N A P K E L E T

NEMZETI I R O D A L O M ÉS EGYETEMES I R O D A L O M .

A Z A M S T E R D A M I II. irodalomtörténeti kongresszuson, amelynek az irodalomtörténeti korszakok kérdését kellett volna tisztáznia, újra élesen elénk rajzolódott a «függőleges» és a «vízszintes» vonalak

megúnt sémája, mint valami irodalomszemléleti koordináta-rendszer. A «füg-gőleges» vonal az egyes nemzetek irodalmán belül érvényesülő összefüggés és az irodalmi hagyomány kohéziója ; a «vízszintes» az irodalmi divat, a kor-áramlat, amely hirtelen nyilvánvalóvá teszi a különböző irodalmaknak egy-egy korszakban való feltűnő összefüggését, adhézióját. A súna durva álta-lánosításai mögött ott kísért az örök probléma : van-e «egye. mes irodalom» és ha van, milyen viszonyban áll a nemzeti irodalommal?

Mielőtt válaszolni próbálnánk erre a kettős kérdésre, nem fog ártani, ha egy kis körülményességgel leverünk néhány figyelmeztető cölöpöt, rájuk akasztván az óvatosságra intő lámpást, amit az utcaburkolók plántálnak nyitott gödreik fölé. A kifejezések vermébe sehol sem oly könnyű beleesni» mint a szellemi tudományok finomabb kanyargású utain. Ezért határozta el — két kongresszus tanulságai alapján — a nemzetközi irodalomtörténeti bizottság, hogy kiadja az irodalomtudomány terminus technikusainak szó-tárát. Hogy ilyen munkára csakugyan szükség van, azt az «egyetemes iro-dalom» és a «nemzeti irodalom» sokféle értelmezése is megmutatja. A «nemzeti» szónak nyelvünkben mindig érzelmi aláfestése is van, több-kevesebb belső pátosza ; a franciában sokszor egyszerűen csak azt jelenti, hogy «országos», az egész nemzetre, vagy még inkább : egész Franciaországra kiterjedő. «Etablissement national des engrais chimiques» nem «nemzeti» műtrágyagyár, hanem «általános», «országos», «francia» . . . Ugyanígy lehetne végignyomozni a szó árnyalatait a többi nyelvben. De mégis : «nemzeti irodalom» : vagy egy nemzet irodalma, tehát pl. magyar irodalom, német irodalom s í. t., vagy egy nemzeti géniuszt kifejező irodalom, tehát pl. az a magyar irodalom, amely a nemzeti öntudatot, a nemzeti közösség önmagára eszmélését hathatósan kifejezi és előmozdítja. A kettő sokszor egybeesik, — nem mindig.

Sokkal bonyolultabb, mert újabb is az «egyetemes irodalom» jelentés-árnyalatainak kérdése. A német inkább «világirodalmat» (Weltliteratur) mond, a francia pedig valósággal zavarban van, ha az irodalmak együttesét kell kifejeznie. A «littérature mondiale» nem jól hangzik, — akkor már inkább legyen «littérature européenne», ami pedig nagyon kényelmetlen szó, hiszen ma már lehetetlen szemet húnyni az amerikai irodalmak létezése fölött, hogy az ázsiaiakról ne is beszéljünk. Sokszor meg a «littérature comparée» helyet-tesíti jól-rosszul — az «egyetemes irodalmat» — és itt legyen szabad fel-hívnunk a figyelmet arra, hogy egyes számban van, azaz nem «összehasonlí-tott irodalmakat» (legalább kettőt) jelent, hanem összehasonlító irodalom-történetet és egy kissé azt a nemzeti irodalmat is, amelyet a többi irodalmak-kal való összehasonlítás világít meg.

Napkelet. 3 0

Irta : Hankiss János.

426

Az elnevezések félénk határozatlansága is sejteti, hogy egyetemes iro-dalomkutatás alig-alig van, de azért mégis szükségesnek tartanák mindazok, akik a szakkifejezést keresgélik hozzá. S a kezdeményezés i t t nem annyira a tudományos kutatás érdeme, hanem gyakorlati szükségesség volt : az újabb középfokú irodalomtanítás írta elő nálunk is, másutt is. A magyar tanköny-vekben is helyet kaptak a magyar irodalom nagyjai mellett jegyzetben vagy a poétika megfelelő fejezeteiben Molière és Shakespeare, Homeros és Tasso, Ossian és Schiller . . . De alig kell hangsúlyoznunk, hogy a hegycsúcsok körül a magyar tanuló elől, áthatolhatatlan ködtenger takarja el az idegen irodal-mak birodalmát és magukat a hegyóriásokat is csak madártávlatból vagy nevükről ismeri.1 Sőt a felnőtt is aligha jut tovább nála. Magyar nyelvű újabb egyetemes irodalomtörténet még abban a kezdetleges formában sincs, amely az egyes irodalmak külön-külön kezelt történetét egy kötetbe köti. S ha a fel-nőtt tud is idegen nyelvet és ritka kivételképpen ki is tudja keresni a könyv-árusi reklám káoszából azt a német vagy francia könyvet, amelyből a világ-irodalomról olvashat, inkább csak a mai irodalomra vonatkozó könyveket, irodalmi esszégyüjteményeket talál, amelyek az egyetemesség vagy a rend-szeresség igényét semmiképpen nem elégíthetik ki.

Nem, mert egyetemes irodalomkutatás nincs, vagy ha van, a kezdet kezdetén tar t . A szellemtörténeti irányzat szélesebb látókörével, távolabb fekvő jelenségek összekapcsolásával kedvezően befolyásolhatta ; de másfelől a túl gyors szintézis szivárványhídjai nem voltak olyan szilárdak, mint az összehasonlító filológiai iskola hajdani szűk ívű, de teherbíró hidacskái. A kutatók könnyen áldozatul esnek annak a circulus vitiosusnak, amelyre valamikor biztos cél felé törő pályájukról szinte óhatatlanul átváltanak : áttekintés, komoly szintézis lehetősége alig van, mert nincs megfelelő számú és értékű alapvető részletkutatás ; ilyesmi pedig azért nincs, mert irány-mutató, módszerjelölő szintézis nélkül nem igen lehet egyetemes irodalmi részlettanulmányt folytatni.

De persze azért mégis lehet. A korszellem, a szükséglet megérleli azt a néhány kutatót , akik félkézzel szintézist nagyolnak, félkézzel meg új adatokat gyüjtenek. Úttörő munkásságuk nem lesz világos, érett, megnyugtató, de utánuk könnyebb lesz elkövetkezni a meggyőző értékeknek.

Ideje föltenni a kérdést, amelyre ezek az úttörők is ráeszmélnek néha : van-e egyetemes irodalom? Nem látszat-e, a XVIII . század világukat átfogó általánosítási mániájának illúziója csupán? Ha van is, távolról sem látszik olyan organikusnak, mint a nemzeti irodalom. Nem kitapintható erek csator-náin buzog benne ugyanannak a szívnek a vére ; inkább olyan testetlen az összefüggés, mint a falábú veterán csonkja és télen fázó lábujja között? . . . Nyugodjunk-bele, hiszen emberi sors ez, hogy erre a legfőbb és legelső kér-désre majd csak legvégül lehet felelni. Kockáztassuk meg a zsákutcát ; de ösztönünk azt súgja, hogy haladjunk nyugodtan : nyílt, végtelen mezőre érünk egyszer . . .

Annyi bizonyos, hogy az, ami egyetemes irodalomnak látszik s ami vonzóerőt gyakorol ránk, «nem egyenlő a nemzeti irodalmak összegével». A nemzeti irodalmak ismerete alapfeltétel (tegyük hozzá : eszményi alapfel-

1 Mert vagy az a cél, hogy az idegen irodalmak nagyjairól éppenhogy valamit tudjon az ember ; vagy az, hogy a műfajok története többoldalú megvilágítást kapjon. Az irodalmi életről, összefüggésről szó sem lehet.

427

tétel) ugyan, de a kutatást egyetemes irodalmi kutatássá csak az teszi, ha hiszünk az irodalmak összefüggésében s ha van valami módszeres eszközünk ennek az összefüggésnek megértésére.

S itt van a kérdés Scillája és Charybdise. Hinni az egyetemes irodalomban : nem elfordulás-e az ősi hittől, amely

hazánk irodalmáért dobogtatja a szívünket? S ez a kérdés olyan fontos, hogy érdemes lehorgonyoznunk nála. Hogy a középiskolában előnyt kell adnunk a nemzeti irodalomnak, hogy

sokkal részletesebben kell tanítanunk, nyilvánvaló. Nemcsak azért, mert a középiskolában az öntudatos állampolgárt neveljük, hanem azért is, mert kell egy irodalom, amelynek alaposabb, elmélyedőbb ismerete az irodalom álta-lános jelenségeit megérteti, amint kell egy nyelv, az anyanyelv, amelyben a fogalmakat kialakítjuk.1

Viszont ha már ezt a feladatot elvégeztük, hazai irodalmunk ismereté-nek érdeke, hogy minél alaposabban beágyazzuk a többi irodalmak hátterébe vagy összefüggésébe. Igy alakulnak ki a helyes arányok és így derül ki, hogy irodalmunk nem egy csokorra való pusztai vadvirág, hanem egy hatalmas virágoskert harmonikusan, ámbár eredeti színekkel illeszkedő ágya.

De nem «nyomja-e agyon» irodalmunkat a kedvezőbb körülmények közt fejlődő nyugati irodalmakkal való közelebbi összehasonlítás? Nem járunk-e úgy, mint a vasfazékkal barátkozó cserépfazék?

Nagyon kishitűek vagy nagyon tapasztalatlanok azok, akik a magyar irodalmat féltik. Amikor az ember költőinket idegen nyelvekre fordítja, akkor bontakozik csak ki igazán minden színük, egész eredetiségük, mert ilyenkor ők maguk is kibontakoznak a kívülről-tanultság, a megszokottság szürke palástjából. S amikor külföldi közönség számára végezzük el a magyar iro-dalom értékeinek «mise en scène»-jét, ez a «beállítási» munka, amely nagyon hasonlít a színpadi rendezőéhez, telistele van ujjongó gyönyörűséggel, ma-gunkat is meglepő fölfedezéssel. Berzsenyi nagyságát sokkal jobban értem, amióta az egyetemes latinság hegyláncához mértem ; Arany balladáinak és a székely balladáknak mélysége még szédítőbb számomra, amióta a kelta ballada csodakútjába kellett néznem ; az Ember tragédiája szerkezetét még tökéletesebbnek látom, mióta latin közönségek kedvéért meg kellett vizsgál-nom a remek épület stabilitását és szimmetriáját. Az idegen irodalmak mű-helyéből hazatérve nem csalódás fog el, hanem csodálat, — az egyetemesség kissé üres távlatai után az ismerős tájak zárt teljessége csakúgy duzzad a kinyilatkozásoktól. A «nagyvilágból» új szemet hoz az ember, de a szív a régi maradt.

S ez a honvággyal edzett régi szív az egyetemes és a nemzeti irodalom hasznos egyesítésének első feltétele. Ez kell, hogy megóvjon a hideg szívű «entellektüel»-típus túlzásaitól, amely vállveregetve sajnálja le azt, ami hazai. Nem tesz semmit, hogy néha zuhanyt kap a nyakába : kiderül, hogy Ady nem is tanult olyan sokat Baudelaire-től és Vèrlaine-től2 s hogy a Hét és a Nyugat

1 Ezért törtünk mindig lándzsát a német, francia stb. nyelven folyt ú. n. «irodalom-történeti képek» bemutatása ellen. Tárgyi ismereteket csak az anyanyelven volna szabad közölni.

2 L. Horváth Károly kitűnő tanulmányát: Ady és Párizs (Debreceni Szemle, a párizsi ösztöndíjasoknak szentelt szám, 1934 május).

30*

428

hőskorabeli látszólag rendkívül sokoldalú külföldi orientációnak több a füstje, mint a lángja és az maradt meg belőle, ami igazán magyar.

Hála Istennek, a modern Szélházyak divatja múlófélben van s a tág látókör ma már inkább használ mint árt nemzeti irodalmunk értékelésének.

Néhány évvel ezelőtt a «magyarcélú filológia» jelölte ki az idegen kul-túrák szakemberei számára a «hic et nunc» elvégzendő legsürgősebb feladato-kat. A magyar germanisták, romanisták, szlávisták elsőrendű munkaköre azóta is a magyar vonatkozások sokféle kutatása maradt. De e mellett az örök feladat mellett, amely az idegen kultúra ismeretét nem használja ki mindig teljesen a magyar kultúra javára, egyre jobban, egyre jogosabban nyomul előtérbe a magyarcélú irodalomismeret, — az egyetemes irodalom magyarcélú kutatása.

Ennek a még fiatal munkaterületnek csak egy-két előnyét villantom meg itt.

Az egyetemes irodalomkutatás, mint a fenti példák mutatják, különleges világításban láttatja a magyar irodalmat; sok olyan fölfedezésre vezethet, amelyre sohasem juthatnánk el, ha nem folyamodhatnánk az idegen lámpá-hoz, tükörhöz, szemüveghez, — de nevezhetnők rezonáló szekrénynek vagy egyszerűen közönségnek is.

Belekapcsolja irodalmunk nagyjait s főkép jelenségeit a most fejlődő egyetemes irodalmi köztudatba. Az a külföldi kutató, aki talán sohase érne rá elolvasni egy Vörösmartyról szóló tanulmányt, elolvas egy az egyetemes romantikáról vagy a drámai költeményről szóló monografiát, amelyben Vörösmartyról is szó kell, hogy essék. Van Tieghem irodalmi időrendi táblá-zataiban a magyar irodalom sokkal teljesebb címsorral szerepel, mint bárhol másutt, mert ilyen egyetemes irodalmi munkából a magyar irodalom sem hiányozhatik.

Minél inkább eltoljuk érdeklődésünk fokuszát az egyes írótól az egyete-mes irodalmi jelenségek felé (irodalomelmélet-, műfaj kutatás, verstan stb.), annál több magyar irodalmi értéket tudunk beállítani az irodalmi kutatás előterébe. Irodalomkutatásunk mindig elevenen érdeklődött ilyen kérdések iránt és pl. Bajza az epigrammról, Greguss a balladáról többet és jobbat mon-dott, semhogy kimaradhatnának ezeknek a műfajoknak egyetemes elméleti tárgyalásából.1 S ez annál örvendetesebb, mert az irodalomelmélet ma ural-kodó csillagzat, amely nélkül nem lehet boldogulni. Amíg korunk nem jut el a tekintetben — a maga számára — kielégítő megállapodásokhoz, az irodalom-történetírónak minden erejét össze kell szednie, ha nem akar iránytű nélkül hánykódni a szubjektív, hangulati kritika művészete és a történeti monográfia teljesen leíró tudománya között. Vannak életrajzok, amelyekben semmi sem árulja el, hogy hőse író, művész, —lehetne épúgy hadvezér vagy tisztviselő is, éppen csak a gondosan összehordott adatokból tudjuk meg, hogy foglalkozá-sára nézve író volt, — a monográfia stílusán, szempontjain ebből semmi se látszik.

Szerencsére mai irodalomtörténetírásunkat ilyen veszély nem igen fenyegeti. A magyar irodalomtörténet professzorai, magántanárai és ifjú kutatói látóköre s elméleti érdeklődése, érzésem szerint, magasan felül van az európai átlagon s ezért volt kedvező nálunk a talaj a szellemtörténeti kutatás

1 S irodalmi szempontokat, alapfogalmakat sohasem lehet csak egyetlen irodalomból kiindulva tisztázni.

429

úttörő kifejlődésére s kedvező ma az irodalomelméleti s egyetemes irodalmi kutatás kezdő lépéseinek megtételére. Eklekticizmusunk, a barokkot újklasz-szikussá józanító géniuszunk pedig remélni engedi, hogy aránylag keveset kalandozunk majd el azokra a szépséges, de a céltól messze elvezető ösvé-nyekre, amelyeken a romantikus miszticizmus kék virága nyílik s a szappan-buborékok arányszámát is le tudjuk szorítani a legkedvezőbb minimumra.

Mindebből az is következik, hogy minden irodalomkutatónak szüksége van a többire és hogy akár szerves valami az egyetemes irodalom, akár csak elkerülhetetlen fikció, nincsenek vámhatárok és nincs vízumkényszer német és francia, magyar és olasz irodalomtörténet között. Addig is, amíg egyre többen mélyedhetünk bele kettőnél több irodalom jelenségeinek ismeretébe,1

mindnyájunk számára szabad a pálya, a munkafeloszlás magától adódik. Egyelőre hőn kívánjuk, vajha elegen volnánk a legsürgősebb munkára, — több lenne az ember s kevesebb a fóka . . .

Ha nem akarnók szépszerével vállalni az együttműködést, kényszerí-tene rá urunk és parancsolónk az író. Az író, aki, hogy korról-korra eredeti tudjon lenni, ott keres ihletet és ösztönzést, ahol a meglévőtől legeltérőbbet találhatja. Kazinczy és Petőfi, Arany és Babits és mind, csaknem valamennyien azok, akiknek legkevésbbé van okuk félni, hogy utánzóknak tarthatjuk őket.

Az egyetemes irodalom fogalmát épúgy csak a magyar irodalmat belső-leg átélő magyarok tehetik számunkra gyümölcsözővé, mint ahogy csak az ilyen magyar kutatók munkája lehet hasznos az egyetemes irodalom kiala-kulására. «Irodalmi anyanyelvünk», amelyhez való jogunkhoz ragaszkodunk, a magyar irodalom. S Európának csak olyan munkatársakra van szüksége, akik egy ilyen «anyanyelven» egyszer tökéletesen, lélek szerint tisztázzák magukban a fogalmakat.

1 Külföldi mintára kívánatos volna német, francia, olasz, angol stb. tanszék mellett egyetemes irodalmi tanszékeket is felállítani, ahogy utánozni kellene az olasz mintát, amely a «glottologiát», az általános nyelvészetet kötelezővé teszi.