KOVÁCS ANDRÁS BÁLINT:

Miért hülyék a konzervatívok, és miért erkölcstelenek a baloldali liberálisok?

Valószínűleg mindenki, aki valaha legalább egy kicsit is elkötelezettnek érezte magát valamilyen politikai irányzat vagy párt iránt, tapasztalhatta saját magán - de másokon mindenképpen -, hogy a vele ellentétes politikai érzelműeket leg­alább egyszer az életben hülyének vagy erkölcs­telennek nézte pusztán politikai meggyőződé­sük miatt. Ezt vagy bevalljuk magunknak, vagy nem; én mindenesetre baráti és kevésbé baráti beszélgetésekben hosszú idő óta lépten-nyo- mon ezt tapasztalom. Politikai ellenfelek min­denféle emberi gyarlósággal szokták vádolni egymást - a pofátlan gátlástalanság és gazem­berség mindkét tábor esetében napi szóhaszná­lat a másikat illetően -, azonban a leggyakoribb mégis az, hogy a liberálisok a konzervatívokat hülyeséggel, gyengeelméjűséggel vádolják, a konzervatívok pedig erkölcstelenséggel illetik a liberálisokat.

E két tulajdonság, az ostobaság és az erkölcs­telenség olyan végső érvek, amelyek lehetetlen­né teszik a kölcsönös megértést. A hülyével nem érdemes beszélgetni, erkölcstelen emberekkel pedig nem szabad.

Jonathan Haidt amerikai pszichológus legutol­só könyvében (The Righteous Mind. Why GoodPeople are Divided by Politics and Religion [Az igazságosztó elme: miért osztja meg a politika és a vallás a jó embereket?], Pantheon Books, New York, 2012) több mint két évtizedes kutatásainak ered­ményeit alkalmazza ennek a kérdésnek a megvá­laszolására. Miért nem értik meg egymást a poli­tikai ellenfelek, mi lehet az oka annak, hogy a po­litikában a táborok elbeszélnek egymás mellett, és ezt a meg nem értést miért olyan végső érvek­kel, mint ostobaság és erkölcstelenség magyaráz­zák? Az ő vizsgálata egy a magyarországinál sok­kal tisztább és jobban körülírható politikai erő­térre vonatkozik, ahol a politikai nézetek a repub­likánusok és a demokraták között évszázadokra visszanyúló változatlan törésvonalak mentén vál­nak el egymástól. Mégis, az alapkérdésnek érvé­nyesnek kell lennie más politikai közegben is. Vizsgálata ugyanis a politikai álláspontokat nem filozófiai vagy történelmi, hanem pszichológiai dimenzióba helyezi. Mégpedig a morális pszi­chológia dimenziójába.

Ez a szóösszetétel - morális pszichológia - furcsán hangozhat annak, aki az erkölcsöt első­sorban filozófiai nézetek és vallási tradíciók ter­mékének tekinti. A vallások és a morálfilozófi­ák az emberek erkölcsös viselkedését néhány vá­lasztott (vagy hagyományon alapuló) alapelv­ből logikailag levezethető rendszernek tekintik, amelyet tanulással kell elsajátítani. Haidt ezzel szemben azt mondja, az erkölcsi érzék velünk született lélektani tulajdonság, amely három­négy éves korig kultúrától függetlenül minden­kinél ugyanolyan, majd később diverzifikáló­dik, azonban ez a diverzifikálódás minden kul­túrában és minden egyénben csupán néhány alapérték különböző arányú kombinációja. A nevelés és a környezet bizonyos fokig módosít­hat a létező erkölcsi alapok arányának a beállí­tásán, de lényegében az az egyensúly, amely er­kölcsi viselkedésünket befolyásolja, nem válasz­táson és nem filozófiai meggyőződésen múlik, hanem azon, hogy milyen volt a velünk szüle­tett eredeti „gyári” beállítás. Haidt szerint az er­kölcsi alapzatok mint a viselkedés mozgatóru­gói az általános emberi evolúció termékei, csu­pán a konkrét viselkedésformák, az erkölcs ra­cionalizálása, magyarázata és az erkölcsi rend fenntartására szolgáló viselkedési szokások, me­sék és intézmények színes variációja tekinthető tisztán kulturálisnak.

A lényeg, amely Haidt morális pszichológiá­ját alapvetően megkülönbözteti a morálfilozófiá­tól, az, hogy az erkölcsi alapzatokat nem speku­latív úton ötlötte ki, hanem egy ma már több mint százharmincezer fős mintán lefolytatott kér­dőíves vizsgálat eredményeiből szűrte le. Ez a minta lefedi az egész világot, Észak-Amerikától Dél-Kelet-Azsiáig Afrikán és Európán keresztül. Eredményei konzisztensen ugyanazokat az ösz- szefüggéseket mutatják, a Földnek bármelyik szegletén legyen is a válaszadó. Haidt kutatása szerint az emberek erkölcsi ítéletei, bármely kul- túrában, bármely politikai rendszerben és bár­milyen vallási meggyőződéssel éljenek is, hat kü­lönböző ellentétes elvpárra épülnek: 1. Törődés/ bántás; 2. Igazságosság/csalás; 3. Hűség/árulás; 4. Tekintély/felforgatás; 5. Szentség (tisztaság)/ romlottság; 6. Szabadság/elnyomás. A magukat konzervatívnak, illetve liberálisnak tekintő több mint százezer válaszoló között pontosan ugyan­azok az értékhierarchiák mutatkoznak. Neveze­tesen, Haidt felmérései alapján minél balolda-

libbnak tekinti önmagát valaki, annál inkább csu­pán három elvre épül az erkölcsi rendszere: a tö­rődésre, az igazságosságra és a szabadságra. Mi­nél jobboldalibb valaki, annál inkább mind a hat elv egyenlő aránya határozza meg erkölcsi ítéle­teit. A skála konzervatív legszélén levők azonban a liberális alapelveket (törődés, igazságosság, sza­badság) már leértékelik. A legkiegyensúlyozot­tabb erkölcsi rendszerrel a nem szélsőséges kon­zervatívok rendelkeznek.

Eddig ebben tulajdonképpen nem sok megle­pő van, hiszen jól ismert, hogy a modem libera­lizmus története szorosan összefügg a tekintély­re, szentségre és hűségre épülő erkölcsi rendszert fenntartó tradicionális intézmények - mint az egyház és az arisztokrácia - támadásával az egyé­ni szabadság, a jog előtti egyenlőség és a kölcsö­nös gondoskodás (szabadság, egyenlőség, test­vériség) nevében. így az sem meglepő tehát, ha a mai liberálisok még mindig ezt a hármast tart­ják kiemelkedően fontosnak, míg a konzervatí­vok emellett fenntartják a másik három érték ápo­lását is, az ultrakonzervatívok pedig főleg e má­sik három értéket részesítik előnyben.

Ami érdekes, az Haidt érvelése és az abból le­vonható következtetések. Először is, ez az ered­mény azonnal választ ad a címben foglalt kérdés­re: a liberálisok azért nézik rendszeresen hülyé­nek a konzervatívokat, mert olyan erkölcsi érté­kek nevében cselekednek, amelyek a liberálisok szemében nem képviselnek megfelelő alapot a racionális érveléshez. Ha valaki az egyház szent­ségére, a hagyományokhoz való hűségre, a nem­zet tisztaságára és a vezetők tekintélyére hivatko­zik, az érvelését liberális szempontból elfogad­hatatlan alapra helyezi, tehát ostobaságot beszél. A konzervatívok pedig azért tekintik erkölcste­lennek a liberálisokat, mert azokból több, szá­mukra fontos erkölcsi alapérték tisztelete is hi­ányzik, és mindenek fölé helyezik az egyéni sza­badságot, amely szerintük rombolja a társada­lom kiegyensúlyozott erkölcsi rendjét és hagyo­mányos, szilárdságot biztosító hierarchiáit.

Másodszor, Haidt érvelése nem történeti. Tisztában van azzal, hogy a baloldali liberális értékhierarchia a francia forradalomig nyúlik vissza, és fokozatosan szorítja ki elsősorban a nyugati társadalmakból a másik három erkölcsi alapot, sőt azzal is, hogy ez az értékrend a világ népességét tekintve továbbra is abszolút kisebb­ségben van, még ha a nyugati, városi középosz­tályon belül felülreprezentált is. Haidt érvelése mégis elsősorban pszichológiai. A kiindulópont­ja az, hogy az erkölcsi ítélet alapvetően nem ra­cionális megfontolásokon, hanem érzelmi intuí­ción alapul. A racionális érvelés csupán arra szol­gál, hogy az erkölcsi intuíciónak mások számá­ra elfogadható magyarázatát adja. Egy adott társadalmi csoport erkölcsi hierarchiája érzelmi motivációként jelenik meg az egyénben, amely­nek a működtetését szinte mindegy, hogy mi­lyen racionális érvrendszer támasztja alá. Erre az „elefánt” és az „utas” metaforáját használja. Az „elefánt” lenne az érzelmi világunkra alapu­ló erkölcsi intuíciónk, az „utas” pedig a racio­nális érvelés. „Az utas ügyes abban, hogy utó­lagos magyarázatokkal szolgáljon bármihez, amit az elefánt éppen csinált, nagyon jó abban, hogy érveket találjon ahhoz, amit az elefánt leg­közelebb tenni akar.”

A kérdés most az, hogy az érzelmi „elefánt” minek alapján hozza meg döntéseit. Hiszen mindenki tapasztalhatta, hogy ezek a döntések sem kultúránként, sem egyénenként nem vélet­lenszerűek, még ha rengeteg következetlenség van is bennük. Sőt, a következetlenségek sem véletlenszerűek, ezekben is van rendszer, amint ezt a szociálpszichológia elmúlt hatvan évének eredményei is mutatják, elég a mindenki által jól ismert kognitív disszonancia redukciójára gondolni. Ennek megválaszolására nyúl a ma egyre terjedő evolucionista érveléshez. A hat er­kölcsi alapzat Haidt szerint az evolúció során kialakult emberi természethez tartozik. Ezek­nek az alapzatoknak az arányán bizonyára kis mértékben lehet változtatni, de teljesen egyiket sem lehet kiiktatni vagy büntetlenül túlsúlyra juttatni egy másik javára.

A törődés erkölcsi alapzata azért alakult ki, mert az embergyerek nagyon sokáig sérülékeny és in­tenzív védelemre szorul. A törődés erkölcsi érté­ke kiterjeszti a viselkedést a nem saját utódra is, amely a csoport fennmaradási esélyeit növeli. Az igazságosság a magas szintű munkamegosztásban azt biztosítja, hogy mindenki a részvétele alapján legyen javadalmazva. Ha ez nem így lenne, a mun­kamegosztás elvesztené a hatékonyságát, hiszen senki nem végezné el a rá rótt feladatrészt, ha

úgyis megkapná jutalmát. A hűség a csoportkohé­zió fenntartását biztosító erkölcsi érték. Ez ala­pozza meg a bizalmat, amely nélkül a csoport együttműködése lehetetlen, és ennek adaptív elő­nyeit nem kell indokolni. A tekintély a csoportban az érdem által kijelölt hely tisztelete, amely hie­rarchiát teremt a csoportban. A hierarchia a szi­lárdság és a hatékony működés szükséges feltéte­le. A szentség/tisztaság a viselkedési „immunrend­szer” része. Szerepe, hogy a bonyolult természe­ti és emberi környezetben megkülönböztesse a jótékony tényezőket a kártékonyaktól, amelyek az élelemtől a képzeletbeli lényekig tarthatnak. Segít megkülönböztetni a veszélyest a segítőtől. A szabadság erkölcsi alapzatának lényege, hogy a csoport meg tudjon tisztulni azoktól a részeitől, amelyek erőszakkal próbálják kisajátítani az erő­forrásokat.

Az erkölcs evolúciójában nem az egyén, ha­nem a csoport érdekei játszanak elsődleges sze­repet, ezért feltételezhető, hogy a kultúrában el­sősorban nem egyéni, hanem csoport szintű ki­választódás folyik. Vagyis annak ellenére, hogy egy társadalomban a csaló, a nem szabálytartó, az együttműködést gyengítő egyedek időleges előnyre tehetnek szert, az ilyenek többségbe ke­rülése az egész csoportot hozza hátrányos hely­zetbe más csoportokkal szemben. Az erkölcs arra való, hogy a megbélyegzés vagy súlyosabb esetben a büntetés által csökkentsék az ilyen egyedek sikerességét.

A szerző kutatásokra hivatkozva állítja, hogy a kisgyerekkor erkölcsi hierarchiájának csúcsán minden esetben a törődés, a védelem, a bántás elkerülése áll. A nevelés és a kulturális környezet hatására ez diverzifikálódik, feltöltődik a többi, a társadalom számára is fontos erkölcsi alapzat­tal, valamint racionalizáló mesékkel, amelyek az egyes erköcsi alapokat a legváltozatosabb konk­rét viselkedésformákban juttatják kifejezésre. Részben a viselkedésformák maguk, részben a bennük kifejeződő értékhierarchia különbsége hozza létre az erkölcsi szabályhalmazok változa­tosságát, ami azt a látszatot kelti, hogy ezek sok­szor visszavezethetedenek egymásra. De az „ahány ház, annyi szokás” felszíne alatt ugyanaz a né­hány erkölcsi alap húzódik meg.

Egy adott erkölcsi hierarchia nem velünk szü­letett, hanem a kulturális környezetbe ágyazott, azonban ennek elsajátítási képessége és követé­se pszichológiai, sőt genetikai háttérrel is ren­delkezik. Haidt is idézi azt a vizsgálatot, amely ma annyira divatos az amerikai idegtudomány­ra épülő zsurnalizmusban a liberálisok és a kon­zervatívok neurotranszmitter-működéseinek sta­tisztikailag szignifikáns eltéréséről. Eszerint a konzervatívok hevesebben reagálnak a veszély­re, mint a liberálisok, a liberálisok jobban sze­retik a változatosságot és jobban keresik a szen­zációt, mint a konzervatívok.

A statisztikai adatok az egyes emberek konk­rét választásairól semmit sem mondanak, csupán azokat valószínűsítik. A gondolat lényege, hogy bizonyos konstans politikai irányultságok nagy vonalakban túlnyomórészt személyiségfüggőek, nem pedig racionális belátás vagy konkrét anya­gi érdekek következményei. Másrészt - és ennek a politikán messze túlmutató jelentősége van - a „velünk születettség” és a „öröklött tulajdonság” ebben az értelmezésben nem eleve elrendeltséget jelent, hanem diszpozíciót. Azaz sem az nem igaz, hogy az ember tiszta lappal születik, amelyre a környezet írja rá a viselkedési programot, sem pedig az, hogy minden viselkedési minta eleve adott és megváltoztathatatlan. A „velünk született” nem változtathatatlanságot jelent; hanem „tapaszta­lat előtti elrendezést”.

Ez a megközelítés kiiktatja egyfelől azokat a próbálkozásokat, amelyek a környezettől függet­len genetikai sorsszerűséget hirdetik, másfelől azokat, amelyek viselkedéseket vagy történelmi eseményeket minden esetben szélsőségesen egye­di történelmi helyzetből vagy kulturális sajátos­ságból próbálnak magyarázni. Ilyen volt példá­ul a kilencvenes évek nagy port kavart könyve, a Daniel Goldhagen történész által írt Hitler készsé­ges hóhérai. Goldhagen nem akarta azt mondani, hogy a németek genetikailag fasiszták, hanem in­kább azt, hogy olyan különleges, egyedi kultu­rális hagyománnyal rendelkeznek, amely tisztes­séges, szelíd családapákat vérengző fenevadak- ká változtatott. Ez rögtön fölveti a kérdést, hogy vajon Karadzic és Mladic is német kultúrában nevelkedtek-e. Míg a szélsőséges genetikai deter­minizmus nem magyarázza meg, miért tud egy egyén vagy egy egész csoport viszonylag rövid idő alatt a viselkedésén változtatni, a szélsőséges kulturális relativizmus nem magyarázza meg,

hogy egyrészt miért fordulnak elő egymástól na­gyon eltérő kultúrákban ugyanazok a viselkedés- módok és változások, másrészt, hogyan marad­nak fönn ugyanazok a viselkedésmódok generá­ciókon keresztül egy csoportban radikálisan kü­lönböző körülmények között (ez a mai nyugati világ a bevándorlók kulturális integrációjával kapcsolatos dilemmája is).

A személyiségpszichológiai érvelésnek a po­litikában nyilvánvalóan szerepe lehet, de nem lehet túl messzire menni vele, mivel semmi­képp sem magyaráz meg konkrét választói vi­selkedéseket, főleg olyan esetekben, ahol egy adott párt programja és hangütése nem tisztán baloldali vagy jobboldali, és különösen nem ad magyarázatot az ingadozó választói visel­kedésekre. Nem gondolhatjuk, hogy nagy tö­megek egyéni személyiségképei - nem beszél­ve a genetikai állományról - négyévente vál­toznak aszerint, hogy az egyén jobboldalra vagy baloldalra szavaz. De ugyanerre a tisztán szociológiai és gazdasági érvelés sem képes. Haidt gondolatmenete arra hívja föl a figyel­met, hogy sem a szociológiai, sem a gazdasá­gi érvelés nem jellemzi teljesen a választói vi­selkedést, ezeket ki kell egészíteni a morális pszichológia érvelésével is, amely elsősorban azt írja le, miért nem hat a gazdasági és a né­hány erkölcsi alapra helyezett érvelés a válasz­tók sokaságára, és ennek miért nem az az oka, hogy ezek az emberek ostobák, megtévesztet­tek vagy erkölcstelenek.

Haidt könyve abba a trendbe illeszkedik, amely az elmúlt tíz évben egyre erősebben hangsúlyoz­za a gazdasági, társadalmi, erkölcsi viselkedés ir­racionális, érzelmi alapú motivációját ellenreakció­ként az elmúlt ötven évben domináns játékelmé­leti, racionális választásra épülő megközelítések­kel. A szerző elsődleges célja az amerikai liberáli­sok meggyőzése volt arról, hogy a konzervatív sza­vazókat is el lehet érni, ha megfelelő erkölcsi ér­vekre építenek. Haidt szerint a mai baloldali és li­berális gondolkodásmód szélsőségesen kultura- lista. Túl nagy jelentőséget tulajdonít az emberi viselkedésben a racionális gondolkodásnak, és túl optimista a környezet viselkedésre gyakorolt ha­tását illetően. Az emberi természetet kizárólag a szabadság dimenziójában tudja általánosságként kezelni, minden más meghatározottságot kultu­rális esedegességnek tekint, amely könnyedén - ne­veléssel, felvilágosítással, törvényhozással - mó­dosítható. Aztán, amikor vágyai és előrejelzései nem jönnek be, a konzervatív hülyeséget hozza föl, amely képtelen megérteni nemcsak azt, ami helyes, hanem azt is, ami ésszerűségből adódó ér­deke lenne. Pedig a konzervatívok sokkal több mindent értenek meg, mint amit a baloldali libe­rálisok róluk gondolnak, mert értékhierarchiájuk több lábon áll, mint a liberálisoké. Haidt egyik eredménye azt mutatja, hogy a liberálisok kevés­bé tudják előrejelezni a konzervatívok választása­it, mint fordítva. Egy dolgot azonban a konzerva­tívok tényleg nem értenek. Hogyan lehetséges, hogy valaki azt gondolja, az ember képes önma­gától, fenyegető tekintély hiányában is önzetlen­ségre, szelídségre; büntetés és fenyegetés nélkül is szabályt tart, nem fél attól, hogy az idegenség és az újdonság aláássa biztonságot nyújtó kapcsola­tait, tekintélyellenessége és a társadalom alján le­vőkkel való együttérzése működésképtelenné te­szi a társadalmat. Az ő szemükben ezeknek a ve­szélyeknek a lekicsinylése alapvető liberális erköl­csi hiányosság.

Ha a konzervatívok megértenék, hogy a bal­oldaliak szűkebb erkölcsi alapzata nem erkölcs­telenség, hanem antropologiai optimizmus, bi­zalom a kreativitásban és a haladásban, a balol­daliak meg elfogadnák, hogy a konzervatívok hagyomány-tekintély-szentség tisztelete nem begyöpösödöttség, hanem a fennálló sikeressé­gének teljesen ésszerű védelme, jelentős előre­lépést lehetne tenni a kölcsönös megértés felé. Baloldali liberálisok és jobboldali konzervatí­vok kölcsönös egymást megértése különösen fontos egy olyan világban, ahol az erőre alapo­zó tekintélyelvű irányítás már inkább romboló, mintsem összetartó hatású a társadalom szöve­tére nézve, másrészt pedig a hagyományos bal­oldali megoldások eredménytelenek a kisebb­ségek társadalmi integrációjával és a gazdasági helyzetből adódó viselkedésmódokkal kapcso­latban. Ha abban az új világrendben, amely most van kialakulóban, és amelyben az európai kulturális fölényt rég elsöpörte az amerikai tö­megkultúra, az amerikai gazdasági hatalmat pe­dig hosszú ideje sakkban tartja a Távol-Kelet, túl akarunk élni, ezt a vitát más alapokra kell helyezni.