Babeş – Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár

Pszichológia és Neveléstudományok Kar

Tanító- és Óvóképző Szak

Kolozsvár

Universitatea „Babeş-Bolyai” Cluj-Napoca

Facultatea de Psihologie şi Ştiinţe ale Educaţiei

Pedagogia Învăţământului Şcolar şi Preşcolar

Cluj Napoca

MAGYAR IRODALOM ÉS

GYERMEKIRODALOM

-- Tanulmányi útmutató a távoktatás számára, 4. félév --

Literatura maghiara si literatura pentru copii

Syllabus pentru IDD, semestrul 4.

Dr.Demény Piroska

Kolozsvár, 2010

Tantárgyi ismertető

Babeş–Bolyai Tudományegyetem Kolozsvár

Pszichológia és Neveléstudományok Kar

Tanító- és Óvodapedagógusképző Kar

Kolozsvár

2009/2010-es egyetemi év

II. év, II. Félév (4. szemeszter)

Általános információk

A tantárgy neve: Magyar irodalom és gyermekirodalom. A mesélés technikái

és a dramatizálás alapelemei.

Kódszám:PIE 2405

Kreditszám:6

Helyszín: A Pszichológia és neveléstudományok Kar épülete

Órarend: hétfő 10-12 (előadás), 12-16 (szeminárium)

I. Az előadás és a szeminárium tituláris oktatója:

Név, tudományos fokozat: Demény Piroska , PhD

Elérhetőség: e-mail cím d_piroska@ yahoo.com, telefonszám: 0745-233312

Fogadási óra:kedd: 8-12

II. A tantárgy leírása:

1. A tantárgy célpontjai :

1. A magyar irodalom, gyermekirodalom ismerete, tudatos szövegolvasó és

szövegértelmező képesség és esztétikai magatartás bizonyítása

2. Irodalomelméleti, stilisztikai ismeretek és azok alkalmazása

3. Adott szöveg értelmezése (műfaji besorolás, irodalmi formák és kódok

megragadása a szövegszerveződésben, esztétikai minőségek felfedezése)

4. Az irodalmi szöveghez és a gyermekek életkori sajátosságaihoz igazodó tanulási

helyzetek teremtése

5. Az életkori sajátosságokhoz igazodó szövegfeldolgozási technikák ismerete

6. A mesélés technikáinak ismerete és azok alkalmazása

7. A dramatizálás technikáinak ismerete és azok alkalmazása

A fejlesztési követelmények a hallgatók irodalmi és önálló problémamegoldó

kompetenciájának új helyzetekben történő működésére és újjászerveződésére irányulnak.

A tanulási egységek a megfogalmazott képességek fejlesztésére alkalmas irodalmi

anyagot, ismeretkészletet tartalmazzák. A kompetenciák, képességek új tartalmak

megismerését is jelentik, de főképpen a XII. osztályig megszerzett ismeretkészlet új

szempontú rendszerezésére, újfajta összefüggések létrehozására vonatkoznak. A magyar

irodalom és gyermekirodalom ilyen szempontú tanulásával olyan

személyiségkompetenciák fejlődését, működését kívánjuk elérni, amelyek az önálló

tájékozódásban, az önálló olvasásban és értelmezésben, véleményalkotásban, probléma-

megoldásban, értéklátásban jelennek meg.

A syllabus a szövegolvasás képességének elmélyítése, az olvasói szerep

gyakoroltatása céljából összegezi – rendszerezi – a teljesség igénye nélkül – a műnemek

és műfajok megjelenésére és alakulására vonatkozó ismereteket, vizsgálja a különböző

műfajváltozatokat. Ugyanakkor a történeti látásmód működtetésére, a kulturális

viszonyulások gyakoroltatására is törekszik. A tartalmak követik a magyar irodalom

történetének nagy korszakait, a művelődéstörténet korszakok és irányzatok legfontosabb

műfajait, ugyanakkor a világirodalmi kapcsolódásokat is.

Az első tanulási egység az irodalmi és nem irodalmi kommunikáció kérdéseit

tárgyalja. Részletezi a szövegek szó szerinti és átvitt jelentését, a többletjelentés

létrejöttét, tudatosítja a szerző-szöveg, szöveg-olvasó viszonyt, és azonosítja az alapvető

közlésformákat. A második tanulási egység vizsgálja az irodalmi formák és kódok

szerepét a lírai és epikai szövegek szerveződésében. Bemutatja a szóképek és retorikai

alakzatok rendszerét, ezek szerepét a többletjelentés megteremtésében, és összegezi a

verstani alapfogalmakat. Ez az egység foglalkozik a stílus kérdéseivel, és rendszerezi a

nagy művelődéstörténeti és stílustörténeti korszakokat.A harmadik egység a különböző

lírai műfajokkal és azok változataival, a negyedik egység pedig a prózai epika két

alapformájával, a novellával és a regénnyel foglalkozik.Az irodalomelméleti,

műfajelméleti kérdéseket úgy igyekeztünk tárgyalni, hogy a gyermekirodalmi alkotások

vizsgálata, értelmezése is folyamatosan működhessék.

Az ötödik és a hatodik egység a gyermekirodalom fogalmát értelmezi, taglalja a

gyermekirodalom legfontosabb műfajait, a magyar gyermekirodalom születését,

alakulását, a modern magyar gyermekirodalom jellemzőit.A hetedik tanulási egység a

gyermekirodalom legfontosabb műfajának, a mesének a világában időzik el, a mesélés

technikáit és a dramatizálás módozatait tárgyalja. Ezek után kerül sor a gyermekirodalmi

folyóiratok , a gyermekkönyvi illusztráció és a “közvetetten

fogyasztható”gyermekirodalom leltárára.

A syllabus a líceumi tanulmányok során megszerzett ismeretkészletet rendszerezi,

egészíti ki, újfajta összefüggéseket teremt, a szövegolvasás képességét mélyíti el. A

tanulás során az irodalomtörténeti összefüggések megragadására kell figyelni, az irodalmi

ismeretek, az olvasói tapasztalat rendszerezésére, az új összefüggések megteremtésére.A

tanulási egységekben a kötelező könyvészet mellett ajánlott könyvészeti lista is található.

Nem a teljességre törekedtünk, hanem azt a néhány munkát soroltuk fel, amelyek a

leginkább hozzáférhetőek, és amelyek – a művek elolvasása után – segíthetnek az

értelmezésben, a feladatok megoldásában.Minden tanulási egységben a tartalmakat

azonnal követi az alkalmazás is, így a hallgatónak lehetősége van tudásának

működtetésére, az önértékelésre. Az 1. tanulási egységet követő értékelés, házi dolgozat

szempontjai és értékelési kulcsa segíti a hallgatót a továbbiakban is a feladatok

megoldásában, illetve abban, hogy tudását, fejlődését felmérje.

2. Várható eredmények:

A magyar irodalom és gyermekirodalom ismerete

Eligazodás a magyar kultúra és irodalom történetében

Tudatos szövegolvasó és szövegértő magatartás bizonyítása

A magyar irodalom és gyermekirodalom tanítása főbb módszereinek (pl. mesélés,

dramatizálás) ismerete és alkalmazása

Irodalomból nem lehet megoldási mintákat, értelmezési vagy szövegalkotási

modelleket adni, mert a hallgató önálló véleményalkotása, kritikai értékelése,

értelmezése a követelmény, és nem az, hogy adott mintákat szó szerint kövessen,

megtanuljon.

3. Oktatási stratégia

oktatási módszerek: előadás, interaktív oktatási módszerek, csoportmunka,

projektek bemutatása stb.

4. Az előadás tartalma:

Magyar irodalom és gyermekirodalom

I. Irodalomelméleti alapfogalmak:

Irodalmi és nem irodalmi kommunikáció

Prózai és verses beszédmód. Verstani alapfogalmak

Szóképek és retorikai alakzatok

Narrációs eljárások

A lírai és az epikai műnem főbb műfajai

II. Lírai műfajok:

A népi gyermeklíra (mondókák, játékversek, kiszámolók)

A dal. Petőfi Sándor, Gyulai Pál, Pósa Lajos, Weöres Sándor,

Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc dalai.

Az epigramma. Janus Pannonius, Vörösmarty Mihály epigrammái.

Az elégia. Berzsenyi Dániel, Tóth Árpád elégiái.

Az óda és himnusz. Kölcsey Ferenc himnusza. Vörösmarty

Mihály, József Attila ódái.

Kötött versformák: a szonett. Juhász Gyula, Markó Béla szonettjei.

Követelmény: szerzőnként két mű alapos ismerete.

III. Epikai műfajok:

A népmese

A műköltészeti mese. Benedek Elek, Fodor Sándor, Lázár Ervin

meséi.

A novella. Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Tamási Áron

novellái.

Regényváltozatok:

a 19. századi regény. Jókai Mór regényei.

a 20. századi regény: Móricz Zsigmond, Kosztolányi

Dezső, Szilágyi István regényei.

Követelmény: szerzőnként egy mű alapos ismerete.

IV. Gyermekirodalom

4.1.1. Fogalomértelmezés

4.1.2. A gyermekirodalom sajátosságai

4.1.3. A gyermekirodalom forrásai és rétegei

4.1.4. A gyermekirodalom műfajai

V. A magyar gyermekirodalom

5.1.1. A magyar gyermekirodalom kezdetei

(Bornemisza Péter, Gyergyai Albert, Ilosvai Selymes Péter)

5.1. 2. A klasszikus magyar gyermekirodalom

(Bezerédy Amália, Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Móricz

Zsigmond, Móra

Ferenc, Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc, Szabó Lőrinc, József Attila)

5.1. 3. Az erdélyi magyar gyermekirodalom a két világháború között

5.1.3.1. Benedek Elek gyermekirodalmi kánonja

5.1.3. 2. Gyermekirodalom a Cimborában

VI.. A modern magyar gyermekirodalom

6.1 Nemes Nagy Ágnes

6.2. Weöres Sándor

6.3. Kányádi Sándor

VII.. A modern magyar gyermekirodalom

7..1. Fekete István

7.2. Lázár Ervin

7.3. Fodor Sándor

VIII.. A modern magyar gyermekirodalom

8.1. Szilágyi Domokos

8.2. Markó Béla

8.3. Ferenczes István

8.4. Kovács András Ferenc

IX.. A mesélés technikái és a dramatizálás alapelemei

9.1 A mesemondás beszédművelési szempontjai

9.2.. A drámajáték szerepe a mesemondásban

9.3. A mesedramatizálás

X. A gyermeksajtó:

10.1. Kis magyar gyermeksajtó-történet.

10.2. A Napsugár és a Szivárvány anyaga.

10.3. Az illusztráció

10.4. Gyermekirodalom látványos feldolgozásban: filmvászon és képernyő

III. Kötelező könyvészet:

1. Adamikné Jászó Anna – Kálmánné Bors Irén – Kernya Róza – H. Tóth István: Az

anyanyelvi nevelés módszerei, Általános iskola 1-4. osztály. Kaposvár, 2001.

2. Benedek Marcell: Irodalmi hármaskönyv. Kriterion Könyvkiadó, 1982.

3. Cs. Gyímesi Éva: Teremtett világ. Kriterion Könyvkiadó, 1983.

4. Faragó József – Fábián Imre (szerk.): Bihari gyermekmondókák. Kriterion

Könyvkiadó, Bukarest, 1982.

5. Gabnai Katalin: Drámajátékok. Bevezetés a drámapedagógiába. Helikon Kiadó,

2005.

6. Hegedűs Imre János: Benedek Elek. Monográfia. Pallas -Akadémia, Csíkszereda,

2006.

7. Hernádi Sándor: Beszédművelés. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 9. kiadás,

1994.

8. Komáromi Gabriella (szerk.):Gyermekirodalom Helikon Kiadó, Budapest, 1999.

9. Péczely László: Bevezetés a műelemzésbe. Tankönyvkiadó, Bp. 1970.

10. Vita Zsigmond – Józsa Miklós – Király László – Jarosievits Erzsébet: Gyermek-

és ifjúsági irodalom. Tankönyv az óvónő- és tanítóképző pedagógiai líceumok

számára, EDP, Bukarest, 1983.

IV. A tantárgy oktatási folyamatában használt eszköztár:

szakirodalom, számítógép, vetítő, Powerpoint prezentáció, oktatási filmek

V. Felmérés módja/ Házi feladatok:

Szóbeli vizsga:

A szemináriumi feladatok során szerzett osztályzatok a végső jegy 50%át teszik ki. . A

jegy második felét az az osztályzat képviseli, melyet a szóbeli vizsgán elér a hallgató.

Utolsó kontaktórán a hallgatónak kötelessége leadni( vagy elküldeni) annak a tíz lírai és

öt prózai gyermekirodalmi alkotásnak a címét, melyet elolvasott ( a lírai alkotásokat

könyv nélkül tudnia kell!), és amelyek közül a tanár saját döntése alapán kérdezhet.

Április 15-re kérek egy mese-dramatizáslást, illetve egy hagyományos ünnepi műsor –

összeállítást.

VI. Szervezési részletek, kivételes esetek kezelése:

A vizsgára jelentkezés feltétele a házi dolgozatok igényes elkészítése, aktív jelenlét a

szemináriumokon. Plagizálás esetén a dolgozatot újra kell írni. A szemináriumokról való

hiányzást a következó év azonos félévében lehet pótolni a következő évfolyammal.A

vizsgán a másolás következménye a vizsgáról való kizárás.

VII. Választható/opcionális könyvészet:

Bocsák Veronika – Benkő Zsuzsanna – Hölgyesi Györgyi: Olvass nekem! Kalauz

szülőknek, óvónőknek, tanítóknak a gyermekkönyvek útvesztőjében. Trezor Kiadó, Bp.,

1985.

Borbély Sándor (szerk.) Ötven nagyon fontos gyerekkönyv. Lord Könyvkiadó, Bp.,

1998.

Fűzfa Balázs (szerk.) A megértés felé. Pont Kiadó, Bp., 2003.

Gyárfásné Kincses Edit: Házi olvasmányok 9 – 10 éveseknek. OKKER Oktatási Iroda

[é.n.]

Hernádi Sándor: Beszédművelés a tanítóképzésben. A Tanítóképző Intézet Tudományos

Közleményei. 1969.

Komáromy Sándor: Költők és művek a XX. század gyermeklírájából. Eötvös Kiadó, Bp.,

1998.

A Korunk gyermekirodalmi száma, 2002. 10. sz.

A Napsugár és a Szivárvány című gyermekirodalmi lapok számai,

VIII. Szervezési részletek, kivételes esetek kezelése:

A vizsgára jelentkezés feltétele a házi dolgozatok igényes elkészítése, aktív jelenlét a

szemináriumokon. Plagizálás esetén a dolgozatot újra kell írni. A szemináriumokról való

hiányzást a következó év azonos félévében lehet pótolni a következő évfolyammal.A

vizsgán a másolás következménye a vizsgáról való kizárás.

IX. Választható/opcionális könyvészet:

Bocsák Veronika – Benkő Zsuzsanna – Hölgyesi Györgyi: Olvass nekem! Kalauz

szülőknek, óvónőknek, tanítóknak a gyermekkönyvek útvesztőjében. Trezor Kiadó, Bp.,

1985.

Borbély Sándor (szerk.) Ötven nagyon fontos gyerekkönyv. Lord Könyvkiadó, Bp.,

1998.

Fűzfa Balázs (szerk.) A megértés felé. Pont Kiadó, Bp., 2003.

Gyárfásné Kincses Edit: Házi olvasmányok 9 – 10 éveseknek. OKKER Oktatási Iroda

[é.n.]

Hernádi Sándor: Beszédművelés a tanítóképzésben. A Tanítóképző Intézet Tudományos

Közleményei. 1969.

Komáromy Sándor: Költők és művek a XX. század gyermeklírájából. Eötvös Kiadó, Bp.,

1998.

A Korunk gyermekirodalmi száma, 2002. 10. sz.

A Napsugár és a Szivárvány című gyermekirodalmi lapok számai,

A GYERMEKIRODALOM

(Fogalomismertetés, sajátosságok, forrásrétegek, műfajok)

1. 1. Fogalomismertetés A gyermekirodalomban használatos fogalmak nagyrészt azonosak az egyetemes irodalom

fogalmaival. Fejezetünkben főleg azoknak a fogalmaknak a megismertetésére törekszünk,

amelyek a gyermekirodalomra jellemzőek, külön választva a használatukkal és az

értelmezésükkel kapcsolatos információkat, azzal a szándékkal, hogy megkönnyítsük a

megértésüket.

1. 1. 1. Fogalomhasználat Tágabb összefüggésben szemlélve a gyermekirodalom része a gyermekkultúrának, a

gyermeklélektannal, a gyermekpedagógiával, a gyermekfilozófiával stb. együtt hozzájárul

valamely történelmi korszak, illetve társadalom gyermekkepének (gyermekekről vallott

felfogásának) kialakításához. Esztétikai értékeket közvetít, véleményt fogalmaz meg a világról, és

hírt ad, információkat közvetít az egyes civilizációk és társadalmak gyermekképéről.

A gyermekirodalom fogalma kultúránként és koronként egyaránt változik, ennek a

változásnak a megértéséhez célszerűnek látszik külön-külön megvizsgálni a gyermekirodalom

fogalmának a használatát és az értelmezését. A fogalomhasználatban tapasztalható eltérések első

sorban irodalomtörténeti jellegűek, és az egyes nemzeti irodalmakban kialakult szóhasználattal

függenek össze. Az angol és az orosz irodalomban a gyermekirodalom szót használják:

children’s literature, gyetszkaja lityeratura, (детьская литератуа), s többnyire a francia

elegendőnek tart annyit, hogy litterature enfantine, ennek nyomán használják a román irodalmi

kultúrában is a literature pentru copii elnevezést. A magyar nyelv az árnyaltabb gyermek- és

ifjúsági irodalom kifejezést vette át a német Kinder- und Jugendliteratur nyomán. Az ifjúsági

jelző pontosabbá teszi a szóhasználatot, de több okból is problematikus. Az ún. ifjúsági irodalom

olvasója nem a tizennyolcadik életévét betöltő ifjú, hanem a serdülő, a kamasz. Sőt az életkori

fejlődésnek ezt a szakaszát is pontosítanunk kell. Ezen belül a modern pszichológia három

alszakaszt különböztet meg: a korai serdülőkort (11 – 14 év), a középső serdülőkort (15 – 18 év)

és a kései serdülőkort (19 – 21 év). Vannak olyan felosztások is, amelyek a 12 – 14., 15 – 17. és a

18 – 20. évben látják a serdülőkor hármas határát. E három,karakteres korszak ellenére sokan

csupán a gyermek- és a felnőttkor közötti átmenetnek tartják a pubertás kort.

Az ifjúsági irodalom olvasója úton van a felnőttek irodalmához. Hamarabb ér oda, mint

ahhoz, hogy felnőtt státusát a társadalomban kivívja. A felnőtté válás kalandos folyamataugyanis

tovább tart a civilizált országokban, mint az ifjúsági irodalom olvasása. A gyermek-és ifjúsági

irodalom olvasója végül is gyerek, pszichológiai, szociológiai és jogi értelemben egyaránt. Nem

téves tehát az angol, az orosz, a francia és a román szóhasználat. A mindennapi életben igen

gyakran mi is csak a gyermekirodalom szót használjuk. Meghonosodni látszik Egyetemi

jegyzetünkben mi is gyermekirodalomként emlegetjük tárgyunkat, hozzájárulva a fogalom

elterjedéséhez.

1. 1. 2. Fogalomértelmezés

A fogalomhasználatban megismert kettősség a gyermekirodalom fogalmának

értelmezésében is fellelhető. A hagyományos felfogás szerint a gyermekirodalom elsősorban

alkalmazott irodalom. Szolgálólánya például a pedagógiának, emiatt gyakran erkölcsi példatárrá

degradálódik. Szövegvilágának könnyen azonosítható struktúrái vannak és jól elkülöníthető

tematikus motívumai. Ez a felfogás sajátos írói státuszt feltételez, feltételnektekinti továbbá a

gyermekirodalom speciális intézményrendszerét. Konzervativizmusa ellenére ennek az

elképzelésnek is vannak igazságtartalmai: bőven akad benne olyasmi, amit az alkalmazott

irodalom (adaptáció) tárgykörébe sorolhatunk, az általa létrehozott intézményrendszer pedig

kimondottan hasznosnak mondható (gyermeksajtó, gyermekkönyvtár, gyermekszínház stb.). A

korszerűbb felfogás szerint a gyermekirodalom elsősorban irodalom, integráns része anemzeti és

a világirodalomnak. Jelenségei elválaszthatatlanok s mindenkori kortárs irodalom állapotától és

az irodalomtörténeti folyamatoktól. Akkor járunk el helyesen, ha a gyermekolvasó felől próbáljuk

meg értelmezni. A gyermekirodalmi műfajoknak (gyermekvers, gyermekpróza) nincs külön

poétikai sajátosságuk, csak a „címzettjük” (szándékosan vagy szándék nélkül) a gyermekolvasó.

A gyermekirodalmi alkotás sem más, mint a valóság komplex modellje. Emberi élmények

rögzítése, tárolása és továbbítása az irodalom eszköznyelvének segítségével. Az irodalmi mű

befogadása sajátos kommunikációs folyamat eredménye. Ha a műalkotás és a gyermekolvasók

között létrejön a kommunikáció, akkor az ő könyvükről van szó. Ha a mű nem jut el a címzetthez,

kommunikációs zavar áll be, nem történik meg azátélés, beleélés és a befogadás. Nekünk

közvetítő felnőtteknek kell mérlegelnünk, hogy tud-e azonosulni a gyermekolvasó a hőssel, el

tud-e igazodni a mű világában.

1.2.A gyermekirodalom sajátosságai

A fogalom értelmezéséből következik, hogy a gyermekirodalom sajátosságai csakis a

befogadó, a gyermekolvasó szempontjából írhatók le. A német kifejezés nyomán és

csupánmódszertani megfontolásból a sajátosságok árnyalatainak érzékeltetéséhez szétválasztjuk a

gyermek- és ifjúsági irodalmat. Az életkorhoz köthető olvasói érdeklődés más-más jellemzői nem

csupán pszichológiai sajátosságok, hanem a szociológiai állapot és számos más külsőtényező

következményei is. Nem véletlen, hogy a gyermekirodalomnak értékekben folyamatosan

gazdagodó világa van. A különböző értékeknek a gyermekirodalom piacán van nagyobb esélyük.

Azáltal is, hogy a gyerek helyett a felnőtt választ, vásárol könyvet. Mivel magatartása

értékorientáltabb, sokban befolyásolja a gyermekirodalom presztízsét. Jobban vonzza a

tehetségeket, mint az ifjúsági irodalom, ezért műfaji gazdagsága is teljesebb (gyermekvers, verses

mese, meseregény, gyermektörténet, gyermekregény). Nem véletlen tehát, ha a kisgyermekeknek

szóló irodalomban több az eredeti mű, és kevesebb az adaptáció. Az ún. ifjúsági irodalom

történetében sokkal több a máról holnapra fellelhető tömegcikk, melyben tobzódnak a népszerű

műfajok kellékei. A kaland és a szép érzelmek jegyében született művek jó része nem a

romantikához vezet, hanem a lektűr és a ponyva előszobája.

A kamasz maga választ és vásárol olvasnivalót, gyakran a kortársak befolyása alatt. Az

értékek nagyon viszonylagosak és nehezen érhetők tetten ebben az átmeneti közegben. Ezért az

ifjúsági prózának nagyobb szüksége van az adaptációkra. A jelentősebb írókat nagyon ritkán

vonzza ez az irodalomtípus.

A lélektani- szociológiai jellemzők mellett poétikai- esztétikai sajátosságok is társíthatók

a korábban differenciált befogadói rétegekhez. Más-más esztétikai minőségek és esztétikailag

értékelhető mozzanatok jellemzik a gyermekirodalmat és az ifjúságit, mert eltérő a gyermek és a

kamasz elváráshorizontja is. A gyermektörténetek többsége nem szép, hanem bájos. Nem

tragikus, de a mindent belengő optimizmus mögött ott bujkálhat a szomorúság. A képtelenség

természetes a kisgyerek számára, így a gyermekirodalomban otthonos a nonszensz. A kamasz

inkább az eseményességet, az érdekességet honorálja, de elviseli a tragikust is. Viszont mindkettő

számára érték a humor.

Nyilvánvaló, hogy pedagógiai elvek is befolyásolják a gyermekirodalmat, különösen

annak szerzői és közvetítői oldalát. Lehetőleg kerüli az alantast, az öncélú agresszivitást, a

dühkitöréseket vagy a kétértelmű kifejezéseket. Bármennyire őszinte a gyermekvilághoz,

védelmezni és oltalmazni is akarja. Pedagógiai szempontból követelmény az is, hogy ne vezessük

félre a gyereket: se a valóságban, se a történelemben, se a természet világában. Az ábrázolásnak a

befogadó érdekében egyértelműnek kell lennie. Pedagógiai szempont az is, ha a

gyermekirodalom segítségével fejlődik a gyermekolvasó nemzeti identitástudata. Miközben olvas

a gyerek, anyanyelvét is tanulja. A gyermekirodalom szövegvilága nem véthet az anyanyelv

szabályai ellen: szabatosnak, világosnak, magyarosnak kell lennie. A gyerek sokszor feledésbe

merül, fontos szavakat tanul meg az irodalmi művekből. Szókincsével együtt tágul számára a

valóság.

A gyermekirodalom jellemzője az is, hogy igazodik a befogadó világképéhez. A

kisgyermek világképe mágikus, animisztikus, kettős tudatával ideális befogadója a mesének. A

mese valójában a gyermekolvasó szemével nézett világ. Az ifjúsági regény valósága pedig olyan

egyszerű, mint a romantikáé: a jó és a gonosz világa. A mindenkori gyermekirodalom

következetesen ragaszkodik ehhez a morálhoz, amit még a mesétől, a mítosztól örökölt, s ami a

fekte-fehér gondolkodás sajátja. A gyermekirodalomban erkölcsi világrend uralkodik:

összeköttetés van a sors és az érdem között, a szenvedések pedig nem esnek hiába. Mindig

érvényesül a mesemorál, amelynek alaptörvénye: „jó tett helyébe jót várj”.

1. 3. A gyermekirodalom forrásai és rétegei

A gyermekirodalomnak több forrása és rétege van. Természetesen ez egyfajta elméleti

konstrukció, a szakirodalom hipotézise, és annyiban értékelendő, hogy megkönnyíti a

tájékozódást. Tudnunk kell viszont, hogy a gyermekirodalom határai nem vonhatók meg egyszer

s mindenkorra. A gyermekirodalomnak három forrása és rétege van, valamit egy nagyon sajátos

negyedik is:

a. Szövegek, amelyeket eredetileg is gyerekeknek írtak (pl. A.A.Milne: Micimackó, Carlo

Collodi: Pinokkió, Móricz Zsigmond: Pipacsok a tengeren, Lázár Ervin: Négyszögletű kerek

erdő).

b. Szövegek, amelyeket eredeti vagy átigazított formában a népköltészetből vett birtokába a

gyermekirodalom (Mondókák, találós kérdések, mesék, népdalok, gyermekjátékok).

c. Szövegek, amelyek változatlan formában vagy adaptációként, a szerző szándékától függetlenül

vagy a szerző tudtával lettek gyermekirodalmi alkotások (Cervantes: Don Quijote, D. Defoe:

Robinson Crusoe, Stevenson: A kincses sziget, Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig).

d. Szövegek, amelyeket 6–14 éves gyerekek írtak és írnak (pl. Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem,

József Attila gyerekkori versei). A rétegek között nincsenek merev határok. Mark Twain például

nem gyerekeknek szánta a Tom Sawyer kalandjait, de már az első kiadás gyerekeknek jelent meg.

A mai gyermekolvasó számára ez a mű ugyanúgy adaptáció formájában olvasmány, mint a

Robinson Crusoe vagy a Bőrharisnya-ciklus.

A gyermekirodalom fogalmának tágabb értelmezése nemcsak a szépirodalmat, hanem a

gyerekeknek szánt ismeretterjesztő irodalmat is magában foglalja. A gyermekolvasó különösen

erős vonzalmát egy-egy ismeretterjesztő könyv iránt néha csak évtizedek múltán értjük meg

igazán. Az utóbbi időszakban látványosan megnőtt a szépirodalom és az ismeretterjesztés

határvidékén lévő műfajok szerepe (pl. tudományos-fantasztikus irodalom). Az ismeretterjesztő

irodalom esélyeit az is növeli, hogy a gyermekolvasóban a nonfiction iránti érdeklődés együtt nő

a kamaszsággal.

1. 4. A gyermekirodalom műfajai (Gyermekvers; mese; monda, legenda, történelmi elbeszélés; meseregény; ifjúsági regény)

1. 4. 1. A gyermekvers

A gyermekköltészet egyidős az emberiség kultúrájával. A mondókák eredete például az

őskorban gyökerezik. A gyermekirodalom művelői tisztában vannak azzal, hogy az

első„versélményeket” tudatosan vagy akaratlanul az édesanya közvetíti gyermeke számra

mondókák formájában. Ezek a mondókák lehetnek altatók, tornásztatók, állni és járni tanítók,

csiklandozók, lovagoltatók, hintáztatók stb. A kisgyermek élvezi a ritmust, a mozgást, a szülőtesti

közelségét, az együttlétet. A kisgyermeket közösségbe, óvodába kerülve újabb élmények érik. Az

óvodapedagógusok feladata, hogy a szülők által kialakított versszeretetet tudatosan tovább

mélyítsék. A mondókahallgatás időszakát fokozatosan felváltja a mondókamondás. A

ritmusmellett mindinkább a szöveghatás kezd élni, és az öt-hat éveseket egyre jobban megfogják

a versekből áradó hangulatok, érzelmek, gondolatok. Az óvodás korosztálynak szánt irodalmi

alkotások közül első helyen a népköltészet kis remekei, a mondókák állnak. Ezek az ételekről,

állatokról, időjárásról, jeles napokról szóló alkotások új ismereteket közölhetnek, illetve

rögzíthetik a meglévőket. A gyermekvers kitűnően alkalmas a közismereti anyag élményszerű

közvetítésére. A szerepjátszás és általában a játék segítségével felkészít a felnőtt életre,

megkönnyíti a szocializációsfolyamatot. Vonatkoznak ezek a megállapítások azokra a

gyermekversekre is, amelyek épp a folklórtól ihletetten vagy a gyermekkori élményt megidézve

segítik hozzá az óvodásokat az önfeledt átéléshez.

Egységes szakmai vélemény szerint a népi gyermekvers általában mondóka, azaz rövid

versike, amely inkább rigmus, és alig van benne tartalmi- logikai közlés. A szakirodalmifelosztás

szerint két nagy csoportja van a mondókáknak:

1. A felnőttek mondják gyerekeiknek;

2. A gyerekek mondják egymásnak és/vagy környezetüknek.

Először a felnőttek mondókáit mutatjuk be. A kisgyermek első irodalmi élménye az ún.

dajkarímekhez fűződik, amelyeket a szülő tolmácsolásában hallanak. Az így kialakuló játékos

tevékenység, amelynek a felnőtt és a gyermek egyaránt aktív résztvevője, meghitt, bensőséges,

érzelmileg telített. A gyermek életének fontos velejárója a ritmus: szívesen ismételget különböző

műveleteket (gyakorló játék), mert az így begyakorolt mozdulatok biztonságot adnak. Örömöt

jelent számára a különböző szavak ismételgetése is. A felnőttek által közvetített mondókák

játékos szóalkotásai, hangutánzó és hangfestő szavai és a hozzájuk kapcsolódó játékos

mozdulatok, valamint a ritmus nagy élményt jelentenek a gyermekeknek.

Az altatók vagy bölcsődalok alkotják a népi gyermeklíra egyik nagy csoportját. Az anya

így szeretné megnyugtatni kicsinyét. A bennük előforduló becéző kifejezések, a ringató szavak

gyöngéd és meghitt hangulatúvá teszik a bölcsődalokat. Terjedelmük rövid, ritmusuk a

ringatáshoz hasonló. A hangos, monoton és gyakori ismételgetés segíti álomba a gyermeket. Ezek

téma szerint szólhatnak az alvó természetéről (Tente, baba, tente), a szülők munkájáról (Aludj

baba…), ígérhetnek ajándékot (Csícsíjj, csícsíjj, babája), kívánhatunk szép álmokat(Aludj, baba,

aludjál).

Nagyon elterjedtek és változatosak a kézjátékok: a tenyércirógatók (Kerekecske-

dombocska), a tapsolók (Tapsi, tapsi mamának), a csipkedők (Csíp, csíp, csóka). A kiolvasók

felhívják a gyermek figyelmét az ujjak külön életére: nemcsak mozgathatók, hanem

mindegyiknek saját funkciója van (Ez elment vadászni, Hüvelykujjam almafa).

A mondókák egy sajátos csoportját alkotják az állni és a járni tanítók (Áll a baba, áll; Ki fut ide

hamarább…). Közismertek a térden lovagoltatók (Gyí te, lovam) vagy hőcögtetők Hőc, hőc,

katona), és a karjaikban hintáztatók (Hinta-palinta). Játék közben a gyermek ismereteket

szerezhet saját testéről: ezeket segítik a különböző arcjátékok (Hazajövök, kinyitom az ajtót), a

homlok-összekoccintók (Egy hegy megy), az orr-összedörzsölők (Én is pisze), az arcsimogatók

(Ciróka, maróka). Ebbe a műfajcsoportba tartoznak a rajzoltató mondókák (Pont, pont,

vesszőcske).

A népi gyermeklíra másik csoportja a gyermekmondókákat foglalja magába. A

kisgyermek lelkesen mondja, ismételgeti az állatokról szóló mondókákat, a csigahívogatókat, a

katicabogár-röptetőket, a lepkekergetőket (pl. Katalinka, száll jel!). A háziállatok külön élményt

jelentenek minden gyermeknek, boldogan üdvözlik azokat, és utánozzák

hangjukat.Természetszerűleg védelmezik a szelíd vagy gyenge állatokat a ragadozóktól, de

csúfolódnak is velük (Szebb a páva, mint a pulyka).

A madarakról szóló mondókák megszólítottja leggyakrabban a fecske, a csóka és a varjú.

De ide tartoznak a gólyával kapcsolatos mondókák is: Gólya, gólya, gilice; Hosszú lábú

gólyabácsi. Némely gyermekvers rég eltűnt szokásokat idéz. A naphívogatók például a

pogánykori természetkultuszra utalnak (Süss fel, nap!),a termékenység és növekedés kultuszának

emlékét idézik az esőüdvözlők (Ess, eső, ess!). Az idő fogalmának tisztázására szolgálnak az ún.

naptárversek, amelyek az esztendőről, az évszakokról, a hónapokról szólnak (Január elöl jár).

Meg kell említeni a jeles napokhoz, népszokásokhoz kapcsolódó köszöntőket. Jeles napoknak

nevezi a néprajz azokat a napokat, amelyekhez valamilyen állandó szokás, hiedelem, szertartás

kapcsolódik. A népszokások, köszöntők részben a keresztény ünnepekhez (karácsony, húsvét,

pünkösd), a paraszti munkákhoz (aratás, szüret), részben a családiünnepekhez (lakodalom,

névnap) kapcsolódnak. A játék létfontosságú gyermeki szükséglet, a kikapcsolódáson túl

felkészülés is az életre, és nem egyszer a felnőttek foglalkozási tevékenységének a mása. A játék

közben elhangzó munkadalok, mondókák (Szita, szita…) készítik fel a gyermekeket arra, hogy

tárgyak nélkül – az izmok beidegzésével – hogyan bánjanak majd az eszközökkel. A gyermekek

kedvencei az ún. sebes mondások, valamint a nyelvgyakorlók, ill. nyelvtörők, nyelvgyötrők

(Répa, retek, mogyoró). A beszédgyakorlat szempontjából is fontos nyelvgyötrőknek három

csoportja van: a. előrímes, alliterációs mondókák (Csalitban csicsergő, csattogás / csörgedező

csermely csobogás…); előrímes és magánhangzó- ismétlő mondókák (Öt ördög görbe úton

görgőn görget / gömbbé gombolyodott öt görögdinnyét); szóismétlő mondókák (Nem minden

szarka farka tarka…).

A gyermekek 4-5 éves korban egyre jobban vonzódnak a társas- vagy páros játékokhoz.

A társas játékok szereplőit, pl. a hunyót kiszámoló verssel választják ki. Ezek lehetnek számokból

alkotottak (Egy, kettő, három), egy képet felidézők (A sámsoni piacon), illetve meseszerűek

(Egyszer volt egy ember). A legérdekesebbek a halandzsázó kiszámolók, amelyeket két csoportra

lehet osztani. Egyesek szövegében még fellelhető jelentéshordozó szó (Ecem, ecem, pityfalvára),

másokban értelmetlen szavak sorakoznak egymás után(Antanténusz). A halandzsaszövegek

eredete a babonák, a mágia, a szóvarázslat világára utal, az értelmetlen szavak mormolása a

mágia egyik eszköze volt, ma már csak játék a hangokkal. Az érdeklődés, a játékkedv felkeltését

szolgálják a különféle biztatók, játékra szólítók. Kiváltképp a körjátékoknak van szép kísérő

szövege (Dombon törik a diót; Lánc, lánc, eszterlánc, Bújj, bújj, zöld ág…). Meg kell említenünk

még a találós kérdéseket, a magyar folklór szóbeli rejtvényeit, amelyekben a találékonyság, a

fantázia és a humor ötvöződik. A gyermekköltészet elválaszthatatlan része irodalmunk egészének.

Kincsestárát azok a költői művek alkotják, amelyeket szakértő felnőttek a gyermekolvasók

számára hasznosnak, alkalmasnak találnak. A gyermekvers zeneisége miatt a műfaji skála sokkal

szélesebb, mint az irodalom egyéb tartományaiban: a szépség boldogító mámorától egészen a

gépies szövegismétlésig terjedhet. Hogy közelebb jussunk a gyermekvers lényegéhez, célszerű

megvizsgálni azokat a területeket, amelyeken a gyermek- és a felnőttköltészet egymással

érintkezik: a lírai hőst, a költői képet és a zeneiséget.

A lírai hős. A kortárs költészet egyik tendenciája a lírai hős egyre személyesebbé válása.

A gyermekversek hőse alapvetően különbözik a felnőttversek lírai ideáljától. A művek többsége

vállalja a felnőtt alkotó – gyermekbefogadó alaphelyzetet. A vers hőse sohasem lehet mesélő

felnőtt, és ez meghatározó sajátossága a gyermekköltészetnek. Gyakran a vershallgató gyerek a

hős vagy olyan külső szereplő, akivel azonosulhat a gyermekolvasó. Ebből következik, hogy a

gyermekköltészetnek erős epikai kötődése van. A gyermekeknek szánt lírát a nekik szóló verses

epikától időnként nagyon nehezen lehet, talán nem is érdemes elválasztani.

A kép. A gyermekköltészetnek a másik előnyös eltérése a felnőttköltészettől a sajátos

képalkotásban rejlik. Ez a sajátosság nem a költőktől ered, hanem a befogadóktól. Ha a vers által

kiváltott látvány azonos a valósággal, akkor elmondhatjuk róla, hogy unalmas,

költőietlen. A költészet világában, mint a mesében, természetesnek tartjuk, hogy megelevenednek

a tárgyak, a színek dalolnak, és a hangok kiszínesednek. A mesének természetes eleme a

végbement csoda, a költői kép is ilyen csodatétel. A mesén iskolázott gyermekolvasó kevésbé

absztraktan, inkább plasztikusan látja a költői képeket. Vizuálisan képes újra átélni a felnőttek

által rég elfogadott elnevezések keletkezését. Ez a magyarázata annak, hogy miért fogadhatnak be

a gyermekek a racionális, fogalmakban gondolkodó felnőttek által érthetetlennek minősített költői

alkotásokat is. Ez magyarázza meg a magyargyermeklíra legmeghatározóbb egyéniségének,

Weöres Sándornak a fogadtatását is. A gyermekek plasztikus képi látásmódja és többnyire

érzelmeken alapuló, gyakran öncélúan játékos képzettársítási képessége azt is döntően

meghatározza, mely költők és milyen költői irányzatok kapcsolódhatnak be a

gyermekköltészetbe. Az elkötelezett realistáknak kevés az esélyük, az expresszionistáknak még

kevesebb. A szürrealisták és a dadaisták már eleve gyermeki ösztönösségből próbálták leszűrni

maguknak a konvenciók általnem csonkított zseniális mű megalkotásának titkait. A korízlés és a

gyermeki sajátosságok igényeinek közeledése jelentős felvirágzást eredményezhet, ennek a hatása

akár több generáción keresztül is kimutatható.

A zene. Amit mi versnek hívunk, az mesterséges képződmény. Az írásbeliség hozta létre,

a könyvnyomtatás kodifikálta, és terjesztette világszerte. Valaha minden szövegnek dallama volt,

és a szövegritmus a dallamritmushoz igazodott. A rögzíthetetlen dallam az idők folyamán

lekopott a versről, kihalt belőle, mint csiga a csigaházból. Gyermekverseink efféle csigaházak,

melyeknek ritmusa még őrzi az egykori dallam lenyomatát. Gyermekverseink többsége az ún.

ütemhangsúlyos versformában készült. Ez természetesen következik a szavak első szótagjára eső

magyar szóhangsúlyból, ez adja népdalaink szövegeinek ritmusát is. A hangsúlyos vers

kényelmes, kevésbé alkalmas ritmikai mutatványokra, merész játékokra. Ezen segít az ütemes és

az időmértékes vers szabályai szerint egyaránt ritmizálható szimultán vers, amelynek

legkülönfélébb változatait találhatjuk meg modern gyermekköltészetünkben. Korunkban

polgárjogot nyert a szabadvers, a svéd gyermekversek nyomán kezdték utánozni a gyors sikert

ígérő mintát. A szabadvers végül pontosan megtalálta a maga helyét: szinte kötelező formája lett

a gyermekmonológoknak.

1. 4. 2. A mese Nincs egyetlen olyan műfaj sem, amelyet annyit vizsgáltak volna, mint a mesét, ezen

belül is a népmesét. Kutatták eredetét, elterjedését és változatait, történetét, elnevezéseinek és

műfajváltozatainak sokszínűségét, a mesemondás körülményeit, a mesemondó egyéniségét,

vizsgálták a mesekutatás és mesegyűjtés történetét; monográfiák születtek a mese kultikus-

szakrális hátteréről stb. Elemeire bontották és összehasonlították motívumaikat, tömbösítették a

szereplők funkcióit, és oppozíciós paradigmatikus viszonyokat állítottak fel közöttük. A kutatások

eredményeiből és a meghatározások tarkaságából kiderül, hogy szinte lehetetlen általánosságban

beszélni a népmeséről, közelebb jutunk a meghatározáshoz, ha a műfajt az alcsoportjai szerint

vizsgáljuk meg. Amikor a 19. század közepén a Grimm testvérek úttörő munkája nyomán

megkezdődött a nemzeti mesekincsek összegyűjtése és feldolgozása, a kutatók meglepődve

tapasztalták, hogy a mesék nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ezt minden mesekutatói irányzat

másképp magyarázta: a földrajztörténeti irányzat vándorláselmélete szerint minden mese Indiából

ered, onnan terjedtek el a mesemotívumok az egész világon. Mások szerint valamennyi azonos

mesemotívumnak görög, keleti vagy kelta eredete van. A pszichoanalitikus mesekutatók azt

állítják, hogy a mesék azért hasonlítanak egymásra, mert a meseteremtő lelki folyamatok az egész

világon egyformák. A típuskutató és katalógusíró iskola legelső képviselői azon fáradoztak, hogy

a hatalmas meseanyag ismeretében elvégezzék a folklorisztikai rendszerezést, azaz megalkossák

a nemzetközi mesekatalógust és a típusszámokat (1928). Ez a mai napig az alkotók nevének

kezdőbetűit viselik: AaTh = Antti Aarne (finn) és Stith Thompson (amerikai). A mesei

alcsoportokat a katalógus szerkesztői a mesék főbb szereplői, alakjai és cselekménymagja alapján

határolták el egymástól. Így állapították meg a mesetípusokat: állatmesék, mitikus vagy valódi

mesék, tréfás mesék és formulamesék. A Magyar Népmesekatalógus megjelent kötetei ezeken

belül is alcsoportokat különböztetnek meg, s külön tárgyalják az állatmeséket, a tündérmeséket, a

novellameséket, a legendameséket, az ostoba ördögről szóló meséket, a rátótiádákat, a tréfás

meséket, a hazugságmeséket és a formulameséket. Az említett változatok közül mutatunk be

néhányat.

Állatmesének nevezünk minden olyan mesét, amelyben az állatok az emberrel

egyenrangú módon gondolkodnak, beszélnek és cselekszenek anélkül, hogy ezáltal akár a mese

emberszereplőiben, akár a mesemondóban vagy a hallgatóban a csoda érzetét keltenék. Az

állatmesék általában életbölcsességek, erkölcsi igazságok, társadalmi fonákságok szemléltetésére

szolgálnak. Az állatmese gyökerei az állatmítoszokig és az irodalmi eredetűindiai – görög – latin

moralizáló fabuláig nyúlnak vissza. Az archaikus mesék, melyek szoros kapcsolatban állnak a

mítoszokkal, rítusokkal, szokásokkal, azt mutatják, hogy az állatok fontos szerepet töltöttek be az

egyes törzsek életében, beletartoztak a hierarchiába, sőt előkellő helyet foglaltak el benne. Az

állatmesékben az állatok nem sietnek az ember segítségére, mint a tündérmesékben, mivel

erkölcsi példázat szereplőiként vannak jelen. A 19. század első feléig az állatmese moralizáló

fabulát jelentett (ezópusi mese, tanítómese), és bizonyos életbölcsességeket, erkölcsi igazságokat

fogalmazott meg. Hangneme, valamint tanító- okító szándéka miatt az állatmese igen népszerű

műfaj volt Magyarországon. A magyar állatmesék legkedveltebb állatai: a róka, a farkas, a

medve, a kakas, a sün, a macska, a kutya, a ló, a nyúl, az egér, a béka és az oroszlán. Az állatok

közötti viszony mindenkori alapja az állatmesékben a rivalizálás. Nemcsak a vadállatok között

folyik vetélkedés, hanem a vadállatok és a háziállatok, valamint az állatok és az emberek között

is.

A tündérmesék fogalmát legpontosabban Vlagyimir Jakoblevics Propp orosz mesekutató

határozta meg, mégpedig a szerkezet felől. Varázsmesének nevezte azt, amit a nemzetközi

mesekutatás tündérmesének hív: „Varázsmesének az olyan műfajú mesék tekinthetők, amelyek

valamilyen kár vagy veszteség (elrablás, elűzés stb.) bevezetésével kezdődnek, vagy valami

birtoklásának óhajával (pl. a király elküldi fiát a tűzmadárért); folytatódnak a hős otthonról való

távozásával, segítőjével való találkozással, akitől mágikus tárgyakat kap, melyek segítségével a

keresés tárgyát megtalálja. A továbbiakban a hősnek az ellenséggel való találkozása (fő formája a

sárkányküzdelem) szerepel, majd visszatérés és üldözés. Ez a kompozíció gyakran tovább

bonyolódik. A hős már visszatérőben van, amikor testvérei szakadékba taszítják. Ezután mégis

megérkezik, nehéz próbákon esik át, megnősül és király lesz vagy saját országában vagy

apósáéban. Ez a rövid kompozicionális mag, amely igen sok és nagyon sokféle szüzsé alapját

képezi”. A tündérmesék legkedveltebb alakjai a természetfölötti vagy emberfölötti

tulajdonságokkal rendelkező lények, valamint a csodálatos segítőtársak és varázstárgyak. Éppen

ezért a Magyar Népmesekatalógus készítői külön tárgyalják a szörnyetegről szóló tündérmeséket,

a csodálatos feleségről, férjről vagy testvérről szóló meséket, valamint az emberfeletti

feladatokkal, természetfölötti segítőtársakkal, mágikus tárgyakkal, bűvös képességekkel

kapcsolatos meséket.

A novellamesét az különbözteti meg a tündérmesétől, hogy nincsenek benne csodás

elemek; e világi szintéren e világi szereplők mozognak bennük. A történetek közös sajátossága,

hogy okos, de alacsony társadalmi helyzetű szereplők kerülnek konfliktusba gazdag, általában

ostoba ellenfeleikkel, s a próbatételeket ésszel vagy cselvetéssel oldják meg.

A legendamesék átmenetet képeznek a mese és a legenda, olykor a monda és a legenda

között. A legendamese olyan népi epikum, amely nem az egyházak által beiktatott,

követendőpéldaként bemutatott szentek életét meséli el, hanem elsősorban Krisztus személyével

kapcsolatos eseményeket mond el. A magyar legendamese leggyakoribb cselekménytípusa a

következő három:

a) Krisztus szállást kér valahol, a háziak hozzáállásától függően jutalmaz vagy büntet.

b) Krisztus és Szent Péter vándorlásai a földi világban, és konfliktusaik az emberekkel.

c) Krisztus igazságot szolgáltat vagy bebizonyítja igazát.

Ezen a négy fő mesecsoporton kívül további alcsoportok is alakíthatók a magyar

mesekincsben. A rászedett ördögről szóló mesék közé tartozók központi motívuma az Ördög, a

Sárkány, az Óriás, a Halál vagy a hozzájuk hasonlatos mitikus lények becsapása. A velükszemben

álló hős nem rendelkezik természetfölötti képességgel, e helyett furfanggal ésügyességgel győzi

le ellenfelét, miközben nevetségessé is teszi. E mesék komikumának forrása az emberek

világában esetlenül csetlő-botló szörnyek megjelenítése, akik elveszítik titokzatosságukat, viszont

ostobaságuk mitikus méreteket ölt. A rátótiádák (falucsúfolók) ismert személyekhez,

helységekhez kötődő történetek. Ezek egy része valóban megtörtént, vándortéma, mely több

évszázada tapad egy-egy településhez. Pl. a kikindai nagyharangról vagy a rátóti csikótojásról

szóló mese.

A tréfás mesékben a rátótiáda, az anekdota, a tréfa és adoma formai sajátosságai

keverednek, méghozzá úgy, hogy a mesék a nyelvi elemek spontán szerveződéséből teremtődnek.

Tréfás mesék legjellemzőbb vonása két fél közötti konfliktus keletkezése és megoldása. Az

ellentétek oka lehet társadalmi, foglalkozásbeli, etnikai, vallási,nemi és generációs különbség, a

konfliktus jellege pedig intellektuális, morális vagy fizikai.Lényeges elem, hogy a viszonyítási

alap sohasem az abszolút érték, hanem az adott közösség által elfogadott norma. A legtöbb tréfás

mese ravasz fickókról szól, de ide tartoznak az ostoba házaspárokról, a minden áron férjhez

menni akaró lányokról, a vénlányokról, a pórul járt szeretőkről és a kicsapongó életű papokról

szóló mesék is.

A hazugságmesék jellegzetes típusa a nagyottmondásokról felismerhető münchauseni

mese, de ide tartoznak az „ekkora” halakról és vadakról szóló vadászhistóriák, a

versenyhazudozások és egyéb képtelenségek is. A hazugságmesék eszköze a túlzás és az egyes

szám első személyben előadott hitelesítés. A népmesék utolsó csoportjába a formulamesék

tartoznak: a halmozómesék, a beugrató mesék, acsali mesék, a végtelen mesék, a nyelvtörők és a

halandzsamesék. A formulamesék akkor kerültek elő mesemondás közben, amikor a mesélésbe

belefáradt mesemondó már nem akart újabb mesébe kezdeni, a visszavonulásra csak egy módja

volt: a hallgatóság beugratása.

1. 4. 3. Mondák, legendák, történelmi elbeszélések

A magyar monda szó a nyelvújítás korából származik. A mende-monda

ikerszóbólkeletkezett szóelvonással. Korábban históriának, igaz történetnek, boszorkánymesének

hívta a népnyelv. Mai értelemben a monda olyan meseszerű történet, amelynek valós alapja van.

Juhász Gyula szerint mondája olyan mesélő népnek van, amelynek múltja van. Tehát a monda

olyan „igaz történet”, melyet egy mese magyaráz. Felosztása mindig az igaz történet

alapjántörténik. Ez foglalja magába az ismeretet, mely jellege szerint történelmi, földrajzi vagy

természeti lehet. A mese funkciója, hogy valamiféle valós, ám rendkívüli dolgot magyarázzon

meg. A „rendkívüli” fogalmába sok minden belefér: esemény, hős, jelenség. Rendkívüli lehet

mindaz, ami az emberek rendes, mindennapi tapasztalatától eltér. Az európai kutatók négy fő

mondacsoportot állapítottak meg: az első valamely nép természetismeretével kapcsolatos, a

második történelmi-földrajzi érdeklődését tükrözi, a harmadik forrása a néphit, a negyediké a

vallás. Ehhez a tematikához igazodik a mondák csoportosítása:

a) Eredetmagyarázó természeti mondák a világ keletkezéséről és végéről; állatok, növények,

természeti jelenségek eredetéről szóló történetek.

b) Történeti és kultúrtörténeti mondák, ide tartoznak a helyi mondának nevezett történetek is.

c) A hiedelemmondák természetfölötti lényekről és erőkről szólnak: boszorkányokról,

lidércekről, garabonciásokról stb.

d) Vallásos legendák

A magyar történeti mondák típusai: alapítási, névmagyarázó, helyi, őstörténeti, háborús

és hősmondák. A mondákat származási helyük szerint is megkülönböztetjük: élő népmondák;

krónikákból, gesztákból származó mondaszerű elbeszélések. A magyar mondák első írott

változatát középkori krónikáink őrizték meg, keletkezésük azonban a honfoglalás előtti időkre

tehető. Ilyen az Emese álma, az Árpád-nemzettség totemisztikus mondája, a Csodaszervas-

monda, a magyarság eredetmondája. A fehér ló mondája már az új hazáért folytatott harcokról

szól. Ezeket a mondákat valószínűleg hivatásos énekesek terjesztették, őrizgették évszázadokon

át, és így váltak forrásaivá a krónikáknak is. Kronológiailag így oszthatjuk fel mondakincsünket:

hun-magyar mondák, a honfoglalás és a kalandozások mondái, az Árpádházi királyok mondái, ún.

vegyesházi királyok mondái, mondák Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról. A magyar nép

Mátyás királyra emlékszik a legnagyobb szeretettel. Róla szóló mondák számos kiadást megértek

már, közülük irodalmilag kiemelkedő Szép Ernő gyűjteménye Mátyás király tréfái címmel, amely

közel félszáz vidám mesében adja közre az igazságos király mondáit. Szakmailag értékes

gyűjteménynek számít Kriza Ildikó válogatása: Mátyás, az igazságos. A magyar történelmi

mondák igen alkalmasak a történelmi szemlélet kialakítására, az identitástudat formálására. Ezt

igazolja Benedek Elek ötkötetes munkája is: Magyar mese- és mondavilág (1849 - 1896). Gál

Mózes feldolgozása a kisebb olvasókhoz szól: Magyar hősök és királyok (1900 – 1901). Számos

mondai elemet találunk Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula műveiben. A

legátfogóbban Lengyel Dénes dolgozta fel a különféle történelmi mondákat: Régi magyar

mondák (1972), Magyar mondák a török világból és a kuruc korból (1975), Kossuth Lajos

öröksége (1977). Haszonnal forgathatók Komjáthy István kötetei is: Mondák könyve (1955) és

Botond (1958).

A legenda műfaja sokat módosult az évszázadok során. Kezdetei azok a rövid

följegyzések, amelyeket a keresztényüldözések mártírjairól készítettek. A 13. századtól vált

tudatossá a vértanúk számontartása és megörökítése. A kereszténység térhódításával együtt

jelenetek meg azok a szentek, akik egész életükkel szolgálták hitüket. Ezt a hosszú esztendőkön

át tartó tanúságtételt, csodatételük sorozatát rögzítették rövidebb-hosszabb történetekben. Innen

ered a latin legenda elnevezés, amely magyarul olvasnivalót jelent, még pontosabban kegyes

olvasmányt a hívők épülésére. A magyar legendárium szentjei: István, Gellért, Imre, László,

Margit, Erzsébet, Kinga. A színes feldolgozások közül kiemelnénk Móra Ferencét, aki a

gyermekolvasó számára is érthetően meséli el Szent Erzsébet cselekedeteit. A Margit-legenda is

csodálatos regényformát kap Gárdonyi Géza Isten rabjai című művében.

A történelmi elbeszélések a história egy-egy epizódját örökítik meg. A történet főhőse

lehet uralkodó vagy más ismert személyiség, és általában a kisember nézőpontját képviseli az író.

Többnyire tehát történelmünk epizódszereplői kerülnek ezeknek az elbeszéléseknek a fénykörébe,

sokszor gyerekek, akikkel szívesen azonosul az olvasó. A magyar irodalomban Mikszáth Kálmán

(Magyarország lovagvárai regékben, A két koldusdiák), Krúdy Gyula (Rákóczi harangja, Az

utolsó várkisasszony, A Tisza fia, A cirkuszkirály, Magyarországaranykertje) és Móra Ferenc

(Történeti elbeszélések, A kóchuszár, Titulász bankója) ennek a műfajnak a jeles művelői.

A történelmi regénytől eltérően a kisepikának nincs ideje és tere arra, hogy nagyobb panorámát

mutasson be a múltról. Csak egy-egy emlékezetes pillanat krónikása lehet, ám az élményszerű

történelemszemlélet így is felragyoghat benne.

1.4. 4. A meseregény

A meseregény átmeneti műfaj, egyike az ismert hibrid irodalmi műfajváltozatoknak,

ugyanis a mese és a regény műfajának ötvözete. Ezért párhuzamos bemutatáshoz kell

folyamodnunk, ha be akarjuk mutatni, az azonosságok és az eltérések számbavételére teszünk

kísérletet:

a) A mese ősi műfaj, a regény viszonylag újkeletű. A mese népköltészeti alkotás, a regény a

feltörekvő polgárságé. A köztük levő hasonlóság: mindkettő jó ideig kirekesztődött a magas

irodalomból, háttérbe szorította a líra, a dráma és az eposz.

b) A mese viszonylag rövid, lineáris vonalvezetésű, egyenesen célba tart. A regény

terjedelmesebb, lassú folyású, kitérőkkel tarkított. A meseregény mindezt igyekszik elkerülni,

ezért meseelemeket rak egymás mellé. Az epizódsorozatok általában nem feltételezik egymást,

azaz nincs közöttük ok-okozati összefüggés, akár össze is keverhetőek. Az eseménysort jobbára

csak a főhős tartja össze.

c) A mese jellemei statikusak. A regény inkább a jellemek változásának, fejlődésének a műfaja. A

meseregény ezt a jellemfejlődést adaptálta sikeresen: a kis hősök egyre okosabbak, ügyesebbek,

karakteresebbek lesznek kalandjaik során.

d) A mesék, főként a meseátdolgozások naiv, gyermeki igény kielégítésére születnek. A regény

többnyire tapasztalt és művelt olvasóra számít. A meseregény kettős műfajú, gyermek és felnőtt

egyaránt befogadhatja, bár az írói horizont a gyermekvilágban húzódik, ugyanakkor

parabolisztikus igénnyel is dolgozik (a parabola az epika ősi eszköze).

e) A mese őrzi a csodát, valójában ez az éltető eleme. A regénynek viszont illik leszámolnia vele.

A meseregény mégsem lehet meg csodás elemek nélkül, élnie kell a tündérkedés, a varázslás, az

álom eszközeivel. Kiindulópontja a valós világ, ebből szökken szárba a mese, és ide tér vissza az

esemény. Ezért is használja gyakran a legtöbb meseregény a keretes megoldást.

f) A meseregény epizódjai valójában kalandok, így rokonítható a korai lovag-, illetve

pikareszkregényekkel. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy az izgalom, a mozgalmasság, az

egzotikum a gyermekolvasó elemi igénye.

g) A regénynek többféle előadásmódja van. A meseregény általában szerzői elbeszélést alkalmaz;

az író imitálja a mesemondó (anya, idősebb testvér, pedagógus) szerepét. Jó, ha elfogulatlanul

közli, amit látnunk, hallanunk kell, rossz, amikor okítani is akar. A meseregény írója akkor teszi

jól a dolgát, ha közérthető nyelven, ám fordulatosan mesél, mesél… Az sem baj, ha például

vázlatosak maradnak a leírásai, de a művészi igényességről sohasem mondhat le.

Az igazi jó meseregény kortalan, egyaránt szól gyermekhez és felnőtthöz. A felnőtthöz

nemcsak azzal, hogy megidézi egykori gyermek önmagát, hanem újabb értékeket is felfedezhet a

műfajban. A meseregény kisegítő műfaj az olvasáspedagógia számára. A kisiskoláskor végén

komoly fordulat következik be a gyermekolvasó életében. Most már olyan fokon tud olvasni,

hogy nem terhelik figyelmét az olvasástechnikai nehézségek, és személyes élményeivé válhatnak

az olvasmányok, a meseregénnyel lép be igazán az irodalom gazdag birodalmába.

A meseregény két évszázados történetét címekben foglalhatjuk össze röviden: G. A. Bürger:

Münchausen báró (1786), C. Collodi: Pinokkió (1883), Lewis Caroll: Alice Csodaországban

(1865), Alice Tükörországban (1871), J. Frank Baum: Óz, a nagy varázsló (1900), J. M. Barrie:

Peter Pan (1906), Selma Langerlöf: Nils Holgersson csodálatos utazása(1907), Móra Ferenc:

Kincskereső kisködmön (1920), P. J. Travers: A csudálatos Mary (1924), A. A. Milne: Micimackó

(1926), Micimackó kuckója (1928), A. de Saint –Exupéry: A kis herceg (1943), Lázár Ervin:

Négyszögletű Kerek Erdő (1985).

1. 4. 5. Az ifjúsági regény

A világ hosszú ideig megvolt regény nélkül, az ifjúsági próza viszont nem. A gyermek-

és ifjúsági irodalom születése ugyanis egybeesett a regényírás kezdeteivel. A nemzeti

gyermekirodalmak kibontakozása pedig akkor történt, amikor a regény műfaja kiteljesedett. A

regény történetéből hasznosítható információk az ifjúsági műfajváltozathoz:

a) A középkori lovagregény vagy kópéregény eredetileg történetek és kalandok füzére, a

meseregény és az ifjúsági regény a mai napig hasznosítja ezt a struktúrát. Ezek a regények

valójában prózában írt románcok voltak. A románc írója meg sem próbált valóságos elemeket

teremteni, inkább stilizált figurákat alkotott, amelyek fokozatosan pszichológiai aspektusokká

minősültek át (pl. a hős, a hősnő, az áruló, az intrikus stb.). Valójában szerepköröket töltenek be a

műben, mint a népmese hősei, emiatt könnyedén léphetnek át egyik történetből a másikba. A

magyar irodalom közismert románca Arany János Rózsa és Ibolya című műve.

b) A világirodalom első igazi regénye Cervantes Don Quijote-ja (1605, 1615). „A lovagregények

paródiája, közbeszőtt novellái kis pásztorregények, az egész pedig apikareszk világában

játszódik”. (Szerb Antal)

c) A regényirodalom következő fejlődési fokát a robinzonád és a lányregény jelenti. D.Defoe

Robinson Crusoe (1719) című regényét tekintjük a robinzonád prototípusának. A lányregények

klasszikusai: Richardson Pamela (1740), Jane Austen Büszkeség és balítélet (1813) és Charlotte

Bronté Jane Eyre (1847).

d) A lovagregény és a románc műfaját hasznosítja a romantika, és a történelmi téma

feldolgozásával újra aktualizálja a 19. század első felében: Walter Skott Ivanhoe (1819),

Stevenson A kincses sziget.

e) A 19. századi amerikai regénynek elvitathatatlan érdemei vannak az ifjúsági regényváltozat

kialakulásában: Melville Moby Dick, a fehér bálna, Mark Twain Hucklebery Finn, H. Beecker –

Stowe Tamás bátya kunyhója.

f) A romantikus kalandregény összegezi az eddig felsorolt típusok műfaji sajátosságait: Dumas

Monte Christo grófja, Wilhelm Hauf A spessarti fogadó, Ch. Vulpius A haramiák kapitánya. A

sajátos ifjúsági regényműfajok (robinzonád, indiánregény, lányregény, állatregény)

tulajdonképpen változatok a romantikus kalandregényre.

g) A 19. század végén a regényirodalomban polgárjogot nyert a gyermekábrázolás:

Dickens Copperfield David, Twist Oliver, M. Twain Tom Sowyer. A 20. század elején jelenik

meg a bandaregény: Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk, L. Pergand Gombháború, Gajdar Timur és

csapata A robinzonád több-kevesebb művészettel megírt kalandregény.

A műfaj jellemzőmotívumai: leleményes és bátor utazó; hajótörés; lakatlan sziget; a hős

megszervezi életét, és civilizációt teremt. Az alapmotívumok egyike- másika idővel módosult, pl.

magányos hős helyett lehet család vagy csapat, hajótörés helyett idegen partokra vagy elszigetelt

tájra vetődhetnek a hősök. A robinzonád rokonai a 18. századi tengerészregények és a késő

középkori utópiák. A tengerészregény motívumai nélkülözhetetlenek a műfaj számára, az utópia

úgyszintén, a legtöbb hős eszményi társadalmat akar megvalósítani a maga szigetén. Arobinzonád

világképe általában vallásos, eszményíti az egyszeri és természetes életformát, de a didakszis sem

áll távol tőle. A műfaj prototípusa Defoe Robinson Crusoe kalandjai című műve, a mai napig őt

utánozzák a robinzonádok írói. Világirodalmi előzményei: a keleti meseirodalom (Szinbád),

Homérosz Odüsszeia, Szophoklész Philoktétész című drámája és Grimmelshausen Kalandos

Simplicissimusa. A Robinson Crusoe nyomán számos adaptáció készült, jelentős Compe Ifjabb

Robinsonja, és ismerünk francia, svájci, amerikai, svéd, magyar Robinsont (Szekér Aloysius

Magyar Robinson, az újvári és a miskolci magyar vitézek viszontagságairól). A magyar

regényirodalomban ismerjük Robinson hasonmásait is: Jelky Andrást (Sándor István: Jelky

Andrásnak, egy született magyarnak történetei, 1791; Hevesi Lajos: Jelky András bajai fiú

rendkívüli kalandjai ötödfél országrészben, 1872) és Benyovszki Móricot. A robinzonád a 19. és

a 20. században is tovább él: Stevenson A kincses sziget, Verne A rejtelmes sziget, L. Golding A

legyek ura.

Az indiánregény. Ez a műfaj az ifjúsági próza egzotikus táját jelenti. A gyermekolvasók

nemcsak elolvassák, hanem át is élik. A kamasz képzeletében a játék és az irodalom észrevétlenül

tűnik át egymásba. Minden korban létezik egy úgynevezett indiánláz, mely hol magasra szökik,

hol alábbhagy, más műfajokban is hódít: cowboy-történetek, western (könyv, képregény,

filmvászon). Indiánregényeken azokat a műveket értjük, amelyek az indiánok életéről, a

rézbőrűek ésa fehérek harcáról szólnak. A történetek központi figurái példaképhősök, akik erős

akaratúak, nemesek, hűségesek, büszkék, becsületesek, kitartóak, ügyesek és önuralmuk

csodálatra méltó. A regényfigurák arzenálja: fehérek, telepesek, vadászok, katonák), indiánok

(jók és rosszak), valamint lányok, akikbe bele lehet szeretni, akiket meg lehet menteni, és ki lehet

szabadítani. A legfontosabb cselekménymotívumok: harc, vadászat, hírszerzés, nyomolvasás. Ez

a 19. század második felétől kibővül aranyásással, vasútépítéssel, vonatrablással, a Vadnyugat

meghódításával. Az első indiánregényt Ch. B. Brown írta 1789-ben (lexikonadat). A műfaj

megteremtőjeJ. F. Cooper A nagy indiánkönyv (1823 – 1841): Vadölő, Az utolsó mohikán,

Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri. Th. M. Reid kalandos írása (A fej nélküli lovas) és F. F.

Gerstacker regényei (Az indián bosszúja, Az arkansasi lókötő) tartósították a műfaj sikerét, ha a

trivialitásfelé vitték is el. Az indiánregény igazi közönségsikerének Karl May életműve

mondható, főműve Winnetou (1893). Az ő regényei kevésbé gazdagok információkban, mint

Cooperéi, viszont nagy mestere a kalandnak, és értett a várakozás felcsigázásához, ügyesen

forgatva a műfaj sémáit, kliséit. Az Ezüst-tó kincse című regényében szinte valamennyit együtt

találjuk, mintha összefoglalná benne sajátos regényvilágát. A 20. században nem volt az

indiánregénynek Cooperhez és Mayhoz fogható hiteles és sikeres alkotója, ennek ellenére tovább

él a műfaj. (Anna Jürgen Az irokézek fia, Liselotte Welskopf–Henrich A Nagy Medve fia).

A lányregénynek is vannak rangos irodalmi ősei: Richardson, Jane Austen, a Bronté

nővérek. A műfajnak máig van köze a szentimentalizmushoz és a romantikához, különösen a

magyar irodalomban Kármán József és Kazinczy Ferenc nyomán. A műfaj legfontosabb

jellemzői, hogy elsősorban érzelmeket vállal témaként, érzéseinkre akar hatni, könnyedén

szórakoztat, és regényvilágában egyfolytában az erényé az ellenőrző szerep, emiatt

giccsveszélynek van kitéve.

A lányregénynek külső ismertetőjegyei vannak: elárulja magát a címmel, sorozatokban él

(pl. a Móra Könyvkiadó pöttyös és csíkos könyvsorozata). Malte Dahrendorf kutatásai szerint a

lányregényeknek közel a felében lánynév szerepel címként, kisebb hányadában a lány szó, illetve

annak valamely változata. Egy részük a családdal kapcsolatos asszociációkat tartalmaznak, és

őrzik a szentimentalizmus rekvizitumait. A műfaj nemcsak az érzelmek gazdag világával kötődik

a szentimentalizmushoz és a romantikához, hanem a regénytechnika és a stílus is kötődéseket

mutat. A lányregények életmesék: gyakran valakinek a naplója, regénye, története. Az író azt

próbálja elhitetni az olvasóval, hogy csupán közread valamit. A naplóregény- vagy

levélregényforma hitelesíti és közvetlenebbé teszi a történetet. A műfaj leggyakrabban használt

poétikai eszköze az áttetszően naiv, késleltető manipuláció. Tulajdonképpen ez a lányregény

játékszabálya. Az ébredező érzelmek, a kuszálódó szerelmi szálak, a párcserék, a párválasztások

dolgában a kezdet kezdetén felismerhetők a gyanúsítottak. Az események kiszámíthatók, a

késleltetéssel pedig eleve számol az olvasó. A szüzsék elemzése régóta bizonyítja, hogy a

lányregény sablonokból, történetsémákból építkezik, melyek idővel megkopnak és változnak. A

századelő lányregényeiben a következő sablonok azonosíthatók:

a) Az elszegényedett árva (félárva) lány kikerül a nemesi fészekből, és nevelőnőként,

társalkodónőként keresi meg a kenyerét. Büszkén, önérzetesen viseli sorsát, és őrzi szüzességét.

Végül megváltja a szerelem, és a házasságban nyeri el boldogságát (Jane Eyre).

b) A másik sémaváltozat azt példázza, miként lesz a rossz modorú, cifrálkodó, kényeskedő, lusta

leányzóból minden női erénnyel ékes, tökéletes kisasszony.

c) A harmadik változat szerint a hősnő elveszíti rangját, otthonát, csak másokért él. A munka és

az áldozatvállalás örömével is beéri. Ebben a típusban a bánat „előkellőbb, mint az öröm, miért,

miért nem, nehéz megmondani” (Szerb Antal). Az álom és az ábrándozás pedig gyakran igazibb,

mint maga az élet. Nemcsak tematikája és műfaji szabályai vannak a lányregénynek, hanem

sajátos világképe és értékvilága is. Világképe egyszerű, mint a népszerű műfajoké általában:

menny – föld – pokol. Társadalomképében úgy válik szét a jó és a rossz, mint a mesében. Itt nem

a világ egészéről van szó, ez csak a „kisvilág” regénye, amely ritkán veszi tudomásul, hogy

„nagyvilág” is van. Magánszférás, mint a hajdani női lét, ebben akarja eligazítani olvasóját. A

lányregény értékvilága néhány alapértéke épül: jóság, hiszékenység, takarékosság, hűség,

tisztesség. A lányregény írói között egyaránt találunk klasszikusokat és lektűr-szerzőket.

Richardson Pamela, Jane Austen Büszkeség és balítélet, Charlotte Bronté Jane Eyre, Benedek

Elek Uzoni Margit, Astrid Lindgren Britta követi a szívét, Tutsek Anna Cilike, Szabó Magda

Abigél, Szentmihályiné Szabó Mária Lorántffy Zsuzsanna, Dániel Anna Erzsébet királyné. A

modernek közül Janikovszky Éva, Nagy Olga és Marton Lili lányregényei említhetők.

Az állatregény. Az állatokról szóló történetek igen sokfélék. Közéjük tartoznak a fabulák,

a Grimm-mesék egy része, A dzsungel könyve, Jack London alaszkai elbeszélései, Kästnertől Az

állatok konferenciája vagy Brehmtől Az állatok világa. Szinte minden műfaj belefér az

állatirodalomba, így az állatregény is. Magának a témának fél tucat típusa van: a) A történet

központi szereplői állatok, akiket emberi érzelmekkel, indulatokkal, azaz antropomorf módon

ábrázol a szerző. b) Az ábrázolt állatvilág az emberi társadalom szatirikus tükörképe. c) Az

állatok világa egészen más, mintaz emberi társadalom. d) Az emberek és az állatok törvényeket,

szabályokat betartvaeszményi módon élnek együtt. e) Az ábrázolt állatvilágnak nincs semmiféle

emberi vonatkozása. f) A szerző beszámol az állatok életéről, tudományos ismeretekkel szolgál az

olvasónak. Ezek a tématípusok természetesen keveredhetnek is. Az első öt típus a fikció világába

tartozik, a hatodik a nonfiction területe.

Az állatregény a 19. század végén tűnik fel, karrierje viszont a 20. században kezdődik,

népszerűségének csúcsára pedig a mi korunkban ért el. A műfaj első világsikerét Kipling A

dzsungel könyve (1893) című műve aratta. Viszonylag gyorsan átültetik magyar nyelvre is, 1902-

ben jelenik meg Mikes Lajos klasszikus értékű fordítása. Tanulságos a könyv korabeli recepciója:

egyesek szerint Kipling az angol gyarmatbirodalmat dicsőíti, mások a felsőbbrendű fehér ember

legendáját látják benne. A gyermekolvasó viszont önmagáért szereti ezt a művet, mert egyszerre

egzotikus, izgalmas, értékes és lírai. Kipling nyomán megszületett az első magyar állatregény is:

Bársony István A rab király szabadon (1903).

Az amerikai Jack London állatregényei és állattörténetei a századforduló, illetve a

századelő szülöttei: A vadon szava, Farkasvér 1903-ban, A beszélő kutya és az Éneklő kutya

1917-ben jelent meg. A műfaj ifjúsági változatának történetében egyik legsikeresebb könyv az

osztrák Felix Salten nevéhez fűződik, aki 1923-ban írta meg a Bambit, később Bambi gyermekei

címmel folytatta a történetet. A cseh Karel Čapek Dásenyka névre hallgató kiskutyáját tette meg

irodalmi hősnek (Egy kis foxi élete, 1933). Az angol Virginia Woolf pedig olyan ebről írt, amely

az irodalomtörténetbe is bekerült, miután a gazdáját Elisabeth Barett- Browningnak hívták

(Flush, 1933). Grey Owl kezdettől az ifjúság írója. Lehetneregényhős is: skót származású, aki

Kanadában az ősvadonban indián néven élt. A kicsi hód (1935) című regényét Baktay Ervin

ültette át magyarra. A kiskamaszok legkedvesebb állatregényei közé tartozik az angol Eric

Knighttól a Lassie hazatér (1940). A negyvenes évek szülötte a német Hans Fallada állatregénye,

a Fridolin, a pimasz borz. A negyvenes években már készen voltak Fekete István

állatregényeinek alaptörténetei is: a Hu, a Csí, a Kele, a Vuk elbeszélésként meg is jelent.

A tudományos-fantasztikus regény. Ez a műfaj a tudomány mítosza, ugyanakkor a

kalandregények leszármazottja is. Amióta megszületett, van ifjúsági változata. Egyik alapítója

az ifjúsági próza klasszikusa Jules Verne. A másik műfajteremtő H. G. Wels: könyvei

megjelenésük óta kizárólag felnőtt olvasmányok. A sci-fi a tudománynépszerűsítés szépirodalmi

formája. Olyan történet, melynek mindene a matematikai eleganciával felépített szerkezet. A

történetek középpontjában azember áll, aki ismeretlen térbe vagy ismeretlen időbe hatol. A műfaj

előadásmódja aprólékos,részletező, realisztikus, így akar fantasztikus dolgokat elhitetni. Nem

követelmény, hogy a tudomány és a fantasztikum egyenlő arányban keveredjen, bármelyik

felülkerekedhet a másikon. Viszont a fantázia csak egy logikus tudományos rendszer határain

belül mozoghat.

A fantasztikus regény részben a napkeleti tündérmesékből, mondákból, legendákból és

aközépkor végének utópiáiból nőtt ki. Atlantisz, az elsüllyedt földrész históriáját például Platón

találta ki több mint 2400 éve. A Bibliában Ezékiel próféta látomásaiban mintha idegen bolygóról

származó űrhajó szerepelne. Homérosz Iliászában aranyból való beszélő robotok jelennek meg.

Az ősi mítoszokban az ember megálmodta a repülést, a magától őrlő malmot, a távolba látó

kristálygömböt. Kitalált magának fantasztikus, „seholnincs” országról szóló történeteket,

amelyeket utópiának nevezünk. Ilyen mű Th. Morus Utópiája (1516), F. Bacon könyve az Új

Atlantisz (1642), Campanellától a Napváros (1623) és Swiftől a Gulliver utazásai (1726). A

rangos ősök művei közül különösen érdekesek a holdutazások. Lukianosz már 160-ban leírt egy

holdutazást. Ariosto Őrjöngő Lórántja (1516) csodaparipán repült a holdra, és ott megtalálta az

eszét egy palackban. Rostand drámájának hőse, Cyrano de Bergerac valóban élt, és a 17.

században megírta egy regényes holdutazás történetét. A 18. század már a modern sci-fi előképét

mutatja. Nemcsak valóságos utazásokkal, hajótörésekkel vannak tele a század könyvei, a képzelt

utazásoknak, a kabalisztikus (rejtélyes, titokzatos) regényeknek s nagy sikerük van. A Guliver

utazásiban a repülő sziget története már valóságos sci-fi, és az egyik 18. századi időutazás már a

2440. évbe visz.

A 19. században Mary Shelley olyan könyvet írt, mely nemcsak a sci-fi, hanem afantasy

ősei közé is tartozik. A Frankenstein vadromantikus, fantasztikus rémregény. A főhős létrehozza

a mesterséges embert, s ezzel veszedelmet szabadít az emberiségre. A szerző megelőlegezi

korunk egyik jelenségét a klónozást. E. T. A. Hoffmann fantasztikus elbeszélései szinte azonos

tőről fakadnak Mary Shelley rémtörténeteivel. Stevenson, A kincses sziget írója olyan művekkel

lett a sci-fi egyik őse, melyekben az embereket állattá és a jókat gonoszakká varázsolják.

Elképzelte az utolsó ember történetét is. Edgar Allan Poe novellái és regényei olyan sikeres

előképeknek számítanak, hogy közülük az egyiket (Arthur Gordon Pym, a tengerész) Jules Verne

is érdemesnek tartotta a folytatásra. Fontos előzmények után a 19. század második felében

polgárjogot nyert és kivirult a műfaj. Mire véget ért a század, csaknem kész lett Verne életműve,

és H. G. Wells is megírta az Időgép és A láthatatlan ember című regényeit. Verne romantikusan,

Wells realista módon volt fantasztikus. Verne hitt a technika megváltó erejében, Wells pedig a

társadalom javíthatóságában. Követőik (Huksley, Bradbury, Asimov és mások) hol ebben, hol

abban követték őket. A magyar irodalomban Jókai Mórnak és Karinthy Frigyesnek vannak

klasszikus értékű tudományos-fantasztikus regényei. Jókai A jövő század regényében utópisztikus

képet tár olvasója elé egy technikailag fejlettebb 20. századról. Karinthy az Utazás Fáremidóba

és a Capillária című regényeiben a fantázia világába kalauzolja olvasóját. A tudományos-

fantasztikus regényekre jellemző tematikai motívumokat öt pontban foglalhatjuk össze a teljesség

igénye nélkül: a) Az emberiséget idegen, értelmes lények fenyegetik, sőt el is pusztíthatják. b)

Utazás a világmindenség eddig fel nem tárt múltjába. c) Az emberiség jövőjének bemutatása

(háborúk, katasztrófák, túlélés). d) Utazás a Holdra, Marsra, más bolygókra, csillagközi utazások

stb. e) A robotok világa.

Összefoglalás

Ez a fejezet megismertette az olvasót a gyermekirodalom fogalmaival, sajátosságaival és

műfajaival. A korábbi gyermek- és ifjúsági irodalom elnevezés helyett az angol szakirodalom

hatására a gyermekirodalom gyűjtőfogalom kezd általánossá válni. Ennek az irodalomnak a

sajátosságai inkább a befogadó, a gyermekolvasó felől írhatók le az egyes életkori jellemzőket

figyelembe véve. A lélektani-szociológiai sajátosságok mellett az esztétikaiak is gazdagítják az

egyes befogadói horizontokat: például a szép, a bájos, a tragikus, a szomorú, a nonszensz, a

vidám stb. A gyermekirodalom forrásai és rétegei négy pontban foglalhatók össze: eredetileg is

gyermekeknek írt, népköltészetből származó, szépirodalomból adaptált és gyermekszerzők által

írt szövegek. Fontos tényként kezelendő, hogy az egyes forrásrétegek között átjárható határok

léteznek. A gyermekirodalom legfontosabb műfajai: mondóka, gyermekvers, mese, monda,

legenda, történelmi elbeszélés, meseregény, ifjúsági regény. Ezek műfajtörténeti fejlődés

eredményei, jellemzőjük a folyamatos változás és alakulás. Ez is bizonyítja, hogy a

gyermekirodalom szerves része az irodalom egészének.

Kérdések és feladatok 1. Értelmezze röviden az ismertebb idegen nyelvek gyermekirodalom megnevezését!

2. Melyek a gyermekirodalomra jellemző szociológiai-lélektani sajátosságok?

3. Melyek a gyermekirodalomra jellemző esztétikai sajátosságok?

4. Vegye számba a gyermekirodalom forrásait és rétegeit!

5. Milyen mondókatípusokat tart számon a gyermekirodalom?

6. Melyek a gyermeklíra általános jellemzői?

7. Ismertesse a népmese műfaji sajátosságait!

8. Melyek a mese ismertebb osztályozási szempontjai?

9. Sorolja fel az egyes mesetípusok jellemzőit!

10. Ismertesse a mondák, a legendák és a történelmi elbeszélések műfaji sajátosságait!

11. Bizonyítsa be, miért átmeneti műfaj a meseregény?

12. Mutassa be az ifjúsági regény műfajváltozatait!

A fejezet összeállításához felhasznált szakirodalom 1. Propp: A mese morfológiája. Gondolat, Bp. 1975.

2. Cs. Nagy István: Gyermek- és ifjúsági irodalom. Tankönyvkiadó, Bp. 1991.

3. Petrolay Margit: Könyv a meséről. Trezor Kiadó, Bp. 1996.

4. Kis Judit: Bevezetés a gyermekirodalomba. Studium Könyvkiadó, Kv. 1998.

5. Komártomi Gabriella (szerk.): Gyermekirodalom Helikon Kiadó, Bp. 1999.

6. Demény István Pál – Gazda Klára – Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc – Tánczos

Vilmos: Magyar népi kultúra. Erdélyi Tankönyvtanács, Kv. 2000.

7. Bognár Tas: A magyar gyermekvers. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 2001.

8. Vistian Goia: Literatura pentru copii si tineret. Ed. Dacia, Cluj-Napoca, 2003.

9. Bálint Péter (szerk.) Közelítések a meséhez. Didakt Kiadó, Debrecen, 2003.

2. A MAGYAR GYERMEKIRODALOM (Kezdetek, a klasszikus és a modern magyar gyermekirodalom)

A magyar irodalomban a gyermekirodalom megjelenését 1840-től, Bezerédy Amália

Flóri könyvének kiadásától számítjuk. Ezt megelőzően is keletkeztek gyermektémájú

szépirodalmi alkotások, de ez az első olyan könyv, amely kimondottan gyermekolvasók számára

készült. Az európai hagyományhoz hasonlóan a magyar irodalomban is a 19. században

kanonizálódik a gyermekirodalom; ekkor körvonalazódnak ismérvei, alakulnak ki műfajai, és

jelennek meg intézményei. A kezdeti fordításirodalmat a század végére felváltja az eredeti

magyar gyermekirodalom. Ezek a törekvések valójában a 20. században teljesednek ki, ekkor

teremtődnek meg a modern gyermekirodalom feltételei, új műfajok és intézményi formák

jelennek meg, gazdag formakultúrával és irodalmi tekintéllyel rendelkező prózaírók és költők

írnak a gyermekolvasóknak. A magyar gyermekirodalom alakulását korszakonként követjük

nyomon, először felvázoljuk az egyes korszakok sajátosságait és a rájuk jellemző tendenciákat,

ezt követően pedig az egyes szerzőkkel és a fontosabb irodalmi alkotásokkal foglalkozunk.

Hosszabban is elidőzünk a fontosabb irodalmi jelenségeknél és eseményeknél, és bővebben

foglalkozunk azokkal az irodalmi alkotásokkal, amelyek korszakonként meghatározóak a magyar

gyermekirodalomban. Fontosnak tartjuk, hogy az egyes fejezetek végén kitérjünk az erdélyi

magyar gyermekirodalom jelenségeire, fontosabb szerzőire és alkotásaira. Ezzel is érzékeltetve

azt,hogy az erdélyi gyermekirodalom az egyetemes magyar irodalomnak, és az általa képviselt

„külön szín” (tematikai, nyelvi és egyéb sajátosság) gazdagítja a magyar irodalmat, és egyáltalán

nem az elkülönülés ismérveként kezelendő.

2. 1. A magyar gyermekirodalom kezdetei

Gyermekirodalmunk kezdeteinek korszakhatárai egyrészt a magyar ősköltészet és

népköltészet pontosan meg nem határozható időtlensége és névtelensége, másrészt Bezerédy

Amália 1840-ben megjelenő Flóri könyve között jelölhető ki. Az írásbeliség előtti időszakban a

gyermekirodalom kezdetei a népköltészet műfajaiban lelhetők fel: a gyermekmondókában, a

gyermekjátékban, a népmesében, a népmondában, a legendában, a népdalban. A középkorban az

írásbeliség megjelenésével, majd pedig a reneszánsz és a reformáció korában az írás és az olvasás

elterjedésével, illetve a könyvkiadással a magyar gyermekirodalom alakulását a fordítások és az

idegen nyelvű alkotások adaptációi befolyásolják. Olyan szövegekről van szó, amelyek a szerzők

szándékától függetlenül váltak gyermekirodalmi alkotásokká, hiszen eredetileg nem annak

készültek. Az olvasáskultúra kezdetei olyan századokba vezetnek vissza bennünket, amikor még

nincs gyermekirodalom, elvétve akad egy-két gyermekeknek való könyv, és nincs igazi

gyermekkor sem. Más a világ gyerekképe, másként értelmezik a gyermekséget, mint ma.

A gyermekvilág sokáig nem tehetett mást, mint hallgatta a felnőtt meséit, történeteit. Az

ábécéskönyvek sajátos világán kívül a régmúltban (közel hét évszázad irodalmában) nehezen

dönthető el, hogy a könyvek közül mi a felnőtté, mi a gyermeké. A magyar művelődéstörténetben

az 1531 és 1711 között megjelent művek hetven százaléka vallásos mű, és „a leggyakrabban

nevelni, oktatni, az embert magasabbra vezérelni óhajtó literatúrától a közéje vegyült ifjúsági

könyv hasonló célzataival alig különböztethető meg” (Szentkuty – Drescher Pál). A kor kedvelt

olvasmányai a mesék, a fabulák, a krónikás énekek, a széphistóriák, a kalendáriumok és a vásári

ponyvák voltak. Első gyermekversünk Bornemisza Péter tollából származik, aki Énekecske

gyermekek rengetésére (1565) címmel Balassi Jánosné Sulyok Anna nevére és tiszteletére írta

meg alkalmi énekét. Újdonságjellege tárgyában és céljában rejlik: a reformáció énekirodalmában

ekkor még ritka és szokatlan jelenség az ilyen magánhasználatra készült alkalmi ének, keretes

szerkezetű „prédikáció gyanánt oktató” költemény.

Emelkedett stílusának, áhítatának kettős forrása van, egyrészt a biblia, másrészt az úrnő

és családja iránti tisztelet és hála. Első olvasásra egy protestáns prédikátor imájának tetszik a vers.

Vallásos indíttatású, nevelő szándékú: végül mintha a bölcsőt ringató anya szájába adná a szót, de

általános emberi erkölcsi értékeket is magában foglal. A vers szerkezete három fő részre

tagolható. Az első rész az első két szakasz, amely a megszólításokat, a szentháromság tagjainak a

felsorolását, valamint az Úr dicséretét tartalmazza. A második rész (3 – 7. versszak) a bibliai

ószövetségi teremtésmítoszt, valamint az újszövetségi megváltásmítoszt mondja el. Az utolsó két

szakasz alkotja a harmadik részt, melyben a költő újra Balassi Máriát, a kisgyermeket szólítja

meg. Az első két versszakban olyan világrend áll előttünk, melynek középpontjában az Úr áll, a

Szentlélekkel és a Fiúval egyetemben. Ebbe a világrendbe képzeli bele a költő a csecsemőt, mert

ennél bölcsebb és hathatósabb védelmet nem ismer a számára; az újszülöttnek szüksége van a

legfőbb jó oltalmára, mivel önmaga még védtelen és kiszolgáltatott. De szüksége lesz arra is,

hogy a későbbiekben a felcseperedő gyermek megismerje ezt a rendet, melynek kifejtését,

magyarázatát a vers középső részében adja meg a költő. A továbbiakban a vers terjedelméhez

képest hosszú példázat következik az ember teremtéséről, bűnbeeséséről és megbüntetéséről. A

prédikátor ezután a kisdedekhez fordul, akiknek nincs okuk a félelemre, hiszen ők is részesülnek

a megváltásban, a keresztség teljes bizonyosság az Úr irgalmasságára. Az utolsó versszakban az

énekszerző az újszülött Balassi Máriához beszél. Altatást kér a Szentlélektől, és összefoglalja,

mire is akarta tanítani versében az embereket, velük együtt az anyát és a csecsemőt. Arra kéri az

Urat, hogy „Világosítsa meg az te elmédet, / Vigasztalja mindenkoron szívedet, / És neveljen

tisztességre tégedet”.

A kezdeti kor kedvelt műfaja a széphistória (regényes história vagy regényes ének), a 16.

századi magyar verses epika műfaja. A históriás éneknek az a változata, amelyik többnyire a

nemzetközi késő antik és humanista motívumkincsekből regényes világi, szerelmi témákat

dolgozott fel. A szórakoztató jelleg és a lelki élet árnyaltabb bemutatására való törekvés jellemzi.

Versformája túlnyomórészt a négy, a a a a rímelésű, lazán kezelt tizenegy vagy tizenkét szótagos

sorokból felépített strófa. A széphistóriák mindenekelőtt a szerelem boldog vagy boldogtalan

voltára keresnek választ, és gyakran erkölcsi intelmekkel végződnek. Neves széphistória-

szerzőnk Gyergyai Albert a késő reneszánszban (a 16. század második felében) tűnik fel a

magyar művelődésben, amikor a diákműfajok már átalakulóban voltak, kereszteződtek az udvari

költészet és a prédikátor-irodalom műfajaival. A reneszánsz stílus elemei átjárják az irodalom

legnépszerűbb ágait is. A szerelmi költészet széles körben terjed az egyházi tilalom ellenére is:

„csaknem minden házak ezekkel zengedeznek” (Pázmány Péter). Gyergyai nevét az irodalmi

emlékezet História egy Árgírus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról című széphistóriája

révén őrizte meg. Ezt az egyetlen fennmaradt művét a 16. század végén szerezte, amely több

kéziratban is ránk maradt. Népmesei fordulatokban gazdag, egyenletes szépségű, természetes

verselésű széphistória, maga a történet antik eredetű, a szerző olasz forrásból vette át. A mű

hármas tagolású, maga a cselekmény is három helyszínen játszódik: a földi világban, a földi és a

mesevilág között és tündérhonban. A deákos (latin) műveltségelemek (pl. a szereplők neve)

mellett szervesen épül bele a szövegbe a magyar néphagyomány, különösen annak népköltészeti

része.

Az énekszerzők kedvelt műfaja még a krónikás ének és a históriás ének. A késő

reneszánsz két neves énekköltője Tinódi Lantos Sebestyén Cronica (1554) és Ilosvai Selymes

Péter Az híres-nevezetes Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história

(1574) című munkájával. A krónikások és a históriás énekmondók inkább az epikai hitelre

figyeltek, illetve atörténelmi hűségre, mindkettő elengedhetetlen műfaji tartozéka még az erkölcsi

tanítás és a hazafiúi buzdítás. A verses nagyepika korabeli műfaji differenciálódását jelzi, hogy

históriás éneknek tekintik az igaz történeteket és széphistóriának a költötteket (fiktíveket). Tinódi

esetében még létezik a lantos előadásmódból adódó személyes viszony, a szerző és közönségének

hagyományos kapcsolata, de Ilosvai műve már megváltozott feltételek között kerül a közönség

elé, és nem hallgatója, hanem olvasója van: vásári ponyvára kerül, meg is nevezi közönségét, „az

jó vitézeknek” ajánlja művét. Iloavai Selymes Péterről nagyon keveset tud az irodalomtörténet. A

16. század második felében élt, szülőfaluja (nemesi?) megkülönböztetésként nevében is szerepel.

Protestáns felekezetű „oskolamester” (1548-banNagyidán, 1564-ben Szatmáron, 1570-ben a

szilágysági Kusalyon, 1575-ben Nagybányán), később énekmondókéntjárja az országot.

Századának szabad értelmiségi rétegéhez tartozik tehát, és nézeteit a reformáció világiasabb

szemlélete határozza meg, egzisztenciáját pedig a lantos rendhez való igazodással alakítja ki.

Több művét is megemlíti az irodalomtörténet: Ptolemaeus király (1570), Mátyás históriája

(1575). Az utókor viszont egyetlen művét ismeri: Az híres-nevezetes Tholdi Miklósnak jeles

cselekedeteiről és bajnokságáról való históriát. 1574-benkeletkezett, és ugyanakkor jelent meg

nyomtatásban is Debrecenben. Irodalomtörténeti tény az is, hogy Ilosvai nevétés művét Arany

János mentette meg a feledéstől, amint egykoron maga Ilosvai is tette azt a Toldiról szóló

történetekkel, mivel: „Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban”. Arany Toldijának köszönhető

tehát, hogy Ilosvai históriás éneke hozzátartozik mai irodalmi tudatunkhoz, tankönyvekben,

irodalomtörténeti munkákban szoktuk emlegetni, de magát a forrást már kevesen ismerik. Ilosvai

feltehetőleg több művet is szerzett, hogy ezek közül csak a Toldiról szóló maradt ránk, azt

feltevésünk szerint több tényező is befolyásolhatta: ezt a művét találta a szerző kiadásra

érdemesnek, a kor olvasó közönsége cask ezt a művet fogadta el. (Népszerűségét bizonyítja, hogy

több kiadást is megért.) Ilosvai művének létrejöttét és jellegét alapvetően meghatározta az

énekmondásban bekövetkezett szemléletbeli fordulat. Szerb Antal ezt az eseményt éppen a mű

keletkezésének idején, 1570 körül véli kikövetkeztethetőnek, amikor a műfajon belül a hitélet

céljait szolgáló témákat világi történetek váltják fel.

A verses nagyepika további differenciálódásához vezetett a választott tárgy jellege is:

históriás éneknek nevezik az igaz történeteket és széphistóriának a költött (fiktív) történeteket. Ez

az elkülönültség a műfaji jelektől függően az egyes énekmondókban más – más magatartást alakít

ki. Az irodalmi tevékenység már nem egyszerűen cél, hanem eszközjellege is van: a

szórakoztatást, a gyönyörködtetést, esetleg a nevelést szolgálja. Az énekszerzésnek ebben a kései

szakaszában megváltoznak a viszonyok a szerző, a mű és a közönség között is. A

könyvnyomtatás megjelenésével megszűnik a lantos előadásmód személyes jellege, a történetek

vásári ponyvára kerülnek, sokszor megrendelésre készülnek, ezáltal előtérbe kerül maga a mű a

szerző személyével szemben, és kialakul egyfajta olvasói igény is. Ez a szerzőtől újfajta

mentalitást igényel: a közvetlen szóbeli előadással kiváltható hatást a műbe kell kódolnia,

számolva az olvasóközönség elvárásaival. Ilosvai ezekkel a hatásos szavakkal indítja históriás

énekét: „Mostan emlékezem az elmúlt időkről, / az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról, / ő nagy

erejéről, jó vitézségéről.”A második szakaszban még inkább pontosítja a mű tárgyát, szűkíti a

fogalomkört, és az erősséget a vitézség mellé helyezi, mint isten „áldomását”. A tárgy ilyenszerű

megnevezésével Ilosvai a korabeli elvárásnak akar megfelelni, ugyanis a kor ponyvairodalmának

közönsége valamely műben elsősorban „a tárgy primitív izgalmasságát” (Szerb Antal) keresi.

Ilosvai a továbbiakban meg is nevezi közönségét: „az jó vitézeknek” ajánlja művét. A

befogadásesztétika ezt a jelenséget a szerzői és a befogadói elváráshorizont egybeeséseként fogja

fel, s ez az egybeesés Ilosvai esetében szándékolt, igazodni akar az olvasói igényekhez. A

hagyományos poétikák alapján Ilosvai művét egyértelműen a ponyvairodalom, később a

szórakoztató irodalom (Trivialliteratur) körébe sorolhatjuk, hiányolva belőle a klasszikus

értelemben vett művészi értéket, az irodalmiságot (Poetizität). Hasonló alapon ítéli meg Arany

János is az énekmondók műveit általában, közös és legfőbb hibájuknak a művész érték hiányát

nevezi meg. Kitűnő történeti érzékkel eltekint a külső formától, a 16. század irodalmának és

nyelvének fejlettségét szem előtt tartva, és ezzel ellentétben kérlelhetetlen szigorral érvényesíti

kompozíciós szempontját, amennyiben „a benső idom teljességét” hiányolja. A belső forma

művészi alkalmazásában a népmesét, a népballadát a históriás énekek fölé helyezi. Ennek ellenére

Arany Ilosvai művében és a históriás énekekben általában felvillantja a műalkotás lehetőségét:

„Tinódi technikájával, Ilosvai nyelvén meg lehetett volna írni a magyar Nibelungot.” Ilosvai

elvitathatatlan erénye, hogy a korabeli idegen minták átvétele mellett az ő műve eredeti és tárgyát

tekintve „nemzeti”, alapja pedig „hazai monda”. Ilosvai engedményeket tesz tehát kiadóinak és

elsősorban olvasóinak, elvárásaikat szem előtt tartava lemond az egyetemesebb művészi értékről

(Viszont nyitott kérdés marad az is, hogy ennek a tudatában alkotott-e?). A korabeli vitézek

ízlését kellett szem előtt tartania, s az így kialakított elváráshorizont valóságos szervező elvévé

vált az egész műnek. Ilosvainak az olvasói elvárások számára olyan meghatározatlan vagy üres

helyeket kellett teremtenie, amelyek majd a befogadásban válhatnak meghatározhatókká, illetve

kitölthetőkké.

A korabeli olvasói elváráshorizontot mindenek előtt az évszázad lantos, énekmondó

költészetének műfaji hagyománya, majd később ponyvai jellege határozta meg. Amint már

korábban is szó volt róla Szerb Antal a 16. századnak ezt az elváráshorizontját „a tárgy primitív

izgalmasságaként” rekonstruálja. Ilosvai ezt az „izgalmasságot” elsősorban a hatásos tények

sorával, Toldi tetteinek szukcesszív felsorolásával véli elérhetőnek. Sokszor mindezt ok-okozati

összefüggések nélkül teszi, ami elkerülhetetlenül a kompozíció széteséséhez vezet. Az események

ilyenfajta felsorolása kielégítette ugyan az olvasók igényét, de ez a mű esztétikai értékeinek a

rovására ment. Ez az igény magyarázza meg továbbá azt is, hogy miért képtelen Ilosvai

egységben látni és láttatni Toldi jellemét. Ez a feladat feltehetően meghaladta a képességeit, és

megelégedett a reprodukálással, a tények hamisítatlan visszaadásával. Arany az epikai hitel

védelmezőjeként nagylelkűen méltányolja ezt a „józanságot”, és a mű legfőbb erényének tekinti.

De mai olvasóként a másik, az Arany-féle Toldi ismeretében elmondhatjuk, hogy a trivialitás, a

következetes tárgyilagosság kirekeszti az irodalmi műből a költői szubjektumot. Arany esetében

éppen a költői szubjektivitás adja hozzá a választott tárgyhoz a művészi értéket. Rousseau-nak az

a nevezetes mondata, hogy „Szeressétek a gyermekkort!” fordulatot jelent a pedagógiában és a

gyermekirodalomban egyaránt.

A 18. század egyik fő pozitívuma, hogy benne közüggyé válik a tudomány és a művészet,

s kultúrájába beletartozik a gyermekkultúra is (gyermeklapok, gyermekkönyvkiadás). A

pedagógiai mozgalmak jóvoltából neki szóló könyvek kezdték körülvenni a felvilágosodás

korának gyermekét. Ezek a könyvek gyorsan bejárják Európát, és szakasztott hasonmásai

egymásnak. A kor kedvelt olvasmányi és sikerkönyvei: Marie Beaumont Kis dedek tudománnyal

terhes tárháza, Szépség és szörnyeteg; Rousseau Emil. A filantropista gyermekirodalom eredeti

gyökerei franciák és angolok, de az irányzat Németországban teljesedik ki, német közvetítéssel

jut el hozzánk is. Szerencsére a kor pedagógiai mozgalmai nemcsak a maguk sajátos

gyermekirodalmát teremtették meg, hanem a világirodalom remekei között ez időben kezdik

észrevenni a gyermeknek valót. A remekművek magyarázatos, átköltött, átigazított, magyarosított

változatai kerülnek a gyermekek kezébe. A „fordítás”szót csak hozzávetőlegesen használhatjuk.

Így érkezett meg hozzánk Robinson Crusoe, Münchausen báró, majd Don Quijote, Cooper

indiánregénye, George James Robin Hoodja, Andersen meséje stb.

Összefoglalás

A 16. és a 17. században a magyar gyermekirodalom alakulását a fordítások és az idegen

nyelvű alkotások adaptációi befolyásolták. A gyermek sokáig a felnőttek meséit, történeteit

hallgatta. A kor kedvelt olvasmányai: a mesék, a fabulák, a krónikás énekek, a széphistóriák, a

kalendáriumok, a vásári ponyvák. A korszak fontosabb szerzői és művei: Bornemisza Péter

Énekecske gyermekek rengetésére, Gyergyai Albert História egy Árgírus nevű királyfiról és egy

tündér szűzleányról, Tinódi lantos Sebestyén Cronica, Ilosvai Selymes Péter Az híres-nevezetes

Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história.

Kérdések és feladatok

1. Mutassák be egy dolgozatban az Árgyélus-téma vándorlását a magyar gyermekirodalomban

(Árgyélus és Tündér Ilona című népmese, Gyergyai széphistóriája, Vörösmarty Csongor és

Tünde, Kolozsvári Grandpierre Emil Árgyélusés Tündér Ilona)!

2. Hasonlítsák össze Toldi alakját Ilosvai és Arany János művei alapján!

3. Értelmezze a népmese-vizsgálat valamely szempontja szerint Csokonai Tempefői című

drámájából Szuszmir meséjét (első felvonás, hatodik jelenés)!

4. Mutassa be Heltai Gáspár Száz fabula című művét!

5. A nevelésnek milyen korabeli elvei érvényesülnek Szent István Intelemiben és Kölcsey Ferenc

Paraneisisében?

6. Elemezze a Mátyás királyról szóló mondák népköltészeti jegyeit!

A fejezet összeállításához felhasznált szakirodalom

1. Arany János: Naiv eposzunk. In: uő: Tanulmányok és kritikák. Kossuth Egyetemi Kiadó,

Debrecen, 1998. 76.

2. Komártomi Gabriella (szerk.): Gyermekirodalom. Helikon Kiadó, Bp. 1999.

3. Bognár Tas: A magyar gyermekvers. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 2001.

2. 2. A klasszikus magyar gyermekirodalom

A magyar gyermekirodalom történetében az 1840-es esztendő jelenti a klasszikus korszak

kezdetét. 1840-ben Pesten jelent meg Bezerédy Amália Flóri könyve „sok szép képpel,

földrajzokkal és muzsika melléklettel”. Benedek Elek véleménye szerint nem az első„eredeti”

gyermekkönyvünk, hanem az első „igazi”. Könnyed, tiszta, népies hangjával azonnal

meghódította a gyermekeket, és szinte száz kiadást ért meg. Bezerédy Amália ismerte fel először,

hogy a gyermekeknek közvetlenül, egyszerűen, a nép hangján kell írni, hogy a gyermekeket a

környező világot megjelenítő játékos versek ragadják meg leginkább. Könyvének első részében

dajkarímeket, bölcsődalokat, az állatokról, a virágokról, a természetről szóló ötletes kis

versikéket, verses játékokat és találós kérdéseket közölt. A második felében versbe szedett

földrajzi, természetrajzi, csillagászati ismereteket találunk. Népies mondókái az iskolai

olvasókönyvekbe is bekerültek, és serkentő, megtermékenyítő hatással voltak a magyar

gyermekirodalomra.

A teljes gyűjtemény körültekintő pedagógiai szemléletről árulkodik, az alcímek magukért

beszélnek: I. Olvasási gyakorlatok; II. Dajkarímek, bölcsődalok; III. Apró versek és mondások;

IV. Az állatokról; V. Az állatokról kisebbeknek; VI. Virágok, növények, fák; VII. Játékok; VIII.

Talányok és találós kérdések; IX. A négy évszak; X. Mulattató olvasmányok; XI. Imák és

erkölcsi mondások. „Ennek a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjúsági

könyveimnek terebélyes fája. Ez tette adósává a gyermekvilágnak mindazt a gyönyörűségét, mit

egyetlen könyv szerzett gyermeki léleknek, tetézve adni nektek gyerekek” (Benedek Elek). A

Flóri könyve körüli évtizedekben sok minden született az eredeti magyar gyermekirodalomban,

de mindez mára pusztán számon tartandó irodalomtörténeti, bibliográfiai adalékká lett. A

könyvek sorsát megpecsételte a feledékeny irodalomtörténet, és csak az értékesebb alkotások

maradtak fenn. A magyar gyermekirodalom a 19. század második felében is szüntelenül a létéért

küszködött, versenyzett a fordításirodalommal (pl. a német nyelvű magyarországi

gyermekirodalommal, de a franciával is). Nem csoda, hogy esztétikai értékű nemzeti

gyermekirodalmunk csak nagyon sokára tudott erőre kapni. Nemzeti kultúránk egészéhez képest

fáziskéséssel indult meg szellemi küzdelmünk az eredeti magyar gyermekirodalom létéért és

jövőéért. A magyar gyermekirodalom sikerét sokminden gátolta és sokminden segítette (pl.

osztrák mintára elterjedtek a karácsonyfák, alattuk olvasnivalóval).

A nemzeti tudat különféle történelmi gyökereinek felkutatása, életben tartása a 19. század

szinte valamennyi költője számára magától értetődő kötelesség volt. Gyermekköltészetünkre is

vonatkoznak az irodalom nagy korszakait minősítő igazságok. A magyar romantika a

reformkorban virágzik ki, a forradalom és a szabadságharc idején éri el csúcsait, léte a

kiegyezésig indokolható, ezt követően egyre anakronisztikusabbá válik. Gyermekköltészetünkben

is a negyvenes évek a legdöntőbbek, mennyiségben és minőségben egyaránt. A meghatározó

szintet ekkor Petőfi Sándor versei jelentik, neki köszönhetjük a magyar gyermekköltészet első

remekművét. Az Arany Lacinak című versről van szó, amelynek néhány műfajteremtő értéké kell

kiemelnünk. Ravasz vers ez, ha megpróbáljuk összefoglalni, arról szól, hogyan öntötte ki a

nagybajuszos ember a kis ürgét. Ha jobban megvizsgáljuk, az ürgeöntő ténykedése vízmerítéssel

együtt is legfeljebb a vers egyharmadát teszi ki. A lényeg ugyanis nem az, hogy mit csinál a

nagybajuszos az ürgével, hanem az, hogyan meséli ezt el Petőfi Arany Lacinak. A vers kulcsa

ennek a mesélésnek a jelenidejűsége, és a verset olvasó ezt éli újra, az elmondó pedig ezt

kénytelen újra eljátszani.

A mesélő a gyereket először ölbe csalja, játszik vele, majd kialakít egy különlegesen

hatékony párbeszédformát. Kérdései ugyanis válaszokat feltételeznek, elvileg az ilyen válaszok

beépíthetők a versbe, ám ettől rögtön megszűnne a mesélés spontaneitása. Így azonban minden

kérdést a hallgató válaszol meg, és a gyerekválasz nem tartozik bele a versszövegbe, de nem is

zavarja azt. A válaszba foglalt információt mindenképpen megkapjuk, amikor a mesélő végül

maga válaszol saját kérdéseire. A mesemondás hatásmechanizmusa elsősorban a késleltetésen

alapszik. A mesélő szándékosan húzza az időt, a kútnál üres a vödör, tele kell merni, és sokáig

kell találgatnunk, mit akar a mezőre kiballagó ember a vödör vízzel. Ez a lassítás nemcsak a

versbeli hallgatónak, hanem a verset hallgatónak is felcsigázza a figyelmét. Maga az ürgeöntés

gyorsan megtörténik. Ettől sokkal érdekesebb a poén: az ürgéről ugyanis nemcsak az derül ki,

gyors egymásutánban, hogy kiöntötték, nyakoncsípték, hazavitték, hanem az is, hogy maga Laci a

pórul járt kis mezei állat. Ebben a pillanatban kötődik össze egyetlen csomóba a vers valamennyi

szála. A mesehős azonos lesz a mesehallgatóval. Sőt, további azonosságok is előkerülhetnek,

amikor a nagybajuszos emberről kezd Petőfi mesélni, egyértelmű, hogy a képzelet a házigazdára,

Aranyra osztja ezt a szerepet. A folytonos ihlet hevében alkotó Petőfi ritkán mutatkozik ilyen

formavirtuóznak, mint ebben a versben. A magyaros vers ütemeit szimultán időmértékes

elemekkel is gyorsítja, ha szükséges. Ütemelőzőkkel, csonkított ütemekkel, együtemes

verssorokkal is játszadozva, hallatlan érzékenységgel követi nyomon a mesemondás és a

formaként használt párbeszéd lélegzetvételeinek ritmusát. Verstörténetileg is jelentős alkotás

tehát az Arany Lacinak.

Petőfi csak egyetlen gyerekverset írt szándékosan, de költészetének alapvetősajátossága,

hogy nagyon sok verse és önálló életre kelthető versrészlete adható a gyermekolvasó kezébe.

Gazdag fantáziával áradó, ugyanakkor realista képei, elapadhatatlan természetes humora,

keresetlenül egyszerű nyelve és ehhez kötődő természetes ritmusa, műveinek világos, lényegre

törő szerkesztése csupa olyan erény, amely a gyermekköltészetben még inkább alapkövetelmény,

mint a tanult felnőttnek szóló poézisban. A magyar költészettel ismerkedő gyermek Petőfi

verseiben találkozik először a család élményével. A Füstbe ment terv, az Anyám tyúkja, az Egy

estém otthon, az István öcsémhez című versek hatásának titka elsősorban a mondanivalójukat

hitelesítő kettős igazságban rejlik. Petőfi reálisan ábrázolja a szülői házat, a világ dolgaiban

tudatlanul is magabiztosan ítélkező apját és a szerény édesanyját, ám a reális képeket a versekben

áradó szeretet végül igazi szentképekké aranyozza. Főleg a tíz éven felülieknek élvezetes és

hasznos Petőfi tájverseinek tanulmányozása. Ezekben ott van a kor teljes (földrajzi,

társadalomrajzi, néprajzi) képe. A jól kiválasztott versrészletek látomásszerű realizmusukkal már

az egészen kis gyermekek számára is élményt nyújtanak. A hosszú verslista legelejére kívánkozik

az Alföld, Kiskunság, A puszta télen, A gólya stb. Ide kapcsolhatók az olyan zsánerképek, mint a

Kutyakaparó vagy a családi képekhez is visszakanyarodó Jó öreg kocsmáros. Népszerű

gyermekolvasmányok a Tintásüveg, az Orbán és a Csokonai. A Petőfi-életmű kiapadhatatlan

forrása azoknak, akik a gyermekek számára keresnek hiteles verseket. Az Anyám tyúkja és A mi

Petőfink legfontosabb gyermekköteteink közé tartoznak. A János vitéz pedig gyermekkorunk

legszebb verses meséje.

Petőfi költőbarátja, Arany János életműve már nehezebben adaptálható a

gyermekirodalom számára, a hatalmas terjedelmű Arany nagyepikából egyedül a Toldi került be a

kánonjába. A János vitéz mívesebb változatú ellenpárjának készült Rózsa és Ibolya a magyar

epikai költészet soronként megbecsülhető különleges remeke, amely éppen mívessége folytán

nem válhatott igazi gyermekolvasmánnyá. Egyetlen gyermektárgyú versét, Juliska elbujdosását a

költő nem tudta befejezni. Pedig a téma kedves és mulatságos: a kis Juliska világgá akar menni.

Készülődését mindenki teljes komolysággal figyeli, előre sejtve a végeredményt. A kislány a

kertek alatt megijed egy kutyától, és hazaszalad. Kedves történet lehetne, de megírásába Arany is

belefáradhatott. A hagyományos patriarchális értékrend, amelyet az okos felnőtt az oktondi

gyereknek közvetít, az ő kifinomult ízlése számára kevésnek bizonyult egy jó vershez. Arany

pedig csak azokat a műveket tudta megírni, amelyek értékében az utolsó pillanatig bízott.

Arany gyermekversei szintén az iskolán keresztül kanonizálódtak. Ilyen mindenek előtt a Családi

kör, amelynek kettős hitelessége van. Hőseit és környezetét saját gyermekkorából veszi, ám a

külvilág, a szabadságharc utáni terror néhány sorral elárult rettenetként van jelen. Arany

anekdotikus meséi a gyermekek számára is élvezetesek (A fülemüle, A bajusz), történelmi balladái

pedig a legkülönbözőbb korosztályoknál találnak fogadtatásokra. A kamaszkort Jókai-

korszakként is emlegetik.

Ez a „címke” a romantikus történelmi regény iránti vonzalmat fejezi ki. Jókai Mór

varázsa éppen azzal magyarázható, hogy romantikájának vonásai egybeesnek a serdülő olvasó

életkori igényeivel. Mindenekelőtt a történelmi érdeklődést, az ideálkeresést elégíti ki, vagyis a

kamasz személyiségének lényegét találja el. Mi biztosítja még Jókai sikerét? A meseszövés

készsége, az anekdotikus előadásmód, az emberfölötti erővel vonzó vagy taszító, hiperbolikus

arányú, élesen ütköztetett hősök. A nyelv dallama népi, zsargon és a ma már nehezen követhető

latin elemekkel tarkítva.Hangneme változatos skálájú: a fölemelő pátosztól a mélységesen emberi

humorig tart. A Melyiket a kilenc közül? című elbeszélése az apai szeretet, a családi

összetartozást, az egyszerű ember erkölcsi fölényét, lelki gazdagságát hangsúlyozza. A

legvitézebb huszár című kisregény a közlegényből huszárezredessé emelkedett Simonyi Józsefről

szól. A tehetséges parasztgyerek pályafutásának, csatákban szerzett hírnevének, szilárd

jellemének, Bécs által történt bebörtönzésének szemléletes ábrázolása ez a mű. A nagyenyedi két

fűzfa Jókai legtökéletesebben megkomponált kisepikai alkotásai közé tartozik. A magja

történelmianekdota, amely egyben helyi mondának is tekinthető, két fűzfa eredetmondájának.

Zetelaky József és Karassiay Áron, a két felsőosztályos diák ültette a két fűzfát, amely 1704-ben

még a két diáknak a győzelem emlékére földbe dugott fűzfadorongja volt. A Rákóczi-

szabadságharc nagyenyedi epizódja arról tanúskodik, hogy a kollégisták helytálltak a történelmi

időben, megverték a várost sarcoltató labancokat. Az anekdotázó Jókai elemében van az

elbeszélés bonyolításakor. A kétszálú cselekmény nemes célt érvényesít: a diákokkal az iskolában

és a csaták színterén is azonosulni tud az olvasó. A két szál egybefonódik: Zetelaky József, az

eminens tanuló a labancok vezérében, Trajtzigfritzigben nemcsak az ellenséget, hanem

szerelmének, Klárikának elrablóját is látja. Bőven árad a humor is ebben a remek kisregényben.

Jókai a diákhumort a mindennapi közegből átemeli a harcok hősi szférájába. Jókai ifjúsági

novellái számos kiadást megértek már. A legtöbb elbeszélés a „zivataros századok” romantikus

látomása. Sok közöttük a mondai, anekdotikus ihletettségű, de az ábrázolás túlzó arányai ellenére

a történelem valóságos borzalmait, a honvédő hazafiság legendás példáit idézik.

A Fulkó lovag a tatárjárás vámszedőjének rémtörténete. A rablólovag vásárba csalogatja

a tatárok elől menekülőket. Fényűző termeiben lakomával és házassági ajánlattal fogadja őket. A

Százszorszépek című elbeszélés is a tatárjárás korába visz. Jókai mintegy párbeszédet folytat az

íróasztalán álló koponyával, amelyről azt állítják, hogy Karadzin kán feje volt valaha. Az utolsó

csatár Kezy Domokos nevű mohácsi hősnek állít emléket. Karamán Ogli húszezer törökkel

akarja Mohács után az egész országot meghódítani. „Sok ilyen történet volt a mi múlt életünkben,

jó, ha egyet lejegyzett abból valaki” – ez az utolsó mondat. Az első pedig: „Sok dicsőt fed a föld,

kinek nevéről hallgat a hír”. Jókai tudatosan vállalta a történelem népszerűsítését, a példákkal

való nevelést. A kuruc korszakról szól a Huszti beteglátogatók. Tallósy uram Huszt várának

labanc kapitánya volt. Mikor megbetegedett, Rédey uram csellel foglalta el a várat: kurucai mint

„beteglátogatók” sorra érkeztek, az őröket pedig elküldték „orvosságért”. Így szállták meg Huszt

várát. Szinte kimeríthetetlen a Jókai-életmű, és ez az ifjúsági irodalom szempontjából is érvényes:

a Csataképek éppúgy része ennek az irodalomnak, mint A kőszívű ember fiai. A századvég felnőtt

irodalmában is válság ideje volt. Írónkat az Arany-epigonok csapata uralta. Műveiket (Pl.

Szabolcska Mihályét) országszerte szavalták az iskolákban. A polgárosodás, a fejlődő

iskolarendszer következtében nagy igény volt a gyermekirodalomra, és a könyvkiadásban

érdekelt alkotók igazodtak ehhez. Igyekeztek védeni pozíciójukat. Ebben a küzdelemben nem

egyszerűen a praktikus versgyártás versenyzett a költészettel. Az volt a tét, hogy a német nyelvű

kommersz gyermekkultúra magyar fordításban tovább rontott művein nevelkednek-e a magyar

gyermekek újabb generációi, vagy sikerül saját gyermekkultúrát teremtenünk. Ezért harcolt

parlamenti képviselőként, szerkesztőként Benedek Elek, aki folyóirataival, mesegyűjteményeivel

és átdolgozásaival, illetve saját gyermekirodalmi alkotásaival hallhatatlan érdemeket szerzett

gyermekkultúránkban. Négy évtizeden át folyamatosan vett részt a legrangosabb gyermeklapok

szerkesztésében, ezzel a gyermekirodalom egyik fő szervező egyéniségévé vált. Előbb Az Én

Újságomat szerkeszti Pósa Lajossal együtt. Ennek a gyermeklapnak fő érdeme, hogy kiszorította

a gyenge fordításirodalmat, tömörítette a tehetségeket a gyermekirodalom orgánuma körül, és

kezdetben hazafias szellemet képviselt. A Jó pajtás című gyermeklapnak előbb társ-, majd

főszerkesztője lett (1910-1921).

Legnagyobb hatású gyermeklapja a Cimbora volt. Kisbaconban szerkesztette ( 1922-

1929). Már az első évben száz munkatárs dolgozott a lapnak, ami példátlan a gyermekirodalom

történetében. A klasszikus és élő alkotóktól egyaránt közöl. A nagy műfaji skálája a

gyermekverstől az ismeretterjesztő írásig. Népszerűvé vált Elek nagyapó üzeni című rovata. A

mesegyűjtő és meseíró, Benedek Elek fő műve a Magyar mese-és mondavilág öt kötete (1849-

1896). Úgy mesél, int a népi mesemondó, írott szövege megőrzi az élőszó varázsát. A Benedek-

mesékre nem a mitologikus homály, hanem a világos erkölcsiség, a szegény emberi szemlelet

jellemző. A Magyar mese-és mondavilágban a gyűjtött meséken kiül saját meséket is találunk. Pl.

a Gyöngyvirág Palkó, vagy a Kolontos Palkó folklór-változatát nem ismerjük. „Nem a csodás

elemekkel túltömött mesék a magyar nép legkedvesebb meséi, hanem azok, amelyekben saját

magára, a maga észjárására ismer”, írja a mitológiai elemekkel zsúfolt mesékről. A demitizálás

egyik gyakori eljárása Benedek meseírásának, egységes mesestílusára jellemző a túlzott

tájnyelviség, a vaskos motívumok elkerülése és a prózaritmus felerősítése (párhuzamos

mondatszerkezetek, ismétlődő sztereotípiák, ritmuskeltő alliterációk). A népi mesemondó

karakter megőrzésével irodalmi nyelven újraformálta a tájnyelvi változatokat.

Ortutay Gyula így jellemzi Benedek Elek érdemét : „S ezzel adott nekünk a nagy

mesemondó egy csodálatos zengésű, ép, tiszta magyar nyelvet, amelynél nagyobb ajándéka a

magyar prózának kevés van ifjúságunk számára.” Benedek Elek a Csodalámpa négy kötetében

föl tudta mutatni a mese nemzetköziségét, a népek közös sorsát: 1260 oldal 27 nép 112 meséjét

tartalmazza. A gyermektörténet Benedek Elek jellemző műfaja. Az Apa mesél 1888 rövid

történeteinek középpontjában a legidősebb fiú, Marci áll. Ezek a Marcika-történetek erkölcsi

tanítást tartalmaznak. Vagy a természeti jelenségeket magyarázzák a gyermekeknek. Benedek

Marcell így idézi fel a műfajt:„Gyermekeinknek mesélgetve találta fel, mintegy véletlenül, az új

műfajt: a gyermekszobából kiinduló, gyermekhallgatók életéről szóló, a valóság határain néha

tréfásain átszökkenő, de anyagában reális mesét.” Nagyapókénál (1869) című kitűnő ifjúsági

regénye is fejezetenként önálló elbeszélés. A regény alapja Marci naplója. Témája a pesti unokák

székelyföldi utazása. Benedek Elek ifjúsági művei közül kiemelkedik a Nagy magyarok élete

(1905-1910) című életrajzsorozat tizenhárom kötete. Anyaggyűjtése rendkívül szigorú. Célja

kettős: gyermeki ideál fölmutatása a történelmi-életrajzi ismerettel. A nemzet javán munkálkodó

államférfiak, tudósok, művészek jellemképet rajzolja meg. A magyar gyermekköltészet győzelme

a német fordításokkal operáló konkurencia felett elsősorban Benedek Elek lapszerkesztő társának,

Pósa Lajosnak (közismertebben Pósa bácsinak) az érdeme. Madarakról és más állatokról szóló

versei babatörténetei között ma is találunk időálló darabokat (Pl. Cicaiskola).

Ezek a versek a kortársirodalom hasonló termékeivel összevetve, nagyon fontosak

lehettek a maguk idejében. Irodalomtörténeti érdemei azonban a lapszerkesztésben

múlhatatlanok. Tekintélyével meg tud szerezni lapjához (Én Újságom) a szükséges anyagi és

erkölcsi támogatásokat, állandó kéziratigényével pedig nála nagyobbak útját egyengette. Műhelyt

teremtett, amelynek vonzásában olyan kivételes művek születtek, mint Gárdonyi Éjjel a Tiszán

című remeke, és olyan kivételes életművek, mint a Móra Ferencé. Ha Móra Ferenc költői munkái

nem is mérhetőek prózaírói jelentőségéhez, néhány nagyszerű vers, verses mese, mégis található

az életművében. A Didergő király, amelynek verses szövege ma is népszerűbb prózai

változatánál, vagy Az aranyszőrű bárány, amely a Móra-életmű jelentősebb darabjaihoz tartozik.

A Panka-versek épp úgy fülbemászóak, mint Az egyszeri szarka, A csókai csóka, A cinege cipője.

Versei közül a legmaradandóbbnak különféle kiegészítésekkel teljes könyvvé dagasztott és így

újra és újra feltámasztott Zengőábécé bizonyult. Látszólag egyszerű iskolai tanköltemény, amely

soronként egy plasztikus képpel és legalább két ismételt hanggal kitűnően alkalmas hangok és

betűk gyakorlására. A vers észrevétlenül rejtegeti magában írójának összetett világképét. A

gyermekkorból hozott harmonikus természeti képek közé belopakodik a világháború, a Trianont

megért felnőtt ember tapasztalata. Még pontosan emlékszik a „jó az Isten” kezdetű közmondásra,

de már nem úgy folytatja, hogy „jót ad”, hanem csak úgy „jót akar”. A borzalmak,

igazságtalanságok éppen az égi mindenhatóság iránt tápláltak belénk olykor ilyen rejtett

formában is kételyeket. A pályakezdő Móra egykor nemcsak a Szegedi Napló szerkesztőségében

telepedik Mikszáth és Gárdonyi hajdani íróasztala mellé, hanem irodalom felfogásában is. A

hazai literatúra már jó néhány sikeres kísérlettel megújult, mikor Móra mindvégig ragaszkodik a

magyar próza hagyományos beszélgető-anekdotázó modorához. Mindez jellemző gyerekeknek írt

műveire is. Az Öreg diófák alatt 1906-ban és a Dióbél királyfi1922-ben megjelent könyve

valósággal keretet ad Móra ifjúsági munkáinak. A két kötetről felületesen azt is mondhatjuk,

hogy voltaképp azonosak. Mindkettő azonos mesék füzére, csak az utóbbi valamivel gazdagabb,

néhány időközben megálmodott történettel egészül ki. A szerző utólag neveket cserél ki, és újabb

népmesei fordulatokat emel a szövegbe. Az alcímben megfogalmazott alaphelyzet azonban

marad: „Egy öreg ember emlékei fiatal gyerekeknek.” Az emlékezés középpontjában 1848 áll,

sokat segíthet kisiskolások történelemszemléletének formálásában, a reformkor, a szabadságharc

az önkényuralom lényegének megértésében.

A Rab ember fiai (1908) teljesen hagyományos, előírásszerű, lineáris

cselekményvezetésű történelmi regény, kicsit meghintve mesés elemekkel. A történt 1. Apafi

Mihály erdélyi fejedelem környezetében játszódik. A regénynek mégsem a történelmi hűség az

erénye, az olvasó figyelmét a két siheder főhős kalandjai ragadjak magukkal. Tamás és Ádám, a

jó Szitáry Kristóf uram két növendék fia, a fejedelem apródjai apjuk igazságtalan

bebörtönzésekor bölcs öreg szolgájukkal szövetkeznek a kiszabadítására. Ennek a szöktetésnek a

története voltaképp a regény szüzséje. Van itt cselekvés, túszejtés, törökfogás és

igazságszolgáltatás. Van Móra Ferencnek egy elmés aforizmája: „A jó könyveket el kellene

tiltani, hogy olvassák őket”. Jól tudjuk, a gyermeki érdeklődés sokszor dacból serken ki. Ha

erőltetünk valamit, csak azért sem foglalkoznak vele. Móra Ferenc legismertebb és legtündéribb

története a Kincskereső kisködmön (1920). Túlerőltettük népszerűségét, hivatkozunk rá úton-

útfélen, így a cím és a történet is banalizálódott. Sokan népmesének hisszük ezt a művet s ez nem

is csoda, hiszen ez a gyönyörűséges gyerekregény tele van folklorisztikus motívumokkal. A

szegény foltozó szűcs olyan ködmönkét ígér fiának, amely kis gazdáját minden bajban megsegíti,

s előbb vagy utóbb még kincshez is juttatja Gergőt, az elbeszélésfüzér kis hősét. A kincskereső

kisködmön ugyan nem talál kincset, de emberi értékeket igen, sőt a lelkiismeret szavát is

tolmácsolja. Az érzékletesen megírt, megszenvedett hitelű könyvecske végső tanulsága: „A

szeretet: az élet”. A kezdeti irigység, csalás magának való, önző szellemét legyőzve jut el Gergő

az áldozat és a barátság erkölcsi magaslatára. Legnagyobb kincsit áldozza fel a megbántott

bicebócáért. A szeretet kiterjed Gergő rokoni, ismerősi körére (szülei, a kis bicebóca, Küsmödi,

Messzi Gyurka), kizárva belőle a zsugori Bordácsot.

Móra gyermekirodalmi életművének egy csúcsteljesítménye a Csilicsali Csalavári

Csalavér. Ez a meseregény a világirodalom „rókaregény” mintáját követi. A Csalavári rókacsalád

nem valami kópés-humoros, kedélyes játékos kalandok sorát ígéri az olvasónak, bár akad ilyen is.

A legjellemzőbb mégis a kíméletlen ragadozó állatmesei torzképe, az ember embernek farkasa, a

dzsungel- erkölcs kritikája. Móra nem verselt rosszabbul, mint a vele azonos jelentőségű költők.

De csak prózájával töltött be megújító szerepet irodalmunkban. Lírája szép, ám konvencionális.

A magyar gyermekköltészet megújulását Móricz Zsigmondnak köszönhetjük, akit a

megélhetési gondok kényszerítettek erre a „keserű kenyérre”. Móricz Zsigmond Zsiga bácsiként

nem csupán meséket, tanulságos történeteket irt a gyerekeknek, hanem verseket is. A Török és a

tehenek, az Erdő-mező világa című gyűjteménye (1906), Ady Új versek című kötetével és Molnár

Ferenc A Pál utcai fiúk című regényével egy időben született. A hatása is felér azokéval. Ha az

említett Török és tehenekhez hozzászámoljuk az Iciri-picirit és a Disznók az esőben című

verseket, nyugodtan állíthatjuk, hogy ugyan olyan korszakhatárhoz értünk, mint amikor az Arany

Lacinak című költemény megszületett. Pontosabban: mint egy hat évtizedes kitérő után Móricz

onnan folytatta, ahol Petőfi annak idején abbahagyta. A pesti segédszerkesztő, még a mesélő

szerepét is ugyan úgy fogja fel, mint a nagyszalontai ház költő vendége. A Török és a tehenek

című vers meséje kiszakítva a szövegkörnyezetből nagyon primitív történet, és első látásra ugyan

ilyen primitív stílusban fogalmazódik meg. Ám ez csak látszat. Az egész vers rímpár-fűzér,

amelyet a vers hallgatója hamar megtanulhat. A versben Móricz előre sejthető végzetdrámává

emeli a tehenekhez tudatlanságában vigyázatlanul közelítő Mehemed történetét. Ráadásul mi, a

beavatottak titokban még egyet is értünk a tudatlanság bűnhődésével. Az Iciri-piciri a

macskagazda ökreit keresi, és z igazi lehetőséget teremtene egy kis kalandozásra, de a lényeg

éppen az, hogy a gazda hiába jár be minden elképzelhető helyet, a csavargó ökrök otthon

lapulnak egy tökben, ahová mohóságukban berágták magukat. Egy másik versében a disznók

egyszerűen hazaszaladnak a váratlan esőtől. A vers lényege nem több mint ennek a nagyon

mulatságos futásnak a szemléletes leírása (Disznók az esőben). A három mű titka – ha óvatosan is

kell fogalmaznunk- úgy összegezhető, hogy a tanulságos versek, történetek írására fogott felnőtt

fellázadt, összekacsintott a gyerekekkel: Hagyjuk a tanmeséket, inkább játsszunk! Elvégre maga a

vers is játék. Ezzel a precedenssel valóban új korszak kezdődött el gyermekköltészetünkben.

Eddig a költő vagy szigorú tanító bácsi volt, aki verselve, mesélve oktatott, jobb esetben jóságos

szülő, aki oktatva verselt vagy mesélt. Ettől kezdve a gyerekeket ki lehet vinni a tanteremből

vagy a patriarchális értékrendet képviselő családi asztaltól a játszótérre, ahol maga a költő fog

előviháncolni gyermekközönségének, mint a garantáltan legtalálékonyabb és legvásottabb nebuló.

Móricz állatmeséivel egy időben született pózai írásai közül kiemelkedik vékonyka

gyermekregénye, A magyar tengeren (később Pipacsok a tengeren). Tizennégy folytatásban,

1908. július 25-től október 24-ig jelent meg szombatonként Az Újság hasábjai. Ebben

szerkesztőségben dolgozik a pályakezdő író, méghozzá a gyermekrovatnál. A történet akár egy

mondatban is elmondható. A parittyási tiszteletes unokája, Gabi úrfi meséli el azt a napot,

amelyet a Tisza által elöntött határban tölt Bucsi bácsival, annak unokájával, Miskával és

legfőképpen titkos szerelmével, Szabados Zsuzsikával. Az alapkonfliktus szerelmes Gabi úrfi és a

parasztlány Zsuzsika fiú-lány párharcából bontakozik ki. Bár Móricz regényének megjelenése óta

nagyot változott a világ, de melyik gyerek ne álmodozna arról ma is, mi lenne, ha ő...?

Szeretnének olyak bátrak és hősiesek lenni, mint az általuk választott példaképek, ezért is lehet

érdekes számukra ez a regény, amelyben izgalmasan keveredik egymással a valóság és a fantázia

világa. Az árvíz leírásának naturalisztikus képei pedig még napjaink vizuális ingerei között is

élményt jelentenek a maguk drámai és nagyon hiteles képeivel. A Légy jó mindhalálig című

Móricz-remekmű már több tucat ifjúsági kiadást is megért. Ez a könyv mégsem egyszerűen

ifjúsági regény. A századforduló Debrecenéről, a kapitalizálódó társadalom pedagógusairól, és

kamasz diákjairól, kollégiumi nevelő tevékenységéről valóban nincs szebb írás. Mégis másról van

itt szó:”... nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg - vallotta Móricz egyik levelében-,

hanem a kommün alatt s után elszenvedett dolgokat...Én akkor rettenetes vihar áldozata voltam.

Valami olyan naiv és gyerekes szenvedésen mentem át, hogy csak a gyermeki szív rejtelemi közt

tudtam megmutatni azt, amit éreztem, s lám az egész világ elfogadta, s gyermek sorsát látták

benne. Az ember örök gyermek, s gyermek marad, ha a feje deres is...” Móricz a gyermeknek, a

serdülőnek a dolgokat nevén nevező gondolkodásán, közvetlenül és őszintén reagálóérzelmein

keresztül valami többet és mélyebbet akart elmondani a „felnőttek” világáról és önmagáról.

Többen kimutatták, hogy különösen Törökék és Doroghyék bemutatása tágítja a környezetrajzot

olyan széles társadalombírálattá, amely már túlmutat az ifjúsági irodalom társadalomábrázolási

lehetőségén, de a hangja és írói módszerei sem ifjúsági regényre vallanak. Csupán a gyerekek

szerepeltetése egyedül természetszerűleg nem meríti az ifjúsági irodalom kritériumait, ilyen

alapon ebbe a körbe vonhatnánk a többi Móricz-mű közül mindazokat, amelyek felismerik és

felhasználják a gyermeki és serdülő psziché sajátosságait, s ahol megnyilvánul gyermek-és

kamaszrajzoló művészete (Forr a bor, Bál, Kamaszok, Árvácska). Az igazán jelentékeny

művekre jellemző, hogy több rétegük van. Ezek egyikét-másikát a serdülő ifjúság is képes átélni,

értelmezni. Csak az a baj, hogy a többi érék homályban marad, és felnőtt fejjel nem vállalkozunk

újra arra a szellemi kalandra, amit az újraolvasás jelent, azaz, hogy az ifjúkori olvasmányélmény

gazdagodjon mindazzal, amit a gyermekész, a még eszmélődő értelem és érzelem

természetszerűleg nem tudott befogadni.

A Légy jó mindhalálig lapjain elsősorban a regény kiskamasz hősében roppant erős

morális érzékenység munkál. Nyilas Misi felháborodik a diákok csínytevésein. Szörnyű

megaláztatásként éli meg, hogy társai távollétében felfalják a pakkot, amelyet édesanyja küldött

neki. Naivitásában azt hiszi, hogy csak a gyermektársadalomban léteznek ilyen

igazságtalanságok. Borzadva kell aztán tapasztalnia, hogy a felnőttek közt is hasonló az erkölcsi

felfogás. Drámai, ahogyan a reskontó-ügybe belekeveredik. Igazi tragédiája azonban az, hogy

virágzik benne a jóság eszménye, amelyet az élet posztulátumának tud a kis gimnazista, de

amelyet nap,mint nap meggyaláznak a külső körülmények. Móricz művét tekintsük amolyan

„nevelődési” regénynek, amilyen Robert Musil (Törless iskolaévei) vagy Ottlik Géza (Iskola a

határon) munkája. Megismerve a kollégium talmi értékrendjét és a cívisváros érdekvilágát,

Nyilas Misi végül is szocializálódik. Igaz, nem kér belőle, inkább meghasonlik önmagával, nem

akar debreceni diák lenni. Sőt: nem akar élni. Nyilas Misi konfliktusai az író és a világ

összecsapásának válsághelyzeteit tükrözik.

A költészetben a kezdődő 20. század teljesen új gyermekszemléletét Kosztolányi Dezső

fogalmazta meg A szegény kisgyermek panaszai (1910) című verseskötetében. Természetesen

ezek a versek elsősorban nem gyerekeknek szólnak. Kosztolányinak ebben sikerül valamilyen

gyökeresen újat mondania a század elő állandó újdonságra éhes publikumának. Amikor a

felmutatni való titkokat mindenki önmagában keresgélte, Kosztolányi felfedezte – mint

közérdeklődésre számon tartó titkot – a saját gyermekkorát. Gyermekkora mindenkinek van, a

költőnek is. Ez többnyire akkor válik érdekessé, ha valamilyen távolság, fal választja el ezt a

gyerekkort a felnőtt világtól. Kosztolányi esetében ez a távolság összefügg Magyarország szédült

tempójú városiasodásával, ami a lüktető életű főváros és a békésen szunyókáló Szabadka között

legalább a duplájára nyújtotta az emlékező költő és a megidézett gyerek közötti negyedszázadot.

A patriarchális középosztályi családban felnövekvő polgárgyerek élete a maga elzártságában,

különféle védettségeivel éles kontrasztot képez a különlegesen művelt pesti költő mai világával.

Ez a távolság ugyanakkor kitűnően alkalmas arra, hogy Kosztolányi emlékezései során

lerombolja az ártatlan-tudatlan gyermeki lélekről a még mindig fennálló, bár teljesen idejétmúlt

hiedelmeket.

A szegény kisgyermeknek csak a környezete ilyen klasszikusan patriarchális. A felidézett

szülői ház díszletei, az odaillő hősök (rokonok, ismerősök) még korábbi szemléletű

gyermekábrázolást sugallnának. Ez a kisgyerek azonban a maga különleges áttételek alapján

működő információs csatornarendszerén keresztül sokkal többet tud a világról, mint azt sejteni

lehetne róla. Az úgynevezett gyermeki dolgok lényegében nem is érdeklik. Az élet köti le a

fantáziáját misztikussá növekedett titkaival. Elsősorban a halál izgatja, amelyet nagyapja

eltávozásakor közelebbről is megpillanthat, ugyanakkor gyermeki mámorral élvezi a közös erővel

kivégzett beak felett a gyilkolás borzongó örömét. Ugyanígy foglalkoztatja az öngyilkosság

képzete. A felnőtteket sem a kötelező gyermeki tisztelet protokollja szerint figyeli. Édesanyja

fiatalkori képére úgy néz, mint egy kíváncsi leendő férfi egy szép fiatal nőre. Ez a szemlélet

egészen új a mi gyermekköltészetünkben. Tulajdonképpen lekicsinyellhetnénk jelentőségét,

hiszen igazi gyermekverssé a kötet alig néhány darabja vált. De a 20. század könyvkiadókkal és

folyóiratokkal telitett irodalmi infrastruktúrájának köszönhetően alig találunk olyan költőt, akitől

Kosztolányihoz hasonlóan ne lehetne összeállítani egy gyerekverskötetet. Szempontunkból főleg

azok az alkotók lényegesek, akik szemléletváltásukkal meg tudták határozni költőtársaik

művészetét is. A szegény kisgyermek panaszai ilyen alapvetően utat mutató kötet, és néhány verse

a legszebb magyar gyermekversek között van: Mostan színes tintákról álmodom, A húgomat a

bánat eljegyezte, A rút varangyot véresen megöltük, Én öngyilkos leszek,Akarsz-e játszani?

Ahogy a magyar regény születésénél fordítások, átdolgozások bábáskodnak, a hazai

ifjúsági irodalom első regénypróbálkozásai is külföldi könyvek ösztönzésére keletkeztek. A 19.

század közepétől a magyar nemzeti identitástudat és a polgárosodás megerősödésével lassan

megtalálja a helyét a hazai művészeti életben a gyermekkultúra. A gyermek olvasmányai között

pedig egyre fontosabb szerepet játszik a regény. A magyar ifjúsági regény csúcsteljesítménye A

Pál utcai fiúk. Szerzője Molnár Ferenc készséggel áll rendelkezésünkre ifjúsági regényének

keletkezéstörténetével. „ A Pál utcai fiúk a legjobban szívemhez nőtt könyvem, 1906-ban írtam

folytatásokban egy ifjúsági lap számára, amelyet volt tanárom, Dr. Rupp Kornél szerkesztett.

Abban az időben természetesen még nem volt rendezett írói beosztásom, s így a körúti

művészkávéház karzatán írtam délutánonként az egyes folytatásokat. Erre a szedő személyesen

ügyelt fel, és szinte kitépkedte kezemből az esedékes kéziratlapokat. Egyébként is szerettem a

karzaton dolgozni a nagy csend miatt, mert a szokásos kávéházi zsibongáson és a szünet nélkül

szóló katonazenekaron kívül semmi sem zavart meg a munkában. Szóval ezen a nyugodt helyen

álmodtam vissza a gyerekkoromat, amikor még a Lónyai utca református gimnáziumába jártam,

és valóban megvolt a grund a Pál utcában.”

Molnár Ferenc műve kalandregény a javából. Két fiúcsapat küzd egymással a grundért,

hogy legyen hol játszaniuk. A Pál utcaiak védik a „hazájukat”, a vörösingesek a Füvészkertből

támadnak. Hogy kinek az oldalán áll a mindenható narrátor-író?! Minden esetre Molnár Ferenc

számára nincsenek ellenszenves, vásott gyerekek. A Pál utcaiak kedves kiskamaszok, de a

füvészkeretiek is derék fiúk. Igaz, a két Pásztor eléggé nagy imposztor:elszedik a kisebbektől a

golyókat. De az író láthatóan mégis szakit a romantika „jó vagy rossz” végtelen sablonjával.

Mindkét csapat eszményképe történelmileg ma is igazolt. A Pál utcaiak Kossuth Lajos serdülő

honvédei, a füvészkertiek Garibaldi növendék katonái. Az ifjúság persze túldimenzionál mindent.

Így lesz a regény „valóságos kis gyermekeposz”, ahogy Beöthy Zsolt definiálta. Molnár Ferenc

tartja magát az eposz etikájához: a szereplők tisztelik egymást, felelőséggel tartoznak egymásnak.

A regényíró ismeri a nagy titkot, a játékot halálosan komolyan kell venni. A regény kitűnő

leírásokat nyújt a metropolissá terebélyesedő Budapestről. A sarkon szól a verkli, árulják a

törökmézet, jár a lóvasút... És új házakat építenek az üres telkekre. De ezek a külső zajok alig

szűrödnek be a fiúk öntörvényű világába, mindössze résnyi bejárás van a felnőttek életébe. Geréb

árulása szükséges ahhoz, hogy megtudjunk valamit ügyvéd apjáról. Nemecseknek halálosan meg

kell fáznia, hogy beléphessünk szabó édesapja szegényes lakásába. Csak egy pillanatra villan

egy-egy felnőtt arcéle, és a fiúkról is csak vázlatokat készít az író. Csele gigerli, Csónakos

nagyokat füttyentget, Csengey az „első pad első”,Wendauernek alig van nagyobb lába, mint

Nemecseknek. Csak három gyerek arcvonásai markánsabbak a regény lapjain: a Pál utcaiak

vezére, Boka János okos, értelmes, jó rányitó. A vörösingesek parancsnoka Áts Feri, az író neki

kölcsönözte utónevét. Rámenős, de lovagias típus. Nemecsek Ernő az örök közlegény, akinek

életében eljön a nagy pillanat, hogy legyőzze Áts Ferit és önmagát. Ez az életébe kerül. A

gyermekhalál általában tabu az ifjúsági irodalomban. Molnár Ferenc nem tiszteli ezt a tabut, és

eleget tesz az események logikájának: az igazi hősnek meg kell halnia, hogy felmagasztosuljon.

Az már a történelem szokásos fintora, hogy Nemecsek önfeláldozása nem volt elegendő a „haza”

megvédésére, az urbanizáció mohósága beépíti az „édes grund”-ot is.

A két világháború közötti magyar költészet egyre sűrűbben érkező új és új generációi

fokozatosan szinkronban kerülnek a kordivatokkal. A gyermekköltészet remekei sok mindenben

meg is haladják elődeik szintjét. De a különféle esztétikai és politikai értékrendek

áttekinthetetlenné váló kavalkádjában dilettánsokat lehet költővé koronázni, és József Atillát lehet

barátságos vállon veregetéssel lefokozni. A diszharmonikus kor kultúrája túl felnőtté vált. A

gyermekkönyvet a mostoha körülmények között fennmaradó kiadók egyre inkább üzleti

vállalkozásának tekinthették Szabó Lőrinc nem a tömeg kollektív, hanem az ember személyiségi

jogainak nevében lázad. Erkölcse is sajátságos. Nem a ránk hagyományozott – Isten által

szentesített- törvényeken alapszik, hanem a valóság törvényeinek racionális felismerésén. A

„bűnös” ember szerinte csak ösztöneinek enged, önzése jogos önvédelem. Az intellektusnak

viszont épp az a kötelessége, hogy ezzel szembenézzen. Kegyetlenség „semmiért egészen”

áldozatot követelni szeretteinktől, de önzésünket leplezni erkölcsösebb, mint kegyes hazugsággal

eltekerni az igazságot. A költészetnek éppen az a dolga, hogy kifordítsa köznapi

gondolkodásunkat, hiszen a megbolygatott felszín alatt közelebb jutunk a mélységekhez. Ez a

racionális-analitikus gondolkodás azonban riasztóan szemben áll mindazzal, amit eddig a

gyermekköltészet normatíváiról megállapítottunk. Ha ehhez még hozzászámítjuk Szabó Lőrinc

bonyolult, szikár, olykor már tudományosan pontos versmondatait, a szóképek, a szóalakzatok, a

„varázslás” teljes hiányát, a prózához mesterségesen közelített versritmust, a legendásan tompított

rímeket, akkor végképp nem tudjuk megmagyarázni, hogyan születhettek meg nem csupán jó,

hanem megunhatatlan gyermekversei.

Szabó Lőrinc gyermekverseiben elsőnek éppen a ritmus dinamizmusa ragad meg

bennünket. Táncvers-mondják erről a műfajról -, de Szabó Lőrincnél a tánc váratlan váltásaival

inkább a tornára hasonlít. Az Esik a hó például a gyermekversek kedvelt formájában, a kétütemű

nyolcas sorokat hetesekkel váltogatva indul: „Szárnya van /de nem madár, / Repülőgép / amin jár,

/ Szél röpíti, / az a gépe, / Így ül a ház tetejére.” Az indító sor ismert találós kérdés. A képváltások

meghökkentők, ugyanakkor ügyelnek a folyamatosságra. A hó a ház tetején található drótok

között „belebúj a telefonba / lisztet rendel a malomban”. Az új képváltást aztán ritmusváltás jelzi

négy- kettős beosztású, hat szótagos sorokkal („fehér már az utca / fehér már a muszka / pepita a

néger / nincs Fekete Péter...”). Ezek után észrevétlenül időmértékesre vált a verselés:” Sehol, / de

sehol / nincs más / fekete, / csak a Bodri / kutyának / az orra / hegye- / és reggel az utca, a

muszka, a néger / a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter...”. Miután a vers a maximális fordulatszámra

pörgött fel, a költő prózaibbra kuszálja a ritmusát: „És ráadásul a rádió / mind azt kiabálja, hogy

esik a hó!” Mintha az Arany Lacinak motorizált változatát hallanánk. Hasonló ritmusjáték a

Hörpentő és a Szél meg a Nap. A látvány pedig úgy hasonlít a Petőfi képzeletéből elkanyargó

képsorokhoz, mint a kényelmes valóság a filmvásznon látható rohanáshoz. Lóci a legismertebb

gyermekhősünk. Ő a magyar Róbert Gida, akinek azonban nem a kedvenc játékairól mesélnek,

hanem róla mesélnek a felnőtt-titkok gyermeki megnyilvánulásaira kíváncsi olvasónak. Apjától

örökölt lázadó alkata predesztinálta erre a szerepre. Nővére, a kis Klára legfeljebb ártatlanul

csodálkozott azon, miért nem tudnak szülei egy pengőt adni neki irkára, amikor egy „rendes

házban” legalább 100 pengőnek kellene lennie. Lóci körömszakadtáig harcol érdekeiért.

Szimbolikusnak tekinthető az, hogy egy bicikli megvásárlására képtelen apjából kisírja a bicikli-

verset, amely aztán meghozza neki m az ajándék biciklit. Lóci csak távoli rokona az áldozat

gyermekhősöknek. Ő is szenved családja anyagi helyzetétől, ám a családfői hatalmat kényszerből

képviselőköltővel állandó szellemi háborúban áll. A családfő megvívja ezeket a háborúkat, a

költő pedig gyermek nézőpontjából mindent újragondolva az ellenfél mellé áll. Ennek a

tudathasadásos helyzetnek leghíresebb versbéli ábrázolása Lóci óriás lesz. De ugyanerről szól a

Lóci lázadása című vers is. A tekintélyelv elviselhetetlen súlya egyébként legpontosabban a

Rádió című versben mérhető meg. A beteg kisfiút azzal vigasztalja az apja, hogy magára vállalja

a családi rádió elrontását. És amikor a játékba bekapcsolódó anya azt javasolja, hogy ezért meg

kellene verni az apát, Lóci boldog eufóriájában megfeledkezik a betegségéről is.

Szabó Lőrinc távol-keleti mítoszokhoz kapcsolódó verseiből is sokat profitálhatnak a

szellemi kalandozásra kapható kisiskolások. Hiszen a költő a saját gyermekeinek is mesélte

ezeket a történeteket. A versek születésének indoklása tanulságos: „ ...Antikrisztiánus méregből,

ifjúkori düh maradványokból, de igazságérzetből is elhatározta, hogy ebből a nyavalyás

keresztény Európában illetve Magyarországon terjeszteni fogom más, nekem tetsző vallásoknak

és népi hiedelmeknek az anyagát: Akadtak jó bölcs és szent emberek nem csak ebben a vén

Európában...” Inkább kamaszoknak szólnak ezek a mesék. Dsuangi Dszi alma például kitűnő

kiindulópont lehet a megismerés objektív és szubjektív voltának. A Van An-Si, amely költője

szerint „egy majdnem ezer éves kínai kommunista próbálkozás” parabolisztikus története, többet

elmond az elmúlt kor alapellentmondásairól, mint bármilyen más hasonló terjedelmű szöveg. A

SzunVu Kung lázadása megidézi Buddha alakját, és rögtön képet kapunk a kereszténység és a

buddhizmus különbségeiről és azonosságairól is. Vannak szabályos gyermekversei Szabó

Lőrincnek (Falusi hangverseny, Csibe, Sokat tud az én kezem,Vadliba), és annak témái szerint

egészben, vagy részben gyermekverssé vált gyönyörű költeményei (Ima a gyermekekért,

Nyitnikék). Gyermekköltészetének legfőbb érdeme az apa-fiú viszony újraértelmezett

szereposztása. Okos felnőtt néz szembe itt is oktondi gyermekekkel, ám a felnőtt annyira okos,

hogy rájön oktató szándékainak kudarcára, és mindebből ő maga okul. „Örülni tanulok a

gyermekeimtől” – mondja, bár nem öröm ez a tanulás.

József Attila örök gyermek marad a költészetben, pontosabban szökevény, aki hiába

akart minduntalan normális felnőtté válni érte jött a saját gyermekkora. Hároméves, amikor

kalandos természetű apja otthagyja családját a legreménytelenebb nyomorban. Tizennégy éves,

amikor anyját is elveszíti. A jóságos mama érzelmes képét a Mama című versben idézi fel. Ez a

világirodalom egyik legszebb anyaverse. Még a nyelvi határokon is átsugárzik ereje. Croce, a

nagy olasz esztéta csupán nyersfordításban olvasta, mégis rajongó sorokat irt róla. A Mama

korhatár nélküli vers, benne mindeni ugyan azt találja gyönyörűnek. Pedig már nem is figyelünk a

titkaira. Arra, hogy a költő „már egy hete” gondol a mamára. Ez a vers hosszú töprengéssel

kikínlódott igazság. A föl-alá járkálva közben megtorpanó fiú idézi fel a hasonló mozgással

robotoló mamát. A második rész derűs anekdota is lehetne. A némi eufémiával őszintének

nevezhető oktondi gyermek, semmit nem értve a helyzetből játéknak fogja fel anyja pokoli

robotját, és sértetten veszi tudomásul, hogy a „dagadt ruha” fontosabb nála. A felidézett mama

azonban néma és provokálhatatlan. Nem büntet, de nem is magyaráz. Az egykori konfliktust

végül nem a szavak, hanem a látomás képi sajátosságai döntik el. Az, hogy gyermekszemmel

alulról látunk mindent. Fönt van a padlás, a szárítókötélre kerülő ruha és mindenekelőtt mama,

akinek alakja ebből a megmagyarázhatatlan perspektívából válik egyre monumentálisabbá. A

Mama eléggé nem értékelhető sajátossága, hogy a gyermek számára nem csupán befogadható,

hanem pontosan értelmezhető, átélhető. Különösen, ha keresünk még néhány más példát a költő

verseiben megjelenő édesanyáról. Gondoljunk például A Dunánál gyönyörű két sorár, amelyben a

költő lába előtt elhömpölygő folyam „ Min édesanyám, ringatott, mesélt/ mosta a város minden

szennyesét”.

József Attila rajzolta meg műveiben a leghátborzongatóbb pontossággal a gyermeklélek

átélhető, de kimondhatatlan titkait. Nem csak a versek vallomásait kell figyelembe vennünk,

hanem olyan hiteles történeteketis, mint a Csoszogi, az öreg suszter. Vagy a Szép Szó egyik

szerkesztői levelében leírt kalandját, a kísérletező kedvében eltört lámpaburával. De ide

sorolhatjuk betegségének gyorsírással lejegyzett dokumentumát is. Ebbe a körbe tartozik az

Iszonyat című vers-triller, amely azt demonstrálja, hogyan kelt gyilkos ösztönöket egy kislányban

a bezártság. Nagyon fontos tisztáznunk: a József Attila gyermekvilágnak csupán egy töredéke

adható át a gyerekeknek. Sokkal pontosabb mérlegeléssel kell vigyázni a korosztályi

szempontokra, mint általában. Többször kell részleteket használni az egész mű helyett. Vannak

kevésbé kiaknázott lehetőségek a gyermekek számára készült József Attila versválogatásokban. A

hitvalló materialista József Attila ugyanis költészetünk egyik legnagyobb istenkeresője volt.

Szerencsénkre Istent is mindig gyermekperspektívából látta. Tizenkilenc évesen írt Isten című

versciklusa kedvelt darabja az iskolai szavalóversenyeknek. A gyermekszemmel nézett Isten

alakja, ugyanis csodálatosan életszerű : „Ő vigyáz a tiszta cipőre, / az utcán is kitér előre. / Nem

tolakszik, és nem verekszik, / ha alszunk csöndesen lefekszik.” Ezek után természetes, hogy a

költő boldogan vállalja érte az általa leggyűlöltebbnek tartott gyermeki feladatot: Ha Ő küldené,

elmenne a boltba is.József Attila költeményeinek egyik jellegzetes sajátossága a belőlük sugárzó

szeretet az emberek, az állatok és a környező természet iránt. Ilyen vers például a Hangya, a Tél,

a Kertész leszek. Tulajdonképpen minden tájleírása - a gyermek szemével nézve is - plasztikusan

rekonstruálódó képekből áll. Ám ezek a képek nagyon sok elvont gondolatot hivatottak hordozni.

József Attila - Szabó Lőrincet követve – távol-keleti mesével is megpróbálkozott (Indiában, hol

éjjel a vadak...)

József Attila tulajdonképpen csak egyetlen verset írt a gyerekeknek, az Altatót. Ez nem

csupán költői remekmű, mesterségbeli fogásait is tanítani lehetne. A praktikus céllal mondott

énekelt Altató a műfajteremtő elődök nyomdokain jár. Egyfelől állandóan visszatérő refrénjének

monotonitásával segíti az álomba ringatást, másrészt a gyermek számára vonzó, színes

fantáziaképekkel megelőzi a kellemes álmokat, enyhítve ezzel az elalvás előtti szorongást. Az

indító kép („Lehunyja kék szemét az ég, / Lehunyja sok szemét a ház”) nagyon plasztikus. Segít

elhitetni, hogyan alszik el minden más, aki, vagy ami fontos kis Balázs számára. Természetesen

minden egyes kép külön példája a költői varázslásnak, ennek tetten érhető eszközét pedig- József

Attila híres kifejezését parafrazálva – akár képes képtelennek is nevezhetjük. Minden szakaszban

van egy vizuálisan elképzelhetetlen absztrakt fogalom. A bogárral és a darázzsal együtt elalszik a

zümmögés, a villamossal a robogás, a kabáttal a szakadás, a játékokkal és az erdővel a kirándulás.

Az utolsó előtti versszakban a költő egy rafinált trükkel a vers ritmikáját is megbolondítja. Amit

eddig tett, az nem volt igazán „szabályszerű ” egy gyermekversben. Nem elég, hogy jambusokban

verselt, de még egy kis színező, öt- háromosztású ütemhangsúllyal sem próbált enyhíteni a

felnőttesen lüktető versritmuson. A hatodik szakaszban azután egy gyermekversből

szabályszerűen kitiltott enjambement-nal majdnem prózát formál versből. Ezzel a változással azt

érzékelteti, hogy ebben az elalvás előtti pillanatban már egy kicsit összekavarodnak a látomások,

közeledünk az álomvilághoz. Balázs eddig példákat hallott arról, hogy minden elalszik, hallott

érveket, hogy ami neki kedves, azt már úgysem találja ébren. Bepillanthatott álomország

perspektíváiba, az üveggolyókent megkapható távolság csábításával. Az utolsó szakasz kizárólag

róla szól. Álmában az lehet, amire vágyik. Már ezt csak a legfontosabb érv tetőzheti be, hogy

anyuka is elalszik. Az érték a gyermekversek terén más, mint az ún. nagyköltészetben. Megfelelő

minták birtokában a formakultúrával rendelkező költő tud jó gyermekverset írni. Ezeknek a

mintáknak a megalkotása a költő igazi feladata. A megfelelő minták kanonizálása pedig a

gyermekkultúra infrastruktúrájában tevékenykedő szerkesztőké, kritikusoké. A József Attila

művészetéből összeállítható minta a legutánozhatatlanabb. Tartalmilag és formailag egyaránt

túlzottan kötődik egy konkrét valósághoz.

Összefoglalás

A klasszikus korszak többszörösen is jelentős a magyar gyermekirodalom történetében:

ekkor jelenik meg az első gyermekkönyv (Bezerédy Amália: Flóri könyve), megszületik az első

igazi gyermekvers (Petőfi Sándor: Arany Lacinak), megjelennek a gyermekirodalmi folyóiratok, a

könyvkiadás, kialakulnak ennek az irodalomnak az intézményi feltételei. A 19. század második

felének jelentősebb szerzőitől olyan alkotásokat vesz át a gyermekirodalom, amelyek ma is

alapművei a tankönyveknek és az antológiáknak. A klasszicizálódás a formai és a tartalmi

gazdagodás mellett műfaji kiteljesedést is jelent, így a fordításirodalmat és az idegen nyelvű

adaptációkat felválthatja az eredeti magyar gyermekirodalom. A reformpedagógiai irányzatok

megjelenésével a századfordulón megváltozik a gyermek és a gyermekkor megítélése. Ezt a

szemléletbeli változást Móricz Zsigmond. Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Molnár Ferenc,

Szabó Lőrinc, József Attila és mások életművében követhetjük nyomon. A hagyományos

tekintélyelvű pedagógiát nyitottabb gyermekszemlélet váltja fel, a merev oktatói-nevelői

szándékot pedig a szórakoztatás és a játékosságra való törekvés ellensúlyozza. A korszak

jelentősebb alkotásaiba beépül a 20. század pedagógiai irányzatainak legfőbb törekvése: a

gyermekközpontúság.

Kérdések és feladatok 1. Értelmezze a mesei motívumok szerepét János vitéz boldogságkeresésében!

2. Mutassa ki a patriarchális szemlélet és a családi idill funkcióit Arany János gyermekirodalmi

alkotásiban!

3. Milyen műfaji jegyek segíthették elő Jókai Mór gyermekirodalmi adaptációját? (Használja fel

A tengerszem tündére Ion Creanga Könyvkiadó, Bukarest, 1979. című kötetet!)

4. Elemezze Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című meseregényének erkölcsi világképét!

5. Milyen műfaji funkciói vannak a meseszerűségnek Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című

regényében?

6. Dolgozza fel tantárgy-pedagógiai szempontból Móricz Zsigmond gyermekverseit, különös

tekintettel a játékra és a játékosságra!

7. Elemezze a felnőtt-gyerek viszonyt Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényében!

8. Foglalja össze a gyermektéma újszerűségeit Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai

című versciklusában!

9. Milyen gyermekkori élményeket dolgoz fel Szabó Lőrinc a Tücsökzene című ciklusában?

10. Milyen sajátos stiláris jegyekre hagyatkozik Karinthy Frigyes Kosztolányi gyermekvers-

paródiáinak megírásakor az Így írtok ti című kötetben?

11. Elemezze a szövegritmus és a zeneritmus viszonyát József Attila megzenésített verseiben!

12. Milyen formai újításokat eredményez a modern időmértékes versritmus József Attila

gyermekverseiben?

13. Milyen tematikai azonosságok mutathatók ki József Attila gyermekverseiben és József Jolán

A város peremén című regényében?

14. Készítse el Molnár Ferenc a Pál utcai fiúk című regénye utolsó jelenetének dramatizált

változatát!

A fejezet összeállításához felhasznált szakirodalom 1. Borbély Sándor (szerk.): Ötven nagyon fontos gyerekkönyv (Műismertetések és műelemzések).

Lord Könyvkiadó, Bp. 1996.

2. Bognár Tas: Elemzések a gyermek- és ifjúsági irodalom köréből. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.

1996.

3. Komáromi Gabriella (szerk.): Gyermekirodalom. Helikon Kiadó, Bp. 1999.

4. Bognár Tas: A magyar gyermekvers. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 2001.

5. Komáromi Gabriella: Elfelejtett irodalom. Móra Könyvkiadó, Bp. 2005.

2. 3. Az erdélyi magyar gyermekirodalom a két világháború között

A két világháború közötti erdélyi magyar gyermekirodalom nem tartozik az

irodalomtörténészek és általában az irodalom kutatóinak kedvelt témái közé. Az egyes írói

életművek (Benedek Elek, Balázs Ferenc) vizsgálata kapcsán elő-előfordulnak a

gyermekirodalommal kapcsolatos fontos megállapítások, ezek hasznosíthatóak a kutatók számára

is. A kevés számú érdeklődő (Székely Erzsébet, Csapody Miklós, Csire Gabriella, Szabó Zsolt)

megegyezik abban, hogy az erdélyi magyar gyermekirodalom létrejöttében egyaránt köze van a

gazdag erdélyi irodalmi hagyománynak, a gyermekkultúra iránt megnyilvánuló huszadik század

eleji általános érdeklődésnek és a kortárs szépirodalmi törekvéseknek (transzszilvanizmusnak,

népiességnek, szimbolizmusnak, szürrealizmusnak, avantgárdnak).

Jegyzetemnek ez a fejezete megkísérli felvázolni azokat a törekvéseket, amelyek nyomán

megszerveződik és létrejön az erdélyi magyar gyermekirodalom az első világháborút követő

időszakban. Ennek az irodalomnak a jellegét a húszas évekhez kötődő irodalomszervező és -

alapító események határozzák meg. Ebben az évtizedben két említésre méltó gyermekirodalmi

kánon is megfogalmazódik. Az egyik Benedek Elek nevéhez kapcsolódik, aki polifon irodalmi

kánont honosít meg Erdélyben; egyszerre mintakövetőt és befogadóközpontút. Mintakövető

abban az értelemben, hogy a tizenkilencedik századi népnemzeti kánont adaptálja a kisebbségi

körülményekhez, és befogadóközpontú, mivel a gyermekolvasó elvárásait kielégítő irodalmat

szorgalmaz, egyensúlyt teremtve a hagyományos és a modern irodalom-felfogás, valamint a

nevelői és a szórakoztatói törekvések között. Ő már kész és részben kipróbált elvekkel,

értékorientált elvárásokkal és irodalomszervezői tapasztalatokkal lát hozzá a gyermekirodalom

meghonosításához Erdélyben. Másrészt az erdélyi magyar szellemi élet egészét átfogó

transzszilvanizmusnak is vannak gyermekirodalommal kapcsolatos preferenciái. Makkai Sándor

szabálykánonja például minőségi gyermek- és ifjúsági irodalmat szorgalmaz az erdélyi

gyermekolvasó számára. Elvárásait az alkotás aspektusai felől fogalmazza meg, és

szabálysorozatot állít fel az irodalmi produkcióban. Többek között az erkölcsi meg az esztétikai

értékek mellett a nevelőit is nélkülözhetetlennek tartja a gyermekirodalomban. Szerinte a

gyermekolvasó még a befogadás irányított szakaszába képzelhető el, ezért következetesen

hangoztatja a gyermekirodalom pedagógiai szerepét, de nem csupán az olvasóvá nevelést illetően

vannak elvárásai, hanem a kisebbségi helyzettudat kialakításában is. Az alakuló erdélyi magyar

gyermekirodalom jellegét a létrejövő fórumok és intézmények is meghatározzák. Mivel a

könyvkiadás csak később (a húszas évek második felében) indul be, elsősorban a folyóiratokhoz

kötődő műfajok (vers és rövidpróza) a népszerűbbek, a regény és a gyermekszínmű később

jelenik meg, bár a Cimbora ezek közlésével is próbálkozik. Az így kialakuló folyóirat-irodalom

egyik előnye, hogy rendszeresen és közvetlenebbül tart kapcsolatot a gyermekolvasóval. Ezt az

interaktív jelleget kamatoztatja nagy sikerrel Benedek Elek szerkesztői munkájában.

Ennek az irodalomnak a gazdag repertoárjában egyaránt találunk gyermekolvasóknak

szánt alkotásokat és utólagos adaptációkat. Olyan szerzők írnak az erdélyi kis olvasóknak, akik

korábban már bizonyítottak a felnőtt irodalomban, és rendelkeznek a megfelelő formakultúrával.

A presztízsértékkel jelentkező írók és költők mellett gyermekszerzőkkel is próbálkoznak az

egyes folyóiratok, Benedek Elek valóságos gyermekirodalmi műhelyt hoz így létre a Cimbora

körül. Az irodalmi tudat és ízlés alakítása szempontjából legalább ilyen fontos a klasszikus és a

kortárs irodalmi alkotások adaptációja. Ez úton kerül be a gyermekirodalmi repertoárba a

történelmi téma és általában a történetiség, így válnak ismertté a gyermekolvasók számára a

transzszilvanizmus toposzai: az erdélyi táj és történelmi hagyomány, a kisebbségi humánum, a

különböző kultúrák együttélésének tudata stb. Különösen értékesek Tamási Áron, Áprily Lajos,

Tompa László, Berde Mária, Benedek Elek, Szentimrey Jenő, Reményik Sándor és mások erdélyi

tárgyú művei.

2. 3. 1. Benedek Elek gyermekirodalmi kánonja

1921-es erdélyi hazatérését megelőzően Benedek Elek évtizedekig tevékenykedik

Budapesten a magyar gyermekirodalom érdekében, és válik sokoldalú mindenesévé:

mesegyűjtőjévé, országgyűlési szószólójává, írójává, szerkesztőjévé, fordítójává és terjesztőjévé.

A tizenkilencedik század végén a magyar irodalomtörténetben először tesz kísérletet egy

gyermekirodalmi kánon megfogalmazására. A szakirodalom mintakövetőként tartja számon ezt a

kánontípust, mivel nem műfaji szabályok és normák megfogalmazására, illetve egy tekintélyelv

minden áron való érvényesítésére törekszik, hanem az irodalmi alkotások olyan

mintagyűjteményét szorgalmazza, amely a magyar nemzeti közösség történelmi, erkölcsi és

irodalmi hagyományaihoz és értékeihez igazodik. Az így létrejövő kánon olyan gyermekirodalmi

szövegek gyűjteménye, amelyeket megillet a tisztelet, benne vannak a mindenkori irodalmi

tudatban, a kultúra és a hagyomány alapműveinek számítanak. Az ilyen irodalmi kánon esetében

már nem csupán maguk a kiválasztott szövegek tekinthetők kanonizáltaknak, hanem az általuk

kiváltott esztétikai hatás is, valamint azok a cselekedetek, amelyekre a szövegek utalnak, és

amelyek a nyelvi jelen túl is közölnek információkat. Ennek a kánonnak részei továbbá az

értékek, a nézőpontok, a vélekedések, a szimbólumok és a motívumok is, mindazok a járulékos

tényezők, amelyek a szövegek mentén jelentkeznek. Zsélyi Ferenc szerint ebben az esetben a

kánonnak valóságos holdudvara jön létre, tehát emiatt a kanonizált szövegeknek egyfajta rituális

funkciójuk is kialakulhat, már nem csupán a szöveg a minta, a kanonizált entitás, hanem vele

együtt a pragmatikus vonatkozások is részei az irodalmi kánonnak.

Benedek Elek korában a magyar szellemi életben a kanonizációnak két fő célelve jut

érvényre: egyesek elsősorban a nemzeti jellem kibontakozását és érvényesülését keresték az

irodalomban (Horváth János, Szabó Dezső), mások pedig az újszerűség, az eredetiség

megnyilvánulásait követték nyomon (Fülep Lajos, Kassák Lajos). Benedek Elek mindkét irányt

hasznosítani szeretné, ezért az értékőrző nemzeti jelleget kiegészíti az újszerűség és az eredetiség

követelményével. Felfogásában a klasszikus nemzeti értékekre és a korszerű szemléletekre

egyformán hagyatkozó gyermekirodalmi tudat döntő szerepet játszhat a felnövekvő nemzedékek

azonosságának és önmagáról formált képének kialakításában. A tizenkilencedik századi nemzeti

kánon korszerűsítése egyben átértékelés is, ennek egyik legfőbb kritériuma az eredetiség, a másik

pedig a befogadóközpontúság. Benedek Elek következetesen hirdeti, hogy a másodlagos

irodalom, az idegen nyelvű szövegek Magyar fordítása rombolja, a selejtes hazai irodalom pedig

konzerválja az irodalmi tudatot, és ez előbb-utóbb a gyermekirodalmi ízlés megmerevedéséhez

vezet, holott ennek az ízlésnek fontos szerepe van a folyamatos kanonizációban.

Értékdifferenciáló jellegénél fogva általa történik meg a lényegesnek és az értékesnek az

elkülönítése a lényegtelentől és az értéktelentől, ugyanakkor döntően befolyásolja az irodalmi

értékek revízióját. A nemzeti irodalmi kánon analógiájára Benedek Elek gyermekirodalmi

kánonja is négy tartópillérre épül: a közösségre, az értékekre, a történetiségre és az

intézményekre.Kanonikus értékrendjében a gyermekirodalom közösségi jellege nemzetorientált.

Emlékezetes képviselőházi beszédében is a nemzeti értékrend elvárásai alapján bírálja saját

korának gyermekirodalmát, az eredeti műveket és a külföldi alkotások magyarországi

adaptációját egyaránt. Mindkettő egyformán kirekesztődik esztétikai értékelvű virtuális

gyermekirodalmi kánonjából: „Nagy részben külföldről importált, rendesen silány fordításban

terjesztett, kisebb részben hazai termékek, amelyek minden kritika nélkül kerülnek a gyermekek

kezébe”.(Idézet Benedek Elek képviselőházi beszédéből). Az előadó nem elégszik meg az

egyszerű helyzetelemzéssel, ill. a tények ismertetésével, hanem kitér a lehetséges

következmények és fejlemények értékelésére is. Következtetéseiben minden irányban leépülőnek

látja a korabeli gyermekirodalom perspektíváit; igénytelenségével és értékhiányával évekre

alááshatja a gyermekolvasó ízlését: „Míg együgyű tartalmakkal megtompítják az ébredező elmét,

idegen szellemükkel csírájában fojtják el a hazafias szellemet, évekre vetítik vissza a magyar

irodalom jó termékei iránt való egészséges érzés kifejlődését”. Ami ezután következik a

képviselőházi felszólalásban, újdonságnak számít a magyar gyermekirodalom addigi

történetében, és újszerűségénél fogva a mai napig időszerű. Felvillantja kortársai számára azokat

a távoli horizontokat, amelyeket a modern magyar gyermekirodalomnak el kell érnie: komplex

értékrendszeren alapuló eredeti irodalomra van szükség, amely figyelembe veszi a befogadó

elvárásait, azaz a gyermekolvasó szociális és lélektani sajátosságait. Az így létrejövő irodalomnak

a produkción kívül figyelnie kell tehát a recepcióra is, csakis így alakulhat ki egészséges

gyermekirodalmi tudat és ízlés, a „felnőtt” irodalom befogadásának előfeltételeként. Benedek

Elek képviselőházi interpellációjában a gyermekirodalom befogadásának állandó aktualitással

bíró alapkérdései fogalmazódnak meg. Egyik ilyen kérdés az érték és az értéktelenség, a minőség

és a selejt viszonya. A kérdésfeltevő Benedek Eleknél ezek az értékviszonyok és értékdilemmák

egyértelműen a pozitív értékoldalon jutnak nyugvópontra, szerinte az irodalomnak feltétlenül és

következetesen az esztétikai értéket és az egyetemes minőséget kell szolgálnia.

Ezzel a letisztult irodalomszervezői, szerzői és szerkesztői felfogással lát hozzá

gyermekirodalmi kánonjának a megvalósításához, legfőbb célja: értő olvasót nevelni a magyar

irodalom befogadására. Kánonjának másik újdonsága a befogadó kérdéskörét érinti, és a

gyermeki, a gyermekség lényegével van összefüggésben. Végső következtetése: a

gyermekirodalom művelésének előfeltétele a gyermekolvasóhoz való közeledés. Ennek a

pedagógiai-irodalmi kommunikációnak mindenkori követelménye a tehetség, spontaneitás az író

és olvasó közötti párbeszédben, semmiképpen a modoros leereszkedés: „A legzseniálisabb író is

kudarcot vall, ha tehetségéhez nem járul mélységes mély kedély s mindenek felett a

gyermekvilágnak erős szeretete. Annak, ki gyermekkönyv írásába fog, kell hogy érezze vagy

érezte legyen valaha a családi élet melegét, kell hogy részese legyen vagy lett légyen valaha a

családi élet örömeinek és aggodalmainak; kell hogy le tudjon szállni a gyermekvilág esze

járásához, kedvteléseihez, s éppen nem felesleges, ha mindezekhez lelkében van még a

gyermekével rokon vonás: egy csepp naivitás”. Benedek Elek elvárja tehát kortársaitól, hogy

irodalmi alkotásaik világképét hozzáigazítsák a gyermekvilág elvárásaihoz, csak így tudnak

hatékonyan közvetíteni erkölcsi és esztétikai értékeket. Továbbra is szorgalmazza a pedagógiai

elvek szépirodalmi közvetítését, viszont mérsékletet tanúsít a gyermekirodalmi alkotások nevelő

értékének megítélésében: a nevelés nem mehet az esztétikum rovására, a jó gyermekirodalmi mű

egyszerre nevel és szórakoztat. Benedek Elek nyitott pedagógiát gyakorol, a gyermeket

lehetséges komplex jellemnek tekinti, aki harmonikus jellemalakítással formálható. A

gyermekjellemről nem csupán empirikus úton szerez gazdag tapasztalatokat, hanem felhasználja

a kortárs gyermeklélektani,gyermekpedagógiai szakismereteket, és az így megszerzett

tudásanyagot elsősorban gyermekirodalmilag hasznosítja. Modern nevelői mentalitásának

lényege röviden így foglalható össze: a gyermeki lény potenciális értékhordozó, a gyermekkorban

felhalmozódó értékek felnőtt korban kamatozódnak majd, a gyermekkultúra és benne a

gyermekirodalom érték, része az össznemzeti kultúrának. Ellen Key svéd pedagógusíró 1900-ban

megjelent a Gyermek évszázada című könyvében a modern társadalom gyermekközpontúságát

fogalmazza meg, Benedek Elek pedig a magyar irodalomban kanonizálja a

gyermekközpontúságot. Erdélybe hazatérve, majd a Cimbora szerkesztését átvéve ezt a

gyermekközpontú irodalom-felfogást adaptálja kisebbségi körülmények között. Ehhez egyáltalán

nem kell átírnia korábbi programját, csupán pragmatikusabbá kell tennie, és néhány aspektusát

nyomatékosítania (helyzettudatát, anyanyelvi jelegét, történelmi vonatkozásait). Ennek a

gyermekirodalmi kánonnak fontos része a történetiség, Benedek Elek a magyar történelmi

hagyomány gyermekirodalmi olvasatát, átértékelő értelmezését valósítja meg, beleértve a folklórt

is.

Az egy évtized alatt közzétett mesegyűjteményekkel (Székely Tündérország, 1885;

Székely mesemondó, 1888; Magyar mese és mondavilág, 1894 – 1896) kanonizálja a magyar

népmesét a (gyermek)irodalomban: „Az volt s lesz a törekvésem, hogy az általam megírt, s még

megírandó mesék irodalmi művek hatását tegyék az olvasóra, anélkül azonban, hogy emiatt

meghamisítsam a nép észjárásának, mesemondó nyelvének karakterét.” Meséiben egyszerre van

jelen a nevelői és a szórakoztató szándék, arányosan alkalmazva Horatius docere et delectare

klasszikus elvét. Hasonlóan jár el történelmi tárgyú munkáiban is: A magyar nép múltja és jelene

1–2, 1898; Hazánk története, 1905; Történeti olvasmányok, 1909; Nagy magyarok élete 1-13,

1905-1914. Történelmi áttekintéseinek fontos kanonizációs eljárása a kiválasztás és az

értelmezés, azaz a mit? és a hogyan? kérdése. Szempontjai az örök érték eszményeit, a kanti

abszolút értékkategóriát szolgálják, miközben nem téveszti szem elöl a közösségi perspektívát

sem, összhangot teremtve a múlt történései és a jelen érdeklődése között. Benedek Eleknek ez a

harmóniaeszményt követő értékkánonja kisebbségi körülmények között pragmatikus irodalmi

törekvéseket szolgál. A húszas évek erdélyi magyar irodalmában szintén a tradíció „reflexívebbé

válásával” kezdődik el, a kanonizáció és elsősorban a múlttá vált értékek kerülnek át a jelen

horizontjába. Olyan múlt rekonstruálódik ezáltal, amely befolyásolni képes egy adott közösség

identitását. A kánonalkotók szerint a történelemre emlékezve, és ennek az emlékezetnek a

sarkalatos alakzatait kiemelve bizonyosodhat meg egy közösség saját önazonossága felől. A

benedeki modellhez hasonló kisebbségi kánonok is azonos paradigmasorba rendezik az

emlékezetet, a történelmet és az értékteremtést. Benedek Elek elképzeléseiből nem hiányoznak a

gyermekirodalom kanonizációs eljárásainak egyéb aspektusai sem: a befogadásbeli

szükségszerűségeken kívül a szociális-intézményes feltételek és az irodalom önreflexivitása,

vagyis a kritika. Ezek együttesen határozzák meg az irodalmi tudat létrejöttét és szerkezetét.

Századvégi hátrányos helyzete miatt a magyar gyermekirodalom saját intézményrendszerének a

kiépítésével van elfoglalva, olyan infrastruktúrára van szüksége, amely biztosíthatja a folyamatos

irodalmi életet.

A fokozatosan megerősödő intézmények képesek akaratlagosan befolyásolni a kánon

alakulását, ezért is fontos a könyvkiadók, valamint az irodalomkritika aktív jelenléte, és

természetesen a gyermekirodalmi folyóiratok megalakulása. Benedek Elek kétszer is tevékenyen

éli át a magyar gyermekirodalom önszerveződő szakaszát: először a századforduló

Magyarországán és másodszor a húszas évek Erdélyében. Az általa szerkesztett, illetve

társszerkesztett gyermekirodalmi lapok (Az Én Újságom, 1889-1944; Jó Pajtás, 1909-1925;

Cimbora, 1922-1929) alkalmazkodtak a huszadik század sajtóelvárásaihoz az időszerűség, az

időszakosság és a nyilvánosság követelményével. Alapelvük, felmutatni a sokféleségben az

állandóságot, lehetővé téve ez által is, hogy a gyermekirodalom minél több olvasóhoz jusson el.

Benedek Elek valósággal össztársadalmi üggyé teszi a gyermekirodalmat: erkölcsi, szakmai,

pénzügyi támogatást kér számára. Ha szükséges, akár kormányszinten is szorgalmazza például a

pályadíjak kiírását, ily módon is legitimizálva a gyermekeknek szánt irodalmat. Az irodalmi ízlés

egyik hasznosítható intézményének tekinti az irodalomkritikát, és fontos ellenőrző szerepet szán

neki. A korabeli piacorientált gyermekirodalom kizárólag külföldi termékekre épít, főleg német

és angol művek fordítására és adaptálására. A kapitalizálódó könyvpiac igényeinek nem felel meg

a „selejtes” magyar gyermek- és ifjúsági könyv, ezért is marad el a gyermekirodalmi kánon az

egyetemes esztétikai értékektől.

Ezeknek a számonkérése és érvényesítése lenne a kritika feladata: „Cím szerint sok

gyermek-és ifjúsági könyvünk van, de érték szerint még mindig kevés. Vannak írók, akik azt

hiszik, hogy a világon nincs valami könnyebb, mint a gyermekeknek való írás, holott ez a

legnehezebb.” (Benedek Elek Ifjúsági irodalom).

2. 3. 2. Gyermekirodalom a Cimborában

Hazatérése után Szentimrei Jenő kéri fel Benedek Eleket arra, hogy legyen az erdélyi

gyermekolvasók irodalmi lapjának, a Cimborának a főszerkesztője, ténylegesen csak 1922

augusztus 27-től, az I. évfolyam 29. számától veszi át a lap rányitását. A kisbaconi szerkesztő

azonnal rátér gyermekirodalmi kánonjának a megvalósítására, szerencsésen kamatoztatva Az Én

Újságomnál és a Jó Pajtásnál szerzett szerkesztői tapasztalatokat. Hamarosan felismeri, hogy az

új politikai körülmények közé került, és a lelki meg tudatbeli megrázkódtatást elszenvedett

erdélyi magyar nemzeti közösségnek olyan gyermekkultúrára van szüksége, amely részben

kompenzálni tudja az elveszített intézményeket (könyvkiadás, anyanyelvi oktatás stb.). Egyik

„nagyapós” üzenetében így hozza ezt kis olvasóközönsége tudomására: „Ennek az újságnak

minden sora egy szent célt szolgál: nemesen, emberségesen gondolkodó, művelt magyarokká

nevelni titeket.” Szerkesztői ars poeticájába is átemeli gyermekirodalmi kánonjának azokat az

elemeit, amelyek a klasszikus nemzeti kánonnak is erősségei: a közösségi tudatot, az

értékközpontúságot és a történetiséget. Ezeket a kisebbségi helyzettudatból fakadó

messianizmussal egészíti ki és erősíti meg.

A mai olvasatban kissé patetikusnak ható benedeki küldetéstudat az erdélyi magyar

irodalom hőskorában, az irodalmi élet újjászervezésének küzdelmeiben lelki és szellemi energiát

kölcsönző erőnek számított. Ennek tudható be, hogy megjelenésének hét éve alatt a Cimbora

helyettesíteni tudta a gyermekirodalom és általában a gyermekkultúra egyéb intézményeit is:

lapjain látott napvilágot például a korszak teljes gyermekirodalmi anyaga, gyermekkönyvek csak

jóval később jelentek meg (helyettük brosúrák vagy műsoros füzetek forogtak közkézen különféle

társadalmi szervezetek kiadásában). Benedek Elek pragmatikus elveket követ a gyermekolvasóval

való kapcsolattartásban is, Elek nagyapó üzeni című rovaton, leveleken keresztül érintkezik az

olvasókkal, a Cimbora-közönségtalálkozókon pedig személyesen szól hozzájuk. Így a lehető

legdifferenciáltabb olvasóképet alakítja ki önmagának, ez pedig kedvezően hat vissza a folyóirat

szerkesztési gyakorlatára és szépirodalmi anyagára. Egyaránt gondol óvodás-, iskolás- és

kamaszkorú olvasóira, igyekszik megfelelni a különféle elvárásoknak. Ezzel magyarázható a

folyóirat széles műfajskálája, sőt az egyes műfajokon belül is változatosságra bukkanhatunk, a

prózán belül például több változatot is megismer az olvasóközönség: szépprózát (mese, monda,

novella, elbeszélés, folytatásos regény, anekdota, vicc, igaz történet), értekező prózát

(tudománynépszerűsítés, levél), publicisztikát (érdekes élménybeszámolók, hírek, tudósítások).

Lírára, prózára és drámára egyaránt gondol. Az egykor általa közölt vagy megirt színpadi

jelenetek és mesejátékok ma is közismertek a gyermekirodalomban.

A Cimbora komplex irodalom-felfogását a szerzők névsorából és az általuk képviselt

irányzatokból is rekonstruálhatjuk. Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc és Benedek Elek nevéhez a

népnemzeti hagyomány, műveikhez a klasszikus irodalmi ízlés társítható. A kortárs erdélyi

szerzők (Áprily Lajos, Berde Mária, Tamási Áron, Szentimrei Jenő, Tompa László, Kós Károly,

Ligeti Ernő, Molter Károly, Reményik Sándor, Sípos Domokos és mások) jelenlétével az alakuló

transzszilván kánon kerül be a gyermekirodalomba, így van benne szinte minden lapszámban az

erdélyi történelem, az erdélyi táj és általában az erdélyi lélek. A gyermekolvasó ízlésvilágának

alakításában fontosak a népi kultúra eredeti alkotásai éskülönféle adaptációi. Ezek mellett a

modernebb irodalmi ízlés is fel-feltűnik a Cimborában: a Nyugat köréhez tartozó Kosztolányi

Dezsővel, Krúdy Gyulával, vagy az erdélyi Balázs Ferenc újszerű mesekísérleteivel és Dsida

Jenőnek a modernség változatait próbálgató korai verseivel. Benedek Elek Öcsike-történeteivel

pedig a huszadik század eleji reformpedagógiai elvek költöznek be a Cimborába. A

világirodalmat többek között J. W. Goethe, Lev Tolsztoj, Anatole France és Romain Rolland

képviseli. Rendszeresen közölt a Cimbora meséket és verseket román íróktól is. Leggyakrabban

Ispirescu meséivel, Alecsandri, Cosbuc, Eminescu és Goga verseivel találkozhattak az olvasók.

Benedek Elek mindig figyel arra, hogy a nevelői és erkölcsi érték mellett az esztétikai is

érvényesüljön az olvasnivalókban. Következetesen érvényesíti még 1898-ban megfogalmazott

értékszempontjait: „Valamint a házat is alulról kezdik építeni, azonképpen a magyar irodalom

olvasóközönségének nevelését is alul, a gyermeknél kell kezdeni.” Tananyag-kiegészítésként

művelődéstörténeti, irodalomtörténeti, történelmi és néprajzi anyagot is beszerkeszt Benedek

Elek az egyes lapszámokba. Különösen sokat jelent ez a szórványvidéken élő kis olvasóknak,

akik magyar nyelvű oktatás híján a Cimborából sajátíthatják el, illetve bővíthetik anyanyelvi

ismereteiket. Tágabban értelmezett gyermekkultúrájában helyet kap a tudománynépszerűsítés is,

Tamás érdeklődik címmel külön sorozatot indít. A tág témakör (kábítószer, mélytengeri élővilág,

tűzhányók, lovagkor stb.) összeállítója és megszövegezője dr. Lengyel Miklós, aki szinte a

kamaszokat érdeklő minden témát igyekszik beemelni rovatába. Pedagógus társszerkesztők

segítségével gyakorlati jellegű rovatot is indít a Cimbora: a kémia népszerűsítésére vállalkozik a

Kísérletezzünk!, a Rajziskola pedig a kis olvasók képzőművészeti készségeinek kialakításán

fáradozik. Benedek Elek olvasóinak kognitív nevelése és ismeretszerzése mellett nem hanyagolja

el a nyelvi kifejezőkészségek kialakítását és a képességek gyakorlását sem. Fogalmazási

versenyeket hirdet megadott témára (Beszámoló a nyári vakációról), mesét, verset, fordítást,

karcolatot közöl a tehetségesebb levelezőktől. Új jelenségnek számit a magyar

gyermekirodalomban, hogy a gyermekszerzők együtt szerepelnek ismert költőkkel és

prózaírókkal. Benedek Elek ezzel a szerkesztői gesztussal bővíti a gyermekirodalom addigi

fogalmát: a gyermek márnemcsak olvasója és témája lehet az irodalomnak, hanem szerzője is. A

Cimbora közli például Dsida Jenő és Ignácz Rózsa első irodalmi alkotásait, rajtuk kívül még sok

más gyermekszerző jelentkezik egyszeri vagy többszöri próbálkozással (Csűrös Emília, Marton

Lili és mások).

Ezzel teljesedik ki igazán Benedek Elek gyermekközpontú irodalom-felfogása,

precedenst teremtve a később megjelenő magyar nyelvű gyermeklapok számára, amelyek

következetesen társszerzőnek tekintik a gyermekolvasót, és külön rovatot indítanak számára. A

Cimbora megszűnésével évtizedekre visszafejlődik a magyar gyermekirodalom Erdélyben, nem

akad megfelelő fóruma és rangos művelője, a kiművelt formakultúrával és irodalmi presztízzsel

rendelkező szerzők keveset törődnek az irodalomnak ezzel a változatával, vagy pedig

kivándorolnak Erdélyből. Nincs folytatása annak a folyóirattípusnak sem, amelyet Benedek Elek

keltett életre a Cimborával, majd csak a világháború után újraszerveződő gyermekirodalom neves

fóruma, a Napsugár lesz hozzá fogható.

A harmincas években megjelenő felekezeti lapok jellegüknél fogva más feladatot látnak

el gyermeknevelésben, differenciált olvasóréteget alakítanak ki maguknak külön-külön szólítva

meg a legkisebb és a nagyobb gyermekeket, illetve serdülőket. Szépirodalmi anyaguk sem mindig

felel meg a húszas években megfogalmazott gyermekirodalmi kánonnak. „Gyermeklap a

főhatalom változása utáni eszmélés első éveiben több is megjelent – így az Angyalkert

(Kolozsvár), a Jó Gyermek (Nagyvárad), a Gyertyafény (Braila), a Kis Pajtás (Szatmár) és mások

– maradandó, máig érezhető hatást azonban csak Benedek Elek és lapja gyakorolt, megalapozva

az anyanyelvi irodalmi nevelést. Más feladatot láttak el a legkisebbeknek és a nagyobb

gyermekeknek szerkesztett felekezeti lapok, melyeknek fontossága ma sem lebecsülhető – köztük

a szatmári Apostol Szívgárdista – melléklapja, az evangélikus Gyermekvilág, a református Az Én

Kicsinyeim (felnőttebbeknek, jobbára az ifjúságnak a nevezetes Ifjú Erdély) -, és sok más

(baptista, zsidó) lap, folyóirat, melyek irodalmat is közöltek”. (Csapody Miklós: Csipike és

testvérei). A Cimbora megszűnésével és főszerkesztőjének halálával megdől az az alapelv,

amelyre a húszas években, az erdélyi magyar gyermekirodalom „hőskorában” hagyatkozni

lehetett: „tudósnak, írónak különösen nagy érdeke, hogy a fiatal nemzedék a lehető legjobb

könyveken nevelődjék.”

3. 3. 3. Benedek Elek Öcsike-történetei

A Cimborában közölt műfajok közül az Öcsike-történetek a gyermektörténetek valószerű

változataihoz sorolhatók: a címszereplő valóságos személy, egyike Benedek Elek tizenkét

unokájának (később professzorként és polihisztorként vált ismertté Benedek István néven),

mozgékony, eleven eszű gyerek, csínytevéseivel, eredeti ötleteivel gyakran szórakoztatta, olykor

meg is hökkentette családját. Folyóiratában Öcsike nadselű gondolatai címmel közölte Benedek

Elek ezt a gyermekkaland-sorozatot, szinte minden héten meglepte vele az olvasókat.

Történeteinek egy része a nyaranta Kisbaconban vakációzó unoka élményeit dolgozza fel rövid

prózában, másik része a budapesti tapasztalatokat levél formában. Mindkét változatban olyan

újításokra bukkanunk, amelyek csak Benedek Eleknél fordulnak elő a korabeli

gyermekirodalomban: ezek az újdonságok egyrészt a szövegek felszíni struktúrájában

keresendők, a műfajisághoz, illetve a marrációs technikához köthetők, másrészt téma- és

tartalombeli nóvumok, vagyis a szövegvilág részei. Különösen érdekesek lehetnek számunkra a

gyermekvilághoz és a gyermekpedagógiához köthető korszerű nézetek, ezek segítik hozzá

Benedek Eleket, hogy történeteivel saját gyermekirodalmi műfajt teremtsen, tovább erősítve

gyermekközpontú irodalmi kánonját. A valószerű eseménysorozatra épülő Öcsike-történetek a

gyerektörténetekhez, illetve az igaztörténetekhez sorolhatók. Ezek általában sematikusan

ismétlődő egyszerű műfaji struktúra alapján szerveződnek, egy alapötletből építkeznek. A

történetsorozat leitmotívuma, a „nadselű gondolat”, nemcsak az alkotásban van jelen

szövegszervező tényezőként, hanem a befogadást is befolyásolja, és nyitott elváráshorizontot

alakít ki az olvasói tudatban.

A műfajteremtéshez szükséges kreativitást és felfedező kedvet próbálja felébreszteni a

szerző az olvasóban is, ehhez mesterfokon használja fel a késleltető narrációs technikát, ugyanis

sohasem árulja el előre a „nadselű gondolatok” lényegét, hanem módszeresen, történetről-

történetre adagol hozzá újabb ismérveket. Ez Benedek Elek olvasóknak szánt olyan „nadselű

gondolata”, mint amilyennel Öcsike tréfálja meg a felnőtteket. A „nadselű” gyermeknyelvi

kifejezés nem teljesen azonos a felnőtt nyelvhasználat „nagyszerű” szavával, van némi

többletjelentése, mely leginkább a „kópéság”, „gyermeki csínytevés” fogalmakkal írható körül. A

szóhoz tapadó többletjelentést maga Benedek Elek így értelmezi a Stánci néni zongorázni tanul

című történet végén: „… szép volt a gondolat, hogy Stánci néni rám testálta a házát, de más

a’nadselű’ gondolat. Ehhez már csak én értek igazán.” További megsejtésekkel bővülhet alakuló

fogalomképzetünk, miután elolvassuk a Kísértetjárás című történetet, itt Öcsike már

egyértelműbb utalást tesz saját ötletének jellegére: „Ma este kísértetjárást rendezünk.

Megijesztjük a lányokat.” Az Öcsike farsangi tréfája című történetből megtudjuk, hogy a

„nadselű gondolatnak” gyerekáldozata is van, a vendéggyerek, aki egyébként „legkülönb tanuló a

második Á-ban”, valósággal viszolyog Öcsike kópéságaitól: „Én nem barátkozom ilyen

kölyökkel, majd hogy még velem is csináljon valami gonosz tréfát.” Ebből a meglehetősen

szubjektív értékítéletből kitetszik, a „nadselű gondolat” gyerektréfa, mely az érintettek kedélyétől

függően egyaránt lehet „gonosz” vagy „nadselű”. A „nadselű gondolat” valósággal önállósodik,

és a történetsorozat végére sajátos műfajként körvonalazódik, egyfajta műfajpoétikája kerekedik.

Szerkezetét elemezve három részre tagolhatjuk: a legelső mozzanat heurisztikus jellegű,

megszületik egy gondolat vagy kipattan egy ötlet Öcsike fejéből. Máskor előre megtervezett,

átgondolt csínytevéssel van dolgunk. Az ötlet születését követi a kivitelezés, az ötletpróba. Ez a

leghosszabb része ennek az alkalmi műfajnak. Végül az utolsó fázis, a végkifejlet következik,

amely a gondolat csattanóján kívül a kiváltott hatást, a környezet reakcióját is tartalmazza. A

változatos narrációs technika ellensúlyozza a rutinszerűen felépített „nadselű gondolat”-sort.

Benedek Elek kétféle elbeszélői perspektívát is kipróbál az Öcsike-történetekben: a harmadik

személyű szerzői és az első személyű narrációt. A szerzői elbeszélésben az általa sokat gyakorolt

mesemondó szerepben jelenik meg: a mesélő nagyapa adja elő az unoka csínytevéseit.

Sikeresen alkalmazza mesefeldolgozásainak kipróbált retorikai fogásait. Gyakran szól ki

például a szövegből képzeletbeli hallgatóságához, hogy ébren tartsa érdeklődését, vagy

előkészítsen egy-egy érdekesebb eseményt, cselekménybeli fordulatot, olvasóit közvetlenül is

érdekeltté teszi a befogadásban: „Kezében fáklya lobogott. (Vagy csak faggyúgyertya volt? Nem

tudom?)”; „–Gyere csak, Fokszikám – szólt gyöngéden a kutyájához (Mellesleg mondva több

esze volt ennek a kutyának, mint a Stánci néni Pufijának)”; „Pedig mondhatom, gyerekek, nagy

kár volt érte, mert gyönyörű szép szakáll volt”. A történetek epikai hitelét, valószerűségét erősítik

a beszélt nyelvi fordulatok és a gyermeknyelvi kifejezések, ennek a retorikai fogásnak a

hitelesség érzékeltetésén túl jól meghatározható stílusbeli többlete is van: változatosabbá,

élvezetesebbé teszi a mesélést, a varietas delectant klasszikus retorikai elvnek a jegyében. A

köznyelvből vett szólások, a mindennapi nyelv fordulatai egyszerre teszik szemléletesebbé,

elevenebbé és közvetlenebbé a szövegeket: „Igenis, szokott Hazug Péter bácsi aludni ebéd után,

mégpedig olyan mélyen, hogy akár ágyút is sütögethettek el a füle mellett”, vagy „No jól van,

ördögadta, a te lelkeden szárad, ha szégyent vallok”. A gyermeknyelvi kölcsönzések elsősorban a

gyermekvilággal való azonosulást jelentő retorikai elemekként kezelendők, amelyek

játékosságukkal, eredetiségükkel frissítik is a szövegeket. Ilyen tipikus gyermeknyelvi

sajátossága selypítés („Adja vissa a salagomat – kiáltotta Hancika, aki tüstént megismerte a maga

holmiját. – Adja vissa! Azs azs enyém!”; „Kélem, kélem, kedves Pepi bácsi – mondta Öcsike

szolgálatkészen”.) és a kicsinyítő képzők halmozása („Szép gyöngén megfogja a kedves kis

legyecske szárnyacskáját. Aztán fülecskéjét a kalapra nyomta, s úgy hallgatta Öcsike a kedvenc

legyecske röpködését és zümmögését”.) A népmeséből kölcsönzött retorikai motívumok a

fikcióhoz közelítik az eseményeket, és a valószerűség felé terelik az olvasói figyelmet: „Akár

hiszitek, akár nem, Fokszi olyan okos volt, hogy parancsot sem várt, tüstént szájába kapta a

vajaskenyeret.”; „No de, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem …”; „Mesélek valami olyat,

amilyen még sosem volt a Cimborában”. ; „Hírük bejárta nemcsak az egész utcát, de még a várost

is, azon is egy sánta arasszal túl”.

Az Öcsike-történetek egy része budapesti élmények rekonstrukciója,

megszövegezésükhöz Benedek Elek másik prózaműfajt, levelet választ, a műfajváltással együtt

jár az elbeszélői perspektíva megváltoztatása is. A levelekben a lineáris cselekményvezetést

felváltja a felidézés (például Öcsike álma). Ehhez a szerzőnek mindent gyermeki perspektívából

kell láttatnia, úgy kell felidéznie az eseményeket, ahogy azokat a gyerek-narrátor megtapasztalta.

Az átélt gyermekélmény és a befogadói élmény hitelességét, illetve hatását nem ronthatja el,

inkább fokozni próbálja a közvetítésre vállalkozó felnőtt. Egyszerre két címzettje is van a

levelekbe foglalt Öcsike-történeteknek, a tulajdonképpeni vagy közvetlen címzett a „nagyapó”, a

közvetett pedig a Cimbora olvasóközönsége. Így van az Öcsike-leveleknek egy konkrét és több

virtuális címzettje, ugyanakkor egy jól azonosítható feladója. Olyan játékhelyzet teremtődik

ezáltal, amelyben a résztvevők derűs szerepjátékot játszhatnak: Öcsike, a levélíró egyben

leveleinek hőse is, a leveleket közreadó Benedek Elek szerző és olvasó is egyszemélyben, a sok-

sok gyermekolvasó pedig megannyi játszótárs ebben a furfangos játékban. A közös játék lényege

a folyamatos dialógus, Benedek Elek az Öcsike-levelekben tudatosítja a felvázolt szerepeket, nem

hagy kétséget, és nem okoz identitászavart a befogadóban, ezért iktat be következetesen különféle

megszólításokat a levélszövegekbe: „Hát én megírom, édes Nagyapóka, az már a maga dolga,

hogy beteszi vagy sem”. ; „Édes nagyapóka lelkem, nem állhatom meg, hogy ne közöljem

magával ezt a pompástörténetet”.

Az Öcsike-történetek tartalmi és világképi újításainak forrását a korabeli

gyermekpedagógiában kereshetjük. A történeteket egyértelműen Benedek Elek gyermekközpontú

szemlélete hatja át, a század eleji új pedagógiai irányzatok hatására az autarktikus, tekintélyelvű

nevelést fokozatosan egy demokratikusabb gyermekközpontú pedagógia váltja fel. A felnőtt-

gyermek viszony megítélésében az Öcsike-történetek meghaladják a hagyományos patriarchális

szemléletet, amelyben a mindentudó, tekintélyt parancsoló felnőtt gyámkodik az oktondi gyermek

fölött. Ez a felülvizsgált pedagógiai alapkérdés így fogalmazódik meg a Pepi bácsi korcsolyázik

című történetben: „Őszintén szólva Öcsike nem szerette Pepi bácsit, mert folyton leckéztette”. A

pedagógiai perspektívaváltás a felnőtt-gyermek viszony radikális átértékeléséhez vezet. A Péter

bácsiról szóló történetekben (Hazug Péter bácsi szakálla, Pepi bácsi korcsolyázik) az okos és

leleményes gyermek leckézteti meg a felnőttet, aki néha éppen olyan esendő tud lenni, mint a

gyermek, így könnyen áldozatává válhat az ártatlan gyermektréfának is, például Öcsike

valamelyik „nadselű gondolatának”: „No, megállj Pepi bácsi – gondolta Öcsi magában -, egyszer

majd felültetlek az én kelekes kolcsolámra, aztán akkor beszélj!” Természetesen ez a

szemléletváltás nem konfliktusmentes: a fenyegetőzésre az érintett szintén fenyegetőzéssel

replikázik: „No, megállj, mindjárt megtanítlak én, ha apád meg nem tanított”. A felnőtt generáció

nehezen viseli el a megleckéztetést, ilyenkor a sokszor bevált tekintéllyel lép fel,ahogy azt Öcsike

édesapja is teszi: „Hogy megvalljam az igazat, a kedves papa tulajdonképpen az egyik karjával

ölelte át Öcsikét, a másikkal alaposan kiporolta a nadrágját”, vagy: „Hiszen az ő nadselű

gondolatai rendszerint azzal végződtek, hogy apuska pálcája…nem, nem fejezem be ezt a

gondolatot”.

A szakirodalom a fekete pedagógia tárgykörébe sorolja a testi fenyítést, a felnőtteknek ez

a fajta nevelési ambíciója elsősorban társadalmi-lélektani eredetű. Nevelésre voltaképpen nem is

a gyermeknek van szüksége, a felnőtt nevelő követeli, hogy nevelhessen, ily módon éli ki

lappangó ösztöneit. Az Öcsike-történetekben bőven találunk olyan felnőtteket, akik előítéletekkel

közelednek a gyermekekhez. Ilyen például Ludmilla és Stánci néni, nekik rendszeres

kirohanásaik vannak a gyerektársadalom ellen: „- Hogy mertétek, akasztófára való kölykei?”

vagy: „- Megölöm a gaz kölykeket! – sivította Ludmilla néni, s eszén kívül rohant a kertbe”.Nem

próbálkoznak sem a közeledéssel, sem a megértéssel, képtelenek leereszkedni a gyermekvilág

szintjére, esetükben fel sem merül az elfogadó magatartás, egyetlen pedagógiai érvük és eszközük

a testi fenyítés, illetve az azzal való fenyegetőzés: „- Szemtelen kölykek! Hiszen megálljatok,

majd adok én nektek!” Olyan lénynek tartják a gyermeket, aki állandó felügyeletre szorul, és akit

kizárólag a nevelés tehet értékes emberré. Annak a klasszikus pedagógiai felfogásnak az

emblematikus figurái ők, amely szerint egyedül a pedagógia képes az ember „megteremtésére”,

és ez a jellemteremtő tevékenység még fokozható is, kiterjeszthető az iskolán kívüli éltre (például

a családra). Rousseau és Pestalozzi nézetei szerint a gyermek ártatlannak születik, de hamar

romlottá válik az emberek között, ezért szorul állandó nevelésre és pedagógiai felügyeletre.

Nevelési tanácsadásuk vezérmotívuma: a társadalom generálta viselkedésbeli hibákat

megfélemlítéssel, elrettentéssel lehet javítani.

Benedek Elek nyitott pedagógiai szemléletének tudható be, hogy az Öcsike-történetekben

nem a távolságtartó, hanem az elfogadó nevelői attitűd érvényesül, a reformpedagógia híveként

olyan alakuló egyéniségnek tekinti a gyermeket, aki képes önálló gondolkodásra és

tevékenységre. Ehhez egyfajta modellnek, pszicho-pedagógiai prototípusnak szánja Öcsikét,

akivel bátran szövetkezhet a tekintélyelvűség ellen. A magyar irodalomban először Petőfi Sándor

Szeget szeggel című versének gyermekalakja érteti meg velünk, hogy a felnőtt is követhet el

hibát, nemcsak a gyerek. Éppen a felnőtt társadalom kanonizálta pedagógiai szabályként, hogy a

viselkedésbeli, illetve a jellembeli hibákat büntetni, javítani kell. Csakhogy a társadalmi

hierarchia alacsonyabb fokon álló gyermek nem büntethet testi fenyítéssel, ez a felnőttek

kiváltsága, ezért gyermekcsínyekhez folyamodik, az Öcsike-féle „nadselű gondolatokhoz”.

Benedek Elek ezt az esélyegyenlőtlenséget szeretné kompenzálni, amikor Pepi bácsi

megleckéztetésében Öcsi mellé áll: „Hiszen a kiporolást megérdemelte, de a célt, mit maga elé

tűzött, mégis elérte Öcsike: Pepi bácsi rögtön csomagolt s többet sohasem jött Öcsike kedves

szüleihez nyaralni. – Köztünk legyen mondva– mondta anyus apusnak -, kár volt oly erősen

kiporolnod az Öcsike nadrágját. Valamennyi közt ez volt a legnadselűbb gondolata!” Ennek a

nyitott pedagógiának az egyik emlékezetes momentuma a történetekben, amikor a felnőtt (apa)

szövetkezik a gyerekkel (Öcsike) egy másik felnőtt (Stánci néni) megleckéztetésére. Öcsike

„nadselű gondolata" menti meg a családot Stánci néni dilettáns zongorajátékától: bezárják a

macskát a zongorába, meghiusítva a néni környezete számára terhes művészi ambícióit. Öcsike

magára vállalja a csínytevést, ám fenntartási vannak a korábban tekintélyelvet érvényesítő és vele

szemben fekete pedagógiát gyakorló apával szemben, némi gyanakvással fogadja a cinkosságot.

Az apa nem meri vállalni a gyermeki csínytevést, felnőtt tekintélyét és rokoni presztízsét féltve.

Viszont nem következetes pedagógiai elveiben meg erkölcsi nézeteiben, és engedményeket tesz a

cél szentesíti az eszközt machiavellista felfogás szellemében. Korábbi tilalmait és előítéleteit félre

téve gyermeke ösztönös igazságérzetére hagyatkozik, ugyanis őt köti a rászabott társadalmi

szerep. Ezt érzékelteti a kettejük között elhangzó egyezkedő párbeszéd: „ – No, hát mégis …

Stánci néni, meg a zongora … Nem tudnád valahogy elriasztani attól a zongorától? Tudod, nekem

nem illik. De ha neked véletlenül … valami nadselű gondolatod támadna … - Nem vernél meg? –

kérdezte gyanakodva Öcsike. – Dehogy vernélek, dehogy vernélek – mondta apuska – Itt a

kezem, nem disznóláb!”

Az Öcsike-történetekből megismerhető nagyapa-unoka viszony megerősíti számunkra azt

a nemzedékről nemzedékre öröklődő megállapítást, miszerint a nagyszülők sokkal

engedékenyebbek a nevelésben az unokáikkal, mint egykoron saját gyerekeikkel. Ebben a

kapcsolatban nem a tekintélyelv a domináns, mint a hagyományos szülő-gyerek viszonyban,

hanem a demokratikusabb pajtási jelleg. Öcsike „nadselű gondolatainak” kivitelezésében gyakran

szövetkezik „nagyapóval”, beavatja terveibe, csínytevéseinek részleteibe. A nagyapa azzal nyeri

el unokája bizalmát, hogy fogékony az ötletekre, megőrzik közös titkukat, vagy a felnőttek háta

mögött huncutul összekacsint kedvenc kis unokájával. „Édes nagyapóka lelkem, képzelje csak,

Stánci néni megirigyelte az én nadselű gondolataimat, sehogy sem akar belenyugodni abba, hogy

neki ne legyen oly, sőt olyanabb nadselű gondolata, mint nekem”;„Mondanom sem kell tán, hogy

Stánci néni örökre lemondott a velem való versengésről. Mert tetszik tudni, nagyapóka lelkem,

gondolat és gondolat között különbség van”. Benedek Eleknél ez a nagyszülői szerep kiegészül a

már említett reformpedagógiai eredetű nyitottsággal. A gyermekre úgy tekint, mint teljes értékű

családtagra, aki majdan önálló és szabad individuumként könnyebben be tud illeszkedni a

társadalomba. Ez a gondolat, úgy tűnik, örök legitimitást kapott a gyermekkultúrában, és a mai

napig sem veszített semmit azidőszerűségéből.

2.3. 4. A mese bűvöletében (Balázs Ferenc meséi)

Balázs Ferenc gyermekkori székelyföldi barangolásai alkalmával ismerkedett meg a

népmesével. Szorgalmasan jegyezgette, gyűjtögette őket, nyolcadikos korában már jutalmat nyert

saját népköltési gyűjteményével. A középiskola elvégzése után is gyűjtött még néhány népmesét

Csehétfalván. Életének „mesekorszakára” esik írói indulása is: irodalmi meséinek először a

Kolozsváron megjelenő Keleti Újság című napilap Mesevilág rovata ad helyet 1921-ben. Az itt

közölt huszonhat mese egytől egyig naiv gyermektörténet embernevelő, erkölcsnemesítő

szándékkal. A szintén gyermekeknek szánt újabb mesegyűjteménye 1922 novemberében jelent

meg Mesefolyam címmel a Cimbora Könyvtár harmadik köteteként. Ez a könyv sikerültebb és

kevésbé sikerültebb parabolák sorozata a szeretetről, valószerű és fiktív történetekből áll össze

bennük a mesei szüzsé. Balázs Ferenc felnőtteknek szánt meséi szintén a húszas évek elején

íródtak: huszonöt meséből álló ciklust ír ifjúkori szerelmének, Kúti Ilusnak. A mesék csak 1973-

ban jelentek meg a Kriterion Könyvkiadónál Marosi Ildikó szerkesztésében. Ezeket a szerelemről

szóló szecessziós meséket még két allegorikus mese követi az 1923-ban kiadott Tizenegyek

antológiában.

Balázs Ferenc meséinek több címzettje is van, műfajváltozatainak jellegét az az olvasói

réteg határozza meg, amelynek a mesék íródtak. A gyermekolvasóknak szánt mesék kétpólusú

világképre épülnek: a jó és a rossz, a helyes és a helytelen, az igaz és a hamis kategorikus

szembeállítására. A meseíró egyértelműen a pozitív értékpólus mellé áll, a kor

pedagógiaielvárásainak eleget téve. A felnőtteknek szánt mesék összetettebb felépítésűek,

művészileg igényesebbek, sokkal mélyebben rejtőzik bennük az üzenet, mint a gyermekeknek

szánt mesében, s „a megtalálása esztétikai élvezetté válik, mert a mese indítéka: művészet,

játékos formatökély, amely élvezetté, ’rejtvényfejtéssé’ fokozza az egyszerűséget”.(Mikó Imre–

Kicsi Antal–Horváth Sz. István: Balázs Ferenc). Balázs Ferenc értelmezésében a meseírás és –

olvasás kontempláció, vagyis bölcs elmélkedés olyan emberi értékekről, mint az erkölcs és a

szerelem. Mesei szimbólumaival és allegóriáival olyan koncentrált gondolatokat,

megállapításokat közvetít, amelyek az értekező prózában leegyszerűsítve, lakonikusan hatnának,

rejtve hagyva bennük a mélyebb összefüggéseket az érzelmi és a gondolati nüánszokat. A szerző

elismeri, hogy a létező irodalmi műfajok közül nem csupán a mese képes erre a csodára, viszont

ez a műfaj őrizte meg a mítoszteremtés képességét és az ehhez szükséges erőt: „Valakiből úgy

szakadnak ki a szavak, hogy azok zenélnek és színesek és áradnak: ez a vers. Más körülöleli a

dolgokat, megfesti képzelete színeivel, átdobja a látott dolgok határain s játszik: ez a mese”.(

Balázs Ferenc: Székely mitológia). Balázs Ferenc első meséje a Keleti Újság 1921. jún. 5-i

számában jelent meg (A jószívűkis leánykáról), ezt további huszonöt mese követi (Jólánka és

Rosszlánka, A jóság forrása,Kapzsika, Jó gyermekek háza, Útitárs, Hirtelenke, Morcoska,

Hiúcska, Játék stb.). Ezeket a Pósa Lajos-i hagyományokon iskolázott nevelő és erkölcsnemesítő

szándék íratja meg vele, mindegyik mese egy-egy szóval megjelölhető erkölcsi kategóriára épül:

szeretet, tisztelet, szolidaritás, állhatatosság, becsület stb.

A meseszerű példázatoknak közvetlen nevelő, okító céljuk van, velük a szerző annak a

gyermekideálnak a kimunkálásán fáradozik, amelyből később erkölcsös felnőtt válhat. Mivel

Balázs Ferenc erkölcsi kategóriákat tárgyiasít, a mese sokszor egyszerű eszközzé degradálódik.

Sajátos viszony alakul ki a népmesével: hol stilizált mesei cselekményt, hol mesei toposzokat

(hősöket, motívumokat, eszközöket)azonosíthatunk, máskor pedig a népmese már egyszer

megfejtett üzenetének sematikus visszamesésítésével találkozunk. A szerző nem áll meg a

meseírásnak ezen a kezdetlegesnek mondható szintjén, a kolozsvári napilapban megjelent

mesesorozatát egyfajta meseírói ujjgyakorlatnak tekinthetjük az 1922-ben írt Mesefolyamhoz. A

korabeli irodalmi élet is kedvez a meseírásnak és a mesének, ezekkel a mesékkel azonos

időpontban jelenik meg a Cimbora, és tér vissza Erdélybe Benedek Elek, a gyermekirodalom

szervezője. Balázs Ferenc az első évfolyam 9. számától rendszeresen szerepel a Cimbora

hasábjain, készülő mesekönyvének, a Mesefolyamnak a mintadarabjai a 34 – 35. számban

jelennek meg. A teljes mesesorozatot 1922. aug. 15 – 31. között írja meg, és még ebben az évben

meg is jelenteti. A könyv valóságos meserendszer, alaposan kigondolt kompozíció, és az

Ezeregyéjszakára emlékeztet az egymást követő mesék architektúrája. Ennek a zárt szerkezetű

mesefüzérnek a kettős mottója (az elején és a végén) valósággal kitágítja az irodalmi mese

dimenzióit: a konkrét térből (folyópart) kozmikus térbe (égbolt) költözik a befogadói tudat. Ezzel

a horizonttágítással a mindenkori mese egyetemességét sugallja a szerző: „A mesék megindulnak

s folynak, mint a folyam vize. Elhaladnak a parti virágok mellett, és tükrözik az eget”. A

mesefolyamot lezáró gondolat megerősít bennünket a mese műfajához köthető

egyetemességtudatunkban: „Feri bácsi még egyszer visszanézett a mesefolyamra … A parti

virágok megfürdették benne fejecskéjüket; az ég kéken világított benne … A mesefolyam aztán

beleömlött a tengerbe”. Balázs Ferenc így érzékelteti, hogy meséi tartalmi és formai jegyei,

metaforái és szimbólumai révén kapcsolódnak az egyetemes meseirodalomhoz, ugyanabból a

valóságból és fikcióból építkeznek, mint a klasszikus mesék. Ezért szólítják meg egyszerre a

gyermek és a felnőtt olvasót: „Balázs Ferenc pompás Mesefolyam című kötetében igen sikerülten

egyezteti össze a gyermek mesekedvét kielégíteni akaró közvetlenséget és egyszerűséget a

művészibb megformálással és a jelentések, szimbólumok leleményes bevitelével. Az ő kötete

igazán már nemcsak az ifjúság számára jelent élvezetet, hanem a nagyközönség részére is, sőt

annak még fokozottabbat”.( Walter Gyula: A „Cimbora” könyvei).

A könyv borítóján mesélő nagyapót körülvevő gyerekeket láthatunk. A mesélésnek ebből

az ősi helyzetéből eredeztethető a mesefüzér kerettörténete, és ebből erednek az egyes meséket

összefűző mesemozzanatok. Feri bácsi mesét mond a gyerekeknek, akik kíváncsian hallgatják őt,

sőt minden mese után újra kérlelik: „Még, bácsi, még!” Balázs Ferenc ezzel a gondosan

kimunkált szituációval azt szeretné példázni, hogy a mese eredendően szóbeli műfaj, a hozzá

társítható mesélésnek pedig hagyományokon alapuló rítusa van. Ennek érzékeltetésére használja a

mesemondó begyakorolt gesztusait, kipróbált mesefordulatait. A mesemondó állandó

kapcsolatban áll hallgatóival, a gyerekekkel, akiket ölbe vesz, vagy térdére ültet, tudatosan

rekonstruálja ezt a legősibb mesemondói- mesehallgatói rítust.

A mesefolyam másik klasszikusnak tekinthető formai motívuma a mesekeret, ez

elsősorban magáról a mesefolyamról, a mese műfajáról és fogadtatásáról szól. Az itt található

mitikus vonások, „mesei titkok” tovább hitelesítik a befogadói tudat számára a meséről

kibontakozó képet. A „mohos fa” motívuma úgy nyeri el Mesefolyam-beli legitimitását, hogy

tövéből ered a mese forrása, amelyből az általánosan ismert átváltozásokat (forrás – patak –

folyó) követően folyam lesz. A földrajztudományból ismert párhuzamot hasonlatok sorozata, a

narrációs technika tölti meg mitikus tartalommal: „Aztán megnő, mint hajnalra az álom.

Szétterül, mint könny a szempillán. Hatalmas hullámokat ringat, mint sok kicsi bölcsőt, amelyben

valaki szendereg. Abban a sok kicsi bölcsőben szendereg a mese”. Balázs Ferenc mesefolyama

egyszerre sugallja az időtlenséget, villantja fel nekünk az örökkévalóságot, és sejteti meg velünk

a végtelen mesekincset. Ebből a békésen szendergő, csendesen hömpölygő mesekincsből ébreszt

fel, választ ki egy-egy mesét a mesemondó. A felébresztés gesztusával, a személyre szóló mese

kiválasztásával a hallgató belekerül a mesék mitikus világába, magával ragadja a mesefolyam, és

személyesen éli át a történéseket. A keretes szerkezet az ezeregyéjszakai hagyományokhoz is

kötődik: a mesélő mentalitása azonos a Seherezádéjéval, és a keretmese végkifejletében is

további azonosságokat sejthetünk. A mesében rejlő mitikus erő meg tudja változtatni életünket,

sorsunk közömbös folyását. Balázs Ferenc hisz a mese valóság- és jellemformáló erejében, ezért

is dolgozza ki aprólékosan meseszerű történeteinek erkölcsi- érzelmi aspektusait. A húsz meséből

álló mesefolyamban valószerű és fiktív történetek váltják egymást a szeretetről. A bennük

körvonalazódó pedagógiai modell a gyerek-gyerek és a gyerek-felnőtt viszony különböző

vonatkozásait villantja fel. A szerző engedelmes, hálás, szülő-, testvér-, emberszerető

gyermekideált és gondoskodó, áldozatkész, gyermekszerető felnőttideált mintáz meg kortársai

számára.

Minden meséje ennek megfelelő tanulsággal végződik, magát a mesenapot is tanulsággal

zárja: „- Menjetek játszani – mondotta csendesen – Ma igen sokat tanultatok, megérdemlitek”. A

felnőtteknek szánt mesében (Mesék, Kriterion Könyvkiadó, Buk. 1973.; A márciusi akarat

meséje, Mese a lelkekről és a szavakról. Tizenegyek antológiája, Kolozsvár 1923. 21 – 26.) a

művészi üzenet feltárása esztétikai, erkölcsi, világnézeti stb. szempontok együttes alkalmazásával

lehetséges. A különféle értékek szimultán jelenléte ezekben a meseszövegekben meghatározza

befogadói mentalitásunkat is, meditációt feltételez a felmerülő kérdések fölött, illetve előzetes

ismereteink mozgósítását vagy átértékelését.Megértésükhöz a klasszikus meséktől egyben-

másban eltérő befogadói rítust kell kialakítanunk. Ezekben a mesékben egyszerre van jelen a

hagyomány és a modernség, egyszerre kell számba vennünk a népiest és az avantgárdot.

Mesekultuszának hagyományrétege a székely mitológiából eredeztethető, valamint a faj s a

kultúra Szabó Dezső által feltárt összefüggéseiből. Balázs Ferenc olvasatában a népmese a

mitikus világkép és világlátás egyik konkretizációja: metaforákra, szimbólumokra és egyéb mesei

toposzokra épülő nyelvi megformálása a kollektív népi tapasztalatoknak és az anyagi világról

szóló elmélkedéseknek. Ennek a mítoszképzésnek egyszerre eszköze és tárgya is a nyelv, a benne

rejlő mitikus erő táplálja Balázs Ferenc szerint a székely népmesét, „amelyben bővérű, ágaskodó,

dús képzelőerő nyilatozik meg”. Faji elfogultsága ellenére a meseértelmező tudatában van annak,

hogy azoknak a természeti népeknek „kiváltsága” a mítosz és a mese, akik megőrizték primitív,

animisztikus világlátásukat, az a nép, amely elveszíti naivitását, vele együtt veszíti el mesealkotó

képességét is.

A huszadik század elején a hagyományosból a polgári létformába történő áttérés alapos

értékváltással jár, átértékelődnek vagy teljesen kicserélődnek a hagyományos mítoszok. Módosul

Balázs Ferenc meseműfaja is, a hagyományos meseformába avantgárd elemeket, motívumokat

épít. Anatole France, Oscar Wilde és Balázs Béla nyomán megteremti az erdélyi magyar

irodalom számára is a szecessziós mesét. Ebből a típusból a megszokott cselekményességet, a

mesei fabulát kiszorítja az elmélkedés, a hús-vér mesehőst az elvont szimbólum és allegória. A

klasszikus mesetoposzok helyét újabbak veszik át, és ezek már az intuícióra, a megsejtésre

hagyatkoznak, ez egyfajta felfokozott miszticizmust eredményez. A vázolt tartalmi és formai

változások jelentősen módosítják a mese műfaji határait és jellegét. A jelzett változás abban is

lemérhető, hogy a modern mese elveszti hitét a metamorfózisokban és általában a csodás

elemekben. Részben innen eredeztethető Balázs Ferenc székely népmese iránti nosztalgiája: „A

hegyvidék a képzelő erejét színesítette, gazdagította – az ősfoglalkozások a földdel való

együttérzését mélyítették el [ti. a székely népnek – V. B. B.]. Ezért nő ki a székely mese minden

alakja a földből; ezért szóló testvére az embernek a székelyek földjén minden ágon

ülő madár, halványarcú virág, vagy megriasztott patak”.(Balázs Ferenc: Erdélyi Magyar

irodalom).

Balázs Ferenc szecessziós meséi egyszerre megerősítik, és meg is haladják Benedek Elek

mesekánonját. A műfaj történetiségéből és jellegéből erednek azok az általános jegyek, amelyek

jellemzőek a székely mesekincsre. Mégis a sajátosságok számítanak igazán kánonerősítő

tényezőknek, hiszen ezek is az egyetemest szolgálják: „Az erdélyi ember nem szakította ki magát

a természet öleléséből, s érzi a dolgok – állatok, fák, emberek – misztikus együvétartozását”.

Szerzőnk a székely mesének ebből a mitikus ember- és világmagyarázatából kölcsönzi

szecessziós meséinek szimbólumait és allegóriáit, amelyek ennek a mesevilágnak a stilizált

toposzaiként jelennek meg. Eredeti funkciójukhoz hasonlóan az emberi lét általános kérdéseit

feszegetik a filozófiai gondolkodásra jellemző egyetemes perspektívából. „Balázs Ferenc a valós

tények irodalma mellett a mesei szimbolikát is olyan irodalmi eszköznek tekintette, amellyel

elvonatkoztatva és stilizálva ugyan, de kitűnően ki lehet fejezni az emberről és a társadalomról

alkotott gondolatokat”. (Mikó Imre–Kicsi Antal–Horváth Sz. István: Balázs Ferenc).

2. 3. 5. Dsida Jenő gyermekversei a Cimborában

Benedek Elek gyermeklapja, a Cimbora közli Dsida Jenő első irodalmi próbálkozásait:

1923 és 1927 között összesen negyvenöt lapszámban leljük fel írásait (verseket, novellákat,

elbeszéléseket és meséket). A korai Dsida-versek egy részére nagy hatással van a családi

környezet, főleg anyja matriarchális nevelési felfogása (Gyöngyvirág, Vissza, Édesanyám

nevenapjára). Anyaközpontúsága alapvetően érzelmi indíttatású, ezt még fokozza korai

betegségéből fakadó érzékenysége. Az apa kényszerű szolgálati és katonai távolléte miatt

gyerekkora nagy részét édesanyja társaságában tölti, különösen 1914 és 1918 között, amikor a

nagyszülőknél laktak Beregszászon. Az anya feltétlen engedelmességre neveli fiát: „Igen okos és

nagyon jó, engedelmes gyermek volt. Ha elmentem bevásárolni, beültettem a nagydívány

sarkába, kioktatva, hogy bárki csenget vagy kopog, ne szóljon, és senkit be ne engedjen, ha órák

múlva jöttem haza, úgy volt, ahogy hagytam”. Végzetessé váló betegségét követően állandó

tilalmak között nő fel, és kímélő bánásmódban részesül, ez csak erősíti betegségtudatát és a vele

járó szorongásérzetét. Az utóbbi évtizedekben Erdélyben kiadott magyar nyelvű tankönyvek és

irodalmi antológiák az Édesanyám névnapjára című verssel kanonizálták leginkább Dsida Jenőt a

gyermekirodalomban. [Székely Erzsébet (szerk.): Költögető. Gyermekek verseskönyve. Kriterion

Könyvkiadó, Buk. 1983. Csetriné Lingvay Klára (szerk.): Aranyos pillangó. Kriterion

Könyvkiadó, Buk. 2002. Fekete Vince – Ferenczes István (szerk.): Tündérkert. Csíkszereda,

2004.]. Először 1923. aug. 19-én jelent meg a Cimbora második évfolyamának33. számában a

tizenhat éves költő édesanyjának szánt verses köszöntőjeként. Esztétikai szempontból kevésbé

értékes ez a vers, formai megoldásai kezdetlegesek, és ez a trópusok teljes hiányának tudható be.

Hiányérzetünket a jól nevelt gyermek udvarias gesztusa (az édesanya köszöntése), valamint a fiúi

szeretet, a szívből jövő őszinte hang kompenzálja valamelyest. A költő hat évvel később

megjelent önéletrajzában sem esztétikai értékei miatt említi meg első versközlését: „Tizenöt és fél

éves voltam, mikor első versem – valami kis névnapi köszöntő – megjelent Benedek Elek

nagyapó Cimborájában, s akkor kaptam az első honoráriumot. Azóta sem voltam olyan boldogan

büszke és magammal megelégedett, mint akkor”.

Ezt követően a Cimborában egy sor olyan vers is megjelenik, amely egyértelműen

előrehaladást mutat: Játék, Vissza, Csengő-bongó versike a mókuskáról, Papírhajók. Ezek a

versek az életmű későbbi nagy költeményeinek prototípusaiként kezelendők, majdan visszatérő

témák és formai megoldások sejlenek fel bennük. Már most is feltűnik a költő vonzódása az élet

parányi, nélkülözhetetlen örömei iránt, miközben még ezer szállal kötődik a gyermekkorhoz,

amelyet a rá jellemző aprólékos gonddal jelenít meg. Ettől kezdve a versírás rendszeres

tevékenységgé, önkifejezésbeli szükségletté válik számára, ahogy ez Benedek Elekhez írott

leveléből is kitűnik: „A versírás éppenséggel semmiféle nehézséget nem okoz, és pihenésül

szoktam szórakozni vele. Pl. a Hervad a virágom című versemet egy negyed óra alatt írtam.

Egyike legkedvesebb verseimnek, és igen örülnék, ha a többi előtt tetszene közölni”. Bányai

László is hasonlókat ír Dsida költői hajlamairól önéletrajzi regényében: „Költőiségben annyira

előre van, hogy én ezt a távolságot őszinte csodálkozással nézem. Versei rögtön születnek. Amíg

aludtam délután, már kettőt is írt. Mintha sietne az élettel”.(Bányai László: Kitárul a világ).

A Játék 1924. szeptember 28-án jelent mag a Cimbora 39. számában. A gyermekjáték

szabályai szerint építkezik, hűen követve a játékosságot és igazodva a kiválasztott műfajtípus,a

bújócska dramaturgiájához. A tragikum felvillantásával a játék túlmutat a gyermekkori naivitáson

és megsejteti olvasójával a játékosság mögött meghúzódó realitást. Erre a fordulatra készíti fel a

befogadót a vers alcímében megfogalmazott paradoxon: „megtörtént mese”, erre rezonál a

meghökkentő verszárlat is: „És nem látták meg soha egymást”. Ebben az összefüggésben nem

tűnik véletlennek a játéktér kiválasztása, a bújócskázás hagyományos helyszíne: az erdő, amelyet

a valóság metaforájaként azonosíthatunk. Az erdő / élet ismeretlen közegében véletlenszerűek a

találkozások és végzetesek az elválások: „S tovaszaladt a kisleányka / - Szomorú lesz a vége,

meglásd! - / Egyik ment jobbra, / Másik ment balra, / És nem látták meg soha egymást”. Már

ezekben a versekben is visszatérő motívumként jelenik meg a félelemérzet meg a szorongás:

egyrészt a kortárs költészet (Ady Endre és Kosztolányi Dezső) hatásaként, másrészt saját

élettapasztalatként. Erről így ír a már említett önéletrajzában: „A szenvedést is megkóstoltam

már, néhány évig állandóan levert voltam és szomorú”. Közeli barátja, Bányai László szatmári

látogatásakor (1924. szeptember) valósággal megdöbbent Dsidának a kedélyállapotát látva: „Úgy

búcsúztunk, mintha sohase látnók többé egymást. Jenő belsejében nagyon pesszimista”. Ennek az

életérzésnek a hatására keletkezett versekben egyszerre van jelen a nosztalgia és a szorongás. A

költő nosztalgiával búcsúzik a gyerekkortól, és mindattól, ami hozzá köthető: a játéktól, az

édesanya gondoskodó szeretetétől, az önfeledt boldogságtól, a gyermekkor helyszíneitől és

tárgyaitól. Szorongással fogadja azt az ismeretlen világot, amelyet majd a felnőtt kor hoz

magával, hiszen már eddig megsejtett üzeneteihez is negatív tapasztalatok társulnak. A Vissza

(Cimbora 1925. aug. 11. negyedik évfolyam 33. szám) cíművers ennek a nosztalgiaélménynek az

egyik nyelvi konkretizációja, benne a költő egyforma intenzitással idézi fel a gyermekkort és az

anyaélményt. A felnőtté válással egyidőben hatalmasodik el rajta a hiányérzet, és fokozódik

vágyódása a kisgyermekkor és benne az édesanya után. A gyermekkorba történő

megvalósíthatatlan visszatérés helyett a költő már megelégedne annak illúziójával, ugyanis a

visszatérés imitálása pillanatnyilag enyhíti az állandó szorongást és félelemérzetet: „Álmodjunk

nagyon, nagyon szépet, / ringatózz szépen el velem, / álmodjuk most a régi álmot, / hogy ne

féljek a kebleden”.

1926. április 18-án a Cimbora ötödik évfolyamának 16. számában jelent meg a Csengő-

bongó versike a mókuskáról című Dsida-költemény. Benne ismét a gyermekkortól, a gyermekitől

búcsúzik a felnőtt életszakaszba lépő költő. A gyermekkorról való kényszerű lemondás

megrendítő élmény számára, nosztalgiával tekint vissza közeli gyermekkorára, az emlékeket a

közismert gyermekmondóka hívja elő: „Mókuska, mókuska / felmászott a fára”. A versben

megidézett apró termetű állatka fokozatosan minősül át metaforává, majd szimbólummá,

egyszerre jelképezve a játékot, a játszó gyereket, magát a gyermekkort és a szabadságot:

„Okosszemű jószág, / gyermekvágyam lelke”; „Ilyen hűtlen, fürge mókus /lelkem minden

vágya”. A vers fontos momentuma a mókuskergetés, azaz a gyermekkor és a vele együtt tovatűnő

boldogság felkutatása, amelyet a magyar mitológia egyik ismert motívumával, a csodaszarvas-

üldözéssel egészít ki, időben és térben egyaránt kitágítja szenvedélyes boldogságkeresését: „Nem

kellett karácsony, / csörgő dió, alma - / ugrált a kis mókus / maga után csalva / Csodaszarvas

elcsábított / Epedés-országba; / Mókuska, mókuska/ felmászott a fára”.

A felnövekedő költő nosztalgiával tekint a tovatűnő örömvilágra, a nyelvi játék megannyi

lehetősége sem feledteti vele a megsejtett tragikumot: „Távol tavaszt nézve, / ahonnan elkéstem, /

délibáb-hívásban, / álom-kergetésben / sírni kell egy bohó kis vers / régi dallamára: / Mókuska,

mókuska felmászott a fára”. A Papírhajók című versben (Cimbora, 1926. október 20. ötödik

évfolyam, 42. szám) szintén a kisgyermekkor emlékei idéződnek fel. Az emlékezést kiváltó

vershelyzet, a folyóparton papírhajókat eregető gyerekek látványa emlékeket idéz a költőben,

megelőlegezve a vers egészén végigvonuló emlékező attitűdöt: „A folyó partján, melyet ismerek,

/ mint múltam halkan dongó vízimalmát”. A malom, a világirodalom ismert toposza, a múló idő

szimbóluma az egyéni sorsot jelzős hasonlatként idézi meg. A továbbiakban egymást váltják a

jelen, a közvetlen élmény konkrét képei és a múlttá vált gyermekkor emlékképei. Így válik

fokozatosan személyessé a befogadó számára is az első két sorban megfogalmazódó vershelyzet,

a továbbiakban a költő soronként közelít bennünket annak a sejtésnek a megértéséhez, illetve

annak az élménynek az átéléséhez, amelyet így fogalmazmeg: „Égszínkék szeműk

összemosolyog, / s mennyországosan, báránykásan villan / benne valami igen nagy dolog”. Bár a

gyermekkor és a hozzá kapcsolódó értékek általános és egyetemes jellegűek, ezeket mégis

mindannyian személyesen éljük át és tapasztaljuk meg. Ezért fogják fel tragikusan a papírhajón

tovatűnő gyermekkori boldogság elvesztését a folyó partján játszadozó gyerekek, illetve velük

együtt a költő, majd mindnyájukkal a versolvasó is: „És gondolatban én is vetem-hányom, / hogy

minek kell még könnyezni is néha / egy kéményseprőn meg egy kicsi lányon”. Már a korai

versekben megjelenik témaként a kereszténység, az elmúlás és a transzcendencia, ezek egyre

inkább az életmű alaptémáivá válnak (Templom, Estharangok, Őszi dal).

A létkérdések fokozatosan átveszik a gyermekség és a gyermekkorhoz kapcsolódó

témakör helyét az életműben. Ezzel a váltással végérvényesen felnőtté és egyre érettebbé válik

Dsida Jenő költészete és a benne megfogalmazódó világkép, életkorához képest talán túl korán is,

visszaigazolva Bányai Lászlónak a már idézett megállapítását: mintha költőnk „sietne az élettel”.

Az Őszi dal című verse 1923. október 14-én a Cimbora harmadik évfolyamának 41. számában

jelent meg először. Dsida dalformában előlegezi meg későbbi elmúlásról írott verseinek

fájdalmasan szép világát, azt a látszólag könnyed hangot, amellyel a magyar irodalomban csak ő

tudja megfogalmazni a tragikus halálélményt. Ekkorra a magyar gyermekirodalomban sem számít

már újdonságnak a téma, egy évtizeddel korábban Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek

panaszaiban és Csáth Géza gyermektémájú novelláiban egyaránt megjeleníti a természetes és az

erőszakos halált. Mindketten az újdonságot, a felfedezésre váró titkot látják a témában, amely a

korábbi időszakban még tabunak számított. Kosztolányi a szecessziót és az impresszionizmust,

Csáth Géza pedig az ösztönvilágot kutató freudizmust választja a gyermekkori halálélmény

irodalmasítására. Dsida Jenőnél a haláltéma nem kuriózum, nem az érdekesség szférájába tartozó

verstéma, hanem rendhagyó gyermekkori egészségi állapotából eredeztethető állandó

veszélyérzet, amelyhez a közösségből kirekesztő magányérzet is társul. Súlyos szívbetegsége már

kisgyerekkorban is távol tartja a megerőltető játékoktól, és megfosztja minden fizikai próba

gyakorlásától. Az Őszi dal című verse ezt a halálfélelemtől árnyékolt gyermektudatot fogalmazza

meg a későbbi haláltémájú versek egyik sikerültebb prototípusaként: „Te előtted már / Lehull a

fátyol / Arról a titkos / Rejtett világról, / Ahonnan senki / Vissza nem tért még / S viszontlátsz

sok-sok / Levéltestvérkét”. Ezekben az első változatokban eufemizáltan fogalmazódik meg a

haláltudat: a költő valóságos szinonimasort és perifázis-készletet dolgoz ki halálélményének

megfogalmazására, következetesen mellőzve és kerülve a riasztó halál kifejezést vagy annak

származékait: „Örökre elment, itthagyott!” (Dal a kis fehér kutyáról); „Itthagy bennünket,

/Szegény árvákat. / S felmegy Hozzád a / Csillagos égbe” (Templomban). Ha mégis leírja, akkor

különös nyomatékot, riadtságából fakadó érzelmi többletet tulajdonít a szónak. Az Új imádság

című versében például adys megoldást választva a „Csontkezű Halál” szimbólumát képzeli bele a

világ pusztulásának víziójába, amely majd „a lázas világnak hörgő mellét … végigsimítja”. A

Címborában közölt versek némelyikében a szorongásélmény és a szorongató haláltudat keltette

feszültség elégiává szelídül, illetve elégikus hangnemben oldódik fel.

A Dsida életművet kutató Láng Gusztáv a korai versek közül az Estharangok címűt tartja

ebből a szempontból tipikusnak. A vers 1924. április 6-án, a Címbora harmadik évfolyamának 14.

számában jelent meg. A költő az elégikus tartalmat a szonett szerkezeti követelményeivel

hangolja össze. A négysorosok párhuzam formájában tájleírást és lélekállapot-rajzotnyújtanak, az

estébe hajló természetet és a szomorú lírai hangot vetítve egymásra. A háromsorosok kötelező

szerkezeti fordulatát a „De most!” felkiáltás vezeti be, felkészítve az olvasót a várható retorikai

változásra. A hetedik-nyolcadik sor szomorúságról („zokogásomat”) és magányról („senki meg

nem hallja”; „senki nem felel”) vall, majd mindkettő a hitben talál feloldódást: „És imádságba

halkul zokogásom”. „A szerkesztés biztonságára vall, ahogy a tercettekben mondatformát is vált a

vers: a két katrénban verssor és mondat következetesen egybeesett, ami egyhangúvá is tette e

versszakokat. (Kérdés persze, hogy ez a monotónia mesterségbeli bizonytalanságból ered-e,

avagy abból a szándékból, hogy ritmus s mondat feszültséget kerülő egybeesése is éreztesse az

alkony ’álmosságát’). A tercettekben kétsoros mondatokat találunk (9 – 10. és 12 – 13. sor),

enyhe áthajlással (a sorvég nem sérti a szintagma-határt), s mindkét esetben egysoros mondat

zárja a mellérendelő (kapcsolatos) összetételt. Az egy sornyi mondatok nemcsak az előzőhöz,

hanem egymáshoz is szorosan kapcsolódnak: ’Szempilláimat csendesen lezárom … // És

imádságba halkul zokogásom.’ Ez a két tercett igazi közlendője, melyet két szimmetrikus

elhelyezésű bővítmény-mondat magyaráz. A szonett költői közhelyei ettől a biztos és arányos

ritmikai és nyelvtani szerkezettől válnak mégis hatásossá. A befejező rész szókincsében is

kiemelhetjük az elégikus feloldás sejtetett-közvetett voltát: a harang és az imádság utal ennek

igazi mibenlétére, az Istenhez forduló áhítatra”.( Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete). Nem

zárhatjuk a Címbora-beli versek szemléjét anélkül, hogy ne beszéljünk Dsida Jenő és Benedek

Elek kapcsolatáról. A téma elemzői általában a „nagyapó”-„unoka” viszonyban látják

megvalósulni költőnk szempontjából szerencsésnek mondható egymásra találást. Ám Dsida

számára nem csupán lelki-emberi kapcsolatot jelent a Benedek Elekkel kötött barátság, hanem

szakmait is. A szerkesztő „nagyapó” irodalmi ízlésének hatása, a kis tollforgatókkal szembeni

elvárásai is kimutathatók a korai Dsida-versekben.

Benedek Elek az irodalom esztétikai megítélésében a tizenkilencedik századi népnemzeti

irányt tekinti mérvadónak, illetve annak századvégi epigon változatát. A gyermekirodalomban

pedig a Pósa Lajossal együtt kialakított kánont érvényesíti, jellemzői: világos szerkesztés,

egyszerű forma, közérthetőség, nyelvi tisztaság, erkölcsi (nemzeti, keresztényi, humánus)

értékek. Ezeknek a preferenciáknak a szem előtt tartásával írja meg Dsida Jenő A csemetefa éneke

című versét (Cimbora, 1927. március 1. hatodik évfolyam, 7. sz.). Ebben a tipikusan Cimbora-

versben teljesedik ki a költő metaforikus nyelve, és zárul folyóiratbeli közléssorozata. Az

alcím„jóságos faültető” jelzős metaforája határozza meg a vers teljes jelentésvilágát, a szöveg

formaszervezőjeként viselkedik. Elsődleges jelentésével arra a gazdálkodó, növénytermesztő

életformára utal, amelyet Benedek Elek saját kisbaconi birtokán gyakorol. Metaforikus

jelentésével a gyermeki lélekbe értékeket, irodalom- és nyelvszeretetet plántáló „jóságos

faültetőre” gondolhatunk. A költő egyszerre tartja fent ezt a megsejtett kettősséget, egyidőben

beszél a gyümölcsfa és a saját nevében, tovább erősítve és mindvégig fenntartva a metaforikus

jelleget. A verszárlatig megőrződik ez a képi szinten végigvonuló kettősség. A szonett zártságával

és formai kötöttségével fegyelmezi az érzelmek szabad áramlását, ehhez a nyugatosok által

felfedezett modern formával társítja a hagyományos költői manírt, a máremlített népnemzeti

epigon stílust. A szonett négysorosait személyleírásra és jellemzésre használja, a háromsorosok

pedig saját köszönetét és háláját tolmácsolják. Az első versszak hangulatkeltéssel indul

előkészítve a későbbi mondandókat, a költő már itt leüti azt a gyöngéd és szeretetteljes

alaphangot, amely aztán az egész verset kitölti. Szimpátiájának és érzéseinek érzékeltetésére

„Elek Nagyapó” közvetlen környezetéből, a szeretett tájból rekonstruál hasonlóan szelíd

jelenségeket, finom mozgásokat: „szálló lepkék”, „döngicsélő méhek”, „lágy zsongás”.

(Egyébként ezek más vershelyzetben az epigon líra jellegzetes kellékei). A költő„unoka” ezekkel

a visszatérő gesztusokkal lépésről-lépésre készíti fel lelkét a köszönetmondásra, ezzel egyidőben

a nyelv és a költészet eszközeivel az érzések hasonló átélésére készíti fel a versolvasót is. A

második versszak a korábban megjelenített környezettel analóg leírást tartalmaz Benedek Elekről,

az „ifjú, tiszta öröm” jelzős szerkezet harmonizál a természetből rekonstruált idillikus képpel. Ez

az érzelmes portréfestés retorikai eszközökben is bővelkedik: egyetlen versszakon belül halmozza

fel a költő például a párhuzamot, az ellentétet és a fokozást: „Haja fehér, de szíve még fehérebb”,

vagy: „Ha rút-gorombán bántja is az élet, / Ő mindig szeret, mindig könyörül”. A szonett

háromsorosaiban egyszerűsödik a költői retorika: a köszönet és a hála gyermeki hangján szólal

meg a költő, mint az öt évvel korábban írt Édesanyám névnapjára című versben: „Minden örömet

tőle kaptam kölcsön: / Övé legyen majd minden ízletes gyümölcsöm, / virágomat az ő fejére

hintsem, / hűsen legyezve, árnyékkal kínálva, / sátorom legyen leghívebb tanyája! / Jóságos

ember – áldja meg az Isten!” A Benedek Elekhez írott költemény egyfajta összegezése Dsida

Jenő gyermekverseinek, aki kezdetben két jól kivehető élményszférából teremti meg versvilágát:

a látványéból és az érzésekéből. Folyamatos tökéletesedés mutatható ki abban, ahogyan kialakítja

a kétféle szférának megfelelő költői nyelvet, ahogyan megbirkózik a korai versekben jelentkező

stiláris eklekticizmussal, előre vetítve a majdani poeta doctust. A korai versekben jelentkező

komplexitás a tökéletesedés, a gazdagodás érzékelése mellett egyéb hatást is kiválthat az

érzékeny befogadóban.

Dsida verseiben a látvány síkjához tartozó gyermekkori és természeti képek életörömöt

sugallnak, a szépség és általában az értékek iránti határtalan vonzódást, azonban az állandó

szorongással és félelemérzettel terhelt érzelmi sík következetesen fékezi, vagy teljesen

visszafogja ezt a hedonista hajlamot, egy sajátos hangszerelésű, csakis Dsidára jellemző

fájdalmasan szép költészetet eredményezve. Ez az életműben jelentkező paradoxon nem megy a

költészet rovására, hanem gyarapodást eredményez, bár minden szépségért magának a költőnek

kell megszenvednie. Bányai László már a korai versekben is felismerhetőnek véli az általunk

megsejtett sajátosságokat: „Jenő felolvasta nekem legtöbb versét. Megvitattuk mindahányat. A

magyar klasszikus poézisnek minden új gyakorlatát elsajátította. A modernek közül Tóth Árpád

és Kosztolányi áll hozzá közel. Ady viharzásában a sorok különös zenéjét, a képek, szavak

bizarrságát követi, akárcsak saját beteg szíve aritmiás dohogó ütemét”.

2. 3. 6. Mitikus világkép és népmesei motívumok Makkai Sándor

Gyöngyvirág című mesejátékában

A címben jelzett témakörök kifejtése előtt nem tartom érdektelennek röviden értékelni

Makkai Sándor nézeteit a gyermekirodalomról, számba venni néhány műfajkarakterológiai

kérdést és megismerkedni a szükséges keletkezéstörténeti adatokkal, azzal a szándékkal, hogy

tágabb összefüggéseiben is szemlélhessük a szerzőnek ezt az egyszeri gyermekirodalmi

próbálkozását. Makkai Közönség és irodalom című 1927-es előadásában az erdélyi magyar

irodalmi tudatnak egyfajta értékközpontú revízióját sürgeti: „a tágabb horizontú és modern

világnívóhoz kell igazodni.” Ebben a kettős értékrendű kontextusban képzeli el a

gyermekirodalmat, kiemelve a kortárs irodalmi tudat perifériájából. Megítélésében óv az

egyoldalúságtól, a „társadalmi morál” felőli megközelítéstől. A gyermekirodalom akkor töltheti

be funkcióját, ha van üzenete más olvasói rétegek számára is, egyszerre partikuláris és egyetemes.

„A legképtelenebb korlátoltság azt állítani, hogy az irodalom csak mindenkinek való műveket

termelhet, életkorra és műveltségre való tekintet nélkül.” Ennek az az elsődleges feltétele, hogy

az irodalmi életben ne csupán a recepció legyen rétegzett, hanem a produkció is. Egyik oldal sem

feledkezhet meg az irodalom egyetemes és általános jellegéről, hiszen benne találhatnak

azonosságra a különböző befogadói rétegek. A rétegirodalom csak leszűkítené a befogadás

lehetőségeit. A befogadás feltételeinek szorgalmazása mellett Makkai kitér az esztétikai

értékszempontra, a „művészi törvényre” is. Ennek a nevében tiltakozik a kortársi szemlélet és

gyakorlat ellen, „mely csak a művelt felnőttek irodalmával szemben táplál művészi követelményt

s ezzel a gyermekek, ifjúság és nép irodalmát kiveszi az irodalmi mérték alól s megengedi, hogy

az olvasótábor e legnagyobb és legdrágább része művészietlen, irodalmiatlan könyveket

olvasson”. Értékeléssorozatának a végén meg is nevezi azokat a témaköröket, amelyekben inkább

előfordulnak „művészietlen” és „irodalmiatlan” tömegtermékek, kiemeli, „hogy magyarkodás és

a morál ordítoznak belőlük.”

Végkövetkeztetése felér az irodalom feladatainak programszerű megfogalmazásával, mely

tökéletesen harmonizál a transzszilvanizmus egyetemességeszményével, tolerálja a sokféleséget

az irodalomban, és az esztétikum érdekeit tartja szem előtt: „Minden fokon és az egész vonalon

igazi irodalom kell: művészi gyermek-, ifjúsági és népi irodalom. Csak a felölelt és ábrázolt

tartalomnak kell változnia, fejlődnie, tagolódnia a kategóriák szerint, de az irodalmi mérték

szigorának és magasságának elejétől végéig ugyanannak kell lennie.” Makkai Sándor mesejátéka

a gyermekirodalom úgynevezett kétfedelű műfajtípusához tartozik, és egyaránt megfelel a szerző

elvárásainak (aki egyszerre szeretné megvalósítani a horatiusi delectare és docere elvet) és az

olvasó igényeinek. A gyermekolvasó számára elsősorban mese és játék, a befogadásban

meseélményeire, meseirodalmi tapasztalataira és játékélményére épít. A felnőtt olvasó parabolát

lát benne, és recepciójában műveltségélményei mellett élettapasztalatára is alapozhat. Felismeri a

mesejátékban az allegóriát, amely csak értelmező erőfeszítéssel fejthető meg. A mesejáték

egyszerre fordul tehát a szórakoztatás és a nevelés szándékával befogadójához, ám abban a

pillanatban, amikor az erkölcsi és nevelői szándék nyilvánvalóvá válik, vagy expliciten

megfogalmazódik, eltűnhet magának a műfajnak a lényege, és szövege veszíthet irodalmi

értékéből. Makkaitól sem áll messze a didakticizmus, egyik keresztyén pedagógiai axiómája

szerint minden ember egy isteni célgondolat hordozója, mely a nevelés segítségével valósulhat

meg.

A pedagógia valójában nem más, mint törekvés az ideál, a valláserkölcsi jellem

megvalósítására. Makkai a századfordulón népszerű személyiségpedagógiának (ebben a

témakörben védi meg doktori értekezését is 1912-ben) a tanait az értékelmélettel ötvözi, ideálnak

tételezve Böhm Károly önérték fogalmát a jellemfejlődésben is. Ezért Makkai felfogásában a

személyiség alakulása sohasem lehet befejezett, hanem „örökké tökéletesedő valóság”, amely

örökös feladatot ad a „nemes intelligencia” számára a jó, a szép és az igaz terén. A műfajnak a

Gyöngyvirág című mesejátékban megvalósított változatát Boldizsár Ildikó „asszimilált és

specializált tündérmesének” nevezi. Tulajdonképpen az archaikusabb népmese szépirodalmi

adaptációjáról van szó, és lényege a következőkben foglalható össze: a cselekmény egyedi, csakis

a szerzőre jellemző, de előfordulhatnak benne népmesei elemek, motívumok. Néha esetlegesnek

tűnnek a népmeséknek ezek az attribútumai, kapcsolódásuk módja véletlenszerű és nem mindig

törvényszerű, a népmesei jelentéstartalom időnként átadja helyét a szépirodalminak. A

Gyöngyvirág című mesejáték 1927-ben jelent meg Kolozsváron az Erdélyi Református

Egyházkerület Iratterjesztésének a kiadásában, de csak nyolc évvel később, 1935-ben mutatták be

a Kolozsvári Magyar Színházban az 1934 / 1935-ös színi évad egyik ősbemutatójaként. A szerző

műfaji meghatározása szerint „énekes mesejáték”, első kiadásának függeléke nyolc betétdalt és

kottájukat tartalmazza a zeneszerző nevének feltűntetése nélkül.

a. Mitikus világkép

Makkai mesejátékában a transzcendens motívumok egy része népmesei világképet

modellezve olyan mítosztöredékekből való, amelyeknek eredeti jelentése elhomályosult kollektív

emlékezetre, az ősmagyar mitológiára vezethető vissza. Ezek az archetípusok szépirodalmi

átminősítésben veszik ki részüket a jó és a rossz küzdelméből, közvetlenül befolyásolva a

mesejáték happy ending kimenetelét. A transzcendens erőknek kulcsszerepük van a

cselekménybonyolításban és a belső struktúra építésében: szembenállásukból adódnak a

konfliktushelyzetek, vagyis az isteni és a démoni, a keresztyén és a pogány, az igaz és a hamis, az

értékes és az értéktelen folyamatos vetélkedése. Az értékeknek ezt a rivalizálását nem csupán

extenzív formában, térben és időben követhetjük nyomon, hanem intenzíven is, belső feszültséget

gerjesztve a szereplők jellemében, érzelemvilágában, és erkölcsi tartalommal telítődik minden

egyes konfliktushelyzet, rávezetve bennünket a bűn és a bűnhődés bonyolultabb kérdéskörére,

illetve a katarzis élményére.

A mesejátékban az isteni gondviselés az erkölcsi világrend maradéktalan beteljesülésének

előfeltétele. Ennek a keresztyén felfogásnak egyik nélkülözhetetlen vallásbölcseleti axiómája

szerint Isten beletartozik a világ rendjébe, és az ő akarata érvényesül mindenben. Eszerint a

mesejáték népies profán világának is kommunikálnia kell a transzcendens világgal, és közvetítő

erők révén hellyel-közzel maga az isteni is részévé válhat ennek a kimondottan anyagi természetű

világnak. Makkai meg szeretné értetni velünk, hogy csakis az isteni erő és a belé vetett hit

mentheti meg a bajba jutott, gyarló embert. Gondviselőnkként mindig és mindenben jelen van, és

kifürkészhetetlen égi törvényei szerint formálja a sorsunkat. Jancsit, a pásztorfiút segítő mesebeli

lények (tündérek) és valóságos személyek (számadó juhász, az édesanya, a vele rokonszenvező

pásztornép) szintén az isteni gondviselés megnyilvánulásaként értelmezhetők: mindannyian a

fennvaló áldását kérik királylányszabadító munkájára. Ellenpéldaként fogható fel az erdőben

eltévedt és hitében tévelygő király, aki bajba jutva nem Istenétől kér segítséget, hanem inkább az

ördögkirály álnok ajánlatát fogadja el, és könnyelműen odaígéri neki egyetlen leányát,

Gyöngyvirágot. Ezért a meggondolatlan tettéért bűnhődnie kell: huszadik születésnapján az

ördögkirály magával viszi Gyöngyvirágot. Makkai Sándor olyan párhuzamra vezet rá bennünket,

amely a népmesei motívum és a bibliai példázat között vonható, a tanulságot pedig az

ördögkirállyal fogalmaztatja meg: „Nincs nagyobb gyötrelme az embernek és nincs nagyobb

öröme az ördögnek, minthogy a bűnös ostobaságáért az ártatlant viheti el.” Az ördögök, a gonosz

erők jelképei fontos szereplői a mesejátéknak.

Makkai ördögképzete egyaránt tartalmaz pogánykori és keresztyén mitológiai elemeket,

így gazdag értelmezési lehetőségre, tág jelentésmező bejárására ösztönöz bennünket. A szerző

alapos „hitelességre” törekszik az ördögábrázolásban, nevet ad például az ördögkapitánynak

(Brumbrum), és nevének hangzásával próbál borzongást ébreszteni a befogadóban, felidézve

gyermekkori ördögemlékeinket, mely egyaránt építkezik hallomásokból, olvasmányélményekből

és egyházi információkból. Az ördögkapitány külső leírása is hasonló konvencióhoz igazodik:

„pirosba öltözve, fekete pofával, szarvakkal, amelyek szintén pirosak”. Az ördögök élettere a

lenti, földalatti világ, nem meglepő, hogy az első felvonásban az ördögkapitány különféle rejtett

helyszínekről hívja elő ördögpajtásait: „Földfenékről, mély mocsárból, / Barlangokból,

szakadásból, / Lidérces tó-ingoványból / Ide rögtön, cimborák!” A különböző ördögpraktikák

(ráolvasás, bájolás, átváltozás) a népi hiedelemvilágból származnak. Az első felvonás negyedik

jelenetében az ördögök megidézik Jancsi számára Gyöngyvirág alakját, a káprázatot, a királylány

csalóka képét varázsigékkel hívják elő: „Zumm, zumm, zumm! / Káprázzék el a szemed, / Lássa

messzi kedvesed, / Jöjj utána, fuss utána, / Csalfa fényben vak hinárba… / Zumm, zumm,

zumm!” A mesejáték ördögei közösségbe szerveződnek, és ennek az ördögtársadalomnak

megvan a saját belső hierarchiája is: ördögök, ördögkapitány és ördögkirály. Közülük

mindegyiknek megvan a maga feladata és mozgásköre. Ám egyedül Brumbrum, az

ördögkapitány képes alakváltoztatásra, és titokzatos alvilági erők és hatalmak engedelmeskednek

neki. Az első felvonás hatodik jelenetében álruhában, vándorénekesnek öltözve jelenik meg a

király előtt, középkori garabonciásra emlékeztetve bennünket: „hosszú fekete köpenyben tollas

kalappal, gitárral.” Megjelenéséhez méltó énekkel kápráztatja el a hallgatóságot, dalba kódolva

csalafinta szándékát: bűbájos énekével megnyerni a király jóindulatát, elaltatni gyanakvását,

elismertetni vele egykori ígéretét és elnyerni az ördögkirály számára Gyöngyvirág kezét. Gonosz

és ártó szándékának álcázására az énekköltészet udvari kultuszát választja, és a szecesszió

stílusában megkomponált, metaforikus nyelven szárnyaló dalt ad elő: „Nagy híred messze szép

hazámba / Zengő szárnyon eljött, király, / S hol sárguló narancs nevetgél / S kék tenger

gyógyulást kínál, /Tovább nem ülhettem nyugodtan, / Hajszolt a lélek, kergetett, / Hogy

udvarodba, zengeni híred, / Siessek én, siettetett.” A dalszöveg hatáskeltő elemeinek kettős

funkciója is van: figyelemelterelés és hatásfokozás. Ilyen szövegszegmentum a mediterrán tájra

való utalás, az események szándékos térbeli áthelyezése („S hol sárguló narancs nevetgél / S kék

tenger gyógyulást kínál,”), valamint az álcázott érzések, indulatok bombasztikus megfogalmazása

rafinált poétikai-retorikai eszközökkel („Hajszolt a lélek, kergetett, / Hogy udvarodba, zengeni

híred, / Siessek én, siettetett.”).

Ez a hatásesztétikailag releváns előadásmód elkápráztatja a királyt és környezet,

recepciójukból hiányzik a minimális kritikai hozzáállás, a legegyszerűbb tartalmi vizsgálat, vagy

legalább a gyanakvás. Ehelyett a király lelkesen buzdítja éneke folytatására a hamis dalnokot,

mitsem sejtve a következményekről: „No ezt meghallgatjuk, vitézek, / Derék dolog a szép

dicsének. / Hát énekelj, nemes dalos, / Szívesen hallgatjuk dalod!” Csak egyetlen személynek van

eltérő értelmezése, fenntartása az elhangzott dallal és az énekes személyével kapcsolatban, a

szegény asszonynak, Jancsi anyjának: „Kutya tolvaj ördöge! Nem hiába féltem én ma! Láttalak

tegnap éjjel a cimboráiddal a kert alatt! Hóhér kezére juss, kutya!” Ő már korábban, az ötödik

jelenetben is figyelmeztetni akarja a királyt a várható ördögveszélyre. Üzenete azonban nem

juthat el a címzetthez, és a mesejáték logikája szerint ennek egyaránt van objektív és szubjektív

akadálya. Első és talán legfontosabb az, hogy tekintélye miatt az udvar a király értelmezésével

azonosul, ezt tartja kánonértékűnek. Így a status quo presztízsértéke érvényesül a szegény

asszony értelmezésének igazságértékével szemben. A másik akadály az, hogy az ördögkapitány

egyszerű varázslással állítja meg a szegény asszony felismerésének közzétételében: „Némuljon

meg a nyelved, vén boszorkány!” Legvégül az alabárdos kergeti el a király közeléből: „Mondtam

már, tágulj!” Így ütközik több akadályba is ez az események szempontjából fontos hírértékű

információ. Ennek kettős funkciót is tulajdoníthatunk a cselekménybonyolításban: az igazság

kiderítésének késeltetése feszültségfokozó és fenntartó eszközként értelmezhető, másrészt

elfogadhatjuk a szerzőnek azt az elképzelését, hogy az igazságnak nem feltétlenül a társadalmi

státussal és ranggal rendelkező személyek a letéteményesei. Miután az ördög-énekes hatalmába

keríti a királyt, régi regét ad elő ifjúkori botlásáról és az ördögkirálynak tett ígéretéről. Vadászat

közben eltévedt az erdőben, és az ördögök királya menti meg. Egyezséget kötnek: a király oda

fogja adni neki egyetlen leányát, mihelyt az betölti huszadik életévét. Makkai ennél a jelenetnél

ismét megerősíti mesejátékának didakticizmusát, visszatér az egyházi tanításhoz, és parabolaként

tálalja a király esetét. A tanulságot az ő bűnbánó szavaiba rejti: „Ó én boldogtalan, hogy az ördög

segítségét fogadtam el, ahelyett, hogy Istent hívtam volna! Jaj nekem, hogy Isten nem jutott

eszembe a bajban!” Ebben a jelenetben újra megjelenik a bibliai párhuzam: az ördög a

megtagadott, illetve az elfelejtett Isten helyébe lép. Egyfajta analógiája ez Ádám bűnbeesésének

és szerződéskötésének Luciferrel.

A meggyőződéses keresztyén és pedagógus Makkai nem mulasztja el megemlíteni, hogy

Isten ingyen kegyelme mindenki számára biztosított, míg az ördög segítségének ára van. Az

ördögkirály így fogalmazza ezt meg az első felvonásban: „Várnom kellett, amíg letellett az égiek

ideje. Nem hívtad Azt, aki Atyátok nektek, földi férgeknek, hát jöhettem és jöttem is én. És

megmentettelek. Ide az árát!” Makkai továbbra is a mesejáték kétpólusú értékfelfogását

érvényesíti: a jó és a rossz hatásos szembe állítását. Ez a kettős értékparadigma a mesejáték belső

logikáját követve szimbolikus és fiktív alakok köré szerveződik. Isten azoknak az egyetemes

értékeknek a hordozója, melyek a jó és kívánatos jelenségek értékskáláját gazdagítják (igazság,

becsület, szerelem, jóság, szülőföldszeretet stb.). Az ördög a rossz és kerülendő minőségek

szimbóluma, a negatív értékpólus domináns figurája. Az isteni értékrend mellett felsorakoztatott

érveléssorozatban Makkai keresztyén pedagógiájának egyik központi gondolatára ismerhetünk rá:

az ember legfőbb küldetése ezen a földön a jóra, az igazságra, az isteni értékrendre való

igyekezet. A szegény asszony, Jancsi, a mezei munkások és a pásztorok ilyen értékrend szerint

élnek, ebben a mesejátékban ők a Makkai-féle személyiségpedagógia, a keresztyéni

messianizmus neves és névtelen alakjai. A királykisasszony kiszabadítására igyekvő Jancsi Isten

nevével nyugtatgatja aggódó édesanyját: „Ne féljen kegyelmed, él az Isten!” Majd így búcsúzik:

„Imádkozzék értem, oszt bízzék az Istenben, ki el nem hagyja a fiúért imádkozó anyát.” Ebben a

rövid szövegrészletben kettős utalást is találunk a keresztyén kultúrkörre, egyrészt a szegények,

az özvegyek és az árvák bibliai Istenére, másrészt a fiáért aggódó Máriára és a kultuszához

kapcsolódó bibliai toposzra. Az így körvonalazódó keresztyéni motívumkör tovább bővül és

erősödik a mezei munkások paraliturgikus elemekből építkező esti imájával. A legidősebb

munkás rövid fohászban ad hálát az eredményes napért, és könyörög nyugodalmas pihenésért:

„Legyen hála a fenséges Istennek, hogy ez mai napot is békességes munkában elvégezhettük.” A

munkásnép rákövetkező közös énekes imája még ennél is nagyobb áhítattal, a zsoltárok (a

hozsánna énekek) hangján szólal meg: „Uram, maradj velem / Reám borul az este csöndesen. /

Feledve bút-bajt, súlyos terhemet, / Ó, hadd hajtom le fáradt fejemet / Öledbe, Istenem. // Hová

rejtőzzem én, / Ha ősi ellenségem tör felém? / Keresztedről, megváltó Jézusom, / Hajolj reám,

bizton megnyughatom. / Sebed szent rejtekén. // Dicső angyalsereg / Ó, zengd tovább e gyarló

éneket. / Vissza szívembe zengjen boldogan, / Üdvöm a mennyben már felírva van. / A bűn

legyőzetett.” Ebben az apokrif imában egyszerre van jelen a népi vallásosság, és a keresztyén

ember istenhitének minden fontosabb komponense: az Isten színe előtt megalázkodó és

reménykedő, a bűnből felemelkedő keresztyén lélek, aki egyformán bízik megváltójában és van

tudatában az isteni kegyelemnek, tudva azt, hogy a bűnbánatnak megbocsátás a jutalma. Az

öntudatos hívő ember ismeri a bűnös megigazulására vonatkozó isteni ígéretet, s erre a

bizonyosságra alapozza létét. Az isteni gondviselésbe vetett hit felvillantja a hívő ember számára

a keresztyéni eszkatológiából táplálkozó legfőbb reményt: a túlvilági üdvösséget.

Makkai Sándor vallásfilozófiájában kiegészíti egymást a kanti eredetű

transzcendentálfilozófiai istentan és a remény filozófiája. A vallásos ember az őt körülvevő

dolgokat az isteni eredetű, szent világegyetem részeként fogja fel, ezért tulajdonít mindennek

vallásos jelentést, és a mindennapi élet látszólag nem vallásos jelenségeiben is megtalálja a

szakralitást: az étkezést, az alvást, a munkát imával kezdi. A hagyományos kultúrákban csak a

vallásos életet tartották értelmesnek és emberinek, emberként élni mindenek előtt vallásos

cselekedet volt. Ezt a hagyományos „életfilozófiát” egészíti ki Makkai Kantnak a bűnről és annak

korrekciójáról szóló nézeteivel. Erről ilyen passzusokat találunk A gyakorlati ész kritikájában: az

ember „a Rossznál kezdte”, és még ha végtelen hosszú élet állna is a rendelkezésére, hogy

bejárhassa a javulás végtelen hosszú útját, ez az erkölcsi „progresszus” – éppen azért, mert

szükség van rá – mindig is a legvilágosabb jele lenne annak, hogy az emberi karakter egészében

véve bűnnel terhes. Az ember esetében a jóság sohasem valóság, hanem a legjobb esetben is

„mindig csak megvalósulóban van”.

A jellemfejlődés helyes iránya tehát az isteni ideálra való törekvés, és csakis a

valláserkölcsben teljesedhet ki a keresztyén jellem. Ennek az erkölcsideálnak egyik járulékos

világi komponense a szülőföldszeretet. Makkai felfogása szerint a keresztyén ember nem élhet

teljes életet szülőföldjén kívül, ezért kapcsolja össze az istenfélő hitet az anya és a szülőföld iránti

szeretettel, az aggódó édesanya kérdéseibe rejtve gondolatait: „Elhagynád a mezőt? A sok tarka

bárányt? Kedves jószágaidat? A falut? Szülőföldet? Szegény öreg anyádat? Megver az Isten!” A

klasszikus retorikában jártas szerző a felsorolás mellett a fokozást is felhasználja a

hatáskeltésben, és egyfajta szubjektív értékrendet állít fel a szülőföldélmény felidézésére és

ébrentartására. A következő (tizedik) jelenetben tovább viszi, újabb nüánszokkal gazdagítja a

szülőföld-témát, és teljesen kimeríti a búcsúzkodáshoz társítható érzelmi, erkölcsi és műfaji

lehetőségeket. Legfőbb célja, hogy minél több érvet sorakoztasson fel az itthonmaradás mellett,

és önvizsgálatra késztesse emigráló kortársait. Édesanyja után számadó juhászgazdáját keresi fel

a búcsúzkodó Jancsi, aki először gyakorlati észérvekkel, majd érzelmeit (hivatás-, táj- és szülő

iránti szeretetét) ébresztgetve próbálja jobb belátásra bírni a pásztorfiút. A pásztorgyermekek esti

dala (Makkai legutolsó érve) egy pillanatra megtántorítja Jancsit, sóhajában, búcsútekintetében és

szavaiban az Erdélyt elhagyni készülő kortársak drámája villan fel: „Isten veled szép

szülőföldem. Ti koszorús hegyek, ti selyemfüves rétek, te csacsogó patak, te vadgalambos erdő!

Isten veletek!” Hatáskeltő igyekezetében Makkai nem riad vissza az érzelgőségtől sem. Mai

olvasatunkban Jancsi érzelmi kitörése közhelyes, a hosszas búcsúzkodás és a nosztalgiadús

pásztoridill együttes szerepeltetése irodalmi giccsként hat. A kivándorlásnak mint irodalmi

témának ma már nincs újdonságértéke, rég kanonizált toposzként van jelen az erdélyi

irodalomban, tulajdonképpen ennek archetípusaként is felfoghatjuk Jancsi szülőföldről való

távozását. Annak a jungi tételnek a visszaigazolását láthatjuk benne, amely szerint az

archetípusok tapasztalataink során töltődnek fel konkrét tartalommal, meghatározva érzéseinket

és világlátásunkat.

A Makkai- életműben járatos olvasó recepcióját alaposan befolyásolhatja a tény, hogy

maga a mesejáték szerzője is elhagyja Erdélyt 1936-ban, és Magyarországra települ. Nem lehet…

című nyilatkozatát és leveleit olvasva úgy tűnik, mintha Jancsi búcsújában saját későbbi

vívódásait, tusakodásait fogalmazta volna meg („De nehéz a válás, Istenem, de nehéz!”).

Távozásának megítélése még ma sem egyértelmű: 2001-es nagyenyedi szoboravatását követően

az ünnepi szónoknak nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie azért, mert megpróbálta legitimizálni

az egykori erdélyi püspök távozását.

b. Népmesei motívumok

A Gyöngyvirág című mesejáték legalább olyan erős szálakkal kötődik a népmeséhez,

mint a keresztyén valláshoz, ugyanis Makkai Sándor félkész vagy teljes műfajpaneleket vesz át a

népmeséből: szüzsét, archetípusokat (király, ördögök, tündérek, varázseszközök stb.),

helyszíneket, mesei fordulatokat stb. Erre az erős népmesei vázra épül rá a mitikus világkép,

kiegészülve a mesemondó Makkai retorikai kvalitásával. Az elrabolt királylány és kiszabadítása a

népmesék közkedvelt témája, és az őt kiszabadító pásztorfiúnak is megvannak a népmesei

megfelelői, akik leleménnyel, bátorsággal, segítőkkel valamint varázseszközökkel győzik le

ellenfeleiket. A varázsmese műfajához igazodva a mesejáték koherenciáját is az út metaforája

biztosítja. Minden népmesehős útja egyfajta beavatási rítus: vállalkozik az útra, próbatételeket áll

ki, segítők és csodás tárgyak segítségével teljesíti feladatát, így nyeri el egy új, magasabbrendű

élet jogának kiváltságát. Makkai az első felvonás második jelenetétől párhuzamosan követi Mirkó

királyfi és Jancsi mesebeli útját, mindketten Gyöngyvirág kiszabadítására sietnek. Az odavezető

úton a királyfi, visszatérőben pedig Jancsi próbatételeit ismerteti meg velünk. Mirkó királyfinak

meg kell tapasztalnia azt, hogy a valóságos és a mesebeli közötti határ átlépése az élet

kockáztatásával jár együtt, állandó fenyegetettség várja, és egy sor váratlan találkozás az

ismeretlennel, az idegen világ szokatlan jelenségeivel. Egyetlen segítője az aranyszőrű táltos

paripa, amely „eleven szenet eszik”, népmesei társaihoz hasonlóan repülni és beszélni is tud.

Útközben Mirkó az ördögkirályt szolgáló manókkal találkozik, akik Lidérc, Hínár és Örvény

néven mutatkoznak be. A lápvilágnak ezek a sötét erői oldó és kötő varázshatalmukkal próbálják

megakadályozni Mirkót célja elérésében:„Kezére, lábára, / Fonódj a derekára! / Kötelet vegyetek

/ Erős hurkot kössetek! / Egy-kettő, rajta már! / Az idő nem vár!” Amegkötözött királyfit a

tündérek szabadítják ki, akik szintén láplakók, ám életterük a derűsebb ésemerközelibb vízfelszín,

nevük is a lápvilág közkedvelt flóráját idézi: Sásliliom, Tavirózsa és „karcsú Nád”. A derűs

vízfelszínen lakik maga a tündérkirálynő is, akit Mirkó királyfi „csodás virág”-nak nevez, és aki a

varázsmese etikettje szerint varázskardot és varázsgyűrűt ad neki ajándékba, hogy könnyebben

legyőzhesse az ördögkirályt. A visszaút az ördögkirály birodalmából megerősít bennünket abban

a meseolvasói tapasztalatban, hogy a valóságos világba való visszatérés mindig a varázsmese

feladatainak legnehezebbike. A megoldás Jancsira, a derékpsztorfiúra vár, aki lenyeli a

számadótól kapott aranymadártojást, és ezt követően az őket üldöző ördögkirály megbotlik egy

csillagban, majd belezuhan az Óperenciás tengerbe. Mindezt a királyi udvarba

szerencsésenvisszaérkező Gyöngyvirág, Mirkó és Jancsi közös elmeséléséből tudjuk meg,

ugyanis Makkai lemond a visszavezetőút próbatételeinek közvetlen és részletes bemutatásáról.

Mivel a befogadó indirekt módon vesz tudomást az eseményről, az egyik legfontosabb

meseepizód sokat veszít a hatásából, a szerző a mesejáték szereplőinek hagyja meg az elsődleges

élményt és a vele járó izgalmat. A népmese általában keretes időstruktúrájú történet, és benne jól

meghatározható időintervallumban történnekaz események.

Makkai Sándor mesejátékában egy év az objektív időkeret, és a fő eseményszál hűen

követi a lineáris időt. Az időkezelésben felbukkanó szokatlanságot, a valóságos időviszonyoktól

való eltérést a csodálatos, fantasztikusés hihetetlen motívumok beiktatásával éri el. Ezek szintén

népmesei eredetűek, és a műfaj szürrealizmusát modellezik. A második felvonás második

jelenetében Mirkó királyfi az ördögkirály birodalmába érve egyszerre veszíti el térbeli ésidőbeli

tájékozódási képességét: „Hova hozott jó táltosom? Egész éjjel röpült velem, eleinte csillagokat is

láttam,aztán sötét lett.” A valóságos világ határát átlépve a hősök belekerülnek a mese mitikus

terébe és idejébe. Ennek a másfajta törvények szerint építkező világnak a szokatlanságát

Gyöngyvirág második felvonásbeli monológjával érzékelteti a szerző: „Komor, sötét az ég,

csillag nem ég, / Kietlen, néma, bús a messzeség”. Gyöngyvirágban ilyenkörülmények között a

reményt az Isten által teremtett antropomorf világ emléke élteti, korábban Mirkó királyfihoz

isnapfénybe öltözködve érkeznek a szabadsághozó tündérek. Az időn és téren kívüli mesebeli

lények (ördögök, manók,tündérek) halhatatlanok, és nem árthatnak nekik a valóságos világból

származó eszközök. Az ördögök királyát csakvarázskarddal lehet legyőzni, és csak az aranymadár

tojása pusztítja el véglegesen. A valóságos világ törvényeit elfogadó mitikus lények halandókká

válnak az emberhez hasonlóan, így cserélik fel például a tündérekhalhatatlanságukat a

szerelemért, a legemberibb érzésért.

Jancsi a mesejáték legvalóságosabb szereplője (ún. reális lény), akkor is megmarad ebben

a minőségében,amikor mágikus erejű varázseszközökre tesz szert, és csodás tettek végrehajtására

kap mesebeli jogosítványt. Jelleméhez egyaránt társulnak keresztyén humánus és népies vonások,

és útjának sikerével helyre áll a világ rendje, megtörténik a valóság korrekciója. Nem meglepő

tehát, ha teleologikusan felépített mesevilágot ismerhetünk meg Makkai mesejátékában.

Műfajépítő igyekezettel érzékelteti velünk, hogy itt mindennek jól meghatározható oka és célja,

az egész teremtett világnak pedig belső rendje van: a cselekménynek jól követhető irányt ad, és a

hőst segítő, illetve akadályozó erők is a végkifejletet siettetik vagy késleltetik. Így az egymás

mellett létező több világ gondolataegyenértékű az egyetlen valóság több szférájának

gondolatával, azt sugallva, hogy a mindenkori mesei univerzumnakis megvan a maga

egyetemessége, komplex világképe.

Olyan világkép a mesevilágé, amelyben a racionalitás és az irracionalitás egymást

kiegészítve érvényesül. Ezt a feltételezést erősíti meg ebben a mesejátékban a világok

átjárhatósága, azt az illúziót keltve, hogy a mesevilágba való átjárás az ember számára fizikálisan

is megvalósítható. Mindannyian hősök vagyunk tehát saját élettörténetünkben, és vannak

élethelyzetek, melyekben pontosan ugyanaztörténik velünk, mint a mesék hőseivel.Makkai

rekonstrukciójának kisebb-nagyobb fogyatékosságai is vannak, és jelenlétük csorbítja az előbb

említettkomplex mesei világképet. A varázsmesékben nélkülözhetetlen szerepük van az

akadályoknak, legyőzésükkel a bátorság próbája nyer hitelesítést. Az akadályok nehézségi fok

szerinti felsorakoztatása, az erőpróbák fokozása egyben jellempróbát is jelent. Makkai

nagyvonalúan eltekint ezeknek a jellem- és bátorságpróbáknak a részletezésétől, talán

drasztikusságuk miatt: Jancsi és Mirkó egyszeri próbálkozással győzik le közös ellenfelüket,

azördögkirályt, majd keresztyéni könyörületből meghagyják az életét. A mesejáték nem igazolja

vissza egy az egyben avarázsmeséknek azt a határozott elképzelését, hogy a gonosz állandóan

veszélyezteti az ember életét, így pusztulnia ell.

A varázsmesék idevágó előírásaira cáfol rá az a jelenet, amelyben az ördögkirály

megígéri, nem követi akiszabadított királylányt, és elfogadja Mirkó feltételeit: „Tehát az életed

megmarad. De viszont nem hívsz segítségetegy óráig. Ha fel is szabadítanak, egy óra előtt nem

jössz utánunk? Ha pedig hazaértünk, örökre békét hagysz. Az ördögkirály végleges legyőzését és

pusztulását némi késleltetéssel oldja meg Makkai, erről a harmadik felvonáslegutolsó jelenetében

értesülünk. Ezzel Makkai lemond a gonosz feletti látványos győzelem bemutatásáról, amely a

mesei hagyományban általában katartikus, feszültségfeloldó momentum. A mesejátékban

folyamatosan érzékelhetjük Vörösmarty Csongor és Tündéjének hatását. Ennek a

rejtettjelenlétnek egyaránt lehetnek tudatos és véletlen elemei, tematikus, műfajszerkezeti és

bölcseleti vonatkozásai.

Mindkét mesejáték témája varázsmesei örökség: a boldogságkeresés. Csongorral a

romantikus életérzés fogalmaztatjameg a boldogság utáni vágyat, szerinte a teljes boldogság a

beteljesült szerelemben valósulhat meg, még ha ez kezdetben egyfajta tündéries káprázatnak

tűnik is. Jancsi szerelme konkrét személyhez kötődik, boldogságkereséseinkább a népmesei

toposzhoz igazodik, lényege: senki sem halhat meg addig, míg meg nem találja boldogságát ezen

aföldön. Makkai Sándor ezt az egyetemes népi bölcsességet saját keresztyéni világnézetével

egészíti ki: mint minden egyéb ezen a világon a szerelemben beteljesülő boldogság is isteni

eredetű, és csak akkor képvisel tartós értéket, habenne maga az örök valóság, vagyis a „szent”

nyilatkozik meg. Jancsi szerelméről az első felvonás negyedikjelenetének kezdő monológjából

szerzünk tudomást (Csongor szintén monológban vall szerelméről). Ez a vallomás a századvégi

(főleg Petőfi-) epigonok hangján szólal meg. egyaránt fellelhetjük benne a holdviláglíra

közhelyeit(csillagok, holdvilág), a boldogtalan szerelem közismert kellékeit (halálvágy,

temetőkert, sóhaj, szívfájdalom,könnyező szemek) és a népies szerelmi líra trópusait (hasonlat,

metafora, párhuzam, ellentét): „Járok, kelek, mint azárnyék, / Nincs nyugtom azóta. / Szomorún

kél furulyámon / Búbánatos nóta,” vagy „Megláthatom a szépséges / Hófehér orcáját, /

Csodálhatom éjfekete / Gyémánt szemepárját.” Makkai ezt a lejáratott költői manírt értékeli át

kritikailag a szintén 1927-ben megjelent Magyar fa sorsa. A vádlott Ady költészete című

esszéjében. Saját ifjúkori verspróbálkozásaira is utalva írja a következőket: „buzgón ápoltam a

nagy-népies nemzeti költők és követőikhagyományait.” A mesejáték öröklött sajátosságai

lehetővé teszik eltérő életterek és más-más törvények szerint építkezővilágok találkozását, ezek a

mesei logika szerint újabb akadályokat állíthatnak a szerelmesek elé. Az egyik

ismertproblémahelyzet abból adódik, hogy a földi halandók tündérekbe szeretnek bele. Így vall

erről a tündérkirálynő Mirkókirályfinak: „Te ember vagy és én álom vagyok. Csak álomban

lehetsz enyém. Soha napfényben mi nemtalálkozhatunk …” Lehetőség adódna itt ennek a

gondolatnak a filozofikusabb kifejtésére, ám Makkai eltekint ettől, bár a kérdéskörnek

ismeretesek a gazdag előzményei az európai romantikában (Novalis, M. Eminescu vagy

Feuerbach, a téma filozófus „szakértője”).

A Csongor és Tünde analógiájára a tündérkirálynőnek le kell mondania a

halhatatlanságról, hogy Mirkó felesége lehessen: „Vegyétek le koronámat, / A fátyolom vigyétek

el! / Földi nő lettem,földi nő.” Ezt követően a kíséretében levő tündérlányok is levetik fátylukat,

és elvegyülnek a halandók között: „Mi isföldi lányok leszünk, / S megyünk földi legény után!” Ez

a tündéri gesztus rokonságot mutat a népmesékalakváltoztatási, illetve átváltozási szokásaival is.

Ellentétes (immár földi) „világok” másfajta találkozását éljük átJancsinak, a szegény

pásztorfiúnak és Gyöngyvirágnak, a királylánynak a találkozásában. A hősök a mitikus világban

olyan akadályokat győznek le, amelyek más természetűek, mint a valóságos világéi. Az evilági

akadályok paradoxmódon nem objektivizálhatók, fiktívek és leginkább szociális természetűek,

emiatt a mitikus erőknek és avarázseszközöknek sincs rajtuk hatalma. Lényegüket a számadó

juhász és az édesanya sejteti meg Jancsival: „Te boldogtalan szamár, te, hiszen te a király lányára

vetetted a szemed! Isten irgalmazzon szegény fejednek, mert karóbakerülhet!” „Nem neked való,

szegény pásztorembernek, a felséges király aranyalmája. Hogy is vette el az Isten azeszedet,

fiam?” Jancsinak ezek után csakis a mesevilágban teljesülhet a legfőbb vágya, a királylány

elfogadja a szerelmét, és bebizonyosodik az, hogy a tündérmese rendkívüli világában minden a

csoda jegyében történik. Ezt a jólkiérdemelt szerelmet maga a király is megáldja, de csak miután

újabb csodát tesz az aranymadár tojása, és királyfiváváltoztatja Jancsit, elhárítva az akadályt a

társadalmi konvenciókat jelképező udvari etikett elől, amely kimondja, hogy rangján alul nem

mehet férjhez a királylány. Makkai Sándor következetesen vigyáz arra, hogy ne sérüljön a

mesejáték egységes világképe, és ne térjen el anépmesei modelltől. Mint általában a művészet, a

mese is a hiány megszüntetője, vágyaink beteljesítője, megvalósítója mindannak, ami hiányzik

ebből a világból, annak, amit már elfelejtettünk vagy még meg nem valósultlehetőségként áll

előttünk. Olyan világ a mese világa, amilyennek sajátunkat látni szeretnénk, mintha „tündérálom”

lenne, amely a beteljesült vágyak ártatlan világát tárja fel előttünk.

Összefoglalás

A két világháború közötti erdélyi magyar gyermekirodalmat irányzati, műfajtörténeti és

esztétikai szempontból egyaránt összetett jelenségként kell kezelnünk. Meghatározó tényezői: a

gazdag erdélyi irodalmi hagyomány, a gyermekkultúra iránt megnyilvánuló 20. századi általános

érdeklődés és a kortárs irodalmi irányzatok befolyása. A létrejövő erdélyi magyar irodalomhoz

hasonlóan a gyermekirodalom is az intézmény- és a kánonteremtéssel van elfoglalva. A húszas

években jelennek meg az első erdélyi magyar gyermekirodalmi lapok (közülük is kiemelkedik

Benedek Elek Cimborája), és jelentetik meg a könyvkiadók a gyermekkönyveket. A

gyermekirodalmi kánonok közül a Benedek Eleké és a Makkai Sándoré számíthat érdeklődésre, a

Benedek Eleké pragmatikusabb, az irodalom közvetlen gyakorlati teendőiből indul ki. Makkai

Sándor inkább az elmélet felől fogalmazza meg gyermekirodalommal szembeni elvárásait. Ebben

az időszakban olyan költők és prózaírók ajándékozzák meg könyvekkel az erdélyi kis olvasókat,

akik korábban már bizonyítottak a felnőtt irodalomban, és megfelelő formakultúrával

rendelkeznek.

Kérdések és feladatok 1.Foglalja össze a két világháború közötti erdélyi magyar gyermekirodalom fontosabb

jellemzőit, és sorolja fel szerzőit!

2.Melyek Benedek Elek gyermekirodalmi kánonjának legfőbb elvei?

3.Mutassa be műfajokkal, szerzőkkel és művekkel példázva a Cimbora gyermekirodalmi

anyagát!

4.Ismertesse az Öcsike-történetek műfaji sajátosságait!

5.Vázolja fel a mese útját a népmeséktől az avantgárd mesékig Balázs Ferenc

életművében

6.Melyek Dsida Jenő Cimborában közölt gyermekverseinek műfaji és

világképijellemzői?

7.Értelmezze Makkai Sándor Gyöngyvirág című mesejátékának mitikus

világképét!

8.Értelmezze a népmesei motívumok szerepét Makkai Sándor Gyöngyvirág című

mesejátékában!

Az alfejezet összeállításához felhasznált szakirodalom 1.Bauer Gabriella: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1966.

2.Mikó Imre – Kicsi Antal – Horváth Sz. István: Balázs Ferenc. Monográfia. Kriterion

Könyvkiadó, Buk., 1973.

3.Bányai László: Kitárul a világ. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1978.

4.Nagy Olga: A táltos törvénye. Népmese és esztétikum. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1978.

5.Csapody Miklós: Csipike és testvérei. Az erdélyi magyar gyermekirodalomról. Alföld, 1998. 2.

sz.

6.Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete. Kriterion Könyvkiadó, Buk. – Kv., 2000.

7.Demény István Pál … Tánczos Vilmos: Magyar népi kultúra. Erdélyi Tankönyvtanács Kv.,

2003.

8.Szabó Zsolt: Kommunikációs készség és nevelés. Benedek Elek a gyermek- és ifjúsági

irodalomért. Korunk, 2002. 10. sz.

9.A Székelyföld gyermekirodalmi száma, 2004. nov.

10.Hegedüs Imre János: Benedek Elek. Monográfia. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2006.

2. 4. A modern magyar gyermekirodalom

A modernség szinonimája nem más, mint a korszerűség. A modern gyermekirodalom a

valóban kortárs műveket jelenti. Csak azok a művek igazi kortársaink, amelyek rólunk szólnak,

nekünk szólnak, hanghordozásuka koré. Ettől még játszódhatnak akár meseországban is. Sőt,

mintha a legfontosabb és legmélyebb mondandója ameseszerű parabolának lenne a modern

gyermekirodalomban. A gyermekirodalom a modernség jegyeit két okból viseli magán. Mindkét

ok nyilvánvaló. Az első ok abból fakad, hogy gyermekirodalom irodalom. Ha pedig így van,

akkor mindaz, ami a modern irodalombantörtént, ilyen vagy olyan mértékben a gyermekeknek

szóló verseket, meséket, történeteket is érinti. Agyermekirodalom nem sziget, ahova a modern

irodalom hullámverései nem érnek el (groteszk, irónia, prózavers, nonszensz)A másik ok, amely a

modern gyermekirodalmat mássá teszi, hogy megváltozott a gyermeklét, a gyermekképünk és a

gyermekekhez fűződő viszonyunk. Ennek mentén érdekes jelenségköröket járhatunk be amodern

gyermekpróza átváltozásainak tükrében. Ezek a változások világképiek és tematikaiak, azaz a

művek rtékének önmaguknak nem garanciái. Személyiségének harmonikus felépítéséhez a

gyereknek szüksége van a költészet értekeire is. Ám hogy melyek ezek az értékek és konkrétan

mely művekben testesülnek meg leginkább,arról mást mond a család és az iskola, a pszichológia

és az irodalomtudomány.

Az utolsó fél évszázad során leglátványosabban az értékrend változott meg

gyermekköltészetünkben. Ebben a században átéltük a pszichológia és a pedagógia forradalmat.

Átalakult a gyermekeszmény. A gyermekmár nem törékeny kis áldozat, akiből jó, ha minden

második megéri a felnőtt kort és nem is olyan mosolyognivaló kis buta potenciális felnőtt. Önálló

személyiség, akit máris tisztelni és irigyelni lehet. Hiszen a világgalismerkedve olyan szellemi

kalandokat él át, amelyekre mi már legfeljebb csak emlékezhetünk. Megváltozik a felnőtt-gyerek

kapcsolat hierarchiája. Az infantilizálódó felnőtt, aki kamaszruhában jár, és társaságban

gyermekdalokat énekel, immár nem irányítani akarja a gyermeket, inkább együtt játszana vele. Ez

az új gondolkodás a század elején kezdődött (Móricz Zs., Kosztolányi D., Szabó L., József A.).

Ám ezek az értékek először csupán az irodalomban jelentek meg. Az életben terjedésüknek

ellenállt a konzervatív iskola és család. 1945 után a mérleg a játékos örömöket kifejező igazi

művészet javára billent, ezáltal a gyerekek a sematizmus korszakában sokkal jobban versekkel

találkoztak, mint szüleik. Persze a gyermekversnek is megvolt a maga szocreál korszaka, de

ezeknek a verseknek a szerzőit senki sem tartotta költőnek.

A művészi értékrend dominanciája azonban számos problémát vet fel a

gyermekköltészet terén. Ma a pár száz példányban megjelenő kötetek korában a költővé

koszorúzás minidig szűk elit csoportok kompetenciája. Nem véletlen, hogy ezen a szűrön

kiválasztott legújabb költőgenerációk maguk is a szellemi választófejedelmek véleményére

figyelnek. Ritkán írnak a szélesebb közönségnek, ritkán publikálnak gyermekverseket. A művészi

értékek egyoldalú előretörése a pedagógia követelmények rovására óhatatlanul teret nyit a

sznobizmusnak, ami azért problematikus, mert nem a gyermek sznob, hanem az érdekében ágáló

felnőtt. A sznobizmus legyözésével könnyen teret nyerhet az üzleti érdek. Sajnos a kritika nem

elég hatékony szövetséges: a kritikus a felnött irodalom hierarchiájat ismeri, nem a

gyermekirodalmat, és megtörténhet, hogy a hibát erényként avanzsálhatja

A modern gyermekirodalom három korszaka:

1. Az első rögtön a háború után kezdődött, amikor gyorsan felerősödtek a korábban meglévő,

csak háttérbszorított gyermekközpontú pedagógiai tendenciák. Lassan magához tér a könyvkiadás

és a közoktatás. Együtt jelenik meg az igazi érték és a dilettantizmus. Az 1956-ban elhallgatott,

vagy elhallgattatott költök újra csakgyerekeknek írnak.

2. A második periódus a 60-as évek elejétől a 80-as évek elejéig tart. Mind mennyiségi, mind

minőségi téren komoly sikerekkel büszkélkedhetett a gyermekirodalom. A gyermekköltészet

vitathatatlanul és látványosan része lett az óvodai nevelésnek, az iskolai oktatásnak, kivívta helyét

a médiában. A legnagyobb sikereket itt valóban a legértékesebb művek és szerzőik aratják

3. A 80-as évek elejétől napjainkig tartó utolsó periódus egyszerre mondható hanyatlásnak és

megújulásnak. A verskultúra gyakorlóterein korábban megszállottan lelkes versíró pedagógusok

egy kicsit belefáradnak állandó játék eufóriájába. Úgy érzik, az óvodai foglalkozásokhoz nem kell

mindig, mindenáron vers. Ez a csökkenő fogyasztás szigorított az értékek mércéjén, csak az igazi

klasszikusok tudják megőrizni pozíciójukat. Ugyanakkor egészen új jelenségeket is

tapasztalhatunk. Külföldi hatásra (svéd gyerekversek) meggyorsult a gyermekköltészet

pedagógiai-pszichológiai értékrendjének megújulása. A gyerekek - és a nevükben gondolkodók -

sokallják a játékot, és keveslik az igazi személyes kapcsolatokat. A felnőtt ne viháncoljon folyton,

inkább hallgassa meg a gyereket. A dísztelen-rímtelen, ritmustalan „sóderparti" típusú gyerekvers

polgárjogot nyer nálunk is. Ugyanakkor a korábbi ritmus- és képvirtuóz gyerekköltészet ekkor

találkozik újranagyobb léptékekben a zenével, és ennek következtében talál ismét közönséget

magának.Sokféle változást ért meg az ifjúsági próza is, amíg a 20. század végére értünk. A

változásnak két főoka van:

1. Esztétikai: Az esztétikai ok abban rejlik, hogy az ifjúsági regény regény. Éppen ezért minden

hat rá, ami a kortárs prózában történt vagy történik. Általában lineáris maradt a kamaszoknak írt

regények elbeszélt eseménysora, de ezt a hagyományt meg lehet szegni: a modern regény

időtechnikájával követni lehet a képzeletjátékát, az asszociációk láncreakcióit, a tudat áramlását,

az emlékezés mechanizmusát filmszerű vágások, montázsok, áttűnések révén. De történetnek

lennie kell!

2. Ontológiai: Változott a gyereklét, változott a gyerekképünk és a gyerek-felnőtt viszony, de

maga a gyerek változott meg leginkább. A gyerekek élete is mechanizálódott (elidegenedés,

elszürkülés). Hiánycikk lett életükben az élmény, a kaland úgyszintén. A gyerek tulajdonképpen

egy virtuális valóság sztereotip kalandjait éli át a tévé képernyője előtt,és összekeveri őket a

valósággal. A felnőtt számára hihetetlen értek a gyermek, a gyermekség, de nem tudja megóvni,

védelmezni. A gyerek előtt nincsenek már titkai a felnőtt világnak:eltűnt a tekintély (a szülőé, a

tanáré, a felnőtté), a média révén eltitkolhatatlanokká váltak életünk sötétségei.

SZABÓ LŐRINC GYERMEKKÖLTÉSZETE

(1900 – 1957) MOTTÓ:

„Örülni tanulok a gyermekeimtől.”

Szabó lőrincet a magyar irodalomtörténet elősorban nem gyermekversek írójaként

tartja számon.Az is igaz, hogy XX. századi gyermekköltészetünk elképzelhetetlen

Szabó Lőrinc, a Lóci – és a Kisklára versek költője nélkül.

Ha gyermekverset akar írni, szabó Lőrinc előre pontosan megtervezi az általa

optimálisnak vélt konstrukciót és hibátlanul meg is csinálja azt. Van egy kislánya és

egy kisfia, akiken a készülő művek hatásmechanizmusai ki is próbálhatók.

Első gyermekversei a harmincas évekhez, a Versek a gyerekszobából (1933)

ciklushoz kapcsolódnak. A család mint verstéma Szabó Lőrincnél már természetes,

teljes polgárjogot nyert költői téma. Ami pedig Petőfinél, aki elsőként avatja témává a

családot a magyar költészetben, száz évvel korábban szokatlan volt, az Szabó

Lőrincnél már az élet teljességének költői megélése és kifejezése.

Gyermekverseiből a legteljesebb válogatást két kötet jelzi: a Kicsi vagyok én

(1961) és a Lóci óriás lesz (1957) című. Ezenkívül megemlítjük még az ismert

verseket tartalmazó, inkább óvodáskorúaknak szánt Falusi hangverseny (1977) és a

Húz a liba papucsot (1987) leporellószerű, színes illusztrációjú könyvecskét.

Szabó Lőrinc gyermekverseinek világa különös varázsú. Egyszerre egyedi és

általános, a világra csodálkozó, kitárulkozó és intim, elgondolkodtató, mélységesen

emberi. Az Ima a gyermekekért című vers Szabó Lőrinc gyermeklírájának ars

poeticaja, a költő-apa önmagát behelyettesítő, kitárulkozó önvallomása, monológja.

Életmeditációra láthatunk verspéldát ebben a gyönyörű költeményben. Mindaz a

szeretet és féltés, amly Lócihoz és Kisklárához köti, kimondva vagy kimondatlanul

jelen van ebben a különleges világú költeményben. A vers képeinek sajátos

jelentéstartalma azt a gyötrődő lelkiállapotot tükrözi, amelyben megfogalmazódik a

számtalanszor vissza-visszatérő kérdés: Ki lesz, aki helyettesíti, ki pótolja mindazt,

amit gyermekei tőle kaptak? A költő válasza egyértelmű: a romlatlan, tiszta világ, a

terészet adhat megnyugtató menedéket gyermekei számára.

Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,

szeressétek a gyermekeimet.

Ha mesze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok biztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeresétek őket, ha meghalok...

A vers képeinek tartalmát, a költői szándékot a szöveg főnevei és igéi ( az alany –

állítmány kapcsolatok) fejezik ki. Az igék jelentéstartalmukban hordozzák mindazt a

szülői magatartást, amelyet a Lócihoz és Kisklárához írt más versekben, sőt a

hozzájuk írt családi levelekben is fellelhetünk: szeresd, vezesd, csókold, kínáld,

tanítsd, melengesd, vigyázz rájuk. A költő-apa és gyermek kapcsolatából két

minduntalan jelen levő elemet emelünk ki. Az egyik a tanítás szülői szándéka, a

másik – talán túlzó szülői aggodalmaskodás – a gyermekek féltése. Az Ima a

gyeremekekért nem tipikus gyermekvers, inkább a felnőtt, a költő filozófálgatása,

amelyben panteizmusa nyilatkozik meg. A vers még teljesebb megértéséhez tudnunk

kell, hogy Szabó Lőrinc gyötrődő lélek volt, aki gyakran került szembe önmagával, a

világgal, sőt családjával is. Ennek ellenére a család volt az, amely végső menedéket

jelentett mindig is a költő számára.Életének nem egy válságos pillanatában éppen

gyermekeihez menekül, segítséget kiáltva, mintegy végső menedéket keresve gyötrő

lelkiismeret-furdalására.

Szabó Lőrinc gyermekverseiben elsőnek éppen a ritmus dinamizmusa ragad meg

bennünket. Táncvers – mondják erről a műfajról -, de Szabó Lőrincnél a tánc áratlan

váltásaival inkább tornára hasonlít. Az Esik a hó például a gyermekversek kedvelt

formájában, a kétütemű nyolcas sorokat hetesekkel váltogatva indul :

Szárnya van / de nem madár,

Repülőgép / amin jár,

Szél röpíti, / az a gépe,

Így ül a ház / tetejére.

Az indító sor ismert találós kérdés. A képváltások meghökkentőek, ugyanakkor

ügyelnek a folyamatosságra. A hó a ház tetején található drótok között „belebúj a

telefonba/ lisztet rendel a malomban.” Az új képváltást aztán ritmusváltás jelzi négy –

kettős beosztású hat szótagos sorokkal: „fehér már az utca / fehér már a muszka /

pepita a néger / nincs Fekete Péter...” Ezek után észrevétlenül időmértékesre vált a

verselés : „sehol, / de sehol / nincs más / fekete / csak a Bodri / kutyának / az orra /

hegye - / és reggel az utca, a muszka, a néger, / a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter ...”

Miután a vers a maximális fordulatszámra pörgött fel, a költő prózaibbra kuszálja

ritmusát: „ és ráadásul a rádió / mind azt kiabálja, hogy esik a hó!” Mintha az Arany

Lacinak motorizélt változatát hallanánk.

Egészen máselemekkel működik a Kicsi vagyok én kezdetű népdal srtófájára

készült vers, amelynek főleg befejező versszaka lepi meg a mai olvasót:...”vezér

leszek én.” Ezen csak némileg enyhít a folytatás: „Én leszek a legjobb ember / a föld

kerekén.” A mesterien megszerkesztett gyermekszobaversek ugyanis egy határozott

gyermeki értékrend alapján próbálják megnyerni hallgatóságukat. Ennek egyik

sarkpontja a természetes önzés, másik pedig az erő kultusza. Mindez később a Lóci-

versekben lesz leginkább tapasztalható.

A Kicsi vagyok én... ciklus verseinek általános jellemzéseként állapíthatjuk meg,

hogy mind tartalomban, képalkotásban és formai eszközökben a folklór jelenléte és

felhasználása egyértelmű. Szabó Lőrinc nem úgy él a folklór eszközeivel, hogy direkt

módon használja fel azokat, hanem elsősorban a szemléletet veszi át, a népi

gyermekversek világát idézi. Saját ízt ad Szabó Lőrinc verseinek az, hogy a

folklórelemek természetes módon keverednek a városi élet képeivel, hangulatával.Ez

nyilvánvalóan megjelenik a költői eszközök (képalkotás, jelzők, hasonlatok,

megszemélyesítések, nyelvhasználat) megválasztásában is. A népi gyermekversek

hangulatának és követésének remek példáit olvashatjuk a következő versekben is:

Hörpentő, Falusi hangverseny, Rossz Picu, Kis virág stb.

Falusi hangverseny

Háp, háp, háp!

Jönnek a kacsák!

Hej, de éhes, hej, de szomjas

Ez a társaság!....

A versbeli falusi hangverseny „tökéletes”, a játékos és derűs képeket a hangutánzó,

hangulatfestő szavak használata még teljesebbé és hitelesebbé teszi. Fellelhető a

versben a népi gyermekversek gyakori fajtájának, az állathívogatóknak és

állatcsúfolóknak néhány eleme. Ugyanígy emlékeztet a versszöveg a népi

gyermekversek mondóka jellegére is. A ritmus tökéletes kimértsége és pontossága, a

visszatérő rímek dallamos hullámzásával párosul.

Ki ne ismerné a Hörpögető játékos-évődő mondóka sorait, az összerímelő sorok

tréfás képeit, a „kortyok szerint” lépegető, papucsot húzó liba vándorútját, amely

szellemesen kapcsolódik össze a vers lényegével, a hörpögetéssel, azaz a pohár tejet

szülői rábeszélésre unszolásra elfogyasztó kisgyerek alakjával. S ki ne ismerné sa

Nyitnikék csodálatos leíró sorait, plasztikus képeit, a versbefejezés ars poeticus

gondolatát, amely szabó Lőrinc gyermeklírájának lényegét is jelenti:

..........

a hitet, a vágyat

fütyülte szét,

kinyitotta a föld

örök szívét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,

nyitni kék –

nyisd ki, te, versem,

az emberekét!

Lóci a legismertebb gyermekhősünk. Ő a magyar Róbert Gida, akinek azonban

nem kedvenc játékairól mesélnek, hanem róla mesélen a felnőtt-titkok gyermeki

megnyilvánulásaira kiváncsi olvasónak. Apjától öröklött lázadó alkata predesztináltaerre

a szerepre. Nővére, kis Klára legfeljebb ártatlanul elscodálkozottazon, miért nemtudnak a

szülei egy pengőt adni irkára, amikor egy rendes házban legalább száz pengőnek kellene

lenni. Lóci azonban körömszakadtáig harcol érdekeiért. Szimbolikusnak tekinthető az,

hogy egy bicikli megvásárlására képtelen apjából kisírta a bicikli-verset – amely aztán

meghozza neki az ajándékbiciklit.

Lóci csak távoli rokona az áldozat gyemekhősöknek. Ő is szenved családja anyagi

helyzetétől, ám a családfői hatalmat kényszerből képviselő költővel állandóan egy

szellemi Tom és Jerry háborúban áll. A családfő megvívja eeket a háborúkat, a költő

pedig – a gyerek nézőpontjából mindent újragondolva – az ellenfél mellé áll, gyermeke

cinkostársa lesz. Ennek a tudathasadásos helyzetnek leghíresebb versbeli példája a Lóci

óriás lesz. De ugyanerről szól – immár a költő apjával kibővített szereposztásban – a

Lóci lázadása című vers is. A tekintélyelv elviselhetetlen súlya egyébként

legpontosabban a Rádió című versben mérhető meg. A beteg kisfiút apja azzal vígasztaja

meg, hogy magára vállalja a családi rádió elrontását. És amikor a játékba bekapcsolódó

anya azt javasolja, hogy ezért meg kellene az apát verni, Lóci boldogan megfeledkezik a

betegségéről is.

A Lóci-versek másik nagy felfedezése, hogy a gyermeki képzelet nagyon sokat

foglalkozik a betegséggel és a halállal. Az élet és a halál kínzó ellentmondása és

kegyetlen valósága már az Ima a gyermekekért című versben is jelenkezik. A halál, a

pusztulás egy sajátos gyermeki dimenzióban jelenik meg a Lóci elalszik című

költeményben:

Lóci elaszik

Azt hittük, már rég alszik, és hogy mire gondol Lóci és

egyszerre frissen, hangosan mitől fél, hol jár az esze,

megszólalt a szomszéd szobából s a meglepetés zavarában

Lóci, a kisfiam. nem felelt senki se.

„Anyuka, kit temetnek el?” „Kit tesznek le a föld alá?”

-kérdezte, és mi, a nagyok, -sürgette most már a gyerek.

összenéztünk, és a szemünkben „Azt, aki meghalt”-szólt az anyja

veszély volt és titok. gyorsan és nevetett.

„A-azt?”-békült meg a kicsi,

felejtve minden rossz gyanút.

„Csak azt?...Akkor jó!”-tette hozzá

és most már elaludt.

Azt a dilemmát teljesíti ki a vers, amit talán minden gyermek és szülő átél és megél

egyszer, szembesülve a valósággal, értelemezve az élet és halál tényét, megértését.

Sajátos észjárása ez a gyermek és a szülő szempontjából is. A „meglepetés zavarában”

adott szülői válasz igazsága más a valóság titkait megismerni akaró gyermek számára és

más a szülő szempontjából. Éppen ebben rejlik a költemény igazi értéke! Úgy mondja ki

a kegyetlen és megfellebbeztetetlen igazságot, hogy választ ad, magyarázatot szolgál úgy,

hogy voltaképpen elhallgatja az igazságot. A „csak azt?....Akkor jó!” mondatok gyermeki

értelmezése intellektuálisan oldja fel a feszültséget és ad választ Lóci kérdésére. Lóci

ugyanúgy megdöbben, amikor majdnem egy szakadékba esik: megérti, hogy az

életveszedelem a halálig tart. Vágyott kalandok és hárított félelmek nyomán egyre jobban

migismert világába Istent is teremt a vallástalan apa gyermeke:

Kisfiam kieszelte, hogy van

valahol egy mindenható,

aki megbünteti, ha rossz és

csokoládét hoz, hogyha jó.

A nagyurat el is nevezte:

- Bagoly! –mondta – ez a neve!-

A bagoly nagy kerek szemüvegével apjára emlékezteti az istenformálót. Ám, amikor a

hasonlóság sem hatja meg a költőt és tovább hitetlenkedik, Lóci csodát demonstrál: egy

ócska szemüveget kerítve bagolyként benéz az erkélyablakon. Aztán egy verset is

kigondol a felnőttektől megismert Istenről: „Az életet adja, adja, / egyszerre csak

abbahagyja.” A gyermekverset saját versébe foglaló apa megdöbbenve érzi a lényeget.

Az élet nem csupán ajándék, amelyhez jogunk van ragaszkodni, az a mindennapos

szerencsénk, hogy újra és újra megkaphatjuk. (Lóci verset ír)

A halálfélelem együtt létezik a kegyetlenséggel. A kisfiú borzong, amikor

levágják a csirkét a konyhában, de nem akar lemaradni a látványról. Az ablaknál röpködő

legyet is szeretné „megdögleszteni”, de ravaszul kikönyörgi apjából a megsemmisítésre

őt külön feljogosító parancsot.

A Lóci-versek ciszoltságában épp a valóság belekövesedett zárványai jelentik az

igazi értéket. Először pszichológusok, ínyenc versélvezők fedezték fel maguknak ezt a

versvilágot. Később saját – felnőtteknek szóló – üzeneteiket találták meg bennük az egyre

inkább emancipálódó „lócisodó” gyermekek

NEMES NAGY ÁGNES GYERMEKKÖLTÉSZETE

( 1922-1991) MOTTÓ:

„Az én szívemben boldogok a tárgyak.”

Ha a mester Weöres Sándor zseniális rossz diákra emlékeztet bennünket, Nemes

Nagy Ágnes az örök eminens példája. Pontosan annyi gyermekverse van, amennyit erre a

célra írt. Nála nem kell keresnünk, milyen alkati sajátosságok vezettek erre a területre.

Feladatként kapta ezt a versíró munkát. Gyermekversein jól látható, hogy költőjük

rigurózusan elválasztja őket igazi életművétől. Pontosan kielemezhetőa feladatot kijelölő

szerkesztői szándék, amely tökéletesen ellentétes Nemse Nagy Ágnes költői

gyakorlatával. Nála a verset indukákó élmény konkrétumai teljesen feloldódnak a műben,

a költő pedig igyekszik elrejtőzni a művek mögé. A gyermekversek költője ezzel

szemben sosem titkolt szándékkal és meglepő alapossággal térképezi fel a viláfgot. A

költő a legtermészetesebb módon ír a gyermeket körülvevő világról, játékairól,

szórakozásáról, a világra rácsodálkozó magatartásáról, mindenről, ami gyermeki. S ezzel

költészetté avatja a mindennapok gyermekvilágát.

A Szökőkút című kötet, amely 1979-ben jelent meg, tartalmazza a költő teljes

gyermekköltészetét, s így a legteljesebb bemutatása verseinek. A kötet hat részből áll: I.

Budai utca, II. Madarak, III. Gyerekek, IV. Bors néni, V. Mondókák, VI. Jeromos, a

remeterák. Tematikailag a kötet felöleli mindazt, ami Nemes nagy Ágnes

gyermeklírájának szépségeit, értékeit jelenti. A Szökőkút című kötet első verse a

Mennyi minden a gyermek világáról szól:

Ez az ösvény sose fösvény,

akármilyen keskeny ösvény.

---------------------------------

Van itt minden, mennyi holmi!

Hogy is tudnám elsorolni?

-----------------------------------

Cipőfűző, plédoboz,

fenyőfáról két toboz,

szódásüveg cserepe,

gesztenyefa levele,

zöld csigák, zöld kövek,

fű alatti börővek,

gerle tolla, kréta, gyufa,

fényképen a Verne Gyula,

és a többi de szép, de szép!

Ezek,

azok

izék,

mizék.

Bámulok csak ennyi kincsen:

mennyi minden, mennyi minden!

A világ felfedezése a gyermek szemével, szinte leltárszerű felsorolás ae vers.

Megjelenik mindaz, ami egy gyermeknek értéket jelenthet. Ezek a gyermekkori tárgyak

„kincset” érnek, mert egyediek, személyesek és pótolhatatlanok. Egyszerű, hétköznapi

tárgyak, amelyek velünk együtt éltek játékainkban, örömeinkbe. Szépek is voltakl ezek az

„izék, mizék”, mert tulajdonosának a gyermekkor egy darabkáját jelentették.

A Mennyi minden című versben a szövegfelépítés, a versmondattan tökéletesen

harmonizál a költői szándékkal. A legkülönbözőbb tárgyak felsorolását pusztán a vesszők

szakítják meg, majd a „de szép, de szép” ismétlése ad erőteljes zárást és nyomatékot a

szöveg előző részleteinek. A de szó itt természetesen nem ellentétet vezet be, hanem

csodálkozást, az érzelem intenzítását jelzi. Sajátos helyesírási hibát vét a költő a

„plédoboz” fonetikus leírásával, amely a beszéd hatását kelti.

A kötet első ciklusában, a Budai utca címűben főként a környezet és a játék a

meghatározó, miként a gyermek életében is. A tágabb környezet jelenik itt meg, ahol meg

lehet kérdezni Ki lakik az utcában? Mi van a titkos úton? Hány ujja van a

gesztenyelevélnek? Egyébként van még az utcában Ugróiskola, Tarka ló, Piros autó,

virágzik Az akácfa és a Gondolj-rám-virág.

A népi gyermekjáték egyik országszerte ismert változata jelenik meg az

Ugróiskola című versben, amely egyben a képvers (vagy a kalligramm) szemléletes

példája is. A képvers, amely Appolinaire egyik kötetéről kapta a kalligramm újkori

elnevezést, már az ókori költészetben (Theokritosznál) is megtalálható. Az újkori

költészetben Appolinaire, Mallarme, Kassák Lajos, Nagy László, Illyés Gyula is szívesen

éltek e sajátos grafikai formával. A képvers a vers szöveganyagának sajátos tördelése,

amely a tartalomnak megfelelően a legkülönbözőbb formát veheti fel. A jó képvers tehát

erősíti a vers tartalmának megértését, s ezzel a vizulitás a vers tartalémának hordozójáva

is válik.

A grafikai elrendezés és tartalom kapcsolatának kitűnő példája az Ugróiskola. A

továbbiakban a drámapedagógia eszközeivel közelítjük meg a vers tartalmát:

Ugróiskola

Járok az utcán Egy

kip-kop, kip-kop, egy

még meg is állok egy páros,

itt-ott, itt-ott. Egy,

Jó megállni, nézz oda, páros,

ott egy ugróiskola. Fordulj vissza,

felrajzolva járdaszélre, páros egy,

zöld krétával nagyra, szépre, nem hibáztam, nagyszerűen

mindenütt van, nézz oda, megy, megy, megy,

itt-ott Mi van hátra? Páros,

kip-kop nem leszel te sáros,

egy-egy ugróiskola. itt a vége:

egy,

egy,

egy.

1. Szóasszociáció a címről: A verset még nem olvassuk el, csak a címmel

foglalkozunk. Tapasztalat íratja. Más fogalom kerül a táblára, ha különböxző

életkorúak rögtönöznek. Pl: játék, gyermekkor, politika, ilyen nincs, kiugrom, stb.

2. Az ugróiskola mint népi gyermekjáték: Ha valaki ismeri, bemutatja, felrajzolja.

Olvassuk ki a játék formáját a versből! Játsszuk el!

3. Az én gyermekkori játékom: Szeretném, ha tanítványaim felvállalnák a

gyermekkorukat, enm rejtenék el érzelmeiket. Remélem, hogy ilyen formán

nyitottabbá válnak a vers befogadására.

a) emlékezés és vallomás: Egyenként szólaljanak meg: Mi volt a kedvenc

játékuk? Csoportos vagy egyéni? Tárgyhoz kapcsolódott?

b) Találkozxás az egykori játékkal: beszélgetés a hajdani kedves babával.

Emlékidézés monológ formájában. Élmény, amely a játékhoz kapcsolódik.

Idézzék meg a játékot, főleg ha csoportos.

4. Közösen olvassuk és kopogjuk a költeményt: három különböző személy

háromféleképpen olvassa fel a verset. Melyik változat tetszett? A tanítványok

vegyék észre a ritmusváltozásokat, s jöjjenek rá, hogy a versen belüli ritmushatár

a költemény szerkezeti felépítését jelzi. Ritmizáljuk közösen!

5. Mozgó- és állóképeka vers nyomán: kiscsoportokban jelenítjük meg a képeket

három jellemző életképben: 1. Séta az utcán, as járókelők között alírai hős, 2. A

lírai hős észreveszi az ugróiskolát, láthatóan tűnődik. 3. Képzeletben vagy

valóságban vigigugrálja a kockákat oda és vissza, ahogy kell.

6. Húzuk alá a nekünk fontos sorokat: indokolják, miért éppen azt tartották

kiemelésre érdemesnek.

7. Az ugróiskola – metafora: Ez a vers az életről szól: hol egy lábon ugrálunk, hol

két lábra huppanunk, hol előre megyünk, aztán vissza. Jó is van benne, de arra

számítani kell, hogy az élet végén egyedül maradunk. („Halálodra magad

maradsz” – Fallada regényének címe is ezt jelzi.)

A Budai utca ciklus varázslatos darabjai a hangulatokat, színeket megörökítő

rendkívül dallamos, ritmikus miniatűr költemények: Tavaszi felhők, Nyári rajz, stb.

Bár eltérő verstémákkal találkozunk, mégis van bennük egy közös vonás, amely a

ciklus teljességében jelenik meg: ez pedig a világ, benne környezetünk emberi

meélése, átélése és befogadása. Megnyugtató, békés képek sorjáznak egymás után,

amelyek az impresszionista hangulatlíra szép példái (Pl. Tó és fűzfa).

A ciklus a költői kifejezőeszközök valóságos tárháza: a ritmus változatossága, a

jelzők sokasága, a metaforák különféle változatai, az érzékleteket összekapcsoló

szinesztézia, a páros rímek sorozatai, s a Nemes Nagy Ágnesnél is megjelenő

szimultán vers. Érdemes felfigyelni a szimultaneitás szempontjából a Tó és fűzfa

című vers első szakaszára:

+ - - / + - -

Ez a tó/ ez a tó,

u u - / u u -

+ - - / + -

nyug – ta – lan – ko- dó.

- u - / u -

+ - - - / + - - -

Vé –kony fod- rát fogy-ha-tat-lan

- - - - / - u - -

+ - - - -

Sus-to-rog-ta-tó.

- u - u -

Az első sor hangsúlyos és egyben időmértékes is: a szép anapesztusokat ( uu-) az

ismétlődő szószerkezet hozza létre, amely egy szép áthajlással folytatódik. Az

áthajlás az élő beszéd hatását sugallja. A második és negyedik sor mondattani

sajátossága, hogy mind a kettő áthajlással megalotott értelmező jelző, ami a népdalok

gyakori jelzőhasználatát idézi. Ezekben a sorokban inkább az időmérték az

erőteljesebb, a mertumok egyébként trucheusokkal (-u) kezdődnek és krétikusan (-u-)

fejeződnek be, s ezek együttesen ereszkedő lejtésű sort eredményeznek. A krétikusról

meg kell jegyeznünk, hogy Nemes Nagy Ágnes egyik gyakran használt sorzáró

megoldása.

Külön világot alkotnak nemes Nagy Ágnes költészetében a madarak. Gólya az

erdőben, a verebek a Hóesésben, a furcsa beszélő tengelice és a hangnyelvként

hintázva leszálló galamb. Lehet látni titokzatos lappantyút, akinek „két szeme

lángja,két pici lámpa /gurgula-hangja úszik utána”. Ott van a fekete hattyú és vele a

költő legkülönösebb gyermekversmadara, a lila fecske.

A Madarak ciklus versei (összesen 11) a költő legismertebb versei közé tartoznak,

külön válogatásban is megjelentek Lila fecske címmel. Ismét színek és hangulatok

kerítenek hatalmukba, már a verscímeket olvasva: Mit beszél a tengelice? A galamb

leszáll stb. Ebben a ciklusban is találhatunk képverseket, pl. A galamb leszáll címűt,

amelynek sortördelési formájában vizuálisan is megjelenik a tartalom. Nemes Nagy

Ágnes madaras versei is különlegesek. Azzá teszi atéma kibontásának egyedisége, a

különleges képalkotás, a kifejezőeszközök sajátosságai, a nyelvhasználat , a

versmondattan.

A Láttam, láttam című vers egy különleges élmény leírása, amely egfyszeri és

megismételhetetlen helyzetben, ugyanakkor meghatározó élményként, mintegy

titokként jelenik meg előttünk:

Láttam, láttam lappantyút!

Éjszaka erdőn meglestem,

rókavadásszal kettesben.

Nem volt ottan lámpa, se ház,

mentünk: én meg a róka-vadász,

akkor az égen, fekete égen

valami röppent még feketébben,

valami röppent: lappantyú!

két szeme lángja, két pici lámpa,

gurgula-hangja úszik utána.

Ketten láttuk, senki más,

ketten: én meg a róka-vadász.

A lappantyú nem tulajdonságainak részleteivel jelenik meg a versben, hanem

mindössze három meghatározó jellemzőjével: azzal, hogy éjszaki madár, továbbá

gurgulázó –surrogó hangot ad és szeme fényben világosan villog. Ez minden,amit

Nemes Nagy Ágnes mint természettudományos tényt használ fel a versben, s ebből

születik mewg varázslatos verse. A vers összességében különleges hangulati élmény!

A szöveg egészében a leírás dominál, a főnevek túlsúlya, a kevés, mindössze egy

meghatározó jelző (fekete), a remekül megválasztott nyomatékosító ismétlések, a

ritmus és rímelés megformálása, az élmény lényegét kifejező egyetlen finom áthajlás,

a vers zárása, a könnyedén felismerhető szimultán verselés együttesen különleges

versmondattant eredményez. S újból egy szín, a fekete jeleníti meg, teljesíti ki a

hangulat varázsát. Ez feltűnő abból a szempontból is, hogy a fekete szín általában a

szomorúság kifejezője, s itt erről szó sincs. Ellenkezőleg inkább az öröm, a

felfedezett titok megélése, a rácsodálkozás lelki tartalma kerül előtérbe.

A Gyermekek című ciklus ismét más oldalról mutatja be Nemes Nagy Ágnes

líráját. A versek természetesen gyermekekről szólnak, játékaikról, örömeikről,

környezetükről. A verscímek is ezt sugallják: Labda, Evetke, Mi van a szobában?

Égi fagylalt stb.

Az Evetke humoros minitörténet, játék a szavakkal, amely oly gyakori és érdekes

rétege a XX. századi magyar gyermekköltészetnek. Nemes Nagy Ágnes versében a

vers alaki akusztikai jellegzetességeit használja fel a szövegépítkezésben:

Ede, az Evetke, Ne vedd le, ne vedd le!

bundáját levette, sírhatsz majd, evetke:

És a nagy melegbe „Jajjaj, sunda-bundán

tölgyfaágra tette. ellopták a bundám!”

Híre megy az erdőn,

hogy Ede levette,

néznek majd nevetve

a kopasz evetre.

Ne vedd le, ne vedd le!

A vers akusztikai vonatkozásban számos rokon vonást mutat a kötet Mondókák című

ciklusával., amelyben még erőteljesebben jelenik meg a nyelvalakra és hangzásra

épülő versformálás. E költői szándékban könnyű felismerni a népi gyermekversek

egyik közismert szövegtípusát: a nyelvtörőket. Ezekben a szövegekben nem a

tartalmat kell keresnünk, hanem a nyelvi kiejtési nehézséget, amely élteti a

szövegtípust. Az ilyen szövegeknek alapvetően az a funkciójuk, hogy próbára tegyék

a gyermek emlékezetét, hangképzésének folyamatosságát és pontosságát.. A szöveg

mondása egyben játék, szórakozás is lehet, ugyanakkor kitűnő artikulációs gyakorlat.

A Pisti gondolkozik című vers már ok miatt keltheti fel érdeklődésünket. A

gyermekköltészetben ritkábban olvashatunk finom lélekrajzot a világot még nem értő

gyermekről, a lelkiállapot rezdüléseinek, a rácsodálkozás pszichológiai mélységű

elemzésének szándékával megírt költeményeket. Nos, Nemes Nagy Ágnes a

környezetet, barátait nem értő Pistiről ír, aki igazán nem érti, hogy társai miért nem

kedvelik talán még mutáló hangját:

Pisti gondolkozik

Érdekes,

Érdekes.

Én nem értem, mért van ez.

----------------------------------

Hogyha Éva énekel Ha én kezdek énekelni

egy kis vékony éneket, egy nagy, hangos éneket,

mindjárt bejön a szobába mindjárt kimegy a szobából

szomszéd – Gábor, Panni, Klára - Éva, Panni, Klára, Gábor –

érdekes. érdekes.

Mennyi minden van ebben a tizenhárom sorban: a gyermekkor egy cseppje, amelyben

az egész tükröződik, egy apró történés, amely magatartást fejez ki, a fiúk és a lányok

ellentétét, s benne a fiúi büszkeséget. Mindezt a költő egy életszerű szituációban írja

le, Pisti sajátos gondolkozásában az általános gyermekit, a tipikust jeleníti meg. A

költemény rövidségét, a lelki tartalom árnyalt rajzát az esemény időbeli sűrítésével, a

tipizálással éri el. A típusalkotásnak itt éppen az a láényege, hogy a költő sok-sok

hasonló szituációból az egyedit és a záltalánost kapcsolja össze. A vers sajátos

monológ, kedves és jellegzetes gyermeki meditáció.

Ebben a ciklusban fel kell figyelnünk a Mi van a szobában? verscsoportra: Ez is

ritka téma a gyermekköltészetben abból a szempontból, hogy egy.-egy költemény

témája egy bútor, egy tárgy, amely úgy jelenik meg előttünk, ahogyan a gyermek

látja. Mindegyik vers azonos szerkezetű tételmondattal indul: „ A szobában van a ...”,

amely a továbbiakban úgy folytatódik, hogy atárgy funkciója és a hozzá kapcsolódó

gyermeki tevékenység összekapcsolódik.

Bors néni könyve a kötet következő ciklusa, amely egyben gyermekköltészetének

csúcsa. A mindig tudatos nemes Nagy Ágnes megérezte, hogy mint mesélő sem tud

igazán plasztikusan élő szereplője lenni gyermekverseinek. Kitalálhatott volna valódi

gyermekhőst magának, de ő a csodálatos öregaszonyok sorát folyatatta Bors nénivel.

Ez a ciklus nasgyon ökonomikus, vannak benne olyan versek is, amelyeket

egyszerűen idesorolt költőjük egy címmel, vagy egy-két sorral Bors-nénisítve őket.

Bors néniről – pontos neve Bors Jázsefné, Balogh Borbála, Báthori út 3 – tudjuk meg

a versekből, hogy 80 éves és valaha gyerek volt. Ami utána történt vele mostanáig, az

nem érdekes. Bors néni különös és csodálatos lény, aki a mesék hőseihez hasonló

varázslatos erővel bír. Itt minden megtörténhet, minden átváltozhat, a tér és idő

megszűnik. Minden, ami irracionális, a zéletre kelhet, miként a mesében. Bors néni

képes körbejárni a világot, nála kivirít a háztető, suszterszékén a magasba száll, a

holddal kézen fogva sétál, a nbappal beszélget. Már a környezete is varázslatos: „Fent

lakik ő a padláson / van szobája harminchárom”, tele különféle különleges lakókkal,

akikkel ő el tud beszélgetni. Ez a világ korlátlanul tágítható: „Kinyújtod a jobb

kezedet, / megfogod a János hegyet.” A Bors néni képi szürrealizmusát hasonló

nyelvi avantgard játék egészíti ki. Pl. Olyan szavakat ad a cipővel beszélgető Bors

néni szájába mint „mászkeráltál”, „karingóztál”. Olyan mondókát talál ki, amelyet

„villamosmegállónál kel mondani télen” és amelynek nyelvi eszközei még csak a

költő saját fantáziájában léteznek.

„Álldiga és várdiga / járdiga és tánciga // Erre, arra / arra, erre / nincs semerre /

nincs semerre// Álldiga és várdiga / járdiga és tánciga, / sejehuja-haj! „

Aki ezt kívülről tudja, az lehet, hogy fázik, de biztosan nem unatkozik. Nemes Nagy

Ágnes ezen ciklusa paradoxonok sorozata tehát. Paradoxonjai olyan látszólagos

ellentmondások, amelyek nem intellektuális síkon, hanem elsősorban érzelmi alapon

oldódnak fel. A Bors néni ciklus darabjai – a mesei szemléleten túl – más

vonatkozásban is kötődnek a folklórhoz. A népi gyermekversek, a mondókák

hangulatát, világát idézik. Könnyen felismerhető a szövegekben a népi kiszámolók,

mondókák sajátos szerkesztése, a szöveg gyorsasága, mozaikszerűsége, a szóismétlés,

a nyelvi leleményesség, a játék öröme:

Futóbab

Láttatok-e futóbabot,

Piros babot, fehér babot,

Mit Bors néni felfuttatott?

Babot futtat karóra,

Karján van egy kar-óra,

Azon méri hány perc alatt

Fut a bab a karóra.

Piros,

Fehér bab,

De legszebb a futóbab.

A Szökőkút című kötet a Mondókák és a jeromos, a remeterák zárja. A remeterák

kedves története egy kis kiruccanásáról, az elveszett, majd megtalált, szerencsésen

megkerült meduza-kalapról szól. A költő realisztikusabb színezetet ad jeromos

történetének. A történet egyszerű, miként a mesékben, a befejezés is örömteli. A forma

szépségeit a hangsúlyos verseléásű 7-es, 8-as sorok játékos és változatos páros rímekkel

ötvöződnek, a dialógusok igen életszerűek, a nyelvi anyag megválasztása mintaértékű. A

magyar gyermekversről ő mondta ki a máig legfontosabb kérdéseket és legérvényesebb

válaszokat: „Lehet-e ma vagy bármikor olyan gyerekeknek szánt verseket írni, amelyek a

gyerekek igényeinek megfelelnek, és ugyanakkor, magas mércével mérve jó versnek minősülnek?

A válasz - előrebocsátom - igen...Meg szoktam különböztetni bármely irodalmi termék

értékelésében kétféle tényezőt: a presztízseteket és a szöveg önértékét. Az önérték fogalma

világos, csak az nem szokott mindig világos lenni,hogy ezt az önértéket milyen fokig tudja

befolyásolni a presztízsérték, amely véleményekből, hallomásokból, értesülésekből áll össze,

hozzájárul az író általános hírneve, a kritika állásfoglalása, és az a nehezen meghatározható,

szállongó köztudat, ami egy író holdudvara.”

Nemes Nagy Ágnes gyermekverseinek ugyanaz a sorsa, mint egész életművének.

Csodálták, de követni kevesen próbálták. A tartalomban mindig magát mondta ki, a

formában azt csinálta, amit mások, csak jobban. Ez a minőségi többlet teszi talán, hogy

költészete egyre népszerűbb.

WEÖRES SÁNDOR GYERMEKKÖLTÉSZETE (1913 – 1989)

MOTTÓ:

„Azért iparkodom minél zártabbá és dallamosabbá formálni a

gyermekverseimet, hogy a későbbi felnőtt lelket megmentsem a formátlanságtól.”

A magyar gyermekköltészet csodálatos véletlene Weöres Sándor. Miatta

dicsekedhetünk el, hogy nálunk az óvodások is egy filozófus-költő szürrealista képekkel,

szexuális szimbólumokkal átitatott költeményeit szeretik énekelni. Ő a XX. századi

magyar gyermekköltészet iskolateremtő alkotója, tartalomban és formában egyaránt.

Különösen kiemelik verseinek páratlan formagazdagságát, ritmuskombinációit,

zeneiségét, nyelvhasználatának tisztaságát, a derűt, a játékosságot, a versépítkezés

tökéletes megvalósítását.

Weöres Sándor gyermekverseihez kívülről – vagyis először a nyelv ritmusára,

zenéjére figyelve – kell közeledni. A költő gyakran írt vakszöveget általa kitalált

nyelveken: „Dzsa gulbo rar ki9csere / aj ni musztasz emo, - mondja a Barbár dalban, és

rögtön le is fordítja: „Szél völgye farkas fészke / mert nem őriztél engem.” De verseiben

lefordítatlanul is megjelennek nem létező nyelven írt sorok. Weöres esztétikája szerint a

versben zenei lehetőségeit kereső nyelv már a mű születésében is szerepet játszik.

Gyermekverseit Weöres többnyire nem kész műveknek, hanem az alkotás

folyamatában nélkülözhetelen vázlatoknak tekinti. Nála elsősorban a ritmusváltozatokban

rejlő dallamok reinkarnálódnak különböző versekben. Az „Országúton hosszú a

jegenyesor...” kezdetű katonanóta például kétszer is saját verset vált ki belőle: „Őszi

éjjel/ izzik a galagonya....”

„Árok mellett / üszkös a fa dereka...”

Ugyanakkor sok jellegzetes versritmusának nincs ilyen konkrét előzménye. Weöres nem

csupán költője, hanem tudatosan komponáló zeneszerzője is verseinek. Zenei képességeit

személyesen Kodály Zoltán ismerte fel, ő biztatta, hogy írjon verseket a gyermekek

számára készült dalaihoz. Az ehhez a munkához mintául szolgáló ősi magyar

népdalokban nemcsak modern szürrealisztikus képek hatottak a költőre, hanem a kétféle

ritmikai elven lüktető versritmusok is.

A szimultán vers kettőzött hatóerejét kihasználva Weöres kétségtelenül mindenki

másnál több sikert tud felmutatni egy új, nagy hatású versforma kialakításában. A túl

lomposnak érzett magyaros és a túl kifinomu7ltnak hallott klasszikus vers előnyei a

szimultán versben egyesülnek, és lényegében mindenmondandó kifejezésére alkalmas

versformává ötvöződtek kihasználva, hogy a mondanivaló szerint hangsúlyozzák egyik

vagy másik komponensüket. Az már a magyar költészet fejlődési tendenciáinak

következménye, hogy ez a versforma csupán gyrermekköltészetünkben töltötte be

geyértelműen megújító szerepét, éppen Weöres Sándor kivételes hatásának

következtében. Őutána nem lehetett a régi módon gyermekverset írni. Kisebbségbe

szorultak a korábban sxzinte egyeduralkodó ütemhangsúlyos versek, ennek a formának

szimultán metrizálása vagy legalábbis metrummal színezése a költői mesterség tudásának

kritériuma lett.

A Weöres-versek ritmikája még egy fontos elméleti kérdést vet fel. A dallamvers

nála behatol a beszélt vers világába. Vagyis a költő egy konkrét kész vagy kitalált

dallamra írja a szöveget, és ezzel, szövegen kívüli eszközökkel is befolyásolja verse

ritmusát. Ez a tény újragondolásra késztet bennünket a szótagok hosszúságát illetően. A

versben csak hosszú meg rövid szótagot ismerünk, az éneklésben pedig az egész

hangoktól a nyolcadokig vagy tizenhatodokig széles a skála. Az Építők című dalban

Weöres egyszerű ta-ti-ti ütemezésű sorral kezd („Szív dobban”), ám a következő sorban a

szív szó helyére a kalapács kerül, amivel háromemeletessé válik a ritmikai képlet. Vagyis

a hosszú és rövid szótag között megjelenik egy relatív középhosszú szótag is. A magyar

nyelv erre lehetőséget is ad, hiszen hosszú szótagjainkban vannak hosszú

magánhangzósak és a magánhangzó utáni két mássalhangzó miatt hosszúak is. A köztük

lévő különbséget bárki tudja, aki valaha énekelt.

A Weöres – gyermekköltészet titkainak második rétegét a költő sajátos képi

világában kell keresnünk. Weöres a varázslás minden eszközével él. Egyes képei külön

meséket idéznek fel verseinek közönségében. A természet persze minden igazi

gyermekköltő műveiben megelevenedik, de Weöresnél ez az animálódás egy folyamatos

tűzijátékká alakul. Weöres képváltozásai többnyire váratlanok és meghökkentőek,

ugyanakkor negyon természetesen elképzelhetőek. Ha a galagonyabokor lánnyá válik, azt

nehezen fogadjuk el, ha mindez éjszaka, holdfátyollal felékesítve történik, akkor az is

természetes, ha az immár menyasszonyi ruhába öltöztetett bokorleány elsírja magát.

Némi képzeletjáték után az is érthető, hogy a szemét lehúnyó kisgyerek „kék gyöngyöt

tesz bársony tokba”. Ezeknek a képeknek a bonyolultsága is erény, hiszen megfejtés után

a közös tudás cinkossága is növeli népszerűségüket. Weöres jellegzetességei közé

tertozik az absztrakt fogalmak természetes képszerűsítése: „Az időt bemeszeli a korai

kikeri...”, a nyár „égi csikón léptet”, a szél „tekereg” és közben szavanként válik ember

formájúvá:

„Széles világba / Fut a szél magába, /

Nyakába a lába / Sosem érsz nyomába.”

Weöres költészetének egyik titka a konkrétnak és az elvontnak, a hétköznapinak

és a csodálatosnak közös képben való megjelenítése. A tündérek, angyalok és más

csodalények egy ilyen közegben természetesen mozognak, ott vacsoráznak a falu végi

ház küszöbén.

Weöres a nagy bűvészek bátorságával gyakran enged bepillantást képteremtő

varázslatának titkaiba. A költői kép sokszor a közvetlen látványból, annak sajátosan

szemlélődő elfogadásából születik Az alkonyi felhúk „mennyei őzre vadásznak” de

„felhú-cápa” is „úszik az egeken át”, a déli felhőket leső Katóka pedig egész mesevilágot

lát bele az égboltba. De ugyanígy születik az anya iránti szeretet egyik klasszikus műve,

amelyben a gyerek egyszerre menne és maradna, elvágyódását pedig szerepjátékkal fejezi

ki. A cinke és a szellőszerep jó, mert lehetőséget ad a kalandra, ugyanakkor pedig a

hazatérést is lehetővé teszi. A csillagsors azonban a vigasztalhatatlanul örök elválást

jelentené.

Weöres nem őrzi elődeinek meséit, mítoszait. Ő mindig maga keresi, sőt magának

találja ki azt, amit továbbmondható hagyománynak szán. Ennek legtisztább példája éppen

a sokféle szempontból mértékké vált vers A tündér . Ezt a verset azért szeretjük, mert

valójában nem egy tündérről szól, hanem a mi tündérálmainkról. A hőse egy kislány, aki

Bóbita szerepében éli át leendő nőiségének diadalait. Ha táncol, akkor csak az angyalok

méltók , hogy lássák, és csak elvarázsolt állatok szolgálhatnak hozzá zenét. Ha játszik,

varázshatalmával irgalom nélkül győz. Ha épít, egy pillanat alatt kész vára, és máris ott a

hozá illő előkelő közönség, és ha álmosan megunja a játszadozást, álmát is a mesék

illendő etikettje szerint őrzik a következő játékig.

Ezzel el is érkeztünk a szerepjátszásig, vagyis Weöres személyiségének

legfontosabb, bár óvatosan kezelt alapkérdéséig. Weöres nem írt gyermekverset, vagy ha

írt, mert megbízták vele, abban nem volt sok köszönet. Ő egyszerűen önmagát fejezi ki

olyan versekben, amelyek nagyon sok szálon kapcsolódnak a gyermekekhez.

Tulajdonképpen gyermekként vált költővé. Négyéves, amikor már verset talál ki,

nemsokára le is írja versleleményeit, hiszen csupa nagybetűs ákombákommal, de tudott

írni is. Gimnazista korában ő nem próbálgatja a verselést, hanem azonnal érett költő, a

magyar költészet legkorábban érő csodagyereke. Különleges diák, ami érdekli, azzal

egyetemi szinten foglalkozik, ami nem érdekli, azt nem hajlandó tudomásul venni. Így

tanárai bámulják és igyekeznek minél gyorsabban megszabadulni tőle.

Weöres egy különös gyermekmorált követ egész életében. Amit nem tart

fontosnak, abban a megalkuvásig engedékeny. A számára lényeges dolgokban viszont

hajthatatlanul kemény. Gyermekkorában írt verseiben is bölcs öreg filozófusok

gondolatai rejtőzködnek. Öreg filozófus költő korában is gyermeki szemekkel néz a

világra, és közben sipító gyermekhangon beszél. Előtte minden gyermekiség

viszonylagos. Weöres boldog gyermek. Szinte tudatos hedonizmussal élvezi ki gyermek-

és kamaszkorának kinálkozó örömeit. Például azt, hogy az egyszerre irigyelt és lenézett

felnőtteket milyen könnyű megbotránkoztatni.

Mint az igazi gyermekek esetében, Weöres haláláig meghosszabított

gyermekvilágában minden gondolatnak alján ott van a szexualitás. Még a gondos

prüdériával válogatott gyermekverskötetébe ( Ha a világ rigó lenne) is bekerülnek a

lányságát sirató galagonya mellé olyan konkrétabban erotika felé kacsintó költemények,

mint a Táncol a Hold. A gyermek olvasótól gondosan elzárt versek között pedig olyan

erotikus gyermek- és kamaszfantáziák találhatók, mint a Fairy Spring. Ez a versciklus

formájában megírt történet nagyon személyes élményekből fogant. Nem biztos

ugyan,hogy a költő a történetet átélte, de biztosan szerette volna átélni ártatlanságának

ilyen formában történő elvesztését előbb egy őt saját kisfiaként imádó tündérszép

nevelőnő, majd egy szintén gyönyörű kamaszlány aktív, hozzáértő közreműködésével.

Ugyanezt az átélést írja meg immár egy nő személyiségébe bújva a Psychében, amely a

magyar irodalom legkülönlegesebb regénye.

Bármilyen áttételekbe rejtőzzön el, Weöres mindig megmarad zárkózott

gyereknek, aki szerepből szerepbe bujkálva nehezen tudja megoldani titkai kimondásának

és ugyanakkor megőrzésének paradoxonát. Ennek a kettős feladatnak legszebb költői

dokumentumaWeöres legnagyobb gyermekverse Az éjszaka csodái. Sajnos ezt sem

szokták teljes szövegével gyermek kezébe adni. Pedig ez a költemény egy szintézis,

amelyet a versvázlatok sorozatával készített elő a költő. ( Ezek összekereshetőek a

Rongyszőnyeg és a Magyar etüdök ciklusokban).

Az alapszituáció felnőtt élmény. A költő és szerelmese együtt kucorognak éjszaka

a sötét házban, körülöttük mindenki alszik, még az anyai kontroll is szemet húny fölöttük.

Ám a titokban remélt szerelmi kaland elmarad, ehelyett egy közös szellemi kaland

részesei lesznek: ezé a versé. Weöres Sándor varázspálcájának intésére ugyanis

megelevenedik az éjszaka alvó világa. A nappal unalmas szomszédokból néhány

vonással színes mesefigurákat rajzol a költő képzelete és humora.

Weöres humora sokrétű és összetéveszthetetlenül sajátságos. Elsőnek szembetűnő

lényege a gyermeki játékosság. Weöres mindenben és mindenkivel kész játszani.

Hőseinek sorsát váratlan ötletek sokaságával tereli egyre új irányba, és minden

szoborszerűvé merevedett tekintélyt azonnal az alapkarakterével ellenkező módon próbál

életre kelteni. A másik humorforrás a költő kitűnő karikirózóképessége, amellyel

csaknem mindenkinek viza tudja adni jellegzetes stílusát, pletykázó öregaszonyoktól

kezdve a vásári kikiáltókig. Ugyanúgy használja erre a népnyelv fordulatait, mint a

köznyelv sztereotípiáit. Végül pedig a költő szürrealisztikus képi látásmódja vált ki

ellenállhatatlan hatást az olvasóból.

Weöres gyermekverseinek mennyisége is imponáló. Más költők esetében a

gyermekköltészet köteteit szerkesztők erölködve kotorják végig életművét, Weöres

verseiből pedig kitelneegy-két új válogatás. E helyen gyermekköltészetének egyik kötetét

tekintjük át, a Bóbita címűt, amely 1955-ben jelent meg és sokak szerint áttörést jelent a

magyar gyermeklírában. A kötet ötvenhárom verset tartalmaz. Nehezentalálunk benne két

azonos témájút. Ezekben a költeményekben a világ tárulkozik ki a gyermek számára a

maga szépségeivel, egyszerűségével és egyetemességével. Ahány téma, szinte annyi

forma, annyi versépítkezés. Sajátos formai bravúr a népies hangulatú Regölő:

„Három görbe legényke, // róka, rege, róka,

Tojást lopott ebédre, // róka, rege, róka,

Lett belőle rántotta, // róka, rege, róka,

A kutya lerántotta, // róka, rege, róka,

Egyik szidta gazdáját,// róka, rege, róka,

Másik meg a fajtáját, // róka, rege, róka,

Harmadik meg az ükapját,// róka, rege, róka,

Hozzávágta kalapját,// róka, rege, róka.

A mindössze nyolcsoros versike játékos miniatűr története a népi gyermekversekre

emlékeztet. Ezt nyomatékosítja a „róka, rege, róka” sorbefejező megoldás is. A Weöres-

versek poétikai elemzése kapcsán többször találkozunk a rímtechnika különlegességeivel,

sajátosságaival. E versben is a rímvariációk egyik szellemes megoldását találjuk. Ha

leválasztjuk a sorbefejező „róka, rege, róka” alliterációt, egy újabb rímcsoport tűnik fel:

legényke – ebédre a –a

rántotta – lerántotta b – b

gazdáját – fajtáját a –a

ükapját – kalapját a – a

Az első versszak páros végrímeit a másodikban bokorrím váltja fel. Érdemes megfigyelni

az egybecsengő szavakat is: az első versszakban a kicsinyítő képzős sorvég, a

határozóragos szóval rímel, mindkettő főnév. A következő rímpárban a főnév az igekötős

igével rímel. A második szakasz nem követi ezt a párrímes megoldást, hanem váltás

következik be: négyes rímet találunk, itt főnevek birtokos személy- és tárgyragos végei

símulnak egybe. A ragrímek egyébként egyhangúságot is kelthetnek, itt viszont nem

érezzük ezt a hatást a szövegkörnyezet alaki változatossága miatt. A Regélő kiválóan

alkalmas arra is, hogy hangképzési gyakorlatokra használjuk fel: r, o, e a hang

kiejtésének tanításakor. A hangképzés mellett szófaji, alaktani, mondattani, helyesírási

megfigyelésekre, tudatosításra, indukciós szövegelemzésre is gondolhat a tanító.

Hasonló, mégis más a versépítkezés a Pletykázó asszonyok című versben:

Juli néni, Kati néni

- Letye-petye-lepetye!-

Üldögélnek a sarokba,

Jár a nyelvük, mint a rokka

-Letye-petye-lepetye!-

Bárki inge, rokolyája

-Letye-petye-lepetye!-

Lyukat vágnak közepébe,

Kitűzik a ház elébe

-Letye-petye-lepetye!-

Ez is népies vers, azzá teszi a téma, a nyelvhasználat, a nagulat. A tartalom és a forma

tökéletes egysége és harmóniája valósul meg ebben a költeményben. A pletyka

természetrajza, létformája, funkciója a vers valódi témája. Mesteri mindehhez a forma

megtalálása. A vers kulcsszava, pillérszava tilitalálat: -Letye-petye-lepetye!- Semmit sem

jelent, ugyanakkor mindent kifejez, értelmetlen, mint a pletyka. Elkezdődik és

folytatódik, véget nem érve, mint a versben a zárósor refrénes megoldása is ezt ezt

sugallja. A zárósor itt nem befejezés, hanem éppen ellenkezőleg a folytatás nyitása,

hiszen vissza-viszatér. Kezdődhet minden előlről, mint a pletykában.

A tanító számára az elemzés során feladat lehet a vers népies nyelvanyagának,

ajelentésnek az elemzése (jár a nyelvük, mint a rokka, bárki inge, rokolyája, kitűzik a ház

elibe, stb) A személynevek is lehetnek hangulatkelő hatásúak, így a szövegben stilisztikai

értékük van. Ilyen a Juli néni, Kati néni névpáros is.

Az iménti népies Weöres-versekben elsősorban a formát, a versépítkezés alaki

sajátosságait emeltük ki. A Bóbita kötet a népi hagyományok követését, a népi

gyermekversek tematikájának felhasználásást is jelenti. A közismert versekből külön is

kiemeljük a Tavaszköszöntő, Buba Éneke, Altatódal, Csali-mese, Szüret után

címűeket. A versek több ponton is kapcsolódnak a népi gyermekversekhez. Részint úgy,

hogy szövegszerűen is felidézik például a jeles napokhoz, a kisgyermek altatásához,

kiszámolókhoz és mondókjákhoz köthető mondatokat. Részint pedig úgy, hogy a népi

szemléletet veszi át, a népdal világát, kifejezéskészletét alkalmazza szinte tökéletes

megvalósítással. Erre példa a Buba éneke című vers:

Ó ha cinke volnék, Ó ha szellő volnék, Ó ha csillag volnék,

útra kelnék, mindig fújnék, kerek égen,

hömpölygő sugárban minden bő kabátba csorogna a földre

énekelnék - belebújnék - sárga fényem –

minden este nyári éjen, jaj, de onnan

morzsára, búzára fehér holdsütésben visza sose járnék,

viszaszállnék elcsitulnék anyám nélkül

anyám ablakára. jó anyám ölében. mindig sírdogálnék.

A Buba éneke a népdalok világát idézi. Ha nem tudnánk, hogy műköltői alkotás, bátran

mondhatnánk rá, hogy valódi népdal, annyira tökéletes. Azzá teszi a népdalok hangulatát

pompásan visszaadó képsor, a természet és az érzés összekapcsolása, az egyszerűség, a

szándék őszintesége és hitelesége. A versmondattani sajátosságokból is hasonló a

megállapításunk. A hangsúlyos magyaros verselés tökéletes sormetszetekben jelenik

meg. A szófajismétlés is a tartalom érzelmi intenzítását növeli. Feltűnő a két versszak

versmondattani szerkezetének azonossága: mindkét mondat azonos alárendelő feltételes

időhatározói mellékmondattal indul, a további mondatszerkesztés is megfelel egymásnak.

Sőt, a két versszak szavainak alaktani felépítése is jórészt megegyezik. A versszöveg

szerkezeti felépítése ezel sajátos gondolatritmust is megvalósít.Semmi erőltetettség,

mesterkéltség nincs benne, ellenkezőleg a forma és a tartalom természetes harmóniájának

vagyunk tanúi. A Buba éneke nemcsak versszépség, az esztétikai élmény mintája lehet a

gyermek számára, hanem kitűnő szövegelemzési gyakorlat is. A vers önmaga adja az

elemzési szempontokat: szövegtani, mondattani, szófaji, jelentéstani, alaktani, hangtani

és egyben verstani vonatkozásaival. A vers kommunikációs szempontú elemzése,a

„hogyan beszél” a vers értelmezése példa lehet az egyes szám első személyű

megszólításra, a monológra. Könnyen követhető a kommunikációs helyzet, a versbeli

hely és idő síkjának kódoltsága.

A népi gyermekversek másik válfajával rokonítható a Csali-mese, amely a páros

felelgetős játékszituációra épül. Ugyancsak felelgetős a Szüret után című, amelyben a

szürethez kapcsolódó folklórelemek lelhetők fel.

A Weöres-versek ritmusát nehéz írásban megéreztetni, hiszen mindez a vers

megszólaltatásakor, a szöveg hangos formájában teljesedik ki. Ritmikai bravúr a kevésbé

ismert Macskainduló című vers is. A szövegben a hangutánzás és hangfestés páratlan

jelentéstani élmény, a ritmust erősítő vissza-visszatérő alliterációk különleges és pontos

ütemhatárokat eredményeznek:

Kurrogj, kurrogj, kormos macska, Nyávogj, nyávogj, nyavalyás macska,

cirregj, cirregj, cirmos macska, pisszegj, pisszegj, pikulás macska,

baktat hat vad bak macska, aki beteg pikulálhat,

sok pettyes láb, száz karmocska, szedjen macska-pilulákat.

Jobbra át, balra át, Hátra arc, nagy kudarc,

agyonmarjuk a kutyát nem marunk, ha te sem marsz,

nyiau-uu! nyiau-uu!

A Száncsengő című versnek külön figyelmet szánunk. Ez a költemény a Szán

megy el az ablakod alatt címmel is megjelent.

Éj-mélyből fölzengő Földobban két nagy ló

-Csing-ling-ling – száncsengő. –kop-kpo-kop- nyolc patkó.

Száncsengő – csing-ling-ling Nyolc patkó – kop-kpo-kop –

Tél öblén halkan ring. Csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő

- Csing-ling-ling száncsengő.

Száncsengő –csing-ling-ling-

Tél öblén távol ring.

A Száncsengő szimultán vers, amelyben egyidejűleg a hangsúlyos és az időmértékes

verselés érvényesül. A vers hangsúlyos voltát felesleges bizonygatni, az időmérték

formája viszont különlegesség. Az egész versen végigvonuló hoszú szótagok felerősítik

a szavak jelentését, nyugalmát, derűt árasztanak.A korábbi cím talán még jobban kifejezi

a vers hangulati lényegét, mintegy konkretizálja a pillanatnyi élményt, a havas tájon

szétömlő, az ablakon át behallatszó csengőszót. A következetes, hosszú szótagok erősítik

ezt a folyamatosságot, amelybennincs megszakítás, a ritmus érzékileg is kiemeli a vers

tartalmát. Az időmértékes verselés a vers lényegét,a nyugalmat árasztja, azt erősíti.

Ugyanazt mondhatjuk el a hangsúlyos verselés funkciójáról is. A Száncsengő rendkívül

pontos felező hatosokból áll, amely hibátlan megvalósításával, a pontossággal a vers

nyugalmának képzetét kelti bennünk. Ugyancsak ezt gazdagítja a békésen hullámzó páros

rímek folyamatos sora, továbbá az első és harmadik versszakban megjelenő refrén, s

benne a váltás, a halkan ring – távol ring szókapcsolat.

A Száncsengő című vers azon költemények sorába tartozik, amelyek nem

gondolatot vagy érzelmet, hanem hangulatot fejeznek ki. A költő egy csendes vidéki téli

éjszaka hangulatát idézi fel az olvasóban. A hangulatot hanghatásokkal érzékelteti, nem

téli tájat, hanem annak hangzását festi. Kulcsszava: száncsengő. Ez határozza meg a mű

hangulatát és hangzásvilágát. A száncsengőa távolból közeledik, és a messzeségbe vesz

el. A közeledő, majd távolodó száncsengés idézi fel a fölmerülő, majd eltűnő hangulatot.

A költő nem tevékeny részese az élmény kialakításának, csak mint egy adóvevő

készüléken átvibrál rajta a hangulat. Énjéből semmit fel nem tár, nem tudjuk még, milyen

érzést keltett benne a röpke élmény, ehelyett magunk is átéljuk az élményt. A vers nyitó

szituációja, az első tétel az éj-élmény: a csend. Aztán ennek ellentétébe, a zajba csap át a

vers zenéje. A zaj lassan fokozatosan alakul ki. A második szakaszban éri el csúcspontját,

majd a harmadik tételben a zaj lassan, fokozatosan átúszik a nyugalomba, s ezzel zárul a

költemény. A hangeffektus erősségét minden szakaszban egy-egy ige vagy abból képzett

folyam,atos melléknévi igenév minősíti: -fölzengő, - földobban, - szétmálló-

Mindhárom a cselekvés elkezdésére és rövid időtartamára utal. Weöres két jellegzetes

hangfajtát idéz: a csengést és a kopogást. Ezeket a hangeffektusokat a mozdulatlanság és

a csönd előzi meg: szójáték-szerű éj-mély és csönd-zsák. A csönd-zsák metafora abból a

belátásból származik, hogy atermészetbennincsen abszolút csend, s amit az emberi fül

annak érez, az nem más, mint harmonikus zajoknak az összecsengése.Így aztán a hangok

valósággal elővarázsolódnaka csönd-zsákból. A hangerdő ugyancsak metafora: olyan

erdő képzetét kelti, amelyben minden fa egy hang. Először a magas hangrendű, élénk

csilingelés hallatszik, majd a lovak patkója durvább dinamizmusú, erőteljesebb

hanghatást kelt: kop-kop-kop. Ahogy távolodnak a hangok, ismét a lágy, finom

csilingelést halljuk, és az olvad bele a téli éjszaka csöndjébe. A vers szerkezetét a még

háborítatlan nyugsalom, a zaj és az átélt élménnyel teljes nyugalom hármasa szervezi.

Weöres a távoli, lágy hangokat magas magánhangzókkal jeleníti meg, aközeli,

erősebbeket pedig méllyel. Ennek megfelelően az első és az utolsó szakaszt a magas

magánhangzók uralják, míg a középső strófát a mély magánhangzók jellemzik.

A Weöres-versek kivételes akusztikai élménye kiválóan alkalmasa versek

megzenésítésére. Népszerű művészek, együttesek egész sora vállakozott Weöres-versek

megzenésítésére. A hatvanas évektől a Kaláka együttes lemezei, kazettái, Halász Judit és

Koncz Zsuzsa kitűnő előadásai maradandó élményt jelentett a fiatal nemzedéknek.

Weöres Sándor csodálatos kalandja a gyermekköltészettel több

végkövetkeztetéssel jár, amelyeket célszerű levonni. Hasznos verseket lehet gyermekek

számára találni, nagy verseket csak nagy költő írhat. A gyermekvers nem feltétlenül az

alkotó szándékából, hanem alkatából születik. Nem az a fontos egy versben, hogy

gyermekeknek írták, hanem hogy gyermekenek való.

A agyar gyermekköltészet nagyon sokat köszönhet Weöres Sándornak, ám ez a

hála kölcsönös lehet. Weöres költészetének csak egy töredéke jutott el a gyermekekhez,

ez a töredék azonban mindmáig népszerűbb és maradandóbb az életmű súlyosabb

részeinél.

TAMKÓ SIRATÓ KÁROLY

(1905 – 1980)

Tamkó Sirató Károly a XX. századi magyar gyermekköltészet egyik sajátos

képviselője. Amit életművéből gyermeklíraként tartunk számon, az tartalmi, még inkább

formai különlegesség. Bravúros verselő, aki a nyelvi játék rendkívül változatos formáit

teremti meg gyermekverseiben. Tamkó mondókákat gyárt, kitekert szavakat keres és

talál, kancsal rímeket farag. Dobján fura rigmusokat dobol. Jól és ügyesen teszi. El kell

ismernünk, sohasem gügyög. Csodálhatjuk, hogyan bírja szusszal, ötlettel és kedvvel.

Mert jókedvében írta gyemekverseit, az vitathatatlan.

Tamkó Sirató Károly köteteinek főhőse, Tengerecki Pál saját névalkotás, fiktív

személy, a mesék világlátó, vándorló hőseivel rokonítható. Költeményeinek kedvenc

formája az utazás: égen és földön. A társ pedig Tengerecki vagy éppen Csillagjáró Fehér

Ráró. Itt mindenki vágyik világot látni, fölvenni a harcot a gonosszal, majd hazatérni.

Tengerecki hazaszáll című kötete a Móra kiadó gondozásában jelent meg 1975-

ben. Ezt a kötetet fogjuk most bemutatni, s általa Tamkó Sirató Károly költészetét. A

kötet hatvankét verset tartalmaz, amely öt önállónak is tekinthető témában jelenik meg: I.

Szil...Szál... II. Országjárás, III. Surrants Surrantó, IV: Eszkimóka, V. Hazaszáll! A

kiadói ajánlásban a következőket olvashatjuk: „Tamkó Sirató Károly nagy sikerű

gyermekverseinek egyik legnépszerűbb gyűjteménye ez a kötet... A nyelv játékos

lehetőségeinek furfangos kiaknázója, az avantgarde képzetkapcsolások művészi

hasznosítója, a faviccek szellemének költészetbe emelője nemcsak pompás képességeit

bizonyítja itt, hanem meggyőz arról is, hogy művészete a gyermekköltészetben úttörés.

Olyan úttörés, amely a gyermek lelki adottságaihoz alkalmazkodva, játékos vágyát

maximálisan szolgálva, igazi örömet, boldogító jó mulatságot kínál – gyerek és felnőtt

olvasóknak egyaránt”. Az olvasó nem csalódik az idézett ajánlásban, valóban felüdülés a

kötet, Tamkó költészete nemcsak abban mutat példát, hogyan lehet a nyelv elemeit

felhasználni a humor, pontosabban a nyelvi humor bemutatására, hanem abban is, hogy

ezzel az eszközzel a fantázia, a szabad asszociációk művészi és nem öncélú

megvalósítása is értéket jelenthet a költészetben.

A költő verseinek legalább három rétegét érdemes vizsgálni: a nyelvi játék és

humor, a szabad asszociációk, a groteszk rím, rímtechnika vonatkozásait. Természetesen

ez az elemzési szándék és ennek eredménye legtöbbször nem jeleníthető meg, nem írható

le külön-külön, a vers hatása, az élmény a vers és a kötet egészében teljesedik ki.

A Tengerecki hazaszáll című kötet bármelyik ciklusát tekintjük is – az avantgard

vonások mellett -, olyan alapot találunk, amely a kötet verseit a népi gyermekversekhez,

különösen a mondókákhoz kapcsolja. Tamkó Sirató Károly számára a népi gyermekvers,

a népköltészet modell, amelyet mintegy beemel saját modern költészetének világába. Ez

a sajátos keveredés a szüntelen kettősség, művészi integráció, hogy tudniillik egyszerre

modern és népies, ez adja meg gyermeklírájának különös varázsát és egyben értékét is. A

Tengerecki Pál című vers kiolvasóként indul és így is zárul.

Tengerecki Pál

Szil, Tenger szélén?

szál, Hegyek élén?

szalmaszál! Havas sziklák

Merre jár a Pál? meredélyén?....

Nagy szerencse, hogy a középső rész elsorolja nekünk, hol is kószál a világjáró

Pál. A Bajkáltól az űrig mindent bojár. Nemcsak utazó, felfedező és hős, hanem költő is

ő: varázsdallal és muzsikával száll szembe a fagykirállyal. Hegy és völgy, föld és víz, tűz

és fagy jelzik útjának nyomát. Ebben egyelőre még nincs benne a hazatérés szándéka.

A mondókajelleget, a népi gyermekjátékot idézi a Barta című vers. A vers

nemcsak szól valakihez, hanem mint a népi gyermekjátékban, be is vonja hallgatóját a

játékba, továbbá kitűnően alkalmazza a népköltészet ismétléstechnokáját is.

Útnak indul Barta. Messze volt még Harta.

Útja célja: Harta. Búsan ballag Barta.

Ahol nem árokban ment, Két szemét az autók füstje

felmászott a egyre jobban

(folytasd, Pisti.) (mondd rá, Márta:)

- partra! - marta!

Közeledett Harta. A toronynak tartva

Mezőn megy már Barta. Megérkezett Barta.

Hosszúhaját az őszi szél A rét mögött patak csörgött,

Boglyasra ka- át is ugrott

(............) (vágd ki Rudi:)

-varta! -rajta!

Nem nagy falu Harta.

Élt ott kilenc Barta.

Mind a kilenc régen várta.

Minden jóval megtraktálta.

Vígan dalolt Barta!

Csak úgy zengett

(mind egyszerre:)

- HARTA!!!

A Pista bácsi ... kezdetű versben könnyedén felismerhetjük a költő versépítkezésének

módját. A név után „hívó szó” hozza létre a következő sorok „rímszerű” feleletét: he-he-

he-tehene, fekete, teje, hi-ha-ha-bivalya stb.

Pista bácsi Marcsa néni

he...he...he... ma...ma...ma...

Van-e kendnek tehene? Van kendnek madara?

Van, van –fekete! Van, van – pelikán!

Mégis fehér a teje. Már erre is telik ám......

Ebben a versben a magánhangzók teljes azonossága a rím alapja, azaz így jön létre a

tiszta rím. A tiszta rím költőnknél nem öncélú és nem pusztán formai játék, hanem rímei,

rímcsoportjai a humoros hatás, a monotonia elkerülése jegyében alkotott művészi

funkciójú alakzatok. Megerősítjük állításunkat egy újabb „tamkós” rímépítkezéssel,

aholaz egybecsengés több mint egyszerű formai játék:

Emberek, hej, emberek!...

Emberek, hej, emberek, felvidulok köztetek!

Erdőszéli emberek! Madarakra csergetek,

Virít-e a kertetek? viharfelhőt kergetek,

Almát, körtét szedtetek? s ha elmúlt a fergeteg –

Én is hozzátok megyek. akácmézet pergetek!

Az Országjárás című vers ( korábbi címe Vándor móka) Tamkó Sirató Károly

olyan verseinek legjobbika, amelyben a nyelvi játék alapja a földrajzi nevek

felhasználása:

Elindultunk

Balátára malátáért,

Galántára palántáért,

Rabirázra paprikáért,

Soroksárra salátáért,

Macsoládra kocsonyáért,

Kocsonyádra mazsoláért,

Cserenyésre cseresznyéért,

Szerencs-érre szerencséért,

Pécelre mézért

Mézeskútra pénzért.

Jöttünk – mentünk

Nagylaposon – hegyesen.

Homoródon – begyesen.

Hétrongyoson – feszesen.

Lassú-réten – sebesen.

Mit csináltunk?

Hévízen – vacogtunk,

Szomoródon – kacagtunk.

Árnyékoson – napoztunk,

Koplallón – jóllaktunk,

Éberlakon – álmodtunk.......

A földrajzi név akár valós, akár fiktív, hangzásával és alakjával bizonyos

jelentésazonosságra és ellentétre válik alkalmassá a versben. Ezek a jelentéskapcsolatok

hol párhuzamosan, hol egy versszakon belül ellentétesen jelennek meg ( pl. Balátára

malátáért, Macsoládra nem mazsoláért, mint a hangokból következne, hanem

kocsonyáért, ami már a következő főnévhez köthető).

A tanító számára a nyelvi jelentéstani játék értelmezésén túl a vers kitűnő eszköz

a különféle szófajok, mondatrészek, határozók, állítmány indukciós elemzésére.

Alkalmas példákat találhatunk benne alaktani elemzésre is, mindezt humoros,

szórakoztató nyelvi környezetben.

A Csillagjáró paripa hasonlít Weöres csodaszép pejkójára. Földön, vízben,

levegőben, a sűrűben és a csillagűrben rohan Tmakó táltos lova. Varázserejével zsákba

lehetszorítani az orkánt, meg lehet laszózni a polipot, meg lehet ölni sok betegség vírusát,

táncra lehet perdíteni a napot, végig lehet porzani a Tejutat. Megfáradván leheveredhet a

Hortobágy hídja mellett, s ő táltos zabot vacsorálhat: három tonna atommagot.

A Csikászok, rákászok, madarászok másról panaszkodnak. Nincsen tanyájuk: Az

ég is más, mint azelőtt, berregetik a repülők. A nyaraló emberhad felveri a természetet, az

érintetlen tájat. Új élet zeng éren-lápon... helyünk nincs már a világon! Szomorú, vidám

figyelmeztetés az arra nézve, hogy oktalanságunkkal, felelőtlenségünkkel,

civilizációnkkal tönkre tehetjük éltető forrásunkat, a természetet.

A Pasaréten oktatóversnek látszik, de több benne a költészet, mint a

megtanulandó, megtanulható tény. A kisgyerek, péter tudni akarja, hogy mi volt réges-

régen Pasaréten. A válaszok az ember előtti időknél kezdődnek. Itt Pannon-tenger volt

valamikor, dinoszaurusz iszapolt, mamutcsorda abrakolt. Aztán a honfoglalás, majd a

tatár- sé a törökdúlás következett, janicsárok dobja szólt, török pasa pocakolt. Lám, ez

volt régen, réges-régen. A szellemes párbeszédes forma elfeledteti velünk, hogy

tulajdonképpen tanulunk. Fölébred bennünk a vágy, hogy azt is megtudjuk –hasonló

formában – mi történt azután, s mi történik ma.

Tamkó Sirató Károly nyelvi játékainak értéke sokféleségében is rejlik. Az

avantgárdra jellemző határozott formabontás, a szabad képzetkapcsolatok a kötet számos

versére jellemzőek. A költészetben jártas olvasó számára kissé szokatlan vers a Fura

című:

Fura álmokat látok:

hol pihegnek a lápok –

ott mennek a kutyákok,

kutyákok és macskákok,

macskákok és hangyákok,

hangyákok és kacsákok.

Mind tátog,

mind hápog,

vörösek, mint a rákok...

Szebb álmokat kívánok!

Pedig ez is vers! Játék a szavakkal, a rímekkel, már-már az erőltetettség „idegesítő”

határáig, a kínrímek bosszantó szürkeségéig. A szabad asszociációk különleges sorozata

alárendelődik itt is a formának, a rímépítkezés tudatos és következetes megvalósításának.

A vers pillérszava a „látok”, amelyre elképesztő szóalkotások sorozata felel. Ez a

groteszk alakiság a vers formai lényege. A többes szám jelének fölösleges duplázása adja

meg a rímalkotás ötletét, a költői játék következetes alapját: látok –lápok – kutyák-ok –

macskák-ok – hangyák-ok – kacsák-ok, tátog-hápog-rák-ok – kívánok. A rímhatást

határozottan fokozza a rímelő szavak újbóli ismétlése. A formai játékot erősítik a vers

állítmányai is, amelyek részben a „látok” alakiságától függnek: tátog, hápog, kívánok. A

verset szinte poénszerűen zárja le a fura álomlátás szokatlan és torz képeit feloldó

felkiáltó-óhajtó mondat: Szebb álomkat kívánok!

A Bőrönd Ödön dörömbölős mondóka. Ám mint a Csikászok esetében, itt is

megnyilvánul a civilizációellenesség: várom, hogy a tearózsa, kinyíljon az aszfaltkövön.

Várhatjuk, mondhatnánk – de ha a költő mondja, egyszer csak kinyílik. A vers egyben

üdítő nyelvi játék is a mahánhangzókkal:

Bőrönd Ödön

a Köröndön

ül a kövön,

ül a kövön

fekete színű bőröndön.

Arra száll egy helikopter,

lerádióz a riporter:

Bőrönd Ödön!

Bőrönd Ödön!

Miért is ülsz itt

a Köröndön

fekete szín

bőröndödön?

Visszafelel Bőrönd Ödön

csepp zsebrádió-adóján:

Azért ülök a Köröndön

fekete szín bőröndömön,

várom, hogy a tearózsa,

várom, hogy a tearózsa

kinyíljon az aszfaltkövön,

s a 4-es busz begörögjön!

Színekről már több költő esetében is szó esett, néha lehetetlen színekről is. Tamkó

kitűnő és praktikus, ezért költői magyarázatát adja a színek sokszínűségének. Hogy

milyen színű a háztető, az attól függ, hogy milyen az idő. Ha hó esik, fehér, amikor süt a

nap,piros, ha az eső esik, fekete, ha nem esik szürke. S ha mindez egyszerre megvan?

Akkor:

„-Szegény Mamodou! Értsd meg és ta-

nuld meg: ha van valami, az mindig

„hazaszínű”!”

Ilyen színt sem láttunk még, ám szívünkkel láthatjuk csak igazából milyen a hazaszínű

szín.

Egyedi a kötetben egy különleges hangvers, a Két ló a betonon:

Trepp-Trapp-Trepp-Trapp- Ton-Lo-Ta-Ta-

Trepp-Trapp-Trepp-Trapp- Ton-Lo-Ta-Ta-

Ton-Lo-Ta-Tó - Ton-Lo-Ta-Tó-

Ton-Lo-Ta-Tó - Ton-Lo-Ta-Tó-

Ton-Lo-Ta-Ta- Trepp-Trapp-Trepp-Trapp-

Ton-Lo-Ta-Ta- Trepp-Trapp-Trepp-Trapp- ...

Da capo al fine

(és így tovább,

ameddig a beton

és a két ló-tart.)

Enek a versnek isa lényege tulajdonképpen a ritmus. A versszöveg pontosan

kimért azonos szakaszokra bontható, amely szabályosan ismétlődik. Telitalálat a szavak

megválasztása, a hangutánzás tökéletes példája. Keretet képez a Trepp-Trapp-...

váltakozás kezdő és záró elhelyezése. Szabályosan visszatérő elem a Ton-Lo-Ta-Tó- sor,

amely a keretek között mintegy fenntartja, biztosítja a ritmus folyamatosságát. A vres

egyben kitűnő ritmusgyakorlat is, a hosszúés rövid szótagok váltakozása csábít a

megszólaltatásra. A szöveg többféleképpen adható elő, némi gyakorlással szinte

tökéletesen felidézhető a betonon vágtató, ügető, léptető vagy éppen poroszkáló ló

patáinak ritmikus hanghatása. Gyorsítással, lassítással, a kettő keverésével, a hangerő,

hangmagasság változtatásával nagyon szemléletes előadás valósítható meg. A gyerekek

nagyon élvezik az efféle ritmusgyakorlatokat, Ezet ugyanis vég nélkül lehet mondani,

miként erre a vers szellemes befejezése is utal: ameddig a beton és a két ló tart.

A kötet jellegzetes verscsoportját képezik a modern világot idéző, a technikát, a

mozgást ünneplő költemények: Csillagünnep, Papírgyár, Gáz stb.

Gáz

........

Elvánszorog a tropán, minden bokor hátán,

Összeomlik bután kákán,

A sötétség szittyón,

És a hideg, mohán,

Hogyha itt a propán,

És villog a bután sok kis hepehupán

Pécen, Pácon, Nánán. Piszkén és perkupán!

A kötet befejező verse a címadó Tengerecki hazaszáll című vers. A mintegy

négyoldalas vers szimbolikus jelentésű, a mesék világjáró figuráját énekli meg, amelyben

a költőre ismerünk. Az utazó költőre, aki verseiben bejárta a világot, de a Tisza-part

jelenti számára a vágső megnyugvást, a hazát, az otthont. Tengerecki bebolyongta a

világot és belefáradt. Most már nem kívánkozik sehová sem: se tengerre, se

Kambodzsába, se Tibetbe, se Indiába, se Hawaiiba.Most már száz kifogást talál. A nagy

utat megtette: várja most már a Tisza-part, a Balaton és a közösség, a társaság. Csak

itthon lehet igazán boldog az ember – üzeni a vers.

CSANÁDI IMRE

(1920-1991)

Csanádi Imre gyermekköltészete nem könnyű olvasmány. A felszín már-már

monotonikus hullámzása alatt, a folyamatos jelenben kirajzolódik a lényeg: Csanádi Imre

szikár arcéle. Azé a Csanádié, aki minden hivalkodás nélkül teszi a dolgát, miközben a

leglehetetlenebbre vállalkozik: megfejti és megmutatja az élet, az idő titkait.

Utánozhatatlan táncritmuasaiban mértéket ad az időnek, keretet az életnek. Tagol. Ideje

van a születésnek, az elmúlásnak, ideje a vigadozásnak, ideje a gyásznak. Örömteli,

dübörgő sorai mögött otttáncol kikerülhetetlenül a legyőzött halál.

Kritikusai, méltatói a realista költőt látják benne. A XX. századi gyermeklíra

jellegzetes témáiból Csanádi – éppen realizmusából fakadóan – inkább a leírást és a

tárgyi lírát képviseli.

A kergetőzőnégy testvér című kötetben, amely kicsiknek készült, óvodások, de

iskolások körében is népszerű miniatűr verseit olvashatjuk. A kötet tucatnyi verse a népi

gyermekvers egyik gyakori válfaját képviseli: a mondókát. A kötetet a versek tartalma,

témája alapján könnyedén csoportosíthatjuk. A versek sorrendje az évszakok változását:

tavasz, nyár, ősz és tél időrendjét követi. Minden bizonnyal innen a kötet elnevezése is. A

négy testvér a költő tudatos kötetszerkesztésében a négy évszak egymásutánját, tartalmi

kapcsolatát jelzi. A kis olvasó számára a tavasz minden szépsége, varázsa jelenik meg a

Tavasz-ébresztő, Eke-kísérő, Májusdicsérő című versekben.

A nyelvi megformáltságról, a költői kifejezőeszközökről, különösen a sajátos

jelzőhasználatról később is lesz szó, msot inkább a versek tömörségét emeljük ki. Azt a

tömörséget, amelyet példánkban, a Májusdicsérő című versben főként a jelzőhasználat

(értelmezői funkcióval) kifejez:

Május

mosolygó

békák torkát

megoldó

gyöngyvirág-nyitogató,

cserebogár-zúgató.

A kötet következő tartalmi egysége a nyár. E témát ismét néhány miniatűr vers

képviseli: Esőbiztató, Pacsirtás, Bőségdicsérő. Ismét három vers, mint az előző

évszaknál. Az Esőbiztató című külön figyelmet érdemel. A mindösze hatsoros vers a

népi gyermekmondóka ritmusát követve példázza a folklórkapcsolatot tartalomban és

formában egyaránt:

Ess, ess eső –

szomjas a mező!

Zab szaporodjon,

búza bokrosodjon,

fű zöldüljön,

kasza alá düljön.

Csanádi Imre gyermekköltészetében a folklór-kapcsolat három szintje, fokozata

figyelhető meg. Az első csoportba azokat a gyermekverseket sorolhatjuk, , amelyek

megőrzik az eredeti szöveganyagot, a költő pusztán „módosít” rajtuk (pl. Esőbiztató). A

következő szint már a változtatás szándékával minősíthető, s részben újat hoz létre, azaz

a népi mondóka csak ötletet adott. (pl. Kovácsos) A harmadik szint az ún. Műköltői

átteremtés, amikor is a költő a népi mondókának csak a témaötleteit vagy formai

megoldásait kölcsönzi, azok inspirációit felhasználva alkot „míves” kidolgozású verseket.

(pl. Naphívogató, Kiskutyás, nagykutyás stb)

A kergetőző négy testvér című kötet harmadik témája az ősz. A tartalom

természetes újdonságán - az ősz bemutatásán túl – szerkesztési, nyelvi, költői szemléleti

változást, újítást nemigen hoznak a versek (Búcsúzva köszöntő, Almaszedő,

Levélsöprő). Hangulatával és különösen ritmikus időmértékes lüktetésével a Levélsöprő

ragadja magával az olvasót:

Köd szitál,

hull adér,

lepörög a

falevél,

földre szökik szemétnek,

aki éri, ráléphet,-

sziszegő szél

söpri, hajtja,

hullongó hó

betakarja.

Ebben a versében Csanádi a pusztulás, az elmúlás, a halál misztériumáról szól

képletesen és képileg erősen. Szűkszavúan, mégis fölmutatva a pusztulás fájdalmas

titkait. Csupa negatív erejű történés: köd szitál, hull a dér, a falevél lepörög, sziszegő szél

söpri, hajtja. A vers mélypontja: aki lepörög, az szemét, aki a földre hull, arra rá lehet

lépni. Szörnyű lenne a tudomásulvétel, ha a költő nem oldaná a keserűséget, ha végül is

nem váltaná meg a falevelek életét. Csanádi először fokoz: megdermeszt. Elemi erővel

idézi fel a kiszolgáltatottságot, a sodródást, ennek a megszégyenítő és embertelen voltát.

Aztán megbékél, óv. Az elpusztultat szertartásosan temeti el egy örök, itt pedig különös

szerepet kapó természeti képpel: hullongó hó betakarja. Mégis van vigasztalás, enyhülés

és megkönnyebbülés. Egyetlen gesztussal oldódnak fel a pusztulás kegyetlen képei.

Egyetlen lágy képpel a magasba emeli Csanádi a verset. Így győzi le parányi versében – a

költészet ereje által – magát a halált.

A kötetet a tél képei zárják, amelyet már az imént idézett Levélsöprő is idéz

befejező soraiban, majd a tél képeit teszik teljessé az Első hó köszöntő és a Csilingelő

címűek, az utóbbi egyben a kötet záróverse is. A tél képeit szemléletesen bemutató

versek közül a Csilingelő című verset azért emeljük ki, mert különleges akusztikai-

hangulati hatása van:

Csing-lang-ling-lang- // 4 //

az uccán 3 a

Csilingel a // rakott szán. 4 // 3 a

kocog vele // két ló, 4 // 2 b

szikrázik a // szép hó, 4 // 2 b

fiúk labdát // gyúrhatnak, 4 // 3 c

piros lányok // jujgatnak, 4 // 3 c

Csing-lang-ling-lang- // 4 //

az uccán 3 a

csilingel a // rakott szán. 4 // 3 a

a XX. századi magyar gyermekköltészetben nem különleges és főként nem

egyedülálló a versek akusztikai dominanciája. Arra gondolunk, hogy a versszöveg nyelvi,

lexiakai megjelenítése elsősorban hangutánzó, hangfestő szavakra épül. Csanádi Imre

ezen verse Weöres Sándor Száncsengő című költeményét juttatja eszünkbe. Mindkét

versben elsősorban a zene, a rímek játéka, csilingelése a megejtő. Mindkét versben egy

futó téli látvány elegendő ahhoz, hogy az egyéni, emberi élményt verssé formálja.

Mindkét versben intenzív a hanghatás, a visszatérő szószerkezetek még inkább növelik

ezt. A versek olvasói szinte hallják a puha, porzó havon tovasuhanó szánkó csilingelő

hangját.

A Csilingelő című vers nemcsak hangulati-képi szépséget tartogat számunkra,

hanem tanulságos a versépítkezés formai pontossága tekintetében is. A vers egyetlen

versszak, mindössze tíz sor. Ez a versszak egyszerre írásképi egység és kerek egész zárt

szöveg. Ezt erősítik a visszatérő ütemekből építkező versszakok is. A végrímek szép

páros rímekké állnak össze. A Két ló – szép hó, gyúrhatnak – jujgatnak rímpárosok

asszonáncok (csak a magánhangzók azonosak). A vers kezdete és befejezése azonos. Az

ismétlődésben a refrén egyik változatát találjuk meg, az ellenrefrént. A refrénben

előforduló fonetikus írású „uccán” a hangulati hatást erősíti.

Érdemes közelebbről megfigyelni a Négy testvér című kötet-indító verset is:

Év múlik, évet ér,

egymást hajtja négy testvér:

víg tavasz, virághintő,

koszorús nyár, kalászöntő,

ősz, gyümölcsérlelő,

tél, havat terelő.

Ez a versike olyan zárt és kerek, mint egy tovatűnő esztendő. Itt most az évszakok

kergetik egymást testvérként, azaz szétválaszthatatlanul. Két-két, majd egy-egy

tulajdonság jelzi az évszakok értékét, szépségét. Lehet-e szűkszavúbban és dísztelenebbül

szólni az élet örök körforgásáról, az időről? Nem hiszem. Ebben a tömörségben,

lakonikusságban vélem fölfogni Csanádi Imre költői erényeit. Keveset szólni, parányit

mozdítani, mégis hűen kifejezni az élet lényeges állomásait, s érzékeltetni, hogy ezen

állomások egy hatalmas folyamatnak csupán csak állomásai, mert az élet örök, az idő

örök. Nem az élet, nem az idő múlik el, hanem minden teremtmények.

Csanádi Imre éppen ezért a folyamatos jelenben él. A jelenben vizsgálja az élet

jelenségeit, mintha minden most történne egyszerre az időben. Múlt, jelen, jövendő csak

a mában élhető meg. Ettől dús minden Csanádi-pillanat, mozzanat. Gyermekversei – azok

címei is már – csupa folyamatos (egyidejű) melléknévi igenevek. A versekben

megfogalmazódó aprócska történetek is mind egyidejűek velünk. Az idő múlik, mi

soroljuk a hónapokat, évszakokat a jelenben. Így fogjuk meg a gyorsan tovatűnő időt.

Egy-egy markáns tulajdonság, s rögződik az idő a maga sajátságos mivoltában. Soroljuk

az évszakokat, hónapokat, napokat, s így miénk lesz mindegyik. Ez Csanádi rögzítő-

megőrző eljárása.

Csanádi kötetének versei kiválóan alkalmasak beszédművelési feladatok

teljesítésére is. A vers ritmusának érzékeltetésére kiválóan alkalmasak a kiolvasók,

kiszámolók, mondókák. Csanádi kötetében a mondókákra találunk bőven példát. A

mondókák alkalmas szövegei a beszédfejlesztésnek ( az artikulációnak), ugyanakkor a

ritmus megéreztetésének és megértésének is jó eszközei. A versszöveg eszközként

alkalmazható a leíró nyelvtani fogalmak megértésében, tudatosításában. A tanítónak tehát

nem szükséges a nyelvtani fogalmak szövegbeli szemléltetésére külön indukciós szöveget

„kitalálnia”. Ezt a Csanádi versek készen adják, kínálják, a tanítónak csupán fel kell

ismernie, ki kell használnia a lehetőséget.

Csanádi másik gyermekverskötetéről azért kell itt külön szólnunk, mert a Kis

verses állatvilág című egyszerre költészet és ismeretterjesztés. A cím is sejtetei, hogy

állatokról szól a kötet, a „verses” jelző pedig kíváncsivá teszi a kötet olvasóját. Ez a kötet

nemcsak tartalmában, hanem formájában is más mint az előző Csanádi –kötet.

Csanádi kötetnyi verset írt az állatokról, amely egyszerre szépirodalom, költészet

és ismeretterjesztés. Csanádi rendkívül fontosnak tartotta a hitelességet, vagyis azt, hogy

madarai, állatai olyanik legyenek, miként a valóságban. Nem törekedett föltétlenül

eredetiségre,korábbi irodalmi példákat követett ( a harisról Petőfi, a denevérről Arany

egy –egy sorát ismerhetjük fel)

A kötet szerkesztése vigiggondolt és bizonyos tematikai sorrendiséget hordoz.

Összesen ötven portréverset rendez a költő úgy sorba, hogy először hazánkban honos

állatokról, madarakról olvashatunk. A közelitől halad a távoli felé. Előbb a ház

környékén élők jelennek meg, majd mezők, erdők és vizek lakói következnek.

Magyarország után kilépünk a világba: Ázsia, afrika, Észak- és Dél-Amerika, majd

Ausztrália, az északi és déli jégvilág ismert és kevésbbé ismert állatai zárják a kötetet.

A kötet a Pesti verebek című kétszakaszos verssel indul, majd a Vén kutya és a

Városi madár címűek követik a sort, jelezve a megverselt téma mindennapiságát,

természetességét. A feketerigó portréja sikerült a legplasztikusabban, legéletszerűbben:

Erdők fuvolása:

nagyváros-lakó,

hagyomány-hagyó vagy

feketerigó....

(Városi madár)

Csanádi verse érdekes információt közvetít a feketerigóról. Közismert, hogy a feketerigó

elsősorban erdőszélek bokrainak, a tisztásoknak honos lakója, s csak néhány évtizede

figyelték meg, hogy egyre nagyobb számban élnek már városaink terein, háztetőin.

Minden bizonnyal ezt akarja jelezni a költő a „hagyomány-hagyó” jelzővel is. A vers

leírásának hitelességét sajátos stílushatású igék színes és változatos használata közvetíti,

amelyek azonos szófajúak és grammatikai szerepűek, jórészt rokon értelmű szavak:

sürögsz, lődörögsz, cserregsz, ugrálsz, tipegsz. Majd a verset a kedves és eleven madár

„nótájával” zárja.

Hasonló természetességgel ír a szamárról, a gerléről, a pacsirtáról, a fülemüléről,

stb. Ezek után pedig egyre távolodunk a Magyarországon honos madaraktól, állatoktól.

Egzotikus környezet egzotikus állatokkal: kígyó, tigris, sakál, strucc, bölény, kolibri,

pingvin követi egymást a versek sorában. Bármelyik verset emelnénk ki, egy közös

vonást mindenképpen felfedeznénk: az állatok, madarak hiteles viselkedésének, a

környezet rajzának színességét. Csanádi a vers eszközeivel ismereteket közvetít

olvasójának. Megannyi, a magyar gyermek számára pusztán esetleg állatkerti

látogatásból ismert állat és madár elevenedik meg a verssorokban. A költő igyekszik egy-

egy portréban a lényeget, a leginkább jellemzőt megragadni. A kötet végén pedig rövid

„Könyvzáró”-t találunk aversek megértéséhez, a „Szómagyarázó” pedig eligazítja az

olvasót.

Fekete István

Fekete István százezrek írója. Ez akkor is igaz, ha az irodalmárok az író voltát is kétségbe

vonták. Úgy járt, mint Saint-Exupéry, akit az írók irodalomba tévedt pilótának, a pilóták pedig

repülőbe tévedt írónaktartottak. Fekete István az írók között tudós ismeretterjesztője a természet

világának, amolyan irodalomba tévedt vadász. A vadászok, természettudósok között meg író.

Sehol sem volt otthon. Mindettől volt benne egy holtig tartó sértődöttség. Szépírói karrierje

ifjúsági regénnyel kezdődött. A regény romantikus és történelmi, a FeketeIstván-i eleműben nincs

előzménye, és nincs is folytatása. Ez a könyv A Koppányi aga testamentuma (1937). Számos

kiadást megért, és több nemzedék sorolja olvasmányélményei közé. Életművének legsikeresebb

és legsikerültebb darabjai a természet- és állattörténetek. Egy fecskepár története a Csí (1940),

egy gólya históriája a Kele (1955), egy vidra regénye a Lutra (1955), egy puli kalandos élete a

Bogáncs (1957), egy rókakö1yök meseregénye a Vuk (1965), egy bagolycsalád élete a Hu (1966).

Máravalamennyi az ifjúságé - könyvben is, filmen is.

Fekete István kamaszregények írója is. A Tüskevar 1957-benjelent meg, folytatása a Téli

berek két esztendővel később. A Tüskevárnak az sem ártott, hogy ún. „kötelezőirodalommá”

lépett elő, és hogy ma is ott van a „házi olvasmányok” ajánlólistáján. Gyermekprózánk sötét, 50-

es évei után Tutajos és Csutak egyszerre léptek színre. Fekete István megrendülten csodálkozott

rá a másfele gyermekfigurára, akit már nem nevelnek reggeltől estig, aki öntörvényű személyiség,

aki a világ dolgait érzékenyen megsejti,felfedezi. A Téli berek megpróbált lelépni a maga

ösvényéről. Hőseinek belső történetei lesznek, és körülöttük is több az élet mindenkiben. Kicsit

bonyolultabbak a figurák és világuknak képlete is. A falu nem idill, a város nem megvetés tárgya.

A természet nemcsak bölcs és hasznos, tartanunk is kell tőle. „A berekkel nem lehet okoskodni,

nem lehet vitatkozni - írja - nem lehet bocsánatot kérni, és nem lehet semmit jóvátenni.” A

természet nem ismer pótvizsgát. „A természet bölcs, de könyörtelen”.Fekete István

állattörténeteiben és kamaszregényeiben az a legszebb, hogy a természet eleven valóság. Csak

fontos és igaz dolgokat hallunk róla. A Tüskevárban apró dráma a kis szárcsák árvasága,

parádézik a gém,Csikasz töpreng („mintha még tudnék enni”), a bagoly ásít, unja a beszélgetést,

az özvegy ölyv „boldogult elsőférjéről” mesél, a barnakánya elvetemült gyilkos, él a nád,

kimerült az eső. Animisztikus ez a világ. Mindenlélekkel bír, mint a mesében. S ennek ellenére

még a természetrajzi pontosságon se esik csorba. Fekete Istvánminden titka közül ez a

legnagyobb. Tudása és tehetsége egyszerre kötötte a természethez. A társadalmi

valóságábrázolásához már sokkal kevésbé értett.

Lázár Ervin

Lázár Ervin A kisfiú meg az oroszlánok című meseregényével tűnt föl (1964). A gyermekhős

Petifantáziája életre parancsolja a pajtába képzelt oroszlánokat. A magányos gyermek ért ahhoz,

hogy minden cinkoserőt belerántson ebbe a magány elleni sajátos összeesküvésbe. Tekintélyes

társaságra tesz szert, háromoroszlánnal dicsekszik, élükön Bruckner Szigfriddel, a „szavannák

urával”. Végül a kisfiú apja is tudomásul veszi a pajtai seregletet ("elhiszi”, látni véli). Lemond a

pajta lebontásáró1. „Még nem késő”, állapítják meg rólakórusban. Még az elfoglalt, komoly apa

is megértheti kisfia magány elleni lázadását! A Hétfejű Tündér (1979) első meséje olyan, mint

Móra Körtemuzsikája, Cinegekirálya.

A mesék egy másik csoportja a népmesetípusokra hasonlít. De csak azért, hogy ,,lázári”

csapdába ejtsen. A fába szorult hernyócímű történet az állatmese logikájára épül. Az állatsereg

összefog a „fateteji” hernyó megmentésére. Lendülettel halad az akció a mentő javaslatok vitázó

gondolatritmusára. A katica ötlete győz: egymás határa kell állni. A végső bölcsesség mégis

hiányzik. Erre a magasításra már nem telik. Mesei boldog vég nélkül marad avállalkozás. A

kijózanító gondolkodtatás legalább annyira alkatrésze ennek a mesevilágnak, mint a

feltétlenülszerencsés befejezés.

Lázár Ervin minden irányzatbó1 sokat fölhasznál, hogy egyénit teremtsen. Összegezően

egyéni azeljárása. Gyakran találkozunk anderseni átlelkesítéssel, a „tárgyhősök” realista

mesetechnikájával. Bár Lázár meséiben központi „érzelmi kategória” a szeretet, ezekben a

tárgyias „fabulákban” inkább moralizál-filozofál. A tárgyi konfliktusok”, meséi valóságos

ellentéteket példáznak, folyamatszerű megjelenítéssel, okos tűnődéssel A Bikfi - Bukfenc -

Bukferenc című meseregény (1976) minden fejezete önállóan is megállná a helyét. A cím is utal a

„bukfencszerűségre”, a nyelvi-logikai bakugrástó1 a cigánykerekező dévajságig. Mind a hat

történetsajátos ötletű. A „gyülekezőben” az író is társul az erdei néphez, s a meghatottságtó1

maga is csak a"dömdödöm" bűvigét ejti ki, ez pedig a kimondhatatlan szeretetvágy formulája. A

Szörnyeteg Lajos - jelenetbena tudákos bugyutaság burleszkes kritikáját kapjuk. A népi

mesemondásnak is van saját stílusa. Lázár Ervin mesevilága, mesetechnikája

összetéveszthetetlen. Elementáris játékossága, tartalmas humora, gyermeki igazsága kristályos

nyelvi formává válik. Ennek a mesei nyelvi formának egyéni jegyei jelentik a műfajt megújító

többletet.

A Lázár Ervin által tudatosan és tálalóan versszerűnek nevezett mese stilisztikája

érvényesül (alliterációs vonulatok, szóhalmozások, a játszi szóalkotásgyakorisága, metaforizálás).

A nyelvi humor sohasem marad puszta szójáték, hanem nyelvi és gondolati invenció egyszerre, s

a játék határait messzebbre tágítja: a jellem logikájáig. Ezzel a poétikai tömörséggel teremt

korosztályok fölötti mesét. Lázár Ervin gyermekirodalmiéletműve sajátosan építkezik. Kitalál

figurákat, akik egyik könyvbő1 átlepnek a másikba. Bruckner Szigfrid például már A kisfiú meg

az oroszlánok lapjain megszületett. Könyvről könyvre vándorolt, míg A Négyszögletű Kerek Erdő

lakója lett. A Bab Berci kalandjai címűregényből Rutaldó és Tupakka átvándorolt a Manógyár

mesevilágába. Lázár a figuráiró1 először meséket ír (l. A Hétfejű Tündér), aztán keretes

mesefűszer szó1 ró1uk (l. Bikfi -Bukfenc - Bukferenc), végül meseregény is születik, és benépesül

A Négyszögletű Kerek Erdő(l. Gyere haza, Mikkamakka). Nemcsak meséket ír, világot teremt.

Mesevilágában szeretet és tolerancia uralkodik. A Négyszögletű Kerek Erdőben ugyanolyan jó

lenne élni, mint az Elvarázsolt Völgyben. Ő az első magyar író, aki 1996-ban gyermekirodalmi

munkásságáért kapott Kossuth-díjat.

Lázár Ervin mesekönyvei, meseregényei időrendbe szedve: A kisfiú meg az oroszlánok

(1964), A nagyravágyó feketerigó(1969), A Hétfejű Tündér (1973), Öregapó madarai (1974),

Bikfi - Bukfenc - Bukferenc (1976), Berzsián ésDideki (1979), Gyere haza, Mikkamakka (1980),

Szegény Dzsoni és Árnika (1981), A Négyszögletű Kerek Erdő (1985), December Tábornok

(1988), Bab Berci kalandjai (1989), Lovak, kutyák, madarak (1990), Manógyár(1993), Hapci

király (1998), Az aranyifjítószóló madár (2002), Tüskés varabin (2003).

Kányádi Sándor

Kányádi Sándor 1960-tó1 lesz a Napsugár belső munkatársa, és jelenléte három évtizedre

meghatározó lesz a lap életében. Gyermekek számára írt verseibő1, prózájábó1 szinte egész

életmű állt össze. Kép- ésgondolatgazdagság, a népies formák változatos kezelése, erős történelmi

érzék jellemzi ilyen tárgyúmunkásságát a Napsugárban, illetve önálló kötetekben megjelent

gyermekverseit, meséit, történeteit. (A bánatos királylány kútja, 1978, Kenyérmadár 1980).

A Kenyérmadár verseket, meséket és történeteket tartalmaz. A gyermekirodalom

követelményei közül elsősorban az egyszerűségnek és a közérthetőségnek felel meg. A kötet

további ereje meg a műnemi és a műfajiváltozatosság, amely mégsem vezet a kötet széteséséhez,

hanem az olvasót gyönyörködteti a változatosság. A kötet kohézióját a költő létszemléletéből

fakadó derű és játékosság biztosítja. Kányádi nem egyszerűen partnere kis olvasójának a

játékban, hanem ő a kezdeményező, aki előviháncol, kitalálja a csínytevéseket, az

unaloműzőjátékokat. Egészen a kötet legvégéig kiapadhatatlannak bizonyul az újabbnál újabb

játékos ötletekben (Háromszékláb, Kelekótya lapótya, Befagyott a folyó stb.). A kötetben az

évszakokhoz igazítja szövegeit, a tél, a tavasz, a nyár és az ősz kapcsán mondja el

gyermekperspektívából véleményét a világró1. (Fábó1 vaskarika, Pacsirtapör, A báró és az

egerek, Kicsi legény, nagy tarisznya stb.). A szórakoztatás mellett Kányádi Sándor nem

feledkezik meg a gyermekirodalom nevelő funkciójáról sem, bár távol áll tőle a didakticizmus,

közvetlenül, szinte észrevétlenül és igazi pedagógusi türelemmel és szeretettel irányítgatja kis

olvasóinak jellemét. Ezt a céltszolgáljak elsősorban a kötet történelmi és népmesei tárgyú

szövegei (Patkánysíp, A nagyságos fejedelem és asegesvári szászok, A bánatos királylány kútja,

Az elveszett követ stb.).Kányádi Sándor lírikus hangvétele tükröződik prózájában is. Ezek

többnyire gyermekkori élményeire támaszkodnak, mint például a Kenyérmadár, amelyben a kis

kétéves gyermek a lovakat keresni indul a sűrűbe. A felnőtt olvasót a Fátó1 fáig hangulata

ragadja meg: „Loptam magam fától-fáig. Meg-megálltam, füleltem. Nem hallottam, majd újra

mintha hallottam volna a csengettyűt. Fogyott mögöttem a tisztás s igen a világosság is...”Még a

ritmus is a versére emlékeztet. A félelem feloldását az édesanya kenyérmadár-meleg keze hozza

meg.

Kányádi Sándor Küküllő kalendáriuma is rendhagyó alkotás; nem kötődik a jeles

napokhoz, mint a naptári csíziók, nem sorolja fel a megszokott rendben az év hónapjait, heteit és

napjait, nem vállalkozik ünnepek, asztrológiai adatok és névnapok közlésére, ennek ellenére

benne érezzük a magyar népi és irodalmi naptárhagyományt. Látszólag a tizenkét hónapról szól a

vers, mégis a Küküllő, a szeretett folyó a fő téma. Lírai kalendáriumát is róla nevezi el a költő,

aki a naptári etikettnek megfelelően felsorolja a hónapokat, számba veszi jellegzetességeiket,

miközben nem tud elszakadni a folyó mikrovilágától: állataitól, növényeitől. Így lesz mindegyik

vers egy-egy személyes vallomás a Küküllőről, ez az érzelmikötődés a Nyárelő című versben

érhető tetten: „Kékellő Küküllő / kökényszemű tündér. / Szívemhez, nyelvemhez /

hozzáédesültél.” Székely János természetes költőnek nevezi Kányádit, akinek „ritmusából,

lélegzetvételéhez igazodó szólamtagolásából, talán ujja begyéből is természetesség árad.” Ez a

jellemzés rövid elmélkedésre késztet bennünket arról, miért természet- és valóságközeli költő

Kányádi. Nemcsak tematikája és gazdag motívumvilága kötődik az erdélyi tájhoz, de

költészetének sajátos metaforikája is természetes módon nő ki ebből a tárgyi világból, ill.

földrajzi régióból, sőt ide is tér vissza. A Küküllő kalendárium művészi mikrovilága a

magyarnépköltészeti hagyomány kincsestárából építkezik, színes olvasmányanyaggal

kedveskedik, mint az egykori kincses kalendáriumok. Benne a kollektív hagyomány klasszikus

értékei nemesednek sajátos hangvételű költészetté. Csakis az értékközpontú költészet

létrehozójaképes arra, hogy a kicsiny részt is az egész, a teljesség összefüggésében láttassa.

Tudjuk, csak klasszikusainknak adatik meg, hogy egységében szemléljék a világot. Kányádi

költészete is ettől a klasszicizmustól hiteles, időszerűségének is ez a forrása: nem a mindenkori

divathoz igazodik, hanem az állandóságot látja meg a változóban. A klasszikus minőségek (szép,

jó, igaz stb.) jegyében alkotó költő így teremt és őriz értékeket folyamatosan

elértéktelenedőkorunkban. Láng Gusztáv találóan összegezi ennek az alkotói magatartásnak a

művészi hozadékát: „Kányádi azok közzé tartozik, akik a modern költészet sokrétűségében nem

fölébe emelkednek a népi hagyomány egyszerűségének, hanem magukkal emelik azt a költészet

legszebb magaslataira.”

Ebben a versciklusban a népköltészeti hagyomány általam feltételezett klasszicizálódása

összetett jelenségként értelmezhető. Ez a hagyomány kiindulópont a költőszámára, a művészi és

az erkölcsi értékeknek olyan kincses tárháza, amelyből a megfelelőmandátummal rendelkező

lírikus szabadon meríthet témát, formát és az alkotáshoz szükséges egyéb eszközöket. Jelen

esetben irodalmi hagyományunkból a naptárverset veszi át műfaji kellékeivel, a témát pedig maga

adja hozzá. Versépítés közben nem hagyatkozik az egyszerűutánzásra, hanem kreatív módon a

teljes magyar népi klasszicizmus örököseként lép fel. Alkalmazza például a mindenkori

naptárköltészet ősi ihletésű időritmizálását, de nem követi a hagyományos kronológiát, sem az

évszakok, sem pedig a hónapok sorolásában; az őszbe hajló természettel (Őszelő) nyitja és a

nyártól búcsúzó tájleírással (Nyárutó) zárja versciklusát. Rendhagyó abban is, hogy nem a

gregorián naptár latin eredetű hónapneveit használja, hanem a magyar néphagyomány egykori

elnevezéseit idézi fel: őszelő (szeptember), ősz (október), őszutó (november), télelő (december),

tél (január), télutó (február), tavaszelő (március),tavasz (április), tavaszutó (május), nyárelő

(június), nyár (július) és nyárutó (augusztus). Aköltő így érzékelteti az évszakváltozásban

megfigyelhető ciklikusságot, a hónapok egymástváltó ritmusát, valamint az idő múlásának

folyamatosságát. Évszakonként három éshónaponként egy-egy vers szól a Küküllőről, és ahogy

kitelik a naptári év, összeáll a Küküllőkalendárium is. A néphagyomány hasznosításáról

elmondhatjuk azt is, hogy a naptárvers klasszicizálódása nem műfajidegen eszközökkel történik,

hanem a népköltészet és általában a népi klasszicizmus eszközeivel. Felhasználja prozódiáját

(kétütemű, hatos sor), rímelését (félrím), egyszerű képeit és szövegretorikai eszközeit: a

megszemélyesítést („Vacog a Küküllő, / éjjel-nappal fázik, / lábujjhegyen lépked / fűzfától

fűzfáig.”), a hasonlatot („Langyos a Küküllő; / vize mint a vászon”), a metaforát („Kékellő

Küküllő, / kökényszeműtündér”), az alliterációt („Kikeleti kék ég”), az ellentétet és párhuzamot

(„Hinnéd-e, hogy volna, / ki rámerészkedne? / S fél szárnyával bátran / beleszánt a fecske.”).

Ebben a klasszicizált egyszerűségben nem hatnak idegenül a tájszavak sem: „ködfióka”,

„megridegedik”, „szajzik” stb.

Szintén a hagyományból átvett formaeszközöknek számítanak a természeti képek. A

modern és a posztmodern költészet ún. komplex képeihez képest a naptárversek képei

egyszerűek, nincs rejtett, szimbolikus üzenetük, és nem sajátítja ki őket a költő minden áron.

Mivel nem tartalmaznak egyéni érzelmeket, személyes hangulatokat, a népköltészet kollektív

befogadásához igazodnak, így mindenki magáénak érezheti őket:„Játszik az esővel / a nap

mosolyogva, / szivárványhidakat / ível a folyóra. // Réce fiókákat /

vezényelő vének / tanítgatják a szép búvármesterséget. // Messzi jár a zápor, / viszi a szél, húzza:

/ szemlátomást nő a / nyomában a búza” (Tavaszutó). Kányádi naptárverseiben a hagyományos

leírótechnikát a megjelenítő helyettesíti, emiatt jut elsődleges szerephez a költői kép. Ennek a

versprodukcióban jelentkező esztétikai többletnek a recepcióban is van hasznosítható hozadéka,

ugyanis a befogadásban a képek által teremtett látvány és hangulat válik elsődlegessé. A Küküllő-

versek olvasásakor komplex befogadói élményben lehet részünk, hiszen egyszerre hat ránk a

képgazdagság, a képek intenzitása és belső dinamikája. Aversciklus további népdaltól nyert

öröksége a természetközelség és a belőle táplálkozó motívumrendszer. A Küküllő áll a költői

modellként szolgáló táj középpontjában, a folyót szegélyező tájból mindig annyit emel át verseibe

a költő, amennyi az éppen szóban forgó évszak, ill. hónap megjelenítéséhez szükséges. Az így

létrejövő versvilágban minden változik, vagy a változást sugallja, csak egyedül a Küküllő

állandó, ha évszakonként másképpen viselkedik is, azt az illúziót kelti az olvasóban, hogy a folyó

együtt változik a természettel. A varázslatos költői technika miatt érzékelünk őszi, téli, tavaszi és

nyári Küküllőt, sőt havonként is más-más Küküllő-változatot láthatunk.

A népköltészetre jellemző nyelvi takarékosság, aképekkel megvalósított nyelvi sűrítés és

a klasszicizmus ihlette teljességigény pasztellszerűlírai miniatűröket eredményez, a magyar

irodalom nemes tájköltészeti hagyományát gazdagítva: „Langyos a Küküllő; / vize mint a vászon,

/ egy nagy szövőszéken / fordul át a gáton. // lenn a gát alatt az / ezüst zubogóban / fürdik az

aranynap, / most van lenyugvóban. // És még lennebb növekvő / árnyukkal a fűzfák / a lassú

folyót / át meg átalússzák. // Ott egy kislegény is / prüszkölő lovával - / úsztat a Küküllőn / ő is át

meg átal. // Maradna még a nap, / de nőnek az árnyak; / kár, hogy nemsokára / vége lesz a

nyárnak” (Nyárutó). A szövegben kimutatható erőteljes vizualitás nem egyszeri jelensége a

versciklusnak, hanem folyamatosan és szervesen jelen lévő szöveg- és ciklusszervező

formaeleme. Így határozza meg és teszi emlékezetessé a versek befogadását.A Küküllő

kalendárium 1988-ban jelent meg először, azóta több kiadást is megértmár, megjelent többek

között a kolozsvári Napsugár című gyermekirodalmi lappban is. Van tehát a gyermekolvasók

számára is üzenete, bár a költő szerint nincs külön felnőtteknek írott vers, és külön gyermekvers,

csak egyszerűen vers van. Eddigi életművét ismerve talánfölösleges is lenne olvasóinak életkor

szerinti és költeményeinek befogadók szerinti kategorizálása, hiszen verseivel szembeni legfőbb

elvárás mindenkor a tökéletesség eszménye. Amint láttuk, verseinek értelmezői ezt a művészi

eszményt a (népi) klasszicizmusban találták meg.

Kányádinak ez az irányzatok fölötti minőségeszménybe vetett hite tesz eleget a

gyermekolvasói elvárásoknak is, megerősítve azt a sokat hangoztatott tételt, miszerint csak a

tökéletes formakultúrával rendelkező költő képes értékes műveket alkotni a gyermekirodalom

számára. Sok közös jegy mutatható ki a gyermekolvasó tapasztalati és fantáziavilága, valamint a

Küküllő kalendárium versvilága között. Ilyen például a jó értelemben vett naivitásés a vele

összefüggő animisztikus gondolkodás. Kányádi Sándor őszinte és szeretetteljes rácsodálkozása a

külső tárgyi világra, és benne a Küküllőre, ill. a folyót körülvevő tájra,megegyezik a gyermeki

lélek mindent befogadó naivitásával. Szinte együtt fedezik fel a Küküllőt és a természetet, ill. a

költő újra felfedezi mindezt a gyermekolvasó kedvéért. Úgy érezzük, mintha eddig lappangó

titkokat mutatna meg nekünk, élményszerűvé téve számunkra felfedezéseinket, rejtőzködő

érzéseket, gondolatokat fogalmaztat meg velünk. Görömbei András így látja ezt a költői

képességet: Kányádi Sándor úgy képes a „közérthetőösszetettség” költője lenni, hogy „etikai és

esztétikai értékeit nem kel szétszálaznunk”. Példaként az Őszutó című verset hozhatnók fel, itt

csodatévő módon szövetkezik a naivitás és a fantázia, a gyermekkor két legfőbb erénye: „Jó

volna egy tartós / eső biztatólag / a megridegedett / soványka folyónak. // Örülne a gát is, /

fölgyűlt a postája. / A Maros a füzek / levelét rég várja. // És ha megjön a tél, / vet azonnal véget /

mindenféle őszi / levelezgetésnek.” A levél szó azonosalakúsága játékos képzelődésre serkenti a

költőt és az olvasót. A főnév kétféle jelentése (’falevél’, ’postai levél’), ill. a belőle képzett

cselekvés (’levelezgetés’) teszi emlékezetessé a verszárlatot. Ehhez a modellhez hasonlóan a

játékos fantázia szinte a semmiből teremt komplex versvilágot az egész Küküllő-ciklusban. Az

idézett vers jó példa az animizmus gyermekirodalmi hasznosítására is.

Jean Piaget szerint az animisztikus gondolkodás a gyermekkori fejlődés egyik korai,

átmeneti, a fogalmi gondolkodást megelőző szakasza. Lényege: a kisgyermek lelki

tevékenységének, főleg érzelmeinek kivetítése az őt körülvevő tárgyakra, jelenségekre (Hasonló

módon működik a primitív népek animizmusa is, ám ezt az antropológia vizsgálja). Kányádi

Sándor ebben a versciklusában a Küküllőt animizálja: emberi érzéseket, cselekedeteket

tulajdonítneki. A köréje teremtett naiv, természetes világba szervesen illeszkedik bele a folyónak

ez a megelevenedő képe. Minden vers elején az így „fellelkesített” Küküllővel találkozhatunk:

„Fázik a Küküllő, / lúdbőrös a háta” (Őszelő); „Reszket a Küküllő, / éjjel-nappal fázik”(Őszutó);

„Szajzik a Küküllő” (Télelő); „Beáll a Küküllő, / jégpáncél van rajta” (Tél); „Enged a Küküllő, /

helyen-helyen kásás” (Télutó); „Zajlik a Küküllő, / vonszolódva lépdel” (Tavaszelő); „Árad a

Küküllő, / elönti a berket” ( Tavasz); „Ázik a Küküllő, / paskolja a zápor” (Tavaszutó); „Kékell a

Küküllő” (Nyárelő); „Ballag a Küküllő, / meg-megállva baktat” (Nyár); „Langyos a Küküllő, /

vize mint a vászon” (Nyárutó). Ezekben a verssorokban a (gyermek) ember különböző

körülmények között megfigyelhető naiv viselkedésére ismerhetünk. A folyónak a környezet

kihívásaira, az időjárás viszontagságaira adott válaszai azonosak a gyermeki reakcióval,

mindkettőre az ösztönösség és az őszinteség a jellemző:

„Vacog a Küküllő, / éjjel nappal fázik, / lábujjhegyen lépked / fűzfától fűzfáig.// Úgy kihűlt

amedre, / égeti a talpát. / A felhők is hol ki -, / hol meg betakarják” ( Őszutó). Amikor a Küküllő

kalendáriummal kapcsolatos gondolataim összefoglalásához érek,leginkább azt a feltételezésemet

látom bizonyítottnak, hogy Kányádinak ez a versciklusa egyszerre klasszikus értékű és komplex

irodalmi alkotás.

A költő többféle irodalmi hagyomány (kalendáriumköltészet, népi klasszicizmus,

gyermekköltészet) szintézisét valósítja meg, esélyt adva a klasszikus értékek továbbélésének.

Amint láttuk ezt korszerűen, a mai befogadói igényt is kielégítően tudja megoldani, elkerülve az

anakronizmus leselkedőcsapdáit, és feledtetve a hagyományos naptárköltészet avíttságát.

Fodor Sándor

Fodor Sándor évtizedekig a Napsugár és a Szivárvány (korábban Haza Sólymai) című

gyermeklapbelső munkatársa, az ő nevéhez fűződik a közkedvelt Csipike postája című rovat.

Gyermekirodalmi remekművea Csipike-regény, amelyről így vall a kritikus:„... Csipike története

korunk egyik szép meséje, irodalmunk kimagasló alkotása...melyből az irodalom és a Kor néz

vissza ránk.” (Szavai Géza). A meseciklus (Csipike, agonosz törpe, Csipike és Kukucsi, Csipike, a

boldog óriás 1966-1970, Csipike és Tipetupa 1982; Csipike és agonosz Ostoba 1998) megőrzi a

hagyományos mesekeretet és a sajátos erdei mesefigurákat, a színhely is egy kis erdei táj. Ebben

a keretben talál érdekes világra az olvasó, s e maroknyi erdőrészben a képzelet szárnyán eljutunk

egész a "világrengetésig".

Az események középpontjában Csipike, a kedves és szorgalmas törpe áll, aki úgy érzi,

hogy az Erdőösszhangja, békéje az ő jelenlétének és munkájának eredménye. Kecskebéka

azonban kételyt ébreszt benne, s mikor rádöbben, hogy nélküle éppen úgy zajlik az élet, a

Hatalom megszállottjaként rémuralmat akar teremteni az Erdőben. A pöttömnyi Csipike azonban

csak úgy válhat félelmetessé, hogy okosságával, fantáziájávalmegteremti a Rettenetes Réz Urat,

és az ő hatalmas erejével akar új rendet teremteni, holmi mosolytalan világot. A hatalom teljében

azonban hiányzik neki a mosoly, ezt éppen az ő hatalmaskodása törölte le az alattvalók ajkáról.

„Amíg gonosz volt, példátlanul gonosz és Erdő Réme, senki nem mosolygott. És ez volt az a

bizonyos valami, ami netovább óta annyira hiányzott neki. Elhatározta, ha megindulnak a kitartó

esőzések, helyenkéntzivatarokkal, új mesét mond Madárnak és Nyúlnak. Arró1, hogy milyen

szörnyű dolog az, ha valakire nemmosolyognak. És ezt a példátlanul vadonatúj mesét úgy kezdi

el, ahogyan senki, sehol a világon nem kezdett el mesét. Ezekkel a vadonatúj szavakkal:

- Hol volt, hol nem volt.”

Az ötletes, fordulatos megoldások egymást váltva teremtik meg a mesehangulatot. A

mese végén Csipike beveszi a tudós Bagoly készítette Góliátport. Így a tudomány ereje révén

óriásira növekedik, mindenteltiporhatna, de szétszórja a port, hogy növekedjék a világ is. Így lesz

boldog óriás az általa óriásivá tett világban. A meseciklus a kisgyerekek és a felnőttek számára

egyaránt élményt nyújt. A kicsinyeknek a hagyományos mesekeret, a felnőtteknek az áttételes

mondanivalót hordozó, az intellektuális prózához közeledőelőadásmód biztosítja az

élményszerűséget.

Fodor Sándor a kis pajkos Fülöpke csínytevéseivel jóízűen tudja megnevettetni a

kicsinyeket és nagyokat, akikről kiderül, hogy mindig idegesek (Fülöpke beszámolói) Egymást

érik a kópéságok, s ezeket azelsőszemélyes beszámolók oly ártatlan hangon hozzák

tudomásunkra, hogy szinte várjuk a következőt. Fülöpke és Bütyök a szabad természet - amely

két buszmegállónyira van - örömeit élvezve íjakat készített, s így indulnak haza. "Még nem

esteledett be, amikor hazaértünk és azt és azt mondtam Bütyöknek, kopogtassunk az ajtón úgy,

ahogy igazi íjászokhoz illik. Vagy húsz méterrel megcéloztuk az ajtót. A Bütyök nyila koppant,

az enyém csörrent, mivel egy kicsit lefelé hordott és az üvegnek ütközött. Ha lenne ilyen

szólásmondás, hogy 'ha nemkoppan, csörren,’ az bizonyosan innen származnék. A tányérokat

nem a nyíl találta el, hanem édesanyám kezéből hullottak ki az ablakcsörömpölés hatására.” A

nyakleves nem akadályozza meg abban, hogy másnap nefolytassa újabb és újabb huncutsággal,

amelyet jóízű humorral ír le beszámolójában.

Szilágyi Domokos

Szilágyi Domokos gyermeklíráját tanulmányozva abból kellene kiindulnunk, hogy a

gyermekirodalom integráns része az irodalom egészének, illetve valamely szerző életművének, és

hogy közvetve vagy közvetlenül a gyermekirodalomra is kihat az irodalom általános fejlődése,

benne is munkálkodnak irányzatok és poétikai változások. Így gyermekirodalmialkotásaiban is

megtalálhatjuk azokat a jellemzőket, amelyeket a költő értelmezői az életműegészében már

kimutattak: modernség, kísérletezői kedv, játékosság, zeneiség, invenciozitás, egyéni képalkotási

és létértelmezési mód. Ezek a sajátos jegyek mindenkor aktualitást adhatnak gyermeklírájának is,

és helyet biztosíthatnak neki az újabbkori gyermekirodalmiantológiákban, folyóiratokban és

tankönyvekben. Különös hangsúlyt kap mindez, ha tudjuk, hogy Szilágyi Domokos nem

tekintette másodlagos költői tevékenységnek a gyermekversírást.

Életében négy gyermekverskötetet jelentetett meg: 1963-ban Új kenyér, 1965-ben Csali

Csöpp, 1970-ben Erdei iskola, 1976-ben Pimpimpáré (Vermesy Péterrel közösen). Halála után

pedig ezekből készült két válogatás: 1980-ban Liliompalota, 1999-ben Abrakadabra címmel. A

két világháború közötti és a negyvenes- ötvenes évek támogatott, az oktatáspolitika által is

kanonizált gyermekirodalmát a didaktikum és az ideologikum befolyásolta. Ezzel az

irányzatossággal dúsított horátiusi vétetésű docere elvet csakis egy autentikus gyermeklíra és

annak delectare elve válthatta fel. A hatvanas évek gyermekköltészetében már olyan új,

szabadabb elváráshorizontok is felderengtek, amelyekhez alkotó és befogadó egyaránt igazodni

vágyott. Változó félben van tehát a gyermekirodalomhoz való viszonyulás, ráadásul azegyetemes

magyar irodalomban ekkor hatnak újszerűségükkel Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes

gyermekversei. Sőt már az ötvenes évek második felétől is kimutatható egy visszafogottabb

szabadulási törekvés: a felnőtt irodalom politikai- világnézeti- cselekvésbelikorlátozottságához

képest a szolgálatos politikacsinálók megtűrik a gyermekirodalom viszonylagos szabadságát. Ez

egyfajta kompenzáló erőnek számított az akkori irodalmi életben, általa és benne élhették ki az

alkotók elfojtott szabadságigényüket. Az 1956-ban induló gyermeklap, a Napsugár biztosította

hozzá a fórumot, azután pedig a Dolgozó Nőgyermekmellékletével bővült a repertoár.

Mindkettőnek Szilágyi Domokos is állandó munkatársa, ennek az időszaknak a gyermekverseit

gyűjti össze az 1963-ban megjelenő Új kenyér című kötetben. Ebben az időszakban a

produkcióesztétika külső és a szabadságesztétika belső ösztönzést ad a költőnek a versíráshoz.

Gyermekverseinek kisebbik hányada valóságmegjelenítő, bennük Szilágyi Domokos (korának hű

fiaként) tükröz, azaz: „hozzáadja a valóságot a betűköz” (A tücsök és a hangya). Még akkor is így

kell fogalmaznunk, ha tudjuk, hogy nem egyszerű valóságábrázolásról, hanem a lukácsi

értelemben vett miméziszről,művészi tükrözésről van szó.

A marxista esztétika sugallta versekben a görög poétikából ismertvalószínű verseng a

valószerűvel (Aratási mondóka, Ócskás, Új iskola, Iskolába indul Péter, Betű-induló, Évzáró,

Június, Nyaralás, Télifa, Új kenyér). A kortárs sematikus gondolkodást ellensúlyozandó a

versekben ott munkál a költői intuíció, a hivatalos politikai kánontól közhelyesített témában

villantva fel az egyedit: „Anya mos, apa ás, / Petinél kalapács, / Marika kicsi, kék / kötényét

leteszi: / pihen egy kicsikét” (Munka). Szilágyi Domokos ösztönösen ráérez arra, hogy a napi

politika konkrét gondolkodásával elpusztíthatja a költőt a versíróban, és száműzi a költészetet a

versből. Ezért a lírát (a gyermeklírát is) a szabadságesztétikamentheti meg. Ezt a felismerését

fogalmazza meg a Gyermekek című versében: „Amíg kisded lángjaink égnek, / nincs helye ócska

bölcsességnek.” A költő számára újfajta rendet szül tehát a szabadság; belső rendet, amely

versekben konkretizálódik. A választott szabadság különösen gyermekverseiben szabadít fel

lappangó lírai energiákat, ugyanakkor feloldódást, megkönnyebbülést, áradó életörömöt, létünkre

való csodálkozást is jelent. Ezért is érezhette korának gyermekolvasója, hogy a költő „szabad”

versei a saját „nyelvén” íródtak, és neki szólnak: „Akinek a szeme kék, / takarója a nagy ég, /

akinek a szeme zöld, / puha ágyat vet a föld, / akinek barna, / eledele alma, / akinek fekete, /

liliom a tenyere” (Mondogatók).A kötet néhány verse későbbi gyermekirodalmi antológiák és

tankönyvek törzsanyagába került: Január, Tavaszodik, Olvadás, Két ibolya-vers, Marika meg a

karika, Liliom-palota, Október, Négy vers kicsi Klárikának. A Mondogató közül pedig néhány az

olvasói gyakorlatban külön verssé önállósodott (Akinek a szeme kék, Csigabiga-palota,

Pimpimpáré),sőt kötetcímmé lépett elő, vagy megzenésítve vált közismertté. Eredetiségük és

szuggesztivitásuk révén főleg ezek a versek váltak a hazai gyermekköltészet ízlésformálóivá,

Wöres Sándor-i perspektívát villantva fel az alkotásban és a befogadásban egyaránt.

A hatvanas évektől oldottabbá válik tehát a társadalmi élet, ezáltal több szabadsághoz jut

az irodalom, és 1968-tól a Forrás- nemzedék „lázas” korszakával telítődik. A közfigyelem

afelnőtt irodalom felé fordul, itt történnek az igazi események, kevesebb figyelem jut a

gyermekirodalom számára, így az irodalmi tudat hátsó traktusába kerül. Egyfajta biztonságot

jelent a Napsugár rendszeres megjelenése, sőt új fórumot is kap, az 1968-tól megjelenőJóbarátot.

Velük válik teljessé több mint két évtizedre az ú. n. romániai magyar gyermeksajtó. A két

folyóirat körül szerveződő gyermekirodalom a közéletiség mellett értékteremtő és

esztétikumhordozó funkciót is betölt. A romániai magyar gyermekirodalom különösen két

alapműfajban jeleskedik ebben az évtizedben: a mesében és a versben. Egyszerre három kiadó is

felvállalja a gyermekkönyvek kiadását: a Ion Creanga, a Kriterion és a Dacia ebben az

időszakban gyermekpróza- és gyermekverskötettel jelentkezik: Sütő András, Kányádi Sándor,

Fodor Sándor, Bajor Andor, Veress Zoltán, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Palocsay

Zsigmond, Majtényi Erik és mások.

A korszak gyermeklírájának törekvéseit Szilágyi Domokos Csali Csöpp és Erdei iskola

című köteteiben érhetjük tetten. Felnőtt lírájában ekkor járja be a költő „a megismeréstől a

felismerésig” vezető gyötrelmes utat: pöröl, dacol a világgal, végül megveti azt. Az évtized

gyermekverseiben viszont egy másik Szilágyi Domokosra ismerhetünk: a szabadságkeresés életre

kelti benne a gyermekit, és újra megélheti egykori naiv rácsodálkozását a világra. Több

pályatársával ellentétben számára nem menekülés a gyermeklíra, hanem maradéktalan

beteljesedése annak az irodalmi közhelynek, miszerint a lelke mélyén minden költő gyermek.

Teremtett gyermekvilágában megéli a szabadságot, felnőttvilágában meg kell küzdenie érte, de

ettől függetlenül mind a kétféle szabadság esztétikummá nemesedik. Gyermekverseiben nem

leereszkedik egy alacsonyabb szintre, hanem inkább felemelkedik a szabad gyermeki lélekhez,

azonosulva természetes naivitásával, világnézeti közhelyektől, nyelvi sémáktól szabadulva közelít

mindahhoz, amit a huszadik századi gondolkodás gyermekinek tekint: „ -Víz, víz, / szőke víz, /

hosszú utad / merre visz? / - Arra, hol a / nap világít / - Vidd magaddal / kicsi Klárit! / - Nem

vihetem / olyan messzi, / apja- anyja / nem ereszti, / de ha jó lesz / kicsi Klára, / visszajövök

nemsokára, / hozok arany- / csónakot, / s benne hozom / a Napot!” (Vízparton).

Gyermekverseiben a felnőtt Szilágyi Domokos újrafogalmazza a világot, mozgósítva teljes költői

eszköztárát, sőt megpróbálkozik animisztikus eszközökkel is Weöres Sándor módján, valóságos

versvarázslatokat teremtve: „Csirr-csurr, / csöpög az eresz, / háztetőről a hó lassan / földre

szekerez, / szelek dalolnak – mulatnak, / kurjongat a szélben az ablak, / Tavasz-tündér lakomázik,

/ folyik a lé / Hencidától Boncidáig!” (Olvadás). A hatvanas években a gyermekirodalom két

alapműfajának, a versnek és a mesének a találkozásából epikus gyermekversek születnek Szilágyi

Domokos tollán: Erdei iskola, Tréfás mese, Medve-lakodalom, Szegény ember sütet lisztje, Kinek

nehezebb a dolga?, Gazdag Hasszán és koldus Ali. A magyar és más (román, kazah és norvég)

népmeséket nem csupán megverseli, hanem átkölti, költői gyermekvilágába telepíti. Ezekben az

epiko-lírai alkotásokban az epika szabályai szerint alakulnak az események, viszont a művészi

többletet a rafinált verstechnika adja hozzá: „Ide járnak a csöppségek / erdei okosság végett. /

Nevelni a sok ebadtát / a jó szülők fölfogadták / Dr. Bagoly Balambért / heti három galambért.”

(Erdei iskola).

A hetvenes évek újabb változásai értékváltáshoz vezettek a hazai magyar

gyermekirodalomban és természetesen Szilágyi Domokos gyermeklírájában is: a korábbi

eszközértékek helyét átveszik az esztétikai értékek. Ezek a maguk rendjén az egyetemesértékek

számára biztosíthattak szabad bejárást az irodalomba, kiszorítva a politikum és az ideologikum

sokszor kierőszakolt aktualitását. Így alakulhatott ki a hetvenes években a romániai magyar

gyermekirodalom alkotói és olvasói presztízse. Bár közben módosult az irodalmiság fogalma is:

megdölőfélben volt az állandónak tételezett esztétikai érték nimbusza. A gyermekolvasóval már

nem kizárólagosan a műbe kódolt erkölcsi- esztétikai értékeket ismertették fel, hanem az

alkotások nyitottságát hangsúlyozva az egyéni és az egyszeri olvasatra kezdtek figyelni, illetve

azokra az értéktársításokra, amelyek a befogadó tapasztalati (játék)világából eredtek.

Szilágyi Domokos ebben az időszakban adja ki legismertebb és legolvasottabb

gyermekverskötetét, a Pimpimpárét (A verseket Vermesy Péter zenésíti meg). Költőnk a

verszenében találja meg a gyermeklíra megújításának eszközét, és a költészet eme legősibb

komponensével éri el a modernség hatását. Ezt méltatják a kötet szakolvasói is: „Kiindult egy

szóból, egy játékos szóösszefüggésből, egy hangulatában vagy zeneiségében érdekes, jellegzetes

egységből, aztán hagyta magát sodortatni, (…) improvizálva rögtönzésszerűen. Talán ez az, ami a

versikék utánozhatatlan frissességét eredményezte.” (Vermesy Péter). „Ezeka versek annyira a

zene szellemében fogantak, hogy a zene lényegi elemeinek megközelítése segítségükkel kiválóan

megvalósítható. Szilágyi Domokos gyermekversei zenén innen és zenén túl lüktető majdnem-

muzsika, annyira a gyermeki lét legmélyében gyökereznek, hogy amágikus kort idéző

szinkretizmus – a mozgás, a ritmus, a (már- már) ének hármas igézetemindegyikükben ott

lappang.” (László Bakk Anikó). Szilágyi Domokos verseiben „fölforrósodik a szó, a hangzás

átitatja a verset, s az élővé válik, önnön zenéjétől és az emberihangtól.” (Balla Zsófia). De

verseinek zenéje ott lappang a kortárs gyermeknyelv zenéjében is, és ezt csak az igazi költészet és

a tökéletes formakultúrával rendelkező költő képes felszínre hozni. Ez a nyelvzene, illetve

verszene mégis meglepetésszerűen hat olvasójára, várakozás-serkentő / ébresztő hatása van, végül

a befogadás betetőzéseként a beteljesedés élményévelajándékozza meg a versolvasót:

„Pimpimpáré, retyerutya, hej! / Alszik a város, aluszik a tej. / Macska vadászik, csizma a lábán, /

egerek sírnak-rínak a ládán. / Receruce, sejhaj, pimpimpáré! / Forró kályhán duruzsol a kávé. /

Aluszik Marika, Jancsi is álmos, / szép holnapról álmodik a város.” (Pimpimpáré). Szilágyi

Domokos verseiben nemcsak a nyelv zenél, hanem a belső forma is, sőt az egész versvilág. Ezt az

általa is csodált T. S. Eliot fejti kitételesen: „A költészet zenéje nem sorról sorra, hanem a

költemények egészében keresendő”, mert „nemcsak a hangok zenéjéről van szó itt, hanem a képi

világ zenéjéről is”, hiszen „a költészet zenéje nem a jelentéstől független valami.” Erre példának

a Láncos-lobogós címűverset idézhetnők: „Láncos-lobogós, / ez a makk kopogós, / haza fut a

mókus, / ha az ég zokogós. / Ázik a tölgy is, / fürdik a völgy is, / halkan muzsikál / künn az

esővíz.”

Szilágyi Domokos gyermeklírája példa lehet arra is, hogy a jó irodalom szerencsés a

befogadásban: a hetvenes években ismerkedik a hazai oktatás a játékpedagógiával, a játék

szerepével a jellemformálásban és az ismeretszerzésben. Ekkor vált a Pimpimpáré című kötet is a

hazai óvodák és iskolák kedvelt olvasmányává,készen vagy félkészen kínálva oktatói

segédanyagot a komplex foglalkozásokhoz és tanórákhoz. Ezekről a kötetverseiben rejtőzködő

lehetőségekről így ír a zenepedagógus László Bakk Anikó: „Óráról órára nyújt valamiérdekeset

gyermekeinknek Szilágyi Domokos költészete. Gyöngyöző nevetésük, izgő-mozgó

vidámversmondásuk bizonyítja a Pimpimpáré-versek vonzerejét. A ragyogó tekintetük sugarán,

tiszta hangjukhullámhosszán Szilágyi Domokos verszenéje vibrál.” Csupán a költő halálának

negyedszázados évfordulóján, ennek a magába feledkezett költői játéknak a tragikusvégkifejletén

is jócskán túl derül ki, hogy gyermeklírájában semmi nem történt hiába: Szilágyi Domokos

versjátékai gyermekkorunk ízlésformálói voltak, és mi, egykori kis olvasói már tudjuk azt, hogy

iskolázott gyermekízlés nélkül nincs értő befogadója a felnőtt költészetnek.

Összefoglalás

A magyar gyermekirodalomban a modernség egyaránt érinti a gyermekeknek szóló

verseket, meséket és történeteket, illetve azok tartalmi és formai jegyeit. A modern irodalomnak

megváltozik a gyermekképe és agyermekhez fűződő viszonya, bár ezek a változások elsősorban

tematikaiak és világképiek, de hatnak azesztétikumra is. Így jön létre a 20. század második

felének magyar gyermekirodalmában a művészi értékrend dominanciája. A gyermeklíra modern

kísérletei Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor költészetével teljesedik ki, és bebizonyosodik az,

hogy a gyermekvers nem feltétlenül az alkotó szándékából, inkább alkatából születik,és nem az a

fontos a versben, hogy gyermekeknek írták, hanem az, hogy gyermekeknek való. Az erdélyi

magyargyermekirodalomban hasonló törekvést követ és honosít meg Kányádi Sándor és Szilágyi

Domokos. A prózában elsősorban az állatregény és a meseregény Fekete István, Lázár Ervin és

Fodor Sándor által meghonosítottváltozata jelenti a művészi teljesítményt a magyar

gyermekolvasók számára.

Kérdések és feladatok

1. Értelmezze Lázár Ervin meseregényeinek erkölcsi világképét!

2. A népi gyermekmondókák hatása Weöres Sándor gyermekverseiben

3. Mutassa ki az animizmus változatait Weöres Sándor gyermeklírájában!

4. Milyen képalkotási sajátosságokat figyelhetünk meg Weöres Sándor gyermekverseiben?

5. Értelmezze gyermekirodalmi szempontból Nemes Nagy Ágnes Lila fecske című versét!

6. Melyek fekete István állatregényeinek műfaji újításai?

7. A meseregény milyen műfaji sajátosságai mutathatók ki Fodor Sándor Csipike című művében?

8. Hogyan illeszkedik a történelmi múlt Kányádi Sándor gyermekverseinek tematikájába?

9. Végezze el Kányádi Sándor Kenyérmadár című kötetének monografikus bemutatását!

10. Hogyan jelentkezik a népi klasszicizmus Kányádi Sándor Küküllő kalendárium című

versciklusában?

11. Mutassa be irodalmi tanulmányban Szilágyi Domokos gyermeklírájának műfaji sajátosságait!

Az alfejezet ősszállításához felhasznált szakirodalom

1.Borbély Sándor (szerk.) Ötven nagyon fontos gyerekkönyv. Lord Könyvkiadó, Bp., 1998.

2.Komáromy Sándor: Költők és művek a XX. század gyermeklírájából. Eötvös Kiadó, Bp., 1998.

3.Komáromi Gabriella (szerk.): Gyermekirodalom. Helikon kiadó, Bp., 1999.

4.Bognár Tas: A magyar gyermekvers. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2001.

5.Bognár Tas: Gyermekpróza. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2004.

6.Gyárfásné Kincse Edit: Házi olvasmányok 9 – 10 éveseknek. OKKER Oktatási Iroda [é.n].

2. 4. 1. Az erdélyi magyar gyermekirodalom 1990 – 2005 között

Ha valaki szakolvasóként követi figyelemmel a kijelölt évtized gyermekirodalmi termését

Erdélyben, illetve a róla hellyel – közzel megjelent szakirodalmat, örvendezhet annak,

hogyátértékelődőben van gyermekirodalmunk kánonja. Egyszerre két irányból is elkezdődött az

átértékelés: egyrészt a produkció, másrészt a recepció felől. Kortárs gyermekirodalmunk egyik

merész szemléletváltó gesztusa, hogy lemond az irodalmi produkció első-és

felsőrendűségéről,helyette igyekszik megfelelni a gyermekolvasó elvárásainak, és

befogadóközpontú irodalomként a recepció felől fogalmazza meg elváráshorizontjait. A korábbi

kontemplatív irodalomszemléletről áttevődik a hangsúly az aktív befogadásra, az irodalomnak

személyes élményként való megélésére. A kortárs gyermekolvasó már nem egyszerű szemlélődő

fogyasztója, illetve befogadója a gyermekirodalomnak, hanem társszerzője is. A

gyermekirodalom akkor éri el a célját, ha azonosulni tud olvasójának tapasztalati, azaz

játékvilágával, ha funkcionálisan is részévé tud válni a kortárs gyermekkultúrának. Ez az

irodalom nem véletlenül került a gyermeklélektan és a játékpedagógia befolyása alá: ma már

agyermekkori szimbólumalkotás, az animizmus és a különböző játékelméletek ismerete

nélkülnem születhetnek befogadói érdeklődésre számító gyermekirodalmi alkotások. Ezek

abefogadásbeli változások a produkciós folyamatban is éreztetik hatásukat.

Lényegesen módosult az alkotói szándék, a nevelésről áttevődött a hangsúly a

szórakoztatásra, az olvasói tetszés elnyerésére. Horátius klasszikus poétikai nyelvén szólva a

modern gyermekirodalom szerzői a docere elvet feladják a delectare javára. Ehhez viszont az

alkotónak tudnia kell azonosulni olvasója játékvilágával, és belülről kell szemlélnie egy

kibontakozóban lévőtapasztalati világot, számolva annak labilis sajátosságaival. A kortárs

gyermekirodalomban egyre általánosabbá válik a felismerés, miszerint csak azok a szerzők

tudnak igazán azonosulni a gyermekkorral, akik megőriztek valamit saját gyerekkori

naivitásukból, játékosságukból és animizmusra való hajlandóságukból. Akkor beszélhetünk az

erdélyi magyar gyermekirodalom modernségének kiteljesedéséről, ha a tartalmi és a szemléletbeli

változások formaiakkal járnak együtt. Ehhez feltétlenül szükség van a „nagyirodalom”

formaújítására, mely visszfényként tükröződik vissza a gyermekirodalomban. Irodalmi

gyakorlatunk mégis azt mutatja, hogy a szerzők, mivel legtöbbjük a felnőtt irodalomban alakítja

ki irodalmi presztízsét, szelektíven járnak el a művészi forma megválasztásában: ragaszkodnak a

felnőtt irodalomban, illetve a klasszikus gyermekirodalomban kipróbált formákhoz és

műfajokhoz. Hasonló mintakövetőnek bizonyulnak másban is, például az esztétikai minőségek

kérdésében, a szép, a jó és az igaz együttes jelenléte nélkül elképzelhetetlennek tartják a

gyermekirodalmat. A világirodalombanmár-már közhellyé vált abszurddal és groteszkkel is

csínján bánnak.

Óvatos kísérlet marad továbbra is a szabad vers és az intertextualitás, ezektől nemcsak a

gyermekirodalom szerzői idegenkednek, hanem a befogadást irányító szülők és pedagógusok is.

Nehézkesek tehát az erdélyi magyar gyermekirodalmi kánon változásai, és emiatt maga a

gyermekirodalom sem kanonizálódhatott irodalmi tudatunkban, csak elvétve figyelnek fel rá

irodalmi életünk kompetens intézményei, például az irodalomkritika és az irodalomtörténet.

Ráadásul itthon kevés szakolvasója van ennek az irodalomtípusnak, emiatt külföldön több

elismerésben részesül, és az egyes életművek előbb illeszkednek be az egyetemesebb

értékrendbe, mint a hazaiba. Örvendetes viszont, hogy maga a gyerekirodalom megőrzi és bővíti

saját intézményeit Erdélyben: vannak folyóiratai, felkarolták a könyvkiadók, színházaink

műsortervében állandósultak a gyermekelőadások, alaptantárgyként szerepel az újonnan

megalakult óvónő- és tanítóképző főiskolákon, olyan szakkönyvek és tanulmányok jelentek meg,

amelyek az erdélyi magyar gyermekirodalommal is foglalkoznak, sőt egy – két konferencia is

szerveződött ebben a témában. A továbbiakban az előzmények rövid felvázolása után hazai

gyermekirodalmunkról szóló vizsgálatok újabb eredményeit és fórumait szeretnémfelsorolni,

felvillantva azokat a tendenciákat, amelyek hasznosíthatók lehetnek egy majdani átfogóbb

gyermekirodalmi vizsgálatban.

A gyermekirodalom mindig szerves része volt az erdélyi magyar irodalmi műveltségnek.

Presztízsét még Benedek Elek és munkatársai alakították ki az 19222 és 1929 között megjelent

Cimborá-val. Nem maradt meg egyszerű folyóirat-irodalomnak, felkarolja a két világháború

közötti erdélyi magyar könyvkiadás, és részévé válik a transzszilván irodalmi kánonnak. Ekkor

inkább erkölcsi – nevelői értéket kértek tőle számon. 1945 után a Dolgozó Nőgyermekmelléklete,

a Kis Pajtás közöl először gyermekirodalmat, ha kevés irodalmi értékkel is. 1957 januárjától jut

ismét saját fórumhoz az erdélyi magyar gyermekirodalom az azóta folyamatosan megjelenő

Napsugárral. Általa válik a hatvanas – hetvenes években igazán életszerűvé és jut el címzettjéhez

a hazai gyermekirodalom: munkatársai gyermektalálkozókat, gyermekrajz-pályázatokat, író –

olvasó találkozókat szerveznek. A „nagyirodalom” fórumai ebben az időszakban vitákat indítanak

az igazi gyermekirodalomról. Az Utunk 1978-ban gyermekirodalmi, A Hét 1979-ben ifjúsági –

pályaválasztó, a Napsugár pedig 1979-ben Benedek Elek – különszámot adott ki. Az Igaz Szó

1979-es gyermekirodalmi számában szóba kerül ennek az irodalomnak néhány örök érvényű

kérdése is: mit olvasnak a gyerekek? Milyen eszményeket állít eléjük a nyomtatott betű?

Szintén a hetvenes években jelenik meg a középiskolai óvónő – és tanítóképzés számára

megírt tankönyv: Vita Zsigmond, Józsa Miklós, Király László, Jarosievitz Erzsébet Gyermek és

ifjúsági irodalom című munkája. A tankönyv 1983-as átdolgozott kiadása önálló fejezetben

foglalkozik a hazai gyermekirodalommal A romániai magyar gyermekirodalom 1944. augusztus

23. után címmel. Négy alfejezetében külön – külön tárgyalja a gyermekirodalom fejlődését

elősegítő tényezőket, gyermekköltészetünk sokszínűségét, a gyermek – és ifjúsági prózát, a

bábjátékokat, a gyermek – és ifjúsági színdarabokat.

Ebben az időszakban a szépirodalmi folyóiratok is folyamatosan közölnek

könyvismertetőket a gyermekirodalomról. 1988-ban pedig a debreceni Alföldtizenkettedik

számában összeállítást tesz közé a magyar gyermek – és ifjúsági irodalomból, illetve irodalomról.

Ebben Csapody Miklós átfogó tanulmányt közöl az erdélyi magyar gyermekirodalomról Csipike

és testvérei címmel. Ez hosszú ideig egyedül álló összegezési kísérlet ebben a témakörben, jelen

dolgozat is Csapody munkájának szerény folytatásaként fogható fel, amennyiben további két

évtized eredményének számbavételével egészíti ki az ott leírtakat. Bár annak idején Csapody

Miklós nem tért ki az általa vizsgált korszakok néprajzi jellegűszakmunkáira, nem feledkezhetünk

meg arról, hogy éppen a hetvenes évek folklórkutatásai fedezik fel nálunk először a népi

gyermekkultúrát. Ebben jókora szerepe van Nagy Olgának, aki A táltos törvénye címmel jelenteti

meg a néprajz és a szövegelméletek határán mozgótanulmánykötetét, melyben a népmese és

esztétikum viszonyát vizsgálja alapos szakértelemmel. Mellette a nyolcvanas évek elején egy

gyermekfolklór – gyűjtemény (FaragóJózsef, Fábián Imre: Bihari gyermekmondókák) és egy

monográfia (Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken) teremti meg azokat az alapokat, amelyekre

a későbbi kutatások épülhettek. 1990 után folytatódik az erdélyi gyermekirodalom

intézményesülése, a már meglévő intézmények átalakulnak vagy bővülnek (folyóiratok,

könyvkiadás), és újabbak is megjelennek (óvónő- és tanítóképző főiskolák, gyermekszínházak,

bábszínházak, konferenciák).

Itthoni és külföldi szakkönyvek, tanulmányok, lexikonok és kézikönyvek foglalkoznak az

erdélyi magyar gyermekirodalommal. A gyermekirodalom hazai vizsgálata mennyiségében és

intenzitásában sem közelíti meg a hetvenes évekbeli előzményeket. Ez a megállapításom a

szépirodalmi recepcióra és a néprajzra egyaránt érvényes. Ehhez az alcímhez inkább a

magyarországi értelmezői közösségben találunk említésre méltó szakmunkákat, melyekben

kétféle értelmezési tendencia érvényesül: vannak értelmezők, akik valamelyik egyetemes érvényű

értékparadigma szerint vizsgálják az irodalmat, és az esztétikumot, a műfajiságot vagy a

történetiséget veszik alapul. Mások a kétvilágháború közötti irodalmi tudatból átörökített területi

elv alapján beszélnek anyaországi és határon túli gyermekirodalomról, megerősítve a

gyermekirodalomban is a centrum és a periféria elkülönítő értékrendjét. A Komáromi Gabriella

szerkesztette Gyermekirodalom évtizedünk legátfogóbb és legszínvonalasabb megvalósítása a

gyermekirodalomról, valójában ennél is több, mivel kitekintést nyújt a gyermekkultúra egészére,

azt sugallva számunkra, hogy az irodalom csupán része egy átfogóbb műveltségnek. Ez a könyv a

magyar és a világirodalmi jelenségekkel összefüggésben említi az erdélyi szerzőket és

legértékesebb alkotásaikat. Így kap helyet a műfajközpontú és értékszempontú vizsgálódásokban

Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos és Méhes György. Komáromy Sándor, a

sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskola tanára két könyvében is foglalkozik az erdélyi

magyar gyermekirodalommal. Költők és művek a XX. század magyar gyermeklírájából című

verselemző kötetének A határon túli gyermekirodalomról szólófejezetében Kányádi Sándor

gyermekverseit is elemzi. Továbbá felsorolja a költőgyermekirodalmi könyveit, és értékeli

gyermeklíráját. Másik könyvében, A határon túli újabb kisebbségi magyar gyermeklíra

antológiájá-ban Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Palocsay

Zsigmond, Fábián Imre, Ferenczes István, Markó Béla és Kovács András Ferenc

gyermekverseiből áll össze az erdélyi fejezet. Figyelemre méltó a kötethez írt előszó, különösen a

benne foglalt általános érvényű gondolatok, amelyek a gyermeklíra sajátosságairól és

szépirodalmi helyéről szólnak. Ugyancsak itt tesz kísérletet a szerző a határon túli gyermeklíra

ismérveinek a megfogalmazására, szerinte a hagyományhoz való ragaszkodás és a megújulási

igény szimultán jelenléte tartja fenn ennek a líratípusnak az értékambivalenciáit. Bognár Tas A

magyar gyermekvers című tanulmánykötetében történetiségében vizsgálja a gyermekvers műfaját

Bornemisza Pétertől Kányádi Sándorig. Öt évszázadon át szerzőtől szerzőig haladva tesz

kísérletet a magyar gyermekvers sajátosságainak megfogalmazására. Természetesen az erdélyi

magyar gyermekversről sem feledkezik meg, és bevonja vizsgálódásainak körébe Kányádi

Sándor, Páskándi Géza és Szilágyi Domokos verseit is. A kötet ezen kívül az egyes szerzőkre

vonatkozó bibliográfiai, az egész műfajt illetően pedig szakirodalmi jegyzeteket tartalmaz, emiatt

enciklopedikus jellegű kiadványnak is számíthat gyermekirodalommal foglalkozó szakemberek

számára.

A szakkönyvek között egyetlen hazai kiadványként említhetjük Kiss Juditnak a

Bevezetésa gyermekirodalomba című munkáját, amely elsősorban elméleti jellegű tájékozódást

nyújt a gyermekirodalomról. A szerző főleg angolszász nyelvterületről szerzi

szakirodalmiértesüléseit, metairodalmi jellegénél fogva hiányoznak a könyvből az elméleti

megközelítésekszépirodalmi referenciái. A tanulmánykötetek mellett értékesek és hasznosak a

gyermekirodalmi lexikonok, illetve az irodalmi lexikonok gyermekirodalomról szóló címszavai.

Ilyen a Fogarassy Miklós szerkesztésében megjelent Ki kicsoda a magyar gyermekirodalomban?

és Borbély Sándormunkája Kik írtak a gyerekeknek címmel. Ezeknek a kézikönyveknek a

címszavai számba veszik az erdélyi magyar gyermekirodalmi szerzőket is. Hazai viszonylatban a

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1991-ben megjelent második kötete érdemel említést, amely

agyermekirodalomról, a gyermeklapról és a gyermekszínműről is tartalmaz szócikkeket

SzékelyErzsébet megfogalmazásában. Bennük alapos áttekintést kapunk a hazai

gyermekirodalom XIX. századi előzményeiről és XX. századi fejleményeiről. Felsorolásunkból

nem maradhatnak ki a néprajzi monográfiák sem, szerzőik az egységes népi világkép egyik fontos

elemének tekintik a gyermekfolklórt. A vizsgált évtized egyik értékes néprajzi munkája Vasas

Samunak A kalotaszegi gyermek című könyve, amely a személyiségfejlődéshez kötődő népi

hagyományokat vizsgálja Kalotaszegen, fontos szerepettulajdonítva a népi kultúrába való

belenevelődésnek. A másik témánkba vágó szakkönyv Veress Ilona Mezőcsávási

gyermekfolklórja, leíró és rendszerező módszerekkel tanulmányozzaegy mezőségi település

gyermekfolklórját.

Markó Béla. Nem tudhatjuk, mit gondol a költő, akinek verseit ürügyként használjuk fel arra,

hogygyermekirodalmunk néhány időszerű kérdését megbeszéljük. Bizonyára szemünkre veti

költészetének önkényes kisajátítását, és a versek esztétikumának eszközértékké történő

lefokozását. Bár kötetének kolofon oldalán figyelmeztet bennünket arra, hogy „minden jog

fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a

fordítás jogát, az egyes verseket illetően is”, mi mégis bátorkodunk egy szerényebb

szemináriumfélét tartani belőle, melyen módszertani követelménynek számít a szöveg, és némi

plusz pontnak a kötet jelenléte. A módszertan etikettje szerint a vizsgálati szempontokat is itt az

elején kell tisztáznunk, bejelentveszándékainkat.

Markó Béla gyermekverseinek olvastán tehát a következő aktuális, egész

gyermekirodalmunkraérvényes kérdések fogalmazhatók meg: Hogyan alakul a presztízsérték és

az önérték viszonya a gyermekversek megítélésében? Hogyan változnak ugyanazon életművön

belül a gyermekvers funkciói? Mennyire tükrözik a Markó- versek a befogadás változásait? Az

utóbbi évek bármelyik hazai gyermekverskötete kapcsán megfogalmazhattuk volna ezeket a

kérdéseket, mégis Ha varázsló lennék (Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000) című

könyvre esett e választásunk, mert szinte önként kínálkozik az ilyenfajta megmérettetésre.

Markó Béla olyan költőink közé tartozik, akik szépirodalmi presztízsüket nem a

gyermekirodalombanszerezték, hanem az ún. „nagyirodalomból” kerültek át a gyermeklírába.

Gyermekverseinek olvasásakor ajánlatostehát Nemes Nagy Ágnes kettős értékelésére is

odafigyelni: „… meg szoktam különböztetni bármely irodalmitermék értékelésében kétféle

tényezőt: a presztízsértéket és a szöveg önértékét”. A Markó-versek recepciójátkönnyen

összekuszálhatják irodalmon kívüli zavaró tényezők, hiszen költőnk presztízsértéke nem csupán

szépirodalmi eredetű (ismert költő, több kötet szerzője, irodalmi díjak birtokosa, a Látó című

szépirodalmi folyóirat főszerkesztője), hanem közéleti – politikai is (Maros megyei szenátor, az

RMDSZ országos elnöke). Mindezt együttvéve, és továbbra is Nemes Nagy Ágnessel szólva, a

költő Markó Béla presztízsértéke „véleményekből, hallomásokból, értesülésekből áll össze:

hozzájárul az író általános hírneve, a kritikaállásfoglalása és a nehezen meghatározható, szállongó

köztudat, ami egy író holdudvara”. Azon a nemzetközi gyermekirodalmi konferencián, amelyen

ezt a tételét kifejtette, Nemes Nagy Ágnes osztatlan sikert aratott, nemúgy magyarországi és

kortársai körében, akik az ő és Weöres Sándor nyomán fedezik fel maguknak agyermekirodalmat

a gyorsabb érvényesülés és hírnévszerzés reményében.

Ha azonosulni akarunk Nemes Nagy Ágnes értékelésével és a gyermekirodalom

modernebb recepciójával,Markó – olvasatunkat (főleg ezt!) függetlenítenünk kell mindenféle

presztízsértékétől. Különösebb szakolvasói sznobizmus nélkül is megtehetjük ezt, hiszen maga a

költő jogosít fel minket erre a Tücsökvigasz címűgyermekversében: „Akkora minden zenész, /

amekkora éppen az éneke!” Említett gyűjteményes kötetének verseirendre a Napsugár és a

Szivárvány kolozsvári gyermeklapokban jelentek meg először. Első olvasásra isnyilvánvaló a

költőnek az a szándéka, hogy megszabadítsa a gyermekverset a hetvenes évekre terhessé vált

kettős örökségétől: a didakticizmustól és az irányzatosságtól. A nevelői – oktatói szándék még a

Pósa Lajos-ihagyományra vezethető vissza, az ideologizálás pedig a szocialista-realista irodalmi

szokáshagyomány része. Így marad számára két nagyobb, minden tendenciától mentes téma: az

állatvilág és a természet.

Markó Béla költői szándékának legsikerültebb konkretizációi az állatversek, igyekszik is

felhasználni és kipróbálni mindazt, amit agyermeklíra ebben a műfajban megteremtett. Sikeresen

alkalmazza a téma legősibb eljárását, az antropomorfizálást, ilyen például A síró bálna, a

Krokodil és a Bezzeg a gólya című vers. „Varjúné szidja a párját: / nem vagy semmire jó, / bezzeg

gólyáné ruhája / fehér, akár a hó. // Az én szoknyám csupa folt már, / cipőm iselkopott, / bezzeg

gólyáné milyen szép / piros csizmát kapott. // A mi házunk szedett-vetett, / soha sincsen pénzünk,

/ bezzeg gólyáéknak ott a / főutcán a fészkük. // Csak gubbasztunk télen-nyáron, / hát ez milyen

élet? / Szeretném már látni én is / lent a délvidéket. // Szeretnék már én is minden / ősszel

elutazni, / itthon pediglehetőleg / a kéményen lakni. // Varjúné egész nap kárál, / dühös már a

párja: / meglesz minden! Menj és fogjál / békát vacsorára! // Békát fogjak! Megőrültél? / Nem

vagyok én gólya. / Nem vagy gólya? Na, ha nem vagy, / éljélvarjúmódra!” (Bezzeg a gólya).

Elsődleges szempont ezekben a versekben a szórakoztatás, olyan felhajtó ereje ez Markó

Bélaállatverseinek, mely sokszor a közhelyszámba menő témán belül is eredeti megoldásokra

sarkallja a költőt. Ilyenek a kötetnek a játékmackóról, a rókáról, a békáról, a pontyról, a szarkáról,

a papagájról, a csigáról, a krokodilról, a bálnáról, a kengururól, a madárról, a medvéről, a

tücsökről, a gólyáról, a zsiráfról, a pintyről és agyíkról szóló versei. „Én vagyok / a tücsök, a

tücsök, a tücsök, / egész nap / csak ülök, csak ülök, csak ülök, / s ha kedvem tartja, / hegedülök. //

Leheverek / a fűbe, a fűbe, a fűbe, / irigyel a hangya, / a fürge, a fürge, a fürge, / de jaj lenne

nektek, / ha én irigykednék, / és ő he-he-hegedülne!” (Tücsöknóta).A természetleíró vagy

tájversekben szintén a hagyományos téma és az egyéni eljárások művésziszimbiózisának

örvendezhetünk. A költő nem készít hagyományosan panorámát a tájról, hanem annak egyes

elemeit ragadja ki, és azokat jeleníti meg a versben. Ezzel a megjelenítési technikával önálló

életre kelnek, egyénisorsot kapnak ezek a tájelemek, és így nyerik el a gyermekolvasó

szimpátiáját: „A fürtös fejű fák, / ha jobbra- balra lengenek, / azt hiszik titokban, / hogy ők

csinálják a szelet. // Csak rázzák gőgösen / gyönyörű frizurájukat, / s nézik, ahogy a szél / fürgén

ide-oda szalad. // De ha elfáradnak, / és pihennének egy kicsit, / táncuk nemcsillapul, / a szél azért

sem alkuszik. // Már hull a könnyük, és / sértetten táncolnak tovább, / míg letépi róluk / aszél a

kényes frizurát.” (Őszi fák). A témán belüli másik verstípus a látványból építkezik, és a

képalkotás sikerevagy sikertelensége lesz a költemények értékmérője: Tavasz, Tavaszi nap,

Március, Nyárutó, Még hull a hó.„A kis magokban összegömbölyödve / piros sipkás virágok

alszanak, / s ha fent a fagy dühödten tombol, / ők hallgatóznak lent a föld alatt, // és fel-felsírnak a

fülledt sötétben, / egymáshoz bújva, mint a gyermekek, / amíg a házat körbenyargalássza / s tépi a

fák lombját a fergeteg. // Körös- körül még hull a hó a tájra, / és szétterül fehéren mindenütt, / de

lent a mélyben ott vannak a csírák: / készülnek már! Készülj te is velük!” (Még hull a hó).Az

állatversek és a tájversek narratív és megjelenítő jellegüknél fogva passzív befogadásra késztetik

agyermekolvasót, egyoldalú irodalmi kommunikációra. Ezáltal olyan értelmezési helyzet

teremtődik, amelyben a képi látványból kiinduló impulzusok egyszerű tudomásulvételére és

feldolgozására korlátozódnak a befogadásműveletei. Ezen az állapoton kellene átlépnie a

költőnek, például a modern gyermeklírát megújítóvalóságszemléletnek, az animizmusnak a

segítségével. Általa válhatna csak igazán varázslóvá a költő, hiszenolyan eszközök kerülhetnének

a birtokába, amelyek lelket, elevenséget kölcsönöznének a versbe szedett világ dolgainak, így

nem kellene konvencionális megoldásokra hagyatkoznia, például a Nem én írtam, Tél, Kerek

erdő, Békaiskola című versekben. Csak jelzésszerűen, hellyel-közzel bukkan fel az animizmus a

kötetben: „Alighogy kibújik a nap, / egy jégcsap elsírja magát, / s zokognak az ereszek, / amire

delelőre hág. // Szepeg a hó a háztetőn, / sírnak- rínak a jégcsapok, / megesik rajtuk a szíved: / ki

látott ennyi bánatot? // Sírnak- rínak? Hadd sírjanak! / Vacogtunk mi is eleget, / Sose légy többé

szomorú, / törüld le téli könnyedet!” (Március). A kötet kimerítetlenlehetőségeit sorolva nem

feledkezhetünk meg a képzelet szabadságáról, a fantáziáról, a gyermekirodalom két legfontosabb

eszközértékű fogalmáról sem. A versek egy része igyekszik megfelelni a

gyermekolvasókimeríthetetlen és kielégítetlen szabadság- meg fantáziaigényének: A pinty és a

többiek, Ha varázsló lennék,Akvárium, Röpülj, röpülj, röpülj. „Csillogó, / villogó / aranyhal, / mit

érsz a / rengeteg / arannyal? // Van pénzed, /de bárcsak / ne volna, / bezártak / egy üveg- /

dobozba. // Búslakodsz / napszámra / gazdagon, / jobb lenne /úszkálni / szabadon. // Ha tudnád, /

itt hagynád / vagyonod, / tengerre / váltanád / dobozod.” (Akvárium).

Ezeket a költeményeket olvasva, meggyőződéssé válik bennünk a sejtés, hogy Markó

Béla életműve gyermekirodalmi részének a perspektívái ebben a kötetben körvonalazódnak. Erre

a felismerésre ösztönöznek bennünket a más műfajban és témában megírt verskísérletek is:

altatók (Elalvás előtt, Csillag csillog), tavaszhívogatók (Siess, tavasz! Tavasz), portrék (Jó bohóc,

rossz bohóc, A hóember dala). „Addig vagyok, / amíg fagyok, / s ha vacogok, / kacagok, / mikor

borul, / derülök, / s mikor derül, / búbánatos / pocsolyába / merülök”. (A hóember dala).Markó

Béla korábban megjelent gyermekversköteteit (Szarka-telefon, Ion Creanga Könyvkiadó, Buk.

1983. – Tücsöknóta, Ion Creanga Könyvkiadó, Buk. 1990.) következetesen „versek kisfiúknak,

kislányoknak” ajánlással látja el, és Ha varázsló lennék című válogatáskötet is a Dal kisfiúknak,

kislányoknak című versesdedikációval kezdődik. Az az érzésünk, mintha a Markó-versek

recepciójából kirekesztődne a történetiség, a költőa befogadást azon a konvencionális horizonton

képzeli el, amely a verssel való találkozáskor permanens gyönyörködésre kárhoztatja a

gyermekolvasót. Mindez egyértelműen az esztétikai tapasztalatnak egy hagyományosabb

befogadására enged bennünket következtetni, mely szerint a befogadás standard formája a passzív

irodalomértés. A kötet válogatójának, Markó Enikőnek is lehetnek sejtései az anakronizmusban

rejlőveszélyekről, mert kihagyta azokat a verseket, amelyeket tematikailag, illetve esztétikailag

túlhaladottnak vélt. Esetleg arra is gondolhatott, hogy a kortárs gyermeklírának igazodnia kell

„kisfiú és kislány” olvasójához, akiaktív befogadóként társszerzőjévé is válhat a költőnek. A

modern gyermekversnek egyszerre több funkciót is felkell vállalnia, hogy a passzív

szórakoztatást felválthassa az aktív szórakozás.

A gyermekvers úgy lesz része a gyermekolvasó tapasztalati világának, a játéknak, ha

maga is játék, vagy legalábbis felhívás a játékra. A versszöveg csak akkor válhat részévé a

játékvilágnak, ha befogadója azonosítani tudja benne egyetemes játékélményének referenciáit,

vagy éppen maga a vers válik eljátszhatóvá, a játék dramaturgiája szerint építkezve. Ezeket az

elvárásokat közelíti meg a kötetnek Az ószeren című verse: „Az ószeren jószerével / minden

kapható, / régi ruha, vacak kacat, / minden eladó. // Biciklik is, triciklik is, / sok-sok kis mütyür, /

kényes- fényes fütyülő, mely / nem nagyon fütyül. // Apróságok, cseprőségek, / lyukas kalapok, /

görbe a szeg, és a csavar / félrecsavarog.// Hajasbaba hajatlanul / kínálja magát, / olyan vén a

fésű, hogy már / hullatja fogát. // Az órának nincs kakukkja, / régen tovaszállt, / százéves a

sétálója, / réges-rég lejárt. // Mennyi-mennyi semmiség / és mennyi csonkaság, / illeg-billeg itt

egy egész / elhasznált világ. // Jó lennék még valamire! / Így kínálkozik. / Ugye szeretsz? Ugye

kellek? / Így rimánkodik. // Régi holmi, ócska holmi, / mégis arra vár, / hátha ismét hasznát

látják, / s gazdáratalál”. A gyermekolvasó számára a befogadás egyben felfedezés is, ez teheti

élményszerűvé a költői igyekezet, ehhez viszont azonosulnia kell olvasójának élményvilágával,

befogadásbeli elvárásaival. Így lesz az irodalom azolvasó számára felfedezés, és a költőnek

újrafelfedezés.

A befogadásesztétika szóhasználatával élve a jó gyermekvers az olvasói és a szerzői

elváráshorizontok szerencsés keveredéséből jön létre megfelelő esztétikaiközegben. A

gyermekköltészet nem egyszerűen a tapasztalatok rögzítése, hanem maga a megélhető tapasztalat,

ehhez pedig a versnek nem egyszerűen jelentenie kell valamit, hanem valósággal önálló életet kel

élnie. Rögtönzött Markó - szemináriumunk végső mozzanata nem lehet más csakis összegezés,

illetve az eddigiek lezárása. Három gondolat kívánkozik ide, amely általánosan érvényes az

irodalomra mint művészetre, desajátos módon illik a gyermekirodalomra is, amely egyre inkább

megkívánja művelőitől az esztétikai korszerűséget: 1) A gyermekirodalmi funkcióváltozások az

életösszefüggések értelmezésének irodalmi rendszerében végbement paradigmaváltásokra

vezethetők vissza. 2) Az irodalom beszédmódja, diskurzusformája akkor változik számottevően,

amikor rajta keresztül már nem bizonyul megválaszolhatónak az új világtapasztalat.

3) A magyar gyermekirodalom esztétikai hagyományait átértékelő befogadói tudat

megváltoztathatja napjainkbanaz irodalmiság mibenlétére vonatkozó nézetek szerkezetét.

Ferenczes István A pepita hangya (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998.) című kötetében

hetvenkölteménnyel gazdagítja és erősíti a hagyományosan hangszerelt magyar nyelvű

gyermeklírát. A kötet általánosjellemzőjeként a műfaji jegyekhez való ragaszkodást nevezhetnők

meg, továbbá a lelki vagy belső történésekközvetítését, és az érzelmek kivetítését a külső világra.

Ennek a kötetnyi lírának ehhez a konvencionális jegyeiheztársul még a költő vele született

karakterjegye, szubjektív líraisága is. Mindez magyarázatot adhat arra, hogy miért ragaszkodik

példás következetességgel Ferenczes a hagyományos költői retorika trópusaihoz (a hasonlathoz és

ametaforához), és hogy miért építi költői világát képekre, illetve képes beszédre. Ugyanis

verseiben az interiorizált külső világ érzelmekkel és gondolatokkal telítődött képekben

modelleződik. Ezekre az ismérvekre támaszkodva éskésőbbi következtetéseinket megelőlegezve,

munkahipotézisként fogalmazhatjuk meg, hogy ezekben a versekben újrateremtődik a költészet

ésa nyelv mítosza.

A kötet említett hetven verse témájában és formájában egyaránt változatos, olvashatunk

állatportrékat, természetleírásokat, gyermekportrékat, verseket csillagképekről és természetesen

lírai vallomásokat. A verseknek közel a fele (szám szerint harmincnégy) az állatokkal és

azévszakokkal foglalkozik. A továbbiakban ezeknek a hagyományos témáknak a

megverselésében próbáljuk megkimutatni Ferenczes István egyéni költői eljárásait, nem tévesztve

szem elől kötődéseit sem a lírai hagyományokhoz. (Állatversek)A huszadik század elején a

gyermeklélektan ismerte fel azt, hogy különöspszichikai kapcsolat, bensőséges viszony alakulhat

ki az állatok és a gyermekek között. A világirodalom számos állatregénye is ennek köszönheti

sikerét. Amikor Ferenczes István ebben a hálás témakörben költőként nyilatkozik meg, gazdag

hagyományt vállal fel. Kötetének közelegyharmadát állatversek teszik ki, olyan állatokról,

amelyekről Aesopus óta nagyon sok portré készült már versben és prózában egyaránt: holló,

medve, kutya, farkas, jegesmedve, oroszlán, veréb, hangya, nyúl, fecske, szamár, macska, csikó,

kecske és béka. Ha költőnk egyszerűen beállna a szerzők sorába, és megpróbálna igazodni a már

kialakult irodalmi trendhez, állatversei kevésbé lennének érdekesek. Az ő állatportréinak

egyediségét és specifikumát költői alkatából eredő líraisága adja, ugyanis minden megtapasztalt

élményét gazdag szubjektivitással ötvözi, ez a „felnőtt” költészetéből már megismert szubjektív

líraiság lengi be gyermekköltészetét is. Jól tudja, hogy a gyermeklírában ezzel az attitűddel

összeférhetetlen a szerepjátszás, a leereszkedő stílus és a modorosság, ezért Ferenczes István

ezekben a versekben is intenzív líraisággal érzékelteti a való világot, s ez teljes életművében is

alkati kérdésként kezelendő. A Fecskebúcsú, Medvebánat, Az ősz madarai című versekben a

szokványos leírás helyett az egyes állatok belső portréját kapjuk. A költő kiragadja őket a

primitív ösztönök világából, úgy akarja, hogy emberi módon nyilvánuljon meg az állati lélek is.

A Medvebánatban a szokványostól eltérő vershelyzetet teremt, a klasszikus irodalmi kánon főleg

a vérengző vadállat, a vérmedve portréját szentesítette, azét a fenevadét, amely ösztönösen öl,

illetve amelyet megölnek vagy leterítenek.

A gyermekirodalom a maga naiv módján a málnászó és a mézgyűjtő mackó idilli

portréját kanonizálta a befogadói tudatban.Természetesen a megfogalmazott végletek között

többféle átmeneti változat is felbukkanhat (pl. A. A. Milne Micimackója vagy Kormos István

Vackorja). Ferenczes István új vonásokat illeszt az eddig ismert medveportréhoz, a bocsaiért

aggódó anyamedvét, a kölykeit szeretőszülőt verseli meg. Ehhez a népballadák és a népi siratók

formatechnikáját használja fel: a harmadik személyű előadásmódot váltakoztatja a monológgal és

a leírással, illetve afolyamatos elbeszélést a szaggatott előadásmóddal. Az egyes versszakok

koncentráltan tartalmazzák a versegésznek a jellegét és a hangulatát, elbeszélik az anyamedve

bánatát, éselőrevetítik a kis bocsok tragikus sorsát. A szakaszok első négy sorában fokozatosan

rekonstruálódik a medve bánatát kiváltó szomorú esemény: a medvebocsok csapdába ejtése. Ez

vagy úgy történik, hogy egyes szám harmadik személyben lépésről lépésre ismertetik velünk a

történetet, vagy pedig úgy, hogy az anyamedve siratja bocsait, látomásokat előlegezve meg a

majdani rabságból. Drámai erejű víziói vannak arról, hogyan veszíthetik el majd egyéniségüket

szabadságra született medvefiai: „Szemükből a fény is kihull, / irhájuk meggyérül, fakul, /

megtanulnak koncra várni, / cukorért két lábon járni” – A versszakokat záró három sor a sirató

énekek hangján szólal meg, bennük az anyamedve a virrasztók siratóasszonyainak modorában

kesereg fogságba esett bocsai miatt. A hiányos mondatszerkesztés, a nominális stílus a személyes

tragédiát és az anyamedve bánatának intenzitását érzékelteti: „A nagyobbik rács mögött, / a

középső lánc között, / a kicsike táncba tört.” A versben a tragikumot hatásosan fokozzák a

rabságra utaló motívumok: vaskalitka, lánc, rács. Lélektani hatásuk fordulatot eredményezhet a

recepcióban: a kezdetben az anyamedvével együtt érző versolvasó szimpátiája fokozatosan a

medvebocsok felé fordul, sorsukban kereshetjük a befogadói azonosulás lélektani motivációit.

Az állatok lelki élete több évszázados témája a gyermekirodalomnak, a XVII. század

végén például La Fontaine és Charles Perrault vitát kezdeményezett a francia akadémián arról,

hogy van-e lelkük az állatoknak, azaz képesek-e valamilyen érzelmi tevékenységre. Azóta

Konrad Lorenz és a modern etológiai kutatások semmi kétséget sem hagytak afelől, hogy az

állatok is érző lények, és életüket nem csak ösztönös cselekedetek irányítják, hanem alapfokon

pszichikai tevékenységre is képesek. Ferenczes István a gyermekirodalom tapasztalatainak

birtokában nem elégedhet meg tehát a szokványos antropomorfizálással, állatai nem csupán

beszélő és gondolkodó lények (ami már önmagában is csodának számíthat), hanem változatos

érzelmi skálán mozognak, gazdag érzelemviláguk van. Az állatversek szereplői naivitásukkal és

labilis pszichikumukkal a gyermekolvasókra hasonlítanak elsősorban, akik hozzájukhasonlóan

élik át a lelki folyamatokat: az örömöt, a bánatot, a haragot, a félelmet, az aggódást, a

vágyakozást stb. Az állatportrékban rokon lelkekre ismerhetnek tehát a kis olvasók,

emiattkönnyen létrejöhet az azonosulás a befogadásban. A vers szinte észrevétlenül szólítja meg

olvasóját, és spontánul teremtődnek meg a befogadás feltételei. Normann N. Holland és Heinz

Lichtenstein amerikai elméletírók szerint is az irodalmi recepció sikerét elősegíthetik az

úgynevezett identitás-témák.

Ferenczes István állatverseiben hasonló azonosság-témákat találhatunk, vagyis a

gyermekolvasót foglalkoztató verstémákat: játék, szeretet, vidámság, szomorúság, harag,

kalandvágy stb. Ilyenkor a versolvasás az azonosulási folyamat motivációs tevékenységévé válik,

és a versszöveggel kibővül a befogadó személyiségének intertextualitása. A pepita hangya című

vers témája a kirekesztettség és a másság. Az intolerancia a világ kortárs gyermekkultúrájának

egyik aktuális kérdése, modern életünk isjócskán talál ürügyet a gyermekek

megkülönböztetésére: bőrszín, származás, anyanyelv, vallás stb. A gyermekszociológia kollektív

előítéletnek nevezi azt a csoportos megnyilvánulást, amelyben a kirekesztés valamilyen

ideológián alapszik, de az eltérő fizikai-fiziológiai adottságok is hátrányos helyzetbe hozhatják az

egyént a csoporttal szemben, flusztrált lelkiállapotot idézve elő számára. A pepita hangya például

felemás színe miatt kerül periférikushelyzetbe, mert a kaszt szigorú belső rendje, a homogenitás

elve szerint élő hangyaboly nem tűri a másságot: „Gyöngy-feje fekete, / a potroha vörös, / egyik

hangyabolytól / a másikig köröz: // a veres hangyáknak / nem eléggé vörös, / a feketékkel is /

csak a fele közös.” Az interspecifikus jelleg válik itt a konfliktus forrásává, fiziológiailag felemás

egyedként a pepita hangya nem hordozza tisztán egyik fajtának sem a morfológiai jegyeit. Ami

hátrány az együttélésben, az előny lehet a befogadásban, mert a kiközösített kis hangya sorsa

felkelti a gyermekolvasó érdeklődését, felébreszti szunnyadó együttérzését és szimpátiáját. Ha a

„főszereplő” azonos lenne fekete vagy vörös fajtársaival, észrevétlenül vegyülne el valamelyik

bolyban, és elveszítené egyediségét és érdekességét.

A perifériára szorult hangyasors további befogadói tapasztalatokat idézhet fel az

olvasóban, például A rút kiskacsa című mesét, melynek szintén a másság a témája. Andersennél

folyamatosan oldódik a feszültség, és az állatszereplő megtalálja helyét a közösségben, Ferenczes

István versében viszont interiorizálódik a külső konfliktus és ez traumák sorozatát váltja ki a

pepita hangyában. Mivel a hangyatársadalom egyáltalán nem akar erről tudomást venni, magának

a kirekesztett egyednek kell megoldást találnia, amely a távozásban, az elvágyódásban látja az

egyetlen alternatívát: „De ha szárnyas volna / s nem fekete-vörös, / fölszállna messzire, / föl az

égi ködhöz- // Csillag-hangyabolyban, / ott a felhők fölött / nem nézik, nem kérdik, / ki kormos,

ki vörött”. A modern gyermekirodalomban honosodott meg a kettős műfaj elmélete. Olyan

irodalmi műfajokról (mese, meseregény, vers) van szó, amelyek egyszerre kétféle befogadói

réteghez is szólhatnak: a gyermekolvasóhoz és a felnőtt olvasóhoz. A gyermekolvasót meseszerű,

naiv történettel szólítja meg valamely műalkotás, ám a felnőtt olvasó számára is van másodlagos,

parabolisztikus jelentése, olyan üzenete, amelynek megértéséhez gazdag olvasói

ésélettapasztalatra van szükség. Így fordulhat elő, hogy felnőtt fejjel már mást is

„mondanak”számunkra egykori gyermekolvasmányaink. Ez a kettősség (a naivitás és a

parabolisztikusjelleg) ott bujkál Ferenczes István versében is, felvillantva a lehetőséget, hogy

mást-mást „üzenjen” például a gyermek-és a felnőtt olvasónak az erdélyi kivándorlásról és az

együttélésről. A kötet állatportréin belül külön egységbe rendezhetők az állatkerti versek,

valamint a vidám állattörténetek. Az állatkert fogságában élő vadállatok portréiban felértékelődik

és a köteten belül is reaktualizálódik a szabadság-téma (Az állatkerti farkas, Állatkert

jegesmedve,Az állatkerti oroszlán). A farkas, a jegesmedve és az oroszlán a gyermekirodalom

közismert állatfigurái közé tartoznak, amelyeket általában saját életterükben, ökológiai

környezetükben(erdő, havas táj, szavanna) jelenítenek meg a szerzők, akik az állatok jelleméhez

társíthatótulajdonságokat az erkölcsi értékrend negatív vagy pozitív pólusán helyezik el. Ám a

rabság megváltoztatja a vadállatok viselkedését és jellemét, elfojtja szabad ösztöneiket,

kedvetlenné teszi őket: „Ki ne lenne megtörött, / megtörött / s kedvetlen egy rács mögött, / rács

mögött?!” (Az állatkerti oroszlán).

A lírai eszközökkel érzékeltetett szabadsághiány, a bezártság terhes élmény befogadói

üres helynek számít a versolvasó számára, amelyet saját élményével maga tölthet ki. Sokszor már

a vershelyzet is megteremtheti a recepcióban az azonosulás előfeltételeit: „A kőszikla bekerítve /

árokkal és ráccsal, / ott lakik a jegesmedve / társával, fiával” (Állatkerti jegesmedvék). Ahogy a

költő a versben tovább részletezi a rabság körülményeit, célzásokat téve a jegesmedve egykori

szabad életére, úgy fokozódik az olvasó szimpátiája, az utolsó versszakban valósítva meg a teljes

együttérzést: „Immár örök, cirkuszporos / a szomorúságuk, / fent északon örök hóban / elveszett

hazájuk” (Állatkerti jegesmedvék). A vidám állatversekben a játék és a játékosság számít

identitástémának, a gyermekvilághoz hasonlóan az állatvilágban is a játék látszólagos

öncélúságában a tapasztalatszerzésnek az eszközét kell látnunk. Az örömszerző közös játékban

találhat egymásra gyermekolvasó és költő, mivel a játék mindkettőjük számára felszabadult

mentálisállapotot jelent, amelyben fokozatosan szűnnek meg a valóság korlátai.

Ferenczes István versjátékait kísérletként is felfoghatjuk egy sajátos műfajváltozat

megteremtésére, bár itt-ott kimutatható még bennük Weöres Sándor és Devecseri Gábor hatása is

(Kutyavásár, Veréb-egyetem, Macskacsúfoló, Béka-muri). A Béka-muri játék a szavakkal, a

játékszabályok hasonlítanak a gyermekolvasók által kedvelt kirakós játékéhoz, csakhogy itt

puzzle-figurákat szavak helyettesítik. Csak olyan összetett szavakból építkezhetünk, amelyeknek

előtagja a béka szó: békakorsó, békabuzogány, békaszőlő, békapitypang, békaliliom, békatutaj,

békalencse, békakonty, békaporonty. A szókirakós játék egyre élvezetesebbé válik, mert a

versépítés figyelemelterelő manőverei mögött némi ravaszságot is megsejthetünk: a beígért

állatversből fokozatosan „növényvers” lesz. A gyanútlan olvasó kezdetben a békára gondol, ám a

versvégére kiderül, hogy a felsorolt összetett szavak kevés kivételtől eltekintve mégsem a

zoológia, hanem a botanika szakkifejezései. Békakorsó: Szárnyalt levelű, erős virágzatú

vízinövény (Sium). Békabuzogány: Gömbös virágú, harminc-hatvan cm. magas vízinövény

(Sparganium). Békaszőlő ~ átokhínár: A víz színén úszó kerek levelű hínár (Potamogeton).

Békapitypang: Lándzsalevelű, fészkes sárga virágzatú, sziki gyomnövény (Thrincia

toraxacoides). Békaliliom: (Kékes)fehér vagy pirosló virágú kankalinféle lebegő vízinövény

(Hottonia palustris). Békalencse: Állóvizek felszínét ellepő apró levelű vízinövény (Lemna).

Békakonty: Lápos, nyirkos helyeken tenyésző, zöld fürtös virágú gyomnövény (Listera ovata). A

versben egyszerre és észrevétlenül valósul meg a klasszikus poétikák gyönyörködtető(delectare)

és nevelő (docere) elve: a gyermekolvasó újra átéli a nyelvteremtés örömét, és közben

észrevétlenül megismerkedik a béka ökológiájával is.

Ferenczes István versében ezt a komplex befogadói élményt egyszerre táplálja a poétika,

a zoológia és a botanika. Recepciósszempontból igazi „muri”, emlékezetes költői teljesítmény

részese lehet az, aki elolvassa a verset: „Békakorsó, békabuzogány, / zöld béka ül díszes tutaján.

// Békaszőlő, friss átokhínár, / mulatozik a béka király. // Békapitypang, békaliliom, / mit esznek

a békatutajon? // Békalencsét, sült békakontyot, / híznak is a békaporontyok!” (Tájversek)

Ferenczes István évszakokhoz köthető természetleíró és tájversei meggyőznek bennünket arról,

hogy a szavaknak is van évszakuk: más-más jelentése, hangulata van ugyanannak a szónak

tavasszal, nyáron, ősszel vagy télen. Például ha a sárgul ige a nyáriversben a búza- vagy

árpakalász mellett fordul elő, az érő gabona képzetét idézi fel bennünk, de ugyanez a szó az őszi

versben a falevéllel társítva a lombhullásba kódolt elmúlásról ad hírt. Hasonlóképpen a piros

melléknév a nyári versben a pipacs, az ősziben pedig a falevél jelzője lehet. A zöld évszaka a

tavasz és a nyár, az őszi és a téli versekben csak emlékként jelenik meg, amikor a tőle megszokott

líraisággal gondol rá a költő (Egy nyár emléke). Ha a szavaknak is lenne évszakuk,

megkönnyítenék a költő dolgát: fellapozhatnák a szótárakat, és kedvükre válogathatnának a

tavaszi, a nyári, az őszi és a téli szavak közül. Ám ennél sokkal több a költészet, olyan költő kell

hozzá, aki észreveszi a szavakban rejlő művészi erőt, és jó nyelvérzékkel témáihoz igazítja

azokat.

Ferenczes István érzékeny lírikusként fürkészi ki a magyar nyelv szavainak finom

rezdüléseit, és érzékeli az olvasó hallóküszöbén túli hangtartományokat is. Ezeknek a szavakban

megbúvó titkos varázserőknek a hasznosítása segíti hozzá például, hogy ne csak egyféle őszi

verset írjon számunkra, hanem érzékeltesse velünk az ősznek, a természet elmúlásának a

fokozatait is a lángra lobbanó nyírfa szenvedélyétől (Táncol a nyírfa) a novemberi szél

természetet és embert didergető tombolásáig (Őszi szél). Értünk és helyettünk is cselekszik a

költő, amikor úgy ajándékoz meg bennünket őszi versekkel, hogy közben művészi erővel,

másodlagos jelentéssorozattal tölti fel szavainkat,amelyek egyébként észrevétlenül szürkülnek el

mindennapi nyelvhasználatunkban (Őszi levél, Nyilas hava). Ha valaki elkészítené egyszer a

magyar irodalom összes őszi verseinek nagyszótárát, Ferenczes István versépítő szavai sem

hiányozhatnának belőle. A nyírfáról szóló vers (Táncol a nyírfa) a leánytánc ritmusát modellezi,

melyben lassú (lépések) és gyors (forgások) motívumok váltják egymást. A párját kereső

szerelmes leányzó módjára lejti erotikus táncát a domboldalon a fenyőfa után epekedő nyírfa. Ez

a vershelyzet nem teljesen új a magyar gyermekirodalomban, Weöres Sándor Galagonya című

verse hasonló ötletre épül, sőt a megjelenítés technikájában is vannak közös elemek, ilyenek

például a lányalakra történő metaforikus utalások: „fehér menyasszony”, „zöld haja lángol”,

„nyírfamenyasszony”, „menyasszonytánc”. A verszárlat a boldogtalan, a be nem teljesült

szerelemreés az örök vágyakozásra kárhoztatott nyírfa drámáját közvetíti az olvasónak, azt

sugallva, hogy a tragikum forrását a természet objektív törvényszerűségében kell keresnie: a

lombhullató fák élettere merőben más, mint az örökzöld fenyőké, ezért maradnak elérhetetlenek a

nyírfa számára a „messzi erdők”: „de várja / de várja / fenyőfa párját / fenyőfa párját / égre

lobogva / égre lobogva / a nyírfa / hiába”. Nemcsak az elemzett vershelyzet, hanem a nyírfának

tulajdonított animisztikus jegyek is közelítik a verset Weöres Sándor költészetéhez. A nyírfát

gyötrő szerelmi érzés valójában a költő, illetve az olvasó virtuális szemléletében létezik: „táncol a

/ táncol a / dombon a nyírfa / dombon a nyírfa / fehér menyasszony / fehér menyasszony / a

szélben / a szélben / zöld haja lángol / zöld haja lángol / földig leomlik / földig leomlik / az árva /

az árva”. Aki hóból építkezik, tudja, hogy végesek a lehetőségei, hóembere, hóvára vagy

hószobra tavaszra elenyészik. Ám a múlandóságnak erre a fajtájára is talált megoldást a költészet:

építkezzünk hószavakból!

Ferenczes István téli verseinek világában ilyen hószavak hullanak: igék, főnevek,

melléknevek, névelők, kötőszók havazzák be a verseket (Hószavak, Azelső hó, Hull a hó a

Hargitán). Aki állt már hóhullásban arcát az ég felé tartva, érezhette a hópelyhek enyhe csókját és

finom simogatását a szempilláján és az arcbőrén. A költő hószavai is így simogatnak,

csókolgatják szemünket és megérintik lelkünket, felszabadultan kergetőzneka papírlapon, és

játékhangulatot teremtenek a befogadásban. Csupán feléjük kell fordulni, ésvárakozni a

szóhavazásra, mert előbb-utóbb megszólítanak bennünket a hószavak: „Kis tüzeket gyújtanak, /

hószavak, hószavak, / arcod fölé szállanak, / hogy maradj, hogy maradj …” (Hószavak). A

hóhullás a hargitai tájban az igazi élmény, ahol hatalmas hegyeket borít be milliárdnyi kis

hópehely. A hegyóriások is csak részei ennek a csodálatos tájnak, és a hópelyhek nem

kivételeznek, beborítják az egész világot, a láthatót és a láthatatlant egyaránt: az emlékeket, a

mítoszokban gazdag történelmet, sőt a ma élő emberek zajos és gondterhelt élete is lecsendesedik

a hargitai havazásban. Ilyenkor megáll az idő, és a szakadatlanhóhullásban földünknek ezen a

talpalatnyi táján is felsejlik a világegyetemhez való tartozás tudata:„Csönd van, csönd van,

hófehér csönd, / mintha Holdból hullana, / lebegve száll a Tejút/ milliomnyi csillaga” (Hószavak).

Végtelenségtudatunk felidézője és ébrentartója a havas táj felett virrasztó költő, aki az örök

természet példáját követve papírtájra havaztatja szavait, eljátszik a hószavakkal, közben a

majdani tavaszban reménykedik: „Dombtövén, hol partszakad, / jég alatt, jég alatt, / énekel egy

kis patak: / lesz tavasz , lesz tavasz” (Hószavak).

A tavaszi és a nyári versekben újabb elemekkel és hangulatárnyalatokkal gazdagodik a

tájélmény. Ezekben a közvetlen élményre épülő tájversekben a költő a leírás és a megjelenítés

klasszikus eszközeivel közvetíti az olvasónak a tapasztalatait. A hagyományos költői eljárások és

Ferenczes István sajátos lírai attitűdje szerencsésen találkozik a két évszak plasztikus leírásában.

Ez a jól kiérlelt tájvers-technika egyaránt felismerhető az egész tájat bemutató ún.

panorámaversekben (Havasi vihar, Májusi zápor, Bika hava) és a természetet részleteiben

felvillantó költeményeiben is (Jázminvirág, Hívogató fűzfasípra, A legszebb vakáció). A Bika

hava analógiák sorozatából építkezik: a költő azonosságokat keres az áprilisi hónap és

csillagképe, a bika között. Az áprilisi időjárás közismert szeszélyességét és a megvadult bika

indulatait, elszabadult ösztöneit társítja: „Bolondoké ez a hónap, / összezavar hetet-nyolcat. / Volt

még ilyen galiba: / elszabadult a bika …” A Jázminvirág című versben aszubjektív leírások és az

analógiák sorozata váltakozik. A virághoz kapcsolódó asszociációk és hasonlatok egy lányalakot

idéznek fel az olvasóban. Amikor a nyíló jázmin önmagára hívja fel a figyelmet („májusi lázban

lobog”), a szebbik nem felsejlő képzete valósággal megigézi a költőt. A vers végig megőrzi a

sejtés andalító, bűvös állapotát, további részleteket villantva fel a megidézett lányalakból:

„lánying”, „leány orcák”. A továbbiakban sem teljesedik ki az azonosítás, nem körvonalazódik a

megsejtett személy, és szövegszinten sem konkretizálódik az elsődleges (jázmin) és a másodlagos

(leány) közötti analógia: nem születik meg avirágénekekből ismert metafora, megmarad a

hasonlat szintjén. A költő ezáltal a teljesség bizonyossága helyett, a sejtés bizonytalanságában

hagyja, és saját fantáziájára utalja az olvasót: „Májusi lázban lobog a jázmin / kert fölött átring

fehér virága / harsogó zöldek vállán mint lánying / májusi lázban lobog a jázmin / leány orcákra

álmodik kármint / mint aki árva szél a hazája / májusi lázban lobog a jázmin / kert fölött átring

fehér virága”.

Fernczes István tájverseiben gyakran emlékképenként jelenik meg a nyár. Érzéseinek,

gondolatainak szubjektív megidézésében ezek a nyári tájról őrzött képek fokozatosan minősülnek

át költői eszközökké, a versretorika trópusaivá. Ez intenzívebb képzettársítást és felfokozott

líraiságot eredményez a versalkotásban. A klasszikus (romantikus és impresszionista) tájköltészet

eljárásaira és toposzaira ismerhetünk rá a költő asszociációkból építkező tájlírájában, melynek

örökös témája a hargitai táj (Szűz hava, Egy nyár emléke). A Szűz hava című vers egyszerű

képekből építkezik, hasonlatok sorozata. A Bika havában megtapasztalt módon a zodiákus jegy

nevét itt is elsődleges értelemben használja a költő, és a szűz szó konvencionális jelentéséből, a

’tisztaság’-ból indul ki. A vers címe ürügy, ahasonlatsorozat pedig eszköz arra, hogy a költő

megfogalmazhassa erkölcsi nézeteit a világról: „tiszták vagyunk, tiszták”. A tételes

megfogalmazás állandó ismétlése a nyomatékosítás és a meggyőzés szándékával történik. Ebben

a kontextusban a nyári tájból kölcsönzött hasonlatokban a költői etika kifejtésének eszközeit kell

látnunk: „mint bárányfelhők / mint nárciszmezők / mint árvalányhajjal / fellobogó hajnal” vagy

„mint aratás előtt / a fénylőbúzaföld”. Emlékező versében (Egy nyár emléke) a lírikus messziről

idézi fel a nyári tájat, de azemlékezés hamarosan ürüggyé válik, mert költőnket a tájban

megjelenő lányalak érdekli leginkább, akit gyermekkori emlékeinek foszlányaiból

(emlékképekből és érzésekből), valamint az őt körülvevő tájelemekből (harmat, patak, virradat,

madarak) rak össze.

Az emlékezés fokozza a versbeszéd szuggesztivitását, miközben lírai ábrándképek

konkretizálódnak a szöveg szintjén. Ezek az ábrándképek többszörösen is asszociatív jellegűek,

egyszerre van jelen bennük a megidézett lányalak és az őt idéző tárgyi világ, vagyis a természet:

„Libbent-lobbant a hajad, / nyár volt, nyár volt, virradat, / csillogó gyöngysort fűzött / bokád köré

a harmat … // Kacagott, nézett a patak, / nyár volt, nyár volt, virradat, / felébredtek s nevedet /

dalolták a madarak … // Nem pitypang, igaz-hó szakad, / némán szalad most a patak, / hol vagy,

hol vagy, te kedves, / és hol az a virradat ???” Ferenczes István „felnőtt” verseiben begyakorolt

attitűdjét és lírai manírját menti át a gyermekköltészetbe, újra bebizonyítva azt, hogy csak a

megfelelő formakultúrával rendelkezőköltőt fogadhatja be a gyermekirodalmi ízlés. Ez a

megállapításunk akkor is érvényes marad, ha költőnk gyermekversírói gyakorlata ellentmond a

divatnak, például annak, amelyet amodern svéd gyermekversek teremtettek a

gyermekirodalomban (Ami a szívedet nyomja. Kortárs svéd gyermekversek, Válogatta és

fordította Tótfalusi István, Móra FerencKönyvkiadó. Bp.1975.), száműzve a hagyományos

érzelmeket és a költői képeket, újfajta retorikát honosítva meg a költészetben. Ezek a versek a

kiábrándultság, a szkepticizmus, azirónia és a dac felvállalásával prózává degradálták az addig

nyelvében is zenélő gyermeklírát.

Amikor Ferenczes István a modern (vagy a posztmodern) korban hagyományos módon

hangszereli verseit, nem ellenköltészetet, „csak” egyszerűen költészetet művel. Mivel kortárs

gyermeklíránk recepciója megtűri a hagyományos és a modern egyidejű jelenlétét, a verset író

költőnek módjában áll alternatívát választani.

Kovács András Ferenc Az egyetemes kultúra egyik huszadik századi bravúrja a gyermek és a

gyermeki felfedezése, ebben már nem kizárólag a didaktikáé a főszerep, hanem a játékelméleten

keresztül szinte egyszerre talál rá korunk gyermekére a pedagógia, a lélektan, a filozófia és az

esztétika. Kovács András Ferenc már ebben az újszemléletű gyermekvilágban nő fel, és költőként

is ebbe helyezkedik bele. A gyermek nem csupán olvasója, hanem játszótársa is, a versszöveg

észrevétlenül válik a játék forgatókönyvévé. Erre a költői elképzelésre épül a Miénk a világ (Polis

Könyvkiadó, Kolozsvár, 2000) kötetének Gyermekjáték című verse, amely két műfajt (találós

kérdést és kiszámolót) montíroz egyetlen gyermekverssé. A homonímiák és a metonímiák játékos

variálásával a költő mesterien fokozzaa vers pajkos hangulatát, így a gyermekolvasó sem

maradhat sokáig kívülálló: a költő, a huncutjátékmester „Te vagy a hunyó!” felkiáltással

pajtásává teszi a játékban.

Kovács András Ferencben a romániai magyar gyermeklíra megújítóját köszönthetjük,

akia modern magyar gyermekköltészet formavirtuózaival jár egy csapáson: Szabó

Lőrinccel,Weöres Sándorral, Tamkó Sirató Károllyal. Ő is szakít a hagyományos kánon által

előírt hangsúlyos verselés kizárólagosságával, és a klasszikus időmértékessel meg a modern

nyugat-európaival is kísérletezik, sőt a szimultán formát is kedveli. Költőelődei közül Szabó

Lőrinc a modern táncritmust lopta be a modern gyermeklírába, Weöres Sándor pedig a nyelv és a

zene szinte valamennyi lehetséges dallam- és ritmusvariációját kipróbálta, megteremtve a polifon

magyar gyermeklírát. Kovács András Ferencnek egész életére kiható gyermekkori élménye Szabó

Lőrinc, Áprily Lajos és Weöres Sándor. Bár gyermekverseiben vissza- visszaköszönnek a

költőelődök, mégsem mondhatjuk el róla, hogy rabja a hagyománynak.

Olvasmányélményei és költői tapasztalata egyaránt merész kísérletezésekre ösztönzik a

gyermekversírásban. Felnőtteknek szánt verseinél is virtuózabb módon kezeli a formát, és a

magyar gyermeklíra archetípusaitól (mondóka, kiszámoló, táncritmus, népdal) a keleti (japán és

kínai) és a dél-amerikai versformákon át jut el a képversig. Újra bebizonyítja azt, hogy csak a

megfelelőformakultúrával rendelkező költő tud igazi gyermekverseket írni. A romániai magyar

gyermekirodalom változásai összefüggenek befogadójának horizontváltásával is. Korunk

információrobbanásába beleszülető gyermekolvasó újfajtatájékozódási képességet alakít ki

magának a világban való eligazodáshoz. Érdeklődésetöbbirányú lett, tapasztalatszerzése

felgyorsult már nem az a naiv, állandó nevelésre és okításra szoruló nebuló, aki a felnőttek

eligazítását várja. Ehhez az olvasóhoz partnerként, egyenrangú félként kell viszonyulnia a

gyermekírónak, és meg osztania vele titkait. Így válhatott a gyermek nemcsak olvasójává és

játszótársává Kovács András Ferencnek, hanem verseinek tárgyává, sőt társzerzőjévé is.

Példaként idézhetjük a Miénk a világ kötetzáró Fanni versét, azaz a költő Fanni nevű kislányának

a szerzeményét: „álmomba kivirágzik a fa / leesik az ég / elteszem aszívedet / miénk a világ.” A

záró sor, amely egyben kötetcím is, maradéktalanul kifejezi azt a gyermekközpontúságot, amely

kortárs gyermekképünk sajátja. A kötet másik verséből is idézhetünk hasonló sorokat: „Ősszé

válok. / Már nem bánom. / Szélvész rázhat: / van kétlányom!” (Kínai dallam). Fontos tehát a

gyermek és a gyermeki Kovács András Ferenc életében is: korábban a Simfonietta bambinesca

cikluscímmel a Saltus hungaricus (Jelenkor,Pécs, 1999.) című kötetbe is beleszerkeszti

gyermekverseit. Itt jelenik meg először a Fanni verse is a következő lábjegyzettel:

„Megjegyezném, hogy a Simfonietta bambinescazáródarabja nem az enyém ; valóban Fanni

kislányom verse! Ő rögtönözte ugrándozván, tánc közben, mintegy tollba mondta, lediktálta

pillanatok alatt édesanyjának, Juli pedig hűségesenlejegyezte. Történt mindez 1998. május 4-én,

egy hétfő este. Fanni akkor éppen három éves éskét hetes volt. Rögtön megmutatta nekem

művecskéjét, majd még megkérdezte, hogy: ezek szerint ő már költő? Ritka gyönyörű érzés volt.

Természetesen, nem mosolyogtam meg. De alelkem, hosszú idők óta, végre megint mosolyogni

tudott örömében ennyi titoktól…Ó, kicsilányom! Elteszem a szívedet. Miénk a világ.”

A Vásárhelyi vásárban (Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003) megkopott, elkoptatott,

elfelejtett, eddig fel sem fedezett műfajok és versformák feljavított, rekonstruált és aktualizált

változataira lehetünk vevők:naptári versekre és csíziókra, tájversekre, gyermekdalokra,

tavaszhívogatókra, farsangi rigmusokra, csujogatókra, falucsúfolókra, falvédőszövegekre,

emlékversekre, köszöntőkre, portréversekre, keleti versformákra stb. Ilyen éshasonló vásárfiák

közül szemelgethet a (vers)kuriózumokat kedvelő olvasó, hiszen a kötet legtöbb „vásárcikke”

nem standard műfaja az irodalomnak.

Kovács András Ferenc kötetcímének is vannak referenciái. Azonos az egyik vers

címével, metaforikusjelentése és jelenléte a borítón átsugárzik az egész kötetre, így tekinthetjük

ezt a könyvet gyermekversek nagyobbarányú adásvételének, kirakodó vásárának. Továbbá költői

formák színes forgatagának, lírai műfajok„szekértáborának”, melyben mindenki megtalálhatja a

neki tetsző vásári darabot. Miként a vásárosok ponyvára rakva, a költő is kötetbe rendezve kínálja

(vers)portékáit. A cím „vásárhelyi” jelzője az alliterációra csábító lehetőségen túl utal még a

versek keletkezésének helyszínére és a költő földrajzi életterére, vagyis „a helyszellemére”. Ez a

(gyermek)versreneszánsz egyetemessé minősíti át az aktuális költészetnek azokat a

műfajait,amelyek fokozatosan szorultak a magyar verskultúra perifériájára, végérvényesen

kikerülve az elit költészetből (Vagy talán alkalmuk sem volt oda bekerülni?). Helyszűke miatt el

kell tekintenem a felsorolt műfajok teljes és átfogó tanulmányozásától, ehelyett a naptárversek és

csíziók, a falucsúfolók és a falvédőszövegek kötetbelivariánsait vizsgálom és értelmezem, bennük

mutatva ki Kovács András Ferenc versújításának sajátosságait. Mivel ezeket a műfajváltozatokat

már korábban a közhelyköltészet és a klapanciázó versfaragók sajátították ki maguknak, irodalmi

giccsként kanonizálódtak a befogadói tudatban. Ehhez az elváráshorizonthoz igazodva a

mindenkori olvasó előítéletekkel, negatív tapasztalatokkal közeledik hozzájuk.

Kovács András Ferenc merész újítása az, hogy az alkalmi költészetnek ezeket az

archaikus giccseit irodalmi értékként aktualizálja gyermeklíránkszámára, a kiüresedett,

elközhelyesedett formákat egyedi képekkel, a rá jellemző nyelvi kreativitással tölti fel. A kötet

legelső verse, a Napsugár-csízió a népi kalendáriumok kedvelt műfaját, a naptári

csíziótrekonstruálja. Igyekszik megőrizni a műfaj karakterjegyeit: a naptári évről, az évszakokról,

a természet örök körforgásáról közöl ismereteket, jóslásokba bocsátkozik, és empirikus

megfigyeléseken alapuló népibölcsességeket közvetít. A költőt mégis a műfajban rejlő

játéklehetőségek érdeklik leginkább. Szerepjátszássalteszi mozgalmassá az egyébként statikus,

leíró jellegű műfajt, a napsugarat használja médiumként a természet változásainak bemutatására.

A formai megoldásokban is túllép a közhelyeken, és az egykori kalendáriumokikonikus nyelvét

metaforikus beszédmódra cseréli, bőven merítve a költői retorika értékesebb eszköztárából

(megszemélyesítés, költői kérdés, jelzős és igei metafora, alliteráció, enjambement stb.):

„Tavasszal a napsugár, /ha a fagy felenged, / tenyerében madárfüttyöt, / rügyeket melenget. //

Örömében ficánkol, / ághegyen cikázik - /szirmot rezzent, pihét lehel, / fűre fekszik, játszik.” A

költő a játék hevében bele-belelopja versébe a modern gyermekirodalom egyre általánosabbá váló

világértelmezését, az animizmust, szubjektív emberi (gyermeki)jellemvonásokkal ruházva fel a

napsugarat, ezt az abszolút objektív természeti jelenséget: „Patak hátán csörgedez, / búzatáblán

csordul, / s tarlót tikkaszt, ha jókedve / hevesebbre fordul.”

Kovács András Ferenc jócskán nemesít a műfaj avítt rímelési technikáján is, és változatos

rímekkel helyettesíti a fantáziaszegény kalendáriumi rímkészletet. Nem valamiféle öncélú

rímgyártás ez tehát, a játékélményen túl helyzetértéket is felfedezhetünk agyakorítóképzős

(csúszkál – húzgál, felenged – melenget) vagy a hangutánzó – hangulatfestő igei (illan – villan,

cikázik – játszik, lenget – penget) rímpárokban. Ezeknek elvitathatatlanul döntő szerepük van a

vershangulat alakításában és fokozásában. A kötet többi naptárverse hónapokat jelenít meg:

Boldogasszony hava, Böjtmás hava, Kisasszony hava, Mindszent hava, Karácsony hava. Ezeket a

verseket a hónapok jellegzetes képei és az általuk felidézetthangulatok uralják. Bennük a

hangulatkeltés fontos eszközének számít a régi magyar hónapnevek használata is. Jellemzőjük a

leírás, a mellérendeléses szerkesztés, a képek sorozata, mintha a klasszikus poétikák

picturaverstípusának korszerűsített, aktualizált változatai lennének. A vers a közeli és a távoli, a

lenti és a fenti, az objektív és a szubjektív perspektívaváltásaiból, valamint a megidézett

hangulatokból áll össze. A statikus képek ésaz irányultságot meg a létezést kifejező igék

harmonikusan szerveződnek versszöveggé, és egyszerre váltanak kiaz olvasóban vizuális és

hangulati élményt: „Haranglábon varjak törvényt zsinatolnak, / Havak alatt falka ösvényt

szimatolgat… / Monostori dűlőn böllér disznót perzsel - / Kondul üres mennybolt, mint templomi

persely” (Boldogasszony hava). A falucsúfoló vagy falusoroló eredetileg folklórműfaj, jellemzője

a településnevek rímbeszedése, humoros megjegyzések kíséretében.

Kovács András Ferenc éppen a humor- és a játéklehetőség miatt adaptálja ezta műfajt is a

gyermekirodalom számára. Falucsúfolóiban felsorakoztatja a humor lehetséges fokozatait, a

szelíd csipkelődéstől az iróniáig és a szatíráig, de versváltozataiban végig ott bujkál a választott

műfaj és téma irántiszimpátia is. A településnevekkel való költői játék asszociatív jellegű: egy-

egy helységnév gyermekkori,művelődéstörténeti, esetleg nyelvi élményen alapuló asszociáció-

sorozatot indít el a költőben, aki úgy játszik el a nevekkel, az egyes szóötletekkel, miként az

anyanyelvét most ízlelgető gyermekolvasója. A felfedező örömével csodálkozik rá az őt

körülvevő világot megnevező szavakra: Egeresi nóta, Sárpataki csujogatók, Szamár

jósolPürkerecen, Kászoni nóta.A Sárpataki csujogatókban a Maros megyei településnevek a

falucsúfoló műfaji szabályaihoz igazodva rímhívókként vannak jelen, és a rímfelelő szavakkal

együtt lesznek a humor közvetlenforrásai. Szövegbeli viszonyukat a sorvégi kettőspont jelöli,igy

kap ez az írásjel poétikai funkciót: „Sáromberke, Sárpatak: / három este vártalak!”, „Hej,

Szentivány, Gernyeszeg: / nélküled már megleszek!”, „Ihaj, Ernye, csuhaj, Ikland: / talpam egyre

táncra csikland!” A formai, tartalmi és hangulati jellemzők azonosítása arraösztönöz bennünket,

hogy a verset szimultán műfajváltozatnak tekintsük, benne a falucsúfoló intertextuálisviszonyban

áll a csujogatóval (maga a verscím is erre utal), amely településenként is más-más variánssal van

jelen a versszakok végén: „Ujjujujujujuju!”, „Hí, ha, hateha!” A falucsúfoló és a portrévers

szerencsés keveredése szintén szimultán műfajt eredményez: Szegénylelkész Bonyhán, A

körmendi Döbrentey, Szatmári ballagó. Befogadáslélektani tapasztalatok szerint az

olvasóimotiváció felkeltője és ébren tartója a költői kép, a gyermeklírában még ennél is többre,

képek egész sorozatáravan szükség (l. Weöres Sándor gyermekverseit). Természetesen Kovács

András Ferenc is figyelmez erre az elvárásra, sőt alkalmasint túl is lép rajta, és másfajta

trópusokkal is megkísérli a hatáskeltést. Sorvégi helyzetével, önértékével és felhívó funkciójával

számtalan lehetőséget rejt magában a rím, a rímmel való végtelen játékhelyettesíteni tudja például

a képi gazdagságot, anélkül, hogy hiányérzet támadna a befogadásban, és valamelyest is sérülne a

befogadói elváráshorizont. A Szatmári ballagóban ennek a rímjátéknak a perspektívái sejlenek

fel, tovább tágítva a versvilág virtuális határait, amelyet a műfaji szimultaneitással amúgy is

kitágított már a költő. A vers rímhívó szava a Gál családnév, egyediségét és érdekességét

viselőjének egyénisége és viszonylag ritka regionális (szatmári) előfordulása biztosítja. Ez a név

egyrészt gyermekkori emlékeket idéz fel a költőben,másrészt nyelvi homonimákat, szinonimákat

és paronimákat hív elő a versíró egyéni szókincséből, és állít felbelőlük végtelennek tűnő

paradigmasort. Az emlékképek sorozatából és a felidézett nyelvi elemekből áll össze Gálnak,

szamarának és kutyájának alakja és jelleme. A lírai portréfestés másik szerencsésen megválasztott

eszköze a bokorrím, amely egyszerre kelti a teljesség érzését, illetve idézi fel a költői zsenialitás

képzetét az olvasóban. Ennek a rímfajtának az irodalomtörténetből is ismert és kárhoztatott

monotóniáját itt kreatív és zseniális szójátékok sorozata ellensúlyozza, ismét a gyermeknyelvre

emlékeztetve bennünket: „Hazafelé ballag Gál: / Szamarával ballagdál. / Lassún, lomhán halad

Gál: / Csak kutyája szaladgál.” A rímnek még más funkciója is van a versben, a költő

hangszínváltoztatással érzékelteti a megidézett alakok hangulatváltozását és mozgásuk

intenzitását. A vers végére, mire Gál és állatai kellőképpen elfáradnak, elcsendesedik a rímjáték

is, a hosszú bokorrím sorozat a verszárlatban szerény rímpárrá rövidül. Ezzel a frappáns

befejezéssel azonosul a költőkóborlásának végcélját sóvárgó Gállal és állataival: „Bárcsak jutna

haza már / Gál, a kutya s a szamár.” A falvédőszöveg vagy falvédő vers a folklór és a giccs

határán meghúzódó műfaj. Gazdag falvédő-kultúránk van, és ez nemcsak az interspecifikus jelleg

miatt van így: „Régebben miden házban volt falvédő s általában nemcsak egy. Még napjainkban

is elég gyakran megtalálható elsődleges szerepe, a tisztaság megőrzésemellett díszítő szerepet is

betölt, és a felirat tartalma sem közömbös”. (Keszeg Vilmos: A folklór határán. Kriterion

Könyvkiadó, Bukarest, 1991. 193.)

Az eddigi gyűjtések alapján a szakirodalom a normatív tartalmú és aműdalok, nóták,

érzések idealizált szituációit, zsánerhelyzeteket megragadó falvédők csoportját különíti el. Az

utóbbi csoporthoz tartozó falvédők feliratai líraibbak, gyakrabban folyamodnak a sejtetéshez, a

jelképesmegfogalmazáshoz. A szövegek eredete szélesebb kultúrkörbe kapcsolja be ezeket a

falvédőket, amennyibenvalamely műdalra, nótára, illetve meseidézetre ismerünk benne. Kovács

András Ferenc is ebben a változatban látfantáziát és lehetőséget, ösztönösen vonzódik a tágabb

perspektívához, a szabadságot tekintve az alkotáselőfeltételének. Kiválasztott falvédőmintáin is

az élettér, az életkörülmények kiszélesítésének vágyára, fiktívvalóságok felidézésére

ismerhetünk: „Daru madár, ha lehet, / Vidd el ezt a levelet.”; „Én vagyok a falu rossza egyedül, /

Engem ugat minden kutya messziről”. ; „Gyere Bodri kutyám, / Szedd a sátorfádat!” A Kovács

AndrásFerenc-féle változatokban ezeknek a szövegeknek a kontextusa tovább szélesedik, közben

árnyaltabb, művészibb is lesz, esztétikai minőségekkel gazdagodik (humor, irónia, groteszk), és

az eredeti szöveg valósággal önmaga ellentétébe csap át: „Darumadár fönn jön, / Magányosan

krúgat, / De engem a földön / Minden kutya úgat.” ;„Gyere Bodri kutyám, / Jól meghegyezd

füled: / Nekünk a faluban / Boldogság nem szület!” A legtöbb falvédőn feltűnő a gondolatiság

háttérbe szorulása, helyette a gyakorlatias szellem, a táplálkozás, pénzkeresés,

tisztálkodás,takarítás, vendéglátás jelenti a szemléleti-tartalmi többletet. Tipikusan feminista

beállítódás ez, és lefoszlik róla mindaz, ami a családi házon kívüli világgal kapcsolatos,

élményköre beszűkül, az egyén csak háziasszony pozícióját keresi, a falvédőszövegek ennek az

életformának a tartozékai: „Az ebéd készen vár, / Kedves férjemjössz-e már?”; „Az én konyhám

azért fényes, / Mert a férjem nagyon kényes.”; „Az én uram csak a vizet issza, / Nem siratom

lányságomat vissza.” Kovács András Ferenc nem a gondolatiság hiányát kompenzálja, hanem

megírja ennek a falvédőtípusnak a paródiáját, elkészíti műfaji karikatúráját: „Derék az én uram, /

a bajuszapödrött: / Magyarosan hordja / Helyettem a vödröt!” A falvédők esetében fontos a kép

és a szöveg együttes üzenete, összetartozása. A háttérrajz olyan hírértéket hordozó

szimbólumokat tartalmaz, amelyek a szöveggel együtt alkotnak komplex egységet. Együttes

előfordulásukat ezekben a példákban is a közmegegyezés szentesíti: „Ritka búza, ritka árpa, ritka

rozs, / Ritkakislány, aki takaros” ; „Érik, hajlik a búzakalász, / Nálamnál hűbb szeretőt nem

találsz” ; „Kék a búzavirág, / Kék az egész világ, / Mikor a szemedbe nézek.”

Deák Ferenc is ezeket a konvencionális szimbólumokat használja fel, amikor Kovács

András Ferenc szövegeihez készít rajzokat. A rajz és a szöveg legsikeresebb találkozása a

falvédők szerelmi szimbólumainak (búzakalász, pipacs, búzavirág) giccsparódiáját eredményezi,

a rajz részletesen ábrázolja azokat a lírai eszközöket (hasonlat, metafora, szimbólum), amelyeket

a költő ironikusan egygyűjtőfogalomba gyömöszöl bele, középpontban a címzettel, az imádott

lányalakkal. Grafikus és költő egymással versenyezve parodizálja a falvédők képi zsúfoltságát:

„Barna kislány / Az én babám, / mint a búza- / Mező, az ám!”

Kovács András Ferenc valójában stílusparódiát ír a falvédőszövegekről, felhasználva a

típusokon belülijellegzetességeket. Ám a költő-parodista nem feltétlen és egyértelmű elutasítással

közeledik ehhez a periférikusműfajhoz, hanem némi szimpátiával is, megsejtetve benne az

értékteremtés lehetőségeit, az önkifejezés igényét. A falvédők iránti rokonszenvünket a költő

szöveg- és a grafikus rajzparódiái mellett az is fokozhatja, hogy napjainkban a varrott falvédőket

lakásainkból kiszorítja a festett, a papír, a bádog falvédő, a perzsa, a plüss faliszőnyeg, a fali

csempe, a plakát és a poszter. Bár tartalma miatt is anakronisztikussá vált ez a műfaj, hiszen

olyanüzeneteket közvetít, amelyek idegenek a mai életformától (Emiatt is válhatott a varrott

falvédő a giccsen belüliértékváltás áldozatává), a költő és a grafikus értékteremtő közbenjárásával

a gyermekirodalom egyik kedvencévé is válhat.

Összefoglalás

Erdélyben az 1990-es években átértékelődik a gyermekirodalmi kánon. A változás

egyaránt érinti ennek az irodalomnak a produkciós és a recepciós vonatkozásait, igyekszik

megfelelni a gyermekolvasó újabb elvárásainak: a kontemplációról az aktív befogadásra, az

irodalomnak élményként való megélésére tevődik a hangsúly. Lényegesen módosul az alkotói

szándék: a nevelést felváltja a szórakoztatás, fő cél az olvasói tetszés elnyerése. A szerzők

megpróbálnak azonosulni a gyermekolvasó tapasztalati, azaz játékvilágával, így a

gyermekirodalom funkcionálisan is részévé válik a gyermekkultúrának. Viszont a modernség

csak úgy teljesedhet ki, ha a tartalmi és a szemléletbeli változások formaiakkal járnak együtt.

Mivel a szerzők inkább a felnőtt irodalomban alakítják ki a maguk presztízsét, gyermekirodalmi

próbálkozásaikban inkább a formai-műfaji adaptációhoz, a klasszikus irodalom bejáratott

műfajaihoz és műformáihoz ragaszkodnak.

Kérdések és feladatok

1. Ismertesse a kortárs erdélyi magyar gyermekirodalom főbb jellemzőit!

2. Melyek Markó Béla gyermekverseinek tematikai és műfaji sajátosságai?

3. Fogalmazza meg Ferences István állatverseinek erkölcsi világképét!

4. Hogyan fonódik össze az erdélyi táj és a költői szubjektivitás Ferences István

gyermekverseiben?

5. Készítse el Kovács András Ferenc Miénk a világ című gyermekverskötetének monografikus

bemutatását!

6. Fogalmazza meg tanulmányban a Vásárhelyi vásár című kötet alapján, hogyan képzeli el

Kovács András Ferenc a gyermekvers reneszánszát!

Az alfejezet összeállításához felhasznált szakirodalom 1.Komáromy Sándor: Költők és művek a XX. század gyermeklírájából. Eötvös Kiadó, Bp., 1998.

2.A Korunk gyermekirodalmi száma, 2002. 10. sz.

3.Fűzfa Balázs (szerk.) A megértés felé. Pont Kiadó, Bp., 2003.

4.A Székelyföld gyermekirodalmi száma, 2004. nov.

5.Bálint Péter – Bódis Zoltán (szerk.) Változatok a gyermeklírára. Didakt, Debrecen, 2006

8. A gyermeksajtó 8.1. A gyermeksajtó fogalma, jellemzői, változatai

A gyermeksajtó - akár a sajtó - a média világához tartozik. A média a latin

medium szó többes számú alakja, melynek jelentése „közvetít”. Napjainkban a média a

kommunikációs csatornák összességét jelenti a kibocsátók és a befogadók között, melyet

igénybe vehetünk saját információink közlésére. Aszerint, hogy melyik érzékszervünkre

hatnak, megkülönböztetünk:

Audiovizuális médiumokat, melyek közé sorolhatók a mozi, televízió, különböző

videófajták, az Internet és az egyik legújabb médium: a mobiltelefon.

Auditív médiumok, melyek csak egy érzékszervre hatnak, a hallásra. Ilyen auditív

médium például a rádió.

Vizuális médiumok, melyek csak egy érzékszervre hatnak, a hallásra. Mivel

információink nyolcvan százalékát vizuálisan szerezzük, ezért a vizuális

médiumok jelentősége kiemelkedő. A vizuális médiumok, eszközök három

legfontosabb területe:

1. A nyomtatványok. Ide tartozik a katalógus, árjegyzék, a brosúra, az

ügyviteli nyomtatványok, a cégkártya, a névjegy, a csomagolóeszköz, a

használati utasítás, a szórólap, a direkt mail, a prospektus, a leporelló és a

folder, a plakát, anaptár, az újévi üdvözlőlap, az üzemi lap és a vállalati

folyóirat.

2. Köz- és zártterületi reklámok. A közterületi médiumok

(általánosanelfogadott angol kifejezéssel:outdoor media) a kisebb-

nagyobb településeken, az országutak mentén fejtik ki hatásukat. A zárt

területi médiumok legfőbb felhasználási területei azok a zárt ( tehát nem

köztulajdonban lévő) területek, ahol viszonylag magas a személyforgalom.

A közterületi médiumok között a legismertebbek: a plakátok,

óriásplakátok, országúti táblák, a fényreklámok, az egyéb objektumokon (

például tűzfal, ligeti pad, zászló vagy éppen hőlégballon) elhelyezett

reklámok.

3. A sajtó ( a vizuális médiumok harmadik területe). Sajtótermékeknek

azokat a kommunikációs eszközöket nevezzük, amelyek – a

nyomtatványokkal ellentétben – úgy juttatnak információt az emberekhez,

hogy eleget tesznek a nagyobb nyilvánosság (publicitás), az időszakosság

(Periodicitás) és az időszerűség (aktualitás) követelményeinek.

A sajtótermékeket számos szempont szerint lehet osztályozni:

Tartalom szerint a sajtótermékek lehetnek: politikai lapok, általános

témájú lapok, folyóiratok, társadalmi kulturális lapok, réteglapok,

tematikus kiadványok, szakfolyóiratok, műsorlapok, címtárak.

A megjelenés gyakorisága szerint lehetnek: napilapok, amelyek időszakos

kiadványok és legalább hetente háromszor megjelennek. A napilapok az

általuk feldolgozott témaqközök szerint lehetnekpolitikai, gazdasági, sport

és bulvárlapok. Magazinok, melyek közé tartoznak a hetilapok, a

folyóiratok, a nem időszakos kiadványok. A hetilapoknál már nagyobb a

szelektivitás, a lap tartalma világosan utalhat az olvasókör összetételére. A

hetilapok között is megtalálhatók az általános témákkal foglalkozó lapok,

ahol a szelekció legfőbb szempontja általában az olvasó neme. Ilyen mint

a nőknek vagy férfiaknak készülő magazinok illetve családi lapok. Vannak

hetilapok, melyek szűkebb témakörökkel foglalkoznak. A folyóiratok

szintjén speciálisabb érdeklődési kört elégítenek ki. A magazinok témakör

szerint lehetnek: gazdasági lapok, női- illetve férfimagazinok, ifjúsági

vagy gyermeklapok (mint a Szivárvány és a Napsugár), továbbá irodalmi

lapok, szakfolyóiratok.

A gyermeksajtóra is jellemzőek a sajtótermék alapvető jellemzői, mint az

időszerűség, időszakosság és a nyilvánosság. Az időszakosság valamennyi

sajtótermék jellemzője. Idegen szóval éppen azért nevezik periodikumnak a

sajtóterméket, összességüket a szó többes számával periódikának.

A gyermeksajtó címzettjei a gyermekek, a kamaszok. A számukra

megjelenő időszaki kiadványok ugyanazt a „műfaji „ sokféleséget mutatják, mint

a felnőttek sajtótermékei. Az ifjúság számára készülő kiadványok, azaz a

hetilapok, a képes magazinok, a folyóiratok, az iskolai diákújságok tartoznak e

körbe.A gyerekek periodikumai között vannak kulturális, irodalmi lapok,

ismeretterjesztő folyóiratok, képregény-, hobbi- és reklámújságok, valamint ped.-

i-didaktikai funkcióval íródó sajtótermékek. A gyermeklapok lehetnek

függetlenek, szolgálhatnak egyházi és politikai orgánumként. A gyermeksajtó

története a XVIII. sz.-ban kezdődik. Születésének hátterében a filantropista

pedagógiai törekvései húzódnak meg. Ez az irányzat nemcsak a pedagógia

szolgálólányaként tevékenykedő gyermekkönyveket, de időszaki kiadványokat is

szánt a gyerekkezekbe. A XVIII. sz. végére Nyugat-Európában gombamód

elszaporodó periodikumokon elsősorban az angol moralizáló hetilapok hatása

érezhető. A század végére Németországban már 10 gyereklapot tartottak számon.

Az első híres gyermekfolyóiratok: a francia Le Magasin Enfants (1757), a német

Leipziger Wochenblatt für Kinder (1772), az angol The Children’s Magasine és a

The Juvenite Magasine (1788), valamint az amerikai Peter Parley’s Magasine.

Egy teljes évszázad kellett ahhoz, hogy a gyermeklapok karaktere megváltozzék.

A XIX. sz. végére letéteményesei lettek a nemzeti gyermekirodalmak

kibontakozásának. Befogadták a kalandos és érzelmes tört.-eket. Alábbhagyott

bennük a moralizálás. A gyermeklapok száma a XX. sz. első évtizedeiben már

alig mérhető. (Az 1930-as évek Németországában pl. közel félszáz gyermeklapot

adtak ki 18 millió példányban, az 1970-es évek derekán ugyanitt már csak a

képregény-folyóiratok példányszáma 7,5 millió volt.) Értékvilágukat tekintve

csillagtávolban lehetnek egymástól, mint pl. a világ legjobb gyerekfolyóiratának

tartott Der bunte Hund és a nálunk is kapható comicsfolyóirat, a Superman. – A

magyar gyermeksajtó története: Első gyermekfolyóiratunk, a Gyermekbarát

(1843–1844). Akadtak híresebb utódai: az Ágai Adolf (alias Forgó bácsi)

szerkesztette Kis Lap (1871–1904) és Dolinay Gyula folyóirata, a Lányok Lapja

(1875–1912). A századvégi pedagógia ellenségesen fogadta a születő

gyermeklapokat. Az irodalmi emlékezet három jelentős gyereklapot tart számon:

Az Én Újságomat, a Jó Pajtást meg a Cimborát. A magyar irodalmi folyóiratok

bibliográfiája mintegy másfél száz gyermek- és ifjúsági lapot regisztrál. A közel

150 periodikum között sok a tiszavirág-életű. Az élettartam és a mennyiség

beszédes tények, ám önmagában egyik sem garanciája a minőségnek: a

gyerekkultúra piacának kínálatáról-keresletéről, a gyermeksajtó életlehetőségeiről

tanúskodnak. A Kodolányi János szerkesztette Diáktoll (1907) első száma egyben

az utolsó is volt. Csak néhány számmal mérhető a Bukfenc (1919) életkora.

Különösen sok volt az éppen csak beköszönő és máris búcsúzó lap a Trianon

utáni határokon túl. Hét esztendejével a ritka kivételek közé tartozott Benedek

Elek Kisbaconban szerkesztett, Nagybányán nyomtatott, Szatmáron kiadott,

küzdelmes életű és legendás Cimborája (1922–1929). Volt néhány korról korra,

nemzedékről nemzedékre öröklődő lap, amelyek élettartama fél évszázad körüli.

Ilyen volt Az Én Újságom (1889–1944), a Magyar Lányok (1894–1944), az

Örömhír (1896–1944), a Zászlónk (1900–1948). Közülük néhány újra és újra

feltámadt. Az Én Újságom már háromszor (1956, 1988, 1995). A rendszerváltás

éveiben újraéledt a kat. Zászlónk és az ev. Örömhír is. A Jó Pajtást vajdasági

gyereklap, a Cimborát televíziós gyermekműsor őrzi címében. – Pósa Lajos és

Gaál Mózes legendás lapjának, Az Én Újságom nak, amelynek Móra Ferenc is

állandó munkatársa volt, minden bizonnyal legméltóbb utóda a Kincskereső.

1971-ben született Szegeden, 1974-ben vált országos terjesztésű folyóirattá.

Mindmáig a legigényesebben szerkesztett m. irodalmi folyóirat a kamaszvilágnak.

Két évtizedes története egybeesett a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom

jelentős, nagy korszakával. Példányszáma a 70-es évek derekán elérte a 80 000-et.

Kettős feladata, hogy életben tartsa klasszikus értékeinket, s teret kínáljon a

modern gyermek- és ifjúsági irodalom alkotásainak.

Bár esztendők óta a létéért küzd, nehéz sorsa ellenére is megújulni látszik

napjainkban. Értékeit megtartva számol azzal, hogy a századvég kamaszát másképp kell

megnyerni. Az elmúlt három évtizedben a gyermeksajtó történetében főszerepet

játszottak a mozgalmi élet gyermekfolyóiratai (Pajtás, Kisdobos). Ezek – pol.-i

célzatosságuk ellenére – jelentős irodalmi és tudományos értékeket is közvetítettek

százezres olvasótáboruknak. A 80-as években már számos társlap jelent meg körülöttük (

Naná! Mumus, Kockás, Mozaik, Hahota stb.). A rendszerváltás éveiben a Kisdobos

Hétmérföldes, a Pajtás Gulliver címmel élt egy ideig.

Az óvodások lapja, a Dörmögő Dömötör már csaknem negyven éves. Sikerét

manapság erősen fenyegeti a fordításirodalom darabjaként közöttünk élő tetszetős,

hatásvadász Buci Maci.

A gyermeksajtó mai kínálata szinte átláthatatlan. Folyóiratok, magazinok

születnek, halnak, föltámadnak. Ha egy lap megéri az 5. születésnapját, az már esemény

(L. Aranyág , a kat. gyerekek lapja), ha túléli a 10. évfordulót, valóságos csoda (Süni).

Vadonatúj gyermeklapjaink közül megemlíthetjük a Csengetést , a Gyerkőcöt , a Sziá t,

melyek Micky Mause, a Garnfield, a Pókember, a Barbie és a hasonló képregény-

folyóiratok közegében próbálnak életben maradni. Van már irodalmi szempontból is

figyelemreméltó közép-európai gyermekfolyóiratunk, a Barangoló, és léteznek magyar

nyelvű gyermekfolyóiratok Magyarország határain túl is. (Románia: Szivárvány,

Napsugár; Szlovénia: Kelepelő; Vajdaság: Jó Pajtás, Mézeskalács; Szlovákia: Tábortűz;

Ukrajna: Irka. )

A gyermeksajtó világához tartoznak a felnőtteknek szóló napilapok és a képes

családi hetilapok gyermekrovatai is. A gyermekek számára megjelenő időszaki

kiadványok „műfaji” sokfélesége a tartalom alapján is látható, hiszen a gyermekek

periódikumai között ott vannak a kulturális-, irodalmi lapok, ismeretterjesztő folyóiratok,

képregény, hobbi- és reklámújságok, valamint pedagógiai, didaktikai funkcióval íródó

sajtótermékek. A gyermeklapok lehetnek függetlenek, felekezeten kívüliek, de

szolgálhatnak egyházi, néha politikai orgánumok is. A gyermeksajtó darabjai aszerint is

mások, hogy a gyermekkor melyik szakaszához kötődnek. Vannak folyóiratai az

óvodásoknak, a kisiskolásoknak, mint a Szivárvány és Napsugár című gyermekirodalmi

folyóiratok, és vannak folyóiratai a kamaszokank, mint a Cimbora című gyermeklap. Van

olyan folyóirat is, amely a felnőtteknek szól, de találni benne gyermekrovatot is.

Ha valaki végignéz egy nagyobb újságosstandon, azt állapíthatja meg első látásra,

hogy félelmetes gyermeksajtódömping uralkodott el, elsősorban a városokban. Jelenleg

körülbelül 94 gyermekújságot tartanak számon.. A képregény-újságok száma: 39.

Majdnem a fele a gyermeklapoknak! Ezeknek az újságoknak a nagy többsége külföldről

jön be hozzánk. A leggyakoribb, a negyedik–hatodik osztályos korosztály által ismert

lapokat a következôképpen csoportosítottam:

1. Kisiskolás (olvasni már tudó) kortól forgatható színes, mesés havi-lapok (magazinok):

Donald Kacsa, Garfield, Dörmögô Dömötör, Buci Maci, Dumbó, Süni, Mickey Mouse.

2. Nem kifejezetten gyermekeknek szóló lapok, amelyeket elsősorban tizenkét évesek

olvasnak: Kutyarevü, Természetbúvár, Élet és Tudomány, Magyar Horgász,

Sporthorgász, 100xSzép, Nemzeti Sport, Budapesti Foci, 576 Kbyte.

3. Az ifjúsági sajtó termékei, amelyeket – véleményem szerint – elsősorban tizenhárom-

tizennégy évesek és középiskolások számára szerkesztenek: Girl, Ifjúsági Magazin,

Bravo, Popcorn.

4. Elsősorban képregényekből összeállított, gusztustalan kiállítású és tartalmú, már

megjelenésükben is erőszakosságot sugalló sajtótermékek: Mad, Batman, Pókember,

Kretén, Morbid.

5. Rejtvényújság: Kisfüles.

6. Programfüzet: Pesti Est-Junior (a Pesti Est fiataloknak szóló ajánlófüzete mozi- és

koncertműsorral).

A tartalom színvonala, legtöbb esetben, messze elmarad a formától. A

rovatokra már nem jellemző az az igényesség, amelyet elvárhatnánk a gyermeksajtótól. A

Buci Maci, Dörmögő Dömötör és közeli rokonai nem ártanak a kisiskolásoknak, de

színvonalas anyanyelvi épülésükhöz sem nyújtanak különösebb segítséget. Viszont a

Kretén, a Pókember és társai nemcsak egyenesen megrontják a fiatalok gondolkodását,

agresszívvá, brutálissá teszik őket, hanem a magyar nyelv szókészletét és

szövegszerkesztését is negatívan befolyásolják. Nem szabad hagyni, hogy a

legfogékonyabb korosztály azt higgye, ez a szép, kifejezô magyar írott beszéd. Az

úgynevezett irodalmi nyelv szinte meg sem jelenik a gyermek- és ifjúsági sajtóban. A

Szivárvány heted 7 határon néhány írása képez ez alól kivételt. Ezt az újságot viszont

csak iskolákon keresztül lehet megrendelni. Azonban a népmese műfaja, amelyet ez a

korosztály – saját tapasztalataim szerint – igényel és kedvel, minden újságból hiányzik.

Nyelvészeti szempontból pozitívumként fogható fel, hogy a magazinokban nem

bombázzák sznob módon idegen kifejezésekkel a gyermekolvasókat, ahogyan az argóból

sem kerülnek be a kisebbeknek szóló lapokba ízléstelen, hirtelen felkapott, divatossá vált

kifejezések.

Természetesen nem minden iskolás favorizálja az ocsmány nyelvezetű

képregényeket. Vannak, akik felismerik ezek ízléstelenségét, azt, hogy „nem éri meg az

árát", „tele van értelmetlen dologgal", „gusztustalan, rosszindulatú poénokkal van tele",

„túl amerikaias". Viszont a kisebbek által kedvelt magazinokat többeknél érte az a vád,

hogy „már kinőttem belőle", „gyerekes", „unalmas és elég babás". Ezek után feltehetjük

a kérdést: hol a 10–12 évesek gyermeksajtója? Sehol. Megfeledkeztek róla. Hogy kik?

Akik a rendszerváltást követően elárasztották a piacot a gyermeksajtó termékeivel. És

ahogy a tapasztalataim mutatják, bele is törődtek abba, hogy elég, ha olvas ez a

korosztály. Mindegy, hogy mit. Valóban olvas: egyesek még Buci Macit meg Dumbót,

mások Bravót és Kretént. Ebből merítik az információikat a világról, ezen keresztül

alkotnak fogalmat irodalomról, a magyar nyelvről, az esztétikumról. A sok fogékony kor

közül az egyik legfogékonyabban.

Az olvasás amellett, hogy fejleszti, megerősíti a nyelvhasználatot, gondolkodást,

ismereteket nyújt, örömet szerez, képes elűzni az unalmat. Ám azt, hogy az olvasásnak

legalább ezt a funkcióját felfedezze valaki, több dologra is szükség van; elsődlegesen az

olvasás szeretetére. És mi kell ahhoz, hogy valaki szeressen olvasni? Rengeteg pozitív

élmény, amit az olvasás által kapott. Sajnálatos, hogy ez a korosztály kimarad a neki

megfelelő informatív és igényesen szórakoztató sajtóirodalom megismeréséből. Nem

találtam a nevelési, készségfejlesztési céloknak megfelelő, igényesen szórakoztató

gyermeklapot a magyarországi gyermeksajtópiacon. Ha megvalósulna egy valódi

értékeket közvetítő, sokoldalú magazin, megfelelő reklámozással talán az élre is

kerülhetne, lekörözve minden más újságot, és akkor nyugodtak lehetnénk afelől, hogy

gyermekeink nem Pókemberekről fognak álmodni.

8.2.Kis gyermeksajtó történet

A 18. század végén a világ tudósai – filozófusok, orvosok, pedagógusok, művészek,

irodalmárok – a tudományos felfedezésekkel párhuzamosan, azok következményeképpen – arra a

felismerésre jutottak, hogy a gyermek nem kicsi felnőtt, tehát egészen másféle bánásmódot,

foglalkozást igényel, mint azt odáig hitték és gyakorolták. Elsőként Németországban éreztette

hatását ez a szemlélet, ahol már ekkor megjelent a gyermekirodalom, és ezzel egy időben az új

laptípus, a gyermeklap is. Angliában és más európai országokban – köztük Magyarországon is –

ez csak valamivel később, a 19. század közepén, 1843-ban következett be az első – és tegyük

hozzá, korában az egyetlen – hazai gyermeklap, a Magyar Gyermekbarát jelentkezésével.

Ennek a Kolozsváron megjelenő szerény kis lapnak legfőbb célkitűzése az erényességre,

erkölcsösségre való nevelés volt. Ezt fogalmazta meg Szilágyi Ferenc, a lap szerkesztője

beköszöntőjében, de ez tükröződik – meglehetősen didaktikus formában – más írásaiban is.

“E magyar fiu- és leánygyermekek számára közrebocsátott folyóirat czélja, azoknak egy szívet

nemesítő, értelmet fejtő, ébresztő, valamint hasznos ismeretekkel s igazságokkal gazdagító,

szóval gyönyörködtetve oktató olvasást adni kezökbe; hogy jókor szokják meg becsülni, szeretni

és sajátukká tenni, mi nagynak és kicsinynek, gazdagnak és szegénynek, úrnak és szolgának földi

boldogsága egyedüli alapját teszi, az erényt; tanulják ismerni a józan okosságal bíró, s ezáltal

Isten képére teremtetett ember elhivatását, élte czélját; mi a jobbá és tökéletesebbé létel.”

Pár évvel később, de már az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után, 1851-ben jelent meg a

Fiatalság Barátja Brassai Sámuel szerkesztésében. A szerkesztő és munkatársai célja – az

önkényuralom éveiben – nem is lehetett más, mint a hivatalos használatból kiszorított magyar

nyelv és a legkülönbözőbb módon támadott nemzeti öntudat ápolása. Brassai fontosnak tartotta

ugyanakkor a műveltség és a könyvek iránti érdeklődés felkeltését is. Éppen ezért olvasói

differenciált életkori sajátosságaira is nagy gondot fordítva a mesék mellett a serdülők

kíváncsiságát kielégítendő, számtalan történeti és természettudományos írást is közölt. Egyes

írásai jó pedagógiai érzékről tanúskodnak. Szerzői között szerepel Arany János, Gyulai Pál,

Győry Vilmos, Szilágyi Sándor. Az érdeklődés csekély volta miatt a Fiatalság Barátjának

mindössze 6 száma jelent meg, létét mégsem mondhatjuk hiábavalónak, hiszen belőle nőhetett ki

az Ifjúság Lapja (1853–1854), amelynek hasábjain még több jeles író szót kaphatott, mint

Tompa Mihály, Lévay József, Szász Károly stb. 1854. június 28-án bekövetkezett megszűnése

után csaknem egy évtizedig nem akadt folytatása egészen az 1860-as évekig, amikor a

gyermeklapok történetében komolyabb fejlődés látszott kibontakozni.

A kicsit felnőttebb ifjúság számára is megjelent az első füzetsorozat, a Gyermekbarát 1861-ben.

Életrehívói Heckenast Gusztáv és Szabó Richárd voltak. A Figyelő újságírója így méltatta a lapot

sok évvel megjelenése után: “A Gyermekbarát – mint úttörő ifjúsági közlöny – kétségkívül egyik

legkitűnőbb helyet foglalja el ifjúsági lapirodalmunkban s első évfolyamait tekintve mind

széptani, mind pedig nevelészeti szempontból elismerésre méltó sikert mutatott fel.

Olvasóközönsége azonban sokkal csekélyebb volt ekkor is, mint hogy hosszú életre számíthatott

volna, minek oka a leverő közöny, melyet a tanügy emberei s a szülők nagy része tanúsított, s

fájdalom tanúsít még jelenben is, az ifjúsági olvasmányok iránt.”

A vallásosság és a hazaszeretet jelszavával indult útjára 1867-ben a Méhecske Sz.

Kalocsa Róza szerkesztésében és kiadásában, és ugyancsak ezeket tartotta elsőrangúnak Vachott

Sándorné Gyermek-világ című lapja számára, amely egy évvel később, 1868-ban jelentkezett. A

Méhecske második évfolyama elé írt előfizetési felhívásban már felfedezhetjük az első “csalit”,

amely az előfizetők táborát növelendő, rendkívüli ajándékként minden hónapra “egy-egy

gyönyörű olajszín-nyomású képet” ígér, “milyet még egyetlen magyar lap sem adott

előfizetőinek”. A lap népszerűsége ezáltal valóban nőtt: az elért 3000-es példányszám viszonylag

magasnak mondható.

A fenti előzmények után 1871-ben ismét szemléletváltásról beszélhetünk, amikor

megjelent az első igazán jelentékeny gyermeklap a Kis Lap, “Képes gyermek-újság", amelyet

Forgó bácsi, azaz Ágai Adolf hívott életre a Deutsch Testvérek kiadói közreműködésével.

Legfőbb erénye új pedagógiai szemlélete volt, amelyet így foglalt össze: “a gyermeknek nagy

tisztelettel tartozunk”. Kis olvasói számára fontosnak vallotta, hogy “mulattatva oktassa, vonzó

alakban a legkülönbözőbb ismeretekkel gyarapítsa” tudásukat. “Elbeszélésekben, leírásokban,

költeményekben dús tartalommal s gyönyörű képekkel” jelent meg a lap, melyet kiadója

félévenként díszes kötésben is árusított. Ágai ezzel a lappal valójában műfajt, stílust teremtett.

Igyekezett gyermekszemmel nézni a világot, kis olvasóihoz derűsen, szeretettel szólt, és

közvetlenül “beszélgetett” is velük. Csupán a “Forgó bácsi postájá”-ban követte korábbi

szerkesztőtársainak nevelést célzó törekvéseit. Képeit gyakran külföldi lapokból vette, írásait

pedig idegen nyelvből fordította (amiért kortársai gyakran kozmopolitizmussal vádolták), de

szerepeltek benne hazaiak is szép számmal. Sikerét mutatja, hogy egy ideig Kleine Leute címmel

Lipcsében is megjelent, német nyelven.

Ugyancsak az 1871-es év terméke a “Kis Tükör, melybe nagyok is nézhetnek, képes

gyermek heti lap”. Érdekessége, hogy nemcsak tanulásra, az ismeretek bővítésére biztatta kis

olvasóit, hanem annak továbbadására is. “Akkor értetek valamit, ha azt másoknak (kedves

szülőitek, testvéreitek, barátaitoknak) el tudjátok mondani, beszélni, mesélni. S midőn ezt

teszitek, nemcsak magatoknak, de másoknak is használtok; és nemcsak tanulók, de egyszersmind

tanítók – az igaz, hogy csak kis tanítók – vagytok.” A lap szerkesztője, Márki József a lap

szerkesztésébe, írásába is bevonta kis olvasóit. Éves tartalomjegyzékében a következő

csoportosítást találjuk, amely egyben tematikáját is jelzi: “Versek; Hasznos ismeretek főleg a

természettudományból; Leírások, népszokások; Mesék, folyó beszédben; Elbeszélések; Adomák,

életképek, történetkék, állathistóriák; Életrajziak; Gazdászat, mesterség; Különfélék”. A

“Hasznos ismeretek...” rovatban például szó van a “bival”-ról, a levegőről, a léghajóról, a

konyhasóról, a madarak lakásáról és költözéséről, a magyarok eredetéről és rokonairól,

Magyarország címeréről stb. Valódi ismeretterjesztés a gyermeki érdeklődésnek megfelelően, és

ugyancsak a kis olvasók kedvéért képekkel gazdagon illusztrálva. Népszerűsége ellenére az

előfizetők és rendszeres vásárlók pénzén kívül más erőforrásokra is szükség mutatkozhatott. Erre

enged következtetni a címfejben olvasható felhívás, miszerint “Hirdetmények jutányosan

közöltetnek.” De ennél sokkal “korszerűbb” módszerekre is látunk utalást a lap előfizetési

felhívásaiban: miszerint aki előfizetőket toboroz a lapnak, az arany inggombot, cifra melltűt kap

ajándékba. Sőt, aki a legtöbb megrendelőt “gyűjti”, azt a szerkesztő úr “lepingáltatja”, és arcképét

a lapban is leközli. Az ilyen típusú felhívások 1872 második felétől szűntek meg a lapban,

amikortól Aszódy Mihály vette át a szerkesztés munkáját.

Az ismeretek bővítése, valamint az iskolai tananyag kiegészítése volt a célja az imént

említett Aszódy Mihálynak és szerkesztőtársának, Dolinay Gyulának az 1870–1873-ig megjelenő

Kis Újsággal, amelyet 6–14 éves gyermekek számára szerkesztettek nagy gonddal és

körültekintéssel. A szép metszetekkel illusztrált, meséket, verseket, történeteket, rejtvényeket,

feladványokat, ismeretterjesztő írásokat közlő képes hetilap 1873-ban beolvadt a Kis Lapba,

hogy azt erősítvén, egy színvonalra tudják állítani a külföldi gyermeklapokkal.

“Az olvasni szerető mindkét nembeli ifjúság és a nép számára” indította Dolinay Gyula a

Hasznos Mulattató c. nagy sikerű lapját 1872 júliusában, majd 1875 szeptemberében ennek

testvérlapját, a Lányok Lapját, amely az Athenaeum kiadásában jelent meg. A Hasznos

Mulattató főként a serdülőknek szóló, mintegy háromnegyed részében irodalmi lap volt, kis

részben szerepeltek benne ismeretterjesztő írások, földrajzi és természetrajzi közlemények. Hogy

olvasói szórakoztatásáról se feledkezzen el, jelentek meg mindkettőben képrejtvények és tréfás

mesék is. A Lányok Lapja jellegében, szerkezetében megegyezett “testvérével”, egy kifejezetten

lányoknak szóló háztartási rovattal kibővítve.

Természetesen a legnépszerűbb családi lap – a Vasárnapi Újság – sem feledkezett meg a

gyerekekről, és 1873. január 5-én útjára indította Kis Vasárnapi Újság – Képes hetilap az ifjúság

számára című melléklapját, K. Beniczky Irma szerkesztésében. Szerkezetében, küllemében

egészen a “nagyot” formázza. Az első szám tartalma: Petőfi Sándor. (Három képpel). – Kis

magyar. (Vers). – A madarak mestere. Elbeszélés. (Képpel). – Jó keresztszülék. (Rege). – Kedves

vendég. (Vers). – Indián főnökök. (Képpel). – A víziló a londoni állatkertben. – Egészségi

tanácsadó. – Adomák. – Krónika. – A nagyvilágból. – Talányok. – A mindössze két évet élt

lapról a Figyelő kritikusa – Tóth József – meglehetősen elmarasztaló ítéletet mondott lapjában:

“Képei rendkívül rosszak és elmosódottak valának (mi gyermeknél nagy mértékben rontja a

hatást), ismeretterjesztő cikkei pedig sohasem eredetiek, hanem más – legtöbbnyire felnőttek

számára szerkesztett – encyclopaedicus lapok régi számaiból (igy például a Vasárnapi Ujság-ból)

voltak a képekkel együtt átvéve, a mi nem kíván bővebb magyarázatot. Néha-néha jó

elbeszélések s ügyes regék jelentek meg benne, de versei botrányosan rosszak voltak, majdnem

kivétel nélkül, hírfüzérei pedig tapintatlanok, inkább politizáló nyárspolgárok, mint az ifjúság

mulattatására.”

E lapkísérletek után, a 19. század végére már az elméletek is megszülettek – pro és kontra

– a gyermekirodalom, gyermeksajtó céljáról, az újságírók feladatáról. Egészen szélsőséges

nézetek is napvilágot láttak, mint Csik János igazgató–tanítóé a Tanítóbarát 1887 februári

számában. A mai kor embere számára hihetetlen, hogy a gyermeklap műfaja, a gyermekek

újságolvasása szinte olyan indulatokat gerjesztett születésekor, mint amilyent manapság a

televízió és legújabban a számítógép szokott kiváltani:

“Szerintem a gyermeklapok nem csak az elemi iskola alsóbb fokozatán, de még a felsőbb

osztályokban is veszedelmes eszközt képeznek, nemcsak azért, mert az ifjúsági műveknek erős

versenytársai s e versenyben hogy diadalt arathassanak, kénytelenek oly ingerlő alakot ölteni,

mely a gyermek fejletlen érzelmét elbűvöli, megvesztegeti, hanem különösen azért, mivel

növendékben felköltik az újságolvasás mániáját s meleg ágyai lesznek a malom alatti politikusok,

az anarchisták, nihilisták, stb. férges hadának. ...nem szabad zaklatni a növendéket azzal,

miszerint az az iskolán kívül üres idejét is könyvek és újságok társaságában a szoba falai között

töltse ... És ha még holmi ingerlő lapok olvasására is csábítatnak a növendékek mi marad nekik a

mozgásra, játékra, üdülésre?”

Váczy István ezzel szemben a Népnevelő-ben így határozza meg a gyermekirodalom ars

poeticáját: “Mikor arra a gondolatra jöttek a philantropok, hogy a tudnivalókat a gyermeknek

minél könnyebb alakban nyújtsák, ugyanakkor mások már azon is törték a fejöket, hogy még ezt

a könnyed alakot is vonzóvá, érdekessé tegyék: ezek az elsők, akiknek agyában a

gyermekirodalom megfogamzott... S hogy a XVIII. század vége felé a philantropok jól

meggondolt bázison állottak, már tisztában voltak a követendő főelvvel, hogy: 1. Igenis, a

gyermek által elsajátítandók könnyíttessenek, 2. Hogy a gyermekeknek szórakoztató és

szellemképző iratok legyenek rendelkezésre. A második pontnál azonban megoszlott a vélemény

aszerint, amint pusztán a szórakoztatás-t, avagy a szórakoztatva képzés-t követték. Végre is az

utóbbi irány győzött. Ez adja meg manapság is a gyermek- és ifjúsági irodalom s itt a

gyermeklapok tárgyának a motívumát. ... Én a középutat választom: a gyermeklapok czélja az

iskolában nyújtott ismereteknek élvezetes alakban, gyermekies modorban való feldolgozása, mely

ép azáltal az üdülés látszatával is bír, bár mellette tanít, oktat, nevel és vágyat gerjeszt az

ismeretek megszerzésére; czélja: az iskolai anyagon túl a gyermeki élet visszatükrözése, a

gyermekvilág egy-egy eseményének festése, miáltal a kornak gyengéit akarja előtüntetni, az

erőst, a nemest követtetni, példaképet állítani a jóra és elrettentőt a rossztól, hogy így tárgyának a

tanulsága erkölcsileg hasson; czélja: a szívre, lélekre nemesítőleg hatni s a lelket így nemesen

szórakoztatva képezni az egész embert.”

Az időszaki kiadványok mindenkor magukon viselik a kor fő eszmevilágát,

célkitűzéseikkel mindig az aktuális igényekhez igazodva. A gyermeklapok műfajában is nyomon

követhetők ezek a változások. Egy ilyen nagy korszakváltás következett be a 19. század 80-as

éveinek végén, amikor 1889-ben megjelent minden idők legjellegzetesebb és legéletképesebb

gyermeklapja, Az Én Újságom. Már születésekor a korszak hangadójává vált. Első szerkesztői –

Pósa bácsi, polgári nevén Pósa Lajos és Benedek apó, vagyis Benedek Elek – igen nagy

fontosságot tulajdonítottak a gyermekirodalomnak, gyermeksajtónak. Benedek Elek 1887-ben

parlamenti felszólalásában is felhívta a Tisztelt Ház figyelmét e kérdés fontos voltára,

megoldásának halaszthatatlanságára. “Az ifjúsági irodalom sivársága szégyene a kormánynak! Az

iskolák könyvtár nélkül és értelmes könyvek nélkül vállalják az oktatást és a tudományok

népszerűsítését. Gyermekirodalomról pedig Magyarországon évtizedek óta hallani sem lehet. A

nevelésre legalább annyit kellene költenünk, mint a hadseregre.”– mondta beszédében –

hatástalanul. Szerencsére a jó ügy mindig megtalálja a maga embereit, így a gyermekirodalom,

gyermeksajtó ügyében munkálkodó Benedek Elek is megtalálta Pósa Lajost, Singer Sándort,

ifjabb és idősb Wolfner Józsefet. Pósa Lajos a szerkesztést, Singer Sándor és a két Wolfner pedig

a kiadást vállalta magára. A lapalapítás után Benedek Elek társszerkesztőként szerepelt, ám

néhány szám után lekerült neve a lapról, mivel egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott időt

szakítani a szerkesztésben való közreműködésre.

A másik alapító szerkesztő, Pósa Lajos egészen 1914-ig – haláláig – szerkesztette az

újságot. Ő, minthogy eredetileg pedagógus volt, jól ismerte a gyerekeket, tudta, mi érdekli őket,

mire kíváncsiak, és azt is, mi szolgál épülésükre, szellemi gyarapodásukra. Programját, a

gyermekköltészetről alkotott legfontosabb elveit a Magyar Salon hasábjairól ismerhetjük meg: “

...egyről nem szabad különösen megfeledkeznie a gyermekköltőnek: ez a nemzeti szellem.

Bármiről ír, bármiről zeng: a nemzeti géniusz csókja csillogjon minden során. A német gyermek

legyen német, a franczia legyen: franczia, az angol: angol. Szívja magába mindazokat a

szokásokat, erkölcsöket, sajátos vonásokat, melyek nemzetének természetéből kiáradnak. Akkor

lesz belőle fajáért lelkesülő, hazáját szerető s érte élni tudó s halni kész ifjú, férfi ...”

Pósa hallatlan népszerűségnek örvendett elsősorban a gyerekek, de sok írótársa körében is.

Gárdonyi Géza szerint Pósa Lajos a magyar gyermekirodalom épületében “...nem is kő, hanem

oszlop! Nem is oszlop, hanem fundamentum.” Herman Ottó pedig egyenesen irodalmi Nobel-

díjra akarta jelöltetni 1910-ben.Persze akadtak ellenségei is, az ún. előkelő, tudományos, írói

körökben együgyűnek és érzelgősnek tartották. Lapteremtői, szerkesztői nagyságán persze ez

semmit sem változtat. Az Én Újságom fontos küldetést teljesített, és valóságos intézménnyé vált.

Népszerűségéhez hozzájárult az is, hogy szerzői között az irodalmi és tudományos élet számtalan

neves személyiségét megtaláljuk: Jókai Mórt, Gárdonyi Gézát, Mikszáth Kálmánt, Krúdy Gyulát,

Rákosi Viktort, Bródy Sándort, Sebők Zsigmondot és Herman Ottót. Néhány érdekes rovata közül

például a “Nagyapó tréfái”-t Gárdonyi Géza szerkesztette. Jeles összeállítások voltak az

“Emlékezzünk régiekről” összefoglaló cím alatt megjelentek. Kiváló folytatásos regények is

jelentek meg lapjain, mint Bródy Sándor Egri diákok vagy Krúdy Gyula A komáromi fiú és a

Csillag a Kárpátok felett című műve. Sebők Zsigmond híres mackótörténetei is e lap hasábjain

születtek, mint ahogyan Móra Ferenc Csili-Csala-Csalavári Csalavérje is. 1956. október 31-én az

Ifjúsági Könyvkiadó Forradalmi Tanácsa fontosnak tartotta a lap újraindítását – igaz, csupán

egyetlen szám egyetlen lap erejéig. Ezt követően csak 1989-ben éledhetett újra, Pósa Zoltán

közreműködésével. Beköszöntőjében ezt olvassuk: “... Az én újságom a Móra Könyvklub lapja,

így vagy úgy, elsősorban (de nem kizárólag) könyvekkel, ismeretterjesztő és szépirodalmi

alkotásokkal, az olvasási kultúrával szeretnénk foglalkozni. Vagyis olvasnivalót kínálunk és

ajánlunk a sokat és rendszeresen olvasó gyerekeknek, tájékoztatjuk őket az újdonságokról, hiszen

ők annál sokkal többet és többfélét akarnak, mint ami és amennyi a mi lapunkban elfér. Az ilyen

vagy olyan oknál fogva kezdő olvasókat pedig olvasásra buzdítjuk, segítünk nekik elindulni, de

magunkkal hurcolni semmiképpen sem akarjuk őket... Az egykori szerkesztők nagyon fontosnak

tartották az eleven, közvetlen kapcsolatot olvasóikkal. Így aztán minden számban sok-sok

kíváncsi gyerek érdeklődő levelére válaszolhattak. Mi is értékes irodalommal, hasznos és érdekes

cikkekkel fogjuk megtölteni lapunkat, és leginkább abban szeretnénk Pósa Lajos és Benedek Elek

követői lenni, hogy népes olvasótábort szervezünk Az én újságom köré, akikkel szinte közösen

szerkesztjük. Örülnénk, ha már a következő számunkban beindíthatnánk a levelezési rovatot...”

Az Én Újságom hosszú élete 1889. december 15-étől 1944-ig tartott, majd ezt követően többször

is újraéledt egy-egy rövidebb időre, mint már említettem 1956-ban, 1989-ben, majd 1992-ben

történt megszűnése után 1995-ben ismét.

Ugyancsak legendás és hosszú életű ifjúsági lap volt a Regnum Marianum Egyesület által

közreadott Zászlónk, amelynek szerkesztői között Sík Sándor neve is szerepel. Talán köztudott,

és a közreadó egyesület, valamint Sík Sándor neve alapján is kitalálható, hogy elsősorban

keresztény, tanító, nevelő, irodalmi lapként jelent meg 1902-től 1948-ig kisebb megszakításokkal.

Hosszabb szünet után 1990-ben indult újra, ismét a Regnum Marianum közreadásában és Varga

Péter szerkesztésében.

Érdemes megemlékeznünk egy – a fentieknél kevésbé ismert, de szűkebb környezetében

jelentős szerepet vállaló – lapról is: a Moson megyében 1886 és 1917 között megjelent Őrangyal

címűről, amelyet a magyarkimlei római katolikus plébániahivatal keltett életre Gladich Pál

szerkesztésében. 31 éves fennállása alatt az ország szinte valamennyi régiójába, a határon túlra,

sőt – levelezési rovata tanúsága szerint – a tengeren túlra, Amerikába is eljutott “a gyermekek

barátja, tanítója és vezére”-ként.

Az Én Újságom szerkesztésében is tevékenyen részt vállaló Sebők Zsigmond 1909-ben új

lap szerkesztését vállalta magára. E lap, a Jó Pajtás, már igazi újság volt, amely lépést tartott a

közérdeklődést foglalkoztató eseményekkel is, így a gyerekek arról olvashattak a nekik szóló

lapban, amiről a felnőttek is beszéltek, például a kecskeméti földrengésről, Mikszáth Kálmán,

Gyulai Pál, Pósa Lajos haláláról, az 1912. évi olimpiáról. A lap népszerűségéhez hozzájárultak

állandó szereplői, Kujon és Kaján, a két bohóc, Csutora Jancsi, a leleményes huszárkáplár,

valamint a halhatatlan, Dörmögő Dömötör amely később, egy szintén jelentős gyermeklap

névadója lett. A világháború alatt lapjai tele vannak háborús történetekkel, hírekkel, képekkel,

amelyek gyakran az aktualitásra való törekvés túlzott megnyilvánulásai. 1925-ben szűnt meg.

Az első világháborút követő években ismét az erkölcsi nevelés került a gyermek- és ifjúsági lapok

célkitűzéseinek élére, amelyben jelentős szerepet töltött be Gombos Albin, Gombos Albinné,

Harangi László Harangi Lászlóné és lapjuk, a Kis Pajtás című heti-, majd havilap, amely 1907-

től 1944-ig folyamatosan megjelent. Ugyancsak közkedveltségnek örvendett a Képes Krónika

mellékleteként indult, majd önállósult Tündérvásár című gyermekújság 1925 és 1936 között. Ez

utóbbi állandó kulcsszereplője Lekvár Peti volt, aki hamar a gyerekek kedvencévé vált. A

Tündérvásár népszerűsége a Jó Pajtáséval vetekedett. Szerkesztője Baranyai Lajos, majd 1926

áprilisától Margit néni, Altay Margit volt.

Szintén Jó Pajtás címen jelent meg, egy évtizeddel a fent említett megszűnése után, “A

magyar tanító írók gyermekújságja” alcímet viselő, Pista bácsi (Kerestély István) által szerkesztett

lap, amely 1935 és 1944 között nevelte, tanította kis olvasóit. Az amúgy elődjénél kevésbé

jelentős lap újdonságot is rejtett magában “A Jó Pajtás nyelviskolája” című rovatával.

Említésre méltó az Újvidéken 1955-től megjelenő Mézeskalács, valamint 1958-tól a Jópajtás c.

hetilap is. Mindkettő fontos küldetést teljesít. Jó szívvel vállalt feladatuk a magyar nyelv ápolása,

a magyar családok, a magyar gyerekek identitásának megőrzése. Azonos szerepet tölt be többek

között 1957-től kezdve Nagyváradon a Napsugár vagy az ifjabb évjáratú, 1991-es indulású

Tücsök Pozsonyban, a Cimbora pedig Sepsiszentgyörgyön vagy a Hírhozó Burgenlandban.

Valamennyi gyermekeknek szóló, határon túl megjelent és megjelenő újság felsorolása helyett

szeretném még megemlíteni a Barangoló című közép-európai gyermeklapot, amely “megjelenik

a Tücsök, Cserkész, Tábortűz (felvidéki gyermeklapok), a Bóbita, Irka (kárpátaljai

gyermeklapok), a Szivárvány, Napsugár, Szemfüles (erdélyi gyermeklapok), a Mézeskalács, a Jó

Pajtás (vajdasági gyermeklapok), valamint magyarországi gyermeklapok szerkesztőségeinek

közreműködésével.” Sajnos ez ma már múlt időben igaz, mivel ez a kitűnő, kedves és szép

lapocska 1993 novemberi indulását követően, 1996 májusában már el is köszönt kis olvasóitól.

Ez a példaértékű Kárpát-medencei összefogás, amely valóban élő kapcsolatot jelentett, nagyobb

figyelemre és támogatottságra is méltó lett volna.

A Pajtás újság már sokunk számára ismerős lehet, hiszen a II. világháborút követően,

1946-tól játszott jelentős szerepet, elsősorban a gyermekek ideológiai nevelésében, mint ahogyan

néhány évvel később, 1952-ben született laptársa, a Kisdobos is. Ez utóbbinak első felelős

szerkesztője volt Zelk Zoltán, akit e pozíciójában Gergely Márta követett. Mindkét lap viszonylag

hosszú életű volt, mert csak 1989-ben szűntek meg.

Ugyancsak ismerőse lehet az óvodáskorúaknak – és szüleiknek – az 1957-től a mai napig

folyamatosan megjelenő Dörmögő Dömötör, amely kedves és szép meséivel, verseivel,

rajzaival, rejtvényeivel és “foglalkoztatóival” rászolgál a népszerűségére.

Az olvasóvá válás, az irodalommal való kapcsolatteremtés folyamatában nélkülözhetetlenek az

irodalmi folyóiratok, a gyermekek számára készített irodalmi folyóiratok is. 1974-től van ilyen

folyóiratunk is, mégpedig a napjainkban is megjelenő szép szerény szegedi folyóirat, a

Kincskereső. Szerkesztőbizottságában Darvas József, Fábián Zoltán, Kováts Miklós, László

Gyula, Miklósvári Sándor, Szabó Ferenc és Tatay Sándor is tevékenykedett. Ez az újság jelenleg

Rigó Béla szerkesztésében fontos szerepet tölt be a gyermekirodalomban, az általános iskolás

korú gyerekek olvasóvá nevelésében. Az irodalomtanárok nélkülözhetetlen segítőt lelnek benne,

körülötte korábban komoly mozgalom is szerveződött. “A Kincskereső olyan tágas irodalmi

fészek, amely mértéktartóan, de helyet tud szorítani a kisebbeknek szóló gyermekköltészetnek is.

A folyóiratban lapozgató 8–10 évesekből így felnevelődhet a mindenkori olvasótábor

utánpótlása.” Színvonala tartósan magas, előfizetőinek száma ennek megfelelően tartósan

alacsony. Hogy miért?

Ha egy kicsit az egészen közelmúltra is visszatekintünk, sajnos észre kell vennünk, hogy

az 1980-as és még inkább a '90-es évektől nagy változásokon mentek át képeslapjaink, ezzel

együtt gyermeklapjaink is. A szórakoztatás központi szerepe, a profit-, az extraprofit- és a még

extrább profitszerzés leküzdhetetlen vágya nem hagyják nyom nélkül az újságkészítést, az

újságolvasást és természetesen ezen keresztül az emberi, a gyermeki kultúrát sem.

“A megritkult családi kommunikáció helyét fokozatosan elfoglalja a tömegkommunikáció,

amelynek az írott sajtó is része. Na nem főszereplője, hiszen a televízió és más audiovizuális

lehetőségek előrágott információkkal kétségkívül előnyt élveznek az alacsonyabb intellektusú

egyének, így természetesen a gyermekek többségének választásában is.

Az újságnak azonban vannak sajátos hatásai is. Például lapozása, olvasása a kétszemélyes

beszélgetés pótcselekvésének is felfogható. A gyermek nagyon vágyik a főszerepre, a lappal

pedig általában kettesben beszélget. Miért nevezem a gyermeklap olvasását beszélgetésnek? Mert

a jó gyermekújság nemcsak beszél, hanem kérdez is, válaszadásra és cselekvésre indít,

foglalkoztat. Hatalmas előnye még az is, hogy a kis olvasó akkor veszi kézbe, amikor akarja,

amikor kedve van hozzá, s olyan válogatásban, adagolásban, tempóban fogyasztja, ahogyan

megfelelő a számára.

Sajnos a mai gyermekfolyóiratokat áthatja és meghatározza az eladhatóság érdekében

tett színvonalbeli engedmények serege. “Így alapvető funkciójukat, hogy nívósan

tájékoztassanak, tanítsanak és szórakoztassanak, nem tudják betölteni.” – Ennek veszélyei,

következményei sajnos már nem ismeretlenek számunkra.

1986-ban a Kortárs című lapban cikksorozat jelent meg az akkori gyermekújságok helyzetéről,

sajátosságairól. Ebben Deme Tamás tollából megjelentek a leendő, a kívánatos, az “álombéli”

gyermekújság paraméterei:

“... milyen újságot csinálnék... magam, ha a mesebeli tündér megengedné...

Adjon a lap valóságismeretet, de röviden, szellemesen, tárgyszerűen.

Legfontosabbnak tartsa a képességeket fejlesztő gyakorlati ötleteket.

Mindenekelőtt szóljon a 8–10 éves korosztályhoz, mert nekik van a legnagyobb szükségük az

időben fejlesztésre.

Szóljon a gyerekhez, a tanáraihoz, a szülőhöz és a gyerekekre figyelő nyugdíjasokhoz is!

Mutassa be valamennyi kulturális terület gyerekeknek ajánlható alkotásaiból azt, amit

színvonalasnak tart.

Foglalkozzon az amatőrökkel, a kézműves tárgyformáló játékokkal, a fizikai és szellemi

önismerettel.

Ismertesse a haladó pedagógiai-művészeti újdonságokat, adjon fórumot, bemutatkozási

lehetőséget a gyerektehetségeknek.

Közöljön elméleti-kritikai oldalakat a tanároknak, szülőknek. Itt tömör értékelést találjanak a

gyermekirodalom, gyermekfilmek, rádiós és televíziós műsorok, gyermekszínjátszó és játszóházi

előadások, táncműsorok, táncházak, hangversenyek, kirándulási és túraajánlatok, tárgyi és

szellemi játékok, tudományos, szakmai, szakköri programok – gyerekeket érdekelhető –

legfrissebb műveiről, termékeiről.

Lényegi újítást vezessen be: ne csak felnőtt alkotóktól, hanem gyermek alkotóktól is közöljön!

Képet, írást, ötletet.

Próbálja megvalósítani az igazi utópiát. Igyekezzen minél szélesebb olvasóközönséget teremtve, a

lapot minél jobb minőségben s minél olcsóbban árusítani.

S végül, végiggondolván a mindenkori utópiák három lényegi összetevőjét és megvalósulási

szintjét, a kívánatost, a szükségest és a lehetségest: varázsoljon a tündér olyan gyermekújságot,

amelyben ez a három követelmény összeegyeztethető – mindannyiunk kultúrájának hasznára.”

Utópia? Tudjuk. Mint ahogyan az is köztudott, hogy “Isten malmai...” – Talán most! A 21. század

küszöbén, az új lapok törekvéseit szemügyre véve a szakember már lát némi esélyt egy újabb

korszakváltásra. Jó lenne, ha nem csalódna – nem csalódnánk!

8.3.Az erdélyi magyar gyermekirodalmi folyóiratok

A gyermekirodalom mindig szerves része volt az erdélyi magyar irodalmi

műveltségnek. Presztízsét még Benedek Elek és munkatársai alakították ki az 1922 és

1929 között megjelent Cimborával. A folyóiratot Kisbaconban szerkesztették,

Nagybányán nyomtatták és Szatmáron adták ki. A hét éves Cimbora a ritka kivételek

közé tartozott, ugyanis a Trianon utáni Erdélyben is különösen sok volt az éppen

beköszönő és máris búcsúzó lap. Kevés író neve forrott annyira össze az irodalmi

köztudatban egy újsággal, mint a Benedek Eleké a Cimborával. Tulajdonképpen

Szintimrei Jenő felkérésére vállalta a Cimbora szerkesztését. A folyóirat célja az irodalmi

és történelmi ,műveltség terjesztése s gyakorlati ismeretek átadása volt. A magyar iskolát

akarta pótolni a kisebbségi létben. A Cimbora nagyon szerény küllemmel volt sikeres és

pótolhatatlan.

Benedek Elek, akit „Elek nagyapó” néven is emlegetnek, nemcsak elismert és

pályakezdő költők, írók műveivel, hanem saját gyakorlatias leveleivel adott életre szóló

élményt és tartást a gyermekeknek, „unokáinak”. Közvetlen, családias hangon

gyermeklevelek ezreire válaszolt, tanácsot adott, buzdított, bátorított, a bajban

együttérzett. Nevelt gyermeket és szülőt egyaránt emberségre, hazaszeretetre. A folyóirat

címét máig őrzi az ismert televíziós gyermekműsor a Címbora.

1945 után a Dolgozó Nő gyermekmelléklete, a Kis Pajtás közöl először

gyermekirodalmat. 1957 januárjától ismét saját fórumhoz jut az erdélyi magyar

gyermekirodalom az 1957 óta folyamatosan megjelenő Napsugárral. Általa válik a

hatvanas-hetvenes években igazán életszerűvé az erdélyi gyermekirodalom.

Gyermektalálkozók, gyermekrajz-pályázatok, író-olvasó találkozók kerülnek

megrendezésre.

198o januárjában a Napsugár szerkesztősége az óvodások számára is indít lapot

Haza Solyai címmel, mely nevét a diktatúra kényszerítette a gyermeklapra. 1989-ben az

eredetileg javasolt Szivárvány címet kapja az irodalmi gyermeklap.

Az ismert erdélyi gyermekirodalmi folyóiartokon ( Szivárvány, Kispajtás,

Napsugár, Cimbora) kívül a napilapok is közölnek hetente vagy kéthetente úgynevezett

„gyermekoldalakat”.

Tulajdonképpen 199o-től az egész erdélyi magyar gyermekirodalom kezd

átértékelődni, egyrészt a produkció, másrészt a recepció felől. A gyermeirodalmi

alkotások a gyermeksajtó elvárásainak igyekleznek eleget tenni. A korábban

megfogalmazott kontemplatív irodalomszemléletről áttevődik a hangsúly az aktív

befogadásra, az irodalomnak személyes élményként való megélésére. A gyermekolvasó

már nem egyszerű fogyasztója, illetve befogadója a gyermekirodalomnak, hanem

társszerzője is. Végh Balázs Béla szerint: „A gyermekirodalom akkor éri el a célját, ha

azonosulni tud olvasójának tapasztalati, azaz játékvilágával, ha funkcionálisna is részévé

tud válni a kortárs gyermekkultúrának.”

Erdélyben a gyermekirodalom megőrzi és bővíti saját intézményeit. Vannak

folyóiratai, melyeket felkaroltak a könyvkiadók, a televízióban állandósultak a

gyermekelőadások, olyan szakkönyvek és tanulmányok jelentek meg, amelyek az erdélyi

magyar gyermeirodalommal, gyermeksajtóval is foglalkoznak. Például Kiss Judit:

Bevezetés a gyermekirodalomba című munkája.

8.4. A Napsugár és a Szivárvány című gyermekirodalmi folyóiratok keletkezésének

rövid története

A Napsugár és a Szivárvány erdélyi gyermekirodalmi folyóiratok. A Napsugár

tavaly ünnepelte 5o. Születésnapját, hiszen 1957 januárjában jelent meg Asztalos István

író, alapító, főszerkesztő irányításával. E folyóirat címzettjei az I-Iv osztályos gyerekek.

Később 198o-ban a Napsugár szerkesztősége akisgyermekek számára is lapot indított a

Haza Solymai címmel. E folyóirat 1989 decemberétől az eredetileg javasolt Szivárvány

címmel élt tovább.

A szerkesztőség székhelye Kolozsvár. A lap szerkesztőinek célja a kezdetektől

máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a nemzeti önazonosságtudat és

a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében nevelni a

gyermekeket.

Az alapító tagok között voltak Bajor Andor, Fodor Sándor, Méhes György,

Hervay Gizella, Tamás Mária írók, költők, Soó Zöld Margit és Kádár Tibor

képzőművészek.

Az elmúlt ötven év alatt a lap szerkesztői között találkozunk Kányádi Sándor,

Lászlóffy Aladár, Farkas János, Bálin Tibot, Jánky Béla, Koppándi Ágnes, Kádár János,

Németi Rudolf, Murádin Jenő, Venczel János, Zsigmond Emese, Müller Kati nevével.

Külső munkatársként dolgoztak a lapnak Szilágyi Domokos, Veress Zoltán, Sütő András,

Palocsay Zsigmond, Lászlóffy Csaba, Marton Lili és Majtényi Erik. Mai szerzők között

szderepelnek: Kovács András Ferenc, Visky András, Egyed Emese, Szántai János,

Jancsik Pál, Cseh Katalin és Mészely József és még sokan mások. A lap mostani

főszerkesztője Zsigmond Emese. Egykori és mai képzőművész munkatársak közül

megemlíthető Bene József, Andrási Zoltán, Cseh Gusztáv, Feszt László, Rusz Lívia,

Árkossy István, Kopacz Mária, Unipán Helga, Forró Ágnes, Székely Géza, Venczel

János.

1989 decemberéig a Napsugár és a Szivárvány című gyermeklapokat a Román

Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki. Ez tartalmilag szigorú

cenzúrát jelentett, anyagi szempontból viszont biztosított volt a gyermeklapok folyamatos

megjelenése.

199o-ben a Pionírtanácstól a Román Nemzeti Kiadó vette át a lapok kiadói jogát.

E nacionalista, állami kiadó szándéka az volt, hogy a tulajdonjogot fenntartva, az anyagi

támogatást teljességgel megvonva, a terjesztést szándékosan akadályozva a Napsugár és a

Szivárvány című folyóiratokat is, mint sok más magyar lapot zátonyra futtassa. Ez végül

is nem sikerült, mert az 1991-ben alakult Napsugár Kft átvette a két gyermeklap

terjesztését és fokozatosan az adminisztrálását is.

1996 júliusában sikerült a lapok kiadói jogát megvásárolni a Román Nemzeti

Kiadótól. Így sikerült nemcsak megmenteni a folyóiratkat, hanem elérni a Napsugár és a

Szivárvány történetének legnagyobb példányszámát: az 53 ezret. Ez messze a legnagyobb

példányszám a romániai magyar gyermeksajtó történetében, sőt magyarországi

viszonylatban is az elsők között áll. E példányszám értékelésénél azt is figyelembe kell

venni, hogy a gyermeklétszám 199o óta évről – évre sokat csökkent.

A Napsugárnak is voltak válságos pillanatai, de mégis 1957 óta egyetlen lapszám

sem maradt ki. A Napsugár Kft évente egy Műsorfüzetet és egy Vakációs Napsit jelentet

meg. Havonta 5oo-1ooo olvasói levelet kapnak, évente több száz jutalmat küldenek az

általuk meghírdetett pályázatok győzteseinek. Többek között a nyári vakáció idején

táborokat is szerveznek, ahová elsősorban az anyanyelv terén kimagasló eredményeket

felmutató diákokat várják.

Részban életrehívói, szerkesztői és terjesztői voltak a három évfolyamot megért

Kárpát-medencei magyar gyermeklapnak, a Barangoló”-nak.

Hatékonyan együttműködnek az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével,

közösen megszervezik a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő és a

Népmesemondó verseny országos döntőjét, a selejtező fordulókat a Napsugár „szólj

szám” nevű rovatában bonyolítják le.

A Napsugár és a Szivárvány tehát jelen van a hazai magyar gyermekkultúrában,

számít rá a tanügy, és tényezőként tartja számon a sajtó. A két lap a kereskedelmi

gyermekmagazinok özönében is megőrzi irodalmi értékhordozó jellegét.

8.5. A gyermek, a gyermekkönyv és az illusztráció

Az illusztráció elsődleges jelentése megvilágítani, megmagyarázni, példával vagy

képi ábrázolással szemléletessé tenni. Aszó másodlagos értelme utal az ékítés, díszítés

tartalomra. A két jelentés együtt fejezi ki azt az alkalmazott grafikai műfajt, amely

valamely szöveg művészi képekkel történő díszítését, kiegészítését valósítja meg. A

gyermekkönyvek illusztrálásában az ember művészi megnyilatkozásának az ábrázoló – és

a kifejezőművészete is jelen van.

Az illusztráció érthetővé sé szemléletessé teszi a szövegvilág tartalmát, s

ugyanakkor növeli a művészi alkotás keltette esztétikai élményt. Funkciója attól függ,

hogy milyen szöveghez társul.Az illusztráció szerves tartozéka a könyvnek. Ha a képíró

és a szövegíró egyenrangú művész, jól kiegészíthetik és gazdagíthatják egymás

művészetét. Ezért nagyon fontos a jó illusztrátor. Aszöveg általában előbb jön létre mint

a kép, tökéletes megoldásnak talán mégis az tűnik, ha az író és az illusztrátor, illetve a

nyomdász együtt dolgoznak.

Komáromi Gabriella a gyermekkönyv-illusztrációk három fajtáját különbözteti

meg: 1. a nyersfordításhoz hasonló képi megelevenítést ( ebben az esetben az

illusztrátornak elsősorban értelmező szerepe van)

1. a gyermekvilághoz alkalmazkodó, a naivitásra tudatosan törekvő, hangulatos

képek sora ( a gyermek olvasó képzeletére hangolódik a művész,

egyszerűsít,kicsit torzít, színei élénkek)

2. tartalmi és hangulati rokonságot magán viselő illusztráció ( szöveg és kép

harmonikus együttélése)

Az illusztráció bemutatott három típusa között kissé elmosódnak a határvonalak. Az

egyes alkotókat nem is lehet egyértelműen egyik vagy másik kategóriába

sorolni,beszorítani. Annyi azonban biztos, hogy az iloluszstrációt a könyvegész részeként

kell értékelni, és mindig a szöveghez való szorosabb vagy lazább kapcsolódása, valamint

a képi kifejezés művészi színvonala alapján ítélhetjük meg.

Az illusztrátor lehet művész: grafikus, festő. ( pl. Kondor Lajos, Róna Emy,

Szántó Piroska, Reich Károly, Vida Győző, Deák Ferenc stb.) Az illusztrátor lehet maga

a szerző: az író vagy a költő (pl. Karel Capek, Jean Webser, Lesznai Anna stb). A szerző

és az illusztrátor néha szimbiózisban él, elválaszthatatlan szerzőpárossá válik ( pl A.

Milne, a Micimackó írója és a könyv illusztrátora, Janikovszky Éva és Réber László) De

lehet az illusztrátor maga a gyermek is. A gyermekkönyvekben jelen vannak mindazok a

technikai megoldások, amelyeket a grafika az adott korban általában alkalmaz:

rézmetszetek, fametszetek, tusrajzok, bábok fotói, régi fényképek másolatai, képsorok

stb.

A legtöbb gyermek számára az első művészi élményt a képeskönyvek és a

mesekönyvek világa jelenti, ezért tulajdonítunk olyan nagy fontosságot az

illusztrációnak. A gyermek a könyvvvel való ismerkedést a képeskönyv nézegetésével

kezdi. Óvodás kora előtt már nézegeti a képeket, felfedez egy-egy ismert tárgyat és ez a

felismerés örömöt kelt benne. Ebben a korszakban még az ábrázolóművészeten van a

hangsúly. (pl. Leporellók, lapozók, figuratív vagy plasztikus képeskönyvek). A gyermek

életkorának előrehaladásával egyidőben változik az illusztráció funkciója: az illusztrálás

kifejezőművészetté válik. Itt a kép elsősorban a szöveg irodalmi hatását szolgálja, de

sokszor pedagógiai és didaktikai funkciót is betölt. Fejleszti a gondolkodást, az esztétikai

érzéket, hat a személyiség fejlődésére. A gyermekek a felnőtteknél is élénkebben látják

azt, amit olvasnak. Az illusztrátornak erre a belső látásra, erre az őszinte nyitottságra kell

támaszkodnia.

8.6. Gyermekirodalom látványos feldolgozásban: filmvászon és képernyő

A huszadik század közepéig a gyermekirodalom úgy fejlődött, hogy egyre töben

olvasták. Mára azonban megváltozott a helyzet: a gyermekirodalom potenciális

olvasóinak mások a lehetőségei és mások a szokásai. Filmvásznon többnyire óriási

reklámmal ellátott kommersz látványtermékeket látnak, a képernyőn a mindennapos

csatornaprogramok kínálják a vég nélkül rágható szellemi rágógumit. A jelenlegi helyzet

tehát nem kedvez a kulturális értéknek a kommersszel szemben. A jelenlegi

finanszírozási rendszer sem segíti a kulturális értékek létrehozását. Verset minimális

költséggel lehet írni, egy láthatóan igénytelen szappanoperának is percenként több ezer

dollár az előállítási költsége. Egy jó minőségi rajzfilmé pedig ennek a többszöröse.

A magyar filjátszás 1945 után indult fejlődésnek: első magyar filmalkotás éppen

egy világhírű gyermekfilm volt : Valahol Európában (Radványi Géza rendezésében).Az

ötvenes években is ügyeltek arra, hogy legyen egy-egy gyermekfilm a felnőtteknek szánt

alkotások között. Ezek nem képviseltek nagy értéket, de néha a sikeres színészi alakítás

emlékezetessé tette a filmet. Első igényesebb ifjúsági filmünket Karinthy Tanár úr kérem

című műve alapján készítette el Mamcserov Frigyes. A Pál utcai fiúkat 1969-ben

rendezte meg Fábry Zoltán, az Egri csillagokat 1968-ban Várkonyi Zoltán, a Légy jó

mindhalálig című filmet pedig 196o-ban rendezte Ranóti László. Még ennél is

fontosabbak számunkra azok a filmek, amelyek a kortárs magyar irodalmat

népszerűsítették vagy éppen inspirálták. Mándy Iván művei közül Várkonyi Zoltán

rendezésében került filmvászonra a Csutak és szürke ló, Palásthy György rendezte

Janikovszky Éva írásából az Égig érő fűt, a Csukás István regénye alapján készült

Keménykalap és krumpliorr pedig Bácskai Lauró István műve, Zsurzs Éva rendezte

Szabó Magda Abigél című regényének filmváltozatát. A korosztályi kérdésekben

érthetően bizonytalan statisztikák körülbelül hatvan egész estét betöltő gyermekfilmről

tudnak, ebből több mint tíz kapott különböző díjakat valamilyen nemzetközi fesztiválon.

Ahogy az ifjúsági irodalomnak a játékfilm a megfelelője, úgy a kisgyerekek

meséskönyveinek az animációs film. A szakirodalom megkülönbözteti a rajz- és

tárgyanimációt. Az utóbbit szoktuk bábfilmnek is nevezni. A két műfaj között a rajzfilm

a drágább és ezért az előkelőbb. Itt ugyanis minden kockát külön meg kell rajzolni vagy

legalábbis rajzolni kell rajta valamit, míg a bábfilmet csak be kell állítani a kockánként

történő fényképezéshez.

A magyar animációs filmművészet gyökerei messzire nyúlnak vissza. Botnyik

Sándor, aki emigrációból tért haza Magyarországra, 1928-ban nyitotta meg saját

reklámművészeti iskoláját. Tanítványai között ott van Halász Jánoös, Vásárhelyi Viktor,

Szénásy György, Kassovitz Félix, Macskássy Gyula. Halász János és Vásárhelyi Viktor

világkarriert fut be.(Vasarely lesz Vásárhelyiből, Halász pedig a világhírű Halas and

Batchelor rajzfilmvállalat megalapítója). Ők készítik el az egész estés angol rajzfilmet

Orwell regényéből, az Állatok farmjából 1954-ben. A többiek Magyarországon maradnak

és Macskássy vezetésével reklámfilmstúdiót hoznak létre. Macskássy tanítványa volt a

magyar gyermekfilm egyik legjellegzetsebb alkotója Dargay Attila. A gyermekek között

népszerűségét olyan filmekkel alapozta meg, mint a Lúdas Matyi (1976) és a Vuk (1981).

Dargay elsősorban állatfiguráiban utolérhetelen. Nepp József elsősorban a felnőttek

számára készült Gusztáv-sorozat megalkotójaként szerzett ismertséget, de nevéhez

fűződik a Mézga család című film megrendezése is.

Nem rendezett nagyjátékfilmet, viszont alig több mint egyperces rajzfilmjével, a

Léggyel megszerezte az első Oscar-díjat a magyar filmgyártásnak Rófusz Ferenc.

Ugyancsak majdnem minden nemzetközi díjat megnyert már a bábfilmes Czakó Ferenc.

Kiemelkedő alakja a magyar animációs filmnek a gyerekek számára elsősorban

háttérfestőként dolgozó Orosz István, és nem lehet kihagyni a felsorolásból a magyar

bábfilm egyik legeredetibb stílusú alkotóját, Foky Ottót sem.

A magyar filmgyártás tendenciáit figyelve megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi

filmgyrátsá nem a gyermekfilmnek, gyermekkultúrának kedvez. Korunkat két kultúra

harca jellemzi: a sokszorosított írott szó művészetének helyére az elektronikus

világrendszer lép. Ez önmagában nem jelent végpusztulást. Egyszerűen új korszak, új

lehetőségekkel és veszélyekkel. Tudomásul kell vennünk a kulturális élmények

forrásainak rohamos gyarapodását, ezzel hétköznapivá válását. Ami pedig az irodalmat

illeti, el kell fogadnunk, hogy értékeink túlnyomó része nem közvetlen formában

olvasmányként jut el a közönséghez, hanem különböző feldolgozáskban.

Fealadatok:

1. Milyen illusztrációs technikákat ismer? Sorolja fel őket és keressen példát

a szakirodalom felhasználásával!

2. Hasonlítsa össze az azonos témáról készült különböző illusztrációkat! (pl

Benedek Elek meséihez, Weöres Sándor veseihez készült illusztrációkat)

3. Tanulmányozza a fejezetben említett művek illusztrációit, s formáljon

véleményt a szöveg és kép kapcsolatáról!

4. Készítsen saját illusztrációt egy választott gyermekverskötethez!

5. Milyen különbségeket fedez fel a Pál utcai fiúk című ifjúsági regény és

ennek filváltozata között.

6. Mutasson be egy bábfilmet, amelyet napjainkban mutatnak a televízió

képernyőjén!

Tájékoztató irodalom

1 Soponyai Rita: Tallózás régi gyermekújságokban = Múzeumi Kutatások Bács-Kiskun

Megyében. 1990. Megj. 1992. 221. p.

2 Szilágyi Ferencz: Szülékhez és Tanitókhoz. = Magyar Gyermekbarát. 1843. 1. f. év jan./jún.

[3]. p.

3 Tóth József: Ifjusági lapirodalmunk 1848 után. I. = Figyelő. 1875. Febr. 28. 5. évf. 9. sz. 97. p.

4 Előfizetési felhivás “A Méhecske” cimü ifjusági hetilap, második félévi folyamára = Méhecske.

1868. jún. 21. 1. évf. 30. sz.

5 Forgó János: A gyermekről = Magyarország és a Nagy Világ. 1872. máj. 5. 8. évf. 18. sz. 208.

p.

6 Uo.

7 Kis Lap. 1871. Első kötet. 1–26. füz.

8 A “Kis tükör” olvasóihoz = Kis Tükör. 1871. april 2. 1. évf. 1. sz.

9 Tóth József: Ifjusági lapirodalmunk 1848 után. II. = Figyelő. 1875. mártius 7. 5. évf. 10. sz.

110. p.

10 Csik János: A gyermeklapok = Néptanítók Lapja. 1886. decz. 18. 19. évf. 101. sz. 801–802. p.

11 Váczy István: A gyermeklapok-ról = Népnevelő. 1898. máj. 22. 4. évf. 21. sz. 171. p.

12 Gárdonyi József: Az Én Újságom születése = Magyar Gyermeknevelés. 1939. máj. 206. p.

13 Pósa Lajos: Hogy kell írni a gyermekeknek? = Magyar Salon. 1890. XII. 138. p.

14 Gárdonyi Géza: Gyermekek költője. In. Tíz esztendő. Emléklapok Az Én Újságom tízéves

fennállása alkalmából. Singer és Wolfner, Bp., 1900. 8–9. p.

15 Balogh Lídia: Pósa bácsi postája = Iskolakultúra. 9. 1999. 12. 103. p.

16 Kedves barátom! = Az én újságom. 1989. okt. 1. évf. 1. sz. 2. p.

17 Horváth József: Őrangyal. Egy katolikus gyermekújság a századfordulón = Kisalföldi

Könyvtáros. 1993. 2. 17. p.

18 Czirba Zsuzsa: Kincskereső – irodalmi gyermekfolyóirat. I.rész = Hajdú-Bihar Megyei

Könyvtári Téka. 1992. 1. 61. p.

19 Lévay Erzsébet: Gyermekújság. Nyelv. Hagyomány = Somogyi Kultúra. 1995. 3. 48. p.

20 Deme Tamás: A szüzességét vesztett gyermeksajtó = Kortárs. 1986. máj. 30. évf. 5. sz. 146–

147. p.