Nem vagyunk fából A főhősnő, Vane Banning nagy álma valósul meg: végre megnyithatja régiségboltját.

Segítségre van szüksége, de szerencséjére kapóra jön szomszédja, Shane Abbott, akibe

szinte azonnal beleszeret. Ekkor még nem is sejti, ki is valójában a goromba, zárkózott

férfi... A reggeli napsugarak éles fénybe borították a hegycsúcsokat, és aranylóra festették a fák sötétzöld lombkoronáiban az első, őszi színekben pompázó leveleket. Sharon a lonccal befuttatott kerítések mellett vezető úton gyalogolt. Az év utoljára nyíló virágai édes illatot árasztottak, a madarak vidáman csiviteltek, és egy paraszt éppen az utolsó szénát gyűjtötte be a földjéről. Egy elsuhanó autó vezetője barátságos intéssel üdvözölte a lányt, ő pedig visszaintegetett neki. Jó volt újra idehaza lennie. Ahogyan gyerekkorában is oly sokszor tette, a Ionéról most is le-letépett egy virágot. Ha ujjai között szétmorzsolta a rózsaszín kelyhet, még erősebbnek érezte azt az édes illatot, amely számára éppúgy hozzátartozott a nyárhoz, mint a kerti grillezők füstje és az üde zöld fű kellemes szaga. Az idei nyár azonban már a vége felé közeledett. Sharon örömmel várta az őszt, mert tudta, hogy a hegyek és az erdők errefelé olyankor a legszebbek. A levegő tiszta és friss, s ha feltámad a szél, tarka leveleket röptét, titokzatosan zörgeti az avart, és fával fűtött kályhák illatos füstjét viszi magával. Négy év telt el azóta, hogy Sharon elment innen. Eddig nagyvárosban élt, most azonban övé lett elhunyt nagyanyja keskeny, kétszintes háza és mellette a kis erdődarab. A hegyek és az erdők ugyanolyanok maradtak, mint voltak, ő azonban megváltozott, ha ez nem is látszott meg rajta. Ugyanúgy festett, mint akkor, amikor itt hagyta Marylandét, hogy állást vállaljon egy baltimore-i gimnáziumban. Ma is törékeny és vékony volt még, reménye, hogy idomai egyszer majd dúsabbak lesznek, soha nem teljesedett be. Sima bőre barackszínű volt, és szív alakú arcán, bár magasan ülő járomcsontoknak sokkal jobban örült volna, két göd-röcske jelent meg, amikor mosolygott. A pisze orrát borító szeplők sokszor olyankor is vidámnak mutatták, amikor valójában nem volt az. Keskeny, szépen ívelt szemöldöke alatt csillogó nagy, sötétbarna szeme minden érzését visszatükrözte. Haját rövidre vágatta, arcának szép keretet adtak mézszínű tincsei. Az emberek többsége ennivalónak nevezte, és ő már beletörődött ebbe, pedig mindig is utálta ezt a szót. Azzal természetesen tisztában volt, hogy nem észveszejtő szépség, és leginkább egészséges életereje az, ami vonzó benne. Amikor az utolsó kanyar után feltűnt előtte a falu, lelki szemeivel Sharon másodpercekig egyszerre látta önmagát gyereknek, fiatal lánynak és már majdnem felnőtt nőnek, amint ugyanezen az úton lépdelt. Ez itt az otthona, ez a szülőföldje. Barátnője, Donna élelmiszerboltjától néhány méterre futásnak eredt, és vidáman rontott be az üzletbe. Szeleburdin becsapta maga mögött az ajtót, amely fölött hangos bim-bamozásba kezdtek a csengők. - Szia! - köszönt Sharon jókedvűen. - Szép jó reggelt! - üdvözölte Donna nevetve. -Igencsak korán keltél ma. - Meg akartam főzni a reggeli kávémat, de kiderült, hogy egy szem sincs otthon - magyarázta Sharon, aztán megnyalta a száját, mert a pulton frissen sütött fánkokat fedezett fel, és azonnal közelebb is lépett hozzájuk. - Lekvárosak? - Igen - felelte Donna sóhajtva, és enyhe irigységgel nézte, hogy barátnője elvesz egy fánkot, és jóízűen beleharap.

Közel húsz éve ismerte már Sharont, aki mindig is annyit ehetett, amennyi belefért, mégsem volt rajta egyetlen gramm súlyfelesleg sem. Ők ketten jóformán együtt nőttek fel, mégis nagyon különbözőek voltak. Gyerekkoruk óta a szőke és vékony Sharon vitte közülük a prímet, akinek kalandvágyát a magas és telt idomú Donna állandóan fékezni igyekezett, de végül minden csínyből kivette a részét, amit barátnője csak kieszelt. - Megszoktál már itthon? - kérdezte most Donna. - Úgy-ahogy - felelte Sharon teli szájjal. - Alig láttalak, amióta hazaköltöztél. - Rengeteg munkát ad a ház. Utolsó éveiben a nagyi már nemigen tudta rendben tartani. - Sharon hangjából gyengédség és szomorúság csendült ki. - Őt egyébként is mindig jobban érdekelte a kertje, mint a javításra szoruló tető. Ha itthon maradtam volna... - Jaj, ne kezdd már megint az önostorozást! - szólt közbe Donna. - Senki nem akarta jobban, hogy elvállald azt a tanári állást, mint éppen a nagymamád. Kilencvennégy évet élt, és ez csak nagyon keveseknek adatik meg. Ráadásul az utolsó percéig erős és határozott idős hölgy volt. - Ez már egyszer biztos! - nevetett fel Sharon. -Időnként úgy érzem, most is ott üldögél a hintaszékében a konyhában, és rám szól, hogy mosogassak el. Donna elmosolyodott. - Örülök, hogy visszajöttél - mondta. - Hiányoztál nekünk. Sharon hanyagul a pultnak dőlt. - Benji hol van? - Dave vigyáz rá. - Donna arcára azonnal büszkeség ült ki, ha a férjéről és a kisfiáról beszélt. - Nem hagyom, hogy az az ördögfióka itt szaladgáljon a polcok között, mert abból mindig csak baj származik. Ebéd után majd Dave jön le a boltba, én pedig felváltom odafönt. - Kész szerencse - jegyezte meg Sharon -, hogy itt laktok az üzlet fölött. Donna ezzel megkapta a végszót, amire várt, és nem is hagyta kihasználatlanul a lehetőséget. - Még mindig azt tervezed - kérdezte -, hogy átépítteted a házad? - Nemcsak tervezem, hanem szent elhatározásom -felelte Sharon. - Egy kis régiségbolt egészen biztosan sikerre számíthat ezen a környéken, főként úgy, hogy múzeumot is nyitok mellette. - Lehet, de egy üzlet mindig komoly kockázattal jár -vetette fel Donna, és nyugtalanítónak találta, hogy a barátnője szeme már megint úgy csillog, ahogyan mindig is szokott, amikor valamilyen vakmerő tervet eszelt ki. -A rengeteg kiadásról már nem is szólva. - Van elég pénzem - hárította el Sharon az aggályoskodó kifogásokat -, és annyi árum is, amennyi az induláshoz kell. A ház dugig van régiségekkel. Meg fogom valósítani a tervemet, Donna - jelentette ki határozottan, hogy eloszlassa barátnője kételyeit. - Saját házam lesz, és saját üzletem - tette hozzá, és a teli polcokra mutatott. - Ezt egyébként neked kellene leginkább megértened. - Igen, de mellettem itt van Dave, aki segít nekem, és mindenben támogat. Nem hiszem, hogy egyedül is el tudnám vezetni ezt a boltot. - Ne félts engem! Már most látom, mi milyen lesz, ha majd mindennel elkészülök - nézett maga elé ábrándosan Sharon. - Jó, jó, és az átépítésre nem is gondolsz? - aggodalmaskodott tovább Donna. - A ház szerkezetén nem változtatok. A munka nagy része javítás, azt pedig amúgy is el kellene végeznem. - Ahhoz is rengeteg engedélyre és más papírra lesz szükséged. - Már mindent megigényeltem - válaszolta Sharon, és jót nevetett barátnője beletörődő sóhaján. - A telkemjobb helyen is fekhetne, a régiségekről viszont eleget tudok, és az amerikai függetlenségi háború összes csatáját fejből felmondom, ha kell. Donnának ehhez is lett volna hozzáfűznivalója, de az ajtó fölött megszólaló csengő és egy belépő fiatal férfi elvonta a figyelmét. A következő tíz percet azzal töltötte, hogy kiszolgálta vevőjét, és közben megbeszélte vele a helyi híreket.

- Stuart még mindig a régi - mondta, miután a férfi fizetett és távozott. - Emlékszel még rá? Pár osztállyal fölöttünk járt a suliban, ő volt a focicsapat kapitánya, és még átizzadt melegítőben is az összes közül a legjobb pasi. - A feje viszont kongott az ürességtől - jegyezte meg Sharon szárazon. - Na ja, te mindig az okos férfiakra buktál. Igaz is -folytatta Donna, mielőtt még a barátnője megszólalhatott volna -, lehet, hogy tudok neked egyet. - Egy micsodát? - Értelmiségi pasast. Legalábbis annak tűnik, és ráadásul még a szomszédod is - tette hozzá Donna huncut mosollyal. - A szomszédom? - nézett rá Sharon értetlenkedve. - Az öreg Farley házát vette meg. A múlt héten költözött be. - Az öreg Farley házába? - vonta fel Sharon a szemöldökét. - Abból nem sok maradt, miután annak idején kigyulladt. Ki az a gyengeelméjű, aki megvett egy olyan düledező kulipintyót? - Victor Banningnek hívják, és eddig Washingtonban élt. Sharon megvonta a vállát. - A házzal nem sokat lehet kezdeni, de a föld még érhet valamit - mondta, aztán az egyik polcról elvett egy negyedkilós kávét, és odavitte a pultra. - Az a fickó biztosan csak azért vásárolta meg a telket, hogy az árát leírhassa az adójából. - Nem hiszem. - Donna beütötte a pénztárgépbe a fánk és a kávé árát, aztán megvárta, hogy barátnője papírpénzt halásszon elő a nadrágzsebéből. - Akkor nem kezdte volna el felújítani a házat. - Vállalkozó szellemű ember lehet - jegyezte meg Sharon, és szórakozottan eltette a visszajárót. - Es mindent ő maga csinál - folytatta Donna, miközben megigazgatta a pultra dobozokban kitett édességeket. - Aligha költhet sokat, ugyanis nincs munkája. - Ó! - ébredt fel Sharonban azonnal az együttérzés. - Úgy hallottam, nagyon ügyes ember. Archie Moler, aki a napokban szállított neki egy rakomány épületfát, azt mondja, máris újat épített a régi veranda helyett. Ládaszám állnak nála a könyvek, bútorai viszont nincsenek. - Donna rövid hatásszünetet tartott. - És irtó jó hapsi - fejezte be végül ábrándosan. - Ne felejtsd el, hogy férjes asszony vagy! - figyelmeztette Sharon nevetve, és máris azon gondolkodott, mit adhatna át a bútorai közül a szomszédjának. - Attól még jólesik legeltetnem rajta a szememet -sóhajtott nagyot Donna. - Magas, sötét hajú, az arca zárkózottságról árulkodik, de nagyon férfias. És micsoda válla van! - Te mindig is megvesztél a széles vállakért. Donna felkacagott. - Vékonyabb, mint az esetem, de az arca miatt még így is elfogadnám. Egyébként egy picit talán félénk. Egészen visszavonultan él, és szinte senkivel sem beszélget. - Nálunk nem könnyű az idegenek dolga. Főként azoké nem, akiknek munkájuk sincs. Mit gondolsz... Sharont megzavarta a bolti csengő csilingelése. Odapillantott az ajtóra, és azonnal elfelejtette, mit akart kérdezni a barátnőjétől. Victor Banning magasra nőtt, ahogyan Donna mondta is. Csak pár pillanatig néztek egymásra, de Sharon figyelmét így sem kerülte el egyetlen apró részlet sem. A férfi valóban karcsú volt, a válla széles, a karja izmos. Arcát barnára sütötte a nap, álla vonala határozott volt, és sötét, sűrű haj hullott magas homlokába. Sharont azonban leginkább a szája ragadta meg. Az kimondottan szép volt. Tiszta tekintetű, mélykék szemével hűvösen, kissé fölényesen nézett a világra. Volt benne valami átszellemültség, de közben csak úgy duzzadt az erőtől. Sharon rámosolygott az idegenre, ő azonban csak kurtán odabiccentett neki, aztán a hátsó polcokhoz indult. - Mikor akarod megnyitni az üzletedet? - kérdezte Donna, aki a szeme sarkából a férfit figyelte. - Hogy mit? - kérdezte Sharon szórakozottan. - Az üzletedet - nyomta meg a szót Donna sokatmondóan.

- Ó! Valószínűleg három hónap múlva. - A lány körbejáratta tekintetét a bolton, mintha most látná életében először. - Addig még sok a javítanivaló a házon. A férfi egy liter tejjel jött vissza, és letette a pultra, amíg elővette a levéltárcáját. Miután fizetett, fogta a tejet, megfordult és távozott. Anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. - Na, ő volt Victor Banning - mondta Donna. Sharon önkéntelenül nagyot fújtatott. - Igen, gondoltam. A Most már legalább tudod, kiről beszéltem. Valóságos félisten, de barátságosnak a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nevezni. - Nem. - Ez volt minden, amit Sharon válaszolt, aztán az ajtóhoz indult. - Majd még jövök. - Sharon! - kiáltott utána a barátnője nevetve. - Itt felejtetted a kávédat. - Tessék? Nem, kösz - érkezett a figyelmetlen válasz. - Majd később iszom egy csészével. Kezében a zacskó kávéval Donna értetlenül meredt a becsukódó ajtóra. - Ebbe meg mi ütött? - kérdezte fennhangon. Sharonnak olyan érzése volt, mintha egész életében arra várt volna, hogy találkozzon ezzel a férfival. Felismerés, villant az agyába a szó. Igen, felismerte, azonnal tudta, hogy ö Victor Banning. És nem Donna leírása volt a segítségére, hanem a saját kívánságaiból és vágyaiból fakadó ösztönös tudás. Ő az a férfi, akire mindig is várt. Ugyan már, ez nevetséges! - gondolta aztán. Kapitális ostobaság. Nem ismeri azt a férfit, még csak a hangját sem hallotta. Épeszű ember nem táplál ilyen heves érzéseket egy idegen iránt. Őt is csak az zavarhatta össze, hogy Donnával éppen róla beszélgettek, amikor belépett a boltba. A lány lefordult a főútról, és a házához meredeken vezető földúton kaptatott tovább. A fák között már látta az épületet, és ez az ismerős kép most is, mint mindig, örömmel és büszkeséggel töltötte el. Itt minden az övé. Az erdő, a keskeny, kanyargó patak, a sziklák, ez mind-mind egyedül az övé. A száz évnél is régebben, szürke terméskőből épített ház mögött szelíd lankák zöldelltek, erdők terültek el, messzebb, a látóhatáron pedig hegyek kéklettek. Az én házam az én váram, vallotta a nagyanyja, aki mindig is ügyelt arra, hogy senki ne hatolhasson csak úgy be hozzá. A telekről egyetlen másik épületet sem lehetett látni, és Sharonnak, ha társaságra vágyott, közel fél kilométert kellett gyalogolnia. Amikor viszont senkit sem akart látni, egyszerűen otthon maradt. A zsúfolt osztálytermekben eltöltött négy év után jó volt arra gondolnia, hogy itt, távol a világ zajától békében, csendben és nyugalomban élhet majd. Kis szerencsével karácsonyig a régiségboltját is megnyithatja. Előbb a tetőt és a verandát kell rendbe hozatnia, aztán máris nekiláthat a belső átépítésnek. Fejében már kész volt a terv. A földszintet két részre fogja osztani. Az egyikben múzeumot rendez be a családi örökségéből, a másikba pedig a bolt kerül. A ház hat szobáját zsúfolásig megtöltik a régi bútorok, és ha még néhány árverésre is elmegy, hogy bővítse a készletét, bőven lesz mit kínálnia a vevőknek. Az eltelt években sikerült félretennie némi pénzt, a házra jelzálogkölcsönt vett fel. A kocsija részleteit már letudta, úgyhogy ettől fogva minden centjét az üzletbe fektetheti. Sharon kis időre megállt, és lenézett az öreg Farley egykori telkéhez vezető, gazzal benőtt gyalogútra. Mit kezdhetett azzal a kidőlt-bedőlt házzal Victor Ban-ning? - ébredt fel benne a kíváncsiság. És őt magát is jó volna újra látni, vallotta be magának őszintén. Végül is most már szomszédok. Talán jó lenne, ha bemutatkozna neki, hogy kezdettől fogvájó legyen közöttük a kapcsolat. A ház még nem tűnt föl előtte, amikor már meghallotta a tompa kalapácsütéseket. A szorgos munkáról árulkodó hangok nagyon is tetszettek Sharonnak, és megszaporázta a lépteit. Még a fák takarásából meglátta, hogy Victor Banning az újjáépített verandáján áll, és éppen a korlátot készül a helyére tenni. Ingét levette, és a napfényben csillogott napbarnított bőre. Hátán és a vállán kidagadtak az izmok, amikor megemelte a súlyos korlátot. Csak arra összpontosított, amit csinált, és nem vette észre, hogy figyelik. Bár nehéz munkát végzett, mégis egészen nyugodtnak, oldottnak tűnt. Szája most nem volt szigorú, és szeméből is eltűnt a hidegség.

Arcára azonban rögtön bosszúság és gyanakvás ült ki, amint felemelte a fejét, és meglátta a tisztásra éppen abban a pillanatban kilépő lányt. Ő azonban nem zavartatta magát, és mosolyogva odament a férfihoz. - Jó napot! - üdvözölte, és szája mellett még mélyebbek lettek a nevetőgödröcskék. - Sharon Abbott vagyok. Az enyém a ház a gyalogút másik végén. Victor egy szót sem szólt. Mit akar tőlem ez a nő? -találgatta magában, miközben felemelte a kalapácsát, hogy szöget verjen a korlátba. Sharon, még mindig mosolyogva, alaposan szemügyre vette a házat. - Jókora fába vágta a fejszéjét - csacsogott közben elfogulatlanul, és nadrágja zsebébe dugta a kezét. -Kár, hogy a tűz ekkora kárt tett ebben a házban, utána pedig évekig senki sem törődött vele - fűzte hozzá, mielőtt érdeklődő tekintetét megint a férfira emelte. - Maga asztalos? Victor kis ideig habozott, aztán megvonta a vállát. Végül is nem lesz szemenszedett hazugság, ha asztalosnak mondja magát. - Igen - felelte kurtán. - Akkor most jó hasznát veheti a szakmájának. -Sharon úgy gondolta, a férfi azért bizonytalankodott a válasszal, mert kínos neki, hogy munkanélküli. - Igencsak meg fog változni az élete, ha eddig Washingtonban lakott - tette hozzá, és Victor magasba szaladó . szemöldöke láttán elnevette magát. - Ne haragudjon, de ez itt kicsike falu, és annak megvan az az átka, hogy mindennek azonnal híre megy. Az pedig különösen felkelti az emberek érdeklődését, ha valaki a lapályról költözik hozzánk. - A lapályról? - dőlt neki a férfi a veranda egyik oszlopának. - Nekünk minden város lapály, és maga onnan jött ide. Itt még húsz év múlva is jöttmentnek számít majd -magyarázta a lány nevetve. - Ahogyan ez a ház is örökre meg fog maradni az öreg Farley házának. - Nekem aztán édes mindegy, hogy hívják a házat -felelte Victor elutasítóan, és árnyék suhant át az arcán. Túlságosan büszke lehet. Ajándékot aligha fogadna el tőlem, gyanította Sharon, és úgy döntött, hogy akkor majd másként próbálkozik. - Én is éppen felújítom a házamat - kezdte óvatosan. - A nagyanyám soha semmit sem dobott ki. Nem venné hasznát esetleg néhány széknek? Én csak örülnék, ha megszabadulnék tőlük, mert legalább nem kellene felcipelnem őket a padlásra. A férfi kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá. - Mindenem megvan, ami kell - közölte. Sharon pontosan erre a válaszra számított. - Ha meggondolná magát, azért csak szóljon! Szép nagy földje van - mondta aztán, és végignézett a házhoz tartozó legelőn. - Lesznek állatai? - Minek? - ráncolta össze a homlokát Victor. A kérdés rideg és barátságtalan volt, a lány azonban elszántan túltette magát rajta. - Emlékszem, régen, még a tűz előtt, voltak itt tehenek. Kislánykoromban nyári estéken, amikor nyitva volt az ablakom, az ágyamból is hallottam a bőgésüket, és nagyon szerettem hallgatni. - En nem fogok tehenet tartani -jelentette ki a férfi, és megint kezébe vette a kalapácsot. Mozdulata egyértelműen arra vallott, hogy elege van a látogatójából, és meg akar szabadulni tőle. Sharon meglepetten nézett rá. Ez az ember nem félénk, amilyennek Donna nevezte, hanem egyszerűen modortalan és goromba, állapította meg magában. - Sajnálom, hogy feltartottam munka közben -mondta fagyosan. - Mivel idegen itt, fogadjon el tőlem egy jó tanácsot! Ha mindenkit távol akar tartani magától, állítson fel tiltó táblákat a telke határain! Sharon ezzel megfordult, és pár pillanat múlva már el is tűnt a fák között. Kotnyeles nőszemély! - gondolta Victor, miközben a kalapácsa fejével tűnődőn ütögette a tenyerét. Tudta, hogy udvariatlanul viselkedett az előbb, de cseppet sem bánta. Nem azért vett földet egy isten háta mögötti porfészekben, hogy vendégeket fogadjon. Nagyon jól elvan ő

egyedül is, ennek a szőke, nagy, barna szemű és grüberlis teremtménynek a társasága nélkül meg különösen. Mit akarhatott egyáltalán tőle? Cseverészni jött ide, vagy a házát akarta megnézni? Nyilván jószomszédi kapcsolatokat szeretne ápolni. A férfi fitymálóan felnevetett, és három nagy csapással bevert egy szöget a korlátba. Köszöni szépen, de nem kér a szomszédokból. Nem tart igényt rájuk. Neki most csak időre van szüksége, hogy végre saját magával is foglalkozhasson. Meg nem tudná mondani, mikor engedhette meg magának utoljára ezt a fényűzést. Victor újabb szöget vert be. Bosszantotta, hogy a boltban másodpercekig olyan erősen hatott rá ez a kis szőkeség. Az efféle gyengeséget biztos ösztönnel megérzik a nők. Őt azonban egy sem fogja még egyszer kihasználni. Az ártatlan nagy szemek mögött többnyire számító gondolatok bújnak meg, és ő túl sok sebet kapott ahhoz, hogy megfeledkezhessen erről. Jól van, akkor mostantól asztalos leszek, gondolta. Ennek a roskadozó háznak a helyrepofozása értelmes munka, és neki abban is segítségére lesz, hogy megint magára találhasson. Építési vállalatát az alelnöke pár hónapig nélküle is elvezetheti. Rá nagyon ráfért már ez a szabadság. Az a szőke locsi-fecsi pedig törődjön a saját dolgával, és ne akarjon itt szomszédolni! Victor megfordult, amikor a háta mögött egyszer csak léptek zörgették meg az avart. Sharon visszajött, és céltudatosan feléje tartott. A férfi halk káromkodást eresztett meg, és letette a kalapácsot. - Igen? - kérdezte, és halvány kísérletet sem tett arra, hogy eltitkolja bosszankodását. Elutasító viselkedésétől a lánynak nem szállt inába a bátorsága. A verandalépcső alsó fokán megállt, és a rideg tekintetet ugyanolyannal viszonozta. - Tudom, nagyon elfoglalt - mondta hűvösen -, mégis úgy gondoltam, talán érdekelni fogja, hogy a gyalogútnál, de már a maga telkén, mokaszinkígyók fészkelnek. Victor kétkedőn nézett le rá. Vizslató pillantását Sharon egy darabig rezzenéstelen nyugalommal állta, végül azonban, miután nem kapott választ, megfordult és elindult. Nem egészen két métert tehetett meg, amikor a férfi utánaszólt: - Várjon! Meg kell mutatnia, hol van az a fészek. - Nekem semmit sem kell megmutatnom magának -felelte a lány, mielőtt észrevette volna, hogy a férfi időközben bement a házba. Sharon már nem értette, minek jött vissza egyáltalán, hogy figyelmeztesse ezt a goromba frátert. Haza is mehetett volna, mintha észre sem vette volna a kígyókat. Victor puskával a kezében került elő a házból. - Menjünk! - mondta, aztán se szó, se beszéd előreindult. A lány szótlanul megelőzte, és a háztól nem messze, a szikladarabok tövében összegyűlt, molyrágta falevelekre mutatott. - Ott vannak. A rézszínű testek mintázatáról a férfi is felismerte a veszélyes állatokat. Én legfeljebb csak akkor vettem volna észre a fészküket, ha egyenesen belegyalogolok, futott át a fején, miközben felvett a földről egy botot, és felfordította a nagy köveket. Az odalentröl érkező válasz fenyegető sziszegés volt. Sharon, aki a felingerelt kígyókat figyelte, nem látta, hogy Victor vállához emelte a puskát, és összerezzent, amikor eldördült az első lövés. Ijedten nézte, hogy a férfi újabb lövésekkel az összes mérges kígyót elintézte. - Mi baja? - kérdezte Victor, miután bebiztosította a fegyverét, és meglátta, hogy Sharonnak egészen zöld az arca. - Figyelmeztethetett volna, hogy forduljak el - válaszolta a lány remegő hangon. A férfi futó pillantást vetett az elpusztult állatok ijesztő képére, és gondolatban a pokolba kívánta magát a figyelmetlenségéért. - Jöjjön vissza velem! - mondta, és megfogta Sharon karját. - Már jól vagyok - jelentette ki a lány elutasítóan.

Kínosan érezte magát attól, hogy gyengének mutatkozott Victor Banning előtt, és le akarta rázni magáról a kezét, de nem járt sikerrel. - Nem szorulok rá a vendégszeretetére - tette hozzá haragosan. - Én csak annak szeretném elejét venni, hogy elájuljon itt a telkemen - közölte a férfi, és a lány karját még erősebben átfogva elindult vele a verandája felé. - Miért nem ment tovább, miután megmutatta, hol fészkelnek a kígyók? - Igaza van, még én kérek elnézést - mondta Sharon elképedten. - Életemben nem találkoztam magánál barátságtalanabb és udvariatlanabb férfival! - Én meg eddig abban a hitben voltam, hogy kifogástalan a modorom - felelte Victor, miközben kinyitotta a háza ajtaját, és egy nagy, üres helyiségen keresztül a konyhába vezette a lányt. Sharon érdeklődéssel körbehordozta a tekintetét. A férfi már felújította az ablakkereteket, lemaratta és színtelen lakkal is bevonta őket. A tartógerendákat kibontotta és rendbe hozta, a régi tölgyfa padlót pedig felcsiszolta, lelakkozta, és beeresztette viasszal. Minden arra vallott, hogy ért a fához, és bánni is tud vele. A verandán csak egyszerű asztalosmunkát kellett végeznie, a konyha felújítása azonban elárulta, hogy jó az ízlése, és van érzéke a finom részletekhez. A lány igazságtalannak találta, hogy egy ilyen tehetséges embernek munkanélküliként kell tengetnie az életét. A házért nem fizethetett sokat, de a telek és a kiváló föld megvásárlására bizonyára minden megtakarított pénze ráment. Szörnyű lehet, hogy ilyen csupasz helyiségekben kell élnie, gondolta Sharon szána-kozóan. Victor egy kanna vizet tett fel melegedni. - Készítek magának kávét. - Köszönöm szépen - felelte a lány mosolyogva. A férfi hátat fordított neki, hogy bögrét vegyen le a polcról. - Csak neszkávém van. Azzal kell beérnie. Sharon nagyot sóhajtott. - Mr. Banning... Victor - javította ki magát rövid habozás után, és megvárta, hogy a férfi megint feléje forduljon. - Alighanem téves elképzeléseket alkotott magának rólam. Nem vagyok kíváncsiskodó, minden lében kanál szomszéd. Csak éppen öt kilométeres körzeten belül mindenkit ismerek itt, ezért aztán érdekelt, kicsoda maga, és mit kezdett ezzel a régi házzal. Nem akartam a terhére lenni. A lány megvonta a vállát, felállt, és el akart lépni a férfi mellett, ő azonban megfogta a karját. Vendége bőrét hidegnek érezte, és az arcát is feltűnően sápadtnak találta. - Üljön le... Sharon! - szólította fel. A lány másodpercekig Victor vonásait fürkészte. Érezte, hogy a tartózkodása és hajthatatlansága mögött kedvesség bújik meg, és ez kicsit megenyhítette. - Rengeteg tejjel és cukorral iszom a kávét - mondta figyelmeztetően. A férfi kicsikart magából egy visszafogott mosolyt. - Hallani is szörnyű. - Igen, tudom. Van cukor a házban? - Az asztalon talál. Victor forró vizet töltött a bögrébe, és pillanatnyi tétovázás után magának is levett egyet a polcról. Miután elkészült, a két bögrét odavitte a régi asztalhoz, és ő leült. - Gyönyörű darab. Komoly értéke lesz, ha majd ezt is felújítja - simított végig Sharon az asztallapon, és három púpozott kanál cukrot tett a kávéjába. - Ért a régiségekhez? - Nem sokat. - Nekem ez a szenvedélyem. Éppen régiségboltot készülök nyitni. - A lány szórakozottan kisimította arcából szőke haját. - Furcsa, hogy szinte egyszerre telepedünk le itt. Az utóbbi négy évben amerikai történelmet tanítottam egy baltimore-i gimnáziumban. - Feladta a hivatását? Victornak csak most tűnt fel, hogy Sharon keze ugyanolyan kicsi, mint ő maga. Csuklója keskeny, ujjai pedig vékonyak.

- Egy tanárnak túl sok előírást kell betartania - magyarázta a lány. - És maga nem kedveli az előírásokat? - Csak a sajátjaimat. - Sharon nevetve ingatta a fejét. - Igazából nagyon is jó tanár voltam, a fegyelmezés azonban egyáltalán nem ment. - Amit aztán kihasználtak a tanítványai? A lány bólintott. - Minden adandó alkalommal. - Mégis négy évig ott maradt? - Nem adhattam fel hamar. - Sharon az asztalra könyökölt, és tenyerébe támasztotta az állát. - Mint sokan mások, akik vidéken nőttek fel, én is úgy képzeltem, hgy egy nagyvárosban fogom megtalálni a boldogságot. Élvezni akartam a nyüzsgő életet, kihasználni a sok-sok szórakozási lehetőséget. Négy év azonban elég volt belőle - csóválta a fejét, és ivott egy korty kávét. -Mások meg a városból költöznek falura, hogy paradicsomot termesszenek, és kecskét tartsanak. Az emberek többsége soha nem elégedett azzal, amije van, és valami másra vágyik. - Ebben igaza lehet - felelte Victor szórakozottan, miközben a lányt figyelte, és szemében apró, aranyszínű pontokat fedezett fel. - Miért pont Sharpsburgbe költözött? - kérdezte meg Sharon. A férfi hanyagul megvonta a vállát. Magáról a legkevésbé sem akart beszélni. - Hagerstownban akadt dolgom, és akkor tetszett meg ez a környék - felelte kitérően. - Ezen a félreeső vidéken időnként nehéz az élet, főként télen, bár engem soha nem zavart, ha belepett bennünket a hó. Egyszer harminckét órán át nem volt áram. Nagyanyámmal váltottuk egymást a kályhánál, és még főztünk is rajta. Olyan volt, mintha csakmi ketten lettünk volna az egész világon. - És maga azt sem bánta? - Ha tovább tartott volna, biztosan nem éreztem volna jól magam - felelte a lány nevetve. - Remete azért nem vagyok. - A hegyeket viszont szereti, igaz? - Igen. Sharon rá akart mosolyogni a férfira, de nem jutott hozzá, mert találkozott a tekintetük, és vele ugyanaz történt, mint reggel, Donna boltjában, csak ez most még nyugtalanítóbb volt. Sejtette, hogy ezután már mindig így lesz, és időt kellett nyernie, hogy kitalálja, mit tehetne ellene. Hirtelen felállt, odament a mosogatóhoz, és elmosta a bögréjét. Victornak tetszett, amit látott. - Maga nagyon vonzó nő - mondta, és tudta, hogyan adhat lágy, behízelgő csengést a hangjának. Sharon nevetve feléje fordult. - Tökéletes arcom van ahhoz, hogy zabpelyhet reklámozzanak velem, nemde? - mosolyodott el szomorkásán, amitől csak még elbűvölőbb lett. - Szívesebben lennék izgató, de az egészséges külső sem megvetendő. Victor nem először találgatta már magában, mi bújhat meg a lány gyanútlan és elfogulatlan viselkedése mögött. Elgondolkodva figyelte, ő azonban nem vette észre vizslató pillantását, mert megint a konyhát vette szemügyre. - Támadt egy ötletem - fordult egyszer csak a férfi felé. - Sok mindent kell felújítanom és átalakítanom a házamon, hogy megnyithassam a boltomat. Az egyszerűbb dolgokat, mint például a mázolás, én is el tudom végezni, de az asztalosmunkákkal nem boldogulnék. Aha! - gondolta a férfi. Kibújt a szög a zsákból. A kicsike balfácánt keres magának, aki majd mindent megcsinál helyette. A gyámoltalan nőt adja itt nekem, és azt hiszi, hogy ezzel majd felébreszti a hiúságomat és a védelmező ösztönömet. - Nekem a saját házam is elég munkát ad - felelte hűvösen. - Tudom, hogy nincs sok ideje, de talán mégis megoldhatjuk valahogy. - Sharonnak annyira megtetszett a saját ötlete, hogy már nem lehetett leállítani. - Annyit persze nem tudok fizetni, amennyit egy nagyvárosban kapna. Mit szólna óránként öt dollárhoz? Ha heti tíz, esetleg tizenöt órát dolgozna nálam...

A lány elhallgatott, és zavartan az ajkába harapott. Abból csak szánalmas összeg jönne össze, de ő többet most nem engedhet meg magának. Victor hitetlenkedve nézett rá. - Állást kínál nekem? Sharon halványan elpirult. Csak nem sértette meg az ajánlatával? - Csupán részmunkaidőről lenne szó, már ha egyáltalán érdekli. Tudom, hogy máshol többet is megkereshet, és nem fogok megharagudni, ha jobbat talál. Addig viszont... - Megint félbehagyta a mondatot, és várta, hogy a férfi mondjon valamit. - Ezt komolyan gondolja? - kérdezte Victor egy idő múlva. -Nos... igen. - Mégis miért? - Nekem asztalosra van szükségem, maga pedig az. Legalább elgondolkodhatna azon, amit mondtam, és holnap esetleg átugorhatna hozzám, hogy megnézze a házamat. Bőven ad munkát. - Sharon az ajtóhoz lépett, és keze már a kilincsen volt, amikor még egyszer visz-szafordult. - Köszönöm szépen a kávét. Victor sokáig nézte elgondolkodva az ajtót, amit a lány becsukott maga mögött, aztán egyszer csak felkacagott. Nem állta meg, hogy ne nevessen nagyot azon, ami az előbb megesett vele. Másnap reggel Sharon már korán felkelt, hogy módszeresen mindent elvégezhessen, amit aznapra eltervezett. Kimutatást akart készíteni, hogy tudja, mit fog megtartani, mit kínál majd eladásra, és mit helyez el a múzeumban. Úgy döntött, a földszinten kezdi, és onnan halad szép lassan felfelé. Miközben jegyzetfüzetével a nappali közepén állt, és a kincseit nézegette, figyelmeztetnie kellett magát, hogy nem szabad elérzékenyülnie. Ha a nagyanyja még élne, most azt tanácsolná neki, hogy tegye meg, amit eltervezett, ha úgy tartja helyesnek. Ő pedig egészen biztos volt a dolgában. A polcokon olyan tárgyak álltak, amelyeket a múzeumba szánt: egy katonai sapka a polgárháború idejéből, egy övcsat, egy behorpadt trombita, egy lovassági tiszt kardja és egy tábori kulacs. Sharon kitépett egy lapot a tömbjéből, hogy minden egyes darabot listába vegyen és feldátumozzon, mielőtt majd üvegvitrinekbe teszi. Rajongott a történelmi tárgyakért, akárcsak a nagyanyja, csak ő nem bánt velük olyan hanyagul, hanem méltóképpen akarta tárolni és kiállítani őket. Gondolataiba mélyedve levette a polcról a régi trombitát, és betette egy kartondobozba. Aztán óvatosan sorra selyempapírba göngyölte a tárgyakat, és már csak a legfelső polcon volt néhány, azokat viszont nem érte el. A létrát nem volt kedve becipelni, ezért inkább egy széket húzott oda. Éppen felállt rá, amikor kopogás zavarta meg. - Nyitva van! - kiáltott ki, miközben kockázatos egyensúlygyakorlatot mutatott be a széken. Hiába nyújtózkodott azonban, mert a felső polcig sehogyan sem sikerült felérnie, és száját végül fojtott káromkodás hagyta el. Mégsem adta fel, hanem lábujjhegyre állt, hogy még egy kísérletet tegyen, ám ekkor valaki megfogta a karját, és ö vészesen megtántorodott. Csak azért nem zuhant le, mert Victor Banning elkapta. - Halálra rémített! - mondta a lány szemrehányóan. - Nem tudja, hogy soha nem használunk széket létra helyett? A férfi a derekánál fogva letette Sharont a földre, de továbbra is átölelve tartotta, s amikor ő végül felmosolygott rá, gondolkodás nélkül lehajolt hozzá. A lány nem tiltakozott, csak kellemesen meglepődött. Most még nem számított rá, azt viszont bizton tudta, hogy ez valamikor meg fog történni közöttük. Victor mohó csókjában halvány nyoma sem volt gyengédségnek, vonzódásnak, szerelemnek meg végképp nem. Sharon mégis érezte, hogy gyengéd is tud lenni, és azt is, hogy érzelmi vihar dúl benne. Amikor csitítóan megsimogatta az arcát, a férfi azonnal elhúzódott tőle. Keze érintését túlságosan bizalmasnak találta.

A lány visszavágyott a karjába, ösztöne azonban azt súgta, hogy ne engedjen a késztetésnek, és végül csak mosolyogva felnézett Victorra. - Jó reggelt! - mondta elfogulatlanul, már amennyire ez most kitelt tőle. - Jó reggelt! - felelte a férfi visszafogottan. - Éppen felmérem a készleteimet - mutatott körbe Sharon. - Minden egyes darabot leltárba veszek, mielőtt kiürítem a földszintet. Ebben a helyiségben lesz a múzeum, a többi szobában pedig a bolt. Segítene lerámolnom a felső polcot? Victor szó nélkül teljesítette a kérést. Egészen öszszezavarta, hogy a lány egy szót sem szólt a csókjukról. - Idelent megszüntetem a konyhát, és az emeleten alakíttatok ki újat. Ehhez kell majd a legtöbb idő -folytatta Sharon. Szentül eltökélte, hogy semmit sem fog mondani arról, ami az előbb közöttük történt, akkor sem, ha a férfi láthatóan ezt várja tőle. - Természetesen falat is kell bontani, és több ajtókeretet meg kell nagyobbítani, de a ház jellegét meg akarom őrizni. - Ahogy hallom, mindent alaposan megtervezett -mondta Victor, és magában azt találgatta, ez a nő valóban ennyire hűvös-e, vagy csak annak mutatja magát. - így igaz - pillantott körbe Sharon. - Már az összes engedélyt beszereztem. Az volt csak a munka! Szemernyi üzleti érzékem sincs, de majd abba is beletanulok -tette hozzá, és hangjából eltökéltség csendült ki. - Életem nagy esélye ez a bolt. - Mikor akarja megnyitni? - Ha minden jól megy, december elején. Attól függ, hogyan haladok majd az átépítéssel. Jöjjön, megmutatom a ház többi részét, hogy eldönthesse, hajlandó-e segíteni nekem - mondta a lány, és választ sem várva hátraindult a konyhába. - Ha kikerülnek innen a beépített szekrények, rengeteg hely lesz itt. Miközben átmentek az ebédlőbe, amelynek magas, régimódi ablakai voltak, a férfinak feltűnt, hogy Sharon annak az embernek a céltudatosságával mozog, aki pontosan tudja, mit akar. - A kandalló évek óta nem volt már begyújtva. Azt sem tudom, működik-e még. - A lány az ebédlőasztalhoz lépett, és szeretettel végigsimított rajta. - Ez nagyanyám gyűjteményének legszebb darabja. Több mint száz éve került ide Angliából, ezek pedig Hepplewhite-székek - érintette meg gyengéden a hat szék egyikének szív alakú háttámláját. - Nem szívesen válok meg tőlük, és az asztaltól sem, mert nagyanyám mindegyiket nagyon szerette - lett egyszeriben szomorú Sharon hangja -, de a múzeumban nem férnének el, azt a fényűzést pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy én használjam őket. A tálalószekrény is egyidős velük. - Mindent meg kellene tartania, a házat is olyannak, amilyen most, maga pedig állást vállalhatna a helyi iskolában - szakította félbe Victor. A lány megfeszítette a vállát, s a mozdulatában és hangja remegésében is volt valami megindító. - Nem vagyok alkalmas tanárnak - rázta meg a fejét. - Egy idő után ugyanúgy lógnék az iskolából, mint a tanítványaim. Nem mutatnék jó példát nekik - mondta, és még egyszer megsimogatta az asztalt, mielőtt lassan keresztülsétált a szobán. - Ezen a helyiségen nem fogok változtatni, csak az ajtaját akarom kicsit megna-gyobbíttatni. A férfiban akarata ellenére érdeklődés ébredt. Ennek a háznak az átépítése sokkal nagyobb kihívás lenne, mint a sajátjáé, amibe azért fogott bele, hogy próbára tegye a képességeit. Sharon ösztönösen megérezte, hogy Victor hangulata megváltozott, és a karjánál fogva gyorsan magával húzta, hogy ne szalassza el a kedvező pillanatot. - A nappali mellett most üvegezett veranda van. Az lesz a bolt bejárata, az ebédlő pedig a kiállítótér. A fedett veranda alig tett ki többet tíz négyzetméternél. Tapétái kifakultak, fapadlója karcos volt, de itt is értékes bútordarabok álltak. Rövid körsétájuk közben Victor egyetlen olyan bútort sem látott, amelyik ne lett volna legalább százéves. A berendezés egész vagyont ér, az ajtók viszont ki akarnak esni a tokjukból, gondolta.

- Ez a helyiség alapos felújításra szorul - magyarázta Sharon, miközben ablakot nyitott, hogy kieressze a dohszagot. - Csúnyán elbánt vele az idő. Gondolom, maga sokkal jobban tudja nálam, hogyan lehetne megint gyönyörűvé varázsolni. A férfi kétkedőn méregette a fapadlón tátongó repedéseket és a töredezett tapétaléceket. Sharon látta rajta, hogy figyelmét semmi sem kerüli el, és igencsak elszomorítja a ház szánalmas állapota. Pedig még csak a földszintet látta! - Azt hiszem, jobb lesz, ha az emeletet meg sem mutatom -jegyezte meg. - Miért? - Mert ott kétszer annyi mindent kell elvégezni, mint idelent. Nagyon örülnék, ha elvállalná a munkát, és nem szeretném előre elijeszteni. - Mindenképpen szüksége lesz valakire, aki segít magának - mondta a férfi. Tisztában volt azzal, hogy a saját háza újjáépítése is kellőképpen igénybe veszi majd az idejét és az erejét. Sharon házát viszont olyan szakembernek kellene felújítania, aki a lehető legtöbbet meg tudja őrizni abból, ami szép benne. Csábító feladat... - Victor... - A lány habozott kicsit, de végül úgy döntött, lesz, ami lesz, vállalja a kockázatot. - Hat dollár órabért még meg tudnék adni, és ebédet is kapna, meg annyi kávét, amennyit csak akar. Ha a vevőim meglátják, milyen jó munkát végzett, az komolyabb megbízásokat is hozhat magának - érvelt. Szíve heves dobogásba kezdett, amikor legnagyobb ámulatára a férfi szélesen elmosolyodott. Kisfiús mosolya sokkal szeretetreméltóbbá tette, mint viharos csókja. - Jól van, Sharon - adta be végül a derekát, bár maga sem igazán tudta, miért teszi. - Elvállalom a munkát. Önmagával roppant elégedetten, és boldogan is attól, hogy Victor egyszeriben készséges lett, Sharon úgy döntött, mégiscsak megmutatja az emeletet is. A férfi somolygását ugyan nem tudta mire vélni, jó hangulatát azonban semmiképpen sem akarta kihasználatlanul hagyni. Ösztönös mozdulattal megfogta a kezét, és elindult vele a meredek lépcsőn. - Három hálószoba van idefent - mondta, miután felértek. - Az enyémet meghagyom olyannak, amilyen most, nagyanyáméból lesz a nappali, a harmadik helyére pedig a konyha kerül. Az átépítés után a festést, a mázolást és a tapétázást már én is el tudom majd végezni - magyarázta, és felnézett a férfira. Tekintetük találkozott, és kis ideig így álltak. Aztán Victor váratlanul felemelte a kezét, és ujjai hegyét végighúzta a lány orrán. - Csupa kosz lett - mondta csendesen. - Ó! - Sharon nevetve megdörzsölte az arcát. - Itt! - törölte le a hüvelykujjával Victor a port. A lány bőrének tapintása pontosan olyan volt, mint amilyennek látszott: puha és bársonyos. Az íze is ilyen lehet, gondolta a férfi, miközben az állához ért. Amikor pillantása az ajkára esett, észrevette, hogy Sharon karcsú testén reszketés futott végig. A lány nagy szemekkel nézett fel rá, ö pedig sietve leengedte a kezét. Sharon megköszörülte a torkát, és önuralma visszanyeréséért küzdött, miközben kinyitott egy ajtót. - Ez volt a nagyanyám hálója - mondta, és idegesen beletúrt a hajába. - A padló menthetetlen, úgyhogy fel kell szedetnem. Nagyi a legkevésbé sem volt az újítások híve - magyarázta, és megkönnyebbülten fellélegzett, amikor megérezte, hogy a szíve megint rendes ütemben ver. - A férje halála óta eltelt harminc évben semmit sem változtatott ezen a szobán. Az ablakok szorulnak, a tető beázik, és nem húz a kémény. Kisebb javításokon kívül soha semmit nem csináltak a házon. - Mikor halt meg a nagymamája? - kérdezte Victor. - Három hónapja. - Sharon felemelte az ágyat borító, foltvarrással készült takaró sarkát, de mindjárt vissza is engedte. - Egyik este lefeküdt, és többet nem ébredt fel. Én már korábban elvállaltam egy nyári tanfolyamot az iskolámban, ezért jöhettem csak most vissza ide - tette hozzá.

Szavaiból Victor kihallotta, hogy bűntudat gyötri. - Tehetett volna valamit érte, ha itt van vele? - Nem - lépett a lány az ablakhoz -, csak akkor nem kellett volna egyedül meghalnia. A férfi kérdezni akart valamit, de az ablaknál álló Sharont nagyon kicsinek és védtelennek látta, ezért inkább visszatért a gyakorlati dolgokra. - A falakkal mi lesz? - kérdezte. - Tessék? - fordult vissza feléje a lány, és látszott rajta, hogy gondolatban egészen máshol járt. - Azt kérdeztem, itt is akar-e falat bontatni. Sharon hosszú pillanatokig tűnődőén nézegette a megfakult tapétát. - Nem - felelte végül valamivel biztosabb hangon. -Az ajtót viszont meg szeretném nagyobbíttatni. Victor alaposan szemügyre vette az ajtónyílást. - Ez itt főfal? A lány apró fintort vágott. - Sejtelmem sincs. Honnan kellene... - kezdte, de elhallgatott, mert meghallotta, hogy odalent kopogtat valaki. - Ez meg ki lehet? Mindjárt jövök. Addig csak nézzen körül itt nyugodtan! - mondta, és leszaladt a lépcsőn. Victor mérőszalagot húzott elő a zsebéből, és elkezdte felmérni a hálószobát. Sharon eközben kinyitotta a bejárati ajtót, és arcáról azonnal leolvadt a barátságos mosoly. - Te vagy az, Carl? - kérdezte. Látogatója szemrehányóan nézett vissza rá. - Be sem hívsz? - kérdezte. - De, persze! - A lány oldalra lépett, és óvatosan becsukta az ajtót, de jelét sem adta, hogy be akarna menni a nappaliba. - Hogy vagy, Carl? -Jól. Nagyon jól. Hogy is lenne másként az ifjabbik Carl Trainer? -gondolta Sharon. Olyan nincs, hogy ő ne lenne jól. A hangulata mindig kifogástalan, akárcsak a külseje. És finom, választékos öltönye arról árulkodik, hogy időközben meg is szedte magát. - És te hogy vagy, Sharon? - Jól. Nagyon jól - felelte a lány, és tudta, hogy gúnyolódása nem fog feltűnni Cárinak. - Sajnálom, hogy nem látogattalak meg már a múlt héten. Tervbe vettem, de végül nem engedték az üzleti ügyeim. - Ezek szerint jól megy a bolt? - kérdezte Sharon az érdeklődés leghalványabb jele nélkül, a férfi azonban erre sem figyelt fel. - Az emberek megint többet költenek. - Carl megigazította a nyakkendőjét. - Felfutóban van az ingatlanpiac, főleg itt, vidéken. Vagyis nálad még mindig a pénz áll az első helyen, gondolta a lány. - Édesapád hogy van? - Jól. Lassanként kiszáll az üzletből. Egyszer meglátogathatnád. - A férfi kis időre elhallgatott, mintha fontos bejelentésre kellene felkészülnie. -Szóval hazaköltözöl -jegyezte meg végül, miközben tekintete bejárta a dobozokat és a ládákat. - Igen - felelte Sharon kurtán. - Ez a ház siralmas állapotban van, a fekvése viszont remek. - Carl mosolya kissé leereszkedő volt. - Egészen biztos, hogy jó árat kaphatsz érte. - Nem akarom eladni. Azért jöttél ide, hogy felértékeld a házamat? Carl arcára elképedés ült ki. - Jaj, dehogy! - Valami okod csak volt arra, hogy meglátogass -mondta Sharon hanyagul. - Azért néztem be, hogy megtudjam, hogy vagy. Azt beszélik, régiségboltot szeretnél nyitni. Gondolom, ez is csak egyike a szokásos légből kapott híreszteléseknek. - Nem, Carl. Ez nem híresztelés, és a legkevésbé sem légből kapott. Valóban saját boltom lesz. A férfi felsóhajtott, és azzal az atyáskodó elnézéssel nézett Sharonra, amelyet ő annyira utált.

- Tudod te egyáltalán, milyen nehéz, sőt mi több, kockázatos a mai gazdasági helyzetben üzletet nyitni? - Úgy éljek, hogy te majd mindjárt elmagyarázod -dünnyögte a lány. - Kedvesem - kezdte Carl higgadtan -, te tanár vagy, és már négy év gyakorlatot is szereztél. Nagy butaság lenne, ha a pillanatnyi szeszélynek engedve felhagynál a hivatásoddal. - Mert én mindig is csak butaságokat műveltem. így van, Carl? - nézett fel rá Sharon hűvösen, és élesebb hangon folytatta, semmint szerette volna. - Állandóan ezt vetetted a szememre, pedig állítólag halálosan szerelmesek voltunk egymásba. - Ugyan, kérlek! Én csupán a szélességedet igyekeztem megfékezni. - Megfékezni a szélességemet! - ismételte meg a lány inkább meglepetten, semmint mérgesen. - Te semmit sem változtál. Szemernyit sem. Fogadni mernék, hogy ma is még szabályos kis gombócokká hajtogatod össze a zoknijaidat, és mindig van nálad tartalék zsebkendő. - Ha kicsit is megtanultad volna becsülni a gyakorlatias gondolkodás előnyeit... - Akkor nem hagytál volna faképnél két hónappal az esküvőnk előtt? - szólt közbe Sharon indulatosan. - Ezt nagyon rosszul látod. Komolyan. Én csak a te érdekedet néztem. - Az én érdekemet! - csattant fel a lány, és mutatóujjával megbökte a férfi mellkasát. - Mondok én neked valamit, Carl. Kitűzheted bokrétának a kalapod mellé a gyakorlatias gondolkodásodat, meg a csekkfüzetedet és a sámfáidat is. Annak idején azt hittem, megbántottál. Ma már viszont tudom, hogy óriási szívességet tettél nekem. Ki nem állhatom a gyakorlatias gondolkodást, a takarítószerektől illatozó szobákat és a gondosan felhajtogatott fogkrémtubusokat. - Nem értem, mi köze ennek ahhoz, amiről beszélünk. - Nagyon is sok köze van hozzá - felelte Sharon ingerülten. - És azt is tudd meg, hogy igenis lesz boltom. Lehet, hogy nem gazdagszom meg rajta, de legalább szeretni fogom, amit csinálok. - Szeretni? - csóválta meg a fejét Carl. - Arra nem lehet üzletet alapítani. - Nekem csak az számít, hogy a magam ura lehessek. Nincs szükségem hat számjegyű jövedelemre ahhoz, hogy boldog legyek. A férfi fitymáló mosolyra húzta a száját. - Ugyanolyan vagy, mint voltál -jelentette ki. Sharon komor pillantást lövellt felé, aztán feltépte az ajtót. - Menj, és áruld a házaidat! - mondta. A méltóságteljességet, amellyel Carl elvonult mellette, irigyelte tőle, ugyanakkor azonban visszataszítónak is találta. Gondosan becsukta mögötte az ajtót, és öklével csak utána csapott nagyot a falra, hogy levezesse a dühét. - Aú! - kiáltott fel, és szájához kapta sajgó kezét. Miután megfordult, zavarában fülig vörösödött. Victor ott állt a lépcső aljában, és komolyan méregette őt. - Remélem, élvezte az előadást! - kiáltotta oda neki a lány, mielőtt beszaladt a konyhába. Nagy dérrel-dúrral rámolni kezdett, és nem vette észre, hogy a férfi utánament. Amikor egyszer csak a vállán érezte a kezét, bosszúsan megpördült a tengelye körül. - Mutassa a kezét! - kérte Victor. - Semmi baja - állította Sharon. Lélegzetét önkéntelenül visszafojtotta azonban, mert éles fájdalom hasított a csuklójába, amint a férfi óvatosan megnyomkodta a hüvelykujjával. - Eltörnie szerencsére nem sikerült - állapította meg -, de jókora véraláfutás lesz rajta. - Ne mondjon semmit! - szólította fel a lány mérgesen. - Én is tudom, hogy bolondot csináltam magamból. Victor még mindig az ujjait vizsgálgatta. - Elnézését kérem - mondta végül. - Fel kellett volna hívnom magamra a figyelmét. Sharon nagy levegőt vett, és visszahúzta a kezét. - Semmi baj - felelte halkan, aztán a tűzhelyhez lépett, hogy tea vizet tegyen fel.

A férfi szótlanul figyelte. - Sajnálom, hogy zavarba hoztam - jegyezte meg egy idő után. - Mivel most már itt él, valamikor mindenképpen hallott volna rólam és Cáriról. Mindössze annyi történt, hogy hamarabb tudta meg, amiről amúgy is értesült volna. Victor valójában semmit sem tudott meg, de szeretett volna, akkor is, ha ezért haragudott magára. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Sharon rácsapta a kannára a fedőt. - Carl mellett, mindig reménytelenül ostobának érzem magam. - Miért? A lány heves mozdulattal kinyitotta a szekrényajtót. - Mindent apróra megtervez, és soha nem indul el úgy otthonról, hogy ne lenne esernyő a kocsija csomagtartójában - sziszegte haragosan. - Köszönöm, ennyi nekem elég. Most már értem -felelte Victor, miközben Sharon kapkodó, hirtelen mozdulatait figyelte. - És soha nem követ el hibát. Mindig józan, mindig megfontolt. - A lány cseppet sem finoman két bögrét tett az asztalra, aztán a férfi felé fordult. - Maga hallotta talán, hogy az előbb kicsit is felemelte volna a hangját? Ő, nem! Nem káromkodott, és tökéletesen ura maradt önmagának. Az az ember egyszerűen hal vérű! -Sharon most már dühösen kiabált. - Még csak izzadni sem szokott. - Szerette? A lány másodpercekig kifejezéstelen tekintettel meredt Victorra, aztán szomorúan felsóhajtott. - Igen. Őszintén szerettem. Tizenhat éves voltam, amikor megismerkedtünk - mesélte, és a hűtőszekrényhez lépett. Izgatottságában elfelejtette meggyújtani a gázt a víz alatt, de a férfi szó nélkül megtette helyette. -Eszes volt, okos, talpraesett, egyszerűen tökéletes. Az isten is üzletembernek teremtette. Bárkinek bármit el tud adni. Mindenkinek lyukat beszél a hasába. Victor, bár valójában semmi oka nem volt rá, ezt a Carlt máris rendkívül ellenszenvesnek találta. Egyszer csak azon kapta magát, hogy elbűvölten nézegeti Sha-ront, akinek puha, szőke haján megcsillant a napfény, amikor az asztalra tette a kerámia cukortartót. - Megvesztem érte - folytatta a lány, és a férfinak erősen összpontosítania kellett, hogy ne csak a kecses mozdulataira, hanem a szavaira is figyeljen. - Miután betöltöttem a tizennyolcat, Carl megkérte a kezemet. Mind a ketten főiskolára jártunk, és ő úgy tartotta illendőnek, hogy az esküvőnk előtt egy évig jegyben járjunk. Carl soha semmit nem tesz, ami ne lenne ildomos - fűzte hozzá mogorván. Érzéketlen tuskó! - gondolta Victor, miközben tekintete Sharon pólójára szegeződött, amely alatt jól láthatóan kirajzolódott a melle. Végül bosszúsan levette róla a szemét, felgyorsult szívverésének azonban nem tudott parancsolni. - Én nem akartam várni az esküvővel, Carl azonban akkor is meggondolatlannak és szelesnek nevezett. Az a javaslatom pedig, hogy legalább költözzünk össze, szabályosan letaglózta. - A dobozos tej nagyot koppant az asztalon, amikor a lány letette. - Fiatal voltam, szerelmes, és kívántam Carlt. Ő viszont kötelességének tartotta, hogy féken tartsa az... alantas ösztöneimet. - Bolond az az ember, csak nem forog - jegyezte meg Victor halkan. Sharon azonban nem hallotta, mit mondott, mert éppen sípolni kezdett a teáskanna. - A jegyességünk alatt Carl nekifogott az átnevelé-semnek. Én mindent el is követtem, hogy olyan legyek, amilyennek ő akart, vagyis méltóságteljes és megfontolt, de nem ment. - A lány komoran ingatta a fejét, miközben visszagondolt arra a hosszú, csalódásokkal teli évre. - Ha a diáktársaimmal elmentem pizzázni, szememre vetette, hogy szórom a pénzt, pedig minden garast félre kellene tennünk. Már akkor kinézett nekünk egy város széli kis házat. Az apja remek befektetésnek tartotta. - Maga viszont förtelmesnek. Sharon csodálkozva a férfi felé fordult.

- A rosszullét környékezett tőle. Igazi amerikai sorház volt. Alumínium borította, és sövény vette körül. Amikor kijelentettem, hogy én nem bírnám ki abban a házban, Carl kinevetett, és atyáskodón megsimogatta a fejemet. - Miért nem szakított vele? - kérdezte Victor. A lány futó pillantást vetett rá, mielőtt bögrékbe töltötte a teát. - Volt már szerelmes? - kérdezte csendesen, a férfi azonban látta rajta, hogy nem vár választ, és hallgatott. -Szinte az egész évet veszekedéssel töltöttük - folytatta Sharon. - Én úgy gondoltam, azért vagyunk feszültek, mert túl hosszúra nyúlt a jegyességünk, és nem élünk nemi életet. Carl azt mondogatta, hogy minden másként lesz, ha majd összeházasodtunk. Én pedig többnyire hittem neki! - Az az ember nemcsak tökkelütött, hanem még sótlan is. A lány elmosolyodott, bár meglepte a Victor hangjából kihallatszó megvetés. - Talán igen. Időnként viszont helyes, kedves is tudott lenni, és én olyankor elfelejtettem a kicsinyes és kérlelhetetlen fafejüségét, amíg újra el nem kezdett megrendszabályozni. Végül a nászutunk miatt került sor közöttünk kenyértörésre. Én a Fidzsi-szigetekre akartam menni. - A Fidzsi-szigetekre? - kérdezett vissza a férfi. - Igen, oda - felelte Sharon dacosan. - Különleges, romantikus nászútra vágytam. Gondolom, ez érthető, elvégre éppen csak betöltöttem a tizenkilencet. Cárinak viszont addigra már kész tervei voltak. Egy olyan csupa műanyag szállodát nézett ki, amelyben kizárólag nászutasokat fogadnak, és minden programjukat megszervezik. A lány leült az asztalhoz, és egy hajtásra kiitta a teáját. Victor csak lassan kortyolgatta a magáét. - Ezek után maga lefújta az esküvőt? - kérdezte. Feszülten várta, hogy Sharon lecsap-e a lehetőségre, és egyszerűen igennel válaszol, vagy a teljes igazságot elmeséli. - Nem. - A lány eltolta maga elől az üres bögrét. -Sokáig vitatkoztunk, aztán én elrohantam, és néhány barátommal elmentem egy kiskocsmába. Előtte még közöltem Carllal, hogy belepusztulnék, ha a nászéjsza-kámat bingózással kellene töltenem, vagy azzal, hogy végignézzek egy harmadosztályú műsort a szállodában. Victornak csak nehezen sikerült elfojtania egy mosolyt. - Ezt meg tudom érteni - mondta. - Miután megnyugodtam, arra jutottam magamban, hogy végül is mindegy, hová utazunk, ha végre együtt leszünk. Elhitettem magammal, hogy Cárinak volt igaza. Visszamentem hozzá, és bocsánatot kértem tőle. Ö viszont nagyon nyugodtan és nagyon józanul kiadta az utamat. Victor kis ideig hallgatott, mielőtt széket húzott oda magának, és leült a lány mellé. - Az előbb azt mondta, hogy az az ember soha nem követett el hibát. Sharon másodpercekig csak meglepetten nézett rá, aztán felkacagott. - Köszönöm. Pontosan erre volt szükségem - válaszolta, és fejét ösztönösen a férfi vállára hajtotta. Miután kiöntötte a lelkét, a dühe nyomtalanul elpárolgott. Victorban gyengédség ébredt iránta, és ez óvatosságra intette, mégsem állta meg, hogy ne kezdje el simogatni sürü, szőke haját. Észre sem vette, hogy egy puha tincset az ujjára tekert. - Még mindig szereti? - hallotta meg egyszer csak a saját hangját. - Nem, de elég csak meglátnom, és még mindig azonnal felelőtlen álmodozónak hiszem magam. - És valóban az? A lány vállat vont. - Többnyire igen. Victor magához vonta Sharont. Kívánta, és vágyai elfeledtették vele az óvatosságot. - Teljesen igaza volt abban, amit az előbb mondott neki. - Sok mindent vágtam a fejéhez. - Én arra gondoltam, hogy szívességet tett magának - mondta a férfi csendesen, és nem tudta, hogy a lány sóhaja a kijelentésére volt-e válasz, vagy arra, hogy ujjai a nyakát simogatták. - Az is

tökéletesen érthető, hogy őrületbe kergette magát a szabályos gombócokká hajtogatott zoknijaival. Sharon felnevetett, és merő hálából csókot lehelt a férfi arcára. Ő lenézett rá, és vágyai felerősödtek. Amikor a tarkójára tette a kezét, a lány nem húzódott el tőle, és a szemét sem sütötte le szemérmesen, csak hívogatóan szétnyitotta a száját. Nyelvük egymásra talált, és Victor csókja egyre forróbb, egyre követelőbb lett. Maradéktalanul ki akarta élvezni azt a tiszta szenvedélyt, amellyel Sharon odaadóan és bőkezűen megajándékozta. Telt, puha ajkát gyengéden a fogai közé vette, és még közelebb húzta magához. - Victor - suttogta a lány bódultan. A férfi azonnal elengedte, és felállt. - Rengeteg a dolgom - mondta kimérten. - Majd jelentkezem, ha összeírtam, mire lesz szükségem a háza felújításához. Sharon döbbenten meredt a hátsó ajtóra, amelyen át Victor eltűnt, mielőtt ő még egy szót is szólhatott volna. Mivel dühíthette fel ennyire? Miért lökte el magától hirtelen, miután egy pillanattal korábban még szenvedélyesen csókolta? A lány szomorúan nézett maga elé. Nem most először képzelt többet valamibe annál, mint ami valójában benne volt. Mindig is hajlott az önámításra. A vágyai talán soha nem fognak beteljesedni. Meg akarja őrizni a függetlenségét, de úgy, hogy szép álmait közben megoszthassa egy férfival. A saját lábán akar állni, miközbenegy erős kézbe is szeretne kapaszkodni. Az első percben megérezte, hogy Victor más, mint azok a férfiak, akiket eddig ismert. Amint meglátta Donna boltjában, az ösztönei azonnal megsúgták, hogy számára ő az igazi. Csak nem sértettem meg? - hasított belé az ijesztő kérdés. Miután munkát ajánlottam neki, akár azt is képzelheti, hogy nemcsak a házamat akarom felújíttatni vele, hanem többet is várok tőle a pénzemért. A lány elnevette magát, amikor idáig jutott a töprengésben. Ő aztán minden, csak nem a végzet asszonya, aki elcsábítja a férfiakat. Victor Banning pedig egészen biztosan könnyen ellen tud állni egy olyan nőnek, akinek csupa kosz az arca, és dühében ököllel veri a falat. Már megint elragadott a képzeletem, gondolta Sharon, mielőtt nagy sóhajjal felállt, hogy folytassa a munkát. Victor nem tudott elaludni, noha késő éjszakáig dolgozott, hogy elfelejtse dühét és vágyait. A düh érzését túlságosan is jól ismerte, megtanult vele együtt élni, és nem is az rabolta el az álmát. Az sem most esett meg először vele, hogy megkívánt egy nőt. Ami zavarta és nyugtalanította, az az volt, hogy egy ábrándos lelkű kis történelem-tanárnő ébresztett benne forró vágyakat. Egy idő után bosszúsan felkelt, és kiment a verandára. A sötétben is ellátott az erdő széléig, és tudta, hogy a fekete, titokzatos sűrűség túlsó oldalán, egy megfakult tapétájú, apró szobában, régi ágyában most ott alszik Sharon. Ablakát biztosan nyitva hagyta, hogy beengedje az éjszaka illatait és neszeit. A férfi halkan elkáromkodta magát. Micsoda ostobaságokon jár az esze! Nem lett volna szabad elvállalnia azt a munkát, bármennyire mókásnak és ingerlőnek találta is Sharon ajánlatát. Kurtán felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy hat dollárt fog keresni óránként. Mikor lehetett, hogy utoljára órabérben alkalmazták? Úgy számolta, hogy tizenöt éve volt. Ilyen gyorsan repülne az idő? Akkoriban még nem töltötte be a húszat, és édesanyja, aki a családi építési vállalatot vezette, úgy tartotta, hogy fia csak akkor tanulhatja meg a szakma minden csínját-bínját, ha egészen lentről kezdi. Ő pedig buzgón helyeselt neki, mert fával nagyon is szeretett dolgozni, az viszont kicsit sem vonzotta, hogy tárgyalásokon vegyen részt, és papírmunkát végezzen egy irodában. Végül azonban nem maradt más választása. Özvegy édesanyja váratlanul szívinfarktust kapott, és egészsége soha többé nem lett kifogástalan. Leghőbb kívánsága az volt, hogy örökségét, a Riverton céget egyetlen fiának adhassa át. Kérlelésének Victor nem tudott ellenállni. Ha kiderült volna, hogy nem alkalmas vezetőnek, kiszállt volna az üzletből, és mást keresett volna maga helyett. Irányítása alatt azonban a Riverton óriásvállalattá nőtte ki magát. Ő pedig egy napon összetalálkozott Ameliával.

Victor gúnyos mosolyra húzta el a száját. A szelíd, csábos, vörös hajú Amelia, aki a déliek lágy kiejtésével beszélte az angolt, hosszú hónapokig csak kecsegtette őt. A végén már majdnem beleőrült, annyira kívánta. Pedig ha észnél van, még azelőtt átlát rajta, hogy jegygyűrűt húzott volna az ujjára... Amelia két kézzel szórta a pénzét. Ruhákat, nercbundákat, autókat vett magának, és Victort ez eleinte nem is zavarta. Ellenkezőleg, úgy gondolta, hogy egy ilyen földöntúli szépségnek kijár a fényűzés, és ő még szerette is a feleségét. Vagyis azt a nőt szerette benne, akinek hitte. Örömmel töltötte el, hogy minden földi jóval elhalmozhatja, és szó nélkül kifizette a számláit. Csak egyszer-kétszer figyelmeztette kedvesen, ha már nagyon-nagyon magas volt az összeg. Amelia olyankor egészen összetört, és lenyűgöző bájjal esedezett a bocsánatáért. Neki pedig szinte fel sem tűnt, hogy továbbra is rendszeresen kapta a csillagászati számlákat. Mígnem aztán rájött, hogy felesége azért fosztogatja a bankszámláját, mert az ő pénzéből támogatja a bátyja betegeskedő építési vállalkozását. Amikor ezt a fejére olvasta, Amelia könnyekben tört ki, és arra hivatkozott, hogy nem fürödhet tejben-vajban, miközben a testvére a csőd szélén tántorog. Victornak ezt az érvelést el kellett fogadnia, és a sógora iránti együttérzésből kölcsönt ajánlott fel neki, arra azonban nem volt hajlandó, hogy pénzt pumpáljon egy rosszul vezetett kis cégbe. Amelia hízelkedéssel és duzzogással próbálta meg jobb belátásra bírni, miután azonban be kellett látnia, hogy nem tudja meglágyítani a férje szívét, rátámadt, akár egy vadmacska. Lakkozott körmeivel összekarmolta az arcát, és dühödten a fejéhez vágta, miért ment hozzá valójában. Nem szerelemből, hanem csakis a pénzéért, hogy abból támogathassa majd a családja vállalkozását. Victor csak akkor ébredt rá, mi is bújt meg a szelíd kis csábító álarca mögött. Első döbbenetét keserű felismerések és csalódások egész sora követte. Két teljes éven át harcolt a házassága megmentéséért, végül azonban belátta, hogy hiú ábrándokat kerget. Javaslatára, hogy váljanak el, Amelia gúnyos nevetés kíséretében azonnal igent mondott. Visszaadja a szabadságát, közölte vele, ha cserében ő ráíratja a vagyona és a cége felét. A feltűnést keltő, teljes nyilvánosság előtt zajló válóperhez is ragaszkodott. Feltételeit Victor nem fogadhatta el, ezért még egy évig együtt élt vele. Közben rájött, hogy a felesége szeretőket tart, ám ez kicsit sem fájt neki, mert akkor már semmit sem érzett iránta. Lassan, tapintatosan bizonyítékokat kezdett gyűjteni ellene, s önmaga és a cége megvédése érdekében azt is vállalta volna, hogy az összes családi szennyest kiteregesse a bíróság előtt, és bekerüljön a pletykalapokba. Erre azonban végül nem került sor, mert az egyik megunt és csalódott szeretője golyót röpített Amelia fejébe, és kioltotta az életét. Halála már nem szomoríthatta el Victort. Semmi mást nem érzett, csakis megkönnyebbülést. Ez viszont lelkifurdalást ébresztett benne, amit sok-sok munkával igyekezett tompítani, egészen elfojtania azonban soha nem sikerült. Végül úgy döntött, hogy megveszi ezt a düledező hegyi házat, cége vezetését pedig meghatározatlan időre alelnökére bízta. Magányra vágyott, és kétkezi munkára, amit mindig is szeretett. És most, amikor már kezdte azt hinni, hogy helyes döntést hozott, az életébe belépett Sharon Abbott. Ő nem kimondott szépség, mint Amelia volt, és semmi sincs meg benne azokból az elegáns, nagyvilági nőkből, akikkel neki a felesége halála után dolga volt. Sharon üde, életvidám teremtés, és nagylelkűsége ösztönösen vonzza őt. Házassága hagyatékaként azonban kiábrándultságot és gyanakvást őriz a lelkében. Az ártatlanság álarca csakis egy bolondot téveszthet meg kétszer. Ő pedig nem bolond. Victor a gondolataiba mélyedve visszament a házba. Nem fogja engedni, hogy egy nő elrabolja az álmát, határozta el magában. Aztán mégis egész éjjel nyugtalanul forgolódott az ágyában. Csodaszép volt a reggel. Az ég mélykéken ragyogott, a madarak vidáman csiviteltek, és virágillat töltötte be a meleg levegőt. Amint kinyitotta az ablakokat, Sharon azonnal tudta, hogy ilyen gyönyörű napon nem bírna megmaradni a házban.

Régi pólót és megfakult, piros rövidnadrágot vett fel, aztán lement a pincébe, és sikerült is fehér festéket meg ecsetet találnia. Az elülső verandája kijavításához kevés lett volna a tehetsége, a hátsó viszont nem rogy-gyant meg. Úgy ítélte meg, hogy azt újra barátságos és hívogató hellyé varázsolhatja, ha kétszer egymás után lefesti. Szerszámain kívül a táskarádióját is kivitte magával, s miután talált egy jó állomást, teljes hangerőre állította a zenét, és nekilátott az előkészületeknek. Fél óra alatt végzett a veranda lesöprésével, és a kerti öntözőcsővel még tisztára is mosta. Miközben várta, hogy a nap megszárítsa a deszkákat, kinyitotta a kis vödör fehér festéket, és gondosan megkeverte. Egyszer-kétszer lenézett a gyalogúira, és azt találgatta, vajon mikor hallat majd magáról Victor. Végül fogta a vödröt és az ecsetet, letérdelt a veranda végében, és nekifeküdt a mázolásnak. Akkor is nagyban dolgozott még, amikor a háza felé tartva Victor megállt a gyalogút végénél, és egy ideig őt nézte. Sharon addigra már a veranda harmadát lefestette. Karja tele volt ráfröcskölődött fehér festékpöttyökkel, együtt énekelt az üvöltő táskarádióval, s miközben csípőjét a zene ütemére ringatta, kerek kis hátsóján megfeszült a nadrág. Lelkesen munkálkodott, de legalább annyira ügyetlenül is. Egyszer a vödör fölé hajolt, és véletlenül rátenyerelt a már lemázolt deszkákra. Száját bosszús káromkodás hagyta el, majd hanyagul a nadrágjába törölte a kezét. A férfi nem állta meg, hogy ne mosolyogja meg. - Mintha azt mondta volna, hogy a mázoláshoz ért -jegyezte meg, miután odament hozzá. A lány ijedten megfordult, és kis híján felborította a festéket. - Soha nem állítottam, hogy különösebb tehetségem lenne hozzá - válaszolta mosolyogva. - Azért jött át, hogy szaktanácsokkal lásson el? A férfi megrázta a fejét. - Ezzel sajnos már elkéstem. Sharon felvonta a szemöldökét. - Szép lesz ez, ha majd elkészülök vele. Victor jobbnak látta, ha erre inkább semmit sem mond. - Összeírtam, milyen anyagokra lesz szükségem, és néhány helyiséget le is kell mérnem. - Ez aztán gyorsan ment! - A lány előrehajolt, és lehalkította a rádiót. - Mással is van még baj - mondta aztán. - Az elülső verandával. A férfi végignézett a jól-rosszul lefestett deszkákon. - Csak nem mázolta le már azt is? Sharon elhúzta a száját. -Nem. - Hála istennek! Hogyhogy annak nem esett neki? - Mert szét akar esni. Maga talán meg tudja mondani, hogyan menthetném meg. Ó, nézze! - A lány izgatottan megfogta Victor kezét, és a magas fű között libasorban vonuló fürjcsaládra mutatott. - Most először látok fürjeket, amióta hazaköltöztem a városból - tette hozzá, és elbűvölten egészen addig nézte a madarakat, amíg azok el nem tűntek a szeme elől. - Őzek is élnek erre, bár velük még nem találkoztam, csak a lábnyomaikat láttam - mesélt tovább lelkesen, ám aztán hirtelen eszébe jutott, hogy csupa festék a keze. - Jaj, ne haragudjon! Összekentem? - kérdezte ijedten. A férfi nem válaszolt, csak kifordította festéktől ragadó tenyerét. - Nagyon sajnálom - mondta Sharon nevetve. -Várjon! Megemelte a pólója alját, hogy letörölje Victor kezét, és közben elővillant sima, fehér bőre. - így még jobban beledörzsöli a festéket - jegyezte meg a férfi, és tekintetét csak erőnek erejével tudta levenni a lány csupasz hasáról. - Könnyen lejön - nyugtatta meg Sharon, aki még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést. - Valahol kell lennie terpentinnek a házban - tette hozzá, és hiába küzdött ellene, megint kuncogni kezdett. - Elnézést! -hajtotta Victor mellkasára a fejét. - Ha nem nézne ilyen furcsán rám, nem kellene nevetnem. - Miért, hogy nézek? - Türelmesen. - És magának ettől nevetnie kell?

A férfi nem értette, miért jutott eszébe hirtelen, hogy Sharon szájának mézíze van. Talán attól, hogy orrát megcsapta a haja illata? - Nem tehetek róla, engem sok minden megnevettet -felelte a lány, és felegyenesedett, de kezét nem vette le Victor mellkasáról. Egyszer csak megérezte, hogy a férfi hüvelykujjával a meztelen karját simogatja. Bizalmas mozdulata egészen önkéntelen lehetett, talán nem is tudta, mit csinál, miközben kifürkészhetetlen tekintettel nézett le rá. Sharon legszívesebben lábujjhegyre állt volna, hogy megcsókolja. Kívánta, és érezte, hogy Victor is kívánja őt. Egy belső hang azonban arra figyelmeztette, hogy ne tegye meg az első lépést. Mozdulatlanul állt hát tovább, és nyíltan, egyenesen a férfi szemébe nézett. Kettőjük közül neki nem, csakis Victornak volt rejtegetni-valója, és ezt ezekben a pillanatokban mindketten tudták. Amikor a férfi végül rádöbbent, hogy a lány karját simogatja, és hogy nagyon szeretné a karjába zárni, azonnal visszahúzta a kezét. - Jobb lesz, ha folytatja a munkát - mondta. - Én pedig megyek, és lemérem a szobákat. - Jól van. A konyhában mindent megtalál, ha esetleg inna egy teát - szólt utána Sharon. Furcsa ember! - gondolta, és öntudatlanul megérintette a karját, amelyen még mindig ott érezte Victor ujjait. Miért nézhetett rám olyan áthatóan az előbb? - találgatta, de kérdésére nem talált választ, úgyhogy végül csak megvonta a vállát, és megint nekiveselkedett a mázolásnak. Victor egy pillanatra megállt a lépcső aljában, és benézett a nappaliba. Odabent tökéletes volt a tisztaság, és a bútorok kivételével minden tárgy kartondobozokba került, amelyeken felirat mutatta, mi van bennük. Sharon nem kímélte magát, gondolta a férfi, aztán felment az emeletre. A lány a nagyanyja hálójában is mindent bedobozolt már, rendrakási buzgalma csak a saját szobájánál hagyhatta el. A régi íróasztalon ott papírok, listák, jegyzetlapok és számlák hevertek teljes összevisszaságban, a padlón nagy halomban álltak a régiségkatalógusok, mellettük egy pár viseltes tornacipő feküdt, az egyik széken pedig hanyagul ledobva egy hálóing. Semmi kétség, Sharon nem úgy él, ahogyan dolgozik, állapította meg magában Victor, és egyszeriben Amelia elegáns szobáira kellett gondolnia. Ő a legkisebb rendetlenséget sem tűrte meg maga körül, még megszámlálhatatlanul sok krémje is mindig pontosan egymás mellé rendezve sorakozott a fésülködőasztalán. Sharon szobájában ilyen bútor nem is volt, és személyes holmi sem akadt egy apró fémdobozon, egy kis üveg parfümön és egy bekeretezett fényképen kívül. A felvétel a bakfis Sharont ábrázolta, aki mellett ősz hajú, feltűnően egyenes tartású nő állt. Ö lehetett a nagyanyja, gondolta a férfi. A két nő a magas fűben állt, háttal a pataknak. Az idős asszony házi ruhát viselt, a lány pedig sárga pólót, hozzá kifakult farmernadrágot, és alig-alig különbözött a mai Sharontól. Ugyanolyan derűsen mosolygott, csak kicsit még vékonyabb volt, a haja pedig hosszú. így, röviden Victornak sokkal jobban tetszett. Lehet, hogy Carl készítette ezt a képet, villant át a fején, és a gondolat kicsit sem volt kedvére való. Mit találhatott abban a fickóban? - értetlenkedett, miközben nekilátott, hogy gondosan lemérje a szoba hosszát és szélességét. Az a hatökör egészen biztosan élete végéig gyámkodni akart volna fölötte, ez járt a fejében még mindig, amikor már végzett, és visszament a földszintre. Éppen az első veranda méreteit írta fel magának, amikor Sharon két bögre teával lépett ki a házból. - Nincs túl jó állapotban, igaz? - kérdezte mosolyogva. - Kész csoda, hogy még senki nem törte össze magát itt - felelte a férfi. - Nem is igen jártak rajta - magyarázta Sharon, és ügyesen kikerülte a korhadt pallókat. - Nagyanyám mindig a hátsó ajtót használta, és hozzám is mindenki azon jön be. - Kivéve a barátját. Sharon elnéző pillantást vetett Victorra. - Carl soha nem használná a hátsó ajtót, egyébként pedig nem a barátom. Maga szerint mit kezdjek vele? - Úgy gondolom, azt a történetet már lezárta. Méghozzá sikeresen. A lány pár pillanatig értetlenkedve nézett a férfira, aztán elnevette magát.

- Én nem Cáriról beszéltem, hanem a verandáról. - Bontsa le az egész vacakot! - Ó! - Sharon leült a legfelső lépcsőre. - Az egészet? Azt hittem, elég lesz, ha kicserélem a legrosszabb pallókat, és... - Három ember alatt azonnal össze fog omlani -szólt közbe Victor. - Nem is értem, hogyan hanyagolhatták el ennyire. - Ne izgassa fel magát! - kérte a lány nyugodtan, és odanyújtotta neki az egyik bögre teát. - Mennyiben lesz ez nekem? A férfi fejben kiszámolta, és megmondta, mibe kerülnek az anyagok. Sharon szemében rémület jelent meg, aztán nagyot sóhajtott. - Jól van - felelte, és utolsó reménye is elszállt, hogy mégiscsak megtarthatja nagyanyja étkezőgarnitúráját. - Ha mindenképpen meg kell lennie, akkor mielőbb essünk is túl rajta! Most már bármikor rosszabbra fordulhat az idő - tette hozzá, és nagy nehezen kicsikart magából egy mosolyt. - Nem lenne jó, ha az első vevőm lezuhanna a verandámról. Victor odalépett elé, és arca majdnem egy magasságba került a lépcső tetején üldögélő lányéval. Ő most is nyíltan a szemébe nézett, a férfi mégis habozott kicsit. - Mennyi pénze van? - kérdezte meg végül kertelés nélkül. - Kijövök belőle. Szűkösen - tette hozzá kissé zavartan Sharon, miután Victor továbbra is várakozón nézett rá. - Addig mindenesetre elleszek, amíg a boltom hoz valamit a konyhára. A férfi pár pillanatra megint elbizonytalanodott. Százszor elmondta már magának, hogy ez itt nem az ő ügye, eltökéltsége azonban mindig azonnal megingott, ha csak Sharonra nézett. - Nem szeretnék úgy viselkedni, mint a barátja -kezdte. - Akkor ne tegye! - vágott a szavába a lány. - És mondtam már, hogy nem a barátom. - Értem. - Victor tűnődőn forgatta a bögréjét, aztán ivott egy korty teát. Nem fogadhat el pénzt valakitől, akinek minden cent kiadást kétszer meg kell gondolnia. Hogyan beszélhetné le Sharont arról, hogy órabért fizessen neki? - Ami a munkadíjamat illeti... - Jaj, Victor, most semmiképpen sem adhatok többet - nézett rá kétségbeesetten a lány. - Később, ha majd beindul a boltom... - Várjon, várjon! - tette a férfi zavartan és bosszúsan Sharon karjára a kezét. - Nem fizetésemelést akartam kérni. - De hát... A lány hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, hogyan hagyta magára a konyhában Victor, miután megcsókolta, és tudni vélte, mi jár most a fejében. Szemébe könny szökött, letette a bögréjét, és felkelt a lépcsőről. - Nagyon rendes magától, de semmi szükség rá -folytatta, miután pár lépésnyire megállt. - Nem akartam, hogy azt higgye... A lány megint félbehagyta a mondatot, és elnézett a hegyek felé. Victor odament hozzá, és megfogta a vállát, miközben gondolatban a pokolba kívánta magát. -Nézze, Sharon... - Kérem, ne! - A lány hirtelen megfordult, és a szeme még mindig nedvesen csillogott. - Köszönöm szépen, hogy felajánlotta. - Nincs mit megköszönnie - felelte a férfi nyersen. -Nem érti, hogy nem a pénzről... - Maga valóban nagyon kedves ember - szakította félbe Sharon, aztán ösztönösen átkulcsolta szomszédja nyakát, és a mellkasára hajtotta a fejét. - Nem, nem vagyok az - mondta Victor halkan. Lelkében egyre nagyobb lett a zűrzavar. Kiutat keresett a helyzetből, és el akart húzódni a lánytól, mégis újra vállára tette a kezét, és játszani kezdett az egyik szőke tincsével. A lány haja puha volt, akár a selyem, és feszes kis mellét a mellkasán érezte. Egyszerűen nem taszíthatta el magától. Vágya végül legyűrte, s miközben Sharon hajába fúrta az arcát, a nevét suttogta.

Hangjából a lány elkeseredettséget, szomorúságot vélt kihallani, és együtt érzőn, csitítóan simogatni kezdte a hátát. Érintése végképp megadta a kegyelemdöfést a férfi önuralmának. Egyetlen, gyors mozdulattal hátrahajtotta Sharon fejét, és száját a szájára tapasztotta. A lány először nem érzett mást, csak félelmet, ám aztán őt is vad, sodró szenvedély kerítette hatalmába, és hevesen viszonozta a csókot. Benne soha senki nem ébresztett még ilyen eszelős sóvárgást, ennyire elviselhetetlen szomjúságot. Amikor Victor harapdálni kezdte az ajkát, izgatottan felnyögött, de nem tolta el magától a férfit. Fel sem merült benne, hogy megtehetné. Nem, mert tudta, hogy hozzá tartozik. Victort már-már őrületbe kergette az izgalma. Vágyai egész éjszaka gyötörték, és most kielégülés után kiáltottak. Meg kellett érintenie Sharont, fel kellett derítenie törékeny teste titkait. Szájától akkor sem vált el, amikor benyúlt a pólója alá, és simogatni kezdte a mellét. Erezte, hogy a lány szíve vadul kalapál, és neki ettől még jobban felforrt a vére. Sharont megijesztette a követelő csók, mégis odaadóan, szenvedélyesen viszonozta, és már forgott vele a világ a féktelen érintésektől. Victor kezének játéka éppúgy nem voít finom és gyengéd, ahogyan forró szája is kíméletlenül vette birtokba az övét. Izmai közben pattanásig feszültek, régóta visszafojtott indulatok törtek felszínre benne, és könyörtelenül magukkal akarták ragadni Sharont. Ám aztán a férfi olyan hirtelen vált el tőle, hogy ő elveszítette az egyensúlyát, és megtántorodott. Szája vörös és duzzadt volt, szemében vágy és félelem ült. Victor nem értette, mi történt vele. Tapintatos szeretőnek ismerte magát, és soha nőhöz így még nem közeledett. - Sajnálom - mondta nyársat nyelten, és hátrált egy lépést. A lány idegesen végigsimított az ajkán. - Nem kell mentegetőznie - suttogta. A férfi néhány pillanatig némán a szemébe nézett. - Pedig jobb lenne, ha mind a ketten sajnálnánk -jelentette ki végül, aztán papírlapot húzott elő a nadrágja zsebéből, és odaadta Sharonnak. - Ezeket az anyagokat kell megvásárolnia. Majd szóljon, ha meghozták őket! -tette hozzá, és elindult. A lány minden bátorságát összeszedte. - Victor! - szólt utána, és megvárta, hogy a férfi visszaforduljon feléje. - Én kicsit sem sajnálom -mondta egészen nyugodtan. Victor nem válaszolt, csak megkerülte a házat, és nemsokára eltűnt a fák között. Sharon életében nem dolgozott még olyan keményen, mint a következő három napban. A vendégszoba és az étkező zsúfolásig megtelt dobozokkal, amelyeket egytől egyig felcímkézett és gondosan lezárt. A pincétől a padlásig kitakarította a házat, és minden egyes bútort, tárgyat leltárba vett. A kemény fizikai munkánál is jobban igénybe vette, hogy mindennek kitalálja az árát. Késő éjszakáig gubbasztott a katalógusai fölött, de már a nap első sugarai ébren találták. Lendülete mégsem tört meg, éppen ellenkezőleg. Buzgalma még nőtt is, ahogyan egyre közelebb került a céljához. Már tetőfedővel és több szerelővel is beszélt, és az összes festéket, lakkot beszerezte. A harmadik nap délutánján, a legnagyobb esőben aztán az építkezéshez szükséges anyagokat is meghozták. A lány természetesen azonnal felhívta Victort, aki megígérte neki, hogy másnap reggel elkezdi nála a munkát. Utána Sharon egy bögre kakaót iszogatva üldögélt a konyhájában, s miközben az eső egyenletesen dobolt felette a tetőn, gondolatai a szomszédja körül jártak. A telefonban hűvös és kimért volt, ez azonban őt kicsit sem zavarta. Ismerte már annyira, hogy tudja róla, nagyon is sűrűn változik a hangulata. Vajon most ő is az esőt nézegeti a háza ablakából? - találgatta. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy messze nem közömbös a férfi iránt, és nem csak az érintései, izgató csókjai ébresztenek benne vágyakat. Már a közelségét is izgatónak

találja, a látszólagos nyugalma, higgadtsága mögött megbújó féktelen hevességet. Érződik rajta, hogy nem bírja a tétlenséget, és szörnyen megviselheti a munkanélküliség. Sharon nem táplált hiú reményeket. Victor Banning nagyon kedves is tud lenni, és érti a tréfát, de a keserűség, amelyet magával hurcol, és a benne feszülő erők nehéz emberré teszik. Nem lesz könnyű dolga vele, s bár ő tagadhatatlanul máris beleszeretett, annyira nem ostoba, hogy tőle is ugyanolyan érzelmeket várjon el. Egészen biztos, hogy a férfi kívánja őt, mégis távolságot akar tartani tőle. Victor visszafogottsága, megfontolt óvatossága állandó harcban állhat parancsoló szenvedélyével. Sharon bele-belekortyolt a kakaójába, és az esőt nézve a gondolataiba mélyedt. Tudta, ha közelebb akar kerülni hozzá, át kell törnie a falat, amelyet Victor önmaga köré vont. Egyszer már volt szerelmes, és úrrá tudott lenni a csalódás okozta fájdalmain, azon, hogy utána egészen üresnek kellett éreznie magát. Fájdalmakat kész lenne még egyszer elviselni, azt azonban nem, hogy űr tátongjon a lelkében. Ha meg akarja nyerni magának Victort, márpedig meg akarja, akkor egyszerűen el kell érnie nála, hogy ne csak kívánja őt, hanem szeresse is. Sharon letette a bögréjét, és elmosolyodott. Eddig még minden tervét sikerült megvalósítania. Amikor a sötétből egyszer csak egy autó lámpáinak a fénye vetődött a házára, csodálkozva felállt, hogy megnézze, ki érkezik hozzá váratlanul. Miután felismerte a kocsit, nagyon megörült látogatójának. Kinyitotta az ajtót, és nevetve nézte Donnát, aki lehajtott fejjel, a mély tócsákat kerülgetve szaladt feléje. - Szia! - üdvözölte Sharon a barátnőjét, aki berohant mellette a házba. - Csak nem áztál meg? - Nagyon vicces vagy! - felelte Donna, miközben kibújt az esőkabátjából, és megszabadult vizes cipőjétől. - Gondoltam, hogy idehaza gubbasztasz. Tessék, ez a tied! Sharon kíváncsian méregette a zacskó kávét, amelyet barátnője a kezébe nyomott. - Ez ajándék, vagy finom figyelmeztetés, hogy kínáljalak meg kávéval? - Egyik sem. - Donna tíz ujjal beletúrt a nedves hajába. - A múltkor vetted nálam, csak ott felejtetted. Sharon pár másodpercig a fejét törte, aztán felnevetett. - Igaz, most már emlékszem. Köszönöm, hogy elhoztad. Ki van a boltban, amíg te házhoz szállítást végzel? - Dave. A húga, Pat vigyáz Benjire - felelte Donna, s miután bementek a konyhába, nagy sóhajjal leereszkedett egy székre, és kinézett az ablakon. - Ez az eső soha nem fog elállni - jegyezte meg, és lepillantott Sharon meztelen lábára. - Te nem fázol? - Be akartam gyújtani, de túl nagy munka lett volna. - Aztán ne csodálkozz, ha megbetegszel! - Még meleg a kakaó - mondta Sharon, és bögrét vett le a polcról. - Kérsz? - Igen, köszönöm. - Donna megint idegesen beletúrt a hajába, mintha egyébként nem tudna mit kezdeni a kezével, aztán hirtelen sugárzó mosoly áradt szét az arcán. - El kell újságolnom neked valamit. Egyszerűen nem bírom magamban tartani. Sharon kíváncsian hátranézett a válla fölött. -Mit? - Megint gyereket várok. - Ez csodálatos! - Sharont pár pillanatig irigység fogta el, de gyorsan elfojtotta, és kedvesen megölelte barátnőjét. - Hányadik hónapban vagy? - A másodikban. - Donna nevetve letörölte arcáról az esőcseppeket. - Ugyanolyan izgatott vagyok, mint az elsőnél voltam. És Dávid is, bár ő úgy tesz, mintha nem lenne az. Ma viszont mindenkinek elmondta, aki csak bejött a boltba. Sharon még egyszer megölelte barátnőjét. - Tudod te egyáltalán, hogy nagyon szerencsés vagy? - Igen, tudom - felelte Donna mosolyogva. - Egész nap neveken gondolkodtam. Mit szólnál, ha Charlotte vagy Sámuel lenne? - Szokatlan nevek, de jók. - Sharon a tűzhelyhez lépett, és két bögre kakaóval jött vissza az asztalhoz. -Igyunk a kis Charlotte-ra vagy a kis Sámuelre! Hány gyereket akarsz tulajdonképpen?

- Egyszerre mindig csak egyet. Donna megpaskolta a hasát, és büszkeségről árulkodó mozdulatán Sharon jót nevetett. - Szóval Dave húga vigyáz Benjire? - kérdezte aztán. - Már nem jár iskolába? - Nem. A nyáron leérettségizett, és éppen másik munkahelyet keres magának. Eredetileg főiskolára akart menni, de akkor nem lett volna miből megélnie. Most még nyolc órában dolgozik, és legfeljebb hetente kétszer járhat majd esti tanfolyamra. így persze jó sokára szerezne csak valamilyen végzettséget. - Értem. Úgy emlékszem, Pat nagyon értelmes lány volt. - Az, és feltűnően csinos is. - Mondd meg neki, hogy alkalomadtán nézzen be hozzám! - Hozzád? Sharon szórakozottan kinézett az ablakon. - Egyelőre semmit sem ajánlhatok neki, de ha majd megnyitom a boltomat, szükségem lesz részmunkaidős kisegítőre. Egy hónap múlva talán már meg tudunk egyezni, ha Patet egyáltalán érdekli a dolog. - Ki fog bújni a bőréből örömében. De biztos, hogy te megengedhetsz magadnak egy alkalmazottat? Sharon határozottan felszegte a fejét. - Az első hat hónap után majd okosabb leszek. Mindennap nyitva fogom tartani a boltot, és a hétvégeken számítok a legnagyobb rohamra, feltéve, hogy sikerül becsalogatnom a turistákat. A beszerzés, könyvelés és leltározás mellett az eladásra már aligha marad időm. És ha el kell buknom, akkor legalább látványos lesz a bukásom - tette hozzá kissé színpadiasan. - Te soha nem érted be félmegoldásokkal - jegyezte meg Donna, és hangjából csodálat, de aggódás is kihallatszott. - Én borzalmasan be lennék gyulladva a helyedben. - Kicsit azért én is félek - vallotta be Sharon. Időnként elképzelem, hogy a bolt tele van vevőkkel, engem meg elborítanak a számlák, a nyomtatványok és mindenféle más papírok. Olyankor nem vagyok egészen biztos abban, hogy meg fogom állni a helyem. - Amióta ismerlek, soha semmiben nem vallottál kudarcot. Ha valaki egyáltalán, akkor te vagy az, aki sikerre vihet egy ilyen boltot -jelentette ki Donna. Sharon felhúzta a szemöldökét. - Miért gondolod így? - Mert nagyon akarod, és mindent erre az egy lapra tettél fel. - És szerinted ez elég? - Igen - felelte Donna komolyan. - Remélem, igazad lesz - mondta Sharon, és elszántan legyűrte a kétségeit. - Most már egyébként is elkéstem azzal, hogy visszavonulót fújjak. Nálad egyébként mi újság, mármint azonkívül, hogy útban van Charlotte vagy Sámuel? Donna pár pillanatig habozott. - A minap találkoztam Carllal - bökte ki végül. - Igazán? - Sharon ivott egy korty kakaót. - Én is. Donna a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. - A szavaiból úgy vettem ki, hogy nagyon aggasztják a terveid. - Az aggódás és a hitetlenkedés között óriási különbség van -javította ki Sharon a barátnőjét, aki erre elpirult, ő pedig elnézően rámosolygott. - Ne törődj vele, Donna! Carl még egyetlen ötletemet sem helyeselte. Mondok én neked valamit! Minél rosszabbnak tartja a tervemet Carl, én annál biztosabb vagyok abban, hogy jól döntöttem. Azt hiszem, ő soha életében nem vállalt még kockázatot. - Sharon kis ideig szótlanul méregette barátnőjét, aki idegesen harapdálta az ajkát. - Látom rajtad, hogy más is nyomja a szívedet. Ki vele, mi az! Donna az ujjhegyeivel zavartan végigsimított a bögréje peremén. - Alighanem jobb lesz, ha tőlem tudod meg, és nem mástól. Carl... Sharon türelmesen várt.

- Mi van Carllal? - kérdezte meg, miután a barátnője egyre csak hallgatott. - Mostanában sokat van együtt Laurie Martinnal -mondta Donna szomorúan, és Sharon meglepett arca láttán sietve folytatta: - Nagyon sajnálom, de előbb vagy utóbb úgyis megtudtad volna. Azt hiszem... attól tartok, komoly köztük a dolog. - Laurie... - Sharon elhallgatott, és látszólag minden érdeklődését a bögréje kötötte le. - Laurie Martin? -kérdezte meg végül. - Igen - felelte Donna, és zavart tekintetét az asztallapra szegezte.- Azt beszélik, jövő nyáron összeházasodnak - tette hozzá leverten, és elképedten felkapta a fejét, amikor a barátnője nevetésben tört ki. - Laurie Martin! - Sharon két kézzel az asztalra csapott, miközben még mindig nevetés rázta. - Ez remek! Egyszerűen tökéletes! Mesebeli pár! - Sharon... Donna komolyan aggódott a barátnőjéért, mert azt hitte, kínjában kacag, és lázasan vigasztaló szavakat keresett. - Bárcsak előbb megtudtam volna, hogy sok boldogságot kívánhassak Cárinak! - mondta Sharon, miközben az asztalra hajolt, és a nevetéstől kicsordultak a könnyei. Donna most már egészen biztos volt abban, hogy barátnőjét porig sújtotta a hír, és csitítóan simogatni kezdte a fejét. - Ne vedd a szívedre! - kérte. - Carl nem lett volna hozzád való. Te sokkal jobbat érdemelsz nála. Sharon megint hahotázni kezdett. - Laurie! Laurie Martin! - kiáltotta. Donna mélységesen sajnálta, és óvatosan felemelte a fejét. Együttérzéséről akarta biztosítani Sharont, ám az arcáról ekkor leolvasta, hogy kicsit sincs kétségbeesve, hanem remekül mulat. - Tudtam, hogy nem hagy majd hidegen a hír - jegyezte meg értetlenkedve. Sharon hangosan prüszkölt a nevetéstől. - Viktoriánus könyvállványt kapnak majd tőlem nászajándékba. Nagy örömet okoztál nekem ezzel a hírrel, Donna. Komolyan azt hitted, hogy még mindig sírok Carl után? - Nem voltam biztos benne, hogy nem. Sokáig voltatok együtt, és tudom, hogy téged megviselt a szakításotok. Később pedig soha nem beszéltél Cáriról. - Időre volt szükségem, hogy túltegyem magam rajta, de már rég begyógyultak a sebeim. Igen, szerettem, ő pedig lábbal tiporta a büszkeségemet, én viszont azt is túléltem. - Meg tudtam volna ölni - mondta Donna mogorván. - Két hónappal az esküvőtök előtt... - Akkor már inkább előtte, mint utána -jelentette ki Sharon rezzenéstelen nyugalommal. - Mi soha nem jöttünk volna ki egymással. Laurie Martin viszont... Most egyszerre törtek ki nevetésben. - Tudod, hogy sokak szerint még mindig epekedsz Cáriért? - kérdezte aztán Donna. Sharon közömbösen vállat vont. - Mindenki azt gondol, amit akar, és minden csoda három napig tart. Az emberek előbb vagy utóbb majd találnak maguknak érdekesebb beszédtémát. Nekem most egészen máson jár a fejem. - Gondoltam, amikor megláttam a verandádat. Mi van az alatt a hatalmas ponyva alatt? - Faanyag. - Mit kezdesz vele? - En semmit. Victor Banning fogja feldolgozni. Kérsz még egy bögre kakaót? - Victor Banning? - hajolt előre Donna elragadtatottan. -Mesélj! - Sokat nem tudok mesélni. Kérsz kakaót, vagy nem? - Tessék? Nem, köszönöm - válaszolta Donna türelmetlenül. - Mit csinál Victor Banning a faanyagoddal? - Ö fogja elvégezninálam az asztalosmunkákat. - Hogyhogy? - Mert felfogadtam. - De hát miért?

Sharonnak erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne nevessen fel. - Pofonegyszerű. Ő asztalos, tehetséges, és éppen nincs munkája - magyarázta türelmesen. - Nekem pedig szükségem van valakire, aki olcsón dolgozik. - Mit tudtál meg róla? - kérdezte Donna, aki mindig minden újdonságra kíváncsi volt. - Nem sokat. Vagyis inkább semmit. Alig szólal meg. - Ezt már én is észrevettem. Barátnője mérges megjegyzését Sharon csak futó mosollyal nyugtázta. - Időnként kimondottan udvariatlan - mondta aztán. - Roppant büszke, és elragadó a mosolya, de sajnos nagyon ritkán mosolyog - tette hozzá csendesen. -Tudom, hogy az érdes burok kedves embert rejt. Azt hiszem, saját magán is tudna nevetni, ha nem felejtette volna el, hogyan kell. Nagyon keményen dolgozik. Ha arról fúj a szél, egész nap hallom, hogy kalapál és fűrészel. - Sharon az ablak felé fordult, és elnézett Victor háza felé. - És szeretem. Donnának egy pillanatra elakadt a lélegzete. - Hogy mit csinálsz? - kiáltott fel döbbenten. - Szeretem - ismételte meg Sharon, és rámosolygott a barátnőjére. - Hozzak egy pohár vizet? Csak viccel velem, gondolta Donna, ám aztán Sharon arcáról azt kellett leolvasnia, hogy komolyan beszélt. Férjes asszonyként és hamarosan két gyermek anyjaként kötelességének tartotta, hogy felhívja a figyelmét az efféle ábrándos rajongás veszélyeire. - Alig ismered azt az embert - kezdte anyáskodó hangon. - Hogy állíthatod... - Azonnal tudtam, amint megláttam a boltodban. Feleségül fogok menni hozzá -jelentette ki Sharon nyugodtan. - Feleségül?! - kiáltott fel Donna elképedten. -Megkérte a kezedet? Sharon felállt, hogy vizet hozzon a barátnőjének. - Természetesen nem - felelte, miközben letette a poharat az asztalra. - Elvégre még csak most ismert meg. Donna megpróbálta követni barátnője gondolatmenetét, de nem járt sikerrel. - Nem értelek - vallotta be végül. - Én csak annyit mondtam, hogy feleségül fogok menni hozzá - magyarázta Sharon, és visszaült a helyére. - Ő ezt még nem tudja. Előbb belém kell szeretnie. Donna eltolta maga elől a poharat, és szigorú lett a tekintete. - Neked megártott a sok munka -jelentette ki. Megjegyzését Sharon eleresztette a füle mellett. - Sokat gondolkodtam ezen - folytatta. - Nem szerettem volna bele, ha nem ő lenne számomra az igazi. És mert az, előbb vagy utóbb neki is meg kell szeretnie engem. - És azt hogyan akarod elérni? - Nem nekem kell elérnem, és nem is érhetem el -mondta Sharon nagyon józanul, de vidám hangja mérhetetlen bizakodásról árulkodott. - Ugyanúgy fog belém szeretni, ahogyan én lettem szerelmes belé. Akkor, ha majd eljön számára az ideje. - Neked mindig is eszelős ötleteid voltak, Sharon Abbott, de ez valamennyit felülmúlja. - Donna karba fonta a kezét. - Ha jól értelek, eltökélted, hogy feleségül fogsz menni egy férfihoz, akit nem egészen egy hete ismersz, és aki még csak nem is tudja, mekkora szerencsében lesz része. Addig pedig csak ülsz itt, és várod, hogy az ő fejéből is kipattanjon ugyanaz az őrült ötlet. Sharon kis ideig elgondolkodott barátnője helyzetértékelésén. - Igen - bólintott végül egyetértően. - így is mondhatjuk. - Életemben nem hallottam még ennél képtelenebb történetet-jelentette ki Donna, ám aztán hirtelen elnevette magát. - És ahogy téged ismerlek, el is fogod érni a célodat. - Erősen remélem. Donna átnyúlt az asztal fölött, és megfogta barátnője kezét. - Miért szereted? - Nem tudom megindokolni - válaszolta Sharon őszintén -, és ettől még biztosabb vagyok abban, hogy megtaláltam benne az igazit. Nem ismerem, csak azt tudom, hogy szeretek együtt lenni vele. Sebeket fog ejteni rajtam, és bánatot fog okozni nekem.

- Akkor mégis miért... - De meg is fog nevettetni - folytatta a lány Donna szavába vágva. - És fel fog dühíteni - tette hozzá mosolyogva, szeme azonban komoly maradt. - Nem hiszem, hogy valaha is kisebbrendűségi érzéseket akarna ébreszteni bennem. A közelében egyszerűen biztos vagyok abban, hogy bennünket egymásnak teremtettek, és ez nekem elég. Donna bólintott, aztán szeretettel megszorította Sharon kezét. - Nem ismerek nálad szeretetre méltóbb embert, és olyat sem, aki több bizalommal közeledne másokhoz. Ezek nagyon szép jellemvonások, de veszélyesek is. Bárcsak többet tudnék arról a férfiról! - tette hozzá csendesen. - Titkai vannak - mondta Sharon tűnődőn -, de egyszer majd kész lesz arra, hogy megossza velem őket. Addig pedig türelmesen várok. - Légy nagyon óvatos! - kérte Donna szívhez szólóan. Barátnője derűlátóan mosolygott. - Az leszek, Donna, ne aggódj! Lehet, hogy túl könnyen megbízom másokban, viszont meg is tudom védeni magam. Victor nem egyszerű ember, de jó ember. Ebben egészen biztos vagyok. - Hála istennek! - sóhajtott fel Donna, magában azonban eltökélte, hogy rajta fogja tartani a szemét azon a Victoron. Barátnője már rég hazament, amikor Sharon még mindig a konyhájában üldögélt. Csend vette körül, csak az eső verte rendületlenül az ablakot. Tudta, hogy vallomásával megdöbbentette Donnát, ő azonban megkönnyebbült, miután kiöntötte a szívét. Végül lassan felállt az asztaltól, lekapcsolta a villanyt, és a sötét házban elindult az emeletre. Minden sarkot, minden egyes recsegő padlódeszkát ismert és szeretett itt. Bárcsak Victort is ugyanígy ismerné! Róla azonban semmit sem tud. Idegen számára, felzaklatja, és mégis szereti. Ha szívében csendes, gyengéd szerelem ébredt volna, azt sokkal könnyebben el tudta volna fogadni. Lelkében azonban vihar tombolt, háborgó, forrongó érzések vihara. Talpraesettsége és jókora adag kalandvágya dacára is a természet gyermeke volt, aki ezen a nyugodt, békés környéken nőtt fel, ahol az erdei séta és egy-egy utazás a parasztok traktorján jelentette a szórakozás netovábbját. Elképzelésnek romantikus, hogy valaki beleszeressen egy idegenbe, ám ha valósággá válik, az nagyon is ijesztő. Mire alapozom egyáltalán a derűlátásomat, és miért vagyok biztos abban, hogy Victor valamikor majd viszonozni fogja az érzéseimet? - szegezte magának Sharon a kérdést. Miután felért a szobájába, felkapcsolta a villanyt, a tükör elé lépett, és tanulmányozni kezdte az arcát. Miközben azt találgatta, szép és csábító-e, csak vidám szeplőit, nagy, sötét szemét és szőke fürtjeit látta, azt azonban nem, hogy sugárzó életerő árad belőle, a bőre bársonyos, a szája pedig megdöbbentően érzéki. Szerinted így fest az a nő, aki elbűvöli a férfiakat? -kérdezte a tükörképétől, és már a gondolatot is annyira mókásnak találta, hogy elnevette magát. Nem, igézőnek végképp nem lehetne nevezni, de olyan férfi neki nem is kellene, akinek fontosabb a szép külső a személyiségnél. Remek alaknál és tökéletes arcnál ő többet kínálhat. Önmagát és a szerelmét. Sharon még egyszer rámosolygott a tükörképére, aztán levetkőzött. Azzal a gondolattal tért nyugovóra, hogy mindig is a szerelmet tartotta az élet legnagyobb kalandjának. A sűrű felhők között alig-alig jutottak át a gyenge napsugarak. A heves esőzéstől a Sharon háza mellett kanyargó patak megduzzadt, és most nem békésen csordogált, hanem sziszegve, zubogva hömpölygött. A lány napja kellemetlen meglepetéssel indult. Előző nap, hogy a fát szállító teherautó odaférjen a verandához, kocsijával átállt egy régi zöldségágyásra, később pedig a sok dolgától elfelejtette visszavinni a helyére. Reggelre aztán a kocsinak mind a négy kereke belesüppedt a sárba, és megmoccanni sem volt hajlandó, sem akkor, amikor Sharon óvatosan adagolta a gázt, sem akkor, amikor nagy lendületet próbált venni. Végül dühösen kiszállt, és ő is bokáig merült a sárba. Haragosan méregette a kerekeket, és az egyikbe még teljes erőből bele is rúgott.

- Az biztosan nem segít - jegyezte meg Victor, aki egy ideje már kétkedéssel és mosolyogva figyelte csinos szomszédja fáradozásait. Amióta nem találkoztak, hiába nem akarta, állandóan rá kellett gondolnia, és örült, hogy végre viszontláthatja. A lány feléje fordult, és ingerülten csípőre tette a kezét. Boldogságához már csak az hiányzott, hogy ügyetlenkedésének még szemtanúja is legyen. - Miért nem szólt, hogy itt van? - kérdezte haragosan. - Mert nagyon el volt foglalva - bökött a férfi a beragadt autóra. Sharon hűvös pillantást vetett rá. - Most nyilván az jön, hogy maga tud megoldást. - így van, és nem is csak egyet -jelentette ki Victor. Miközben a füvön át odament a lányhoz, látta, hogy a csizmája csupa sár, és felgyűrt farmernadrágja sem festett sokkal különbül. Arca semmi jót nem ígért, és okos ember inkább a hallgatást választotta volna. - Ki állította le ebben a dagonyában a kocsit? - kérdezte meg mégis. - Én. - Sharon megint belerúgott a kerékbe. - De amikor áthoztam ide, még nem volt itt dagonya. Victor szemöldöke magasba szaladt. - Magának nem tűnt fel, hogy egész éjjel zuhogott az eső? - Jaj, hagyjon békét nekem! Sharon türelmét vesztve félretolta a férfit, visszaült a kocsiba, begyújtotta a motort, és tövig nyomta a gázpedált. A kipörgő kerekek magasba fröcskölték a sarat, és az autó még mélyebbre süllyedt. A lány hosszú másodpercekig csapkodta tehetetlenül a kormányt. Legszívesebben közölte volna Victorral, hogy nem kér a segítségéből. A fölényességnél és a kárörvendésnél semmi sem bosszantotta jobban, ilyen helyzetben pedig különösen. Végül nagy levegőt vett, és kiszállt, hogy fagyos pillantással viszonozza a férfi vigyorgását. - Mondjon egyet a számtalan megoldási javaslata közül! - szólította fel kimérten. - Van két deszkája? Sharont szörnyen bosszantotta, hogy ez neki magától nem jutott eszébe. Mérgesen eltrappolt a szerszámoskamrához, és hozott két hosszú, vékony deszkát. Victor szó nélkül kivette őket a kezéből, és egyet-egyet szorosan az első kerekek alá tett. A lány karba font kézzel, csizmája orrával a földet rugdosva figyelte. - Én is pont erre gondoltam - állította. - Az lehet, de sokra nem ment volna vele - felelte a férfi. - A hátsó kerekek ugyanis reménytelenül beragadtak. - És akkor most mi legyen? - kérdezte Sharon. Victor szája széle árulkodóan megrándult, de végül sikerült megállnia nevetés nélkül. - Üljön be! - parancsolt a lányra. - Én majd megtolom a kocsiját, csak most bánjon kíméletesebben a gázzal, és lassan engedje fel a kuplungot! - Tudok vezetni - vetette oda harapósan Sharon, és magára csapta az ajtót. A visszapillantó tükörből leste, hogy a férfi jelezzen neki, s miután az bólintott, vigyázva felengedte a kuplungot, és óvatosan gázt adott. Az első kerekek lassan megkapaszkodtak az alájuk tolt deszkákon, a hátsók viszont először megint kipörögtek, ám aztán nekilendültek. Sharon megszégyenítőnek találta, szörnyen megszégyenítőnek, hogy Victor ilyen könnyedén kiszabadítja szorult helyzetéből. - Kicsit több gázt! De csak finoman! - kiáltotta a férfi. A lány nem értette, mit mondott. Letekerte az ablakot, kidugta rajta a fejét, és közben véletlenül rálépett a gázra. A kocsi kilőtt vele, ő pedig ijedten felsikoltott, és beletaposott a fékbe. Lehunyta a szemét, és a legkomolyabban azt mérlegelte, hogy el kellene menekülnie. A visszapillantó tükörbe bele sem mert nézni, de végül minden bátorságát összeszedte, és kiszállt. Victor térdre esett, tetőtől talpig belepte a sár, és majd felrobbant mérgében.

- Mit müveit? Megmondtam, hogy finoman adagolja a gázt! - kiáltotta, és válogatott szitkozódásokat eresztett meg. Azokat azonban Sharon már nem hallotta, mert azzal volt elfoglalva, hogy legyűrje kibuggyanni akaró nevetését, és bűnbánó képet vágjon. Sejtette, hogy bocsánatkéréssel hiába is próbálkozna, úgyhogy csak összeszorította a száját, és nagyokat nyelt, de a férfi csupa kosz arca egyre inkább nevetésre ingerelte. Tekintetét gyorsan a csizmája orrára szegezte, és erősen remélte, hogy mozdulatát Victor a bünbánás jelének fogja gondolni. - Kíváncsi lennék rá, ki hitette el magával, hogy tud vezetni! - dühöngött még mindig a férfi. - Épeszű ember nem állítja le mocsárban a kocsiját. - Ez itt a nagyanyám zöldségeskertje volt - szólalt meg a lány nagy nehezen. - Egyébként tökéletesen igaza van. Sajnálom. Komolyan... - El kellett hallgatnia, mert különben biztosan elnevette volna magát. Sokáig köszörülte a torkát, mielőtt folytatta, és még félre is fordult, nehogy elveszítse az önuralmát. - Ne haragudjon, Victor! Nagyon... figyelmetlen voltam. - Figyelmetlen? - Ostoba - javította ki magát Sharon sietve abban a reményben, hogy ezzel talán majd lecsillapíthatja a férfit. - Szörnyen ostoba voltam. Őszintén sajnálom. -Villámgyorsan szájára tette a kezét, de most már menthetetlenül kitört belőle a nevetés. Erejét megfeszítve sikerült azonban elfojtania, és megint lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát. - Komolyan sajnálom - bizonygatta, végül azonban megint kuncogni kezdett. - Ha ez ennyire tetszik magának, akkor élvezze ki teljesen! - mondta a férfi mogorván, és kezénél fogva lerántotta maga mellé a sárba Sharont. - Még meg sem köszöntem a segítségét - nyögte ki nagy nehezen a lány, miközben az oldalát fogva kacagott. - Nincs mit. A legtöbb nő dührohamot kapott volna, ha így megfürdetik a sárban, Sharon azonban ugyanúgy nevetett saját magán, ahogyan az előbb Victoron, és most már a férfi sem tudta megőrizni a komolyságát. - Szemtelen fruska! - mondta. Felszabadult mosolya őszintén meglepte a lányt. - Ez nem szemtelenség! Isten bizony nem! Nem tehetek róla, hogy mindig a legrosszabbkor tör rám a nevetés. Szörnyen sajnálom - állította megint, de utolsó szavai újra hahotázásba fúltak. - Látom, mennyire sajnálja. - Magának még alig jutott - markolt bele Sharon a sárba, és összekente vele a férfi arcát. - így sokkal jobban fest - nevetett. - Akkor egy kicsit én is megszépítem magát - felelte Victor, és a lány arcába törölte a kezét. Sharon el akart húzódni előle, de elvesztette az egyensúlyát, és teljes hosszában elterült a ragacsos földön. - Most már maga is sokkal szebb - mondta a férfi vigyorogva, ebben a pillanatban azonban meglátta, hogy a lány jókora sárdarabot szorongat a kezében. - Ne merészelje! - kiáltott rá. Vakmerő ugrással el akart menekülni, Sharon azonban villámgyorsan elgáncsolta, ő pedig a következő pillanatban elhasalt a sárban. Miután felült, arcára komor sértettség ült ki. - Gondolom, soha életében nem volt még része valódi iszapbirkózásban. Puhány városlakó! - gúnyolódott a lány, és olyan büszke volt magára, hogy nem vette észre, mi fenyegeti. Victor szélsebesen megragadta a vállát, a hasára fordította, és lenyomta a fejét. Sharon orrát csak néhány centiméter választotta el a sártól. - Ezt nem teheti velem! - mondta, és megpróbált kiszabadulni, de közben is megállíthatatlanul nevetett. - Biztos, hogy nem tehetem meg? - nyomta még lejjebb a fejét a férfi. - Victor! A lány úgy tekergőzött, mint egy angolna, a férfi azonban vasmarokkal tartotta. Amikor az orra még közelebb került a földhöz, Sharon nagy levegőt vett, és becsukta a szemét. - Feladja? - kérdezte Victor.

A lány óvatosan kinyitotta a fél szemét, és kis ideig habozott. Győzni akart, de félt is, hogy a férfi bele fogja nyomni a sárba az arcát. Afelől pedig, hogy képes lenne rá, szemernyi kétsége sem volt. - Feladom - válaszolta végül kelletlenül. Victor azonnal megfordította, hogy feje az ölében feküdjön. - Még mindig puhány városlakónak gondol? - Csak azért győzött le, mert kijöttem a gyakorlatból - védekezett Sharon. - Az újoncnak mindig szerencséje van - tette hozzá gúnyos mosollyal. A férfi egyszer csak azon kapta magát, hogy már nem szorítja a lány tarkóját, hanem gyengéden simogatja. Másik keze a combját járta be, miközben tekintete a szájára tapadt, és lassan közelebb húzta magához. A változás, amely végbement benne, nem kerülte el Sharon figyelmét, és egyszeriben megijedt. Szíve olyan hevesen kalapált, hogy alig kapott levegőt. Nem tudta, képes-e még egyáltalán védekezni Victor ellen, most, miután ráébredt, hogy szereti. Hirtelen kiszabadította magát a keze alól, és felugrott. - Fogadjunk, hogy én érek le előbb a patakhoz! - kiáltotta, és futásnak eredt. A férfi követte a tekintetével, és megpróbálta kitalálni, miért menekült el egyszeriben. Nemcsak az ő viselkedését nem értette, hanem a sajátját sem. Nem hitte volna, hogy valaha is iszapbirkózásra fogja adni a fejét, és azt sem, hogy vonzónak vagy kívánatosnak talál majd egy olyan nőt, mint Sharon Abbott. Még akkor is önmagán gondolkodott, amikor felállt, és elindult a ház mögé, hogy megkeresse a lányt. Sharon levette a csizmáját, és a térdéig érő patakban állt. - Jéghideg! - mondta, miközben lassan beljebb gázolt a vízben, ami most már a derekát nyaldosta. - Ha kicsit melegebb lenne, lemehetnénk a Molly-gödörhöz, és úszhatnánk egyet. Victor leült a fííbe, hogy levegye a csizmáját, de a szemét közben sem vette le Sharonról. - A Molly-gödörben? - kérdezte. - Ott van mindjárt a kanyar után - mutatott a lány az országút felé. - Olyan, mint egy kis tó. Horgászni is lehet benne - magyarázta, és dideregve ledörzsölte blúzáról a sarat. - Kész szerencse, hogy esett az eső, és megnőtt a patak. Különben nem mosakodhatnánk meg benne. - Ha nem esett volna, a kocsija sem akad el. Sharon huncut mosolyra húzta a száját. - Az most nem számít - mondta. - Ugye milyen hideg? - kérdezte gyanútlanul, miután a férfi is belegázolt a vízbe, és önkéntelenül összerándult. - Azt hiszem, mégiscsak iszappakolásban kellett volna részesítenem az arcát-jegyezte meg Victor, miközben kibújt az ingéből, és kidobta a partra, aztán pedig nekilátott, hogy lemossa a karját és a kezét. - Akkor most lelkifurdalása lenne. - A legkevésbé sem -jelentette ki a férfi. Sharon felnézett rá, és nagyot nevetett. - Kedvelem magát, Victor. A nagyanyám hóhányónak nevezte volna. - Ez nála elismerés volt? - vonta fel a férfi a szemöldökét. - Méghozzá a legnagyobb. - A lány teljes odaadással tisztogatta a lábára tapadó farmernadrágját. Átázott blúza semmit sem takart el kis melléből, ő azonban csak vidáman csacsogott, és nem vette észre, hogy ezzel az erővel félmeztelen is lehetett volna. - Nagyanyám szerette a hóhányókat. Velem is azért volt mindig türelmes, pedig folyton rossz fát tettem a tűzre. - Miket művelt? Victor már rég lemosta magáról a koszt, mégis ott maradt a hideg vízben, és elbűvölten nézte a lány hibátlan testét. Nem értette, miért csak most tűnt fel neki, hogy a melle kicsi, de gömbölyű, darázsdereka van, keskeny csípője és formás combja. - Mindent nem árulok el, de azt ma is meg tudom még mutatni, hogy honnan lehet finom almát lopni. - Sharon heves mozdulatokkal megdörzsölte a blúza ujját. - A legjobban pedig Mr. Poffenburger fejőstehenein szerettem lovagolni - tette hozzá, aztán a vizet taposva odament a férfihoz. - Az arca még koszos - mondta, és nekilátott, hogy alaposan lemossa. - Öt kilométeres

körzetben nem volt olyan kerítés, amelyiken ne szakítottam volna ki a nadrágomat. Nagyanyám égetnivaló csirkefogónak nevezett érte, de azért mindig megfoltozta. A lány az utolsó sármaradványoktól is megtisztogatta a mozdulatlanul álló Victor arcát, miközben a másik kezét mezfelen mellkasának támasztotta. A férfi egy pillanatra sem vette le róla a szemét. - Engem itt mindenki csak a kis Abbottnak hívott -folytatta Sharon. - Most majd meg kell győznöm a népeket arról, hogy hasznos tagja vagyok a falu közösségének. El kell feledtetnem velük az almalopásaimat, hogy bejárjanak vásárolni a boltomba. Na, most már megint emberi ábrázata van - engedte le végül elégedetten a kezét. Victor viszont felemelte a magáét, és szó nélkül tisztogatni kezdte a lány arcát. Ujjai lassú köröket írtak le rajta, és közben végig a szemébe nézett. Sharon állta a tekintetét, és kissé szétnyitotta a száját, ami alig észrevehetően remegett. Testén is reszketés futott végig, amikor a férfi még mindig lassan, kutatóan körberajzolta ajka vonalát. A nap kis időre előbújt a felhők közül, s Victor a fény és az árnyék játékát figyelte a lány arcán. - Most nem fogsz elfutni előlem, Sharon - suttogta. A tegezés meglepte a lányt, de semmit sem mondott. Nem mert megszólalni. Szája után a férfi ujjai az állát járták be, aztán a nyakát, amelyen hevesen dobolt egy ütőér. Kezét pár pillanatra otthagyta rajta, mintha érezni akarta volna, mi megy végbe Sharon testében, ám aztán lejjebb csúsztatta, és átfogta a mellét. A lányt forróság öntötte el, bár a bőre hideg volt a jeges víztől. Arcából minden csepp vér kifutott, és hihetetlenül sötét lett a szembogara, de nem húzódott el Victor érintései elől, csak zihálva szedte a levegőt. - Félsz tőlem? - kérdezte a férfi, és Sharon tarkójára tette a kezét. - Nem tőled - suttogta a lány. - Magamtól. Victor értetlenkedve összeráncolta a homlokát. Arca ettől egy másodpercre szigorú, már-már mogorva lett, pillantása azonban nem volt olyan hideg, mint többnyire mindig. Szemében sok-sok kérdés jelent meg, és bizalmatlanság is, miközben áthatóan nézett a lányra. Ő mégsem félt tőle, annál inkább a saját vágyaitól, amelyek ebben a pillanatban legyűréssel fenyegették. - Ez nagyon furcsa válasz volt, Sharon - mondta a férfi, s miközben a lány nyakát simogatta, olvasni próbált a vonásaiból. - És nemcsak a válaszod volt furcsa, hanem te is az vagy. Vajon ezért izgatsz ennyire? - Nem tudom - felelte Sharon, aki egyszeriben nehezen kapott levegőt. - És nem is akarom tudni. Csak azt akarom, hogy csókolj meg. Victor lehajolt hozzá, és óvatosan szájához érintette a száját. - Bárcsak tudnám, miért kell folyton rád gondolnom! - suttogta. - Talán a szád íze miatt van? Egyszer olyan, mint az esőé, aztán pedig megint mézédes -folytatta, és nyelvét lassan végighúzta a lány ajkán, aztán a karján simított végig, és közelebb húzta magához. - Vagy azért, mert a bőrödnek olyan a tapintása, mint egy virágsziromnak? - Miért kutatod az okait? - kérdezte Sharon halk, bizonytalan hangon. - Bízd magad az érzéseidre! És csókolj meg! Kérlek, Victor, csókolj meg! - Esőillatod van - suttogta a férfi, és szeretett volna ellenállni a kísértésnek, de tudta, hogy nem lesz rá képes. - Annyira természetes, annyira őszinte vagy! Ha a szemedbe nézek, egyetlen hazugságot sem látok benne. Vagy tévedek? A lány nem válaszolhatott, mert Victor csókkal zárta le a száját, őt pedig szédülés fogta el. A férfi ajka kemény, nyelve fürkésző és követelő volt. Sóvár vágya magával ragadta Sharont, és elfeledtette vele, hogy hideg vízben áll. Már nem érzett mást, csak Victor keze melegét, ahogy a hátát simogatta. Szája négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre felderítette az arcát, de újra és újra visszatért telt ajkához. A férfi érezte, hogy Sharon kecses testében, ösztönös készségessége mögött az övénél semmivel sem kisebb szenvedély bújik meg, és erő is, ám hogy az mekkora, azt ő legfeljebb csak sejthette. Amikor a lány meztelen felsőtestéhez nyomta a mellét, Victor tudta, hogy ugyanúgy kívánja,

ahogyan ő: legszívesebben itt és most a magáévá tenné. Vágyai mind jobban elborították az agyát, és már nem akart mást, csakis Sharont. Ő pedig viszonozta vad, féktelen csókjait, és egyre jobban bűvkörébe vonta. Csak ki kellene mennünk a partra, és már szerethetnénk is egymást a fűben. Csakhogy akkor én elvesznék, villant a férfi agyába, és ezt a kockázatot nem vállalhatta. Óvatosan eltolta magától Sharont, aki a mellkasára hajtotta a fejét. Mozdulata meghatóan gyámoltalan volt, bár karját még mindig erősen Victor derekára fonta. A gyengeségnek és az erőnek ezt az ellentétét a férfi izgatónak találta, akárcsak a lány szívének vad kalapálását. Sokáig álltak így, a fák koronája között átbújó napsugarak halvány fényében, miközben lábuk körül a patak sebes vize kavargott. Sharon egyszer csak megborzongott. Victor azonnal elengedte. Egyszeriben visszatért a valóságba, és rádöbbent, hogy a lány egészen átfagyhatott. - Gyere! - mondta neki halkan, és kiment vele a partra. - Vissza kell menned a házba. Sharon lehajolt a csizmájáért, és csak akkor egyenesedett fel, amikor már biztos volt abban, hogy újra bele tud majd nézni a férfi szemébe. - Te nem jössz be? - kérdezte, bár érezte, hogy Victor egészen megváltozott, és pontosan tudta, mi lesz a válasza. - Nem. - A férfi hangja megint hűvös volt, noha vágyai mit sem csillapodtak. - Hazamegyek, átöltözöm, aztán visszajövök, és elkezdek dolgozni a verandádon. A lánynak fájt a visszautasítás. Számított rá, hogy Victor sebeket fog ejteni rajta, azt viszont nem hitte, hogy már ilyen hamar. - Rendben van. Valószínűleg nem leszek itthon, de te azért csak dolgozz nyugodtan! A férfi tudta, hogy megbántotta Sharont. Ha vádakat vágott volna a fejéhez, azt megértette volna, azzal azonban, hogy egyenesen a szemébe nézett, és nyugodtan, higgadtan beszélt vele, nem tudott mit kezdeni. Hosszú évek óta most először esett meg vele, hogy egy nő összezavarta. - Tudod, mi történne, ha bemennék hozzád - mondta nyersen, ingerülten, és legszívesebben még a lány vállát is megragadta volna, hogy alaposan megrázza. - Igen, tudom. - Te talán azt akarod? Sharon pár pillanatig hallgatott, aztán elmosolyodott, de a szeme komoly maradt. - Én csak annyit tudok, hogy te nem akarod - felelte még mipdig nyugodtan, és megfordult, hogy bemenjen a házba. Victor azonban elkapta a karját, és dühösen maga felé fordította. - Azt hiszed, hogy én nem kívánlak? - Csak éppen harcolsz a vágyaid ellen, mert nem akarod, hogy kívánj. És ez itt a gond. A férfi most már finoman megrázta Sharont. Feldühítette, hogy most ilyen okosan, kimérten néz rá azzal a nagy szemével, amikor öt perce sincs, hogy őrületbe kergette. - Pontosan tudod, hogy kis híján magamévá tettelek itt, a vizes fűben. Nem elég neked, hogy idáig juttattál? Mit akarsz még? - kérdezte. A lány fürkészően szegezte rá a tekintetét. - Én juttattalak odáig? - kérdezett vissza rezzenéstelen nyugalommal. - Ezt te komolyan így látod? Victor egyre jobban meghasonlott önmagával, és legszívesebben menekülőre fogta volna. - Igen - felelte keserűen. - Hogyan másként kellene látnom? - Igaz is, hogyan másként? - mondta Sharon reszketeg hangon, aztán örömtelenül felnevetett. - Sok nő ezt valószínűleg bóknak venné, csakhogy én, mint magad is mondtad, furcsa nő vagyok. Te pedig - tette hozzá nagy sóhajjal - minden érzést kiöltél magadból, és ez rágja a lelkedet. - Tudod is te azt! - vágta oda Victor a lánynak. Attól, hogy a szemébe mondta az igazságot, csak még dühösebb lett rá. - Közel sem vagy olyan rideg és hideg, mint amilyennek hiszed magad -jelentette ki Sharon. - Te semmit sem tudsz rólam! - felelte a férfi indulatosan. - Te pedig nem bírod elviselni, ha rést ütnek a falon, amelyet gondosan magad köré vontál - folytatta a lány ugyanolyan higgadtan, mint eddig. - Már a gondolat is megrémiszt, hogy erezhetsz

irántam valamit. Nem én gyötörlek téged, hanem valami más. Hogy mi, azt én nem tudhatom, te viszont igen. - Sharon nagy levegőt vett, és egyenesen a férfi szemébe nézett. - Ezt a csatát önmagáddal kell megvívnod, Victor - tette hozzá, aztán megfordult, és bement a házba. Victornak szüntelenül Sharonra kellett gondolnia. Hiába nem akarta, egyszerűen nem ment ki a fejéből, pedig ma legfeljebb ha kétszer látta, akkor is csak a konyhaablakon keresztül. A hetek elrepültek, a fák levelei őszi színeket öltöttek, és hűvös volt a levegő. Sharon házán Victor legalább annyit dolgozott, mint a sajátján, és az átépítés jól is haladt. A tetőt kijavították, a víz- és gázszerelők elvégezték a munkájukat, és a konyhában csak a falfestés volt hátra. A múzeumrész teljes egészében elkészült, és a lány már a nemrégiben leszállított vitrineket is berendezte. Eközben szorgalmasan látogatta az árveréseket, hogy árut szerezzen be a régiségboltja számára. Victor mindig azonnal észrevette, ha hazajött, mert olyankor szempillantás alatt élet költözött a házába. A lány otthon sem tétlenkedett soha, a pincében még egy kis műhelyt is berendezett, amelyben a bútorokat tárolta és javítgatta. Victorral ugyanolyan kedves és közvetlen volt, mint mindig. Halvány célzást sem tett arra, ami közöttük történt, a férfinak mégis minden akaraterejét mozgósítania kellett, hogy ne érintse meg, amikor kávét vitt neki, és nagyokat nevetve beszámolt az árveréseken szerzett élményeiről. Egyre jobban kívánta, és egyre jobban nyugtalanította a közelsége. Talán el kellene utaznom egy hétre Washingtonba, gondolta, miközben az üvegezett verandán leszögelte a tapétaléceket. Üzleti ügyeit eddig telefonon és levélben is el tudta intézni, semmi sem indokolta hát, hogy személyesen is megnézze, minden rendben megy-e a cégénél. Csakis Sharon közeléből akart elkerülni. Végül fogta magát, és összerámolta a szerszámait, mert annyira zaklatott lett, hogy már dolgozni sem tudott. Ahelyett azonban, hogy hazament volna, a pincébe indult. Gondolatban elátkozta magát az ostobaságáért, mégsem tehetett mást, lába szinte magától vitte le a keskeny lépcsőn. Bő kordnadrágban és méreténél több számmal nagyobb pulóverben Sharon a műhelyében egy régi asztalon dolgozott. Amikor hazacipelte, a lapja csupa karcolás és fénytelen volt, most viszont vékony, csillogó lakkréteg fedte a mahagóni szép erezetét. A lány éppen viasszal kente le az asztalt, és pont akkor emelte fel a fejét, amikor Victor szó nélkül meg akart fordulni, hogy felmenjen a lépcsőn. - Szia! Nézd meg ezt az asztalt! - kérte Sharon mosolyogva. - Végül is te vagy a szakember - tette hozzá, és hátrább lépett, hogy szomszédja is szemügyre vegye a művét. - Nehéz lesz megválnom tőle, de szép summát keresek majd rajta. Jóval áron alul kaptam meg. Victor végigsimított az asztalon. Édesanyjának valamikor vett egy ehhez hasonlót, úgyhogy tisztában volt az értékével. A műkedvelők és a szakemberek munkája között is különbséget tudott tenni, és amit itt látott, az szakértő kézre vallott. - Az időd és a tehetséged sincs ingyen - jegyezte meg. - Mélyen bele kellett volna nyúlnod a zsebedbe, ha másra bíztad volna a felújítást. - Tudom, de örömömet lelem ebben a munkában, és semmit sem számítok fel érte. A férfi felvonta a szemöldökét. - Keresni akarsz a boltodon, vagy talán nem? - De igen, természetesen - felelte a lány, és lezárta a viasz dobozát. - Ha a munkaerődet és az idődet ajándékba adod, nem fogsz meggazdagodni. - Nem is akarok. - Sharon feltette a polcra a dobozt, aztán vizsgálgatni kezdett egy széket, amelynek kicserélésre szorult az ülőlapja. - Csak annyit szeretnék keresni, hogy a számláim kifizetése után még kényelmesen megélhessek. Túl sok pénzzel nem is tudnék mit kezdeni. - Azérf valahogy csak-csak elköltenéd. Például ruhákra és szőrmebundákra - mondta Victor szárazon. Arcáról a lány leolvasta, hogy komolyan beszélt. - Bundákra? - kacagott fel. - Látom magam, amint talpig nercben bevonulok Donna szatócsboltjába, és kérek egy liter tejet. Ne nevettesd ki magad, Victor!

- Én még nem ismertem olyan nőt, aki ne örült volna egy bundának. - Lehet, hogy te csak olyanokkal találkoztál, de azért másféle nők is vannak. - És te milyen vagy? Sharon gondolatai már megint a munkánál jártak, most azonban újra felnézett, és a férfi kétkedő, gúnyos arckifejezése láttán nagyot sóhajtott. - Jaj, Victor, miért kell neked folyton gyanakodnod? - Mert az emberek folyton okot adnak a gyanakvásra. A lány megrázta a fejét. - Én olyan vagyok, amilyennek látsz. Ez neked talán túlságosan is egyszerű, mégis ez az igazság. - Azt akarod elhitetni velem, hogy elégedett lennél, ha napi tizenkét óra rabszolgamunkával alig keresnél valamit? - Ez nem rabszolgamunka -jelentette ki Sharon. - Igenis az! Figyeltelek. Bútorokat szállítasz, ládákat cipelsz, és közben még a padlót is felsúrolod. - A férfit már a gondolat is felbőszítette, hogy ez a törékeny teremtés ilyen keményen dolgozik. - Nem csinálhatsz mindent egyedül. - Tudom, mennyit bírok - felelte a lány ingerülten. -Már nem vagyok gyerek. - Valóban nem. Te olyan nő vagy, aki nem kér szőrmékből és az élet más kellemetességeiből, amelyeket bármelyik szép nő megkaphat, ha ügyesen játssza ki a nyerő lapjait. Victor hangja hűvös és gúnyos volt. Sharon szeme haragosan megvillant, és félre kellett fordulnia, hogy ne törjön ki dühösen. - Szerinted mindenki hamiskártyás? - kérdezte. - Ki jól játszik, ki meg nem - válaszolta a férfi. - Szörnyen sajnállak, Victor - jelentette ki a lány megvetően. - Ugyan miért? Mert tisztában vagyok azzal, hogy mindenkit kizárólag a szerzési vágy hajt? Bolond az, aki kevéssel is beéri. - Kíváncsi lennék, hogy ezt csak úgy mondod, vagy valóban így gondolod -jegyezte meg Sharon csendesen. - Én pedig arra lennék kíváncsi, miért teszel úgy, mintha te nem lennél tisztában ezzel. - Elmesélek neked valamit - fordult a lány haragosan villogó szemmel Victor felé. - A magadfajtának egy kicsit érzelgős és unalmas lesz, de azért csak hallgasd meg! Sharon zsebre dugta a kezét, és fel-alá járkált az alacsony pincében, amíg megnyugodott annyira, hogy bele tudjon kezdeni a történetébe. - Látod ott azokat az üvegeket? - mutatott egy polcra, amelyen teli befőttesüvegek sorakoztak. - Nagyanyám tette el őket. Csak én hívtam nagyinak, valójában a dédnagyanyám volt. Ő ültette a gyümölcsfákat és a bokrokat, saját kezével gazolta ki az ágyásokat, és a termést is ő szedte le. Utána hosszú-hosszú órákig állt a forró konyhában, és befőzött meg lekvárt készített. Tizenhat évesen még Maryland déli részén élt egy udvarházban. A családja nagyon gazdag volt, és ma is az. Talán hallottál már a Bristolokról. Victor hallott róluk, de nem válaszolt. Tudta, hogy Amerika szinte minden nagyobb városában van Bristoláruház, és az ő cége éppen most épít nekik egy újat Chicagóban. - A lényeg - folytatta Sharon -, hogy szép és elkényeztetett lány volt, aki bármit megkaphatott, amit csak akart. Európában neveltették, és Párizsban akarták elvégezni rajta az utolsó simításokat, mielőtt Londonban bevezették volna a társaságba. Ha minden a szülei elgondolása szerint alakul, akkor bizonyára férjhez ment volna egy vagyonos férfihoz, és nagy villában élt volna, ahol szolgálók serege leste volna a kívánságait. Sharon felkacagott, mintha már a gondolatot is képtelennek és nevetségesnek találta volna. - Ő azonban keresztülhúzta a szülei számítását, és beleszeretett William Abbottba, egy kőművesbe, aki a házukon dolgozott. Noha a család hallani sem akart erről a kapcsolatról, mert akkor már a kiszemelt férj is megvolt, valami nagy acélmű örököse, nagyanyám a szerelem mellett döntött, és feleségül ment a szegény kőműveshez. Erre, roppant színpadiasan és teljességgel a viktoriánus kor szellemében, kitagadták.

A lány pár pillanatig kihívóan nézett Victorra, és azt várta, hogy mondjon valamit. Ő azonban makacsul hallgatott. - A fiatalok - folytatta végül Sharon - ide költöztek, nagyapám szüleihez, mert saját házra nem futotta a pénzükből. Nagyanyám soha nem bánta meg, hogy lemondott az élet úgynevezett kellemetességeiről. Neki is ilyen kicsi keze volt - nézett le a lány a sajátjára. - Szegények voltak, és nagyanyám a szüleitől csak egyetlenegyszer kapott valamit: az étkezőgarnitúrát és egypár porcelánt. Azok is ügyvédeken keresztül jutottak el hozzá. Nagyinak öt gyereke született. Közülük kettő csak nagyon rövid ideig élt, egy fiú pedig elesett a háborúban. Egyik lánya Oklahomába költözött, de soha nem ment férjhez, és gyermektelenül halt meg úgy negyven éve. A legkisebb fia itt élt, megnősült, és egy lánya született, Anne, aki az ötödik évében járt, amikor a szülei autóbalesetben életüket vesztették. El tudod képzelni, mit érez az az anya, aki mindegyik gyerekét túléli? Victor semmit sem mondott, csak a lányt nézte, aki gondolataiba mélyedve felpillantott a pince kis ablakára, és egy ideig megint nyugtalanul fel-alá járkált. - Anne-t nagyanyám nevelte fel - mesélt tovább Sharon. - Anyám nagyon szép gyerek volt, de örökké elégedetlen is. Azt a keveset, amit tudok róla, a helybéliektől hallottam. Nagyi szinte soha nem beszélt róla. Anne nem szerette az itteni falusi életet, és azt vette a fejébe, hogy színésznő lesz. Tizenhét évesen aztán teherbe esett. Sharon hangja megváltozott. Alig-alig észrevehetően, Victornak mégis feltűnt. Soha nem hallotta még ilyen kifejezéstelenül és ridegen beszélni. - Állítólag nem tudta, vagy csak nem akarta elárulni, hogy ki a gyereke apja. Nem sokkal a világrajövetelem után lelépett, engem pedig itt hagyott nagyanyánál. Hébe-korba néhány napra hazajött hozzánk látogatóba, és olyankor pénzt is kisírt a nagyitól. Nercbundákban járt, de azokban sem tűnt boldognak. Ma is szép még, de elégedetlen a sorsával. Sharon abbahagyta a járkálást, megállt Victor előtt, és komoly arcára szegezte tekintetét. - Nagyanyám a szerelmet választotta, és boldog volt. Anyámtól semmi mást nem tanultam, csak azt, hogy a földi javak nem tesznek boldoggá. Akinek sok van belőlük, az még többet akar. Anyám úgy élt, hogy csakis bánatot okozott azoknak, akik szerették. Nem hiszem, hogy én alkalmas lennék erre az életmódra. A lány a lépcsőhöz indult, de Victor elállta az útját, ő pedig kihívóan előreszegezte az állát, és haragosan felnézett rá. Szemében könny csillogott. - A pokolba kellett volna küldened - mondta a férfi nyugodt hangon. Sharon nagyot nyelt. - Jól van, akkor menj a pokolba! - dünnyögte. Victor megfogta a lány vállát, hogy ne bújhasson át mellette, és a szemébe nézett. - Most rám haragszol, mert elmondtál nekem valamit, amihez semmi közöm nincs? - kérdezte. Sharon nagy levegőt vett, de nem tért ki a férfi pillantása elől. - Azért haragszom rád, mert cinikus vagy. A cinizmussal soha nem tudtam mit kezdeni. - Én pedig az idealizmussal. - Nem vagyok idealista, csak tőled eltérően nem feltételezem mindenkiről, hogy előbb vagy utóbb egészen biztosan ki akar majd használni - felelte a lány, és hirtelen egészen nyugodt lett. Nyugodt és nagyon szomorú. - Úgy gondolom, az örökös gyanakvásoddal csak ártasz magadnak. Sokkal könnyebb dolgod lenne, ha vállalnád a kockázatot, és bíznál másokban. - És ha visszaélnek a bizalmammal? - Akkor kihevered a csalódást, és éled tovább az életedet. Áldozat csak akkor lesz belőled, ha te annak tartod magad. A férfi felvonta a szemöldökét. Lehet, hogy áldozatnak tartja magát? Ő maga lenne az oka annak, hogy Amelia még holtában is tönkreteszi az életét? És most már valóban mindig úgy fog élni, hogy azt lesi, mikor válik valaki méltatlanná a bizalmára? Sharon érezte, hogy a férfi ujjai már nem fonódnak olyan erősen rá, és arcán is felfedezte a zavarodottság jeleit. Felemelte a kezét, és óvatosan megérintette a vállát.

- Nagyon nagy sebet ejtettek rajtad? - kérdezte. Victor úgy nézett rá, mintha álomból ébredt volna éppen. - Keservesen kellett csalódnom, és minden reményemtől megfosztottak. - Ennél rosszabb emberrel aligha történhet - tette a kezét Sharon együtt érzőn a férfi karjára. - Nehéz elfogadnunk, ha valaki, akit szerettünk, tisztességtelennek bizonyul, és összetörik az eszményképünk. Számomra is óriási csapás lenne, ha megfosztanának az eszményeimtől - fűzte hozzá, aztán elmosolyodott, és megfogta Victor kezét. - Gyere, menjünk el autókázni! A férfit mélyen elgondolkodtatták Sharon szavai, és a váratlan javaslatát első hallásra meg sem értette. - Autókázni? - kérdezett vissza ámulva. - Hetek óta idebent vagyunk a házban, és kora reggeltől késő estig dolgozunk - mondta a lány, miközben kezénél fogva a lépcsőhöz húzta Victort. - Lehet, hogy ez az utolsó szép őszi nap. Fogadni mernék, hogy még alig valamit láttál a környékből. És olyan jó idegenvezetővel, mint én vagyok, egészen biztosan nem - tette hozzá, miközben becsukta maguk mögött a pinceajtót. - Te jó idegenvezető vagy? - kérdezte a férfi halvány mosollyal az ajkán. - A legjobb -jelentette ki Sharon minden álszerénység nélkül. - Tőlem mindent megtudhatsz. Sharon behajtott egy kis parkolóba, amelytől nem messze régi kilátótorony állt. - Sétáljunk egyet! Gyönyörű ez a környék. A napkorong már messze nyugaton járt, és egyre hűvösebb lett a levegő. Miután kiszálltak a kocsiból, Victor ösztönös mozdulattal megfogta a lány kezét, aki elmondta neki a környező dombok nevét, és azt is elmesélte, melyiken milyen fák nőnek. - Remek tanár lehettél - ölelte magához a férfi, de csak barátságból, nem szenvedélyesen. - Jól tudtam történeteket mesélni - javította ki Sharon. - Most viszont vége az oktatásnak. Mára eleget beszéltem. Gyere, másszunk fel a toronyba! Odafentről mérföldekre elláthatsz - tette hozzá, és már el is indult a keskeny vaslépcsőn. A kis falréseken alig jutott be fény, és a torony belsejében félhomály volt. Minél magasabbra jutottak azonban, annál világosabb lett, s amikor kiléptek a kis körteraszra, egy pillanatra elvakította őket az éles napfény. A lány áthajolt a mellvéden, és a szélnek fordította az arcát. - Szebb napot nem is kívánhatnánk magunknak. Nézd ezeket a csodás színeket! Látod ott azt a hegyet? Az a mienk. A mi hegyünk, gondolta Victor, és elmosolyodott. Sharon úgy beszélt a hegyről, mintha az csak az övék, a kettejüké lenne. A fákkal sürün benőtt dombok mögött kékes párafelhő lengte körül a magasabb csúcsokat. A völgyekben magányos tanyák és kisebb falvak bújtak meg. Egy kukoricaföldről egyszer csak két hatalmas varjú szállt fel hangos károgással. Miután elrepültek, olyan nagy lett a csönd, hogy még a száraz kukoricaszárak zörgését is elhozta hozzájuk a szél. Egyszer csak meglátták, hogy Sharon autójától alig tíz méterre egy őzbak áll teljesen mozdulatlanul, akár egy kőszobor. Kéz a kézben, szótlanul nézték a szépséges állatot. Victor egyszeriben úgy érezte, hogy végre hazaért, és lassan-lassan megszabadulhat az évek óta ránehezedő tehertől, a megkeseredettségtől. Sharonnak igaza volt, látta be. Valóban áldozatnak tartotta magát, és az egész világra haragudott, mert az egyszerűbb volt, mint az lett volna, hogy bátran megnyíljon mások előtt. Az őz futásnak eredt, a mező végében kecsesen átugrott egy alacsony kőfalat, aztán eltűnt a szemük elől. - Sokszor láttam már őzeket, de mindig újra és újra lenyűgöznek - mondta a lány. A férfi számára egészen természetes volt, hogy Sha-ront megcsókolja itt, a hegyek és rétek között, miután közös élményben volt részük. És végre megajándékozhatta azzal a gyengédséggel, amelyet a lány mindig is ott sejtett benne. Victor csókja sóvár volt, de nem követelő, keze erős, de nem durva. Sharont boldoggá tette, hogy megérzése helyesnek bizonyult. Most már egészen biztos lehetett abban, hogy a férfi nyers álarca mögött jó ember és érző szív bújik meg. Victort érzések rohanták meg, olyan érzések, amelyeket nagyon sokáig megtagadott magától. Lehet, hogy hosszú éveken át erre a nőre várt, arra, hogy belépjen az életébe, megszabadítsa őt

keserű bizalmatlanságától, és megmutassa neki a szívéhez vezető utat? Úgy szorította magához Sharont, mintha attól félt volna, hogy hirtelen eltűnik, miközben lehunyta a szemét, és magában azt találgatta, lehet-e még egyszer szerelmes, vagy azzal már örökre elkésett. Felmerült benne, hogy el kellene mondania magáról, kicsoda is valójában. Ám ha megtenné, akkor többé nem lehetne biztos abban, hogy Sharon csakis önmagáért szereti. Egészen összezavarta, hogy életében először nem tudott dönteni. Kicsit eltolta magától a lányt, hogy csókot lehelhessen a szemöldökére. Ő felnézett rá, és kedvesen arcon csókolta. - Nagyon elkomorultál - jegyezte meg. - Veled szeretnék vacsorázni - mondta a férfi. Sharon kisimította arcából szélfútta haját. - Jól van. Majd főzök valamit. - Nem. Én hívlak meg. - Meghívsz? - ráncolta a homlokát a lány. Nem akarta, hogy Victor pénzt adjon ki miatta. Aggodalmát a férfi félreértette, és azt hitte, Sharon a viseltes kordnadrágja és kinyúlt pulóvere miatt nem akar étterembe menni. - Nem kell különleges helynek lennie - mondta. -Igazad volt, hetek óta ki sem mozdultunk a házból. Menjünk el valahová! A lány felmosolygott rá. - Ismerek erre egy kedves kisvendéglőt. Egészen közel van ide. Neked is biztosan tetszeni fog. Sharon azért választotta az isten háta mögötti éttermet, mert tudta róla, hogy olcsó. Valamikor ő is dolgozott ott, hogy pénzt gyűjtsön a főiskolai tanulmányaira. Miután helyet foglaltak egy szűk beugróban álló, kényelmetlen asztalnál, Victor végignézett a falakon műanyag keretekben függő, csiricsáré képeken. A helyiségben átható hagymaszag terjengett. - Legközelebb én választok éttermet -jegyezte meg. - Régen remek spagettit adtak itt. Csütörtökönként pedig... - Ma nem csütörtök van - vágott a lány szavába Victor, és kinyitotta a műbőr tokba bújtatott étlapot. -Innál bort? - Utána átmehetünk a szomszédba, és ott két dollárért egy egész üveggel vehetünk. - Jó évjárat? - Egészen friss. A múlt héten sajtolták - felelte Sharon nevetve. - Inkább próbáljunk itt szerencsét! - Chilit eszem -jelentette be a lány. - Chilit? - nézegette a férfi gyanakvóan az étlapot. -Az jó itt? - Jaj, nem! - Akkor miért azt... - Victor elhallgatott, amikor rájött, hogy Sharon nem a chiliről beszélt, és hirtelen még az arca elé is kapta az étlapját. - Mi történt? - Most jöttek be - sziszegte a lány, és futó pillantást vetett a bejáratra. A férfi kíváncsian követte a tekintetét, és az ajtóban Carl Trainert látta meg egy barna hajú nő társaságában, aki unalmas, barna kosztümöt viselt. - Tudom, hogy látni sem akarod ezt az embert, de ez kis hely, és sokszor fogsz találkozni vele - mondta Victor kissé bosszúsan, miután visszafordult Sharonhoz, ám azonnal megenyhült, amint az étlap mögül fojtott hangot hallott. - Elmehetünk máshová - fogta meg együtt érzőn a lány kezét -, de nem sétálhatsz ki innen úgy, hogy Trainer ne vegyen észre. Semmi értelme, hogy tovább bujkálj. - Laurie Martin van vele. A lány erősen megszorította Victor kezét, őt pedig újra felbosszantotta, hogy Sharont még mindig felzaklatja az a férfi, aki megbocsáthatatlanul viselkedett vele. - Nem járathatod le magad előtte. Viselkedj okosan! - kérte.

- Tudom, hogy azt kellene tennem, csak annyira nehéz! - A lány óvatosan kilesett az étlap mögül, és Victor most már látta, hogy nem fojtott zokogás rázza, hanem megállíthatatlan nevetés. - Ha felfedez bennünket - suttogta Sharon -, ide fog jönni, hogy udvariasan elbeszélgessen velünk. - Amint látom, nagyon fájdalmas lesz számodra a találkozás -jegyezte meg Victor gúnyosan. - De még mennyire! ígérd meg, hogy meglöksz, vagy a lábamra lépsz az asztal alatt, ha rám tör a nevetés! - Ezer örömmel - felelte Victor. - Laurie kislánykorában nagyság szerint sorakoztatta fel a babáit, és mindegyiknek az összes ruhájába belehímezte a nevét- mesélte Sharon, és mélyeket lélegzett, hogy lélekben felkészüljön a találkozásra. - Ez sok mindent megmagyaráz. - Jól van. Leteszem az étlapot - mondta a lány. - Bármit csinálhatsz, csak ne nézz rájuk! - kérte még halkan. - Álmomban sem jutna eszembe. Sharon lassan leengedte maga elől az étlapot. - Hogy jó-e a chili? - kérdezte aztán, mintha mi sem történt volna. - Igen, az itt mindig finom volt. - Hogy te milyen bolond vagy! - Tudom. A lány mosolyogva felvette terítéke mellől a vizespoharát, és megköszörülte a torkát, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy Carl és Laurie feléjük tart. - Örülök, hogy látlak, Sharon. A lány felnézett, és sikerült meglepődést varázsolnia az arcára. - Szia, Carl! Szervusz, Laurie! Hogy vagytok? - Remekül - felelte Laurie csengő hangon. Igazán csinos, gondolta Sharon. - Azt hiszem, Victort még nem ismeritek - mondta fennhangon. - Carl Trainer és Laurie Martin, a volt iskolatársaim. Victor pedig az új szomszédom. - Igen, persze, maga vette meg az öreg Farley házát. - Carl kezet nyújtott Victornak, és ő kicsit pu-hánynak találta a kezét, a szorítása viszont erős volt. -Hallottam, hogy felújítja. - Valamelyest. Victor alaposabban is megnézte magának a másik férfi arcát. Egészen elfogadható, állapította meg magában. - Maga lesz az az asztalos, aki segít Sharonnak -jegyezte meg Laurie, és végignézett Victor munkásruháján, aztán Sharon bő pulóverét is szemügyre vette. -Bevallom, meglepődtem, amikor Carl elmesélte, hogy régiségboltot akarsz nyitni - mondta neki. Victor látta, hogy Sharon szája sarka veszélyesen reszket, és azonnal lábára tette a lábát, ő pedig gyorsan ivott egy korty vizet. - Igazán? - kérdezte utána Laurie-tól, és a szeme vidáman csillogott, miközben a pohara pereme fölött Victorra nézett. - Tudod, hogy mindig is szerettem meglepetést okozni. - Nemigen tudunk üzletasszonynak elképzelni. Igaz, Carl? - kérdezte Laurie, de választ nem várt, hanem azonnal folytatta: - Azért persze sok szerencsét kívánunk neked! Ránk számíthatsz. Mi leszünk az első vevőid, hogy fellendítsük a boltodat. Sharon tüdeje már fájt a visszafojtott nevetéstől, és még Victor is taposta a lábát. - Köszönöm, Laurie. El sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekem. - A régi barátainknak mindig szívesen segítünk. Igaz, Carl? Az összes ismerősömnek mesélek majd a kis boltodról, hogy benézzenek hozzád. Vásárlásra azonban neked kell rábírnod őket. Abban már nem lehetünk segítségedre - tette hozzá Laurie sajnálkozó sóhajjal. - Köszönöm szépen. - Most viszont le kell ülnünk, hogy rendelhessünk, mielőtt még túl sokan lesznek. Örülök, hogy megismerhettem - mosolygott Laurie kurtán Victorra, aztán magával húzta Carlt.

- Mindjárt megpukkadok a nevetéstől - mondta Sharon, és egy hajtásra kiitta a vizét. - A barátod pontosan azt kapja, amit megérdemel -jegyezte meg Victor, miközben a. másik párt nézegette. -A felesége lesz a parancsnok a házban és a házaséletben is. Mit gondolsz, azt elkezdték már? - Hagyd abba! - kérte a lány, és az ajkába harapott, hogy fel ne kacagjon. - Szerinted a nyakkendőjét is a barátnője választotta ki neki? Sharon most már feladta, és harsány nevetésben tört ki. - Menj a pokolba, Victor! - suttogta, amikor Laurie odafordult feléjük. - Eddig olyan ügyesen uralkodtam magamon. - Ne szolgáltassunk nekik beszédtémát a vacsorához? - kérdezte a férfi, s mielőtt még a lány válaszolhatott volna, áthajolt hozzá, megfogta az állát, és hosz-szan megcsókolta. Sharon felemelte a kezét, hogy eltolja magától, de végül csak a vállára tette, és átadta magát a csókjának. - Ezt jól megcsináltad! - mondta, miután Victor elvált a szájától. - Holnapra egész Sharpsburg tudni fogja, hogy egy pár vagyunk. - Igazán? Victor elmosolyodott, aztán lassan sorra csókokat lehelt Sharon ujjaira, és örömmel érezte, hogy remeg a keze. - Igen, és nem hiszem... A lány elhallgatott, amikor a férfi megfordította a kezét, és belecsókolt a tenyerébe. - Mit nem hiszel? - kérdezte szelíd hangon. Sharon máris megfeledkezett a világról. Minden eltűnt körülötte, rózsaszín köd nyelte el a vendéglőt, Carlt és Laurie-t is. - Hogy ez... - felelte nagy nehezen, akadozva -hogy ez jó lenne. - Az, hogy egy pár vagyunk? Vagy az, hogy egész Sharpsburg értesülni fog róla? Victornak tetszett, hogy a lány szeméből zavarodottságot olvasott ki, az pedig még inkább, hogy ő hozta zavarba. Sharon semmit sem értett, és testén izgató borzongás futott végig. Elképzelni sem tudta, miért változott meg Victor viselkedése, s miért lett ma egyszeriben ilyen könnyed és gondtalan. Kemény, haragos embernek ismerte meg, de soha nem tartott tőle. Az a férfi azonban, aki most itt ült vele szemközt, és hüvelykujjával a csuklóján hevesen doboló ütőeret simogatta, félelmet ébresztett benne. - Ezen még gondolkodnom kell - felelte végül a kérdésére. - Jól van, tedd azt! - mondta Victor egyetértően. Sharon december első hetében megnyitotta a múzeumot és a régiségboltot. Az első napokban, ahogyan előre sejtette is, nagy volt a forgalom. Leginkább helybeliek adták egymásnak a kilincset, mert látni akarták, miféle faramuci ötlet pattant ki már megint a kis Abbott fejéből. Carlt többen is szóba hozták előtte, de ő akkor mindig ügyesen másra terelte a szót. Vásárlója az után is akadt, miután a népek kielégítették a kíváncsiságukat, ahhoz legalábbis elegen jártak be az üzletébe, hogy derűlátón nézhessen a jövő elé. Félállásban alkalmazta Donna sógornőjét, Patet, aki szorgalmasnak, segítőkésznek és érdeklődőnek bizonyult. Már hamar megtanult annyit a régiségekről, hogy olyankor is helyettesíthette Sharont, amikor ő árveréseken vett részt. Neki akkor is több dolga volt, mint valaha, ha éppen nem kellett elutaznia. A bolt vezetése mellett az emelet átépítésében is segített, mert ott még nem készült el minden. Nem bánta azonban, hogy szinte levegőt venni sem volt ideje. így legalább nem maradt ideje arra sem, hogy bánkódjék, mert lassanként, sorra egymás után meg kellett válnia öröksége szeretett darabjaitól. Az üzlet az üzlet, mondogatta magának, és egyébként sem lett volna más választása. Az építkezés alatt íróasztalán rengeteg számla gyűlt fel, és azokat mind ki kellett fizetnie. Victort, aki az emeleti helyiségeken dolgozott, szinte mindennap látta. A férfi már messze nem volt olyan zárkózott, mint ismeretségük kezdetén, de Sharonnal inkább jó barátként viselkedett,

és nem úgy, mint azzal a nővel, akivel meghitt délutánt és estét töltött együtt, s mindenki szeme láttára még meg is csókolta. Csak bolondos ötlet lehetett tőle, hogy ott, a vendéglőben színjátékot adott elő Cárinak, utána pedig megint olyan lett, mint előtte, okoskodott a lány. Őt azonban ez kicsit sem bátortalanította el, sőt még örült is neki, mert a gyengéd Victorral szemben egészen védtelen volt. Az iránta táplált szerelme napra nap mélyebb lett, és egyre biztosabb volt abban, hogy ő az a férfi, akit neki rendelt a sors. Egyik délután Sharon megint új szerzeményeket cipelt be a boltba. Arcát pirosra csípte a hideg, és büszke elégedettség töltötte el, mert a régiségek vásárlásakor egyre jobban ment neki, hogy pókerarccal alkudozzon. - Nézd, mit hajtottam fel! - kiáltotta oda Patnek, mielőtt még becsukta volna maga mögött az ajtót. - Valódi Sheridan-asztal, és még kifogástalan állapotban is van. Pat, aki éppen egy vitrint tisztogatott, abbahagyta a munkát, és felnézett. - Úgy volt, hogy ma délután nem dolgozol -jegyezte meg. - Időnként magaddal is kellene törődnöd. Elvégre ezért vettél fel engem. - Igen, persze - felelte Sharon szórakozottan. - A kocsimban van még egy kandallóóra és egy hiánytalan csiszolt kristály füszertartó készlet is. Pat nagy sóhajjal követte főnöknőjét a nagyobbik eladótérbe. - Nem lazíthatnál végre egyszer? - kérdezte. Sharon csak megvonta a vállát, aztán a hozzá illő szék mellé állította az újonnan beszerzett asztalt, és kis ideig a homlokát ráncolva nézegette. - Nem is tudom - dünnyögte elgondolkodva. - Elöl, az ablak alatt talán jobban mutatna. Mindegy, előbb úgyis fel akarom fényezni - tette hozzá, és a pult alól már elő is vette a bútorfény dobozát. - Mit adtál el? -kérdezte közben Pattől. A fiatal lány lemondóan ingatta a fejét. - Majd én megcsinálom -jelentette ki, aztán kivette Sharon kezéből a dobozt meg a rongyot, és munkához látott. - Hét látogató volt a múzeumban - mesélte közben. - Egypár képeslapot és egy nyomatot is vettek. Egy hagerstowni asszony pedig megvásárolta a hornyolt szélű kisasztalt. Sharon abbahagyta a kabátja kigombolását. - Azt a kerek, faragásos rózsafa asztalt? Amióta az eszemet tudom, mindig ott állt a fedett verandán. - Igen, azt. - Pat a füle mögé simította a haját. - És a bécsi hintaszék is felkeltette az érdeklődését. Szerintem nemsokára visszajön érte. - Remek! - mondta Sharon, és csak nehezen sikerült eltitkolnia, mennyire örül annak, hogy jól megy a bolt. - Ó, és valaki előleget adott Festus bácsi képmására. - Igazán? - nevetett fel Sharon. A mogorva öregúr portréját csak azért vette meg, mert ellenállhatatlanul mókásnak találta. Nem hitte volna, hogy valaha is el fogja majd adni. - Ha csak meglátom azt a képet, mindig a hideg futkos a hátamon - rázkódott össze Pat. - Ó, ezt meg majdnem elfelejtettem! Nem is szóltál, hogy eladtad az étkezőgarnitúrát. Sharon már az ajtónál járt, hogy a többi holmit is behozza a kocsijából, de most hirtelen megállt. - Mit mondtál? - kérdezte csodálkozva. - Azt, hogy majdnem még egyszer eladtam az étkezőasztalt és a Hepplewithe-székeket. - Még egyszer? - Sharon levette a kezét a kilincsről, és visszament Pathez. - Egy szót sem értek abból, amit beszélsz. - Egy házaspár akarta megvenni. Nemsokára férjhez megy a lányuk, és neki szánták nászajándékba. Nagyon gazdagok lehetnek - mondta Pat ábrándosan, de Sharon bosszús pillantása gyorsan visszatérítette a valóságba. -Egy szó mint száz, éppen ki akarták fizetni, amikor Victor lejött, és közölte, hogy valaki már megvette. - Victor? Ö mondta ezt? - Igen - felelte Pat kissé sértetten. - Még szerencse, hogy szólt, mert különben pácban lettél volna.

- Pácban! - ismételte meg Sharon mérgesen. - Nem én vagyok itt pácban, hanem valaki más! - tette hozzá, és a hátsó ajtóhoz indult. - Mi a baj? - meresztett rá Pat nagy szemeket. -Hová mész? - Dolgom akadt - válaszolta Sharon ingerülten. -Valószínűleg nem jövök meg egyhamar. Légy szíves, hozz be mindent a kocsimból, és majd zárj is be! - Persze, de... Pat elhallgatott, amikor nagy durranással becsapódott az ajtó. Kis ideig még mit sem értve álldogált ott, aztán megvonta a vállát, és elvégezte, amivel megbízták. - Pácban lettem volna! - dünnyögte maga elé Sharon, miközben vad elszántsággal Victor háza felé tartott. -Kész szerencse, hogy éppen lejött! Még hogy már el van adva a garnitúra! Ezt a szemtelenséget! Amint a kopasz fák között meglátta szomszédja házát, amelynek kéményéből füst szállt fel a hideg kék égboltra, Sharon harciasan felszegte a fejét, és megszaporázta lépteit. A téli csendet tompa, ütemes csapások zaja törte meg. A lány a hangokat követve megkerülte a házat, és meglátta, hogy Victor egy tőkének használt fatönkön éppen fatuskókat aprít fel. Karján kidagadtak az izmok, ahogy lendületesen le-lecsapott a baltával. - Hagyd csak abba egy pillanatra! - kiáltott rá Sharon, és csípőre tette ökölbe szorított kezét. A férfi futó pillantást vetett rá. Még elbűvölőbb, amikor haragszik, gondolta, aztán pontos csapással kettéhasított egy tuskót. - Szia, Sharon! - köszönt hanyagul. - Ne add itt az ártatlant! - termett ott előtte három nagy lépéssel a lány. - Tudom, mit műveltél! Victor rezzenéstelen nyugalommal újabb tuskót tett a tőkére, de Sharon indulatosan lelökte róla. - Milyen jogon rontod a boltomat? Mit képzelsz te magadról? - hadarta aztán egy nagy levegővel. - Miért mondtad azt, hogy már el van adva az étkezőgarnitúra, amikor még nincs is? Victor nyugodtan visszatette a tőkére a fatuskót. Tudta, hogy a lány át fog jönni hozzá, és a dühkitörése sem lepte meg. Mégsem bánta, hogy az utolsó pillanatban meghiúsította a vásárlást. Nem felejtette el, milyen volt Sharon arca, amikor elmesélte neki az étkezőgarnitúra, nagyanyja legkedvesebb darabja történetét. Azok után ő egyszerűen nem engedhette meg, hogy idegenek kezére kerüljenek a székek és az asztal. - Nem is szeretnéd eladni - mondta végül. A lány szeme szikrákat szórt. - Neked ehhez semmi közöd! El kell adnom, és el is fogom. Ha nem szólsz közbe, már el is vitték volna. - Te pedig most a pokolba kívánnád magad, és keserű könnyeket hullatnál - válaszolta most már a férfi is indulatosan. - Annyit nem ért volna az a pénz. - Ne gyere nekem ezzel! - rázta a lány dühösen az öklét Victor orra előtt. - Semmit sem tudsz az érzéseimről, és nem te fogod megmondani nekem, mit tegyek és mit ne! Igenis szükségem van arra a pénzre. A férfinak minden akaraterejét mozgósítania kellett, hogy ne veszítse el a türelmét. Megfogta Sharon kezét, de mindjárt el is engedte. - Annyira nem szorulhatsz rá a pénzre, hogy eladj valamit, ami drága a szívednek. - Az érzéseimmel nem fizethetem ki az asztalomon nagy kupacban álló számlákat! - Akkor adj el valami mást! - csattant fel Victor. Lelkében ellentmondásos érzések vívtak csatát egymással, miközben lenézett a lányra. Az egyik pillanatban legszívesebben a térdére fektette volna, a következőben pedig minden rossztól, az élet minden keserűségétől szerette volna megóvni. - Épp elég kacat van a boltodban! - tette hozzá ingerülten. - Kacat? - A szó hadüzenettel ért fel. - Kacat! - ismételte meg Sharon felháborodottan. - Előbb szabadulj meg attól a sok limlomtól, amit összevásároltál! - tanácsolta a férfi azon a hangon, amelynek hallatán cége igazgatói mindig ijedten behúzták a nyakukat. - Értesz is te a régiségekhez! - Mutatóujjával a lány akkora erővel bökte meg Victor mellkasát, hogy ő sietve hátrált egy lépést. - A létező legjobb darabokat szedem össze, te meg... te meg egy Hepplewithe és egy farost szék között sem tudsz különbséget tenni! Megkérlek, hogy soha többé

ne avatkozz a dolgaimba, Victor Banning! Maradj csak meg szépen a kalapácsodnál és a gyaludnál! Nem szorulok rá egy jöttment városi bölcs tanácsaira. - Most már elég ebből! - mondta a férfi mogorván, aztán megragadta, felemelte, és egyetlen gyors mozdulattal vállára fektette a lányt. - Mit művelsz? - kiáltott rá Sharon, és ököllel verni kezdte a hátát. - Megőrültél? Azonnal tegyél le! - Beviszlek a házba, és végre szeretkezni fogok veled -jelentette ki Victor. - Elegem van a makrancosságodból. A lány annyira elképedt, hogy még a védekezéssel is felhagyott. - Mit mondtál? - Jó a füled. Sharon megint elvakult dühvel csapkodni és rúgkapálni kezdett. - Nem fogsz bevinni! Nem megyek be veled. - Te oda mész, ahová én viszlek - felelte a férfi rezzenéstelen nyugalommal. - Ezért még meglakolsz! - Nem hiszem én azt - mondta Victor, miközben felvitte a lépcsőn a lányt. - Félúton egyszerűen lehúzta róla az egyik csizmáját, és átdobta a korláton, mert végképp ráunt a rugdosására. - Azonnal tegyél le! - követelte újra Sharon. - Ezt nem tűröm! - Nemsokára jóval többet is el fogsz tűrni - morogta a férfi. A lány vadul dobálta magát, de semmire sem ment vele. Tehetetlen volt a térdhajlatait leszorító karral szemben. - Ezt nagyon meg fogod bánni! - fenyegetőzött. Apró ökleivel szünet nélkül gyepálta Victort, ő azonban csak vitte tovább a hálószobája felé. - Ha nem teszel le most azonnal, felmondok neked! - Sharon még folytatni akarta, de ebben a pillanatban nagyot puffant az ágyon. - Mi a fenét akarsz egyáltalán tőlem? - kérdezte, miután nagy mérgesen feltápászkodott. Victor kibújt a dzsekijéből, és hanyagul ledobta a földre. - Már megmondtam, mit akarok - felelte egészen nyugodtan. - Ha azt képzeled, hogy csak úgy a válladra kaphatsz, mint egy zsák krumplit, és ezt még büntetlenül meg is úszhatod, akkor nagyon tévedsz! - Sharon felindultan nézte, hogy a férfi kigombolja az ingét. -Hagyd abba! Nem kényszeríthetsz arra, hogy lefeküdjek veled. - Az majd mindjárt kiderül. Victor inge is a földön kötött ki. - Nem, ezt nem csinálhatod! - A lány felháborodottan csípőre tette a kezét. A hatáson sokat rontott azonban, hogy közben az ágyon térdelt. - Azonnal vedd vissza az ingedet! - követelte. A férfi csak hűvös pillantást vetett rá, aztán lehajolt, hogy lehúzza a lány másik csizmáját. Sharon dühödten meredt rá. - Azt hiszed, csak úgy az ágyra dobhatsz, és ezzel minden el van intézve? - Hol van az még? Egyelőre bele sem kezdtem - válaszolta Victor, miután a lány második csizmája is nagyot koppant a padlón. Sharon dühösen hozzávágott egy párnát. - Lehetetlen alak vagy! Soha nem engedném, hogy egy ujjal is hozzám érj, te... - kezdte, és sértő szavakat keresett lázasan, de egy sem akart eszébe jutni. - Akkor sem, ha te lennél az egyetlen férfi kerek e világon - fejezte be kissé sután a mondatát. Victor hosszan, áthatóan nézett rá, de semmit sem mondott, csak kicsatolta a nadrágja övét. - Kértelek már, hogy hagyd ezt abba - fenyegette meg Sharon a mutatóujjával. - Komolyan beszélek. Ne merészeld levenni a nadrágodat! - tette hozzá fenyegetően, amikor a férfi lehúzta a farmerja cipzárját. Azonnal öltözz fel! Nem tréfálok - állította, de szavai kunco-gásba fúltak. Szeme huncutul csillogott, és szájára tapasztotta a kezét. Victor összevont szemmel nézett rá. - Mi olyan vicces? - kérdezte bosszúsan. - Semmi - válaszolta a lány, aztán hanyatt vetette magát az ágyon, és felkacagott. - Semmi sem vicces. Nagyon is komoly a helyzet - folytatta, miközben egész testében rázta a nevetés. - Itt állsz előttem, vetkőzöl, és közben olyan képet vágsz, mintha meg akarnál ölni. Szörnyen komoly a

helyzet. Lerí rólad, hogy alig bírod féken tartani vad vágyaidat - tette hozzá, és már úgy nevetett, hogy a könnyei is potyogtak. Micsoda kis bestia! - gondolta a férfi, de ő is egyre mókásabbnak találta a dolgot. Odament Sharonhoz, és fejétől jobbra-balra rátenyerelt az ágyra. Minél jobban titkolni igyekezett előtte, hogy mulattatja, ami történik, neki annál pajkosabb lett a tekintete. - Örülök, hogy jól szórakozol - mondta Victor. - Szó nincs róla - állította a lány, és elfojtott egy kuncogást. - Én dühös vagyok. Szét akar vetni a düh, mégsem tudok ellenállni ennek a romantikus hangulatnak. - Igazán? - kérdezte a férfi, és most már ő is elnevette magát. - De még mennyire! Szabályosan megszédítettél. -Sharon megint prüszkölt a nevetéstől. - Még soha nem voltam ennyire... izgatott. - Valóban? Victor lassan közelebb hajolt a lányhoz, és ajkát finoman az állához érintette. - Igen. Talán csak akkor jöttem ehhez fogható izgalomba, amikor egy osztálytársam beszorított egy szederbokorba. Úgy tűnik, bódító szenvedélyt ébresztek a férfiakban. - Nagyon is úgy tűnik - helyeselt a férfi, és Sharon füle mögé simította egy tincsét. - Többször is elbódítottál már, amióta ismerlek. És azt hiszem, ezt a jövőben sem fogom megúszni - tette hozzá, és óvatosan fogai közé vette a lány fulcimpáját, aztán nyelve hegyével a nyakát kezdte simogatni. - Victor... - Valami azt súgja nekem, hogy ez most bármelyik pillanatban újra bekövetkezhet - suttogta a férfi. - Haza kell mennem. Sharon fel akart ülni, de a férfi lefogta a vállát. - Tudni szeretném, mi izgat még fel - dünnyögte, és finoman beleharapott a lány nyakába. - Ez? -Nem. Én... - Nem? - Victor érezte, hogy Sharon ütőere vadul dobol, és kurtán felnevetett. - Akkor valami mást kell kitalálnom - mondta, miközben kigombolta a lány blúzát. - Talán ez? - vette szájába a mellbimbóját. Sharon halkan felnyögött, a férfi pedig felemelte a fejét. Tekintetük egymásba fonódott, mintha mindketten a másik szemében keresték volna a választ. - Ez - felelte végül a lány, és lehúzta magához Victor fejét. Felkészületlenül érte, hogy a férfi csókja édes, szája gyengéd és kedves volt. A férfi apró csókokkal borította be az arcát, de újra és újra visszatért az ajkához. ízét örökre emlékezetébe akarta vésni, s most, hogy tudta, Sharon végre az övé lesz, ölelheti, csókolhatja és szeretni fogja, a végtelenségig el akarta nyújtani ezeket a pillanatokat, és erőnek erejével féken tartotta sürgető vágyát. Miután nagyon finoman, minden kapkodás nélkül kibújtatta a blúzából, csókokat lehelt a karjára, a lány körül pedig megszűnt létezni a világ. Már nem hallotta, hogy odakint szél süvít, és hangosan zörgeti az elszáradt faleveleket. Számára nem létezett más, csak Victor, az ő gyengéd érintései, becéző ujjai és bőrét felforrósító ajka. Szeretettel simogatta sürü haját, és azt kívánta, hogy örökké tartsanak ezek az egyszerre szenvedélyes és boldogítóan nyugodt percek. A férfi lassan, szinte észrevétlenül elkezdte felderíteni Sharon testét. Ajka bejárta a mellét, s egyre közelebb és közelebb került rózsaszínű bimbójához, amely azonnal megkeményedett és felágaskodott, amikor a szájába vette. A lány vágyakozón hánykolódott, ugyanúgy zihálva szedte a levegőt, mint Victor, újra meg újra a nevét suttogta, és még közelebb húzta magához. Ő azonban sokkal többet akart adni neki, mielőtt magáévá tette volna. Köldökének ugyanannyi figyelmet szentelt, mint a mellének, és érezte, hogy sóvár, kutató érintései alatt reszket a lány teste, és vad iramban kalapál a szíve. - Nagyon finom vagy. És nagyon szép - suttogta. Arcát kis időre a lány melle közé fúrta, és elszántan uralkodni igyekezett az izgalmán. Sharon vágyakozva felnyögött. Ajkán akarta érezni a

férfi ajkát, a csókját kívánta, ő azonban lejjebb csúszott, és átfogta a csípőjét. Aztán lehúzta a cipzárt a nadrágján, de még nem vette le róla, hanem csak elővillanó bőrét járta be a nyelve. A lány nekifeszítette a testét, hogy szabadítsa meg végre az utolsó ruhadaraboktól, amelyek még elválasztották őket, de néma felszólításának Victor nem tett eleget. Nyelve sokáig apró köröket írt le Sharon hasán, mielőtt végre kibújtatta a farmerjából, és gyengéd csókokat lehelt combja belső oldalára. Minden érzékeny pontját felderítette, s amikor nyelve rátalált izgalma középpontjára, oda, ahol minden érzése összpontosult, a lány, vágyainak menthetetlenül kiszolgáltatva, együtt mozgott vele, és a nevét kiáltozta. Érzéki hangja boldoggá tette a férfit, feltüzelte, és arra késztette, hogy eljuttassa a csúcsra, mielőtt birtokba venné. Édes ízének nem tudott ellenállni, minden visszafogottságáról megfeledkezett, és egyszeriben telhetetlen lett. Már sem óvatos, sem gyengéd nem volt, hanem utat engedett vad szenvedélyének, és a végsőkig felkorbácsolta Sharon vágyait. Ő, ha még lettek volna szavai, könyörögve arra kérte volna, hogy tegye már a magáévá. Amikor szája a szájára tapadt, odaadóan viszonozta féktelen csókját. Aztán Victor végre belehatolt. Mindkettőjüket elbódította a kéj, és úgy érezték, belevesznek a kábulat tengerébe. Együtt értek fel a csúcsra, a beteljesülés pillanatában mozdulatlanná dermedtek, s végül szorosan összeölelkezve élvezték testük tökéletes összhangját. Victor nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el addig, amíg izgatottsága lecsengett. Miután bódulata lassan-lassan elmúlt, észrevette, hogy Sharon átölelve tartja, ő pedig még mindig rajta fekszik. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és azt találgatta, létezik-e egyáltalán ekkora boldogság. Aztán le akart gördülni a lányról, ő azonban nem engedte. - Ne! - suttogta. - Maradj velem! A férfi halkan, gyengéden felnevetett. - Kapsz még egyáltalán levegőt? - Majd később veszek - felelte Sharon. Victor a nyakába fúrta az arcát. - Nagyon jó ízed van. Már az első csókunk óta tudom, hogy így van. Elég baj ez nekem. - Baj? - kérdezte a lány bágyadtan, miközben a férfi hátát simogatta. - Ez nem hangzott bóknak. - Akarsz egyet? - lehelt csókot a hajára Victor. Soha nem ismertem nálad varázsosabb és tökéletesebb embert. Sharon kétkedően felnevetett. - Az első bókod hihetőbb volt - mondta. A férfi felemelte a fejét, hogy lássa a lány arcát. Tekintete még fátyolos volt az átélt szenvedélytől, ő azonban tudta, hogy nemsokára újra vidáman fog csillogni a szeme. - Ilyen rosszul ismered magad? - kérdezte elgondolkodva. Sharon valóban nem sejti, milyen hatással van egy férfira a nagy, bársonyosan barna szeme és selymes bőre? Ne tudná, mennyire elbűvölő, amikor gyermeki ártatlanságával versenyre kel érzéki szája és őszinte, leplezetlen testisége? - Talán jobb is, ha nem tudod -mondta végül fennhangon, inkább csak saját magának. -Azt már elhiszed nekem, hogy tetszik az orrod? A lány egy pillanatig gyanakvóan méregette. - Ha most az jön, hogy ennivaló vagyok, akkor azonnal kiugróm az ágyból - mondta figyelmeztetően. Victor nevetve megcsókolta arcán a gödröcskéket. - Tudod, mióta akarlak már? - Attól a perctől, hogy először találkoztunk Donna boltjában - felelte Sharon, és elmosolyodott, amikor a férfi arcára elképedés ült ki. - Én ugyanígy éreztem. Olyan volt, mintha mindig is rád vártam volna. Victor a lány homlokára hajtotta a fejét. - Én dühös voltam. - En pedig azt hittem, villám csapott belém. Még a kávémat is ott felejtettem a pulton. Mind a ketten felnevettek, és megcsókolták egymást.

- Amikor később átjöttem hozzád, borzalmasan barátságtalan voltál velem - mondta aztán Sharon. - Szántszándékkal. Nem akartalak közel engedni magamhoz. - Komolyan azt képzelted, hogy lerázhatsz? - A lány játékosan beleharapott Victor ajkába. - Nem vetted észre, hogy a végsőkig elszánt voltam? - Megszabadultam volna tőled, ha éjszakánként nem raboltad volna el az álmomat. - Ezt tettem veled? Szegény Victor! - csókolta meg Sharon együtt érzőn. - El tudom képzelni, mennyire sajnálod! Néha, úgy hajnali három óra tájban, meg tudtalak volna fojtani. - Elhiszem. Mi lenne, ha mégis inkább megcsókolnál? A férfi azonnal eleget tett a felszólításnak. Csókja kemény, féktelen volt. Érezte, hogy a szenvedélye újra fellobban, és gyorsan felemelte a fejét. - Amikor ott ültél a sárban, és nem bírtad abbahagyni a nevetést, annyira kívántalak, hogy azt hittem, beleörülök. Őrületbe kergetsz, Sharon! Hetek óta egyetlen épeszű gondolatom sincs. Amikor újra megcsókolta, a lány megérezte, hogy megint a régi düh munkál benne, és csitítóan simogatni kezdte a hátát. Miután ajkuk elvált egymástól, fürkésző tekintetük egymásba fúródott. Csupa lázas nyugtalanság! Csupa titok, gondolta Sharon. Hihetetlenül édes és őszinte! - gondolta Victor. - Szeretlek - mondták ki egyszerre, aztán elképed-ten néztek egymásra. Kis ideig egyikük sem szólalt meg, és megmoccanni sem mertek. Végül megint egymásra talált az ajkuk, és csókjuk maga volt az ígéret. A férfi annyira megköny-nyebbült, és annyira boldog volt, hogy le kellett hunynia a szemét. Amikor megérezte, hogy Sharon egész testében remeg, még közelebb húzta magához. - Miért reszketsz? - Túlságosan is tökéletes veled, és ez megijeszt -suttogta a lány. - Ha elveszítenélek... A férfi csókkal hallgattatta el. - Igen, ez tökéletes. - Annyira szeretlek! Hosszú hetekig vártam arra, hogy viszonozd a szerelmemet - vette két keze közé Victor arcát a lány, és megcsóválta a fejét. - Most pedig, miután teljesült a kívánságom, félek. A férfi lenézett rá, és vad szenvedély ébredt benne. Sharon az övé, ezen senki és semmi nem változtathat. Nem lesz több hiba, nem lesz több csalódás. - Szeretlek - mondta szinte már áhítatosan. - És nem foglak elveszíteni. Érted? Te meg én összetartozunk, és ezt mind a ketten tudjuk. Semmi nem állhat közénk-jelentette ki. Sötét aggodalmától mégsem szabadulhatott meg, de eltökélten agya leghátsó zugába száműzte, és vad, kétségbeesett szenvedéllyel újra magáévá tette a lányt. Sötét volt már, amikor Sharon felébredt. Mélységes elégedettség töltötte el, és csodás biztonságban érezte magát. Victor karja, ahogy átölelve tartotta, szerelemről mesélt neki, füle mellett az egyenletes levegővételek pedig arról, hogy szerelme itt alszik mellette. És ez elég volt ahhoz, hogy ő boldog legyen. Nem tudta, mennyi ideig alhatott. Amikor lehunyta a szemét, odakint éppen lement a nap, most viszont már holdfény sütött be a szobába. Victor még aludt, és a lány észrevétlenül szemügyre vehette az arcát. A félhomályban is ki tudta venni magasan ülő járomcsontját, egyenes vonalú orrát, s újhegyeivel óvatosan, hogy fel ne ébressze, utánarajzolta szája vonalát. Amikor a férfi megmozdult, Sharon közelebb húzta magához, és teste érintésétől azonnal vad vágy fogta el. Szíve vadul, szabálytalanul vert, s minden korábbinál erősebben kívánta a férfit, aki mélyen, nyugodtan aludt mellette. Ez most már mindig így lesz, gondolta a lány, miközben Victor vállára hajtotta a fejét. Az első perctől fogva tudta, hogy neki rendelte a sors, s most olyan közel érezte magához, mintha már évtizedek óta élne vele. Gyengéd csókot lehelt a vállára, aztán vigyázva kikelt az ágyból. Ruháik vad összevisszaságban hevertek a padlón. A lány felemelte a férfi ingét, belebújt, és lábujjhegyen kiosont a szobából.

Victor először csak Sharon finom illatát érezte meg a párnán. A nevét suttogta, és még félálomban kinyújtotta a karját, hogy magához húzza, de az ágy másik fele üres volt. Kinyitotta a szemét, látta, hogy holdfény süt be a szobába, és először azt hitte, hogy minden álom volt csupán. Hihetetlenül megkönnyebbült, amikor megérezte, hogy a lepedő még meleg mellette. Mégsem álmodott! Aztán sült szalonna illata is megcsapta az orrát, és elmosolyodott, mint egy elégedett kisfiú, miközben boldogan visszafeküdt a párnára. Hallotta, hogy a lány a konyhában tesz-vesz, és halkan dudorászik. A férfi egyszeriben ráébredt, hogy életéből eddig hiányzott valami, Sharon azonban most betöltötte a lelkében évek óta tátongó, fájdalmas űrt. Minden kérdésére ő a válasz, minden gondjára a megoldás. De mit adhatok én neki? - kérdezte önmagától, és lehunyta a szemét. A kísértő múlt elől még az első közös éjszakánkon sem menekülhettem el, villant át a fején, és a felismerés félelemmel töltötte el. Úrrá kell lennem rajta, gondolta aztán, és felkelt. Senki és semmi nem állhat közéjük, sem a halott felesége árnya, sem a munkája, határozta el. Mindent elmesél Sharonnak, aztán új életet kezd vele. Igen, megkéri a kezét. Ifjúsága álmait egyszer már feláldozta a cége érdekében, Sharonról azonban nem fog lemondani. Soha! Miközben belebújt a nadrágjába, Victor azon gondolkodott, hogyan adhatná elő legjobban a teljes igazságot. Sharon kevéske kakukkfüvet szórt a konzervlevesbe, amelyet éppen megmelegített, aztán lábujjhegyre állt, hogy a konyhaszekrény felső polcáról levegyen egy tálat. Az ing felcsúszott a combján, haja kócos volt, arca kipirult. Victor egy pillanatra megállt az ajtóban, és onnan nézte, aztán három nagy lépéssel odament hozzá, hátulról átkarolta a derekát, és nyakába fúrta az arcát. - Szeretlek. Istenem, mennyire szeretlek! - suttogta, mielőtt maga felé fordította, és szájára tapasztotta a száját. A viharos szerelmi vallomástól a lány egészen elgyengült, és még a lába is remegni kezdett. Ajkát készségesen szétnyitotta, és ugyanolyan szenvedélyesen viszonozta a csókot. Hosszú idő telt el, mire a férfi végül elengedte, aztán lemosolygott rá. - Most már tudod, mivel csábíthatsz el. Csak fel kell venned az ingemet. - Ha hamarabb kiderül, hogy ez így hat rád, már hetekkel korábban megteszem - ölelte át szerelmesen Sharon. - Gondoltam, éhes leszel. Nyolc óra is elmúlt. - Azért jöttem le, mert ínycsiklandó illatokat éreztem. A lány felvonta a szemöldökét. - Csak azért? - Mi másért kellett volna? - A férfi felnevetett, és puszit nyomott Sharon orra hegyére. - Eláruljak valamit? Egyszerűen nem bírtam ki nélküled. Miután felébredtem, azonnal magamhoz akartalak ölelni, de nem voltál ott. Aztán meghallottam, hogy idelent szorgoskodsz, és egyszeriben ráébredtem, hogy soha életemben nem voltam még ilyen boldog. Ennyi elég? - Igen. Én... - A lány felsóhajtott, amikor Victor benyúlt az inge alá. Mögötte a szalonna hangosan sercegett a serpenyőben. - Ha nem hagyod azonnal abba, leég a vacsora. - Miféle vacsora? - nevetett fel a férfi. Tetszett neki, hogy Sharon csak nehezen tud elválni tőle. Miközben megpróbált kibújni az öleléséből, arca még jobban kipirult, és zihálva szedte a levegőt. - Konzervleves lesz, amit feljavítottam kicsit, és sült szalonna. Victor megint magához húzta a lányt, és belecsókolt a nyakába. - Csábító az illata, de a tied sem rossz. - A saját inged illatát érzed -jelentette ki Sharon, aztán megfordult, kivette a zsírból a szalonnát, és lecsöpögtette. - Ha kérsz kávét, még forró a víz - tette hozzá. Miközben nézte, hogyan készíti el a lány az egyszerű vacsorát, Victornak a Washington legelőkelőbb negyedében álló nagy, fehérre festett villa jutott eszébe, amelyet valamikor Ameliának vett. Ovális úszómedence és két teniszpálya mellett rózsakert is tartozik hozzá, s két szobalány, egy szakács és egy kertész tartja rendben. A rózsafa szekrény a tágas fogadószobában nagyon tetszene Sharonnak, a súlyos függönyöket viszont rondának találná.

Nem, gondolta a férfi. Vele nem mehetek csak úgy vissza oda. Mielőtt eltemetném a múltamat, mesélnem kell neki a házasságomról, és el kell mondanom, ki vagyok valójában. - Sharon... - kezdte. - Ülj le! - parancsolt rá a lány, és átöntötte a tálba a levest. - Mindjárt éhen halok. Ma nem ebédeltem, mert túl sokáig kellett alkudoznom egy Sheridan-asztalra. - Beszélnem kell veled. Sharon kettévágott egy szelet kenyeret. - Jól van. Én azért ehetek közben? Borzalmas ez a kávé. Hozok bele még egy kis tejet. Miközben a lányt nézte, Victort megrohanták eddigi élete emlékei. Hosszú évek óta meg sem állt, rengeteget dolgozott, de mire volt jó mindez? Ha most elveszíti Sharont... Már a gondolatot is elviselhetetlennek érezte. Gyorsan odament hozzá, és megfogta a karját. - Szeretlek. Hiszel nekem? - kérdezte. Komor arca meglepte a lányt, és keze szorítása fájt neki, de nem tiltakozott ellene. - Igen, hiszek neked - válaszolta. - Elfogadsz annak, aki vagyok? - Igen. A válasz habozás nélkül érkezett. A férfi fellélegzett, magához vonta kedvesét, és lehunyta a szemét. Csak néhány óra haladékot szeretne kapni, néhány órát kérdések és a múlt nélkül. Hát olyan nagy kívánság ez? - Sok mindent kell elmondanom neked, de nem ma este. - Feszültsége lassanként oldódott, és keze szorításából becéző simogatás lett. - Ma este csak annyit mondok, hogy szeretlek. A lány megérezte Victor nyugtalanságát, és kedvesen felnézett rá. - Ez minden, amit ma este hallani szeretnék tőled -válaszolta. - Szeretlek, Victor. És ezen semmi sem változtathat, bármit is mesélsz majd el magadról - tette hozzá, és csókot nyomott az arcára. - Együnk, mert kihűl a vacsora! Ha már a szakácsnőt adtam itt, némi elismerést is szeretnék kapni a fáradozásaimért. - Őszintén méltányolom őket -jelentette ki a férfi. -Menjünk be a nappaliba! - A nappaliba? - ráncolta a homlokát Sharon. -Azért, mert ott melegebb van? - gyúlt aztán világosság az agyában. - Pontosan. - Begyújtottam a kandallóban. - Okos kislány vagy - dicsérte meg Victor, és kézen fogva az ajtóhoz indult vele. - A vacsoránk! Azt is be kell vinnünk. - Miféle vacsorát? Sharon nevetve vissza akart menni a konyhába, a férfi azonban gyengéden betuszkolta a szegényesen berendezett nappaliba, ahol csak a kandallóban égő tűz adott némi fényt. - Ki fog hűlni a leves - tiltakozott a lány. - A leves várhat - válaszolta Victor. Sharon eltolta a kezét, amikor elkezdte kigombolni rajta az inget. - Te soha nem vagy komoly? - Egészen komolyan gondolom -jelentette ki a férfi, aztán lehúzta magával a kandalló elé terített szőnyegre a lányt. - Én nem melegítem meg még egyszer a levest! -jelentette ki Sharon. - Nem baj - felelte Victor, miután az utolsó gombot is kigombolta, és széthúzta az inget. - Hidegen is jó lesz. - Borzalmas lesz. - Annyira kívánod? - kérdezte a férfi, és átfogta a mellét. Sharon fektéből felnézett rá. - Igen! - válaszolta, aztán villámgyorsan Victor fölé gördült, és szájára tapasztotta a száját. Hirtelen feltámadt szenvedélye meglepte a férfit.

Lassan akarta felébreszteni a vágyát, ő azonban magához ragadta a kezdeményezést. Mohó és követelő volt, nyelve játéka annyira izgató, hogy Victor legszívesebben azonnal magáévá tette volna, ha nem fogja el valami különös gyengeség, amelytől mozdulni sem tudott. A lány fejét simogatta, a vállát, a mellét, s teste újabb és újabb pontjait érintette meg és derítette fel. Ki akarta bújtatni az ingből, keze azonban annyira remegett, hogy nem boldogult vele. Egészen elbódította, hogy Sharonnak ekkora hatalma van fölötte. - Ne siess! - súgta fülébe a lány. - Ráérünk. Victor tiltakozni akart, de szavai hangos sóhajba fúltak, amikor Sharon szája a nyakára vándorolt. A lány is egész testében reszketett, ám izgatottságánál is hatalmasabb volt benne a vágy, hogy elbódítsa, önkívületig juttassa a férfit. Érintései eszét vették, elgyengítették és sebezhetővé tették Victort, aki bár sokkal erő-sebb volt nála, most egészen alárendelte magát neki. Sharon még egyszer szájára tapasztotta a száját, nyelve izgató játékot játszott kedveséével, aztán ajka felfedezőútra indult a testén, s először a nyakát járta be. Amint meghallotta, hogy a férfi fojtott hangon a nevét suttogja, felbátorodott, és gyengéd csókokkal borította be a mellkasát, majd lapos, izmos hasát. Victor összerándult, mintha megégette volna magát, aztán hangosan felnyögött, amikor a lány kigombolta a farmerját, és lehúzta róla. Nyelve hegye kíváncsian bejárta a férfi combját, és szinte már kétségbeesett sóhajaival nem törődve, apró csókokat lehelt a lábára. Victor a magáévá akarta tenni, mielőtt még az őrületbe kergette volna, ám akkor megint a hasán érezte forró száját, és soha korábban nem ismert kéj hullámai öntötték el. Aztán Sharon mellbimbója a mellkasához nyomódott, és még hevesebb vágyakat ébresztett benne, a lány azonban újra visszatért a szájához. Fölötte feküdt, és testéből melegség, életerő áradt. - Sharon, az ég szerelmére! - suttogta a férfi, és magához akarta ölelni, de elkésett. A lány lejjebb csúszott, hogy magába fogadhassa, és ajkát diadalmas sóhaj hagyta el. Victor most már nem tudta visszafogni magát. Megragadta Sharon vállát, megfordította, minden felgyülemlett, visszafojtott erejével belehatolt, és vadul, kíméletlenül egyesült vele. Nem érezte, hogy a lány körmei a hátába fúródnak, és nem hallotta zihálását, miközben őt is, önmagát is eljuttatta a kéj legmagasabb csúcsára. A lány kielégülten, bágyadtan és kábultan feküdt Victor alatt, aki a karját simogatta, miközben mindketten élvezték izgalmuk lassú elcsitulását. - Nagyon törékeny vagy - suttogta a férfi, s kezével könnyedén átfogta Sharon vékony karját. - Nem akartam fájdalmat okozni neked. A lány megsimogatta a fejét. - Miért, okoztál? Victor felnevetett. - Ha úgy volt, akkor is egyedül te tehetsz róla. Gyengédebb szoktam lenni a nőkkel, de te megőrjítesz. - Nem hiszem, hogy éppen most kellene más nőkről beszélned. A férfi felkönyökölt, és lenézett Sharonra. - Meséljem el inkább azt, hogy bódító szenvedélyt ébresztesz bennem? - Igen, az jó lesz. - És még csak nem is mese, hanem ez az igazság. A lány felmosolygott rá. - Jobban örülnél, ha nem így lenne? - Nem -jelentette ki Victor. - Te is ezt teszed velem. Kölcsönkenyér pedig visz-szajár. - Tetszik az okfejtésed. A férfi a kandalló tüzének fényében gyönyörködve nézte Sharon arcát, szemét, amelyben érzékiség ragyogott, piros és megduzzadt ajkát, s közben elképzelte, milyen lenne minden reggel mellette ébrednie. - Szeretlek - mondta gyengéden a lány, és odabújt Victorhoz. - Mindjárt leég a tüz a kandallóban - düny-nyögte.

- Ühüm. Sharon felemelte a fejét. - Hé, nem alhatsz el! - mondta, amikor meglátta, hogy a férfi lehunyta a szemét. - Még mindig nem laktam jól. - Jézusom, hogy lehet valaki ennyire telhetetlen?! -sóhajtott fel Victor, és átfogta a lány mellét. - Ha kicsit segítesz, talán sikerül még egyszer összeszednem magam. - Én a vacsoráról beszéltem - jelentette ki Sharon, de nem húzódott el a simogatások elől. - És te fogod megmelegíteni a levest. - Ó! - Victor felült, és belebújt a nadrágjába. Mielőtt kiment volna a szobából, még egyszer a lány fölé hajolt, és csókot lehelt a szájára. - Te addig tehetnél fát a tűzre. Miután a férfi kiment a konyhába, Sharon még egy kis ideig fekve maradt, és elálmodozott. Victor valóban olyan nagyon szereti őt, ahogyan mondta? - találgatta. Igen, érezte a szerelmét, a vágyát, de még valami mást is érzett. Talán azt, hogy a férfinak szüksége van rá, mert olyasmit adhat meg neki, amiről ő ugyan még csak nem is sejti, mi lehet az, Victor azonban mintha nem tudna lemondani róla. Miért menekülhetett a gúnyos közönyösség álarca mögé? Egyszer azt mondta, hogy keservesen csalódott. Kiben, miben csalódhatott? Egy nőben, egy barátjában vagy valamilyen eszményében? Sharon a kandallóban izzó parazsat nézte, és azon gondolkodott, hogyan segíthetne Victoron. Alighanem az lesz a legjobb, ha türelmesen kivárom, hogy kész legyen megosztani velem a titkait, döntötte el végül, aztán felült, és begombolta magán az inget. Victor nem akarja, hogy ma este bármi is terhelje a szerelmüket, és ő megígérte neki, hogy így lesz. A gondjairól majd holnap is beszélhetnek. Sharon még gyorsan fahasábokat tett a kandallóba, mielőtt lement a konyhába. - Na végre! - fogadta a férfi. - Nem szeretem, ha mások miatt kihűl a főztöm. A lány elmosolyodott. - Szörnyen figyelmetlen vagyok. A férfi az asztalra tette a tálat. - A leves azért még finom. Kérsz kávét? - A tiedből nem - felelte a lány. - Szörnyű íze van. - Ha egy bizonyos személynek valóban jelentek valamit, akkor gondja lesz arra, hogy reggelente tisztességes kávét kapjak. - Igazad van. Veszek neked másik kávéfőzőt - ígérte meg Sharon, aztán leült, és kanalazni kezdte a levesét. - Jézus, hogy én milyen éhes vagyok! - Nem volna szabad kihagynod az ebédet - mondta a férfi korholóan, és ő is leült. - Jó fogást csináltam azzal az asztallal, úgyhogy megérte. És korán akartam vacsorázni, csak aztán feltartottak. Victor megfogta a lány kezét, gyengéden az ajkához emelte, és játékosan megharapta. - Aú! - rántotta vissza Sharon a kezét. - Egy szóval sem mondtam, hogy jobb lett volna, ha nem tartasz fel. Pedig nagyon dühös voltam rád. - Én meg rád - felelte a férfi elnézően. - Én legalább nem jöttem ki a sodromból - jegyezte meg a lány csípősen. - Annak ellenére sem, hogy legszívesebben megtéptelek volna. - Én meg téged - mondta megint Victor. - Úriember olyat nem tesz -jelentette ki Sharon teli szájjal. - Sohasem állítottam, hogy az vagyok - válaszolta a férfi, aztán kis ideig habozott, mintha minden egyes szavát mérlegre tenné. - Meg tudnád tartani még egy darabig az étkezőgarnitúrát? - kérdezte meg végül. - Victor... - kezdte a lány, a férfi azonban a szavába vágott. - Ne mondd el újra, hogy nem kellett volna beleütnöm az orrom a dolgodba! Azért tettem, mert szeretlek. Sharon tűnődve kavargatta a levesét. Nem akart arra hivatkozni, hogy sok-sok számlát kell kifizetnie. Victor-nak épp elég gondja van, nem terhelheti még a sajátjaival is.

- Tudom, hogy miattam tetted - kezdte végül lassan -, és értékelem a jó szándékodat. A boltomnak azonban mindenképpen hasznot kell hoznia - tette hozzá, és felemelte a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. - Tanárnak nem voltam éppen kutyaütő, de nagyágyú sem. A régiségüzletemnek egyszerűen jól kell mennie. - Es ezt úgy akarod elérni, hogy eladsz valamit, ami nagyanyádnak kedves és drága volt, neked pedig az egyetlen emléked tőle? Victor látta a lányon, hogy megjegyzése szíven ütötte, és vigasztalóan megfogta a kezét. - Nem tagadom, hogy nagyon nehéz megtennem -mondta Sharon, és hatalmasat sóhajtott. - Általában nem a célszerűség vezet, de most nincs más választásom. Abból a pénzből, amit a garnitúráért kapok, jó darabig megélhetek. Meg aztán - csóválta szomorúan a fejét - inkább gyorsan, fájdalom nélkül túlesem a dolgon. Sokkal nehezebb lenne, ha folyton ott látnám azokat a bútorokat, és közben tudnám, hogy előbb-utóbb úgyis meg kell válnom tőlük. - Akkor majd én megveszem őket. Én... - Nem! - Sharon, légy szíves, hallgass meg! - Nem! - A lány elhúzta a kezét, aztán felállt, az ablakhoz lépett, és kinézett a sötét estébe. - Nagyon kedves tőled, de ebbe nem mehetek bele - mondta hosszú hallgatás után. A férfi odalépett mögé, és kedvesen átölelte. Hogyan mondjak el neki mindent? Hogyan vágjak bele? -találgatta. - Nem bírnám elviselni, hogy szenvedni lássalak -mondta végül. Sharon megfordult, és komolyan felnézett rá. - Igazán nagylelkű vagy, de én tudom, mit kell tennem, és nem beszélhetsz le róla. - Engedd, hogy segítsek! Ez csupán pénzkérdés... - Még ha milliomos lennél, akkor sem fogadnám el az ajánlatodat. A férfi nem tudta, mit mondhatna erre, és csak magához szorította Sharont. - Csökönyös kis csacsi vagy. Hidd el, megkönnyít-hetem a dolgodat. Meghallgatnál? Sok mindent kell elmondanom neked. - Az én dolgomat senki ne könnyítse meg, még te sem! Kérlek, próbálj megérteni! Bizonyítanom kell magam előtt, hogy a saját erőmből is viszem valamire. Victor jól emlékezett arra, mennyire zavarta őt, hogy sokáig mindenki csak Miriam Riverton-Banning fiát látta benne. Tökéletesen megértette Sharont, és inkább nem magyarázta el neki, milyen könnyen segíthetne rajta. - Valóban ennivaló vagy - mondta tréfálkozva, hogy jobb kedvre derítse. - Jaj, ne! - nyögött fel a lány. - És édes is - emelte meg a férfi kedvese állát, hogy megcsókolhassa. - Meg egy kicsit fura. - Ezzel nem tudod behízelegni magad nálam - figyelmeztette Sharon. - Úgyhogy én elmosogatok, törölgetni viszont te fogsz. - Mit akarsz elmosogatni? - Az edényt. Victor szorosan magához húzta a lányt. - Én semmilyen edényt nem látok. Gyönyörű a szemed. - Figyelmeztetlek, Victor! - fenyegette meg Sharon. - Szeretem a szeplőidet - csókolta meg az orrát a férfi. - És ezeket a gödröcskéket is. - Jobb lesz, ha most már befogod a szád. - Igen - folytatta Victor, és úgy vigyorgott, mint egy rakoncátlan kölyök. - Valóban ennivaló kis pofid van. - Jól van, most már betelt a pohár! - szabadította ki magát Sharon a férfi öleléséből. - Készülsz valahová? - Haza -jelentette ki a lány hetykén. - Te pedig mosogathatsz egyedül. Victor nagyot sóhajtott. - Azt hiszem, megint hathatós megoldáshoz kell folyamodnom.

Sharon sejtette, mi vár rá, és sietve védekező állást vett fel. - Ha megint a válladra veszel, nincs többé állásod. A férfi átfogta a lány csípőjét, és könnyedén felemelte. - Ehhez mit szólsz? Sharon átkulcsolta a nyakát. - Ez már jobb - válaszolta mosolyogva, mert Victor mellett egyszerűen nem tudta megőrizni a komolyságát. - És ehhez? A férfi eleinte gyengéd, óvatos csókja egyre viharosabb lett. - Ez pedig sokkal jobb - suttogta Sharon, miközben Victor elindult vele ki a konyhából. - Hová megyünk? - Fel. Vissza akarom kapni az ingemet. Sharon ujjaival végigsimított egy kecses kis olajlámpa porcelántalpán. - Természetesen lehet villanyégőt szerelni bele -mondta a vevőnek. - Mesés! - lelkendezett Mrs. Trip. - A férjem majd megcsinálja. Nagyon ért a villanyszereléshez. Sharon kényszeredetten elmosolyodott. Már a gondolatra is szíve szakadt, hogy valaki elkezd majd barkácsolni ezen az édes lámpácskán. - Bár valójában jól jöhet, ha van olajlámpa a házban - kezdett ügyes kísérletbe, hogy Mrs. Tripet eltérítse szándékától. - Áramszünet esetén kimondottan hasznos lehet. - Igaz - felelte Mrs. Trip belátóan -, de olyan esetekre tartok otthon gyertyát. Ezt a lámpát a hintaszékem mellé akarom állítani. Esténként mindig ott kézimunkázom. Sharon szép összeget keresett volna az üzleten, mégis le akarta beszélni a vásárlásról az idős hölgyet. - Ha villanylámpára van szüksége, Mrs. Trip, akkor vegyen inkább másolatot! Az sokkal olcsóbb is. Mrs. Trip szelíden elmosolyodott. - Csakhogy az nem lenne régiség, ez viszont az. Betenné egy dobozba? - Igen, persze - mondta Sharon kissé leverten. Miközben megírta a nyugtát, gondolatban azzal vigasztalta magát, hogy a bevételből legalább egyet kifizethet a számlái közül. - Ó, ezt még nem is láttam! Sharon felnézett. Mrs. Trip egy aranyozott peremű, kobaltkék teáskészletet csodált meg éppen. - Ugye milyen gyönyörű? - kérdezte a lány. Az ajkába harapott, mert az idős asszonyság forgatni kezdte a kis cukortartót, és felvonta a szemöldökét, miután meglátta az aljára ragasztott árcédulát. - Csak egyben adhatom el a készletet - mondta Sharon szabadkozva, mert tudta, hogy azok a vevők, akik nem értenek a régi porcelánokhoz, aránytalanul magasnak tartják az árat. - A tizenkilencedik század végén készült, és... - Ezt nem hagyhatom itt - vágott Mrs. Trip határozottan a lány szavába. - Tökéletes helye lesz a kis sarokszekrényemben - magyarázta, és hamiskásan rámosolygott az elképedt Sharonra. - Majd közlöm a férjemmel, hogy ezt kapom tőle karácsonyra. - Ajándéknak is becsomagolhatom - ajánlotta fel a lány. Ötletére az idős asszony azonnal igent mondott. - Elragadó a boltja - jegyezte meg, miközben Sharon becsomagolta a készletet. - Azért jöttem ki ide, mert nagyon szépnek találtam az út mellett a hirdetőtábláját. Azt hittem, egy régi fészert találok majd, tele mindenféle kacattal, de itt minden nagyon ízléses. Elbűvölő ötlet, hogy még egy kis múzeumot is berendezett. Ha legközelebb erre járok, elhozom magammal az unokaöcsémet. Férjnél van, kedvesem? A lány szélesen elmosolyodott. - Nem, nem vagyok. - Az unokaöcsém orvos. Belgyógyász. Sharon megköszörülte a torkát. - Szép hivatás - mondta udvariasan. - Bizonyára nagyon büszke rá, Mrs. Trip.

- így igaz - felelte az asszony. - Csak az a kár, hogy még nem találta meg az igazit - tette hozzá bánatosan. -Legközelebb mindenesetre elhozom ide - mondta, és szeme sem rebbent, amikor kiállította a csekket. A lány nehezen, de megállta, hogy csak akkor nevesse el magát, amikor vevője mögött már becsukódott az ajtó. Victor aligha örülne, ha tudná, hogy Mrs. Trip ösz-sze akar boronálni engem az unokaöccsével, gondolta, miközben lehuppant egy kényelmes karosszékbe, aztán az órájára pillantott. Miért nem akar múlni az idő? -tette fel magának gondolatban a költői kérdést. Még két teljes órának kell eltelnie, amíg újra láthatja Victort. Vacsorát ígért neki, és a hús már rotyogva sül is odafent, az új konyhája sütőjében. Ma kicsit korábban zár majd be, és akkor még lesz ideje arra, hogy valamilyen különleges édességet is készítsen. Ebben a pillanatban újra kinyílt a bolt ajtaja, és Laurie Martin lépett be rajta. - Szia, Sharon! Látom, nincs túl sok dolgod - jegyezte meg. Sharon kedvesen elmosolyodott, de fel sem merült benne, hogy felálljon. - Most éppen nincs - felelte. - Hogy vagy, Laurie? - Remekül. Ma csak délig dolgoztam, mert fogorvoshoz kellett mennem. Korán végeztem, és gondoltam, itt az alkalom, hogy kinézzek hozzád. Sharon várt, mert arra számított, hogy Laurie mindjárt elmondja neki, hogy az összes foga tökéletesen rendben van, de tévedett. - Jó ötlet volt - szólalt meg végül ő. - Körbevezesselek? - Megnézném a kínálatodat - mondta Laurie, és kíváncsian körbejáratta a tekintetét. - Nagyon szép holmik. Sharon felállt, és udvariasan megköszönte a dicséretet. - Itt minden egészen más lett - folytatta Laurie, és a maga lassú, megfontolt módján keresztülsétált a volt fedett verandán, onnan pedig átment a nagyobbik eladótérbe. Végül megállt az ajtóban, és még egyszer végignézett a két helyiségen. - Itt viszont alig valamin változtattál! - kiáltott fel csodálkozva. - Még a tapétát sem cserélted ki. - Nem - mondta Sharon, és szeretettel nézegette az étkezőgarnitúrát. - Csak az ajtókat nagyobbíttattam meg, egyébként ez a két szoba tetszett olyannak, amilyen volt. - Bevallom, meg vagyok lepve - jegyezte meg Laurie, miközben átsétált az egykori konyhán. - Minden nagyon finom és ápolt. Azt hittem, lomokat fogsz majd árulni - tette hozzá, aztán mind a ketten átmentek a múzeumba. - Abban biztos voltam, hogy kínos rend lesz nálad. Az amerikai történelem összes évszámát is iszonyú pontosan tudtad. Mindig elképesztettél vele. - Azért, mert egyébként semmit sem vettem komolyan? - Jaj, kérlek! Laurie zavarából Sharon kitalálta, hogy ugyanarra gondoltak. - Ne haragudj! - mondta, de türelme már fogyóban volt. Laurie folytatta körsétáját a boltban. - Ez nagyon szép - állt meg a Sheridan-asztal előtt, és hangjából most először csendült ki őszinte csodálat. - Nem is tűnik réginek. Sharon most már menthetetlenül elnevette magát. - Sajnálom - mondta, amikor Laurie értetlenül meredt rá. - El sem hinnéd, hányan hiszik azt, hogy a régi bútorok mind össze vannak karistolva, és mindegyik penészes is. Ez az asztal valóban régi, és rendkívül szép is. - És jó drága - tette hozzá Laurie, miután megnézte az árcédulát. - Nagyszerűen illene ahhoz a székhez, amit a minap vettünk Carllal. Ó! - fordult bűntudatos arccal Sharon felé. - Nem tudom, hallottad-e már... Erről is beszélni akartam veled. - Cáriról? - Sharon látta, hogy Laurie-nak kínos a helyzet, és erőnek erejével elfojtotta nevetését. - Tudom, hogy sokat vagytok együtt.

- Igen. - Laurie zavartan lepiszkált egy láthatatlan szöszt a blúzáról. - De többről van szó - folytatta, aztán megint elhallgatott, és sokáig köszörülgette a torkát. - Jövő júniusban össze fogunk házasodni. - Sok boldogságot! Sharon jókívánsága olyan őszinte volt, hogy Laurie ámulva nézett rá. - Remélem, nem haragszol - dünnyögte a táskája vállszíját babrálva. - Tudom, hogy te és Carl... Igaz, azóta már eltelt néhány év, de mégis, ti... - Nagyon fiatalok voltunk - mondta Sharon kedvesen. - Légy vele nagyon boldog, Laurie! Te sokkal jobban illesz hozzá. - Örülök, hogy így látod. Féltem, hogy esetleg... -Laurie arcát pír öntötte el. - Tudod, Carl nagyszerű ember. Ezt egészen komolyan mondta. Úgy tűnik, valóban szereti Carlt, gondolta Sharon ámulva, és kicsit elszégyellte magát, de azért még mindig mókásnak találta a helyzetet. - Remélem, boldogok lesztek - ismételte meg szívélyesen. - Biztosan úgy lesz - ragyogott fel Laurie arca. - Ezt az asztalt pedig megveszem - tette hozzá nagy vidáman. - Nem, nem - válaszolta Sharon -, neked adom. Ez lesz a nászajándékom. Laurie a száját is nyitva felejtette a csodálkozástól. - Nem fogadhatom el. Túl értékes. - Veled nagyon rég ismerjük már egymást, Carl pedig... ő... az ifjúságom fontos része volt - fejezte be Sharon a mondatot, miután eszébe jutottak a megfelelő szavak. - Nektek szeretném ajándékozni ezt az asztalt -tette hozzá. Nagyvonalúsága elképesztette Laurie-t. - Carl nagyon fog örülni neki. Köszönöm... köszönöm szépen. - Nincs mit - mondta Sharon, és nem állta meg, hogy ne mosolyogja meg Laurie zavarodottságát. - Segítsek kivinni? - Ne, egyedül is elbírom. - Laurie felemelte a kis asztalt, de az ajtóban még bizonytalanul megállt. -Szurkolok neked, hogy jól menjen a boltod. Ezt egészen őszintén mondom. Most viszont mennem kell. Viszlát! - köszönt el, aztán sugárzó arccal a kocsijához indult. - Minden jót, Laurie! - szólt utána Sharon az ajtóból, de a következő pillanatban már őt és Carlt is elfelejtette. Most aztán valóban igyekeznem kell, ha időben el akarok készülni a vacsorával, gondolta, és visszament a házba. Éppen be akarta zárni a múzeumot, amikor meghallotta, hogy odakint autó állt meg. Első az üzlet, sóhajtott fel gondolatban. Ha Victor édességre vágyik, be kell érnie azzal, hogy Donna boltjából kap majd süteményt. Sharon magára öltötte udvarias eladói mosolyát, de csak addig mosolygott, amíg ki nem nyitotta a bolt ajtaját, és meg nem látta, ki áll odakint. - Anne! - mondta fojtott hangon, és arcából minden csepp vér kifutott. - Drágám! - Anyja lehajolt hozzá, hogy jobbrólbalról megcsókolja. - Miféle fogadtatás ez? A végén még azt kell hinnem, hogy nem örülsz nekem. Sharon egyetlen pillantással felmérte, hogy anyja alig változott. Emlékezete ugyanilyen elragadó jelenségnek őrizte. Halvány, szív alakú arcát egyetlen ránc sem csúfította el, szeme még mindig mélykékben ragyogott, és szőke haja is aranylóan fénylett, ahogyan régen is. Drága rókaprém félkabátjához selyemnadrágot viselt, ami a legkevésbé sem volt alkalmas viselet ezen a hideg téli napon. Sharonban egyszerre ébredt iránta szeretet és idegenkedés. Ez mindig is így volt, amikor meglátta. - Nagyszerűen festesz, Anne. - Ó, igazán köszönöm, bár biztosan meglátszik rajtam, hogy hosszú volt az út idáig a repülőtérről. Sharps-burg valóban a világ végén fekszik. Sharon, kedvesem, mikor csináltatsz már magadnak tisztességes frizurát? -vetett anyja bíráló pillantást a lány fürtös hajára, aztán ellépett mellette, és bement a házba. - Egyszerűen nem értem... Jézusom, te meg mit műveltél itt?

Anne döbbenten körülnézett a kis múzeumban, aztán gyöngyözően felkacagott, és lerakta vadonatúj bőr kézitáskáját. - Ez egyszerűen hihetetlen! Hadtörténeti múzeumot rendeztél be a nappalinkban? Sharon egyszeriben ostobának érezte magát. - Nem láttad a hirdetőtáblát? - kérdezte zavartan. - Táblát? Nem. Elkerülhette a figyelmemet. Mit jelentsen ez az egész, Sharon? A lány harciasan kihúzta magát. Nem fog inamba szállni a bátorság, tökélte el. - Üzletet nyitottam - válaszolta határozottan. - Ez nem lehet igaz! - Anne nevetve szemügyre vette az egyik vitrinbe kitett horpadt trombitát. - És mi van az állásoddal? - Feladtam. - Ezt megértem. A tanítás szörnyen unalmas lehet. De miért jöttél vissza ide, hogy eltemetkezz ebben a porfészekben? - Ez az otthonom. - Végül is mindenki a maga módján üdvözül. A ház többi részével mit csináltál? - kérdezte Anne, de választ sem várva átment a boltba. - Nahát, régiségboltot nyitottál? Ez jó ötlet volt, Sharon! - mondta, s miután gyors pillantással felmért néhány értékes tárgyat, levette a bundáját, és hanyagul ledobta egy székre. - Mióta van már meg a bolt? - Csak pár hete. Sharon úgy állt ott, mintha nyársat nyelt volna. Mint mindig, most is vonzódott ehhez a különös, szép asz-szonyhoz, ugyanakkor azt is tudta róla, hogy nem méltó a szeretetére. -És? - És mi? Anne kecsesen leült, és kedvesen felnézett a lányára. - Természetesen érdekel, mi van veled, édesem. Vagy talán nem kérdezhetem meg, hogy megy az üzleted? Sharon egyszeriben elszégyellte magát az udvariatlanságáért, és felhagyott az elutasító viselkedéssel. - Ahhoz képest nagyon is jól megy, hogy csak mostanában nyitottam meg - válaszolta. - A tanítás nem tett igazán boldoggá. Azt hiszem, nem vagyok alkalmas tanárnak. Ezt a munkát viszont nagyon élvezem. - Ez csodás, drágám! - Anne keresztbe rakta a lábát. A kicsike talán mégiscsak jó lesz valamire, gondolta. Egy ilyen bolt nemcsak költségekkel jár, hanem pénzt is hoz a konyhára. - Örömmel hallom, hogy jól megy sorod. Már csak azért is, mert én éppen nehéz időket élek - tette hozzá. Figyelmét nem kerülte el, hogy lánya kétkedéssel fogadta szavait, és gyorsan szomorkás mosolyt varázsolt az arcára. Ismerte Sharont, és tudta, milyen hatást tesz ez majd rá. - Elváltam Leslie-től. - Igazán? - A lány felvonta a szemöldökét, bár szemlátomást hidegen hagyta a bejelentés. Anyját ez kizökkentette a kerékvágásból, de csupán egy pillanatra. - El sem mondhatom, mekkorát csalódtam - folytatta aztán. - Semmi sem rosszabb, mint ha az embernek csalódnia kell a szerelmében. Neked abban már komoly gyakorlatod van, gondolta Sharon. - Nehéz hónapok vannak mögöttem - sóhajtott nagyot Anne. - Mögöttem is -jegyezte meg a lány. - Hat hónapja, hogy nagymama meghalt. Te még arra sem vetted magadnak a fáradságot, hogy elgyere a temetésére. Anne számított erre a szemrehányásra. - Ha tudnád, mennyire bántott ez engem! - mondta, és ápolt kezére szegezte a pillantását. - Sajnos éppen egy filmet forgattam, és nem szabadulhattam el. - Annyi időd sem volt, hogy képeslapot küldj, vagy felhívj? - kérdezte Sharon keserűen. - Legalább a levelemre válaszolhattál volna! Anne erre a végszóra várt. Varázsos szemét azonnal könny lepte el.

- Ne légy kegyetlen, kedvesem! Egy darab rideg papíron nem fejezhettem volna ki az érzéseimet - magyarázta, és táskájából selyem zsebkendőt húzott elő. -Nagyanya nagyon idős volt már, én mégis mindig úgy gondoltam, hogy örökké velünk lesz. - Vigyázva, hogy ne kenje el a festését, Anne megtörölte a szemét. -Amikor megírtad, hogy... Szíven ütött a hír. Ezt neked kell a legjobban megértened, elvégre ő nevelt fel engem - tette hozzá, és hatásosan felsírt. - Még mindig nem hiszem el, hogy nincs többé. Sharon fájdalmát felélesztették anyja szavai. Letérdelt mellé, és abban reménykedett, hogy legalább a gyászukban osztozhatnak. - Tudom, mit érzel - mondta fojtott hangon. - Nekem is hiányzik a nagyi. Ma is még. A megható jelenet kapóra jött Anne-nek. - Kérlek, bocsáss meg nekem, Sharon! Tudom, nem volt szép tőlem, hogy nem jöttem el a temetésre, de egyszerűen nem volt erőm hozzá. Megértesz? Még most is, amikor valójában már túl kellene lennem rajta... Az asszony elhallgatott, és könnyes arcára vonta lánya kezét. - Megértelek. És a nagyi is megértene - felelte Sharon vigasztalón. - Ő mindig nagyon jó volt hozzám. Bárcsak itt lettem volna mellette! - Ne kínozd magad ezzel! Nekem is ilyen gondolataim voltak, de inkább a szép emlékeinket kell megőriznünk. Nagymama boldog volt itt. - Igen, szerette ezt a házat - dünnyögte Anne, miközben bánatosan körbenézett az egykori fedett verandán. - Csodás ötletnek tartotta volna ezt a régiségboltot. - Komolyan így gondolod? - nézett fel rá Sharon. -Én is biztos vagyok abban, hogy tetszene neki a bolt, de néha azért kétségeim támadnak. - Nagyszerűnek találná - sietett megjegyezni Anne. -Gondolom, rád hagyta a házat. - Igen. Sharon körbejáratta tekintetét a szűk helyiségen, és felidéződött benne, milyen volt, amikor még itt élt a nagyanyja. - Készített végrendeletet? - Végrendeletet? - nézett a lány szórakozottan az anyjára. - Igen. Miután Floyd Arnette fia ügyvédi irodát nyitott itt, nagyi volt az első ügyfele. Akkor fogalmazta meg a végakaratát. - A vagyon többi részéről hogy rendelkezett? - kérdezte Anne türelmetlenül. - A házon és a telken kívül nem sok mindene volt. Néhány részvényt még el is kellett adnom, hogy kifizethessem a temetést és az illetékeket. - Szóval mindent rád hagyott? Sharonnak nem tűnt fel az Anne kérdéséből kihallatszó ingerültség. - Igen. A megtakarított pénzéből éppen futotta a legszükségesebb javításokra, amelyeket el kellett végezni a házon, és... - Hazudsz! - Anne felugrott ültéből, és gorombán ellökte magától a lányát, aki döbbenetében ülve maradt a padlón. - Nem hiszem el, hogy nagyanyám ki akart volna semmizni engem! - kiáltotta dühösen. Kék szeme egyszeriben jéghideg lett, gyönyörű arca pedig falfehér. Sharon alig ismert rá. - A nagyi természetesen rólad is megemlékezett volna - mondta, és erősen uralkodott magán, hogy hangja nyugodt, tárgyilagos maradjon. - Tudta azonban, hogy te sem a házára, sem a telkére nem tartanál igényt. Készpénz pedig az illetékek kifizetése után sajnos alig-alig maradt. - Ennyire ostobának tartasz? - kérdezte Anne felháborodottan. - Pontosan tudom, hogy nagyanya pénze valamelyik bankban penészedett. Amíg élt, minden egyes centet úgy kellett kikönyörögnöm tőle. Most viszont igényt tartok az örökrészemre. - Mindig adott neked annyit, amennyit tudott. - Gondolod te! Azt hiszed, nem vagyok tisztában ennek a teleknek az értékével? Ha neked kell ez a ház, felőlem a tied lehet - nézett körül Anne viszolyogva a szobában. - Csak fizess ki engem! - Nem tudlak. Ahhoz nem elég...

- Ne nézz hülyének! Anne félrelökte a lányát, és felrobogott az emeletre. Sharon hosszú másodpercekig mozdulatlanná dermedt. Fel nem foghatta, hogyan lehet valaki ennyire érzéketlen. És ő hogy lehetett annyira jóhiszemű, hogy újra és újra bedőlt az anyjának? Ennek azonban most egyszer s mindenkorra vége, gondolta eltökélten, és dühösen ő is felszaladt a lépcsőn. Anne-re a hálószobában talált rá. Éppen az íróasztalt akarta átkutatni, ő azonban habozás nélkül odalépett hozzá, és határozott mozdulattal betolta a fiókokat. - Ne merészelj hozzányúlni a holmimhoz! - mondta fenyegetően. - Látni akarom a számlakivonataidat és az állítólagos végrendeletet! Anyja megpróbált ellépni mellette, de Sharon elkapta a karját. - Nincs rejtegetnivalóm. Ha tájékozódni akarsz a végrendeletről és az anyagi helyzetről, fogadj ügyvédet! A papírjaim között viszont nem fogsz turkálni, mert azt nem tűröm el. - Mindig kis hülyének hittelek. Lehet, hogy nem is vagy az? - Te nem ismersz engem - felelte Sharon. - És soha nem is akartál megismerni. Én ezt egyébként kicsit sem bántam, mert itt volt nekem a nagyi. Rád nem volt szükségem, és most sincs. - Megkönnyebbült attól, hogy ezt kimondta végre, haragja azonban mit sem csitult. - Nagyanya tudta, hogy te soha nem szeretted, ő mégis szeretett téged - folytatta, és már nagyon közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. - Még csak gyűlölni sem tudlak, Anne. Egyszerűen csak meg akarok szabadulni tőled. Ezzel megfordult, és visszament az íróasztalához. Kiállított egy csekket annak az összegnek a feléről, amelyet megtakarított, és anyja elé tartotta. - Tessék! Ezt tekintsd nagyi utolsó ajándékának. Tőlem soha egy árva garast sem fogsz kapni. Anne kitépte lánya kezéből a csekket, s miután futó pillantást vetett rá, gúnyosan elmosolyodott. - Tévedsz, ha azt képzeled, hogy beérem ennyivel -mondta, majd gondosan összehajtotta és a táskájába tette a csekket. Egy időre beéri azzal, amit elért, de vissza fog még jönni ide, fogadkozott magában. - Követem a tanácsodat, és ügyvédhez fordulok -jelentette ki, bár esze ágában sem volt, hogy a kevéske pénzét ügyvédre költse. - És meg fogom támadni a végrendeletet. Aztán majd meglátjuk, mennyit kell fizetned nekem. - Azt csinálsz, amit akarsz - felelte Sharon fáradtan. - Ide viszont többé ne tedd be a lábad! Anne csúnyán felkacagott, és hátradobta aranyszőke fürtjeit. - Ne aggódj, az okvetlenül szükségesnél egy perccel sem maradok tovább ebben az idétlen házban. Mindig is rejtély volt számomra, hogyan hozhattam a világra egy olyan lányt, mint te. - Ezt én sem értettem soha - mondta Sharon halkan. - Az ügyvédem majd jelentkezik nálad - közölte még Anne, aztán sarkon fordult, és lement a lépcsőn. Sharon egészen addig az íróasztala mellett állt, amíg meghallotta, hogy odalent becsukódott a bolt ajtaja. Akkor lerogyott egy székre, és keserves sírásban tört ki. Victor a nappalija egyetlen használható székén ült, és türelmetlenül nézegette az óráját. Már tíz perce Sharonnál kellene lennie, és ott is lenne, ha nem szólalt volna meg a telefonja éppen akkor, amikor be akarta csukni maga mögött a háza ajtaját. Most megadóan hallgatta cége washingtoni vezetőjét, aki a gondjairól számolt be részletesen. - Nem szívesen terhelem ezzel - mondta éppen az igazgató -, de ez a két építkezés rendkívül fontos nekünk, ezért kötelességemnek tartottam, hogy... - Igen, tudom - szólt közbe Victor gyorsan, hogy ne kelljen mindent még egyszer végighallgatnia. - Állítson be éjszakai műszakot, amíg nem hozzuk be a lemaradásunkat! - Éjszakai műszakot? De... - A késedelmi pótlék több lenne, mint az éjszakai munkáért járó megemelt bér - magyarázta Victor türelmesen. - Ertem, uram. Victor ceruzát vett elő, hogy felírjon magának valamit. - A jövő hétre pedig hívjon össze igazgatósági ülést!

En is részt veszek rajta. Addig is küldjön ide egy alkalmas embert, aki megvizsgálja, hol nyithatnánk új kirendeltséget a közelben! -Új kirendeltséget? Ott, északon? Mr. Banning... Victor jót mosolygott igazgatója elképedt hangján. - Hagerstown környékére összpontosítsanak! Két héten belül listát kérek az alkalmas helyekről - mondta, és megint megnézte az óráját. - Van még valami? - Nincs, uram. - Helyes. A jövő héten ott leszek Washingtonban. Victor nem várta meg, hogy az igazgató válaszoljon, hanem letette a kagylót. Biztos volt abban, hogy utolsó intézkedése zavart fog okozni cége vezetői körében, ám őt ez kicsit sem zavarta. Vállalkozása folyamatosan terjeszkedik, miért ne érnének el sikert éppen egy hagerstowni kirendeltséggel? Ott telepszik le azzal a nővel, akit szeret, ahol csak akar, a cégét viszont továbbra is irányíthatja. Ha pedig az igazgatói mindenáron tudni akarnák, mi szükségük van újabb kirendeltségre, akkor majd felhívja a figyelmüket arra, hogy Maryland államban Hagerstown a legnagyobb város, és onnan ráadásul még Pennsylvania és Nyugat-Virginia is jól megközelíthető. Victor felkelt, és kabátba bújt. Most már csak Sharonnal kell beszélnie. Megpróbálta elképzelni, immár sokadszorra, hogyan fogadja majd a lány, amit elmond neki, és végül kissé szorongva lépett ki a tiszta, hideg téli estébe. Végül is nem tehet szemrehányást magának. Azért jött Sharpsburgbe, hogy egy ideig egyszerű asztalos legyen, akinek Sharon hitte, és még mindig hiszi. Amikor először találkozott vele, semmi oka nem volt arra, hogy elmesélje neki, kicsoda is ő valójában. Honnan tudhatta volna akkor még, hogy egyszer majd fontos szerepet fog játszani az életében? Almában sem jutott eszébe, hogy nemsokára majd egyetlen célja lesz csupán: az, hogy feleségül kérje. Ha megismeri az indítékait, Sharon meg fogja érteni. Már csak azért is, mert szereti őt, és maradéktalanul bízik is benne. Ameliáról nehéz lesz mesélnie neki, de meg kell tennie, mert semmit sem titkolhat el előle. Sok mindent kell elmondania. Ez az este végképp elkergeti majd tőle a múlt árnyait. Utána pedig végre megkérheti Sharont arra, hogy együtt éljék le az életüket. Victort minden bizakodása dacára nyugtalanság fogta el, és önkéntelenül megszaporázta lépteit, amikor meglátta, hogy Sharon házában sehol sem ég a villany. Itthon kell lennie, de akkor miért sötét az összes ablaka? Csak nem történt vele valami? - gondolta ijedten. A hátsó ajtó nyitva volt. A férfi belépett rajta, és Sharont szólította, de nem kapott választ. Fényt gyújtott az eladótérben, és megnézte, minden a helyén van-e, aztán sorra bejárta a földszinti helyiségeket, ám a lányra sehol sem talált rá. Egyre nyugtalanítóbbnak érezte a csöndet, és felsietett az emeletre. A konyhában ételszag terjengett, de Sharon ott sem volt. Victor kikapcsolta a sütőt, és visszament a folyosóra. Egyszer csak eszébe jutott, hogy a lány valószínűleg ledőlt kicsit, aztán pedig elaludt. A férfi aggodalma egyszeriben elpárolgott, arcán mosoly áradt szét, és lábujjhegyen bement a hálószobába. Villany ott sem égett, a hold ezüstös fényében azonban azonnal meglátta Sharont. Nem aludt, mint ő sejtette, hanem magába roskadva ült egy széken, és fejét a karfára hajtotta. Victor soha nem látta még ilyennek. Szeméből minden fény eltűnt, arca krétafehér volt, és egészen fásultnak látszott. A férfi néhány lépéssel odament hozzá, ő azonban nem fordult feléje, mintha észre sem vette volna. Egy szót sem szólt, és meg sem moccant. Victor letérdelt hozzá, és megfogta hideg kezét. - Sharon? - szólította meg halkan. A lány másodpercekig üres tekintettel nézett rá, ám aztán, mintha csak átszakadt volna egy gát, szemében hirtelen fájdalom és kétségbeesettség jelent meg. - Victor - mondta fojtott hangon, és átkulcsolta a férfi nyakát. - Ó, Victor! Sharon egész testében reszketett, de nem sírt. Lassanként lerázta magáról a dermedtséget, miközben arcát a férfi vállába fúrta. Csak akkor ébredt rá, hogy fázik, amikor megérezte Victor testének melegét. Ő gyengéden erős karjába zárta, de nem tett fel neki kérdéseket.

- Örülök, hogy itt vagy - suttogta a lány. - Szükségem van rád. Szavai elmondhatatlanul sokat jelentettek a férfinak. Eddig abban a biztos tudatban élt, hogy adósa Sharon-nak, aki sokkal többet tett érte, mint megfordítva, most viszont végre egyszer ö lehet a segítségére. Már azzal is, ha csak meghallgatja. - Mi történt? - nézett kedvesen a szemébe. - El tudod mondani? A lány nagy levegőt vett. - Anyám - suttogta, és szemlátomást nehezére esett a beszéd. Kócos haja az arcába hullt, de a férfi finoman kisimította. - Beteg? - kérdezte aztán. - Nem! Az a dühös megvetés, amellyel Sharon ezt az egyetlen szót kimondta, meglepte Victort, de csodálkozását sikerült eltitkolnia. - Meséld el, mi történt! - fogta meg újra a lány kezét. - Itt járt az előbb. Éppen be akartam zárni. Nem számítottam rá... Nagyanya temetésére sem jött el, és még csak a levelemre sem válaszolt. - Azóta most járt itt először? - kérdezte a férfi. Sharon felnézett rá. - Több mint két éve nem láttam - mondta színtelen hangon. - Azóta, hogy feleségül ment az ügynökéhez. Most elváltak, és ezért jött vissza - tette hozzá fejcsóválva, aztán nagy levegőt vett. - Én pedig már azt hittem, hogy mégiscsak szerette nagyanyát, és végre egyszer teljes lesz közöttünk az egyetértés. A lány lehunyta a szemét, és kis ideig hallgatott. - A könnyei, a gyásza... minden színjáték volt. Itt ült, könyörögve arra kért, hogy értsem meg, és én bedőltem neki. De nem nagyanya miatt jött ide, és nem is miattam. Amikor megint felnézett, Sharon szeme még fénytelenebb volt, mint az előbb. Victor egyre nehezebben tudta megőrizni a nyugalmát. - Akkor mi hozta ide? - A pénz - felelte a lány megvetően. - Azt gondolta, lesz mit elvinnie innen. Feldühítette, hogy nagyanya mindent rám hagyott, és nem akarta elhinni, hogy alig van készpénzem. Tudhattam volna! - tette hozzá felindultan. - Csak abban reménykedtem, hogy legalább kicsit szerette nagyanyát, de... Amikor felrohant a szobámba, és át akarta túrni az íróasztalomat, csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, de kicsit sem bánom. Odaadtam neki a megtakarított pénzem felét, és kiutasítottam a házból. - Pénzt adtál neki?! - kérdezte Victor hitetlenkedve. Sharon szomorúan nézett vissza rá. - Nagyanya ugyanezt tette volna. Anne végül is az anyám. A férfi dühös volt, és megvetést érzett az iránt a nő iránt, akit még csak nem is ismert, de uralkodott magán. - Nem, nem az -jelentette ki, és amikor a lány mondani akart valamit, határozottan megrázta a fejét. - Igaz, ő hozott a világra, de te elég okos vagy ahhoz, hogy tudd, egy anya nem csak ettől anya. Hol volt, amikor gyerek voltál? Soha nem törődött veled - mondta, és kedvesen megszorította Sharon kezét, mert arcáról leolvasta, hogy a kijelentésével megbántotta. - Ne haragudj! Nem akartam fájdalmat okozni neked. - Nem, nem. Igazad van - felelte a lány nagy sóhajjal. - Hogy őszinte legyek, szinte soha nem gondolok Anne-re. Ha egyáltalán érzek iránta valamit, az is csak azért van, mert nagyanya szerette. És mégis... - Ne legyen bűntudatod! - nyugtatgatta Victor. -Nagyanyád valószínűleg azért adott pénzt neki, mert úgy érezte, felelősséggel tartozik érte. De kire hagyta mindazt, ami drága volt a szívének? Rá vagy rád? -Igen, tudom, de... - Kire gondolsz, ha az anya szót hallod? Sharon most már nem fojtotta el a könnyeit, és szomorúan a férfi vállára hajtotta a fejét. - Az arcába mondtam, hogy nem szeretem. Ez így is van, csak...

- Semmivel sem tartozol neki - vonta magához Victor a lányt. - Én tudom, mi az a bűntudat. És nem fogom engedni, hogy tönkretedd magad vele. - Felszólítottam, hogy ne zaklasson többet, de egészen biztosan el fog még jönni ide. A férfi néhány pillanatig hallgatott. - Biztos, hogy minden kapcsolatot meg akarsz szakítani vele? - kérdezte aztán. - Igen. Soha többé nem akarom látni - jelentette ki Sharon. Victor csókot lehelt kedvese halántékára, aztán ölbe vette. - Kimerültél. Pihenned kell egy kicsit. - Nem vagyok fáradt - lódította a lány, bár kis híján leragadt a szeme. - Csak fáj a fejem. És a vacsora... - Ne aggódj, kikapcsoltam a sütőt - nyugtatta meg a férfi, miközben lefektette Sharont az ágyra. - Mindjárt hozok neked fájdalomcsillapítót - tette hozzá. Lehúzta a lány cipőjét, és be akarta takarni, ő azonban megfogta a kezét. - Itt... maradnál velem? - kérdezte. Victor kedvesen megsimogatta az arcát. - Persze - felelte, aztán kibújt a cipőjéből, lefeküdt Sharon mellé, és szorosan magához ölelte. - Próbálj meg aludni! Itt leszek melletted. A férfi nem tudta, mennyi ideje fekhettek így. Sharon nyugodtan, egyenletesen lélegzett, már nem reszketett, és a bőre sem volt olyan hideg. Victor gyengéden simogatta a halántékát, és magában megfogadta, senkinek nem fogja megengedni, hogy bántsa. A mennyezetet nézegetve azon gondolkodott, miként tarthatná távol tőle az anyját. Sebet még ő sem ejthet Sharonon! Sápadt, zavart arca és az, hogy határtalan fájdalom ült a szemében, mindennél jobban megviselte a férfit. Önkéntelenül még szorosabban magához ölelte a lányt, mintha úgy minden rossztól megvédhetné. - Victor - suttogta Sharon váratlanul. A férfi azt hitte, hogy csak álmában mondta ki a nevét, és gyengéd csókot lehelt a hajára. - Victor - mondta újra Sharon, és felnézett rá. - Kérlek, szeress engem! A férfi tudta, hogy a lány most nem szenvedélyt vár tőle, hanem vigasztalást. Arcát finoman két keze közé fogta, és ajkához érintette az ajkát. Sharon átadta magát a becézéseinek, ám ahhoz, hogy vágy ébredhessen benne, túlságosan fáradt és megviselt volt. Victor azonban megérezte, mire van szüksége. Soha korábban nem volt még olyan gyengéd vele, mint most. Újra és újra megcsókolta, arcát, nyakát simogatta, de nem követelt tőle többet annál, mint amit ő kész volt megadni neki. Óvatos érintéseiben nyoma sem volt a szerető hevességének. A lány feszültsége lassan-lassan oldódott, ám még akkor is mozdulatlanul feküdt, amikor Victor levetkőztette. Aztán ő is meztelenre vetkőzött, de utána sem próbálta meg fellobbantani a vágy tüzét Sharonban, csak átölelve tartotta. Ő pedig tudta, hogy kizárólag kapni fog, adnia viszont nem kell. - Csitt! - mondta a férfi kedvesen, amikor Sharon suttogott valamit. Aztán óvatosan a hasára fordította, s ujjhegyei bejárták a vállát és a hátát. A lány eddig nem tudta, hogy a szerelem ennyire önzetlen is lehet. Nagy sóhajjal lehunyta a szemét, és lassanként megfeledkezett a bánatáról. A régi ágy halkan megreccsent, amikor a férfi Sharon fölé hajolt, hogy megcsókolja a tarkóját, s benne most már ébredezni kezdett a vágy. Mégis mozdulatlanul feküdt tovább, élvezte a gyengéd érintéseket, s két-ségbeesettségének és könnyeinek egyszeriben nyomuk sem volt többé. Nem létezett számára más, csak Victor szerelme, és az a válasz, amelyet az ő teste adott rá. A férfi hallotta, hogy Sharon légzése felgyorsult az izgatottságtól, de nem akarta sürgetni. Egyre csak a hold fényében ezüstösen csillogó hátát simogatta, aztán lassan megint lehajolt hozzá, és előbb a száját csókolta meg, majd a mellét. A lányt jóleső melegség járta át, és bizseregni kezdett a bőre. Victor nem vad, hanem csendes, boldogító szenvedélyt ébresztett benne, ám ő ettől csak még jobban kívánta.

Szapora levegővételei végül tüzet lobbantottak a férfiban, de nem engedte, hogy elragadja a vágy. Tudta, hogy nem egyesülhet viharosan Sharonnal, mert ma éjjel nagyon sebezhető. Amikor végül magáévá tette, olyan gyengéd volt, hogy a lány a meghatottságtól elsírta magát. Sűrűn, nagy pelyhekben hullt a hó. Victor szeme előtt egyhangú zümmögéssel mozgott a kocsija ablaktörlője, de így is szinte csak egybefüggő fehér függönyt látott. Gondolatai mégsem a havazás körül jártak. Néhány telefonhívással és tapintatos kérdezősködéssel sokat megtudott Anne Abbottról, aki Hollywoodban Anna Crossnak hívatta magát. És az, amit kiderített arról a nőről, bőven elég volt ahhoz, hogy haraggal gondoljon rá. A leírás, amelyet Sharon adott róla, a valósághoz képest nagyon is kíméletesnek bizonyult. Anne már három viharos házasságon volt túl. Mindhárom férje fontos szerepet töltött be a filmiparban, és az első kettő zsebéből válásukkor az asszony hűvös számítással annyi pénzt szedett ki, amennyit csak tudott. A harmadik, Leslie Stuart azonban okosabb volt az elődeinél. Miután tőle elvált, Anne számláján semmivel sem volt több pénz, mint korábban. A fényűzést viszont szerette, és nem tudott lemondani róla, úgyhogy már nagyon hamar nyakig ült az adósságokban. A kép, amely Victorban az érdeklődései után összeállt róla, egy szép, de áskálódó természetű, semmitől vissza nem riadó asszony képe volt. Egy olyan asszonyé, akit ő máris jól ismert, noha még soha életében nem látta. Miközben a hóviharban vezetett, gondolatai Sharon-hoz repültek. Érezte rajta, hogy tart az anyja újabb látogatásától. Attól, ami megtörtént, Victor már nem kímélhette meg a lányt, azt viszont meg fogja akadályozni, fogadta meg szentül, hogy Anne megint fájdalmat okozzon neki. Miután bekanyarodott a motel parkolójába, a férfi kis ideig még ülve maradt a kocsiban, és elgondolkodva nézegette a kavargó hóesést. Először el akarta mondani Sharonnak, mire készül, végül azonban másként döntött. Biztos volt abban, hogy a lány felizgatná magát, ő pedig annak mindenképpen elejét akarta venni. Végül kiszállt az autóból, és a jeges parkolón keresztül bement a központi épületbe. A portán megtudakolta, melyik szobában lakik Anna Cross, és pár perc múlva be is kopogott hozzá. Anne cseppet sem volt elragadtatva attól, hogy kora reggel háborgatják. Bosszúsan nyitott ajtót, ám aztán meglátta látogatóját, és mogorva arcán szempillantás alatt színpadképes mosoly áradt szét. Ez aztán a kellemes meglepetés! - gondolta. Victor hűvös pillantással végignézett az asszonyon, és el kellett ismernie, hogy Sharon nem túlzott, amikor gyönyörűnek mondta. Szőke haja izgalmas ellentétet alkotott mélykék szemével, vonásai finomak voltak, bőre sima, akár a porcelán. Rózsaszínű, testre simuló köntöse alig-alig rejtette el érett, dús idomait. Világos árnyalataival a legkevésbé sem hasonlított a délies szépségű Ameliára, a férfi mégis azonnal tudta, hogy a két nő rokon lélek. - Üdv! - mondta Anne füstös hangon, miközben tetőtől talpig végigmérte Victort. - Jó reggelt, Mrs. Cross! Az asszonynak hízelgett, hogy a művésznevén szólították, és ragyogó mosollyal ajándékozta meg a férfit. - Ismerjük egymást? - kérdezte, és nyelve hegyével megnedvesítette telt ajkát. - Nem tudom hová tenni magát, pedig mintha már láttam volna valahol. Nem is értem, hogyan felejthettem el egy ilyen arcot! - Victor Banning vagyok, Mrs. Cross - mutatkozott be a férfi. - Vannak közös ismerőseink. Hourbackék. - Ted és Sheila! Ó, de kedves! - mondta Anne elragadtatottan, noha valójában ki nem állhatta azt a házaspárt. - De jöjjön be, kérem! Jéghideg van idekint. Erre, keleten borzalmasak a telek. Az asszony becsukta Victor mögött az ajtót, és egy pillanatra nekivetette a hátát. Talán mégiscsak jó lesz valamire, hogy eljöttem ide, a világ végére, gondolta. Régóta nem akadt már az útjába ilyen

vonzó férfi. És ha a dúsgazdag, rátarti Hourbackék összejárnak vele, akkor alighanem dollár is bőven van a bankszámláján. - Hiába, kicsi a világ - folytatta Anne, és kecses mozdulattal a füle mögé simította szőke tincseit. - Hogy van Ted és Sheila? Ezer éve nem láttam már őket. - Tudtommal jól vannak. - Victor könnyen kitalálta, milyen irányt vettek a nő gondolatai. - Egészen véletlenül megemlítették, hogy ön éppen itt időzik. Régóta szeretném már megismerni, úgyhogy nem hagyhattam ki ezt a remek alkalmat, Mrs. Cross. - Kérem, szólítson Anne-nek! - mondta az asszony bájosan mosolyogva, aztán nagy sóhajjal körülnézett az egyszerű motelszobában. - Elnézését kérem, hogy ilyen körülmények között fogadom, de a közelben akadt elintéznivalóm, és be kellett érnem ezzel a szálláshellyel - magyarázkodott, aztán finoman megvonta a vállát. - Egy itallal azért megkínálhatom. Whisky megfelel? - Megköszönöm, ha nem okoz gondot - felelte a férfi. - Ugyan, dehogy! - Anne a kisasztalhoz lépett, s miközben kitöltötte az italt, gyors pillantást vetett a tükörbe. Szerencsére már kifestette magát, és a frizuráját is megcsinálta, úgyhogy kifogástalannak találta a megjelenését. - Mondja csak, Victor, mit keres egy magafajta férfi ebben az álmos porfészekben? Biztosan nem idevalósi - tette hozzá, és odavitte a poharat a férfinak. - Üzleti ügyek hoztak ide - felelte Victor. Anne kis ideig elgondolkodva méregette, aztán hirtelen elkerekedett a szeme. - Ó, hát persze! Hogy lehettem ilyen buta? - mosolyodott el sugárzóan, de fejében máris számító tervek születtek meg. - Hourbackéknál egyszer szóba került a neve. A magáé a Riverton cég. - így igaz. - El vagyok ragadtatva - nedvesítette meg nyelve hegyével Anne megint az ajkát. - Az egész országban az a legnagyobb építési vállalkozás. - Minden bizonnyal. Victor látta, hogy pohara pereme fölött az asszony kihívóan néz rá. Ha nem Sharon miatt jött volna ide, még mulattatta is volna a helyzet. Anne kecses mozdulattal leereszkedett az ágy szélére, és ivott egy korty whiskyt. - Nos, Victor, mit tehetek magáért? - kérdezte kacéran. A férfi meglötyögtette az italát, aztán az asszony arcára szegezte hűvös pillantását. - Hagyjon békét Sharonnak! Anne kiesett a szerepéből, és elképedten meredt Victorra. - Miről beszél egyáltalán? - kérdezte meg végül ér-tetlenkedőn. - Sharonról, a lányáról beszélek. - Azt tudom, kicsoda Sharon - válaszolta a nő éles hangon -, azt viszont nem, hogy magának mi köze hozzá. - Feleségül fogom venni. Az asszony arcára előbb döbbenet ült ki, aztán harsányan felkacagott. - A kis Sharont? Na nézd csak, miből lesz a cserebogár! A lányom egy milliomost fogott ki magának? Alaposan alábecsültem a kicsikét-jegyezte meg, aztán alattomos pillantást vetett Victorra. - Vagy talán magát becsültem alá? A férfinak sikerült uralkodnia a haragján, és vészjóslóan nyugodt hangot ütött meg. - Vigyázzon a szájára, Anne! - mondta figyelmeztetően. Tekintete sokáig elnémította az asszonyt. - Nos - rántotta meg végül a vállát -, most már tudom, hogy feleségül fogja venni a lányomat. Mi dolgom nekem ezzel? - Semmi. Az égvilágon semmi. Anne ügyesen eltitkolta bosszúságát. - Ezek szerint gratulálnom kell a kislányomnak a szerencséjéhez - mondta, és felállt az ágyról. Victor megfogta a karját. - Nem fog gratulálni neki, és beszélni sem fog vele. Maga azonnal összecsomagol, aztán pedig eltűnik innen -jelentette ki fenyegetően.

Az asszony dühösen kiszabadította a karját. - Mit képzel magáról?! - kiáltotta felháborodottan. -Nem írhatja elő nekem, mit tegyek, és mit ne. - Én csupán jó tanácsot adtam, maga pedig jól tenné, ha megszívlelné. - Nagyon nem tetszik nekem ez a hang - felelte Anne. - Természetesen fel fogom keresni a lányomat... - Minek? Előre megígérhetem, hogy egy árva centet sem fog kapni tőle. - Sejtelmem sincs, miről beszél - állította Anne fagyosan. - Gondolja meg, mit mond! - figyelmeztette Victor rezzenéstelen nyugalommal. - Láttam Sharont tegnap este, nem sokkal azután, hogy maga elment tőle. Nem kellett sokáig magyaráznia, mi történt. Nagyon gyorsan képet alkottam magáról. Ismerem a fajtáját, Anne. - Nem akadályozhatja meg, hogy meglátogassam a lányomat - mosolygott az asszony kihívóan. - És úgy látom, lesz hozzá néhány komoly szavam. Nem nyerte el a tetszésemet a választottja. Victor kezdte unni ezt a társalgást. - Nem fogja még egyszer zaklatni Sharont. Megértette? Anne telt keble megemelkedett a selyemköntös alatt. - Nem tilthat el a gyerekemtől! - kiáltotta felháborodottan. - De bizony eltilthatom - felelte a férfi. - Ha újra pénzt próbálna meg kicsikarni tőle, vagy bármi módon fájdalmat okozna neki, személyesen velem gyűlik meg a baja. Az asszony megijedt, és óvatosan hátrált egy lépést. - Nem merne kezet emelni rám! Victor megvetően elmosolyodott. - A maga helyében én nem lennék ebben ennyire biztos, bár nem hiszem, hogy odáig fajulnak majd a dolgok - felelte, és hanyagul letette a poharát. - Vannak összeköttetéseim a filmszakmában, Anne, régi barátaim, üzleti kapcsolataim, ügyfeleim. Csak egy szavamba kerül, és a maga amúgy is szánalmas pályafutása máris véget ért. - Fenyegetni merészel?! Honnan veszi hozzá a bátorságot? - kérdezte az asszony dühödten, de rémülten is. - Ez nem fenyegetés, hanem ígéret - jelentette ki a férfi. Anne dühösen közelebb lépett hozzá. - Jogom van az örökrészemhez. Nagyanyám hagyatékát Sharonnak meg kell osztania velem. Victor felvonta a szemöldökét. - Kénytelen lesz beérni annyival, amennyit tegnap kapott. Egy centtel se számítson többre! A férfi ezzel az ajtóhoz indult, s mielőtt becsukta volna, háta mögül csörömpölést hallott. Anne a dühtől magánkívül utánahajította a poharát. Engem senki sem fenyegethet meg és nevethet ki! -gondolta. Ez az alak meg fogja keserülni, hogy így viselkedett velem! Gondom lesz rá, hogy megbánja a pökhendiségét. Az asszony leült az ágyra, kezét ökölbe szorította, és megpróbált úrrá lenni a felindultságán. Gondolkozz, összpontosíts! - figyelmeztette magát. Ki kell találnod, hogyan állhatsz bosszút Victor Banningen, a Riverton cég urán. Ez az! Mintha néhány éve hallott volna valamilyen botrányról azzal a vállalattal kapcsolatban. De mi volt az? Hiába erőltette azonban az agyát, csak nem akart eszébe jutni. - Botrány - mondta ki fennhangon, és most már úgy gondolta, hogy nem is a cégről sugdolóztak egy fogadáson, hanem a tulajdonosáról. Sheila Hourback! Neki tudnia kell, villant Anne eszébe hirtelen, és már fel is kapta a telefont. Ennek okvetlenül utána kell járnia! Amikor Victor belépett a kis múzeumba, Sharon éppen az amerikai polgárháborúról mesélt három buzgó kisiskolásnak. Közben odamosolygott a férfira, de az arcát ő még mindig nagyon sápadtnak látta, és most már egészen biztos volt abban, hogy helyesen cselekedett. Miután az éppen port törölgető Patet is felfedezte, odasétált hozzá. - Szia, Victor! - üdvözölte a fiatal lány mosolyogva. - Hogy vagy? - Köszönöm, jól. - A férfi hátrapillantott a válla fölött, és megnézte, hogy Sharon még mindig az iskolásokkal foglalkozik-e. - Beszélni szeretnék veled, Pat. Az étkezőgarnitúráról.

- Ó, az csakis félreértés lehetett. Ma sem igazán értem még, mi történt. Sharon azt mondta, hogy a garnitúra. .. - Megveszem. -Te? Pat előbb meglepődött, aztán zavarba jött, de Victor mosolya láttán megkönnyebbülten fellélegzett. - Karácsonyi ajándéknak szánom Sharonnak -mondta a férfi. - Ez igazán kedves tőled. A nagymamájáé volt az a bútor, és nagyon ragaszkodik hozzá. - Tudom, mégis elhatározta, hogy el fogja adni. -Victor cinkosán rákacsintott Patre. - Én viszont legalább olyan erősen elhatároztam, hogy neki adom. Karácsonyi ajándékot pedig mégsem utasíthat vissza. - Nem, azt nem - felelte Pat sugárzó arccal. - De az a garnitúra nagyon drága ám... - Az nem számít. Később majd kapsz tőlem egy csekket - mondta a férfi. Ha híre megy a dolognak, természetesen az egész falu arról fog majd beszélni, hogy nem is vagyok szegény munkanélküli, döbbent rá egyszeriben. Minél előbb el kell mesélnem magamról mindent Sharonnak, döntötte el, és újra hátranézett rá. A három kis múzeumlátogató éppen távozóban volt. - Tegyél cédulákat az asztalra meg a székekre, hogy mindenki lássa, már elkeltek! - kérte meg Victor gyorsan Patet. - Ha Sharon rákérdezne, mondd azt neki, hogy valaki megvásárolta a garnitúrát, de ne áruld el, hogy én voltam! - Rendben - felelte a lány. - Majd azt mondom, hogy a vevő csak közvetlenül karácsony előtt akarja elvinni az árut. - Okos ötlet! - nevetett fel Victor. - Sharon ma nagyon le vertnek tűnik -jegyezte meg Pat halkan. - Nem vihetnéd el valahová, hogy jobb kedvre derítsd? Jaj, Sharon - folytatta aztán már nem suttogva -, nem is értem, hogy tudtad ilyen sokáig sakkban tartani azt a három csirkefogót. - A Drum-mond fiúk voltak - magyarázta Victornak, és megborzongott. - Amikor megláttam őket, legszívesebben kimenekültem volna a hátsó ajtón. - A hóvihar miatt tanítási szünetet kaptak. Fogadni mernék, hogy most majd újra megvívják az antietami csatát, csak ezúttal hógolyókkal. Sharon mosolyogva megfogta Victor kezét, a férfi pedig csókot lehelt a szemöldökére. - Hozd a kabátodat! - mondta aztán. - Miért? - Sapkát is vegyél, mert hideg van kint! - Azt én is tudom, te mókamester! Már legalább tizenöt centi hó esett. - Akkor induljunk azonnal! - paskolta meg a férfi Sharon fenekét. - Alighanem csizmára is szükséged lesz. És igyekezz! - Nem mehetek el napközben csak úgy sétálni. - Nem is sétálni megyünk - mondta Victor. - Karácsonyfát veszünk neked. - Karácsonyfát? - Sharon nevetve felvette a porrongyot, amelyet Pat az előbb letett. - Ahhoz még túl korán van. - Korán? - kacsintott rá Victor lopva Patre. - Már csak két hét van karácsonyig. És a legújabb felmérések szerint az ünnepi díszítés megnöveli az üzletek forgalmát. Egy teljes nap óta Sharon most először nevetett fel vidáman. - Ezt csak te találtad ki -jelentette ki. - Szó sincs róla! - állította a férfi komolyan. - Most pedig eredj végre, és öltözz fel! -De... - Ne butáskodj, Sharon! - szólt közbe Pat. - Egyedül is boldogulok, és a boltnak valóban jót tenne egy karácsonyfa. Oda állíthatnánk az ablak elé. Mindjárt csinálok is neki helyet - fűzte hozzá, és máris tologatni kezdte a bútorokat. - Kesztyűt se felejts el húzni! - mondta még Victor. Sharon most már megadta magát.

- Jól van. Egy pillanat, és itt vagyok - felelte, és nem sokkal később mind a ketten Victor kocsijában ültek. - Gyönyörű idekint! - kiáltott fel lelkesen a lány. -Szeretem az első havat. Nézd csak, ott vannak a Drum-mond fiúk! - Nagyban zajlik a csata -jegyezte meg a férfi. Sharon kis ideig a hógolyózó gyerekeket nézte, aztán megint Victor felé fordult. - Miről sugdolóztál Pattéi a hátam mögött? A férfi felvonta a szemöldökét. - Találkát próbáltam kérni tőle - felelte készségesen. - Bájos kislány. - Igazán? - nézett rá gyanakvóan Sharon. - Bizonyára roppant kínosan érintené, ha kevéssel karácsony előtt kellene elveszítenie az állását. - Jaj, ne butáskodj már! Csak vicceltem. Igyekszem jóban lenni az alkalmazottaddal, de ez minden - mondta Victor. Miután megállt egy stoptáblánál, hirtelen a karjába zárta Sharont, és kiadósan megcsókolta. Amikor valaki hangosan rájuk dudált, a lány ijedten összerezzent. - Ezt jól megcsináltad! - szidta meg a férfit. - Most majd bezár a seriff, mert akadályoztad a forgalmat. Korholása azonban elvétette a hatását, mert közben megint nevetéssel kellett küzdenie. - Egy Buickban ülő mogorva pasas még nem forgalom -jelentette ki Victor, miközben befordult jobbra. -Tudod egyáltalán, hová akarsz menni? - Persze hogy tudom. Pár kilométerre van egy faiskola, ahol mindenki kiáshatja a saját fenyőfáját. - Kiáshatja? - kérdezett vissza a férfi kétkedve. - Pontosan - bólintott Sharon. - Ugyanis a legújabb felmérések szerint... - Jól van, akkor mi is kiásunk egy fát - szakította félbe Victor. A lány nevetve áthajolt hozzá, és megcsókolta. - Szeretlek - mondta aztán. Mire megérkeztek a faiskolához, a kavargó hóesésből finom, fehér ködfelhő lett. Sharon egyik fenyőtől a másikig húzta magával Victort, mindegyik fát alaposan szemügyre vette, de sokáig egyik sem nyerte el a tetszését. Arca a hideg levegőn egészséges színt kapott, és a férfi érezte, hogy lassanként a régi ereje is visszatér. Már a faválogatás igencsak egyszerű mulatsága is elég volt ahhoz, hogy a lány szeme megint úgy csillogjon, mint szokott. - Ez az igazi! - kiáltott fel hirtelen egy lucfenyő előtt. - Semmiben sem különbözik attól az ötszáztól, amit eddig láttunk - dörmögte Victor. - Értesz is te hozzá! - felelte Sharon leereszkedően. -Ez lesz a fám, és kész, úgyhogy ásd ki szépen! A lány ezzel hátralépett, és karba font kézzel várta, hogy a férfi teljesítse a parancsát. - Igenis, hölgyem! - válaszolta Victor engedelmesen, és munkához látott. Sharon odaintett egy alkalmazottat, és gondosan zsákvászonba csomagoltatta a fa gyökereit. Utána pedig ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizesse ki a fenyőjét, bár ezzel magára vonta Victor haragját. - Nem könnyű veled. Én akartam megvenni a fádat -jegyezte meg a férfi lemondó sóhajjal, miután hazaértek, és kiszálltak a kocsiból a lány háza előtt. - A fenyő a boltba kerül, úgyhogy ugyanúgy a kasz-szából fizetem, mint az árut - jelentette ki Sharon. Amikor meglátta, hogy Victor valóban haragszik, odament hozzá, és gyengéden megcsókolta. - Édes vagy, és köszönöm, hogy te akartad fizetni a fát, de miért nem veszel nekem valami mást? A férfi elgondolkodva nézett le rá. - Mit szeretnél kapni? - Nem is tudom. Mindig szerettem a merész, különc holmikat... Az olyanokat például, mint egy csincsilla fülvédő. Victornak csak nagy nehezen sikerült megőriznie a komolyságát. - Vigyázz, mert a végén valóban azt kapsz tőlem, de akkor majd hordanod is kell ám!

Sharon lábujjhegyre állt, és csókra kínálta a száját. A férfi le is hajolt hozzá, ő azonban villámgyorsan az arcába kent egy marék havat, amit addig a háta mögött rejtegetett, aztán futásnak eredt, hogy elmeneküljön az ellentámadás elől. Feje búbját egyszer csak hógolyó találta el, és erre számított is, arra azonban nem, hogy Victor rá fogja vetni magát. - Jól mondtad a múltkor, hogy nem vagy úriember -morgolódott a lány, miután teljes hosszában elterült a földön. - A hó jobban áll neked, mint a sár. Sharon teljes erőből meglökte a férfit, s miután az elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt vágódott, még a mellkasára is vetődött. Arra azonban már nem maradt ideje, hogy megint havat dörzsöljön a képébe, mert Victor hirtelen megfordult, és ő került felülre. A lány becsukta a szemét, és megadóan várta, hogy beteljesüljön a sorsa. Hideg hóra számított, de tévedett. A férfi az ajkára tapasztotta a száját, ő pedig ösztönösen átkulcsolta a nyakát, és mohón viszonozta a csókját. - Elismered, hogy vesztettél? - kérdezte Victor, miután ajka elvált a lányétól. - Nem! -jelentette ki Sharon határozottan, és megint lehúzta magához a férfi fejét. Szenvedélyes csókja elfeledtette Victorral, hogy fényes nappal van, és ők Sharon háza előtt fekszenek a földön. Azt sem érezte, hogy a nyakába hulló hideg hópelyhek elolvadnak a gallérja alatt. - Kívánlak - suttogta, és újra meg újra megcsókolta a lányt. - Szeretkezzünk itt, a hóban! - Még mondani akart valamit, ám ebben a pillanatban meghallotta egy közeledő autó hangját. - Miért nem hozzám mentünk? -morogta mérgesen, miközben felsegítette Sharont. - Két óra múlva bezárok - súgta a fülébe a lány. Mialatt ő a vevőkkel foglalkozott, akik mindent megfogdostak, de végül semmit sem vettek, a férfi felállította a fenyőfát, és megkereste a tárolóban a karácsonyi díszeket. Már besötétedett, mire megint kettesben maradtak. Victor még mindig sápadtnak találta a lányt, ezért rábeszélte, hogy egyen egy kevés sült húst és salátát. Sharon éhes volt, mégsem akart ízleni neki a falat, mert az ételek, amelyeket az este olyan nagy szeretettel készített el, megint eszébe juttatták anyja látogatását. Azért csak rábírta magát az evésre, és közben még beszélgetett is Victorral. Ő azonban megérezhette, mi megy végbe a lányban, mert egyszer csak megfogta és megszorította a kezét. Sharon meg sem próbált úgy tenni, mintha nem tudná, miért teszi, és viszonozta a szorítását. - Nem töröm rajta a fejem - mondta -, és nem akarom, néha mégis megrohannak az emlékek. - Én pedig azért vagyok itt, hogy olyankor megvigasztaljalak. Rám bármikor támaszkodhatsz. Nekem is te vagy a támaszom - felelte a férfi, és csókot lehelt a kezére. - Most éppen nagy szükségem van a vigasztalásod-ra - suttogta a lány remegő hangon. - Ölelj magadhoz egy percre! - kérte. - Ameddig csak akarod - vonta Victor gyengéden a mellkasára kedvese fejét. Sharon felsóhajtott, és valamelyest mintha máris oldódott volna a feszültsége. - Miért viselkedem újra meg újra bután? - kérdezte csendesen. - Pedig semmit sem utálok jobban, mint azt, ha bolondot csinálok magamból. - Nem viselkedtél bután -jelentette ki a férfi, és kicsit eltartotta magától, hogy a szemébe nézhessen. - El kell mondanom neked valamit, Sharon. Ma reggel elmentem anyádhoz. A lány annyira megijedt, hogy egy pillanatra még a hangja is elakadt. - Hogy mit csináltál? - kérdezte végül. - Megértem, ha haragszol, de nem nézhettem tétlenül, hogy az a nő fájdalmat okozzon neked. Világosan értésére adtam, hogy velem gyűlik meg a baja, ha még egyszer háborgatni mer téged. Sharon zavartan félrefordult. - Ezt nem lett volna szabad... - Ne írd elő nekem, mit tegyek és mit ne! - szólt közbe Victor mérgesen. - Szeretlek. Nem várhatod el tőlem, hogy semmit se tegyek, amikor segítségre szorulsz. - Elbírok anyámmal.

- Ez nem igaz. - A férfi megfogta Sharon vállát, és visszafordította maga felé. - Bámulatosan sok mindenre képes vagy egyedül is, de erre nem - tette hozzá, aztán lazított a szorításán, és simogatni kezdte a lány vállát. - Te mit tennél, ha engem bántana meg valaki ilyen csúnyán? Sharon gyengéden megcsókolta a férfit. - Remélem, ugyanazt tenném, mint amit te tettél. Köszönöm, Victor, de most már beszéljünk másról! Mára bőven elég volt a gondokból. A férfi megcsóválta a fejét. Megint el kellett halasztania a vallomástételt, aminek nem örült, de nem vitte rá a lélek, hogy ne teljesítse a lány kívánságát. - Jól van - válaszolta. - Beszéljünk vidámabb dolgokról! - Feldíszítjük a karácsonyfát -jelentette ki Sharon -, utána pedig alatta fogunk szeretkezni. Victor felnevetett. - Korszakalkotó ötlet, én mégis mást javaslok. Szeretkezzünk most mindjárt, és csak később díszítsük fel áfát! A lány nevetve megrázta a fejét, és nekilátott, hogy előszedje a díszeket a dobozból. - Előbb a fények jönnek - mondta, és elővette az égőfüzért. Több mint egy óráig tartott, amíg az összes dísz felkerült a fára, mert Sharonnak mindegyikről eszébe jutott valamilyen emlék. Egy filcből varrt piros csillagról már nem tudta megmondani, melyik évben készítette a nagyanyjának, de egyszeriben fájdalommal töltötte el, hogy ez lesz az első karácsonya, amelyet nélküle kell majd töltenie. Egyedül fát sem állított volna. Miközben a férfit nézte, aki éppen csillogó füzéreket aggatott vigyázva a fára, mosolyogva arra gondolt, hogy a nagyanyja szerette volna Victort. És tetszett is volna neki. Az a két ember, akiket ő a legjobban szeretett életében, soha nem találkozhatott, de az irántuk táplált szeretete mégis összekapcsolja őket. Ha Victor nem kéri meg hamarosan a kezemet, akkor alighanem nekem kell szóba hoznom a dolgot, töprengett tovább a lány, és hamiskásan elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a férfi az arcát fürkészi. - Mire gondolsz? - kérdezte Victor. - Semmi különösre - adta Sharon az ártatlant, és hátrább lépett, hogy jobban szemügyre vehesse a fát. -Tökéletes! Amint megláttam, azonnal tudtam, hogy az lesz - mondta elégedetten. Miután elővette a csúcsra való ezüstcsillagot, odavitte Victornak, aki kétkedőn méregette a fenyőt. - Legalább a díszek felét lerántom, ha ezt felteszem a fa tetejére. Ehhez létra kell. - Megy az így is - állította a lány. - Csak vegyél fel a válladra! - Az emeleten van létra - próbálkozott még egyszer a férfi. - Jaj, ne legyél már ilyen körülményes! - Sharon fürgén felmászott Victor hátára, és lábával átkulcsolta a derekát, hogy ne essen le róla. - így majd elérem a csúcsot - mondta, és feljebb küzdötte magát a férfi vállára. - Na látod! -jelentette ki diadalmasan. - Kérem azt a csillagot! Victor engedelmeskedett a felszólításának, ő pedig felerősítette a csúcsdíszt. - Meg is vagyunk. Menj egy kicsit hátrább, hogy egészben is lássam! - A férfi megint teljesítette, amit mondtak neki, a lány pedig csípőre tett kézzel megszemlélte müvét, aztán csókot nyomott Victor fejére. -Ugye hogy gyönyörű? És milyen jó az illata! - Sötétben még jobban mutat majd - mondta a férfi, és lekapcsolta a mennyezeti világítást. A színes égők egyszeriben életre keltek. Meleg fénybe borították a fenyő sötét ágait, rajtuk pedig élénken csillogtak a díszek. - Valóban tökéletes - sóhajtotta Sharon már-már áhítatosan. - Még nem egészen - mondta Victor, aztán óvatosan levette a válláról a lányt, és lefektette a szőnyegre. -Most már az. Sharon felmosolygott rá. - Egyetértek - válaszolta csendesen. Várakozón levetkőztették egymást, és türelmetlenségük csak még nagyobb lett, amikor meztelenül feküdtek egymás mellett. Sharont megint elbűvölték a férfi feszes izmai, ő pedig nem tudott betelni a lány bőrének tapintásával és ízével. Ahogyan az előbb odakint a hideg hóról, itt

most a tülevelek illatáról és a karácsonyfa fényeiről feledkeztek meg. Együtt voltak, és nekik csak ez volt fontos, semmi más. Sharon másnap csak nehezen tudott odafigyelni a munkájára. Sok mindent eladott, de valahogy egész délelőtt szórakozott volt. Azt sem vette észre, hogy Pat az étkezőgarnitúráról levette az árcédulát, és Eladva feliratú táblácskákat tett az asztalra és a körülötte álló székekre. Sharon többször is azon kapta magát, hogy ábrándosan nézegeti a karácsonyfát. Gondolatai szüntelenül Victor és az előző éjszakájuk körül jártak. Eddig még csak nem is sejtette, hogy a szeretkezés ilyen csodálatos is lehet. Minden alkalommal új és izgató volt, mindig egy-egy újabb kaland, és ő mégis úgy érezte, hogy évtizedek óta ismeri már a férfit. Elég volt csupán futó pillantást vetnie rá, hogy bizton tudja, kapcsolatuk ki fogja állni az idő próbáját. Miközben sokadszorra nézett oda a feldíszített fára, egyszeriben rádöbbent, hogy ennyire boldog soha életében nem volt még. - Kisasszony! Vevője hangja kíméletlenül visszarántotta Sharont a valóságba. Egy asszony már jó ideje mustrálgatta az új ülőlapot kapott széket. - Elnézését kérem - mosolygott rá a lány ábrándosan a hölgyre, ám neki ez nem tűnt fel. - Ugye hogy rendkívül szép az a szék? - Érdekelne, csak hát az ára... Egyértelmű volt, hogy az asszony alkudozni akar, és Sharon nagy sóhajjal ráállt a dologra. Kora délutánig, amikorra végül csitult kicsit a forgalom, nagy összegeket ugyan nem keresett, annyit azonban igen, hogy egy időre ne kelljen anyagi gondoktól tartania. Többet egyelőre nem is várt a bolttól, a magánéletétől annál inkább. És szentül eltökélte, hogy vágyai mielőbbi beteljesülése érdekében minden tőle telhetőt el is fog követni. Feleségül akar menni Victorhoz, és lassan ideje, hogy ezt neki is tudomására hozza. A férfi bizonyára büszkeségből nem meri megkérni a kezét, mert szégyelli, hogy munkanélküli. Nincs más hátra, meg kell győznie arról, hogy ez nem számít. Még ma közli vele, hogy össze kell házasodniuk, és csakis egyetértő választ fog elfogadni. - El kell szaladnom valahová egy órára, Pat. Átvennéd addig a boltot? - kérdezte. Alkalmazottja, aki éppen egy asztalt fényesített, felemelte a fejét. - Persze. Árverésre mész? - Nem. Piknikezni - válaszolta Sharon vidáman, aztán Pat elképedésével mit sem törődve felszaladt a lépcsőn. Tíz perc alatt tele is rakott egy kosarat. A drága bor nem igazán illett a mogyoró vajas zsömlékhez, de ez őt most kicsit sem zavarta. Amikor a hátsó ajtón át elhagyta a házat, lelki szemeivel már látta is, hogyan fogja leteríteni Victor nappalijában a kandalló elé a kockás abroszt. Az isten is piknikezésre teremtette ezt a napot! -gondolta, miközben vidáman lóbálta a kosarát, és csizmája belesüppedt a megolvadt hóba. A tetőről is kövér cseppek hullottak alá, gyenge szellő sem fújt, és a vékonyjégdarabok között gurgulázva, sziszegve zubogott a megáradt patak. Az ég hideg kékben ragyogott, a távoli hegycsúcsokat még vastag hósapka fedte, a kopasz fákat pedig csillogó jégréteg borította. Sharon egy pillanatra megállt, és a tél békés hangjait hallgatta, azokat azonban hirtelen autómotor zaja zavarta meg. A lány megfordult, és reggel óta tartó jókedve, ami a csodás naptól csak még fényesebb lett, most egyszeriben elpárolgott. Torka elszorult, miközben Anne-t nézte, aki kocsijával megállt a ház előtt, aztán kiszállt, és ajkán önelégült mosollyal odament hozzá. Bár Sharon úgy állt ott, mintha nyársat nyelt volna, anyja csókokat lehelt az arcára, ő pedig szó nélkül letette a verandalépcső alsó fokára a píknikkosarat. - Még egyszer el kellett jönnöm hozzád, drágám, mielőtt elutazom - mondta Anne színpadiasan. - Visszarepülsz Kaliforniába? - kérdezte Sharon. - Igen, persze. Isteni szerepajánlatot kaptam. Hosszú hetekig forgatni fogok - válaszolta az asszony, aztán megvonta a vállát. - De most nem ezért vagyok itt - tette hozzá.

Sharon elképedten meredt rá. Anyja úgy viselkedett, mintha az a csúnya jelenet meg sem történt volna közöttük. - Akkor miért? - kérdezte hűvösen. - Azért, hogy gratuláljak neked. - Mihez? - vonta fel ámulva a szemöldökét a lány. - El kell ismernem, hogy alábecsültelek, Sharon. Megleptél, méghozzá kellemesen -jelentette ki Anne. A lány türelmetlenül felsóhajtott. - Elárulnád végre, mit akarsz tőlem? Nem érek rá. - Ó, ne kapd fel mindjárt a vizet! - mondta az asz-szony csitítóan. - Komolyan örülök a szerencsédnek. Nagyon okos húzás volt tőled, hogy ilyen férfit fogtál ki magadnak. Sharon értetlenül ráncolta a homlokát. - Hogy mit csináltam? - kérdezte bosszúsan. - Victor Banningről beszélek - mosolygott rá Anne elismerően a lányára. - Ez aztán a nagy fogás! - Furcsa, de nekem ez eszembe sem jutott - felelte Sharon, és lehajolt a kosaráért. - Nem is tudod, drágám, hogy kifogtad az aranyhalat? A Riverton építővállalat tulajdonosa mégsem akárki. A lány megmarkolta a kosár fülét, aztán lassan felegyenesedett, és Anne szemébe nézett. - Sejtelmem sincs, miről beszélsz. - A leírhatatlan szerencsédről, Sharon. A pasast felveti a pénzt. Ha úgy tartja kedved, a boltocskád helyett hatalmas palotában árulhatod a régiségeket - magyarázta Anne, és kurtán felnevetett. - Az én ennivaló kislányom első kísérletre máris egy milliomost csípett meg! Ha több időm lenne, okvetlenül el kellene mesélned, hogyan csináltad. - Szavadat sem értem. - Sharon egészen összezavarodott. Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy elszaladjon, de a döbbenettől valósággal földbe gyökerezett a lába. - Az ég tudja, hogyan vetődött el Banning ebbe az unalmas faluba - folytatta Anne. - És hogy aztán még éppen a szomszédodba is költözött... Ezt nevezem szerencsének! Biztosan megtartja majd a házát, hogy időnként elmenekülhessen ide veled a társasági élet terhes kötelezettségei elől, bár természetesen Washingtonban fogtok lakni. - A kicsike villában fog élni, alkalmazottai lesznek, és estélyeket fog adni, gondolta Anne, de irigykedését nem mutatta ki. - El sem tudom mondani, mennyire örülök annak, hogy az ország legnagyobb építési vállalkozóját fogtad meg magadnak. A Riverton céget mindenki ismeri. Nem is tudom, hogyan állód majd meg a helyed azokban a magas körökben... - Az asz-szony újra megvonta a vállát, aztán kijátszotta az ütőkártyáját. - Kár, hogy a te Victorod csúnya botrányba keveredett. Tudod, a volt felesége miatt. Kínos történet. - A felesége miatt? - kérdezte Sharon fojtott hangon, és már a rosszullét környékezte. - Ó, neked nem is mesélt róla, drágám? - Anne reménye beteljesedett. Nagyot sóhajtott, és látványosan megcsóválta a fejét. - Úgy látszik, ő sem különb a többi férfinál. Szégyellhetne magát, hogy így rászedett egy ártatlan fiatal lányt. - Az asszony megvetően csettintett a nyelvével, magában viszont pokolian örült annak, hogy visszavághat a pökhendi Victor Banningnek. Sharonra egyetlen másodpercig sem gondolt. - Ha a kellemetlen részleteket elhallgatta is előled - folytatta-, annyit azért mindenképpen el kellett volna mondania, hogy egyszer már volt nős. - Én... - Sharon elkeseredetten küzdött a rosszulléte ellen. - Nem értem, miről beszélsz. - A botrányról, drágám, és Banning feleségéről. Lélegzetelállító szépség volt. Talán túlságosan is szép. -Anne rövid hatásszünetet tartott. - Az egyik szeretője agyonlőtte. Banningék a nyilvánosság előtt legalábbis így állították be a történteket. Az asszony diadalmas elégedettséggel nyugtázta, hogy Sharon arcára elképedés és döbbenet ült ki. Nem maradok Victor Banning adósa! - gondolta gonoszul. - Amennyire csak lehetett, eltussolták a dolgot - tette még hozzá, aztán másra terelte a szót. - Most viszont mennem kell, nehogy a végén még lekéssem a gépemet. Isten veled, drágám! Aztán ki ne engedd a kezed közül azt a jóképű aranyifjút! Rengeteg nő szeretné kivetni rá a hálóját. -

Anne kis időre elhallgatott, és ujjai közé vette lánya egyik szőke tincsét. - Az ég szerelmére, miért nem csináltatsz már magadnak végre rendes frizurát, Sharon? Gondolom, Victor egy kis változatosságot keresett nálad. Érd el hamar, hogy gyűrűt húzzon az ujjadra, mielőtt rád unna! Az asszony még futólag arcon csókolta a lányát, aztán visszaült a kocsijába, és már ott sem volt. Sharon kővé dermedve nézett utána. Döbbenete akkora volt, hogy először még fájdalmat sem érzett. Körülötte a fehér hó visszaverte a téli nap hideg fényét, és egy piros magvágó ereszkedett le az egyik kopasz faágra. A lány nem mozdult, és agya csak lassan, nagyon lassan kezdett el újra dolgozni. Ebből az egészből egy szó sem igaz, gondolta, csak Anne találta ki. Hogy Victor a Riverton tulajdonosa lenne? Neki azt mondta, hogy egyszerű asztalos. És az is, győzködte magát a lány nekikeseredetten. Látta, hogyan dolgozik, elfogadta az állásajánlatát, és átépítette a házát. Hogyan lehetne saját vállalata? Amikor Sharon meglátta, hogy az erdei gyalogúton át Victor tart feléje, ajkát önkéntelenül panaszos hang hagyta el, és kifejezéstelen tekintettel meredt a férfira. Egyszeriben ráébredt, hogy végtelenül hiszékeny és buta volt. Amint közelebb ért hozzá, Victor azonnal észrevette, hogy a lány arca ugyanolyan sápadt és zavart, mint néhány napja volt, az anyja látogatása után, amikor összetörten gubbasztott a sötét szobában. Karjába akarta zárni, ő azonban elhúzódott előle. - Hazug vagy - suttogta rekedten. - Minden egyes szavad hazugság volt. - Sharon... - Ne érj hozzám! A lány hangjából annyi megvetés hallatszott ki, hogy a férfi önkéntelenül leengedte a kezét. Egyszeriben kitalálta, hogy valaki, mielőtt még ő megtehette volna, mesélt Sharonnak a múltjáról. - Mindent megmagyarázok. - Mindent megmagyarázol? - A lány remegő kézzel beletúrt a hajába. - Mégis hogyan? Miféle magyarázattal szolgálhatnál arra, hogy elhallgattad előlem, ki vagy valójában? Azt sem tartottad szükségesnek, hogy megemlítsd a volt feleségedet. Ezt mivel tudnád megmagyarázni? Én bíztam benned. Istenem, hogy lehettem ennyire együgyű?! - suttogta Sharon. Ha dühöngött volna, azzal Victor még tudott volna mit kezdeni, a kétségbeesettségével szemben viszont tehetetlen volt. Karjába szerette volna zárni, de gyorsan zsebre vágta a kezét, hogy még véletlenül se engedjen a kísértésnek. - El akartam mondani neked. Komolyan... - Akartad! - nevetett fel a lány megvetően. - Ugyan mikor? Amikor már kellőképpen kiélvezted a kisded tréfádat? - Soha nem hazudtam neked - felelte Victor felindultan. Rémület tört rá, de elszántan megpróbálta elfojtani. - Többször is bele akartam fogni, hogy mindent elmeséljek, csak aztán mindig... - Nem hazudtál nekem? - Sharon szemében köny-nyek csillogtak, a düh, a csalódás és a kétségbeesés könnyei. - Meghagytál abban a hitemben, hogy asztalos vagy. Azt állítod, nem mulattatott, hogy munkát és nyomorúságos hat dollár órabért ajánlottam neked? - Nem akartam pénzt elfogadni tőled, és ezt el is szerettem volna mondani, de te nem hallgattál meg. -A férfi félrefordult, hogy úrrá legyen a haragján. -Számlát nyitottam a nevedre, és az utolsó centig befizettem rá a csekkjeidet. A lány azonban már oda sem hallgatott rá. - Hogy volt képed ehhez? - kiáltotta magánkívül. -Olcsó játékot játszottál velem, miközben én hittem neked. Minden szavadat elhittem! Azt gondoltam... segítek rajtad, te meg egész idő alatt jókat nevettél rajtam magadban. - Soha nem nevettem rajtad, Sharon - fogta meg Victor a vállát. - És ezt te is nagyon jól tudod - tette hozzá komolyan.

- Akkor már miért nem nevettél egyenesen a képembe? Hogy tudtál ilyen remekül uralkodni magadon? Isteni színész válna belőled! - mondta a lány, és utolsó szavai elfojtott zokogásba fúltak. - Legalább próbálj megérteni! Jó okom volt arra, nem is egy, hogy elvonuljak ide. Azt akartam, hogy egy ideig senki se hozzon kapcsolatba a vállalatommal... -A férfi végre mindent meg akart magyarázni, de egyszeriben nem találta a megfelelő szavakat. - Neked semmi közöd nem volt ehhez - mondta végül. - Sok mindent akartam, csak szerelembe esni nem. - Sikerült legalább az unalmadat elűznöm? - kérdezte a lány lesújtóan, és megpróbálta lerázni magáról Victor kezét. - Élvezted, hogy szórakozhattál kicsit egy mit sem sejtő falusi lánnyal, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy az összes hazugságodat készpénznek vegye? - Ez nem igaz! - rázta meg a férfi kétségbeesetten Sharont. - Magad sem hiszed, amit mondasz. A lány már nem tudta visszatartani a könnyeit. - És én még kész örömmel ágyba is bújtam veled! -zokogta, és ököllel verni kezdte Victor mellkasát. - Te tudtad ezt, tudtad, hogy mennyire akarlak! Nekem soha nem voltak titkaim előtted. - Nekem voltak - ismerte be Victor. - Méghozzá jó okkal. - Tudtad, hogy szeretlek, kívánlak, és szemérmetlenül kihasználtál! Sharon tenyerébe temette az arcát, és ugyanolyan megállíthatatlanul sírt, ahogyan nevetni is szokott. Victor nem állta meg, hogy ne zárja a karjába. Abban reménykedett, hogy sikerül megnyugtatnia, és akkor majd értelmesen is beszélhet vele. - Kérlek, hallgass meg! Meg kell hallgatnod! - Nem kell, és nem is akarlak meghallgatni! - kiáltotta a lány zihálva, és megpróbált kibújni a férfi öleléséből. - Soha nem fogok megbocsátani neked. Egyetlen szavadat sem hiszem el többé! És engedj el végre! - Nem, amíg meg nem hallgattál! - Elegem van a hazugságaidból! Még egyszer nem fogsz bolondot csinálni belőlem. Én teljes szívemből szerettelek, te meg csak az unalmadat űzted el velem. Victor hevesen magához rántotta a lányt. - Te is tudod, hogy ez nem igaz! Sharon egyszeriben abbahagyta a védekezést. Köny-nyei elapadtak, és szeméből megvetés sütött. Hideg, üres tekintete minden szavánál jobban szíven ütötte a férfit. - Azt sem tudom, ki vagy - mondta a lány egészen nyugodtan. - Vedd le rólam a kezed! - Színtelen hangja engedelmességre késztette Victort, ő pedig hátrált egy lépést. - Menj el, és hagyj békét nekem! Nem akarlak látni. Soha többet - tette hozzá, mielőtt megfordult, és felment a lépcsőn. Az ajtó halk kattanással becsukódott mögötte, aztán csönd lett. Ezennel véget ért a szerelme. A washingtoni főutcán teljes volt a szokásos karácsony előtti közlekedési őrület, és a zűrzavart az idén még heves havazások is fokozták. Victor a tágas irodája ablakánál állt, és az ünnepre készülődök nyüzsgését figyelte, de a vastag, sötétített üvegeken át a lárma nem jutott el hozzá. Cége karácsonyi fogadásán már teljesítette kötelező fellépését. Lent, a harmadik emeleti nagy tanácsteremben még tart az ünneplés. Ha majd véget ér, alkalmazottai hazamennek a családjukhoz, vagy összejönnek a barátaikkal. Ő legalább egy tucat meghívást visszautasított már, amióta visszatért Washingtonba. A cég főnökeként a vállalati fogadásról nem maradhatott távol, arra viszont nem lett volna képes, hogy a barátaival beszélgessen, vagy zajos estélyeken vegyen részt. Sharon nélkül neki semmit sem jelent a karácsony. Két hét telt el azóta, hogy a lány elküldte. Victor időközben cége összes építkezését ellenőrizte, megoldotta a szerződéskötések körül támadt nehézségeket, költségvetést készített egy virginiai kórház felújítási munkálataira, levezetett egy viharos igazgatósági ülést, és munkahelyi áskálódásokkal is bőven akadt dolga. Ezek máskor mulattatták volna, most azonban nem így volt.

Álmatlanul töltött éjszakái, amelyeken mindig csak Sharonra gondolt, megviselték, és ezúttal a munkájában sem talált feledést. A férfi ellépett az asztaltól, és leült hatalmas tölgyfa íróasztala mögé. A falat bámulta, és azt találgatta, mit csinálhat éppen Sharon. Nem haraggal vált el tőle, pedig akkor most sokkal könnyebb dolga lenne. Be kellett azonban látnia, hogy nem tehet szemrehányást neki, és vádjait, amelyeket a fejéhez vágott, nem kontrázhatta meg kézből. Valóban hazudott Sharonnak, vagy legalábbis nem volt teljesen őszinte hozzá, és az ő szemszögéből ez a kettő egy és ugyanaz. Súlyos sebet ejtett rajta, és arcára miatta ült ki az a tehetetlen kétségbeesés. Ezt pedig nem bocsáthatja meg magának. Victor felállt, nyughatatlanul járkálni kezdett a vastag, homokszínű szőnyegen, és végül megint az ablakhoz lépett. Sharon azzal vádolta meg, hogy magában jót mulatott rajta. Hogy csak szórakozott vele. Na nem! -gondolta Victor mogorva tekintettel, és két hét után most először háborodott fel a lány viselkedésén. Nem engedheti meg, hogy élete legfontosabb döntését rossz tréfának nevezzék, hogy ennyivel intézzék el! Sharon már elmondta, mit tart róla, úgyhogy most rajta a sor. És ő sem fogja becsomagolni a véleményét! Donna nem tágított Sharon mögül, és a múzeumból követte a boltba. - Ne légy ilyen fafejű! - mondta neki szemrehányóan. - Nem vagyok. Valóban rengeteg a dolgom - felelte Sharon, és állítását bizonyítandó, látványosan fellapozott egy árverési katalógust. - A karácsonyi forgalom miatt minden mással elmaradtam. Legfőbb ideje, hogy lefűzzem a számlákat, és rendbe hozzam a könyvelésemet. - Szamárság! - tapintott rá Donna az igazságra, és barátnője orra előtt se szó, se beszéd becsapta a katalógust, aztán csípőre tette a kezét. - Ne gyere nekem üres kifogásokkal! Egyébként is ketten vagyunk egy ellen -tette hozzá, és fejével Patre bökött. - Nem fogjuk megengedni, hogy karácsony este egyedül gubbassz itthon. Vita nincs! Sharon megrázta a fejét. - Megígérem, hogy holnap majd átmegyek hozzátok. Meglehetősen zajos ajándékot vettem Benjinek. A végén még haragudni is fogsz rám. Donna a barátnője vállára tette a kezét. - Pattól tudom, hogy egész nap búskomor voltál. Azt meg a saját szememmel is látom, hogy kimerült és szomorú vagy. - Nem vagyok kimerült - állította Sharon. - Szomorú viszont igen? - Nem mondtam ilyet. Donna a vállánál fogva kedvesen megrázta Sharont. - Nézd, én nem tudom, mi történt közted és Victor között... - Kérlek, hagyd ezt! - szólt közbe a lány bágyadtan. Barátnője azonban nem zavartatta magát. - És nem is faggatlak róla - folytatta. - Azt viszont ne várd tőlem, hogy magadra hagyjalak itt! Azt hiszed, képes lennék ünnepelni, miközben tudom, hogy te egyedül vagy karácsonykor? Sharon átölelte Donnát. - Köszönöm, hogy gondolsz rám, de komolyan nem mehetek el hozzátok. Menj szépen haza a családodhoz! - Most meg a mártírt játszod? Jól van, én ráérek - ült le Donna egy hintaszékbe. - Itt maradok, és kész. Szegény Dave-nek nélkülem kell majd karácsonyoznia, a kis Benji pedig nem fogja megérteni, miért nincs vele a mamája, de... - Az asszony csak nagyot sóhajtott, de nem fejezte be a mondatát. - Kérlek, ne nehezítsd meg még te is a dolgomat! -Sharon idegesen beletúrt a hajába, és nem tudta, hogy sírni vagy nevetni szeretne-e inkább. - És még te nevezel engem mártírnak! - Én nem magamat sajnálom - válaszolta Donna, aztán Pathez fordult. - Légy szíves, menj haza, és mondd meg Dave-nek, hogy ne várjon rám! És vigasztald meg a fiamat! Pat prüszkölve felnevetett, Sharon viszont csak a mennyezetre emelte a tekintetét.

- Benneteket várnak otthon, nekem pedig be kell zárnom a boltot. - Jól van, tedd azt, aztán hozd a kabátodat! A mi kocsinkkal megyünk. - Donna, én nem... Ebben a pillanatban kinyílt a bolt ajtaja. Sharon elhallgatott, és krétafehér lett az arca. Donna megfordult, aztán felpattant a hintaszékből. - Na, nekünk most mennünk kell - jelentette ki. -Dave már biztosan türelmetlenkedik. Gyere, Pat! Boldog karácsonyt, Sharon! - csókolta meg a barátnőjét, és magára kapta a kabátját. - Donna, várj... - Sajnálom, de egy perccel sem maradhatok tovább -jelentette ki az asszony, és a szeme sem rebbent. - Ezer és egy dolgom van még. Jó estét, Victor! Örülök, hogy újra látom. Igyekezz már, Pat! - szólította fel a sógornőjét, és mielőtt még bárki megszólalhatott volna, becsukódott mögöttük az ajtó. Hirtelen távozásuk meglepte Victort, de nem tett megjegyzést rá, csak egyenesen Sharon szemébe nézett. Dühe, amely ide hozta, nyomtalanul elpárolgott. - Én... éppen be akartam zárni - hebegte Sharon. - Az jó. - A férfi odament az ajtóhoz, és rátolta a reteszt. - Akkor legalább zavartalanul beszélhetünk egymással. - Nem érek rá, Victor. Nekem most... - A lány lázasan valamilyen kifogást keresett, hogy megszabadulhasson a férfitól. - Rendbe kell hoznom a könyvelésemet - állította, de Victor csak hallgatott, és tapodtat sem mozdult. - Kérlek, hagyj békét nekem! - mondta végül Sharon. A férfi megrázta a fejét. - Megpróbáltam, de nem megy - válaszolta, miközben kibújt a kabátjából, és ledobta egy székre. A lány nagy szemeket meresztve nézett rá. Méret után készült öltönyében is lélegzetelállítóan jól festett. Sharon még soha nem látta így, és most újra fájdalmasan tudatára ébredt, hogy szinte semmit sem tud róla, mégis beleszeretett. Gyorsan elkapta róla a tekintetét, odalépett egy vitrinhez, és igazgatni kezdte benne a poharakat. - Sajnálom, Victor. Még sok mindent el kell intéznem, mielőtt átmegyek Donnához. Velük töltöm a karácsonyestét. - Nekem nem úgy tűnt, mintha nagyon várna téged -jegyezte meg a férfi, aztán odament hozzá, és a vállára tette a kezét. - Sharon... A lány azonnal tiltakozóan megfeszítette magát. - Ne érj hozzám! Victor lassan visszahúzta a kezét. - Jól van, ahogy akarod. - Mondtam már, hogy dolgom van. - Azt is mondtad, hogy szeretsz. Sharon megpördült a tengelye körül. Arca krétafehér volt a haragtól. - Hogy van képed ezt most felemlegetni? - Hazugság volt? A lány szóra nyitotta a száját, de az utolsó pillanatban még sikerült lenyelnie a harapós választ. Büszkén hátravetette a fejét, és Victorra szegezte a tekintetét. - Én azt a férfit szerettem, akinek hittelek. Victor összerezzent. - Ez öv alatti ütés volt, Sharon - mondta nyugodtan. - Megleptél. - Miért? Mert nem vagyok olyan buta, mint amilyennek te gondoltál? A férfi szeme haragosan megvillant, aztán elsötétült a fájdalomtól. - Sharon, kérlek! Két egyszerű szavából annyi szomorúság hallatszott ki, hogy a lánynak megint félre kellett fordulnia. - Sajnálom, Victor. Nem akartalak megbántani. Mindkettőnknek jobb volna, ha most elmennél.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Akkor is tudnod kell, ha csak feleannyit szenvedtél, mint én. Te tudtál aludni? Mert én nem. - Victor, kérlek... A férfi önkéntelenül ökölbe szorította a kezét. Azért jött ide, hogy megharcoljon Sharonnal, hogy a megértését kérje. Most azonban alig talált szavakat arra, hogy mindent megmagyarázzon neki. - Jól van, elmegyek - mondta -, de csak akkor, ha előbb meghallgatsz. - Az már semmin sem változtatna. Az elutasítás véglegesnek hangzott, Victornak nagy nehezen mégis sikerült elérnie, hogy a hangja ne árulja el, mennyire kétségbeesett. - Ha ennyire biztos vagy magadban, akkor nyugodtan meghallgathatsz. Károd nem származhat belőle. - Rendben van - fordult Sharon megadóan a férfi felé. - Mondd el, amit akarsz! Victor pár pillanatig hallgatott, mielőtt fel-alá járkálva beszélni kezdett. - Azért vettem házat itt, Sharpsburgben, mert ki akartam szakadni a megszokott környezetemből, vagy talán el akartam rejtőzni. Magam sem tudom már, mi volt a valódi okom. Nagyon fiatalon vettem át anyámtól a családi cég vezetését. Nem vágytam rá, de úgy kellett lennie. A férfi kis időre elhallgatott, és Sharon szemébe nézett. - Valóban asztalos vagyok, ebben nem hazudtam neked. Azért álltam a vállalat élére, mert nem volt más választásom. A címtől és a rangtól azonban nem lett más ember belőlem. A lány egy szót sem szólt, és Victor végül folytatta: - Ha elmondom, milyen volt a feleségem, ismeretlenül is egészen biztosan ismerősnek fogod találni. Szép volt, elbűvölő és teljességgel talmi. Önző, érzéketlen ember, és még gonosz is, de ezt a tulajdonságát én sajnos már csak későn ismertem fel. - A férfi megint elhallgatott, mert a következő szavakat nagyon nehéz volt kimondania. - Én azt a nőt vettem el, akinek a látszat mutatta. Victor háttal állt Sharonnak, és nem látta, hogy a lány arckifejezése egyszeriben megváltozott. Szemében fájdalom jelent meg, de nem saját magát sajnálta, hanem csakis a férfit. - A házasságunk, kevéssel azután, hogy megkötöttük, máris zátonyra futott. Válásról egyelőre nem lehetett szó, ezért évekig csak egymás mellett éltünk, és kölcsönösen megvetettük a másikat. Én a munkámba temetkeztem, Amelia pedig szeretőket tartott. Semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy visszakapjam a szabadságomat. Aztán a feleségem meghalt, és nekem attól fogva azzal a tudattal kell együtt élnem, hogy kívántam a halálát. - Jaj, Victor! - suttogta a lány. - Több mint két év telt el azóta - folytatta Victor. -A bűntudatomat munkával igyekeztem elfojtani. Munkával és... megkeseredettséggel. A végén már rá sem ismertem magamra. Akkor vettem házat itt, és a cégem vezetését az alelnökömre bíztam. Távol akartam kerülni attól az embertől, akivé lettem, hogy visszataláljak önmagamhoz. - A férfi felindultan beletúrt a hajába. -A megkeseredettségemet azonban nem hagyhattam hátra. Amikor egyszer csak beléptél az életembe, meg akartam szabadulni tőled. Hibákat kerestem benned, mert nem akartam elhinni, hogy valóban annyira nyíltszívű és nagyvonalú vagy, mint amilyennek mutatod magad. Tudtam, ha kiderül, hogy a látszat nem csal, akkor nem leszek képes ellenállni neked. Én pedig semmitől sem féltem jobban, mint egy újabb kapcsolattól. Nem akartalak kívánni téged, Sharon, a vágy mégis szinte eszemet vette. Azt hiszem, az első pillanattól fogva szerettelek. Victor egy ideig a karácsonyfa fényeit nézte. - Mindent azonnal el kellett volna mesélnem neked -mondta aztán -, de én biztos akartam lenni abban, hogy csakis önmagamért szeretsz. Tudom, hogy ez megbocsáthatatlan önzés volt tőlem. Sharon mindig is érezte, hogy a férfinak titkai vannak. Azt sem felejtette el, hogy ő nem akarta faggatni róluk. Most mégis fájt neki, hogy Victor nem bízott meg benne. - Komolyan azt hiszed - kérdezte -, hogy másként gondolkodtam volna rólad, ha ismertem volna a múltadat? - Nem - rázta meg a fejét a férfi.

- Akkor miért hallgattad el mégis? - Nem szándékosan tettem, egyszerűen csak nem nyílt alkalom arra, hogy beszéljek róla. Már az első éjszakánkon mindent el akartam mondani, de az együttlétünk gyönyörű volt, túl szép ahhoz, hogy beárnyékolják a múltam árnyai. Alighanem érthető, hogy ki akartam élvezni a boldogságunkat, ezért aztán másnapra halasztottam a tisztázó beszélgetést. Esküszöm neked, hogy így terveztem. Anyád látogatása után azonban annyira össze voltál zavarodva, hogy engem megint nem vitt rá a lélek a vallomástételre. Sharon semmit sem mondott, de Victor így is tudta, hogy figyelmesen hallgatja. Arról viszont sejtelme sem lehetett, hogy a lány minden egyes szóra emlékszik, amit ő azon az éjszakán mondott neki. Érezte, hogy a férfinak nyomja valami a szívét, amit szeretne megosztani vele. És arra is pontosan emlékezett, hogy másnap este hihetetlenül kedvesen és gyengéden vigasztalta őt. - Azokban az órákban támogatásra volt szükséged -folytatta Victor -, és nem arra, hogy még én is terheljelek a gondjaimmal. A kapcsolatunk első napjától kezdve te mindig csak adtál, és hála neked, én visszataláltam önmagamhoz. Tudtam, hogy soha nem adhattam neked annyit, amennyit én kaptam tőled. Akkor éjszaka kértél tőlem először valamit. A lány értetlenül nézett rá. - Én soha semmit nem adtam neked. Victor megrázta a fejét. - De igen, adtál. Bizalmat és megértést. Újra megtanítottál arra, hogy tudjak nevetni saját magamon. Te talán nem is érted, mennyire fontos volt ez nekem, mert te soha nem felejtettél el nevetni. Ha már mást nem adhattam neked, legalább néhány napig minden gondot távol akartam tartani tőled. Amikor aztán az étkezőgarnitúráról beszéltünk, megint kísérletet tettem arra, hogy mindent elmondjak neked. - A férfi mogorva pillantást vetett Sharonra. - A végén mégis én vettem meg. -Te... - Már semmit sem tehetsz ellene - fojtotta bele Victor a lányba a szót. - Kifizettem a garnitúrát, úgyhogy az enyém -jelentette ki. Sharon állta kihívó tekintetét. - Értelek. - Igazán? - nevetett fel keserűen a férfi. - Igazán értesz? Ha így előreszegezed az állad, én csak azt látom, hogy átkozottul büszke vagy. A lány szóra nyitotta a száját, ám aztán mindjárt be is csukta, és semmit sem mondott. - Egyébként ez jó is így. Sokkal jobb, mintha tökéletes lennél - tette hozzá a férfi, aztán odalépett Sha-ronhoz, de nem ért hozzá. - Nem akartalak becsapni, a végén mégis megtettem. És ezért elnézést kell kérnem tőled. Kérlek, bocsáss meg nekem, akkor is, ha nem tudsz elfogadni annak, aki és ami vagyok. A lány a kezére szegezte a tekintetét. - Ez nem elfogadás, sokkal inkább megértés kérdése - mondta nyugodtan, aztán felnézett Victorra. - A Riverton építési vállalat elnökéről semmit sem tudok. Én csak azt a férfit ismertem, aki megvásárolta az öreg Farley házát. Goromba és faragatlan volt, de kedvesség is volt benne, csak azt elszántan leplezni igyekezett. És én szerettem. - Az ég tudja, miért - válaszolta Victor, miközben a lány róla adott jellemzésén gondolkodott. - Megnyugtathatlak, hogy még mindig goromba és faragatlan vagyok, de azért kedves is tudok lenni. Sharon kissé gyámoltalanul felnevetett, aztán félrefordult. Szíven ütött az igazság - vallotta be. - Ha lett volna időm arra, hogy gondolkodjam kicsit... hogy hozzászokjam a gondolathoz... Nem tudom. Amikor még azt hittem, hogy te... - A lány félbehagyta a mondatát, és zavartan megvonta a vállát. - Akkor még minden egészen egyszerűnek tűnt. - Azért szerettél, mert munkanélkülinek hittél? - Nem! - Sharonnak nem volt könnyű magyarázattal szolgálnia. - Tudod, én semmit sem változtam -mondta végül elgondolkodón. - Ma is ugyanaz vagyok, akinek megismertél, de mit kezdhetne velem a Riverton nagy hatalmú elnöke? Még csak Martinit sem tudok keverni...

-Ne butáskodj! - Ez nem butaság. Soha nem illenék bele a világodba. Nem varázsolhatsz belőlem elegáns hölgyet. - Miket hordasz itt össze? - Victor mérgesen megragadta a lány vállát, és maga felé fordította. - Még hogy elegáns! Torkig vagyok az elegáns nőkkel! Nem engedem, hogy lerázz, csak mert nevetséges elképeléseid vannak az életmódomról. Ha semmiképpen sem tudod elfogadni, akkor majd visszalépek az elnökségtől. - Tessék? - Azt mondtam, hogy visszalépek! Sharon elképedten meredt rá. - Te komolyan beszélsz - mondta ámulva. A férfi a vállánál fogva türelmetlenül megrázta. - Igen, komolyan beszélek. Talán azt képzelted, hogy a cégem fontosabb nekem, mint te vagy? Hogy juthatott ez egyáltalán eszedbe? - lökte el magától felindultán Sharont, aztán az ablakhoz lépett. - Nem olvasod a fejemre a bűneimet, nem vagy kíváncsi a házasságom mocskos részleteire, és nem várod el tőlem, hogy a földön csússzak előtted, amit egyébként kész lennék megtenni. Nem, te csak ostobaságokat beszélsz! Martiniról és eleganciáról papolsz nekem! Dühöngését Victor még néhány válogatott szitkozó-dással toldotta meg, aztán elhallgatott, és mereven kinézett az ablakon. A lánynak hirtelen ellenállhatatlan nevethetnék e támadt. - Victor, én... - Fogd be a szád! - A férfi felkapta a székről a kabátját. A lány megijedt, mert azt hitte, el akar menni, ő azonban csak egy borítékot húzott elő a kabátzsebéből, és Sharon kezébe nyomta. - Nyisd ki! - parancsolt rá kurtán. A lány okosabbnak látta, ha nem ingerli fel még jobban Victort. Engedelmesen felbontotta hát a borítékot, amely két repülőjegyet rejtett. - Valakitől egyszer azt hallottam, hogy a Fidzsi-szigetekre szeretne menni nászútra. Remélem, a hölgy azóta sem gondolta meg magát - mondta Victor. Amikor Sharon felnézett rá, szeme mély, őszinte szerelemről mesélt, és a férfinak ennyi elég is volt. Hirtelen a karjába rántotta, és szenvedélyesen szájára tapasztotta a száját. Csókját a lány vadul, féktelenül viszonozta, mintha soha nem tudna betelni vele. - Annyira hiányoztál, Victor! - suttogta aztán. -Szeretned kell engem. Menjünk fel, és szeress! A férfi Sharon nyakába fúrta az arcát. - Még nem is mondtad, hogy elviszel-e magaddal a Fidzsi-szigetekre - dünnyögte, de kezét már be is dug13 a lány pulóvere alá. Amikor megérintette puha, me-kg bőrét, felnyögött, és lehúzta magával a szőnyegre. Az öltönyöd! - kiáltotta kedvese elfúló hangon, és megpróbálta kiszabadítani magát. - Várj, amíg felmegyünk! - Hallgass! - szólította fel Victor, és addig csókolta, amíg már egyikük sem kapott levegőt. Hamar észrevette azonban, hogy Sharon nem a vágytól reszket, hanem a nevetés rázza. - Mi van veled? - mordult fel ingerülten. - Nem te kérted, hogy szeresselek? - Nem vehetned le előtte legalább a nyakkendődet? -kérdezte a lány a nevetéstől fuldokolva. - Ne haragudj, de annyira mókás ez a helyzet. Tudni akarod, hogy el-viszlek-e a Fidzsi-szigetekre, pedig még meg sem kértem a kezedet. - Te az enyémet? - nézett rá hitetlenkedve a férfi. - Igen - válaszolta Sharon vidáman. - Az első perctől kezdve erre készültem. Most viszont, hogy már tudom, milyen fontos személyiség vagy... Ó, ez selyemből van! - kiáltotta a lány, miközben megpróbálta kikötni Victor nyakkendőjét. - Igen, abból - felelte a férfi kurtán. - És most, hogy már tudod, milyen fontos személyiség vagyok, mit akarsz tenni? - Villámgyorsan lecsapok rád, nehogy kicsússz a kezeim közül. - Villámgyorsan lecsapsz rám? Victor játékosan beleharapott a lány fülcimpájába, ő pedig kacagva átkulcsolta a nyakát. - Martinit ugyan nem iszom, és ki nem állhatom a flancos ruhákat, de ettől még nagyszerű elnökfeleség leszek. Mert az vagy, ugye, elnök? Szóval, ha jobban

belegondolok, te is jó fogást csinálsz velem - tette hozzá, aztán szerelmesen megcsókolta a férfit. - Mikor indulunk a Fidzsi-szigetekre? - Holnapután - felelte a férfi, mielőtt felállt, és a vállára dobta Sharont. - Hé, te meg mit csinálsz? - Felviszlek, hogy szerethesselek. - Egyszer már mondtam neked, hogy nem bánhatsz így velem! - háborgott a lány. - A Riverton cég elnökének menyasszonyaként a leghatározottabban kikérem magamnak ezt a viselkedést! - Ez még csak a kezdet - ígérte Victor. Sharon két kézzel dobolni kezdett a hátán. - Én komolyan beszélek! Azonnal tegyél le! - Ha nem engedelmeskedem, akkor nem alkalmazol tovább? - kérdezte Victor, aztán árulkodó kuncogást hallott. - De nem ám! - Jól van. A férfi erősen átfogta Sharon térdét, és határozott léptekkel felment vele a lépcsőn.