Loretta Chase - 3. Egy Tökéletes Lord (Carsington3)

8/19/2019 Loretta Chase - 3. Egy Tökéletes Lord (Carsington3)

http://slidepdf.com/reader/full/loretta-chase-3-egy-toekeletes-lord-carsington3 1/148



Első fejezet

London, Piccadilly, Egyiptian Hall

1821. szeptember

A férfi a kiállító terem ablakkeretének dőlt. Hátulról magas, jó felépítésű, előkelően öltözött ú rnak

látszott. Úgy tűnt, karját összefonja maga előtt, és minden figyelmét a kinti világnak szenteli, bár avastag üvegen át csak homályos képet kaphatott a Piccadilly nyüzsgéséről.

Az mindenesetre egyértelmű volt, hogy a benti kiállítás – Giovanni Belzoni Egyiptomban felfe-

dezett csodálatos kincsei – hidegen hagyják. A nő, aki gyanakodva méregette, arra gondolt, a férfiról megfaraghatnák az unatkozó arisztokr a-

ta szobrát. Páratlanul magabiztos. Tökéletesen higgadt. Kifogástalanul öltözött. Magas. Sötét hajú.

A férfi ekkor oldalra fordította a fejét, megmutatva nemes arcélét. Nem olyan volt, amilyenre a nő számított. Elakadt a lélegzete.

Benedict Carsington, Rathbourne vikomtja elfordult a vastag ablaküvegtől, és a Piccadilly kíná lta

látványtól: lovak, kocsik és gyalogosok nyüzsgő tömegétől. Magában felsóhajtva végignézett a ter-

men, ahol a Halál volt kiállítva. „A Belzoni-sír” elnevezésű kiállítás a nagy utazó Egyiptomban felfedezett leleteit mutatta be, és

a május elsejei megnyitása óta rendkívüli siker övezte. Benedict legjobb meggyőződése ellenéreegyike volt a megnyitó napon megjelent ezerkilencszáz látogatónak. Azóta harmadszor járt már itt,

s most is, mint az előző alkalmakkor, jobb szeretett volna valahol máshol lenni. Az ősi Egyiptom rá nem gyakorolt olyan hatást, mint családja oly sok tagjára. Még fajankó ö cs-

cse, Rupert is a varázsa alá került, talán azért, mert manapság a hely bőven kínált alkalmat a ver e-

kedésre és izgalmas hajszákra, ahol az embernek néha csak egy hajszálon múlik az élete. De mé g-

sem Rupert volt az oka, hogy Lord Rathbourne egy újabb hosszú délutánt töltött az Egyptian Hal l- ban.

Az ok a terem túlsó végében ült: Benedict tizenhárom éves unokaöccse és keresztfia, PeregrineDalmay, Lisle grófja Benedict sógorának, Atherton márkinak egyetlen fia. A fiú szorgalmasan pró-

bálta lerajzolni a híres második piramis belsejének modelljét. A piramis be járatát Belzoni háromévvel korábban fedezte fel.

A szorgalom nem tartozott Lisle grófjának szembetűnő jellemvonásai közé, mint ezt tanárai

gyakran mondogatták mindenkinek , s ezt az apjának is többször megemlítették. Amikor azonban Egyiptomról volt szó, Peregrine túlzottan is kitartónak bizonyult. Két órával

azelőtt érkeztek, s a fiún egyáltalán nem látszott, hogy lelkesedése lankadni kezdene. Bármely másfiú már egy és háromnegyed órával azelőtt égett volna a vágytól, hogy kiszabaduljon a kiállító te-

rem falai közül, és valami fizikai tevékenységgel foglalja el magát. De ha Peregrine olyan lett volna, mint a többi fiú, Benedict nem vette volna rá magát, hogy elkí-

sérje. Az egyik szolgát küldte volna vele, hogy dadát játsszon. De unokaöccse nem volt olyan, mint a többi fiú. Angyalhoz hasonlított. Világos bőrű arca nyílt volt. Haja lenszőke. Szürke szeme tiszta, őszinte

tekintettel nézett a világba. Júliusban egy csapat Jackson úr iskolájából való bokszolót fogadtak fel, hogy Karolina k irálynét

és híveit távol tartsák a király koronázásától. Talán ezeknek a fickóknak, ha összefognak, sikerülnefenntartaniuk a békét olyankor, amikor Lord Atherton örököse is a közelben van.



Rajtuk, vagy egy nagyobb katonai egységen kívül az egyetlen élő ember, aki az ifjú Lord Lisle-

ra valamiféle befolyással bírt, Benedict volt… kivéve persze Benedict apját, Hargate grófot. DeLord Hargate bárkit képes volt megfélemlíteni – a feleségén kívül –, s különben is, méltóságán alul-

inak tartaná, hogy rakoncátlan kölyköket pesztráljon. Hoznom kellett volna magammal egy könyvet, gondolta Benedict. Miközben elnyomott egy ásí-

tást, tekintete a piramis egyik lapos domborművének reprodukciójára esett, és megpróbálta kitalálni,

hogy Peregrine, és még annyi más ember mit talál benne oly vonzónak. Benedict három sor primitíven megrajzolt alakot látott. Egy sor felfelé kunkorodó szakállú férfit,

akik karjukat összetéve előrehajoltak. Az alakok közt magányos hieroglifák álltak. A fejük felett ishieroglifák voltak több oszlopban.

A középső sorban négy férfi vontatott egy három alakot szállító hajót. Néhány nagyon hosszúkígyó is szerepelt ebben a jelenetben. Az ő fejük felett is több oszlopnyi hieroglifa volt látható. Ta-

lán beszélgetnek ezek az alakok? Talán ez lenne a mai szatirikus karikatúrák fejei felett látható bu-

borékok ősi egyiptomi változata?

Legalul újabb sor alak masírozott a hieroglifaoszlopok alatt. Az ő hajviseletük más volt, mint atöbbieké. Biztosan idegen országbeliek. A sort egy isten zárta, az íbisz fejű Thot, a tudás istene. Őtmég Rupert is felismerte volna, pedig a drága iskolák az ő esetében igazi pénzkidobásnak bizonyul-

tak. Ha Lord Hargate a kecskékre költi a pénz, az eredmény akkor sem lehetett volna siralmasabb. Az már a képzeletre tartozott, hogy mit jelenthet a többi ábra, és Benedict szigorú ellenőr zés alatt

tartotta a képzeletét, sok egyéb más dologgal együtt. A terem túlsó vége felé nézett. Semmi sem állt a tekintete útjába. Az előkelő társaság szemében

a kiállítás újdonságának varázsa mostanra megkopott. Még az alkalmazottaik is inkább a szabadbantöltötték ezt a szép délutánt, mint az ősi sírokban talált maradványok közt.

Benedict tisztán látta a nőt. Túl tisztán. Egy pillanatra el is vakította a világosság, mint amikor az ember a sötét barlangból kilép a r a-

gyogó napfénybe. A nő oldalt állt, mint a falon levő alakok mögötte. Egy szobrot tanulmányozott. Benedict fekete fürtöket látott egy halványkék főkötő karimája alól kikandikálni. Hosszú, fekete

szempillákat a gyöngyházfényű bőrön. Érett, telt ajkat. Tekintete lejjebb vándorolt. Mellkasa elszorult, alig kapott levegőt. Szabály: Bárdolatlan, közönséges és rossz neveltségre vall másokat megbámulni. Benedict kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen.

A lány Peregrine vállánál állt. A fiú próbált nem tudomást venni róla, de a lány eltakarta a fényt.Peregrine felnézett, majd gyorsan visszakapta a tekintetét a vázlatfüzetére, de ez a kis idő is elégvolt, hogy lássa, a lány karba tett kézzel, lebiggyedt szájjal nézi a rajzát. Ismerte már ezt a pillantást.A tanítómesterei is így szoktak ránézni.

A lány nyilván bátorításnak értelmezte Peregrine felnézését, mert azonnal beszélni kezdett.

– Csodálkoztam, miért a piramist választotta modellnek. Csupa szög meg vonal. Unalmas. Aszarkofágban fekvő múmia sokkal érdekesebb téma lenne. De már értem, mi a gond. A rajztudása

nem valami jó. Peregrine nagyon lassan és megfontoltan emelte fel a fejét, és a lányra nézett. Először meglepő-

dött, amikor jobban megnézte magának. A lány szeme olyan kék volt, hogy inkább egy baba szemé-re emlékeztette, nem igazira.

– Elnézést, hogy mondta? – szólalt meg azon a jegesen udvarias hangon, amelyet a nagybátyjátóltanult el. Az apja márki volt, a birodalom főrendje, bácsikája pedig egyelőre csak a szerény

Rathbourne vikomt címmel dicsekedhetett, Benedict bácsi mégis sokkal kíméletlenebbül tudta k ö-zölni a véleményét. Erről volt híres. Azt beszélték, akár ötven lépésről is képes volt megfagyasztania forró olajat jeges udvariasságával.



Peregrine-nél azonban még nem igazán működött a hűvös modor. – Signor Belzoni könyvében van egy tökéletes keresztmetszeti rajz a piramisról – folytatta a

lány, mintha Peregrine arra kérte volna, hogy tovább fecsegjen. – Nem szeretné inkább az egyikmúmiát emlékbe? Vagy az oroszlánfejű istennőt? Az anyám tökéletes másolatot tud neked készít e-

ni. Ő ragyogóan rajzol. – Nem akarok emléket – közölte Peregrine. – Felfedező leszek, és egy napon egy csomó ilyen le-

letet hozok haza.A lány abbahagyta az ajakbiggyesztést, és a kritikus kifejezés is eltűnt az arcáról.

– Úgy érti, olyan felfedező, mint Signor Belzoni? – kérdezte izgatottan. – Ó, az igazán nagyszerűlenne!

Peregrine bármennyire is igyekezett, nem tudta Lord Rathbourne-hoz hasonló módon elnyomni a

lelkesedését. – Semmi sem lehet annál nagyszerűbb – helyeselt. – Több mint ezermérföldnyi terület vár felf e-

dezésre a Nílus mentén, és azok, akik már jártak ott, azt mondják, hogy amit lát az ember, az csak a

jéghegy csúcsa, mert a legcsodálatosabb dolgok el vannak temetve a homok alá. Ha pedig egyszermegfejtjük a hieroglifákat, azt is megtudjuk majd, ki építtette a piramisokat, és mikor. Jelenleg azókori Egyiptom olyan, mint a sötét középkor: egy nagy rejtély. De én egy ike leszek azoknak, akik

feltárják a titkait. Olyan lesz, mintha egy egészen új világot fedeznénk fel. A lány babakék szeme még tágabbra nyílt.

– Ó, akkor ez nemes küldetés! Fényt gyújt majd Egyiptom sötét korszakában. Én is küldetésremegyek, ha megnövök. Lovag leszek.

Peregrine majdnem beletúrt a fülébe, hogy jól hallott-e, de eszébe jutott, hogy a nagybátyja ottvan a közelben, és ahogy elképzelte, milyen lesújtó pillantást vetne rá, ellenállt a kísér tésnek.

– Bocsánat, megismételné? – mondta inkább helyette. – Mintha azt hallottam volna, hogy lovag

lesz… olyan fényes páncélú meg ilyesmi. – Pontosan ezt mondtam. Mint a Kerekasztal lovagjai. A bátor Sir Olivia, aki veszélyes kala n-

dokra indul, nemes tetteket ha jt végre, érvényt szerez az igazságnak…

– Ez nevetséges! – szakította félbe Peregrine.

– Egyáltalán nem az! – vágott vissza Olivia. – Dehogynem – erősködött a fiú, bár igyekezett türelmes maradni, hiszen Olivia mégiscsak lány

volt, s mint ilyen, nyilván nélkülözött minden logikát. – Először is az egész Arthur király meg aKerekasztal lovagjai maszlag csak egy mítosz. Körülbelül annyi történelmi alapja van, mint azegyiptomiak szfinxeinek meg íbisz fejű isteneinek.

– Még hogy mítosz? – nyílt még kerekebbre a lány szeme. – És mi van a keresztes hadjáratok-

kal?

– Nem azt mondtam, hogy nem léteztek lovagok – magyarázta Peregrine. – Léteztek és most isléteznek. De a varázslat, a szörnyek és a csodák nem többek mítosznál. Szent Béda meg sem említiArthurt.

Peregrine történelmi utalásokat idézett arról az egyszerű harcosról, aki alapul szolgálhatott a le-

gendás Arthur alakjának megszületéséhez. Elmagyarázta, hogy a romantikus mese hogyan fejlődötttovább a századok során a mitológiai teremtményekkel, csodákkal és más vallási képzetekkelegyütt, amelyek aztán egyre szorosabban összefonódtak a mesével, mert az egyház komoly hat a-

lommal bírt, és a vallást társította mindenhez.

Peregrine ezek után kifejtette a vallási nézeteit, ugyanazokat a nézeteket, amelyek ahhoz veze t-

tek, hogy egymás után csapják ki a különböző iskolákból. A gyengébb és kevésbé művelt női észretekintettel azonban csak az egyszerűbb és rövidebb változattal állt elő.

Amikor elhallgatott, hogy levegőt vegyen, Olivia nyomban kihasználta az alkalmat. – Ez csak az ön véleménye – közölte megvetőn –, de igazából nem tud ja. Lehetséges, hogy léte-

zik a Szent Grál. Lehetséges, hogy Camelot is létezik.

– Azt viszont tudom, hogy sárkányok nincsenek, szóval nem döfhet le egyet sem. De ha lenné-nek, sem tudná megtenni. – Léteztek lovagok! – visította Olivia. – És igenis lehet belőlem lovag!



– Nem lehet – szögezte le Peregrine, ha lehet, még türelmesebben, mert a lány olyan szánalma-

san össze volt zavarodva. – Ön csak egy lány, márpedig a lányok nem lehetnek lovagok. Olivia kikapta Peregrine kezéből a vázlatfüzetet, és jól fejbe vágta.

A katasztrófa nem következett volna be, ha Bathsheba Wingate odafigyel a lányára. De nem f igyelt.

Minden igyekezetével azon volt, hogy ne bámulja folyton az unatkozó arisztokratát… a hosszú ,izmos lábát, amelynek formája tökéletesen kirajzolódott a drága gyapjúnadrágban… a csizmát,melynek sötét csillogása illett a szeméhez… az ablakkeretnek támaszkodó mérföldnyi széles vá l-

lat… a gőgös állat és pimasz orrot… a sötét, veszélyesen unott szempárt.

Bathsheba úgy viselkedett, mintha szédült tizenhat éves bakfis lenne, amikor valójában kétszerannyi idős, józan matróna volt, s mintha életében sohasem látott volna jóképű uraságot, holott szá-mossal találkozott már, s egyhez hozzá is ment feleségül. Nem volt önmaga, s nem tudta, de nem isérdekelte, ki ő.

Hosszú ideig csak állt, és próbált az egyiptomiakra összpontosítani, megfeledkezve a múló idő-ről, amely éppen elegendő volt ahhoz, hogy Olivia életre hívhassa a jelenések könyvének néhány

jelenetét a pusztítóbbak közül.

Bathsheba még azt is elfelejtette, hogy van egy lánya. Csak állt, mint aki csapdába esett, s szíveoly hevesen vert, hogy szinte levegőt sem kapott.

Ez volt az oka, hogy nem vette észre a figyelmeztető jeleket, csak amikor már késő volt.Csattanást, haragos sikolyt, majd egy nagyon ismerős hangot hallott, amint azt kiáltja: te ostoba

fajankó! Ez nyomban elárulta, hogy elkésett, s egyben megtörte az őt fogva tartó varázst is. A hangirányába sietett, és kikapta a vázlatfüzetet Olivia kezéből, mielőtt a kislány áthajíthatta volna a te r-

men… és kétségtelenül összetört volna valami rendkívül értékes tárgyat.

– Olivia Wingate – kezdte halk hangon, remélve, hogy csak kevesen veszik észre a történteket – ,meg vagyok döbbenve, mélységesen meg vagyok döbbenve. – Ez szemenszedett hazugság volt.Bathsheba akkor lett volna igazán megdöbbenve, ha Olivia képes lett volna akár csak egy félóráteltölteni civilizált emberek között anélkül, hogy valami zűrt csináljon.

Lánya legújabb áldozata, a lenszőke hajú fiú felé fordult. A gyerek már felült a padlón, a felbor í-tott szék mellett, de tovább nem merészkedett. Szürke szeme gyanakvón figyelte anyát és lányát.

– Elmondtam neki, hogy lovag leszek, ha megnövök, de ő azt mondta, hogy a lányok nem lehet-

nek lovagok. – Olivia hangja remegett a felháborodástól. – Lisle, meg vagyok döbbenve, hogy ilyen botrányos módon figyelmen kívül hagyod a túlélés

alapvető szabályát – hallatszott egy lehetetlenül mély hang a közelből, Bathsheba jobb oldala felől.A hang végigcikázott a gerincén, előbb le, aztán fel, majd megbizsergette a tarkójának egy különö-sen érzékeny pontját. – Bizonyos vagyok benne, hogy többször említettem már – folytatta a mélyhang –, egy úriember sohasem mond ellent egy hölgynek.

Bathsheba a hang irányába fordította a fejét. Ó, hát persze! A világ összes fiúja közül Olivia képes volt annak az egynek nekitámadni, aki hozzá tartozik.

A nő az a fajta volt, aki csupán azzal balesetet okoz, hogy átmegy az utcán. Az a fajta, akit figyelmeztető táblákkal kellene körbebástyázni. Távolról lélegzetelállító volt. Most kartávolságnyira állt, és…

Egyszer, még ifjúkori csínytevései idején Benedict leesett a tetőről, és rövid időre elvesztette az

eszméletét. Most, miközben lezuhant valahonnan, egyenesen bele a nő szemének indigókék tengerébe, ú jfent

elvesztette az eszméletét. A világ eltűnt körülötte, józan esze tovaszaladt, s csak a látvány maradt: agyöngyházfényű bőr, az érett, telt ajkak, a feneketlen indigókék mélység, amelyben elmerült… ésaztán, mint a hajnalpír, valami rózsás szín kúszott fel a nő csodásan faragott arccsontján.



Valóban hajnalpír. A nő elpirult. Benedict esze lassan visszatántorgott.

– Bocsánatáért esedezem, hölgyem – hajolt meg. – Sajnálattal kell beismernem, hogy ez az ifjúvadember még nagyon messze jár attól, hogy civilizált legyen. Kelj fel a padlóról, Lisle, és kérj

bocsánatot a hölgyektől, amiért megbántottad őket. Peregrine méltatlankodó arccal állt talpra.

– De… – Szó sem lehet róla, hogy ilyet tegyen – tiltakozott a szépség. – Százszor megmondtam már

Oliviának, hogy a verekedés nem megfelelő módja a véleménykülönbség elintézésére, kivéve, ha azember élete veszélyben forog. – A szeplős, vörös hajú lányhoz fordult, aki a legcsekélyebb hasonló-ságot sem mutatta az anyjával, már ha a nő az anyja volt, kivéve talán a szeme környékét. – Ve-

szélyben volt az életed, Olivia?

– Nem, mama – válaszolta a lány villogó szemmel –, de azt mondta…

– Megfenyegetett ez a fiatalember bármilyen módon? – vágott a szavába az anyja. – Nem, mama – ismételte a lány – , de…

– Csupán a véleményetek különbözött?

– Igen, mama, de…

– Dühbe gurultál. Mit mondtam neked, mi a teendő, ha haragra gerjedsz? – El kell számolnom tízig, és ha még akkor is indulatos vagyok, még egyszer tízig.

– Megtetted?

A lány felsóhajtott. – Nem, mama.

– Kérj bocsánatot, Olivia! A lány foga megcsikordult. Aztán nagyot sóhajtott, és Peregrine-hez fordult.

– Uram, a legalázatosabb bocsánatáért esedezem – kezdte. – Szörnyű és kimondhatatlanul gyalá-zatos volt, amit tettem. Remélem, semmiféle maradandó károsodást vagy torzulást nem okozott,hogy lezuhant a székről. Mélységesen szégyellem magam. Nem csupán megtámadtam és talánmegnyomorítottam egy ártatlan embert, de szégyent hoztam az édesanyámra is. A kezelhetetlenindulatos természetem tehet róla, amely hibától már születésem óta szenvedek. – Olivia térdre hul-lott, és megragadta a fiú kezét. – Lenne olyan jó, nagylelkű és kedves, uram, hogy megbocsát?

Peregrine, aki egyre nagyobb zavarral hallgatta ezt a beszédet, alighanem életében először szó-hoz sem jutott.

Az anya haragosan forgatta a szemét. – Kelj fel, Olivia!

A lány fejét mélyen lehajtva Peregrine kezét szorongatta. Peregrine riadt pillantást vetett Benedict felé.

– Talán most megérted, miért ostobaság ellentmondani a hölgyeknek – mondta nagybátyja. – Ne

nézz rám, nem segíthetek. Remélem, ez jó lecke lesz neked.

A némaság idegen lévén Peregrine jellemétől, a fiú most is gyorsan szavára talált. – Ó, álljon fel! – fakadt ki bosszúsan. – Csak egy vázlatfüzet volt. – A lány nem mozdult.

Peregrine valamivel enyhébb hangon folytatta: – A bácsikámnak igaza van. Nekem is bocsánatot

kell kérnem. Tudom, hogy valami okból úgy illik, ne ellenkezzek a hölgyekkel, sem az idősebbrokonaimmal. Nem tudom, mi lehet ez az ok, mert még soha senki sem magyarázta el ennek a sza-

bálynak a logikáját. Akárhogy is, alig ért hozzám. Csak azért estem le a székről, mert elvesztettemaz egyensúlyomat, amikor lebuktam az ütés elől. Nem mintha számítana. A lányok amúgy sem tud-

nak komoly sérülést okozni. Olivia felkapta a fejét, szemében fenyegető szikrák villantak. Peregrine szokás szerint észre sem vette, és gondtalanul folytatta.

– Ahhoz edzeni kell, a lányok meg sohasem edzenek. Pedig ha edzene, legalább a kar ja erősebb

lenne. Ezért is annyira jók benne az iskolamesterek. A lány arca ellágyult. Felállt. A téma láthatóan felkeltette az érdeklődését.

– A papám mesélt az angol iskolamesterekről – mondta. – Önt gyakran megverték?



– Hajaj, de még milyen gyakran! Oliviát a részletek érdekelték. Peregrine készséggel felvilágosította. Eddigre Benedict is összeszedte magát… vagy legalább is azt hitte. Miközben a gyerekek békét

kötöttek, ő megengedte magának, hogy figyelmét ismét a lélegzetelállító mamára fordítsa.

– A kislánynak nem kellett volna bocsánatot kérnie – mondta. – Mindazonáltal, nagyon… ööö…üdítő volt.

– Szörnyű gyerek – jelentette ki a hölgy. – Többször próbáltam már eladni a cigányoknak, denem kellett nekik.

A válasz meglepte Benedictet. A szépség oly ritkán párosult elmésséggel. Más férfinak elálltvolna a szava a döbbenettől, de Benedict csupán egy pillanatig töprengett, aztán azt mondta:

– Akkor gondolom, arra sincs esély, hogy Peregrine-t megvegyék. Nem mintha az én gondomlenne. Az unokaöcsém, Atherton egyetlen ivadéka. Én Rathbourne vagyok.

Valami megváltozott. A nő arcára árnyék borult. Talán túl messzire ment, vélte Benedict. Lehet a nő olyan szép, hogy az már bűn, lehet neki r e-

mek humorérzéke, de ez nem jelenti azt, hogy ne ragaszkodna bizonyos illemszabályokhoz.

– Talán akad itt egy közös ismerős, aki illendőn bemutat minket egymásnak – nézett körülBenedict a teremben. De a galériában rajtuk kívül csak hárman tartózkodtak, s Benedict egy iküket

sem ismerte, és nem is igazán akart megismerkedni velük. Amikor feléjük pillantott, azok gyorsanmásfelé néztek.

Aztán a józan ész egy szikrája felvillant, és Benedict azt kérdezte magától, ugyan mit számítana,ha rendesen bemutatnák őket egymásnak. A nő férjes asszony, neki pedig megvo ltak a szabályai aférjes asszonyokkal kapcsolatban. Ha el akarná mélyíteni ezt az ismeretséget, azzal csak megsértenéezeket a szabályokat.

– Kétlem, hogy lennének közös ismerőseink – szólalt meg a nő. – Ön és én különböző körökbenmozgunk, uram.

– Mindketten itt vagyunk – mutatott rá Benedict, szája fölé kerekedett a férjes asszonyokra vo-

natkozó szabályoknak. – Ahogy Olivia is. Látom az arcán, hogy kilenc és fél percre van attól, hogy előálljon az egyik

nagy ötletével, ami azt jelenti, hogy tizenegy perc választ el minket a következő k atasztrófától. Jobblesz, ha mielőbb elviszem innen.

Az asszony elfordult.

Az üzenet egyértelmű volt. Olyan egyértelmű, mintha egy vödör jeges vizet zúdított volna az ar-

cába. – Megértettem. El vagyok bocsátva – mondta Benedict. – Illő válasz az arcátlanságomra. – Ennek semmi köze az arcátlansághoz. – A nő meg sem fordult, úgy válaszolt. – Csakis az önál-

lóság megőrzéséhez. A lányához ment, megfogta a kezét, és mindketten távoztak.

Benedict majdnem utána ment. Hihetetlen!

Ennek ellenére igaz. Benedict szívdobogva még az első lépést is megtette, amikor Lady Ordway robbant be az ajtón,

és szalagok, fodrok és tollak suhogása közepette felé sietett. Tekintve, hogy a hölgy áldott állapo t-

ban is volt, úgy festett, mint egy felborzolt tollú, izgatott kotlós. – Mondja, hogy nem azt a hogyishívjákot láttam – kotkodácsolta. – Azt, amit az ember a siva-

tagban lát, de nem oázist, Rathbourne, hanem amikor oázist lát, és az még sincs ott. Benedict kifejezéstelen tekintettel nézett a derűsen ostoba, csinos arcra.

– A szó, amit keres, minden bizonnyal a délibáb.

Az asszony bólintott, s a főkötő fodrai, szalagjai és tollai kerge táncot jártak a feje körül. Úgy tűnt, mintha egész életében ismerte volna a nőt, aki hét évvel volt fiatalabb nála, s akit nyolcévvel ezelőtt majdnem feleségül vett Atherton húga, Ada helyett. Benedict nem tudta, a dolgok sze-



rencsésebben alakultak -e volna, ha megteszi. Mindkét nő egyformán csinos volt, jó családból szár-

mazott, és az intelligenciájuk is egy szinten volt. Minden más viszonylatban gazdagabban bánt ve-

lük az élet, mint ez utóbbi terén. Igaz, rendkívül kevés asszony rendelkezett olyan intellektussal, hogy az kihívás legyen számára.

Akárhogy is, Benedict volt az, aki cserbenhagyta egykori feleségét, és ezzel ő is tisztában volt. – Azt hittem, délibábot látok – mondta Lady Ordway. – Vagy valami álomképet. Annyi különös

teremtmény van ebben a teremben – mutatott körbe –, hogy az ember könnyen azt hiheti, álomvi-lágba csöppent. De nem, tényleg Bathsheba DeLucey-t láttam. Nos, csak volt Bathsheba DeLucey,mert még előttem férjhez ment. Nem mintha a Wingate-ek valaha is elfogadták volna azt a házassá-got. Számukra a nő nem is létezik.

– Milyen lehangoló – kommentálta Benedict, s közben agyában elraktározta a nem teljesen isme-

retlen neveket. – Családok ellenségeskedése valami rég feledésbe merült csekélység miatt, ugye bár. Abban biztos volt, hogy egy iskolába járt egy Wingate-tel. Talán Fosbury grófja volt? Arra vi-

szont nem emlékezett, hogy akár egy DeLucey-val is találkozott volna. Azt tudta, hogy apja ismeria család fejét, Mandeville grófját, de Lord Hargate mindenkit ismert, akit érdemes volt ismerni,mindnet tudott is róluk, amit érdemes volt tudni.

– Egyáltalán nem valami csekélységről van szó – tiltakozott Lady Ordway. – És könyör göm, ne

mondja nekem, hogy keresztényietlen dolog az apák bűnét a gyerekeken számon kér ni. Esetünkben,ha befogadják a gyerekeket, az idősebb rokonok is jönnek velük, márpedig ők igazán szörnyű né p-

ség, mint azt ön is bizonyára tudja. – Soha életemben nem találkoztam még a hölggyel – világosította fel Benedict az asszonyt. –

Semmit sem tudok róla. A két gyerek vitába keveredett, és be kellett avatkoznunk. Peregrine-re nézett, aki visszatért a rajzához, és úgy tűnt, az iménti események semmilyen hatás-

sal sem voltak rá. Hiába, a fiatalság oly rugalmas! Benedict pedig még mindig alig kapott levegőt. Bathsheba. Bathshebának hívják. Illik hozzá a név. Lady Ordway is Benedict unokaöccsére nézett, és halkabbra fogta a hangját.

– Az asszony a DeLucey-k zakkant ágához tartozik. – Mindannyiunk családfáján van ilyen – mondta Benedict megértőn. – A Carsingtonékén ott van

például Rupert öcsém. – Ó, az a semmirekellő! – mosolygott Lady Ordway ugyanazzal az elnéző mosollyal, amelyet a

nők akkor használtak, ha Rupertről beszéltek. – A Drámai DeLucey-k egészen más tészta, nekem

elhiheti. A legteljesebb mértékben gyalázatosak. Képzelheti, hogyan reagált Lord Fosbury, amikorJack, a második fia bejelentette, hogy feleségül veszi az egyiküket. Olyan ez, mintha ön közölnéLord Hargate-tel, hogy elvesz egy cigánylányt. Ami azt illeti, Bathsheba tényleg az is volt, hiábakövettek el mindent, hogy úri nőt faragjanak belőle.

Bárki is próbált úri nőt faragni Bathsheba Wingate- ből, sikerült neki. Benedict semmilyen kö-zönségest nem fedezett fel a beszédében vagy a modorában, pedig neki jó füle volt a finom árnyala-

tokhoz, amelyek általában még a legjobban iskolázott gazembereket és csalókat is elárulták. Úgy vélte, egy saját osztálybelijével beszélget. Egy igazi hölggyel.

– Kétségtelen, hogy így sikerült a házasság kelepcéjébe csalni szegény Jacket – folytatta Lady

Ordway. – De a házassággal sem jutottak a remélt vagyonhoz. Amikor Jack elvette azt a nőt, LordFosbury azonnal k itagadta, s egy pennyt sem adott neki. Jack és a felesége végül Dublinban kötöttki. Ott láttam őket utoljára, nem sokkal a férfi halála előtt. A kislány rá hasonlít.

Lady Ordway ennél a pontnál jónak látta levegőt venni, és sűrűn legyezgetni magát. Mivel ez

sem segített, úgy döntött, hogy leül a legközelebbi padra. Amikor intett Benedictnek, hogy csatla-

kozzon hozzá, a férfi habozás nélkül engedelmeskedett. A nő ostoba volt, túl sok cifraságot viselt, és csak ritkán mondott olyasmit, amit érdemes volt

meghallgatni… és az ember kénytelen volt hallgatni, mert a hölgy egyike volt azoknak, akik azthitték, a beszélgetés egyenlő a monológgal. Másrészt viszont régi ismerőse volt, az ő társasági kör e-

iből származott, és az egyik politikai szövetségesükhöz ment feleségül.



Ami azonban ennél is fontosabb volt, Lady Ordway megakadályozta, hogy Benedict botor mó-don megszegje mind a józan ész, mind az illendőség szabályait.

Majdnem Bathsheba Wingate után ment, amikor az elhagyta az Egyptian Hallt. Azután pedig…

Benedict olyannyira összezavarodott, hogy nem tudta biztosan, mit tett volna azután. Képes lett volna megalázni magát annyira, hogy addig erősködik, amíg a nő el nem árulja, ki ő

és hová tart? Képes lett volna odáig süllyedni, hogy titokban követi?

Egy órája még azt hitte, ő sohasem tudna ilyen otrombán viselkedni. Ez olyasfajta dolog volt,amit csak egy megszállott iskolás kölyök tesz. Ifjúkorában természetesen ő is megtapasztalta, mi-

lyen az, ha az ember elveszti a fejét egy csinos arc miatt, és mindenféle ostobaságot művel, de márrég kinőtt abból a korból.

Vagy legalább is azt hitte. Most azon töprengett, hány alapvető szabályt sértett volna meg. Az, hogy a nő özvegy volt, és

nem férjezett asszony, nem számított. Egy nagyon rövid ideig nem önmaga volt, h anem valamif élemegbűvölt bolond.

A zabolátlan viselkedés a költők, művészek és más olyan emberek sajátja, akik nem tudnak ural-

kodni az indulataikon.Így aztán Benedict türelmesen elüldögélt Lady Ordway mellett, és hallgatta, ahogy a hölgy a kö-

vetkező, kevésbé érdekes témát taglalja, majd belefog egy újabb, még érdektelenebb történetbe, sközben azt mondogatta magának, legyen hálás, amiért az asszony megtörte a varázslatot, és me g-

mentette őt attól, hogy valami végzetes ostobaságot kövessen el.

Második fejezet

Bathsheba csak addig várt, amíg ki nem értek az Egyptian Hallból, s nyomban elővette a lányát.Tapasztalatai szerint a gyerekek olyanok, mint a kutyák. Ha az ember nem bünteti vagy leckéztetimeg őket rögtön a bűn elkövetése után, akár el is felejtheti az egészet, mert a gyerek biztos, hogy el

fogja felejteni.

– Ez még tőled is botrányos tett volt – mondta Oliviának, miközben átvágtak a forgalmas utcán. – Először is, megszólítottál egy idegent, pedig már számtalanszor a szádba rágtam, hogy egy hölgysohasem tesz ilyet, kivéve, ha veszélyben az élete, és segítségre van szüksége.

– A hölgyek soha semmi érdekeset nem művelhetnek, hacsak nem éppen meg akarják gyilkolniőket – feleselt a kislány. – De azt mondtad, szabad segítenünk az embereknek, ha szükségük van rá.Az a fiú olyan képet vágott, mint akinek nehézségei vannak. Arra gondoltam, hogy segítek neki. Haeszméletlenül hevert volna egy árokban, biztos nem akartad volna, hogy megvárjam, amíg bemutat-

nak minket egymásnak. – De az a fiú nem hevert eszméletlenül egy árokban – mutatott rá Bathsheba. – Azonkívül még

sohasem hallottam olyasmit, hogy a segítség egyik ismérve az lenne, hogy megütöd az illetőt a sajátvázlatfüzetével.

– Olyan gondterheltnek látszott – magyarázkodott Olivia. – A homlokát ráncolta, az ajkát harap-

dálta, a fejét rázta. Nos, te is láttad, miért. Úgy rajzol, mint valami kisgyerek… vagy egy nagyonöreg és kétbalkezes ember. Pedig Etonbe és Harrow- ba is járt. El tudod ezt hinni, mama? És ez nemminden. Rugbybe és Westminsterbe is, meg Winchesterbe. Ezek az iskolák rengeteg pénzbe kerü l-

nek, ezt mindenki tudja, és nemesnek kell születni ahhoz, hogy bekerülhessen az ember. És ezeknek

a nagyhírű iskoláknak egyikében sem tudták megtanítani legalább elfogadhatóan rajzolni. Nemmegdöbbentő?



– Ezek nem hasonlítanak a lányiskolákra. Leginkább görögöt meg latint tanítanak, mást nem isnagyon. Mindenesetre most nem a fiú iskolázottsága a téma, hanem a te illetlen viselkedésed. Ezer-

szer megmondtam már…

Elhallgatott, mert egy csillogó fekete együléses hintó fordult be a sarkon olyan sebességgel, hogy

majdnem felborult, és egyenesen feléjük tartott. A gyalogosok és az utcai árusok tülekedve igyekez-

tek kitérni az útjából. Bathsheba felrántotta Oliviát a járdára, és onnan figyelte, ahogy a hintó tova-

száguld. A fogat hajtója, az előkelő társaság egyik tagja részeg volt, s a szajhája ott vihogott mellet-te. Bathsheba keze ökölbe szorult, és legszívesebb utánuk vágott volna valamit.

– Mit szólsz ahhoz a puccos alakhoz? – kérdezte Olivia. – Ő is kékvérű, nem? Olyan könnyű fel-

ismerni őket. Elég rájuk nézni. Ahogy öltöznek. Ahogy járnak. Ahogy a hintót hajtják. Nem törő d-

nek vele, mit művelnek. – Egy hölgy semmit sem tud a puccos alakokról, és sohasem használja a kékvérű szót – sziszegte

Bathsheba a fogai közt. Magában elszámolt tízig, mert még mindig úgy érezte, hogy szeretné azegyüléses után vetni magát, hogy letépje a bakról a hajtót, és a hintó oldalához csapkodja a fejét.

– Csak annyit jelent, hogy az illető rangos vagy pénzes – vitatkozott a lány. – Egyáltalán nemcsúnya szó.

– De közönséges. Egy hölgy inkább az úriember szót használja helyette. Ezzel a szóval utalhatsz

a köznemesekre, a főnemesekre, és a birodalom főrendjeire is. – Tudom. A papa mondta, hogy úriember az, akinek nem kell dolgoznia a megélhetésért. Jack Wingate sosem dolgozott a megélhetéséért, egyszerűen képtelen volt rá, még akkor is, ami-

kor a munka és az éhezés között kellett választania. Mielőtt Bathshebával találkozott, egész életé- ben valaki más fizette a számláit, vállalta helyette a felelősséget és elsimította a nehézségeket. Aházasságkötésük után pedig Bathsheba volt ez a valaki.

Mégis, minden más tekintetben az a férfi volt, akit Bathsheba férjül kívánt magának, és apának isa legjobb volt. Olivia istenítette, és ami ennél is fontosabb, hallgatott rá.

– Ha az apád hallaná, hogy a kékvérű szót használod, fanyar képpel csak annyit mondana: no de,Olivia! – mondta Bathsheba. – Az ember udvarias társalgásban nem használja ezt a szót.

Bathsheba azt kívánta, bárcsak Jack elárulta volna a titkot, hogyan lehet megértetni valamit a lá-nyukkal, s közben tovább magyarázta, hogy bizonyos szavak milyen jelentéssel bí r nak. Ez a szó

például előítéletet kelt az emberekben, mert arra utal, hogy az illető az alsóbb néposztályból szár-

mazik. Újra elmagyarázta – úgy tűnt, immár ezredszer – , hogy az ilyen ítélet sajnos hozzátartozik avaló élethez, és gyakran fájdalmas következményei vannak.

– Légy szíves, töröld a szótáradból – fejezte be végül a leckéztetést. – De azok az úriemberek mind azt tehetik, amihez kedvük van, és senki sem szidja meg őket –

panaszolta a kislány. – Még a nők… a hölgyek is. Mértéktelenül isznak, eljátsszák a férjük pénzét,és olyan férfiakkal fekszenek le, akik nem is a férjük, meg…

– Olivia, mit mondtam neked a botránylapok olvasásáról?

– Hetek óta nem olvastam egyet sem, azóta, hogy szóltál érte – húzta ki magát sértett méltóság-

gal a lány. – Riggles, a zálogkölcsönző mesélt Lady Dorvingról, aki nála zálogosította el a gyémánt-

jait, hogy fedezze a kártyaadósságát. És mindenki tudja, hogy Lady Craith két legkisebb gyerekénekLord John French az apja.

Bathsheba azt sem tudta, hol kezdje a választ erre a monológra. Riggles nemkívánatos ismeret-

ség volt, arról nem is beszélve, hogy milyen indiszkrét. Sajnos, Olivia gyakorlatilag a születése óta jól kijött a hozzá hasonló emberekkel. Velük mindig Jack tartotta a kapcsolatot, mivel neki volt

nagyobb gyakorlata abban, hogyan kell beszélni a zálogkölcsönzőkkel. És Oliviát is mindig magá-val vitte, mert a legkőszívűbb ember is ellágyult a kislány hatalmas, ártatlan kék szeme láttán.

Amikor férje megbetegedett, és Bathshebának annyi más elintéznivalója volt, a kilencéves Oliviavette át apjától a gazdasági ügyeket, ide-oda hordozva az ékszereket, ruhákat, ezüstneműt és egyébcsecsebecséket a házból. Még Jacknél is jobb volt ezekben a tárgyalásokban. Megvolt benne az apja

sármja és az anyja makacssága, s sajnos mindez párosult a Drámai DeLucey-k csalásra való hajla-mával, tehetségével.



Bathsheba és Jack otthagyták a Kontinenst, és Írországba mentek, hogy kivonják OliviátBathsheba családjának káros hatása alól.

A gond az volt, hogy Olivia vonzódott a megbízhatatlan, csaló, szélhámos, csavargó, ingyenélő,semmirekellő gazemberekhez, más szóval az olyanokhoz, akik édesanyja rokonaira emlékeztették.A tanárain és az osztálytársain kívül még a zálogkölcsönzők voltak a kislány legtiszteletreméltóbbismerősei Londonban.

Bathshebának minden idejét és energiáját igénybe vette, hogy ellensúlyozza lányának az utcánfelszedett műveltségét. Muszáj jobb környékre költözniük, méghozzá minél előbb. Csak annyi kell hozzá, hogy havonta néhány shillinggel többet keressen. Az a kérdés, honnan vegye ezt a néhány shill inget.

Bathshebának vagy több megbízást, vagy több tanítványt kell szereznie. Márpedig egy női festő-nek egyik sem volt könnyű feladat. A kézimunka igen, de azzal szinte semmit sem k eresne, és olyankörülmények között kellene dolgoznia, amelyek tönkretennék a szemét és aláásnák az egészségét.Más foglalkozáshoz… tisztességes foglalkozáshoz viszont nemigen értett.

Ha ő nem tisztességes, a lánya sem lehet az. Ha Olivia nem tisztességes, nem tud majd jól fér j-hez menni.

Később, mondta magának Bathsheba. Később majd ráér aggódni a jövő miatt. Majd ha már ág y-

ba dugta a lányát. Legalább lesz valami hasznos dolog, amire gondolhat. A férfi helyett.

Annyi ember közül épp Lord Hargate örökösével kellett találkoznia. Nem csupán egy unott arisztokratával, hanem híres unott arisztokratával. A Tökéletes Lord. Így hívják az emberek, mert Rathbourne sohasem hibázik. Ha a férfi nem mutatkozott volna be, Bathsheba talán tovább vele marad. Nehéz volt e llenállni a

sötét szempárnak, bár nem igazán tudta volna megmondani, miért. Csak annyit tudott, hogy azok a szemek miatt kis híján elvesztette a határozottságát, és majdnem

visszafordult.

De az hová vezetett volna?

Semmi jó sem származik ebből az ismeretségből.

A férfi semmiben sem hasonlított Bathsheba néhai férjére. Jack Wingate egy gróf kisebbik fiavolt, híján minden felelősségérzetnek, és nagyjából annyira kedvelte a családját, amennyireBathsheba a sajátját, bár egészen más okból.

Lor d Rathbourne egészen más fajta ember volt. Bár ő is Anglia egyik legelőkelőbb család jának atagja volt, de az övéké szorosan összetartott. Ráadásul mindazok alapján, amit olvasott vagy hallott

a férfiról, csak egyetlen következtetésre juthatott: Rathbourne maga volt a nemesi ideál megtestesí-tője, minden, aminek egy arisztokratának lennie kellett volna, de amilyen csak nagyon ritkán akadt.Magas erkölcsi normákat állított maga elé, hatalmas felelősségérzete volt… ó, de mit számítanak a

részletek? A botránylapok sohasem említették a nevét. Ha a neve megjelent nyomtatásban, amigyakran előfordult, az mindig valami nemes, okos vagy bátor cselekedetről vagy mondásról való

beszámoló volt. Tökéletes volt!

S mint kiderült, ez a példakép egyáltalán nem az a nagyképű és unalmas alak, akinek ké pzelte.

Egy ilyen férfi mellett, mint ahogy valamennyi felelősségteljes rangos férfi mellett az ő szerepecsak egy lehetett: a szeretőé. Ami azt jelenti, hogy teljesen ki kell törölnie a férfit az elméjéből.

Elérték Holbornt. Hamarosan otthon lesznek. Bathsheba gondolatait a vásárlás kezdte foglalkoz-

tatni. Ennivalót kell vennie, de a pénze teára is alig elég. Erősen kételkedett benne, hogy a készlete-

ikből ki tudna hozni úgy egy vacsorát, hogy még másnap reggelire is maradjon valamennyi. Ez a

tudat, valamint a sötét szempár, a mély hang, a hosszú láb és széles váll emléke és az emlék okoztasajnálkozás arra késztette, hogy a szokottnál élesebb hangon beszéljen.

– Szeretném, ha nem felejtenéd el, hogy Lady Ez és Lord Aztól eltérően te nem vagy kiváltságos

helyzetben – mondta Oliviának. – Ha azt akarod, hogy befogadjanak a tiszteletreméltó emberekközé, az ő szabályaik szerint kell viselkedned. Túl idős vagy már ahhoz, hogy rakoncátlan fiú mód-

jára viselkedj. Néhány év, és készen állsz arra, hogy férjhez menj. Az egész jövőd a férjedtől fog



függni. Ugyan melyik feddhetetlen, a pozícióját fenntartani kívánó úriember akarná saját és gyer-

mekei jövendő boldogságát egy neveletlen, szemtelen és modor talan lány kezébe tenni?

Olivia leverten bámult maga elé. Bathsheba azonnal megsajnálta. Lánya merész volt és energikus, vállalkozó szellemű és dús fan-

táziájú. Bathsheba gyűlölte, hogy el kell nyomnia az erős egyéniségét, de nem volt választása. Jó iskolázottsággal, megfelelő modorral és egy kis szerencsével Olivia megfelelő férjet találhat

magának. Nem arisztokratát, azt semmiképp sem. Bár Bathsheba nem bánta, hogy hozzáment aszeretett férfihoz, szerette volna, ha Oliviának nem kellene megtapasztalnia mindazokat a nehézsé-geket, amelyek egy ilyen mezalianszból származnak.

Bathsheba reményei igazán szerények voltak. Azt kívánta, hogy szeressék Oliviát, és megfelelő-en gondoskodjanak róla, hogy biztonságban élhessen. Egy ügyvéd, orvos vagy más tanult embertökéletes lenne. De egy tiszteletreméltó kereskedő egy könyvárus vagy fehérnemű-kereskedő ismegfelelne.

Ami a gazdagságot illeti, Bathsheba azzal is megelégedett volna, ha a házasság megkímélné alányát azoktól az aggodalmaktól, amelyeket neki át kellett élnie, és a lélekölő küzd elemtől, hogy akevés és rendszertelen jövedelmét hogyan ossza be úgy, hogy mindenre jusson.

Ha minden jól megy, Oliviának sohasem kell ilyen dolgok miatt félnie.

De semmi sem fog jól menni, ha nem költöznek nagyon gyorsan egy jobb környékre.

Ahogy az várható is volt, Lady Ordway egyetlen pillanatot sem vesztegetett el, és nyomban terjesz-

teni kezdte, hogy Bathsheba Wingate felbukkant a Piccadillyn.

Amikor aznap délután valamivel később Benedict belépett a klubjába, mindenki erről beszélt. Ennek ellenére készületlenül érte, amikor este a Hargate-házban is szóba került a téma. Ő és Peregrine Benedict szüleivel, az öccsével, Ruperttel és a feleségével, Daphnéval vacsoráz-

tak.

Amikor a vacsora végeztével a család átvonult a könyvtárba, Benedict meglepve hallotta, hogyPeregrine megkéri Lord Hargate-et, nézze meg az Egyptian Hallban készült rajzait, és mondjonítéletet, elfogadhatóak -e egy olyan embertől, aki régiségkereskedőnek készül.

Benedict kényelmesen átsétált a szobán, felvette és lapozgatni kezdte a Negyedévi Szemle leg-

frissebb számát. Lord Hargate ritkán ragadtatta magát felesleges udvariaskodásra a családtagjaival szemben. M i-

vel a többi Carsingtonhoz hasonlóan ő is családtagnak tekintette Peregrine-t, vele sem kivételezett. – Pocsék munkák – jelentette ki őlordsága. – Ennél Rupert is jobban rajzol, pedig ő csak egy os-

toba fajankó. Rupert felkacagott.

– Csak úgy tesz, mintha fajankó volna – szólt köz be Daphne. – Ez csak játék neki. Mindenkit becsap vele, de alig akarom elhinni, hogy önt is sikerült megtévesztenie, uram.

– Olyan remekül játssza a félkegyelműt, hogy akár az is lehetne – mondta Lord Hargate. – Ennek

ellenére úgy rajzol, ahogy egy úriembernek kell. Még amikor annyi idős volt, mint Lisle, akkor isdicséretre méltó ügyességgel bánt a rajzceruzával. Hogy hanyagolhattad el ennyire a dolgot,

Rathbourne? – nézett őlordsága Benedictre. – A fiúnak rendes rajzoktatóra van szüksége. – Ezt mondta az a lány is – vallotta be Peregrine. – Azt mondta, a rajzaim egyáltalán nem jók.

De ő csak egy lány, és honnan tudhatnám, hogy mennyit ért hozzá. – Lány? – vonta fel a szemöldökét Lady Hargate, és sötét pillantást vetett Benedictre. Rupert követte a példáját, azzal a különbséggel, hogy az ő szeme kacagott. Ő és Benedict erősen hasonlítottak édesanyjukra, és távolról egymásra is. A másik három fiú –

Geoffrey, Alister és Darius – édesapjuk aranybarna haját és borostyánszínű szemét örökölte. – Egy kislány – mondta Benedict kissé lenéző hangon, de szíve hevesen dobogott. – Az Egyptian

Hallban találkoztunk vele. Ő és Peregrine külön véleményen voltak. Ez senkit sem lepett meg. Peregrine mindig más véleményen volt, mint a többiek.



– Ugyanolyan színű a haja, mint Daphne néninek – mesélte Peregrine. – Buta volt, de az anyja

értelmesnek látszott. – Ó, az anyja is ott volt – mondta Lady Hargate, és továbbra sem vette le tekintetét a fiáról. – Gondolom, véletlenül sem tűnt fel, Benedict, hogy a mama csinos volt-e – ármánykodott Ru-

pert ártatlan képpel. Benedict felnézett a Negyedévi Szemlé ből, gondosan ügyelve rá, hogy arca semmit se fejezzen

ki, mintha minden gondolatát az újságban olvasottak töltenék ki. – Csinos? – felelte öccsének. – Annál azért több. Inkább azt mondanám, hogy gyönyörű volt. – Újra az újságba temetkezett, úgy folytatta. – Lady Ordway felismerte. Azt mondta, Winshaw-nak

hívják. Vagy talán Winstonnak? Nem, valószínűleg Willoughby volt. – A lány azt mondta, Wingate a neve – szólt közbe Peregrine. A név hallatán dermedt csend borult a szobára, mintha villám vágott volna beléjük.

– Wingate? – szólalt meg végül Lord Hargate rövid feszengés után. – Egy vörös hajú lány? Deaz biztosan Jack Wingate lánya.

– Azt hiszem, mostanra talán tizenegy vagy tizenkét éves lehet – jegyezte meg Lady Hargate.

– Engem jobban érdekel a mamája – csatlakozott a társalgáshoz Rupert. – Miért is nem vagyok meglepve? – kérdezte Daphne.

– De Bathsheba Wingate híres asszony, szerelmem – nézett rá ártatlanul a férje. – Olyan, mintazok az ellenállhatatlan nőszemélyek Homérosz költeményeiben, akik elcsábítják a tengerészeket,majd megölik őket.

– Szirének – mondta Peregrine. – De ők mitológiai lények, mint a sellők. Állítólag valamifélezenével csábítják a tengerészeket a halálba, de ez nevetséges. Elképzelni sem tudom, hogyan csá-

bíthatja a zene az embert bármi másra, mint alvásra. Továbbá, ha Mrs. Wingate gyilkos…

– Nem az – szólt közbe Lord Hargate. – Bármilyen hihetetlen, Rupert egy metaforával élt, még-

hozzá meglepően találóval. – Ez egy tragikus szerelmi történet – évődött Rupert. Peregrine elfintorodott.

– Átmehetsz a biliárdszobába – mondta neki Benedict.

A fiú, mintha puskából lőtték volna ki, már kinn is volt a szobából. Rupert tudta jól, hogyPeregrine szerint semmi sem lehet utálatosabb és visszataszítóbb, mint egy szerelmi történet, külö-nösen, ha tragikus.

Amikor a fiú hallótávolságon kívül volt, Rupert elmesélte a feleségének, hogy a gyönyörűBathsheba DeLucey hogyan csábította el Fosbury gróf második és egyben legkedvesebb fiát, és

hogyan tette tönkre. Ugyanaz a történet volt, amelyet Benedict aznap már legalább egy tucatszorhallott.

Mindenki azt állította, hogy Jack Wingate őrülten szerelmes volt. Megbabonázták. TeljesenBathsheba DeLucey bűvöletébe került. És ez a szerelem tönkretette. Elvesztette a családját, a társa-

dalmi helyzetét… mindenét. – Szóval, amint látod, ő volt az a szirén, aki Wingate-et romlásba döntötte – fejezte be Rupert. –

Pontosan úgy, mint azok a nők a görög mítoszban. – Úgy is hangzik, mint egy mítosz – mondta gúnyosan Daphne. – A társadalom azt hiszi, hogy a

női tudósok szörnyetegek, emlékezz csak. A népek bűnösen szűklátókörűek ezen a téren. Daphne tapasztalatból beszélt. Noha Anglia egyik legbefolyásosabb családjába házasodott be, a

férfi tudósok többsége elutasította az egyiptomi hieroglifák megfejtésével kapcsolatos elméleteit. – Ez az eset más volt – vetette ellen Lord Hargate. – Ahogy így visszaemlékszem, a gondok a

nagyapám idejében kezdődtek. De mindenképpen valamikor a múlt század elején. A DeLucey-k

majd’ minden nemzedéke produkált egy hős tengerészt, és úgy tűnt, Edmund DeLucey, a másodikfiú és roppant tehetséges tengerésztiszt lesz a következő. Mégis Edmund egyszer csak elérte, hogyelbocsássák a szolgálatból, és nekilátott, hogy kalózként építsen k arriert.

– Csak ugrat minket, apám – mondta Benedict. Hallott már Jack Wingate tragikus szerelméről és betegségéről, de nem ismerte a DeLucey-k történetét. Apja azonban nem tréfálkozott, s részletek megdöbbentőek voltak.



Lord Hargate szerint Edmund sok más kalóztól eltérően tisztes idős kort élt meg, megnősült, sszámos utódot nemzett, akiknek mindegyike az ő jellemét örökölte. Akárcsak az ő leszármazottaik,akik mind rendkívüli tehetséggel csábították el az előkelő családok sarjait, és laza erkölcseikről vol-

tak híresek. – A családnak ez az ága csupa csalót, szélhámost és szerencsejátékost produkált – mesélte a gróf.

– Teljességgel megbízhatatlanok, és a botrányaikról híresültek el. És ez nemzedékről nemzedékre

folytatódott. A bigámia vagy a válás teljesen szokványos dolog volt a számukra. Manapság főlegkülföldön élnek, hogy elkerüljék a hitelezőiket, és azokon élősködjenek, akik voltak olyan ostobák,hogy észrevegyék őket. Rossz hírű család.

És Benedict majdnem utánament az egyiknek. Még amikor elszabadult tőle, sem menekülhetett előle, mert az emberek egyfolytában róla b e-

széltek. Szirén volt, a végzet asszonya. De a nő elküldte. Vagy mégsem?

Ennek semmi köze az arcátlansághoz, csakis az önállóság megőrzéséhez. Ez most elbocsátás volt vagy csábítás?

Nem mintha számított volna. Sosem fogja megtudni a választ, mert nem is keresi. Még mielőtt megnősült volna is csendben intézte a szerelmi viszonyait. A házasságban pedig

lelkiismeretesen hűséges maradt. Ada halála után kivárta az illendő időt, mielőtt szer etőt keresett

volna magának, és a viszony sohasem került nyilvánosságra. Bathsheba Wingate két lábon járó legenda volt. Az apja hangja visszarántotta a jelenbe.

– Nos, Benedict, mit szándékozol tenni Lisle ügyében?

Benedict eltűnődött, mennyit szalasztott el a beszélgetésből, de csak annyit mondott: – A fiú jövője nem az én kezemben van. – Azzal visszatette a Negyedévi Szemlét a helyére. – Ne légy nevetséges! – mondta Lord Hargate. – Valakinek gondoskodnia kell róla. És én kell, hogy legyek az a valaki, mint mind ig, gondolta Benedict.

– Te is tudod, hogy Atherton képtelen kézben tartani a dolgokat – mondta Lady Hargate. – Peregrine nem csupán tisztel, de ragaszkodik is hozzád. Kötelezettségeid vannak vele szemben. Ha

nem avatkozol be, az a gyerek tönkre fog menni. Az életem egyetlen hosszú kötelezettség -láncolat, gondolta Benedict… és rögtön meg is rótta

magát, amiért ilyet gondol. Kedvelte Peregrine-t, és mindenki másnál jobban tudta, hogy Athertonés a felesége máris mennyit ártott a saját fiuknak.

Benedict tudta, mire van szüksége Peregrine-nek, mivel lehet megfogni. Logika. Higgadtság.Egyszerű szabályok.

Benedict hitt ezekben a dolgokban, különösen a szabályokban. Szabályok nélkül az élet érthetetlenné válik. Szabályok nélkül a szenvedély és a hóbortjai veszik

át az uralmat az ember élete fölött, és kicsúszik a kezéből az irányítás. Benedict megígérte, hogy gondoskodni fog a fiúról, és keres neki egy rajzoktatót, idővel pedig

egy házitanítót is. Miután ezt megbeszélték, Peregrine-t visszahívták a könyvtárba. Azt est hátralévő része békésen telt, kivéve, hogy Daphne összevitatkozott az apósával azon,

hogy a British Museum milyen botrányos módon bánt Signor Belzonival. Senki sem szólt közbe, bár a vita egyre hevesebb lett. Lady Hargate élvezettel figyelte az érvek csatáját, Rupert pedig büszkén nézett a hitvesére. Még Peregrine is némán ült, és csupa fül volt, mivel Egyiptom a szívé-nek kedves témák közé tartozott.

Hazafelé a hintóban Benedict megkérdezte a fiútól, hogy az ő véleményét miért nem kérte ki alekicsinyelt rajzokkal kapcsolatban.

– Attól féltem, hogy tapintatos lesz – felelte Peregrine. – Tudtam, hogy Lord Hargate a színtisztaigazat fogja mondani. Szerinte szükségem van egy rajztanárra. – Keresek neked egyet – ígérte Benedict.



– A vörös hajú lánynak az anyja is rajztanár – mondta Peregrine.

– Valóban?

A csábítás megkísértette Benedictet. A nő szirénmosollyal mosolygott rá, és begörbítette az u j ját. Számtalanszor hátat fordított már a csábításnak. Most is meg tudja tenni, mondta magának

Benedict.

Másnap délután Lord Rathbourne egy metszetkereskedés előtt állt, s kifejezéstelen arccal, bár heve-

sen dobogó szívvel nézte a kirakatban levő kártyát. Épp a kártya miatt vert olyan vadul a szíve. De ez nevetséges! Semmi oka rá, hogy izgatott legyen. A papíron mindössze a nő neve állt, legalábbis a nevének kezdőbetűje, és elhunyt férjének veze-

tékneve. Még csak nem is gravírozott volt, csupán kézírás. De a legszebb kézírás, am elyet valaha

látott.

Rajz- és vízfestés-órák tapasztalt oktatótól, aki a Kontinensen tanult. Mintadarab a kirakatban.

További tudnivalókért a boltban érdeklődjön. B. Wingate

Benedict lenézett Peregrine-re.

– Itt van, ahogy a szeplős arcú lány mondta – nézett vissza rá az unokaöccse. – Az anyja egyik

rajzának is itt kell lennie a kirakatban. A lány azt mondta, a saját szememmel is láthatom maj d,

hogy az anyja alkalmas arra, hogy rajzolni tanítson. Nem mintha valóban megítélhetném, mert sze-

rinte semmit sem értek a rajzoláshoz. – A fiú a homlokát ráncolta. – Már akkor is volt egy szörnyűgyanúm, mielőtt mondta volna, és egyáltalán nem lepett meg, amikor Lord Hargate pocséknak ne-

vezte a munkáimat. Miközben a fiú Mrs. Wingate rajzát kereste a metszetkereskedés kirakatában kiállított válogatott

művészi szörnyszülöttek között, Benedict arra gondolt, hogy apja legalább néha megválogathatná aszavait és szépíthetne az igazságon.

Ha csak egy kicsit kevésbé elítélően nyilatkozott volna Peregrine erőfeszítéseiről, a fiú most nemakarna mindenáron rajzoktatót magának. Unokaöccse égett a vágytól, hogy elkezdhesse a tanulást,

hiszen – mint mondta – egyetlen perc vesztenivaló ideje sincs, mert a rossz szokások még inkább berögződnek… a hölgy pedig szokott tanítványokat vállalni… és értelmesnek meg szeretetreméltó-nak tűnt, nem?

Persze Benedict egyszerűen megmondhatta volna, hogy Bathsheba Wingate szóba sem jöhet ok-

tatóként. De ő beadta a derekát… mert kíváncsi volt. Átkozott engedékenység! Igaz, Atherton nem merült bele mélyebben a fia neveltetésének… vagy az életének részleteibe.

Csak annyit kívánt, hogy a gyerek a megfelelő iskolába járjon, és a titkárára hagyta, hogy a csodátvégbevigye.

Atherton jelenleg a feleségével együtt a skóciai kastélyukban időzött, és egészen újévig nem is

állt szándékában visszatérni Londonba. A gyereknevelés terén tanúsított viselkedése nem igazán különbözött az arisztokrata szülők nor-

mális viselkedésétől. A gond csak az volt, hogy Peregrine nagyon is különbözött a normális arisztokrata sarjaktól.

Nem volt könnyebb számára a beilleszkedés abba a világba, amelybe született, mint névrokonának,a sólyomnak beilleszkedni egy kanári kalitkájába. Ambíciói nem merültek ki csu pán abban, hogy

apja, nagyapja és a Dalmay férfiak hosszú sorának nyomdokaiba lépjen. Bár Benedictet soha még a másság gondolatának a lehetősége sem kísértette meg, tisztelte a fiútörekvését, és csodálta az elszántságát, amellyel a célja felé haladt.



Mindezek ellenére, ez még mindig nem szolgált kielégítő magyarázattal arra, mit keres itt, Lon-

don egyik legsivárabb negyedében. Feltett szándéka volt, hogy rajzoktatót keres Peregrine-nek.

De ez az oktató semmiképpen sem lehetett Bathsheba Wingate. Atherton biztosan nem engedné,hogy egyetlen fia a Drámai DeLucey-któl tanuljon… különösen nem ettől a DeLucey-tól.

– Ott van – mutatott ekkor Peregrine egy, a Hampstead Heathről készült vízfestményre.

Ahogy Benedict meglátta, a nyomás a mellkasában visszatért. Mintha valaki marokra szorítottavolna a szívét.A kép pontosan olyan volt, amilyennek egy vízfestménynek lennie kell: nem csupán a vonalak, a

formák és a színek voltak tökéletesek, de a kép hangulata is. Olyan volt, mintha a festő megragadta

volna az adott pillanatot.

Gyönyörű volt, annyira szívet sajdítón szép, hogy Benedict magáénak akarta. Túlságosan is.

Nem mintha a kép iránt érzett sóvárgása bármit is számítana. Csak az számított, hogy a nő nemtaníthatja Peregrine-t. Az ember nem fogad fel egy rossz hírű nőt egy érzékeny és bef olyásolhatógyerek mellé tanítónak.

Lord Hargate rajztanárt mondott, nem pedig rajztanárnőt.

– Nos, milyen a képe, jó? – sürgette Peregrine izgatottan. Mondd azt, hogy éppen csak elmegy. Középszerű és fantáziátlan. Mondj bármit, csak az igazat

ne, és akkor nyugodtan továbbállhatsz innen, és elfelejtheted a nőt. – Nagyszerű. Benedict egy pillanatra elhallgatott, hogy helyre igazítsa a kapcsolatot az agya és a szája között.

– Túlságosan is jó, ami azt illeti – folytatta. – Nem hiszem, hogy arra vesztegetné az ide jét, hogyrakoncátlan gyerekeknek órát adjon. Nyilvánvaló, hogy magasabb fokon álló tanulókat keres. Biz-

tos vagyok benne, hogy a lány csak jót akart. Igazából hízelgő volt tőle, hogy felajánlotta a mamájaszolgálatait, de…

Nyílt a bolt ajtaja, s egy nő sietett ki. A lépcsőn lefelé haladva Benedict felé nézett… és megbot-

lott.

Benedict ösztönösen mozdult, hogy elkapja, s sikerült is neki, mielőtt a nő elterült volna a jár dán. A karját kapta el. Aztán lenézett. A nő kalapja félrecsúszott, így semmi sem takarta a dús fürtöket, amelyek kékesfeketén csillogta

a délutáni napfényben. Az asszony hátrahajtotta a fejét, és Benedict belenézett a feneketlen mélységű, hatalmas kék

szempárba. Lehajtotta a fejét. Ajka megnyílt. Szorítása erősödött. Az asszonynak halk, pihegés szerű hang

hagyta el az ajkát. Benedict hirtelen megérezte a nő kezét a karján, a kesztyűs kéz melegét… és a lélegzetét az ar-

cán, amelyet csak centik választottak el a nő szájától. Felemelte a fejét. Kényszerítette magát, hogy lassan, nyugodtan tegye, miközben azért küzdött,

hogy visszanyerje a lélegzetét, a józanságát. Kétségbeesetten keresett valami szabályt, bármilyen szabályt, amely segít a káoszba fordult vilá-

got visszazökkenteni a rendes kerékvágásba. A humor mindig feloldja a kínos helyzetet. – Mrs. Wingate, épp önről beszéltünk. Milyen jó, hogy belénk botlott.

A férfi elengedte, és Bathsheba hátralépett. Megigazította a kalapját, de a baj már megtörtént. Mégmindig érezte a férfi szorításának erejét a több réteg muszlinon és gyapjún keresztül. A lélegzetét az

ajkán. Szinte érezte az ízét is. Orrát csiklandozta az izgatóan férfias illat. Próbált nem tudomástvenni róla, és a biztonságosabb szagokra, a szappanéra és a keményítőére koncentrálni.



A férfinak tiszta illata volt. Bathsheba már nagyon régen nem került olyan férfi közelébe, akigondosan tisztálkodott, és makulátlan, keményített inget viselt.

Most már azt is tudta, hogy a férfinak apró heg van az állán, közvetlenül a bal szája sarka alatt.Vékony, enyhén ívelt, legfeljebb körömhosszúságú heg.

Nem akarta tudni, hogy sebhelye van, sem azt, hogy milyen az illata. Nem akart róla semmi tö b-

bet tudni. Az elmúl három és fél évben, Jack halála óta jóformán rá sem nézett a férfiakra, előtte

pedig csak Jackre volt szeme, senki másra. A sors szeszélye volt, hogy gyötrően részletes képetadott a Tökéletes Lordról. – Lord Rathbourne – szólalt meg még mindig lélegzet után kapkodva, még mindig kínos zavar-

ban. Annyi férfi közül a világon pont az ő karjába kellett zuhannia! – Azt mondta, nem ugyanazokban a körökben mozgunk. Tévedett, hiszen mindketten itt va-

gyunk.

–Igen, persze, de nekem már mennem is kell. – Azzal Bathsheba sarkon fordult.

– Rajzoktatót keresünk – mondta Benedict.

Aaah!

Bathsheba visszafordult.

– Lisle-nak – magyarázkodott a férfi. – Az unokaöcsémnek. Annak, aki tegnap… ööö… felbosz-

szantotta Miss Wingate-et. Egyébként ő lenne az – biccentett fiú felé. – Az a lány azt mondta, hogy a rajzaim nem nagyon jók – szólalt meg Lord Lisle is. – Azt azon-

ban nem árulta el, mennyire rosszak… de Lord Hargate megmondta, hogy pocsékok. – Lord

Rathbourne-nak elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy helyesbítsen. – Úgy értem, MissWingate. Volt olyan kedves, hogy megtiszteljen a szakértő véleményével. De mint kiderült, túlsá-gosan is elnéző volt.

Bathsheba tévedett előző nap, amikor azt hitte, kilenc és fél perce van, amíg Olivia agyábanmegfogan egy újabb nagy ötlet. Nyilvánvaló, hogy lányának már van egy ötlete, sőt el is kezdettdolgozni rajta.

Nem volt nehéz kitalálnia, hogy hogyan gondolkodott Olivia: itt van egy kékvérű, akinél bizt osan

zsákokban hever a pénz. Természetesen a DeLucey elődökhöz hasonlóan jelet látott az ifjú LordLisle-ban.

Nem mintha Bathsheba maga nemesebb lett volna. Hiszen nyomban visszafordult a rajzleckékemlítésére, nem igaz, és azt kezdte számolgatni, mennyit kellene kérnie ahhoz, hogy egy hónapon

belül más környékre költözhessenek Oliviával. – Oliviának általában túl sok a véleménye – mondta végül –, s ami még rosszabb, ritkán tartja

meg magának. – A tények attól még tények maradnak. Az unokaöcsém nem tud rajzolni – jelentette ki

Rathbourne. – Ha nem tud rajzolni, nem ismerheti fel az ambícióit. – Ambícióit? – Bathsheba olyannyira elcsodálkozott, hogy számolgatni is elfelejtett. – Mi többet

kellene tennie ahhoz, hogy felismerje az ambícióit, mint hogy él? Egy napon – fordult az ifjú LordLisle-hoz – ön lesz Atherton márkija. Olyan rosszul rajzolhat, festhet, vagy akár szobrászkodhat,

ahogy csak tetszik, és senki még álmodni sem mer majd róla, hogy bírálni kezdje. Az ismerősei aztfogják mondani, hogy érzékeny vagy azt, hogy van szeme a szépre. Könyörögni fognak, hogy adjanekik valamelyik művét, amelyet aztán az istállóban fognak kiakasztani, vagy abban a vendégszo-

bában, ahogy azokat szállásolják el, akiktől szeretnének gyorsan megszabadulni. Mi az ördögértkellene rajzleckékkel untatnia vagy bosszantani magát?

– Tudom, hogy egy napon Atherton márkija leszek – mondta a fiú. – De felfedező is egyben.Egyiptomba megyek kutatni. Egy felfedezőnek tudnia kell rajzolni.

– Alkalmazhat valakit, aki lerajzolja önnek, amit szeretne. – Jobb lesz, ha értesz a célzásból, Lisle – szólt közbe Rathbourne. – A hölgy nem ég vágytól,

hogy a tanítványai közt tudhasson.

– Nem figyelt rendesen – tiltakozott Bathsheba. – Nem ezt mondtam. – Én értem, mire gondol – mondta a fiú. – Azt hiszi, nem fogom komolyan venni.



– Nagyon biztosnak kell lennie abban, hogy komolyan gondolja. – Bathsheba kényszerítette ma-

gát, hogy ő is komolyan fontolóra vegye a dolgot, visszatérve a rideg valóságba, és kitörölve a ké p-

ből a csillogó pénzkupacokat. – Ahogy azzal a nagybátyja is nyilván tisztában van, különlegesegyezségre lenne szükség az ön esetében. Akárhogy is, nem bölcs dolog ezt a beszélgetést itt, azutcán folytatni.

Vette a bátorságot, hogy Lord Rathbourne-ra nézzen. Csak nem megkönnyebbülést látott a sötét

szempárban? Csak egy villanásnyi ideig tartott, de valamiféle érzelmi megnyilvánulás volt, és ugyan mi más

lehetne, mint megkönnyebbülés?

Tudnia kellett volna, ha Rathbourne megtudja a nevét, akkor minden egyebet is megtud róla. Nem hitte, hogy akad a brit arisztokráciának akárcsak egyetlen olyan tagja is, aki ne tudná, kicsodaBathsheba Wingate.

Ez esetben viszont a férfi volt az, aki nem gondolta komolyan. Csak azért jött, hogy a fiú… s t a-

lán a saját kedvében járjon. Talán másfajta kapcsolatot tervez vele kapcsolatban, és a fiú remek ürügy hozzá. Senki sem várja el egy férfitól, még egy tökéletestől sem, hogy cölibátusban éljen. A világ t o-

vábbra is a nemesi ideál megtestesítőjét látná benne, ha szeretőt tartana, feltéve hogy diszk réten

tenné. – Milyen különleges egyezségre? – érdeklődött Lisle. – Elraboljuk a hölgyet a többi tanítványától – figyelmeztette Rathbourne a fiút. – Te és én egy

későbbi időpontban majd megbeszéljük ezt a kérdést, Lisle. – Tegyenek így, kérem. – Bathsheba felszegte az állát. – Ha mégis a rajzleckék mellett döntenek,

hagyhatnak üzenetet Mr. Pophamnél, a metszetkereskedőnél. További jó napot kívánok. – Azzal

Bathsheba lángoló arccal és a visszafojtott könnyektől égő szemmel elsietett.

Harmadik fejezetAhogy Bathsheba sejtette is, Oliviának valóban volt egy nagy ötlete és Lord Lisle-ban jelet látott.

A nagy ötlet fokozatosan formálódott az agyában, már majdnem egy éve, amióta Londonba jö t-

tek.

London nem volt olyan szórakoztató, mint Dublin. Itt az anyja túl sok szabályt állított elé. Itt azember nap mint nap kénytelen volt halálra unni magát egy savanyú arcú, monoton hangú tanárnőosztálytermében.

Dublinban, amikor a papa még élt, sokkal vidámabb volt az élet. A mama sem volt ilyen szigorú.Többet nevetett. Érdekes játékokat talált ki, és csodálatos történeteket mesélt.

De minden megváltozott, amikor a papa meghalt. Bár megkérte őket, hogy ne gyászolják – azt állította, soha életében nem volt annyi örömben ré-

sze, mint a felesége és a lánya mellett –, nehéz volt engedelmeskedni neki. A papa nagyon hiányzottmindkettőjüknek. Olivia sokkal többet sírt, mint aminek a papa örült volna, és a mama is.

De azóta eltelt három év, és a mama még mindig nem volt a régi önmaga. Oliviának nem okozott gondot megérteni, hogy miért: túlságosan szegények voltak, és a szegény

emberek mindig boldogtalanok. Éhesek, betegek, vagy a legszörnyűbb helyeken, dologházban vagy

adósok börtönében laknak. Más szegények csaltak, raboltak, vagy rájuk támadtak. A rosszakat bör-

tönbe csukták, száműzték vagy felakasztották, és a jók is annyit szenvedtek, mintha szegények let-

tek volna.

Szegénynek lenni nem csupán kellemetlen volt, de tiszteletre méltónak sem számított. Nemesnek lenni persze egészen más. Nekik nem kell folyton aggódniuk. Azt tehetnek, amitakarnak, és senki sem tartóztatja le őket, sőt még csak nem is tiltakozik, ha valami rosszat tesznek.



Hatalmas palotákban élnek, és sok száz szolga lesi minden kívánságukat. Egy nemesnek sosem kelldolgoznia. Ha valamelyikük fest egy képet, nem kell eladnia, hogy pénzhez jusson. Nem kell raj z-

leckéket adnia boltosok nyavalygó, elkényeztetett gyerekeinek, ahogy Olivia mamája teszi. Pedig a mama is arisztokrata. A dédapja gróf volt, és az ő unokája Bristol mellett él egy

Throgmorton nevű helyen, egy hatalmas házban sok száz szolgával. A mama anyukája eg y Sir Va-

lakinek a lánya volt, a nagymamája Lord Valaki Másnak a másodunokatestvére. Gyakorlatilag a

mama minden rokonának kék vér folyik az ereiben.A baj csak az, hogy kétféle DeLucey-k léteznek: a jók és a rosszak, és a mama szerencsétlensé-

gére a család rossz ágába született, a Drámai DeLucey-k közé, akiket a többi lord, lady és Sir elk e-

rült, mert… nos, ami azt illeti, meglehetősen komiszak voltak.

A mama egyáltalán nem volt komisz. Ez nagy tragédia volt, és minden szenvedésének és az utá-latos szegénységének az oka is egyben.

Ettől aztán a mama pontosan olyan bajba jutott hölgy lett, mint azokban a történetekben, ame-

lyekről Lord Lisle azt állította, hogy csak mítoszok. De az ifjú lord semmit sem értett. Azok a történetek nem mítoszok, és ha ismerné a mama történetét, nem mondott volna olyan os-

toba, idegesítő dolgokat. A fajankó!

A lovagok is léteznek, és manapság már nem kell fényes páncélt viselniük, és az sem fontos,hogy férfiak legyenek.

Olivia lesz a lovag, aki megmenti az édesanyját. Ez volt a nagy ötlet. Abban nem volt biztos, hogyan fogja ezt véghezvinni, de azt tisztán látta, hogy a pénz a kritikus

kérdés. Ezért határozta el ott, az Egyptian Hallban, miután megnyugodott és újra képes volt logikusan

gondolkodni, hogy barátságos lesz Lord Lisle-hoz.

Ő volt az első arisztokrata, akivel beszélő viszonyba került a papa halála óta. Tudva, hogy na-

gyon sok időbe telhet, hogy egy másik nemes közelébe kerüljön, Olivia igyekezett a lehető legjo b-

ban kihasználni a helyzetet.

Anyja egyáltalán nem helyeselte a dolgot, ahogy Olivia arra számított is. Szerda este nagyon bosszúsan jött haza.

– Ma találkoztam Lord Rathbourne-nal és Lord Lisle-lal a Pophamnél – mondta Oliviának, miu-

tán levette elnyűtt köpenyét. – Lord Rathbourne-nal? – ismételte Olivia, és úgy tett, mint aki megpróbál emlékezni, ki is az. – Pontosan tudod, ki ő – mondta az anyja. – Az ő unokaöccsét támadtad meg. Aztán megpróbál-

tad a fiút beszervezni tanítványnak. – Ó, szóval ő. Mondtam neked, hogy megsajnáltam a fiút. Nyilvánvaló, hogy égető szüksége van

rajzleckékre. – Ahogy az is nyilvánvaló, hogy nekünk meg pénzre van égető szükségünk. De rossz helyen k e-

resgélsz. Olivia gyorsan előszedni a teáskészlet darabjait. Az anyja szigorú szemmel figyelte. De nem fes-

tett valami jól. A szeme alatt sötét karikák ültek, és arca is túl sápadt volt. Szegény mama! – Igazad van, mama – mondta békítően. – Mindenki tudja, hogy az arisztokraták nem szokták k i-

fizetni a kereskedőiket. Sejthettem volna, hogy a tanítókkal is így bánnak. – Nem ez a lényeg. Elég idős vagy már ahhoz, hogy lásd, hol a helyünk. Tudnod kell, hogy le p-

rások és számkivetettek vagyunk az előkelő társaság szemében. – Lord Rathbourne nem úgy festett, mint aki visszataszítónak találja a veled való beszé lgetést –

jegyezte meg Olivia. A férfi úgy nézett a mamára, ahogy a papa szokott, és a mama elpirult.

– Csak megjátszotta magát – mondta az anyja. – Lord Rathbourne tökéletes úriember, és egy tö-kéletes úriember mindig udvarias. Ugyanúgy nem fog abba beleegyezni, hogy a drágalátos unok a-

öccse tőlem tanuljon rajzolni, mint ahogy abba sem, hogy a barátod, a zálogkölcsönző tanítsa szá-molni.

Nos, ez elkeserítő volt.



De egy vereségnél több kellett ahhoz, hogy Olivia elbátortalanodjon. Már megvolt a következő nagy ötlete.

A levél csütörtök délután érkezett, méghozzá olyan furfangos, kiszámított módon, hogy nyomban

felkeltse Lord Lisle figyelmét. A kisinas csúsztatta oda neki, s közben azt suttogta, hogy őlordsága a

fejét veszi, ha megtudja, de nem tudott nemet mondani az ifjú hölgynek. Mivel Peregrine az átlagosnál értelmesebb gyerek volt, a kisinas leírása alapján nem okozottgondot neki rájönnie, ki lehet az ifjú hölgy. A levél titokzatos kézbesítése szinte fájdalmasan kíván-

csivá tette, de több esze volt annál, semhogy kinyissa, míg bárki is a közelben volt. Megláthatja egy

szolga. Minél többen tudnak róla, annál valószínűbb, hogy a komornyik is megtudja, ő pedig bizto-

san elmondaná Lord Rathbourne-nak.

Peregrine az egyik belső zsebébe gyűrte a levelet. Néhány órai néma szenvedés után végre egye-

dül maradt a szobájában, felügyelet nélkül, és kinyithatta. A nagy, gondosan formált, rendezetlen írás a lap nagy részét elfoglalta.

Uram!

Szerfelett rossz – és azt hiszem, Könnyelmű dolog is – egy Ifjú Hölgytől, hogy bizalmas levelet í r- jon egy Ifjú Úrnak. Mindazonáltal kénytelen vagyok meghajolni a Kényszerítő Szükség előtt: El Kell

Mondanom Az Igazat! Tudom, hogy ezzel az Ön rólam alkotott jó véleményét kockáztatom. Nemmintha azt hinném, hogy valóban jó véleménnyel van rólam, mert mostanra bizonyára Ön előtt isismertek azok a Tragikus Körülmények , amelyek Leprássá és Számkivetetté tettek az Előkelők Vilá-

gában, ahová Ön is tartozik. Amíg a Családi Átok meg nem törik Az én drága Mamám elmesélte,

hogy tegnap találkozott Önnel és Őlordságával, az Ön Nagyra becsült Bácsikájával a Popham Met-

szetkeresk edésnél. A Mama megszidott a Vakmerőségemért, és elmagyarázta, miért nem lett volna

szabad Önt megpróbálnom rávenni, hogy a Mamától rajzleckéket vegyen. A Mama továbbá azt ismondta, hogy Soha Többé Nem Fogom Önt Látni. Tudom, hogy ez Önnek mit sem számít, mert éncsak egy Jelentéktelen Lány vagyok, akit az ember alig ismer, és nem is kíván jobban me gismerni.

Mégis, a Találkozásunk a Rendkívül Nagy Hatást tett rám. Mivel a felnőttek úgy döntöttek, hogySOHA TÖBBÉ NEM TALÁLKOZHATUNK, vennem kell magamnak a Bátorságot, hogy ezen a Tit-kos Csatornán keresztül elmondjam, mennyire csodálom az Ön Tiszteletreméltó és Bátor Becsvá-

gyát, hogy NAGY FELFEDEZŐ legyen Önből, nem csupán egy Henye Arisztokrata. Őszintén kívá-nok minden jót abbéli Erőfeszítésében, hogy megtanuljon Rajzolni.

Őszinte híve

Olivia Wingate

P.S. Kérem, ne próbáljon meg kapcsolatba lépni velem. Egy nap a Családi Átok megtörik, és ak-

kor Indiában vannak egy emberek, akiket úgy ismernek, hogy az Érinthetetlenek. Addig Ezentúl Önis Közülük valónak tartson engem.

A levél szörnyű volt, még egy lányhoz képest is. Olivia hurkokkal és csigavonalakkal túldíszítette

az írást, a nagybetűk túlzott használata és a vastag aláhúzások szentimentalizmusra, túlságosan r o-

mantikus gondolkodásmódra és temperamentumos érzelmekre utaltak.

Peregrine szüleiben megvoltak mindezek a tulajdonságok; a nagyszüleiben még inkább. ADaylmayek hajlamosak voltak nyakra-főre drámai jeleneteket rendezni, és amitől Peregrine-t min-

dig bűntudat fogta el, s közben sejtelme sem volt róla, miben is bűnös. De végül is úgy tűnt, a log i-

kának nincs helye rokonai gondolkodásmódjában… már ha szoktak egyáltalán gondolkodni, ami-

ben Peregrine néha komolyan kételkedett. Ez is egyike volt a számos oknak, amiért jobban szeretett nagybátyjánál lakni, és nagybátyja r o-

konai közt lenni. Lord Rathbourne higgadt ember volt, következésképpen a háznépe is higgadt volt.

Nagybátyja akkor sem ragadtatta érzelmi kitörésekre magát, amikor bosszankodott. Nem rohangáltfel-alá a házban, és hosszú, heves és minden értelmet nélkülöző szónoklatok sem hagyták el a szá- ját. Sohasem vesztette el az önuralmát, bár hébe-hóba azért k i jött a sodrából. Olyankor vontatott



beszéde még hangsúlyosabb lett, és higgadt arcvonásait mintha márványba faragták volna. De nemrendezett nagy hűhót. Soha! Semmivel kapcsolatban!

Nagybátyja mellett neki is békésen teltek a napjai, nem kellett rettegve várnia a következő viharkitörését. Nagybátyja mellett Peregrine mindig tudta, hol a helye, és hogy pontosan mit várnak tőle.

Egészen szerda estig. Mielőtt Lord Rathbourne a szobájába ment volna, hogy átöltözzön, benézett a tanulószobába,

ahol Peregrine a görög leckéjét írta éppen. Őlordsága kijavított két hibát, aztán közölte Peregrine-nel, hogy Mrs. Wingate „nem felel meg” rajztanárnak.

A meglepett és zavart Peregrine úgy érezte, ki kell derítenie, milyen logika alapján született ez a

döntés. – Nem értem, uram. Mi a nem megfelelő benne? Nem azt mondta, hogy az a vízfestmény nagy-

szerű? Nekem úgy tűnt, hogy nagyon is tetszik önnek. Úgy éreztem, megfelelőnek tartja. Természe-

tesen nem könnyű megmondani, hogy azért udvarias-e, mert udvarias akar lenni, vagy azért, mertegy úriembernek kötelessége udvariasnak lenni. Amikor én csinálom, nyi lvánvaló a különbség. Dea hölgy egyáltalán nem volt unalmas vagy buta. Épp ellenkezőleg. Nem találja, hogy nő létére szo-

katlanul intelligens volt?

Lord Rathbourne egyik kérdésére sem válaszolt, ám arcvonásait mintha márványba faragták vol-

na, és vontatott beszéde is hangsúlyosabb lett. – Azt mondtam, nem felel meg, Lisle. Ezzel le is zártuk a témát. – De, uram…

– El tudok képzelni néhány fárasztóbb dolgot is, mint egy tizenhárom éves fiú faggatózását hall-gatni – jegyezte meg Lord Rathbourne.

Peregrine felismerte a túlzottan unott hanghordozást, és tudta, a téma tényleg le van zár va.

Döbbenetes. Általában őlordsága volt a leglogikusabban és legésszerűbben gondolkodó ember afelnőttek közt.

Ha Peregrine nem lett volna annyira elképedve, és nem bámulja olyan merőn a nagybátyját, ak-

kor meg sem látja. De merőn bámult és észrevette: őlordsága arcán megrándult egy izom. Csak egy-

szer, csak egy nagyon gyors, alig észrevehető rándulás volt a jobb arccsontjának legtávolabbicsücskénél.

Peregrine ekkor már tudta, hogy Mrs. Wingate-tel Komoly (ahogy Olivia írná) Komoly Gondvan.

Ha Lord Rathbourne nem árulja el neki, akkor tényleg nagyon komoly dologról lehet szó. Ha ő nem beszél róla Peregrine-nek, akkor egyik felnőtt sem fog. Ha Peregrine olyan ostoba lett

volna, hogy megkérdezze valamelyiket, az nyilván azt mondaná: Ha helyénvaló lenne, hogy tudj

róla, Lord Rathbourne elmondta volna. Peregrine egész pénteken és szombaton próbálta kiverni a levelet a fejéből. Az a lány bolond! Az

isten szerelmére, hiszen lovag akar lenni! S mivel soha többé nem találkoznak, nem számít az sem,hogy mi lehet az a családi titok.

A gond csak az volt, hogy választott hivatása pont a rejtélyek felderítéséről szólt. Az utóbbi idő- ben olyan lelkesedéssel vetette magát a görög és latin tanulmányaira, amelyet korábban sosem tu-

dott felfedezni magában. Mindez csak azért sikerülhetett, mert rájött, hogy ez a két nyelv elenged-

hetetlen az ősi Egyiptom titkainak feltárásához. Daphne néni, aki valójában nem volt a nénikéje, deLord Rathbourne egész családja befogadta Peregrine-t, megígérte, ha sikerül Homérosz nyelvéttisztességesen elsajátítania, megtanítja őt a kopt nyelvre, amely a hieroglifák titkának egyik kulcsavolt.

Így aztán vasárnapra Peregrine biztosan tudta, meg fog bolondulni, ha nem deríti ki, OliviaWingate miért Leprás és Számkivetett, és mi az a Családi Átok .

Ez volt az oka, hogy vasárnap éjjel, jóval azután, hogy nagybátyja jó éjszakát kívánt, és elment aklubjába, és a háznép nagy része is lefeküdt már, Peregrine nekiült, hogy levelet írjon Olivia

Wingate-nek.



Lord Rathbourne levelét pénteken késő délután adta át Mr. Popham, a metszetárus. Bathsheba nemakarta addig elolvasni, amíg haza nem ér. Remegő kézzel bontotta fel.

A levelet őlordsága titkára írta. A szolgálatait visszautasító üzenet rövid és rendkívül udvariasvolt.

Bathsheba hosszú ideig vakon meredt a papírra, aztán felfogta az értelmét, és elárasztotta az i s-

merős jeges érzés, majd forróság öntötte el, lángba borítva az arcát.

Azzal nyugtatta magát, hogy ez nem ugyanaz, de az emlék úgy perzselt, mintha frissen égettékvolna az agyába, noha három év is eltelt azóta. Néhány hónappal Jack temetése után történt. Az apósától érkezett üzenet, amelyet a titkára írt,

egy hosszú levél kíséretében, amelyről apósa azt hitte, tőle származik. A levél, amelyet természet e-

sen nem Bathsheba írt, végig Jackről és „szeretett lányáról, Oliviáról” szólt. Az írója bocsánatértesedezett… és pénzért persze. Szörnyű volt! „Béküljünk ki Jack emlékéért és a kislánya kedvé-ért…” és hasonló dolgok ugyanebben a szellemben. Hosszú oldalak sokaságán át könyörgött ésesdekelt a levél írója, szégyentelenül megpróbálva kihasználni Jack halálát és az apa gyászát.

Bathsheba az anyja kézírására ismert benne. Anyjában még annyi jó érzés sem volt, hogy a saját nevében próbálja meg kiaknázni a helyze t-

ben rejlő lehetőséget. Ha így tett volna, Bathsheba talán sosem szerez róla tudomást, sosem kellett

volna szégyenkeznie miatta. De nem, az anyja Bathsheba nevében írt. Így aztán Bathsheba volt az, aki megkapta Lord Fosbury kurta válaszát. Neki kellett elszenved-

nie a megaláztatást. Amikor pedig írt az anyjának, olyan választ kapott, amelyre számíthatott volna. Érted tettem,

drágám, mert te annyira büszke és túlságosan lelkiismeretes vagy. Ez volt az utolsó levél, amelyet Bathsheba az anyjától kapott. A szülei Szentpétervárra költöztek,

ahol az apja meghalt valami májbetegségben. Az anyja nem sokkal később újra férjhez ment, éseltűnt a világ szeme elől, anélkül, hogy egy szót szólt volna bárkinek, bel eértve a saját lányát is.Bathsheba szerette volna, ha hiányzik neki a családja, de nem így volt. A gyerekkora tele volt olyan

kellemetlen eseményekkel, mint Lord Fosbury levele. Nem csoda, hogy hajlandó volt elviselni bármit cserébe azért, hogy Jackkel élhessen.

– Mi az, mama? – kérdezte Olivia. Bathsheba felnézett. Nem hallotta, mikor jött be a lánya.

– Semmi.

Apró darabokra tépte és a tűzbe dobta Lord Rathbourne titkárának a levelét. – De sírtál – erősködött a kislány. Bathsheba gyorsan megtörölte a szemét.

– Biztosan porszem ment a szemembe.

Tényleg semmi, győzködte magát. Tudta előre, hogy ez fog történni. Csak elvesztett egy lehetsé-ges tanítványt. Ez meg sem közelíti a Lord Fosburytől elszenvedett megaláztatást. Nevetséges, hogyemiatt haragos… csalódott… fájdalmat érez.

Az Egyptian Hallban tett látogatása volt az első vállalkozása, amelyet a londoni előkelők á ltal

kedvelt helyek egyikén megkockáztatott. A Lord Rathbourne-nal folytatott társalgás volt az elsőolyan beszélgetés Jack halála óta, amelyet úriemberrel folytatott. Az élmény újdonsága egy kicsit

kibillentette a lelki egyensúlyából, mindössze erről van szó. Ez a magyarázat nem volt igazán meggyőző, de átsegítette Bathshebát a pénteken, a szombaton

és a vasárnapon. Hétfőn szokás szerint megtartotta a rajzóráját. A metszetbolt épületében két szinttel fel jebb levő

szobát úgy bérelte. Amikor végzett, lement a boltba, mint mindig, hogy megkérdezze, nem érdeklő-dött-e valaki a rajzórák iránt.

A pultnál egy magas, ismerős alak állt.

Bathsheba tátott szájjal bámult rá, mint valami mamlasz kamaszlány, aki sohasem tanult jó m o-dort. Tekintete a széles vállról lesiklott az egyenes hátra, majd még lejjebb a mérföl dhosszú, izmoslábra, aztán ismét fel, alaposan végigmérve a makulátlan, tökéletes eleganciával öltözött férfialakot.



Pillantása elidőzött a nyakkendő vékony, fehér csíkján a kabát gallérja felett, a nyakkendőre göndö-rödő dús, fekete fürtökön, és a kicsiny, holdsarló alakú árnyékon, amelyet a kalap vetett a férfi fülé-re.

– Ó, már itt is van! – lelkendezett Mr. Popham.

Bathsheba pislogott, ahogy a kereskedő feje a látóterébe került. A magas, arisztokratikus alaktel jesen eltakarta a metszetárus tömzsi testét.

Az úriember megfordult. Hát persze, hogy Lord Rathbourne volt. Ki más lehetne ilyen… tökéle-tes még hátulról is? Ki nézne rá ilyen higgadtan, a meglepetés… vagy holmi illetlen érdeklődéslegkisebb jele nélkül?

Ő bezzeg nem bámult tátott szájjal, mint egy fajankó. – Mrs. Wingate – szólalt meg –, a legjobbkor érkezett. Popham és én már majdnem ölre men-

tünk. – Ó, erről szó sincs, uram – tiltakozott az árus izgatottan. – Csupán volt némi habozás a részem-

ről, mivel egyáltalán nem voltam biztos benne… – Zavartan elhallgatott.

– Kifejeztem azon óhajomat, hogy megnézhessem a rajzóráját – magyarázta őlordsága. – Mr.

Popham azt mondta, odafent szokta tartani.

– Az órának vége – közölte Bathsheba. – Azt hittem, az ön érdeklődésének is. Ilyen értelmű üze-

netet kaptam. Vagy talán álmodtam? – Neheztel rám – állapította meg Lord Rathbourne. – Úgy véli, ha egy ember eldöntött valamit,

tartania is kell magát a döntéséhez. Bathsheba egy dühítően halvány mosolynak a jelét vélte felfedezni őlordsága jobb szája sarká-

ban.

– Mi segítene abban, hogy egyszer s mindenkorra eldöntse, mit is akar? – érdeklődött. – Az órá-nak vége. A következő szerdán lesz. Talán egy újabb unalmas utazást kíván tenni a világ másik vé-gére, hogy megnézze?

– Holborn nem a világ másik végén van – vetette ellen a férfi. – De nem is olyan helyen, ahol ön meg szokott fordulni. – Talán becsomagolhatnám a képet, uram, amíg ön Mrs. Wingate-tel beszélget? – ajánlotta Mr.

Popham. – Akkor elkészül, mire távozni óhajt. Vagy azt szeretné, ha az otthonába küldetném? – Nem, magammal viszem – felelte Rathbourne, egyetlen pillanatra sem véve le a tekintetét

Bathshebáról. Popham eltűnt a hátsó szobában.

– Az ön Hamstead Heathről festett képéről van szó – adott magyarázatott Rathbourne. – Látja, ezitt a gond. Ez hoz engem Holbornba. Emiatt vagyok ilyen határozatlan. Szerda óta kísért engem ez akép. Erősen kétlem, hogy önhöz hasonló adottságú oktatót találnék. Az igazi tehetség időt szentel a

munkái megalkotására és bemutatására. A földhöz ragadtabbak tanítással keresik meg a kenyerüket.Azon töprengek, nem kellene-e kihasználnom a helyzetet, mielőtt ön észre tér, és nem vesztegeti az

idejét és a tehetségét olyan rosszcsontok tanítására, mint az unokaöcsém. Ha a szépségének bókolt volna, Bathsheba rezzenetlen arccal hallgatta volna. Bár túl volt a ham-

vas ifjúságon, hozzászokott már a hasonló hízelgéshez, és nem sokat gondolt felőle. A külsejét nemmagának köszönhette.

A művészetét azonban igen, és sokat dolgozott rajta. A Hamstead Heathről készült festményrekülönösen büszke volt. A férfi nem is címezhette volna jobb helyre a dicséretét.

Bathsheba egész testét elöntötte a forróság, és el pirult, mint egy iskolás lány. – A tanítványaim többsége nem is hasonlít az ön unokaöccsére – mondta. – Az osztályterem sem

olyan, amilyenhez az ifjú lord szokott. És tehetség ide vagy oda, ön is nagyon jól tudja, hogy nemfelelek meg. Ön talán szemet huny a családi hátterem felett, de Lord Lisle családja bizonyára düh-

rohamot kap.

– Az unokaöcsém családja folyton valamiféle rohamot kap – közölte Rathbourne szenvtelenül. –

Amennyire lehet, igyekszem tudomást sem venni róluk. Lenne olyan jó, és megmutatná az osztál y-termet, kérem, és én megpróbálom elképzelni, milyen lehet, amikor tele van tanulókkal? Nem va-

gyok festő, és a képzelőerőm is korlátozott, ezért remélem, csak egy k isebb teremről van szó.



– Hétfőnként nyolc tanulóm van. Akkor erre tessék. Bathsheba kiment a boltból, és nekivágott a lépcsőnek.

– A nyolc még belefér a képességeimbe – mondta Rathbourne, és mély hangja még mélyebbnek

tűnt a szűk, félhomályos helyen. – Lányok? Fiúk? Vegyesen?

– Lányok. Két emelet, de Bathsheba hozzá volt szokva a lépcsőzéshez, szóval nem lett volna szabad ennyi-

re levegő után kapkodnia. Hálás volt, hogy a férfi nem kérdezősködött tovább, amíg a tanteremheznem értek. A gyéren bútorozott szoba nagy volt, és világos, hála a sok ablaknak.

– Amint látja, a fényviszonyok kiválóak – magyarázta Bathsheba –, különösen kora délután.Mindig tisztaság van. Néhányan, csupa nő, osztozunk a helyen, és felváltva használjuk a termet.Felvettünk egy szorgalmas takarítónőt.

Bathsheba megmutatta a férfinak a terem sarkában gondosan egymáshoz támasztott festőállvá-nyokat.

– A tanítványaim sikeres kereskedők lányai. Néhányukat elkényeztették, de én megértettem ve-

lük, hogy a munkaterületen milyen fontos a rend fenntartása. A férfi a kezét a háta mögött összekulcsolva az ablakhoz sétált és kinézett. Bathshebának feltűnt,

hogy fedetlen a feje. Körülnézett, és az egyik széken meglátta a férfi kalapját. Biztosan levette,amikor beléptek a terembe. Bathsheba nem tudta, miért lepődött meg ezen, vagy valóban meglepe-

tés-e, amit érez. A délutáni nap fénye megcsillant a tiszta, pomádétól mentes fekete tincseken, ame-

lyek alig észrevehetően göndörödtek. Ez a göndörség nyilván sokkal jobban előjött, ha a férfi hajavizes volt.

Ne képzeld el vizesen! – parancsolt rá magára. A férfi mély hangja rántotta ki a veszélyes fantáziálásból.

– Mi egyebet tanít még nekik? Mi a módszere?

Bathsheba elmagyarázta, hogy egyszerű életképekkel kezd, megengedve a tanítványainak, hogyotthonról hozzanak különböző tárgyakat, és a kedvükre rendezzék el őket.

– Először talán néhány gyümölcs vagy egy csésze meg egy csészealj – mondta. – Később én ren-

dezek el nekik egy főkötőt, egy pár kesztyűt és egy könyvet. Vannak foglalkozások a szabadban is,ha az időjárás megengedi. Fák, ajtók, boltok kirakata.

– Ezek szerint nem viszi el őket a Királyi Akadémiára, hogy más művészek munkáit másolják? – kérdezte a férfi még mindig az utcát nézve.

– Az nem a legjobb módszer a tanítványaimnak – felelte Bathsheba. – Nem művészek akarnaklenni. A legfőbb vágyuk az, hogy némi kifinomultságra tegyenek szert, és olyan képességekre, ame-

lyekkel az úrinők rendelkeznek. A szüleik azt szeretnék, ha a társadalom magasabb rétegeibe emel-

kednének. Megtanítom látni a tanítványaimat. Különféle technikákat, mesterségbeli fogásokat taní-tok nekik, s közben azt is elsajátítják, hogyan ismerjék fel a minőséget. Azt, amit tőlem tanulnak, azélet más területein is fel tudják használni. – Bathsheba megpróbálta elképzelni, mit is hasznosíthatmindebből egy kamasz lordocska.

– Más szóval, az alapokat tanítja nekik. – Úgy van.

– Peregrine-nél pont ez hiányzik. – A férfi végre elfordult az ablaktól. A napfény körbeölelte amajdnem göndör tincseket, és aranybarnára festette az arisztokratikus vonásokat. – Az alapok kima-

radtak nála. Voltak már rajzoktatói, de nyilvánvaló, hogy az ő módszerük nem felelt meg az unok a-

öcsémnek. Talán az öné alkalmasabb lesz. – Magánórákra lesz szüksége – mutatott rá Bathsheba, és kíméletlenül elnyomta magában szárba

szökő reményét. A férfi azt mondta, talán. Ez igazán diplomatikus volt tőle. A szoba nyilván kopot-

tas volt a szemében, a tanítási módszere dilettáns, a tanítványai pedig senkik. – Nem taníthatom őt alányokkal együtt. A jelenléte bomlasztó lenne. A lányok egy része félénkebb lenne, a másik része

merészebb, és valamennyien ostobán éreznék magukat. – Peregrine valóban bomlasztó elem – helyeselt Rathbourne. – Nem igazán számít, hogy kivelvan együtt. Lányokkal, fiúkkal vagy felnőttekkel. Tanárokkal, családtagokkal vagy a parlamenti



képviselőkkel. Az unokaöcsém született hitetlen Tamás. Mindent bizonyítva akar látni. Kíváncsi,okoskodó és makacs. Egy órán legalább százszor meg fogja kérdezni, hogy miért? Ha nem kérilegalább a háromszorosát a szokásos óradíjnak, akkor kötöznivaló bolond.

Lord Rathbourne bizonyára csak tréfál. Háromszoros díj egyetlen fiúért? Lord Lisle-t sem lehet

kezelni, mint Oliviát, akárhogyan próbálkozik is a fiú, akármennyire elkényeztették is a szülei.Olivia túlságosan sokat örökölt a Drámai DeLucey-k jellemvonásaiból.

– Ebben az esetben megnégyszerezem az óradíjat – közölte Bathsheba. – Peregrine megmondta, hogy ön értelmes – mondta Rathbourne, és eljött az ablaktól. – Ezek

szerint hajlandó tanítani minden figyelmeztetésem ellenére?

Bathshebának szeme sem rebbent. Az apja megtanította, hogyan keverje a lapokat. – Ezek szerint döntött? – kérdezte. A férfi körülnézett a teremben.

– A társaságnak nem fog tetszeni – jegyezte meg. – A társaság a néhai férje családjával rokon-

szenvez.

– Ó! Bathsheba hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Mint Sziszifusz, aki felgörgeti a nagy követ a

hegyre csak azért, hogy aztán ismét visszaguruljon a mélybe. A kő a múltja volt, és visszagurulva

elnyomta, megölte a remény apró csíráját. Pontosan úgy érezte magát, mint korábban, a bolt előtt,amikor azt kellett tapasztalnia, hogy a neve miatt újabb ajtó csukódik be előtte.

– Olyan unalmasak ezek az ősi viszályok és előítéletek – folytatta a férfi. – Ha Peregrine szüleimegtudják, hogy ön tanítja rajzolni a fiút, dührohamot kapnak. Az érzelmi kitörések már a termé-szetük részévé váltak. Nem tehetnek róla. Talán ezért nem is tudtak mit kezdeni a fiúval. Végülazzal a megoldással álltak elő, hogy rám hagyták Peregrine-t, ők pedig visszavonultak a skóciaikastélyukba. De ha a szülei rám bízták a gyereket, akkor a döntéseimet is el kell fogadniuk. – Rathbourne Bathshebára pillantott, és egy picit elmosolyodott. – Tud róla, hogy most pontosan úgyfest, mint a lánya, amikor Peregrine felbosszantotta? Talán lenne kedve fejbe vágni egy vázlatfüzet-

tel?

– Az segítene a döntésben?

A férfi mosolya szélesebb lett, és Bathsheba már azt kívánta, bárcsak leplezte volna, mert ettől amosolytól a szíve bolondul kalapálni kezdett, és agyának kerekei lassabban forogtak.

– Eldöntöttem, hogy a fiúnak önre van szüksége – mondta Rathbourne. – És azt is, hogyPeregrine fontosabb, mint holmi régi viszály és a botrány.

Benedict remélte, hogy előbb-utóbb észre tér. Már azelőtt tudta, hogy a nő belépett a boltba, hogy a metszetárus felfedezte volna. Hallotta a

könnyű lépteket, megérezte a jelenlétét. Nem kapkodta el, hogy felé forduljon. Meg kellett acélo z-

nia magát. Aztán ránézett, és úgy vélte, megtört a varázslat.

Nem a nő volt a legszebb teremtés a világon, ahogy hitte. Nem tűnt túl fiatalnak ahhoz, hogyPeregrine korabeli lánya legyen. Az arc, amelyet Benedict korábban felejthetetlennek tartott gond-

terhelt volt, a szeme sem ragyogott úgy, ahogy emlékeiben élt. Következésképpen biztos lehetett benne, hogy szigorúan a lelkiismerete szavára hallgatva dön-

tött, nem törődve azzal, mit szól hozzá az előkelő társaság, sem azzal, milyen jelenetet fog rendezni

Atherton, ha tudomást szerez róla. Csak arra kellett figyelnie, mi a legjobb Peregrine-nek.

Benedict abban a pillanatban tudta, hogy helyesen döntött, amikor kimondta a szót. Arra azonban nem számított, hogy a helyeslés visszatükröződik az asszony arcáról. Először a

szeme ragyogott fel, aztán a vonásai lágyultak el, majd a szája körüli feszes ránc érzéki mosolynakadta át a helyét. A gondterhelt kifejezés eltűnt, és magával vitte a korára utaló összes jelet. A kék

szem úgy csillogott, hogy kis híján elvakította, és a nő egész lénye felderült valahogy. Ha hitt volna az ilyesmiben, könnyen azt hihette volna, hogy valami varázsigét mondott ki, s azokozta ezt a csodás átalakulást.



De már régen nem engedte meg magának, hogy higgyen a csodákban. – Ön valóban tökéletes – mondta az asszony bámulva. Tökéletes. Mindenki ezt állítja. Milyen alacsony is a tökéletességgel kapcsolatos mércéjük!

– Igen, és ugyancsak unalmas dolog. Most azt kellene mondanom, hogy senki sem tökél etes, de

még az is untat. Csak az vigasztal, ha ez kitudódik, az emberek nem mondják többé rám, hogy töké-letes vagyok. Milyen izgalmas! Végre nekem is lesz valami hibám.

– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz hibára szert tenni. Szerencsére, a legjobb helyre jött. Mint bizonyára hallott is róla, a családnak az a DeLucey-ága, ahová születtem, még fölös tarta-

lékokkal is rendelkezik a jellembeli hiányosságokból. – Ha újabbra lesz szükségem, tudni fogom, hol keressem. – Javaslom, előbb szokjon hozzá az elsőhöz – tanácsolta az asszony. – Jelenleg ez csak egy tit-

kos hiba. Néhány ember szerint, ez a fajta a legjobb. – Egy hiba, egy titok – mondta Benedict. – Határozottan erkölcstelennek érem magam. – Megtiszteltetés, hogy segíthettem, de térjünk vissza az üzlethez. Lord Lisle ide fog járni az órá-

ira? Tudom, hogy nagyon kiesik, de megvan az előnye is. Sokkal kevésbé valószínű, hogy err efeléismerőssel akadjon össze.

– Ez az előny nekem is eszembe jutott – bólintott Benedict. – Az tűnik a legegyszerűbbnek, ha

egy szolga elkíséri ide. – Egy diszkrét szolga. – Azt hiszem, gyalog. – De az majdnem két mérföld a Cavendish Square-től. – Ezek szerint, tudja, hol lakom – állapította meg Benedict. – Ki nem tudja? – kérdezett vissza az asszony. Valóban, ki nem? – tűnődött Benedict. A magánélet olyan luxus volt, amely neki nem járt.

– Két mérföld semmiség – jelentette ki. – Peregrine-nek kell a mozgás, különösen most. Nemré-giben fedezte fel, hogy a görög és latin nyelvben való magas jártasság elengedhetetlen, ha régisé-gekkel akar foglalkozni. Ennek eredményeként a klasszikus szerzők megszállottja lett. Ha komo-

lyan Egyiptomba akar menni, testben ugyanolyan épnek és erősnek kell lennie, mint észben. Ahhozis hozzá kell szoknia, hogy olyan emberek közt legyen, akik különböző körökben mozognak.

Benedict megengedett magának egy halvány mosolyt a nő által használt kifejezést kimondva.Mrs. Wingate mégsem tudott mindent róla, vagy túl sokat Londonról, ha azt hitte, Holborn idegen aszámára. Aztán elszakította a tekintetét a rendkívüli arcról, és újra az ablak felé, az ablakon túl lát-

ható épületekre nézett. Ez az egész csak Peregrine-ért van, emlékeztette magát. Nem feledkezhetmeg Peregrine-ről.

Úgy tűnt, az asszonynak nem okoz nehézséget, hogy az üzletre összpontosítson. Felsoro lta, hogy

a terem mely napokon és időpontokban szabad, leírta, milyen felszerelésre lesz szük ség, és elkérteBenedicttől annak az embernek a nevét és elérhetőségét, akinek a számlát küldheti.

Amikor ezzel megvoltak, Benedictnek nem volt rá ürügye, hogy tovább időzzön. Újabb tíz percmúlva Pophamtől megkapta a becsomagolt festményt, és elindult a Holborntól egy jóval nyugatab b-

ra levő, előkelőbb intézménybe, ahol a képet elkasíroztathatja és bekereteztetheti. A hálószobájában fogja kiakasztani, döntötte el Benedict.

Negyedik fejezetTíz nap telt el, és négy lecke. Ez idő alatt Benedict egyszer sem bukkant fel Mr. Popham boltjának

ajtajában. A nyilvánvaló választás, hogy Peregrine-t az órákra kísérje, egy Thomas nevű inas volt, akit

Benedict Derbyshire- ből hozott magával. Ő volt az egyetlen a szolgák közt, akiben megbízott any-

nyira, hogy tudja, nem fog fecsegni.A leckék ideje alatt Thomas diszkrét, hétköznapi ruhában – nem pedig libériában – a közeli ká-véházban üldögélt. A megbeszélt idő leteltével a bolt ajtajánál várta az ifjú lordot.



Benedict felállt az asztal mögül, és az ablakhoz sétált. Csendben állt. Mialatt a kertet nézte, akrizantémok bólogatását a szeptemberi szélben, volt ideje összeszedni magát. Más nem láthatja ra j-ta, milyen vihar dúl a belsejében.

Nem mondta ki, amit gondolt. Ritkán tette. A sokévnyi magára kényszerített fegyelem ellenér eaz embertársaival és azok cselekedeteivel kapcsolatos gondolatai néha ugyancsak háborgóak voltak.Igazság szerint, az elméje néha ugyanúgy tombolt, mint Atherton szokott egy-egy dühkitörésénél.

Athertontól eltérően azonban Benedict megtanulta, hogyan tartsa féken ezt a tombolást. Az a k e-vés érzelemnyilvánítás, amelyet megengedett magának, száraz megjegyzésekre, szar kazmusra ésfelvont szemöldökre korlátozódott.

Az élet nem színház. A jelenetek a színpadra valók. Benedict nem kezdett el dúltan rohangálni a szobában fafejű sógorát szidva, csupán annyit mon-

dott:

– Írja meg Lord Athertonnak, Gregson, hogy megkímélheti a szolgáit az ideutazástól. Két hétmúlva én magam viszem a fiút Skóciába.

Fél óra múlva Lord Rathbourne úton volt Holborn felé.

A sűrű forgalomnak köszönhetően Benedict csak jóval azután ért a metszetkereskedéshez, miu-tán Peregrine órája befejeződött, és a fiú úton volt hazafelé. Mrs. Wingate is elment már, tájékoztat-

ta őlordságát Mr. Popham.

Benedict próbálta meggyőzni magát, hogy levél útján értesítse az asszonyt. De elutasította az öt-

letet… mint ahogy azt tucatnál is többször megtette idefelé az úton. A levél egyszerűen nem teszi meg. Mrs. Wingate a legutóbbit is sértésnek vette, azt, amelyikben

visszautasította a szolgálatait. Benedict emlékezett, milyen gúnyos módon utalt rá a nő, nem felejtette el a gőgösen felszegett

állat, a kék szempár megvető pillantását. Legszívesebben felkacagott volna. Szeretett volna köze-

lebb hajolni ahhoz a gyönyörű, haragos archoz és…

És olyat tenni, amit nem lehet.

– Beszélnem kell vele – mondta Pophamnek. – Sürgős ügyben. Az egyik tanulójáról van szó. Ta-lán lenne olyan jó, és megadná a címét.

A kereskedő elvörösödött. – Kérem, lordságodat, ne v-vegye sértésnek, d-de nem áll módomban megadni a hölgy címét. – Nem áll módjában – ismételte Benedict higgadtan. – N-nem, l-lordságod, bo- bocsánatáért esedezem, lordságod. Biztos vagyok benne, hogy lordsá-

god megérti. Bizonyos… ööö… nehézségek. Egy özvegy, ugye… különösen egy fiatal, aki egyedülél. A férfiak a-alkalmatlankodhatnak. Akarom mondani, nem lordságod, természetesen, de… ööö.

A gond az, hogy megígértem a hölgynek, senkivel nem teszek kivételt. Benedict szerette volna elkapni a kisember nyakát, és addig ütni a fejét a pultba, míg együttmű-

ködőbb lesz, de mondani csak annyit mondott: – Az aggályoskodása a becsületére válik, és tökéletesen megértem. Csak annyit kérek, üzenjen

Mrs. Wingate-nek: engedélyt kérek, hogy meglátogassam. Itt fogok várni. Azzal leült a pultnál álló székre, és lapozgatni kezdett egy litográfiákkal teli mappát.

– Bo-boldogan m-megtenném, lordságod – dadogta Popham. – De van egy kis gond. A segédeméppen küldeményt kézbesít, én pedig nem hagyhatom őrizetlenül a boltot.

– Akkor üzenjen egy küldönccel – mondta Benedict anélkül, hogy felnézett volna a kőnyomat-

okból. – Igenis, lordságod. Popham kilépett a boltból, és végignézett az utcán, előbb felfelé, majd lefelé. Sehol egy küldönc.

Visszatért a boltba. Időnként újra kiment, és körülnézett.

A bolt kicsi volt. Bár Benedict nem volt kistermetű, nem foglalt el igazán nagy helyet. Mégis,nemes lévén – olyan faj volt ez, amely gyakorlatilag ismeretlennek számított Holborn ezen részén – úgy tűnt, jóval nagyobb helyet igényel, mint más, hétköznapi ember.



Ráadásul nem csak úgy tűnt, mintha a bolt minden négyzetcentiméterét elfoglalná, de a jelenlét-

ében a vevők is megfeledkeztek arról, miért is tértek be. Csak álltak és bámultak. Néhányuk annyira

megdöbbent, hogy távozott, anélkül, hogy bármit vett volna. De nem ez volt a legrosszabb.

Benedict bérkocsit fogadott, ahelyett, hogy saját hintaján jött volna, mert nem akart feltűnést kel-

teni. De megfizette a kocsist, hogy várjon rá, és a bolt előtt veszteglő jármű lassította a forga lmat.

Naplopók gyűltek a kocsi köré, hogy eltereferéljenek a kocsissal a legfrissebb pletykákról. Az elhaj-

tó kocsisok emelt hangon szitkozódtak a bosszúság miatt, s mindezt odabent a boltban is hall anilehetett. Popham egyre vörösebb és izgatottabb lett.

Végül, miután félóra eltelt, s a segédje még nem tért vissza, a kereskedő megadta LordRathbourne-nak Mrs. Wingate címét.

Holbornból a kocsis balra fordult, a Hatton Garden felé, majd jobbra, a Charles Streetre. Itt, a Vérző

Szív nevű kocsmánál Benedict kiszállt. Megkérte a kocsist, hogy az utcán lejjebb várakozzon, ahol

nem akadályozza a forgalmat. Őlordsága átvágott az utcán, és megállt az udvarba vezető keskeny útnál. Rendkívül szegény környék volt. Mrs. Wingate elképzeléseivel ellentétben azonban Lord

Rathbourne számára nem voltak ismeretlenek London nyomornegyedei. Több parlamenti bizottság-nak is tagja volt, amelyek az alsóbb néprétegek helyzetével foglalkoztak, s információt nem csupán

jelentések olvasásával szerezte. Nem is azért habozott, mert fertőzéstől félt, bár felesége olyan lázas betegségben halt meg, ame-

lyet az egyik szegénynegyedben végzett jótékonysági küldetése során kapott el. Benedict azért állt meg, mert józan esze visszatért. Mi az ördögöt tudna olyat mondani, amelyet ne írhatott volna meg levélben? Mit számít az neki,

hogy Mrs. Wingate megsértődik -e vagy sem? Talán csak azért kapott az ürügyön, hogy láthassa anőt? Hagyta volna, hogy a benne dúló indulatok irányítsák a tetteit?

Ez az utolsó kérdés arra késztette, hogy sarkon forduljon. Elindult visszafelé a Charles Streeten. Élénk ütemben sétált, tekintetét az úton, gondolatait pedig

szigorúan kordában tartva. Ez üzlet. Írni fog Mrs. Wingate-nek, és tájékoztatja, hogy Peregrine visz-szatér az iskolába, és nem tudja folytatni a rajzleckéket. Természetesen az óradíjak teljes össz egétmegkapja, amiben megegyeztek. Köszönetet fog mondani mindenért, amit eddig elért a fiúnál. V a-

lamiféle bocsánatkérést is megenged magának, talán arról, hogy a dolgok ilyen hirtelen történtek…

Az isten verjen meg, Atherton! Miért nem tudsz rendesen viselkedni, ahelyett, hogy az egyik pil-

lanatban égnek emeled a kezed és reménytelennek nyilvánítod az esetet, a követk ezőben pedig…

Fülsértő hang és zűrzavar rántotta ki elmélkedéséből. Benedict sikolyt hallott, látta, hogy csoma-

gok potyognak körülötte, érezte, hogy egy kalap az állának ütközik , és egy kéz megragadja a kabát-

ja ujját, s mindez egyszerre történik. Elkapta a nőt… mert kétségtelenül nő volt, s következő pillanatban, még azelőtt, hogy az arcát

látta volna, tudta, melyik nő az.

Ha a lába elé figyelt volna, s nem a férfit bámulja, Bathsheba nem vétette volna el a lépést. A férfinem nézett felé, egyenesen maga elé meredt, s az esze láthatóan máshol járt. Ha okosan viselkedett

volna, Rathbourne elmegy mellette, anélkül, hogy észreveszi, ő pedig nem kerül a figyelem közé p-

pontjába. Már megint. Látta, hogyan nyílik tágra a férfi szeme, amikor rájön, hogy ki ő, és az árulkodó kifejezés, amit a

sötét szempárban megpillantott, forrósággal töltötte el. A kifejezés egy pillanat alatt eltűnt, de a hőség megmaradt, megbizsergetve Bathsheba ereit, el-

lágyítva az izmait. A férfi gyorsan talpra állította, de nem sietett elengedni. Bathsheba érezte hosszú, kesztyűs ujjai-

nak a melegét a felsőkarján. Testük szinte összeért, s érezte a férfiból áradó hőt. Látta a gyapjú és a



vászon anyagát, és érzékelte a színek kontrasztját: a vakító fehéret a sötétzöldön. Belélegezte aszappan és a keményítő illatát, s velük együtt még valami egzotikusabbat: a diszkrét és drágaférfikölnit… és valami sokkal ármányosabbat: a férfi illatát.

– Mrs. Wingate – szólalt meg Rathbourne. – Reméltem, hogy útjaink keresztezik egymást. – Jobb lett volna, ha a szemét is kinyitja, és nem csak reménykedik. Ha nem lett volna annyi lé-

lekjelenlétem, hogy az útjába vessem magam, teljesen elszalasztott volna.

A férfi szorítása erősödött. Bathshebában csak ekkor tudatosult, hogy még ő is a férfiba kapas z-kodik, ujjai az alkarjára kulcsolódtak. Olyan érzés volt, mintha meleg márványt fogna.

Gyorsan elengedte őlordságát, és a tekintetét elszakítva az övétől, a földre szóródott csomagjaira

összpontosított. Egy elrobogó kocsi kerekeit összetörték a kosarát. – Most már elengedhet – mondta a férfinak. – Szeretném összeszedni a vásárolt holmikat, mie-

lőtt valami vállalkozó kedvű utcai csibész elszelel velük. Rathbourne elengedte, és felszedte a csomagokat az utca porából. Bathsheba figyelte, ahogy ezt az alantas feladatot is a szokásos eleganciájával végzi el. Úgy tűnt,

még a kabátja sem ráncolódik, miközben lehajol, s úgy simul rá, mint a második bőr. Nagy valószí-nűséggel Weston munkája. És amennyit őlordsága fizetett érte, abból ő és Olivia talán egy évig iselélnének, de az is lehet, hogy két-három évig is.

A köréjük gyülekező tömeg leplezetlen kíváncsisággal figyelte a férfit. Bathsheba kicsit későnugyan, de észbe kapott.

– Egy munkanélküli lakáj – magyarázkodott. – A néhai férjem rokonai kidobták szegény fickót. – Akkor ide ugyan rossz helyre gyött, Mrs. W. – mondta az egyik bámészkodó. – A magunkfajta

idevalósi se nagyon talál munkát errefelé. – Milyen kár érte, nem? – sajnálkozott egy másik. – Egy ilyen nagydarab, erős fickó. Azt hallot-

tam, a kékvérűek a magas, keménykötésű legényeket kedvelik. Ez igaz, asszonyom?

– Igaz – hagyta helyben Bathsheba. – A magas lakájok de rigueur.

Amikor a férfi az összes csomagot felszedte, Bathsheba fürgén elsietett, maga mögött hagyva a bámészkodókat, hadd találgassák, mit jelent az a de rigueur.

– Lakáj lennék? – szólalt meg Rathbourne, amikor befordultak a sarkon, és a tömeg hallótávo l-

ságon kívülre került. – Nem lett volna szabad ilyen finom öltözékben erre a környékre jönnie – rótta meg Bathsheba. –

Nyilvánvaló, hogy fogalma sincs, hogyan kell inkognitóban utazni. – Nem is gondoltam rá. – Látszik. Szerencsére egyikünk olyan családból származik, amelyik nemzedékek óta gyakorlott

hazudozók egész sorával dicsekedhet. Lakáj mivoltát támasztja alá az elegáns ruha és a felsőbbren-

dűség légköre is, amely körüllengi. – A felsőbbrendűség… – Rathbourne hirtelen elhallgatott. – Rossz felé megyünk. A Bleeding

Heart Yard nem az ellenkező irányban van?

Bathsheba megtorpant.

– Kiderítette, hol lakom?

A férfi bólintott az álla alá halmozott csomagok fölött. – Nem Popham hibája. Kényszerítettem. Bárcsak ne tettem volna! Gyűlölöm az erőszakot. De…

rendkívül ideges voltam. – Popham miatt?

– Nem, a sógorom, Atherton miatt.

– Akkor miért nem a sógorával erőszakoskodott?

– Skóciában van. Nem mondtam volna?

– Uram!

– Ah, itt egy csendes templomudvar – intett állával Rathbourne a hely felé. – Mi lenne, ha be-

mennénk? Magunkban lehetünk anélkül, hogy az illetlenség látszatát keltenénk.

Bathsheba nem volt ennyire bizakodó a tekintetben, hogy mi tűnik illetlennek, és mi nem. Vi-szont a férfi keze tele van csomagokkal…

Bement a templomudvarra, és megállt a bejárat közelében.



Őlordsága az egyik sírkőre tette a vásárolt holmit.

– Két héten belül Skóciába kell vinnem Peregrine-t – közölte. – Az apja összezilálta a szépen le-

fektetett megállapodásunkat. Rátört a felelősségi roham, és úgy döntött, hogy az edinburghi Heriotiskola nyakába varrja a gyermekét.

Bathsheba elnyomott egy sóhajt. Viszlát, csillogó shillingek, gondolta.

– Az talán nem jó iskola? – kérdezte.

– Peregrine a remek brit iskolák egyikébe se való – felelte Rathbourne kimérten. – De ezt nemlehet levélben megértetni Athertonnal. Egyébként is nehéz bármit is megértetni vele. Túlságosantürelmetlen, lobbanékony és drámai ahhoz, hogy józanul végiggondolja a dolgokat.

Bathsheba nem kis meglepetésére Lord Rathbourne fel-alá kezdett járkálni az úton. Tökéletes lé-vén természetesen méltóságteljesen tette, de a visszafojtott energiától a levegő háborogni látszottkörülötte.

– Ha legalább ésszerűen látná a dolgokat – folytatta őlordsága –, észrevenné, hogy a brit iskolákmódszerei ellentétesek Peregrine jellemével. Az embernek gépiesen be kell magolnia mindent. E l-

várják tőle, hogy kérdezősködés nélkül engedelmeskedjen, nem számít, hogy érti-e, amit bemagolt.

Amikor pedig Peregrine erősködik, hogy tudni akarja, miért és minek, a legjobb esetben csak tiszte-

letlennek tűnik, a legrosszabban viszont egyenesen istenkáromlónak. Ezért büntetést kap. A legtöbb

fiúnak elég néhány ütés, hogy megtanulja tartani a száját. Peregrine nem tartozik a legtöbb fiú kate-góriába. A verés nem jelent számára semmit. Miért nem látja ezt az apja, amikor oly nyilvánvalónekem, aki csupán csak a nagybátyja vagyok? – fejezte be a férfi ökölbe szoruló kézzel.

– Talán az apjából hiányzik az a képesség, ami a nagybácsiban megvan, hogy beleképzelje m a-

gát a fiú helyzetébe – mondta Bathsheba.

Rathbourne ezt hallva nyomban megállt. Lenézett az öklére, és meglepetten pislantott egyet. Az-

tán ellazította az ujjait. – Valóban. Nos. Azt hittem, Atherton legalább egy tucatnyi embernek elegendő fantáziával re n-

delkezik. Legalábbis többel, mint én, az biztos. – A szülőknek egészen különleges látásmódjuk van – magyarázta Bathsheba. – Bizonyos érte-

lemben vakok. Önt például megérti az édesapja?

A férfi egy pillanatra döbbentnek tűnt, és Bathsheba is meglepődött, hogy ilyen erős érzelmet f e-dezett fel rajta. Már a kezdet kezdetén látszott a férfin, hogy az a fajta, akinek nem lehet olvasni az

arcvonásaiban. – Őszintén remélem, hogy nem. Bathsheba felnevetett. Nem tehetett róla. Csak egy szemvillanásnyi ideig tartott, s a férfi vissza-

változott Lord Kifürkészhetetlenné, de az alatt a rövid pillanat alatt bánatos iskolás fiúnak látszott,és Bathsheba arra gondolt, szívesen megismerné azt a kisfiút.

Veszélyes gondolat. A férfi egy ideig némán állt, s a majdnem mosolyával nézett Bathshebára. Aztán közelebb lé pett.

– Tényleg szándékosan vetette magát az utamba? – kérdezte. – Csak tr éfáltam. Az az igazság, hogy gondolkodni is elfelejtettem, annyira megdöbbentett, hogy

a Charles Streeten látom. Nem bánnám, ha legközelebb előre figyelmeztetne, ha úgy dönt, felkeres.Jobb szeretnék nem belesétálni egy kirakatba, monoklit szerezni a szemem alá, vagy me g botlani éskitörni a bokámat.

A férfi túl közel jött, és a tekintete mágnesként vonzotta Bathsheba tekintetét. Ő csak egy pilla-

natra nézett a férfi szemébe, lélegzetvételnél nem hosszabb ideig, de ennyi is elég volt, hogy rabulessen. Olyan volt a sötét szempárba nézni, mint amikor az ember egy hosszú, árnyas folyosón pi l-

lant végig. Túlságosan izgató. Ki akarta deríteni, mi van ennek a folyosónak a végén, ki van a vé-gén, és mekkora a távolság a külvilág számára ismert és a belsejében re jtőzködő ember között.

Bathsheba elkapta a tekintetét. – Nem úgy értettem, hogy fel kell keresnie – mondta gyorsan. – Ne vegye meghívásnak az imén-

ti kijelentésemet. – Tudom, hogy nem kellett volna idejönnöm. Küldhettem volna üzenetet, mégis itt vagyok.



Bathsheba nem engedhette meg magának, ismét elcsábuljon. A férfi mögött levő sírkőre szegezte

a tekintetét, ahol a csomagjai voltak. – Igen, nos, mennem kell. Olivia hamarosan hazaér az iskolából, és ha nem vagyok ot thon, talál

magának tennivalót. Általában valami olyat, amit inkább nem kellene tennie. – Ó, igen, milyen nemtörődömség volt ez tőlem! – A férfi ellépett mellőle, a sírkőhöz ment, és

kezdte összeszedni Bathsheba holmiját. – Eleve nem kellett volna zaklatnom, és ak kor még azzal is

tetézem a tapintatlanságom, hogy túl sokáig feltartom. Nem elég sokáig, gondolta Bathsheba. A töredékét sem sikerült kiderítenie annak, amit tudniszeretett volna.

Gondolj a lányodra! – intette magát Bathsheba. Ez után a férfi után érdeklődni olyan l uxus, amit

nem engedhetsz meg magadnak.

– Szívesebben vinném a csomagjaimat én magam, uram – mondta. – Túl feltűnő lenne egy lakája Bleeding Heart Yardon. Jobb lesz, ha mindenki megy a maga útján.

Benedict nem akart a maga útján menni. Ott akart maradni, ahol volt. Beszélgetni akart az asszonnyal, nézni és hallgatni őt. Az asszony

nevetett rajta… biztosan a komikusan riadt arckifejezésen, amit arra a kérdésre vághatott, hogy azapja megérti-e.

Benedict nem ezt a hangot várta. A nő nevetése mély, torokhangú volt. Komisz nevetés. A hálószobába való. A nevetés mintha követte volna, ahogy visszatért a bérkocsihoz. Ott kísértett körülötte a rövid,

hazafelé vezető úton, követte a házba, fel, Peregrine szobájába. A fiú az ablakfülke ülésén kuporgott, és Belzoni könyvének egyik színes lapja fölé hajolt. A rajz

a fáraó sírboltjának a mennyezetét ábrázolta, seregnyi furcsa alakkal és szimbólummal. Az ábrákatarannyal rajzolták a fekete hátérre, nyílván így akarták jelképezni az éjszakai égboltot és a csillag-

képeket, ahogy az ősi egyiptomiak látták. Benedict nem volt hajlandó ezen töprengeni. Az ősi egyiptomiak túl bosszantók voltak számára. Elmondta Peregrine-nek, mit határozott az apja.

– Nem értem – ráncolta a homlokát a fiú. – Apa azt mondta, végzett velem, nem küld többésemmiféle iskolába. Azt mondta, nem érdekli, hogy tanulatlan, ostoba ember lesz belőlem. Aztmondta, nem érdemlem meg, hogy úriemberhez méltó neveltetést kapjak, amikor nem tudok úriem-

berhez méltón viselkedni. Azt mondta…

– Nyilvánvalóan meggondolta magát – vágott a szavába Benedict. – Ez rendkívül kellemetlen. Még nem fejeztem be a Belzoni-gyűjtemény tanulmányozását.

Akárhogy is, semmi értelme ilyen hamar útnak indulni. A félév már megkezdődik, mire Edinburgh-

ba érek. Ha már az embernek új fiúnak kell lennie, akkor már jobb, ha a legelején ott van a többi újfiúval. Így én leszek a legújabb új fiú, és rengeteg értékes időt arra kell elvesztegetnem, hogy kive-

rekedjem a helyem, amikor itt is maradhatnék, folytathatnám a görög és latin tanulmányaimat, ésrendezhetném a hieroglifa-táblázatomat.

Peregrine sohasem hagyta, hogy erőszakoskodjanak vele. Nem volt hajlandó senki inasa lenni.Ennek következtében, valamint azért, mert ő volt az örökös új fiú, ideje jó részét azzal kellett tölte-

ni, hogy ököllel tisztázza, hol is a helye a közösségben. – Ezzel én is tisztában vagyok – mondta Benedict. – A tény ettől még tény marad: az apád így

parancsolta, és neked engedelmeskedned kell. Arról nem tett említést, hogy ő is váltani fog egy-két szót Lord Athertonnal. Mint ahogy arról a

szándékáról sem, hogy nyomban visszahozza magával Peregrine-t, ha ez emberileg lehetséges, és

magántanárt fogad mellé, ahogy azt már évekkel azelőtt meg kellett volna tenni. Nem akart hamis reményeket ébreszteni a fiúban, és különben is, egy fiú köteles engedelme s-

kedni az apjának. A szülőket mindig tisztelni kell, még akkor is, ha az ember legszívesebben megfojtaná őket. Bármit is szándékozott tenni Peregrine ügyében, nem fogja a fiút engedetlenségre bátorítani.



– Azt hittem, az apám mossa kezeit velem kapcsolatban, és teljesen önre bízott – jegyezte meg

Peregrine. – Lord Hargate is biztosan így gondolta, hiszen önt bízta meg, hogy rajztanárt találjonnekem, nem a papát. Azt meg elképzelni sem tudom, hogy mi lesz így a rajztudásommal. Így soh a-

sem tanulok meg rendesen rajzolni. Még csak most kezdtem javulni. Nem, tényleg így van – erős-

ködött nagybátyja felvont szemöldöke láttán. – Mrs. Wingate mondta, ő pedig sosem áltatna. „LordLisle, ön már megint a lábával rajzolt”, szokta mondani, amikor valami rondaságot rajzolok. –

Peregrine elmosolyodott. – Sokszor megnevettet. – Értem. – Benedict valóban értette. Az asszony őt is majdnem megnevettette. Az Egyptian

Hallban történt, amikor felelősségre vonta a lányát, amiért az rátámadt Peregrine-re. Nevetni szere-

tett volna Popham boltja előtt is, az asszony arckifejezésén, amikor közölte vele, hogy Peregrine-

nek ambíciói vannak. Ma is nevetni akart, amikor az asszony azon tréfálkozott, hogy Benedict útjá- ba vetette magát.

Mulatságos nő volt. Olyan dolgokat tett és mondott, amelyekre Benedict nem számított. Még mindig a fülébe csengett a nevetése.

– Nos, feltételezem, ezen nem lehet segíteni. – Peregrine becsukta a könyvet. – De van még ti-zennégy napom. A lehető legjobban ki kell használnom ezt az időt.

Benedict úgy készült, hogy sokkal nehezebb lesz megértetni a fiúval a dolgot. Peregrine tized-

annyit sem faggatózott a miértek miatt, mint amennyire Benedict számított. Talán rájött végre, hogyapja tetteinek nincs józan ésszel megmagyarázható mozgatórugója, tehát nincs is értelme ilyesmitkeresni.

Talán a fiú lassan mégiscsak felnő, érettebbé válik. – Megengedné, uram, hogy holnap elmenjek a British Museumba? – kérdezte Peregrine. – Sze-

retnék ismét megpróbálkozni az ifjú Memnon fejével. Megkérdeztem Mrs. Wingate-et, tarthatnánk -e plusz órát szombaton a múzeumban vagy az Egyptian Hallban, de azt mondta, nem ér rá. Holnap a

délelőtt nagy részét és a kora délutánt a Sohóban tölti. – Valószínűleg megbízást kapott egy portréra – vélte Benedict. Valamelyik tanítványának az a p-

ja biztosan felismerte a tehetségét. – Azt hiszem, lakáskeresőbe megy. Benedict arra gondolt, hogy a Soho Square némi fejlődést jelent a Bleeding Heart Yardhoz k é-

pest. Ezzel együtt mindkét hely a kellemetlen környék határmezsgyéjén mozgott. – Én azt tanácsolnám neki, hogy ne ott keressen lakást. Nem bölcs dolog túl közel lakni a Hét

Számlaphoz. Legalább olyan rossz környék, mint a Saffron Hill, ha nem rosszabb. Peregrine homloka ráncba szaladt.

– Nem mintha bármi közünk lenne hozzá, hol akar lakni – folytatta Benedict. – Ha a British Mu-

seumba akarsz menni, Thomas majd elkísér. Semmi értelme, hogy én is ott időzzek, miközben gya-

korolsz.

– Valóban nincs – helyeselt Peregrine. – Csak halálra unná magát, uram. Úgy teszek majd, mint-

ha órán lennék. Még ha valamelyik múzeumőr meg is jelenne, akkor sem fogok tőle semmit semkérdezni az udvarban levő vörös gránitszarkofágról, amelyik miatt Daphne néni annyit izgul… de,uram, komolyan szégyen, ahogy Signor Belzoni leleteivel…

– Így igaz, és Rupert előbb vagy utóbb elkezdi kidobálni az igazgatósági tagokat az ablakon – mondta Benedict. – Te azonban tartsd a szádat.

Más se hiányzott volna most, mint hogy vitába keveredjen Belzoni szerzeményeiről: melyik k i-hez tartozik, és ki lenne köteles fizetni érte. Daphne többször is megpróbálta bevonni a szerzemé-nyek fölötti elkeseredett csatába, de ő mindig óvatosan kitért előle. Épp elég csatát kellett így ismegvívnia. Most a Peregrine jövőjével való küzdelem a legfontosabb közülük.

– Egyetlen szót sem fogok szólni, uram, becsületszavamra mondom – fogadkozott Peregrine.

– Rendben, akkor elmehetsz Thomasszal.

Azzal Lord Rathbourne távozott, megkönnyebbülten attól, hogy a nehéz ügy ilyen könnyen

megoldódott. Nem látta, hogy unokaöccse milyen bűntudatos pillantással néz utána.



Ötödik fejezet

British Museum, szeptember 22., szombat

Peregrine bűntudata a Wingate hölgy számlájára volt írható, akit elfelejtett nagybátyjának megemlí-teni, és aki most ott ült mellette egy hordozható széken. Mindketten a részben törött koronás, hata l-

mas, vörös fáraófejet rajzolták: az ifjú Memnon fejét, amit Belzoni küldött Egyiptomból. Az Egyptian Halltól eltérően itt nem volt tömeg, mert ide túl nehéz volt jegyet szerezni. Volt, aki

azt állította, hogy könnyebb volt bejutni a felső tízezer legelőkelőbb klubjának, az Almacknak a báltermébe, mint a British Museumba.

Peregrine elképzelni sem tudta, Olivia Wingate honnan szerzett belépőt, és inkább nem is akartatudni.

Bár a hely elhagyatott volt aznap, ők ketten csak suttogva beszélgettek, és arra is odafigyeltek,hogy szorgosan mozogjon a ceruzájuk a papíron.

– Nem lesz nehéz Edinburghba írni – biztosította éppen Olivia a fiút. Jobb lenne, ha nem írna, gondolta Peregrine. A lány levelei veszélyesek. Nem lenne szabad itt lennie vele. Egyik felnőtt rokona sem helyeselné. Először is, a lány csaló.

Ma például Olivia anyja azt hitte, hogy a lánya az egyik osztálytársával és annak az édesanyjávalvan itt.

Igaz, hogy Peregrine sem mondta el a nagybátyjának, hogy Oliviával lesz, de nem is hazudott.Ennek ellenére furdalta a lelkiismeret. A lánynak azonban úgy tűnt, nincs is lelkiismerete.

Peregrine tudta ezt, azzal is tisztában volt, hogy Olivia csak bajt fog okozni, mégis tehetetlenvolt. A lány a maga szörnyű módján ellenállhatatlan volt. Olyan, mint egy kísértethistória. Az em-

ber addig nem tudja letenni, amíg a végére nem ér. – A felnőttek minden levelét elolvassák? – akarta tudni Olivia.

Peregrine a fejét rázta. – Azokat nem, amelyeket a családtól és az iskolatársaimtól kapok. – Ez megkönnyíti a dolgomat. A rokonai kézírását bizonyára ismerik, ezért úgy írok majd, min t-

ha egy régi osztálytársa lennék. Az ő nevét fogom használni, meg a régi iskolá ja címét, és elváltoz-

tatom az írásomat. Ó, ez nagyon is csábító volt! Olivia borzalmas levelei biztosan segítenének elűzni a tanítási na-

pok sivárságát. De amit javasol, az bűn! Ha a nagybátyja megtudja…

– Ön nagyon sápadt. Szerintem nem mozog eleget. Vagy talán az étvágyával van baj. Ha a he-

lyében lennék, én nem hagynám, hogy Edinburgh elrontsa az étvágyamat. Gyönyörű hely, és nemminden skót olyan zord, mint az emberek hiszik.

– Amit javasolsz, az hamisítás – suttogta Peregrine. – Főbenjáró bűn. Fel is akaszthatnak érte.

– Akkor ne írjak több levelet? – kérdezte Olivia közönyösen. – Talán az lenne a legjobb. – Talán igaza van. Kénytelen leszek egymagam kideríteni a részleteket. Peregrine tudta, hogy nem kellene megkérdeznie, de nem tudta megállni. Majdnem egy percig

kitartott, mielőtt a kérdés kibukott belőle. – Milyen részleteket? Mivel kapcsolatban?

– A kutatásommal kapcsolatban. – Milyen kutatás? – értetlenkedett Peregrine. – Addig nem lehetsz lovag, amíg fel nem nősz. Peregr ine tanulékonyabb volt, mint azt a nagybátyja hitte. Okosabb volt annál, hogy megismétel-

je a hibáját, és megmondja a lánynak, hogy sohasem lesz belőle lovag. Attól megint csak felidegesí-tené magát. Attól nem félt, hogy Olivia bántani tudná. Inkább amiatt aggódott, hogy egy veszekedés

odavonzaná a felnőtteket. Az „eseménynek” számítana, és az a néhány rajzóra, ami még há travan,nem lenne megtartva.



– Nem várhatok addig, amíg megnövök – jelentette ki Olivia. – Most, hogy ön elmegy, a mama

meg én visszajutunk oda, ahonnan indultunk. Sohasem fogunk előrelépni, ha csak a rajzleckékreszámíthatunk. A kezembe kell vennem a dolgokat, és meg kell keresnem a kincset.

Néhány titkos levélváltás során Peregrine megtudta, hogy Olivia és a mamája miért számítanakSzámkivetettnek és Leprásnak. Tisztában volt már azzal is, hogy a Családi Átok egyet jelent a csa-

lád rossz hírével. A Drámai DeLucey-k megérdemelik, hogy nem tisztelik őket, ismerte el Olivia

vidáman, kivéve az édesanyját, aki nem is hasonlít a többiekre. Olivia túlságosan is rendesnek tar-totta a mamáját.

Ha Olivia az enyhébb példák közül való, akkor a drámai jelző rendkívül enyhe megfogalmazásvolt.

A lány levelei tele voltak komisz rokonaira való utalásokkal, de a kincset még egyszer sem emlí-tette.

– Milyen kincset? – kérdezte Peregrine, nem tudva ellenállni a kíváncsiságnak. – Edmund DeLucey kincsét – felelte Olivia. – Ő volt a dédapám. Kalózként rabolta össze a kin-

cset, és én tudom, hová rejtette el.

Bathsheba szombat délelőtt a lehetséges lakások listájával és optimista lélekkel indult útnak.Egymás után járta végig a Soho Square-ről nyíló utcákat és magát a teret is. Közben az időjárás,

amely enyhének és tisztának indult, fokozatosan elromlott. Délutánra a csípős szellő lehűtötte alevegőt, és a napot fenyegető szürke fellegek takarták el. Késő délutánra a szellő jeges széllé erősö-dött, a felhők sötétebbek lettek, s velük együtt Bathsheba hangulata is.

Azok a Soho- béli szobák, amelyeket megengedhetett magának, kisebbek voltak, ráadásul rosz-

szabb állapotúak is, mint a mostani otthonuk. A Bleeding Heart Yard ódon házai legalább nyomok-

ban őriztek valamit a régi idők elmúlt nagyságából. Nem mindegyik nagy helyiségüket osztották felújra meg újra, egyre szűkösebb kis szobákra.

Ráadásul a környék, amely a központban még egészen elfogadható volt, ugyanolyan gyorsanromlott, ahogy a központtól távolabb került az ember, mint a jelenlegi helyen. Elég volt néhány

percnyi séta a Soho Square-től délkelet felé, és az ember a St. Gilesban jutott, a rendkívül rossz hírűnyomornegyedbe.

Röviden szólva, Bathsheba elvesztegette a szombatot. Ahelyett, hogy az új otthonának örülhetett

volna, csak arra számíthatott, hogy további értékes órákat tölthet egy olyan feladattal, amelyről kez-

di azt hinni, hogy hiábavaló erőfeszítés. Lord Lisle nevetségesen magas óradíjainak köszönhetően az anyagi viszonyai határozottan javul-

tak, de attól tartott nem kellő mértékben ahhoz, ahogy az életkörülményeiben lényeges változáskövetkezhessen be.

London sokkal drágábbnak bizonyult, mint várta. Nem először töprengett már el rajta, hogy a jódöntést hozta-e, amikor ide költözött. Dublin olcsóbb és barátságosabb volt.

Ugyanakkor Írország szegényebb volt, és egy festőnek még nehezebb volt ott munkát találnia. Jóés megfizethető oktatást biztosítani Oliviának pedig itt, Londonban volt könnyebb.

Mrs. Smithson, a New Ormond Streetről kevesebb mint egy év alatt kiirtotta Olivia vaskos ír ak-

centusát. A kislány most már úgy beszélt, ahogy egy hölgynek beszélnie kell. Bárcsak valaki arra ismeg tudná tanítani, hogyan illik viselkednie egy hölgynek! Az iskolában, az osztálytársai közt ésMrs. Smithson figyelő tekintete alatt Oliviáról lehetett volna mintázni a tökéletes úrinő szobrát.Sajnos, anyai rokonai többségéhez hasonlóan ő is kaméleon természetű volt, és könnyen alkalmaz-

kodott a környezetéhez. Az iskolán kívül, más osztálybeli emberek közt egészen más lány lett belő-le.

A helyzet akkor sem javulna, ha visszatérnének Írországba. London a lehetőségek városa, de nem olcsón vagy könnyen kínálta ezeket a lehetőségeket.

Az már biztosnak tűnt, hogy Bathsheba Wingate-nek ma nem kínált lehetőséget. Itt az ideje, hogy feladja és hazamenjen.



A Meard’s Court elején járt, amikor az első esőcseppek lehulltak. Bathsheba hozzá volt szokva ahideghez és az esőhöz, de ma, testben és lélekben egyaránt kimerülten egyáltalán nem örült neki.

Az eső a kalapján és köpenye vállán kopogott. Hamarosan erősebben rákezd, gondoltaBathsheba felnézve az elsötétülő égre. Bőrig ázik, mire hazaér.

Amikor a Dean Street sarkára ért, azon kapta magát, hogy a Szent Anna templom felé pislog. A

templom előtt bérkocsi állt.

De ha bérkocsival furikáztatja magát, ebédre nemigen fog telni. Bathsheba elvetette a bérkocsi ötletét, és jobbra- balra tekintgetve végigsietett a Dean Streeten.Ha egyenesen maga elé néz, könnyen elgázolhatták volna, mert időközben az eső szürke fátyla át-

láthatatlan folttá sötétült. De Bathsheba nem nézett előre. Az utcát fürkészte, hogy ki tudjon térni azarra járó szekerek és kocsik elől.

Így aztán egyenesen beleszaladt a férfiba. Hörrenést hallott, és érezte, hogy az ismeretlen kissé meginog. Két marokra kapta a férfi köp e-

nyét, hogy megóvja őt az eleséstől. Ez nem volt valami értelmes mozdulat, de Bathsheba ösztönö-sen cselekedett. Egy újabb pillanatba telt, mire agyában tudatosult, hogy a másik magasabb, súlyo-

sabb is nála, és könnyen magával ránthatja. De eddigre a férfi szerencsére visszanyerte az egyensúlyát.

– Ó. bocsánatot kérek! – Bathsheba elengedte a kabátot, és megszokásból, ahogy azt már azanyák szokták, lesimította ott, ahol meggyűrte. – Nem figyeltem és…

Ekkor végre felemelte a fejét és felnézett. Az eső az arcába hullt, a nappali világosságot áthatol-

hatatlan szürkeség váltotta fel, de így sem okozott nehézséget, hogy felismerje a koromfekete sz e-

met, amely az arisztokratikus ívű orr felett őt fürkészte, vagy a határozott von alú szájat, sarkában a bosszantó mosolyígérettel.

Bathsheba csak némán bámult, egyik kezét leejtve, a másik at továbbra is a kabáton nyugtatva.

– Ellenkezőleg, én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie – mondta Lord Rathbourne. – Úgytűnik, lassan rossz szokásommá válik az útjába állni.

– Nem láttam önt – szabadkozott Bathsheba. Elkapta a kezét a férfi kabátjáról. Nem találkozhat-

na vele egyszer, csak egyetlen egyszer valami civilizáltabb és méltóságteljesebb módon? Zavarábanelöntötte a forróság, és ettől a szándékoltnál élesebb hangon szólalt meg. – Nem kellene itt látnom.Ugyan mi hozta a Sohóba?

– Ön. Órák óta keresem. De nem itt, az esőben állva kellene ezt megmagyaráznom. Siessünk aSzent Anna-templomhoz bérkocsiért. Akkor sokkal kellemesebb körülmények közt beszélgethe-

tünk. Bathsheba önkéntelenül dél felé pillantott, a templom felé. Ó, nagyon is csábító ajánlat volt!

De csak kihívná maga ellen a sorsot, ha egy zárt kocsiban utazna együtt azzal a férfival, akinek a

jelenlétében újra tizenhat éves oktalan lánykává változott. – Nem, köszönöm – utasította vissza az ajánlatot. – Azt hiszem, jobb lesz, különböző irányban

folytatjuk az utunkat. – Azzal továbbindult keletnek. Azonnal megérezte a morajlást. A következő pillanatban lába felemelkedett a földről, s mielőtt

felfoghatta volna, hogy ez valóban megtörténik, a férfi felkapta, és cipelni kezdte a Dean Streeten. Elérték a Compton Streetet, mire Bathsheba a hangjára talált.

– Tegyen le! – kérte. A férfi rendületlenül ment tovább. Még csak a lélegzete sem gyorsult fel.

Nem úgy, mint Bathshebáé. Az őt átölelő kar mintha vasból lett volna. A széles mellkas és vállaz eső nagy részét felfogta. A kabát ugyan vizes volt, de a férfi teste átmelegítette.

Bár a jól szabott, testre simuló ruhákból Bathsheba eddig is sejtette, hogy a férfi nem nyámnyilaalak, rá kellett jönnie, hogy jócskán alábecsülte. Azt tudta, hogy őlordsága magas és arányos testal-

katú, azt azonban nem sejtette, mekkora ereje van. Túlságosan is sok. Ellenállhatatlan!



Elméjébe bevillant egy kép: várat ostromló harcosok, amint lemészárolják a védőket és elrabol-

ják az asszonyokat. A férfi ősei biztosan ilyen harcosok voltak.

– Tegyen le! – csattant fel, és ficánkolni kezdett. A férfi csak még szorosabban ölelte magához. Bathshebát ismét elöntötte a forróság. Összezavarodott. Tudta, hogy küzdenie kellene, de e l-

hagyta az ereje. Vagy amit érzett, inkább az volt, hogy az erkölcsei feladják a védelmi vonalaikat?Elkésve jutott eszébe, hol is vannak: a nyílt utcán. Ha újra ficánkolni kezd, csak annyit ér el,

hogy felhívja magára a figyelmet.

Az emberek az ajtóbejárók alá menekültek az eső elől. Nincs más dolguk, mint az előttük elhala-

dó járókelőket bámulni. Valaki felismerheti a férfit. Vagy őt. Ha ennek híre megy…

A gondolatát sem bírta elviselni. A fejét lehajtva tartotta, és igyekezett azzal elfoglalni magát, hogy megsemmisítő dorgálást és

szörnyű megtorlást agyaljon ki. Rá kellett azonban jönnie, hogy az esze nyaralni ment, és átadta azirányítást a testének.

A testének, amely most remekül érezte magát meleg menedékében. Amely szeretett volna köze-

lebb férkőzni az erősebb testhez, a melegség forrásához. Amely szeretett volna bekúszni a kabát alá. Szerencsére csak rövid távolságot kellett megtenniük, és a férfi élénken lépkedett. Néhány perc

alatt elérték a templom előtt várakozó bérkocsikat. – A hölgy megcsúszott és megsérült a lába – mondta a férfi a sor elején lévő kocsisnak. – Szeret-

ném, ha a legkevesebb zökkenővel, hirtelen megállással és elindulással haladnánk. – Berakta

Bathshebát a kocsiba, odamorgott még valamit a kocsisnak, aztán ő is bemászott. – Sajnálom – mondta, amikor a kocsi mozgásba lendült. – Nos, talán mégsem sajnálom annyira –

helyesbített, és szája halvány mosolyra húzódott. Bathsheba megpróbált valami metsző visszavágást kitalálni, de az esze nem engedelmeskedett.

Szíve viszont őrült módon zakatolt. – Talán túl türelmetlen voltam – magyarázkodott a férfi. – De akkor is nevetségesnek tűnt, hogy

ott vitatkozzunk az esőben. Csak egy ajánlatot szerettem volna tenni. Bathsheba megmerevedett. Ezt nagyon is jól értette. Ez egyáltalán nem volt zavarba ejtő. A fo r-

róságot mintha kiszippantották volna a testéből, s a helyén maradt jeges érzés a hangját is hűvössétette, amikor megszólalt.

– Egy mit?

Rathbourne elutasító mozdulatot tett. – Nem olyanfajta ajánlatot – mondta.

– Úgy tűnik, összetéveszt valakivel, uram. Én sem most léptem le a falvédőről. – Úgy tűnik, ön vak, ha nem látja, hogy eszembe sem jutna becsapni önt ilyen dologban.

– Nem vagyok vak – tiltakozott Bathsheba.

– Nem használja a fejét – mutatott rá Rathbourne. – Próbáljon meg józanul gondolkodni. Nemvagyok kisebbik fiú. Nem engedhetem meg magamnak azt a fényűzést, hogy a semmirekellő csirk e-

fogót játsszam. Azt Rupert dolga. Az én szűk kis világomban szinte lehetetlen titokban tartani egyintim viszonyt. Persze meg lehet csinálni, ha ez a viszony túl unalmas ahhoz, hogy felkeltse a bot-

ránylapok és a pletykafészkek figyelmét. Ön azonban túl izgalmas. Ha szerelmi afférba keverednékönnel, ugyanúgy a szájára venne a világ, ahogy Byronnal tette, vagy talán még súlyosabb lenne ahelyzet. A karikatúristák el lennének ragadtatva. Egyetlen lépést sem tudnék tenni anélkül, hogy nea saját eltúlzott képemmel találnám szemben magam, és olyan aláírásokkal, amelyek ma elmésség-

nek számítanak. Egyáltalán nem csábít a lehetőség. Bathsheba is tudta, hogy Lord Byront milyen könyörtelenül gúny tárgyává teszik a lapok. Néhá-

nyat ő is látott a kegyetlen karikatúrák közül.

Rathbourne esetében még kegyetlenebb dolgokra vetemednének, az biztos. Minél magasabbanáll valaki az erkölcsi ranglétrán, az emberek annál nagyobb élvezetet lelnek a bukásá ban.



– Ó – sóhajtott Bathsheba kicsit reményvesztetten… és csalódottan is. Egy pillanatig majdnemelhitte, hogy neki is sikerült a Tökéletes Lordot megfosztani a józan eszétől.

– Az ajánlatom teljesen tisztességes – mondta Rathbourne. – Tudok néhány kiadó szobát aBloomsburyben, amely talán megfelelne önnek. A tulajdonos hölgy háborús özvegy. A bérleti díj

belefér az anyagi lehetőségeibe, ha jól számoltam. Ha megszorzom annak a pénznek az egynegye-

dét, amit Peregrine-nek számol fel a hétfőnkénti nyolc tanulójával és…

– Ön kiszámolta a bevételeimet? A férfi elmagyarázta, hogy a parlamentben végzett munkájának jó részét számítások teszik ki.

Következésképpen tisztában van a költségvetéssel, és azzal is, hogyan kell egyensúlyban tartani.

Azt is tudja továbbá, hogy vannak emberek, akiknek nagyon kevés pénzből kell megélniük. Ő ésnéhány kollégája olyan vállalkozásokat hoztak létre, amelyeknek célja a háborús özvegyek, a vete-

ránok és más olyan emberek életkörülményeinek javítása, akikről sem a kormányzat, sem az egyháznem gondoskodik megfelelően… vagy egyáltalán nem törődik velük.

– Ó, igen, az ön híres emberbaráti cselekedetei – mondta Bathsheba égő arccal. Nem akart a férfi

jótékonykodásának egyik alanya lenni.

– Ez nem emberbaráti tett, asszonyom – közölte Rathbourne hűvösen. – Csupán megtakarítomönnek a fáradságot, hogy magától találjon rá Mrs. Briggsre, és hogy azzal vesztegesse az idejét,

hogy a Sohóhoz hasonló kellemetlen környék utcáit járja. A többi már önön múlik. Óhajtja látni ahelyet?

A kiszámítottan hűvös hang arra szolgált, hogy meggyőzze a hallgatót. Bathshebát viszont arraösztökélte, hogy jól megrázza a férfit. Elvégre benne is van büszkeség, s ez a büszkeség lázadozottaz ellen, hogy úgy kezeljék, mint egy tudatlan és kevésbé értékes teremtményt. Ugyanakkor Olivia

jövője fontosabb volt, mint az anyja büszkesége. Bathsheba nagyot nyelt.

– Igen, természetesen. Nem értette, milyen címet mondott a férfi a kocsisnak, az eső pedig mostanra úgy zuhogott,

mintha dézsából öntenék, elmosva a kinti világot. Amikor a kocsi megállt, Rathbourne kiszállt,hogy őt is kisegítse, és Bathshebának egyszerűen meg kellett bíznia benne, hogy valóban Mrs.Briggshez vitte a Bloomsbury Square-re, és nem a saját szerelmi fészkébe.

Látta, hogy a férfi ereiben még ott dübörög vad elődeinek a vére. Látta, hogy a férfi túlságosan isahhoz van szokva, hogy parancsolgasson az embereknek, és túlságosan kevéssé ahhoz, hogy e l-

lentmondjanak neki.

Azt azonban nem tudta elképzelni, hogy csalással és ármánykodva romlásba csábítson egy nőt. Ahhoz, hogy egy nőt elcsábítson, nem kellett mást tennie, mint ott állnia a saját tökélete sségétől

unottan.

Bathshebát ezúttal sem csalta meg az ösztöne. Mrs. Briggsről kiderült, hogy tiszteletreméltó, kö-zépkorú hölgy. Az általa kínált szobák nem voltak éppen fényűzőnek mondhatók, de tisztaság ura l-

kodott bennük, és be is voltak bútorozva. Kicsit többe kerültek, mint Bathsheba szerette volna, demég mindig kevesebbe, mint Londonnak ezen a környékén várta volna. Egy órán belül mindentmegbeszéltek, és Bathsheba Rathbourne-nal együtt úton volt hazafelé egy másik bérkocsiban.

Útközben a férfi pénzügyi tanácsokat adott neki. A feltételezés, hogy ő nem ért a pénzügyekhez, bosszantotta Bathshebát, de úgy vélte, Rathbourne nem tehet róla, nem tud más lenni. Megszokta,hogy a kevésbé szerencsések életét elrendezze. Akárhogy is, tapasztalt az ilyen dolgokban, s csakegy bolond utasítaná vissza a tanácsait.

Az azonban meglepte, amikor a férfi elővett egy vizitkártyát, és a hátuljára felírta azoknak az üz-

leteknek a nevét és címét, ahová a festményeit és rajzait el kell vinnie. Ha a Fleet Stre eten vagy a

Str anden vannak kifüggesztve a képei, sokkal valószínűbb, hogy megakad rajtuk a lehetséges vevők szeme, mondta. Továbbá emelni kell az árait.

– Nem értékeli eléggé a saját munkáit – közölte vele.

– Teljesen ismeretlen vagyok – felelte Bathsheba. – Egyetlen tekintélyes művészeti társaságnaksem vagyok a tagja. Kénytelen vagyok ehhez szabni az áraimat.



– A neve, ahogy korábban is rámutattam, egyáltalán nem ismeretlen – vetette ellen Rathbourne.

– Ön egyszerűen csak naiv. Bathsheba majdnem felnevetett. Szüleinek hála, mire tízéves lett, a naivitás utolsó szikrája is k i-

aludt benne.

– Harminckét éves vagyok, és mindenfelé éltem már, s bár lehet, hogy mindent nem láttam, denem túl sok minden akad, amit nem.

– Úgy tűnik, nem érti meg a lehetséges vevőit, ami arra késztet, hogy megkérdőjelezzem, való- ban a Drámai DeLucey-k közé tartozik -e. Elmulasztotta, hogy kihasználja a leghétköznapibb embe-

ri gyengeséget. Eszébe sem jutott, hogy kiaknázza a hírhedtségét. Úgy tűnik, azzal sincs tisztában,hogy minél többe kerül valami, az emberek annál többre értékelik. Az előkelő társaság köreibenlegalábbis így szokás. Amikor a szokásos óradíj négyszeresét kérte, hogy Peregrine-t tanítsa, az öniránt érzett tiszteletem jelentősen megnőtt.

Hiába próbált meg a férfi arcvonásaiban olvasni. Még ha árulkodóbb lett volna is az az arc, a k o-

csi belsejében sűrű félhomály uralkodott. Bathsheba nem tudta eldönteni, hogy a férfi gúnyolódik-e.

A hangja unott volt.

– Azt javaslom, fizettessen velük – tanácsolta Rathbourne. – Nem változtathatja meg az előkelőtársaságot, és kiváltságos helyzetem ellenére én sem tudom megtenni. Ahogy említettem már, még

én is kénytelen vagyok a szabályok szerint élni. Ez meglehetősen unalmas, de túl drágán fizeti megaz ember, ha megszegi őket. Azon túl, hogy bánatot okoznék a családomnak, elveszíteném az embe-

rek tiszteletét, pedig arra szükségem van a különféle újításokat bevezető törvényjavaslatok elfogad-

tatásához, és sok egyéb olyan tevékenységemhez, amelyek az életem értelmét adják. Ön már így ismagas árat fizetett azért, mert a néhai férje megszegte a Társaság szabályait. Mivel tartozik akkornekik? Nem inkább ők az ön adósai? Miért ne kérhetne a munkáiért annyi pénzt, amelyből kénye l-

mesen eltartja magát és a lányát?

A monoton hang és a vontatott beszéd könnyen elhitette az emberrel, hogy a téma unalmas a fér-

fi számára. Pontosan úgy hangzott most, amilyennek Bathsheba először látta az Egyptian Hal lban:

az arisztokratikus közöny élő példája. A kocsi belseje azonban túl szűk volt, és Bathsheba is túl közel ült a férfihoz ahhoz, hogy ne é r-

zékeljen valami oda nem illőt: talán a levegőben lévő feszültséget. Vagy ahogy a férfi a fejét, a vál-lát tartotta. Bármi volt is az, Bathsheba kételkedett abban, hogy őlordsága belső énje tökéletes har-

móniában van a külsővel. – Talán az alázatosság rendkívül káros hibájába estem – mondta. – Anyám és apám mennyire

megdöbbenne, ha tudná! Egyik szülője sem habozna kihasználni mások gyengeségét. Egyikük sem tudta, mi az a lelkii s-

meret-furdalás. – Na látja! A másik gond, hogy ön nem londoni. Nem tudja, hogyan kell kihasználni a hely sajá-

tosságait. A legtöbb ismerősömhöz hasonlóan csak London egyes részeit ismeri, de nincs tisztábana határtalan változatosságával.

– London olyan önnek, mint Kleopátra, ugye? – kérdezte Bathsheba mosolyogva azon a képen,hogy az unott arisztokrata el van ragadtatva ettől a hatalmas, ködös várostól. – E nőnek kor nem árt;a megszokás örök varázsát nem koptatja el.1 Így gondolja?

Rathbourne biccentett.

– Látom, Shakespeare-t ismeri.

– De úgy tűnik, Londont nem. – Az lehetetlen is lenne. Mennyi ideje is él itt? Egy éve?

– Nem egészen egy éve. – Én az életem nagyobb részét itt töltöttem. Utálatosan sokat tudok. Hogy bebizonyítsa, részletes leírást adott Bloomsbury környékéről, beleszőve azt is, hogy mely

boltokat és árusokat érdemes támogatni, és melyeket jobb elkerülni.

1 Shakespeare: Antonius és Kleopátra II. felvonás 2. szín (Szász Károly fordítása)



Bathsheba úgy érezte, túl gyorsan odaértek a Vérző Szív kocsmához. Sokkal tovább is elhallgatta

volna a férfit. Nyilvánvaló volt, hogy szereti Londont, és a kép, amelyet festett, Bathshebával is másszínben láttatta a várost. Délután még rideg erődnek tűnt, amely bezárta előtte a kapuit. De a férfiújra kinyitotta előtte a kapukat, és a város ettől mennyországgá változott.

De nem csak ennyit tett érte a férfi aznap, döbbent rá Bathsheba. Nem sokkal korábban vállamég megroskadt a rá nehezedő terhek alatt. Rathbourne ezeken a terheken is könnyített.

Ilyesmi még sohasem történt vele. A szülei olyan gyorsan elköltötték a pénzüket, amilyen gyorsan csak tudták, és amikor már egy peták sem maradt, tovább költekeztek. Amikor a háziurak és a hitelezők kellemetlenné váltak, anyjaés apja összepakolt és továbbállt, általában az éjszaka közepén.

Bár Jack sokkal tisztességesebb volt, nagy segítséget ő sem jelentett. Szenvedélyesen szeretteBathshebát, de reménytelenül felelőtlen volt. A mindennapi élet gyakorlati problémái teljesen kies-

tek a látóköréből. Egyszerűen fel sem ismerte őket, nemhogy elemezni vagy megoldani tudta volna.Fogalma sem volt a pénz értékéről. A beosztani a pénzt fogalma számára érthetetlen volt.

Ez a férfi, aki nem szerette, kikalkulálta az anyagi helyzetét, pontosan olyan otthont talált neki,

amilyenre vágyott, s tanácsot is adott, hogyan keressen és takarítson meg több pénzt. A kocsi megállt. Bathsheba nem állt rá készen, hogy elváljon a férfitól, de ürügye sem volt rá,

hogy maradjon. – Köszönöm szépen – mondta, majd kis nevetéssel folytatta: – Két hitvány kis szó, a töredékét

sem fejezi ki annak, amit érzek. Bárcsak Shakespeare lennék! De nem vagyok az. A köszönöm szépennek kell elvégeznie a sok okos költemény összes munkáját.

Bathsheba komolyan is gondolta, hogy a szavak végezzék el a munkát. De lelke felszárnyalt, és egy pillanatig bármit lehetségesnek érzett, ezért volt bátorsága előreha-

jolni, és könnyű puszit nyomni a férfi arcára. Rathbourne pont abban a pillanatban fordította oldalra a fejét, és szájuk találkozott. Aztán a férfi

ajka az övét kutatta, keze a tarkójára csúszott, és Bathsheba máris úton volt a romlás felé.

Benedictnek nem kellett volna elfordítania a fejét. Nem kellett volna azt az érettszilva ajkat keres-nie.

De megtette, s abban a pillanatban, amikor szája az asszonyéhoz ért, híres önuralma semmivélett.

Megragadta az asszony tarkóját, és közelebb húzta magához a fejét, aztán csak csókolta, ahogyattól a perctől szerette volna, amikor megpillantotta.

Érezte, ahogy az asszony megmerevedik, és agyának távoli zuga megnyugtató nincs veszély jelet

küldött. A nő mindjárt ellöki magától, s valószínűleg jól képen is teremti, csak a miheztartás végett. De a nő nem lökte el magától. Teste hirtelen ellazult, lágy és odaadó lett, ajka megmozdult, válaszolt az ő behatolási kísérletére.

Selymes haja csiklandozta Benedict tenyerét, szinte esdekelve, hogy tekerje a fürtöket az ujja köré.Bőrének illata Benedict sejtjeibe ivódott, mint valami veszélyes pára, és a vágy, amelynek oly soká-ig ellenállt vad életre kelt benne.

Benedict teste még emlékezett az érzésre, amikor karjában tartotta a nőt, s arra is, milyen jól illet

oda, a lágy domborulatok tökéletesen illeszkedtek a kemény férfitesthez. De ő többet akart ennél, ésminden önuralmára szükség volt, hogy leplezze mélységes csalódását.

De ez akkor volt. Most pedig most van, és Benedictet nem is érdekelte más, csak ez a most. A f i-atalság, az álmok és vágyak ízét érezte nyelvén… a túl sok elfogyasztott bor íze, a magányos éjsza-

kák íze. Ő természetesen nem részeg, nem is magányos, és okosabb annál, hogy az ifjúsága, az álmai és

vágyai után sóvárogjon. Ez már mind mögötte van. Elmúlt. Évekkel ezelőtt.

Benedictnek ekkor fel kellett volna ismernie a rá leselkedő veszélyt, rá kellett volna dö bbennie,mi próbálja meg felütni a fejét a belsejében, és meg kellett volna állnia.



De a józan gondolatok pillanata odavolt. Képtelen volt felismerni, hogy amit kóstol, maga a ve-

szély, így aztán azt sem értette, miért erősebb a hívó szava, mint a józan észé. Csak annyit tudott,hogy a karjában tartott teremtménynek nő íze, nő illata és nő tapintása van… s ez a nő tiltott gyü-mölcs, ami még ellenállhatatlanabbá teszi.

Az asszony keze felóvakodott Benedict kabátján, aztán belekapaszkodott a szövetbe. Benedictmellkasán érezte a nő öklét, s szíve úgy dübörgött izgalmában, mint egy iskolás fiúé, amikor a lány

először mond igent. Az asszony állához nyúlt, és kioldotta a kalap szalagját, aztán a kalapot lelöktea fejéről. Ujjai türelmetlenül túrtak bele a hajzuhatagba, és a fényes fürtök úgy tekeredtek az ujjára,ahogy vágyott rá, s mintha még lágyabbak, selymesebbek lettek volna, mint eredetileg képzelte.Minden több volt ezen a nőn, mint azt egy férfi várta volna, s Benedict még többet akart.

Szorosan magához ölelte az asszonyt, és elmélyítette a csókot, hogy megtalálja ízének titkát. K e-

ze bejárta az asszony hátát, levándorolt a derekához, de amikor a kebléhez ért, a nő elszakította ma-

gát tőle. Meglepő erővel taszította el Benedictet.

– Ne! Elég! – csattant fel. Elfordult és felvette a kalapját a kocsi padlójáról. – Ó, ez nagyon nem

jó így. – A kalapot a f ejébe nyomta, s kapkodva megkötötte a szalagokat. – Ez megbocsáthatatlan

ostobaság volt! Mi a csuda ütött belém? El sem hiszem… Milyen ostoba vagyok! Meg kellett volna

rúgnom, vagy a lábára taposnom. Esküszöm, az ember azt hinné, hogy semmit sem tanultam a férf i-akról. Ez szörnyű hiba volt!

Végre Benedict is a hangjára talált, sőt nyomokban a józan eszére is. – Igen, az volt – hagyta helyben.

Összeszedte híres önuralmát, és kisegítette az asszonyt a kocsiból. Tökéletes úriemberként, mint mindig.

– Viszontlátásra – búcsúzott. Az asszony válasz nélkül elsietett, s a következő pillanatban eltűnt az éjszakában. Benedict halkan szitkozódott a bajsza alatt, aztán nekilátott, hogy összeszedje a valaha tökélete-

sen szabályozott világának apróra tört darabjait.

Hatodik fejezet

Október 5., péntek

Hogy elkerülje a kisinas további bevonását a titokba, Peregrine a hátsó kert kapujánál meglazított

néhány téglát a falban, és így valamiféle postaládát alakított ki, ahová Olivia vagy egy cinkostársa berakhatta a leveleit és ahonnan kivehette Peregrine válaszait. Bár Olivia lány volt, sokkal szaba-

dabban mozgott Londonban, mint Peregrine.

A fiútól eltérően neki nem voltak szolgái, akik minden lépését figyelték volna. Iskolából jövetvagy iskolába menet többször is tett kitérőt, amelyekről rendre elfelejtett beszámolni az anyjának,és amivel egyszerre borzasztotta el és nyűgözte le Peregrine-t.

A fiú bepréselte magát a bokrok közé, ahol senki sem láthatta, és felbontotta a levelet.

Queen Square

Október 4., csütörtök Uram, Isten vele!

Eljött az Idő, hogy nekivágjak a Kutatásomnak.

– Nem – morogta Peregrine. – Nem!



Már két hosszú levelet is írt a lánynak, amelyben elmagyarázta, mi a probléma Edmund

DeLucey kincsének felkutatására vonatkozó ötletével. Először is, és ez a legfontosabb, egy ifjúhölgy – márpedig Olivia hölgy volt a születésénél fogva, és erről sohasem szabad elfeledkeznie – még sétálni sem mehet kísérő nélkül. Másodszor, gondolnia kell arra, milyen bánatot fog ezzelokozni az édesanyjának, aki más szülőktől eltérően igazán kedves, értelmes és okos volt. Peregrineharmadik, negyedik, ötödik és hatodik pontot is írt… de csak a tintát pocsékolta vele.

– Ezzel az erővel az ifjú Memnon fejének is írhattam volna – dohogott.

Nyugodjon meg uram, levelének Minden Szavát elolvastam és átgondoltam. A Dolgok azonban Kri-

tikusra Fordultak . Hétfőn a Queen Square-re költöztünk. Az új otthonunk nagyon kényelmes, és an-

nak is örülök, hogy távol van a Szent Sír dologháztól. A Mama mégis napról napra Boldogtalanabb.

Attól tartok, Megbetegszik, valami Pusztító Kór áldozata lesz. Úgy tesz, mint aki eszik és alszik, de

ez az egész csak Színlelés , mert egyre sápadtabb és soványabb. Jó, hogy ezt a Papa már nem értemeg, mert ha látná, biztosan Megszakadna A Szíve.

Még Önnek is el kell ismernie, hogy Egyetlen Pillanat Vesztegetnivaló Időm sincs, hanem RÖG-

TÖN indulnom kell. Megszívlelem a szavait, és Nem Egyedül vágok neki az Útnak. Sir Olivia Hű Fegyverhordozójával, Nat Diggerbyvel fog ok utazni. Nat bácsikája minden hétfőn és szerdán kisze-

kerezik a piacra. Megbeszéltük, hogy holnap a Hyde Park Corner vámkapunál találkozunk. Egészen Hounslow-ig el fog vinni minket. Ismerje el, igazán Bölcs Terv.

– Dehogy ismerem el, te ostoba lány – bosszankodott Peregrine. – És mit kezdesz Hounslow után,ha egyáltalán eljutsz odáig? Az eszedbe sem jut, hogy a fegyverhordozód , Diggerby „bácsikája”kerítő, vagy a „nénikéje” bordélyházat visz?

Peregrine alig akarta elhinni, hogy a lány tényleg ennyire naiv, tekintve, hogy minden másbanolyan okos. Ezt a fajta hiányosságát annak rovására írta, hogy a lány sohasem járt olyan középisk o-

lába, ahol a fiúk a latin és a görög mellett mindent megtanultak a lánykere skedőkről, a kerítőnőkrőlés a prostituáltakról.

Most nincs ideje, hogy betömje a lány neveltetésén tátongó lyukakat. A könnyelmű tere mtés ma

indul. Meg kell állítania!

Bathsheba egy félórát vár t Lord Lisle-ra, aztán feladta. Nyilván félreértette az ifjú Lord program ját.Úgy rémlett, a fiú azt mondta, szombaton utazik Skóciába. Biztosan pénteket mondott, ő pedig csakfél füllel hallgatta, mert máshol járt az esze.

Arra nem emlékezett, hogy a fiú elbúcsúzott-e. De miért hinné egy tizenhárom éves gyerek, hogy

illene búcsúlátogatást tennie a rajztanáránál, ha elutazik. Az ifjú lord nagybátyja az utolsó találk o-

zásuk után néhány nappal már udvariasan elköszönt. A titkára szívélyes hangú köszönőlevelet írt, ésmellékelte a hátralevő órák díját is.

Bathsheba összeszedte a holmiját, bezárta a tantermet, és hazafelé indult… az új otthonába, ame-

lyet Lord Rathbourne-nak köszönhet… akit soha többé nem fog látni. A férfi nem jön többé a közelébe, és ő biztonságban van, meglehetős biztonságban. Valamint unatkozik is, és mintha nem lenne önmaga…

…unatkozott egészen addig, míg néhány órával később, amikor az asztalterítőt vette elő a szek-

rényből, meg nem találta Olivia neki írt levelét.

Peregrine fáradtan, kimelegedve és dühösen ért a Hyde Park Cornerhez. Többször is eltévedt, éskétszer el kellett futnia holmi bugrisok elől, akiknek szúrta a szemét Peregrine elegáns öltözéke.Rendes körülmények között Peregrine egyenesen nekik támadt volna, hogy véresre verje a g azem-

bereket. Most azonban nem vesztegethette az időt, és az, hogy gyáva módjára meg kellett futamod-nia, nem javított a kedélyén.



Önmagára is haragudott, amiért nem jutott eszébe bérkocsival jönni, amivel egy csomó idege s-

kedést megspórolt volna. Nem ez volt a legalkalmasabb lelki állapot, hogy odamenjen Oliviához, aki egy pitét áruló nővel

beszélgetett éppen. Mellette egy bika fiúváltozata állt, nyilván ő volt Nat Diggerby. A fiú feje mint-

ha egyenesen a vállából nőtt volna ki, nyaknak nyomát sem lehetett felfedezni, és a válla olyan szé-les volt, hogy valószínűleg csak oldalvást fért be egy ajtón. Az állása is bikáéra emlékeztetett, a

fejét félrehajtotta, s csak a szeme mozgott, ahogy a környezetét fürkészte. Peregrine is kihúzta magát, hátrafeszítette a vállát, és kidüllesztette a mellét, majd odamasír ozott

hozzájuk.Amikor odaért, az előre kigondolt meggyőző és taktikus beszéd helyett így szólt:

– Miss Wingate, azért jöttem, hogy hazavigyem. A lány nagy, babakék szeme tágra nyílt.

– Miért? Csak nem a mamával történt valami?

– Nem, veled történt valami. – Peregrine bosszúságában felhagyott a hivatalos hangnemmel. – Szerintem agysérülés lehet. Csak ezzel magyarázható az ostoba terved.

A bikafiú mogorva arccal Olivia elé lépett. – Jobb lesz, ha elhúzol innen! – mordult rá Peregrine-re.

– Húzz el te! – vágott vissza az ifjú lord. – Nem hozzád beszéltem. A fiú elkapta Peregrine kabátjának az elejét.

– Vedd le rólam a kezed! – sziszegte Peregrine figyelmeztetőn. – Ó, nézd csak! – mondta a fiú. – Ezek szerint nem vagy úri kisasszonyka, mi?

– Nem bizony – erősítette meg Peregrine, és teljes erőből állon vágta a bikafiút.

Benedict a klubjában tartózkodott, amikor tájékoztatták, hogy az egyik szolgája kíván vele beszélni. Ez nem volt jó jel. Legutóbb akkor jött érte szolga a klubba, amikor a felesége, Ada összeesett, miután hazatért az

imacsoport összejöveteléről.

Benedict ennek ellenére szokott nyugalmával lépett be a várószobába, ahol Thomast p illantottameg.

Amikor belépett, az inas arca megrándult. Nagyon rossz jel.

A zsigereit görcsbe rántó jeges érzésről tudomást sem véve Benedict felszólította a férfit, hogy alehető legrövidebben mondja el, mi történt.

– Lord Lisle-ról van szó, uram – mondta Thomas erősen pislogva. – Nem tudom, hol lehet. Be-

ment a metszetárus boltjába, ahogy mindig is szokott, én meg átsétáltam Porter kávézójába, hogyott várjam meg, mint máskor. Az óra vége előtt néhány perccel otthagytam a kávézót, ahogy szok-

tam, de a fiatalúr nem jött ki a boltból, uram. Egy negyedórát vártam, s csak utána mentem fel. Atanterem zárva volt, és senki sem felelt a kopogásomra, szólongatásomra. Lementem a boltba, ésmegkérdeztem Mr. Pophamet, véget ért-e a rajzóra, de ő azt mondta, hogy azna p nem is volt sem-

miféle óra. Mrs. Wingate korán hazament, mert a tanítványa nem jött el. A jeges érzés tovább terjedt, elzsibbasztva minden érzelmet. Mintha az idő is lelassult, megf a-

gyott volna.

– Értem – mondta Benedict, aztán a kalapját és kabátját kérte, és távozott az inasával. A hazafelé vezető rövid úton, mivel elzárt érzéseire nem volt gondja, Benedict fegyelmezett e l-

méje munkához látott, hogy elemezze a problémát, mintha az ugyanolyan volna, mint bármely más probléma, amelyeket nap mint nap meg kell oldania.

Mire a házhoz értek, az ezernyi vad lehetőség közül agya kiválasztotta azt a kettőt, amely azadott körülmények közt a legvalószínűbb volt:

1. Peregrine megszökött. 2. Minden óvintézkedés ellenére valaki rájött, kicsoda a fiú és elrabolta.



Benedict Thomasszal együtt felment Peregrine szobájába. A kutatás semmi olyasmire nem utalt,hogy a fiú megtervezte volna az eltűnését. Egyetlen ruha sem hiányzott, mondta Thomas, kivéveazt, amit Lord Lisle aznap viselt. Amikor azonban Benedict alaposabban kif aggatta az inast, két újinformációra tett szert. Az egyik, hogy a fiú összeismerkedett egy vörös hajú lánnyal a British Mu-

seumban két héttel azelőtt. A másik, hogy Peregrine-nek az utóbbi időben szokásává vált naponta

többször is a kertbe látogatni.

Benedict néhány bokrot és virágot letarolt, mire a hátsó kertkapu mellett felfedezte a laza téglá-kat. Az egyikhez egy törött pecsétviasz darabkája és egy papírfecni volt hozzátapadva. Benedict visszatért Peregrine hálószobájába. Tekintete a kertre néző ablakfülke ülésére esett.

Gyakran találta ott az unokaöccsét egy könyv fölé görnyedve. Néhány perccel később Benedictmegtalálta a Belzoni könyv lapjai közé hajtogatott leveleket.

Lord Lisle-nak nem tartott sokáig alaposan helybenhagyni Nat Diggerbyt, aki döbbenten meredt fel

rá az út széléről, ahová lerogyott. Ez a rövid idő azonban arra elég volt, hogy tömeg gyűljön köré- jük, és lehetőséget adjon Oliviának , hogy észrevétlenül elosonjon.

A tömeg a járókelők kíváncsiságát is felkeltette, minek következtében a forgalom is lelassult. A

vámkapu mindkét oldalán szekerek, lovak és gyalogosok voltak kénytelenek várakozni. Olivia egykisebb társzekéren ülő fiatal farmert vett észre köztük, és odament hozzá. Nagy kék szeme megteltkönnyel. Remegő ajkáról szívbemarkoló történet pergett egy édesanyáról, aki Slough-ban beteges-

kedik.

A meghatott fiatalember felajánlotta, hogy Brentfordig elviszi a kislányt. Olivia felmászott a szekérre. Mielőtt a szekér átkocoghatott volna a vámkapunk, Lord Lisle érkezett rohanva.

– Te utálatos lány! – kiáltott rá. – Nem hagyom, hogy ezt tedd!

– Ó, nézze, az én szegény bátyám – mondta Olivia a farmernek. – Majd’ beleőrül a fájdalomba.

Mondtam neki, hogy maradjon Londonban. Előbb-utóbb biztosan kap valami munkát. De ő…

Azzal folytatta a családot ért csapásoktól terhes tragikus mesét. A farmer az egészet bevette.Szólt Lord Lisle-nak, hogy őt is szívesen látja a szekerén, ha úgy dönt, hogy a húgával tart.

Lord Lisle gyorsan körülpillantott. Nat Diggerbyt két rendőr tartotta a karjánál fogva, és a közeliőrszoba felé rángatták.

Lord Lisle felmászott a szekérre.

Bathsheba újabb gyertyát gyújtott, és még egyszer elolvasta a levelet, mert amikor először olva sta,

azt hitte, talán csak megtréfálta a szeme. A második olvasás után haragra gerjedt. Olivia terve túlságosan is ismerős volt. Ugyanazt a módszert használta, amellyel a szülei is meg

szokták oldani a nehézségeiket. Kigondoltak valami hóbortos tervet, amely egy csa pásra megoldmindent, ahelyett, hogy egyesével megbirkóztak volna mindegyikkel. Inkább feltették a pénzüketegyetlen kockadobásra, minthogy kifizessék belőle a lakbért.

Bathsheba az asztalra csapta a levelet.

– Csak kerülj a kezem közé, ifjú hölgy! De előbb meg kell találnia Oliviát. A levélből nem derült ki, hogy hová indult a kislány. Csak annyit írt, hogy megkeresi Edmund

DeLucey legendás kincsét, ez azonban épp elég volt Bathshebának. Throgmortonba megy, Mandeville gróf vidéki kúriájához, mert Jack azt mesélte, hogy ott van a

kincs, és miért hallgatna Olivia az unalmas anyukájára, amikor apukája meséi annyival izgalmasa b-

bak és romantikusabbak?

A kérdés az, hogy mennyi előnyre tehetett szert. Néhány óránál nem többre, találgatottBathsheba. Ha a lánya nem ment volna iskolába, arról Miss Smithson már értesítette volna. Ha vanegy kis szerencséje, nem kellenek napok, hogy valaki utolérje Oliviát, elég egy-két óra.



Ahhoz azonban, hogy utána siethessen, pénzre van szüksége, ami azt jelenti, hogy zálogházralesz szüksége. Nem tudta, hol van a legközelebbi, de Mrs. Briggs biztos tud segíteni. Közben azon-

ban keresnie kell valamit, amit elzálogosíthat. Kutatni kezdett a szobában. Kiürítette a szekrényeket és a fiókokat, lehúzta az ágyneműt a ma t-

racokról. Az egészet egyetlen halomba pakolta a szoba közepén. Éppen néhány evőeszközt csoma-

golt el, amikor kopogtak az ajtón.

Bathsheba felállt, hátrasimította a haját, és az ajtóhoz ment, közben azért imádkozott, hogy a k o- pogtató a kapuőr, a pedellus vagy a konstábler legyen, aki Oliviát hozza magával.

A férfi, aki a félhomályos előtérben állt, nem a kapuőr, nem a pedellus és még csak nem is akonstábler volt.

– Mrs. Wingate – mondta Lord Rathbourne, aki most különösen unottnak tűnt. – Azt hiszem, a

lánya meglépett az unokaöcsémmel.

A szobában rendetlenség uralkodott, és Mrs. Wingate is rendetlennek tűnt. Haja kibomlóban volt, ésa hollófekete fürtök a homlokába lógtak, a tarkóját verdesték. Arca kipirult. Orrán piszokfolt ékte-

lenkedett, és egy másik is az orcáján.

Az asszony rámeredt. Benedict szerette volna a karjába kapni, és lecsókolni homlokáról a komor ráncokat. Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a valóságba, és arra összpontosítson, amiért valójában

jött: Peregrine.

…aki nem volt itt, ezt nyomban látta, ahogy tekintete végigfutott a szobán. Szíve elnehezült.Minden jel arra mutatott, hogy az unokaöccse inkább megpróbálja megállítani Miss Wingate -et,

minthogy vele menjen.

Benedictet azonban majdnem két hete halálos unalom gyötörte, és képtelen volt nyomorultulérezni magát, miközben a zilált és bosszús Bathsheba Wingate-et nézte.

– Bocsánatáért esedezem, amiért így önre törtem – szabadkozott. – Meg kellett volna kérnemMrs. Briggset, hogy jelentsen be, de látogatói vannak. Nem akartam a szalonban várakozni, és ké-nyelmetlenséget okozni a vendégeinek, miközben ő feljön ide, hogy megkérdezze, fogad-e. Meg-hagytam abban a hitében, hogy azért jöttem, mert ellenőrizni akarom a helyet. Beenged?

– Persze, miért is ne? – Mrs. Wingate lemondó legyintéssel félreállt az ajtóból. – A zálogköl-

csönzőhöz készültem, de ez… – Ujjai végigszántottak a fényes, fekete fürtökön. – Lord Lisle is

elment? Oliviával? De hiszen alig ismerik egymást. – Úgy tűnik, időközben jó ismerősök lettek. Hetek óta titokban leveleznek. Benedict röviden beszámolt a nap felfedezéseiről, majd mellényzsebéből elővette a legutolsó le-

velet, és átadta az asszonynak. Mrs. Wingate gyorsan átfutotta, aztán felnézett. Arcát elöntötte a pír.

– Sápadt és sovány, na persze – sziszegte. – A lányom túlfűtött képzeletében. Benedict nem így gondolta. Bár Mrs. Wingate akkor éppen nem volt sápadt, az arca vékonyab b-

nak fáradtabbnak tűnt. Miközben az asszony olvasott, Benedict tekintete lejjebb vándorolt. Telteb b-

nek tűnt, amikor legutóbb látta…

Megcsókolta. Megérintette. Gondolj az időjárásra! – parancsolt magára Benedict. Mrs. Wingate gyors mozdulatokkal összehajtotta a levelet, és visszaadta.

– Olivia biztosan elrejtette valahol Lord Lisle leveleit – mondta. – Nem látom okát, miért veszte-

getnénk tovább az időt. Sokkal hasznosabban is tölthetjük, ha nyomban Olivia… és Lord Lisle k e-

resésére indulunk, feltéve, hogy tényleg együtt vannak, amit alig tudok elhinni. Olyan értelmes fiú-nak tűnt. Folyton kérdésekkel ostromolt, ahogy ön figyelmeztetett is. Nem akarom elhinni, hogy

Oliviát nem faggatta volna. Azt képzeltem volna, hogy több esze van, semhogy hagyja magát bel e-rángatni a lányom valamelyik őrült tervébe. Benedict visszarakta a levelet a kabátzsebébe.



– Én is ugyanerre gondoltam – mondta. – Nem hiszem el, hogy Peregrine helyeselte volna Miss

Wingate tervét. Az ifjú hölgy a legutolsó levelében, mint az ön is olvashatta, megemlít egy bizo-

nyos Nat Diggerbyt, akit kísérőéjül választott, és utal arra is, hogy Peregrine-nek kétségei voltak akincskeresés tervével kapcsolatban. Az unokaöcsém bizonyára megpróbálta lebeszélni. Ebben ahelyzetben az ember logikusan azt feltételezi, hogy azért ment utána, mert szerette volna megállíta-

ni. Azért jöttem ide, mert abban reménykedtem, hogy Peregrine-nek sikerült visszatartania a kisasz-

szonyt, és hazahozta. – Nem, ha egyedül volt, nem sikerülhetett neki. Ha megkérdez előtte, azt tanácsoltam volna neki,

hogy vigyen magával egy rendőrt… vagy sok -sok katonát. Minden más anya idegrohamot kapott volna vagy elájul, gondolta Benedict. Mrs. Wingate még

csak aggódni sem látszott. Igaz, haragos volt, az nem tagadható. – Mivel én már nem tizenhárom éves fiú vagyok, nincs szükségem regimentre sem – jegyezte

meg Benedict. – Nem mintha egyáltalán eszembe jutna fellármázni a hatóságokat. Az utolsó dolog,amit szeretnék, hogy erről bárki tudomást szerezzen.

Ha bárki a környezetéből rájön, hogy mi történt, néhány órán belül egész London tudni fog róla.Csak napok kellenek, hogy Athertonig is elérjen a hír. Nem túl szép kilátások.

– Thomas, az inas elegendő lesz a feladatra – jelentette ki. – Magunk közt szólva, azt hiszem,

nem lesz nehéz két gyereket megtalálni. – Azzal Benedict az ajtó felé indult. Az asszony villámgyorsan mozdult, és elállta az útját. A kék szempár haragosan villogott, és

Benedict majdnem hátralépett… csak a meglepetéstől, győzködte magát. – El van keseredve – mondta Mrs. Wingate. – Ez némiképp mentség a feledékenységére. – Hogy mire mentség? – hökkent meg Benedict. – Ez az egész Olivia műve, és Olivia az én gondom. Én tudom, milyen srófra jár az agya. Én tu-

dom, hová ment. Következésképpen, én vagyok az, aki a keresésére indul. – Elsápadt, majd ismételpirult. – Időt takarítana meg nekem azonban, ha adna kölcsön pénzt, hogy valami járművet fogad-

hassak.

Benedict álla leesett. Szerencsére még időben észbe kapott. – Elment a maradék józan esze is, ha azt hiszi, hogy otthon fogok ülni malmozva, amíg ön az

unokaöcsémet keresi – közölte jegesen. – Ő az én felelősségem, nem az öné. – Az ön esze ment sétálni, ha azt várja tőlem, hogy itthon üljek – vágott vissza Mrs. Wingate.

– Egyikünknek mennie kell, a másiknak pedig maradni. Nem utazhatunk együtt – mutatott ráBenedict.

– Ez nyilvánvaló, de ön túlságosan feldúlt ahhoz, hogy józanul tudjon gondolkodni. – Feldúlt? – visszhangozta a szót Benedict hitetlenkedve. – Én sohasem vagyok feldúlt. – Márpedig nem gondolkodik józanul. Titokban akarja tartani a dolgot, nem?

– Természetesen, de…

– Én sokkal kevésbé vonom magamra az emberek figyelmét, mint ön – vágott a szavába türel-

metlenül az asszony. – Ön nem kérdezősködhet két gyerek után anélkül, hogy szóbeszédre ne adna

alkalmat. Elég önre nézni, hogy az ember lássa, kiféle és miféle. Az unott modora, a gúnyos hangja,és a felsőbbrendű viselkedése, és az, hogy feltételezi, ön parancsol… ez mind jobban árulkodik akilétéről, mintha a nyakába akasztana egy a nevét és rangját hirdető táblát.

– Tudom, hogyan kell diszkréten viselkedni. – De fogalma sincs, hogyan kell hétköznapi embernek látszani. Mintha ő hétköznapi nőnek látszana, gondolta Benedict, ezzel az arccal és testtel. A fejek utána

fordulnak, bárhová is menjen. A férfiak nyelvüket lógatva loholnak a nyomában. Benedict keze ökölbe szorult, ahogy elképzelte, hogy az asszony sötétedés után útnak indul,

egyedül utazik a bérkocsiban, még egy szobalány sincs vele…

Hallatlan!

– Nem utazhat egyedül! – jelentette ki azon a rideg hangon, amelyről mindenki más tudta volna,

hogy ezzel lezárta a vitát. – Az elmúlt három évben is egyedül utaztam.



Benedict szerette volna alaposan megrázni. Helyette inkább kényszerítette magát, hogy e llazítsaaz ujjait. Összeszedte türelme morzsáit.

– Önnel volt a lánya – mutatott rá. – Az emberek másként viselkednek egy magányos nővel,mint egy gyermekével utazó asszonnyal.

– Ez nevetséges! – csattant fel Mrs. Wingate, és hirtelen elfordult Benedicttől. – Csak az időmetvesztegetem, amíg önnel vitázom. Azt teszem, amit eredetileg is terveztem. – A padlón heverő hol-

mikhoz masírozott, és kezdte batyuba kötni őket. Azt mondta, hogy a zálogkölcsönzőhöz készült. Benedict eltöprengett, hogyan tudná megállítani: leüthetné, vagy rákényszeríthetne egy kény-

szerzubbonyt, esetleg hozzákötözhetné valami súlyosabb bútordarabhoz. – Azonnal hagyja ezt abba! – szólt rá olyan hangon, amelyet általában a zsivajgó parlamenti ta-

goknak szokott tartogatni. – Ne foglalkozzon most a zálogossal. Egyesítjük az erőinket.

– De nem…

– Nem hagy nekem más lehetőséget, maga makacs nőszemély. Előbb akasztanak fel, minthogyegyedül elengedjem.

Mialatt arra várt, hogy Mrs. Wingate összeszedje a kalapját, a felöltőjét és még ki tudja, mit ta rtottelengedhetetlennek az úthoz, Benedict megpróbálta helyreállítani a kapcsolatot az agya és a szájaközt.

Még sosem beszélt így egy nővel! Mindig türelmes volt velük. De ez az asszony…

Igazi probléma. A helyzet nem javult, amikor a nő kilépett a házból, miután röviden beszélt Mrs. Briggszel.

– Egy kétfogatú? – kérdezte a lépcsőn megállva, és a járda mellett álló kocsit nézve. – Egy nyi-

tott jármű?

– Talán azt hitte, hogy négylovas hintóval jövök? Gondolja, hogy egy kocsist is magammal ak a-

rok hozni az útra? – De ez nem lesz jó, túlságosan elegáns – érvelt Mrs. Wingate. – Bérelt kocsi, ráférne egy festés, és legalább tízéves – közölte Benedict. – Önnek fogalma sincs

róla, milyen is az elegáns. Szálljon be! Az asszony megfogta Benedict karját, tekintete a lovakat tartó Thomasra esett.

– Nem vihetünk magunkkal szolgát. Türelem, intette magát Benedict.

– Valakinek törődnie kell a lovakkal – magyarázta. – Észre sem fogja venni, hogy velünk van.Hátul fog ülni, az elsuhanó tájat nézve és a saját gondolataiban elmerülve.

Mrs. Wingate megrángatta Benedict kabátjának az ujját, és lábujjhegyre állt, hogy a füléb e sut-

toghasson.

– Teljesen megháborodott, hogy őt is magával hozta? A szolgák szörnyen szeretnek pletykál-

kodni, még az öregasszonyoknál is jobban. Holnap ilyenkorra egész London tudni fogja, mit tett éskivel.

A lélegzete csiklandozta Benedict fülét, és őlordsága nagyon is tudatában volt a karjára kulcso-

lódó karcsú kéznek. Felemelte a nőt, és felrakta a kocsi ülésére.

– Emlékeztethetem rá, hogy a tizenkilencedik században vagyunk, nem a kilencedikben? – szó-lalt meg az asszony, amikor Benedict felszállt mellé a bakra. – Ez a fajta viselkedés a páncélinggelés az apácafátyollal együtt kiment a divatból.

Thomas gyorsan elfoglalta a helyét a szolgaülésen.

Benedict a lovak közé csapott, mielőtt válaszolt volna. – Nem szoktam hozzá, hogy magyarázkodnom kelljen, Mr s. Wingate – kezdte.

– Ez nyilvánvaló – mondta szárazon az asszony.



Benedict foga megcsikordult. Kényszerítette magát, hogy abbahagyja, és emlékeztette magát aszabályra: A nők és gyermekek, lévén kisebb az agyuk és ennek következtében az értelmes gondolk o-

dásra való képességük is, sokkal nagyobb türelmet igényelnek, mint egy férfi. Éppen ezért Benedict türelmes hangon szólalt meg.

– Thomas nem tősgyökeres londoni. Vidéken, a család derbyshire-i birtokán nőtt fel. Bár most azén inasom, ugyanolyan jól ért a lovakhoz, mint akármelyik lovász. Hetekkel ezelőtt a bizalmamba

fogadtam, amikor Peregrine a rajzórákra kezdett járni. Nem vonnám bele egy ilyen kényes ügybe,ha nem lennék tökéletesen meggyőződve a megbízhatóságáról.

Mrs. Wingate felhorkant, kihúzta magát az ülésen, és kezét összekulcsolta az ölében. – Bocsánatáért esedezem, amiért megkérdőjeleztem az ítélőképességét – mondta. – Végül is ne-

kem semmi bajom nem származik belőle, ha tévedett. Nem én vagyok a felelős Atherton márki örö-köséért és egyetlen gyermekéért. Nem engem fognak letaszítani a piedesztálról, ha a világ tudomástszerez arról, hogy nemcsak hogy megengedte, hanem még bátorította is, hogy az unokaöccse a leg-

megbotránkoztatóbb emberekkel kerüljön kapcsolatba. Nem én vagyok az, aki…

– Bárcsak ön lenne az, aki hallott már a hallgatni arany mondásról! – vágott a szavába Benedict. – Nem vagyok politikus. Hozzászoktam, hogy azt mondom, amit gondolok. – Az ember azt hinné, hogy a lánya iránt érzett aggodalom teljesen kitölti a gondolatait.

– Erősen kétlem, hogy Oliviának bármi baja esne. Bárcsak elmondhatnám ugyanezt azokról is,akik keresztezik az útját!

Hetedik fejezet

Bár a kétfogatú túlságosan feltűnő jármű volt egy olyan embernek, aki észrevétlen óhajt maradni,

azt Bathshebának is el kellett ismernie, hogy megvoltak a maga előnyei, mint például a sebesség ésa könnyen kezelhetőség.

Röviddel azelőtt álltak meg a Hyde Park Cornernél, hogy a templom harangja elütötte a hatot. Noha ebben az időpontban közel annyi ember sem nyüzsgött errefelé, mint a nappali órákban,

elhagyatottnak semmiképp sem lehetett nevezni a helyet. A vízárus továbbra is hor dta a vödröket avárakozó bérkocsikhoz. Néhány katona beszélgetett az utcai lámpa alatt. A tejesasszony üres sajtár-

jával visszaindult Knightsbridge- be. A vámkapuőr éjszaka is folytatta a munkáját. Legalább néhányuknak itt kellett lennie délután is. Ha Olivia itt járt, valamelyikük biztosan látta.

Épp ezért Bathsheba itt kiszállt, Rathbourne pedig továbbhajtott, amibe a rövid, de heves vita után, ha nem túl szívesen is, de beleegyezett. Nem messze onnan, a Lovas kaszárnyával szemben talá l-

koznak újra. Bathsheba először a vízárussal beszélt. A férfinak nem okozott gondot visszaemlékeznie

Oliviára. A kislány, ahogy ez várható is volt, jelenetet rendezett. Nem sokkal később Bathsheba ismét felszállt a kétfogatúra. – Nos? – nézett rá kérdőn Rathbourne. – A lányom úgynevezett fegyverhordozóját, Nat Diggerbyt bevitték az elöljáróságra rendzava-

rásért – kezdte Bathsheba. – Olivia igazi DeLucey módjára otthagyta, és talált magának egy másik balekot. A piteárus hallotta, amikor Olivia könnyfakasztó történettel traktált egy fiatal farmert a beteg édesanyjáról. – Elmesélte, amit megtudott, majd hozzátette: – Lord Lisle-ban lennie kell va-

lami lovagias vonásnak. Olivia gondolkodás nélkül otthagyta volna, de úgy tűnik, valaki felelősség-

érzetet nevelt belé. Bathsheba erősen gyanította, hogy ez a valaki Rathbourne volt. Annak ellenére, hogy a férfi kö-

zönyösen beszélt a fiúról, Bathsheba kezdettől fogva érezte, hogy milyen erős kötelék van köztük.Rathbourne sógora elleni haragja amiatt, ahogy az a fiával bánt, világosan mutatta, hogy milyen

fontos neki az unokaöccse. Olivia őrült akciója veszélyeztetheti ezt a kapcsolatot.



Jellemző, gondolta Bathsheba rosszkedvűen. Valahányszor a Drámai DeLucey-k megjelentek a

színen, valakinek az élete biztosan megváltozott, és csak ritkán jó irányba. – Bár a szüleinek nincs szeme rá, Peregrine a korához képes rendkívül érett fiú – mondta

Rathbourne, és mozgásra ösztönözte a lovakat. – Biztosan elképzelhetetlennek tartja, hogy egy ti-

zenkét éves lány teljesen egyedül, védelem nélkül utazzon. – Az alsóbb néposztályoknál a tizenkét éves már felnőttnek számít – közölte vele Bathsheba. –

Olivia nem élt védett életet. Ráadásul örökölte a családom tehetségét, hogy minden nehézségbőlkibeszélje vagy csalással kivágja magát. A beteg édesanyáról szóló mese kiváló példa erre. Nem istudom, miért pocsékolom arra a pénzt, hogy iskolába járassam, amikor vagyont kereshetnénk azzal,hogy melodrámákat ír különféle színházaknak és filléres folyóiratoknak.

A férfi rápillantott. – Nem lehet ennyire cinikus. Azt úgysem hiszem el.

– Az ember nem lehet lágyszívű, ha Oliviáról van szó – jelentette ki Bathsheba. – Azt csak ki-

használná. Szörnyű egy gyermek. Vagy szembenézek a ténnyel, vagy téveszmékbe ringathatommagam, és végignézhetem, ahogy tönkreteszi magát. Márpedig azt nem vagyok hajlandó hagyni,hogy tönkretegye magát, tehát nem lehetek szentimentális vele kapcsolatban, és nem tehetek úgy,mintha normális lány lenne.

Csend borult rájuk. Bathsheba hagyta, hogy elnyúljon. Nyilvánvaló, hogy keményszívűségemegdöbbentette a férfit. Nemesként és férfiként Rathbourne-nak fogalma sincs, mit jelent felnevelni

egy nehezen kezelhető gyereket. Még az osztályabeli nők közül is csak kevesen sejtették, hiszenmások vigyáztak a gyerekeikre.

Bathsheba ezt nem említette meg őlordságának. Nem akarta, hogy a férfi sajnálkozzon rajta.Még csak azt sem akarta, hogy a férfi kedvelje… lényének józan része legalábbis nem akarta. A

józan Bathsheba örült, hogy ez a válsághelyzet vitát eredményezett köztük. Az ellenségeskedés se-

gíteni fog abban, hogy megtartsák a biztonságos távolságot. Egy idő után a férfi megszólalt… vagy inkább morgott.

– Azt mondta, egy farmer szekerén hagyták el Londont. Az irányt is sikerült megtudnia?

– A farmer felajánlotta, hogy Brentfordig elviszi őket – felelte Bathsheba. – Olivia biztosan Bris-

tolba indult. – Igazán furcsa, hogy egy kalóz Bristolban ásná el a kincseit – jegyezte meg Rathbourne.

– Nincs semmiféle kincs. Az csak egy legenda, semmi más. Edmund DeLucey sem volt kalóz,ahogy azt már ezerszer elmagyaráztam Oliviának. Csak az időmet pocsékoltam.

– És az igazság?

– A dédnagyapám valóban gondolt rá, hogy kalóz legyen, ez igaz – ismerte el Bathsheba. – De

gyorsan elvesztette az érdeklődését. Edmund dendi volt, vagy piperkőc… vagy bárminek is hívtákakkoriban. Hamar rájött, hogy a kalózok durva, rosszul öltözött, piszkos népség. Ez egyáltalán nemEdmund stílusa volt. Ráadásul, mivel a kalózok nem az éles eszükkel tűntek ki, folyton megcsonkí-tották, felaprították, vízbe fojtották vagy felakasztották őket. A csempészés sokkal inkább megfeleltEdmund ízlésének. Macska-egér játékoz játszani az angol hatóságokkal nagyon is szórakoztató volt.Különösen élvezte, ha merész rajtaütéseket hajthatott végre a Severn torkolatánál, nem messze azősi, családi fészektől.

– Á, valóban. Meg is feledkeztem róla. A család… ööö… másik ága. – A jók – segítette ki Bathsheba. – És a kevésbé érdekesek – bólintott Rathbourne. – A családi kúria Bristol közelében van, ha jól

emlékszem. – A családom minden tagja tudja, hol van Throgmorton, és minden egyebet is tud róla, de ok o-

sabb annál, hogy ötven mérföldnél jobban megközelítse. Ugyanakkor sohasem unják meg, hogyEdmund DeLucey-val kérkedjenek. Jack sem unta meg soha a róla szóló történeteket, talán mert

benne is ott volt a lázadás csírája. Aztán ő mesélni kezdte őket Oliviának. Becsempészte az esti me-

sék közé. Feltételeztem, hogy ahogy nagyobb lett, Olivia magától is rájött, hogy az elásott kincscsak legenda, olyan, mint amilyenről Az Ezeregyéjszaka meséi ben olvashat.



– A kincs létezése nem teljesen ésszerűtlen feltételezés az adott körülmények közt – jegyezte

meg Rathbourne. – Egy csempész könnyen halmozhat fel vagyont. – Lehetséges, de el is ásná?

– Ez tényleg nem valószínű. – Semmi értelme. Edmund tékozló ember volt. Miért ásná el ahelyett, hogy elköltené? Többször

is rámutattam erre a tényre. El sem tudom mondani, hányszor hangzott el hármunk közt ugyanez a

párbeszéd. Egyfajta játékká vált este lefekvéskor. Mit gondolsz, mama, hol ásta el Edmund DeLucey a kincsét?, kérdezte Olivia, amikor ágyba dugtuk. Az olyan emberek, mint ő, nem szoktákelásni a kincsüket, feleltem. Mihelyt megszerzik, el is költik italra, játékra és nőkre. Ezután Jacketkérdezte meg: Mit gondolsz, papa, hol ásta el a kincsét? És Jack azt felelte: Olyan helyre, ahol

majd’ kiszúrja a család szemét. Ha a helyében lettem volna, én így teszek. Az éjszaka közepén od a-

lopakodtam volna, és elástam volna a kincset a mauzóleum tövénél, ahol a mélyen tisztelt őseim porladoznak; az összes ebül szerzett vagyonomat szentelt földbe rejtettem volna.

Bathsheba hallotta, hogy Rathbourne felszisszen.

– Megdöbbentettem, uram?

Elérték a Hogmire Lane vámkaput. A férfi megállította a lovakat. – Nos, valóban sikerült meglepnie – mondta vontatott hangon. – A férje fektette le a gyereket.

Esti mesét mondott neki. Elképesztő!

A vámkapuőr túl sok szekeret látott ahhoz, hogy egy bizonyosra emlékezzen, gyerekkel vagy gye-

rek nélkül. Mivel azonban ez volt a szokásos út Brentfordba, Benedict tovább hajtott. Legnagyobb bosszú-

ságára csak lassan haladtak. Ez az útszakasz ugyan le volt kövezve, tehát kevesebb port kellettnyelniük, mint eddig, ugyanakkor jóval keskenyebb és forgalmasabb volt, így gyakran torlódásakadályozta az útjukat.

Benedict igyekezett a kocsihajtásra figyelni, ahogy eddig is tette, annál is inkább, mert sötétedésután utazni mindig kockázatos volt. A kocsi lámpásai adtak némi fényt, de nem világították meg azelőttük lévő utat. Az utcalámpák fénye sem tudott áthatolni a sötétségen, csak félhomályba burkoltaaz utazókat. Benedict igyekezett az úton tartani a tekintetét és a figye lmét is, miközben BathshebaWingate hangja csobogott és áramlott körülötte.

Ahhoz szokott, hogy elengedje a fecsegő női hangokat a füle mellett, miközben elméjét fonto-

sabb kérdések foglalkoztatják: háborús özvegyek és veteránok, a jelenlegi rendőri módszerek hiá-nyosságai és az angol törvénykezés kiszámíthatatlansága.

Bathshe ba Wingate hangját azonban nem tudta elengedni a füle mellett. Minden szavára odaf i-gyelt. Nem tudta semmibe venni. Nagyon is tudatában volt, hogy a nő ott ül közvetlenül mellette akocsi ülésén… a kocsi nem elég széles ülésén. Miközben a kocsi mozgásban volt, csak úgy tudtavolna elkerülni az érintkezést, ha átfogja a kocsi oldalát. Ezt azonban hajtás közben aligha tehettemeg, még akkor sem, ha nem lett volna nevetséges dolog. De az volt.

Így aztán testük többször is egymáshoz ért, hol a csípőjük nyomódott a másikénak, hol a com b-

juk súrlódott össze. És minden érintés arra emlékeztette Benedictet, amikor legutoljára érintette meg az asszonyt: a

hetekkel azelőtti csókra… a szájának ízére, a bőrének illatára és a vad vágyra, amelyet ébresztett benne.

Hogy elterelje a figyelmét a testi közelségről, Benedict az asszony szavaira összpontosított. Azeredmény az lett, hogy szeretett volna többet megtudni Jack Wingate-ről.

Az asszony által festett kép nem egyezett azzal, amelyet a társaság kialakított róla: egy szívt elen

szirén áldozata, a férfi, akit tönkretett végzetes szenvedélye. Benedict elméjében egy megtört férfiképe élt, aki magányos száműzetésben tengődik, kitaszítva a világból, amelyhez a születésénél fog-

va tartozott.Az a Jack Wingate, akiről Bathsheba Wingate beszélt, nagyon úgy festett, mint aki oda került,ahová valójában tartozott. Mint aki megtalálta végre a helyét. Az elásott kincsre vonatkozó me g-



jegyzései inkább a Drámai DeLucey-kre emlékeztettek nem úgy, mint az özvegyéé, ami azt illeti.Ez felkeltette Benedict kíváncsiságát, és szerette volna kifaggatni az asszonyt.

Benedict nagyon értett hozzá, hogy ravaszul feltett kérdésekkel addig ostromolja a másikat, mígaz meggondolatlanul fecsegni kezd. De ezt a képességét szigorúan politikai célokra tartogatta. Arra

szolgált, hogy méltó ügyeket támogasson, vagy hogy megsemmisítse az ellenfelét. De bizalmasmagánbeszélgetésnél alkalmazni szégyenletes lett volna.

Mások magánügyeiben vájkálni a korlátozott elmék kedvelt elfoglaltsága. Az biztos, hogy neki nem állt szándékában akárcsak morzsányi információt is elárulni a magá n-

életéről. A gond csak az volt, hogy az asszony közelsége folyamatosan elvonta a figyelmét és bosz-

szantotta, és a szavak már kint is voltak, mielőtt dühös és zaklatott agya cenzúrázhatta volna őket. Ez volt az oka, hogy nem sokkal azután, hogy elhagyták a Kensington House-t, és egy tor lódás

megállásra kényszerítette őket, Benedict ismét megszólalt. – Mélyen meg vagyok döbbenve. Mindig azt hittem, hogy a dadák fektetik le a gyerekeket, és ők

mondanak nekik esti mesét. Másrészt viszont az apák tudni akarják, miért kötötte az ember az öcs-

csét az ágy tartóoszlopához, és miért vágta le a bicskájával a haja nagy részét. Alig hagyták el a szavak a száját, már meg is bánta, de nem volt ideje rágódni rajta. Felfedezett

egy lyukat a fogatok masszív falában, és saját kocsijukat gyorsan odairányítva átrobogott rajta.

Bár Benedict a manőverre figyelt, érzékelte, hogy az asszony megmozdul mellette, és felé for-dult. Olyan erősen érezte az arcán a tekintetét, mintha a keze lett volna ott… és tudta, hogy egyetlenszavát sem szalasztotta el.

– Miért tette?

– Azt játszottuk, hogy az amerikai gyarmatokon vagyunk. – Benedict hűvös mosolyt erőltetett azarcára. – Én voltam az indián törzsfőnök. – Mindig ő volt az indián, mert ő volt a sötét hajú. – Geoffrey volt az angol foglyom, és megskalpoltam.

Az asszony felkacagott, és a vidám, csintalan hang majdnem mosolyra késztette Benedictet. – Szóval nem volt tökéletes gyerek – állapította meg Mrs. Wingate. – Egyáltalán nem. – Gyűlölte Geoffrey aranyszőke fürtjeit, aranyszínű szemét és angyali arcát. –

Alistert is megskalpoltam volna, ha sikerül a kezem közé kaparintani, de ő biztonságban volt vala-

hol a dada mellett.Az asszony nem szólt semmit. Neki sem kellett volna beszélnie, de…

– A dadák kicsi arany angyalkáimnak hívták az öcséimet – folytatta. – Semmilyen tekintetben

nem lehetett őket angyalnak nevezni, de külsőre mégis úgy néztek ki, mint az angyalok.

– A dadákat is meg kellett volna skalpolnia az ostobaságukért – mondta az asszony.

– Gyerek voltam, nem több nyolc- vagy kilencévesnél. Geoffrey és Alister szőke volt, én fekete.Ha ők arany angyalkák, mi vagyok én?

– Mi mást gondolhatott volna – mondta érzéssel a nő. – Az ön helyébe én is ezt tettem volna. Benedict gyors pillantást vetett rá.

– Nem hiszem, ön nem tett volna ilyet. – Csak mert nő vagyok? – vonta fel a szemöldökét Mrs. Wingate.

– A lányok nem szoktak így viselkedni. – Milyen keveset tud a nőkről! – állapította meg az asszony. – Minden gyermek kicsi vadember,

még a lányok is… vagy inkább, főleg ők. – Nem minden gyerek – tiltakozott Benedict. – Legalábbis nem sokáig. Különösen akkor nem, ha

ő a legidősebb. Alighogy megszületik a második gyerek, felelősség is jár vele. Többé már nem iga-

zán vagyunk gyerekek. Vigyáznod kell az öcsédre, Benedict, mondják. Kisebb, mint te. Vagy: oko-

sabb is lehetnél, Benedict, elvégre te vagy az idősebb. – Ezt mondta az apja?

– Többé-kevésbé. Nem sokra emlékszem a leckéztetésekből, kivéve a végére, mert mindegyikugyanúgy ért véget. Az apám felsóhajtott, hogy bárcsak lányai lennének.

– Ezt csak a szülői elkeseredés mondtatta vele. Kevés az olyan férfi, és a nemesek közt egy semakad, aki lányt szeretne fiú helyett. – Komolyan gondolta – bizonygatta Benedict. – Számtalanszor elmondta már azóta is.



– Még mindig mondogatja?

– Igen.

– Miért? Mindannyian túljutottak már a nehéz korszakukon. Felnőttek. – De nem elégedett velünk. – Még önnel sem? A Tökéletes Lorddal? – fordult Benedict felé az ülésen most már teljesen az

asszony.

– Én csak az átlagos mérce szerint vagyok tökéletes, de az apám nem átlagos mércével mér. Azapámmal kapcsolatban semmi sem átlagos. Még abban sem vagyok biztos, hogy van-e bármi, amiemberi vele kapcsolatban – mondta Benedict, majd gyorsan hozzáfűzte: – Akárhogy is, ő nem mon-

dott nekem esti mesét. Eddig nem is tudtam, hogy a szülők ilyesmit szoktak tenni.

– Akkor nem valószínű, hogy Jack szülei meséltek volna. Biztosan a Drámai DeLucey-k fertőz-

ték meg. – Nem feltétlenül – vetette ellen Benedict. – Ön mondta, hogy a férje lázadó volt. Talán

Peregrine-hez hasonlóan Jack Wingate is egy másfajta életet akart magának. Talán a természeté ben

volt, hogy eltérjen a hagyományostól. És a DeLucey-k közt olyasfajta szabadságot tapasztalt meg, amelyben sohasem volt része a tis z-

teletreméltó úri társaságban. Talál magának egy szabályok nélküli világot.

– Jacknek saját bevallása szerint nem okozott gondot beilleszkedni – mondta az asszony. – De őlegalább tudott különbséget tenni a valóság és a képzelgés között. Nem vagyok biztos benne, hogy arokonaim is képesek rá. Csodás meséket szőnek, s talán a hazugságaik azért olyan meggyőzőek,mert ők maguk is hisznek bennük. Azt hiszem, ez a helyzet Oliviával is. Csak ezzel tudom magya-

rázni a kincskereső őrületét. – Nevelőnőre van szüksége – javasolta Benedict, de legszívesebben rögtön le is harapta volna a

nyelvét. Milyen ostoba ötlet! Miért nem tanácsolja mindjárt azt is az asszonynak, hogy fogadjon fel

egy tucat szolgát és ha már úgyis benne van, vegyen magának egy házat valahol vidéken, távolLondon káros hatásaitól?

Égő arccal várta, hogy az asszony gúnyos megjegyzést tegyen a főúri népek feledékenységére. – Magam is így látom – helyeselt Mrs. Wingate, meglepve Benedictet, mint már annyiszor. – Ez

a következő pont a listámon. Miss Smithson iskolája igazán kiváló, de az nem ugyanaz. Nekem voltnevelőnőm. Egy igazi sárkány. Még a papa is tartott tőle. De pontosan ez volt a cél. Ha nem t udta

volna megfélemlíteni a papát, semmi esélye sem lett volna arra, hogy hasson rám. – Azt akarja mondani, hogy ön sem volt kifogástalanul viselkedő gyerek? – érdeklődött

Benedict.

– Ugyan kitől tanultam volna meg illendőn viselkedni? – kérdezett vissza az asszony.

– Valakitől csak meg kellett tanulnia, hiszen ön igazi hölgy. A nő elfordult tőle. Kezét összekulcsolta az ölében, és az utat nézte.

– Igenis az – bizonygatta Benedict. – Ez kétségtelen… és én szakértő vagyok a témában. – Kénytelen voltam hölggyé válni – mondta kimérten az asszony. – Az anyámnak tervei voltak

velem.

– Ezért volt hát a sárkány természetű nevelőnő – állapította meg Benedict. – Be kell ismernem, nekem is vannak ambícióim Oliviával kapcsolatban. – Az a célja, hogy megóvja az önpusztítástól. Nemes cél. – Szükségtelen tapintatoskodnia. Sejtem, mit gondol. – Azt erősen kétlem. Benedict maga sem tudta biztosan, mit gondol. Türelmetlen volt a forgalmas út és a késl ekedés

miatt. Idegeskedett Peregrine és Olivia miatt, valamint azért is, hogy megy az idő, és lassan rájukköszönt az éjszaka. Érzékelte maga mellett a nő melegségét, testének közelségét… és talán, amiennél is veszélyesebb volt, saját megbűvöltségét a nővel kapcsolatban, azzal, amit mondott, ahogyaz agya működött.

Az agy! Egy női agy!De nem tudott mit tenni. Nem tagadhatta a kettejük közti egyre erősebb lelki meghittség létét, segyre nehezebb volt úgy tennie, mintha nem létezne. Nagyon is tudatában volt, hogy van valami a



levegőben… vagy a sötétségben…vagy talán az asszonyban magában, amely arra készteti, hogykevésbé elővigyázatos legyen, és olyan dolgokról beszéljen, amelyekről álmában sem gondolta vol-

na, hogy valaha is hangosan kimondja őket valakinek, különösen nem egy nőnek. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, a kettejüket elválasztó távolság olyan óriási, mintha egy

egész óceán hullámozna köztük, s érzékelte a belsejében dúló, s szinte az elkeseredésig fajuló har a-

got is, amiért nem hidalhatja át ezt a távolságot. Talán ez a harag aggasztotta a legjobban.

Akárhogy is, ez már túl sok volt neki. Nem tudott józanul gondolkodni, mert ahhoz rendre voltszüksége, jelenleg pedig a zűrzavar, a káosz uralta az életét. – Az anyám elszántan be akart házasítani egy nemesi családba – szólalt meg újra az asszony.

Hangja még mindig kimért, teste merev volt. – Én voltam a kulcs, amely kinyitja az előkelő társa-

ság ajtaját a Drámai DeLucey-k előtt. A hangja és tartása sokkal többet elárult Benedictnek arról, mibe került az asszonynak az anyja

ambíciója, mint a szavai. Súlyosan megbántották, vagy talán meg is szégyenítették, különbenBathsheba Wingate a szokásos tréfás szellemességével beszélne róla. Benedict szeretett volna tö b-

bet tudni… de a józan ész azt súgta neki, jobb, ha nem tudja. Már így is túl sokat érez iránta. – Minden anya férjnél akarja látni a lányát – mondta. Próbált könnyed hangon megszólalni, s

remélte, ettől a társalgás is könnyedebb lesz. – Terveznek és összeesküvéseket szőnek, s közben a

lelkiismeretük meg sem karcolódik. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta: – Ebben a tekin-tetben az apám is ilyen.

– Az apja? – meredt rá az asszony.

– Tudom, hogy megdöbbentő – bólintott Benedict –, de az apám nem csupán a politikára korlá-tozza a manipulációit. Elhatározta, hogy mindegyik öcsémnek gazdagon kell nősülnie, és eddigkeresztül is vitte az akaratát. Még Rupertnél is, pedig őt reménytelen esetnek nyilvánította.

– És mi a helyzet önnel?

– Ó, én mindig felmentést kaptam a közönséges, anyagi megfontolások alól, hiszen én öröklökmindent.

Úgy tűnt, a téma elterelte az asszony figyelmét szomorúsága tárgyáról, bármi volt is az, merttesttartása valamivel lazább lett.

– Az anyák biztosan mind önre akarták tukmálni a lányukat – jegyezte meg. – Nyilván még mostis azt teszik.

– Nem hiszem, hogy akkoriban tudatában voltam az anyák tervezgetésének és összeesküvéseinek

– vont vállat Benedict. – Most, k ívülről nézve sokkal nyilvánvalóbb. Akkoriban nem gondolkodtam

rajta, de a lányoknak biztosan nagyon kellemetlen volt… legalábbis azoknak, akik egy kicsit is é r-

zékenyebbek vagy intelligensebbek voltak. Nem mintha odafigyeltem volna ilyen finomságokra

abban az időben. Az arcukat, az alakjukat néztem először, aztán azt, hogy a hangjuk kellemes-e

vagy sem, utána a viselkedésüket. Benedict érezte, hogy az asszony teljesen ellazul mellette, s tekintete újra visszatévedt az arcára.

– Csak tréfál velem, ugye? Úgy beszél, mintha úgy keresett volna feleséget, ahogy az ember alovát választja ki a… Hogy is hívják azt a híres aukciós házat? Taver…

– Tattersall’s. – Akkor legyen Tattersall’s. Szóval a férfiak így látják a híres Almack- bálokat? A lányok jelle-

mét vagy személyiségét nem is nézik?

– Ha nem kifogástalan jellemű lányok lennének, nem kerültek volna be a házasságpiacra, azAlmackbe pedig biztosan nem léphettek volna be.

Benedictnek eszébe se jutott volna olyan lányt keresni, aki nem léphet be az Alcmackbe. Az,hogy nem kellett pénzért nősülnie, még nem jelentette az, hogy Lord Hargate fia azt veszi el, akit a

kedve tartja. Vagy amikor a kedve tartja. Benedict tisztában volt a szabállyal, tudta, mit várnak eltőle.

És Ada? Vajon ő az előírásokat követte, vagy a szíve szavát? Benedictnek fogalma sem volt… és

ez mindent elárult, nem igaz? – Más szóval, jó családokból származó szüzek voltak, és ennél többet nem is kellett tudnia a je l-

lemükről – állapította meg Mrs. Wingate. – Jó vérvonal…



– Hargate grófjának örököse vagyok – vágott közbe Benedict kimérten. – Nem engedhettem meg

magamnak azt a luxust, hogy levegyenek a lábamról, ha erre akar kilyukadni. – Nem ezt akartam mondani. Ön házasságról beszél, egy életre szóló elkötelezettségről, s a sze-

relemről mégsem esik egyetlen szó sem. – Nevetséges! – morgott Benedict. – Nem járkálhattam a világban úgy, mint Byron egyik hőse

életem szerelmét keresve… ha egyáltalán létezik olyasmi.

– És mit szólna élete kedveltjéhez? – kérdezte az asszony. – Egy baráthoz és társhoz? Te jó ég,Rathbourne, mi alapján választott?

– Nem igazán látom be, hogyan bírhat a téma bárminemű fontossággal az ön számára – mondta

Benedict azon a jeges hangon, amelyet az apjától tanult, s amely arról volt híres, hogy nem csupánelhallgattatta az áldozatot, hanem néhány esetben az élni akarásától is megfosztotta.

Mrs. Wingate kesztyűs kezének egyetlen kecses mozdulatával félresöpörte. – Ne legyen ostoba. Természetesen felettébb érdekes a téma. Úgy érzem magam, mint az utazó,

aki egzotikus vidékre tévedt, s próbálja megérteni a helyiek szokásait. Én nem választottam. Tizen-

hat éves voltam, és fülig szerelmes lettem. De nem helyes, hogy erről faggatom. Látom, hogy ezolyan téma, amelyről fájdalmas beszélnie. – Az asszony hangja ellágyult. – Elfelejtettem, hogy mégnem túl régóta özvegy.

Benedict szíve hevesen kalapált, és minden önuralmára szüksége volt, hogy idegességét ne adjaát a lovaknak a gyeplő által. Szerencsére, végül elérték a Kensington vámkaput. Magában füstölög-

ve várta, hogy az őr elvegye a pénzt, és kinyissa a kaput. A kapu végre kinyílt. Miközben Benedict áthajtott rajta, kicsit későn ugyan, de eszébe jutott

Thomas. Teljesen megfeledkezett a hátul utazó inasról. Benedict égő füllel gondolt vissza az öccsei-

re tett kijelentésekre. Nem számított, hogy az inas kerekek folyamatos zörgése, a paták csattogása, a lovak horkantásai

és nyerítései valamint a kocsisok panaszai és szitkai miatt úgysem hallotta a beszé lgetést. Benedicttúlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy józanul gondolkodjon.

– Remélem, nem kell emlékeztetnem, hogy nem vagyunk egyedül – sziszegte.

– Megmondtam, hogy ne hozza magával az inast – mondta az asszony hűvösen.

– Bárcsak ne hoztam volna önt magammal! – fohászkodott Benedict. – Ön a… Az ördög vigyeel! Ön miatt elfelejtettem megkérdezni a kapuőrt a gyerekekről. – Benedict megállította a kocsit.Mielőtt utasíthatta volna Thomast, hogy kérdezősködjön, Mrs. Wingate már le is szökkent a bakról.

– Majd én megkérdezem – mondta. – Ön most túl ideges. Anélkül, hogy szólni kellett volna neki, Thomas is leugrott hátulról, hogy ellássa a lovakat.

Közben Mrs. Wingate hátra sem pillantva továbbsétált a vámkapu felé, csípőjét feltűnő módonringatva… a férfinép nagy élvezetére, akik virtuskodva manővereztek a kocsijaikkal, hogy utat en-

gedjenek neki.

Benedict nem várta meg, hány kocsi ütközik egymásnak, s egyetlen férfit sem rángatott le a bak-

ról, hogy leüsse, mert ez méltóságán aluli lett volna, és pontosan olyasmi, amire Rupertre je llemző.Helyette inkább néhány gyors lépéssel beérte az asszonyt.

– Nem vagyok ideges – kezdte –, és tökéletesen képes va…

– Nem lett volna szabad ilyen meggondolatlanul beszélnem Lady Rathbourne-ról. Könyörgöm, bocsásson meg nekem.

– Semmi szükség rá, hogy érzelegni kezdjen – morogta Benedict. – Ada két évvel ezelőtt meg-

halt, és… és… – Nagyot fújt. – Ó, rendben, legyen. Idegen volt számomra. Tessék, most megnyu-

godott az érzékeny lelke?

Bathsheba azt kívánta, bár ne nyitotta volna ki aznap este az ajtót. Rathbourne még fárasztób bnak

bizonyult, mint gondolta. A testi közelséget még csak el tudta volna viselni némi higgadtsággal. A

szellemi közelség azonban komoly réseket ütött a védelmi vonalán. – Nem, egyáltalán nem nyugodtam meg, mert ostobaságokat beszél. Mennyi ideig voltak háza-

sok?



– Hat évig. – Akkor a felesége nem lehetett idegen önnek. – Bathsheba megállt. – Ragaszkodom hozzá, hogy

térjen vissza a fogathoz. Túlságosan magára vonja az emberek figyelmét. Rathbourne a vámkapun áthaladó kocsikra nézett.

– Amennyire megállapíthatom, az összes bámészkodó férfi – jegyezte meg –, és valamennyienönt nézik.

– Én csak a csinos jószág vagyok a szemükben. Amíg engem néznek, az eszük pihen. Talán aztakarja, hogy gondolkodni kezdjenek… és találgatni, miféle nemes úr koslat a nyomomban, és mé-reget szikrázó szemmel?

Benedict még egy kis ideig mogorván méregette, aztán kurta biccentéssel sarkon fordult, és visz-

szaballagott a fogathoz.

A kocsi mellett várakozott a zsebórájával a kezében, amikor Bathsheba nem sokkal később visz-

szatért. – Nos? – nézett rá kérdőn a férfi. – Még mindig jó irányba megyünk – felelte Bathsheba, és sietve felszállt a kocsira, mielőtt a fér-

fi csak úgy feldobta volna. Nem mintha ellenére lett volna, hogy ily módon dobálják. Inkább arrólvolt szó, hogy nagyon is tetszett neki az a könnyedség, amellyel őlordsága felemelte. Élvezte a férfi

erejét és a belőle áradó forróságot, de mindenekelőtt szerette érezni a férfi kezét saját magán. Túlságosan veszélyes. Ami azt illeti, Bathsheba képtelen volt kiverni a fejéből azt a hetekkel az-

előtti csókot. Nagyon is jól emlékezett, milyen érzés volt a férfi keze a tarkóján, és arra is, mit tett

vele az az egyszerű érintés: egyszerre olvasztotta fel az akaratát, az erkölcsit és az izmait. Egy perccel később olyan közel húzódott a kocsi oldalához a saját felén, amennyire csak feltűnés

nélkül meg tudta tenni, és máris újra úton voltak. Ezúttal gyorsabban haladtak, mivel kisebb volt a

forgalom. Mialatt a férfi az útra figyelt, Bathsheba elmesélte, mit hallott a vámkapuőrtől. Mint kiderült, a férfi ismerte a fiatal farmert, akit Bathsheba leírt neki. Jarvisnek hívják, és ren d-

szeresen felszekerezik Brentfordból Londonba. Bár az őr nem tudta pontosan megmondani, mikor

érkezett Jarvis a vámkapuhoz, de úgy rémlett neki, hogy egy-két órával azelőtt lehetett. Halványanemlékezett a szekéren utazó gyerekekre is, de nem szentelt nekik komolyabb figyelmet. Jarvis

gyakran vitte magával a saját vagy a szomszéd gyerekeit. – Ha ez a helyzet, nincs értelme folyton megállni és érdeklődni utánuk, amíg el nem érjük

Brentfordot. – mondta Rathbourne. – Ha az utat továbbra sem torlaszolják el a marhahajcsárok,

kocsik és szekerek, nyolcra Brentfordba érhetünk. Addigra talán egy órányi előnyük sem lesz ve-

lünk szemben, és jó esélyeink lesznek, hogy elcsípjük őket, mielőtt új fuvart találnak maguknak.Egy olyan kis falucskában, mint Brentford ez biztosan nehezebb feladat, mint a népes Hyde ParkCornernél. Ha az unokaöcsémnek nem sikerült meggyőznie a lányát, hogy forduljanak vissza, mos-

tanra már biztosan tudja, hogy hamarosan utánuk indulok, s ez esetben arra fogja használni a találé-konyságát, hogy lassítsa a haladásukat.

– Ez meglehetősen értelmesen hangzik – ismerte el Bathsheba. – A gond csak az, hogy Olivia

nem szokott értelmesen viselkedni. – Csak tizenkét éves – mutatott rá Rathbourne. – Nincs pénze, és a társa ellenzi az utazást. Még

ha a körülmények ennél kedvezőbbek lennének is, akkor sem jutna messzebb, mint néhány órányitávolság.

Peregrine hamarosan rájött, hogy nagyobb sikereket érne el Olivia Wingate lassításában, ha v ilágnem lenne olyan könnyen rászedhető.

A farmer azt javasolta, hogy a brentfordi Galamb fogadóban szálljanak meg, és nyugodtan hivat-

kozzanak rá, akkor a tulajdonos segít nekik járművet találni, amellyel továbbmehetnek nyugat felé. Peregrine elhatározta, ragaszkodni fog hozzá, hogy álljanak meg ott enni. Akkor lehetősége lesz

kitalálni, hogyan üzenjen Benedict bácsinak. Lord Rathbourne minden bizonnyal már órákkal azelőtt észrevette, hogy Peregrine eltűnt. Sa j-nos, nem túl sok nyom áll a rendelkezésére. Ha Peregrine tudta volna, hogy nem sikerül visszatarta-



nia Miss Wingate-et az őrült tervétől, több nyomot hagyott volna hátra. De sajnos ez a lehetőségmeg sem fordult a fejében.

Szerencsére a nagybátyja nagyon okos ember, és nyilván gyorsan kitalálta, mi történt. Kétségte-

len, hogy már a nyomukban van. Végül is, őlordsága egyik kedvenc érdeklődési köre a bűnüldözés volt. Mindent tudott a Bow

Street-i nyomozókról, és ismerte a módszereiket. Számtalan becstelen embert és bűnözőt volt a l-

kalma tanulmányozni a parlamenti vizsgálatok során. Gyerekjáték lesz neki Miss Wingate-et ésPeregrine-t megtalálni. Ha Peregrine ügyesen húzza az időt, a nagybátyja biztosan beéri őket. A gond csak az volt, hogy Olivia nem ment egyenesen a fogadóba. Először megállt az út szélén,

és megvárta, hogy kiürüljön az út. Aztán Peregrine legnagyobb rémületére lehúzta a ruháját. Alattafiúruhát viselt. A nagykendőből, amelyben az útra összekészített holmiját hor dta, sapkát vett elő, afejére rakta, és aládugdosta a haját. A ruháját összehajtogatta, belegyömöszölte a batyuba, és ismétösszekötötte a nagykendőt.

Ezek után, amikor elérték a fogadót, Olivia nem az épületbe ment be, hanem a fogadó u dvarára.Ide-oda járkált, és úgy ment, úgy beszélt, mint egy fiú. Mivel nem lett volna bölcs dolog leleplezni,Peregrine csak feszülten ácsorgott és figyelt, míg rá nem jött, miben mesterkedik a lány, de akkor

már végképp nem mert semmit tenni. Olivia összebarátkozott két fiatal lovászfiúval, akik valami bonyolult kockajátékkal múlatták az

időt. A lány megkérte őket, hogy tanítsák meg őt is játszani. Peregrine nem merte figyelmeztetni a fiúkat. Azok vagy halálra nevetnék magukat, vagy verek e-

dés törne ki… ami odavonzhat egy rendőrt. Ha Peregrine szülei megtudják, hogy a fiukat elvitte egy

rendőr, soha több nem fogják a nagybátyja gondjaira bízni.Minek következtében viszonylag rövid idő alatt, amely azonban Peregrine-nek éveknek tűnt, a

szörnyű leányzó nem csupán minden pénzétől megszabadította a két legényt, de azt is elintézte,hogy a gazdájuk nemrég megjavított kocsiján utazzanak tovább.

Nyolcadik fejezet

A brentfordi Galamb fogadó tulajdonosa semmiféle lányról és fiúról nem tudott. Viszont ismeriJarvis farmert, és aznap nem is látta, mondta. Jarvis minden bizonnyal egyenesen hazament, s nem

tett kitérőt a fogadó felé, mint egyébként gyakorta szokta, hogy pletykálkodjon egy kicsit, és igyonegy kupa sört.

Benedict és Mrs. Wingate másoktól is kérdezősködött, de nem tudott meg többet. Thomas na-

gyobb szerencsével járt, miközben a szolgákkal beszélgetett az udvaron. Amikor csatlak ozott Lord

Rathbourne-hoz, beszámolt neki a két legényke és egyik helyi dzsentri család két lovászfiúja köztitalálkozásról.

– Az egyik legény úgy festett, mint Lord Lisle – jelentette az inas. – Ugyanolyan magas, ugyan-

olyan színű haj. A másik vörös hajú és szeplős volt. Benedict Mrs. Wingate-re nézett.

– Oliviának nem okoz nehézséget, hogy fiúnak öltözzön – felelte az asszony a ki nem mondott

kérdésre. – A ruhát könnyen beszerezhette a zálogkölcsönzőnél vagy valamelyik használtruha boltban. Az sem okoz gondot neki, hogy kisebb összegű pénzt szerezzen. Örökölte a DeLucey-családszerencsejátékokhoz való vonzódását, és minden erre vonatkozó prédikációm süket fülekre talált.

Bárhogy is csinálta, Oliviának sikerült kocsit szereznie, amely egészen Hounslow-ig elvitte.

Hounslow-ig Benedict gyorsabban hajtott, mint azt az óvatosság megkövetelné. Értékes időtvesztettek, miközben Brentfordban kutattak a gyerekek után. De most Benedictnek legalább azzal



nem kellett foglalkoznia, hogy minden szekeret alaposan szemügyre vegyen a szökevényeket kutat-

va.

Kilenc elmúlt. Mire Hounslow- ba értek, az emberek többsége már nyugovóra tért. De Benedicttudta, hogy a kocsmákban ilyenkor is zajlik az élet. Mr. Chaplin nagy istállót tartott Hounslow-ban,

és mindenki megállt nála, hogy lovakat váltson. Ennyi jövő-menő utas közt az ember könnyebbentalál valakit, aki látta a gyerekeket.

Legalábbis Benedict ezzel hitegette magát, miközben igyekezett legyűrni az egyre erőse b bé válókellemetlen érzését. Mrs. Wingate szavai ellenére abban a reményben hagyta el Londont, hogy né-hány óra alatt megtalálja az unokaöccsét. Biztos volt benne, hogy a kutatás Brentfordban véget ér.

Nem volt hajlandó számításba venni a másik lehetőséget: a keresés napokig elhúzódik, s ez idő alattPeregrine és Olivia akár gonosztevőkkel is találkozhat, vagy baleset érheti őket.

Közben pedig Benedict folyamatosan szidni és gyűlölni fogja magát, amiért nem figyelt oda jo b-

ban az unokaöccsére. Közben Mrs. Wingate egész idő alatt ott fog ülni mellette, csípője az ő csípő- jéhez ütődik, combja a combjához súrlódik, és hangja belopja magát a bőre alá.

Közben, minél tovább utaznak együtt, annál nagyobb az esély, hogy valaki felismeri őket… éskirobbantja az évtized botrányát.

Amikor Benedict meg pillantotta az első, szorosan egymás mellé épült házakat az út mentén,

majdnem felkiáltott megkönnyebbülésében. Hounslow, végre! A legtöbb kocsmában még valóban folyt az élet. Mire George-nál a lovászfiú befogta a pihent

lovakat, Mrs. Wingate új hírekkel szolgált. A két legényke egy Cranford Park- béli, Lord Berkeley birtokáról való paraszttal szekerezett tovább. Az egyik fogadóban dolgozó szolga, a paraszt unok a-

öccse elárulta, hol lakik a nagybátyja, hozzátéve, hogy szerinte a fiúk biztosan ott töltik az éjszakát. Benedict is ezt tartotta a legvalószínűbb lehetőségnek. Ebben az órában a piacozó szekerek ár a-

data jócskán megcsappant. Hamarosan csak a delizsánszok és a Királyi Posta kocsijai uralják azutakat. A postakocsi már jó ideje elhagyta őket… nem mintha Benedict azt hitte volna, hogy Olivia,

legyen bármilyen ravasz is, helyet tudna szerezni egy postakocsin. Ezeken a járatokon az utasokszáma szigorúan korlátozott volt, és a jegyek is méregdrágák. Londonhoz ilyen közel még az is va-

lószínűtlen volt, hogy a delizsánszokban lenne üres ülőhely. Legalábbis Benedict ebben reményk e-

dett.Továbbhajtott az éjszakában, ahol csak lehetett vágtában. Balra tőlük pusztaság húzódott, de

egyetlen rabló sem tört elő a sötétből… a rablók nagy szerencséjére. Az ülés alatt Benedict két pisz-

tolyt tartott, és nem volt olyan hangulatban, hogy jó néven vette volna, ha feltartóztat ják őket. Cranford Bridge mellett ráfordult a Berkeley- birtokon átvezető útra. A fogadóbéli szolga ponto-

san adta meg az irányt, így könnyen rátaláltak a házra. Megtalálták a két fiút is, akik ott töltötték az éjszakát. Valóban fiúk voltak, de egyikük sem

Peregrine.

– Számoljon tízig – tanácsolta Bathsheba, amikor végre visszaértek a főútra. Majdnem é jfél volt,másfél órát elvesztegettek, és Rathbourne, ahogy az várható is volt, majd’ felrobbant a dühtől.

Bathsheba tudta, hogy a férfi aggódik is az unokaöccse miatt, de a legtöbb férfi számára a fél e-

lem olyan zavarba ejtő érzés volt, amelyet nem szívesen mutatott ki. Férfitársaihoz hasonlóanRathbourne is a harag szőnyege alá söpörte aggodalmait.

– Nem vagyok gyerek! – füstölgött őlordsága. – Jó, akkor nem fog dührohamot kapni, ha közlöm, hogy meg kell állnunk a fogadónál. – Eddig megálltunk minden, néhány kunyhóból álló és magát falunak nevező istenverte hely

minden átkozott fogadójában – dühöngött Rathbourne. – És hová jutottunk? Az egyik falusi idiótá-tól a másikig, aki még egy állítmányt sem tudnak rendesen az alany mellé tenni, akik nem tudnakkülönbséget tenni fiú és lány közt, vagy egy tízéves fiút egy tizenkét évestől megkülönböztetni. Azt

a fiút is, aki mellesleg nyolcéves sem volt, azt lefogadom, vörös hajúnak mondták, pedig barna volt. Pontosan olyan barna, mint amilyet a derbyshire-i tehén sz…



– Ennél a fogadónál – vágott a szavába Bathsheba, ahogy elhajtottak a Fehér Szarvas fogadómellett.

Rathbourne káromkodott, de a többi férfitól eltérően nem hagyta, hogy az érzelmei befolyásol jákhajtás közben. A szokásos sima, energiatakarékos mozdulatokkal visszafordította a kocsit a f ogadó

bejárata elé. Bathsheba arr a már nem tudta rávenni, hogy a kétfogatúban várakozzon. Thomasra bízták a k o-

csit, és együtt mentek be a fogadóba. A fogadóst még ébren találták. A delizsánsz alig félórávalkorábban ment el, miután kirakott egy öttagú családot. A család most először utazott személyszállí-tó postakocsival, és egyáltalán nem tetszett nekik.

– Mondtam nekik, hogy a többi delizsánsz sem különbözik ettől – magyarázta a fogadós. – Ha

nem akarnak akárkivel utazni, aki utoljára akkor mosdott, amikor a waterlooi győzelmet ünnepe l-

tük, akkor a Királyi Posta kocsijával kellene utazniuk, vagy saját utazócsézát kellene bérelniük.Szobát óhajtanak? Ha igen, akkor nincs szerencséjük. Az a család kivette az utolsót is, mind az ötöt.

– A fivérem és én két ifjú unokatestvérünket keressük – mondta Bathsheba. – Látogatóban jártak

nálunk Londonban. Miután megnézték a vándor színésztársulat előadását, úgy döntöttek, ők is szí-nészek akarnak lenni. Úgy véljük, Bristol felé indultak. – Leírta a tulajdonosnak Olivia és LordLisle külsejét, és hozzátette, hogy könnyen lehetséges, hogy mindkét gyerek jelmezbe vagy álruhá-

ba bújt. – Ó, hogy őket keresik. Azt mondták, a beteg édesanyjukhoz sietnek haza. Legalábbis a fiatalabb

ezt mondta a kocsisnak. A magasabbik nemigen beszélt, de úgy festett, mint akinek nagyon nemtetszik valami.

Rathbourne, aki eddig némán, de a türelmetlenségtől szinte remegve állt, felfigyelt, sötét szememegvillant.

– Beszéltek a kocsissal? – kérdezte. – Felszálltak a delizsánszra?

– Nos, a kocsiban volt hely, nem igaz? – vont vállat a fogadó. – Nekik pedig volt pénzük a f u-

vardíjra, annyi legalábbis volt, hogy a kocsis elvigye őket Salt Hillig, a következő állomásig.

Salt Hill kevesebb mint kilenc mérföldre volt, s mivel Rathbourne úgy döntött, hogy lovakat vált aFehér Szarvasnál, az állatok is kipihentek voltak. Egy postakocsinak egy óra sem kell, hogy ezt atávolságot megtegye. Úgy tűnt, Rathbourne elszánta magát, hogy egy postakocsi sebességével ha-

lad, amit Bathsheba egyáltalán nem bánt. Minél tovább tart megtalálni a gyerekeket, a lelkiismere t-

ének annál több ideje marad, hogy gyötörje. Ha okosabban gazdálkodott volna szűkre szabott anya-

gi javaival, Oliviának mostanra talán lenne egy nevelőnője, és akkor ez sohasem történt volna meg. – Nagyon hallgat – szólította meg Rathbourne, miután egy ideig néma csendben utaz tak. – Re-

mélem, nem a sebesség ijesztette meg. Úgy tűnt, a legfrissebb hírek valamicskét javítottak a férfi hangulatán. Bathsheba már nem érezte

úgy, hogy egy minden pillanatban kitörni készülő vulkán mellett ül. – A gyerekeken gondolkodtam – mondta. – Nem jó munkát végeztem Oliviával. Túlságosan sza-

badjára engedtem. – Az én világomban a legtöbb lánynak nagyon kevés a szabadsága – felelte csendesen

Rathbourne. – Nem csoda, hogy olyan sokan lesznek közülük szűklátókörűek. Korábban azt kérdez-

te, gondoltam-e arra, hogy a feleségemben barátot és társat keressek. Hogyan is remélhetném, hogyezek között a gyermeknők között igazi társra lelhetek?

– Nem volt tisztességes dolog tőlem, hogy a választását kritizáltam. Az én párválasztásombansemmiféle józan megfontolás nem játszott szerepet, és az biztos, hogy a férjem sem a fejét használ-

ta, amikor engem választott. – Az előkelő körök lányai közt egyetlen egy sem akadna, akiben van annyi bátorság, hogy nek i-

vágjon a nemes küldetésnek, bár egy-kettő biztos álmodik róla. Nincs olyan köztük, akinek a leg-

halványabb fogalma lenne, hogy jusson el az egyik helyről a másikra. Ha másnak nem is, legalábbOlivia bátorságának csodálattal kell adóznunk. Ráadásul Peregrine-t is helyet szerzett egy delizsán-

szon. Olivia nélkül az unokaöcsémnek alkalma sem lett volna megélni élete nagy kalandját.



– Valóban, gondoljon csak arra, hogy mit mulaszthatott volna. Most pedig abban az élvezetbenlehet része, hogy egy olyan kocsin utazhat, amely veszélyesen túlzsúfolt, koszos és hajlamos felbo-

rulni. Olyan emberek közé van bezsúfolva, akikre nagyon ráférne egy fürdő vagy egy kis józanság,esetleg mind a kettő. Ráadásul kívül utazni sem jobb, mint odabent. Ha az ember kívül utazik, nemmer elaludni, mert könnyen lepotyog a kocsiról. Nem számít, kik az utastársak, egészen biztos,hogy legalább egy hányni fog közülük az úton, és a szag még kint is döbbenetesen érződik. És a k-

kor ne feledkezzünk meg a tetvekről és bolhákról, amelyeket az utastársak oly nagylelkűen átadnakaz embernek.

– Peregrine fiú, és a fiúk nem félnek egy kis kosztól vagy a férgektől, Az orruk sem túl finnyás aszagokra. Ne feledje, hogy Peregrine más fiúkkal lakott együtt a kollégiumban. A fiúk visszataszítóteremtések. Sokkal valószínűbb, hogy az ön lányának jóval kényelmetlenebb ez az út, mint az uno-

kaöcsémnek. Olivia semmiképp sem mondható kényes lánynak, gondolta Bathsheba. A gyerekek pedig egyér-

telműen nagyobb biztonságban vannak a delizsánszon, mint az út mentén gyalogolnának a sötétben.

De az idő akkor is rohan, és Rathbourne egyre messzebb hajtja a kocsit Londontól. – Biztos voltam benne, hogy mostanra megtaláljuk őket – jegyezte meg.

– Ahogy én is.

– Mit csinálunk, ha nincsenek Salt Hillben? – A hajnali órákban nem juthatnak messzire pénz nélkül. A lánya biztosan beadott valami szívf a-

csaró mesét valamelyik fogadósnak, és meghúzhatták magukat a kandalló mellett, de még az is l e-

het, hogy valamelyik szolga ágyában. Ha a fogadós keményszívűnek bizonyult volna, akkor MissWingate valamelyik lovászon próbálta ki a fortélyait, és a széna közt alva találjuk meg a szökevé-nyeket. – Egy kicsit tűnődött, majd így folytatta: – Amikor megtudtuk, hogy a delizsánszon vannakviszonylag biztonságban, akkor döbbentem rá, hogy úgy aggódok Peregrine miatt, mintha tehetetlenkisgyerek lenne. Pedig erről szó sincs. Az unokaöcsém k oraérett fiú, és a fiúk különben is nagyonrugalmasak. Emlékeztettem magam, hogy már tizenhárom éves, intelligens és kíváncsi, és soha éle-

tében nem volt még igazi kalandban része. – És ön? Önnek volt része kalandban, amikor kisfiúvolt? – kíváncsiskodott Bathsheba, de amint kimondta, azt kívánta, bár ne tette volna. Bárcsak abbatudná hagyni a faggatózást!

A kérdésre egy ideig nem érkezett válasz, és Bathsheba remélte, hogy a férfi azt tervezi, hogyanterelhetné a szót udvariasan valami kevésbé személyes témára.

– Rengeteg kalandban volt részem – szólalt meg végül őlordsága. – Minden adandó alk alommal

megszöktem. Erre már Bathsheba kénytelen volt a férfira nézni.

– Csak tréfál – mondta, őlordsága arcélét tanulmányozva. – Hogyan tudná egy gróf fia megszer-

vezni a szökését? És miért tenné?

– Ha könnyű lenne, nem lenne érdemes foglalkozni vele – felelte Rathbourne. – De túljárni afelnőttek eszén egyfajta játék volt nekem. Ha unatkoztam, ha dühös voltam vagy… nos, ha elegemlett abból, hogy jó legyek, elszöktem. Egyszer teljes három napra eltűntem.

Bathsheba nagyon is könnyen maga elé tudta képzelni a férfit fiatalon. Maga előtt látta a fiúszemének csillogását, ahogy a benne élő kisördög felszínre küzdi magát.

Ez lenne az, ami megfogta őt abban a sötét szempárban?

Bathsheba szíve hevesebben kezdett dobogni. – Olivia és Lisle nem fog három napra eltűnni. – Az biztos bonyolultabbá tenné a dolgot. – Bonyolultabbá? – kérdezett vissza Bathsheba. – Katasztrófa lenne! – Három nap a férfival…

beszélgetni vele, még többet megtudni róla… mellette ülni és érezni a melegét, az er e jét… hallgatnia mély hangját a sötétben… nézni a kesztyűbe bújtatott, hosszú ujjakat. – Nem tölthetem önnel azegész éjszakát – folytatta éles hangon. – Mrs. Briggsnek azt mondtam, hogy elhívtak egy beteg r o-

konhoz, és elég későn érek haza. – A dolgok jelenlegi állását nézve kétlem, hogy legkorábban hajnal előtt visszaérnénk Londonba.

Ki kell találnunk valami magyarázatot. Hetekkel ezelőtt azt mondta nekem, hogy tapasztalt hazudo-



zók családjából származik. Egyet kell értenem azzal, hogy valóban nagyon avatott. Észrevettem,

milyen szépen lódított a Fehér Szarvas fogadósának. Még én is majdnem elhittem, hogy ön a hú-gom. – Rathbourne Bathsheba felé fordult. Tekintetük találkozott. – Majdnem.

Ajkán megjelent a bosszantó, majdnem mosoly… az, ami bármit jelenthet: mulatságot, gúnyt,cinizmust, lekezelést. De Bathsheba hallotta a mosolyt vagy inkább nevetést a férfi hangjában.Olyan volt, mint a suttogás a sötétben, és Bathsheba érezte, ahogy ez a suttogás a nyakától elindul

lefelé, a gerince mentén. – Azt mondtam, ami először eszembe jutott. – Biztos vagyok benne, hogy nem okoz gondot valami hasonlóan egyszerű, de meggyőző ma-

gyarázat a meghosszabbodott távollétére – mondta a férfi. – Ah, az már a Coln folyó hídja lesz. Bathsheba előrepillantott. A férfi szeme élesebb volt, mint az övé. Számára az út csak áthatolha-

tatlan homály volt. – A colnbrooki Strucc fogadóról szörnyű történet járja – szólalt meg ismét a férfi. – Ismeri?

– Ez az első alkalom, hogy hallok erről a helyről. – Ó, pedig elég híres. Egy-két évszázaddal ezelőtt ezt a helyet Menedékháznak hívták. A Bath,

Reading és London közt közlekedő gazdag kereskedők gyakran szálltak meg itt. A furcsa az, hogy

hatvanan közülük bementek a Menedékházba, de soha többé nem jöttek ki. Egyszerűen eltűntek

minden holmijukkal együtt. Az ember azt hinné, hogy a hatóságok gyanút fogtak, de nem. Aztánegy éjszaka egy Thomas Cole nevű gazdag kereskedő szállt meg itt. Ő is eltűnt, de a többiektől elté-rően ő elő is került. A jól átfőzött testét néhány nappal később találták meg a folyóban.

– Jól átfőzött? – vonta fel a szemöldökét Bathsheba. – Komolyan beszél?

– Tudta, hogy a gonosztevők fejét régen gyakran lándzsára tűzték elrettentésül a népnek? – kér-

dezte Rathbourne. – Arról azonban talán nem hallott, hogy a fejet előtte többnyire megfőzték, hogytovább elálljon.

– Ez undorító! – Pedig Egyiptomban még manapság is dívik ez a szokás. Nyáron az apám magától Mohamed

Ali pasától, Egyiptom alkirályától kapott egy kosarat, amelyben egy levágott fej volt. Egy olyanfickóé volt, aki állítólag megölte az én Rupert öcsémet. Mint kiderült, és ahogy várható is volt tőle,Rupert dacolt a sorssal, és nem sokkal azután, hogy a szüleim megkapták a levágott fejet, megje-lent, egészségesen és elevenen.

– Nagyon különös dolgok történnek a családjában – vélte Bathsheba. – Nem említette, hogy R u-

pertet meg akarta volna skalpolni. Ő is egy arany angyalka volt. – Teremtőm, dehogyis! Bizonyos távolságról az emberek meg sem tudnak különböztetni minket.

– Mielőtt Bathsheba arcátlanul tovább kérdezősködhetett volna, Rathbourne folytatta a korá bban

megkezdett témát. – Hogy visszatérjek Thomas Cole-hoz. A hatóságok végre nyomozni kezdtek a

Struccban. Kiderült, hogy az egyik szobában az ágyat egy csapóajtóhoz erősítették, amely közvetle-

nül a főzőüst fölött volt. Ha az ember eltolta az ajtó reteszét, az ágy megbillent, és a benne alvóegyenesen a forró vízzel teli üstbe esett.

– Megfőzték? – szörnyülködött Bathsheba. – Elevenen?

– Igen. Gondolom, a fogadós és a felesége gondoskodott róla, hogy a vendég jó részegen kerül-

jön ágyba, így képtelen volt menekülni, vagy akár csak felkiáltani. – Ez hallatlan!

– Az emberek szoktak hallatlan dolgokat csinálni, méghozzá egészen képtelen okok miatt, sőtakár ok nélkül is. Ebben az esetben azonban az igazság diadalmaskodott. Jarmant, a fogadóst és afeleségét letartóztatták, bíróság elé állították, bűnösnek találták és felakasztották, karóba húzták ésfelnégyelték. Utána a helyet Thomas-Cole-in-the-Brook néven emlegették.

Mire Rathbourne mindezt elmesélte, átkeltek a hídon, és befordultak Colnbrook keskeny utcájá-ra. Két ismerős nevű – Fehér Szarvas és George – vendégfogadót is elhagytak. Mindkettő csendesvolt. A valamivel távolabb lévő, hírhedt Strucc ablakaiból még világosság szűrődött ki, és részeg

nevetés hallatszott.



A kétfogatú csak néhány yardra volt a bejárattól, amikor az ajtó kinyílt, és három férfi botlad o-

zott ki az utcára. Az egyik egyenesen a lovak útjába tántorgott, és arccal a földre zuhan t.

Rathbourne sima mozdulattal állította meg a kocsit alig egy-két lépésre a mozdulatlan testtől. – Mér’ nem figyel, hogy hová megy? – kiáltott fel az egyik férfi, és a barátja felé lódult. – Nya-

valyás kurafi, meg is ölhette vóna, maga átkozott marha! A harmadik férfi a lovak elé támolygott, és megfogta a szélső ló zabláját.

– Má’ minden rendbe’ van – nyugtatta meg a cimboráját. – Tökéletesen képes vagyok rá, hogy féken tartsak két lovat – mondta Rathbourne higgadtan. – Inkább a barátját segítse le az útról.

A harmadik férfi szívélyesen közölte őlordságával, hogy mit csináljon, a javasolt aktus azonbananatómiailag kivihetetlen volt.

A második férfi hasznosabbnak bizonyult. Ő felnyalábolta félig eszméletlen cimboráját, lecipelte

az útról, és a fogadó előtti padra fektette.

Közben a harmadik részeg még mindig a zablába kapaszkodott, tudomást sem véve az állatokidegességéről, és Rathbourne szexuális eltévelyedéseit találgatta, a kisfiúkhoz és a felnőtt birkákhozvaló vonzódását, és azoknak a csúf és nyomorék férfiaknak a számát, akikről az anyja joggal hihet-

te, hogy a fiát nemzette.

A provokáció ellenére Rathbourne megőrizte rendíthetetlen arisztokrata gőgjét. – Azon tűnődöm – mondta Bathshebának halk, unott hangon –, létezik visszataszítóbb látvány,

mint egy r észeg éjjel egy körül. Vagy olyan lény a földön, amellyel reménytelenebb lenne értelme-

sen beszélni? – Majd hangosabban folytatta: – Elnézését kérem a kellemetlenségért, uram, de a ba-

rátja már biztonságban van. Biztos vagyok benne, hogy ön és a barátja is jobban érezné magát, halepihenne mellette a padon. Míg önök hárman kialusszák magukat, mi elhordanánk kellemetlenszemélyünket az útjukból.

A harmadik férfi közölte Rathbourne-nal, hogy egy bizonyos testrészét dugja le a torkán. – Attól tartok, hogy csak az időmet vesztegetem, amikor felhívom a figyelmét arra, hogy egy

hölgy is van a társaságunkban – jegyezte meg őlordsága. – Ó, egy finom hölgy, mi? – hagyta ott cimboráját a kettes számú részeg. – Tudom én, miféle

hölgyikék jönnek ki az éjszakába.Tántorgó léptekkel odasétált a fogathoz, és arca torz grimaszba rándult, amely talán kacsintás

akart lenni.

– Mér’ nem hagyod itt ezt a vén szivart meg a talpnyalóját, és szórakoztassuk el egymást egy k i-csit? – Egyik kezével megragadta Bathsheba ülésének fogódzkodóját, a másikkal az ágyékát ma r-

kolta meg. – Van itt valami nagyobb és erősebb, amin pipiskedhetsz. – Ma éjjel nem – mondta Bathsheba. – Fáj a fejem. – Vegye le a kezét a kocsiról! – szólt a részegre Rathbourne halk, kemény hangon. – Igenis, uram, felséges úr – mondta a kettes számú részeg. Engedte a kapaszkodót, és Bathsheba

bokáját fogta meg helyette. – Ez itten úgyis jobban teccik. Mielőtt Bathsheba bármit tehetett volna, Rathbourne már fel is pattant. Átlépett fölötte, a kantárt

az ölébe ejtve, és a kettes számú részegre ugrott, aki a földre rogyott a súly alatt. Rathbourne fel-

emelkedett, felrántotta a fickót is, és a padhoz vágta. A férfi letarolta az éppen felülni próbáló ci m-

boráját. A hármas számú részeg elengedte a lovat, és Rathbourne felé indult. Őlordsága sarkon pördült, a

kocsi elejéhez került, és a kabáthajtókájánál megragadva a férfit a kocsmaajtónak repítette. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Bathshebának jóformán arra sem volt ideje, hogy kézbe

vegye a gyeplőt, és visszafogja a lovakat, s már vége is volt a küzdelemnek. A pad mellett két férfihevert a földön, a harmadik pedig épp akkor rogyott le a fogadó ajtajában.

Bathsheba Rathbourne-ra meredt.

A férfi elkapta a tekintetét és vállat vont.

A kocsi felé indult. Ekkor a fogadó ajtaja kinyílt, és a csőcselék kizúdult az utcára.



Bár Rathbourne az imént is túlerővel nézett szembe, de ellenfelei járni is alig tudtak, nemhogy mégverekedni, Bathsheba ezért a helyén maradt. Meg volt lepve ugyan, de nem aggódott.

Amikor azonban még egy fél tucat férfi támadt Rathbourne-ra és a földre döntötte, Bathshebafelkapta az ostort, és leugrott a kocsiról. A küzdelembe vetve magát vadul csapk odott jobbra-balra a

legjobb tudása szerint. Amikor rájött, hogy ez a tömegben nem működik, az ostor nyelével kezdteütni a fejeket. – Táguljon onnan, maga alávaló, gyáva féreg! – kiáltott rá az egyikre, és teljes erőből megrúgta.

Valaki megpróbálta kicsavarni a kezéből az ostort, de Bathsheba az ágyékába döfte a könyökét,mire az üvöltve összegörnyedt.

Talán a meglepetés ereje tette, vagy Bathsheba tombolása ijesztette meg őket, de a férfiak eléggévisszahúzódtak ahhoz, hogy Rathbourne fel tudjon állni. Alig pattant azonban fel, egy nagyobb da-

rab férfi máris rávetette magát. A következő pillanatban egy másik is csatlakozott a mókához.Bathsheba úgy vélte, őlordsága el tud bánni két fajankóval, ezért inkább a többiek visszatartásárafigyelt.

Ekkor hirtelen tudatosult benne, hogy Thomas is ott van a sűrűjében. Miközben azt figyelte,

ahogy az inas összeüti két fickó fejét, Bathshebának eszébe jutottak a lovak meg a kétfogatú. Decsak egy futó gondolat volt. Újabb férfiak jöttek feléjük, nyilván a korábban elhagyott kocsmákból.

Nem volt ideje azon töprengeni, vajon azért jönnek -e, hogy ők is harcba szálljanak, s ha igen, k i-nek az oldalán. Valaki megpróbálta kirángatni a csetepatéból. Bathsheba kiszabadította magát amarkából, ökölbe szorította a kezét, és orrba vágta a férfit. Az vérző orrát fogva hátratántorodott.Újabb támadó követelte a figyelmét, és Bathsheba ismét belevetette magát a küzdelembe.

Érzékelte néha csak homályos foltként, ahogy Rathbourne újra meg újra lecsap. Látta, hogy kétvagy három férfi nekirepül a falnak, beleszáll az ablakba, és hallotta az összetörő üveg csörömpölé-sét. Érzékelte a földön heverő vagy a lámpaoszlopoknak tántorodó férfiakat. Látta, ahogy Thomaselránt valakit a kocsitól.

Azt is észrevette, hogy a lovak felágaskodnak, és az emberek kitérnek az útjukból. Látta, hogymozog a kocsi, bár senki sem hajtja, de a kocsmákból jövő fickók gyorsan közeledtek, és nemhagyhatta, hogy legázolják Rathbourne-t.

Nem tudta, meddig tartott a csetepaté. Nyilván csak néhány percig, de úgy érezte, mintha napokóta háborúznának.

Aztán egy hang túlharsogta a többiekét. – Őfelsége a király nevében megparancsolom, hogy azonnal oszoljanak, és maradjanak csend-

ben, amíg felolvasom a lázadási törvényt. A hang még kétszer elismételte a parancsot, mire csend lett.

– Felséges urunk, a király felszólítja és parancsolja az összes összegyűlt személynek, hogy azon-

nal oszlassák fel magukat és békésen távozzanak otthonaikba vagy törvényes üzletükhöz, a Györgykirály uralkodásának első évében hozott a csődületeket és lázadó gyülekezeteket tiltó tör vénybentalálható büntetések terhe mellett. Isten óvja a királyt!

Az emberek maguk közt morogva hátrálni kezdtek. Az utolsóként érkezettek távoztak e lsőként.Aztán a korábban jött csoport vonult vissza, némelyik sántikálva.

Bathsheba Rathbourne-ra nézett, aki most teljesen egyedül állt. A kabátja elszakadt, a k alapja ésa nyakkendője eltűnt. Haja egy-két helyen az égnek állt, és az izzadt fürtök a homlokába göndöröd-

tek. Arca annyira koszos volt, hogy Bathsheba nem tudta volna megmondani, mennyire sérült meg.A férfi akkor ránézett, kurtán, mély torokhangon felnevetett, és megcsóválta a fejét.

Bathsheba odament hozzá. Ösztönös tett volt, ahogy az is, hogy felnyúlt, és gyengéden megérin-

tette az arcát. – Megsérült?

A férfi ismét felnevetett, aztán megfogta Bathsheba kezét, és ismét az arcához érintette. – Azt kérdezi, megsérültem-e – dünnyögte. – Micsoda őrült teremtés! Mégis mit képzelt, mitművel?



– Nem gondolkodtam – ismerte be Bathsheba. – Láttam, hogy leütik… Nem volt tisztességes.Dühös voltam.

Rathbourne elengedte a kezét, hogy hátra simíthassa a haját az arcából. Bathsheba korábban sem gondolkodott, és most sem gondolt arra, hogy megállítsa. A férfi mel l-

kasára hajtotta a fejét. Ez is ösztönös cselekedet volt. – Attól féltem, hogy megsérül – mondta halkan.

– Na és ön, tyúkeszű asszonyság? Arra nem gondolt, hogy ön is megsérülhet? – Nem gondoltam rá. Nem is érdekelt. Bathsheba érezte, hogy a férfi keze a tarkójára csúszik. Érezte, hogyan emelkedik és süllyed a

mellkasa az arca alatt. Érzékelte, hogy a szíve még mindig őrült módon dübörög, tüdeje keményendolgozik, s hogy zihálva, kapkodva lélegzik.

Aztán meghallotta a hangját, ahogy a férfi halkan a hajába dünnyög. – Azt hiszem, közeledik a törvény őre, az, aki olyan megkapóan felolvasta a lázadási törvényt.

Készüljön fel, hogy most szemérmetlenül hazudnia kell.

Kilencedik fejezet

A csőcselék nagy része beleolvadt az éjszakába… akik járni tudtak, azok legalábbis megtették. Averekedést kezdeményező három részeg többé-kevésbé ott feküdt, ahová korábban zuhant.

Thomas sem volt sehol látható, vette észre Benedict. Remélte, az inas az elszabadult kocsi utánment.

Mivel a jármű nem volt a közelükben, Benedict és Mrs. Wingate nem tudott eltűnni. Nem tudtákgyorsan elhagyni Colnbrookot, és a helyiektől eltérően közeli menedékbe sem húzódhattak vissza.

A férfi, aki a lázadási törvényt felolvasta, Henry Humberként mutatkozott be. Ő volt a Bika f o-

gadó tulajdonosa és a helyi konstábler is. Hordómellű, negyvenes férfi volt, aki úgy tűnt, nem gya-korolhatta eleget a hatalmát. A pillantás, amellyel a küzdelemben elhullott embereket és a kitörtablakokat méregette, nem sok jót ígért. Humber akadékoskodni akar, Benedict e bben biztos volt.

Két nagydarab, izmos fickót hozott magával, nyilván azért, hogy elbátortalanítsák az ellenszegülő-ket.

Mindazonáltal könnyen el lehetett volna rendezni a dolgot, ha megmondhatta volna az igazságot.

Nem kellett volna mást tennie, mint elővennie a vontatott hangot és a jeges modort, amellyel leszokta hengerelni a felkapaszkodott újgazdagokat és bolondokat, és annyit mondania, hogy sürgősügyben jár. Nem kellett volna mást tennie, mint az egyik vizitkártyája hátára felírni az ügyvédjenevét és lakhelyét, és odaadni a konstáblernek. Nem voltak még olyan messze a civilizációtól, hogyne akadt volna valaki, aki felismeri a nevét, s ha már felismerte, ne tudná, ki az apja.

Akkor elengednék, hogy folytathassa az útját. Ha szükséges, valaki gondoskodna kocsiról s p i-

hent lovakról. Frissítővel kínálnák, és elnézést kérnének a félreértésért. De Benedict nem mondhatta el az igazat. Nem lehetett az, aki és nem is viselkedhetett a szokásos

módon. Ha egyedül lenne, még túlélné a társadalmi következményeit annak, hogy Londontól úgytizennyolc mérföldre verekedésbe keveredett egy tucat részeg bugrissal. Az emberek azt feltételez-

nék, hogy megtámadták vagy súlyosan provokálták. Mindenki tudja, hogy Lord Rathbourne fekete-

bárány öccsétől, Ruperttől eltérően nem szokott verekedni és a látványosságot csinálni magából. Benedict azonban nem volt egyedül. Egy nő társaságában utazott… egy gyönyörű, rossz hírű és

túlságosan izgalmas nő társaságában… aki bátor, vagy inkább őrült is volt. Benedict még mindig alig hitte el, hogy a nő leugrott a kocsiról, és belevetette magát a küzde-

lembe. Figyelemreméltó erővel és hatékonysággal csapkodott maga körül az ostorral. Az biztos,hogy sikerült megdöbbentenie a férfiakat. Benedict hallotta, ahogy néhány közülük úgy sikítozik,



mint egy kislány, és többen is rohanva mentették a bőrüket. Ha nem lett volna annyira elfoglalt,Benedict jót nevetett volna.

Legalább ennyire hihetetlen, csak kevésbé nevetséges volt a saját viselkedése. Verekedésbe keveredett, közönséges csetepatéba egy csapat részeg paraszttal.

Egy nő miatt. Teljesen józanul viselkedett, gondolta. Látta, hogy az emberek csúnyán be vannak rúgva. Tudta,

hogy részegekkel nincs értelme vitatkozni, és nem várhat tőlük józan viselkedést. Tudta, hogy az alegbölcsebb, ha mielőbb eltisztulnak innen.

Benedict meg sem hallotta a személyét érintő sértéseket és trágárságokat. Azt már neh ezebbnek

találta, hogy a Mrs. Wingate-re vonatkozó durva megjegyzéseket hallgassa, de fogát csikorgatvamégis eltűrte.

Aztán az a fickó megfogta Mrs. Wingate bokáját… és Benedictnek meg kellett őt ölnie. Most az asszony ott állt szorosan mellette, a karjába kapaszkodva. A fogadó ablakain kiáramló

és az emberek lámpásainak fényénél jól látszódott, ahogy növekvő felháborodással hallgatjaHumber morgását arról, hogy a kívülállók csak úgy idejönnek a békés falujukba, és megzavarják arendet és a nyugalmat.

Nagy, kék szeme tágra nyílt, és villogott haragjában; csinos keble hevesen emelkedett és süly-

lyedt; puha ajka szétnyílt a döbbenettől. Benedictet felkavarta a látvány – ugyan melyik férfit ne kavarta volna fel? –, és alig tudott ural-

kodni a szenvedélyén. Ebben az állapotában lassabban reagált, és elkésett a figyelmeztetéssel, hogyfogja vissza magát.

Már a száját nyitotta, hogy bepótolja a mulasztást, amikor az asszony kitört. – Nem hiszek a fülemnek! Három részeg alak megtámadott minket az éjszaka közepén, miköz-

ben ártatlanul áthajtottunk a falun. Egyikük rám tette a kezét. A férjem megvédte a becsületemet. Acsőcselék kiözönlött az utcára, és megpróbálták megölni. És még mi vagyunk a bűnösök?

Humber erre azt mondta, hogy a férfiak láthatóan annyit ittak, hogy még a lábukon is képtelenek

voltak megállni, nemhogy még megtámadjanak valakit, az emberek pedig egyszerűen azért jöttek kiaz utcára, hogy megvédjék a barátaikat. A férfi a verekedés áldozataira és a fogadó betört ablakairamutatott. Néhányan a földön hevertek, míg mások nekirepültek az ablaknak , betörve az üveget.

Mielőtt Mrs. Wingate tovább vitatkozhatott volna, Thomas bukkant elő a homályból , maga utánvezetve a lovakat. Benedict nem kis megkönnyebbüléssel látta, hogy még mindig be vannak fogva akocsi elé, amely nem tűnt különösebben sérültnek.

– Az a maguké, ugye? – kérdezte Humber. – És ő a maguk szolgája? Nos, neki is magukkal kell

jönnie, a kocsijuk meg a Bikába kerül. – A férfi visszafordult Benedicthez. – Azonnal visszakapják,amint elrendezik a dolgot a rendőrbíróval. Hétfőn.

– Hétfőn? – kérdezte Benedict és Mrs. Wingate egyszerre. – Pardew bíró hétfőig nem tart tárgyalást – mondta Humber. – A felesége szombaton meg vasár-

nap nem akar semmirekellőket látni a szalonjában. Mint annyi más rendőrbíró, a kisebb ügyeket Pardew is az otthonában, a fogadószobájában tár-

gyalta. Társaihoz hasonlóan ő is csak futó ismeretségben állt a törvénnyel, és ítéleteit szerinte a jó-zan paraszti ész alapján hozta, amelyet erősen befolyásoltak saját és nagy valószínűséggel a felesé-ge előítéletei.

Mindez persze nem feltétlenül jelentett rossz ítéletet, és nem is ez zava rta Benedictet. Sokkal in-

kább a név okozott gondot neki, a név, amely túlságosan ismerős volt, valamint a lehetőség, hogyvalaki már felébresztette Pardew-t, beszámolt neki a verekedésről, és a bíró már úton is van ide.Márpedig Pardew igazi minden lében kanál és pletykafészek volt.

– Nem maradhatunk itt – mormolta oda Mrs. Wingate-nek lehajtott fejjel. – Nem kockáztathatok

egy találkozást Pardew-val. Ismer engem. – Hangosan pedig ezt mondta: – A legnagyobb sajnála-

tomra, a hétfő nem…

– Óóó! – szólalt meg hirtelen Mrs. Wingate, és elengedte Benedict karját. Néhány tántorgó lépésttett Humber felé, aztán elájult.



Benedict először semmit sem gyanított. Amikor az asszony a fejéhez szorította a kezét és megtánto-

rodott, Benedict egy pillanatra megszűnt lélegezni, gondolkodni. Ennek ellenére mozdult, hogyelkapja. De az asszony Humber felé dőlt, aki el is kapta Benedict helyett.

Benedict szíve ismét dobogni kezdett, miközben összeszűkült szemmel figyelte, hogyan fészk e-

lődik, tekergőzik az asszony, amíg végül szembekerült a fogadóssal, keble a férfi melléhez nyomó-dott.

Humberen nem látszott, hogy nagyon vissza akarná adni az asszonyt, és Benedict nyomban fon-

tolóra vette, hogy őt öli meg. Abban a pillanatban azonban egy nagydarab nőszemély tűnt fel lámpással a kezében. Hálóingnek

tűnő öltözéke fölé férfiköpenyt kanyarított. Még mindig rajta volt a hálósipka, nyilván úgy ké pzelte,

az megvédi az éjszakai csípős levegőtől. Eltökélten masírozott feléjük, arca kemény volt. – Humber, mi tart ilyen sokáig? – harsogta.

Mrs. Wingate kis nyögést hallatott. Humber gyorsan Benedict karjába lökte az ernyedt, de csábos idomokat.

– Bertha, mi ütött beléd, hogy ebben az órában a keresésemre indultál. A végén még elkapsz va-

lami halálos kórt. – Hogyan aludhatnék ebben a lármában? – akarta tudni Bertha.

Mrs. Wingate ismét felnyögött. Benedict lenézett a karjaiban ernyedten fekvő nőre. A kalapja leesett, a haja kibomlott. A feje

hátracsuklott felfedve karcsú nyakát, és égnek meresztve telt, kerek keblét. Puha ajka szétnyílt,szeme le volt hunyva…

Benedict tudta, hogy ez az egész csak színlelés, de ez volt minden, amit tudott. Az esze fele any-

nyira sem működött, mint egyéb, az alsóbb régiókban található testrésze. Az asszony piszkos és zilált volt a korábbi dulakodástól, és ez csak rontott a helyzeten. Benedict szerette volna letépni róla a koszos, viseletes ruhadarabokat, meztelenre vetkőztetni,

és…

…megmosdatni. …Lassan…

…a feje búbjától a lába ujjáig. Benedict nem kis erőfeszítéssel összeszedte magát.

– Kedvesem, szóljon hozzám – kérte kásás hangon. Az asszony szemhéja megrebbent, és lassan, fokozatosan kezdett magához térni. Úgy tett, mintha

kezdene magához térni. Mivel Benedict kétségbeesetten szerette volna visszanyerni a józanságát, körülnézett, hová te-

hetné le az asszonyt. Az egyes és a kettes számú részeg békésen feküdt a pad mellett, ahová estek. Mindketten hango-

san horkoltak. Benedict a lábával félretolta az útból az egyes számú részeget, és Mrs. Wingate -et a

padra ültette. Mielőtt elhúzódhatott volna, az asszony megrángatta a kezét. Bár szeretett volna távolságot tartani, Benedict óvatosan leült mellé. Eszébe jutott, hogy ők most

tulajdonképpen házastársak, ezért átkarolta az asszony vállát, és igyekezett nem a fürdőre gondolni. – Kedvesem, egyre rosszabbul érzem magam – pihegte Mrs. Wingate. – Ez nem jó jel. Egy újabb

rontás, és ilyen gyorsan a másik után. – Hüppögni kezdett. – Nem, nem, mindjárt jobban leszel – paskolta meg a kezét Benedict. – Csak a sokk teszi… az a

sok ember, kiabálás és erőszak. Megrémültél. De fogadni mernék, hogy fele annyira sem, mint azok, akiknek kijutott a korbácsnyélből, gon-

dolta Benedict. Jó, kemény fából készült. Mrs. Wingate a fejét rázta.

– Nem, érzem, hogy gyengülök – mondta szomorú bátorsággal. – Pedig annyira reméltem, hogymég egyszer viszontlátom a kedves Sarah-t mielőtt… mielőtt… hiszen tudja. Benedict nem tudta, de voltak elk épzelései, így folytatta a színjátékot.



– Hamarosan találkozni fogsz vele, drágám, ígérem. – Ó, bárcsak úgy lenne! – sóhajtotta az asszony. – Ez az utolsó kívánságom, ha ez teljesül… de

hétfőn… talán már túl késő lesz. Nem tudom, kitart-e addig az erőm. A gyengéd jelenet felkeltette a másik pár figyelmét, de Mrs. Wingate-nek nyilván ez is volt a

célja vele.

– A hölgy gyengélkedik? – kérdezte Mrs. Humber, és szúrós pillantást vetett a hites urára.

– Nos, igazán nem hittem volna – feszengett Humber. – Nagyon is erősnek éreztem… úgy értem,erősnek látszott. Úgy hallottam, nem is olyan régen még elég harciasan forgatta az ostort.

Benedict gyengéden a fogadó falához támasztotta Mrs. Wingate-et, aztán felállt, és odament aházaspárhoz.

– Ha látnák nappali világosságnál, felismernék a jeleket – mondta nekik halkan. – Fogalmam

sincs, honnan vett annyi erőt, hogy a segítségemre siessen. Meggondolatlanság volt tőle, egyáltalánnem bölcs dolog az ő állapotában… de nagyon bátor t-teremtés. – Benedict hangja elcsuklott.

– Beteg létére igazán heves volt – jegyezte meg Humber.

– Mindenáron látni akarja a húgát még egyszer utoljára, bár tisztában van vele, hogy az utazásvégzetes lehet számára – folytatta Benedict. – Abban reménykedem, hogy talán valami belső ösztönvezérli. Talán az orvosok tévednek, és a találkozás, a húga látványa erőt ad neki. A végső elszántság

vezet, ezért utazunk még ilyen késő éjszaka is. A hitvesem attól retteg, hogy nem érünk oda időbena húgához.

Mrs. Humber még szigorúbb tekintettel nézett a férjér e.

– Az előbb még egyáltalán nem tűnt betegnek – erősködött Humber. – Te nem láttad őt, Bertha. – Éppen eleget láttam – közölte az asszony. – Akkor csak nézd meg azt is, hogy a férfi mit csinált – intett fejével Mr. Hunter a harcban elhul-

lott szomszédok felé. – Aztán ott van az a sok betört ablak is. A bíró tudni akarja majd…

– Persze, a bíró – vágott a szavába a felesége. – Törődik is ő a részeg cimboráid bevert fejével.Fizettesd ki velük a törött ablakokat, és ne gyere itt nekem a bíróval! Én sem ma jött em le a falvé-dőről, nem igaz?

– Na már most, Bertha – kezdte Humber.

– Ne namármostbertázz itt nekem! – csattant fel az asszony, aztán Benedicthez fordult. – Sajná-lom, uram, hogy kellemetlenségek érték, de ha a maga helyében én nem utaznék ilyen későn ahölggyel. Az éjszakai hűs levegő nem tesz jót neki, de ez csak az egyik dolog. A másik, hogy ilyen-

kor főleg csak a részeg meg buja disznók vannak még fent, és az ilyen csinos jószágok, mint az asz-

szonykája is, a legrosszabbat hozzák ki belőlük. Menjen csak nyugodtan az útjára… és ha magánaklennék, jobban betakargatnám a hölgyet.

Néhány perccel később Benedict, Mrs. Wingate és Thomas kifelé robogtak Colnbrookból a k ocsi

biztonságában. Egyikük sem vette észre az országúton közeledő Pardew bírót, aki az út szélén állt, hogy elen-

gedje a kétfogatút. Ott is maradt az árnyékban, és homlokát ráncolva figyelte, ahogy a kis fogatelhajt.

– Ez nagyon meleg helyzet volt – jegyezte meg Rathbourne Bathshebának, miközben áthajtott a

következő hídon. – Gondoltam rá, hogy jelzek Thomasnak, aztán felkapom és a k ocsihoz rohanok

önnel. Arra számítottam, hogy ha sikerül meglepnünk őket, Humber haramiái túl lassúak lesznekahhoz, hogy meg tudjanak állítani, mi pedig vágtában itt hagyjuk a helyet.

– Ez jobb ötlet volt, mint az enyém – ismerte el Bathsheba. – De megláttam a nőt közeledni, ésaz volt az első, ami eszembe jutott, hogy Humber karjába ájuljak.

– Briliáns ötlet volt – dicsérte Rathbourne. – Istenemre, remek jelenet volt! Jobb, mint akárme-

lyik színpadi bohózat. – A gyeplőt átvette az egyik kezébe, a másikkal átölelte az asszony vállát.

Bathsheba érezte, hogy a férfi a fejére hajtja az állát. – Csodálatos volt – mondta morajlássá mélyü-lő hangon. – Őrült, amiért a megmentésemre sietett… de csodálatos is.



Bathsheba szeretett volna közelebb bújni hozzá. Most, hogy az egésznek vége volt, elfogta a r e-

megés. – Attól féltem, hogy megsérülhet – mondta.

A férfi szorítása erősebb lett.

– Valóban? – Rathbourne megköszörülte a torkát. – Fogadni mernék, hogy fele annyira sem,mint ahogy azok a férfiak megrémültek, amikor köztük termett az ostorral – mondta, aztán könnye-

debb hangon folytatta. – Micsoda látványt nyújtott! – Volt már benne tapasztalatom – mondta Bathsheba, de eszébe jutott, hogy ki és mi is ő, és e l-

húzódott a férfitól. Úgy tűnt, Rathbourne is összeszedi magát. Nem próbálta meg újra átölelni, hanem újra a balk e-

zébe vette a gyeplőt, kiegyenesedett és minden figyelmét a lovakra fordította. – A családom a kontinensen utazgatott a háború alatt – szólalt meg Bathsheba. – Az apám meg-

tanított pisztollyal, ostorral bánni, arra az esetre, mint mondta, ha portyázó katonákkal találkoznánk.Mint kiderült, sokkal gyakrabban gyűlt meg a bajunk apám számos áldozatával, mint a fosztogatókatonákkal.

– Ha a lánya csak feleolyan találékony, mint ön, egyáltalán nem aggódom Peregrine-ért. Ha ve-

rekedésre kerül a sor, meg tudja védeni magát, azt nem kétlem. Nagyon jól bánik az öklével, mint

ezt Nat Diggerby is megtapasztalhatta. Akárhogy is, a delizsánszon eléggé biztonságban vannak. – Eléggé biztonságban, igen – helyeselt Bathsheba. – De mi kifutunk az időből. Milyen messze

van Salt Hill?

– Három mérföld. – Hajtson gyorsabban!

Rathbourne gyorsabban hajtott, de hiába. A Salt Hill-i Szélmalomban Mrs. Edkins, a tulajdonosnő azt mondta, hogy csak egyetlen utas

szállt ki a delizsánszból. Egy idősebb hölgy, aki jelenleg az egyik szobájukban alszik. Végül nemkellett felkelteni a hölgyet, hogy kifaggassák, mert Mrs. Edkins hosszasan beszélt vele.

A fogadósnő elmesélte Rathbourne-nak és Bathshebának, mit hallott az idős hölgytől. CranfordBridge-nél két fiú szállt fel a kocsira, akik úton voltak hazafelé Londonból, hogy meglátogassák ahaldokló édesanyjukat. Az idős hölgy megsajnálta őket, és adott nekik néhány shillinget. Nem so-

kat, mert egyébként sem vitt magával sok pénzt, de az így is elég lesz arra, hogy fedezze az útikölt-séget Twyfordig.

Bathsheba Rathbourne-ra nézett. – Milyen messze van Twyford?

– Körülbelül tizenkét mérföld. Bosszantó! Abban reménykedtem, hogy vehetek egy rendes für-

dőt végre, de úgy tűnik, kénytelen leszek beérni a fogadó udvarán álló kúttal. – Kipróbálták, milyen tüzesek a lovak, és balesetet szenvedtek, igaz? – kérdezte Mrs. Edkins vé-

gigmérve Rathbourne-t. Dacára őlordsága koszos arcának, hiányzó gombjainak, gyűrött nyakkendő- jének, szakadt nadrágjának és lehorzsolt csizmájának, a tulajdonosnő szemében csodálat csillogott.

– Colnbrooknál belefutottunk egy csapat részeg semmirekellőbe – tájékoztatta Bathsheba. – Látnia kellett volna az ellenfeleinket, miután a feleségem végzett velük – mondta Rathbourne

csillogó szemmel. Sarkon fordult, és nekiindult a fogadó hátsó traktusába vezető szűk átjárónak. Bathsheba figye l-

te, ahogy távolodik, csodálva a képességét, hogy csupán vonzóan ziláltnak látszik, míg ő…

A gondolat a semmibe veszett, ahogy tekintete lejjebb siklott, a széles vállról keskeny csípőre. Aférfi furcsán járt.

– Megsérült? – sietett utána. – Dehogy. – A férfi nem állt meg. – Csak egy jó adag hideg vízre van szükségem, hogy új erőre

kapjak.Úgy tűnt, a jobb oldalát igyekszik kímélni.



– Megsérült – erősködött Bathsheba. – Meg kell engednie, hogy megnézzem. Lehet, hogy elr e-

pedt egy bordája. – Semmim se repedt el, csak egy rakoncátlan izom tiltakozik a szokatlan mozgás ellen. A „h a-

jítsd a fickót az ajtónak” izmom elszokott már az igénybevételtől, elmerevedett és meggyengült azidők során.

– Mrs. Edkins! – hívta Bathsheba a fogadósnőt, aki utánuk sietett. – A férjem megsérült – mond-

ta neki Bathsheba. – Forró vízre lesz szükségünk. – Semmire sem lesz szükségünk – tiltakozott Rathbourne. – Mrs. Edkins, egyáltalán nem kellholmi forró víz vagy bármi más miatt fáradoznia. – Gyilkos pillantást vetett Bathshebára. – Éjjel kétóra van. Nem fogja felébreszteni az embereket és fenekestül felforgatni a fogadót, csak mert me g-

húzódott egy izmom. – Elfordult, de közben megrándult az arca. – Ne is figyeljen rá, Mrs. Edkins – legyintett Bathsheba. – Férfi, és tudja, milyenek a férfiak.

– Tudom hát – mondta a fogadósnő –, és egyáltalán nem fáradság. Egész nap és éjjel van fennvalaki, hiszen folyamatosan jönnek -mennek a kocsik és szekerek. Egy szemvillantás alatt itt lesz aforró víz. Meg egy kis harapnivaló, esetleg egy korty ital, hogy az úriember ismét erőre kapjon.

– Nem! – jelentette ki Rathbourne a legarisztokratikusabb hangján. – Szó sem lehet… – Megrán-

dult az ajka. Fojtott hang tört fel a torkán.

Bathsheba rémülten nézte. Aztán a hang kitört a férfiból. A harsány hahota megrázta az átjáró falait.

Ha egyszer elkezdte, olyan volt, mintha átszakadt volna egy gát. Benedict képtelen volt abbahagyni a nevetést. Az elmúlt órák eseményei újra meg újra lejátszód-

tak a lelki szemei előtt, aztán visszatértek oda, amikor a kettes számú részeg megtette otromba ja-

vaslatát Mrs. Wingate-nek, és a nő csodálatra méltóan közömbös hangon azt mondta: ma éjjel nem, fáj a fejem.

Aztán felidézte, ahogy Mrs. Wingate Humber karjába ájult… és Mrs. Humber arcát… és velősmegjegyzését: éppen eleget láttam.

Aztán csak kacagott megállíthatatlanul, néha kétrét görnyedve jókedvében. Benedict kezét a falnak támasztotta, és próbálta visszanyerni a lélegzetét, de ekkor ismét maga

előtt látta, ahogy Mrs. Wingate az egyik fickó fejét és vállát püföli az ostor nyelével, lát ta, ahogy a

fickó maga elé emeli a karját, hogy védje magát… és újra kitört belőle a hahota. Fogalma sem volt, mennyi ideig tartott a nevetéshullám, csak azt tudta, hogy amikor végre el

tudta hagyni, szédült és alig kapott levegőt. Még az is erőfeszítésébe került, hogy kiegyenesedjen,

megtörölje a szemét, és kissé bizonytalan léptekkel a hátsó udvarban lévő kúthoz támolyogjon.

Ahogy ment, magán érezte az asszonyok tekintetét. De szerencsére csak nézték. Nem mentek utána, hogy pátyolgassák, így rendben volt a dolog.

Thomas egy kis idő múlva utánament, de Thomasnak ez volt a dolga. Miután Benedict lemosta magáról a kosz nagy részét, és némileg lecsillapodott, Thomas átnyú j-

tott egy törülközőt, és kifejezte afeletti örömét, hogy ura nem sérült meg komolyabban. – Persze,

hogy nem. Könnyedén elbántam azokkal a fajankókkal… kivéve, amikor ledöntöttek a lábamról.Ott komolyan megsérülhettem volna, ha Mrs. … ööö… az én drága hitvesem nem avatkozik közbe.

– Benedict elnyomott egy kuncogást. – Mrs. Woodhouse, uram – mondta Thomas. Közelebb húzódott Benedicthez, és halkabbra fogta

a hangját, mert ahogy Mrs. Edkins megjegyezte, valóban nem aludt mindenki a fogadóban. A foga-

dó udvara egyébként is élénkebb volt, mint a fogadó többi része, hiszen egész éjjel érkeztek jármű-vek, a kocsisok megálltak itt lovat váltani. Salt Hill népszerű megállóhely volt. – A hölgy azt mond-

ta a fogadósnőnek, hogy maguk Mr. és Mrs. Woodhouse – magyarázta. – De azt nem hallottam jól,hogy Johnnak vagy George-nak keresztelte-e.

– Nem számít, milyen keresztnevet mondott, úgyis mindjárt tovább megyünk. Thomas megköszörülte a torkát.



Benedict ránézett. A fogadó udvara rendesen meg volt világítva, de így is nehéz volt az inas a r-

cáról bármit is leolvasni. – Mi történt? – kérdezte. – Mrs. Woodhouse egy külön szalonba vezettette magát – felelte Thomas. – Előbb jöttem volna,

de azt akarta, hogy rakjak tüzet. – És te engedelmeskedtél – állapította meg Benedict. – Annak ellenére, hogy tudtad, mielőbb to-

vább akarok menni. – Igen, uram.

– Félsz tőle, Thomas?

– Láttam, hogyan ugrott le a kocsiról, amikor azok az emberek a földre döntötték magát. Gyo r-

sabb volt, mint én, különben én sietek a segítségére, ahogy kellett volna. Szerintem a hölgy csak alegjobbat akarja magának, és a szívén viseli a sorsát. És ha arról van szó, hogy féle k-e tőle, csakannyit mondhatok, uram, hogy nem szeretném magamra haragítani. Így aztán megraktam azt a tü-zet.

– Értem. – A hölgy forró vizet és kötszert is rendelt – folytatta Thomas konokul. – Azt mondja, az úrnak

ennie kell valamit… amint ellátja a sérüléseit.

– Nem megmondtam, hogy nincsenek sérüléseim? – bosszankodott Benedict. – Ne vegye sértésnek, uram, de az asszonyok mindig pátyolgatni, pirulákkal tömni vagy bekö-

tözni akarják az embert. Nem számít, hogy a férfinak szüksége van -e rá vagy nincs. Akár bele is

egyezhet, mer t ezzel boldoggá teheti a hölgyet, és megspórolja azt az időt, amit vitával töltenénekel.

Bár Benedict látta Thomas nézőpontjának bölcs voltát, de azzal is tisztában volt, milyen öngyi l-

kos ostobaság lenne, ha hagyná, hogy Bathsheba Wingate rátegye a kezét, még akkor is, ha csak

gyógyító célzatú elsősegélyről van szó. Az önuralmán már így is riasztó rések tátongnak: a verek e-

dés, az ölelés a kocsiban, a nevetőroham. Benedict jelen pillanatban nagyon távol állt a szokásosnyugalmától, és fáradtsága is fokozódott, ami szintén nem tett jót az önuralmának.

Ha az asszony csak hozzáér, ha túl közel áll hozzá, miközben neki semmi olyan fontos elfoglalt-

sága nincs, mint például a kocsihajtás, amellyel elterelheti a figyelmét, nagyon valószínű, hogy va-lami végzetes hibát követ el.

Nem követheti Thomas tanácsát. Nem járhat Mrs. Wingate kedvében. Nem törődhet a sérülések miatti félelmeivel, vagy a kényez-

tetni vágyó női ösztönével. Benedict döntött. A törülközőt visszaadta Thomasnak. Fésülködés helyett ujjaival végigszántott

a haján, amely nyilván fürtökbe göndörödve szanaszét meredezett a fején. Elfogta a kísértés, hogymegkérdi az inast, mennyire rossz a helyzet, de ellenállt a késztetésnek.

Az élet nem igazságos. Ő és Rupert anyjuk sötét haját örökölték, de Rupert haja sohasem ugrott

nevetséges gyűrűkbe, és nem meredezett ezerfelé. Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is irigykedett volna Rupertre, aki mindig valami lehetet-

len helyzetbe került és az élete maga volt a káosz. Benedict nem is értette, hogy érte lmes és okossógornője, Daphne hogyan volt képes elviselni férje kiszámíthatatlanságát, szer vezetlenségét ésrendetlenségét.

Akárhogy is, Benedict hajának állapota nem számít. Nem az Almackbe készül valami táncestre. Nem ő fődíj a házastársat keresünk kiállításon. Nem is a Tökéletes Feleség után jár.

Azonkívül két hű társa, a Kötelesség és a Józan Ész is megtiltotta, hogy megpróbáljon vonzónaktűnni Bathsheba Wingate szemében.

Azzal, abban a reményben, hogy nem úgy fest, mint egy bohóc , Benedict visszament a fogadó ba,

fel a külön szalonba, elszántan arra, hogy most a helyére tesz mindent, beleértve BathshebaWingate-et is.



Tizedik fejezet

Bathsheba is lemosta magáról a kosz nagy részét, de hölgyhöz illőn a Mrs. Edkinstől kapott kancsóvizet és mosdótálat használva.

Sajnos a fogadósnő tükröt és hajtűket nem adott, így Bathsheba e segédeszközök nélkül próbáltaépp rendbe tenni a haját, amikor a szalon ajtaja kivágódott.

– Elcsábította az inasomat – vádolta meg Rathbourne. Nedves nyakkendője csak sebtében volt megkötve. Ingének gallérja ernyedten lógott. K a bátja és

mellénye nem volt begombolva. Fényes fekete fürtjeinek egy része a homlokába hullott, némelyik pedig csigába göndörödve az

égnek állt. Nem csupán az arcát mosta meg, gondolta Bathsheba lemondón, hanem az egész fejét a vízsugár

alá dugta. Csurom víz volt. Bathsheba szeretett volna beletúrni a rakoncátlan hajtömegbe. Szerette volna lehámozni a férfi

nedves ruháit, és ujjaival bejárni testének azon területeit, ahol egyébkén semmi keresnivalója nincs. A nyavalyás colnbrooki verekedés a hibás. Ahogy a férfi reagált, amikor az a részeg megfogtaBathshebát… ahogy a csőcselék rátámadt, és ahogy a férfi leütötte, szétszórta őket, látszólag külö-nösebb erőfeszítés nélkül… a veszély…

Bathsheba imádta. Izgatónak találta. Tipikus DeLucey reakció. Bathsheba hajtűt döfött a fején levő szénaboglyába.

– DeLucey vagyok – mondta zordonan. – Mi mindenkit elcsábítunk. – Hát engem nem fog – jelentette ki Rathbourne. – Be kell érnie azzal, hogy Thomast a rabszol-

gájává teszi, és ráveszi, hogy minden őrült kívánságát kiszolgálja. Én azonban nem Thomas va-

gyok, és nem szoktam hozzá, hogy parancsolgassanak nekem. Jöjjön, mennünk kell. Bathsheba megmerevedett.

– Én sem vagyok hozzászokva, hogy parancsolgassanak nekem – közölte. – Nem vagyok hajlan-

dó innen továbbmenni, amíg meg nem győződtem róla, hogy egyetlen bordája sem tört el. – Nincs törött bordám. – Nem lehet biztos benne. Odakint, az átjáróban láttam, hogy kíméli a jobb oldalát. – Csak a nevetést próbáltam visszatartani. – Utána is furcsán járt. – Mert még szédültem a nevetéstől. Bathsheba is szédült csak attól, hogy nézte és hallgatta. Megfájdult a szíve, amikor a férfi neve-

tett, mert annyira kisfiús, annyira zsiványos volt, egyáltalán nem tökéletes és teljesen emberi.

Valóban ember volt, törékeny, mint bárki más. Az a nevetőroham súlyosbíthatta a sérüléseit. – Csak egy perc – ígérte Bathsheba. – Nem tudna egy kicsit a kedve…

– Nem vagyok bolond, Mrs. Win… Mrs. Woodhouse – vágott a szavába Rathbourne. – Ha eltörtvolna a bordám, tudnék róla. Már csak a fájdalom miatt is. Az, hogy határozott és szenvedélymen-

tes vagyok, nem jelenti azt, hogy nem szoktak fájdalmaim lenni. Elég okos vagyok ahhoz is, hogyészrevegyem, amikor fájdalmaim vannak. Most nincsenek.

– Gyakran csak késleltetett reakcióként jelentkezik a fájdalom. Néha órák telnek el, mielőtt asokk vagy az izgalom teljesen elmúlik, és a fájdalom…

– Nem vagyok sokkban, izgatott sem, és nem fogunk órákig itt vesztegelni – jelentette ki

Rathbourne. – Én mindenesetre megyek, asszonyom. Velem jöhet vagy maradhat, a döntés az öné. – Azzal elfor dult, és kivonult a szobából.

Arra számított, hogy a nő birka módjára utánamegy. Bathsheba karba fonta a kezét, és az ajtóra meredt. A következő percben a férfi visszaviharzott.



– Ön még egy makacs öszvérhez képest is makacs – dühöngött. – Minduntalan provokál. MárLondonban is ezt tette. Nos, nem érvényesülhet mindig az ön akarata.

– De az öné igen?

– Nem vagyok hajlandó itt maradni, és önnel vitatkozni. Ez teljes képtelenség. – Nem hagyom, hogy úgy bánjon velem, mint egy gyerekkel. Nem beszélhet velem ilyen han-

gon. Nem nevethet ki, mert jogosan aggódom ön miatt. A törött borda akár végzetes is lehet.

A férfi arckifejezése nyomban ellágyult. – Igen, természetesen jogosan aggódik. Nem szabadna könnyedén vennem. Bathsheba ellazult, és leengedte a kezét. Rathbourne bűnbánó arccal közelebb lépett.

– Mesélhet az aggodalmairól – mondta Bathsheba felé nyújtva a kezét. – A kocsiban.

Az asszony hátralépett, de Rathbourne gyorsabb volt, és a karjába kapta. – Ó nem, nem fog ezzel a primitív módszerrel élni ellenem. Nem hagyom, hogy úgy

hurcolásszanak, mint egy zsák lisztet. Azonnal tegyen le! – püfölte a férfi mellkasát Bathsheba. – Vigyázzon a törött bordáimra, szerelmem – nevetett Rathbourne.

– Nem vagyok a szerelme, maga öntelt, erőszakos fajankó! – Bathsheba ficánkolva próbálta k i-szabadítani magát. – Ön nem az uram és parancsolóm. Nem fog…

– Jelenetet rendez – mutatott rá Rathbourne. – Még csak el sem kezdtem jelenetet rendezni – vergődött Bathsheba, miközben az ajtóhoz értek.

– Ha még egy lépést tesz, én…

A férfi szája Bathshebáéra tapadt.

A föld kifordult a sarkaiból és a világ elsötétült. Benedict becsapta az ajtót, nekidőlt, szája még mindig fogságban tartotta az asszony ajkát.

Nem! Nem! – üvöltött egy hang a fejében. Túl késő. Az asszony ajka ösztönösen szétnyílt, keze felemelkedett és megszorította a vállát.

Elfogadta a csókját, s bár daccal fűszerezve, többet adott neki vissza. De az a dac, amely a kékszempárban szikrázott, a szájában folyékonnyá olvadt.

Az asszony addig fészkelődött a karjában, míg Benedict lazított a szorításán, és leengedte a föld-

re, de szájuk egyetlen pillanatra sem vált szét. Benedict mohón kortyolta a folyékony tüzet, miköz-

ben az asszony lassan csúszott lefelé, s kemény férfitestnek súrlódó puha, domború idomokBenedict minden porcikáját lángra lobbantották.

El kell engednie a nőt. Most!

Csak annyit kell tennie, hogy leveszi a kezét a derekáról. De nem tette. Tovább ölelte magához, sközben a csók érzéki játékká változott kettejük közt: csúfolódó, vakmerő, követelőző játékká.

Szenvedély. A szenvedély nem megengedett. Soha! A szenvedély őrületet, káoszt jelent. Tucatnyi szabálya

volt ellene.

NE! Rúgj belém! Lépj a lábamra! Tudod, hogy kell küzdeni! Az asszony belekapaszkodott, a karcsú kéz satuként fogta a karját. Benedict hallotta, ahogy a Józan Ész és a Kötelesség visítva sorolja a szabályokat, de az asszony

pillekönnyű érintésével elsöpörte mindet, ujjai Benedict kézfejét simogatták, a kezét, amelyet szo-

rosan az ajtónak támasztott, hogy nyugalomban tartsa, míg erőt gyűjt, hogy a másikat is elvonja az

asszonytól.

A karcsú női ujjak a csuklójára fonódtak, és ő nem tehetett mást, mint felé fordította a tenyerét,hogy összekulcsolja a kezüket. Az érintés bensőségessége sajgó fájdalommal töltötte el, s ez a sa j-gás haragra gerjesztette. Az asszonyt neki teremtették. Miért nem lehet az övé?

Benedict megszakította a csókot, és arcát a nő nyakába temette. Megízlelte a bőrét, beitta az illa-tát, és minden olyan volt, ahogy emlékezett rá… emlékezett annak ellenére, hogy elszántan igyek e-

zett elfelejteni.



Aztán Benedict nem tudta többé tétlenségben tartani a kezét. Végigsimította a nő hátát, bejárta aderék hajlatát, a csípő gömbölyű ívét. S mintha csak bátorította volna vele az asszonyt, vagy talán őis ugyanazt az őrült vágyat érezte, mint Benedict, mert az ő keze is megmozdult, izgató kavarodásthagyva maga után, amerre járt. Besiklott a kabátja alá, bemerészkedett a mellény alá is, és a vékonyingen át izgatta, holott biztosan tudta, tudnia kellett, hogy Benedict a csupasz bőrén akarja érezni azujjait.

Benedict végigtapogatta az asszony ruhájának a hátát, de nem találta rajta a kapcsokat. Mint k i-derült, a ruha elején voltak, s csak egy perc műve volt, hogy megoldja a szalagokat és félretolja azalsóruha vékony szövetét, keze benyomakodjon a fűző alá és rákulcsolódjon a keblére.

Az asszony lélegzete elakadt. Mondd, hogy hagyjam abba! Ne mondd, hogy hagyjam abba!

Az asszony elhúzódott, és megrántotta a fűzőt, hogy lazább legyen, aztán felnézett Benedictre,

szeme sötét volt, tekintete kihívó. Megfogta Benedict fejét, és lehúzta magához, és Benedict hallottaa halk, gyönyörteli pihegést, ahogy ajkával bejárta a keblek puha halmát.

És megszűnt gondolkodni. Ezek után nem maradt más, mint az esztelen akarom és kell , a kell és az enyém, enyém, enyém! A vadállat vette át az uralmat.

Benedict türelmetlenül rángatta fel a suhogó és visszaugró szoknyákat és alsószoknyákat, mígvégül keze megérintette a harisnya szegélyét, majd merészen feljebb vándorolt a finom, puha com-

bon, hogy az út végén rátaláljon az asszonyiság meleg és selymesen síkos gyökerére.

Benedict a nadrágjához nyúlt, de az asszony már ott volt, és amikor tenyerét végighúzta a férfilüktető ágyékán, Benedict kénytelen volt a száját az asszony vállára tapasztani, nehogy felkiáltson,mint egy zöldfülű, aki először tapasztalta meg a gyönyört.

Nem tudott gondolkodni, türelmetlen volt, de az asszony keze is ott volt, és az is kínzóan élveze-

tes volt, hogy minden türelmetlensége ellenére félrelökje. Érezte, hogy az egyik gombja kiszabadul,

aztán a következő is. Vesszeje nekifeszült a nadrág anyagának… a nő kezének, és Benedict nyúlt,hogy segítsen neki… hogy segítsen magán… képtelen volt tovább várni… és akkor a nő felkiáltott,elhúzódott, és halk, de vad káromkodásban tört ki… franciául.

A kezébe hasító éles fájdalom, ez térítette magához Bathshebát. Elhúzódott a férfitól. A keze lüktetett. Lángoló arccal fordult el.

– Mi az? – kérdezte Rathbourne kásás hangon. – Mi történt?

Bathsheba zokogni… és nevetni tudott volna. – A kezem – mondta. – A kezem, hála a jó istennek. Az ördög vigye el, Rathbourne! Tudja, hogy

ezt nem tehetjük. – Az ördög vigyen el? – háborgott a férfi. – Engem vigyen el az ördög? – Aztán gyengédebben

folytatta. – Mi van a kezével?

– Azt hiszem, betörtem valakinek az orrát, és most úgy sajog, mint a feneség. – Hadd lássam! Bathsheba szeretett volna távolságot tartani kettejük közt, amíg megigazítja a ruháját, és időt ad-

ni a férfinak, hogy ő is ezt tegye. Fél keble kibújt a fűző szorításából, az alsószoknyák egy részefelcsúszott a derekára, és a szoknyák is mind meg voltak csavarodva.

De Bathsheba sohasem tanulta, hogy takargatnia vagy szégyellnie kellene a testét, és abban a pil-lanatban egyáltalán nem érdekelte, hogy mit lát a férfi. Egyébként sem volt ellenére, hogy a férfimindent lásson, amit csak akar. Szívesen, sőt lelkesen megmutatott volna neki bármit.

Mert belebolondult a férfiba, pedig ez a szerelem teljesen reménytelen volt. Nem, ő volt remény-

telen, egy DeLucey minden porcikájában. Nem számít, hogy mit csinál, DeLucey marad, amíg csakél.

Hagyta, hogy a férfi megfogja és megvizsgálja a kezét. – Az ujjai feldagadtak – állapította meg Rathbourne. – Azt mondja, valakit orrba vágott?

– Igen.



– Miattam.

– Igen, pontosan ön miatt. Nem hagyhattam, hogy egyedül szálljon szembe velük, Rathbourne. Nem mintha bármi szükség lett volna rá, hogy verekedni kezdjen. Nevetséges volt ekkora ribilliótcsapni csak azért, mert egy részeg megfogta a bokámat. Tökéletesen képes lettem volna rá, hogyelrúgjam magamtól, ha kellemetlenné válik. Ennek ellenére kedves volt, hogy meg akart védeni. Lovagias.

– Egyáltalán nem volt kedves tőlem – morogta a férfi. – Nevetséges volt. Ha nem viselkedtemvolna olyan ostobán, Rupert-módra, mostanra már rég úton lehetnénk. Egyikünk sem mutogatná asérüléseit, nem képzelegne a másik sérüléseiről, és ami a legfontosabb, a közelébe sem kerültünkvolna annak, hogy azt tegyük, amelyről mindketten tökéletesen tudjuk, hogy nem tehetjük.

– Nos, végül nem tettük meg. Bathsheba meg sem próbált vidám hangot erőltetni. Még arra sem tudta rávenni magát, hogy le p-

lezze sajnálkozását. – Nem, valóban nem tettük meg. – A férfi Bathsheba kezét nézte, aztán az ajkához emelte, és na-

gyon gyengéden végigcsókolta az ujjperceit. Miután elengedte a kezét, tetőtől talpig végigmérte,majd felsóhajtott. – Én voltam, aki kibontottam a ruháját. Úgy tűnik, jobb lesz, helyreigazítom.

– Boldogulok magam is.

– Már attól felkiáltott fájdalmában, hogy megpróbálta kigombolni a nadrágomat – mutatott ráRathbourne. – Hogyan képzeli, hogy képes lesz elboldogulni a fűző zsinórjaival és azzal a sok k a-

poccsal?

Jó kérdés. Ahogy Bathsheba megjósolta, a fájdalom késleltetett reakcióként jelentkezett jóval a harc után.

Csak épp nem a férfinál, hanem nála. Nagy kár, hogy nem percekkel korábban kezdődött. Akkornem kellett volna szembesülnie azzal, hogy ő is csak egy újabb DeLucey szajha.

– Gyanítom, hogy nekem jó néhány órába és nem kevés káromkodásba és jajgatásba kerülne – mondta. – Talán tényleg jobb, ha ön csinálja.

Bathsheba őlordsága kulcscsontjára szegezte a tekintetét, amíg ő gyorsan helyrerántotta a fűzőt,elrendezte az alsóruhát, a keblét is a helyére igazította, aztán befűzte az ingvállat.

Mialatt a férfi az alsószoknya szalagjait kötözte, Bathsheba nagyot nyelt, és megjegyezte: – Gondolom, egy rendes hölgy nem szokta kigombolni egy úriember nadrágját. – Valóban nem tesznek ilyesmit – mondta a férfi, miközben az utolsó simításokat végezte

Bathsheba öltözékén –, vagy legalább közel nem olyan gyakran, mint az ember szeretné.

Bár a pénzük megvolt a viteldíjra Twyfordig, Peregrine és Olivia nem ment el odáig. Amikor a kocsis Maidenheadben megállt, hogy lovat váltson, kifurakodott a két kövér és nem túl

tiszta férfi közül, akik közé beszorítva utazott eddig. A férfiak hangosan horkolva aludtak… töb b-

nyire rajta. Az utolsó öt mérföldön a bűzüket szagolta, félig megsüketült a ho r kolásuktól. Nem is bánta volna túlzottan, ha akad valami érdekes, amit csinálhat vagy nézegethet, de nem volt, így az-

tán unatkozott, dühös volt, éhes és fáradt. – Én itt kiszállok – mondta Oliviának. – Ha akarsz, maradsz te is, ha nem, tovább mész. Nem ér-

dekel.

Kiszállt, kisétált a fogadó udvaráról az utcára, és nagyot lélegzett a hűvös éjszakai levegőből. Aztán körülnézett. Még sohasem volt kint éjszaka a szabadban ennyire későn, egy idegen város-

ban. Az udvaron zajló sürgésforgást leszámítva minden csendes volt. Nagyon későre járt, és min-

denki aludt már. Peregrine is csendben akart lenni, hogy gondolkodni tudjon. Valójában aludni akart, mint min-

denki más. A délutánt és az éjszakát feszültségben töltötte, nem tudva, mi lesz Olivia következő lépése, és

azon töprengve, mikor sújt le a balsors. Most rájött, hogy már lesújtott. Az, hogy elszökött Oliviával, bármily nemes okból is, nagyonkellemetlen következményekkel fog járni.



Ha Lord Rathbourne gyorsan utolérte volna őket, ahogy Peregrine remélte, még el lehetett volnacsendben intézni a dolgokat. Csak meg kellett volna magyaráznia, mit miért tett, és a nagybátyjamegértette volna. Benedict bácsi értelmes, józanul gondolkodó ember volt.

De már másnap volt. Szombat volt, az a nap, amikor Peregrine-nek Skóciába kellett volna utaz-

nia őlordságával. Még ha Peregrine megengedhette volna magának, hogy utazókocsit béreljen, amit persze nem engedhetett meg, akkor sem hitte, hogy vissza tudna olyan gyorsan érni Londonba,

hogy a katasztrófát megelőzze. Mostanra már Benedict bácsi összes szolgája tudja, hogy valami bajvan. Ha pedig a szolgák tudják, akkor hamarosan az egész világ értesül róla. Tudnia kellett volna, hogy bármi, ami Oliviával kapcsolatos, katasztrófához vezet. Hagynia ke l-

lett volna, hogy Nat Diggerbyvel menjen.

De akkor kimaradt volna az életéből ez a kaland. És az volt az igazság, hogy Peregrine egyáltalán nem sietett Edinburghba menni, unatkozni és

bosszankodni egy újabb iskolában, ahonnan úgyis hamarosan kicsapják. Igazából Peregrine-t az aggasztotta, hogy bosszúságot okozott Lord Rathbourne-nak, aki esetleg

úgy dönthet, hogy Peregrine több gondot okoz, mint amennyit ér, és az, hogy anyja és apja annyirafelidegesíti magát, hogy többé nem engedi el a nagybátyjához látogatóba. Különben Peregrine nem

bánta volna, hogy továbbmenjen Oliviával és folytassa az őrült kincskeresést. Egy olyan fiatalember

számára, aki azt a célt tűzte ki maga elé, hogy bejárja a Nílus vidékét, egy bristoli utazás hasznostapasztalat lehet.

De ott volt Lor d Rathbourne, akivel számolnia kellett, s mivel nagybátyja ezidáig nem érte beőket, Peregrine úgy döntött, meg kell állnia és lehetőséget adni őlordságának, hogy utolérje őket.

Addig is Peregrine ételre vágyott… és ágyra. Maidenhead nagyobb kereskedőváros lévén számos fogadóval dicsekedhetett. Peregrine vissza-

tért a Medvébe, mind közül a legnagyobba és legforgalmasabba. A bejárat közelében megpillantottaOliviát, aki karba tett kézzel várt rá.

– A fegyverhordozóm vagy – támadt rá Peregrine. – A fegyverhordozók állhatatosak és hűsége-

sek. Nem hagyják el a lovagjukat. – Éhes vagyok – mondta Peregrine. – Aludni akarok.

– Itt nem aludhatsz! Ez Maidenhead legnagyobb fogadója. Egy vagyonba kerül a szállás, és merőszívjóságból biztosan nem engedik meg, hogy valamelyik szobájukban aludjunk. – Kutató tekintet-

tel körülnézett. – Nem várhatod, hogy ilyen késő éjszaka pénzt keressek neked. – Keress? – vonta fel a szemöldökét Peregrine. – Talán inkább kicsalj valakitől. A kislány vállat vont.

– Neked az apád ad pénzt. Nekem dolgoznom kell érte. Peregrine nem volt biztos benne, hogy csalást és szédelgést munkának lehet-e nevezni, de túl fá-

radt volt ahhoz, hogy jelentéstani vitába bonyolódjon. – Ami azt illeti, az apám valóban ad nekem pénzt – mondta –, és valamennyi van is nálam.

A lány szeme résnyire szűkült. – Először is, nem túl sok – tette hozzá gyorsan Peregrine. – Másodszor pedig nem kell így néz-

ned rám, sohasem hazudtam ezzel kapcsolatban. – Nem mondtad, hogy van pénzed. – Nem kérdezted. Kérted csak egyszer is a tanácsomat, a segítségemet vagy a véleményemet? –

Peregrine választ sem várva folytatta: – Veszek vacsorát, talán egy szobát is sikerül kivenni, ha sze-

rencsések vagyunk, de meg kell ígérned, hogy senkinek sem beszélsz a haldok ló anyánkról… vagy bárki másról, aki nem is létezik.

– Miért?

– Mert nem sportszerű. – Hogy milyen nem?

– Sportszerű.

– Úgy érted, nem illő ilyesmit csinálni? – kérdezte gúnyosan Olivia. Peregrine feltépte az ajtót.



– Úgy értem, hogy ez olyan, mint amikor egy nagydarab fickó rátámad a kisebbre. Így értem – mondta, és intett a lánynak, hogy lépjen be.

– Ó! – Olivia engedelmeskedett.

A lány ezek után csendben maradt, ami nagyon is megfelelt Peregrine -nek. Enni és aludni akart.Ha már kipihente magát, beszélgetni is kész lesz. Talán.

Nagyon jót pihent, bár a fogadó valóban drágának bizonyult, és végül be kellett érniük egy szol-

gáknak fenntartott, szekrényméretű szobácskával, és azért is nem kevés pénzt kértek. Bár a kis lyuk spártaibb volt mindennél, ahol eddig megfordult, beleértve az iskolát is, LordLisle mégis mélyen aludt, amikor hajnali fél négykor Lord Rathbourne áthajtott Maidenheaden.

Benedict jóformán észre sem vette, hogy áthaladt Maidenheaden. Az út első, feszült és néma perceit annak szentelte, hogy megpróbálja visszaszerezni híres ön-

uralmát, összesöpörje erkölcsi elveinek morzsáit, és kiűzze az idegen szellemet, amely megszálltatestét-lelkét.

Aztán Mrs. Wingate megszólalt, és minden erőfeszítése semmivé lett. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha Twyfordban elválnának útjaink – mondta. – Bristolba vi-

szem Oliviát, és megpróbálom egyszer s mindenkorra kiverni a fejéből ezt a képtelenséget az elásottkincsről.

– Bristolba? – visszhangozta Benedict hitetlenkedve. – Talán a fejét is beverte Colnbrookban,nem csak a kezét?

– Ön és én nem térhetünk együtt vissza Londonba – érvelt az asszony –, és ön is tudja, hogy siet-

nie kell vissza, ha nem akar ribilliót kelteni. Ma kellene Skóciába indulniuk, nem?

– Nem ez a lényeg – vitatkozott Benedict. – A lényeg az, hogy nem utazhat egyedül Bristolba.

– Nem egyedül megyek, Olivia velem lesz. – Nincs is pénze. – Egy kevés van. – Nagyon kevésnek kell lennie. Amikor a lakásához érkeztem, éppen a zálogházba készült a ba-

tyuba kötött holmijával. – Olivia és én mindig nagyon kevés pénzzel utaztunk. Nem tervezem, hogy külön kocsit foga-

dok. Majd sétálunk. – Bristolig? Megőrült? Az majdnem száz mérföld. Benedictnek eszébe jutott, hogyan bámulták a férfiak az asszonyt a Kensington vámkapunál,

amikor az ringó csípővel elsétált előttük. A nő száz mérföldnyi utat akar megtenni azzal a ringó csípővel… olyan utat, amelyen főleg fé r-

fiak járnak. – Szó sem lehet róla – jelentette ki határozottan. – Nem fogom megengedni.

Mrs. Wingate megfordult az ülésen, és ránézett. Térde Benedict combjának ütközött, és Benedictálla megfeszült.

– Honnan a csudából szedte azt az őrültséget, hogy bármilyen beleszólása van az ügyeimbe? – akarta tudni az asszony. – Ó, nem számít. Elfelejtettem, hogy önnél már a szokás hata lma, hogy

mindenkinek parancsolgasson. Rendben van, uram. Csak rajta, sorolja, hogy mit tehetek és mitnem. Legalább a következő néhány mérföldet nem azzal töltöm, hogy a kétség beejtő lányom miattaggódjam, hanem jót kacagok majd.

– Azt mondja, kétségbeejtő a lánya, mégis a kedvében akar járni – vágott vissza Benedict. – Mégis mit tervez? Egy látogatás a rokonok mauzóleumában az éjszaka közepén? Szinte látom ma-

gam előtt, ahogy önök ketten csuklyás köpenyben osonnak, Olivia sötét lámpást visz a kezében,önnek ásó van a vállán.

– Mint több más nagybirtok, bizonyos napokon Throgmorton is nyitva áll a látogatók előtt. El

fogom vinni Oliviát a mauzóleumba, és megmutatom neki, milyen gondosan ápolják a gyepet, akerteket. Ő maga is látni fogja, hogy ha valóban kincset ástak volna el ott, a kertészek vagy a javítá-



sokat végző munkások rég megtalálták volna. Utána pedig talán elszórakoztatjuk magunkat, hogy

csempésztanyákat keressünk. – Más szóval, egy ideig nem szándékoznak visszatérni Londonba. Örülnie kellene. Legalább nem csábul el, hogy folyton az asszony után járjon, ha visszatér Skó-

ciából. Idővel pedig elmúlik ez az átkozott megszállottság is. – Persze, hogy nem. Hiszen ön Edinburghban lesz az unokaöccsével. Ugyan mi vonzana en-

gem… vagy bárki mást Londonba, ha Lord Rathbourne nincs ott? Benedict az asszonyra nézett. Mrs. Wingate komoly arccal ismét elfordult, de előtte Benedict

még meglátta a szemében megcsillanó vidám szikrát. – Ön nevet rajtam – állapította meg. – Ellenkezőleg, uram – tiltakozott az asszony. – Mindent elkövetek, hogy úrrá legyek az ön kü-

szöbön álló távozása felett érzett bánatomon. Bátran mosolygok, nem pedig nevetek. Nos, nem na-

gyon nevetek.

Minden gondja ellenére erre már Benedictnek is mosolyognia kellett De nem csoda, meg volt babonázva.

Mrs. Wingate előrepillantott, az útra, és elkomolyodott. – Nem lesz okunk nevetésre, ha nem vigyázunk – mondta. – Ön is tudja, hogy nyomban el kell

válnunk, mihelyt megtaláltuk a gyerekeket, önnek pedig késedelem nélkül Skóciába kell vinniePeregrine-t. Ha csak egy-két napot késik, a szülei nem csapnak nagy hűhót miatta.

– Peregrine szülei minden miatt nagy hűhót csapnak, de ez csak a kisebb baj. A nagyobb az,

hogy mostanra a szolgáim is tudják, hogy valami nincs rendben. Valamelyik biztos elszól ja magát,és a pletyka futótűzként terjed majd. Valami jó hazugságra lesz szükségem.

– Nekem is, hogy meg tudjam magyarázni Mrs. Briggsnek az elhúzódó távollétemet. – Írjon neki Twyfordból, hogy a beteg rokonát kell ápolnia – javasolta Benedict. – Gondosko-

dom róla, hogy az üzenete a lehető leggyorsabban Londonba érjen. Ami engem illet, valószínűlegazt fogom mondani, hogy Peregrine a fejébe vette, hogy csatlakozik egy vándor színész társulathoz,esetleg egy cigánykaravánhoz. Vagy talán mondhatnám, hogy egy kufár lánya elcsavarta a fejét, ésutánaszökött. Ezt a fajta romantikus ostobaságot még megértően is fogadnák a szülei.

– Nem nagyon ismerik Lord Lisle-t, ugye? – kérdezte Mrs. Wingate. – Még én, aki csak néhányhete ismerem, sem hinném el egyetlen pillanatig sem.

– Én inkább azt nem tudom elhinni, hogy a szüleinek bármi köze van Peregrine világrajöttéhez.Az összes Dalmay érzelmileg szerfelett túlfűtött, és hajlamos hasonló temperamentumú házastársatválasztani magának.

– Lord Lisle kirí közülük. Gyakran előfordul. Bárcsak ugyanezt elmondhatnám Oliviáról is! – Akkor Peregrine életéből kimaradt volna a nagy kaland – mondta Benedict. És az enyémből is,

tette hozzá gondolatban. Amelynek azonban rohamosan közeledett a vége.

– Bárcsak ne lenne több egyszerű kalandnál! – sóhajtotta Mrs. Wingate. – De több annál, és nemtervezem, hogy könnyen megússza. – Tűnődött egy kicsit, aztán megkérdezte: – Rathbourne, mit

teszünk, ha kiderül, hogy együtt utaztunk?

Benedictnek nem okozott gondot elképzelni, mi történne akkor. Tudta, hogy a sötétség nem ig a-

zán megbízható védőpajzs. Azt is tudta, hogy eddig is bármikor felismerhették volna őket a húsználvalamivel több megtett mérföld során.

Nagyon is tisztában volt vele, milyen gyorsan terjed a pletyka. Emlékezett még rá, hogyan beszéltek a férfiak John Wingate-ről a klubban. Még mindig hallani

vélte a szánalommal és lenézéssel teli hangjukat. Hallotta az undort az apja hangjában, amikor aDrámai DeLucey-król beszélt.

Benedict számtalanszor tanúja volt, mi történik, ha valami szerencsétlen flótás botrány tárgyalett: legyezők mögé rejtett suttogás és elfojtott kuncogás, gúnyos pillantások, nem túl finom célo z-

gatások, a boltok kirakataiban vagy a boltok előtti védőernyők tartóoszlopaira kiszögezett durvakarikatúrák, hogy az egész világ láthassa.



Nem volt kellemes arra a lehetőségre gondolni, hogy ő is botrány tárgyává válhat. Az a gondolat pedig egyenesen elviselhetetlen volt, hogy Mrs. Wingate legyen a burkolt célzások és karikatúrákcélpontja.

– A tagadás az egyetlen értelmes megoldás – vonta le a következtetést. – Komolyan azt hiszi, hogy ilyen egyszerű? – csodálkozott a nő. – Hogy nem kell mást tennünk,

mint azt mondanunk, hogy nem igaz?

– Nem. Úgy teszünk, mintha tapintatlanok lettek volna velünk. Felvonjuk a szemöldökünket.Megengedünk magunknak egy halvány, szánakozó mosolyt. Ha tovább alkalmatlankodnak, úgyviselkedünk, mint akik végtelenül unják az egészet, de túl udvariasak, hogy elküld jék az illetőt a

pokolba, s közben olyanokat mondunk, hogy Valóban? vagy Milyen érdekes! – Benedict illusztráltais a szavait.

– Ez remek, de biztos benne, hogy elég hatékony is?

– Jobb lesz, ha igen.

A távolban halvány fény pislogott az út mentén. – Úgy tűnik, az ott már Twyford – jegyezte meg Benedict. – Jobb lesz, ha előre megegyezünk,

mit teszünk, ha megtaláltuk a gyerekeket. Az utolsó néhány percet annak szentelték, hogyan oldják meg az elválást.

A téma szomorúbbnak bizonyult, mint Benedict várta. Nem volt azonban sok ideje búslakodni, mert Twyfordban megtudták, hogy senki sem szállt ki a

delizsánszból, sem férfi, sem nő, sem gyerekek. Lord Rathbourne és Mrs. Wingate továbbhajtott Readingbe.

Tizenegyedik fejezet

Az ég alja világosodni kezdett, mire Benedict és Mrs. Wingate körbejárták a szóba jöhető fogadókatReadingben. Addigra az asszony úgy érezte, menten összeesik, bár ezt a világért be nem va llotta

volna.

A Korona fogadó jegyváltó irodája mellett álltak. Mrs. Wingate minden jövő és menő járművetmegnézett, közben Benedicttel veszekedett a következő lépésükről.

– Ez kezd nevetséges lenni – mondta a férfi. – Értékes időt vesztettünk, hogy kikérdezzük a mégfélig alvó fogadósokat és szolgákat. Legalább ennyi értelme van itt, Readingben megvárni, amíg a

delizsánsz visszatér, és egyenesen a kocsissal beszélni. – De az még órákba telik – vetette ellen az asszony. – Addigra a gyerekek már félúton is lehet-

nek Bristol felé. – Ha hajlandó lenne logikusan gondolkodni, ön is belátná, hogy ennek milyen csekély a valószí-

nűsége – mondta Benedict olyan türelmesen, ahogy csak tudta. – Két gyerekről van szó, akiknekalig van pénzük. Csak az eszükre támaszkodhatnak, és az idegenek kedvességére és hiszékenységé-re. Még ha a lány a sátán ivadéka is, ahogy ön hiszi, akkor sem tud gyorsabban haladni, hacsak nem

bérel külön kocsit. Hogy ezt megengedje magának, legalábbis ki kellene rabolnia valakit. Ahhozazonban nagyon rövid időn és viszonylag kis távolságon belül találnia kellene egy olyan áldozatot,aki hajlandó átadni neki a jól kibélelt erszényét.

Mrs. Wingate összehúzott szemmel nézett a férfira. – Van fogalma róla, Rathbourne, milyen szörnyen utálatos, amikor ilyen felsőbbrendű türelem-

mel beszél?

– Az a gond, hogy ön fáradt, éhes, ideges és még a fájó keze is kínozza – mutatott rá Benedict. –

A gond az, hogy szerencsés kimenetelben reménykedett, s csalódnia kellett, m inek következtébentúlságosan lehangolt ahhoz, hogy méltányolja a tökéletességemet, s azt, hogy ez a tökéletesség egy-

ben azt is jelenti, hogy nem lehetek utálatos.



Mrs. Wingate végigmérte Benedictet, előbb fentről lefelé, majd újra felfelé. – Szokott a felesége néha magához vágni valamit? – kérdezte végül. – Nem – felelte a férfi pislogva, s nem csupán azért, mert a kérdés meglepte, hanem azért is,

mert megpróbálta elképzelni Adát, amint tárgyakat dobál, de nem sikerült. – Akkor Lord Lisle-hoz hasonlóan ő is kirítt a családjából? – kérdezősködött tovább az asszony.

– Azt mesélte, hogy a Dalmayek érzelmileg mind túlfűtöttek. Ő mégsem vágott önhöz soha semmit.

– Nem. Sohasem veszekedtünk. Idegenek voltunk egymásnak, ahogy mondtam is. – Nem lehetett olyan érzelgős, ahogy ön állítja – vélte Mrs. Wingate. – Talán csak önhöz hason-

lítva tűnt annak. Az érzelmek legkisebb kimutatása vagy a tökéletes logika hiánya furcsának tűnhetegy olyan ember számára, aki céltudatosan ural mindent.

– Valaha azt képzeltem, kézben tartom a dolgokat és én irányítom az életemet – mondta

Benedict. – Most nincs meg az unokaöcsém, óriási botrány van kilátásban és itt van nekem ön is.

És a szörnyű igazság az volt, hogy Benedict nagyon élvezte a helyzetet. A szörnyű igazság az volt, hogy megkönnyebbült, amikor nem találták meg a gyerekeket. Őrület, hogy így érez. Mindent veszély fenyegetett, amit eddig Benedict fontosnak tartott. Ezt ő

is tudta. Egyetlen pillanatra sem feledkezett meg a horizonton gyülekező viharfelhőkről. De nagyon régen történt már, hogy utoljára kereste a bajt magának. El is felejtette, milyen ösz-

tönző tud lenni. – Lady Rathbourne bizonyára sztoikus alkat volt – jegyezte meg Mrs. Wingate. – Csak így lehet-

séges, hogy hat évet kibírt ön mellett anélkül, hogy bármit is önhöz vágott volna. – Egy sztoikus Dalmaynek akkora a valószínűsége, mint annak, hogy holnapra szárnyakat nö-

vesztek. De ha a néhai feleségemről vagy a rokonairól óhajt vitatkozni velem, nem tehetnénk eztmeg a reggeli fölött?

– Nem vagyok éhes. – Az asszony beletúrt amúgy is zilált hajába. – Túlságosan csalódott vagyok

ahhoz, hogy éhes legyek. – Ha nem állunk meg enni és pihenni, Thomas sem ehet és pihenhet – mondta Benedict.

Mrs. Wingate az inasra nézett, aki az egyik lovásszal beszélgetett, és összevonta a szemöldökét. – Több mint huszonnégy órája talpon van – folytatta Benedict könyörtelenül, az asszony lelkiis-

meretére apellálva. – Tizenkét órája, mióta elhagytuk Londont, alig volt alkalma enni. A kocsi leg-kényelmetlenebb részén utazott. Verekedett a részeg gazemberekkel, és…

– Igen, igen, meggyőzött. Tartsunk egy óra pihenőt. – Kettőt. Az asszony behunyta a szemét.

– Talán három óra még jobb lenne – vélte Benedict. – Gyengének érzi magát?

– Nem érzem magam gyengének – nyitotta ki a szemét Mrs. Wingate. – Csak tízig számoltam.

Bathsheba nem vitatkozott a férfival a néhai feleségéről, sem bármi másról a reggelinél. Mindenerejét lekötötte, nehogy elaludjon a tányérjára halmozott tojások, szalonna, krumpli, kenyér és vajfölött, amit a férfi rendelt neki.

Az ő tányérján még nagyobb ételhalom púposodott, amelyet gyorsan be is falt. Reggeli után Bathsheba feltámolygott a szintén a férfi által számára kivett szobába, és egyenesen

az ágyhoz ment, amelynek matraca egy szinten volt a vállával. Valahogy felmászott a lépcsőkön, és belesüllyedt a felhőpuhaságú matracba.

A következő, amire eszmélt, az volt, hogy a szobalányt beszél hozzá, és az ablakon na pfény árad be. A nap állásából úgy vélte, jócskán benne járnak a délelőttben.

– Fürdőt rendelt, asszonyom – hallotta a szobalány hangját. – Felhozhatjuk most?

Bathsheba felült és körülnézett. Számtalan fogadóban megszállt már, de sohasem lakott ilyenfényűző körülmények között. A széles ablakpárkányon tükör áll, a közelében pedig magas, négylá-

bú állótükör. Az ágy másik oldalán kis asztal körül néhány szék. Az ablakokon és az ágyon hófehérfüggönyök. A kandallóban égett a tűz, elűzve az előző éjszakai és kora reggeli levegő csípősségét ésnyirkosságát.



Most pedig fürödni fog. Meleg vízben, szappannal. Kádban. Egy nagy, napos és meleg szobá ban.

Hallatlan luxus!

De nem Rathbourne-nak.

– Mit nem adnék egy fürdőért – mondta, vagy inkább motyogta valamikor reggeli közben. Rathbourne szólt Thomasnak, Thomas pedig valaki másnak, és senki nem ütközött meg a kíván-

ságán.

Bathsheba nézte, ahogy két szolga becipeli a kádat. Mögöttük újabb szolgák egész sora jött kan-csókat és vödröket hozva.

Alighogy a szolgasereg kiment a szobából, Bathsheba bezárta az ajtót, és letépte magáról a r uhát.

Reggeli után Benedict és Thomas visszavonult az apró cselédszobába, amely a Mr. és Mrs . Bennett

névre bérelt, tágas vendégszoba mellett volt. Benedict hagyta, hogy Mrs. Wingate egyedül élvezze ahárom matrac nyújtotta kényelmet, és a cselédszoba keskeny ágyán aludt, Thomas pedig mellette a

padlón. Valamivel később eléggé felfrissülve ébredt, felkelt és megmosdott a szomszédból kölcsönzött

nagy mosdótálban.

Thomas miután amennyire tudta, rendbe tette gazdája ruháját, indult, hogy felkészítse a kocsit azútra. Ez beletelik egy kis időbe, a számlát is rendezni kell, a szolgákat is meg kell jutalmazni, ezértBenedict úgy vélte, ráér felkelteni Mrs. Wingate-et. Hadd aludjon még egy negyedórácskát.

Épp neki akart ülni, hogy felhúzza a csizmáját, amikor hangos suttogást hallott a folyosóról. – Nem lehet Lord Rathbourne – mondta az egyik hang.

– A gazdasszonyom aszonta, ő az – így a másik. – Látta őt a jegyváltó irodánál. – Biztos csak álmodta. – Hogy tehette vón, amikor sose alszik? Aszonta ő vót az teljes életnagyságban egy szógával. – Tán továbblovagolt. – A gazdasszonyom aszonta, nem. Idegyött, és most nekem köll kideríteni, mér nem a Medvé ben

szállt meg, mint szokott. Még csak reggelizni sem állt meg ott. Meg aszt is, hogy mi a baj, mér aKoronába viszi a pénzit, amikor eddig ő is, őlordsága az apja meg az összes retyerutyája, haReadingbe gyött, mindig a Medvében szállt meg.

Benedict a bajsza alatt szitkozódott. A readingi Medve fogadó gazdasszonyát találóbb lenne Argosznak nevezni, mert az biztos, hogy

több szeme van, mint amennyit a sors egy hétköznapi embernek juttatott. Reading közelébe sem lett volna szabad jönnie, gondolta Benedict. Túlságosan ismert errefelé, és

nem csupán a Medvében. – Nem várhatja tőled, hogy az úrtól kérdezd meg – mondta az első hang. – Nem is fogom, még ha aszt is monta. Hát bolond vagyok én? Az inasát kérdem meg, mi a baj. – Ha létezik egyáltalán az az inas, és a gazdasszonyod nem csak képzelte az egészet. Benedict nem várta meg, hogy a férfi bekopogjon, vagy életjelek után hallgatózzon. Nes ztelenül

rátolta a reteszt a folyosóra vezető ajtón, aztán átszelte az apró szobát, csendben kinyitotta a ve n-

dégszobába vezető ajtót, és besurrant. Nagyon halkan csukta be az ajtót maga mögött. Éles szisszenést hallott. Megfordult… és kővé dermedt. Mrs. Wingate, aki éppen a kádból emelkedett ki, és a törülközőért nyúlt, szintén kővé dermedt.

– Elnézést kérek… – talált a hangjára Benedict. – Óóó… – Az asszony megcsúszott, és kalimpálva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Benedict villámgyorsan mellette termett, és a karjába kapta, miközben a kád veszedelmesen in-

gott, és a víz a padlóra lötyögött.

Az asszony nedves volt és síkos, mint egy angolna, ráadásul vergődött Benedict karjában… dehogy kapaszkodni akart vagy kiszabadulni, azt nem tudta eldönteni a férfi. Benedict próbálta nem



elejteni, s közben belebotlott a székbe. A nedves padlón elcsúszott, elvesztette az egyensúlyát és a padlóra zuhant. A hátára érkezett, s a nő elterült rajta. A szék odébb szánkázott.

Benedict a törülközőért nyúlt, de a szék kartávolságon túlra került, így nem érte el. Közben azasszony szétvetett lábbal feküdt rajta, és ahogy próbálta feltornászni magát, kebléről… a csupaszkebléről Benedict arcába csöpögött a víz. A férfi keze lecsúszott Mrs. Wingate nedves fenekére…nedves és tökéletes meztelen fenekére.

Az asszony mindenhol nedves és meztelen volt, minden csodálatos porcikája csillogott a reggelinapfényben. Az asszony mozdulatlanná dermedt, kék szemét Benedictre szögezte, két kezével a padlóra tá-

maszkodott, karja fogságába zárva a férfit. Álláról a férfiéra csöpögött a víz. Lehajtotta a fejét. Lenyalta a vízcseppet a férfi álláról. Benedict mozdulatlanul feküdt. Ez a jellem próbája, mondta magának. Ellen tudok állni. Ellen

f ogok állni. Ellen kell állnom! Az asszony ismét felemelte a fejét, tágra nyílt kék szeme sötét volt, ahogy Benedictet f igyelte.

Benedict tekintete lejjebb siklott. Oda, ahol a bőr puha volt, fehér és… rózsaszín.

Rózsaszín, amely egy nőn mindig a legtiltottabb helyeken vannak.Egyetlen apró vízcsepp csillogott az egyik feszes, rózsás mellbimbón, tantaluszi kínokat okozva

Benedictnek.

Nem emlékezett, miért is kellene ellenállnia. Felemelte a fejét, és lenyalta a vízcseppet. Az asszony megremegett, és újabb vízcsepp csöppent le a férfi nyakára. Bathsheba lehajolt, és

ajkát a vízcseppre nyomta. Az hűvös volt, és Benedict is érezte a nedves bőr hűvösét. De az asszonyszája meleg volt, és a meleg tovaterjedt attól a helytől, ahol az asszony megérintette. A forróság

egyenesen a hasába szúrt, zsibongó érzést hagyva maga után, amely átterjedt az ágyékára is.Benedict vágytól remegő, kemény és duzzadt volt már azelőtt is, hogy az ajkuk találkozott. Csókjukis reszkető volt, mint egy tiltott hely felé megtett első, bizonytalan lépések.

Tiltott, bizony. Nagyon is tiltott.De elkerülhetetlen is. A szájának íze – Benedict emlékezett rá, hisz képtelenség volt elfelejteni elsöpörte a tétovázást.

Őrült módjára sietett befelé. Két kezébe fogta az asszony fejét, és mohón itta, élvezte az ízét, zamatát. Bathsheba ráereszk e-

dett, és nedves teste nyomott hagyott a férfi ruháján, amely azonban nemhogy lehűtö tte volna, csak

felszította a tüzet benne. Benedict elengedte az asszonyt, hogy letépje a ruháját, nem törődve a röpködő gombokkal és

szakadó anyaggal. Egyetlen türelmetlen pillanat, és ő is ugyanolyan meztelen volt, mint a nő. Aztánmagához szorította az asszony testét, felmelegítette saját lázas vágyával, miközben a bujaságát kós-

tolgatta, s keze éhesen járta be minden porcikáját: vállának kecses ívét, keblének tökéletes dombo-

rulatát, és a sötét, rózsás mellbimbókat, amelyek feszesen simultak a tenyeréhez. Az asszony keze sem tétlenkedett, ugyanolyan éhesen járta a maga útját, mint a férfié, de

Benedict kordában tartotta magát, bár a karcsú ujjak érintése önuralma utolsó morzsáit is elsöpör-

ték, s nem tudott másra gondolni – ha ugyan gondolkodásnak lehet nevezni az őrült vágyat – , mint-

hogy benne legyen.

Mégis, az agya egy elrejtett kis zugában tudta, hogy ilyesmi csak egyszer adatik meg egy éle t-

ben, és el kell húznia, ameddig csak tudja. Soha többé nem lesz újra övé az asszony, ezért mindentel kell vennie, és minden oda kell adnia, amit csak tud. Ezért Benedict kezével és szájával birtokbavette a has puha domborulatát, csípőjének ívét, a comb vonalát. Ez már túl közel volt ahhoz a hel y-

hez, ahová vágyott, de nem volt ereje visszakozni.

Kezét becsúsztatta az asszony lába közé, és birtoklón ott is tartotta, ott tartotta, ahol az asszonymeleg volt, nedves, tökéletesen nőies és rózsaszín… ahol a finom rózsaszín bimbó rejtőzött a ned-



ves fürtök közt. Megsimogatta. Az asszonynak elakadt a lélegzete, majd halk nyögéssel engedte ki avisszatartott levegőt, és közelebb fészkelte magát Benedict kezéhez.

És akkor magáévá kellett tennie, de azt akarta, hogy teljesen az övé legyen. Feltétel nélküli be-

hódolást akart. Végigsimogatta a szirmokat, aztán beljebb merészkedett. Érezte a hüvely forró nyomását az ujja-

in. Még mindig uralkodott magán, és addig simogatta az asszonyt, míg annak egész teste vibrált, és

aztán meghallotta a behódolás halk kiáltását. Aztán Benedict végre felhúzta az asszony lábát, és beléhatolt. A nő szorosan a dereka köré fontaa lábát, és megemelte a csípőjét. Amikor a férfi válaszul ismét döfött egyet, az asszony hátravetettea fejét, és ívbe feszítette a testét. Nem félt, és gátlástalan volt, tisztán állati élvezetet lelt a férfiban,és Benedict nem tudott betelni vele. Csak magát adhatta oda neki.

Elveszett és nem is akarta, hogy megtalálják. A világ megbolondult, és ő sem akart józan marad-

ni.

Csak a nőt akarta. Hagyta, hogy a szenvedély magával ragadja, és vigye, ahová akarja, a végső,mindent elsöprő eksztázis felé rohanva. A karjába szorította a nőt, és tartotta a rövid, édes semmibezuhanás közben, tartotta utána is, amíg a világ lassan visszarázódott a helyére.

Bathsheba kényelmesen elfészkelődött a férfi karjában, ráadásul sokkal tovább feküdt ott, mint kel-

lett volna. Elég volt csak lélegzetet vennie, hogy érezze a férfi bőrének illatát, s máris úgy éreztemagát, mint aki túl sok pezsgőt ivott.

Biztonságban feküdt a férfi karjában, fejét a mellkasán pihentetve, fél kezével a vállába kapasz-

kodva, fél lábával a férfi lábai közé szorulva. Szeretett volna ott maradni, ahol van, ahol – úgy tűnt – az első pillanattól lenni akart, mióta csak meglátta a férfit. Szerette volna elhitetni magával, hogyott van, ahová tartozik.

De túlságosan is tudatában volt a délelőtti napfénynek, és a kinti éber és szorgos világ zajainak.

Bathsheba kényszerítette magát, hogy elhúzódjon. Vagy legalábbis megpróbálja. A férfi karjaszorosabbra fonódott körülötte. Bathsheba meglökte, de az erős kar mozdíthatatlan volt.

– El kell engednie – szólalt meg. – Kezdesz túl érzelgős lenni – jegyezte meg Benedict. – Tudtam, hogy ez lesz.

– Nem vagyok érzelgős – hazudta Bathsheba. Ahogy a szeretkezés utáni bágyadtság múlóbanvolt, Bathshebát egyre jobban hatalmába kerítette a pánik. Tönkre van téve… Mindent tönkretett.Olivia jövője…

– Nem gondolkodsz logikusan – mondta a férfi. – Érzem. Izgatott vagy, pedig nyugodtnak éselégedettnek kellene lenned. Végül is csak azt tettük, amire mindketten oly régen vágytunk, hogy…

– Beszéljen csak a saját nevében! – vágott a szavába Bathsheba. – Ha taszít az érintésem, különös módon mutatod ki. – Nem akarom megbántani. Benedict halkan felnevetett, hatalmas mellkasa rázkódott.

– Persze, ön most boldog – mondta Bathsheba éles hangon. – Megkapta, amit akart.

– Te talán nem kaptad meg, amit akartál? – érdeklődött Benedict. Hátrahajtotta a fejét, hogyszemügyre vehesse az asszonyt. – Ha ez a helyzet, boldogan kijavítok bármilyen tévedést.

– Nem úgy értettem. Azt akartam mondani, hogy ön férfi, és a szeretkezés önnek nem jelentsemmit. De én nem így érzek. Nem tudom megtenni, hogy egyszerűen az oldalamra for dulok éselalszom, különösen akkor nem, amikor az egész, gondosan felépített világom a darabjaira hullik…és tudom, hogy magamon kívül senkit sem hibáztathatok.

– Gondolom, nem kell, hogy emlékeztesselek, kettőn áll a vásár – mondta Benedict rövid csendután. – Én sem tettem semmiféle erőfeszítést, hogy kiszabadítsam magam a hálódból.

Bathsheba az emlékezetébe idézte, mit tett: az ellenállhatatlan késztetést, hogy lenyalja a férfi ál-

láról a vízcseppet… a késztetést, amelynek megadta magát. Tehetett volna ennél vakmerőbb dolgot bátorításként?

El kellett volna bujdokolnia szégyenében, de a szégyenérzet nem tartozott a jellemvonásai közé.



– Valóban nem – ismerte el. – Egyáltalán nem küzdött ellenem. – Úgy tűnik, komoly hiányosságaim vannak a jó erkölcs terén – mondta Benedict.

– Így igaz – helyeselt az asszony. – Ez természetesen tetszik nekem. A világ persze szörnyencsalódott lesz ön miatt. Ugye tudja mit fognak mondani? – folytatta Bathsheba könyörtelenül. Hanem szembesíti magát a tényekkel, méghozzá fennhangon, talán megengedné magának, hogy re-

ménykedjen… hogy többre sóvárogjon. Reménykedjen abban, hogy minden rendbe jön, amikor

tudta, hogy minden csak rosszabbra fordulhat. – Azt fogják mondani, hogy egy olyan szilárd jelle-mű embernek, mint ön, ellen kellett volna tudnia állni egy olyan közönséges szajha csábításának,mint én.

– Te nem vagy közönséges szajha! – csattant fel Benedict.

– Rendben. Akkor nem közönséges szajha. – Bathsheba!

Keresztnevének hangzása a mély baritonon meglepte és meg is indította Bathshebát, de nem any-

nyira, mint a f érfi sötét szemében lángoló harag. – Sohasem engedem meg, hogy bárki is így beszéljen rólad – mondta Benedict. – Ez rád is vo-

natkozik.

Megfogta az asszony kezét, a szájához emelte, végigcsókolta az ujjait.

– Ne beszélj ostobaságokat! – mondta, és visszafektette az asszony kezét a mellkasára, majd asa játját is rásimította.

A férfi nagy keze meleg volt, és az egyszerű gesztus megnyugtatta Bathshebát. Csak e k kor tűntfel neki, hogy a saját keze már nem sajog a fájdalomtól.

– Jobban van a kezem – újságolta. – Azért, mert a hangulatod is jobb – mondta Benedict. Az ágy felé fordította a fejét. – Milyen

kényelmesnek tűnik! – jegyezte meg, homlokára komor ráncok gyűltek. – És milyen k emény ez a padló!

– Nem volt kényelmes az ágya? – kérdezte Bathsheba. – Hol aludt?

Benedict lazított a szorításán, és az asszony felült. Benedict követte a példáját, és hagyta, hogy

Bathsheba szemügyre vegye: sokmérföldnyi meztelen, izmos férfitest. És egy időre tel jesen az övévolt. Elégedettnek kellene lennie, de Bathshebát ismét elfogta a sóvárgás, pontosan úgy, mint am i-kor egy lány először tapasztalja meg a szerelmet.

Ó, drágán meg fog ezért fizetni! – Aludtam. Fürödtem – mondta Benedict, és elvigyorodott. – Legalább nem koszosan jöttem

hozzád… nem mintha azért jöttem volna, hogy elcsábítsalak… akarom mondani, hogy hagyjammagam elcsábítani. – Sötét tekintete végigsiklott az asszonyon, elidőzött a keblén, és pillantásanyomán izzó ösvény égette magát végig, egészen Bathsheba köldökéig.

Gyorsan felállt. Benedict elfordult, az ingéért nyúlt.

– Azt hittem még alszol – mondta. – Azt terveztem, hogy elbújok az ágyad alatt. De te épp akkor

emelkedtél ki a habokból, mint Vénusz… és mondhatom, hogy Boticelli Vénusza csak halványárnyalak hozzád képest. – Áthúzta a fején az inget, és felállt.

Mintha soha senki nem bókolt volna még neki. Bathshebának emlékeztetnie kellett magát, hogyharminckét éves, és van egy lánya is, mert úgy elpirult, mintha ártatlan szűzlány lenne, és szívetáncra perdült örömében.

A tánc nyomban abbamaradt, ahogy meghallotta, mit suttogtak a szolgák a folyosón. – Nagyon kérlek, ne idegesítsd fel magad. A fogadósnő téged nem látott. A férfi arcáról semmit sem tudott leolvasni. Az övé azonban nyilvánvalóan nyitott könyv a férfi

számára. Egyre kellemetlenebbül érezte magát.

– De önt látta – mondta. – Nem hagyhatjuk el együtt ezt a helyet. – A székhez ment, ahol a r uhái

feküdtek. Felvette az alsóinget és a bugyogót a halom tetejéről, és szomorúan nézte őket. – Bárcsakhoztam volna magammal legalább tiszta fehérneműt!



Benedict az ablakhoz sétált, és kinézett. Az ing túl jól takarta, s így csak hosszú, izmos lábánakalsó része látszódott. De a napfény félig áttetszővé tette a finom anyagot. Bathshebának sikerültelérnie, hogy nyomorultul érezze magát, miközben a magas, szikár test… a keskeny csípő és a f e-

szes fenék körvonalait tanulmányozza. Bathsheba lenyelt egy nyögést.

– Nagy a nyüzsgés a fogadó udvarán – hallotta a férfi hangját. – Szombaton piac van

Readingben. Biztos vagyok benne, hogy a kívánságod kielégíthető. – Megőrült? Nem mehet csak úgy ki a piacra, hogy fehérneműt vegyen nekem! – Kevés olyan feladatot tudok elképzelni, amely nagyobb élvezetet okozna – fordult vissza az

ablaktól Benedict komoly arccal, de sötét szemében vidám szikrák gyúltak. – Tekintettel azonban a

körülményekre, kénytelen vagyok mást megbízni a feladattal. Szólok Thomasnak…

– Ne az inasát! – Szólok Thomasnak, hogy keressen egy szobalányt, aki megveszi a szükséges holmikat. – Ha már arról van szó, én is tudok venni magamnak fehérneműt. Engem legalább nem ismernek

Readingben. De semmi szükség rá. Ezzel az erővel a falnak is beszélhetett volna. A férfi már megtalálta a csengőt, és meghúzta.

– Így nem mehetsz ki – mutatott rá a férfi. – Azt a ruhát pedig nem szeretnéd felvenni, ami már

volt rajtad. – Nem számít, hogy mit szeretnék – vitatkozott Bathsheba. – Beérem azzal, ami van. – Mi az ördögért akarná beérni?

Bathsheba elkeseredetten nézett rá. – Jack is pontosan ezt szokta…

Az ajtón felhangzó kopogás elhallgattatta. Bathsheba villámgyorsan az ágyfüggöny mögé rejtő-zött.

– Á, Thomas! – nyitotta ki az ajtót épp csak résnyire Benedict. A továbbiak suttogva za jlottak…mély morajlásként a férfi részéről, aztán Benedict becsukta az ajtót.

Bathsheba előbújt az ágyfüggöny mögül. – Beletelik egy kis időbe – mondta őlordsága.

– Teljesen elment az esze? – kiáltotta Bathsheba. – Már így is elég meggondolatlanok voltunk.Ráadásul rengeteg értékes időt vesztegettünk el.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy beismerjük, elvesztettük a gyerekeket. Lehetnek mögöttünk, előt-

tünk, mellettünk vagy közvetlenül az orrunk előtt, de nem találtunk meg őket, és nem valószínű,hogy a közeli jövőben változna a helyzet. Minél több idő telik el, annál valószínűbb, hogy tévútrakerültünk. Chippenhamen túl például már alkalmazhatjuk a jelenlegi taktikánkat. Folytathatjuk akérdezősködést az útmenti fogadókban egészen Bathig… de Chippenhamtől vezet egy rövidebb,közvetlen út Bristolba. Márpedig nem tudunk két út mentén egyszerre nyomozni.

Bathsheba szíve elnehezült, túlságosan is nehéz lett. Bár nem tudott a Chippendéltől induló rövi-

debb útról, ő is hasonló következtetésre jutott. De megtartotta magának a gondolatot, s a vele járócsalódottságot is.

Nem csoda, hogy ilyen könnyen behódolt a szenvedélynek. Valahol a szíve mélyén mindig is

tudta, hogy az ügy el van veszve. A botrány elkerülhetetlen. – Nem kell ilyen elkeseredetten nézned. Még nincs minden veszve – vigasztalta Rathbourne. –

Egyszerűen csak újra át kell gondolnunk a helyzetet. Bathsheba nem akarta átgondolni a helyzetet. Szeretett volna letérdelni, és labdává gömbölyödni,

mint a gyerekek. Nem akart többé felnőtt lenni. Nem akart többé anya lenni. Nem akarta többérendbe rakni a dolgokat, elsimítani mások ügyeit, és kihozni a helyzetből a legjobbat.

– Hagyd ezt abba! – szólt rá Benedict, leolvasva arcáról a gondolatait, de hangja gyengéd volt.Odament hozzá és átölelte. Bathsheba ekkor megtört, és sírva fakadt.

Csak egy rövid vihar volt, amely hamar elvonult, de a férfi végig átölelve tartotta.

– Kimerült vagy – mondta, amikor Bathsheba elcsendesedett. – Nem vagyok kimerült – tiltakozott az asszony. – Órákat aludtam. Benedict felsóhajtott.



– Úgy viselkedsz, mint egy gyerek, akinek egy kis délutáni szunyókálásra van szüksége. – Ugyan mit tud a gyerekekről és a délutáni alvásról?

Benedict mormogott valamit a bajsza alatt, aztán a karjába kapta az asszonyt, és az ágyra dobta. Bathsheba felpattant a párnákról.

– Nem vagyok gyerek, és nincs szükségem szunyókálásra! – Nos, nekem viszont igen. – Azzal Benedict ledőlt az ágyra.

– Akkor aludjon – vetette oda Bathsheba. Próbált odébb mászni, de egy hosszú kar átfogta a de-rekát, és visszahúzta. – Nem aludhatunk egy ágyban – ellenkezett. – Abból csak baj lesz.

– Tudom – közölte Benedict, és magára húzta az asszonyt.

Annyira keményen próbálkozott, hogy józanul gondolkodjon, hogy felelősségteljesen viselkedjen!

De elég volt, hogy a férfi a maga parancsoló, birtokló módján magáénak akarja, s Bathsheba vé-delmi vonalai – már ami maradt belőlük – ledőltek.

– Ez nem tisztességes – mondta fejét lehajtva, míg szájuk majdnem összeért. – Tényleg nem az – ismerte el Rathbourne. Ajkuk összeért, egymáshoz simult, és Bathsheba is-

mét fiatalnak érezte magát, vére forrón száguldott az ereiben. Vadul, szenvedélyesen csókolóztak,

és ő gondolkodás nélkül belevetette magát a csók nyújtotta tiszta, vad gyönyörbe: élvezte a gyönyö-rű hímállat ízét, illatát, érintését.

A férfi hosszú, meleg keze bejárta a testét, és ő tehetetlenül vergődött alatta. A keze… az érinté-se… amikor a férfi megérintette, Bathsheba azt hitte, bele fog pusztulni… aztán nem is vágyottmásra, mint meghalni attól az érintéstől, a rajta átcikázó örömtől és bőrét bizsergető forró áramlat-

tól. Megrészegült. A rabszolgája lett.

Nem érdekelte. Ebben a pillanatban a férfi az övé volt. Bathsheba megtörte a csókot, felült, és a férfi kezét a ha-

sán át a kebléhez vonta. Odaszorította, közben tiszta, állati gyönyörrel hátrafeszítette a testét. – Istenem! – hörögte a férfi. – Drága jó istenem! Meg fogsz ölni! – Lehúzta magához a nőt, és

megcsókolta. Birtokba vette a száját, aztán elszakította magát tőle, és a nyakát kezdte kóstolgatni. Bathsheba türelmetlen volt, magában akarta tudni a férfit, de mielőtt érte nyúlhatott volna,

Benedict a hátára fordította, és ráfeküdt. Kezét a feje mellett a párnára szorította. Bathsheba arcábanézett, szemének sötét kútja feneketlennek tűnt, ajkán halvány mosoly játszott.

– Hagynod kell, hogy egy kicsit én is megöljelek – mondta.

Azzal lehajolt, és ösvényt csókolt az asszony vállától kiindulva a karján át a párnára szorított k e-

zéig. Megnyalta a csuklóját. Az érzés villámként cikázott végig Bathshebán, és kavargó vágyö r-

vénnyé állt össze a hasa mélyén. Tehetetlenül, epekedve vonaglott a férfi alatt. Kín volt ez, édes gyötrelem. A férfi a másik oldalát is csókokkal borította, majd módszeresen megindult lefelé, és

Bathshebának szava sem volt arra, amit a szájával, nyelvével tett. Nem tehetett mást, mint átadtamagát az egymást követő különös és csodálatos vibrálásnak, borzongásnak és remegő gyönyörnek.A férfi kezének és ajkának minden simogatása, becézése buja üzeneteket küldött az ágyékának, smire a férfi szája leért oda, Bathsheba remegett a vágytól.

A férfi elengedte a kezét, így Bathsheba a párnába kapaszkodott, és próbálta beletemetni a kiá l-

tásait. Végül azonban, amikor Bathsheba józanságának utolsó cérnaszála is elszakadt, és úgy érezte,

muszáj sikoltania, különben darabokra hullik, a férfi ismét felemelkedett. Bathsheba egyik kezételhúzta a párnától, és a vesszejéhez vitte. Selymesen sima volt, forró és hatalmas, és megremegettaz asszony érintésére. Bathsheba ráfonta az ujjait, és felmosolygott a férfira, ahogy magába vezettea kemény szerszámot, s kis híját felsikoltott a megkönnyebbüléstől.

Végre, végre, végre! – Igen – nyögte, ahogy a férfi mélyen beléhatolt, és újra meg újra igen, mert err e született: azért jött a világra, hogy birtokolja a férfit és birtokolva legyen általa. Semmi kell és nem szabad! Semmi



önuralom és józan ész! Csak összekapcsolódni, eggyé lenni és tökéletesen átengedni magát a szen-

vedélynek. Igen, igen, igen, akarlak, kívánlak…

És aztán végre bekövetkezett: az utolsó, vad roham, a szikrázó eksztázis, és igen, igen, igen…Szeretlek!

Tizenkettedik fejezet

Amikor Benedict felébredt, minden érzékét betöltötte az asszony illata. Bathsheba szorosan hozzá-simulva feküdt, feneke az ágyékához nyomódott. Szerszáma már azelőtt felfigyelt, hogy ő teljesen

felébredt volna, és várakozón duzzadozott. Benedict tenyerét egy tökéletesen kerek kebel töltötte

be. Arcát az asszony nyakához szorította. Rossz és önző volt.

A viharfelhő ott lógott a fejük felett. Csak egy hajszál választotta el, hogy az évtized legnagyobb botránya elnyelje. De nem törődött vele. Elkerülhetetlen. Mindketten súlyos árat fognak fizetni a bűneikért. Akár nyugodtan bűnözhetnek is tovább, kiélvezve minden pillanatát. Az asszony fészkelődni kezdett, ahogy ébredezett.

– Rathbourne? – kérdezte álomittas hangon. – Igen, én fogom a melledet. Könyörgöm, ne fordulj meg. Nagyon kellemesen érzem magam e b-

ben a helyzetben.

– Lassan délnek kell lennie. – Kell?

– Meddig akarsz még úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és semmiféle botrány nem f e-nyegetne minket?

– Semmi sincs rendben, és a katasztrófa itt van a nyakunkon. Annál inkább ki kell élveznünkezeket az utolsó pillanatokat. De hallom egyre közelebb, / az időszekér közeleg 2. Hallgassunk

Marvellre, és használjuk ki lehető legjobban az időt. – Szerintem megtettük, Rathbourne – mondta Bathsheba. – Nem hiszem, hogy maradt még

időnk, amit legjobban kihasználhatnánk. – Festő létedre megdöbbentően korlátozott a fantáziád. – Anya is vagyok. Még jóformán fel sem ébredtem, és már Olivia és Lord Lisle miatt aggódtam. Rendben, ezek szerint ideje leszállni a földre. Benedict nem tiltakozott, amikor az asszony kibújt a karjából, és felült. Okosabb volt a tekintetét

a meztelen testen legeltetni, amíg csak lehetősége van rá. Ebben a tekintetben az asszony tökélete-

sen kielégítette. Az első szerelmeskedésük után meg sem próbálta eltakarni magát, szabadon más z-

kált a szobában egészen addig, míg Thomas nem kopogott. Benedict maga elé mosolygott. – Arra gondolsz, milyen ostoba nőszemély vagyok?

– Az jutott eszembe, ahogy a függöny mögé ugrottál, amikor Thomas jött. Bathsheba felsóhajtott.

– Néha szeretnék én is arisztokrata férfi lenni, és másra hagyni az aggódást. Benedict is felült. Felpaskolta a párnát, aztán karját a fejét alá hajlítva nekidőlt.

– Korábban nem aggodalmaskodtál ennyit. Emlékszem, le voltam nyűgözve, milyen filozofikus

távolságtartással fogadtad a lányod eltűnését.

2 Andrew Marvell: Rideg úrnőjéhez (Vas István fordítása)



– Az korábban volt, amikor még azt hittem, London közelében utolérjük a gyerekeket. Biztosvoltam benne, hogy megtaláljuk őket, mielőtt balesetet szenvednének vagy gátlástalan gazemberekkezébe kerülnének. Akkor még meggyőződésem volt, hogy a történetben a leggátlástalanabb sze-

mély Olivia. – Tényleg annyira rossz az a lány?

– Túl sok időt töltött olyan emberekkel, akiknek fogalmuk sincs az erkölcsi normákról. Az ilyen

emberek sokkal kellemesebb társaság, mint az édesanyja, aki állandóan szidja, leckézteti. Jackneklegalább volt egy kis befolyása rá. – Bathsheba felnevetett. – Tudom, nehéz elképzelni, hogy a fele-

lőtlen Jack Wingate jó modorra és erkölcsi normákra tanít egy gyereket. De Jack úriember volt, egy

úriember erkölcsi kódexe szerint élt, és tudta, hogyan dorgálja meg Oliviát úgy… úgy, hogy… – Bathsheba a keblére szorította az öklét. – Olivia a szívére vette. De azóta több mint három év eltelt,és Olivia csak a papától hallott izgalmas dolgokra emlék szik, mint például az elásott kincsről szólómesére. Én pedig nem tudok úgy beszélni vele, mint Jack tette.

Én tudom, gondolta Benedict, és szíve elszorult, mintha az asszony az összeszorított markábantartotta volna.

– Akkor eggyel kevesebb okod van az idegeskedésre – mondta. – Legyenek bármilyen hi bái is,Olivia egyáltalán nem tűnik olyan gyereknek, akit könnyű becsapni. A rá pályázó gátlástalan ala-

koknak sem fog sikerülni. Ami Peregrine-t illeti, mindketten tudjuk, hogy ő semmiben és senkibensem bízik. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem leselkedik rájuk semmiféle veszély, de a javukra

billenti a mérleg nyelvét. Rövid csend következett, majd Bathsheba türelmetlenül felhorkant.

– Igazán utálatos dolog tőled, Rathbourne, hogy valami bölcset és vigasztalót mondasz, amikormár felkészültem rá, hogy korlátoltnak nevezzelek és vitát kezdjek.

– Én már csak ilyen vagyok – vont vállat Benedict. – Amióta az eszem tudom, mindig ezt csinál-

tam. A napjaim felét azzal töltöm, hogy kibogozom a zűrzavaros ügyeket, megnyugtatom az embe-

reket, és megmutatom nekik, hol az értelem a zűrzavarban. Így lettem tanítva. Így intézi az apám azügyeit. Így intézem én az ügyeimet. Nem mintha ellenemre lenne, hogy vitatkozzam veled – tette

hozzá némi hallgatás után. – Vérpezsdítő veled vitatkozni. Igazán sajnálom, hogy nem bizonyultam

eléggé korlátoltnak. De számítanod kell efféle csalódásra, ha olyan emberrel van dolgod, aki tökéle-tes.

– Talán időnként, csak a rend kedvéért, hozzád kellene vágnom valamit – tűnődött Bathsheba. – Nem azért, mert tettél vagy mondtál volna valamit, egyszerűen csak azért, mert szükséged van rá.

Benedict erre felkacagott, a kar jába vonta és szenvedélyesen megcsókolta, de Bathsheba hama-

rosan kiszabadította magát az öleléséből, és felkelt az ágyból. Bathsheba lenyelte az elkeseredettségét, ahogy az élet arra megtanította, és minden figyelmét a

problémára fordította, amellyel kapcsolatban nem tudott bölcs vagy bizakodó lenni.

Bathsheba szerencséjére Rathbourne is elhagyta az ágyat, ugyanis túlságosa hívogatónak tűnt aszemében, ahogy ott feküdt a feje mögött összefont karral, ahogy az ablakon beáramló napfény le-

siklott izmos felső testén és megcsillant zilált hajában. Az összegyűrt ágynemű közt erkölcstelenalak látványát keltette… és sokkal csábítóbbnak tűnt a kelleténél.

Ha a férfi nem kelt volna fel, Bathsheba szörnyű helyzetbe került volna, mivel igen erősen kétel-

kedett abban, hogy lett volna annyi erkölcsi tartása vagy akaratereje, hogy ellenálljon a kísértésnek,

és ne másszon vissza az ágyba a férfi mellé… rá a férfira…

Bathsheba kényszerítette magát, hogy elfordítsa a tekintetét, mialatt megmosakodott… ismét. Aztán koszos ruháira nézett… ismét.

– Nem, ne vedd fel – emelte fel a földről a piszkos ruhákat Benedict. Bathsheba ránézett.

A férfi már felvette a nadrágját és az ingét. Arisztokrata létére igazán hatékonyan tudott magárólgondoskodni.

Benedict a csengőhöz sétált, és megrántotta a zsinórt.



– A szolgák már biztosan találtak neked valamit. Thomas nagyon lelkiismeretes. Tegnap, miköz-

ben az útra készülődtem, meggondolatlanul azt feltételeztem, hogy nem lesz szükségem váltás ruhá-ra. Thomas elnéző pillantást vetett rám… ahogy az ember a gyerekekre szokott, mert tudod, egy jószolga szemében mi mindig gyerekek maradunk. Aztán tiszta fehérneműt meg nem is tudom, mégmit pakolt el.

– Bárcsak nekem is ő csomagolt volna!

– Gondoskodni fog mindenről, amire szükséged lesz – nyugtatta meg Benedict az asszonyt. Néhány perccel később Bathsheba megállapította, hogy Thomas még többet is tett. Az inas nagy halom ruhát nyújtott be a félig nyitott ajtón. Egy szobalányt is be akart küldeni a

keskeny nyíláson, de Rathbourne közölte, hogy egyedül is képes lesz „Mrs. Bennett” segítségérelenni az öltözködésben.

Az inas és bárki legyen is az, akit maga mellé vett, hogy segítsen kiválasztani a ruhákat, nemcsupán fehérneműt, de egy teljes öltözet váltás ruhát hozott Bathshebának… és egy kalapot is.

– Ezeket nem szerezhette be a piacon – állapította meg Bathsheba, amikor Rathbourne magasbatartotta a két felsőruhát a jóváhagyására várva. – Elküldted egy varrónőhöz… és gondolni sem me-

rek rá, mibe került ez neked, hiszen a varrónő valami olyasmit adott el, amit eredetileg másnak ké-szített, és most ráadásul nagyon gyorsan kell valami mást ajánlania helyette.

– A varrónőknél mindig akad gazdátlan készruha, mivel nők a vevőik, és a nők híresek arról,hogy gyakran meggondolják magukat. Boldogan áll elő sietős ajánlatokkal, és még pénzt is kapértük. De ne is foglalkozz vele! Tetszik?

Egyszerű fehér muszlinruha volt, de az alját nagyon szép puffok és fodrok díszítették a sajátanyagából. Ráadásul Thomas vagy a szobalány, akit megbízott a ruha beszerzésével egy rövid felö l-

tőt is vett, amely élénk kék selyemből és szaténból készült, és színben harmonizált a kalappal. Bathsheba akkor viselt ilyen szép holmit, amikor az apjának pénze volt, márpedig ez ugyancsak

régen történt, és nem tartott sokáig. De nem fogadhat el ilyen ajándékot. Az azt jelentené, hogy Rathbourne szajhája.

– Szép – dicsérte meg. A férfi elmosolyodott, és olyan örömteli, kisfiús mosollyal, amely kitépett egy darabot

Bathsheba szívéből, és olyan vadul sajgó fájdalmat hagyott a helyén, hogy elakadt tőle a lélegzete.De ez csak egy pillanatnyi érzés.

Nem szerelmes a férfiba, még véletlenül sem. A szenvedély hevében beteljesítette egy vad hóbortját, de ennyi volt és nem több: csak egy hó-

bort, egy vad gondolat.

Igen, egy kicsit megrészegült, belebolondult a férfiba valószínűleg már az első pillanatban, ami-

kor meglátta az Egyptian Hallban. De ez még nem szerelem!

– Akkor csak egyetlen kérdés maradt: jó-e a méret – mérte végig az asszonyt Benedict, s tekinte-

te éppoly meleg volt, mint a keze. Itt az ideje, hogy azt mondja: k öszönöm, de nem, nem fogadhatom el. Köszönöm, de be kell ér-

nem a saját ruháimmal… azokkal, amelyeket szétszedtem és kifordítottam… aztán újra összevar r-tam… azokkal, amelyeket addig toldoztam-foldoztam, amíg nem is emlékeztetett már az eredetijé-re… azokkal, amelyeket annyiszor mostam már ki, hogy nem is tudni, milyen volt az eredeti szí-nük…

Kit próbál bolonddá tenni?

Lefeküdt egy férfival, akivel nincs összeházasodva. Valóban szajha! Akkor már lehet boldog szajha.

– Gondoskodom róla, hogy jó legyen – mondta.

Elvette Rathbourne-tól a ruhát, és kiválogatta az alsóneműt. Szerette volna visszautasítani a férfisegítségét, de Thomas olyan ruhákat hozott, amilyet a közép- és felsőosztálybeli nők viselnek, és az

ember nem boldogul velük egyedül. Bathsheba szokásos ruhái és fűzői elöl záródtak. Az új fűzőt ésruhát hátul kellett rögzíteni.



– Szükségem lesz a segítségedre a fűzőhöz – mondta a férfinak, miután felvette a bugyogót és azalsóinget.

– Akkor jobb lesz, ha valami kijózanító dologra próbálok gondolni – jegyezte meg Rathbourne,

és félredobva a mellényt, amelybe épp akkor akart belebújni odament az asszonyhoz.

– Egy botrány megteszi? – kérdezte Bathsheba. – Vagy két hiányzó gyerek? Vagy mindkettő?

Benedict mögé lépett, és munkához látott.

– Tökéletesen. Gondoljuk végig józanul, milyen lehetséges lépéseket tehetünk a gyerekek megta-lálása érdekében.

A józan gondolkodás jelenleg nagyon távol állt Bathshebától. Nem tudott másra figyelni, mint ahátán matató kézre, a pillanat bensőségességére, a furcsa családiasságára.

Szerencsére Rathbourne-nak nem kellett több segítség a józan gondolkodáshoz, mint ahhoz, ho-

gyan igazodjon el a bonyolult női ruha rejtelmeiben. – A következők jutottak az eszembe – kezdte. – Egy, folytatjuk az utunkat, és azt, amit eddig

csináltunk. Kettő, visszamegyünk arra a helyre, ahol legutoljára hallottunk hírt róluk. Három, szó-lunk a hatóságoknak, és hivatalosan is kerestetjük őket.

– Szentséges Szűzanya! – Túl szorosra húztam a fűzőt?

– Nem, csak arra… – Bathsheba felsóhajtott. – Nem számít. Ostobaság most amiatt aggódni,mekkora botrányt okozunk.

– Egyáltalán nem ostobaság – mondta Benedict. – A botránynak is megvannak a fokozatai. Egy

hivatalos kerestetés garantálja nekünk a lehető legmagasabb fokozatot. Ténnyé lesz, méghozzányilvános ténnyé, amelyet nem lehet többé tagadni. – Miközben beszélt, belesegítette az asszonyt az

alsószoknyákba. – Van még egy lehetőség – mondta, a felsőruhát Bathsheba feje fölé emelve. – Továbbmehetünk Bristolba, azaz az utazás végső állomásához, és bevárhatjuk őket a Throgmorton

park kapujában. Olyan volt, mintha négy rossz közül kellett volna kiválasztania a legkevésbé rosszat. Hogy húzza az időt, helyére igazította a ruhát.

– Feltűnő, hogy milyen tökéletesen illik rám ahhoz képest, hogy nem voltam ott a vásárlásnál,hogy felpróbáljam.

– Azt tanácsoltam Thomasnak, hogy keressen egy olyan szolgálót, aki hozzád hasonló alakú. – Nem tudom, mennyire tetszik a gondolat, hogy Thomas ilyen jól felmérte az alakomat. – Ne légy nevetséges! Igaz, Thomas csak egy szolga, de férfi is. Csak azok a férfiak nem mérik

fel az alakodat, akik vakok vagy halottak. Amíg azonban nem teszik rád a kezüket, nem kell aggód-

niuk, senki sem öli meg őket, és neked sem kell kínosan érezned magad. Bathsheba meglepődött. Hátra akart fordulni, hogy lássa a férfi arcát, de megrántotta a ruháját és

rászólt: – Maradj nyugton! Még nem vagyok kész. Ah, remek, úgyis körülbelül annyi esélye van a férfi arcvonásaiban olvasni, mintha valami

szanszkrit szöveggel próbálkozna. Engedelmesen mozdulatlanná dermedt. Rathbourne bekötötte az utolsó szalagocskát, ellépett tőle, és a homlokát ráncolva mér egette.

Bathsheba feszengve lépett a tükör elé, hogy megnézze magát. – Nem tökéletesen illik – állapította meg a szoknyáját lesimítva –, de igazán jó, ha a körülmé-

nyeket is figyelembe vesszük. – Ó, igen, a körülmények – mondta Benedict. – Azok az átkozott körülmények! Már épp elég

ideig nem vettünk róluk tudomást. – Belebújt a mellénybe, és begombolta. – Hogy döntött, asszo-

nyom, melyik megoldást találja a legmegfelelőbbnek a gyerekek felkutatására?

Nem Lord Rathbourne volt az egyetlen, aki szembenézett a tényekkel, és úgy döntött, hogy a lehetőlegjobban kihasználja a rendelkezésére álló időt.



Délelőtt tíz órára Peregrine már tudta, semmiképp nem ér időben Skóciába, így a katasztrófa el-

kerülhetetlen. Csak feltételezte, hogy a nagybátyja valahol letért az útról. Bár szinte elképzelhetetlen volt, hogy Lord Rathbourne hibázik, Peregrine kénytelen fontolóra

venni a lehetőséget. Ha őlordsága megállt volna Maidenheadben, hogy kérdezősködjön – az egyet-

len logikus dolog, amit tehetett –, mostanra megtalálta volna őket. Tehát, mivel a katasztrófa elkerülhetetlen volt, Peregrine újraértékelte a helyzetet, miközben a

fogadó nyilvános ebédlőjében a reggelijére várt. Nem akar Edinburghba menni.

Gyűlöli az iskolákat és az iskolamestereket. Mivel a szülei meg fogják tiltani, hogy a jövőben meglátogassa Benedict bácsit, az elkövetkező

néhány évben rendkívül kellemetlen élet vár rá. Ez azt jelenti, hogy a lehető legjobban ki kell használnia az időt. Most. Mire erre a következtetésre jutott, a reggeli is megérkezett. Peregrine megkönnyebbülten esett neki az ételnek. A szoba és az étel jócskán megcsappantotta

Peregrine amúgy is korlátozott anyagi tartalékait, de emiatt nem fog most aggódni. Egy felfedező-nek találékonynak kell lennie.

Talán több időt vett volna igénybe, hogy eme kiegyensúlyozott lelkiállapotba kerüljön, ha nem

marad továbbra is csendben. Peregrine-t túlságosan lefoglalta a gondolkodás, majd az evés, hogy ezt észrevegye. Csak miután

mindent elpusztított a tányérjáról, tűnt fel neki a lány hallgatagsága. – Alig szóltál egy szót is tegnap este óta. Talán nem vagy jól? – aggódott. – Gondolkodom.

Peregrine jobban örült volna, ha Olivia nem gondolkodik, de fogalma sem volt, hogyan akadá-lyozhatná meg, ezért csak bólintott, és igyekezett nem visszafojtani a lélegzetét.

– Hogyan szerzünk fuvart Bristolba, ha az emberek nem sajnálkoznak rajtunk? – kérdezte ahangját lehalkítva. – Ha nem tisztességes egy haldokló édesanya mögé bú jni, akkor mit mondjunk?

Nem akarhatod, hogy az igazat. Te is tudod, hogy akkor egyenesen visszavisznek Londonba.

Peregrine eltöprengett. A múlt éjjel még London volt a célja, nem Bristol. Ez azonban ma reggelmegváltozott, de a lány nem tud róla.

– Az nem lenne tisztességtelen, ha az igazsághoz hasonlító dolgot mondanánk – szólalt meg vé-gül. – Mondhatjuk, hogy azért megyünk Bristolba, mert szeretnénk szerencsét próbálni.

– És ez nem tisztességtelen? – vonta fel Olivia a szemöldökét. – Nos, a részedről valóban ez a helyzet, és ettől legalább nem fakadnak sírva az emberek, mint

az a néni, aki pénzt adott nekünk, hogy eljussunk Twyfordig. Amennyire tudjuk, lehet, hogy nekinagyobb szüksége lett volna arra a pénzre, mint nekünk. Honnan tudhatnánk, hogy nem valami sze-

gény özvegy volt-e, aki csak garasokból tengődik. Lehet, hogy ezen a héten nem is jut hús az aszta-

lára miattunk. Olivia rámeredt. Nézte egy ideig, aztán az asztalra szögezte a tekintetét. Végül körülnézett a zsú-

folt ebédlőben. – Jó, rendben – rántotta meg a vállát. – Menjünk szerencsét próbálni. De jobb lesz, ha

őnagyméltóságod rám hagyja a beszédet, mert a kiejtése elárulja, amint megszólal. Peregrine nem tudott mit kezdeni a felsőbb osztályok beszédére jellemző akcentusával. A lánytól

eltérően ő nem tudta kedvére változtatni a hangját, utánozva azt, akivel éppen beszélt, bárki legyen

is az.

– Akkor gyere velem a fogadóshoz a számlát rendezni – mondta.

A fogadós, aki sokkal alaposabban megnézte őket magának, mint Peregrine szerette volna, meg-

kérdezte, kérnek -e lovakat.

Olivia Peregrine-re nézett, a fiú a fejét rázta. – Csak három shillingem maradt – mondta, miután elhagyták a fogadót. – Azt szeretném megtar-

tani vészhelyzetre. Olivia a járdán állt, és a főutcát nézte.



– Ma vásárnap van Readingben. Hallottam, ahogy beszéltek róla az emberek. Talán ott szeren-

csénk lesz. De az tizenkét mérföld. Gyalogolt már valaha tizenkét mérföldet, lordságod?

– Ne szólíts így – nézett körül gyorsan Peregrine, de senki sem állt a közelükben. – Gond nélkültudok tizenkét mérföldet gyalogolni. – Soha életében nem csinált még ilyesmit, de előbb hal meg,minthogy beismerje.

Akárhogy is, aznap nem kellett bizonyítania, milyen kemény legény. Alig tettek meg négy mér-

földet, amikor egy fiatal pár felajánlotta, hogy felveszik őket a könnyű, kétkerekű lovaskocsijukra. A fogadóshoz hasonlóan a hölgy is roppant kíváncsi volt rájuk. Folyton hátrafordult, hogyPeregrine-re nézzen. Bár a fiú utazás közben háttal ült a nőnek, és a lehető legkevesebbszer szólaltmeg, így is rendkívül kellemetlenül érezte magát. Alig várta, hogy Readingbe érjenek, és megsza-

baduljon tőlük. Szerencsére Olivia észrevette vagy megérezte, hogy nincs minden rendben, így amikor a pár

meghívta őket egy teára, hirtelen eszébe jutott, hogy halaszthatatlan elintéznivalójuk van. Benne jártak már a délutánban, és Reading ben pezsgett az élet. Nem volt nehéz elveszteni újdon-

sült barátaikat a tömegben. Olivia egy asztal előtt összegyűlt nagyobb tömeghez vezette Peregrine-t. Az asztal egy őszes ha-

jú kufár paszományt, csipkét, gombot és hasonló, a nők számára ellenállhatatlan dolgokat árult.

– Valamit tennünk kell veled – mondta halkan Olivia Peregrine-nek. – Túl előkelően festesz. – Szemét összehúzva, kritikusan méregette a fiút. – Az arcéled. Keresnünk kell neked egy nagykar i-májú kalapot… vagy talán egy sál még jobb lenne. Az arcod köré tekernénk, mintha fájna a fogad.

Anélkül hogy tülekedett volna Olivia valahogy előrejutott az első sorba Peregrine-t maga utánhúzva. Az asztalnál nagydarab asszony alkudozott a kufárral egy darabka csipke fölött.

– Istenem, nem hiszek a szememnek – szólalt meg Olivia. – Ez itt valóban Santiamondo csipke,amit a világon egyedül egy kis spanyol faluban készítenek, és a minta nemzedékről nemzedékreöröklődik a családban? De hogy jutott hozzá? – kérdezte az árust. – Londonban semmi pénzért nemlehet ilyet kapni, tudja, mert ez a legújabb divatőrület a hölgyek közt. Trenton hercegnő viselt ilyetaz egyik bálon a Carlton House- ban. Olvastam az újságban. Santiamondo csipke volt rajta, meg ahíres gyémántjai.

Az asszony felkapta a csipkét, az árus kezébe nyomta a pénzt, és elsietett. A kufár Oliviára nézett, a lány viszonozta a pillantását. Egy másik vevő a szalagokról kérdezett. Olivia mondott valami ostobaságot a szalagról. Minden

gombnak és csecsebecsének megvolt a maga története. Késő délutánra nem sok maradt az áruskészletéből.

Amikor a kufár leszedte az asztalát, és mindent elpakolt a szekerére, Peregrine és Olivia segítettneki. A férfi meghívta őket vacsorára.

Az egyik más vándorárusok által is kedvelt fogadóban ettek. A hely sötét és füstös volt, az ételegyszerű és szétfőtt, de Peregrine annyira el volt ragadtatva a társaságtól, hogy észre sem vette.

Még sohasem volt ilyen emberek közt. Némelyiket alig értette. Olyan volt, mintha külföldre uta-

zott volna.

A kufárt Gaffy Tiptonnak hívták. – Most már tudom, hogy nem vagy fiú – bökött pipájával Oliviára. – Azt viszont elké pzelni sem

tudom, miért voltál olyan segítőkész. A lány összefonta a kezét az asztalon.

– A bátyám és én Bristolba igyekszünk szerencsét próbálni. Az még jókora út ide, de csak három

shillingünk van. Nem értünk semmilyen mesterséghez leszámítva, hogy néha szoktam segíteni zá-logkölcsönzőknek, és sok mindent tudok a ruhákról meg ruhadíszekről. Tudom a híresebb kékvérű-ek nevét, és mindent elolvasok a bálokról, operákról és színdarabokról, ahová járnak. Azért segítet-

tem ma magának, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Hallottam, amikor valaki azt mondta,hogy minden szombaton ide szokott jönni vásározni Bristolból. Ha megengedi, hogy magával men-

jünk, amikor hazatér, hasznossá tesszük magunkat. Gaffy Peregrine-re nézett. – A fivérem nagyon félénk fiú – mondta Olivia.



– Valóban? – kérdezte Gaffy gyanakvón. – Én remek hazudozó vagyok, de egyikünk sem tolvaj. Ha megengedi, hogy magával tartsunk,

újra lány lehetek. Ha magával megyünk, az emberek nem fognak zaklatni. Peregrine meglepetten pislogott. Sosem gondolta volna, hogy a lány aggódik a biztonságuk mi-

att. Azt sem hitte volna soha, hogy Olivia ilyen hatékony lesz, amikor majdnem teljesen ig azat

mond.

Az árus nyugtalanítóan hosszú ideig fürkészte Peregrine-t, aztán bólintott. – Rendben – mondta. – Elviszlek benneteket.

Benedict felszállt a kétfogatúra Bathsheba mellé. – Akkor Bristolba? – nézett az asszonyra. – Ahogy korábban mondta, nem tudhatjuk, hogy a gyerekek előttünk vannak -e, mögöttünk, mel-

lettünk vagy közvetlenül az orrunk előtt. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy ugyanazon azúton haladunk. Az egyetlen dolog, amit tudunk, hogy Throgmortonba indultak.

– Hazardírozunk. – Tudom, de bármit is teszünk, az hazardírozás, és a gyerekek mindenképpen veszélynek vannak

kitéve. – Akkor Bristolba – bólintott Benedict, és a lovak közé csapott.

Ugyanabban a percben Rupert Carsington fivére, Benedict városi házának előterében állt. – Nincs itthon? – meredt hitetlenkedve Marrowsra, a komornyikra. – Már elindult volna Edin-

burghba?

– Nem, uram – felelte Marrows azzal a teljesen kifejezéstelen arccal, amelyet a komornyikoknak

el kell sajátítaniuk, mielőtt bármi mást megtanulnának. – Gondolom, valami sürgős kormányzati ügy jött közbe – jegyezte meg Rupert. – No nem baj.

Végül is, bármikor találkozhatom vele. A fiútól akartam elköszönni.

– Lord Lisle szintén nincs itthon, uram – közölte Marrows. – Komolyan?

– Komolyan, uram.

– És hol vannak?

– Nem tudom megmondani, uram.

– Dehogynem tudja, Marrows. Nem kétlem, hogy rengeteget tudna mesélni, ha akarna. De úgytűnik, azt szeretné, ha magam járnám be a házat nyomok után kutatva.

– Uram, nem tudom megmondani, hol vannak.

Rupert elsétált mellette. – Uram, tényleg nem tudom, hol vannak – ismételte a komornyik némi pánikkal a hangjá ban.

– Valóban nem? Ez érdekes. – Megállás nélkül ment tovább Benedict dolgozószobája felé. – Ta-

lán Gregson fényt tud deríteni erre a rejtélyre. Azok a férfiak, akik az előkelők mellett titkári állást vállalnak, általában jó családból származó

úriemberek korlátozott anyagi lehetőségekkel. A komornyiktól eltérően Gregson nyugodtan gon-

dolhatott úgy magára, mint őlordsága egy bizalmasa. Ugyancsak a komornyik tól eltérően Gregsonvalószínűleg nem fogja a házban betöltött pozícióját arra használni, hogy kifejezéstelen arccal ésmakacs elszántsággal megtagadja az információt még a családtagoktól is, bármilyen információt

bárkinek bármivel kapcsolatban. Gregson őlordsága asztalánál ült, amely azonban most nem a szokásos rendezett képet mutatta.

Jelenleg sokkal inkább Rupert íróasztalára emlékeztetett. Levelek, kártyák és meghívók hevertekhanyagul egymásra dobva. A titkár könyökénél egész halom, szemmel láthatóan érintetlen

levélhalom feküdt. – Kíváncsi lennék, mi ütött őtökéletességébe – jegyezte meg Rupert a szobába lépve. – Üdvözlöm, uram – állt fel Gregson.



– Üljön csak le – intett Rupert a szék felé. A férfi állva maradt. Rupert vállat vont, és a szobán átsétálva az ablakhoz ment.

– Mi az ördög az ott hátul? – kérdezte. – A bátyám végre felszámolja a kertet, és gyepes tekepá-lyát alakít ki helyette, ahogy többször javasoltam neki?

– Volt némi pusztítás azon a területen a hátsó kapu mellett – felelte Gregson.

– Betolakodók? – Lord Rathbourne.

– Azt ott a bátyám tette?

– A szolgák azt állítják. Én nem voltam jelen az… ööö…

– A rombolásnál?

– Köszönöm, uram. Nem voltam tanúja a rombolásnak. – A bátyám dúlta fel a kertet – mondta Rupert gondterhelten. – Ez percről percre érdekesebb

lesz. Van valami ötlete, hogy mi üthetett belé?

– Nem vagyok benne biztos – felelte Gregson. – Őlordsága az utóbbi időben meglehetősen fur-

csán viselkedett. Amint bizonyára tudja, az úr mindig lelkiismeretesen informált a programjairól.De tegnap késő délután elment itthonról anélkül, hogy bár k inek egy szót is szólt volna. Úgy tűnik,

csak az egyik inast, Thomast vitte magával. Ez roppant rejtélyes, mert biztos voltam benne, hogyThomas órákkal korábban távozott Lord Lisle-lal… a rajzórára, azt hiszem. De azóta senki sem látta

Lord Lisle-t.

– Szóval Rathbourne végül mégis talált egy rajzoktatót Lisle-nak.

– Ó, igen, uram. Lord Lisle egy bizonyos… – Gregson közelebb húzta magához az egyik fő-könyvet, és lapozott egyet. – Meg is van. A tanár egy bizonyos B. Wingate, a Popham Me tszetke-

reskedés pártfogoltja. – Azzal megadott egy címet Holborn egyik legsötétebb környékén. – B. Wingate. – Rupert gondosan ügyelt rá, hogy semmit se fejezzen ki az arca. Nem volt nehéz

visszaemlékeznie arra az estére, amikor Peregrine kimondta a híres nevet a Hargate-házban. Benedict mindig is visszafogott pasasnak hitte magát, de Rupert és az anyja is megérzett valamit

azon az estén. Volt valami a levegőben.

Az ártatlan Gregsonnak fogalma sincs, ki az a B. Wingate, különben hűségesen védelmezte vol-na munkaadója érdekeit.

Nem akarván nyugtalanítani a titkárt, Rupert ismét a kinti világra fordította a figyelmét, és visz-

szanyelte kitörni készülő nevetését. A Tökéletes Lordot elcsábította a sziréndal. Várj csak, amíg elmondom Alisternek, gondolta Rupert. Várj csak, amíg…

Ekkor hirtelen rájött, jobb lesz, ha nem szól senkinek. Lord Hargate-nek mindenhol vannak kémei, és ő egyáltalán nem fogja szórakoztatónak találni a

dolgot.

Rupert komoly arccal elfordult az ablaktól. – Gregson, köszönöm a segítőkészségét – mondta. – A fivérem érdekében azonban meg kell kér-

nem, hogy másokkal ne legyen ennyire segítőkész. A titkár riadtnak látszott.

– Uram, biztosíthatom, hogy nem állt szándékomban…

– Rathbourne-ra nagy nyomás nehezedett az utóbbi időben. Ez magyarázza, miért felejtett el ma-

gának szólni. Ez a Wingate egy kormányzati üggyel áll kapcsolatban. Rendkívül titkos üggyel. Énis csak ennyit tudok. De ha bárki más kérdi, könyörgöm, semmit se tudjon B. Wingate-ről vagy a

bátyám furcsa viselkedéséről. Túl sok minden forog kockán. Akár a kormány is belebukhat. Senk i-nek egy szót sem. A legjobb, ha úgy tesz, mintha semmit sem tudna.

– De, uram, ha Lord Hargate érdeklődne Lord Rathbourne után…

– Abban az esetben, Gregson, én beszereznék egy súlyos és roppant fertőző betegséget, ha a ma-

ga helyében lennék – tanácsolta Rupert.



Tizenharmadik fejezet

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen messze van – jegyezte meg Bathsheba, amikor áthaladtak a

Walcot vámkapun. Bár tudta, hogy Rathbourne olyan gyorsan hajtott, ahogy csak a lovak bírták, már jócskán benne

jártak az éjszakában. Előttük feküdt Bath városa, amely a gyógyvizeiről volt híres. Bristol újabb féltucat vagy még több mérföldre volt tőlük északnyugatra, Throgmorton pedig „még egy kicsitodébb” a vámkapuőr szerint. Amikor tovább faggatták, hogy pontosabban mennyi, nem tudta meg-

mondani, hogy öt vagy tíz mérföld. – Akárhogy is, ez legalább még két óra utazást jelent az utak állapotától függően – mondta

Rathbourne. – Jobb lesz, ha megszállunk Bathban. Így legalább kipihenhetjük magunkat, és reggelfelfrissülve indulunk tovább.

– És mi lesz, ha elérjük Throgmortont?

– Ezt majd holnap kérdezze meg.

– Képtelen vagyok holnapig várni. Ki kell dolgoznunk valamiféle tervet. Nem üthetünk egysze-rűen sátrat Throgmorton bejáratánál, hogy ott várjuk be Oliviát és Lord Lisle-t. Mennyi az esélyeannak, hogy a rendes úton akarnak bejutni?

– Rengeteg időnk van még, hogy megvitassuk, mit tehetünk és mit nem. – Én már megvitattam magammal – mondta Bathsheba. – Az utóbbi néhány órában a mérföldkö-

veket számolgattam, és megpróbáltam kitalálni, a józan ész segítségével, ahogy ön szokta, hogy mittegyünk.

– Szóval ezzel foglalta el magát? Milyen unalmas módja az idő eltöltésének! És milyen megdö b-

bentő időpocsékolás! Miért nem kért meg rá engem, hogy kitaláljam a következő lépést?

Mert nem engedhette meg magának, hogy szokásává váljon hagyni, hogy a férfi oldja meg a problémáit, gondolta Bathsheba.

– Elfoglaltnak tűnt – felelte. – Nem akartam megzavarni a töprengését. A férfi meglepett pillantást vetett rá. – Nem gondoltam volna, hogy az én szórakoztatásomra van szüksége – folytatta Bathsheba. –

Nem vágyom rá, hogy folyton beszéljek. Örülök egy kis csendnek, hogy gondolkodni tudjak. Rit-kán adódik rá alkalmam. Különben is, magam szerettem volna kibogozni a dolgokat.

– Ön túl előzékeny – vélte Benedict. – Ahhoz vagyok szokva, hogy egyedül utazzam. Nem szán-

dékosan nem figyeltem önre. Önre egyébként is lehetetlen nem figyelni. De hagytam, hogy elmerül-

jek a gondolataimban. Bárcsak emlékeztetett volna rá, hogy hébe-hóba szóljak egy-két szót, hogygyorsabban teljen az idő.

– Nem unatkoztam – nyugtatta meg Bathsheba. – Volt miről gondolkodnom. Rövid csend borult rájuk.

– Nem vagyok a legfigyelmesebb ember – mondta aztán Benedict. – Sok gondja-baja volt – mentegette Bathsheba a férfit. – Különösen az utóbbi időben. – Nem vagyok figyelmes – ismételte Benedict türelmetlenül. – Végre rájöttem… bár elég sok

időbe telt. Ragyogó eszem van… és mi hasznát veszem? Itt ültem melletted egész idő alatt. Többidőt töltöttem eddig veled, mint bármelyik más nővel a gyerekkorom óta. Mégis, most, amikor alegutolsó dolog, amit vesztegetni akarok, az a maradék, együtt töltött idő, mi történik? Visszaesek arégi szokásaimba.

– Nem a te dolgod, hogy szórakoztass – mondta Bathsheba. – Az utat kell figyelned, és…

– Kíváncsi voltál, hogyan lehetséges, hogy a feleségem ismeretlen volt számomra – vágott a sza-

vába Benedict feszült hangon. – Hát megmondom hogyan. Nem beszélgettünk. Nem… ó, istenem,

magam sem tudom. Úgy bántam vele, mint valami mutatós bútordarab… vele, aki Dalmay volt.

Biztosan tengernyi érzelme volt. Figyelemre volt szüksége. Nem csoda, ha máshová fordult, hogymegkapja.



Bathshebát annyira meglepte a férfi őszinteségi rohama, hogy elakadt a szava. Csak némán né-zett rá. Csinos profiljának valamennyi vonása megkeményedett.

– Nem egy másik férfihoz – folytatta Benedict. – Vagy legalábbis nem olyan értelemben, ahogygondolod. Egy evangélikus prédikátor befolyása alá került. A férfi meggyőzte őt, és még sok másmegtévedt teremtést, hogy vigyen megváltást a szegényeknek. Bibliákat kezdett osztogatni, és olyanembereknek prédikált, akik tréfaként vagy sértésként fogadták a szavait. Én foglalkoztam szegé-

nyekkel, Bathsheba. Sok mindenben szükséget szenvednek, de nem hiszem, hogy bármelyikük isarra vágyna, hogy a legfrissebb divat szerinti ruhákba öltözött arisztokrata hölgyek arról prédikálja-

nak nekik, hogy milyen büszkék, hiúk és erkölcstelenek. Bathsheba szerette volna megérinteni, a karjára fektetni a kezét. De nem tehette. Éjszaka volt, de

nem valami félreeső mellékúton hajtottak . Anglia leghíresebb fürdővárosán átvezető főúton voltak.

– Tévedtem – mondta. – A feleségének talán mégis voltak érzelmei. – Bárcsak hozzám vágott volna valamit! De fogalmam sem volt, milyen nagy és mély… szenve-

déllyel csüngött az ügyön. Még arról is alig tudtam valamit, hogy mire készül. Nem kérdeztem. Úgytekintettem rá, mint jellemzően zavaros női szeszélyre. Véget kellett volna vetnem neki. Helyette

időről időre gúnyos megjegyzéseket tettem, amelyeket fel sem fogott, aztán azzal folytattam, hogyaz én munkám mennyivel fontosabb, végül pedig megfeledkeztem róla.

– Nem szeretted. – Ez nem mentség – mondta dühösen Benedict. – Feleségül vettem. Felelős voltam érte. A legré-

gibb barátom húga volt, hogy a fene essen belém, és én semmibe vettem őt. Az én mellőzésemnekköszönhetően ment a nyomornegyedekbe a pokol tüzéről és kárhozatról prédikálni, és jött el onnanolyan lázzal, amely három nap alatt végzett vele.

– Jack olyan lóra szállt, amelytől óvták. A bestia ledobta. Jack három hónapig betegeskedett, mi-

előtt meghalt. – Az nem ugyanaz.

– Mert Jack férfi volt, a feleséged meg nő?

– A te házasságod sikeres volt, bár az egész világ elítélte. Az enyém bukás, pedig mindenki ta p-

solt neki.

– Kettőn áll a vásár – mondta Bathsheba, emlékeztetve a férfit az első szeretkezésük után mon-dott szavaira. – Némely oktalan házasságból semmi jó nem sül ki, a házastársaknak legalábbis nem.

Némely elrendezett házasság pedig jól sikerül. Miért ne alapulhatna egy házasság a kötelességtuda-

ton? Érdekházasság? Politikai házasság? Nem vagy megfoghatatlan, Rathbourne.

– Számodra nem – morogta a férfi. – De te más vagy. – A különbség csupán annyi, hogy én úgy nőttem fel, hogy megtanultam, be kell érjem azzal,

ami van. Te és Lady Rathbourne nem tanultátok meg. Nem azt mondom, hogy nem a te felelőssé-ged. Tehettél volna nagyobb erőfeszítéseket. De ugyanúgy a feleséged is tehetett volna. A férfiak

bonyolult teremtmények, még a legtöbb nőnek, még a legostobább, leggyengébb akaratú nőknek issikerül kezelni őket előbb vagy utóbb.

Rövid, döbbent csend ereszkedett rájuk. Aztán a férfi felkacagott, és Bathsheba érezte, hogy az eddig elfojtott harag és bánat szertefos z-

lik.

– Te komisz nőszemély! – nevetett Benedict. – Megnyitom előtted a szívemet, feltárom a titkoltszégyenemet, erre tréfát csinálsz belőle.

– Mert vidámságra van szükséged. Túlságosan sötét képet festesz a házasságodról. Rengeteg nő boldog lenne, ha olyan férjjel áldja meg a sors, aki tudomást sem vesz róla. Sokkal kellemesebb,mintha megalázzák, elhagyják vagy megverik. Nem voltál tökéletes férj, mégis úgy vélem, hogymessze voltál a legrosszabbtól.

– Csak közepes voltam. Ez aztán a nagy megnyugvás. – Ez a gond azzal, ha azt hiszed, te vagy a világegyetem középpontja.

– De én nem… – Olyan, mintha saját külön kis országod lenne, ahol te vagy a király. Mivel a hatalmadat jórahasználod, ezért aggodalmak egész sora nyomja a válladat. Nehéz példaképnek lenni. S mert tökéle-



tes vagy, ha hibázol, sokkal többet gyötrődsz miatta, mint átlagos esendő emberek. Vidámságot kellvinni az életedbe. Próbakőre van szükséged.

– Próbakőre?

– Az Ahogy tetszik ből – magyarázta Bathsheba. – A bolond.

– Értem. – A férfi gyors oldalpillantást vetett rá. – És te úgy döntöttél, kinevezed magad az udva-

ri bolondomnak.

Annak is, meg még sok minden másnak is, gondolta Bathsheba. Társnak, szeretőnek és bolond-nak. Főleg bolondnak.

– Igen, uram, és önnek meg kell engednie, hogy szabadon beszéljek. Ez az udvari bolondok elő- joga, felség.

– Mintha megakadályozhatnám, hogy azt mondj vagy tégy, amit akarsz – morogta Benedict. – Mégis, nyomatékosan arra kérlek, hogy ne szólíts se felségnek , se uramnak . Most az egyszer az

életben nem kell úrnak lennem. Most az egyszer nem kell különlegesnek lennem. Új név kell arraaz időre, amíg az utazási jelenet zajlik az élet színpadán. Azt hiszem… – tűnődött – , Mr. Dashwood

leszek.

– Én pedig Miss Dashwood, a húgod. – Azt már nem – tiltakozott Benedict. – Nem akarhatsz külön szobát a fogadóban.

– Neked fogalmad sincs, hogy én mit akarok. – Dehogynem. És mindenki más is tudni fogja. Senki sem fogja elhinni, hogy testvérek vagyunk.

– Volt már rá példa, hogy elhitték. A kocsi befordult egy nem túl megnyerő fogadó udvarára.

– Az még az előtt volt. Most viszont képtelen vagy leplezni az irántam táplált buja érzelmeidet.

A férfinak fogalma sincs, mennyire leplezi. A buja vágy csak töredéke annak, amit leplez. – Az még az előtt volt – szegte fel Bathsheba az állát. – Csak egy pillanatnyi, eltévelyedett fel-

lángolás volt…

– No, majd teszünk róla. Nem, nem teszünk, fogadk ozott magában az asszony. Alig két nap alatt sikerült túlzottan meg-

kedvelni a férfit, s ez könnyen szokássá rögzülhet. Ha a legcsekélyebb esélyt akarja arra, hogy el-

szakadjon tőle, most kell elkezdenie. Persze boldogtalan lesz, de milyen ostoba volt, amikor egyet-len pillanatig is azt hitte, hogy ő és Olivia boldogok lehetnek Angliában.

Ugyan hová mehetne itt, ahol nem érik utol múltjának kísértetei?

Rathbourne megállította a kocsit, és az istállóból két lovász lépett elő a jól kivilágított udvarra.

– A Hattyú messze van attól, amit divatosnak neveznék – mondta halkan Benedict, miközben le-

segítette az asszonyt. – Mi leszünk az egyetlenek, akik nem kereskedők. Számunkra ez nagyonideális. Az idősebb rokonaim közül többen is Bathban laknak, de a többiek közül is számosan láto-

gatnak el oda időről időre. Sajnos egyikük sem olyan elaggott, hogy ne ismerne meg, ha lát. Rokonok mindenfelé, gondolta Bathsheba. Politikai szövetségesek és ellenfelek mindenhol.

Minden pillanatban, amelyet vele tölt, a férfi kockáztat. Benedict bekísérte az asszonyt. Bár a Hattyú nem volt olyan előkelő, mint a readingi Korona, semmiképpen nem lehetett kopott-

nak vagy kényelmetlennek mondani. Egy csinosan öltözött szobalány pukedlizett előttük, és me g-

ígérte, hogy azonnal szól a fogadósnak. – Könnyen lehet, hogy tisztább, szárazabb és jobb kezekben van, mint a felkapott fogadók – je-

gyezte meg Rathbourne. – Mégsem jutna eszébe senkinek, aki a divat látszatát akarja kelteni, hogy

itt szálljon meg. Nem kockáztatnák meg, hogy hozzáérjen a ruhájuk holmi kereskedőnépéhez, már persze, ha van egyáltalán tudomásuk róla, hogy létezik ez a fogadó. A lényeg, hogy egészen a város peremén vagyunk. Readingben jól megtanultam a leckét.

Reading óta Bathsheba is rengeteget tanult. Bizonytalan volt, hogy mit tegyen, amíg Rathbourne be nem avatta a feleségével kapcsolatos tit-

kába. A Tökéletes Lord nem volt tévedhetetlen. Amikor megnősült, olyan hibát követett el, amelyörökre tönkretehette volna az esélyeit, hogy megtalálja az igazi boldogságot.



Ő nem követi a példáját, nem fog rossz döntést hozni. Rathbourne persze nem így fogja látni. Megszokta, hogy ő döntsön, parancsoljon és viselje a f e-

lelősséget. Lovagias volt, ugyanakkor zsarnoki is. Rathbourne sosem engedné meg neki, hogy azt tegye, amiről tudja, hogy tennie kell.

Megjelent a fogadós, és ahogy Rathbourne megjósolta, szívélyes házigazdának bizonyult. Igen, van megfelelő szobája Mr. és Mrs. Dashwoodnak. Máris begyújtat. Az úr és a hitvese ad-

dig talán harapnának vagy innának valamit a külön ebédlőben? Bathsheba abban a pillanatban rájött, mi a megoldás a problémájára.

– Az nagyon jó lenne – nézett fel Rathbourne-ra. – Farkaséhes vagyok… és elepedek a szomjú-ságtól.

Benedictnek nem állt szándékában ilyen hosszúra nyújtani az étkezést. Semmi másra nem vágyott,

mint hogy minél előbb megszabadítsa a ruháitól az asszonyt. Bathsheba azonban elvonta a figyelmét. Az életéről, semmirekellő szüleiről mesélt. Benedict ele-

inte nagyon jól szórakozott, mert az asszony a számos, balul kiütött kalandot bohózattá változtatta.

A történetek egymásutánjával együtt azonban a bor is fogyott. Az ital lassan megoldotta a nyel-

vét, és az asszony gyerekkoráról festett kép egyre sötétebb lett, amit Benedict már nem talált szór a-koztatónak. Újra meg újra azon kapta magát, hogy ökölbe szorul a keze, és ő újra meg újra kényt e-

len ellazítani az ujjait. – Kész csoda, hogy egyáltalán kaptál valami nevelést – mondta egyszer. – Úgy tűnik, sosem ma-

radtatok annyi ideig egy helyen, hogy rendesen berendezkedjetek, és könyvekre meg leckékre is jusson idő.

Benedictnek minden akaraterejére szüksége volt, hogy hangja nyugodt, egyenletes maradjon. Azasszony szülei hitvány alakok voltak, a gyerekkora pedig kész botrány. Akár árvaházban is felnőhe-

tett volna, amennyi gyengédséget és törődést a szüleitől kapott. – Korán felismertem, hogy a szüleimre nem számíthatok, ha nevelésről van szó, legyen az elmé-

leti vagy erkölcsi – nevetett Bathsheba. – Többnyire kerestem magamnak egy csendes zugot, ahová behúzódhattam egy könyvvel. A szüleim megfeledkeztek rólam, és békén hagytak… hacsak nemkellett meglágyítani valakinek a szívét. Olyankor előráncigáltak a nagy, ártatlan kék szememmel, éselőadtak valami könnyfakasztó jelenetet. Különösen akkor találtak hasznosnak, amikor egy-egy

haragos háziurat kellett megbékíteni. Gyűlöltem, de megtanultam, hogy nem szabad tönkretenni a jelenetet, mert ha mégis, akkor el kellett tűrnöm az anyám végnélküli zokogását, és végig kelletthallgatnom az apám prédikációját a hálátlan gyermekekről a Lear király ból. – Öklét a homlokáraszorítva idézet: – Utálatosb, ha gyer mekben lakol, / A tenger szörnyinél .3 – Felkapta a poharát, ésnagyot kortyolt belőle.

A módszer nagyon hasonló volt ahhoz, amit Peregrine szülei is alkalmaztak. Mégis, bármennyire

helytelen volt is, ők legalább a fiuk érdekeit tartották szem előtt. Benedict erősen kételkedett benne,hogy az asszony szülei bárkinek az érdekeit is szem előtt tartották volna a magukéin kívül.

Újratöltötte Bathsheba poharát. – Szóval innen származik a shakespeare-i jártasságod. – Önvédelemből tanulmányoztam a műveit. A szüleim mindig csak azokat a részeket idézték,

amely megfelelt a céljaiknak. Én meg azokat a részeket választottam, amelyek az én céljaimat szol-

gálták. A szüleim mindig játszottak. Soha semmi sem volt őszinte vagy valódi. Amikor a szerető

szülőt adták, az is csak színjáték volt. – Bathsheba rámosolygott a kezében tartott pohárra. – A ne-

velőnőm azonban valódi volt. Az egyetlen és igazi modell arra, hogyan kell illőn viselkedni. Ó, ésJack is valódi volt. Igazi hiteles darab.

Benedict remélte, hogy Jack Wingate érdeme szerint becsülte az asszonyt. Ha már gazdagságotnem adhatott neki, az a legkevesebb, hogy szerelemmel, odaadással, kedvességgel, hálával halmoz-

ta el. Annyira könnyű lenne megadni neki ezeket a dolgokat!

3 Első felvonás, IV. jelenet (Vörösmarty Mihály fordítása)



Jobban mondva, mindenkinek könnyű lenne, kivéve Lord Hargate legidősebb fiának és örökösé-nek, aki nem tehet többet, mint hogy lefekszik vele… aztán elhagyja és mielőbb elf elejti.

Bathsheba oldalra biccentette a fejét, mintha valamin töprengene. – Talán fele annyira sem értékeltem volna a nevelőnőmet és Jacket, ha a korábbi életem… k e-

vésbé tökéletlen lett volna. – Vállat vont, és újra a borba kortyolt. Benedict is ivott még, aztán rendelt egy újabb üveggel.

Ha kevésbé tökéletlen lett volna, nem rendel annyi bort. Bár nem tartozott az önmegtartóztatóemberek közé, csak ritkán lépte túl a mértéket. Az asszony azonban arra született, hogy tiltott területre tévedjen vele. Ő pedig nem volt annyira makulátlan, mint lennie kellett volna. Minél többet mesélt neki Bathsheba, Benedict annál többet akart tudni. Talán ez az utolsó lehe-

tősége. Nem mintha tisztán intellektuális érdeklődés vezette volna. Végtére is férfi volt, és az indokai

legalább olyan piszkosak voltak, mint bármely más férfié. Ha a spiccesség elcsitítja az asszony szeretkezéssel kapcsolatos aggodalmait, és ahhoz vezet,

hogy könnyebben és gyorsabban megszabadítsa a ruháitól, akkor nem elég tökéletes ahhoz, hogy ne

rendeljen még egy üveg bort. Aztán még egyet.

És a történetek folytatódtak. De ahogy az asszony eljátszotta szülei haragját és rémületét, amikormegtudták, hogy Jacket kitagadta az apja, Benedict rájött, hogy legszívesebben a falhoz vágna va-

lamit… vagy inkább valakit. Bathsheba apját, és utána Wingate-ét is. Benedict figyelmeztette magát, hogy eleget ittak már, és az éjszaka sem lesz fiatalabb. Azt akar-

ja, hogy az asszony ellazuljon, emlékeztette magát, nem azt, hogy eszméletét veszítse. – Ennyi elég lesz, Mrs. Dashwood – mondta, és elvette Bathsheba elől az üveget. Kiöntötte a

maradékot, majd felállt. A szoba kicsit megbillent vele. – Ideje, hogy lefeküdjünk. Holnap fontosnap vár ránk. Döntéseket kell hoznunk. – Határozott mozdulattal tette le a poharát.

Az asszony úgy mosolygott fel rá, ahogy Kalüpszó mosolyoghatott Odüsszeuszra oly sok évenát, hogy elcsábítsa a hőst.

– Ezt szeretem önben, Mr. Dashwood. Ezt a határozottságot. Így megtakarítja nekem a fáradsá-got, hogy magam törjem a fejem a dolgokon.

– Ezt szeretem önben, Mrs. Dashwood. Ezt a maró gúnyt. Így megtakarítja nekem a fáradságot,hogy tapintattal és kedvességgel próbálkozzam.

Bathsheba felállt… és megingott. – Ön részeg – állapította meg Benedict. – Tudtam, hogy az utolsó palack bort már nem kellett

volna megrendelnem.

– DeLucey vagyok. Jól bírom az italt – kérkedett az asszony. – Ez erősen vitatható – vélte Benedict. – De majd én megtartom. Azzal megkerülte az asztal, és a karjába kapta Bathshebát. Ő átkarolta a nyakát, és fejét a férfi

vállára hajtotta. Mintha ott lenne a helye.

– Rendben, de csak egy percre, amíg összeszedem magam – mondta. – A szobánk az emeleten

van, emlékszik? Ha egészen odáig cipel, még a végén megsérül. – Akár a toronyszobába is felvinném, ha lenne, és még mindig maradna annyi erőm, hogy bármi-

lyen szeszélyét teljesítsem. – Hm, nézzük csak, milyen szeszélyemet teljesíthetné. Benedict kisietett a szobából, és belebotlott a folyosón tébláboló Thomasba.

– Ó, hát itt vagy – mondta Benedict. – Mrs. Dashwood egy kicsit többet ivott a kelleténél, és at-

tól tartottam, hogy nekiszédül valakinek. Eszébe jutott, hogy szédült bele az asszony Humber konstábler meglepett, de készséges karjába,

és kuncogni kezdett.

Bathsheba az orrával megcsiklandozta a nyakát. – Az ágy – suttogta alig hallhatóan. – Azt ígérted, ágyba dugsz. Ó, persze. Ágyba dugja. Meztelenül.



– A szoba – morogta. – Hol van az a nyavalyás szoba?

A szoba nem volt olyan nagy, mint a readingi fogadóban, és az ágyon is csak két matrac volt, nemhárom, de meleg volt, száraz és az övék. Benedictet csak ez érdekelte.

Letette Bathshebát, körülnézett, de mindent rendben talált, kivéve talán, hogy a padló mindunta-

lan ki akart futni a lába alól. Szólt Thomasnak, hogy lefekhet, és becsukta, majd be is zárta az ajtótaz inas mögött. Bathsheba azonnal kikezdett vele.

– Kívánlak – jelentette ki.

– Mondtam én. – Benedict önelégült képet vágott. – De te holmi időleges eltévelyedésről zsém-

beltél és…

– Ne beszélj annyit! – szakította félbe az asszony, és megragadta Benedict kabátjának a hajtóká- ját. – Azt akarom, hogy kielégítsd a szeszélyeimet.

Kezét lecsúsztatta a férfi nadrágjának elejére. Benedict szerszáma, amely amúgy is tettre készenfigyelt, merev vigyázzba ugrott.

Bathsheba szirénmosollyal nézett fel a férfira.

Benedict a derekánál fogva felkapta az asszonyt, hogy az a komisz szája egy vonalban l egyen azövével. Megcsókolta. Nem finoman vagy csábítón, hanem vad, forró szenvedéllyel. Az asszony avállába kapaszkodott, és viszonozta a csókot. Nyelvük találkozott, és az asszony íze végigszáguldottaz erein, hatékonyabban megrészegítve, mint bármely ital.

Bathsheba feljebb akarván jutni, lábát a férfi dereka köré fonta, közben keble a férfiénak súrló-dott. Benedict hátratántorodott, míg nekiment valami keménynek. Megtámaszkodott, közben kezeátverekedte magát a szoknyák és alsószoknyák rétegein, és megállapodott a selyembugyogóba bu r-

kolt fenéken. A vad, követelőző csók tovább folytatódott, s Benedictet kiverte a forróság, majd a hideg és újra

a forróság. Nincs az a szerelmi bájital, amely hatékonyabb lenne, mint az asszony szenvedélye.Megőrjítette, felizgatta Benedictet, aki boldog volt, hogy ez történik vele.

Bathsheba meglazította a férfi nyakkendőjét, kigombolta az ingét, és kezét az anyag alá csúsztat-va a szívére, a hevesen dübörgő szívére fektette a tenyerét.

Aztán lejjebb vándorolt a keze, a férfi hasára, majd tovább a nadrág övéhez, és Benedict, karjá- ban az asszonnyal tehetetlenül tűrte, hogy a karcsú ujjak kibujtassák a gombokat a gom blyukakból,és az asszony tenyere lüktető, ágaskodó férfiasságára simuljon.

Benedict felnyögött, és megszakította a csókot. – Most! – pihegte Bathsheba. – Nem tudok várni. Most azonnal akarom! Tegyél le! Benedict is azonnal akarta, ezért leengedte az asszonyt a padlóra, hagyta, hogy lassú, simogató

mozdulataival az őrületbe kergesse. Bathsheba meglökte, és Benedict nevetve, a végletekig felajzva az ágyra esett. Az asszony fel-

rántotta a szoknyáját, megoldotta a bugyogóját, és hagyta, hogy a ruhái a földre hulljanak. Kilépett belőlük, majd átlépett rajtuk, és felmászott a férfi mellé az ágyra, aztán a nadrágját meg az alsónad-

rágját lerángatta a térdéhez. Benedict felemelte a fe jét, és végignézett magán. Helyzete minden méltóságot nélkülözött. Hím-

vesszeje büszkén az égnek meredt, mit sem törődve holmi méltósággal. – A csizmám – mondta nevetve. – Legalább azt hadd…

– Maradj nyugton – ült rá lovaglóülésben az asszony. – Hagyd ezt most rám! Benedict soha semmit sem hagyott a nőkre, különösen nem ezt, de Bathsheba más volt, és ő nem

tudott, és nem is akart gondolkodni. Aztán a puha kéz összezárult a vesszeje körül, s fel-le mozogva izgatta, gyötörte, s ő tudta, hogy

ezt nem bírja ki, ebbe bele fog pusztulni.

– Megölsz, Bathsheba! – nyögte. – Te ölsz meg engem. – Azzal az asszony meglovagolta fájón lüktető hímtagját. Forró, nedves-

ség ölelte körül… és izmok, komisz izmok szorultak köré.



Benedict felkiáltott, torkából nem szavak, hanem valami értelmetlen, állati hang tört elő. Az asz-

szony felemelkedett kissé, aztán újra mélyen magába fogadta. Eleinte lassan mozgott, kéjes gyö-nyörhullámokat gerjesztve, amelyek végigörvénylettek Benedict testén. Aztán fokról fokra gyo r-

sabb, vadabb lett az iram.

Benedict az asszony gyönyörű arcát nézte, miközben az magáévá tette a testét. Látta mohóságát,mely saját étvágyát tükrözte, és látta rajta az élvezetet, amely semmi eddig tapasztalthoz nem ha-

sonlított. Az asszony egyre gyorsabban mozgott, olyan vad száguldással, mintha szökevény lenne.Benedict vele száguldott, nem tudta hová, de nem is érdekelte. Elrepültek a világ végéig, sőt azon istúl, egy ideig ott lebegtek szabadon és boldogan, majd alászálltak az álmok világába.

Reggel, amikor Benedict felébredt, látta, hogy az asszony eltűnt. Akárcsak – mint azt hamarosan felfedezte – a ruhái és a pénztárcája.

Tizennegyedik fejezet

Throgmorton, október 7., vasárnap

Bathsheba el tudta képzelni, mit gondol most a komornyik. A Wingate név valószínűleg nem ismeretlen előtte. Az idős Mandeville gróf, mindeme földbirtokok ura és a DeLucey család feje beszélő viszony-

ban volt – bár alig – Jack apjával, Lord Fosburyvel. Egy értelmes ember aligha tartaná felelősnek a Jó DeLucey-kat azért, amit a Drámai DeLucey-k

követtek el. Lord Fosbury azonban sohasem tudott értelmesen viselkedni, ha a kedvenc fiáról voltszó, akit mértéken felül kényeztetett, és aki cserébe összetörte a szívét. Szerinte Lord Mandevillemegelőzhette volna ezt a házasságot, és elrendezhette volna, hogy Bathshebát elvigyék valahovámesszire, ahol Jack sohasem találhat rá.

Lord Mandeville szerint Lord Fosbury képtelen volt kézben tartani a fiát. A két család közti viszony éppen ezért fagyos volt. Mindazonáltal beszélő viszonyban voltak, ami azt jelenti, hogy a komornyik nem merte megten-

ni, hogy elutasítson egy hölgyet, aki a Wingate nevet viseli… még akkor sem, ha lóháton érk ezett

komorna vagy lovász kísérete nélkül. Bathsheba kitalálhatott volna valami hazugságot, hogy baleset érte, vagy hasonló, de tisztában

volt vele, hogy a felsőbb osztályok tagjai senkinek sem magyarázkodnak, különösen nem a szo l-

gáknak. Az asszony mindössze végigmérte a komornyikot azzal az unott pillantással, amelyet

Rathbourne-tól lesett el. A nevelőnőjétől ugyan megtanulta, hogyan vágjon felsőbbséges arcot, de

Rathbourne művészi tökélyre fejlesztette ezt a tudományt. Fájdalom nyilallt belé, ahogy a férfira gondolt, de könyörtelenül elnyomta az érzést.

– Lord Mandeville nem tartózkodik itthon – közölte a komornyik. – Akkor jelentsen be Lord Northwicknek.

Northwick a gróf legidősebb fia volt. – Lord Northwick sem tartózkodik itthon. – Értem – mondta Bathsheba. – Meg kell neveznem a család minden egyes tagját egymás után,

és eme tevékenység közben szándékában áll végig a küszöbön várakoztatni?

A komornyik pislantott egyet, aztán bocsánatot kért, és bevezette a házba. – Sürgős ügyben jöttem – közölte Bathsheba határozottan. – Az egész család a templomban van,

vagy akad olyan felelősségteljes felnőtt idehaza, akivel beszélhetek? – Azonnal k iderítem, hogy van-e itthon valaki, asszonyom – biztosította a komornyik, azzal be-

vezette a nagy előszobába, és otthagyta.



Bathsheba néhány percig fel-alá járkált. Amikor lépteket hallott, megállt, és ismét magára öltötte

a Rathbourne-arckifejezést. Fiatalember sietett be a szobába. Alig valamivel volt magasabb, mint ő, és jóval fiat alabb…

Bathsheba szerint a húszas évei elején járhatott. Jóképű és jól öltözött volt, bár látszott, hogy sietvekapkodta magára a ruháit. Nyilván csak nemrég kelt fel. Fésülködésre nem vesztegette az időt, sűrű,

barna haja zilált volt. Szeme ugyanolyan kék, mint Oliviáé.

– Mrs. Wingate? – kérdezte. – Peter DeLucey vagyok. Láttam, amint a ház felé lovagolt. Elnézé-sét kérem, amiért megvárakoztattam. Úgy értesültem, sürgős ügyben jött. Remélem… – Elhallga-

tott, és tekintet valahová Bathsheba válla mögé révedt. Bathsheba is odapillantott, aztán teljesen odafordult, hogy tanulmányozhassa: egy tengerésztiszt

egész alakos portréja volt. A tiszt olyasmi parókát viselt, amilyen az előző század elején volt divat-

ban. Akár az apja lehetett volna. Ha fekete parókában van, lehetett volna akár Bathsheba! – Ez nem lehet Edmund dédnagyapám – mondta. – Azt hallottam, hogy az összes képét eléget-

ték. Amikor visszanézett, látta, hogy a fiatalember mindkét kezével a hajába túr.

– Még ilyet! – nyögte. – Bathsheba Wingate vagyok – mutatkozott be Bathsheba.

Egyetlen ős képe sem esett le a falról, a mennyezet sem szakadt le, sőt a padló sem nyílt megBelzebub előtt, hogy az megpróbálja vissza lerángatni magához Mr. DeLucey-t a pokolba.

De Peter DeLucey úgy festett, mintha mindezek a dolgok megtörténtek volna! Aztán…

– Még ilyet! – nyögte újra. Bathsheba egyetlen kézlegyintéssel elhallgattatta.

– Sajnos, nincs időnk arra, hogy elmerüljünk a család múltjában – mondta. – A lányom elszököttLord Atherton egyetlen fiával és örökösével. Sikerült belerángatnia a hajmeresztő tervébe, hogyássák ki Edmund DeLucey kincsét, amely szerinte a throgmortoni mauzóleum tövénél van elásva.

– K-kincs – dadogta Peter. – Mauzó…

– Péntek óta üldözöm őket – vágott a szavába Bathsheba türelmetlenül –, de a gyerekek kicsúsz-

tak a markomból. Throgmorton hatalmas birtok. Nem lehet megjósolni, hogyan vagy hol akarnakmajd bejutni. S ha már egyszer bent lesznek, tucatnyi hely van, ahol el tudnak bújni.

– Még ilyet! – ismételte a fiatalember harmadszor is. – Alig tudom felfogni, amit mond. A lányaelszökött Atherton fiával?

– Atherton fia tizenhárom éves – legyintett Bathsheba türelmetlenül. – A lányom tizenkettő. Eznem olyan szökés. Még csak gyerekek. Figyeljen, van egy tervem, hogyan kapjuk el őket, de szük-

ségem van a segítségére. Ekkor lódobogás és kerekek csattogása hallatszott kintről. Bathshebának elakadt a lélegzete. Nem lehet, hogy Rathbourne az. Még órákig nem találja meg,

ha rátalál egyáltalán valaha. Bathsheba gondoskodott róla, mint ahogy arról, hogy gyűlölje őt, ha ésamikor rátalál.

Peter DeLucey az ajtóhoz sietett és hallgatózott. – Most aztán jól benne vagyunk – mondta. – Megjött a család a templomból.

Egy órával később

Megfo jtja, ha a keze közé kapja, mondta magának Benedict. Az előző esti kicsapongás utóhatásai sem javítottak a kedélyén. A feje volt az üllő, és Héphais z-

tosz, Zeusz villámainak kovácsa ütötte hatalmas kalapácsával. Fortyogva a cselédbejáró felé vette az útját. Mehetett volna persze a főbejárat felől is, bejelentve,

hogy ki ő… ha azt akarta volna, hogy kipenderítsék Throgmortonból, mégpedig a szó valódi érte l-

mében, és hallgathatta volna a sok bugris kacagását, amikor a fenekén ért vo lna földet a kapunkkívül.



Thomastól kellett pénzt és ruhát is kölcsönkérnie. A ruha nem illett rá. Thomas alacsonyabb ésszélesebb volt nála. Ráadásul, szűkös anyagi lehetőségeinek köszönhetően kénytelen volt egy rosszlovon megtenni az utat, ami nem tett jót fájó fejének.

Mindezek tetejében Thomast kénytelen volt biztosítékként otthagyni a fogadóban, mert az a k o-

misz nőszemély a számlát sem fizette ki, pedig legalább ennyit megtehetett volna. A jó szerencse segítette Benedictet, és első körben sikerült bejutnia a birtok kapuján. M ivel nem

tudta, milyen mesével állt elő Bathsheba, vagy kinek adta ki magát, Benedict úgy viselkedett, mintegy falusi bugris, és megkérdezte, hogy az úrnője megérkezett-e már. A szerencse ismét mellésze-

gődött, mert úgy tűnt, aznap nem érkezett más női látogató, mert senki sem kérdezte meg tőle, ki azúrnője.

Meg fogja ölni a nőt. Csak el kell jutnia hozzá. A cselédbejárónál ismét előadta a vidéki bugris inas szerepét, és megint gond nélkül bejutott. A

ház fel volt bolydulva. – Ha jól értem, Mrs. Wingate-ért jött – mondta a házvezetőnő. – Azt mondják, nagyon feldúlt

volt, amikor megérkezett. Gondolom, nem várta be magát. Az biztos, hogy Mr. Keble-re nem várt.Azt hallottam, hogy Mr. Keble meghátrált előle. Joseph azt mondta, sohasem látott még hasonlót.

Azt is mondta, hogy Mrs. Wingate egyenesen keresztülsétált volna Mr. Keble-en, ha az megpróbál-ta volna feltartóztatni. És Mr. Peter nem látott mást csak az arcát meg az alakját, igaz?

– Mert mindkettő szokatlanul fájintos – mondta egy inas, aki akkor lépett be egy tálcányi érintet-

len szendviccsel. – Ezért nem bírta levenni róla a tekintetét, és csak ült ott, mint a sült hal, minthasosem látott volna hozzá hasonlót. De gondolom, így is van, hiszen burokban nevelkedett, aztánmeg iskolába ment egy csomó pattanásos fiú közé, akik ugyanolyan kanosak, mint ő.

Rathbourne kőkemény tekintettel mérte végig az inast. Ilyen beszédet a Carsington-család egyet-

len tagja sem tűrt volna el a cselédektől. – Hallottál még valamit, Joseph? – kérdezte mindenki nyomban. – Ó, valami tündérmesét ad nekik elő, ahogy a fehérszemélyek szokták ellopott gyerekekről meg

kalózok kincséről és arról, hogy mindenki szörnyű veszélyben van – mondta Joseph. – A tö bbiek

meg, nem lehetett érteni, mit szóltak rá, mert az asszonyok azonnal kotkodácsolni meg rikoltoznikezdtek, mint egy felbolydult tyúkudvar, amikor a nő befejezte. De Lord Mandeville is megérk e-

zett, és úgy fest, mint aki gyilkolni készül – tette hozzá kaján élvezettel. – Fogadok egy hatpen-

nys be, hogy az öreg tűzokádó kihajítja azt az utcanőt a csinos fenekére. Benedict felállt a székről és Josephre vetette magát.

– Kifelé! – üvöltötte Lord Mandeville. – Egyetlen szót se többet! Hogy merészeli beszennyezni ezt

a házat…

–Mandeville, nem volt ott ma a misén? – szakította félbe a felesége. – Ha jól emlékszem, a tür e-

lemről és megbocsátásról prédikált a…

– Csak bocsásson meg egynek is ebből a bandából, és az utolsó garasunkat is ki fogják csalni. Hameghalunk, lelopják rólunk a szemfedelet – háborgott az öreg. – Ez csak valami trükk lehet, ésagyalágyult bolondok vagytok mindannyian, ha hisztek neki. Atherton fia, még mit nem!

– Egyetértek veled, apám, hogy meglehetősen gyanús a történet – szólalt meg Lord Northwickunott hangon. A negyvenes éveiben járó elegáns úriember volt, kék szemének k emény, fürkészőtekintete meghazudtolta nemtörődöm modorát. – Ennek ellenére annyit azért megtehetünk, hogymeghallgatjuk a hölgyet.

– Még hogy hölgy! – horkant fel az apja. – Szerepet játszik, ahogy a fajtája szokta. Hiszékeny

bolondok vagytok mind, én mondom! – Tekintete végigsöpört a feleségén, a menyén és az unoká- ján. – Mindenki tudja, hogy Athertonék Skóciában vannak.

– Lord és Lady Atherton valóban Skóciában van – mondta Bathsheba, uralkodva az indulatain. – A fiúk azonban Londonban maradt a nagybátyjánál, Lord Rathbourne-nál. Ahogy az imént próbál-

tam megmagyarázni…



– Ó, azt nem kétlem, hogy mindent gyönyörűen megmagyarázott – vágott a szavába Mandeville. – De az egész nem volt több mint sötét hazugságok csodás szövevénye. Csak ennek a népségnekannyi sütnivalója sincs, hogy átlásson rajta. A családom asszonyai hagyták, hogy a gyengéd szívükaz eszük fölé kerekedjen, a bolond fiam és unokám pedig semmi mást nem látnak, mint kegyed bá-

jait.

– De, apám!

– Engem azonban nem fog becsapni, Jezabel! – folytatta Mandeville, meg sem hallva fia affek-tált tiltakozását. – Volt már dolgom a fajtájával, és megtanultam a leckét. Ismerem minden cself o-

gásukat. Előbb fagy be a pokol, minthogy…

A folyosóról behallatszó hangos csörömpölésre mindenki felugrott. – Mi az ördög folyik odakint? – dühöngött Mandeville. – Keble!

A komornyik vérvörös arccal sietett be. – A bocsánatáért esedezem, uram, a felfordulás miatt. Kézben tartjuk a dolgot. Újabb csörömpölés, ezúttal valami összetörő cserépedény hangja lehetett. Mandeville az ajtó felé indult, de abban a pillanatban egy libériás inas repült át a küszöbön, és

egyenesen a gróf lába előtt landolt. Bathsheba behunyta a szemét. Nem, ez nem lehetséges!

Aztán kinyitotta a szemét. Magas, sötét alak jelent meg az ajtóban. Láthatóan nem a saját ruháját viselte. A kabát túl rövid volt, a nadrág túl bő.

– Ki az ördög ez? – üvöltötte Mandeville. Rathbourne kihúzta magát.

– A nevem…

– Derek – szólt gyorsan közbe Bathsheba. – Ő az én őrült bátyám, Derek. Rathbourne szúrósan nézett rá.

– Nem vagyok…

– Te komisz fiú! – feddte Bathsheba. – Miért nem vártál meg a fogadóban, ahogy kértelek? Nemmegígértem, hogy visszatérek, mihelyt tudok?

– Nem, nem ígérted meg – morogta Rathbourne, s szeme sötéten csillogott. – Elvitted a ruhámat.Elvitted a pénzemet. Egyetlen szó nélkül mentél el.

– Össze vagy zavarodva – mondta Bathsheba. A hölgyekre nézett, és mutatóujjával megkopog-

tatta a halántékát. Aztán ismét Rathbourne-hoz fordult, és türelmes hangon folytatta. – Számtalan-

szor elmagyaráztam, miért nem jöhetsz velem.

A padlón heverő inas halkan felnyögött. Bathsheba megrovó pillantást vetett Rathbourne-ra.

– Ez az egyik ok – mondta.

– Utcanőnek nevezett. – Rathbourne hangja duzzogó volt, mint egy gyermeké. – Dühbe gurultál. Mit mondtam, mi a teendő, amikor dühbe gurulsz?

Feszült csend volt a válasz. A férfi szemében ördögi szikrák csillantak. – Számoljak tízig – felelte végül. – Látják? – fordult Bathsheba a többiekhez. – Olyan, mint egy gyerek.

– Átkozottul nagy gyerek – jegyezte meg Lord Northwick.

– Őrültek házába való! – bömbölte Lord Mandeville, arca ellilult haragjában. – Kifelé! Kifelé aházamból mind a ketten! Ha nem tisztulnak el nyomban, elvitetem és becsukatom magukat. Ha mégegyszer a birtokomra merészelik tenni a lábukat, a kutyákat eresztem magukra.

Rathbourne ránézett. Mandeville hátrált egy lépést, és minden szín kiszaladt az arcából.

– Derek – szólította meg Bathsheba. Rathbourne az asszonyra nézett, aki felszegett állal, egyenes gerinccel sietett felé.

– Lord Mandeville most roppant feldúlt – mondta Bathsheba. – Jobb lesz, ha elmegyünk, mielőttmég kárt tesz magában.



Bathsheba kiviharzott a férfi mellett az ajtón, és gyors léptekkel végigsietett a folyosón. Egy percmúlva dühös lépteket hallott maga mögött.

Bathsheba és Rathbourne dühös hallgatásba burkolózva lovagoltak. – Mindent tönkretettél – tört ki Bathshebából, mihelyt kijutottak a birtokról.

– Már minden tönkre volt téve, mielőtt én odaértem volna – vágott vissza Benedict, és fogát csi-korgatta a fejfájás ellen, amelyen egyáltalán nem javítottak az iménti események. – El sem hiszem,

hogy a saját nevedben mentél Throgmortonba, és bármi mást vártál a rokonaidtól, mint hogy sért e-

gessenek és kidobjanak. – Egészen jól boldogultam, amíg a lobbanékony öregúr haza nem jött – mondta Bathsheba. – A

hölgyek túl kíváncsiak voltak rám, semhogy durvák legyenek velem, az urak meg…

– Nem tudták egyszerre a melledet is bámulni meg gondolkodni. – Sikerült volna mindegyiket elszédítenem, beleértve a szerencsétlen öreget is, ha nem verekszel

össze az inassal. Ha már muszáj volt kakaskodnod, nem tudtatok volna legalább odalent maradni?

– Az a gyáva féreg elfutott előlem – morgott Benedict. – Én pedig nem voltam megbocsátó han-

gulatban. Pokoli fejfájással ébredtem, és azt kellett látnom, hogy valaki ellopta a pénzem és a ru-

hám. – Mély, megnyugtató lélegzetet vett. – Világos, mi történt. Az, hogy leitatsz és elcsábítaszrésze volt a ravasz tervednek. Azt hitted, túl beteg és gyenge leszek a múlt é jszakai dorbézolás utánahhoz, hogy üldözőbe vegyelek. Azt hitted, sosem találom ki, hová mentél. Nyilvánvaló, hogy telje-

sen bolondnak nézel. – Csak a leitatás rész volt szándékos – védekezett Bathsheba. – A gond az, hogy én is jóval tö b-

bet ittam, mint akartam, mert olyan átkozottul keményfejű vagy. Azért csábítottalak el, mert olyan

részeg voltam, mint a csap. De igen, nemcsak hiszem, hanem biztos vagyok benne, hogy bolondmódjára cselekedtél. Hagytad, hogy a buja szenvedély elhomályosítsa a tudatodat. Majdnem elárul-

tad a DeLucey-knak, hogy ki vagy valójában, nem igaz? Ha nem szakítalak félbe, végigmérted vol-

na őket azzal a „kik vagy ti, ti jelentéktelen férgek?” pillantásoddal, és közlöd velük: a nevem

Rathbourne.

Olyan jól utánozta a férfit, hogy Rathbourne-nak minden erejére szüksége volt, hogy meg tudjaőrizni arcának komorságát.

– De te megmondtad nekik, hogy ki vagy. Gondolj bele, mekkora kockázatnak tetted ki magad!Ha rájönnek, hogy nem az őrült bátyád vagyok, örökre tönkre lennél téve.

Benedict kis híján hangosan felcsuklott, ahogy próbálta visszafojtani a nevetést, amikor rádö b-

bent, hogy hirtelen az asszony őrült testvére lett belőle. – Már így is tönkre vagyok téve – mondta keserűen Bathsheba. – El vagyok átkozva az első pil-

lanattól, hogy megszülettem. – És mi lesz Oliviával? Mi lesz az ő jövőjével? – kérdezte Benedict. – Itt nem tudok neki jövőt teremteni. Bolond voltam, amikor azt hittem, hogy igen. Ha azt ak a-

rom, hogy bármilyen esélye is legyen a rendes életre, külföldre kell vinnem, ahol a BathshebaWingate név senkinek semmit nem jelent.

– Nem akarom elhinni, hogy komolyan azt fontolgatod, ugyanannak a zaklatott életnek teszed ki,amelyet te magad annyira gyűlöltél! – kiáltott Benedict, majd összerándult, mert a kiabálás fájdal-

mas visszhangot vert a koponyájában. – Azért, mert én szembenézek a tényekkel, te meg nem vagy hajlandó rá – vágott vissza

Bathsheba. – Úgy teszel, mintha ez lenne az életed. Pedig ez csupán néhány nap az életedből. Talánkellemes változatosságot jelent, de valójában nem teszel mást, mint elszöksz, ahogy régen is csinál-

tad. A gond csak az, hogy nem vagy kisfiú, és a múlttól eltérően, most halálosan komoly következ-

ményekkel kell szembenézned, amikor visszatérsz. És vissza kell térned, Rathbourne. Én magammögött hagyhatom Angliát, te nem.

– Nem fogod. Nem engedem! – Szeretném, ha nem felejtenéd el, már nem a középkorban élünk, és nem vagyok a vazallusod.

– De azt sem hagyom, hogy mártír légy miattam.



– Nem le…

– Ha kisebbik fiúnak születek, jogásznak kellett volna mennem. Úgy áll a helyzet, hogy számos bűnügyi nyomozásban vettem részt. Megtanultam, hogyan rakjam egymás mellé a tényeket. Azindokaid világosak, mint a nap, lányom, csak azt nem tudom, hogy valami félr eértelmezett anyaiösztönből fakadnak -e, vagy a DeLucey-k drámára hajlamos természete vezet. Bármi is az ok, nincsszükségem a védelmedre vagy az önfeláldozásodra. Még az ötlet maga is nevetséges! Férfi vagyok,

méghozzá nem is valami tapasztalatlan zöldfülű. Harminckét éves vagyok, és előbb hagyom, hogyfelakasszanak, mintsem a szoknyád mögé bújjak. Hogy mit csinálnék a szoknyád alatt – vetett

gyors oldalpillantást az asszonyra –, az egészen más kérdés, amelyet szívesen megvitatok veled egymás alkalommal.

– Mi a fene baj van veled? – kiáltotta Bathsheba elkeseredetten. – Mit fogsz csinálni, ha lele p-

leznek?

– Amit az őseim csináltak Hastingsnél és Agincourtnál – felelte Benedict. – Amit az öcsém csi-

nált Waterloonál. Ha a családom többi tagja rezzenéstelenül szembe tudott nézni a halállal, kétség-

telen, hogy én is szembe tudok nézni a gúnnyal és helytelenítéssel. – De nem akarom, hogy szembe kelljen nézned vele, te makacs öszvér! – Tudom, kedvesem. Rájöttem, amikor felfedeztem, hogy elszöktél a ruhámmal és a pénzemmel,

és mélyen meg voltam hatva a vonzalmad ilyetén megnyilvánulásától, de most vissza kell adnodmindent.

A hölgyek kisétáltak a Throgmorton-ház szalonjából. Lord Mandeville fia és unokája nyomban kö-vette őket, így gróf nem tudta máson kitölteni a haragját, csak a szolgákon, de ők is gyorsan elszivá-rogtak a közeléből. Az idős úr magában fortyogott tovább.

Míg a hölgyek az üvegházban kerestek menedéket, Lord Northwick és Peter DeLucey megszem-

lélte a folyosón keletkezett károkat. Két szék felborult. Egy hatalmas, kínai porcelánsárkány, amelyet Lord Northwick mindig is gyű-

lölt, darabokban hevert a padlón. Két ijedt szobalány próbálta éppen feltakarítani a cserepeket.

Joseph Jamesre és Keble-re támaszkodva a cselédek birodalmába vezető ajtó felé sántikált. Lord Northwick hallótávolságon kívülre kísérte a fiát.

– Utánuk kell menned – mondta neki. – A hölgy és a… bátyja után. Peter rámeredt.

– Most! – sürgette az apja. – Egy perc vesztenivaló időnk sincs. – De a nagyapa azt mondta… De te… te sem hittél a nőnek. Láttam rajtad. Úgy néztél rá, mint…

– Meggondoltam magam – vágott a szavába Lord Northwick. – Ne dadogj itt nekem, hanem fi-

gyelj rám!

– Mrs. Wingate! Mrs. Wingate, kérem!

Benedict és Bathsheba hátranézett. Magányos lovas vágtatott utánuk.

– Ez Lord Northwick fia, Peter DeLucey – mondta Bathsheba, amikor a lovas közelebb ért. – Most meg mit akar?

Megálltak, hogy bevárják az ifjút. – Üzenetet hoztam – zihálta a fiatalember. – Az apámtól. A bocsánatát kéri. Ő nem jöhetett, mert

fontos ügyek foglalják le. De azt kérdezi, találkozna-e vele holnap délelőtt a Királyi Címer fogadó- ban. Engem bízott meg, hogy odavezessem, és gondoskodjak a kényelméről. Apám azt mondja… – Az ifjú Bathshebáról bizonytalanul Benedictre nézett. – Apám azt mondja, hisz önnek, és minden-

ben a segítségére óhajt lenni.

A minden segítségbe beletartozott az is, hogy elrendezte a szobákat a fogadóban, és azt is, hogy



ebédet kapjanak, amely nem csupán rengeteget segített Benedict fejfájásán, de a DeLucey-król al-

kotott véleményén is sokat javított. Mégis arra gondolt, hogy ez a nagy segítőkészség csak ürügy, hogy a fiatalember Bathsheba kö-

zelében lehessen, és meresztgethesse rá a szemét. Nem kellett kétszer invitálni Petert, hogy csatla-

kozzon hozzájuk az ebédnél. DeLucey az ebéd végeztével sem sietett haza. Benedict végül úgy döntött, hogy finom célzással

próbálja rávenni a távozásra. – Sajnálom, hogy máris útnak kell indulnom – mondta. – Az inasunk és a fogatunk is egy Bathmelletti fogadóban maradt, és értük kell mennem. A fogadóst is ki kell fizetnem. Mint tudja, a hú-gom nagy sietve jött el, és izgatottságában véletlenül az én erszényemet vitte magával.

– Ó, ellovagolhatok a fogadóhoz, hogy elintézzem ezt a csekélységet önöknek – ajánlotta felszolgálatait az ifjú DeLucey.

– Szó sem lehet róla – tiltakozott Bathsheba. – Nem kérhetünk öntől ilyesmit. – Épp ellenkezőleg, önök tesznek nekem szolgálatot – biztosította a fiatalember. – Különben

egész nap nem lesz más dolgom, mint halálra unni magam. A vasárnapok szörnyűek tudnak lenni

Throgmortonban. A nagyapám gyűlöl templomba járni, de úgy véli, kötelessége példát mutatni.Bárcsak otthon maradna, és a hölgyekre hagyná a példamutatást! A prédikációktól mindig rossz

hangulatba kerül. Ráadásul többnyire akad valaki, aki istentisztelet után megállítja, hogy panasz-kodjon vagy követelőzzön, és így csak későn ér haza. Közben pedig éhezik, mert istentisztelet előttmindig koplal, bár az orvosa többször figyelmeztette, hogy az ő korában ez nem egészséges. Ígyaztán, mire hazaér, természetesen farkaséhes, és ez mindenkire nyomasztóan hat. Azt hiszem,egyébként sem fogadta volna valami szívélyesen – vörösödött el DeLucey –, de az, hogy ma vasár-

nap van, csak rontott a helyzeten.

Jól beszél, gondolta Benedict. A fiatalembernek sikerült úgy bocsánatot kérnie nagyapja nevé- ben, hogy nem becsmérelte, és némi együttérzést is keltett iránta.

Benedict apai nagyanyja éles nyelvű, türelmetlen öregasszony volt. Lord Mandeville helyébentalán több önuralomról tett volna tanúságot, de ő sem lett volna kedvesebb.

Az idősekre rá kell hagyni a szeszélyeiket .

Benedict nem is oly rég emlékeztette magát erre a szabályra, s ennek volt köszönhető, hogy nemhajította ki Lord Mandeville-t a legközelebbi ablakon.

– Ez a DeLucey-temperamentum – mondta Bathsheba. – Úgy tűnik, ez a jellemvonás a családmindegyik ágán megtalálható. Én már eléggé hozzászoktam.

– Benned is megvan – jegyezte meg Benedict.

– Mégsem én voltam az, aki áthajította az inast a szalon küszöbén – vágott vissza Bathsheba. – Hitvány alak volt – mondta Benedict. – Nem fogok bocsánatot kérni miatta. – Lehet, hogy ez fordította apámat önök felé – vélte DeLucey. – Már régen el akarta bocsátani

Josephet, de a nagyapám… – Elhallgatott, kék szeme tágra nyílt. – A mindenit, uram, önnek nem ismentek el igazán otthonról odafent. – Azzal zavartan Bathshebára nézett.

– Úgy véltem, a családja könnyebben elfogadja az őrültséget indoknak, mint az indulatot – ma-

gyarázkodott az asszony.

– A húgom néha tényleg megőrjít – tette hozzá Benedict. – Máskülönben azonban teljesen nor-

mális vagyok. Épp ezért a józan eszem azt mondja, semmi szükség rá, hogy egészen Bathig lov a-

gol jon csak azért, hogy megbékítsen egy haragos fogadóst, és megnyugtassa hű inasomat, utána pedig megtegye ugyanazt a fárasztó utat visszafelé is, s közben végig úgy érezze magát, minthaegyedül lenne, mert Thomas álmában sem vetemedne oly merészségre, hogy szóba elegyedjen ön-

nel. Azonban ha nem siet visszatérni Throgmortonba, nincs ellenemre, hogy elkísérjen. – Ha jól értem, rám nincs semmi szükség – jegyezte meg Bathsheba.

Benedict meglepetten pislogott. Arra számított, hogy az asszony ragaszkodni fog hozzá, hogyvelük menjen. Benedict lélekben már fel is készült a vitára. Bathsheba azonban semmi jelét nem

mutatta szokásos elszántságának, hogy pontosan azt tegye, amit Benedict szeretne, hogy ne tegyen.Arca sápadt és nyúzott volt. Ez a nap biztosan kimerítette. Nem elég, hogy keveset pihent, deMandeville dühkitörését és rokonai ridegségét és hitetlenségét is el kellett tűrnie.



De nagyon jól viselte, gondolta Benedict. Emelt fővel. Nem hagyta, hogy bárki is összezavarja,

megsértse. Méltóságteljesen, igazi hölgyként viselkedett. – Mr. DeLucey és én nélküled is boldogulunk – mondta Benedict. – Mialatt mi odavagyunk,

kedves húgom, remélem, alaposan kipihened magad. A következő néhány nap rendkívüli izgalma-

kat ígér.

Mivel Peter DeLucey külön szobát vett ki a feltételezett testvéreknek, Bathsheba másnap reggelig

nem is látta Rathbourne-t, amikor is a fogadó földszintjén lévő külön étkezőben, a reggelinél talá l-

koztak.

A férfi felállt, amikor Bathsheba belépett, és arca ellágyult. – Sokkal jobban festesz, mint tegnap – mondta. – Azt hittem, belebetegszel a sok izgalomba, a

dorbézolásba, a nemes önfeláldozásba, és hogy a saját barlangjában szálltál szembe a sárkánnyal. – Te vagy a leghálátlanabb ember a világon – vádolt Bathsheba. – Csak téged próbáltalak meg-

menteni saját magadtól. Benedict nevetve lépett oda hozzá.

– Ez édes volt tőled – mondta, és átkarolta, de nem húzta közelebb magához, csak lenézett rá, és

egy cseppet elmosolyodott. – Nem vagyok édes. Benedict megcsókolta a homlokát.

– Dehogynem. És komisz teremtés is vagy. Zavarba ejtő kombináció. Lépések hallatszottak odakintről, mire Benedict elhúzódott az asszonytól. Kopogtak.

– Igen, jöjjön csak be – szólt ki Rathbourne. Thomas lépett be.

– Lord Northwick van itt, uram.

– Igen, természetesen, már vártuk. Ne várakoztasd őlordságát, Thomas. Ennyit igazán tudhatnál. – Csak nem akartam félbeszakítani semmit – morogta az inas a bajsza alatt, és ismét k iment.

– Thomas is hálátlannak tart – jegyezte meg Benedict. – Mindent visszavonok, amit mondtam róla – közölte Bathsheba. – Thomas az inasok mintak é-

pe… és egy szent. – Tényleg az, szegény fickó. Tegnap egész nap alsóneműben ülve várt rám. Mellesleg ez is a te

hibád, de én… Ah, Lord Northwick. Jó napot, uram. Őlordsága megállt egy pillanatra az ajtóban, aztán levette a kalapját, felfedve dús haját, amely

majdnem olyan sötét volt, mint az asszonyé, csak néhány ősz szál vegyült közé a halántékánál. Tö-kéletesen volt öltözve, ruháján látszott, hogy a legjobb szabók műhelyéből került ki.

Lord Northwick belépett, és becsukta maga után az ajtót. – Jó napot, Lord Rathbourne – viszonozta az üdvözlést. – Lenne olyan jó, uram, hogy felvilágo-

sítana, mi van e mögött az abszurd helyzet mögött?

Tizenötödik fejezet

Bathsheba rájött, hogy a temperamentum a családnak nem csupán arra az ágára jellemző, amel y bőlő származik. Most már biztos volt benne, hogy nem csak a Drámai DeLucey-k tud ják, hogyan kellhatásossá tenni egy belépőt.

Előző nap túlságosan izgatott volt, nagyon is arra figyelt, hogy nem szívesen látják, és teljesenlefoglalta, hogy felvértezze magát a fájdalom és elkeseredés ellen, ezért nem volt alkalma alaposa b-



ban is szemügyre venni a hallgatóságát. Különben is, a vizigótok betörésének lendületével érkezőMandeville állt a jelenet középpontjában.

Ennek ellenére érzékelte Northwick jelenlétét. Bár a férfi keveset szólt, és roppant unottnak lát-

szott, Bathsheba folyton magán érezte éles, fürkésző tekintetét. A férfi kétségtelenül sokkal kelle-

metlenebb hatást tett rá, mint nyíltan ellenséges apja. Nyilvánvaló volt, hogy Northwicket nem lehet bolonddá tenni.

Bathsheba dobogó szívvel ült le a legközelebbi székre. Tudta, hogy előbb-utóbb felfedezik, hogykicsoda Rathbourne. De a tudás nem azonos azzal, hogy látja és hallja, amint megtörténik.

Rathbourne-on egyáltalán nem látszott, hogy zavarba jött volna. – Ezek szerint nem hitte el az őrült fivér, Derek meséjét. – Tudom, hogy Bathsheba Wingate-nek nincs testvére – mondta Lord Northwick. – Azt is, hogy

Lord Rathbourne-nak van néhány. Az egyiket Rupertnek hívják. Néhány évvel ezelőtt megismer-

kedtem vele, amikor neki és az egyik unokatestvéremnek vitája támadt néhány fickóval egy boksz-

mérkőzésen. Mr. Carsington az egyik támadóját bedobta egy vályúba. Felismertem a verekedésistílust… és persze a hasonlóság, a családi vonások is segítettek. Most pedig lenne olyan jó, hogyelmagyarázná, mi folyik itt, uram?

– Eltekintve attól, hogy nem vagyok Derek, az őrült báty, minden, amit Mrs. Wingate m esélt

tegnap, igaz. Az unokaöcsémet és Mrs. Wingate lányát keressük. De könyörgöm, üljön le közénk.Remélem, nincs ellenére, hogy az unokatestvérével reggelizzen?

Rövid, fenyegető csend következett. Valamiféle teszt, vagy kihívás. Valami, amit a férfiak szoktak csinálni, és Bathsheba nem teljesen értette a néma nyelvet. Aztán Lord Northwick megszólalt:

– Nincs ellenemre, amíg megértik, csak annyira bízom meg az unokatestvéremben, amennyire

képes vagyok Stonehenge egyik szikláját elhajítani. Rathbourne vonásai megkövültek. Férfinyelv vagy sem, ideje volt közbelépni.

– Ez így elég tisztességes – mondta Bathsheba. – Lord Northwicket semmi és senki sem köteleziarra, hogy kedveljen vagy higgyen nekem. A legfontosabb feladatunk most, hogy a gyerekeketmegtaláljuk.

– Ezért vagyok itt – biccentett Lord Northwick. – Azért jöttem, mert Mrs. Wingate azt állította,az Atherton fiú eltűnt. Tudtam, hogy Lord Hargate legidősebb fia Atherton egyik testvérét vette el.Amikor ön megjelent, uram, feltételeztem, hogy ön ez a legidősebb fiú. Ha pedig ez a helyzet, ak-

kor az eltűnt unokaöcs története is biztosan igaz. De így is maradt néhány kérdés. Kíváncsi lennék,miért nem fedte fel magát. Az is érdekelne, miért viselte azt a bizarr ruhát. Nem értettem a viselk e-

dését sem. Korábban sohasem olvastam ehhez hasonló dolgokat Lord Rathbourne-nal kapcsolatban.

Rathbourne egy szót sem szólt, csak kemény tekintettel figyelte Northwicket. Nem fog magyarázkodni, még egy vele egyenrangúnak sem. Lord Northwick vállat vont.

– Akárhogy is, elsősorban az Atherton fiú miatt aggódtam és aggódom. A legkevésbé sem va-

gyok meglepve, hogy a szóban forgó ifjú hölgy tévútra vezette a fiút. Kedves kuzinjaim nem egy-

szer vezettek már tévútra embereket. Köztük önt is, tehette volna hozzá, mivel Lord Northwick elég egyértelműen Rathbourne-ra sze-

gezte a tekintetét. A márványba vésett vonásokat unott arckifejezés váltotta fel.

– Gondolom, valóban az most a legfontosabb, hogy hová vezetik az unokaöcsémet, és hogyantudnánk mielő bb elcsípni. Mr. DeLucey úgy tájékoztatott, hogy ön hajlandó segíteni nekünk ebbenaz ügyben. Vagy félreértettem valamit?

Lord Northwick Bathshebáról ismét Rathbourne-ra nézett.

– Biztos lehet benne, hogy tudom a kötelességemet, uram. Természetesen minden segítségetmegadok.



London

Az özvegy Hargate grófné nagyon későn került ágyba, és nagyon korán ébredt fel. Unokái sz erint

ez volt az oka, hogy mindenkiről tudott mindent, mielőtt bármit elmondtak volna neki. Levelezése

jóval kiterjedtebb volt, mint IV. Györgyé, a miniszterelnöké és a kabineté együttvéve. A nap nagyrészét ágyban töltötte, leveleket olvasva és levelekre válaszolva. Még így is rengeteg ideje maradt ,

hogy a barátnőivel (akiket az unokák csak Hárpiáknak hívtak) pletykálkodjon, whistezzen, és rette-

gésben tartsa a családját. Hétfőn, kora délutánra jutott el a család rettegésben tartása című ponthoz a napirendjében, és a

legidősebb fiáért küldetett. Lord Hargate a budoárjában találta az anyját, egy nagy halom párna közt trónolva, s mint mindig

ifjúságának divatja szerinti fennkölt stílusú ruhákba öltözve, amely annyi selyemből, szaténból éscsipkéből készült, amennyivel kétszer be lehetett volna vonni a Szent Pál-székesegyházat kívül és

belül. Lord Hargate üdvözölte az édesanyját, megcsókolta, és épp az egészsége felől érdeklődött, am i-

kor az idős hölgy meglengette az orra előtt a kezében tartott levelet. – Hagyd ezeket az ostobaságokat! Mi az ördögöt jelent ez, Hargate? Azt hallom, h ogy az uno-

kám megszökött egy fekete hajú nőcskével, és verekedésbe keveredett a bathi úton, látványosságotcsinálva magából.

– Tévesek az információi, anyám – felelte Lord Hargate. – Rupert biztonságban van Londonban

a felesége mellett, s éppen most intézik, hogy visszatérhessenek Egyiptomba. Ön é p pen olyan jóltudja, mint én, kedvesem, hogy Rupert nem szökne el senki mással, csak Daphnéval. Teljesen be-

le…

– Nem róla beszélek – vágott a szavába az anyja. – Hogy lehetsz ilyen nehéz felfogású, Ned?Miért fárasztottam volna magam azzal, hogy csak azért érted küldetek, hogy elmondjam, Rupert

megint valami nevetséges ostobaságot művelt? Sokkal valószínűbb, hogy inkább akkor üzentemvolna érted, ha valami különös véletlen folytán értelmes dolgot tesz. Amenny ire én tudom, erremindössze csak egyszer volt példa, amikor elvette azt az okos, vörös hajú lányt meg a csinos va-

gyonát. Mivel ez a csoda csupán néhány hónappal ezelőtt történt, nem reménykedem, hogy mégebben az életben hasonlóban lesz részem.

– Akkor az infor mátora az egyik fiamat kétségtelenül összekeverte valamelyik kuzinunkkal – vélte Lord Hargate. – Geoffrey rokonlátogatásra vitte a családját Sussexbe. Alister Derbyshire-ben

van, és az unokám születését várja. Darius ott van mellette, hogy támogassa életének eme nehézórájában. Nagy valószínűséggel egyikük sem járhatott a bathi úton a napokban.

– Az egyik fiadat kihagytad a sorból. – Az nem lehet, hogy ön Benedictre céloz. Az özvegy grófné odaadta neki a levelet.

Bathsheba elnehezülő szívvel szemlélte a környezetet. Throgmorton hatalmas birtok volt. Kiterjedt kertek – művészien megtervezett és a kertészek által

gondosan ápolt kertek – vették körül a főépületet. A kerteken túl az óriási park terült el, aztán töb b-

hektárnyi szántóföld. Ha a gyerekek egyszer bejutnak, márpedig Oliviának gyerekjáték lesz a fel-

adat, napokig, de akár hetekig bujkálhatnak anélkül, hogy bárki felfedezné őket. A parkban temérdek fa nyújtott árnyat a sétálóknak. Kápolnák, kisebb épületek, romok, barla n-

gok és más búvóhelyek kínáltak menedéket a szökevényeknek. A fenyőlugasban egy rusztikuskunyhó rejtőzött, ahol nyaranta piknikezni szoktak. A tó partján horgászkunyhó állt. Az egész terü-

letet úgy tervezték meg, hogy ne csupán a család, hanem vendégek tömegeinek szórakoztatására isalkalmas legyen. Bár Lord Mandeville és családja viszonylag keveset időzött Londonban, társaság-



kerülőnek semmiképp sem lehetett őket nevezni. Ráadásul keddenként és csütörtökönként a ház alátogatók előtt is nyitva állt. Túl könnyű volt bejutni és bejárni a birtokot.

A mauzóleum nem tartozott a rendszeres látogatási útvonalakhoz, és csak a birtok bizonyos pont jairól volt látható. Bár a park délnyugati részén, egy dombon állt, a körülötte növő fák eltakar-

ták a házat és a birtok keleti részén elterülő kerteket látogató tömegek bámész szeme elől. Bathsheba Rathbourne-nal és Lord Northwickkel a mauzóleumtól nem messze, egy másik dom-

bon állt. Az Új Lak előtt gyűltek össze. Az épület Northwick szerint még Erzsébet királynő korábólszármazott. Thomas a mauzóleumnál vizsgálódott. Nem volt nehéz észrevenni őt onnan, ahol álltak. Ahogy

Northwick ígérte is, ez volt a legjobb megfigyelőpont, ahonnan ráláthattak az ősei nyugvóhelyére.Innen remekül lehetett látni a helyet, a kőrózsákkal és művészi faragásokkal díszített katolik us

templomot. A rövid, széles lépcsősort, amely a portikusz korinthoszi oszlo paihoz vezetett. Szélesösvény futott le a domb tövéhez, hogy ott aztán keskenyebb csapások ra ágazzon szét. Ezek egyikevezetett az Új Lakhoz, megkerülte azt, és a domb másik oldalán folytatódott. Egy másik út a dombaljának körvonalát követte. Innen újabb utacskák indultak a fákkal benőtt lejtőkre és a tavat megk e-

rülő ösvényhez. – A mauzóleum viszonylag új – magyarázta Lord Northwick. – Néhány évvel azután épült, hogy

Edmund DeLucey foglalkozást váltott. A nagyapám, Edmund fivére, William gyakran tartózkodottitt, hogy rajta tartsa a szemét az építőkön, mint mondta.

– Remek hely a titkos találkákhoz – állapította meg Rathbourne. – A szeretőjével találk ozott itt a

nagyapja vagy a fekete bárány öccsével?

Northwick felvonta a szemöldökét. – Rathbourne amolyan tiszteletbeli detektív – mondta Bathsheba. – Jártas a bűnözők észjárásá-

ban.

– Ne ugrassa Lord Northwicket, kedvesem – rótta meg Rathbourne. – Tudja jól, hogy bűnözőiviselkedésre céloztam.

– Az én észjárásomat mindenesetre elég jól kiismerte. – Mert annyira átlátszó.

Bathsheba pirulva elfordult tőle. – Csak megfigyeltem az épület kedvező elhelyezkedését – hallotta maga mögül Rathbourne mély

hangját. – Teljesen kiesik a nagyház és a melléképületek látóköréből. Arra gondoltam, hogy Willi-am volt a legidősebb fiú. Én is az vagyok, és gyerekkorom óta arra neveltek, hogy védjem azöcséimet. Talán olyasmi ez, mint Mrs. Wingate anyai ösztöne, amelyet néha nem a logika vezet.Csupán feltételeztem, hogy William valami hasonló, apai ösztön vagy kötelezettség érzésének e n-

gedelmeskedve cselekedett.

– Hallottam, hogy ön rendkívül okos – jegyezte Lord Northwick. – A feltételezése helyes. Anagyanyám mindig úgy hitte, hogy William Edmunddal szokott itt találkozni. Azt mondta, azért,hogy hatalmas összegeket adjon kölcsön az öccsének, amit az aztán sohasem fizetett vissza.

– Ez sokkal valószínűbbnek tűnik, mint az, hogy Edmund itt ásta volna el a kincsét, ahogy a csa-

ládom hiszi – vélte Bathsheba. – Szinte sajnálom, hogy megállítjuk a gyerekeket – mondta Rathbourne elgondolkodva. – Igazán

szeretném látni, ahogy felássák ezt a helyet. Az biztos, hogy gyakorlat lenne Peregrine-nek.

Már mesélt Lord Northwicknek unokaöccse Egyiptomot érintő ambícióiról. – Be kell vallanom, kezdek én is kíváncsi lenni – mondta Northwick. – Ha nem tartanék attól,

hogy az apám szívszélhűdést kap, hagynám is, hogy kutassanak. Igazán szeretném tudni, mivelakarnak például ásni. De akkor őröket kellene állítanom, hogy biztos lehessek benne, egyetlen k ő-rózsa sem zuhan a fejükre, vagy hogy nem bucskáznak le a lépcsőn. Tegnap észrevettem, hogy né-hány kő meglazult, javításra szorul. S nem ez az egyetlen probléma Throgmortonban.

– Problémák mindig adódnak – bólintott Rathbourne. – Bármilyen szorgalmas és lelkiismeretes

is az intéző, néha el kell halasztania a munkát az egyik helyen, hogy végezhessen egy másik helyen.A munkások száma sem végtelen. Az időjárás is közbeszólhat. Néha egyszerűen nem lehet többettenni.



– Látom, van némi tapasztalata a birtok irányításában – jegyezte meg Lord Northwick.

Rathbourne halványan elmosolyodott. – Nem engedték, hogy lustálkodjam. Az apám már kora gyerekkoromban oktatni kezdett a birtok

körüli teendőkre. – Akkor megérti az aggodalmaimat. Néha akkor is megtörténik a baleset, ha az ember minden

óvintézkedést megtett. A gond az, hogy ifjúkorban az ember még nem különösebben óvatos. Nappal

és amíg az ösvényeken maradnak, a gyerekek meglehetősen biztonságban vannak. De szinte magamelőtt látom, ahogy azok ketten a sötétben ólálkodnak, és megfagy az ereimben a vér. – Ön sosem ólálkodott a sötétben, amikor fiatal volt, Lord Northwick? – érdeklődött Rathbourne. Bathsheba a férfira nézett. Rathbourne nem mosolygott, de ő kihallotta a hangjából a mosolyt.

– Dehogynem, éppen ezért aggódom – felelte Northwick. – Szóltam a gondnokoknak, hogy neengedjék el a kutyákat. Figyelmeztettem mindenkit az óvatosságra. Mégis, ha az em ber felriad éjjel,könnyen megesik, hogy előbb cselekszik, s csak utána gondolkodik.

A figyelmeztetés része volt a „fontos ügyeknek”, amelyek miatt nem találkozhatott előző napRathbourne-nal és Bathshebával. Lord Northwick azonnal megkezdte a személyzet, a helyi rend-

őrök és gyakorlatilag minden közelben élő riadóztatását. Még a Bristol környéki vámkapuőröknekis küldött üzenetet.

– Ön minden lehetséges óvintézkedést megtett – mondta Rathbourne. – Máris könnyebben léleg-zem.

– Bár nagyon remélem, hogy Lord Lisle-nak több esze van, semhogy éjszaka hatoljon be a birtok

területére, sötétedés után őrségbe állítok egy embert a mauzóleumhoz. Így önök is egy kis pihenő-höz jutnak. Minden készen várja önöket odabent – intett fejével az épület felé. – Egy szolga hoz

majd vacsorát, miközben mi is az asztalnál ülünk. Az inasa elegendő az igényeik kielégítésére, vagy

küldjek valakit az enyémek közül a segítségére?

– Semmi szükség rá, hogy vacsorát küldjön – tiltakozott Rathbourne. – Majd eszünk valamit afogadóban, miután visszatértünk.

– De nem mennek vissza – mondta Northwick. – Előkészíttettem önöknek az Új Lakot. Ostoba-

ság lenne az oda-vissza úttal időt vesztegetni. Itt sokkal kellemesebb helyük lesz, ezt megígérhetem.Számát sem tudom, hányszor múlattuk itt az időt a hitvesemmel, amikor túl szűknek találtuk anagyházat.

A Throgmorton-házban százötven szoba volt. Nem kétséges, hogy Lord Northwick menedéket keresett itt. Ez érthető. Még a legösszetartóbb család tagjai is néha a másik idegeire tudnak menni. Az azonban meglepő volt, hogy a hitvesét hozta magával. Lord Northwick romantikus lelkületű, ismerte fel Bathsheba, és a felesége részese ennek a r o-

mantikának. Őlordsága szereti a hitvesét, és ez itt a szerelmi fészkük. Mégis megengedi megvetett unokatestvérének, hogy beszennyezze a jelenlétével. Bathshebának nem volt ideje, hogy ezen tűnődjön. Peter DeLucey vágtatott feléjük.

– Jönnek! – kiáltotta. – Ma reggel látták őket a Walcot vámkapunál.

Az első esőcseppek akkor hullottak le, amikor Peter DeLucey biztosította őket, hogy Peregrine -t ésOliviát egészségesnek és vidámnak látták. Egy kufárral utaztak, akit a vámk a puőr ismert. Az árusneve Gaffy Tipton.

– Mindenkihez eljutott a hír – mondta Peter. – Egy kis szerencsével valamelyik emberünk mégaz éjszaka beállta előtt megtalálja Tiptont és a két kis szökevényt.

Lord Northwick és a fia nem sokkal az ígéretes hírek után távozott. Az ég közben még jobban elsötétült, és az eső is egyre erősebben kopogott. Bathsheba tiltakozá-

sáról tudomást sem véve Benedict az asszonyra terítette a kabátját.



Az eső hamarosan úgy rákezdett, mintha dézsából öntenék, és beűzte őket a ház ba. De mindegy

volt, bent vagy kint vannak-e, semmit sem láttak. A mauzóleum eltűnt az eső szürke függönye mö-gött.

– Ennyit arról, hogy szemmel tartjuk a mauzóleumot – mondta Benedict, és eljött az a blaktól. – Kíváncsi vagyok, Thomas hová mehetett.

– Valami száraz helyre, remélhetőleg.

– Minden bizonnyal megérezte az időváltozást, és ennek megfelelően cselekedett – vélteBenedict. – Ne felejtsd el, hogy tősgyökeres vidéki. Bathsheba levette a férfi nedves kabátját, és megborzongott.

– Begyújtok – ajánlotta Benedict. – Bízzunk benne, hogy a kémény nem füstöl. Úgy tűnt, a kémény az öreg ház többi részéhez hasonlóan jól karban van tartva, Benedict nem kis

megkönnyebbülésére. Idejét sem tudta, mikor rakott tüzet utoljára. Bathsheba az ablaknál maradt. A tűzszerszám ott feküdt a kandalló kőpárkányán. Benedict kinyitotta a dobozt, és gyanakvón

szemlélte. Nagyon ajánlja, hogy a tapló ne legyen nedves. – Mindjárt felmelegítelek – ígérte az asszonynak. – Nem fázom.

– Hiszen reszketsz – mutatott rá Benedict, és nekilátott, hogy elrendezze a fát és a gyú jtóst. – Gondolom, a sokk utóhatása. – Miféle sokké?

– Lord Northwick. Sosem hittem volna, hogy dacolni fog az apjával. – Northwick nem gyerek már. Egy szilárd erkölcsi alapokkal rendelkező férfi megteszi, amit

tennie kell. Végül is neki kell elszámolnia a saját lelkiismeretével. Ahogy többször is emlékeztettélrá, nem a középkorban élünk. Mandeville követelhet a fiától vak engedelmességet, de Northwick

nem köteles megadni neki. Benedict minden figyelmét az első szikrákra fordította.

– De semmi sem kötelezi arra sem, hogy átengedje a szerelmi fészkét a megvetett rokonnak, aki

csak beszennyezi azt – mondta Bathsheba. – És te is tudod, hogy ez a szerelmi fészkük. Te is hallot-

tad, hogyan beszélt a feleségéről. Benedict gyengéden ráfújt a taplóra. Karcsú lángocska jutalmazta erőfeszítését. A férfi óvatosan

közelebb vitte a lángot a gyújtóshoz. – Hallottam – mondta, és tekintetét le nem vette volna az apró lángnyelvről. Hallotta, hogyan lá-

gyult el Northwick hangja, amikor a hitveséről beszélt, és irigyelte érte. – Talán az én végtelen tö-k életességem semlegesíti a te végtelen tökéletlenségedet. Vagy talán Northwick észrevette, m ilyen

epekedő pillantásokat lövellsz felém, és megszánt. – Nem is epekedtem.

Benedict egyik szemöldökét felvonva ránézett. Bathsheba eljött az ablaktól.

– Túlságosan élénk a képzeleted – közölte felszegett állal. – Legfeljebb tűrhetőnek tartalak.

A gyújtós megroppant. Lángok lobbantak fel, körbenyaldosták a fát, majd belemartak, és táncra perdültek. A tűz sziszegve- pattogva lobogott. a kémény felé nyújtózkodott. Közben odakint az eső atetőt verte, az ablakon kopogott.

– Milyen édes hazug is vagy – bókolt Benedict. – Mintha Seherezádéval élnék. Sosem tudhatom,

milyen mesét találsz ki legközelebb. – Nem is…

– Várj, tündérhercegnőm! – Benedict felállt, és széles gesztussal a kandallóra mutatott. – Tüzetraktam neked.

Az asszony a tüzet nézte. Aztán egy perc múlva halvány mosolyra kunkorodott a szája sarka. – És milyen elegáns tűz, Rathbourne! – bókolt ő is. – Még fa is van. Micsoda pazarlás!

– Ez egy szerelmi fészek. A fa romantikusabb, mint a szén. Az illata is jobb. Itt sem pazarlóbbak ,mint máshol. Gondolom, te is láttad a szántóföldeket.



– Mindent láttam. Tudtam, hogy Throgmorton nem kicsi birtok, de ilyen hatalmasra nem számí-tottam. Olyan, mint egy kisebb királyság.

– A legtöbb nagybirtok olyan. – Még sosem lovagoltam végig úgy egyiken sem, hogy a tulajdonos is velem volt, és elmesélte a

birtok történetét, valamint beszélt a jövőbeni terveiről is. Ez nagyon megváltoztatja az ember rálátá-sát.

– Northwick szereti ezt a birtokot. – És te? Te szereted a családi birtokot?

– A derbyshire-i földekre gondolsz? Igen, nem tehetek róla, bár úgy tűnik, az életem Londoné.De Londonban az embernek csak háza van. Vidéken a ház egy tágabb világ része, olyan világé,amely nemzedékekre néz vissza. Bárhová megy, bárhová néz is az ember, az ősei munkájával talál-

ja magát szemközt. – Ez fogott meg ma engem is – vallotta be Bathsheba. – A nagybirtokok eddig egyfajta emlék-

művek voltak a szememben. Nem igazán láttam őket élőnek. – Ez azért van, mert sohasem volt alkalmad, hogy a része legyél egynek is. – De Edmund DeLucey-nak megadatott, és Jacknek is. – Bathsheba megrázta a fejét. – Azt ké p-

zeltem, hogy megértem Edmundot, mert azt hittem, értem Jacket. Mindketten kisebbik fiúk voltak,

akik a bátyjuk árnyékában éltek. Mindketten tudták, hogy sohasem lesz övék a családi birtok. Azthittem, nyughatatlan emberek voltak, de túl fegyelmezetlenek, hogy katonának menjenek, ahol azembernek lehetősége van nagy dolgokat véghez vinni és hőssé válni. Helyette mindketten valamilátványosan megdöbbentő dolgot műveltek.

– Most viszont mégsem érted, hogyan voltak képesek mindezt feláldozni – biccentett Benedict

az ablak felé, ahol az esőfüggöny mögött több ezer hektárnyi birodalom húzódott. – Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. – Bathsheba a kandalló közelében álló székhez ment, és

leült. Arcán zavar tükröződött. – Ha egy ilyen helyen nőttem volna fel, képes lettem volna igazán boldog lenni két nyomorúságos szobában, a város nyomornegyedében? Vagy az egyik helyről amásikra vándorolva, hogy elkerüljem a hitelezőimet?

– Azt hiszem, ez azon is múlik – jegyezte meg Benedict tűnődve – , hogy kivel osztozol azon a

két szobán, vagy kivel vándorolsz. Bathsheba felnézett, és tekintete találkozott a férfiéval.

– Nem kellene így nézned rám – motyogta.

Benedict odament hozzá, és leguggolt elé. – Hogyan? – kérdezte, és a markába vette az asszony kezét. – Mintha hajlandó lennél úgy élni… velem. – Ó, nem tenném. Képtelen lennék rá. Idegen a jellememtől. Mindig is én voltam az örökös.

Rengeteget kellett tanulnom, de a nélkülözés nem volt közte. Nem arra neveltek, hogy elfussak,hanem arra, hogy álljam meg a helyem. Állhatatosságra neveltek, mert annyi minden múlik rajtam.

– Ismét az ablak felé pillantott. – Az a hely Derbyshire- ben. A mi kis királyságunk. Sok száz élet…és ez nem csak egy élő leltár.

Bathsheba hosszasan tanulmányozta a férfi arcát. Benedict semmit sem tett. Nem volt biztos

benne, képes-e tovább leplezni bármit is az asszony előtt, még ha akarná is. Ugyanakkor tudta, hogyBathsheba úgysem hinné el, amit a szemében lát.

Miért is tenné, amikor még maga Benedict is alig hitte?

Bathsheba feladta, és szomorkás mosollyal elhúzta a kezét, hogy könnyedén megsimogassa a

férfi arcát. – Nem, te túl intelligens vagy, és túlságosan fejlett a felelősségérzeted ahhoz, hogy tönkretedd az

életedet és szégyent hozz a családodra egy nő miatt. Ez az egyik dolog, amit szeretek benned,Rathbourne. Ezzel együtt sokkal gondatlanabbul jártál el, mint kellett volna, s ez nyugtalanít.

Benedict elfordította a fejét, és belecsókolt az asszony tenyerébe.

– Tanulj meg számolni! – mondta neki. – Az intelligens meg a felelősségteljes az két dolog. Me-sélj még, mit szeretsz bennem?

Bathsheba hagyta, hogy keze az ölébe hulljon.



– Szó sem lehet róla. A tökéletességed listája túl hosszú… és én túlságosan kimerült vagyok,hogy mind felsoroljam.

Benedict most már aggódva fürkészte az asszony arcát. Egész nap ilyen sápadt lett volna? K o-

rábban reszketett is. Csak nem beteg?

– Azt hittem, tegnap éjjel jól kialudtad magad – jegyezte meg. – Nem voltam ott, hogy é bren

tartsalak.

– Akkor is ott voltál. – Aggódtál miattam – találta ki Benedict. – Hányszor kell még elmondanom, hogy…

– Ne mondd el újra! – állt fel hirtelen Bathsheba, és odébb sétált. – Tökéletes vagy, de van ben-

ned egy arisztokratikus érzéketlenség. Nem tudom, miből fakadhat. Talán abból, hogy mások min-

dig egyengetik előtted az utat. Talán abból a falból, ami közted és a hétköznapi emberek közt áll. Avagyon és az előjogok még az olyan jó embert is elszigetelik a világtól, amilyen te vagy,Rathbourne.

– Tudom – mondta a férfi. – Nem erről beszéltem az imént? Nem arra vagyok nevelve, hogyhétköznapi életet éljek, a szegénységről meg a vándor életmódról nem is beszélve.

– Megsebeznek majd! – kiáltotta Bathsheba. – Ez az amit, fel sem tudsz fogni, nekem pedig fo-

galmam sincs, hogy értessem meg veled, milyen az. Milyen, amikor sivárrá válik az életed, milyen

a megaláztatás, amit el kell viselned. Nem akar om, hogy megtudd, milyen az! Nem akarom, hogy bántsanak… hogy m-miattam bántsanak!

– Te drága teremtés! – karolta át Benedict az asszonyt. – Tessék, látod? – remegett meg Bathsheba hangja. – Te ostoba ember! Hagytad, hogy fontossá

váljak számodra. – Talán, egy kicsit – ismerte be Benedict.

– Túlságosan összeillünk – mondta Bathsheba. – Bármilyen hihetetlen, ez itt a gond. – Ez igaz. Legalább annyira szeretek a társaságodban lenni, mint amennyire tetszik az arcod és

az alakod. Ez igazán döbbenetes fejlemény. Bathsheba a férfi mellkasára hajtotta a fejét.

– Nem vagyok elég nemes ahhoz, hogy ellenálljak a kísértésnek, amikor a közelemben vagy – mondta. – Tudom, hogy hetekkel ezelőtt vissza kellett volna, hogy utasítsalak. Tudtam, hogy csakgondot fogsz okozni. De késő bánat, ebgondolat. – Felemelte a fejét, és a férf ira nézett. Szemébenkönnyek csillogtak. – Legalábbis ezt mondtam magamnak a múlt éjjel. Most csak az számít, hogylelepleztek bennünket, és ezt a világon semmi sem változtathatja meg. A botrány elkerülhetetlen.De már gondolkoztam azon, hogyan csökkenthetnénk az er e jét.

– Tudom, mit akarsz mondani. Bele se kezdj! – figyelmeztette Benedict. – Szó sem lehet róla. Bathsheba elhúzódott tőle.

– Abban a pillanatban, hogy megtaláltuk a gyerekeket, fogom Oliviát és elmegyek. – Mondtam, szó sem lehet róla – ismételte a férfi. – Gondolkodj logikusan, Rathbourne! – kérte Bathsheba. – Minél előbb eltűnök az életedből, an-

nál gyorsabban elfelejtesz. – Nem felejtelek el!

– Nem gondolkodsz tisztán. Figyelj rám. A férfi álla megfeszült.

– Rendben. Hallgatlak.

– Ha a nevünk egymás mellé kerül, az emberek többsége feltételezni fogja, hogy viszonyunk vanegymással – kezdte Bathsheba. – Ha azonban eltűnök a színről, akkor csak egy rövid viszonyról

beszélhetünk. A te esetedben puszta gyarlóság. Az én esetemben csupán a DeLucey-kra jellemtődrámaiság és erkölcstelenség. Lesz némi pletykálkodás, amelyet azonban az első komolyabb bo t-

rány szele elsöpör. Az asszony túl logikusan érvelt, a fene vigye el!

– Még sosem hallottam ekkora ostobaságot – jelentette ki Benedict. – Ez nem ostobaság, hanem tökéletesen értelmes következtetés.



– De hát szeretkeztünk, te őrült nőszemély! – fakadt ki Benedict. – Nem is egyszer. Elfelejtetted,

hogy a szeretkezés és a babák érkezése közt van némi összefüggés? Azt mondod , elmész, ki tudja

hová, amikor lehet, hogy várandós vagy a gyerekemmel?

– Ez nagyon valószínűtlen. Használja a fejét, uram. Elvégre ön a nyomozó. Tizenkét évig voltam

boldog házas, de csak egy gyerekem van. Mit mond ez önnek?

– Ami azt illeti, semmit – vont vállat Benedict. – Én nem Jack Wingate vagyok.

Bathsheba kurtán felnevetett, és visszasétált az ablakhoz. Az eső továbbra is zuhogott odakint. – Ennek semmi köze Jackhez – mondta. – Teherbe estem néhányszor, de el is vetéltem. – Ó! Benedictnek megkönnyebbülést kellett volna éreznie, legalább az asszony kedvéért. A szülés

kockázatos vállalkozás volt, még az előkelők számára is. Charlotte hercegnő, a trón örököse gye r-

mekágyi lázban halt meg négy évvel azelőtt. A gond csak az volt, hogy Benedict sohasem sajátította el az önbecsapás tudományát. Tudta, túl

önző ahhoz, hogy megkönnyebbülést érezzen. Tudta, hogy csalódott… és aggódik is, mert kezdkifogyni az elfogadható érvekből.

– Nem mehetsz el – mondta. – Az nem tenne jót Oliviának. – Már ezt is végiggondoltam. Csak jót teszek neki, ha a megfelelő helyre viszem… valamelyik

német államba, ahol a tanárok rendkívül szigorúak. – Bathsheba!

– Valami sötét árnyat látok. Jön valaki. Benedict az ablakhoz ment. Egyetlen, nagydarab sötét árnyat látott. Az ajtóhoz ment, és kinyitot-

ta, mielőtt a jövevény kopoghatott volna. Thomas állt az ajtóban, kalapjáról patakokban folyt a víz a kabátjára, kezében hatalmas, gondo-

san beburkolt csomagot tartott.

– Úgy tűnik, az eső egész nap tartani fogja magát, uram – mondta az inas. – Ezért is mentem be a

házba, és hoztam egy kis harapnivalót. Később majd rendes vacsorát is küldenek, de addig is itt vannéhány szendvics, tea és egy flaska erősebb ital, ha esetleg fáznának, mert reggel óta jelentősenlehűlt a levegő.

Bár a férfi nem úgy volt öltözve, mint a Bow Street-i nyomozók, Olivia elég rendőrt látott már,hogy felismerje őket, még a legnagyobb esőben is. Figyelte, ahogy a férfi előcsúszkál az istálló sö-tétjéből, aztán megállt az ajtóban, megvárja, míg Gaffy az egyik istállószolga gondjaira bízza a lo-

vát. Olivia és Peregrine a fogadó tornácán, az esőtől védve vártak az árusra. Alighogy az idegen meg-

jelent, Olivia megragadta Peregrine karját, és beljebb rángatta a tornác árnyékába. – Mi van? – riadozott a fiú. – Mi történt?

Olivia az idegenre mutatott, aki komoly arccal mondott valamit Gaffynek. Az árus arca elkom o-

rult, levette a kalapját, és megvakarta a fejét. A rendőr felmutatott egy érmét.

– Fuss! – szólt rá Olivia Peregrine-re. – Csak fuss!



Tizenhatodik fejezet

Benedict figyelte, ahogy Bathsheba úgy tesz, mint aki eszik a szendvicsekből, majd később a vacso-

rából is. A két étkezés közt az ablaknál ült, és kibámult az esőbe, amely nem akart elállni, és to-

vábbra is áthatolhatatlan függönyt vont a szoba és a külvilág közé. Amikor azonban az asszony a vacsora után is visszatért az ablakhoz, Benedict úgy döntött, e b ből

elég. – Éjszaka van – mondta. – Még ha elállna is az eső, akkor sem látnánk semmit. – Lámpások. Ha Lord Northwick emberei megtalálják a gyerekeket, szólnak nekünk. Lámpások-

kal fognak jönni. – Ha jönnek szólni, kopogni fognak. Gyere, ülj ide a tűz mellé ebbe a kényelmes székbe, és idd

meg a teádat. Ne a gyerekekre gondolj most! Lord Northwick több tucatnyi hozzáértő embere fésüliát a környéket és Br istolt is.

– Egy keresőcsapat. Pont az, amit annyira próbáltunk elkerülni.

Benedict szorongása visszatért. – Mi bántja, Mrs. Wingate? – kérdezte. – Hol van az az ellenséges nőszemély, aki nem hagyta,hogy egyedül induljak a gyerekek keresésére? Könyörgöm, nehogy azt mondja, hogy a tegnap dél-

előtti kellemetlen találkozás a rokonaival megtörte az elszántságát. Nem akarom elhinni, hogy ilyenkönnyen le lehet ön győzni.

Az asszony felé fordult, és Benedict megkönnyebbülésére a kék szempárban harag lángolt.

– Természetesen nem győztek le. Ridegek és bizalmatlanok voltak, de pontosan ezt vártam tőlük.Komolyan, Rathbourne, mintha ilyesmivel meg lehetne engem törni! – Bathsheba felállt. – Úgytűnik, összetéveszt engem azokkal a törékeny teremtésekkel, akik az ön köreiben forognak.

– Nem is olyan törékenyek – tiltakozott Benedict. – Meg kellene ismerned a nagyanyámat. Bathsheba leült az egyik párnázott székre, amelyet Thomas tett a kandalló elé.

– Jack nagyanyját ismertem, és köszönöm, annyi elég is volt. A családdal való összeütközésekután a barátságtalan fogadtatás igazán semmiség. Teát töltött magának. Benedict fogta a saját csészéjét, és leült a másik székbe.

– Kitalálhattam volna – jegyezte meg. – Amikor Wingate-et nem tudták rávenni, hogy meggon-

dolja magát, téged próbáltak meggyőzni. Benedict erre nem is gondolt. Az elhidegült rokonokkal való összeütközés bizonyára előhozta a

régi, kellemetlen emlékeket. Nem csoda, hogy ilyen komor hangulatban van. – Tizenhat éves voltam – mesélte Bathsheba, és úgy tanulmányozta a csészéje tartalmát, mintha

abban lennének a régi emlékek. – Mindegyik más taktikával próbálkozott. A nagyanyja azt mondta,

az előkelő társaság sohasem fog befogadni, közben Jack pedig meg fogja bánni a döntését. Ha sze-

rencsém lesz, elhagy. Ha nem, akkor mellettem marad, és én osztozni fogok a nyomorában és kese-rűségében, amíg a halál el nem választ. Az anyja csak zokogott vég nélkül. Az apja a lelkiismer e-

temre próbált hatni. Aztán jöttek az unokatestvérek, a nagynénik és az ügyvédek. Tucatszor elszán-

tam magam, hogy elhagyom Jacket, csakhogy véget vessek a gyötrelmeknek. De ő erősködött, hogynélkülem nem tud élni, én pedig még szinte kislány voltam… tizenhat éves, Rathbourne… és annyi-

ra szerettem!

Milyen lehet, ha az embert így szeretik, tűnődött Benedict.Milyen férfi az, aki az ilyenfajta szerelmet hajszolja, tudván, hogy ez ahhoz vezet, hogy az a sz-

szonynak még többet gyötrelmet és durvaságot kell majd elviselni, mint amennyit védtelen lánykénteltűrt?

– Tizenhat – ismételte Benedict, és gondosan ügyelt rá, hogy hangja könnyed maradjon. – Mint-

ha ezer éve lett volna. Akkoriban egészen más ember voltam. – Voltál szerelmes?



– Ó, hát persze. Akad olyan ember, aki ebben a korban nem szerelmes? Rómeó nem ennyi idősvolt?

Bathsheba mosolygott.

– Mesélj róla – kér te.

Benedict már nagyon régen nem gondolt ifjúkor i fellángolására. Nem engedte meg magának,hogy gondoljon rá. Nem tartotta bölcsnek, hogy azoknak a napoknak az izgalmát és idealizmusát

összehasonlítsa azzal az unott elégedetlenséggel, amely úgy tűnik, teljesen áthatotta a felnőttkorát.Az ember könnyen merengeni kezd rajta. Talán még olyan értelmetlen dologra is ragadtatja magát,hogy sóvárogni kezd azért, ami mindörökre elmúlt.

De az emlékek nem tűntek el. Csak arra vártak, hogy kiengedje őket. És Benedict kiengedte őketaz asszony kedvéért, ahogy annyi minden mást is megtett érte.

Mesélt az osztálytársa csinos húgáról, aki ellopta a szívét, amikor még csak tizenhat volt, aztánösszetörte, és elvett tőle mindent, amiért élni érdemes… egészen egy hónappal késő bbig, amikor is

találkozott egy másik csinos lánnyal. Miközben mesélt, az elméje is kitisztult. A szerelem akkor, nagyon régen hatalmas, félelmetes, zavarba ejtő érzés volt… és olyan fájdal-

mas! Mivel nem engedte meg magának, hogy az ifjúkori élményein elmélkedjen, elf elejtkezett a

fájdalomról is. Az emlékek megmaradtak, de az érzések bizonytalanok, távoliak voltak. Ifjúkori fellángolásai most ugyanolyan testtelennek, képzeletbelinek tűntek, mint az álmai, bár

abban az időben ugyancsak valódiak voltak. Mostanra azonban minden elhalványult. Az ifjúkori szerelmek. Az ifjúkori álmok. Elhalványult a fájdalom, és az azt gyakran kísérő bűntudat is.

Nem szerette Adát. Mire eljött az idő, hogy feleségül vegye, meggyőzte magát, hogy a romanti-kus szerelem pusztán költészet és dráma, de nem a való világ része. Most eltűnődött rajta, nem azértadta-e fel a szerelembe vetett hitét, mert felnőttkorában senkivel sem találk ozott, aki fel tudta volna

korbácsolni az érzelmeit. Mégis, a maga alkalmatlan módján gondoskodott a feleségéről, és a halála olyan sokk volt a

számára, amely hosszú időre összezavarta. Szörnyű dühös volt, először az asszonyra, aztán magára, amikor kezdte felfogni, mi is történt

kettejük között. De két év alatt ez a mardosó bűntudat is sokat enyhült. Amit Bathsheba Wingate iránt érez, idővel szintén el fog halványulni. A vele töltött időszak csak

egy álom lesz, csupán egy pillanat az életéből. Néhány különös, izgalmas, szokatlan nap. Kitérő.Rövid viszony, ahogy az asszony nevezte. Elmúló szenvedély. Gyarlóság.

Így kell rá tekintenie, már csak Bathsheba kedvéért is. Ezért aztán Benedict igyekezett jókedvet mutatni, ahogy felidézte azt a néhány ifjúkori eltév e-

lyedést. Utána Rupert kalandjaival szórakoztatta az asszonyt. Mesélt neki öccse számos izgalmasromantikus katasztrófájáról, és őrült csínyeiről, virtuskodásáról. Rupert tökéletes ellentéte volt a

józan Geoffrey, aki gyerek volt még, amikor eldöntötte, mit akar, sosem gondolta meg magát, ésfelnővén elvette az unokatestvérét, ami senkit sem lepett meg.

Benedict éppen Darius öccse jelenlegi viselkedését és lehetséges jövőjét boncolgatta, amikor az

egyik fadarab összeroppant szikraesőt szórva magából, és kirántva őt a merengésből. Kíváncsi lettvolna, vajon mióta beszél már.

– Túl jól tudsz hallgatni – kezdte, aztán Bathshebára nézett. Az asszony könyöke a szék karfájánnyugodott, fejét a tenyerébe hajtotta. Szeme be volt hunyva. Egyenletesen lélegzett.

Benedict szomorkásan mosolygott. Igaz, azt tervezte, hogy elaltatja, de nem így. Felállt és odament az asszonyhoz. Gyengéden a karjába emelte, az ágyhoz vitte és ráfektette. Le-

vette a cipőjét, aztán betakarta. A nő jóformán meg sem moccant közben. Szegény teremtés, halálosan fáradt lehet, gondolta. Halálosan fáradt attól, hogy csak f igyelt, várt

és aggódott minden és mindenki miatt, beleértve őt, Benedictet is… sőt, elsősorban őt. Lehajolt és megcsókolta a homlokát. – Ne aggódj miattam, édesem – mormolta. – Nem lesz semmi gond velem. Sosem volt.



Biztosan a csend ébresztette fel, az eső monoton kopogásának megszűnése. Vagy talán a fény. Azezüstös csillogás nem a nappal fénye volt. Az ég kitisztult, és a hold vonta őt ezüstsugárba.

Bathsheba kinyújtotta a kezét, bár már mozdulat közben tudta, hogy a férfi nincs mellette. H i-

ányzott a melegség. Megborzongott, bár nem a hidegtől. A Jack halálát követő sivár, üres hónapok

óta nem érezte magát ennyire egyedül. – Az áldóját, Jack! – suttogta. – Melegen ajánlom, hogy ne nevess! Gondolom, remek tréfánaktartod, hogy kétszer kellene elkövetnem ugyanazt a hibát.

Valami hangot hallott a szomszédos szobából. Felült. Óvatos léptek közeledtek.

– Ki az? – kérdezte Bathsheba. – Portyázó katonák hada – hallotta az ismerős mély hangot. – Brigantik és orvgyilkosok. Vámpí-

rok és lidércek. – Rathbourne magas, sötét alakja betöltötte az ajtónyílást. – De az is lehet, hogy

csak én voltam, fel-alá csörtetve, s azt képzelve, hogy nesztelenül kirabolhatom ezt a helyet. – Járkáltál álmodban?

– Azt hittem, hogy… ööö… ébren vagyok.

– Azt mondtad, ne aggódjak, te meg idegeskedtél? – Nem járkáltam fel-alá, ha erre célzol. Sosem tennék olyasmit. A ketrecbe zárt állat já r kál. Egy

úriember nyugodtan áll vagy ül. – Nem tudtál aludni – állapította meg Bathsheba. – Megpróbáltam kidolgozni valamiféle tervet arra nézve, hogyan kezeljem Peregrine-t… jobban

mondva, inkább a szüleit. Benedict karba tette a kezét, és az ajtófélfának támaszkodott. Pontosan úgy állt, ahogy akkor,

amikor Bathsheba először meglátta az Egyptian Hallban, s most is ugyanúgy elakadt tőle a lélegz e-

te, mint akkor.

– Róluk meg is feledk eztem – mondta Bathsheba. – A házaló lányáról szóló mese most már nyil-vánvalóan nem használható.

– Azt fontolgatom, hogy jelenetet rendezek. A saját fegyverüket fordítom ellenük. Mielőtt vala-mi hisztérikus rohamba lovalhatnák magukat, elkezdek föl-alá rohangálni, felváltva rázom az öklö-met, vagy fogom a fejemet.

– Kedveled azt a fiút. – Persze. Persze, hogy kedvelem. Különben miért viselném el. Gyerekek kellenének neki, gondolta Bathsheba. Csodálatos apa lenne. De ő nem tud neki gyer e-

keket adni. A férfinak nincs szüksége egy idősödő, meddő szeretőre. Fiatal feleség kell neki, akiapróságokkal népesíti be a gyerekszobát.

– Ha gondolod, holnap miközben a szökevényeinket lessük, segítek neked kidolgozni egy jó kis jelenetet – ajánlotta fel.

– Már holnap van, ami azt illeti – közölte Benedict. – Amikor legutóbb megnéztem a zsebórá-mat, egy múlt, márpedig az jó ideje történt.

– Akkor már elkéstél azzal, hogy ágyba bújj. – Aha, szóval ez ébresztett fel? Az utánam való reménytelen epekedés?

– Nem igazán nevezném reménytelen epekedésnek. Inkább azt mondanám, hogy valami halványhiányérzet.

– A tűz kialudt, az ágy hideg. – Nos, ez igaz. Valóban így van. De te nagydarab vagy, és meleg. Ez lesz a megoldás a problé-

mára. Benedict nevetett.

Jaj, mennyire fog hiányozni neki ez az öblös nevetés!

– Rathbourne, kevés időnk van – figyelmeztette a férfit –, és te azt is vesztegeted.



Benedict besétált a szobába. Minden lépésnél megszabadult valamelyik ruhadarabjától. Egy-két perc, és teljesen meztelen volt, kemény, izmos teste csillogott a holdfényben.

A következő pillanatban már húzta is le a takarót Bathshebáról, és a szokásos könyörtelen haté-konyságával vetkőztetni kezdte.

Bathsheba azt hitte, gyors és elszánt lesz, egy utolsó, őrült csörte. De amikor már ő is meztelen volt, a férfi melléfeküdt, és maga felé fordította. Kezét a fejéhez

emelte, és lassan csúsztatta lefelé, végigsimítva az arcán, aztán még lejjebb, a nyakán és a keblén, aderekán és a hasán, hogy végül eljusson a lába közé. Hosszú, gyengéd ujjai bejár ták a lábait is,

előbb le, majd ismét fel, mintha a férfi meg akarná jegyezni testének minden hajlatát és domborula-

tát. Bathsheba szeme könnybe lábadt, ahogy saját keze is vándorútra indult: beletúrt a férfi hajába,

aztán végighúzta ujját az arcán – a nemes vonalú orron, az áll határozott szögletén –, majd az erősnyakon és vállon. Ő is lejjebb kalandozott, végig a mostanra már oly ismerős, kemény férfitesten, afeszes derékon és hason, a karcsú csípőn és a férfiasságán. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott azegyütt töltött részeg éjszaka, s férfi is emlékezett rá, Bathsheba látta a válasz mosolyában. Ujjaitovább folytatták az útjukat, ameddig csak elértek a mérföldhosszú lábon lefelé és vissza, s közbenBathsheba szíve majd’ megszakadt.

Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!A férfi közelebb húzta magához és megcsókolta. Hűvös és édes volt, aztán forró és édes, végül

vad és sötét. Bathsheba a férfi lábára fonta a lábát, szorosabban simult hozzá, és megf eledkezett a

másnapról. Hagyta, hogy keze a férfi testén csapongjon, újra és újra bejárja, mintha így lenyomatottudna venni róla, bár ez lehetetlen volt: az íz, az illat, az érintés és a hang… mind-mind olyan múlé-kony. Csak ez a pillanat létezik. Csak ennyi lehet mindenkié: a jelen pillanat.

Bathsheba elvett mindent, amit csak tudott: magába itta a férfit, végtelen, mély csókokkal, gyen-

géd simogatással, memorizálta őt, egészen addig, míg a férfi torkából elfojtott hang tört fel, és ahátára fordította Bathshebát.

Egyetlen vad lökéssel beléhatolt, és a világ megremegett. Bathsheba felemelkedett, és lábát a fér-

fi dereka köré kulcsolta, kezével a vállába kapaszkodott, hogy hozzásimulhasson, olyan szor osan,

ahogy csak tud. A férfi megragadta a tarkóját és őrülten csókolta, ő pedig kapaszkodott, vele rin-gott, miközben a forró vágy egyre magasabbra szökött benne, kizárva minden gondolatot, és a bá-nat, a másnap – legfőképpen a másnap – megszűnt létezni.

Csak az egymásba kapcsolódó két test gyönyöre maradt, és ők hagyták, hogy ez a gyönyör elsö- pörje őket, magával ragadja őket a csúcsra… s még feljebb… hogy aztán könyörületesen az álmokvilágába eressze őket alá, egymás karjaiban, a hold ezüstös fényénél.

Másnap reggelig senki sem kopogtatott az Új Lak ajtaján. Akkor is csak Peter DeLucey jött egyszolga kíséretében, aki egy kosarat hozott a karján.

Korán volt még, így Bathsheba és Benedict arra kényszerült, hogy sietősen öltözzenek. Arra sem jutott idejük, hogy néhány bizalmas szót váltsanak.

De legalább DeLucey nem akkor jött, amikor még együtt voltak az ágyban. Thomas, aki szokásszerint hajnalok hajnalán fenn volt, már messziről észrevette Northwick közeledő fiát, és riasztotta agazdáját.

Nem mintha ezek után bármit is tehettek volna Bathsheba jó hírének megoltalmazásában, ezzelBenedict is tisztában volt. Végtére is Northwick a saját szerelmi fészkét engedte át n ekik, nem?

Sem ő, sem bárki más, aki együtt látta őket, nem kételkedett benne, hogy Bathsheba Wingate LordRathbourne szeretője.

Northwick ezzel együtt nagylelkűen és tiszteletreméltóan járt el. Ha Lord Mandeville rájön, mi folyt a háta mögött, Northwick fizetni fog a nagylelkű és tisztelet-

reméltó viselkedéséért. Ez volt a gond azzal, ha az ember azt teszi, ami helyes. Valaki biztos szenvedni fog miatta.

Egy úriember mindig helyesen cselekszik, és vállalja a következményeket.



Átkozott szabályok! – gondolta Benedict.

– Elnézést, uram – hallotta Peter DeLucey hangját. Benedict egy pillanatig üres tekintettel nézett maga elé, azon töprengve, mennyit szalasztott el a

beszélgetésből. – Nem értem, miért kellene elnézést kérnie – mondta végül. – Én voltam az, aki nem f igyelt.

– Lord Rathbourne gondolkodott – magyarázta Bathsheba. – A dermesztő pillantás nem önnek

szólt, Mr. DeLucey. Csak történetesen pont az útjába esett. Egyen valamit, Rathbourne. Az embernem tud rendesen összpontosítani, ha üres a hasa. Thomas, őlordsága kér még egy kis kávét. Mindenki követte a hölgy parancsait. Bathsheba a kis asztal egyik végén foglalt helyet, a két férfi egymással szemben ült.

– Miközben lordságod elveszett a gondolataiban, Mr. DeLucey éppen arról számolt be, hogy azemberei elszalasztották a gyerekeket a múlt éjjel.

A kufárról beszélt, idézte fel Benedict. DeLucey Gaffy Tiptonról mesélt nekik, akire Lord Northwick emberei tegnap este a bristoli Harang fogadóban találtak rá.

– Tipton azt mondta, tudta, hogy a gyerekek jó családból származnak – folytatta Peter. – Azt is

kitalálta, hogy elszöktek. De nem tudta, ki vagy mi elől menekülnek. Amennyire ő tudja, a magukat

Lord Northwick embereinek mondó alakok akár gonosztevők is lehetnek.

– Röviden Tipton nem volt hajlandó segíteni – vonta le a következtetést Benedict. – Embereket kellett küldenünk, akik kezeskedtek az ügynökünkért, amíg ez meg nem történt,

addig a kufár nem mond semmit. – Közben azt is tudnia kell, hogy az én drága Oliviám mérföldekről felismeri a rendőröket, adó-

szedőket vagy nyomozókat – mondta Bathsheba. – Elég volt egyetlen pillantást vetnie Lord Northwick ügynökére, és máris elszelelt. Ez teljesen érthető.

– Istenemre, nagyon jól fogadja a dolgot – jegyezte meg DeLucey. – Az ön helyében én őrjönge-

nék. Ami azt illeti, legszívesebb megfojtottam volna az ügynököt. A gyerekek ott voltak egy kar-

nyújtásnyira tőle, s ő hagyta őket elfutni. – Nem hagyta – szólt közbe Benedict. – Ahogy néhány nappal ezelőtt emlékeztettem is rá Mrs.

Wingate-et, sem az unokaöcsém, sem az ő lánya nem olyan gyerek, aki bárkiben megbízik. Mind-

ketten intelligensek és találékonyak. – Apám roppant dühös – mondta DeLucey. – Eltitkolni a valót a nagyapa elől nem könnyű fel-

adat. Minél tovább tart ez az ügy, ő annál gyanakvóbb lesz. Ha egyszer rájön az igazságra, csak acsoda menthet meg minket.

– Csodálom, hogy még nem neszelte meg – jegyezte meg Bathsheba. – Lord Mandeville egyálta-

lán nem tűnt tehetetlen vénségnek. Vág az esze, mint a borotva, és úgy láttam, jó erő ben van.

– Ó, valóban jól bírja magát, de az évek során az unalmas feladatokat egyre inkább átengedteapámnak. A nagyapa most már inkább vadászik meg halászik,

– Akkor Lord Northwick hozzá van szokva a dolgok elrendezéséhez és az emberek irányításához

– állapította meg Benedict. Tudta, ez nem mindenhol van így. Sok esetben a családfő a halála napjá-ig ragaszkodik hozzá, hogy mindent ő tartson kézben. Ettől az örökösének túl sok ideje marad,ugyanakkor nincs más célja az életének, mint hogy az apja halálát várja. A jelenlegi király, gondoltaBenedict, nagyon jó példája ennek a nevelési módszernek a hátrányaira.

Lord Hargate módszere viszont az volt, hogy minél több felelősséget halmozzon a legidősebb f i-ára azon az elven, hogy a tétlen kéznek az ördög a munkaadója.

– Apám megbízta az embereket, hogy fésüljék át Bristol minden zugát – mondta DeLucey.

– Logikus megközelítés – bólintott Benedict. – A gond csak az, hogy a gyerekek sosem ott van-

nak, ahol az ember várná tőlük. Mikor látták őket legutóbb?

– Gaffy Tipton kora este érkezett a Harangba. A tornácra küldte a gyerekeket az eső elől, amíg őellátta a lovakat. Ez általában Lord Lisle feladata volt.

– Peregrine-é? – csodálkozott Benedict. – Az unokaöcsém lovászkodott?

– Tipton csendes, engedelmes és hasznavehető fiúnak írta le. – Csendes és engedelmes? – hitetlenkedett őlordsága. – Peregrine? Meg vagyok döbbenve. – Bathshebára nézett. – Gondolja, hogy ez Olivia hatása?



– Tréfál?

Benedict elméjébe bevillant egy kép, minden figyelmeztetés nélkül, olyan élesen, mintha csak azimént történt volna: a lélegzetelállítóan gyönyörű arc felé fordul, a kék szem elnyeli, és fülében ottcsengett a nevető hang, amint azt mondja neki, hogy megpróbálta cigányoknak eladni Oliviát, denekik sem kellett.

Akkor történt volna?

Lehetséges, hogy sokkal korábban elveszett, mint hitte? Attól a naptól változott volna meg az egész világa, miközben ő ostobán azt hitte, továbbra is

ugyanaz az ember, aki volt?

Soha többé nem lesz ugyanaz az ember, aki volt. Gyanította, hogy Peregrine sem.

– Tipton azt mesélte, hogy mind a ketten hasznossá tették magukat – mondta DeLucey. – A

hangján hallatszott, hogy ez őt is meglepte. Tegnap este azonban ő maga látta el a lovakat az esőmiatt. Nem akarta megkockáztatni, hogy a gyerekek megfázzanak. Tető alá küldte őket, nehogy

megázzanak. Ekkor látta őket utoljára. Benedict fontolóra vette a hallottakat.

– Bristol szívéből Throgmorton kapujáig nem olyan nagy a távolság – mondta végül. – Gyalog

néhány óra. De könnyedén találhatnak fuvart is maguknak az út egy részére. Még ha gyalog jöttek,vagy valami lassú szekéren, akkor is ideérhettek mostanra.

– Úgy gondolja, a birtokra kellene összepontosítani az erőinket? – kérdezte DeLucey. – Nem szeretném megmondani Lord Northwicknek, hogyan tegye a dolgát, másrészt viszont úgy

vélem, ő sem szeretné vesztegetni az idejét és az emberei képességeit… ráadásul minél hamarabb

megszabadul tőlünk, annál jobb mindenkinek. – Peter DeLucey már készült volna udvariasan tilta-

kozni, de Benedict közbevágott. – Kérem, mondja meg az apjának, hogy szeretnék vele beszélni,

amint neki is megfelel.

Kedd délután

– Nem mehetünk be a főbejáraton – mondta Peregrine. Megragadta Olivia karját, és magával von-

szolta az ellenkező irányba, mielőtt még valaki észrevenné őket Throgmorton kapu jánál. – Látogatási nap van. Hallottad, mit mondott Mr. Swain. Kedd és csütörtök délutánként be lehet

menni.

Az éjszakát Mr. Swain, a zálogkölcsönző boltjában töltötték, mert az egyike volt azoknak a k e-

vés helyeknek, ahol Olivia biztonságban érezte magát. Peregrine nem volt biztos benne, hogy ő is biztonságban érzi-e magát. De a boltban meleg volt,

nem esett az eső, és kevésbé érezte feltűnőnek magát a sötét kis boltban, amelynek küszöbét számosázott és rongyos alak lépte át elzálogosítani kívánt, szánalmas holmijával.

Öt nap utazás után ő és Olivia ugyanolyan koszos és sáros volt, mint Bristol bármelyik nyomo-

rultja. Ha bementek volna egy rendes kocsmába vagy fogadóba, gyanakvó tekintetek sokaságát von-

ták volna magukra. Persze, nem rendes helyre gond nélkül bemehettek volna. De akkor azt kockáz-

tatták volna, hogy elkapja őket valami rendőr vagy nyomozó. Alig néhány napja Peregrine még azt szerette volna, ha elfogják őket. De az azelőtt volt. Most viszont örült, hogy újabb éjszakára találtak maguknak menedéket, még ha csak egy nem túl

tiszta zálogkölcsönzőben is, ahol a padlón kellett aludniuk. Ezt is Oliviának köszönhették. A lány láthatóan mindent tudott, amit a zálogkölcsönzőkről tudni

kell, és londoniak legalább felének ismerte a nevét és a címét, a dubliniakat viszont mind egy szálig.Ő és Mr. Swain remekül szórakoztak pletykákat és vidám történeteket mesélve egymásnak.

Oliviának nem okozott gondot, hogy mindent megtudjon Throgmortonról, amit akar. Ez nagy szerencse volt, mert a park és a hozzá tartozó földek több ezer hektár területet foglaltakel, és nekik nem volt térképük. Mr. Swain azonban kétszer is járt Throgmortonban valami ünnepsé-



gen, és hevenyészett vázlatot készített nekik a helyről. Bár a mauzóleumot nem látogatta meg, desikerült megpillantania, és hallotta róla, hogy úgy néz ki, mint egy k atolikus templom, a lépcső kétoldalán pedig két szobor áll őrt. Peregrine-nek így most volt elképzelése a mauzóleum körülbelülihelyéről.

– Nem értem, miért ne lóghatnánk be a tömeg közé vegyülve – morogta Olivia.

– Mert nem lesz semmiféle tömeg – magyarázta Peregrine. – Ez nem olyan, mint a hőlégballon

felszállása a Hyde Parkban, vagy a newmarketi verseny. Nem fognak nagy tömegek beáramlani akapun. Nem lesznek zsebtolvajok és fogadóemberek, koldusok és prostituáltak, sem hölgyek, urak

és családok. Jó, ha talán egy tucat ember fogja ma meglátogatni a birtokot, és ők is biztos tisztele t-

reméltóan fognak festeni, amit rólunk nem lehet elmondani. Ez itt nem Chatsworth, ahol bárki sz a-

badon kószálhat. Még ha valahogy át is jutnánk a kapuőr mellett, minden pillanatban rajtunk tarta-

nák a szemünket… és a látogatási idő végén rögtön kidobnának.

Miközben beszélt, Peregrine egy keskeny, szekérnyomoktól kivájt út felé húzta a lányt. – De nem a főbejárat az egyetlen befelé vezető út – folytatta. – Elvégre a földeken dolgozók

mégsem hordhatják a trágyát a főbejáraton át… azon az úton, ahol a király is jár. – Magasságos egek! – szörnyülködött Olivia. – Valakinek be kellene fognia őfelsége or rát. Vagy

inkább a sajátját?

Peregrine nem figyelt rá. – Lesz erre még jó néhány kapu, sokkal kevésbé feltűnő – mondta. – De a táj úgy van megter-

vezve, hogy eltakarja a főépület elől, hogy ne rontsák a kilátást. Olivia a fejét rázta.

– Erre sosem gondoltam volna. De soha nem is éltem vidéken. – Ez nyilvánvaló. Ha éltél volna… Ó, nem számít. A lényeg, hogy most én vagyok a szakértő, s

egyben azt is, hogy neked kell tartanod a szádat, és tenned, amit mondok. Peregrine-nek egy szava sem lehetett. A lány csendben maradt, és hagyta, hogy Peregrine vezes-

se, mintha értelmes teremtmény lenne, nem az az őrült nőszemély, aki elhiszi, hogy az ősei mellétemetve megtalálja a kalózok kincsét.

Peregrine tisztában volt vele, hogy körülbelül annyi esélyük van a kalózok kincsének magtalálá-sára, mint arra, hogy egyszarvúval találkozzanak a parkban. Elképzelni sem tudta, hogy fognak úgya mauzóleum közelébe jutni, hogy senki se vegye észre őket.

De azt sem tudta elképzelni, hogy mindössze néhány shillinggel a zsebében és a saját józan eszé-re támaszkodva eljutnak Londonból Bristolba.

Bármi történjék is, az biztos, hogy izgalmas lesz. Kaland.

Ezek után hosszú évekig nem reménykedhet benne, hogy hasonlóban lesz része.

Bathsheba elnehezülő szívvel nézte az égen gyülekező felhőket. A szél felerősödött, szorosa bban a

testéhez tapasztva a köpenyét. Az Új Laktól nem messze állt, annak az útnak a végén, amely a mauzóleum irányába k anyargott

a lankán. A parknak ezen a részét sűrűn benőtték a fák és a magas bokrok, az ösvény egy kis részeneltűnt a szeme elől, aztán szélesebben bukkant elő, felfutva a domboldalon a díszes építményhez,ahol a DeLucey-k utolsó néhány nemzedéke nyugodott.

A katolikus templomot utánzó épület felett felhők kavarogtak, s ahogy a szél erősödött, a felhőkis nagyobbá, sötétebbé váltak. Bathsheba a Drámai DeLucey-k démoni kísérteteit látta a felhőkben,amint őrült táncukat ropják a jó DeLucey-k csontjain.

Bár csak felhők voltak, Bathsheba rossz előjelet látott bennük. Az előző nap pontosan így festettaz ég, mielőtt megnyitotta csatornáit, és a zápor beűzte őket a házba.

Az Új Laknál valamivel lejjebb és keletre a fák és bokrok ágai közt meg-megvillant a

Throgmorton tó vize. A tó keleti oldalán, több kápolna és grotta szegélyezte az utat, mégho zzáolyan ügyesen elrendezve, hogy csak a domb egy bizonyos pontjáról voltak láthatók. A tó a délicsücskénél elkeskenyedett, és festői vízesésként hullott alá a folyóba. Az egyre fogyatkozó na p-



fényben a nyugtalanul háborgó víz meg-megcsillant, de többnyire az is sötét és zavaros volt, mintaz ég.

Rathbourne, Lord Northwick és Peter DeLucey beszélgetve állt néhány lépésre tőle. Időnkéntfelpillantottak, és az eget tanulmányozták.

Bár az arisztokratikus arcvonások nem sokat árultak el, Bathsheba sejtette, hogy ők sem túl derű-látóak.

Ha úgy fog esni, ahogy előző nap, a gyerekek menedék után néznek, és túl sok búvóhely közülválaszthatnak. Ha úgy fog esni, ahogy előző nap, az nagyon megnehezíti, ha nem leh etetlenné teszia keresést.

A délután a végére járt. Már csak néhány óra, és beköszönt az éj. Egy újabb nap vész el. Egy újabb éjszakát tölthetek vele, gondolta Bathsheba.

És ő még egy éjszakát akart, aztán még egyet. Kétségbeesetten vágyott rá; ugyanakkor nem hitte,

hogy kibírna még egy napot mellette. Így is nagyon kemény volt minden egyes eltelt óra. Felkészítette arra, hogy ma elválnak útjaik.

Felkészült rá, hogy erős legyen. Ma. De nem tudta, meddig még. Már így is rongyokban lógtak az idegei a hamis riasztások miatt.

Lord Northwick emberei tévedésből háromszor is valamelyik bérlő gyerekeit kerítették be. Egyszeróvatosan körbevettek valamit, amiről kiderült, hogy egy elszökött disznó, ami egy múlt századbanépült rom közelében túrt a bokrok alatt.

Bathsheba a szeme sarkából látta, hogy Rathbourne ellép társai mellől, és felé közeledik. Northwick és a fia az ellenkező irányba indult.

Bathsheba tekintetét ismét az égre, a felette kavargó felhőkre fordította. – Northwick kiküld néhány embert, hogy körülszaglásszanak a legfrissebb pletykák után – szó-

lalt meg mellette Rathbourne mély hangja. – Az egyik helyi asszony úgy véli, a gyerekeket látta a

keleti fal mentén, nem messze a főbejárattól. Egy másik jelentés szerint az északi fal mentén levőkapuhoz vannak közelebb. Azt mondtam Northwicknek, hogy maradunk, ahol vagyunk. Nincs ér-

telme minden pletykának felülve ide-oda rohangálni. Különben is itt az ideje, hogy megteázzunk.

– Nem vagyok éhes. – Sápadt vagy és átfáztál. Alig ettél valamit reggelire, ebédre pedig semmit. Ha ájultan esel ösz-

sze, amikor meglesznek végre a szökevények, az emberek még azt hinnék, hogy te is egyike vagyazoknak a törékeny teremtéseknek, akikkel kapcsolatban annyira erősködsz, hogy nem tartozol kö-zéjük. Az rendkívül kínos számomra, tekintve mindazt az erőfeszítést, amellyel megpróbáltammeggyőzni Northwicket, hogy te határozott, szilárd erkölcsi alapok kal bíró asszony vagy.

– Csak az idődet vesztegetted – vélte Bathsheba. – Sohasem fogja elhinni, hogy a családom bár-

mely tagja tudja, mi az a szilárd erkölcs. – Northwick egyelőre azt hiszi, hogy te nyomban elhagyod Throgmortont, amint visszakapod a

lányodat – mondta Benedict. – Beleegyezett, hogy a rendelkezésedre bocsásson egy hintót. – Egy külön hintó? Elment az eszed? Nem kellene mást tenned, mint kölcsönadni a delizsánszra

valót. – De nem teszem meg. Te nem szereted a delizsánszokat, mert zsúfoltak, részegekkel, büdös és

férgekkel teli alakokkal vagy összezárva, emlékszel?

– Akkor a postakocsira valót… vagy ha mindenáron túlzásokba kell esned, akkor bérelj egy kü-lön utazócsézát. De könyörgöm, ne küldj el valamelyik rokonom hintóján.

– Nem küldelek el – mutatott rá Benedict. – Te küldöd el magadat. A nemes erkölcseid miatt…amelyeket tiszteletben kell tartanom, hogy a fene vigye el!

Bathsheba erre már a férfi felé fordult, s bár fájdalmas volt, felnézett a jóképű arcra. Ugyanazt az

unott kifejezést látta rajta, mint az Egyptian Hallban, de a tekintete gyengéd volt. Ó, vonzalmat lá-tott benne, s ez csak megnehezítette a dolgát. Ha valóban unott és távoli lenne, nem vágyna rá a ny-

nyira, hogy megérintse. – Mit gondolsz, én hogyan érzek? – vágott vissza. – A hálómba kerítettem egy jóképű, gazdagnemesurat, aki a tenyeremből eszik, erre el kell engednem.



– Álmodj csak! Legfeljebb elfogadhatónak talállak. – Képzeld csak el, én mit érzek – folytatta Bathsheba. – Több nemzedéknyi tökéletesen romlott

és erkölcstelen DeLucey-ősökkel dicsekedhetek, akik egyetlen pillanatig sem haboznának, hogytönkretegyék az életedet és kiforgassanak a vagyonodból. Miért nem tudok én is olyan lenni, mintők? De nem, én lelkiismerettel vagyok megátkozva.

Benedict mosolygott.

– Ezért sohasem fogok neked megbocsátani, Bathsheba. Ezért és még nagyon sok minden má-sért. Remélem, életem végéig… dédelgetni fogom… a haragom. – Á, legalább nem felejtesz el. – Téged elfelejteni? Olyan könnyű lesz, mint elfelejteni a szamárköhögést, Olyan könnyű… Az

ördögbe! Felnézett, és az esőcseppek az arcába hulltak.

– Gyere, menjünk be. Nincs értelme…

– Uram! – hallatszott a kiáltás nem túl messziről. – Uram! Erre!

Mindketten a hang irányába fordultak. – Ez Thomas – mondta Benedict, és a hang irányába rohant. Bathsheba követte.

Tizenhetedik fejezet

Miközben Lord Northwick emberei a birtok északkeleti részét kutatták át, Peregrine és Olivia az

ellenkező irányból közeledtek. A magas fal körülvette a parkot, ahogy Peregrine arra számított is. Mivel Swain, a zálogkölcsön-

ző azt mondta, hogy a mauzóleum a park délnyugati sarkában van, Peregrine errefelé vezetteOliviát. Végül eljutottak ahhoz a patakhoz, amelyet Swain említett. Az esőzések miatt a víz szintjemagas volt, és a szokásos lusta csordogálás helyett sebesen áramlott a medrében.

Peregrine biztos volt benne, hogy hamarosan hídra bukkannak, s egy kapura is a közelében, ame-

lyen a kocsik és szekerek közlekedhetnek. Nem sokkal később feltűnt a híd, és megtalálták a reméltkaput is, amely bár le volt lakatolva, de senki sem őrizte.

Nem volt gond átmászni rajta. Amikor már bent voltak, a szekerek által kijárt kocsiúton maradtak, amely követte a határfalat.

Eleinte a fákkal sűrűn benőtt terület eltakarta a park többi részét. De néhány perc múlva az út emel-

kedni kezdett, és Peregrine észrevette a mauzóleum kupoláját. – Ott van! – kiáltott fel Olivia. A madarak rikoltozva röppentek fel a közeli fákról.

– Maradj csendben! – szólt rá Peregrine. – Én is látom. Azt akarod, hogy az egész világ tudomástszerezzen róla, hogy itt vagyunk?

De a lány már sietett fel a domboldalon, végig a keskeny ösvényen, amelyen nem látszott, hogytúl sokat használták volna. Peregrine felpillantott az égre, aztán követte a lányt. Nem tetszett neki afelhők színe. Jelenleg azonban nem tűnt túl értelmes megoldásnak, hogy megint megtegyék a hosz-

szú utat vissza Bristolba, csak mert rossz az idő. A mauzóleumban elbújhatnak az eső elől, gondolta, a portikusz alatt. Ha itt kell tölteniük az é j-

szakát, ami nagyon valószínűnek tűnt, megtehetik a birtokon levő számtalan épület egyikében.Peregrine nem hitte, hogy mind be lenne zárva… nem mintha szerinte Oliviát megá llíthatta volnaholmi egyszerű zár.

Látta, hogy a lány megcsúszik, és sietett, hogy beérje.

– Figyelj, hová lépsz – figyelmeztette. – Nem látod, hogy a talaj még mindig nedves. Ki akarodtörni a bokád?



Nem úgy tűnt, mintha a lány akár egy szavát is hallotta volna. Tekintetét a mauzóleumra szegez-

ve ment előre. – Nagyobb, mint gondoltam – lelkesedett. – Flancosabb is. Kupola van a tetején, a kupolára meg

egy négyszögletes dobozt raktak, és egy kicsi gömböt a doboz tetejére. És a tető minden sarkán urnavan, vagy cserép, vagy akármi is az.

A díszítés nem lepte meg Peregrine-t. Amin viszont elcsodálkozott, amikor felértek a domb tete-

jére, hogy milyen elhagyatott a hely. Azok a mauzóleumok, amelyeket eddig látott, látványosságnaképültek, és uralták a közvetlen környezetüket. Bár jellemzően ez is impozáns volt, mégis nagyonelkülönített, csak egy vékony sáv gyeppel körülötte. A fák és bokrok m agas fala majdnem teljesen

körbevette a helyet.

– Nem ez a legdíszesebb rész – mondta Peregrine. – Ez nyilvánvalóan az épület háta. A bejárataz oszlopcsarnoknál lesz. – A fiú Oliviával együtt megkerülte az épületet. – Látod, sokkal dísze-

sebb.

Széles, balusztráddal szegélyzett kőlépcső vezetett fel az oszlopcsarnokhoz. A lépcső tete jén két,nyolc láb magas kőalak állt. A lépcsőtől széles ösvény kanyargott le a dombról, amely úgy tűnt,egészen a közeli dombig fut. Mindenhol máshol a fák takarták a park többi részét. Peregrine feltéte-

lezte, hogy a fák mögött a szokásos, hullámzó tájat látná. Biztos persze nem lehetett benne, hogy a

zöld mindent kizárt, kivéve azt a kis útszakaszt. – Bármibe fogadni mernék, hogy Edmund DeLucey az egyik szobor lábánál temette el a kincsét

– mondta Olivia, visszair ányítva Peregrine figyelmét a mauzóleumra. – De melyik szobor lehet az?

– Talán, ha tudnánk, kit akarnak ábrázolni, kitalálhatnánk – vélte Peregrine. – Valószínűleg iste-

nek és félistenek. Mókás, nem, hogy a mi szigorúan keresztény köreinkben pogány szimbólumok

alá temetkeznek az emberek. Tudom, hogy a főrendek közül legalább egynek piramis alakú családikriptája van.

Oliviát, amint az várható is volt, nem érdekelték a brit arisztokrácia temetkezési szokásai. – Szerintem mind a két helyet fel kell ásnunk – mondta, s körülnézett. – Nem hiszem, hogy bárki

is észrevenne minket. Peregrine-nek legalább ebben az utolsóban egyet kellett értenie vele. Ha Edmund DeLucey bá r-

mit is eltemetett itt, biztosan nem kellett amiatt aggódnia, hogy magára vonja a figyelmet. Peregrine családjának hasonló parkja volt, mint ez, ahol az érdekes építmények olyan művészien

voltak elrejtve az ösvények mentén és a növényzet közt, hogy váratlanul tárultak a látogatók elé,vagy távolról csak akkor láthatták, ha ideális megfigyelő helyen álltak.

Bár ez az építmény több mint hat láb magasan emelkedett a talaj fölé, ha valaki a tövénél ásott,aligha láthatták, kivéve, ha a park megfelelő pontjáról figyelt.

Természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy a környező növényzet száz évvel azelőtt mégnem volt ilyen sűrű és magas. A domb akár csupaszon is állhatott, amennyire tudják.

Nem mintha Oliviát érdekelné, hogy mi volt itt száz évvel ezelőtt. Őt csak az izgatta, hol találnak

ásót és lapátot… esetleg csákányt. Peregrine lehajolt, hogy megvizsgálja a talajt a lépcső tövénél, amikor megérezte az első eső-

cseppeket.

Felegyenesedett.

– Jobb lesz, ha behúzódunk… Mi ez a zaj?

Egyszerre fordították a fejüket a hang irányába. Egy férfi rohant feléjük a közeli domb ösvényén, integetve és kiabálva. Alig száz yardra volt tő-

lük. Peregrine Oliviára nézett. A lány visszanézett rá, babakék szeme tágra nyílt.

– Nem – mondta. – Nem!

És NEM! – szerette volna kiáltani Peregrine is. Még nem állt készen rá, hogy megtalálják.

Még nem. Nem végzett. Csak pillanatokba telt, mire döntött. Szörnyű büntetés vár rá.



Akár ki is érdemelheti. Elkapta Olivia karját, elrángatta a lépcsőtől, és a fák közti legközelebbi ösvény felé lódult.

– Fuss! – kiáltotta. – Csak fuss!

Thomas lefelé rohant az ösvényen. Benedict épp időben indult utána, hogy még lássa, amint

Peregrine elkapja Olivia karját, és bevonszolja a fák közé… a domb tó felőli oldalára. A merede-kebb oldalra.

Benedict nem akart hinni a szemének. – Álljatok meg! – üvöltötte. – Megőrültetek?

A gyerekek nem álltak meg. Benedict gyorsan kiszámolta, melyik a legjobb szög, hogy keresztezhesse az útjukat, és rohanni

kezdett a közeli keskeny ösvényen… Egy kis szerencsével elkapja őket, mielőtt túl messzire jutná-nak.

Hallotta, hogy felharsan a vadászkürt. A jel, amely idehívja a birtok különböző részein kutató embereket. Benedict nem állt meg.

– Olivia! – sikította egy hang. Bathsheba hívta a lányát. Benedict nem nézett vissza, és arra sem vesztegette az időt, hogy rászóljon, maradjon, ahol van.

Tudta, falra hányt borsó lenne. Futás közben tolta félre útjából az ágakat, átugrott a kiálló gyökereken. A föld csúszós volt a lehullott levelektől és tűlevelektől. Benedict rohant, s közben azt kívánta,

bárcsak az asszony ne futna utána, de tudta, hogy hiába is kívánja ezt tőle. Könyörgöm, el ne ess, és ki ne törd a nyakad!

Ahogy lefelé rohant a lejtőn, az ösvény egyre keskenyedett, s az erdőt felváltotta a bozótos,

amely majdnem ugyanolyan magas volt, csak sokkal sűrűbb. – Peregrine! – kiáltotta. – Olivia!

Semmi válasz. Komisz kölykök! Csak kerüljenek a keze közé…

– Olivia! – hallotta újra Bathsheba hangját valahonnan maga mögül. Továbbrohant. Az eső komolyan rákezdett, és az átkozott ösvény ide-oda kanyargott, de az eső-

ben még így is biztosabb volt, mint a fák és bokrok között, ahol a vizes levelek és tűlevelek borítot-

ták a lejtős talajt. Átkozott kölykök! Ha elkapom őket, mind a kettőt megfojtom! Ez volt az utolsó értelmes gondolata. Benedict lába beakadt egy göcsörtös gyökérbe, és ő előr e-

zuhant.

Peregrine hallotta a kiáltásokat maga mögött.

Hallotta azt is, hogy Olivia a nyomában liheg. Egyik énje szeretett volna megállni, de a másik nem akart, nem tudott. Továbbrohant, bár már

bőrig ázott, és az ösvényt is szem elől tévesztette. Itt nehezebben haladt előre, mert kevesebb fa, éstöbb bokor volt. Az alacsony ágak a ruhájába kapaszkodtak és az arcába csapódtak. De ő csak futotttovább.

Aztán meglátta: végre, egy nyílás a bokrok közt. Áttört rajta… és későn vette észre a keskeny, meredek partot és az alant kavargó vizet. Egy ág

után kapott, de a lába kicsúszott alóla, és ő fejjel előre lezuhant a lejtőn. – Olivia! Vigyázz! – üvöltötte.

Keze és lába átcsúszott a part síkos agyagján, és ő belezuhant a rohanó vízbe.



Mivel Olivia közvetlenül Peregrine sarkában futott, a fiú figyelmeztetése elkésett egy pillanattal.

Olivia a kezével hadonászva már zuhant is utána. Ahogy a partról a vízbe csúszott, keze beleütkö-zött valami rücskösbe és keménybe. Azonnal megragadta, és mindkét kezével belekapaszkodott.

– Segítség! – visította. Jeges víz kavargott körülötte, rángatta-lökdöste, miközben a fején és kezén az eső kopogott, és

ujjai kezdtek elgémberedni. Látta, ahogy Peregrine csapkod a vízben, miközben az áramlat sebesen

magával sodorja. – Lisle! – sikoltotta. – Peregrine!

A fiú feje eltűnt a víz alatt.

Thomas abban a pillanatban érkezett, amikor Benedict elesett. Az inas talpra rántotta a gazdáját. – Mrs. Wingate? – zihálta Benedict, lesöpörve leveleket az arcáról. – Hol van?

– A ruhája fennakadt egy bokron – felelte az inas. – Megkértem, hogy maradjon ott, ahol van, ésmutassa a többieknek az utat. Aztán elfutottam, mielőtt nemet mondhatott volna.

Ekkor hallották meg Peregrine figyelmeztetését. A következő pillanatban pedig Olivia k iáltását. A két férfi a hang irányába sietett.

Benedict átverekedte magát a bokrokon, és kiért a tó körül futó ösvényre. Peregrine-t sehol sem látta. A következő pillanatban felbukkant a szőke fej, és Benedict szíve újra dobogni kezdett.

– Segítsen neki! – hallotta jobbról a kiáltást. Odafordult, és meglátta a ledőlt fa ágába kapaszkodó Oliviát. A korhadt fa fennakadt valamin, ezért sodródott el a lány Peregrine után. A fiú közben az árral

küzdött. – A fiatalúr egyre fáradtabb, uram – mondta Thomas.

Még egy olyan ötven vagy alig valamivel több yard, és Peregrine belekerül a zuhatagba… és k i-töri a nyakát, ha nem fullad meg előbb.

Benedict a lány felé pillantott. A megáradt folyó bármelyik pillanatban elsodorhatja Olivia fáját.

– Utána tudok úszni, uram – ajánlkozott Thomas. – Ne, siess inkább az ösvényen a vízeséshez – mutatta Benedict. – Próbáld megakadályozni,

hogy átessen. Amint tudok, megyek én is. Thomas futva indult a zuhataghoz.

– Ne engem mentsen! – kiáltotta Olivia. – Peregrine meg fog fulladni!

Benedict belegázolt a folyóba, és tovább igyekezett a lány felé. A víz dermesztően hideg volt, ésmindenféle szemét úszott benne, a folyónak ezen a részén nem volt olyan mély, mint Benedict tar-

tott tőle. A derekánál nem emelkedett magasabbra. Az áramlat azonban meglepően erős volt, ami arra kényszerítette Benedictet, hogy óvatosabban

haladjon, mint szerette volna. Óráknak tűnt, mire megtette azt a néhány yardot, amely a lánytól e l-

választotta. – Ne engem mentsen! – kiáltotta ismét Olivia. – Mondtam, hogy ne engem!

– Csitt! – szólt rá Benedict. Lefejtette a lány merev ujjait az ágról, a karjába vette, és tántorogva visszaindult. Amikor kiért a

parthoz, kiemelte Oliviát a vízből, és leültette a nedves földre. – Megsérültél? – kérdezte Benedict, és próbált egyenletesen lélegezni. – N-n-nem – felelte a lány vacogó fogakkal. – M-mondtam, h-hogy őt mentse. Olivia csurom víz volt. Arcáról patakokban folyt a víz. Minden porcikájában reszketett. És dühös

volt.

Annyira hasonlított az anyjára! – Maradj itt! – utasította Benedict. – Maradj pontosan itt!

– Igen, igen, csak menjen már, kérem! Benedict ment.



Mire Benedict utolérte az inast, Peregrine veszedelmesen közel sodródott a vízeséshez. A víz átcsa-

pott a feje fölött. A fiú megpróbált úszni, de túl fáradt volt – vagy megsérült, esetleg mindkettő –, ésaz áramlat a vízesés felé vitte. Legfeljebb tíz-tizenkét yardra lehetett tőle.

Thomas már belegázolt a vízbe. Benedict habozás nélkül követte.

– De, uram! – tiltakozott az inas. – Láncot kell alkotnunk – mondta neki Benedict.

Nem kellett magyarázkodnia. Thomas beljebb gázolt a vízben. Benedict erősen megragadta a kezét, és az unokaöccse felé in-

dult. Minden lépéssel mélyebbre került. A víz már a vállánál hullámzott, le akarta dönteni a lábáról.Szerencsére Thomas szilárdan tartotta.

– Peregrine! – Benedict kinyújtotta a karját. A fiú utánakapott. Elvétette. Újra próbálk ozott.

Második alkalommal sikerült elkapnia nagybátyja kezét, és görcsösen belekapaszkodott. Kisebb faág úszott el mellettük. A vízesés széléhez bucskázott, és a mélybe pottyant. Küzdve, hogy egyensúlyát megtartsa, Benedict elhúzta Per egrine-t a meredélytől, ahol a víz alá-

zuhant a sziklákon. Az áramlat megpróbálta visszarántani őket, de Thomas rendületlenül állt a h e-

lyén, bár Benedict érezte, hogy az inas karja remeg az erőfeszítéstől. Örökkévalóságnak tűnt az idő, bár a valóságban csak néhány perc telt el, amíg Benedict a sekély

vízbe menekítette az unokaöccsét. Aztán fel akarta emelni a fiút, hogy a karjában vigye ki, de ahogyközelebb értek a parthoz, Peregrine elengedte a kezét, és saját erejéből kibotorkált a vízből. Felk a-

paszkodott a sáros ösvényre, és ott összerogyott. Benedict is kimászott a folyóból, és megállt Peregrine mellett.

– Jobb lesz, ha viszlek – mondta.

– Majd én viszem, uram – ajánlkozott Thomas. – Tudok járni – zihálta Peregrine. – Csak kell egy perc… amíg lélegzethez jutok.

– Egy perc, nem több – bólintott Benedict. – Valamivel feljebb ott hagytam Miss Wingate-et, aki

minden porcikájában remegett. Reméljük, nem fagy halálra.

Peregrine bizonytalanul felült. Vacogtak a fogai. Összeszorította az ajkait, és megdörzsölte azarcát.

– Sajnálom, uram. – Jobban fogod sajnálni, mint hinnéd – mondta Benedict. – De csak később. Most viszont látnom

kell a bűntársadat.

Oliviát ugyanott találták, ahol Benedict hagyta. A lány még mindig remegett. Erőtlen tiltakozására

ügyet sem vetve Benedict a karjába kapta, és megindult vele az ösvényen. A lány csurom vizes volt,itt-ott rothadt káka meg szittyó tapadt rá. Peregrine sem volt jobb állapotban.

Benedict tudta, hogy ő is úgy fest és úgy bűzlik, mint a gyerekek. – V-valakinek Peregrine-t k-kellene v-vinnie – vacogta Olivia, a mögöttük botladozó fiút nézve

Benedict válla fölött. – Engem nem kell vinni – tiltakozott Peregrine méltatlankodva. – E-engem sem – dadogta Olivia továbbra is vacogva és remegve. Visszafordult Benedicthez. –

A-azt a-akarom, ho-hogy tegyen le. – Anyja nagy kék szemével nézett a férf ira, s azok a szemek

megteltek könnyel. – A m-mamámat a-akarom. – Ajka megremegett.

– Ó, ne is próbálkozz szánalmasnak látszani – mordult rá Peregrine. – Ne pazarold az erődet sí-rásra. A nagybátyámat nem tudod ilyen trükkökkel becsapni. Tudod, ő nem olyan, mint mások.

Dehogynem olyan, gondolta Benedict, mert a kis boszorkány beakasztotta a horgát a szívénekhúrjába, és kedvére játszhatott volna rajta, ha Peregrine nem szól közbe.

– Nem kétlem, hogy a mamádat akarod – mondta, s igyekezett hűvös közönyt tettetni. – A kér désaz, hogy a mamád is akar -e téged.



Az utolsó dolog, amit Bathsheba akart, egy helyben maradni és várakozni. De alighogy Thomas elrohant, ő újra elbotlott a szoknyájában, s ha az utolsó pillanatban nem si-

kerül visszanyernie az egyensúlyt, fejjel előre lebucskázott volna a domboldalon. Nem akarta még asaját ügyetlenségével is tetézni Rathbourne gondjait.

Így aztán minden türelmét összeszedve várakozott, és Peter DeLucey vezetésével megérkezett aférfiak első csoportja, megmutatta, merre ment Rathbourne és Thomas.

Nem sokkal azután, hogy a csapat eltűnt a magas növényzetben, Lord Northwick jött r ohanva a

domboldalon.

– Arra – mutatta Bathsheba.

Ahogy a férfi a jelzett irányba fordult, megcsúszott a lába. Northwick jobbra majd balra billent,megpróbálva visszanyerni az egyensúlyát. Aztán Bathsheba rémülten nézte, ahogy a férfi összeg a-

balyodott végtagokkal legurul a dombon, kisebb-nagyon köveken és letört ágakon át, egyenesen bele a mintegy húszyardnyira levő nagy rododendron bokorba.

Bathsheba felkapta a szoknyája alját, és lesietett hozzá. Letérdelt elé. A férfi kalapja leesett, és az arcán vörös folt éktelenkedett, de úgy tűnt, nem vérzik.

– Uram – érintette meg Bathsheba gyengéden a vállát. – Mennydörgős ménkű! Northwick kinyitotta a szemét, és megpróbált felülni, de látványosan összerezzent. – Hívok segítséget – buzgólkodott Bathsheba, és fel akart állni. – Ne legyen nevetséges! – A férfi ülő helyzetbe tornázta magát, de láthatóan nagy fájdalmai vol-

tak. – Nem tört el semmim. – Fel akart állni, és arca grimaszba rándult, vonásai megkeményedtek. – Maradjon nyugton egy percig – szólt rá Bathsheba. – Engedje, hogy megnézzem, való ban nem

tört el semmije. Ha eltört valamelyik bordája, haladéktalanul vissza kell önt vinni a nagyházba. Azeső nem tesz jót, ha sokáig fekszik itt az esőben. Jobb lesz, ha hívok…

– Jól vagyok – vágott a szavába Northwick. – Nem hiszem, hogy büszkeségemen kívül bárme-

lyik testrészem komolyan megsérült volna. Biztosan úgy festettem, mint valami bohóc.

– Nagyon rossz bohóc lenne – mondta Bathsheba. – Végignéztem az egészet, s még mosolyrasem tudott fakasztani.

– Valahol, a szíve egy titkos zugában biztosan nagyon élvezte – vélte Northwick. – A keményszívű rokon megalázó helyzetben.

– Én nem élvezem az ilyesmit – közölte vele Bathsheba. – Ön nem kemény szívű, és csak na-

gyon távoli rokonok vagyunk. Hogyan is élvezhetném, hogy kellemetlenség érte, amikor olyankedves volt? Hadd nézzem meg a bordáit!

– Szó sem lehet róla! Kiáltás szakította félbe a vitát. Peter DeLucey kapaszkodott fel a domboldalon.

– Megvannak – lihegte. – Mind a kettőt takarókba bugyolálták. Lord Rathbourne kérte, hogy jö j- jek ide és nyugtassam meg, Mrs. Wingate. A tó folyóvá keskenyül a déli végénél, és úgy tűnik, agyerekek belepottyantak a vízbe.

– Magasságos egek! – hördült fel Northwick. – Remélem, nem buktak alá a zuhatagba! – Nem, apám, odáig nem jutottak. Lord Rathbourne és az inasa kihalászta őket. Mindenki csu-

rom víz és fázik, de senki sem sérült meg leszámítva néhány kisebb karcolást. – Hirtelen felfogta az

elé táruló látványt, és egy pillanatra elhallgatott. – Apám, mi történt? – tört ki aztán belőle. – Elestem – felelte őlordsága. – Az egyik lábam nem akar engedelmeskedni. Segíts fel, kérlek.

Mrs. Wingate azzal fenyegetőzik, hogy végigtapogatja a bordáimat. – A törések nagyon csalókák lehetnek – mondta Bathsheba. – A férjem is ezért halt meg. Nem

viselkedik józanul. Meg kell engednie, hogy…

– Peter, segíts fel! – szakította félbe Northwick. – Ön pedig, Mrs. Wingate, jobban tenné, ha a

lányára pazarolná az aggodalmait. – Mr. DeLucey azt mondta, Olivia nem sérült meg. Különben is, a gyerekek csontjai nem törnekolyan könnyen, mint a felnőtteké. A fiatal csontok sokkal rugalmasabbak.



– Biztosíthatom, egyik gyereknek sem tört el semmije – mondta Peter DeLucey. – De mindket-

ten teljesen át vannak ázva. – A pokolba is, Peter, a kezedet! – csattant fel az apja.

Peter a kezét nyújtotta, és Lord Northwick felállt, de alig tudta palástolni a fájdalmát.

– Tessék, így már jobb – mondta őlordsága. – Nem lesz semmi gond.

Bathsheba feladta. A férfiak mind makacs öszvérek.

– Rendben, de nagyon óvatosnak kell lennie járás közben – figyelmeztette Northwicket. – Haerős fájdalmai lennének…

– Megint törött bordát keres, Mrs. Wingate?

Bathsheba az ismerős mély hang irányába nézett. Rathbourne tört át a bokrokon. Az eső a fedetlen fejét verte, a nyakába ömlött, sárlavinát sodorva

magával. A kabátjába bugyolált Oliviát a karjában tartotta. – Mama – nyögte a kislány szánalmasan. Úgy tűnt, életében először Oliviát tényleg gyötri a bűntudat. Bathsheba úgy döntött, nem bocsát meg neki túl gyorsan.

– Olivia, csupa kosz vagy – közölte, aztán ismét Rathbourne-hoz fordult, aki halvány, megértőmosollyal nézett rá. – Lord Northwick szörnyű nagyot esett – mondta – , de nem hajlandó beismerni,

hogy fájdalmai vannak. – Inkább nevetséges volt, mint szörnyű – mondta Northwick. – De ne is törődjön vele. Inkább a

gyerekeket vigyük be a házba. Bár a szokásos eleganciájával mozgott, úgy tűnt, valóban nem szenvedett komolyabb sérülést. Bathsheba legalábbis így vélte, egészen addig, míg el nem érték az Új Lakhoz vezető gyalogutat.

Ahelyett azonban, hogy Northwick az Új Lak felé indult volna, az ellenkező irányba vezető mellék-

ágat választotta.

– Tudtam! – kiáltott fel Bathsheba. – Agyrázkódása van. Tudtam, hogy komolyan megsérült. Northwick megfordult, és ránézett. – Az Új Lak a domb tetején van – mondta Bathsheba. – Nyugatra, és nem keletre. – Azt mondtam, a házba – felelte Northwick. – A Throgmorton-házr a gondoltam, és az erre van,

Mrs. Wingate, tehát erre jöjjenek.

Tizennyolcadik fejezet

Lord Northwick Benedict és Bathsheba tiltakozásáról tudomást sem véve előreküldte a f iát, hogykészítse fel a grófot, és világosítsa fel vendégeik kilétéről.

Aztán a sántikáló Lord Northwick az egész csöpögő és reszkető társaságot ősei otthonába veze t-

te.

Ott Lord Mandeville és a hölgyek sztoikusan figyelték, ahogy a kis csapat végigvonul az elő-csarnokon, sáros lábnyomokat és cseppet sem kellemes szagot hagyva maga után.

Benedict tudta, hogy bár a gróf boldogan kidobta volna Bathshebát és a gyerekét a házból, álmá- ban sem vetemedett volna arra, hogy Lord Rathbourne-t és az unokaöccsét hasonló bánásmódban

részesítse. Nem számított, milyen undorítóan néznek ki, vagy hogy milyen büdösek.

Lord Mandeville tisztában van a kötelességével, és meg is teszi, még ha fogcsikorgatva is. Egy úriembernek a kötelesség az első, s a saját kényelme csak utána következik. Ennek következtében, a vendégek azt tapasztalhatták, hogy villámgyorsan elkészül a forró für dő,

szobákat nyitnak nekik a vendégszárnyban, és szolgák rajzanak elő, hogy mindenben a szolgálatuk-

ra álljanak. Orvos érkezett, hogy megvizsgálja Oliviát és Peregrine-t, aztán Bathsheba erősködéséreLord Northwicket. Őlordsága természetesen tiltakozott, de a felesége és az anyja Bathsheba oldalára



álltak, így kénytelen volt beadni a derekát, bár nem szívesen tette, s nem is tűrte jámbor an a vizsgá-latot.

Néhány óra múlva az egész társaság tiszta volt, száraz ruhába bújt, felmelegedett és jól lakott.

Benedict azt mondogatta magának, igazán nincs oka panaszra. Bár aznap éjjel nem lesz alkalma Bathshebával szerelmeskedni, azzal győzködte magát, hogy

emiatt nem szabad elkeserednie, hiszen eleve úgy volt, hogy soha többé nem lesz alkalma lefeküdni

vele. Ráadásul minden más sokkal szerencsésebben sült el, mint remélte. Úgy tűnt, Olivia egészsé-gesen megúszta a kalandot, és vele meg a mamájával is kedvesen, tiszteletteljesen viselkedtek.

Anya és lánya többé már nem az ő felelőssége, mondta magának. Kényszerítette magát, hogy minden figyelmével Peregrine felé forduljon, aki viszont az ő gon d-

jaira van bízva. Bathsheba és a lánya egy közös szobát kaptak a vendégszárny másik végében. Lord Lisle, bár

csak egy gyerek, a Benedict melletti nagyszobát foglalta el. Mielőtt Benedict lefeküdt volna, átmenta fiúhoz, hogy megnézze, nem lázasodott-e be.

Unokaöccsét ébren találta, a kandalló előtti szőnyegen ülve, ahogy a lángokat nézi. Amikor

Benedict belépett, Peregrine gyorsan felállt, arca vörösre gyúlt. – Aludnod kellene – mondta neki Benedict, és leült az egyik székre.

– Sajnálom, uram – szabadkozott a fiú. – De addig nem aludhattam el, amíg bocsánatot nem kér-tem, amiért oly sok gondot okoztam. Amíg az a sok ember ott volt körülöttünk, nem tud tam rende-

sen megtenni. De ha teljesen őszinte akarok lenni, ahogy el is tökéltem, hogy az leszek, akkor az azigazság, hogy ez minden, amiért bocsánatot akarok kérni. – A fiú kihúzta a vállát, és felemelte afejét. – Ha elölről kellene kezdenem az egészet, ugyanezt tenném. Nem hagyhattam, hogy Oliviaelmenjen Nat Diggerbyvel. Az a fiú ostoba fajankó volt, ráadásul erőszakos is, és egyáltalán nem

bíztam benne. Azt sem hagyhattam, hogy Olivia egyedül induljon útnak. Tudom, hogy megtettevolna, mert egyáltalán nem törődött azzal, mit mondok, vagy hogy hogyan. Próbáltam pontosan úgy

beszélni az emberekkel, ahogy ön szokott, de a hatás nem ugyanaz volt. Senki sem figyelt rám. MégOliviát is alig tudtam kezelni… nem mintha hibáztatni akarnám, csak elmondom, hogyan láttam azeseményeket.

A fiú mereven állt, egyértelmű volt, hogy most próbálja megacélozni magát. A fájdalom, az elutasítás ellen. Más szóval, felkészült a szokásos reakcióra. Peregrine sosem volt alázatos, engedékeny gyermek. A szülei a legjobb esetben is bosszantónak

találták, a legrosszabban pedig dühítőnek. Benedict eltűnődött, milyen lehet Peregrine-nek lenni. A felnőttek vagy félresöpörték az útból,

vagy megpróbálták elnyomni. Milyen lehet úgy felnőni, hogy az emberben azt az érzetet keltik,

hogy nem több egy rovarnál?

– Meséld el, mi történt! – szólította fel Benedict. – A legelejétől. A fiú elmondott mindent. Először mereven, aztán amikor rájött, hogy Benedict figyelmesen hall-

gatja, és nem ítélkezik, ellazult, és élénkebb lett. Amikor végzett, Benedict nagyon sokáig hallgatott. Nem a fiút akarta bizonytalanságban tartani.

Egyszerűen nem jutott szóhoz. Tudta, nagyon is jól tudta, mit jelentett ez az utóbbi néhány napPeregrine-nek, és miért folytatta, miért próbált menekülni még ma is, amikor már be volt kerítve, ésreménye sem volt a kitörése.

De a fiún látszott, mennyire izgul, és Benedict nem akarta, hogy tovább aggódjon. – Küldök sürgönyt a szüleidnek – szólalt meg, lenyelve a torkában lévő gombócot –, bár gyaní-

tom, hogy mostanra mindent és mindenkit fellármáztak, és talán már úton is vannak London felé.Lehetetlen elmondani nekik, ami történt. A dolgok… bonyolultak.

A helyzet jóval több, mint bonyolult. De a jelenetek a színpadra valók. A nagy szenvedélyek és a velük járó szívfájdalom pedig a m e-

lodráma műfajába tartozik. Nincs helyük egy úriember életében.



Benedict nem volt hajlandó a szívügyei miatt borongani. El fogja viselni, ahogy elviselte lehan-

goló házasságát is. Ezek egyike sem érinti azonban Peregrine-t. A kitörni készülő botrány azonbanhatással lehet az ő életére is.

Az ember nem jósolhatja meg pontosan, hogyan fog reagálni Atherton és a hitvese. Nem hitte,hogy a botrány miatt Athertonék megszakítják vele a kapcsolatot, végtére is a baráti körük fele ér in-

tett a társasági pletykákban.

Ezzel együtt lehetséges, hogy úgy döntenek, Peregrine nem maradhat a nagybátyjánál, amíg az a botránylapok címoldalán szerepel, és karikatúrája ott virít minden metszetárus kirakatában. A bot-

rány elülte után Benedictnek talán sikerül valamennyit visszaszereznie elveszett hiteléből. Talánmégis lehet majd beleszólása a fiú jövőjébe. Ez volt a legbizonytalanabb talán.

Benedict felállt. – Nehéz tisztán gondolkodni és derűlátónak lenni, ha az ember fáradt. Feküdj le, Lisle, és hol-

nap, miután aludtunk rá egyet, újra megbeszéljük a dolgot. A feszült kifejezés eltűnt az ifjú arcról.

– Igen, uram – mondta Peregrine. – Köszönöm, uram. – Jegyezd meg, egyáltalán nem örülök a titkos levelezésnek – mondta Benedict, miközben nézte,

hogy a fiú bemászik az ágyba. – Nevetséges dolog a te korodban. Nevetséges dolog, akárhány éves

is vagy. Bármikor megtalálhatja egy kíváncsi szolga, aki aztán nagy összegeket fog követelni tőled,hogy ne hozza őket nyilvánosságra. Az ilyesmi bohózatba való dolog.

Peregrine összerezzent. – Tudom, uram. Tudtam, hogy el sem kellene olvasnom őket, de nem tudtam ellenállni nekik. Kis csend következett, amíg Benedict elnyomta az érzelmeit, és visszanyerte a higgadtságát.

– Ezt leszámítva a viselkedésed… elfogadható volt – mondta végül. – Valóban? – ragyogott fel a fiú arca. – Akkor nem csalódott bennem?

– Tizenhárom éves vagy. Ezt is tekintetbe kell venni. Én legalábbis tekintetbe veszem. Más kér-

dés, hogy az apám mit mond majd, ha visszatértünk Londonba…

Peregrine szeme tágra nyílt. – Persze, ha jobban belegondolok, nem hiszem, hogy aggódnod kellene Lord Hargate m iatt –

folytatta Benedict. – Túlságosan lefoglalja majd az, amit nekem akar mondani, és rád már nem leszenergiája. – Megpaskolta a fiú vállát. – Aludj, és örülj, hogy még nem vagy felnőtt.

– Lord Fosbury még sosem látta az unokáját? – csodálkozott Lady Northwick. – Milyen ostobaságtőle! A kislány kiköpött Jack Wingate.

– Kivéve a szemét – vetette közbe Lady Mandeville. – A szeme az DeLucey.

Bathsheba rendkívül meglepődött, amikor a szobalány azzal az üzenettel kopogott be, hogy ahölgyek kérdeztetik, meglátogathat ják -e aznap délelőtt.

Most, hogy ott ültek, Bathsheba már nem csodálkozott annyira. A két hölgy Oliviára volt kíván-

csi.

És Olivia, a kis csirkefogó, ártatlan arccal ült, miközben a szobalány a haját fésülte. A lány per-

sze élvezte a feladatot, mert Oliviának gyönyörű haja volt. Az apjától örökölt puha, vörös fürtökgubancolódtak össze rakoncátlan tincsekké, mint az édesanyjáé.

– Talán jobb is így – mondta Lady Northwick Bathshebának. – Ha Fosbury látta volna, még az islehet, hogy megpróbálta volna elvenni öntől.

– De akkor úgy nőtt volna fel, hogy a származásának minden kiváltságát élvezhette volna – mu-

tatott rá Lady Mandeville. – Egy anyának mindig a gyereke jövőjét kell a szeme előtt tartania, az

kell, hogy a legfontosabb legyen a számára. – Azt hiszem, ez így is volt – mondta Bathsheba kimérten. – Biztos vagyok benne, hogy így volt – mondta békítőn Lady Northwick. – Talán elfelejti, ked-

ves mama, hogy Mrs. Wingate-nek csak egyetlen gyereke van. Azok, akiket több poronttyal áldottmeg a sors, valószínűleg könnyebben odaadnak egyet belőlük.



– Atherton az egyetlen fiát odaadta Rathbourne-nak – vitatkozott Lady Mandeville. – Az ember

ekkora áldozatot a gyereke érdekében hoz. Lisle-nak a Carsingtonok közt a legkiválóbb neveltetés-

ben lesz része. – Nem hiszem, hogy Atherton örökre Rathbourne-nak adta volna a fiát – vélte Lady Northwick. – Ha nem, meg kellett volna tennie – jelentette ki Lady Mandeville. – A Dalmayek híresen f e-

gyelmezetlen népség. Atherton teljesen reménytelen eset lenne, ha ifjúsága jó részét nem

Rathbourne családjával tölti. Az idős grófné hosszasan tanulmányozta Bathshebát, arca kifürkészhetetlen maradt. – Lord Hargate édesanyja volt az, aki az első báli szezonom alatt támogatott – mondta végül. –

Amikor abban a szerencsés helyzetben találtam magam, hogy több kérő közül is választhattam, La-

dy Hargate Lord Mandeville-t ajánlotta. Mindig is a legnagyobb lekötelezettje voltamőladységének.

Lady Northwick felsóhajtott, aztán a hold vonzza a dagályt, otthagyta anyósát, és Oliviáhozment.

– Nem akarok aggodalmat okozni Lord Hargate családjának, vagy kínos helyzetbe hozni az önökcsaládját Lord Hargate előtt – mondta Bathsheba halkan az idős hölgynek. – Ha Lord Northwick

nem aggódik Olivia egészsége miatt, már tegnap elmentünk volna innen.

– És hová szándékozik menni? – érdeklődött Lady Mandeville. – A kontinensre.

Nehezebb volt uralkodni a hangján, mint Bathsheba gondolta volna. – Jóságos ég! Hallom, hogy korog a hasa, Mrs. Wingate – szörnyülködött Lady Northwick. –

Nem lenne szabad feltartanunk őket, mama, hadd reggelizzenek meg. – Ó, nekem nem sietős – mondta Olivia halkan és félénken. – Egy szobalány korábban hozott

nekem csokoládét. Ezüst tálcán. Virággal. Csodaszép volt. – Milyen édes gyermek! – lelkendezett Lady Northwick, és megsimogatta Olivia haját. – Nem, egyáltalán nem kedves – mondta Bathsheba. – Kérem, ne hagyják becsapni magukat.

– De mama! – A kék szemek méltatlankodva szikráztak. – Nem maradunk itt, Olivia. Úgy verdeshetsz a szempilláddal, ahogy csak akarsz, és nyugodtan

tettetheted magad félénknek, édesnek és ártatlannak, de csak a tehetségedet vesztegeted. Most rö g-tön távozunk.

Lady Northwick előbb Oliviára, aztán Bathshebára nézett. – Olivia született Drámai DeLucey – mondta Bathsheba. – Ezentúl legalább felismerik, ha újra

találkoznának eggyel. Ne csodáld magad tovább a tükörben, Olivia – szólt rá a lányára. – Eljött azideje a búcsújelenetnek.

– Nem, még nincs itt az ideje – mondta Lady Mandeville. – Ön és Olivia csatlakozik hozzánk areggelinél. Szeretném, ha Mandeville is megismerné a kislányt.

– Ez félelmetes – súgta oda Bathsheba Benedictnek. – Ilyen távolságból nem tudom irányítani. Hiá- ba küldök neki figyelmeztető pillantásokat, tudomást sem vesz róluk. Ó, ez már túl sok. Azzal a

csodáló pillantással néz rá, mintha az öreg lenne a nap, a hold meg a csillagok.

Benedict Oliviára nézett, aki Lord Mandeville jobbján ült, és csüngött minden szaván. – Te is ezzel a pillantással néztél rám – mormolta. – Tudtam, hogy szándékos volt.

– Persze, hogy szándékos volt. Csak az ujjam köré akartalak csavarni, de csupán elfogadhatónaktartalak. Nem tudod kivenni, mit mond?

Talán mert több volt, mint egy családi összejövetel, a reggelit teljes pompával szolgálták fel,méghozzá az ebédlőben, nem a reggelizőszobában. Benedict ezzel együtt ugyanúgy meglepődött,mint Bathsheba, amikor a grófné Oliviát ültette Lord Mandeville jobbjára, és Lady Northwicket a

baljára, őket pedig egymás mellé az asztalnak azon a végén, ahol a háziasszony foglalt helyet.

A háziasszony azonban jelenleg Peregrine-nel beszélgetett. A fiú is Oliviát figyelte, bár mindentelkövetett, hogy udvariasan viselkedjen. Ez egyszer a Bathsheba mellett ülő Peter DeLucey nem azasszonyt bámulta azzal a bosszantóan hódoló nézésével. Most Oliviát figyelte elbűvölten.



Úgy tűnt, még Lord Northwick is megadja magát Olivia varázsának. Most Benedict is látta, mi a gond, és miért aggódott Bathsheba, hogy a lány rosszul végzi. Olivia

nem csupán okos és ravasz volt. Erős személyes vonzerővel is bírt. Ez a kombináció különösen ve-

szélyes volt. De ez nem az ő problémája, mondta magának Benedict.

– Csak annyit látok, hogy gondosan ügyel rá, hogy halkan és félénken beszéljen – mondta. – Le-

hetetlen leolvasni az ajkáról, mit mond, mert lehajtja a fejét, hogy az urak kénytelenek legyenekegészen közel hajolni, ha hallani akarják. Benedict megkockáztatott egy pillantást Bathsheba felé, aztán rajta felejtette a tekintetét. Ahogy

a selymes bőrt nézte, emlékezett az illatára. Sajnos nem hajolhatott olyan közel hozzá, mint szerettevolna, hogy beigya azt az illatot. Csak nézhette, és látta, hogy az asszony orcája kipirul. Csak né z-

hette, hogy egy fekete fürt a fülére kunkorodott. – Nem szabad ilyen bódultan nézned rám – súgta neki Bathsheba. – Mindenki rád f igyel,

Rathbourne.

– Nem érdekel – morogta Benedict. – Mindenki tudja, hogy a bűvkörödbe kerültem. Tekintetük találkozott, aztán Bathsheba gyorsan másfelé nézett, és újra turkálni kezdte az előtte

levő ételt.

– Senki nem is sejti, hogy ez a helyzet – mondta halkan. – Ha meg tudnád őrizni a méltóságodat,mindenki azt hinné, hogy csak futó szenvedély voltam.

– Egész életemben őrizgethetem a méltóságomat. Azt hiszem, ez egyszer jogom bolondnak lát-

szani.

– Hát persze, hogy képtelenség! – emelte fel Lord Mandeville a hangját olyannyira, hogy az asz-

tal körül elhalt a beszélgetés. – Micsoda hóbortos teremtmények vagytok, ti nők. Benedict épp időben nézett arra, hogy elkapja az Olivia szemében kigyúló szikrákat.

– A papa azt mondta, ott van a kincs – erősködött a kislány. – A papa sohasem hazudott volna

nekem.

– Olivia! – szólt rá Bathsheba. – Nem képtelenség. – Olivia összehúzott szemmel nézett a ház urára. – Nem nevezheti az apámat

hazugnak! A papám úriember volt!Peregrine a lányra nézett.

– Bármelyik pillanatban kirobbanhat, mint a rakéta – mormolta.

– Valamennyien tudjuk, hogy az édesapád úriember volt, Olivia – szólalt meg Benedict a leg-

unottabb hangján. – Azt gondoltam volna, hogy egy tizenkét éves, iskolázott ifjú hölgy különbségettud tenni hazugság és egy elmélet vagy feltételezés között. Ha ez a különbség elkerülte volna a f i-gyelmedet, Lord Lisle szívesen felvilágosít… reggeli után. Most azonban nézzük inkább a helyestársasági viselkedés alapvető szabályait. Biztos vagyok benne, hogy a szüleid mindent elkö vettek,

hogy megtanítsák neked ezeket a szabályokat, így csakis azt feltételezhetem, hogy időleges memó-riazavarban szenvedsz. Bizonyára szeretnéd elhagyni a szo bát, amíg helyre nem jössz.

A kék szempár Benedictre villant, de ő csak egy unott pillantással viszonozta, majd ismét a re g-

gelijének szentelte minden figyelmét. Olivia az anyjára pillantott, de Bathsheba a férfit nézte… olyan tekintettel, mintha ő lenne a nap,

a hold és a csillagok. Olivia elnézést kért, majd felszegett állal kimasírozott a szobából. Csend borult a jelenlevőkre. Lépések zaja törte meg a csendet. Benedict csizmasarok magabiztos kopogását hallotta, ahogy a

léptek közeledtek a márványpadlón. Aztán elhalt a kopogás, és Benedict halk, mély hangot hallott, amely re Olivia méltatlankodó

szopr ánja felelt. – Lord Rathbourne kiküldött a szobából, hogy emlékezzem a jó modorra.

Újabb mély morajlás. A csizmasarok ismét kopogni kezdett. Belépett a komornyik.



Benedict felkészült. – Lord Hargate – jelentette Keble, és Benedict apja belépett a szobába.

Benedict feladta az evés színlelését. Reggeli után Lord Hargate magánbeszélgetést folytatott Lord Mandeville-lel ez utóbbi dolgozó-

szobájában. Két teljes órával később hívatta Benedictet. A férfi a folyosón járkálva találta Bathshebát. Az asszony megállt, amikor meglátta. Benedict szíve is megállt egy pillanatra, hogy aztán rendetlenül, összevissza kezdjen el újra d o-

bogni.

– Azt hittem, elmentél – mondta. – Rendeltem kocsit. Semmi szükség rá, hogy elviseld ezt… a bosszantást.

– Nem vagyok gyáva. Nem félek az apádtól. – Pedig kellene. A legtöbb érző lény retteg tőle. – Nem vagyok hajlandó elszökni, és hagyni, hogy te viseld az összes következményt. – Nem arról van szó, hogy felakasztanak. Még csak megütni sem fog. Sosem vert meg minket. A

nyelve sokkal hatékonyabb volt. Ó, és a nézése. Egyetlen pillantása felért ezer üté ssel. De többénem vagyok kisfiú. A beszélgetésből inkább szédülve, mint összetörve fogok kikerülni.

– Nem hagyom, hogy boldogtalanná tegyen! – Nem vagyok bajban lévő királylány. Semmi szükség rá, hogy te öld le a sárkányt helyettem, te

zavaros fejű nőszemély. Értem már, honnan szedi Olivia a vad ötleteit. – Azt akarom, hogy menj most el – erősködött Bathsheba. – Menj sétálni vagy lovagolni. Hagyd

ezt rám. – Gondold meg még egyszer! – kérte Benedict. – Sejtem, mire készülsz. Ki akarod próbálni va-

lamelyik DeLucey trükködet, kivetni az apámra a csáberődet, az ujjad köré csavarni, és hagyni,hogy a tenyeredből egyen. De fogalmad sincs, miféle emberrel akadt most dolgod.

– Nem érdekel, miféle ember az apád. Nem fogsz egyedül bemenni oda.

– Bathsheba!Az asszony bekopogott a dolgozószoba ajtaján, kinyitotta, beviharzott, és becsukta maga mögött

az ajtót. Benedict hallotta, hogy a kulcs elfordul a zárban.

– Bathsheba – mondta újra, és már emelte az öklét, hogy bedörömböljön, aztán le is engedte.

A jelenetek a színpadra valók. Benedict sarkon fordult, és végigsietett a folyosón.

Lord Hargate udvarias arccal állt fel, amikor Bathsheba belépett. Ugyanaz az üres, udvarias arckif e-

jezés volt, amelyet a reggelinél is viselt, ha az asszonyra nézett. Még csak a szemöldökét sem vontafel, amikor Bathsheba rátört, és kulcsra zárta az ajtót maga mögött.

Bathsheba rájött, honnan örökölte Rathbourne a kifürkészhetetlenségét… meg a magasságát és aviselkedését.

De Lord Hargate haja ezüstszálakkal átszőtt barna volt, nem fekete, és a szeme sötét borostyán-

színű… és olyan kifejezéstelen, mintha valóban borostyánból lenne. A gróf a székre mutatott.

– Inkább állva maradnék, uram – mondta Bathsheba. – Nem vesz sok időt igénybe, amit monda-

nom kell. Csak tisztázni szerettem volna, hogy mindaz, ami történt, nem Lord Rathbourne hibája.Szándékosan kereszteztem a fia útját, és mindent elkövettem, hogy meghódítsam.

Őlordsága nem szólt semmit. Az arca is kifejezéstelen volt. Egy maszk beszédesebb lett volna.

– Rathbourne-nak esélye sem volt – folytatta Bathsheba. – Nem hagytam neki kiutat. – Értem – mondta Lord Hargate. – Ezek szerint ön szervezte meg a gyerekek eltűnését is?



A kérdés váratlanul érte Bathshebát. Többször elpróbálta a beszédét. Rengeteg ideje volt rá. Deez a kis részlet valahogy eszébe sem jutott. Túl izgatott volt ahhoz, hogy túllásson néhány egyszerű

ponton… a nyilvánvalókon. Csak úgy kell tennie, mintha olyan lenne, amilyennek mindenki hiszi.

Úgy döntött, nem mond igent. Ez még egy Drámai DeLucey-tól is túlzás lenne. – Nem, de kihasználtam a szökésüket a további terveim érdekében. – Amely az lett volna, hogy…

– Gazdag szeretőt kerítsek magamnak. – Rengeteg férfit talált volna erre a szerepre – mutatott rá Lord Hargate. – Miért épp Benedict?

– Mert ő tökéletes, így igazi kihívásnak számított. A Drámai DeLucey-k szeretnek magas tétek-

ben játszani. – Én is így hallottam – biccentett a férfi. – Abból, amit láttam, arra következtettem, hogy ön

győzött. Azt azonban nem értem, miért teszi tönkre az eddigi munkáját azzal, hogy mindezt el-

mondja nekem.

– Azt hittem, ez nyilvánvaló. Mert meguntam Rathbourne-t. Az ilyen fokú tökéletesség már fá-rasztó. El akarok menni, de attól tartok, utánam jön és alkalmatlankodni fog.

Hangos puffanás hallatszott, megijesztve Bathshebát. Lord Hargate nyugodtan az ablak felé fordult, hogy megnézze, mi történt. Az ablakkeretet egy

nagy, sötét alak töltötte ki. Aztán az ablak kinyílt, és Rathbourne bemászott a szobába. Becsuktamaga mögött az ablakot, lesöpört néhány falevelet a ruhájáról, majd az apjához fordult.

– Elnézését kérem, uram, de úgy tűnik, valami gond van a dolgozószoba ajtajával. Nem nyílik. – Mrs. Wingate kulcsra zárta – világosította fel Lord Hargate, mintha Benedict nem tudná. – Azt

kívánta elmondani, hogy a saját céljaira használt fel téged, de mostanra rád unt, és el óhajt menni.Aggódik azonban, hogy te utána mennél és zaklatnád.

– Azt hiszem, Mrs. Wingate elesett, és minden bizonnyal beütötte a fejét – mondta Benedict. – Alig tíz perce még én sürgettem, hogy menjen el. Kocsit is rendeltem neki. De nem hajlandó. E ny-

nyit a zaklatásról. – Pénzért jöttem az apádhoz. Benedict ránézett.

– Bathsheba – mondta. – Ötven fontot akarok azért, hogy elmenjek. Ez alkalommal Lord Hargate szemöldöke a homlokára kúszott.

– Csak ötvenet? – csodálkozott. – Az ilyesmi általában jóval többe szokott kerülni. Biztos, hogynem ötszázat akart mondani?

– Ötszázat mondanék, ha feltételezném, hogy hozott magával annyi pénzt. A gond az, hogy nincsidőm kivárni, amíg többet szerez. Olivia mindenféle ötletet kap itt. – Szolgálókról, selyemr uhákrólés papucsokról, puha ágyról és két tucat fogásról csupán reggelire.

– Nem, Olivia ásót kap – mondta Lord Hargate. – Lord Mandeville elviszi őt és Lisle-t a mauzó-leumhoz kincset keresni.

– Ó, ne! – jajdult fel Bathsheba, majd Benedicthez fordult. – Mi ütött belé? Nem látja, hogyOlivia milyen?

– A lány az apja védelmére kelt, amikor azt hitte, hogy Mandeville a becsületébe gázolt – ma-

gyarázta Lord Hargate. – Ez mélyen meghatotta Mandeville-t. Azt hiszem, szándékában állFosburynél közbenjárni az érdekében.

– Nem! – sikoltotta Bathsheba. – Rathbourne, nem hagyhatod! A Wingate-ek el fogják venni tő-lem, és nekem rajta kívül nincs más s-senkim. – Az asszony hangja elcsuklott, aztán ő maga is ösz-

szeomlott. Minden izgalom és az elnyomott szívfájdalom most kitört belőle, és az oly rég óta visz-

szatartott könnyek patakokban folytak az arcán. Benedict odament hozzá, és átkarolta.

– Nem fogják elvenni tőled, és nem ő az egyetlen, akid van – mondta. – Én is itt vagyok neked.

– N-ne légy o-ostoba! N-nem k-kellesz nekem. – Bathsheba ellökte magától a férfit, és gyorsanmegtörölte a szemét. – Nekem ö-ötven font kell. És a lányom. És akkor elmegyek. – Attól tartok, ez lehetetlen – mondta Lord Hargate.



– Rendben. Akkor húsz font. – Húsz font? – vonta fel Benedict a szemöldökét. – Csak ennyit érek neked?

– A nagyanyád erősködött, hogy sokkal többe fog kerülni – jegyezte meg Lord Hargate. – Meg-

nyugtató tudni, hogy végre egyszer tévedett. – A nagymama tudja, hogy mi történt? – csodálkozott Benedict. – Ó, de miért is kérdezem? Hát

persze, hogy tudja.

– Mit gondolsz, ki mesélte az őrült kalandodat a bathi úton? Valamelyik colnbrooki kémje írtneki. Természetesen egyetlen szavát sem hittem el a levélnek. Anyád azonban valami ok ból hittneki. Fogadtunk. Képzelheted, mit éreztem, amikor kiderült, hogy minden igaz. Talán el tudod ké p-

zelni, mit éreztem, hogy pont attól a minden lében kanál Pardew-tól kellett megtudnom, hogy a leg-

idősebb fiam közönséges kocsmatöltelékekkel verekedett össze az éjszaka közepén, méghozzá azországúton! Ez olyan dolog, amit az ember Ruperttől várna, de nem a legidősebb fiától… aki mi n-

dig is ragyogó példa volt a társai és a fivérei szemében is. Azt hittem, ötötök közül legalább te t u-

dod, milyen felelősséggel tartozol a nevednek, Benedict. – Tudta, amíg belém nem bolondult, és azzal elvesztette a józan ítélőképességét – mondta

Bathsheba.

A hűvös, borostyántekintet ismét felé fordult.

– Akkor egyetértek önnel abban, hogy a legjobb lenne, ha már elment volna, asszonyom.Mandeville és én azonban elhatároztuk, hogy a jövőbeni hasonló esetek elkerülése érdekében azlenne a legjobb, ha a lánya maga fedezné fel az igazat Edmund DeLucey kincsével kapcsolatban.

Mandeville azt szeretné, ha nem vinné el Oliviát, amíg ő és Lisle nem végeznek az ásással. Addigén sem tudok önnek jó lelkiismerettel bármennyi pénzt is adni. Az épület elég nagy. Kétlem, hogy a

gyerekek holnap előtt végeznének.

Tizenkilencedik fejezet

Olivia és Lisle alkonyatkor tért vissza koszosan, fáradtan és csalódottan. Még az illatos fürdő és akét rendelkezésére álló szobalány sem tudta felvidítani Oliviát. Csak turkálta az ételt, amelyet egylibériás inas hozott ezüst tálcán egy ezüst vázába tett gyönyörűen nyíló kr izantémokkal együtt.

Nem kellett tucatszor elmondani neki, első szóra lefeküdt, méghozzá két órával korábban a szo-

kásosnál, mondván, hogy fáradt. – Nagyon rendes dolog tőled, hogy nem hánytad a szememre, hogy ugye, én megmondtam – je-

gyezte meg, amikor Bathsheba betakargatta. – De igaz, te megmondtad. Lord Lisle is figyelmezte-

tett.

– A felnőtteknek is szokták mondani, hogy ez vagy az nem létezik, vagy az ilyen meg olyan kí-vánságuk reménytelen, és ők mégis ragaszkodnak hozzá, hogy higgyenek, reménykedjenek benne – vigasztalta lányát Bathsheba.

– Akkor is azt szeretném, hogy bárcsak alaposabban meggondoltam volna – szomorkodott

Olivia. – Bárcsak ne okoztam volna neked annyi gondot! Nem ezt akartam. Azt hittem, megtaláloma kincset, és előkelő hölgyet csinálok belőled. – Bánatosan elmosolyodott. – És persze magamból is.

Nos, kénytelen leszek más módot találni. – Van más mód. – Mesélt Lord Mandeville tervéről, hogy bemutatja őt az apai nagyapjának,

Lord Fosburynek. – Lord Mandeville el tudja egyengetni az utat, te pedig előkelő hölgyként nőhetszfel – fejezte be.

– De nincs benne semmi jó, ha téged nem fogadnak be, mama.

– Dehogy nincs. – Bathsheba nem törődve saját fájdalmával beszélt a dolog előnyeiről. Részlete-sen.



– Nem, nem ez a jó ötlet – jelentette ki Olivia. – Úgy értem, egyáltalán nem olyan, ahogy én el-

képzeltem. Megígértem a papának, hogy vigyázok rád. Az én ötletem nem vált be, és a tiéd semfog. – Megsimogatta az édesanyja kezét. – Holnap elmegyünk innen, mama, és máshol keressük aszerencsénket.

Már úgyis bolondot csinált magából. Miért ne mehetne ki a kertbe éjnek évadján, miután a háznéprég lefeküdt? Miért ne ácsoroghatna az asszony ablaka alatt?

És miért ne dobálhatna kavicsokat rá?

A jelenetek a színpadra valók. És egy bizonyos pontig a szabályok is. Benedict csak állt, és nézett fel az ablakra. Igen, persze, hogy ez nevetséges. Holnap találkozik majd az asszonnyal, mielőtt az örökre e l-

megy. De akkor a többiek is ott lesznek. Csak még egyszer látni akarta, beszélni akart vele úgy, hogy senki más nem látja, senki más nem

hallgatja.

Nem fog búskomor dalokat énekelni, vagy verseket szavalni.

Úgy tűnik, látni sem fogja, mert a percek teltek, és az asszony nem bukkant fel. Jobb lesz, ha nem próbálkozik tovább. A végén még felébreszti Oliviát is, és a kislányt ismer ve,

ő is megdobálja… talán még egy széket is a kavicsok után hajít. Őt is meg lehet érteni. Voltak idők, amikor Benedict is szívesen hozzávágott volna egy-két dol-

got az apjához. A gyerekeknek fegyelem kell. A szülők kötelessége, hogy gondoskod janak róla…és gyűlöljék őket érte.

Az biztos, hogy aznap Bathsheba is szívesen Lord Hargate fejéhez vágott volna valamit. Pedigamit az apja Mrs. Wingate jelenlétében mondott Benedict viselkedéséről, semmi volt ahhoz képest,amit később mondott, kint a kertben, amikor senki nem hallotta vagy zavarta meg őket.

Az arisztokrácia egyik legtiszteletreméltóbb tagjának kiemelkedő posztjáról a lehető legmélyebb-

re süllyedtél, és nevetség tárgya lettél.

És ez még csak a kezdet, a leckéztetés legenyhébb része volt. Az ablak kinyílt. Megjelent egy sötét fej, amelyen a csinos, fehér hálósapka úgy mutatott, mint a

korona.

– Bathsheba – suttogta Benedict.

Az asszony a mutatóujját az ajka elé tette, majd elvette és a háta mögé intett. Nem akarta Oliviát felébreszteni. Ahogy Benedict sem.

– Csak annyit akartam mondani… – kezdte halkan.

Az asszony megrázta a fejét, és feltartotta az ujját, jelezve, hogy várjon. Benedict várt. Teltek-múltak a percek. Benedict az ablakot figyelte, és majd’ kiugrott a bőréből ijedtében, amikor a balján valami fehér

villant. Bathsheba sietett felé, megfogta a karját, és távolabb húzta a háztól, az egyik szépen karbantartott kert mélyére.

Benedict átölelte az asszonyt, és vadul, szenvedélyesen megcsókolta. Bathsheba hozzá hasonlószenvedéllyel viszonozta a csókját… de aztán elhúzódott tőle.

– Nem azért jöttem – mondta. – Csak el akartam búcsúzni… és ezúttal végleg. Bárcsak ne ígylenne, Rathbourne! Annyira szeretném! De te tudtad, ugye? Mindig is átláttál rajtam.

– Tudtam – bólintott Benedict. – Tudtam, hogy többet érek neked húsz fontnál. – Ó, drágám, sokkal többet. – Tenyerét a férfi arcára simította. – Ébren voltam még, és neked

próbáltam levelet írni, mert nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy úgy menjek el, hogy ne mond-

jam el neked az igazat. Tudom, ez semmire se jó, de biztosan éreztem, hogy te is szeretsz, és nem

lettem volna képes ridegen elhagyni téged, vagy bármi módon fájdalmat okozni neked, legyen az bármily csekély fájdalom is.



– Csekély fájdalom – ismételte Benedict. – Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy a guillotine

pengéje egy kicsit vág. Boldogtalan leszek, és ezt te is tudod, s ami még rosszabb, mindketten már-

tírok leszünk, ami undorító. Gyűlölök nemes és önfeláldozó lenni. Már épp elég részem volt benne,mert végighallgattam az apámat, és egyszer sem engedtem a késztetésnek, hogy megfojtsam.

– Ó, annyira rossz volt? – Bathsheba elhúzta a kezét, de arcát a férfi kabátjához simította, amimég jobb volt, mert így Benedict szorosabban magához ölelhette, és aztán hagyta, hogy keze az

asszony haját kezdje cirógatni. – Gondoltam, hogy valamelyest visszafogta magát, amíg én is jelenvoltam.

– A fivéreim időről időre okot adtak a pletykafészkeknek, hogy rajtuk köszörüljék a nyelvüket,de soha senkinek nem volt oka kinevetni őket, vagy ami még rosszabb, szánakozni rajtuk, mondta.

– Jaj ne!

– A viselkedésem a király és fivérei szintjére süllyedt – folytatta Benedict. – Mint nyilván te istudod, annál mélyebbre képtelenség süllyedni. Ők a csontjuk velejéig romlottak. A végtelenségigzüllött, kicsapongó életmódot folytatnak, szórják a pénzt és értelmileg sem állnak magas szinten. Alegjobb esetben is csak megtűrik őket, a legrosszabban pedig gyűlölik és megvetik őket.

Az egyik királyi herceg szeretője tiszti kinevezéseket és előléptetéseket árult. A király egy másik

fivérének tíz gyereke született a színésznő szeretőjétől, akiket persze nem tudott támogatni, így a nő

továbbra is fellépett… és éhezett a gyerekekkel együtt. Egy másik királyi herceg a hadsereg leggyű-löltebb tisztje volt, egy harmadik meg ádáz reakciós. De ezek és a királyi hercegek egyéb kicsapon-

gásai csak jelentéktelen apróságok voltak ahhoz képest, amiket IV. György király művelt. – Apám szerint, az egyetlen reményem a király – folytatta Benedict. – Ha ismét elkövet valami

vérlázító dolgot, az talán elvonja rólam a figyelmet… bár abban nem lehetünk biztosak, hogy eléglesz ahhoz, hogy jóvátegye az okozott kárt. Amint látod, egyetlen cselekedetemmel az utóbbi né-hány napban sikerült aláásnom az elmúlt tizenvalahány év kemény munkájának eredményét.

– Ez nem igaz – emelte fel a fejét Bathsheba, és a férfira nézett. – Senki, aki ismer, nem fog ke-

vésbé tisztelni egy ilyen apróság miatt… mert voltál olyan ostoba, hogy belebolondulj egy nőbe,még ha az egyik leghírhedtebb nő legyen is az Angliában. Az apád téved. Bárcsak itt lenne, akkorneki is megmondanám. Csak a nagyon szűklátókörű és ostoba emberek hagynák, hogy az életednekez az apró epizódja elhomályosítsa a látásukat, és megfeledkezzenek mindarról a jóról, amit eddigtettél. Kétségtelen, rengeteg ilyen ember akad, de úgysem akarhatod, hogy bármi közöd legyen hoz-

zájuk. Az apjával való beszélgetés megdermesztették Benedictet. Eddig fel sem ismerte, csak most

döbbent rá, ahogy Bathsheba szavai felmelegítették, és kiűzték a bűntudatot és szégyent belőle. Bathsheba kezdettől fogva melegséget hozott az életébe. Nem is tudta, milyen rideg volt, amíg

nem érezte az asszony melegét. Nem is tudta, milyen üres volt, amíg az asszony kézbe nem vette aszívét, és elkezdte megtölteni.

Bathshebára mosolygott, rendíthetetlen hűsége meghatotta. Eszébe jutott, milyen hévvel védelmezte Olivia az apját a reggelinél. A lány nem volt teljesen Drámai DeLucey. Élt benne valami az anyjából és az apjából is, csak

ápolni, gondozni kell azt a magocskát. Benedict ápolhatná, gondozhatná… de erre gondolnia sem szabad. Most nem. Egy egész élet áll

a rendelkezésére, hogy a lehetett volnákon gondolkozzon.

Jóságos isten, egy egész élet!

Évek. Évtizedek. A családjában mindenki rettentően hosszú életet élt. Az özvegy Hargate grófné a nyolcvanötödik évében járt. Férje, az előző gróf is jóval elmúlt het-

ven, amikor meghalt, de sok testvére még most is él. Édesanyja családtagjai hasonló hosszú életteldicsekedhettek. Mindkét anyai nagyszülője a nyolcvanas éveit taposta.

Benedict akár még egy fél évszázadot is élhet! Bathsheba nélkül.

– Igazad van – mondta. – Nem akarom, hogy közöm legyen hozzájuk. Senkivel sem akarok kö-zösséget vállalni, aki kinevet vagy szánakozik rajtam azért, mert téged szeretlek. Az asszony megdermedt.



– Azt mondod…

– Szeretlek – ismételte Benedict. – Mind elmehetnek a pokolba. Ha senki nem veszi a fáradsá-got, hogy meglássa, ki is vagy valójában, ha elüldöznek téged Angliából, én is veled megyek.

Mrs. Wingate erősködött, hogy Rathbourne nem megy vele sehová. Rathbourne erősködött, hogy de

igen. A három férfi, aki csak néhány lábnyira, a kerítés fala mögött állt, hallgatta az egyre szenvedé-lyesebbé váló vitát. Aztán a veszekedés hirtelen abbamaradt, és az egészen más hangok arra utaltak,hogy Rathbourne taktikát váltott.

Lehetetlen volt megmondani, bevált-e az új taktika. A hangok mormolássá halkultak. Aztán azokketten elbúcsúztak egymástól.

Amikor a szerelmesek végre elmentek, Lord Mandeville megszólalt. – Igaza volt, Hargate. Jack Wingate esete megismétlődik, csak most még sokkal rosszabb.

– Ön sokkal jobb megfigyelő, mint én, uram – jegyezte meg Lord Northwick. – Nekem fel sem

tűnt, hogy idáig fejlődtek a dolgok. – Rathbourne a fiam – mondta Lord Hargate. – Az a dolgom, hogy ismerjem őt, még akkor is,

amikor kifordult önmagából. Azt pedig egészen biztosan tudom, hogy itt az ideje véget vetni ennek

az őrültségnek.

Rathbourne megígérte, két teljes hetet szán rá, hogy átgondolja a dolgot, cserébe Bathsheba a szavátadta, hogy közben mindig tájékoztatni fogja a férfit arról, hol lakik éppen.

Bathsheba biztosra vette, ha egyszer nem lesz a szeme előtt, és Rathbourne -nak lesz ideje hűvösfejjel mérlegelni mindent, meggondolja magát, és nem dob el magától mindent: az e ddigi életét, acsaládját, mindent, amit elért és remélt elérni… s mindezt egy nő miatt.

Bármit tesz is, a cím és a hatalmas birtok végül az övé lesz, hacsak a sors közbe nem szól, és azapja túléli. De mindenképpen összetöri a szülei szívét, és a fivérei sohasem fognak meg bocsátanineki. Sohasem reménykedhet a boldog hazatérésben. Ha eldobja magától az eddigi életét, hogy veleéljen, soha többé nem reménykedhet abban, hogy visszanyerheti a világban elfoglalt helyét és azelőkelő társaság tiszteletét.

Jacktől eltérően Rathbourne meg fogja bánni, hogy mindent feladatott, mivel ő sokkal többet fogveszíteni, mint Jack vesztett. Jacktől eltérően Rathbourne őt fogja okolni, és a szemére hányja majd,hogy mibe került neki. Keserű és boldogtalan ember lesz belőle, Bathsheba pedig gyilkosnak fogjaérezni magát.

A két hét megoldja a problémát, gondolta Bathsheba. Időt ad Rathbourne-nak, hogy lehiggadjon,

és a családjának, hogy észre térítse. De addig még ott a reggeli, amin túl kell lenni. Lord Mandeville mindenkit leparancsolt a reggelihez, különben Bathsheba szívesebben evett

volna a szobájában… vagy útközben a kocsiban. Ez alkalommal mindannyian a reggelizőszoba kerek asztala körül gyűltek össze, amely kizárta a

magánbeszélgetések lehetőségét. Így, amikor Olivia közölte Lord Mandeville-lel, hogy ő és a mamája Egyiptomba mennek, a hír

mindenkihez egyszerre ért el. – Egyiptomba? – visszahangozta néhány hang, köztük Bathshebáé is. – Ma reggel jött az ötlet, amikor felébredtem – magyarázta Olivia. – Az jutott eszembe, ha az

ember kincset akar keresni, olyan helyre kell mennie, ahol valószínűleg van is. Rengeteg ember áskincsek után Egyiptomban. Ön is ezt mondta, Lord Lisle. Azt mondta, egy nap majd elmegy Egyip-

tomba kincset keresni.

– Egy nap – ismételte nyomatékosan a fiú. – Ez azt jelenti, hogy a jövőben. Most nem mehetek.

Hacsak… – elhallgatott, és töprengő arccal mérlegelte a lehetőségeit. – Hacsak nincs ott egy olyaniskola, ahová küldhetnének. Akárhogy is, te nem mehetsz Egyiptomba. Ez még nevetségesebb ötlet,mint kalózok kincse után kutatni Throgmortonban.



Olivia szeme felszik rázott. – Semmit sem tudsz arról a helyről – folytatta Peregrine. – Nem olyan, mint Anglia vagy akár a

kontinens. A nőket elzárva tartják. Amennyire tudjuk, a törvény ereje nem érvényesül. Ha egyedül próbálnál utazni Egyiptomban, nyomban elrabolnának és eladnának rabszolgának.

– Még ha nagy társasággal utazik az ember Egyiptomban, az is veszélyes lehet – jegyezte meg

Lord Hargate. – És nagyon kemény, az biztos. Mégis, azoknak, akik hajlandók szembenézni a ne-

hézségekkel, meglesz a jutalmuk… ha nem is feltétlen anyagiakban. Signor Belzoni például sokkalkevesebb haszonra tett szert, mint azt sokan hiszik… s mint arra Rupert fiam felesége folyton fe l-

hívja a figyelmemet. Bathsheba észrevette a gróf szeme alatt húzódó sötét karikákat. Az arca is fáradt volt. Biztosan

nagyon kimerült. Előző nap egyfolytában utazott. Éjszaka pedig nyilván le sem tudta hunyni a sze-

mét, mert a legidősebb fia miatt aggódott. Később majd találnia kell egy percet, hogy megnyugta s-

sa… bár lehet, hogy az együttérzése szúrni fogja őlordsága begyét. – Signor Belzoni csupa nagy dolgot hozott haza – mondta Olivia. – Óriási szobrokat, múmiákat

meg ilyesmit. Az emberek nem tudják eldönteni, hogy mennyit is érhetnek. De én apróságokat f o-

gok keresni: ékszereket és pénzérméket. Tudom, hogy azok nagyon sokat érnek. Papiruszokat isfogok gyűjteni. Lord Lisle azt állítja, nagy kereslet van irántuk, és Egyiptomban sok ezernyi találha-

tó belőlük. – De olyan emberektől kell elvenned őket, akik már ezer éve, vagy még több ideje halottak – vi-

lágosította fel Peregrine. – A papiruszokat a múmiák tartják a kezükben vagy a lábuk közt. Rupert bácsi azt mondja, hogy a múmiaportól bedugul az orrod, és a szaga is undorító. A földben levő kislyukakba kell bemenned, és szűk folyosókon kell végigmásznod. Nagy ott a forróság, és nem lesz-

nek szolgáid, akik limonádét vagy szendvicset vigyenek, vagy taligán eltolják a kiásott földet. Nemolyan, mint Lord Mandeville gyepét felásni.

– Nem megyünk Egyiptomba, Olivia – mondta ki a végszót Bathsheba. – Azt ajánlom, verd ki afejed ből az ötletet.

Olivia arcán megjelent a már ismert dacos kifejezés, és már nyitotta a száját, amikor Rathbournefigyelmeztetőn rápillantott. Bár felszegte az állát, az ellenséges kifejezés eltűnt az arcáról, ésBathsheba legnagyobb elképedésére egy „Igen, mama” hagyta el a száját.

– Különben sem értem, miért fecsegsz itt a fél világ átutazásáról – szólalt meg Lord Mandeville –, amikor még itt sem fejezted be az ásást.

Bathsheba szíve hevesebben kezdett kalapálni. Az idős grófnak semmi oka nem volt rá, hogy

Olivia kedvében járjon, kivéve, hogy késleltetni akarja az elutazását. Biztosan már korán reggel írtLord Fosburynek. Vajon hány napba telik, míg Olivia nagyapja ideér? Egybe? Kettőbe? Vagy csakórák kérdése?

Mielőtt riadt elméje valami udvarias kifogást kereshetett volna, megszólalt Lisle. – Árkot ástunk az egész mauzóleum köré – mondta. – Nem tudom, hogy téveszthettük volna el,

ha tényleg ott van a kincs. – Lord Lisle-nak nagyon alapos módszere van – csatlakozott hozzá Olivia is. – Tudom, hogy a

hely minden négyzetcentiméterét megvizsgáltuk. – Talán mégsem – vélte őlordsága. – Megbeszéltem Northwickkel a dolgot, és arra jutottunk,

hogy talán nem ástatok elég mélyre. – Ne felejtsétek el, hogy Edmund DeLucey száz évvel ezelőtt kalózkodott – vetette közbe Lord

Northwick. – Az épületek meg szoktak süllyedni, ahogy telik az idő, a kerteket újratervezik, újraül-

tetik. A mauzóleum körül is többször feltöltötték a talajt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kerté-szek bizonyos időközönként meszezik és trágyázzák a földet.

– Én a helyetekben mélyebbre ásnék – mondta Lord Mandeville a gyerekeknek. – Kivéve persze,

ha feladtátok a kincskeresést. A döbbent Bathsheba látta, hogy lánya arca felderül, és Lisle arckifejezése, bár visszafogotta b-

ban, a tükre lehetett volna Oliviáénak. A gyerekek egymásra néztek. Látszott rajtuk, alig tudják kivárni, hogy ismét a kezükbe vehessékaz ásót és a csákányt.



Olivia azonban ismét meglepte az anyját. – Köszönöm, uram – mondta udvariasan –, de kénytelen vagyok a kincskeresést Lord Lisle-ra

bízni. A mama és én ma elutazunk. – Ez nem az én kincskeresésem – tiltakozott Peregrine. – A tied. Edmund DeLucey a te ükapád

volt, nem az enyém. Nagyon ostobán festenék, ahogy egy szál magamban ások, m iközben mindenkiengem néz. Különben is, ha te nem leszel ott, mi örömem telne a kincs megtalálásban? Ez a te ka-

landod. – Ez több mint egyszerű kincskeresés – jegyezte meg Lord Hargate. – Ez a vállalkozás abban is

segít, hogy a régi tévhiteket eloszlassátok. Ha ezt az ügyet nem rendezitek el egyszer s mindenkor-

ra, hacsak nem zárjátok ki az összes lehetőséget, Edmund DeLucey utódai továbbra is hinni fognaka kincs létezésében. Akkor pedig hol az egyik, hogy a másik bukkan majd fel itt, hogy megkeresse.Az pedig azt fogja jelenteni, hogy megzavarják a család nyugalmát, és a birtokon élőkét is, elvonjákőket a munkától. Hány embernek is kellett otthagynia a kötelességét, hogy titeket kergessen? – né-zett szigorúan egyik gyerekről a másikra. – Van fogalmatok arról, milyen terheket róttatok a szol-

gákra, a családnak okozott kényelmetlenségről nem is beszélve. A legkevesebb, amit megtehettek,hogy befejezitek, amit elkezdtetek, és alapos munkát végeztek.

– Igen, uram – mondta Lisle.

– Igen, uram – mondta Olivia.És…

– Igen, uram – mondta Bathsheba. Nem volt más választása, mert Lord Hargate-nek tökéletesen

igaza volt. Valamelyik Drámai DeLucey biztos bátorságra kap Olivia vakmerőségétől, és újra pró- bálkozik .

Ezt az ügyet egyszer s mindenkorra le kell zárni. És mint általában, neki a legjobbat kell kihoznia belőle.

Míg a férfiak kimentek a gyerekekkel, Benedict a szobájában maradt arra hivatkozva, hogy levele-

ket kell írnia.

Csak az édesanyjának akart írni, hogy megnyugtassa, jól van, de eszébe jutottak a fivérei, akiketszintén érinteni fog, bár nem egyforma mértékben, ha ő elmegy Bathshebával.

Aztán a jelentésre gondolt, amelyet az egyik parlamenti bizottságnak ígért, aztán egy másik l e-

vél, amelyet egy jogásznak akart írni az egyik ügyfele dolgában, majd újabb megírásra váró, kétsúlyos bűnügyet érintő és királyi kegyelmet kérő levelek ötlöttek az eszébe.

Keresnie kell valakit, aki folytatja a kiterjedt jótékonysági munkáját. A könyvtárszoba íróasztalánál ült, kezében a tollal, és előtte a még mindig üres papírral.

– Rathbourne, beszélnem kell veled. Benedict hátrafordult az ismerős hangra. Bathsheba a kertbe vezető, duplaszárnyas üvegajtóban állt. Benedict elejtette a tollat, és felállt.

– Azt hittem, a kincsvadászokkal tartasz. Az asszony becsukta az ajtót maga mögött, és beljebb lépett. A szoba néhány fokkal fényesebb

lett.

– Ott kellene lennem – mondta. – Edmund DeLucey részéről is kellene, hogy ott legyen egy ta-

nú. De ma sem fognak semmit találni. A gyerekeken kívül mindenki tudja. – Tudom, mire gondolsz. Láttam a rémületet a szemedben, amikor Lord Mandeville azt mon dta

nekik, hogy nem ástak elég mélyre. – Te is tudod, hogy egyre újabb ürügyeket fog keresni, hogy késleltesse az indulást. – Bathsheba

kezét maga előtt összekulcsolva járkálni kezdett a szobában. – Ma mélyebbre kell ásniuk. Holnaprakitalál valamit, hogy az Új Lak körül ássanak. Tudod, hogy egyáltalán nem érdekli a tévhitek elosz-

latása, bármit mondjon is az apád. Mandeville Jack családjának akarja adni a lányomat. Azt hiszi,ahogy mindenki más is, hogy nem vagyok jó anyja Oliviának. Azt szeretné… és ugyan ki ítélné el



érte… hogy Olivia minden anyagi lehetőséget megkapjon. S talán az is a célja, hogy összebékítse akét családot, még mielőtt meghal.

– Mondtam neked, hogy nem fogom hagyni, hogy bárki is elvegye tőled Oliviát. – Benedict

odament az asszonyhoz, és megfogta a szorosan összekulcsolt kezet. – A törvény szerint a gyerekek az apához tartoznak, ezáltal az apa családjához – mondta

Bathsheba.

– Akkor Fosburynek bíróság elé kell vinnie az ügyet, és a következő tíz évet, vagy akár többet issok pénzbe kerülő pereskedéssel kell töltenie. – Elfelejted, hogy ha eljössz velem, te sem engedheted meg magadnak a drága pereskedést. Ha

velem maradsz, nem lesz hatalmad Fosbury és a vele rokonszenvezők fölött. A királyhoz sem fo r-

dulhatsz többé. Benedict is tisztában volt mindezzel. Tudta, mit fog veszíteni. De okos és jó képességű, hamarosan új életet teremt magának. Egy boldog életet azzal a nővel,

akit szeret, és egy gyerekkel, akihez máris nagyon kötődik. – Akkor okosnak és ravasznak kell lennem helyette – mondta. – Egyszerűen az éjszaka közepén

magunkkal visszük Oliviát. – A karjába húzta az asszonyt. – Ne aggódj! Bízz egy kicsit bennem! Ne feledd, tökéletes vagyok.

Bathsheba felnevetett, és Benedict érezte, hogy megszűnik a feszültsége. – Az a baj, hogy én viszont nem – mondta az asszony. – Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy

szabad-e megfosztanom… Mi ez a hang?

Madarak, gondolta először Benedict. Dühös varjak rikoltozása. Bathsheba az üvegajtóhoz ment, és kinyitotta. Újra hallották.

Nem madarak.

Sikoly.

Bathsheba felkapta a szoknyáját és rohant. Benedict követte.

– Mama! – Jövök! – kiáltotta Bathsheba. Benedict közben megelőzte, hosszú lába sebesen vitte előre.

– Mama!

Olivia bukkant elő az egyik kanyarból, és kitárt karral futott az anyja felé. Koszos volt, tetőtőltalpig fekete, de szaladt. Sértetlenül. A következő pillanatban Lord Lisle jelent meg. Ő sem voltkevésbé koszos.

– Uram! – üvöltötte. – Bácsikám! Bathsheba lassított, megállt. Benedict követte a példáját.

– Mama! – lihegte Olivia. – Megtaláltuk!

Huszadik fejezet

Kicsiny, körülbelül egy láb hosszú és talán kilenc-kilenc inch széles és mély, földdel vastagon be-

vont ládikó volt. Az egyik szolga, aki az ásásnál is segédkezett, vitte fel a teraszra. Ott a család és a barátok ö sz-

szegyűltek körülötte, és figyelték, ahogy egy másik szolga előlép, hogy letakarítsa a ládát. DePeregrine kivette a kezéből a kefét, és ő maga pucolta le a ládáról a földet. Állhatatosan dolgozott,gyengéd mozdulatokkal tisztogatta a ládikót, mintha alabástromból lenne, de keze remegésén lát-

szódott, mennyire izgatott. Mint kiderült, a ládikó fából készült, és rézszegekkel kivert bőrrel borították be… és le volt lak a-

tolva.



– Le kell fűrészelnünk – mondta Peregrine. – Vagy fel kell feszítenünk. Elég régi. A fa is bizto-

san korhadt már. Talán egy erős rúgás is megteszi, hogy kinyíljon. – Várj! – Olivia letérdelt, és szemügyre vette a zárat. – Talán egy hagyományos kulcs is megte-

szi – mondta. – Vagy egy hajtű. A zárak általában nem túl bonyolultak. Benedict közelebb húzódott Bathshebához.

– Zárakat is fel tud törni? – kérdezte suttogva.

– Mit gondolsz, miért akartam jobb környékre költözni? – suttogott vissza az asszony. – Túl sokmindent eltanult a kétes elemektől. Olivia egy hajtűvel bűvészkedett, de nem sok sikerrel.

– Próbáld ezzel – ajánlotta Lord Hargate, és a lány felé nyújtotta a zsebkését. Olivia gyanakodva nézte.

– Kicsorbulhat a penge – mondta.

– Meg lehet élesíttetni. Benedict elkapta apja tekintetét… és meglepetten pislantott egyet. Az nem lehet, hogy csillogást látott a szemé ben.

Lord Hargate szeme sohasem csillogott!

Olivia elbabrált a zsebkéssel, aztán kipróbálta együtt a zsebkést és a hajtűt.

A lakat kinyílt. A lány nagy lélegzetet vett, aztán felemelte a ládikó tetejét… Rongyok. Kivett egyet, és gond o-

san félretette, aztán kivett még egyet. – Régi ruhák – mondta Peregrine. – Ó, ez olyan bosszantó. Mi az ördögért… – Elakadt a lélegze-

te.

Ahogy mindenki másé is. Valami megcsillant a rongyok közt. Olivia ugyanazzal az óvatos megfontoltsággal, mint eddig, eltávolította az utolsó rongydarabot

is.

Vörös és sárga, zöld és kék, ezüst és arany ötlött a szemükbe. Pénzérmék és ékszerek, láncok ésmedálok csillogtak a délutáni nap fényében.

– Lám, lám – kedélyeskedett Lord Mandeville. – Nem megmondtam, hogy ne csüggedjetek?Peregrine a ládába kukucskált.

– El sem hiszem. Igaziak?

Olivia kivett egy rubingyűrűt, és szekértő szemmel megvizsgálta. Körmével megkapirgálta a fé-met. Megharapta.

– Valódi – jelentette ki.

Ragyogó szemmel nézett fel az anyjára. – Igazi, mama. A kincs létezik. Tudtam, hogy megtalálom. Most már előkelő hölgy lesz belőled.

– Csillogó kék tekintete Lord Mandeville felé fordult. – Az egész a mamáé, ugye? Azt mondta,hogy az övé, de meg kell erősítenie, különben a mama még rákényszerít, hogy önnek adjam.

– Akkor itt, a tanúk előtt hadd erősítsem meg – kezdte Lord Mandeville – , hogy te, Olivia

Wingate Edmund DeLucey leszármazottja vagy. Te és hű… izé… fegyverhordozód minden ve-

szélyt vállaltatok, hogy megkeressétek a kincset. Még dolgoztatok is érte, hiszen ti magatok ástátokfel a földet. És megtaláltátok. A kincs jog szerint a tiéd, és kedved szerint használhatod fel.

Benedict körülnézett. Lord és Lady Mandeville. Lord és Lady Northwick. Lord Hargate. PeterDeLucey. Bathsheba. A gyerekek. Néhány szolga a közelben, hogy szükség esetén kéznél legyenek.A többiek az ablakokban összezsúfolódva figyelték a jelenetet.

A jelenetek a színpadra valók. Benedict ismét az apjára nézett. Lord Hargate még mindig Oliviát nézte olyan arckifejezéssel,

amelyet Benedict nagyon is jól ismert. Titokzatos, szinte észre sem vehető a különbség. Lord Hargate sohasem adta ki magát. De

Benedict jól ismerte az apját, jobban, mint a legtöbb ember, és tisztán felismerte. Ugyanez a kifejezés ült őlordsága arcán Alister esküvőjének a napján. És akkor is pont így nézett ki, amikor Rupert hazahozta a feleségét Egyiptomból.



A diadal kifejezése. Benedict mindkét alkalommal értette is. Hiába szólt minden esély ellene, a gróf nagy megköny-

nyebbülésére hóbortos kisebb fiai tökéletesen megfelelő nőt vettek el több mint megfelelő hozo-

mánnyal. Ez alkalommal azonban, és most először, Benedict nem értette az apja nagy elégedettségét.

Mialatt Olivia azzal foglalta el magát, hogy lemossa magáról a több réteg koszt, Bathsheba megk e-

reste Lord Hargate-et, hogy megmondja neki, mégsem lesz szüksége a húsz fontra, és egyben elosz-

lassa őlordsága legidősebb fiával kapcsolatos aggodalmait. A szolgák a tó keleti partján álló gótikus romhoz irányították. A romot az előző évszázadban épí-

tették, hogy melankolikus hangulatot teremtsenek, így segítve elő a szemlélődést és költészetet. Bár Bathsheba úgy vélte, Lord Hargate az a fajta férfi, akit költői gondolatok foglalkoztatnak, de

feltételezte, hogy bőven van oka búskomorságra. Amikor Bathsheba rátalált, őlordsága épp egy omladozó tornyot szemlélt. Annyira azonban nem

merült el a gondolataiban, hogy ne hallotta volna meg a közeledő lépteket. Az asszony felé fordult, és üdvözlőn biccentett.

– Mrs. Wingate – mondta, és egyáltalán nem tűnt meglepettnek. De fiához hasonlóan ő is jó voltabban, hogy leplezze az érzelmeit. – Feltételezem, azért jött, hogy megmondja, kiengedte a hálójá-

ból a fiamat, és hamarosan megszabadulunk végre öntől. Bathsheba megállt, és meglepetten pislogott.

– Igen, tulajdonképpen valóban ezért jöttem. – Azzal beszámolt a kéthetes időszakról, amelyetRathbourne-nak adott, s amely alatt a férfi remélhetőleg lehiggad és észre tér.

Lord Hargate erre sem mutatott semmilyen reakciót. – Biztos vagyok benne, hogy két hét alatt ön és a családtagjai beláttatják vele, hogy hibát készül

elkövetni. – Én ebben nem vagyok olyan biztos – mondta őlordsága. – Meg tudják tenni – erősködött Bathsheba. – Rathbourne nagyon erősen kötődik a család jához.

És bármit is mond, tudom, hogy a parlamenti munkája és a jótékonysági tevékenység nagy elége-dettséggel tölti el. Szörnyen hiányozna neki. A fia jó ember, Lord Hargate. Nem tétlen vagy kicsa-

pongó, mint annyian az ő köreiből. Nagy dolgokat fog még tenni Anglia javára. Csodás karrier állelőtte. Ezt ő is tudja. Csak emlékeztetni kell rá… amikor nem leszek a szeme előtt. Arra számíto t-

tam, hogy ön képes lesz erre. Mindenki azt mondja, ön az egyik leghatalmasabb ember Angliában.Tizennégy nap csak elég lesz arra, hogy érvényesítse az akaratát, nem?

– Kétlem – vélte őlordsága. – De itt jön ő. Mindjárt meglát juk, mekkora hatalmam van f ölötte. Bathsheba sarkon pördült. Rathbourne sietett feléjük az ösvényen. Nem volt rajta a kalap, és az

októberi szél szétzilálta a sötét fürtöket. Ahogy közelebb ért, Bathsheba látta, hogy a nyakkendőjeferdén áll, és a kabátja sincs begombolva.

– Gondolom, nem hitte, hogy kitalálja az ön következő lépését – jegyezte Lord Hargate. – Benedict tapasztalt politikus. Ráadásul mindig is egészségtelen érdeklődést táplált a bűnösök visel-

kedése iránt. – Mrs. Wingate megint azért jött, hogy eltaszítson magától, apám? – kérdezte Benedict. – Foly-

ton ezt teszi. Eltaszít magától és búcsút mond nekem. Tudja, így szokta kifejezni, hogy gyengédérzelmekkel viseltetik irántam. Így meg úgy, hogy ellopja a pénztárcám és a ruhám.

– Csak azért jöttem, hogy megnyugtassam az édesapját – mondta Bathsheba. – Messziről látszik,

hogy szemhunyást sem aludt az éjszaka. – Azért mert egész éjjel fenn volt és a bűntársaival az összeesküvést szervezte. – Összeesküvést? – csodálkozott Bathsheba. – De kedvesem, hétpróbás csalók és hazudozók családjából származol – mondta Benedict. –

Csak felismered, ha szélhámossággal találkozol.



Láthatóan fogalma sem volt róla. Bathsheba csodálkozva pillantott Benedictről az apjára. Mintha Lord Hargate arcáról bármit is le lehetne olvasni, gondolta Benedict. Az asszony ezzel az

erővel az őlordsága mögött levő romokra is nézhetett volna felvilágosításért. Akár a téglákról is

olvashatna. – Tudom, hogy az egész jelenet nemrég a teraszon megrendezett volt. Csalás – mondta Benedict,

és igyekezett higgadtan beszélni, bár zavart és dühös volt. – Csak a miértre nem vagyok képes rá- jönni. Csak azért fáradoztak ennyit Mandeville-lel és Northwickkel, hogy minél előbb megszaba-

duljanak Bathshebától? Azt hittem, felfogta, hogy erre semmi szükség. Enélkül is kész lenne elen-

gedni, ha csak rajta múlna. – Azt hiszem, a felfogóképességem egyelőre tökéletesen működik – mondta az apja, és kezét a

háta mögött összekulcsolva a tó felé sétált. Bathsheba zavartan nézett Benedictre. A férfi vállat vont. Egy perc múlva mindketten csatlakoz-

tak a tó partján álldogáló Lord Hargate-hez.

Hosszú hallgatás következett.

Benedict úgy döntött, kivár. Apja mestere volt a manipulációnak. Nem volt értelme faggatni.A madarak énekeltek. A szél levélhalmokat kapott fel a földről, megtáncoltatta majd újra szétte-

rítette őket. Lord Hargate olyan hosszúra nyújtotta a pillanatot, amennyire csak tudta.

– Tévedett, Mrs. Wingate – szólalt meg végül. – Úgy jöttem Throgmortonba, hogy rengeteg

pénzt és néhány ékszert is hoztam magammal, ez utóbbiakat a feleségem és az anyám adták. Egynagyon csinos összeggel készültünk megvesztegetni, hogy mindörökre eltűnjön. Még tegnap is ké-szen álltam rá, amikor bejött a dolgozószobába, s én rájöttem, hogy a dolgok so kkal komolyabbra

fordultak, mint hittük. – De aztán azt is felismerted, hogy Bathsheba egyáltalán nem olyan, mint hittétek – mondta

Benedict.

– Így igaz – ismerte be az apja. – Soha életemben nem került akkora erőfeszítésembe, hogyszenvtelen arcot vágjak, mint amikor Mrs. Wingate felajánlotta, hogy húsz fontért hajlandó elhagy-

ni téged. Alig várom, hogy elmondhassam a nagyanyádnak – mosolyodott el kissé. De a mosolygyorsan eltűnt, és őlordsága folytatta: – Mindig azt szerettem volna, ha lányaim vannak, Mrs.Wingate, mert a fiaim a bajok vég nélküli forrásának bizonyultak.

Én nem, akarta Benedict kiáltani, mint egy gyerek. Miért teszel folyton szemrehányást nekem?

– Mindig ezt mondod – jegyezte meg. – Ez egyáltalán nem tűnik ésszerűnek. Gyerekkorom ótanem okoztam neked gondot. – Aztán eszébe jutott egy oxfordi incidens. Majd egy újabb. – Nos,

legalábbis mióta nagykorú lettem. – A fiaimmal csak a baj van, hol ilyen, hol olyan, Mrs. Wingate – ismételte makacsul Lord

Hargate. – A legidősebb például nagyon régen boldogtalan már. Benedict akkor sem lepődött volna meg jobban, ha az apja azt mondja, hogy a legidősebb fia a

holdról pottyant közéjük. A meglepetés nem is volt igazán jó szó arra, amit érzett. A világ fenekestül felfordult. Benedict szeme megrebbent. Kétszer. Apja sötét borostyánszínű szeme az övébe mélyedt.

– Igazi ördögfióka voltál – mondta őlordsága. – Mindenféle csínybe beleugrattad az öcséidet. Nagyokat nevettél. Évek óta nem hallottalak nevetni.

– Már hogyne nevetnék – tiltakozott Benedict. – Ez képtelenség! – Tényleg szokott nevetni – szólt közbe Bathsheba. – Láttam és halottam is. Alig néhány napja.

Már azt hittem, valami sérülést fog okozni magának, úgy nevetett.

– Ön tette vele. Ön nevettette meg – mondta neki Lord Hargate. – Idejöttem, és láttam az ördögicsillogást a szemében. A boldogságot is. Tudom, hogy a legidősebb fiam nem bolond. Nem szokottolyan könnyen a nők hálójába kerülni, mint némely öccse. Nagyon jó megfigyelő. Felismerne egy



haszonlesőt, mondtam magamnak. Felismerné a parazitát. Ennek ellenére aggódtam. Még a legböl-

csebb ember is követhet le hibát, ha nőkről van szó. De aztán jött ön azzal a mulatságos történettel,hogy ráunt a fiamra és húsz fontért hajlandó lemondani róla. Majd megjelent Benedict az ablakban.Azok után elég nyilvánvaló lett, hogy önök ketten már -már nevetséges módon szerelmesek egy-

másba. Sajnálom, hogy a feleségem nem láthatta a jelenetet. Rendkívüli örömére szolgált volna.Mindenesetre szerény képességeimhez mérten igyekeztem a lehető legrészletesebben beszámolni

róla a nem sokkal a dolgozószobai jelenet után írt levelemben. Örömére szolgált volna! Benedict mostanáig észre sem vette, milyen feszült. Csak most, hogy újra szabadon lélegzett. Fel

sem tűnt neki, mekkora súly nehezedik a vállára, csak most, hogy a súly megemelk edett kissé. – Apám… – kezdte elszorult torokkal.

– De ha a fiaim bármelyikére hagyom a dolgokat, csak túlbonyolítják a helyzetet – vágott a fiaszavába Lord Hargate. – Talán túl sokat reméltünk, amikor abban bíztunk, hogy elveszed valame-

lyik tiszteletreméltó lányt, akit az utadba küldtünk. – Nem is mondtad, hogy a szüleid házasságszerzéssel is foglalkoznak. – Mert észre sem vette! – csattant fel őlordsága, mielőtt Benedict válaszolhatott volna. – Ahogy a

kifogástalan családból származó ifjú hölgyeket sem. Észre sem vette a gyönyörű örökösnőket. Ak-

kor kékharisnyákkal próbálkoztunk. Aztán vidéki kisasszonyokkal. De ő egyiket sem látta meg. DeBathsheba Wingate-re, Anglia leghírhedtebb asszonyára felfigyelt.

– Mi, hírhedt asszonyok hajlamosak vagyunk kitűnni a többiek közül – mondta Bathsheba.

– Talán a bűnözők iránti egészségtelen érdeklődésének köszönhető – vélte Lord Hargate. – Akárhogy is, Benedict önt választotta, és ön boldoggá teszi őt. Éppen ön annyi nő közül… az egyet-

len, akit soha, legyenek bármilyenek a körülmények, nem fogadnak be az előkelő társaságba. – Megértem, hogy… bosszant a dolog, apám – mondta Benedict –, de…

– Sohasem fog megtörténni – szakította félbe ismét az apja. – Egyszerűen lehetetlen. – Ebben az esetben… – próbálkozott újra Benedict. – Ami meglehetősen izgalmas kihívást jelent – folytatta az apja. – De ha Rupertet tisztességesen

meg tudtam házasítani, bármire képes vagyok. Ráadásul a szerencse is mellénk szegődött:Mandeville ég a vágytól, hogy a családjaink kapcsolatba kerüljenek.

– Nem gondolhatja komolyan, hogy rajtam keresztül – képedt el Bathsheba. – Sohasem ismerne

el engem a családja tagjaként. Gyűlöl. – A lehetőség, hogy rokonságba kerülhet a Carsingtonokkal jobb belátásra térítette – mondta

Lord Hargate. – Talán azt tervezgeti, hogy fittyet hány Lord Fosburyre. Nem tudhatom biztosan, azt

azonban tudom, hogy lelkesen csatlakozott a mi kis összeesküvésünkhöz, hogy Mrs. Wingate -et

tiszteletreméltóvá tegyük. – Mondtam, hogy összeesküvés volt – fordult Benedict Bathshebához. Az asszony kék szeme felcsillant.

– Olivia kincse – mondta.

– Semmi más, csak egy elképesztően nagy vagyon képes arra, hogy egy lányt tiszteletr eméltóvátegyen – jegyezte meg Benedict.

– A kincs – ismételte Bathsheba. – Nem Edmund DeLucey-é. – Gyakorlatilag a jó része az övé – mondta Lord Hargate. – Mandeville-nek számos olyan érmé je

volt, amire II. György király képét vésték, én pedig megvettem tőle őket. Tudtuk, hogy azok a túlokos gyerekek nyomban felismernék a modern érméket. Ő és Northwick adták a többi darabot acsaládi gyűjteményből, én pedig hozzátettem az ékszereket, amelyeket a feleségem és az anyámadott. Összességében az egész nem nagy érték, de úgy fest, mintha kincs lenne, és majdnem mindenszolga látta, amikor kinyitottuk a ládikót.

– Kitalálhattam volna. – Bathsheba behunyta a szemét. – Látom magam előtt az egészet. Ahogya napfény megcsillan a pénzérméken és az ékszereken. A gyerekek köré gyűlt tömeget. Nem néz-

tem fel, de fogadni mernék, hogy az összes inas és szobalány az ablakokban állt. – Kinyitotta aszemét. – A szolgálók!

– A szolgálók pletykálni fognak – mondta –, ahogy te magad is rámutattál néhány napja.



– Ami még ennél is fontosabb – tette hozzá Lord Hargate –, hogy kiszínezik, felnagyítják a tö r-

ténetet. Mire a hír Londonba ér, Edmund DeLucey kincses ládája túl fog csordulni a ru binoktól,zafíroktól, smaragdoktól és gyémántoktól. Az emberek azt fogják mondani, hogy Mrs. Wingatehúsz-, ötven- vagy százezer fontot ér. És ez, mint azt tudjuk, mindent megváltoztat.

Benedict apja hamarosan otthagyta őket, hogy folytassa sétáját a tó körül. Benedict tudta, hogy f e- jében már a többi rokonnak szánt levelet fogalmazza.

– Nos – szólalt meg, miután sikerült lenyelnie a torkában keletkezett gombócot. – Boldog va-

gyok, hogy mégsem fojtottam meg. – Alig hiszem el – mondta Bathsheba. – Amikor ma reggel felkeltem, még hírhedt nőszemély

voltam. Most tiszteletreméltó vagyok, és ehhez nem kellett más, mind egy kis kincs… ahogy Oliviamindig hitte. Még csak igazi kincsnek sem kellett lennie.

Benedict megfogta a kezét. – Most aztán feleségül kell jönnöd hozzám – közölte. – És Angliában kell élnünk. Nem szökhe-

tünk el a kontinensre, hogy úgy éljünk, mint a cigányok. Nincs többé néhány nyomorúságos szoba aváros rossz hírű negyedében. Nincs bujkálás a végrehajtó elől. Szörnyen unalmas élet vár rád.

Bathsheba a homlokát ráncolta. – Ez a legkevésbé lelkesítő lánykérés, amelyet valaha hallottam. És még te vagy tapasztalt pol i-

tikus. Ennél azért többre vagy képes, Rathbourne. Benedict felkacagott, és a karjába kapta az asszonyt.

– Így jobb?

– Csak halvány javulást észlelek. – Felviszlek az Új Lakba, és szerelmeskedni fogok veled. Szenvedélyesen, újra meg újra, egé-

szen addig, amíg azt nem mondod: „Igen, Benedict, hozzád megyek feleségül”. – És mi lesz, ha nem mondom?

– Mondani fogod.

És Bathsheba valóban mondta.



Utószó

Levél, amely 1822 júniusában jutott el Lord Peregrine-hez, és amelyet három hónappal korá bban

írtak.

Uram!

Köszönöm a levelét, amely rendkívül érdekes volt, és az egyiptomi szobrocskát is, amely – örömmel jelenthetem – épségben megérkezett, nem pedig darabokban, ahol Ön Tartott tő le. Nagyon

boldog vagyok, és a Mamám is nagyon boldog – márpedig csak ez számít igazán –, mégis annyira szerettem volna Eg yiptomba menni Önnel és Rupert Bácsival meg Daphne Nénivel. Még mindignem értem, Lord Rathbourne és a Mama miért ragaszkodott olyan hajthatatlanul ahhoz, hogy EL-

VÁLASSZANAK MINKET. Nem mintha bármi Szörnyűség történt volna a bristoli Kincskereső akc i-

ónk során. Nem követtünk el semmilyen Bűnt… Főbenjárót legalábbis nem. Valójában Nemes Cse-

lekedetet hajtottunk végre azzal, hogy összehoztuk a M amámat és a Bácsikáját.

Mégis, biztos vagyok benne, hogy kettőnk közül Ön az, aki megérdemli a Jutalmat, és Önnek nagyobb hasznát veszik, mint nekem. Nagyon okos volt Daphne N énitől, hogy ezt kitalálta, mé ghoz záegyetlen pillanat alatt, mert komolyan azt hiszem, hogy az apját és Lord Rathbourne-t csak egy haj-

szál választotta el attól, hogy ÖKÖLRE MENJENEK . Az Izgalmas lett volna! Csak az lett volna

gond, hogy a Nők sokat sikoltoztak volna, és ahogy a Mama mondta nekem később, nem tett volna jót Lordságod Édesanyjának, ha túlságosan Felizgatja magát az ő Állapotában.

Egyébként öccse született Lordságodnak. Öt nappal ezelőtt történt. Nagyon vörös és csupa ránc,és úgy fest, mint egy Kismajom, de Miss Velkel azt mondja, minden Kisbaba így néz ki, amikor Ú j-

szülött. Azt hiszem, attól lehet, hogy a hölgyek fűzője összeszorítja őket. Tudom, hogy döbbenetesdolog, hogy a szülei ilyet tesznek az ő korukban , de nézze a dolog Jó Old alát. Minél több gyerek vana családban, annál kevésbé vagyunk szem előtt. Igen, magamat is idesorolom, mert gyanítom, hogy

a Mama is Áldott Állapotban van. De visszatérve Egyiptomra úgy teszek ahogy Daphne Néni mondta Lordságod szüleinek hogy

Loretta Chase - 3. Egy Tökéletes Lord (Carsington3)

Documents

Transcript of Loretta Chase - 3. Egy Tökéletes Lord (Carsington3)