MONICA ALI

A MUSZLIM ASSZONY

A fordítás alapjául szolgáló mű: Monica Ali: Brick Lane

Fordította

VARRÓ ZSUZSA

Felelős szerkesztő DEZSÉNYI KATALIN

Borító

TABÁK MIKLÓS

www.ulpiushaz.hu

Copyright © 2003 by Monica Ali Hungarian translation © Varró Zsuzsa, 2005

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2005

ISBN 963 7253 56 4

Abbának, szeretettel

„Szigorúan, részvétlenül vezeti a sors mindannyiunkat; csak az első időkben, amikor még el vagyunk foglalva esetlegességekkel, különféle ostobaságokkal, önmagunkkal, nem érezzük kemény kezét.”

Ivan Szergejevics Turgenyev (Szilágyi Zsófia fordítása)

„Az éthosza kinek-kinek számára a daimón.” Hérakleitosz

(Kerényi Károly fordítása)

ELSŐ FEJEZET

MIMENSZINGH KÖRZET, KELET-PAKISZTÁN, 1967

Egy és háromnegyed órával azelőtt, hogy Naznín élete elkezdődött – elkezdődött, minthogy egy darabig, azaz bizonytalan ideig folytatódni fog -, az anyja, Rupbán úgy érezte, hogy egy vasököl szorítja össze a hasát. Rupbán egy alacsony, háromlábú széken kuporgott a főzőház előtt. Csirkét kopasztott, mert Hamid unokatestvére megérkezett Dzseszúrból, és nagy vendégség lesz.

– Csipi-csipi, öreg vagy és inas – mondta, nevén szólítva a jószágot, ahogy mindig szokta -, de szeretnélek megenni, gyomorrontás ide vagy oda. És holnap csak főtt rizst eszem, paráthát nem.

Kihúzott még néhány tollat, és nézte, ahogy a lábujjai körül szálldosnak. – Ááá – mondta. – Áááá. Áááá. – Eszébe jutottak dolgok. Hét hónapja érik, mint

mangó a fán. Csak hét hónapja. Félretolta azokat a dolgokat, amelyek eszébe jutottak. Egy ideig, úgy másfél óra hosszat, miközben a férfiak bejöttek a földekről, felverve a port és a hasukat csapkodva, bár nem volt tudatában, Rupbán Csipi-csipi élettelen és csontos nyakát szorongatta, és ha a csirke felől érdeklődtek, csak annyit mondott, mindjárt, mindjárt. A golyózó és verekedő gyerekek árnyéka hosszúra és hegyesre nőtt. Sült kömény és kardamom illata keringett a család portája fölött. A kecskék magas, vékony hangon mekegtek. Rupbán fehér izzást, vörös vért sikoltott.

Hamid odarohant az árnyékszékről, bár a dolga elvégezetlen maradt. Keresztülfutott a veteményesen, el a legmagasabb épületnél is magasabb rizsszárak tornyai mellett, át a falut határoló földúton, vissza a portára, és felkapott egy botot, hogy agyonüsse azt az embert, aki öli a feleségét. Tudta, hogy ő az. Ki más tudna üveget törni egyetlen sikolyával? Rubpán a hálóházban volt. A matrac kitekerve, bár Rupbán még mindig állt. Egyik kezével Mumtaz vállát markolta, a másikkal egy félig megkopasztott csirkét.

Mumtaz elhessegette Hamidot. – Menj! Hívd Banészát! Riksára vársz? Gyerünk, szedd a lábad!

Banésza a bokájánál fogva felemelte Naznínt, és az ínye közül megvetően ráfújt a kicsi, kék testre.

– Egyáltalán nem hajlandó levegőt venni. Egyesek túl sokat foglalkoznak azzal, hogyan takarítsanak meg néhány takát, és nem hívnak bábát. – Banésza megcsóválta kopasz, ráncos fejét. Banésza azt állította, hogy százhúsz éves, és ehhez az állításához az elmúlt tíz évben folyamatosan tartotta is magát. Mivel a faluban senki sem emlékezett rá, mikor született, és mivel Banésza aszottabb volt, mint egy vén kókuszdió, senki nem állt le vitatkozni vele. Ezenkívül azt is állította, hogy ezer csecsemőt segített a világra, akikből csak három volt nyomorék, kettő torzszülött (egy hermafrodita és egy púpos), egy halva született, és volt egy másik, egy majom-gyík-keverék-Isten-elleni-bűnös-akit-élve-eltemettek-egy-távoli-erdőben-az-anyát-

pedig-elkergették-kit-érdekel-hová. Naznín ugyan halott volt, mégsem kellett ezek közé a kudarcok közé sorolni, minthogy kicsivel azelőtt született meg, hogy Banésza becsoszogott volna a kunyhóba.

– Nézd meg a lányodat – mondta Banésza Rupbánnak. – Mindenhol tökéletes. Csak annyi hiányzott, hogy valaki megkönnyítse az útját erre a világra. – A gyászoló anya mellett fekvő Csipi-csipire nézett és beszippantotta az arcát; az éhes pillantástól kicsit elnyílt a szeme, bár gyakorlatilag eltemették a ráncok. Sok-sok hónapja nem ízlelt már húst, amióta két fiatal lány (bár megfojtotta volna őket, amikor megszülettek) beindította a konkurenciát.

– Hadd mosdassam meg és öltöztessem fel a temetésre – mondta Banésza. – Természetesen ingyen kínálom a szolgálataimat. Esetleg csak ezt a csirkét a fáradozásaimért. Látom, hogy öreg és inas.

– Hadd fogjam meg – mondta Naznín nagynénje, Mumtaz sírva. – Azt hittem, gyomorrontás – mondta Rupbán, és ő is sírni kezdett. Mumtaz megfogta Naznínt, aki még mindig a bokájánál fogva lógott, és érezte,

hogy a pici, síkos test kicsúszik az ujjai közül, hogy egy nyikkanással a vérfoltos matracra pottyanjon. Egy nyikkanás! Sírás! Rupbán felnyalábolta és elnevezte, mielőtt újra meghalna név nélkül.

Banésza aprókat pukkantgatott a szájával. Sárguló szárija sarkával letörölt egy kis nyálat az álláról.

– Ezt halálhörgésnek hívják – magyarázta. A három nő közel hajolt a gyermekhez. Naznín hadonászott és bömbölt, mintha látná ezt a rémisztő képet. Kezdte elveszíteni a kékségét, és lassan barnává és lilává változott. – Allah visszahívta a földre – mondta Banésza undorral.

Mumtaz, aki kezdett kételkedni Banésza eredeti diagnózisában, azt kérdezte: – Hát nem csak néhány perce küldte el hozzánk? Szerinted Ő pillanatonként

meggondolja magát? Banésza maga elé dünnyögött. Naznín mellkasára tette a kezét; görbe ujjai

olyanok voltak, mint egy vénséges fa gyökerei, amelyek a föld fölé küzdötték magukat.

– A gyermek él, de gyenge. Két utat választhattok – mondta, kizárólag Rupbánhoz intézve a szavait. – Elviszitek a városba, egy kórházba. Drótokat tesznek rá, és orvosságot adnak neki. Az nagyon drága. El kell adnod az ékszereidet. Vagy csak vársz, és majd meglátod, mit tesz a Sors. – Egy kicsit Mumtazhoz fordult, hogy most őt is bevonja, aztán vissza Rupbánhoz. – Persze a végén minden a Sorson múlik, akármelyik utat választod is.

– Elvisszük a városba – mondta Mumtaz, és a dactól vörös foltok jelentek meg az arcán.

De Rupbán, aki nem tudta abbahagyni a sírást, melléhez szorította a lányát, és megrázta a fejét.

– Nem – mondta -, nem szabad a Sors útjába állnunk. Bármi történjen is, elfogadom. És az én gyermekem ne pazarolja arra az erejét, hogy a Sors ellen harcol. Így erősebb lesz.

– Rendben, akkor el van döntve – mondta Banésza. Álldogált ott még egypár pillanatig, mert olyan éhes volt, hogy szinte a csecsemőt is megette volna, de miután Mumtaz egy pillantást vetett rá, visszacsoszogott a viskójába.

Hamid eljött, hogy megnézze Naznínt. A kislányt muszlinba bugyolálták, és egy régi jutazsákon feküdt a matrac tetején. A szeme lehunyva és felpuffadva, mintha két kemény ütést kapott volna.

– Lány – mondta Rupbán. – Tudom. Annyi baj legyen – mondta Hamid. – Mit csináljunk? – És megint

elment. Mumtaz jött be, egy bádogtányér rizzsel, dhállal és currys csirkével. – Nem szopik – mondta neki Rupbán. – Nem tudja, mit kell csinálni. Talán az a

Sorsa, hogy éhen haljon. Mumtaz a szemét forgatta. – Majd szopik reggel. Most te egyél. Különben te is arra ítéltetsz, hogy éhen halj.

– Elmosolyodott a sógornője kicsi, szomorú arca láttán: minden arcvonása összerendeződött, szokás szerint, hogy elsirasson mindent, ami elmúlt, és mindent, ami el fog múlni.

De Naznín nem szopott reggel. És másnap sem. Az azt követő napon elfordította a fejét a mellbimbótól, és öklendező hangokat hallatott. Rupbán, aki híresen sokat sírt, nem tudta kielégíteni a könnyigényt. Emberek jöttek: nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, fivérek, unokaöcsök, unokahúgok, sógorok, falusi asszonyok, és Banésza. A bába végigvonszolta lábát a kunyhó kemény sárpadlóján, és alaposan szemügyre vette a kislányt.

– Hallottam egy gyerekről, aki nem volt hajlandó az anyjától szopni, de egy kecske etette. – Mosolygott, és kimutatta fekete ínyét. – Persze nem az én csecsemőim közül való volt.

Hamid eljött egyszer-kétszer, de éjszaka kint aludt egy csókin. Az ötödik napon, amikor Rupbán önkéntelenül is kezdte azt kívánni, bárcsak a Sors sietne már, és elhatározná végre magát, Naznín rászorította a száját a mellbimbójára, hogy ezernyi izzó tűszúrás futott végig Rupbán mellén, aki fájdalmában és a jó és türelmes asszonyok megkönnyebbülésével felkiáltott.

Ahogy Naznín cseperedett, sokszor hallotta a Hogyan Bíztunk a Sorsodra történetét. Az anyja bölcs döntésének köszönhetően maradt életben Naznín, hogy azzá a széles arcú, mindenre figyelő lánnyá legyen, akivé vált. Ha az ember a Sorsa ellen harcol, az gyengítheti a vért. Néha, sőt legtöbbször halálos is lehet. Naznín egyetlenegyszer sem vonta kétségbe a Hogyan Bíztunk a Sorsodra történetének logikáját. Sőt hálás volt az anyja csendes bátorságáért, sírós sztoicizmusáért, amely szinte naponta megmutatkozott.

– Az anyád természete szerint egy szent – mondogatta Hamid, és ilyenkor mindig elfordította a tekintetét. Szentek családjából származik. Így amikor Rupbán azt tanácsolta Naznínnak, hogy a szívében és a lelkében legyen megnyugvás, hogy fogadja el Isten Kegyelmét, hogy ugyanolyan közönnyel kezelje az életet, ahogy az kezelné őt, Naznín nagy fejét hátrabillentve, az egykedvűségtől bágyadt arccal, figyelmesen hallgatta.

Mulatságosan komoly gyermek volt. – Hogy van az én drágaságom? Még mindig örülsz, hogy visszatértél az életbe? –

kérdezte Mumtaz, ha néhány napig nem találkoztak.

– Nincs panaszom vagy bánatom, amiről beszámolhatnék neked – mondta Naznín. – Mindenről Allahnak adok számot.

Amit nem lehet megváltoztatni, azt el kell viselni. És minthogy semmit sem lehetett megváltoztatni, mindent el kellett viselni. Ez az elv uralta az életét. Mantra volt, rendszabály és feladat. Így hát harmincnégy évesen, miután adatott neki három gyermek és egy elvétetett, amikor volt egy mihaszna férje, és egy fiatal és nyughatatlan szeretőt adott neki a sors; amikor először nem várhatott arra, hogy a jövő megmutatkozzon, hanem magának kellett alakítania, éppannyira megdöbbent a saját aktivitásától, mint egy gyermek, aki meglengeti összeszorított öklét, és szemen találja magát.

A húga, Haszina, aki mindössze három nappal azután született, hogy Banésza meghalt (százhúsz évesen akkor és mindörökké), senkire sem hallgatott. Tizenhat éves korában, amikor a szépségét már szinte kibírhatatlan volt viselni vagy akár csak látni, Khulnába szökött a fűrészmalom tulajdonosának unokaöccsével. Hamid a fogát csikorgatta, és a fejszéjét fente. Tizenhat forró napon és hűvös éjszakán át ült a porta bejáratát jelölő két citromfa között. Ez idő alatt minden tevékenysége abból állt, hogy kövekkel dobálta a közeli szemétdombon szimatoló tarka kutyákat, és átkozta a repedtsarkú lányát, akinek a fejét szét fogja verni, amint térden csúszva hazajön. Azokon az éjszakákon Naznín ébren feküdt, hallgatta a bádogtető zörgését, összerezzent a baglyok kuvikolására, amik már nem is baglyoknak hangzottak, hanem inkább úgy, mint egy lány, akit leterít a tarkójára mért fejszecsapás. Haszina nem jött. Hamid visszatért, hogy felügyelje a munkásokat a rizsföldeken. De a néhány pofont leszámítva, amit már a legkisebb célzásért adott, nem látszott rajta, hogy elvesztett egy leányt.

Nem sokkal ezután, amikor az apja megkérdezte, hogy szeretné-e látni annak a férfinak a fényképét, akihez a következő hónapban feleségül fog menni, Naznín megrázta a fejét, és azt válaszolta:

– Abba, jó, hogy te választottál nekem férjet. Remélem, olyan jó feleség leszek majd, mint Amma. – De amikor megfordult, hogy elmenjen, akaratlanul is észrevette, hová tette az apja a fényképet.

Véletlenül meglátta. Előfordul az ilyesmi. Magával hordozta a képet a fejében, miközben a fügefák alatt sétált az unokatestvéreivel. A férfi, akihez hozzá fog menni, öreg volt. Legalább negyvenéves. Olyan arca volt, mint egy békának. Összeházasodnak, és a férfi visszaviszi magával Angliába. Végignézett a villanásnyi esti fényben zölden és aranyosan csillogó mezőn. A távolban egy héja körözött és lecsapott, aztán megint felemelkedett, és fölrepült az égbe, amíg semmivé zsugorodott. Volt egy kunyhó a rizsföld közepén. Sehogyan sem állt jól: mintha szégyenkezne, az egyik oldala lecsúszott, próbált elbújni. A tornádó, amely elsöpörte a szomszéd falu felét, kiválasztotta ezt a kunyhót, hogy megmentse, de máshová helyezte. A faluban még mindig a halottaikat temették, és holttesteket kerestek. Sötét pontok mozogtak a távoli földeken. Férfiak, akik tették, amit csak tehettek ezen a világon.

TOWER HAMLETS, LONDON, 1985

Naznín integetett a tetovált asszonyságnak. A tetovált asszonyság mindig ott volt, valahányszor csak Naznín kinézett a kiszáradt fű és a csorba kockakövek fölött a szemközti bérházra. A legtöbb lakásban, amelyek lezárták a tér három oldalát, áttetsző függöny volt, és mögöttük az élet csupa forma és árny. De a tetovált asszonyságnak egyáltalán nem volt függönye. Délelőtt és délután ott ült, nagy combjai lecsorogtak a széke oldalán, előrehajolt, hogy leverje a hamut egy tálba, hátrahajolt, hogy meghúzza a sörösdobozt. Most ivott, aztán kidobta a dobozt az ablakon.

Dél felé járt az idő. Naznín végzett a házimunkával. Nemsokára elkezdi készíteni a vacsorát, de egy ideig hadd teljen az idő. Meleg volt, a napfény laposan esett a fém ablakkeretekre, és visszaverődött az üvegről. Egy vörös-arany szári lógott ki a Rosemead háztömb egyik legfelső emeleti lakásából. Kicsit lejjebb egy kisbaba partedlije és miniatűr kezeslábasa. A téglafalra csavarozott táblán a feliratot kimért angol nagybetűkkel írták, alatta a kacskaringókat pedig bengáliul. Szemetet lerakni tilos. Parkolni tilos. Labdázni tilos. Két öregember fehér, bő pandzsábi nadrágban és kerek sapkában ballagott az úton, lassan, mintha nem akarnának oda menni, ahová mennek. Sovány, barna kutya szimatolt el a fű közepéig, aztán elvégezte a dolgát. A szellő Naznín arcán tele volt a dugig rakott közös szemetesek szagával.

Már hat hónapja, hogy elküldték Londonba. Minden reggel, mielőtt kinyitotta a szemét, azt gondolta: Ha az a kívánós fajta lennék, tudom, mit kívánnék. Aztán kinyitotta a szemét, és meglátta Csanu puffadt arcát maga mellett a párnán, az ajka még álmában is méltatlankodva szétnyílt. Látta a rózsaszínű fésülködőasztalt a kacskaringós szélű tükörrel, és az éktelen, fekete szekrényt, amely elfoglalta a szoba nagy részét. Nem csalás ez? Azt gondolni, hogy tudom, mit kívánnék? Nem ugyanaz, mint tényleg kívánni is? Ha tudja, mi lenne a kívánság, akkor valahol a szíve mélyén már ki is mondta.

A tetovált asszonyság visszaintegetett Naznínnak. Megvakarta a karját, a vállát, a feneke hozzáférhető részeit. Ásított, és cigarettára gyújtott. A kilátszó bőrének legalább az egyharmadát tinta borította. Naznín soha nem volt elég közel (ennél soha nem közelebb, soha nem távolabb), hogy kivehesse a mintákat. Csanu azt mondta, hogy a tetovált asszonyság egy Pokol Angyala, ami nagyon feldúlta Naznínt. Azt gondolta, a tetoválások esetleg virágok vagy madarak. Csúfak voltak, és a kelleténél jobban elcsúfították a tetovált asszonyságot, de a tetovált asszonyságot ez nyilvánvalóan nem érdekelte. Valahányszor csak Naznín látta, mindig ugyanolyan unott és szenvtelen volt az arca. Ezt az állapotot keresték a szádhuk, akik rongyokban járták a muszlim falvakat, közönyösen az idegenek kedvessége, a barátságtalan napsütés iránt.

Naznínnak néha eszébe jutott, hogy lemegy, átvág az udvaron, és megmássza a Rosemead lépcsőházát a negyedik emeletre. Lehet, hogy be kéne kopogtatnia néhány ajtón, mielőtt a tetovált asszonyság kinyitná. Vinne valamit, szamószát vagy bhádzsit ajándékba, és a tetovált asszonyság mosolyogna, és Naznín is mosolyogna, és talán együtt üldögélnének az ablakban, hogy könnyebben teljen az idő. Gondolt rá, mégsem ment. Idegenek nyitnának ajtót, ha rossz helyen kopogtatna. A tetovált asszonyság megharagudhat az alkalmatlankodásért. Szemmel láthatólag nem szereti otthagyni a székét. És ha nem haragszik, akkor is mi értelme? Naznín két dolgot

tudott mondani angolul: bocsánat és köszönöm. El tud tölteni még egy napot egyedül. Ez is csak egy újabb nap.

Hozzá kéne látnia a vacsorához. A currys bárány elő volt készítve. Tegnap este megcsinálta paradicsommal és újkrumplival. Maradt csirke a fagyasztóban múltkorról, amikor meghívták Azad doktort, aki az utolsó pillanatban lemondta. De a dhált még meg kell csinálni, és a zöldségtálakat, meg kell őrölni a fűszereket, megmosni a rizst, és elkészíteni a mártást a halhoz, amit Csanu majd este hoz. Elöblíteni a poharakat, és átdörzsölni újságpapírral, hogy fényesek legyenek. A terítőn van néhány folt, amelyet ki kell szedni. Mi van, ha nem sikerül? Összeragadhat a rizs. Elsózhatja a dhált. Csanu elfelejtheti a halat.

Csak vacsora. Egy vacsora. Egy vendég. Nyitva hagyta az ablakot. A szófára állt, hogy elérje, és levette a Szent Koránt a

magas polcról, amelyet Csanu, kényszer hatására, külön erre a célra készített. Olyan buzgón nyilvánította ki az imaszándékát, ahogy csak tudta, oltalmat keresve a Sátán elől, összeszorított ököllel, hogy a körmei a tenyerébe vájtak. Aztán találomra kiválasztott egy oldalt, és olvasni kezdte.

Allahé [mind] az, ami az egekben és a földön van. Bizony, meghagytuk azoknak, akik tielőttetek kapták az írást és nektek [is], hogy féljétek Allahot! ha hitetlenek vagytok [az Allahnak nem árt és nem használ], mert Allahé [mind] az, ami az egekben és a földön van. Allah nem szorul senkire és magasztalt.

A szavak megnyugtatták a gyomrát, és elégedett volt. Még Azad doktor is semmi Allahhoz képest. Allahé mindaz, ami az egekben és a földön van. Hangosan elismételte néhányszor. Nyugodt volt. Semmi sem háborgathatja. Csak Isten, ha úgy akarja. Lehet, hogy Csanu izgága lesz és sopánkodni fog, mert Azad doktor jön vacsorára. Csak hadd sopánkodjon. Allahé mindaz, ami az egekben és a földön van. Hogy hangzik ez vajon arabul? Még gyönyörűbben, mint bengáliul, gondolta Naznín, mert azok Isten tényleges szavai.

Becsukta a könyvet, és körülnézett a szobában, hogy ellenőrizze, elég rend van-e. Csanu könyvei és iratai az asztal alatt voltak felhalmozva. El kell tenni őket, különben Azad doktor lába nem fog elférni. A szőnyegeket, amelyeket korábban kilógatott az ablakon és kiporolt egy fakanállal, vissza kell tenni. Három szőnyeg volt: vörös és narancssárga, zöld és lila, barna és kék. A nagy szőnyeg sárga volt, zöld levélmintával. Száz százalék nejlon, és Csanu azt mondta, elnyűhetetlen. A szófa és a fotelok szárított tehénlepény színűek, nagyon praktikus szín. A fejtámlákon kis műanyag tokok, hogy védjék a kárpitot Csanu hajolajától. Sok bútor volt, több, mint amennyit Naznín valaha is látott egy szobában. Ha összeszednénk minden bútort a portán, a nagynénik és nagybácsik ghárjából, az se lenne több, mint ami ebben az egyetlen szobában található. Volt egy alacsony asztal üveglappal és narancssárga, műanyag lábakkal; három kicsi faasztal, amelyeket egymásba lehetett rakni; a nagy asztal, amelyet az esti étkezéshez használtak; egy könyvespolc, egy sarokszekrényke, egy újságtartó, egy zsúrkocsi tele iratokkal és dossziékkal; a szófa és a fotelok, két lábzsámoly, hat étkezőszék, és egy vitrin. A falakat sárga tapéta borította, takarosan felfelé és lefelé vonuló barna négyzetekkel és körökkel. Gouripurban még hasonlója sem volt senkinek. Erre büszke volt. Az apja a második leggazdagabb ember a faluban, és neki sem volt ehhez foghatója. Jó házasságot szerzett neki. Tányérok lógtak a falon, kampókon és drótokon, nem evésre, csak dísznek. Némelyiknek arany szegélye volt. „Arany levél”, így hívta Csanu. Az ő

bekeretezett oklevelei fent voltak a tányérok között. Naznínnak mindene megvolt. Ennyi szép holmi.

Visszatette a Koránt a helyére. Mellette feküdt a Legszentebb Könyv, bársonytokban: az arab nyelvű Korán. Naznín az ujjával megérintette a bársonyt.

A vitrinre bámult: tele volt agyagállatokkal, porcelánfigurákkal és műanyag gyümölcsökkel. Mindegyiket le kellett porolni. Eltűnődött, vajon hogy jut be oda a por, és honnan jön. Mindez Allahé. Elgondolkozott, mire kellhetnek Neki az agyagtigrisek, az apró dísztárgyak és a por.

És aztán, mivel hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, és megint szétszórt lett, magában recitálni kezdte az egyik szúrát a Szent Koránból, amit az iskolában tanult. Nem tudta, mit jelentenek a szavak, de a ritmusuk megnyugtatta. A lélegzete lentről, a hasából jött. Ki és be. Egyenletesen. Csendesen. Naznín elaludt a szófán. A jáde-zöld rizsföldeket nézte, és a hideg, sötét tóban úszott. Kart karba öltve ment az iskolába Haszinával, és az út egy részén ugrándoztak, és elestek, és leporolták a térdüket. És minamadarak énekeltek a fákon, és kecskék legelésztek, és a nagy, bánatos vízibivalyok úgy ballagtak el mellettük, mint egy temetési menet. És fölöttük a mennybolt széles volt és üres, és előttük messzire elnyúlt a föld, és ő a legvégéig ellátott, ahol sötétkék vonallá maszatolta szét az eget.

Amikor felébredt, már majdnem négy óra volt. Kisietett a konyhába, és elkezdett hagymát vágni; az álmot még nem törölte ki a szeméből, így hamarosan elvágta az ujját: egy mély vágás a bal mutatóujján, pont a köröm alatt. Kinyitotta a hideg vizes csapot, és alátartotta a kezét. Mit csinál most Haszina? Ez a gondolat állandóan eszébe jutott. Mit csinál pont most? Még csak nem is gondolat volt. Inkább egy érzés, egy döfés a tüdőbe. Csak Isten tudja, mikor látja megint.

Nyugtalanította, hogy Haszina kapálódzik a sors ellen. Abból semmi jó nem származhat. Egyetlen ember sem mondhatja, hogy igen. De ha az ember jobban megnézi, mélyebben belegondol, honnan lehet biztosan tudni, hogy Haszina nem egyszerűen a sorsát követi? Ha a sorson nem lehet változtatni, bármennyire harcolunk is ellene, akkor lehet, hogy Haszinának az a sorsa, hogy megszökjön Malekkal. Lehet, hogy ez ellen harcolt, és ez volt az, amin nem tudott változtatni. Ó, azt hiszed egyszerű, miután már réges-régen meghoztad a döntést, a sors szavát követni, de honnan lehet tudni, merre hív? És ott van minden egyes nap, amin túl kell jutni. Amikor Csanu ma este hazajön, és azt látja, hogy rendetlenség van, és a fűszerek meg sincsenek őrölve, így csinálhatna-e a kezével, és azt mondhatná-e: Ne tőlem kérdezd, miért nincs kész semmi, nem én döntöttem így, hanem a sors. Egy feleséget ennél kisebb sértésért is joggal elverhetnek.

Csanu eddig még nem verte meg. Nem adta jelét, hogy meg akarná verni. Sőt kedves volt és gyöngéd. De így is bolondság feltételezni, hogy soha nem is fogja megverni. Csanu szerint ő „dolgos lány” (hallotta, hogy a telefonba mondja). Megdöbbenne, ha mulasztáson kapná.

– Romlatlan leány. Falusi.

Naznín egyik éjjel felkelt egy pohár vízért. Egy héttel azelőtt házasodtak össze. Lefeküdt aludni, Csanu pedig még fenn volt, és telefonon beszélt, miközben ő az ajtó mögött állt.

– Nem – mondta Csanu. – Nem mondhatnám. Nem szép, de nem is olyan csúnya. Széles arc, nagy homlok. A szeme egy kicsit túl közel van egymáshoz.

Naznín a fejéhez emelte a kezét. Igaz. Nagy a homloka. De sosem gondolta, hogy a szeme túl közel van egymáshoz.

– Nem magas. Nem alacsony. Olyan 160 centi. A csípője egy kicsit keskeny, de elég széles, szerintem, hogy kihordjon egy gyereket. Mindent összevéve, elégedett vagyok. Lehet, hogy ha megöregszik, szakállat növeszt, de most még csak tizennyolc éves. És a vak nagybácsi is jobb, mint a semmilyen nagybácsi. Túl régóta vártam már egy feleségre.

Keskeny csípő! Te örülhetnél, ha csak ennyi hibád volna, mondta magában Naznín, miközben a Csanu hasán csüngő háj hurkákra gondolt. Mind a száz tolladat és ceruzádat be lehetne dugni a hurkák alá, és biztonságban lennének. Még egy-két könyvet is odagyömöszölhetnél. Ha a pipaszár lábad bírná a súlyt.

– Ráadásul dolgos lány. Takarít és főz, meg minden. Az egyetlen, amit felróhatok, hogy nem tudja rendbe rakni az irataimat, mert nem tud angolul. De nem panaszkodom. Ahogy mondtam, falusi lány: teljesen romlatlan.

Csanu tovább beszélt, de Naznín visszaosont az ágyba. A vak nagybácsi is jobb, mint a semmilyen nagybácsi. A férje mindenre tudott egy közmondást. Bármilyen feleség jobb a semmilyen feleségnél. A valami jobb, mint a semmi. Mit képzelt? Hogy Csanu szerelmes belé? Hogy hálás, amiért ő, aki fiatal és bájos, elfogadta? Hogy amiért feláldozta magát Csanunak, jár neki valami? Igen. Igen. Hirtelen belenyilallott, hogy ezt képzelte. Micsoda bolond lány. Micsoda elbizakodottság. Micsoda önhittség.

Mintha elállt volna a vérzés. Naznín elzárta a csapot, és egy darabka papírtörlőt tekert az ujja köré. Kivel beszélt aznap Csanu? Lehet, hogy Bangladesből telefonált valaki, egy rokon, aki nem tudott eljönni az esküvőre. Lehet, hogy Azad doktor volt. Ma este a saját szemével is láthatja a nagy homlokát és a túl közel ülő szemét. Vérpettyek szivárogtak át a vágásból. Naznín eldobta a papírtörlőt, és nézte, hogyan hullanak a vörös cseppek az ezüst mosogatóba. A cseppek egymásba szaladtak, mint a higany, és legördültek a lefolyón. Mennyi ideig tartana, amíg minden vér kiürülne az ujjából, cseppenként? Mennyi ideig a karjából? És a testéből, az egész testéből? A legjobban az emberek hiányoztak neki. Nem bizonyos emberek (persze Haszinát leszámítva), hanem csak úgy, az emberek.

Ha a falra szorította a fülét, hallott hangokat. Megy a tévé. Köhögés. Néha egy lehúzott vécé. Valaki fönt arrébb húz egy széket. Lent hangos veszekedés. Mindenki a maga dobozában, örül annak, amije van. Tizennyolc évéből alig tudott olyan pillanatra visszaemlékezni, amelyet egyedül töltött volna. Amíg férjhez nem ment. És el nem jött Londonba, hogy nap nap után ebben a nagy dobozban üljön a leporolandó bútorokkal és a magánéletek tompított hangjaival, lezárva fölötte, alatta és körülötte.

Naznín megvizsgálta az ujját. A vérzés megint elállt. Most kósza gondolatok jöttek. Beszél Csanuval egy új száriról. Abba nem búcsúzott el. Azt hitte, reggel eljön, mielőtt elmennek Dakkába, a repülőtérre. De amikor fölkelt, már kiment a földekre. Azért, mert túlságosan fontos volt neki, vagy mert egyáltalán nem? Több politúr kell.

És hipó a vécéhez. Csanu ma este is ki akarja majd vágatni a tyúkszemeit? Mit csinál Haszina?

Bement a hálószobába, és kinyitotta a szekrényt. A levél az alján volt egy cipősdobozban. Leült az ágyra, hogy elolvassa, a lába közben majdnem hozzáért a fekete, lakkozott ajtóhoz. Néha azt álmodta, hogy rázuhan a szekrény, és szétlapítja a matracon. Néha azt álmodta, hogy bezárták a szekrénybe, és dörömböl és dörömböl, de senki sem hallja.

Ahmed unokatestvérünk adta meg a címedet áldja Isten. Hallok a házasságról és sokszor imádkozok az esküvőd napján szintén most is imádkozok. Imádkozok hogy a férjed jó ember. Írni fogsz és elmeséled nekem az összes mindent.

Én olyan boldog vagyok most majdnem félek. Alig merem a szemem kinyitni. Mér van ez? Mi hoz félelmet? Istett nem csak a szenvedés végett tett a földre engem. Ezt tudom mindig akkor is amikor a napok nem hoznak fényt.

Malek nagybátyja szerzett neki Első Osztályú munkát a vasútnál. Ez a nagybácsi nagyon fontos ember a vasútnál. Malek elmegy korán reggel és későnkésőn jön meg. Nem tud sokat a vonatokról meg ilyesmikről de szintén azt is mondja hogy nem számít. Az okosság számít. Senki sem okosabb az én férjemnél.

El tudod képzelni? Bérházba lakunk három emeletes. A mi lakásunkba két szoba van. Veranda nincsen de felmegyek a tetőre. Barna

kőpadló van hűsíti a lábat. Van ágyunk fémrugós egy fiókos szekrény meg két szék a hálóba. Összehajtogatom a szánkat és dobozba teszem az ágy alatt. A nappaliba van nekünk három nád szék egy kis szőnyeg egy zsámoly (Malek szereti rátenni a lábát) egy láda csak átmeneti amíg lesz asztal. Paraffin tűzhely is kendő alatt tartom hogy rend legyen. A lábost meg a serpenyőt mind a ládába tartom. Alig vannak csótányok talán csak egyet vagy esetleg kettőt látok néhanéha.

Bár semmink sincsen boldog vagyok mégis. Van szerelem. A szerelem boldogság. Néha szaladnék és ugrálnék mint egy kecske. Így csináltuk mi mikor iskolába mentünk. De nincs sok hely a futáshoz itt én pedig tizenhat éves és férjes asszony.

Minden jó közöttünk most. Nem hagyom hogy a nyelvem bajt okozzon ahogy az én férjem mondja. Csak mert a férfi kedves a feleségéhez nem jelenti hogy az beszélhet amit akar. Ha a nők megértenék ezt senki nem fogná őket verni. Maleknek van Első Osztályú munkája. Imádkozok fiúért. Imádkozok hogy Malek anyja megbocsássa a házasságunk „vétkét”. Majd lesz. Lesz idő mikor úgy szeret engem mint lányát. Ha tévedek nem igazi anya mert egy anya szereti a fia minden részét. Most én része vagyok. Ha Amma élne szerinted megbocsátaná ezt a dolgot amit Abba nem tud? Néha azt gondolom igen azt tenné. Sokszor azt gondolom nem és akkor mérges vagyok és szintén túlságosan szomorú is.

Nővérkém gondolok rád mindennap és szeretettel. Tiszteltetem a férjedet. Most megvan neked a cím írsz és elmondasz minden dolgot Londonról. Reszketek tőle olyan messze vagy. Emlékszel azokra a mesékre amit kiskorunkba hallottunk így kezdődik. „Volt egyszeregy herceg messzimesszi földön élt hét tengeren és tizenhárom folyón is túl.” Így gondolok rád. Csak mint hercegnő.

Látjuk egymást nemolyan nagyon sokára és megint úgy leszünk, mint kislánykorunkba.

Valaki kopogott a lakás bejárati ajtaján. Naznín résnyire kinyitotta, miközben még rajta volt a lánc, aztán becsukta, amíg levette a láncot, és szélesre tárta.

– Senki nem mondja a szemébe – mondta Iszlám asszony Razja Ikbálnak. – De a háta mögött mindenki beszéli. Nem szeretem az ilyen pletykákat.

Naznín szalámot váltott a vendégeivel, és kiment teát főzni. Iszlám asszony a szófáról az alacsony asztal fölé hajolt, zsebkendőket hajtogatott

össze, és begyűrte a kardigánja kiöblösödött ujjaiba. – A pletyka terjesztése a mi nemzeti kedvtelésünk – mondta Razja. – Ezzel nem

akarom azt mondani, hogy jó dolog. Legtöbbször szemernyi igazság sincs benne. – Naznínra sandított, aki épp lerakta a teásdolgokat. – Most mit beszélnek? Ha valaki mástól hallom, helyre tudom tenni minden tekintetben.

– Szóval – mondta lassan Iszlám asszony. Nekidőlt a barna bútorhuzatnak. A ruhája ujjai kitüremkedtek és dagadoztak. Szövetpapucs volt a lábán és fekete zokni. Naznín átnézett az asztal üveglapján, és látta, ahogy Iszlám asszony lába megrándul az izgalomtól, amelyet az arca nem árul el. – Nem szabad elfelejteni, hogy nem voltak gyerekei. És tizenkét év házasság után.

– Igen, így van – mondta Razja. – Ez a legrosszabb, minden nőnek. – És tizenhat emelet magasban, ha az ember úgy dönt, hogy leugrik, akkor ott a

vége. – Iszlám asszony előhúzott egy zsebkendőt, és letörölt egy kis izzadságot a homlokáról. Naznínnak a puszta látványától is elviselhetetlenül melege lett.

– Még kripli sem marad belőle, ha valaki olyan magasról ugrik le – helyeselt Razja. Elfogadott egy csészét Nazníntól, és férfiméretű kezébe fogta. Fekete fűzős cipőt viselt, széles, vastag talpút. A szári furcsán állt rajta. – De persze baleset volt. Miért mondanának mást?

– Szörnyű baleset – mondta Iszlám asszony. – De mindenki suttog a férj háta mögött.

Naznín a teáját szürcsölgette. Tíz perccel múlt öt, és még csak annyit csinált, hogy felvágott két hagymát. Nem hallott a balesetről. Csanu nem említett semmit. Tudni akarta, ki volt a nő, aki ilyen szörnyű módon halt meg. Gondolatban kitalált néhány kérdést, megfogalmazta és átfogalmazta őket.

– Szégyen, gyalázat – mondta Razja. Rámosolygott Naznínra. Naznín azt gondolta, Razja nem úgy néz ki, mint aki tényleg így is gondolja. Amikor mosolygott, úgy látszott, mélységesen mulattatja a dolog, bár a szája csak enyhén görbült fölfelé, hogy sajnálkozást fejezzen ki, ne nevetést. Hosszú orra volt és keskeny szeme, amely mindig valamilyen szögből nézett az emberre, soha nem egyenesen, úgyhogy úgy nézett ki, mint aki állandóan méregeti, ha ugyan nem csúfolja.

Iszlám asszony olyan hangot hallatott, amellyel jelezte, hogy valóban gyalázat. Elővett egy tiszta zsebkendőt, és kifújta az orrát. Illedelmes szünet után megkérdezte:

– Hallottad, mi van Dzsorinával? – Hallottam ezt-azt – mondta Razja, mintha semmilyen Dzsorinával kapcsolatos

újság nem érdekelné. – És mit szólsz hozzá? – Attól függ – mondta Razja, és lenézett az orra mentén a teájára -, melyik

bizonyos dologra gondol. – Semmi olyat nem mondok, amit ne tudna már amúgy is mindenki. Nem

nagyon lehet titokban tartani, ha az ember elkezd munkába járni.

Naznín észrevette, hogy Razja élesen felpillant. Razja nem tudott ezekről a dolgokról, amelyekről Iszlám asszony. Iszlám asszony mindenkiről tudott mindent. Már majdnem harminc éve élt Londonban, és aki bangladesi, mit tarthatott titokban előtte? Iszlám asszony volt az első, aki meglátogatta Naznínt azokban a kezdeti időkben, amikor még forgott vele a világ, és a napok mind álmok voltak, és az igazi élet csak éjszaka jött el, amikor aludt. Csanu Iszlám asszonyt „tiszteletre méltónak” tartotta. Nem sok ember volt elég „tiszteletre méltó”, hogy meglátogassa őket, vagy akit érdemes volt meglátogatni.

– Tudniillik – mondta Csanu, amikor ezt először elmagyarázta – a legtöbb a mieink közül itt szilheti. Mind összetartanak, mert ugyanabból a körzetből származnak. Ismerik egymást a falvakból, és eljönnek Tower Hamletsbe, és azt hiszik, megint a faluban vannak. A legtöbbjük megszökött egy hajóról. Így jöttek. Cselédmunkát végeznek a hajón, kulimunkát, vagy megbújnak a hajófenékben, mint a kis patkányok. – Megköszörülte a torkát, és a szoba hátsó része felé fordult, úgyhogy Naznín odanézett, hogy lássa, kihez beszél. – És amikor megszöknek a hajóról, és idemenekülnek, akkor bizonyos értelemben megint otthon vannak. És egy fehér embernek bizony mind egyformák vagyunk: piszkos kis majmok, mind ugyanabból a majomnemzetségből. De ezek az emberek parasztok. Tanulatlanok. Analfabéták. Korlátoltak. Nincs bennük becsvágy. – Csanu hátradőlt, és a pocakját simogatta. – Nem nézem le őket, de mit csináljunk? Ha egy ember csak riksát vezetett, és soha életében nem volt a kezében könyv, akkor mit lehet várni tőle?

Naznín eltűnődött Iszlám asszonyon. Ha mindenkinek a dolgairól tud, akkor nyilván mindenkivel érintkezik, akár paraszt, akár nem. És mégis tiszteletre méltó.

– Munkába jár? – kérdezte Razja Iszlám asszonytól. – Mi történt Dzsorina férjével?

– Semmi sem történt Dzsorina férjével – mondta Iszlám asszony. Naznín csodálta a módot, ahogy a szavak elhagyták a száját, mint a puskagolyók. Már túl késő volt, hogy a nőről kérdezzen, aki leesett a tizenhatodik emeletről.

– A férje még mindig dolgozik – mondta Razja, mintha ő szolgáltatná az információt.

– A férj dolgozik, mégsem tudja megtölteni a hasát. Bangladesben egy fizetésből tizenketten esznek, de Dzsorina nem tudja megtölteni a hasát.

– Hová jár? A ruhagyárba? – Mindenfélékkel keveredik: törökökkel, angolokkal, zsidókkal. Mindenfélékkel.

Én nem vagyok régimódi – mondta Iszlám asszony. – Nem hordok burkhát. Gondolatban tartom a purdát, ami a legfontosabb dolog. Ráadásul van elég kardigánom és kezeslábasom, és kendő a fejemre. De ha ezekkel érintkezel, még ha jó emberek is, le kell mondanod a kultúrádról, hogy elfogadd az övékét. Így van ez.

– Szegény Dzsorina – mondta Razja. – El tudod képzelni? – kérdezte Nazníntól, aki nem tudta.

Tovább beszélgettek, és Naznín főzött még teát, és válaszolt néhány kérdésre magáról és a férjéről, és végig a vacsorára gondolt, és arra, hogy lehetetlen bármit is szóvá tennie a vendégeinek, akiket szívesen kell látni.

– Azad doktor ismeri Dalloway urat – magyarázta neki Csanu. – Neki van befolyása. Ha szól értem egy jó szót, magától megy az előléptetés. Ez így működik.

Mindenképpen rendesen süsd meg a fűszereket, és nagy darabokra vágd a húst. Nem akarok kis darab húsokat ma este.

Naznín Razja gyerekei felől érdeklődött, egy ötéves fiú és egy hároméves lány után, akik egy nagynéni házában játszottak. Kérdezősködött Iszlám asszony reumás csípője felől is, és Iszlám asszony olyan hangokat hallatott, amelyekkel jelezte: a csípője valóban rendkívül zavarja, de mivel sztoikus, nem olyasmi, amit említésre méltónak találna. És aztán, amikor a vacsora miatti szorongásától már fájt a melle, a vendégei felálltak, hogy induljanak, és Naznín az ajtóhoz sietett, udvariatlannak érezve magát, ahogy várja, hogy elmenjenek.

MÁSODIK FEJEZET

Azad doktor kicsi, pedáns ember volt, aki – a bangladesi szokással ellentétben – csak egy negyed decibellel beszélt hangosabban a suttogásnál. Mindenki, aki hallani akarta, mit mond, kénytelen volt közel hajolni, így Csanu egész este azt a látszatot keltette, hogy csüng minden szaván.

– Jöjjön – mondta Azad doktor, amikor Naznín az asztal mögött álldogált, arra várva, hogy tálalhasson – Jöjjön, üljön ide hozzánk.

– A feleségem nagyon félénk. – Csanu mosolygott, és a fejével intett Naznínnak, hogy üljön le.

– Ezen a héten járt nálam két közülünk való fiatalember, akik nagyon siralmas állapotban voltak. Egyenesen megmondtam nekik: „Maga dönt: abbahagyja az ivást most, vagy Ídre kikészül a mája.” Tíz éve ez elképzelhetetlen lett volna. Ketten egy héten! De manapság a gyermekeink azt utánozzák, amit itt látnak, kocsmába járnak, night-clubokba. Vagy otthon isznak a hálószobájukban, ahol a szüleik szerint tökéletes biztonságban vannak. Az a baj, hogy a közösségünk nincs kellően felvilágosítva ezekről a dolgokról. – Azad doktor egyetlen korttyal megivott egy pohár vizet, és töltött magának még egyet. – Mindig iszom két pohárral, mielőtt hozzálátok. – Megitta a második pohárral. – Remek. Így nem fogok túl sokat enni.

– Egyen! Egyen! – mondta Csanu. – A víz jó, megtisztítja a szervezetet, de az étel is nagyon fontos. – Rizst és bárányt lapátolt fel az ujjaival, és rágott. Túl sokat vett egyszerre a szájába, és cuppogó hangokat adott ki evés közben. Amikor újra meg tudott szólalni, azt mondta: – Egyetértek önnel. A közösségünk ezzel nincs tisztában, amiként sok mással sincs. De ami engem illet, nem áll szándékomban megkockáztatni, hogy ilyesmi történjen a gyerekeimmel. Visszamegyünk, mielőtt elzüllenek.

– Ez a másik betegség, amelyben szenvedünk – mondta az orvos. – Hazatérés szindrómának hívom. Tudja, mit jelent? – Naznínhoz fordult.

Naznín meleget érzett a tarkójában, és szavakat formált meg, amelyek nem hagyták el a száját.

– Magától értetődő – mondta Csanu. – Ezek az emberek alapvetően parasztok, és hiányzik nekik a föld. A föld vonzása még a vér vonzásánál is erősebb.

– És amikor eleget megtakarítottak, felszállnak egy repülőgépre, és elmennek? – Igazából soha nem is jönnek el otthonról. A testük itt van, de a szívük amott. És

különben is, nézze meg, hogy élnek: csak újra megteremtik itt is a falvakat. – De soha nem tesznek félre annyit, hogy visszamenjenek. – Azad doktor szedett

magának zöldséget. Az inge makulátlanul fehér volt, a gallérja és nyakkendője pedig olyan magasra ért az álla alatt, hogy úgy látszott, nincs is nyaka. Naznín meglátott egy olajos sárga foltot a férje ingén, ahová lecsöpögtette az ételt.

Azad doktor folytatta: – Minden évben azt gondolják, hogy csak még egy év. De bármennyit tesznek is

félre, soha nem elég.

– Nekünk nem kéne sok – mondta Naznín. Mindkét férfi ránézett. A tányérjához beszélt. – Úgy értem, nagyon kevésből is meg tudnánk élni. – Égett a tarkója.

Csanu nevetése betöltötte a csendet. – A feleségem csak most rendezkedik be itt. – Köhintett, és fészkelődött a székén.

– Az a helyzet, hogy a közelgő előléptetéssel kezdenek most jól menni a dolgaim. Ha megerősítik az előléptetést, akkor sok minden lehetséges.

– Régen mindig arra gondoltam, hogy visszamegyek – mondta Azad doktor. Olyan halkan beszélt, hogy Naznín kénytelen volt közvetlenül ránézni, mert ahhoz, hogy minden szavát értse, figyelnie kellett a száját. – Minden évben azt gondoltam: talán az idén. És hazamentem látogatóba, vettem még egy kis földet, találkoztam a rokonokkal és barátokkal, és elhatároztam, hogy végleg visszamegyek. De mindig történt valami. Árvíz, tornádó, amely épphogy csak elkerülte a házat, egy áramszünet, a bürokrácia packázásának valami elképesztő példája, lefizetések, hogy valami elintéződjön. És akkor azt gondoltam: hát, talán az idén nem. És most már nem tudom. Egyszerűen nem tudom.

Csanu a torkát köszörülte. – Természetesen még nem jelentették be. Mások is jelentkeztek. De annyi

szolgálatban töltött év után... Tudja, hogy hat év alatt egyetlenegyszer sem késtem el? És csak három napig voltam betegszabadságon, még a gyomorfekéllyel is. Néhány kollégám nagyon beteges, állandóan kiíratják magukat ezért vagy azért. Ez nem olyasmi, amire felhívhatnám Dalloway úr figyelmét. Mégis úgy érzem, hogy tudnia kéne róla.

– Sok szerencsét kívánok – mondta Azad doktor. – És ott van még a tudományos perspektíva. Hónapokon belül teljesen kiképzett

tudós leszek, két diplomával. Az egyik egy angol egyetemről. B. A. fokozattal. – Biztos vagyok benne, hogy jó esélyei vannak. – Ezt Dalloway úr mondta? – Kicsoda? – Dalloway úr. Az orvos megvonta elegáns vállát. – A főnököm. Dalloway úr. Ő mondta, hogy jók az esélyeim? – Nem. – Azt mondta, hogy nem jók az esélyeim? – Egyáltalán nem mondott semmit. Nem ismerem a szóban forgó urat. – Az egyik páciense. A titkárnője bejelentkezett a nevében magánál a vállficama

miatt. Fallabdázik. Nagyon aktív ember. Azt mondanám, átlagos felépítésű. Vörös hajú. Kontaktlencsét hord – talán a szemét is szokta vizsgálni.

– Elképzelhető, hogy a betegem. Több ezren járnak a rendelőmbe. – Rögtön mondanom kellett volna: nyúlszája van. Bár már helyrehozták,

plasztikai műtéttel és hasonlókkal, de azért látszik. Erről biztos ráismer. A vendég hallgatott. Naznín hallotta, hogy Csanu visszafojt egy böfögést. Oda

akart menni hozzá, és jól homlokon csapni. Fel akart állni az asztaltól, kisétálni az ajtón, hogy soha többé ne lássa.

– Lehet, hogy a betegem. Nem ismerem. – A férfi majdnem suttogott. – Nem – mondta Csanu. – Értem. – De sok szerencsét kívánok.

– Negyvenéves vagyok – mondta Csanu. Halkan beszélt, mint az orvos, de az ő magabiztossága nélkül. – Tizenhat éve élek ebben az országban. Ez majdnem az életem fele. – Szárazon krákogott. – Amikor idejöttem, fiatalember voltam. Voltak ambícióim. Nagy álmaim. Amikor leszálltam a repülőgépről, ott volt a diplomám a bőröndömben, és néhány font a zsebemben. Azt hittem, piros szőnyeget terítenek elém. Köztisztviselő akartam lenni, és a miniszterelnök magántitkára. – Ahogy mesélte a történetét, felerősödött a hangja. Betöltötte a szobát. – Ez volt a tervem. Aztán rájöttem, hogy egy kicsit másképp mennek a dolgok. Ezek az itteniek nem tudtak különbséget tenni köztem, aki diplomával szállt le a repülőről, és a parasztok között, akik megszöktek a hajóról, és minden vagyonuk a tetű a fejükben. Mit csináljunk? – Összegyúrt egy rizs- és húslabdacsot az ujjaival, és a tányérja körül görgette. – Csináltam ezt-azt. Amit csak tudtam. Ennyi kemény munka, ilyen kevés jutalom. Többé-kevésbé nyugodtan elmondhatom, hogy vad bivalyokat kergettem és a saját rizsemet ettem. Ismeri ezt a mondást? Minden hazulról érkező pénzkérő levelet elégettem. És két ígéretet tettem magamnak. Sikeres leszek, bármi történjék is. Ez az első számú ígéret. A második, hogy haza fogok menni. Amikor sikeres leszek. És meg is tartom ezeket az ígéreteket. – Csanu, aki egyre magasabb és magasabb lett a székén, most újra visszasüllyedt.

– Remek, remek – mondta Azad doktor. Az órájára pillantott. – A pénzkérő levelek még mindig jönnek – mondta Csanu. – A régi szolgáktól, a

szolgák gyerekeitől. Még a saját családomtól is, pedig ők nem szűkölködnek. Csak a pénzre tudnak gondolni. Azt hiszik, az arany az utcán hever, én meg csak behordom a palotámba. De én nem a pénzért jöttem ide. Éheztem én Dakkában? Nem. Kérdeznek a diplomáimról? – A falra mutatott, ahol a különböző bekeretezett oklevelek sorakoztak. – Nem. Sőt... – Megköszörülte a torkát, pedig már tiszta volt. Azad doktor Naznínra nézett, és Naznín akaratlanul is viszonozta a pillantását úgy, hogy belekerült az összekacsintás cinkosságába, amivel elárult valamit a férjéről, amit nem lett volna szabad.

Csanu tovább beszélt. Azad doktor megette az ételt a tányérjáról, miközben Csanué kihűlt. Naznín a currys karfiolból csipegetett. Az orvos a fejét ingatva visszautasította az újabb adagot, és a desszertet is. Összekulcsolt kézzel ült az asztalnál, mialatt Csanu, aki már befejezte a beszédét, hangosan és gyorsan evett. Még kétszer megnézte az óráját.

Fél tízkor Azad doktor azt mondta: – Nos, Csanu. Köszönöm magának és a feleségének ezt a rendkívül élvezetes

estét és az ízletes vacsorát. Csanu tiltakozott, hogy még korán van. Az orvos hajthatatlan maradt. – Fél tizenegykor mindig visszavonulok, és előtte még olvasok egy fél órát az

ágyban. – Nekünk, értelmiségieknek össze kell tartanunk – mondta Csanu, és kikísérte a

vendégét az ajtóhoz. – Ha megfogadja a tanácsomat, mint egyik értelmiségiét a másiknak, lassabban

eszik, alaposabban rág, és csak kis adag húsokat. Különben újra találkozunk a klinikán egy újabb gyomorfekély miatt.

– Csak gondoljon bele – mondta Csanu -, ha nem lett volna eleve is gyomorfekélyem, nem találkoztunk volna, és nem vacsoráztunk volna így együtt.

– Na igen – mondta az orvos. Mereven intett, és eltűnt az ajtó mögött.

Ment a tévé. Csanu szerette, ha villódzik esténként, mint egy tábortűz a szoba sarkában. Néha odament, és felpiszkálta azzal, hogy megnyomta a gombokat, amitől a fény felvillant és megváltoztatta a színét. Általában nem figyelt rá oda. Naznín kezében volt az utolsó halom mosatlan edény, hogy kivigye a konyhába, de a képernyő visszatartotta. Egy férfi nagyon szűk öltönyben (olyan szűkben, hogy láthatóan kirajzolódtak az intim részei) és egy nő olyan szoknyában, amelyik még a fenekét sem takarta el, egymásba kapaszkodott, miközben egy láthatatlan erő keresztüllendítette őket egy ovális arénán. A közönség tapsolt, aztán abbahagyta. Valami varázslatra mindannyian pontosan ugyanakkor hagyták abba. A pár szétvált. Elmenekültek egymástól, és amint elmenekültek, azonnal visszamenekültek. Minden mozdulatuk nyomatékos volt, szenvedélyes, kész kinyilatkoztatás. A nő felemelte az egyik lábát, és a csizmáját (Naznín csak most vette észre a vékony pengét) a másik combjára tette, háromszögletű zászlót formált a lábából, és körbeforgott, amíg már biztos volt, hogy elesik, de nem esett el. Nem lassított. Hirtelen állt meg, és olyan diadalmas arckifejezéssel lendítette feje fölé a karját, hogy az ember tudta, diadalt aratott minden fölött: a testén, a természet törvényein, és a szűkruhás férfi szívén, aki a térdén csúszott oda, és megesküdött, hogy neki adja az életét.

– Hogy hívják ezt? – kérdezte Naznín. Csanu a képernyőre pillantott. – Jégtánc – mondta, angolul. – Jég-i-tánc – mondta Naznín. – Jégtánc – mondta Csanu. – Jégitánc. – Nem, nem. Nincs i. Jégtánc. Próbáld meg újra. Naznín tétovázott. – Na, gyerünk! – Jég ítánc – mondta szándékosan. Csanu mosolygott. – Semmi baj. Ez gyakori a bangláknál. Két mássalhangzó egymás mellett

nehézséget okoz. Én is sok idő múltán birkóztam meg ezzel. De nem valószínű, hogy neked bármikor is szükséged lenne erre a szóra.

– Szeretnék egy kicsit megtanulni angolul – mondta Naznín. Csanu felfújta az arcát, és egy pöff-fel kiköpte a levegőt. – Majd idővel. Ne aggódj. Különben is, minek az? – A könyvére pillantott,

Naznín pedig a képernyőt nézte. – Azt hiszi, megkapja az előléptetést, mert kocsmába jár a főnökével. Annyira

ostoba, hogy fogalma sincs, más módon is meg lehet kapni az előléptetést. – Csanunak tanulnia kellett volna. A könyvei nyitva hevertek az asztalon. Nagy ritkán belenézett az egyikbe, vagy lapozott. Leginkább beszélt. Kocsma, kocsma, kocsma. Naznín körbeforgatta a szót a fejében. Egy újabb csepp angol, amit tudott. Voltak más angol szavak is, amelyeket Csanu elejtett beszélgetés közben, más dolgok, amiket majd mondhat a tetovált asszonyságnak. Ebben a pillanatban egy se jutott eszébe.

– Ennek a Wilkie-nek – meséltem róla neked – van egy-két alapfokú vizsgája. Minden ebédidőben elmegy a kocsmába, és fél óra késéssel jön vissza. Ma láttam, hogy Dalloway úr irodájában ült, telefonált, és a lába fenn volt az asztalon. A kenyérfa gyümölcse még fenn a fán, de ő már a bajszát olajozza. Biztos nem léptetik elő.

Naznín a tévét bámulta. A kamera ráközelített a nőre. Csillogó dolgok voltak a szeme körül, mintha pici flittereket ragasztottak volna az arcára. A haja hátrasimítva, és a feje búbján összefogva műanyag virágokkal. A mellkasa fel-alá fújtatott, mintha ki akarna ugrani a szíve, és közben tiszta, aranyló örömmel mosolygott. Biztos nagyon fél, gondolta Naznín, mert az ilyen dolgokat nem lehet megtartani, és el kell veszíteni.

– Nem – mondta Csanu. – Egyáltalán nem kell tartanom Wilkie-től. Diplomám van a dakkai egyetemről angol irodalomból. Tudja Wilkie idézni Chaucert vagy Dickenst vagy Hardyt?

Naznín, aki attól félt, hogy a férje belekezd az egyik hosszú idézetébe, az utolsó tányért is felvette, és kiment a konyhába. Csanu szeretett angol szövegeket idézni, aztán lefordítani neki, mondatról mondatra. És amikor lefordította, Naznínnak általában nem mondott többet, mint angolul, így hát nem tudta, mit feleljen, vagy kell-e felelnie egyáltalán.

Elmosta és elöblítette az edényeket, Csanu pedig kijött, és nekidőlt a rosszul illeszkedő szekrénynek, és tovább beszélt.

– Tudniillik – mondta; gyakori nyitás, bár Naznín sokszor mégsem tudta – legjobban a fehér alsóbb osztálybeliek, mint Wilkie félnek az olyanoktól, mint én. Őt és a hozzá hasonlókat csak mi tartjuk vissza attól, hogy teljesen a létra aljára csússzanak. Amíg mi alattuk vagyunk, addig ők valami fölött állnak. Ha látják, hogy felemelkedünk, megharagszanak, mert odahagytuk a minket megillető helyet. Ezért vannak az olyan jelenségek, mint a National Front. Építeni tudnak a félelmekre, hogy faji feszültségeket keltsenek, és táplálják ezeknek az embereknek a felsőbbrendűségi komplexusát. A középosztályok nagyobb biztonságban vannak, és ezért nyugodtabbak is. – A fólián dobolt az ujjaival.

Naznín elővett egy konyharuhát, és eltörölgette a tányérokat. Azon tűnődött, vajon a jégitáncosnő hazamegy-e mosogatni és törölgetni. Nehéz volt elképzelni. De itt nincsenek szolgák. Egyedül kell boldogulnia.

Csanu tovább mondta a magáét. – Wilkie nem kimondottan alsó osztálybeli. Van állása, úgyhogy azt mondanám,

a szó szoros értelmében nem az. De olyan a mentalitása. Ezt tanulom a fajról, etnicitásról és identitásról szóló fejezetben. Része a szociológia tanegységnek. Persze amikor meglesz a diplomám a Szabadegyetemről, senki sem kérdőjelezheti meg a kvalifikáltságomat. Bár a Dakkai Egyetem az egyik legjobb a világon, ezek az emberek mindent összevéve műveletlenek, és semmit sem tudnak a Brontëkról vagy Thackereyről.

Naznín rakosgatni kezdte a dolgokat. Oda kellett mennie a szekrényhez, amit Csanu elállt a testével. Nem mozdult meg, pedig Naznín ott várt előtte. Végül a tűzhelyen hagyta a lábosokat, hogy majd reggel elrakja.

– Aú – szisszent fel Csanu. – Megvágtál? – Közelről szemügyre vette a kislábujját. Csak pizsamaalsó volt rajta, és az ágyon ült. Naznín mellette térdelt egy borotvapengével a kezében. Megint eljött az ideje, hogy kivágja a férje tyúkszemeit. Belevágott a félig áttetsző bőrbe, a sárga mag körüli keményedésbe, és a kis elhalt darabkákat a tenyerébe gyűjtötte.

– Semmi baj – mondta Csanu -, de legyél óvatos, jó? Naznín áttért a másik lábra. – Azt hiszem, jól sikerült ez az este – mondta Csanu, amikor Naznín befeküdt

mellé az ágyba. – Igen, szerintem is – mondta Naznín. – Nem ismeri Dallowayt, de nem is fontos. Jó ember, nagyon tiszteletreméltó. – Tiszteletre méltó. Igen. – Azt hiszem, mindenképpen biztos lehetek az előléptetésben. – Örülök neki. – Leoltsuk a villanyt? – Majd én. Egy-két perc múlva, amikor a szeme már hozzászokott a sötéthez, és elkezdődött

a horkolás, Naznín az oldalára fordult, és a férjére nézett. Aprólékosan megvizsgálta az arcát, amely kerek volt, mint egy labda; a tompán nyírt, ritkuló haját a feje búbján, és a sűrű szemöldökét, amely végigkúszott a homlokán. Nyitva volt a szája, és Naznín szabályozni kezdte a légzését, hogy akkor lélegezzen ki, amikor ő. Ha elrontotta, érezte a lehelete szagát. Sokáig nézte. Nem volt jóképű. A házassága előtti hónapban, amikor a fényképen nézte az arcát, csúnyának tartotta. Most látta, hogy nem jóképű, de kedves. Szája, mindig szolgálatban, mindig mozgásban, telt ajkú, a kegyetlenség bármi jele nélkül. Apró szeme a vastag szemöldök kerete alatt ideges vagy távolba vesző, vagy ez is, az is. Most, hogy lehunyta, Naznín látta, hogy a bőr összeráncolódik a szemhéjon, és lefittyed, hogy összefusson a szeme sarkában lévő ráncokkal. Csanu megmozdult álmában és a hasára fordult, karja az oldalán, az arca a párnának nyomódott.

Naznín felkelt az ágyból, és végigment az előszobán. Elkapta a gyöngyfüggönyt, amely a konyha és a keskeny előszoba között lógott, hogy ne zörögjön, és a hűtőszekrényhez ment. Elővette a műanyag dobozokba tett rizst, halat és csirkét, és egy kanalat a fiókból. Miközben a mosogató mellett állva evett, kinézett a fénykockás, sötét lakások fölött függő holdra. Nagy volt és fehér és háborítatlan. Haszinára gondolt, és megpróbálta elképzelni, milyen lenne beleszeretni valakibe. Vajon kezdi megszeretni Csanut, vagy csak hozzászokik? Lenézett az udvarra. Két fiú verekedett játékból, jobbra-balra hajolgatva. Cigaretta égett a szájukban. Kinyitotta az ablakot, és kihajolt a szélbe.

A nő, aki leesett; vajon milyen rémület kerítette hatalmába, amikor zuhant? Milyen gondolatok jutottak eszébe? Ha leugrott, mire gondolt? Vajon ugyanaz? Végső soron számít egyáltalán, hogy leugrott vagy leesett? Naznín hirtelen biztos volt benne, hogy leugrott. Egy nagy ugrással, lábbal előre, széttárt karral, tágra nyílt szemmel, végig hang nélkül, vad és kibomlott hajjal, az arcán pedig széles mosoly, mert ezzel az egyetlen, örökkévaló tettel mindennel és mindenkivel szembeszállt. Naznín becsukta az ablakot, és megdörzsölte a karját. Szemben a tetovált asszonyság egy sörösdobozt emelt a szájához.

Az élet körülötte és alatta és rajta keresztül szőtte a maga mintáját. Naznín főzött és mosott és takarított. Reggelit készített Csanunak, és nézte, ahogy eszik; összeszedte a tollait, és betette az aktatáskájába; nézte az ablakból, ahogy ellépdel, mint egy tamburmajor, át az udvaron a buszmegállóba a lakótelep másik végében. Aztán a mosogató mellett állva evett, és elmosogatott. Beágyazott és rendbe tette a lakást, kimosta a zoknikat és alsónadrágokat a mosdóban, a nagyobb ruhadarabokat pedig a kádban. Délutánonként főzött, és főzés közben evett, úgyhogy Csanu már azon kezdett tűnődni, hogyhogy alig nyúl a vacsorájához, és miért vonja meg úgy a vállát, mintha az étel egyáltalán nem érdekelné. És a napok elviselhetőek voltak, és az estékre sem lehetett panasz. Néha bekapcsolta a tévét, és váltogatta a csatornákat, kereste a jégitáncot. Egy egész héten át minden délután adták, miközben Naznín törökülésben ült a földön. Miközben ott ült, már nem a remény, kósza gondolatok, csip-csup szorongások és önző kívánságok halmaza volt, hanem tiszta és egész. A régi Naznín megtisztult, és az új Naznín megtelt fehér fénnyel, ragyogással.

De amikor vége lett, és kikapcsolta a televíziót, visszatért a régi Naznín. Egy ideig ez a Naznín még rosszabb volt, mint azelőtt, mert utálta a zoknikat, miközben szappannal dörzsölte őket, és leejtette a kerámiatigrist és -elefántot portörlés közben, és csalódott volt, hogy nem törtek össze. Örült, amikor már nem volt több jégitánc. Elkezdett naponta ötször imádkozni, kigöngyölte az imaszőnyegét kelet felé a nappaliban. Örült a rendnek, amit ez a napjába belevitt, és Csanu is azt mondta, hogy jó dolog.

– De ne felejtsd el – mondta, miközben felköhögött egy kis képzeletbeli váladékot -, attól nem leszel szent, hogy hamuval kened be az arcod. Isten látja, mi van a szívedben. – És Naznín remélte, hogy ez igaz, mert tudomása szerint Csanu soha nem imádkozott, és a sok könyv között, ami a kezében volt, egyszer sem látta a Szent Koránt.

Csanu levette a bekeretezett okleveleket, és elmagyarázta neki. – Ez a Meditációs és Gyógyítási Központtól van a Victoria Streeten. Ez

lényegében egy képesítés transzcendentális filozófiából. Itt van ez a Writer’s Bureau-tól, ami egy levelező tanfolyam. Ezután jelentkeztem néhány újságírói állásra. És írtam néhány novellát is. Van egy levelem valahol a Bexleyheath Advertisertől. Majd megkeresem neked. Így szól: „Érdekesnek találtuk Egy herceg a parasztok között című novelláját, de sajnos nem alkalmas arra, hogy megjelentessük. Köszönjük, hogy érdeklődött a Bexleyheath Advertiser iránt.” Szép levél, eltettem valahová.

– Nos, ez nem egy oklevél, mint olyan. A Morley College esti tanfolyamán kaptam tizenkilencedik századi gazdaságfilozófiából, és ez csak tájékoztató az iskoláról, de csak ezt adták. Oklevelet nem. Itt az emelt szintű vizsgám matematikából. Az nagyon nehéz volt. Ez a kerékpáros-igazolványom, ez pedig a felvételi értesítőm az IT kommunikációs tanfolyamára – csak egy pár órára tudtam bejárni.

Csanu beszélt, ő pedig hallgatta. Gyakran volt az az érzése, hogy Csanu nem hozzá beszél; vagy inkább, hogy ő csak része egy nagyobb közönségnek, akiknek a beszédet címezték. Csanu mosolygott rá, de a szeme mindig keresgélt, mintha Naznín egy arc lenne a tömegből, akit csak egy pillanatra választott ki. Csanu hangos volt, viccelődött és énekelt vagy dudorászott. Néha egyszerre olvasott egy könyvet és

énekelt. Vagy olvasott, tévét nézett és beszélt. Csak a két szeme volt boldogtalan. Mit keresünk mi itt, kérdezte, mit keresünk ezen a kerek, vidám arcon?

Amikor az előléptetésről beszélt, akkor vált Csanu komollyá. – Ez a Thatcher asszony újabb megszorításokat vezet be. Csökkenteni a

kiadásokat, csökkenteni a kiadásokat, csak ezt halljuk. Sanyargatják a tanácsot. Most már fizetnünk kell, ha kekszet szeretnénk a teánk mellé. Nevetséges. És kihathat az előléptetésemre. – Aztán egy ideig csöndben volt, Naznín pedig kezdte belefoglalni az előléptetést az imáiba, bár csak az után következett, hogy újabb levélért imádkozott Haszinától.

Egyszer-kétszer elment valahová. Kért Csanutól egy új szárit. A kirakatokat nézték a Bethnal Green Roadon.

– A rózsaszínű a sárgával nagyon szép – mondta Naznín. – Szerinted is? – Hadd gondolkodjak – mondta Csanu. Lehunyta a szemét. Naznín felnézett a

szürke tornyokra, a közöttük lévő szélfútta, elfeledett égcsíkokra. A forgalmat nézte. Itt kint több volt az autó, mint az ember; bömbölő fémsereg, amely csak úgy végigszáguldott a városon. Egy hatalmas teherautó eltakarta előle a kilátást, benzin a nyelvén, motorok a fülében. A járókelők szaporán mentek, előrenéztek a semmibe, vagy le a járdára, hogy kikerüljék a pocsolyákat, szemetet és kutyapiszkot. A fehér nők tapadós nadrágot hordtak, olyat, mintha harisnya lenne, amelynek le van vágva a feje. Gyerekkocsikat toltak, és dühösen mozgott a szájuk. A gyerekeik rájuk visítottak, ők pedig visszavisítottak. Egy pár jött arra, ők máshogy öltöztek: rövid, fekete szoknyába, hozzá illő kabáttal. A vállukat magasan és szélesen kipárnázták. Egy-egy vödröt egyensúlyozhattak volna mindkét oldalon, és egy csöpp víz se loccsant volna ki. Észrevették, hogy nézi őket, és összesúgtak. Továbbmentek és nevettek, és visszanéztek a puffos válluk fölött.

– Hume szerint – mondta Csanu -, őőő, ehemm. – Felkészült. Angolul beszélt egy ideig, aztán elfintorodott. – Nem könnyű lefordítani. De megpróbálom. „Az emberi értelem vagy vizsgálódás minden tárgya természete szerint két fajtára osztható, azaz az eszmék közötti viszonyokra és tényekre.” Igen, azt hiszem, ez elfogadható fordítás. Megad néhány példát a legmagasabb rendű geometriából és aritmetikából, ami az eszmék közötti viszonyokra vonatkozik. „Hogy háromszor öt egyenlő a harminc felével.” Tudod követni? „Ha a természetben soha nem lett volna kör vagy háromszög, az Eukleidész által bebizonyított igazságok akkor is mindörökre megtartanák bizonyosságukat és evidenciájukat.” Világos? Ne foglalkozz a körrel és a háromszöggel. Más példáiból valók. Ne aggódj, mindjárt rátérek a lényegre. „A tényekről, az emberi értelem másikfajta tárgyairól nem ugyanilyen módon bizonyosodunk meg; és igaz voltuk bizonyossága, bármilyen nagy is, nem ugyanilyen természetű.” Ezt, véleményem szerint, zseniálisan illusztrálja. „Az, hogy a nap nem fog holnap fölkelni, nem kevésbé érthető tétel, és nem foglal magában több ellentmondást, mint az az állítás, hogy föl fog kelni.” Érted? Az emberi vizsgálódás két sajátos tárgya, és te azt kérdezed tőlem, hogy a rózsaszín-sárga szép-e? Mit mondjak? Mondhatom, hogy szép vagy nem szép, és hogy is tévedhetnék? – Megállt és rámosolygott Naznínra. Naznín látta, hogy válaszra vár.

– Szerintem szép, de nekem mindegy. Csanu nevetett, és bement a boltba. Visszatért a vég szövettel.

– A Modern filozófia alapjai. Nagyon érdekes tanegység. Itt a szárid. Aznap éjjel, miközben ébren feküdt horkoló férje mellett, Naznín azon

gondolkozott, miféle munkája lehet Csanunak, ahol a nap felkelése vagy fel nem kelése komoly vita tárgyát képezheti. Ha ilyen dolgokat kell tanulnia az előléptetéshez, mivel foglalkozhat? A városi tanácsnak dolgozott. Ennyit tudott. De ahányszor csak megkérdezte, mit csinál, Csanu olyan hosszú választ adott, hogy Naznín elveszett benne, és bár a szavakat értette, olyan módon álltak össze, hogy a jelentésük zavarossá vált, vagy ő zavarodott össze tőlük. Eszébe jutott, mit mondott Csanu a napról, és elgondolkozott, vajon mit jelenthet. Ha a nap nem kel föl holnap, azt senki sem értheti, csakis Isten. És azt mondani, hogy nem fog felkelni, aztán azt, hogy fel fog, az egyértelműen ellentmondás. Annyira bizonyosan, mint amikor azt mondom, hogy az ágy túl puha, és egész éjjel forgolódom benne, Csanu pedig azt mondja, hogy nem túl puha, és azonnal elalszik. De mindkettőnknek igaza lehet a magunk módján az ággyal kapcsolatban, de a nappal kapcsolatban nem. Akárhogy is, mi értelme ébren feküdni és erről gondolkodni? Aludni, aludni, aludni. És elúszott oda, ahol lenni akart: Gouripurba. Betűket írt a porba egy bottal, miközben Haszina körbetáncolta hatéves lábán. Gouripurban, az álmaiban mindig kislány volt, és Haszina mindig hatéves. Amma veszekedett és dédelgette őket, és olyan édes volt az illata, mint a fölnek a tejen, miután egész nap cukorral forralták. Abba a csókin ült, énekelt és tapsolt. Odakiáltott nekik, az ölébe vette őket, aztán csattanós puszit nyomott az arcukra és elküldte őket. Aztán a tó körül sétáltak, nézték, ahogy a halászok, ezüst halakkal teli nagy hálókat húznak a partra, és látták az izomkötegeket a karjukon és a lábukon és a mellkasukon. Amikor felébredt, azt gondolta, tudom, mit kívánnék, de most már tudta, hogy ahová menni akar, az nem egy másik hely, hanem egy másik idő. Nyugodtan kívánhatja, de soha nem válik valóra.

Naznín ritkán járt el hazulról.

– Minek járkálnál el? – kérdezte Csanu. – Ha eljárkálsz, tízen azt fogják mondani, „láttam az utcán”. És engem bolondnak fognak tartani. Személy szerint engem nem zavar, ha eljársz, de ezek az emberek olyan tudatlanok. Mit csináljunk?

Erre Naznín soha nem mondott semmit. – Különben is, hozok neked a boltból mindent, amire szükséged van. Bármit,

amit akarsz, csak kémed kell. Erre Naznín soha nem mondott semmit. – Nem akadályozlak meg semmiben. Már elnyugatiasodtam. Szerencséd, hogy

ilyen művelt férfihoz mentél feleségül. Ez igazán nagy szerencse volt. Naznín tovább tette a dolgát. – És különben is, ha Bangladesben volnál, sosem járkálnál el. Azzal, hogy

idejöttél, nem maradsz le semmiről, csak szélesíted a látókörödet. Naznín lenyesegette az elhalt bőrt a tyúkszemek körül. Nem hagyta, hogy

megcsússzon a borotva. A napok már könnyebben teltek, mint eleinte. Csak várakozás kérdése,

mondogatta Amma mindig. Várt, és most már könnyebben teltek. Ha nem aggódott volna Haszináért, azt is mondhatta volna, hogy nyugodt. Csak várjunk, és majd meglátjuk, nem tehetünk mást. Hányszor hallotta ezt. Amma mindig ezekkel a szavakkal törölte le a könnyeit. Amikor rossz volt a termés, amikor a saját anyja

megbetegedett, amikor árvíz fenyegetett, amikor Abba eltűnt, és napokig távol maradt. Sírt, mert sírni kellett, de elfogadta, bármi volt is.

– Micsoda szent – mondta Abba. Aztán Amma meghalt, és a halálával bebizonyította, hogy az élet kiszámíthatatlan és irányíthatatlan.

Mumtaz talált rá, egy zsák rizs fölé hajolva a magtárban, a szívét átszúrta egy lándzsa. – Elesett – mondta Mumtaz -, és csak a lándzsa tartotta meg. Úgy nézett ki... úgy nézett ki, mintha még most is esne.

A temetésen Mumtaz azt mondta: – Anyád a legjobb szárijában volt. Ez szép, szerinted is? A gyászidő letelte után Abba új feleséget vett. A nő hirtelen megjelent a

semmiből, és Abba azt mondta: – Ez az új anyátok. – Négy héttel később a nő ugyanolyan hirtelen el is ment.

Soha többé nem esett szó róla. – Anyád a legjobb szárijában volt – mondta Mumtaz. – Különös. Végül is nem

volt ünnep. Ettől fogva nem állt többé szóba Abbával, Naznín legalábbis nem látta. Mindig

félretette a legzamatosabb húsdarabokat Naznínnak és Haszinának. Mindig csókolgatta őket, pedig már tizennégy és tizenkét évesek voltak. És Ammáról beszélt, újra meg újra, mintha meg lehetne változtatni valamit azzal, hogy beszélünk róla.

– Nem tudom, miért voltak azok a lándzsák a magtárban, és így kiékelve. Nagyon veszélyes. – Haszina mindig elszaladt, amikor rákezdett, de Naznín csak maradt és figyelt.

Razja átköltözött a Rosemead háztömbbe, két emelettel a tetovált asszonyság alá. Ha a lakótelepen maradt, az nem számított eljárkálásnak. Naznín a Seasalter házból tett rövid kiránduláson kezdett ismeretségeket kötni. Biccentett a szélütéses embernek, aki mindig atlétatrikóban és rövidnadrágban volt, és hirtelen feltépte az ajtót, amikor Naznín elment előtte az élesen megvilágított folyosón. Rámosolygott a bengáli lányokra, akik fennhangon fiúkról fecsegtek a lépcsőn, de elhallgattak, ha elment mellettük. Razja bemutatta más bengáli asszonyoknak a lakótelepen. Néha ellátogattak hozzá, és megittak vele egy teát. Naznín élvezte a társaságot, bár legtöbbször nem mondta el Csanunak. Nem nézett a fiatal bengáli férfiak csoportjára, akik a lépcsőház aljában álltak, fésülködtek és dohányoztak, vagy hirtelen éleset füttyentettek, a hangjuk körbepattogott az épület betonburkolatán, és úgy záporozott rá, mint a petárda. Nyári estéken kint álltak a nagy fémkonténerek mellett, és a vasredőnyökkel játszottak, amelyeknek el kellett volna takarniuk a kukákat. Zörgették vagy rugdosták őket, és láthatólag örömüket lelték ezekben az egyszerű tevékenységekben. Naznín nem nézett egyenesen rájuk, de tisztelettudóak voltak, amikor elment mellettük, félreálltak és szalámmal köszöntötték.

A leginkább Razjával szeretett találkozni. Razja mindig tele volt történetekkel. Mindenkit utánzott, mint egy nagy, csontos bohóc. És nem volt rosszindulatú. Furcsán nézett ki, és furcsán is nézett az emberre, de igazából jószívű volt. Naznín gondolatait elterelte Haszináról, ha meglátogatta Razját. Az utolsó levél, amelyet Haszinától kapott, majdnem hat hónapja jött. Rövid volt, és macskakaparással írta, nem a szokásos, takaros kézírásával.

Én nővérkém itt van a leveled. Annyira sokat jelent nekem tudni hogy jól vagy és a férjed is. Szerelem nő köztetek érzem. És te jó feleség vagy. Én talán nem vagyok jó feleség de az próbálok lenni folytonmindig. Csak nagyon nehéz néha. Férjemnek nagyon jól megy a munka. Már kapott előléptetést. Jó ember és nagyon türelmes. Néha elveszíti miattam a türelmét pedig nem akarattal. Nemsokára hazajön és most várom.

Isten áldjon. Haszina

Naznín még háromszor írt, de semmi sem jött vissza. A postarendszer az oka,

mondta neki Csanu, lehet, hogy ő sem kapja meg a te leveleidet. Ez már kezdte felemészteni. Razja elterelte a figyelmét.

– Tudod, melyik: azzal a nagy, lengő frufruval, ami így oldalra megy. – Razja drámai mozdulatot tett a homloka előtt a nagy csontú kezével. – A lépcsőházban lófrál, a ti háztömbötökben, pedig a főiskolán kéne lennie. – Abbahagyta, hogy lekeverjen egy nyaklevest Taríknak, amiért meghúzta a húga haját, aztán megpofozta Sefalit, aki megpróbálta elorozni a teáscsészéjét. A gyerekek elszaladtak, hogy megvigasztalják egymást.

– Az apja látta a kocsmában egy fehér lánnyal. Ment az utcán, azok meg az ablakban ültek, ittak meg minden, mindenki szeme láttára. Ha legközelebb látod a fiút, meg fogod ismerni. Nagy, fekete szeme van.

– Ezek a gyerekek! – mondta Naznín. Razja mosolygott, és összehúzott szemmel, oldalról nézett rá. Naznín érezte,

hogy átforrósodik a nyaka hátul. A fiúk valószínűleg vele egykorúak voltak, talán egykét évvel fiatalabbak.

– Szóval Dzsorina fia bajba került. Azt hallottam, hogy mindennap alkoholt iszik, még reggelire is. Nem tud felkelni az ágyból, csak ha előbb iszik valamit, aztán meg használhatatlan. – Razja nagy, csontos válla megremegett. – Ettől féltem a saját gyerekeimet.

– De Dzsorina eljár dolgozni, te pedig itthon vagy. Különben is, Tarík és Sefali olyan jól neveltek. És még nagyon kicsik.

– Igen, de gyorsan nőnek. Láttad Tarík nadrágját? A bokájáig ér. – Dzsorinának van egy lánya is, úgy tudom. – Ááá – mondta Razja. Felcsillant a szeme. Az egyik bokáját áttette a másikon,

mindkét lábát kinyújtotta maga előtt a földön. Eligazgatta a szárija redőit. A sok redő sosem állt jól: túl sűrű volt, túl laza, túl sok az egyik oldalon, túl magas vagy túl alacsony. Razja jobban festene kezeslábasban. Az illene a nagy cipőjéhez. – Tényleg van egy lánya. Ismered. Itt volt egyszer, amikor jöttél. Az iskolai egyenruhájában volt: barna pulóverben és szürke szoknyában. Emlékszel? De többet nem jön. Visszaküldték.

– Hogy férjhez adják? – Persze, hogy férjhez adják, és hogy a faluban éljen. – Kivették az iskolából? – Tizenhat éves. Könyörgött, hogy maradhasson, és letehesse a vizsgáit... – Razja

elhallgatott, és összekoccantotta a cipőit. – Mindenesetre – mondta gyorsan -, a fiú rossz útra tért, és meg akarták menteni a lányt. Hát tessék. Így nem szökhet el valami szerelmi házasságba.

Naznín a fűtőtestre tette a kezét. El volt zárva, pedig jégvirágok voltak az ablakon. A szoba majdnem négyszögletes volt, mint a saját nappalija; az egyik ajtaja az előszobába, a másik a fürdőszobába nyílt. A tér felét megtöltötte a gyerekek holmija: műanyag játékok, megcsonkított babák hada, egy kicsi és rozsdás bicikli, egy összecsukott etetőszék a falnak támasztva, két takaros halom gyerekruha, egy sereg különböző mértékben leeresztett focilabda, egy gyerekméretű faasztal tele zsírkrétafirkákkal. Egy kétszemélyes ágy állt az egyik fal mellett, a többi bútor pedig összezsúfolódott az ablak alatt, úgyhogy a székek karfái és a szófa összeértek. Tarík aludt a kétszemélyes ágyon, Sefali pedig a szüleivel. Volt hová nőni. – Három egész öt tized ember egy szobára. Ez a tanácsi statisztika – mondta Csanu Naznínnak. – Mind összezsúfolódva. Nem tudnak leállni a gyerekcsinálással, vagy odahozzák az összes rokonukat, és bepréselik őket, mint a szardíniákat. Ez egy Tower Hamlets-i hivatalos statisztika: három egész öt tized bangladesi egy szobára.

– Elromlott a fűtés. A férjem felhívta a tanácsot, de senki sem jött ki. – Razja vállat vont, és egy kétcsöves elektromos hősugárzóra mutatott a sarokban. – Egyelőre ez van.

– A húgom szerelmi házasságot kötött. – Naznín a csipkés fagyot nézte az üvegen.

– Várj – mondta Razja. Felállt. – Hadd nézzem meg a gyerekeket. Mindent hallani akarok. Úgyhogy amikor visszajövök, elkezdheted az elején.

Naznín mindent elmesélt neki. Haszináról és a szív alakú arcáról, gránátalmapiros szájáról és világos szeméről. Hogy hogyan bámulta mindenki, nők, férfiak és gyerekek, már akkor, amikor Haszina még csak hatéves volt. És hogy az idősebb nők hogy kezdték mondogatni, még mielőtt tizenegy éves lett volna, hogy egy ilyen szépség nem vezethet jóra ezen a földön. Amma ilyenkor sírt, és azt mondta, nem ő tehet róla. Abba zordan nézett, és azt mondta, ez már aztán igaz, amitől még jobban sírt. És mindent összevéve tény, hogy a szépség bajt hozott, bár senki sem gondolta komolyan, és csak a jó szerencsének köszönhető, hogy a házasság jól sikerült.

– A férjének első osztályú munkája van a vasúttársaságnál. – Van gyerekük? Naznín habozott. Lehet, hogy van egy kisbaba. Ezért nem ér rá Haszina, hogy

írjon. Lehet, hogy küldött még egy levelet, amelyben megírta, hogy várandós, és a levél elveszett, és aztán nem volt ideje, hogy megint írjon.

– Talán. Igen, nagyon valószínű – mondta, és még hozzá akart tenni valamit, de aztán meggondolta.

Razja nem igazán figyelt. Sóhajtott. – Milyen romantikus. Kihúzta magát, aztán úgy tett, mintha a kardigánja ujjában kutatna és kifújná az

orrát. – De az én lánykoromban – mondta, aztán megkeményítette a hangját, és úgy

lőtte ki a szavakat, mint nyilakat egy fúvócsőből – nem volt semmi ilyen ostobaság. Csak az anyámmal együtt hagytam el a családi portát, és palankinban mentünk. Négy hordár vitt minket az anyám apjának házához. És hat óráig tartott az út. Ha az egyikük meg merte emelni a függönyt, hogy bekukucskáljon, az a férfi... – Razja fojtott kiáltást hallatott, és elhúzta az ujját a torka előtt.

Naznín nevetett.

– De szegény Iszlám asszony. Nem volna szabad kicsúfolnunk. – Szegény Iszlám asszony, ugyan már – mondta Razja a szemét nyomogatva. –

Milyen romantikus. – Felállt, mert a lánya hívta a hálószobából. – De Sefali csak a testemen keresztül köt szerelmi házasságot.

Rendszeres ima, rendszeres házimunka, rendszeres látogatások Razjánál. Nyugalomra intette a gondolatait. Ráparancsolt a szívére: ne dobogj félelemmel, ne dobogj vággyal. Néha sikerült, amikor épp nem gondolt a húgára. Ha akart valamit, szólt a férjének. De alkalmazkodott hozzá. Így:

– Olyan puha az ágy. Nem fáj tőle a hátad? – Nem. – Neked nem túl puha? – Nem. – Akkor jó. – Vázlatot csinálok. – Hadd nézzem. Mi ez? – A ház terve, amelyet Dakkában fogok építeni. Mi a véleményed? – Mit mondjak? Én csak egy falusi lány vagyok, nem értek a nagy házakhoz. – Szerinted túl nagy? – Nem értek a házakhoz, sem az ágyakhoz. – Mi van az ággyal? Túl puha neked? – Nem számít. – Mondd meg, ha fáj tőle a hátad. – Nem számít. – Hát nem mondhatsz el nekem mindent? – Nem fontos. Alhatok a földön. – Ne nevettesd ki magad. – Szerzek egy matracot. Mi, falusi lányok ehhez vagyunk szokva. Persze ha

megszületik a gyerek, a földön fog aludni az anyjával. – Micsoda? Te...? – .......... – Az vagy? – Igen. – Miért nem mondtad? – Most mondom. – Biztos? – Elmentem Azad doktorhoz. Iszlám asszony elvitt. – Hah. Hah. Remek. Hah. – Majd a nappaliba teszem a matracot. A hálószobában nem fér el. – Ostobaság. Miről beszélsz, milyen matrac? Veszek egy új ágybetétet. Megtöltöm

téglával, ha akarod. – Á, nincs szükségem semmire. Ha venni akarsz, nem bánom. – Akkor ezt megbeszéltük. És ha lenne itt egy kis tó... berajzolom. És egy

vendéglak a kertben. – Csanu megnyalta a ceruzája végét és rajzolt. – Most már meg kell kapnom az előléptetést; nem halogathatják folyton. Megmondom nekik, megmondom Dalloway úrnak: „Ide figyeljen, nemsokára fiam születik. Apa leszek.

Adjon nekem rendes munkát, amely illik egy igazi férfihoz, egy apához.” És ha nem teszi meg, elküldöm a pokolba.

Egy hétre rá megjött a levél. Könnyű lett tőle a szíve, aztán meg nehéz, mint a kő. Nem próbálta megnyugtatni magát.

HARMADIK FEJEZET

Odaadta neki az uzsonnáját, maradék curryt két szelet fehér kenyér között, Csanu pedig betette az aktatáskájába. Becipzárazta az anorákját, és felhúzta a kapucnit, amely öblös volt, fehér prémszegéllyel. Oldalról nem is látszott az arca. Szemből úgy nézett ki, mint egy kacsuga teknős. Naznín az ablakból nézte: zöld páncél, fekete láb, ahogy átsiet a lakótelepen. A tetovált asszonyság még mindig hálóingben volt. A csikkről újabb cigarettára gyújtott, életben tartva a szent tüzet. Kövér volt, mint egy csecsemő. A karja hurkás volt, és a keze kicsinek látszott. Ez a nő szegény volt és kövér. Naznín ezt fel nem foghatta. Bangladesben éppoly lehetetlen volt egyszerre szegénynek és kövérnek lenni, mint gazdagnak lenni és éhezni. Naznín integetett. Aztán felvette a kardigánját, fogta a kulcsát, és kiment a lakásból.

Lassan ment végig a folyosón, nézte a bejárati ajtókat. Mind egyformák voltak. Lepattogzó piros festék, ami alól kibukkantak a sápadt fa szilánkjai; négyszögletes üvegtábla belül felfüggesztett dróthálóval; arany szegélyű kulcslyukak, zord fekete kopogtatók. Meggyorsította a lépteit. Kitárult egy ajtó, és Naznín előtt kibukkant egy fej. Kopasz volt és ismeretlen dühtől vörös. Naznín biccentett, de a férfi ma nem vett róla tudomást. Naznín továbbment, a falra szegezett tekintettel. Valaki egy feneket rajzolt oda vastag fekete tollal, mellé két mellet hosszúkás mellbimbóval. Mögötte becsapódott egy ajtó. Elérte a lépcsőt, és leszaladt. A fenti lámpa annyira kíméletlen volt, hogy távoli melegét még akkor is érezte, amikor a betonhideg bekúszott a lábujjai közé. A lépcsők csípős vizeletszagot árasztottak. Az egyik kezével összefogta a szárija szoknyáját, és kettesével szedte a lépcsőket, amíg elvétett egy fokot és beütötte a bokáját egy lépcső könyörtelen élébe. Elkapta a lépcsőkorlátot, és nem esett el, hanem féloldalt lógott egy pillanatig, aztán ment tovább lefelé, dobbantgatva, mintha a fájdalom csak egy görcs lenne, amit ki kell trappolni.

Odakint kis ködfoltszakálla volt a lámpaoszlopoknak, és galambok rótták fáradt köreiket a füvön, mint rabok a börtönudvaron. Egy nő sietett el mellette kisgyerekkel a karján. A gyerek sírt és az elrablóját rugdosta. A nő előhúzott egy műanyag csörgőt, hogy azzal hallgattassa el az áldozatát. Naznín a hajára húzta a szárija végét. A főútnál mindkét irányba körülnézett, aztán balra ment. Két férfi egy bútort cipelt ki egy ócskásboltból, hogy kiállítsák a járdán. Az egyikük bement, majd egy tolókocsival jött vissza. Rákötött egy láncot, és egy karosszékhez lakatolta, mintha bútor-akadályversenyre készülnének. Naznín meggondolta magát és megfordult. Addig ment, amíg elért a nagy kereszteződéshez, és a járdaszegélyen várt, miközben a forgalom elzúgott az egyik, aztán a másik irányból. Kétszer lépett le az útra és vonult vissza. Úgy átmenni az út másik oldalára, hogy közben ne üssék el az autók, olyan volt, mint kimenni a monszunba, és azt remélni, hogy kikerülheti az esőcseppeket. Egy üres hely nyílt előtte. Isten a legnagyobb, suttogta. Nekiiramodott.

Felharsant egy duda, mint egy ősöreg müezzin, aki fájdalmasan jajgat, végsőkig megfeszítve a hangszálait. Naznín megállt, és az autó megfarolt. Egy másik autó csúszva megállt előtte, a vezető kiszállt és kiabálni kezdett. Naznín megint futásnak

eredt, és befordult egy mellékutcába, aztán megint ki jobbra, a Brick Lane-re. Néhányszor járt itt Csanuval, napközben, amikor az éttermek frissen főzött rizs és égett zsír szagát árasztották, és a pincérek szűk, fekete nadrágjukban az ajtóban álltak, étlapokat és mosolyokat kínálgatva. De a pincérek most otthon voltak és aludtak, vagy ébren voltak, és őket magukat szolgálták ki a feleségek, akik csak szolgáltak, és cserében soha nem szolgálták ki őket, kivéve koszttal és kvártéllyal és egy szakasz gyerekkel, akiket, természetesen, szintén ők szolgáltak ki. És az utcák tele voltak szeméthalmokkal, egész szemétkirályságokkal, magas halmokban, mint az erődök, amelyeket csak a műanyag flakonok és zsírfoltos kartonpapírok határvillongása választott el egymástól. Egy férfi feszült, szinte szenvedélyes arckifejezéssel felnézett valami állványra, mintha a szerelme ott lenne a tetején, összekucorodva a magas deszkákon, vagy a sötét palatetőn. Két iskolás gyerek – sápadtak, mint a rizs, és hangosak, mint a pávák – vágott át az úton, beiramodtak egy mellékutcába, örömükben vagy félelmükben szaladtak. Egyébként a Brick Lane kihalt volt. Naznín megállt néhány filmplakát előtt, amelyeket hullámosan ragasztottak fel egy fémvázra. A hős és a hősnő drámai mohósággal pillantott egymásra. A nő vörös ajka jól illett a férfi homlokára kötött kendőhöz. Izzadságcseppek emelték ki a férfi bicepszének körvonalait. A nő szeme a fekete festék hatására füstölt a szenvedélytől. Valami láthatatlan erő távol tartotta őket egymástól (de csak néhány ujjnyira). A plakát aljára ez volt nyomtatva: A világ nem tudta megállítani a szerelmüket.

Naznín sétált. Elsétált a Brick Lane végéig, és jobbra fordult. Négy sarokkal lejjebb átment az úton (egy nő mellett várt, és vele együtt lépett le a járdáról, mint egy borjú az anyjával), és befordult egy mellékutcába. Onnantól minden második utcán befordult jobbra és minden másodikon balra, amíg rájött, hogy ezzel ösvényt hagy magának. Aztán találomra fordult be, szaladni kezdett, egy ideig sántikálva, hogy kímélje a bokáját, és úgy gondolta, körbement. Az épületek ismerősnek tűntek. Ezt inkább érezte, mint látta, mert ügyelt rá, hogy ne vegye észre. De most lelassított és körülnézett. Felnézett egy épületre, ahogy elment mellette. Szinte kizárólag üvegből készült, néhány vékony acélszegecs tartotta össze. A bejárata olyan volt, mint egy üvegventilátor, lassan forgott, beszívta az embereket, másokat meg kifújt. Bent egy emelvényen egy nő keresztbe tette és újra letette vékony lábát egy üvegpult mögött. Egy telefonkagylót szorított a füle és a válla közé, és a körmét rágta. Naznín hátrahajtotta a fejét, és látta, hogy fönt az üveg sötét lett, mint egy éjszakai tó. Az épület végtelen volt. Valahol fenn összenyomta a felhőket. A szomszédos és a szemközti épület fehér kőpalota volt. Lépcső vezetett a bejárathoz, amely előtt oszlopsorok álltak. Sötét öltönyös férfiak lépkedtek fürgén föl-alá a lépcsőn, kettesével vagy hármasával. Odavakkantottak és kimérten biccentettek egymásnak. Néha az egyik megveregette a társa vállát, és Naznín látta, hogy ez nem bátorítás, hanem nyomaték. Minden embernek, aki elment mellette a járdán, minden hátnak, amelyet látott, volt egy titkos, sürgős küldetése, hogy végrehajtson egy pontos és nehéz tervet: hogy kapjon ma előléptetést; hogy pontosan időben érjen oda egy megbeszélésre; hogy a megfelelő érmékkel vegyen újságot, és a csere gyors és zökkenőmentes legyen; hogy egy másodperc időveszteség nélkül haladjon, és éppen akkor érjen az út szélére, amikor pirosra vált a lámpa. Naznín, bicegve és meg-megállva, kezdett önmaga tudatára ébredni. Kabát nélkül, öltöny nélkül, fehér arc

nélkül, úti cél nélkül. A félelem – vagy talán izgalom? – levélremegése futott végig a lábán.

De azok nem vették észre. A következő pillanatban már tudta. Nem látták jobban, mint ő Istent. Tudták, hogy létezik (ahogy Naznín is tudta, hogy Ő létezik), de hacsak nem tesz valamit, lóbál meg egy puskát, állítja meg a forgalmat, nem veszik észre. Tetszett neki ez a gondolat. Nézelődni kezdett. Bámulta a hosszú, keskeny arcokat, a hegyes állakat. A nőknek furcsa volt a haja. Fel volt fújva a fejük körül, mint egy kobra csuklyája. Összeszorították az ajkukat, és összehúzták a szemüket, mintha mérgesek lennének valami miatt, amit hallottak, vagy a szélre, amiért összekócolja a hajukat. Egy nő hosszú, piros kabátban megállt, és a táskájából elővett egy füzetet. A lapokat tanulmányozta. A kabátja olyan színű volt, mint egy menyasszonyi szári. Hosszú volt, rajta súlyos aranygombokkal, amik illettek a nő táskáján lévő lánchoz. Fényes, fekete cipőjén nagy aranycsatok díszelegtek.

A ruhái díszesek. Erősek. Páncélzat, gyűrűs ujjai pedig a fegyverek. Naznín összehúzta a kardigánját. Fázott. Az ujjai hegyét égette a hideg. A nő felnézett, és észrevette, hogy Naznín bámulja. Mosolygott, mintha olyan valakire mosolyogna, aki megpróbálta felfogni a helyzetet, de teljességgel hiába.

Miután már nem volt láthatatlan, Naznín gyorsabban ment, és csak azt nézte meg, amit látnia kellett, hogy menet közben el ne essen vagy neki ne menjen valaminek. Eszébe jutott, hogy véletlenül Istenhez hasonlította magát. Ez a gondolat annyira elkeserítette, hogy könnyek szöktek a szemébe, és nekiment egy férfinak, akinek az aktatáskája fakalapácsként lendült a térdének. Fejben recitálni kezdte a kedvenc szúráját:

A reggeli órákra, és az éjszakára, amikor csendes! Nem hagyott el téged az Urad és nincs benne gyűlölség. Bizony, a túlvilág jobb

neked, mint az e világ, és bizonyosan adni fog néked az Urad, hogy elégedett leszel. Nem talált-e téged árvának és adott menedéket, és nem lelt-e tévelygőnek és vezetett az igaz útra, és nem talált-e szűkölködőnek és tett gazdaggá téged? De a fájdalom a térdében és a kezében és a bokájában szétdúlta a sorokat. De

beszéld el a te Urad kegyét. Beszéld el a te Urad kegyét. Volt egy tenyérnyi zöld, fekete kerítéssel körülvéve, és a közepén két fapad.

Ebben a városban egy kevéske fű már olyasmi volt, amit őrizni kell, bekeríteni, mintha egy marék smaragd lenne elvetve a szálak között. Naznín megtalálta a kaput, és egyedül ült egy padon. Egy maháráni a kertjében. A nap kibújt egy fekete felhő mögül, és rövid ideig a szemébe sütött, mielőtt újra fedezékbe bukott, csalódva abban, amit látott. Naznín fázott, fáradt volt, fájdalom gyötörte, éhes volt és elveszett.

Szándékosan tévedt el, mert Haszina is elveszett. És csak most értette meg, milyen ostoba is volt Haszina. Dakkában volt. Egy nő egyedül a városban, férj nélkül, család nélkül, barátok nélkül, védelem nélkül. Haszina azelőtt írta a levelet, hogy odament.

Nővérkém nem tudtam mit mondjak és így ezér nem jött eddig levél. Most van hírem. A reggel amint a férjem elmegy dolgozni én elmegyek Dakkába. A háztulajdonos

Kasem asszony az egyetlen olyan aki tud róla. Azt mondja nem jó döntés de segít mégis. Azt mondja jobb ha a saját férj vermeg mintha idegenek. De azok az idegenek nem mondják közbe hogy szeretnek engem. Ha megvernek akkor teljesen őszintén.

Kasem asszonynak van egy nagybácsija Dakkába és ennek a nagybácsinak a sógora lakásokat ad ki. Van megtakarításom a háztartásból. Emlékszel Amma mindig mondogatta „Egy marék rizs naponta”. Nekem sikerült és több is. Szerinted Amma tett félre? Mér nem tett félre?

Minden este fölmegyek a tetőre. Koldusasszony fekszik az utcasarkon. A teste össze van csukódva. Ha ül a fenekén csak a földet tudja nézni. Mintha egy nagynagy láb nyomná a hátát. Mikor magasabbra akar nézni az oldalára fordul. Vonszolódva mozog és a kezét használja evezőnek. Besötétedéskor jön egy ember és felrakja egy kézikocsira és valahova elviszi. Egyszer jön és ő nem akart menni.

Elkezdett elvonszolódni és kiabált. Eljutott a kókuszárusig a másik sarkon. Szeretem nézni ezt az asszonyt. Van bátorsága. Ha meglesz a cím ismét írok neked.

Haszina Egy fiatalember, aki olyan magas volt, mintha gólyalábon állna, és olyan

mereven is járt, odajött és leült a szemközti padra. A bukósisakját letette a földre. Megevett egy szendvicset négy nagy harapással. A kabátjában valami sercegett, mint egy rádió. Belebeszélt, és mintha az visszaszólt volna. Feltette a sisakját és elment. Naznínnak vécére kellett mennie. A kisbaba miatt naponta nyolcszor vagy kilencszer is pisilnie kellett, éjszakánként kétszer vagy háromszor. Már elmúlt dél, és egész délelőtt egyszer sem jutott eszébe a vécé.

A fűbe kell pisilnie, mint egy kutyának, vagy bepisil, és átázott ruhában kell hazamennie. De hogy megy haza? Ez volt az eltévedés lényege. Ahogy Haszina, úgy ő sem mehet egyszerűen haza. Mindketten elvesztek egy olyan városban, amely ha tudna róla, akkor sem állna meg, még egy vállrándításra sem. Szegény Haszina. Naznín sírva fakadt, de ahogy folyni kezdtek a könnyei, tudta, hogy inkább a saját ostobasága, mint a húga miatt sír. Mi hajtotta végig ezeken az utcákon? Miféle kéz volt mögötte? Az nem segít Haszinán, hogy Naznín eltéved. És Naznínnak sem lesz fogalma arról, hogy szenved Haszina. Nézte a fejeket a korlátok fölött. Az emberek, aki benéztek, újra el is fordították a fejüket, se nem lassan, se nem gyorsan, érdeklődés vagy elgondolás nélkül. Razja mindig azt mondta, ha vásárolni mész, menj a Sainsbury’sbe. Az angolok rád se néznek. De ha a mi boltjainkba mész, a bengáli férfiak kitalálnak rólad dolgokat. Tudod, hogy beszélnek. Ha egyszer a szájukra vesznek, akkor annyi. Nem tehetsz semmit.

Haszináról beszélni fognak. A baba átvette az irányítást a hólyagja fölött. A kisbaba nem volt sokkal nagyobb,

mint egy licsi, de a kezében tartotta minden belső szervét, különösen a hólyagját. Naznín felállt, és megint elindult. A nap elment valahová. Már nem kukkantott ki időről időre a felhők mögül, amelyek úgy száguldoztak a házak tetején, mintha gyilkos dühükben ki akarnák szorítani belőlük a szuszt. A házak állták a sarat, szenvtelenül, mint a tehenek. És a legutolsó pillanatban a felhők darabokra szakadtak.

Naznín eltűnődött, hogy vajon Csanu is egy ilyen épületben dolgozik-e. Egy üvegirodában képzelte el, papírhalmok veszik körül, és hangosan beszél a

kollégáihoz, akik ide-oda sietnek, végzik a dolgukat, miközben ő csak beszél és beszél. Már ebédidő volt, és forgalmasabbak lettek az utcák. Az embereknek fehér papírzacskó volt a kezükben, amiből szendvicsek kandikáltak ki. Néhányan menet közben ettek, hogy időt takarítsanak meg. Lehet, hogy meglátja Csanut; lehet, hogy éppen itt dolgozik, ebben az épületben, vagy ebben. Ezek fontos épületek. Gőgösek. Lehet, hogy kormányépületek. Lehet, hogy Csanu éppen feléje tart. Lehet, hogy mögötte van. Naznín megfordult, és nekiütközött egy férfinak, aki egy műanyag csészében forró teát vitt, és a tea Naznín karjára ömlött. Megint visszafordult, és gyorsan elindult, keményen lépett a kificamodott bal bokájára, hogy elterelje figyelmét a fájó karjáról, hogy megbüntesse magát, amiért ilyen ostoba volt. Valaki megkocogtatta a vállát, ő pedig úgy ugrott el, mint egy kutya a csörgőkígyó elől. A férfi megkerülte. Barna arcú ember sötét kabátban és nyakkendőben. A zsebkendő a mellényzsebében úgy volt elrendezve, mint egy egzotikus virág, és a szemüvege lencséje olyan vastag volt, mint a szódásüveg. Mondott valamit. Naznín felismerte a hindit, ha hallotta, de nem értette. A férfi újra próbálkozott, urduul. Naznín tudott egy kicsit urduul, de a férfinak olyan erős akcentusa volt, hogy most sem értette. Megrázta a fejét. A férfi most angolul szólalt meg. A szeme hatalmasnak látszott a lencse mögött, mintha egy másik, sokkal nagyobb lénytől származna. Naznín újra megrázta a fejét, és azt mondta, „Bocsánat”. A férfi komolyan bólintott, és távozott.

Akkor eleredt az eső. És az eső ellenére, és a szél ellenére, amely az arcába vágta, és a fájó bokája és karja és hólyagja ellenére, és annak ellenére, hogy eltévedt és fázott és ostoba volt, kicsit mintha elégedettnek érezte volna magát. Beszélt, angolul, egy idegenhez, és megértették és tudomásul vették. Ez nagyon kevés. De valami.

Húsz perccel a férje előtt ért haza, megmosta a rizst és feltette főni, átvizsgált egy csészényi lencsét, hogy nincsenek-e benne apró kövek, amelyekbe beletörhet az ember foga; beletette egy lábosba vízzel, de só nélkül, és feltette a lábost a tűzhelyre. Levette a cipőjét, és megvizsgálta a vízhólyagjait. Tiszta alsóneműt és ruhát vett föl, és beszappanozta az esőáztatta szárit. Amikor kicsavarta belőle a vizet, otthagyta a kádban, mint egy alvó, rózsaszínű óriáskígyót.

Éppen barna habot szedett le a lencséről, amikor Csanu megjött. – Tudniillik – mondta, mintha a beszélgetést nem szakította volna félbe egy egész

nap – amúgy sem nagyon tudnék mit tenni. Amit a húgod csinált, azt sem én, sem más nem tudja meg nem történtté tenni. Ha úgy dönt, hogy visszamegy hozzá, akkor azt fogja tenni. Ha úgy dönt, hogy Dakkában marad, ám legyen. Ahogy lesz, úgy lesz.

A konyhaszekrénynek támaszkodott. Még mindig rajta volt a kapucni és a kesztyű. Összefont karja a hasa polcán nyugodott. Naznín hallotta, hogy szuszog, aztán Csanu dudorászni kezdett. Egy gyerekdal volt, ostoba ének arról, hogy elmegyünk a nagybácsi házába rizsért és tejért, de csalódnunk kell. Naznín testén minden bőrrészecske bizsergett a gyűlöletnél valami zsigeribb érzéstől. Ugyanaz az érzés volt, mint amikor régen a tóban úszott, és egy pióca ragadt a lábára vagy a hasára.

– Elvegyem a kabátodat? – kérdezte. – Nem akarsz leülni?

– Ja, a kabát – mondta Csanu, és tovább dúdolt. – Amikor a fiam megszületik, megtanítom egy-két dalra. Tudtad, hogy a gyerek már az anyaméhben is hall? Ha most énekelek neki, amikor megszületik, fel fogja ismerni a dallamokat.

Letérdelt, átölelte Naznín derekát, és elkezdett a hasának énekelni. Naznín egy merőkanálban forró, habos vizet tartott Csanu feje fölött. Nagyon óvatosan kiöntötte egy tálba.

– Odamehetnél. – A szavak olyan forrón és gyorsan fakadtak ki belőle, mint a kelések.

– Hová? – Csanu levette a kapucniját és rápislogott. – Hová? Dakkába. Megkereshetnéd. Csanu felállt és megköszörülte a torkát. Szórakozottan megkavarta a lencsét,

fölemelte a fedőt a rizsről, és kiszökött a gőz, úgyhogy nem fog rendesen megfőni. – Hát – mondta -, igen, odamehetnék. Elmehetnék és mászkálhatnék az utcán, és

kérdezősködhetnék utána. „Nem látta a feleségem húgát? Épp megszökött a férjétől, és ezt a címet küldte nekünk: Dakka.” Biztos nem tartana sokáig, míg megtalálnám. Talán csak egy-két emberöltőig. És különben is, alig van itt dolgom. Csak meg kell szereznem egy diplomát, és meg kell kapnom egy előléptetést, és születik egy fiam.

Becsomagoljak egy bőröndbe? Talán már ki is készítettél egyet. Elmegyek Dakkába, és azonnal összeszedem az utcán, és idehozom, hogy velünk éljen. Útközben elmehetnék a családod többi tagjáért is, és csinálhatnék itt egy kis Gouripurt. Erre gondoltál?

Bármi lehetséges. Naznín ezt üvölteni szerette volna. Tudod, mit csináltam ma? Bementem egy kocsmába. Hogy használjam a vécét. Gondoltad volna, hogy képes vagyok rá? Mérföldeket gyalogoltam, valószínűleg bejártam egész Londont, bár nem láttam a szélét. És hogy hazajussak, megint bementem egy étterembe. Találtam egy bangladesi éttermet, és útbaigazítást kértem. Látod, mire vagyok képes?!

Megszólalt. – Rajtad áll. Csak felvetettem. Csanu levette a kabátját. Dörzsölni kezdte az arcát a kezével, ránézett a

kesztyűjére, és azt is levette. – Aggódsz. Hadd mondjak valamit. Néha csak várni kell, aztán meglátjuk. Néha

csak ennyit tehetünk. – Ezt már hallottam. Tudom. – Naznín háromcsipetnyi sót tett a lencséhez, most,

hogy már elég puha lett, hogy felbomoljon. Csilit, köményt, kurkumát és vágott gyömbért kevert hozzá. Az arany keverék kövér, elégedett buborékokat fújt. Naznín megkóstolta egy kanálról, és megégette a nyelvét. De a szíve volt az, ami égett, a lázadástól.

Naznín kihagyta az előléptetést az imáiból. Másnap felvágott két nagyon csípős piros paprikát, és beletette, mint holmi kézigránátot, Csanu szendvicsébe. Mosatlan zoknikat párosított össze és tett vissza a fiókba. A borotva megcsúszott, amikor a tyúkszemeit vágta. Az iratai összekeveredtek, amikor Naznín takarított. Napi teendői, parasztok Csanu pompás királyságában, egymás után fellázadtak. Apró felkelések, amelyek arra irányultak, hogy belülről ássák alá az államot.

Iszlám asszony elvitte Azad doktorhoz. A várószoba rossz szagú volt, mintha ki akarta volna izzasztani a betegséget a páciensekből. Egy bütykös orrú öregember ült

a sarokban, és gyászosan kortyolgatott egy doboz valamit. Egy nagy afrikai család – olyan színűek, mint a vizes folyami kavics; hosszú, gyönyörű nyakuk és kicsi, ferde vágású szemük volt – szállta meg az első székeket. A gyerekek a kezükön ültek, és sugdolóztak. A felnőttek csendben voltak. Az arcuk semmi mást nem fejezett ki, csak a várakozásra való képességet. A várakozás mesterei voltak.

Iszlám asszony a fogát szívogatta. Rakosgatta a lábát a széke alatt, és megvakarta a jobb sarkát a bal papucsa orrával. Nagy, fekete táskájából (amelyik olyan volt, mint egy orvosi táska, de mentaillatú, és a csatját fényes üveg díszítette) elővett egy nejlonzacskó zsebkendőt.

– Tessék, gyermekem – mondta. – Vedd el. Neked hoztam. – Nagyon szép, nagyon kedves – mondta Naznín. Iszlám asszony felhorkantott. – Kaptam valakitől. Az én zsebkendőim nagyon jó minőségűek. Ha neked ezek

tetszenek, szerzek még. – Ne. Nem kell több – tiltakozott Naznín. – Neked sem tetszenek. – Iszlám asszony felemelte az egyik kezét, hogy elhárítsa

az ellenkezést. – Add a férjednek. – Naznínhoz hajolt. A szemölcsöt az orra tövén három szúrós szőrszál vette körül, amiket megerősített és vastagított a csipeszezés. – Hogy mennek a dolgok a férjeddel mostanában?

Naznín félrenézett. – Jól van. Leszámítva a tyúkszemeket, és néha egy kis gyomorproblémát. – A

szeme sarkából látta, hogy a kísérője csóválja a fejét, és lebiggyeszti az ajkát. Csend lett.

Egy idő után Iszlám asszony megszólalt. – Nem kell elmondanod. Tudom, hogy van ez. Megtudom az ilyesmit. Naznín egy feliratot bámult a falon, amelyet öt nyelven nyomtattak ki. – A fiatalok mind hozzám jönnek. Mindenki tudja, hogy amit mondanak nekem,

az köztünk marad. De ha nem kívánsz beszélni, nem kívánom hallani. A felirat így szólt: Dohányozni tilos, Enni tilos, Inni tilos. Minden tábla, gondolta

Naznín, azt mondja meg, hogy mit tilos. – Akkor mondok neked valamit én. – Iszlám asszony megfogta Naznín csuklóját.

A keze forró volt és száraz. A bőre szemcsés, mintha feloldódna a vízben. – Lánykoromban a legközelebbi kút a faluhoz kétmérföldnyi járásra volt. Volt egy kút a faluban is, de egy átok miatt megromlott a vize, és a tó is mérgezett volt. Két kemény mérföld a vízig, és két még keményebb mérföld vissza. És az asszonyok megelégelték. Ők jártak el a vízért és ők cipelték, és amikor panaszkodtak a férjüknek, mi lett az eredménye?

Nem volt eredménye. Mert a férfiakat nem ösztönözte semmi. Ők nem szenvedtek. Miért cselekednének? Így hát akkor a falu asszonyai összejöttek, hogy megbeszéljék a dolgokat. Először kipanaszkodták magukat. Aztán vigasztalták egymást. Ezután szidták a férfiakat. Amikor végeztek ezekkel a fontos dolgokkal, továbbléptek, hogy eldöntsék, mit tegyenek.

Az egyik nő, azt hiszem, Reba, egy varrónő, azt mondta: „Nővéreim, a helyzet egyértelmű. A férfiaknak is szenvedniük kell, hogy a segítségünkre siessenek, és ássanak egy új kutat. Csak annyit kell tennünk, hogy abbahagyjuk a munkát. Sztrájkolni fogunk. Ha vizet akarnak, hozzanak maguknak.” Ez a javaslat némi

tetszést aratott, és megvitatták. De akkor felszínre kerültek a hibák. Lehet bízni abban, hogy a férfiak elég vizet hoznak a családjuknak? Lehetséges, hogy a nők csak a saját vízadagjukat hozzák el, és ne osszák meg a férfiakkal? Nem a gyerekek szenvednének a leginkább? Jobb belátásra térnének a férfiak és elkezdenének ásni, vagy erőszakhoz folyamodnának?

Ekkor szólalt meg Senáz. Senáz a körön kívül ült. Eddig hallgatott. Miután férjhez ment, Senáz elment a

városba a férjével, de a férje ott elhagyta. Ekkor lett belőle bajadér, táncoslány. Amikor visszajött a faluba, úgy kellett megélnie, hogy áruba bocsátotta az egyetlen dolgot, amije volt. Ezért ült a körön kívül.

Mindenesetre most felszólalt. „Van egy másfajta szolgáltatás is, amit nyújtunk, és ha azt megtagadjuk, az csak a férfiaknak lesz kellemetlen.” Mindenki odafordult, és bár ő csak a földre nézhetett, el volt rá szánva, hogy végigmondja, amit akar. „Egy férfi nem tud víz nélkül élni. Nem tud élni nélküle, de el tudja viselni a gondolatot, hogy nincs víz. Egy férfi tud szex nélkül élni. Tud élni nélküle, de nem tudja elviselni a gondolatot, hogy nincs szex. Ez az én javaslatom.”

Így szereztek új kutat maguknak a falumbéli asszonyok. Ha azt hiszed, hogy tehetetlen vagy, akkor az is vagy. Minden benned van, ahová Allah tette. Ha a férjed nem teszi meg, ami elvárható, gondolkozz el azon, te mit nem tettél meg.

Iszlám asszony elengedte Naznín csuklóját. Elővett egy zsebkendőt és megtörölte a száját, mintha megtisztítaná az utat a következő történetnek. A szeme kicsi volt és kemény, mint egy madáré; fehér haja úgy festett, mintha elpattanna egy fésű alatt. Az arcára nagyság és fáradtság volt írva, és az a tudás, hogy bármi történjen is, őt fogják hívni, hogy elnököljön fölötte.

A recepciós, aki cigarettát dugott a füle mögé, Naznín nevét mondta. – Mrs. Ahmed – mondta a lány, és úgy hajolt a pultra, hogy attól lehetett tartani,

a melle kigurul a várószobába. Naznín felállt, de tétovázott, mert nem volt biztos, hogy egyedül kell-e mennie,

vagy a gardedámjával. – Menj. Menj – mondta Iszlám asszony. Metsző pillantást vetett a recepciós

mellére, aki azonnal visszahúzta.

Azad doktor összezárt lábbal ült. A két térde egymáshoz szorult. Bár a széke nagy volt és párnázott, nem dőlt hátra, hanem egyenesen tartotta a hátát, ettől úgy nézett ki, mint egy bábu, amelyet mereven kiegyensúlyoztak egy ülésen. Kilencvenfokos szöget zárt be az asztalával, Naznínnal szemben. Az íróasztalon volt egy jegyzetfüzet, egy toll, egy sárga notesz, és egy sor hóvihar. Naznín akkor ismerkedett meg a hóviharokkal, amikor először jött el Azad doktorhoz. Lenyűgözőek voltak ezek az alvó víz alatti városok. Ha az ember megrázta, felkavarta őket, egy fehér förgeteg, de akkor, és csakis akkor lehetett elképzelni az életet odabenn. Gyerekes dolog, mondta Azad doktor. Azt nem mondta el, miért vannak az íróasztalán.

– Van valami probléma, fájdalom, vérzés? – Nincs – mondta Naznín. – Minden rendben. – Érzékenység, duzzadás a kézben vagy a bokában? – Nincs. – Jól táplálkozik?

– Igen. – Akkor az a prognózisom, hogy simán fognak menni a dolgok, egészséges

gyermeke lesz, és gondoskodni fog magáról öreg napjaiban. – Az orvos elmosolyodott. Nagyon különös mosolya volt. Az álla felnyomult, a szája sarka legörbült. De mégis mosoly volt. Látszott abból, ahogy felemelkedik a szemöldöke, hogy valamifajta vidámság a szándéka.

– Már csak annyi a dolgom, hogy megmérjem a vérnyomását, és adjak egy időpontot a kórházba. Van valami kérdése? – A hangja halk volt, a szavak virágként nyíltak ki az ajkán, mégis volt tekintélyük. Csanu hangosan beszélt. Úgy mérlegelte a szavait, mint az aranyat, és úgy szórta szét, mint egy bolond.

– Csak egyvalami – mondta Naznín. – A férjem szeretné, ha újra eljönne hozzánk vacsorára.

Azad doktor elővett egy fekete gumipántot egy fiókból, és intett Naznínnak, hogy húzza fel a ruhaujját. Naznín nézte az arcát, próbálta kitalálni a válaszát. Látta, hogy az orra pisze: Amma szerint férfiaknál a gyengeség jele. Az orvos nem látszott gyengének. A haja olyan volt, mint egy fényes sisak, rövidre és egyenesre vágatta a homlokán, és egy fénykört nyomott rá a fenti villanykörte. A szeme körül a bőr puffadtnak és szürkének látszott, maga a szeme pedig nem volt sem átható, sem parancsoló. De a szája határozott volt, a tartása pedig egyenes. Úgy tartotta magát, mint az olyan férfi, aki tudja, hol a helye a világban, és tisztában van vele, hogy a világ is tudja ezt.

– A vérnyomása tökéletes. Remek, remek. – Visszatette a karpántot és a kis csövet a pumpával a fiókba. – Igen – mondta. – Örömmel elfogadom. Van egy beszélgetésünk, amelyet folytatnunk kell, a férjének és nekem. Rendkívül udvariatlanul félbeszakítottak minket a betegeim. És van nálam néhány könyv, amelyeket vissza kell adnom. Az egyiket még mindig olvasom. Gondolja, hogy még nálam maradhat egy ideig?

Naznín nem tudott félbeszakított beszélgetésről és kölcsönadott könyvekről. Fájt a háta. Még az sem hozott megkönnyebbülést, hogy egyenesen feküdt az új, kemény matracon. Pisilnie kellett, és most, amikor pisilt, csípett is közben. Máskor pedig viszketett. De mit mondhatott erről Azad doktornak? Minden rendben, azt mondta neki. Szólhatott volna a fájós hátáról, de mire számíthat egy terhes nő, ha nem hátfájásra?

– Igen, a férje meglátogatott egyszer-kétszer. – Az orvos szünetet tartott. – Nem, mondjuk háromszor-négyszer. Megkóstoltam az ön kitűnő kebabját. Aláírtam a kérvényét. Könyveket kaptam kölcsön. És irodalmi vitákba bocsátkoztam. Ezek mind remek dolgok, de mindent a maga helyén. Mondjuk egy vizitre házhoz megyek.

Kérvény? Milyen kérvény ez? Naznín nem látott semmilyen kérvényt. Visszament Iszlám asszonyhoz, aki fejét hátrabillentve ült a székén, azt leszámítva, hogy nyitva volt a szeme, úgy látszott, mélyen alszik. Lehet, hogy nyitott szemmel alszik, gondolta Naznín. Ezért van, hogy nem marad le semmiről, és mindenről tud. De biztos Razja volt az, aki mesélt neki Csanuról és Haszináról és a gondjainkról. Kicsit elmosolyodott, amikor eszébe jutott Razja, ahogy felhúzza a hosszú lábát, és pletykákat porcióz féloldalas, férfiméretű szájából.

Térden állt, kezét kinyújtotta a szőnyegen. Déli ima. Most mindennek tisztának kell maradni. Minden panaszt, minden szorongást és küzdelmet, amelyek az életét alkotják, félre kell tenni. Hálás lehet. Eláraszthatja a testét és lelkét hálával. Nem lehet helye más gondolatoknak. Bár Istenre gondolhat. És az ima szavaira. Dicsőség legyen Istennek, a Legmagasztosabbnak. Isten a legnagyobb. És gondolnia kell a kisbabára is, mert Isten nem akarná, hogy megfeledkezzen róla. Haszináról sem. Mert hálás volt a biztonságáért, a levélért, amely biztonságban megérkezett. A babáról nem tudott elfeledkezni, mert mozgolódott a hasában, helyet keresett a lábával, épp a bordái alatt. A homlokát nem tudta letenni a szőnyegre. Egyszerűen nem ment. Volt egy különleges felmentés a terhes nők számára. Ha akarja, Naznín a székéből is végezhette volna a namazt. Egyszer megpróbálta, és lustának érezte magát tőle. De szép dolog, hogy az imámok gondoltak rá. Ilyen nagy az iszlám figyelmessége és együttérzése a nők iránt. Ámbár, ha valamelyik imám valaha is terhes lett volna, nem tették volna kötelezővé az ülést? Így senki nem érezhetné, hogy egyszerűen lustaságról van szó. Hogy lettem ilyen bolond?, gondolta Naznín. Mi a baj a fejemmel, hogy nekiáll terhes imámokról beszélni összevissza? Néha olyan, mintha nem is az enyém lenne; elindul, és fügét mutat, mint egy vásott kölyök.

Félig bosszankodott, félig megkönnyebbült, amikor kopogtatást hallott, meg ahogy Razja azt kiáltja:

– Húgom, csak én vagyok. Hoztam neked orvosságot. Razja pamutsapkát viselt, amely eltakarta a fülét, és egy vonalban volt a

szemöldökével. A salvár kamíza fölé bő pulóvert húzott, elöl valamilyen állatmintát (szarvast? kecskét?) kötöttek bele. A cipője akkora volt, mint egy kamion, és viharvert a megszámlálhatatlan ütközéstől. A fején tartotta a sapkát, és Naznín nehezen állta meg, hogy ne hívja fel rá a figyelmét.

– Oldd fel a port vízben, és vedd be naponta kétszer. Ez majd elrendezi a problémádat. Nem fog többet csípni.

– Úgy teszek – mondta Naznín. – Mutatok valamit. A levél most hosszabb volt. Megadott egy címet. Haszina a főbérlőjéről, Csódhuri

úrról mesélt, a munkáról, amit majd szerez neki egy ruhagyárban, és a fagylaltozóról az út végén. Izgatottnak tűnt, főleg a pisztáciaíztől és a kis műanyag kanalaktól. Úgy tűnt, halvány fogalma sincs, milyen veszélyben van (és tényleg veszélyben volt: egy lány, egy gyönyörű, fiatal lány Dakkában), de Naznín remélte, hogy Csódhuri úr majd vigyáz rá. Csódhuri úr biztos felelősségteljes. Egy ember, akinek ingatlana van, biztos tiszteletre méltó, mondta Csanu, Haszina az ő védelme alatt fog állni.

– Örülök – mondta Razja. – És gondolom, a férjed is örül. – Nem akart semmit csinálni, és most már nem is kell. – A férfiak örülnek, ha kiderül, hogy igazuk van. Mindent meg kell tennünk,

hogy megmutassuk nekik, mennyire igazuk van. Az én férjem is pont ilyen. – Amikor elolvasta a levelet, azt mondta: „Nem megmondtam? Néha csak ki kell

várni.” – Kidugta az ajkát és így csóválta a fejét? – Razja csücsörített a szájával, és

elkerekítette a szemét. Naznín még nem fejezte be. – Semmit nem tud elfogadni az életében, csak azt, hogy a húgomat a sorsára kell

hagyni. Bármi máson lehet változtatni, de ezen nem.

Razja hátradőlt a szófán. A szófa kicsinek látszott tőle, és le is verte az egyik műanyag fejtámaszt a földre.

– Mit szólhatunk a sors ellen? – Nem szólok ellene semmit. – Naznínban egy pillanatra felmerült, hogy

elmondja a Hogyan Bíztunk a Sorsodra történetét. Túl hosszú volt, hogy most belekezdjen. – Én csak... – Mi? Dühös Csanura. De pontosan miért?

– Csak aggódsz a húgodért. Ez természetes. És a te állapotodban az embert inkább aggasztják a dolgok. Vigyáznod kell magadra, és nem szabad semmit túlzásba vinni. Tudtad, hogy Nazma szombaton megszülte a harmadik gyerekét, és a kisfiú két hónappal korábban jött? Nem tudom, hogy igaz-e, de Szorupa azt mondja, azért volt, mert a férje nem hagyta békén, és ettől a baba előbb jött, mint hogy itt lett volna az ideje.

– Juj – mondta Naznín, és összehúzta a szemét a gondolatra. Megdörzsölte a hasát, és határozottan megnyomta, hogy kitapogassa a baba fejének vagy fenekének az ívét. Feltette a lábát egy zsámolyra. Most már három zsámoly volt, és még egy szék. (Ezen valamik nőttek, valami szürke, penészes szálak, de Csanu azt mondta, hogy értékes, és ha rendbe hozta, el fogja adni.) Egyre nehezebben navigált már a bútorok között. Terebélyesedtek, Naznín és a bútorok is.

– Mindenesetre gyors szülés volt. Nem úgy, mint az első. Az harminchat óra volt. Az enyém huszonnyolc.

– Amikor én születtem, Amma azt hitte, hogy gyomorrontás. Azt mondta, hogy néhány nő túl nagy ügyet csinál ebből.

– Hm – mondta Razja. Felvette Csanu egyik könyvét a lába alól, és a dohányzóasztalra tette.

– Természetes dolog, ami minden nővel megtörténik. – Hm – mondta Razja. – Bemegyek veled a kórházba. Amikor legközelebb jövök,

segítek bepakolni egy táskát a nagy napra. – Amma meg se nyikkant, amikor megszülettem. – Mmmm – mondta Razja. Körülnézett a szobában, mintha most járna itt először.

Naznín is körülnézett. A tapéta egy darabkája visszakunkorodott pont az ablaknál, és a vékony, szürke függönyök úgy néztek ki, mint holmi hatalmas, használt kötszerek. Délután volt, de a fény elkúszott, és mintha a függönyök szürkesége mindenre rátelepedett volna.

– Tudod, mi történt Aminával? Naznín nem tudta. – El akar válni. Nazmától hallottam, aki Szorupától hallotta. Hanufa mesélte neki,

ő pedig első kézből tudja. – Láttam felrepedt szájjal. És egyszer fel volt kötve a karja. A férje most biztos túl

messzire ment. – És ez még nem minden – mondta Razja. Naznínra nézett felkunkorodó

szempillája alól, és Naznín tudta, hogy élvezi a pillanatot. – Van egy másik felesége, akiről elfelejtett szólni az elmúlt tizenegy évben.

– Isten óvjon minket az ilyen gonosz férfiaktól. – És önmagunktól is, hogy ne éhezzük az ilyen történeteket.

– Mindenesetre a te férjed legalább nem csinált belőled másodfeleséget. Ezért legalább hálás lehetsz. – Razja elmosolyodott. Semmi nőies nem volt az arcán, és

ahogy a haját betűrte a sapkája alá, napszámos vagy halász is lehetett volna, de amikor mosolygott, az arca elveszítette ravasz, féloldalas jellegét, és az orra is kisebbnek látszott. Amikor mosolygott, majdnem szép volt. – Van valami hír az előléptetésről?

– A férjem azt mondja, hogy rasszisták, főleg Dalloway úr. Úgy gondolja, hogy megkapja az előléptetést, de tovább fog neki tartani, mint bármelyik fehér embernek. Azt mondja, ha rózsaszínre és fehérre festené a bőrét, nem lenne semmi gond. – Naznín észrevette, hogy Csanu egyre kevesebbet beszél az előléptetésről, és többet a rasszizmusról. Óva intette attól, hogy „azokkal” barátkozzon, mintha lenne rá bármi esély. – Mindig udvariasak. Mindig mosolyognak. Azt mondják, „legyen szíves” ezt, és „köszönöm” azt. De tévedés ne essék, a jobb kezüket feléd nyújtják, a ballal pedig hátba szúrnak.

– Hát – mondta Razja – lehet, hogy ez igaz. Naznín megforgatta fejében a szavakat. Ez igaz is lehet. Várta a folytatást. Razja

húzkodni kezdett egy szálat a pulóverén. Naznín azt mondta: – A férjem azt mondja, ez diszkrimináció. – Akkor ezt kérdezd meg tőle. Jobb itt, mint nálunk otthon, vagy rosszabb? Ha

rosszabb, akkor miért van itt? Ha jobb, akkor miért panaszkodik? Ezek olyan kérdések voltak, amelyeket Naznín nem tett fel, és eszébe sem jutott,

hogy feltegyen. Azért volt ebben az országban, mert ez történt vele. Következésképpen mindenki más is ugyanezért volt itt.

– Nem tudom, hogy ez panaszkodás-e – hallotta magát, amint ezt mondja. – Csak szeret beszélni a dolgokról. Azt mondja, a rasszizmus be van építve a „rendszerbe”. Nem tudom, pontosan milyen „rendszerre” gondol.

– A fiam tanárnője nagyon rendes. Sokat segít neki, és a fiam szereti. A férjemnek van egy kollégája, aki ad nekünk ezt-azt. Ruhákat, amiket kinőttek a gyerekei. Egy gépet, amivel hajat lehet szárítani. Egy rádiót és kis létrákat. Mindenfélét. Vannak köztük jók és rosszak. Ahogy nálunk is. És némelyikükkel lehet barátkozni. Mások nem olyan barátságosak. De békén hagynak minket, és mi békén hagyjuk őket. Nekem ez elég.

– De azok ott a férjem munkahelyén... lehet, hogy azok rosszak. – Még valami: ha itt nincs munkád, adnak pénzt. Tudtad ezt? Lakhatsz valahol

lakbér nélkül. A gyerekeid járhatnak iskolába. És mindennek a tetejébe adnak pénzt. Otthon mi lenne? Tudsz enni munka nélkül? Lehet fedél a fejed fölött? – Razja levette a sapkáját.

Naznín felsikoltott. – Levágtam – mondta Razja. – Elegem lett a sok fésülésből. – Végigsimított a

haján, és egy tincset az arca mellé húzott. Még a szájáig sem ért. Kitalálta Naznín gondolatait. – Még nem szólt semmit. Csak így nézte. – Eltátotta a száját és bandzsított. A nevetése olyan volt, mintha egy serpenyőt ejtenének a kövezetre; a robaj megijesztette az embert.

– Nem volt dühös? – Naznínnak úgy tűnt, hogy Razja férje örökké dühös. Látta néhányszor a lakásukban, és egyszer-kétszer az udvaron. Egy gyárban dolgozott, ahol műanyag babákat csináltak. Egy ekkora ember, és kicsi babákat gyárt. Lábak voltak a konyhaszekrényben, fejek az ablakpárkányon, törzsek a szófa mögött. Vagy csak darabokat hozott haza, vagy Tarík és Sefali szerettek csonkítani. Naznín soha

nem hallotta beszélni, csak zárt ajtó mögött, Razjához, úgyhogy nem értette a szavakat. Bár hallgatag volt, mennydörgés volt a szemöldökében, és a szájának gyilkos íve volt. Nagyon másféle, mint a saját férje. Még amikor szónokolt is Csanu, úgy tűnt, inkább elképeszti a világ, mint dühíti.

– Csak hadd dühöngjön – mondta Razja, mintha semmi köze nem lenne hozzá. – Attól visszanő a hajam? Most mennem kell. Ne felejtsd el az orvosságot. Mennem kell, mert főiskolára járok. Angolul fogok tanulni.

Naznín feltápászkodott. Figyelmeztette Razját, hogy vegye föl a sapkáját. Hirtelen látta Haszinát rövid hajjal, ahogy férfinadrágban járkál, és rikító, festett szájában cigaretta lóg.

– Tudod, miért tanulok meg angolul? – kérdezte Razja kifelé menet. – Hogy amikor a gyerekeim elkezdenek disznó vicceket mesélni a hátam mögött, el tudjam fenekelni őket.

Csanu, törökülésben az ágyon. Kopasz térde vakon a fal felé mutat. A hasa golyvaszerűen nő a nemi szerveire. Keze a hasa hurkái alatt, kutat, méricskél. Vékony, sötét kar, egy halom pattanás a jobb könyök fölött. Keskeny, helyesen tartott vállak, szinte kecses. Fölötte kerek, pufók arc. Egy másik férfin egy ilyen arc elégedettnek tűnne.

Csanu gondolkozott. A szája megrándult. Balra csúszott. Vissza jobbra, most magasra, feltolva az orcát, megcsavarva az orrcimpát, lehunyva a szemet. Az ajkak egy másodpercre ellazultak, aztán szétnyíltak, kinyúltak, visszautasítottak egy szót. A szem vette át az irányítást. Összeszűkült a koncentrációtól, kinyílt a meglepetéstől, hunyorgott értékelés közben. Munkába állította a szemöldököt, és összegyűjtötte a homlokon menetelő ráncokat, hogy tegyék a dolgukat. Ha Csanu ébren volt, gondolkozott, és a gondolatai az arcára voltak írva. Olyan, mint egy gyerek, gondolta Naznín, aki megtanult olvasni, de mormolnia kell a szavakat.

– Tudniillik... – Csanu csócsált egy ideig, mintha a gondolatait ízlelgetné. Megköszörülte a torkát, kihúzta a kezét a hasa alól. – Tudniillik, Azad egy félrevezetésre utalt a részemről, egy csalásra. Ezt nem illik. Ezt egyszerűen nem illik.

Naznín odaadta neki a pizsamáját. A nadrágját egy vállfára vetette anélkül, hogy rendesen összehajtotta volna, és betette a szekrénybe. Csanu nem vette észre a piszkos zoknikat, a gyűrött nadrágokat. Naznín lázadásai észrevétlenek maradtak. Bosszantotta Csanu érdeklődésének hiánya; örült a saját ravaszságának.

Csanu úgy nézett a pizsamájára, mintha lenne valami meglepő vagy idegenszerű a virágos anyagban. – Tudniillik, a beillesztett záradék célja nem a megtévesztés volt, hanem a tisztázás. Természetes, hogy én lennék a mozgókönyvtár vezetője. Ki más csinálná? Az én ötletem volt, az én indítványom, az én gyermekem, hogy úgy mondjam. Nálam senki sem lehet alkalmasabb arra, hogy elhozza az irodalom nagyszerű világát erre a szerény lakótelepre.

– Persze kezdetnek nem lenne túl sok bengáli könyv. De elmehetnék Dakkába. Kalkuttába, hogy átkutassam az egyetemi könyvtárak polcait. Egyfajta irodalmi küldetésen, gondolom. – Elégedett hangot hallatott, mintha épp most fejezte volna be az evést. Aztán az arca megint életre kelt. Felemelte az egyik ujját és a hangját. – De Azad azt mondta, és nem sokat kertelt, hogy valami sunyiságot csináltam. Megmondtam neki: „Ide figyeljen, Azad (Ott voltam! Nem emlékszel? Ott voltam, és te

mindig „doktornak” szólítod), megkértem, hogy írja alá az indítványt, és alá is írta. Egyetértett az elképzeléssel, hogy legyen a lakótelepen egy mozgókönyvtár. Azt hiszem, a »remek« szót használta. Most pedig azt mondja nekem, hogy ha én leszek a főnök, a remekből hitvány lesz? (Dehogyis. Nem mondtad ezt.) És aligha kell rámutatnom, hogy az indítvány megszövegezésének kijavítása korrekció volt, nem pedig korrupció.” Ő pedig hallgatott. – Csanu felvette a pizsamafölsőjét. Elmosolyodott. – Szerintem ez sokat elárul.

– Mikor kapod meg a könyvtárat? – Ó, pénzszerzés kérdése, természetesen. A kocsi, a könyvek, a benzin költségei.

Ilyesmi. De még különben sem végeztem az aláírásgyűjtéssel. – Hány aláírást szereztél? Csanu végzett egy kis fejszámolást, ide-oda ingatta a fejét. – Összesen, azt mondanám, hetet vagy nyolcat. De többet szeretnék. Szerinted

Azad kitesz egy példányt a rendelőjében? – Nem tudom – mondta Naznín. – Talán. – Ránézett a férfira a sárga virágos

pizsamafölsőben, ahogy csupasz térde ráhajlott a rózsaszín lepedőre. Felnézett a hatalmas, fekete, fényes szekrényre és az arany cikcakkmintára, amelyet körömmel le lehetett volna kaparni. Ránézett a barna szőnyegre, a foltra, ahol átlyukadt a műanyag hálóig, amely összetartotta. Ránézett a lámpára a plafonon, amely megvilágította a port az ernyőn, és árnyékokat hajlított a falra. A hasára nézett, amely elrejtette a lábát, és arra késztette, hogy hátrahajoljon, hogy kiegyenlítse a súlyát. Nézett és látta, hogy csapdába esett: ebbe a testbe, ebbe a szobába, ebbe a lakásba, a koporsóba zárt emberiségnek ebbe a betonkriptájába. Semmi közük nem volt hozzá. Néhány szívverésnyi ideig behunyta a szemét, és érezte a jázmin illatát, amely a kút közelében nőtt, hallotta a forró földet kapirgáló csirkéket, érezte a napfényt, amely melengette az arcát, és táncoló mintákat vetített a szemhéjára.

– Talán igen, talán nem – mondta Csanu. – Lehet, hogy nem kéne belevonnom. Isten tudja, legközelebb mivel vádol. A kopasz ember nem megy el kétszer a haranggyümölcsfa alatt. – Nevetett. – Bár még nem vagyok kopasz. – Belebújt a pizsamanadrágjába anélkül, hogy felkelt volna az ágyról, hasra fordult, és felvett egy könyvet a földről. – Ez egy nagyon jó könyv. Értelem és érzelem. – Angolul mondta. – Nehéz lefordítani. Hadd gondolkozzam rajta.

– Razja főiskolára jár, hogy angolul tanuljon. – Á, nagyszerű. – Esetleg én is járhatnék vele. – Hát. Esetleg. – Nem nézett fel a könyvéből. – Akkor mehetek? – Tudod, politikáról kéne olvasnom. A tizenkilencedik századi választásokról. De

olyan száraz. A regényekből is sokat lehet tanulni. Mindenféléket megtudhatsz a társadalomról, politikáról, földreformról, társadalmi megosztottságról. És nem olyan száraz.

– Akkor nem baj, ha elmegyek? – Hová? – Csanu a hátára fordult, hogy ránézzen. Kilátszott a pocakja. – A főiskolára. Razjával. – Minek? – Angolórákra.

– Anya leszel. Naznín felvett egy poharat az ablakpárkányról. Igen, anya lesz. – Az nem fog eléggé lefoglalni? És egy kisbabát nem vihetsz a főiskolára. A

gyerekeket etetni kell; ki kell pucolni a feneküket. Ez nem olyan egyszerű. Hogy csak úgy főiskolára járj.

– Igen – mondta Naznín. – Belátom, hogy nem. – Remek. Most hagyj olvasni. Folyton ez a sok beszéd, beszéd, beszéd. – És

megint visszafordult.

A hűtőszekrény zúgott, mint egy óriási szúnyog. A távolban morajlott a forgalom. Naznín nem gyújtotta fel a villanyt. A félhold ma éjjel szemcsésen csimpaszkodott a sötét égre. A linóleum sokkolta Naznín meleg lábát. Kivett egy doboz joghurtot a hűtőből, és megszórta cukorral. Nekidőlt a konyhapultnak és evett.

– Egyél! Egyél! – mondta neki a férje az étkezéseknél. De a kedvéért nem volt hajlandó. Így mutatta ki az önmérsékletét. Az önmegtagadását. Láthatóvá akarta tenni. Szokásává vált, aztán élvezetté, hogy vigaszt találjon ezekben az éjszakai lakmározásokban.

Amma csinált régen joghurtot: sűrű volt és édes és meleg. Egyáltalán nem ilyen, mint ezek a műanyag poharak a műanyag angol tehenekből. De mégis. A cukorral lecsúszott. És nagyon kényelmes volt. Amikor most Gouripurra gondolt, a kényelmetlenség jutott eszébe. Hogy angolvécé nélkül éljen, hogy itt hagyja a két mosdóját (konyhai és fürdőszobai), hogy tüzet rakjon a tűzhelyben ahelyett, hogy elfordítana egy gombot – érdemes volna belemenni ebbe a cserébe? Megpróbálta elképzelni Csanut, ahogy elmasírozik az árnyékszékre egy vastag könyvvel a kezében. Szeretett olvasni, néha fél órát vagy többet is, miközben a vécén ült. A legyek elűznék az árnyékszékről.

Csanu úgy aludt el, hogy arca a könyvön feküdt, az oldalt megjelölte nyállal. Ez a sok olvasás nem tesz jót neki. Megbuggyan tőle az agya. A végén még olyan lesz, mint Makku Pagla.

Régóta nem jutott már eszébe Makku. De amikor kicsi volt, utána járkált. Haszina és Naznín mögötte mentek, kézen fogva, szabad kezüket lóbálva. Haszina kiabált:

– Hahó, Makku Pagla! Add kölcsön az esernyődet! Siess, mert esik! Az emberek azt mondták, azért lett ütődött, mert mindig olvasott. A könyvektől

hibbant meg, és minél hibbantabb lett, annál több könyvet olvasott. Így kapta a nevét: Makku Pagla, vagyis Hibbant Makku.

Haszina látta meg az esernyőjét a kútban. Az évek során eszközölt számtalan javítás és a különböző színű foltok tették híressé, és Makku soha nem indult el nélküle.

– Megölte magát! – sikoltotta Haszina, miközben visszaszaladt a házba. – Makku Pagla a kútba ölte magát! – Amma azonnal imádkozni kezdett, miközben Abba fogott egy kötelet és futott. Naznín és Haszina remegő lábbal ment oda.

Bár már egypár napja bűz áradt a régi kútból, ezt senki nem találta különösnek – az emberek elkezdtek szemetet önteni bele. De most, hogy Makku esernyője ott volt, logikusnak tűnt a feltételezés, hogy ő is benne van. Hamar összegyűlt a tömeg. Mindenkinek volt véleménye, de senki nem volt hajlandó leereszkedni a szemét- és húslébe, hogy kihalássza a testet.

Végül a falutanács visszavonult Naznínék házába. Abba vette át a gyűlés vezetését. Naznín és Haszina, akik kint vártak, hallották, ahogy azt mondja:

– Nem volt méltó halála. Adjunk neki legalább méltó temetést. – Továbbadták, a szájukat eltakarva, egymás fülébe súgva. Később találtak egy tücsköt, a hátán feküdt, amely kezdett héjjá változni. És újra elmondták a szavakat, és ástak egy sekély sírt. Ezt a játékot újra és újra eljátszották, Naznín komolyan, mint egy holló, Haszina pedig tettetve.

Amikor a tanács előbukkant, megtették az ajánlatot: hatvan rúpia plusz költségek, egy nagy darab Sunlight szappan és egy üveg parfüm az első önként jelentkező férfinak. Egy napszámos jelentkezett, és megéljenezték. Nengtire vetkőzött, és odakiáltott a feleségének, hogy hozzon mustárolajat, amivel bekente a testét. Összeszedték a felszerelést. Egy nagy bambuszkosarat, vastag köteleket és két vasbaltit a szemét kimerésére.

Miközben leeresztették a föld alá, a napszámos folyamatosan beszámolt arról, mit csinál; a hangja torz volt és visszhangos.

– Rögzítettem Makkut – jelentette, és újabb éljenzés tört fel a nézőkből. – A segédek elkezdték csörlővel kiemelni a testet. – Lassan, lassan – mondta a hang a kútban. – Le akarod verni a fejét? – Makku csupasz testét óvatosan a földre fektették. Teljesen fehér volt, és lyukas, ahol levált a húsa. Amikor a napszámost kiemelték a kútból, egy kart hozott magával, amelyet óvatosan Makku mellére fektetett. Naznín és Haszina egymásba kapaszkodott.

– Ottfelejtették az esernyőjét – mondta Haszina. – Nem kellett volna csúfolnunk – mondta Naznín. Este Amma még mindig sírt. Az orra piros volt, a szeme is kivörösödött. Néha

éleset rikoltott, mint egy ijedt majom. Felemelte a kezét, hogy eltakarja a száját, mert szégyellte dinnyemag alakú fogait. Abba guggolt, és a pipáját szívta.

– Ne sírj, Amma – mondta Haszina, és megcsókolta gránátalma ajkával. – Anyátok egy szent – mondta Abba. – Ne felejtsétek el, hogy szentek családjából

származik. – Felállt és elment, és egyenesebben tartotta magát, mint bármelyik férfi. Három napig nem jött vissza.

– Hová megy Abba? – kérdezte Naznín. Amma felnézett az égre. – Nézd! Most a gyermekem azt kérdezi, hová megy. Naznín is felnézett. Az ég sűrű volt a verdeső barna szárnyaktól. Jöttek a kacsák,

ez volt az az évszak. Seregekben jöttek, hatalmas árnyékot vetettek a folyókra, és a napot fenyegették. Amma hevesen átölelte. Két tenyerébe fogta Naznín széles arcát, és így beszélt hozzá:

– Ha Isten azt akarná, hogy kérdezősködjünk, férfinak teremtett volna minket.

NEGYEDIK FEJEZET

A kisbaba bámulatos volt. A füle kicsi, bársonyos, puha és hajlékony, mint egy cicáé. Pici, kerek pocakjának a melege befűthette volna az egész világot. A fejének olyan illata volt, mint egy szent virágnak. A markában pedig rejtélyes, pici szöszlabdacsokat szorongatott, amelyektől nem lehetett elválasztani.

Naznín köré gömbölyödött az ágyon. A baba felemelte az egyik karját, amely csak a feje feléig ért fel. Megint letette. A mozdulat hiábavalósága mintha dühítette volna. Az arca lilás masszává torzult, és olyan hangot hallatott, mint ezer megvert kiskutya.

– Tudniillik – mondta Csanu. Egy széken ült, bepréselődve az ágy és a fal közé, térde az ágytakaróhoz ért. – A nagyanyám unokatestvére világos bőrű volt. Igazi szépség. Olyannyira, hogy többször is összeverekedtek miatta. Sőt egy férfit meg is öltek. Annyira elszánt volt, hogy elnyerje a kezét. Egy másik férfi pedig, egy esélytelen napszámos, saját magára emelt kezet. Legalábbis így hallottam. Én magam sosem láttam, csak amikor már nagyon öreg volt, és úgy nézett ki, mint egy bogár.

Naznín felült, párnáknak támasztotta a hátát, és a mellére vette a babát. Dörzsölgette a hátát. A keze csupa varázslat. A kisbaba gyengén szopni kezdte a nyakát.

– Tőle örökölte Ruku is a világos bőrét. – A kisfiút Mohamed Rakíbnak hívták. Csanu Rukunak nevezte. Rakíbnak olyan világos bőre volt, mint a nagynénjének. Haszina olyan sápadt, mint egy vízililiom. Rakíb olyan, mint a sondes: bársonyos és édes, és teljesen ennivaló.

– Iszlám asszony ma megint jön. Ha elalszom, ne ébressz föl. – Iszlám asszonynak biztos lesz még egy-két jó tanácsa a kisbabával kapcsolatban.

Csanu fészkelődött a székén. Ez a szék volt a legújabb szerzeménye. Fémcsövekből és vászonból készült. A fém rozsdásodott, a vászon hasadozott. Csanu állítása szerint egy modern klasszikus, amit érdemes rendbe hozni. Naznín nem volt hajlandó ráülni, még akkor sem, amikor a férje azt mondta, hogy ne legyen már ilyen átkozottul bolond asszony, és próbálja ki. Egyszerűen nem volt rá hajlandó, és kész.

– Jó családból származik – mondta Csanu. – Jó a neveltetése. Művelt. Nagyon tiszteletreméltó. A férjének volt egy nagy vállalkozása, import-export. Egyszer elmentem hozzá egy elképzeléssel. – Csanu állkapcsa egy ideig némán mozgott, mintha egy láthatatlan cérnát harapna el. – Jutatermékek: lábtörlők, könyvjelzők, kosarak. Ilyesmi. Nagyon érdekelte. Rendkívül érdekelte. De aztán megbetegedett. Egyszerűen rossz volt az időzítés. Valahol még megvan ez a terv a papírjaim között. Valószínűleg érdemes lenne előkeresni. Megvan minden számítás. Költségek, bevételek, nyereség, fehéren feketén. De aztán persze meghalt, nekem meg soha nem volt hozzá tőkém. Mit lehet csinálni tőke nélkül?

Rakíb megpróbálta felemelni a fejét Naznín válláról, mintha tudná a választ erre a nehéz kérdésre. E tudás terhétől eltikkadva azonnal álomba zuhant. Naznín lepillantott a baba egy hónapos orrára, az arca pompás ívére, szorosan lehunyt,

ősrégi szemére. Ő is becsukta a szemét, és remélte, hogy Csanu mindkettőjüket békén hagyja.

– Elaludt. Miért nem teszed le? Tizennégy-tizenhat órát is alszanak egy nap. Ruku nem alszik ilyen sokat. Véleményem szerint ez intelligencia kérdése. Minél intelligensebb egy csecsemő, annál többet van ébren. És minél többet van ébren, annál több inger éri, és annál intelligensebb lesz. Cirkulus virtuózis.

Naznín hallgatott. A hasa bizsergett. A homloka megfeszült. Ez folyton csak beszél. A gyerek is csak egy újabb téma neki. Naznín számára a kisbaba léte valóságosabb volt, mint a sajátja. A pici tele volt szükségletekkel: tényleges és azonnali szükségletekkel, amelyeket ő ki tud elégíteni. Ezzel szemben mi az ő saját élete? Csak gyötrelmek sora, amelyek rosszul vannak meghatározva, és amelyeket lehetetlen csillapítani.

És Csanu csak beszélt. Számára a gyerek egy sor kérdés volt, egy sereg lehetőség, viták és elmélkedések kiváltója. Elmélkedett Rakíbról. Figyelte, bizonyos távolságból, a fejlődését, és terveket eszelt ki a jövőjéről. A kisbaba új horizontokat nyitott meg, másokat pedig bezárt; egyszerre volt teleszkóp és tükör. Mit látott Csanu, amikor ránézett a fiára? Üres edényt, amelyet gondolattal kell megtölteni. Bosszúállót: alakul, növekedik. Jövendő üzlettársat. Professzort: házi nevelésűt. Egy Csanut: ezúttal megragadott, nem kihagyott lehetőségekkel.

Naznín ajka szétnyílt, és mélyebben lélegzett. – Jól van – mondta Csanu. – Most aludj. Ha Iszlám asszony megjön, majd

felébresztelek. Naznín várta, hogy meghallja, amikor elmegy. Azt a kis roppanást (a tüdejéét,

nem a csontjaiét), amikor feláll. Lezárt szemhéján keresztül is látta: a keze a térdén, a szeme ide-oda jár, a haja kurta, megdöbbent csomókban meredezik a feje búbján. Egy férfi, akire hirtelen rátört az Élet. Nem moccant.

– Iszlám asszony az, akire azt szokták mondani: tiszteletre méltó típus. – Naznín megpróbált horkolni. – Razja viszont... – Csanu megköszörülte a torkát és felemelte a hangját -, Razjáról viszont nem mondanám, hogy tiszteletre méltó típus. Nincs vele semmi bajom. De milyen a háttere? A férjének valamilyen alantas munkája van. Tanulatlan. Valószínűleg analfabéta is. A nevét talán le tudja írni. Ha nem tudja, keresztet rajzol helyette. Razja úgy nyírja a haját, mint egy csavargó. Lehet, hogy szerinte divatos. Nem tudom. A fia úgy kószál a lakótelepen, mint egy utcakölyök, köveket dobál, meg mit tudom én. Miközben beszéltem hozzá, az orrába dugta az ujját, így, és ilyen arcot vágott. – Naznín ellenállt a kísértésnek, hogy kinyissa a szemét. – De nem baj. Kisfiú még. Miért fontos ez? – Itt Csanu köhintett, amiből Naznín rájött, hogy a beszéde a csúcsponthoz közeledik. – Megmondom, miért fontos. A kisfiú nem marad nagyon sokáig kicsi. És amikor felnő, ugyanezzel a fajta tiszteletlenséggel nő fel. Megnő a fiú, megnő a tiszteletlenség. Akkor aztán engedetlenek lesznek, elkezdenek rombolni, verekedni, inni, nőket hajkurászni, szerencsejátékot játszani. Láthatod, mi a vége, és hogyan kezdődik. – Végre felállt. – Csak tartsd észben. Nem tiltom meg, hogy találkozz Razjával, de megkérlek, hogy ezt tartsd észben.

Iszlám asszony kinyújtotta a kisbaba lábát, hogy hozzáért a füléhez. Lehúzta a karját, mindkét oldalra, aztán keresztbe tette a testén. Megfogta a bal lábát, és rugóztatta,

hogy behajlott a baba mellkasához, aztán kirúgott a levegőbe. Iszlám asszony tízig számolt. Aztán újra kezdte a jobb lábbal. Naznín mellette keringett, mint egy keselyű. Mosoly játszadozott a szája körül. Kétszer rugaszkodott neki, és kétszer húzódott vissza.

– Mindennap meg kell masszírozni a gyereket – mondta Iszlám asszony. – Különben megmacskásodnak a végtagjai. Mit kóvályogsz itt? Ülj le. Vagy menj és főzz egy teát.

– Hadd masszírozzam én – mondta Naznín. – Én is tudom csinálni. – Te nem csinálod elég erősen. Nézd! Élvezi. És a vérkeringésének is nagyon

fontos. A baba mosolygott. Az arca csupa íny volt. Úgy csapkodott a karjával, mint egy

madárfióka. Iszlám asszony föléje hajolt, mint egy nagy varjú, és megcsiklandozta a hónalját. A baba köpködött és sivalkodott. Buborékok jelentek meg a szája szélén. Iszlám asszony azt mondta: Csitt-csitt. Még egy kicsit bökdöste, a gyerek pedig egyik oldalról a másikra forgatta a fejét, és olyan hangokat hallatott, hogy Naznín attól tartott, rohamot kap.

Felkapta a gyerekét a szőnyegről, az pedig zihált, mintha fuldokolna. – Csinálok teát – mondta Naznín, és nem nézett a vendégére. Naznín már rettegett ezektől a látogatásoktól. Rakíb öt hónapos volt, Iszlám

asszony pedig továbbra sem fogyott ki a tanácsokból. Mennyi tanácsot tud még adni? Mennyit tud még Naznín elviselni? Iszlám asszony a nyilvánvaló dolgokkal kezdte. A kisbabának le kell borotválni a fejét; a haj, amellyel született, tisztátalan. Vastag, fekete karikákat kell rajzolni a szeme köré, mert az Ördög csak a szép gyerekeket viszi el. (De még így is szép volt.) És rendszeresen be kell dörzsölni olajjal és kitenni a napra, hogy beszívja a jóságát. Mintha Naznín nem tudná mindezt!

Aztán jöttek a különleges dolgok, amelyeket Iszlám asszony az anyjától tanult. Dugd fel az ujjad a baba fenekébe hetente egyszer, hogy megtisztítsd a beleit. Szippantsd ki az orrlyukaiból a taknyot. Görgesd a mellbimbót a két hüvelykujjad között etetés előtt, hogy kész legyen neki a tej. Naponta egy órát fektesd a hasára, hogy megerősödjön a nyaka és a mellkasa. Készíts egy kis párnát tollakból és babérlevélből és fokhagymából, hogy jobban aludjon. A papagájtoll a legjobb. Tegyél egy kis ghít a fürdővizébe, hogy puha maradjon a bőre. Köhögés ellen kenj kurkuma- és ánizsmagkenőcsöt a mellére. Megfázás ellen kókuszolajjal dörzsöld be a lábát. Soha-soha ne fordítsd fejjel lefelé.

Naznín megtöltötte a kannát. A csípőjére emelte a babát. – Gi-gi – mondta. – Go-gi. – A baba remegett a várakozástól. – Ga! – mondta

Naznín. – Gi-ga, gi-ga, gi-ga! – Rakíb hitetlenkedve hátrahajolt. Alsó ajka lefittyedt. Nyállobogók hirdették az elragadtatását. Naznín rázogatta. Fel-le. Fel-le. – Dá –

mondta a baba, és rugdalózott a kövér lábával. Úgy bámult Naznín arcára, mintha valami csoda lenne, mintha szépséget fedezett volna fel rajta. A szemében, amely most kinyílt az anyaméhből hozott ősi bölcsességtől, végtelen, csillagfényes világok világoltak. Naznín letette egy párnafészekbe, amelyet a nappaliból vitt oda. A baba összeomlott. Elárulták. Zokogott, mint egy özvegy.

Naznín mosolygott. Forró vizet öntött a teafilterekre, és csettintgetett a nyelvével. Aztán megint felvette a gyereket.

– Miattam sírsz? Miattam? Miattam sírsz? – És ezzel kárpótolta a veszteségéért.

– Elviszem ma délután – mondta Iszlám asszony. – Hogy utolérhesd magad a házimunkával. – Az egyik ujjával köröket írt le a levegőbe. Apró, fekete szeme felmérte a szobát. – Jön az unokahúgom. Nagyon szeret kisbabákkal játszani.

Tizenegy, mondta magában Naznín. Tizenegy szék volt a szobában, nem számítva a szófához való tehéntrágyafotelokat. Mégis, hogy csináljon rendet? Semminek nincs hely. És Csanu könyvei és papírjai elburjánoztak, mint a gaz. A por pedig... a semmiből jött, mint valami csapás, és semmit nem tehetett ellene.

– Rakíb még olyan kicsi – mondta Naznín. – Küldje át hozzám az unokahúgát. – Ugyan már. Elviszem. – Iszlám asszony beleszürcsölt a teájába. A szőrszálak

ma hosszúak voltak a bibircsókja körül. Hamarosan ki lesznek szedve. Naznín Rakíb körül sürgölődött. Megtörölgette az állát egy zsebkendővel.

Megvizsgálta a körmeit. Vállára vette és megveregette a hátát, hogy kiűzze belőle a képzeletbeli szeleket. A baba egy hangot hallatott, kísérleti jellegű hang volt, amelyet Naznín szomorúságként értelmezett, és az ablakhoz ment vele.

– Jól van, jól van – mondta. – Semmi baj. Nézd, nézd, nézd. – De a vállán tartotta a babát, úgyhogy ő volt az, aki kinézett.

A nap nagy és sápadt. Nyugtalanul izzad a párás égen, beszorítva a betonlapok közé. Alig elég az ég, hogy megtartsa. Odalent a közös kukák úgy veszik körül az udvart, mint valami tömzsi fémharcosok, akik a büdösségben versengenek, és a döntetlent fontolgatják. Az egyik felborult, és kiontotta a beleit. Egy patkány cikázik ide-oda a szemét közt. Egy fiú sétál arra, tizenhat-tizenhét lehet. Erre-arra rángatja a vállát. A feje úgy mozog, mint egy peckesen lépkedő csirkéé. Egyik kezében cigarettát tart, a másikban egy rádiót vagy magnót. A barátja odakiált neki a rosemeadi bejárat melletti tárolóból. Az a főhadiszállásuk. A kukákat kilakoltatták. Bhangra. Ezt hallgatják, Razja mondta. Bhangrát és Shakin’ Stevenst. Reggeltől estig, még éjjel is. A szülők nem tudnak mit csinálni velük. De némelyik egész jó – Razja szeme balra siklik, és két fényes szilánk lesz -, főleg a Shakin’ Stevens.

Rosemead rezzenéstelenül néz rá vissza. Fémkeretek vannak az ablakokon. Egy hétig csillogtak és villogtak. Sokat ígérőn. Arról zengedeztek, milyen takarosak, milyen újak. Aztán behódoltak. Egyik napról a másikra. Másnap reggelre elhomályosultak. A fény nem játszott velük. A tégla, a tompa vörös akarata érvényesült. A keretek ugyanolyan piszkosak, ugyanolyan komorak lettek, mint a gazdájuk.

Kiöntheted a szíved egy rizsföldnek, suttoghatsz egy mangófának, érezheted a földet a talpad alatt, és tudod, hogy ez az a hely, a hely, amely a kezdet és a vég. De mit mondhatsz egy rakás téglának? A téglát nem lehet megindítani.

Egy tévéantenna himbálózik az egyik ablakból, mint egy öngyilkos. Egy másik ablakot elzár egy halom doboz. Razjánál be van húzva a függöny, és mögötte egy fej bukkan fel néha: Sefali vagy Tarík elbújt Tarík vagy Sefali elől. A tetovált asszonyság előrehajol, nézi az udvart és iszik. A haja úgy csorog le az arca két oldalán, mint egy olajfolt. Befestette, de továbbra sem mossa. Férfitrikó van rajta. Sötét tintafoltos melle nekinyomódik. A combja túlfolyik a szék peremén. A sörösdobozt egyik kezéből a másikba rakja, aztán megint vissza. Hogy ülhet ott folyton? Mire vár? Mit néz?

– Pár óra múlva érte jöhetsz. Etesd meg most, és megyünk. – Iszlám asszony hangja visszahozta Naznínt. A szavai szúrtak, mint amikor homok kerül az ember szemébe. Soha nem emelte föl a hangját. Az a fajta hang volt, amelyet soha nem kell fölemelni. Pontosan kimérte a szavakat, és ellentmondást nem tűrően indította útjukra.

Naznín megfordult. – Nem – mondta. – Majd később eszik. Iszlám asszony elővett egy zsebkendőt a ruhája ujjából. Kivette, és megtörölte a

homlokát. Télen-nyáron ugyanaz volt rajta: egy kardigán a száriján, fekete zokni, szövetpapucs. Nem öltözött át az évszakok kedvéért. Azok nem alkalmazkodtak hozzá, és ő sem volt hajlandó hozzájuk alkalmazkodni.

– Jobb lenne, ha most megetetnéd. Indulnék. – Itt marad – mondta Naznín. – Velem. A vendége ránézett. Az arcvonásai nem tudtak meglepetésről árulkodni, de a

szemöldöke kicsit összébb csúszott. Naznín most vette csak észre, milyen sötét; nem érte el a haját kilúgozó fehérség.

– Hogyan? Naznín remegett, de Rakíb testének melege a mellén feltüzelte az elhatározását. – Itt marad. – Hozzátehetett volna valamit megnyugtatásul. Valamit, amivel

kimutatja a tiszteletét. Mondhatná, hogy majd később átviszem. Ma nem érzi jól magát. Majd máskor átviszem. Magánál jó kezekben lesz. Csak annyit mondott: – Itt marad.

Iszlám asszony szedelődzködni kezdett. Felvette a nyitott táskáját, és azzal az ölében ült még. Egy pillanatig Naznín elképzelte, hogy elragadja Rakíbot, és bedugja a tátongó, fekete bőrbe. De Iszlám asszony egyszerűen csak becsukta, megdörgölte az üvegcsatot a hüvelykujjával, és felállt.

– A fehérek – mondta – mind azt csinálnak, amit akarnak. Senkinek semmi köze hozzá.

Ha egy gyerek sír, mert verik, csak becsukják az ajtót és az ablakot. Esetleg panaszt tesznek a zaj miatt. De a gyerekhez semmi közük, akkor sem, ha agyonverik.

Azt csinálnak, amit akarnak. Magánügy. Minden magánügy. Így élnek a fehérek. – Az ajtó felé indult, Naznín pedig utána, Iszlám asszony járásának egyenetlen lendületét figyelve, kérdéseket megfogalmazva a csípőjéről, amelyeket nem tett föl. Iszlám asszony elhúzta papírszerű kezét a baba arca előtt. A baba kinyúlt felé és odahajolt, de Naznín szorosan tartotta.

Az Azad doktor-kérdés aggasztotta Csanut. A kérdés ez volt: ellenséges érzületből vagy figyelmetlenségből nem viszonozta a doktor a meghívást? Vagy ez: a számokon múlik, hogy tehát még egy vacsora biztosítaná a viszontmeghívást? Vagy esetleg ez: baj-e, számít-e egyáltalán, ha a meghívások továbbra is egyoldalúak? Mind gyakrabban pedig ez: miféle sznob ez az Azad?

– Eszi az ételemet, olvassa a könyveimet. Csak az Isten tudja, hol máshol talál még valamirevaló szellemi ösztönzést, valamirevaló intelligens társaságot. Megkérdezzem, mikor megyünk mi hozzá? Megkérdezhetném így. – Csanu megdörzsölte a tarkóját, hátradőlt a székével, és úgy beszélt, mint aki épp elnyom egy ásítást. – Szóval, Azad, mit rejtegetsz a házadban? Átmehetünk, hogy megtudjuk? – Visszaejtette a széket.

Naznín almát kanalazott a baba szájába. Az elkapta a kanalat, és messzire elhajította. Nevetett és beterítette Naznínt trutymóval. Naznín el volt képedve, hogy ő csinálta ezt a lényt, a saját húsából fonta. Amikor eszébe jutott, hogy Csanu is csinálta, meg volt döbbenve.

– Lehet, hogy fel sem merül benne – folytatta Csanu. – Csak egy kis noszogatás kell neki. Vagy az is lehet, hogy nem gondolja, hogy az ő köreihez tartozom. Az orvos egy osztállyal följebb van. De igazából mi egy orvos, ha belegondolunk? Mindent bemagol a könyvekből: a törött lábakat, a megfázásokat és vírusokat, az ekcémát és az asztmát, a reumát és az ízületi gyulladásokat, a hólyagokat és szemölcsöket. Gépies tanulás. Tünetek és kezelések. Nem valami nagy intellektuális kihívás. Nem. Csak egy ujj, amely banánfává fújta fel magát. Őrizze csak a házát, tegyen köré szögesdrótot is. Nem érdekel.

Naznín letette a gyereket a földre, amíg a kanalat kereste. Az asztal alatt iratok és papírok tenyésztek, házasságra lépve cérnagombolyagokkal, tűzős dobozokkal, matricahengerekkel, gemkapocsfüzérekkel. Nadrág hevert kimerülten egy kupacban; egy zokni feküdt megkövülve a porban. A kanál sehol sem volt látható. A baba bemászott vele az asztal alá, és meghúzta a haját. Az arca az elmúlt hónapban megilletődöttből kötekedő lett. A vonásai még nem véglegesek, de már nem is vázlatosak. Amikor most Naznínra nézett, olyan volt, mint aki épp kérdezni akar valamit. A kérdés mögött egy óriási vicc volt, és ő úgy csinált, mint aki mindjárt el is mondja.

– Szia – mondta neki Naznín. – A kanaladat keresem. – Talán ha megkapom az előléptetést – folytatta Csanu -, akkor szívesebben

kiterjeszti rám a vendégszeretetét. Valószínűleg ilyenfajta ember. Naznín felállt. Az egyik karjával felnyalábolta a babát. Csanu arcára nézett, hogy

lássa, vár-e valami választ. A férfi a szavain rágódott, erre-arra morzsolgatta, belegyömöszölte egy összeráncolt homlokba, egy megfeszített arcba. A szeme valahová a távolba nézett. Naznínra nem volt szükség. Kivitte a babát a konyhába, és hozott egy másik kanalat. Csanu mostanában arról beszélt, hogy „ha”. Régen mindig „amikor” volt. Amikor megjön az előléptetés. És soha nem beszélt Wilkie-ről, vagy az utódjáról, Gerardról, vagy Howardról, aki utána jött. Gyakrabban beszélt felmondásról.

Vasárnap reggel volt. Nemsokára sétálni mennek, a Brick Lane felé, és Csanu fogja tolni a babakocsit, Naznín pedig egy lépéssel mögötte megy. Amikor az emberek megállították az utcán, hogy megcsodálják Rakíbot, vagy megpuszilják vagy csiklandozzák, Csanu mindig nőtt néhány centit. Ha az emberek nem állították meg, ő állította meg az embereket.

– Nézze, hogy figyel. Látja, milyen nagy a feje? Minél nagyobb a feje, annál nagyobb az agya. Azt hiszi, viccelek? Tudja, mekkora volt a dinoszauruszok feje? És csodálkozik, miért haltak ki? – Az illető halványan elmosolyodott és továbbment. A boltban Csanu zöldséget vett. Sütőtököt, cukkinit, spenótot, bámiát, padlizsánt. Aminek éppen szezonja volt. Vett fűszereket és rizst és lencsét, és néha édességet: egy hordócska tejes rosmolájt, ragacsos, fekete gulab dzsamunt, arany dzselábtekercset. Nem alkudozott. Nem volt hajlandó „lealacsonyodni”, vagy „úgy viselkedni, mint egy primitív”. Kis darabkákat tört le a dzselábból, Rakíbnak adta, és lenyalta az ujjait, amelyekre a folyékony cukor kicsorgott.

Mielőtt ma elindulnak, Naznínnak le kell vágnia Csanu haját. Mindig levágott belőle valamit. Az elhalt bőrt a tyúkszemei körül. A lábkörmeit. A körmöt a jobb kezéről, mert bal kézzel nem tudta rendesen megcsinálni. A körmöt a bal kezén, ha már úgyis a kezében van az olló. A drótszerű szőrt, amely a füle tetején nőtt. És a hajat a fejéről, hathetenként, amikor Csanu azt mondta: Ideje, hogy csinosítsunk rajtam egy kicsit.

Naznín becsatolta a babát az ülőkéjébe, és adott neki egy darabka kenyeret, hogy azt rágcsálja. Csanu az asztalhoz ült egy nyitott könyvvel. Aláhúzott benne dolgokat, miközben Naznín a tarkója körül vágta a hajat. Az oklevélszerzésnek soha nem lesz vége. Naznín eltűnődött, vajon tényleg van-e diplomája Dakkából. Lehet, hogy akkoriban még befejezte a dolgokat.

– Elegem van a szabadegyetemből – mondta Csanu, mintha kitalálta volna a gondolatait. – Annyi szemetet küldenek olvasni. Visszatérek az első szerelmemhez. – Felmutatta a könyvét. – Az angol irodalom színe-java. Biztos hallottál William Shakespeare-ről. Igen, még egy gouripuri lány is hallott Shakespeare-ről.

– Ez igaz – válaszolta Naznín. Nem, a diploma soha nem lesz meg. Az előléptetést soha nem kapja meg. Az állását soha nem mondja fel. A bútorokat soha nem hozza rendbe. A dakkai ház soha nem épül fel. A jutaüzlet soha nem indul be. Még a mozgókönyvtár se, amelynek az indítványával Csanu ajtóról ajtóra kilincselt.

– Hallottál a II. Richárdról? – Csanu némi előkészületeket tett a torkában. – Nem könnyű lefordítani. Adj egy percet. Ez egy csodálatos passzus.

– Ha járnék a főiskolára Razjával, angolul is elmondhatnád. – Hogy megértsd Shakespeare-t? Csak úgy? Razja ezt tanulja? – Nem tudom. – Naznín lesöpört egy kis hajat Csanu válláról, és becsavarta egy

darab vécépapírba. „Ó, lennék legalább oly nagy, miként Fájdalmam, vagy lennék kisebb nevemnél, Vagy elfeledhetném, mi voltam én, Vagy ne kellene tudnom, mi lettem!” Nem. A könyvtárat nem fogja elfelejteni. Emlékezni fog rá, a többivel együtt.

Felkerül a listára, és soha nem felejti el. „A szemem csupa könny, nem láthatok. De annyira mégse vakít a sós víz, Hogy árulót ne kéne látnom itt. S ha önmagamba nézek, magam is Ott kell látnom az árulók sorában.” Csanu lehunyta a szemét. Dudorászni kezdett. Úgy játszott az asztalon, mint egy

tablán. Ingatta a fejét a dallamra, úgyhogy Naznínnak abba kellett hagynia a vágást. Amikor kinyitotta a szemét, megrázta magát, mint egy vizes kutya.

– Szóval – mondta. – Na. Folytasd. A baba elejtette a kenyeret és sírva fakadt. – Látod, milyen hamar jön nála a kudarcélmény?

Látni lát, gondolta Naznín. Megjegyzést is tesz. De cselekedni nem tud. Odament, hogy felvegye a kenyeret. A baba rágcsálta és csöndben volt. Csanu is csöndben volt. Az olló azt mondta, nyissz-nyissz. Naznín hallotta, ahogy a levegő bejön, aztán kimegy az orrlyukain. Korgott a gyomra, mert vasárnaponként, amikor Csanu a közelében volt, nem nagyon evett.

Ma megint elmulasztotta a reggeli imát. Tegnap kihagyta a fadzsr és a zuhr imát. De Rakíbnak szüksége volt rá. Előző nap Rakíb aludt, ő pedig egy magazint nézegetett. Arra a napra nem volt mentsége. Csakhogy a gondolatai néha maguktól elkalandoztak. Egy magazint, egy angol magazint nézegetett, amelyet Csanu hagyott ott. Volt benne egy kép egy párról: jégtáncosok voltak. A nő fél lábon állt. A teste és a másik lába vízszintes volt. A karja kinyúlt, és a férfi kezét fogta, de egyenesen Naznínra mosolygott. A teste flitteres volt, ezüst és kék. A lába olyan hosszú, mint a Padma. Mesebeli lény volt, egy hindu istennő. Naznín valahogy beleesett abba a képbe, és elkapta a férfi kezét. Megdöbbenve észlelte, hogy a jégen siklik, egy lábon, rettentő sebességgel. A férfi pedig mosolygott, és azt mondta: Kapaszkodj erősen. Kis zöld drágakövek csillogtak fekete ruháján. Naznín megszorította a kezét. Érezte a szelet az arcán, és hogy megfeszülnek a combizmai. A jégnek citrusillata volt. A hideg levegőtől mély belső melegség árasztotta el. Taps. Nem látta a közönséget, de hallotta. És a férfi elengedte a kezét, de ő nem félt. Leengedte a lábát, és tovább korcsolyázott. Aztán Rakíb felébredt, és kétkedve nézett rá.

– Igen – mondta neki -, anyád egy bolond nőszemély. – De odament a tükörhöz, és alaposan megnézte komoly arcát, a széles arccsontokat és a nagy homlokot, a rövid, vastag szempillájú, közel ülő szemet, és egy ideig eltűnődött azon, amit látott.

Az agya nem bírt nyugodni. Időnként megpróbálta eltéríteni. Valahányszor csak levelet kapott Haszinától, a következő néhány napban arról ábrándozott, hogy ő is független nő. A levelek hosszúak voltak és részletesek. Naznín megfogalmazta és újrafogalmazta a válaszait, amíg nyelvtanilag megfelelőek nem lettek, minden hiba kiiktatva, az összes fontos életjellel együtt. De Haszina levetett magáról minden ilyen korlátot: a levelei tele voltak hibákkal, és duzzadtak az élettől. Naznín befűzte magát a szavak közé, és hagyta, hogy felgombolyítsák, hetedhét határon túlra Dakkába, ahol a húgával együtt dolgozott. Rakíb is jött. Néha, a nap végén meglepődött, amikor Csanu hazajött. Akkor fogadalmakat tett magának. Rendszeres imádságok, rendszeres házimunka, semmi álmodozás. Rövid, gyakorlatias leveleket küldött Haszinának. Nézd, mondta Ammának (aki mindig figyelt), nézd, milyen jó vagyok most.

Végzett a hajvágással. Az egyik oldalon talán egy kicsit egyenetlen lett, de Csanu úgysem nézi meg.

– Fújj a tarkómra – mondta. Naznín fújt, és porolt az ujja hegyével. – Nem tespedünk itt tovább – mondta Csanu, megmozgatva az ujját. Naznín visszatartotta a lélegzetét. – Elmegyünk sétálni. Menj, és nyisd ki a babakocsit.

Továbbra is találkozott Razjával. Sefali szeretett a kisbabával játszani. Adott neki egy csomó babafejet, Rakíb pedig sorba mindegyikbe belecsípett. Tarík mostanában nagyjából néma volt. Az apja nyolcéves kiadásban.

– Megint le kellett borotválnom a fejét – mondta Razja. Tarík megvakarta a sörtéit. – Tetű. Az iskolában szedik össze.

– Adsz egy kis pénzt? – kérdezte Tarík. Alattomban belerúgott a húgába. – Nincs pénzem. Hagyd békén a húgodat. – Kell öt font. – Micsoda? Menj játszani! Futás! – Kell öt font. – Minek? – sóhajtott Razja, és a kisbabára mutatott. – Ebben a korban sokkal

könnyebb velük. – Akarok egy focilabdát. – Van focilabdád. – Rendes focilabdát akarok. – Ez volt a legtöbb, amit Naznín hosszú ideje hallott

tőle. Annyira óvatos, annyira kemény volt mindig, hogy szinte meglepő volt a gyerek hangját hallani. – Kell öt font – ismételte meg, már nyafogva.

– Kell öt font – utánozta Razja. Pont jól eltalálta a hangját. – Kell öt font – csatlakozott Sefali is. Tarík megint belerúgott, ő pedig visítani

kezdett. – Kifelé, mind a ketten! – kiabálta Razja. – Tarík, fogd a húgodat, és menjetek ki a

folyosóra játszani. Ha meghallom, hogy sír, elfenekellek. Kimentek, és veszekedni kezdtek az ajtó mögött. Razja leült a földre, és az ölébe

vette Rakíbot. Rakíb felnyúlt, és megcsípte Razja orrát. Bandzsított, miközben nézte. – Megfojtom ezeket a kölyköket – mondta Razja. – Elegem van belőlük. Naznín tudta, hogy ő soha nem beszélne így Rakíbról. – És a férjemet is elintézem. Egész nap a gyárban van, hazajön enni, alszik két-

három órát, aztán megint elmegy. Egész éjszakára. – Miért? – kérdezte Naznín. – Hová megy? – Teherautót vezet. Húst szállít a környékbeli halai henteseknek. Bűzlik, amikor

megjön. Még szerencse, hogy nem sokat van itthon. – Bedugta a kezét a nadrágzsebébe, és előhúzott egy nyalókát. A baba elkábult. Csak nyáladzani volt képes. Razja kicsomagolta az édességet, a papírját pedig visszatette a zsebébe. Olyan ruha volt rajta, amelyet ő melegítőnek hívott. Soha többé nem fog száriban járni, mondta. Elege van abból, hogy kis madárléptekkel tipegjen.

– Jó, ha egy férfi dolgozik. Én nem bánom. Csak dolgozzon napi huszonnégy órát. – Razja meglóbálta a nyalókát Rakíb orra előtt. Az elragadtatva nézte. A nyalóka rajongója lett. Bármiről lemondott volna érte. – De egy árva pennyt sem látunk belőle. Ez a bajom. Az egészet hazaküldi. Iszonyú zsugori. A legrohadtabb zsugori. Ha a gyerekeknek fogkefe kéne, úgy kell kikönyörögnöm. Mindenből használtat kell vennem. Azt akarja, hogy a gyerekeinek használt fogkeféje legyen? Nem adhatok nekik akármit. – A baba szájához tartotta a nyalókát. Rakíb lágyan gőgicsélt. – Minden pénz hazakerül. Én nem tudom, ki kezeli. Valószínűleg a bátyja. És a bátyja valószínűleg tolvaj gazember. Nem hiszem, hogy valaha is viszontlátjuk még azt a pénzt.

Naznín körülnézett. A szoba zsúfolásig tele volt dolgokkal. Bútorok, Tarík ágya, biciklik, ruhák, kis létrák, műanyag ládák, játékok, cipők, festékesdobozok, deszkarakások, gázfűtők, elektromos fűtők, szőnyegek, táskák tele holmival, egy rekesz rizs, egy konzervpiramis. Több dolog volt itt, mint amennyit egy átlagos falusi egész életében megszerez. Egy falusi gyerek boldog, ha van focilabdája. Hogy focilabdája és biciklije is legyen, az már fényűzés. Hogy legyen egy focilabdája, egy

biciklije és még egy rakás játéka is, arra pedig nem volt példa. De Naznín nem emlékezett, hogy a gyerekek panaszkodtak volna; nem emlékezett, hogy ő maga panaszkodott volna.

– Egyenesen megmondtam neki – folytatta Razja. – Nyisd ki a pénztárcádat, te köcsög, különben...

A káromkodás új volt. Vagy Razja mostanra eléggé fölengedett a társaságában, hogy ne fogja vissza magát. A felnőttek persze időnként elégedetlenkedtek. Az ácsnak új fűrész kellett. A cipésznek több vevő. (Mennyi gyerek szaladgált ott mezítláb!) A csemegeárus panaszkodott a pisztácia ára miatt. De ha volt egy székük, egy asztaluk, és mindennap került rá étel, akkor hálát adtak Istennek.

– Én is keresek magamnak állást. Egyenesen megmondtam neki. – Razja ránézett Naznínra; nem oldalról és kétkedve, hanem nyíltan.

– Milyen munkát? – kérdezte Naznín. Gouripurban egy csemegeárus csemegeárus volt, a cipész cipész, az ács pedig ács. Nem akartak tanárok vagy könyvtárosok lenni. Nem vártak előléptetésre. Nem tették magukat boldogtalanná.

– Beszéltem Dzsorinával. Van hely a gyárban. – Ó – mondta Naznín. – Iszlám asszony azt mondta, Dzsorina szégyenbe került.

A férje más nőkhöz jár. Elkezdett dolgozni, és mindenki azt mondta: „A férje nem tudja etetni.” Bár a férjének volt munkája, mégis szégyent hozott rá. És ezért meggondolatlan lett, és más nőkhöz kezdett járni. Úgyhogy Dzsorina mindannyiukra szégyent hozott.

Razja felhorkant. – Ezt mondja Iszlám asszony? Mondhat, amit akar, engem nem tart vissza. – És a közösség? Nem ő lesz az egyetlen. – Etet engem a közösség? Vesz focilabdát a fiamnak? Beszéljen a közösség, amit

akar. Én ezt mondom a közösségnek. – És fityiszt mutatott. – Mit szól a férjed? Razja összehúzta a szemét. Lenézett hosszú, keskeny orra mentén a kisbabára. – Még Iszlám asszony beszél. Pont ő beszél. – Iszlám asszony? – Ő, az ezerzsepis. – Razja most először mosolyodott el. Naznín nevetett. – Mi ez az egész? Ezekkel a zsebkendőkkel? – Még nem hallottad? Soha nem fedték fel előtted a zsebkendők titkát? – Razja

nevetése vibrált magas, fémes hangján. – Húgom, most szálltál le a hajóról? Lássuk csak. Néhányan azt mondják, hogy szégyelli az orrát. Tudod, van egy bibircsókja. Azt mondják, úgy kezdte, hogy a zsebkendővel eltakarta, amikor azt hitte, hogy bámulják. De ki merészelné bámulni egy vén boszorka bibircsókját? Fogadjunk, hogy már lánykorában is vén boszorka volt. Egy másik elmélet szerint volt egyszer egy szeretője, aki csipkés zsebkendőket adott neki ajándékba, és a kollekciójával az ő emlékét akarja életben tartani. Micsoda marhaság! Mások szerint babona. Egy fakír azt mondta az anyjának, hogy kapja el a leheletét egy rongyba, és rázza ki kinyújtott karral, mert balszerencsét hoz. Némelyek ilyen bolondok. – Razja visszaadta Rakíbot Naznínnak. A kicsi vadul szopogatta a nyalókáját. Razja felállt és nyújtózkodott. A melegítője ki volt térdesedve.

– Szóval mi az? – kérdezte Naznín. – Mi az igazi ok?

– Egy rendszer. Legalábbis annak indult. A férje Nagy Főnök volt. Volt egy vállalkozása, rengeteg pénzt keresett. Mindenfelé házaik vannak, amiket kiadnak. Dakkában két lakásuk van. Egy nagy ház a faluban, betonoszlopokkal. De a férj csak báb volt. Iszlám asszony volt az ész. Soha nem tartotta a purdát. Azt mondja, most már „alkalmazkodott”, hogy kint kell járkálnia, mert özvegy. Baromság az egész. Ha bent maradna, akkor sem tartotta soha a purdát. A férje hazavitte az üzletfeleit, és ott kötötték a megállapodásokat. Iszlám asszony mindig jelen volt. A háttérben maradt, felszolgált és tett-vett. De tudta, miről beszélnek, és ő mozgatta a szálakat. A zsebkendőkkel csinálta. Jelzett velük. A pöttyös azt jelentette: nem. A fehér: igen. Csipkeszegélyű az egyéves szerződésre. Sima muszlin a kétévesre. Szóval valami ilyesmi.

Naznín lovagoltatta a térdén Rakíbot. Az körülnézett, mintha azt mondaná: „nem hagynád abba?”

– Most már csak egy szokás, amit felvett. – Igen is, meg nem is – mondta Razja. – Még mindig futtatnia kell az üzletet.

Most a fiaival. – Import-export? – kérdezte Naznín. Razja a fejét rázta. Naznín várt. A barátnője elfordította a tekintetét. – Akkor micsoda? – kérdezte Naznín. – Nem vagyok benne száz százalékig biztos. – Szerinted mi? – Nem akarok pletykálni. Ez újdonság volt. – Miről? – Nem tudom. Régebben hallottam valamit, de nem hittem el. A múlt héten

beszéltem vele, és most már el tudom hinni. De nem akarok semmit mondani. – Rendben – mondta Naznín. – Akkor jobb, ha elmondatlan marad.

Felszálltak a buszra a Mile End Roadon. A kalauz afrikai volt. – Nézd, milyen egészséges – suttogta Csanu. – Milyen nagy. Milyen erős. Tudniillik... – Kis szünetet tartott. Naznín összehúzta magát az ülésen. A kisbaba hang nélkül nézelődött. – Erre tenyésztették őket. Rabszolgaságra. – Sziszegve ejtette ki a szót, és az elöl ülő pár hátrafordult. – Abból jönnek – mondta Csanu, felhagyva a suttogással. A busz elindult, és a motorzaj megakadályozta abban, hogy minden utast megszólítson. – Csak az erősek élték túl. Csak az erősek kellettek: őket lehetett a legjobban eladni. A kereskedelem és a természetes kiválasztódás közös műve.

Naznín nem tudta, miről beszél. – Ha te mondod, uram. – Újabban ilyeneket válaszolt neki. Valami mást akart

mondani vele: néha azt, hogy nem ért egyet, néha azt, hogy nem érti, vagy hogy ostobaságokat beszél, néha pedig azt, hogy meg van őrülve. De ő csak így hallotta: „ha te mondod”.

Csanu letelepedett az ülésre. A könyöke belefúródott Naznín oldalába, de nem vette észre.

– Áá – mondta -, ma van a napja. – Tanácstalan arckifejezés jelent meg az arcán. – Mit mondjak, amikor kinyitja az ajtót?

Most Naznín lett tanácstalan. Ennyit még a férjének is tudnia kéne.

– Szalám alajkum? – kockáztatta meg. Kuncogott, a baba pedig lebiggyesztette az ajkát.

Csanu úgy nézett ki, mint akit felriasztottak álmából. – He? Ja, há! Igen, szalám, meg ilyesmi. Mit mondjak? – a szája szélét rágta. Naznín magában vállat vont. Ellenőrizte a táskájában, hogy megvan-e minden,

amire este szüksége lesz: törlőkendők, pelenkák, csörgő, muszlinkendő, banán, kanál, takarók, Rakíb pizsamája. Azad doktor házában majd tisztába teszi, és hazafelé alhat a vállán.

Térdére állította a babát, hogy az is kinézhessen vele együtt az ablakon. Odakint sötét volt, meghitt sötét a lámpaoszlopokkal. Az emberek nagykabátba burkolóztak, és gőzölögtek menet közben. A fényszórók és piros féklámpák nyüzsgő karnevállá változtatták az utat. A busz tovább zötykölődött. A boltok még ki voltak világítva. Bőrboltok, ruhaboltok, száriboltok; boltok, ahol halat árultak sült krumplival, és szamószát, és pizzát, és mindenből egy kicsit a világ minden tájáról. Újságosok, műszaki üzletek, zöldségesek; boltok, ahol alkoholt árultak; boltok, ahol a kirakat zsúfolva volt zsámolyokkal, papucsokkal és kazettákkal, és látszólag nem árultak semmit, de mindig tele voltak pandzsábi ruhás férfiakkal, akik dohányoztak és a szakállukat simogatták. A fények között fekete foltok voltak, ahol a kirakatot bedeszkázták, vagy kint volt az Eladó tábla. Egy nő hatalmas, a szeme fehérjéig becipzározott narancssárga kabátban szaladgált ide-oda a forgalomban. Az egyik kezével összefogta a száriját, a másikat pedig a melléhez szorította. Az autódudák egyszerre szóltak, szaladásra késztették.

– Hát, nem is tudom – mondta Csanu. – Azt hiszem, rögtön megmondom neki, hogy hoztam egy doboz kalodzsamot.

– Ha te mondod, uram – mondta Naznín. Felhagyott az otthoni gerillaakciókkal. Csak ő bosszankodott miattuk. Ráadásul a lakás már olyan zsúfolt volt, a gyerek pedig annyi idejét lefoglalta, hogy alig jutott egy kis levegőhöz. Nem volt ideje ilyesmivel szórakozni.

– Jó lesz. Már várom. – Csanu bizonytalanul elmosolyodott, mintha életében először gyakorolná a mosolygást. A zöld anorákja volt rajta. Amelyiknek olyan volt a kapucnija, mint egy puttony. A nadrágja kifényesedett a térdén, és az egyik cipője talpa (Naznín a buszmegállóba menet vette észre) kezdett leválni. Amikor összeházasodtak, ha nem is volt jóképű, legalább jól öltözött. Kicsípte magát, mielőtt munkába ment. Két tollat és egy ceruzát tartott a mellényzsebében. Kifényesítette a cipőjét. Kifényesítette az aktatáskáját. Akkoriban még az „amikorról” beszélt. Amikor megjön az előléptetés.

– Mondhatnám azt is, hogy csak erre jártunk. Rakíb megfordult, és az apja orra felé nyúlt. Csanu megadta magát. Hagyta, hogy

a gyerek megcsípje az orrát és meghúzza a haját. A babán kék kabát volt, alatta annyi réteg, hogy a karja felemelkedett, mintha a levegő elég sűrű lenne ahhoz, hogy megtartsa. Kivillantotta a fogait, mind a négy, elefántcsontszínű szilánkocskát, és felmorrant. Naznín lassan felfogta az információt. Csak erre jártunk. Mennyi erőfeszítést tett Csanu, és ezek után még egy meghívást sem kaptak. Miért adta hozzá az apja ehhez az emberhez?

Csak szabadulni akart tőlem, gondolta. Azt akarta, hogy elmenjek jó messzire, hogy ne legyen velem gondja. Nem érdekelte, ki szabadítja meg tőlem. Ha tudtam volna, milyen lesz ez a házasság, milyen lesz ez az ember...!

Mi? Akkor mi? Elszöktem volna, mint Haszina? Megszöktem volna az utcaseprővel? Hah. Sírtam volna az esküvőm napján. Sírtam is. Mire mentem vele?

Az ölében tartotta Rakíbot, és előre-hátra ringatta, pedig nem volt álmos. Éles, csípős szag jött hátulról, ahogy egy új utas leült valami papírba csomagolt étellel. A fény a buszban borzas volt. Zümmögött és nyikorgott és sárga szenny szivárgott belőle. Még Rakíb arca is betegesnek látszott ebben a fényben. A csengő kétszer megszólalt, gyorsan és szigorúan, türelmetlenül, hogy menjenek tovább. A busz tovább csikorgott, az ülések veszettül remegtek, mintha egy tornádó söpört volna végig a közelben.

Az ő dolga az volt, hogy üljön és várjon. Még akkor is, ha a tornádó egyenesen feléje tart. Neki nem volt más teendője. Isten semmi mást nem várt tőle. Néha szeretett volna felállni és elfutni. Legtöbbször nem akart elfutni, de nyugton ülni sem akart. Milyen nehéz is ez, ez a nyugton ülés dolog. De igazából semmire sem panaszkodhat. Ott van Csanu, aki kedves, és soha nem veri meg. Ott van Rakíb. És ott van ez az alaktalan, névtelen valami, amely felmászik a vállára, és befészkeli magát a hajába, és megmérgezi a tüdejét, és egyszerre teszi nyugtalanná és fásulttá. Mit akarsz tőlem?, kérdezte tőle Naznín. Te mit akarsz?, sziszegte az vissza. Naznín megkérte, hogy hagyja békén, de nem volt hajlandó. Úgy tett, mintha nem hallaná, de az egyre hangosabb lett. Alkudozott vele. Nincs több éjszakai evés. Nincs több álmodozás jégről, korcsolyáról és flitterekről. Nincs több elmulasztott ima. Nincs több pletykálkodás. Nincs több tiszteletlenség a férjem iránt. Ezt mind felajánlotta a valaminek, hogy menjen el. Az csöndesen meghallgatta, aztán még mélyebbre fúrta magát Naznín bensőjébe.

Lehet, hogy mindenkinek van egy ilyenje, vélekedett egy idő után. Az a nyitja, hogy az ember ne vegyen tudomást róla. Fordítson hátat neki. Mint Amma.

– Nem akarok semmit ettől az élettől – mondta. – Nem kérek semmit. Nem várok semmit. – Haszina erre le-alá kezdett ugrálni. – Ha nem kérsz semmit, lehet, hogy nem is kapsz semmit! – De igazolta, amit az anyja mondott. – Így hogy érhetne csalódás? – Naznínnak ez logikusnak tűnt. Csak egy dolog nem volt világos. Amma szenvedésének oka.

– Némán fogunk szenvedni. – Amma nővére hosszú látogatásra érkezett hozzájuk Naznín tizedik nyarán. A levegő forró volt és nedves, mintha tömérdek test izzadságát szívta volna magába. És csöpögött a botránytól is. Musztafa, a tehénpásztor, megszállott lett. Ez a kicsi ember, a pálcika karjával és lábával, ez a két lábon járó fogpiszkáló elrabolt egy lányt az egyik szomszéd faluból, és elvitte a dzsungelbe három éjszakára és három napra.

– Némán – mondta Amma. A nővére megfontoltan kiköpött, és megvizsgálta az eredményt. A két nő odabent ült, távol a naptól. Naznín az ajtóban állt, egy fénynégyszögben.

Mitől szenvedtek?, szerette volna kérdezni Naznín. Nem az apja volt a leggazdagabb ember a faluban, de ő volt a második leggazdagabb.

– Csak ennyi maradt nekünk az életben – mondta Nagynéni. Magához szorította Ammát, amikor megjött, és olyan sokáig és olyan hangosan zokogtak mindketten, hogy Naznín attól félt, meghalt valaki. Naznín jobban szerette Mumtazt, Abba nővérét, aki nem volt sírós fajta, és aki eltűnt az ilyen hosszú látogatások idején.

– Mi csak asszonyok vagyunk. Mit tehetnénk? – Ők tudják. Azért viselkednek úgy, ahogy viselkednek. – Isten teremtette ilyenre a világot. – Megmondtam neki, hogy nem megyek vissza. – Igen, ezt mondtad. – Ha így folytatja, végeztünk. – A múltkor is ezt mondtad. – Mi mást tehetnék? A beszélgetés folytatódott, körbe-körbejárt, Naznín pedig figyelt, halkan

lélegezve és azt remélve, hogy ha megfeledkeznek róla, talán felfedik a fogadkozásaik tárgyát. Ahhoz lehet köze, hogy milyen nőnek lenni, ebben biztos volt. Amikor nő lesz, majd megtudja. Alig várta azt a napot. Vágyott rá, hogy gazdagítsa ez a megpróbáltatás, hogy levethesse gyerekes, bő nadrágját és hosszú ingét, és viselni kezdhesse ezt a szenvedést, amely olyan bőséges és réteges és mélyen színezett, mint a szári, amely beburkolta Amma gondoktól megviselt csontjait.

Haszina elrángatta, és felforgatták a magtárat tamarinduszszósz és henna után kutatva. Bedugták az ujjukat a tamarinduszba, és leszopogatták, mint egy édes-savanyú karamellát. Köröket és csillagokat festettek a tenyerükre a hennával, aztán elkenték, amikor kézen álltak a porban. Haszina befonta Naznín haját, Naznín pedig két vastag copfot csinált Haszina hajából, és feltekerte a feje búbjára. Haszina úgy nézett ki, mint egy hercegnő. Az arca makulátlan volt, szimmetrikus, mesebeli. Nemigen tartozott ebbe a világba. Lótusz a trágyadombon. Nem szenvedésre teremtették.

Aznap délután, amikor a faluban a többieket elkábította a nap, és elnyúltak a csókikon, gyékényeken vagy a földön, hogy aludjanak, Naznín nem volt fáradt. A tó körül sétált, és átlépett egy ezüsthátú kígyón, amely besiklott a vízbe, és maga is csillogó vízfodorrá vált. Egy időre felmászott egy amrafára, és beékelte magát egy villás ágra, hogy kinézhessen a sík mezőkre. A közelebb eső mind pazar zöld volt, meleg és mély árnyalatú, de az aranyló jutával teli távoli mezők olyan fényesek voltak, mint egy tükör. A nap addig fényesítette mindet, míg nem ragyogtak. Azon gondolkozott, hogy ha férjhez megy, vajon olyan messzire kell-e mennie, mint azok a földek. Azt gondolta, hogy nem szeretne olyan messzire menni. Aztán lemászott, és elindult azon az ösvényen, amely az iskolába vezetett, ahová a három legközelebbi faluból jártak a gyerekek. A szandálja porfelhőt kavart fel, és szúnyogoktól feketéllett a levegő egy vízmosás fölött. Az ing a hátára tapadt, és az arca vizes volt, mintha láthatatlan esőben járna. Csak a szúnyogok mozogtak. A madarak aludtak. Még egy hatalmas szitakötő is, amely lebukott az ösvényre, mozdulatlanul hevert a hőségben, a tündöklő szárnyaival.

– Psszt! Naznín megfordult. Aztán újra vissza. – Psszt!

Egy halott ember volt egy fához kötözve. A két csuklója egy ághoz szíjazva, a lába pedig néhány centivel a föld fölött himbálózott. A feje lecsuklott, mintha eltört volna a nyaka.

– Gyere közelebb – krákogta. – Naznín hallotta magát, ahogy nyel. Érezte, ahogy a nyál lecsorog a torkán. A férfin rongyos, fehér ágyékkötő volt. A lába ízületei túlságosan is nagyok. A bordái olyanok, mint egy tyúkketrec. Musztafa volt az, a tehénpásztor, és még nem volt teljesen halott.

Közelebb lépett a fához. Csend. Megint előreindult. Még mindig semmi. Csak amikor már elég közel volt, hogy a szagát is érezze, szólalt meg újra a férfi. Most fölemelte a fejét. A szeme kidülledt az arcából, a szája sarkában pedig valami fehér ragacs.

– Oldozz el. Jó kislány. Úgy beszélt, mint aki élvezte a játékot, de ideje véget vetni a mókának. Naznín a

fa törzsére tette a kezét. Semmilyen módot nem látott arra, hogy felmásszon, és elérje a férfi csuklóját. Abban sem volt biztos, hogy amúgy fölmászna-e. Musztafát megbüntették. – Akkor gördíts ide egy követ. Vagy egy fatuskót, az könnyebb. Tedd a lábam alá. – A hangja recsegett és megtört, de most már mérgesnek hangzott. A feje megint előrecsuklott, és Naznín hallotta, hogy reszelősen lélegzik. Megkerülte a fát, és leült egy tuskóra. Hátulról Musztafa úgy nézett ki, mint egy fabábu, amelyiknek elszakadt néhány madzagja. Eltűnődött, hogy vajon meghal-e, miközben nézi, és vajon fogja-e tudni, hogy meghalt. Naznín nem akarta, hogy meghaljon, de valahogy nem tűnt lehetségesnek, hogy beavatkozzon egy ilyen jelentős eseménybe. Felmerült benne, hogy az emberek esetleg megharagszanak rá, ha kiszabadítja a férfit, akit megbüntettek, de nem ez tartotta vissza. Az élet és halál kérdései egyszerűen kívül estek a hatókörén.

Egy idő után, amikor a feneke már elzsibbadt az üléstől és meg is szomjazott, eszébe jutott valami, amit tehet érte. Elmegy és hoz egy kis vizet. Úgy tűnt, Musztafa elaludt. Naznín megrázta a bokáját, és Musztafa felnyögött.

– Elmegyek vízért – mondta. – Hozhatok egy kis kókuszsörbetet is – tette hozzá. Futásnak eredt, és elhatározta, hogy ha Musztafa még életben lesz, amikor

visszajön, valahogy majd felmászik a fára és leengedi. Ha még akkor is életben lesz, okoskodott, akkor úgyis túlélte, és nem rontok el semmit. Haszinát beavatja a titokba, ha megtalálja, de Ammának nem árulja el. Ha Abba ott lesz, nem néz rá, nehogy leolvasson valamit az arcáról. Lehet, hogy ő szabta ki a büntetést. Naznín nem akarta, hogy őt is megbüntessék.

Három férfi ment el mellette az ösvényen, szeges végű bambuszbotokkal. Az egyik annak a férfinak a testvére volt a szomszéd faluból, akinek a lányát elrabolták. Menet közben nevettek és viccelődtek, vidáman lengették a lathijukat, mintha krikettezni mennének. Amikor Naznín megfordult, látta, hogy összegyűlnek Musztafa fájánál: három kicsi, sötét alak a távolban, akik lassú táncot járnak egy pörgő partnerrel.

Elérkeztek egy kicsi előkerthez, amely színes, szabálytalan méretű és alakú kockakövekkel volt kirakva, mintha nagyon magasról ledobtak volna egy hatalmas vázát, amelynek összetört darabkái épp a ház előtt értek földet. Az ablak alatt gipszlúd meredt a sötétségbe piros pöttyös főkötőben. Közvetlenül az ajtó mellett

egyméteres rendőr hajlította be vidám lábát, és mosolyt imitált. Más figurák is lapultak a homályban: túlméretezett állatok és törpe emberek. Maga a ház nem árult el semmit. A lámpák égtek, és a függönyöket behúzták.

– Tekintélyes ingatlan – mondta Csanu. Suttogva beszélt. – Ez nagyon tiszteletreméltó környék. Itt aztán nincsenek szilhetiek. Ha látsz egy barna arcot, azt biztos, hogy nem Szilhetből való.

Naznín a csípőjén tartotta Rakíbot. Azon gondolkozott, vajon Csanu becsönget-e, vagy csak elmennek, és fölszállnak a buszra.

– Nem maradunk túl sokáig – mondta Csanu. – Váltunk pár szót, aztán megyünk. – Megnyomta a csengőt, és az meglepő dallamot játszott. – Persze ha megkérnek, hogy maradjunk vacsorára, az sem baj.

Az ajtó kitárult. Egy nő támaszkodott az ajtófélfának rövid, lila szoknyában. A combja nekifeszült az anyagnak, a szoknya alól pedig két gödrös térd látszott ki. Karját összefonta a melle alatt. Cigaretta égett lilára lakkozott körmei között. Vaskos orra volt, a szeme pedig kötekedő. A haja nagyon rövid, mint egy férfié, és valamilyen rozsdaszínű festékcsíkok voltak benne.

– Igen? – kérdezte angolul. – Azt hiszem, eltévesztettük a házat – mormolta Csanu Naznínnak. – Kit keresnek? – kérdezte a nő, most bengáli nyelven. – Bocsásson meg. Azad doktort keressük. Meg tudná mutatni nekünk a házát? – Naná, hogy meg tudom mutatni – mondta a nő. – Benne állok.

ÖTÖDIK FEJEZET

A nő bevezette őket a nappaliba, ahol két vicsorgó tigris őrizte a gázkandallót. Naznín belesüppedt egy nagy, arany szófába. Csanu lerakta a doboz kalodzsamot egy aranyozott, karmos lábú asztalra, és kezét a háta mögé tette, mintha attól félne, hogy összetör valamit. Rakíb tapsikolt kövér kezével, hogy odahívja a szolgákat, akik bizonyára a konyhában ólálkodnak.

Azad asszony elnyomta a cigarettáját egy elefántcsont tálkában. A hüvelykujjával és terebélyes hátsója megriszálásával eligazgatta a fehérneműjét. – Egy pillanat – mondta, és kiment az előszobába. – Azad! – rikácsolta. – Vendégeid jöttek.

Naznín egy pillantást váltott a férjével. Az felvonta a szemöldökét és mosolygott. Naznín elfojtott egy kuncogást Rakíb arcán.

Azad asszony bemászott egy fotelba. Felhúzta a lábát, és a szoknyája felcsúszott nagy, barna combján. Csanu egy kicsit billegett. Naznín a függönyöket nézegette: többmérföldnyi bársony, amelyen arany fonalak himbálóztak; elég anyag, hogy beburkoljon egy toronyházat.

Csanu megköszörülte a torkát. Azad asszony sóhajtott. A hóna alá dugta az ujjait, és összenyomta a mellét. A kisbaba fészkelődött, és Naznín letette a vastag, krémszínű szőnyegre, ahol a gyerek felköhögött egy kicsit a vacsorájából. Naznín rátette a lábát a foltra.

Aztán lassan Naznín rájött, hogy Csanu bámul valamit a válla fölött. Amikor odafordította a fejét, látta, hogy Azad doktor áll az ajtóban. A két férfi mintha megdermedt volna. Az orvos olyan elegáns volt, mint egy szabó próbababája. A karját elegánsan oldalt tartotta. Fehér mandzsetták kandikáltak ki sötét öltönyéből. A gallérja és a nyakkendője feltartotta hegyes állát, a haja pedig ében ragyogásba volt fésülve. Úgy nézett ki, mint aki kísértetet lát. Naznín Csanura nézett. Silány kísértet volt, a kitaposott cipőjében és túlméretezett zöld anorákjában.

– Az isten szerelmére! – mondta Azad asszony. – Hozz a barátaidnak valami italt. Én egész nap talpon voltam. – Még följebb nyomta a melleit. – Én sört kérek.

Ez felrázta őket. – Csak erre jártunk – magyarázta Csanu, sietősen, mint akinek csak most jutott

eszébe a szövege. Azad doktor összedörzsölte a kezét. – Nagyon örülök, hogy meglátogattak. Én, ah, attól tartok, már ettünk,

máskülönben... – Itt maradnak vacsorára – vágott közbe a felesége. Kihívóan nézett Naznínra

harcedzett szemével. – Még nem ettünk. Azad doktor lábujjhegyen himbálózott. – Úgy még nem ettünk. Csak bekaptunk valamit, és a többi.

A vacsorát a térdükön egyensúlyozott tálcáról ették meg. Beazonosíthatatlan húst langyos mártásban, főtt krumplival. Mintha vízben áztatott kartonpapírt ettek volna.

Azad asszony bekapcsolta a televíziót, és nagyon felcsavarta a hangerőt. Fenyegetően nézett Csanura és a férjére, amikor beszéltek, és felemelte a kezét, ha azt akarta, hogy teljesen elhallgassanak. Ivott még egy pohár sört, és halkan, elégedetten böfögött. A férje először narancslevet hozott neki, ő pedig úgy ugrott fel a székéből, mintha meg akarná ütni. Azad doktor két pohár vizet ivott a maga kimért modorában. Úgy fogta a kést és a villát, mintha sebészeti eszközök lennének. Naznín körbekergette a ragacsos kotyvalékot a tányérjában, és összeszorította a hasát, hogy ne korogjon.

– Magával tartok – mondta Csanu Azad asszonynak – egy sörre. – Úgy mondta ezt, mintha az egyik veséjét ajánlaná fel neki. A nő vállat vont, és a szemét nem fordította el a képernyőről.

A férjem nem mondja el az imáit, gondolta Naznín, most meg alkoholt iszik. Holnap talán már disznót is eszik.

– Természetesen az összes szaúdi iszik – mondta Csanu. – Még a királyi család is. Mind álszentek. Én személy szerint úgy gondolom, hogy néha egy-egy pohárkával meginni nem rossz dolog.

– Mint orvos nem ajánlom. Ami a dolog vallási aspektusát illeti, arról nincs véleményem.

– Tudniillik – mondta Csanu az olyan ember hangján, aki sokat és komolyan gondolkozott ezen -, ez itt a kultúra része. Mélyen gyökeredzik a társadalom szövetében. Ha odahaza valaki iszik, azt kockáztatja, hogy kiközösítik. Ha valaki Londonban nem iszik, ugyanezt kockáztatja. Ekkor válik veszélyessé, és ha ilyen fiatalon kezdik, könnyen alkoholistaként végzik. Ami engem illet, és a kedves feleségét, ebből semmi baj nem származhat. – A háziasszonyra nézett, de az belemerült egy eszelős és erőszakos csókolózási jelenetbe. Csanu még mindig kabátban volt. Egy szék szélén ült szélesre tárt térddel és összekulcsolt bokával. Úgy nézett ki, mint egy kertész, aki a béréért jött.

Naznín nem először töprengett el azon, mi vette rá Azad doktort, hogy újra és újra találkozzon Csanuval. Nem voltak összeillő páros. Lehet, hogy az étel miatt jött.

– Mi Dakkában leszünk, mielőtt Rukut bármilyen veszély fenyegetné. Elkészítettem a ház terveit, mondtam már? Nagyon egyszerű, nagyon klasszikus design. Az a szándékom, hogy én magam leszek az építész.

– Igen – mondta az orvos -, miért is ne lenne építész? – Pontosan. Mi értelme valaki másnak fizetni érte? – Legyen építész. Legyen tervező. Legyen atomfizikus. Csanu zavartnak tűnt. – A tervezést még fontolóra vehetem, de a tudomány terén, bevallom, nagyon

kevés előismerettel rendelkezem. – Szerényen széttárta a kezét. – Mindenesetre még nincs elegendő tőkém a házhoz.

– Ó, de amikor megjön az előléptetés... – Azad doktor mereven ült egy kemény támlájú széken. Úgy kapaszkodott a karfájába, mintha ki akarná préselni belőle a levegőt. Az italos közjáték óta egyetlenegyszer sem nézett a feleségére.

– Már túl régóta vagyok a tanácsnál. A hosszú szolgálat semmit sem számít. A helyi jógi nem kap alamizsnát. De van egy-két dolog folyamatban. Egy-két vállalkozás, amelyen dolgozom. Bútorkereskedelem, antikvitás, egykét export-import üzlet. Lassan kialakulnak. A tőke a gond. Mit tehet az ember, ha nincs pénze?

Az orvos elmosolyodott a maga sajátos módján, felvont szemöldökkel, legörbülő szájjal.

– Szerez? – Nincs szükségem nagyon sokra. Csak annyira, amennyi elég a dakkai házra, és

még egy kicsire Ruku taníttatására. Nem akarom, hogy itt csellengjen ezekkel a bőrfejűekkel és alkoholistákkal. Nem akarom, hogy ebben a rasszista társadalomban nőjön fel. Nem akarom, hogy feleseljen az anyjával. Azt akarom, hogy tisztelje az apját. – Csanu hangja szenvedélyes lett. Azad asszony türelmetlenül csettintett, és felemelte lila karmú kezét. Csanu hangos suttogással folytatta. – Az egyetlen megoldás, hogy hazavisszük.

Egy lány jött be, és csípőre tett kézzel megállt a szoba közepén. Az anyja robusztus lábát örökölte, de az ő szoknyája jó néhány centivel rövidebb volt. Angolul beszélt. Naznín elkapta a kocsma és pénz szavakat. Az anyja felmordult, és Azad doktor felé intett. Az orvos összerezzent. Mondott néhány éles szót. A válla felhúzódott a füle mellé. Csanu fészkelődött a székében és köhintett. A lány rágózott. Az orrbavalóját babrálta, mint egy pattanást, amelyet mindjárt kinyom. A haját ugyanaz a rozsdás anyag színezte, amely az anyja haját is csíkozta. Megismételte a kérését. Csanu dudorászni kezdett. Naznín tarkója átforrósodott. Az orvos beszélni kezdett, de a felesége az ég felé emelte a kezét. Kikászálódott a fotelből, és elment a táskájáért.

A lány elvette a pénzt. Ránézett Naznínra és a kisbabára. Ránézett Csanura. Az orvos a székbe kapaszkodott. A két lábfejét és térdét összeszorította. Sisakhajában volt egy fénykör. Soha nem fogja elengedni azt a széket. Egyedül ez tartotta meg. A lány bedugta a pénzt a blúza zsebébe.

– Szalám alajkum – mondta, és elment a kocsmába. Azad asszony kikapcsolta a tévét. Menjünk, gondolta Naznín. Próbált a szemével

jelezni Csanunak, de az csak határozatlanul mosolygott rá vissza. – Ez az életünk tragédiája. Emigránsnak lenni azt jelenti, hogy meg kell élni egy

tragédiát. A háziasszony félrebillentette a fejét. Megdörgölte gumószerű orrát. – Miről beszél? – A kultúrák konfliktusáról. – Hogy mondja? – És a generációkéról – tette hozzá Csanu. – Mi a tragédia? – Nem csak az emigránsokról van szó. Shakespeare is írt róla. – Megköszörülte a

torkát, és felkészült, hogy elmondja az idézetet. – Vegye le a kabátját. Idegesít. Mi maga? Valami professzor? Csanu kitárta a kezét. – Van egy diplomám angol irodalomból a dakkai egyetemről. Tanultam egy brit

egyetemen is: filozófiát, szociológiát, történelmet, közgazdaságtant. Nem állítom, hogy tanult ember volnék. De őszintén mondhatom, asszonyom, hogy mindig tanulok.

– Akkor tehát micsoda? Diák? – Nem volt elragadtatva. Apró, mélyen ülő szeme olyan keménynek és piszkosnak látszott, mint a szén.

– A férje és én bizonyos értelemben mindketten diákok vagyunk. Így ismerkedtünk meg, a könyvek közös szeretetén, a tanulás szeretetén keresztül.

Azad asszony ásított. – Ó, igen, a férjem nagyon pallérozott ember. Könyvekbe dugja az orrát, mert az

igazi élet büdös neki. De hosszú utat járt be. Nem igaz, édesem? Azért jön hozzánk, hogy tőle elmeneküljön, gondolta Naznín. – De – mondta az orvos. Az inggallérja elnyelte a nyakát. – Amikor megérkeztünk ide – mondd el nekik, te mondd el nekik -, egy

egyszobás viskóban laktunk. Rizsen és dhálon éltünk, csak rizsen és dhálon. Reggelire rizst ettünk és dhált. Ebédre vizet ittunk, hogy fel ne puffadjunk. Így fejezte be az orvosi egyetemet. Most pedig: nézzék! A doktor úr persze nagyon pallérozott. Néha elfelejti, hogy a családom segítsége nélkül nem lenne annyi betű a neve után.

– Sikertörténet – mondta Csanu a vállát tornáztatva. – De minden emigráns sikertörténete mögött egy mélyebb tragédia rejlik.

– Legyen kedves elmagyarázni ezt a tragédiát. – A nyugati értékek és a mi értékeink közötti összeütközésről beszélek. Arról a

küzdelemről beszélek, hogy asszimilálódjunk és megőrizzük az identitásunkat és örökségünket. Olyan gyerekekről beszélek, akik nem tudják, mi az identitásuk. Az elidegenedés érzéséről beszélek, amelyet egy olyan társadalom termel ki magából, ahol mindennapos a rasszizmus. Arról a borzasztó küzdelemről beszélek, hogy az ember megőrizze a józan eszét, miközben megpróbálja elérni a legjobbat a családjának. Arról a...

– Baromság! Csanu Azad doktorra nézett, de a barátja a kézfejét tanulmányozta. – Miért bonyolítja túl ennyire? – kérdezte az orvos felesége. – Asszimiláció így,

elidegenedés úgy. Hadd mondjak magának néhány egyszerű tényt. Tény: nyugati társadalomban élünk. Tény: a gyerekeink egyre inkább úgy fognak viselkedni, mint a nyugatiak. Tény: ez nem rossz dolog. A lányom szabadon jöhet-mehet. Hogy azt kívánom-e, bárcsak én is ilyen jól érezhettem volna magam fiatal koromban? Igen!

Azad asszony feltápászkodott a székéből. Naznín azt gondolta – és ettől egy kicsit megszédült -, ő is a kocsmába megy. De a háziasszonyuk a gázkandallóhoz ment, és lehajolt, derékból, hogy begyújtsa. Naznín kerülte a tekintetét.

Azad asszony folytatta. – Ide figyeljen, amikor Bangladesben vagyok, felveszek egy szárit és betakarom a

fejem, meg minden. De itt dolgozni járok. Fehér lányokkal dolgozom, és csak egy vagyok közülük. Ha idehaza curryt akarok enni, az az én dolgom. Néhány nő tíz-húsz éve is itt van, és egész nap a konyhában ül, és fűszereket őröl, és csak két szót tanul meg angolul. – Naznínra nézett, aki Rakíbra összpontosított. – Tetőtől talpig beburkolózva járkálnak, a kis sétálóbörtönükben, és ha valaki megszólítja őket az utcán, kiborulnak. A társadalom rasszista. A társadalom teljesen rossz. Mindennek meg kéne változnia a kedvükért. Nekik semmin sem kell változtatniuk. Ez – mondta a levegőbe döfve – a tragédia.

Csend volt a szobában. A levegő túl világos, és az éles fény nem rejtett el semmit. A pillanatok jöttek és mentek, és semmi sem könnyítette meg a múlásukat.

– Mindenkinek megvan a maga tragédiája – mondta végül Csanu. A szája és a szemöldöke lázasan dolgozott valami magánügyön. Rakíb nem találta kielégítőnek ezt a következtetést. Egy kobra pillantásával meredt az apjára, aztán sírni kezdett.

– Gyere velem – mondta Azad asszony Naznínnak. – Van valamim a babának. – A hálószobában egy szekrény hátuljában keresgélt, aztán előhúzott egy megrágott játék mackót. Megpróbálta felkelteni a kisbaba érdeklődését, de Rakíb csak megdörzsölte a szemét, és elhemperedett aludni. Naznín tisztába tette, és feladta rá a pizsamáját. Nem ébredt fel. Azad asszony cigarettázott. Egyik kezével Rakíb fejét simogatta, a másikkal dohányzott. Ahogy most elnézte, Naznín valami rokonszenvféleséget érzett ez iránt a nő iránt, ez iránt a krumpliorrú utcai harcos iránt. És tudta, miért jön az orvos. Nem az étel miatt, nem azért, hogy elmeneküljön ez elől a lila karmú nő elől (bár talán ezek miatt is), nem a tanulás közös szeretete miatt, nem azért, hogy könyveket kérjen kölcsön, vagy mozgókönyvtárakról vagy irodalomról vagy politikáról vagy művészetről társalogjon. A tudomány embereként jött, hogy megfigyeljen egy ritka mintapéldányt: az övénél is nagyobb boldogtalanságot.

Álmából ébredt. Haszina a ruhagyárban, ahogy gallérokat vasal a helyükre, és nevetgél a lányokkal. Haszina nevetgél a lányokkal, a saját kezét vasalja. Haszina egyedül nevetgél, az arcát vasalja.

A kisbaba forró volt. A feje tüzelt. Még a sötétben is látta a piros foltokat az arcán. Egy ideig csak feküdt ott, és fogta a kicsi kezét. Holdfény szabdalta fel a függönyt és csíkozta be a falat. Csanu a száján át lélegzett, és áporodott szellőt küldött a családjára. A szekrény úgy terpeszkedett az ágy mellett, mint egy nagy és rusnya bűn. Két újabb széket tároltak a hasában – darabokban. Az ébresztőóra pislantott vörös szemével. Naznín felült, és a mellére tette Rakíbot. Megpuszilta azt a végtelenül puha helyet a tarkóján. Érezte, ahogy puha, szinte csont nélküli teste az övéhez idomul. Ez volt minden. Ez foglalta el mindennek a helyét, és űzte el a kérdéseket.

Maga a felismerés elrontotta számára a pillanatot. Felemelte a kisbabát és eltartotta magától; várta, hogy felébred, hogy aztán, megnyugodva, újra elaltathassa.

Rakíb feje előrecsuklott. Naznín feltápászkodott az ágyból, és kivitte az előszobába. Felkapcsolta a villanyt.

– Kicsi babám – mondta. – Ébredj föl. – Megcsiklandozta az arcát, a tokáját, a hóna alját. – Rakíb – mondta szigorúan. – Most már ébredj föl.

Csanu jelent meg, a lába közét vakargatva. A haja égnek állt, és a hasa kiszabadult a pizsama fölsőjéből. A kisbaba kinyitotta a szemét, és úgy látszott, készen áll, hogy sürgető kérdéseket tegyen fel a helyzetre vonatkozólag. De hirtelen elrabolta az álom, és készséges túsznak látszott. Egy mosoly bujkált az orcáján.

– Mi van? – kérdezte Csanu. – Beteg. Nem tudom felébreszteni. – Hadd próbáljam meg. Na, Ruku, ideje felkelni. Nyisd ki a szemed. Ruku! Ruku!

Mi baja van? Rakíb! Mi történt? Miért nem ébred föl? Miért nem ébred föl?

HATODIK FEJEZET

A város szilánkokra törött. Minden darabokban volt. Azonnal tudta, már a mentőautó fájdalmas fehér belsejéből is látta. Eszeveszett neonfények. A sötétet üldöző fényszórók. Egy irodaház, amelyet megrepesztett a fény. A törött város darabkái.

A kórházban pánik fogta el. Csapóajtók csattanása, fehér köpenyek forgataga, fényes hordágyak fémcsengése, kávégépek morgása. Szaladt a fiával, hosszú folyosókon vitte, miközben a falak menekültek előlük. És aztán kivették a kezéből.

Rakíb úgy feküdt az üvegfalú kiságyban, mint egy virág, amelyet valaki a tenyerében tartott; nem morzsolta szét, de összegyűrte. A karjait rosszul rendezték el, a szája körüli bőr összeráncolódott, és a bordái alatti rész behorpadt.

Naznín az inkubátorhoz nyomta az ujjait. Rakíb volt a középpont. A világ átrendeződött e körül az új magja körül. Így kellett lennie. Nélküle lehetetlen lenne az élet. Ő volt belül, és minden más benézett. A nővérek és orvosok, akik suttogtak és sóhajtoztak és ott csoportosultak. A kórház épülete a fullasztó szagokkal, a síri csenddel és ijesztő érchangokkal. A kristálytornyok és vörös téglás sírboltok. A buszmegállóban fázó csupasz lábú lányok. A görnyedt férfiak és gesztikuláló nők. A jól táplált kutyák és felfúvódott galambok. A mentő mellett elsüvöltő autók, melyek tovább nógatták, hullámokban szétváltak előtte.

És maga a város csak egy fényes folt volt a sötét földön, a mennybolt alatt, amely lehajolt, hogy megérintse a háborgó óceánokat, és Rakíb mellette volt, de már nem az övé, és a zaj, amely megtöltötte a fejét és szívét és tüdejét, akkora volt, hogy ha kinyitja a száját, az ablakok és a falak nem bírták volna ki.

Csanu három napig csak sajtos szendvicset evett a büféből. A negyedik napon hazament, és főzött rizst, és krumplit, és karfiolt és curryt. Lapos, kerek fémdobozokban vitte az ételt a kórházba, és abban a szobában ettek, ami a súlyos betegek befogadott családjának volt fenntartva. A fűszerek meleg, mámorító illata beterítette a levegőt, megcsavarta az orrokat és felemelte a fejeket. Egy sovány, öreg házaspár, akik egész nap egymás kezét fogták és sugdolóztak, mintha egy végtelenül bonyolult öngyilkossági egyezséget dolgoznának ki, egy időre felhagyott a tervezéssel, és nyíltan bámult. Egy kamasz fiú, aki azért jött, hogy az anyjával legyen, és egyik papír zsebkendőt nyújtsa neki a másik után, kihúzta magát, hogy jobban lásson. A pofaszakállas ember – lapos, kifejezéstelen szeme volt, mint egy erszényes patkánynak -, aki egyedül jött és a székek alatt aludt, lassan megnyalta a száját.

Naznín csak evett és evett. Tisztára kaparta a fémdobozokat, és letette a földre. – Többet kellett volna hoznom – mondta Csanu. Az egyik kezével átfogta Naznín

csuklóját. – Igen. Legközelebb hozz többet. – Nem akarsz egy kicsit hazamenni? – Nem. Még nem megyek.

– Hoztam neked egypár dolgot. Zoknikat, szappant, amit találtam. – A takarója? – Megvan. – Kell neki a kedvenc takarója. Naznín azon gondolkozott, hogy feláll. Megvárja, amíg Csanu elengedi, hogy ne

kelljen elhúzódnia tőle. Nem akart elhúzódni tőle. – Jött egy levél otthonról – mondta Csanu. Az álla szürke volt a borostától, a haja

pedig – kókuszolaj híján – csimbókokban állt, mint a levedlett állatszőr. Csak keveset beszélt, és a hangja puha volt, mint az agyag.

– Haszina! – Nem, nem. Az egyik rokonom írta. Pénzkérő levél. – Már megint. – Majdnem húsz éve nem hallottam erről az emberről. Amikor eljöttem, fiatal

rendőr volt hatalmas bajusszal, és mindenki félt tőle. Egy orvos nyitott be az ajtón, és a kamasz anyjával beszélt. A nő kifújta az orrát,

és a piszkos zsebkendőt a fiúnak adta. Ahogy kiment az orvossal, visszanézett a szobára, mintha az elárulta volna. A fiú szipogott. Olyan mélyre csúszott a székén, hogy attól lehetett tartani, leesik. Csanu szorosabban fogta Naznín csuklóját.

– Néha-néha hallottam felőle. Épített magának egy nagy házat a sok kenőpénzből, és felküzdötte magát a csúcsra. Négy vagy öt szolgája volt, és a felesége adta a legjobb estélyeket. És ez nem minden. Behozatott egy amerikai autót. Egy Chryslert vagy Chevrolet-t, vagy ilyesmit. Az egész városban beszéltek róla.

Naznín a férjére mosolygott. Most csak hozzá beszélt. Nem volt senki a háta mögött. A közönség végre hazament. A szabad kezével futólag megérintette Csanu arcát. Az ilyen érintés itt megengedett volt, a hontalan emberek között, ahol ismeretlenek voltak a szabályok, vagy legalábbis fel voltak függesztve.

– Most úgy látszik, elapadtak a kenőpénzek. Már túl öreg, hogy elbírja a botot. Vagy kirúgták. Nem világos, mi történt. De már csak egy szolgája van, és szűkölködik. – Csanu elengedte. Megdörzsölte a combját. – Arra kér, Isten nevében, hogy ne hagyjam a családját szenvedni. Csak nekik kér, nem magának.

– Ne válaszolj – mondta Naznín. Csanu újra és újra elolvasta ezeket a leveleket. Több időt töltött a megválaszolásukkal, mint a tanulmányaival valaha is, és legtöbbször a fiókban hagyta őket. – Csak dobd ki.

– Már csak egy szolgája van. Naznín érezte, ahogy egy nevetésbuborék emelkedik fel a hasából. Kiengedte a

keze mögött. – Ne hagyd, hogy szenvedjen a családja – mondta csukladozva. Csanu összevonta bozontos szemöldökét, és ránézett. Naznín nem tudta

abbahagyni. Csanu elmosolyodott. Naznín érezte, hogy a többiek nézik őket, a furcsa barna párt, akik nevetnek és mosolyognak. A szárija csücskével megtörölte a szemét.

Egy maszk volt Rakíb arcán. Oxigént adott neki, mivel, magyarázta Csanu, a levegőnél valami tisztábbra van szüksége. Tűk voltak a karjába szúrva, mint holmi hatalmas dárdák, drótok és csövek tekeregtek körülötte, vastagok, mint az összecsavart kötél. Rakíb széttárta apró végtagjait. A kiütések, amelyek majdnem megölték, azok a kis piros magok, most nem voltak annyira kékes árnyalatúak. A

pöttyök megváltoztatták az alakjukat és a színüket, és úgy terjedtek szét krémszínű bőre alatt, mint a szétnyomott bogyók. Két karja szélesre tárva a kiságyban. Az arca elszánt kis gömbbé gyűrődött. Naznín arra a játékra gondolt, amelyet Haszinával játszott: behajoltak a tóról lecsapó szélbe, az meg durva ölelésben tartotta őket, megrángatta buggyos nadrágjukat, és felemelte a karjukat.

Rakíb még mindig aludt. Néha kinyitotta a szemét, de a szeme nem látott. Naznín betette a kedvenc takarót a kiságyba. Leült a szék kemény, öntött műanyagjára. Csanu a másik oldalon ült, karba tett kézzel. Amikor arra jött egy nővér, meglazította összefont karját, és felnézett.

Abba nem is választott olyan rosszul. Nem volt ez rossz ember. Sok rossz ember volt a világon, de Csanu nem tartozott közéjük. Tudná szeretni. Talán már szereti is. Úgy gondolta, hogy igen. Ha pedig mégsem, akkor nemsokára fogja, mert már érti, hogy ki ő és miért. A szerelem majd követi a megértést.

Néhány dolog világossá vált a hosszú, halogénfényű éjszakák és a lassan áttűnő napok során. A lárma, amely úgy verdesett benne, mint óriási dongó egy üvegben, eltűnt. És mélyről jött a nyomában érkező csend. Naznín ült, és nézte a fiát, és nézte a férjét, ahogy ott ténfereg: ahogy hozza és viszi a dolgokat, nekimegy a kocsiknak és a nővéreknek, faggatja az orvosokat, megszólítja a takarítókat, táblázatok és cikkek fölé hajol, székeket húz el a helyükről, aztán tol vissza; elmegy kávéért, elmegy teáért, összeszedi a ki nem ivott poharakat, és kilögyböli őket a mosdó felé menet.

A férjével szembeni ingerültség, ahelyett hogy határozottan tovább növekedett volna, ahogy tette három évig, kezdett alábbhagyni. Most először érezte, hogy Csanu nem annyira más. A szíve mélyén ugyanolyan, mint ő.

Mialatt Naznín az imádságaihoz fordult, és megpróbálta kitisztítani a tudatát, és minden új dolgot méltósággal vagy közönnyel fogadni, Csanu mindvégig a saját módszere szerint járt el. Ugyanazt a lényegi dolgot kereste. De ő azt gondolta, hogy kívülről ragadhatja meg, és a melle elé tarthatja, mint egy pajzsot. A diplomákat, az előléptetést, a dakkai házat, a könyvtárat, a székrestaurálós dolgot, az export-import terveket, a véget nem érő olvasást. Ezek voltak az ő saját készítésű eszközei. Ezekkel próbált kivésni egy különleges helyet, ahol megtalálhatja a lelki békéjét.

Ahol Naznín befelé fordult, ő kifelé; ahol Naznín az elfogadásért küzdött, ő elszántan harcolt; ahol Naznín megpróbálta eltompítani a tudatát és megbénítani a gondolatait, ő hangosan vitatkozott; ahol Naznín sem a múltba, sem a jövőbe nem akart tekinteni, ő kizárólagosan mindkettőben élt. Más utat választottak, de, mint Naznín rájött, együtt utaztak.

– Most már rendbe jön – mondta Csanu. – Tudom. – Nemsokára hazavisszük. – Amint készen áll rá. – Azt hittem, mindennek vége. – Tudom – mondta Naznín, és tudta, hogy ezt soha nem hagyta volna. Bár órákon keresztül ült a gyerekágy mellett, nem csupán ült. A keze

összekulcsolva hevert a szárija redőzött ölében; kemény, barna ujjak a puha rózsaszínen. Olyan mozdulatlan volt, mint egy kígyó által megbabonázott mongúz. Csendesebb, mint a vihar által megtisztított ég. De elevenebb, mint valaha. Azt

akarta, hogy Rakíb éljen, és így is lett. A csendben sok mindenre rájött, elsősorban arra, hogy mérhetetlenül, megmagyarázhatatlanul boldog.

Eljött Nazma és Szorupa, tíz-tíz ujjukat ott nyugtatták a gyerekágy szélén.

– Istennek úgy tetszett, hogy minden gyerekemet erőssé és egészségessé tegye – mondta Nazma. – A negyediket is. Érzem a lábát. Olyan erős! – megdörzsölte kerek pocakját.

Naznín ránézett. Egy újabb gyerek volt útban, de Nazmánál nem volt olyan könnyű megállapítani. Jöttek-mentek a terhességek, de a kerekség mindig megmaradt.

Szorupa azt mondta: – És úgy tetszett neki, hogy a gyerekeimet a legerősebb és legegészségesebb

természettel áldja meg. Nazma az ujjaival megérintette Rakíb homlokát. Mérgesen nézett Szorupára. – Mi van veled? Azért jöttél, hogy kárörvendj és hencegj a betegágynál? Szorupa az ajkát harapdálta, és elfordította a tekintetét. Dzsorina munkába menet nézett be, és csak néhány percre tudott maradni. Azt

mondta: – Vigyázhatok rá éjjel, hogy te pihenhess. Mostanában nem alszom jól. Nem

lenne gond. A családi várószobában Razja kemény mellkasához szorította Naznínt. – Gyötrődsz, tudom. A húgom harmadik gyermeke, békesség a lelkének, hosszú

betegség után halt meg. A betegség volt a legrosszabb része. Ha elmennek, hát elmennek, de amíg betegek, velük szenvedsz.

– Sajnálom a húgodat. De én jól vagyok. Razja oldalvást az öreg házaspárra pillantott, akik szemtől szemben ültek, és

egymás kezét fogták. – Ez a nő a legbátrabb, akit valaha is láttam. Fiatal korában krokodilokkal

birkózott. – Naznínra nézett. – Most elmondjam nekik angolul is? – Örülök, hogy eljöttél. – Nézd csak, hoztam neki valamit. Majd ha egy kicsit nagyobb lesz. – Kirázott

egy férfi bábut egy nejlonzacskóból. – Ennek egyedül is le tudja szedni a fejét. – Nem fogom engedni neki. Elteszem, amíg több esze lesz. Tiszteltetem a férjedet. Razja lehúzta a fejkendőjét. Megdörgölte erős állkapcsát. Most, hogy nadrágban

járt, úgy ült, mint egy férfi: a jobb bokája a bal térde fölött nyugodott, és a nagy fekete cipő föl-alá bólingatott.

– Nem lehet. Nem beszélünk egymással. Összevesztünk. Tulajdonképpen ki nem mondott vitánk van.

– Akkor honnan fogod tudni, ki nyert? – A rohadék! – Razja... – Egész nap és egész éjjel dolgozik. Engem meg bezárva tart. – Eljársz otthonról. Ide is eljöttél a kórházba. – Ha dolgozni kezdek, meg fog ölni. Kedvesen fog megölni, csak egy vágás itt

keresztbe. Ilyen ember. Órákig, napokig nem mond semmit, és ha megszólal,

ilyeneket hallok. – Megkapaszkodott a lábában, hogy visszatartsa a további ugrálástól.

– De eljársz. Főiskolára jársz. – A gyerekek iskolában vannak. Mit csináljak egész nap? Pletykálkodás és még

több pletykálkodás. A gyerekek kérnek dolgokat. Mindent akarnak, amit meglátnak. És nekem nincs pénzem. Dzsorina tud szerezni varrónői állást, de a férjem majd eljön a gyárba, és lemészárol, mint egy bárányt.

– Beszélj vele. – Naznín figyelte, ahogy kinyílik az ajtó. Remélte, hogy Csanu lesz az, és még több ételt hoz otthonról. Egy nővér jött be, és könnyedén megérintette az idős pár vállát. Bűntudatos arccal néztek fel rá. Bezárva a bánatukba megfeledkeztek arról, hogy itt vannak.

Razja a bábura mutatott. – Ennyi erővel vele is beszélhetnék. A férjem olyan zsugori, hogy még a szavait

sem pazarolja rám. Most éjszakai állása van, döglött állatokat fuvaroz. Ha van valami mondanivalója, azoknak mondja. – Razja nagyot fújt hosszú orrából, kifújva a mérgét. Letette a lábát, és összekulcsolta az ujjait. – Mindegy, ne beszéljünk az én problémáimról. Neked is van elég bajod.

– Rakíb egyre erősebb. Érzem. – Most már egy időre egyedül is lehetett hagyni. Naznín megszelídítette a gépeket, amelyek őrizték, úgy, hogy halkan beszélt hozzájuk, ahogy egy mahút nyugtatgat egy megdühödött elefántot. Ez az én kisfiam. Az én kisfiam. Jól vigyázzatok rá. A gépek már nem ijesztették meg. Éjszaka úgy doromboltak, mint a cibetmacskák, és a hasuk világított, mint a szentjánosbogarak. Napközben zsongtak a hatékonyságtól, és a lapos kijelzők vonalakat és kanyarokat rajzoltak a zöld szerény árnyalataiban.

– Amikor legközelebb jövök, már fel is vehetem – mondta Razja. Mosolygott, de nem tudta visszanyerni a nyugalmát. – Kiderítettem, hová megy a pénz. Elmondjam? Az imámhoz. Új mecsetet fog építeni a faluban.

– Isten megáld érte. – Ha istenfélő lenne, nem zavarna. De a férjem nem istenfélő. Figyelj, így

viselkedik egy istenfélő ember? – A férje gonosz volt. Egyre rosszabb lett. Miután sokáig fortyogott a konyhában, átnézve a polcokat és szekrényeket, könnyelmű háziasszonynak nyilvánította a feleségét. Túl sok befőttesüveg, túl sok doboz, túl sok konzerv. Mind bőséget, fényűzést, pazarlást kiált. Nem lesz több pénz, amíg el nem fogy minden a polcokról, az utolsó szálig. Már a Sun Maid mazsolánál és a Sainsbury korpás keksznél tartottak. A gyerekek három napig csak korpás kekszet ettek vízzel, és néhány marék mazsolát. Majd ebből megtanulod, mondta a férje. Megtanulod, hogy vegyél mazsolát, flancos csomagokat, egy elpazarolt penny itt, egy elpazarolt penny ott. Tarík hazajött az iskolából. Mama, Sefali mindennap kilencszer megy vécére. Már nem meri feltenni a kezét.

Razja veszekedett a férjével. Mecseteket építesz, és megölöd a saját gyerekeidet. Szent ember.

Annak az arcizma se rándult. Mit vársz tőlem? Magamat öljem meg, csak dolgozzak és dolgozzak, hogy te elkölthesd mind, itt egy filléres apróság, ott egy filléres apróság, amiből a végén nem marad semmi? Téglákért dolgozom. Ha én porrá leszek, azok állni fognak.

Hah, mondta Razja, ahányszor csak elmentek egymás mellett, a téglahős!

Kérdezd meg apádat, mondta Sefalinak, kérdezd meg, hány téglát keresett ma. Sefali, a haját csavargatva, megkérdezte: Abba, hány téglát kerestél ma? És a hátán kötött ki, és halkan zokogott az anyja ölében.

– Békülj ki vele – mondta Naznín. – A gyerekek kedvéért. Razja fel-alá járkált a szobában. Kilátszott a sípcsontja egy kicsit a zoknija fölött,

ahol felcsúszott a melegítőnadrágja. Csanunak esélye sem lenne egy verekedésben Razjával szemben. De Razja férje nagydarab volt: széles, rövid, vastag henteskarral, és a halántéka behorpadt a dühtől. Naznín csak egypárszor látta. Olyan hallgatag volt, ahogy Razja mondta, de a hallgatása mennydörgéssel volt feltöltve, a gyerekek elosontak előle, de még Razját is elnémította.

Razja nem válaszolt. Elfordult, és végigment a szoba hosszú oldalán, és közben levert néhány szórólapot egy polcról.

– Tényleg dolgoznál Dzsorinával? Vannak gondjai. Mindenki beszéli. A gyerekei bajba kerültek. – Haszina is dolgozott, de Haszinának nem volt más választása. Ha lenne férje, vagy apja...

– Persze, pletykáltunk – mondta Razja. Megállt, és keskeny szemében egy pillanatra újra megjelent a régi fény. – Imádunk pletykálkodni. Ez a bangla sport. – Oda-jött, és leült Naznín mellé. – Figyelj, Dzsorina gyerekei nem jobbak vagy rosszabbak, mint a többi. Akármilyen bajba kerültek is, nem ők az egyetlenek. Amikor ma átmentem a lakótelepen, láttam egy csapat fiút – tizenöt-tizenhat évesek lehettek -, akik verekedtek. Rájuk szóltam, de sértéseket kiabáltak vissza. Néhány éve még nem beszéltek volna így az idősebbekkel. Errefelé tartanak a dolgok.

– És túl hangosan hallgatják a zenét. Razja elmosolyodott. – Tudod, a férjem rádiót küldött minden unokaöccsének és unokahúgának.

Amikor hazamegy, lehet, hogy kövekkel fogadják, nem dicséretekkel. – Szóval akkor nem mindig zsugori? – kérdezte Naznín, aki igyekezett valami jót

is kihozni ebből az emberből. – Mi csak azt kapjuk, ami másoknak nem kell. Van egy ember a babagyárban:

néhány havonta eljön még több szeméttel, én pedig elájulok a boldogságtól. Amikor jön, komolyan mondom, egyszerűen térdre esek.

– Megkíméled attól, hogy el kelljen mennie a szeméttelepre – mondta Naznín. – Ez a te jó cselekedeted.

– Lehet, hogy elkezdek pénzt kérni tőle minden szállítmányért, meglátjuk, ahhoz mit szól.

– Gondolj arra, mennyi benzint megtakarítasz neki. – Egy újabb létra, festékesdobozok, két deszka. Be kéne indítanom egy festő-

mázoló vállalkozást. – Elfoglalnád magad. – Naznínt nevetőgörcs kerülgette. Ez nem volt megfelelő

hely a nevetgélésre. – Legalább a férjem mindig beveri a lábujját, ha felkel a sötétben. – Razja a térdére

támaszkodott, és nagy levegőt vett. – Őszintén, húgom, nekem nem kell semmi. Hallottál már panaszkodni? De a gyerekek szenvednek.

– Mit fogsz csinálni? Razja komolynak látszott. Széttárta a két kezét, és úgy vette szemügyre, mintha

maguktól elárulnák, mit is szándékoznak tenni.

– Megmondom... Csanu jött be, zacskókat hozott magával, és egy felemelő lakoma rafinált illatát.

Megtorpant, amikor meglátta Razját, aztán mondott egy szalámot, amely mintha csak véletlenül vonatkozna rá.

– Majd legközelebb – mondta Razja, és szedelőzködni kezdett. – Egyél velem – mondta Naznín. Elvette a zacskókat Csanutól, és szuggerálta,

hogy menjen el. Csanu megköszörülte a torkát, aztán nagyon hivatalosan érdeklődni kezdett

Iszlám asszonyról, az egészségéről általában, a csípőjéről különösen, és a fiai folytatódó jó szerencséjéről. Razja rövid, udvarias válaszokat adott, de olyan módon terpeszkedett a széken, ami egyáltalán nem illett egy bengáli feleséghez. Miután kifogyott a kérdésekből, Csanu feszengve toporgott, mint aki arra vár, hogy hellyel kínálják.

– Rakíb – mondta Naznín. Csanu összerezzent. Úgy látszott, mindjárt futásnak ered. – Mi van vele? – Menj és nézd meg – mondta gyengéden Naznín. – Mi lenne, ha megnézném? – mondta Csanu megkönnyebbülten, és kisietett. Az

egyik cipősarka lazán lifegett, ahol levált. A nadrágja olyan mélyen összeráncolódott a térdhajlatánál, hogy a harmonikahatás majdnem szándékosnak látszott. Naznín utánament az ajtóig, és a fülébe súgott valamit.

A rizs tökéletes volt. Pelyhes, könnyű fehér szemek, mind szépen különválva egymástól. Az esős évszakban, otthon, amikor a föld átadta a helyét a víznek, és a bivalyok úszóhártyát növesztettek; amikor a tyúkok felköltöztek a háztetőkre; amikor a megrekedt kecskék miniatűr szigetecskéken billegtek; amikor a nők a megemelt úton fröcskölve átmentek a főzőházba, és észrevették, hogy már nem tudják felszítani a trágya-és-héj tüzet, és a tartalékaikhoz fordultak; amikor az eső hangosabban zúgott, mint a tehenek kolompjai, a rizs volt a vagyon, az életadó. Ha előfőzték, összeállt, és csiriz lett belőle. Vagy kemény rögökké formálódott, amelyek csak a gyomorban váltak szét, annál jobban felfújva a beleket, amitől még a gyerekek is elhevertek és jóllakottan nyögdécseltek. De még úgy is jó volt. Ez a rizs viszont fenséges volt. A rizs magában is elegendő lett volna neki. De a friss koriandertől majdnem elepedt a csirkéért. A jó olajos padlizsán kéjesen hívogató volt. Bele akarta dugni a nyelvét a bársonyos dhálba. Csanu tudott főzni. Eddig nem jutott eszébe, hogy a sok éven át, mielőtt megnősült volna, kellett hogy főzzön. Azóta pedig csak nekidőlt a szekrénynek, és a konyhapulton nyugtatta a pocakját, miközben ő szeletelt és sütött és törölgetett körülötte. Nem zavarta, hogy nem segít neki. Inkább enyhe bűntudatot érzett, hogy haszontalannak találta, hogy nem tételezte fel róla ezt a meglepő képességet.

– Ez jó – mondta Razja. – Tegyél félre belőle a férjednek. – Naznín úgy evett, mint egy megszállott. Razja letette a tányérját és a kanalát. – Valamit nem mondtam el a férjednek Iszlám asszonyról.

– Nem jött be. Megsértettem. Csanu nem tudja. – Van valami más is, amit nem tud. – Nem akartál pletykálni róla.

– Nem. – Razja leeresztette súlyos szemhéját. Közelebb hajolt. A szempillái úgy kunkorodtak fel, mint a rovarlábak, és a szemhéja merőlegesre metszette a szembogara tetejét, amely – Naznín most vette csak észre – tele volt szórva arany fényecskékkel a feketeség mélyén. – Ez nem pletyka. Ez az igazság. – Kis szünetet tartott, hogy jobban felcsigázza a hallgatóságát. – Az a nő egy uzsorás.

– Ugyan! – Én ellenőrzöm az adataimat. Ez az igazság. Isten szeme előtt újra kimondom.

Az a nő uzsorával foglalkozik, és a pokol tüzén fog égni. – Hogy mondhatsz ilyet? – Naznín kénytelen volt letenni a tányérját. – Hallgass ide. Már gyanítottam. Mondtam neki valamit a pénzproblémáinkról,

és kölcsönt ajánlott. Semmi konkrétat. Akkor még nem voltam benne biztos. Azt gondoltam: talán merő szívjóságból ajánl kölcsönöket. Lehet, hogy ötfontos kötegek vannak nála abban a nagy fekete táskában, hogy odaadja a szegényeknek.

– Hagyd abba. – Nem viccelek. Ismersz, mindig hajlandó vagyok a dolgok jó oldalát nézni. –

Úgy mosolygott, mint egy sakál. – Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Aminát. Kérdezd meg, mennyi kamatot fizet. Harminchárom százalékot.

– Razja! – Mintha megbotránkoztál volna. Én nem csinálok botrányt. Csak jelentem, amit

látok. Nem én leszek az, aki a pokolra kerül az ítélet napján. – Ha megbánja, Isten megbocsát neki. – Megbánja? Iszlám asszony? – Razja beletúrt a táskájába, és előhúzott egy

zsebkendőt. A hüvelyk- és a mutatóujja közé csippentette, és kisujját eltartva meglengette. – Lánykoromban senki nem mert így sértegetni! A legjobb család egész Tangailban; nem tudod, hogy mindenki fejet hajt előttünk?

Naznín meg sem tudott szólalni. A barátnőjére bámult. Razja pillantása végigsiklott a szobán. Aztán megélénkült. – Amina nem tudta kifizetni az utolsó részletet. Ha legközelebb sem tudja

kifizetni, az extra büntetőkamattal, a fiak eltörik a karját. Miféle bűnbánatot fogad el ezért az Isten?

– Ki tud róla? Razja megvonta hatalmas vállát. – Egypáran. Lehet, hogy sokan. Mind álszentek. Ilyen a mi közösségünk. Mind

merül, merül, vizet hörpöl. Az angol szavak hallatán a kamasz fiú – olyan petyhüdt volt a széken, mint egy

leeresztett luftballon – kicsit felemelkedett, és egy fél pillantást vetett Razjára. – Mindenfélét hallani a fiairól – mondta Razja. – De tudomásom szerint az mind

csak mendemonda. – A fiú elforgatta a fejét pattanásos nyakán, és visszaült. Az anyja úgy nézett rá, mintha ez lenne az utolsó csepp a pohárban, és elkezdett a keze fejébe zokogni.

– Ideje mennem – mondta Razja. – Van egy-két dolgom, mielőtt elmegyek a gyerekekért.

– Puszild meg őket helyettem. Add át szalámomat a lakótelepnek. – Oké. Meglesz. – Egyre jobb az angolod. Üdvözlöm a tetovált asszonyságot is. – Köszönöm. De a tetovált asszonyság elment.

Ez alig volt hihető, még az Iszlám asszonyról szóló, nehezen emészthető hírek után is, pedig azokhoz képest bárminek lehetségesnek kellett volna tűnnie.

– Elment egy intézetbe – mondta Razja. Megkocogtatta a halántékát. – A végén ott ült egyedül... tudod.

– Ó – mondta Naznín. – Valakinek már előbb is feltűnhetett volna. Mindig ott ült az ablakban, mint egy

festett szobor. Hát senki sem látta?

Csanu behozta a taszbíját. Fogta a rózsafüzért, és morzsolgatni kezdte a gyöngyöket. Szubhánalláh, suttogta. Szubhánalláh. Szubhánalláh. Szubhánalláh. Amikor elért a harmincharmadikhoz, az ujjai elidőztek a nagy elválasztógyöngyön. Mély levegőt vett, és folytatta. Alhamdu lilláh. Hála légyen Istennek. Igen, gondolta. De nem azt kívánná Ő tőlem, hogy visszamenjek most a fiamhoz? Az ujjai végigsiklottak a kilencvenkilenchez.

Nem volt rá lehetőség, hogy a szokott módon végezze az imádságait. Feláldozta a saját, személyes kéréseit. Most hálát adott. Egyedül Isten volt az, aki megmentette a kisbabát. Az Ő műve, az Ő ereje, nem Naznín sajátja. Az ő akarata – bár úgy emelkedett, mint a Dzsamuna, és áradt, mint egy átszakadt gát – semmi volt az Övéhez képest. Újra kezdte a kört, erősen megnyomva a könnyű fagolyókat. Szubhánalláh. Dicsőség Istennek. Alhamdu lilláh. Hála légyen Istennek. Alláhu Akbár. Isten a legnagyobb. Elejtette a rózsafüzért, és az begurult egy radiátor alá, ahol nem érte el.

Egy hosszú nyelű felmosóval, amelyet a konyhából kért kölcsön, kipiszkálta a taszbít, és leporolta. Talán jobb lenne, ha Csanu hazavinné, ahol biztonságban van. A sok ismétléstől különben is elkábult, pedig ébernek kell maradnia. Jobb lenne, ha hazavinné.

Mostantól, ha imádkozik, máshogy, jobban fogja csinálni. Némi csodálkozással jött rá, hogy miközben térdepelt, miközben arcra borult és recitálta a szavakat, soha nem adta át nekik magát teljesen. Az imádsággal el akarta kábítani magát, mint a részeget egy üveggel, mint a legyet egy lámpással. Nem ez az imádság helyes módja. Nem ez a szúrák olvasásának helyes módja. Nem ez az élet helyes módja.

Egy üres helyet akart belül csinálni. Hogy megállítsa a zúgolódások, a gyomorfájások, a féktelen követelések elburjánzását. Hogy megakadályozza a megtelepedésüket. Olyan volt ez, mint éhezéssel gyógyítani a bélférget. Teljességgel lehetséges, és elkerülhetetlenül halálos.

A nyolcadik napon kint a folyosón folytatta a néma osztályozást. Beteg. Szülő. Távoli rokon. Barát. Orvos. Nővér. Műtőssegéd. A felnőtt beteg könnyű volt. Ők voltak papucsban, arcukon hirtelen felöltött, kényszeredett mosollyal. Azért mosolyogtak, hogy megmutassák, aggodalomra semmi ok, ők maguk sem aggódnak, és élvezik ezt a jótékony hatású, gyógyító körsétát a kórház folyosóin. Amikor a gyerekrészleg emeletén haladtak el, különösen erősen mosolyogtak, hogy jelezzék: tudják, milyen nagyon szerencsések. A szülőket is könnyű volt felismerni. Mindenféle sötét képzelődés keríti hatalmába őket, és a szemüket és szájukat összeszorítja a rémület. A legrosszabb az egészben, hogy milyen sekély a fantáziájuk. Az egyéb rokonokat és a barátokat néha nehéz volt megkülönböztetni egymástól, azt leszámítva, hogy a

rokonok halkabban lépkedtek, míg a barátok vállalták magukra a bohóckodás terhét, vidámságot és hatalmas mackókat és kicsi, beszélő játékokat hoztak. Az orvosok a fehér köpenyükön és sietős, vészjósló lépteikben hordozták a tekintélyüket. Ha most megállítasz, egy életet sodorsz veszélybe. A nővérek biccentéseket és kurta, bátorító mosolyokat osztogattak, amelyek reménykedő arckifejezést ébresztettek a szülők arcán, mintha épp most jutott volna eszükbe, amit mondani akartak; ott volt a nyelvük hegyén, aztán megint eltűnt. A műtőssegédek tarka társaság volt. Mogorván és lomhán jártak, fontoskodtak, mint az orvosok, valami fantasztikus antizenét énekeltek, rövid részleteket fütyültek, aztán hirtelen elhallgattak.

Rakíb szobáját takarították. Naznín kint várt, és nézte, jön-e már Csanu. Csanu ma reggel elment dolgozni. Több mint egy hete először. Már jön is. Sietősen lépked, pont a megfelelő szögben fordul el, hogy kikerüljön egy hordágyat, oldalazva, mint egy nagy, puha páncélú rák. Naznín mellé ért, és a radiátorra támaszkodott. Ha volt szilárd felület a közelben, Csanu nekitámaszkodott. A szellemi megterhelés, mondogatta. Az az igazi erőfeszítés. A szellemi munkánál nincs nehezebb munka.

– Csak takarítanak – mondta neki Naznín. – Nem tart sokáig. – Á – mondta Csanu. Az alsó ajkát rágta, kiköpte, aztán a fogával a felső ajkát

kezdte rángatni. Naznín várta, hogy újra megszólaljon, és nyugtalan lett, amikor nem tette.

Megszokta, hogy a fecsegése betölti a köztük lévő űrt. – Iszlám asszony – kezdte Naznín, és nagy levegőt vett. – Merül, merül, vizet hörpöl. Szóval tudja. – Bizonyos dolgoknak véget kell vetni. – De ha igazán megbánja... – Ami sok, az sok. – Csanu előrelendült, és szembenézett vele, egyenesen, mint

egy platánfa. – El kell mondanom nekik. – Kiknek? – A rokonaimnak. Tudniuk kell. Tisztázni kell a dolgokat. Felhagyni a

képmutatással. – A rokonaidnak? Miért kéne tudniuk? Csanu mosolygott, gödröcskék jelentek meg pufók arcán. A szeme erre-arra járt,

menekülési útvonalat keresett erről az alkalmatlan arcról. Úgy magyarázta el, mintha egy gyerekhez beszélne.

– Mostanáig azt hitték, hogy gazdag vagyok. Miért maradnék ebben az idegen országban, ha nem tenne gazdaggá? Hagyom, csak hadd higgyék. Megfelelt nekik is és nekem is. Igazából mondtam nekik pár dolgot, ami nem igaz, soha nem is volt igaz. Nagy embernek állítottam be magam. Itt csak egy kisember vagyok, de ott... – A mosolya eltűnt. – Ott lehetnék nagy. Nagy Főnök. Így történt. – Sóhajtott, és a kezét a hasára tette. – Úgyhogy amikor jönnek a pénzkérő levelek, én pedig jobbra-balra vádaskodom, amit valójában hibáztatnom kéne, az ez, éppen itt. – A mellkasa elé emelte a kezét, hogy megmutassa, hogyan árulta el a szíve, a büszkesége.

Merül, merül, vizet hörpöl. Amikor a faluban egy hosszú hónapon át mindenki böjtöl, amikor sem egy szem mag, sem egy csepp víz nem megy le senki egészséges férfi, nő vagy tíz éven felüli gyermek kiszáradt torkán; amikor a nap forróbb, mint a főzőedény, az alkonyat pedig csupán egy lázas kívánság, az álszent lemegy a tóhoz,

hogy bedugja a fejét, hogy lebukjon és elmerüljön, hogy igyon és még egy kicsit lejjebb merüljön.

– Nem – mondta Naznín. – Ez nem hibáztatás kérdése. – Akkor cselekvés kérdése. Sőt valójában minden dolog cselekvés kérdése. Vége a

beszédnek. Mostantól akcióba lépek. – Megköszörülte a torkát, egy kicsit úgy, mint a régi, beszélő Csanu. – Még valamit el kell mondanom. Ma felmondtam.

– Hogyhogy felmondtál? – Hogyhogy hogyhogy? Ellenzed? Nem figyelmeztettelek többször is, hogy ez a

szándékom? Figyelmeztettem Dallowayt, és téged is figyelmeztettelek. – Nohát. Megtetted. – Volt egy-két meglepett arc, annyit mondhatok. – A saját arca nézett ki úgy, mint

amelyen rajtaütöttek, amelyet feldúltak az útonállók. Ennek a sok cselekvésnek megvolt az ára. Megint a száját kezdte rágni, és megjelent rajta egy vágás, egy kicsi piros folttal. – Holnap reggel lepakolom az íróasztalomat.

– Ilyen hamar nélkülözni tudnak? Csanu köhögött és krákogott, és Naznín attól félt, hogy kiköp a padlóra. Csanu

nyelt. – Természetesen nem. De ha elhatározom, hogy megcsinálok valamit, azt meg is

csinálom. Ilyen vagyok. Mostantól. – Megcsóválta a fejét, és lassan pislogott, hogy megmutassa, nincs visszaút. – Ha ki bánja meg?

– Hogy mondod? – Azt mondtad: „ha igazán megbánja”. – Nem hiszem. – Egy takarító jött arra, egy vödröt és nyeles felmosót tolt.

Hangosan fütyült, de nem elég hangosan, hogy leplezze a kedvetlenségét. – Szerintem kész vannak a szobájával. Menjünk. – A takarító felhúzta a szája egyik sarkát, amikor Naznín elment mellette, és olyan hangot hallatott, amivel azt mondta, igazán nem tudja, mivé lesz a világ, ha neki kell itt állnia egy vödörrel és felmosóronggyal, miközben mindenki más szórakozik. Naznín megfordult, és látta, hogy Csanu utána masírozik, a feje forog, a szeme hiábavalóan fürkészik, a lábával felborítja a vödröt, a takarító pedig – akit megtámasztott a felmosó nyele – a fejét rázza egy olyan ember méltóságteljes modorában, akit mélységesen megbántottak.

Rakíb ébren volt.

– Bah – mondta. Elég ebből az ostobaságból. Az arca elé emelte a kezét, és szigorúan szemügyre vette. Rákollókat formált belőle, ellenőrizte az erejét és rugalmasságát, és elégedett volt. Elbocsátotta. Elfordította a fejét. Naznín gügyögött, amikor ránézett. Megsimogatta a tarkóját, ahol összetapadt a haja, puhán, mint a kasmír. A kisujjával megdörzsölte a baba duzzadt ínyét, és örült, hogy megharapták apró gyöngyfogai. Nemsokára otthon lesznek, és Rakíb majd dülöngél a nappaliban, akár egy hajó fedélzetén, megkapaszkodva, mint akit nem rémít a láthatatlan vihar, amely a kanapétól a székhez vetette, aztán megint vissza az asztalhoz.

– Veszek neked egy lexikont. – Csanu a fia fölé hajolt, és megfogta a lábát. – Megveszem magamnak, mielőtt elkezdenél túl nehezeket kérdezni.

– Holnap hazamegyek. Mindent készíts elő. – Átkozottul okos ez a fiú. Látszik a fejméretén. – A lexikonok drágák.

– Ennek a fiúnak semmi sem túl drága. Nevezzük befektetésnek. Minden könyv befektetés. Nem látod, milyen jó tanuló lesz? – Dudorászni kezdett, aztán dalra fakadt.

Erős csapat, kemény csapat A diákok csapata! Mezítláb, vaksötét éjjel tele az út sok veszéllyel. Kemény a föld, hová lépünk, rőtre festi bíbor vérünk... Hirtelen abbahagyta. – Jól van, jól van. Nem kell fintorogni. A dakkai egyetemen énekeltük. Tiszteletre

méltó dal. – Folytatta, de most már csak dúdolt. A kisbaba aludt. Naznín felé irányította az energiáját, tökéletes

mozdulatlanságban. Csanu a könyvével ült. Naznín arra gondolt, megkérdezi, mit fognak csinálni, hogy legyen pénzük. Hogy most milyen állást fog kapni. Nézte, ahogy leveszi a cipőjét és a zokniját. Csanu lehajolt, hogy megvizsgálja a tyúkszemeit, egymás után mindet megnyomta, és halkan feljajdult. A könyv néhány pillanatra ismét lekötötte a figyelmét, aztán dudorászott egy kicsit, dobolt az ujjaival, maga elé nézett, a cipő és a zokni elhagyatottan és elfeledetten hevert.

Naznín Rakíb homlokára tette a kezét. Csak hogy érezze. Hogy erőt adjon neki. Bár persze csakis Isten ad erőt. Bármit tett is, egyedül Isten döntött. Isten mindent tud. Tudja, hány szál haj nő a fejeden. Ne feledjétek. Amma mondogatta ezt, amikor elindultak az iskolába. Utánuk szólt, fojtott hangján kiabálva: „Lát benneteket, ne feledjétek. Tudja, hány szál haj nő a fejeteken.” Elgondolkozott ezen. Nem, amit ő tett Rakíbért, az semmi. Isten döntött. Eszébe jutott a Hogyan Bíztunk a Sorsodra. Tessék! Nem számított. Amma nem tett semmit, hogy megmentse őt. És mégis életben maradt. Isten kezében volt. Rakíb mellkasa emelkedett és süllyedt. Megmoccant és szellentett, ami Naznínt mélységesen meghatotta.

Hirtelen dühbe gurult. Egy anya, aki semmit sem tett, hogy megmentse a saját gyerekét! Ha Naznín (a férje szerepét nem vette figyelembe) nem hozta volna be a kisbabát azonnal a kórházba, meghalt volna. Az orvosok mondták. Nem volt hazugság. Otthon hevert tehetetlenül zokogva és a kezét tördelve? Mély sóhajtozással és hivalkodó titkos sírással hívta fel a figyelmet a helyzetére? Jámborul kiáltott Istenhez, hogy vegye el, amit akar, és neki ne hagyjon semmit? Röviden, úgy viselkedett, mint az anyja? Egy szent?

És másban sem volt igaza Ammának. Még hogy a gyerekszülés olyan, mint a gyomorrontás! Igen, ha a kígyó úgy mar, mint egy hangya. Pontosan ugyanolyan. Semmi különbség.

Nem csoda, gondolta, és maga is megdöbbent, nem csoda, hogy Abba napokra elment. Kiöntötték a könnyek. Felbőszítették. Még a temetésen is dühös volt. Amikor leeresztette, lábbal előre, és a fehér halotti leplet már befröcskölte a sár, miközben az eső sietett, hogy megtöltse a lyukat, túl hamar engedte el. A nagybácsi megfogta, hogy ne forduljon a hátára. Abba összecsapta a kezét. Kék villám hasította fel a kő

eget, amint elkezdődött az ima, mennydörgés vette ki a szót az imám szájából, és az eső megtöltötte mindannyiuk fülét és szemét és száját.

– Menjetek játszani – mondta Mumtaz. – Majd behozlak, hogy megnézzétek, ha elkészültem. – Haszina elszaladt, de Naznín maradt. – Hát jól van – mondta Mumtaz. – Tedd magad hasznossá. Végül is most már nő vagy. – Odaadta Naznínnak a réztálkát, hogy tartsa, miközben ő belemártott egy kendőt, és kicsavarta. Lejjebb húzta a leplet, és lemosta Amma arcát. A homlokát, a halántékát, az arcát, az állát; a szemhéja fölött, a fület, az orrlyukat. A keze beleütközött a felső ajkába, és az begörbülve és felhúzódva maradt, örökre feltárva a két dinnyemagfogat, amelyeket Amma egész életében annyira igyekezett elrejteni. Mumtaz felhúzta a leplet, és az unokahúgához fordult. – Nem tudom, mit mondana erre az anyád.

– Sors! – mondta Naznín, és belecsípett hátul a nyakába. Mumtaz ránézett. – Ahhoz, hogy itt vagy. A nyaka tüzelt. – Ó. – Mindegy. Most már nő vagy. – A lepel alatt mosni kezdte a felsőtest jobb

oldalát. Kihúzta a kart, és végigtörölte a kendővel. – Nem szabad azt gondolnod, hogy egyedül halt meg.

– Angyalok. – Azt kívánta, bárcsak tudna a könnyeivel bánni. Helytelennek tűnt. Senki sem sírt. A falu elveszítette a legjobb siratóját.

– Vele voltak, és Isten is. A szári persze tönkrement. A legjobb szárija. A többit eloszthatjátok Haszinával. – Lemosta a törzset. Ahogy felemelkedett a lepel, Naznín látta az anyja mellét, ahogy lecsüng a hónaljához. Egy rongy, barna a vértől, tömte be a lyukat egy kicsit balra.

Amikor Mumtaz belemártotta a rongyot a tálba, kis vérrögök szabadultak el, és összesereglettek a széleken.

Naznín kiment, hogy kicserélje a vizet. Amikor kiborította a tálat, nem tudott nem arra gondolni, milyen kár, hogy ki kell öntenie az anyja egy darabkáját.

– Mindig azt mondta – emlékezett vissza Mumtaz -, hogy minden csak így megváltozhat. – Pattintott az ujjával. – Isten mindent eltervezett. Azt mondtam neki: „Húgom, de amíg Ő el nem árulja, egyedül kell boldogulnunk.” Nos... – A fogát szívta. – Most már világos a terv. Jött és ment. Puff.

Valami nem tetszett neki. Naznín egyenesen állt, és remélte, hogy olyan ünnepélyesnek látszik, amilyennek érezni szerette volna magát. Valójában unatkozni kezdett, és émelygett a test látványától.

Mumtaz végzett a bal lábbal (milyen sárgák a lábkörmök!), és elkezdte a betekerést. Kitakarta Amma alsó felét, és Naznín akarata ellenére bámulta ezt a soha nem látott meztelenséget. Egy ágyékkötő került a felső combra és a csípőre. Egy másik kendő a derékhoz erősítette az előzőt. Egy harmadik lepelből egyfajta rövid, egyenes ruha lett, a következőből pedig fátyol.

– Ó – mondta Mumtaz. – A haja. – Levette a fátylat, és fonni kezdte a hajat, a csóki mögött guggolt, nyelvét kidugta a koncentrálástól. Ekkor eredt el az eső. Az esőt az előző néhány hétben már előre jelezték az acélkék egek és a forró levegő – amely vibrált az ember közelében, és megperzselte azoknak az orrlyukát, akik elég vakmerőek voltak, hogy levegőt vegyenek -, és nagy örömmel fogadták. Lezúdult a

bádogtetőre, lecsapódott a földre és ujjongva felpattant, és nagy, kövér gömböket gördített át a küszöbön. Naznín a tállal a kezében figyelte, ahogy a gyerekek kiszaladnak a vízsugár alá. Sivalkodva csapkodták egymás vizes ingét, a hajukat dörzsölték. A felnőttek lassabban jöttek, közönyt színlelve, mintha elérkezett volna a rendes, porta körüli séta ideje. Abba jött át az udvaron, és a gyerekek szétrebbentek, visszahúzták egymást e hatalmas és kiszámíthatatlan jelenség elől. Kinyújtotta a kezét, és megpaskolta egy kisfiú ázott fejét. Mosolygott, és a gyerekek megint izegni-mozogni kezdtek. Naznín végre rátalált a könnyeire, és telehintette velük az utolsó, mindent átfogó halotti leplet, amelyet Ammának Sorsa szerint viselnie kellett.

Elgémberedett nyakkal ébredt. A kórház csendes volt. Sötét volt a szobában, csak a gépek világítottak. Csanu nem volt a székén, és Razja állt a gyerekágy másik oldalán. A haja kócos, a szeme a legkeskenyebb rés. Csontos keze az arca előtt, az ujjait harapdálja.

– Mi történt? – kiáltotta Naznín. Razja a szája elé tette az ujját. – Csss, ne ébreszd fel. – Mi történt? – kérdezte most suttogva. – Nagyon szép – mondta Razja a gyerekágy fölé hajolva. – Sokkal jobbak ebben a

korban, amikor nem feleselnek. Az én két gyerekemre ráférne egy jó elfenekelés. A hangja elcsuklott, de a szeme, amennyire látni lehetett, száraz maradt. – Kérsz teát? – Teát? Nem. Nem kérek több teát. Egész nap teáztunk. – Megrázta magát, hogy

megszabaduljon a gondolattól. – Gyere, ülj mellém. Razja odament és leült. A válla rázkódott. Megnyomta a mellét, és megrántotta

hosszú orrát. A cipője összekoccant. Végül azt mondta: – Meghalt. – Hogyhogy? – kérdezte Naznín értetlenül. – A férjem meghalt. Megölte a munka. A düh, gondolta Naznín. Az ölte meg. – A mészárszékben. Be akartak rakodni, de baleset történt. Naznín kereste a szavakat. – Megölték a lezuhanó tehenek. Csak egypár pillanatig volt egyedül, és amikor

visszamentek, a tehenek alatt találták meg. Tizenhét fagyott tehén. Mind rajta. – Naznínra nézett. A szája megrándult. – Ez lett a vége – tette hozzá. – És még a mecset sem épült fel.

– A gyerekek... – Iszlám asszonynál. – Enyhén megremegett. – Emberek jöttek. Csináltak teát,

csináltak siratást, ilyeneket. Megmondtam nekik, hogy egyedül szeretnék lenni. De amikor elmentek, nem akartam egyedül lenni ezzel a... tudod. Folyton csak azokra a tehenekre gondoltam. Úgyhogy idejöttem.

Naznín megfogta a kezét, és centiről centire megmasszírozta, hogy kidörzsöljön egy kicsit a fájdalomból, hogy magába szívjon valamennyit. A gépek elégedetten doromboltak, és a képernyők járták végtelen táncukat. Valahol, a falon túl, egy nő

kiáltozott a meghatározhatatlan fájdalomtól. A fertőtlenített padló tompán fénylett a lábuk alatt, és kieresztette a semlegesített gyász szagát.

Razja felnyögött. – Most már elvállalhatom azt az állást. Nincs többé mészáros, hogy

lemészároljon.

Egy őrült szobájába lépett be. Az elmebaj jelei mindenütt. A megdöbbentő bútorok egymás hegyén-hátán tornyosultak, elterpeszkedtek, összekeveredtek. Papírok és könyvek hanyagul – buján! – szétdobálva az ablakpárkányokon, az asztalokon, a padlón. Riasztó rongyszőnyegek minden színben, amelyeket fondorlatosan úgy terveztek, hogy bántsák a szemet és megállítsák a szívverést. Sarokszekrény és üvegvitrin fuldoklik a csecsebecséktől. Sárga tapétán négyszögek és körök vonulnak fel-alá. Valaki, delíriumban, tányérokat drótozott ugyanezekre a falakra, és úgy látszott, az edények szökni próbálnak.

Milyen hamar megszokta a kórházat. Egy sóhajjal rájött, milyen gyorsan meg fogja újra szokni ezt a szobát. Szemügyre vette a legközelebbi széket. Nem emlékezett rá. Ahhoz, hogy eljusson a szoba másik végébe, át kellett másznia az üvegtetejű, narancssárga lábú dohányzóasztalon. A nádtámlájú széknek kivették az ülőkéjét. Két magányos, szőrös madzag volt lazán kifeszítve a lyuk fölött. Egy gombolyag spárga és egy harapófogó hevert mellette. A székrestauráló üzlet tehát beindult. Felvette a csípőfogót, arra gondolt, hogy veszélyes elöl hagyni, ha Rakíb hamarosan hazajön. Felemelt három tollat, egy füzetet és egy bögrét, aztán megint letette, hogy fölszedjen egy kósza pelenkát, egy fél kekszet és egy üres kakaósdobozt, amelyet Rakíb dobnak használt. Legyünk módszeresek, gondolta, és mindent letett a földre. Először egy fürdő, aztán helyet csinálni a konyhai fiókokban, aztán elpakolni a dolgokat. Ha elég gyors, még lesz ideje beugrani Razjához. (– Ez a tragédia – mondta Csanu. – A férfi dolgozik, mint a kutya. Úgy dolgozik itt, mint egy öszvér, de sosem boldogul. A szíve mélyén soha nem hagyta ott a falut. – Itt Csanu kezdte megemelni a hangját. – Mit lehet tenni? Egy ilyen műveletlen ember. Ez az emigráns tragédia.)

Hanufa kopogott be, mielőtt Naznín beért a fürdőszobába. – Figyeltem, hogy jössz-e – mondta Hanufa. – Hoztam egy kis ennivalót. Naznín elvette a dobozokat. – A férjem főzött. – Tudom – mondta Hanufa. – De nem tudtam, mi mást hozhatnék.

Naznín beszappanozta magát egy darab Pearsszel, megmosta a haját Fairy Liquiddel, és amikor elkészült, babahintőport szórt a lábujjai közé. A hálószobában állt alsószoknyában és csóliban, és átnézte a szárijait. A szekrényajtók hozzáértek az ágyhoz, és újabb fekete falú szobát képeztek a szobán belül. Csanu egyik nadrágja a szekrény alján hevert. Egy másik a felakasztott ruhák alá beszorított székre vetve. Naznín felvette, kilépett az alsószoknyájából, és magára húzta. Hogy lássa magát, fel kellett állnia az ágyra, és belenézni a kacskaringós szélű tükörbe a fésülködőasztalon. Így csak a lábát látta, lehajolt és forgolódott, hogy legyen valami összbenyomása. Levette a nadrágot, visszavette az alsószoknyát, és felhúzta, hogy a térdéig érjen. Az ágyterítőn lépkedve elképzelte, hogy a retiküljét lóbálja, mint a fehér lányok. Feljebb húzta a szoknyát, és megvizsgálta a lábát a tükörben. A fejtámla felé sétált, elfordítva

a törzsét, hogy hátulról is lássa, ahogy kivillan a kisnadrágja. A fal mellett, szemét a tükörképén tartva, olyan magasra emelte az egyik lábát, amennyire csak tudta. Lehunyta a szemét, és már korcsolyázott is. Nevetséges. A lába megingott. Kinyitotta a szemét, és megörült karcsú, barna lábának. Lassan felhúzta a bal lábát, és a sarkát a jobb belső combjára fektette. Megpróbált forogni, beleakadt az ágytakaróba, aztán kuncogva a matracra esett.

Ugyan, gondolta, mi ebben a rossz? Arrébb gurult, hogy bebugyolálja magát az ágyneműbe, és úgy döntött, ábrándozik egy kicsit. Semmi nem jutott eszébe. A plafont bámulta. El ne felejtsem bepakolni a sapkáját, gondolta. Kelleni fog a hazaúton. Aztán semmi. A hűtőszekrényt ki kell takarítani. Kell még vécépapír. Rácsapott az ágyra. Haszinának írni. Ez már jobb. Kimosni egypár ruhát, mielőtt túl sok gyűlik össze. Nem, nem, nem. A fejére húzta a takarót. Jég-i-tánc, mondta hangosan. – Torvill és Dean. – Még mindig semmi. Felkelt az ágyból, és gyorsan felöltözött. Aztán tollat és papírt keresett, egy könyvet alátétnek, és leült a matrac szélére.

Legkedvesebb húgom, kezdte, és a toll végét rágcsálta. Jól vagyok, és a férjem is. Rakíb beteg volt, de már jobban van. Még egy kicsit rágcsálta. Az írás gondolata mindig kellemes volt, de a folyamat keserves. Bármilyen sok mindent akart is elmesélni, bárhogy áramlottak is a szavak a fejében, miközben a teendőit végezte; az érzelmek ellenére, amelyek duzzadtak és lüktettek, mialatt megformálódott a történet, az elbeszélés elkerülhetetlenül rövid és nehézkes lett, satnya, mint a tönkrement termés. Kórházba vittük, írta. Nagyon szomorú voltam, aztán hirtelen nagyon boldog, még mielőtt jobban lett volna. Nemsokára hazahozom. Átolvasta. Aztán összegyűrte a papírt. Egy új oldalra ezt írta: Legkedvesebb húgom, remélem, jól vagy. Köszönöm a leveled. Rakíb nagyon beteg volt, de már jobban van. Elvittük a kórházba. Különös dolog történt. Ültem mellette, és boldognak éreztem magam. Nem azért voltam boldog, mert beteg, hanem valami miatt bennem. Csanu felmondott. Jól van. Remélem, jól vagy.

Átnézte a fogalmazást, aztán kihúzta az utolsó mondatot, ahol ismételte magát. Aztán átírta azt, hogy de már jobban van arra, hogy de már jobban érzi magát. Aztán kihúzta a boldogságról szóló részt. A toll végét rágcsálta.

Gondosabban kell elmagyaráznia. Próbálta végiggondolni. Mi tette olyan boldoggá? Rajzolt egy arcot, és mosolygóssá tette. Harcoltam érte. Rajzolt hozzá egy pálcikatestet. Nem törődtem bele. Harcoltam. Rajzolt egy virágot, és hosszú szárat csinált neki. Sors! A sors ügye. Egy madarat, megpróbált egy madarat, de inkább olyan lett, mint egy ruhafogas. Én mozgatom a tollam. Erre. Arra. Elkezdett egy elefántot, és a hátsó lábából lovat csinált. Nincs itt senki. Senki más nem mozgatja ezt a tollat.

Most megint írni kezdett. Legkedvesebb húgom, remélem, minden rendben van veled. A kisbaba beteg volt, kórházban van, de hamarosan hazahozhatjuk. Csanu felmondott. Nem aggódom, úgyhogy neked sem szabad aggódnod. Amikor a baba megint itthon lesz, újra írok. Legközelebb egy hosszú levelet. Isten óvjon.

Rendbe tette a lakást, és megpróbált egy kis helyet csinálni a nappaliban úgy, hogy egymásra rakta a bútorokat. Amikor befejezte a pakolást, megbökte a tornyokat, és nézte, ahogy inognak. Akkor elkezdett lepakolni. Gyorsan dolgozott, és közben hangosan gyakorolta, hogyan kér jegyet a kalauztól a buszon. Hirtelen az jutott eszébe, hogy ő ölte meg Razja férjét. Rakíbnak kellett volna meghalnia, de ő erővel elűzte a Halált. A Halál kénytelen volt mást választani.

– Távozz tőlem! – kiáltotta. – Távozz! Vissza a pokolba, ahonnan jöttél. – És ezekkel a szavakkal elűzte a dzsinnt, aki rövid ideig, rosszindulatúan áttáncolt a szobán, és bele a fejébe.

Mire leért az udvarra, elfeledkezett a dzsinnről. Sütött a nap, és a már ismerős, de még mindig névtelen fa a sarkon sápadt zöld rügyeket hozott. A fű, bátran szembeszállva a lehetetlennel, újra megpróbált kinőni. Friss kutyaürülék gőzölgött lágyan a fekete aszfalton. A betont lefedték, az aszfalt gumi- és kipufogógázszagot árasztott. Alámosta a kutyapiszok szagát, még akkor is, amikor Naznín átlépett fölötte. Jólesett az arcán a napsütés; szerette volna a lábán is érezni. Amikor elment egy csoport bangla fiatalember mellett, azok szétváltak, és tettetett szertartásossággal meghajoltak. Az egyikük egyenes és mozdulatlan maradt, és Naznín elkapta kihívó vagy dacos pillantását. Egy másik fiú térdre esett. Jaj, jaj, meghalok. Összetöri a szívem! Naznín az arca elé húzta a kendőjét, hogy elrejtse a száját, amely a sarkánál felgörbült, majd szétvált, és újra megrándult.

Kórház, kórház, kórház. Volt egy újabb angol szava. Azt dédelgette végig a folyosón. Csanu nem hallotta, hogy bejön, vagy hallotta, és nem fordult meg. Naznín a vállára tette a kezét, és mint mindig, most is meglepődött, hogy milyen sovány. Volt egy kis folt a feje búbján, egy mérges kis folt a vékony hajszálak között. Nem nézett föl. Aztán Naznín meglátta az üres gyerekágyat. Rakíbot újabb vizsgálatokra vitték.

– Elvitték? – kérdezte Naznín. – Elvitték – mondta Csanu, és felnézett rá. A hasa előretüremkedett az inge alatt. – Ne aggódj. Nem tart sokáig. Nemsokára visszaadják. Csanu pislogott. A szeme árkosabb, mint valaha. – Megmosdatod? Nem hiszem, hogy meg tudom mosdatni. – Mindig én fürdetem. – Naznín leült. A szoba csendesebb volt a szokásosnál, és a csendje valahogy a kórház fojtott

lármája fölé emelkedett. Kikapcsolták a gépeket, ez az. – Szivaccsal mosdatom – mondta Naznín. – Így csináltam. Csanu feje lecsuklott. Nem szólt semmit. Az akcióhős nem beszélt. Nem is csinált

semmit. Naznín pillantása végigsiklott a műanyag poharakon a mosdó mellett, a törülközőkön és ruhákon, amelyek elszabadultak a kinyitható ágyon, amelyen Csanuval felváltva aludtak. Felugrott.

– Rendet kell itt raknom. – Istenem. Istenem – nyögött Csanu. – Hagyd. – Akcióhős – mondta Naznín, és borzongva jutottak eszébe Razja szavai: a

téglahős. – Még ki sem hűlt! A fiad még ki sem hűlt. A francba, dehogy rakjál rendet. – A fiam? – Most, még most is ellenállt. Csanu a szemét nyomkodta, és egy kis víz csordult le az arcán, olyan volt, mintha

kicsavarná a könnyeket. – Érte kell mennünk. Nem hozzák ide vissza. Nem hozzák ide vissza. Naznín még mindig a műanyag poharakat fogta. Felvett

egy másikat, és belecsúsztatta a többibe.

– Azt mondták, hamar kiadják a testet. Azt mondták, tudják, hogy muszlimok vagyunk. Tudják, azt mondták, tudják, hogy szeretjük gyorsan eltemetni a halottainkat.

Szeretjük gyorsan eltemetni a halottainkat. Naznín kezdte összehajtogatni a ruhákat. Leszedett egy kósza cérnát egy mellényről, levett egy szöszt egy pulóverről. Csanu odament hozzá, és megfogta a karját. Lefeszegette az ujjait Rakíb kabátjáról. Hogy leültesse, az ágyra kellett nyomnia. Naznín hagyta, hogy megfogja a kezét.

Igen, majd ő megmosdatja. Ő hozta be, és ő viszi ki. Látott már csecsemőtemetést. A faluban gyakran temettek kisbabákat. Emlékezett egy-két unokatestvére temetésére, akik a világra jöttek, aztán azonnal el is mentek, mintha véletlenül tévedtek volna be egy szobába, bocsánatot kértek és visszafordultak. Kicsi fehér csomagok betéve egy lyukba és levelekkel vagy náddal befedve, hogy a talaj ne szennyezze be őket, hogy ugyanolyan érintetlen állapotban távozzanak, ahogy érkeztek. Emlékezett a temetésre; az eltemetettekről nem maradt meg semmi.

HETEDIK FEJEZET

DAKKA, BANGLADES 1988. május

Isten nyújtson vigaszt nővérkém bánatodba. Elmondom érted a Fény Imádságát. Ó Uram tegyél fényt a szívembe fényt a nyelvemre fényt a fülembe fényt a jobb

kezembe és a bal kezembe is fény legyen előttem fény legyen mögöttem fény fölöttem és fény alattam. Ó Uram ki ismered szívünk titkait vezess ki engem a sötétségből és adjál nekem fényt.

A lelke a Mennybe van. Imádkozok érted és szerető férjedért. Haszina

1988. szeptember

Nővérkém sok az újság. Van új címem Nárájangandzsba. Állásom is új gyárba gépvarrónő vagyok igazi női munka már.

Csódhuri úr mondta hogy csomagolni és nem aggódni. „Pukka épület” azt mondja „Nagyobb szoba”. Behozott egy Tojota Lendkruzert. Légkondicionáló rádió hamutartó cigarettának meg minden. Mintha apám volna. Folyton mondja: „Ha bármi kell. Bármikor bajba vagy. Gyere hozzám.” Ilyen ember. Tiszteli mindenki.

Amikor megjövünk itt egy kis zűr. Régi lakók nem költöztek ki. A nő gyalázkodik kicsit. Kicsi gyerekek előtt csúnya szavakat mond. Csódhuri úr emberei segítenek nekik az elmenésbe. Aztán kitakarítom a szobát. Ezek az emberek rossz lakók voltak sose egyetlen fillért se fizettek. A lakbér több taka de nagy szoba és jóhírü környék. A ház így néz ki hosszú és lapos veranda elöl meg hátul is egy. Az én szobám hátsó. Mögötte egy család két fiú meg három lány. Két szobájuk van. Hajnali imádságkor amint leteszem a szőnyeget hallom hogy kezdik a vidám veszekedést. Az apa legtöbb nap elmegy mellettem az úton munkába menet. Löncsös doboz a hátára kötve és a kisebbik fiú a kormányon ül hű de elegáns iskolai egyenruhákba és csenget végig a csengővel. Az apa hivatalnok a Körzeti Bíróságnál. Ilyen féle környék. Van betonpadló nagyon sima és a falakon belül hamarosan lesz vakolat. A szobámba egy fal már félig.

Összes többi szobába hátul csupa jutamalmos férfiak. Hármannégyen egy szobába. Együtt főznek a veranda másik végébe és nekem van saját helyem. Csódhuri úr azt mondja ha zavarnak csak szóljál. Eltöröm kezüklábuk. Senkise zavar. Négyöt férfi minden szobába de semmi kellemetlenség egyáltalán. Fél verandán van kerítés. Másik felét ellopták. Csódhuri úr titkosan elárulta nekem szerinte a régi lakók elégették fűteni. A jutások ráteszik a mosott ruhát. Olyan takaros. Lungik mellények padzsama az egyik végén nadrág meg ing a másikon.

Vasútvonal megy el a ház előtt. Milyen könnyű utazni! A jutások hallják a vonatokat leugrálnak a verandáról elfutnak a kókuszfák mellett lecsúsznak a töltésen és a vonatra vetődnek. Mindig odaragadnak valahová lépcsőre kilincsre ilyesmi. Így járnak a malomba.

Ma hartal van megint. Néhány emberek itt ringanak a függőágyakba bételt rágnak és köpdösnek. A legtöbb elment a gyűlésre. Csódhuri úr szerint ezek a sztrájkolok lusták mint a disznók és csak szabadnapot akarnak. De az összesminden be van zárva hartal napon úgyhogy írok mindent ami eszembe jut.

Sok mondanivalója van a sztrájkolókról Csódhuri úrnak. De igazságos ember. Azt mondja a vezetők mind egyforma rosszak. Igazgatók Bírók Politikusok Hadsereg Szakszervezetek mind rosszak lettek. Ha kap Kormány engedélyt Csódhuri úrnak hozzá kell tenni huszonöt százalék fedezeti költséget a fizetségre a Miniszternek meg Állami Hivatalnoknak. Elektromos részeket szállít be az Áramellátásnak. Porcelán vécéket meg mosdót is csinál. Csak gondold el! Ha beteszi az áramot és mosdót a házba! Talán ha kész lesz a falvakolás.

Nincsen vége a korrupciónak. Ez igazán nagyon elszomorítja tényleg. Tudod van egy anyajegye a jobb szeme fölött és halántékán. Piros lesz mint egy friss vágás mikor ezekről beszél. És szintén viszket is. Aztán elkezdi forgatni a botját amit csak akkor ha mérges. Új botja van neki. Elefántcsont a gombja és a nyele mint egy madárkarom olyan és miből van? A nyele akárhiszed akárnem arany. Úrnak látszik ezzel a bottal.

Micsoda történetei vannak. Egy barátja lefizette az adószedőt hogy kapjon adónyomtatványt. Lefizetés nélkül börtönbe kerül. Hogy lehet adót fizetni ha nincs előbb nyomtatvány? Csódhuri úr maga is lefizette a telefontársaságot hogy kapjon nyugtát. Nem elég hogy a telefonokér fizetni kell ez a sok papír is még plusz pénzekbe kerül. Úgy látszik még az Elnök is rossz útra tévedt. A képe ott volt a falamon fent a szobába. Gondoltam megtartom képnek hogy szépen kicsinosítsa a falat. De Csódhuri úr úgy kiabál hogycsakna. „Ersad! Te gunda te gazfickó!” Aztán letette a földre és rátaposott eltört az üveg. Megtartottam a keretet talán később jó lesz még.

Az egyetem is itt van közel. Az összes diák tüntet. Azér hogy joguk legyen csalni. A szivem mélyén támogatom. Van aki tud fizetni a professzornak magánórát és hogy megvegyék a vizsgát. Hogy igazságos legyen mindenkinek egyformán tudni kell csalhatni.

Várom a leveled. Örömmel tölt el férjed új állása. Már előléptetésről beszél. Sok férfinak ez sok évbe telik. Annyi szeretetet küldök hogy körbe ér az egész világon hozzádig. Isten óvjon és adjon neked több fiakat.

1988. november

Én nővérkém micsoda gyönyörű szobába élsz te! Végre láttam annyi év kérlelés után. A fotót felteszem a dobozra Rakíb képe mellé. Ha lesz üvegem arra gondoltam mindkettőt keretbe rakom. Sose mondtad hogy van vitrin sarokszekrény tapéta. Neked ez már mind teljesen hétköznapi dolgok. Minden nap ránézek és azt gondolom az én nővérkém ott van vitrinnel meg sarokszekrénnyel meg minden. Akkor aggódok csak kicsit hogy túl sovány a karod és arcod is. De Zajnab azt mondja Londonba divat a soványság.

Zajnab az anya aki mögöttem lakik. Azt mondja „Ezt a házat le fogják bontani. Nézd milyen közel van a vasúti sin.” Azt mondja Csódhuri úr elevenen nyúzza a lakbérrel és elköltöznek nemsokára. Mondtam neki hogy már úton van a vakoló ember de a fogát szívta és olyan hangot adott mint egy fütty. Nem valami nagyon barátságos asszony. Minden szava csak panaszkodás. A férje a Körzeti Bíróságon dolgozik és azt hiszi már ő a Bíró és Esküdtszék. Vannak barátaim a munkába. Zajnab beszélhet amit akar.

Meséltem a ruhagyárról neked. Csak félóra gyalog innét és rendes hely. Nyolckor van a kezdés. Mindenkinek pár perccel előbb kell jönni és pontban nyolckor kinyitják a kaput. Ha elkésel az baj mert bezárják a kaput később a biztonságosság miatt. Három szobája van egy udvar körül csupa új szilárd beton. Az egyik hely a varrógépeknek van. Én oda megyek. Egy másik szabásra meg összeállításra. Férfiak mennek oda. Kis szoba van az Igazgatónak meg Adminisztrálásnak meg ilyesmiknek.

A gépem olyan új és szép alig merek hozzáérni és rajtahagyni az ujjam nyomát. Amikor leülök és nekilátok tudja hogy kezdő vagyok és megszúrja a hüvelykujjam. Úgy dorombol már mint egy macska de csak nekem. Ha más használja megdühödik és bekapja az összes anyagot elszakítja a cérnát. Aleja azt mondja ha a fáknak van szelleme a gépnek mér ne lenne. Sahnáz azt mondja Aleja vidéki liba és őneki semmilyen őse sem imádott fákat meg köveket meg ilyesmiket. Aleja előtt nem mondja. Ilyen kedves és finom lélek ez a Sahnáz.

Gépvarró nő vagyok és most mások a dolgok. Amikor kisegítő voltam szaladgálva cérnával meg anyaggal csak egy lány voltam. De ennek dacára azt gondolom nő voltam már sokkal régebb óta. Mind együtt beszélgetünk az ebédszünetbe. Négyen az én soromba összetartunk mint a nővérek. Aleja Sahnáz Renu meg én. Mesélek neked róluk a többi nővéreimről. Alejának öt gyereke van Noákháliból jött. Egész életünkbe azt gondoltuk mindig hogy a noákháliak sose mosakodnak és büdösek mint a kenyérfa gyümölcse de esküszöm neked hogy Aleja igazán nem büdös tényleg. A pénzt amit keres a fiainak küldi iskolára. A férje patáliázik de Aleja a gyerekekre gondol csak és a férjre nem. A férj azt mondja „Minek dolgozol? Ha dolgozol az rosszul néz ki. Az emberek azt fogják mondani a férje nem tudja etetni.” De Aleja kívánságokat dobált a rizsbe. Egy csipet só egy csipet amit akar és végül a férj beadta a derekát. Burkhát vesz neki és mindennap elkíséri a gyárba. Este ott vár a kapunál.

Sahnáz csak kicsit egykét évvel idősebb nálam és nagyon messzire jutott az iskolába. A legtöbb napon házasságszerzésről beszél. A szülei hét vagy nyolc fiút választottak már neki de Sahnáz kikosarazta mindet. És nem ért egyet a hozománnyal. „Minek adjunk hozományt? Nem vagyok én teher. Keresek pénzt. Én vagyok a hozomány.” Összebarátkoztunk. Megmutatta hogy kell arcfestéket felkenni és megtanította hogy kell kevésbé csúf szemöldököt csinálni úgy hogy kihúzkodod a szálakat. Kipróbált egy pirosítót az arcomon de letörölte. Az arcszínem nem jó a pirosítóhoz. Olcsónak látszik tőle.

Legidősebb közülünk Renu egy özvegy. Tizenöt évesen hozzáment egy öregemberhez aki meghalt három hónapon belül. Visszament az apjához aki nemsokára kidobta. Egész életébe dolgozott de ő az aki nem akarta ezt. Pedig csak két foga van de bármit megeszik. Kemény az ínye azt mondja. „Téglát is tudnék törni ezzel az ínnyel.” Minden ebédszünetbe bételdiót rág. Tilos de Renut nem érdekli. Megkérdeztem férjhez megy e újra. „Ki venné el ezeket a csontokat?” Megrázza a karját de nem látszik csont csak karkötők csuklótól könyékig. „Az életem! Az életem! Tizenöt évesen véget ért. Bár volnék hindu. A sírja elég nagy volt kettőnknek. Mér is nem ugrottam bele?” Köpköd is nem érdekli egyáltalán hogy tilos a köpködés. Azt mondja nincs senkim aki megvéd. Ideoda mindig egyedül kell mennem. Akárki akármit mondhat amit akar mert magányos nő vagyok egyedül.

Azért tettek a földre hogy szenvedjek. Várok és szenvedek. Ez minden. Igazán együttérzek vele. Az életébe nem volt szeretet. Ez egy nagyonnagyon

rossz.

De néha emlékeztet Ammára és akkor valami okot kell találnom hogy elmenjek tőle.

Nagyon kár hogy férjed állása nem olyan jó mint várta. Amilyen ügyes ember gyorsan talál másikat nagyon hamar.

1989. január

Nővérkém olyan gyakran olvasom a leveleid elkopik a papír. Milyen rövidek ezek a levelek a legtöbbet kívülről tudom. A legutolsó alig kezdődik már vége is neki. Levert vagy. Érzem. Gondolkozol és gondolkozol mit tegyél. Azt mondod a barátodnak van varrómunkája. Miért nem kezded te is el a varrást? Várd ki a jó időt hogy megkérdezd a férjedet. Miután ő talál saját munkát magának utána boldog lehet hogy a felesége is dolgozik szintén.

A dolgozás mint a gyógyír. Van akinek átok ami alatt Renut értem. De nekem nem. A varrástól eltelik a nap és barátokkal vagyok. Tény és való hogy igaz barátságot és igaz szerelmet hozott nekem. A szerelmi házasságot talán jobb lenne ha valahogy máshogy hívnák. Az igazi házasságba lassanlassan nő. Megszokás. Együttlevés. Kicsit adni itt kicsit elvenni ott. Így jött a munkába is.

Néhány ember bajtkever a gyár előtt. Kiabálnak utánunk. „Itt jönnek a ruhagyári lányok. Válaszd ki amelyik tetszik.” Éjjel és nappal vallási üzeneteket sugároznak megafonon keresztül. Azt mondják bűnös dolog a férfiaknak és nőknek együttdolgozása. De ők a bűnösök Isten nevével sértegetni minket és hazugságokat beszélni. Aleja férje olyan ideges hogycsakna. Azt akarja Aleja hordjon burkhát bent a gyárban. Sahnáz azt mondja minek idegeskedni senki se akar ránézni erre a majompofára. Csak viccel és nagyon vigyáz Aleja meg ne hallja.

Férfi és nő itt külön van. A férfiak nem varrnak géppel. A férfiak ők nem tudnak olyan sokáig nyugton ülni. Muszáj nekik fészkelődni meg beszélni meg dohányozva járkálni. Ők csinálják a szabásmintát meg kivágják az anyagot amik nehéz munkák. Vasalnak is. Az a munka nőknek túl veszélyes mi nem értjük az áramot. Szóval látod így van és ha beszélnünk kell akkor mint fivér-nővér. Abdul szabász mindig húgomnak hív. Minden nap tiszta ing van rajta.

Sahnáz azt mondja rossz színű szárit hordok. Túl halvány vagyok a piroshoz vagy kékhez vagy rózsaszínhez. A rózsaszín a legeslegrosszabb. Barna vagy zöld jobban illik hozzám. Minden az arcszínen múlik mert Sahnázon nagyon szép a rózsaszín. Költöttem egy kicsit ruhára. Sahnáz mondja tudod hogy beszélnek az emberek. Ha világos színt hordasz azt mondják azt akarod hogy nézzenek.

A Bíró felesége folytatja. Tegnap azt mondja nekem „Legyél óvatos. Ha a jutások megtudják hogy van itt egy ruhagyári lány baj lesz.” Kérdezem tőle mért? Milyen baj? „Hát látnak egy lányt aki így járkál. És aztán megtudják hogy ruhagyári lány. Azt akarod hogy fogjak egy botot és lerajzoljam neked ide a porba?” Úgyhogy megmondtam neki. A tisztaság a fejbe van. Ha a gondolataidba tiszta maradsz Isten megóv. Összezárom a kezem ökölbe szorítom. Így összezárva tartom az ujjaim nem tudod kinyitni a kezem igaz? Így mondom neki. Ha meg is próbálod olyan sokáig tart nem éri meg. Ugyanez az erényem. Gondolatba tartom a purdát senkise veheti el. Aztán a tárgyalásnak vége és csak a Bíró felesége látszik kicsit bűntudatosnak.

Jövő héten túlóra a gyárba. Nagy megrendelés Japánból. Renu kimarad a túlórából. Csinált hibákat ezen a héten elrontott egy pár inget fordítva tette fel a gallért. Valaki be is súgta hogy bételt rág. Aleja szerint Sahnáz de ő tagadja. Sahnáz

azt mondja Renu a végén téglákat fog törni. „Jobb ha megedzi az ínyét és felkészül.” Sahnáz olyan jópofa. Annyira jóba vagyunk.

A téglatörést lehet látni ilyet nem vicc. Néha egy kicsit sétálok a vasútvonal mellett a munkába. Néhány percig békés jó házak kókuszfák vadrózsa magnólia. Aztán a téglatörők. Egész nap vörös téglák fölött guggolnak kicsike kőkalapáccsal. Olyan nagy halom várja ezeket a kicsike kalapácsokat. Mintha teáskanállal akarnál kimerni egy tavat. A legtöbb nő és éhesnek látszik. Gyerekek segítenek. Puffadt hasú gyerekek és mégis nevetnek ütnek törnek nevetnek. Legtöbb nap hátsó utakon megyek az hosszabb és nincsenek virágok se de jobban szeretem.

Tisztelettel üdvözlöm a férjedet. Imáimba foglallak.

1989. március Isten meghallgatta az imáimat! Mikor lesz a szülés napja? Most férj minden

erővel állást keres és ha Isten is úgy akarja tanul is tovább. Rettenetes meleg van hullanak a levelek. Még a kókuszfának is mintha melege

lenne. Gouripurra gondolok a faluba sose nincsen ilyen meleg. Csak kevés fa van itt nincsen árnyék elolvadnak az utak.

Londonban szoktak olvadni az utak? Alejának van egy Londoni unokatestvére. Azt mondta nekem Londonban az embereknek nincs Istenük. Nem szólok semmitse mikor mondja. Kedves asszony de Noákháliból való.

Csódhuri úr jött a lakbérér csak azt viszi el amim van egyáltalában nem érdekli a többi. Hoz egy széket a Tojota Lendkruzer hátuljába. Egy másik lakó otthagyta. Főzök teát ő pedig bemegy a szobába hogy megnézze a falakat. Micsoda elfoglalt ember mégis időt szakít rá. Leül a székre egy kis fájdalom ül ki az arcára és az anyajegye fényesfényes lesz. Mi baj bácsikám kérdem tőle. „Nem vagyok-e mint apád?” De igen. „Akkor mért nem szólítasz apának?” Így akarja hogy hívjam. Aztán a fiairól beszél. Elmentek tanulni Amerikába amitől Pokolian büszke. „De ha lenne egy lányom szép lányom mint te aki nyomkodná a lábam boldog ember lennék.”

Apám megnyomkodom a lábad. Ezt mondom neki. Leveszem a szandálját és szívesen megteszem ezt a kis apróságot neki. Tényleg boldognak látszott tőle. Megkérdezi nem zaklatnak e a jutások. „Ezek a fiúk egy csinos lány körül mint a viasz a lángba. Nem tehetnek róla.” De senkise mer háborgatni. Valaki bámul akkor mi van? Csak a szemüknek ártanak vele. Az egyik férfi közel jön a fazekamhoz mikor főzök. Sárga bőr meg nagy reszketeg karok. Bámul csak soha nem mer csinálni semmit.

Átjön a Bíró felesége. Mikor beszél a keze szanaszéjjel repked. Úgy néz ki mint egy kis barna héttestvér-madár csapat. „Ez a hely jóhírű Intézmény volt” azt mondja. „Most ez az ember telerakja mindenféle aljanépekkel és nyúz a lakbérrel. Ismerem ezt a játékot. Kilakoltatási Parancsot akar ránk mert mi tiszteletre méltó lakók vagyunk. Több helyet akar az aljanépeknek.” Tényleg izgatott lesz. „A férjem a Körzeti Bíróságnál dolgozik. Csak próbálja meg a Kilakoltatási Parancsot. Csak próbálja. Be fogjuk perelni.”

Ezek után azt mondja elköltöznek és éppen ideje is mert a házat lebontják. Légy óvatos azt mondja. Anyailag figyelmeztetlek. Ma én vagyok mindenki lánya.

Különben nem is Bíró felesége igazából. Csódhuri úr ismer igazi Fejeseket. Mesélek valamit. Múlt héten Ersad elnök a Golf Klubba heverész a medence partján a barátnőjével. A barátnő Miniszter felesége! Így fekszenek és jön az Elnök felesége és ráveti magát a barátnőre és elkezdenek verekedni. Az Elnök megpróbálja

szétválasztani ezeket de kap egyet a fejére. Jelenleg az Elnök kórházba van a barátnő külföldi országba hogy összevarrják az arcát a feleség pedig még mindig dühöng és tombol mivel a barátnő kapott üzleti szerződést. És ez mind kétségtelen színigaz tény. Senkise kiabál utánuk az utcán. Milyen könnyű a ruhagyári lányok után kiabálni. Zajnab azt mondja száz ötven lány esett teherbe egy gyárba. Ilyeneket beszélnek az emberek. Ki állítja meg őket?

1989. július

Nővérkém remélem jól vagy és pihengetsz. Mi mind úszunk mint a kacsák csak a gyárba száradok meg. Víz ömlik be a tetőn otthon. Még a téglafalon is átjön. Mikor kész lesz a vakolás az eső nem tud majd bejönni. Vettem kisasztalt garnitúra a székkel. Most tiszta szálka meg minden repedez a teteje. Kitettem a verandára a napra de csak rosszabb lett. Huszajn az egyik jutamalmos ember azt mondja hamar megjavítja. Olyan sárga mint a ladú és folyton reszket a karja de rendes ember.

Vége a túlórának a gyárba. Azt hiszem ebbe a hónapba van elég lakbérre. Valami új szabásvonal van a jövő hétre. Abdul mutatta a szabásmintát. Sahnáz aggódik hogy nem helyesen néz rám. Úgy látszik régen Sahnázt nézte de ő lerázta rövidúton. Szerintem nem akar semmi rosszat. Csak egy kicsit furán fest a szemüveg lecsúszása miatt az orrán és fölötte néz ki. Sahnáz azt mondja minden férfi aki ennyi illatot visel túlságosan szereti magát. De a Próféta (béke legyen vele) azt mondja nekünk hogy tartsuk tisztán és óvjuk a testet ami van nekünk. Sahnáz aggódik értem. Ennyi az egész.

A minap is tanácsokat adott megint arcszépítésből. Nagyon ügyes arcszépítésben. Észrevette hogy a szám túl rózsaszín túl nagy tisztátalannak tűnhet. A vallási tüntető emberek a kapu előtt ilyen tisztátalanokat keresnek. Ha púdert teszünk a szájra az elrejti kicsit.

A nagy máglya amit a férjed rakott az udvaron biztos szép volt minden falusi gyerek körégyűlt. Minek éget székeket? Nincsen más fa?

1989. augusztus

Én is gondolok Ammára néha. Nem álmokba jön mint tehoz zád. Mért mérges szerinted? Én haragszok rá néha. Nincs oka haragudni rám vagy rád nővérkém. Emlékszel minek hívta Abba? „Egy szent szentek családjából jön.” Eljárt más nőkhöz. Akart másik feleséget de Amma fenyegetőzött hogy megöli magát. A férjem elmondta. Mindenki tudta mirajtunk kívül. Jönnek a könnyek de elmondom az igazat.

Aleja férje megverte. A múlt hónap elteltével ő lett a legjobb munkás a gyárba és kapott bonuszt. Adtak egy szárit és ezért a száriért kapta a verést. A lába hatalmasnagy lett mint egy tök meg eltörött a kisujja. Nehezen tud a hasával lehajolni. Renu azt mondja legalább van férjed aki jól elver legalább nem vagy egyedül. A férj azt mondja naponta kétszer veri amíg el nem árulja a férfi nevét.

Én fűzöm be Aleja gépét és ebédidőbe segítek neki behozni. Renu jól bajba került beszélt az asztalnál. A cérnát a foga köré tekeri és meghúzza hogy elszakítsa de tegnap kijött a foga. Még soha senkise káromkodott ilyen hangosan a gyárba.

A szeretetünket adjuk Alejának a legjobb amit adhatunk. Sahnáz azt mondja a férj féltékeny lett a sok pletyka hallása miatt a ruhagyári lányokról. Renu azt mondja kevés rossz mindenkinek elrontja. Szörnyű rossz ez Sahnáznak lerontja a házassági esélyeket. Azt mondja „Rád is rossz fényt vet.” Nem tudja hogy férjes asszony vagyok. Azt mondtam nekik özvegy vagyok árva vagyok. Túlságosan szégyellem az

igazságot. Akkor még nem ismertem őket mint nővéreket. Most már hogy szólhatnék bármit?

1989. szeptember

Nővérkém nem volt helyes amit Ammáról írtam. Csak hitehagyottak beszélnek öngyilkolásról. Semmilyen szerető anya Isten félő asszony nem beszél így. Égesd el a levelet felejtsd el.

Ma megint hartal. Bent ülök hallom kint a férfiakat. Összegyűjtöttek pénzt és vettek sakk készletet. De senkise tud a szabályokba megegyezni. Hathét játszik egyszerre néha verekszenek. Semmi komoly. Vonatok ma nem járnak a játszás nélkül túlságosan nagy csönd lenne kint. A Bíró családja elment esküvőre. Az a család több zajt csinál mint az összes aljanépek együtt. Reggel kezdődik a veszekedés. Este abbahagyják a veszekedést és csatába mennek. Minden fazék és tányér összetörött már. Gyűjtök nekik banánlevelet.

Csódhuri úr megint jött lakbérért. Megint hűhó nélkül elfogadott kevesebb takát. Fakír is szintén nem csak üzletember. Megtudtam hogy olcsón adja nekem a szobát. Így vigyáz rám. Annyira törődik velem. „Ezek a fiúk mint a viasz a láng körül. Közeljönnek és elolvadnak. Mit tehetnének? Neked kell vigyáznod.” Vakarja az anyajegyét. Tényleg mintha vérezne. Azt mondja a fiú gondol egy rossz gondolatot és aztán a lányról álmodnak és álmukban vétkeznek és a vétkezéstől tisztátalanok lesznek. Fogja a botját és a falhoz csapja. Kicsi darab elefántcsont lejött a végéről. Figyelj eltörök tíz ezer botot azokon a fiúkon. Csak egy szavadba kerül megteszem. A keze reszket és az arcomra teszi úgy ér hozzám mint egy apa.

Megmosom a lábát és nyomkodom és megnyugszik csak néha nyög amiatt mert a két fia olyan nagyon messze van. Sokat gondolok rád nővérkém most is gondolok rád. Már kevés az olaj és kell holnapra is. Csókollak és eloltom a lámpát.

1990. január

Legyen a kislány olyan édes mint az anyja. Isten adjon erőt meg kedvességet meg bátorságot. Nagynéni sok szeretetét küldi. Szalám a férjednek. Isten áldása kísérje tanulmányait és tegye gyümölcsözővé.

Kiközösítettek a gyárba. Már egy hete kerülnek. Megyek leülni a többiekkel ebédkor akkor elhallgatnak. Külön ülök és csak a csapatit nézem. Felemelik a kezüket és sugdosnak. Nem nézek oda mégis látom. A csap mellett ülök. Mindenki használja evés után és mindig pocsolya van soha nem folyik le a csatornába. Közel vagyok a pocsolyához és rázkódik a rovarlárváktól. Kikelnek a lárvák nem szeretek ilyen közel enni de mindenkinek megvan a saját helye az udvaron. Senkise áll szóba velem csak Abdul. Azt mondom Alejának mikor jön kezetmosni „Nővérem hogy védjem meg magam? Nem is tudom a vádat.” Válasznak túl közel tartja a kezét a csőhöz lefröcsköli vízzel a vállam.

Szomorú vagyok de majd elmúlik. Csak egy félreértés terjed. Csak egy kis rosszpassz. Lassanlassan telnek a napok kicsit fáradt vagyok tőle.

1990. április

Beszéltem Sahnázzal. Valami pletyka terjed rólam. „Mindenki tudja a háziurat” mondja. „Olcsó lakbért kapsz vagy nem?”

Mondom neki Csódhuri úr apám helyett apám. Sahnáz majd helyrehozza gyorsan. A nők hallgatnak rá. A múlt hónapban is mondta hogy az orrkarikából látszik a vidéki liba. Most semelyik nő se hord orrkarikát csak követ.

1989. június

Abdul fivérem hazakísért. Tüntető emberek eltakarodtak nincsen már veszély de azt mondja jobb ha elkísér. A kapu előtt beteszi a szemüvegét az ingzsebébe. Nélküle látod hogy csak egy fiú. Csinos és tiszta és kedves. Az inge soha nem jön ki a nadrágjából.

Történt ma egy kis valami. Kérek Khaledától egy ollót és az éles végével nyitva adja oda és megszúrja a kezem. Mikor felkiáltok csak meglepetés van mind feltartják a kezüket és elrejtik a mosolygást. Kimegyek és sírok igazándiból. Renu odajön hozzám és azt mondja ne törődj ezekkel a lányokkal azt hiszik érő gyümölcsök. Nem akarnak egy romlott közelébe menni mert tudják milyen gyorsan-gyorsan elromolnak maguk is. Úgy érti én vagyok a rossz. Elmagyarázok mindent de csak a fogát húzgálja. „Várunk és szenvedünk. Ezért vagyunk itt.”

Én nem fogok itt várni meg szenvedni. Ő csak szenvedjen ha akar.

1990. augusztus Nem kell aggódni értem nővérkém. Örvendezek a férjed sikerének a Könyvelési

diplomával. Azt mondtad egyszer hogy házat akar építeni Dakkába. Nővérkém várom a napját. Hogy állnak a tervek?

Semmi rossz nem történik a gyárba. Csak kicsit csend van körülöttem. Ez minden. Nem foglalkozok vele. Dolgozok az ebédszünetbe és hónapvégén bonuszt kapok. Abdul vigyáz rám. Nagy tanuló ember mint a te férjed. Egy napon az egész gyár az ő kezébe kerül majd. Elég okos hozzá és figyel a részletekre. Mondok neked példát. Minden nap a zokni meg az öv összeillik. Barna zokni barna övhöz fekete zokni fekete övhöz. Ha fel akarsz jutni a Vezetőségbe igy figyelni kell a részletekre. Ezt mondta nekem. Szintén minden nap tiszta ing is.

Hazakísér és sokmindenről beszélünk. Vigyáz rám. Csódhuri úr szintén törődik velem.

Abdul igazándiból szeret. Ha lehetséges összeházasodunk. De a családja lányt keres és nekem férjem van Khulnába. Nem tudom. Lehet hogy a férjem elvált tőlem egy idő után. Lehetséges elválni és senki sem szól neked?

Mégtöbb veszekedés van otthon. Huszajnnak lett két kecskéje és megeszik a mosott ruhát. Csak Zajnabét szeretik. Bármit kirak azt megeszik. A bíró felesége a szokásos haragjába. Jött és ordított vele tegnap. Bepereli de Huszajn csak nevet és utánozza ahogy a kezei röpdösnek. „Ezeknek a kecskéknek jó ízlése van” mondja. „Mér panaszkodik? Mi vagyunk azok akiket megsértenek senki más mosott ruhája nem elég jó nekik.” Azon gondolkozok hogy veszek egy pár csirkét magam is.

1991. január

Valami történt. Már egy hónapja elmúlt hogy történt de néha arra gondoltam nem mesélem neked el.

Sahnáz próbált figyelmeztetni. Várunk hogy kinyissák a kaput és azt mondja „Emlékszel mit mondtam neked Abdulról?” Igen mondom de már olyan nekem mint a fivérem. Szomorúnak látszik és azt mondja „Csalódtam benned. Annyi segítséget adtam neked. És te visszadobod az arcomba.” Próbálok beszélni vele de elfordul.

Nővérem mondom nem akarok én semmit visszadobni. A barátod vagyok. Ezek az utolsó szavaim hozzá. Nem láttam ezután már.

Azonnal hívattak az Igazgató irodájába. Csak két okból megy oda valaki. Kirúgásra és haláleset a családba. Múlt héten Khaledát hívták. Tűz volt a házába. Három fa egy lánya meghalt. Az összes gyerek és szintén az anyósa is. Ki kellett vinni Khaledát az épületből.

Párszor láttam körbejárkálni az Igazgatót. Háromnégy Bébi Igazgató mindig mögötte megy táblákra ír. A bőr az arcán borzasztó száraz. Halpikkelyek így hívja Sahnáz. „Az egész teste rohad az öltöny alatt. Gyorsangyorsan fogd be az orrodat.” Olyan a szaga mint a köris halfejnek. Soha nem lep meg és nem kap el minket beszélgetve az asztalnál. Valaki mindig előbb kiszagolja.

Bemegyek az irodába és ő olvas. Ott állok és várok és várok és óráknak és óráknak tűnik. Aztán bejön Abdul és ott áll törölgeti a szemüvegét és én azt gondolom azér jött hogy az állásomat megmentse. Az Igazgató leteszi a papírjait és azt mondja „Tudják mér vannak itt.” Igen mondja Abdul. Én is azt mondom igen. Tudom hogy a kirúgás miatt vagyok ott.

„Erkölcstelen módon viselkedett. Nem volt tekintettel a gyár jó hírére. Nem bordélyházat vezetek itt. Maga szerint úgy nézek én ki mint egy bordélyos?” Rámnéz. Mondom nem. Nem bordélyos. Aztán feláll. Kifelé. Magának vége a ruhaiparba.

Csak állok ott és érzem a szagát és érzem a pomádé szagát Abdul haján meg a pacsulit amit az arcára tesz és azt gondolom mindjárt elájulok. Gyerünk mondja. Kifelé. De meg kell kérdeznem. Micsináltam?

„A fiú mindent bevallott” mondja. „Nem érdekelnek a szégyentelen hazugságai. Menjen mielőtt szégyenérzést verek magába.” Abdulra nézek de ő nem néz rám. Az inge a melléhez tapad eszembe jut hogy sose láttam még izzadni. Nem mond semmit és én kimegyek. Kint várok az ajtó előtt hogy kirúgják őt is és hazajön velem. Igazgatót hallom. „Csinos lány mi? Ti fiúk! Kell egy kis gyakorlás a házasság előtt mi?” Nevet. Csak ő nevet Abdul nem.

Mire nálad ez a levél addigra nekem lesz másik munkám. Csódhuri űr gondoskodik rólam. Sok vállalkozása van. Szeretetemet küldöm mint mindig.

1990. március

Ó a kisbaba jár! Annyira szeretném látni küldjél képet ha van. A férjednek igaza van Csódhuri úr gondoskodik rólam. A védelme alatt állok ne

küldjél pénzt. Ha a férjed megengedi hogy vásárolj az jó. Kimehetsz. De ne dugdoss számlákat és küldjél nekem pénzt. Jó férjed van. Ettől mindennél boldogabb vagyok és nincs szükségem.

Két nappal ezelőtt Csódhuri úr idejött. Kérte hogy megfésüljem. Megtettem és megnyomkodtam a lábát. Sok feszültség van a lábában de velem azt mondja el tudja engedni magát. Elmeséli hogy egész nap emberek kúsznakmásznak körülötte az iroda előtt várják utána szaladnak hátrafelé mennek előtte és papírokat lengetnek. Sose lehet egyedül mer egész nap akarnak valamit az emberek. Még ennek dacára is egyedül érzi magát. Igazán pokoli magányos tényleg. Nem bízik senkibese. Mindenki csal. Felesége régóta meghalt. Fiak elmentek. Felepénze elmegy vesztegetésre. Új Kormány jön új emberek állnak sorba kenőpénzér.

Azt mondja nekem „A lányom vagy. Szeretnélek elvinni a házamba. De mit szólnának az emberek? Nem vagyunk rokonok. Nincsen feleségem.” Aztán sóhajt és nyomkodom a lábát és mikor felnézek nedvesek a szemei. „Ha egy lány úgy jön a férfi

házába mint szolga nincs baj. Szolgaként kell jönnie. Vagy feleségként. Akkor minden rendbe.”

Nővérkém lehet hogy Csódhuri úr úgy érti feleségül vesz? Folyton ez jár a fejembe de bolond dolog. Bolond dolog? Ő gazdag és befolyásos ember ismer Fejeseket. És én olyan vagyok neki mint a lánya. Meséltem? Bajuszt növesztett. Jól néz ki a botjával. Úgy néz ki mint egy úriember. És nagyon jó erőbe is van a korához képest. Hisz a testmozgásba. Néha otthon hagyja Tojota Lendkruzert és gyalog megy nem bánja hogy nem szokás Fejes körökben. Nem annyira öreg ember talán mint a férjed korú.

Tudod igy van ez. Csódhuri úr nem is kér lakbért meg kapok egy kis pénzt hogy főzzek a jutásoknak. Csinálok reggelit meg vacsorát és adnak egy adagot nekem meg szintén egy kis pénzt is.

Vettem csirkéket és elkezdtek tojni. Tíz tizenkét tojás a veranda alatt minden reggel. Napközben csendes és a kecskékhez beszélek. Már meg vannak kötve és biztonságos a mosás. Nézem a vonatokat és arra a vonatra gondolok ami elhozott Khulnából. Az emberekre gondolok azokon a vonatokon hová mennek és honnan jöttek. Néha hallom a báulokat az utcán és előre szaladok hallgatni hogy a szerelemről énekelnek. Vagy beszélgetek Zajnabbal már barátságos velem.

A legkisebb fia megbukott a vizsgán. Az apja nem vesszőzte meg rendesen különben tanult volna. Azt mondja „Micsoda apa az ilyen? Hányszor mondtam hogy rendesen vesszőzze meg. Én mindent megteszek de én csak nő vagyok.” Aztán azt mondja „Mondtam neki hogy fizessen különórát. Nem hallgatott rám. Most a fiú megbukott.” Aztán ötlete támad. Eljön hozzám verdeső kezekkel. Mintha egy macska ugrott volna a madárfészekbe. „A tanár hibája nem csak az apáé. Ezeknek a tanároknak felelősséget kell vállalniuk. Csak úgy lehet őket felelősségre vonni hogy az egész rohadt bagázst Bíróságra kell vinni. Holnap elküldöm az Idézést.” Az a Bíróság aztán kezd rettenetes zsúfolt lenni.

Estefelé megfőzöm az ételt és felszolgálom. Kicsit arrább leülök és eszek. Hallgatom a férfiak beszédét és viccelését és nézem az eget. A Holdra nézek és rád gondolok nővérkém hogy ugyanezt a Holdat nézed. Nem látjuk egymást de a Holdat látjuk és együtt vagyunk.

A jutások mind takarékoskodnak. Legtöbb este pénzszámolás van. Sokan hazaküldik a faluba. Feleségnek meg a gyerekeknek meg szülőknek tesznek félre. Némelyik csak saját magának takarékos. Üzlet beindításra vagy házépítésre vagy feleségre. Ezek takarékoskodnak legkeményebben. A többiek hajolajat vesznek vagy édességeket vagy jegyet a moziba. Többet dohányoznak és több bételt rágnak. Bármilyen sokat tesznek félre sose elég úgyhogy elköltenek belőle kicsit hogy felejtsenek kicsit. A fiatalok nem tanultak és ők legkeményebben takarékoskodnak leggyakrabban számolnak.

Még mindig sakkoznak de néhány bábu elveszett már nincs annyi verekedés. Történeteket is mondanak és mindegyik próbál legjobbat mesélni. Néhány juta termesztő volt mielőtt elvesztette a földet. Emlékszel Abba elvitt minket egyszer csónakkal nézni a juta szüretet? A férfiak olyan sokáig maradnak lenn hogy nem tudjuk visszatartani a levegőt amíg megint feljönnek.

Ezek mesélik a legnagyobb történeteket. Az egyik azt mondja három méterre lemerültem levágni a jutát. A következő négy métert merült. A harmadiknak mindig muszáj nyolc métert merülni a negyediknek meg tízet és krokodilokkal harcolni. Én távolmaradok és hallgatom.

Néha Huszajn odajön beszélgetni velem. Olyan sárga mintha jutává változna maga is. Elmondtam neki mi történt a gyárba. Elmondtam mindent. Csódhuri úrnak csak azt mondtam leépítés volt mivel olyan könnyen dühbe gurul.

Huszajn azt mondja „Néha mikor az emberek látnak egy szép dolgot el akarják pusztítani. A dologtól csúnyának érzik magukat úgyhogy csúnyán viselkednek.” Úgy érti én vagyok a szép dolog. Aztán azt mondja „Én amúgy is túlságosan csúnya vagyok. Bármilyen szép dologgal találkozok csak nevetnem kell. Ha! Azt hiszed attól rosszul érzem magam? Már túlságosan csúnya vagyok így is.”

1991. május

Hogy írjak? Mit mondjak. Nővérkém szégyent hoztam a fejemre. Dugd el ezt a leveled a férjed elől.

Elmesélem neked mi történt. Ha írsz nekem annak dacára is hogy tudod mit tettem ne azér mert becsaptalak hogy jó ember vagyok.

Csütörtök este Csódhuri úr jött ide. Nem vártam a múlt héten volt itt. A matracomon alszok az alsóruhámba és kopognak az ajtón. Kiszólok és ő válaszol aztán dörömböl a botjával. Egy pillanat mondom neki felöltözök. De berúgja az ajtót és eltöri a reteszt.

„Gyújtsd meg a rohadt lámpát.” Pokolian kiabál. Felkelek az ágyról még mindig felöltözetlenül. „Hadd lássam. Hadd lássam a kurvát.” És nem tudom meggyújtani a kezem meg van ijedve. Elveszi a lámpát és megcsinálja. Akkor látom hogy néz ki az arca.

Fel alá járkál a szobába a lámpával. Elmegyek az útjából. Próbálok bekúszni a sötétbe. A botja megtalál. A lábam fél. Megint kiabál. „Mit tettél velem? Lefekszel minden köcsöggel a gyárba! Ők adtak fedelet a fejed fölé? Úgy bántak veled mint a saját lányukkal? Mit adtak neked? Mit kaptam én?”

Csak arra gondoltam hogy mindenki hallja. Még mindig folytatja. „Bolond vagyok.” Ordítja igazándiból. Leteszi a lámpát és elkezdi levenni az ingét. Csöndbe van és én örülök ennek. Aztán leveszi a nadrágját. Nem mondok semmit nem csinálok semmit és aztán megvan és leül a székbe. Kér hogy nyomkodjam meg a lábát és én megteszem. Azt mondja ne sírjak és abbahagyom. Megkérdezi ő e az aki vigyáz rám rólam és én azt mondom igen ö.

Ez történt és utána sírtam. Végig azt gondoltam elátkozott az életem. Isten életet adott nekem de megátkozta. Köveket tett az utamba tüskéket a talpam alá kígyókat a fejem fölé. Bármerre fordulok mindenfelé sötétség. Soha nem gyújt fényt. Ha vizet iszom sárrá változik ételt eszem megmérgez. Kinyújtom a kezem megég nem nyújtom ki elsorvad. Ezt szánta Ő nekem. Így gondolkoztam. Minden elmondok neked hogy tudd miféle személy vagyok.

Lassanlassan erősebb lettem. Imádkozok hogy Isten megbocsásson nekem. Beteg voltam akkor a fejembe. Minden ami történt én miattam volt. Magamnak szereztem férjet. Elhagytam. Elmentem a gyárba. Hagytam hogy Abdul kísérgessen. Én lakok itt fizetés nélkül.

Ez minden amit el kell mondanom és elmondtam mindent.

1991. augusztus Hová mehetnék nővérkém? Elszöktem a férjemér. És elszöktem tőle is. Most félek

megint elszökni.

Londonba akarsz hozni. Szeretnék jönni. De most megint igaza van a férjednek és hallgatnod kell rá. Tegyél félre pénzt az új kisbabának. A férjed új vállalkozást kezd. Arra is kell neki pénz. A különóra nagyon jó ötlet. Itt senkise tud a vizsgán átmenni különóra nélkül.

Zajnab bajba van. Beszélgetek vele és elfelejtem a saját bajom. Egy nap a férje a Körzeti Bíróságra biciklizett és nekiment egy embernek Szuzuki robogón. Azt gondolnád Zajnab férje ütötte meg magát de nem így történt. A Szuzukis férfi a nyakára esett és most nem működik kezelába. A rendőrség bedugta Zajnab férjét a rendőrőrsre és most ő takarékoskodik hogy elengedjék a férjét. És most a Szuzukis ember felesége bepereli Zajnab férjét. Pénzt akarnak de Zajnabnak nincsen most pénze. Mindent próbált de hiába. Elmesélte nekem „Elmentem a házukba. Nézd. Így letérdeltem meg így téptem a hajam és így szaggattam a ruhám és kiabáltam. A feleség úgy nézett rám mint egy koszos rongyra. Mért hiszi hogy ennek a koszos rongynak van pénze?” Aztán elkezd zokogni meg a mellét verni. „Jaj mért nem tudja a férjem eltörni az ő nyakát. Akkor mi perelhetnénk.”

A fiút kivették az iskolából. Hordja az egyenruhát de már nem annyira nagyon elegáns. Szeret fogni egy botot és a kecskéket piszkálni. Azt hiszem elvisz tojásokat is de várom hogy elkapjam. A ház most csendesebb. Zajnab családja túlságosan szomorú a veszekedéshez.

Minden héten jön. Néha kétszer.

1992. február Isten megáldott. Mégegy unokahúg! Gondolok rá. Gondolok Sáhánára is. Küldjél

képet mind a kettőről. Még mindig jár hozzám. Csak gyors látogatások. Régen azt mondogatta „Jövő

héten elviszlek a házamba. Kell egy új szobalány.” Csak hetente egyszer jön és néha egyáltalába nem. Ha abbahagyja a látogatást milyen hamar rak ki?

Elmentem minden ruhagyárba Dakkába. Sehol sincsen gépvarrónő állás. Ez az egyetlen képezésem. Arra gondoltam csinálok otthon pár dolgot és megpróbálom eladni. Sípokat csinálok bambuszból és kiviszem és leülök velük. Senkise akar venni. Huszajn meglát és nevet. „Tegyél egy kis napfényt egy zacskóba és áruljad azt is.” Így mondja. Elmegyek a bazárba anyagmaradékér és babákat csinálok. Aztán elmegyek Motidzshílbe és leülök a járdán. Rendőrség felrúgja a dobozt és megfenyeget. Huszajn azt mondja nekem „Nem tudod hogy a járdát bérelni kell? A járda nem a tiéd. Mindent bérelni kell.”

Ad nekem egy kis kecsketejet. És csinált nekem egy kicsi szekrénykét. Szappant meg fésűt meg tollat tartom benne. A karja olyan petyhüdt és lötyögős. Egy kis széltől is leng. De kedves. Megnevettet. Kitudja fordítani a szemhéját és mozgatni a fülét hogy közben egyetlen izma se mozog az arcán. „Isten mindenkit megáld” mondja. „Mennyire szeret Ő engem hogy ilyen tehetségeket adott.” És azt mondja „neked Ő a szépség adományát adta. Mennyire kimutatta az Ő szeretetét irántad!” Sokáig sírtam akkor. Éjszaka bejött a szobámba. Nem küldtem el.

1992. október

Zajnab elment. Az egész család elment. Egy szó nélkül csak úgy eltűntek. Minden ugyanúgy van. Huszajn adott nekem szárit néhány szalagot meg szépkis

dobozkát gyöngyház fedéllel. A barátja Ali szintén ad ajándékokat.

Kérted hogy írjak de nem tudom mit meséljek. Nem nagyon van mit. Csak Isten látja mi van a szívembe. Imádkozz értem nővérkém.

1993. szeptember

Nem akartalak megijeszteni. Néhányszor ebbe az elmúlt évbe fogtam a tollam és leültem. Egyszerkétszer elkezdtem a levelet de nem jöttek szavak. Még ha nem is írok gondolok rád.

Hosszú idő után elkezdtem gondolni a gyárra megint. Odamegyek és kint várok az út túloldalán. Arra gondolok hogy beszélek velük a barátaimmal. Látom Sahnázt kijön és én az arcom elé húzom a kendőm. Gyereket vár. Ettől érzem a szégyenemet. Isten nem fog nekem gyermeket adni. Azt hiszem látom Aleját de egyik burkha mint a másik. Semmilyen férj nem jött érte. Renut nem látom.

Háromszor megyek oda és nézek és végig azt kérdezgetem magamtól hogy volt e szeretet közöttünk valaha és miféle szeretet az ami ilyen könnyen elmúlik. Sahnázon túl sok a szépítőszer. Még sosem láttam ennyi sok festékkel.

Körbejárok a gyár kapuk körül a falak körül. Ha lehet téglákat gyűlölni én gyűlölöm ezeket a téglákat. Ez a gyár tönkretett engem. Sok család él most a közeibe. Azelőtt a biztonsági őrök jöttek és eltakarították mint a faleveleket de most mindenféle sátrak meg karton kunyhók. Az egyik család egy nagy csőbe lakik ami víznek való. Körbe járok.

Erre az egyre gondolok egész nap. Valótlan okból raktak ki a gyárból és a kirakás miatt az ok ténylegesen igaz is lett. Így gondolkoztam.

Huszajn még mindig vigyáz rám. Ő vigyáz hogy megkapjam a pénzt. Ha nem vigyázna mindenki elvenné amit akar semmi fizetség nélkül. Háziúr már nem jön. Már fizetek lakbért.

Nyolctíz hónappal ezelőtt Huszajn abbahagyta a jutamalmi munkát. Van neki egy másik lány is Borobazár közelébe meg még két másik akik mászkálva dolgoznak. Ezeket vándoroló lányoknak hívja. Kormányhivatal jó a vándoroló lányoknak. Nagy szálloda is jó de a lányoknak fiatalabbnak kell lenni. Huszajn most nem sárga. Már narancsszínű mint a körömvirág. Azt mondja dolgozzak keményen már csak pár évig lehet. A legjobb árat tizenegy tizenkét éves lányokér adják. Ő nagyon vigyáz. Valaki nem akar fizetni Huszajn elintézi őket. A karja petyhüdt és lötyögős de erős.

1994. július

Megkaptam a fotót a lányokról és a többihez tettem. Van keretem. Három fotó szépen kitölti és fogok venni üveget és felteszem a falra. A kép megcsinosítja a falat.

A férjed nagyon ügyesen tud munkákat találni. Mi az a Szabadidő Központ? Kormány állás?

A szavamat adtam ahogy kérted hogy több levelet küldök. Még ha nincs is semmit mesélni azt írom le és elküldöm neked. Itt nincsen más csak eső. Úgy tűnik a szobámba több víz van mint egy tóba. Huszajn épít nekem ágyat magasra lábakon. Könnyű dolgozni magas ággyal. Néha mikor rosszul érzem magam beszélgetek vele. Mindig viccel. Azt mondja. „A jó oldalát kell nézni. Mindennek van jó oldala. Mi lenne ha beledobnánk egy kis rizst és lenne egy rizsföldünk?” Ez a másik tehetsége a fülmozgatás és szemhéjkifordítás mellett.

Felébredek néha és azt hiszem otthon vagyok megint. De csak a kecskeszag és mekegés ami bejön kintről. A városi szag másmilyen szag férfiaké és kocsiké. Szeretném a falu szagát érezni megint.

Ja már csak egy kecske van. A másik ráment a vasúti sínre és megettük. A tyúkokból is lakoma lett. Már nem tojtak.

Renu jut eszembe. Vajon még mindig szenved még mindig vár e. Aztán Mumtazra gondolok és Ammára. Nem vagyok elég bátor hogy Abbára gondoljak. Egyszer eszembe jutott a második feleség milyen gyorsan jött a gyász után. Milyen gyorsan el is ment aztán. Ha Amma tudta volna milyen gyorsan elmegy. Ilyenek a férfiak. Ő mér nem tudta?

1995. március

Ne legyél mérges hogy nem tartottam a szavam de most írok és meg kell bocsátanod.

Valami túlságosan furcsa történt. Nem fogod kitalálni. Házassági ajánlatot kaptam.

Csak két hete jött először. Másnap visszajön. Ez nem olyan furcsa. De a harmadik nap jön és teázik velem és csak beszélgetünk. Ennek dacára teljes árat fizet.

Minden nap jött és csak beszélgetni. A neve Ahmed. Magas. Legalább 175-180 centi. És Albínó. Emiatt a bőre mint a lasszi és az orrahegye megpirult mint egy mag. Ha éri a napfény az olyan neki mint a sav az arcán. Még este is sötét szemüvegbe jár. Tőlem a cipőgyárba megy. Az éjszakai műszakot felügyeli.

Csendes ember. Amikor beszélgetünk legtöbbször csukva tartja a száját. Legtöbbször üldögélünk. Próbálom szóra bírni. Nem akarom hogy teljeset fizessen semmiér. Megforgatja a kezem újra és újra mintha még sose látott volna kezet. A jutások hátbavágják és utána kiabálnak. „Hé babu szemet vetettél a húgunkra?”

De Ahmedet nem zavarja. Komoly ember. A haja olyan színű mint a homok. Hat éve van a felügyelői állása. Az ötödik napon leveszi a szemüvegét és úgy megijeszt hogycsakna. Mintha macska szeme lenne a fejébe. Kék és viaszkos. Sose látni ilyen szemet. De csak az Albinóság miatt van. Igazándiból semmi baja a szemének.

Parult hoz nekem meg hibiszkuszt. Szép bár csak egy napig marad meg. Milyen kár hogy nem mehetek férjhez.

Csókoltatom az unokahúgaimat és jókívánságaim a férjednek. Remélem hamarhamar jobban lesz. A dhóje és a ghóle szintén jó a gyomorfekélyre.

1995. március

Nem tudom micsináljak. Ahmed sürgeti a házasságot. Hiába beszélek neki. Huszajn jön és beszél velem. Azt mondja „Ez az ember olyan furcsa mint az ötlábú szamár. A Természet elutasítja az ilyesmit. Milyen esélye van? Te sérült vagy már nem lehet helyrehozni. Milyen esélyed van neked is?” Így magyarázza. Aztán elmondja nekem. „A májam odavan már nem élek soká. Ki fog megvédeni ha nem ő? Elengedlek. Ennek az életnek vége. Kezdjél másikat.”

Megint beszélek Ahmeddel. Megint sürget. Elmondom neki ezt. Feslett nő vagyok. Semmi vagyok. Semmim sincsen. Csak én vagyok mindenem amim van. Semmitse tudok adni neked.

Mégis ragaszkodik hozzá. Nem tudom micsináljak.

1995. április Hálát adok Istennek. Ahogy megvan írva a szúrákban: „Ne veszítsétek el a

reményt Allah irgalmába! Allah minden bűnt megbocsát. Ő a megbocsátó és könyörületes.”

Itt vagyok a férjemmel. Nem túl messze Ghulsántól ami a legjobb környék egész Dakkába. Három hete már ki se mentem a lakásból. A férjem elmegy este és hazajön a cipőgyárból reggel. Akkor eszünk egy nagyot és alszunk. Délután együtt vagyunk. Mindig szeretettel néz. Ha megmoccanok megmoccan. Ha megyek mosakodni jön utánam. És mindig rajtam a keze. Mintha azt hinné el fogok tűnni ha nem ér hozzám. Ekkora nagy ragaszkodás.

Mikor este elmegy elkezdem a házimunkát. Mindennek szép rendbe kell lenni. Csak ezt az egyet kérte a férjem. Szép rendbe. Minden üveg meg bádog legyen a maga helyén. Legmagasabb az első második legmagasabb a következő egy kicsit alacsonyabb és így tovább a legkisebbig ami a sáfrányhoz van. Mindet meg kell törölgetni minden nap hogy ne legyen ragacsos egyikse. Ettől tényleg könnyű mindent megtalálni. A férjem megsodorja a cigarettáit minden este és a polcon hagyja és még sose láttál ilyen egyenes sort. A szép rend a házba azt jelenti szép rend a lélekbe. És van három pár rendes cipője neki meg huszonegy pár cipőfűző. Mindegyik pár fűző csak egy pár cipőhöz illik. Rettenetes gondosan kell bánni velük.

Éjjel kezdem a házimunkát de minden vigyázás dacára kész lesz reggel előtt és néha elalszok. Akkor nehéz aludni mikor férj megjön és akkor én csinálom a nézést.

Nővérkém tudom mennyire örülsz mikor elmehetsz a lakásból. De én már bejöttem. Mennyire szeretem a falakat amik itt tartanak.

1995. április

A férjem elment a bazárba. Feljárok a tetőre a többi feleségekkel. Mustárt termesztenek egy cserépbe csili növényt egy másikba. Beszélek a feleségekkel és sustorognak a férjükről. Nekem is sustorognom kell különben furcsán néznek.

Lebámultam az utcára tegnap néztem az utat éppen felásták. A nőknek nagy ásója van meg hosszúnyelű fejszéje. Némelyik egy kosár követ visz a vállán. Mind soványak mint a pálcika. Amikor a férfiak a földeken dolgoznak nekik van mathlájuk legalább. Ezek a nők fedetlen fővel. És a Nap pokolian vörös és rettenetes nagy.

Aztán befejezik a munkát és sorakoznak a bérér. Búzába fizetnek nekik. A búza Amerikából jön. Ezt mondták nekem a feleségek. Így fizetik őket. Hogy lehet búzán élni?

Egész nap ezekre a nőkre gondolok akik nem háziasszonyok mint én meg mint te nővérkém. Azon gondolkozok mit csinálnék ha a helyükbe. Merre fordulnék? Hogy próbálnék kijutni a kövek alól?

A férjem nemsokára hazajön és elkészülődik a munkába. Jön a vihar. De túl korán van az esőkhöz. Most már vágyunk az esőre. A vihar az égbe marad. Vörös és fehér fények. Mennyire meleg van máma. Úgy látszik a városba tovább tart a griszma. Mielőtt jönnek az esők a férjem elvisz a falujába. Az anya már nem él de van apja meg két öccse még nőtlenek. Találkozni fogok az új családommal. Néha félek hogy megtudják rólam. Nem mondhatom a férjemnek. Ha így beszélek emlékeztetek mi van mögöttem.

Masszírozza nekem a fejemet. Csöndes ember. Néha azt hiszem elaludt de csak békés. Komoly ember. Ha valaki csak kevés szót mond minden szónak mégnagyobb súlya lesz.

Hogy tetszik Sáhánának az iskola? Természetes hogy egy anya sír mikor a gyerek kezd elfele nőni mellőle de ha a barátod azt tanácsolta hogy menj orvoshoz akkor menjél. Menj el az orvoshoz és ő majd megmondja neked milyen jól ismeri a te húgod a szívedet.

1995. május

Egész életébe bámulták az emberek a férjemet. Azt hiszem így lett ilyen komoly. És szintén így érti meg a dolgait a nőknek mint én. Nem sok férfit bámulnak életébe. Van egy pár hólyag az arcán és az orra meg van sülve mint a pakora. Szintén ezek dacára igazán jóképű ember tényleg. Már megszoktam a kék szemeket és a kék szemek is nagyon szépek.

Most éjszaka van és próbálok ébren maradni. Ma este felmentem a tetőre. A feleségekkel beszélgetni. Cigarettáznak gyerekeket mosdatnak kisbabákat szoptatnak. Mindegyik nagy Szakértő ebbe vagy abba. Az egyik mindent tud a szelekről. Ha valaki bizonyos módon böffent azt jelenti túl gyorsan evett. Egy másik fajta böfögés túl sok fűszert jelent. A mély felböfögés a megcsavarodott hasbél jele. És a szelet a másik végről sokféleképpen lehet értelmezni. Némelyik szerencsés azt jelenti hogy pénz áll a házhoz. A Fingós Feleségnek hívom. Aztán ott van Nagy Katasztrófa. Ha valaki beüti a lábujját azt mondja „Szerencséd van. Épp a minap zúztam össze két lábujjamat az ajtóval.” Valaki másnak beteg a lánya. „Áldhatod a szerencsédet. Épp a múlt héten kellett kórházba vinni a lányomat.” Egy másik feleséget megvertek. „Hála Istennek hogy csak egy borda törött el. Amikor az én férjem ver el minden csontot összetör.” És a legnagyobb Szakértő mindközül a Nő Aki Ismeri A Férfiakat. „Áááá” mondja „ha azt akarod hogy hűséges legyen a férjed reggel dugd el a fogkeféjét”. Mindig Áááá-t mond minden előtt. „Egy férfi nem megy el egy másik nőhöz büdös szájjal. Ismerem a férfiakat!” Áááá még valami. „Hogy ne horkoljon égess füstölőt a szobába és mindig fordítsd a jobb oldalára. Ismerem a férfiakat!” „Ááááá mondok valamit. Add az anyósodnak a legjobb darab húst és másnap a férjed ékszert hoz neked.” Ismeri a férfiakat!

Az egyik fiatal feleségnek nem lehet gyereke. Rövidre vágta a haját és imádkozik. Még a rövid haj sem hozhat már gyermeket nekem. Elmondtam a férjemnek és elfogadta.

Mielőtt jön az eső elmegyünk a falujába. Biztos nemsokára. Néha lenézek a tetőről és azt hiszem az első férjem látom. Látom hasig kigombolt

ingbe. Látom motorbiciklin. Látom rádiótelefonba beszélni. Látok egy férfit csípőre tett kézzel járni ahogy ő szokott. És ilyenkor kiszökik a félelmem. Máskor látok egy embert aki nagyon gyakran járt hozzám Nárájangandzsba. Ilyenkor a hátamba érzem a félelmet.

1995. május

Azzal ütöm el ezeket az éjszakákat hogy írok neked nővérkém. A lakás tiszta minden szép rendbe van. Mit meséljek?

A férjem elégedett velem. Jó háziasszony vagyok. Soha nem keverem össze a fűzőket és a fűzők fontosak a cipős embernek.

Tudod ezt mondta nekem a férjem. Az első pillanat mikor meglátott a tökéletes pillanat volt teljes és egész életébe. Így mondja. Teljes és egész életébe. Át szeretné újra élni és az a terve hogy tényleg igazán elhozza újra. Leültet az ágyra és a hajamat egy bizonyos módon az egyik vállamra teszi. A lepedő sima az egyik végén gyűrött a másikon. Így vagy úgy kell hajtani az arcom. De a fény sose jó. Túl mereven vagy túl lazán tartom a fejem. Nehéz neki hogy ne haragudjon megpróbál valamit tökéletessé tenni. Néha azt mondja megváltozott az arcom és azt mondja változtassam vissza de én csitítgatom és megint csendes lesz.

Most megjöttek az esők és nem megyünk a faluba egy ideig. Ha az orvos pirulákat ad szedned kell annak dacára hogy nem tudom miféle

pirula gyógyítja a szomorúságbetegséget. Mikor megszokod hogy Sáhána nincs a házba megint úgy fogod érezni magadat mint régen.

1995. június

Huszajn temetése volt ma. Valaki hírt hozott nekem és én mentem elbúcsúzni. Külön álltam a többiektől. Néhány jutás senki más. Elkendőzöm magam de tudják ki áll mögötte. Nem szólnak hozzám és tiszteletnek veszem.

A sír oldala beomlik az esőtől és sírok az anyánkért. A férjem soksok órát dolgozik. Azt mondja megváltoztattam az arcomat de nem

tudom mire gondol. Felteszek több kencét kevesebb kencét de nem látja amit régen. Azt hiszem többet kéne pihennie de nem tud nyugton maradni és elmegy. Ezt hívják rosszpassznak a házasságba.

1995. június

Azt mondja a dolgok már nincsenek szép rendbe pedig borzasztómód próbálok szép rendet tartani. Azt mondja megbabonáztam és ezér házasodtunk össze. Azt mondja hogy fogadna el a családja egy ilyen menyet?

Mondom neki hogy ez rosszpassz a házasságba. Minden házasságba van rosszpassz. Néha még a nővérkémnek is van rosszpassza pedig ő fenemód tiszteletreméltó Londonba él meg minden.

1996. július

Egyetlen szerető nővérkém mindig azt álmodom hogy küldöd a levelet és vársz. Nem tudok címet adni ahol elérsz. Ha megállapodok valahol hallasz felőlem.

Ne aggódj. Mikor lesz munkám üzenek.

2001. január Remélem megkapod ezt. Remélem ugyanaz a címed. Valameddig erre és arra

laktam. Valameddig csak egy napra és a következőre volt étel. Mindent kirekesztek a fejemből most. Befogadtak és gyereklány vagyok egy jó házba. Mindenki kedves. A gyerekek gyönyörűek. A szobám keményfalú szoba. Tiszta hely. Nincs itt semmi ijesztőség. Az úrnő kedves. Az úr kedves. Sok ételt adnak. Ha ugyanaz a címed még írj nekem megint.

NYOLCADIK FEJEZET

TOWER HAMLETS, LONDON, 2001. FEBRUÁR

A lányok az apjuk előtt álltak, és lábujjaikat a szőnyegbe mélyesztették. Csanu törökülésben ült a földön. Előrehajolt, a hasa betöltötte a comb-lábszár bölcsőt. A székek kegyvesztetté váltak. Már padlópárti volt.

– Rajta – mondta. – Kezdjétek. – Összeütötte a tenyerét. Sáhána megbökte Bibit a könyökével. Bibi köröket rajzolt a nagylábujjával. A

copfjai az arca mellett lógtak; kötélhágcsók a feje búbjára. Naznín leszedte a mosott ruhát a szárítólécről, és élénk hajtogató és szortírozó hadjáratba kezdett. Tevékenykedésre – általános és otthoni és vidám tevékenykedésre volt igény. A ruhák még nedvesek voltak.

– Tudja – mondta Naznín. – Hallottam, hogy gyakorolta tegnap. Csanu felemelte nyitott tenyerét. Az elhallgattatás gesztusa volt, vagy fenyegetés

Bibinek. Végre elkezdte: „Oh Amar Shonar Bangla, ami tomay bhailobashi Kék egeid, szellőid szívemet dalra fakasztják...” Csanu sóhajtott és megdörzsölte a pocakját. Úgy gyömöszölte, mint egy párnát,

az öklei körkörösen dolgoztak. Öt napja tanította a lányait, hogy elszavalják az „Arany Bengált”. Ma este elő kellett adniuk az egész verset. Csanu hazakészült a családjával, és Tagore volt az első lépés ezen az úton. Bibi folytatta:

„...Mint furulyát a lehelet. Tavasszal, ó, én édesanyám, mangóligeteid Mámorító illata zsongít el Ó, zabolátlan öröm!” A hangja nem árult el örömet vagy izgalmat. Nyugtalanul vánszorgott előre, attól

tartva, hogy az intonáció egy hirtelen kitörése kisiklathatja az emlékezet vonatát. Csanu abbahagyta a gyömöszölést. – Ó – mondta hangosan, és szétnézett a szobában. – Zabolátlan öröm! Bibi elfordította a fejét, hogy hátralessen, aztán az apjára pillantott. Csanu

láthatatlan közönsége zavarba ejtő, mégis nyilvánvaló valóság volt a számára. Érezte a jelenlétét, bár ő nem látta, mint az apja.

– Próbáld meg újra – sürgette Csanu. A figyelmét a bal lábfejére fordította, egy új fagydaganatot nyomogatott gyengéd ujjakkal.

– Ó. Zabolátlan. Öröm. – Bibi összefogta a copfjait az álla alatt, mintha meg akarná akadályozni, hogy megint kinyissa a száját. Engedélyre várt.

Csanu félrebillentette a fejét, és filozofikus hangulatban maradt. – Nem várhatjuk az amrafától, hogy mangót teremjen. Bibi most már vágtatott: „Ősszel, ó, én édesanyám Virágba borult rizsföldjeiden Mindenütt ott látom a te vigyázó mosolyod! Ó, mennyi törődés, báj, és mennyi becéző gond van Száz mosolyodban.” Itt megtorpant, a bizonytalanság váratlan szakadéka előtt. Csanu Sáhánára

nézett. Sáhána karba tett kézzel állt, és felső ajkát begyűrte az alsó alá. Naznín ide-oda járkált a szobában, teendőket talált ki és élénk, köznapi zajokat csapott. A lánya veszélyes száj tartásából előre látta a várható testi fenyítést.

Ezek a verések, amelyeknek a fölvezetése rettentő, a kivitelezése pedig hihetetlenül ügyetlen volt, gyakori rituálévá váltak. A család minden tagja áldozatul esett nekik, de leginkább Csanu. Kivétel nélkül mindig Sáhána szította fel a haragját, és úgy tűnt, Sáhána az, aki a legkevésbé szenved.

– Mondd meg a kis memszahíbnak, hogy összetöröm minden csontját. – Csanu soha nem intézte közvetlenül idősebb lányához a fenyegetéseit. Többnyire Naznín volt a közvetítője, vagy, ha egy új és különösen rémes fenyegetést talált ki, Bibit választotta. – Forró zsírba mártom a fejét, és kidobom azon az ablakon. Gyerünk, mondd meg a memszahíbnak. Gyerünk, mondd meg a nővérednek. – Bibiben meg lehetett bízni, hogy szóról szóra átadja az üzenetet, bár Sáhána ritkán volt egy-két méternél távolabb. Ebben megbízhatóbb segéd volt az anyjánál, aki csak halk vigaszokat mormolt, és megpróbálta hatótávolságon kívülre vinni a lányokat.

Sáhána nem akart klasszikus bengáli zenét hallgatni. Ahogy bengáliul írt, az rémisztő volt. Farmerban akart járni. Gyűlölte a kamízát, és tönkretette az egész ruhatárát úgy, hogy leöntötte festékkel. Ha sült bab és dhál között választhatott, nem volt kérdés. Ha Banglades szóba került, pofákat vágott. Nem tudta és nem volt hajlandó megtanulni, hogy Tagore több, mint költő és Nobel-díjas, és nem kevesebb, mint a nemzete valódi atyja. Sáhánát nem érdekelte. Sáhána nem akart hazamenni.

Csanu kis memszahíbnak hívta, és kifárasztotta magát a fenyegetőzéssel mielőtt verni kezdte bármivel, ami a keze ügyébe akadt. Újsággal, vonalzóval, füzettel, egy foszlott papuccsal, és egyszer, katasztrofális módon, egy banánhéjjal. Soha nem tanulta meg, hogy megválogassa az eszközt, és soha nem jutott eszébe, hogy a kezét használja. Egy eszköz nélküli verés az atyai kötelesség elmulasztása lett volna. Odaadással vert, de tehetségtelenül. Minden erejét a nijába – a szándéka kinyilvánításába – adta bele, és abban találékony és ügyes is volt, de a kivitelezésnél már elfogyott a lendület. Mialatt az apja még mindig a kínzás fajtáit ecsetelte, és összevissza hadonászott, Sáhána elszaladt és lehajolt, és bebújt valami bútor alá vagy az anyja lába mögé. Bibi pedig maga köré fonta a karját, elborította a fájdalom, egy kéz pedig benyúlt Naznín hasába, és megmarkolta a zsigereit, felrángatta a torkába, Csanu meg abbahagyta a kiabálást és abbahagyta a csapkodást, és rángatózni kezdett, a szemöldökétől az ujja hegyéig. Sáhána átvette a haragját, és elkiáltotta a végszót, amelyet már mindenki ismert.

„Nem én akartam ideszületni.” – A nővéred folytatja – mondta Csanu Bibinek. Bibi kinyitotta a száját, mintha

jelezni akarná, hogy készenlétben áll. Sáhána kieresztette az alsó ajkát, a plafonra szegezte a tekintetét, és monoton

hangon szavalni kezdett: „Gyönyörű takarót terítesz a fügefák Lába elé, és a folyóknak partjaira. Ó, én édesanyám, ha pereg ajkadról a szó Méz az az én füleimnek! Ha arcodat, ó, én édesanyám, homályba borítja a bánat Sírnak az én szemeim...” Csanu lehunyta a szemét, miközben kicsordultak a könnyei. A pocakja még egy

kicsit előbbre gördült a combok fészkébe. Dúdolni kezdett, és dalban folytatta a verset. A gyerekek Naznínra néztek, aki egy lassú pillantással megerősítette, hogy vége. Szélesre tárta a karját, és beterelgette őket a szobájukba.

Késő este, a csövek és a víz és az áram örök imáit duruzsoló falak hangjánál Naznín kivágta a szőrt a férje orrából. A csend éberré tette. Egész nap, reggeltől estig érzékelte az életet maga körül, mint valami halvány lámpa fényét, amelyet égve hagytak a szoba sarkában. Régebben zavarták ezek a lezárt és bedobozolt és fárasztó tevékenységek. Amikor megjött, először az egyedüllétet ismerte meg, aztán az intimitást, és végül egy újfajta együttlétet. A feleség fölöttük, aki éjjel használta a vécét. Ő és Naznín csak köszönő viszonyban voltak, de Naznín ismerte a hólyagja működéséről. A tejesember ébresztőórája, amely elárulta Naznínnak, milyen kimerítő napirendje van a szomszédjának. A nő a másik oldalon, akinek az ágya dongott a falon, amikor eljöttek a szeretői. Ezek voltak az ő ismeretlen bizalmasai.

Valahol fent egy férfi fojtott nevetése köhögésbe csúszott át, a köhögést pedig léptek némították el. A szekrény mögül egy tévé fütyült és tapsolt. Naznín elengedte magát. Kinyisszantott egy kövér szőrszálat a bal orrlyukból, és nézte, ahogy Csanu mellének ágacskáin landol.

– Kész – mondta. Letérdelt a földre az ágy végénél, és hozzálátott a tyúkszemekhez.

– Tudniillik – mondta Csanu -, még csak gyerek. – A hangja ünnepélyes volt. Olyan hang, amilyet az orvos használ, hogy közölje a rossz híreket.

Naznín lenyesegette a viaszos bőrt. Sáhána már csak félig volt gyerek. Vagy inkább néha teljesen gyerek volt, és néha valami más. A lehető legmegdöbbentőbb dolog: egy másik ember.

– Még csak gyerek, és máris megkezdődött a romlás. Ezért kell mennünk. Naznín a mag körül nyiszált. Volt idő, amikor undorítónak találta ezt a hámozást

és kaparást, de mára semmiség lett. Csak idő kellett hozzá. Felnézett, és meglátta Rakíb fényképét az éjjeliasztalkán. Az üveget le kell porolni.

– Tervezés és felkészülés – mondta Csanu. – A lányoknak fel kell készülniük. Szerencséjük, hogy itthon vagyok. – Jobbra-balra rángó szája kétkedőnek tűnt. Fogta a könyvét, és hátradőlt az ágyon.

Naznín összeszedte a hulladékot. Ha elmennének Dakkába, Haszinával lehetne. Minden idegszála efelé törekedett, mintha a puszta fizikai vágy oda tudná repíteni. De a gyerekek boldogtalanok lennének. Bibi talán hamar rendbe jönne. Sáhána soha nem bocsátana meg neki.

A képen Rakíb egy kicsit hasonlított Csanura. Vagy talán minden pufók kisbaba hasonlít egy kicsit Csanura.

Elmennek. Vagy maradnak. Csak Isten tartja itt vagy küldi el őket. Naznín tudta a szerepét, réges-régen megtanulta, az elhalt bőrt görgette a tenyerében, és csendben ült és várta, hogy elmúljanak az érzések.

Amikor Haszina elveszett és megkerült, és újra elveszett és megint visszatért hozzá, Naznín a férjéhez fordult.

– A húgom. Ide akarom hozni. Csanu meglengette vékony karját. – Hozd ide. Hozd ide őket mind. Csinálj itt egy kis falut. – Az eltúlzott nevetéstől

rázkódott vékony válla. – Szerezz egy ládát és vess bele rizst. Csinálj rizsföldet az ablakpárkányon. Mindenki otthon fogja érezni magát.

Naznín megtapogatta a levelet a csólijában. – Nehézségei voltak. Csak egy húgom van. Csanu a halántékára csapott, aztán a falakhoz fordult. – Nehézségei! Még hogy nehézségei voltak! Hogy engedhetjük? Volt itt valakinek

valami nehézsége? Dehogy! Bármit, amit tehetünk, hogy véget vessünk a nehézségnek, meg kell tennünk. Most rögtön. – A hangja, bár sipítássá vált, nem veszített a hangerejéből.

Nem magyarázhatta el. Haszina még mindig a gyárban dolgozik. Csak ennyit tudott Csanu. Naznín leste a postást, elrejtette a leveleket, semmitmondó megjegyzéseket tett arról, hogy a húga jól van, csak kisebb kellemetlenségei akadtak. Csak annyit tehetett a húgáért, hogy megkíméli a további szégyentől, és ezt meg is tette. Naznín megfordult és az ajtóhoz ment.

– Asszony! – kiáltott utána Csanu. – Nem felejtesz el valamit? Naznín megállt. – Mi megyünk oda. Eldöntöttem. És ha én eldöntök valamit, az úgy is lesz.

De nem volt pénzük. Pedig kellett a pénz. Jegyekre, bőröndökre, a bútorok szállítására, egy dakkai házra.

– Vannak nők, akik varrnak otthon – mondta Naznín. – Razja tud nekem munkát szerezni.

– Raz-ja – mondta Csanu. – Folyton ez a Razja. Hányszor mondjam, hogy tiszteletreméltó-félékkel érintkezz? – A szófán feküdt lungiban és atlétatrikóban. Már nem hordott padzsamát, hogy a közelgő hazatérésre emlékeztessen, és gyakran töltötte a napot ruhátlanul elterülve a szófán, vagy a padlóra szegezve a könyvei alatt.

Egy ideig eltöprengett, és a hasa hurkáit tanulmányozta.

– Némelyik ilyen tanulatlanféle azt mondja, ha a feleség dolgozik, az csak azért van, mert a férje nem tudja etetni őket. Szerencséd, hogy én művelt ember vagyok. – Naznín várta a folytatást, de Csanu mély merengésbe merült, és nem mondott többet.

Mostanában, hogy a gyerekek iskolában voltak, és Csanu felfordulást csinált a nappaliban, Naznín gyakran visszavonult a konyhába, vagy a hálószobában ült, amíg a szekrény ki nem űzte, hogy körbejárkáljon a lakásban egy nedves ronggyal, törölgessen és pakolásszon. Csanu nem adta jelét, hogy állást keresne. A megtakarított pénzük kicsi építménye porrá lett. Egy végső cselekvési rohamban Csanu öltönyt vett föl és elment, hogy a tanácstól kicsikarjon egy lakáscserét. Az új lakás a Rosemead háztömbben volt, egy emelettel a legfelső alatt, két emelettel Razja fölött, és volt még egy hálószobája.

– Még működnek a régi kapcsolatok – mondta Csanu. – Bizony, elég gyorsan pattantak fel, amikor megláttak. Az öreg Dalloway kezet rázott velem. Sajnálta, hogy elveszítette egy jó emberét. Ezt mondta. – A vécé örökösen el volt dugulva, a vakolat pedig lepattogzott az előszobában. – Rá kell hajtanom a kapcsolataimra – mondta Csanu, de nem csinált semmit.

Naznín leült, és a kezét nézte. Csanu a könyvét olvasta. Már nem járt órákra. Az oklevelek száma stabilizálódott, és a szekrény aljában várták, hogy valakinek legyen energiája kiakasztani őket. Most többet tanított, mint tanult, és a fő kedvezményezettek a lányok voltak. Naznínnak is kijutott belőle.

– Tudniillik – mondta Csanu, még mindig hanyatt fekve, a könyvet a feje fölött tartva -, ezek az emberek, akik lenéznek minket, mint valami parasztokat, semmit sem tudnak a történelemről. – Kicsit feltámaszkodott, és megköszörülte a torkát. – A tizenhatodik században Bengáliát a Népek Paradicsomának hívták. Ezek a mi gyökereink. Tanítanak itt ilyesmit az iskolában? Tud Sáhána a Népek Paradicsomáról? Csak az árvízről és éhínségről tud. Az egész nyomorult országban csak egy nyomorult hadirokkantat lát. – Tovább tanulmányozta a szöveget, és apró, elégedett, doromboló hangokat hallatott.

– Tudniillik, ha az embernek van történelme, van büszkesége is. Az egész világ Bengáliába ment kereskedni. A tizenhatodik és a tizenhetedik században. Dakka a textil hazája volt. Ki találta fel a sok muszlint és damasztot meg mifenét? Mi. A hollandok, meg portugálok, meg franciák, meg angolok sorban álltak, hogy megvegyék.

Most felállt, és újrakötötte a lungiját. Naznín nézte, ahogy a szófa körül járkál, és tudta, hogy a ma esti órára készül a lányokkal. Bibi majd az ölében ül, és a nyugodtságával próbálja biztosítani arról, hogy megtanulja a leckét. Sáhána felváltva ugrándozik és morcosan elnyúlik keresztben egy fotelban. Amint Csanu befejezi, a tévéhez szalad és bekapcsolja, és Csanu vagy elnézően fog mosolyogni, vagy kizúdít egy szitokáradatot, amely mindkét lányt az ágya biztonságos partvonalához űzi.

– A történelmi érzék – mondta Csanu. – Ez hiányzik belőlük. És ne felejtsük el: a bangladesiek, akikkel érintkeznek, szilhetiek, nem mások. Nem látják nemzetünk jobbik arcát.

– Oszmaní ezredes – mondta Naznín halkan. – Dzsalál Sáh. – Mi? – kérdezte Csanu. – Micsoda? – Nagy nemzeti hőseink, és... – Tudom, kicsodák!

Naznín bocsánatkérően mosolygott, aztán hozzátette: – És mindketten Szilhetből valók. – Hát pont ezt mondom én is. Ezek az emberek itt egyszerűen nem a valódi

fényében mutatják a nemzetünket. – Lecsapott a könyvre, és pörgetni kezdte a lapokat. – Mit mondott tudniillik Warren Hastings a népünkről? – Dünnyögött és megmozgatta az arcát, miközben az idézetre készült. – „Nyájasak, jóindulatúak...” Rengeteg jó tulajdonságot talál. Röviden, úgy gondolja, hogy a mi népünk „annyira mentes az emberi szenvedély legrosszabb sajátságaitól, mint bármely más nép a föld színén”. – Diadalmasan meglengette a könyvet. – Szerinted tanítják ezt az angol iskolákban?

– Nem tudom – mondta Naznín. – Ez egy angol könyv? – Eltűnődött, vajon ki lehet ez a Warren Hastings.

Csanu nem törődött vele, és a karzatnak játszott. – Nem. Nem ezt tanítják. Csupa árvíz itt, éhínség ott, meg a pénzgyűjtő

perselyek. – A könyvvel megvakarta belül a fülét. Naznín Sáhánára gondolt, hogyan gyűjti össze hosszú, keskeny arca minden kicsi

vonását, mintha megpróbálná eltüntetni, lezárni a működésüket. És a máztól, amivel bevonta, sokkal tapasztaltabbnak látszott, sokkal érettebbnek a koránál. Most bemegyek, mondta, és lehet, hogy ki sem jövök többet. De amikor ez elmúlt, csak a duzzogás maradt, a duzzogás pedig a rá következő hisztiben mutatkozott meg. Akkor a szája dühös, kerek lyukká változott, és Sáhána rugdosódni kezdett. Rugdosta a bútorokat, rugdosta a húgát, és legfőképpen az anyját rugdosta.

– Négy európai nemzet harcolt az országért. És amikor az angolok átvették az uralmat, ez adott nekik elég erőt egész India elfoglalásához. – Izzadság gyöngyözött a homlokán, pedig a szoba nem volt túl meleg. Letörölte a karjával. – A tizennyolcadik században – a szófa mögül lenézett a puha kútba, amelyet a feneke hagyott a párnán – az országnak ez a fele gazdag volt. Stabil. Művelt. Ez szolgáltatta – mi szolgáltattuk – Anglia Indiai Birodalmából származó bevételeinek egyharmadát. – A könyv kicsúszott a kezéből, és Csanu lehajolt érte. Megdörzsölte a párna csücskét, és a távolabbi falra nézett, arra a helyre, ahol a régi lakásban az oklevelei lógtak. Elmosolyodott, és a pofazacskói felnyomódtak a szeméig.

– A büszkeség elvesztése – mondta a falnak – rettenetes dolog.

Naznín éjszaka felkelt, és kiment a konyhába. Elővett egy műanyag dobozt a hűtőből, és a mosogatónak támaszkodva megette a hideg curryt. Ha lenne munkája, félre tudna tenni. És ha félre tudna tenni, lenne elég pénzük, hogy elmenjenek Dakkába. Vagy ha nem mennek Dakkába, félretenne annyit, hogy pénzt küldjön Haszinának. Csanu nem tudná, hány bélést varrt be vagy hány kabátra csinált gomblyukat. Nem tudná, mennyi pénznek kell lennie, és félre tudna tenni valamennyit.

A hold homályos ma éjjel. Ragyás képpel egy bordó tintafelhő mögött bujkál, és megpróbálja belefojtani magát a túl sekély égbe. Haszina azt írta egyszer, hogy nézi a holdat és rá gondol, hogy ugyanezt a Holdat nézi. De itt olyan alacsony volt az ég, olyan keskeny, nehéz volt elhinni, hogy ez ugyanaz a tágas mennybolt, mint amelyik Haszina fölött magasodik; és Dakkában most nincs is fenn a hold, és lehet, hogy ez végső soron mégsem ugyanaz a hold.

A csap alá dugta az arcát, és kinyitotta a hideg vizet. – Amma. Bibi állt az ajtóban. Nézte, ahogy Naznín megtörli az arcát egy konyharuhával.

Azért széles a homloka, hogy minden gondját elbírja. – Éhes vagy? – kérdezte Naznín. Bibi bólintott. Odajött, nekitámaszkodott a mosogatónak, és megborzongott.

Naznín a kekszes doboz felé nyúlt, de Bibi a Tupperware-re mutatott. Naznín kanalával evett, de csak egy kanállal ment le. Egymással töltötték ezt az időt, és nem pazarolták beszélgetésre. Nézték egymást, és Naznín úgy tett, mintha kinézne az ablakon, miközben Bibi, aki túl kicsi volt, hogy kilásson, úgy tett, mintha a repedt csempéket nézné a csap mögött.

Razja hátul a derekához nyomta a két tenyerét.

– Tudod, mit mondanak a faluban: egy nő húszéves korában már öreg; nos, előtted most egy vénségesen vén asszony áll.

A haja sűrűn tele volt ősz szálakkal. Széles, fekete keretes szemüveget viselt; ez kicsinyítette az orrát, de felnagyította a mély ráncokat a szeme alatt. Mióta megkapta a brit útlevelet, szerzett egy pulóvert, amelynek az elejére egy nagy brit zászlót, Union Jacket nyomtattak, és a kedvenc összeállításában, barna, gumis derekú nadrággal viselte. A nadrág elején vastag varrás volt, hogy úgy nézzen ki, mintha éle volna. Odatartotta a kezét Naznín elé.

– Nézd meg az ujjaimat. Ízületi gyulladás. – Visszahúzta a kezét, hogy a fájásra nyomja. – És a hátam kikészít. Reggeltől estig csak varrok és varrok. A gyerekek elveszik a pénzt, enyém a reuma.

– Mindenkinek ropognak kicsit a csontjai – mondta Naznín. Körözött a vállával, hogy megmutassa, ő sem kivétel. – Nem vagy olyan öreg.

– Eh-khöm – mondta Razja, tettetett torokköszörüléssel. – Eh-khm-khömm. – A fejét csóválta, és a száját fölfelé és körbe mozgatta. – Azraíl már az ajtóban van. Hogy tagadhatod? Ez a nő öreg. Egy vénasszony.

Naznín nevetett. – Uram, neked mindig igazad van. Razja nevetése fémesen csengett. Bármilyen sokszor hallotta is, a hirtelen

érccsengés mindig megijesztette Naznínt. Most körülnézett, hogy lássa, csukva van-e az ajtó. A lányok a hálószobájukban írták a leckéjüket, és nem akarta, hogy hallják, ahogy Razja kicsúfolja az apjukat.

– De nem tréfadolog ez a gépvarrás. Tönkreteszi a kezet, a hátat, a szemet. – Razja megvonta a vállát. A zászló ráncot vetett. – Nem érdekel. Mi másra való ez a test? Elhasználom a gyerekeim kedvéért. Csak az érdekel, hogy nekik ne kelljen ugyanezt csinálniuk, mint nekem. És szép otthont is teremtek. Új székek, új szófa, az én gyerekeimnek nem kell használt fogkefe. Ezért dolgozom.

– Tarík élvezi a műegyetemet? – Oké, mama – mondta Razja angolul. – Mindig minden „Oké, mama”. Az a fiú

azt hiszi, hogy engem Oké-mamának hívnak. – Meddig kell tanulnia? – Még két-három évig. Honnan tudjam? Kérdezd meg a férjed, meddig kell a

fiúnak tanulnia. Attól függ, milyen széles a fal, és mekkora a diploma.

Naznín nevetgélt. Két kuncogás között kicsit elgondolkozott, tényleg jól teszi-e, hogy eltűri, hogy Razja ilyen szabad szájú legyen a férjével kapcsolatban. Aztán a kuncogások felértek az orrába, és horkantott, és kalimpált a lábával, és az oldalára esett a szófán, a barátnője mellé.

– Igen – mondta Razja. – Ha a diplomák nem töltik meg a falat, el lesz fenekelve. – Elég – mondta Naznín a szemét törölgetve. Felegyenesedett. – Csak azt remélem, hogy baromi gyorsan megtölti, mert a gatyánk is rámegy.

Bármennyi pénzt adok, mindig több kell neki. „Adsz húsz fontot tankönyvre, mama?” Épp az előző nap adtam neki húsz fontot. Megmondtam neki, a faluban: egy tankönyv öt gyereknek. „Oké, mama. Adsz húsz fontot?”

– Kell nekik a könyv a tanuláshoz. Mit csináljunk? – Nem csak a könyvek. Ez meg az a számítógéphez. Diszk és meghajtó és alátét

meg tudom is én. – Razja átvetette egyik bokáját a térdén, és megfogta a göröngyös cipőt. Hallgatott, és egy pillanatig Naznín nem a barátnőjét látta, hanem az elgyötört nőt a reumás kezével és ápolatlan arcával.

– Jó fiú – mondta Naznín. – Ó, igen. Jó fiú. Szereti az Oké-mamáját. De néha aggódom, hogy túl sokat tanul.

Olyan csendes. Mindig a szobájában van. Mondom neki, hogy menjen el, találkozzon a barátaival. És azt mondja, oké, mama, és visszamegy a szobájába.

– Sefali nemsokára leérettségizik? Razja hátradőlt, és a nadrágzsebében kotorászott. Elővett egy doboz Silk Cutot és

egy eldobható öngyújtót. Ez újdonság volt, és végképp megerősítette Csanuban, hogy Razja javíthatatlanul aljaféle. Naznín légfrissítőn kezdett gondolkozni, és hogy vajon Csanu hamarább hazajön-e, mint ahogy a barátnője elmegy. Razja rágyújtott, és az orrából jövő világosszürke csíkok összekeveredtek a haja bolyhos szürkéjével.

– Igen. Aztán évhalasztást akar. – Úgy ejtette ki a szót, mintha egy bot végén himbálózó szardarab lenne.

– Az mi? – kérdezte Naznín. – Az évhalasztás? – Mielőtt egyetemre megy. Egy évet azzal akar tölteni, hogy nem csinál semmit. De az évhalasztás valahogy hivatalosan csengett, és Naznín tudta, hogy még nem

érti. – Miféle semmit? Razja letette a cigarettáját a narancssárga lábú, üvegtetejű asztalra, és

előrenyújtotta nyitott tenyerét. – Látod ezt a bal kezet: nincs rajta semmi. Látod ezt a jobb kezet: nincs rajta

semmi. Nos, mondd meg, miben különbözik az egyik semmi a másiktól? – Jaj – mondta Naznín. – A cigaretta. – Legurult az asztalról, és a zöld-lila

szőnyegen égett. – A francba. Elcsúfítottam a szőnyegedet. – Nem is tudom – mondta Naznín. – Ha egy szőnyeg már amúgy is zöld és lila,

nehezen mondhatjuk, hogy elcsúfítottuk.

A lányok épp fogat mostak, amikor Csanu hazaért. Betántorgott az előszobából, és ledobott egy nagy kartondobozt a lábához. Kibújt egy sporttáska szíjaiból, amely át volt vetve a vállán, és azt is ledobta. Ettől egy újabb nagy darab vakolat vált le a falról. A por megült Csanu haján.

Néhányszor összeütötte a tenyerét, mint az olyan ember, aki elvégezte a feladatát, és most várja a dicséretet.

– Tessék – mondta, még mindig kifulladva. – Nem azt teszem mindig, amit kérsz? Megvan. – Naznínra ragyogott. A lányok kidugták a fejüket a fürdőszobából. – Gyertek – kiáltotta nekik Csanu. – Nézzétek, mit hoztam anyátoknak.

A lányok kijöttek hálóingben, és szorosan Naznín mellé álltak. Fogkrém- és szappanporszaguk volt, és a kicsi, tiszta testek egyszerű illata. Naznínnak semmilyen ürügy nem jutott eszébe, hogy most elkapja őket és megcsókolja fénylő fejüket.

– Tudjátok, amikor elvettem anyátokat, azt hittem, egyszerű, falusi lányt kapok, aki nem okoz majd nekem gondot. – Eljátszotta nekik a bolondot. Forgatta a szemét, és felfújta az arcát. – De most már főnökasszony. Bármit is mond, apátok elrohan és megcsinálja. Nézzétek meg. Nézzetek bele a dobozba.

A lányok együtt mozdultak előre. Bibi ráncigálni kezdte a barna ragasztószalagot. Sáhána félretolta, és átvette az irányítást. Hirtelen mindkét lány a kartont szaggatta, beledugta a karját a dobozba, és visongott.

– Á, várjatok. Anyátok is hadd lássa. Naznín közelebb jött, és leguggolt a doboz mellé. Egy varrógép volt benne, és egy

tekercs összegubancolódott kábel. – Születésnapi ajándék – mondta Csanu. Nem most volt a születésnapja. – Korai születésnapi ajándék. – Épp erre vágytam. Soha nem tartották a saját születésnapjukat, csak a lányokét. – Próbáljuk ki – mondta Bibi. Csanu lehajolt, és kicipzározta a nagy vászontáskát. Egy számítógép volt benne. – Ez a te születésnapi ajándékod? – kérdezte Bibi. – Pontosan. – Csanu el volt ragadtatva. – Igen, az. Feltették a számítógépet az ebédlőasztalra, és mellé a varrógépet. Találtak cérnát

és anyagdarabokat. Naznín eltört egy tűt, Csanu beletett egy másikat, és Naznín hozzávarrt egy konyharuhát egy rongyhoz, amellyel a padlót szokta feltörölni.

– Anyátoknak szerencséje – mondta Csanu a lányoknak -, hogy művelt ember vagyok.

Sáhána körbevarrt egy párnahuzatot. Bibin volt a sor, de nem tudta egyszerre kezelni a pedált és a tűt. Egy helyben tartotta az anyagot, miközben újból Sáhána következett. Aztán Csanu megtalálta a beállítást a cikcakkvarráshoz, és mintákat csinált egy régi alsónadrágra. Naznín letörölte a fakózöld házát, bár csak vékony hajszálrepedések voltak rajta, amelyeket nem lehetett eltávolítani. A gép egy kicsit felmelegedett a használattól, és Naznín úgy érezte, pihentetni kell.

– A számítógép! – kiáltotta Bibi. – Majd én – mondta Csanu, miközben a lányok a monitorhoz nyomakodtak.

Hosszas bedugdosás és átdugdosás és gombnyomkodás után a monitor felbúgott, és feketéből lassan szürkévé, majd kékké vált. Csanu mindvégig tájékoztató kommentárt tartott. Látjátok. Így hívják. Ez a kábel idejön a. Soha ne nyúljatok semelyik. Megmutatom, hogy a. Sáhána felfelé nyújtogatta a karját könnyű hálóingében. Szólni akart az apjának, hogy vegye le a kabátját. Naznín megállította egy kérlelő pillantással. Ezek a derűs pillanatok úgyis olyan ritkák.

Bibi feszülten hallgatta az apját, mintha később kikérdeznék. A befejezetlen mondatok feladványok voltak, és később talán felszólítják, hogy adja meg a hiányzó szavakat.

Csanu leült, és gépelni kezdett. Minden leütés előtt közelről megvizsgálta a billentyűzetet, egészen a betűkhöz tolta az arcát, mintha valami értékes csúszott volna be a rések közé. Percekkel később befejezett egy mondatot. A lányok odatolakodtak, hogy lássák. Már rég elmúlt a lefekvés ideje.

Bibi felolvasta. – „Tisztelt uram, azért írok, hogy értesítsem.” – Hamar visszajön minden – mondta Csanu angolul. Az arca kipirult az örömtől. Naznín a pénzen kezdett töprengeni. Honnan szerezte a pénzt? Úgy döntött,

hogy nem gondolkozik rajta. Sáhána elment, és Naznín követte a lányok szobájába. Sáhána az íróasztalánál ült.

Csanu mindkettőjüknek készített egy íróasztalt egy konyhapultdarabból, amelyet egy konténerben talált. Polcokat is tett az ágyuk fölé a tankönyveknek, de semennyi szög vagy ragasztó vagy káromkodás sem tartotta a falon őket, és végül a lányok – akiknek egy kicsit több eszük volt, és több horzsolás is volt rajtuk – nem voltak hajlandók a polcok alatt aludni. A polc a földön hevert az íróasztalok alatt, és a tetejére halmozták a könyveket.

Naznín a lánya mögé állt, és megsimogatta a haját. – Nekünk nem szabad itthon angolul beszélnünk – mondta Sáhána, átlépve a

megengedett maximális hangerőt. Mindig ott volt köztük ez a feszültség. Soha nem tudták túltenni magukat a

csalódásaikon. Ha Sáhána fiú lenne, másképp volna? Csanu alig vett tudomást Bibiről. Beszélt hozzá, de hogy meglepődve, ha elkezdene válaszokat kapni.

– És mi mindig betartjuk a szabályt? – kérdezte Naznín. – De eleve az ő hülye szabálya! – Tudom – mondta Naznín. Amikor Csanu elment otthonról, a lányok gyakran váltottak nyelvet. Naznín

hagyta. Talán még bátorította is. Évekkel azelőtt, még mielőtt Rakíb megszületett, Razja megpróbálta átadni a

tanfolyamon tanultakat Naznínnak. De ezek törékeny dolgok voltak, sérülékenyek. „Segítsen kérem kitölteni a nyomtatványt.” Naponta körülbelül százszor gyakorolta. Eddig semmi hasznát nem vette.

Az elmúlt másfél évtizedben összeszedett innen-onnan egy kis szókincset. A tévéből; a rövid beszélgetésekből abban a néhány nem bengáli boltban, ahová betért; a fogorvosnál, az orvosnál, a tanároktól a lányok iskolájában. De igazából a lányok tanították. Leckék, tankönyvek, vagy Razja „kulcsszavai” nélkül. A módszerük egyszerű volt: elvárták, hogy megértse őket.

Naznín visszaváltott bengálira. – A házasságunk kezdetén főiskolára akartam járni, hogy megtanuljak angolul.

De apád azt mondta, hogy nincs rá szükség. Sáhána elhessentette az anyja kezét a hajától. Amikor sóhajtott, és a mellkasa

felemelkedve nekinyomódott a hálóinge fehér, bolyhos pamutjának, Naznín látta, hogy kezd nőni a melle.

– És igaza volt. Eleget tudok. – A keze a lánya válla fölött tétovázott. – De amikor fiatalabb voltam, mindenért aggódtam.

Sáhána megfordult. A szeme, a szája, az orra összeszűkült. – Na és? Miről beszélsz? Mit érdekel engem? Gyűlölöm. Gyűlölöm. – Felugrott,

összeszorította a kezét és a fogát. És kicsi, puha lábával sípcsonton rúgta az anyját.

Két hét elég volt, hogy megtanulja az összes funkciót. Megtanulta a fércelést, szegést, gomblyukazást és behúzást. Razja eljött ellenőrizni, és házi feladatokat adni. Naznín cipzárakat rakott be, varrásokon száguldott végig. Beszegte Csanu trikójának lifegő végét, és aláöltötte a gallért egy babaruhán. Nem volt több törött tű. Nem volt több foszló konyharuha. Minden fölösleges anyagdarab a házban összeöltődött és szétválasztódott, és egyesült egy másikkal. Hogy nagyobb hosszúságon gyakoroljon, Naznín levette a függönyöket, és hengereket varrt belőlük. Az ebédlőasztalon hevertek, mint leeresztett vitorlák. Színes cérnagombolyagok ültek Csanu könyvein, színes zászlók, amelyek mutatják a tudáshoz vezető utat. Naznín hozzálátott a feladatához, miközben Csanu olvasott és a billentyűket verte, énekelt és motyogott, eszébe jutott a székek iránti ellenszenve és leült a földre, eszébe jutott a merev térde és felállt, dudorászott és olvasott, gépelt és beszélt.

Csanu ma elment ennivalót vásárolni. Sáhána iskolába menet hamburgert kért. Csanu currys halfejet tervezett, szárított hilsából, ha friss nincs. Miután Naznín kimerítette az anyagtartalékokat, épp felfejtette egy alsószoknya selyemszegélyét, és arra gondolt, hogy vesz egy vékonyabb tűt, amikor kopogtak az ajtón.

Iszlám asszony támaszkodott a lépcsőházban, Ralgex sprayjel a kezében. Naznín bevitte helyette az ormótlan fekete táskát, és egyik karját Iszlám asszony könyöke alá tette, míg bementek. Iszlám asszonynak meglepően hegyes volt a könyöke. Naznín lepakolt a szófáról, és a látogató leheveredett. Felhúzta a szárit a csípőjénél, befújta Ralgexszel, és nyögött. Befújta a hasát, behelyezte a flakont a kardigánja ujjába, és megint fújt. Aztán befújt egy zsebkendőt, és az arcára tette. Köztudomású volt, hogy ezeket a műveleteket csendben kell elvégezni, és megfelelő időt kell hagyni a kiheverésükre. Naznín a közelében álldogált.

Bár semmilyen tekintetben sem látszott öregebbnek, mint amikor Naznín még fiatal asszonyka volt, Iszlám asszony kijelentette, hogy belépett az öregkorba. A fekete táska – amely viszont igencsak megöregedett – gyógyászati bőségszaruvá vált – mintha élete végén megtalálta volna valódi rendeltetését. Tabletta-, cukorka-, por- és üvegcsekészleteket hordozott. Voltak benne kenőcsös üvegek és titokzatos granulátumcsomagocskák. És voltak benne még pléhdobozok orvosi fűszerekkel, és egy-két laza csokor gyógynövény. De ezek pusztán csak tartaléknak voltak, talán vészhelyzetek esetére. Valahányszor megkérte Naznínt, hogy halásszon elő valamilyen gyógyszert, az kivétel nélkül mindig a Benylin köhögés elleni szirup volt.

Iszlám asszony erőtlenül a táska felé intett, és Naznín előreugrott, és kinyitotta a kövétől megfosztott csatot. Odaadta az üveget, és Iszlám asszony alaposan meghúzta a zsebkendője alatt. Az elmúlt tíz évben Naznín egyetlen olyan alkalomra sem tudott visszaemlékezni, amikor hallotta volna Iszlám asszonyt köhögni. A Benylin köhögés elleni szirup nagyon hatásos volt. Néha, valamelyik délutáni látogatásakor egy egész üveggel is megivott, és úgy egy órára elaludt. Csanu ilyenkor lábujjhegyen járkált körülötte, és túlzott suttogással beszélt Naznínhoz.

– Micsoda megtiszteltetés! Látod, milyen nyugodt nálunk? Ismertem a férjét. A Ralgex spray is mindig nála volt. Ennek a szaga, elkeveredve a nyelve alatt

tartott mentol és az édes köhögés elleni szirup szagával, a betegágy légkörét varázsolta köré. De a tekintete kemény volt és fényes, a hangja pedig nyílként hasította a levegőt.

– Aranybánya – mondta, eltávolítva a zsebkendőt az arcáról, és egy pillantást vetve a varrógép felé.

– Gyakoroltam – mondta Naznín. A tehéntrágyaszínű fotelban ült, és bizonyítékképpen felmutatott egy beszegett porrongyot.

– Lánykoromban mi kézzel tanultunk varrni. Nem volt ilyen könnyű dolgunk. Naznín, akinek kicsit be volt görcsölve a jobb keze, és eljátszott a gondolattal,

hogy kölcsönkéri a Ralgexet, csak helyeselni tudott. – Igen. Nagyon gyors. Jó gép. Iszlám asszony megrázta a papucsát. – Kezded küldeni a lányokat? A férjed azt mondta, hogy elküldöd őket, de még

nem voltak. – Ó – mondta Naznín. – Igen. A kulcscsontjára fújt Ralgex spray bűzén keresztül Iszlám asszony azt mondta: – Most már beteg asszony vagyok. Nagyon-nagyon beteg. Bárki bármit mondhat

nekem. Tudják, milyen gyenge lettem. Azt mondod nekem: „Igen, menni fognak”, de nem küldöd őket. De a beteg öregasszonyoknak bármit lehet mondani.

A madraszáról beszélt, az új mecsetiskoláról. Iszlám asszony nagylelkű adományából hozták létre. Sáhánának és Bibinek oda kellett volna mennie, miután vége lett a rendes tanításnak, de Csanu megtiltotta. Dühöngött.

– Ezt nevezik oktatásnak? Ide-oda hajlonganak, mint a kis papagájok a rúdon, és olyan szavakat recitálnak, amelyeket nem is értenek. – Majd ő tanítja őket. A Koránra, de mellé hindu filozófiára, buddhista bölcseletre, és keresztény példázatokra is. – Ne felejtsük el – mondta Naznínnak -, hogy Bengália hindu volt sokkal előbb, mint hogy muszlimmá vált volna, azelőtt pedig buddhista, és ez az első hindu időszak után volt. Csak a Mogulok miatt vagyunk muszlimok. Ne felejtsük el. – Iszlám asszonynak pedig azt mondta: – Igen, a feleségem el fogja küldeni őket. Emlékszem a férjére. A legtiszteletreméltóbb-féle ember volt. Egyszer vállalkozni is akartunk együtt. Jutaipar. Import-exportféle dolog.

Naznín kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Iszlám asszony félbeszakította. – Azt csinálsz, amit akarsz. Mondom is a fiaimnak: Ahmed asszony mindig azt

csinálja, amit akar, én nem avatkozom bele. Próbáltam törődni a fiával, úgy szerettem azt a gyereket, mintha a sajátom lett volna, de ő arcul csapott, én pedig nem avatkozom bele. – Ivott egy korty Benylint, és egy kis piros lé jelent meg az állán. – De ennyit mondhatok. Egy öregasszonynak is van füle. Ha azt hiszed, megsüketültem, hadd áruljam el, hogy jó a fülem. Hallom, mi történik. – Izgalmában félig felült, de most eszébe jutott beteg állapota, és karját a homlokára téve visszahanyatlott. Az üveg és a sprays flakon keretbe foglalta az arcát.

– Beszélek a férjemmel – mondta Naznín. Kiutat keresett. – Hogy van a csípője? Sok baj van vele?, ám az asszony felrántotta a szárija oldalát, hogy feltárja nagy, tökéletesen sima, barna csípőjét. Felmordult, mintha azt mondaná, most elégedett vagy?

– A fiaim azt mondják, menjek el csípőátültetésre, de én azt mondom, nem. Ne pazaroljunk el egy jó új csípőt. Nem akarom, hogy új csípővel temessenek el. Allah nem szereti a pazarló asszonyokat. Hagyjuk meg a jó csípőket azoknak, akik hasznát is tudják venni. Adjuk a pénzt a mecsetnek, nekem pedig csak egy kicsit a Ralgexre. Csak ennyit kérek. – Kis szünetet tartott, aztán elismételte, most szelídebben. – Csak ennyit kérek. – Aztán még egyszer nekifutott, visszafogott hangon, halkan, mintegy éreztetve, hogy az élete – akár e percben is – elillanhat. – Csak ennyit kérek.

Naznín a szék szélén ült, karnyújtásnyira a fekete táskától. – Nyisd ki nekem a táskát, gyermekem – mondta Iszlám asszony, még mindig

gyenge hangon. Naznín letérdelt, és kinyitotta. – Tedd a pénzt az oldalzsebbe. Nem számolom meg. – Nem számolja meg? – Naznín az ujjával végigsimított a megfakult, elgörbült

csaton. Benézett a csomagocskák és tubusok közé, hogy lássa, hol lehet a pénz. Egyértelműen praktikusabb lenne az oldalzsebben tartani, ahol könnyű megtalálni, nem pedig elrejtve valahol ennek a patikának a mélyén. Körbekotorászott. Valami ragacsos a bélésen. Egy kis por kirobbant egy vékony kartondobozból. Az egész táskában rendet kéne rakni. Már éppen fel akarta ajánlani, amikor Iszlám asszony azt mondta: – Ó, bárcsak fiatal és erős lehetnék megint.

Egy zacskó torokcukorka hevert összenyomva a táska alján. Naznín kihúzta és felmutatta.

– Nézze. Folyik belőle a méz. Iszlám asszony kitekeredett, és a könyökére támaszkodott. – Betetted a pénzt? – A hangja éles volt, és gyengébb tónusban rögtön hozzátette.

– Betetted, gyermekem? – Nem találom. – Nézd meg újra, gyermekem. Ötven font. Ahogy megegyeztünk. Naznín közelebbről is megnézte, a feje gyakorlatilag benne volt a táskában. A

szag lehengerlő volt, a gyenge egészség esszenciája. – Mit csinálsz? – rikácsolta Iszlám asszony. – Gyere ki a táskámból! Naznín felült, és mintha bélyeget sütöttek volna a tarkójára. Forróság terjedt szét

a koponyája körül, és át az arcára. – Maga kért... – mondta lassan. – Úgy festek szerinted, mint egy halott asszony? – kérdezte Iszlám asszony,

hirtelen nagyon is elevenen. Naznín csak annyira volt képes, hogy kinyissa, majd megint becsukja a száját. – Ki akarod fosztani a síromat? Add. Ide. A. Pénzemet. Most már tudta. Minden világos volt. Csanu kölcsönt vett fel. Iszlám asszony a

pénzért jött. De Naznín mégsem mozdult. Nem volt pénze, amit odaadhatott volna. A varrógép felé mutatva elmondta az egyetlen mentségét.

– Még csak gyakorolok. Még nincs munka. Iszlám asszony fontolóra vette egy pillanatra. Kicsi, fekete madárszeme Naznín

égő arcára tapadt. – Értem. Bocsáss meg egy beteg és nyugtalan öregasszonynak. Ez baráti

megállapodás. Fizess, amikor tudsz. – Eljátszotta, hogy nagy nehezen feltápászkodik, és Naznín segített neki, úgyhogy amikor felkelt, egyfajta ölelésben álltak. Iszlám

asszony megcsókolta, kemény száj a puha arcon. – Megértjük egymást. Újra eljövök. Szalám a férjednek.

Az ajtóhoz mentek. Iszlám asszony bedugott egy új mentolos cukorkát a nyelve alá, magára fújta az általános Ralgex ködöt, a receptre kapott parfümöt, és elvette a táskáját Nazníntól.

– Majd megtalálod a módját – mondta. – Allah mindig ad egy utat. Csak meg kell találnod. És legközelebb elhozom a fiaimat is. Szeretnének megint találkozni a férjeddel.

KILENCEDIK FEJEZET

Csanu a számítógépével hozzáfért az egész világhoz. – Bármit – mondta. – Bármit, amit látni akartok. Csak mondjátok meg, és én megtalálom. Ez a kis drót, amelyik belemegy a telefondugóba – látjátok? -, az egész a dróton keresztül jön.

– Használjuk az internetet az iskolában – mondta Sáhána angolul. Csanu úgy tett, mintha nem hallotta volna. Bibi a copfjaiba kapaszkodott. Olyan nagyon akarta, hogy semmi nem jutott

eszébe. – Szeretnék megint kadamot látni – mondta Naznín. Csanu felemelte az ujját. – Akkor fogsz is. – Már gépelt is. – Begépelem. Keresőszavak: Banglades virágai.

– A számítógép gondolkozott egy kicsit. Bibi a válla fölött Naznínra nézett. Sáhána felfelé fújt a frufrujára; ezt az új fejleményt Csanu szemtelenségnek vette. A képernyő életre kelt. – Száztizenhat találat – ámuldozott Csanu. Az egeret babrálta, és fonálról vastag fonálra megszövődött egy kép. A képernyőn egy sereg rózsaszín, tüskés labda gyülekezett.

– Kadam – mondta Naznín. – Un-csi – dalolta Sáhána angolul. Csanu nyugodt maradt. – Bangla2000 website. Ki akarja megnézni? Bibi közelebb lépett az apjához. De az Sáhánára várt. Naznín Sáhána karjára tette a kezét. – Menj, kislányom – suttogta. Sáhána meg se moccant. – Nézd meg. – Nem. Un-csi. Csanu felpattant, és ugyanazzal a lendülettel megpördült úgy, hogy az

ebédlőszék felborult. Az arca remegett: – Túl unalmas a memszahíbnak? – Mindjárt megnézi – mondta Naznín. Bibi elhátrált az apjától, alig észlelhető

csoszogással, ami olyan benyomást keltett, mintha az anyja erőtere vonzaná. – Mi a bajod van? – kiabálta Csanu angolul. – Akarod mondani – mondta Sáhána -, „mi bajod van?” – A frufrujára fújt. – Nem

„a bajod van”. Csanunak elakadt a lélegzete, mintha a lánya gyomorba vágta volna. Néhány

másodpercig eszelősen mozgott az állkapcsa. – Mondd meg a nővérednek – kiabálta, visszaváltva bengálira -, hogy meg fogom

kötözni, és kivágom a nyelvét! Mondd meg a memszahíbnak, hogy amikor elevenen megnyúzom, nem lesz ilyen elégedett magával.

Bibi ismételni kezdte. – Meg fog kötözni, és kivágja a... – Felpillantott Naznínra. – Nem akarom

megmondani neki. Te is megmondhatod helyettem, nem? – Nyugtalanság nehezedett a homlokára, és lenyomta a szeméig.

Csanuban egy tornádó munkálkodott. Rázta a testét, és eltorzította az arcát. – Na most aztán megöllek! – üvöltötte. Kitépte az egeret a számítógépből, és

Sáhánára vetette magát. A drót megcsapta Sáhána arcát, és ő fedezékbe szaladt a szófa mögé. Csanu közeledett, de határozatlanul megállt előtte. Jobbra mozdult, és Sáhána kitért balra. Tett egy lépést balra, és a lány jobbra mozdult. Csanu hirtelen átnyúlt a támla fölött, és elkapott egy sovány csuklót. Csépelni kezdte az egérrel, miközben Sáhána ide-oda tekergeti, és csapkodott a szabad kezével.

Bárcsak sírna, gondolta Naznín. Most sírnia kéne, és megváltani Csanu könnyeit. – Hozzá ne nyúlj a számítógépemhez! – kiabálta Csanu. – Megtiltom. –

Lelassított. Sáhána megkockáztatta, hogy a szófa támlája fölé emelje a fejét. Csanu abbahagyta. – A húgodnak is megtiltom. Hallottátok?

– Igen, Abba – mondta okosan Bibi. – Igen, Abba – mondta Sáhána. – Nem fogok hozzányúlni. Naznín a szobájukba vitte a lányokat. Pirosság fogta körbe Sáhána csuklóját.

Elhúzta a karját az anyjától, és ajkát beszívta a szájába. – Ideje lefeküdni – mondta Naznín. Megcsókolta Bibit, és megpróbálta

megcsókolni Sáhánát. Mikor kiment a szobából, megfordult, és még éppen látta, hogy Sáhána fenékbe rúgja a húgát. Bibi megdörzsölte a fenekét, és leült az ágyára. Sáhána arccal levetette magát, és rugdosni kezdte a matracot.

Csanu erősen megdörzsölte az arcát, és a fejét csóválta. Megtapogatta húsos orrát a tenyere közepével.

– Lefeküdtek? – kérdezte. – Igen – mondta Naznín. A számítógép ki volt kapcsolva. Egy szék nyikorgott a fejük fölött. – Ezek a lányok! – mondta Csanu, a puszta létezésüktől is megdöbbenve. – Iszlám asszony itt járt ma. – Ezek a lányok... – Iszlám asszony. Csanu ingerült lett. – Ne mondogasd nekem, hogy „Iszlám asszony”. – Itt járt ma. – Igen. Már mondtad. – A pocakja alá tette a kezét, és föl-alá hintáztatta. – A pénzért. Csanu olyan magasra nyomta a pocakját, amennyire csak lehetett, miközben a

trikója felcsúszott a mellére. A hatás riasztó volt. A hasa feszes lett, mint egy vízzel teli lufi, és feltárult egy köteg lilás hús, amely alig várta, hogy köszöntse a levegőt. Elengedte, és a háj lezúdult az ölébe.

– Pénzért? Ja, igen. A jövő héten elviszem. – Bizonytalanul elmosolyodott, és összedörzsölte a kezét. – Kicsit éhesnek látszol. Miért nem csinálsz egy kis simait? Együnk egy kis édességet lefekvés előtt.

Később, amikor elkészült a simai, és Csanu megette, miközben Naznín elmosogatott, együtt bementek, hogy nézzék, ahogy alszanak, hogy hallják, ahogy lélegeznek, hogy elrendezzék a végtagokat a takarók alatt, és titkos szeretetcsomagokat osszanak ki. Csanu kisimította Sáhána haját az arcából. Az ágy szélén ült, és egyik karját a kislány

öntudatlan alakjára tette. Csanu apró szeme elveszett a ráncok között. Aztán helyet cseréltek, és Csanu Bibihez ment. Megcsókolta az arcát és fogta a kezét, és Naznín ránézett, és látta azt is, hogy nemcsak reményvesztett, de fél is. Együtt mentek ki, és Naznín megfordult, miközben becsukta az ajtót, és Csanunak támaszkodott, hogy a feje a vállán nyugodott, és az álla a hajához ért.

Volt egy időszak, hetek, vagy talán hónapok, de Naznínnak egy örökkévalóságnak tűnt, amikor Csanu elment lefeküdni, és ágyban is maradt. Nem szőtt terveket. A tervei, amelyekbe mindenét beleadta, és amelyektől olyan sokat várt, cserbenhagyták. Azelőtt az ambíció minden összeomlása, bár csorbát ejtett a felszínen, csak újabb nekibuzdulásra ösztökélte, még hevesebb próbálkozásra. Minden új állást egy frissen kitisztított öltönnyel és növekvő tollgyűjteménnyel kezdett el. Az arca fénylett a reménytől. Aztán beszürkült a frusztráltságtól, a sértődöttségtől. A vállalkozásait a cipészhez tett látogatással kezdte, és keményfedelű, ropogós aktatáskákba fektetett be. Energikus számok mutatták a vagyonhoz vezető utat dühödten megírt és újra átírt üzleti tervein. És keményen dolgozott; sokáig dolgozott a tervein; viccelődött Naznínnal; elnéző lett a gyerekekkel.

De azok semmibe vették. A vevők, a szállítók, a felettesek és a beosztottak. Keményen dolgozott a megbecsülésért, de nem talált rá. A világban nagy hiánycikk volt a megbecsülés, és Csanu a nélkülözők közé tartozott.

Végül lefeküdt az ágyra, és monoton dünnyögésbe kezdett. Aztán fogta az okleveleit, kiterítette, és mindennap megnézte. Abbahagyta a dünnyögést. Abbahagyta az evést, és a pocakja riasztóan kicsi lett, ráncos és petyhüdt, mint egy leeresztett rizses zsák. Amikor az olvasást is abbahagyta, Naznínt elfogta a félelem.

Az Állásközvetítő Központ behívta egy interjúra. Mosogatói állást kínáltak neki egy étteremben. Visszafeküdt az ágyba, de valamilyen módon felvillanyozódott. A harci kedv maradéka újra lángra lobbant benne, és feladatokat osztogatott a lányainak.

– Sáhána! – kiáltotta. – Gyorsan, lányom. Nézd! Siess! – Amikor Sáhána megérkezett a hálószobába, hevesen vakarva a karját, megparancsolta neki, hogy hozza oda a papucsát. Sáhána felemelte az ágy lábától, és a sarkánál fogva lóbálta.

– Oké? – kérdezte. – Add fel! Gyorsan! – Csanu felemelte a lábát. Kifelé menet Csanu visszarendelte, hogy rendezze el a párnákat, adja oda a

vizeskancsót, keresse meg a tollát, húzza el a függönyt vagy húzza vissza. Vagy Bibit hívta. – Bibi, minden összevissza van hányva ebben a hálószobában. Hányszor

mondjam, hogy segíts anyádnak? – Bibi pedig sürgött-forgott, ide-oda csapódott az ágy és a fésülködőasztal között, és felállt a matracra, mert csak így ért be a szekrénybe, hogy átrendezze a nadrágokat és ingeket és szárikat.

De ezeknek a feladatoknak az elvégzése nem volt kielégítő. A lányok sietősen megcsinálták, és amikor Csanunak már semmi más nem jutott eszébe, elmentek. Végül kitalált valamit. Megint fogta a könyveit, és lapozónak alkalmazta a lányokat. Tökéletes volt. Csanu egy párnakupacnak dőlt, és az egyik lánynak az ágy szélén ülve kellett tartania a könyvét. Figyelniük kellett az arcát, hogy észrevegyék, az oldal

vége felé közeledik, aztán lapozniuk kellett a következőre. Igazságos volt velük. Jeleket adott, előre felvonta kissé kusza szemöldökét. Csak egy nemtörődöm leány nem veszi észre. Egy tiszteletlen leány. Aki teljességgel megérdemli az ilyen kötelességmulasztást követő – verbális vagy tényleges – ostorozást.

Naznín ezen gondolkozott most, miközben levetkőzött. Az örökös háromirányú, leány-apa-leány kínzáson. Hogy hogyan zárták el magukat egymástól ebben a nagyon szoros közelségben. Bibi: csendesen várja az elismerést, mindig éhes. Csanu: remeg a saját vágyaitól, mindig sértődött. Sáhána (mind közül a legrosszabb): örökös szégyenkezésben forr, engesztelhetetlenül dühös. Olyan volt, mintha egy kígyómezőn kellett volna átkelnie. Naznín minden lépésnél rettegett.

Erősen kellett koncentrálnia, hogy átvészeljen minden napot. Néha úgy érezte, mintha egész este visszatartotta volna a lélegzetét. Az ő feladata volt, hogy kiegyensúlyozza a versengő igényeket, hogy vigasztaljon itt és sürgessen ott, és görgesse a napot a vége felé. Ha kudarcot vallott, és kitörés lett belőle, verés vagy hisztéria vagy könnyfoltos, lapos arc, elszédült a felelősségtől. Amikor sikerült, mantrát csinált belőle, hogy ne felejtse el, hogy ne szálljon a fejébe. Légy óvatos, légy óvatos, légy óvatos. Felemésztette minden energiáját. Elnyomta a vágyakozást. A kívánságai kéznél voltak, valóságosak és kezelhetőek. Bárcsak eléggé koncentrálna. Amikor elkalandozott, Haszinára gondolt, de olyan gyakorlatiassá tette a gondolatait, amennyire csak lehetséges. Mennyit tud félretenni? Mennyit tud küldeni? Hogy fogja eltitkolni Csanu elől?

Néha, amikor fejét a párnára tette, és már-már álomba merült, pánikszerűen felébresztette magát. Hogy engedheti meg magának, hogy pihenjen? Ilyenkor kiment a konyhába, és evett, anélkül, hogy tudta volna, mit tesz a szájába. A rossz éjszakákon, amikor a gondolatait nem tudta elnyomni a rizs vagy a kenyér vagy a keksz, azon töprengett, vajon eléggé szereti-e a lányait. Szereti őket úgy, ahogy a fiát szerette? Amikor így gondolt rájuk – amikor távolivá váltak -, a gyomra lezuhant a lábába, és a tüdeje felugrott a szívéhez. Ez pontosan az az érzés volt, mint amikor egy hűvös téli éjszakán lement a tóhoz Haszinával. Az az érzés volt, mint amikor ugrani készült és tudta, hogy a víz olyan hideg, hogy sikítani fog tőle.

És kiszorította Rakíbot a fejéből. Arrafelé terült el a mélység. Úgyhogy nagyot nyelt, és elszántan imádkozott, és a fogadalma ellenére arra használta az imádságot, hogy eltompítsa az érzékeit, és eltompítsa a fájdalmát.

Miután elment a lányokért, Naznín készített egy csésze teát, és a pletykákon tűnődött, amelyeket az iskolakapuban hallott. Már csak Bibit hozta haza, amióta Sáhána a nagy iskolába járt, és inkább a barátaival akart hazasétálni, de még mindig úgy gondolt rá, hogy „elmenni a lányokért”. Dzsorina azt mondta, hogy a rendőrség elment a mecsetbe, és két órán keresztül faggatta az imámot. Senki sem tudta, miért, de mindenki bajt jósolt, és mindenki kételkedett benne, hogy egy templommal valaha is ilyen felháborító tiszteletlenséggel bántak volna. Nazma Razjáról beszélt Szorupával, és a mondat közepén abbahagyta, amikor Naznín a közelükbe ért. A legkülönösebb két fehér nő véletlenül hallott beszélgetése volt, akik azt tárgyalták, hogyan fogyasszák le a kutyájukat. Az egyik egy házi diétát részesített előnyben, a másik pedig elvitte a kedvencét egy fogyókúra-klinikára. Bár az angol szavak nem

hagyták el könnyen a száját, Naznín már régóta tudta követni a beszélgetéseket. Már nem sok mindenen lepődött meg. De néhány dolgon még igen.

Épp egy második csésze teát csinált, és a gouripuri girhes, foltos korcsokra gondolt, amikor Csanu hazajött egy nejlonba burkolt csomaggal.

– Nincs idő teázni – mondta. – Gyerünk. Gyere. – Besietett a nappaliba, és Naznín követte. Letépte a vékony nejloncsomagolást, és kigöngyölítette egy tucat férfinadrág szárát. – Beszegés – jelentette ki csak úgy a világnak. – Próbamunka. – Meghúzgálta a csomag másik végét. – Cipzárak – mondta. – Mindent ellenőrizni fognak.

Naznín azonnal hozzá akart látni, de Csanu ragaszkodott hozzá, hogy odahívják a lányokat.

– Amikor feleségül vettem, azt mondtam: dolgos lány. Falusi. Romlatlan. Azok az okos-okos lányok... – Abbahagyta, és Sáhánára nézett. – Azok az okos-okos lányok egy haja szálával sem érnek fel.

Bibi kinyitotta és becsukta a száját. Fehér, csipkés zoknija lecsúszott a bokájára, és a sípcsontja száraznak és porosnak látszott. Sáhána testápolót kezdett használni. Tegnap nem volt hajlandó Fairy Liquiddel hajat mosni. Most már sampont akart.

Naznín a varrógép tokjára támaszkodott. Csanu megcsóválta a fejét, és ráragyogott. Naznín befűzte a cérnát, és nekilátott. Az egyik nadrágszár, aztán a másik. Amikor befejezte, tapsoltak, és Bibi eléggé fellelkesült, hogy egy kis éljenzést is megkockáztasson, és Csanu nyomatékosan tapsolt, és Sáhána futólag elmosolyodott, és visszavonult a hálószobába.

Csanu gomb nélküli ingekkel teli sporttáskákat, béleletlen ruhákkal teli szatyrokat hozott haza, egy lavórt tele kapocs nélküli melltartókkal. Kiszámolta és megint átszámolta az egészet. Úgy kétnaponta elment új rakományért. Egyfajta kezdetleges minőség-ellenőrzést is végzett; megrángatta a cipzárakat és kifordítgatta a gallérokat, miközben a nyelvével belülről kitologatta az arcát. Csanu összeadta és beszedte a bevételt. Ő volt a közvetítő, amely szerepet ő Hivatalosnak tekintett, és amelyben megerőltette magát. Egy pár hétig lázasan törte a fejét számításokon, és megpróbálta kidolgozni a legjövedelmezőbb fajta ruhamegbízást, a legnagyobb haszonkulcsú tevékenységet. De bele kellett törődnie a dolgok alakulásába, és maga a számolgatás alacsony haszonkulcsú tevékenységnek bizonyult. Azután már volt ideje komolyan felügyelni, és hasznossá tenni magát Naznín könyökénél: cérnát adogatni, ollót átnyújtani, tanácsokat osztogatni, teát főzni, ruhákat összehajtogatni.

– Csak annyit kell tenned – mondta -, hogy itt ülsz. Naznín felállt, hogy kinyújtóztassa a lábát. Fogta az egyik könyvet, és lefújt róla

egy kis szöszt, remélve, hogy Csanuban valami válaszra talál az elhanyagoltféle könyvek létezése.

– Szépen keresünk ezen a héten. – Megrántotta az alsó ajkát, miközben kiszámította. – Ne aggódj. Mindent elintézek.

Két teljes hónapig azt sem tudta, mennyit keresett. Megkönnyebbülés volt, amikor – először azóta, hogy a szakmánymunka elkezdődött – Csanu egyik este visszavonult a hálószobába, és hívott egy lapozót. Másnap, szombat volt, egyfajta könyverődöt épített maga köré a nappali padlóján, és színes előadást tartott Bengália ősi történetéről. Vasárnap különösen gondosan borotválkozott, és öltönyben hajladozott

a tükör előtt, de nem ment el otthonról. Másnap elment egész napra, és amikor hazajött, részleteket énekelt Tagorétól. Jó jel volt.

A kedd és szerda ugyanígy telt, és Naznín végzett harminchét miniszoknya kibélelésével. Nem volt több varrnivalója.

Csanu összehívta a családját, és kiharákolt néhány kellemetlen akadályt a torkából.

– Ahogy mindannyian tudjátok. – Észrevette Sáhána ruháját. Sáhána felhúzta az iskolai egyenruháját, hogy az öve fölé buggyant, és felhúzódott a combja felé. Anélkül, hogy változott volna az arckifejezése, lassan lefelé kezdte húzgálni.

– Amint mindannyian tudjátok, úgy döntöttünk – egy családként -, hogy hazatérünk. Anyátok minden tőle telhetőt megtesz, hogy elősegítse az álmunk megvalósulását a szabóság régi és tiszteletre méltó mesterségével. És ne feledjétek, hogy mi voltunk azok, akik feltalálták ezeket az anyagokat, a muszlint és damasztot és mifenét. – Bizonytalannak látszott. Úgy nézett a lányaira, mintha elfelejtette volna, kicsodák. Csak amikor szúrós pillantása megállapodott Naznínon, akkor szedte össze magát.

– Öhömm. Tehát. Hazamegyünk. Ma a Kempton Kars alkalmazottja lettem, az egy-hat-egy-kilences számú sofőr, és a Hazatérési Alapot felvirágoztatjuk. Ennyit akartam mondani.

Naznín és Bibi tapsoltak. Meglepetésként érte őket, hogy Csanu tud autót vezetni.

Mintha néma kétségeiket akarná eloszlatni, Csanu elővett egy darab rongyos papírt a zsebéből.

– Jogosítvány – mondta angolul. – Megvizsgálta az iratot. – Ezerkilencszázhetvenhat. Soha nem kereteztem be.

Csanuból tehát taxis lett, és nem volt közvetítő többé. És az év első meleg napján, amikor az ablakok zárva voltak az érlelődő szemeteskukák rothadása elől, és a lakás duruzsolt a csövei dallamára, és Naznín feltörölte a vizet az eldugult vécé mellől, és kezet mosott, és belesóhajtott a tükörbe, egy új közvetítő jelent meg. Karim, széles vállán egy bála farmerral.

Így toppant be Naznín életébe.

TIZEDIK FEJEZET

Furcsa dolog volt, és beletelt kis időbe, mire Naznínnak feltűnt. Amikor Karim bengáli nyelven beszélt, dadogott. Angolul jól kifejezte magát, az nem okozott neki gondot. Miután ezt a felfedezést megtette, Naznín visszament az elejére, és ismét megtette. Szemügyre vette a fiút. Ahogy áll, terpeszben, karba tett kézzel. A haja. Olyan rövid. Ahogy háromszögbe alakul elöl, és az a kis rész, ahol egyenesen feláll a homloka közepén. Szűk farmer volt rajta, és az ingujja a könyökéig felhajtva. Nem, ott nem volt semmi. Semmi nem utalt rá, miért hibáz a bengáli beszédében.

És magabiztos volt. Erőt sugárzott, ahogy állt. A jobb lába néha valami véletlenszerű ritmusra járt. Fehér tornacipő volt rajta, és a nyakában vékony aranylánc. Azt mondta: „A nagybátyámé a gyár.” Azt mondta: „A taposómalom. A nagybátyámé.” És rugózott a lábával, és a mobiltelefonját babrálta, miközben várta, hogy Naznín összeszámolja a béléseket.

A csípőjén hordta a telefonját, egy kicsi fekete bőrtokban. Székében és hosszában végigsimította, a hüvelykujjával tapogatta a felszínét, mintha egy kinövést fedezett volna fel, ezt a dudoros telefont az oldalán. Aztán újra összefonta a karját. Erősnek látszott az a kar. A haja. Rövidre borotválva a koponyáján. Különös volt, hogy egy koponya formája kellemes lehet.

Amikor megszólalt a telefonja, kivitte az előszobába. Naznín csak töredékeket tudott elkapni. Egy szót, egy kifejezést, egy megismételt szót, egy szót, amely ki akar szabadulni. A hívó nem hagyta beszélni. Úgy hallatszott. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy a fiút a saját hangja, nem pedig a hallgatója akadályozta.

– A férjemnek volt egy mobiltelefonja – mondta neki Naznín. – De lemondta. Azt mondta, túl drága.

– A f-f-férjének igaza van. Naznín angolra váltott. – Nagyon hasznos dolog. – Igen, d-de t-t-túl d-drága. Naznín azonnal észrevette, hogy hibázott. Pont arra a dologra hívta fel a

figyelmet, amelyet el akart rejteni. Karim már nem lesz hajlandó angolul beszélni. Nem tagadja meg magát. Naznín azon gondolkozott, mit mondjon és hogyan mondja. De addigra a fiú pénzt tett az asztalra és elment.

Még volt öt beszegés hátra, amikor legközelebb jött. Amint kinyitotta az ajtót, Naznín tudta, hogy baj van. Az arckifejezése. Besietett mellette a nappaliba. Az ablakkeretbe kapaszkodott.

– Elmentek – mondta. – Elmentek. – A feje és a válla előreesett, és csak akkor kezdett zihálni, pedig az akciónak vége volt.

– Mi az volt? Karim megfordult. Izzadság az ajka fölött. A napfénytől csillogott a haja. Valami

olaj. Vagy az is izzadság. Elmesélte neki, hogy két férfi röplapokat dugdos be a

bejárati ajtók alá. Levélszekrényekbe tömködik a koszos céduláikat. Ő fogta a dobozt – pont az orruk előtt -, és elszaladt vele.

Most felvette a szokásos pózt. Terpeszállás, a jobb lába járt, és Naznín látta, hogy a combja megfeszül a farmerban, és lenézett a varrnivalójára, amelyet még nem fejezett be. Üldözték, de ő gyorsabb volt. Bedobta a dobozt, a koszos röplapokat a kukába, ahová valók. Megkerülte a lakótelepet; nem látták, hová ment, megint megkerülte, a biztonság kedvéért, és senki sem látta, hogy feljött a lakásba. Biztonságban van. Teljes biztonságban.

– Majd megkapják a magukét, barátom. Még nincs vége. – Mi van rajtuk? A röplapokon. – Naznín elfelejtette eltakarni a haját. Karim leült vele szemben az asztalhoz; a nap most közvetlenül mögötte volt,

úgyhogy a szeme sarkából Naznín a sziluettjét látta. Ez volt az első alkalom, hogy leült nála. Felmerült benne a teázás gondolata, de nem volt biztos benne, mit jelentene teázni ezzel a fiúval. Nem rokon.

– Tudom, kik ezek. – Ezek az emberek. – Ismerem őket, barátom. Ismerem őket. – Igen. – Oroszlánszívűek. Ők állnak mögötte. Ezért megfizetnek, barátom. – Azok kicsodák? – Csak egy mozgalom. Csak egy front. Mindent tudunk róluk. Mindent. – A keze

tenyérrel fölfelé az asztalon, enyhén behajlítva remegett. Mérlegelte az egészet, vagy kereste a bajt.

Az asztal alá tette a kezét. Naznín oldalról nézte. – Nálunk otthon – mondta – mindenki megállna. Jönnének és segítenének

magának. A fiú hátradőlt a székével. – Én itt vagyok itthon. Naznín megmondta, hogy még öt szegélyt meg kell csinálnia, ő pedig azt

mondta, megvárja. Bár a munkán tartotta a szemét, Naznín érezte a pillantását. A nap a tű körül szivárványos prizmákat villantott a körmeire. Rohamokban varrt, és arra gondolt, hogy behúzza a függönyt, de a gondolat valahogy zavarba ejtette, és mégsem tette. Az utolsó szegés összegubancolódott, és fel kellett állnia ollóért.

Akkor látta, hogy a fiú mindvégig olvasott, és forróság öntötte el az arcát. A fiú felnézett, ő pedig elfordította a tekintetét.

– Ez a szári – mondta a fiú. – Anyámnak is volt egy. Úgy értem, ugyanilyen anyag.

Halványkék volt, sötétzöld szegéllyel. Csanu választotta. Azt mondta, finom, és olyan, mint ő, finom szépség, ez tetszett Naznínnak, bár tudta, hogy Csanu a szavaknak örül.

Naznín nem szólt. – Már meghalt. Barátom! – A magazinjára nézett, mintha a halott anyja semmit

nem jelentene neki. – Sajnálok.

– Ja – mondta a fiú. – Barátom. – És lapozott. – „Jó muszlim vagy? Húsz kérdés, hogy kiderüljön.” – Felemelte a magazint, és Naznín látta, hogy az csupán egypár vékony, fekete-fehér lap, amelyet oldalt összetűztek.

Az egy-hat-egy-kilences számú sofőr esténként gyakran volt szolgálatban. Az esték nyugodtabbak lettek a lakásban. A lányok a tévé előtt csinálták a leckéjüket. Sáhána azt mondta, így jobban tud koncentrálni. Bibi a tolla végét rágcsálta. A konzervnevetéstől soha nem mosolyodott el, Sáhána viszont kifejlesztett egy kifinomult kuncogást. Naznín folytatta a szakmánymunkát. Ha gyorsan dolgozik, ha nem rontja el, akár három font ötven pennyt is kereshet egy óra alatt. Talán egy kicsit többet is. Hallotta a tévét, és néha megpillantotta Sáhánát, ahogy hason fekszik, a lába a levegőben, összekulcsolja, aztán szétnyitja. Az ötfontosokra gondolt a befőttesüvegben, egy ruhába göngyölve, egy nejlonzacskóban, begyömöszölve egy átlátszó dobozba a mosogató alatt. Eszébe jutott a pénz, amely egy borítékban volt a magas polcon, a Korán mellett, és úgy döntött, ez harám, és máshová kell tenni. Gondolatban megszámolta a pénzt, amely egy harisnya fejébe volt dugva, labdába gyűrve a fehérneműs fiókja hátuljában. Újabb öt fontot tett el ma. Még tizenöt font volt fóliába csavarva, egy uzsonnástáskában, bedugva egy falmélyedésbe a bojler mellett. Reggel elviszi a Sonali Bankba. Haszina a hónap vége előtt megkapja. Valamennyit Sáhánának ad azokra a holmikra, amelyekért annyira sóvárog: samponra és testápolóra és haj csatokra.

Csanu néha egész éjjel távol volt. Ilyenkor Naznín korán kelt, és megmelegítette az ételt, frissen főzött rizst hozzá, és kikészítette neki az asztalra.

– Most eszem. – Akkor mondta, amikor bejött az ajtón, leült, még mindig kabátban, és evett; felugrott, amikor eszébe jutott, hogy nem mosott kezet, egy újabb falatot készített elő, mielőtt újra leült, uborkát és csatnit és egy szelet citromot kért, egy kis apróra vágott hagymát kistányéron, egy pohár vizet. – Na jó, tedd ide – mondta, amikor Naznín szólt, hogy már ott van az asztalon. – Tedd csak ide, hogy elérjem.

– Ezek az emberek – mondogatta Csanu. – Tudatlan népség. Mit csináljunk? Naznín soha semmit nem tudott meg a Kempton Karsról. Nem hallott semmilyen

Dalloway urakról, semmilyen Wilkie-kről. Az utasai megőrizték titokzatosságukat. Csak annyit tudott róluk, amennyit Csanu mondott neki, hogy tudatlan népség.

De Csanu rezignált maradt. – Tudniillik egész életemben küzdöttem. És miért? Mi jó származott belőle?

Végeztem az egésszel. Most már csak elveszem a pénzt. Megköszönöm. Megszámolom. – Egy labda rizst és dhált tett a szájába, és a pofazacskójában tartotta. – Tudniillik, amikor az angolok elmentek az országunkba, nem azért mentek, hogy ott maradjanak. Azért mentek, hogy pénzt keressenek, és a megkeresett pénzt kivitték az országból. Soha nem is jöttek el otthonról. Gondolatban. Csak kivitték a pénzt. És én is ezt csinálom most. Mi mást tehetnék?

Ezeket a beszédeket egy egyszerű – bár nem tudatlanféle – ember egyszerű nyelvén tartotta. De amikor elővette a könyveit az otthon töltött estéken, másképp kezdett beszélni.

Sáhánával lapoztatott, miközben a szófán feküdt. Bibi a hálószobában volt, bokáját keresztbe vetette az íróasztal alatt, és egy darab papírt tépkedett. Sáhána arca

önmagába fordult, átalakult a mélységes lenézés maszkjává. A szófa mellett térdelt, és a könyvet megdöntve az apja arca elé tartotta. Csanu felvonta a szemöldökét. Aztán megint felvonta, most magasabbra, úgy, hogy szétvált középen. Sáhána lapozott.

– Ah – mondta Csanu. – A tudás keresése. Van ennél élvezetesebb utazás? Hívd ide a húgodat. – De ő maga hívta. – Bibi! Gyere gyorsan. – Bibi odaszaladt, és Sáhána mögé állt. Csanu maga fogta meg a könyvet, felült, és valami tudáson rágódott, amelyet meg kívánt osztani velük.

– Elmondok nektek valamit. Ezek az emberek, akik lenéznek minket, nem tudják azt, amit el fogok mondani nektek. Itt van, fehéren feketén. – Meglengette a könyvet. – Kik voltak azok, akik megmentették Platón és Arisztotelész műveit a Nyugat számára a Sötét Középkorban? Mi. Mi voltunk. A muszlimok. Mi megmentettük a munkákat, hogy ezeknek az úgynevezett Szent Tamása a saját felfedezéseként tüntethesse fel. Ilyen a mi tudományunk színvonala, és ilyen az ő hálájuk mértéke. – Felemelte az ujját, és az remegett az indulattól.

Bibi megfogta az egyik copfja végét, és a szájába dugta. – Sötét Középkor – mondta Csanu, és az arca megrándult a sértéstől. – Így hívják

ezekben az átkozott keresztény könyvekben. Ezt tanítják nektek az iskolában? – A földre dobta a könyvet. – Az Iszlám Aranykora volt az, a civilizáció csúcsa. Ne felejtsétek el. Legyetek rá büszkék, különben elvész minden. – Visszafeküdt, kimerült a méltánytalanságtól, és a lányok kifelé oldalogtak.

Utánuk szólt. – Tudjátok, mit mondott Gandhi, amikor megkérdezték, mi a véleménye a

nyugati civilizációról? A lányok a szófa végénél álldogáltak. – Azt mondta, szerinte jó ötlet lenne. – Csanu nevetett, és Bibi mosolygott. –

Többet fogok tanítani nektek – mondta – a vallásunkról. És tanulmányozni fogjuk a hindu filozófiát. És azután a buddhista bölcseletet. – És egy párnát tett a feje alá, és dudorászni kezdett.

Naznín segített a lányoknak rendet rakni a szobájukban. A tapéta egy darabja leválóban volt a falról Bibi ágya fölött, és felpöndörödött. Naznín felvett egy babát a földről, és az ágy végébe tette. Volt egy férfi bábu a szék alatt, már szem nélküli és félkarú, meztelen és piszokfoltos. Naznín ránézett, de nem emelte föl.

– Én nem megyek – mondta Sáhána. – El fogok szökni. – Kinyitott egy szekrényt, és előhúzott egy táskát. Egy hálóinget, egy pár cipőt, egy farmert és egy pólót tett bele. – Bármikor simán elszököm.

Bibi az öklével dörgölte az arcát. A szeme piros lett. – Vele akarok maradni. – Hallgass – mondta Naznín. – Ne beszélj butaságokat. – Nem butaság! – kiabálta Sáhána. – Nem megyek. Naznín helyre tolta az íróasztalt. Felemelt egy kis halom szennyes ruhát, és a

melléhez szorította. Bibi a vékony szőnyeget piszkálta a lábujjaival, Sáhána pedig hevesen vakarta a karját.

– Csak várni kell, és majd meglátjuk. – Naznín leült Bibi ágyára, a szennyes ruhával az ölében. – Nem tudhatjuk, mi Isten akarata.

Ez nem volt elég, és Naznín valami mást keresett. Egy szédítő pillanatig elöntötte az erő: majd ő gondoskodik róla, hogy a lányoknak jó legyen. Feszítette belülről, mintha mindjárt hányna. És aztán, ugyanilyen gyorsan, el is hagyta.

Bibi odajött és leült mellé, hogy Naznín érezte a teste melegét. Volt egy tintapaca az iskolai blúzán, és a száraz bőr fehéren ragyogott a sípcsontján.

– Te menni akarsz? – Bibi elfordította széles arcát, hogy felnézzen az anyjára, mintha a saját szájával akarná elkapni a választ.

Naznín elmesélt a lányoknak egy történetet. A Hogyan Bíztunk a Sorsodra történetét. Nem most hallották először, de mindketten nagyon figyeltek. Azokkal a szavakkal kezdte, hogy „halva születtem”, és azzal fejezte be, hogy „ez volt Isten akarata”. Mindig így mesélte.

Bibi felfedezett egy heget a térdén, és azt piszkálgatta. Naznín hajtogatni kezdte a ruhákat az ölében, eszébe jutott, hogy piszkosak, összegyűrte őket, és felállt. Ahogy az ajtóhoz ért, Sáhána utána kiabált.

– Nem válaszoltál. Ez nem volt válasz. – Ez volt az én válaszom – mondta Naznín.

A falu kezdte elhagyni. Néha jött egy-egy kép. Eleven; olyan erős, hogy a szagát is érezte. Gyakrabban megpróbálta látni, de nem sikerült. Mintha a falu beleakadt volna egy óriás halász hálójába, ő pedig a finom szemeket rángatná vérző ujjakkal, hunyorogva a naptól, a látványt foltossá teszi a háló és a szempillák. Ahogy teltek az évek, a háló rétegei megsokszorozódtak, és egy másféle emlékezetre kezdett hagyatkozni. Azoknak a dolgoknak az emlékére, amelyeket tudott, de már nem látott.

Csak álmában lett újra egész a falu. Aznap éjjel Mumtazzal álmodott, és a minamadarával. A madár a hátán fekszik Mumtaz tenyerében, miközben ő a fényes, fekete begyét simogatja. A lába kopogása egy olajoskanna tetején, és a fehér gallér a torka körül.

– Megnevettetsz. Ha-ha-ha. – A madár hátrahajtotta a fejét, aztán leszegte, megint leszegte. – Megnevettetsz.

Mumtaz a saját tenyeréből etette. A madár a kunyhója tetején aludt, és Mumtaz minden reggel felseperte az ürülékét. Néhány évig elválaszthatatlanok voltak.

Amma nagy, görbe fogát szívta. – Úgy bánsz vele, mint egy kisbabával, de el fog repülni. Egy madárra pazarolod

a szeretetedet, de nem tud viszontszeretni. El fog repülni. – Rossz vagy – mondta Mumtaz a madárnak. – Menj innen. – De mosolygott

Ammára. – Ha Isten úgy akarja, elrepül. – Borzasztó dolog ez – mondta Amma Naznínnak. – Özvegy és gyermektelen, és

vissza kellett mennie a bátyjához. Egy madárra pazarolja a szeretetét. Így függeni egy férfitól.

– Borzasztó dolog – mondta Naznín. De úgy tűnt, Mumtaz nem tudja, milyen borzasztó. Énekelt a madárnak, az pedig

megnevettette. – Megnevettetsz – mondta neki, és a madár visszanevetett. Egy kicsi

gumilabdával játszottak. Mumtaz eldobta, a madár pedig elkapta a csőrével.

– El fog repülni – mondta Amma, miközben fűszereket őrölt, és az ajkát harapdálta. A lábujjai belefúródtak az udvar puha sarába. A gránátalmafa árnyékából még egypár percig dacolt szerencsétlen életével. Kiabált a szolgálófiúval, mert nem söpörte fel rendesen az udvart, és kiabált az új özveggyel (a befogadott rokonnal, aki azonban alsóbbrendű rokon volt, akit addig tűrtek meg, amíg szolgált), mert nem rakta meg rendesen a tüzet. Nyögdécselve tovább őrölt.

– Rossz vagy – mondta a madár egy napon Naznínnak. – Menj innen. – Ő pedig engedelmesen ment is.

Mindenki nevetett, és Naznín elhatározta, hogy visszamegy és csatlakozik a nevetéshez, de a lába tovább vitte. Kiment a falu szélére, és elnézett a földek fölött, a folyóra; egy szampant nézett, rongyos vitorlája lustán lógott a mozdulatlan levegőben, a csónakos közönyösen guggolt benne. Amikor füst kezdett felszállni a legtávolabbi falu dombjáról, a vacsora gondolata hazahúzta. Mumtaz azt mondta:

– Nos, komoly kis barátom. Még mindig örülsz, hogy visszatértél az életbe? A madár nem repült el. Valaki megtanította egy csúnya szóra. Amma nagyon

dühös volt. Abba nevetett, és azt mondta: – Persze hogy haragszik. Szentek családjából származik. Elment néhány napra, és amikor visszajött, ruganyos lett a lépte. A madár

megtanult egy másik csúnya szót. Mindenkinek odakiáltotta, aki elment mellette, és új nevetése lett, valamifajta kuncogás a torka mélyéről, és amikor Abba is nevetett, mintha testvérek lettek volna.

Egy asztalt hoztak ki a nagy udvarra. Ülőkéket állítottak köré. A nők a saját részlegükben maradtak, és a férfiak a pipájuk szárát rágcsálták. Naznín és Haszina figyelte, ahogy az öregek megérkeznek és elhelyezkednek. Haszina meghúzta képzeletbeli szakállát, és köhögött és köpködött. Naznín rácsapott a karjára. Abba beszélni kezdett, és a férfiak tiszta erőből szívták a nargilékat, és iszogatták a gőzölgő teát. Abba befejezte, és egy másik férfi kezdett beszélni, egy újabb csatlakozott hozzá, aztán megint egy másik, és hamarosan mind hallatni akarta a hangját. Egy sikoly a nők részlegéből szétszórta a szavaikat, mint egy marék magot; leestek és elvesztek, és ha bármi is kinő belőlük, az csak később lesz. Most csend volt, és Abba felállt, és átsietett az udvaron, Naznín és Haszina pedig hátulról szaladtak oda, úgyhogy különböző irányokból egyszerre értek Mumtazhoz. Fogta a madarat, a hátán, a tenyerében, és fekete begyét simogatta. Közelebb mentek, és látták, hogyan lóg a feje. Most már biztos volt. Nem fog elrepülni.

Felébredt az álomból, és a férje arcára nézett, ahogy szétlapult a párnán. Naznín lába összeakadt az övével, és most kiszabadította. Kiment a nappaliba, és varrni kezdett. A gép hamarosan üresben ment, ő meg csak ült.

Egy halom flitteres trikó feküdt mellette. Háromba már tett cipzárt. Felemelte az egyiket, és maga elé tartotta. A kicsi műanyag korongok felfogták a fényt, rózsaszínben és fehérben játszottak. Bevitte a fürdőszobába, és bezárta az ajtót, kigombolta a hálóingét, és kihúzta a karját a hálóing ujjaiból, amelyeket aztán megkötött a derekán. A cipzár a hátán volt, ezért nehéz volt felhúzni, de sikerült. A szekrényben talált egy gumit, és összefogta a haját a feje búbján. Amikor megint szembefordult a tükörképével, látta, hogy a melle laposnak látszik. Bedugta a kezét a felsőbe, és feljebb igazította a bal mellét, aztán a jobbat, hogy egymás mellett ültek a

flitteres dekoltázsban, és mély völgy lett közöttük. Belenézett a tükörbe, de nem látta magát, csak a flitterek villódzását, és aztán lehunyta a szemét, és a jégnek citrusillata volt, és súlytalanul mozgott, és volt valaki mellette, a keze egy másik kézben, és együtt forogtak, karok a dereka körül, és félig lehunyt szempillái mögül meglátta őt. A vékony aranyláncot a nyakában. És aztán kinyitotta a szemét, és levette a felsőt. Megint maga elé tartotta, és látta, hogy a flitterek vacakok. Forgatta a kezében. A flitterek olyanok voltak, mint a halpikkelyek.

DANMONDI, DAKKA, BANGLADES

2001. január

Biszmilláhirrahmánirrahim. Mekkora nagy dicsőséget kell adnom Istennek! Milyen nagyon sokat adott Ő

nekem! Mindig hibázok mindig letérek az egyenes Útról és Ő esélyt ad nekem újra és megint újra. Itt van nekem egy új esély.

Kivettek a Megbukott Nők Házából ami nyomorgóknak való menhely Hazáribágban András Testvér szárnya alatt aki Kanadából jött ide hogy megmentsen minket. Lavli barátja kivett egy másik nőt onnan és Lavli azt mondja „Nem csak ő az egy jótékonykodó asszony egész Dakkába. Mi is vigyünk egyet.” Így mondja a férjének aki Dzsémsz.

A férj neve igazándiból Dzsemsíd Rasid de mindenki Dzsémsznek hívja. Lavlinak a neve Anvara Begum de senkise hívja úgy. Mindenki Lavlinak hívja a saját gyerekei is.

Ház Danmondiba. Jó-jó hely és a ház is szintén nagyonis jó. Lent van nagy szoba sok fa bútor tévé videomagnó. Különleges fa a bútor sosem látsz ilyet mennyire nagyon ragyog. Ezt a szobát szalonnak hívják. Kicsi szoba tele játékkal meg könyvvel a játszószoba. Egy teljes egész szoba a gyerekeknek játszani. Fürdőszoba lent és mellette konyha. Az én szobám a konyha mellett. Van benne elektromos áram.

Fent van egy szoba Lavlinak és Dzsémsznek. Azt úri hálószobának hívják. A fiú neve Dzsimmi. Övé a második nagy szoba. A kisbaba neve Dézi. Saját szobája van csak neki magának. A másik hálószoba neve vendégszoba. Minden nap bemegyek és lehúzom az ágyneműt hogy az ágy szellőzzön. Lavli azt mondja „A rendes háztartásba a vendégágy mindig rendesen ki van szellőztetve.” Minden este eszembe kell tartanom hogy megint húzzam fel az ágyneműt.

Ó nővérkém Ő nem fordította el az arcát éntőlem. Mennyi sok hibát csinálok. Itt vagyok ennek dacára.

Az utca széles és szép. De nejlonzacskók repülnek szanaszéjjel. Sétálsz az utcán öttíz percet és mire kész tele a lábad meg a kezed meg a hasad zacskóval. Mindenki utálja a zacskót de szintén el is fogadja mindenki micsináljunk? Mintha Allah tiszta egyenlővé tette volna a szúnyogot és nejlonzacskót ezen a világon.

Az utca vége keskeny és van itt egy vagy két bolt és szintén egy riksa műhely. Látod hogy fekete táblákat festenek és szintén a bébi taxira is. Szeretem nézni. Legtöbbször a Tádzs Mahalt festik vagy mecsetet de szintén pávát tigrist elefántot meg filmsztárt is. Az egyik képet fest egy nő arcáról és megállok és megkérdezem. Az arca egy énekesé USA országban úgy hívják hogy Britini Szpirsz. És nagyon szép is. De mikor rájövök ott hogy lassan megyek és megállok akkor eszembe juttatom hogy sietnem kell és elintézkedni Lavlinak. Hányszor fog Ő még szerencsét adni nekem? Nem folytonmindig sietnem kell.

A dolgom a házba gyerekvigyázás takarítás tányérmosás ruhamosás vásárlás meg elintézés meg satöbbi. Ez minden. Van egy férfi a főzésre és szintén a nehéz munkát is csinálja a kertbe és én csak annyit csinálok hogy locsolok kicsit gyomlálok meg termesztek néhány különleges zöldségeket a ház mögött. Látod ilyen. Nagyon jó állás.

Nővérkém várom a leveled és imádkozok. De talán már régóta elköltöztél és ezek a szavak csak szavak maradnak mivel nem jutnak hozzád és a szeretetem csak ami elér valahogy téged. Bárhol vagy az jön és megtalál mindig.

Haszina

Február Megvan a leveled. Az összestöbbi elveszett. Elveszett akkoriba mikor semmimse

maradt meg. Itt a leveled. Olyan nagyon sokat akarok tőle hogy úgy érzem megenném hogy részem legyen. De aztán az is elveszett hogy megnézhessem.

A lányokra büszke legyél. Mond meg nekik a nagynéni csókolja őket és sosem felejti. Azt mondod a férjed költészetet tanít nekik. Hogy okoz ez bajt? Jóemberség tőle hogy csinálja ezt a feladatot. Nekünk sose tanították és tanultuk ezeket de valahogy mindig itt van belénk bogozódva. A csontokba marad. Azt mondod semmise változik. Valami azt súgja szomorú vagy ettől. De nővérkém áldjad a szerencsédet. A dolgoknak a nemváltozása az első számú áldás. És az orvos még mindig jön és eszik nálad. Mennyire szeretek gondolni erre. A nővérkém ételt ad az orvosnak! A férjednek nagy munkája lesz ezután szerintem. Orvossal társalkodik. Ez Lavli szava erre.

Lavli nagyon szereti a társalkodást. Ilyen a természete neki hogy vacsorát ad és estélyt nem számít milyen fárasztó. Csak néhány kurta éve Lavli volt Misz Komilla a Regionális Szépségversenybe. Egészen biztos lett volna Misz Banglades is de a házasság közbe jött és megállította az egészet. Azt mondja „Körbejártam volna a világot ha nem lett volna az én Dzsémszem. Annyira nagyon szeretett nem tudott várni. Igazán édes. Ő annyira édes.”

Néha bejön a játszószobába és lefekszik a kanapéra. A gyerekek ráugrálnak és kicsi karjukat a nyaka köré teszik. Drágáim (így hívja őket) ez nagyon édes de nézzétek a sok szép játékokat. Igaz. Ha megpróbálod megszámolni mennyi sok előbb elfogynak a számok mint a játék.

Dzsimmi három és fél éves és úgy mozog mint a dongólégy a bödönbe. Legtöbbször katonást játszik és szeret rácsapni karra és lábra. Az egyetlen játék amit a kezébe vesz puska meg kard. Nagyon csupa energia ez a fiú. Mikor kifárad elalszik bárhol és én elviszem az ágyba. Dézi Baba csak most kezd járni. Most mindenhová jön utánam mint egy kiskacsa és soha nem veszít szem elől vagykülönben sivalkodás van. Egyszer Lavli fölveszi és kiviszi de visszahozza és azt mondja nem tudom mi van ezzel a gyerekkel. Először Dézinek hiányzott a régi lány aki elment a bevásárlópénz sikkasztása miatt. De most már jól van velem. Mikor Lavli vendégségbe viszi a gyerekeket édességet tesz a baba szájába és attól nem jön ki hang.

Jól végzem a dolgom. Lavli azt mondja Óh megmentetted az életemet egy angyal vagy. Kedves aranyos hölgy. „Beszélek Dzsémsszel hogy építsen bővítést. Rendes szolgaszállást. Ez a ház olyan kicsi.” Nem alszok a szobámba jelenleg. Dézi Baba elkezdett felébredgetni éjjel és az én szobámból túl nehéz hallani. Pár éjjel a folyosón aludtam de a férj megbotlott és beverte a lábujját a fejembe. Úgyhogy fogtam egy gyékényt és a babaszoba padlón alszok. Tényleg igazán jobb mint a saját szobám. Most ha éjjel megfordulok nem ütközök bele az ajtóba. És van ablak a levegőnek is. Szép szoba. Zaid (a szakács) rizses zsákokat meg lisztes zsákokat pakolt a szobámba

mind a holmim tetejére és muszáj volt beszélni vele. „Szoba?” azt mondja. „Milyen szoba? Szekrényt látok. Polcot látok. Nem látok semmilyen rohadt szobát.” Zaid a konyhában alszik az asztalon. Már ha itt van éjjel. Sok éjjel elmegy és nem jön vissza csak késő reggel. „Szerinted van asszonya?” kérdi Lavli. „Szerinted itt fog hagyni minket? Bárhol kaphat munkát. A kicsurija híres végig az egész Buriganga mentén. Valaki elcsalta. Tudom. Tudom.”

Nem könnyű dolog háztartás vezetni. Néha úgy érzem Lavlira túl sok minden nehezedik le rá.

Április

Mindkét gyerek alszik délután van így ülök le tollal neked. Sok napon a gyerekek máskor alszanak és akkor egész nap szorgos-dolgos vagyok. Dézi Baba korán kel úgy ötkor és fél hatkor. A bátyja később kel föl és nagyon későn este fekszik. Mikor éjjel lefekszek és a fejem a padlóhoz ér kéthárom szempillantás és jön az álom. Tegnap Lavli vacsorát adott tizenkét vendégeknek. Zaid olyan gyorsan pörgött a konyhában hogy olyan volt mintha Szufi táncolna keringene ott. A gyerekek is még izgatottabbak a sok vendégek meg ajándékok meg édességek miatt. Soká tartott lenyugtatni őket. Aztán jön a mosogatás meg takarítás. Zaid nézi egy ideig. Aztán azt mondja „Közeleg az én időm”. És elmegy.

Lavli pont most jött be a gyerekeket keresi. Meglát a tollal és én felugrok de azt mondja csak nyugodtan. Mesélek neki rólad nővérkém. Lavli azt mondja milyen édes. Ilyen egy hölgy. Egy haragos szó se hagyja el a száját. Üldögél velem és megbeszél. Olyan köntös van rajta érett barack színű még nem ruha mert későig volt a társalkodás. A haja mind lelóg a hátán túlságosan szép. Láttad ezt a Britini Szpirszet? Úgy néz ki nagyjából Lavli. A riksa műhelybe még több kocsit festettek ennek az énekesnek a képével. Meglep engem is néha mennyire olyan mint egy bangla lány ha hosszú fekete haja és fekete szeme volna.

Lavli arctornát csinál. Egyszer zsűri a Regionális Szépségversenyen mondta neki hogy gyenge az álla. Minden nap csinál arctornát hogy erősítse bár eléggé erősnek látszik evéshez beszéléshez mindenhez. Mikor befejezi azt mondja „Tudod fővárosba élünk de igazából annyira provinciális.” Aztán elmesél egy nagy divatbemutatót amit BATEXPO-nak hívnak. Ez bangladesi ruházati és textilbemutatót jelent. Úgy sóhajt mintha a mennyország egy darabkáját látta volna. A bemutató a Pan Peszifik Szonargaon Hotelbe volt. Nagyon elegáns hely majdnem nem is provinciális. Hogy elbírta mesélni! Megmutatja hogy járnak a modellek és azt mondja ez a járás neki természetes bár néhány modellnek nem könnyű egyáltalán. Nagyon csodálatosan mozog csípőre tett kézzel mintha olvadna és felboríthatnád és kiömlene. Ott volt valami híres modell. Ott volt Misz India. Ő híres az egész világba. Hallottad a Barbi Görl dalt? Mindenki kedvenc dala.

Lavli leül mellém hogy ezt mind megbeszélje. Azt kérdezi „Megmondasz valamit és esküszöl hogy igazat mondasz?” Azt mondom sosem fogok hazudni magának aki ezt a tetőt adta a fejem fölé. „Szerinted Betti szebb mint én?” Az arca tiszta komoly. Betti egy barátja és ő volt Misz Csittagong 1997. Mondom neki nem és igaz mert Lavli szebb az én szemembe. Egy kicsit úgy látom örül. „Sokszor hallottam hogy Betti szebb mint Misz Legszebb Mosoly.” Aztán mesél Misz Legszebb Mosolyról aki Kormány Miniszter lánya. Ó micsoda micsoda szégyen hogy mikor az a lány azt mondja ügyvéd lesz és segít az elesett nőkön és mindazösszes fotográfus meg riporter köré gyűl és a szavain csüng pedig mikor csinált egyáltalán bármit az elesett nőkért és

Lavlinál talán nem lakik épp most is egy elesett nő a házába. Mondom én is hogy szégyen. Lavli szerint az a lány csak azér vitte annyira fölülre a Szépségversenyen mert az apja neve miatt. Egyetértek vele. Aztán elmeséli hogy tévékamera jött hogy filmet csináljon a BATEXPO-ról. Indiai divattervező ott beszél a kamerába és a véleményét felvették filmre hogy a bangladesi embereknek jobban kéne követni a divatot. Lavli sóhajt és azt mondja hogy lehet ezt elvárni olyan helyen ahol még a fő város is Pokoli provinciális.

Sokszor gyakran beszélget velem és elmagyarázza a gondjait. Ha söpröm a padlót akkor Dézi Baba lábamba kapaszkodik Dzsimmi rohangál beleugrik a szemétkupacba és Lavli néhanéha leül a székre és meséli. Betti a legjobb barátja és mindene van úgy látszik nem kell érte semmit csinálnia. Ez példa: Dzsémsz férjnek van sofőrje és a sofőr néha eljön Lavliért és elviszegeti. De a sofőr a munkához jár és nem mindig van szabad ideje Lavlira. Betti kért a férjétől kocsit meg sofőrt és rögtön megkapta semmi kérdés nélkül. Lavli még mindig vár saját sofőrre. És ez a ház szintén nem annyira nagy ház ebbe az utcába sok ház sokkalta nagyobb. Betti háza nagyobb mint ez a ház. Ezen kívül Lavlinak csak egy lánnyal és szakáccsal kell intézni a háztartást és gyerekeket. Dzsémsz férj azt mondja nincs szükség ajára is a lány mellé. De Lavlinak tényleg kéne aja is igazából. És elvárják hogy sok időt töltsön Cseriti munkával meg estéllyel ami fontos a férj pozíciójának és állásának.

Dzsémsz egy vállalatnál dolgozik amit úgy hívnak hogy Bangla Nemzeti Műanyag. Úgy hangzik mint egy nagynagy vállalat de igazándiból csak közepes méretű vállalat. Lavli azt mondja „Annyira úgy hangzik mint egy nagyvállalat.” Ritkán mondja ezt. Nagyon szereti a férjét Dzsémszet és szomorúságot is okoz benne mert sok órát kell dolgoznia nem odahaza. Ezt a férfit csak a térdéről ismerem. Mikor otthon van eltolja a széket az asztaltól és keresztbe tett lábbal ül arcával az újságba. Sokszor úgy is eszik hogy az arca az újságba van. Mindig a térdét látom. Ha elmegy mellettem a padlót sikálom vagy a babával játszok és a szememet lent tartom térdmagasságba. A nadrág minden ráncát megtanultam.

Lavli azt mondja nehézség lett a munkába. Két éve már várnak tárgyalásra hogy tisztárra mossák a Bangla Nemzeti Műanyag nevét. Arról is van beszéd hogy betiltják a nejlon zacskókat. Lavli azt mondja „Mikor az utcán látnak minket akkor lesznek boldogok.” Tényleg van gond a fejének.

Ennek dacára és még így is jókedvű főleg az estélyen mikor hallod hogy olyan kedvesen nevet mindenkivel. Egyik nap azt mondja nekem „Elszalasztottam a lehetőségeimet az életbe Haszina.” Nem ne beszéljen így mondom az úrnőmnek. Allah mindig ad új lehetőséget. Adott nekem és ad magának is. Csak mosolyog rám és azt mondja nagyon édes vagy.

Aggódik hogy a szakács fogja és elmegy másik munkába olyan házba ahol van igazi szolgaszállás. Nagyon szakértő szakács és mindig csodálják az ételét a vendégek és barátok. De szerintem Zaid maradni fog. Amúgy is úgy jön és megy ahogy neki tetszik. Kihagyja a reggelit az ebédet néha még a vacsora főzést is. Lavli csak azt mondja „Óh hát itt van és nem készítene egy kis csodálatos niramist az esti étkezéshez?”

Különös ember. Mindig gyakorolja a kungfuzást mozgatja a lábát lendíti a karját suhint a kezével még főzés közbe is. Kicsi kemény ember mintha drótból lenne és rátettek volna egy kis bőrt. Seholse puha fel tudna törni egy diót a lábujjaival. Mikor Lavli elmegy nézi a kungfu filmet a videomagnón. Dzsimmi is nézi vele csak ilyenkor van nyugton ez a fiú. Éjszaka Zaid gyakran elmegy. Azt mondja a következő pár

hónapba el kell járnia mert választás lesz és közeleg az ő ideje. Melyik párt híve vagy kérdezem de nem mondja meg. Talán a BNP talán az AL talán a Dzsamáat-i-Iszlámí azt mondja. Reggel friss vágás vagy zúzódás van rajta de nem mond semmit és én nem kérdezek. Dzsimmi felé szalad kicsi karja körbejár mint egy propeller és kiabál ÖLJ HALJ ÖLJ ÖLJ ÖLJ. Együtt kung fuznak. Most lefekvéskor a fiú ad nekem puszit és ölelést. Dézi Baba mindig hozzám akarja dugni az arcát és a csípőmön ül egész nap csak ha nincs munka. Mikor mosolyog hátra hajtja a fejét és megmutatja mindazösszes fogait. Egész életembe egy dolgot kerestem csak szeretetet adni és kapni és annyira veszélyes dolognak látszik élve felfalhat és most abbahagytam a keresést és egyenesen odajön hozzám és megmutatja az összes icipici fogát. Razja akkor jött, amikor éppen Haszina leveleit olvasta. Már sokszor elolvasta,

úgyhogy a szavak ott voltak a fejében, még mielőtt a tekintete rájuk siklott. Eldugta a leveleket a cérnagombolyagok alá. Razja egy könyvvel legyezte magát. A zászlós felső volt rajta salvárnadrággal. A

nadrág anyagának laza redőitől hatalmasnak látszott a feneke. A nadrágot arra tervezték, hogy hosszú felsővel viseljék, és túl meleg volt a pulóverhez.

– Ezek a rohadt egészségügyi ellenőrök – mondta Razja. – Bezáratták a rohadt gyárat. Tolmáccsal jöttek, és körbejártak a hülye kérdéseikkel. „Mindig ilyen meleg van itt?” Mondtam nekik, hogy „Nem. Télen fogni kell egy vésőt és leverni a jeget az ember lábujjai közül”. És mindent leírtak a hülye füzetükbe.

– Meddig lesz bezárva? Razja levette a szemüvegét. – Legalább pihentethetem a szemem. – Erősen pislogott. Felemelte az egyik

csillogó trikót. – Sefali megpróbált egy ilyesmi kis izében elmenni otthonról. Mondtam neki,

hogy szó sem lehet róla. – Feltette a szemüvegét, és a szemét forgatta. – Lányok! Csak a baj van velük.

– Tarík hogy van? – Fiúk! – mondta Razja. Letette a felsőt, és rágyújtott egy Silk Cutra. – Azt

mondják, egészségügyi és biztonsági okokból zárják be a gyárat, de mindenki tudja, hogy valami másról van szó. Ezek az emberek, akik jöttek, a bevándorlásiaktól voltak. De nekem van útlevelem. Mondtam, hogy elhozom az útlevelem, de nem érdekelte őket. – Megrántotta a pulóverét. – Brit állampolgár vagyok. Nincs rejtegetnivalóm.

Megint legyezni kezdte magát, és Naznín felé lengette a cigarettáját. – Ez a pulcsi túl meleg. Túl meleg. – Igen. Melegnek látszik. Razja sóhajtott. – De muszáj felvennem néha. Hallom, mit beszélnek. Razja kicsit meghibbant.

Bolond, bolond. – Kotkodácsolt egy kicsit, és zümmögő hangokat adott. – „Razja annyira angol. Egyre inkább olyan lesz, mint maga a királynő.”

– Mindig beszélnek. – Tegnap Nazma – akinek váratlanul felbukkant a sógora – beugrott, hogy kölcsönkérjen egy csipet sáfrányt. Begurult a nappaliba, felemelt kézzel. – Nem maradhatok – mondta -, nem maradhatok – készen arra, hogy visszaverje a vendégszeretet bármilyen támadását. De ahhoz elég sokáig maradt, hogy elejtsen egy-két célzást Razjáról. – Tudtad? Az a nő dohányzik!

– Csak hadd beszéljenek – mondta Razja. – Ha ezt most nem veszem föl többet, azt fogják hinni, hogy hallgatok rájuk.

– Ha van rá idejük, hadd pletykáljanak. – Gyerünk – mondta Razja. – Hadd segítsek neked. Különben tényleg bolond-

bolond leszek a sok semmittevéstől. Megcsinálok öt cipzárat egy csésze teáért. Naznín itta a teáját, és a barátnőjét figyelte. A nyitott ablakon zenefoszlányok és

curryszellők úsztak be. A váltott műszak miatt volt. Főételeket éjjel és nappal mindig főztek. Nem volt semmi, ami megkösse őket. Hangoskodtak az udvaron, és Naznín kinézett egy csoport bengáli fiúra. Az egyik egy nagy halom röplap mellett térdelt, amelyet kisebb halmokra osztott. Amikor visszafordult, úgy gondolta, az egyikük talán Karim, de kényszerítette magát, hogy ne nézze meg újra.

– Nincs munkájuk – mondta Razja. – Nem tanulnak, és nincs munkájuk. – Szerencséd van a fiaddal. – Oké, mama, szerencsém van. De azt kívánom, bárcsak eljárna néha és

barátkozna egy kicsit. Mondtam neki, hogy járjon a mecsetbe és szerezzen barátokat, de nem hajlandó.

– És az egyetemen? Ott csak vannak barátai? Razja elgondolkozott ezen. – Igen, biztos így van. Mindketten a varrógépet hallgatták. Naznín Haszinára gondolt. Haszinára

gondolt a ruhagyárban, hogy milyen boldog volt. Eszébe jutott a mostohaanyja, egy fiatal nő hatalmas orrkarikával, vastag aranyperecekkel a bokáján. Eljött a portára, és Abba hálóházában aludt. Hirtelen jött és ment, és többé senki nem beszélt róla. Nem hagyott más benyomást maga után, mint egy fiatal nőét ékköves orrkarikával és arany bokaperecekkel. Hová ment? Hová küldték? Mennyi idő telt el, mielőtt a pereceket beolvasztották és elköltötték? Mennyi idő telt el, mielőtt oda került, ahol Haszina is volt?

Naznín a halántékára nyomta a két hüvelykujját. Az agya megint kezdett elszabadulni, fegyelmezetlenül erre-arra csatangolni. Elkezdte hangtalanul recitálni a Megnyitót:

Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának, a könyörületesnek és az irgalmasnak, aki az ítélet Napját uralja! Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért. Vezess minket az egyenes úton, És mutasd meg nekünk, hová vezet – mondta maga elé. – Tessék? – kérdezte Razja. Naznín a teáscsészét babrálta. Azon gondolkozott, hogy vajon visznek-e

magukkal teáscsészéket Dakkába, vagy itt hagyják őket. Razja végzett az utolsó cipzárral, és megitta a teáját, pedig már majdnem kihűlt. – Vissza kell mennem dolgozni. A gyerekeknek pénz kell. Tarík kezd hisztérikus

lenni. Ma reggel fel sem kelt az ágyból. Pénz kell neki könyvekre, különben meg fog bukni a vizsgán.

– Mikor zárt be a gyár? – Három napja. Nem olyan régen, de Tarík annyira türelmetlen. Be kell törnöm,

ha nem nyitják ki. Vagy el kell mennem Iszlám asszonyhoz.

Naznín a szájához emelte a csészét, és megdöntötte, hogy elrejtse az arcát. Üres volt. Megismételte a mozdulatot. De Razja, most már látta, nem célozgatott semmire. Nem tudott Csanu „kis megállapodásáról” Iszlám asszonnyal. Naznín pedig, cinkosa a bűnben, nem fogja elárulni. Razja megdörzsölte a csípőjét, és nyöszörgő hangon kezdett beszélni.

– Csak temessetek el most. Gyakorlatilag már úgyis halott vagyok. Naznín nevetett. – Ne aggódj. A Benylin köhögés elleni szirup mindenből kigyógyít. Razja felmordult. – Lánykoromban mi tiszteltük az idősebbeket. – Megint elgyöngült. – De már

gyakorlatilag halott vagyok. Csak mulass. Vegyél el bármit, amit akarsz. Vedd el a csípőmet. Rád hagyom a Ralgexemet.

Naznín felhorkantott, de Razja elkomolyodott. – Mindig azon gondolkozunk: hogy jutott ez a nő ilyen magasra? Szerinted azok,

akik ilyen magasra jutnak, azt kérdezik rólunk: hogy maradnak ezek ilyen mélyen? – Megmozgatta a nagy vállát. – De mi már tudunk róla. Csak nehéz elhinni.

Iszlám asszony ott járt előző nap. A fiaival jött, és Csanu úgy ugrált körbe a szobában, mintha szögekkel lenne teleszórva. Hangosan leszámolta a pénzt, és épp hetvenöthöz ért, amikor Iszlám asszony felemelt egy pöttyös zsebkendőt, és hagyta, hogy lelibegjen a melle hatalmas romjaira. Az egyik fiú kinyitotta a táskát. A másik azt mondta: „Ide tegye!” Csanu a többi bankjegyet visszatette a vitrinbe. A fiak az ajtóhoz támogatták Iszlám asszonyt. Az egyikük eléggé megbízható volt ahhoz, hogy vihette a Ralgexet.

– Mennyit fizetünk? – kérdezte Naznín. – Baráti alapon megy – mondta Csanu. – Szívességet tesz nekem. Ismertem a

férjét.

Karim másnap eljött a felsőkért. Mielőtt két szót váltottak volna, megszólalt a telefonja. Lehorgonyzott az előszobában. Naznín látta, hogy a falnak támaszkodik, egyik tornacipőjét a szegőlécnek nyomja. Visszament a nappaliba, de nem tudta, hogy álljon vagy üljön. Amikor a fiú bejött, hajtogatással foglalta el magát.

– Az apám – mondta Karim. Becsukta a telefont, és visszatette a tokba. Naznín rápillantott. A haja felállt elöl, pici, kurta, fekete tollak. – Mindig a mobilt hívja. Mondom neki, hogy ne szólja a pénzt. De nem hallgat

rám. – Meghajlította a lábát, ellenőrizte, hogy még működik-e. – És különben is, minek hív? Nincs semmi mondanivalója, barátom.

– Aggódik. Talán. – Ja, barátom. Aggódik meg idegeskedik. Teljesen kikészül az aggódástól meg az

idegeskedéstől. Naznín leült. Kezét összekulcsolta az ölében. Kisimította a szárija puha, kék

szövetét, és újra összekulcsolta a kezét. Megint elfelejtette elfedni a haját. Karim a szófa karfájára ült. Naznín nem tudta, mit mondhatna, úgyhogy nem

mondott semmit. Karim azon a helyen ült, ahol Csanu a fejét szokta nyugtatni. A műanyag tokok már rég eltűntek, és hajolajtól fénylett a kárpit. Naznín azt hitte, a telefonok a munkával voltak kapcsolatosak, vagy más dolgokkal – amelyeket el sem tudott képzelni -, amelyek a világhoz tartoztak odakint, és amelyeket soha nem fog

megérteni. Az apjától jöttek, és ez egy kis lépéssel közelebb hozta az ő világához. Mégsem jutott eszébe semmi, amit mondhatna.

– Nyugdíjba kellett mennie az idegei miatt. Már nem bírta tovább. Huszonöt évig buszkalauz volt, és most a lakásból sem tud kimenni. Ezt kapod, barátom. Ezt kapod.

– Igen. Ezt kapod. A fiú nagy nyomatékkal bólintott, mintha egy új gondolatot hallott volna, amely

örökre megváltoztatja az életét. – Értem, mit mond. Ezt kapod. Ennyi év után a buszon, miután mindenfélének

csúfolták, a sok szemtelenség után. Gyerekek pimaszkodtak vele. Férfiak balhéztak vele. Kiverték az egyik fogát. Valaki a cipőjére hányt, barátom. – A tornacipőjére nézett. Tiszta volt.

– Csinálok teát. Naznín kiment a konyhába, és ő követte. A hátát a szekrénynek támasztotta.

Amikor Csanu a konyhában volt, ő is támaszkodott, de a másik irányba, a pocakját nyugtatta a pulton.

– Korán nyugdíjba kellett mennie, és most csak ül otthon, a körmét rágja, és hívogat a mobilon. „Ne csinálj bajt.” Ő soha nem csinált bajt senkinek. Csak magának.

Naznín elment mellette, hogy elővegye a tejet. A fiúnak mosószerszaga volt. A tiszta ruhák ropogós citrusillata.

Megrázta a fejét. – „Ne csinálj bajt.” Elkészült a tea. De Karim meg se moccant. Itt fogják meginni a konyhában állva?

Meghívja, hogy üljön le vele a másik szobában? Hogy nézne az ki? Jobb lenne, ha leültetné, ő pedig tovább dolgozna? Úgy döntött, hogy ez a legjobb terv.

– Azt hiszi, ő Mahatma Gandhi. Azt hiszi, ő Jézus Krisztus. Tartsd oda a másik arcod, barátom. Tartsd oda az arcod.

Naznín megfogta a csészéket. – És mi van Mohameddel? Béke legyen vele, ő harcos volt. – Igen – mondta Naznín. A fiú úgy nézett rá, mintha több időre lenne szüksége, hogy megeméssze, amit

Naznín mondott. Megnyomkodta a tarkóját. Naznín még mindig a kezében tartotta mindkét csészét, amikor a fiú telefonja

elkezdett pittyegni. Kinyitotta. – Szalátjelzés – mondta. – Micsoda? – Naznín annyira meglepődött, hogy visszaváltott a bengálira. – A t-t-telefonon. Egy szolgáltatás. F-figyelmeztet az imaidőre. – Itt végzi el a namazt? – Gondolkodás nélkül kérdezte, ugyanúgy, mint amikor

ösztönösen angolra váltott. Karim körzött a vállával. Már nem támaszkodott. – Igen. Itt. Bement a fürdőszobába mosakodni. A nappaliban, a szűk helyen a szófa mögött

és az ajtó előtt Naznín kigöngyölte az imaszőnyegét. – Én majd egy kicsit később imádkozom – mondta. Nem volt ebben semmi rossz.

Semmi ok, amiért ne imádkozhatna itt; Naznínt csak egy rövid ideig hátráltatta. – Alláhu Akbár. Egyenesen állt, a kezét vállmagasságig fölemelte.

A jobb kezét a mellén nyugvó baljára tette. Naznín próbálta megállítani az ajkán formálódó ima szavait. Egy nem rokon férfival együtt imádkozni, az nem megengedett. Majd később imádkozik.

– Magasztallak Téged, Istenem, Tiéd a dicsőség, áldott a Te neved, mindenek felett való a Te hatalmad. Nincs más Isten rajtad kívül! Nálad keresek oltalmat a kővel megdobált Sátán ellen.

Naznín hallotta, ahogy lüktet a vér a szívében, és reszketett, mert biztos ő is meghallja. Lehunyta a szemét. Amma azonnal odajött hozzá, híres könnyeit ontotta, a szája elé tett kézzel zokogott.

– Allah az egyedülvaló, Allah az örökkévaló! – mondta Karim. A hangja nem akadt meg.

Az imában nem dadog, gondolta Naznín. És kérlelte magát, hogy inkább a szavakra figyeljen.

– Nem nemzett és nemzetett. És senki nem fogható hozzá. Meghajolt, keze a térdén, aztán egyenesen vissza. Naznín látta, milyen jól mozog. Még kétszer. A fiú mozgott, de ő szédült. Naznín összegöngyölte a szőnyeget, és betette a szekrénybe. Hamarosan megint

szüksége lesz rá, de kellett ez a rendrakás. Később, amikor kicserélte utána a lepedőt, eszébe jutott ez a cselekvés. Pontosan emlékezett rá. Az egyetlen módon, ahogy egy fájdalmat igazán fel lehet idézni: egy új fájdalom által.

Karim maga pakolta el a felsőket, és indulni készült. A pántot piszkálta a vállán, és a telefonját babrálta. Elindult kifelé, aztán újra megigazította a táskáját, és azt mondta:

– Meg akarom kérni, hogy jöjjön el valahová. Egy gyűlésre. – A kezével végigsimított a haján. – Kérem, kérdezze meg a férjét. Minden muszlimnak szól. Azt szeretnénk, hogy mindenki képviselve legyen. És nincsenek idősebb nők.

Csak miután elment, akkor jött rá. Őrá gondolt idősebb nőként.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Persze hogy nem megy el. Ki van zárva. Nem említette Csanunak, mert szó sem lehetett róla, hogy elmenjen. Nem volt értelme szóba hozni.

Azon a napon kevés dolga volt. Éjjel elkészült a varrással, a konyha és a nappali, az evés és a munka között ingázva. Bement a hálószobába, és levette Csanu könyvét a párnáról. Megint bement, és feljebb húzta a takarót, hogy eltakarja Csanu vállát. Harmadszorra az ajtóból nézte, és elment onnan, amikor megmoccant.

Ma fáradt volt, de nyugtalan. A hűtőszekrény tele volt Tupperware-rel, és nem volt valódi ok a főzésre. Kimosott néhány zoknit a mosogatónál, aztán elment.

A gyűlés egy alacsony épületben volt a lakótelep szélén. Úgy építették, hogy nem adtak a szépségre, mondván, úgyis elkoszolódik. Az ablakokat vastag fémrácsokkal rögzítették, amelyeket soha nem nyitottak ki, és táblákat erősítettek a téglafalra, amelyeken ez állt angolul és bengáli nyelven: A RONGÁLÓKAT BEPERELJÜK. Ez üres fenyegetés volt. A táblákat piros és fekete tintával összefirkálták. Az egyik az egyetlen megmaradt csavarjánál fogva himbálózott. Valaki gondos folyóírással, ezüst sprayjel azt írta a falra: Pakik. És valaki más, kevésbé szép, de magabiztos, fekete betűkkel hozzátette: Rulez. Az ajtók nyitva voltak, és két hidzsábos lány ment be rajta.

Naznín, fedezéket keresve utánuk sietett. A bejáratot megvilágította a napfény, de a teremben félhomály volt. A lányok egyenesen előrementek, és elhelyezkedtek a székeken. Naznín habozott; felmerült benne, hogy visszafordul. Senki sem látta.

– Szállj fel a bűnbánat vonatára, nővérem, mielőtt elhagyja az állomásodat. A szája tele volt nyállal, és nem tudott nyelni. Egy aprócska, bogos szakállú fiatalember vigyorgott rá. Elveszett a fehér

pandzsábi padzsamájában, és egy kerek sapka volt a kezében. Meglengette Naznín felé a sapkát.

– Isten hozott. Légy üdvözölve, nővérem. Menj és ülj le. Naznín üres, összecsukható székek mellett haladt el bizonytalanul. A négy első

sor legfeljebb, ha félig volt tele. Hová üljön? Valaki mellé. Nem férfi mellé. Nem valaki mellé. Kihagyni egy helyet. Az udvariatlannak fog látszani. Nem, olyan lesz, mintha várnék még valakit. A férjemet. De nem fog jönni, és találgatni kezdenek. Beszélni fognak. Még mielőtt elmennék, már beszélni fognak. Egy szék szélébe kapaszkodott. Homályosan látta az embereket, és hangokat hallott szavak nélkül.

Az övé elé tolta az arcát. Valamit mondott. Most már mutogatott is. – Üljön ide – mondta Karim. Naznín lehuppant. Karim előrement, és felugrott a kicsi színpadra. Összecsapta a kezét. – Nos hát – mondta. – Mindenkinek köszönöm, hogy eljött. Naznín hallotta, hogy kinyílik az ajtó. Most ugyanaz a hang, amely a bejáratnál

fogadta. – Szállj fel a bűnbánat vonatára, testvérem, mielőtt elhagyja az állomásodat.

Összeszedte a bátorságát, és körülnézett. Leginkább fiatal férfiak, farmer és tornacipő, néhány kurta, egy maréknyi lány hidzsábban. Talán húsz ember.

– Nos hát – mondta újra Karim. – Megkérem a Titkárunkat, hogy olvassa fel a mai napirendet. Ha bárki szeretne hozzátenni valamit, kérem, emelje fel a kezét.

A kicsi ember a hiábavaló szakállal odaszaladt hátulról. – A mai napirend. Egyes pont: névválasztás. Kettes pont: célkitűzések

meghatározása. Hármas pont: az elnökség megválasztása. Azonnal felemelkedett egy kéz. A Titkár rámutatott. – Igen? – Miért nem a saját nyelvünkön csináljuk ezt az egészet? A Titkár vigyorgott. Karimra nézett. – Kérdés a közönség soraiból. Helyt adjak neki? Karim karba tett kézzel állt. – Majd én válaszolok. Ez a gyűlés nyitva áll minden muszlim számára. Az

ummáról beszélek. Minden fivérünknek és minden nővérünknek, bárhonnan jöttek is.

A Kérdező felállt, és tüzetesen végignézett a termen, még az üres székeken is. – Ekhane amra sobaj Bangali? Van itt valaki, aki nem beszél bengáliul? Egy pillanat csend következett, mielőtt valaki hátratolt egy széket, és felállt egy

fekete férfi széles ujjú, kacskaringós mintájú ingben. – Szerinted úgy nézek én ki, mint egy bengáli, testvérem? A Kérdező feltartotta a tenyerét, mintha vége lenne a játéknak, és mindketten

megint leültek. – Rendben – mondta a Titkár. – Névválasztás. Első napirendi pont. Vitára

bocsátom. – Muszlim Liga! – Egyesült Muszlim Akció. – Muszlim Front. A két lány, akiket Naznín látott bejönni, a keze mögött sugdolózott. Végül az

egyik felkiáltott: – Tower Hamlets-i Muszlim Ifjúsági Szövetség. A Titkár intett a karjával. Leejtette a sapkáját, felvette és zsebre vágta. – Elég javaslat. Szavazunk. Mi volt az első? Ki tette az első javaslatot? Szóljon. A Kérdező talpra ugrott. – Ez az ember a titkár, de nem jegyzetel. Ez teljesen iszlámidegen viselkedés. A Titkár teljes hosszában kihúzta magát. Kicsi arca kidagadt a felháborodástól. – Hol mond a Korán bármit is a jegyzetelésről? – Világosan kiderül a Hadíszból és a Szunnából, hogy a férfi vegye komolyan a

feladatait. A Titkár nekikészült a válasznak. A szakálla remegett. Az egyik nadrágszár

felhajtása lecsúszott, és teljesen beborította a lábát. Naznín rájött. A fiú túl fiatal volt, hogy a szakálla teljesen kinőjön.

Karim a fiú vállára tette a kezét. – Hozz egy tollat és egy mappát. Te felelsz a jegyzőkönyvért. Ezután némi vita következett arról, hogy meg lehet-e választani a csoport nevét,

mielőtt megszavazták volna a csoport célját. A Titkár izgatott lett. Ahogy az

izgatottsága nőtt, mintha vele nőtt volna a padzsamája is, míg végül egy sátorból sipító vékonyka hang lett belőle.

– A napirend, ember. Tartanunk kell magunkat a napirendhez. Karim elrendezte. – Először a névvel foglalkozunk. Mindannyian tudjuk, miért vagyunk itt. Ezt általános beleegyező mormogás követte. Naznín azon kapta magát, hogy ő is

csatlakozik, pedig ő csak azért volt ott, mert nem kellett varrnia és házimunkát végeznie.

Karim körbejárt a színpadon, és Naznín látta, azt akarja érzékeltetni, hogy kezében tartja az irányítást. A színpad szélére állt, és azt mondta:

– A titkár feljegyezte az összes javaslatot. Nekem van még egy. A Bengáli Tigrisek.

Ezt kollektív ámulattal fogadták, és a hidzsábos lányok felemelték a kezüket, hogy élénken sugdolózzanak.

– Ben-gá-li Tig-ri-sek! – kiáltotta egy fiatalember az első sorban. A szótagok ritmusára a levegőbe sújtott az öklével. – Lehet ez az együttesem neve?

A Kérdező megint talpon volt. – Nem feledkezünk meg itt nem bengáli testvérünkről? Karim átvágott a színpadon, és a kacskaringós inges férfi elé állt. A Titkár

követte, a mappa készenlétben. – Nem akarlak – mondta Karim – kiközösíteni, barátom. A fekete férfi felállt, és mélyen meghajolt. – Szerintem ez nagyon ütős név, testvérem. Büszkén leszek Bengáli Tigris. A szavazás megtörtént, az indítványt elfogadták (egyhangúlag, mondta a Titkár,

egy nem egyhangú ellenszavazattal), és a gyűlés áttért a második pontra: a célkitűzések meghatározására.

Javaslatokat kiabáltak a teremből, miközben a Titkár a mappájába irkált. Most a színpad szélén ült, a lábát lógázta és a tolla végét rágcsálta, pont úgy, mint Bibi. Karim állva maradt, bár néha-néha körbe odébb ment, aztán megint megállt, megvetette a lábát és összefonta a karját, és ismételten megmutatta az erejét. A hidzsábos lányok lazítottak. Már nem sugdolóztak, hanem a kezük felemelése nélkül beszéltek egymással. És elfogulatlanul kiabálták a javaslatokat.

– A nők jogai – kiáltotta az egyik. – Szexuális felvilágosítás lányoknak – kiáltotta a másik. – Azt bele kell venni. – De azonnal lehajtotta a fejét, amint kimondta, kihátrált belőle.

Karim szünetet rendelt el, és valahonnan kerítettek egy kocsit, megrakva fehér műanyag poharakkal. A lányok elhelyezkedtek mögötte, és kiszolgáltak. A fiatal férfiak elővették a marlborós dobozokat.

Közvetlenül Naznín előtt néhány fiú megbontotta a széksorokat, hogy egy albizottságot alakítsanak.

– Ha elkapnak egyet közülünk, érted, mi elkapunk tízet közülük. Ilyen egyszerű. – Gyújtsuk fel az irodájukat. Mire várunk? – Nem tudjuk, hol van. – Nem kéne idejönniük. Minek jönnek ide, ha nem tetszik nekik? – Mi nem keressük a bajt. De ha ők idejönnek és keresik, ja, megkapják tőlünk,

amit akarnak.

– Pár éve... gondolj bele... soha nem mertek volna. – Szervezettebbek voltunk. – Most csak egymással harcolunk. – A Brick Lane Masszív a Stepney Green Különítmény ellen. – A rasszisták... ezer éve elkotródtak innen. – Na és Siblu Rahmán? Naznín felismerte a nevet. A férfit leszúrták. – Újra megtörténhet. – Az van, érted, hogy kifinomultabbak lettek. Nem mondják, hogy jaj, azt

mondják, hogy kultúra, vallás. – Bedugják a mocskos röpiratukat a bejárati ajtóm alatt. – Mindenki tudja, miért vagyunk itt. Miért nem csináljuk? Karim megnyitotta az ülést. – No, hát akkor. Szavazzunk! Mi az, ami mellett vagyunk? A muszlim jogok és

kultúra mellett. Megvédjük a helyi ummát, és támogatjuk a globális ummát. A Titkár felmászott a színpadra. – Szavazás. Mindenki emelje fel a kezét! Úgy értem, aki mellette van... emelje fel a

kezét! Mindenki felemelte a kezét. – Egyhangú. – Egy jelet tett a lapra. – Mi az, ami ellen vagyunk? – kérdezte Karim. – Ami ellen vagyunk... – Az Oroszlánszívűek! – kiabálta valaki a teremből. – Ami ellen vagyunk – mondta Karim -, az minden olyan csoport, aki ellenünk

van. Elfogadták. A zenész kérvényezte, hogy az együttese lehessen a Bengáli Tigrisek hivatalos

zenekara. – Terjeszteni az üzenetet, érted. Veled okés, haver? A Kérdező megint felállt. – Mit fogunk csinálni? – A szünetben máshová ült, és most elég közel volt, hogy

Naznín láthassa: veszélyes, megszállott arca van. – „Mellette vagyunk” meg „ellene vagyunk”. Mi ez, vitakör?

Néhányan nevettek, és a Kérdező arca még szenvedélyesebbé vált. Sovány volt és éhes ez a fiú. A ruhája úgy lógott a csontjairól, mintha a hús felesleges kiadás lenne, mintha a szenvedélye felemésztette volna. Az egyetlen pazarlás az orra, amely nagy volt, bár mivel keménynek és csontosnak látszott, ez is csak az önmegtartóztatás benyomását növelte.

– Mit akarunk? – kérdezte a Kérdező. – Cselekedni vagy vitatkozni? Karim leállította a nevetést. – Harmadik napirendi pont. Az elnökség megválasztása. – A Kérdezőre nézett. –

Ha megválasztanak, azonnal megkezdődik a cselekvés. A Titkárt megválasztották titkárnak. Bár senki más nem indult a pozícióért, úgy

bámult le a nadrágjába szavazás közben, mintha elviselhetetlen volna a feszültség. Utána pedig úgy rántotta fel a padzsamáját, mint aki nekigyürkőzik.

Karim és a Kérdező jelöltette magát elnöknek. Szoros volt. Kilenc szavazat a Kérdezőre és tíz Karimra. Győzelemre segítettem, gondolta Naznín. Nagy

jelentőségű dolognak érezte. Azzal, hogy felemeli vagy nem emeli fel a kezét, megváltoztathatja az események menetét, a világ ügyeit, amelyről semmit sem tudott.

A Kérdező előrement, és felment a színpadra. Nagy hévvel rázta meg Karim kezét, és hátba veregették egymást. Naznín megértette, hogy utálják egymást. Aztán a Kérdező pénzügyesnek ajánlkozott, és gyorsan meg is kapta ezt a pozíciót.

A teremben a levegő a feloszlás előtt álló gyűlés dallamára vibrált. Több tucat apró igazítás, és egy nagyobb megmozdulás előérzete. A Titkár meglengette a mappáját.

– Várjatok. Várjatok. Még egy választás van. Lelki vezető. – Leugrott a színpadról, felrángatott egy öregembert a székéről, és feltolta a dobogóra. Naznín látta, hogy az öregember lapos, nyitott orrú szandált visel, amelynek egy fehér műanyag virág van a sarokpántján: női cipő. És tudta, hogy az imámot csak nemrég hozták ide. Folyton megnedvesítette az ajkát és mosolygott. Halvány fogalma sem volt róla, mi történik. Annak rendje és módja szerint megválasztották.

Karim jött, vállán a farmerkötegekkel és béleletlen ruhákkal. A szófa karfáján ült és beszélt. Amikor megszólalt a telefonja, már nem vitte ki az előszobába. Néha röplapokról és nyomtatványokról beszélt, gyűlésekről és adományokról. A hangja néha halk volt és elsiklott tőle, aztán becsukta a telefonját, és élénken azt mondta:

– Aggódás meg idegeskedés. Ezt kapod. Beszélni kezdett neki a világról. Naznín bátorította. – Igazán? – kérdezte. A fiú tudása megszégyenítette. Hallott tőle muszlim fivéreiről és nővéreiről.

Megtudta, hányan vannak, mennyire szétszórva, mennyire meggyötörve. Felfedezte Boszniát.

– Mikor ez volt? – kérdezte. Karim nem lehetett több tizennégy-tizenöt évesnél akkoriban. Ez megalázó volt. És izgató.

Egy Csecsenföld nevű helyen most dzsihád volt. Karim felolvasott a magazinjából.

— Felemelte a vékony papírokat, mintegy bizonyítékként. – Ez világméretű harc, barátom. Mindenhol próbálnak lenyomni minket. Ideje felvenni a harcot.

Felemelte a magazint, amelynek angol szavak voltak az elején, és megkérdezte: – El tudja ezt olvasni? Naznín félrebillentette a fejét, egyik oldalról a másikra. – „Amar ingredzsi poda oti samanyo.” Angolul csak kicsit tudok olvasni. Karim bengáli hírleveleket hagyott ott neki. Az egyiket A Fénynek hívták, egy

másiknak egyszerűen Umma volt a címe. Csanu soha nem adott neki olvasnivalót. És különben is, mire voltak jók a könyvei? Az a sok régesrégi történelem.

Az asztalra tette a kiadványokat, hogy a férje lássa. Nem te vagy az egyetlen, aki tud dolgokat. De amikor meghallotta, hogy jön, eldugta. Abban a következő néhány napban az olvasás édes és mélabús titok lett; simogatta a mondatokat a szemével, érezte, hogy Karim ott lebeg, épp csak a szavak mögött.

Egyetlen dolgot nem tudott felfogni: a mártírokat. – De Allah nem engedi. – Ez nem öngyilkosság, oké? Ez háború.

Tudott Palesztináról. Karim elmondta neki: – Kimennek az utcára tiltakozni, mert megöltek egy gyereket. Úgy mennek haza,

hogy egy másik holttestét viszik magukkal. Ez fajt neki. Most, amikor végigment a nyugtalanító kifeszített kötélen a gyerekek

és az apjuk között, amikor felzaklatták fegyelmezetlen gondolatai, vagy a húga miatt aggódott: most érezte az egész kicsiségét. Így hát a vágyakozás szomorú súlyát a gyomrában tévesen szomorúságnak értelmezte, és éjszakánként elnyomókról és árvákról, az intifádáról és a Hamaszról olvasott.

És a fiú még néhányszor nála imádkozott. Ahogy elvette tőle a szőnyeget, az ujjuk hegye egymásra talált, és Naznín érezte az inge ropogós illatát.

A citrus illatát.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Azad doktornak balszerencséjére fiatalos haja volt. Nehéz volt nem elmosolyodni sűrű és fényes hajzatán, főképpen mivel az évek nem kerülték el az arcát. Sőt letaposták. Az orcái olyan petyhüdten lógtak, mint két ősöreg mell. Az orra hegye, amely valamikor helyesen pisze volt, mostanra mintha összegyűrődött volna. És a puffadt bőr a szeme alatt épphogy ki nem pukkadt.

Egyenesen ült, mintha az egész teste sínben lenne, és megivott két pohár vizet. – Legközelebb – mondta Csanu – el kell hoznia a feleségét is. – Feltétlenül – mondta az orvos. – Jól van? Remélem, nagyon jól van. Micsoda pompás háziasszony: csak így

elkészíteni egy vacsorát, minden előzetes értesítés nélkül. Meg kell hívnunk vacsorára. Mondogatom is a feleségemnek: viszonozzuk Azad asszonynak a vendéglátást.

Ennyi év alatt soha nem hívták meg őket újra. És már eleve sem hívtak meg minket, jutott Naznín eszébe.

Csanu előredőlt az étele felé, hogy lerövidítse az utat a tányér és a száj között. Egy pötty dhál volt a szemöldökén. Azad doktor alig mozdította meg a fejét az evéshez. A könyöke soha nem csatangolt el messzire a bordáitól.

– Szép magától, hogy emlékszik – mondta az orvos. – Több mint egy évtized után sok ember kezdene felejteni.

– És a lánya is. Jól van? Azad doktor egészségesnek nyilvánította a lányát. Kihasználva, hogy Csanu

szája éppen tele volt, beindította saját kérdéseinek sorozatát, saját pontszerzési módszerét. A szokásos volt.

– Már meg akartam kérdezni, hány aláírást sikerült összegyűjtenie. Soká fog még felvirradni a mozgókönyvtár új hajnala?

Csanu az asztal szélére támasztotta a csuklóját. Lenyomta egyik ujjbegyét a másik után, mindegyiket a bal kezén, és kettőt a jobbon.

– Ezen a héten csak hetet. – Kinyomott egy kis citromot, és úgy látszott, elszomorítja a saját számítása.

Az orvos felesége és lánya rendületlenül egészséges volt. Nem volt semmi jelentenivaló, a feleség elkerülhetetlen látogatásait leszámítva a lányukhoz (már férjnél volt, saját gyerekei voltak) vagy más rokonokhoz. Csanu indítványa új neveket gyűjtött anélkül, hogy valaha is elhagyta volna a fiókot. Naznínt már nem lepte meg, hogy ezeket a kitalációkat ilyen gondosan fenn kell tartani. Ami most aggasztotta, az az esetleges összeomlásuk volt. A belőlük emelt kerítés roskadozott ugyan, de jobb volt a semminél.

Bejöttek a lányok jó éjszakát kívánni. Csanu kinyújtotta a karját. – Gyertek. Gyertek, adok nektek enni a tányéromról. Sáhána összerezzent, és beszívta az arcát, mintha kukacokkal kínálták volna.

Csanu Azad doktorra pillantott. Mosolygott, és a karját még szélesebbre tárta.

– Gyertek, ne legyetek szégyenlősek. Bibi odament hozzá, és Csanu az ölébe vette. – Garnéla és tök. Nagyon finom. – Megetette, ahogy ígérte, a tányérjáról, és

óvatosan megveregette Bibi hátát, mintha egy idegen kutya lenne, és esetleg leharaphatná az ujját.

Bibi leszállt és Sáhána mellé állt. – Nagyon jó lányok – mondta Csanu. Körülnézett a szobában, bizonyítékot

keresve. Megtalálta. – Sáhána, hogy hívják a nemzeti költőnket? Sáhána a szőnyeget piszkálta a lábujjaival. A mosoly elhalt Csanu arcán, bár a

szája sarka még tartotta magát. – Tagore – mondta a kislány. – Nem a kedvenc költőd, Sáhána. A nemzeti költő. Gyorsan. Sáhána kicsit billegett. Az arca kifejezéstelen volt, mintha transzba esett volna. Naznín a nyelvét harapdálta. Csanut figyelte. Az arca rángatózni kezdett. – Kazi Nazrul Iszlám – mondta Bibi. A szeme kidülledt a feszültségtől, mintha

egy súlyt helyeztek volna a légcsövére. – Sáhána, elszavalnál valamit a kedvenc költődtől a vendégünknek? Naznín felállt. Azt fogja mondani, hogy már túl késő van. A lányokkal megy, és

segít nekik készülődni a lefekvéshez. – Talán majd máskor – mondta Azad doktor. – A lányok elfáradtak a házi feladat

elkészítésétől. – Igen, igen – Csanu a fejét csóválta. – Mindig csak tanulnak és tanulnak. Nagyon

jó lányok. Gyertek, adjatok egy puszit Abbának, mielőtt lefeküsztök. Bibi ment először, és Sáhána követte. Összeszorította a száját, mielőtt futólag az

apja arcához érintette. De Csanu elégedett volt. Amikor a lányok elmentek, kimerültnek, de elégedettnek látszott, mintha egy tornádó egyszer-kétszer körbeforgatta volna a város körül, de valamilyen csoda folytán ide a székébe tette volna le.

Csanu és az orvos belefogott az este legfőbb teendőjébe. Azt tették, amit a barátok szoktak: beszélgettek. A beszélgetésük ösvénye néha-néha keresztezte egymást. Többnyire azonban elkerülte.

– Tényleg riasztó – mondta az orvos -, hogy a heroinfogyasztás mértékének aránya robbanásszerűvé vált a közösségünkben, az öregek mégsem adnak útmutatást. És a tanácsadók és szociális munkások s a többi támogatása teljességgel elégtelen.

– Ez a tragédia. Amikor elvárjuk, hogy úgymond integráljanak. De soha nem részesülünk ugyanolyan bánásmódban. Soha.

– Elég komolyan foglalkoztat a helyzet, egy tanulmányon dolgozom. Mondhatjuk, hogy járványról van szó. Még néhány lány is függővé válik.

Csanu bal keze szorgosan dolgozott az inge alatt, hogy helyére masszírozza a vacsorát.

– Tudniillik én magam is sokáig küszködtem. De most már egyszerűen csak pénzt veszek ki. „Minden egyes rúpia, amely egy angolnak hoz hasznot, örökre elvész India számára.” Így játszom ki őket most már a saját játékukban.

– Ha kapunk anyagi támogatást, létrehozunk egy szakklinikát. De a legfontosabb a felvilágosítás. A szülők annyira szégyellik magukat, hogy nem tudják, mit csináljanak. Néha hazaküldik a gyereket, ahol igazán olcsó a heroin.

Az orvos nyaka elvékonyodott. Már nem sikerült kitöltenie makulátlan gallérját. Fényes, fekete haja – még mindig ugyanolyan laposra, kerekre volt nyírva – nem adta neki a kor méltóságát. Úgy nézett ki, mintha csúfot űzne belőle, mint egy paróka. Naznín megszánta. Szomorú lehet, gondolta, ha mindennap lecsap rá ez a valami, ami emlékezteti a régen elmúlt ifjúságra.

Csanu sóhajtott. Megköszörülte a torkát. – Tanítsuk a szülőket, hogy kénytelenek legyenek tanítani a gyermekeiket. Én

magam is tanítok a gyerekeknek sok mindent, történelmet, politikát és művészetet. – Teljességgel és alapvetően ez a dolog kulcsa – mondta az orvos, és Naznín

elámult azon, hogy ilyen simán megy az egész: hogy ez a két férfi heves egyetértésben találjon egymásra két eltérő témájában. – Tanítsuk meg nekik, hogyan vegyék észre a jeleket a saját gyerekeiken. Szűk pupillák, felületes légzés, székrekedés, állandó pénzszűke, visszahúzódás, titkolózás. Néha csodálkozom, hogyhogy a szülők nem veszik észre.

Naznín kinyitotta a száját, és beszívta a levegőt. Razja fiára gondolt. Ahányszor Razja szóba hozta Taríkot, mindig pénzről beszélt. A férfiak ránéztek. Hozzálátott, hogy leszedje az asztalt.

– A szülők túl elfoglaltak lehetnek – mondta Csanu, aki nem is ismert másmilyen állapotot. – De elsősorban a gyerekeinkre kell gondolnunk. Isten tudja, miket tanítanak nekik ezekben az angol iskolákban.

– Képzelje, néhány betegem még egy cigarettát sem szívott el soha, és a heroin az első kábítószer, amelyet kipróbál.

– Úgy érzem, egész életemben ez a legjobb döntés, amelyet hoztam: hogy hazavigyem a lányaimat. Felkészítem őket. Ugyanis ahhoz, hogy előreléphessünk, először hátra kell néznünk. Szemügyre vesszük kicsit a dicsőséges Brit Birodalmat. Amikor iskolába jártam, tudja, mit tanultunk? Az angoloktól kaptuk a vasutat. Mintha ezért térdre kéne esnünk. – Most a közönségéhez fordult. – Vajon elhozták volna a vasutat, ha nem akarják eladni az acéljukat vagy a mozdonyaikat? Vajon merő szívjóságból hozták oda a vasutat? Öntözőrendszerekre volt szükségünk, nem vonatokra.

– Remek, remek – mondta Azad doktor. Csanu túl messzire kalandozott el a keresztezési pontjuktól. A beszélgetés szabályait, az orvos szemében, megszegték. A szeme alatti táskákat nyomkodta.

Csanu nem vette észre. Naznín átnyúlt előtte egy tálért, de Csanu megfogta, mielőtt ő elérte volna. Felemelkedtek: Csanu, a tál, a hangja.

– Törvényt és demokráciát hagyományoztak ránk. Ezt gondolják. És soha egy szemernyit az igazságból: hogy koldusbotra juttattak minket, hogy térdre kényszerítették Bengáliát, hogy... – A beszéde zsákutcába vitte. – Tessék – mondta Naznínnak, és felé nyújtotta a tálat. – Ezt kéred?

– Már az is elég baj volt, amikor az alkoholnál tartottunk – mondta az orvos. – Most azt kívánom, bárcsak alkohol lenne. Két dologra van szükségünk. Több kábítószeres tanácsadóra és több munkahelyre a fiataloknak.

– Soha nem fognak munkahelyeket teremteni nekünk – mondta Csanu, és megint leült. – Nézzük csak meg a történelmet. Amikor az angolok bementek Bengáliába...

– Olvastam a szakirodalmat. – Azad doktor megnézte az óráját, és felállt. – Hogy megy a... munkája? Elfelejtettem, melyik.

Csanu nagyot fújt. – Sofőrmunka. Nem érdekes, milyen. Csak felmarkolom a pénzt, ennyi. Hogy

van a veje? Már ennyi ideje, és még nem is ismerjük. El kell hoznia. Amikor legközelebb eljön.

– Feltétlenül – mondta Azad doktor, és bár felvillantotta a kis sajátságos mosolyát, és ügyelt rá, hogy határozottan járjon, és ne hagyja előreesni a vállát, Naznín látta, hogy a férje szerezte meg az utolsó dobást.

Sáhána meghallotta a levélszekrény csattanását, és kiment az előszobába. Leült a dohányzóasztal szélére, és elolvasta a röplapot.

– Hányszor mondjam, hogy ne ülj oda? – kérdezte Csanu. A vitrin előtt ült a narancs-piros szőnyegen. Úgy látszott, mintha egy halom könyv tartaná meg a pocakját.

Sáhána lecsusszant az asztalról. Megfordította a röplapot. – Mi az? Sáhána felmutatta. – Egy röplap. Csanu megmoccant. A pocakja feldöntötte a könyveket. – Ne okoskodj! – kiabálta. – Add ide! Sáhána nagy ügyet csinált a feltápászkodásból, de végül odavitte az apjának. – „Multikulturális Gyilkosság” – olvasta Csanu angolul. – Honnan szerezted ezt? – Az előszobából. – Ezzel nem úszod meg – mondta Csanu, de nem adta bele a lelkét. Lefoglalta a

röplap. Elolvasta mind a két oldalát, aztán megfordította, és újra elolvasta. Sáhána gyakorolta, hogy úgy eressze le a szemhéját, ahogy az minden valószínűség szerint dühöt vált ki. Csanu nem vette észre. Ide-oda forgatta a papírlapot.

– Ezek a rohadt gazemberek! Ha legközelebb idejönnek, levágom a töküket. A töküket szóra Sáhána elmosolyodott. – Szerinted ez vicces? – Csanu gyorsan felállt, a lungija félrecsúszott. Szünetet

tartott, hogy újra megkösse, és Sáhána arrébb ment, hogy Naznín mögé álljon a varrógépnél.

– Gyerünk – mondta Csanu remegő hangon. Adott magának néhány másodpercet a torokköszörülésre. – Gyerünk, mulassunk mindannyian egy kicsit. Bibi! – A kislány beszaladt, és megbotlott egy papírhalomban. – Add ezt oda a nővérednek. Fel fogja olvasni nekünk.

A röplap visszakerült Sáhánához. – „Multikulturális Gyilkosság” – olvasta. – Vegyük észre – mondta Csanu egyik kezét felemelve -, vegyük észre, hogyan

vezetik be azonnal az erőszak gondolatát. A legelső szóban. – Leeresztette a kezét. – „Az iskoláinkban – folytatta Sáhána – multikulturális gyilkosság folyik. Tudja

Ön, mit tanítanak manapság a gyermekének? Háztartástanon a leánya megtanulja, hogyan kell kebabot készíteni vagy bhádzsit sütni. Történelemórán a fia Afrikáról

vagy Indiáról vagy valami más, sötét és távoli földről tanul. Az angolok, fogja tanulni, Elvetemült Gyarmatosítók.”

– Ugye látjuk, hogy csinálják? – Csanu igyekezett fel-alá járkálni, de a könyvei csapdába ejtették. Egy helyben állt, és helyette a karját lengette. – Egy kalap alá veszik Afrikát Indiával, egytől egyig sötétek. Olvasd fel a másik oldalt.

Sáhána megfordította. – „Hittanórán pedig miről fog a gyermeke tanulni? Mátéról, Márkról, Lukácsról

és Jánosról? Nem. Krisnáról, Ábrahámról és Mohamedről. A Kereszténységet lassacskán kipusztítják. »Csak egy« a világ »nagy vallásai«

közül. Sőt helyi iskoláinkban könnyen azt hihetjük, az iszlám a hivatalos vallás.” Csanu odaszaladt, és megragadta a röplapot. – Ez a lényeg. Erről szól az egész. – Naznín észrevette a lyukat a trikóján, a göndör

szürke szőrszálakat a torka tövében. Csanu olvasott: – „Kényszeríthetnek arra, hogy ezt eltűrjük? Holott az igazság az, hogy ez a gyűlölet és intolerancia vallása. Miközben az iszlám szélsőségesek Angliát iszlám köztársasággá akarják változtatni, a bevándorlás, a magas születési arány és a térítés kombinációjával.” És így tovább és tovább, ez a szemét. – Összegyűrte a röplapot a markában.

Bibi Naznín vállára támaszkodott, és a copfjai végét rágcsálta. Naznín Sáhánára nézett, aki az első melltartója pántját állítgatta. Szuggerálta Sáhánát, hogy szóljon az apjához, hogy mondja, amit kell. Sáhána kidugta az alsó ajkát, és a frufrujára fújt.

Csanu leült a fotelbe. – Sáhána, menj és vegyél föl valami rendes ruhát. Sáhána lenézett az iskolai egyenruhájára. – Menj, vegyél föl egy nadrágot. Naznín azt mondta: – Bibi, menj te is. Csanu kisimította a szórólapot. – „Felhívjuk, hogy írjon az osztályfőnöknek, és vegye ki gyermekét a hittanóráról.

Ez mint szülőnek jogában áll az 1944-es Oktatási Törvény 25. paragrafusa szerint.” Nehezen lélegzett. A nyelve belülről az arcát tapogatta, mintha egy apró rágcsáló

szimatolna vakon egy vastag takaró alatt. – Mostantól – mondta – minden pénz a Hazatérési Alapba megy. Az egész. Aznap este Naznín figyelte, ahogy Csanu – mióta összeházasodtak, először –

leemeli a Koránt. A földön ült, és az este hátralévő részét a Könyvvel töltötte.

Naznín egy lépéssel a férje mögött ment a Brick Lane-en. A lámpaoszlopokon csapkodó élénk, zöld-piros zászlócskák a bangla színeket és a baszmati rizst reklámozták. Az éttermek ablakában újság- és magazinkivágások voltak, amelyeken sárgával vagy rózsaszínnel kiemelték az étterem nevét. Voltak elegáns helyek keményített, fehér abroszokkal és töméntelen fényes, ezüst evőeszközzel. Ezeken a helyeken az újságkivágásokat bekeretezték. Az asztalok messze voltak egymástól, és hiányzott a dekoráció, amiről Naznín tudta, hogy az előkelő stílus jele. Más éttermekben a köszöntőemberek és pincérek fehér, olajfoltos inget viseltek. De az elegánsakban feketét. Az óriási cserepes páfrány vagy egy kék-fehér mozaik a bejáratnál a szupereleganciát jelezte.

– Nahát – mondta Csanu. – Ez a sok pénz, pénz mindenütt. Tíz éve nem volt itt ennyi pénz.

A bangladesi éttermek között kicsi boltok voltak, ahol ruhákat, táskákat és csecsebecséket árultak. A vevőik fiatal férfiak voltak levágott szárú nadrágban és szandálban, és lányok olyan pólóban, amely feszült a mellükön és látni engedte a köldöküket. Csanu megállt, és benézett egy kirakatba.

– Hetvenöt font azért a kicsi táskáért. Még egy könyv se férne bele. Egy kávézó előtt megint megállt. – Két font kilencven egy nagy kávé tejszínhabbal. Egy lány egy laptop képernyőjét hajlítgatta előre-hátra a járdán álló faasztalnál,

hogy elfordítsa a naptól. Naznín Csanu számítógépére gondolt, amelyen gyűlt a por. Pókháló rezgett a billentyűzet és a monitor között.

Elmentek egy zöldségeshez az egyik mellékutca sarkán. Naznín odakint várt. Egy kicsit elsétált a mellékutcába. Háromemeletes épületek, régi házak, de a téglákat nemrég tisztították meg, és a fából készült részeket lefestették. Faredőnyök sötét krémszínekben, halványszürkékben és poros kékekben. Az ajtók nagyok és tekintélyesek. Az ablakkeretek illettek a redőnyökhöz. Odabent csillogó konyhák, meleg, sötét falak, könyvvel teli polcok, de emberek soha.

Naznín fel-alá sétált az utcán. Néhány fiatal bangla férfi ment el a Brick Lane-en. Felismerte a Kérdezőt. A hangja messzire elhallatszott, a járása sietős volt. Karim nem szerette. Még nem mondott semmit, de Naznín tudta.

Amikor Karim eljött, a világról vagy az apjáról beszélt. Mesélt Naznínnak a tablettákról, amelyeket minden reggel kikészít az apjának: kék és sárga a szívére, fehér nyugtatok, rózsaszín az emésztési zavarokra. Az altatókról minden este. Mesélt neki az apja munkájáról, a húsz vagy több évről a buszokon. Az egyenruháról, övről és jelvényről. Az ellenzős sapkáról. A jegyadagoló gépről, amelyet egy barna bőrtokban tartott, és arról, milyen megnyugtató hangot adott, amikor elfordította a kart. Milyen büszke kisfiú volt.

Csanu kijött a zöldségestől fehér nejlonzacskókkal. Naznín elindult egy lépéssel mögötte. Csanu megtett néhány métert, aztán megállt. Naznín várta a megjegyzést. Benézett a kirakatba, de Csanu nem mondott semmit, és Naznín látta, észre sem vette, hogy megállt. Egy idő után Csanu megszólalt:

– Tudniillik annyira fenyegetve érzik magukat. – Naznín hátrafordult, aztán mosolygott magában, hogy úgy beugrott, mint Bibi.

– Mert a mi kultúránk olyan erős. És mi az ő kultúrájuk? Televízió, kocsma, dartshajigálás, labdarugdosás. Ez a fehér munkásosztály kultúrája.

Megint elindult. Naznín követte. Egy pillanatra tisztán látta magát, ahogy megy a férje után, lehajtott fejjel, befedett hajjal, és elégedett volt. A következő pillanatban elnehezült a lába, és megfájdult a válla.

– Szociológiai szempontból ez nagyon érdekes. Egy fiatal nő, akinek olyan volt a frizurája, mint egy férfinak, impozáns kamerát

szegezett egy pincérre egy étterem bejáratánál. Nadrágban volt, és ha ing lett volna rajta, nem lehetett volna megállapítani a nemét. Hogy elhárítsa ezt a nehézséget, nem is vett föl inget, csak trikóban jött ki. Most megfordult, és Naznínra irányította a kamerát.

– Tudniillik – mondta Csanu az utcának – a saját szemükben elnyomott kisebbséggé váltak.

Naznín megigazította a fejkendőjét. Tudatában volt, hogy figyelik. Mindent, amit csinált, mindent, amit a születése óta tett, feljegyeztek. Néha, a szeme sarkából mintha látta volna őket. Az ő két angyalát, akik feljegyeztek minden cselekedetet és gondolatot, jót és rosszat, az Ítélet Napjára. Akkor hirtelen beléhasított a felismerés – és az erejétől elakadt a lélegzete -, hogy ez az utca tele van angyalokkal. Minden emberre jutott még két angyal; tele volt velük a levegő. A lábát nézte, miközben ment, és érezte, hogy a feje a szárnyak rengetegén hatol keresztül. Hirtelen elkapta a rettegés, hogy belélegez egy lelket, és ruhaanyagot húzott az orra és szája elé. Akkor először meghallotta ezer angyalszárny csapkodását, és a lába nem vitte tovább.

– Pihensz? – Csanu letette a bevásárlószatyrokat. Naznín felnézett, és meglátta a pincért, aki egy abroszt rázott ki. – Nem. – Jól van. Csak pihenj – mondta Csanu. Álldogáltak egy ideig. Csanu dudorászott. Az egyik keze a csípőjén, a másikkal a

pocakját simogatta. – Hol vannak a jegyzeteim a Szabadegyetemről? – Megtartottad őket? – Igen, igen. Valahol. Megint elindultak, elmentek az édességbolt előtt. Egy arany ladúpiramis és egy

fehér sondestorony. Naznín mindvégig a hátában érezte az angyalokat. Megrántotta a vállát. Eszébe jutott Karim. Az angyalok feljegyezték. Bosszús lett. Nem én akartam, hogy így eszembe jusson. Feljegyezték.

Kedden, amikor leszámolt neki huszonöt szoknyát, és ő odahajolt, hogy felszedje, a válluk hajszál híján összeért.

Nem rajta múlik. – Valahogy – mondta Csanu – nem igazán lehet hibáztatni őket. Füstölőszaggal keveredő szitár- és tablazene szállt ki Isak Empóriumából. Előtte

három öregember tárgyalta térdük állapotát olyan hangerővel, amely süketségre vallott – vagy talán éppen annak volt köszönhető.

A nyaka, gondolta Naznín, pont jó. Nem túl vastag és nem túl vékony. És takva. Istenfélőbb, mint a saját férje.

– Végül is az ő országuk – mondta Csanu. A sarka lelógott a szandálja végéről. Ennél azért bonyolultabb a dolog, jött rá Naznín. Még ha csakugyan Karim is a

jövője, és ez elkerülhetetlen, attól még vannak problémák. A boldogság, például. Az ellene szól. Mert a sorsot egykedvűen kell fogadni. Az angyalai kedvéért azt mondta:

– Akárhogy is, mindegy. Csanu ezt fontolóra vette. A szemöldöke kiértékelte. – Nem, azt nem mondanám, hogy mindegy. – Rámosolygott, az arca csupa

kedvesség. – De nem kell aggódnod emiatt. Hamarosan megint otthon leszünk. Könnyek szöktek Naznín szemébe. A nyaka és az arca annyira forró lett, hogy azt

hitte, a pokolból kap ízelítőt. De kevesebb volt, mint amennyit megérdemelt volna. – Ó – mondta Csanu -, látom, mennyire vágysz rá.

Hogy lehetett ilyen ostoba? A szeméhez nyomta a körmeit. Miféle gonosz dzsinn jött el hozzá, hogy így elvegye az eszét? Hogy azt gondolja, ez a fiatal fiú az élete része lesz; hogy az nem öklendezne és tépné a haját a puszta gondolattól is.

Csanu felélénkült. – Igen, ez érzelmi dolog. Tudod, mire gondoltam? Szerezhetnék egy állást a

Dakkai Egyetemen. Taníthatnék: szociológiát vagy filozófiát, vagy angol irodalmat. Hogy elrejtse a fájdalmát, Naznín szokatlan meggyőződéssel szólalt meg. – Nagyon jó ötlet. – Az – erősítette meg Csanu. – És ma este küldök is egy e-mailt. Naznín rögtön aggódni kezdett, és azt kívánta, bárcsak ne beszélt volna így. – Először persze be kell érnem bármilyen beosztással. Nem fog a büszkeség

visszatartani attól, hogy akármit elfogadjak. Naznín katasztrófát szimatolt, és most először merült fel benne, hogy nem csak

Sáhána miatt kéne aggódnia, ha valaha is elmennek Dakkába. – Végső soron szeretnék visszatérni első szerelmemhez: az angol irodalomhoz. A távolban egy ősz nő dacolt a nappal, vastag kardigánt húzott a szárija fölé.

Mellette egy fiatalember lépkedett fontoskodó arckifejezéssel és egy orvosi táskával. Csanu angolul szavalt: „Ujjongva ujjongj és arannyal ezt márványtáblára véssed.” Naznín mereven előrenézett. – Shakespeare – mondta Csanu. Követte Naznín pillantását, és amikor

mindketten megbizonyosodtak róla, hogy Iszlám asszony az, egy közös és kimondatlan terv szerint befordultak egy mellékutcába.

A lakótelepen háború dúlt. A háborút röplapokkal vívták. A kivitelezésük durva volt, vécépapír vastagságúra nyomtatták, és túlbuzgó kezek maszatolták el. A főcímek betűmérete fontos csatamezővé vált. A sok eltúlzott nagyítgatás, és a magas, de vékony, és a vastag, de alacsony betűtípusokkal folytatott kísérletezés után a Bengáli Tigrisek kerültek ki győztesen azzal, hogy egyszerűen egy egész oldalt használtak fel a főcímnek, a szöveget pedig a túloldalra száműzték.

Az Oroszlánszívűek mérték az első csapást:

EL A KEZEKKEL A CICIKTŐL! A környékünk iszlamizálódása túl messzire ment.

Egy dupla oldalas naptárat és posztert távolítottak el a klubházunk faláról. Mikor fogják a szélsőségesek lefátyolozni az asszonyainkat és sértegetni a lányainkat, amiért

túl rövid a szoknyájuk?! Ne tűrjük! Írjunk a tanácsnak! Ez Anglia!

Csanu derűlátó volt. – Tudniillik – magyarázta – fenyegetettnek érzik magukat. És ez az egyetlen

kultúrájuk: a darts, a foci, meg hogy meztelen nők képeit rakják ki a falra. A Bengáli Tigrisek másnap válaszoltak:

Egy szórólapra válaszolunk, amit nemrég hoztak forgalomba azok, akik állítólag fenntartják az „őshonos” kultúrát.

Van egy üzenetünk a számukra: TARTSÁTOK MEG MAGATOKNAK A CICIKET!

És még ezt is mondjuk. Nem mi vagyunk azok, akik szeretik azzal megalázni az asszonyaikat, hogy nyilvános helyeken mutogatják a testrészeiket.

– Mi mindig nyugton maradtunk – mondta Csanu. – A fiatalok már nem akarnak

nyugton maradni. A tűz viszonzása beletelt egy pár napba. Naznín nézte, ahogy dolgoznak a

röplapozók a telepen. Egy fiatal fiút és egy idősebb férfit, akik korban és ruházatban elég távol álltak egymástól ahhoz, hogy apa és fiú legyenek. Az apa úgy öltözött, mint Csanu egyik „tiszteletreméltóféléje”. Úgy nézett ki, mint egy tanár Sáhána iskolájában. A fiú az a fajta volt, aki miatt Naznín átmenne az út másik oldalára, hogy elkerülje. Most azt követelték, hogy hétvégenként diszkó legyen a klubházban, más estéken pedig bingó. Azt indítványozták, hogy áruljanak alkoholt a helyiségekben.

MENTSÜK MEG A KLUBHÁZUNKAT!!!

A három felkiáltójel szépen kitöltötte a helyet, és megadta a Tigrisek riposztjának

alaphangját. Nemkívánatos elemek szeretnék a szerencsejáték és az italozás bűntanyájává tenni a

klubházunkat. Ne tűrjük! Írjunk a tanácsnak!

Csanu nevetett. Szórakoztatta ez a háború. – Szóval azt hiszik, hogy a tanács el fogja olvasni ezt a sok levelet? Valamikor én

magam is tanácsi ember voltam – tájékoztatta a feleségét. – Ugyan mit fog tenni a tanács? A legjobb embereiket sem tudták megtartani.

FELVONULÁS A MOLLÁK ELLEN

A legtöbb muszlim szomszédunk békés férfi és nő. Semmi bajunk velük. De egy maroknyi Molla és Aktivista itt pattog nekünk.

Vonuljanak fel velünk a Mollák ellen. Minden érdeklődő jelentkezését várjuk az alábbi postafiókcímre.

Csanu a homlokát ráncolta. Odahívta a lányokat. – Maradjatok távol a felvonulásoktól – tanácsolta. Sokáig tanulmányozta a

röplapot, aztán felderült. – Még a napot sem tűzték ki. Addigra már lehet, hogy Dakkában leszünk.

Nyolc piros betű töltötte be az ellencsapás első oldalát. TÜNTETÉS. A másik oldalon zöld festékkel ez állt:

Állj fel és légy készen amikor a hitetlenek ellenünk vonulnak!

Csak a nagyon öregek és betegek kapnak felmentést e szolgálat alól.

A szervezők fognak vezetni, egy békés felvonulásra. Szellemi útmutatást ad Szellemi Vezetőnk.

Minden érdeklődő jelentkezését várjuk. – Nem adtak meg címet – mondta Csanu. – És hibás a központozás. Rossz

benyomást kelt a muszlimokról. A röplaphadjárat eggyel nagyobb fokozatra kapcsolt. Kisebb tömegek gyűltek a

röplapozók köré. Sértegették egymást. Naznín az ablakból nézte, ahogy a Kérdező a levegőbe döf, mintha minden ellentétes gondolat csupán egy buborék lenne, amelyet kipukkaszthat az ujja hegyével. Sáhánáért is járni kezdett az iskolába, nem csak Bibiért. Hosszú sorban mentek haza a többi anyával. Már csak néhány hét a nyári szünetig. Bár Naznín sok okból nem engedhette meg magának, hogy erre gondoljon, tudta, hogy Karim látogatásai meg fognak rövidülni. Ettől csak még fájóbban édessé váltak.

Karim eljött, és szövegvázlatokon dolgozott az ebédlőasztalon, miközben ő varrt. Felolvasta és a saját megjegyzéseivel látta el őket. Kétszer jött olyankor, amikor Csanu még otthon volt egy hosszú műszak után, amely belenyúlt az éjszakába. És bár ilyenkor csak a szükséges adásvételt végezték el, és a fiú gyorsan elment, ez valahogy azt bizonyította Naznínnak, hogy nincs semmi rossz a látogatásaiban, semmi, ami ne történhetne meg a férje jelenlétében. Egypárszor Karim azt mondta neki, az embernek ki kell állnia magáért, és Naznínt lenyűgözte, hogy a fiú ennyire biztos abban, hogy hol áll és miért. Ha megszólalt a szalátjelzés a telefonján, Naznín elővette a szőnyegét, és hallgatta, ahogy imádkozik. Az apjának, mondta neki a fiú, már nincs vallása. Nincs semmije, csak a tablettái. A férje vallása, mondta neki Naznín, a műveltség.

– Amire szükségünk van – mondta Karim -, az a cselekvés. Mi értelme ezeknek a röplapoknak? Abba kell hagyni a beszédet, és el kell kezdeni cselekedni.

De tovább dolgozott a szövegein. – Csak siránkoznak nekem. Hogy várhatják el tőlem, hogy mindent én intézzek,

és közben végig kint is legyek az utcán? Az egészhez egy csomó szervezés kell, barátom. Ez a bagázs nem elég okos, hogy erre rájöjjön.

Az érdeklődés hiányán kesergett a léha bangla ifjúság körében, akiknek a legtöbbje ellenállt a Bengáli Tigrisek vonzerejének.

– Beindítjuk nekik az egészet. Amikor iskolás voltam, mindennap hazáig kergettek minket. Folyton megvertek embereket. Aztán összeálltunk, visszafordítottuk a fegyvert. Ha az egyikünket bántották, mind megfizettek érte. Mindenhová együtt mentünk, harcolni kezdtünk, és volt hírünk. – Elmosolyodott az emléktől. – De ezek a mai srácok nem emlékeznek, milyen volt régen. Elvannak a bandájukkal, és a camdeni vagy King's Cross-i csapattal harcolnak. Vagy a szomszéd lakóteleppel. Vagy kimaradnak az egészből, szép pénzt keresnek az éttermekben, és csak ez érdekli őket. Azt hiszik, nem lehet hozzájuk nyúlni.

De a Kérdező volt a legnagyobb tüske. – Ez stratégiai kérdés – mondta Karim. – Egyszerűen nem érti. – Ő férfi volt, és

úgy is beszélt, mint egy férfi. Csanuval ellentétben nem dagonyázott a szavakban. Nem beszélt és beszélt addig, amíg már semmiben nem volt biztos.

Néha dühbe gurult, és a dühe közvetlen volt és lényegre törő.

– Ez az én csoportom. Én vagyok az elnök. – Ez erős állítás volt, bár Naznín önkéntelenül is Sáhánára és Bibire gondolt, ahogy a játékaikon veszekszenek.

– Én mondom meg, mi radikális és mi nem. A radikális új szó volt Naznínnak. Elég sokszor hallotta Karimtól ahhoz, hogy

megértse, és tudja, egyszerűen egy másik szó arra, hogy „helyes”. Már nyíltabban figyelte, és amikor a fiú észrevette, hogy nézi, nem kapta el

azonnal a tekintetét. – Mindig dolgozik – mondta Karim. – A gombok nem varrják fel magukat. – Beszélgessen velem. Hagyja. – Én majd hallgatom. Beszéljen maga. Karim kivett egy marék rézgombot a kartondobozból. A farmerja elülső zsebébe

tette. A tenyerébe szórta a maradék gombot, és azokat is zsebre rakta. Naznín úgy érezte, áramütés fut végig rajta, a mellbimbójától a nagylábujjáig. Rezzenéstelenül ült.

– Hallott az egyiptomi testvéreinkről? – Megtalálta a magazinját az asztalon, és a megfelelő oldalt kereste.

Naznín igyekezett nem gondolni a gombokra. Semmi másra nem tudott gondolni. Miért vette el? Miért tette a zsebébe? A bőréhez több ezer vékony selyemszál volt erősítve, mindegyik húzódott és nyilallt a feszültségtől.

Karim mesélt neki valamit Egyiptomról, az elnyomásról, a bebörtönzésekről, a gyáva, Amerika-imádó kormányról, és mindketten úgy tettek, mintha nem csak a magazinból olvasná. Naznín Csanura gondolt azzal a sok könyvével. Túl sokat olvasott, és semmire sem ment vele.

– Szomorú – mondta Naznín. – „Tumi asol kotha kojszo.” Ja, barátom, nagyon igaza van. Ez jellemző volt rá: éreztette vele, hogy valami jelentős dolgot mondott, mintha

egy új igazságot állapított volna meg. Csanu meg a könyvei. Milyen sokat tudott, és mennyire bizonytalannak látszott. Karim elővette a gombokat, és visszatette a dobozba. Amikor megszólalt a

telefonja, kinyitotta, megnézte a számot és lekapcsolta. Ez azt jelentette, hogy az apja hívta. Most, hogy kisebb, karcsúbb lett a telefonja, mintha képtelen lett volna fogadni az apja hívásait. Az aranylánc a nyakában megvastagodott.

Naznín nekilátott a munkájának, de Karim nem tudott egy helyben maradni. Körbesétált – bár némi nehézséggel, mert az út tele volt akadályokkal – az asztal körül. Kinézett az ablakon, de nem talált semmit, amire megjegyzést tehetne. A vitrin vonta magára a figyelmét, és lehajolt, hogy eltolja az ajtaját. Kivette az agyagtigrist és -oroszlánt, és egy hintázó porcelán kislányt. Elveszítette az érdeklődését, visszatette, és elfelejtette becsukni az ajtót. A sarokszekrény tele volt pakolva könyvvel, levett egypárat, megforgatta, mintha pusztán a súlyuk alapján akarná felbecsülni. Ezután a szoba távolabbi sarkába ment, és a kocsi mellé állt. Tele volt iratokkal és papírokkal és a számítógép billentyűzetével, amelyet Naznín odatett, hogy több hely legyen az asztalon. Karim a fal mellé tolta. Aztán a szófához ment, lerúgta a tornacipőjét és lefeküdt.

Naznínnak remegtek az ujjai, és nem tudott dolgozni. Karim megnyomkodta a tarkóját. Lehunyta a szemét. A jobb lába föl-alá járt. Amikor Csanu fészkelődött,

azzal a szorongását mutatta ki. Amikor Karim nem tudott nyugton maradni, az energiáját mutatta ki. Naznín néhány pillanatig tehetetlenül sodródott a vágyódás hullámán. A szája szétnyílt, a szeme nem fókuszált.

– Amikor kicsi voltam... – Karim felült, és a dohányzóasztalra tette a lábát. Olyan volt, mintha birtokba venné a szobát, megjelölne minden egyes darabot, mint a sajátját. – Ha az ember menő akart lenni, valami másnak kellett lennie: egy kicsit fehér, egy kicsit fekete, egy kicsit valamilyen. Még amikor beindult az egész, a bhangra meg ezek, akkor is a pandzsábik, a pakisztániak adták meg a karakterét. Nem mi voltunk azok, igaz? Ha az ember menő akart lenni, nem lehetett egyszerűen önmaga. Bangladesi. Érti, amit mondok?

– Igen – mondta Naznín. Nem értette, amit mond. Ő is arra várt, hogy igényt tartsanak rá.

– Nem volt senki, akire fel lehetett nézni. – Az apja. – Pontosan. Karim egyenesen ránézett, és ő állta a pillantását. Azt kívánta, bárcsak ne lenne

olyan közel egymáshoz a két szeme. – Pontosan – ismételte meg Karim. – Most másképp van. A kicsiknek. Nekünk

magunknak kellett kiállnunk magunkért.

A fürdőkádban, miközben az elállíthatatlan hideg csap csöpögött, és az elszívó nyikorgott, a szőrszálakat vizsgálgatta a lábán. Finomak és ritkásak voltak, de világosan láthatóak. Végigsimította kezét a lábikráján. A plafonon volt egy kis beázásvirág. Elképzelte, hogy leválik a vakolat és lezuhan a kádba, fehér porral takarja be őt. Lépteket hallott, és lehúztak egy vécét. A nő az emeleten háromszor-négyszer is fel fog kelni éjjel. Az állapota aggasztóvá vált.

A bevásárlólistára gondolt (hozzá kell írni az alufóliát, a mustárolajat és az ánizsmagot). Arra gondolt, hogy ő maga festi ki az előszobát: mennyire lehet az nehéz? A házi feladatos táblázatra gondolt, amelyet Sáhána a hálószoba falára tűzött, és hogy milyen gyorsan kipipálta rajta az egyes tételeket. Naznín belenézett a füzeteibe.

– Mintha ez nem lenne kész – mondta. Vagy: – Eleget írtál ide? – Sáhána megmutatta neki a piros pipákat, amelyeket a tanár tett mellé. Volt egy piros golyóstoll az íróasztalán. Naznín Bibire gondolt, aki rágni kezdte a körmét. Magában egy levelet fogalmazgatott, amelyet Haszinának fog írni. Fejben megszámolta a pénzt a rejtekhelyeken. És amikor már nem tudta tovább elhessegetni, Karimra gondolt. Az alkarjára gondolt, és azon örvendezett, hogy nem vékony. A kicsi, lapos anyajegyre gondolt az állkapcsa bal szélén, és hogy mennyire megdöbbent, hogy csak ezen a héten fedezte föl. A magabiztosságára gondolt, arra, hogy egyenes úton jár, miközben mások kanyarognak és botladoznak. És leginkább arra gondolt, ami Karimnak megvolt, amit ő és Haszina és Csanu csak keresett, de nem tudott megtalálni. Amit a fiú olyan könnyen foglalt el. Helye a világban.

Addig ült ott, amíg kihűlt a víz, és akkor fogta Csanu borotváját, beszappanozta a lábát, és borotválni kezdte.

Másnap, amikor visszafelé jött az iskolából a gyerekekkel, egy rendőrségi furgon parkolt az udvaron, ahová nem hajthattak be autók. Az ajtaja nyitva volt, és odabent

egy rendőr paskolgatott egy nagy kutyát, az meg reszketett, hogy elengedjék. Négy rendőr állt háttal a két Oroszlánszívűnek. A rendőrök rövid ujjú ingben voltak, és a sisakjuk mind túl nagynak látszott, mintha csak jelmezt viselnének. Egy csoport fiatal bangladesi férfi állt vállvetve a rendőrökkel szemben. A Kérdező volt középen.

A két röplapozó közül a fiatalabbik kilépett a rendőrségi barikád mögül, egyik ujját a levegőbe emelte, és visszalépett. A Kérdező előrelendült, de a mellette lévő fiúk megfogták a karját, és úgy látszott, akarja is, hogy lefogják. A rendőrök valamin mulattak. A rádiójuk recsegett, és a sisakjuk eltakarta a szemüket.

Sáhána továbbment a sor elején. Amikor elment a bengáli csoport mellett, néhány fiú utána fordult. Rájuk nézett és felszegte a fejét. Naznín azt kívánta, bárcsak Sáhána nadrágban lenne. De ma Csanu szoknyát rendelt, nadrág nélkül. Tegnap mindkét lánynak nadrágot kellett húznia az egyenruhája alá. Ez attól függött, Csanu felháborodása épp merre irányult.

Ha egy Oroszlánszívű-röplap volt a kezében, azt akarta, hogy a lányaik legyenek befedve. Nem fogják ezek a muszlimgyűlölő parasztok megijeszteni.

Ha látott néhány lányt hidzsábban, felkavarta a paraszti tudatlanságnak ez a fitogtatása. Akkor a lányok szoknyában mentek el otthonról.

Néha a dolog mindkét oldalát látta. – A szegény fehérek tudniillik, ők érzik magukat a leginkább fenyegetve. És a mi

fiataljaink lázadoznak. A fiatalok mindig lázadni fognak. Ha a szülők liberálisak, akkor hogyan lázadhatnának, hacsak nem úgy, hogy ők maguk válnak türelmetlenné? – Ezeken a napokon Csanu Naznínra vagy a lányokra bízta a döntést, hogy mit vesznek fel.

Felmentek a lakásba, és a lányok letelepedtek a könyveikkel a tévé elé. Naznín tollal és papírral a kezében ült. Mit mondhat el Haszinának? Azt kívánta, bárcsak elmondhatná neki, mi történik a lakótelepen. De hogyan értesse meg vele? Nem tudta, hol kezdje, azonkívül ijesztőnek is hangozhat. Elkészített egy bevezetést.

Húgom, remélem, jól vagy. A gyerekeknek jól megy az iskola. Még mindig csinálom a varrást itthon. Küldök egy kis pénzt. Bárcsak több lenne.

Valami történik itt a lakásokban. Kisimított a papírból néhány képzeletbeli gyűrődést. Bibinek nyitott könyv volt

az ölében; Sáhána még csak nem is tett úgy, mintha olvasna. Valami történik itt a lakásokban. A férfiak röplapokat írnak, és bedugják az ajtó

alatt. Mosolygott. Csak ennyi történik. Kuncogott. Sáhána kapcsolgatott. Bibi felnézett. Naznín bement a hálószobába, és a fehérneműs fiók tisztes magányából fölfedte a

húgát. 2001. április

Jóhír amit küldtél a varrógépről meg a munkáról amid most van. Azt mondod hamarosan küldesz pénzt de nővérkém nincs rá szükségem. Allah gondoskodik rólam. Írjál hosszabb levelet az kell nekem.

Ugyanaz itt minden. Jó. Néha olyan fáradt vagyok hogy arra gondolok lefekszek mikor a gyerekek alusznak délután de ez alkalom a mosásra és muszáj végeznem a dolgomat. Kiviszem a ruhákat mosni meg néhanéha találkozok a szomszéd cselédlánnyal. A neve Sziída és Dzseszúrból jött. Sose mond sokat de odajön és leguggol mellém és megnyugtató vele lenni. Muris amikor Lavlira és Sziídára

gondolok. Lavlinak nagyon sokszor gyakran mosolyog az arca és szép mosoly szép arcon de alatta valami nem boldog. Mintha azér mosolyogna hogy örömöt szerezzen neked vagy elrejtsen valamit vagy szép legyen az arca anélkül hogy elhinnéd tényleg boldog. Sziídának rücskös kerek arca van egyszerű mint egy krumpli és sose látom mosolyogni. De látszik mindig boldog az az érzésed ő egy jógi ott guggol keze a térdei között másik kezével árnyékot csinál a szemének. Kérdezem tőle milyen dolgozni abba a házba ami olyan mint egy palota kicsi szökőkutakkal szanaszéjjel a kertbe. Azt mondja nagyon nagyszerű és elhiszed hogy tényleg. A másik bal oldali házba a cselédlány hét vagy nyolc éves. Atszóltam neki párszor de ijedtnek látszott és elszaladt. Lassanlassan majd magamhoz édesgetem.

Dzsémsz férjecske aggódik a választás miatt. Ha Begun Khaleda Zia jön hatalomra az rossz neki. Zaid mondott egy furcsát. Fizetnek a kutyáknak hogy harapjanak és figyeld meg eljön az idő mikor a kutyák ellenük fordulnak. Aztán azt mondja de közeleg az én időm. Vagdalkozik a levegőbe mintha egy óriásinagy hagymát szeletelne föl. Nagyon sötét bőrű férfi és nem is olyan nagyon csúnya ahhoz képest hogy nincsen rajta hús. Lavli azt mondja „A férjem Dzsémsz mindent elmond nekem. Minden gondolatát megosztja velem. Azér tudom hogy annyira aggódik a pénz meg a részvényár meg a választás miatt. Sok férj egyáltalán semmitse mondd el a feleségének. Igazán olyan édes ez Dzsémsztől.”

Most elment Cseriti Ügyekben Betti házába. Ez az új Cseriti a HIV ártatlanoknak olyan nőknek van akik ártatlanul fertőződtek meg félrelépő férj által és gyermek áldozatoknak is ugyanúgy. Betti mindig élen van a ruha divatba és szintén a Cseriti Ügyekbe is. Így meséli Lavli. Sofőr jön érte és megcsókolja a gyerekeket és azt mondja nekik drágáim túltúl fárasztóak vagytok. Dézi azt mondja „Lavi! Lavi!” Mind nevetünk. Szűk fehér farmer van rajta csipkés blúzzal átlátszik a melltartója mint egy filmsztárnak és több az ékszer mint egy menyasszonyon. Úgy hívja, hogy „Bombéj Luk”.

Május

Valami borzasztóság történt. Tegnap Motidzshílbe mentem és láttam ezt a dolgot és a kép mindig a szemeim előtt marad. Még ha becsukom a szemeimet a kép akkor is ott van odafestve belül a szemhéjamra. Egészen látom mi történt. Két férfi jön ki az Iszlámi Bankból és mikor néhány lépést tesznek a járdán öt hat durranás jön és mindkettő elesik. Én moccanatlanul állok. Két férfi sötét szemüvegbe meg finom ingekbe öltözve odajön hogy kirabolja a holttesteket és azonnyomba elszáguld motorbiciklin. Csak néhány méterre jutnak és a tömeg elállja az utat. A motorbicikli megpróbál átcsúszni a régi Bimán ház és a Hotel Purbáni között ahol a gyorsút kezdődik. Sokszáz ember jön. Mind kiabál meg szitkozódik. Átszaladok az úton. A tömeg nagy lesz és a zajtól megsüketül a fül. Férfiak lerántják a rablókat a bicikliről és ütik őket ököllel és lábbal meg bambuszbotokkal is szintén. Néhány másodperc után a rablók eltűnnek a tömegbe. Valahol a földön vannak és sok ember nyomakszik középre hogy ők is üssenek. Aztán a motorbicikli benzintankját kinyitják és meggyújtják. A tűz túl gyorsan jön. Nézem. A tömegnek el kell hátrálni. Akkor látom a rablókat megint egy idő után ott fekszenek égve a földön nem tudom hogy már halva vagy élve égnek nézem csak nézem. Ezt a képet nem tudom kitörölni a szemeimből.

Nővérkém mi lett a rendőrséggel meg bírósággal meg satöbbivel? Angliába történhetne így ilyesmi? Az emberek igazságtevése gyors és szörnyűséges. Mindenki

erről beszél. Lavli azt mondja milyen iszonyú de azt mondja jó példa is hogy megmutassa a rablóknak az utca nem az övék és a más emberek pénze se.

Ma este Dzsémsz férjecske itthon evett és Dzsimmi fennmaradt hogy együtt étkezzenek. Én söpröm az ételt amit Dzsimi lehajigált és törölgetem az asztallábat az asztal alatt. Dzsémsz férj beszél arca az újságba. Jó ég azt mondja ez is csak azt mutatja. Ennek az országnak több stabilitás kell. Mire lesz jó ha megváltozik a kormány? Az ellenzéki pártok sok bajt kevernek meg elmennek az emberek házába ijesztegetni őket sőt még a feleség megerőszakolására is. Néha fizetnek a rendőrségnek mások letartóztatásáér és rémisztgetéséér. És szintén a diákokat mostanába nem diáknak kéne hívni hanem inkább banditának. Az ellenzéki párt puskát meg pénzt ad és a diáknak egy másodperce sincs hogy belenézzen egy könyvbe. Nagy probléma ez az üzletnek. Az egész lényege az instabilitás. Aztán eztazt beszél az üzletről Dzsimmi rizslabdacsot gyúr és az asztal aljára ragasztja. Férjecske azt mondja minden nagy nemzeti ipar korrupt és romlott. Úgylátszik egy Bizonyos Ember akinek odafent befolyása van ellopott tízmillió ötven százezer takát fémgyártól és mindenki tudja. Dzsémsz férj azt mondja ez is csak azt mutatja. Mit mutat drágám kérdi Lavli. Kidugja a fejét az újságból és elmagyarázza mindenfelé bűnözők meg tolvajok lopkodnak a nemzeti iparból és ezek a bírók meg csak annyit tesznek hogy a kicsi magáncégeket üldözik kenőpénzér. Lavli úgy néz ki mint aki elrejti az ásítását. Nagyon édes Dzsémsz férjtől hogy mindent elmond neki de fáradt lesz tőle. Próbálja nyitva tartani a szemeit. „Közepes méretű vállalat” mondja.

Zaid az ajtó mögött áll és figyel. Mikor bemegyünk a konyhába azt mondja nekem ide hallgass ezek az emberek folyton szarnak aztán azt mondják a bűz nem az ő saját fenekükből jön. Így beszél sose árulja el hogy érti. Azt is mondja hogy minden oldal vesz magának izomerőt az utcai politikára csakhogy néha az izomerőnek is megvan a maga esze. Megütögeti a fejét. Kicsi fej és a homloka alacsony mintha nem lenne sok hely az észnek benne de nem buta igazándiból eléggé okosnak látszik.

Május

Nővérkém imádkozok hogy Allah vigyázzon rád. Imádkozok hogy ez a levél változatlanul találjon téged. Megint vannak még híreim hogy elmondjam. Hallottam szájról szájra jött hogy egy barátnőm Mondzsu a Dakkai Orvosi Klinikán fekszik nagyon a halál szélén. Odamentem Lavlihoz és elmagyaráztam neki mitörtént és azt mondta nekem „Menjél látogasd meg. Egy anya tud vigyázni a gyerekeire egy órát.” Dacára hogy éppen a lábkörmeit festette meglökött hogy menjek rögtön és ne tébláboljak.

Nővérkém hogy meséljem el mit láttam? Nem tudom hogyan. Elmegyek a kórházi osztályra és keresem Mondzsu barátnőmet. Senkise hasonlít

rá ott. Megkérdezem az ápolónőt és a sarokba mutat. Az ágy a falhoz van teljesen tolva és nagy hely van körülötte. Mikor közel megyek rossz szag árad a valamiből ami a matracon fekszik. Muszáj a kezemet az orromra és számra tenni és háborog a gyomrom. Letérdelek az ágyhoz és nagyon közel dugom az arcom. Látom Motidzsu az. Csak a jobb szeméről ismerem meg. A bal szem keskeny és valami jön belőle kifelé. Az arca és szája elolvadt és a füle eltűnt mintha egy kutya lerágta volna. Suttogok neki de odajön az ápolónő és mondja hogy kiabáljak. A hallása most nagyon csekély. „Mondzsu!” kiabálok. „Mondzsu!” Más nem jut eszembe mit mondjak. Azt mondja Isten adja nekik ezt a fájdalmat amitől én szenvedek most. A szája belül összement ami miatt nem tud ordítani kiabálni vagy hangosan beszélni. Tíztizenöt percig

maradok. Suttognia kell nekem meg kiabálni. A férje csinálta ezt a bátyjával meg a nővérével. A báty meg a nővér szorosan fogták és a férj savat öntött a fejére arcára és testére. Mindenhol fertőzés van a testén és a szag miatt nehéz az embereknek közelmenni.

Azt kérdezi tőlem látod azt a piszokfoltot a plafonon mint egy ujjlenyomat. Látom. Azt mondja nem akarom hogy az legyen az utolsó dolog amit látok. Mondom neki hogy minden rendbe jön és az utolsó amit lát az unokája lesz de nem nézek rá.

Visszajövök a házba és kicsit üldögélek Sziídával. Jól teszi hogy örül. Legszívesebben vele volnék mindig. De törődnöm kell a gyerekekkel és Dézi Baba megböki az arcom és az orrát az orromhoz dörgöli és hálát adok Allahnak ezér a szeretetér ami végre eljött. Naznín visszament az asztalhoz, és megnézte, amit írt. Már nem értette, mi volt

mulatságos benne. A férfiak röplapokat írnak és bedugják az ajtó alatt. Úgy érezte, annyira tele van a feje, hogy mindjárt felrobban. A gyerekek és

Csanu, a húga, a takarítás, a főzés, a varrás, az aggódás. Ez mind helyet foglalt, és a gondolatai olyan buzgón köröztek és olyan könnyen oszlottak szét, mint egy légyfelhő a trágyadomb fölött.

Úgy döntött, hogy újra kezdi a levelet. Ez a papír majd jó lesz bevásárlólistának. Megfordította. Gondolkodás nélkül kezdett írni. Átfirkálta a szavakat, összegyűrte a papírt, aztán darabokra tépte. Nem igaz. Nem lett szerelmes. Nem csinált semmit.

Fogott egy új lapot, és készenlétben tartotta a tollát. Mintha lépteket hallott volna a bejárati ajtó előtt. A tévé hangja fölött nem lehetett biztos benne. Ha bekopognak, ki kell nyitnia. A tévét kívülről is lehet hallani. Reggel el tudott bújni, amikor Iszlám asszony eljött. A szavai átfúrták az ajtót, és Naznín elosont az ágyba és bebújt a takaró alá. Ha a fiak betörik az ajtót, úgy tesz, mintha aludna. Elmentek.

Naznín leírt néhány számot az üres papírra. A legutolsó kifizetés száz font volt, az azelőtti nyolcvanöt, hetvenötnél hat volt, ötvennél négy vagy öt. Mennyi pénzt kért kölcsön Csanu? Meddig tart visszafizetni? Heti száz font mellett Naznín semennyit sem fog tudni félretenni, még akkor sem, ha fél éjszaka dolgozik.

Bibi jött oda, és a papírra nézett. – Amma, mit csinálsz? – Gondtalanul próbált beszélni, és távol tartotta a ráncokat

a homlokáról. Aggasztotta az aggódás. – Semmit – mondta Naznín. – Háztartás. Hadd tapintsam meg a torkodat. – Az

ujjait a lánya torkának két oldalára nyomta, hogy kitapintsa a duzzadást, és ugyanakkor csillapítsa is.

– Egy hete jobban vagyok. – Igen, jobban vagy. Bibi mandulagyulladás miatt hiányzott az iskolából. Naznín elvitte Azad

doktorhoz. Az orvos széke nagyobb lett, amióta Naznín utoljára a rendelőben járt. Szinte azt várta, hogy a doktor lóbálja a lábát, de az a szokásos korrektséggel tartotta magát.

– Mondd, hogy „áááá”! – mondta Bibinek, aki eleget tett a kérésnek. Az orvos megmondta a diagnózist, és a számítógépéből elővarázsolt egy receptet. Bibi a hóviharokat nézte az íróasztalon. Egy egész sor volt belőlük hátul a színes üveg minden árnyalatában. Szín szerint voltak elrendezve, az átlátszótól kezdődően egy

kicsi fekete gömbig a legvégében egy fagyott kert fölött. Az orvos kivett egyet és odanyújtotta. Bibi a tenyerében tartotta, és belesett a kicsi, rácsos toronyra.

– Nem, nem. Meg kell rázni. – Azad doktor elmesélte, hogy ezt Párizsban vette. Nézték, ahogy a hó kavarog az üvegben, és békésen elrendeződik az alján. – Ez az. – Visszavette. – Ez olyan, mint az élet – mondta Bibinek. – Ne felejtsd el, hogy pont olyan, mint az élet.

– Miért? – kérdezte Bibi, aki meglepetésében megszólalt. Nehezen nyelt. Azad doktor fogott egy másik hóvihart, és megrázta. – Ha erős vagy, ellenállsz a viharnak. Látod? Jön a vihar, és minden zavaros lesz.

De mindennek, ami szilárd alapra épült, csak rendületlenül kell állnia és megvárni, míg elvonul a vihar. Látod?

Bibi bólintott, olyan lassan, hogy fejcsóválásnak is beillett. – És tudod, hogy kell szilárd alapot építeni? Bibi ismét lassan ingatta a fejét. – Akkor volnál szíves – kérdezte Azad doktor – elárulni, hogy kell? Amikor kimentek, Naznín észrevette Taríkot a várószobában. Egy faliújságnak

támaszkodott zsebre tett kézzel, pedig rengeteg szék közül választhatott volna. A szemhéja súlyosnak látszott, és a haja lelapult a zsírtól. A csontokat eltávolították a testéből. Naznín egy pillanatra megállt, és arra gondolt, hogy megszólítja. A fiú feje a vállára gördült, aztán előrecsuklott, és Naznín újra elindult, mert tudta, hogy nem lenne képes a szemébe nézni.

Ugyanúgy volt minden reggel. Amikor kinyitotta a szemét a nagy, fekete szekrény alatt, az volt az érzése – megkönnyebbülés a csontjaiban -, hogy végre eljött a napja. Aztán feszülten próbált emlékezni, hogy milyen nap, mi a jelentősége, és rájött, hogy ugyanolyan nap, mint a többi. Ezen a bizonyos reggelen, anélkül, hogy kikelt volna az ágyból, végigsimította kezével a szekrényajtó sima lakkozását. Alig volt rajta karcolás. Tizenöt éve gyűlölte, de ez semmi nyomot nem hagyott rajta.

Csanu megmoccant, és a karját Naznín hasára tette. Naznín szemügyre vette csenevész végtagját, a két virító pattanást a könyöke fölött. A kezét Csanuéba tette, ő pedig álmában megszorította.

Megint elkapta az az érzés, hogy ez lesz az a nap. Lehunyta a szemét, és élvezte a hasában szétáradó melegséget.

Csanu horkolt. Két hosszú, erős morranás, mint egy motor halála. Naznín lerázta a karját, és térdét felhúzva az oldalára fordult, a két öklét a két

térde közé tette. Már nem ez volt az a nap, és a feszültség a mellkasában, amely hetek óta ott volt, visszatért. Mély, mélységesen mély lélegzetet vett, mert kiáltania kellett – valami nagyon fontosat, ami élet-halál kérdése -, de a levegő és a kiáltás bennragadt. Soha nem jönnek ki. Ilyen érzés volt.

A röplapháború miatt. Iszlám asszony miatt. Amiatt, hogy még nem mondta el Razjának. Haszina miatt. A Hazatérési Alap miatt, amely nem gyarapodik elég gyorsan. A lányok miatt, akik nem akarnak hazamenni.

Most felült, és az órára nézett. – Miattam – mondta Karim. – Tessék? Az ajkára tette az ujját. A haja, a bóbita elöl játékosan mozgott, pedig nem volt

légmozgás a szobában. – Miattam – suttogta. Naznín lehunyta a szemét, és még mindig ott volt. Az ujjai az arcát simogatták.

Hogy megszabaduljon tőle, fel kellett kelnie az ágyból, és elkezdeni ezt a napot.

A röplapozók taktikát változtattak, és éjszaka kezdtek röplapozni. Napközben csendes volt a lakótelep. Úgyhogy amikor Csanu végzett a fogmosással, kijött a fürdőszobából és felemelt egy Bengáli Tigris-röplapot, a haragja volt a leghangosabb mind a háromszáztizenhárom lakásban.

– Milyen paraszt – bömbölte -, milyen paraszt írta ezt? Meglengette a papírt, és metsző pillantást vetett minden sarokba.

Bibi nagyon apró, fokozatos fej mozdulatokkal a háta mögé nézett. Sáhána a kukoricapelyhét ette. A rádió gombját babrálta.

– Kapcsold ki! – kiabált rá Csanu. Gödrös álla megremegett az utórezgéstől. Olvasni kezdte. – „Emlékeztető, hogy hálát adjunk Allahnak a testvéreinkért, akik életüket adták

mint sahíd, hogy megvédjék a testvéreinket.” Csanu remegett a felháborodástól. – Testvérek! Ezek a parasztok azt állítják, hogy a testvéreim. Egy rendes

mondatot sem tudnak megfogalmazni. Sáhána, tudod, mit jelent a sahíd? Azt jelenti, hogy „mártír”. Tudod, hogy az mit jelent? – folytatta anélkül, hogy megvárta volna a lánya válaszát.

– „Köszönetet mondunk Faruk Zamanért, aki meghalt a csecsenföldi akciókban Duba Jurtnál, 2000 februárjában. Élete nagy részét hitetlenként élte, amíg bűnbánatot gyakorolt és elkötelezte magát a dzsihádnak. Egy szívébe fúródott golyó ölte meg. Három hónap után az oroszok visszaszolgáltatták a testét. Egy szemtanú beszámolója szerint a teste pézsmaillatot árasztott, és ez volt a legszebb minden Csecsenföldön látott sahíd teste közül. Bizony Allah megvásárolta a hívőktől az ő személyüket és javaikat, mivel övék lesz majdan a Paradicsom.”

Csanu lebiggyesztette az ajkát; csak nyál jött ki a szája sarkából, szó nem. A tövéig sértett haja rendetlenül állt. A szemöldöke megvadult a döbbenettől. Egy idő után megfordította a röplapot, és a másik oldalt is felolvasta.

– „Ins’Allah Faruk testvérünk a Paradicsomba jutott. Egy feleség és egy újszülött kislány maradt utána.

Ins’Allah története bátorságot ad nekünk, hogy életünket Allah ügyéért áldozzuk. Adományokat gyűjtünk a hátramaradottak számára.”

Csanu megbénult a dühtől. Sáhána befejezte a reggelijét, és veszélyesen közel lézengett a tévéhez.

Végül megjöttek a szavak. – Pézsmaillatú. Három hónap után! Mi ez a sok halandzsa? Megőrültek ezek?

Bedugdossák ezeket az eszement leveleket a fehérek ajtaján. Lángba akarják borítani az egész környéket? Azt akarják, hogy mind sahídként haljunk meg?

Naznín próbált Sáhánának jelezni. Ne kapcsold be. – Azonnal küldjünk pénzt? Több puska kell nekik. Gyorsan, adjatok egy kis

pénzt, hogy elküldjem. – A lungiját kezdte tapogatni, mintha lehetne benne néhány érme.

Naznín érezte, hogy hátul megmelegszik a nyaka, mintha épp odasütne a nap. Amikor Karim legutóbb eljött, a magazinjából a gázai menekülttáborok árva gyerekeiről olvasott fel. Elérzékenyült, és Naznín figyelte, ahogy az érzelmek körforgása megindul. Lehetséges – ezt tudta -, hogy az embert mélyen meghassa a saját szomorúsága, amit valaki más nevében érez. Az, hogy elérzékenyült, meghatotta. Miközben elmagyarázta a helyzetet, a szeme könnyes lett. Naznín kiment a konyhába, és benézett a mosdó alá, a Tupperware dobozát kereste. Tenni akart valamit az árvákért. És tenni akart valamit Karimért. Amikor odaadta neki a pénzt, a fiú Naznín nyelvén szólalt meg, és bár sokáig tartott neki és szenvedett a dadogástól, azt mondta, hogy ez nagyon szép dolog. De ha Csanu megtudja, mit fog gondolni? Mit fog szólni?

Senki nem szólt semmit. A levegő zümmögött a távoli vízcsövek hangjától, amelyek megteltek vagy kiáradtak. Bibi állkapcsa megroppant, miközben egyik oldalról a másikra mozgatta. Naznín ránézett a nagyobbik lányára. Most először vette észre, hogy Sáhána Haszina száját örökölte, ugyanolyan lehetetlenül rózsaszín az ajka, fent telt, alul pedig egyenes és széles. De Sáhána olyan gyakran összepréselte az ajkát, hogy nem volt könnyű észrevenni. A lány átnyúlt a tévéképernyő előtt, és megnyomta a gombot.

– Hány fej van a válladon? – üvöltötte Csanu, de aztán azt mondta a lányának, hogy menjen az útból, és közel ment a tévéhez, és a röplap észrevétlen kihullott a kezéből.

Csuklyás fiatalemberek képeit mutatták, a sáluk intifádastílusban az arcuk elé tekerve, köveket dobáltak dühösen az autókra, amelyeket felgyújtottak. A sálak és a kapucnik közül barna bőr villant elő. Rendőrökről is voltak képek, de azok átlátszó műanyag lapok mögé bújtak, néha előremozdultak, néha hátra. Naznín csodálkozott, hogy miért nem fogják egyszerűen a lathijukat és támadnak. Nem kéne mindet megverni. Egy kevés is elrettentő példát mutatna.

– Látjátok – mondta Csanu. – Látjátok. – Elégedettnek tűnt. A zavargás egy Oldham nevű helyen tört ki. A képek nappali fényre váltottak, és

a kamera végigpásztázott az unalmas, kihalt utcákon, melyeket néha-néha egy autó megfeketedett váza élénkített. Oldhamben az utak himlőhelyesek voltak, a házak pedig egymáshoz préselődtek, szorosan, mint a fogak.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Nem volt oka rá, hogy fölvegye, de a vörös-arany selyemszárija volt rajta. Az apró arany levelek egész délelőtt elvonták a figyelmét a munkától. Követelték, hogy nézzék őket. Mozgatta a lábát az asztal alatt, hogy táncoljon az ölében. A szári szabad végét az arca elé húzta, és innen oda mozgatta a nyakát, mint egy bajadér. A következő pillanatban elkapta a pánik, és lerántotta magáról a selymet, mintha fojtogatná. Nem kapott levegőt. Az asztal csapdába ejtette a lábát. A szári, amely néhány másodperccel korábban olyan könnyűnek tűnt, mint a levegő, súlyos lánccá változott. Levegő után kapkodva feltápászkodott a székből, és kiment a konyhába. Közvetlenül a csapból ivott vizet. Megfájdult tőle a mellkasa, és az utolsó kortytól köhögnie kellett.

Amikor a köhögés csillapodott, a hálószobába ment, és lefeküdt az ágyra. Ha a végében állt, a párnák mellett, látta magát a fésülködőasztalon lévő tükörben. Hirtelen magával ragadta a gondolat, hogy ha megváltoztatja a ruháját, az egész élete is megváltozik. Ha szoknyát hordana, kabátkát és magas sarkú cipőt, akkor mi mást csinálna, mint hogy az üvegpaloták körül sétálgatna a Bishopsgate-en, karcsú telefonba beszélne, és papírzacskóból ebédelne? Ha nadrág lenne rajta és trikó, mint azon a lányon a nagy kamerával a Brick Lane-en, akkor rettenthetetlenül és büszkén járná az utcákat. És ha lenne egy icipici szoknyája hozzá illő nadrágocskával és szűk, csillogó felsővel, akkor – már hogy is ne? – ragyogó mosollyal siklana keresztül az életen, és egy jóképű férfival, aki fogná a kezét, és pörgetné, pörgetné, pörgetné.

Egy káprázatos pillanatig egyértelmű volt, hogy a ruha, nem pedig a sors alakítja az életét. És ha a pillanat tovább tart, letépi a szárit, és cafatokra szaggatja. Amikor elmúlt, leült az ágy végébe, a térde a fésülködőasztal fiókjának nyomódott. Fogta a keféjét, kihúzott két tűt a hajából, hogy az a derekára omlott, és olyan erősen fésülte, hogy fájt.

Délután el kellett mennie még cérnáért. A lakótelep mögött ment, el a biciklirácsok mellett, amelyeket senki nem mert használni; el a parkoló mellett, ahol a Nissanok és Datsunok perzselődtek a déli napon, mindegyikben sárga kormányzár a kormánykeréken; el a kókadt rozmaring- és levendulapalánták mellett, amelyeket a tanács egy megemelt virágágyásba helyezett, kiszolgáltatva a kutyák és papírzacskók és kisgyerekek támadásának. Átvágott a csikorgós földdarabon, amelyen valamikor játszótér, hinta, csúszda és egy körhinta virult. Az aszfalt most szuvas volt, és úgy tűnt, mintha felhasogatták volna a fűszálak, amelyek hatalmas erőt szívtak ki ebből a fekete grottából, a pázsitokon meg fonnyadoztak. Csak a körhinta maradt meg. Két sor szürke fémkorlát kerítette be, megfosztva a menekülés lehetőségétől.

Hogy kiérjen az utcára, el kellett mennie a klubház, a fémredőnyös, alacsony téglabarakk mellett, amely egy betonvölgyben helyezkedett el Dogwood szélén. Gördeszkások gyakoroltak a sima felületeken, és odafújták a világnak szóló üzeneteiket. Miközben leereszkedett az alacsony medencébe, Naznín látta, hogy a graffiti a barakk falain kaleidoszkópszerű lett, összeállt az ezüst és zöld és pávakék

sűrű mintájába, amelyet itt-ott cinóbervörös sebzett meg, a mehindi színe egy menyasszony lábán. Lement az utolsó lépcsőfokon, és megigazította a vállán a szárija végét.

A Titkár pattant elé. A sapkája most a fején volt, fehéres csipkés valami, amelyen látszott, hogy sokat fogdosták. Ráragyogott, és kimutatta kicsi fogait.

– Szállj fel a bűnbánat vonatára, nővérem, mielőtt elhagyja az állomásodat. A gyűlésre jöttél?

Mielőtt Naznínnak ideje lett volna válaszolni, a Titkár betessékelte. Amikor megállt, a fiú végigterelgette a sorok között, mint egy kecskegidát. Kezét végigfuttatta az összecsukható székek támlái fölött, miközben mindvégig arra gondolt, hogy megfordul és elhúz mellette. Ehelyett leült az első sorba, ahová a Titkár mutatott. Egyszéknyire tőle ott ült a Kérdező. Egy halom papírral volt elfoglalva, azokat rakosgatta és simítgatta. A széksorok másik oldalán Naznín meglátta a zenészt. Mellette két kicsi fekete sátor. Felismerte a hangokat. A hidzsábos lányok, akik ott voltak az előző gyűlésen, továbbléptek a burkháig.

A háta mögül felismert egy másik hangot, és félig megfordult. A fekete férfi állt egy csoport közepén. Szürke nemezsapka volt rajta, és bő, fehér köntös.

– Próbáltam a pünkösdistákat, a baptistákat, az anglikánokat, a katolikusokat, a szombatosokat, a mormonokat, az adventistákat, a metodistákat, Jehova tanúit, az evangélikusokat, és Üdvözítőnk Csodatevő Egyházát. – A fogát szívta, és a fejét csóválta. – Mind zavaros és felületes, mint a nyavalya. Zavaros és felületes.

A terem lassan megtelt. Több tucat hang fűszerezte a levegőt bengálival és angollal. Mindennek ellenére Naznínra átragadt az izgatottságuk.

Elképzelte, hogy Karim bejön és meglátja őt ott, közvetlenül alatta, a színpadnál. Arra gondolt, ahogy összefont karral terpeszben áll, és hogy minden, amit mond (bár ezt csak Naznín fogja tudni), az ő kedvéért lesz. A terem félhomályában, a csupasz villanykörték és az ekcémás falak között elszédült a megkönnyebbüléstől, hogy a vörös-arany száriját vette föl.

Az ajtókat becsukták, a Kérdező és a Titkár a színpadon. Karim nem jött el.

– Nem várhatunk tovább – mondta a Kérdező, parancsoló hangnemben. A Titkár lábujjhegyen állt. – Én nyitom meg a gyűléseket – cincogta. – Én nyitom meg a gyűléseket. – Akkor nyisd meg ezt is. A Titkár a mappáját tanulmányozta. A toll kiesett a kezéből, és becsúszott a

kurtája ujján. Kuncogás jött a Naznín mögötti sorból. – Mialatt te az írószereiddel játszadozol, Oldham lángokban áll. Szavazzunk:

mindenki, aki a gyűlés megnyitása mellett van... – Állj, állj! – A Titkár hadonászott a karjával, és a toll kirepült a rejtekéből, és

valahol a közönség soraiban ért földet. – Nincs szavazás a gyűlés megnyitása előtt. Naznín a szájára tette a kezét, hogy elrejtse a mosolyát. Letörölte. Éppen ekkor a terem világosabb lett, ahogy kinyílt az ajtó, és Karim ment nagy

léptekkel a helyiség elejébe. Fehér ing volt rajta, az ujja szépen felhajtva a könyökéig. A farmerja új volt és sötét, az öve pedig fölösleges. Egyetlen folytatólagos mozdulattal felállt a színpadra és megfordult.

– Oké – mondta -, kezdjük. – Egy papírt húzott elő a farmerja hátsó zsebéből. Zöld és piros betűkkel volt nyomtatva. – Az első pont – átadta a Titkárnak, aki úgy tett, mintha tanulmányozná -, az első pont ez a röpirat Csecsenföldről. Ki írta? Ki adott rá engedélyt? Ki terjesztette?

Látványosan körülpillantott a teremben, s közben gondosan ügyelt, hogy ne nézzen a Kérdezőre.

– Megkérdezem a Titkárt. Ez egy Bengáli Tigrisröpirat? A Titkár ezt megerősítette, és felmutatta a közönségnek, mint egy bűnjelet. – És jóváhagyta a Publikációs Bizottság? A Titkár nagyon közel tartotta a röpiratot az arcához, mintha a hivatalosság

valami titkos pecsétjét vagy vízjegyét keresné. – És jóváhagyta a terjesztését a Publikációs Bizottság? Erre a Kérdező, aki összeszorította a két öklét, már nem tudta türtőztetni magát. – Bizottság? Ez nem a bizottságok ideje. Ez a dzsihád ideje. – Az orra duzzadt a

lelkesedéstől, és szemét az indulat résnyire szűkítette. – Ne oktass ki engem, testvérem, a dzsihádról. Én a fegyelemről beszélek. – Fegyelem! – csattant fel megvetően a Kérdező. – Bizottságok által? Csak te vagy

a bizottság, és a bizottság te vagy. Karim a telefonját babrálta, amely az övére volt csatolva. Lenézett a színpadról,

és csak most vette észre Naznínt. Összefonta a karját, és remegtette a jobb lábát. – Ne kötekedj velem, testvérem. – Nincs is nálam madzag. Hosszú másodpercekig a gyilkos pillantások és a halálos magabiztosság csatáját

vívták. – Szavazásra bocsássam? – kérdezte a Titkár, közéjük lépve. Kimutatta kicsi,

opálos fogait. – Öő, mi az indítvány? – Nincs indítvány, nincs szavazás – mondta Karim. – Mindenki, aki saját

csoportot akar alakítani, most kiszállhat. És magával viheti a röpiratait is. A Kérdező a színpad legszélére siklott. A tornacipője orra lelógott a szélén. Közel

akart kerülni a híveihez. A levegőben akart járni. – Az egész világon pusztítanak minket. Ne veszekedjünk röplapok miatt. Egy kicsit még előbbre csúszott, és Naznín látta a mély vájatot a cipője talpán.

Mindenki fészkelődni kezdett a székén. – Mutatok valamit. – Benyúlt a kabátjába, és előhúzott egy köteg papírt. Egy kis

keresgélés után felmutatott egy fényképet, akkorát, mint Csanu egyik írótáblája. A széle felpöndörödött, és csillogott, ahol ráesett a fény, de Naznín látta, hogy egy kisgyereket ábrázol.

– Ez Nászar, egyéves. A súlya öt kilogramm. Az ideális súly tíz kiló. A fénykép Baszrában készült, 1996 decemberében. – Előrehajolt, és odaadta a fényképet Naznínnak. – Adja körbe.

A gyerek a hátán feküdt egy rövid, fehér, piros ujjú ruhában. Naznín a kisbaba elsorvadt lábára tette az ujját. Tudta, hogy a baba sosem járt, sosem mászott. Nézte az összezsugorodott arcot és a nagy, sötét szemet, amely sokat kért tőle. Csak a haja illett egy kisbabához, finom volt és könnyű, és lágyan göndörödött.

A Kérdező felmutatott egy másik fényképet.

– Még néhány iraki gyermek. Masgal, Adrasz és Miszál. Egyikük sincs még egyéves. Ez 1998-ban készült.

Naznín eleresztette Nászart, és megfogta Masgalt, Adraszt és Miszált. Fekete-fehér fénykép volt. Három kisbaba egy takarón, és nincs másuk, csak a kicsi csontjaik és rajta egy vékony bőrréteg. Mindannyian nyúltak volna valamiért, ami túl volt rajtuk, és a sürgetés a szemükben elárulta Naznínnak: nem tudják, hogy fel kell hagyniuk a reménnyel.

– Mióta életbe léptek az Irakkal szembeni szankciók, több mint félmillió iraki gyermek halt meg ennek közvetlen következményeként. Ez egy óvatos becslés.

A Kérdező átlapozta a papírköteget. Egy pillanatra leguggolt, és előhúzott néhány lapot.

– Ez Núr. Hatéves. Ennyi látható Núrból, miután egy amerikai AGM-139-es rakéta becsapódott Baszra Al Dzsumhúríja negyedébe 1999. január 25-én.

Elsőre fekete-fehér felvételnek tűnt. A hamu és törmelék szürke köztes tónusaiban egy lány arca profilból, gyönyörű kőfaragás. Időbe telt, mire ki lehetett venni egy vállat és egy porba süllyedt ruhaujjat. A kislány haját apró, gyöngyös fogacskák húzták hátra és tűzték egyenesen a törmelékre. Gyönyörű kép volt, nem a véget ért életről, hanem tanulmány az élettelenségről. Csak amikor meglátta a kezet a sarokban, egy apa kezét, aki simogatni akarta a kicsi fejet, jött rá Naznín, hogy a felvétel színes, és értette meg, mit jelent.

– Csak egy muszlim lány volt. Eggyel több vagy kevesebb, kit érdekel? Hallgatnunk kéne ezekről a dolgokról – mondta a Kérdező. – Nem nyomtatni semmit, és nem csinálni semmit. Ha meghal egypár muszlim gyerek, kit érdekel? Ha egy pár száz, egypár ezer, félmillió, egymillió, kit érdekel? Ne írjunk a testvéreinkről Irakban vagy Csecsenföldön, vagy bárhol máshol, mert nem érdekel minket. Semmi közünk hozzájuk.

A teremnek, amely eddig néma volt, megjött a hangja. Székek csikorogtak, ahogy az emberek felálltak, a falak két nyelven visszhangoztak, kongott a kőpadló. Mindenki egyszerre beszélt, és senki sem bírta tovább.

Naznín Karimot figyelte. A fiú a tarkóját rángatta, mintha el akarná távolítani a fejét. Bár a fényképektől Naznín majdnem elsírta magát, most hirtelen eltűnődött, vajon mit fog tenni a fiú.

A Kérdező visszahúzódott a színpad széléről. Középen állt, mert a színpad most már az övé volt. Felemelte a kezét, csendet kért, és megvárta, amíg elül a zaj.

– Figyeljetek, én csak a pénzügyekért felelek. Nem beszélhetek. Néhányan azt mondják: „Dobjuk ki. Túl radikális nekünk.”

Erre támadt némi méltatlankodás. Karim megszólalt. – Senki nem beszélt kidobásról. Azért jöttünk össze, hogy radikálisak legyünk,

barátom. De mit akarsz tenni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban? Én azt mondom, először a saját házunk táján tegyünk rendet.

Ezzel kedvező visszhangra talált a közönség egy részénél, amit egy-két fütty és egy felemelt ököl jelzett, ahogy Naznín a szeme sarkából látta.

– Bingó és sör? – kérdezte a Kérdező. – Meg fog ölni minket a bingó és a sör? Vagy a félpucér nők?

Ez kiváltott egy kis nevetést. A Kérdező megmozdult, hogy kihasználja az előnyét. Leadott egy utolsó fényképet Naznínnak. Apró szeme a súlyos szemhéjával majdnem háromszögletűnek látszott.

– Ezt teszik a szankciók. Ez az az ár, amit a betegek és az öregek és a gyerekek az életükkel fizetnek meg.

A szárija végével Naznín letörölte a könnyeit, amelyek végül kicsordultak. De a tömeg egyre zajosabb lett. A fényképet nagyon gyorsan adták körbe, és

visszatették a színpad szélére. – Mit gondoltok, miért hívják magukat Oroszlánszívűeknek? – Karim a színpad

bal oldalára ment. A falnak támaszkodott. – Tudjátok, mit jelent? A Kérdező nem érzékelte a hangulatváltozást a teremben. – Most felolvasok nektek valamit. – A kabátjában kotorászott. Bár meleg volt,

nem vette le. Nyilvánvalóan mozgó irodaként szolgált. A bélése, vette észre Naznín, ugyanabból az anyagból volt, mint Csanu alsónadrágjainak a betétje. Televarrták zsebek sokaságával.

Idézni kezdett. – „Folyik egy emberiség elleni bűncselekmény az évezrednek ebben az

évtizedében, amely nagyságában, kegyetlenségében és baljóslatú voltában az összes többit meghaladja. Az Egyesült Államok által kikényszerített szankciók Irak húszmillió lakójával szemben.”

– De mit tehetünk? – kiáltotta valaki Naznín mögül. – Hogy szálljunk szembe az amerikaiakkal?

Karim fala kényelmesnek látszott. Az ujjai hegyével az állkapcsát tapogatta. Naznínnak eszébe jutott az anyajegy, és megborzongott.

– Először harcoljunk azokkal, akik itt állnak a mi küszöbünkön! – Ezt hátulról kiabálták.

– Tudjuk, mit jelent az „Oroszlánszívűek”! A burkhás lányok egy emberként álltak fel, és egy hangként szólaltak meg. – Csúfolnak minket. Azt akarjuk, hogy hagyják abba. – Hadd fejezzem be, hadd fejezzem be – mondta a Kérdező. – „Ha az ENSZ részt vesz

olyan népirtó szankciókban, amelyeket a katonai erőszak fenyegetése támogat – és ha a világ népei nem tudják megakadályozni az ilyen magatartást -, az új évezredben az erőszak, a terror és az emberi nyomorúság minden eddigit meg fog haladni.” Ezt mondja az előző amerikai igazságügy-miniszter. Most van az új évezred.

– Ha az erőszakot pártolod, meg kell tagadnom Allahnak tett fogadalmamat. Naznín megfordult, és látta, hogy a fekete férfi felállt. Levette a sapkáját, és

gazdagon feldíszített mellkasához szorította. Valaki azt kiáltotta: – Hitehagyott! – Kit nevezel hitehagyottnak? – Szépen formált feje volt, olyan fekete, mint

Naznín öntöttvas serpenyője, és fehér öltözetében úgy nézett ki, mint egy király. – Nem vagyok én hitehagyott – morogta.

– Fivéreim – mondta a Kérdező -, ne veszítsük el a fejünket. A két burkhás lány felemelkedett: – És nővéreim. A Kérdező szúrósan nézett rájuk.

– A Korán úgy rendeli, hogy maradjunk külön. Nővéreim. Különben is, mit kerestek itt?

A lányok dacosan állva maradtak. – Hát, még mindig ott vannak a kvékerek – mondta a fekete férfi. Újra elfoglalta a

helyét. Naznín egy időre elveszítette a beszélgetés fonalát. Lebámult az ölében

összekulcsolt kezére, a kék-zöld vénákra, amelyek megemelték a bőrt, az inak között elszórt szeplőkre. Egyszer-egyszer szavak súrolták, mint alkonyatkor a lepkék, alig észrevehetően, de zavaróan. Arra vágyott, hogy a lakásban legyen, Karim a magazinjával, ő a varrnivalójával. Karim körbejárna és betöltené a helyet. Körbejárna, mintha gyakorolná, hogyan is töltse meg a helyet. Amikor mostanában eljött, egyre jobban belakta a lakást.

Naznín hirtelen rájött, hogy amit felépített odafent a lakásban, azt le lehet hozni ide, a terembe. És figyelni kezdett.

A tárgyalt kérdés Oldham volt, hogy kibéreljenek-e egy buszt, amellyel felmennek északra. A Titkár a színpadon guggolt, a mappáját a térdén egyensúlyozta. Jegyzetelt és a tolla végét rágcsálta. Karim és a Kérdező közrefogta, mindkettő megpróbálta kezében tartani a gyűlés irányítását.

A zenész állt. Szűk, fekete póló volt rajta, az elején ezüst betűkkel, és a kezén fekete, levágott ujjú bőrkesztyű. Naznín azon gondolkozott, mit védenek, vajon égési seb van-e a kezén.

– Ha lesz zene, több támogatást kapunk. Elmentem egy ilyen bulira, értitek, DJ Kusi volt és MC Manak, és maximális volt. A közönség nagy része fehér volt. Egyszerűen, így, elképesztő volt.

A Kérdező elutasító volt. – Ez egy tüntetés, nem diszkó. – Ja, de, így, azt akarjuk, hogy eljöjjenek az emberek. Karim bólintott. – Ja. Barátom. Ezt akarjuk. – Tovább bólogatott, mintha lehetetlen volna teljes

mértékig kimutatnia az egyetértését. – Fivéreim – mondta a Kérdező -, azt akarjuk... – És nővéreim – mondták a burkhás lányok. – Fivéreim – ismételte meg a Kérdező. – Azt akarjuk, hogy karnevál legyen

belőle? Azt akarjuk, hogy az összes fehér kölyök eljöjjön egy jót diszkózni? A fekete férfi felszólalt. – Amikor annyi idős voltam, mint te, a fekete srácok a feketeklubokba jártak, a

fehér srácok meg a fehérklubokba jártak. Szeretném látni, hogy az egész összekeveredik. – A zenészhez fordult. – Bhangra zene, ugye?

– Nem, haver. Nem. Bhangra? – Úgy látszott, ez mulattatja. – Mi így, bhangradubosok vagyunk, érted? Egy kis ragabeütéssel. Mi inkább, így, bhangle vagyunk, néha. Jungle gyökerek. Érted?

– Most klubokról beszélünk? Diszkókról? – kérdezte a Kérdező, az olyan ember hangján, akinek ez az utolsó csepp a pohárban.

A zenész megint felpattant. – Talán így, beszélnünk kéne róla.

Ez vegyes reakciót váltott ki a közönségből. Akik egyetértettek, azonnal vitatni kezdték a szomszédjukkal. Akik nem értettek egyet, azonnal beszélni kezdtek a szomszédjukkal arról, hogy ezt nem kéne megvitatni.

– Fivéreim – kezdte a Kérdező, de senki nem figyelt rá. – Fivéreim és nővéreim – kezdte Karim, és a burkhás lányok pisszegő hadjáratba

kezdtek a nevében. – Fivéreim és nővéreim, hallgassunk meg minden ötletet. Emeljétek fel a kezeteket, és mindenki sorra kerül.

Karim felszólította az embereket, hogy beszéljenek, és mindegyikükkel azt éreztette, hogy valami rendkívül nagy fontosságú dolgot mondott. A Kérdező a papírjaira vetette magát, és a fejét csóválta. Átrendezte hordozható irodáját, és a körmét piszkálta. Mialatt Karim a közönségét kényeztette a csodálat leplezetlen szótagjaival, az ellenfele egy pattanást nyomkodott a szája szélén. Mire Karim befejezte, a tömeg lecsillapodott és megnyugodott, a pattanás pedig rettenetesen begyulladt.

Aztán Karim rövid összefoglaló beszédet tartott. Gondolkozzunk globálisan, de cselekedjünk lokálisan, mondta. A hivatalos támogató üzeneteket elküldik a megfelelő ummákhoz az egész világon: Oldhambe, Irakba és máshová. A Publikációs Bizottság gondoskodik róla. És mostantól minden röpiratot ellenőrizni fog a bizottság. Kérte, hogy aki ellene van, emelje fel a kezét. Senki sem mozdult. A Kérdező keresztbe fűzte a karját, és a hóna alá dugta a kezét. A gyűlésnek ezennel vége, jelentette be Karim.

Naznín felállt, gyorsan végigment a széksorok között, és nem nézett se jobbra, se balra. Hazáig azzal a vággyal küzdött, hogy szaladjon, és mire végre hazaért, közvetlenül az ajtó mellett állt, úgyhogy már azelőtt kinyitotta, hogy Karim bekopogott.

A fiú szájon csókolta, és bevezette a hálószobába.

– Vetkőzz le – mondta -, és bújj be az ágyba. – Kiment a szobából. Naznín átvette a hálóingét, és a takaró alatt feküdt. Az ablakon keresztül az ég kék foltját és egy felhő fehér darabkáját nézte. A nyakáig felhúzta a takarót, és becsukta a szemét. Leginkább aludni szeretett volna. Lehetetlenség volna ébren maradni. Beteg és aludnia kell. Lázas és reszket a teste. A párnába fúrta az arcát, és felnyögött, és amikor a fiú megcsókolta a nyakát, megint felnyögött.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Úgy harminc évvel azután, hogy megérkezett Londonba, Csanu úgy döntött, ideje megnézni a látnivalókat.

– Csak a Parlamentet láttam. És azt is 1979-ben. – Egy projekt volt. Sok felszerelésre volt szükség. Csanu vett egy rövidnadrágot, amely épphogy a térde alá ért. Felpróbálta, és a rengeteg zsebet telerakta egy iránytűvel, útikönyvvel, távcsővel, palackozott vízzel, térképekkel, és kétféle eldobható fényképezőgéppel. Így megpakolva a nadrág a lábszára közepéig ért. Vett egy baseballsapkát, és a lakásban hordta, a szemellenzőjét felváltva fölfelé vagy lefelé állította, vagy megfordította a fején. Egy övtáska erősítette a sortot a dereka köré, és akadályozta meg, hogy leérjen a bokájáig. Készített egy listát a turistalátványosságokról, és kitalált egy csillagos értékelő rendszert, amely tartalmazta a történelmi jelentőséget, valamit, amit Csanu „szórakoztató tényezőnek” nevezett el, és a pénzbeli értéket. A lányok élvezni fogják. Előre figyelmeztették őket erre a követelményre.

Egy forró szombat délelőtt, július vége felé a terv megvalósult. – Az életemnek több mint a felét itt töltöttem – mondta Csanu -, de alig hagytam

el ezt a néhány utcát. – Kibámult a busz ablakán a Bethnal Green Road szutykos színeire. – Mindvégig csak küzdöttem és küzdöttem, és alig volt időm, hogy felemeljem a fejem, és körülnézzek.

A busz elejében telepedtek le, az emeleten. Csanu Naznín mellett ült, Sáhána és Bibi pedig a másik oldalon. Naznín a bokáját összekulcsolva bedugta lábát az ülés alá, hogy legyen hely az uzsonnájukat tartalmazó két műanyag zsáknak.

– Be fogjátok büdösíteni a buszt – mondta Sáhána. – Nem ülök mellétek. – De nem ment arrébb.

– Úgy van ez – mondta Csanu -, hogy amikor az embernek tengernyi ideje van, hogy megnézzen valamit, nem jut eszébe, hogy megnézze. Most, hogy hazamegyünk, turista lettem. – Napszemüvegét a homlokáról az orrára tolta. Az is az új felszerelés része volt.

Naznín lenézett Csanu szandáljára, amely szintén új volt. Szemügyre vette a vastag, sárga körmöt a nagylábujján. Egy tyúkszem szivacsos feje kandikált ki a szíj alól. Elhanyagolta ezt a lábat. Lesöpört egy képzeletbeli hajszálat a férje válláról.

Csanu a lányokhoz fordult. – Eddig hogy tetszik a kirándulás? – Bibi azt mondta, hogy neki nagyon tetszik,

Sáhána pedig bandzsított és fészkelődött, és az ablaknak támasztotta a fejét. Csanu dudorászni kezdett. A feje táncolt, egyik oldalról a másikra billegett, és

közben a combján dobolta a ritmust. Mintha nagyon mélyről, a mellkasából jött volna a dúdolás, és összeolvadt a busz általános, basszus fekvésben vibráló hangjával.

Naznín elhatározta, hogy ezt a napot másmilyenné teszi, mint a többi. Nem hagyja, hogy ez a nap csalódást okozzon Csanunak.

Jött a kalauz, hogy beszedje a viteldíjat. Laza volt az állkapcsa, enervált az arckifejezése: semmi sem érdekelte.

– Két egyfontosat, és két gyerekjegyet kérek – mondta Csanu. Átvette a jegyeket. – Városnézés – jelentette be, és meglóbálta az útikönyvet. – Családi kirándulás.

– Aha – mondta a kalauz. A táskáját csörgette, miközben visszajárót keresett. Megtörte a munkája. A plafon miatt kissé meg kellett görnyednie.

– Kérdezhetek valamit? Ön szerint a British Museum tartozik magasabb kategóriába, vagy a National Gallery? Vagy inkább a galériát ajánlaná a múzeum helyett?

A kalauz a nyelvével kitolta az alsó ajkát. Mereven nézte Csanut, mintha azt fontolgatná, hogy kidobja-e a buszból.

– Az én osztályozási rendszeremben – magyarázta Csanu – fej fej mellett állnak. Jó lenne megtudni egy helybéli véleményét.

– Honnan jött, cimbora? – Ó, csak kétsaroknyira innen – mondta Csanu. – De ez az első szabadság húsz

vagy harminc éve. A kalauz imbolygott. Még korán volt, de a buszon nagy volt a meleg, és Naznín

érezte a férfi izzadságszagát. Az ránézett Csanu útikönyvére. Megfordult, és ránézett a lányokra. Egy fél pillantásból mindent tudott Naznínról, aztán megcsóválta a fejét és elment.

A Buckingham-palota felé tartó sugárút széles volt, mint negyven ökrös kocsi, és az volt a legpompásabb minden út közül. Nem fekete vagy szürke. És nem is barna vagy poros sárga. Vörös volt. Királynőhöz illő. A palotát őrző magas, fekete kerítésrácsokat aranytüskék koronázták. Naznín belekapaszkodott egy rácsba, és szemügyre vette az épületet. Egypár másodperc múlva hátranézett. A járdán nyüzsögtek a turisták. Fiatal párok, egymásba kapaszkodva; családok, mindegyik a maga vigasztalhatatlan tagjával; turistacsoportok, amelyeket homogenizált a faj és a turistafelszerelés; és kamaszok bandái, akik dohányoztak vagy rágóztak, vagy heves nyilvános csókolózással foglalták le a szájukat. Sok ember nézte a palotát, mintha arra várnának, hogy csináljon valamit. Naznín visszafordult az épület felé. Nagy volt és fehér, és – véleménye szerint – csak a méreteiben különleges. A kerítést lenyűgözőnek találta, de a ház egyszerűen csak nagy volt. A homlokzata nagyon egyszerű. Két oszlop (azok is simák) állt a főkapu mellett, de egyéb díszítés alig volt rajta. Ha ő lenne a királynő, lebontatná, és építtetne egy új házat, nem ilyen lapos tetős tömböt, hanem valami elegánsat és lendületeset, minaretekkel és csúcsokkal, kupolákkal és mozaikokkal, egy gyönyörű kerttel e helyett a csupasz udvar helyett. Valami olyat, mint a Tádzs Mahal.

Csanu megtalálta a megfelelő oldalt az útikönyvben. – A Buckingham-palota 1837 óta a brit uralkodók hivatalos rezidenciája. A palota

egy lakóházból alakult ki, amely a tizennyolcadik század elejétől a Buckingham hercegek tulajdonában volt.

Csípőre tett kézzel állt, és élvezte a látványt. Sáhána és Bibi Naznín mellett álltak, Sáhána háttal a palotának. Ki akarta fúratni az ajkát. Ez volt a legújabb. A múlt héten tetoválást akart. Ezekkel a követelésekkel nem járult az apjához. Az anyjának adta elő, bizonyítékként arra, hogy őt nem lehet „hazavinni”. Amikor a szájkarikát kérte, azt mondta:

– Az én testem – mintha ez bármit megoldana, és Naznín mosolygott, és kapott egy rúgást a gyarlóságaiért.

– Viktória királynő hozzáépíttetett egy negyedik szárnyat, mivel nem voltak gyerekszobák, és túl kevés volt a hálószoba a vendégeknek. A Marble Archot át kellett helyezni a Hyde Park északkeleti sarkára. – Csanu levette a sapkáját, és megtörölte a homlokát. Észrevette, hogy a lánya a kerítésnek támaszkodik. – Nézd meg, Sáhána. Nézd meg ezt a gyönyörű épületet.

Naznín szemügyre vette a palotát. – Ó, igen – mondta -, apátok nagyon jól tette, hogy idehozott minket. Jó választás.

– Néhány ablakon átlátszó függönyök voltak, mint a lakótelepi ablakokon. Kérdéseket akart feltenni, hogy Csanu válaszolhasson. Ami eszébe jutott, nem volt megfelelő. Hány takarítójuk van? Mennyi ideig tart áthúzni az összes ágyat? Hogy találják meg egymást egy család tagjai ekkora helyen? Végül azt kérdezte: – Melyik a legnagyobb szoba, és mire használják?

Csanu megörült. – A bálterem harminchat hosszú, tizennyolc széles, és tizenhárom méter magas.

Amikor megépült, ez volt a legnagyobb terem Londonban. Mindenféle fontos eseményre használják. A királynőnek ugyanis sok embert kell vendégül látnia. Ez is az ország iránti kötelességei közé tartozik. A legtöbb angol ismer valakit, aki valamikor részt vett egy teadélutánon a palotában. Így tartja fenn az alattvalói szeretetét és lojalitását.

Naznín még több kérdést tett fel. A könyve segítségével Csanu részletes információkkal és körülményes feltevésekkel szolgált. Bibi egyfolytában a palotát nézte, mintha memorizálni akarná. Az egyik vagy a másik copfjába kapaszkodott, és amikor Csanu egy különösen bámulatos tényt vagy számot közölt, lábujjhegyre állt, hogy felfogja. Sáhána toporgott és körbeforgatta a fejét. Nem szeretett a napon állni.

– Fekete leszek – nyafogott Naznínnak. – Legalább napvédő krémet vehettél volna nekem.

– Az apád beszél – mondta Naznín. – Szólj – mondta Sáhána -, ha egyszer abbahagyja. Csanu a palota kincseit és dísztárgyait sorolta. Egy idegenvezető – aki olyan

nyelven beszélt, amelyet Naznín nem ismert fel – Csanu közelében foglalta el az állomáshelyét. Mindketten felemelték a hangjukat.

Naznín összecsapta a kezét. – Milyen csodálatos kirándulás! Lányok, jól érzitek magatokat? – Igen. – Igen. – Gyertek – mondta Csanu -, menjünk egy kicsit arrébb, és nézzük meg egy

másik szögből is. Onnan fényképezni is jobban lehet. – Megtalálta az üveg vizet a rövidnadrágjában, és ivott egy kortyot. Megkínálta Sáhánát, aki úgy tett, mintha nem venné észre.

Kétszáz méterrel lejjebb a Mallon állt egy kocsi, egy nagy bádogtálca forró, cukrozott és pirított mogyoróval. Naznín, aki folytatta az érezzük-jól-magunkat kampányt, fellelkesült.

– Mmmm – mondta, és a mellére szorította a kezét. – Finom illata van. Veszel nekem egy kicsit? – Csanu megütögette az övtáskáját. – Tettem félre a csemegékre.

Leültek egy lépcsőre szemben a park bejáratával, és papírtölcsérből ették a mogyorót, az égett cukor illatával az orrukban. Naznín evett és beszélt és nevetett, és annyi kérdést tett fel, amennyit csak tudott. Egy idő után, amikor Csanu belekezdett egy válaszba, ő pedig megint nevetett, Csanu abbahagyta, és fejét félrebillentve nézett rá.

– Jól érzed magad? Talán megártott a nap? – Naznín elpirult, és megint nevetett. Túl sokat nevetett, de most, hogy már elkezdte ezt a nevetős dolgot, nehéz volt visszafogni. – Nem, nem. Nagyon jól vagyok. – Csuklott, és ez újabb nevetéshullámot váltott ki belőle. A hasát fogta, amely kezdett megfájdulni. Sáhána mosolygott, aztán kuncogott. Egyfajta simogatásként a tornacipője orrát az anyja sípcsontjára tette. – Hagyd abba, Amma. – Ő is nevetni kezdett. Bibi is csatlakozott, először a vidámság minden jele nélkül, aztán komoly tünetekkel. A szeme könnybe lábadt, és kicsi teste rázkódott. Sáhána megfogta a kezét, és együtt visongtak, mint az első és egyetlen alkalommal a vidámparkban.

– Nahát, nahát – mondta Csanu. – Duzzadt a büszkeségtől, hogy milyen csodálatosan megszervezte ezt a napot. – Nagyon jól mulatunk.

Az út másik oldalán sétáltak, a St. James’s Park mentén, vissza a Buckingham-palota felé. A lányok mentek elöl, fogták egymás kezét a másikban egy-egy nejlonzacskóval. – Ez a legszebb minden látvány közül – mondta Csanu Naznínnak, ő pedig megbotlott, és elkapta a karját.

Vissza kellett menniük a palotához, mert Csanu ki akarta próbálni a panorámaképes fényképezőgépet. Elvileg lehetséges, magyarázta, hogy az ember közel menjen az épülethez, és mégis ráférjen egy képre az egész. Hosszú percekig piszmogott a kis kartondobozzal.

– Ez egy eldobható fényképezőgép – mondta Sáhána. – Mit lehet vele piszmogni? – De amikor Csanu végzett ezzel a kamerával, romlott a helyzet. Keresni kezdte a másik fényképezőgépet, és közölte, hogy kirabolták. Azzal állt elő, hogy elmondja az őröknek, akik kicsi fekete dobozokban álltak a palota udvarán. – Van puskájuk, lelőhetik a gazfickót. – Naznín azt javasolta, hogy ürítse ki a zsebeit. – Istenem – mondta Csanu. – Nem vagyok gyerek. – Kiürítette a zsebeit, megtalálta a fényképezőgépet, és aztán a lányoknak pózokba kellett állniuk.

Eleinte kötelességtudóan mosolyogtak, de mire az emberek elmentek az útból, a végtagjaikat újra és újra elrendezték, a fejüket erre és arra fordították, és Csanu talált egy megfelelő szöget, már Bibi sem volt képes felfelé görbíteni a száját.

– Mosolyogjatok – mondta Csanu, és akkor valaki besétált a képbe. – Az isten szerelmére. Látszódjatok boldognak.

Naznínnak is próbálkoznia kellett a lányokkal. Odasúgta Sáhánának: – Ha szépen mosolyogsz, megveszem neked azt a fülbevalót. – A lógósat? – Igen. – Azt a nagyon hosszút? – A térdig érőt. Most pedig mosolyogj.

Csanu a lányait átölelve állt. Naznín a gombon tartotta az ujját. Elkészítette a képet, amelyik majd a konyhában fog lakni, nekitámasztva a csempéknek a konyhapult végében, magába gyűjtve egy finom réteg kurkumafoltos zsírt Naznín lábosaiból.

Egy középkorú férfi volt látható rajta, inas lábszára kikandikált egy hosszú, piros sortból, fehér póló feszült a lehetetlen pocakján. A hóna alatt kétoldalt egy-egy salvár kamízba öltözött kislányt szorongatott. A bal oldalán, kezét a naptól védekezően felemelve egy olyan lény állt, aki már majdnem elérte a kamaszkort – ez az álla körüli néhány pattanásból látszott -, és aki azt a benyomást keltette, hogy majd’ elsüllyed a szégyentől. Zöld tunikája nagyon sötét, már majdnem olyan fekete, mint amilyenre vágyott, a haja pedig lazán lógott az arca körül. Idővel Naznín már nem tudta, hogy a fekete csík az arcán valami szemcse volt a fényképen, vagy egy hajtincs, amelyet a lány rágcsált. A másik oldalon úgy állt egy kislány, mintha a karját az oldalához ragasztották volna. A fejét félrebillentve nézte a férfit, és úgy mosolygott, mintha egy kést szorítanának a hátához. Csinos, rózsaszínű kamíz volt rajta, és a sálja a földet seperte. A férfi egyenesen a kamerába mosolygott szélesen, öblös pofazacskói derűt sugároztak. A szeme sötét szemüveg mögött rejtőzött.

– Kell egy, amelyen mind rajta vagyunk együtt. – Csanu körülnézett, közreműködőt keresve. Kinézett egy fiatalembert, aki virult az egészségtől, mintha egész életében datolyán és tejen és mézen élt volna.

– Hát hogyne – mondta a férfi, mintha már várta volna a kérést. – Álljanak egy kicsit közelebb egymáshoz.

Naznín arrébb ment, a válla Csanuhoz ért. A fényképen egy engedelmes és szerény feleség lesz látható, mintás kartonszáriban. A kezét Bibi karjára tette.

– Hová valósiak? – A kiejtése ismerős volt a televízióból. – Bangladesbe – mondta Csanu. Lassan beszélt, mintha arra számított volna,

hogy a férfi nehezen fogja megérteni. – Ne mondja! Csanu zavarba jött. – Igen – mondta. – Bang-la-des. – Tagoltan, mintha a férfi le akarná írni. – Ne mondja. – A férfi visszatért a fényképezőgéphez. Volt benne valami

könnyedség. Olyan elengedett volt, mint egy gyermek az anyja karjában. – De mondom – mondta Csanu. Sáhána a szemét forgatta. – Én londoni vagyok. – Az Indiában van? – Kék kockás ing volt rajta, és az arca kicsattant az

egészségtől. – Nem, nem. India egy ország. Banglades egy másik ország. – Ne mondja. – Egyszerre tűnt úgy, hogy meglepi ez a tény, de bele is törődik. –

Megengedik, hogy lefényképezzem magukat így együtt saját magamnak is? – Nála is volt fényképezőgép. És magyarázatképpen hozzátette: – Remélem, eljutok egyszer oda. Indiába.

Miközben megint elhelyezkedett, Naznín rájött, ez az első alkalom, hogy családként együtt álltak a fényképezőgép elé. Ez a pánik és a remény lehetőségével töltötte el, hogy a dolgok összetarthatóak a családi élet banális rítusaival.

Amikor előhívatták a filmet, néhány képen csak homályos színfoltok voltak, mint amikor kipillant valaki az ajtón, miközben a monszun elmossa a dolgok alakját, és a közös családi képen semmit sem lehetett kivenni, csak a lábakat.

A füvön ültek a St. James’s Parkban, és Naznín kirakta az uzsonnát négy konyharuhára. Csirkeszárnyak fűszeres joghurtkrémben és megsütve a sütőben; körömvékonyságúra vágott hagyma összekeverve csilivel, bagolyborsólisztbe és tojásba mártva, forró olajban kisütve; száraz csicseriborsó és sűrített paradicsom köménnyel és gyömbérrel párolva; formátlan csapatik még melegen alufóliába tekerve és most a kicsapódó páracseppekkel meghintve; aranyszínű kemény tojások currymázban; Dairy Lea sajtháromszögek a kartondobozukban; élénk narancssárga csomagok bennük szemérmetlenül narancssárga csipsszel; egy torta, amelynél az összetevők listája túl hosszú ahhoz, hogy jól olvashatóan rá lehessen nyomtatni. Naznín ezt mind elrendezte a papírtányérokon, és a műanyag dobozokat bepakolta a szatyrokba.

– Kész! – kiáltotta, mintha az asztalhoz hívná őket. Sáhána kiszabadított egy Dairy Lea-t, és szétszedte a fóliát. A sajtot beletekerte

egy csapatiba. Bibi a sarkán ült, és egy csirkeszárnyat rágcsált. Csanu lassan mindenből szedett a tányérjára, beleértve három csipszet és egy szelet tortát is. A térdén egyensúlyozta.

– Ez aztán a lakoma – mondta angolul. – Tudjátok, amikor elvettem anyátokat, az nagy szerencse volt. – A konyharuhákra mutatott, mintha a szerencséje ott világosan látható lenne. Aztán olyan szenvedéllyel látott hozzá, ami kizárta a beszélgetést.

Ebéd után Csanu levette az övtáskáját és a szandálját, és lefeküdt. Bár a szemét elrejtette a sötét szemüveg, a hasa emelkedéséből és süllyedéséből Naznín rájött, hogy elaludt. A lányok úgy döntöttek, sétálnak egyet a tó körül, és Naznín meghagyta, hogy kövessék az utat, és ne tévedjenek el. Szeretett volna velük menni, hogy felfedezze a park csábító körvonalait, elidőzzön a virágok között, és odaálljon a szökőkút mellé, amely mesés, ékköves nyilakat lőtt fel az acélkék égre. De itt hagyni Csanut hanyatt fekve, kiszolgáltatottan, az Naznín érzése szerint tiszteletlenség lenne, úgyhogy maradt.

A füvet dörgölte a lábujjaival, és figyelte a piros fémdobozokkal és fehér fagylalttal arra járó embereket. Egy gém szállt le a tóra, és kiterjesztette, majd megint összecsukta a szárnyát. Tarka, színes kacsák szóródtak szét a tavon, céltalanul ringatózva, mint a virágfüzérek. A távolabbi parton egy fa lógatta a leveleit, zöld hajfonatait a tó mindig mozgó, mindig nyugodt felszínére. A nap meleg ujjaival cirógatta Naznín karját. Nézte az embereket: mindenféle színűek, mindenféle fajták voltak, de volt egy közös vonásuk. Itt voltak, és keresték a pillanatot, baktattak vagy sétáltak vagy siettek, és arra sóvárogtak, hogy kivegyék részüket az élvezetből. Egy barna bőrű család haladt el előtte. Pastunak látszottak: magasak voltak és méltóságteljesek, éles volt az arccsontjuk és magas a homlokuk. Naznín eltűnődött, hogy ők is a város egy másik sarkából jöttek-e ide kirándulni, de volt valami a tekintetükben, ami elárulta, hogy hosszabb út áll mögöttük. Egy görkorcsolyás lány, akinek a sortja kisebb volt, mint a feneke, választotta szét a családot, ők meg csak nézték, ahogy végigszáguld az úton; ha a lány felemeli a karját és elrepül, akkor sem lepődtek volna meg jobban vagy kevésbé. Naznín kihúzott egy fűszálat. Hosszában kettévágta a hüvelykujja körmével, és a végeit erre és arra hajlítgatta, hogy két spirált csináljon. Eldobta. Csak ennyik vagyunk, gondolta. Minden élet csak egy fűszál ezen a pázsiton.

Az elmúlt néhány hétben, amióta először volt Karimmal, amióta az élete megtelt értelemmel, és a legapróbb mozdulat is csupa elektromosság volt, emlékeztetni kezdte magát. Semmi vagy. Semmi vagy.

Kialakítottak egyfajta rendszert. Kora délután Naznín az ablakban figyelt. Amikor Karim megjelent, Naznín felemelte a kezét, mintha meg akarná vakarni az arcát. Akkor a fiú feljött. Ha Csanu még mindig otthon volt, Naznín az üvegnek támasztotta a fejét, és Karim nem integetett vagy mosolygott vagy csinált bármit, csak továbbment, át az udvaron. Aztán Naznín elképzelte, hogy ugyanezt teszi mindennap, míg végül a fiú nem jelenik meg többé. Egyszerűen csak nézne, és ő végül megértené, és nem jönne vissza érte. De másnap ugyanúgy remegett, amikor felemelte a kezét.

Karim volt az első férfi, aki meztelenül látta. Émelygett a szégyentől. Émelygett a vágytól. Bűnt követtek el. Bűn volt, az ítélet pedig halál. A takarók között, a karja között Naznín kétségbeesetten vette el a gyönyört, mintha a hóhér ott várná az ajtó mögött. A halálon túl a pokol örök tüze várta, és minden érintésből, amikor a hús húshoz ért, erőt merített, hogy elviselje. Bár szelíd öleléssel kezdték, a gyengédség nem elégítette ki, és nem is tudta elviselni, és a vakmerőségébe úgy vonta bele a fiút, mint lepkét a gyertyaláng.

A hálószobában minden megváltozott. A dolgok valóságosabbá és kevésbé valóságossá váltak. Mint egy transzba esett szúfi, egy keringő dervis, Naznín elvesztette az egyik létezés fonalát, és rátalált egy másikra.

– L-lassabban – nyögte a fiú. De nem ment. A hálószobán kívül – össze-összerezzenve – félt és dacos lett. Most még kevésbé

volt a kezében az élete, mint valaha. Engedelmeskedett az apjának és hozzáment a férjéhez; engedelmeskedett a férjének. Most pedig átadta magát egy erőnek, amely hatalmasabb volt, mint ez a kettő, és tehetetlennek érezte magát vele szemben. Amikor a gondolat néha beszivárgott a fejébe, hogy az erő őbenne van, hogy ő a létrehozója, önhittségként elhessegette. Hogyan engedhetne egy ilyen gyenge nő szabadon egy ekkora erőt? A sorsnak engedett, nem pedig önmagának.

Miután áthúzta az ágyneműt (ilyenkor vált a fájdalom, a szenvedély balzsama híján, élessé), a nappaliba mentek. Karim elnyúlt a szófán. Megnézte a telefonján az üzeneteket.

– Idegeskedés és aggodalmaskodás – mondta. – Ez az ember egy aggódóbajnok. – Mintha a fiú nem adhatna okot az apjának az aggodalomra.

– Ennék egy kis csanacsúrt – mondta. És Naznín ment, hogy hozza neki a rágcsálnivalót.

– Egy pohár vizet. – Otthagytam a magazinomat. – Ideadnád a telefonomat? – Hagyd most azt a varrást, az isten szerelmére. Naznín leste minden kívánságát. Izgalmas volt ez a színjáték. De ő tudta, hogy

játszik, és megérezte, hogy Karim számára ez komoly dolog. Mesélt Naznínnak az anyjáról. – Mindig ő volt az, aki feltette a lábát. Mindig dühbe gurultam, mikor láttam,

hogy az apám teát visz neki, ételt visz neki, megtörli a kezét. Mindig lefeküdt, ha apám a közelében volt. És ha nem volt ott, olyan lassan csinált mindent, mintha nem

akarná, hogy zavarják, mintha a legkevésbé sem érdekelnék a gyerekei. Elkezdett ágyban maradni, mindent odavitetett magának. Nagyon dühített. Apámra is dühös voltam, amiért ilyen gyenge, amiért nem férfi. Soha nem jutott eszembe – furcsa, milyenek a gyerekek -, hogy anyám esetleg beteg.

– Tehát az apád erős volt – mondta Naznín. A fiú a hajára tette a kezét. Olyan rövidre volt nyírva, hogy nem lehetett

összeborzolni. – Nem tudom. Ezt így még sosem gondoltam végig. Naznín néha a feneketlen szorongás állapotába zuhant. Egész éjjel ette a

maradékokat a konyhában, mintha az étel rétegei kinyomnák belőle a szorongást, kiszorítanák, mint a vizet a kádból. És ezeknek a szeánszoknak a végén émelygett és fáradt volt, túl fáradt ahhoz, hogy érdekelje, mi fog történni, és biztos volt benne, hogy amúgy sincs mit tenni.

De az idő nagy részében jól érezte magát. Többet beszélgetett a lányaival, és ők meglepték az intelligenciájukkal, bölcsességükkel és természetes érzékenységükkel. Kiszolgálta a férjét, és rájött, hogy gondoskodó férj, feddhetetlen ember, művelt, imponáló tudásszomjjal. Végezte a munkáját, és felfedezte, hogy maga a munka, ha a tökéletesség vágyával végzik, képes kielégülést nyújtani. Takarította a lakást, és még a padló feltörlése a kiáradt vécé után sem volt annyira fárasztó, ha dallal a száján és a szívében végezte. Olyan volt, mintha a Karimmal töltött fordulók tüze különleges fénybe helyezett volna mindent, hajnali fénybe egy szürkületben leélt élet után. Mintha fogyatékosan született volna, és csak most kapta volna meg a hiányzó érzékszervét.

Nem ment el több gyűlésre. A Bengáli Tigrisek nélküle is megvoltak, ha nem is túl jól. A probléma a probléma hiánya volt. Az Oroszlánszívűek nyomdája leállt. A Bengáli Tigrisek kiadtak még egypár röpiratot (az egyiknek az volt a címe, hogy „A Takva Tíz Útja”, a másik pedig olyan volt, mint egy kihajtható poszter az Iszlám Dzsihádnak, a szavakat élénk színekkel egy AK47-es géppisztolyra írták), de az Oroszlánszívűek szikrája nélkül kihunyt a láng.

Karim idegeskedett. – Forralnak valamit – mondta. – Ha csendben vannak, akkor kell aggódnunk. Északon még több zavargás volt. – Felmentek oda agitálni. De visszajönnek. Megint az lesz, mint ’93-ban. – Akkor

választották meg a brit nemzeti párti tanácstagot, és nem volt biztonságos kimenni az utcára. – Nem – mondta Karim -, annál sokkal rosszabb lesz.

De a Bengáli Tigrisek fogyatkoztak; veszélyeztetett fajjá váltak. Az egyik gyűlésre csak öt ember jött el, és Karim forrt a dühtől.

– Az Oroszlánszívűek titokban szervezkednek. Összegyűjtik az erőiket. És mi mit teszünk ez ellen? – Az előszobában állt, és Naznín csak a hálószobára tudott gondolni. – Amikor eljön az idő, készen fogunk-e állni? – A fiú rázta a lábát. Feltűrte az ingét a könyöke fölé. Naznín kigombolt egy gombot az ingén, és végigfuttatta az ujját az aranyláncon a nyaka körül. Az állára tette a kezét, ahol az anyajegyet most eltakarta – éppen hogy csak – a szakálla.

Nem sokkal azután kezdett szakállat növeszteni, hogy szeretők lettek. A szőr az arcán most ugyanolyan hosszú volt, mint a haja. És vallási utasításokat kezdett kérni a lelki vezetőtől, a női cipős importált imámtól.

– Tudtad, hogy a Bukhári-gyűjteményben hétezer-ötszázhatvanhárom hadísz van? A második legfontosabb a Haddzsádzs, ami hétezer-négyszázhuszonkettőt tartalmaz. – A fésülködőasztalon ült, miközben Naznín lehúzta az ágyneműt, és feltekerte. – Hogy iszlám tudós legyen az ember... barátom, ahhoz jó memória kell. – Elment az útból, miközben Naznín ágyneműt vett elő a fiókból. – Tudtad, hogy a Kábát az első ember, Ádám építette, tehát az az első szentély, ahol Istent imádták? – Naznín leterítette a lepedőt, és megigazította a sarkokon. – Tudod, hogy amikor taváfot csinálsz, hány kört kell igazából megtenned a Kába körül? Hármat. Azt hittem, mind a hetet. Alapdolgok; sosem tudtam. – Naznín figyelt, és örült, hogy szavak – bárki más szavai – csengenek a fülében, miközben eltünteti iszlámidegen tetteik nyomait.

Este, amikor a fiú már réges-régen elment, Naznín pedig a konyhában sürgölődött és vacsorát készített, Sáhána követte egy tankönyvvel a kezében. – Tudtad – kérdezte -, hogy az embereknek negyvenhat kromoszómájuk van, a kutyáknak és csirkéknek hetvennyolc, a skorpióknak négy, a borsónak pedig tizennégy?

– Nem – vallotta be Naznín. – Nem tudtam. És mi az a „kromoszóma”? Sáhána meg volt bántva. – Hát valami biológiai dolog. De szerinted nem érdekes, hogy nekünk kevesebb

van, mint a csirkéknek?

Naznín kihúzott még egy fűszálat. Visszaerőltette magát a jelenbe. A lányok visszajöttek a sétáról, és fagylaltot kértek. Naznín azon gondolkozott, hogy felébressze-e Csanut, de mielőtt eldönthette volna, Csanu felült. Kezét a szája elé téve böffentett egy kicsit, aztán önfeledten ásított.

– Majd én hozok fagylaltot – mondta. – Kinyújtóztatom a lábam. – Jól érzem magam, Abba – mondta Bibi. – Akkor érdemes volt eljönni. – Sáhánára nézett. – És te? – Ó – mondta az -, mi sem lehetne jobb. Csanu habozott. Valami sötét árny suhant át a homlokán. De aztán eltűnt.

Mosolyba húzta az arcát. – Ha a memszahíb elégedett. – És átvágott a füvön, le a tópartra. – Szerelmes vagy belé? – Sáhána indulatosnak látszott. A szeme összeszűkült. Naznín talpa alatt megnyílt a föld. Lehajtotta a fejét. – Úgy értem, voltál valaha is szerelmes belé? Mondjuk mielőtt ennyire elhízott? Naznín a lánya felé nyúlt. Megsimogatta a karját, szerette volna megölelni,

szorosan a testéhez szorítani. – Az apád jó ember. Szerencsém volt a házasságommal. – Úgy érted, hogy nem ver – mondta Sáhána. – Ha idősebb leszel, majd megérted ezeket a dolgokat. A férjről és a feleségről. –

Naznín nem tudta, melyikük a bölcsebb, az anya vagy a lánya. Nem tudta, hogy Sáhána kérdései éleselméjűek-e vagy naivak, de mindenesetre büszke volt a kislányra.

Sáhána nem volt elégedett. – De szereted? Bibi úgy ült, hogy a lábát felhúzta a fenekéig, a karja a térde körül, felkészülve az

ütközésre. – Szereted, Amma? Naznín nevetett. – Jaj, ti butuska lányok. Szerintetek nem szeretem a családomat? Nézzétek, itt jön

apátok, és csokoládéfagylaltot hoz.

Hétfőn reggel Iszlám asszony megint jött a pénzért. A falnak támaszkodott az előszobában, ettől újabb darab vakolat szabadult el. Pár pillanatig a csípőjét masszírozta, és megeresztett egy nyögést, amely egyszerre sejtetett nagy fájdalmat és az elviselésére való képességet. Kifújt egy Ralgex sprayfelhőt. Nagy része a sifonszáriján kötött ki, de mintha felélénkítette volna.

– Hoztam neked valamit, gyermekem. Hozd ide a táskámat. Amikor már a szófán hevert, Iszlám asszony becsukta a szemét. Naznín mellette állt. A szomszéd lakásból halk és ritmikus kopogás hallatszott.

Az ágy mozgott. A szomszédnak megint új szeretője volt. Naznín elpirult. Eltűnődött, vajon mások is hallgatják-e az ő ágyát, és hogy az mennyi mindent árult el máris.

– Amikor Ő készen áll, én is készen állok. Naznín már megszokta. Már nem volt kedve tiltakozni. Várt. Iszlám asszonyt

hallgatni olyan volt, mint Gouripurban rádiót hallgatni a viharban. Folyton kikapcsolt.

A közvetlenül mellettük lévő lakásokban fehér emberek éltek. És a saját dolgukkal törődtek – ezt Iszlám asszony évekkel ezelőtt mondta neki -, és most már tudta, miért. Ezért az angol sajátosságért hálás volt.

– A mecsetiskola megtelt. Ne küldd oda a lányaidat. Nem tudjuk fogadni őket. Naznín látta, hogy Iszlám asszony orra tövén a bibircsók egy másodlagos dudort

növesztett. Ebből a zárványból kinőtt egy negyedik szőrszál. A szőrszálak hosszúak voltak. Lehet, hogy Iszlám asszony túl bizonytalan lett, hogy kiszedje, vagy a látása gyöngült meg. Talán, végre, tényleg megbetegszik. És a haját sem fogta össze szorosan, mint máskor, egy takaros fehér csomóba, amelyet a jámborság és rugalmasság láthatatlan ereje tart össze. Most már sokkal inkább egy rendetlen és látványosan hasmenéses madár fészkéhez hasonlított, és egy tucat fekete fémtű tébolyult kincsétől csillogott.

Naznín a vitrinhez ment, és kinyitotta az ajtót. A faelefánt alól kihúzott egy sárga borítékot, és aznap harmadszorra megszámolta az öt tízfontos bankjegyet. Csanu ragaszkodott ahhoz, hogy ne legyen nála több. Néhány hétig azt mondogatta:

– Az a bűnöző, nem adok neki semmit. Az összes pénzt a Hazatérési Alapba tesszük. – De a fiak egyik rábeszélő látogatása után heti ötven fontban állapodtak meg.

– Mennyi pénzed van, gyermekem? – Iszlám asszony végignyomkodta az egyik kezét a másikkal, továbbra is csukott szemmel.

– Ötven font. Ahogy megegyeztünk.

Iszlám asszony kinyitotta a szemét. Ezt a szempárt semmi nem kerülte el. Apró volt és veszedelmes.

– Ízületi gyulladás. Egy nyomorék keze. De ne aggódj. Amúgy is túl öreg vagyok. – A kardigánja zsebében kotorászott, és előhúzott valamit. – Vedd el, vedd el. – A hangja elhalt, és a feje hátracsuklott, mintha elájult volna.

Magához tért. – Lánykoromban anyám mindennap megmasszírozta a kezemet. Nekem volt a

legkisebb és leghajlékonyabb kezem egész Tangailban. De most – sóhajtotta – már nem tudom felvenni ezeket a karkötőket. Vedd el, gyermekem. Vedd el.

A karperecek sötétzöld üvegből voltak, a belsejükben aranyszemcsék. Iszlám asszony fogott egy zsebkendőt, és megtörölte a homlokát. Mentolos

cukorka és köhögés elleni szirup szaga érződött; réteges szag, mint a parfüm az izzadság fölött; a romlás édeskés illata.

– Nagyon szép – mondta Naznín. – Igen, igen. Vedd csak el, amit akarsz. – Lecsukódott a szemhéja. A hangja alig

volt erősebb, mint lila sifonszárija zörgése. Naznín tartotta a borítékot. Tartotta a száját. Iszlám asszony a halántékát masszírozta megnyomorodott kezével. Az idősebb előtt Naznín megjegyzés vagy türelmetlenség nélkül várt. Az

öregasszony, hogy jobban ellazítsa az arcát, kinyitotta a száját. Naznín elképzelte, hogy beletömi a pénzt abba a fekete lyukba.

– Szóval visszamentek. – Az öreges hang eltűnt. Odafent bekapcsoltak egy porszívót. Az ágy a szomszédban már nem ütődött a

falnak. – Nem tudom. – Naznín negyedszer is megszámolta a pénzt. – Nem tudod. Hát persze hogy nem tudod. Miért is tudnád? Ha azt tervezed,

hogy kifosztasz egy öregasszonyt, akkor jobb, ha nem tudsz semmit. Jobb, ha nem járatod a szád.

– Itt a pénze. – Mind megvan? – kérdezte élesen Iszlám asszony. Fekete szeme csillogott. – Add

ide. Mennyi van itt? Még mindig tartoztok ezer fonttal, és el akartok szökni? Add ide a többit.

– Csak ennyi van. – Epeíz áradt szét Naznín szájában. – Nem, gyermekem. Úszni fogsz hazáig, a lábosaiddal a fejeden? Van pénzed a

repülőjegyre. Naznín ott és akkor le tudta volna köpni a lila sifont. Nyelt egyet. – Itt nincs. Itt nincs semmi pénzem. Változás állt be a vendégén. Iszlám asszony nehezen szedte a levegőt. A mellét

szorította, és összezsugorodott a szárijában, mintha belülről elevenen felfalnák. Levegőért kapkodott, és intett a kezével. Naznín a táskához sietett, hogy megkeresse a Benylint, vagy valami más, radikálisabb orvosságot. De Iszlám asszony elhessegette a táskát.

– Gyere ide mellém – károgta. Naznín letérdelt a szófához, Iszlám asszony pedig megragadta a kezét. A bőre

forró volt és száraz, mint a napszítta levelek, és az ujjai érdesek. Ilyen közelről

láthatóvá vált a sok ezer vékony ér az arcán és az orrán. Mintha átlátszanának ott, ahol elkopott a bőr.

– Sok éve özvegy vagyok. – Naznín belélegezte a betegszoba összetett szagát, a szagokat rejtő szagokat. – Allah a tudója, mennyit szenvedtem. Férj nélkül ennyi éven át. Hallgass ide. Allah próbára tett, egy özvegy élete nem tréfadolog. Azt hiszem, kérek egy kis Benylint.

– Jó lány vagy. Most tedd vissza. Nem, add vissza a kezed. A férjemről meséltem. Magamra hagyott. De mielőtt meghalt – Allah a tanúm -, akkor sem volt semmi haszna. Nem tudom, miféle anyaggal volt tele a feje, de nem ésszel. Dulál volt, Alál fia. Értesz engem? Olyan volt, mint egy elkényeztetett gyerek. Nélkülem semmi volt.

Kis szünetet tartott. Naznín arcát tanulmányozta, mintha egy mangót vizsgálgatna a piacon, gyengéden összenyomva a hüvelyk- és mutatóujjával.

– Túl sok feszültség van az arcodban. Nyomkodd a halántékodat, és elmúlik a feszültség. Ha nem teszed, jönnek a ráncok.

– Már vannak ráncaim. – Ostobaság, gyerek vagy még. Alig vagy idősebb a fiaimnál. – Sóhajtott, aztán a

fogát szívta. – Nem jobbak, mint az apjuk. Allah mindkettőnek csak egy fél agyat adott. És ami még rosszabb, nem tudják. Ahhoz, hogy tudd, nem vagy okos, el kell érned egy minimális intelligenciaszintet. Érted? Csak bajt okoznak az anyjuknak. Köszönöm Allahnak, hogy fiakat adott nekem, de miért ilyen fiakat? – Könnyek csillogtak a szemében, és néhányat pislogott. Naznín megszorította a kezét.

Iszlám asszony hangja nyersebb lett. – Ami híja van az eszüknek, azt pótolják izommal. A jó oldalát kell néznünk. A

legtöbbet kell kihozni a lehetőségekből, amiket Allah ad. Valahogy mindig elboldogulok. Ne ess tévedésbe.

– Hozhatok magának valamit? Egy pohár vizet? – Ha én már nem leszek, a fiaimnak nem lesz gondjuk semmire. Látod, milyen

gyenge a pulzusom? De gondoskodtam róluk. Nem túl keveset és nem is túl sokat hagyok rájuk, mert miért tékozolják el azt, amit én felépítettem? Inkább odaadnám egy mecsetnek. Inkább odaadnám az iskolának, hogy akiknek van eszük, azok használhassák.

– Igen, ezt mind megteszem a közösségemért, és nem várok köszönetet. – Felemelte a kezét, mintha a hálát akarná elhárítani. – Ha valaki beteg, hozzám jön. Ha valakinek megszökik a férje, hozzám jön. Ha egy gyermeknek tető kell a feje fölé, hozzám jön. Ha valakinek egy pennyje sincs rizsre, hozzám jön. És én adok. Mindig adok. – A feje félrebillent. Mindent odaadott, az ereje utolsó cseppjét is.

Naznín lenézett az idősebb és különb asszony kiszáradt és áttetsző kezére. Lehajtotta a fejét és megcsókolta.

– Szívjóságból adok. És akkor azok, akik kaptak, nem akarják megfizetni, amivel tartoznak, elszöknek idegen országokba, és azt mondják: „Miért fizessünk neki? Csak egy vénasszony.” És így megy ez. Így megy ez.

Naznín kiment a konyhába, és kinyitotta a mosogató alatti szekrényt. Félrehúzta a rizseslábost és a serpenyőt, a szűrőt és a reszelőt. A csövek mögül előhúzott egy Tupperware műanyag dobozt, és kivett három kék bankjegyet és öt sápadt, aranyszegélyű érmét. Odavitte a húsz fontot Iszlám asszonynak, és betette a

hordozható fekete patika cipzáras zsebébe. Iszlám asszony fogta a táskáját és feltápászkodott.

– Ne nézz ilyen szomorúan. Amikor elmentek Bangladesbe, rendezek nektek egy nagy estélyt. A saját költségemen. Csak fizessétek ki az adósságot, és aztán bízzátok rám az egészet. – Meglepően könnyed léptekkel ment át a szobán.

Razja anyagot akart venni, és Naznín elkísérte a Wentworth Streetre. Piaci bódék szegélyezték az utat, amelyek bőrárut, mindenféle szintetikus anyagból készült kabátokat, olcsó láncokon lógó fényes táskákat, eldobhatónak látszó cipőket, jamaicai süteményt és negyven százalékkal leértékelt konzerveket árultak. Nem vettek tudomást a bódékról, és a járdán maradtak. Elmentek a Regency Textiles, az Excelsior Textiles Ltd., a kirakatokban drótfogasokról lógó anyagok, a Bali szigeteki minták, a batikolt afrikai minták (az eredetiséget igazoló címkékkel) mellett; túl a Regal Stores „exkluzív” bőröndjein, el a névtelen kirakat előtt, ahol celofánba csomagolt méteráru lógott végtelen sorokban, gyémánt alakú elrendezésben. Átmentek az úton, és benéztek a Narwoz Fashionsbe. Rövid időre a Yellow Rose Universal Fashions vonta magára a figyelmüket, és Naznínt beráncigálta a Padma’s Children Paradise-ba (East End) egy buzgó eladó, aki „különleges áron” kínálta az egész készletet. Naznín megtapogatott egy kicsi babaruhát, szilvaszínű velúr ezüst csipkével.

– Van valami, amit nem mondtál el? – kérdezte Razja, megütögetve a hasát. Naznín letette a ruhát. – Dehogyis. Razja figyelmesen megvizsgálta a Galaxy Textiles Ltd. árukészletét:

Kiskereskedelem, Nagykereskedelem és export, Tartós 70%-os leértékelés. Nem talált megfelelőt, és továbbmentek a Galaxy Fabricsbe.

– Hogy van Sefali? – Várjuk a vizsgaeredményeket. Ha jó jegyeket kap, felveszik a Guildhall

Egyetemre. – Micsoda okos kislány. – Naznín megvizsgált egy vég nyersselymet,

körömvirágszínűt. Úgy gondolta, jól állna Sefalinak. – És Tarík? Razja egy nyomott pamutszövet fölé hajolt: finom, hullámos rózsaszín vonalak,

citromsárga alapon. – Tarík egyre többet jár el. Vannak hetek, hogy alig látom. – Nevetett, és a füle

mögé dugta a haját. A frizurája egyre gömbölyűbb lett az évek során, mintha az ollója kicsorbult volna a használattól. – Most majd panaszkodnom kell, hogy soha nincs otthon. Ez jut nekünk, anyáknak. Bármit csinál is a gyerek, panaszkodnunk kell.

A húsz év körüli eladólány, aki vastagon púderezte az arcát és mályvaszínű foltokat tett a szeme fölé, gyanakodva figyelte Razját. Razja barna sztreccsnadrágot viselt, amely hirtelen véget ért, mielőtt a zoknija elkezdődött, és gallér nélküli férfiinget. Az eladólány sietve végignézett a saját ruháján, és megsimította, mint aki attól tart, hogy megfertőzi egy alattomos antidivatvírus.

Naznín áthatóan nézett a lányra, aki szemrebbenés nélkül állta a pillantását.

– Hová jár? – kérdezte Naznín. Sokat gondolkozott azon, hogy elmondja-e a gyanúját Razjának. De hogy mondhatna el ilyesmit a barátnőjének? És miféle bizonyítéka van?

Nem volt bizonyítéka, mégis biztos volt benne. Ez lehengerlő bizonyosság lett volna, azt a tényt leszámítva, hogy egy cseppnyi kétség is átbillenthetné a mérleget. Karim beszélt neki a kábítószerekről a lakótelepen. Sokat tudott erről.

– Látod ott lenn azokat a srácokat? – Az ablakban állt, de Naznín nem volt hajlandó odamenni és melléje állni. Nem akarta, hogy együtt lássák őket. – Azok a srácok mind narkósok.

Naznín nem értette. – Narkósok, kábósok. Mind herkózik. – Az micsoda? Narkós? – Mind heroinoznak. Az egész bagázs. – Kábítószer. – Ez a lakótelep tele van vele. Fogalmad sincs. – Eljött az ablaktól. Szorosan

Naznín mellett ment el, de nem értek egymáshoz. Csak a hálószobában értek egymáshoz. – Némelyikük, érted, tizenkét éves. Tudod, mitől lett ilyen? Tíz éve ez a hely tiszta volt, igaz? Csak ragasztó volt, vagy gáz; tudod, könnyebb anyagok. Egy kis fű. Gandzsa. Oké. Semmi rossz. De aztán mi történt: ez a környék elkezdett feljönni. És a City kifelé kezdett terjeszkedni a Brick Lane felé. Állami pénzek jöttek, fejlesztési pénzek. Az ingatlanárak felmentek, új emberek költöztek be, új vállalkozások meg minden. És kezdett jól menni nekünk, barátom.

Leült Naznín varrógépéhez. – Ez a baj. Ezzel kezdődik. Nem véletlen egybeesés. Mint ami Amerikában történt,

amikor a feketék megszerveződtek. A Fekete Párducok, meg ezek. Féken kell tartani, el kell hallgattatni őket.

A telefonja az asztalon volt. Megpörgette. Naznín gondolatban végigsimított az alkarja izomkötegein.

– Az FBI – a kormány – összeállt a maffiával, és elárasztotta a feketéket kábítószerekkel, felszerelték őket puskákkal meg mindennel, hogy csak lőjék be magukat és lőjék le egymást. Amíg az egész a gettókban marad, barátom, nem érdekli őket.

Naznín elgondolkozott, hogy vajon cserbenhagyta-e, félrevezette-e az angoltudása. Azt kérdezte:

– A kormány adta a kábítószert? – Érted, miről beszélek? – kérdezte Karim. – Rá kell kérdezni a dolgokra. Egy időre a magazinjába merült. Megdörzsölte a szakállát, a kezébe fogta az állát,

és a borostákat piszkálta. – Nem mintha nem tudnák leállítani, ha akarnák. Mindenki ismeri a dílereket. –

Kurtán, keserűen felnevetett. – Nem olyan nehéz ez. A dílerek azok, akikre a srácok felnéznek. A menő autókkal meg azzal a sok arannyal. De tudod, mit gondolok? Azt gondolom... – Megrázta a fejét, mintha nem lehetne igaz. – Azt gondolom, hogy amíg heroinoznak, távol maradnak a vallástól. A kormány pedig... jobban fél az iszlámtól, mint a herointól.

– Hova jár Tarík? – Razja megvonta a vállát. Megrántotta hosszú orrát. – Ki tudhatja? Ő biztosan nem.

– Valami konkrétat keresnek? – Az eladólány púdere több árnyalattal világosabb volt a kelleténél. Ettől a nyaka úgy nézett ki, mintha piszkos lenne.

– A lányomnak. – Razja levette a szemüvegét, és a szemét nyomkodta. Naznín látta, hogy hátul a nadrágja ülepe lelóg, a melle elvándorolt a hasa felé, a karján pedig feszül az ing. Mintha úgy billent volna fel, hogy a húsa mindenhol rossz felé került.

– Ehhez mit szólsz? – kérdezte Naznín. Razja szemügyre vette a narancssárga selymet. – Nem is tudom. – A lányhoz fordult. – Körülnézünk. – Persze – mondta a lány, mint aki maga is rájött. – Ezek a fiatalok... – sziszegte Razja Naznín fülébe – fogalmuk sincs a tiszteletről. – Ezt mondja Ka... – Tessék? Ezt mondja Karim is. Azt mondja, hogy a fiatalok bármire képesek. Ha

rágyújtanának egy cigarettára az utcán, és látnák, hogy arra jön egy idősebb ember, még csak el sem rejtenék. Együtt sétálnak a barátnőjükkel. Még csókolóznak is, az utcán, egy idősebb előtt. Nem volt rá oka, hogy ne mondja ki.

– Az ember, aki a varrnivalót hozza, ő is ugyanezt mondja. – A közvetítő? A fiú, aki jönni szokott? Naznín kihúzott egy tekercs meggypiros pamutdzsörzét. Heves érdeklődést

mutatott iránta. – Ó, igen. Mindenki mondja. – Tudatában volt, hogy Razja figyeli. – Jól lefoglal. Naznín meghúzgálta az anyagot. A szövet rugalmassága nagyon fontos volt neki.

Razja csevegett, és Naznín csak fél füllel figyelt. – Hm? Ja, rengeteg a munka. Végül fel kellett néznie. Razja várakozón tekintett rá. A szempillái, ahogy

felnagyította a szemüveg, vastag póklábaknak látszottak. A szivárványhártyája mélyén arany fények játszadoztak icipici távolságban. El is mondhatott volna neki bármit.

– Na, melyik tetszik? – Meg is kérdezhetett volna Razja bármit. De Razja úgy döntött, hogy nem kérdez. Ehelyett megtárgyalták az anyagokat. Súlyról és színről beszéltek, szövésről és szilárdságról, szépségről és kezelhetőségről. Egyik tekercset húzták ki a másik után, és az árut nem tették vissza a helyére, az eladó pedig körülöttük kopogott a magas sarkújában.

Naznín ezalatt a titkait számolgatta. Hogy történt ez? Mintha egy napon arra ébredt volna, hogy gyűjtővé vált, a titkok hatalmas tárházának őrzőjévé, anélkül, hogy halvány fogalma lenne arról, mikor kezdődött és hogyan növekedett a gyűjteménye. Lehetséges, gondolta, hogy egymást szaporítják. És aztán elképzelte, hogy a titkai úgy nőnek, mint egy hangyasereg, amely először csak néhány jelentéktelen pöttynek tűnik, aztán nagyon gyorsan megállíthatatlan erővé változik.

Megvakarta a lábát és a karját. Razjára átragadt a viszketés, és ő is vakarózott. Naznín úgy érezte, elárasztják a titkok. Mindent el akart mondani Razjának: Karimot,

a Taríkkal kapcsolatos gyanúját, az igazat Haszináról, Iszlám asszony pénzének regényét.

Amikor az eladólány biztonságos távolba került, és a sminkjét ellenőrizte egy keskeny tükörben a pult mögött, Naznín azt mondta:

– Pénzt kölcsönöztünk Iszlám asszonytól. Razja eddig ismeretlen hangot hallatott: felsikoltott. A sok év alatt, amióta

ismerte, Naznín sohasem hallotta a barátnőjét sikoltani. – Mire? Miért? – Hogy megvegyük a varrógépet. Tőke nélkül semmit sem lehet kezdeni –

mondta Naznín a férjét idézve. – És vettünk számítógépet is. – Oklevelek innentől idáig – mondta Razja széttárva a karját -, de ez az ember egy

ostoba bolond. – Az a baj, hogy bármennyit fizetünk is vissza, mindig többet akar. – Persze hogy többet akar. Ez így működik. – Igen – helyeselt Naznín -, de még mennyivel többet? – Az a nő egy boszorkány. – Nem is tudom. Bárkinek szüksége van valamire, hozzá megy. Ő ad. Adott

nekünk pénzt, amikor szükségünk volt rá. És öreg. A csípője... – Abbahagyta, de úgy érezte, nem mondott eleget. – A keze is rossz.

Razja felhorkant, és megvető mozdulatot tett a fejével. – Rossz a keze? Az egyetlen, amije rossz, az a szíve. Nézd meg az én kezemet. Az

elmúlt két hónapban csak bőrrel dolgoztam. Hadd lássam az ő kezét! Talán a javára válna egy kis becsületes munka. – Összehúzta a száját, és eltüntette az ajkait. – Lánykoromban nekem volt a legszebb kezem az egész országban, keleten és nyugaton. – Pontosan eltalálta Iszlám asszony „halálos ágy” hangját. – Az emberek messze földről jöttek, hogy egy pillantást vethessenek rá. – Oldalpillantást vetett Naznínra, és a nevetés remegése kúszott a hangjába. – Ha csak rápillantottak – a szavak crescendóvá erősödtek -, az apám levágta a fejüket.

Naznín hangosan felnevetett. Az eladólány nyugtalannak látszott, mintha a nevetés valami új és aggasztó dolog lenne. Fogott egy darab papírt, egy árlistát vagy leltárt, és körbejárt egy ceruzával, hogy megmutassa, neki bezzeg van dolga.

– De mennyivel tartoztok? – Razja megint elkomolyodott. – Körülbelül ezerrel, azt hiszem. – És mennyit kértetek kölcsön? – Körülbelül ugyanennyit. Nem tudom pontosan. – És eddig mennyit fizettetek ki? – Nem tudom. Nehéz nyomon követni, de mintha már a vége felé kéne

tartanunk, nem az elején. – Figyelj, sosem szabadultok meg ettől az adósságtól. Bármennyit fizettek, azt

fogja mondani, hogy kamatokkal és illetményekkel, meg ezzel-azzal tartoztok. Tudok egy esetről, amikor hat-hét évig fizettek.

– Van félretéve valamennyi pénzünk, hogy visszamenjünk Dakkába. Nem tudom, mennyi. Csanu a bankban tartja.

– Tartsátok meg – mondta gyorsan Razja. – Ne engedjétek, hogy rátegye a gonosz kezét arra a pénzre. Majd kitalálok valamit. Bízd rám.

Egy vég elefántcsontszínű selyem és egy türkiz fátyolszövet mellett döntött a sálhoz.

– Majd a munkahelyemen megcsinálom. Meglepetés lesz neki. Tudom, hogy átmegy a vizsgán.

Az eladólány selyempapírba csomagolta az anyagokat, kicsi, rózsaszín nyelve kikandikált az ajkai közül, miközben kisimította a széleket. Megmondta az árat.

Razja kinyitotta a pénztárcáját, és belenézett, gyakorlatilag szemmagasságba emelte. Aztán papírcetliket, számlákat, fényképeket, jegyeket és érméket szedett ki belőle. Amikor a tárca üres lett, beismerte:

– Itt csak két font van. Az eladólány kezét keskeny csípőjére tette. Aztán megfogta a csomagot és

Razjára nézett. Ismerte a fajtáját. – Nem adna árengedményt? – kérdezte Razja. A lány nem mosolygott. Közelebb húzta a csomagot. – Nem értem – mondta Razja Naznínnak. – Mostanában semmire sem

emlékszem. Azt hittem, van nálam negyven font. Biztos otthagytam valahol. Naznín a táskájába nyúlt. – Majd én adok. Van nálam valamennyi. Haszinának akartam küldeni. De Razja nem fogadta el a pénzt, és együtt elmentek a Sonali Bankba a Brick Lane

végében, és tovább, el az újságos mellett, ahol a kirakat tele volt amulettekkel és gyógynövényekkel; a Sangeeta Center mellett, amely tele volt papírvirágokkal, girlandokkal és Gloy ragasztóval. – Tudod – mondta Naznín -, Azad doktor mesélte a férjemnek, hogy a fiataljaink közül nagyon sok kábítószerfüggővé válik.

– Őszintén hálát adok Istennek. – Razja egyenesen előrenézett. – Megóvta a házamat ettől a csapástól.

– Hogy ki tudják fizetni a kábítószert, lopniuk kell. Azad doktor azt mondja, hogy néha még... – Naznín habozott – ...a saját szüleiktől is lopnak.

Razja most ránézett, olyan arckifejezéssel, amit Naznín nem tudott értelmezni. – Ahogy mondtam, hálát adok Istennek. Továbbsétáltak, el a Bangla Superstore mellett, amely „medinai datolyát”

hirdetett; a pincérek mellett, akik vendégekre vadásztak az éttermek ajtajában, és a zöldséges mellett, ahol a kirakati táblán egész évben ott virított az édes hazugság: „friss lengra”.

A függönyöket behúzták, bár még nem volt teljesen sötét. Az ablak melletti falak még őrizték a napfény meleg téglalapjait, akárha takaros kivágásokat a tapétára ragasztva. A televízió erőteljes és gyönge sugarakat bocsátott ki magából. A magas állólámpa a hátsó fal mellett felfelé és lefelé és a tévébe szórta a fényt, ahol képet is készített magáról. Csanu a zsúrkocsi tetejére helyezte olvasólámpáját. Sárga fényköre magába foglalta Csanu könyvét, a pocakját, a térdét, és a papírjai egy részét. Naznín leszedte és letörölte az asztalt a napfény utolsó meleg olvadékában, amit áteresztett a vékony, szürke függöny. A lányok hálóingben, felhúzott lábbal ültek a szófán, fogva tartotta őket a tévé derengő fénye. Csanu a sárga fény alatt ült, az arca csupa árnyék.

– Tudtad, hogy az angolok levágták a bengáli takácsok ujjait? – Nem volt világos, kihez szólt. Sáhána mereven nézte a tévé képernyőjét. Bibi a képernyőről az apjára pillantott, aztán az anyjára, és aztán vissza a képernyőre.

– Ja, ma voltam anyagot venni Razjával. – Naznínnak állandóan Razja üres pénztárcája járt az eszében.

– Természetesen az angolok tették tönkre a textiliparunkat. – Igen – mondta Naznín. – És hogy csinálták? Csanu kiűzte azt az akármit, ami a légcsövébe ragadt. Köhögött is, a biztonság kedvéért, aztán elkezdte. – Tudniillik nagyrészt a vámokon múlott. Export- és importvámok. A selyem- és

pamutárukra hetven vagy nyolcvan százalékos adót vetettek ki, és nem engedték, hogy visszaigényeljük.

Naznín elmerengett. Eligazgatta az ebédlőszékeket, és megborzongott valami gyönyörtől, ami eszébe jutott.

– Feláldozták a dakkai szövőszékeket – mondta Csanu -, hogy létrejöhessenek a manchesteri gyárak.

Naznín visszatért a kötelességeihez. – Az angolok záratták be őket? – Lényegében igen – csóválta a fejét Csanu. – Nem záratták be őket konkrétan. –

Félretette a könyvét, és a trikója alá tette a kezét, ahol az szorgoskodni kezdett. – Olyan ez, mint egy verseny, ahol az egyik ember szabadon fut, neked pedig úgy kell futnod, hogy hátra van kötve a kezed, bekötve a szemed, forró parázs van alattad, és, és... – Gondolkozott egy ideig, a pofazacskói ide-oda mozogtak. – És le van vágva a lábad – fejezte be, és egy vágó mozdulatot tett a térdénél, jelezve a lemetszés pontos helyét.

– Á – mondta Naznín -, értem, hogy történt. – Azt kívánta, bárcsak Sáhána és Bibi jobban figyelne. Hirtelen megbánást érzett. Mennyi időt pazarolt el az évek során, felemésztve az agyát töméntelen csip-csup szorongással, apróságokkal, amelyekből nem állt össze semmi. Megfogta Csanu egyik könyvét, és megfordította, a hüvelykujjait a borítóra nyomta, mintha kipréselhetné belőle a tudást. Várta, hogy Csanu folytassa.

Csanu föl-alá ugratta a térdét. Mondott néhány szót magában, összefoglalásul vagy vigasztalásul, aztán felállt. Kiment a szobából, és egy fagyöngyökből álló kis szőnyeggel tért vissza.

– Ez egy automatikus hátmasszírozó – mondta. – Bámulatos dolgokat lehet kapni. – Az arca tele lett csodálattal, mintha magától Dzsibríl Arkangyaltól kapott volna kinyilatkoztatást. – Mindjárt ki is próbálom. – Intett a lányoknak, hogy húzódjanak arrébb.

– A kocsiba való. – Csanu elhelyezte a szőnyeget a szófa támláján, és nekitámaszkodott. – Mindenféle kütyüt és szerkentyűt lehet venni.

Ez igaz volt. Csanu sok tárgyat beszerzett a taxis munkájához. Kesztyűt a kesztyűtartóba, egy jégkaparót (áron aluli vétel, sokkal olcsóbb, mint télen); egy extra tükröt, amelyből szemmel tarthatta a tudatlanféléket a hátsó ülésen; egy béka alakú légfrissítőt, és egy vastag, fekete nejlonból készült szemmaszkot, hogy alhasson az ülésen két fuvar között. A legkomolyabb befektetés egy olyan szerkezet volt, amely figyelte a forgalmat, és alternatív útvonalakat dolgozott ki a városban. Csanu el volt ragadtatva.

– Rejtély, hogy tud az ember ilyeneket kitalálni. – Jó sok pénzbe került. És még több szívfájdalomba. Bármennyit unszolta és hízelgett neki Csanu, a gép soha nem fedte fel a titkát. Soha sem tudta működésre bírni.

Ezeknek a kiadásoknak a tetejébe jöttek még a bírságok és büntetések. Bár Csanu nagyon körültekintő és gyakorlott autóvezető volt, úgy tűnt, a Hatóságok összeesküdtek ellene. Megbírságolták gyorshajtásért, és egy alkalommal túl lassú vezetésért. Egyszer Csanunak a bíróságra kellett mennie valami alaptalan vád miatt. Felvette az öltönyét, és a tükör előtt gyakorolta a beszédét.

– Nem tudják, kivel van dolguk – mondta Naznínnak. – Azt hiszik, valami parasztfélével, aki remegni kezd a talárjuktól meg a parókájuktól. – Lelkesen ment el, és sötét hangulatban tért haza. Lefeküdt az ágyra, és a fal felé fordult. Naznín vitt neki ételt, és a fésülködőasztalon hagyta. – A tárgyalás nem volt igazságos – próbálkozott Naznín. Megérintette Csanu hátát. Merev volt. – Csak hagyj békén – mondta Csanu.

A parkolócédulák egyre halmozódtak, és merénylet is történt, amikor az autót elvontatták és túszul ejtették. Mire a különféle kiadásokat összeadta és a taxi bérleti díját kifizette a Kempton Karsnak, a nyereség gyengécske volt és említésre is alig méltó. Csanu keményen dolgozott, és minél keményebben dolgozott, annál inkább gyanította, hogy becsapják és megfosztják a jutalomtól.

– Vad bivalyokat kergetek – mondta -, és a saját rizsemet eszem. Úgy látszott, az automata hátmasszírozó működik. Csanu befészkelte magát az

ülésbe, és felmordult. – Nem is tudom – mondta, és félbeszakította magát egy nyögéssel: – Az ember

elalhat a kormánynál. – Kipróbálhatom, Abba? – Bibi mindig érdeklődött Csanu legújabb szerkentyűi

iránt. Még játszott is a béka légfrissítővel, a hátát paskolgatta, amíg Csanu azt mondta: – Jól van, Bibi, ne használd el az egészet.

– A feszültség enyhítésére és az izmok ellazítására való – mondta Csanu, angolul idézve a csomagolásról. – Benned nincs feszültség.

– Nincs – mondta Bibi alázatos hangon. – Mi ez a zagyvaság, amit nézel, Sáhána? Kapcsold ki. – Honnan tudod, hogy zagyvaság, ha még azt sem tudod, micsoda? Naznín visszatartotta a lélegzetét. Most már sötét volt kint. A szoba lepecsételve. Túl sok dolog volt benne. Túl sok

ember. Túl kevés fény. Csanu felállt, és kikapcsolta a tévét. Aztán visszament a helyére, és idősebb lánya

felé nyújtotta a karját. – Gyere. Gyere, ülj ide mellém. Sáhána nem mozdult. A frufrujára fújt. Naznín elindult feléje. – Menj. Ülj apád mellé. Nem hallottad, mit mondott? Csanu elhessegette. – Hagyd békén. Már túl nagy az ilyesmihez. Már nem gyerek. Nem vagy gyerek,

ugye, Sáhána? Sáhána egy milliméternyit megmozdította a vállát.

– Jól van, jól van – mondta Csanu. Kipiszkált valamit az egyik hátsó fogából. A masszírozónak nyomta a hátát, és körözött a bokájával. – Hogy megy az iskola? Még mindig te vagy az osztályelső? Okos kislány, igaz?

Sáhána kicsit odafordította a fejét. – Oké – mondta angolul. – Oké, oké. Ennyit nézi a tévét, és mégis ő az osztályelső. – Csanu halkan beszélt. –

Amikor iskolába jártam, nagyon jó jegyeket kaptam. Anyátok is okos, bár gondosan leplezi. De, tudjátok, mégsem sikerült boldogulnunk. Megpróbáltunk... – Abbahagyta, és elveszett a gondolataiban. – Hát, megpróbáltuk.

Naznín leült a fotelba. Bibi a karfára ült. – Tudom – mondta Sáhána. – Ne rágódj rajta. – Igazad van. A rágódás nem segít. – Csanu elmosolyodott, és röviden

megérintette a kezével Sáhána vállát. – Ideje lefeküdni – mondta Naznín. De Csanu tiltakozott. – Hadd maradjanak. Apa-lánya beszélgetést folytatunk éppen. – Sáhánára nézett,

és felvonta a szemöldökét, mintha azt mondaná: Ez a nő mindig elrontja a szórakozásunkat. Sáhána egy mosolyban részesítette, és Csanu nagyon örült. – Nem is tudom, Sáhána. Néha visszanézek, és megdöbbenek. Életem minden napján készültem a sikerre, vártam rá, és az ember észre sem veszi, hogy telnek a napok, amíg már majdnem el is múlt az élet. Akkor hirtelen ráébred: a dolog, amire várt, már el is múlt. És az ellenkező irányba ment. Mintha az út rossz oldalán vártam volna a buszra, amely már amúgy is tele volt.

Sáhána gyorsan bólintott. – De ne rágódj rajta. – Most már elég nagy vagy, hogy beszéljek veled. Ez nagy vigasz a számomra. És

hogy ilyen okos lányom van... – A szeme könnyes lett, és egy kicsit megköszörülte a torkát. – Tudod, a dolgok, amelyekkel küzdenem kellett: rasszizmus, tudatlanság, szegénység, meg minden... nem akarom, hogy neked is keresztül kelljen menned rajta.

Bibi a körmét rágta. Naznín gyengéden elhúzta kezét a szájától. – Abba, én... – Ismered Ikbál urat? Az újságost. Egy nagyon jó csittagongi családból származik.

Isten tudja, hány szolgájuk volt. És művelt ember. Sok mindenről szoktunk beszélgetni. Miért nem tud kikerülni abból a kis lyukból, ahol mindig eltemetik az újságok, és a keze fekete a festéktől? Csittagongban úgy élne, mint egy herceg, de itt csak végzi a kulimunkát nappal, és egy patkánylyukban alszik éjjel.

– Ikbál úr most adta el a lakását – mondta Sáhána. – Ezek a dolgok szomorítanak el a legjobban – folytatta Csanu, akit rabul ejtett a

saját szónoklata. – Százhatvanezer fontért. – Kicsi patkánylyukakban élni. – Csanu a fejét csóválta, és a pofazacskói tele

voltak bánattal. – A „Right to Buy”-jal – mondta Sáhána. – Tizenöt évvel ezelőtt. Kifizetett ötezer

fontot készpénzben. – És anyáddal ezért döntöttünk úgy, hogy...

– Meg kellett volna vennetek ezt a lakást. – ...hazamegyünk. – Csanu a hasát vizsgálgatta, ellenőrizte a textúráját, a

tömörségét. Elégedettnek látszott. – Remek – mondta, és Sáhánára ragyogott. – Örülök, hogy így elbeszélgettünk, apa a lányával. Most már érted. Ez a legfontosabb dolog: a megértés. Remek. Menj, moss fogat, készülődj a lefekvéshez.

Naznín nem tudott aludni. Benézett a lányokhoz, és kisimította a hajat a szemükből. Kísértést érzett, hogy felébressze őket, mint amikor kisbabák voltak, hogy ellenőrizze, fel lehet őket ébreszteni, és vigaszt találjon abban, hogy megint álomba ringathatja őket. Felvett néhány elszórt ruhát, és a konyhába ment. Kimosta a konyhai csap alatt, szappannal dörzsölte és a szárítólapon gyúrta őket. Aztán addig öblítette, amíg a hideg víztől már ráncos lett az ujja hegye. Az agya forrt a homályos gondolatoktól, mint egy szoba tele emberekkel, akik mind egyszerre kiabálnak. A ruhákat a mosogatóba ejtette, és két kezét a halántékára szorította.

Megmasszírozta az arcát és az állát, és újra kezdte a halántékánál. Nemrég még úgy tűnt, hogy fölöslegesen aggódott minden miatt. Most világossá vált, hogy nem aggódott eléggé. Megint a férje és a gyerekei között feszülő kötélen táncolt, és a szél most erős volt és kínzó.

És ott volt Karim. Most elfogta a rémület. A frissen kimosott ruhákra hányt. Megdöbbent. Mintha

csak most tért volna eszméletére, és fedezett volna fel egy hullát a földön, egy véres tőrt a saját kezében.

Megtörölte az arcát, és kiöblítette a száját. – Isten mindent lát. Tudja, hány szál haj van a fejeden. – Amma guggolt a

sarokban, pont a szekrény mellett, ahol a szemétlapát állt és a seprű, a hipó és a vécépapírtekercsek.

Naznín teljesen kinyitotta a csapot. A víz felfröccsent a mosogatóról, végig a karjára.

– Amikor kislány voltál, mindig azt kérdezted: „Miért sírsz, Amma?” Kicsi lányom, most már tudod? – Zokogni kezdett, és a szárija végébe fújta az orrát. – Ez az, amit az asszonyoknak el kell viselniük. Amikor kislány voltál, alig vártad, hogy ezt megtudd. – Siratódalba kezdett, amely hasogatta Naznín fülét. Naznín eltakarította a hányást a lefolyóból, hogy lemehessen a víz.

Amma közelebb fészkelődött, még mindig guggolt, a feneke a padlót súrolta. – Figyelj ide, kicsi lányom. Ne fordulj el. Nem maradhatok itt sokáig. – Naznín

megfordult és ránézett, és Amma elmosolyodott, kimutatva görbe, sárga fogait. – Isten próbára tesz minket – mondta. – Nem tudod, hogy az élet próbatétel? Vannak, akiket Ő gazdagsággal és jó szerencsével tesz próbára. Sok férfi bukott el az ilyen próbán. És meg fognak ítéltetni. Másokat betegséggel vagy szegénységgel tesz próbára, vagy dzsinnekkel, akik férfiak – vagy férjek – alakjában jönnek. – Megfogta Naznín hálóingének a szegélyét, és rángatni kezdte. – Gyere le ide mellém, és elmondom, hogyan kell kiállni a próbát.

– Nem, Amma – mondta Naznín. Megpróbálta kiszabadítani a hálóingét. – Te gyere fel ide.

– Nem, kicsim, gyere ide hozzám. – Jobban megrántotta, olyan erősen, hogy Naznín engedett, és lecsúszott a padlóra. – Könnyű. – Amma vihogni kezdett, és nem

takarta el a fogait, és a szája egyre szélesebb lett, a fogai egyre hosszabbak és élesebbek, és Naznín felemelte a kezét, hogy eltakarja az arcát.

– Könnyű. Csak el kell viselni.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Csanu felébredt az éjszaka közepén, és amint Naznínnak később mesélte, hiányzott neki az asszony szívverése. A konyhakövön talált rá, megszáradt hányadékkal a szája sarkában, nyitott és mégsem látó szemmel. Felkapcsolta a villanyt, de Naznín nem pislogott. Bevitte a hálószobába, és az ágyra fektette. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Csanu a karjában vitte, és Naznín azt kívánta, bárcsak emlékezne rá.

Néhány napig ágyban maradt, és az összeomlásába kapaszkodott. Úgy merült el benne, mint egy búvár, a felhajtóerővel viaskodva, a mélység felé küzdve magát. Ahol a vizet elhomályosította a sár, ahová nem ért el a fény, ahol elhalt a hang és a testen túl nem volt semmi: ott akart lenni. Néha megtalálta ezt a halott teret, és megpihent benne. De aztán elkapta az álmok hálója, és a felszínre vonszolta, és a napfény a vízbe csapódott, és felfeszítette a szemét, és ő mindent darabokban látott, mint egy összetört tükörben, és mindent egyszerre hallott: a lányok nevetését, a fia sírását, Csanu dúdolását, Azad doktor beszédét, Karim zihálását, Amma zokogását – minden hangot olyan tisztán, mint egy magányos szitárhúrét egy forró és álmos délutánon.

Amikor az álmok nem eresztették, nem engedték, hogy megint lemerüljön, kifelé indult a delíriumból. Néhány napig, akár ébren volt, akár aludt, lehunyva tartotta a szemét. Most kinyitotta. Azad doktor állt fölötte sötét öltönyében és fehér ingében. Naznín befogadta a hálószoba rendetlenségét: a fésülködőasztalon tornyosuló tálcákat és tányérokat, a szekrényajtón lógó ruhákat, a padlót és az éjjeliszekrényt borító zsebkendőket, könyveket és újságokat, és visszanézett az orvosra. Az könnyedén meghajolt, mintha egy méltóságot köszöntene.

– Jobban érzi magát valamivel? – Igen. – Szóljak a férjének? Naznín fontolóra vette. Arra gondolt, előbb rendet kéne csinálni. Aztán lehunyta

a szemét. – Örülünk, hogy újra velünk van. Naznín eltűnődött, vajon miért kiabál az orvos. Még soha nem hallotta kiabálni.

Kénytelen volt megint kinyitni a szemét, és ránézni. – Aggódott maga miatt. – Azad doktor elmosolyodott különleges antimosolyával,

amelyben a szája sarka lefelé görbült. – Nem. Nem hiszem, hogy ez a helyes szó. Nem megfelelő szó. – A haja fényes volt, fekete és valószínűtlen, mint egy hiba, amelyet fiatal korában követett el, és magával cipelt élete hátralévő részében. Naznín rájött, hogy van valami, ami miatt aggódnia kéne. Nem jutott eszébe, micsoda.

– A férje kitűnő szakács. Sok különleges ételt készített magának. – A fésülködőasztalon álló tálcákra mutatott, olyan kimért mozdulattal, ahogy egy rendőr irányítja a forgalmat. – Attól tartok, én voltam a fő haszonélvezője.

Csanu bejött, és látta, hogy Naznín ül. Mint vőlegény arcát a virágfüzérek, úgy borították el a mosolyok, ragyogóak és vidámak.

– Felült. Miért nem hívott? Nézze, felült. Elmúlt az idegkimerültség? Beszél? Úgy van, mint azelőtt, amikor kiment a fürdőszobába, és nem tudta elég ideig nyitva tartani a szemét? Eszik most egy kis levest? Vagy esetleg egy kis rizst? Beszél? De miért nem szólt? – Csanu az ágynál téblábolt, és bár nem mozdult, a folyamatos mozgás benyomását keltette.

– Még egy kis ágyban fekvést írok elő – mondta az orvos -, és minél kevesebb izgalmat.

Csanu az ajkára tette az ujját, mintha le akarná csendesíteni az izgatott orvost. – Igen, igen, nagyon óvatosan kell bánnunk vele. Mikor fog enni? – Miért nem kérdezi meg tőle? – Hát persze – mondta Csanu. Ő is éppen erre gondolt. Köhintett, de nagyon

finoman. – Kérsz enni valamit? Egy kis rizst? Egy tojást? Naznín felhúzta a térdét a takaró alatt. Az tiltakozott a jogtalan bántalmazás

ellen, és Naznín megmasszírozta. – Csak rizst. Csanu tapsolt, és összedörzsölte a kezét. – Ó, rizst! Hallotta, doktor úr? Tartsa meg a kórházi ágyait és különleges

orvosságait. A rizs fog jót tenni neki. Azad doktor előhúzott valahonnan egy sárga dossziét. Írni kezdett, még mindig

állva, és a tolla végéhez beszélt. – Örömömre szolgál, hogy végül belátja az álláspontomat. Az ilyen esetekben

pihenőkúrára van szükség. – Mindig tiszteletben tartom a szakértők véleményét – jelentette ki Csanu, mintha

ez már önmagában is nagy teljesítmény lenne. – Igen – mondta az orvos olyan halkan, hogy Naznín kételkedett abban, Csanu

hallja-e egyáltalán -, hacsak persze nem más a véleménye. Csanu Naznínra pillantott a pofazacskója fölött, amely annyira felfúvódott a

boldogságtól, hogy majdnem eltakarta a szemét. Még egy kicsit dörzsölte a kezét, aztán ropogtatni kezdte az ujjait.

– Kérek egy kis rizst – mondta Naznín. Előrehajolt, mintha fel akarna kelni. Csanu azonnal serénykedni kezdett. Egymásra rakott néhány tányért a

fésülködőasztalon. – Orvosi rendelvényre – mondta, meglengetve a karját. – Te csak maradj ott, és

tartsd be az utasításokat. Én majd mindent hozok-viszek. – Kisietett a szobából, megfeledkezve a piszkos tányérokról.

Amikor Csanu elment, bejöttek a lányok. Csanu hangos suttogással megtiltotta nekik, hogy zavarják az anyjukat. Bibi és Sáhána felmásztak az ágyra, és egy szó nélkül megölelték Naznínt. Bibi az anyja haját fésülte, jól belenyomkodta a műanyag fogakat a fejbőrébe, hogy stimulálja, és nagy figyelmet szentelt minden bognak. Sáhána kinyúlt a rózsaszín ágytakarón, a haja elektrosztatikus lett a nejlontól. Naznín észrevette, hogy kellőképpen visszaélt azzal, hogy Csanu mással van elfoglalva, és a szűk farmerját vette föl. Azad doktor abbahagyta az írást, megmérte Naznín vérnyomását, és megint írni kezdett.

Csanu visszatért, egy tálcát egyensúlyozott a pocakján. – Utat! – kiáltotta, bár csak a bútorok állták el az útját. – Hoztam rizst és egy kis

krumplit. – Az ágy lábához tette a tálcát. – Nagyon kevés fűszer van a krumplin –

mondta az orvosnak, mintha figyelmeztetné. – És egy kevés son-paprit. Hogy erőre kapjon.

– Remek, remek – mondta az orvos. Összeszedte a holmiját. – Visszamehet dolgozni – mondta Csanunak. – A londoni közlekedési rendszer összeomlik maga nélkül.

Csanu a fejét csóválta. – Csak menjenek nyugodtan a pokolba, amíg én ápolom a feleségemet. – Enni

kezdte az omlós édességet, de az első falatnál Naznín látta, hogy eszébe jutott: neki hozta. Csanu megint letette a tál son-paprit. – Hogy van a felesége? – kérdezte vidáman.

– Soha jobban – válaszolta az orvos, ugyanolyan elszánt vidámsággal. – Kapott már valami visszajelzést a Tanácstól?

– A Tanácstól? – A... – Könyvtár miatt. Köszönöm kérdését, de amint láthatja – a lányaira és a

feleségére ragyogott -, túlságosan lefoglal a családom. Ők is csak menjenek a pokolba: a tudatlanfélék, az olvasók és analfabéták, és a Tanács is. Csak hadd menjenek mind együtt. – Hatalmas elégedettséggel sóhajtott.

– Maradjon ágyban – mondta Azad doktor Naznínnak. – Amíg csak tud. Hívjon, ha megint rosszul érezné magát. Felírhatok valamit, ami megnyugtatja.

– Ostobaság – dalolta Csanu. – A feleségem nagyon-nagyon nyugodt. Senki sem nyugodtabb, mint az én feleségem. Semmi oka felizgatni magát – mondta büszkén.

– Remek, remek. Mennem kell. Végig kell látogatnom a betegeimet. Van, akit nem vár meg a munka.

– Igen, mennie kell – helyeselt Csanu. – Menjen, és gyógyítsa a betegeket. És adja át üdvözletemet a családjának.

Naznín kis rizslabdacsot gyúrt a két első és a hüvelykujja között. Eszébe jutott az az éjszaka, sok évvel azelőtt, amikor először gondolkozott el azon, mi hozta össze ezt a két férfit. Most már világos volt, mi tartotta össze őket. Az orvosnak volt státusa, megbecsültsége és pénze, amelyek hiányától Csanu szenvedett. De az orvosnak nem volt családja; olyan nem, amelyről szenvedés nélkül tudott volna beszélni. Csanunak rendes felesége volt, és jól nevelt lányai. De ez az okos ember, a sok könyve ellenére semmivel sem volt jobb, mint egy riksás kuli. Így hát összefűzték az életüket, hogy igyanak egymás szomorúságának kútjából. Ezekből a különleges itatókból mindkét férfi erőt merített.

Késő délután volt, amikor úgy döntött, hogy kinyitja a szemét, és újra részt vesz a saját életében. Ebből az ünnepi alkalomból a lányok a lefekvési idő után is sokáig fennmaradtak, Csanu pedig bohóckodni kezdett. Beszámolt a konyhai baleseteiről, és – miközben újra eljátszotta, hogyan csúszik meg a kés – a hüvelykujját szorítva körbeugrált. Éjszaka az ágy legszélén aludt, hogy Naznínnak legyen „helye lélegezni”. Bemutatta, hogyan gurult le a padlóra az első éjjel, és a kábaságot nagyon tehetségesen adta elő. Sáhána a szemét forgatta, de akaratlanul is elmosolyodott. Bibi, ünnepélyesebben, tapsolt. Naznín mosolygott, és kontyba tekerte a haját. A karja nehéznek tűnt, amikor felemelte, és fájt a lába. Úgy tűnt, elviselhetetlenül

kifárasztotta a pihenés. Visszatért az az érzése, hogy van valami, amire gondolnia kéne.

– Felkelek egy kicsit. Csanu megrázta felé az ujját. – Nem hallotta Naznín, mit mondott az orvos? Ágyban kell pihenni. Ez az

előírás. – De olyan sokáig voltam ágyban. Fel akarok kelni. – Nem engedelmeskedik az orvosnak. Micsoda nagy bajba fog kerülni. – Csanu

annyira mosolygott, hogy a pofazacskója majd kipukkadt. Naznín elgondolkozott, vajon miért beszél róla a férje harmadik személyben. Ha

erősebb lenne, jött rá, ezt bosszantónak találná. Összeszedte a tartalékait, hogy felkeljen, elengedte a füle mellett Csanu további feddéseit.

A nappaliban hemzsegtek a játékok, ruhák, könyvek és ottfeledett háztartási eszközök. Egy csomag vécépapír állt az asztalon; öt sültbab-konzerv pihent a szófán. Történtek kísérletek a bevásárlószatyrok kipakolására, de valahol a szatyor és a szekrény között minden próbálkozás zátonyra futott. Ha egy szatyrot kiürítettek, a padlón hevert, és a rendetlenségre tátogott. Tartalékélelem-maradékok jelezték az utat az ajtótól a szófáig és az asztalig. Naznín szó nélkül vágott át a szobán. Némi elégedettség töltötte el. Évekig úgy érezte, hogy nem pihenhet. Ha megpihen, a dolgok széthullanak. Csak az állandó készenlét és előrelátás, az alacsony szintű, észrevétlen és meg nem fizetett asszonyi munka akadályozza meg a háztartás összeomlását.

Csanu felemelt egy cipőt és egy csomag filctollat. A szék karfájára tette. – A lányoknak iskolai szünetük van. Mit csináljunk? – Vállat vont és megrázta a

fejét, tehetetlen volt ezzel a természeti csapással szemben. Naznín az ablakhoz ment, és kinézett a lámpaoszlopok narancsszínű fényére. A

fény émelyítő volt; mérgező. Naznín érezte, hogy egy emlék kezd gombócként felgyűlni a torkában, valami anyagtalan, de tagadhatatlanul jelen lévő.

Sáhána kinézett vele az ablakon. Egy csapat tíz-tizenkét éves gyerek fordult be a sarkon és sorakozott fel a fal mentén, mintha fogságba ejtették volna magukat.

– Ott van Aktar – mondta Sáhána -, és Ali. – Hány óra van? – kérdezte Naznín. – Majdnem tizenegy – mondta Csanu. Az ablakhoz ment, száját és szemöldökét

rosszalló kifejezésbe rendezte. – Miért engedik, hogy a kisgyerekeik úgy csatangoljanak, mint a kecskék?

– Nem kisgyerekek – mondta Sáhána. – És Alinak tíz testvére van. A szülei nem akarják, hogy mindig mind otthon legyenek. – Hátravetette a fejét, hogy a frufruja kimenjen a szeméből. – Csak idegesítenék egymást – tette hozzá, együttérzéssel.

– Á, a túlzsúfoltság – mondta Csanu, a szó angolul csúszott ki a száján. – A túlzsúfoltság az egyik legnagyobb probléma a közösségünkben. Négy-öt bangladesi egy szobában. Ez hivatalos tanácsi statisztika.

– Különben – mondta Sáhána – nincs annyira késő. A legtöbben ennél tovább is fennmaradhatnak.

– Micsoda? Ennél tovább? Bandákban mászkálnak késő éjjel, és egy könyv sincs náluk. Szerinted mit tanulnak ezek a kecskék? Mennyi jut be a fejükbe?

Sáhána arca kezdett bezárulni. Elfordult az ablaktól. Csanunak eszébe jutott, hogy ez egy különleges este. Átölelte a lányát. – Nyugalom, nyugalom – mondta. – Ezt rendelte az orvos. Ne izgassuk fel

anyádat. Végül Bibi ásítozni kezdett. Csanu elküldte a lányokat lefeküdni, és leheveredett

a szófára, a pocakját babusgatva. Naznín a szobát méregette, és leküzdötte a késztetést, hogy rendet csináljon. Rezzenéstelenül ült, hogy alakot ölthessen az emlék.

– Vissza kell mennem dolgozni – mondta Csanu. – Mit gondol a beteg, meglesz nélkülem?

Naznín meglátta a varrógépét. Az asztal végébe tolták, félig elrejtve egy halom könyv és egy kartondoboz mögé.

– Ó, a munka – mondta, és felugrott. Belenézett a dobozba. Egy nagy halom cipzár, amely még mindig arra várt, hogy bevarrják néhány kabátba.

– Nem dolgozhat! – kiáltotta Csanu, kicsavarva a fejét. – A beteg nem dolgozhat. – Ezeket a múlt héten be kellett volna fejeznem. – Várniuk kell. Naznín az asztalra támaszkodott. Szédült és émelygett, pont úgy érezte magát,

mint amikor megpróbált elszívni egy cigarettát Razjával. – Elég – jelentette ki Csanu. – Visszafekszik az ágyba. De Csanu volt az, aki további harmadik személyű felszólítások után az ágyba

távozott. Naznín nem mozdulhatott. Az emlék úgy tért vissza, mint a szökőár, és talpon kellett maradnia, különben megfullad. Körbejárkált a szobában, sorra felvett minden tárgyat anélkül, hogy tudta volna, mi az, vagy hová teszi. Amikor nem maradt semmi a padlón, az elmozdított dolgokat rendezgette, összevissza rakosgatta őket, a rendezgetéssel csinált újabb rendetlenséget. Karim itt járt. Újra és újra eljött, amíg Csanu végül gyanút fogott. És a lányok. A lányok tudják. Vagy Karim nem jött. Még rosszabb. Eljött, és ő kezdett gyanakodni. Miért nem hajlandó Naznín találkozni vele? Nem jön többet. Ez jó. Nem. Ez rossz. Legalább vége. De hogy érhetett így véget, anélkül, hogy ő ott lett volna? És ha vége lett, miért kezdődött el egyáltalán? Ha csak ennyi, minek történt egyáltalán? Újra el fog jönni, és Naznín majd elmagyarázza. Vagy esetleg nem magyarázza el, és az – az – lesz a vége. Véget vet neki. De nem fog menni. Ha látja, nem lesz rá képes. Nem elég erős. És különben sem rajta múlik. Mikor jön? Eljön?

Kimerülten rogyott a tehéntrágyafotelba, és a bélését piszkálgatta ki egy lyukon. Lelassította a gondolatait. Minden öt lélegzetre, mondta magának, lehet egy gondolatod. Kiszámolta. Karimnak kedden kellett jönnie, amikor a lányok egy barátjukhoz mentek délutánra. Minden lélegzetet a lehető legerősebben fújt ki. Nyilván egyenesen feljött, mert hozott egy újabb adag varrnivalót. Belégzéskor a legaljától töltötte meg a tüdejét, amíg érezte a nyomást a kulcscsontja alatt. Vagy az ablakban kereste, és rögtön továbbment. Naznín gyorsan csinálta végig a következő sorozatot, könnyű belégzések az orrán keresztül. Különben is mit számít, mi történt? Az a fontos, ami most fog történni. A fontosságától elakadt a lélegzete, zihálva nyelte a levegőt.

Semmi vagy. Semmi vagy. Előre-hátra ringott. A szavak némileg könnyítettek az egész elsöprő, lehengerlő jelentőségén. Felállt, és levette a Koránt. Ismerős sorokat

keresett, szavakat, melyekről tudta, hogy vigaszt nyújtanak. A pániktól egyet sem talált, és a szavak a lapon kizárták magukból, elrejtették a jelentésüket, és eltaszították.

Bement a hálószobába, és az ágy közepén tornyosuló férjét figyelte, hallgatta ártatlan horkolását. Aztán megtalálta a leveleket, amelyek ott voltak egy kötegben, bebugyolálva, mint a szent relikviák, a fehérneműs fiókjában, és kivitte a szobából.

Csanu olvasólámpájának takarékos, sárga fényénél magába szívta a húga szavait, a kipárolgásait. Amikor végzett, újra és újra kisimította a lapokat, mintha ezzel a tevékenységgel közölhetné Haszinával mindazt, amit érez. Egy ideig ott üldögélt, békésen.

2001. június

Elmondtam Lovlinak Mondzsuról mindent hogykerült kórházba. Tizenhároméves korába férjhezment és lett kisbabája. Amikor hét napos volt a férj elakarja adni a gyereket.

Azt mondja Lavli „Valahogy segítenünk kell neki. Lássuk csak. Talán az Állami Gazdaság Jóútra tért Függőknek. Nagyon jó Cseriti a legjobb emberek a bizottságba. Függő? Szerinted jó útra tud térni?”

Mondzsu hét évig nem gondolt másra csak Khursed nevű fiára. Csak kéregetett. „Hah” mondja Lavli „ez a baj ezzel az országgal. A pénznek jönnie kell valahonnét. Mondjuk tőlem kéreget. Én honnan veszek pénzt? Mondjuk én kéregetek a barátomtól. Ő honnan vesz pénzt? Mondjuk az ő barátjától. Az honnan veszi a pénzt?”

Mondani akarom hogy a férjtől. De csukva tartom a számat. „Érted mit beszélek? A pénznek jönnie kell valahonnét. Ezért hangsúlyozzák a

sok Cseritik a munka-és-képesítést.” Megrázza azt a szép fejét. „Nem a pénz a megoldás.”

Mondzsu nem volt hajlandó odaadni a gyereket és a férj savat önt a csak hét napos kisbabára. Lassan lassan kiderül hogy az ember gyerekkereskedésben van benne Indiával és a nővére négy évi börtönben sínylődik szintén ugyanezér a bűnözésér. Minden pénzt amit Mondzsu összekoldult az eltorzult fiára fizetett ki.

Lavli elmenésre készülődött. Ruhákat próbál fel és én visszateszem a vállfára és megint elteszem. A tükörnél áll alsóneműbe és összecsippent két kis maréknyi húst az oldalán. Úgy nézett ki mintha le akarná húzni. Amikor meghallotta Khursedet leült. „Ez az ország” mondja nagyon szomorú. „Mindig arról álmodtam hogy elmegyek.”

Nővérkém ezután elment a Panten HedenSolder sóra a Seraton Télikertbe. Ez egy verseny aminek a neve Te Vagy a Legszebb. Egy lány és fiú díjat kap a legjobb hajér és legjobb megjelenésér. Lavli azt mondja ez a fejlődés jele ebbe az országba és biztatást ad a fiatal férfiaknak és nőknek hogy legyen célpontjuk az életükbe. Az egyik győztes lány csak százötvenhárom centi nem modellnek való nemzetközi színvonal szerint de Lavli tud engedményezni. Talán a zsűri színvonalba javulás lesz a legközelebbi versenyen. Mikor elvolt és a gyerekek aludtak körbejárkáltam a szobájába és mindent megfogtam rátettem a kezem az ágyra a hímzett elefántra ami a falon lóg az asztalra ami márványból van a selyem ruhákra minden üvegre parfümmel ékszerekkel. Elkezdtem fogdosni és azt gondoltam: az 5 keze alatt mindent másmilyennek érez. Amikor ő fogjameg neki mennyire másmilyen érzés. De most nemtudom. Azt hiszem nem így van.

Zaid elkezdett mögémlopózni és kiabálni hogy Híííja a fülembe nagy hangosan hogy megijedjek. Aztán mosolyog és azt mondja „A meglepetés fegyver. Jusson eszedbe mikor támadsz.” Mit támadok én meg? kérdem tőle. Ő csak mosolyog és elkezdi a kungfu lábat meg kezet. Kis Dzsimmi a térdhajlatomra üt úgyhogy muszáj vagy leülnöm vagy elesnem. Dézi Baba is Híiíját kiált de a meglepetés nem áll mellette.

Július

Nővérkém a pénz amit küldtél megérkezett hálalegyen Allahnak. Ne legyél mérges a kórházba vittem és fizettem hogy Mondzsunak tiszta kötszer legyen a testén rajta. Fáj az orrnak szagolni őt. Fáj a szemnek látni őt. Legjobban fáj a szívnek ismerni őt.

Mikor az ápolónő jön az új kötszerekkel Mondzsu próbál tiltakozni. „Már így is elpazarlódott ez a pénz. Tartsad meg Khursednek.” De csak suttogni tud egy kicsit és tehetetlen a mozgáshoz úgyhogy mégis meglett.

Majdnem kilencezer takát tett félre a következő műtétre. Ezért égette meg a férj. Nem volt hajlandó odadni neki a pénzt.

Most a pénz elment arra hogy megmentsék az életét és csak arra gondol hogy szerezzen többet a fiúnak. Ez jobban marja mint a sav.

Dézi Baba hátsó foga nő. Mindig cipeltetni akarja magát velem. Mikor leteszem mint a halálos ítélet neki. Visít. Tegnap a verandán sétáltam vele az egyetlen hely ami tetszett neki tegnap. A vállamra teszi a fejét és becsukja a szemeit. Ha megállok kinyitja a szemeit nagyon nagyra és meglepetve. Túl túl meleg van kint de én is szintén szeretem a verandát. Meséltem milyen szép a ház? Rózsaszínre van festve mint a körmöd. A verandán hosszú székek vannak hogy pihentesd az egész lábaidat és zöld és fehér csíkos párnákkal van telerakva. A tetőn jégmadár van. A párkányon ül és rikoltoz és rikoltoz. Repüljel és keressél vizet mondom neki. De nem repül csak ül ott ki se nyújtja a szárnyát és rikoltoz mintha az összes testvérének oda kéne jönni hozzá a tetőre ahol ő valami titkosat talált mint az édenkert.

A kert barnává fakult csak a szomszéd kertje a háznak ahol Sziída dolgozik zöld még mindig. A kocsibejáró mellett kókuszfa van ami már régesrégen meghalt. Zaidnak ki kéne vágnia ezt a fát de bent ül a szalonba Dzsimmivel a kung fu filmet nézi. Nézem a jégmadárt és lenéz rám. A rózsalugasból (Lavli rettenetes büszke a rózsáira pedig most már persze vége a virágjuknak) nézem a férfiakat ahogy keverik a cementet az új épülethez amit nyárilaknak hívnak. Két kis ftú megy vízér hordja a téglát meg ilyesmit. Még mikor nem cipelnek semmit a fiúk úgy mozognak akkor is mint a vénemberek a hőség lenyomja őket.

Dézi nagysokára elalszik és akkor leülök a feje még mindig a vállamon pihen. A tarkója fürtös. Ha látnád ezeket a fürtöket! Mennyire csinos arcocska. Megcsókolom nagy óvatossággal. Néha úgy érzem visszakell tartani a lélegzetem mikor Dézi babára nézek. Mintha szappanbuborék lenne a kézen ami elkapja a fényt ezer gyönyörű színekkel.

Zaid kijön és azt mondja „Ne ess tévedésbe. Ő nem a tiéd.” Zúzódás van az állán padlizsán színű és vágás a bal karján a könyék fölött. Nem szerettem akkor. A fürtökre teszem a szám és arra gondolok milyen érzés

mikor Lavli csinálja ugyanezt. Neki másmilyen azt hiszem. Most nem tévedek. Mikor megfogja a márványasztalt az olasz széket a dzsamdánit a szekrényébe a pávatollat ezüstvázába érzi milyen könnyen kicsúsznak az ujjai közül. Olyan sok kell amennyi

csak lehet. Olyan biztonságba amennyire lehet. De mikor az ajkával a kisbaba fejéhez ér tudja mije van és ezt nem veszítheti el és nekem nem lehet soha.

Július

Valami változott kicsit a leveleidbe. Most először jobban tudom ahogy nőnek a lányok mennyire különböz egyik a másikától. Úgy hangzik a férjednek nagyon jó állása van a taxival ami mindig elviszi mindenfelé.

Lavli társalkodási vacsorát adott Bettinek meg az ő férjének. Csak kétember jött de sok előkészülődés volt azt hitte az ember Bangabandhu jött a földre vissza és megtiszteli a házukat a jelenlétével. Lavli különleges nadrágot vett fel mindenhol csillog mintha összetört gyémántból lenne. Bettin sárga szári és Lavli később mondja hogy még a legjobbak is véthetnek a divatba.

Én felszolgálom az ételt és vigyázok konyhából kibe menő gyerekek. A férfiak csak csupa választásokról meg nejlonzacskókról beszélnek.

Betti férje azt mondja „Úgy néz ki ha a BNP kerül hatalomra keresztülviszik a polietilén tilalmat.”

Dzsémsz férjnek piros lesz az arca és nagyon visszafogott hangon mondja. „Ez a nagy baj ezzel az országgal. Senki se akar fejlődést. Nyujorkba meg Párizsba meg Londonba azt hiszed jutatáskába vásárolnak? Nem! Minden polietilén.”

Betti és Lavli unatkozik. Meg is mutatják. Ásítanak és forgatják a szemüket. Igazándiból unatkoznak de úgy kell csinálniuk mintha csak tettetnék.

Betti férje azt mondja „Százhuszonkilenc millió nejlonzacskót gyártanak naponta Bangladesbe. Egymilliót használnak el minden nap. Nem tudom. Ez fejlődés?”

Dzsémsz férj azt mondja „Mi a fene a probléma? Ezek a faölelgetősök azt mondják a nejlonzacskó eltömi a csatornát áradást okoz tönkreteszi a szántóföldet – de valami elromlott a fejükben. Négyezer ember dolgozik megtermelni ezeket a zacskókat. Ételt tesz a szájukba. Ezek a faölelgetősök azt szeretnék inkább látni hogy hullák tömjék el a csatornát.” Most nagyon egyenesen ül és az öklével veri az asztalt.

„Az Avámi Liga is a betiltás mellett van.” Betti férje mondja ezt és Betti a karjára teszi a kezét. Lavli mosolya beragadt kicsit a sarkán. A hajával játszik és mondja az én férjem Dzsémsz mindent tud a műanyagról.

Késő este lefektetem a gyerekeket és a konyhába megyek. Lavli még mindig társalkodik a vendégekkel de a vacsorának vége. Zaid egy kis dhójét csinál. A gyerekek szeretik reggelire. A szakács azt mondja hallod hogy beszélnek? Politika így. Politika úgy. Fennhordják az orrukat összeszorítják a seggüket ahogy a macska átlépi a pocsolyát. Csupa sztrájk meg erőszak meg puskák meg késelés meg minden. Mintha semmi közük se lenne hozzá. De ez a rendszer. És ki csinálta a rendszert? Nem a munkás. Nem a koldus.

Kicsi drótszerű ember. Meséltem? Összehajthatnád és zsebretehetnéd. De nem látszik gyenge embernek.

Megkérdem megint melyik oldalt támogatja a politikába? Megütögeti a fejét és azt mondja: „A magamét.” Aztán elmondja. Azt támogatja aki fizetséget ad. Eddig az Avámi Liga a Bangladesi Nemzeti Párt meg a Dzsamáat-i-Iszlámí. Mind azt hiszik izomerőt vesznek de ennek az izomerőnek van mellé esze is szintén.

Összeszed sok pénzt aztán eltervezi mit csináljon. Sok ötlete van. Az egyik ötlet hogy ételbódé irodai munkásoknak. Magas színvonal. A másik étterem családi ebédekhez. Azt is fontolgatja hogy kung fu színészséget tanul. Egy másik ötlet hogy fikszer lesz és külföldi országokba küld embereket ott dolgozni. Az egyetlen szükséges

kiadás egy rádiótelefon. Tudod hány taka külföldre menni? Százötvenezer taka. És nem valami jó országba. Szingapúrba menni sokkal több pénz kell.

Egyszer arra gondolt hogy ő maga megy tengerentúlra. De azt mondja: mit kapsz mikor visszajössz? Három négy évet úgy töltesz hogy sose látsz egy rés napfényt se csak munka-munka-munka és visszajössz hűtőszekrénnyel meg tévével és mikor leáll az áram minden este fogsz egy kalapácsot és az egész szaros dolgokat szétvered. Ismer egy nőt aki eladta a telkét hogy elküldje a fiát Szingapúrba. Három évig dolgozott egy építkezésen és mikor visszajött nem volt elég pénze hogy visszavegye a földet. Ismer egy másik nőt aki látott egy álláshirdetést az újságba és Malajziába ment. Ruhákat varrt reggel nyolctól este tízig heti hét napból hetet. Ezt csinálta öt évig. Mikor hazajött férje elköltötte az összes pénzt amit küldött és csak adóssága van.

Ha elmész mondja Zaid tudnodkell mire jössz vissza. Mialatt távolvagy ki fog itt építeni bármit? Mesélek neki a férjedről hogy nagy állása van meg minden. Azt kérdi „Mióta londoni?”

Azt hiszem több mint húsz éve. Most először látom hogy Zaidnak valami igazándiból tetszik. Kicsit a levegőbe

suhint. „Akkor megéri. Húsz év után hazajöhet és felépítheti a sajátmaga városát ahol minden úgy működik ahogy kell.”

Augusztus

Elmentem megint a Klinikára. Lavli azt mondja Ó legyél aranyos kislány és vidd a drágákat magaddal. Mesélem neki kicsit hogy néz ki Mondzsu és nem szólok semmit arról milyen szaga van. Lavli befogja a fülét és azt mondja néha az ember abbahagyná a Cseriti munkát mert soha semmise elég.

Már nincs pénz Mondzsu orvosságaira. Allahnak hála hogy legtöbbször nincsen magánál.

Későn későn Sziída jön a hátsó verandára esőket nézni. Alig váltunk kétszót. Egymás mellett állva a földszagot szimatoljuk. Mikor elmegy azt mondja „Jól van. Ez az.” Mintha minden dolgot megbeszéltünk volna a hold alatt és minden lépést eldöntöttünk volna az életben. Másnap Csanu nem ment dolgozni. Otthon maradt és láb alatt. Naznín apránként

helyreállította a lakásban a rendet. A lányok minden feladatra, amelyet adott nekik, szokatlan hévvel vetették rá magukat. Csanu irányította a műveleteket, és a házimunka természetéről elmélkedett. Kicsit olyan, mint Isten, nincs se kezdete se vége. Egyszerűen van.

– Már nem vagy ideges, Amma? – kérdezte Bibi, a körmét rágva. – Ideges? – kérdezte Naznín. – Idegkimerültség – tagolta Csanu. – Olyan betegségben szenvedett, amelyet

idegkimerültségnek hívnak. – Miért? – kérdezte Sáhána. Csanu, nagyon rövid ideig, bizonytalannak látszott. Aztán összeszedte magát. – Idegek. Női dolog – mondta. – Majd megérted, ha idősebb leszel. – De már nem? – makacskodott Bibi. – Már nincs neki? – Már nincs – mondta Naznín. Ránézett a lánya széles, lapos arcára, súlyos

homlokára. Meleg barna szeme megtelt nyugtalansággal. Nyílt arc volt, se nem közönséges, se nem csinos, de kellemessé tette a tetszeni akarás. Mennyire hasonlít

az anyjára. Naznín elpirult, először a büszkeségtől, aztán az aggodalomtól. – Ne nyugtalankodj. Ne is gondolj rá.

– Nem fogok – vágta rá Bibi, és nyugtalannak látszott, amikor Naznín nevetett. Úgy dolgoztak együtt, mint valami alkalmi cirkuszi csoport, túl sok vezetővel és

gyakori botlásokkal. Sáhána panaszkodott, hogy Bibi mindent kivett az egyik konyhaszekrényből.

– De megtisztítom – mondta Bibi. – De most pakoltam be oda mindent – nyafogott Sáhána. Csanu kuncogott, és a pocakjára csapott. – Azt hiszitek, anyátoknak könnyű dolga van? Hányszor mondtam, hogy segítsetek neki? Nem könnyű. Egyáltalán nem könnyű. – Kenyérszeleteket evett ghúrral, és nem tartotta fontosnak, hogy tányért vegyen elő. Naznín felsöpört körülötte.

– Razja eljött hozzád – mondta neki Csanu. – Emlékszel? Azt hiszem, vele váltottál néhány szót, bár velem nem voltál hajlandó beszélni. – Mosolygott, hogy megmutassa, ez nem szemrehányás.

Naznín nem emlékezett. – Igen, itt volt – folytatta Csanu. – Nem tiszteletreméltó-féle, annak nem

mondhatnánk. De őszinte a ragaszkodása. Naznín folytatta a takarítást. Ezekben a tevékenységekben, a dörzsölésben és

súrolásban és söprésben és mosásban, ezeknek az édes-buta űrjében megtalálta azt a fajta menedéket, amelyet – előző este – keresett és nem talált meg a Koránban. Razja beugrott hozzá, és Nazma eljött Szorupával, és pletykamorzsákkal etették, amelyek megemésztetlenül mentek át rajta. Egy nap röppent el így, és éjjel álomtalan álomba merült.

Amikor másnap a fürdőszobát takarította, Naznín Haszinára gondolt. Úgy tűnt, a Sors körbe-körbe forgatja Haszina életét, dobálja és görgeti, mint egy vak és csupasz patkánykölyköt egy kutya szájában. És Haszina ezt mégsem látja. Nézi a harapásnyomokat a testén, és mindegyikért magát teszi felelőssé. Itt martam meg magamat, itt és itt és itt.

Leporolta a varrógépet, és letelepedett dolgozni. Csanu, aki úgy látszik kiesett a munkaritmusból, nagy hűhót csinált ebből.

– Nem szabad túlzásba vinnie – mondta. Amikor Naznín törékenységét akarta hangsúlyozni, ebbe a nyelvtani távlatba helyezte.

– Nem fogja túlzásba vinni – mormolta Naznín. Már így is túlzásba vittem, gondolta magában.

– Még mindig orvosi felügyelet alatt áll. Amit tettem, megtettem. Ez jutott eszébe, olyan frissen és meglepően, mint a

legnagyobb tudományos felfedezés vagy eksztatikus megvilágosodás. – Agyban kéne pihennie. Már kiérdemeltem egy helyet a pokolban az örökkévalóságig. Ennyi bizonyos. Ez

legalább bizonyos. – A férje is ezt javasolja. Egykét fokkal melegebb, egy-két évvel kevesebb. Mit számít? – Igazán hallgatnia kéne rá. Jól van. Akkor ez van. Ez van. – Mintha nem figyelne. – Ó, dehogynem – mondta Naznín -, figyel. De nem engedelmeskedik.

Csanu kérdőn mosolygott, arra várt, hogy megmagyarázzák neki a tréfát. A mosoly egy ideig a szája körül játszott, miközben a szeme Naznín arcát és aztán a szobát fürkészte, nyomok, változások után kutatva.

– Hát jól van – mondta egy idő után. – Olvasnom kell egy kicsit. Sáhána! Bibi! Gyorsan! Ki fog nekem lapozni?

Augusztusi délután volt, meleg és napfénytelen. A lakótelepet mintha elnémította volna a vastag, szürke ég, olyan tömött, mint egy takaró. Naznín kinézett és föl az égre, figyelte, ahogy egy repülőgép összekeni a szürkét fehérrel és eltűnik az épületek alvadéka mögött. Repülőgépen jött Londonba, de nem emlékezett az utazásra. Már csak arra emlékezett, hogy reggelit kapott, egy tálka kukoricapelyhet, és ez átszakított valamilyen küszöböt, és elszabadította a könnyeket. Mindent kibírt, csak ezt a különös reggelit nem. Csanu, emlékezett vissza, mintha megértette volna. Elvitte a tálkát és eldugta valahová, és ezt ígért neki és azt ígért neki, és annyit ígérgetett, hogy Naznínnak végül könyörögnie kellett, hogy hagyja abba.

Ez régen volt, amikor még túl komolyan vette az ilyesmit. Átnézett a régi lakásra a Seasalter házban, és látta, hogy az ablak tele van cserepes növényekkel. Növényeket kellett volna vennie, gondozgatni és szeretgetni őket. Annyi évvel ezelőtt virágmagokat kellett volna vennie. Új huzatot varrni a szófára és a fotelokra. Ki kellett volna dobni a szekrényt, vagy legalább át kellett volna festenie. Le kellett volna vakolni a falat, és azt is befesteni. Ki kellett volna tennie Csanu okleveleit a falra. De ezt mind nem tette meg.

Annyi éven át élete minden állandó eleme átmenetinek tűnt. Nem volt rá oka, hogy bármit megváltoztasson, nem volt rá ideje, hogy bármit termesszen. És most valahogy úgy érezte, már túl késő.

Átnézett a téglafalra, ahogy repedezett az ablakpárkány alatt, feketéllett a résekben, mint a köröm alá ragadt piszok. Majdnem a fél életét itt töltötte, és eltűnődött, vajon itt is fog-e meghalni.

A merengésébe betört a kopogtatás hangja az ajtón. Mielőtt kinyitotta, már tudta, hogy ő az, ismerte ennek a kopogásnak a gyöngéd türelmetlenségét. Karimnak egy bála farmer volt a vállán, vastag madzaggal összekötve. Letette a földre, és összefonta a karját. Nem szóltak, de mindketten óvatosan méregették egymást, tűnődve, melyikük szolgál magyarázattal, és mit kell megmagyarázni.

A nézés elviselhetetlenné vált, és mintha kölcsönös megállapodás alapján tennék, mindketten lesütötték a szemüket. A levegő, amelyet Naznín belélegzett, fullasztó volt a kimondatlan dolgoktól, a feszültségük molekulákban csapódott ki, mint a páracseppek. Tudatában volt a testének, mintha csak most foglalná el először, és egyszerre volt furcsa és csodálatos ez az új és fizikai kifejeződés. Lüktetés a füle mögött. Az izgalom tűje lent a combjában. Mély és kétségbeesett éhség a gyomrában.

Nem tudta, ki mozdult meg először, vagy hogyan, de egyszer csak a hálószobában voltak, és olyan szorosan ölelkeztek össze, hogy még levegő sem férhetett közéjük. Naznín megharapta a fiú fülét. Megharapta az ajkát, és a nyelvén érezte a vért. A fiú az ágyra lökte, és letépte a blúzát, és a szárija alját felgyűrte a derekáig. Még mindig felöltözve Naznín csupaszabb volt, mint meztelenül. Azok az idők, amikor meztelenül feküdt a takaró alatt, egy másik, jámbor korszakhoz tartoztak. Segített a fiúnak levetkőzni. Most érezte: nincs semmi, amit ne tenne meg.

Magába húzta, nem szenvedéllyel, hanem vadul, mintha lehetséges volna ezzel az egy cselekedettel nyerni és veszíteni is. A fiú az egyik kezét a nyakán tartotta, és Naznín mindent akart: eltűnni a forróságban, mint egy harmatcsepp; érezni, hogy lenyomódik a keze és kioltja őt; hallani, hogy bejön Csanu, és meglátja, mi is ő, a felesége.

Karim a hátán feküdt, a karja a feje alatt. Naznín nem mozdult, a végtagjai szanaszét, mint egy közlekedési baleset áldozatának. Feküdt és várta, hogy körülfogja és átjárja az undor. De nem jött semmi. Csak a fiú testének melege, ahogy átsugárzott az övébe. Már majdnem elaludt, amikor Karim az oldalára fordult, és beszélni kezdett. Becézgetéseket mormolt, ígéreteket suttogott, elsóhajtotta és mormogta a szerelmét, és mindezt megédesítette a fiatalság bolondossága, lerontotta a dadogás. Naznín felkelt és kiment mosakodni, lesikálta magáról a szavait.

Később Karim a szófán ült, a lába a dohányzóasztalon, miközben Naznín dolgozott. Lyukas volt a zoknija, és kikandikált a nagylábujja. Naznín próbálta nem észrevenni. Hozott neki egy pohár vizet. Hozott neki egy kis datolyát. Mindvégig próbálta elfordítani a szemét a fehér zokniról, amelynek szürke részek voltak a sarkán és a talpán, ráadásul még egy lyuk is.

Karim néhányszor számokat ütött be a mobiljába, de úgy tűnt, nincs senki, akivel beszélni lehet. Nyújtózkodott és fészkelődött.

– Be kell indítani a dolgokat – mondta csak úgy magának. Naznín a cipzárakon dolgozott. Ha megkérdezi, mindent elmond neki – a

betegségéről, a folytatás lehetetlenségéről -, aztán beszélgetnek, és a beszélgetésből kibontakozik a vég.

– Haragszol rám? Naznín felnézett, hogy lássa, nem a telefonjába beszél-e. – Haragszol, amiért egy ideig nem jöttem? – Nem. A fiú mosolygott. – Oké, látom, hogy haragszol. – Mintha ez mulattatta volna. – Nem voltam itt,

felmentem Bradfordba, hogy meglátogassam néhány rokonomat. – Nem haragszom. – Majd kiengesztellek. Naznín hirtelen dühbe gurult. – Miért nem hiszed el, ha azt mondom, hogy nem haragszom? – Bengáli nyelven

beszélt, és sziszegte a szót. Karim élvezte a tréfát. – Hiszek neked, nővérem. Látom, hogy boldog vagy. Naznín nem válaszolt, és

néhány percig csendet lökdösött felé. Egy idő után szeretett volna mondani valamit, de semmi nem tűnt megfelelőnek.

– Jobb, ha megyek, barátom – mondta Karim, és levette a lábát az asztalról. Könnyedén beszélt, mintha csak bolondoznának. – El kell mennem bizonyos helyekre, találkoznom kell emberekkel.

– Ne – mondta Naznín. – Ne menj. – Dolgom van. Farmerokat kell kiszállítani. – De nem állt fel.

– A lányok itthon lesznek holnap. És holnapután is. Karim egy kis szünetet tartott. Mikor újra megszólalt, komolyabb lett a hangja.

– Talán ideje, hogy megismerjem őket. Naznín eddig beszélni akart, és most nem akart beszélni. Azt akarta, hogy a

dolgok megint olyanok legyenek, amilyenek voltak, nem a régi módon, hanem az új módon, mint két héttel ezelőtt vagy tíz perce.

– Kivel találkoztál Bradfordban? Karim vállat von, mintha lehetetlen volna megmondani. – A családdal. Unokatestvérekkel meg ilyenekkel. – Hány unokatestvérrel? Karim megint vállat vont. – Egy csomóval. Naznín győzködte, és nem volt nehéz rávenni, hogy maradjon. Karim úgy

döntött, hogy használja Csanu számítógépét. Naznín letörölte a port a képernyőről. A fiú babrált a dugókkal és a kábelekkel, és közben a Bengáli Tigrisekről kezdett beszélni.

– Újra be kell indítani a dolgokat. Senki nem jár el. Szánalmas. Naznín végighúzott egy nedves rongyot a billentyűzeten. A fiú elég közel volt,

hogy érezze az illatát: citrus és szegfűszeg és a szex megmaradt utóíze, amelyet lemostak, de még mindig ott volt, ha tudott róla az ember, mint egy kiszedett folt.

– Mindenki eljött, látnod kellett volna – mondta Naznínnak, mintha nem látta volna. – Aztán puff – csettintett az ujjával -, megint eltűntek mind.

A szakálla egészen kinőtt. Még a szakáll sem tudta elrejteni, mennyire jóképű. Naznínnak eszébe jutott az a gyűlés a klubházban a lakótelep szélén, ahogy ült a színpad előtt, lángolva a vörös szárijában, és figyelte, ahogy Karim a maga oldalára állítja a közönséget, aztán hazaszaladt és várta, és tudta, bár alig hitte, hogy eljön. Így akarta őt, nem a dohányzóasztalra tett lábbal és lyukas zokniban.

– Amikor azt a felvonulást akartuk megszervezni... más történet. – Lehajolt, és kibogozott valami drótokat.

– Csináljatok egy másikat. – Az Oroszlánszívűek fel akartak vonulni ellenünk. Mi fel akartunk vonulni

ellenük. De befagyasztották. Tudták, hogy túlerőben leszünk. Elintéztük volna őket. – Beütötte a fejét az asztalba, amikor megint felegyenesedett, és az öklével dörgölte.

– Csináljatok egy másik felvonulást. Miért kell, hogy valaki ellen legyen? Karim ránézett, öklét a szakállához húzta, és azt is megdörzsölte. – Ez nem így működik. – Miért nem? – Nem lehet ok nélkül felvonulni. Az olyan... olyan, mintha csak sétálnál, ember. Naznín nem tágított. – Miért? Karim lassan méregette, mintha azt hinné, valaki más. – Azért – mondta csendes nyomatékkal -, mert olyan. – Azt akarod, hogy visszajöjjenek az emberek a csoportba? – A Bengáli Tigriseket a kihalás fenyegeti. Friss vér kell. – Megnyomott egy

gombot a billentyűzeten, és a számítógép zúgó hangot adott, mint a bogarak alkonyatkor. Leült, és megnyomott még néhány gombot.

– Legyen ünnepség – mondta Naznín. – Az emberek mindig eljönnek egy ünnepre. Egy kis ének, egy kis tánc.

– Mi, mint egy mela? – Karim feléje fordult, és úgy mosolygott rá, mintha megpaskolta volna a fejét.

– Igen – erősködött Naznín. – Olyat. A fiú elmerült a képernyőben, és Naznín nem tudott többet mondani. A válla

mellett állt, és némán követelte a figyelmét. Néhány perc múlva Karim újra megszólalt, anélkül, hogy hátrafordult volna.

– Tudod, lehetne olyan, mint egy mela. – Csakugyan úgy gondolod? – kérdezte Naznín. – Nem muszáj, hogy negatív dolog legyen. Lehet pozitív is. – Hát – mondta Naznín -, ha te mondod. Karim úgy egy órát töltött a képernyő előtt, Naznín pedig kicsorbított két tűt a

cipzárakon. Néha-néha felmerült benne, hogy Csanu, aki korán reggel visszament taxizni, esetleg hazajöhet, és ebben a kompromittáló családiasságban találja őket. A gondolattól egykedvű maradt. Vagy jön, vagy nem jön, mondta magának. Ez a hozzáállás enyhén megdöbbentette és majdnem izgatottá tette, mert egyszerre tűnt szemérmetlennek és fölényesnek, az első olyan alkalomnak, amikor valóban sztoikus nyugalommal fogadta a Sorsa alakulását.

– Mit nézel? – Egy nap egy tipikus bangladesi falu életében. Naznín felállt, és a fiú válla fölött megnézte az ökrös szekér és a kocsis képét:

mind az állatnak, mind a férfinak gorombán álltak ki a csontjai. – Mikor jártál ott utoljára? – N-n-nem – mondta, és a dadogása rosszabb lett, mint valaha. – N-nem voltam

ott soha. Naznín kiment a konyhába, és teát főzött. Valahogy szomorú lett, mintha

felszínesen egy rokon után érdeklődött volna, nem tudván, hogy meghalt. Amikor visszament, a kép eltűnt, és a képernyőt egy angol szöveg töltötte be. – Ez meg mi? – kérdezte, és meglepődött azon, ahogy ez hangzott, szinte mintha

joga lenne tudni. – Napi hadísz, egy muszlim honlapon. – Olvasd fel – hogy szól? Karim angolul felolvasta. – „Abu Hurajra – Allah legyen elégedett vele – így szólt:

hallottam Allah Küldöttét (Allah áldja meg őt és adjon neki üdvösséget!), amint ezt mondta: Hogy mennyit vétkezik egy férfi, azt Allah szabja meg. Az ilyen sorstól el nem menekülhet. A szem paráznasága a buja pillantás, a fül paráznasága a kéjsóvár beszéd hallgatása, a nyelv paráznasága a kéjelgő beszéd, a kéz vétke mások durva bántalmazása, a láb vétke pedig, ha olyan helyre megy, ahol paráználkodni akar. A szív áhítozik és epekedik az ilyen vétkes cselekedetekre. Az ágyék vagy végbeviszi, vagy nem viszi végbe ezeket a vétkes cselekedeteket.”

Az első néhány sor után Naznín csak a vér zúgását hallotta a fülében. Úgy figyelte Karimot, mint egy macska az egeret; amikor megfordul, ő készen fog állni.

– Egy csomó jó dolog van itt, nővérem. – Karim még csak rá sem nézett. A hangja nem változott. Milyen formát fog ölteni ez a büntetés? Higgye el, hogy véletlenül bukkant rá erre a hadíszra?

– Iszlám oktatás... mindenki számára nyitott. – Mozgatta az egeret, és továbbra is a képernyőt nézte. Még ha véletlenül akadt is rá, az min változtat?

– „Hogy eszik egy igazhitű”, vagy „Mit mond az iszlám az alvásról”. – Most ránézett, és Naznín látta, hogy semmi sem változott. – Melyiket akarod előbb hallani?

– Ideje menned – mondta Naznín; visszavitte a teáját a konyhába, és kiöntötte.

Az egész Dogwood lakótelepen plakátok jelentek meg piros és zöld filctollas rajzokkal, felragasztva a lámpaoszlopokra és szemeteskukákra, mint valami későn nyíló virágok. Sáhána hazahozott egyet.

– Elmehetünk? – kérdezte, mintha ultimátumot jelentene be. – Mindenki megy – tette hozzá, és sikerült úgy mondania, mintha máris elege lenne a sok magyarázgatásból.

Csanu kivette a papirost a kezéből. – Mi ez a szemét? Sáhána a frufrujára fújt. – Mindenki megy. – Bengáli Tigrisek – mondta Csanu, és elrágódott rajta. – És Bengáli Kölykök. – Ugyanis, azt hiszem, emlékszem erre a névre. – Erre-arra ingatta a fejét, mintha

ki akarná gurítani az emléket az agya valamelyik zugából. – Fesztivált szerveznek. Mindenkinek, aki segíteni akar, jövő hétfőn el kell

mennie. Csanunak eszébe jutott. – Azok az idióták, akik röplapokat dugdostak be az ajtóm alatt. – Megköszörülte

a torkát, és karját összefonta a pocakja fölött. – Ebben a társadalomban... – Elmehetünk vagy nem? – Bibi – kiabált Csanu -, mondd meg a kis memszahíbnak, hogy véres péppé lesz

verve! A testrészei nem lesznek felismerhetők. – Nem igazság! – kiabált Sáhána. Bibi, aki az ajtó mellett állt, kisurrant a szobából. – Semmi nem marad belőle – ordította Csanu -, csak egy kis csont! Naznín a férje és a lánya közé állt. – Én azt mondom, hogy elmehet – mondta, de mivel mindketten kiabáltak, nem

hallották meg. – Én azt mondom, hogy elmehet! – kiáltotta Naznín. Azok elhallgattak és megdöbbentek, mintha kitépte volna a nyelvüket. – És Sáhána, mutass kicsit több tiszteletet az apád iránt.

– Igen, Amma – mondta Sáhána. – Te pedig – mondta Csanunak – vigyázz, miket mondasz egy ilyen kislánynak. Csanu szája hangtalanul mozgott. – Igazad van – sikerült kinyögnie néhány pillanat után. Apa és lánya egymásra

nézett, és ezzel valamiféle összeesküvés alakult ki közöttük. Ez az összeesküvés aztán cinkos élvezetbe ment át. Elmosolyodtak, és nevetéssel küszködtek. Egyikük sem nézett Naznínra. Aztán Csanu Sáhánára kacsintott, és azt mondta: – Ne felejtsük el, hogy nem volt jól.

– Amma – mondta Sáhána, még mindig kerülve a tekintetét. – Nem akarsz leülni?

– De leülök – mondta neki Naznín. – Neked meg nem kéne egy kicsit a tankönyveiddel foglalkoznod?

Csanu a pofazacskóit rezegtette, és visszafogott kézmozdulatokkal jelzett Sáhánának. Jobb, ha megszöksz ettől az őrült nőtől, amíg lehet.

Miután leereszkedett a kötélről, Naznín a következő néhány napot a földön dobbantgatva töltötte, és a föld – legnagyobb meglepetésére – szilárdnak tűnt. A lányok és Csanu felváltva jártak lábujjhegyen.

– Na, miben egyeztünk meg? – kérdezgette Csanu a lányokat, azok pedig nagyon picit bólintottak, nehogy Naznín észrevegye.

– Mind menjünk el a gyűlésre – mondta Csanu. – Jó mulatság lesz. – Naznín azt mondta, hogy elmegy, ha Csanu azt szeretné, Csanu pedig megérintette az arcát, és azt mondta: – Ez az. Így már jobb, nem igaz? – És általában sürgött-forgott körülötte, míg Naznín kénytelen volt mosolyogni, csak hogy Csanu elmenjen végre.

Egy nappal a találkozó előtt Csanu törökülésben ült a földön a lungijában és atlétatrikóban, és egy újságot olvasott.

– Sáhána! Bibi! Gyertek gyorsan! A lányok jöttek, és mindkettő megpróbált a másik háta mögé bújni. – Mit gondoltok, melyik a legboldogabb nemzet a világon? – Mosolytól

dagadozott a képe. Sáhána megvonta a vállát, Bibi pedig a szájába dugta az egyik ujját. – Találjátok ki! – Elragadtatásában Csanu ringatózott egy kicsit, a pocakja a

combját verdeste. – Gyerünk, tippeljetek. – Legboldogabb? – kérdezte Bibi, aki nehezen fogta fel a szó jelentését. – Banglades – mondta Sáhána fahangon. – Úgy van. Azt mondja, hogy Banglades áll az első helyen a Világon a

Legboldogabb Felmérésben. India az ötödik, és az Egyesült Államok a negyvenhatodik.

– Te jó ég – mondta Sáhána. Csanu nem törődött vele. – „A London School of Economics professzorai által végzett kutatás szerint, amely az

egyéni vásárlóerő és az életminőség érzékelése közötti kapcsolatot vizsgálta, a bangladesiek a legboldogabb emberek a világon.” És az LSE nagyon tiszteletreméltó intézmény, a Dakkai Egyetemhez vagy a Szabadegyetemhez fogható. – Odaadta az újságot Sáhánának, hogy ellenőrizhesse a tényeket. – Ugyanis, ha odamegyünk, mit fogtok veszíteni? A hamburgereket és csipszeket és – Sáhána lába felé intett – a szűk farmerokat. És mit kaptok? Boldogságot.

– Te jó ég – ismételte meg Sáhána. Bibi fél lábon állt, és a koncentrálástól elfintorodott.

– Szerintetek hol áll ez az ország a rangsorban? Gyerünk, nézzétek meg. Harminckettedik. Szóval láthatjátok, milyen nagy a különbség. – Egy régi filmzenét dúdolt, és megvizsgálta a tyúkszemeket a lábán. A lányok kislisszoltak, és a padlón hagyták az újságot.

– Lehet, hogy itt le kell nyesegetni egy kicsit – mondta egy idő után Csanu. Annyira előrehajolt, amennyire a pocakjától tudott, és a lábujjai körül bökdösött.

– Nem hiszem – mondta Naznín. Az asztalnál ült; nem dolgozott vagy pakolt, csak ült.

– Hát – mondta Csanu -, akkor majd én megcsinálom. – Nem. Nem hiszem el ezt a felmérést. Miféle professzorok ezek? Csanu szemöldöke magasra szökkent, amitől két apró szeme sebezhetővé,

védtelenné vált, mint kicsi csigák a házuk nélkül. Az újságért nyúlt. – Itt van – nézd meg. Nem én találtam ki.

– Lehet, hogy oda van írva – mondta Naznín. – De nem hiszem el. – Miért? – Alig tűnt lehetségesnek, hogy egyetlen arc ekkora mennyiségű

elképedést tartalmazzon. Naznín nem tudta, hogyan válaszoljon. Nem tudta pontosan, miért szólalt meg.

Nem tudta, hogy elhiszi-e ezt a felmérést vagy sem. Végül azt mondta: – A húgom... nem boldog. – De hát Haszina nagyon boldog – erősködött Csanu. – Nem, nem az. Nem volt az... – mondta Naznín. És mondani kezdte neki a

dolgokat, amelyeket titokban tartott az évek során, és először hebegett, mintha hazugságot mondana, nem pedig az igazságot, és aztán a szavak áradni kezdtek, Csanu pedig csendesebb lett, mint amilyennek Naznín valaha is látta, ernyedtség az arcán, és Naznín mindent elmesélt neki a húgáról, és nem hagyott ki semmit, Csódhuri úrral, a főbérlővel kezdve, aki (Csanu szerint) tiszteletreméltó-féle volt. Amikor a megerőszakolásról beszélt, falusiasan nevezte meg: Haszinát megfosztották a nakphúljától, az orrkarikájától; és Haszina testének áruba bocsátását sem nevezte meg, csak azt mondta, a húgomnak életben kellett maradnia, és látta, hogy Csanu megértette.

Amikor befejezte, kezét összekulcsolta az ölében, és nagyon egyenesen ült, rendezettségét fordítva szembe a világ káoszával és felfordulásával. Csanu a fejét csóválta, és körülnézett a szobában.

– Kigondolok egy tervet – mondta. – Valamit tenni kell.

A Bengáli Tigrisek gyűlése utáni reggelen Naznín rövid kiruccanást tett a lakótelepen, hogy meglátogassa Hanufát.

Hanufa egy halom régi margarinos- és fagylaltosdobozzal fogadta. – Dhál, kebab és niramis. Túl sokat csináltam. – De már jól vagyok – mondta Naznín. – Vidd el – mondta Hanufa. – Túl sokat csináltam. – Hozott egy zsámolyt, és

javasolta, hogy Naznín tegye fel a lábát. Nem volt érdemes tiltakozni. Naznín tette, amit mondtak neki.

Hanufa beavatta a hírekbe. Nazma legnagyobb gyereke menedzser lett a Bengal Lancernél; Dzsorina próbálja visszahozni a lányát és a vejét Angliába, de a bevándorlásiak kellemetlenkednek; Szorupa szénanáthát kapott, ami nem akar elmúlni.

– És mindenki erről a meláról beszél. – Naznín egy pillanatra lehunyta a szemét, és gondolatban visszatért az összejövetelre.

Egy kicsit maga is olyan volt, mint egy mela. A helyiség zsúfolásig megtelt ünneplőruhába öltöztetett gyerekekkel és karon ülő kisbabákkal. Az emberek kavarogtak a teremben és befelé az ajtón, vagy a bhádzsikat és szamószákat kóstolgatták, amelyeket a bal oldali sorban árultak egy kocsiról, darabját harminc

pennyért. A távoli sarokban egy férfi piszkos kötényben édes lasszit és dobozos mangólevet árult. Sáhána diszkréten integetett néhány menő edzőcipőt és összeesküvő-ábrázatot viselő fiúnak. Bibi találkozott egy iskolatársával, és együtt ültek, a lábukat lógázták a székek alatt. Csanu bekente a hajcsomóit kókuszolajjal, kihegyezett három ceruzát, és talált egy riporterstílusú jegyzetfüzetet, amelyet némi nehézség árán betuszkolt az inge mellényzsebébe.

– Hány ember van itt – mondta Csanu. – Hogy lehet levezetni egy gyűlést ennyi emberrel?

– Veszek egy lasszit – mondta Sáhána. – Biztos savanyú a tej – figyelmeztette Naznín. – Itt nincs jég vagy ilyesmi. – Csak megnézem – mondta Sáhána, és már ott sem volt. Csanu előbányászta a jegyzetfüzetét. – Amikor tanácsi ember voltam, azt mondogattuk, hogy egy megbeszélés

négynél több emberrel nem más, mint értelmetlen fecsegés. Naznín most elgondolkozott ezen. Biztos több volt ennél. A férje a fecsegő. A mögöttük lévő sorban valaki Karimról kezdett mormogni. – Úgy látszik, elfelejtette az anyanyelvét. – Eddig úgyis csak mellébeszélés – súgta vissza Csanu. A szokásos huzavona folyt az ügymenettel. A Titkár lábujjhegyen ugrált, és

próbált rendet tartani. Még több választás. A fekete embernek most már titulusa is volt: Multikulturális Összekötő Biztos. Az akaratok mérkőzése Karim és a Kérdező között.

– Mit ünnepel ez a mela? – kérdezte a Kérdező. – Jól megy a gyerekeinknek az iskola? Hirtelen mindannyian feljöttek az iskolai eredménylisták aljáról a csúcsra? A kábítószer-probléma – amit szeretünk saját szennyes titkunkként palástolgatni – megszűnt? Mi változott? A testvéreinket Palesztinában és Indiában és szerte a világon már nem üldözik?

Csanu ekkor felállt. A teremben minden fej felé fordult. Csanu látványos ásatásokat végzett a hangszálai körül, mindenféle irritáló hangokat dobált ki belőle.

– Én a magam részéről azt szeretném hozzátenni, hogy a bangladesiek a legkisemmizettebb etnikai csoport az egész Egyesült Királyságban. Ez az emigránstragédia. Bár amikor filozófiát hallgattam...

Naznín elvesztette a fonalat. Nem érdekelte, mit beszél. Nem érdekelte, hogy nézik az emberek. A férje mellett ülve, a szeretője előtt átadta magát az elégedettség érzésének, amely lassan növekedett benne. A széleken kezdődött, és úgy haladt befelé, hogy végül megtalálta az utat a szívéhez, és megmelengette. Kicsit átfogta magát, és a vállába fojtott egy mosolyt. Belegondolt, az élete mekkora részét, mennyi időt, mennyi energiát pazarolt arra, hogy megpróbáljon nem aggódni, megpróbáljon elfogadni. Látsz most engem, kérdezte Ammától, látod, hogyan fogadom el az egészet? A melegség azonnal alábbhagyott.

Hanufa azt mondta:

– A női segélyhelyen van a Berners Streeten. – Micsoda? – kérdezte Naznín. – A masszázstanfolyam. Akarsz jönni?

– Talán majd máskor – mondta Naznín, kényszerítve magát, hogy felálljon. – Nagyon sok dolgom van.

Hazafelé menet Naznín felismert négy bangla fiút, akik a gyűlés közepe felé jelentek meg. Behajtottak egy ezüstszínű, drágának látszó autóval az udvarra. Az ajtók nyitva voltak, és bömbölt a zene. A motorháztetőre támaszkodtak, kihívásra várva. Majdnem verekedés tört ki, amikor bejöttek a gyűlésre. Néhányan ki akarták dobni őket. Nem az övék ez a hely. Mit keresnek itt? Karim lecsillapította őket, mindent elrendezett, szokás szerint.

Nagy ívben kikerülte az autót meg a fiúkat, és felment a lakáshoz. Razja az ajtó előtt várt. A Union Jack-es felsőjét viselte, és az arca nedves volt. A pulóvere átázott, nadrágja a lábához tapadt.

Naznín odament hozzá. – Mi a baj? – kérdezte, de tudta. Razja megfogta a karját. Arannyal pettyezett és félelemmel kibélelt sötét szem,

menekülő szürke haj, középen felhasadt ajkak, hosszú orr, kiszélesedő orrcimpák. Megfogta Naznín karját, és azt mondta:

– Eladta a bútorokat.

TIZENHATODIK FEJEZET

Miután a férjét megölte a tizenhét fagyasztott tehén, Razja lomtalanította a lakást. Naznín figyelte, ahogy kidobálja a farakásokat, a félig üres festékesdobozokat, a lemészárolt babákat, még az olcsó konzervhalmokat is. Mindent, amit fel tudott emelni, eltávolított. Naznínnak az volt az érzése, hogy legszívesebben a gyerekeket is megfogná, bedobozolná és kidobná. A gyerekek kitértek az útjából. Miután Naznín visszajött a kórházból, semmit nem tudott rendbe tenni, és végül Razja átjött, és elvitte a babaholmikat.

Akkoriban Razja lakása elveszítette telepestábor-jellegét, az ellenséges vidéken felvert átmeneti táborét, ahol minden lehetséges forrást meg kellett szerezni és tartani, és az évek során igazi otthont csinált belőle. Takarékoskodott, és új szőnyegeket vett: az első évben a nappaliba, a következőben az előszobába, és így tovább. Tükröt akasztott a falakra, oldalról megnézte magát, és azt mondta, hogy a tükör felnagyítja a szobákat. Tizenkét hónapja, többévi takarékoskodás után vett egy új, háromrészes ülőgarnitúrát aranybojtos szegéllyel, amely kiemelte a mélyzöld párnákat, és csiklandozta az ember sarkát.

– Mit tettem? – kérdezte Razja. A szoba majdnem csupasz volt. Egy egyszemélyes ágy állt az egyik fal mellett. Ez volt Razja ágya. A földön, derékszögben volt a matrac, amelyen Sefali aludt. Taríkot megtisztelték a hálószobával. Sefali úgy ült egy magányos, magas támlájú faszéken, mint egy hajótörött.

– Te tudtál erről? – kérdezte a lányát, és Naznín tudta, hogy nem először kérdezi, hanem tizedszer vagy huszadszor.

Naznín az ablakpárkánynak támaszkodott. A csontjai elnehezültek, mint akinek alszik a teste. Szeretett volna lefeküdni.

– És a tévé? Razja felnyögött. Megrántotta a pulóvert, ahol a mellére tapadt. – A múlt hónapban szerelőhöz vitte, és a videót is. Az is eltűnt. – Most hol van? Mindketten Sefalira néztek, aki felháborodott. – Nem rejtegetem. – Örökölte Razja hosszú orrát, most hátravetette a fejét, és

végignézett rajta. Razja rágyújtott egy Silk Cutra, és nagyot szippantott belőle. – Előbb el kellett volna vernem, és aztán kifaggatnom. Most megszökött. – Ne aggódj – mondta Sefali. – Visszajön. Visszajön, amikor megint pénz kell.

Tudja, hogy úgyis adsz neki. Razja a lánya felé lendült, de gyorsan visszafogta magát és elfordult. A hamu

leesett a cigaretta végéről, bedörzsölte a szőnyegbe a sarkával. – A drágalátos fiad – mondta Sefali. – Én mit csináltam? – kérdezte Razja.

Naznín kényszerítette magát, hogy felkeljen. Razjához ment, és átölelte a barátnőjét. Sokáig álltak így együtt, aztán Naznín lassan, fokozatosan lazított a szorításán, mintha Razja szó szerint darabokra hullhatna.

Kibontakozott a történet. Sefali kimondta, amit Razja képtelen volt kimondani. A dolog már majdnem két éve folyt. Razja átkozta a szemét, amiért nem vette észre. Volt egy szembesítés Taríkkal, aki mindent bevallott, az egyik pillanatban szégyenkezve, a következőben dacosan. Árult egy kicsit erre-arra, csak egy kis árusítás, ami elég, hogy kifizesse a sajátját. Úgy állította be, mintha ez jó lenne. Eltartja magát. A saját fia kábítószert árul. És Razja még örült, hogy eljár hazulról.

De aztán történt valami. Fiúk jöttek egy másik lakótelepről. Azt mondták, nem árulhatsz itt, átvesszük a terepet. Adót akartak kivetni arra, amit már eladott. Adót vetnek ki rá, mintha ők lennének a kormány. Tarík nem akart zűrt.

– Ezek után azt mondja, nem akar zűrt. Úgyhogy elvitte a tévét és a bútorokat. Razja összedörzsölte a kezét, újra és újra átfordította, mintha le akarna mosni

valamit. – Nem tudom, most mit csináljak. Nem tudom, mit csináljak.

Naznín elkísérte Razját az orvosi rendelőbe. Odafelé menet azt mondta: – Ami Karimot illeti... Razja hallgatott. – Igaz – mondta Naznín. – Úgy van, ahogy gondolod. Razja elfordította a fejét. Elmentek egy autó mellett, amelynek le voltak húzva az

ablakai. Három fiatal bengáli fiú hallgatott valami dühödt zenét, a fejüket előre-hátra ingatták.

– Túl fiatalok, hogy vezessenek – mondta Razja. – Miért ülnek folyton a kocsiban? Miért nem mennek egyszerűen haza?

– Te vagy az egyetlen barátom. Razja ránézett. – Nem kell elmondanod. Csak azért, mert én bajban vagyok, nem kell hogy te is

bajban legyél. Némán mentek tovább.

Azad doktor valahogy elérte, hogy minden szék kényelmetlennek látszódjon. Merev háttal ült, olyan módon, ami egyszerre utalt fizikai és morális egyenességre. Ennek eredményeképpen még kipárnázott, bőr forgószéke is úgy festett, mintha kifejezetten a hús sanyargatására tervezték volna. Most elfordult, és írt valamit az aktába az íróasztalán, aztán visszafordult hozzájuk.

– Le akar szokni? – Nem mutatott meglepetést. Úgy látszott, számított erre. – Hogy le akar-e? – kérdezte Razja. – Honnan tudná, mit akar? Honnan tudhatna

most bármit is? – Ha le akar szokni a kábítószerről, tudok neki segíteni. – Azad doktor lenézett a

lábára. Kicsit eligazgatta, hogy a két cipője orra pontosan egy vonalban legyen. – Segítségért jöttem magához – mondta Razja. – És a másik dolog, hogy senki sem

tudhat róla. – Biztosíthatom: tőlem nem fogják hallani.

Razja felugrott. Fel-alá járkált az irodában, mint akit napokra bezártak, és most menekülési útvonalat keres.

– De már tudják. Mindenki beszél. Érzem. – Üljön le, Ikbál asszony. Kérem, üljön le. Naznín azt gondolta: rendet csinál. Razjától rendetlennek látszik a szoba. Razja állva maradt. Az izzadság rászáradt a ruhájára, amitől halvány, fehér, sós

vonalak keletkeztek a ruhaujjai körül. – Mit beszélnek rólam? – kérdezte Naznínt. – Hadd beszéljenek, ha van rá idejük – mondta Naznín. El tudta képzelni, mit

mondana Nazma. Szorupa persze azt mondaná, amit Nazma. Razja tülkölt, a furcsa hang az orrából jött ki. – Ja, persze, nincs szükségem senkire. Úgy élek, mint az angolok. – Adok neki egy időpontot. Eljöhet egyedül vagy magával. – Azad doktor a

combjára fektette a tenyerét. Minden centimétere pedáns volt. – Meggyógyítja, doktor úr? – Razja odament hozzá, és megérintette a lábát. Az

orvos szemügyre vette a cipője orrát, talán az ujjlenyomatok miatt aggódott. Naznín meglepve látta, hogy a barátnője meghajol. Sok gyerek ment haza nap

mint nap az iskolából, és érintette meg az apja cipőjét. Csanu azt mondta, hogy ez hindu hókuszpókusz.

– A muszlimok senki előtt sem hajolnak meg. Ezt ne felejtsd el, Sáhána. Csak a parasztfélék – a legtöbbje analfabéta – keverik össze ezeket a hindu hókuszpókuszokat. – De Razja egyszerűen nem volt az a meghajolós fajta.

– Akarnia kell a gyógyulást – mondta az orvos. – Akarnia? – kiáltotta Razja. – Mi ez a sok „akarás”? Mi van, ha kábítószerezni

akar a halála napjáig? Mi van, ha meg akarja ölni magát ezekkel a drogokkal? – Menjen és beszéljen vele. Itt csak az idejét vesztegeti. Razja körbeforgatta a fejét, hogy kilazítsa a nyakát. Az orvosra nézett, de már

nem volt mit mondani.

Folytak az előkészületek a melára. Sáhána és Bibi közösen dolgoztak egy óriási mozaikon, amely több szétvágott kukoricapelyhes dobozból készült. Az lesz a háttér a kézművesstand mögött. Bibi egy tompa hegyű ollót használt, ugyanolyan formájút, mint a nyelve hegye, amely mindig előbukkant, amikor vágott valamit. Sáhána a ragasztóval és a művészi érzékével dolgozott, sóhajtozott és fújtatott, és néha még fel is sikoltott, amikor attól félt, hogy elromlik a minta. Azt nem tudták, mit fognak kirakni a standon.

– Az nem esik a mi hatáskörünkbe – mondta Sáhána; úgy beszélt, mint az apja. – Kézművesdolgok – mondta Bibi, készségesen. Csanu a rádiós magnóval babrált. Sikerült becsípnie az ujját. – Aú – mondta. – Ezt használom az ablaktörlőhöz. Reméljük, nem fog esni. Benne volt a Klasszikus Zene Bizottságban. Usztad Alauddín Khánt és Usztad

Ajet Ali Khánt hallgatott, a fejét ingatta, és úgy játszott a pocakján, mint egy duggin. Sáhána bedugta a fülét, és elfintorodott.

– Hogy lettél ilyen kis memszahíb? – kérdezte Csanu.

– Nem én kértem, hogy ideszülessek – mondta Sáhána. Mindketten gyorsan és halkan beszéltek, és Naznínra lestek, attól tartva, hogy rajtakapja őket a veszekedésen.

Csanu kikapcsolta a zenét. – Tudniillik, amit igazán szeretnék, az a Költészeti Bizottság. Mit tudnak erről

azok a fiatal fiúk? Talán szereznek egy-két könyvet, de nincs meg hozzá a hátterük. A költészet, az valami más. Az embernek az anyatejjel kell magába szívnia. – Belefogott egy torokköszörülés-sorozatba.

„Felhők dörögnek az égen, hasukban eső. Szomorúan ülök a folyónál magamban. Kazlakban a kévék, az aratásnak vége, Duzzadt a folyó, és ömlik dühösen. Mióta a rizst learattuk, azóta esik. Egy apró rizsföld, és senki, csak én A kiáradt vizek százfele szétszaladoznak. Árnyékot maszatolnak a hajnali szürke Falucskára a túlsó parton a fák. Az innenső parton rizsföld, senki, csak én.” Csanu kilélegzett és mély levegőt vett, mintha érezné a vizes rizsföldek illatát,

ahol a könyvkupacaival ül. – Az egyszerű élet, tudniillik. Ez az, amit elveszítettünk. – Felélénkült. – De újra

visszaszerzünk. Ha meglesz a dakkai ház, építünk egyet vidéken is. Nem olyan kastélyt, amilyeneket ezek a szilhetiek építenek, csak egy egyszerű kis házat. Valami rusztikusat.

Naznín az asztalnál ült. Mostanában gyakran üldögélt, és úgy tűnt, minél kevesebbet tett-vett, annál kevesebb volt a tennivaló. Néha leült egy gondolattal a fejében – például hogy ki kell tisztítani a hűtőszekrényt -, és azt vette észre, hogy fél óra, egy óra vagy még több is eltelt, és még mindig olyan volt, mintha a gondolat csak épp az imént jutott volna eszébe.

– Persze semmi bajom a Klasszikus Zenei Bizottsággal – ismerte el Csanu. – De amellett fogok érvelni – ugyanis végeztem egy rövid vitakészség-fejlesztő tanfolyamot -, hogy a báulok szintén klasszikus örökségünk részei, bár ők természetesen népzenét énekelnek. Akár arról is szó lehet, hogy felajánljam a saját szerény hangomat hangszernek. – Itt rázendített:

„Az ég tükrében Látom a lelkem. Ó, utak Báulja, Ó, szívem Báulja, Mi tart odakötve A szobád sarkába? Míg a vihar tombol

Roskadt kalyibádban, Az ár az ágyadig ér. Rongyos takaród Vad vizeken úszik, Rejteked leomlik. Ó, utak Báulja, Ó, szívem Báulja, Mi tart odakötve a szobád sarkába?” Az előadás alatt Csanu lehunyva tartotta a szemét. A lányok felálltak, lopva, mint

a macskák, de nem mentek el. Volt valami a dalban, ami ott tartotta őket. Amikor befejezte, Csanu továbbra is lehunyta a szemét, elnyújtva az álmát. Még ekkor sem mentek el. Naznín azt gondolta: mindannyian oda vagyunk kötve a szobánk sarkába. Ez a gondolat a mellén maradt, mint egy szopó csecsemő, a nap hátralevő részében.

2001. augusztus

Betti képe benne volt az újságba a HIV Ártatlanok végett. Ez bánkódást okozott Lavlinak. Ugyanazon az oldalon szintén volt egy kép Safin Ahmedről is. Ismered? Legnagyobb híresség egy Rockzenekarból úgy hívják hogy Májlsz. Lavli azt mondja Betti azt hiszi mostmár roppant híres. Azt is szintén elárulja nekem hogy Bettit a férje nem tartotta vissza a modellkedésbe de a szépségsztenderd Csittagongba nem olyan magas mint máshol az országba és Betti sose is kapott semmilyen munkát egyáltalán.

Azt mondja „Micsináljak? Mind a legjobb Cseritiket lefoglalták.” Körbe járkál hátraveti a fejét azt hinnéd kamerára veszik. Aztán ötlete támad. „El

kell indítanom a saját Cseritimet.” Az ujját szopja és gondolkozik egy ideig. Azt mondja „Anyaként azt hiszem a legjobb volna gyerek Cseritit indítani.”

Betti nem anya még. Lavli azt mondja nekem Cseritit csinál a gyerekmunkások megszüntetésére. Melyikeket fogja megszüntetni kérdem én tőle. Ő azt mondja mindet. A cselédlányt a szomszédba? ezt kérdezem tőle. Meglepődöttnek látszik. De igazán ő olyan nekik mint a lányuk. A fiúkat a tetőn akik most az ereszt javítják leveleket söpörnek? Kicsit mérgesnek látszik. Az más azt mondja. Melyikek azok? A fiú aki idejön és vajat árul? Lavli azt mondja most sikálod azt a padlót vagy se.

Valami túlságosan bántja Lavlit. Ahelyett hogy heverne meg magazint nézegetne körbe és körbe járkál. Zaid azt mondja csak tartsd távol a konyhámtól. De mindenhol körbemászkál. Egyik nap segítek neki öltözködni és a tükörbe néz és nagyotnagyot sóhajt. „Bár ne lennék szép. Bárcsak ne lenne ez a sok szépségem és semmi dolgom ne lenne vele. Bár olyan egyszerű lennék mint te.”

A sofőr dudál és ő elmegy és elviszi a gyerekeket vendégségbe. Mikor elment körbejárkálok a házba mint ő. Aztán bemegyek a vendégszobába lehúzom az ágyneműt. Ahelyett hogy kimennék beszállok az ágyba. Micsoda ágy az! Az ágynemű mind fehér vászon sima és ropogós. Fehér csipke a párnákon. Soksok párna. A matrac úgy ölel mint egy szerető. Pár pillanatig úgy érzem elalszok de mikor lecsukom a szemeimet annyi minden jut eszembe amit olyan sokáig kizártam a fejemből.

Felkelek bemegyek az úri hálószobába. Az asztalához ülök és odatartom az arcom a tükörbe. Idegen arcnak látszik nekem. Fogom a kefét. Megfésülöm a hajam. Fogom a krémet. Bekrémezem az arcom. Fogom a szénrudacskát. Befeketézem a szemeimet. Fogom a fülbevalót. Feldíszítem a füleim. Aztán érzem valaki figyel. Zaid odalopózott de most csöndbe marad. Rámnéz és ismerem ezt a nézést.

Nővérkém mit mondjak? Úgy van ahogy a költő mondja. Szívem vágyát nem szívlelem. Hogy oldhatnám föl ezt? A választ nem lelem.

Bizonyos napokon Naznín annyira fáradt volt, hogy visszafeküdt az ágyba, és a

nappalok rövidek, az éjszakák pedig hosszúak voltak. – Lábadozik – mondta ezeken a napokon Csanu. Más napokon tele volt egyfajta

törékeny erővel, és csípős szavakat zúdított a gyerekeire és a férjére. – Nem szabad túlzásba vinnie – mondta ezeken a napokon Csanu.

– Meg fogok szökni – nyögte Sáhána. – Ha megpróbál felvinni egy repülőre, megharapom a kezét és elszaladok.

– Akkor jobb, ha a tornacipődet veszed fel – mondta Naznín. Bibinek pedig, aki leesett állal figyelt, azt mondta: – A nagyanyád is egy szent volt.

Amikor a lányoknak megint elkezdődött a tanítás, Karim eljött délután. A szakálla sűrű lett.

– A férjem nemsokára hazajön – mondta neki Naznín. Amikor elment, Naznín órákig feküdt a beszennyezett lepedőn, és beszívta a fiú illatát. Amikor mélyre zuhantál, mondta magának, az fáj, ha úgy teszel, mintha magasan lennél. Becsavarta magát az ágyneműbe, és amikor a lányok hazajöttek az iskolából, így találtak rá.

Csanu vett neki egy elefántcsont fésűt. Vett egy vég lila selymet ezüstszálas szegéllyel. Naznín azt mondta neki, hogy vigye vissza. Csanu talált egy romantikus bengáli regényt, felolvasta neki az ágyban, és a közbevetéseit oldalanként háromra vagy négyre csökkentette. Naznín azt mondta neki, hogy térjen vissza a saját könyveihez. Egyik este Csanu az újságot böngészte, és felfedezte, hogy a másik csatornán jégtáncot adnak.

– Az anyátok nagy rajongója – magyarázta Sáhánának. – Fiatalabb korában azt fontolgatta, hogy maga is elkezdi. – A lányok tudták, hogy viccel, de nem mertek nevetni. Helyet csináltak a szófán, és megveregették a párnát, hogy üljön oda. Naznín nézte a párt a tévé képernyőjén: műmosolyok, festett arcok, a szabadság tébolyult illúziója, ahogy a körülkerített helyükön száguldoznak. Kapcsoljátok ki, mondta.

Eljött Iszlám asszony, Ralgex spray szagát és önsajnálatot árasztott. – Fogja – mondta Naznín, és tízfontosokat gyömöszölt a kezébe. – Vegye el mind.

Az igazak elnyerik jutalmukat. – De összezsugorodott egy kicsit a kemény, fekete szempár pillantása alatt.

Megint az ablakban kezdett álldogálni, mint azokban az első hónapokban, amikor Londonba jött, amikor még ki lehetett nézni a halott fű és a beton fölött, és nem látni mást, mint jáde-zöld földeket, és képtelenség volt elképzelni, hogy az évek majd kiradírozzák őket. Most csak a lakásokat látta, az egymásra zsúfolt emberhalmokat, egy hatalmas emberi szemétdombot, ahogy egy rosszindulatú

égcsík alatt rohad, amely túl kicsi, hogy ez a sok lélek lássa magát benne. Leengedte a hálófüggönyt, és a fiúk csoportjait nézte, akik végtelen körökben autóztak a lakótelep körül, olyan helyeken is, ahová kocsival nem volna szabad bemenni. Voltak arcok, amelyeket nem ismert. Kiszálltak az autójukból, és odamentek más kocsikhoz. Négyes és ötös csoportokba rendeződtek, aztán visszaültek az autójukba. Az erőszak aurája vette őket körül, mint a modor, jó vagy rossz, anélkül, hogy valaha kimutatták volna. Néha látta Taríkot. Lehajtott fejjel járt, és nem szállt be a kocsikba.

Razja átjött és elüldögélt nála. – Azt mondja, legyek hálás. Nem vette el a menyasszonyi arany ékszeremet. – Volt már az orvosnál? Razja összeszorította a két lábát, és megfeszítette a hátát. Suttogva szólalt meg. – Ha a fiú nem akarja abbahagyni a drogozást, az ő döntése. – Rosszul utánozta.

Cigarettára gyújtott, és két füstszalag lógott le az orrcimpáiról. – Az orvos az angol kórságban szenved – mondta. – Ha be kell zárnom a szobájába, akkor azt fogom tenni.

Feszülten dohányzott, alig vette el a szájától a cigarettát a slukkok között. – Láttam a fiút, a közvetítőt. Jött le a lépcsőn. Ismerős forróság lángolt fel Naznín tarkóján. Felkúszott az arcára, és lezúdult a

gerincén. – Igen – mondta -, itt volt. – És bizsergette a szégyen, a lélek zsibongása, amely

megint feléledt egy csalárd álom után. Lassan visszatért belé az érzés, mint amikor újra beindul a vérkeringés. A

félelem, amely nem tudta keresztülrágni magát a depressziója takaróján, megint falni és emészteni kezdte. Egy örökkévalóság a pokolban, mondta magának. Ez már biztos. Ebből nem merített vigaszt. Nincs ott egy élet, amit előbb végig kell élni? Arra gondolt, hogy gorombán bánt a gyerekekkel, és addig kényeztette őket, amíg már Bibi is elhúzódott. Csanu tyúkszemei elburjánoztak. Naznín nyiszatolt és kapart. Csanu lábkörmei már a lábujjai fölé görbültek. Naznín levágta. Csanu azt mondta, jobban érzi magát, és az orrszőreit is odakínálta egy kis igazításra.

Rájött, hogy az a kis pénz, amit azért tett félre, hogy elküldje Haszinának, elment a részletekre Iszlám asszonynak. Visszatért a varrnivalójához, és addig dolgozott, amíg a szeme már könnyben úszott. Csanu azt mondta, kitalál valamit Haszinának, de soha többé nem hozta szóba. Haszina az összes többi terve sorsára jutott. Naznín a munkája fölé hajolt, arra a pillanatra minden figyelmét lekötötte egy gomblyuk. Csanu úgy robbant be az ajtón, mintha leszedné a sarokvasról. Ez a férfi, aki nem ült, ha fekhetett, nem állt, ha támaszkodhatott, most gyorsabban mozgott, mint azt Naznín valaha is tapasztalta.

– Gyorsan! Siess! – kiáltja Csanu. – Kapcsold be a tévét! Körberohangál a szobában, keresi a távirányítót, többször elmegy a tévé mellett. Végül bekapcsolja úgy, hogy megnyomja a gombot a képernyő alatt.

– Jaj istenem – mondja. – Megőrült a világ. Naznín a képernyőre pillant. A tévé egy magas épületet mutat kék ég előtt. A

férjére néz. – Ez a téboly kezdete – mondja Csanu. Úgy kapaszkodik a pocakjába, mintha

attól félne, hogy valaki ellopja.

Naznín közelebb megy. Vastag fekete füstgomoly lóg a torony mellett. Túl súlyosnak látszik ahhoz, hogy csak úgy ott lógjon. Egy repülőgép jön lassított felvételen a képernyő sarkából. Mintha az épületek magasságában repülne. Naznín arra gondol, hogy folytatnia kéne a munkát.

– Úristen! – kiáltja Csanu. Naznín leül a szófára, keze a fényes folton, ahol Csanu hajolaja összekeveredett a

kárpittal. A jelenet megismétlődik. Csanu guggol, pocakja a térde között, és a karja mindkettőt átfogja. A televízió rabul ejtette. Ide-oda imbolyog a félelemmel telt izgalom állapotában.

A repülőgép újra jön. A televízió újra és újra mutatja. Naznín előrehajol, erőlködik, hogy megértse. A szófa szélére húzódik. A szavak

és mondatok ismétlődnek, lassan felfogja. Csanu a kezével eltakarja az arcát, és az ujjai közül les ki. Naznín észreveszi, hogy annyira előrehajolt, hogy kétrét görnyedt. Kiegyenesedik. Azt hiszi, hogy megértette, de azt is gondolja, hogy biztosan téved.

A kép vált. – A Pentagon – mondja Csanu. – Tudod, mi ez? Ez a Pentagon. A repülő jön, újra és újra. Naznín és Csanu a bűvöletébe esik. Most füstöt látnak: egy füsttornyot, amely összeomlik. Naznín és Csanu feláll.

Állva maradnak, miközben másodszor, harmadszor is végignézik. A kép egyszerre megbabonázó és befogadhatatlan; minél többször mutatják, annál homályosabbá válik, amíg Naznín már úgy érzi, fel kell ráznia magát a transzból. Csanu tornáztatja a vállát, előrenyújtja a két karját, és köröz velük. Nagyot fúj. Nem szól semmit.

Amikor kopognak, Csanu mintha nem hallaná. Naznín beengedi Nazmát, és megkéri, hogy üljön le.

– Nem maradhatok – mondja Nazma, és megáll a szoba közepén. – A férjem unokatestvérének a sógora New Yorkba ment. – Egy kis csend után hozzáteszi: – De most Bostonban van.

Nazmát a gömbölyűség határozza meg. Nem csak a feje gömb alakú. Egy sor gömbből áll, némelyik nagyobb, mint a többi, egyik sem kicsi. Még a karja is körkörös, mint azok a karok, amelyeket Bibi a hóembereknek rajzol.

Naznín a szomszédja válla fölött a képernyőre néz. – Egyébként – mondja Nazma, mintha Naznín tartóztatná. – Egyébként azért

jöttem, hogy megkérdezzem, vigyáznál-e a gyerekekre holnap iskola után. Naznín megígéri. Kifelé menet Nazma végigsimít kezével a varrógépen. – Még mindig kapsz bőven? A csillogó szemétől Naznín gyomra bukfencet hány. Hazajönnek a gyerekek, és mind együtt nézik. Nehéz folyton a tévét nézni, és

lehetetlen másfelé nézni. Sáhána kérdezősködni kezd, de Csanu csapkod a kezével, hogy maradjanak csöndben. Megint felvette a guggoló testtartást, amely részben tiszteletadás, részben legyőzetés. A lányok Naznín mellett ülnek kétfelől, ők is megbabonázva.

A szobában besötétedik, és senki sem moccan. – Majd meglátjátok, mi lesz most – mondja Csanu. Sáhána lerúgja a cipőjét, és

visszatelepszik a szófára. Bibi egy hajfürtöt az ujjára teker, egy másik fürtöt pedig a szájába vesz. Naznín úgy érzi, mintha túléltek volna valamit együtt, egy családként. Kimegy a konyhába, hogy megmelegítsen egy kis dhált, és vizet forral a rizshez.

Felkapcsolja a villanyt, és egy pillanatra a szeme elé kapja a kezét. Amikor visszamegy a nappaliba, valami újat lehet látni. Egy kicsi alak hajol ki egy ablakon: nagyon magasan, talán a századik emeleten a levegőben; kinyúl, és nem lehet megmenteni. Egy másik alak kiugrik, és ebben a pillanatban úgy tűnik Naznínnak, hogy a remény és a kétségbeesés semmit sem ér a világgal szemben, és azzal, amit tartogat, amit tartogat az emberek számára.

Aznap éjijei Gouripurról álmodik. A falu szélén áll, és elnéz a fénnyel oltott földekre, a távolban mozgó fekete pöttyökre: férfiak, akik teszik azt a keveset, amit tudnak.

Egy csipetnyi a New York-i porból átkelt az óceán fölött, és leszállt a Dogwood lakótelepre. Szorupa lánya volt az első, de nem az egyetlen. Miközben ment az utcán, a főiskola felé, letépték a hidzsábját. Razja a Union Jack-es pulóverét viselte, és leköpték.

– Most meglátjátok, mi lesz – mondta Csanu. – Visszavágás. – Az újságokba temetkezett, morogni és dünnyögni kezdett. Már nem a közönségéhez beszélt.

Naznín elment ghít és csapatilisztet venni. Négy férfi hajolt a pultra, olyan közelről böngésztek egy újságot, hogy Naznín szinte azt várta, nyomdafestékes lesz a szemük fehérje.

– Ez nagyon komoly dolog – mondta a legidősebb, és a többiek is komoran néztek.

Naznín azt gondolta, a férjemnek ide kéne jönnie és beszélgetni ezekkel a férfiakkal. Túlságosan egyedül van a gondolataival.

Az öregember végigsimította az újságot az ujja hegyével, mintha így olvasná. – A sztrájkot a következő hónap vége felé tervezik. Mindenki a fogát szívta. – Mit tehetünk, mi boltosok? – Ki vagyunk szolgáltatva nekik. – Igen, ha nem viszik el a szemetet, az egész Brick Lane úgy bűzlik majd, mint

egy elefánt segge. De Csanu semmit nem gondolt a kukások sztrájkjáról... Sokáig dolgozott, és az

idő többi részét azzal töltötte, hogy a híreket nézte vagy az újságokban az Afganisztán ellen tervezett légi csapásról olvasott.

– Ideje mennünk – mondta csak úgy maga elé, és feltolta a hasát, felvértezve magát a cselekvésre. – Bármelyik nap, bármelyik pillanatban véget érhet az élet. Elég volt a tervezgetésből.

Egyik nap számolgatni kezdte a pénzt. Egy halom bankjegyet tartott a kezében, és sokáig pislogott rá.

– Asszony-asszony – mondta -, egy feleség semmit nem hallgat el a férje elől. Naznín futólag megsimogatta a fejét. Két hajszál a kezében maradt. Kiment a

konyhába, a mosogató alatti szekrényhez, és kinyitotta a Tupperware dobozt. – Már csak egész kevés kell – mondta Csanu. – Annyi elég lesz, és annál többre

nem is lesz szükségünk. Odahívta a lányokat, és Sáhánában hirtelen mély érdeklődés ébredt a szőnyeg

iránt. Bibi ökölbe szorította a kezét, annyira figyelt.

– Időről időre próbáltam nektek tanítani itt-ott valamicskét. – Sáhána felnyögött. Csanu elengedte a füle mellett. – Lehet, hogy semmire sem emlékeztek. Nem baj. Ne törődjetek vele. – Az arca, vette észre Naznín, szokatlanul nyugodt volt. – De most olyasmit tanítok nektek, amit még ha akartok sem fogtok elfelejteni. – Egy pillanatra szünetet tartott, és Naznín azt hitte, majd megköszörüli a torkát. De a torka már tiszta volt. – Volt egyszer egy festő Mimenszinghben. Úgy hívták, hogy Zajnul Ábedin. A munkáit az egész világon bemutatták, és sok rangos elismerést kapott. Nos, ez a férfi nem virágokkal teli vázákat festett, vagy előkelők arcképeit. A témája az egyszerű bangladesi nép volt. Olyannak mutatta meg az életet, amilyen volt. És megmutatta a halált is. Ahogy volt.

Sáhána felemelte a fejét. Az új farmerja volt rajta. Csanu már nem tiltakozott a régi farmer szűk volta miatt. Az újnak bővebb volt a szára, mint két rizseszsák, és Sáhána levágta a végét, és addig nyüstölte, amíg pontosan a megfelelő módon kezdett rojtosodni.

Csanu folytatta. – Ez a művész, Ábedin, lefestette az éhínséget, amely 1942-ben és ’43-ban sújtotta

az országunkat. Ezek a híres festmények ma a dakkai múzeumban lógnak. Majd elviszlek benneteket, hogy megnézzük. Az éhínség idején volt élet és volt halál. A bangladesi emberek meghaltak, a varjak és a keselyűk pedig éltek. Ábedin az egészet megmutatja: a gyereket, aki ahhoz is gyenge, hogy járjon vagy akár a másszon, és a kövér, fekete varjakat – hogy milyen türelmesen várakoznak a gyerek mellett a következő lakomára.

Így történt. Hárommillió ember halt éhen. El tudjátok képzelni? Nem tudjátok. És azt el tudjátok képzelni, hogy miközben a varjak és a keselyűk lecsupaszították a csontjainkat, az angolok, az uraink, gabonát exportáltak az országból? Ez olyasmi, amit nem tudtok elképzelni, de most, hogy tudjátok, soha el nem felejtitek.

Csanu mélyeket lélegzett, de az arca nyugodt maradt. – Ennyi – mondta. – Nagyon hamar eljön az idő, hogy útra keljünk.

Csanu mindennap megszámolta a pénzt. Az arca lefogyott. – Szerelemből dolgozol órákig azzal a tűvel? Nem lehet pénzt keresni ezen az

átkozott helyen? Naznín lehajtotta a fejét. – Itt van. Itt van még egy kicsi. Csanu megnézte. Nem volt sok. – Majd beszélek vele. – Ne! Csanu a tekintetével felkavarta a csendet. A csend kiadta a gőzeit, és Naznín

szaporán vette a levegőt. – Kivel? – kérdezte Csanu. – Kivel nem akarod, hogy beszéljek? – Senkivel. Majd én beszélek... senkivel. Nincs senki, akivel nem kéne beszélned. – Akkor beszélek vele. – Majd én elintézem. – Mit intézel el? – Beszélek vele. – Kivel?

– Miért csinálod ezt? Csanu vállat vont. – Én? Mit csinálok én? – Egyik ujját az állához dörzsölte. Sokáig nézett valahová,

befelé inkább, mint önmagán kívülre. – Kérj legalább ötven százalékkal többet. Magyarázd el, hogy csak rövid ideig lesz így. Mondd meg neki, a férjed mondta, hogy kérd meg, és mondd meg neki, az a szerencséd, hogy a férjed művelt ember.

Egyik este azt mondta: – A gyerekek bármihez tudnak alkalmazkodni. A hely lényegtelen. Majd

kialakítják a saját helyüket az adott helyen belül. – Sáhána gyorsan nő – mondta Naznín. Csanu elmélkedett ezen egy ideig. – Túl hamar érik, túl hamar rohad el. Törökülésben ült az ágy közepén, sárga atlétatrikóban és kék kockás lungiban.

Naznín, hálóingben, az ágy végében ült és fésülködött. A tükörből nézte a férjét. Látta magát, ahogy a férfi nézi, és nem volt kezdete se vége annak, hogy így együtt vannak. A kefe lesiklott a haja egyenes, fekete szálain. A homloka a szokásosnál súlyosabbnak látszott, és megpróbálta előretolni az állát, hogy ellensúlyozza.

A férjén töprengett. Annyi éven át beszélt a hazamenetelről. És most belehergeli magát, hogy tényleg megtegye. A történelemórák: végső soron mégsem a múltról szóltak.

– Szerinted jól meglesznek? – kérdezte Csanu. – Isten tudja. Csanu arca eltorzult, és Naznín egy pillanatra azt hitte, hogy reagál, aztán látta,

hogy a fájdalom torzította el. – Mi az? – Megint kiújul a fekély. Naznín erősen fésülte a haját jobb felől. Csanu nézte. – Ez a helyes döntés – mondta. Naznín letette a kefét. A haja az arcába hullott.

Sűrű volt és dús, mint a melasz, és belemártotta az ujjait. Az ajka szétnyílt, és a tükörben egy férfit látott, aki egy nőt néz. A nő arca lágy volt és tele gyengéd hajlatokkal, és bár nem volt szép, volt benne valami, amitől egy férfi tovább nézte.

– Örülsz, hogy megyünk? – mosolygott Csanu. Ettől szomorúnak látszott. – Ha ez Isten akarata. Csanu odamászott az ágyon. Fél kezét Naznín derekára tette. Naznín érezte a

hajolaja és a dezodorja illatát, magába szívta a keze melegét. A fejük fölött lehúztak egy vécét, egy ajtó nyílt és csukódott, és ágyrugók nyikorogtak.

– De akarod, nem? – Csanu a vállára tette az állát. Naznín haja függönyt vont az arcuk közé.

Azt gondolta: Dakkában is így ülnénk? Egy ilyen szobában? És így ülnénk, és ugyanilyen érzés lenne, és minden ugyanilyen lenne, csak egy másik helyen?

Csanu felemelte a fejét a válláról. – Hát persze hogy menni akarsz. – Megint elmosolyodott. – Miféle nővér lennél,

ha nem akarnál? Hát persze hogy menni akarsz.

A projektek leálltak. Csak egy projekt maradt, ami azt jelentette, hogy semmiféle felesleges kiadást nem lehetett megengedni. Nincs több kütyü a számítógéphez vagy

az autóhoz. Még a könyvekre fordított kiadásokat is megnyirbálták. Csanu hosszú órákon át vezetett, és mire hazajött, túl fáradt volt, hogy a hátsó ülésen utazó tudatlanfélékről beszéljen. És túl fáradt volt, vagy a fekélye túlságosan zavarta abban, hogy élvezze az étkezéseket. Állva evett egy tál kukoricapelyhet, vagy kenyeret, amelyet kockákban vágott le, mintha egy karéjt leszelni túl nagy erőfeszítést igényelne.

– Várj egy kicsit, amíg megmelegítem a bhádzsit – mondta Naznín. De nem tudta rávenni.

Csanu állandóan viselte az övtáskát, amelyet a turistafelszerelés részeként vásárolt, és az volt az utolsó, amit este levett. Az összes pénzt abban kellett tartani, és Naznín csak gondos körültekintés után nyithatott ajtót. Kétszer hallotta Iszlám asszonyt, ahogy éles szavakkal ostromolja a lépcsőházból. Naznín az előszobában állt, hátát a falnak nyomta.

Némi csend után Iszlám asszony megint rákezdte, a beteg hangján. – Csak egy kis pohárka vízért könyörgök. Egy öregasszonynak, aki olyan sok

lépcsőt megmászott, hogy meglátogassa egy barátnőjét. Naznín a hámló vakolatot nézte. – Tudom, hogy ott vagy. Aztán megint csend lett. Egyszer, egy dupla műszak után Csanu hazajött egyik délután, amikor Karim a

számítógépénél ült. – Szalám alajkum – mondta Karim. Ásított, és megdörzsölte a szemét a képernyő

előtt töltött hosszú idő után. – Alajkum aszalám. Csanu letette a kulcsait a vitrinre. Lógott a karja, ahogy állt. Felcsúszott a

nadrágja, és kilátszott a zoknija: az egyik szürke, a másik fekete. Karim nyújtózkodott. Néhány másodpercig a képernyőt nézte, de aztán megint

ásítozni kezdett, mintha egyszerűen lehetetlen lenne túlhangsúlyozni, mennyire fáradt és laza. Naznín vászonszáriján keresztül a combjába vájta a körmeit. Ha elég mélyre vájja, fel tud sikoltani, és szétrepeszti a szobát. De nem jött ki hang a torkán.

Csanu kicipzározta az anorákját, és levette. A kapucnijánál fogva tartotta, és úgy nézett rá, mintha fogalma sem lenne, mi az. Aztán elengedte, és az leesett a földre, elrejtve a cipőjét és a szürke zokniját.

– Érdekes? – kérdezte. Karim nem sietett a válasszal. Először megvakarta a fülét, aztán megropogtatta

az ujjait. – Igen, testvérem. Iszlám honlap. – Eltakarta a száját egy újabb ásítás miatt. –

Remélem, nem bánja. – Miért bánnám? Karim vállat vont. A körmeit vizsgálgatta. – Amikor olyan fiatal voltam, mint maga, tudja, mi akartam lenni? Angol

köztisztviselő. Végig akartam csinálni az összes vizsgát, és a Legmenőbb, Legtöbbet Kereső Osztályvezető akartam lenni, a Kurva Miniszterelnök Államtitkára, Minisztere, a Kurva Jobbkeze. – Naznín most először látta, hogy az arca is képes ugyanolyan komollyá válni, mint a szeme. Összeállt az arca. – Semmi okát nem láttam, hogy miért is ne. Ez az igazság. Minden lehetséges.

Karim lába fel-alá mozgott, egy láthatatlan pumpát járatva. – Minden lehetséges, tehát minden, amit akartam, szintén lehetséges volt –

folytatta Csanu. – De mi a helyzet az összes többi lehetőséggel? Azokkal, amelyeket fiatal korunkban meg se látunk, de mindvégig ott vannak. Egy napon felébredsz, és azt mondod magadnak: Nem ezt akartam. És aztán sok időt töltesz azzal, hogy eltöprengj: vagy mégis?

– Én tudom, mit akarok – mondta Karim. Csanura bámult, de Csanu mintha megfeledkezett volna róla.

Csanu fogta a kabátját és a kulcsát. A kulcsokat a zsebébe tette, és megcsörgette. – Tudom, mit akarok – mondta Karim. – Az az érdekes az öregedéssel – mondta Csanu -, hogy már nem kell hogy

minden lehetséges legyen, csak az, hogy néhány dologban biztosak lehessünk. Felvette az anorákját, és bár nem volt hová menni, elment.

A melát lemondták. Karim azt mondta: – Rosszul venné ki magát. Gondolj bele. Az amerikai elnök a keresztes

hadjáratára készül. Mi pedig bulizni akarunk? Ez nem megy. A lányok fel voltak dúlva. Csanu olyan filozofikus nyugalommal fogadta a hírt,

hogy filozofálni se volt kedve róla. Mindenesetre már nem énekelt. Már nem is dudorászott. Sáhána először azt mondta:

– Hál’ istennek végre eldugult. Úgy egy hét után azt kérdezte: – Nem beteg, vagy ilyesmi? Végül azt kérdezte: – Tényleg ez lesz, ugye? El fog rabolni minket.

Csanu a padlón ült, újságot olvasott. Sáhána önszántából odament hozzá. – Akarod, hogy lapozzak? – Okos kislány vagy. Menj tanulni. – Abba, mennyi pénzed van most? Csanu tovább olvasott. – Mert arra gondoltam, hogy ha engem itt hagynál, engem és Bibit, ha ő is akarja,

akkor nem kell annyi pénzt félretenni. És minket örökbe fogadhatnának, vagy vigyázhatna ránk valaki. Igazából magunkról is tudnánk gondoskodni.

Csanu nem nézett fel. – Azt akarod, hogy megverjelek? Sáhána elfintorodott. A levegőt karmolászta. – Igen! – kiabálta. – Igen. – Hát nem foglak megverni – mondta Csanu halkan. – És nem is hagylak itt. Gyomortablettákat rágott, egy egész csomaggal egyszerre, de így is kínozta a

gyomra. – Menj el az orvoshoz – mondta Naznín mindennap. – Ez csak tünet – mondta Csanu. – Az okot kell megszüntetnem. Bibi igyekezett felkelteni az apja érdeklődését a tankönyvei iránt. – Jó – mondta az -, tanulj. – Megveregette a kislány fejét, vigyázva, mintha

krétából lenne. – Abba, akarod, hogy járkáljak a hátadon?

A lányok utáltak az apjuk hátán járkálni. Sáhána azonnal megtagadta, és inkább kockáztatta a verést; Bibi pedig akkora élvezettel járkált a barázdált húson, mint aki friss tehénlepénybe lépett.

– A hátamon? – kérdezte Csanu. – Nem. – Mintha nem is lenne ilyesmije. Aztán Csanu vásárolt valamit. Letette a szófára, és ők mindannyian felsorakoztak

elé. Bibi előrehajolt, hogy megérintse, hogy ellenőrizze, valódi. Sáhána lehunyta a szemét, és a szája némán mozgott. Csanu kicipzározta, és felemelte a fedelét.

– Akár kezdhetünk is csomagolni. Nem volt valami különleges bőrönd: fényes fekete nejlon, két szíj ezüstcsattal,

mintha egy pár olcsó esőkabátot varrtak volna egy keretre. Naznín elképedt. Hogy Csanu vett egy bőröndöt, az önmagában még nem volt meglepő. Minden projektjéhez kellettek felszerelések. De ez a mostani valami más volt. Csanu nem tartott beszédet. Nem köszörülte meg a torkát. Nem kezdett beszélni a terveiről, a dakkai házról, vagy a vidéki tanyáról. Nem esett szó parasztfélékről és tudatlanfélékről. Az emigránstragédiáról, a kultúrák összecsapásáról és a történelem tanulságairól sem. Nem volt éneklés, nem volt dudorászás, egyetlen közmondás sem a láthatáron.

Naznín azt gondolta: Meg fog történni. Elmegyünk Bangladesbe.

Karim új divat szerint öltözködött. Az aranylánc eltűnt; a farmer, az ingek és a tornacipő szintén. Néhány szülő azt mondta a gyerekének, hogy hagyja otthon a fejkendőjét. Karim pandzsábi padzsamát vett fel és kerek sapkát. Ujjatlan báránybőr bekecset hordott és nagy bakancsot, amelyben a fűzőt felül nem kötötte meg. A báránybőr bekecs és a bakancs drága volt. Naznín látta, hogy végigsimítja az ujjaival a címkéket. Amikor levette a kabátot, óvatosan tette le. A bakancsot épp a megfelelő módon kellett befűzetlenül hagyni: nem túl magasan és nem is túl alacsonyan. Naznín érezte, Karim nem akarja, hogy szóba hozza az új viseletét. A dolog vagy túl triviális, vagy túl fontos volt ahhoz, hogy megvitassák.

Volt egy napszámos, aki Naznín apjának a földjén dolgozott; Arzúnak hívták. A nevén kívül nagyon kevés tulajdona volt. Volt keze és lába, a földművesmunkától olyan erős, mint a juta, és volt két lungija és két mellénye. Ha hideg volt, felvette mind a két mellényt, és egy kivágott zsákot.

Egyszer Arzú nagy felbolydulást okozott. Vörös gyapjúkabátban jelent meg, két rávarrt zseb volt rajta elöl, és négy rézgomb. Senki sem értette.

– Hé, Arzú! Beállsz a cirkuszba? – Gyorsan, mindenki meneküljön! Itt a rendőrnyomozó! – A nadrág jövőre jön, mi, Arzú? Arzú méltóságteljes volt. Lassabban járt, mint azelőtt, hogy mindenki

megcsodálhassa a kabátot. És az orrát feltartva szimatolt. – Valami van a levegőben. Ki gondolta volna, hogy az irigység ennyire büdös? Úgy tudták, sosem vette le a kabátot. A földeken is viselte, és rászáradt a sár.

Rászokott, hogy járás közben piszokdarabkákat szedegessen le róla, és állandóan simogatta a kabátot.

A faluban az embereknek önmagukat kellett szórakoztatniuk. – Manapság egy férfinak nincs szüksége feleségre a szeretkezéshez. Elég egy szép

kabát.

– Ó, maharadzsa! Szahíb! Nem látod, hogy szűkölködünk? Mi pár százezer taka egy olyan férfinak, mint te?

Arzú egyikkel sem törődött, de úgy járt, mint akinek sürgős dolga van, és Naznínnak úgy tűnt, szökni próbál a kabát elől.

Eljött a béréért. Abba szemügyre vette a mellényét, a göcsös vállát. – Mi történt? Útonállók? A munkás lehajtotta a fejét, és gyászos képet vágott. – Ha valaki el akarná venni a kabátomat, előbb meg kéne ölnie. De végeztem

ezzel a kabáttal. Csak baj volt vele. – A bőre olyan sötét volt, mint a datolya, és csak a szeme fehérje nem volt poros. A szeme most elkerekedett. – Azt gondolná az ember, hogy a ruha csak ruha. De igazából nem az. Egy ilyen helyen komoly dolog.

Naznín nem tudott a varrásra figyelni. Karim fejét nézte hátulról, a nyaka által kirajzolt erős vonalakat. Ha leírná Haszinának, mit szólna hozzá?

Hogy még ha tudod is, hogy nem így van, a végén még elhinnéd, hogy valami olyasmit mondtál, ami megváltoztathatja az életét.

Azt mondaná, hogy nagyon sok mindent tud. Csanu is sok mindent tudott, de az csak zavarba hozta. Ha a tudás étel, akkor

miközben Karim megerősödött attól, amit magához vett, Csanu csak felfúvódott, gyomorrontást kapott és fájt neki. Karim azt az érzést keltette az emberben...

A gondolatai közt kutatva visszautasított minden szót, ami eszébe jutott. Hogy értethetné meg Haszinával? Visszakalandozott a faluba.

Tamizuddín Mizra Hákk volt a gouripuri borbély. Egy mohos kérgű aszvatafa árnyékában állította fel a boltját, három-négy ülőkével, két vödörrel, különleges szappanokkal és olajokkal, rövid, kardszerű borotvákkal és csillogó ollókkal, mérföldekre a legtisztább és legfényesebb tárgyakkal. Vagy fél méterrel hátrébb bambusz nőtt, mint egy élő fal, kijelölte és hivatalos minőséggel ruházta fel a helyet. Ha le kellett írni valakinek Tamizuddín Mizra Hákkot, aki nem ismerte, mégis meg akarta találni egy csoport férfi között, egyszerűen azt mondták neki, hogy keresse a legfontosabb embert a helyiségben. Elkerülhetetlenül a borbély felé mozdultak. Mert minden gouripuri férfi közül, ha a külső alapján választanának királyt, a borbély lett volna az, akit megkoronáznak. Ez nem azon múlott, hogy „jóképű” vagy „szép”. Tamizuddín Mizra Hákknak egyszerűen fontos arca volt. Még a munka – pedig egy borbély státusa nem túl magas – sem alacsonyította le. Pusztán az arca alapján azt gondolta volna az ember, hogy erre a befolyásos férfiúra hirtelen nehéz idők köszöntöttek, vagy egyszerűen csak szerepet játszik. Talán ez a tulajdonsága alakította ki azt a szabályt, hogy mindig mindenki Tamizuddín Mizra Hákknak szólította. Semmilyen módon sem volt lehetséges rövidíteni a nevét, és bár az volt a szokás, hogy az emberek a tisztelet jeleként Nagybátyámnak vagy Bátyámnak, vagy valami más kitalált rokonnak szólították egymást, ebben az esetben ezt nem nézték volna jó szemmel.

Még a felesége is, amikor eljött érte, azt mondta: – Tamizuddín Mizra Hákk, volnál szíves hazavonszolni a nyomorult seggedet? Naznín és Haszina nagyon szerettek a borbélyüzlet közelében játszani. Amikor

egy vendég arca eltűnt a fehér szappan felhőjében, izgalmas volt figyelni, ahogy a borotva a torok és az arc fölött röpköd, és nézni, ahogy alatta a bőr újnak és

érintetlennek látszik. Amikor a borbély nagy, csattanó hanggal feltette az arcvizet, Naznín úgy érezte, hogy a saját bőre bizsereg az érintéstől.

De a borbélyüzletben az értesülés volt a legjobb. Ha az ember meg akart tudni valakiről valamit, a lehető legjobb elgondolás az volt, ha az aszvatafa körül lézengett. Nem túl közel, mert a férfiak olyan könnyen elhessegették a gyerekeket az útjukból, mint a kacsákat. De nem is túl messze.

Végül, így vagy úgy – sok egyéb között – az ember hozzájutott az értesüléshez. Mert ebben a nagyszerű intézményben minden témát megvitattak a nap alatt, és néhány olyat is, ami fölötte volt, a mennyben, mégpedig nem egyszer, nem kétszer, hanem nagyon-nagyon sokszor. A férfiak borotváltatni és hajat vágatni jöttek, de elsősorban beszélgetni. Ennek eredményeképpen Tamizuddín Mizra Hákk volt az értesülések legfőbb birtokosa az egész faluban.

Rendszerint két vagy több férfi vitatott meg valamit, bármit. Ha nem volt valódi nézeteltérés, legalább az egyik férfi ellenvéleményt fejtett ki, merő udvariasságból.

– Abdul Ali végre megvette a földjét. Három és másfél hektár. – Úgy hallottam, csak kettő. – Három és másfél hektár. – Isten a tanúm, esküszöm... – Isten tegyen süketté, némává és vakká, ha hazudok, és zsugorítsa akkorára a

férfiasságomat, mint egy döglött fatetű. Ez így ment egy ideig, mialatt az olló villogott, mint valami miniatűr villám a

sötét fejek fölött. Közönyösen és kimondhatatlanul lenyűgöző módon a borbély nem vett részt a vitában. Kivárta a maga idejét.

Végül valaki azt mondta: – Tamizuddín Mizra Hákk, simítsd el ezt az ügyet. Hány hektár? És a borbély habozás nélkül megnyilatkozott. – Három és másfél hektár. Vagy: – Csak két hektár. Bármi volt is az ítélet, a szemben álló fél azonnal megadta magát. Egy férfi

lehetett sárga és lila az erőlködéstől; lehet, hogy megesküdött a becsületére, a gyerekei életére, vagy akár még a heréire is; lehet, hogy az érzelmek minden hangnemében szónokolt, őszinteséget izzadva, köpködve a frusztrációtól vagy sírva dühében, de amikor Tamizuddín Mizra Hákk megnyilatkozott, megadta magát.

– Csakugyan, Tamizuddín Mizra Hákk? Hát, te tudod a legjobban. Naznín és Haszina el voltak ragadtatva az átalakulásnak ettől a pillanatától.

Egymás kezét szorongatva guggoltak, a ruhájuk széle a porban, és bámulták a férfit, aki egy-két szóval mindent elrendezett. Büszkék voltak, hogy egy ilyen ember, aki mindent tud, amit csak tudni lehet, éppen Gouripurban lakik. Csodálatos dolog, hogy pont közöttük kívánt élni.

– Mit akarsz tudni? – kérdezgették a lányok egymástól. – Gyerünk, és kérdezzük meg Tamizuddin Mizra Hákkot.

Naznín erősen gondolkozott. Haszina azt mondta: – Milyen magas a legnagyobb hegy a világon? Nem, ez túl könnyű. Ha egy

óriáskígyó egészben lenyelne egy kisbabát, fel lehetne vágni a gyomrát és élve kivenni a gyereket? Ki ölte meg a Nagynéni minamadarát? Ezt kérdezném tőle. Nem,

igazándiból azt akarom tudni, hogy kihez megyünk majd férjhez? – Gyakran játszották ezt, de soha nem mentek oda, hogy bármit is megkérdezzenek a borbélytól. Ha valóban megkérdezték volna, az elrontotta volna az egésznek ezt a bármit-a-világon jellegét, amit annyira szerettek benne.

Néhány gyerek nem volt ennyire elragadtatva. Biztonságos távolságból odakiáltották:

– Tamizuddin Mizra Hákk, mit eszik ma az elnök reggelire, he?

Mindenesetre, gondolta Naznín, most már írnom kéne Haszinának. Végigsimított a halványzöld varrógép hajszálrepedésein, és ráébredt, hogy még alig kezdett hozzá a munkához. És jobb lenne, ha Karim nemsokára elmenne. Még néhány perc, és megjön a szalátjelzés a mobiltelefonjára, és akkor itt marad imádkozni. Hagyta, hogy a gondolat elárassza. Olyan erősen eltöltötte, hogy képtelen volt megvalósítani.

A nyaka tartásából ítélve Karimot teljesen lefoglalta az, amit csinált a számítógépnél. A magazinok, magyarázta, lehetnek radikálisak. De az internet az, ahol a dolgok igazán radikálissá válnak.

Naznín tudta, hogy soha nem fog írni róla Haszinának. A következő levele, majd ha hozzájut, pontosan olyan lesz, mint a többi. Mind jól vagyunk. Sáhána kapja a legjobb jegyeket az osztályban, Bibi pedig legalább két centit nőtt. Megint próbáltam dhójét csinálni, de sosem sikerül jól, azt hiszem, túl sok cukrot teszek bele, vagy nem jó fajtát. Imádkozom Mondzsu barátnődért és a fiáért.

Milyen silány válasz lenne ez. Haszina levele tegnap jött meg: Meséltem Mondzsu barátnőmről. A sav megolvasztotta az arccsontját orrát meg az egyik szemét. A másik szemét csak a fájdalom meg a nagy gyűlölség tette tönkre. Nagyon nehéz dolog hogy írjam le neked? Rosszabb ezt a jó szemet látni. Ebbe kéne lenni a reménynek de nincsen benne remény.

Mondzsu nővére elvitte Kurshedet falura. A fiú nem látta az anyját. Nem engedik. „Ígérjed meg.” Ezt mondja mindig mikor megyek. Ígérjed meg hogy a fiúnak meglesz a műtétje. Mit mondhatnék? Micsináljak? Naznín felállt, és körbejárkált a szobában. Esetleg megemlíti Tamizuddín Mizra

Hákkot Haszinának, megkérdezi, ő hogy emlékszik rá. A borbély persze, gondolta, nem tudott mindent. Csak gyerekkorunkban tűnt úgy nekünk. De a falusi ügyekről sokat tudott, és mindenki meghajolt a tudása előtt. Az ilyen ügyeket nagyon könnyen el tudta rendezni. Vagy talán ez csak egy módja volt annak, hogy véget vessen a beszélgetésnek. Lehet, hogy gúnyolódtak rajta, és olyan keveset tudott, hogy még azt sem tudta, hogy gúnyolják.

– Ki húz hasznot belőle? – Karim olyan gyorsan állt fel, hogy felborította a székét. – Ez a kulcskérdés, barátom. Kinek jó ez?

– Micsoda? – Nyilvánvalóan tudnia kellett volna, miről beszél. De a fiú nem hallotta meg. – Megmondom neked: egyetlen arab népnek sem jó ez. Egyetlen muszlimnak

sem, sehol a világon. Mi vagyunk azok, akik szenvedni fogunk. Fel kell tennünk a kérdést, ki húz hasznot ebből?

Naznín a háta mögé nézett, aztán megint vissza. – Nem olyan nehéz rájönni – mondta Karim.

Naznín azt gondolta: Mennyi zagyvaság van a fejemben borbélyokról meg aszvatafákról, mintha nem volna semmi fontos, amire gondolni lehetne. Ugyanakkor azt is gondolta, hogy csak a férjem és ez a fiú foglalkozik folyton New Yorkkal meg a terroristákkal meg a bombákkal. Mindenki más csak éli az életét.

Karim felemelte a széket. – Egy hívő muszlim, ugyebár, aki hajlandó feláldozni magát a vallásáért. Az ilyen

bárokba jár, és meztelen lányokat bámul, és alkoholt iszik? Miféle muszlim viszi el a Koránját egy bárba? És felejti ott? Ezeket a sztorikat idióták találták ki. Olyanok, akik semmit sem tudnak az iszlámról. Lehet, hogy egy keresztény úgy hordja magával a Bibliáját, mint egy csomag cigit. Nem tudja, hogy bánnak egy Koránnal.

Naznín felpillantott a különlegesen kialakított magas polcra, megnézte a saját Koránját a bársonytokjában.

– Azt mondják, egy másik Koránt egy bérelt autóban hagytak ezek az úgynevezett iszlám terroristák. – Kedvetlenül nevetett. – Ez a sok hívő ember, akik úgy dobálják szét Isten Szavait, mint a cukorkáspapírokat.

– És egy muszlim nem követhet el öngyilkosságot – mondta Naznín. Hiába magyarázta el neki számtalanszor a mártírokat Karim, Naznínnak ez cáfolhatatlannak tűnt.

Az, aki kioltja a saját életét karddal, vagy méreggel, vagy leveti magát egy hegycsúcsról, ugyanilyen módon fog kínoztatni az Ítélet Napján.

– Ez nem ilyen egyszerű. – Karim elbeszélt mellette. – Vannak más dolgok is. Nem stimmel. Figyelj. A repülőgépeknek mind a négy fekete doboza – amely felvesz mindent, ami történt – megsemmisült. De hallottál a varázslatos útlevélről? Az egyik gépeltérítő útlevele túlélte a tüzet, a több mint ötszáz fokos hőséget. Megtalálták a World Trade Center törmelékei között. Hülyének néz minket az FBI?

– Akkor ki tette? Karim egy pillanatra megérintette a sapkáját, ahogy egy nő érinti meg a kontyát,

hogy lássa, a helyén van-e még. – Tegyük fel a helyes kérdést. Ki húz hasznot belőle? Naznínnak úgy tűnt, hogy senki.

Többé nem engedi, hogy nála imádkozzon. Lehet, hogy ez, hivatalosan, nem bűn. De nem helyénvaló. Olyasmi, amit megállíthat, és ha ezt meg tudja állítani, talán a többinek is véget tud vetni.

De megpróbálta, és kudarcot vallott. – Ez nem helyes – mondta, és közben fülében érezte a fiú forró leheletét. – Tudom – sóhajtotta Karim. – Majd helyrehozom, ne aggódj. – És a teste súlya

volt minden, amire Naznínnak szüksége volt. Hogy mondhatná neki, hogy ne jöjjön többet? Mit jelentene az? Hogy

kiszórakozta magát és elég volt? Hogy ami köztük volt, azt az ő hatalmában áll megszüntetni? És hogy, mivel az ő kezében van, soha nem is kellett volna elkezdenie?

Egy ideig Csanuba fektette a reményét. Aznap, amikor hazajött, és Karim a számítógépnél ült, azt gondolta, mindent tud. De Csanu semmit sem mondott neki. Mindenki más tudta. Nazma: az a fény a szemében, amikor végigsimított a varrógépen. „Még mindig kapsz bőven?”, kérdezte. Razja egyáltalán nem látszott

meglepettnek, amikor beavatta a „titokba”. Milyen hamar jött rá? Ki nem vette észre a jövés-menést?

Add, hogy rájöjjön a férjem, imádkozott Naznín. Add, hogy megöljön, tette hozzá.

Csanu nem volt ilyen előzékeny. Nem látod, mi folyik az orrod előtt, kérdezte tőle Naznín némán mindennap.

Reggelenként elmondta az imát, elvégezte a házimunkát és nekilátott a varrásnak, és nem volt benne semmi, ami többet kívánt. Dél felé, amikor Karimot leste az ablakból, a gyomra összerándult az izgalomtól és a rettegéstől, és azokon a napokon, amikor nem jött, el kellett mennie otthonról és az utcán járkálnia, mert attól félt, hogy a szőnyeg maradék szálait is elkoptatja.

– Miért szeretsz engem? – kérdezte egyszer, remélve, hogy a szavak természetesen csengenek, mintha csak épp most jutottak volna eszébe.

A fiú játékos hangulatban volt. – Keno tumake amar bhalo lage? – Ki mondta, hogy szeretlek? Az ujjaival

megérintette a nyaka tövét. – Én – mondta Naznín határozottan. – Értem. – Végigcsókolt egy ösvényt a nyakától a hónaljáig. – Nem vagyok szép. Nem vagyok fiatal. – Nem vagy szép és fiatal? Akkor biztos megőrültem. – Te pedig fiatal vagy. – És szép nem? Naznín eltökélte, hogy komoly lesz. – De nem válaszolsz nekem. Karim a hátára fordult. Miközben kezét a feje mögé tette, Naznín figyelte, hogy

az izmok megfeszülnek és elernyednek a karján. A bőre aranylott, mint a méz. Úgy nézett ki, mintha le lehetne nyalni.

– Hát, alapvetően két típus van. Választhatsz. Van az elnyugatiasodott lány, azt vesz föl, amit akar, csupa festék meg minden, rövid szoknya, mihelyt nem látja az apja. Szeret eljárni, jó állásokat szerezni, szórakozni. Aztán ott a vallásos lány, aki hordja a kendőt, vagy akár a burkhát is. Azt gondolnád, oké, az ilyenből jó feleség lesz. De nem. Mert csak veszekedni akar. És mindig azt hiszi, hogy ő jobban tudja, mert járt a muszlim nővéreknek ezekbe a nyári táboraiba.

– És én? Feltámaszkodott a könyökére. Naznín megérezte az izzadságát, és ez felkavarta. – Ó, te. Te vagy az igazi. – Az igazi? – Szerezhetsz magadnak egy falusi lányt. Idehozhatod. – Még mindig a

lehetőségeit sorolta. – De akkor ott ez az egész letelepedési zűr. És soha nem tudod, mit kapsz.

– Én vagyok az igazi? – Eszébe jutott egy beszélgetés, amelyet a házassága korai napjaiban hallott meg véletlenül. Hálóingben állt az előszobában, miközben Csanu telefonon beszélt. Romlatlan lány. Falusi. Mindent egybevéve elégedett vagyok.

Karim felkelt az ágyból. Háttal állt neki. – A férjem Dakkába visz minket – mondta Naznín.

Nézte a fiú gerincének ívét, hogy lássa, észrevette-e: nem tudott parancsolni a hangjának.

Karim felegyenesedett, de nem fordult meg. Naznín összegömbölyödött. A levegő susogása az orrában, a koponyája parányi

roppanásai, a melle zihálása, a gyomra kotyogása, a vér tompa zúgása a fülében. Végül Karim megszólalt. – Amikor Bradfordban voltam, egy lányhoz mentem. Kiválasztották nekem.

Visszautasítottam. Miattad. – Mit csináljak? – Naznín arca forró volt és nedves. – Mit akarsz csinálni? Eddig menni akart. De most már nem tudta. A gyerekek szenvednének;

Csanunak a csalódás új gyötrelmeivel kéne megküzdenie; ő pedig már nem az a hajdanvolt falusi lány. Nem ő az igazi.

Karim úgy emelte fel, mint egy gyereket, és a karjában tartotta. – Ne félj. Engedd el a férjed. Az lesz a legjobb. Akkor elválhatsz, hiszen elhagyott.

Ne félj. Majd én elrendezem.

Elérkezett az október, és vele Csanu fagydaganatai, megfázás és köhögés a lányoknak, és a nyirkosság. Naznín megkezdte azt a téli rítusát, hogy egy törülközővel mindennap letörli az ablakokat. Jó volt a pára ellen. Két munkás téblábolt nála, hogy megjavítsák a vécét.

– Mióta rossz már, kedveském? Megmondta. – Tessék, ilyen a tanács, kedveském. Elpiszmogtak egy ideig, aztán odébbálltak. – Van itten egy kis probléma, kedveském. Nem kellett volna ilyen sokáig hagyni. A bőrönd a kicsi, praktikus kerekein a szekrény aljában állt, Csanu oklevelein.

Naznín megemelte a fogóját. Nehéz volt. Feladta, hogy megpróbálja rávenni Csanut az evésre, aztán feladta a főzést is. A

lányok hamburgert vagy sült babot ettek, vagy amit akartak. Egyszer, amikor éjszaka felkelt, és az üres hűtőszekrényre nyitotta rá az ajtót, nekilátott currys karfiolt főzni, és amikor a fűszerek bekerültek a forró zsírba és kieresztették a gőzüket, arra gondolt, hogy felébreszt mindenkit, és közösen fognak enni, mint egy rendes család. De éjjel két óra volt, és egyedül evett, állva, a mosogatónak támaszkodva, a holdat nézte, és azon tűnődött, fog-e még valaha együtt enni a húgával.

Másnap megjelent a röplap a levélszekrényben.

FELVONULÁS A MOLLÁK ELLEN Karim megfogta. Megfordította. – Ez az! – mondta. – Találkánk van. – Összefonta a karját, és terpeszbe állt. – Csak

hadd jöjjenek. Várni fogjuk őket. Amikor Csanu hazajött, megfogta a röplapot, és egy ideig tanulmányozta. Aztán

letette, bement a hálószobába, és becsukta az ajtót.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Csak abban értett egyet mindenki, hogy a fiút leszúrták. Minden máson olyan hevesen vitatkoztak, mint a brindzsál árán piacnapon. Volt, aki azt mondta, hogy a harc két banda között tört ki, és tíz fiú is részt vett benne. Mások húszat vagy harmincat vagy ötvenet mondtak, míg az ellenfeleik fenntartották, hogy csak ketten voltak, a döfő és a ledöfött. Azt beszélték, a bandák régóta rivalizálnak egymással, iskolás koruk óta, amikor mind meglógtak, hogy elsötétített raktárakban tartott déli partikon vegyenek részt, a vécében öltöztek át, viszkit kortyolgattak és cigarettából szippantgattak, és Dzsoj Banglát, Michael Jacksont, James Brownt, Amiruddínt és Abdul Gánit hallgattak, új táncokat és ellenségeskedéseket találtak ki, nem úgy alakítva az életüket, ahogy azt mások elképzelték – és legfőképpen nem úgy, ahogy a szüleik. A két banda között mindig feszültség volt, és csak az a meglepő, hogy nem hamarabb szúrtak le valakit.

De ez mind hazugság volt. A szóban forgó fiúk mind ugyanannak a bandának voltak a tagjai, és egy lány miatt vesztek össze. Még több hazugság. Kábítószerről volt szó. Vagy pénzről. Sőt kábítószerpénzről. Ez az, ez kétségtelen tény, ami miatt a fiú kórházban végezte egy ilyen mély sebbel a combján.

Némelyek olyan ostobák, mint a szamár! Mert a seb a mellén esett, és nyilvánvaló volt, hogy belehal, bár ezt csak Allah dönti el, és nem azon múlik, hogy mi a nyilvánvaló és mi nem, de az ilyesmire lehetetlenség nem számítani, mert mi másért lennének a bandák, mint hogy bajt keverjenek?

Persze némelyeknek csak mustár nő a füle között, és mindent elhisznek. Valójában, és ahogy a dal is mondja, nem látnak a szemüktől. Egyáltalán nincsenek is bandák. Ezt csak a fehér sajtó találta ki, hogy rossz hírbe keverje a bangladesieket. A Tower Hamlets Hírmondó a legfőbb vétkes (bár minden fehér újság bűnös); ha az ember elolvassa azt a szemetet, azt gondolhatja, hogy a fiataljaink már olyan rosszak, mint a feketék. Nem, egyáltalán nincsenek bandák. Csak fiúk, akik együtt nőttek föl és együtt lógnak.

A Hírmondó beszámolója szerint a fiú neve Harún Zamán. A többség nem értett egyet a riporttal. A fiú, aki a halál kapujában fekszik – vagy a jobb oldalán, hogy kímélje sebesült bal combját -, valójában Dzsamál Zamán volt. Vagy Dzsamál Samszer. Vagy, Razja szerint, aki Taríktól tudta, valami Nonny. És úgy látszott, senki sem tudja Nonny valódi nevét, bár sokan úgy tettek, mintha már hallottak volna róla, és egyetértettek, hogy erőszakos alak, pont az a verekedős fajta, és sokan mások sajnálták Nonnyt, mert olyan jámbor gyerek, pont az a fajta, akibe belekötnek.

Csanu azt kérdezte: – Tudjátok, mi a baj ezekkel a fiúkkal? – Nem tanulnak eleget – mondta okosan Bibi. – Túl sokat csatangolnak – mondta Sáhána. – Mint a kecskék. – Ne okoskodj. – Mondd meg, Abba. – Bibi felállt, hogy beszéljen.

– Nem tudom – mondta Csanu. – Csak ezt: néha, amikor úgy tűnik, hogy ellened fordult a világ, nagy a kísértés, hogy a világ oldalára állj. – Felemelte a slusszkulcsát, és Sáhána a távirányítóért nyúlt. – Persze ha többet tanulnának, erősek lennének. Szellemi erő, ez a kulcsa. – Elvette a távirányítót a lányától, és Naznínnak adta. – A ma estét a tankönyveikkel töltik.

Razja és Naznín az anyák kisebb csoportjával álldogált Alam Elsőrangú Zöldségesboltja előtt a Bethnal Green Roadon. Egy pár kecskelábú faasztalon az ablakok alatt egy doboz paradicsom állt, amely már a pirosnál érettebb volt, és fekete zúzódások éktelenkedtek rajta; egy szőrös kókuszpiramis; egy kupac sötétzöld, göcsös korela, már ránézésre is keserű, és egy nagy befőttesüveg tele nímággal. Nazma megbökött egy paradicsomot, és az ujját az asztalra terített műfűbe törölte.

– Elsőrangú? – kérdezte, és reszkető felháborodás ült ki az arcára. – Bangladesben az olyan ember, aki elsőrangúnak nevezi az áruját, és rohadt paradicsomot árul, nem úszná meg szárazon.

– Ó, igen – mondta Szorupa. – Törvények vannak az ilyesmi ellen. – Törvények?! – kiáltotta Nazma, mintha még sosem hallotta volna ezt a szót. –

Egy ilyen gazfickó sosem látna belülről bíróságot. Szorupa most már kevésbé volt magabiztos, és hogy ezt ellensúlyozza,

nyomatékosabban beszélt. – Soha. – Az emberek a saját kezükbe vennék az ügyet. Csak egy-két jó verés kell.

Egyszerű. Gyors. Hatékony. – Nazma odament a korelás asztalhoz. Naznín elképzelte, hogy kicsi, kerek lábakon gördül. Nazma megfogott egy zöldséget, és belecsípett. Az arckifejezése alapján legalább egy tucat hernyót nyomott ki belőle.

Szorupa mostanra felfogta. – A legeslegjobb rendszer. Gyorsan elverni a gazfickót. Nem kell senkit lefizetni,

nem kell várni a rendőrre meg az ügyvédre meg ilyenek. – Dicsőítette a falusi igazságszolgáltatás erényeit. Ami anyagban hiányzott, azt pótolta a hajlandósággal, hogy ismételje önmagát.

Nazma hamar elunta. – Úgy hallottam, hogy a fiúnak, aki leszúratta magát, átlyukadt a tüdeje. Úgy

hallottam, kábítószerezik. – Razjára nézett, és olyan tágra nyitotta a szemét, amennyire csak tudta; Naznín látta a fehérjét alul és felül.

Naznín nézte a két nőt. Nazma melle, amely magas volt és kerek, mint a focilabda, hullámzott a vékony, fekete kabátja alatt. Kiemelte Razja mellének petyhüdtségét, amely mélyen lelógott a pulóvere alatt.

Razja a kókuszt nézte. Felemelt egyet, és a kezével méricskélte, kiválasztott egy másikat, és azt is lemérte.

– Drogok – mondta Nazma. Úgy mondta, ahogy egy szülő mondja azt, hogy „szörnyek”, hogy ijesztgessen egy kisgyereket.

– Drogok – mondta Szorupa. Nazma bosszúsnak látszott. Szorupára csettintett, aki úgy tett, mintha nem venné

észre. – Persze manapság mindenfélét hallani fiúkról, akik kábítószerezésbe

keverednek. A szülők nem tudnak velük mit kezdeni, és szégyent hoznak a családra. Mindenki, akinek csak egy csöpp esze van, visszaküldené őket Bangladesbe.

Pici, könnyű pihék, nem nagyobbak Csanu korpájánál, kezdtek hullani a paradicsomokra és a többi elsőrangú árura, és a nők fejére. Leszálltak és nyom nélkül eltűntek.

– Eső – mondta Razja Naznínnak. – Jobb, ha megyünk. – Hó – mondta Nazma. – Persze némelyek nem látják, ami az orruk előtt van. Szorupa a levegőbe szántott az ujjaival, világosan mutatva a hó tényét. – Éppen az orruk előtt.

A Commercial Streeten temetési menet haladt. Négy nagy, fekete autó követett egy halottaskocsit, amely meg volt rakva liliomokkal és krizantémokkal, és valahol alattuk feltehetőleg egy koporsóval. Az autókban olyan sűrűn zsúfolódtak az emberek, mint a virágok. Egy piros furgon, oldalán egy malac képével beszorult a menetbe, és folyton kilendült a külső sávba, előzni próbált. A malac úgy ült, mintha láthatatlan szék lenne alatta, kövér kis lábai keresztbe téve, és egy pitét evett. Miközben Naznín az út közepén várt, benézett az egyik temetési autóba; egy nő, aki épp ellenőrizte a rúzsát egy púderes tükörben, felemelte a fejét, és visszanézett Naznínra. A nőnek rövid, szőke haja az álláig ért. Előre gyártott kedvességgel nézett Naznínra, félmosollyal az ajkán, de a szemében nem volt semmi. Így nézhet az ismerős tárgyakra, a kulcsára, amit épp most talált meg; a konyhaasztalra, amelyről letörölte a levet, amit a lánya az imént öntött ki; semmitmondó arckifejezéssel, amely az ismerős dolgok számára van fenntartva, amilyenek a bútorok, vagy barna nők száriban, akik rizst főznek és gyereket nevelnek és engedelmeskednek a férjüknek. Naznín felemelte a kezét, és integetett. A temetési menet eltávolodott, foglyul ejtve a piros furgont, mint egy dobogó szívet egy kómás testben.

Átsétáltak a Wentworth Streetre, és Razja végig egy szót sem szólt. Naznín Nazmára és Szorupára gondolt, és a kis csoportra Alam boltja előtt. Akkor nem tűnt fel neki, de egyik nő sem szólt hozzá. Szándékosan tették? Hamarosan arra lesz figyelmes, hogy az emberek elsietnek mellette az utcán? Nem lesz több nő, aki beugrik hozzá, hogy kölcsönkérjen valamit a konyhába, egy tojástartónyi miszti dzsírát, néhány rúd fahéjat, egy csipetnyi sáfrányt, ha egy váratlan vendég ottmarad vacsorára? Más nőkkel megtörtént. Csak nemrég közösítették ki Hanufát, mert kiderült, hogy masszázstanfolyamra jár. Iszlámidegen viselkedés volt, és, állítólag, az imám a Dzsamme Maszdzsídban éppen ez ellen prédikált. Hanufa tiltakozott, hogy ez egy csak nőknek szervezett tanfolyam, és a férje kedvéért gyakorol, akinek rossz a háta. De túl késő volt. Ha ennyire fenemód büszke rá, akkor mi az ördögért settenkedik a hátunk mögött? Naznínnak eszébe jutott, hogy ő sem ment el Hanufához, bár nem szándékosan vette semmibe. Ezt az utolsó gondolatot átpörgette néhányszor, és próbálta eldönteni, hogy igaz-e. Végül feladta, és azon tűnődött, hogy Hanufának legalább lehetősége lesz cserébe semmibe venni őt, mivel Naznín vétke annyival nagyobb, mint az övé.

Elmentek a cipős bódék mellett, ahol minden cipő egy kínzóeszközre hasonlított. A sült csirkés bódénál egy férfi olyanfajta gyöngédséggel lapogatta a csirkéket, mintha életre akarná dörzsölni őket. Naznín látta, hogy fűszereket gyömöszöl a bőrükbe. Egy csapat afrikai lány cipőket próbált fel, tekergették a nyakukat, hogy lenézzenek a sarkukra.

Naznín meg akarta kérdezni Razját, hogy ő is a Hanufa-féle bánásmódban részesül-e.

– Bemenjünk a Yellow Rose-ba? Vagy a Galaxy Textilesba? Razja vállat vont. – Próbáljuk ki ezt a boltot – mondta Naznín, és a karjánál fogva behúzta. Bementek, és végigsimítottak a meggypiros selyem-, a mályva és türkiz vászon-,

a pávakék szaténvégeken. Razja azt mondta: – Talán ma hagyjuk. – És ez annyira úgy hangzott, mint akit soha többé semmire

nem lehet elcsábítani, hogy az eladó meg se próbálta feltartóztatni őket. Korán volt még, de már kezdett sötétedni, és miközben sétáltak, a fények

felgyulladtak a kirakatokban, és akaratuk ellenére az üveghez vonzották őket. Aranygyűrűs tálcákat néztek meg, egyik állvány a másik fölött, buján kacsingatott a spotlámpák alatt. A Best Buy Trading Ltd.-nél három rikító rózsaszín krepdesinbe bugyolált próbababa tartóztatta fel őket. A próbababákat táncosoknak állították be, ívben meghajló karjuk mozgást, vidámságot, sőt talán még önfeledtséget is sugallt. De az arcuk közönyös maradt, semmi nyoma rajta a lenti eksztázisnak. A testük tetteiért nem voltak felelősek.

Naznín arra vágyott, hogy Razja beszéljen, forgassa a szemét, és Nazmát utánozva pfü-pfüzzön. Nagyon jól imitálta Nazmát. Néhány szavanként beiktatott egy pfü-pfüt, és bár Nazma valójában nem fújtatott, ez Nazma lényegét kölcsönözte a beszédnek: a felfuvalkodottságát, és valahogy a kerekségét. Szorupát is tökélyre fejlesztette. Ahogy álszenten a fogaihoz nyomta, ahogy szopogatta az ajkát, és ahogy elfordította a tekintetét, amikor Nazma ledorongolta.

Naznín azt akarta, hogy Razja bújjon bele ezekbe a másik hangokba, hogy legyen megint a régi Razja. A barátnőjét vizsgálgatta. Ma semmi nem lobbantotta fel a tekintetét. Se düh, se félelem, se fájdalom. Mikor volt utoljára, hogy huncutság csillant fel azokban a mély aranypöttyökben?

Eszébe jutott egy másik nap, amikor együtt mentek anyagot venni, hogy mennyire feszítették a titkok. Mindent kikotyogott Iszlám asszonyról, és jó érzés volt, hogy Razja azt mondta, segít, de most Razját emésztik a saját gondjai, és Naznín nem mondhatta, hogy na és mi lesz azzal a segítséggel, amit nekem ígértél? Minden Taríkkal kapcsolatos gyanúja beigazolódott, de most már mit lehetett erről mondani? Tördeljék a kezüket és sírjanak minden alkalommal, amikor találkoznak, és puhatolózzanak minden fájdalomdarabka körül?

És aztán ott volt Karim. Néhányszor elképzelte a beszélgetést Razjával. Eljátszotta mindkét szerepet,

kipróbált egy-egy új kifejezést. Soha nem mond le rólam. Razja a feneke alá gyűri a lábát, és előrehajol, hogy minden cseppet kipréseljen a történetből. Felemészt minket. Nem olyasmi, amit irányítani tudunk. Razja csontos vállát rázza; a szenvedélytől – még ebből a távolságból is – megborzong. És a legelképesztőbb az egészben... Azt végképp nem tudta, ezután mit mondjon, de ez a fordulat mindig eszébe jutott. Összehúzott szemmel és féloldalas pillantásával Razja megpróbálta kicsalni belőle. És a legelképesztőbb az egészben...

Nem beszéltek róla. Nem volt lehetséges. Ezzel a sok titokkal kettejük között, milyen egyszerű volt beszélgetni. A

beszélgetés úgy hömpölygött, mint a Megna: az új pletyka sebes folyása; különféle

panaszaik és sirámaik sistergése és fröcskölése; örvénylés a komolyabb dolgok – mindig családiak – sziklái körül; kiszélesedik és elkeskenyedik, mélyül és sekélyesedik; még a néma szakaszokon sem áll meg köztük az áramlás, és az egész hatalmas áradat vég nélkül zúdul bele a barátságuk tengerébe. És most a folyó egy gáthoz érkezett, amely igazságból és tudásból és szükségből épült. Ezek a dolgok elrekesztették a szájukat.

Megálltak egy új bolt előtt. – Fusion Fashions – mondta Razja, felolvasva a nevét. Odabent egy fehér lány forgolódott erre-arra a tükör előtt egy virágokkal

kihímzett fekete kamízfelsőben, amelynek egy sor gyöngyöt varrtak a nyaka köré. A nadrág nem a szokásos bő, salvár stílusban készült, hanem csípőben keskenyre szabták, az alja pedig kicsit rojtozódott. A lány felemelt az egyik polcról egy kupac zöld üveg karkötőt, és megpróbált egyet felhúzni a kezére.

– Így sosem fog rámenni – mondta Naznín. Egy hasonló ruha volt kint a kirakatban, csak ez a változat fekete hímzéssel és

fekete gyöngyökkel készült. Razja megnézte az árcédulát. Megrázta a fejét és sóhajtott, mintha feltárult volna előtte a világ minden gonoszsága.

– Nézd, mennyit fizetnek az angolok egy kamízért. És közben engem meg lenéznek. A saját zászlójukat is boldogan leköpik, ha én vagyok benne. Mi a baj velük? Mi a baj?

Csanu nem volt otthon, tudatlanféléket fuvarozott, és gyűjtötte a büntetőcédulákat. A helyi tanácsnak címzett borítékban tárolta a bírságról szóló értesítőket. Mindegyik cédulára ráírta: Ismeretlen címre távozott, vissza a feladónak. A lányok a szófán ültek, és Bibi ölében volt a távirányító. Ahányszor hozzáért, Sáhána bokán rúgta.

– Amma, Sáhána folyton rugdos. – Sáhána, ne rugdosd a húgodat. – Folyton el akarja kapcsolni. – Nem csináltam semmit. – Na, majd ha Bangladesben leszel! – mondta Sáhána. – Hipp-hopp férjhez

fognak adni. Bibi azt mondta: – De... de hát... – És a férjed be fog zárni egy kicsi, büdös szobába, és egész nap szőnyegeket kell

szőnöd. Bibi felugrott: – Na és te? Te idősebb vagy nálam. Neked előbb lesz férjed. Sáhána átkulcsolta a térdét. – Azt te csak hiszed. Naznín kikapcsolta a tévét. – De szeretnétek látni, hol nőtt fel anyátok? A lányok fészkelődtek egy kicsit, de nem válaszoltak. – Szeretnétek találkozni Mumtaz nénivel? – Mesélj valamit Mumtaz néniről – mondta Bibi. Most törökülésben ült a szófán,

hogy megmutassa, ő felkészült.

– Csak azt az egyet, a jó dzsinnről. – Sáhána lebiggyesztette édes, rózsaszín ajkát. – Az összes többi történet uncsi.

Úgyhogy Naznín mesélt a jó dzsinnről. Mumtaz az apjától örökölte a dzsinnt, aki egy üres, ólomdugóval lezárt

orvosságosüvegben tartotta. Az apa halálakor a dzsinn beleegyezett, hogy Mumtazt fogja szolgálni, azzal a feltétellel, hogy elengedik az üvegből, és szabadon élhet. Mumtaz muszlinba csavarta az üveget, összetörte egy kalapáccsal, és azt kiáltotta: „Ó, dzsinn, én szabadságot adok neked, te pedig nekem bölcsességet!”

Először úgy tűnt, a dzsinn nem tartotta be a megállapodás rá eső részét. Mumtaz hívta, és nem felelt. Mumtaz elment, és a banánfák alatt járkált, mert gyerekkorában megtanulta, hogy a dzsinnek nagyon szeretik a banánt. A dzsinn mégsem válaszolt. Mumtaz kereste a cukornád, az elefántfű és a csilipalánták között. A platánfák alatt állt, és szólongatta. Benézett a tehénkarámba, a kútba, és a vízililiomok levelei alá a tóban. A dzsinn becsapta.

Miután megnézte a matracában és az ékszeres dobozaiban, és kirázta a haját, hátha a dzsinn beakadt a fürtjei közé, Mumtaz beletörődött a veszteségbe. Lehet, gondolta, hogy a dzsinn mégis adott nekem bölcsességet: soha ne bízz egy dzsinnben.

Eljött a Barsza, és abban az évben olyan erős volt az esőzés, hogy ketté tudott vágni egy szem rizst. A Szarat arannyá változtatta a vidéket, és a hófehér darvak odarepültek északról, hogy aszott lábukon álldogáljanak a mélyzöld rizsföldön. Egy zsémbes öreg daru rákapott, hogy a falusi tó körül sétáljon, mint egy visszavonult tanár, a karját összekulcsolva a háta mögött, apró szemét a gyerekeken tartva, a kicsi barna halakon, akik fröcsköltek és rikoltoztak, és akiket nagyon szeretett volna megfegyelmezni. A hemanto jázmint, lótuszt, vízililiomot és jácintot, krisnacsurát, kadamot és magnóliát hozott, és mindent megtöltött az égő rizsszárak illatával. Abban az évben az egyik tehén három borjat ellett, amit kedvező jelnek tekintettek, és sok házasságot a szokásos idénye előtt, gyorsan megkötöttek.

Már baszanto volt, mielőtt a dzsinn megmutatkozott volna Mumtaznak. Miközben egy nagy és különösen véres hilsahalat tisztított, egy problémán gondolkozott, amelyet az egyik falusi asszony tárt elé. A nőnek három fia és öt lánya volt, és alig tudott ennyi szájat etetni. A férje mégis hálni akart vele, és még több szájat, még több üres gyomrot csinálni. Mit tegyen? Hogyan utasíthatja vissza a férjét? És hogyan varázsolhat elő több ételt a főzőedényéből? Mumtaz megragadta a hal beleit, és meghúzta. Vérsugár fröccsent a szárijára.

– Mit mondjak neki? – kérdezte hangosan. A dzsinn válaszolt: – Mondd neki, hogy gyűjtse össze minden gyerekét, a legnagyobbtól a

legkisebbig, és sorakoztassa fel őket a férje elé. Mondja ezt neki: „Először ki kell választanod, melyik haljon meg. Öld meg a gyereket, és adok neked másikat. Nem tarthatunk több gyereket életben, úgyhogy ki kell választanod azokat, akik meghalnak. Mert minden gyereket, akit megölsz, pótolni fogok.”

Mumtaznak tetszett a válasz, és úgy döntött, hogy azonnal elmondja az asszonynak, pontosan mit mondott a dzsinn. De haragudott a dzsinnre, és leszidta. Azt kérdezte tőle:

– Miért hagytál itt engem?

– De hát nem hagytalak itt – mondta a dzsinn. – Csak most döntöttél úgy, hogy hallgatsz rám.

Attól a naptól Mumtaz bármikor szólítani tudta a dzsinnt, amikor csak akarta, és az emberek eljöttek hozzá, hogy sok fontos kérdésben kikérjék a tanácsát. Bár azt állította, hogy csak úgy társalog a dzsinnel, ahogy egy lány beszélget az anyjával, miközben tehéntrágyát és szalmát kever össze, vagy tüzet gyújt, ezekhez a különleges szeánszokhoz Mumtaz egy megtisztított szobában ült, és gyertyákat és füstölőket égetett. Fehérbe öltözött, és fehér fátylat tett az orra és a szája elé. Ahhoz, hogy magához hívja a dzsinnt, különleges varázsigéket mormolt, olyan gyorsan, mint a lepkeszárny csapása, hogy lehetetlen volt megfejteni.

Naznín könyörgött neki, hogy árulja el a varázsigét, de Mumtaz csak annyit mondott, hogy először egy saját dzsinnt kell szereznie.

– Beválasztanak a tanácsba? – Milyen nevet adjak a gyerekemnek? – Egy ellenségem megesküdött, hogy rontást küld rám. Hogy védjem meg

magam? Mumtaz elmondta a mantráit, és erre-arra hajladozott kicsi fehér sátrában.

Amikor megadta a választ, hirtelen az oldalára feküdt, és mindenki tudta és elfogadta, hogy miután átengedett egy szellemet a testén, most hagyni kell pihenni.

Mindenki, kivéve Ammát. – Csalás, csak csalás az egész. – Nagy fogait szívogatta, és megtörölte a szája

sarkát a szárijával.

A lányok lefekvéshez készülődtek. Naznín bement velük a fürdőszobába, és leült a kád szélére.

Sáhána kihúzta Csanu dátonját a fogmosó pohárból. – Bangladesben egy faággal kell majd fogat mosnod. Ott nincs fogkefe. Csanu boldogan fedezte fel a nímágat Alam Elsőrangú Zöldségesboltjában.

Addig rágta a végét, amíg szétlapult, élénken dörzsölte vele a száját, és kijelentette, hogy kitűnően lehet vele a fogínyt masszírozni.

– Tudod, Bibi, ott vécépapír sincs. Vizet kell öntened a fenekedre, hogy kimossad. Bibi levertnek látszott. – Na és neked? Neked is azt kell majd csinálnod. Sáhána felöltötte a kifürkészhetetlen arckifejezését. Aztán megtámadta a húgát a dátonnal, és megpróbálta a szájába erőltetni. Naznín szétválasztotta a lányokat, és a hálószobába terelte őket. Úgy állt a

szobájuk közepén, mint egy bíró, amíg lefeküdtek. Még mindig a dzsinnre gondolt. Volt egy másik történet, amelyet sosem mesélt el a gyerekeknek. Naznín nyolc- vagy kilencéves lehetett, épp csak akkora, hogy bele tudjon nézni a

kútba anélkül, hogy lábujjhegyre kéne állnia. Ez volt az az év, amikor Ammát megszállta egy gonosz dzsinn. A dzsinn megakadályozta, hogy Amma mosakodjon, és ettől olyan szaga lett, mint egy kecskének. Csomókba és csimbókokba rendezte el a haját, és gúnyosan jázminágakat tetetett vele a füle mögé. Néha napokon át nem beszélt. De a legrosszabb az volt, hogy a dzsinn parancsára Amma rátámadt a saját férjére, vadul a szeme felé döfködött a bambuszbotokkal, amelyeket végtelenül sokáig farigcsált hegyesre. Néha, mikor a dzsinnek lankadt a figyelme, vagy talán

aludt, Amma visszatért a szokásos állapotába. Levitt egy Sunlight szappant a tóhoz, úszott és megmosakodott. Megint főzni kezdett, és folytatta a szolgálók elleni panaszkodás végtelen litániáját. És folytatta a szokásos mondókáját az életről.

– Mit csináljak? Azért tétettem erre a földre, hogy szenvedjek. – És annyira jól csinálja – mondta Abba. – A dzsinn megint megszállhat – felelte Amma. – Amikor csak akarja, kimeríti a

testemet, az erőmet, a lelkemet. És Abba a szemét forgatta. – Reméljük, nem vár túl sokáig. De amikor a dzsinn visszatért, egyre komiszabb lett, és Abba hamarosan

kénytelen volt elhívni a fakírt. A szelleműzés népszerű látványosság volt a faluban. Tömeg gyűlt össze, és ez a

tömeg még nagyobb volt és még könnyebben izgalomba jött, mint amely Manszur Bojáti, a legtöbbre tartott mesemondó körül kialakult. A fakír lenyűgöző látványt nyújtott. Magas volt és egyenes, mint a cukornád, és a szakálla legalább húsz hüvelyk hosszú, két részbe csavarva, mint egy asszony hajfonata. Amint megérkeztek, a segédei azonnal lefoglalták a kerozinos tűzhelyet, és főzeteket forraltak, amelyeknek, Naznín szerint, már pusztán a szagukkal el kellett volna ijeszteniük a dzsinnt. A fakír távolról megvizsgálta Ammát. Amma a gyékényén feküdt, a karja és a lába készségesen vonaglott. A fakír elégedettnek látszott.

– Ki hajlandó segíteni ennek a megátkozott asszonynak? – kérdezte a fakír. A tekintete olyan ködös volt, mint egy régi üveggolyó, mégis mintha minden emberre fókuszált volna a helyiségben, külön-külön és egyszerre is.

– Én vállalkozom rá! – kiáltotta egy szolgálófiú Naznín házából, és előrenyomakodott. A tömeg megnyugodott, nagy orr- és fenékvakarászás következett.

A szolgáló barátságtalan, fiatal fiú volt, aki egy félig kiéheztetett mongúzt tartott egy pálmafához kötve, és azzal szórakozott, hogy ösztökélte az állatot, harapja meg a kezét. A mongúzt, bár alapvetően békeszerető volt, néha rá lehetett venni, hogy belemenjen a játékba, és a jutalma egy gyors rúgás volt, amely néhány lábnyira a levegőbe repítette.

– Ülj le! – vakkantotta a fakír, és lenyomta a fiú fejét. A fiú felhúzta a felső ajkát, de törökülésben leült a földre. A segédek bemázolták

a fejét és a vállát émelyítő kenőcseikkel. Aztán megkezdődött a szelleműzés. Bemelegítésként a fakír és a két segédje körbejártak a szolgálófiú körül, félig énekelték és félig szavalták a verssorokat, a szavakat, amelyek olyan szorosan kapcsolódtak egymásba, mint a kéz csontjai, körbemozogva, megfeszülve és begörbülve, de a láncot sosem megszakítva.

Khe Katha kojre, dekha dejna Khe Katha kojre, dekha dejna Node csode, hater kacse Egyre gyorsabban jártak körbe a kántálók, egyre gyorsabban repkedtek a szavak.

A fakír derekára és karjára kötött fehér ruhák mögötte lebegtek, láttatva azt a hatalmas erőt, amelyet szembefordít a gonosz dzsinnel.

Khe Katha kojre, dekha dejna Aki beszél, láthatatlan Aki beszél, láthatatlan Körbejár, közel van. A szolgálófiú eltűnt a keringő végtagok örvényében. Keresem őt Égen-földön Magam sem tudom Keresem őt Égen-földön Magam sem tudom Ki vagyok én? Kicsoda ő? Ki vagyok én? Kicsoda ő? Az éneklés hirtelen félbeszakadt. A segédek eltűntek, a fakír pedig szélesre tárta

a karját, és azt mennydörögte: – Ó, te gonosz dzsinn, hagyd el ennek az asszonynak a testét! Allah parancsára,

hagyd el őt! Ég! Víz! Levegő! Tűz! – Egy pillanatra szünetet tartott, aztán ráadásképpen hozzátette: – Föld! Ne gyötörd tovább!

Leejtette a kezét maga mellé. A hasa hullámzott, furcsa alakzatokban mozgott, mintha egy kisbaba mocorgott volna benne.

Minden fej Amma felé fordult, aki most arcát lefelé fordítva csendesen feküdt a gyékényén.

A szolgálófiú, aki felajánlotta a testét a dzsinn következő lakhelyéül, nyomban grimaszolni és bandzsítani kezdett. Megeresztett egy trágárságot, és összeszorította az állát és a feje búbját. A fakír hozzá fordult.

– Miért zaklattad ezt a szegény asszonyt? – kérdezte a fakír, a dzsinnhez beszélve.

A szolgálófiú talpra ugrott. Vicsorgott, mint egy ijedt majom, és a levegőt karmolászta.

– Kijött a bozótba – mondta fojtott hangon. – A tamarinduszfa alatt sétált, és rálépett az árnyékomra.

A fakír a fiúra rontott, és lebirkózta. Nagydarab ember volt, és a fiú olyan könnyedén meghajlott a szorításában, mint egy kutya farka.

– Távozz innen! – bömbölte a fakír, és üveges, öreg szeme rémisztő volt. – Ha még egyszer meglátlak errefelé, elpusztítalak.

– Nem kell mindjárt gonoszkodni! – visította a fiú, akinek a feje kezdte felöltem a lila egy lenyűgöző árnyalatát.

– Kifelé! Kifelé! Kifelé! – kiabálta a szent varázsló. Eleresztette az áldozatát, aki egy csapásra a földre zuhant.

A fakír megigazgatta a szakálla végét, és ásított. A dzsinn meglátta, hogy itt az alkalom, és a fiú az ellenfelére vetette magát, megragadta a fakír álláról lelógó két fonatot, és mindkettőt ügyesen az öklére csavarta.

– Na gyere, te disznó! Te kecskék megrontója! – A szakállánál fogva ráncigálta a fakírt, aki ettől megbotlott és térdre esett. – Na gyere, te szarevő hullagyalázó!

A fakír szenvedett. A szeme majdnem kiugrott a helyéből, és a homlokáról folyt a víz.

A közönséget lenyűgözte a dzsinn ereje. Jó kis műsornak ígérkezett. Senkinek eszébe sem jutott, hogy megszólaljon, bár sokan bökdösték egymást, hogy kinyilvánítsák: a látványosságot minden részletében élvezik.

– Csalás! – kiáltotta a fakír. – Állítsa meg valaki! – Lábra állt. – Soha nem szabadulsz tőlem! – rikácsolta a fiú. – Rálépett az árnyékomra a

tamarinduszfa alatt, és megzavarta a pihenőmet, – Szakállánál fogva megint körbeforgatta a fakírt, és újításként ugyanakkor a nyelvével is csapkodott.

Senki nem mozdult, hogy beavatkozzon. A segédek a kerozinos tűzhely mellett guggoltak, bídiszt szívtak, szigorúan a hatáskörükön belül maradtak.

– Hagyjátok, hogy megöljön? – ordította a fakír. – Ne okold a fiút! – kiáltotta valaki a közönségből. – Te küldted bele a dzsinnt. – Csak játssza az eszét – tiltakozott a fakír. – Nem látjátok, hogy játssza az eszét? A szolgálófiú még egy kicsit kínozta a szent embert, végül néhányan a

közönségből szétválasztották őket, és a fiúra ültek. A fiú rázta a kezét és a lábát, és ide-oda forgatta a fejét.

A fakír megragadta a fiút, hogy kiűzzön néhányat a saját meglehetősen bosszúszomjas démonai közül. Ez nagy vitát váltott ki.

– Miért gondolod, hogy csak játszotta az eszét? – Nem láttad, hogy csak néhány perce szállta meg a dzsinn? – Ha játssza az eszét, kössük ki egy fához, és verjük meg. De ne várj pénzt egy

kudarcba fulladt szelleműzésért. Ez veszélyes terep volt a fakír számára. A hét egyetlen bevétele forgott kockán (és

máris költségekbe verte magát), továbbá a büszkesége, a vágya, hogy agyba-főbe verje a fiút, no meg a jó híre.

A fiú számára, aki megijedt, hogy esetleg túl messzire ment, szintén kínossá vált a helyzet. Azt a stratégiát választotta, hogy habzani kezdett a szája.

Amma teljesen elfeledve a földön hevert. – Nézzétek – mondta az egyik falubeli. – Ezt a fiút megszállta valami. Nézzétek,

hogy jönnek a buborékok a szájából. Abba kivonta magát az eseményekből. Bár nyilván mindenki szemében úgy tűnt,

hogy helyesen járt el, amikor szelleműzést kért, ellenszenvvel viseltetett a szent emberekkel szemben, akik elvették a pénzét, és inkább kívül akart maradni ezen az egészen.

Abba megtagadta, hogy ilyen vagy amolyan ítéletet hozzon. A tömeg tovább vitatkozott, és hajszál híján össze is verekedtek. Végül azonban kompromisszumra jutottak, amely szerint a fakírnak megengedték, hogy újra a földre birkózza a fiút, cserében egy ünnepélyes ígéretért, hogy megszabadítja a gonosz szellemtől.

A fakír rendkívül alapos volt. Mindenki egyetértett, hogy óriási hévvel vetette magát a munkába.

Amma tényleg jobban lett. Már nem voltak olyan napok, amikor nem mosakodott, és csak legélesebb fegyverével, a nyelvével támadt a férjére. Akkoriban Naznínt egyformán izgalomba hozta a látványos műsor és az anyja gyógyulása. Bár később hallotta, amikor a borbélyüzlet közelében hallgatózott, hogy a szolgálófiú azzal henceg, hogyan alázta meg a nagy embert, mégis hitt benne – természetesen -, hogy a dzsinnt kiűzték Ammából. Hogy hogyan történt, az rejtély volt, és nem olyan rejtély, amelyet meg kell oldani, hanem olyan, amelyet egyszerűen kincsként kellett őrizni.

Most, miközben összehajtogatott egy halom tiszta ruhát, azon kezdett tűnődni, vajon mi is történt aznap valójában, és miért volt az, hogy Amma csak a rossz dzsinnekben hitt, és a jókban nem.

Karimot nagyon ritkán látta. A fiút elfoglalta, hogy újraszervezze a Bengáli Tigriseket, megtervezze a Felvonulás a Mollák Ellen Elleni Felvonulást, katasztrófát jósoljon a helyi és globális ummának, és vallási útmutatást kérjen a lelki tanítójától. Amikor mégis együtt töltöttek egy órácskát, Karim az esküvői tervekről beszélt.

– Nagyon kicsi lesz. Nagyon kicsi, de nagyon, hogy is mondjam, vallásos. Naznín mosolygott. Annyira nevetséges volt. – Tudakozódom a válásról. Hogy mi a módja. Naznín megfeszítette a záróizmait, mert hirtelen megijedt, hogy bepisil. Ha itt

marad, mi más választása lesz, mint hogy hozzámenjen Karimhoz? A gondolat annyi ellentmondásos érzelemmel árasztotta el, hogy csoda volt, hogy egyáltalán ura maradt bármilyen testi működésének. Megpróbált kiválasztani egyetlen gondolatot, bármilyen gondolatot, és arra figyelni. A gyerekek. Hogyan állhat elő a lányoknak egy ilyen új apával? És mit szólnának? Milyen borzasztóan felzaklatná fiatal lelküket, egy kérdés ismétlődne újra meg újra a fejükben: Mégis milyen módon csábította el anyánk ezt a fiút?

Az volt a legrosszabb, hogy nem tudta, mi fog történni. Mi értelme félni ettől és attól, ha csak ez fog történni, az nem? Ha Csanu megtöltene még több bőröndöt, és megvenné a jegyeket, és megparancsolná neki, hogy menjen el, akkor az a végét jelentené? És Karim, aki el volt szánva, megakadályozná, hogy elmenjen? Mi van, ha kiderül, hogy a hazatérés is csak egy újabb projektje Csanunak? Nemrég bizonyosnak látszott, de hogy lehet biztos benne? Emlékeztette magát: csak várnia kell, és majd kiderül.

Ahelyett, hogy lecsillapította volna, mint máskor, ez a gondolat most szinte fájt. Miért kéne várnia? Olyan erősen érezte, mintha valaki, aki mellette áll a konyhában, fogott volna egy darab papírt, leírta volna a válaszokat, aztán a szeme láttára felgyújtotta volna a lapot. A konyhapultnál állt, hagymás bhádzsit csinált a gyerekeknek, akik ketchupba fullasztva fogják elfogyasztani. Frusztráltságában elfelejtette, hogy éppen csilit vág, és megdörzsölte a szemét. Azonnal elképesztő fájdalom hasított a szemgolyójába. Akkora, hogy felkiáltott. Kinyitotta a csapot, és alátartotta a fejét. A csilicsípés ellenállt a hideg víz gyógyító erejének. Naznín levegő után kapkodott, ahogy a víz befolyt az orrába.

A fájdalomra összpontosított, kihúzta magát, hogy szembenézzen vele, kihívja, hogy csak adjon bele mindent. A csípés heves volt, és ugyanekkora hevességet szabadított el benne. Hirtelen az egész lényét lángra gyújtotta a harag. Én fogom

eldönteni, mit csinálok. Én mondom meg, mi történik velem. Én leszek az. Áramütés futott keresztül a testén, és megint felkiáltott, most a puszta felpezsdüléstől.

A fájdalom lassan enyhült. A fájdalom árnyéka sokáig megmaradt az éjszakában. A felpezsdülés is alábbhagyott, csak a kísérteteit hagyta ott maga után. Mit fog eldönteni? Mit akar?

Az első gondolata az volt, hogy elmegy Dakkába a férjével és a gyerekeivel. Az volna a helyes, és megint Haszinával lehetne. Kétségek támadtak rá minden irányból. A gyerekek nyomorultul éreznék magukat. Sáhána soha nem illeszkedne be. Mi lenne Csanuval Dakkában? Ha széthullanak az álmai, miféle háló fogná fel mindannyiukat? Hogyan élnének? Mit ennének? Nem volna jobb itt maradni, és több pénzt küldeni Haszinának, úgy segíteni neki? Vagy esetleg idehozni. De ha Csanu előremegy, és nélkülük utazik el, akkor mi lesz? Hozzámenne Karimhoz? Hozzá akar menni? Nehéz lenne a lányoknak. És lehetetlenség volna csak úgy elzavarni. Talán a legjobb lenne elmenni Dakkába.

Kéretlenül felmerült egy emlék Karimról, és beléhatolt, miként a fiú maga, szétszaggatva a passzív lelkét.

Éjszaka, miközben a családja aludt, elvégezte a vudut, és levette a Koránt. „A Könyörületes” szúrából olvasott.

„Ő hagyta a két nagy vizet [szomszédosan] folyni, [hogy] találkozzanak, ám közöttük akadály van, melyet nem hághatnak át. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? A két [nagy vízből] kerül elő a gyöngy és a korall. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten?” A férjére gondolt, ahogy aznap este a szófan ült, és derűsen piszkálta a

lábkörmeit. Amikor hazajött, homlokon csókolta Naznínt, és azt mondta neki: „A sok-sok év alatt soha, egyetlenegyszer sem bántam meg, hogy ilyen menyasszonyt választottam.” A lányaira gondolt. Micsoda gyönyörű ajándékok Istentől. Ez egyszer nyugodt volt. Ura semelyik jótéteményét sem tagadná. Megint olvasni kezdett.

„Ó, dzsinnek és emberek gyülekezete! Ám [majdan] időt szakítunk nektek, ti két súlyos [teremtmény]! Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten?”

A Felvonulást a Mollák Ellen október 27-ére hirdették meg. Oroszlánszívű-röplapok kezdtek berepülni a levélszekrénybe (Naznín „felhasználta” őket a bevásárlólistákhoz); tele volt velük az udvar, és az Altab Ali park füves dombja felett szálldostak.

Az egész országban azt tanítják a gyermekeinknek,

hogy az Iszlám egy nagyszerű vallás. De az igazság nyilvánvaló. Az Iszlám lángol a gyűlölettől.

Külföldön gonosz tömeggyilkosoknak ad életet. A mi városainkban elvetemült lázadókat teremt.

Csanu minden röplapot gondosan elolvasott. Nyugodt maradt. Karim izgatott lett.

– Barátom, ezt bánni fogják, amíg élnek. Azt sem tudják, mit beszélnek. Az iszlám világos szabályokat fektet le a háborúhoz. Tilos nőket, gyerekeket, ártatlan férfiakat vagy öregeket megölni. Tilos más muszlimokat megölni. Hány muszlim halt meg New Yorkban? – Naznín hálófüggönye mellett állt, és úgy mozgatta a lábát, mintha egy versenyre melegítene vagy egy görcsöt akarna kirázni belőle. Megszólalt a mobilja. Megnézte és kikapcsolta, és Naznín tudta, hogy az apja volt az.

– Pontos tényekkel kéne előállniuk. – Összefonta a karját, és Naznín mögé nézett. A pandzsábi padzsamájában, a birkabőr bekecsben, nagy bakancsában és kerek sapkájában úgy nézett ki, mint aki a mecsetbe vagy egy verekedésre igyekszik. – Iszlám terroristák. Iszlám terroristák. Csak ezt halljuk. Soha nem hallunk katolikus terroristákról, igaz? Vagy hindu terroristákról. Na és mi van a zsidó terroristákkal? – Úgy tűnt, hogy amint Csanu elveszítette láthatatlan közönségét, Karim szerzett egyet. A gyülekezetnek szónokolt. – De gondoljunk bele...

Naznín megpróbált, de belefulladt a fiú haragjának tengerébe. Miközben a férje egyre kevesebbet, Karim egyre többet beszélt. Minél többet beszélt, annál kevésbé tűnt magabiztosnak.

– Emlékszel a fiúra, akit leszúrtak? – Kijött a kórházból? – kérdezte Naznín. – Ezek az emberek, akik összevissza beszélnek a bandákról, csak a rasszisták

malmára hajtják a vizet. Az újságok imádják. De az igazság az, hogy nincsenek bandák.

Naznín kinyitotta a száját, aztán becsukta. Nem is olyan régen Karim elfogulatlanul használta ezt a szót. És mi van azokkal a fiúkkal, akik eljöttek a gyűlésre, talán nem robbantottak ki kis híján verekedést? És minden este járőröztek a lakótelepen, „csatangoltak, mint a kecskék”, ahogy Csanu mondta.

– Csak egy csapat srác, csavarognak, bolondoznak. Jó, egy kis bajt is kevernek. De ezek jó srácok. Amikor felvonulunk, megmutatják. Támogatnak minket. Amikor a Bengáli Tigrisek felvonulnak, mind egy oldalon állunk. És ha balhé lesz, nem mi leszünk azok, akik elkezdik, de befejezni mi fogjuk.

2001. szeptember

Allah megszabadította a szenvedéseitől. Hála legyen neki a Legkönyörületesebbnek a Legkedvesebbnek.

Nővérkém meséltem neked milyen kedves ez a Lavli? Bizonyította a nevét. Odamentem hozzá kérdezem hogy áll a terv a Cseriti elkezdésére? Megmutatja a körmeit nekem kicsi csillag van mindegyikre festve kérdezi jól néz ki? Én tudom ez azt jelenti a Cseriti még nem kezdődött el. Azt mondom ami ennek a helynek kell az egy Cseriti olyan gyerekeknek akik savtámadást szenvedtek. Eszembe jut név is Sav Ártatlanok. Teljesen minden habozás nélkül megkérdezi tőlem Mondzsu fiának a nevét. Két három percen belül felhívja az újságot minden részletet megad az újságembernek. A legnagyobb fontosságú részlet hogy Lavli saját maga fizeti Khursed műtétjét.

Elmesélem Mondzsunak. Bár az arca olvadt mégis látod hogy megváltozik ettől. Lehunyja a jó szemét és pihen kicsit. Mielőtt elmegyek bevallanom kell. Ezt mondja. Valami annyira rosszat csináltam és sose mondtamel senkinekse. Ezt mondja. Belenézek a jó szembe és beszélnie kell vagy nincsen nyugodása.

Azt mesélte hogy mikor Khursed kétéves kicsi gyerek volt sírt és sírt sok órán át és egyszer elveszítette minden türelmességét és nagyot ütött a lábára. Azt mondja csak egy héttel azelőtt volt műtét a láb tájékon. Lehet hogy ő okozta a lábkárosodást hogy még több műtés kell. Ezt mondja.

Megkérdeztél orvost? mondom neki. Megkérdeztél orvost? Kiabálok hogy halljon. Nem. Senkinekse mondta.

Akkor elmegyek és a kórházba járkálok. Visszajövök és az övéhez teszem az arcom és kiabálok. Az orvos azt mondta Nem. Nem miattad hanem a sav károsította meg.

A gond kimegy a szeméből. Egy kicsit most mintha a régi Mondzsut látnám. Nagyon kicsi résszájból suttog már majdnem bezárult. Ezek a titkos dolgok megölnek minket. Van valami titkod? Akarod elmondani nekem? Én megőrzöm neked! Azt hiszem próbál mosolyogni.

Másnap megyek hogy elmondjam neki újságember jön fényképezni Lavlival. De azon a napon nővérkém a barátnőm elment.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Összehívtak egy Bengáli Tigris-gyűlést péntekre, egy héttel és egy nappal a felvonulás előtt. Csanu azt mondta:

– Azt hiszem, elmegyünk arra a gyűlésre. Naznín kiejtette kezéből az ollót. – Igen – mondta Csanu -, szerintem érdekes lesz. Naznín fölvette az ollót, és

folytatta a varrás fölfejtését egy elrontott kabátbélésen. – Te csak menj el. Nekem dolgoznom kell. – Úgy is jó. De szerintem érdekesnek fogod találni – mondta Csanu. Elrejtőzött az

újság mögé. Naznín egész éjjel próbálta kitalálni, hogy értette ezt. Mit szándékozik csinálni a

férje azon a gyűlésen? Ha tud Karimról (hányszor szuggerálta Naznín, hogy vegye már észre? Csanu nem adta meg magát neki, mégis tudnia kell), az ő terepén akar szembeszállni vele? De csak nem készül bármire annyi ember előtt? Meg akarja alázni valami módon, kihívni egy nyilvános szellemi párbajra? Azért akarja, hogy menjen, mert őt is meg akarja alázni? Vagy akár megkövezni, ami jogában is áll? Mit fog csinálni Csanu? Nem jutott eszébe semmilyen valószínű válasz.

A lányok elmentek iskolába, Naznín pedig elment Csanuval a gyűlésre. Az előkészületek késztették erre. Csanu felvette az öltönyét. Volt egy kis fehér pecsét a zakó gallérján, megdörzsölte egy ronggyal, amitől csak még nagyobb folt lett belőle. Az öltöny – kétsoros, sötétkék selyemszövet – régi volt, és az anyag egy picit elgyengült térdben és könyökben. De Csanu fogyott, amióta kiújult a gyomorfekélye, és nem állt rosszul rajta. Az összes gombot be tudta gombolni a zakón, ami soha azelőtt nem sikerült. Felvett egy lazacszínű nyakkendőt – még a tanácsi napjaiból maradt -, és egy doboz Rennie-t csúsztatott a nadrágzsebébe. Egy „Beszéd” feliratú dossziéból elővett egy A4-es Premier Collection betétlapos füzetet, és kinyitotta a borítóját. Egyik kezében a mappát tartva söprő mozdulatot tett a másikkal, és közben a sarkán hintázott. A szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Egy idő után enyhén meghajolt, és becsukta a füzetet. Megköszörülte a torkát.

– Azt hiszem, készen vagyunk. Naznín egy lépéssel mögötte ment át a lakótelepen és le a betonvölgybe, amely a

gyűléstermet ölelte körbe. Csanu alig várta, hogy odaérjen. Hogy lépést tartson vele, Naznínnak szednie kellett a lábát. Mire beléptek az épületbe, a szíve leigázta az összes többi belső szervét. A mellében dobogott, a gyomrában, a fülében és a fejében.

A Titkár az ajtók körül lézengett. Egy fiú sötétlila tréningruhában odakiáltott neki:

– Hé, szállj fel a bűnbánat vonatára, testvérem! A Titkár vigyorgott. – A te állomásodat már elhagyta, testvérem. Megveregették egymás karját.

A terem körülbelül félig telt meg. Nyoma sem volt az előző gyűlés családias hangulatának. Az összegyűltek többnyire fiatal férfiak voltak. Maroknyi hasonló korú lány csoportosult a helyiség végében, és elöl burkhában összebújtak még egypáran. A jobb oldalon lévő fiúk megbontották a széksorokat, hogy kört alkossanak. A körön belül néhányan széken ültek, mások álltak, páran pedig a lábukkal a széken, fenekükkel a támlán ülve kuporogtak. A külső peremen a fiúk a székükön álltak. Hallgattak valakit a kör közepén. Az általános lármából Naznín kihallotta, hogy már beszél valaki. Próbálta értelmezni a hangot, felfedezni benne Karim hangszínét, de a hang nem volt ismerős, és elsiklott tőle.

A bal oldalon, ahová Naznín és Csanu leült, a fiúk a terem másik felébe tekingettek, és a fejüket csóválták. Az egyik srác öklével belecsapott a tenyerébe, és megforgatta. Aztán suhintott a kezével, mint egy nedves ronggyal, és az ujjai csattanó hangot adtak. A fiúk nevettek, és kezdetét vette egy csattintgatóverseny. A fiúk farmerben voltak, vagy melegítőben, amelyen nagy pipák voltak, mintha láttamozta volna egy tanár, aki mindenekfelett a kényelmességet értékelte. Egypáran hagyományos bengáli viseletben jöttek, valamivel megbolondítva. Farmerral és mandzsettákkal testre szabott pandzsábi padzsamában, amelyhez fekete bőrdzsekit vettek fel, vagy a nadrágot csatos bakancsba gyűrték. Csak Csanu volt öltönyben. A könyöke tényleg eléggé kikopott. Újra és újra megérintette a nyakkendő csomóját, mintha félne, hogy megfojtja.

Kivette a füzetét a dossziéból, és az első oldalra lapozott. – Kapsz egy kis ízelítőt – mondta Naznínnak. – Ez a címe: „Faj és osztály az

Egyesült Királyságban: Rövid tanulmány a fehér munkásosztályról, a fajgyűlöletről és a probléma megoldásának módjairól.”

Tehát erről van szó. Szópárbajra hívja ki Karimot. És bebizonyítja, hogy egyenrangú vele. Jobb nála. Ezekben az elmúlt hetekben, amikor alig beszélt, eltette a szavait, elraktározta őket ehhez a csatához, kiélesítve a harcra, hogy visszaszerezze a feleségét.

A kör feloszlott, és a székeket a helyükre húzták. Az emberek a bal oldalon a jobb oldaliakra néztek. Néhányan felálltak, hogy jobban lássanak. Aztán bezáródtak az ajtók a terem végében, és Karim felpattant a színpadra. A Titkár is felszökkent utána, a kezében valamivel, ami egy régi mangósládának látszott. A felfelé fordított ládát letette a színpadra, és felállt rá.

– Csendet, csendet, csendet! Csendet kérek a teremben. Kényelmes tempóban abbamaradt a beszélgetés. – Fivéreim és nővéreim! – mondta Karim. – Örülök, hogy ennyi ember gyűlt itt

egybe, akik mind a mi frontunkon egyesülnek azokkal a hitvány alakokkal szemben, akik ide mernek jönni és gyalázni a vallásunkat.

– Rúgjuk ki őket! – kiáltotta valaki hátulról. – Küldjük vissza őket oda, ahonnan jöttek! – kiabálta egy másik. Karim karba tette a kezét. – Hagyjuk meg az olcsó sértéseket a rasszistáknak. – Szünetet tartott, és

végignézett a közönségen, nem sietett, mindenkivel éreztette az erejét, hogy megteheti ezt, hogy várakoztathatja őket. – Amikor felvonulunk, megmutatjuk nekik, mekkorát tévednek az iszlámmal kapcsolatban. Látni fogják, hogy erősek vagyunk. És megmutatjuk nekik, hogy békések vagyunk. Hogy az iszlám béke.

Azt kell ma megbeszélnünk, hogyan fogunk eltölteni minden órát, percet és másodpercet mostantól huszonhetedikéig azzal, hogy megnyerjük az embereket a támogatásunkra.

Valaki feltette a kezét az első sorban. – Igen? – mondta a Titkár. Megemelt helyzetében a láda tetején már nem ugrált

lábujjhegyen. – Tedd fel a kérdésedet. – Vihetünk oda egy platós teherautót? Bérelhetünk egyet? – Azoknak, akiknek nincs lábuk? – kérdezte a Titkár. – Vagy a nagybetegeknek? – Egy hangberendezésnek, testvérem. Vagy ha akarjátok, felállíthatok egy

szintetizátort és játszhatok élőben. – Az élő zene iszlámidegen – mondta a Titkár a szakállát gereblyézve. – Micsoda? – kérdezte a zenész. – És mi a helyzet az áhítatos zenekarokkal? Mi a

helyzet a szúfikkal? Mindig, így, énekelnek meg táncolnak. – Iszlámidegen – mondta gyorsan a hivatalnok. – Menjünk tovább. Valaki más szólalt meg a közönségből. – Ezért tiltották be a tálibok. – És mi van a felvett zenével? – Az is be van tiltva. – Nincs itt egy lelki vezető? Kérdezzük meg, mit mond erről a Korán. Megtalálták a lelki vezetőt. A Titkár lement a színpadról, hogy tárgyaljon vele. A

lelki vezető meglehetősen sokat hízott az elmúlt néhány hónapban. A saríáról szóló kis tanácskozás közben is egy nagyon nagy, bőségesen cukrozott süteményt fogyasztott.

– El van döntve – jelentette be a Titkár, amikor visszatért a színpadra. – Mind be van tiltva.

– Öcsém! – mondta a zenész. – Haladjunk tovább. Haladjunk tovább – sürgetett a Titkár. A zenész felállt. Még mindig a furcsa, ujjatlan kesztyű volt rajta. Lehet, hogy nem

égette meg magát, gondolta Naznín. Lehet, hogy valamilyen bőrbetegsége van. – Ha mindenki csak ül itt és azt hajtogatja, hogy iszlámidegen vagyok, akkor nem

maradok. – Ülj le – mondta Karim. – Semmi baj. Majd később beszélünk a zenéről. Nos, van

egy listám a helyi lakótelepekről, és két szervezőt akarok minden telepre... A színpad sarkából kibontakozott egy alak. Karim habozott. – Miattam ne zavartasd magad – mondta a Kérdező. – Nem is – mondta Karim. – Csak meg akarok mutatni valamit az embereknek, ha befejezted. A közönség halkan zubogott, mint egy lábos forró víz. – Akkor mutasd – rendelkezett Karim. – Hát – mondta a Kérdező -, ha gondolod. – Benyúlt a kabátbélésébe, és előhúzott

egy tekercs papírt. Kigöngyölte, felcsavarta az ellenkező irányba, és mindent megtett, hogy kiegyenesítse. A melléhez szorította, úgyhogy csak egy üres lap látszott. – Az Elnökünk békés ember. Én is békés ember vagyok. Az iszlám békés vallás. De mit teszünk, ha jön valaki, hogy harcoljon velünk? Elszaladunk?

– Néhány héttel ezelőtt ismeretlen tettesek támadást indítottak amerikai földön. Ártatlan emberek haltak meg. Civilek. Férfiak, nők és gyerekek. A világ gyászolt, és pénzt küldött. Most Amerika bosszút áll, és a testvéreinket megölik. A gyerekeik is meghalnak velük. Ugyanolyan ártatlanok. De a világ nem gyászolja őket.

Megfordította a papírköteget és felemelte, alul és fölül is fogta, hogy ne pöndörödjön össze. A fényképen egy pici kislány volt látható rongyokban, a lábát térdben ellőtték.

– Egy kis járulékos veszteség – mondta a Kérdező. Megmutatta a következő képet. – Ez egy igazságos háború. – A fiú nem volt több hat-hét évesnél. Összetekerte és eltette a képeket. – Az Elnökünk azt mondja, meg kell mutatnunk az erőnket. Úgy érti, hogy együtt

végig kell mennünk az utcán. Nem kell többet tennünk ennél. – Akkor mit csináljunk? – kiáltotta valaki a közönségből. A tömeg felmorajlott,

mintha épp a szájukból vették volna ki a szót. A Kérdező vállat vont. Zsebre tette a kezét. – A bolygó legerősebb nemzete megtámadja a világ egyik legtöbbet pusztított

országát. Egészséges fiatal férfiak vagyunk. Nem vagyunk ezekhez a falakhoz láncolva. Egy kis tervezéssel, egy kis erőfeszítéssel átkelhetünk a földrészeken. – Megint vállat vont. – Mit csináljunk?

Naznín Csanura nézett. A férfi lehajtott fejjel ült. A pofazacskói lefittyedtek, mint két üres erszény.

A fekete ember, a Multikulturális Összekötő Biztos állt fel. – Utánaolvastam – mondta. Nagyot fújt, hogy jelezze, milyen sok erőfeszítésébe

került. – Utánaolvastam, és úgy tűnik, ha valaki muszlim, az sok súlyos felelősséggel jár. Nem csak az imádkozás, meg hogy le kell állni az ivással, meg le kell állni a szalonnával meg a nőzéssel, és le kell állni mindenféle mással is. Az is meg van írva a Koránban, hogy minden muszlimnak az egységes iszlám államra kell törekednie az egész világon. Meg van írva, a Khiláfa az fard. – Egyik hatalmas kezével a ruha hófehér tengerére csapott óriási mellkasán. – Nos, ezzel kapcsolatban mit fogunk tenni?

– Jó kérdés, testvérem – mondta a Kérdező. Karim elé állt. – Hallgassatok ide. Ne kalandozzunk el... Néhány székkel Csanutól jobbra felugrott egy lány, és túlharsogta. A hidzsábja

éles vonalai kihangsúlyozták finom arccsontjait. – Egy ENSZ-statisztika szerint történt egy másik nagy tragédia is szeptember 11-

én. Aznap harmincötezer gyerek éhen halt. – A lány egyenesen Karimra nézett, miközben beszélt. Karim összefonta a karját. Visszanézett a lányra. A lány alig volt húszéves. Nagy, hosszú szempillás szeme volt, amik nem ültek túl közel egymáshoz. Sötét fejkendője tökéletesre keretezte a homlokát. – Mit tudunk erről a tragédiáról? – folytatta a lány. Lenézett a papírra a kezében. – Áldozatok: harmincötezer. Helyszín: a világ legszegényebb országai. Különleges hírbeszámolók: nulla. Megemlékezések az áldozatokról és családjukról: nulla. Államfői üzenetek: nulla. Gyertyás virrasztás: nulla. Egyperces néma felállás: nulla. Felhívások, hogy az elkövetőket vonják

felelősségre... – A lány szünetet tartott és felpillantott. Az arca kipirult az érzelmektől. – Nulla. – Gyorsan leült.

Karim végigjáratta tekintetét a közönségen. Meglátta Naznínt és Csanut, lehajtott fejjel, és egy pillanatra összevonta a szemöldökét.

Naznín eltűnődött, hogy nézne rá, ha most felugrana és beszélni kezdene. – Hány volt muszlim? – kiáltotta egy hang a terem elején. Női hang volt, amely

valahonnan a burkhás területről eredt. – A harmincötezerből hány volt muszlim? Mit számít az?, gondolta Naznín. Akik nem voltak muszlimok, azok kevésbé

halottak? – Emberek, emberek, térjünk rá a dolgunkra. – Karim fel-alá járkált a színpad

elején. A könyökével meglökte a Kérdezőt, de észre se vette. – Odakint, éppen most, olyan emberek vannak, akiket eltorzított az irántunk és az iszlám iránt érzett gyűlölet. Azt tervezik, hogy egyenesen a küszöbünkre vonulnak, és mi nem hagyjuk, hogy ezt büntetlenül megtegyék. Mutassuk meg az Oroszlánszívűeknek, hogy Bangla Town védett terület. A Tigrisek a hét bármely napján kiállnak az Oroszlánok ellen. – A Titkárhoz lépett, és előhúzott egy darab papírt a mappából. – Tehát. A lakótelepek listája. Önkéntesek kellenek szervezőnek. Az első: Berners lakótelep.

A jobb oldalon két fiú állt fel. – Az a miénk. Azonnal felpattant három fiú a túloldalon is. – A miénk, ti is tudjátok. – Nem a tiétek. – Gyere ide, és itt mondd. – Te gyere ide. A fiúk határozott, mégis lusta rosszindulattal méregették egymást, mintha

tudnák, hogy még sok fenyegetőzésre fog sor kerülni, és nem akarnák kimeríteni magukat.

– Idebent – mondta Karim – és odakint, Bengáli Tigrisként, ez az egyetlen csoport, ahová tartozunk. Értitek? Egyik lakótelep sem valakié. Minden mást hagyjatok ki ebből. Oké? – Egyik csoportról a másikra nézett. – Oké, srácok?

Karim embereket jelölt ki a lakótelepekre. Utasításokat adott az agitációra, elérendő célpontokra, megírandó jelentésekre, időpontokra, amikor a szervezőknek össze kell gyűlniük, terveket vázolt fel a felvonulás megszervezésére. Szünet nélkül beszélt, és miközben beszélt, meg nem állt a színpadon, betöltötte a személyiségével. Senki sem tiltakozott a kijelölt szerepe ellen. Karim mindegyiket helyére tette egy „ezt jól fogod csinálni, Khaled”-del, vagy „ezt pont neked találták ki, Monszur”-ral. „A Nőbizottság a zászlókért fog felelni.”

Naznín rendre a férjére pillantgatott, hogy lássa, mikor fog lépni. Csanu nem nézett rá. A nyakát egyre beljebb húzta, amíg már úgy tűnt, hogy a mellkasát, nem a füzetét tanulmányozza. Naznín kicsit megmozdította a lábát, a térde az övéhez nyomódott. Semmi reakció.

Miközben Karimot nézte, egy időre elveszítette a szavai fonalát, és csak a feszültséget látta a testében, ahogy újra és újra végigment egy ösvényen a színpadon.

Állítólag ő volt az. Ő volt az, aki nem tud gondolkodni a világról, akinek a feje annyira tele van önmagával, a hetével, a napjával, az órájával, hogy a nagy dolgoknak már nem marad benne hely. De most Karimra nézett: mennyire

belemerült a hadműveleteibe. Ha a Kérdező az Oroszlánszívűekről szónokolna, Karim Afganisztánról beszélne. Ha ő azt mondaná, fekete, Karim azt mondaná, fehér. És érezte, hogy a boldogtalanság úgy száll fel mellette Csanuból, mint a gőz, és tudta, hogy elveszett a saját magángyötrelmében; a Faj, Osztály és Rövid Értekezés odáig nem ért el.

De mi értelme a világért sajdítani a szívét, ha a saját férjének nem nyújt vigaszt? – Menjünk – mondta Naznín. Csanu nem hallotta. Naznín a térdéhez nyomta a

térdét, és Csanu elrántotta a lábát. A gyűlés befejeződött. Csanu megköszörülte a torkát, és a dossziéba tuszkolta a

beszédét. – Ezt inkább elteszem egy másik napra – mondta, és mosolygott, miközben a

szeme forró parázson táncolt, mindenfelé tekingetett és mindentől megrándult. – Akit érdekel, amit mondtam, most jöjjön ide hozzám! – kiáltotta a Kérdező. Néhány fiú köré gyűlt. Naznín meglátta közöttük Szorupa legidősebb gyerekét. – Ins’Allah mind együtt vagyunk! – kiáltotta Karim, miközben a többiek kifelé

szállingóztak a teremből. De Allah nem úgy akarja, gondolta Naznín. Ó, Karim, miért csak azt látod, amit

látni akarsz?

Most nem volt menekvés Iszlám asszony elől. Amikor Naznín átlépte a hentesüzlet küszöbét, gyakorlatilag a nagyasszony lábára lépett.

– Ó, csak lennék fiatal megint, és járkálnék álmodozva! – mondta Iszlám asszony. Naznín a lehető legudvariasabban az egészsége felől érdeklődött. Iszlám asszony elengedte a füle mellett. – A hazádról álmodozol? De már nem kell sokáig várni. Átható volt a hússzag. Aki belépett a boltba, úgy érezte, mintha egy óriási bélbe

tévedne be. Hatalmas torony kopasztott csirke töltötte be az ablakot. Sima, régimódi mészárszék volt, semmiben sem hasonlított az angol szupermarketek tapintatos kirakatában celofánba csomagolt testrészekhez. A magas pult mögött álló férfiak fehér köpenyét nyíltan és becsületesen vér borította. A pulton volt minden: összevissza dobált birkarészek. Sárga zsírral borított fél marhák lógtak a mennyezeti kampókról. Hátul, a magányos fagyasztószekrény csak egy üres fagylaltosdobozt tartalmazott, abba gyűjtötték a leolvadó vizet, amikor egy rövid és soha meg nem ismétlődő szolgálati időszak után kikapcsolták az áramot. A fagyasztószekrény nem vált közkedveltté. Senki nem akart olyan húst venni, amit ott rejtegettek, ki tudja, mióta.

A hússzag olyan sűrű volt, hogy amikor Naznín kinyitotta a száját, olyan érzése támadt, mintha megnyalt volna egy nyers, zsíros szeletet.

– Milyen nagyon jól néz ki, Iszlám asszony – mondta Naznín. Iszlám asszony a kardigánja ujjában kotorászott. Előhúzott egy rózsaszín, csipkés

zsebkendőt, és beleköhögött. Naznín most először hallotta köhögni. Talán elfogyott a Benylin köhögés elleni szirup.

Iszlám asszony visszagyűrte a zsebkendőt a kardigánjába. Mindkét ruhaujja hatalmasra duzzadt, mintha elefántkóros lenne a karja.

– Haldoklom! – csattant fel. – Lehet, hogy szerinted jól áll nekem. – Apró, fekete szeme dühtől villogott.

Naznín alaposan megnézte, ahogy csak merte. Iszlám asszony valóban kicsit máshogy nézett ki ma: nem szembeszökő módon, de valahogy megváltozott az állaga, mintha kezdetét vette volna a vég. Naznín próbálta behatárolni. Lefogyott?

– A férjed mostanra már biztos meg is vette a jegyeket – mondta Iszlám asszony. – Szaladj haza, és kezdj csomagolni.

– Milyen jegyeket? Iszlám asszony minden előzetes figyelmeztetés nélkül megragadta Naznín állát.

Az ujjai érdesek voltak, mint a száraz falevelek. – Micsoda őszinte arc. Annál jobban lehet vele hazudni! Naznín észrevette, hogy még ilyen szoros közelségben, a vérgőzös levegőben

sem érzi Iszlám asszony betegszobaszagát. Ez volt az, amit elveszített. – Nem tudom, miről beszél – mondta Naznín. Megfogta Iszlám asszony kezét, és

óvatosan levette az arcáról. – Nem? Hát persze, egy ilyen ártatlan teremtés, mint Ahmed asszony, alig is tud

valamit. Nem tudod, hogy a férjed sírva futott Azad doktorhoz, és Azad doktor odaadta neki a pénzt, hogy elszökhessen? – A légzése nehézkessé vált. Megtántorodott, és Naznínnak vissza kellett fognia magát, hogy ne nyújtsa ki a karját és támassza meg. – Azad doktor egy bolond. Soha nem kapja vissza a pénzét. Én megmondtam neki, de ki hallgat egy öregasszonyra, aki az élete végére ért?

Naznín hátralépett. Az ajtó nem volt messze. Odafordult, hogy lássa, milyen közel van. Sürgető vágyat érzett, hogy elmeneküljön ettől a nőtől.

Iszlám asszony kitalálta a gondolatait, elkapta Naznín kezét, és papírszerű ujjai között morzsolgatta. Amennyire lehetett, megédesítette a hangját; olyan volt, mintha csilit mártott volna cukorba, nem megfelelő álca.

– Én elengednélek, gyermekem, megkapnád a pénzem és az áldásomat; de mit gondolnának a többiek. Ha egyet futni hagysz, mind megszökik. Gondolnom kell a fiaimra. Csak add meg, amivel tartoztok.

– De az lehetetlen! – kiáltotta Naznín. – Bármennyit adunk, sosem elég. Iszlám asszony elengedte Naznín kezét. – Allah mindig megmutatja az utat – mondta, és jámboran mosolygott közben. –

Csak meg kell találnod. Csanu hajnalig vezetett, de Naznín ott várta, amikor bejött az ajtón. – Igaz ez? – kérdezte tőle, mintha már mindent kiteregetett volna. – Jó kérdés – mondta Csanu. – Valószínűleg a legjobb kérdés valamennyi közül. – Tudni akarom... – Akkor várj – mondta Csanu. – Várj egy percet. Nem egy másodperce jöttem

meg? Még kabátban vagyok. – Megrántotta az anorákját, hogy elhárítsa a cáfolatokat. – Talán nem utálod, amikor megjövök, és elfelejtem levenni? Talán nem inkább szopogatnál el egy csótányt, mint hogy nézned kelljen, hogy úgy eszem, hogy még mindig rajtam van?

Naznín szája kiszáradt. Honnan tudja? Annyira vigyázott, hogy elrejtse az érzéseit.

– Igen – mondta Csanu. – Tudniillik, nem vagyok teljesen vak. – Nem mozdult az előszobából. A villanykörte a feje fölött lógott. Gyenge villanykörte volt, a rosszabbik fajta. Nem oszlatta el a sötétet: besöpörte a sarkokba, és Csanu arcának réseibe.

Csanu egy ideig csak állt ott, és Naznínt kezdte eltölteni a rettegés, nem attól, hogy mit mond vagy tesz, hanem hogy mit lát, amikor ránéz.

– Igaz ez? – Csanu mérlegre tett minden szót. – Ez olyan kérdés, amit nagyon szeretek. Aki a filozófiát tanulmányozza, annak állandóan kérdeznie kell: Ez a világ valós természete? De ugyanígy a fizika, a történelem, az irodalom, sőt még a művészet terén is, mert csak az igaz művészet méltó a nevére. – Abbahagyta, és kicipzározta az anorákját. Azonnal lecsúszott a válla lejtőin. Felvette és leporolta. – Ha mondanak nekünk valamit, mielőtt befogadnánk a tudatunkba és a szívünkbe, mindig próbára kell tennünk. Kinyitunk egy könyvet, lapozunk egy újságban, beengedjük a televíziót és a rádiót az otthonunkba. Az a sok minden, amit mindennap mondanak nekünk: vajon igaz?

Naznín várta, hogy folytassa. – Amikor az imám beszél, az nem Isten szava. Igazat beszél? Könnyebb elhinni,

mint nem elhinni. Csak gondoljunk a pletykára. Mindarra, amit anyánktól hallottunk, ami úgy tölti meg a csontjainkat, mint a velő. Ezt előbb tanultuk meg, mint hogy megtanultunk kérdezni. Ezt mind. Ezt mind, és még többet is. Mert lehetséges, hogy egy férfi hazudjon önmagának. És egy asszony is. – Csanu elfordította a tekintetét. A kabátjához beszélt. – A szív beszél ezt meg azt, kiabál, nagy jelenetet rendez. De ha próbára teszed, néha rájössz, micsoda valójában: nagy és kongó zaj. Amikor valamit annyira erősen érzel, hogy nem lehet megkérdőjelezni, meg kell kérdezned magadtól: igaz ez?

Néhány másodpercig dermedten álltak, nem tudtak véget vetni a pillanatnak. Aztán Csanu a tenyerével megdörzsölte az orrát, és úgy rázta meg a fejét, mint

aki most mártotta bele az arcát egy tál vízbe. – Legalább menjünk be, és megmutatom neked a jegyeket. Naznín szemügyre vette a jegy tokján lévő dőlt piros betűket a Biman Airlines

logóján. Az ujjaival végigsimított minden jegyet, és meglepődött, milyen vacakok, mennyire jelentéktelenek.

– Október huszonhetedike. Még öt nap – mondta Csanu. – Sok még addig a tennivalónk.

– De addigra sehogy sem leszünk készen. És mi lesz a lakással? Nem hagyhatjuk itt csak úgy.

– Azad doktor ismét a segítségünkre sietett. Beleegyezett, hogy mindent elintéz. Kiadja helyettünk, vagy átadja a tanácsnak – amire kérem Dakkából.

Naznín körbejárkált a szobában. Megérintette a zsúrkocsit, a sarokszekrényt, a vitrint, az ebédlőasztalt, a dohányzóasztalt és a könyvespolcot. Megállt a trágyaszínű szófa mögött, és belekapaszkodott a támlájába. A kisujja átszakította az anyagot, belecsúszott a bélésbe.

– De mit fogsz csinálni Dakkában? Hogy fogunk élni? Csanu megveregette a hasát.

– Azt hiszed, a gyomrom sokáig bírja étel nélkül? Amikor elmentem az orvoshoz, orvosságért mentem, nem pénzért. Ne aggódj. A fekély nemsokára elmúlik, és nem tervezem, hogy csak vízen éljek. Aggodalomra semmi ok. A szappanüzletben fogok dolgozni. – Megköszörülte a torkát, de nem volt ott semmi, ami arra várna, hogy kijöjjön.

Razja ablakpárkányán ült, egy nagy pánikbuborék szorult a szájába. Szürke égszeletek ékelődtek a háztömbök közé. Milyen kicsik. Milyen hitványak. Gouripurban, amikor felnézett, látta, hogy az ég egészen a világ végéig ér. Itt meg tudta mérni csak azzal, hogy szétterpesztette az ujjait.

A buborék lement a mellkasába, és pont a kulcscsontja alatt telepedett meg. Rezzenéstelenül ült. Ha megmoccan, a buborék bekerülhet a tüdejébe, és szétfeszítheti. Ritmikus kopogás jött a hálószobaajtón.

Razja a padlón feküdt. A haja, amely elektromos lett a szőnyegtől, úgy lebegett a feje körül, mint egy hatalmas, szürke tengeri rózsa.

Naznín megkérdezte: – Megnézzem, mit akar? – Ne – mondta Razja. – Csak egyvalamit akar. Még három nap volt hátra. Három nap a cselekvésre, ha cselekedni kell. Csanu

vett még bőröndöket. A lányok és Naznín úgy gyűltek melléjük, mint egy sír köré. A kopogás hangosabb lett. Dörömböléssé változott. Razja felállt. Megdörzsölte

reumás térdét. Az ajtó felé menet egy láthatatlan áramlattal küzdött, mintha mellig érő vízben gázolna.

Naznín érezte, hogy növekszik a buborék. El fog roppanni a kulcscsontja. Óvatosan lélegzett.

Razja megállt, és ellenőrizte a vasrudat az ajtó alján. Aztán ellenőrizte a felső rudat.

Már csak három nap, és akkor ennek az egésznek vége. Érezte, hogy egy kicsit összezsugorodik a buborék. Ezt kihasználva, Naznín tovább erőltette. Felszállnak a repülőgépre, és elmennek.

Hatalmas robaj rázta meg az ajtót. Tarík biztos nekiugrott. Aztán csend lett. Lehet, hogy kiütötte magát. Razja megfordult, majd vissza, mint egy összegömbölyödni készülő macska.

Aztán az oldalára feküdt, és behunyta a szemét. És helyesen teszi, hogy a férjével megy. Csanu az, akinek szüksége van rá. A

gyerekeknek apa kell. Nincs más választása, mint menni. – Azt hiszed, azt teszed, ami a gyerekeidnek a legjobb – mondta Razja, még

mindig csukott szemmel. – De soha nem mehetsz vissza, és csinálhatod másképp, hogy lásd, úgy jobb lett volna-e.

– Mióta van ott bent? – Két napja. – Razja kinyitotta a szemét. – Nézd, mennyi hely van itt – mondta,

mintha csak most vette volna észre, hogy eltűntek a bútorok. – Az ő ötlete volt: a rudak, a bezárás. Azt mondta: „Még ha mindennek a világon elmondalak is, ne engedj ki, amíg nincs vége, oké mama?” És én megígértem neki. Fiam, Oké-mama nem fog kiengedni.

Haszina a tó mellett állt, és a vállára rázta a haját. – Gyere! – kiáltotta Naznínnak. – Ugorjunk bele. – Nem várt. Sosem várt. Futott

és ugrott, eltűnt és újra felbukkant. A haja mögötte úszott, kis vízgyöngyök akadtak bele, és a napfény.

Még három nap, és mehet megkeresni Haszinát. Összenyomta az ujjai hegyét, és az ajkához emelte. Naznín igyekezett olyan képet összeállítani a húgáról, amelyik nem a tegnapból való. Megpróbálta nőként látni, az élete minden sebhelyével. De

csak egy kislányt látott gránátalmaajakkal, olyan arccal, amelytől elakad az ember lélegzete, és a vállrándítással, amely azt mondta, hogy nem hajlandó várni.

– Mama! Mama! – Tarík úgy kiabált, mint aki izgalmas felfedezést tett, és szeretné vele megosztani.

Razja a combját vakarta, és nem moccant. – Gyere és beszélgess velem, Mama. Olyan unalmas itt. – Mi van? – kérdezte Razja. Nem volt hajlandó belemenni. – Csak gyere a közelembe. Nem akarok kiabálni. – Nagyon jól hallak. Nem kell kiabálnod. Tarík elhallgatott. Nem fog elbúcsúzni Karimtól. El van foglalva a tüntetéssel. Ha szerencséje van,

nem jön többet. Ha mégis eljön, már túl késő lesz. Elképzelte, ahogy kopog, aztán dörömböl az ajtón, és végül betöri a vállával. Dühöng és sír. Naznín szomorú kis mosolyt vetett Razjára.

– Hé, mama, figyelj! Sokkal jobban vagyok. Tényleg sokkal jobban. – Nagyszerű – mondta Razja. – Neked köszönhető, mama. Azt hiszem, túl vagyok rajta. Azt hiszem,

megoldottuk. – Nagyszerű – mondta Razja. – Komolyan, komolyan, komolyan, ki tudnék jönni innen, és soha többé nem

nyúlnék az anyaghoz. – Nagyszerű – mondta Razja. – Mama! Miért nem nyitod ki az ajtót csak egy percre, és iszunk egy csésze finom

teát, te meg én. – Nem – mondta Razja. – Nem lenne baj. Utána visszamennék a szobámba. Nem akarok kockáztatni. – Megígértem neked – mondta Razja. – Igen, mama. Figyelj, nagyon jól csináltad. Nélküled nem sikerült volna. Csak

nyisd ki az ajtót. Razja felhúzta a lábát, térde az arcához ért. Átkulcsolta. Valaki mással vigasztalódna?, gondolta Naznín. Elképzelte Karimot, ahogy egy

lány karjába omlik, és a két melle közé hajtja a fejét. Ki lenne az? Próbált arcot adni a lánynak. Lehet, hogy az a lány a gyűlésről, aki mindent tudott a harmincötezer gyerekről, akiknek a nevében soha nem tesznek igazságot. Az a fajta lány, aki Karimhoz való.

Az ajtó mögött Tarík halkan fütyörészett, mintha épp most ébredt volna egy napfényes és gyönyörű hajnalra.

Karim megcsókolta az új barátnőjét. Tarík hangosabban fütyült. Karim kezdte kitekerni a szárit. Naznín felugrott, és az ablak felé fordult. Karim a lány válla köré tekerte a szárit,

és a fejére húzta. Így már jobb volt. A fütyülésből a dallam minden illúziója is elmaradt. Tébolyulttá vált. Ezer gondolat tört be Naznín fejébe. Dakka katasztrófa lesz. Sáhána sosem bocsát

meg neki. Csanu kikészül. Még csak nem is hazatérés. Soha nem járt ott. Haszina Dakkában van, de a levelei városa csúf hely, tele veszéllyel. És ott van Karim. Ha

ilyen könnyen itt tudja hagyni, ha ez ilyen egyszerű, akkor miért kezdett bele egyáltalán?

– Nyisd ki az ajtót, te kurva! Razja a lábába kapaszkodott. – Mama! Mama! Meghalok. A Tarík hangjából kihallatszó pániktól Naznín szíve nagyot dobbant. – Áá, áá, ezek a görcsök. Engedj ki, és nyomkodd meg a lábam. Belehalok. A reggeli órákra, és az éjszakára, amikor csendes! Nem hagyott el téged az Urad és nincs benne gyűlölség. Bizony a túlvilág jobb neked, mint az e világ, és bizonyosan adni fog néked az Urad, hogy elégedett leszel. – Mama, hánytam a vödörbe. Tele van és büdös. Engedj ki, hogy kiöntsem. Naznín a mentőövébe kapaszkodott. Ami lesz, az lesz. Nem rajta múlik. – Ott vagy? Hallasz? – Tarík gyorsan beszélt, a szavai egymásba futottak, mint

esőcseppek az ablaküvegen. – Szerintem elsietjük. Ez nem jó. Nem helyes. Azt jelenti, hogy visszaeshetek. Csak egy kis adag kell. Engedj ki egy órára. Egy óra múlva visszajövök, és akkor sokkal erősebb leszek. Csak engedj ki. Gyerünk, mama, engedj ki.

Nem rajta múlik. Nem rajta múlik. – Egy ötfontos csomag! – üvöltötte Tarík. – Csak annyi kell. Te kurva! Egypár pillanatig minden csendes volt. Aztán Tarík sírni kezdett.

A konyhában állt Razjával, és teát iszogatott. A falak kicsempézve, kék és zöld kockák egészen a plafonig. Egy fehérre festett keskeny asztallap, beszorítva a hűtőszekrény és az ajtó közé. Razja „reggelizőpultnak” hívta, és kukoricapelyhes dobozokat sorakoztatott fel hátul, mint valami díszszemlét. Amikor a férje még élt, amikor a lakás tele volt szeméttel, minden nélkülözhető font (és sok olyan is, amely egyáltalán nem lett volna nélkülözhető) hazakerült, hogy egy újabb téglát vegyenek rajta az új mecsethez. Miután meghalt, Razja a pénzt a gyerekeire és a lakására költötte. Soha nem beszélt hazatérésről.

– Azt mondd meg nekem, hogy ha odahaza minden olyan baromira csodálatos, akkor ez a sok őrült minek áll sorba vízumért? – kérdezte, s a szája ferde mosolyra húzódott. És ilyenkor elővette az új brit útlevelét, és meghajlította a hüvelyk- és a mutatóujja között.

Naznín egy támlátlan széken kuporgott a reggelizőpultnál. Öntött műanyag szék volt, két elválasztott bemélyedéssel, hogy illeszkedjen az ember fenekéhez. Eltűnődött, mennyibe kerülne kicsi csempéket tenni az ő egész konyhájába is.

– Szóval – mondta Razja -, itt hagyod a jó öreg barátnődet. – Azad doktor adott kölcsön egy kis pénzt, és Csanu is félretett valamennyit. – A fiúnak elmondtad? Naznín Razjára nézett, és a nem szót tátogta. Lenézett a teájára. Könnyek gyűltek

össze a szeme sarkában, és leszöktek az orrnyergén. – Na, gyerünk. Mondd el. Tereld el a figyelmemet... más dolgokról. Így aztán Naznín belekezdett a beszélgetésbe, amelyet magában már elpróbált, és

még mindig ő játszotta mindkét szerepet. Razja, aki nem tanulta meg a szövegét, csendben maradt.

– Valahogy felemel belül. Ez a különbség... – Körbepillantott. – Nem is tudom. Mintha fekete-fehérben néznéd a tévét, és jönne valaki, aki bekapcsolja a színeket.

Razja azt mondta: – Mhm. – És aztán behúznak a képernyőbe, úgyhogy már nem nézed, hanem a része

vagy. – Mhm – mondta megint Razja. Naznín átgondolta, amit mondott. Tetszett neki. Nem volt könnyű leírni. – Erre mondják, hogy beleszeretett, ugye? – kérdezte Razja. Naznín sóhajtott. – Túl bonyolult. Nevetséges. – De ezt akarod? – Minden ellene szól. A család, a kötelesség, minden. Razja körözött csontos

vállaival. Fáradt volt. Még a válla is túl nehéz volt. – Beleszeretett – mondta. – Ez az angol módi. Naznín leejtette az egyik szandálját, és lecsúszott a székről, hogy visszaszerezze.

Érezte, hogy a barátnője nézi, de nem volt hajlandó viszonozni a pillantását. Milyen idegesítő tud lenni néha Razja! Különben is, ki az, aki olyan angollá lett? A brit útlevelével, a melegítőjével és a Union Jack-es pulóverével. Ki az, aki már majdnem olyan, mint maga a királynő? Most nem fogja kikérni Razja véleményét. Azt teszi, amit jónak lát.

Kopogtak a bejárati ajtón. – Az orvos lesz az – mondta Razja. – Jött, hogy beadja Taríknak az orvosságát. –

Razja beengedte. Az orvos egy segéddel jött, aki lehorgonyzott a hálószobaajtó előtt, hogy a szökésnek még a leghalványabb gondolatát is elfojtsa. Razja ide-oda járt, vödröket ürített ki, ételeket dobott ki, amelyekhez, úgy látszott, nem nyúltak, és frisset tett a helyére.

Naznín a támlátlan széken ült a konyhában, és nézte, ahogy egy galamb sétálgat az ablakpárkányon. A galamb megállt a szélén, leszegte a fejét, és megint végigsétált a párkányon.

Azad doktor jött be a konyhába. – Á, remek, remek – mondta. Talált egy poharat, és megtöltötte vízzel. Ki kéne fejeznie a háláját a pénzért. – Hogy van a fiú? – kérdezte Naznín. – Nagy fájdalmai vannak – mondta az orvos. – Nagy-nagy fájdalmai. – Rendbe jött? – Talán. Ha úgy dönt. Az orvos gyorsan felhajtotta a vizet, és újratöltötte a poharat. Aztán előhúzott

valamit az öltönyzsebéből. – Ezt Taríknak hoztam. Megyek, és most odaadom neki. – De nem mozdult.

Felrázta a gömböt, és nézte, ahogy a pici hóvihar miniatűr kastélytornyok körül gomolyog. Megütögette a kék üveget. – Megnyugtató, nem gondolja? – Újabb rázás. – Nézni, ahogy megint leülepedik minden.

Naznín helyeselt. – Tudja, ezt egyébként a feleségemtől kaptam. – A szája sarka legörbült, és a

szemöldöke felemelkedett különös mosolyától, és elérte sűrű, fekete haját. – Még a

kezdeti időkben ajándékokat adtunk egymásnak, csak apróságokat, mint ez, mert kevés volt a pénz. Rizsen és dhálon éltünk, rizsen és dhálon. De a feleségem ezt már mondta magának. Egy csésze rizsen, egy tál dhálon éltünk, és a szerelmen, amelyet nem méricskéltünk. – Az orvos megitta a második pohár vizet. Ellenőrizte a mandzsettáit, és megigazította, hogy tökéletesen álljanak, szűziesen kikandikálva a zakója ujjából. Naznín azt hitte, nem fogja folytatni. Szeretné lenyelni a szavait a vízzel. De az orvos már túl messzire ment ahhoz, hogy most megálljon. – Azt hittük, a szerelem sosem fogy el. Olyan volt, mint egy mesebeli rizseszsák, amelyből mindig lehet meríteni, és soha nem érünk le az aljára. – Hagyta, hogy a hóvihar eldőljön az ujjai között, és fejjel lefelé forduljon. – A miénk ugyanis „szerelmi” házasság volt. – A puffadt szürke bőr a szeme körül mintha megnőtt volna, mintha befelé sírna. – Amit nem tudtam – fiatal ember voltam -, hogy kétféle szerelem van. Az a fajta, amely nagynak indul, és lassan apad el, amelyről úgy tűnik, hogy az ember sosem merítheti ki az egészet, és egy nap aztán vége. És az a fajta, amelyet az ember először nem is vesz észre, de amely mindennap magához tesz egy kicsit, ahogy a kagyló készíti a gyöngyöt, szemenként, egy ékkövet a homokból. – Visszatette a hóvihart a zsebébe. Elöblítette a poharát, és fejjel lefelé a csöpögtetőtálcára tette. Aztán megtörölte a kezét, és a körmeit vizsgálgatta. – Igen, nos, most bemegyek a beteghez, aztán el kell mennem egy ebédre. Remek, ó, remek.

Összecsapta a sarkát, mintha tisztelegne, és indulni készült. Az ajtóban megfordult.

– Az a sok apró bosszúság – mondta. – Ki hinné, hogy bármivé is összeáll egyszer?

Naznín Gouripurról álmodott. Törökülésben ült egy csókin, Amma mögötte ült, és a haját fonta. Fokhagyma- és gyömbérszagú kéz rángatta a haját, és húzta a fejbőrét, amíg már fájt.

– Amikor megszülettél, a mellemhez emeltelek, és te nem ettél. Nagyon szerette hallani ezt a történetet. De egy része bűntudatot érzett. A

születése napjától csak a baj volt vele. – Hány napig, Amma? – Sok-sok napig. – Amma szalagot kötött az egyik copf végére. – Úgy néztél ki,

mint egy madárfióka, amelyik kiesett a fészekből. – Aztán mi történt? Amma a fogát szívta. – Mindenki eljött, hogy megnézzen, és tanácsot adjon. Vidd el a gyereket a

kórházba, mondták, vagy reggelre meghal. – Elkezdte a másik copfot, háromfelé osztotta a hajat, olyan erősen megrántotta, hogy Naznín hátrahajtotta a fejét. Amma visszanyomta, hogy egyenesen álljon. – Mit tehettem? Csak egy asszony vagyok, és mindenki ellenem volt. De azt mondtam nekik: „Nem, békén hagyom a gyereket. Ha meg kell halnia, már elvégeztetett. Ha élnie kell, az orvosok csak elrontják.” Amikor látták, hogy eltökéltem magam, elmentek.

Amma a copfon dolgozott. A cibálások Naznín fején úgy csíptek, mint a hangyák. – Így hát a Sorsomra bíztatok – mondta Naznín. Ez volt az a rész, amit szeretett.

Olyan fontosnak hangzott. – Így hát a Sorsodra bíztunk – mondta Amma. – És ezért vagy most itt velem.

– Mit csináljak most, Amma? Amma! – Naznín megfordult. Nem volt ott senki. Egy fekete kutya ügetett át az udvaron. Elhatározta, hogy megy, és megkeresi az anyját, és ki akarta nyújtani a lábát. Amint megmoccant, a csóki sima fája enyvvé változott, és a combjához ragadt. Megpróbálta kiszabadítani magát, de ragacsos indák csapkodtak a lába körül. Miközben küszködött, elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Vastag páfrány verdesett a hasa és a karja körül, meleg és nedves, mint a nyálka, és kemény, mint a szőlőtő. Próbálta megmozdítani a karját, de az oldalához szorult. Vergődött, de minél erősebben kapálózott, a páfrány annál erősebben verdeste, míg végül elborította a mellét, a nyakát, az arcát. Kiáltani próbált, de a szája megtelt ragacsos rostokkal, amelyek befurakodtak a torkába, és még lejjebb és lejjebb.

Naznín felébredt, és érezte a nedvességet a párnahuzaton. Lehetséges, hogy az ember sírjon álmában?

Kiment a nappaliba, és leült a varrógéphez. A hűvös műanyagon nyugtatta a fejét.

– Mit csináljak most, Amma? – kérdezte hangosan. Amma bejött az ajtón a legjobb szárijában. A dakkai zöld és arany szárijában. – Ti modern lányok. Azt teszitek, ami nektek tetszik. – Ki volt húzva a szeme, és

vastag aranylánc lógott a nyakában, amely annyit nyomott, mint egy csecsemő. – De legalább egyvalamit ne felejts el.

– Mi az? – Naznín becsukta a szemét. Most, hogy Amma eljött, azt akarta, menjen el.

Nem jött válasz. Naznín kinyitotta a szemét. – Így már jobb – mondta Amma, és kezét a szája elé téve mosolygott. – A fiad.

Nekem úgy tűnik, mintha elfelejtetted volna. – Nem. Nem felejtettem el. – Azt a sok mindent, amit magadban mondtál, mind hallottam. – Mi mindent? – Jaj! Jaj! – kiáltotta Amma olyan hangosan, hogy Naznín attól félt, felébrednek a

lányok. – Elfelejtette. Ez a nő, aki anyának nevezi magát, elfelejtette. – Hová mész? – kérdezte hirtelen Naznín. – Miért öltöztél ki? Amma megbillentette a fejét. – Nem hinném, hogy rád tartozik. És most hadd emlékeztesselek néhány

dologra. Amikor a fiad, a valódi áldás Istentől, abban a kórházban feküdt, minden szavadat hallottam.

– Ezt már mondtad – mondta Naznín, és csodálkozott, milyen félvállról beszél a halott anyjával.

– Ne hidd, hogy nem figyeltelek! – csattant fel Amma. Egy kevéske piros lé csorgott le a szája sarkából. Még mindig bételt rág titokban, gondolta Naznín. – Azt gondoltad, tiéd az erő. Azt gondoltad, te tartod életben. Úgy határoztál, te döntesz. – Köpködte a szavakat, és piros cseppek repültek velük. – Amikor a fiad és a Sorsa közé álltál, megfosztottad minden lehetőségtől. – Amma elindult felé. A mellére szorította a kezét. A pirosság az ujjai közül fröcskölt ki. – Most mondd ezt magadnak, mondd ki hangosan: „Megöltem a fiamat. Megöltem a fiamat.”

– Nem! – sikoltotta Naznín. – Mondd ki. Mondd ki.

– Nem. Nem. Nem! Csanu arca lebegett fölötte, ernyedt a gravitációtól és feszült az aggodalomtól. – Csak álmodtál – mondta. – Ébredj fel és meséld el. Ha szavakkal üldözöd,

elszalad.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

DANMONDI, DAKKA 2001. október

Nővérként nem tudom merre menjek. Most nyugtalankodik a fejem. Nem hagy békén hanem kérdezősködnie kell folytonmindig és minden időben. Reggel a gyerekek az előszobába játszanak. Kicsi Dzsimmi centiről centire tolja a kis autót a köveken az ajtóig. Centiről centire visszatolja. Aztán megint kezdi. Dézi baba labdát gurít le két lépcsőfokot. Felveszi és gurítja. Én leporolok minden üvegkeretes fényképet ami lóg a falról. Ezek a fényképek Lavli fának támaszkodik Lavli kanapén fekszik Lavli csókot dob Lavli ijedtnek látszik széttárja az ujjait. A gyerekek egész teste lelke minden benne van a játékban. Bárcsak én is így mikor az üveget törölgetem. Meddig maradok itt? Nagy ház ez jó ház. De az egyszobás házat is nagynak érzed ha tényleg a tied.

Amma mindig azt mondta asszonyok vagyunk mit tehetünk? Ha itt lenne most tudom mit mondana túlságosan jól tudom. De én nem vagyok olyan mint ő. Folyton csak várni. Folyton csak szenvedni. Csak a végén cselekedett. Ő aki azt gondolta minden ösvény zárva előtte. Azt az egy tilosat választotta.

Bocsáss meg nővérkém el kell most mondanom neked ezt a titkot amit olyan sokáig magamban tartogattam.

Emlékszel a házunkba a magtárra hogy volt megépítve bádog tetővel és bambusz fallal tök formájú mintha két nagy kar szorosan ölelné? De hogy is felejthetnéd? Ott volt hogy Mumtaz néni megtalálta. Annyira világosan látom azt a napot. Az ég vörös és lila és ránk lóg. Olyan sokáig vártunk az esőre abba az évbe. Új cipőm van fekete bőr fénylik mint a csat. Szerelmes vagyok ebbe a cipőbe. Amma azt mondja a legjobb alkalomra de nem tudom távoltartani belőle a lábaim. Körbe járkálok és nézem folyton. Párlépésenként lehajolok és leporolom. Aztán elkezdek játszani a tyúkokkal és elfelejtem a cipőt. Próbálom röptetni a tyúkokat de túl melegük van és túl kövérek és lusták. Mintha inkább a lábos mint a szárnyat kinyújtani. Valami különleges sértést mondok nekik és akkor látom milyen barna és karcos lett a cipő. Leülök és ráköpök a bőrre. Aztán meglátom. Ammán a Dakkai szári van. Oda akarok szaladni hozzá és kiáltani Hahó Amma hová mész? De aggódok a cipő miatt. Ha meglátja piros csíkok lesznek hátul a lábamon.

Utána megyek de hogy ne vegyen észre. Nagyon gyorsan megy és nem néz körül csak az orra előtt. Elmegyünk Mumtaz néni ghárja előtt. Emlékszem megkarcoltam a cipő oldalát a falon. Azt akarom hogy agyag ragadjon az oldalára. Azt gondolom attól majd nem néz ki ennyire rosszul a cipő. Amma elmegy a főzőház mellett. Senkisincs ott. Bemegy a magtárba. Egy két pillanatot kint állok. Aztán megyek és a khalsik mögé állok majdnem a plafonig áll a halom. Emlékszel a khalsikra milyen szépen be volt mind festve virágokkal?

Útonálló rabló vagyok ott állok elrabolom a titkát. Fog egy lándzsát kipróbálja az ujján. Fog egy másikat és visszateszi. És

harmadikat is vesz mielőtt elégedett. Mikor arrébb tolja a rizses zsákokat kicsit nyög

de egyszerse néz körül. Egy másik zsák azt hiszem csicseriborsó de bent gyenge a fény és sose mentem vissza megnézni.

Azt gondolom akkor hogy Amma nem megy el sehová hanem valaki jön ma vendégségbe azért vett föl cicomákat. Nemtudom miér de elszaladtam akkor. Azért mert körülnézett? Azért mert csak eluntam? Visszamegyek a tyúkokhoz vagy téged keresni. Nem emlékszem. De akkor elmentem tőle.

Allah bocsássa meg neki. Ő volt az aki elment. Allah legyen Irgalmas hozzá. Nem látott más utat. Nővérkém a villanyáramos szobámba ülve írok neked és arra kérem Őt gyújtson

világosságot a szívembe hogy jobban lássam az utakat.

HUSZADIK FEJEZET

A papír halványkék volt, és könnyű, mint egy csecsemő lehelete. Naznín lenézett az ujjai körvonalára a levél alatt. Nyitva, kinyújtva tartotta a kezét. Haszina levele felemelkedett a sarkain, ragaszkodva a hajtásaihoz. Naznín kifulladva nézte, ahogy remeg a papír, és csak az ámulatával tartotta; mint egy lepke, amely leszáll a semmiből, és súlytalanul kimozdítja helyéből a világot.

Naznín behajlította az ujjait. Végigcsipkedte a hajtásokat, és a két tenyere közé szorította a levelet. Nem volt menekvés. A levelet ügyesen megfordította az egyik keze töve és a másik tenyere között, körbe-körbe forgatta. Aztán bedugta az alsószoknyája zsinórja mellé, oda, ahol összehúzta a száriját.

A repülőgép holnap indul, és ő nem lesz rajta. Kihúzott egy fiókot, kivette Bibi halom trikóját és kisnadrágját, és egy bőröndbe tette. A szekrényből lehúzott egy nyaláb salvár kamízt, és a tetejére dobta. Nem lesz jó. Letérdelt, és elkezdte kiszabadítani a fém vállfákat. Lenézett a polcokra a földön a lányok íróasztala alatt. A könyvek összevissza és ferdén álltak, és a sarkukat lábak horpasztották be. Felnézett a tapétára, amely szégyenlősen visszahajlott magára. Semmi nem ragad meg ezeken a falakon. Tisztára kell kaparni őket, és újonnan kezdeni. Három, négy, öt, hat összehajtogatott kamíz. Mit csomagoljon még?

Sáhána asztalánál állt. Egy csorba bögre egy zsúpfedeles kunyhó és egy nadrágos egér képével, aki a kapufélfának támaszkodik. Kép Angliáról. Rózsák az ajtó körül. Naznín sosem látta ezt az Angliát, de most, szórakozottan megformálódott benne a gondolat, hogy el kéne látogatnia oda. A bögrében tollak voltak, egy megrágcsált vonalzó, hajcsatok és két rúzs. Naznín lehúzta az egyik rúzs tetejét, és az megnyugtató pukkanással engedett. A keze fején olyan volt a színe, mint az alvadt vér. Látta, ahogy Sáhána rózsaszín szája feketévé változik.

Becsukta a rúzst, és visszatette a bögrébe. Sok volt még a tennivaló. Az venné ki magát a legjobban, határozta el, ha a csomagolás nagy része estére kész lenne. Különben Csanu találna rá valami módot, hogy meggondolja magát. A gyerekek begörcsöltek a félelemtől, de nem tudott mit csinálni. Még nem. Amikor elmentek az iskolába – tudomásuk szerint utoljára -, Sáhána rálépett a lábára.

– Vigyázz – mondta Naznín, visszafojtva egy sikoltást. – Remélem, eltörött – mondta Sáhána. Megropogtatta a hüvelykujját. Bibi félrehúzódott, és kitért a puszi elől. Befonta a haját, még mielőtt Naznín

felkelt volna. A copfjai szorosak és egyenesek voltak, nem volt szükségük az anyai kézre.

Naznín gyorsan dolgozott. A ruhák bekerültek a bőröndbe, de még maradt hely. A hézagoktól még boldogtalanabbnak látszott minden, és Naznín addig rendezgetett, amíg eltűntek. Aztán kihalászta a könyveket az íróasztalok alól, és dobozokba tette. Milyen kevés idő kellett hozzá. Naznín kiment a szobából anélkül, hogy körülnézett volna.

A csomagolás többi része még várhatott egy kicsit. Volt valami, amit most meg kellett tennie. A nappali félig el volt csomagolva. A számítógép egy régi pelenkásdobozban talált helyet. Egy kis rózsaszín-fehér csecsemő nyújtotta fel öklét az oldaláról. Csanu papírjaival és irataival tele barna kartondobozok sorakoztak a zsúrkocsin. A sarokszekrény ajtaja nyitva, már csak a polcokra tett sárguló újságpapír maradt ott. Mi volt benne? Mikor nyitotta ki utoljára? A vitrinben a kerámiatigrisek, -oroszlánok és -elefántok még mindig szabadon kószáltak, csak a por és az akarat hiánya akadályozta őket. A polcokról leszedték az összes könyvet. Csak a Korán lebegett odafenn különlegesen kialakított párkányán. Naznín a zsúrkocsihoz ment, és kinyitotta az egyik barna dobozt. Átkutatta, Csanu telefonos noteszét kereste. Tudta az utca nevét, ahol Iszlám asszony lakik. Látásból ismerte a házat, de nem tudta a házszámot.

Valamiért lehetetlen volt elindulnia a küldetésére anélkül, hogy felvértezte volna magát ezzel a tudással. Azt kívánta, bár lenne még valami, amit magával vihet. Egy darab papír, egy levél hivatalos pecsétekkel és hatalmat sugalló, olvashatatlan aláírásokkal, egy amulett, amelyet a nyakába akaszthat. Érezte a levelet a csípőjénél, és kitette az asztalra. Aztán felemelte a varrógép egyik sarkát, és a lapos fém alá csúsztatta a papírt.

Valaki volt az ajtónál. Naznín végigsimította a haját: a halántékát, át a homlokán, a feje búbján és a kontyot a tarkóján. Kiment az előszobába, és az orrát megcsapta az orvosság émelyítő szaga és a mentol csípős szele.

– Épp magához indultam – mondta Naznín Iszlám asszonynak. Iszlám asszony arca nem árulkodott meglepetésről. A szemöldöke felemelkedett,

de nem tudott többet mondani, mint hogy „nem értek egyet”. – Valóban? – Iszlám asszony a combja tövét masszírozva behömpölygött az

előszobába. Két széles alak lendült be a képbe, és fedte el egymást az ajtóban, mint egy rosszul illeszkedő dupla ajtó. – Mit piszmogtok ott? Mozogjatok már, az isten szerelmére. – Hátra sem nézett. A fiai jöttek mögötte, az egyik a fekete táskát cipelte, a másik egy flakon Ralgex sprayt szorongatott.

Naznín kiment teát főzni. Kettő kivételével minden bögre el volt csomagolva. Amíg felforrt a víz, kinyomkodta a buborékokat a műanyag csomagolóból.

Amikor visszament a nappaliba, Iszlám asszony a szófán feküdt, a lába az egyik karfán, a feje a másikon.

– Már nincs sok hátra. – A hangja elhaló volt, de még mindig megvolt az éle. – Holnap – mondta Naznín. – Holnap? – csattant fel Iszlám asszony. – Már nincs nekem sok hátra, de

biztosíthatlak, hogy megélem ezt a napot, és a következőt is. – Horkantott. – Ha Isten is úgy akarja – tette hozzá.

– Azt hittem, arról beszél... – Igen, igen. Azt hitted, arról beszélek. Tudom. De hogy van az, hogy a fiatalok

manapság sosem hallgatnak az idősebbekre? Egyes Számú Fiú és Kettes Számú Fiú a szófa mögött állt. Egyes Számú Fiú kerek

nyakú, barackszínű pulóvert viselt, mellszőrgallérral. A távolság az orrcimpái és a felső ajka között szokatlanul kicsi volt. Ennek eredményeképpen állandóan sértődöttnek látszott. Úgy nézett ki, mint aki szidalmakat próbál kigondolni. És nem sikerül neki. Ehhez képest a testvére úgy nézett ki, mint egy zseni. Politikusarca volt:

éber, lelkes, érzékeny, ravasz. A szeme csillogott a felebarátja iránt érzett szeretettől, és a szájának együtt érző íve volt. Milyen fájó lehet ez Iszlám asszonynak. Hányszor nézett rá a Kettes Számú Fiúra, engedve, hogy a remény legyőzze a tapasztalatot, és azt várva, amit az arca olyan nyilvánvalóan ígért?

Iszlám asszony végigmérte a fiait. Becsukta a szemét. Naznín teát töltött. Fent ment a tévé. A közönség tapsolt. Két halk pitty, egy kis mormolás, még több

taps. – Hoztam valamit a lányoknak – mondta Iszlám asszony. Kinyitotta a szemét, és

az Egyes Számú Fiú felé csapkodott a kezével. Egyes Számú Fiú kinyitotta a nagy fekete táskát. – Itt vannak. – Becsukta a táskát. Az anyja valami borzasztó, hangtalan átkot formált a szájával. A homlokára

szorította a kezét. – Először adja ide a pénzt – Egyes Számú fiú szája mintha az orrához ért volna

beszéd közben. – Idióta! Hülye! Elmebeteg! – Iszlám asszony úgy lőtte ki magából ezeket a

szavakat, mint a mérgezett nyilakat. – Először szerezz egy kis észt, aztán használhatod. – Köhögni kezdett. Minden köhögéstől felemelkedett a lába a karfáról.

Egyes Számú Fiú egyenesen előrenézett, az arca éppolyan mozdulatlan, mint az agya.

Kettes Számú Fiú megragadta az orvosságos táskát. Kihalászott két kicsi, barna üvegcsét receptes címkével. Iszlám asszony elvette a pirulákat, és lassan elrágcsálta. A fogai összekoccantak. A keserű port egy korty Benylin köhögés elleni sziruppal öblítette le.

– A lányok – mondta Kettes Számú Fiúnak. Kettes Számú Fiú elővett két pár bokacsengettyűt az anyja táskájából. Megrázta

őket az egyik, aztán a másik fülénél. Iszlám asszony rámeredt. – Csak egy kis apróság. Baráti ajándék. – Rövid pihegésekkel szakította meg

beszédét, és úgy szorította a mellkasát, mintha attól abbahagyná a háborgást. – Hogy vannak a lányok? Ne is mondd. Nem akarnak menni. Tudom, hogy van ez. Sok gondot okoznak neked. És ennek sosincs vége. – Megszült egy régóta hordozott sóhajt. – Hidd el nekem, sosincs vége.

Naznín azt mondta: – Épp magához indultam. De Iszlám asszonynak még a saját gondolata járt a fejében. A haja kibomlott,

ahogy a szófához ért. Laza fehér csomóba volt kötve. Annyira száraznak látszott, az is csoda volt, hogy egyszerűen nem mállott szét.

– Akkor lemarad a felvonulásról – mondta Kettes Számú Fiú. Intelligens arcát Naznín felé fordította.

– Igen. A gép később indul, de igen. – Naznín körülnézett. – Annyi mindent kell még csinálni.

– Mi ott leszünk – mondta Egyes Számú Fiú. – Jó lesz. – Asszem – mondta Kettes Számú Fiú. Megrázta az ujját, és biztosnak látszott

benne, hogy megdöbbentő éleselméjűségről tett tanúbizonyságot. – Vicces lesz.

– Vicces? Megmondom neked, mi a vicces. – Iszlám asszony felemelte a fejét, és feltámaszkodott a könyökére. – Az összes fiatal csak körbejár, felvonul, felvonul, felvonul. Nincs jobb dolguk. Ki megy el, hogy felvonuljon ellenük? Egy-két bajkeverő, aki röplapokat dugdos be az ajtónk alatt. Miért nem kapják el és verik jól el őket egyszer s mindenkorra? Minek ez a sok vesződség, felvonulás, felvonulás, felvonulás. Most megmondom nektek. – Egy kis szünetet tartott. – Mondok nektek valamit. Tíznél több fehér ember nem fog eljönni holnap. Tíznél nem lesznek többen.

Megint letette a fejét. Naznín hallotta a légzését. Mindegyik lélegzetvétel olyan vonakodva jött, mennyi jöhet még? Mennyire lesz bátor dolog, gondolta Naznín, szembeszállni ezzel a haldokló nővel?

– Még valamit mondok nektek – mondta Iszlám asszony a plafonnak. – A többi azért nem fog eljönni, mert túl sok a dolga. Amikor pénzt lehet keresni, miért törődnének mással? Nem. Nem fognak eljönni, mert nem félnek. Nem tisztelnek minket. Akkor miért félnének tőlünk?

A csípőjét kezdte dörzsölni, és Kettes Számú Fiú, bebizonyítva, hogy nem esett a feje lágyára, átadta neki a Ralgexet. Iszlám asszony összevissza befújta a száriját.

– Nos, ha lenne pénzünk – folytatta -, akkor látnád a különbséget. Az Adler Street-i háztömböt eladta a tanács. Tudod, hány lakás van most benne? Nyolc! Mindegyik akkora, mint egy krikettpálya. Csak egy-két ember lakik minden lakásban. Hogy fognak tisztelni minket, ha tízen lakunk egy szobában? Nem fognak felvonulni. Túl sok vesződség van vele. Ha azt akarják, hogy elmenjünk innen, kivásárolhatnak.

Egyes Számú Fiú azt mondta: – De minket nem, mi? Előbb mi vásároljuk ki őket. Iszlám asszony előhúzott egy zsebkendőt a ruhaujjából, és beleköpött. Kettes Számú fiú azt mondta: – Nem megmondta, hogy hallgass? Naznín a testvérekre nézett. A szóbeszéd szerint volt egy kocsmájuk Stepneyben.

Egy másik szóbeszéd szerint vasárnap reggelenként egy nő táncol a kocsmában, és teljesen levetkőzik. Azt mondták, ez egy angol szokás. Hogy a férfiak vasárnap reggel elmennek a kocsmába, elküldi őket a feleségük, aki főzni és takarítani akar, miközben a férjek nincsenek útban, és más nők mellét nézik. Egyes Számú Fiú még följebb tolta a száját az arcán, nagyon keményen dolgozott egy sértésen. Azt beszélték, hogy Egyes Számú Fiúnak fehér barátnője van, és két savószínű gyereke. Azt beszélték, hogy Kettes Számú Fiú börtönben is volt testi sértés vagy csalás vagy mindkettő miatt.

A szóbeszéd körülvette, de nem érintette őket. – Kétszáz font, hogy rendezd az adósságot – mondta Iszlám asszony, még mindig

a plafonnak. Léptek jártak fel-alá a fenti szobában. Az egyetlen, amiről az emberek nem beszéltek, ez volt: a pénzkölcsönzés. Kettes Számú Fiú kijött a szófa mögül. A vitrin mellé állt hátratett kézzel. – Mennyit kért kölcsön a férjem? – Tessék? – kérdezte Iszlám asszony olyan erőtlenül, ahogy csak tudta. – Ó,

kétszázzal el van intézve. Naznín lenézett a kezére.

– Mert kiszámoltam. És hacsak nem tévedtem, már az egészet visszafizettük. Iszlám asszony lélegzete megrázta az ablakkereteket. Annyira köhögött, hogy a

válla és a lába felemelkedett, és a teste szinte behajlott középen. – Amikor Allah úgy dönt, én készen állok – recsegte. – Az egészet visszafizettük, és annál még egy kicsit többet is. – Már öregasszony vagyok. Csinálj, amit akarsz. A pénz a madraszára van, de

mit érdekel az téged? Én már öregasszony vagyok. – Iszlám asszony elővett egy pöttyös zsebkendőt a készletéből, és az arcát nyomogatta.

Az összetörő üveg hangja jeges vízként futott végig Naznín gerincén. Felnézett. – Felzaklatja az anyámat – mondta Kettes Számú Fiú. – Amikor ő zaklatott lesz,

én is zaklatott leszek. Néha összetörök dolgokat. A vitrin teteje behorpadt. Egy kis üvegporfelhő záporozott a kerámiafigurákra. – Néha én is összetörök dolgokat – mondta Egyes Számú Fiú. Iszlám asszony zihált. Intett Naznínnak, hogy álljon fel. – Gyorsan. Kétszáz font, és el van intézve. Naznín vére besűrűsödött. A szíve erőlködött, hogy átnyomja a testén. – Nem. Kettes Számú Fiú valahonnan elővarázsolt egy krikettütőt. Miközben a feje fölé

emelte, Naznín azon tűnődött, vajon a fekete táskában volt-e. Az ütő lecsapott a vitrinre, és összetört két polcot. A zaj szörnyű volt. Kettes

Számú Fiú megfordult. Vérpöttyök voltak az arcán, megvágták a szilánkok. Az arckifejezése egyszerre volt elmélkedő és aggódó, és teljességgel megnyerő.

– Húúú! – mondta Egyes Számú Fiú. A mellszőreit birizgálta, és megpróbálta betuszkolni a pulóverébe.

– Kifizettük, amivel tartoztunk – mondta Naznín. A füle megtelt a saját hangjával. – És azon fölül még legalább háromszáz fontot. Nem fogok több... – Habozott. – ...ribát fizetni.

– Te ringyó – mondta Egyes Számú Fiú. – Rávegyem, hogy fizessen? – Anyjára nézett, apró szemében nagy remény csillogott.

– Riba – suttogta Iszlám asszony. – Azt mondja, riba. – A feje ide-oda billegett, mintha a szótól belázasodott volna. – Azt hiszed, Isten színe előtt, hogy kamatot számítok fel? Pénzkölcsönző vagyok én? Uzsorás vagyok én? Így fizetsz meg, amiért segítettem egy barátnak a bajban?

– Talán nem az? – kérdezte Naznín. Arra gondolt, lehet, hogy kiabál, de igazán nem tudott mit csinálni. – Nem kamat? Nem uzsora? Akkor lássuk. Esküdjön meg. – Felugrott, és odaszaladt, ahol a Könyvet tartották. Üveg csikorgott a szandálja alatt. – Esküdjön meg a Koránra. És akkor odaadom a kétszázat.

Iszlám asszony nem mozdult. Naznín próbálta meghallani a lélegzetét, de csak a sajátját hallotta.

Egyes Számú Fiú megmoccant. – Eltöröm a... – Karomat! – kiabálta Naznín. – Törje el a karomat! Törje el mind a kettőt! –

Nyújtotta a két karját, amíg már kezdte ostobának érezni magát. Iszlám asszony lassan letette a lábát, és felült a szófán. A haja kibomlott, és vastag

csomókban lógott a nyaka körül. Naznínra meredt parázsló szemével. Naznín állta a pillantását és visszafordította. Eltelt egy perc. A televíziós közönség tompított

lelkesedéssel tapsolt. Zene jött és ment, és a reklámok eszelős összevisszaságban. Iszlám asszony felállt.

– Vannak dolgok, amikről egy feleség nem akarja, hogy a férje tudjon. Naznín lángolt. Nem fordította el a tekintetét. – Tiszta lap – mondta Iszlám asszony. – Új élet, odahaza. Biztos nem akarod,

hogy bármi is elrontsa. – A férjem – mondta lassan Naznín – mindent tud. Nemsokára megjön. Miért

nem kérdezi meg tőle? Megtörtént a lehetetlen. Iszlám asszony meglepettnek látszott. Naznín, erőre kapva, azt mondta: – Esküdjön a Koránra. Csak ennyit kell tennie. Iszlám asszony felemelte a csengettyűket a szófa támlájáról. A dohányzóasztalra

tette. – A lányoknak – mondta. Odament a Kettes Számú Fiúhoz, és felemelte a táskáját. Kettes Számú Fiú bólintott, mintha minden pont úgy történt volna, ahogy várta. – Menjünk – mondta. – Úgyis túl sokat fizettek. – Kedélyesen nevetett. Iszlám asszonyból kiszakadt egy kiáltás, a kétségbeesés mély, állati hangja.

Mindkét kezével felemelte az orvosságos táskáját, és a fia vállának lendítette. Visszapattant róla. A feje felé sújtott, és elvétette. Megint kiáltott; most élesen, mintha megvágták volna. Kettes Számú Fiú ráérősen az ajtó felé ballagott. Felemelte a kezét, hogy a fejét védje. Iszlám asszony követte. Amikor elment mellette, Naznín látta, hogy könnyek árasztják el a szemét, és lefolynak az arcán. Megint megforgatta a táskát, és hátba vágta Kettes Számú Fiút. Olyan hang jött ki a torkából, amelyet Naznín napokig nem felejtett el.

Egyes Számú Fiú még mindig az állomáshelyén volt a szófa mögött. Körülnézett, próbált elhatározni valamit. Aztán a vitrin romjaihoz ment, és egy rúgást irányzott a megmaradt ajtóra. Az ajtó megpendült és vibrált, aztán épségben megállt. Egyes Számú Fiú vállat vont. A cipője orrával feldöntött egy-két dobozt, majd elment.

Naznín behozta a szemétlapátot és a seprűt. A nagy üvegdarabokat újságpapírba csomagolta, és söpörni kezdte a maradékot. Egyáltalán semmi nem jutott eszébe. Ahogy a törmeléken guggolt, minden békés volt benne. Abbahagyta a munkát, és belemerült a pillanatba, mint egy forró fürdőbe. Fokozatosan egy gondolat formálódott benne. Allah felmutatott egy utat. Naznín elmosolyodott. Allah felmutatott egy utat, és én megtaláltam.

Legyalogolt a Brick Lane-en a whitechapeli metróállomáshoz. A Days of Raj étterem ablakában új szobor állt: Ganésa ült a felkelő nap előtt, az ormánya játékosan felkunkorodott a mellén. A Lancer már kirakott egy Rádha-Krisnát; a Popadum Szaraszvatit választotta, a Sweet Lassi pedig minden igényt kielégített egy fekete nyelvű, gonosz szemű Kálival, és egy lusta, szappankő Buddhával. – Hinduk? – kérdezte Naznín, amikor ez a trend először beindult. – Itt? – Csanu megveregette a hasát. – Nem hinduk. Marketing. A legeslegnagyobb isten. – A fehér emberek szeretik látni az isteneket. – Így autentikus – mondta Csanu.

A metróállomás bejárata előtt egy tíz-tizenkét éves forma kisfiú sétált fel-alá. Fülhallgató lógott a nyakában, és rugó volt a sarkában. Egy fiú szökdelt fel a lépcsőn, és nekiment.

– Hékás! – mondta a kisfiú. – Jól vagy? Nem láttalak. – A fiú idősebb volt; talán elég idős ahhoz, hogy

férfinak mondja magát. – Húzz el – mondta a kicsi. – Vagy különben. – Vagy különben? – A fiú mulatott. – Vagy különben mi lesz, öcskös? – Te kibaszott kurva rohadék – mondta a kisfiú nyugodtan. A másik fiú mosolyogva feltartotta a kezét. Megcsóválta a fejét. – Nem kéne iskolában lenned? Nem kapott választ. Az öcskös feltette a fülhallgatóját. A fiú elindult, még mindig a fejét csóválta. – Ide ne gyere többet! – kiabálta a kicsi. – Ha még egyszer meglátlak, meghalsz. Naznín a bejárathoz ért. Megállt az öcskös előtt, és levette a fülhallgatóját. – Fanu Rahmán! Tudja az anyád, hol vagy? Most rögtön indíts az iskolába. Miközben megvette a jegyet, azon gondolkozott, mit mondjon Nazmának az

ötödik és legkedvesebb fiáról. Aztán eszébe jutott, hogy Nazma nem áll szóba vele. Két másik ember volt a peronon. Naznín közel állt a széléhez, nézte, ahogy az

egerek ide-oda cikáznak a sínek között, és várta, hogy a szerelvény szeme felbukkanjon a fekete alagútban. Szuggerálta a metrót, hogy jöjjön már. Két órával azelőtt feltárcsázta a számát, és érezte, hogy bizsereg a bőre a hangjától. Azóta falakat akart ledönteni, eltörölni a távolságot, megszüntetni az időt, hogy odaérjen hozzá. Amit mondani akart neki, az nem várhatott. A digitális hirdetőtábla szerint négy perc múlva jön a következő metró. Aztán pislogott a kijelző, és hozzáadott még néhány percet.

Valaki elment mögötte a peronon. Megfordult. Fiatal nő magas sarkú csizmában és farmerban, farmerdzseki az ujjára akasztva és a vállára vetve, lépkedett az üres pad felé. A léptei úgy kopogtak, mint megannyi ultimátum.

Naznín mögé állt. A nő járása lenyűgöző volt. Naznín figyelte, és ő is úgy lépkedett, ahogy a nő. Mennyit árulhat ez el? Egyik lépés a másik után. Mondhatja azt, hogy ez vagyok, és hogy ez nem vagyok? Hazudhat a járás? Megváltoztathatja az embert?

A nő a padhoz ért. Naznín majdnem nekiütközött. – Bocsánat – mondta a nő. – Bocsánat – mondta Naznín. Mindketten leültek. A metró elvitte a King’s Crossig. Át kellett szállnia a Piccadilly Line-ra. Karim

elmagyarázta az egészet. Naznín eltévedt, és mérföldeket gyalogolt alagutakon át, lépcsőkön fel és mozgólépcsőkön le, jegyárusító helyiségeken át, boltok és korlátok mellett, még több alagúton keresztül. Néhányszor már majdnem elsírta magát. Hívta a könnyeket, hogy jöjjenek csak, és meghátráltak. Végül megtalálta a peront, és felszállt a metróra. Mire leült, verítékben úszott. Megpróbált arra gondolni, mit fog mondani Karimnak. A sürgetés kezdett gyengülni benne. Már csak három megálló. Nincs elég idő.

Eszébe jutott egy kép a fiúról. Karim a farmerjában és tornacipőjében, ahogy az asztalánál ül, és a lábát rázza. Karim egy magazinnal, ahogy a világ szeletkéivel eteti. Karim a fehér ingében, ahogy sima állát dörgöli, és mesél neki arról a sok mindenről,

ami az ablakán kívül rejtőzik. Ismerte a világot, és tudta a saját helyét a világban. Naznín így szeretett emlékezni rá.

Soha nem volt így. Kivéve ott, ahol számított, Naznín fejében. A fiú az volt, aki volt. Kérdés és válasz. Akárcsak ő. Talán még annyi sem. Karim nem is járt Bangladesben. Naznínba beléhasított a szánalom. Karim külföldinek született. Amikor bengáli nyelven beszélt, dadogott. Miért zavarta ez meg Naznínt? Csak azt látta, amit látni akart. Karimnak nem volt meg a biztos helye a világban. Ezért védelmezte.

A Covent Gardennél a kocsi kiürült. Naznín felment a lifttel. Amint kiért, azonnal meglátta Karimot az utca túloldalán. Egy ruhabolt előtt várta, ahogy megbeszélték. Naznín nem ment át a korláton, hanem megállt mellette és figyelt. Egy hamburgeres furgon zsíros szagokkal kente össze a levegőt. Autók torlaszolták el az utat, és emberek kanyarogtak ki-be közöttük. Egy ember, akit mintha fehér festékbe mártottak volna, mozdulatlanul állt egy talapzaton, mint egy szikla, miközben egy gyerek megbökte a lábát, és az anyja elhúzta. Egy falka lány jött, kamukat összefonták a mellük alatt, a táskájukat szorongatták és vihorásztak. Járás közben összekoccantották a vállukat, a barátság rítusaként. Két férfi jött ki egy kocsmából, látványosan betűrték az ingüket a nadrágjukba, igyekeztek összeszedni magukat a hosszú ebéd után. Naznín nézte, ahogy Karim nézi az embereket. Egy falsávnak támaszkodott két kirakat között, és az egyik lábát a téglán pihentette. Az üvegtábla mögött fehér fények melegítették az arctalan próbababákat. Esett, és a síkos, barna járdák magukkal vitték a benti fény folyékony lenyomatát, és lesodorták a csatornába.

Emberek mentek el Karim előtt. Az utcán nagy volt forgalom. Egész nap elmentek az emberek egymás mellett. Senki nem méltatta pillantásra a fiút a pandzsábi padzsamában és a drága barna bekecsben. Karim a lábát rázta. Az órájára nézett. Naznín azt látta, amit látni akart. Ránézett a fiúra, és csak a lehetőségeit látta. Most megint ránézett, és látta, hogy az élete csalódásai, amelyek majd megformálják, még csak ezután következnek. Ez fájdalmat okozott Naznínnak. Majdnem meggondolta magát.

– Miről van szó? – kérdezte a fiú azonnal, ahogy Naznín a közelébe ért. – Körülbelül tízezer dolgot kell elintéznem.

– Sétáljunk. – Karimnak most is citrusillata volt. Ettől Naznín szájában összefutott a nyál. Az az érzése támadt, hogy eddig álmos volt, de most felébredt.

A piac felé mentek, és jobbra befordultak egy térre. Egy zsonglőr szedte össze a pálcáit a földről, miközben egy kis csoport japán lagymatagon tapsolt.

– Megnézzük? – kérdezte Naznín. Felmerült benne, hogy ilyet régebben is csinálhattak volna.

– Elmondod? – Igen – mondta Naznín. De előrenézett, és nem mondott többet. Karim ötlete

volt, hogy itt találkozzanak, amikor azt mondta, hogy találkozniuk kell. Csanu haza fog menni. – Ki kell mennünk a faluból – mondta Karim. Majdnem úgy beszélt, mint a férje.

– Nos? – A fiú az órájára nézett. Előhúzta a telefonját a zsebéből, és azt is megnézte. – Most mennem kell. – Elfordult.

Naznín a karjára tette a kezét. Karim nem szabadította ki magát, de a karja Naznín kezének feszült, mintha mozdulni akarna.

– A férjem megvette a jegyeket. Holnap megy a gép. A fiú karja elernyedt. Naznín elvette a kezét. – Jól van – mondta Karim. A zsonglőrt nézte. A zsonglőr aranykarikákat dobált a

levegőbe. Néhány másodpercenként elkapott egyet a nyakával, és a segédje adott neki egy másikat.

– De én nem megyek – mondta Naznín. Felmerült benne, hogy ezt korábban is megtehette volna. Mi tartotta a szobája sarkába kötve? – A gyerekek sem mennek.

– Jól van – mondta megint Karim. – Majd megbeszéljük a felvonulás után. Tízezer elintéznivalóm van.

– Tudom. El kellett mondanom. A zsonglőr elkapta az utolsó három karikát a nyakával, és széttárta a karját, hogy

fogadja az ovációt. Sovány ember volt, hatalmas szájjal. A szája szünet nélkül mosolygott.

– Hívj a mobilon – mondta Karim. – Az esküvő előtt nem kéne találkoznunk. A száj még mindig mosolygott. Egészen a füléig ért. Nem volt rajta kabát, csak

egy vékony ing, és szilvaszínű bársonynadrág és nadrágtartó. A zsonglőr a segédjével beszélt, és megborzongott. Naznín eltűnődött, vajon abbahagyja-e a mosolygást, ha vége az előadásnak. Elképzelte, ahogy otthon ül a sötétben a tévé előtt, és mosolyog.

– Nem házasodhatunk össze. – Rögtön nem – mondta Karim. Ő is megborzongott. Vagy talán csak egy ásítás volt. – Egyáltalán nem. – Hogy érted, hogy „egyáltalán nem”? – Bosszúsnak hangzott. A földet rugdosta

a bakancsával. – Nem akarok hozzád menni – mondta Naznín, a zsonglőrt nézve. – Úgy értem. A fiú eléje állt, és megfogta mind a két kezét. – Nézz rám – mondta. – Nézz most rám. Naznín ránézett. A haja háromszögére, amely felállt elöl a homlokán; gyönyörű,

hosszú szempillás szemére, az egyenes orrára, a szakállára, amely eltemette a kis anyajegyet az állán.

– Ha komolyan gondolod, mondd még egyszer, miközben rám nézel. – Nem akarok hozzád menni. Naznín kifacsarta a fájdalmat, próbálta a magáévá tenni, próbálta távol tartani

tőle. A fiú elengedte a kezét. – Karim... – Tényleg nem? – Nem az, hogy nem... Karim csípőre tette a kezét, és hátrabillentette a fejét, mintha hirtelen eleredt

volna az orra vére. Kibírhatatlan volt. A legrosszabb, amit Naznín valaha is tett. Karim felemelte a fejét. Hosszan, nagyot fújt. – Helyes – mondta. – Helyes, helyes, helyes. – Összedörzsölte a kezét. Egy kis mosoly játszott a szája körül?

– Miért mondogatod, hogy „helyes”? Meddig fogod még mondogatni? – Nem akarsz hozzám jönni? – Nincs tízezer elintéznivalód? Nem most válaszoltam? Naznín visszafogta magát. Nem szabad elfelejtenie, hogy fájdalmat okozott a

fiúnak. – Helyes – mondta Karim. Nagyot fújt. A zsonglőr átvett három égő botot a

segédjétől. Karim vadul tapsolt, mintha a férfi hirtelen a hősévé vált volna. – Túl nehéz lenne – mondta Naznín – együtt lennünk. Jobb, ha most

abbahagyjuk. Karim majdnem megint azt mondta, hogy „helyes”, de észbe kapott. – Igen, értem, mire gondolsz. A gyerekek miatt, meg minden. – Elsősorban rájuk kell gondolnom. – Pontosan – mondta Karim. Sóhajtott. Naznín megsejtette, mennyit könnyített a fiú terhén. Egy ideig nézték a műsort. Naznín azon tűnődött, nem fáj-e a zsonglőr arca.

Elmerengett, hogy nézhet ki, amikor nem mosolyog, hogy szomorúnak látszik-e, vagy csak közömbösnek, ahogy mindenki más.

– Van egy kávézó a piacon – mondta Karim. – Menjünk, üljünk le. Naznín héjában sült krumplit kért, bár semmi sem indokolta, hogy a délután

közepén egyen. A krumpli hatalmas volt, és olvasztott sajt borította. – Még sosem láttalak enni – mondta Karim. Az asztalra könyökölt és előrehajolt. – Ülj egyenesen – mondta Naznín. – Nem vagyok része a látványosságnak. Megette a krumpli felét, és aggasztotta a pazarlás. – Edd meg te – mondta a fiúnak, és odatolta a tányért. – Jó kis összejövetel lesz holnap. Gyere el, ha tudsz. Hozd el a gyerekeket. – A

felvonulásról beszélt, hogy hányan fognak eljönni, mit akar mondani a beszédében, milyen útvonalon fognak menni. Miközben mesélt, Naznín észrevette, hogy bár bengáli nyelven beszél, nem bizonytalankodik. Elgondolkozott ezen, és próbált visszaemlékezni, hogy legutóbb vagy azelőtt dadogott-e. Nem volt biztos benne. Elmúlt a dadogása? Visszaszerezte az uralmát a beszéde fölött, de Naznín elveszítette a sajátja fölött. Kicsúszott a száján:

– De már nem dadogsz? Karim szeme elkerekedett, mint aki megdöbbent, hogy ilyen durván

félbeszakították. – Gyerekkoromban dadogtam. Most csak akkor fordul elő, ha nagyon izgatott

vagyok. – Izgatott? – Igen, tudod, izgulok. – Remegtette a kezét. – Mint amikor veled

megismerkedtem. Naznín nevetett. – Velem? Tőlem lettél izgatott? – Mi olyan vicces? Izgatott lettem tőled. Naznín hintázott a széken. Próbálta elfojtani a nevetését, de mindenhol

kispriccelt. A szájára tette a kezét, de a nevetés kijött az orrán, a fülén, a szemén, a pórusain.

– Jaj, jaj, ez a legmulatságosabb, amit valaha is hallottam! – Próbálta összeszedni magát. – És csak bengáliul leszel ideges? Angolul miért nem dadogsz?

Karim felvonta a szemöldökét. Megsimogatta a szakállát. – De hát dadogok. Lehet, hogy angolul nem veszed észre. Naznín egy szalvétával megtörölte a szemét. Lesimította a haját, és ellenőrizte a

kontyát. Igaz ez? Angolul nem vette észre? Hát miért mondaná, ha nem lenne igaz? Eligazgatta a sót és a borsot. Az emberek mindenféléket mondanak, ami nem igaz. De lehetségesnek tűnt, hogy egyszerűen nem vette észre, vagy – mi több – úgy döntött, hogy nem akar tudni róla.

Karim megint hozzá hajolt. – Mi az igazi ok? Miért nem akarsz engem? Odajött egy pincérnő, hogy leszedje az asztalt. A tányérra halmozta a csészéket.

Aztán hosszú, egyenletes mozdulatokkal letörölte az asztallapot, minden mozdulatot úgy helyezett el, hogy egyik se vesszen kárba. Az asztal egyetlen centiméterét sem érte kétszer a rongy. A kék-zöld erek a kezén büszkén dudorodtak, és az ujjain érdes volt a bőr. A jobb kezén bogár alakú gyűrűt viselt. A gyűrűs- és kisujján csinos formára reszelte a körmét, és a bőrt visszanyomkodta, hogy kicsi fehér félholdak látszódjanak a rózsaszín alatt. A többi körme töredezett volt. A mutatóujján, éppen a köröm alatt volt egy kemény bütyök. Amikor Csanu elkezdte a művészettörténet-tanfolyamot, és egész nap, az éjszakába nyúlóan jegyzetelt – annyit jegyzetelt, hogy Naznín tudta, kimásolja az egész könyvet -, éppen ilyen bütyke lett. A pincérnő továbbment a következő asztalhoz.

Karim a válaszára várt. Milyennek látta őt Karim? Az igazi, azt mondta. Ő volt neki az igazi. Egy bengáli

feleség. Egy bengáli anya. Az otthon ideálja. Önmaga ideálja, amelyet benne talált meg. A pincérnő a pultnál állt. A jobb kezében egy tollat tartott. Hüvelyk- és a mutatóujja között körbe-körbe forgatta. Egy vendéggel beszélt. A toll tovább pörgött.

Hogyan hozta létre a fiút? Nem tudta. Összefoltozta, a sötétben dolgozva. Csinált egy ágyterítőt selyemdarabkákból, bársonymaradékból, és most, hogy a fény felé tartotta, az öltések nagynak és durvának látszottak, és átütöttek mindenen.

– Azt hiszem, tudom. – Karim nagy együttérzéssel nézte, mint egy hirtelen elárvult kislányt. – Ha velem lennél, sosem tudnád elfelejteni, amit tettünk, amikor az egész elkezdődött. Gyakorlatilag, persze, bűn volt. Engem is zavart. Úgyhogy így a legjobb. Tényleg. Imádkozzunk, mint az őrült. Én azt fogom tenni. Allah megbocsát. „Ti szolgáim, akik önmagatok ellen vétkeztetek! Ne veszítsétek el a reményt Allah irgalmában! Allah minden bűnt megbocsát.” – Bólintott. Mintha azt várta volna, hogy Naznín csatlakozzon hozzá. – Erről van szó? – kérdezte. – A vétkezésről?

Naznín utoljára megérintette a kezét. – Ó, Karim, azt már megtettük. De mindig volt közöttünk probléma. Hogy

magyarázzam el? Én nem voltam én, és te nem voltál te. A legelejétől a legvégéig nem láttunk meg dolgokat. Azt csináltuk, hogy... csak kitaláltuk egymást.

Nyolc órakor, amikor a bőröndök be voltak pakolva, és a feszültség olyan erős lett a lakásban, hogy meg lehetett volna pendíteni, mint egy szitárhúrt, Naznín lement Razjához. Lement két emeletet, megállt Razja szintjén, aztán továbbment.

Nem voltak fiúk a lépcsőházban. Egy festékbuborék a fémkorlátról Naznín kezére ragadt. Átlépett egy üres cigarettáskartonon, egy téglán és egy fecskendőn. Odakint kihalt volt a lakótelep. Egy kupac gyeptégla állt a csenevész füvön az udvar közepén. Nyáron hozták ide. Akkor a fűszálak még fényesek és egyenesek voltak. Elég hamar beolvadtak a környezetbe. Ma este nem voltak kint gyerekek. Naznín körbejárt az udvaron, és bement Dogwood központjába. Hová lett mindenki? Most, hogy úgy döntött, marad, mindenki más összepakolt és elment? Az ablakok világosak voltak; a levegő sűrű a curryillattól, de az udvaron sehol egy lélek. Az autók motorját nem járatták a parkolóban. Hol vannak a fiúk, akik ki-be, ki-be hajtottak, és azt a zenét játszották a nagy, dagadozó ritmusokkal? Úgy látszott, hogy mindenki elmenekült, evakuáltak valami katasztrófa miatt, amiről ő nem tudott. Hol vannak a kisfiúk, akik a megemelt virágágyak szélén szoktak üldögélni, amelyekben valaha levendula és rozmaring nőtt, most pedig régi dobozokat és kutyapiszkot ringatott, most hol dohányoznak, és hol húzzák be a nyakukat, mint az öreg tyúkok?

Elment a betonvölgy mellett, amely a gyűlésházat övezte, el az elhagyatott játszótér mellett, át a parkolón, a megemelt virágágyak mellett, és vissza a Seasalter ház lábához. Amikor Azad doktor ráköszönt, felsikoltott.

– Taríknál voltam – mondta az gyorsan, mintha Naznín megdorgálná. – Most már meglesz valahogy, azt mondanám.

– Igen – mondta Naznín. – Én csak... sétálok. – Remek, remek – mondta az orvos. – Kitűnő – tette hozzá, miután alaposan

fontolóra vette a dolgot. Olyan mereven állt, mintha az élete árán sem volna hajlandó behajlítani egy ízületét. Fekete cipője fénylett. A kabátja hosszú volt és súlyos. Az inggallérja az állát horzsolta.

Naznín leküzdötte a késztetést, hogy odanyúljon, és kigomboljon egy gombot. – Éppen Razjához megyek – mondta Naznín. – Szüksége van a támogatásra. Amíg, persze, maga... – itt az orvos diszkréten

köhintett, mintha kényes ügyről lenne szó – ...khm, elmegy. Naznín a foga közé szívta az arca puha falát, és rágcsálni kezdte. Miért adta

kölcsön Azad doktor a pénzt? Arra számított, hogy visszakapja? Visszaváltja a lányok jegyét meg a sajátját, és elviszi neki, amit kap értük. Úgy tudja, mindannyian elmennek. Miért adta oda a pénzt? Gyógyszer volt? Arra a sajátos Tower Hamlets-i betegségre, amelyet ő fedezett föl és nevezett el, és amely soha nem kerül be az orvosi könyvekbe. Hogy is hívta? Hazatérés szindróma. Vagy, miután a saját házassága tönkrement, meg akart menteni egy másikat, amennyire tudott? Egyszerűen meg akart szabadulni Csanutól? Megszabadulni ettől a nevetséges embertől, aki jótét léleknek tartotta őt?

– Azad doktor, elhagyta a felesége? Egy árnyék suhant át az orvos arcán. Nem volt már régen nyilvánvaló, hogy elment? Naznín a nyelvébe harapott. – Nem – mondta az orvos halkan. – Még mindig megvan. Hogy úgy mondjam. – Persze – mondta Naznín. – Igen. Szél fújt be az udvarra, és felkapott egy csipszeszacskót a lábánál. – Azad doktor – kérdezte Naznín. – Miért adta a férjemnek azt a pénzt?

Az orra vége ragyás lett a kortól, kiütköztek az arccsontjai, levegővel telt táskák puffasztották fel a bőrt a szeme körül, amikor elmosolyodott, a szája sarka lefelé görbült, és hatalmas, nagylelkű volt az a mosoly.

– Nagyon egyszerű. Mert a barátom. Nagyon jó barátom.

Elérkezett a nap. Naznín Bibi ágyán ült. A lányok Sáhána asztalánál álltak, és olyan arcot vágtak, mint akik a kivégzésükre várnak. Naznín tegnap reggel óta nem hallotta Sáhánát beszélni. Mintha minden arcvonását behúzták volna az arca közepére, valami húzózsinórral. Az egész bezárult. Az arca becsukódott. Bibi már túljutott a vigasztalanságon, eluralkodott rajta a közöny. Arca széles vásznára semmi nem volt írva.

– Meséljek nektek egy történetet? Melyiket szeretnétek hallani? Bibi kicsit felvonta, aztán leejtette a vállát. Sáhána mozdulatlan maradt. – Sáhána, Bibi, figyeljetek ide. – Naznín megtorpant. Mit mondhat nekik? Ha

most mindent elárul, hogy fogják titokban tartani? A gép éjjel kettőkor indul. Csanu kiszámította, hogy tízkor kell elindulniuk.

Naznín a kilenc óra mellett döntött, hogy akkor mondja el neki. Akkor lesz egy órájuk, hogy megbeszéljék a dolgokat, hogy elbúcsúzzanak.

– Néha a dolgok végül mégsem alakulnak olyan rosszul. Néha a rossz dolgok, amikről azt hiszitek, hogy jönnek, egyáltalán nem is történnek meg. Csak várni kell, és majd meglátjuk.

Ha Csanu most megtudná, próbálná meggyőzni. Nem tudná megingatni. Inkább nem vállalja a kockázatot. – Majd rendbe hozom a dolgokat. Legyetek türelemmel. Ne izgassátok fel

magatokat. Csanu elmegy, a lányok pedig vele maradnak. Az is lehet, hogy ő lesz az, aki meggondolja magát: elteszi a jegyeket, és elkezd

kicsomagolni. Ez volt az utolsó álma. Nem fogja eldobni. – Elmondjam azt a mesét? Melyiket is akartátok? Ha marad, együtt kicsomagolnak, férj és feleség, és az egész hosszú éjszakában az

ágyon fekszenek, és a plafont bámulják, és ezután örökre kerülik egymás tekintetét, és a tükörképét annak, ami benne volt, ami igaz volt: hogy kettejük számára lejárt az idő, és már túl késő, túl késő.

Naznín felállt. – Nekem sincs kedvem mesélni – mondta. Amikor elment az íróasztal mellett, Sáhána sípcsonton rúgta. – Várjunk, és majd kurvára meglátjuk! – kiáltotta. – Meddig vártál? Mit láttál

meg? Mi van, ha a kis memszahíbnak elege van? Akkor mit csinálsz? – Naznín elment a közeléből. Sáhána belerúgott a székbe. Belerúgott az íróasztalba. Aztán megfordult, és belerúgott a húgába.

Csanu a hálószobában volt. Egy címkére írt, és a szekrényajtóra ragasztotta. – Nagyon kedves a doktortól, hogy vesződik ezzel az egésszel. A szekrény; azt

gondoltam, inkább adjuk el, mint hogy elszállíttassuk. Egyetértesz? – Ó, add el – mondta Naznín. – Mindenképpen. Szabadulj meg tőle.

Csanu ránézett. – Milyen nagyon boldog lesz a húgod, hogy láthat! Képzeld csak el. Micsoda

öröm! – Igen – mondta Naznín. Ez nem volt elegendő. – Sokszor elképzeltem már. Sok

éven át. Csanu kinyitotta a szekrényt, és az ajtók elrejtették. Egy idő után megint hallatszott a hangja. – Itt az összes oklevelem. – Becsukta az ajtót. Vidám arcot vágott. – Azokat is

eladjuk? – Vidd magaddal. Legalább egyet-kettőt vigyél el. Csanu alaposan szemügyre vette Naznínt. A két szemöldöke összegabalyodott. A

kezében az egyik bekeretezett oklevelét tartotta. – Nem szüretelhetsz mangót az amrafáról – mondta. Aztán leült az ágyra, és

átkulcsolta a térdét. Naznín közelebb ment hozzá. Lehet, hogy egy óra nem elég. – Húú – mondta Csanu kifulladva. – Pfűűű. Előző este, amikor lefeküdtek, Csanu átölelte, a hátához igazította a testét,

hozzásimult. Amikor Naznín reggel felébredt, még mindig ott volt. – Nem voltam az a tökéletesféle férj – mondta a térdének Csanu. – Sem

tökéletesféle apa. Összement. Nemcsak a pofazacskója és a pocakja, hanem az egész. A hangja, a

szavai, a vérmérséklete, a projektjei, a tervei. Összement. És most egyszerűen túl kicsi volt, hogy egyedül elinduljon.

– De nem voltam rossz férj. Ugye nem? Nem rossz. – Csanu felnézett rá, és hunyorgott, mintha Naznín arca túl fényes lenne ahhoz, hogy közvetlenül rá lehessen nézni. – Néhány asszony nálunk soha nem jár el hazulról. Ő. – Felfelé intett a fejével. – Soha nem megy el. Soha nem látod kint, igaz? Sokuknak nem engedik, hogy dolgozzon. Tudod, hogy van ez. Falusi mentalitás. A nő keres egy kis pénzt, elkezdi úgy érezni, hogy ugyanolyan jó, mint a férfi, és elkezdi azt csinálni, ami neki tetszik. – Elmosolyodott, és apró szeme majdnem eltűnt. – Így gondolkoznak. Nem modernek. Nem úgy, mint én.

– Szerencsém volt – Naznín szíve megtelt, miközben beszélt -, hogy apám ilyen művelt férfit választott.

Csanu megnőtt egy kicsit. – Ennyi beszéd. Inkább a kezünk járjon. Menjünk ki a nappaliba, nézzük meg,

mit kell még csinálni.

Naznín feltekerte a szőnyegeket. Csanu állt és nézte. Egy idő után felhúzta az ingét, és a pocakjára pislantott. Megfordult, hogy megmutassa a profilját Naznínnak.

– Mit szólsz? Nagyon áramvonalas, mi? A hasa már nem úgy festett, mint egy kilenc hónapos terhesség. Most már

közelebb volt a hat hónaphoz. Csanu szeretettel megveregette. – Akaraterő – mondta. – És gyomorfekély – ismerte be. – Hopp! – jelentette ki, és behúzta a hasát. Megint megnézte, most némi

bizonytalansággal. – Túlságosan messzire mentem. Úgy néz ez ki, mint egy

tiszteletreméltó-féle? Úgy néz ki, mint egy szappangyár-igazgató, vagy mint egy riksás kuli?

– Elég nagy – mondta Naznín. Azon gondolkozott, hogy megtartja-e vagy kidobja a szőnyegeket.

– Lehet, hogy elmegyek szamószáért. Csomagolnék egypárat a repülőre. És beszélnem kell Azad doktorral is az adminisztratív dolgokról, mielőtt elmegy a rendelőből. – Csanu elengedte az ingét. Nem jutott eszébe, hogy visszatűrje a nadrágjába. A vitrin romjainál megállt. – De minek próbáltad a számítógépet feltenni egy üvegszekrényre?

– Túl sok doboz volt a földön. Csak rendet raktam. Csanu rávillantotta a szemét. – Az én feleségem és a rendrakás! És csak még több gondot okoz magának. Nem

baj, nem számít. De ha legközelebb valami nagy feladat van, bízd rám. Elment, hogy elintézze a szamószát, az adminisztrációt és egyéb járulékos

ügyeket. Naznín elkészült a szőnyegekkel. Leltárt csinált a nappaliban. Körbejárt. A Csanu

papírjait tartalmazó dobozokon a Szállítás címke állt. A dohányzóasztalra azt írták, Árverés. A szófa hátulján egy másik cetli volt: Jótékonysági Alapítvány.

Már csak a varrógépet kellett becsomagolni. Naznín elüldögélt mellette egy ideig. A levél még mindig a gép alatt volt. Naznín otthagyta, és az ablakhoz ment.

Egy kezdetleges deszkaszínpadot állítottak fel az udvaron. A színpad körül maroknyi suhanc beszélt a mobiltelefonjába. Fiatal férfiak állandó folyama szállingózott be az udvarra a lakótelep mindkét feléről. Ők is a színpad köré gyűltek. Mindenki megnézte, mi történik. Semmi sem történt. Mindenki megnézte újra. Egy-kettő helyben járt, és fel-alá ugrált. Egy fiú, akinek piros-zöld kendő volt a homlokára kötve, hozott valamit, ami egy feltekert, régi lepedőnek látszott. Letette a földre, és kiterítette. Egy Bengáli Tigris-zászló volt, kézzel festve.

– Amma – mondta Bibi az ajtóból. – Bibi – mondta Naznín anélkül, hogy megfordult volna. – Bibi? – Naznín

hátranézett. Bibi a copfja végét rágta. – Éhes vagy? Akarsz ebédelni? – Nem. – Mi a baj? – Semmi. Csak jöttem, hogy lássalak. Naznín kinyújtotta a karját. – Gyere. – Á, nem – mondta Bibi kihátrálva. – Már láttalak. Most már özönlöttek az emberek az udvarra. Csőstül jöttek. Mintha néhány

háztömböt az oldalára döntöttek volna, és az emberek összevissza kiömlöttek volna az utcára, aztán Dogwood közepén értek földet. Nők is voltak a tömegben, és lányok. Egy fehér zászló fekete és arany betűkkel hirdette: Bethnal Green-i Iszlám Lánycsoport.

Naznín látta Szorupát, Dzsorinát, Nazmát és Hanufát. Hanufát újra befogadták. Naznín Karimot kereste.

A fiúk többen voltak, mint a lányok és az asszonyok, de mindannyiuknál többen voltak az idősebb férfiak. Eljöttek zöld és barna halszálkás kabátban, amit a bő

nadrág fölé gomboltak. Hármas vagy négyes csoportokban jártak, és nem törődtek azokkal, akik velük voltak, és odakiabáltak másoknak. Nikotinfoltos fehér szakállak, kerek sapkák és foghíjak. Sötét, fényes arcok és éber szemek. Néhányan lungit viseltek; másoknál sétabot volt. A kezükben műanyag szatyrok, és úgy mozogtak, mint a kórházi betegek. Naznín eltűnődött, vajon Karim apja köztük van-e.

Volt egy másik csoport is: fehérek. Övék volt a legkisebb törzs, de ők voltak a legaktívabbak. Az idősebb férfiak körül sürgölődtek, és rudakra erősített kartontáblákat osztottak ki. A fehéreken olyan nadrág volt, amely tele volt zsebbel. Voltak zsebek a combjukon, a térdükön, lent a lábszárukon. Minden ruhájuk tele volt kicsi pántokkal és kapcsokkal, cipzárakkal és hajtókákkal és csatokkal. Mintha sátrakba öltöztek volna, és hogy éjszaka nyugovóra térjenek, egyszerűen csak betesznek néhány rudat és lefekszenek. A tömegben járkáltak, és osztogattak valamit (kitűzőket? matricákat? édességeket?) a srácoknak. Miután elutasításra találtak, átugrottak néhány generációt. A bangladesi pátriárkák a transzparenseiket a szatyrukkal együtt lóbálták. Egy vékony, ezüstkeretes szemüveges fehér lány felemelt egy transzparenst, és a levegőbe döfött vele. Belekezdett egy kis pantomimba. Összekulcsolta a kezét. Az égre mutatott. A tenyerét mutatta a pátriárkáknak. Megdörgölte és megveregette a kartontáblát. EMELJÉK. FEL. A TRANSZPARENSEKET.

A pátriárkák udvariasan „hallgatták.” Aztán egymás között megvitatták. Naznín az arcokat tanulmányozta a színpad közelében. Karim is ott lesz valahol.

Feláll a színpadra és beszél. Ez az ő nagy napja. Ez volt Naznín nagy napja is. Odalenn valahol Karim a beszédére készül. Az utolsó simításokat végzi. Naznín még el sem kezdte a magáét. A tüntetők kántálni kezdtek. Naznín nem tudta kivenni a szavakat. Kinyitotta az

ablakot. A fehérek a pátriárkák között járkáltak. Ők voltak a kántálók, ez a két csoport. A szemüveges lány és a barátai pisztont formáltak a karjukból: rajta-rajta-rajta. A pátriárkák lerakták a műanyag szatyrokat a lábukra, felhajtották a gallérjukat, és begombolták a kabátjukat az álluk alatt. Együtt kántáltak új barátaikkal.

– Mi ez a legújabb őrület? Naznín nem vette észre, hogy Csanu bejött. – Az egy mészárszék odakint. Háromszázöt ember lépett a lábamra. „Vigyázat”,

mondtam. „Tyúkszemes ember jön erre. Fagydaganatos ember.” Senki nem figyelt. Az ablakhoz lépett. – Mit mondanak? – kérdezte Naznín. – Milyen hegység? – Egység. Ezt kezdték kiabálni. „Munkásegység!” Ez persze csak legenda. Azok a

fehérek az Egyesült Munkás Fronttól jöttek. Amikor átmentem, próbáltak beindítani egy hosszabb kántálást. „Munkásegység. Mindig győz.” De feladták, mert reménytelen volt.

Csanu kibújt a cipőjéből. Felemelte az egyik lábát, a térdére fektette, és a zoknin keresztül elkezdte masszírozni.

Megköszörülte a torkát. – Öhömm. Hömm. Azt csinálják tudniillik, hogy beolvasztják ezeket az

emigránsokat a nagy politikai képletükbe, amelyben minden elnyomott kisebbség

összefog, hogy megdöntse az államot, és boldogan éljen a közösségi paradicsomban, amíg meg nem hal. Ez az elmélet figyelmen kívül hagyja a kulturális konfliktust, a burzsoá emigráns aspirációkat, a hindu gyűlöletét a muszlim iránt, a bangladesiét a pakisztáni iránt, és így tovább és így tovább. Valójában kudarcra van ítélve.

Lábat cserélt. – Látod ott lent azokat a kántáló embereket? Mind úgy... mennyi is? negyvenöt-

hatvanöt éves. Munkásegység? Még csak nem is munkások! Kilencvenkilenc százalékuk munkanélküli.

– Mi van a másik tüntetéssel? – Az Oroszlánszívűekkel? Nem láttam semmit. Lehet, hogy elmaradt. Naznínnak eszébe jutottak Iszlám asszony szavai. – Tíznél nem lesznek többen. Karim felmászott a színpadra. Egy megafont tartott a szájához. Csanu becsukta az ablakot. – Mi lesz itt a mieinkkel? – Megfogta Naznín kezét, és elvezette onnan. Karim

hangja kivehetetlen volt, recsegő rádió a háttérben. – A fiatalok – mondta Csanu -, ők fogják eldönteni. Tudod, hány emigráns

lakosság volt itt előttünk? A tizennyolcadik században idemenekültek a francia protestánsok a katolikus üldözés elől. Selyemszövők voltak. Szépen boldogultak. Száz évvel később jöttek a zsidók. Gyarapodtak. Ugyanekkor jöttek a kínai kereskedők. A kínaiaknak nagyon jól megy. – Csanu még mindig fogta Naznín kezét. – Merre felé tart ez az egész?

– Sefali egyetemre jár. Szorupa unokaöccse Oxfordban tanul. – És Tarík? Ő mit csinál? Naznín visszahúzta a kezét. Csanu a fejével az ablak felé intett. – Mit csinálnak odakint? Miért tüntetnek? – Mert mások, akiknek téves benyomásaik vannak a vallásunkról, tüntetni fognak

az iszlám ellen. – Iszlám – mondta Csanu, óvatosan megforgatva szájában a szót. – Lehet, hogy az

iszlámról szól. De nem hiszem. Nem hiszem, hogy arról. – Belépett a saját külön világába, az elmélet és cáfolat, a törekvés és tanácstalanság világába.

Aztán kigömbölyítette a pofazacskóit és a reményeit. – De majd ha otthon leszünk, nem kell ilyesmiken gondolkoznunk. Otthon

tényleg tudni fogjuk, mi micsoda.

Amikor kiürült az udvar, Csanu megint elment. Egy Liberty’s nevű boltba ment szappant venni. Az aktatáskája átalakult mintakollekcióvá. Már így is tele volt Lux, Fairy, Dove, Palmolive, Imperial Leather, Pears, Neutrogena, Zest, Cuticura és Camay Classic szappannal.

– Az üzleti vállalkozás első számú szabálya – mondta Csanu. – Ismerd a konkurenciát. – A Liberty’sben feltankol a „szappanpiac minőségi végéből”. Voltak tervei a gyárhoz. Ha ezek megvalósulnak, a családdal egy földszintes villába költözik Ghulsánban, egy vendéglakkal a kert végében. Kezdetnek lehet néhány szobájuk az iroda fölött. – Az üzleti vállalkozás második számú szabálya – mondta Csanu. – Gondolkodj nagyban, cselekedj kicsiben. Aztán jön a jutalom.

Naznín bement a hálószobába, és lefeküdt a csupasz matracra. Álomtalan álomba merült. Amikor felébredt, sötét volt kint. Megnézte, mennyi az idő. Hat óra. Egy látomás jelent meg előtte. Csanu repülőn ül, és próbál kilesni az ablakon. Bármennyire küszködik is, nem éri fel az ablakot. Túl kicsi. Csak egy csecsemőméretű Csanu, és a lába nem ér le a szék aljáig. Naznín felemeli, és a térdére ülteti. Kinéz az ablakon, és látja a felszállópálya fényeit. De nem a felszállópályán voltak! A fények lámpaoszlopok és házak, irodaházak és toronyházak, és egyre távolodnak lefelé, összezsugorodnak, elmerülnek a feketeségbe.

– Amma. – Bibi állt a fal mellett, hátratett kézzel. – Tessék, Bibi. Rám vártál? Felébreszthettél volna. Bibi lecsúszott a fal mentén, és felállt, aztán megint lecsúszott. – Menjünk ki a konyhába. Eszünk valamit. – Amma. – Menj, szólj a nővérednek. Segíthettek nekem, mind a ketten. Bibi teljesen lecsúszott a fal mentén, és leült a fenekére. Naznín odament hozzá, és a homlokára tette a kezét. – Beteg vagy? Hívjam az orvost? – Elment – mondta Bibi. Sírva fakadt. – Megszökött.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Bibi titoktartást esküdött. Nagy hüppögések között mondta el az anyjának, aztán elmondta neki a többit is. Sáhána elment, hogy találkozzon Nisivel a Salimár Caféban. Azt tervezték, hogy esznek egy kebabot, egy banános lasszit, és talán egy dzselábot is, aztán vonattal elmennek egy Paignton nevű helyre. Paigntonban, mondta Nisi, nincsenek bangladesiek, és azt csinálhatnak, amit akarnak. Nisi nővére, aki tizenhat éves, elment „vakációzni” Szilhetbe, és hat hónappal később egy férjjel és dagadozó pocakkal tért vissza. Nisi, aki értett az előre tervezéshez, megelőző hadműveletre készült: elmegy a saját vakációjára, és huszonöt éves korában jön vissza. Abban a vénséges korban a házasság veszélye már nem fogja fenyegetni.

– Melyik Salimár Café? – kérdezte Naznín. – A Cannon Street-i – mondta Bibi. – Azt hiszem, a Brick Lane-i. – Biztos? Brick Lane. Bibi bólintott. Aztán megrázta a fejét. – Nem. Azt hiszem, nem. Cannon Street. – Gondolkozz, Bibi! Gondolkozz! – Cannon Street. – Bibi egy vetélkedő játékos modorában mondta ezt, aki

feszülten várja a megerősítést. – Várj itt – mondta Naznín. – Ne menj sehová. Bármi lesz is, ne mozdulj. Naznín futott. Végig a Bethnal Green Roadon. Befordult a Vallance Roadnál.

Leszaladt a New Roadon. A Cannon Streeten már szúrt az oldala. A Salimár Café ajtajának rugós csuklópántja volt. Visszalendült, és vállba vágta

Naznínt. Az egyetlen vendég felemelte a fejét. A pulóvere több különböző helyen is foszladozott; olyan összevissza volt, mint egy kamasz szakálla. Visszatért a csapatijához.

– Volt itt egy kislány? – Naznín az oldalát fogta, ahol hasogatott. – Tizenkét éves. Kék kamíz. Itt és itt sárga. Két kislány együtt.

A férfi a pult mögött sárgarépát pucolt. A héjakat egy acéledénybe dobálta, a répákat pedig egy műanyag vizestálba.

– Hány éves a másik lány? – Tizenhárom – mondta Naznín. – De idősebbnek látszik, inkább tizennégynek-

tizenötnek. A férfi letette a sárgarépát. Eltávolított egy kis valamit az orrcimpájáról. A

másodpercek teltek és múltak, és feldühítették Naznínt. A férfi a kötényébe törölte az ujját. – Rajta, mi van? – Nem tudom. – Naznín elnézett az asztalok fölött és be alájuk. Mit keresett?

Talán nyomot hagynának maguk után? – Figyeljen – mondta. – Látta őket, vagy nem?

– Ma? – kérdezte a férfi. – Nem. Ma nem voltak vendégek. Csak ez. – Egy sárgarépával a vendég felé mutatott.

A George lakótelep fel volt állványozva. Sűrű zöld háló futott végig az oszlopok között. Úgy nézett ki, mintha az egész épületet levadászták és elfogták volna, az emberekkel együtt. Naznín átvágott a Cable Streeten, és elment a vasúti híd alatt. A Falstaff kocsma be volt deszkázva, az előkert fuldoklott a gaztól és a fűtől, és egy fürdőkádtól, amely tele volt közlekedési bójákkal, kaviccsal és mohos párnákkal. Lassítania kellett, hogy levegőt kapjon. Egy boltos jött ki a járdára, és kiöntött egy vödör rossz szagú vizet a csatornába. Naznín elfordította a fejét. Egy nyitott ajtón keresztül, egy betonlépcső alján megpillantott egy sor varrógépet egy alacsony, sárga mennyezet alatt. Egy nő felállt, nyújtózkodott, és hozzáért a plafonhoz a tenyerével. Naznín továbbszaladt, el a Sylhet Cash and Carry, az Olcsó Nemzetközi Hívások Központja, egy hentesüzlet kitátott állkapcsa és egy sarokház mellett, amelyik rommá lett, és elmúlt idők kifakult felirata hirdette rajta: Schultz Híres Sózott Marhahúsa.

Befordult a Berners lakótelepre. Itt az olcsó lakásépítés mindenfajta olcsó reménye élt egymás mellett a rossz gazdálkodás emlékműveként. Az alacsony házak sebesült szörnyetegekként kuporogtak a betonpadok mentén. A keskeny csatornákban bódészerű tákolmányok kapaszkodtak nyugtalanul a kemény földbe, ismeretlen viharok által megtépázva és elnyűve. Egy elhagyatott épület, ablakok nélkül tátongó szemekkel, ezt hirdette: „Lakószövetség: helyiség kiadó.” Naznín felnézett az erkélyekre. Egy nő sötétkék burkhában kiakasztott egy imaszőnyeget a korlátra, aztán visszavonult. Egy kisgyerek tologatott egy piros műanyag teherautót végig az erkélyen és vissza, újra meg újra. A végében, az utcai lámpa beteges, narancs fényében két fekete gyerek ült rácsok mögött, az új világukat nézték. Honnan jöttek? Mitől menekültek el? Naznín már felismerte a menekült gyerekek arcát: a traumatizált nyugalmat, annak igényét, hogy újra megtanuljanak játszani.

Ki a lakótelepről és rá a Commercial Roadra, el a ruha-nagykereskedők mellett, fel az Adler Streeten, és balra az Altab Ali park kicsi zöld pihenőjére, ahol a takaros, sápadt arcú lakóházak sorakoztak nagy kilátóablakaikkal és zárható kapuval felszerelt bejárataikkal, ahonnan a citybeli fiúk gyalog járhattak a munkába. Naznín leszaladt a lejtőn, és elérte a zöld emberkét a Whitechapel Road-i kereszteződésben.

Egy sor rendőrségi furgon takarta el a Brick Lane bejáratát. Mögöttük egy regiment rendőr állt karba tett kézzel és kifelé fordított lábbal. Egy vég narancs-fehér csíkos szalag fogta össze az utca két oldalát.

– Engedjenek át – mondta Naznín. – Az utca le van zárva, asszonyom. Forduljon vissza. – A rendőr barátságosan, de

határozottan beszélt. Úgy látszott, azt gondolja, részéről a beszélgetés le van zárva. – A Salimár Caféba kell mennem, hogy megkeressem a lányomat. A rendőr maga elé meredt, mintha nem hallott volna semmit. Naznín

végigpillantott a fekete ruhás férfiak során, akik mind nekifeszültek egy láthatatlan erőnek. Mi folyik a Brick Lane-en? Lehet, hogy csak a Bengáli Tigrisek felvonulása miatt zárták le? Nem ez volt az utolsó hely Karim útvonalán? De már sötét volt, késő. Mostanra biztos vége a tüntetéseknek.

– Miért nem mehetek át? – kérdezte Naznín. Egyenesen a rendőr arca elé emelte az arcát. Most látsz engem? Most hallasz engem?

– Zavargások – mondta a rendőr. Naznín érezte a lehelete melegét, és visszahúzta a fejét.

– Ott a lányom. A rendőr a fejét rázta. – Asszonyom, nincs ott. Mindenkit kivittünk, aki ki akart jönni. Csak a pincérek

és az étterem-tulajdonosok maradtak. Nem akartak eljönni. Hacsak a lánya nem vesz részt a zavargásban, már rég elment haza. Azt javaslom, hogy ön is ezt tegye.

Látszólag minden mozgás nélkül a rendőr betöltötte Naznín terét, aki arra kényszerült, hogy hátralépjen.

De Sáhána nem lesz otthon. És ha érte jött egy rendőr, és a másik szökevényért, mit gondolna? Mit tenne?

Naznín a kordon fölött elnézett a Brick Lane torkolata felé. Nem árult el semmit. A műszaki boltok redőnyeit lehúzták, a kőfaragónál sötét volt, a szendvicsező kirakatán át üres tálcák látszottak és egy csupasz üvegpult, és csak a Capital City szálloda lépcsői és ponyvatetője volt kivilágítva.

Apadtak és áradtak Naznínban a gondolatok. Sáhána már régen odébbállt innen. Az állomáson van, és jegyet vesz Paigntonba. Sáhána még mindig a Salimárban van, csapdába ejtették a fosztogatók vagy a saját félelmei, és a vécében bujkál Nisivel. Ha az állomáson van, már túl késő. De ha a Brick Lane-en van...

A pánik úgy támadt Naznínra, mint egy asztmás roham. Néhány pillanatig azt hitte, ott helyben kileheli a lelkét, a rendőr összefont karjába zuhan.

Egy fehér pár jött a kordonhoz, és kérdezett valamit. Csalódottnak látszottak. Curryt akartak. Még több ember érkezett, akik curryre és sörre számítottak. Naznín rendőre egy megfeszülő nyakú, érdes hangú nőhöz beszélt.

– Javasolhatom, hogy nézzen meg egy éttermi kalauzt, asszonyom? Naznín átcsusszant a háta mögött. Felhúzta a száriját, és átugrott a narancs-fehér

szalagon. Valaki hátba vágta. Hátrafordította a fejét, de nem volt mögötte senki. Csak a szíve szórakozott vele. Szorosan a falakhoz és árnyékokhoz tapadt, átvágott egy mellékutcán, amelyben házak vékony erecskéi sorakoztak, és bement a Brick Lane nagy artériájába.

Az út túloldalán, félkörben egy sor plexiüveg pajzs sorakozott, és a pajzsok mögött egy ív rendőr kidudorodó kabátban. Egy csoport fiú állt a járdán és az úton, felhúzott kapucnival, sállal az arcuk körül, mintha beléptek volna egy férfias purdába. Csend volt.

Naznín elment a fiúk mögött. Ügyet sem vetettek rá. A kivilágított ablakokban pincérek nyomták homlokukat az üvegnek. Étterem-tulajdonosok álltak mellettük, idegek vibráltak fontos arcokon. Az utca egész kevert vérű életerejét kiszívták. Valami végigszáguldott az artérián, mint egy buborék a véráramban.

Egy rendőrautó állt őrült szögben az úton, az első ajtók tárva-nyitva, a belseje elhagyatva. Az autó rázkódott. Az egyik ajtó becsapódott. Megint megrázkódott. Naznín ránézett a fiúkra, akik tolták. Gyorsan és csendesen dolgoztak, mintha kijelölték volna őket a feladatra, amit jól akartak elvégezni. Az autó felborult, és hirtelen zaj nyalta körbe a Brick Lane-t, mint egy lángnyelv, felzúgott minden sarokból.

– Bengáli Tigrisek, zindabád! – harsant a kiáltás. Éljenek a Bengáli Tigrisek.

Miközben a fiúk kiáltoztak, Naznín megint futásnak eredt. Egy magas, sötét alak bottal bezúzta a rendőrautó ablakát. Egy másik bedobott valamit a lyukon. Az

átzúgott a levegőn, és tompa durranással felrobbant. A fekete városi konténerek mögül, kapukból, sarkokról és motorháztetőkről egyre több ember jelent meg, kivetette őket ez az egyszerű haj tószer. Naznín elszaladt az autó mellett. Egy fehérbe öltözött alak kuporgott a földön a hátsó keréknél. Naznín megfordult. Az alak felállt és megint összeesett, ledöntötte egy nagy és súlyos fej. A Multikulturális Összekötő Biztos volt az, és imádkozott. Naznín az autó felé rohant. Elkapta a férfi bő, fehér ruhaujját, és megrántotta.

– Kérem – mondta. – Álljon fel. A férfi feléje fordította az arcát, és a szeme fehérje tisztábban látszott a sötétben,

mint a ruhája. – Ah, nővérem, hány raka van az isa imában? – Megőrült? Keljen fel. Fusson. – Micsoda? Imádkozok Allahhoz, hogy mentse meg ezeket a srácokat. Most nem

kelhetek föl. – Allah – mondta Naznín, felráncigálva a ruhája nyakánál fogva – nem akarja

most az imáját. Azt akarja, hogy mentse az életét. – A vászon elszakadt, és Naznín elengedte.

– A francba – mondta a Multikulturális Összekötő Biztos. Feltérdelt. – Francba. Káromkodtam maga miatt.

Naznín megrántotta a karját. – Később majd duát csinálhat. Fusson. Most. Fusson. Sziréna vijjogása harsant fel az égre és záporozott a fejükre. Leszaladtak az úton.

Naznín lába olyan keményen ütődött a kövezethez, hogy a fogaiban érezte. A Hanbury Street sarkán megállt, és hátranézett a válla fölött. A rendőrautó felböffentett egy kis fekete füstöt, és tűzgolyóvá robbant szét.

– Még ha halál árnyékának völgyében járok is... A Salimár még három háztömbnyire volt. Naznín azt mondta: – Menjünk. Gyerünk. A Multikulturális Összekötő Biztos felemelte a karját. – Nem félek a gonosztól, mert te velem vagy. – Nem várhatok magára. – A te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. – Naznínhoz fordult. – Ilyen

körülmények között, jobb félni, mint megijedni. – Az ég felé fordította az arcát. Naznín otthagyta, és a boltok mellett haladt tovább, karja a falakhoz ért. Előtte

nyolc-tíz fiú gyülekezett egy konténer mögött. A nagy fekete tartály vállmagasságig ért. Két fiú szökkent ki oldalra, és a fejük fölött meglengették a karjukat. A konténer mögé vetődtek, és lekuporodtat. Naznín megállt. Egy kivilágított ablak volt mögötte. Azt kívánta, bárcsak jobb helyet választott volna ebben a vészjósló bújócskában. Itt egyáltalán nem voltak fehérek. A fiúk egymás között harcoltak. Elszédült, és az üvegnek támaszkodott. Milyen sokáig, gondolta, milyen sokáig tartott, hogy idáig eljussak.

Lövedékek záporoztak keresztül az utcán. Üres üvegek, teli dobozok, egy tégla, egy szék, egy szárnyas bot. Egy üveg törött szét Naznín lábánál. Úgy döntött, megint futásnak ered. De merre? A Salimár és a lövedékek forrása felé? Vagy vissza az úton, hogy menedéket keressen? Megfordult, vissza és megint körbe, és hirtelen nem tudta biztosan, merre van a kávézó. Semmit nem ismert fel. Sziluettek az út túloldalán,

csak annyira szilárdak, mint az árnyékok, mégis elég erősek ahhoz, hogy ablakokat törjenek be. Kuporgó alakok és örvénylő karok, tornacipők halvány csíkja a fekete földön, amely puha lett a lába alatt. Az épületek elhajlottak tőle, összezsugorodtak az erőszakos járdáról. A fény sistergő piros kígyóként jött, átdöfte a sötétséget, és nem oszlatta el, mintha egy ördög táncolt volna arra lángoló fáklyával. Naznín egy ablakra összpontosított, és a tiszta, fehér fényben menedéket keresett, de amikor odanézett, a fény égette a szemét. Az út közepén összetekeredett autógumi-kígyó lángolt keserű dühvel, és vastag, fekete, fullasztó bőrét a szélbe vedlette. A bolti riasztók szóltak, kling, kling, kling, inkább ijedten, mint figyelmeztetően. Lejjebb az úton egy mentőautó mászott konokul előre, forgó kék szeme szörnyű, metsző panaszt árasztott.

Naznín rávette a lábát, hogy mozogjon. Karját maga elé tartva ment, mintha nem bízna a látásában. Fokozatosan magához tért. Az volt az érzése, hogy elájult, és a világ most formálódik újra. A fény egyensúlyba került. Naznín annak látta az alakokat, amik voltak, és érezte a sötétséget megtöltő testeket, az ember formájú körvonalakat. Egy tűzoltóautó vágott át az aszfalton. Naznín elment az égő gumik mellett, és egy időre a szeme megint használhatatlanná vált. Amikor kilépett a füstölgő fertőből, meglátott egy magányosan álló alakot az út közepén. Az arcát eltakarta egy megafon, de még akkor is, még a torz fényben is nagyon szikárnak látszott. Egy gramm fölösleg sem volt rajta. A kabátja úgy lógott a válláról, mint egy fogasról, felesleges hús nem borította a csontjait.

– Testvéreim – mondta, és a hangja ismerős volt. – Testvéreim, miért harcoltok egymás ellen, muszlim a muszlimmal?

Újabb szárnyas bot repült át a levegőn, és a földre csattant Naznín mellett. Lehajolt és megnézte. Egy transzparens volt, és ez állt rajta: LE A HÁBORÚVAL!

– Ez történik, amikor az iszlám felvonul? – kérdezte a Kérdező. Naznín továbbsietett. A megafon versenyre kelt a fékcsikorgással, a kocsiajtók

csapódásával, a bolti riasztók harsogásával, egy magas, éles síppal, amelyet egy biciklin arra száguldó kapucnis fiú fújt meg.

– A rendőrök kinevetnek titeket, barátaim. Azt várják, hogy elintézzétek egymást. Egy fiú szaladt ki az útra, szélesre tárt karjával jelezte, hogy gyertek, gyertek.

Másodperceken belül öt másik ugrott rá, és a földre zuhant. Újabb három ugrott a tetejére. És aztán jöttek a pincérek, fekete nadrágosok, fehér ingesek, a felháborodástól duzzadó mellel, nyársakat és késeket lóbálva.

– Ti szemét disznók! – ordították. – Mi a francért szartok a küszöbünkre? Menjetek az Oxford Streetre! Menjetek a Piccadilly Circusra! Menjetek a pokolba!

A fiúkupac feltápászkodott, tagjai eltűntek a Brick Lane gyomrában. – Éppen most, hadd áruljam el nektek, a világ figyel. – A Kérdező lassan

körbefordult a megafonjával, következő szavait az egész háromszázhatvan fokos szöghöz intézte. – Éppen most, jobb, ha tudjátok, George Bush rajtatok röhög.

A sötétből egy mikrofonos nő szaladt oda hozzá. A Kérdező leeresztette a megafonját. Egy fehér férfi a vállára vett egy kamerát, és feléje lendítette. A nő a Kérdezőhöz beszélt, és a Kérdező válaszolt, de Naznín már nem hallotta.

Előtte most egy autó lángolt, és két tucat ember menekült. Náznín reménykedett, hogy Sáhána a vonaton van, vagy Paigtonban, bárhol, csak nem itt. Próbált a

tömeggel szaladni, de nem tudta tartani az iramot. A következő pillanatban valami elkapta a melle körül, és ő a levegőben kalimpált.

– Gyere be ide – mondta Karim. Bevonszolta egy kapualjba. Naznín meg akart szólalni, de nem kapott levegőt. – Mit keresel itt? – Sáhána. – Csak ennyit tudott kinyögni. – Menj haza. Nem kéne itt lenned. – Sáhána. Azt hiszem, itt van. Karim megragadta a vállát. Az arca villámlott. Úgy nézett, mintha meg akarná

rázni. Aztán megenyhült. – Jól van. Mondd el. Naznín elmondta, amilyen gyorsan csak tudta. Karim kilesett mind a két irányba,

és intett, hogy jöjjön, és kövesse. – Mi folyik itt? – kérdezte Naznín, miközben elmentek egy bezúzott kirakat előtt.

Eszébe jutottak a fiú szavai. Ins’ Allah, mind együtt vagyunk. – Dzsamál Zaman ma jött ki a kórházból. Tudod, az a srác, akit Nonnynak

hívnak. Naznín szedte a lábát, hogy le ne maradjon. – Szóval mi ez? – De már tudta, látta a legutolsó gyűlésen. – Bosszú. És bosszú a bosszúért. – Karim megfordult. – Barátom, ez tiszta káosz!

Már nem is szól semmiről. Csak az, ami. Tegyél most bármit eléjük, és harcolni fognak vele. Egy rendőrautót, egy kirakatot, bármit.

– És a felvonulás? Karim vállat vont. – Felvonultunk. És akkor mi van, de tényleg? – Az Oroszlánszívűek eljöttek? – Körülbelül húszan vagy harmincan. Sehol nem voltak. A járdát eltorlaszolta egy halom ruha, csak félig kívánt és gyorsan otthagyott

zsákmány. Az úttesten futottak tovább. – Sehol nem voltak? – Itt nem. Még nem. Az emberek csak akkor vállalnak magukra valamit, ha a

vezetőik nem teszik meg helyettük. Érted? Elértek a Salimárhoz. A lámpák nem égtek. Minden asztalon, amelyik meg volt

terítve a vacsorához, egy cserép műanyag virág állt egy csatniból, szeletek hagymából és raitából álló hármas tálka mellett. Naznín Karimra nézett.

– Menj haza – mondta a fiú. Naznín az üveghez nyomta az arcát, és kétfelől köréje hajlította a kezét. – Reggelre visszajön. Naznín a vécéajtóktól a terem végébe és a pultra nézett, amely tele volt kebabbal,

tandúri csirkével, bhádzsival, purival, rizses és zöldséges tálakkal, tejes édességekkel, cukormázas ladúkkal, halványan csillogó dzselábokkal.

– Elviszlek a sarokig. Onnan már nem lesz baj. Aztán meglátta őket. Három pincért, akik a hátukat és a karjukat a falnak

nyomták, és mögöttük két kicsi alakot, egymás kezét fogva. Naznín dörömbölt az üvegen, és kiabált. – Sáhána! Sáhána! Én vagyok az. Itt vagyok. Amma eljött érted.

Csanu tudta, mit fog mondani Naznín. Ezért nem hagyta abba a beszélést. A tévét túlkiabálva beszélt. Naznín a képernyőre meredt. A kép csak vörös és fekete volt; még a Kérdező arca is csak a vörös és a fekete árnyalataiból állt. A szavai megint elvesztek. Csanu a szófa karfáján ült, kicsit inogva, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne valamelyik irányba. A kezével, a karjával, a szemével, a szemöldökével, a pofazacskójával és az orrával is beszélt, nem csak a szájával. Mind folyamatos mozgásban voltak. A lába meglendült egyszer-egyszer, hogy megmutassa, milyen eleven lett, mennyire tele élettel, és lehetőséggel, és ígérettel.

– Csak emlékeztető – mondta, túlzóan integetve a képernyő felé. – Csak emlékeztető, hogy mit hagyunk itt. Sáhána persze csupa ideg és nagyon érzékeny, és nem meglepő, hogy úgy döntött, kereket old, de nézd, hová jutott, és ahová megyünk...

Sáhána fürdött, Bibi pedig a kád szélén ült, és szemmel tartotta a nővérét. Naznín a férjére nézett. Az beszéd közben rámosolygott, de egy pillanatra sem

állította meg a szóáradatot. – Egy kollégám a Kempton Karstól eljön értünk. Amikor megismerkedtünk,

annak tartottam, amit tudatlanfélének lehetne nevezni, és tulajdonképpen, többé-kevésbé, tudatlanféle is, de jószívű ember. Ahogy angolul mondják, a föld sója. Tudod, mi az?

– Nagyon közel az idő... Csanu arca pezsgett és fodrozódott. – Tudom, tudom, milyen izgalmas! Megnézzük még egyszer a jegyeket és az

útleveleket? Majd megint megnézzük a repülőtéren, gondolom, és tele fogják pecsételni őket, és...

– Már mondanom kellett volna. – Naznín lenézett a kezére. Csanu felállt. Leporolta a nadrágját, a legjobb műszálpamut keveréket, amelyhez

színben hozzáillő, világoskék-bézs öv járt. A tévéhez ment. A léptei könnyedek és gyorsak voltak; inkább ugrás és szökkenés, mint járás.

– Kapcsoljuk ki. Ezt nézni lényegében már visszatekintés. Mostantól nézzünk előre. Amikor a vidéki házba költözünk, a húgod eljön, és velünk fog lakni. Szeretnéd? – Visszatette a címkét a tévé képernyőjére: Árverés. Megint átment a szobán. Most már szinte táncolt. – Persze hogy szeretnéd. Gondolj bele! Újra együtt Haszinával, a lányok a nagynénjükkel, vakációk a Cox’s Bázárban, lehet, hogy a lányok szeretnének kiruccanni Szundarbanszba is. Láthatnának egy igazi Bengáli Tigrist. Ha! Ha-ha. Naznín? Ha!

Naznín felállt, és odament hozzá, és nagyon közel voltak, ott a szófa és a fotel közti csatornában. Felemelte a kezét, és a férfi arcára tette. Az a tenyerébe nyomta az arcát, és nagyon ünnepélyes gyengédséggel megcsókolta. A nyaka kezdett megereszkedni, és a feje centiről centire lejjebb konyult. Naznín fogta az arcát, erősen, mintha vérzést akarna elállítani, és a másik karjával átölelte.

– Tudniillik – mondta Csanu, és ezt már Naznín tenyerébe mormolta. – Az évek során végig arról álmodoztam, hogy Nagy Főnökként térek haza. Csak most, amikor nekem már közel a vége, most jöttem rá, mi a fontos. Amíg velem van a családom, a feleségem, a lányaim, olyan erős vagyok, mint bármelyik férfi a világon.

Naznín vállára hajtotta a fejét. Egy sóhaj rázta meg a testét. Naznín egy kicsit közelebb húzta magához.

– Mi ez a sok nagyfőnöközés? – Suttogta a fülébe. Szomorúság szorította a mellét. Mindent kinyomott belőle, és megtöltötte a csontjai üregét. – Mi ez a sok erősemberezés? Azt hiszed, ezért szeretlek? Ez van benned, amit szeretni lehet?

Csanu könnyei megsebezték a kezét. – Akkor velem jössz? Eljössz? – Nem – lehelte Naznín. Felemelte Csanu fejét, és a szemébe nézett. Az arca

megnyomódott és feldagadt, szinte a felismerhetetlenségig. – Nem mehetek veled – mondta.

– Nem maradhatok – mondta Csanu, és egymásba kapaszkodtak a szomorúságban, amely túlment a szavakon és a könnyeken, túl azon a helyen, azokon az okokon és következményeken, és a lélegzetük, a csontvelejük részéve vált, hogy mostantól elkísérje őket, bárhová mennek is.

Naznín nem tudott aludni. Felkelt az éjszakában, és kiment a konyhába. Egy Azad doktor feliratú dobozban volt az összes étel, amit nem ettek meg. Naznín a vágódeszkát kereste. Megtalálta a lábosát, egy serpenyőt, késeket, fűszereket, hagymákat és vörös lencsét. Megmosta a lencsét, kiválogatta a kavicsokat, felöntötte vízzel, és feltette főni. A merőkanál eltűnt, de talált egy nagy kanalat, lemerte a habot, és a mosogatóba öntötte. Hagymát, fokhagymát és gyömbért vágott fel, egy adagot a lencsére dobott, a maradékot pedig betette a serpenyőbe egy kis olajjal. Egy teáskanál kömény, egy csipet kurkuma és egy kis csili került az edénybe. Amikor a hagyma üvegesedni kezdett, nyolc kardamomot kettéharapott a fogával, hogy kiszedje a kicsi fekete magokat, és a serpenyőbe dobta. Rászórt egypár szegfűszeget, három babérlevelet és néhány koriandermagot. A fűszerek pörkölődni kezdtek, és kieresztették gömbölyű és összetett illatukat. Ez az illat elnyomta az összes többit; ez gömbökben létezett, a többi vékony karikákban. Naznín a serpenyő fölé hajolt. A koriandermagok pattogtak. Kisebbre vette a lángot. Félretolt egy dobozt, hogy több helye legyen a pulton, és ott volt a fénykép.

Csanu az inas lábszárával, amely kikandikált a szokatlanul nagy pocak alatt lógó, túlméretezett piros rövidnadrágból. A lányok összegyűrve a hóna alatt. Sáhána a sötétzöld kamízában, és Bibi rózsaszínben, az arckifejezésük valahol az Engedelmes Leány és a Túsz között.

Naznín a csempéhez támasztotta a képet. Az órára nézett. Kinézett az ablakon.

Csanu odahívta a lányait. – Változott a terv. – A két tenyerével megdörzsölte az arcát, hogy újra beindítsa a

vérkeringést. – Azt javasoltam, anyátok pedig egyetértett, hogy ti hárman később jöjjetek utánam. – A pocakját méricskélte, és egy kicsit körbepaskolta. Megköszörülte a torkát, és az elzáródás most valódinak tűnt: könnyeket csalt a szemébe. – Én most előremegyek, előkészítem... öhömm... a terepet.

A lányok Naznínra néztek. Látták, hogy igaz. Bibi mind a két copfja végét rágcsálta. Sáhána odament az apjához, és a nyaka köré fonta a kezét.

– De ki fog főzni neked, Abba? – Ki fogja kivágni a tyúkszemeidet? – kérdezte Bibi. Csanu a hóna alatt megcsiklandozta Sáhánát.

– Micsoda? Talán nem tudjátok? Jobban főzök, mint anyátok. És nézd, Bibi, a hasam laposabb, mint egy parátha. Már elérem a lábujjaimat. – Lehajolt, hogy bebizonyítsa. Aztán rendezgetni kezdte a csomagokat és a pénzt, a jegyeket és az útleveleket. Felcsatolta az övtáskáját, és ellenőrizte a zárat. – Legyetek jók, lányok, fogadjatok szót anyátoknak, minden este csináljátok meg a leckét, ne pocsékoljátok az időtöket a tévére meg ilyen ostobaságokra, olvassatok Tagorét (a Gitándzsálit ajánlom), ne higgyétek, hogy van valami, amihez nem vagytok elég jók, ne felejtsétek el, hogy... – Hirtelen abbahagyta. – Igen, nos hát. Ennyi most elég lesz.

Naznín megkeverte a dhált.

– Mi is éhesek vagyunk – mondta Sáhána. A lányok kijöttek a konyhába, és elkezdtek rizsre vadászni. Bevitték a tányérjukat a nappaliba, és helyet csináltak az asztalon. – Mikor megyünk Dakkába? – kérdezte Bibi. – Ha megyünk – mondta Sáhána. – Nem muszáj elmennünk. Ugye, Amma? – És Abbával mi lesz? – kérdezte sietve Bibi. – Nem hagyhatjuk csak úgy egyedül. – Visszajöhet – magyarázta Sáhána. – Fogadjunk, hogy visszajön. És amikor

visszajön, sokkal boldogabb lesz. – Miért lesz boldogabb? Sáhána vállat vont. – Csak. Mert azt mondtam. – Szóval akkor nem megyünk, Amma? – Csak várjunk, és... – Naznín félbeszakította magát. Szedett még rizst. Szedett

még dhált. Kínálta még a lányait. – Majd holnap vagy később beszélünk róla, és eldöntjük, mit csináljunk. Hogy megyünk vagy maradunk, az csak rajtunk, hármunkon múlik.

2002. MÁRCIUS

Razja levette a szemüvegét. Arca elé tartotta a vázlatot, majdnem hosszú orrához érintette.

– Nem probléma – mondta. – Nagyon-nagyon simán meg tudjuk csinálni. – Visszatette a szemüvegét. – De többe fog kerülni nekik. Látod ezt a gyöngydíszítést? – Odanyújtotta a papírt Hanufának. – Darabonként plusz öt font. Ha tetszik, ha nem.

Hanufa továbbadta a rajzot Naznínnak. Csípőnadrág volt, övrész nélkül, és az ingváll véget ért a köldök fölött. A terve dhakbamintát jelzett arannyal és gyémántutánzattal, és a dupatta két vége pókhálószerű mintában gyönggyel volt kivarrva. A hozzátűzött szövetminta jégkék selyem.

– Mi lenne, ha fehér organzából lenne a sál? – kérdezte Naznín. – Szépen ellenpontozná.

– Azért nem fizetnek nekünk, hogy még tervezzünk is – mondta Razja. Felállt, és a derekára nyomta a kezét. – Ez a szófa egy kivénhedt cafka. Még nálam is rozzantabb.

A szófa egy zsibárustól származott. Bőrutánzat volt, bizonytalan bordóra, galambpiszokszínűre festve. Annyira műanyag, hogy ha az ember bőre hozzáért, valamiféle elektrosztatikus sokkot kapott a fogába.

– Miért ne? – kérdezte Naznín. Razja összehúzott szemmel oldalvást ránézett. – Külön fizethetnének érte. – Akkor csináld meg. Te megtervezed. Én eladom. Razja volt az, aki beindította az üzletet. Besétált a Fusion Fashionsbe, bátran, mint

egy minamadár, és munkát kért. Kilépett a taposómalomból. Felszállt egy buszra, és távoli földekre utazott: Tootingba, Ealingbe, Southallba, Wembleybe. Rendelésekkel, összefűzött anyagmintákkal, szabásrajzokkal, gyöngyökkel, csipkékkel, tollszegélyekkel, bőrpántokkal, műszőrrel, gumival és kristályokkal tért vissza.

– Ezek a fiatal lányok – beszívta az ajkát, és úgy szórta a szavait, mint a sörétet – bármit felraknak egy darab anyagra, és ruhának nevezik. Teáskannákat varrnak a nadrágjukra, mielőtt annyit mondhatnál, hogy „lengha”. – Nevetett, és a nevetése úgy csörömpölt körbe a szobában, mint két lábos, amelyeket nagy magasságból ejtettek le.

Hanufának tátva maradt a szája. – Jaj, szegény Iszlám asszony. Nem hallottátok? Nagyon beteg. Már ki se mozdul

a házából. Az imáimba foglalom. – A vén szimuláns – mondta Razja. – Mindannyiunkat túl fog élni. – Az orvosok nem tudnak rájönni, mi baja. Mindet zavarba ejtette. Tudjátok,

hívtak valakit Manchesterből. Egy másik Skóciából jött. Egy harmadik pedig Indiából repült ide. Borzasztó.

– Ó, igen, borzasztó. Nem találják a bajt, azt mondod? – Razja lefeküdt a földre. Hozzászokott a padlóhoz, és most úgy gondolta, hogy jobb a hátának.

Hanufa még nagyobbra nyitotta a szemét. – Van egy különleges klinika Svájcban. Valószínűleg odamegy gyógyíttatni

magát. Sőt azon gondolkozik, hogy magával viszi az egész családját. – Az egész családját – mondta Razja. – És az összes bankszámláját. Kinyílt a hálószoba ajtaja, és Dzsorina jött ki lábujjhegyen. Cseresznyevirág-színű

ruha volt rajta steppelt sifonból, spagettipánttal és combig felhasított nadrággal, amely látni engedte alatta az áttetsző rózsaszínű selyemcsuridárt.

– Te jó ég! – Razja az oldalára fordult. – Mit művelt ez a hollywoodi szépség a mi Dzsorinánkkal?

Dzsorina körbeforgott, még mindig lábujjhegyen. – Nézzétek! Olyan tökéletesen áll rajtam. Szerintetek megtartsam? Mintha nekem

készült volna. – A te méreteidet vettük a szabásmintához – mondta Razja. – Te vagy Mrs.

Átlagméret. Nem kell elszállni. Ebben fogsz hagymát pirítani? Figyelj, először építsük ki az üzletet, aztán elkezdhetünk úgy öltözködni, mint a filmsztárok. – Kinyúlt a számlakönyvéért, és a toll végét rágcsálta, miközben a számokat tanulmányozta. – Hanufa, neked ma fizetek. Naznín és Dzsorina, ti várjatok holnapig, mert akkor kapok egy újabb kifizetést. Mindenkinek jó így?

Jó volt. Razja kiosztotta a munkát. Rövid megbeszélést tartott Dzsorinával egy salvár

kamíznak szánt gyapjúdzsörzé szövet rugalmasságáról. Számításokat végzett, és odaadta Hanufának a pénzét. Naznín figyelte a barátnőjét, Razját, az üzletasszonyt. Fejben dolgozni kezdett az új terven.

– Hogy van a fiad? – kérdezte Hanufa Razjától. – A tanulás, meg... minden. – A tanulás oké, mama. Minden oké, mama. – Razja Hanufa csuklójára tette a

kezét. Közel hajolt hozzá. – Azt hittem, elveszítettem Taríkot. Azt gondoltam: „Nem akarja élni ezt az életet, amit én teremtettem neki.”

Dzsorina azt mondta: – Pont ez a baj velünk: mi teremtjük meg az életet a gyerekeinknek. De ők maguk

akarják megteremteni maguknak. – Igen – mondta Razja. – Meg is teszik. Még ha belehalnak is.

Naznín letette a munkát a lakásban. Fogta a táskáját, és megint elindult a boltokba, hogy vegyen egy kis csipkeszegélyt. Az udvar széléről felpillantott, hogy lássa, hogy mutatnak innen a ládák az ablakban. A hosszú, fehér ládák szélén túl néhány sötétzöld levelet lehetett látni. Téli árvácskát vett, és nemsokára virágozni fognak. Razja mosása kint volt egy madzagon, a túlfolyócső és egy vaskampó között kifeszítve. A Union Jack-es pulóvere a dupla üveget csapkodta.

Naznín balra fordult, a Columbia Road mögötti mellékutcák felé ment. Sietett, mert haza akart érni, mielőtt a lányok megjönnek az iskolából. Amikor Csanu hazautazott, Bibi egy kicsi bagollyá változott. Naznín többször arra ébredt, hogy az ágy szélén ül, a lába felhúzva fehér hálóinge alá. Vagy bement, hogy megnézze a lányokat, és Bibi egy széken ült, és a nővérét őrizte. Napközben csendes volt, karikás szemű és álmos. Éjjel őrködött, éberen figyelte a legkisebb mozgást is.

Csak most kezdett megnyugodni. Naznín a hálószoba ajtaja előtt összegömbölyödve talált rá, vagy a földön aludt Sáhána ágya mellett.

– Nem megyek sehová nélküled – mondta neki Naznín. – Tudom – mondta Bibi. – Nem mész, ugye? Mindig mesét kért. Követelte a szavakat, mert a szavak hozzátűzték az anyját. – Meséld el azt, hogy Hogyan Bíztunk a Sorsodra. – Azt ne – nyögött Sáhána. – Az uncsi. – Igaz – mondta Naznín. – Mesélek egy jobbat. Naznín átment a parkolón, keresztül a játszótéren, és fel a betonvölgyet övező

kátránydombra. Megnézte a pénztárcáját: majdnem húsz font. Lehet, hogy vesz egy kis csokoládét a lányoknak. Naznín némán köszönetet mondott magában. Razja nélkül egyáltalán nem lenne pénze, mert Karim eltűnt. Nem volt közvetítője, nem volt kapcsolata a gyárral, nem volt munka a varrótűjének, nem volt mód a gyerekei eltartásához. Istenhez imádkozott, de Ő már megadta neki azt, amire szüksége volt: Razját.

Két munkás próbált bemanőverezni egy diófa lábú, zöld posztó borítású asztalt a klubház ajtaján. Egy másik vastag, krémszínű festéket kent a graffitira a tompa vörös téglán. A hosszú, alacsony lejtésű tetőt kicserélték, és olyan fekete volt, mint az olvasztott éjfél a vizes kék ég előtt. Egy táblát emeltek az ajtók fölé, angolul és bengáli nyelven: „Dogwood Lakótelep Ifjúsági Klub”.

Az asztal átpréselődött az ajtón, és egy sovány fiatalember sétált ki a sápadt tavaszi napfényre.

A zavargás óta minden megváltozott. Politikusok jöttek, és körbejárták a lakótelepet a hátuk mögé tett kézzel, hogy

megmutassák, ők nem felelősek; enyhén előrehajolva jelezték, előretekintenek a

jövőbe. Egy tanácsnok kordzakóban és kerek nyakú pólóban jött el Naznín lakására, és megnézte az előszobát, ahol lejött a vakolat. Volt vele egy riporter és egy fotós is. A fotós csinált egy képet a tanácsnokról, aki kezét a téglán tartotta.

– Mióta ilyen ez? – kérdezte a tanácsnok, egyenként csepegtetve a szavait. – Hét-nyolc éve – mondta Naznín. – Nehezen boldogul? – kérdezte a tanácsnok. – Nem – mondta Naznín. – Hány gyereke van? – Kettő – mondta Naznín. A tanácsnok csalódottnak látszott. Elment. Délután tévéstábok jöttek. Nem volt semmi filmeznivaló, úgyhogy egymást

vették fel. Sötétedés után visszajöttek, és lefilmezték a fiúkat, akik körbe-körbe hajtottak az autójukkal. Megtalálták az elhagyott lakásokat, ahol a kábítószerfüggők gyülekeztek, hogy megszokják a függőségüket, és lefilmezték a lepusztult matracokat és alufóliadarabkákat. Szenzáció volt. Benne volt a helyi hírekben.

Három dílert letartóztattak. Munkalehetőségek nyíltak meg. Felállították a Tower Hamlets-i Munkacsoportot, hogy kivizsgálja a „Fiatalok

Hátrányos Helyzetét és a Társadalmi Kohéziót.” Két év múlva majd közzéteszik, hogy mire jutottak.

Közben jegyzetfüzetekkel és diktafonokkal felszerelkezett riporterek járták a lakótelepet, és bandatagokat kerestek. Megszólították Taríkot.

– Hol vannak a bandák? Te tag vagy? – Nem – mondta a fiú. – Itt nincsenek bandák. – Akkor fundamentalisták. Közéjük tartozol? A Brick Lane-en gyorsan behegedtek a sebek. Tapaszok kerültek fel. Nem volt

semmi, ami ne gyógyult volna be, és néhány hét után, amikor lekerültek a deszkák és a flastromok, mintha mi sem történt volna. Nem voltak látható sebek.

Naznín lement a lépcsőn a betonteknőbe. A sovány fiatalember a kockaköveken egyre távolodott tőle. Naznín meggyorsította a lépteit.

– Szalám alajkum. A fiatalember megfordult. – Alajkum aszalám. – Nem tudja – kérdezte tőle Naznín -, mi lett a Bengáli Tigrisekkel? A fiatalember mohó érdeklődéssel nézte. Nagy, mozsártörőforma orra

tolakodóan kíváncsivá vált. – Feloszlottak. Az elnök elment. – Ó – mondta Naznín, lefelé nézve. – Hová ment? – Karim? Bangladesbe. – Értem. Igen. – Vagy elment a karavánnal. Néhányan ezt beszélik. Naznínnak látomása támadt: Karim farmerban és fehér ingben, vékony

aranylánccal a nyakában, egy bála ruhával a vállán; Karim egy hegyi barlangban, turbános emberekkel körülvéve, akik géppisztolyt szegeznek előre.

– De szerintem Bangladesbe ment. – Igen – mondta Naznín.

– Mindenesetre – mondta a fiú – én nem mennék el szent háborúba valami távoli helyre. Itt is van elég tennivaló.

Naznín az ifjúsági klub feliratra pillantott. – Igen, pontosan. Szervezőket keresnek. És alakítok egy új csoportot. Tudja, én

sosem helyeseltem, hogy nőket is beengedtek a Bengáli Tigrisekhez. Pedig az állítólag iszlám csoport volt! Zavaros elképzelés. Nem az én ötletem. – Olyan pillantással nézett Naznínra, amellyel azt mondta: Mindketten tudjuk, kinek az ötlete. – Az én csoportom amúgy sem vallásos. Politikai szervezet lesz. Helyi politika. Jöjjön el.

Ha ez az ő csoportja, akkor ő lesz az elnök. A Kérdező előbbre lépett. Ez üresedést hagyott maga után.

– Eljövök. Szeretnék, bár csak néhány gyűlésen voltam – mondta Naznín. Egy repülő szállt el fölöttük. Felnézett. A gép kitartóan emelkedett. Minél magasabbra kapaszkodott, annál mélyebb az ég. Tovább emelkedett. És még magasabbra. Naznín nem nézte tovább. Azt mondta: – De ez azelőtt volt, hogy tudtam volna, mire vagyok képes.

Betette a csokoládét a hűtőszekrénybe, bement a nappaliba, és bekapcsolta a rádiót. A rádió Sáhána egyik adójára volt állítva. Egy férfi énekelt szerelemről és elválásról, esőről és könnyekről. Veszteségről, és talán – a szavak nem voltak egyértelműek – halálról. Kérlelhetetlenül boldognak hangzott, ahogy előrelendítette a dobszó és a dallam. Naznín fogott egy tollat meg egy papírt, és leült az asztalhoz. Vázolni kezdett egy modellt. A nap melegítette a kezét. Belefolyt egy pohár vízbe, és arany karikákat öntött a sötét asztallapra.

Razja holnap fizet neki. Holnap elmegy a Sonali Bankba, és pénzt küld Haszinának. Már több mint két hónapja nem jött tőle levél.

Csanu minden héten írt. Néha volt egy háromhetes szünet, aztán egyszerre megjött mind a három levél. Ilyenkor, különösen ilyenkor könnyű volt észrevenni, hogy mindig ugyanazt a levelet írja. Ezt-azt az időjárásról. Meleg van. Most hűvösebb. És most nagyon meleg. Nagyon sokat izzad, vagy nem olyan sokat. Várja az esőt. Írt az ételről: a reggelijéről, az ebédjéről, a vacsorájáról. Naznín olyan behatóan ismerte a gyomra tartalmát, mint még soha. Említette a szappant, a vállalkozást, a lépéseket előre, a kicsi visszaeséseket. A Nagy Főnök vagy „bátorító” volt, vagy „bátorító, de óvatos”. Ezek a sorok keveset árultak el. Mintha a cenzor tolla lebegett volna fölöttük, készen arra, hogy kihúzzon minden lényeges tényt. Új élete más aspektusait Csanu aprólékosan részletezte. Tornázó életmódba kezdett, és hűségesen beszámolt a heti programról. Huszonöt felülés és harminc fekvőtámasz hétfőn, negyven fekvőtámasz és ötven guggolás kedden, és így tovább. És hétről hétre összeállított egy szóbeli térképet új otthonáról. Lakóterület hat méterszer három méter, konyhaterület két méterszer másfél méter, a legközelebbi borbély kétszázötven méter, legközelebbi hentes hatszáz méter, legközelebbi bank megközelítőleg ezerhatszáz méter. Hétről hétre küldte az információt. Minden mást megtartott magának. Vastag, sárga papírra írt, és egy lapot egészen az aljáig teleírt. Soha nem hagyta abba a lap alja előtt. Néha kétszer számolt be az időjárásról, csak hogy kitöltse a helyet.

Úgy havonta egyszer telefonált.

– Hogy mennek a dolgaid? Küldjek pénz? – Ne – mondta Naznín. – Jól vagyunk. – Tanulnak a lányok? – Jó jegyeket kapnak. Sáhána franciaórákra kezdett járni. – Nos hát. Akkor jó. A vonal kellemesen recsegett. A szavaik visszhangoztak a dróton. Nehéz volt

beszélgetni. Egyszer Naznín megkérdezte: – Olyan, amilyenre számítottál? Az, amit akartál? Sistergés töltötte be a kagylót,

mintha valami szélvihar szorult volna a telefonba. Aztán kitisztult a vonal. – Az angoloknak van egy mondása: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.

Ismered? Tudod, mit jelent? Naznín tudta. Egy másik alkalommal telefonált, és azt mondta: – Találkoztam vele. – Haszinával! – A család, akikkel van, tiszteletreméltó-féle család. De jobb lenne, ha lenne saját

lakása. – Milyennek láttad? – Hát... – Csanu szünetet tartott. – Töretlennek. – Mit mondott? Hogy nézett ki? – Küldenünk kell egy kis pénzt. Küldesz neki? Az első fizetés, amelyet Razja adott, nem volt sok. Egész hónapban rizst és dhált

ettek, rizst és dhált. A hónap végén öt font maradt, amit el lehetett küldeni Haszinának. A következő hónapban több.

Naznín letette a tollat. Nem ment. Nem készült fel rá. Azt hitte, igyekezet kérdése. Most rájött, hogy a munka később jön. Először el kell képzelnie.

Új szám csendült fel a rádióban.

„Láláááááááá” Női hang, félig ének, félig visítás.

„Kitör belőlem a kiáltás” Naznín a rádióhoz ment, és felhangosította. Az énekes leugrott a várakozás

sziklájáról, és az eksztázis tengerében lubickolt. Naznín ingatta a fejét a dallamra. A csípője ide-oda mozgott. Toppantott a jobb

lábával, aztán a ballal. Felemelte a két karját, és mozgatta a mellkasát. A zene hullámokban tört meg a testén.

Lengette a karját, hátravetette a fejét, és körbetáncolt az asztal körül. „Kiálts!” Ő is énekelte, teljesen feltöltve a tüdejét, hagyta, hogy mindene ellazuljon, érezte, hogy a haja kibomlik a nyakára és a válla köré, átengedte a lábát a ritmusnak, a levegőbe lendítette a csípőjét. Hirtelen lehajolt, és a száriját bedugta az alsószoknyája gumijába. „Kiálts!”

Naznín a derekára tette a kezét, és magasra lendítette a lábát. Forgott és rúgott, forgott és rúgott, ugrott és rúgott, és a lába a feje fölé lendült.

Megszólalt a telefon. Naznín a rádióhoz szaladt és kikapcsolta.

– Halló – lihegett. – Mi a baj? – Csanu volt az. – Nincs. Semmi. Csak szaladtam a telefonhoz. – A húgod eltűnt. Naznínnak szúrt a mellkasa. Nyomkodta a kezével. – Jaj, istenem, mi történt? – A munkaadója eljött hozzám. Eltűnt a szakáccsal. Együtt szöktek meg. – Ó – mondta Naznín. – Már azt hittem, valami szörnyűség... – Tényleg valami szörnyűség történt. Az a szakács egy fiatal fiú. Milyen hamar

fog ráunni? Emlékezz, legutóbb is mi történt. A vonal tiszta volt, de Csanu, az érzelmek vagy a szokás hatalma miatt, kiabált. – Mikor ment el? – Egy vagy két hete. Nem tudom. A munkaadója őrjöngött. Jó szakácsok nem

teremnek minden bokorban, mint megtudhattam. – Láttad a szakácsot? Milyen? – Ne várd, hogy utána szaladok. Több van ebben a szappanüzletben, mint

amennyi elsőre látszik. Nem szaladgálhatok körbe a városban az ábrándjaidat kergetve.

Naznín elképzelte, hogy a pocakját babusgatja. – Tudom – mondta. – Miért csinálta? Miért csinál ilyeneket? Naznín lenézett, és meglepődött, hogy látja a lábát. – Azért – mondta -, mert nem adja fel. Csanu hallgatott. A vonal elektromos dallamot játszott. – Arra gondoltam – mondta Csanu -, hogy esetleg eljöhetnétek nyaralni, te meg a

lányok. – És az iskola? – Ó – mondta Csanu könnyedén -, ó, gyertek, amikor lehet. – Jó – mondta Naznín. – Szívesen. A mérföldek nem számítottak. Naznín látta, hogy ragyog. A szeme eltűnt a

ráncok között. A pofazacskója majdnem kipukkadt. A hangja, amikor megszólalt, bizonytalan volt.

– Én is szeretném. Mindennél jobban szeretném a világon.

– Hová megyünk? – kérdezte ismét Naznín. – Adjatok valami támpontot. A buszon ültek, a Liverpool Street felé. Csak ennyit tudott. – Támpont, támpont... – mondta Razja, a legjobb oldalpillantásával. – Ne! – kiáltotta Sáhána. – Hagyd abba. – Meglepetés – magyarázta Bibi angyali türelemmel. – Akkor kitalálom. Az állatkertbe megyünk. – Nem. – Moziba. – Nem. – A vidámparkba. A cirkuszba. A világ végére.

– Nincs több találgatás – mondta Sáhána. Elővett a táskájából egy Tupperware dobozt, és levette a tetejét. Ő maga készítette a szendvicseket, krémsajt mangósalátával. – Mindenkinek kettő jár. Ki kér egyet most?

Sáhána és Bibi megették egy-egy szendvics felét. A kalauz feljött, és szólt, hogy a következőnél kell leszállniuk. Amikor leszálltak a buszról, a lányok megfogták Naznín kezét. – Csukd be a szemed – mondták neki. Naznín engedelmeskedett. Megrántották a kezét. – Gyere. Indulj el. Naznín kinyitotta a szemét. – Csukott szemmel gyere. Érezte a szellőt a bőrén, a nap melegét a szemhéján, a haját, amely az arcát

csiklandozta. Menet közben tudatában volt minden lépésnek, a lába működését vizsgálgatta.

– Itt vagyunk – mondta Bibi. – Csss – mondta Sáhána. Befogta Naznín szemét. – Kösd rá a sáladat, Bibi,

különben csalni fog. – Remélem, nem vártok tőlem túl sokat – mondta Razja. – Ne felejtsétek el, hogy

öreg asszony vagyok. Öreg és reumás. – Psszt – mondta Sáhána. – Elárulod. A lányok fél kézzel Naznín kezét fogták, a másikat a derekán nyugtatták, úgy

vezették előre. Naznín hangokat hallott, olyanokat, amelyek elmentek mellette, és amelyek elolvadtak a távolban. Zenét hallott, vonószenét, amely a magasból szólt. Puffanásokat is, mint amikor a csizmájáról leveri valaki a sarat. És egy halk suhogást, amely úgy jött és ment, mint a szél egy alagútban.

– Hol vagyunk? – Ülj ide Razjával. Mi mindent elintézünk. – Lessek? – kérdezte Razjától, amikor már tudta, hogy a lányok elmentek. – Megpróbálhatod – mondta Razja -, de akkor sajnos ki kell szúrnom a szemedet. Naznín egy asztalon nyugtatta a karját. Sült ételek, régi bőr illatát érezte, a levegő

meleg, elhasznált szagát, amely számtalan orrcimpában járt már, egy kis hintőport, és a citrus csípős kérgét. Mélyet lélegzett. A bútorfénynek volt citrusillata.

– Kész vagyunk. Kész vagyunk – mondta Bibi. Felállították és megfordították Naznínt. Sáhána kioldotta a csomót a tarkóján. – Gyerünk. Nyisd ki. Naznín kinyitotta a szemét. Előtte egy hatalmas, fehér kör terült el, amelyet másfél méteres palánk határolt.

Csillogó, vakító, varázslatos jég. Nézte a jeget, és az lassan felfedte magát. A több ezer felszíni karcolás cikcakkjait, a színeket, amelyek elmozdultak és megváltoztak a fényben, a változatlan természetét annak, ami alatta terült el. Egy nő száguldott el mellettük féllábon. Semmi flitter, semmi rövid szoknya. Farmerban volt. Tovább száguldott, két lábon.

– Itt a korcsolyád, Amma. Naznín megfordult. Hogy ténylegesen a jégre lépjen: ez alig számított.

Gondolatban már ott volt.

Azt mondta: – De száriban nem lehet korcsolyázni. Razja már a korcsolyáját fűzte. – Ez Anglia – mondta. – Azt csinálsz, amit akarsz.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mélységesen hálás vagyok Naila Kabeernek, akinek a Londonban és Dakkában élő bangladesi női ruhaipari munkásokról írt tanulmányából (The Power to Choose) sok ösztönzést merítettem. Köszönet Nailának a kéziratra tett megjegyzéseiért, és az ebédért is.

Szeretnék köszönetet mondani Nan Grahamnek a nagyszerűségéért; Nicole Araginak a bölcsességért (amit adott) és a csodákért (amelyeket véghezvitt), és Mari Robertsnek, amiért beindította a dolgokat. Colin Robinson és Grant és Wendy Bardsley bátorítottak minden fontos pillanatban, és értékes megjegyzéseket tettek a kéziratról. Lekötelezettje vagyok a szüleimnek és a bátyámnak az évek során folytatott beszélgetésekért, és különösen az apámnak, amiért továbbadta a történeteket. Syful, Sofia, Naema, Ali, Shofiur, és mindenki, aki időt szánt rá, hogy beszélgessen velem: köszönöm. Simonnak külön köszönettel tartozom, mert ő volt az első és legtürelmesebb olvasóm.

A SZERZŐRŐL

Monica Ali a bangladesi Dakkában született, és Angliában nőtt fel. Londonban él férjével és két kisgyermekével.