remegni kezdett a keze, újra őrülten hevesen dobogott szíve.

A másik megbökte karját az útlevéllel, amit aztán az autóba dobott. Nevetett.

Chantal félénken pillantott rá, óvatosan, nehogy meglássa a néhány lépéssel arrébb történő szörnyűséget. Nyelt néhány nagyot, majd megkérdezte:

- Securitate? A férfi továbbra is nevetve megrázta kopasz fejét. - No, lady. He’s a bloody hungarian. Borzasztó volt a kiejtése, de a mondat tisztán érthető volt. Chantal tudta,

hogy újságíró lévén tehetne fel kérdéseket, de nem volt kedve. Holtsápadtan indította be a motort, és hátramenetbe kapcsolt. A másik elkomolyodott, és a mellkasán lévő jelvényre mutatott, amely három tűt ábrázolt, vagy talán három nyílvesszőt.

- Mihály Arkangyal Légiója - magyarázta tökéletes franciasággal, majd hozzátett két szót románul. - Vatra Romaneasca.

Chantal nem tudta, mit mondjon, így csak bólintott. Tolatott az autóval, és véletlenszerűen bekanyarodott egy utcába. Kicsivel később megállt a járda mellett, két mocskos hókupac között. Megvárta, hogy abbamaradjon a remegése. Behunyta szemét, és megpróbált szabályosan lélegezni. Lassan, nagyon lassan a műszerfalon lévő doboz cigarettáért nyúlt. Meggyújtott egyet, és hevesen kifújta a füstöt.

Három szippantás után máris jobban volt. Vatra Romaneasca, gondolta. Mihály Arkangyal Légiója. Mi a fenét jelentenek?

Elővette a térképet, és megkereste rajta, hogy hol van, miután elolvasta az utcatáblát. Nem volt messze a központi temető. Jobb lenne lemondani a papról, és ez utóbbival foglalkozni. Végül is már délelőtt tizenegy volt, akkor is, ha az alacsonyan lévő, hóval teli felhők elnyomták a nap fényét.

Beindította a motort, és elhajtott a Tudományos Akadémia szigorú épülete előtt. Elena Ceausescu személyes birodalma, a félanalfabétáé, aki elérte, hogy tudósnak tartsák, és a Kelet egyik legjobb agyának ismerjék el. Nem fért hozzá kétség, Románia gazdái jól el tudták adni a terméküket.

Íme, a temető, nagy és kihalt. Chantal leparkolta járművét számos másik melléj éppen a bejárat fölötti nagy felirat alatt. „KÖZPONTI TEMETŐ”, olvasta. Ez azt jelentette, hogy voltak más, külvárosi temetők is, talán a nagykutyáknak fenntartva.


A kapun belépve egy ilyen helyhez szokatlan nyüzsgésben találta magát. Különböző nemzetiségű kollégái köszöntéseire kellett válaszolnia. Az előcsarnokban újságírók tömkelege gyülekezett, a katonák alig tudták őket féken tartani. Gérard és Constance is ott voltak, az egyetlenek a csoportból, akiknek bosszús és nem túl lelkes kifejezés ült az arcán.

- Összegyűjtöttek minket a szállodákban, és idehoztak - magyarázta Gérard fejét csóválva. - Azt mondják, megmutatják nekünk a decemberi áldozatokat.

- Az utolsó dolog, amit akarok, az, hogy halottakat mutogassanak nekem - tette hozzá Constance. - Ki tudja, hogy juthatott eszébe a főnökömnek, hogy ide küldjön engem.

Chantal el akarta mesélni az ellenőrzési pontnál történt kalandját, amikor az újságírók, fotósok, operatőrök és riporterek hada megindult előre, és elszakadt a többiektől. A katonák oldalra helyezkedtek, utat nyitva. Egy harcsabajszos, nehéz kabátba öltözött személy került az élre, és vezette a csoportot befelé a temetőbe, románul kiáltozva az útirányt.

A társaság áthaladt néhány fasoron, hóval borított sírkövek és sírhantok között. Egy nyírfákkal körülölelt tisztásra érve a bajszos ember az újságírók felé fordult, felemelte mindkét kezét, és melodramatikus mozdulattal a mögötte elterülő látványra mutatott.

Vakuk villantak, és a kamerák berregni kezdtek, miközben a tömegből rémült kiáltások hallatszottak. A tisztás végében, a fák sűrűjében felhalmozva tizenhárom holttest hevert. Nagyrészt meztelenek voltak, szürkés bőrrel, amelynek állaga a pergamenre emlékeztetett. Néhányuknak üres volt a koponyaürege; sok testen látszottak szörnyű sérülések, amelyek felhasították végtagjaikat, felfedve a csontokat és az izomszöveteket.

A legkevésbé elviselhető és egyben legmegindítóbb látványt egy ülő helyzetbe rendezett nő és a rátámasztott nem több mint két hónapos kislány sápadt holtteste nyújtotta. Mindkettejüknek félelmetes seb futott végig a hasán, melynek széleit otromba öltések tartották össze. Akár ocsmány cipzárnak is lehetett volna nevezni.

Constance azonnal becsukta szemét. - Ez szörnyű, istenem! Ez szörnyű! - Szemetek! - kiáltotta Gérard tajtékozva. - Felkoncolták őket! Felkoncolták

a gyerekeket is, az átkozottak! Chantal, aki utolérte kollégáit, az arcán kiülő undor ellenére önuralmat

gyakorolt. - Igen, felkoncolták - mormolta. - De utána miért varrták őket össze? - Nyilvánvaló - mondta Gérard szárazon. - Hogy elrejtsék cinizmusuk

nyomait. - Hirtelen abbahagyta, felfogva a válasz abszurditását.


Chantal nem figyelt rá. Észrevette egy angol kollégáját, a „Guardian” munkatársát, akit évekkel ezelőtt Nicaraguában ismert meg. A férfi keresztbe font karral állt, csendben csóválta fejét, és a mellette állókat figyelte.

Chantal odalépett hozzá. - Eric - mondta, és bizalmasan karon fogta -, mit gondolsz? A másik szembefordult vele. A City dolgozójaként kikerekedett képe volt. - Ó, Chantal! - mondta mosolyogva. Majd hirtelen nyers hangon folytatta: -

Ez egy bohózat. Egy átkozott bohózat. Ezek a holttestek nem a Securitate tömegsírjaiból valók. Ezeket a hullaházból szerezték. Nem látod a boncolás vágásait?

A boncolás. Gondolhatta volna, korholta magát Chantal. Nem volt kétség, a feltételezett felkoncolás sebhelyei valójában a boncolásé voltak. Ezért voltak a sebek összevarrva.

Átverés az újságírók számára. Sokan közülük egyébként teljesen összeomlottnak tűntek, és tágra nyílt szemmel hallgatták a harcsabajszos embert, aki számok felsorolásával foglalatoskodott az anyanyelvén, amit senki nem értett.

- Miért tették? - kérdezte Chantal, inkább magától, mint kollégájától. - Az egész forradalomban van valami baljós - mondta Eric. - Túl sok a

látványosság, túl sok a díszlet. Kétségbe vonja a rendező személyét. - Láttad Ceausescu tárgyalását? - Kevéssé volt meggyőző. De azon a terepen nehéz nyomozni. Viszont nem

lenne lehetetlen kideríteni néhány dolgot a nőről és a kislányról, akiket kiállítottak. Nincs kedved elkísérni a temetőirodába?

Chantal az órájára nézett. - De igen. Még nincs ebédidő. Miközben zavartalanul eltávolodtak a hófödte fasorok között a szürke

téglatest felé, amely úgy tűnt, a jó irányt mutatja, Chantal szűkszavúan elmesélte Ericnek, miket látott az elmúlt órákban. Az angolt láthatóan meglepte néhány részlet.

- Szamárfülek? - mormolta. - Az szép! - Ó, kétségtelen, hogy csak káprázott a szemem - felelte Chantal -, de

láthatod, milyen állapotban voltam. Mit tudsz a Mihály Arkangyal Légiójáról? - Sosem hallottam róla. A Vatra Romaneascat viszont ismerem. Ez egy

nacionalista, rasszista és ultrareakciós csoport. Mindenki fél tőlük, de még sosem találkoztam senkivel, aki hozzájuk tartozik.

- Én igen, de meglettem volna nélküle - mondta Chantal, és folytatta történetét.

Abbahagyta, amikor az irodáknak otthont adó, szomorú épülethez értek. Az ajtóban beleütköztek egy kifelé tartó katolikus pappal. Fiatalos, erőteljes külseje ellenére botra támaszkodva, látványosan sántítva járt. Arca, melyet


rövid, hegyesre vágott szakáll keretezett, bizalmat árasztott, de szemét sötét lencséjű szemüveg takarta. Megállt előttük, akik kíváncsian nézték.

- Maguk azok, akik várakoznak? - kérdezte angolul. Chantal és Eric egymásra néztek, majd megrázták fejüket. A pap még

néhány pillanatig nézte őket, aztán szó nélkül továbbállt. A két újságíró a bizonytalan és a vidám közötti tekintettel követte fáradt lépéseit.

- Egy becsavarodott - jegyezte meg Eric. - Nem román volt - tette szóvá Chantal. - Inkább spanyolnak vagy olasznak

tűnt. - Hagyjuk! Keressük meg inkább a gondnokot! Nem kellett sokat keresni. A középkorú férfi az előcsarnokban volt. Éppen

söpört, erőteljes mozdulatokkal, de láthatóan kevés eredménnyel. Ahogy meglátta az újságírókat, eldobta a seprűt, és kiabálni kezdett

románul. Eric és Chantal elsőre nem értettek semmit, aztán rájöttek, hogy a gondnok azért panaszkodik, mert az újságírók folyamatosan zaklatják, ezzel akadályozva munkájában, és ez rossz fényt vet rá a felettesei előtt.

Mialatt kiabált, Chantal észrevette a jelvényt kopott egyenruháján. Három nyílvesszőt ábrázolt, vagy talán egy szigonyt. Támadt egy ötlete.

- Ion Remesul küldött minket. Érti? Remesul. A gondnok hirtelen abbahagyta a szitokáradatot. - Remesul? - kérdezte halkan, szinte félénken. - Pontosan ő - jelentette ki Chantal határozottan. - Remesul úr személyesen. A gondnok egy pillanatra elgondolkodott, majd intett az újságíróknak, hogy

kövessék. - Zseniális - suttogta Eric, miközben követték vezetőjüket az épület

elhagyatott folyosóin. - Ez a Remesul nagy hatalommal bírhat. - De hova a fenébe visz minket? Ahelyett, hogy az igazgatói irodákba vezette volna őket, ahogy Chantal és

Eric remélte, a gondnok egy kis ajtóval babrált. Mikor sikerült kinyitnia, rájöttek, hogy kivezette őket újra a szabadba, a temető egy másik részébe. Itt nem voltak rendezett fasorok, csak laza talaj, földből kiforgatott keresztek és sírkövek, ásásnyomok és mindenfelé szétszórt kövek.

- Talán meg akarja mutatni a mészárlás további áldozatait? - kérdezte Chantal.

A gondnok szándéka azonban nem ez volt, tekintve, hogy miközben átvezette őket e senkiföldjén, azzal szórakoztatta magát, hogy leköpködte a még sértetlen sírokat. Minden köpéshez mormogott valamit, majd nagy nevetésben tört ki.

- De mit mond? - kérdezte Chantal ingujjon ragadva társát. - Magyarokról és zsidókról beszél - válaszolta Eric. - A többit nem értem, de

valószínűleg sértések.


Szinte a terület másik végében, ahol egy magas kerítés határolta el a temetőt a szürke épületek sűrű vonalától, a gondnok megállt. Egy, a többinél sokkal nagyobb üregre mutatott, amelynek megnyitásához csákányra volt szükség, hogy áttörjék a cementréteget. Egy tűzoltólétra volt a pereméhez támasztva, amely elveszett a föld mélyéből kiszüremkedő gyenge fényben. Sokkal mélyebben egy kőpadlót lehetett látni, és valószínűleg egy terem vagy talán folyosó falait.

A gondnok a létrára mutatva mosolygott. - Azt várja, hogy másszunk le? - kérdezte Eric akaratlanul is tekintélyes

hasára pillantva. - Ha már itt vagyunk - felelte Chantal. - Lássuk, mi sül ki ebből! A gondnok továbbra is nevetett, és most a „Securitate” szót ismételgette

megfejthetetlen szavak keveréke között. Eric habozott. Chantal magához ragadta a kezdeményezést, óvatosan az első fokokra lépett.

- Stabilnak tűnik. Eric megvárta, míg leért a földre, majd ő is nagy elővigyázatossággal

lemászott. Egy folyosóban találták magukat, amelyet a mennyezetre szerelt fénycsövek kellemetlen és hideg fénye világított meg. A folyosó mindkét irányban kanyargott, így nem lehetett látni a végét.

Azt várták, hogy a gondnok is leereszkedik utánuk, de az nem mozdult. Továbbra is beszélt a magasban, karjával hevesen gesztikulálva. Sötét alaknak látszott a szürke ég előtt.

- Mit csináljunk? - kérdezte Chantal. - Arrafelé mutat. - Eric fejével a folyosó jobb oldali része felé biccentett. -

Ahogy mondtad, nincs mit tenni, menjünk tovább. Bármikor meggondolhatjuk magunkat.

Nyomasztó falak között haladtak, amelyek úgy vibráltak, mintha radioaktívak lettek volna. Az első kanyar után jött egy második, majd egy harmadik. A falak monotonságát időről időre egy-egy mélyedés törte meg, némelyikben telefonnal felszerelt kis asztal állt.

- Ez bizonyára a Securitate híres alagsora - mondta Eric. - Kilométerek és kilométerek, mint Bukarestben.

Chantal felemelt egy telefonkagylót, amely reszelős, idegesítő hangot adott ki.

- Foglalt - mondta mosolyogva. - Még ha válaszolnának, se értenél belőle semmit. Az utolsó kanyar egy hosszú lépcső tetejéhez vezette őket, melynek

kőlépcsőfokai a mélyben beleolvadtak a mindenütt jelenlévő sugárzásba. Tompa moraj hallatszott lentről, mint egy föld alatti patak csobogása. Az első lépcsőfokon megálltak.

- Lemegyünk? - kérdezte Eric.


- Igen. Végül is mi vagyunk az egyedüli újságírók, akik lejutottak ide. - Chantal hangja kevésbé volt határozott, mint szavai.

Ahogy haladtak lefelé a lépcsőn, a víz morajlása erősödött, távoli robajjá változott. Számtalan lépcsőfok és egy pár lépcsőforduló után egy kis fémajtóhoz érkeztek. A szemöldökfára szerelt kamera berregni kezdett. Az ajtó hirtelen kitárult.

Chantal és Eric alig bírták elfojtani kiáltásukat. A küszöbön túl egy egyenruhás ember várakozott, akinek az arca egy őrült genetikus kísérleti termékének tűnt. Átlagos, sőt talán szép arcán két aprócska szem ült, alakra és nagyságra pontosan ugyanolyan, mint az egerek szeme. Úgy tűnt, a szemüregeket ehhez alkalmazkodva tervezték, mivel nem volt semmilyen mélyedés az élénkpiros, gomb nagyságú, szaruhártya nélküli pupilla körül.

A jelvény nélküli, zöld egyenruhát viselő ember úgy tűnt, nem törődik nyilvánvaló rémületükkel. Csak arrébb lépett, és egy intéssel behívta őket a terembe.

Eric és Chantal a sokktól megsemmisülten eleget tettek az invitálásnak. A teremben, amelybe beléptek, berendezésként csak néhány polc és az elmaradhatatlan telefonos asztalka állt, ez utóbbi mellett egy sietősen elfogyasztott reggeli maradéka volt látható. De a nyomorúságos bútorzatról azonnal elvonta figyelmüket az üveglemez, amely egy egész falat helyettesített a teremben, és a mögötte lévő vízfelület, melynek szélei elmosódtak az örökös sugárzó fényességben.

Zavaros, tejszerű volt a víz. Felülete fodrozódott, mintha erős szél borzolta volna. Lehetetlen volt meghatározni, mekkora lehetett ez a láthatatlan szélű víztároló. Az viszont bizonyos volt, hogy egy hatalmas tartály, nem egy földalatti tó, mivel úgy tűnt, fényesre csiszolt fémfalak ölelik körül.

Az egérszemű ember halkan távozott a terem végében lévő ajtón keresztül. Chantal és Eric kihasználták távollétét, hogy hangot adjanak szorongásuknak.

- Úristen! - motyogta Chantal. - Mi az ördög. - Hangja megtört, nem bírt többet mondani.

Eric sem volt kevésbé zaklatott. - Egy szörnyeteg. Ez egy rémálom. Ha nem láttam volna saját szememmel. Beszélgetésüket megszakította a teremtmény visszatérése, háta mögött egy

alacsony, sima arcú, hátrafésült hajú emberrel. Csillogó kék, hideg szeme volt, de normális vágású és színű. Elegáns, zöld egyenruhát viselt, amely nagyon különbözött a román hadsereg otromba és alaktalan egyenruhájától. Egyik karjára rangfokozatai voltak hímezve.

Melegen kezet nyújtott, és tökéletes franciasággal kezdett beszélni. - Értesítettek, hogy maguk az Ion Remesul által küldött látogatók. Azt

hittem, ő is elkíséri magukat. - Ha észrevette is ujjaik remegését, nem mutatta jelét.


Talán eljött a pillanat, hogy felhagyjanak a színleléssel, de Chantal nem érezte magát elég bátornak hozzá. Addig nem, amíg nem kap felvilágosítást a föld alatti alagutak funkciójáról, a háta mögött morajló víztárolóról és az undorító szemű emberről.

- Nem tudott eljönni - felelte elhaló hangon. - Talán később csatlakozik. - Helyes - mondta az egyenruhás személy, majd hozzátette: - Bocsásson

meg, ha indiszkrét vagyok, de nagyon idegesnek tűnik.. Chantal gyorsan a piros szemű ember felé fordította fejét, aki most

reggelijének maradékával foglalatoskodott. A másik elmosolyodott. - Az első, amit lát? Akkor már értem. Nem mindig sikerülnek jól, és nem

tudjuk az okát. - Erichez fordult. - A nevem Dimitriu, főhadnagy vagyok a Légióban. Azzal bíztak meg, hogy mutassam meg maguknak az alanyokat.

- Mihály Arkangyal Légiója? - kérdezte Eric, most már kicsit nyugodtabban. A tiszt végignézett rajta. - Magának nem francia akcentusa van. Nekem két franciát harangoztak be. Eric uralkodott magán. - Közbejött valami. Én helyettesítem a kollégát. Angol vagyok. Dimitriu egy pillanatra megzavarodott, majd vállat vont. - Rendben, a lényeg, hogy fel legyenek hatalmazva a vásárlásra.

Természetesen - tette hozzá aztán - Mihály Arkangyal Légiója, mi más, ha nem az? Nem avatta be a kollégája? De most kövessenek, ne vesztegessük az időt!

Újabb folyosók útvesztőjébe vezette őket. Most a falakon szabályos időközönként ablakok nyíltak, melyekből a zavaros, tejszerű vízre nyílt kilátás. Chantal úgy látta, mintha fehér alakok mozognának a felszín alatt. Szíve újra hevesen dobogott. Megpróbálta magára vonni Eric figyelmét, de a tiszt olyan gyorsan haladt, hogy lehetetlen lett volna megállni és tanulmányozni a jelenséget. Chantal elgondolkodott, vajon tényleg ezt szeretné-e. Elfojtott egy erős borzongást.

- Körbe kell járnunk a víztárolót - mondta Dimitriu. - Nagyjából tíz percet vesz igénybe. Van kedvük?

- Igen - felelte Eric, aki szintén kimerültnek tűnt. - De nem áll fenn a veszély, hogy találkozunk még a Securitate fegyvereseivel?

A tiszt felnevetett. - Ha fennállna ez a veszély, nem vezetném körbe magukat. Nem, nem

fogunk találkozni securistákkal. Elsöpörtük őket, mikor elfoglaltuk a Tudományos Akadémiát. Akkor fedeztük fel a föld alatti járatok bejáratát, és örököltük meg Elena laboratóriumait.

- Elena? - kérdezte Eric. - Igen, Elena Ceausescu. Nem tudta? Ő dolgozta ki a makrosejtek

regenerációjának rendszerét. Nem volt olyan ostoba, mint gondolták. Látták a tárgyalást?


- Én láttam - mondta Chantal. - Voltan, aki a kihallgatást vezette, minél hamarabb túl akart lenni rajta.

Attól félt, hogy kiszivárog a laboratóriumok híre, és a Nemzeti Megmentési Front lecsap rájuk. Én nem hiszem azonban, hogy Elena beszélt volna. Azzal csak még egy újabb fegyvert adott volna a vádlói kezébe. Vagyis minden jól alakult, Elena halott, és a laboratóriumok a mi kezünkbe kerültek. Így a makrosejteken kívül regeneráljuk egész Romániát. - Az utolsó szavakat enyhe ünnepélyességgel mondta, ami mélyen gyökeredző meggyőződésről árulkodott.

Eric számára nem volt ismeretlen a Voltan név. Kis tétovázás után megkérdezte:

- Voltan Voivolescuról beszélt? De ő nem a Fronthoz tartozik? - Mindenki azt hiszi, de valójában Remesul embere. - A tiszt hangja hirtelen

bizalmatlanná vált. - De maga nem tudja ezeket? Kivel tárgyalta meg a vásárlást?

Ericet a kérdés váratlanul érte, nem tudta, mit válaszoljon. Chantal a segítségére sietett.

- Ó nagyon keveset, vagy talán semmit sem tud. Én tárgyaltam, méghozzá magával Voltannal.

A tiszt egyfajta tisztelettel nézett rá, de nem szólt semmit. A sokadik folyosó végén egy fegyveres által őrzött ajtóhoz érkeztek. Ahogy

meglátta a tisztet, felugrott tisztelegni, felemelve a kezében tartott AKM-et. Dimitriu belökte az ajtót, és intett a többieknek, hogy kövessék.

Egy tágas, hideg terembe léptek. Vízcseppekkel borított csövek futottak végig a falakon, melyek közül az egyik üvegből épült, és látni lehetett rajta keresztül a széltől felborzolt vízfelszínt. Itt szinte fülsüketítő volt a zaj.

A terem egyik sarkában négy, kék inges fiatalember ült ugyanannyi számítógépkonzol előtt. Rövid pillantásra méltatták az újonnan érkezetteket, és visszatértek munkájukhoz, miközben a képernyőkön számok és grafikus jelek első látásra megfejthetetlen sorozatai futottak végig.

A szoba közepén egy asztalnál, melynek nagy neonlámpa állt a tetején, ült az ötödik személy: egy nagyon hosszú hajú, mellkasig érő szakállú ember. Civil ruhát viselt, de a három nyílvesszőt ábrázolójelvény ott díszelgett a bal karját körülölelő szalagon. A főhadnagy és az újságírók érkezésére felemelte tekintetét a köteg papírról, amelyet idegesen lapozgatott.

Valamit mondott románul, mire a főhadnagy hosszas magyarázattal felelt. Az ember időnként bólintva hallgatta, majd egész jó franciasággal az idegenekhez fordult.

- Tudom, hogy tudósnak nézek ki, de nem vagyok az. Az üzleti megbízott vagyok. Szerveket vagy egész testeket keresnek?


Chantal és Eric hallgattak, azt hitték, az ember rosszul fejezte ki magát. Nem így volt.

- Szervek vagy egész testek? - ismételte, majd hozzátette: - Szervekkel jól állunk. Kiszolgáljuk magunkat magyarokkal a temetőből, ahonnan, gondolom, bejöttek. Elena regenerációs folyamatával korlátlan ideig eltarthatók. Elegendő csak röviden megmártani őket a tartályban.

Chantal megvilágosodott. - A nő és a kislány - suttogta Ericnek. Beszélgetőtársuk bólintott. - Arra a nőre és kislányra gondolnak, akiknek vágás volt a hasán, igaz? A

Front egy túlbuzgó tagja megtalálta a testeket, és azt terjeszti, a mészárlás áldozatai. Ez jól jön nekünk, csak ne derüljön ki az igazság. - Felnevetett. - A nőről nem tudok semmit, azt hiszem, májzsugorban halt meg. A kislány a szomszédjaim gyermeke volt. Vérrög következtében halt meg, úgy emlékszem, december kilencedikén. Christinának hívták.

A tiszt összefont karral állt türelmetlenül. Mondott valamit románul a szakállasnak, aki franciául válaszolt:

- Nem, nincs szükségünk magára. Menjen csak! A másik összevágta a bokáját, könnyű meghajlással elköszönt Erictől és

Chantaltól, és elhagyta a termet. A számítógépek előtt ülő fiatalemberek futó pillantást vetettek rá, majd visszatértek saját dolgukhoz.

A szakállas személy feltápászkodott. Így kiderült, hogy nagyon alacsony és szinte elhízott.

- Még nem is mutatkoztam be. Rudu Valescu vagyok, a Légió politikai vezérkarából. Ami közismertebb nevén a Vatra Romaneasca.

Megkockáztatva a lelepleződést, Eric nem bírta megállni, hogy feltegyen egy kérdést.

- Mióta létezik a Légió? A tiszttel ellentétben Valescu úgy tűnt, teljesen természetesnek veszi a

kérdést. - A Légió a harmincas évek óta létezik, de Vasgárda néven vált ismertté. Ez

a név mond valamit maguknak? De még mennyire! Eric és Chantal is hallotta hírét a Codrenau kollaboráns

mozgalomnak, amely előkészítette az utat, hogy Románia a Harmadik Birodalom szövetségese legyen. Borzongás futott végig a gerincük mentén. Jobbnak látták azonban, ha nem kérdezősködnek, így csak bólintottak.

- Gondolom, érdekli magukat, mi közünk van ehhez a forradalomhoz - folytatta Valescu. - Nos, megcsináltuk a saját forradalmunkat. Régóta készültünk rá, csak a tömeg megelőzött minket. Most, hogy a régi kommunistákat elsöpörtük, az újaktól is meg kell szabadulnunk. Akik,


engedjék meg, hogy elmondjam, sokkal rosszabbak. Nekik nem számítanak a magyarok, zsidók, antikeresztények.

Eric kérdezni akart még valamit, amikor az egyik kék inges fiatalember felkiáltott, és a képernyőn megjelenő zöld színt mutatta Valescunak. Valescu mondott néhány mondatot románul, majd Chantalhoz fordult.

- Néhány test hamarosan kiemelkedik. Tudnom kell, mire van szükségük. Testekre vagy szervekre?

- Testekre - felelte Chantal véletlenszerűen. - Rendben. - Valescu az üvegfalhoz futott, az újságírók követték. A tartályra

mutatott. - Valami nem mindennapi látványban lesz részük. Én már rengetegszer láttam, de továbbra is lenyűgöz.

Úgy tűnt, még erősebb, a magasból jövő szél csapkodja a víztárolóban lévő folyadékot. A morajlás elviselhetetlenné vált, miközben igazi, nagy hullámok borították be a víz felszínét. Szép lassan egy örvény alakult ki, egyre növekvő sebességgel szélesedett. Habpatakok rendeződtek körülötte spirálokba, amelyek azonnal megtörtek, és újak keletkeztek helyettük.

A víz most már szabályos időközönként csapódott az üvegfalnak, szabálytalan fehér csíkokat hagyva háta, amelyek vízcseppekké olvadtak. Valódi mélyedés nyílt a folyadék közepén, amely magas, örvénylő falú kúpot formált.

Nem lehetett látni az alját. Chantal viszont fehér alakokat látott, ugyanolyanokat, amilyeneket már a folyosóról is észrevett, őrült táncot jártak az örvény körül, éppen a víz felszíne alatt. Libabőrös lett. Majd kiemelkedtek az első alakok, a spirális hullámok szélén himbálózva.

- A szervek - mondta Valescu túlkiabálva a morajlást. - A nagyja még hátravan!

Hirtelen, mintha rugókból lőtték volna ki őket, a mélység habzásából tökéletesen megformált emberi testek csapódtak a falakhoz. Sokáig felegyenesedve forogtak, keringtek, mintha síelnének, oldalukhoz csapódó kezekkel. A morajlás elhalkult, és az örvény szép lassan feltöltődött vízzel. A testek folytatták fokozatos előrehajlásukat, majd belesüllyedtek a víz felszínébe. Mikor a hullámok elfogytak, és az örvény kis habspirálokba szétszóródva bezárult, az ismét olajos folyadék tetején fehér testek és formák lebegtek.

- Nincs más hátra, mint kihalászni őket - mondta Valescu a lelkesedéstől elcsukló hangon. - Emberi szervek, mintha újak lennének, és élő, de tudat nélküli testek, tetszőleges használatra.

Eric és Chantal lélegzete elakadt a csodálattól és rémülettől. Gépi karokat láttak leereszkedni a magasból, ahol a fényesség tömörebb volt, és fémhálókat terítettek a lágy szellő borzolta víz felszínére. A háló széleit a szerkezet forgó mozgással a hab alá mélyesztette, amelyen a testek lebegtek, majd


összecsavaró mozgással kihalászta őket. Így a háló újra felemelkedett, és a levegőben hullámzott, összeszorítva rakományát. Chantal nem tudott visszafojtani egy halk kiáltást, mikor meglátta, hogy a testek mozognak.

- Kevesen tudják, hogy működik az enzim melegvízben - mondta Valescu, ravaszul figyelve vendégeit, elárulva elégedettségét, hogy sikerült lenyűgöznie őket. - Elena beszél róla Az izoprén sztereoszkopikus polimerizációja című könyvében, de nagyon homályosan. Biztosan hat a másik enzimre, amely az idegi impulzusokat vezeti, a kolinészterázra, megváltoztatva az agy működését. Az élő testek ebből a tartályból lesoványodva és rendkívül megerősödve jönnek ki, de - hogy is mondjam? - lelketlenül, ez épp az, ami bennünket érdekel. Miközben a nem újrahasznosítható testekből kinyert egyes emberi szervek működésüket megtartva regenerálódnak.

Eric mélységesen megrendülve és hitetlenkedve bámulta Valescut. - De mit szándékozik elérni mindezzel? - kérdezte megtörten. - Ugyanazt, amit Ceausescuék kitűztek - felelte a másik, elgondolkodva

figyelve a lehalászás utolsó szakaszát. - Helyreállítani a nemzetgazdaságot. Sok országnak, köztük annak is, amelyiknek dolgoznak, van szüksége jó katonákra, akik nem tesznek fel túl sok kérdést. De még nagyobb szükségük van transzplantációra kész szervekre, amelyek képesek működni a végtelenségig.

Az egyik számítógépnél dolgozó kiáltott valamit, miután megszemlélte a képernyőn feltűnő hieroglifákat.

- Kilenc teljes testet szereztünk - fordította Valescu, arcán elégedett kifejezéssel. - Az egyiknek ugyan kecskelába van, de még így is jóval az átlag alatt vagyunk az ilyen jellegű balesetek tekintetében. Egy kecske beleesett a Bega vizébe, ami ellátja a tartályt, és az enzim megduplázta az emberi kromoszómák egy részét a kecske kromoszómáira alakítva. Megesik. Ezenkívül van nyolc pár ép tüdőnk, nyolc pár ép vesénk és két ép szívünk. Maguknál van a pénz?

A kérdés váratlanul érte Chantalt és Ericet. - Igen - hazudta az angol. - Várjanak itt! Elmegyek összecsomagoltatni a szerveket. A testeket, mint

mindig, turista vízummal ellátott kísérővel küldjük. Szinte ugrándozva távozott a teremből. Chantal és Eric döbbenten bámultak

utána. Egy darabig egyikük sem volt olyan állapotban, hogy hozzászóljon a látottakhoz. Azután Eric az órájára nézett.

- Majdnem másfél órája vagyunk itt. - Megköszörülte torkát. - Ki gondolta volna? Chantal rájött, hogy barátja elkalandozott, teljesen összezavarodott és

képtelen összerendezni gondolatait. Neki kellett kezdeményeznie. A terem közepére lépett, és hangosan megszólalt:

- Értetek?


A kék inges fiatalok szótlanul meredtek rá. Egyikük zavartan megcsavargatta tömött fekete bajszát.

- Nem értenek franciául - mondta Chantal gyorsan barátjának. - Valószínűleg azt sem tudják, kik vagyunk. Nem fognak megállítani.

- De Valescu visszatérhet - tiltakozott Eric. - Nem ilyen hamar. Gyere! Elvezette az ajtóhoz, amelyen bejöttek, anélkül, hogy a számítógépek előtt

ülők megpróbáltak volna beavatkozni. Az őr a falnak dőlve ásítozott. A két idegen láttán összeszedte magát, és zavartan tisztelgett fegyverével.

- Siessünk! - súgta Chantal. - Emlékszel az útra? Eric bólintott, és szó nélkül mutatta az utat. Szinte futva haladtak a tartály

körüli végeérhetetlen folyosókon, csak akkor lassítottak, amikor egy unott arcú őrrel találkoztak. Senki nem próbálta megállítani őket.

Feleannyi idő alatt megtették az utat, mint odafelé. A legelső terembe érkezve ott találták az egérszemű embert, és keserű meglepetésként Dimitriu főhadnagyot.

A tiszt hosszasan nézte őket, mielőtt megszólalt. - Hova mennek? - kérdezte aztán fagyosan. Ismét Chantalon volt a sor, hogy improvizáljon. - Valescu azt mondta, várjuk meg fent. Oda hozatja nekünk az árut. Dimitriu még áthatóbban nézett rá. Chantal félni kezdett, mikor a

főhadnagy felengedett. - Hol fönt? - kérdezte semleges hangon. - Ahonnan bejöttünk. Chantal szíve erősen dobogott. Ericre nézve észrevette, hogy az ő állapota is

ugyanolyan lehet. Úgy érezte, jégsatu szorítja össze ízületeit. Dimitriu elgondolkodott egy pillanatra, majd azt mondta: - Akkor a temetőben. Chantal érezte, hogy a feszültség úgy távozik testéből, mint egy patak

izzadság. - Igen, a temetőben - helyeselt hevesen bólogatva. - Csak fel kell mászniuk a létrán. A bal oldali folyosón végigmenve éppen a

kijárathoz fognak érkezni. - Rövid meghajlással búcsúzott. Az összes előzetesen mutatott udvariassága elpárolgott.

Chantal észrevette, hogy megváltozott a viselkedése, de nem volt mit tenni, mint cselekedni. Amint a tiszt kitárta a fém ajtószárnyakat, biccentéssel búcsúzott. Karon ragadta a meglehetősen zavarodott Ericet, és a kő lépcsősor aljára lépett. Szinte dühödten indult meg a lépcsőfokokon.

Ahogy egyre följebb értek, Eric feléledt. - Kezünkben van az évszázad sztorija - mondta csak egyszer.


- Először ki kell érnünk. - Chantal nyugtalan volt, nehezen lélegzett. - Csak a szabadban fogok tudni megnyugodni.

Fokozatosan lassítottak lépéseiken. A víz morajlása már távolról hallatszott, és a lent látottak emlékképei kezdtek halványodni. Nyugodtabban és normális légzéssel néztek szembe az utolsó lépcsősorral.

Éppen ekkor egy árnyék vetült közéjük és a folyosó utolsó szakaszának élénk fénye közé. Annak ellenére, hogy szemük könnyezett a neon fénycsövektől, Chantalnak nem esett nehezére felismerni Ion Remesult. Szíve összerándult. A román keresztbe font karral, a falnak dőlve állt nem messze a szabadba vezető létrától.

- Ezek azok a hülyék, akiket beengedtek maguk helyett - mondta Gérard-nak és Constance-nak, akik a háta mögött várakoztak.

Gérard szánalommal csóválta fejét. Constance előrelépett, és gyűlölettel teli tekintetét a két kővé dermedt alakra szegezte.

- A híres újságíró - suttogta Chantalnak, a szemébe nézve. - Az év csodája. Rendben, úgyis szükségem van egy új kiscicára. Az enyém elpusztult.

Felemelte a farkánál fogva kezében tartott macska tetemét, és meglóbálta Chantal arca előtt. Mikor véget ért a kezelés, és Chantal visszanyerte tudatát, rájött, hogy egy fehér, ragacsos folyadékban lebeg. Ez nagy nyugalommal, a teljesség érzetével töltötte el, mintha egész életének célja az lett volna, hogy újra egyesüljön azzal a folyadékkal.

Érezte, hogy Énjének határai lebomlanak, eggyé válva azzal a befogadó, védelmező folyadékkal. Megpróbálta átadni magát a lágy burok édes szorításának, minden energiáját neki ajándékozva. De aztán meglátta nem messze a macska testét kísértetiesen lebegni. Látta, ahogy felolvad, és feléje folyik sötét anyag spiráljaként. De ő maga is olvadt, és úgy tűnt, mintha atomjait vonzotta volna az a különös anyag.

Kimondhatatlan félelem lett úrrá rajta. Nyávogni próbált, de száját már elöntötte a víz. Megint nyávogott. Torkából gurgulázó hang tört elő, majd azonnal elhalt. Senki nem hallotta. Soha többé.


6

A vallatás

em gondolja, hogy túlságosan kegyetlen bánásmódban részesíti ezeket az embereket, magister?

Eymerich sértett tekintettel fordult Jacinto atyához. - Épp maga, atyám, emeli ezt a kifogást ellenem? Pedig ismer. Nem kínzás,

amiben részt vesz, hanem egy eszköz, amivel közvetett vallomást érhetünk el a vallatás gyötrelmei nélkül.

Jacinto atya zavartan fordította arcát a kis lyukhoz, amit Eymerich fúratott a nagy cellát a két kisebbtől elválasztó, sűrű fadeszkákból álló falra Ussel várának pincéjében. A huszonhat fogoly már két napja nyöszörgött, kiabált, rángatta a láncokat, hogy megpróbálják távol tartani a nedves falakon csúszó viperákat, amelyek időről időre loccsanással estek a padlót borító bűzölgő vízbe. A négy gyermek volt a leginkább megrémülve. Negyvennyolc órája megállás nélkül zokogtak, az ugyanannyira ijedt felnőttek minden megnyugtatási kísérlete ellenére.

Látva, hogy Jacinto atya nincs teljes mértékben meggyőződve a látottak törvényességét illetően, Eymerich bajtársiasan megérintette vállát.

- Rajta, barátom. Talán elkövettem azt a hibát, hogy nem magyaráztam el magának a szándékaimat, és nem tanítottam meg magának eléggé a katar eretnekség sajátosságait. Azonnal jóváteszem, csak hagyjuk el ezt az egészségtelen helyet.

A talajt borító vízrétegben tocsogva, kezükben fáklyával léptek ki a legbelső cellából, átkeltek a következőn, és a csuromvizes bejárati terembe érkeztek. Ahogy meglátták a rácson keresztül a két domonkost, a foglyok kiáltozásban és könyörgésben törtek ki, kezüket nyújtogatva. A negyedik, legkisebb cella ajtaján kivágott ablak mögött Authié otromba feje tűnt fel.

- Az Isten verjen meg, Szent Gonosz! - mormolta a fáklyák fanyar füstjétől köhécselve. Szavaiban nem volt indulat; inkább fohászkodás volt, halk, mint egy imádság.

Eymerich nem válaszolt, de felgyorsította lépéseit a lépcső irányába, a sziklából kiképzett talapzaton túl. Jacinto atya szaporán lépkedett mögötte.

N


- Honnan tudhatják ezek, hogy a castres-i katarok Szent Gonosznak hívták magát? Az összes rejtély közül ez az egyik legsötétebb.

- Megoldjuk, ahogy az összes többit. - Eymerich szándéka egyértelműen a számára kellemetlen téma befejezése volt. Jacinto atya megérezte, és hallgatott.

A lépcső tetején beleütköztek Lambert atyába, aki a folyosókat járva fennhangon olvasta Szűz Mária kis zsolozsmáját. Mikor észrevette őket, becsukta az apró, miniatúrákkal gazdagon díszített kódexet.

- Nem gondolja, Nicolas atya, hogy ideje lenne elkezdeni a vallatásokat? A napok csak telnek, mindenféle eredmény nélkül.

- Ebben téved, Lambert atya - felelte Eymerich -, ahogy téved Jacinto atya is. Megértettem, hogy valójában a titkolózás hibájába estem. Hol van Simon atya?

- A szobájában imádkozik. - Csatlakozzunk hozzá! Mindent elmagyarázok. Felmásztak a csigalépcsőn a harmadik emeletre, a lépcsőfokok szokatlan

magasságától lihegve. Simon atyát a padlót beborító gyékényre borulva találták. Olyan hideg volt, hogy meglátszódott a domonkosok lehelete.

Simon atya nyilvánvaló aggodalommal, komor arccal emelkedett fel. Hosszú fehér szakálla és a tonzúra körül leomló haja szinte vad kinézetet kölcsönöztek neki.

- Túlságosan sok fény van ebben a szobában - motyogta. - És túl sok bútor is. Foglaljanak helyet a ládákon!

- Nagytiszteletű atyáim! - kezdte Eymerich, mikor mindenki elhelyezkedett. - Nem csak egy magyarázattal tartozom. Két nappal a feltételezett eretnekek letartóztatása után még semmilyen vallatás nem történt. Ráadásul Jacinto atya kifogást emelt az általam elrendelt legelső lépés ellen, hogy viperákat és gyíkokat helyeztek a cellákba.

- Semmilyen büntetés nem elég Krisztus tagadóinak - mondta komolyan Párizsi Simon, még inkább összevonva fehér kefékre emlékeztető szemöldökét.

- Egyetértek - szólalt meg Jacinto atya -, de először meg kell bizonyosodni bűnösségükről. Azonfelül nem helyeslem, hogy a foglyok az egész idő alatt nem kaptak enni, azok után, hogy gúnyból késeket osztottak nekik, mintha étkezés közeledne.

Lambert atya is közbe akart szólni, de Eymerich kezét feltartva megelőzte. - Engedjék meg, kedves atyák, hogy szóljak pár szót tevékenységem

megvilágítására. Egyenként végignézett beszélgetőtársain, és közben nem tudta

megakadályozni, hogy elégedett kifejezés terüljön szét arcán. Meg fogja lepni őket, és már előre élvezte a leleplezés pillanatát.


- Igaz, hogy összezártam ezeket az embereket a hüllőkkel, és késeket adtam nekik, de semmi élelmet vízen kívül. Ennek köszönhetően teljes bizonyosságot szereztem a katar szektához való tartozásukról, hosszadalmas vizsgálatok és quaestionesszel kicsikart vallomások nélkül.

Jacinto atya pufók arcára nagy csodálat ült ki. - Ez hogy lehetséges? - A kígyóktól való félelem következtében néhány fogoly vallott magának? -

kérdezte Toulouse-i Lambert, szintén döbbenten. - Semmi ilyesmi. - Eymerich titokban örvendezve kihajtogatott egy

papírdarabot, amit eddig ujjai közt fogott. - Engedjék meg, atyáim, hogy felolvassam maguknak a consolamentum teljes szövegét, ami, mint tudják, az a szertartás, amellyel a katarok megerősítik magukat saját eretnek hitükben. Ezért mi haereticatiónak szoktuk hívni.

Eymerich újabb pillantást vetett a jelenlévőkre, néhányszor köhögött, és olvasni kezdett:

- Átadod magad Istennek és az Evangéliumnak? Akkor most esküdj, hogy nem fogsz semmilyen húst enni, se tojást, se sajtot, se bármit, ami a vízből van, mint a hal, vagy a fából, mint az olaj. Továbbá nem hazudsz, nem esküszöl, nem ölsz meg semmilyen hüllőt, nem használod tested buja célokra, nem mész egyedül, ha van, ki elkísérjen, nem eszel egyedül, nem alszol ing nélkül vagy harisnya nélkül, nem tagadod meg a hitet a tűztől, víztől vagy a halál bármilyen nemétől való félelmedben.

A latin nyelven való olvasást befejezve Eymerich három társára emelte diadalittas tekintetét.

- Értik már, atyáim? Nec occidas quicquam ex reptilibus. A katarok számára tiltott a hüllők megölése. Ezért töltöttem meg visszataszító kígyókkal a cellájukat; ezért adtam nekik késeket, annak ellenére, hogy veszélyeztettem a börtönőrök épségét. Mindenki megpróbálta volna a késekkel megölni a viperákat, mivel nem tudhatják, hogy méregtelenítettek; mindenki, a katarokat kivéve, akiknek kötelességük tisztelni a hüllőket. Így tényleg csak nyöszörgésre és kiáltozásra lettek korlátozva két napon és két éjen át, anélkül, hogy megkísérelték volna magukat más módon megvédeni. Ez egyenértékű egy csoportos vallomással.

Az Eymerich szavai után beállt döbbent csendet Simon atya törte meg. Az aggastyán lassan, helyeslően bólogatott.

- Bölcsességének és éleselméjűségének hírnevét jól kiérdemelte, Nicolas atya. Nagyon jól kiérdemelte.

A többiek egyetértően bólogattak, Toulouse-i Lambert lelkesen, Jacinto atya kicsit mérsékeltebben. Meg is kérdezte:


- Nem lett volna elegendő húst felszolgálni a foglyoknak az éheztetés után? Mivel számukra tiltott a fogyasztása, egyáltalán hozzá sem érnek, ez ugyanúgy elárulta volna eretnek mivoltukat.

Eymerich már várta a kifogást. - Ezt már próbáltam a múltban, de aztán elvetettem. Több törvénytelen, de

nem feltétlenül veszélyes vallás tiltja a húsfogyasztást. Viszont csak a kataroknak tilos hüllőket megölni. Ráadásul a hüllők által keltett undor meggondolatlan és feldúlt viselkedést vált ki. Nagyon mélyen gyökeredző hit kell ezeknek az ösztönöknek az elnyomásához.

Eymerich ismét kiszámított szünetet tartott, majd hozzátette: - Azt is átgondoltam, hogy egy kígyó megölése késsel olyan tett, ami

legyőzhetetlen undort válthat ki. Éppen ezért dobattam a cellákba különösen nagy gyíkokat, amelyeket még egy kisgyerek is képes puszta kézzel elpusztítani. Azonban ezekhez az állatokhoz sem nyúltak, annak ellenére, hogy felettébb kellemetlen kinézetűek.

A csodálat, amivel a két vigasztalótestvér és Jacinto atya fogadta az inkvizítor szavait, tisztán leolvasható volt arcukról. Lambert atya megvakarta sima állát.

- Ez a hüllők megölését tiltó parancsolat valóban nagyon furcsa. Azon gondolkodom, honnan eredhet.

- Az Apostolok cselekedeteiből - válaszolta Eymerich határozottan. - Emlékeznek a beszélgetésre Cornelius centurióval? Péter éhezik, és meglátja, hogy az égből egy háló ereszkedik le, amelyben benne van az összes létező állat, még a hüllők is. Azonban nem hajlandó megölni és megenni őket, azt állítva, hogy nem akar világi és tisztátalan ételt. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a durva katar teológia továbbgondolja, és kivetítette a hüllők megölésének képtelen tiltására.

Simon atya az égre emelte tekintetét. - Micsoda borzasztó, otromba istenkáromlások! - Most már a fő vád bizonyítva van - folytatta Eymerich. - Azok, akiket

elfogtunk, katarok, tehát máglyára valók, kivéve, ha megtagadják hitüket. De a mi munkánk épp csak elkezdődött.

- Miért mondja ezt? - kérdezte Lambert atya. - Mert az eretnekség elterjedése és a szörnyetegek jelenléte közötti

kapcsolat is bizonyítva van. Meséltem maguknak, hogy Chatillon felé közeledve találkoztam egy szőrtelen sihederrel, úgy nézett ki, mint egy csontvázszerű gyerek. Nos, ez a teremtmény a lovam elé vetette magát, csakhogy megmentsen az összetaposástól egy siklót. Nyilvánvalóan ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedett, amelyek ezeket a gazembereket vezérlik. Ez arra enged következtetni, hogy az egész ügyben


Semurel úrnak van felelőssége, aki a szörnyetegek védelmezőjének tette meg magát.

- Egyértelmű volt - mondta Simon atya. - Baljós és rettentő lények jelzik a bűn jelenlétét e helyen.

- Nem föltétlenül. - Ahányszor Simon atya megszólalt, úgy tűnt, Jacinto atya nem bírja elviselni a rájuk telepedő nyomasztó légkört. Ez alkalommal is kivédhetetlen késztetést érzett, hogy ellenkezzen az aggastyánnal. - Bizonyára maga is hallott már az Andamán-szigetek kutyaembereiről, melyekről Marco Polo beszél.

- Nem olvasok profán szövegeket - szakította félbe élesen az öreg. Eymerich közbeavatkozott, hogy véget vessen a kibontakozó vitának. - Megbizonyosodva arról, amit elmondtam, itt az ideje munkához látni.

Azonnal megszabadíttatom az elítélteket - most már hívhatjuk őket így - a kígyóktól, és vitetek nekik ételt, miután jól legyengültek a hüllők próbája alatti éhezésben. Most a kilencedik órában járunk. Ha egyetértenek, alkonyatkor kezdhetjük az első vallatást.

- Authié, felteszem - mondta Lambert atya. - Igen, bár kétlem, hogy bármit is ki tudnánk belőle szedni. Authié

kétségtelenül egy Tökéletes, és mint ilyen, kötelessége nem hazudni. Meg fogják azonban látni, milyen ravaszak az eretnek vezetők, ha a legszorítóbb kérdések alól kell kibújniuk. De valakivel el kell kezdenünk.

A titkos tanácskozás véget ért. Mielőtt átadta volna magát a kihallgatás előkészületeinek, Eymerich rövid időre visszavonult saját szobájába, hogy felülkerekedjen a néhány perccel ezelőtt rátört nyugtalanság és szenvedés érzésén.

Egyre gyakrabban jelentkezett valami, ami felzaklatta. Nehéz volt leírni. Úgy tűnt neki ilyenkor, hogy a teste idegenné válik, mintha a fejét, törzsét és végtagjait nem ugyanaz irányítaná. Olyan érzés volt, mintha egy fabábu lenne, amely több, finom madzaggal összekötött részből áll.

Mindig is rossz kapcsolata volt saját testével, szinte csak a feje egy elhanyagolható függelékeként tekintett rá. Ez sokat segített neki, hogy szembenézzen a szigorú kolostori élettel és az azzal járó nélkülözésekkel és fizikai szenvedésekkel. De nagyjából egy éve úgy vette észre, mintha lazult volna a végtagjai fölötti irányítása, mintha az elméje a hústól felszabadulva bolyonghatott volna. Mivel egy ismerőse sem tett soha megjegyzést, félt, hogy esetleg nevetségesnek tűnő vagy széteső mozdulatokat tesz.

Saját szobájának magányában, mely ugyanolyan hideg volt, mint Simon atyáé, sokkal jobban érezte magát. Kibámult az ablakon, a vörösfenyők teteje fölött a hegyeket koronázó, csillámló gleccserekre. Azt kívánta, bárcsak ott lehetne, egyedül és távol minden élőlénytől. Ettől jó érzés támadt fel és áradt


szét benne, amit a hét bűnbánati zsoltár elolvasása megerősített. Máris készen állt szembenézni feladataival.

Az előcsarnokba érve Reinhardtba botlott. Mióta embereit elragadta az öncélú mészárlás heve, a kapitány egyfajta félelmet érzett Eymerichtől. Másrészről az inkvizítornak nem sikerült elfogadható magyarázatot találnia a katonák viselkedésének igazolására. Vallásos buzgalom? Bosszús válasz a csatamezőktől távol töltött katonai életre? Szükségtelen lenne érdemben kihallgatni az egyszerű nyelvezetű, durva szokásokkal rendelkező embereket.

- Van valami hír, kapitány? - Semmi, atyám. - Reinhardt felbátorodott az inkvizítor bizalmas hangjától.

- A faluban nagy a felbolydulás a letartóztatások és halálesetek miatt. Azonban semmilyen hozzátartozó nem jött, hogy követelje a foglyok vagy a holttestek kiadatását, és ez szokatlan.

- Hírek Semurelről? - Semmi. Úgy tűnik, előző éjjel elhagyta Chatillont. - Bizonyára tárgyalni ment Ebaillal. - Eymerich homlokát ráncolta. - Attól

tartok, hamarosan kellemetlenségek fognak történni. Remélem, nem túl hamar.

Az inkvizítor gondolataiba mélyedve elhallgatott. Reinhardt megérintette ruhaujját. - Bocsásson meg, Nicolas atya. Eymerich durván visszahúzta karját. Utálta, ha megérintik. - Nos? - Ismét beszéltem az embereimmel az előző este történtekről. Ők maguk

sem tudják megmagyarázni, mi történt. Viszont furcsának találom őket, nagyon furcsának.

- Mit akar ezzel mondani? A kapitány meg akarta vakarni a fejét, de a sisakján lévő tollal találkozva

lerakta kezét. - Nyugtalanok, kötekedőek. Semmiségeken veszekednek maguk között.

Máskor viszont elbutultnak tűnnek. Még sosem láttam őket ilyennek. - Mikor kezdődött ez? - Ó, az érkezésünk napján. De úgy tűnik, azóta egyre súlyosbodik. Az inkvizítor vállat vont. - Nem tudom, mit kéne tenni. A vezetésük a maga felelőssége. Inkább

figyeljen, hogy a foglyok őrzésére a legértelmesebbeket használja! És még valami. Dobassa ki a cellákból a kígyókat és a késeket! Már nincs szükség rájuk. És adjon enni a foglyoknak!

- Micsodát? - A maga emberei mit esznek? - Kenyeret, juhhúst, sáfránylevest, hagymát, szőlőcefrét.


- Ugyanezt szolgálják fel a foglyoknak, a húst kivéve! - Eymerich halványan elmosolyodott. - Azt biztos, hogy nem ennék meg.

- Ahogy parancsolja. Az inkvizítor a következő órát a kihallgatásra vonatkozó utasítások

osztogatásával töltötte. Azután elfogyasztott egy könnyű vacsorát, ami kenyérből és a sericiumnak nevezett, cukorral és rózsavízzel ízesített zsíros sajtból állt. Jacinto atya is vele tartott, és nagyon dicsérte a sajt ízletességét, de továbbra is kritizálta a mester kedvenc sörét.

Alkonyatkor Eymerich, Jacinto atya, de Beijavel úr és a két vigasztalótestvér helyet foglaltak a tárgyalóteremmé alakított ebédlőben. A terem most már sötéten és fenyegetően nézett ki. A végében lévő ikerablakot egy fekete lepellel takarták el, amelyre felfüggesztették a korhadt feszületet. Alá egy magas támlájú, kereszteződő lábú tölgyfa széket helyeztek, melynek támlájába a Via Crucis ötödik stációját faragták. Mellette két kisebb és szerényebb szék állt, és négy kartávolságra előtte a jegyző asztala, amelyen egy tintatartó, egy lúdtoll és egy homokóra volt található.

A padló gyékényfonatait friss, szúrós szagú szalmával borították be. A fogolynak egy kis zsámoly volt fenntartva a terem közepén, hozzáerősített gyűrűkkel a láncok számára. Mellette, a kevés meggyújtott gyertya miatti félhomályban, egy-egy szék állt a két vigasztalótestvér számára.

Eymerich mindenekelőtt a hóhért hívta, segédeit és hat katonát, akik a börtönőr szerepét kapták. A terem közepére gyűjtötte őket a szerzetesekkel és a jegyzővel együtt, és megeskette mindannyiukat, hogy az itt hallottakat és látottakat titokban tartják. Majd eltávolított minden világit, de Berjavel úr kivételével, aki helyet foglalt kis asztalánál, és azonnal beletemetkezett papírjaiba.

A hóhér visszafordult a küszöbről. - Nicolas atya, utasításainak megfelelően elhelyeztem a szomszéd szobában

a csigát a súlyokkal, különböző alakú fogókat és egy parázstartót. Kezdjem izzítani a vasakat?

Eymerich megrázta fejét. - Ne, nem folyamodhatunk a quaestioneshez a püspök jóváhagyása nélkül.

Elküldtem az ifjú Bernier-t Aostába, de még nem tért vissza. Ma éjjel nem lesz szükségünk a munkájára, Philippe mester. De azért maradjon készenlétben!

- Mennyi formalitás! - morogta Simon atya, amint a hóhér távozott. Eymerich komolyan nézett rá. - Emlékeztetem, atyám, hogy a Klementinek még mindig hatályosak. Nem

áll szándékomban megkezdeni a kínzást a püspök jóváhagyása nélkül, ahogy egy kevésbé lelkiismeretes inkvizítor tenné. Ma este csak a vallatásra hagyatkozunk. - Jacinto atyához fordult. - Mit szólna hozzá, ha maga vezetné?

A nagydarab domonkos kényelmetlenül válaszolt.


- Már nagyon sok éve nem gyakoroltam. - Biztosíthatom, hogy segédkezem. - Akkor rendben. Jacinto atya helyet foglalt a középső székben. Eymerich az egyik mellette

lévő székben helyezkedett el, gondosan eligazgatta reverendáját. A két vigasztalótestvér állva maradt.

Néhány pillanat múlva Authié lépett a terembe, két katonára támaszkodva. A vásárban mutatott magabiztossága teljesen eltűnt. Lefogyva, rongyosan, karmolásokkal borítva állt, úgy tűnt, megállíthatatlan remegés fut rajta végig. Időről időre mélyről jövő köhögés rázta meg mellkasát. Csak a tekintete őrzött meg valamit méltóságteljes büszkeségéből a lepusztult testben.

Miközben leült a zsámolyra, Eymerich most először fedezett fel egy kis tonzúrát loboncos hajának közepén. Megvárta, hogy a katonák befűzzék a láncokat a zsámolyra erősített gyűrűkbe, és hogy a vigasztalótestvérek helyet foglaljanak; majd egy pillantásával jelezte Jacinto atyának, hogy elkezdheti.

Rövid tétovázás után a domonkos hideg hangon a fogolyhoz szólt. - Tájékoztatlak, hogy megnevezhetsz egy ügyvédet vagy jegyzőt védődként.

Azonban ha bűnösnek nyilvánítanak eretnekség vétkével, akkor a választott védőd ellen is eljárás indul ugyanezen bűn miatt.

Eymerich halványan elmosolyodott, örvendett a ténynek, hogy Jacinto atya a Directorium előírásainak megfelelően járt el. Más tanulmányírók, mint Bernard Guy, nem ismerik el, hogy a vádlott fogadhat védőt.

Authié rekedten szólalt meg. - Megvédem magam. - Bölcs döntés - jegyezte meg Jacinto atya. - Hogy hívnak? - Pierre Authié, 1311-ben születtem, gyógyszerek és patikaszerek árusítója

vagyok, bár nem tartozom a céhhez. A nevet és dátumot meghallva Eymerich nagy kíváncsisággal bámult az

emberre, figyelmét megkétszerezte. Jacinto atya folytatta: - Tudod, miért idéztünk meg e szent bíróság elé? - Annak alapján, amit az őrök mondtak, eretneknek tartanak. - És ez igaz? - Nem, egyáltalán nem. Jacinto atya válaszolni akart, mikor Eymerich közbeszólt. - Vigyázzon, atyám! A fogoly tagadása arra a körülményre utal, hogy az őrök

elmondták neki a vádat. Egyenesen meg kell mondania az igazat, nem folyamodhat mindig ilyen kibúvókhoz.

Jacinto atya nem tűnt meggyőzöttnek - Ismerem az eretnekek ravaszságait, de ha úgy lenne, ahogy mondta, akkor

már hazudott volna, olyan dolgokat is mondva, amiket az őrök nem is mondtak.


Eymerich elmosolyodott. - A katarok körmönfontabbak, mint gondolná, a tapasztalatai ellenére. Az

„annak alapján, amit az őrök mondtak” frázist úgy kell érteni, hogy „ha figyeltem volna arra, amit az őrök mondtak”. Nem igaz, hogy az őröktől tudta meg letartóztatásának okát, mivel eddig is tudta, hogy eretnek. Az viszont igaz, hogy ha figyelt volna az őrökre, akkor megtudta volna, hogy eretneknek nyilvánították. Nem hazudott.

Jacinto atya az égre emelte tekintetét. - Ilyen alapokon vezetni egy kihallgatást őrület. - Csak ha a saját eretnekségéről vallatja, ami már bizonyított. Tegyen fel

közvetlen kérdéseket konkrét dolgokról! Authié szemében ironikus fénnyel hallgatta a beszélgetést. Eymerich utolsó

szavaira azonban nagyon éber lett. Jacinto atya elgondolkodott, majd nagyon komoly arckifejezést öltött

magára. - Mennyi eretnek van ezeken a helyeken? - Én még nem láttam itt egyet sem. - Megpróbálsz kijátszani - fakadt ki a domonkos, immár Eymerich által

kitanítva. - Azt állítva, hogy nem láttál itt egy eretneket sem, azt akarod mondani, hogy ebben a teremben nincsenek eretnekek rajtad kívül, akit pedig nem láthatsz.

Simon atya ekkor úgy ítélte meg, hogy vigasztalótestvérként be kell avatkoznia.

- Óvatosan, fiam! Ha továbbra is így viselkedsz, tested a máglyán, lelked pedig a pokolban fog égni.

Az öreg arcán ülő kifejezés, miközben e szavakat mondta, nem hagyott kétséget, hogy a máglya nem fenyegetés, hanem ígéret volt.

Authié megborzongott. Igyekezett uralkodni magán. - Engem megégetni igazi bűn lenne, mivel ártatlan vagyok. - Azt látjuk - mondta Jacinto atya. - Ki a katarok feje Chatillonban? - Nincsenek katarok. A domonkos végleg elvesztette türelmét. - Nyomorult! Ha azt mondtad volna, hogy nincsenek katarok Chatillonban,

válaszodnak talán lenne értelme? Azzal, hogy egyszerűen azt mondtad, „nincsenek katarok”, viszont át akarod verni ezt a bíróságot, mivel utalhatsz bármilyen helyre, ahol nincsenek.

A fogoly szemében ismét ironikus fény gyulladt. Eymerich, aki szórakozva hallgatta a vitát, úgy gondolta, eljött a pillanat,

hogy közbeavatkozzon. - Megengedi, atyám, hogy én vezessem a kihallgatást?


- Csak tessék. - Jacinto atya horkantott. - Ez az ember sikamlósabb, mint a cellájába zárt viperák.

Eymerich felállt, és elkezdett fel s alá járkálni. Két percig nem szólt semmit, csak hűvös pillantásokkal méregette a foglyot, mintha a méretét becsülné meg.

Mikor megszólalt, Jacinto atyához és a két vigasztalótestvérhez intézte szavait.

- Azt már tudjuk, hogy eretnek. Fölösleges tehát az időt erre vonatkozó kérdésekkel vesztegetni. De afelől is bizonyosak lehetünk, hogy a katar szektán belül fontos pozíciót foglal el. Minden katarra érvényes az igazmondás kötelezettsége, de csak a Tökéletesekre vonatkozik ilyen szorosan, hogy kénytelenek bonyolult szóvicceket gyártani. Most pedig derítsük fel, hol helyezkedik el a hierarchiában!

Miközben Eymerich elemezte a viselkedését, Authié elárulta növekvő nyugtalanságát. Tágra nyílt szemmel és izzadságtól gyöngyöző halántékkal figyelte, ahogy az ismét szótlan Eymerich a jegyző háta mögé lépett, és felvett az asztalkáról néhány papírt.

Röviden tanulmányozta az iratokat, mielőtt visszatette őket az asztalra, és végre odalépett a fogolyhoz.

- Igennel vagy nemmel válaszolj! - szólította fel váratlanul. - Püspök vagy? - Nem. - Vannak gyermekeid? Authié megdöbbentnek tűnt. - Igen. De Berjavel úr felkapta tekintetét a jegyzőkönyvről, amelyet fogalmazott. - Bocsásson meg, magister, de a birtokunkban lévő adatok szerint

nincsenek gyermekei. - Pontosan - kiáltotta Eymerich, hangjából kihallatszott a diadal. - A vádlott

éppen bevallotta, hogy milyen helyet foglal el a katar hierarchiában. Tudniuk kell, nagytiszteletű atyáim, hogy ezeknek az eretnekeknek a püspökön kívül van még két vezetőjük, értelemszerűen Filius major és Filius minor nevezetűek. Azt állítva, hogy vannak gyermekei, a vádlott elismerte, hogy Filius major. Ha püspök lenne, nem tudta volna közvetlenül letagadni anélkül, hogy hazudott volna; ha nem lenne semmilyen címe, nem mondta volna, hogy vannak gyermekei; ha Filius minor lenne, akkor pedig szintén azt mondta volna, hogy nincsenek gyermekei, mivel nem lennének alávetettjei.

Eymerich körmönfontsága elképesztette a hallgatóságot és magát Authiét is. Ez utóbbi becsukta szemét, és hátrahajtotta fejét, mintha kimerültség lett volna rajta úrrá. Majd szomorúan ránézett az inkvizítorra.

- Most elégedettek lehetünk - folytatta Eymerich visszaülve székére. - Most már tudjuk, hogy nem ő a szekta feje, és kell lennie egy fölötte álló püspöknek.


Azonban úgy gondolom, hasztalan lenne folytatni a vallatást. Mióta tart a kihallgatás?

De Berjavel úr vetett egy pillantást a homokórára. - Majdnem egy órája. - Elegendő. Nehezen húznánk ki ebből az emberből pontosabb adatokat

kínzás nélkül. A következő napokban a cinkosaival próbálkozunk. A jegyző kiment, hogy behívja a börtönőröket, miközben Lambert atya

megcsókoltatott egy feszületet a fogollyal, és megpróbálta meggyőzni, hogy imádkozzon vele.

De Berjavel úr visszatért két katonával, akik átvették a vádlottat. Mögöttük Reinhardt jött be. Eymerich elé lépett, aki éppen Jacinto atyával folytatott társalgást.

- Bocsásson meg, Nicolas atya. - Mi történt, kapitány? - Komoly gondok akadtak a foglyokkal. - Reinhardt hangja megtört,

nyugtalan volt. - Ahogy meglátták az ételt, elkezdtek kiabálni, hogy meg akarjuk őket mérgezni vagy talán megölni, és így tovább. Kértem, hogy magyarázzák meg. Csak üvöltöttek, hogy nem akarnak az „egészség füvéből”, vagy valami hasonlót. Az embereimnek nagy erőfeszítésükbe került, hogy nyugodtak maradjanak.

Eymerich váltott egy pillantást Jacinto atyával, majd a kapitányra nézett. - De hát mit adott nekik enni? - Amit elmondtam magának, a hús kivételével. Kenyeret, sáfránylevest,

hagymát. - Akkor a hagymára vagy a sáfrányra utaltak. Vezessen a konyhába! A konyha a vár egy olyan sarkában kapott helyet, amelyet csak kívülről

lehetett megközelíteni. A hatalmas termet egy magasított tűzhely uralta, amelyben időnként felvöröslöttek az utolsó parazsak. A középső asztalon álltak az egyik katona által elkészített étel maradványai: hagymagerezdek kupaca, egy sötét lével félig teli, mély fatál, néhány darab kenyér.

Eymerich a gyertyatartót tartva felemelte a tálat, és megszagolta. - Ez a leves az, amit visszautasítanak? - Azt hiszem, igen. - Reinhardt olyan megalázottnak tűnt, mint egy

kocsmáros, akit vendégei kritizálnak. - Van belőle még egy fazékkal. Jacinto atya is megszagolta. - Jónak tűnik. - Igen - mondta Eymerich -, de szerintem nem sáfrány. Hol találta ezeket a

hozzávalókat? Reinhardt egy ajtóra mutatott. - A kamrában. Jöjjenek!


Lementek néhány lépcsőfokon egy hideg, de nem nedves, döngölt padlójú helyiségbe. Eymerich gyertyatartójának fénye egy farakást, talán olajjal és borral teli tömlőket, néhány zsák gabonát, sok véka száraz hüvelyes termést és a mennyezetre felfüggesztve két fácánt és egy negyed juhot világított meg.

Reinhardt előkotort egy vászonzsákot, és kioldotta a tetejét összefogó szalagot. Enyhén megdöntötte, mire vöröses színű, szárított termések kupaca ömlött a földpadlóra.

- De hát ez nem sáfrány - állapította meg Jacinto atya. - Az alakja olyan, de a színe nem.

Eymerich felvett egy maroknyi termést a földről, és porrá morzsolta őket tenyerében. Megnézte őket közelről, megszagolta, majd hagyta, hogy ujjai között a talajra hulljanak.

- Való igaz, nem sáfrány - mondta aztán. - Hol találta ezt a zsákot? - Eleve itt volt - felelte Reinhardt. - Holnap hívasson ide Chatillonból egy patikáriust! Addig is, ne adjon ebből

enni se az embereinek, se a foglyoknak! - Így lesz. Miután elbúcsúzott Reinhardttól és Jacinto atyától, Eymerich felment saját

szobájába, a gyertyatartóból elvett egyetlen gyertyával világítva. Nagyon fáradt volt, de leginkább ismét eluralkodott rajta az érzés, hogy végtagjai önállósodtak testétől.

A kihallgatás során érzett örömmámor most átadta a helyét a zavarodottság és a bizonytalanság érzésének az ügyben betöltött szerepét illetően. Ebben egyrészről egy mindenható hatalmával cselekedett, másrészről egy olyan nyugtalanító cselekményben mozgott, amelynek mások voltak a mozgatói. E két véglet között pedig ott lebegett az a benyomása, hogy egy idegen cselekedeteit figyeli, és az a vágya, hogy itt hagyja ezt az egészet. Ennek első konkrét megnyilvánulása testének széttöredezettsége volt.

Az egyedüllét és a csend ismét megnyugtatták az inkvizítort. Hosszasan ült az ágy körüli ládák egyikén, a meztelen falat bámulva maga előtt. Majd a viasz leforrázta ujjait.

Eldobta a gyertyát, elterült a szalmával kitömött matracon, és elaludt.


1968 - A NEGYEDIK GYŰRŰ

A SECURITATE elfoglalta a herkulesfürdői Hotel Afrodite egész negyedik emeletét. Az igazgató nem tudott beletörődni ebbe, és továbbra is lármázott a lépcsőházban.

Gheorghe Mincu, a temesvári iroda tudományos részlegének hivatalnoka úgy érezte, itt az idő fenyegetéshez folyamodni.

- Még hogy miattunk elveszti a klienseit! - kiáltott rá a nagydarab, bajszos, feldúlt arcú emberre. - Emlékezzen csak vissza, hogy jó két hónapig itt vendégeskedett a fasiszta bűnöző, Viorel Trifa. Ha nem hagy minket békességben dolgozni, a végén még azt fogjuk hinni, hogy maga a cinkosa.

A figyelmeztetés hatásos volt. Az igazgató arca elfehéredett, dadogott valamit, majd a kíséreteként szegődött két pincérrel a nyomában visszavonult. Mincu sóhajtott, megrázta a fejét, és visszament a szobába, amelyben egészen letartóztatásáig Trifa lakott.

Iancu még mindig telefonált, de éppen befejezte a beszélgetést. Mincu leült az ágyra.

- Na? - Semmi. Most már biztos, hogy a fiatal cinkosának, Ion Remesulnak

sikerült kereket oldania. Csak Trifa állításaira és a kettejüknél talált dokumentációra tudunk hagyatkozni.

- És Trifa mit mond? - Nem sokat. Roskatag és fogatlan, nehezére esik beszélni. Az elektródák

alatt kétszer is elájult. Azt állítja, hogy az övé egy kereskedelmi társaság, amely kormányunkkal együtt érdekelt a

Cserna folyó termálvizeinek kihasználásában. Természetesen tagadja, hogy ugyanaz a Trifa, aki a Vasgárdát vezette, és kommunistaellenes aktivitást gyakorolt az Egyesült Államokban.

Mincu felvett egyet a lepedőkön szétterülő papírok közül, és elolvasta fejlécét.

- RACHE Inc. - Roumenian American Chemical Incorporated. Megtudtad, hol van a székhelye?

Iancu meggyújtott egy cigarettát. A telefonasztalkán lévő hamutartóból már kicsordult a hamu.


- Igen. Santa Fében, Új-Mexikóban. De van egy második központja Guatemalában és rengeteg kirendeltsége Európában. Még a herkulesfürdői gyógyfürdők is tudtunkon kívül a leányvállalata, mivel Remesul volt az igazgatója. Nem fordulhatunk az összes érintett ország kormányához, de úgy látszik, senki nem tudta, hogy a RACHE emberi szervekben utazik.

- A neonáci aktivitás haszna - fejezte be Mincu. Talpra szökkent. - Kinél van a tudományos dokumentáció?

- A 411-es szobában - felelte Iancu. - Magheru főhadnagynál és Paun alhadnagynál.

- Megnézem, mire jutottak. Te keresd tovább Remesult! A 411-es szoba a folyosó végében nyílt, a nagy ablak mellett, amely Románia

talán legszebb erdős völgyére nézett. Mincu kopogás nélkül lökte be a résnyire nyitott ajtót. Egy igazi lakosztályba lépett, amelyet kissé hivalkodó eleganciával rendeztek be. A kis előszobában két fiatalember válogatott egy rózsaszín márványasztalkán több kupacba rendezett papírokat.

- Nagy hír - mondta egyikük, egy háromnapos borostájú, elálló fülű fiatalember. - Mindjárt sikerül rekonstruálnunk az egész folyamatot.

- Mondja el, főhadnagy! - Mincu leült egy régi huzatú fotelbe, a hálószoba bejáratának közelében. - De legyen világos és tömör!

- Az első meglepetés akkor ért, amikor reagáltattuk a kolhicinoldatot a mustárgázzal, ami kémiailag képtelen dolognak tűnt. Azonban a hidrogénhidaknak köszönhetően megtörtént a reakció, 60 fokos vízben: a herkulesfürdői kénes vizek hőmérséklete köztudottan ugyanennyi. A reakció eredményeként a következő anyagok jöttek létre: etil-hidrogénszulfát, ammónia, hipoklórsav és - itt jön a legszebb része - a hidrogén és szén egy olyan polimere, ami nagyon hasonló az emberi szövetekhez.

Mincu megdöbbent. - Tehát akkor ők maguk gyártottak mesterséges szerveket? Magheru fejét rázta. - Nem hiszem, hacsak nem integráltak természetes szöveteket. De egy

másik, még érdekesebb, képleteiken alapuló folyamat alacsonyabb hőmérsékleten történik. Ebben az esetben a kolhicin és a mustárgáz nem bomlanak szét savakra és ammóniára, hanem szén-dioxidot leadva létrehoznak egy makromolekuláris vegyületet, amelynek olyan sajátosságai vannak, mint egy enzimnek. Úgy nevezték el, hogy kolhoszolfetilbikloráz.

- És most jön az igazán elképesztő - szólt közbe a másik fiatalember, Paun. - Még nem ellenőriztük. De ha igaz az, amit Trifa papírjai állítanak, ez az enzim a DNS-szálak elszakadását idézi elő. Tudja, mit jelent ez?

- Nem - felelt Mincu. - Nem értek a genetikához. - A DNS kettős spirálját az adenin és timin, illetve guanin és citozin

nukleotidokat egyesítő kötések tartják egybe az egyik és másik oldalon,


amelyek összeegyeztethetőség szerint szembenézve váltakoznak a két szálon végig.

- Ezt tudom. - Rendben. Nos, a kolhicin és a mustárgáz már önmagukban is

megváltoztatják a nukleotidok sorrendjét, méghozzá úgy, hogy a sejt megkettőződésének pillanatában a DNS egy rossz szálat másol le, amely egy egyedüli sejtbe záródik. A kolhoszolfetilbikloráz ennél többet tesz. A nukleotidok sorrendjét megváltoztatva kettétöri a DNS-hélixet, és új DNS-t szintetizál eltérő formával; de még továbbra is hat, összekeverve az új DNS-t is, és abból is készítve egy másik különböző formájút. És így tovább, amíg az enzim hatása el nem múlik.

- És ez mit jelent? - kérdezte Mincu. - Azt jelenti, hogy a kromoszómák akár tízszer is megkettőződhetnek egy

sejten belül, így létrehozva - növényekről beszélek - kivételesen erős egyedeket, anélkül, hogy daganatos elváltozások keletkeznének, amelyek a 60 fok fölötti hőmérsékleten, mikor nem jön létre ez az enzim, keletkeznek.

- És ez mennyiben vonatkozik emberi lényekre? - Azt még nem tudjuk. Ezekből a papírokból úgy látszik, hogy a RACHE

csak sérült emberi szervek regenerálásával foglalkozik, illetve megtermékenyített petesejtekbe való beavatkozással, ezzel poliploidokat hozva létre, vagyis olyan egyedeket, amelyeknek a normálishoz képest többszörös kromoszómaállománya van. Felnőtt egyedre alkalmazva lassú és kiszámíthatatlan lenne a folyamat, a mustárgáz hólyaghúzó hatásáról nem is beszélve. Látta a kutya fényképét?

- Paun! Kérlek! - kiáltott a hirtelen hamuszürkévé vált Magheru. - Milyen kutya? - kérdezte Mincu. Paun idegesen vihogott. - Magheru hallani sem akar róla, és igaza is van. - Kollégájára nézett, aki

úgy tűnt, bármelyik pillanatban kirohanhat a szobából. - Ne aggódj, nem veszem elő! Nekem is elviselhetetlen rémálmaim vannak azóta.

- De miről van szó? - Mincu türelmetlenkedett. - Egy fényképről, ami Trifánál volt. Egy öregembert ábrázolt egy állattal, ha

egyáltalán nevezhetjük állatnak. Nem tudnám leírni, hogy nézett ki, úgy, hogy nem hányom el magam. - Erős borzongás futott végig rajta. - Gondolom, egy félresikerült kísérlet, vagy valami hasonló. - A szemben lévő fal fakó tapétáját bámulta, mintha elkergetne egy zavaró gondolatot. Azután megszólalt: - Azt nem értem, ezt a RACHÉ-t miért érdeklik Herkulesfürdő vizei. Talán mert melegek?

Magheru, aki már összeszedte magát, széttárta karját. - Nem tudjuk. Trifa pedig egy roncs, nem sikerül belőle semmi értelmeset

kiszedni. Szerintem meg fog halni a kínzás alatt.


- Van egy ötletem, de őrültségnek tűnik - mondta Paun. - Elméletben ezek a jelenségek a természetben is megtörténhetnek. Ha kolhicint adunk kénes vízhez, ami nyomokban klórt is tartalmaz, elindíthatja a fent leírt folyamatot, feltéve, ha a víz hőmérséklete 60 fok körüli. Az alkaloidban jelen lévő szén és hidrogén folyékony, félkész állapotban lévő mustárgáz keletkezését eredményezi.

- Herkulesfürdő rendelkezik ezekkel a jellemzőkkel - állapította meg Mincu. - És az enzim?

- Az is keletkezne természetesen, amennyiben a víz hidegebb, és a többi feltétel adott. Abban az esetben gyorsabb lenne a folyamat, és szén-dioxid szabadulna fel, egyfajta fuvallatként.

- Ja, fuvallat - mondta Mincu, de látszott rajta, hogy már máson jár az esze. Sietve elbúcsúzott, és hosszú léptekkel haladt végig a folyosón. Iancut az ágyon heverve találta, papírokat tanulmányozott. - Iancu - mondta Mincu -, nem jut az eszedbe egy nagyon fontos személy,

akit érdekelnek a polimerek és a makromolekulák? A másik ámulva nézett rá. - De, persze! Hát a felesége a.! - Igen. - Mincu kajánul elmosolyodott, majd hozzátette: - Iancu, azt hiszem,

feljött a szerencsecsillagunk!


7

Colchicum autumnale

patikárius felvett egy csipet port, tenyerébe hintette, majd hagyta, hogy visszahulljon a tálkába. A konyhai mosóteknőhöz ment, és óvatosan

megmosakodott. - Nem sáfrány - mondta Eymerichnek. - Szárított őszi kikerics. - Őszi kikerics? - Igen. Hol találták? Reinhardt válaszolt. - A kamrában. Egy egész zsáknyi van belőle. A patikárius vékony és ágrólszakadt ember volt, megnyúlt arccal, amelyet

hegyes szakálla még inkább hosszított. Nagy gallérú fekete kabátjába törölte kezét, átható pillantást vetett két beszélgetőtársára, majd megszólalt:

- Aki a kamrában hagyta azt a zsákot, az vagy nagyon rosszat akar maguknak, vagy féleszű. Uraim, ezek szerint nem ismerik az őszi kikericset?

Eymerich vállat vont. - Látnom kéne az egész virágzatot. A neve nem mond semmit. - Ahhoz meg kéne várnia az őszt - mondta a patikárius. - Ezért hívják ezt a

növényt „őszi kikericsnek”, más néven „hamis sáfránynak” a hasonlóság miatt. A sáfránytól elsősorban lilás ibolyaszíne különbözteti meg. És a tény, hogy ősszel virágzik, de csak az azt követő tavasszal hoz leveleket és termést. A Dioszkoridész által leírt hatszáz növény egyike, ő a Colchicum nevet adta neki.

Az inkvizítor félig becsukta szemét. - Az „egészség füvének” is hívják? - Nem, nem hiszem - felelte a patikárius zavartan. - Sőt, kizártnak tartom.

Mégis milyen egészséget akarnak ettől a halálos méregtől? Reinhardt felugrott. - Azt mondja, méreg? De hát az embereim már három napja ezt eszik! A patikárius teljesen megdöbbent. - Három napja? És nem haldokolnak? - Nem.

A


- Ez az első ilyen eset, amiről hallok. Talán mert felhígították. Általában nem gyors a halál, de a tünetek, melyek ugyanazok, mint a koleránál, azonnal jelentkeznek.

Eymerich csuklójánál fogva megragadta a patikáriust, és minden teketória nélkül megrázta.

- Milyen hatásai vannak tehát ennek az őszi kikericsnek? Beszéljen! - Mit akar, mit mondjak? - panaszkodott a kis ember, miközben igyekezett

kiszabadítani csuklóját. - Iszonyú méreg. Még soha nem hallottam senkiről, aki túlélte volna, de olyanról sem, aki vízzel hígította, felmelegítette, és aztán megitta. Meglehet, hogy így enyhébb a hatása, vagy akár teljesen ártalmatlanná vált. Általában viszont egy kis adag elfogyasztása is erős hascsikarást, hányást és véres hasmenést okoz.

Eymerich elengedte a patikárius csuklóját, és Reinhardthoz fordult. - Hány embere őrzi a pincéket? - Csak ketten. - Hozza ide az összes többit! Azonnal! A feszült és aggódó tiszt futva távozott. Eymerich kettesben maradt a

patikáriussal, a tálkában lévő terméseket bámulva. Néhány pillanat múlva a kis ember bizonytalan hangon beszélni kezdett.

- Szeretnék mondani valamit magának. Eymerich felocsúdott. - Igen? - Azt szeretném mondani... - A patikárius kereste a szavakat. - …tudok róla, hogy mit csinál itt a többi atyával együtt. Nem is tudja,

mennyire hálásak vagyunk a faluban. Ezeknek az embereknek... ezeknek az eretnekeknek a zsarnoksága napról napra nagyobb teherként nehezedett az összes jó keresztényre.

Eymerich egyik szemöldökét fölvonva leplezte meglepetését. - Miről beszél? Miért beszél zsarnokságról? - Mert ők irányítanak. Senki nem siratta meg azokat, akik meghaltak, sem

azokat, akiket letartóztattak. Sőt, reméljük, hogy mind égni fognak. - Ahogy e szavakat kimondta, egyfajta vad öröm villant fel a patikárius szemében.

- Gondolom, a hozzátartozóik nem lennének ennyire elégedettek. - De nincsenek hozzátartozóik. Ők. A patikáriust Reinhardt visszatérése szakította félbe. - Összegyűjtöttem az embereimet a kapu elé. Ha meg szeretné őket

vizsgálni. Eymerich vonakodva hagyta félbe a patikáriussal való beszélgetést. A kis

emberhez fordulva kérdezte: - A gyógynövényeken és az orvosságokon kívül ért az orvosláshoz is? - Amennyire a mesterségemhez szükséges.


- Akkor jöjjön! Olyan tiszta és napos volt a reggel, hogy könnyen elfeledtette a hegyek

között játszódó sötét ügyet. A nyolc, zöld és fekete zubbonyba öltözött, de oldalukon lógó tőrüket kivéve fegyvertelen katona a vörösfenyők csoportja és a kastély közé sorakoztak fel, a sövényszulákokkal, primulákkal és sáfrányokkal teli kis virágos réten. Az illatos levegő hideg és élénkítő volt.

Túlságosan sok gondolat nyomasztotta azonban Eymerichet, minthogy értékelni tudta volna a kellemes környezetet. Odalépett a katonák elé, és amióta együtt élni kényszerült velük, első alkalommal nézett rajtuk végig egyesével.

Nagy részük provanszál vagy svájci zsoldos volt, ki tudja, milyen hadsereg maradékai. Dús szakállak, vöröses árnyalat, durva vonások, együgyű tekintetek. Idegesség jeleit mutatták, amit az inkvizítor a váratlan szemlének tudott be.

Az első homlokán egy nemrég begyógyult vágást vett észre. - Mi ez a seb? - kérdezte. A katona csak érthetetlenül mormogott. Reinhardt mentette ki. - Az előző két nap feszültségeinek következménye, atyám. Majdnem

mindenkin vannak vágások vagy zúzódások. A veszekedéseknek azonban már vége, a viszonyok újra bajtársiassá váltak.

- Ennek örvendek - dünnyögte Eymerich. Éppen továbblépett volna a második katonához, mikor valami szokatlan felkeltette a figyelmét. Az érintésektől való természetes viszolygását leküzdve arcát a katona arca mellé helyezte, aki kényelmetlenül mozgolódott. Bal mutatóujjával felemelte az állát, és egyszerre arrébb tolta sűrű szőke szakállát.

Eymerich nem szólt semmit, csak intett Reinhardtnak, hogy nézze meg. A tiszt engedelmeskedett.

- Nagyon duzzadt - mondta aztán. - Több mint duzzadt - tette hozzá gyors vizsgálat után a patikárius. - Azt

mondhatnánk, ennek az embernek golyvája van, ha nem teljesen máshol lenne. És úgy néz ki, nem is vérömleny.

Eymerich elengedte a katona torkát, aki nagyon megilletődött a figyelemtől. - Mindig ilyen vastag nyakad volt? A zsoldos először csak a fejét rázta, könnyes szemét tágra nyitva, majd

feldúlt hangon kitört: - A pincében lévő varázslók azok! Mind így nézünk ki. Valamit csinálnak

velünk, amitől felduzzadunk. Segítsen rajtunk, atyám! E szavakra az összes katona a megdöbbent Eymerich felé fordult, egymást

túlkiabálva. - Segítsen rajtunk! Áldjon meg minket! Égesse el őket, az ördögtől valók!


Így kiáltozva felemelték zubbonyaikat, feltűrték ingujjaikat, letépték gallérjaikat. Mindannyian kékes árnyalatú erekkel borított kinövéseket fedtek fel, ki a hasán, ki a nyakán, ki a lábán.

Eymerich zavarodottan és szörnyű szorongástól nyomottan ragadta meg Reinhardt csuklóját.

- Nem tudott erről? A tiszt lesütötte szemét. - Nem, esküszöm, atyám. Ugyanolyan döbbent vagyok, mint maga. Mikor a nagy izgatottságban volt egy kis szünet, az inkvizítor megszólította

a legközelebbi katonát. - Mióta tart ez? - Ma reggel óta. - Az ember a lába elé vetette magát. - Segítsen rajtunk,

atyám! Ismét felhangzott a könyörgő és bosszúért esedező kórus. A nagy ricsajra

Jacinto atya és Lambert atya kiszaladt a várból. - Mi történt? - kérdezte az előbbi. Eymerich komoran nézett rá. - Adná az ég, hogy megtudjam! - Kezét felemelve a katonák felé fordult.

Szép lassan elcsöndesedtek. - Ahhoz, hogy segíthessek rajtatok, először meg kell értenem, mi történt. Valaki elmagyarázná?

Az idősebb zsoldosok egyike vetett egy pillantást társaira, majd előlépett. - Néhány napja nem voltunk jól, atyám. Azonban tegnap este úgy tűnt,

elmúlt az egész, és nagy étvággyal ettünk. Rigobert és Gontran vették észre elsőként a duzzanatokat, akik az őrség miatt ébren maradtak. Mikor felébresztettek, láttuk, hogy mindannyiunkon vannak ilyen förtelmes dolgok, kinek a karján, kinek a lábán.

- Megmutatta bal karját, mely a normálisnál kétszer nagyobb volt, és olyan, mint egy göcsörtös gyökér.

A patikárius óvatosan megérintette ujjait. - Fáj? - Nem, nem igazán. Egy másik, alacsony termetű katona letérdelt Eymerich elé. Hasa gyanúsan

kidudorodott. - Az a kuruzsló volt, akit tegnap hallgatott ki, atyám. Kérem, égesse el az

összeset! - Az üvöltések kórusa abban a pillanatban újra felhangzott, ez alkalommal vadabbul és dühödtebben.

- Nyugalom! - mondta Eymerich, aki minden volt, csak nem nyugodt. - Meglátjuk, mit lehet tenni. Miért nem értesítettétek a kapitányt?

Ismét a legöregebb katona szólalt meg. - De hát nem is volt itt a kapitány. Csak nemrég láttuk, mikor kihívott

minket.


- Lent voltam, a pincéket tanulmányoztam - igazolta Reinhardt. Eymerich nem szólt semmit. A patikáriushoz fordult. - Elképzelhető, hogy az őszi kikericsnek ilyen hatása legyen? - Nem tudom. Még senki nem élte túl olyan hosszú ideig, hogy meg lehessen

állapítani. Erre a mondatra ismét kitört a harag és a félelem. Eymerich mindkét kezét

felemelve csillapította. - Maradjatok nyugodtak! Mivel nem vagytok még halottak, az életetek

biztonságban van. Ami pedig a daganatokat illeti, kiderítjük, hogy természetes okai vannak, vagy pedig boszorkányság okozta őket. Mindkét esetben megtaláljuk a megoldást. - Áthatóan nézte a patikáriust, hogy rájöjjön, helyeslő válaszra van szükség.

- Tudna valamit tenni közben? - Megpróbálom a nadragulya forrázatát. Ha még nem szívódott fel teljesen a

Colchicum, ez az egyetlen elég hatásos ellenszer. Viszont el kell mennem a faluba.

- Akkor menjen, és térjen vissza mielőbb! - Eymerich egyik kezét az előtte térdelő katona vállára helyezte, egyik bajtársáról másikra emelve tekintetét végignézett rajtuk. - Lambert atya azonnal celebrál egy misét. Gyónhattok és beszélgethettek. Utána, ha a patikárius már visszatért, megisszátok a forrázatot, majd visszatértek a dolgotokhoz. Biztosítalak titeket, hogy jobban fogjátok érezni magatokat.

Miközben a patikárius öszvérén ülve távozott, és Lambert atya levezette a Szent Klára-kápolnához a katonákat, Eymerich Reinhardttal és Jacinto atyával kört alkotott.

- Jól láthatják, hogy a helyzet óráról órára egyre súlyosabbá válik. Azonnal írok a pápának, hogy küldjön újabb katonákat, vagy legalább fegyveres szolgálókat. Ha késnek, Ebailhoz kell fordulnom segítségért.

Reinhardt fejét csóválta. - A maga helyében én nem bíznék benne. - Valójában nem bízom. Nem bízom senkiben. De elképzelhetetlen, hogy

olyan katonákkal teljesítsem a küldetésem, akiknek ismeretlen méreg van a szervezetében. Erről jut eszembe, milyen állapotban vannak a foglyokat őrző emberek?

- Nem láttam még őket - mondta a kapitány. - Ha szeretné, elmegyek tájékozódni.

- Menjen, és ha ők is betegek, ami valószínű, bátorítsa őket az én érveimmel!

Eymerich tekintetével követte, ahogy a kapitány belépett a várba, majd visszafordult Jacinto atyához, aki eddig némán és sötéten hallgatott.

- Maga is észrevett valami gyanúsat?


- Igen. A kapitány azt mondta, még nem látta az őrségben lévő embereket. Az előbb viszont azt állította, lent volt ellenőrizni a pincéket.

- Pontosan. Arról a tényről nem is beszélve, hogy embereivel ellentétben Reinhardt jó egészségnek örvend. Meglehet, hogy nem ízlett neki a leves, de a dolog akkor is gyanús. Benne sem bízhatunk.

A két domonkos hallgatott, egymás szemébe nézve. Egyre tapinthatóbb elszigetelődést éreztek, mintha egy sötét erő körözött volna körülöttük szép lassan. A völgyet elárasztó élénk fény is túlságosan ragyogónak, természetellenesnek tűnt, mintha a torz tükörképe lett volna annak, ami az erdőkben vagy a hegyeken túl rejtőzik. Valami szokatlan és rémisztő.

Végül Jacinto atya törte meg a csendet, hangjában igaz barátsággal. - Azt hiszem, még soha nem álltunk szemben együtt ilyen nehéz helyzettel,

magister. És Avignon messze van. Mit akar tenni? Eymerich leült egy kidőlt fa törzsére, lábát keresztbe vetette. Homlokát

ráncolta. - Nézzük higgadtan a helyzetet! Valaki megpróbálta megmérgezni a

katonáinkat, vagy legalábbis itt hagyott szerteszét egy mérgező anyagot. Reinhardt kapitány nem tudni, hogyan, megmenekült a mérgezéstől, és éjszaka távol volt, titkolva a célját előttünk és emberei előtt is. A völgy tele van iszonyú teremtményekkel, melyek félig emberek, félig állatok, és senki sem látta megszületni őket. Annak alapján, amit a patikárius mondott, Chatillonban az emberek örvendenek az eretnekek letartóztatásának, és senki sem jön kikérni a holttesteket.

Eymerich hirtelen félbehagyta, mintha egy váratlan gondolat ütött volna szöget a fejében; majd megszólalt:

- Na igen, a holttestek. Nem tudja, hol hantolták el őket? Remélem, nem megszentelt földben.

Jacinto atya is letelepedett egy fatörzsre, óvatosan felemelve fehér reverendáját.

- A hóhér jelentette, hogy Semurel emberei átvették a holttesteket. Bellecombe-ba vitték őket.

Eymerich szeme tágra nyílt. - Bellecombe-ba? És miért Bellecombe-ba? - Úgy tűnik, az Egyház ellenségeinek testét bedobják egy ciszternába, ami

ott van, egy erdő közepén. Egy időben a gabonaüszögben meghalt állatokat temették így el, ezzel meggátolva a fertőzés terjedését. Helyi szokássá vált bedobni azokat, akik nem méltók az egyházi temetésre.

- Bellecombe... - Eymerich összehúzta a szemét, emlékezni próbált. - Igen, ott van a gesztenyés, ahol Semurel összegyűjtötte a szörnyetegeit.

- Pontosan.


- Semurel, Semurel! - Eymerich talpra ugrott, kezét ökölbe szorítva. - Ennek a pókhálónak az összes szála Semurelhez vezet. És micsoda pókháló! A katonáink, akik mielőtt még levegővel teli bőrtömlőkké dagadnak fel, majdhogynem kibelezik egymást, és még előbb pedig parancs nélkül lemészárolják az eretnekeket. A foglyok, akik ismerik a bosszantó csúfnevet, amelyet társaik ragasztottak rám évekkel ezelőtt Castres-ban. És az az Authié, a szekta Filius majorja...

- Legalább róla megtudtunk valamit - állapította meg Jacinto atya, aki megpróbálta csillapítani az inkvizítor haragját.

Eymerich idegesen felnevetett. - Megtudtunk valamit? Semmit nem tudtunk meg. Mivel Pierre Authiét

1310. április 9-én, egy nagy felháborodást keltő eljárás után máglyán elégették. Ő volt a languedoci katarok szervezője. Érti? Egy több mint ötven éve halott embert hallgattunk ki!

E hír hallatán Jacinto atya határtalanul megdöbbent. - De akkor. Eymerich nem hagyta szóhoz jutni. - Három dolgot tehetünk - mondta izgatottan. - Egy. Mindenféle

kíméletesség nélkül kihallgatni a foglyokat, ha szükséges, a quaestioneshez folyamodva. Kettő. Végre megszemlélni Bellecombe-ot, a gesztenyést és az erdőt, amelyről beszélt. Emlékszik Authié szavaira? „A fal az erdőben.” Nem lepődnék meg, ha ez a fal abban az erdőben lenne. Három. Nyomozni Chatillonban az összes rejtély ügyében. De van egy negyedik feladat is, melyet azonnal végrehajtok, amint rendelkezésemre állnak olyan katonák, akik képesek lábra állni. Semurelt letartóztatni, érdemes cinkostársaival eljárás alá vonni és együtt elégetni őket.

Jacinto atya jól ismerte Eymerich dühkitöréseit, és minden alkalommal megijedt tőlük. Elhaló hangon ellenkezett:

- De Ebail engedélyezni fogja? - Engedélyezni fogja-e? Muszáj megtennie, ha nem akarja, hogy kiátkozzák!

- Eymerich hangja tele volt erőszakkal. - Elfelejtik, hogy én egy inkvizítor vagyok, tehát a pápa közvetlen küldöttje, feljebbvaló magánál a püspöknél. Ha Ebail ellenállást tanúsít, megtöröm, ahogy megtöröm Semurelt, a feléledt Authiét és a Sátán összes többi gyermekét!

Eymerich félbehagyta. Váratlanul úrrá lett rajta az érzés, hogy végtagjai különválnak testétől. Hirtelen összefolyt minden, ami körülötte volt.

Látva, hogy imbolyog, Jacinto atya felállt, és odalépett mellé. Nem merte azonban megérinteni, mivel nagyon is tisztában volt az inkvizítor fizikai kapcsolatokra vonatkozó sajátosságával.

- Rosszul érzi magát? Eymerich magához tért. Ellépett Jacinto atyától.


- Semmiség, csak egy kis szédülés. Inkább mondja meg! Gondolja, hogy megbízhatunk a hóhérban és segítőiben?

- Ó, igen. A múltban nagy szolgálatokat tettek a Szent Hivatalnak. - Helyes! Mivel a katonákra nem számíthatunk, csak rájuk

támaszkodhatunk, és természetesen de Berjavel úrra. Bizonyosodjon meg róla, hogy nem ivott az őszi kikericsből!

Jacinto atya elmosolyodott. - Azt nem hiszem. Berjavel ugyanazt az ételt fogyasztotta, amelyet mi is, míg

Philippe mester és legényei nem esznek mást, csak húst. Azt állítják, munkájukhoz az a legmegfelelőbb étel.

Eymerich a vár napórájára nézett. - Értesítse őket előre! A kilencedik órában folytatjuk a kihallgatásokat. Ha

lehetséges, röviden meghallgatjuk az összes foglyot. Philippe és a segédei fogják őket elővezetni a pincékből.

A következő órák Eymerich számára kemény munkával teltek. Először is átvizsgálta a kamrát, kiválogatta a nem meghamisítható élelmiszereket, és kidobta azokat, amelyek esetleg mérgezettek lehettek. Az előzőeket Philippe-re bízta, azzal az utasítással, hogy tartsa őket elzárva.

A hóhér feladata volt az is, hogy vásároljon Chatillonban két élő juhot és egy malacot, vágassa le őket, és az elkövetkezendő napokban főzesse meg őket, a szoros felügyelete alatt. Aznaptól mindenkire vonatkozó parancs volt, hogy estig böjtöt tartanak, és akkor is csak friss hüvelyes főzelékféléket fogyasztanak, miután hosszú ideig főzik.

Eymerich még mindig étkezési utasításokat osztogatott, mikor megérkezett Bernier, lihegve és kimerülten. Quart püspökének levelét hozta, mely e szavakkal kezdődött: „Aosta püspöke Isten kegyelméből üdvözli és megáldja Nicolas Eymerich atyát a domonkosok rendjéből, Chatillon falu eretnek tévhitének inkvizítorát.”

A köszöntést homályos és szándékosan kétértelmű mondatok követték, melyeknek jelentése azonban tisztán érthető volt. Az inkvizítort felhatalmazta a kínzásra, amennyiben minden egyes esetet püspöki vizsgálatnak vet alá. Gyakorlatban ez egyenértékű volt az elutasítással. Eymerich addig gyűrte a lapot, míg papírgalacsin lett belőle, a pecsétekkel együtt, és a konyhai tűzfészekbe hajította. A viasz sokáig sercegett.

Bernier-nek nem volt ideje pihenni és felfrissíteni magát. Az inkvizítor egy pápának szóló üzenetet bízott rá, amelyet sietve és dühödten vetett papírra, és amelyben tömören felvázolta a helyzetet, és új katonákat kért. Mivel Bernier lova kimerült volt, Eymerich odaadta neki a sajátját, majd szinte erőszakkal ráültette az ifjút, és megparancsolta, hogy a lehető leghamarabb érkezzen meg Avignonba.


Végül Eymerich fölment saját szobájába, és leheveredett az ágyra, a mennyezetet bámulta. Fél órát töltött így, amikor is egy falon felkapaszkodó pók látványa undorral töltötte el. Igyekezett nem foglalkozni vele, de nemsokára úgy érezte, egy egész fészekaljnyi pók mászik reverendája alatt. Így hát felállt, agyonütötte a rovart a Hóráskönyvvel, és lerohant a földszintre.

A hóhér egyik segéde éppen egy pad szélén lévő gyűrűket tanulmányozott. - Tudod, mi az a gőzfürdő? - kérdezte tőle Eymerich. - Nem, atyám - felelte a legény meglepetten. - Hevíts fel ökölnyi nagyságú kerek köveket! Majd vidd fel a bástyafalon

lévő egyik őrtoronyba! A társad pedig vigyen fel egy vízzel teli dézsát! Az ifjú engedelmeskedett, anélkül, hogy értette volna Eymerich szándékát.

Kicsivel később Eymerich az egyik bástya kőülésén ült, figyelte a két fiút, amint a kínzáshoz való arzenáljukból szerzett nagy fogókkal beleejtették a felhevített köveket a dézsába. A vízből azonnal sűrű gőz szállt fel.

A két legény arckifejezését látva Eymerich nem tudott visszafojtani egy mosolyt.

- Nem őrültem meg. Ez a keresztes hadjáratokról hozott módszer, ezért is hívják „törökfürdőnek”. Most elmehettek.

Ahogy egyedül maradt, Eymerich levette reverendáját, és átadta magát a gőznek, amely a szellőzőnyíláson és a szűk bejáraton keresztül lassan szivárgott ki. A tejszerű ködben jól érezte magát, és ez segített neki, hogy nyugodtan végiggondolja az eseményeket. Ezután újra felvette reverendáját, és kilépett a hideg levegőre. Erős borzongás futott végig rajta, amely visszaadta neki az uralmat végtagjai fölött, és eltörölte az érzést, hogy visszataszító rovarok raja szennyezi ruháit.

Mikor a kilencedik órában lement a tárgyalásra, majdhogynem jókedvű volt. Nagy tisztelettel üdvözölte Simon atyát, aki épp tíz órát imádkozott a padlót borító szalma között. Az aggastyánt a jegyző támogatta, aki másik kezében egy köteg papírt tartott.

- Tájékoztatták a történtekről? - kérdezte Eymerich. - De Berjavel úr mindent elmesélt. - Simon atya annyira összeszűkítette

szemét, hogy csak vörös nyílásnak látszott. - Fölösleges elmondanom, mit gondolok.

- Most az egyszer, atyám, azt hiszem, teljes mértékben osztom véleményét. Lambert atya és Jacinto atya is megérkezett, a hóhérokkal nyomukban.

Eymerich a szertartásnak megfelelően megeskette őket a titoktartásra. Épp széke felé indult, mikor Reinhardt lépett be a terem ajtaján. Az inkvizítor homlokát ráncolta.

- Mi az, kapitány? A tiszt feldúltnak tűnt. Azt lehetett volna mondani, lázasnak.


- Philippe mester azt mondta, az ő emberei helyettesítik az enyéimet a pincéknél való szolgálatban.

- Nos? - Csak megerősítést szerettem volna. - Megkapta. Reinhardt távozni készült, de megtorpant az ajtóban. Eymerich úgy

gondolta, megérezte az érzéseit. - Nem bizalmatlanságból, kapitány. Az emberei rosszul vannak, és

pihenniük kell. Tényleg, milyen a kedvük? - A szavai és a mise kissé felbátorította őket. - Reinhardt láthatóan

nyugodtabb volt, de szeme nyugtalan maradt. - A duzzadtság nem múlt el, de a patikárius elhozta a forrázatát. Összességében a ma reggelihez képest sokkal jobb a helyzet.

- Nagyon helyes. Most menjen! Amint a kapitány kilépett, Eymerich intett Philippe-nek, hogy menjen oda

hozzá. - Vezesse elém Authié kivételével az összes foglyot, természetesen láncon! A

segítőit felhatalmazom kard viselésére. Philippe meghajolt, és távozott, két legénye követte. Jacinto atya és de

Berjavel úr ugyanazt a helyet foglalták el, amelyet az előző kihallgatáson. Simon atya azonban a feszület alatti székek egyikébe ült, Eymerich balján, míg Lambert atya áthelyezte székét a jegyző asztalkája mellé. Ez alkalommal hiányzott a terem közepéről a zsámoly. Mivel kint még magasan volt a nap, a termet egy fekete lepel sötétítette el, fáklyák és néhány gyertya világították meg. Borongós volt a légkör, volt valami zavaros a levegőben.

Eymerich köhögött. - Emlékeztetem magukat, nagytiszteletű atyáim, és magát, jegyző úr, hogy a

nemsokára belépő emberek ellen az eretnekség vádja már bizonyított. Tehát a mi dolgunk nem az lesz, hogy megszerezzük a vallomást, mivel az fölösleges lenne, hanem az, hogy ellenőrizzük a körülményeket, és a megmenthetőket rábírjuk eretnekségük megtagadására. Arra is emlékeztetem magukat, hogy akiket vallatni fogunk, azok között kevesen lesznek Tökéletesek, ha egyáltalán lesznek. Így hát meglehet, hogy hazudni fognak, még ha nem is szívesen teszik. Viszont ezzel együtt valószínűleg kevésbé kifinomult a ravaszságuk, és ez megkönnyíti a dolgunkat.

- Engedélyezte a püspök a szigorú eszközök használatát? - kérdezte Lambert atya.

Eymerich elfintorodott. - Elvárja, hogy minden egyes esetben külön kérjünk engedélyt. Mintha

minden alkalommal el tudnánk neki küldeni a vizsgálat jegyzőkönyvét és


megvárni, hogy dönt. Egyértelmű, hogy nem vetem alá magam ilyen visszaélésnek.

- Olyan követelés, amely nehézséget jelent - vicsorgott Simon atya csontos kezét ökölbe szorítva. - Ez a püspök először szó nélkül tűrte, hogy az alvilág sátrat verjen a földjén, most pedig akadályozza küldetésünket.

Jacinto atya gyenge tiltakozást kísérelt meg. - De Orbán javallja a püspök és az inkvizítor együttműködését. Emlékszik az

1363-as pápai brévére? - Igen, de ebben az esetben a püspök az, aki nem működik együtt - zárta

rövidre Eymerich. - Semmi nem kötelez minket alávetni magunkat annak, aki lázad a pápai utasítások ellen.

A kőhöz csapódó fém hangja hallgattatta el a domonkosokat. A foglyok voltak, akik három sorban érkeztek a hóhér és segédei által kísérve. Hosszú, vékony, a számtalan karcolástól vérfoltos láncok kötötték össze a fémgyűrűket csuklóikon.

Jacinto atyának el kellett kapnia tekintetét, a látvány annyira fájdalmas volt. Férfiak és nők, öregek és gyerekek saját ürüléküktől szennyes rongyokat viseltek. A csoportból együttes lihegés hallatszott, mély, beteges, mely megváltoztatta a lassú lépések ritmusát. Akkora volt a kimerültség, hogy a terem közepére érve sokan a földre rogytak, magukkal rántva több társukat is. Sós, hányingert keltő szag terjengett a levegőben.

Eymerich sajnálatot érzett, amelyet azonnal elfojtott. Felállt, és a három imbolygó emberi lánc elé lépett. Látszólag érzéketlen tekintettel nézett végig a nyúzott, ijedt, a háromnapi nedvességtől és félelemtől megkínzott arcokon.

A legtöbbjük férfi volt, közülük könnyen fel lehetett ismerni a volt katonákat jobb tartásukról. Azonnal azonosította azt a hármat, akiket érkezése napján kifigyelt a fogadóban. A nők összesen kilencen voltak, köztük egy nagyon öreg, akinek ráncos arcát zilált, fehér hajtincsek borították, és két lányka, egy szőke és egy barna, nagyon hasonló, finom vonásokkal. Három kisfiú és egy kislány, nyolc és tizenkét éves kor közöttiek, nagy, tágra nyílt szemüket pirosság keretezte, és úgy tűnt, nem értik, mi történik.

Miután lassan körbejárta a csoportot, Eymerich visszatért székéhez. Rövid hallgatás után, melyet csak a láncok csörgése tört meg, hideg és higgadt hangon szólalt meg.

- Ne higgyétek, hogy sajnálunk titeket! A szent római Egyház ellen elkövetett szentségtörések megakadályoznak minden könyörületességet. Az eretnekség bűnébe rohantatok, és kiérdemeltétek a máglyát, nem vitás. Azonban ez a bíróság, mely jó és igaz emberekből áll, hajlandó enyhíteni a büntetést azoknak, akiket megtévesztettek hamis püspökök és hamis tanítók, és ezt készek megmutatni, feljelentve a megrontót és megtagadva a hamis


tanításokat. Ellenkező esetben húsotok addig fog égni, míg szénné nem válik, és üvölteni fogtok, míg kiszáradt nyelvetek ki nem hullik szátokból.

Eymerich szokása volt megrémiszteni a vádlottakat hatásos, fenyegető és hátborzongató mondatokkal, hogy gyengítse ellenállásukat. Ez alkalommal is hatásosnak bizonyult. A rémülettől és a kétségbeeséstől megrándultak az arcok, és a remegő végtagoktól a láncok csörögni kezdtek.

- Mindannyian egyesével lesztek kihallgatva - folytatta Eymerich. - Aki valamit elhallgat, azt továbbküldjük a világi kar tüzes vasának, amely gondoskodik arról, hogy kihúzza belőletek azt, amit el próbáltok rejteni. De még mielőtt elérkezünk ehhez, megkérdezem tőletek: meg akarjátok-e tagadni itt és most tévhiteteket egy őszinte, közös vallomással és segítségül hívni az igazi katolikus, apostoli és római Egyház kegyelmét?

A foglyok lesütötték szemüket. Úgy tűnt, a sűrű hallgatás beleegyezést jelent, mikor váratlanul megszólalt egy hang.

- Te, a zsidók istenének szolgálója, aki kegyelemmel töltöd meg szádat, meg tudod-e mondani, hol van a fivérünk, Guillaume?

Eymerich elképedten nézett Jacinto atyára és Simon atyára egymás után, zavart pillantásokat kapva válaszul, majd visszanézett a csoportra.

- Ki szólt? Amennyire a láncok engedték, egy öreg, de erős ember tett egy lépést

oldalra. Eymerich felismerte a katonát, aki a fogadóban imádságra hívta társait. Vadul szólította meg.

- Milyen Guillaume-ról beszélsz, te átkozott istenkáromló? - Arról a Guillaume de Narbonne-ról, akit a kapitányotok elvitt ma este, és

puszta kegyetlenségből kibelezett. Tényleg nem tudsz róla, Szent Gonosz? Összezavarodva, sápadtan Eymerich megpróbált felállni, de visszarogyott a

székbe. - Miről beszél ez az ember? - súgta Jacinto atyának. - Fogalmam sincs róla. - Még egy ördögi fortély! - kiáltotta Simon atya. - A hazugságok urának még

egy cselszövése! A katona gyűlölettel nézett rá. - Hallgass, öreg! Az egyházad egy vérrel táplálkozó boszorkány, a püspökeid

a hús szolgálói, a pápád. Nem tudta befejezni. Philippe súlyos ökle a tarkóját érte, amitől csontos

térdére görnyedt. Ettől majdnem megfulladt. Összeláncolt társai kibillentek egyensúlyukból, és egymás hegyére-hátára estek, mint groteszk bábuk. A terem egységes, fájdalmas nyögéstől visszhangzott.

Lambert atya Eymerichhez futott. - Mester, azonnali nyomozás szükségeltetik.


Az inkvizítor gyorsan visszanyerte látszólagos hidegségét, és most ijesztő tekintete volt.

- Igen - mondta, miközben felállt. - Gondoskodjon róla! Keresse meg Reinhardtot, és vizsgálja át a pincéket! De Berjavel úr, hányan voltak a foglyok?

- Huszonöten és Authié - mondta a jegyző, átlapozva papírjait. - Itt huszonnégyet látok. Philippe mester! A hóhér felállíttatta a foglyokat, erőszakosan húzva őket a lánccal. - Parancsoljon, atyám. - Zárja ezeket a nyomorultakat az egybenyíló cellákba! Nem kell nekik sem

enni, sem inni adni semmit. - Eymerich áthatóan nézte az öreg katonát, aki nagy kínok közepette próbált felegyenesedni.

- Ami pedig ezt a Lucifer-imádót illeti vagy inkább Filius minornak kéne hívnom téged?

Az ember ugyanolyan áthatóan nézett rá, de nem válaszolt. - Különítse el a többiektől, és vigye abba a szobába, ahol az eszközeit tartja,

oly módon, hogy jól megértse, mi vár rá. Láncolja a parázstartóhoz, és hagyja magára, hogy elgondolkozhasson bűnein!

Miközben Lambert atya távozott a teremből, és a foglyok, immár újra oszlopokban, folytatták ritmusos és kimerítő menetüket, Eymerich Simon atyához lépett, aki székében bosszankodott.

- Szükségünk van az összes tiszta és makulátlan hitére, kedves atyám. Magának volt igaza. Az ördögi hatalmak birtokba vették e helyeket, és mi egy kis hajó vagyunk a vihar karmában.

Simon atya ráncokkal barázdált arca kissé megenyhült. - Az Egyház egy szilárd hajó, és maga kiváló kormányos. Térdeljen le! Eymerich engedelmeskedett. Az aggastyán felemelte jobbját, és egy széles

mozdulattal megáldotta, szeme könnyel tele. Az inkvizítor meghatódva és feszes energiával telve állt fel.

Jacinto atya nagyon nyugtalanul nézte, amint az utolsó foglyok elhagyták a termet.

- Gondolja, hogy Reinhardt valóban megölte az egyik szerencsétlent? Eymerich széttárta karját. - Ez megmagyarázná titkos távollétét, de semmi mást. És aztán, hogy

követhetett volna el egy ilyen tettet a két őrködő embere előtt? Akármennyire is hűségesek, nem szegültek volna szembe a P…

Eymerich félbehagyta. Jacinto atya és Simon atya talpra ugrottak. Toulouse-i Lambert lépett a terembe dülöngélve. Egyik kezével a falhoz támaszkodott, szemét behunyta. Lihegett, és feldúlt volt.

Eymerich odarohant hozzá. - Mi történt, atyám?


Lambert felemelte tekintetét, és ránézett összeszorított állkapoccsal. Halántékán és szája szegleteiben izzadságcseppek gyöngyöztek.

- Mind halottak - suttogta. - Tessék? - kiáltotta Eymerich. - Mit mond? - Mind halottak - ismételte meg a domonkos. Ajka remegett. - A katonák, a cellák őrzői, Reinhardt. Mind, mondom! - Most viccel? - ordította Jacinto atya. - Adná az ég! - Lambert majdnem összeesett. De Berjavel úr vállára kellett

támaszkodnia, aki megszorította derekát. Nyelt néhányat, majd folytatta: - Mindenhol szét vannak szórva, a pincékben és az előcsarnokban. Látniuk kéne. Ó, Istenem!

- De hát ki tette? - kérdezte Eymerich tompa hangon. - A kapitány öngyilkos lett. Ami a többieket illeti, a méregnek kellett lennie.

Daganatok borítják testüket, ijesztően feldagadtak. Már nem emberek. Rájuk sem lehet nézni.

- Reinhardt öngyilkos - mormolta Simon atya, akinek fehér szemöldökei egyetlen homorú vonalat alkottak. - Átkozott!

Lambert atya megrázta fejét. - Ne mondjon ilyet! - Felegyenesedett, kivonva magát de Berjavel úr

segítsége alól. - Ő volt mind közül a legbetegebb, és még csak észre sem vettük. Meg kéne nézniük most.

- Menjünk! - parancsolta szárazan Eymerich. Szeme éles pengeként csillogott.


1972 - AZ ÖTÖDIK GYŰRŰ

DOKTOR ARTHUR GUIRDHAM elkeseredetten bámulta a Bristol városától bérelt, félig teli termet. Egy idős házaspár ült az első sorban; mögöttük négy személy, akiken látszott, hogy minden okkult témájú konferenciára elmennek; hátul, az ajtó közelében egy vörös hajú fiatalember és egy helyi lap újságírója. Egyikük sem ment a közelébe a padnak, amelyen a We are one another példányai sorakoztak, két fontért darabja.

Guirdham az órájára nézett, szomorú pillantást vetett Mills kisasszonyra, és elkezdte:

- Sok évig voltam orvos, és nem állítanék olyan dolgot, amelyet nem tudok bemutatni. Mills kisasszonyt 1968-ban ismertem meg, amikor egy szívroham után pihenésre voltam kényszerítve. Lerobbant az autója a házam előtt. Meglátott a kertben, és megkért, hadd telefonáljon. Csevegtünk egy kicsit, és kölcsönösen szimpatizáltunk egymással. Két héttel később Mills kisasszony felkeresett, és orvosi véleményemet kérte különös körülmények sorozatáról. Két név járt folyamatosan a fejében: „Raymond” és „Albigensek”. Ezenkívül gyakran álmodta azt, hogy egy sziklára épült kastélyból menekül, és egy lángokban álló cölöpkerítésen belül találja magát.

- Foglalkozott maga valaha albigensekkel, doktor úr? - kérdezte hátulról az újságíró ironikusan.

- Igen, mindig is lelkesedtem a történetükért - felelte Guirdham, aki nem vette észre a szarkazmust. - Éppen ezért.

- Ó, micsoda véletlen! - kiáltotta az újságíró. A vörös hajú fiatalember felnevetett.

- …éppen ezért, mint mondtam, megértettem Mills kisasszony utalásait, aki pedig semmit nem tudott az albigensekről. Languedo c utolsó katarjait 1244-ben ostromolták meg Montségur várában, amely egy szikla tetejére épült, és egy kollektív máglyán elégették őket. A kastély ura Raymond de Perella volt. Évekkel ezelőtt Mills kisasszony elutazott Franciaországba, és egy ellenállhatatlan késztetés Carcassonne-ba vonzotta, amely nem szerepelt az útitervei között.


- Ebben a pillanatban egy ellenállhatatlan késztetés a legközelebbi pubba vonz - mondta a vörös hajú fiatalember elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

- Kérem, uraim! - Guirdham kezdett ideges lenni. - Carcassonne volt az Inkvizíció leghíresebb bíróságának székhelye; azé az Inkvizícióé, amely végrehajtotta a montséguri mészárlást. Továbbra is találkoztunk Mills kisasszonnyal.

- Mit szólt hozzá a felesége? - kérdezte az újságíró. Mills elvörösödött. - …és újabb egybeesések derültek ki 1969. március 16-án a kisasszony

megmagyarázhatatlan eredetű, éles fájdalmat érzett. Nos, éppen 1244. március 16-án vezették Montségur kétszáz katarját a máglyára. Ezenkívül Mills kisasszony megszállottan emlékezett egy szokatlan névre: Esclarmonde. Egy Jean Duvernoy nevű francia történésszel való konzultáció után megtudtam, hogy Esclarmonde Raymond de Perella és Corba de Lantar harmadik lánya volt, és hogy az Inkvizíció ugyanazt a sorsot osztotta neki, mint a többi katarnak.

- Az én anyám is meg van róla győződve, hogy ő volt Taide, Athén nagy kurtizánja - mondta ünnepélyesen az egyik második sorban ülő. Hátul a fiatalember és az újságíró nevetésben törtek ki.

Guirdham nem vett tudomást a közbeszólásról. - Folytattam az egybeesések feljegyzését, miközben Mills kisasszony minden

éjszaka valami olyan eseményekről és körülményekről álmodott, amelyeket nem ismerhetett. Egy jegyzetfüzetbe a Sorba nevet írta, amely hasonló a Corbához, aki Esclarmonde anyja volt; leírta Jean de Cambiaire püspök nevét, aki valóban létezett. Szép lassan meggyőződtem róla.

- …hogy jó lenne felhagyni az ivászattal - fejezte be az újságíró, miközben a másik mókamester könnyezett a nevetéstől.

- Tehát akkor maga hisz a reinkarnációban? - kérdezte az első sorban ülő öregember.

- Igen, de azt nem hiszem, hogy Mills kisasszony Esclarmonde reinkarnációja - felelte Guirdham. - Azt gondolom, hogy Esclarmonde maga, aki nem tudom, hogyan, de túlélt hét évszázadot. Kisasszony.

A hívásra Mills valami olyasmit művelt, amire senki nem számított. Felállt, az asztal elé sétált, és egyszerre esetlen és ártatlan mozdulattal elkezdte felemelni szoknyáját. Az újságíró és a vörös hajú fiatalember tombolva tapsoltak, lelkesen kiabáltak. De izgatottságuk nem tartott sokáig.

A lány csípőjén látható szörnyű égési sérülések ajkukra fagyasztották a kiáltást.


Leonard Hayflick elmosolyodott, ahogy az újságíró eszébe juttatta az emléket. - Számomra valóban igen rossz pillanat volt. A nemrég Nobel-díjjal

kitüntetett Peyton Rous professzor visszautasította munkám publikálását a tekintélyes „Journal of Experimental Medicine”-ben. Érti: ha kitudódott volna, az félbevágta volna a karrierem. Vagy ha a karrieremet nem is, annak a lehetőségét mindenképpen, hogy találjak valakit, aki hajlandó publikálni a kutatásaim eredményeit.

Az újságíró, egy szőke, szögletes vonású ember, bólintott, és firkantott valamit a jegyzetfüzetébe.

- Nagyon öreg lehet ez a Rous professzor. - Majdnem kilencven, de még mindig nagyon értelmes. Megismételte Carrel

kísérleteit, és sikerült a csirke-fibroblasztokat hosszú ideig a tenyészetben tartani, anélkül, hogy a sejtek megkettőződése csökkent volna. Tudja, mik azok a fibroblasztok?

- Nem. - Azok a sejtek, amelyekből az állati szövetek és szervek összeállnak, így az

emberé is. Az öregedés akkor következik be, amikor a fibroblasztok fokozatosan elveszítik reprodukciós képességüket. Carrel meggyőződése volt, hogy optimális körülmények között a fibroblasztok a végtelenségig folytathatják az osztódást. A cikkemben viszont elmagyaráztam, hogy a kísérletében elkövetett egy akaratlan hibát. Felnőtt csirkékből nyert kivonatokkal gazdagította a tenyészetet, így akaratlanul is új sejteket vitt bele.

Az újságíró csendben maradt, az iroda ablakából látható Winstar Institute parkját figyelte. Hayflick már észrevette, hogy az ember hajlamos elkalandozni, mintha nem érdekelné az értekezés, vagy mintha már ismerné.

- Nem tudom, érthető voltam-e - mondta udvariasan. - Ó, igen. - Az újságíró a jegyzetfüzetébe pillantott. - És mi a maga elmélete? - Moorhead kollégámmal együtt felfedeztük, hogy a fibroblasztok külső

beavatkozás nélkül idővel redukálják osztódásukat, az alany korával összefüggésben. Az ember esetében ezek a sejtek 23 alkalommal osztódnak tökéletesen, új sejteket hozva létre, amelyek átveszik a régiek helyét. Azután az osztódások gyakorisága csökken, maximum az 50-60-at érik el. - A tudós elmosolyodott. - Ez az úgynevezett „Hayflick-határ”. Mondhatjuk, hogy az emberi élet időtartamának határa.

- És nincs mód arra, hogy átlépjék ezt a határt? - Véleményem szerint nincs. De tudok olyan kollégákról, akik felvetették ezt

a problémát. Látja, az emberi élet határainak átlépése paradox módon a rák megismeréséhez kötődik. Ez utóbbi a sejtek szervezetlen szaporodásától függ; az öregedés azonban a szaporodásuk lelassulásához és azután megálláshoz kapcsolódik. Ha sikerült volna elérni a szervezett szaporodást, talán át lehetett


volna lépni a nevemet viselő határt, és a rák nyert volna. De kétlem, hogy ez belátható időn belül megtörténne.

Az újságíró most nagyon éberen figyelt. - Mit gondol, professzor, a románok ilyen jellegű kísérleteiről? Hayflick meglepetten nézett rá. - Az úgynevezett Aslan-metódusra gondol? - Nem. A kolhoszolfetilbikloráz enzimmel végzett román kísérletekre

gondoltam. - Őszintén semmit nem tudok róla. - Néhány híres román kutató úgy tartja, hogy ez az enzim a DNS-szegmens

sejtjeinek megkettőződését eredményezi, de a megkettőződött kromoszómakészletet egyetlen sejten belül tartja, így az új, dupla vagy tripla kromoszómaállományú sejt lecseréli a másikat, a DNS nélkülit.

Hayflicknek tátva maradt a szája. - Nos, csakugyan, ha ez lehetséges lenne nagyon erős és nagyon hosszú

életre ítélt személyeket kapnának. Sőt, nagyon-nagyon hosszú. De rendkívül óvatos lennék ennek az enzimnek a felhasználásával. Mit mondott, mi a neve?

- Kolhoszolfetilbikloráz. A kolhicin és a bisz(2-klóretil)szulfidjának származéka.

- Mustárgáz. A mustárgáz és a kolhicin is lehetséges mutagének, de nagyon veszélyesek.

Az újságíró élénken nézett a tudósra. - Ha az, amit mondtam, lehetséges lenne, gondolja, hogy el lehetne érni egy

faj javulását? - Micsoda furcsa kérdés! - Hayflick most már egy kicsivel kevésbé volt

zavarodott, és kicsit nyugtalan. - Mit is mondhatnék. Ha valaki megtalálná a módját, hogy a mutáns DNS-ről számtalan másolatot készítsen, és elterjesztené. de szerencsére a klónozás lassú és bonyolult folyamat. Azért mondom, hogy szerencsére, mert remélem, senki nem dédelget ilyen projekteket, amelyek ennyire. hitleriek.

- Nagyon köszönöm, professzor. Az újságíró már az ajtónál járt, mikor Hayflick eléggé feldúltan visszahívta. - Mit is mondott, melyik újságnak dolgozik? - A „Der Weg”-nek, Buenos Airesben. - Buenos Aires? Azt hittem, ez egy német újság. - Az is. - Az újságíró most furcsán türelmetlennek tűnt. - Nagyon sok német

lakik Argentínában, és általában egész Dél-Amerikában. - És a dél-amerikai németek érdeklődnek az öregedés folyamatai iránt? - Ó, igen. Nagyon is.


8

A víz és a szél

sselben tartózkodásának ötödik napján Eymerich a reggeli dicsérő himnuszok órájában hagyta el szobáját, egy álmatlan éjszaka után, hogy

részt vegyen a szomorú szertartáson, amelyet meg kellett ejteni. Jacinto atya, Lambert atya, de Beijavel úr, Simon atya, Philippe és egyik segéde a kastély mellett várakoztak, a vörösfenyők ligetének közelében.

A réten, egy talán titkos járatnak szánt alagút bejárata mellett feküdt a tizenkét holttest. Nem voltak normális holttestek. Az egyiknek szörnyűséges belső kinövés állt ki a szájából, amely a nyelvet egy ijesztő, pirosas és puha, földig érő gombával helyettesítette. Egy másik groteszk módon felduzzadt, és a hasa magasságában lévő dudoroktól úgy nézett ki, mint egy löttyedt körte. Az összes többi holttest szederjes volt, és olyan torz, mint egy bolond által megformált agyagszobor.

Ott volt még az ismeretlen Guillaume de Narbonne holtteste, akinek sírgödre valamivel arrébb, nem megszentelt földbe ásódott. Durva tunikáját a lehető legjobban eligazgatták rajta, de így sem sikerült elfedni a testét borító iszonyú kardvágásokat. A hasa tájékán besüppedt szövet és a rajta keletkezett bíbor folt, amely még mindig habzott, arról árulkodtak, hogy ahol valaha a belei voltak, ott most csak egy ocsmány véres üreg tátongott.

Az eretnek mellett ott hevert gyilkosa, Reinhardt kapitány holtteste, akit szintén az alagút mélyébe szántak. Lába eltakarta a groteszk, nyálkás farkat, amely gerincoszlopa aljából nőtt ki. A kapitánynak sikerült három napon keresztül elrejtenie ezt az undorító nyúlványt.

Miután tanulmányozta az elrendezett holttesteket, Lambert atyához hasonlóan Eymerichben is körvonalazódott nagy vonalakban a tragédia lefolyása. Reinhardt az elsők között lehetett, akiken az őszi kikerics kifejtette szörnyű hatását. Húsa valószínűleg már az érkezés napján elkezdett feldagadni, kicsavarodni, furcsa alakban kinőni. Ahogy emberei, bizonyára ő is leküzdhetetlen dühkitörések prédájává vált, sőt az sem volt kizárható, hogy ő maga rendelte el a mészárlást a kápolnánál.

U


A következő napokban kötelességtudata miatt titokban tartotta, mi történik vele, de a harmadik napon, mikor a nagy pince melletti egyik cellában megtalálta két őrködő emberét, amint haldokoltak, és testüket ijesztő daganatok borították, az erőszak felülkerekedett az eszén. Véletlenszerűen választott egy foglyot, átvitte a cellába, és boszorkánysággal vádolva megcsonkította és kibelezte a haldokló katonák előtt.

A vérengző kitörés után elméje pillanatnyilag ismét kitisztult. Úrrá lett rajta a rémület és a szégyen, és először titkolni próbálta tettét és a testén ülő átkot. De a színlelést nem bírta sokáig. Amint lehetősége volt rá, Reinhardt visszatért a pincékbe, és kioltotta életét, ugyanabba a kardba dőlve, amely egy ismeretlen erőszak uralma alatt már vértől ázott.

Azt, hogy az események leforgása tényleg így zajlott, a holttestek megtalálása utáni órákban kihallgatott foglyok megerősítették, sőt ezek voltak az egyetlen szavak, amelyeket Eymerichnek sikerült kihúznia belőlük, mielőtt visszavezették őket éhezni a pincékbe.

Az inkvizítor most fáradt volt, elveszett a kijárat nélküli pókhálóban, amelybe belekeveredett. Intett Philippe mesternek. A hóhér az utasításoknak megfelelően egy egész fazék olvasztott ként öntött hosszú fogók segítségével az eretnek és a kapitány holttestére; a segédei a megégetett holttesteket az üregbe dobták, és befedték földdel. Nem hangzott el semmilyen ima.

Eymerich érzéketlenül nézte a látványt, majd csatlakozott rendtársaihoz és a jegyzőhöz, a katonák holttestei mellett. Jacinto atya a kezébe nyomott egy nagy Bibliát, amely már nyitva volt a tizenharmadik zsoltárnál. Az inkvizítor azonban szakértő ujjakkal ellapozott, és hangosan olvasni kezdett:

- „Azért gerjed föl az Úr haragja az ő népére, és kinyújtja kezét rája, és megveri azt, és megrendülnek a hegyek, és azok holttestei lesznek, mint ganéj az utczák közepén. S mindezek mellett sem fordul el az ő haragja, hanem keze mégis kinyújtva vagyon.”1

A felolvasás végén zavart „ámen” hallatszott. Ezt a Salve Regina eléneklése követte, a domonkos rendre jellemzően; majd miután meglocsolták a holttesteket szenteltvízzel, az atyák és a jegyző elindultak vissza a várba, míg a hóhér és legényei befejezték a temetést a járat egy másik szegletében.

Jacinto atya Eymerich mellett sétált. - Mihez kezdünk most, magister? Nincsenek katonáink, és akiket

Avignonból küldenek, nem érnek ide pár hétnél előbb. Talán tényleg Ebailhoz kellene fordulnunk.

- Más ötletem van - felelte az inkvizítor. - Látott-e a várban Szűz zászlaját? - Nem, de csinálhatunk faliszőnyegből. Van néhány, amelyekre szentképek

vannak hímezve. Mire gondol? 1 Iz 5,25 (Káldi György fordítása)


Eymerich a válasszal megvárta, hogy Lambert atya, Simon atya és a jegyző utolérje őket.

- Tartunk egy körmenetet. Még ma reggel. Csak mi megyünk, egy zászlóval, és összehívjuk a népet, majd felkérjük, hogy alakítsanak sereget.

Jacinto atya arcára kétség telepedett. - Kicsit veszélyesnek hangzik. - Nem annyira, mintha ebben a helyzetben maradnánk. - És Semurel? - ellenkezett Lambert atya. - Ha tényleg az eretnekek oldalán

áll, nem nézne jó szemmel egy ilyen kezdeményezést. Eymerich kidüllesztette mellkasát. - Szeretném látni, ki merészel körmenetben lévő szerzetesekhez nyúlni. Az

Egyházat lehet zaklatni, de nem lehet elsöpörni vagy legyőzni. Hacsak nem őrült, a szörnyetegek védelmezőjének ezt tudnia kell.

Nem sokkal a harmadik óra előtt a négy domonkos találkozott a vár előtt. Fehér reverendájuk fölött mindannyian viselték a fekete köpenyt és csuklyát. Lambert atya nehézkesen tartotta a tárgyalóterem faláról leszedett súlyos feszületet, Simon atya egy Bibliát szorongatott, Jacinto atyánál két keresztezett lécre függesztett zászló volt, amelyet egy Szűz Mária mennybemenetelét ábrázoló falikárpitból vágtak ki. Eymerich egy szentségtartót vitt kezében, melynek belseje az Oltáriszentséget ábrázolta, de csak ábrázolta, mert nem tudta, hogy a menet a faluban békés kimenetelű lesz-e, ezért inkább nem szentelt ostyákat.

Philippe ellenezte a kezdeményezést, és tett egy utolsó kísérletet, hogy biztosítsa a domonkosok védelmét.

- Legalább azt engedje meg, hogy legényeimet odaadjam kíséretként! Eymerich rázta a fejét. - Egyetlen fegyveres is megváltoztatná a gesztusunk jelentését. Egyébként is

más feladatom van a számukra. Még mindig éheznek a foglyok? - Igen, atyám. Ahogy parancsolta, nem adtam nekik sem ételt, sem vizet. - Válasszon ki közülük hármat! Egy gyermeket, egy lánykát és egy felnőttet

javasolnék. A lényeg, hogy a leginkább legyengültek legyenek. Philippe mester megvakarta fejét. - Nos, a Filius minoron kívül, aki az egész éjszakát a parázstartót ölelve és

ordítozva töltötte, egyértelműen a gyermekek vannak leginkább legyengülve. - Igen, de nincs szükség az összesre. Sőt, bizonyosodjon meg arról, hogy akit

választ, legalább kilencéves legyen, és alkalmas legyen a szigorú vallatásra. Remélem, nem kell majd a maga mesterségéhez folyamodnunk, de ha igen, nem szeretném, hogy túlságosan kicsi gyermekeken kelljen alkalmazni.

Philippe elmosolyodott. - Meghajolok bölcsessége és embersége előtt. Mit kell tennem a hárommal?


- Szállásolja el őket illően a vár három különböző szobájában, őrizve, de láncok nélkül. Majd szolgáljon fel nekik bort!

- Bort? - Philippe meglepetése tükröződött a domonkosok és de Berjavel úr arcán, aki szintén jelen volt az indulásnál.

- Igen. Tetszés szerinti bort. Semmi mást. Ezt mondva Eymerich elindult, nyomában rend társaival. A nap

langyosnak, szinte melegnek tűnt, és kellemes érzés volt a széles és könnyű lombú vörösfenyők árnyékában sétálni, amelyeket lejjebb érve lucfenyők követtek. Az ösvény széleit áfonya - és rododendronbokrok tették vidámabbá, viszont járni nem lehetett rajta. A domonkosok nemsokára érezni kezdték a talajt borító nagyobb kövek és szikladarabok okozta fájdalmat, amelyektől sarujuk talpa nem védett.

Az egyedül haladó Eymerich elveszett a hegyek bámulásában, a kényelmetlenségre érzéketlennek tűnt. A valóságba egy széllökés rángatta vissza, amely a lemaradt Lambert atya és Jacinto atya hangját hozta.

- De miért hívják Languedocban Szent Gonosznak? - kérdezte az előbbi, a feszület alatt lihegve.

- Mert azt mondták, két természete van. Igaz és kegyetlen, emberséges és könyörtelen. Emberek, akik különböző pillanatokban ismerték meg, meg voltak győződve róla, hogy nem lehet ugyanaz a személy.

- A köznép gyakran nem érti meg, hogy kötelességeink olykor szükségessé teszik, hogy ellentétes viselkedést öltsünk magunkra.

- Igen, de elmondom, hogy én magam. Eymerich gyorsított lépésein, hogy ne hallja őket. Nem akarta, hogy

Lambert atya és Jacinto atya a személyével foglalkozzon; nem bírta elviselni a témát. Követelőző és távoli anyja, Luz kisgyermekkora óta a szemére vetette, hogy kettős természete van, ami számára egyenértékű volt a gyávaságra és csalásra való hajlammal. Ez utóbbi két vád igaztalan volt, de az elsőnek volt alapja. Épp ezért Eymerichet minden alkalommal, amikor szóba került, felzaklatta, még ha csak az ellentmondásos Szent Gonosz csúfnév kapcsán is.

Maguk mögött hagyva a Szent Klára-kápolnát, a domonkosok megérkeztek a folyón átívelő hídhoz. Ekkor történt, hogy néhány paraszt meglátta a fekete-fehér reverendákat. Eszközeiket hátrahagyva azonnal a falu irányába futottak.

- Mitől ijedtek meg? - kérdezte Simon atya döbbenten. - Mindenesetre haladjunk tovább! - felelte Eymerich. Éppen átmentek a hídon, mikor Chatillon első házainál meglátták a feléjük

áramló tömeget. Voltak köztük földművesek, kézművesek, katonák, inasok, kereskedők; férfiak és nők, öregek és gyermekek, egészségesek és betegek, mindannyian a festői helyi öltözetet viselték.

Lambert atya kicsit nyugtalan volt. - Barátok vagy ellenségek?


- Barátok - mondta Eymerich egy félmosollyal. - Nézzék! A tömeg körbevette a domonkosokat, mosolygó arcok és kinyújtott kezek

gyűrűjébe szorítva őket. Néhányan megpróbálták megérinteni a szerzetesek ruháit, mások keresztet

vetettek a szentségtartó láttán, és volt olyan is, aki egyenesen letérdelt vagy leborult a földre.

- Segítsenek rajtunk, atyák! - Legyenek áldottak! - Hozzák vissza Istent e földekre! - Űzzék el a démonokat! Égessék el őket! Az öröm és könyörgés kiáltásai beburkolták őket, olyannyira, hogy

Eymerich alig értett belőlük valamit. Fizikailag zavarta a tömeg és a lárma, de közben örült a megnyert csatának és az érzésnek, hogy uralkodik e lelkek felett. Ebben az erőben az Egyház megfékezhetetlen ereje volt, és abban pedig a saját értelmezése a vallásról.

Tekintete találkozott Simon atyáéval, akin felfedezte egy mosoly jeleit, amelyet kiszáradt ajka nem tudott megformálni. Az aggastyán megérezte Eymerich óhaját, és felemelte csontos kezét, hogy megáldja a tömeget. Azonnal csönd lett. Ezután Simon halkan a Salve Reginát kezdte énekelni, és minden száj visszhangozta.

Mikor a dal elérte ereje teljét, Eymerich lassan megindult, nyomában a többi domonkossal. Egyenesen maga elé nézve, az éneklést meg nem szakítva szétnyitotta maga előtt a tömeget, amely kitért a szerzetesek útjából, hogy a hátuk mögé csatlakozhasson. Az emberi áradat énekelve és imádkozva haladt Chatillon irányába.

A falu bejáratánál Semurel őrei bizonytalannak tűntek magatartásukat illetően, majd oldalra léptek, áhítattal letérdelve a szentségtartó és a nagy feszület előtt, amelyet Lambert atya újult erővel emelt a magasba.

Eymerich észrevette a patikáriust kis üzlete ajtajában. Intett neki, hogy menjen közelebb. A kis ember ragyogott az őt ért megtiszteltetéstől.

- Oly nagyon vártuk ezt a pillanatot, atyám. Az inkvizítor átható pillantást vetett rá. - Tudta, hogy az összes katona halott? - Nem, de nem lep meg. A nadragulya keveset tehet az ilyen nagy adag

Colchicum ellen. Eymerich tekintetét a Challant-kastélyra emelte, amely a templommal

együtt a labie-tetők fölé magasodott. - Itt van Ebail? - Nem, de Semurel igen. - Helyes. - Kissé baljóslatú mosolyra görbült az inkvizítor ajka. - Ma próbára

teszem.


Azok a falusiak, akik nem rohantak a folyóhoz, most csatlakoztak a menethez, vagy megelőzték azt, félretolva az öszvéreket és a többi jószágot. Néhányan igyekeztek szalmát szórni a talajra, hiábavaló kísérletként, hogy elfedje az iszap- és trágyafolyamokat, amelyek az utakon folytak.

Megáldva az embereket, üzleteket, házak fahomlokzatait, a négy domonkos elérkezett a Háromkirályok fogadóhoz, ahonnan a Challant-ok kastélyához és a templomhoz vezető ösvény indult.

Eymerich megállította a menetet, és súgott valamit a patikáriusnak. Az emberke eltűnt a fogadóban. Nem sokkal később a fogadós, egy inas és a szobalány társaságában jött ki. Egy kis asztalt cipeltek, amelyet az inkvizítor utasításai alapján a kereszteződés közepére helyeztek.

Eymerich egy ügyes ugrással az asztalon termett. Bár ebben a helyzetben kicsit nevetséges volt magas és szikár alakja, mégis volt benne valami lenyűgöző. Egy határozott mozdulattal elhallgattatta az éneket és az imádságokat, majd tekintetével lassan körülölelte a kereszteződés utcáit ellepő tömeget.

Felemelte a szentségtartót, és behunyta szemét, átszellemültem - Mi Urunk! - kiáltotta. - Könyörgök neked, védd meg ezt a népet és

domonkos szolgálóit a gonoszoktól és a csapástól, amelyet egy szörnyű eretnek csőcselék, az Ige esküdt ellenségei próbáltak e hegyek között elterjeszteni!

Egy szenvedélyes, felszabadult „ámen” kórusa fogadta e szavakat. Akkor Eymerich a szentségtartót lóbálva kihúzta magát, csendesen és komoran. A nézők visszatartották lélegzetüket.

Hosszú szünet után az inkvizítor ismét megszólalt, a lába előtti néphez intézve szavait:

- Chatillon jó lakosai, a római Egyház hű követői! Túl sokáig kellett téves és barbár, maga Lucifer által sugallt tanok ármányait elszenvednetek. De szent Orbán pápa azért küldött minket ide, hogy felszabadítsunk benneteket. Bizonyára hallottatok istenkáromló szóbeszédeket az inkvizítorokról. De Abimelek, aki elpusztította Szikem városát, és elégette Baált ezer emberével, talán nem volt inkvizítor? Zimri, aki kiirtotta a hitetlen Baása családját és rokonságát, talán nem volt inkvizítor? Olykor szükséges, hogy az Anyaszentegyház kardot ragadjon, és irgalmatlanul Krisztus ellenségeinek szívébe döfje. Ez a mi feladatunk közöttetek, egyszerű és jó emberek között, akik védelmet kértek hatalmas és ravasz ellenségek ellen. Hogy ezt megtehessük, szükségünk van rá, hogy őszintén elmondjátok a gyötrelmeket, amelyeknek áldozatául estetek. Szeretnétek megtenni?

A jelenlévők közül legalább százan elkezdtek egyszerre beszélni, egyre hangosabban, ahogy rájöttek, hogy nem lehet őket hallani. A kiabálás néhány pillanat alatt elviselhetetlen lármává erősödött. Eymerich elkeseredetten kénytelen volt újra felemelni a szentségtartót.


Fokozatosan visszatért a csend. - Megbíztok a patikáriusotokban? - kérdezte az inkvizítor. Egyhangú „igennel” válaszoltak. Néhányan morogtak csak. - Akkor beszéljen csak ő egyedül, mindenki nevében! Milyen visszaéléseket

kellett Chatillon jó keresztényeinek elszenvedni? - Főleg egyet, atyám. - A kis ember utat vágott magának a rögtönzött

színpad lábához. - Semurel úr egy súlyos, havonta fizetendő sarcra kényszerítette a falu lakosait, a consolamentum követőinek kivételével, és ebből tartotta el a Bellecombe-ba gyűjtött torz és nevetséges teremtményeket. E völgyek népe szegény. Miért kéne táplálnia ezeket az ijesztő, ki tudja, ki által szült teremtményeket, miközben az Egyház esküdt ellenségei mentesülnek alóla?

A patikárius szavait fogadó egyhangú helyeslés elárulta, hogy éreztek ezzel a problémával kapcsolatban. Eymerich számára azonban szűk látókörű problémának tűnt, távol állt a nagy leleplezéstől, amiben bízott. Rájött, hogy a nevetés, amellyel a szamárfejű szörnyeteget üdvözölték, az egyetlen visszavágás volt, amely elég ártalmatlan volt ahhoz, hogy ne legyenek következményei; és némi keserűséggel elgondolkodott, hogy vajon találna-e valaha olyan felkelést, amely mögött nem gazdasági indokok rejtőznek, legyen szó adókról vagy a szüret elosztásáról.

Összeráncolta homlokát. - Miért nem nyújtottátok be sérelmeiteket Aosta püspökének? A patikárius szája gúnyosan görbült. - A plébános egy szegény öreg, aki alig bír misét mondani. Ami pedig a

püspököt illeti, ő a nagyon hatalmasokkal és a nagyon szegényekkel foglalkozik, miközben nincs ideje a kisemberekre, akik dolgoznak, és kemény munkával sok pénzt keresnek.

E szavak megerősítették Eymerichet, hogy a tömeget nem eszmei indokok vezérelték, hanem inkább a harag, hogy nem ismerik el szerepüket. Egyszerű irigységről volt szó, amely egyenlően oszlott el a magasabban lévők és alacsonyabban lévők között.

Annak ellenére, hogy a tömeg most némi megvetést váltott ki belőle, úgy döntött, nem foglalkozik vele, hanem felhasználja saját céljaira az érzelmeiket, akármennyire is gyérek voltak.

- Mi azért vagyunk itt ma, hogy felszabadítsunk titeket az adók és az összes többi alól. Azonban a katonáinkat megölték, és nehezen tudnánk ilyen hamar erősítést szerezni. Azt kérdem tőletek: Chatillon hány rátermett embere kész fegyvert ragadni a pápa zászlaja alatt, hogy megvédje küldetésünket?

Karok rengetege emelkedett a magasba, majd mikor a jelentkezők észrevették számukat, általános lelkes kiáltozás kerekedett.


A tömeg még mindig forrongott, mikor egy hang a magasból megfagyasztotta lendületét.

- Ki hatalmazott fel, csuhás, hogy hadsereget toborozz a földjeimen? Eymerich felkapta fejét. A kastélyhoz vezető út tetején Semurel úr jelent

meg, egy rakás lóháton ülő katonával körbevéve. Oldalán az öreg plébános gyalog, zavarodottan és távoli tekintettel.

A vazallus egy elegáns szökkenéssel szállt le lováról. Széttárt lábakkal állt, egyik kezét a gyeplőn, másik kezét kardjának markolatán tartva. Sápadtan és idegesen, nyilvánvalóan válaszra várt.

Eymerich végigmérte ellenségét, mintha felmérné erejét. A tömeg hallgatott, ajkán csüggött. Hirtelen kihúzta magát, fenyegetően és méltóságteljesen, és megragadta a szentségtartót, mint egy lándzsát.

- Amint látja, Semurel úr, a kezemben van a Szentség. Térdeljen le, és fogadja áldásom!

Eymerich felszólítása megdöbbentette Semurelt. Ha letérdel, az alárendeltségi aktus lenne; ha visszautasítja az áldást, azzal nyíltan beismerné eretnekségét; ha visszavonul, az pedig azt jelentené, hogy szabad teret ad az inkvizítornak.

Semurel motyogni akart valamit, és jelzésértékűen behajlította térdét; majd megalázottan egyenes maradt, és finom vonásait eltorzító haraggal hangjában válaszolt:

- Nem azért vagyok itt, hogy elfogadjam az áldásod, csuhás. Inkább válaszolj! Ki hatalmazott fel, hogy fegyvereseket toborozz, és elterjeszd az intoleranciát ezen a hűbérbirtokon?

Eymerich arra gondolt, hogy Semurelt végül is jobban kedveli, mint ellenségeit; ennek ellenére a magasba emelte a szentségtartót, amennyire csak hosszú karja engedte, és szavalni kezdte:

- Ave Maria gratiae plena, Dominus tecum. Benedicta tu in mulieribus... Ahogy remélte, az asztal körüli tömeg térdre esett, és átvették az imádságot,

egyetlen mennydörgő könyörgéssé változtatva. - ...et benedictus fructus ventris tui Jesus. Sanda Maria mater Dei... Az egyik tiszt készült előrántani kardját, de Semurel bal kezét karjára

helyezve meggátolta. Ismét beszélni próbált, de senki nem hallotta. Akkor olyan sápadtan, mint még soha, visszaült a lovára. Még egy utolsó, haraggal teli pillantást vetett a lábánál lévő tömegre, és kíséretével nyomában elindult. Csak az öreg plébános maradt ott, aki nem tudva, mitévő legyen, csatlakozott az össznépi imádsághoz. Az Ave Mariát befejező „ámen” diadalkiáltásként visszhangzott Chatillon házfalai között.

- És most - kiáltotta Eymerich - meglátogatjuk az eretnekek házait! Nincs több súlyos adó, nincs több visszaélés!


Ez volt a hívás, amelyre a tömeg várt. Ordítoztak, lökdösődtek, mutogattak a követendő irányokba. Valaki régi kardokat, vasvillákat, alabárdokat, kihegyezett karókat osztogatott. Újra megalakult a domonkosok vezette emberi áradat, de ez már nem körmenet volt, hanem őrült, tajtékzó sereg.

Az első megjelölt, kétemeletes, szalmatetős, fából épült házat csak azért nem gyújtották fel, mert kockázatos volt, hogy a tűz átterjedne a szomszéd házra. Az asztalokat, székeket, bútorokat viszont kidobták az ablakon, és darabokra szedték. Az alapokat, miután eredmény nélkül ütötték a baltákkal, kötelekkel húzták ki. Az épület összedőlt, csak egy halom rúd és szalma maradt belőle. A romokon a feltüzelt Simon atya ördögűző szöveget kántált.

Ez lett az összes eretnek lakhely sorsa, amelyek a horda útjába kerültek. Az egyik zsákmányolás során Eymerich megragadta a patikárius vállát.

- Hol van Authié háza? Érdekelne engem. - A falut határoló patak másik oldalán. Arrafelé tartunk. Az inkvizítornak nem volt könnyű megakadályozni, hogy a Filius major

részben kőből épült, a többitől távol álló házát azonnal felgyújtsák. Csak nagyjából harminc céhes inas segítségével sikerült, akik kinevezték magukat a szerzetesek becsületbeli őreinek, és láncot alkottak az épület körül.

Az első helyiségben, amely konyhaként és étkezőként szolgált, a Szűz zászlajától egy időre megszabadult Jacinto atya odalépett Eymerichhez.

- Mester, nem fél attól, hogy miután felhergelte a tömeget, nehéz lesz lecsillapítani?

Az inkvizítor vállat vont. - És ha az lesz? Tárgyakat pusztítanak el, nem embereket. Az 1229-es

toulouse-i zsinat engedélyezte az eretnekek házának elpusztítását. - Arra gondoltam, hogyan reagál majd Semurel. - Most nem fog semmit tenni. Megvárja, míg lenyugszanak. Authié házában nem volt semmi különös, az - első látásra ártalmatlan, sőt

hatástalan - gyógyszeres üvegeken kívül, amelyek a konyhaszekrényen sorakoztak. Ami Eymerichet érdekelte, az a hálószobában volt, egy kis láda belsejében: különböző vastagságú kéziratok kötetei, kissé kezdetlegesen bekötve.

Az inkvizítor átlapozta az egyiket, és megengedett magának egy kis mosolyt. - Azt hiszem, itt rengeteg mindent találunk, ami érdekes. De majd Usselben

tanulmányozzuk ezeket a könyveket. Már nincs mit tennünk itt lent. Már majdnem a kilencedik órában jártak, mikor a négy domonkos elindult

az Ussel várához vezető emelkedőn. Húsz, a legjobban felfegyverzettek közül kiválasztott civil kísérte őket, mögöttük négy legény, akik élelmiszeres zsákokat cipeltek, egy, aki olajat és egy, aki bort. A többi önkéntes Chatillonban maradt a patikárius irányítása alatt, azzal a megbízással, hogy állítsák helyre a rendet, és figyeljék Semurel lépéseit.


A falu irányába nézve Eymerich látta, hogy Authié háza még mindig ég. Még két másik ház állt lángokban a patak túlpartján, és sűrű füstoszlop szállt fel a gleccserek irányába.

Az inkvizítor nagyon nyugodtnak érezte magát. Egy ilyen látvány kielégítette erőszakosságát, és egyben gyökeres megtisztulás érzését keltette, amely minden szennyeződést eltörölt. Ez felbátorította és felélénkítette, mint a törökfürdő utáni jeges levegő.

Miután Philippe és de Berjavel úr köszöntötte, ebben az euforikus állapotban osztotta szét a délutáni feladatok utasításait. Azután sietve evett egy kis kenyeret, sericiumot, egy darab húst és egy korsó sört, és a többi atyával együtt visszavonult a tárgyalóterembe, hogy tanulmányozzák az Authié házából szerzett könyveket.

Az első vizsgálat csalódottsággal töltötte el. - Mind kanonizált szöveg, és néhány Hóráskönyv. Lambert atya nagy óvatossággal lapozott át néhány kötetet, amelyeket

időnként elnagyolt miniatúrák díszítették. - Vannak szénnel bejelölt részek. Szinte mindegyik a vízzel kapcsolatos. - Lássuk őket! - mondta Eymerich. - Lehet, hogy különleges jelentéssel

bírnak. Lambert atya az Újszövetség egy gyenge átiratával kezdte, amelyben egy

szárított levél szolgált könyvjelzőként. - Ez János evangéliuma. A Bethesda forrásához vezető útról szól, amelyet

mind jól ismerünk. - Olvassa fel azért! Lambert atya felemelte a könyvecskét, és a gyertyatartóhoz tartotta. - „Vagyon pedig Jerusalemben egy fürdőtó, mely zsidóúl Betszaidának

neveztetik, és öt tornáczczal bír. Ezekben feküvék a betegek, vakok, sánták, elszáradtak nagy sokasága, kik a víz hullámzását várják vala, Mert az Úr angyala időnkint leszállt a tóba, és hullámzásba jött a víz; és a ki először szállt le a tóba, a vízhullámzás után, meggyógyúla, bárminő betegségben sínylődött.”2 - Lambert atya félbehagyta az olvasást. - A béna meggyógyulásáról szóló epizód, amely ez után következik, nincs kijelölve.

- Itt viszont van még valami, ami ki van jelölve. - Jacinto atya felmutatott egy kicsit vastagabb kötetet. - Az Újszövetség egy másik másolata. Ismét János evangéliuma. Authié aláhúzta Jézus és Nikodémus beszélgetését.

„Felele Jézus, és mondá neki: Bizony, bizony mondom neked, ha ki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Mondá neki Nikodémus: Mimódon születhetik az ember, ha már vén? Vajjon bemehet-e ismét anyja 2 Jn 5,2-4


méhébe, hogy újra szülessék? Felele Jézus: Bizony, bizony mondom neked: Ha ki újonnan nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába.”3 Az egész rész alá van húzva. De az a furcsa, hogy akárhányszor meg van említve a Lélek, Authié a pneuma szót írta a lap szélére.

Eymerich bólintott. - Valóban, János evangéliumának görög eredetijében a Szentlélek jelzésére

a pneuma szót használják, amely pontosan azt jelenti, hogy szél. - Ezek mind szó szerinti és elnagyolt értelmezések - szólt közbe Simon atya,

aki egészen idáig csöndben ráncolta homlokát. - Az eretnek megtagadja a Szentlelket, és egyszerű szélről beszél.

- Meglehet. - Eymerich kicsit bosszúsnak tűnt. - Tény, hogy Authié azokat a részeket választotta, amelyek vízről, szélről vagy inkább angyalszárnyak csapásairól, megújulásról és újjászületésről szólnak. Már tudják, hogy egy Pierre Authié, a Tökéletesek hierarchiájába tartozó katar máglyán égett el 1310-ben. Úgy néz ki, a mi kuruzslónk ugyanaz a személy, és nem csak azért, mert ugyanazt a nevet viseli. A tény, hogy az újjászületés iránt érdeklődik, így különösen nagy jelentőséggel bír.

Simon atya fülének ezek a szavak istenkáromlásnak minősültek. - Ha az az ember valóban újjászületett, az a Sátán nevében lenne,

semmiképp nem Krisztuséban! - Nem látok több aláhúzást - mondta Jacinto atya. - Rendben - felelte az inkvizítor. - A vizsgálatunk véget ért. Simon atya fejét csóválta. - De sajnos nagy haszon nélkül. Eymerich sóhajtott. - Legalább most már több dologról kérdezhetjük a foglyokat. Sőt, jó is, hogy nemsokára elkezdjük a kihallgatásokat. Lambert atya,

értesítené de Berjavel urat és Philippe mestert, hogy álljanak készen? Lambert kiment. Kicsivel később visszatért a hóhér társaságában. - Akadt egy kis gond - mondta. - Igazán? - kérdezte Eymerich felvonva egyik szemöldökét. Philippe válaszolt, enyhén feszengve. - Atyám, azt a három foglyot szándékozik kihallgatni, akiket utasított, hogy

különítsem el? - Pontosan. - Nos, atyám, nem tudom, hogy lehetséges lesz-e. - A hóhér arcára

csúfondáros kifejezés ült. - Teljesen részegek. Eymerich talpra ugrott, ökölbe szorított jobb kezével bal tenyerébe ütve. - Pont, ahogy reméltem! Gyorsan, keressék meg a jegyzőt! Azonnal

kezdünk. 2 Jn 5,2-4


9

Skinhead

ug elakadó lélegzettel fordult be a Harcourt Roadra. A két Liverpool-szurkoló úgy futott, mint a nyulak. Ha elérik a Plaistow Roadot,

csatlakoznak társaikhoz, és megmenekülnek. Nem végződhet így. Gyorsabban kezdett futni, nem törődve vele, hogy Crazy Dog, Frank és Skip

követik-e. Már látszott, hogy a két menekülő nem fogja megúszni. Attól függetlenül, hogy voltak ott emberek. De kit érdekelt, végül is. Ha igazi Eastenderek lettek volna, értették volna.

Jobb kezét előhúzta zsebéből, szorongatva a bokszer gyűrűit. Csak ne legyen a közelben rendőr! De nem, mind a Memorialnél voltak, vagy a Plaistow pályaudvaron. Szabad volt a pálya.

Háta mögött hallotta Crazy Dog nehéz lélegzését. - Lassíts! - mintha ezt hallotta volna. Az a nevetséges walesi akcentus.

Lassít a fasz, gondolta. Itt vannak. Skinheadek, mint ő. Úgy kell nekik, nem kellett volna

kikezdeniük a West Ham Uniteddel. De ha ezt akarták. A dagadtabb támolygott. Mocskos korcs, gondolta. Már a célban volt.

Elcsattant az első ütés. Tisztán lehetett hallani a borotvált fejnek ütköző fém éles hangját.

A kövér nevetséges piruettet csinált. Meg sem próbálta védeni magát, csak ruhaujjával igyekezett letörölni a szemébe folyó vért.

Bug újra ütött, lentről fölfelé, pontosan a koponya közepébe. Gyenge, nedves ellenállásba ütközött, mintha egy botot dugott volna egy pocsolya közepébe. A dagadék elhaló jajgatással esett el. Crazy Dog, aki ki tudja, honnan ugrott elő, arcon rúgta bakancsával. A kövér orra eltűnt a szegecses talp alatt.

- Hagyjad, gondolj a másikra! - kiáltotta Bug. De a másik rohadék már a Harcourt Road végén járt, közel a Plaistow Road sarkához. Bug tett néhány lépést feléje, majd megállt. Nos, mindenesetre elégedett volt.

A dagadék halottnak tűnt, lekvárrá vert arccal. Egy öregasszony kiabált valamit, feléjük mutatva. Egy autó megállt. Bug

megragadta Crazy Dog karját.

B


- Lépjünk le! Ahogy a Corporation Street felé rohant, boldognak érezte magát. Azok

megnyerték ugyan a meccset, de egyiküknek nem kellett volna ünnepelnie. Legalább ez, az istenit. Legalább ez.

Skip és Frank az utca végén várták őket, fénylő szemekkel. - Mi is megcsíptünk egyet. - Frank volt a leglelkesebb, mint mindig. Bug a földre köpött. - Én az enyémet majdnem kinyírtam. Metróval megyünk? Crazy Dog fejét rázta. - Tele van zsarukkal. Jobb lesz egy akármilyen busz. Elindultak a Corporation Roadon. Probléma nélkül értek el a Manor

Roadig. - Paki! Paki!

A busz emeletének első sorában ülő idős pakisztáni úgy tűnt, nem hallja a háta mögül felhangzó kórust. Biztosan tettette. Nem akarta megijeszteni az előtte ülő olajbarna porontyokat, talán a kis unokáit.

Az érzéketlenségtől bosszúsan Bug felállt, Crazy Dog utána. Frank és Skip bakancsaikat a kórus ritmusában verték a padlóhoz.

- Paki! Paki! - Most mind a négyen ordítottak, három szőke fiú kísérte őket, akik hátul ültek, a közelükben.

Az öreg ellenőrasszony kénytelen volt kidugni fejét az alsó emeletről. - Mi van, srácok? - Takarodj, vén kurva! - kiáltotta neki Frank szemét forgatva. A nő

visszavonult. Crazy Dog átszellemülten Bug füléhez hajolt. - Előbb vagy utóbb le kell szállniuk. Majd meglátod, hogy futnak. - Elkapjuk a kis feketéket is? - Miért ne? Az ember azonban úgy döntött, nem száll le. A gyerekek, akik vele voltak,

időről időre megfordultak, és nyugtalanul a busz végébe lestek. Az öreg ideges intésekkel jelezte, hogy forduljanak vissza előre, mielőtt meglátják a skinhead csoport durva gesztusait.

- Ó, a francba! Itt vagyunk. - Skip hangjában csalódottság csengett. - Menjünk tovább! - mondta Frank. - Nem hagyhatjuk, hogy ez a szardarab

így megússza. - Nem. - Crazy Dog átmászott Bugon, és a lépcső felé indult. - Már órák óta

körözünk.


Bug, Skip és Frank fanyalogva követték. Mielőtt lement, megpöccintette az egyik szőke fiú fejét. Rákacsintott.

- Folytassátok ti! Oké? - Ne aggódj! - A fiúnak nyilvánvalóan hízelgett ennyi bizalom. A Whitechapel High Streeten leugrottak a platformról, mielőtt a busz a

megállóba ért. Az ellenőrasszony és az alsó emelet kevés utasa nyugtalanul nézték őket. A közönség kedvéért Skip és Frank keringőztek a járdán.

A busz most a dugóban állt. Skip felnézve látta, hogy a kis pakisztániak az orrukat az első ablakhoz nyomták, tágra nyílt szemekkel. Felmutatta neki jobb kezének mutatóujját, és grimaszolt, miközben a jármű újra elindult.

- Milyen büdösek! - morgott Frank. - Napról napra nagyobb a pofátlanság. Belerúgott egy szemétkupacba, szétszórva a járdán.

* * *

Ricky Trench a Last Resort küszöbén állt, a Goulston Street 43. szám alatt, és nem kevesebb mint harminc, a stadionból érkezett skin vette körül. A bolt bejáratánál Union Jackek, színes pólók, szegecses karkötők, értéktelen plecsnik tömege volt. Egypár borotvált fej - Bug felismerte köztük Nasty Kevet, egy egykori munkatársát az üzemből - egy Skins című fanzine-t árult a járókelőknek, akiket csak az érdekelt, hogy felgyorsítsák lépéseiket.

Trench hűvösen nézett rájuk. Bug nem bírta elviselni ezt az embert. Demagóg beszédei a munkásosztályról és egyéb kamu dolgokról bűzlöttek a kommunizmustól, még ha ezt tagadta is. Trench számára a skinek a munkásosztály színe-java voltak. Kár, hogy sok skinhead tudomást se vett róla, így Bug se.

De ez alkalommal Trench hűvössége nem a kölcsönös ellenszenvből adódott. Felesége, Margaret besietett a boltba. Ő viszont egyik ujjával Crazy Dogra mutatott.

- Van bátorságotok idejönni? A tököm tele van a hozzátok hasonló seggfejekkel. Nem hallottátok a rádiót? - Hangereje megfelelt mellkasa szélességének, amely kora ellenére még mindig izmos volt.

- Mi történt? - kérdezte Crazy Dog. - Egy liverpooli meghalt. Egy skin, mint ti. Egy testvér. - Befejezetlenül

hagyta a mondatot, de egyértelmű volt, hogy őket vádolja. Crazy Dog nyelt egyet. - Beszélhetünk négyszemközt? Trench unott mozdulatot tett. - Nincs mit mondanom nektek. Keressetek valakit a ti fajtátokból! Mit

tudom én, Butlert. Ez az, Butler. Ő majd meghallgat titeket.


Visszafordult hallgatóságához, mintha Bug, Frank, Skip és Crazy Dog sosem léteztek volna. Butler ezredest a szokásos pubjában találták a Wentworth Streeten. Mocskos ablakok, fityegő tapéta, ecet és sült krumpli átható szaga. A Blood and Honour hierarchiájában Butler kevesebbet számított, mint Crazy Dog; sőt egyáltalán nem is számított, mivel nem volt skin, és nem tartozott a szervezethez. Azonban hallgattak rá, és tisztelték a nagy Colin Jordannel való több mint húszéves barátságának köszönhetően. Egy kicsit közvetítő szerepet is játszott a British National Party felé, de csak óvatosan.

Ahogy meglátta, cinkos mosollyal köszöntötte őket. Egyedül ült egy asztalnál, keménykalapja a padon, előtte pedig egy pint barna sör. Bug észrevette, hogy az exkatona első látásra kifogástalan öltözéke valójában viseltes és talán foltozott is, még ha nagyon odafigyelve is. Elképzelte Butlert egy valaha tisztességes, de most porral teli lakásban, amint egy öreg díványon próbálja megjavítani ruháját, egy megsárgult fényképekkel teli asztal mellett.

Az ezredes intett, hogy üljenek le. - Sejtem már - kezdte. - Plaistow-ban voltatok. Szavai gyomorszájon találták Bugot. Akkor hát tényleg igaz. A liverpooli

dagadék meghalt, és keresik őket. Alig bírt bólintani. A többiek ugyanúgy tettek, ugyanolyan sápadtan.

Tudták, hogy a hatóságok nem fognak különbséget tenni a gyilkosság tényleges elkövetője és bűntársai között.

- Ne féljetek, fiúk! - Butler ferde szemmel nézte a szakadt vendégeket, akik a pult körül tolongtak, és megpödörte bajszát. - Mindenre van megoldás. Még az olyan hülyeségekre is, mint a tiétek.

Szemrebbenés nélkül lenyelték az ítéletet. Butler hangja komoly volt, de szórakozott. Tudta, hogy a markában tartja őket.

A többieknél kevésbé zaklatott Crazy Dog törte meg a várakozással teli csendet, amely a csoportra hullott.

- Tud valamit csinálni a rendőrséggel? Butler megvakarta kefefrizuráját, és levegőt vett az orrán. Meg akarta

értetni a négy skinnel hatalmának egészét. - Nos, igen - mondta aztán, minta nehezére esett volna elismerni. - De idő

kell hozzá. Közben nektek pedig el kell tűnnötök. Frank a földre akart köpni, de visszatartotta. - Hova tűnjünk el? Könnyű azt mondani. Az ezredes vállat vont. - Hányan dolgoztok?


- Csak én - felelte Bug kicsit félénken. - Ragaszkodsz hozzá? - Nem. Undorodom tőle. Négereknek való. - Akkor mi a gond? A család? A fiatalok félig mosolyogva néztek össze. Bug apjára gondolt, ahogy

atlétában ül a kanapén, újságot olvas, miközben az anyja, aki megint terhes, legkisebb húgát mosdatja a fürdőszobában. Megrázta fejét.

- Jól van akkor. - Butler a majdnem üres poharát nézte. - Van kedvetek Franciaországba menni?

- A békák közé? - fakadt ki Skip. Az ezredes elmosolyodott. - Van Franciaországban egy tiétekhez hasonló csoportosulás, úgy hívják,

Troisième Voie. - Crazy Dogra nézett. - Te, Seelmur, már hallottál róla. - Persze - hazudta az, büszkén az elismerésre. - A Blood and Honour és a Troisième Voie között jók a kapcsolatok.

Befogadnak titeket a szükséges időre. Biztos vagyok benne, hogy beleegyeznek. - Mennyi időre? - kérdezte Bug. - Már mondtam. - Butler határozott mozdulatot tett. - A szükséges időre.

There’s a bottle in the corner That’s where I’m going to stay While me and my bottle of French wine Are going to drink the night away. Nobody comes nobody knocks on the door My friends are far away If the telephone doesn’t start ringing It’s going to be a bad bad day.

Bug fülében a Party in Paris versszakai visszhangoztak a UK Substól a Franciaország felé tartó vonatút egész első felében. Csak nem Párizs volt a cél, hanem Marseille. A fővárosban tudták meg, mikor megjelenvén a Troisième Voie főhadiszállásán egy béka skin hűvösen köszöntötte őket. Egy gyors pillantás hamis papírjaikra, majd újra irány a pályaudvar, és a csomagok közt fel az első marseille-i gyorsra.

Többórányi bolyongás abban a szar városban végül elvezette őket a kockás papírfecnire sietve lefirkantott címre: Angelic Club, rue Vaucon 67b. Kívülről egy teljesen átlagos bárnak nézett ki, pirosra festett falakkal és négy hosszú asztallal a pult előtt. Ebben az időben, este nyolckor néhány kimenőjét töltő katona, köztük egy idegenlégiós, két szendvicset fogyasztó nyugdíjas és egy


fiatal pár ült a bárban. A neonfény kicsit túl élénk volt, de ezenkívül teljesen rendezett és kényelmes kinézete volt a helynek.

- Vagy rossz helyre jöttünk, vagy átvertek - morogta a kimerült Bug. Crazy Dog megragadta karját. - Nem, nézd! Jó helyen vagyunk. - A bár ablakában felfüggesztett kicsi

plakátra, vagy inkább szórólapra mutatott, egy rejtélyes „Byrrh” nevű likőr reklámja alatt.

Bug lehajolt megnézni, majd lelkesedéstől ragyogó szemmel egyenesedett fel.

- A Skrewdriver! Itthon vagyunk, fiúk! A többiek is lehajoltak. A szórólap, egy durva fénymásolat, négy borotvált

fejű fiatalembert ábrázolt, amint kinyújtott karral tisztelegnek. Egy filctollal írt felirat tartalmazott némi információt: „THE SCREWRIDER. Rock Against Communism - High Explosive (RACHE). Angelic Club, rue Vaucon. 1990. május 10., 21:30”.

- Én ismerem Ian Stuartot, az énekest! - kiáltott fel Frank. - Mire várunk? - Nyugi! - mondta Skip higgadtan. - Ki az a pofa, akit keresünk? Crazy Dog vetett egy pillantást a kockás papírra. - Egy bizonyos Jean Gilles Mall... Malka. mit tudom én, valami görög név. Bug vállat vont. - Hagyjuk! Menjünk be! A csapos, egy sápadt fiatalember vékony bajusszal, azonnal felemelte fejét.

Nem volt szükség kérdésekre. Fejével egy lefelé vezető lépcsőre mutatott, az utolsó asztal és a mosdó bejárata között. Majd elkapta tekintetét, mintha kinézetük undorral töltené el. Bug hirtelen szívesen beverte volna az arcát.

Lementek két lépcsősoron, és áthaladtak egy kis termen, amelyben Pelforth sörösrekeszek tornyosultak a mennyezetig oszlopokban. Egy valaha zöld, de most megviselt és porlepte bársonyfüggöny előtt egy magas skinhead állt, izmos karját mellkasa előtt keresztbe fonva. Szinte gyermeki vonásai furcsa kontrasztot képeztek erős izomzatával.

Valamit kért tőlük, talán a jegyet, majd látva, hogy nem értik, bosszúsan figyelte őket továbbra is.

- Magyarázd el ennek a faszfejnek, hogy a Skrewdriver egyik tagjának barátja vagyok! - mondta Frank Crazy Dognak, az ajtónálló méretét méricskélve, amely hasonló volt sajátjához.

- Nem, nem engedne be. - Crazy Dog egy pillanatig bizonytalan volt, majd zsebébe túrt, és előhúzta az immár gyűrött fecnit. A magas skinhead orra alá dugta. - Mi Jean Gilles barátok. Blood and Honour. Troisième Voie. - Összeérintette mutatóujjait, hogy az uniót szimbolizálja.

Az óriás homlokát ráncolta. Elvette a papírt, és vetett rá egy pillantást. Azután csendben visszaadta, és a bársonyfüggönyt elhúzva arrébb lépett.


Bug már-már azt remélte, hogy az ajtónálló kiteszi a szűrüket. A végtagjait elzsibbasztó fáradtsággal keveredett, majd felülkerekedett rajta a bizonytalan jövőtől való félelem, az otthontól való távollét kényelmetlenségével és a Liverpool-szurkoló koponyájába süllyedő boxer makacsul kitartó emlékképével együtt. Sürgősen aludni akart. Már majdnem három napja nem volt alkalma rá, eltekintve a kényelmetlen szundikálásoktól a vonaton, amelyeket mindig félbeszakított az ellenőr.

Ez mind eltűnt, mikor átlépett a függöny alatt, be a mögötte lévő terembe. Olyan volt, mint Londonban. Sűrű füstgyűrűk emelkedtek az alacsony mennyezet felé, még jobban elhomályosítva az amúgy is halvány fényeket. Csak a terem végében lévő kis színpad volt élénken kivilágítva. Rajta a Skrewdriver tagjai hangolták hangszereiket, élesen nyikorgó és síró hangokat nyerve ki belőlük.

Lábuk előtt legalább kétszáz borotvált fej tolongott a szűk helyen, amelyet úgy alakítottak ki, hogy néhány hosszú asztalt a falhoz húztak. Ezek egyikén, a bejárat közelében állították fel a tulajdonosok a söröshordókat és - palackokat, a sört pedig rohangászva szolgálták fel nagy műanyag poharakban. Egy nagy, piros, a habpamacsoktól már átázott horogkeresztes zászló szolgált térítőként.

A levegő belélegezhetetlen volt a füsttől, a padlóra öntött sör savas szagától és főként az izzadságtól, amely cseppekben gyülekezett a biliárdgolyó-fejeken, majd folyt le a nyakakon.

- Ian! Ian! - kiáltozott Frank az énekesnek. De a lárma fülsiketítő volt, és az erősítők dobozából néha-néha előtörő éles zajok a rendes beszélgetést is akadályozták. - Megpróbálok odamenni - mondta barátainak ordítva, hogy meghallják.

Eltűnt a katonai dzsekik sűrű sövényében, amelyet csak néha szakított meg a teremben látható kevéske punk fekete bőrkabátja. Bug, Skip és Crazy Dog egyetértő pillantást váltottak, és inkább a sörök felé vették az irányt, beilleszkedve a lassú keringésbe, amely szabályosan mozgatta a jelenlévők tömegét.

Éppen csak lehajtották sörüket, amelyet a Crazy Dog által Calais-ben váltott pénzzel fizettek, mikor a koncert elkezdődött. A színpadról, amelyet most irreális, sűrű, színes fény világított meg, a banda gyors sorozatban nyers és erőszakos, torz és haragos hullámokat vetett, hipnotikus és elkeseredett ritmikával kísérve.

A vibráló falba tömörült skinek sűrű tömege „pogózni” kezdett, egyre magasabb és dühödtebb ugrálásokat produkálva. Időről időre, mintha csak egy jelzésre csinálnák, a szürke-zöld zubbonyok tömege rögtönzött csoportokat alakított, akik nekimentek egymásnak, lökdösték egymást, megtiporták egymást, és új ugráló patakokba oszlottak szét. Valaki elkezdte a stompot, a


skinek jellegzetes táncát, közben mutató- és középső ujját felső ajka fölé helyezve, Hitler-bajszot imitálva. De nem volt mit tenni, a zene pogót akart.

Köpések gyűltek a színpadon, melyeket a zenészek közönyösen gyarapítottak. A banda és a közönség között nem volt semmi távolság. Az énekes őrjöngve ugrált, belevetette magát a közönségbe, visszatolták, elvesztette és újra megszerezte mikrofonját, elárasztotta a színpadot izzadságával. Rövid és dühödt szlogenek („Sieg Heil!”) kórusa robbant a teremben, mágneses és magával ragadó szertartásossággal. Bug már tudta, hogy a koncert vége után is órákon keresztül visszhangzik majd fülében, felújítva az izgalmat és feltöltve őt energiával. Skinnek lenni szép, az istenit! A Skrewdriver előadása végén a közönség első számaikat követelte: Antisocial, You’re so dumb, Killing nigger, Built up, knocked down. Mikor az utolsó akkord is elhalkult, egy kollektív „Sieg Heil! ” rázta meg a terem boltozatát, melyet már nem is lehetett látni a füstben. A lázas és boldog szemek, melyekbe bőséges veríték csurgott a homlokokról és szemöldökökről, továbbra is várakozásteljesen figyelték a színpadot, hátha megismétlődik a csoda.

Bug a pogó féktelen örömében elfeledkezett minden maradék fáradtságáról. Euforikusan megragadta Crazy Dogot karjánál fogva, és a sörcsap felé indult vele. Látta, amint Frank felmászik a színpadra, hogy köszönjön az énekes barátjának. Skip már a pultnál volt. Elmélyülten beszélgetett egy kékeszöld szemű, borotvált fejét egyenesen keresztező rövid, szőke tarajú skinhead lánnyal. Bizonyára egy groupie volt a Skrewdriver nyomában. Az előző napok eseményei és az ittlétük okai távolinak és valószerűtlennek tűntek.

- Most kéne egy paki-bashing - mondta nevetve Crazy Dog. Bug bólintott, miközben elvette a csontvázszerű, unott pultos kezéből a

poharakat. - Remek ez az este. Úgy érzem, annyira tele vagyok, hogy kipukkadok. Épp a második pohár utolsó kortyát nyelte le, mikor hirtelen csend állt be a

teremben. Egy tagbaszakadt, durva vonású ember ment fel a színpadra, és igazgatta a mikrofont. A kék öltönyben, amelyet fehér inggel és piros nyakkendővel viselt, teljesen kilógott a sorból; azonban zavarnak nyoma se volt rajta, még akkor sem, mikor felemelte szemét, hogy megbecsülje a jelenlévők számát.

- Ki az a seggfej? - kérdezte Bug ujjaival összenyomva a műanyag poharat. Néhány skin fenyegető tekintettel fordult felé. A groupie, aki Skippel volt,

intett neki, hogy hallgasson. - A főnökük - suttogta.


Bug nem mert lélegezni se. A személy mögött eközben megjelent néhány zord külsejű skin, két kézzel szorongatva hatalmas botokat. Egymás mellé felsorakozva kordont képeztek. Bugból kis híján kitört a nevetés, mikor úgy látta, mintha a borotvált fejű főnök oldalain álló fiatalok egyikének két gyapjas birkafüle lenne; majd arra gondolt, ez bizonyára egy frizura, bármilyen furcsa is. Őszintén szólva, vicces volt az ember, aki ezt a kis csapatot irányította: egy papi kinézetű, elég testes alak sötét szemüvegben és rövid szakállal. Látványosan bicegett.

Az öltönyös, nyakkendős ember figyelmeztetés nélkül ordítozni kezdett a mikrofonba, összevont szemöldökkel nézve a skinek tömegét. Olyan sietve beszélt, hogy szája szegletéből egy nyálpatak kezdett folyni. Azonban nem volt semmi groteszk a beszédében. Szavai élénken folytak, mint egy szikrazuhatag.

Bug Crazy Dog füléhez hajolt. - Mit mond? - Honnan a francból tudjam? - Crazy Dog a groupie-hoz fordult. - Értesz

belőle valamit? A lány koncentrált, és suttogva fordítani kezdett, szünetek és

bizonytalanságok közepette. - A hanyatlás alkonya terjed szét Európában. A zsidó uralom szorítása egyre

erősebb. Az Európai Parlament pantomimja mögött a régi pártok kisemberei behódolnak a hivatalos zsidó pénzembereknek. Igazi irányítóink az üzletláncok, bankok és a vállalkozások királyai, akik mindenből nyereséget húznak. A „szabad” sajtó nem más, mint a külföldi propaganda alárendelt szerve. Afrikaiak és ázsiaiak érkeznek tömegesen, magukkal hozva az AIDS-et és a faj pusztulását. A rádió és a televízió a gettó, a nyomornegyedek és a dzsungel kultúrájával mérgezi a nézők elméjét. Úgy tűnik, manapság csak egyetlen tudomány, az eugenika ajánlja fel a megújulás reményét.

A beszéd nem volt hosszú, de úgy tűnt, ugyanazt az euforikus hatást váltja ki a jelenlévőkből, mint a Skrewdriver-koncert. Kinyújtott karok erdeje szalutált a végén, harsogó „Sieg Heil!” kiáltásokkal kísérve; majd a Horst Wessel Lied lassú dallama hangzott fel az erősítőkből, miközben a szónok leszállt a színpadról, és kezet rázott néhányakkal az első sorban.

- Ez lesz a mi emberünk - mondta Crazy Dog. - Jean Gilles nem-tudom-ki. - Akkor menj, és beszélj vele! - Most már félrészegen Bug alig várta, hogy

aludhasson. Váltott néhány szót a groupie-val, de ott hagyta, mikor rájött, a lánynak

jobban tetszik Skip, ki tudja, miért. Azután csatlakozott Frankhez, aki Ian Stuart és a többi Skrews társaságában ivott. A műanyag poharak vastag szőnyeget alkottak a padlón, amely recsegett a lépteik alatt.

Crazy Dog pár perc múlva ujjongva tért vissza.


- Tényleg ő volt! Milyen kemény fickó! Nagyon jól beszél angolul. Kár, hogy görög. - Crazy Dog számára egy görög csak kicsivel volt jobb egy négernél.

- Talált nekünk szállást? - kérdezte Frank. - Igen, de nem itt. Egy Orange nevű helyen, ami valahol a közelben van. Az

egyik botos pasassal megyünk haza. A legkövérebbel. - Hozhatom őt is? - kérdezte Skip az elhomályosult tekintetű skin lányra

mutatva. - Nem hiszem. Sőt, jobb lenne, ha indulnánk. Úgy tűnik, meg kell állnunk

valahol. - Basszus - morogta Bug. - Hulla vagyok. Skip bágyadt pillantást vetett a skin lányra. - Majd még találkozunk. - De az már egy ideje senki másra nem nézett, csak

Ian Stuartra.

* * *

Egy furgon hátuljába ültették őket, míg vendéglátójuk, egy kemény vonású kolosszus a kormányhoz ült egy társa mellé. Mikor Bug észrevette, hogy ez utóbbi a birkafülű volt, felélénkült, és rángatni kezdte barátja kabátjának ujját. Egymásra kuncogtak, de egyikük sem merte kinyitni a száját. Igazi állati füleknek látszottak, gyapjúfürtökkel borítva. Ami a tulajdonosukat illeti, mereven és fegyelmezetten ült, tekintete egyenesen maga elé szegezve.

A franciák közül egyedül a vezető beszélt angolul, nagyon helytelenül, de jól látható volt, hogy nem állt szándékában pazarolni a szavakat.

- Van munka - mormolta. - Milyen munka? - kérdezte Crazy Dog. - Majd meglátod. Nem lesz hosszú. Bug egy darabig még az elöl ülő skinhead fülét tanulmányozta, majd a háta

mögötti ablak felé fordult, és az éjszakai Marseille látványát figyelte. Látta elvonulni a Rue de Rome-ot, majd a Cours Belsunce-t, undorral véve észre a sötét arcú söpredéket, akik egy kétes kinézetű gyorsbüfé vagy egy arab cégtáblájú bár előtt gyülekeztek. De a fáradtság és az alkohol felülkerekedtek, és hamarosan álomba zuhant. Mikor a furgon megállt, kiszáradt szájjal ébredt fel. Látta, hogy Skip, Frank és Crazy Dog is elaludt, és most erőlködve nyitogatták csipás szemüket.

- Hány óra van? - Honnan tudjam? Egy biztos elmúlt - felelte Frank.


Nyílt vidéken találták magukat, egy majdnem három méter magas fal lábánál, amely fölött számtalan fenyőfa csúcsa lógott ki. A távolban egy városka vagy egy nagyközség fényei ragyogtak. Az út szűk és kihalt volt; teljes csend honolt, a tücskök zenéjétől és a levelek susogásától eltekintve.

- Hova a faszba hoztak minket? - siránkozott Skip. A vezető és a birkafülű ember már a földön voltak. Az előbbi kinyitotta a

hátsó ajtót, és váltott néhány szót a francia skinekkel, akik azonnal leszálltak; majd az angolokhoz fordult.

- Segíteni fogtok nekünk. Gyorsan kell cselekednünk. Leszállás! A parancsoló hangnem eléggé idegesítette Bugot. Ásított, nyújtózkodott, és

nyugodtan leszállt. Barátai utánozták, ha lehet, még nagyobb lassúsággal, az óriás dühödt tekintetétől kísérve. Az azonban nem szólt semmit. Megvárta, míg leszálltak, majd elkezdett mesterkedni a falban található, teljesen rozsdás, rácsos kapu körül.

Eközben a birkaember egy nyaláb vasrudat és egy pár rövid lapátot pakolt ki a furgon fülkéjéből, egy esernyő fogójának látszó dologgal együtt. Miután felsorakoztatta az eszközöket a földön, intett a várakozó fiataloknak, hogy vegyék fel őket. Mindenkinek jutott egy vasrúd vagy egy lapát. Bug a fogót fogta meg.

Eközben a rács megadta magát. Csendben haladtak egy kavicsos úton, két sor fenyőfa között. A vezető ment legelöl.

- Úgy néz ki, mint egy temető - suttogta Bug. - Az is - felelte Crazy Dog. - Nézd! Az újhold ellenére a csillagok ragyogása elég volt, hogy megvilágítsa

sírkövek hosszú sorát, amelyeken furcsa véseteket lehetett látni. Bug megborzongott. - Hangjegyek. Hangjegyek vannak a sírokon. Crazy Dog halkan felnevetett. - Nem hangjegyek, hülye. A héber ábécé betűi. Most már értem. A vezető megfordult, hogy elcsöndesítse őket. Crazy Dog, még mindig kissé

részegen, nem tudta kontrollálni hangját. Bug azonban még rosszabbul volt, feje mintha egy satuba lett volna szorítva. Lába annyira remegett, hogy még a rábízott könnyű esernyőfogót is fájdalmas volt vonszolnia.

Egy sírkövekkel tarkított kis tisztás közepére érve a csoport élén sétáló vezető megállt, és hátranézett.

- Allez-y, cassez-moi ces tombeaux - ugatta. - Comme à Eleu, ou à Weiterswiller l’année dernière.

Senki nem mozdult. Akkor az óriás elragadta az egyik francia kezéből a vasrudat, meglendítette a levegőben, és erőszakosan lesújtott a legközelebbi


sírra. Üreges csattanás hallatszott, miközben gránitdarabkák repkedtek mindenfelé.

- Que est ce-que vous craignez, tas de salauds? Ce sont des tombeaux de Juifs! - Az ugyanakkora erővel kifejtett következő ütés egy hasadékot nyitott a márványon. - Compris? Allez, donc!

A jelre őrjöngő erő robbant ki. Bug, Crazy Dog, Frank, Skip és a két francia rávetették magukat a karnyújtásnyira lévő sírokra, örömteli rikkantások közepette verték szét őket. Minden ütés, minden szikraeső, a csipkézett márvány minden szétrepülő szilánkja táplálta az őrületüket. A csattanások fülsüketítőek és izgalmasak voltak egyszerre.

Crazy Dog, miután ledöntött egy sírkövet, megállt egy pillanatra, hogy ujjával letörölje az izzadságot.

- Miért? - kiáltott az óriásra. - Először is, mert zsidók. Másodszor, mert tele vannak belsőségekkel,

amiket fel lehet javítani és eladni valami gazdagnak. - A fiatal felnevetett. - Talán egy másik zsidónak. Félbehagyta, mikor meglátta, hogy Frank és az egyik francia lapátokkal

felfegyverkezve erőteljesen verték egy sír fedelét. - Que faites vous donc, espèces de cons? Vous devez creuser làbas! - A

szabályos távolságonként elhelyezett földkupacokra mutatott. Bár Frank nem értette a szavait, a mozdulatot értette. Elmormolt egy

káromkodást, megtörölte száját kézfeje hátuljával, és belemélyesztette lapátját a földbe. Némi habozás után a francia ugyanezt tette a második halomnak nekiesve.

Bug részéről rossz döntés volt az esernyőfogó. Néhány csapást mért egy Dávid-csillaggal díszített sírkőre, de csak eldöntenie sikerült. Akkor megpróbálta összekarcolni a halott nevét, bizonyos Bernard Valakit. Semmi eredmény.

Káromkodva eldobta szerszámát, hajszál híján eltalálva Franket. Páros lábbal ugrált a sír márványlapján. Kétszer vagy háromszor ugrott, míg úgy nem tűnt, hogy ropogást hall. Ekkor groteszk táncba kezdett térdét felemelve és szegecses bakancsával a márványt püfölve.

A kolosszus kidülledő szemmel rohant oda hozzá. - Tes fou ou quoi? - Megragadta Bugot pólójánál fogva, lerántotta a sírról, és

a földhöz vágta. Bug úgy döntött, elég zaklatást viselt már el a békától. Minden erejével

ágyékon rúgta, olyan hangot eredményezve, amely valahol a jajgatás és az üvöltés között volt. Ezután kiegyenesítette, lefogta kezét, megfordította, és fogait összeszorítva bal öklével behúzott neki.


Skip, aki a közelben volt, ordított a lelkesedéstől; de az óriás, akinek patakokban folyt a vér az orrából, egy megsebzett vad dühével kelt fel a földről. Kezében egy szikének tűnő penge csillogott.

- C’était pour arracher le coeur aux Juifs. Maintenant c’est pour toi, p’tit con!

Nekirontott Bugnak, aki előrehajolva, egyensúlyozva várta; de a gerincének aljára mért erős ütéstől az óriás kénytelen volt eldobni a szikét, és jobb térdére görnyedni a fájdalomtól csukott szemmel.

Frank volt az, aki szegecses bakancsát ismét egy oldalsó rúgásra emelte. Letette, megpördült maga körül, és másik lábával tarkón rúgta a férfit.

- Bassza meg! - kiáltotta Bug. Az óriás egyik oldalára dőlt, miközben szájából dőlt a vér. Bugnak olyan volt, mintha visszatért volna a dicsőséges nap, amelyen ő és Frank ketten hat Arsenal-szurkolóval álltak szemben a stadion lelátóján.

Az egyik francia makogott valamit, de nem avatkozott közbe. Ami a birkaembert illeti, amióta megérkeztek a tisztásra, ő elrévedezett egy sarokban, mint egy feltöltés alatt álló bádogrobot.

Crazy Dog együtt örült barátaival, mikor látta, hogy péppé verik az óriást, de most, hogy a csatát megnyerték, ő tűnt a legelgondolkodóbbnak.

- Nehéz lesz megemésztetni a társaival ezt az ügyet. Ráadásul ez a seggfej vendégelt volna meg minket. Most mi lesz?

A teljesen elszállt Skip vállat vont. - Majd később gondolkodunk. Most menjünk vissza a furgonhoz! Legalább

aludhatunk benne. - Jó, de holnap? - Holnap majd kigondoljuk. Bár nem sikerült meggyőzni, Crazy Dog Bug és Skip mögött, oldalán

Frankkel sétált az úton visszafelé. Az összezavarodott francia távolról követte őket a birkaemberrel.

Pár lépés után rekedt szavak sorozatát hallották meg. Mind a sötétség felé fordultak.

A másik francia volt, aki még mindig ásott a terepen. Nyilvánvalóan kihantolt egy koporsót, és feltörte, mert hóna alatt egy fehér hajú, lelógó fejű, sovány testet tartott.

Frank odalépett, hogy jobban lássa. - Egy öreg holtteste - kiáltotta rövid vizsgálódás után a többieknek. - Mit

csináljunk vele? - A földön fekvő seggfej ki akarta szedni a belsőségeket - mondta Skip. - De mi nem. - Bug szájához emelte kezét, és odakiáltott Franknek: - Zavard

vissza a kibaszott lyukába! Mennünk kell. - Egyetértek - felelte Frank -, de hagyok egy kis emlékeztetőt.


- Elvette a holttestet a francia karjából, és hagyta, hogy visszaessen a gödörbe. Majd magához vette az esernyő fogantyúját, amely ott hevert a közelben, és csinált valamit, amit a többiek nem értettek. Csak azt látták, hogy minden erejével meglökte, és felnevetett, a franciával együtt.

- Nézzétek! Karóba húztuk! - Hagyjad! - kiáltotta Bug. - Gyere! Csoportosan haladtak az ösvényen, a régi rácsos kapu felé. Mély volt a

csönd, most még a tücskök is hallgattak. Mikor kiléptek az útra, látták, hogy a furgon a helyén van. Előtte azonban egy fekete Mercedes parkolt. A bal oldali ajtónak támaszkodva Jean Gilles és két skin állt. Az egyik egy hűtőtáskát tartott, a másik egy AK-47-est, föld felé tartott csővel. Néhány lépéssel arrébb, egy „CARPENTRAS 1 KM” feliratú útjelző tábla alatt, melyet Bug csak most vett észre, a papnak kinéző, sötét szemüveges, szakállas ember állt, akit már a koncert alatt is látott. Most egy botra támaszkodott.

Jean Gilles összevont szemöldökkel lépett előre. Crazy Doghoz fordult. - Téged felismerlek, Theodore Seelmur vagy. Hol vannak a szervek? És hol a

testvérem? Crazy Dog nem válaszolt. Lesütötte szemét. Jean Gilles megragadta az állát, kényszerítve, hogy felemelje fejét. - Ismétlem! - ugatta. - Hol vannak a szervek? Mi a franc történt? Crazy Dog továbbra is hallgatott, miközben a Kalasnyikovot tartó skin

lassan felemelte a fegyvert. A sötét szemüveges ember Jean Gilles mellé bicegett. Áthatóan nézett Crazy

Dogra. - Seelmur, mi? Hol születtél? A fiatal nyelt egyet. - Bethesdában, Walesben. - Hangja suttogás volt. Az ember hallgatott, mintha a szavak találatként érték volna. Aztán Jean

Gilles-hez fordult. - Rám tudod bízni? A másik bólintott, és tett egy lépést hátra, ott hagyva őket. Bug úgy érezte,

rémisztő bénulás keríti hatalmába. Ismét nagyon fáradtnak érezte magát.


10

Pneuma

szőke lányka nagyon csinos lett volna, ha ruhái nem lettek volna szakadtak, és haja csimbókos. Eymerich égési sérülésekhez hasonló,

vöröses csíkokat látott lábfejétől térdéig, karján pedig számtalan karmolást. Négynapi murus arctus szűk cellában meghagyta nyomát a karcsú végtagokon.

Látva, hogy a fogoly dülöngél, annak ellenére, hogy a hóhér egyik legénye támogatja, Eymerichben szánalom hulláma ébredt, de aztán arra gondolt, hogy a kevesek szenvedése nemcsak egy elmondhatatlan rémségnek vethet véget, hanem megnyithatja saját lelkük megmentésének útját. Hasonló, bár kissé mesterkélt gondolat vigasztalta, és segített elnyomni azt a bizonytalan, jóleső érzést, amelyet elméje egy sötét szegletében egy ilyen törékeny testre kimért kínzás okozott.

Közönyös hangon kérdezte: - Hogy hívnak? Mielőtt válaszolt, a lány nyelt néhányszor. - Esclarmonde. - Az alkohol bűze olyan erőteljes volt, hogy a jegyző, aki a

legközelebb ült a fogolyhoz, orrát egy keszkenőbe kényszerült rejteni. - Esclarmonde - ismételte Eymerich. - Kinek vagy a lánya? A lány most azonnal válaszolt, de a szavak tompán hagyták el ajkát. - Nem emlékszem jól. Eymerich de Berjavel úr felé fordult. - Jegyző úr, írja: „ismeretlen szülőktől”. - Majd visszafordult a fogolyhoz. -

Tudod, ki vagyok? A lány szélesen elmosolyodott. - Ó, igen. Szent Gonosz. Eymerich egy pillanatra zaklatottá vált, így hátradőlt székében, és mélyet

lélegzett. - Kitől hallottad, hogy így nevez engem? - Mindannyian így hívtak, a faluban. - A lány továbbra is mosolyogva

ingatni kezdte fejét. - De melyik faluról beszélsz? Chatillonról?

A


- Nem, Castres-ról. Sok évvel ezelőtt. Eymerich szemöldökét összevonva fordult a jobbján ülő Jacinto atyához. - Hány éves lehetett, amikor Castres-ban tevékenykedtünk? - Öt vagy hat, nem több. - Nos, akkor valóban lehetséges, hogy. - Az inkvizítor komoran visszaemelte

figyelmét a lánykára, mintha félne, hogy elveszti a logikus szálat. - Hány éves vagy tehát?

- Nem tudom. Túl sok idő telt el. - Túl sok idő mióta? - Túl sok idő. - A lány szeme vizes volt. Hangosan ásított. - Végezzünk vele! - szólt közbe Simon atya dühösen. - Ez a bűnös szórakozik

velünk. Philippe mester vasai alatt beszélni fog. - Még nem. - Eymerich hangja higgadt és határozott volt. Kíváncsian

figyelte a lányt, majd megkérdezte: - Tudod, mi vár rád? - Ó, igen. Ez alkalommal sikerülni fog. Lemurrá válok. - Ostoba hangon

beszélt, minden szavát fejének egy mozdulatával kísérve. Szavai megnövelték a domonkosok zavarát. Eymerich döbbenten nézett

először Jacinto atyára, majd Simon atyára. Végül megkérdezte: - Mit mondtál, mivé fogsz válni? A lány egy újabb ásítás után válaszolt: - A lemures egyikévé. Akkor a lelkem végre szabad lesz. - De miféle lemures? - Az inkvizítor szeme most összeszűkült. - Hát amik Bellecombe erdejében vannak, nem? - A lány nem bírta tovább

egyenesen tartani a fejét. Csak hebegett-habogott. - Annyira álmos vagyok. Lambert atya felállt székéből, és Eymerichhez lépett. - Van egy kétségem, magister. - Mondja! - Talán néhány nappal ezelőtt rosszul értette Authié szavait. Nem azt

mondta, hogy lemur az erdőben, hanem azt, hogy lemures az erdőben. Az itt beszélt nyelven ugyanúgy kell ejteni.

Eymerich döbbenten nézett Lambert atyára. - Igen, nagyon valószínű. De mik ezek a lemurok? Szellemek, árnyak, ahogy

a kifejezés mondja, vagy Semurel abnormális teremtményei? Jacinto atya hirtelen megragadta Eymerich karját, és megrángatta. - Mester, azt hiszem. Semurel. Lemures... anagrammák! - Igaza van - mondta Eymerich immár lenyűgözve és ez biztos, hogy nem

véletlen. De attól tartok, ez a boszorkány nem sokat tudna mondani róla. A lány tényleg elaludt, mozdulatlanul lógott a legény karjában. Az a fejét

csóválta. - Teljesen magánkívül van. Nehezen ébredne fel néhány órán belül. - Vidd el - parancsolta Eymerich -, és vezess be egy másik foglyot!


Simon atya összetette csontos kezeit. - Uram, segíts nekünk, hogy kijöjjünk ebből a minden pillanatban egyre

sűrűbb rejtélyből! Eymerich hirtelen jókedvűen karjára helyezte egyik kezét. - Most már legalább megvan a kezdet, atyám. Rajtunk áll, hogy áttörjük-e a

falat. A kisfiú, amennyire magánál volt, nem tűnt jobb állapotúnak a lánynál.

Fecsegett, fejét ingatta, és folyamatosan elkalandozott a figyelme. Azt mondta, Robertnek hívják, nem ismeri a szüleit, és nem tudja, mikor született. Csak akkor sikerült néhány értelmes mondatot kinyögnie, mikor Eymerich a lányka kihallgatásából kiemelt témát érintette.

- Szeretnél lemurrá válni? - kérdezte az inkvizítor. - Igen, de túl kicsi vagyok. Eymerich előrehajolt székében. - És hogyan lehet lemurrá válni? A kisfiú felnevetett, és világos szemét forgatta. - Titok. - Rajta, mondd el! Nem árulom el senkinek. A fiú egy pillanatig habozott, majd tudálékos arckifejezést öltött magára. - Ha sikerül a vízzel és a széllel, de csak ha a Tökéletesek közül való. Előbb

nem lehet. Akkor csak meggyógyít. - Meggyógyít? Azt akarod mondani, hogy meggyógyítja a betegségeket? - Titok. - A kisfiú makacsul összeszorította ajkát, majd ide-oda mozgatta

fejét, halkan dúdolva. Eymerichnek sikerült uralkodnia türelmetlenségén és bizalmas hangon

beszélnie. - Már mondtam, hogy nem mondom el senkinek. - Meggyógyít, és nem öregednek tőle. Ez az egészség füvének titka. Az inkvizítor Jacinto atyához hajolt. - Az őszi kikericset hívják az „egészség füvének”. Azt hiszem, egy lépésre

vagyunk a megoldástól. - Majd visszafordult a kisfiúhoz, aki újra dudorászott. - Tehát az egészség füve megakadályozza az öregedést. De nem mérgező?

A kisfiú elkalandozott. Mikor Eymerich megismételte a kérdést, bosszúságot mutatott.

- De igen, mérgező, de kell hozzá a ciszterna vize és a torony szele. Mert máskülönben.

A kis foglyot elkapta egy köhögési roham, mikor be akarta fejezni a mondatot. Egy kis hab csorgott le az állán, majd hevesen hányt, vöröses folyadékot.

- Vér? - kérdezte Eymerich aggódva. A hóhér segéde nevetett.


- Nem, csak a bor, amelyet megivott. Tele van, mint egy tömlő. Mikor a kisfiú befejezte a gyomrában lévő bor kiürítését, már nem volt

olyan állapotban, hogy válaszoljon bármilyen kérdésre. Holtsápadtan, lihegve, szeme fennakadva.

A legény felemelte az arcát, és tanulmányozta. - Elájult - mondta. Eymerich vállat vont. - Vidd el, és vezesd ide az utolsó foglyot! Az ember, akit elővezettek, ez alkalommal személyesen Philippe által

kísérve, sokkal jobb állapotban volt, mint előtte a gyerekek. Bár imbolygott, de sikerült egyedül megállnia lábán, és eléggé biztos léptekkel sétált a terem közepére. Arcán óvatos kifejezés ült, de nyilvánvaló volt, hogy ennyi önuralom nagy erőfeszítésébe került.

- Nem néz ki túlzottan legyengültnek - állapította meg Eymerich -, és részegnek sem.

Philippe mester nevetett. - Azok közé tartozik, akiknek a bor inkább a végtagjait támadja, nem a

lelkét. Nézze, atyám! Enyhén meglökte a foglyot. Az ember puffanással huppant a földre. Úgy

mozgolódott, mint egy tűvel átszúrt rovar, de akármennyire is erőlködött, nem sikerült felállnia. Ülve maradt hát a szalma között, búsan, kis csuklásoktól rázkódva.

- Hogy hívnak? - kérdezte Eymerich. Az embernek erősen kellett összpontosítani, hogy válaszolni tudjon. - Raymond Tornabois, katona Ebail de Challant dominus és prokurátora,

Semurel úr szolgálatában. - A hosszú mondat végére berekedt. Eymerich felállt. Szokásához híven lassan körbejárta a foglyot, aki fejével

nevetséges mutatványokat téve próbálta követni mozgását, majd megkérdezte: - Tudod, ki vagyok én? A válasz azonnal kész volt, még ha dadogva is. - Szent Gonosz, az ember két lélekkel. Eymerich visszafogta magát, és nem ütötte meg, ahogy késztetése

sugalmazta. Inkább egy újabb, lassú kör után egyenesen megkérdezte: - És leszek én lemur? Az eretnek olyan rázkódó hahotában tört ki, hogy a nevetés helyett inkább

csuklásnak hallatszott. Félig fuldokolva válaszolt: - Biztos, hogy nem. Quod divisum est divideri non potest. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Eymerich. - Hogy akarod elválasztani a lelkedet a testedtől, ha a lelked nem egységes,

hanem már eleve elválasztott? - Egy lemur tehát tiszta lélek?


- Te most tréfát űzöl velem. A lemur a test, miután a lélek felszabadult belőle. De a tiéd sosem fog felszabadulni. - Az ember hirtelen rájött, hogy túl sokat mondott. Nagy nehezen talpra állt, és egyenesen maradt; köhögés rázta meg. Úgy tűnt, visszanyert némi józanságot.

A jelenlévők Eymerichet figyelve hallgattak. Mind arra vártak, vajon milyen új cselt eszelt ki a nagy inkvizítor, hogy kihúzza a három fogoly közül a legkevésbé alakíthatóból a végső vallomást.

Várakozásuk tudatában és szerepét megértve Eymerich húzta az időt. Elméjében sorra végigvett e az összes lehetséges utat, egyik támadási terv után a másikat téve félre. Végül úgy döntött, hogy az igazság eddig megszerzett összes foszlányát felhasználja, eltitkolva, hogy az ezeket összekötő szövet még mindig ismeretlen volt számára.

- Ne ringasd magad illúziókba! - szakította félbe hirtelen mászkálását, és végigmérte a foglyot. - Sokkal többet tudunk, mint amit gondolnál. Tudunk a ciszterna vizéről és a torony szeléről, az egészség füvéről és most már a lemurokról is. Tudjuk, hogy Authié túlélte a máglyát, és ismerjük Semurel szerepét.

A kinyilatkoztatás pofonként érte a foglyot, de annak ellenére, hogy a bor nyomai ismét megmutatkoztak, nem volt olyan nagy a hatása, hogy megadja magát. Csak annyit mondott, nyilvánvaló erőfeszítéssel:

- Ha mindent tudsz, miért hallgatsz ki? Eymerich elrejtett egy kis mosolyt. Egy ügyes és makacs vádlott csak

tagadott vagy hallgatott volna. Ez pedig meghalt a vágytól, hogy tovább cseveghessen. Eymerich nem bánta.

- A válaszaid nem voltak kielégítőek, ami engem illet. Meg szándékozom mutatni nektek, eretnekeknek, hogy téves a hitetek, méghozzá úgy, hogy alávetem magam a víz és a szél próbájának.

Egy újabb kitörő nevetés rázta meg a foglyot, ez alkalommal kicsit erőltetett. - Tényleg nem tudod, miről beszélsz. Nem fog semmi olyasmi történni,

amire számítasz, ha belemerülsz a ciszternába. - És nem válik lemurrá a testem? Az ember még harsányabban nevetett. - Nem jobban, mint a döglött állatok, amelyek kitöltik az alját. Az lenne a

véged, alvilág szolgálója! Eymerich hirtelen Jacinto atyához fordult. - Nem azt mondta, hogy a halott eretnekeket egy ciszternába dobták,

amelyikbe a lépfenében elhullt állatok testét is? - De igen - felelte a domonkos. - Legalábbis Philippe mester így

tájékoztatott. - A hóhérra nézett, aki bólintott. - Akkor meg is vagyunk. - Eymerich hátat fordított a fogolynak, mintegy

nyomatékosítva, hogy együttműködése már fölösleges. - A ciszterna, amelynek


a katarok saját fennmaradásukat tulajdonítják, Bellecombe-ban található, egy erdő közepén. Nem lehet nehéz azonosítani, mivel valószínűleg egy torony lábainál áll; egyébként is Chatillon lakosai bizonyosan ismerik. Holnap odavisszük a falu jó keresztényeit, és elpusztítjuk.

A fogoly kapálózott Philippe karjai között, aki jó erősen tartotta. - Nem teszed meg, Baál átkozott fia! Isten megakadályozza! Eymerich kegyetlen grimasszal nézte. - Hallgass, iszákos! Nemhogy nem fogja megakadályozni, hanem még

áldását is adja rám. Holnap darabokra szedjük a lemurjaitokat, annyira, hogy soha többé nem fognak élni. A torony romjai között pedig elégetjük a püspökötöket.

A fogoly szeme tágra nyílt. - A püspöknő is vallott? Eymerich érezte, ahogy a diadalmámor áradó hullámként önti el, de sikerült

ennek külső megnyilvánulásait elfojtania. - Természetesen vallott. Mit gondolsz, ki mástól szereztük volna ezeket az

információkat rólatok? A másik hallgatott. Figyelve őt Eymerich megkönnyebbülés jeleit vette észre

arcán. Ha a püspök beszélt, akkor az ő elszólásai elvesztik jelentőségüket. - Vigye el ezt a részeget! - mondta Philippe-nek. - Többé nincs rá

szükségünk. Azután vegye ki a pincékből a legidősebb női eretneket, és zárja a vár szobáinak egyikébe, jól megláncolva!

- És a lány és a kisfiú? - kérdezte a hóhér. - Dobja vissza őket a többihez! Rájuk sincs már szükségünk, ahogy a Filius

minorra sem, ha még egyáltalán életben van. És adjon minden fogolynak egy darab kenyeret és egy tál vizet! Szükségtelen tovább éheztetni őket.

Philippe távozott, maga mögött húzva a foglyot, akinek arcvonásait most a legélénkebb elkeseredés torzította el. Amint egyedül maradtak Eymerichhel, Lambert, Simon, Jacinto és a jegyző egyszerre kezdtek beszélni, kérdésekkel halmozva el az inkvizítort.

Jacinto atya bariton hangja végül elnyomta a többiekét. - Miért a legöregebb női fogoly, mester? - Ez meglepi magát? - kérdezte Eymerich. - Igen. Tudom, hogy a katarok ostobasága engedélyezi, hogy nők is

kerülhetnek a hierarchia legmagasabb fokaira. De véleményem szerint, mikor elárulta magát „a püspöknő is vallott?” kérdéssel, a katona a lánykára utalt, akit előtte hallgattunk ki, nem a vénasszonyra.

A Jacinto atya által feltett kérdés kevésbé volt elementáris, mint amit a többi domonkos szeretett volna kérdezni. Így hát hallgattak, és várták a jelenlévők közül az inkvizíciós eljárásokban igazán mélyen járatos kettő beszélgetésének kimenetelét.


- Azonnal kizártam ennek a lehetőségét - mondta Eymerich rövid gondolkodás után. - Nos, egy püspök szükségképpen Tökéletes, és mint ilyen, nem eshet mértéktelenségekbe, beleértve a részegséget. Ha a lányka lenne a püspök, akit keresünk, akkor hozzá sem ért volna a borhoz, inkább szomjan halt volna. De a mindent eldöntő érv egy másik. A lány azt mondta, hogy ez alkalommal sikerülni fog lemurrá válnia. A kisfiú elárulta, hogy csak egy Tökéletes tud lemurrá válni. Ha a lány ezt tűzte ki célul, az azt jelenti, hogy még nem Tökéletes, tehát nem lehet püspök.

- De akkor - ellenkezett Jacinto atya - ha az öregasszony a püspök, az egyike azoknak, akiket ők lemuresnek neveznek.

- Nem hiszem. Ha jól értettem, a lemur az egy lélek nélküli test. Lehetséges, hogy vannak olyan Tökéletesek, akiknek bár megvan a lehetőségük felszabadítani lelküket a testüktől, mégis elhalasztják a pillanatát, hogy vezetőként szolgálhassanak nyájuknak. Ilyenek, ha feltevésem igaz, a püspök, a Filius major és a Filius minor.

- És miért nem lehet a kezünkben lévő többi nő valamelyike a püspök? - kérdezte Lambert.

- Valójában még nincsenek alapjaim, hogy megerősítsem - felelte Eymerich. - De mivel a lányka lehetőségét kizártuk, ezzel a véletlenszerű kiválasztás lehetőségét is kizártuk, valószínűnek tűnik, hogy a mi Egyházunkhoz hasonlóan, amelyet utánoznak, az öregség és bölcsesség a mérce náluk is vezetőik kiválasztásában. És egyértelműen a legidősebb nőre mutat.

Eymerich magára büszkén várta, hogy dicsőítsék az arisztotelészi mesterségben való jártasságát, amely nem érdemtelenül tette híressé a domonkos iskolát, különösen a toulouse-i universitast, amelyen edződött. A teremben felhangzó kiáltás azonban meglepte és megalázta.

- Elég! Mindannyian Simon atya felé fordultak. Az öreg felállt, szeme összeszűkült,

végtagjai remegtek a visszatartott dühtől. Az inkvizítor felé rázta, bár félénken, csirkecsont soványságú ujját.

- Észrevette, milyen fokú züllöttséggel van dolgunk? - kiáltotta az aggastyán. - Maga által vezetve, akire annak a felelőssége hárul, hogy elismerjük a legpokolibb hazugságokat. A kifinomultság miatt odajutott, hogy ezeket a nyomorultakat kihallgatva bizonyosnak veszi, hogy a lélek el tud válni a testtől, azt életben hagyva, hogy a hús feléledése isteni beavatkozás nélkül végbemegy, hogy egy elégetett és elhantolt eretnek ötven év múlva is életben van, hogy léteznek lemurok, szellemek, kimérák és ki tudja még, mik. Észrevette, hogy igazságként megitta az összes mérget, amelyet kimértek magának? Tisztában van azzal, hogy maga is csatlakozott az eretnekséghez?

Annyi erőszak zúdult Eymerichre, hogy szavak nélkül maradt. Váratlan módon Toulouse-i Lambert sietett a segítségére.


- Bocsásson meg, atyám, hogy ellenkezni merek - mondta Simonhoz fordulva de azt hiszem, rosszul értelmezte magisterünk szándékait. Kevés tapasztalatom van katarokkal, de több mint száz, boszorkányok és varázslók elleni eljárásban vettem részt. Nos, elmondom, hogy saját szememmel láttam ezeket az alvilági teremtményeket: varangyokat, férgeket és gusztustalan csigákat köpni, számunkra ismeretlen nyelven beszélni egy varázsló irányítása alatt, viharokat előidézni és tárgyakat mozgatni. Saját fülemmel hallottam vallomásokat seprűnyélen való utazásokról, arannyal és gyermekek csontjaival kikövezett pokolbéli városok meglátogatásáról, a legyek urának megjelenéseiről kecskelábakon és kosszarvakkal. Tapasztaltam, hogy Lucifer maradék erejének foszlányai lehetővé teszik számára meglepő és rémisztő varázslatok végrehajtását. Ezek után hogy várja el tőlem, hogy megdöbbentsen állatfejű emberek, lélek nélküli lemurok, százéves teremtmények, a feltámasztás kútjainak létezése? Amikor a Sátán tevékenykedik, minden lehetséges. A lényeg, hogy ne érjen védtelenül és becsaphatóan.

Az érvelés nyomós volt, de Simon atya nem akarta ilyen hamar megadni magát.

- Éppen ebben rejlik a botrány. Itt sok beszédet hallok Istenről, de a Sátánról semmit, pedig jelenléte látható. Ráadásul Philippe mester eszközei ott hevernek használatlanul, miközben az elfogott eretnekek még bort is kapnak.

Ez alkalommal Jacinto atya, akinek nehezére esett visszatartani magát, verte vissza az öreg tiltakozását.

- Nicolas Eymerich atya áll maga előtt, az inkvizítorok legokosabbika, legkedvesebb a Szent Atya számára. Ha helyesli a vádlottak érveit, az azért van, mert ki akarja nyerni belőlük a titkos indítékokat, nem pedig azért, mert elhiszi azokat. Ha a dialektikát használja inkább a quaestiones helyett, az azért van, mert úgy hasznosabb eredményeket érhet el. Franciaországban és Aragóniában is rengetegszer voltam tanúja, milyen kínokat okozott a világi kar az ő utasítására. Bízzon jobban abban, akit a pápa maga választott saját képviselőjének!

Simon atya megragadta a hierarchikus fegyelemre való felhívást, amely a szavakból áradt. Először kényelmetlenül mozgolódott székében, majd ráncoktól körülvett szemében két nagy könnycsepp jelent meg, és csorgott le lassan fehér szakálláig. Tétován felállt, és Eymerich felé indult, aki szándékosan félrehúzódott. Simon atya le akart térdelni előtte, de az inkvizítor legyőzve veleszületett vonakodását, megragadta alkarját, és magához húzta. Szorosan megölelték egymást mindenki meghatottsága közepette.

- Bocsásson meg, mester! - motyogta az aggastyán. - Maga számomra a mester - felelte lágyan Eymerich. Azután kibontva

magát az ölelésből, hozzátette: - A köztünk lévő ellentétek szintén ellenségeink álnokságának eredménye. De holnap mindennek vége lesz. Elmegyünk


Bellecombe-ba, és véget vetünk a kultuszuknak, még ha vérrel kell megtelítenünk a ciszternát és holttestekkel a tornyot, akkor is. Esküszöm.

A szintén meghatott de Berjavel úr ott hagyta az elegáns és apró betűs írásával teleírt papírokkal beborított asztalkát.

- Szándékában áll kihallgatni a női püspököt, mester? - Nem. - Eymerich homlokát ráncolta. - Előbb azt akarom, hogy szektája

megsemmisüljön és megcsonkítódjon. Munkájának romjai előtt ő maga lesz, aki a felszabadító máglyáért kiált.

A termet elhagyva az inkvizítor rövid beszélgetést folytatott a hóhérral és a Chatillonból toborzott önkéntesekkel, utasításokat adott a következő napra. Azután, mivel már a zsolozsma órája volt, visszavonult a többi domonkossal elénekelni a Salve Reginát, követve a szokást, amelyet túl sok napon keresztül elhanyagoltak. Végül felment saját szobájába.

A csigalépcsőn, mikor egyedül maradt, Eymerich végre átadhatta magát gyengeségeinek, melyeket egy egész napig elfojtott. Az eretnekek vádja, hogy kettős lelke van, megsebezte, de még rosszabbul érintette Simon atya dorgálása, hogy minden lehetséges eszközzel próbálja elkerülni a kínzás alkalmazását.

Nem is olyan távoli időkben Eymerich mindenféle kínzást rendelt el, és ahogy a regula kívánja, végignézte, ahogy a világi kar végrehajtotta őket. Azonban kifejlődött benne egy bizonyos undor, nem annyira a látottak miatt, hanem az izgalomtól, ami végül származott belőle. Zaklatottan és magától elszomorodva jött ki azokról az ülésekről.

Jobban örült volna, ha az erőszakról csak tudomása van, de nem köteles jelen lenni. Azért is, mert bár ritkán, de előfordult, hogy a vádlott közvetlenül megszólította őt, és olyankor feszélyezve és zavarban érezte magát, a bűntudat fogságában, amit még az a felmentés, hogy az inkvizítorok így szokták, sem tudott feloldani. És nem őrült együttérzés volt az áldozatokkal; ha tudott volna közvetve cselekedni, elrendelt volna mindenféle kegyetlenséget, amelyet az Egyház engedélyezett, élvezve a tényt, hogy korlátlan hatalma van élet és halál fölött.

Szobájának sötétje és az átható hideg kikapcsolták benne e veszélyes gondolatokat, azonban visszahozták azt a kellemetlen érzést, hogy végtagjai függetlenek törzsétől, törzse pedig fejétől, amitől még jobban félt. Úgy döntött, teljesen levetkőzik, és a hideg padlóra feküdt, miután arrébb söpörte a szalmát. Így elegendő önuralmat nyert vissza ahhoz, hogy néhány óra álom nélküli alvást biztosítson magának.

A következő reggel első órájában Eymerich csatlakozott a vár előtti kis téren a bellecombe-i felderítés többi tagjához. Először egyfajta keresztes hadjáratra gondolt, amelyre Chatillon egész lakosságát meghívta volna; de szinte azonnal elvetette az ötletet. Valójában hiányoztak a lovak, és még a faluban fellelhetőek


sem lettek volna megfelelőek. Másrészről egy gyalogos menetelés túlságosan lassú és talán fárasztó is lett volna. Arról nem is beszélve, hogy a lehetséges ellenségek észrevehették volna a bosszú pillanatát, és lett volna idejük felkészülni, hogy szembeszálljanak vele, fegyverekkel vagy meneküléssel.

Így hát jobbnak látott kiválasztani tíz - ennyi lovat hagytak hátra a pápai katonák - erős és határozott katonát, és teljesen felfegyverezni őket; majd hívatta Chatillonból a patikáriust, hogy ő vezesse a csapatot. Csak Jacinto atya és Philippe mester lovagoltak az oldalán, akiknek hűsége már nem volt kérdés.

A csapat ünnepélyes és fenséges tájon haladt, meredek gerinceken és lucfenyőerdőkben. A szokásosan hideg és áttetsző levegőben látni lehetett a fehérségtől csillogó gleccsereket és a sziklákkal megtört oldalú, erdőkkel borított, magas hegyeket.

Eymerich lovával a patikárius mellé lépett, akinek ott kellett hagynia öszvérét, és ettől nem tűnt boldognak.

- Jól ismeri Bellecombe-ot? A kis ember, még mindig kissé álmosan, fejét rázta. - Alig. Mióta Semurel felállította a kolóniáját, nagyon ritkán jártam arra.

Emlékszem, hogy a falu néhány házból áll egy gesztenyés közepén, amelyet pedig fenyvesek vesznek körbe. De többet nem tudok mondani.

- Apropó Semurel, mi újság Chatillonban? - Elég kevés. A zsarnok távozott embereivel, de titokban. A nép visszatért

elfoglaltságaihoz. Tegnap este én és néhány fontos személy, az összes céh mestereivel együtt összegyűltünk. Úgy döntöttünk, itt az idő, hogy megváltozzanak a dolgok a völgyben. Képtelenség, hogy aki munkával jólétet és népszerűséget ért el, azt kizsákmányolják henyélő urak, vagy zaklatják a nyomorúság erényéről éneklő eretnekek. Mostantól megpróbáljuk egyedül, a Céhek Tanácsán keresztül irányítani magunkat.

Eymerich megpróbálta elrejteni az undort, amelyet a patikárius földhözragadtsága keltett benne.

- Csak nehogy zavart okozzon! Az emberke elmosolyodott. - Ó, nem. Mi mind a rend barátai vagyunk. A rendetlenség a semmittevők

vezetése alatt uralkodott. Eymerich nem tett megjegyzést. Még negyedórája sem lovagoltak, amikor a távolban, a girbegurba és

meredek ösvény végén, amelyen haladtak, feltűnt egy kis kunyhókból álló település, amely beleolvadt a növényzetbe. A házikók előtt egy sereg gyermek játszott, akik a lovasokat észrevéve elmenekültek, éles kiáltásaikat elnyelte a messzeség és a szél.

Eymerich kihúzta magát a nyeregben. - Bellecombe?


- Még nem - felelte a patikárius. Arcán nyílt megvetés ült. - Ezekben a kunyhókban laknak mindazok, akiket elűztünk Chatillonból. Leprások, kéregetők, rosszéletű nők, meggyógyíthatatlan nyomorékok, rossz hajlamúak. Semmittevő söpredék, akikre Semurel ráborította védelmező szárnyát.

Eymerich vetett egy pillantást oldalról az emberkére, de nem szólt semmit. Sőt, intett Jacinto atyának, aki közeledett lován, hogy maradjon csöndben, és kövesse.

Mikor elhaladtak a kunyhók mellett, futólag emberi roncsokat pillantottak meg, akik sietve igyekeztek elbújni, ki mankóján száguldva, ki a földön kapálózva, ki a fák közé vonszolva magát. Csengettyűk csilingelőse jelezte a leprások jelenlétét.

- Úgy tűnik, félnek - jegyezte meg végül Eymerich. - Jó okuk van rá - felelte a patikárius vigyorogva. - Nemegyszer próbáltuk

már lángra lobbantani ezt a betegség és bűn fészkét. Chatillon lakosainak elegük van abból, hogy saját keresetük egy részéből tartják el ezeket a semmittevőket.

Miután elhagyták a kunyhókat, feltűnt egy egyedülálló, furcsa magaslaton egy nagy gesztenyés, közepén szalmatetőkkel és füstölgő kéményekkel. Körülötte vörösfenyők álltak, míg össze nem olvadtak a lejtőket beborító lucfenyőkkel.

- Bellecombe-ban vagyunk - jelentette be a patikárius. Jacinto atya hangját hallották a hátuk mögül. - Nézzék, ott lent! Azt a tornyot! Eymerich meghúzta a gyeplőt, és tekintetével követte a domonkos által

mutatott irányt. Elsőre csak egy fenyőtakarót látott, amelyet néhol sziklaalakzatok törtek meg; majd figyelmesebben megvizsgálva észrevett egy henger alakú kőépítmény tetejét kiemelkedni a fák közül.

- Mi az ott? - kérdezte a patikáriustól. A kis ember vállat vont. - Egy régi torony romjai. Amennyire tudom, a belseje beomlott, és egyfajta

kút alakult ki benne. Egy időben oda dobták a lépfenében meghalt állatok dögeit. Azért hozták el őket ideáig, mert fennállt a fertőzés terjedésének lehetősége. Később itt hántolták el az imént látott kunyhófalu lakóit, akik nem érdemesek arra, hogy megszentelt földbe temessék őket.

- Menjünk! - mondta Eymerich. - De nem Bellecombe-ba kéne mennünk? - A patikárius hangja csalódott

volt. - Vannak fejlemények, amelyekről nem tud. Bellecombe-ba majd később

megyünk. Hol lehet lemenni? - Nem hiszem, hogy lenne ösvény. - Akkor is lemegyünk.


Volt ösvény, Eymerich hamar felfedezte. A tizennégy ember a nagy meredekség láttán nagyon óvatosan indult el rajta lovaikkal, és szinte azonnal egy sűrű lucfenyőerdő szívében találták magukat.

A patadobogást enyhítette a száraz, barna tűlevelek lágy szőnyege, míg a napot elhomályosította a tompa, zöld ágak kupolája. Csak ritkán világította meg egy-egy fénysugár a magas törzseket, amelyek olykor túlzott vénségüktől előrehajoltak, gyakran pedig moha és gomba nőtt rajtuk. Szürke, fekete és sárga zuzmók foszlányai lógtak az ágakról, meglepetésszerűen felpofozva a sötétségtől és csendtől megfélemlített lovasokat. Rohadt fa, gyanta és poshadt levelek átható szaga áradt mindenfelől.

A patikárius hirtelen felkiáltott. - Mi történt? - kérdezte Eymerich. A kis ember remegő ujjal mutatott a sötétség függönyére. - Nézzen oda! - motyogta. Mind megláttak balra hat, tágra nyílt, fénylő szemet a sötétben. A

kimondhatatlan szorongás visszafojtotta lélegzetüket. Azután a szemek eltűntek, és csak három magas, sápadt alakot láttak a fák között futni. Előrenyújtott karjuk a normális hosszúságnak a kétszerese volt. De ez mind csak egy pillanat volt. A csapaton babonás morajlás futott végig.

- Manteillonok - suttogták sokan, szemükben még mindig a rémálommal. - Forduljunk vissza! - nyöszörgött a patikárius. - Manteillonok voltak, hegyi

koboldok. Eymerich gonoszan kacagott. - Azt hiszem, a lemurok, ahogy az eretnekek előszeretettel hívják őket, nem

lesznek veszélyesebbek a kitaszítottaknál, akiket fel akar gyújtani. Legyen hát olyan bátor ezekkel, mint amilyen könyörtelen volt azokkal!

A félelemtől megbénult patikárius nem vette észre a gúnyt. Folytatódott a lassú lovaglás a sötétségben, és az önkéntesek a legkisebb zajra is összerezzentek. És sok zaj volt a sötétség azon szűk folyosóján.

A fénytől, amely elárasztotta a kis tisztást, ahova hirtelen érkeztek, be kellett csukniuk szemüket. Mikor újra kinyitották, beletelt néhány pillanatba, hogy összpontosítani tudjanak arra, ami előttük állt.

A torony éppen hogy magasabb volt a fáknál, amelyek arrafelé a tizenöt láb magasságot is elérték. A fenyők szinte pontosan kör alakú, az alján barna, a közepén zöld, a tetején vörös falat képeztek a tisztás körül.

A torony kerek alapon állt, amely fekete, durván faragott sziklatömbökből épült. A falak is feketék voltak, tömörek és jobban csiszoltak, köréjük falánk, dús borostyán szőtt vékony ágakból hálót. Nem volt semmilyen nyílás az épületen, amely monolitikusan emelkedett egészen egy pattintott és sok helyen hiányos csipkézetig. Az alja körül szétszórt, nagy téglák és cseréptöredékek


sejttették, hová csúszhattak a csipkék, mintha az évszázadok során a kérlelhetetlen üszög kimarta és felmorzsolta volna őket.

Volt valami nyugtalanító a levegőben, mintha a torony saját, gonosz életet élne, és titokban kémlelné látogatóit. Eymerich leszállt lováról, és szemöldökét összevonva nézte az épületet. Aztán valami felkeltette a figyelmét. Lehajolt, és kotorászni kezdett a tisztás füvében. Mikor felegyenesedett, néhány levelet szorongatott markában, amelyeket átadott a patikáriusnak.

- Őszi kikerics? Az emberke is leszállt lováról, és még mindig remegő tenyerébe vette a

leveleket. - Igen, nem fér hozzá kétség. - Körülnézett. - Ezen a réten olyan sok van,

amennyit még sosem láttam egyszerre, ennyire összpontosítva. Eymerich szó nélkül elindult körbe a torony körül, a többiek fegyelmezetten

követték. Jacinto atya látta meg először a márványlapot, amelyről vízesésként lógott a talajig a kúszónövény.

- Nem mond magának semmit ez a részlet, magister? - Ha nem tévedek, Szent Pál Tituszhoz írt levelének egy részlete - felelte

Eymerich. Hangosan olvasni kezdte: - „Nem az igazság cselekedeteiért, melyeket mi tettünk, hanem az ő irgalmassága szerint, megszabadított minket az újjászületés fürdője és a Szentlélek megújítása által.”4 Ebben az esetben a görög pneuma kifejezést közvetlenül „Szentléleknek” fordították.

- A sírkő nem régi - állapította meg Jacinto atya. - Provanszálul íródott. Eymerich válasz helyett elkérte Philippe mester kardját, és néhányszor a

borostyánzuhatagba mélyesztette. Az első három alkalommal hallani lehetett élének csörgését a sziklába ütközve. A negyedik alkalommal a kard egészen markolatáig eltűnt a levelek között.

- Itt is vagyunk. Íme, a torony bejárata - mondta az inkvizítor. Néhány nagy csapással levágott füzéreket és gallyakat. Egy szűk és mély rést

fedezett fel így, nagyjából két és fél karnyi magasságút, ajtószárnyak és lépcsőfokok nélkül. Mintha egy seb lenne a sziklán, ebbe beleborzongott.

- Szükségünk van fáklyákra, magister - állapította meg Jacinto atya kissé bizonytalan hangon.

- Mivel a teteje valamelyest beomlott, lesz belül egy kis fény. Én megyek be elsőként. Maga kövessen, míg a fegyveresek idekint váljanak!

A patikáriust megvigasztalta a hír, hogy nem kell belépni a baljóslatú romba, azonban a jó modor azt sugallta neki, kicsit ellenkezzen.

- Veszélyes lehet, atyám. Engedje meg, hogy elkísérjük! - Nem - felelte Eymerich. - Az épület kihaltnak tűnik. - Jacinto atyára

nézett. - Menjünk? - Menjünk! 4 Tit 3,5


1984 - A HATODIK GYŰRŰ

AZ EMERYVILLE-I Cetus Corporation nagyterme tömve volt a hagyományos éves tudományos találkozó résztvevőivel. Homer Loomis azonnal észrevette doktor Gary Dullist. Joshua Lederberggel, a Rockefeller Egyetem rektorával beszélgetett. Mindketten egy plakátot néztek, mely a DNS stilizált ábrázolásaival volt illusztrálva, fölötte pedig a PCR kezdőbetűk.

Loomis megvárta, hogy a rektor távozzon, és odalépett Dullishoz. - Megengedi, doktor úr? Homer Loomis vagyok a RACHÉ-tól. Dullis, egy energikus, szimpatikus ember, melegen kezet rázott vele. - Azt mondta, RACHE? - Igen. Egy kémiai iparvállalat, Santa Fé-i bázissal. Hallottunk

felfedezéséről: a polimeráz láncreakciójáról. - Örülök, hogy érdekli. - Dullis mosolyogva mutatott a körülöttük lévő

tömegre. - Amint látja, úgy tűnik, Lederberg professzoron kívül mindenkit hidegen hagy a plakátom. Bevallom, kicsit megalázva is érzem magam.

- El tudná magyarázni a felfedezését egyszerű szavakkal? Van, amit már tudok, de szeretnék pontosabb képet kapni róla.

- Örömmel, Loomis úr. Hallott már a DNS-polimerázról? - Egy enzim, ha nem tévedek. - Pontosan. Egy enzim, amely megkettőzi a DNS -t. Ha van egy DNS-

szálunk, és egy kisebb szálunk ehhez tapasztva, akkor a polimeráz meg tudja hosszabbítani a másodikat, hozzáadva az első szál nukleotidjainak kiegészítő párjait. Ha megtudjuk, melyik nukleotidokat adta hozzá a polimeráz a meghosszabbított szálhoz, megtudjuk azt is, mi volt az eredeti szál nukleotidjainak sorrendje.

- Gyakorlatilag tehát az egyik szál úgy viselkedik, mintha a másik „öntőformája” lenne - jegyezte meg Loomis.

- Így igaz. - Dullis lelkesnek tűnt beszélgetőtársának éleselméjűségétől. - A folyamatnak akkor van vége, amikor a meghosszabbított DNS-szál eléri az öntőforma hosszúságát.

- Azonban a maga láncreakciójánál, ha a neve alapján ítélem, nem ér véget a folyamat.


- Pontosan. Nézze ezt a plakátot! Gyakorlatilag felmelegítek két DNS-szálat úgy, hogy elváljanak, és mindkettőnél maradjon egy kis darab a másikból, majd visszahűtöm őket, és a polimeráz hozzáadja a megmaradt darabokhoz a megfelelő nukleotidokat, meghosszabbítva őket, kiegészítve a két szál-öntőformát. Így négy szálat kapok, melyek közül kettő-kettő egyforma. Minden párral megismétlem az eljárást: így nyolc szálat kapok, négy-négy egyformával. Még egyszer megpróbálom: tizenhat szál. Még egyszer: harminckettő. És így tovább. De még mennyire, hogy klónozás!

Loomis a falon függő vázlatot bámulta. - De akkor így. - Így megkaphatom egy DNS-molekula százmilliárd másolatát egy délután

alatt - fejezte be Dullis elégedetten. - És csak a DNS-polimeráznak van ilyen különleges hatása? - Nos, nem. Mondhatjuk, hogy az összes polimerázhoz hasonló enzimnek,

feltéve, ha 60 fokig aktívak. - És ha a DNS mutáción esik át? A kérdés váratlanul érte Dullist. - Mit ért „mutáció” alatt? - Arra gondolok, hogy ha a DNS-ben a nukleotidok sorrendje

olvashatatlanná válik egy mutagén hatására. Dullis összevonta szemöldökét. - Értem. Igen, a megváltozott sorrenden menne végbe a láncreakció. A

nukleotidok félre lennének vezetve, és azokkal állnának párba, amelyek úgy tűnnek, hogy a kiegészítőik.

- Akkor is, ha ugyanaz az enzim a mutagén? - Akkor a nukleotidok sorrendje minden lépésnél összekuszálódna. Ahogy

mondtam, az én reakciómban milliárdnyi lépés van. Azonban lehetne ellenőrizni és előre megtervezni az elkövetkező konfigurációkat, statisztikailag meghatározva őket, éppen nagy számuknak köszönhetően. - Dullis félbehagyta, beszélgetőtársára nézett. - De mit szándékozik tenni a RACHE? Létrehozni egy új emberiséget?

Loomis álmodozóan nézett rá, és nem válaszolt. Azután tökéletes neveletlenséggel hátat fordított a tudósnak, és köszönés nélkül eltűnt a tömegben.

Dullis összezavarodott tekintettel követte. - Meg kell mondanom George McGregornak, hogy szerezzen információkat

erről a Loomisról - motyogta magának. - És a RACHÉ-ról.


11

Az ítélet

bejárat falai legalább egy kar vastagok voltak. Az ösvényt átszelve Eymerich és Jacinto atya orrát szörnyű bűz csapta meg, kén és ecet

keveréke. Egy pillanatra kísértésbe estek, hogy visszaforduljanak, aztán erejüket összegyűjtve és szorosabbra húzva reverendájukat lábukon, szinte erőszakkal behatoltak a toronyba.

Ugyanakkora helyiségben találták magukat, mint a torony maga, amely halvány fényhez jutott a beszakadt tetőn keresztül. Izgalom és kíváncsiság között őrlődtek. Szemüket megerőltetve, amennyire a fojtogató kipárolgások és örvénylő áramlatok engedték, penésszel borított falakat láttak, amelyeken szabálytalan magasságokban fülkék nyíltak. A falakat döngető széloszlop beléjük ütközve elhaló panaszt hallatott.

Jacinto atya megpróbált egy lépést tenni előre, hogy jobban lásson. Azonnal felkiáltott:

- Ó, Istenem! A padlón csótányok nyüzsögtek, olyan sűrűn, hogy csúszni lehetett rajtuk.

Eymerich is a talajra nézett, és elfojtott kiáltást hallatott. Megragadta rendtársát vállánál, és egy rántással hátrahúzta.

- A ciszterna! - kiáltotta a fülébe, megpróbálva túlkiabálni a széláramlat zúgását.

Jacinto atya érezte, hogy lába remeg az ijedtségtől. A réteg, amelyen álltak, egyfajta csorba járda volt, mely körbement az egész helyiségben. Széleit érintve fekete és olajos vízfelület terült el, olyan nagy, hogy a torony teljes kerületét beborította, és láthatóan nem borzolta fel a szél, amely a falakat rángatta. Egy fényes, sötét szőnyeghez hasonlított, amely elfoglalta a helyiség közepét, itt és ott sárgás habokkal foltozva.

Jacinto atya kinyújtotta karját. - Nézze! Mik azok a teremtmények? Eymerich kővé dermedve, lassan fordította tekintetét a jelzett irányba.

Megkönnyebbülten vállat vont. - Egerek. Nem látja?

A


Valóban néhány nagy patkány futott a ciszterna másik oldalán, a sötét vizeket érintve. Eymerich lehajolt, és vigyázva, nehogy hozzáérjen a lábai között hemzsegő csótányokhoz, amelyek undorral töltötték el, felemelt egy tetőről leesett téglát, és a vízbe dobta. A tégla rövid bugyogással szállt alá, fehér alakokat mozgatva süllyedése közben. Néhány fatörmelék úszott a felszínre lassan.

- Víznek tűnik, de az állaga olyan, mint az iszapnak - kiáltotta az inkvizítor. - Ezért nem mozgatja a szél.

- Biztosan nagyon mély. Még néhány pillanatig figyelték a helyiséget, miközben úgy tűnt, a

szélörvény le akarja tépni hátukról a reverendát. Aztán Eymerich társa fülébe kiáltotta:

- Menjünk ki, ha nem akarjuk, hogy a bűz megfojtson! Itt már nincs több látnivaló számunkra.

A szabadba való visszatérés olyan volt, mint megszabadulni egy nyomasztó tehertől. Az önkéntesek is megkönnyebbültnek tűntek.

- Mit fedeztek fel? - kérdezte a patikárius. - Semmit - felelte Eymerich, visszanyújtva Philippe mesternek a kardját. - A

torony egy fekete, bűzölgő vizű szakadékon áll. Nem lesz olyan egyszerű elpusztítani, mint reméltem. Majd máskor megpróbáljuk.

- Bellecombe-ba megyünk? - Igen, Bellecombe-ba. Ki tudja, lehet, hogy ott találjuk meg a történet

kulcsát. Kevésbé aggódva haladtak át az erdő sötétjén, mint érkezéskor. Amíg végigmentek a hegygerincen futó girbegurba ösvényen, amely

elválasztotta őket a falutól, Eymerich a patikárius mellé került. - Gondolja, hogy ha porított őszi kikericset szórunk egy medence vizébe,

történik valami? - Nem mondanám. Persze a víz mérgezővé válna. Eymerich vállat vont. - Azt a vizet nem inná meg senki. - Annál inkább, mivel valószínűleg tele van emberi és állati csontokkal -

fejezte be a patikárius. Eközben a fenyők eltűntek, hogy átadják helyüket egy lenyűgöző

gesztenyésnek, hatalmas törzsekkel és erős gyökerekkel, amelyek szétszórva álltak a nedves aljnövényzetben. A falu az óriási fák között volt, egy harasztokkal, rekettye- és áfonyabokrokkal tarkított foltban. De a hely kellemessége nem tudta legyőzni Eymerichben a nyomasztó és szorongató érzést, ami egyre erősödött benne, ahogy közeledtek a célhoz. Érezte, hogy valami beteg, elviselhetetlenül morbid bújik meg a növényzetben. Minden


suhogástól az ágak között, minden szeme sarkából elkapott mozdulattól összerezzent, kockáztatva, hogy a már eleve nyugtalan lovát felidegesítse.

A falu kihaltnak tűnt. Két sor, jól megépített kunyhóból állt, kőalapzattal és gerendákból álló falakkal. A tetőket labie fedte.

Az áthaladó ösvény tele volt kövekkel, de a törmeléket feltakarították. Nem láttak üzleteket, se háziállatokat, csak a falu végén, az utcán állt néhány hosszú asztal a hozzájuk tartozó padokkal, mintha ebben a közösségben szokás lenne együtt étkezni. Edényeknek és élelmiszereknek azonban nyoma sem volt.

A tizennégy lovas a legteljesebb csendben vágott át a falun. Ahogy elértek az utolsó házakhoz, Eymerich leszállt lováról, és fel-dúltan nézett körül.

- Elő a kardokkal, álljanak készenlétben! Vetek egy pillantást ezekre az épületekre.

- Elkísérem - mondta Philippe mester. - Nem. Ha csapdáról van szó, nem eshetünk bele mindketten. Szíve lüktetett, ahogy a legközelebbi ház irányába lépkedett. A

szemöldökfáról lógó egyszerű vászon szolgált ajtóul. Egyetlen mozdulattal letépte, és belépett. Azután felkiáltott.

Hat hatalmas, sárga szem nézett rá. Ösztönösen lépett hátra egy lépést, kihátrálva a szabadba. Emberei, felfegyverkezve, kérdőn tekintettek rá. Biztató mozdulatot tett irányukba, és megpróbálta elrejteni a szorongást, ami eltöltötte. Mélyet lélegzett, kezét a nyakában hordott feszületre tette, és visszalépett a kunyhóba.

Ez alkalommal az érzés nem volt olyan erős. A szemek három kopasz és hórihorgas teremtményhez tartoztak, amelyek egy kezdetleges asztal körül ültek. Tágra nyitott szemük ellenére bizonyosan halottak voltak, néhány légy mászkált fényes fejükön és hosszú végtagjaikon.

Érezve, hogy szívverése visszatér a normálishoz, Eymerich közelebb lépett, hogy tanulmányozza a testeket. Ereket és inakat látott a bőr felszínén, finom pihéket a szemöldökök helyén, épp csak felvázolt orrokat és füleket. Mindegyik testnek összegöngyölített rongy volt a szájában, amelyet ijesztően erősen nyomhattak a torok mélyébe.

Vetett egy pillantást a nyitott evangéliumra az asztal közepén, majd kiment az utcára. Nyugtalanságát a gyenge pillanata miatt érzett hideg düh váltotta fel.

- Nézzetek be az összes házba! - parancsolta az önkénteseknek. - Gyanítom, hogy mind halottak. De azért legyetek óvatosak!

Az emberek szétszóródtak a házak között, kinyitva az ajtókat és betörve azokat, amelyek zárva voltak. Minden egyes ellenőrzést undorodó vagy csodálkozó felkiáltások kísértek. Végül egy csoportban tértek vissza Eymerichhez, aki Jacinto atyával, Philippe-pel és a patikáriussal várakozott.


- Úgy néz ki, valóban halottak, atyám - mondta az egyik önkéntes az izgatottságtól lihegve. - És mindegyik szörnyetegnek egy rongy van a torkába tömve.

Eymerich jelentőségteljesen Jacinto atyára nézett. - Endura? A domonkos bólintott. - Úgy tűnik. Ijesztő. - Endura? - kérdezte a patikárius. - Mit jelent ez? Mogorvábban, mint valaha, Eymerich szinte vonakodva válaszolt. - A katarok legbarbárabb szokásainak egyike. Életük végére érve, vagy

amikor el kívánják dobni maguktól, üvegdarabokkal elkevert ételt esznek, vagy megfojtják magukat egy darab rongyot dugva a torkukba. Azt hiszik, így elkerülhetik a másvilág kínjait.

- Valami pedig nincs rendben - állapította meg Jacinto atya. - Ha ezek a lemures, amelyekről a foglyok beszéltek, akkor lélek nélküli

testekről van szó. Miért törődtek volna pokolbéli kínokkal? Eymerich bizonytalan mozdulatot tett. - Ki tudhatja? Lehet, hogy csak öngyilkosok akartak lenni, és kész, és a

szektájukra jellemző módon tették. Egyébként úgy tűnik nekem, hogy legalább egy napja halottak már.

- Pontosan - erősítette meg a patikárius. - Bizonyára akkor lettek öngyilkosok, amikor látták a magasból, ahogy a cimboráik házai égnek Chatillonban.

Eymerich homlokára helyezte kézfejének hátulját, mintha nem létező izzadságot törölne le.

- Meglehet. - Visszafordult a sápadt és zaklatott fegyveresek csoportjához. - Kellemetlen, de szükséges feladattal bízlak meg benneteket. Hozzátok ki az összes holttestet a házakból, és sorakoztassátok fel őket az ösvény közepén! Majd ezután hozzátok ide az összes szalmát, amit találtok!

Az emberek Philippe vezetésével kedvetlenül láttak hozzá a munkához, de nem emeltek kifogásokat. Az ő szemükben az inkvizítor volt az egyetlen fogódzó, amelybe kapaszkodhattak, a gonoszság és szörnyűség e mélységében. Tekintélye abban a pillanatban nagyobb volt, mint bármely magisztrátus vagy földbirtokos, beleértve a Challant-okat és Savoya grófjait is.

Nagyjából negyedórával később Eymerich arcára kiülő undorral és nyugtalansággal vette számba az ösvényen felsorakoztatott holttesteket. Nagy részük hosszú, sovány végtagokkal és vékony csontozatuk ellenére az átlagosnál nagyobb fizikai erőről árulkodó izomzattal rendelkező fiatal volt, néhányan azonban kivételt képeztek.

- Íme, a szamárember - mormolta az inkvizítor megállva az egyik leggroteszkebb holttest előtt. - Hogyan lehet ennyire förtelmes?


- A sor végén van egy még rémesebb, egy malactestű és szinte emberi pofájú, és vannak még egérszemű és egérfülű teremtmények

- mondta Jacinto atya. - Az egyik ember pedig azt állítja, hogy a bokrok között látott néhány patkányt, amelyeknek kezük volt a lábuk helyén.

- Ez itt viszont egy normális ember, és itt egy nő is. Vajon ezek is lemurok? Jacinto atya a holttestek fölé hajolt. A sok izgalomtól soványnak tűnő arcára

zavarodott kifejezés telepedett. - Nem szeretnék tévedni, mester, de ismerősnek tűnnek ezek az arcok. Azt

hiszem, a consolamentum kápolnájánál láttam őket, Reinhardt katonáinak áldozatai között. Most viszont nyoma sincs rajtuk a sérüléseknek.

- Elég, elég! - Eymerich kiáltására mindenki összerezzent. - Elég ezekből a szörnyűségekből! Hozzatok szalmát, és gyújtsátok fel e szörnyetegek társaságát! És te, Uram Istenem, adj fegyvert a kezembe, és segíts megtisztítani e völgyet minden alvilági jelenléttől!

Az önkéntesek egyfajta vad örömmel láttak neki a feladatnak, mintha az elviselt félelmeik kiáradtak volna. Gyorsan felhalmoztak egy nagy kupac szalmát és szurokba áztatott fát, és ráhajították az összevisszaságban fekvő holttestekre. Mikor több próbálkozás után végre meggyulladt a máglya, az első lángokat örömteli kiáltások fogadták.

- Nincs több adó, hogy eltartsuk Semurel fogadott gyermekeit! - örvendezett a patikárius. Ez alkalommal Eymerich elképesztő haraggal rohanta le az emberkét. - Elegem van magából! Magát az eretnekség nem is érdekli, csak a saját

hasznával törődik. Nem keresztényebb, mint ezek a szörnyetegek. Vigyázzon, nehogy a maga számára is készüljön egy halom!

A patikárius nem válaszolt, csak örült, hogy az inkvizítor nem ütötte meg. Eymerich visszaült a tűz látványától szeszélyes lovára. - Gyújtsátok fel az egész falut! - kiáltotta az embereknek. - Ne maradjon

semmilyen nyoma Bellecombe rémségének! Mikor a lovasok oszlopa megindult a kanyargós úton vissza Usselbe, a

harmadik és a hatodik óra között, úgy tűnt, mintha hátuk mögött az egész gesztenyés lángokban állt volna. A távoli gleccsereken bíbor fénysugarak tükröződtek a sötét és ünnepélyes naplementében, amely megváltoztatta a fényt.

A szakadékra épült torony közelében, egy sor agresszív indulat áldozataként úgy érezte, hogy gombóc van a torkában, mintha a magányos építmény el akarná ragadni és beszippantani. Egy darabig nyomasztotta ez az érzés, amíg meg nem találták az úton három elvágott torkú lemur holttestét.

- Felteszem, ezek azok, akiket az erdőben láttunk - mondta Jacinto atya. - Észrevették a bellecombe-i tüzet, és ők is öngyilkosok lettek. Eymerich továbbra is maga elé bámult, homloka egyre jobban elborult.


- Nem számít. Menjünk! A kunyhókból álló falu tele volt rongyos és néhány csuklyás nyomorulttal.

Most nem menekültek, megértették, hogy a villám, amely a hegyekbe csapott, nem őket célozta meg. Csak csöndben nézték a tizennégy lovast, szemükben félénkség, félelem és talán szemrehányás. Eymerich, aki csak egy futó pillantásra méltatta őket, csupán karcsonkokat, leprától kimart arcokat, csimbókos hajakat és fogatlan szájakat látott. A patikárius eszében tartva az iménti leckét, nem tett megjegyzést.

Végül előttük magasodott a sziklán ülő vár tömör alakja. Eymerich túlságosan beletemetkezett sötét és aggodalmas gondolataiba, így nem vette észre a vörösfenyőkön túl csillogó acélt; nem vette észre a többi lovast sem, mivel túlságosan lefoglalta időről időre hátrafordulva a gesztenyés lángjainak figyelése.

A patikárius volt az első, aki észrevett valami különöset. - Úgy tűnik, emberek vannak Usselben - mormolta, majd elfojtott egy

kiáltást: - Nézzék! A Challant-ok címere! Eymerich hirtelen felkapta a fejét. - Mit mond? Nem volt szükség válaszra. Most már egyértelműen felismerhető volt, az

ösvény utolsó kanyarján túl a lobogók sokasága, az ezüst címer piros szalaggal és fekete sávval és még sok másik címerrel.

- Bizonyára Semurel próbál visszavágni - mondta Eymerich haragtól elcsukló hangon.

Jacinto atya lépett mellé, arcára kiült a szorongás. - Mit tegyünk, mester? Az inkvizítor kihúzta magát, és tekintetét a címerekre szegezte. - Elébe megyünk. Mi a pápa küldöttei vagyunk. Senki sem állíthat meg

bennünket. Az önkéntesek nem támogatták Eymerich döntését. Néhányan közülük

megfordították lovaikat, és elvágtattak Bellecombe irányába, a többiek zavart pillantást vetettek az inkvizítorra, majd azonnal követték őket.

Eymerich komoran nézett a patikáriusra. - És maga mit tesz? - Követem magát. - A kis ember arca eltorzult a félelemtől. - Az üzletem és

az összes árum Châtillonban van. Hova menekülhetnék? - Én viszont inkább nem mennék, atyám. Eymerich összevont szemöldökkel fordult Philippe mester felé.

Néhány^pillanatig nézte, majd fáradt hangon csak annyit mondott: - Értem. Jó szerencsét! - Jó szerencsét magának, atyám! - Philippe megrántotta a gyeplőt,^ és

eltűnt a növényzetben.


- És most menjünk! - parancsolta Eymerich. Ussel szikláján nyüzsögtek a fegyveresek, gyalog vagy lóháton. Az inkvizítor

rájött, hogy Semurel egymaga nem gyűjthetett össze ilyen nagy hadsereget. Észrevette a lobogók és címerek változatosságát is. Ennek ellenére meglepte a látvány, ami eléje tárult, mikor átlépte a lándzsák és vértezetek sövényét, amely közeledtére szétnyílt.

Pontosan a főkapu boltíve alatt egy baldachinos tetejű emelvény állt, amelyet a Challant-ok és más, Eymerich számára ismeretlen címerek díszítettek. Rajta, egyfajta trónon ülve, felismerte Ebail de Challant-t, mint mindig, izgatottan és élettel telien. A földesúr balján, egy egyszerű széken egy testes ember ült, aki hasonlított rá: valószínűleg a fivére, François.

De a személy, akitől Eymerich összerezzent, és szíve kiugrott mellkasából, az Ebail jobb oldalán álló széket foglalta el. Eymerichnek nem kellett hosszasan tanulmányoznia a széles kalapot, a mellkasán függő értékes feszületet, az ibolyaszín reverendát és köpenyt, hogy felismerje Aosta püspökét. Barátságosan csevegett de Berjavel úrral, aki úgy tűnt, teljes kényelemben érzi magát az oldalán.

Jacinto atya motyogott valamit, amit Eymerich nem hallott. Fájdalomig megfeszült idegekkel ügetett az emelvény irányába, amelyen mindenki elhallgatott, és őt nézte. Miközben a katonák szabálytalan körbe rendeződtek, szeme sarkából megpillantotta Lambert atyát, Simon atyát és a hóhér két segédét. Szájukból vér folyt, és szemükben kétségbeesés ült, de Eymerich figyelmét az emelvény előtt felállított székek sora vonta magára, amelyen nagyjából tíz, gazdagon öltözött nemesember ült. Egyszerű fekete ruhájában kimagaslott közülük Semurel úr.

Az emelvény közelébe érve Eymerich megállította lovát. Jacinto atya mellé lépett, miközben a rémült patikárius néhány lépéssel hátrébb maradt.

Egy ideig senki nem szólt. Az inkvizítor igyekezett ellazítani végtagjait és uralni erei lüktetését. Büszkeség, erőszak és a megaláztatástól való félelem csapott össze benne, de felülkerekedett rajtuk a tudat, hogy az ész oldalán áll, és végeredményben az igazi erő oldalán.

Végül úgy döntött, hogy ha ő szólal meg először, az értékes előnyhöz juttatja.

- Üdvözlet, Challant urai és monsignor, akivel nem számítottam találkozásra! Ezen emelvény alatt azonban egy eretneket és eretnekek védelmezőjét látok ülni, akivel a Szent Inkvizíciónak sok elszámolnivalója van.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, Eymerich megkönnyebbülést érzett. A hangja erősen és magabiztosan csengett, és a bőre alatt érzett enyhe remegés kezdett megszűnni.

Ebail válaszolt, közönyös hangon, mintha egy hétköznapi és tisztán formális kérdésről lenne szó.


- Nicolas atya, most a völgy urainak Curia ambulansa előtt áll. Rajtam és fivéremen kívül az én paresemből áll, Bard, Arnauds, Quart, Nus, Saint-Martin uraiból és Semurel úrból, Ussel várurából. Meghívásunkra Aosta püspöke is jelen van, Eymerich de Quart.

Az inkvizítort olyan kevéssé érdekelte a püspök, hogy nem is tudta, hogy ugyanazt a vezetéknevet viseli, mint ő. Kíváncsian végigmérte. Nagyjából tíz évvel lehetett idősebb nála, a főpap akár hasonlíthatott is rá, de kevésbé volt ráncos az arca, és jóindulatúbb kifejezés ült rajta. Figyelmét visszafordította Ebailra, aki válaszra várt.

Hogy legyen ideje gondolkodni, leszállt lováról, két társa azonnal utánozta. Száraz, de nem sértő hangon próbált beszélni.

- Köszönöm az uraknak a látogatást. Meg kell azonban ismételnem, hogy látok közöttük egy méltatlan embert, aki az eretnekség súlyos bűnével szennyezte be magát. Semurel úrra gondolok.

A pares egyike, akit Ebail nem sokkal előtte Bard uraként mutatott be, kegyetlen arcához illő haragos hangon szólt közbe:

- Itt nem Semurelről van szó. Maga az, aki felett ítéletet kell hozni. - Én? - Eymerich erőltetett nevetésben tört ki. - Tartsa tiszteletben, uram,

hogy Őszentsége V. Orbán pápa által személyesen kegyesen kinevezett inkvizítor vagyok! Senki nem ítélkezhet fölöttem, a pápát kivéve. Még az itt jelenlévő püspök sem.

Ebail mérges mozdulatot tett, amelyet fivére, François parancsoló karja állított meg. Ez utóbbi szólalt meg, mély és kimért hangon.

- Később beszélgetünk az ajánlóleveleiről, Nicolas atya. Ami számít, az az, hogy lázadás szításával vádolják birtokunkon, Châtillonban, a többi domonkossal és a magát kísérő közemberrel együtt: felbujtotta a falu népét, hogy letaszítsák prokurátorunkat, Semurel urat, és felállítsák a közemberek állítólag szabad tanácsát; hogy felégetett házakat, és meggyilkoltatott embereket. Mi magunk is láttuk a maga által mindössze egy hét alatt termelt romokat, miután a legtiszteletteljesebb módon fogadtuk magát közöttünk.

Eymerich nem számított rá, hogy a beszélgetés ennyire korán ilyen fordulatot vesz. Létfontosságú volt visszavezetni a sorsdöntő kérdésekhez.

- És azt mondták magának, uram, hogy ezekben a völgyekben fennmaradt egy katar közösség, akik nappali fényben gyakorolták alvilági szertartásaikat? Azt mondták magának, hogy ezek a katarok időtlen idők óta élnek, újra és újra megújítva saját testüket? És mikor elérik a Tökéletesek állapotát, lelkűk elhagyja testüket, amely továbbra is él, és lemuresnek nevezik? Azt mondták magának, hogy ezekben a hegyekben rémisztő szörnyetegek laknak, félig emberek és félig állatok?

Eymerich hirtelen félbehagyta. Miközben beszélt, néhányan a pares közül kuncogni kezdtek, majd hamarosan nyíltan nevettek. A nevetés aztán átterjedt


az emelvényen ülő urakra, a püspököt is beleértve, aki kegyesen eltakarta száját kezével. Még de Berjavel úr is úgy tűnt, jól szórakozik. A fegyveresek tömege is azonnal elkezdett nevetni, és végül Eymerich nevetségesség sűrű falával körbevéve találta magát.

Jacinto atya a felháborodástól vörösen előrelépett. - Ne nevessenek! Ez az ember az igazságot mondja! - Hallgasson! - Ebail már nem nevetett, de még könnyeit törölgette. Talpra

állt, arca sötét volt, és egyre hidegebb tekintettel nézte Eymerichet. - Összegyűjtötte a hegylakóink körében elterjedt összes mesét orconokról és

manteillonokról, és most megpróbálja felhasználni őket az igazolására. Igaz vagy nem, hogy Châtillon népét felkelésre bujtotta fel?

Eymerichben a düh elkezdte átadni helyét a tehetetlenség érzésének. Sikerült azonban válaszolnia:

- Ez a nép a redevances miatt lázadt fel, amelyet Semurelnek kellett fizetniük Bellecombe eretnek szörnyetegeinek eltartására.

A várúr, aki egészen idáig csöndben volt, most kis mosollyal fordult Ebailhoz.

- „Eretnek szörnyetegeknek” nevezi Bellecombe leprásait és nyomorékjait, akikről a maga felhatalmazásával gondoskodom.

- A keresztényi szeretet kitűnő példája - jegyezte meg a püspök lágyan. - Nem! - Érezve, hogy a háló szép lassan összezárul körülötte, Eymerich

ugyanazzal az ideges ellenségességgel válaszolt, amelyet a túlságosan nyomasztó tömeg okozott számára. - Szörnyetegekről beszélek, nem leprásokról! Félig állat szörnyetegekről! Eretnekekről, katarokról, albigensekről!

Quart püspöke leereszkedően mosolygott. - Az albigens eretnekség már több mint egy évszázada kihalt, és errefelé

sosem virágzott. - És hol vannak ezek az állítólagos szörnyetegek? - kérdezte François de

Challant. - Meg tudja őket mutatni? Eymerich úgy érezte, megfullad. - Nem. Felgyújtottuk őket - mondta rekedten. - Mit mondtam? - kiáltott fel Semurel diadalittasan. Jacinto atya végső elkeseredésében egészen az emelvény lábáig rohant,

túlhaladva a pares székein. - Én jól láttam őket, a szörnyetegeket! Châtillon minden lakosa tud a

létezésükről! - Két katona rávetette magát, és hátralökték. - Ez nem igaz. - A patikárius hangja először elhaló volt, de aztán

határozottabbá vált. - Én Châtillonban születtem, és soha nem hallottam szörnyetegekről, sem eretnekekről.

Eymerich a kis ember felé pördült, és rémisztő pillantást vetett rá.


- Ez a gyáva alak volt a felkelés kezdeményezője, és most próbálja elfeledtetni hibáit. - Ebailhoz fordult, próbálta visszatartani haragját. - Uram, állításom igazságát de Berjavel úr is bizonyíthatja, aki a carcassonne-i bírósághoz tartozik, és a monsignor mellett látom.

A jegyző meglepettnek tettette magát, hogy megszólították. - Meg ne próbáljon bevonni az lázálmába! - tiltakozott. - Semmit nem tudok

ezekről a kitalációkról. Sőt, hallani sem akarom őket. - Felháborodást mímelve, sietve leszállt az emelvényről, és távozott.

Eymerich olyan dühös volt, hogy nem is bírt megszólalni, miközben látta felszívódni a tömegben. Visszafordult Ebailhoz, nehezen nyelve.

- Ne hallgasson erre a nyomorúságos árulóra! Hallgassa inkább meg két hívő ember tanúvallomását, nagytiszteletű Toulouse-i Lambert és Párizsi Simon atyákét!

- Túl késő, Nicolas atya. - Túl késő? Bard ura szólt közbe, durva vonásain gúnyos kifejezéssel. - Cinkosai fölött már érkezése előtt meghozta ítéletét ez a kúria, a két

dühöngő emberrel együtt, akiket magával hozott. Sokan felismerték bennük a felkelés kezdeményezőit. Úgy döntöttünk, megkíméljük az életüket, de kivágjuk a nyelvüket, hogy ne tudják többé felkavarni a lelkeket. Semurel úr katonái már végre is hajtották az ítéletet.

Eymerich szemével társait kereste. A fájdalmas kétségbeesés, amit kiolvasott tekintetükből, elviselhetetlen volt számára. Elkapta tekintetét, előrehajolt, és kezét a mellkasához szorította. Átható hidegség érzése szállta meg.

- Van még mondanivalója? - kérdezte Ebail de Challant. Ez a gyűlölettel teli hang visszaadott Eymerichnek némi erőt. - A katar foglyok túlságosan is jól ismerik mondandóm igazát. - Alaposan átkutattam a várat - mondta nyugodtan Semurel. - Nyoma sincs foglyoknak. Eymerich rájött, hogy hibás vezérfonalat választott. A védekezés és az

ellenkezések elfojtása burkolt módon elismerte a rá mérendő ítélet jogosultságát. Ily módon lehetővé tette Semurel merész színlelését.

Úgy döntött, változtat viselkedésén, és büszke arckifejezést öltött magára. - Emlékeztetem, hogy a pápa által kinevezett inkvizítor vagyok. Ennek a

bíróságnak nincs hatalma fölöttem, sem társaim fölött. Kérem, tanulmányozzák megbízólevelemet!

Ebail visszaült a trónjára. Jobbra fordult Frangois-hoz, aki egy pergament adott át neki.

- A kezemben tartom a Szentatya levelét, amelyet egy hete mutatott nekem, számítva jó hitemre. Felolvasom az elejét. - Kibontotta a tekercset. - Orbán


püspök, Isten szolgáinak szolgája, üdvözli és apostoli áldását adja Eymerich atyára, megbízva, hogy vizsgálja ki az eretnek tévhitet Challant nemes urainak földjén.

Ebail csuklójának mozdulatával visszazárta a tekercset. - Megkímélem magát a többitől. Egyértelmű, hogy a mi szent V. Orbán

pápánk az itt jelenlévő Aosta püspökét, Eymerich de Quartot szándékozta felruházni az inkvizítori feladatokkal, hogy ne sértsen meg minket egy idegen inkvizítorral földjeinken. Ez az ember kihasználta a nevek egyezését, hogy elbitoroljon egy olyan szerepet, ami nem az övé.

Eymerichet és Jacinto atyát földbe taposta ez az arcátlanság. Elsőre egyikőjük sem kapott levegőt, hogy válaszoljon. Most már nyilvánvaló volt, hogy nemcsak a Semurel által kifeszített hálóban vergődtek, hanem a völgy urai által elrendelt összeesküvés karmai között, a püspök hozzájárulásával, hogy megszabaduljanak tőlük.

Eymerich immár legyőzötten játszotta meg az utolsó kártyáját, anélkül, hogy illúziókba ringatta volna magát hatékonyságát illetően.

- Küldtem egy segítségkérő levelet a pápának. Ha veszélyeztetik a testi épségünket, azzal kivívják a haragját.

A püspök Ebailhoz hajolt. - Valóban, egy bárgyúnak tűnő ifjú, bizonyos Bernier járult elém néhány

napja. Kérte, hogy segítsek kicserélni a lovát, hogy Avignonba érhessen. Szegény ifjút az Ágoston-rendi szerzetesekre bíztam, akiknél elméjének gyengesége, ha nem is gyógyul meg, ártalmatlan marad. És ők átadtak nekem egy üzenetet ettől a csalótól, tele rágalommal és meghökkentő kitalációkkal.

Ebail de Challant fagyos tekintettel fordult Eymerichhez. - Van még valami, amit hozzá szeretne tenni? Az inkvizítor sötéten nézett rá. - Maga egy vazallus. Jogomban áll, hogy dominusa, Savoyai Amadé gróf

ítélkezzen felettem. Ebail vidáman elmosolyodott. - Tudta, hogy Amadé Aostában van? Azért jött, hogy megbeszélje velem a

következő keresztes hadjáratot a szerbek és a törökök ellen, amelyhez seregének jó harmadrészét én biztosítom. Hálája jeléül a Zöld Gróf ránk, Challant-okra ruházta az omnimoda jurisdictiót és a jus gladiit földjeinken.

Ezzel bezárult a kör. A Savoyaiak és Challant-ok kibékülése után az előbbi már kevéssé érdeklődött a chatilloni eretnekek után, és szabad kezet adott Ebailnak. Talán már maga Orbán sem akart beszélni erről a történetről, most, hogy a Savoyaiak részvétele a keresztes hadjáratban biztosítva volt. Az inkvizítor eltűnése mindenkinek kényelmes lett volna, sőt politikai szükségszerűséggé vált.


Mindennek tudatában Eymerich érezte, hogy elszáll belőle minden harci vágy, arra sem reagált, mikor Jacinto atya szeretetteljesen válla köré fonta karját. Eközben az emelvényen Ebail azt mondta, hogy a pares gyűlése Semurel úrra bízta a bujtogatókat, az ő ítélőképességére hagyva a halálos ítélet végrehajtását.

Az utolsó szavak, amelyeket Eymerich hallott, miközben a fegyveresek elvitték, a püspöktől származtak, és neki voltak címezve:

- Emlékezzen, Nicolas atya, hogy ma az Egyház a rend egyetlen védelmezője, egy összezavart és megosztott világban. Ezt a szerepet nem veszélyeztethetjük, mert ettől függ a jövőbeli újjászületés. Napjainkban a rend felforgatása talán a legnagyobb bűn, amit egy ember elkövethet. Különösképpen, ha szerzetes. A legyőzött inkvizítort ugyanabba a félig elárasztott és bűzölgő cellába börtönözték be, ahol Authié is raboskodott. Volt ideje, hogy lássa, amint Jacinto atyát az egybenyíló cellák egyikébe zárják, majd a katonák asztalokat szögeltek az ajtóhoz, elzárva az egyetlen nyílást.

Egyedül maradva a sötétségben és csöndben, amelyet a koszos vízben a léptei okozta csobbanás azonnal megtört, Eymerich sokkal jobban érezte magát. Szép lassan eltűnt minden szorongása, átadta helyét egy édes közönyösségnek, amely lehetővé tette, hogy felidézze az éppen átélt eseményeket, anélkül, hogy részese lett volna, szinte úgy, mintha valaki más lett volna az áldozat.

Meghatározhatatlan számú órát töltött el így, fel s alá járkálva üres elmével. Nem érzett éhséget, sem más vágyakat, csak azt szerette volna, hogy ez a nyugalom a végtelenségig kitartson, és hogy meggyötört lelke a nyugodt tompaság felhőjében szedje össze magát.

Így hát bosszantotta, mikor ki tudja, mennyi idő után, matatást hallott cellája ajtajánál. Semurel látogatására számított, ehelyett, mikor szeme hozzászokott a kívülről beáramló fényhez, egy öregasszonyt látott meg két katona kíséretében.

- Á, a püspök - mormolta. - Láncolják meg! - parancsolta a nő. Egy gyűrűt rögzítettek jobb csuklójához, melyet ellenállás nélkül odatartott,

majd egy nem túl vastag láncot vezettek körbe a zárt ablak reteszén, a bejárat belső oldalán, és egy másik gyűrű zárult bal csuklója körül.

Az öregasszony átvette az egyik katona fáklyáját. - Hagyjatok magamra vele!


Eymerich a cella nyitott ajtajáról lógott, a teljes passzivitás állapotában. Kíváncsiság nélkül nézett végig a nő ráncos arcán, zilált tincseivel beborított, okos szemén, vékony ajkán és a kortalan testét fedő fekete csuhán.

- Tehát tudod, ki vagyok - állapította meg az öregasszony. Eymerich válaszadás nélkül nézte. - És nem vagy kíváncsi a történetemre? Az inkvizítor bizonytalan mozdulatot tett fejével. - Hagyj felkészülni a halálra! - De nem vagy hivatott a halálra. Ez a váratlan mondat felébresztette Eymerichet zsibbadtságából. Újra az

öreg arcot nézte, amelyen a lángok tükröződései játszottak. Óvatosan megkérdezte:

- Mit értesz ez alatt? A nő nem válaszolt egyenesen. Néhány pillanatig hallgatott, majd

megkérdezte: - Hallottál már valaha Montségurről? Eymerich hazudott, fejével nemet intett. - Montségur egy vár egy szikla tetején, a Lauzon folyón. Kétszázan voltunk

ott, talán az utolsó katarok Languedocban. A várúr, Raymond de Perella menedéket ajánlott nekünk a francia király és a toulouse-i Inkvizíció üldözése elől. Az úrnak három lánya volt, Philipa, Arpais és Esclarmonde, közülük a legkisebb, Esclarmonde a mi felekezetünkhöz tartozott.

- Melyik évről beszélsz, vénasszony? - Eymerich újra megtalálta erőszakosságát, de visszasírta a nem sokkal ezelőtti elhagyatottságot. Most sokkal nehezebb lesz elfogadnia sorsát.

A nő egy pillanatra behunyta szemét, majd újra kinyitotta. - 1243-ban menekültünk oda, de az ostrom a következő évig tartott. 1244

márciusában a toulouse-i VII. Rajmund őrgróf megpróbált közvetíteni, de nem sikerült. Március 14-én az ellenségeink utolsó támadása sikerrel járt, két nappal később minket, katarokat kikísértek a várból, az öregeket és a betegeket a fiatalok szállították hordágyon.

Eymerich türelmetlenül rángatta a csuklóját szorító láncot. - Miért meséled el mindezt, vénasszony? - Nem te voltál az inkvizítor, aki mindent tudni akart rólunk? - A nő hangjából szinte azonnal eltűnt az irónia. - Nem, ez nem erről szól.

Az igazság megtudása segíteni fog, hogy megértsd büntetésed természetét, és megérteti veled, hogy a hozzád hasonló emberek milyen szenvedést okoztak könnyű szívvel. Bizonyos értelemben a történetem része a büntetésednek.

- Ami nem halálos ítélet - mondta Eymerich, egyre jobban ura önmagának. - Nem, nem az. De hagyd, hogy folytassam! - A nő nyelt egyet. Fájdalmas

lehetett felidéznie ezeket az emlékeket. - Mikor kivezettek minket a várból,


láttuk, hogy a katonák egy nagy cölöpsort építettek. Benne szurokba áztatott deszkák és szalmakupacok borították a talajt. A körbekerített területre tereltek, mintha állatok lettünk volna, majd eltorlaszolták az egyetlen kijáratot. Sokáig vártunk, dideregtünk türkizkék ruháinkban, amelyeket kényszerítettek, hogy viseljünk. Közben a katonák saját szent himnuszaikat énekelték, a domonkosok pedig a magasból, egy szikla tetejéről néztek minket, imádságaikat szavalva.

A nő szünetet tartott, az inkvizítor közönyös arcát fürkészte, majd folytatta: - Egy óra múlva a katonák elkezdtek fáklyákat hajigálni a kerítésen át. A

szalma és a gerendák azonnal meggyulladtak, és az elkerített rész fellángolt. Mindannyian rémülten kiáltoztunk, és a cölöpöket kezdtük verni. Láttam anyákat, akik gyermekeiket próbálták védeni, öregeket elégni hordágyaikon. Kétszázan voltunk, ismétlem, és az égett hús szaga elviselhetetlen volt. Tudod, mit jelent élve elégni, Nicolas testvér?

Eymerich türelmetlen mozdulatot tett. A kérdés nem várt választ. - Persze - folytatta a nő -, sokakat elégettél. Elmondhatatlan fájdalmat

jelent, amely a test egyetlen részét sem kíméli. A fájdalom élő oszlopává változást jelenti. És nem csak egyszer. Nem voltunk máglyához láncolva, szabadok voltunk az égő talajon. Szabadon szaladhattunk ide-oda égő hússal, miközben a te testvéreid a magasban élvezték őrült és ordítozó nyájunk látványát.

A nő rövid szünetet tartott, mintha újraélné az emléket. Homlokán gyöngyözött az izzadság.

- Hirtelen megláttam Esclarmonde-ot, testét borzasztó égések borították, amint karját a tűzbe mártotta, és kétségbeesetten helyezgette a gerendákat. Sikerült neki felszabadítani egy kis földterületet, és akkor megértettem, mi volt a szándéka. A helyet, ahol az elkerített területet felállították, egy mérgező növény, az őszi kikerics példányai borították be. Még ha a tűz meg is fonnyasztotta és kiszárította őket, ha lenyeljük, talán lerövidíthetjük szenvedésünket. Utánoztam Esclarmonde-ot, arrébb helyeztem a gerendákat, és teletömtem a számat levelekkel. Ugyanezt csinálták a többiek, akikben még pislákolt az élet.

Eymerich nagyon figyelmesen hallgatta. A nő azonban nem törődött vele. Magának mesélt, újraélte a szörnyű jelenet részleteit.

- Néhány pillanat múlva a tűztől összedőlt a kerítés egyik oldala. A mieink majdnem mind halottak voltak. Csak öten vetettük magunkat abba az irányba, felfedezve, hogy a cölöpök mögött nem a megmenekülés, hanem egy szakadék várt. Levetettük magunkat a mélységbe, nem kellett kétszer meggondolni, nem azért, hogy életben maradjunk, hanem hogy gyorsabban meghalhassunk. A méregnek nem volt még semmilyen hatása. Közben a cölöpsor egésze


összeomlott, és egy egységes, hatalmas parázstartót alkotott, így azt a látszatot keltette hóhérainkban, hogy az autodafénak nem volt túlélője.

Eymerich annyira a történet hatása alá került, hogy megfeledkezett saját állapotáról. Úgy beszélt, mintha még mindig inkvizítor lett volna szerepének teljességében.

- Hogy jöttél ki ebből, vénasszony? - Végigcsúsztunk a sziklafal oldalán, ruháink még mindig égtek. Ketten

közülünk szétroncsolódtak a sziklákon. Én, Esclarmonde és Bertrand Marty, egyike a négy Tökéletesnek, akik az ostrom ellenállását szervezték, azonban még élve estünk a Lauzonba, egy kénes forrás közelében, amelynek vize összekeveredett a folyó vizével. Nem emlékszem, hogy kerültünk a forráshoz, amely egy barlangban tört elő; azt hiszem, mivel nem voltunk tudatunknál, az áramlat sodort minket oda. A tény az, hogy egy széljárta barlangban tértünk magunkhoz, és ez mentett meg a katonáktól, akik a folyó mellett vonultak vissza Montségurből.

- Azt hiszem, kitalálom a többit - mondta Eymerich. - A kénes víz és a szél, az őszi kikerics hatásaival együtt olyan módon viselkedtek, mint amit a bellecombe-i szakadéknak tulajdonítotok.

- Pontosan így van. Mikor leestünk a szikláról, nem volt rajtunk semmi emberi. Bőrünk néhol elszenesedett, és elkezdett lehámlani, arcunk vérző seb volt, tüdőnk égett a forró füsttől. Abban a barlangban egy nap leforgása alatt visszanyertük normális kinézetünket, kivéve Esclarmonde lábán néhány sebhelyet, amelyről szinte teljesen levált a hús. A Tökéletes Bertrand Marty leplezte le a rejtélyt. Az volt Bethesda forrása, amelyről János evangéliuma beszél, és a szelet egy láthatatlan angyal szárnya keltette. Ez okból gyógyultunk meg. ^

Eymerich vidámság nélkül nevetett. - Ostoba vénasszony, Jézus Júdeában élt, nem Montségurben. A nő szánalommal nézett rá. - Nem tudod tehát, nagy tudású inkvizítor, hogy a Jeruzsálem alatt folyó

vizek, amelyet a zsidók Tehomnak neveznek, végigfolynak az egész világ erein? Számunkra egyértelmű volt, hogy a barlangban ugyanaz a víz fakad, amely Bethesda forrásából, és a testeink voltak a bizonyítékok, meggyógyulva, mint a nyomoréké. Ez az isteni jel megértette velünk, hogy Isten velünk volt, és hogy a katarok küldetése nem ért véget.

Eymerich fejét csóválta. - A hited úgy ingadozik, mint annak a fáklyának a lángja. Bár azt tartjátok,

hogy a testet a Sátán teremtette, mégis örültök megújulásának. - Igen, mivel azt jelentette, hogy a tökéletesség elérése még nem volt teljes,

és még sok tennivaló maradt, hogy segítsünk az embereknek megszabadulni halandó burkuktól.


- Ezek istenkáromlások az Ember Fia ellen - vicsorgott Eymerich. - Te vagy az istenkáromló - válaszolta nyugodtan a nő. - De hagyd, hogy

befejezzem! Nem részletezem, mi történt ezután. Először a közeli Orange-ban telepedtünk le, de az Inkvizíció szorítása túl erős volt. Akkor zarándokolni kezdtünk egyik központból a másikba, Provence-ban és Languedocban, és közösségeinket elpusztítva, embereinket elégetve találtuk. Közben kerestünk más forrásokat, amelyekből Bethesda vize tör elő. Egyet felfedeztünk a Lourdes városa alatti barlangokban, de a carcassonne-i bíróság túl közel volt ahhoz, hogy ott letelepedjünk. Sikerült szereznünk néhány követőt, közülük páran északnak utaztak, és jelentettek egy hasonló forrást Banneux-ben, Flandria grófságában, de arrafelé nem voltak barátaink.

- És így tudomásotokra jutott a bellecombe-i ciszterna. - Hosszú idő múlva. Még évekig a montséguri barlangban gyülekeztünk, a

mindig fenyegető kockázat ellenére. Már nagyjából százan voltunk, köztünk mindenféle korúak. Elég hamar rájöttünk, hogy nem öregszünk. De nem is fiatalodtunk: egyszerűen csak érintetlenül megőriztük a kinézetünket. Ez gyötörte Bertrand Martyt, az általunk választott püspököt, aki már arra törekedett, hogy felszabaduljon anyagi testéből. Úgy döntött hát, a közösség jóváhagyásával, hogy belefullad Montségur vizébe, miután kinevezte utódját.

- Téged, gondolom. - Valóban. Én voltam a legidősebb, mivel Esclarmonde megőrizte a tizenöt

évét. Nővére, Philipa, aki katolikus mivolta miatt megmenekült az autodafétól, és később csatlakozott hozzánk, egy évvel volt fiatalabb.

- Ezek a részletek nem érdekelnek, vénasszony. Folytasd! - A szertartás nem mindennapi volt. Püspökünk a vízbe vetette magát, ami

forrni kezdett, miközben a szél süvített a barlangban. De arra senki nem gondolt, hogy a püspök, mint mindannyian, nagy mennyiségű egészség füvét fogyasztott a közelmúltban. Mikor a víz már nem háborgott, láttuk, hogy kimászik, és a sziklákon vonszolja magát. Nem volt haja, szőrzete, lesoványodott, viszont élt.

- De lélek nélkül - mondta Eymerich érdeklődést színlelve, amely a valóságban már eltompult. Egy ideje már azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna ki.

- Pontosan, lélek nélkül. - A nő a fáklya lángjainak pislákolását nézte. - Szeme üres volt, és elvesztette a szavak használatát. De számunkra világos volt, hogy a lelke végérvényesen felszabadult, és ezt megköszöntük az Úrnak. Sokszor megköszöntük az Úrnak az elkövetkezendő években, mikor valaki közülünk elérte a tökéletességet, és sikerült elválasztania lelkét a testétől.

- Te viszont még nem érted el, látva, hogy sértetlen vagy. A nő homlokát ráncolta.


- Püspökként arra voltam hivatott, hogy a hívők közösségének nyugodt körülményeket biztosítsak, mielőtt elérem szellemi beteljesedésemet. De hol lehet biztonságot találni, ha szinte egész Dél-Franciaország az Inkvizíció kezében van? Szerencsére voltak felekezetünkön kívüli barátaink, akik megsajnáltak amiatt, amin keresztülmentünk. Mivel mi folyamatos menekülésre kényszerültünk, rájuk bíztuk a források őrzését és Tökéleteseinket, akiket lemuresnek hívtunk.

- Miért lemures? - kérdezte Eymerich. - Mi mások voltak, ha nem árnyékok? De mi, katarok, nem ölhettük meg

azokat a testeket, a mi vallásunk tiltja, hogy megöljünk bárkit is. Az említett emberekre hagytuk őket, Bethesda vizeinek őrzőire. Hogy minden testvérük felismerje őket egy nap, azt kértük tőlük, vegyék fel a lemures egy anagrammáját nevüknek, és ezt a nevet hagyják utódaikra.

- Semurel - mormolta Eymerich. - Igen, Semurel. Sok idő és sok szenvedés után érkeztünk meg hozzá.

Időnként valakit felfedeztek közülünk, és elégették. Néhány esetben sikerült megmentenünk a máglyáról az egészség füvének köszönhetően. Ez történt Pierre Authiéval is, akinek szinte sikerült újjászerveznie sorainkat. De sokan másokat meggyilkoltak. Tudod, mit jelent eltölteni százhúsz évet a tűz rémálmától gyötörve?

Eymerich válaszolni akart, de a nő folytatta: - Az egyik legerőszakosabb üldöztetést te magad hajtottad végre Castres-

ban. Akkor döntöttünk úgy, hogy elhagyjuk Franciaországot, és Savoyába megyünk, ahol felfedezőink évekkel ezelőtt találtak egy Bethesda forrását, amelyről azután megfeledkeztünk. Mi, túlélők így sokadszorra felkerekedtünk, és átkeltünk az Alpokon. Chatillonban Semurel védelme alá kerültünk, aki egy másik Semurel fia, a forrás őrzője. Először volt szó egy nemesemberről, ez néhány év nyugodalmat jelentett.

- Egészen az érkezésemig - fejezte be Eymerich gúnyosan vigyorogva. A nő komolyan, de harag nélkül nézett rá. - Már azelőtt felmerültek gondok. A helyiek éveken keresztül Bellecombe

vizébe dobták a lépfenében elpusztult állatok testét, meg voltak győződve róla, hogy úgy fertőtlenítődnek. Mikor Tökéleteseink alávetették magukat a lelket a testtől felszabadító szertartásnak, néhányan közülük állati testrészekkel keltek ki a vízből. Az első egy szamárember volt, majd sokan mások. Láttam kiemelkedni egy egér testét lábai helyén emberi ujjakkal, nyilvánvalóan a tornyot ellepő patkányok egyike belefulladt a vízbe, és ennek az eredménye.

- Ez a feltámadások ördögi eredetét bizonyítja, nem az istenit. - És miért nem? Mit számít a test, ha a lélek szabad? - A nő hirtelen tett egy

lépést hátra. - A történetem véget ért. Most már sejtheted, mi lesz a sorsod.


A beszélgetés ennyire váratlan befejezése meglepte Eymerichet, akinek még nem sikerült kidolgoznia menekülési tervet. Kissé zavartan kérdezte:

- Mi lesz? Máglya? - Nem. A hóhérra bízlak, aki beledob a torony alatti vízbe. Eymerichet kirázta a hideg a bűzölgő szakadék emlékére. - Tehát akkor megfulladok? - kérdezte rekedten. Az öregasszony arca most egy kőből készült álarc volt. - Nem, nem fogsz meghalni. Mi nem gyilkolunk. Élve fogsz kijönni a vízből,

talán félig halhatatlanul. - De a lelkem el lesz választva a testemtől? - A te lelked már el van választva a testedtől. Quod divisum est divideri non

potest. Egy halvány reménysugár gyúlt Eymerichben. - Akkor én magam térek vissza. Élve! A nő hűvösen nézett rá. - Élni fogsz, igen. De őrült leszel. Az örökkévalóságig.

Órákkal később, az elítélt érezte, hogy felemelkedik a kút felszínére. Körülötte, a forró vízben, felbukkant a számtalan csótány, amelyek vele együtt estek, mikor Semurel alkalmi hóhéra a szakadékba dobta.

Újra érezte vállán az erős szél csapását. Megpróbálta kinyitni szemét, de nem látott mást, csak sötétséget.

Keze hozzáért egy sziklához. Inkább ösztönösen ragadta meg, mint tudatos választásként. Minden sötét volt körülötte, de a legsűrűbb sötétség elméjében volt.

Felhúzta magát a kőlemezre, levegő után kapkodott, és vonaglott. Beszélni próbált, de szája még mindig teli volt őszi kikerics leveleivel, így nem tudott. Torokhangot adott ki, melyet elnyelt a szél üvöltése.

Megpróbált felegyenesedni, de csak térdelni sikerült, egyik lába a meleg vízbe merült. Ekkor kiköpte a leveleket, és ordított. Ez alkalommal a kiáltás felülkerekedett a szélen, és visszapattant a torony falain:

- Ki vagyok én? És megint: - Ki vagyok én? Ki vagyok én? Ki vagyok én? Senki nem válaszolt.


RACHE - AZ UTOLSÓ GYŰRŰ

- Mit gondol? - kérdezte Loomis holtsápadt arccal.

A főorvos fáradtnak tűnt. - Nem tudom. Bizonyára egyfajta transz, de egy nagyon következetes

önkívület. Elég szokatlan hipnózis alatt. Úgy tűnt, mintha a nagydarab pap aludna, mint mindig, mikor a beszélgetés

felfüggesztődött. A kimerült doktornő elhagyatottan ült székében, hüvelyk- és mutatóujját a szeméhez nyomta az orra tövében.

- Önkívület, mi? - mondta Loomis. - De egy önkívületnek nem kellene valóságos elemeket tartalmaznia?

A főorvos elgondolkodva bólintott. - De igen. Azonban a páciens által elmondottak között az egyetlen valóságos

elem a vezetéknevem, Semurel. De akár utalhat egy ősömre is. Mi, Semurelek megszámlálhatatlan nemzedék óta lakjuk Valle d’Aostát.

Loomis felemelte arcát, és hunyorgott. - Maga tehát nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ennek a papnak a

meséje igaz. - Mit mondhatnék? A logika kizárja, de olyan részletes. H a érdekelnének az

ilyen maszlagok, akkor parapszichológiáról, lélekvándorlásról és hasonlókról beszélnék.

A hipnotizőr hangja fáradtan csengett a telefonból. - Doktor Semurel, befejezhetem az ülést? - Nem - recsegte Loomis. - Még nem. Inkább váltson módszert! Mondja

meg neki, hogy legyen tömör! Már eleget tudunk a középkorról. A doktornő meg sem próbálta leplezni ellenszenvét, ahogy ránézett. - Doktor Semurel a felettesem. - Aki viszont tőlem függ - felelte Loomis gúnyos vigyorral. - Nem igaz,

doktor úr? A pszichiáter nem reagált a megaláztatásra. A doktornőhöz fordult: - Ha tudja, vegye rá, hogy hagyja el a részleteket. A jelenlegi élete érdekel

minket. A nő vállat vont, és a pácienshez hajolt. - Jacinto atya. Jacinto Corona atya. Hall engem? A pap kinyitotta szemét. Úgy tűnt, nem zavarja a parkból most, hogy a nap

magasan járt, a bőségesen beáradó fény. - Igen, de fáradt vagyok - suttogta.


- Még egy utolsó erőfeszítést! Mesélje el nekünk, mi történt Eymerich elítélése után, és hogyan élt a mai napig! Csak azt javaslom, legyen tömör!

Az ember mélyet lélegzett. Hangja kifejezéstelen, de folyamatos volt. Nagyon lassan beszélt.

- Ussel várának pincéjébe zártak, a két egybenyíló cella egyikébe. Mikor elvitték a magistert, a katar öregasszony bejött hozzám. Bejelentette, milyen vég vár Eymerichre, elmesélte Montségur ostromát, és beszélt nekem az őszi kikerics hatásáról, ha összekeveredik meleg, kénes vízzel. Ő volt az utolsó ember, akit az elkövetkezendő két évben láttam, Semurel úr szolgálóját kivéve, aki mindennap hozott nekem ennivalót.

- Röviden! - sürgette a doktornő. - Hagyja el a részleteket! Jacinto atya ismét sóhajtott. - Mondom már. Talán elfelejtettek, vagy nem tudták, mihez kezdjenek

velem. Kevésbé voltam fontos, mint Eymerich, és az ő szemükben kevésbé bűnös. Egy nap a szolgáló nyitva hagyta a cella ajtaját. Biztos vagyok benne, hogy szándékosan tette. Elmenekültem. Rögtönöznöm kellett, hogy eljussak Provence-ba, azzal a szándékkal, hogy átkelek a Pireneusokon, és visszatérek Spanyolországba. Magammal vittem egy kis tasaknyi őszikikerics-magot, amelyet az Alpokon való átkelés közben gyűjtöttem. Megálltam Carcassonne-ban, ahol megjelentem a domonkosoknál. Barátsággal fogadtak, és visszavettek a rendbe, egy régi barát közbenjárásának köszönhetően. Az Aragóniai Királyságba vezető úton eltöltöttem egy éjszakát Lourdes-ban...

Loomis bosszús mozdulatot tett. A doktornő észrevette, és egyre fáradtabb hangon szólt:

- Kérem, Jacinto atya. Legyen rövid! - Ez fontos - tiltakozott a pap, hangja egy pillanatra ismét élénken csengett.

- Lourdes-ban nyeltem le az őszikikerics-magokat. Egy szeles barlangban találtam menedéket, amelynek belsejében egy kis meleg vizű forrás tört elő. Lenyeltem a magvakat, és belemerültem a sziklák között folyó patakba, akármennyire is szkeptikus voltam az eredménnyel kapcsolatban.

Loomis gorombán arrébb lökte a főorvost, és a telefon fölé hajolt, bár nem volt szükség rá.

- Órák óta itt vagyunk - ugatta. - Nincs szükségünk több részletre a csodás forrásokról. Doktornő, beszéltesse az utolsó évekről! Nemsokára repülőre kell szállnom ma este.

- Egy pillanat! - A főorvos váratlan erővel szólalt meg. Loomis dühösen nézett rá, de nem merte félbeszakítani. - Egy pillanat! - ismételte doktor Semurel. - Doktornő, kérdezze meg a pácienstől, tudja-e, miért nem változtatta meg a kolhicin a mentális képességeit, mint Eymerichnek és azoknak, akiket lemuresnek neveztek.

Mikor a nő feltette a kérdést, Jacinto atya elmosolyodott.


- Minden az őszi kikerics mennyiségétől függ. Ha kevés és szárított, mint amilyet a katarok fogyasztottak Montségurben, akkor az elme érintetlen marad.

- Mert nem változtatja meg a kolinészteráz enzim - mormolta Loomis. - Idáig Graf is eljutott.

- Hogy mondta? - kérdezte Semurel. Loomis vállat vont. - Ó, felejtse el! - Inkább annak volt kockázata, hogy összekeveredek valamilyen állattal. De

én alaposan tanulmányoztam a patak vizét, mielőtt belemerültem. Azonban sok évvel később tudomásomra jutott, hogy Bernier, akit szintén futni hagytak, és szintén tudott a katarok titkáról, szörnyű sorsra jutott. A forrásba, amelyben megmártózott, belefulladt egy kutya.

A doktornő észrevette az üvegfalon keresztül Loomis újabb türelmetlen mozdulatát. Úgy döntött, elébe megy az elkerülhetetlen dühkitörésnek.

- Most, Jacinto atya, csak adjon választ a kérdéseimre, ne tegyen hozzá semmit. Értette?

A pap összehúzta szemét, és az ablakkal ellentétes irányba mozdította fejét. Az izzadság patakokban folyt homlokáról.

- Igen. - Hogy lehet, hogy most jezsuita, ha évszázadokkal ezelőtt domonkos volt? - Nagyjából három évszázadon keresztül el kellett hagynom az összes

kolostort, ahol be akartak fogadni. A többi testvér öregedett, és én nem: kockázatos volt, hogy megvádolnának boszorkánysággal. 1633-ban Trierben megismertem egy jezsuita atyát, Friedrich von Spee-t. Inkvizítor volt, mint én, de végül elszörnyedt az Inkvizíciótól, és egy nyomtatványban küzdött a módszerei ellen. A domonkosok gyűlölték. Én viszont olyan nyitottságot és nagylelkűséget találtam benne, hogy hagytam rábeszélni magam, csatlakozzak Jézus Társaságához. De ez alkalommal úgy döntöttem, elmesélem egész történetemet, mind von Spee-nek, mind az új feljebbvalóimnak. Már túl öreg voltam ahhoz, hogy gyökerek és menedék nélkül éljem tovább az életem.

- Végre itt vagyunk! - kiáltotta Loomis. - Kérdezze meg tőle, mi köze van a jezsuitáknak a forrásokhoz!

Jacinto atya nagyon egyértelműnek találta a kérdést. - A feljebbvalóim elhitték történetemet, és testvériesen befogadtak a

Társaságba. Azonban megparancsolták, hogy tartsam az egészet a legteljesebb titokban. Azt hiszem, a vatikáni hatóságokat sem értesítették. Von Spee 1635-ben bekövetkező eltűnése után csak a Társaság generálisa és még néhányan voltak tisztában az őszi kikerics titkával. Megbíztak, hogy őrködjek a Bethesda forrásai fölött, és ezt a megbízást a rend élére kerülő minden új generális megújította. Még három évszázadig nagy gondossággal végeztem munkám,


ide-oda vándorolva a világban, miközben a társaim túlságosan megöregedtek hozzám képest. Majd, nagyjából negyven évvel ezelőtt, váratlan dolog történt.

- Méghozzá? - kérdezte a doktornő, aki most kíváncsinak tűnt. - Egy bizonyos Viorel Trifa, volt vasgárdista és egy román száműzöttekből

álló, felettébb gyanús egyház feje, egyenként elkezdte felkeresni az összes csodás forrást, amelyeket figyelnem kellett. Mivel főként szentélyekről és termálfürdőkről volt szó, a dolog ártatlannak is tűnhetett volna. De Trifa túlságosan részletes kérdéseket tett fel, és mindenekelőtt megpróbálta a lemures ősi őrzőinek leszármazottjait megközelíteni.

Loomis most feszült volt, és éber, mint egy ragadozó madár. - Kérdezze meg, hogy ekkor próbált-e meg beolvadni közénk! Jacinto atya nem vett tudomást a kérdésről. - Elkövettem azt a hibát, hogy azt hittem, Trifa egyedül cselekszik, és az

egyháza egyszerűen birtokolni szeretné azt a titkot, amelyet mi már ismertünk. Sok időt elvesztegettem mozgásának követésével, anélkül, hogy észrevettem volna, hogy minden útja után egy egész szervezet követi. Mikor rájöttem, Trifa már a források ősi őrzőinek összes leszármazottját megközelítette, és begyűjtötte szervezetébe, a RACHÉ-ba. De az igazi neve Hilfsorganisation volt, és náci bűnösök irányították.

Loomis doktor Semurelre mosolygott, aki nem mondott semmit. - Nem minden beavatott volt tisztában a RACHE által kitűzött végső

célokkal. Theodore Seelmur, a walesi Bethesda városában lévő forrás őrzőjének fiatal huligán fia, egy szélsőségesen marginális csoportosuláshoz tartozott. Mielőtt beléptették volna a RACHÉ-ba, beavatási szertartása egy zsidó temető meggyalázása lett volna Dél-Franciaországban. De időben megállítottuk, és most Angliában eljárás folyik ellene egy rivális futballcsapat szurkolójának meggyilkolása miatt. Mind közül ő volt a legártatlanabb. Mások, mint a mexikói Mureles és a román Remesul, azonban a RACHE vezetőivé váltak, ismerik eszközeit és céljait.

A doktornő azonnal tolmácsolta Loomis enyhe sürgetését. - Hogyan zajlott a beépülése? - Ahogy mondtam, Trifa nyomába vetettem magam. Kicsit nevetséges az én

koromban, de a Társaság nem akart sok embert bevonni, ezért megkértek, hogy egyedül cselekedjek; ráadásul nem volt sok vesztenivalóm. Barátságot kötöttem Trifával, és elnyertem a bizalmát. Szinte azonnal értesültem a Hilfsorganisation létezéséről, de évekbe telt, mire rekonstruáltam a szervezeti ábrát. Rémülten tudtam meg, hogy egy náci biológus, bizonyos Jakob Graf a maga idejében megismételte laboratóriumi körülmények között az őszi kikerics rejtélyének alapjául szolgáló kémiai folyamatokat. A RACHE tulajdonképpen úgy pénzelte magát, hogy emberi szerveket regeneráltak, amelyeket aztán eladtak transzplantációra várakozóknak; vagy mindenféle gátlás nélkül akár


egész testeket is szállítottak a megrendelőknek, amelyek ugyanolyan élők voltak, mint a katarok ősi lemurjai. A közelmúltban sok háborút ezekkel a szörnyetegekkel vívtak.

Loomis egyértelmű aggodalmat mutatott. Nyilvánvalóan félt, hogy a pap túl sokat elárulhat.

- Kérje meg, hogy legyen rövidebb! Nem volt szükség rá, hogy a doktornő megismételje a buzdítást. Jacinto

atya az elviselhetetlenségig kimerült már, nem állt érdekében tovább húzni. - Mikor Trifa 1968-ban eltűnt Romániában, a Hilfsorganisationban

maradtam, mint tanácsadója egy bizonyos Dollmann ezredesnek, aki nagyon magasan volt a hierarchiában. Az elkövetkezendő években akadályoztam a szervezet működését, amennyire csak tudtam, és egyre jobban elborzadtam a fejleményektől. Egy dolgot viszont nem sikerült tisztáznom. Egyrészről a nácik gyakorlatban alkalmazták Graf felfedezéseit, a laboratóriumokon keresztül, amelyeket a RACHE a világ minden részén berendezett. Másrészről ugyanakkora figyelmet fordítottak a természetes forrásokra.

- Ebben mi a furcsa? - Két teljesen különböző szál volt. A források keresésének semmi köze nem

volt Jakob Grafhoz, borzasztóan régi ügyhöz látszott kapcsolódni. Trifa tudott valamit, de soha nem akart róla beszélni velem. Azt állította, hogy doktor Mureles irányította arra az útra, miután tanulmányozta Chimayo szentélyének csodáit. De én elkezdtem egy elsőre képtelen gyanút dédelgetni.

- Mégpedig? - Hogy nem én vagyok a chatilloni szörnyűségek egyetlen túlélője. Hogy

valaki más is életben maradt, hála az őszi kikerics titkának, és valamilyen módon kapcsolatba került a nácikkal. A kulcsfontosságú név Mureles volt.

- Miért? - Trifa neki tulajdonította a kutatási folyamatoknak a Graf által kipróbált

kémiai területektől való eltérését a természetes folyamatok felé. A dolog Chimayo szentélyével egyáltalán nem győzött meg. Így történt, hogy Dollmann engedélyével Guatemalába utaztam, és felfedeztem a RACHE talán legbaljósabb alegységének létezését.

A doktornő elnyomott egy ásítást. - Miért legbaljósabb? - Elsősorban azért, mert abnormális mennyiségű szervekkel rendelkező

gyerekek születését idézték elő, azzal a céllal, hogy könnyen „kiürítsék” őket az egyesült államokbeli piac ellátására. Egy zöldsapkás amerikai, aki előzőleg a guatemalai hadsereg hírhedt Kobra Társaságának tanácsadója volt, felfedte előttem mindezt, és még többet is. Úgy hívták, Richard Da Costa.

- Mi történt Da Costával? - recsegte Loomis a telefonba. - Miért tűnt el? Mikor a doktornő megismételte a kérdést, Jacinto atya elmosolyodott.


- A Guatemalai Forradalmi Unió foglya. A gyermeki szervek kereskedelmének botránya szép lassan napvilágra kerül. Mikor eljön a megfelelő pillanat, Da Costa ismét elő fog bukkanni, hogy megadja a végső lökést.

A doktornő elgondolkodott egy pillanatra. - Azt mondta, van még más is. Micsoda? - Mureles Guatemala City-beli klinikáján szörnyetegeket gyűjtött. Néhányuk

szőrtelen és agyatlan teremtmény volt, Graf kísérleteinek gyümölcse. Néhányuk viszont ember volt, állati koponyával vagy végtagokkal. Ló- vagy szamárfejekkel, kutyalábakkal, egér- vagy gyíkszemekkel, rákollókkal. Rögtön sejtettem, hogy ezek a szörnyetegek nem Graf steril kísérleteinek eredményei voltak, hanem kolhicin, meleg, kénes víz és szél természetes kombinációjának. Röviden, kezdtem meggyőződni afelől, hogy valaki felfedte Mureles előtt Bethesda forrásainak létezését, és Mureles személyesen próbálta meg igazolni a hipotézist.

- És a gyanúja beigazolódott? - Nem. El kellett hagynom Guatema lát, és először Romániába, majd

Franciaországba utaznom. Az informátoraim bizonyos tevékenységeit jelentették a lemurok őrzői leszármazottjainak, Seelmurnak és Remesulnak. Seelmurról már beszámoltam. Remesult pedig letartóztatták, és a tárgyalásra vár Bukarestben.

- Folytatta a vizsgálatát annak a hipotézisnek, hogy létezik más túlélő? - Nem, mert elkaptak. Éppen, mikor ellenőrizni akartam, nem lehetséges-e,

hogy a magister, Nicolas Eymerich maradt életben. Ki más beszélhetett volna a forrásokról?

- De nem lenne őrült? - kérdezte Loomis. Mikor a doktornő megismételte a kérdést, Jacinto atya egyenesen az

üvegfalra nézett. - Maguk is azok. - Elég. - Loomis az órájára nézett. - Most már tényleg mennem kell. - Felébreszthetjük? - kérdezte Semurel. - Igen, bár elgondolkodtam rajta, vajon tényleg elaludt-e. - Loomis tett

néhány lépést a főorvos irodáján keresztül, majd visszafordult. - Még egy kérdés.

- Mondja! - Lehetséges lenne mindent elfeledtetni vele? Úgy értem, nemcsak ezt a

kihallgatást, hanem az egész múltját. Eymerichet, a lemurokat, a forrásokat, mindent.

Az orvos megdöbbentnek tűnt. - Maga tényleg elhiszi ezt a történetet? - Nem számít. Lehetséges lenne?


- Igen, de sok üléssel és progresszív kezeléssel. A páciens nehéz eset, maga is látta.

- Talán nem lesz rá szükség - mondta Loomis kuncogva. - De ha úgy döntünk, hogy életben hagyjuk, álljon készen.

- Így lesz. Penland kisasszony meleg mosollyal köszöntötte Loomist.

- Hogy vagy, Homer? - Egész jól, Betty. Bemehetek? - Egy pillanat! Betty Penland és Homer Loomis 1956 óta ismerték egymást, mikor

mindketten a Colombo Munkásmozgalomban harcoltak, egy atlantai náci irányzatú csoportosulásban. Penland most huszonöt évesnek nézett ki, Loomis harminchatnak.

Miután szólt néhány szót a belső telefonba, a lány újra elmosolyodott. - Türelmetlenül vár. Mindig nagy izgalom volt átlépni az egész RACHE legfontosabb emberének

küszöbét, huszonkét méterrel Santa Fé alatt. Ahogy belépett, Loomis összecsapta bokáját, és kinyújtott karral szalutált. A testes, borotvált fejű öregember háttal állt neki. Egy televíziós híradást nézett a Mihail Gorbacsov elleni sikertelen puccsról.

Kikapcsolta a készüléket, Loomis felé fordította durva vonású arcát, és elmosolyodott.

- Hagyja ezt a köszöntést! Más időket élünk. Az öregember kissé nehézkesen sétált a nagy íróasztalhoz. A fotel nyikorgott

súlya alatt. Intett Loomisnak, hogy üljön le ő is, majd elkezdte: - Azt mondták, elfogta. - Igen - mondta Loomis csillogó szemmel. - A neve Jacinto Corona, spanyol,

jezsuita atya. Egy ideje beépült közénk. - Már mindent tudok. Láttam is a kihallgatást videokazettán. Kétlem

azonban, hogy az az ember valóban hipnózis alatt állt. Loomis bólintott. - Én is erre gondoltam. Legfeljebb a kezelés, amelynek alávetettük,

legyengítette a védelmét. Az öreg összevonta szemöldökét. - Nem kellett volna szemet vetnünk Lourdes vizére. Ez a hülye Trifa hibája

volt. Az ő hibája, hogy a jezsuitákat a sarkunkban találtuk. Lourdes-ot nem szabadott volna megérinteni. Annál inkább, hogy most már nincs szükségünk csodatévő forrás okra és gyógyító vizekre.


Mindketten hallgattak. Az öregember szinte szeretettel nézte az íróasztal egyik sarkában Graf mellszobrát.

- Meg kell mondanom, amikor a Führer rám bízta a bunkerben, bosszúsan reagáltam - mormolta. - Neki tartozunk mindennel.

Loomis bólintott. - Az életünkkel is. - Igen, az életünkkel is. De azzal nem csak neki tartozunk. - Az öreg

elgondolkodva nézett a terjedelmes ládára a terem egyik sarkában, amely kontrasztot alkotott a bútorzat kifinomult modernségével. Aztán folytatta:

- Felhasználhatnánk a jezsuitát cserére. Hányan vannak közülünk a kezükben?

- Sajnos sokan. - Loomis ujjain számolt. - Azt mondanám, legalább tízen, köztük Seelmur és Remesul. Ahogy a pap mondta, Da Costát a Guatemalai Forradalmi Unió kapta el. De a legrosszabb, hogy Mureles is náluk van, aki sokkal többet tud. - Homlokát ráncolva nézte a ládát.

- Átkozott legyen a pillanat, mikor Trifának eszébe jutott Lourdes! - kiáltott fel az öreg, majd nyugodtabban hozzátette: - Igen, azt

hiszem, el fogják fogadni a cserét. Hol fogta el Corona atyát? - Chatillon, egy észak-olasz város közelében. Egy régi forrás maradványait

tanulmányozta, amely a múltban minket is érdekelt, de végül hagytuk, mert a vizét az 1600-as évek óta a közeli Saint Vincent városba vezették. A jezsuita jelenlétét maga doktor Semurel jelezte.

Az öreg megfordult székével, és tanulmányozta a háta mögött felfüggesztett világtérképet, melyet számtalan kör díszített.

- Észak-Olaszország. Értem. És még mindig Saint Vincentben van? - Igen, Semurel klinikáján. Arra gondoltunk, áthelyezzük az ohiói

Bethesdában lévő alegységünkbe, és alávetjük a szokásos kezelésnek. - Ne! Elég a szervkereskedelemből és az értelem nélküli testekből! A piac

már telítődött a kiskereskedőkkel. - Az öregember visszafordult székével. Graf mellszobrára mutatott. - Hála ennek a jelentéktelen kis embernek, sikerült először szinte halhatatlanná tennünk magunkat, majd finanszírozni a projektjeinket szívekkel, tüdőkkel és felélesztett testekkel kereskedve. De most mindennek vége.

- Arra gondol, hogy továbblépünk a harmadik fázisba? Az öregember szeme felragyogott. - Igen. A faj regenerálása. Egy csoport halhatatlan, akik atléta testalkatú és

bivalyerős poliploidokat kormányoznak. A következő hónapokban elindítjuk a kolhoszolfetilbikloráz láncreakcióját az emberi embriók első csoportján, azután csak meg kell várnunk az eredményt. És időnk, az van bőven. - Mosolyra húzódott a szája, de azonnal abba is hagyta. - Nem kell semmilyen kezelés a fogolynak. Inkább próbálja kideríteni, mit csinált a faluban, ahol megtalálták!


- Kaptam egy jelentést Semureltől, aki folytatta a kihallgatást. Úgy tűnik, egy régi torony romjai körül ólálkodott, amely az általa említett forrás fölé épült. Még egy buldózert is bérelt, hogy elmozdíthassa a kőhalmokat. Semurel a következő napon megpróbálta megismételni ugyanazt, hogy megtalálja, amit a pap kereshetett, és vicces meglepetésben volt része.

- Miféle meglepetésben? - A megmozgatott romhalmazból egy középkorú ember jött elő, ki tudja,

hogy került alá. - Loomis megízlelte az öregember csodálkozását. - Egy rongyokba öltözött őrült volt, kidülledt szemekkel. Vele együtt egy sor csótány is előkerült. El tudja képzelni, ki lehetett?

- Eymerich? - kockáztatta meg az öreg. Loomis bólintott. - Pontosan azt hiszem. Talán Corona atya meggyőzte magát, hogy ő lehetett

az informátorunk a Bethesda forrásait illetően. - Futó pillantást vetett a nagy ládára. - Nem az igazságot képzelte el.

- Kihallgatta? - Ó, nem. Túlélte, valódi, de teljesen megőrült. Folyamatosan egy franciához

hasonló nyelven makog. A saját nevén, az Eymerichen kívül egyetlen mondatot ismételget.

- Milyen mondatot? - Ki vagyok én? - felelte Loomis nevetve. Martin Bormann szemébe vidám

csillogás költözött. Miután Loomis távozott, Bormann odalépett a sarokban terpeszkedő ládához. Az egyik oldala körül babrált, majd kinyitotta, mint egy ajtót, felfedve egy nagyon sűrű rudakból álló farácsot. Egy nagyon szűk helyen mozgó test mocorgása hallatszott.

- Hallottad, Bernier? A régi mestered is életben van. Kezdtek túl sokan lenni, ti középkori emberek.

Újabb zajok hallatszódtak, majd egy hihetetlenül rekedt hang mormolta: - Emberek? Bormann felnevetett. - Igaz, a te esetedben ez a meghatározás kissé kockázatos. Mennyi ideig

járkáltál vásárokban? Kis ideig csend volt, majd a hang suttogott. - Századokig. - Pontosan. Amíg Mureles fel nem fedezett egy mexikóvárosi cirkuszban.

Most az ellenségeink kezében van, de már nem sokáig. - Bormann


megmozdult, hogy bezárja az ajtót. - Most dolgoznom kell. Akarsz valamit, Bernier? Egy kekszet?

Egy kutya lába nyúlt ki a rácsok között. A hang könyörgő és mélyről jövő volt.

- Meg akarok halni. - Nem, Bernier. Még szükségünk van rád. Bormann egy csapással visszazárta a dobozt. A láb épp időben húzódott

vissza. Tompa nyüszítés hallatszott, zokogáshoz hasonló. Azután semmi.


EPILÓGUS

Az elítélt hangja továbbra is visszhangzott a torony alapzatán lévő nyílásból. Eymerich homlokát ráncolva hallgatta, majd de Berjavel úrhoz fordult.

- Egyre csak azt kérdezi, ki ő. Ez mit jelent? A jegyző vállat vont. - Teljesen megőrült. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy elszenvedje a

magának szánt sorsot. Ő, Eymerich de Quart, Aosta hatalmas püspöke. Philippe mester a csákány nyelére támaszkodva bólintott. - A csere után, miközben ide vonszoltam, már nem volt ugyanaz. Azt

ismételgette: „De én egy másik Eymerich vagyok!”. És egyre jobban elkábult. A völgyek harangjai éppen az első órát ütötték. A napsugarak elkezdtek

kukucskálni keletről, a hegyek koszorúja között, a gleccserek fehérjét megcsillantva. Átható volt a hideg, de Eymerich nem törődött vele.

- Philippe mester, lásson hozzá munkájához! - parancsolta. - Elég lesz bemetszeni a szemöldökfát, hogy beomoljon a nyílás. Az eretnekek védelmezője be lesz zárva örökre.

A jegyző felvonta szemöldökét. - Halálra akarja ítélni? Az inkvizítor közönyös mozdulatot tett. - Ha a Sátán, aki a védőszentje, jóindulatú lesz hozzá, hamar meghal. De én

remélem, hogy katar barátai átkának áldozata marad, és évszázadokon keresztül élni fog ebben a kútban. Ezért tömtem tele a száját őszi kikericcsel. Lesz ideje gondolkodni egy méltatlan püspök végzetén.

Philippe meglendítette a csákányt. Elég volt egy ütés, a szemöldökfára. Az eszköz hegyéről szikrák esője hullott. Aztán éles csattanást hallottak, és a régi kövek tömege összeomlott, porfelhő t kavarva fel. A három ember sietve távolodott el. A torony egyik oldalának felülete megrepedt, felfedve a nagy, kemény homokköveket, melyek a burkát alkották. A ciszterna bejárata teljesen el volt fedve.

Eymerich még egyszer utoljára az épületre nézett, majd társaival nyomában a tisztás szélén legelő lovak felé indult.


- Az életemmel tartozom magának, de Berjavel úr - mondta mosoly nyomaival arcán. - A végzetem, hogy beavatkozik életem fontos pillanataiban, sorsdöntő segítséget nyújtva.

A kis jegyző vállat vont. - Én nem végzetnek nevezném. Maga utasított, hogy maradjak a várban,

Semurel lehetséges visszatérésére számítva. Arra is maga utasított, hogy színleljek árulást abban az esetben, ha a dolgok rosszra fordulnak.

- Jó gyakorlat a hátunk mögött hagyni egy kiutat - mondta egyszerűen az inkvizítor, majd hozzátette: - Nem, a maga bölcsessége nélkül elvesztem volna, de Berjavel úr. Nem én utasítottam, hogy érvényesítse avignoni megbízóleveleit a püspöknél, és ajánlja fel neki, hogy visszakíséri Aostába.

Philippe, aki lószerszámait igazgatta, nevetésben tört ki. - Ne becsülje alá magát, magister! Nem a jegyző úr érdemeit akarom

csökkenteni, de maga rendelte el, hogy veszély esetén tegyek úgy, mintha elhagynám magát, és lépjek kapcsolatba de Berjavel úrral. Mindent előre látott.

Eymerich felmászott a nyeregbe, és megragadta a gyeplőt. Fejét rázta. - Nem, nem mindent. Csak mikor a vénasszony azt mondta, hogy a

Challant-ok hóhérjára bíz, akkor jöttem rá, hogy még van remény. Ebail azt mondta, nincs hóhérja.

De Berjavel úr ravaszul nézett. - Ebail ostoba. Mikor közöltem vele, hogy tudok ajánlani egy hóhért, a

legkevésbé sem gyanakodott. - Megérdemli címeit és a püspök garanciáját. Csendben lovagoltak az erdőn keresztül, miközben a nap első sugarai

bökdösték őket. Csak mikor áthaladtak rajta, és a leírások faluját szegélyező ösvényen voltak, akkor lovagoltak egymás mellé, és folytatták a beszélgetést.

- Mennyien haltak meg ebben az ügyben! - mormolta Eymerich egy pillantást vetve Bellecombe távoli, még mindig füstölgő romjaira. - A Sátán ujjai gyásszal hintették be e helyeket.

- Hozzá kell adnia még a püspök kíséretének három katonáját, akiket Chatillon kijáratánál kellett agyonütnöm - mondta Philippe.

- Remélem, feloldoz. - Természetesen, de nincs rá szüksége. Azok a katonák egy Egyház elleni

tervet szolgáltak. Nem emberek voltak, hanem testek. - Eymerich akaratlanul lábára helyezte kezét, mintha ellenőrizné, hogy a

helyén van-e még. Azonnal elnyomta a mozdulatot. Még soha nem érezte ilyen biztosnak és erősnek öntudatát.

A jegyző körülkémlelt. - Mostantól óvatosnak kell lennünk. Nem láthat meg senki.


- Ó, biztos vagyok benne, hogy nem keresnek, és sokáig nem is fognak. Azt hiszik, be vagyok zárva a toronyba, maga pedig úton van Aosta felé a püspökkel. Szerencsére senki nem ragaszkodott hozzá, hogy végignézze a „kivégzésemet”.

- Talán a vénasszony szerette volna - mondta Philippe -, de már elindultam magával, mikor ő még Jacinto atyát hallgatta ki. Ráadásul a velem lévő két tiszt biztosíték volt.

- Hova rejtette a holttestüket? - Rögtön a falu melletti híd után. Azokért nem kérek feloldozást. Semurelt

szolgálták, tehát a Gonoszt. - Igaza van. Úgy tűnt, az ösvény bal oldalán lévő kunyhók közé az élet visszatért a saját

nyomorúságos nyugalmába. Láttak gyerekeket mezítláb játszani a sárban, kis testük rózsás volt a betegségtől, és csonkákat és leprásokat ide-oda vonszolni magukat látható cél nélkül.

- Ki fogja ellátni ezeket a szerencsétleneket a jövőben? - kérdezte de Berjavel úr.

- Semurel, felteszem. Ne felejtse, hogy még mindig a helyén van! - Eymerich szemére harag fátyla ereszkedett. - Nem hiszem, hogy sikerül úgy megbüntetnem, ahogy szeretném. És Ebailt sem. A keresztes hadjáratban való részvételüknek megvan a súlya Avignonban. Vagy tévedek?

- Nem téved - helyeselt a jegyző. - Mikor a pápa megtudja az egész történetet, mérlegelni fogja, hogy érdemes-e a katar túlélőkkel foglalkozni. Még Aosta püspökének eltűnését is elhanyagolhatja. De hiábavaló azt remélni, hogy megsértené Savoyai Amadét és hűbéreseit, köztük Ebailt. Szomorú, de így van.

- Én is azt hiszem. - Eymerich tekintete elgondolkodva megállt a kunyhók között bicegő két nőn, akik hosszú botokra támaszkodtak. - Ezeknek a számkivetetteknek nem a nemesektől kell félniük, hanem sokkal rosszabb ellenségtől.

- Kitől? - A közemberektől, mint a patikárius. Ha egy nap jobban megy majd nekik,

mint a nemeseknek, és sikerül felállítaniuk önkormányzatukat, sokkal kegyetlenebbek lesznek, mint régi gazdáik. Nincs más etikai kódexük a pénzen kívül, megvetik a hatalmasokat, mert nem tudják őket utánozni. De mindennél jobban gyűlölik a szegényeket, származásuk élő tükreit. És lehetséges végzetüket. - Vállat vont. - De ezzel most nem kell törődnünk. Inkább ki kell gondolnunk a legbiztonságosabb útvonalat.

Ussel jól látható szikláját kémlelték, és Chatillon labie-tetőit. Eymerich kinyújtotta karját.


- A folyó mellett megyünk, a bozótos takarásában. Veszély esetén egy pillanat alatt el tudunk tűnni.

Miközben elhagyták az ösvényt, és behatoltak a bokrok közé, megpróbálva beleolvadni a fenyőfák árnyékaiba, a jegyző megkérdezte:

- Mi lesz Jacinto atyával? Sikerülni fog kiszabadítani? Eymerich fejét csóválta. - Meg fogom próbálni, de félek, hiábavaló lesz. Nem érünk olyan hamar

Avignonba, ha egyáltalán eljutunk odáig. Addigra Jacinto atyát már elítélik és megbüntetik. - Felegyenesedett a nyeregben.

- Látja, de Berjavel úr, Jacinto szívesebben viselte a feszületet, mint a kardot. Manapság azonban az Egyháznak több éles kardra van szüksége, mint valaha. És az Inkvizíció a legélesebb fegyver, amellyel rendelkezik.

A jegyző elmosolyodott. - És maga a pengéje. Eymerich szeme összeszűkült. - A lényeg az, hogy tudni kell, hol kell lecsapni. Ahol fegyelmezetlenség van,

eltűrik az eretnek gondolatokat, ostoba beszédeket tartanak a bűnösök megértéséről, ott lüktet a Sátán nyaki ütőere. Ez alkalommal néhány ellenséget elhibáztam, de már készen állok a következő támadásra. Romlott vért ontani nem kegyetlenség, hanem orvosság. Egészséges, mint az érvágás.

Folytatták a lovaglást a folyó felé, melynek vize jegesen csillogott a hideg napfényben sütkérező völgyfenéken.

TARTALOM

RACHE - A KEZDET

1937 - AZ ELSŐ GYŰRŰ

1 Őrült hangyák

2 Az inkvizítor 1945 - A MÁSODIK GYŰRŰ

3 Consolamentum

1959 - A HARMADIK GYŰRŰ

4 A fal az erdőben

5 Erdély

6 A vallatás

1968 - A NEGYEDIK GYŰRŰ

7 Colchicum autumnale

1972 - AZ ÖTÖDIK GYŰRŰ

8 A víz és a szél

9 Skinhead

10 Pneuma

1984 - A HATODIK GYŰRŰ

11 Az ítélet

RACHE - AZ UTOLSÓ GYŰRŰ EPILÓGUS

EPILÓGUS

SZERZŐNKRŐL

Valerio Evangelisti Olasz író, 1952-ben született. Politológiából doktorált 1976-ban, és ezt követően hosszú ideig tudományos karriert építgetett. Írói munkássága is történeti művekkel kezdődött. Aztán 1993-ban megírta az Indulj, inkvizítor!-t, és ezzel nem várt fordulatot vett az élete.

A regény elnyerte az Urania-díjat, és nyitó kötete lett a mára már tízrészes Eymerich-ciklusnak. A szerző természetesen nem tagadta meg önmagát, hiszen a sorozat gyökerei a valós történelembe vezetnek, főhőse egy egykor létező személy, csupán a könyvek helyezték őt fantasztikus környezetbe. Az Eymerich-regények olvasók százezreinek képzeletét csigázták fel, később képregény és számítógépes játék formájában hódítottak tovább.

1998-ban új sorozatba kezdett, vadnyugati SF-trilógiába egy mexikói pisztolyhősről és sámánról, amelynek első kötetében azért az inkvizítor is felbukkan. Egy évvel később életrajzi trilógiát publikált a híres-hírhedt középkori látnokról, Nostradamusról. Ezt a sorozatát fordították le azóta a legtöbb nyelvre, és ez fogyott el a legnagyobb példányszámban.

Az ezredforduló óta leginkább történelmi regényeket írt, a mexikói forradalomról, az amerikai gengsztervilágról és a Karib-tenger kalózairól. No és persze vissza-visszatért kedvenc hőséhez, Nicolas Eymerich-hez is. Az ESFS 2002-ben Európa legjobb SF-írójává választotta.

Örökké Élj, Inkvizítor

Documents

Transcript of Örökké Élj, Inkvizítor