Stoobie: Kígyók ölelésében

1.

Fázom. Nagyon. Hátranyúlnék, hogy magamra húzzam a takarót, de olyan merev a karom… Dermedt az egész testem, mintha egy október végi éjszakát a szabadban töltöttem volna…Nagy levegőt veszek, és még csukott szemmel felülök a furán kemény, mégis puha ágyon. Lassan felnézek, és kis híján visszahanyatlok – a fűre. Merthogy nem az ágyamban csicsikálok, mint ahogy azt elsőre gondoltam. A fűben, a tóparton, csurom vizesen.Nem értem. Nem rémlik, hogy kijöttem volna valamikor, nem emlékszem fürdőzésre, esőre, a hajnali pára pedig nem áztatja át a ruhámat ennyire. Megrázom a fejem, hátha úgy a helyükre kerülnek a dolgok, és a hajam tincsekbe tapadva, csapzottan hullik az arcomba, vizet könnyezve a taláromra.Míg azon elmélkedem, hogy hány óra lehet, hogy este van-e vagy reggel, és egyáltalán, milyen nap, összekaparom magam, és felállok, hogy visszainduljak a kastélyba.

Egyet ugyanis biztosan tudok: éhesebb vagyok, mint egy vérfarkas teliholdkor. Tegyenek elém egy tál sárgarépát vagy egy még meleg, vért izzadó birkacombot, bármit, befalom. Még Bimba zöld spórájú diligombájába is belekóstolnék, és Piton löttyeivel öblíteném le.Piton.A névtől egy pillanat alatt a helyére kattan minden. Szerda van, első óra bájitaltan, dolgozatírással.Bemelegedtek már az izmaim annyira, hogy nem kell attól tartanom, ha megszaporázom a lépteimet, orra esek. Csak remélni merem, hogy még időben vagyok, különben aligha úszom meg büntetőmunka nélkül.Ha kések néhány percet, Piton összevonja a szemöldökét, és kilátásba helyez némi pontlevonást, amire persze nem kerül sor, mert nem olyan bolond, hogy a saját házát fosztogassa. Ha sokat kések, akkor dühös lesz, és a gúnyos megjegyzéseken túl kitalál még valamit, ami minden lesz, csak kellemes nem. De ha egyáltalán nem érek be órára… leharapja a fejem. Nincs az az indok, amit elfogadna, miért is hagyja ki házának egyik tagja az ő óráját.A kastély folyosóján már rohanok, és egészen megfeledkezem arról, hogy nemrég majd megfagytam. Mivel sehol egy diák, csak azon a rühes macskán esek át majdnem, egyértelmű, hogy elkéstem.Úgy rontok be a terembe, ahogy vagyok, és az ajtó döndülése darabokra zúzza a csendet, arra késztetve a gyengébb idegzetűeket, hogy átdöfjék a pergament a pennával, vagy hogy legalább egy hatalmas tintapacával dekorálják.A professzor az asztalának dőlve áll, két karját – szokás szerint – összefonja a mellkasán, és ahogy megjósoltam, összevont szemöldökkel néz rám.- Örülök, hogy végre idetalált – mondja, és jól tudom, ez még csak a kezdet. – Miss Mauth, talán azt gondolja, ha a felszerelése nélkül jelenik meg, mentesül a dolgozatírás alól?- Nem, uram – felelem nagyot nyelve, legyökerezve a padok között.- Hm. Akkor bizonyára van rá egy elfogadható magyarázata, miért nincs önnél pergamen és penna.- Öhm… nincs, uram.Ez az a pont, amikor sokasodnak a ráncok a homlokán, és ellöki magát az asztaltól, míg én továbbra is csak állok egy helyben, és próbálom lecsillapítani a légzésem. Nem könnyű, mert most Piton gondoskodik a megugró pulzusról.- Remélem, legalább azzal azért tisztában van, hogy mindezen dolgok hol vannak most – suhan közelebb. A szemem sarkából látom, hogy mindenkit nagyon érdekel ez a párbeszéd – vagy inkább vallatás –; még Granger is felpillant néha.

- A ládámban – vágom rá, majd elbizonytalanodom. Ha már azt sem tudom, a tópartra hogy jutottam ki… - Azt hiszem. - Azt hiszi - ismétli halkan, és alaposan végigmér.- Mitől vizes, Miss Mauth? – folytatja a faggatást, ami kezd olyan irányba terelődni, amihez nem kellenének tanúk. - Víztől, uram – vágom rá, mielőtt gondolkodnék. Néhányan felkuncognak, de Pitonnak még a szája széle sem rezdül.- Sejtettem – húzza el végül a száját. Megtorlás nélkül marad a pimaszságom, mert talán sejti, hogy nem megsérteni akartam, csak őszintén kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott. Márpedig Perselus Pitonnak csak őszintén érdemes válaszolni, vagy sehogy, de ugye, az utóbbi sem megoldás, mert az ember veséjébe lát. – De talán azt el tudja mondani, hogyan került az a víz a ruhájára.Most már leplezetlenül bámulnak minket a többiek, egyedül Granger pennája serceg a pergamenen, igaz, nem folyamatosan. - Nem, uram – felelem az eddigieknél halkabban, de még állom a tekintetét. Fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége, úgy értem, a büntetőmunkán túl, de azt tudom, hogy…- Átveszem, Perselus – hangzik az ajánlatnak tűnő utasítás a hátam mögött, s megpördülve még éppen látom, ahogy az igazgató előlép a félhomályból. Megroggyan a térdem, mert óhatatlanul is az jut az eszembe, hogy akár orrba is verhettem volna az ajtóval… bár, akkor már alighanem a gyengélkedőn lennék.Még a háztársaim is azonnal visszafordulnak a dolgozatukhoz, amint meghallják; egyedül Draco az, aki tovább figyel minket, pimasz és gőgös vigyorral az arcán.- Jöjjön, kisasszony, beszélgessünk – mosolyodik el az igazgató, és intésére újra kitárul a terem ajtaja, ezúttal nesztelenül.Megadóan bólintok, s követem Lucius Malfoyt az irodájába.

~~~

Folyosók végtelen során át megyek utána, nézem a talárját, ami nem kavarog, mint Pitoné, hanem lustán libben minden egyes lépésénél. Süt belőle valami, amitől úgy érzem, felette áll mindennek… és nem pusztán a betöltött tisztségénél fogva. Ura a mozdulatainak, a gondolatainak, az indulatainak.Egyetlen szót sem szól, hátra sem néz, s az irodába érve egyenesen az ablakhoz megy, és kibámul rajta. Nem látok belőle mást, csak a talárját, a haját, és annak a sétapálcának a legvégét, amit most a lábszárához ütöget. Vakító háttér előtt sötét árny… szinte tökéletes a kontraszt. Mégsem bámulom tovább, mert félő, hogy megvakulok.Jártam már itt máskor is, de Dumbledore idejében teljesen más volt a helyiség. Nincs az a milliónyi vacak, a helyüket ismeretlen, sötét aurájú könyvek és tárgyak foglalják el, s a főnix egykori ülőrúdjának alján egy árva sólyomtoll hever, amit most felkap, és odébb tesz a hirtelen feltámadó szél.Az igazgató még mindig nem foglalkozik velem, vagy legalábbis nem úgy, ahogy az várható lenne. A csendet a fogam koccanása zavarja meg, és ekkor döbbenek rá, hogy már nem csak a vizes ruhától vacogok, hanem a saját, rám hűlő verítékemtől is.Furcsa… ugyanolyan ütemre remegek, ahogy Malfoy haja libben a széltől, és ettől még inkább kiráz a hideg.- Szárítkozzon meg! – utasít, és nem tudom, miért nem jutott ez eszembe nekem is, már jóval korábban. Talán, mert túlságosan lefoglalta a gondolataimat az, hogy mit kerestem a tóparton… aztán a prof számonkérése… és az ő közbelépése.Szinte rosszul vagyok attól, hogy a nedves, a testem melegétől párálló talárom zsebébe kell

nyúljak, de megteszem, mert nincs más választásom, ha a pálcámhoz akarok férni. Márpedig akarok, mert anélkül még nem megy a bűbáj, és mindennél jobban meg akarok szabadulni a vizes göncöktől, még ha csak így is.A következő pillanatban azonban már jelentéktelen apróságnak tűnik mindez. Ugyanis nem találom a pálcám. Teljesen lefagyok, s csak arra tudok gondolni, hogy meg kell lennie, meg kell lennie…

- Talán valami gond van, kisasszony? – kérdezi az igazgató, és végre veszi a fáradságot, hogy felém forduljon.- Baj… - vacogom, egyre rémültebben túrva a zsebeimet. Még a hajamon is végigsimítok, mert az nem lehet, hogy eltűnt…!- Hol van a pálcája, Miss? – firtatja kissé fenyegetőn, miközben lassan a hatalmas, mélybordó árnyalatú íróasztalhoz lép, s pontosan ugyanúgy helyezkedik el, ahogy Piton a bájitaltan teremben.- Hallgatom – sürget valamivel türelmetlenebbül. - Nem tudom – ismerem el kétségbeesetten, ráadásul csupán harmadik nekifutásra sikerül értelmesen, habogás nélkül kimondanom.Már így is képtelen vagyok uralni a reszketésem, de a tekintete még rá is tesz egy lapáttal. Ökölbe szorított ujjakkal összehúzom magam, amennyire állva csak lehet, megfeszítem az összes izmom, hogy visszafogjam a remegésüket, de hiába; csak azt érem el, hogy immár mindenem rázkódik.- Lássuk csak. Késve, ázottan, felszerelés nélkül érkezik meg az órára, és képtelen elfogadható választ adni professzora kérdéseire. Nem tudja, miért késett, nem tudja, miért vizes, bizonytalan a holmija hollétét illetően, és a jelek szerint a pálcájáról sem tud semmit. Nos, ön mit tenne a helyemben? – kérdezi kis monológja végén.- Hogyan, uram? – csodálkozok rá, s abban a pillanatban azt is elfelejtem, mennyire fázom. Biztos csak valami költői kérdés lehet…- Tehát?Szemmel láthatóan választ vár, és rádöbbenek, képtelen vagyok túllépni azon, hogy a véleményemet kérdezte.- Nem is számítottam másra – húzza el a száját. – Hol volt?Ez az első olyan kérdés ma, amire tudom a választ.- A tóparton – mondom lassan, s azon kapom magam, hogy képtelen vagyok elszakítani a tekintetem az ezüst gombról, ami a botja végét díszíti. Valahogy megbabonáznak a smaragdból csiszolt kövek, s úgy érzem, mintha élnének.- Úgy. Miért? – faggat tovább.- Nem tudom – felelem, még mindig elbűvölten a kígyófejtől. Most egészen olyan, mintha kitátaná a száját, és elnyelné az igazgató ujját… Várom, mikor csattan össze az állkapocs, mikor hasítják fel a tűhegyes fogak a világos bőrt, hogy mikor buggyan ki az első csepp vér…

- Meddig volt ott? – hallom újra a hangját.- Nem tudom… - lehelem, és egészen kicsit közelebb lépek hozzá.- Egyedül volt?Felszisszenek, mert egy pillanatra úgy tűnik, mintha a hideg drágakő szemek felém villannának.- Egyedül volt? – ismétli keményebben.Teszek egy önkéntelen mozdulatot, mintha csak egy bosszantóan zümmögő rovart akarnék elhessegetni, majd egy újabb lépés után már kevesebb, mint karnyújtásnyi távolság marad köztünk. Valami hihetetlen módon megfeszül az irodában a levegő, ahogy az igazgató testtartása is kissé merevebbé válik. Mindezt azonban éppen csak felfogom valami tudatalatti

érzékkel; minden figyelmemet a kígyó vonzza, hipnotizál, és képtelen vagyok ellenállni neki. Egyetlen pillanatnyi habozás után kinyújtom a karom, és enyhén remegő ujjaimat az ezüstre simítom.- Messalla… - suttogom olyan halkan, hogy szinte csak tátogom.Egy századmásodpercnyi időre elsötétedik előttem minden, majd vakító ragyogás követi, ami után ismét a szoba látványa fogad.- Hogy merészeli?! – szisszen fel Malfoy, s mintha valóban egy kobra támadna, máris a szegycsontomon koppan a kígyófej. Azon a ponton, ahol hozzám ér, átsüt a taláron a hője, elviselhetetlenül felforrósítva a bőrömet, s talán még a csontot is alatta.Zihálva lököm el a botot, majd eltorzult, haragvó vonásokkal, egyszersmind döbbenten nézek fel az igazgatóra, aki keskeny vonallá préselt ajkakkal, gyanakvóan összehúzott szemmel figyel. - Mi volt ez? – nyögném, de egyetlen hang sem hagyja el kiszáradt számat. A mellkasomra szorítom a bal kezem, mert hiába nincs már ott a bot, még mindig érzem azt az ismeretlen tüzet, s azt remélem, így csillapíthatom.Nem értem, mi ez az egész, miért történnek velem ezek a több, mint fura dolgok. Idegesít, hogy semmit sem tudok, hogy minden olyan valószerűtlen, hogy zagyvasággal van tele az agyam.

Megrázom a fejem, sarkon fordulok, és kirohanva az irodából berontok a legelső mosdóba, amit találok. Hisztérikusan rángatom le magamról a talárt, a mellényt, aminek szárazon, melegen kéne tartania a hűvös, őszi napokon, és kapkodva gombolom ki a könnyű blúzt. A tükör elé állva meredek a sötétvörös, már-már fekete foltra, ami még mindig lüktet a forróságtól. Vizet locsolok rá, remélve, hogy így enyhül, de csak annyi történik, hogy a szemem előtt változik meg. A szélétől befelé haladva egyre halványodik, s az egypercnyi folyamat végén egy alig körömnyi, fekete kígyó néz vissza rám a tükörből.Ijedten lököm el magam a mosdótól, amibe kapaszkodom; egészen a falig hátrálok, s lassan lecsúszom a padlóra.Nincs szükségem tükörre ahhoz, hogy tudjam, üveges tekintettel meredek a helyiség falára. Próbálom feldolgozni, megkeresni az értelmét, de csak kérdőjelekbe botlom, amik egyre csak sokasodnak.

2.

Véget ér a második óra is, mire összeszedem magam annyira, hogy felálljak a kőpadlóról, és megigazítsam magamon az inget.Szerencsémre ezen a szinten nincs túl sok tanterem, de nem kísértem tovább a sorsom. Nem akarom, hogy így, összecsúszva lásson meg valaki; épp elég elviselnem, hogy egy éjszaka eseményei kiestek a fejemből, ráadásul az a műsor az igazgató botjával…Hahh. Műsor, jah. Szép kis előadás az, amikor a darab végén a néző egy tetovált kígyóvá változó égési sérüléssel távozik…Újra a tükör elé állok, és vetek egy pillantást az apróságra. Most nem tekereg, mint először, hanem borsónyivá kuporodott össze, s csupán egy anyajegynek tűnik. Végigsimítok rajta, mire felkapja a fejét, s a sárga szemek felvillanásával egy időben felforrósodik.Elkapom az ujjam, erre kiölti a nyelvét, majd visszaejti a fejét. Hm. Úgy tűnik, nem szereti, ha tapogatják.A helyére igazítom a legfelső gombot, újrakötöm a nyakkendőmet, de a többi holmim nem veszem fel. Tartok attól, hogy a klubhelyiségbe menet összefutok az igazgatóval, de megnyugtatom magam, ha tényleg meg akarna büntetni a viselkedésemért, már utánam küldött volna valakit.

Ettől függetlenül, persze, nem lenne jó a szeme elé kerülni.

Nagy levegőt veszek, kilépek a mosdóból, és gyors léptekkel indulok a lépcső felé, majd tovább, remélve, hogy senki nem tartóztat fel. Minden gondolatomat lefoglalja, hogy megpróbálok rájönni, hol lehet a pálcám. Úgy megyek el a többi diák mellett, hogy nem is látom az arcukat, így nem is csoda, hogy nem veszem észre a mögém szaladó, és nyakamba ugró alakot sem.- Mo, Mo, Mo…! – kiáltja közvetlen közelről a fülembe, amitől kis híján megsüketülök.- Szakadj le rólam, Dorrie… - nyögöm. – Összetörsz…Végre lekászálódik rólam, elém penderül úgy, hogy hosszú, barna haja az arcomnak csapódik.- Képzeld, Moira, Piton az óra után az irodájába hívatott! – lelkendezik. – Igaz, nem történt semmi izgi, csak arról kérdezgetett, hogy merre jártál reggel, de annyira ééédes volt!- Merlinre, nem lehet, hogy rossz helyre osztott a Süveg? – szakítom félbe, még mielőtt tovább nyáladzana. – Mit mondtál neki?- Nem, nem, a lehető legjobb házba kerültem – kacag fel, és éppolyan hirtelen vált komolyra, mint ahogy a nyakamba ugrott. – Mit mondhattam volna? Az igazat, hogy nem tudok semmit. Tényleg, merre jártál?Már nyitom a számat, hogy válaszoljak, de csak legyintek.- Hosszú, majd később elmondom. Most van még néhány elintéznivalóm.- Mint például? – kérdezi, mikor tovább indulok.- Zuhanyozni, tiszta, de főleg száraz ruhát felvenni, Kalapkúra bájitalt kuncsorogni a javasasszonytól és…- És? – kérdez vissza, amikor elhallgatok.- És megkeresni a pálcámat.- Nincs nálad?! – mered rám, miután megállít. – Az hogy a fenében…- Nem… tu… dom! – tagolom neki. – Az egész eddigi napom nem szól másról, csak hogy mit nem tudok! – fakadok ki, majd faképnél hagyom. Igaz, hogy nem tehet semmiről, de akkor sincs kedvem visszahallani azokat a kérdéseket, amik az én fejemben is ott zsonganak.- Hé, várj már, hallod? – kiált utánam, mire megpördülök. Így aztán szembesülök azzal a ténnyel, hogy jó páran bámulnak ránk; legalább annyi szájtáti figyel minket, mint Draco és Harry ’Szent’ Potter csatáját. Hiába nézek rájuk nagyon csúnyán, nem tágítanak. Ahogy Dorrie sem.- Segítek, Magma. Menj, fürödj, öltözz, addig én megyek a gyengélkedőre – ajánlkozik, és igazán hálás is vagyok érte.- Kösz – mosolygok rá, s már fordulnék is el, amikor megállít a hangja.- Egy feltétellel. Előbb megebédelünk, és csak utána forgatjuk fel a kastélyt. Kivéve, persze, ha a konyhán akarod kezdeni a kutatást…Nem hiába neveztem el az első tanévünk végén Makacsmacsnak. Ha valamit a fejébe vesz, attól nem tágít. Vagyis muszáj lesz ennem valamit. - Rendben – sóhajtok, mire átsuhan az arcán egy győzedelmes mosoly. Roppant elégedett tud lenni, amikor az akarata szerint történnek a dolgok, s talán éppen ez az akaratosság az, ami miatt a Mardekárba sorolta a süveg. – A nagyterem középső oszlopánál találkozunk.Búcsúzásképp még vigasztalón megszorítja a karom, majd a gyengélkedő irányába suhan. Jó pár fiú utána fordul, s bár alapesetben ettől nagyon hízna a mája, ha „küldetése” van, észre sem veszi az elismerő pillantásokat.Hátrakotrom a sáros, vörösesfekete tincseket az arcomból, és folytatom az utam.

~~~

Mivel már senki nem tart fel, két percen belül a klubhelyiség bejárata előtt állok, és úgy nézem a kígyót a festményen, mintha most látnám először.Mert most valóban élőnek tűnik, nem csupán néhány megbűvölt ecsetvonásnak. Nem értem, mi van velem, de úgy érzem, ezt is meg kell érintenem. Néhány ujjamat a vászonra simítom, pár centire a fejétől, s amikor kiölti a nyelvét, érzem a hűvös érintést. A rémülettől fojtott hangon kiáltok fel, s éppen akkor rántom el a kezem, amikor feltárul a vaskos kőajtó, és felfedi Perselus Pitont.- Az ember azt gondolná, hogy az itt töltött évek alatt volt ideje megszoknia a látványomat, Miss Mauth – mondja üdvözlésképpen, majd félreáll.- Befelé!Mit tehetnék? Amíg az iskolában vagyok, ő apám helyett apám, uram és parancsolóm, vagyis teszem, amit mond.

Nyilvános számonkérés. Ez a legrosszabb, ami egy mardekárossal történhet, mert ez már túlmutat a pontlevonáson, a büntetőmunkán. Ha csak megátkoztam volna valakit a folyosón – griffendélest, naná –, akkor négyszemközt, az irodájában rendezné le a dolgot. De azzal, hogy elkéstem az órájáról, a következőt pedig teljes egészében kihagytam, anélkül, hogy elfogadható indokom lenne rá…A legkifinomultabb megszégyenítés, ami csak lehetséges. Az elmúlt évek alatt nem egyet néztem már végig, így pontosan tudom, mi vár rám.- Talán siet valahova, kisasszony? – kérdezi, amikor egy sóvárgó pillantást vetek a szobám irányába, ahol a száraz ruhák epedve várják, hogy magamra húzzam őket.- I-igen, uram – felelem őszintén.-Talán korábban kellett volna erre gondolnia – áll meg előttem, pontosan a kerek szőnyeg közepén. - Igyekeztem, uram. – Ez is igaz. Amint rájöttem, milyen nap van, már spuriztam is az órára.- Akkor már csak azt árulja el, a birtok melyik pontjáról is indult pontosan? – faggat tovább.- Piton professzor, ezt már az igazgató úr is… - hadarom, abban bízva, hogy nem kell megint elmondanom.- Ne legyen kétsége, kisasszony, össze fogjuk vetni az adott feleleteit – kunkorodik fel a szája sarka. – Tehát?- A tópartról – hajtom le a fejem, és a sáros cipőmet nézem.- Mit csinált ott?Nem mondom ki huszonhatodszorra is a válaszom, mert már nagyon unom, helyette inkább megrántom a vállam.- Több tiszteletet, Miss Mauth! – susogja fenyegetően. – Nézzen rám, ha hozzám beszél, és rendesen válaszoljon a kérdésre! – élesedik meg a hangja. Dorrie biztosan leédesezné most is…- Fogalmam sincs, uram – nézek fel rá. – Ott…Elakadok. Képtelenség, hogy ennyi ember előtt kimondjam.- Igen? – sürget, fölém magasodva.- Ott tértem magamhoz – suttogom úgy, hogy csak ő hallja. Nem hiányzik, hogy még furcsábban méregessenek a többiek.Egyetlen szempillantás alatt ragadja meg a karom, és kíméletlenül maga után húzva elhagyja a klubhelyiséget. A folyosón Dorrie jön szembe, és kezdődő lelkesedése előbb lelohad, majd ismét fellángol, ahogy Pitonra néz. Szavak nélkül nyújtja felém a kis poharat, s van olyan ügyes, hogy a pillantása egyszerre fejez ki szánalmat és irigységet is. Éppen csak sikerül kikapnom a kezéből a bájitalt, és eltátogni egy köszönömöt, mert nem könnyű felvenni a prof hosszú lépteinek ütemét. Az irodájához érve bűbájok egész sorát oldja fel, majd a küszöbön állva beljebb tol.

Két lépést tudok csak megtenni, amikor lendületesen becsapja az ajtót, s megragadja a vállaimat.- Megsérült? – kérdezi szinte ugyanabban a pillanatban, és olyan feszültség van a hangjában, hogy egészen megdöbbenek. A mindig hűvös, kimért hang most fortyog valami ismeretlen indulattól, s ezt megérzi a kis kígyó is a mellkasomon, mert felforrósodik a bőröm.Hátrébb lépve kitépem magam a bilincsként rám feszülő ujjak közül, és egyszerűen nem tudok mit felelni a kérdésre. Azaz… - Nem hiszem – rázom meg a fejem.- Mondja, van valami ezen a világon, amiben biztos? – tudakolja félrebillentett fejjel, szuggesztív tekintettel, majd anélkül, hogy megvárná a válaszom, a kandallójához lépve susmusol valamit.Alig egy percen belül még két fővel gyarapodik a jelenlévők száma – először Madam Pomfrey lép ki a zöldre színeződő lángok közül, majd… Az igazgató.

Akárhonnan nézem, ez valahogy nem az én napom. Megválaszolatlan kérdések tömkelege és kétszeri konfrontáció a két legveszélyesebb férfival, akikhez csak szerencsém volt.- Perselus? – hangzik Malfoy szájából, s képes úgy ejteni, hogy az egyszerre legyen számon kérő, udvariasan sürgető, és még kellemes is. Megborzongok, mert mindezt úgy teszi, hogy közben engem néz, mint a prédáját leső dúvad, ami csak gyilkolás öröméért vadászik. Mi tagadás, rászolgáltam.- Poppy, megtenné, hogy alaposan megvizsgálja Miss Mauth-t?- Hogyne – bólint azonnal a boszorkány. – Perselus, Mr Malfoy, magunkra hagynának minket, kérem? – néz rájuk enyhén célzatosan.- Mi ez az egész? – szólal meg ismét az igazgató.Jó kérdés. Engem is érdekel, miért olyan fontos ez.- Lucius, több mint valószínű, hogy a lányra valaki pálcát vagy kezet emelt – fejti ki a véleményét Piton úgy, mintha ott sem lennék. Jobb is, mert így legalább nem látja, hogy bambán eltátom a számat.Pálcát vagy kezet? Nos… ha minden lehetőséget számba veszek, márpedig semmi sincs kizárva, amíg biztosat nem tudok, addig akár mást is „emelhettek” rám.Malfoy végig rajtam tartja a tekintetét, ami a professzor szavai hallatán megvillan. Talán összecsengenek a gondolataink… Rendezem a vonásaimat, és még némi merészséget is összekaparok.- Ezt… miből gondolja? – kérdezem, és csak egészen kicsit remeg a hangom.- Ha nem szépített az igazságon, amikor azt mondta, hogy a tóparton tért magához, akkor okom van feltételezni, hogy valaki vagy valakik megátkozták. Kétlem, hogy netán tetemes alkohol fogyasztása lenne a magyarázat a helyzetre. Legalábbis, az ön érdekében nagyon remélem – mélyed még jobban a tekintetembe az övé.Az igazgató nem szól, csak biccent a javasasszonynak, ki egészen eddig csendben állt, és várta a beszélgetés végét.- Kimennének, uraim? – ismétli meg most a kérését, és jelentőségteljesen néz rájuk.- Maradunk – jelenti ki Malfoy fellebbezhetetlenül. Madam Pomfrey azonban nem adja fel. - Uraim – húzza ki magát Őaprósága -, még önöknek is tiszteletben kell tartaniuk a diákok, különösen egy lány…- Mint mondtam, maradunk – vág a szavába ridegen Malfoy. – Természetesen, éppen a kisasszony érdekében.

Ha nem róluk lenne szó, talán én magam is követelném, hogy a boszorkány négyszemközt vizsgáljon meg. Csakhogy nem hormonvezérelt kamaszok, hanem érett férfiak, akik nem

csorgatják a nyálukat egy meztelen test láttán, és főleg nem élnek vissza a helyzettel. Merthogy vetkőznöm kell, az már biztos, máskülönben a javasasszony nem küldte volna ki őket. Ettől persze nem lesz kevésbé bizarr a helyzet.- Kezdhetnénk? – kérdezem, véget vetve a feszült csendnek. – Mára még programom van.- Nos, ha a kisasszonyt nem zavarja… – néz rám Madam Pomfrey.- Zavarni éppen zavar, de aligha van más választásom, nem igaz? – villantok egy kesernyés mosolyt a két férfira, majd a szoba bal felső sarkára meredve kioldom a nyakkendőmet, és az ing gombjaival kezdek matatni. A harmadiknál járok, amikor úgy érzem, muszáj a smaragd szemekbe néznem. Vonzza magához a tekintetem, mint arany az orrontó furkászt, s ezzel együtt ismét megszáll az a furcsa érzés.- Messalla – tátogom anélkül, hogy tudnám, mit is jelent. Egyszerűen muszáj, és amint a szó végére érek, a frissen szerzett kígyócska megmoccan rajtam. Közben a földre ejtem az inget is, s a pince hűvös levegőjétől libabőrösen nyúlok a szoknyám kapcsáért. Gépiesen cselekszem, miközben ezerféle gondolat kavarog bennem, s a java ellentmondásos.Megpróbálom legyűrni a kényszert, hogy engedjek a kígyók vonzásának, ezalatt azon igyekszem, hogy kizárjam a tudatomból az oda nem illő gondolatot, miszerint mégiscsak két férfi figyeli éles tekintettel, ahogy vetkőzöm. Ez persze nem jelenti azt, hogy illetlen dolgokat forgatnának a fejükben, de nőből vagyok, s mint ilyen, rögtön ezen kezdek agyalni.Hamarosan a szoknya is a padlóra hull, és a javasasszony végre munkához lát. Bűbájok tucatjait végzi el rajtam, amiktől hol fázom, hol melegem van, olykor egyszerűen csak kellemetlenül érzem magam. Kapok kárpótlásul néhány bocsánatkérő pillantást; na, nem mintha sokra mennék velük. - A fehérneműt is! – morajlik fel a csöndben az igazgató hangja. Egészen picit felnyögök, mert bármilyen hideg is a hangja, a kígyó titokzatos vonzásával és a pikáns helyzettel együtt ez már több, mint… izgató.Muszáj ránéznem, hogy lássam a tekintetét, de az szerencsére éppoly érzelemmentes, mint általában. Nyoma sincs benne olyasminek, ami az enyémből valószínűleg csak úgy süt.- No de uraim, ez azért már mégiscsak sok! – háborodik fel Madam Pomfrey, de istenesen – Mégis, mit képzelnek…- Ha bármi nyoma maradt annak, hogy bántották – szakítja félbe Malfoy –, valószínűleg ügyeltek arra, hogy… Nos, a legkevésbé nyilvános helyen ejtsék.

Akár háboroghatnék is az eljárás ellen, de igazából nem számít. Csak nézem az ékkő szemű ezüstöt, s ezúttal már hagyom, hogy teljes egészében átjárjon az a megfejthetetlen valami, és magamba nyelem Malfoy hangját is, ami tovább borzongatja az érzékeimet.Még vitáznak, amikor már lecsúsztatom a vállamról a melltartóm pántját, s az igazgató utolsó szavával egy időben azt is a blúzra ejtem. Azt követi kicsivel később a harisnya, majd a legutolsó ruhadarab.A kígyó a mellkasomon egyre jobban ficánkol, és ez a javasasszony figyelmét sem kerüli el.- Nem látom nyomát fizikai sérülésnek – mondja, miután alaposan megvizsgál. – Ellenben kétféle idegen mágiát is őriz a teste, melyek közül az egyiknek ez a kígyó az oka – mutat a frissen szerzett „tetoválásomra”.Látom Malfoyt, ahogy összevonja a szemöldökét, s botját egyszer a földre koppintva elindul felém. Azután az ében fa vége súrolja a padlót, hátborzongatóan karistoló hangot hallatva.

Tágra nyílt szemmel, gyorsuló lélegzettel figyelem hol a kígyó, hol az ő szemét, egészen addig, míg a közvetlen közelembe nem ér. A bőrömön érzem a talárja finom anyagát, s ettől sikoltani tudnék. Hátraszegett fejjel nézek a szemébe, hisz jó másfél fejjel magasabb nálam.- Mi ez itt, Miss Mauth? – kérdezi lepillantva.- Egy… kígyó… - hebegem, mert minden szava úgy hat rám, mint egy különösen forró,

fülledt szerelemtől ragacsos, vággyal teli ígéret.Kizárt, hogy nem veszi ezt észre, mégis úgy tesz, mintha csak egy korszerűtlen versenyseprűt tanulmányozna.- Honnan van? – teszi fel a következő kérdést. Hallgatok, de válaszképpen lenézek a botjára, mivel nekem is csak halvány sejtelmem van.- Ki az a Messalla? – támad le újból, s a puhán kiejtett név hallatán a kis fekete kígyó felágaskodik. Érzem, ahogy felhevül a bőröm, és a bennem üvöltő vonzalom ellenére hátrébb lépek, mert nem akarok úgy járni, mint az irodában. Nem akarom újra átélni, hogyan gyullad ki még a csontom is szinte, ahogy a hirtelen támadó, pillanatnyi eszméletvesztést sem.- Nocsak – suttogja lustán, és fogást váltva a botján, kinyújtja a karját.Tovább hátrálnék, de egy lépés után utamat állja egy szék, ami eddig fel sem tűnt. Csupán két ujjal fogja a bot testét, ahogy a középső ujja hegyét a szemérmetlenül nyújtózkodó kígyóra simítja.Elakad a lélegzetem attól az eleddig ismeretlen, hihetetlenül erőteljes érzéstől, ami végigcikázik rajtam. Minden gondolat eltűnik, csak a sugallat marad, hogy hagyjam magam, hogy bámuljam a hipnotikus szempárt, hogy tekeredjek a karjára…És hideg. Hideg árad szét a mellkasomban az érintésétől, mintha fagyos levegőt nyelnék, s ez pusztítóbb, mint korábban az ezüst forrósága.Megtörik a varázs, ahogy visszahúzza a karját, én pedig zihálva rogyok a székbe. Előrehajolva a térdemre támasztom a homlokom, és tarkóra kulcsolt kézzel próbálok lehiggadni.- Mr Malfoy! Ez azért több a soknál! – hápog a javasasszony, mialatt valaki visszabűvöli rám a ruhám. – Túllépett egy bizonyos határt, és…- A határokat én szabom meg, Poppy – vágja el a háborgást az igazgató olyan jeges hangon, hogy a tó fenékig befagyna tőle. – Távozzon. Most.

3.

Még mindig nem ültek el bennem a rezgések, még mindig ugyanúgy érzékeny vagyok a hangjára, és ez az utolsó szó, ahogy megnyomja… Most… Gyönyörű, dallamos, egyetlen hang szinte, mégis az idegeimbe tép. A hajamba markolok, hogy visszarángassam a hétköznapi érzékeimet, remélve, hogy így megszabadulhatok ettől a… furcsaságtól.- Álljon fel! – hangzik a következő utasítás, ezúttal nekem címezve. Megrázom a fejem, mert nem hiszem, hogy bármelyikük szemébe tudnék nézni.- Ne kelljen még egyszer elmondanom.Nem is kell. Túl sok veszélyt rejt a hangja, úgyhogy valahogy erőt veszek magamon, és engedelmeskedem. A tekintetüket viszont kerülöm.- Perselus – fordul meg, és a fal melletti félhomályból előlép a professzor.- Hozom – válaszolja kormos hangján, és rám sem nézve siet el mellettünk. Az alatt a fél perc alatt, amíg visszaér, kitartóan fixírozom a könyvespolcot, Malfoy pedig az ajtó mellé sétál, s unottan körbenéz a szobában.A pillantásom megint a botjára téved, de még mielőtt ismét felbolydulnék, a hirtelen feltűnő Piton eltakarja előlem.- Nyissa ki a száját! – utasít, kezében egy pipettával, ami koromfekete löttyöt tartalmaz, s csak az üveg csillanása miatt látom meg nála, különben teljesen egybeolvadna a talárja színével.- Mi ez? – tudakolom undorodva. A szer szaga… dögletes.- Megkötő főzet. Harminchat órára blokkolja a mágiáját – közli kissé türelmetlenül, majd megismétli az utasítást. – Nyissa ki a száját.- Nem! – emelem meg a hangom. – Nem iszom meg ezt a… ezt! – rázom meg a fejem, és megkerülve őt, az ajtó felé indulok. Nem ér annyit ez az egész rejtély, hogy elveszítsem

miatta a varázserőmet.Alig néhány centi választja el az ujjaimat az ajtótól, amikor a kilincs vasa összecsendül a sétapálca gombjának ezüstjével.

- Nem kapott engedélyt a távozásra, Miss! – szisszen Malfoy hangja közvetlenül mellettem, és egy nagyon hosszú pillanatra behunyom a szemem.- Kérem… uram… - mondom halkan, már-már könyörögve. – Nekem… sok volt ez mára… hadd menjek, kérem… - motyogom szinte érthetetlenül.- Itt marad, és lenyeli a főzetet. Olyan a hangja, mint a jég. Szép, sima, de a hideg ráz tőle.- Nem lehetne inkább… - próbálkozom tovább – Veritaserum…? Vagy legilimencia? A varázserőm nélkül…- Abban az esetben, ha emlékezettörlést hajtottak végre önön, márpedig ennek igen magas a valószínűsége, tekintve, hogy nem emlékszik a történtekre – magyarázza Piton –, akkor egyik módszer sem lenne hatásos. Igazat mondani csak olyan dolgokról tud, amiket ismer, és nem létező emlékképet a legilimencia sem mutat meg. Ez az egy módszer marad.- De… mi értelme? – nézek fel zavarodottan. – Miért kell megkötni a mágiámat?- Hogy izolálni lehessen, majd beazonosítani azt az idegen varázserőt, amiről Madam Pomfrey beszámolt. Szedje össze magát, és ne kényszerítsen, hogy én öntsem le a torkán! – emeli meg a hangját.Nincs az a galleon, amiért én kitátanám a szám, arra várva, hogy egy férfi bármit is beletegyen. Ezért inkább arcátlan módon kicsippentem az ujjai közül a kecses eszközt, s a fejemet hátrahajtva a nyelvemre cseppentem a löttyöt.- Keserű – érkezik a megkésett figyelmeztetés. Két krákogás között olyan gúnyosan nézek rá, amennyire csak merek, s erre mindössze a jól megszokott szemöldökemelintés a válasz.- És most? – kérdezem, miután már kerregés nélkül is meg tudok szólalni.- Várunk.Hát jó. Várjunk.

Eltelik egy perc, anélkül, hogy bármi változást észlelnék. Közben összeszámolom, hány könyv van az íróasztal mögötti, legfelső polcon – harminchat –, és épp az alatta lévő sor közepénél tartok, amikor Piton felemeli a pálcáját, és rám szegezve mormolni kezd.Háromszor ismétli meg a varázsigét, és egyre jobban ráncolja a homlokát. Amikor végez, vet egy komor, amolyan „nézd meg te is” pillantást Malfoyra, mire az lustán közelebb lép. Becsukom a szemem, sőt, össze is szorítom, hogy ne lássam a pálcáját, és hogy figyelmen kívül hagyjam a szegycsontomat díszítő kis dög mozgolódását.Ugyanazokat a szavakat hallom, csak ezúttal az igazgató szájából. Lustán gördülnek elő, körülvesznek, s fürkészőn a bőröm alá furakodnak. Önkéntelenül mozdulok felé, de szerencsére még időben visszafogom magam.Ő csupán kétszer végzi el a varázslatot, és nem tudom, sikerrel jártak-e, mert nem érzek semmit. Annyira blokkolta az erőmet a főzet, hogy az övékre sem vagyok képes reagálni. Én nem, nem úgy a kígyó. Amikor úgy gondolom, hogy Malfoy és a botja már „biztonságos” távolságban vannak, felnézek, s még éppen látom az igazgatót eltűnni az ajtó mögött.- Professzor…? – fordulok Pitonhoz, aki elmélyülten válogat a polcokon sorakozó könyvek közt.- Távozhat, Miss Mauth – feleli keményen, rám sem pillantva. – Ma már nem kell bemennie az óráira.- Igen, uram – bólintok, s bár nem rám néz, kétségem sincs afelől, hogy látta. Megkönnyebbülve indulok az ajtóhoz, s immár másodszor fognám meg a kilincset, amikor

eszembe jut valami.- Uram…- Igen, kisasszony? – fordul felém, s az ingerültség a hangjában egyértelműen jelzi, hogy zavarja a társaságom. - A holnapi nap…?- Mivel csupán egyetlen olyan órája lesz, ahol szüksége lenne az erejére, nincs oka arra, hogy bármelyiket kihagyja. Ami pedig a bájitaltant illeti… párban fognak dolgozni, és ön fogja előkészíteni a hozzávalókat. Hát persze. A tőrhöz, a mozsárhoz nem kell mágia.- Értem, uram – bólintok ismét, s már majdnem becsukom magam után az ajtót, amikor megszólal.- Miss Mauth!Megtorpanok.- A bájitala. Igya meg, ha már Miss Badeau volt oly kedves, és elment érte.- Természetesen, uram – felelem anélkül, hogy tudnám, hol a bájital. Aztán jobban körülnézek, és meglátom az íróasztalán. Fogalmam sincs, mikor, hogyan került oda a kezemből, de ez ma a legkisebb furcsaság.- Köszönöm, professzor – hálálkodok, miután felveszem a poharat, majd végre kiszabadulok a szobából.

Dorrie a folyosó végén ácsorog, unottan nézegetve a cipője orrát.- Gőzölögsz – vigyorodik el, amikor észrevesz.- Jó, hogy szólsz, Makacsmacs, különben nem tudnék róla – fintorgom, és a klubhelyiségbe indulok.- Ezek még ugyanazok a göncök? – mér végig közben.- Azok. Még ide sem értem, Piton már rángatott is magával.- Hm… - réved el a tekintete egy pillanatra. – Azért ezt én is kipróbálnám…- Jah. Biztos élveznéd, ha meztelenül kéne ácsorognod két pasi előtt.- Te mezte…- A Reggeli Prófétával nem akarod leközöltetni? – sziszegek rá, miután a falnak lököm, és betapasztom száját. – Ha tudni akarod, nem volt épp kellemes, és szó sem volt olyasmiről, amire te gondolsz, ahányszor csak Pitonra nézel, világos?Leszámítva, hogy a kígyóm összegerjedt Malfoyéval, de ezt jobbnak látom elhallgatni. Nem publikus a dolog, amíg nincs minden kérdőjelhez egy pont.- Au – közli nyugodtan, amikor visszahúzom a kezem. – Azt hiszem, jössz nekem egy Reparóval.- Holnap estig biztos nem kapsz – sóhajtom, és kicsit leporolgatom a hátát.- Mert? – kérdezi, már a haját igazgatva.- Leginkább azért, mert a ruhádnak semmi baja, amúgy meg pálca és varázserő nélkül baromi nehezen menne. És ezt sem kéne szétkürtölni! – bököm meg a vállát.- Jó, értem! De akkor most mi lesz? És mi az, hogy varázserő nélkül?- Ez… nagyon hosszú – rázom meg a fejem. – Amint magunkra maradunk, elmesélek mindent. Most pedig végre lezuhanyozom.Ezzel a kijelentéssel lépek be a klubhelyiségbe.

- Kissé ázottnak tűnsz, Moira – vigyorog a kanapén terpeszkedő Blaise.- Neked Mauth, Zambini. Még nem érdemelted ki a kegyet, hogy a keresztnevemen szólíts – közlöm negédes mosollyal, majd megyek is tovább. A lányszobákhoz vezető folyosó ajtajánál azonban elém ugrik.- Még azzal sem, ami nyáron volt? – tudakolja magabiztos mosollyal.

- Épp azzal intézted el ezt. Most pedig állj félre, ha nem akarod, hogy Dorrie megátkozzon!- Miért ő? – döbben meg, és kiábrándító módon eltátja azt az észveszejtően buja száját.- Hahh. Mardekáros vagyok. Csak nem gondolod, hogy magam végzem el a piszkos munkát? – villantok fel egy újabb mosolyt, majd jelentőségteljesen pillantok Dorrie-ra, emlékeztetve, hogy ne kotyogjon ki semmit.- Még tartozol nekem egy csókkal, Moira! – suttogja, csak azért is a keresztnevemen szólítva.- Nem tartozom senkinek semmivel, neked meg főleg nem! – válaszolom, s igyekszem olyan fennhéjázó módon ejteni a szavakat, ahogy Malfoy tenné.- Túl sokra tartod magad – biggyeszti le a száját, majd egy ijesztőnek szánt pillantás után végre szabaddá teszi az utam.

A zuhanyzással, ruhacserével semmi perc alatt végzek, de a pálcám utáni kutatás valamivel tovább tart. Közben terepszemlét is tartok; bár a manók már rendet tettek a szobában, próbálok valami kis nyomot találni, ami elárulhatná, mikor, hogyan, miért kerültem a tóhoz. A ládámban senki nem turkált, a ruháim között sem, ahogy a piperéimhez sem nyúlt senki.Hm. Magamtól hagytam volna el a kastélyt? Vagy elcsaltak, de akkor máris átkéretem magam a Hugrabugba. A harmadik verzió pedig még ennyire sem tetszik, és Pitonnak még kevésbé fog. Mert az azt jelenti, hogy mardekáros fordult mardekáros ellen.Ismét válaszok nélkül maradok, és remélem, hogy Piton és az igazgató valamivel alaposabban járják körül a témát. Egy percig tanácstalanul ülök az ágyamon, majd felállok, és a mennyezetig érő tükörben ellenőrzöm a külsőm. Vörös ing, fekete nadrág, zakó, szintén vörös díszvarratokkal. Igen, férfiruházat, egy cseppet sem nőies, ám roppant kényelmes félcipővel kiegészítve. Az egész cuccost az apámtól kunyeráltam el, mert egész egyszerűen beleszerettem az öltözékbe, amikor megláttam rajta. És mivel én vagyok a legkisebb gyerek a családban, ráadásul az egy szem lány… megkaptam, sőt, még rám is formálta.Hoppá.Apám… Nem. Kizárt, hogy megírjam neki a történteket, és nagyon remélem, hogy Piton sem fogja. Van elég gondja az aurorok felügyeletével, ráadásul nem hiányzik, hogy a fivéreimmel karöltve kiverje itt a balhét.Francba. Ki kell deríteni, mi történt, méghozzá minél előbb. De most első a pálcám.

A klubhelyiségben már egész sokan vannak, Úgy tűnik, lekéstük az ebédet Dorrie-val; ezért morcos lesz…- Mit szöszöltél ennyit? – ripakodik rám, amikor megállok mellette. Nem kell rám néznie, hogy tudja, én vagyok; még ötödévesen elvégeztünk egy – meglehetősen tiltott – bűbájt, aminek a segítségével tudjuk, ha egymás mellé kerülünk, akkor is, ha nem látjuk egymást. - Ha ezt tudom, elmentem volna ebédelni addig.- Túl sok a kérdés, amire választ akarok találni. Elnézést, hogy végig mertem gondolni őket – húzom el a szám.- Jó, rendben, béke van – sóhajt nagyot, s csak ekkor néz rám. – De kur…! – kiált fel, majd rögtön a szájára is csap. – Öhm… Szóval, klassz a ruhád.- Kösz. Apámtól csakliztam, még a nyáron.- Nekem is kell egy ilyen… - mér végig némi irigységgel a szemében.- Geminio, picim, vagy jó néhány galleon – válaszolom, s közben azt nézem, ki hogy viselkedik. Gyanúsítottat keresek, de hiába. A fenébe, az sem érdekel, ha az egész éjszaka a teljes feledés mocsarába süllyed, de a pálcámra SZÜKSÉGEM VAN!- Makacsmacs…- Hm?- Szerinted… ott van egyiküknél a pálcám…? – tűnődöm félhangosan.- Azt könnyen ki lehet deríteni – vigyorodik el, s már húzza is elő a sajátját.

- Invito pálca! – kiáltja, és a következő pillanatban úgy harminc pálca röppen felénk. Felemelt karokkal védem a fejem, és mindenhova kívánom most Dorrie-t, csak Pitonhoz nem.Amint véget ér a zápor, gyorsan végignézek a szanaszét heverő pálcákon; van itt mindenféle, csak épp a sajátomat nem látom.

- Miféle mardekárosok vagytok ti? – emeli meg a hangját Dorrie, ahogy a háztársaink egy emberként indulnak felénk, az élükön Nott, Zambini és a kis Malfoy. Tehetséges a kellemetlen helyzetek teremtésében, de legalább ugyanakkora rutinnal vágja ki magát. – Még egy másodéves hugrabugosnak is sikerült volna elszednie a pálcátokat! – fejezi be, és emelt fővel távozik a szituációból. A baj csak az, hogy engem itt hagy. - Mit néztek? – kérdezem vállat rántva, amikor a többiek felém fordulnak. – Igaza van. Piton most biztosan büszke lenne rátok. - Piton professzor, Miss Mauth – vág hátba az a karcmély hang.

Basszus.

- Jöjjön velem, kisasszony. Önök pedig ügyeljenek jobban a tulajdonukra. Nem szeretnék, ha egy reggel arra ébrednének, hogy valaki megfosztotta önöket attól, ami az egyik legfontosabb a boldogulásukhoz, nem igaz? – kérdezi, majd hallom a talárja surrogását, ahogy megfordul.Bár látszólag rám nem vonatkoznak a szavai, tudom, hogy valójában nekem szólnak.Sikerül begyűjtenem néhány kárörvendő vigyort, mielőtt utána indulnék. Zambini különösen boldognak tűnik, ahogy Parkinson is.

4.

Kezdem unni a mai napot. Mást sem csinálok, csak fel-alá rohangálok, hol Piton, hol Malfoy nyomában; olyan válaszokat kergetek, amik egyelőre nem léteznek, és mindezek tetejébe még éhes is vagyok. Egyszóval, minden adott ahhoz, hogy a kastély megtapasztaljon egy valódi, Moira Mauth-féle kifakadást.A kis kígyócska – lassan nevet kéne adnom neki – ismét tekeregni kezd, és ez az, amitől aztán tényleg besokallok.- A rohadt életbe! – mordulok fel, és belerúgok egy oszlopba, ami mellett épp elhaladok. Piszkosul fáj, de nem érdekel. Valami fekete homály lepi el az agyam, és az értelmes gondolatok javát blokkolja. Újra rúgok, és erre már Piton is megfordul.- Fogja vissza magát, kisasszony – figyelmeztet jéghideg hangon, de amikor harmadszorra is az oszlopba rúgok, megragadja a vállam, és alaposan megráz.- Higgadjon le, ha nem akarja, hogy én térítsem észre! – sziszegi az arcomba. Akár meg is ijedhetnék, de annál jóval ingerültebb vagyok, amit csak fokoznak az ajkai közül elősikló hangok. Túlságosan is… kígyószerűek.- Tegye meg! – vicsorgom, és lerázom magamról a karját. Otthagynám, hogy máshol folytassam a tombolást, mert ha nem teszem meg, felrobbanok.

Két lépés után azonban gúzsba köt a mágia, és moccanni sem bírok. Láthatatlan kötelek szorítják a testemhez a karom, bilincselik össze a bokáim. Mélyen elnyomott, józanabbik énem nem is bánja a dolgot, de a másik… a kígyó-tudat nem tűri a korlátokat. A kis tetoválás felizzik, égeti a bőröm, és életre kel. A sokszorosára nő, leválik a testemről, és Piton felé lendül, aki döbbenten bámulja, majd felé lendíti a pálcáját.- Nem! – üvöltök fel, s valahogy legyűröm a rám nehezedő varázslatot; az is lehet, hogy magától szűnt meg, ahogy a kígyó a professzorra támadt.

A kígyómat féltem, amikor Pitont a falnak taszítom, és akkor bevillan a neve. Talán én adom neki, talán ő sugallja nekem… Shyar. Selymesen fénylő pikkelyei szürkészöldek, mint a vén moha, de a kitátott szája… Fekete. Fekete, mint az árnyék a legeldugottabb, legsötétebb sarokban. Felém fordítja a fejét, és borostyánsárga, csíkpupillás szemét rám szegezi. Egyetlen, hosszú másodperc csak… de arra elég, hogy úgy érezzem, mintha tükörbe néznék. Mintha… én lennék ő. A pillanat elillan, én pedig olyan szavakat mondok ki, amiket még kigondolni, megformálni sincs időm.- Csússz vissza!Pislogás nélkül, merev tekintettel bámuljuk egymást, mintha egy próbatétel lenne, aminek a tétje a másik feletti uralom.Nem tudom, meddig tart a néma párbaj, mert megáll az idő, szertefoszlik a tér, nincs más, csak az a hipnotikus szempár, az egyre gyorsuló szívverésem és a szándék, hogy visszabűvöljem őt a helyére.

Napoknak érzem az eltelt időt, amíg sikerül megtörnöm az akaratát. Az történik, amit én akarok, betörtem; mégis elakad a lélegzetem, amikor megindul felém, majd lassan felkúszik a lábamon, miközben egyre kisebb, s mire felér a mellemig, addigra csupán akkora, mint a megtestesülése előtt.Zihálva, a mellkasomra szorított kézzel rogyok térdre, s a fejem úgy fáj, mintha egy kígyószemmé csiszolt lencse a koponyámban robbant volna szilánkjaira.- Mi volt ez, Miss Mauth? – zörren Piton hangja, s a szavak jelentése csak fél perccel később jut el a tudatomig. Megrázom a fejem, mert sem erőm, sem elég tudásom nincs a válaszadáshoz.- Álljon fel! – utasít, s a cipője fényesen villan, ahogy közelebb lép.Megtenném én, de még nem megy. Túlságosan kimerített a mentális harc. Piton azonban nem hajlandó kivárni, míg összeszedem magam, és a jobbjával az enyémbe markol, hogy felrántson, ám erre a kis kígyó ismét támadna.- Eresszen! – mordulok fel, és eltaszítom a karját, majd mégis találok magamban annyi erőt, hogy talpra álljak, és ezt a még mindig tomboló dühnek köszönhetem. – Ne érjen hozzám még egyszer!- Fenyeget, kisasszony? – kérdezi, szinte súgva, mereven a szemembe nézve.- Igen, uram – válaszolom hasonló hanglejtéssel, majd kitépem az ujjai közül a pálcát, és hátralépve rászegezem.- Ne csináld, Magma! – karol át szorosan a semmiből előtűnő Dorrie, abban bízva, hogy megfékezhet.- Hagyj! – vicsorgok rá, miközben kifordulok az ölelésből, és Piton felé lököm. – Mindenki hagyjon békén! – üvöltöm, amikor eljut a tudatomig, hogy néhányan körülálltak minket. Ádáz pillantásokkal méregetek mindenkit, még mindig átkozásra készen. Amikor úgy tűnik, senki nem akar az utamba állni, Shyar hirtelen kihűl, s az érzet egyre csak terjed. Egy pillanattal később pedig a vállamon koppan az igazgató botja.- Befejezte, Miss Mauth?- Nem! – vágom rá rögtön, mert a tombolni vágyás még erősebbnek bizonyul minden másnál.- Rossz válasz, kisasszony – susogja fenyegetően, majd lassan megkerül. Még látom, ahogy Dorrie értetlen arccal felnéz Pitonra, s – talán önkéntelenül, talán nem – közelebb húzódik hozzá, aztán a folytatást eltakarja Malfoy.- Kérem a pálcát! – utasít, és bal tenyerét kissé felém fordítja. Nem adom át, inkább felé mozdítom, hogy rászegezzem. Felnézve látom, hogy nem ígér túl sok jót a tekintete, de inkább vállalom ezeket a villámokat, mint azt a másfajtát… azt, ami most is köztünk vibrál,

kisülésre várva.Összeszorítom a fogam, és állva a tekintetét, megrázom a fejem.- Ne makacskodjon, Miss. Adja ide, amíg szép szóval kérem – mondja, s a fülemhez hajol. – Úgysem veszi hasznát még egy jó darabig, nem igaz?Szinte látom magam előtt a gúnyos kis mosolyát, és ez pont az ellenkezőjét váltja ki belőlem, mint amit el akar érni. Csakhogy közben Shyar egyre ágaskodik, keresve a módot, hogy az ezüsthöz férjen. A vérem egyre forróbb, és ez nem tesz jót az idegeimnek.- Nem – válaszolom rekedten. – Mardekáros vagyok. Ha valamit megszerzek, azt többé nem adom ki a kezemből!- Figyelemre méltó gondolkodásmód – biccent rá Malfoy egy kimért mosollyal -, ám ez esetben nem a legcélravezetőbb.Mire befejezi a mondatot, a pálca valahogy átkerül hozzá, majd anélkül nyújtja át Pitonnak, hogy elfordítaná rólam a tekintetét.- Ezt… senkitől… sem… - suttogom az elfojtani próbált indulattól remegő hangon. Merlin a tanúm, valóban igyekszem visszafogni magam, de a düh erősebb nálam, és kitör. Ököllel a mellkasára sújtok, és mindenki, aki néz minket, felhördül; csak ő áll rezdületlenül, kőkemény tekintettel, egy hang nélkül. Éppen megismételném, amikor megragadja a csuklóm, és egy szempillantás alatt egy közeli terembe tuszkol.

~~~

Amint a bőrömhöz ér, azonnal csillapodni kezd az érthetetlen mértékű haragom. Addigra azonban már visszacsattan az ajtó a helyére, amit még egy bűbájjal is ellát. Ahogy a düh távozik, úgy tér vissza a józan eszem, és lassacskán felfogom, mi mindent műveltem a folyosón.- Remélem, erre már van valami magyarázata – szólal meg, és várakozva néz rám. Az egyik székre roskadok, és a tenyerembe rejtem a szégyentől égő arcom. - Rám néz, ha önhöz beszélek! – emeli meg a hangját, miközben a bottal a padra sújt, szinte súrolva a karomat.

Ne. Ne, ne, ne. Bármit, csak ezt ne… Hiába a néma fohász, a kígyóra nem hat. Szinte érezhető mértékű az elégedettsége, ahogy nyújtózik az ezüst felé. Hátralököm magam, hogy minél messzebb kerüljek tőle, de nem sokat segít.- Uram… - nézek fel rá félve. – Én…Hiába kerülném a bot ezüstjét, ő gondoskodik arról, hogy végig a szemem előtt maradjon.- Hallgatom, Miss – tájékoztat közömbös arccal.- Én…- Kicsit több értelmet feltételeztem eddig önről, kisasszony – gúnyolódik, aminek nem örülök, de legalább segít átlendülnöm ezen a hülye holtponton.- Van magyarázatom – válaszolom valamivel bátrabban. – Ez a nap, mindenestül. Elnézést kérek a korábbi és mostani cselekedetemért, a nem megfelelő viselkedésemért. Emelt fővel vállalom a következményeit, és természetesen Piton professzort is meg fogom követni, de kérem… - halkulok el ismét, s majd’ meghalok, hogy láthassam, érinthessem azt a smaragdszemű szépséget.- Mindezt el is várom, Miss Mauth – ölel körbe a selymesen simulékony, érzéki gondolatokat ébresztő hangja. – Sőt, többet is fog ennél tenni.- Kérem… - nyögök fel, mert már alig bírom elviselni Shyar vágyakozását, amit lassan már teljesen a magaménak érzek. – Kérem… ne tegye ezt velem…- Mit ne tegyek, kisasszony? – kérdezi, s nekem az a képzetem támad, hogy nem is egy ember

áll előttem, hanem egy hatalmasra nőtt macska, amiről nem lehet eldönteni, hogy éppen dorombol-e vagy morog. Bármelyiket is teszi… mindenképpen simogatásra ingerel. Újra felnyögök, ahogy már az érintés puszta gondolatától is végigömlik rajtam a kéj. - Ne… gyötörjön…- Így tennék? – tűnődik el színpadiasan, mialatt közelebb lép, és az államnak feszíti a botját, s lassan arra kényszerít, hogy felálljak. – Eddig azt gondoltam, beszélgetünk, Miss.- Uram… - hebegem, kétségbeesetten kapaszkodva a még meglévő józan gondolatokba. – A botja… Nem akarom látni…- Nem akarja? Vagy inkább fél szembenézni vele? – tudakolja, de közben nem tétlenkedik; a hideg fémet lassan lecsúsztatja a nyakamon, majd néhány, hihetetlenül gyors mozdulattal letépi vele az ingem felső gombjait. A vörös szöveteket már egy néma bűbájjal húzza szét, láthatóvá téve a révületben tekergő kígyót.- Felettébb… - susogja, s idegőrlő tempóban simítja a kulcscsontomra az ezüstöt, majd elhúzza, és a bőrömtől néhány milliméterre köröz vele. Mint egy… kígyóbűvölő, aki szánt szándékkal ingerli támadás előtti transzba a kígyót a síp mozgatásával. - …Érdekes.

Hasztalan igyekszem visszatartani Shyart, az ismét kiemelkedik belőlem, s karcsú nyelve az ezüstre zizzen. Érzem az ő örömét… ami egyszerre tömény kéj és a hazatérés elégedettsége. De nem áll meg ennyinél; karcsú teste lassan, alig hallható surrogással csavarodik a botra, végigsiklik rajta, míg a villás nyelvével el nem éri az igazgató ujjait.Malfoy kifejezéstelen arccal figyeli, csak a tekintete követi végig. A szeme sem rebben, ahogy az alig csuklónyi vastag test a karjára kúszik, fel a vállára, ám amikor a tarkójára simulva visszafordul, egy pillanatra behunyja a szemét, és egy egészen kicsit hátradönti a fejét. És ettől ismét felnyögök, mert olybá tűnik, mintha osztozna az én élvezetemben…Közös gyönyör… ezzel a férfival… több mint valószerűtlen. Talán csak képzelem ezt a tudathasadásszerű dolgot. Míg józanabbik énem teli torokból üvölt, hogy baromság az egész, lépjek el tőle, fussak, meneküljek, amíg nem késő… addig az ösztönlény, ami most átvette az irányítást, éppen az ellenkezőjét duruzsolja.- Mit művel, Miss… Mauth? – kérdezi abban a pillanatban, ahogy Shyar visszatér a helyére. Az érthetetlen vágy egyáltalán nem enyhül; inkább olyannyira felerősödik, hogy úgy érzem, ha csak egyetlen pillanattal is tovább „kínoz”, akkor megtébolyodom.És ahogy a nevem ejti… olyan érzékiséggel, hogy szinte már hallani is bűn. Lustán, puhán gomolyog elő, hosszan elnyúlva burkol magába, hogy aztán az elmémbe kúszva simogasson tovább. - Egy dendroaspis polylepis… - duruzsolja, s a hangjában nincs sem döbbenet, sem félelem Van viszont más, amit még körülírni sem merek. És a testem… zsibong, forrong, s minden önuralmam ellenére lassan legyűr a mámor.- Uram… kérem… hagyja abba… - nyöszörgöm, összeszedve maradék erőmet.- Hagyjam abba, Miss? Talán… fájdalmat okozok önnek? – hallom a hangját, miközben tovább játszadozik. Leheletfinoman érinti az ezüstöt a bőrömhöz, s először a bal, majd a jobb kulcscsontomon simít vele végig, s amikor már szinte összeesem, akkor arra a pontra helyezi, ahol először érintett meg vele. Éppen csak egy villanás az egész, de olyan intenzív érzés árad szét bennem, hogy felkiáltok. Tudom, már csak a hangját kéne hallanom ahhoz, hogy teljes legyen az élmény… És most először igazán vágyom rá. Nem akarom, hogy vége legyen, legalábbis nem úgy, ahogy korábban. A teljes mámort akarom, még ha belepusztulok is.

Elhúzza a sétapálcát, és a háta mögé rejti. Csalódottan nézek a szemébe, de nem látok ott mást, mint hűvös érdeklődést. Két percig csend feszül közénk, amit a zihálásom valahogy még tovább mélyít, majd megkapom a hangját. Akkor, amikor már… késő, mert

kihasználatlanul elillant a pillanat.- Öt pont a Mardekártól, amiért az éjszaka nem tartózkodott a hálókörletében – közli úgy, mintha az égvilágon semmi nem történt volna. Talán így is van… Remélem. Mert az azt jelentené, hogy csak én vagyok megzavarodva, nem a világ. Mégis üvölteni tudnék attól, hogy az utolsó pillanatban megfosztott a kiteljesedéstől.- Öt pont a Mardekártól, amiért késve, felszerelés nélkül jelent meg az órán – folytatja. – Öt pont a Mardekártól, amiért az engedélyem nélkül távozott az irodámból. Öt pont a Mardekártól, amiért kihagyta a következő óráját. Öt pont a Mardekártól, amiért tiszteletlen volt a tanárával, és ismételten engedély nélkül próbált távozni az adott pillanatban. Tíz pont a Mardekártól, amiért kezet emelt a házvezető tanárára, további tíz pont, amiért elvette, és ellene fordította a pálcáját. Tíz pont a Mardekártól a minősíthetetlen viselkedéséért, húsz pont, amiért egy kígyóval támadt Piton professzorra. További harminc pont a Mardekártól, amiért nem teljesítette az utasításomat, szemtelenkedett és kezet emelt rám. Szóljon, ha kifelejtettem volna valamit.Alig fogom fel, amit mond. Egyre-másra vonja le a pontokat, olyan szédítő tempóban sorolva, hogy követni is alig bírom, nemhogy számolni. Csak az a fontos, hogy végre kezd normalizálódni bennem minden, még ha ez azzal jár is, hogy szembesülnöm kell a mai nap minden eseményével, és végighallgatni minden „bűnöm”.- Értem, uram – motyogom a beálló csendben.- Öt pont, amiért ilyen szemérmetlenül élvezte az elmúlt percet – húzódik kegyetlen mosolyra a szája, és döbbenetemben egy pillanatra belém szorul a levegő, és ostobán eltátom a szám.- Az életveszélyes lény tartásáért pedig akár el is tanácsolhatnám – teszi hozzá, s noha én már azt hittem, képtelenség tovább fokozni, ő megteszi. – Azonban, tekintettel arra, hogy a kígyó a házának jelképe, kap még egy esélyt. Két hét büntetőmunkára ítélem, Bimba professzor felügyeletével. - Igenis – bólintok kissé morcosan, miközben emlékeztetem magam, hogy éppen az imént mondtam, hogy vállalom minden tettem és szavam következményét.- Továbbá értesíteni fogja a családját is.- De uram… - háborodok fel rögtön, mert ez az egyetlen dolog, amit tényleg nem akarok.- Levelet fog írni, amelyben mindenről beszámol – nyom meg minden egyes szót, és úgy néz rám, hogy kivételesen félek tőle. – Ám mivel szemmel láthatóan berzenkedik ellene, tájékoztatom, hogy a jelenlétemben fogja megírni.- Igen, uram – hajtom le a fejem.Nem szól többet, nesztelenül suhan el mellettem, s amikor már azt hiszem, hogy egyedül vagyok, ismét meghallom a hangját.- Továbbá öt pont a Mardekártól a rendezetlen ruházatért.Mire megfordulok, hogy a szemébe nézve kikérjem magamnak az igazságtalanságot, már sehol sincs.

5.

Dorrie a tóparton ér utol. Ide jöttem, hátha rábukkanok a pálcámra, de hamar feladtam a kutatást. Lehet, hogy már rég a tó fenekén van, és az óriáspolip fogpiszkálónak használja.- Magma… - szólít meg óvatosan, mintha attól félne, hogy még mindig tombolok.- Szia.- Jobban vagy? – ül le mellém a hideg sziklára, és átkarolja a vállam.- Mihez képest? – kérdezek vissza fintorogva. – Amúgy igen, jobban. Minden rendben, csak… összezavarodtam. De mesélj, mi hír a kastélyban?- Azt leszámítva, hogy mindenki rólad, Pitonról és az igazgatóról beszél? Semmi – vonja meg a vállát könnyedén. – De arra készülj fel, hogy a Mardekár nem fog a keblére ölelni. Jut

eszembe…A zsebéhez kap.- Tessék. Piton kért meg, hogy adjam át.Csodálkozva meredek a pálcámra, majd mohón nyúlok érte. A hőn áhított felbizseredés azonban elmarad, és ekkor tudatosul bennem igazán, hogy még egy napig a varázserőm nélkül kell boldogulnom.- Kösz. Nem mondta, hogy került hozzá? – nézek Dorrie-ra, aki aggodalmas tekintettel méreget.- Nem, de láttam, amikor az igazgató odaadta neki, miután kijött a teremből.Szóval, már akkor nála volt… mégsem adta oda. Talán ez is a büntetés része… Mert azt kötve hiszem, hogy elfeledkezett volna róla. Így viszont már értem, hogyan került oda olyan hirtelen.

Malfoy… és én. Vagyis a kígyó, ami az ő pálcájából került át hozzám. Megborzongok, ahogy felidéződik bennem annak a pár percnek az emléke, és ezt Dorrie is észreveszi.- Elmondod végre, mi van ma veled? – húzódik egy kicsit távolabb, majd váratlanul megragadja a karom. – Várj, várj, várj, ezt még el kell mesélnem! Képzeld, amikor ellöktél, egyenesen Piton karjai közé estem!- Élvezted, mi? – nevetek fel, és örülök, hogy legalább az ő napjában volt valami jó. - Gondolhatod – vigyorodik el, majd egy ábrándos sóhaj után élménybeszámolót tart, ami hemzseg az olyan szavaktól, mint az „édes”, „aranyos” és „rendes”. Csupa olyan jelző, ami egyáltalán nem illik Pitonra, még hatalmas jóindulattal sem. Az elmúlt két évben azonban rájöttem, hogy Dorrie tántoríthatatlan, ha a professzorról van szó; így aztán inkább eleresztem a fülem mellett a történet javát, csak a lényeget szűröm ki.- Na, most már tényleg mondhatod – mondja, amikor a beszámoló végére ér. Nagy levegőt veszek, és a vizet bámulva mesélni kezdek. Elmondok mindent onnantól kezdve, hogy felébredtem, egészen odáig, hogy leültem erre a sziklára. Magam sem tudom, miért, de még Malfoyt és Shyart sem hagyom ki. Valahogy kikívánkozik.

Csak azután nézek Dorrie-ra, hogy elhallgatok. Dermedten ül, és szemmel láthatóan próbálja feldolgozni a hallottakat. Nyitja is a száját, hogy kérdezzen, de megelőzöm.- Nem tudom.- Jó volt? – teszi fel mégis a kérdést, mire úgy nézek rá, mint egy nagy halom doxira.- Micsoda?- Hát, tudod… az igazgatóval… ott… - utalgat, és nem kell sok ész ahhoz, hogy tudjam, mire.- Dorrie, én nem gerjedtem rá Malfoyra! – tör ki belőlem a tiltakozás, jóval hevesebben, mint kéne.- Akkor…?- Mit akkor? Élveztem, mert nem tehettem mást! Elismerem, Lucius Malfoy nem akármilyen férfi, de nem zúgtam bele, mint te Pitonba. Ez a dolog… valahogy… rajtam kívül áll. Csak ez a dög zavar be, ez minden – bökök a szegycsontomra ingerülten, mert túlságosan is erőltetettnek hangzik a magyarázatom, s ez különösen bosszantó, mert valóban ez az igazság. Amíg át nem cuccolt hozzám Shyar, addig csak úgy tekintettem Malfoyra, mint az aktuális igazgatóra, az erős mágusra, aki mellékesen még jóképű is, ráadásul az évfolyamtársam apja, és az én apám barátja.- Menjünk vissza, mielőtt még átfagyunk – mondja szokatlanul halkan, ahogy összébb húzza magán a talárját a hideg szélben. - Szerintem csak nem akarod lekésni a vacsorát – jegyzem meg faarccal, amire csak elfintorodik, de nem válaszol.Pár percig még ülünk egymás mellett, aztán felszedelődzködünk, hogy visszamenjünk a

kastélyba.- Megvannak a gombjaid? – kérdezi úgy félúton. – Rossz nézni, ahogy dideregsz. A zsebembe nyúlok, és előveszem a három apró gombocskát. Összeszedtem őket, amikor kissé magamhoz tértem abból a… abból az állapotból, ahova a kígyók – és Malfoy – űztek. Szeretem ezt az inget, és igazán kár volna érte; ha más nem, hát a házimanók semmi perc alatt visszabűvölték volna a gombokat.Dorrie elveszi, majd visszavarázsolja őket.- Nem kéne még több pletykaalapot szolgáltatni – magyarázza. Bólintok, és tudja, ez nálam felér egy köszönömmel. – Blaise és Draco… már így is tombol.- Nem mintha túl sok okuk lenne rá… - dünnyögöm, de persze, tudom, miről beszél. Blaise a vélt „tulajdonát” félti, Draco pedig… a nevét. Valószínűleg sérti azt a fene nagy büszkeségét, hogy az apját hírbe hozzák egy diáklánnyal. És ha még a részleteket is ismerné… - Majd lenyugszanak. Ha nem, hát az az ő bajuk lesz, nem az enyém.

Mielőtt belépnénk a nagyterembe, megtorpanok, és előreküldöm Dorrie-t.- Ott van? – kérdezem, amikor visszaér a felderítésből.- Igen, de már a teájánál tart – válaszolja vidoran. - Az jó – könnyebbülök meg. Valahogy nem akaródzik ismét Malfoy elé kerülni. Utálom magam a gyávaságomért, de egy negyedik találkozás már tényleg sok lenne.- Az elsőnél – korrigál fintorogva. Szívesen felsírnék, de ez nem lenne méltó mardekáros mivoltomhoz, úgyhogy csak elmormolok egy káromkodást. Lucius Malfoy mindig három csésze teát fogyaszt a vacsoránál, miután végez az étellel; hihetetlenül kényelmesen iszogatja, és közben a diákokat fürkészi. Szerintem legilimentál is, de erre nincs bizonyítékom, és ha az ő tudását veszem alapul, nem is lesz.Ergo: ha enni akarok, esélyem sincs elkerülni. Márpedig nem csak akarok, de fogok is vacsorázni. - Gyerünk – mondom, leginkább magamnak, aztán úgy lépek be a nagyterembe, mint már évek óta. Emelt fővel haladok, mardekároshoz, aranyvérűhöz méltó büszkeséggel. Nem nézek se jobbra, se balra, legfőképp az igazgatóra nem. Piton felé azonban megkockáztatok egy pillantást, és nem lep meg, amikor találkozik a tekintetünk. Faarccal figyel, de amikor biccentek egy aprót, jelezve, hogy rendben vagyok, viszonozza a gesztust. A kígyós háznál már csak így megy… Nincs aggodalmas kérdések özöne, nincs lelkifröccs, csak a lényeg.- Kiesik a szemed, és a manóktól kell majd visszakérni – figyelmeztetem Dorrie-t, aki kicsit tovább nézi Pitont, mint illene.- Jaj, de olyan jól áll neki a fekete – sóhajtja.- Az elmúlt években csak feketében láttuk – emlékeztetem, persze, hiába. – Közben azért haladjunk is – karolok belé, mielőtt még legyökerezne a terem közepén. Bár Bimba biztosan lelkesedne az újszerű jelenségért.Jó pár tekintet kereszttüzében elfoglalom a helyem – Blaise mellett. Ülhetnék máshova is, de csak azért nem változtatok a szokásaimon, mert történt köztünk egy s más. A büszkeségem nem hajlandó megadni neki azt az örömöt, hogy „menekülni” lásson.- Kihagytad az ebédet, Mo – fogad, s bár látszólag kedvesen mosolyog, valójában szinte üvölt róla a feszültség.- Kénytelen voltam – vonom meg a vállam. – Biztosan hallottad már, miért.- Eljutott hozzám néhány érdekes pletyka – bólint, és előzékenyen átnyújtja a sültes tálat. Megvárja, míg megpakolom a tányérom, aztán félreteszi.Dorrie velem szemben ül, és jóízűen falatozik, de közben nem veszi le rólunk a szemét. Tudja, hogy mi volt Blaise és köztem a nyáron, s bár esze ágában sincs kimondani, tudom, hogy félt tőle. Főleg most, hogy csupán az eszemre és a testi erőmre hagyatkozhatok, ha eldurvulna a helyzet, a mágiámra nem.

Míg eszem, a termet pásztázom, és túl sok a túl hirtelen elkapott pillantás. Csak a mardekárosokban van annyi tartás, hogy nyíltan szembenézzenek velem.- Apám levont tőlünk száztíz pontot – ül mellém Draco, és ha ő itt van, akkor Greg és Vincent is.Remek. Jobbra Blaise, balra Draco, a hátam mögött pedig a két dromedár. Körülzártak.- Le – bólintok, merthogy így igaz, és látszólag teljes lelki nyugalommal falatozom tovább.- Érdekelne, hogy miért – hajol elém olyan hirtelen, hogy majdnem az arcába döföm a villát. Fintorogva húzódik hátrébb, de csak annyira, hogy kikerüljön az evőeszköz hatósugarából.- Kérdezd meg tőle, mert mire én azt mind felsorolom, reggel lesz, márpedig ma még aludni is akarok.- Tőled akarjuk hallani – kapja a kezemet Blaise, és egyáltalán nem finomkodik. A villa csilingel a tányéron, ahogy visszahullik, s a kiszemelt falat a terítőre kerül.

Shyar, mintha a testőröm lenne, rögtön reagál. Felforrósodik, s ingerülten tekeregni kezd. Nagy levegőt veszek, s bár most nem tudok – nem is akarok – a szemébe nézni, igyekszem uralkodni rajta. Dorrie-ra nézek, aki alig észrevehetően pillant a tanári asztal felé, de megrázom a fejem. Ha most hagyom, hogy megfélemlítsenek, és rögtön a tanárokhoz futok segítségért, nem lenne többé tekintélyem a többiek előtt. Az pedig nem történhet meg.- Ereszd el a kezem – nézek egyenesen Zambini szemébe, amiről pár hónappal ezelőtt még áradoztam volna.- Mit teszel, ha nem? – vonja fel a szemöldökét, és még szorosabbra veszi a fogást. - Nem hiszem, hogy tudni szeretnéd – sziszegem, de ahelyett, hogy megrettenne, nagyképű mosolyra húzza a harapnivaló száját.- Tudod, sokkal izgatóbb vagy, amikor dühös vagy – hajol közelebb, és úgy folytatja. – Tudod jól, hogy Piton nem fog közbeavatkozni, ahogy a többiek sem.A sokadik szabály a Mardekárban: ne ártsd bele magad senki ügyébe. Akkor sem, ha épp felkoncolják az illetőt. És Piton… hagyja, hogy az ember ezt a saját bőrén tapasztalja meg. Egy bizonyos szintig, legalábbis. - Nem is lenne mibe beleavatkoznia – felelem, szándékosan figyelmen kívül hagyva az első mondatát. – Amíg szem előtt vagyunk, nem tesztek semmit – közlöm magabiztosan. – Ahhoz nem vagytok elég… griffendélesek.- Sértegetsz? – nyúl a tarkómra Blaise, és egészen közel ránt magához. - Bárkit, aki rászolgál – sziszegem halkan; a bal kezembe veszem a kést az asztalról, s úgy téve, mintha csak meg akarnám simogatni, az arcához feszítem a pengét. – Azt mondtam, eressz!Jobb lenne ezt egy általam megidézett tőrrel tenni, mert az pontosan illene a tenyerembe, de a célomat ezzel is elérem. Zambini elenged.Éppen jókor, mert a kígyó már hihetetlenül éget, s már alig bírom visszatartani attól, hogy ismét testet öltsön. Visszakushad a helyére, miközben Blaise megvető fintorral taszít egyet a villán, majd feláll és elhagyja a termet.

Draco azonban még ott van.- Azért túlságosan ne örülj, Moira – súgja előrehajolva, amikor már a hátam mögött áll; a szőke tincsek érdekes hatást keltenek, ahogy összekeverednek az én hajammal. Egy pillanatra felvillan bennem a kép, ahogy Shyar az apja haja alá siklott, és szinte azonnal érzem azt, amit akkor. Ez az átkozott kígyó…! Mindössze hárman vagyunk a teremben, akik tudjuk, mit jelent az az elnyomott, nyögésszerű sóhaj, amit produkálok.- A következő kör az enyém, de akkor nem szabadulsz ilyen könnyen – folytatja, s nekem kell majdnem egy egész perc, hogy rákényszerítsem az akaratom Shyarra. Azután ellököm a

tányérom, és lassan felállok, mert nincs az az isten, hogy én ülve fogadjak egy ilyen fenyegetést. Közben óhatatlanul is az emelvény felé pillantok, és nem lep meg, hogy Piton a széke mögött állva figyeli a jelenetet, készen arra, hogy akár személyesen, akár varázslattal beleavatkozzon. Az viszont már sokkal inkább, hogy Malfoy is minket néz. Méltóságteljesen ül, egyik kezében a csésze teát tartva, a másikban a botját. Gyorsan elkapom a tekintetem, még mielőtt túlzottan a hatása alá kerülnék, majd átlépve a padot, kihúzom magam Draco előtt.Ő még képtelen arra, hogy úgy mosolyogjon, hogy közben a szeme kínokat, halált ígér. - Fenyegetsz? – kérdezem, könnyedén állva a tekintetét.- Ó, igen – húzódik magabiztos mosolyra a szája.- A helyedben nem tenném – ragyogtatom fel a legsunyibb mosolyom. – Aligha vet jó fényt az igazgatóra, hogy a fia inzultálja az egyik társát, nem igaz?Egy pillanatra villan csak meg a szeme, aztán újra fölényesen néz rám.- Ne hidd, hogy neked adna igazat velem szemben – közli, majd könnyed mozdulattal előrehajol, s aligha véletlenül taszít meg a vállával. Felkap az asztalról egy almát, majd az arcomtól három centire beleharap, aztán Blaise után megy, s a sleppje persze habozás nélkül követi.Éppen időben, mert már alig bírom visszatartani a támadásra kész kígyót. Magabiztos arckifejezést erőltetek magamra, s miközben azon igyekszem, hogy lecsillapítsam az őrzőmet, Piton megjelenik mellettem.- Ötven pont a Mardekárnak – veti oda, majd kiviharzik a teremből. Csodálkozva nézek utána, mert nem értem a hirtelen jött bőkezűségét. Aztán az igazgató vonzza magához a pillantásom. Éppen akkor lép le az emelvényről, s amikor megérzi, hogy nézem, rám szegezi a tekintetét. - Megkapta a pálcáját, Miss? – tudakolja, ahogy mellém ér.- Igen, uram – felelem, és előhúzom, hogy lássa, mire elégedetten bólint. Közben hálát adok Merlinnek, de még Morganának is, hogy nincs szem előtt a botja. - Megtudhatnám, hogy miért egy késsel fegyelmezte meg Mr Zambinit, ha önnél van a pálca?Tudom, hogy ez a kérdés csak a közönségnek szól, hiszen mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy jelenleg egy szikrányit sem tudok mozgósítani a varázserőmből. Ennek megfelelően kell hát válaszolnom.- Nem szokásom minden apróságért pálcát rántani, igazgató úr. Nem pazarlom a mágiámat semmiségekre.Megenged magának egy apró, elismerő mosolyt.- Holnap délután négykor jelentkezzen az irodámban. Ismertetni fogom önnel a büntetőmunkájának részleteit.Aztán meg kell írnom azt a rohadt levelet…Még marad pár másodpercig, mintha tudná, hogy a puszta látványa segít lenyugodni. Ez… ez jó. Annyira jó, hogy az már veszélyes. Valamit megváltoztatott Shyar, és ez az, ami félelmetessé teszi a dolgot.- Kisasszony?- Ott leszek, uram – mondom gyorsan, amikor észbe kapok. A fene essen abba a lábatlan dögbe! Teljesen összezavar. Hogyan is hihettem, hogy Malfoy az én nyugalmamért maradt, amikor csak a válaszra várt…?- Helyes – bólint, aztán maga elé veszi a sétapálcáját. Elkapom róla a pillantásom, mert nem akarok a fél iskola előtt ájuldozni. Dorrie-t nézem, amíg a léptei keltette nesz el nem hal.Mivel tudom, hogy vannak olyanok az asztalnál, akik egyből futnak majd Blaise-hez, hogy beszámoljanak arról, milyen voltam, miután ő itt hagyott, visszaülök a helyemre, és eltüntetek egy nagy darab gyümölcsös pitét.

6.

- Fú, basszus, ez nagyon durva! – hüledezik Dorrie, amikor már kettecskén ballagunk vissza a klubhelyiségbe. – Én is így nézek Pitonra?- Miről beszélsz? – torpanok meg.- Hát arról, ahogy az igazgatót nézted – mondja úgy, mintha azt kérdeztem volna, mit vacsoráztam. Kérdő tekintetem láttán szemügyre veszi a plafont, majd végre kiböki, min hüledezik annyira.- Moira… forrt a levegő, ahogy néztétek egymást!- Túlzol - figyelmeztetem. – Olyasmit véltél látni, érezni, aminek semmi alapja.- Cöcöcö – rázza a fejét mindentudón.- Jó, alapja van – ismerem el –, de létjogosultsága nincs. Irreális az egész, és… Hagyjuk. Én magam sem tudom, mi van – legyintek.- Egyébként, csak hogy tudd… végig téged nézett.Fáradtan felnevetek.- Ennyire elvarázsolt még te sem lehetsz. Legfeljebb a jelenetet nézte, nem engem.- Hát jó, ha nem akarod elhinni, ne tedd – von vállat, de hallom a hangján, hogy sikerült megbántanom. Tudom, mivel engesztelhetem ki, és pontosan az az, amire nekem is szükségem van.- Velem alszol? – kérdezem halkan.Egyetlen szempillantás alatt nyúlik meg az arca.- Magma… – suttogja. – Hát ennyire kibuktál…?Kesernyés fintorral bólintok, mert a büszkeségem rovására megy a beismerés, még akkor is, ha ő az egyik azon két ember közül, akiknek önként is kiadom magam.- Mint régen, nem igaz? – terül el az arcán egy mosoly, ami aztán hamar el is tűnik. – Feltéve, persze, hogy a kígyód nem akar belém kóstolni.- Shyar téged nem bánt – simítok végig a kígyón, s érzem, ahogy meglangyosodik, és kiölti a nyelvét.- Remek. Akár mehetünk is, mert már eléggé fáradt vagyok, és a holnapi nap kemény lesz.- Ne is mondd. Szerinted, hogyan fogom besűríteni az éjszakába a tanulást, az alvást, és az élmények feldolgozását? – tűnődöm el.- Menni fog az, nyugi. A tananyagot átolvasod, aztán alvás közben meg helyrerázódik az agyad.- Hm. Jól hangzik, de ha nem így lesz… ebédnél eleszem előled a desszertet – fenyegetem meg.- Ha ezt meg mered tenni… azt fogom híresztelni, hogy álmodban Lucius Malfoy feleségének képzelted magad – vág vissza vigyorogva.- Ehh. Ne menjünk le az ötéves szintünkre – csóválom meg a fejem. Amikor a klubhelyiség bejáratához érünk, szinte félve nézek a kígyóra, ami az érkezésünkre felemeli a fejét, és a nyelvével megérinti a festmény vásznára fektetett tenyerünket- Mi az? – kérdezi Dorrie, mert látja, ahogy megrándul a kezem.- Éreztem. Olyan… különös – magyarázom. – Egész eddig abban a hitben voltam, hogy csak illúzió az egész, és nem is a kígyó azonosít be minket, hanem valami más, tőle független varázslat. Most meg…- Milyen? Milyen, amikor hozzád ér? – kíváncsiskodik.- Hideg. Mint amikor a vizes kezedet fújja a szél. És a leghátborzongatóbb, hogy nem tart egy pillanatnál tovább.

- Ez nem igazság – fintorog, miközben belépünk a feltáruló ajtón. – Minden jóról lemaradok. Pedig anyámék hogy örülnének, ha ilyesmire lennék képes.

- Azért te sem panaszkodhatsz, hiszen animágus vagy – suttogom, olyan közel hajolva hozzá, hogy csak ő hallja.- Csak leszek – korrigál. – Ráadásul ezzel nem dicsekedhetek otthon, amíg nem lesz legális a dolog. Ahhoz pedig még jó pár év kell, hogy bejegyeztethessem magam.Újra kezdjük azt a vitát, amin nem először vesszük át magunkat.- Kérd meg Pitont, hogy készítsen fel – tanácsolom, bár ismerem jól a válaszát.- Nem. Ő nem animágus.- Akkor McGalagonyt. Ő egészen biztosan az.- Na, őt meg pláne nem… - horkant fel. – Hogy egy griffendéles segítségét kérjem… Kizárt.- Lucius Malfoy? – adom a következő tippet. – Bár úgy tudom, ő sem az – vonom meg a vállam, miközben levetem magam egy fotelba. Dorrie a kartámlára ül, és a mennyezetről lógó lámpásokat tanulmányozza.- Chh. Őt meghagyom neked – csipkelődik, és megbillenti a térdemet a lábával.- Igazán nagylelkű vagy – húzom el a szám. – Add inkább olyasvalakinek, akinek kell is.Hirtelen leugrik, majd a földre térdelve, hitetlen ábrázattal mered rám.- Hülye vagy, Moira, ha…- Ha? – kérdezek vissza, noha előre sejtem, mit szándékozik mondani.- Ha nem használod ki az… érdeklődését – suttogja, s tudom, hogy az utolsó szót jól meggondolta.- Az az érdeklődés vezetett idáig – mutatok Shyarra –, és hogy mínuszba került a Mardekár – emlékeztetem félrehajtott fejjel, amire csak megrázza a fejét.- Még hogy én vagyok makacs… - sóhajtja. – Figyelj, attól, hogy te nem látsz a szemedtől, vagy ha mégis, hát tök feleslegesen próbálod letagadni magad előtt, attól még az igazgató igenis érdeklődik irántad. Mondanék valami kiábrándítóan józan érvet, de nem hagyja, hogy a szavába vágjak.- Lehet, hogy ami Pitont illeti, elfogult vagyok egy… kissé, de ha nem róla van szó, akkor nagyon is éles a szemem, ezt tudod jól. Úgyhogy hallgass csak rám, Magma, és ne… ellenkezz az ellen, ami, khm, kialakulóban van.- Ennyi? – vonom fel a szemöldököm.- Ennyi – bólint.- Remek, akkor hanyagoljuk a témát, jó? Mára elegem volt Malfoyból.- Erre majd emlékeztetlek akkor, amikor összegabalyodva talállak benneteket valamelyik folyosó egy eldugott zugában – vigyorodik el elégedetten.- Baromság – vágom rá, de már nincs időm hozzátenni, hogy az aligha nyilvános helyen lenne, már ha egyáltalán sor kerülne rá, mert Draco közbeszól.- Mi a gond, Mauth? – könyököl le a fotel háttámlájára. Érzem, ahogy az anyag besüpped a súlya alatt, és azt is, ahogy a lehelete a fejem búbját éri. – Talán nem nézek ki elég jól a kényes ízlésednek?- A csomagolás nem rossz, kár, hogy nem tetszik, amit rejt – közlöm hidegen, és eszem ágában sincs felvilágosítani, hogy nem róla volt szó.- Most nagyon megbántottál – hazudja teátrálisan, majd megkerül, és megáll velem szemben, olyan közel, hogy ne tudjak felállni; kis akaratjáték ez, ahol ő azt szeretné elhitetni velem, hogy felettem áll, én pedig a lehető legtöbb méltósággal cáfolni ezt.- Még mindig érdekel, miért vonta le apám a pontokat.- Nahát, még mindig nem tudod…? – gúnyolódom. – Azt hittem, másról sem beszélnek kastélyszerte.- Csakhogy én nem adok a szóbeszédre – hajol előre, megtámaszkodva a karfán, mintegy csapdába ejtve. Shyar azonnal felkapja a fejét, de mást egyelőre nem csinál. – Engem az igazság érdekel – sziszegi az arcomba, alig egy arasznyira tőlem.- És miből gondolod, hogy én nem hazudnék? – kérdezem, miközben Shyar egyre élénkebben

mocorog.- Nem mersz – mosolyodik el Draco fölényesen. – Nem mersz, mert tudod, hogy bármikor megkérdezhetem apámat.- Ezt javasoltam már elsőre is – válaszolom egy ugyanolyan mosollyal, mint amit ő produkált. – Két felesleges kört megspórolhattál volna magadnak. Vagy ez már az lenne, amivel a nagyteremben fenyegettél?- Nem, Mauth – közli még közelebb hajolva, majd egyenesen a fülembe suttogja: - Még csak kóstolgatlak.- Rágós falat vagyok, Malfoy, noha kellőképpen ízletes – súgom vissza, mire ellöki magát, és egy utolsó, „tudd, hol a helyed” féle pillantást vet rám, majd Blaise-hez sétál, aki alighanem figyelte az egész jelenetet.- Csak aztán nehogy téged harapjon meg valami – morgom még sötéten, miközben érzem, hogy Shyar visszakushad.- Menjünk – fújom, ahogy felállok -, mielőtt még valaki megtalál.

Egy újabb gyors zuhany után már a pizsamámban feszítek, amit a középső bátyámtól kaptam, a kviddics világkupa-döntő után. Az ír válogatott legjóképűbb hajtója repked rajta, mindenféle trükkel elkápráztatva azt, aki nézi. Valójában azonban csak nekem szól a produkció, mert ez az egyetlen példány készült a pizsiből… Angus a születésnapomra készíttette.Természetesen Pansy és Millicent sem hagyja szó nélkül a pontlevonást, és még akkor is ezen füstölögnek, amikor elnyújtózom a Dorrie által kiszélesített ágyon.- El tudnád hallgattatni őket? – mordulok fel, amikor a behúzott függönyön át is beszűrődik hozzám a fröcsögésük. – Shyar nem bírja őket.Dorrie levédi az ágyat egy kétirányú hangszigetelő bűbájjal, aztán ő is elheveredik. Magára húzza a saját ágyáról áthozott takaróját, és az oldalán fekve, felkönyökölve figyeli, ahogy magamhoz veszem az átváltoztatástan könyvemet.- Ha Piton lenne Malfoy, és én lennék te, akkor csúnyán kihasználnám a lehetőséget – jegyzi meg, éppen akkor, amikor a megbűvölt tárgyak re-transzfigurációjának öt módját próbálom bevésni az agyamba.- Ühüm – motyogom.- Te is ezt fogod tenni.- „…és a megfelelő pálcamozdulat elvégzését követő tizedik másodpercben a folyamat a visszájára fordul.” Bocs, mit is mondtál? – eresztem le a könyvet, de mire nyitná a száját, hogy elismételje, addigra eljut az agyamig a mondat. – Mi van?! Miből gondolod?- Malfoy nem az a férfi, akit csak úgy figyelmen kívül hagyhat az ember lánya. Még engem sem hagy teljesen hidegen, pedig tudod, hogy nálam Piton a favorit. Neked pedig most nincs senkid, aki elterelné a figyelmedet, és ha ehhez a képlethez még azt a kígyós dolgot is hozzávesszük… Nem fogod tudni tartani magad. Három nap, maximum egy hét, és menthetetlenül belezúgsz.- Néha bánom, hogy ilyen jól ismersz… - mordulok fel, mert kénytelen vagyok elismerni az igazát, már ami Malfoy jellemzését illeti. – Na, jó – dobom félre a tankönyvet. – Lehet, hogy tényleg így lesz, de ne hidd, hogy egyetlen lépést is teszek felé. Van büszkeségem és önbecsülésem, Dorrie, nem is kevés.- Tudom – bólint, és a mozdulattól előrehullik néhány tincse, s ahogy a takaróra omlik… Francba, már ott is kígyót látok, ahol nincs. – De el fogja érni, hogy feladd őket. Csak azt akarom ezzel mondani – teszi hozzá gyorsan, amikor kissé dühösen összeszorítom a szám -, hogy ne becsüld alá az igazgató vonzerejét.- Az övét, mi? Morgana huszonhat alsószoknyájára! – nyögök fel. – A botjára gerjedek, nem rá!Egy pillanatig csak mered rám, aztán hangosan nevetve hanyatt vágja magát. Akkor esik csak

le, hogy kissé… félreérthetően fogalmaztam.- A kígyójára – helyesbítek. – Így jobb?- Nem… - nyögi a szemét törölgetve. – Semmivel sem – csuklik fel, és újrakezdi a nevetést, ami végül ragályosnak bizonyul.Ahogy lecsillapodunk, a gyógynövénytan jegyzeteimet veszem kézbe, és ettől a maradék jókedvem is elhagy. Eszembe jut róla a rám váró büntetőmunka, arról pedig…Francba! Minden út Malfoyhoz vezet?! Dühösen sodrom össze a pergameneket, és hajítom őket az ágy sarkába, majd megbánva a kifakadást, értük mászok, és az ágy melletti asztalkára rendezem őket. - Inkább alszok – dohogom, és elhelyezkedem én is. Egészen az ágy széléig húzódom, s az oldalamra fekve kinyújtom a karom. Dorrie ugyanígy tesz, s amikor összeér a mutatóujjunk hegye, mindketten elmosolyodunk.- Emlékszel? – kérdezi, mire bólintok, és lecsukom a szemem. Öt perc múlva – már félálomban – megszólalok.- Segítesz holnap?- Persze, Magma – motyogja kásás hangon, és alig egy perccel később már alszik is, és nekem sem kell sok, hogy kövessem Álomföldre.

Zihálva riadok fel. Egy percig azt sem tudom, hol vagyok, csak azt, hogy vacogok a hidegtől. Belém szúr a félelem, hogy talán megint a tóparton didergek, de ezt hamar cáfolja Dorrie egyenletes szuszogása.Beidegzett mozdulattal nyúlok a pálcámért, hogy egy kis fényt csiholjak, és a falhoz tudnám vágni dühömben, amikor a harmadszori – hiábavaló – próbálkozás után rádöbbenek, hogy nemrég gyakorlatilag kviblivé tettek. Ingerülten rúgom le a lábszáramra csavarodott takarót – legalább már tudom, miért fázom –, majd felhúzom a lábam, és a hajamba túrva letámasztom az állam a térdemre.Kell egy perc, hogy elmúljon a dühöm, de ekkor előjönnek az álomképek.- Baj van, Magma…? – könyököl fel Dorrie. Vagy a zizegésem ébresztette fel, vagy megérezte a zaklatottságom.- Csak egy álom – morgom, majd hanyatt fekszem.- Elmeséled?- Kígyók… - sóhajtom. – Mindenhol, mindenféle színben és méretben… és Malfoyt kerestem köztük. A szemüket néztem, hogy megtaláljam, de akkor mindegyiknek eltűnt… Aztán a lábamra tekeredtek, és nem engedtek lépni… Akkor az egyik, a legnagyobb, egy ezüstös, hirtelen az igazgatóvá változott, és…- És? – tudakolja kíváncsian.- Mondott valamit, ami… - Megrázom a fejem. – Mindegy. Csak egy idióta álom.- Elég ijesztőnek tűnik. Rendben vagy?- Igen – bólintok. – De aligha fogok tudni visszaaludni, úgyhogy inkább kimegyek a könyveimmel, hogy ne zavarjalak.- Jó – ásítja. – De ne maradj túl soká, rendben? Malfoynak biztosan nem tetszenek a karikás szemű nők…Hihetetlen, hogy jóformán még alvás közben is tud szemétkedni. Mire kigondolom a megfelelő választ, addigra már ismét alszik. Merlinre mondom, ez a nő…A sötétben tapogatózva rántom szét a függönyt, és az ajtó felett pislákoló gyertyának köszönhetően végre látok is valamit. Felmerül bennem, hogy talán valóban tanulhatnék – ha más haszna nem is lenne, legalább segítene elaludni -, így a tankönyveimmel együtt kimegyek a klubhelyiségbe.A kandallóban égő tűz ad annyi fényt, amennyire szükségem van. Odahordok néhány párnát – Merlin átkozza Pitont és Malfoyt, amiért ezt a két kezemmel kell megtennem –,

elhelyezkedem rajtuk, és sóhajtva fellapozom az átváltoztatástan könyvet. Átolvasom párszor az adott tanulnivalót, majd amikor elfárad a szemem, sóhajtva dőlök el. Elbóbiskolok, de abban a pillanatban felriadok, ahogy megint hallani vélem az igazgatót:

- Nézd, Moira… Lásd és tudd: ők mi magunk vagyunk…

Annyira valóságos, hogy még Shyar is mocorogni kezd.- Lám, lám… Remélhetem, hogy engem vártál?

Blaise.

7.

- Álmodban sem, Zambini – felelem, miután lecsillapodik a hirtelen megugró szívem.- Pedig úgy fekszel ott…- Jobb, ha nem fejezed be a mondatot – ülök fel.- Különben mit teszel? – lép közvetlenül elém, de addigra már állok. – Nincs nálad a pálcád – mér végig olyan gusztustalanul sóvár pillantással, hogy lejjebb húzkodom a pizsamafelsőm alját. Scott O’Ryan pedig, amint észreveszi, hogy nézője akadt, azonnal seprűre pattan, és produkálni kezdi magát.- Nincs szükségem a pálcámra, hogy megvédjem magam, – vágok vissza fölényesen. – Próbálkozz csak, és tudni fogod, mire vagyok képes!Most tűnik fel, hogy Shyar már régóta mocorog. Noha úgy tűnik, egyelőre nem készül támadni, érzem a fokozódó ingerültségét. Mintha csak az enyémből táplálkozna. Ha így van, jobb lesz lehűtenem magam. Ahhoz pedig le kell rázni Blaise-t. Csakhogy ő nem az a típusú ember, aki eliszkol egy fenyegetőbb pillantástól.- Hm – mosolyodik el. – Augusztusban még sokkal készségesebb voltál… - cirógatja meg az arcomat a mutatóujja hátával.- Vedd le rólam a kezed – figyelmeztetem halkan.- Nem. Jöttem a csókomért – szélesedik ki a mosolya, és barna szeme mélyén valami sötét tűz lobban.- Arra aztán várhatsz – sziszegem, és ellépek tőle.Bár betartom a mardekárosok egyik alapszabályát – ne fordíts hátat semminek, ami él, főleg, ha árthat neked –, mégis meglep az a villámgyors mozdulat, amivel utánam nyúl, és mindkét csuklómat megragadva, magához ránt.- Ne hidd, hogy ilyen könnyen szabadulhatsz, Moira! – suttogja fenyegetőn, és előrehajol, hogy a számba marjon.Egy másodpercre elbódít a közelsége, és újraéled bennem a vágy, ami három éven át kínzott. Egy pillanatra újra magamon akarom érezni az erős karokat, vagy ahogy rám nehezedik a teste… Shyar azonban észnél van helyettem is.Blaise ajkai éppen érintik az enyémet, amikor felocsúdok, és elrántom a fejem.- Soha többször, emlékszel, Blaise? – köpök az arcába, mire megszorulnak az ujjai a csuklómon. A látvány, ahogy fintorba torzult vonásain lassan lecsorog a nyálam, és a fájdalom egy pillanatra feledteti velem Shyart, aki rögtön kihasználja a lehetőséget, és támadásba lendül.Ösztönösen cselekszem, amikor kiszabadítom a jobb karom, és az utolsó pillanatban rácsapok. Ezzel megakadályozom ugyan, hogy Shyar megmarja Blaise-t, de a tűhegyes fogak az én tenyerembe fúródnak.Olyan gyorsan történik, hogy felkiáltani sincs időm. El sem hinném, hogy megtörtént, ha nem érezném a fájdalmat.

- Tűnj el, különben nem állok jót magamért! – sziszegem, és lehet valami a hangomban vagy a tekintetemben, mert elenged- Ne hidd, hogy lerendeztük, Mo! – vicsorít rám, és egy másodperc töredékéig megcsodálom a szinte vakító fogakat. Nemrég még sokat adtam volna azért, hogy lássam őket előbukkanni egy nekem szóló mosoly mögül… De most csak fenyegetés árad belőlük. Blaise még egy utolsó, sötét pillantást vet rám, majd hátat fordít, és magamra hagy.- Neked Mauth – morgom, hogy csak azért is az enyém legyen az utolsó szó. Amint eltűnik az ajtó mögött, megkönnyebbülten roskadok le az egyik hatalmas párnára.Hát ilyen véget ért három év rózsaszín ködbe burkolt álmodozás… Kis híján… Megrázom a fejem, ahogy felrémlik Malfoy áhítattal teli hangja. „Egy dendroaspis polylepis…” Mi volt az, amivel Shyar lenyűgözte őt? A szépsége? A rejtett/vélt képességei? Talán a ritkasága?

Mondják, hogy a mágia még az időre is kihat. Most kezdem csak érteni… mert minden megáll. A lángok nem lobognak a kandalló tűzterében, nem csobban felettünk a tó vize… ahogy a felemelt tenyeremről lezuhanó apró vércsepp is belefagy a levegőbe. A méreggel átitatott, mélyvörös vér… csak bámulom, s úgy érzem, körül tudnám járni, hogy lássam gömbölyűségének minden oldalát. Csak csodálnám a színét, ami az árnyékos oldalon feketének látszik, míg a másikat a tűz festi lángvörösre.Az első döbbenet pillanata elmúlik, és arra eszmélek, hogy hanyatt fekve bámulom a mennyezeten át beszűrődő zöldes félhomályt. Hogy mikor és hogyan kerültem oda, nem tudom, de az érzékeim azt súgják, épp csak egy perce. Ennyi idő a káprázat csalfa birodalmában… évekkel felér. Olyan dolgokra lel itt az ember, amit a való világban észre sem vesz, vagy ha mégis, hát nem foglalkozik vele, nem hatol le a legmélyére, ahol pedig az egyetlen igazság rejtezik: hogy semmi sem fontos, csak a pillanat. Nincs jövő, nincs múlt, csak a jelen, az érezhető, a máris megmásíthatatlan jelen.

A szinte pszichedelikus villódzásba feledkezve alig érzékelem a szívem felé kúszó sajgást. Amikor azonban eléri a célját, nyögve összerándulok, és levegő után kapok. Mint egy tőrdöfés; hátulról, a bordák közt, a tüdőn át egyenesen a szívbe. Kegyetlenül fáj, de szinte ugyanabban a pillanatban el is múlik, mintha nem is létezett volna.Tágra nyílt szemmel bámulok a tűzbe, és próbálom felfogni, mi is történt. A méregnek… meg kellett volna ölnie. Vagy legalább eszméletemet vesztenem tőle, hosszabb időre egy pillanatnál. Képtelen vagyok továbbvinni a gondolatmenetet. Túl friss, túl meglepő, túl… érthetetlen az élmény. Várok egy kicsit, hogy történik-e még valami, de úgy tűnik, ennél többet nem árt a kígyóméreg. Erről aztán eszembe jut, hogy utána kéne néznem, miféle kígyót melengetek a keblemen… amint lesz rá két szabad percem, felkutatom a könyvtárban.Most azonban… alvás. Felülök, a fény felé fordítom a tenyerem, hogy megnézzem a sebet, és még az ujjaimat is megmozgatom kicsit, hogy rendben vannak-e.Mivel nem érzek többet a fájdalom puszta emlékénél, a világ legtermészetesebb mozdulatával a pizsamámba törlöm a kevéske vért, majd visszamegyek a szobába, és bemászok a takaró alá.Még sokáig kísért Blaise arca, s az enyhe, égető érzés a tenyeremen. Dorrie nyugodt szuszogása hamar álomba merít, de rengetegszer felriadok, mire végre sikerül elaludnom rendesen.

~~~

Épp az ebédet eszem, amikor megsajdul a tenyerem. Nem foglalkozom vele, hiszen ha akkor, amikor Shyar megmart sem volt semmi gond, akkor most már aligha lesz. Sosem hallottam

még olyan kígyóról, aminek a mérge fél nappal később fejtette volna ki a hatását. Leteszem a kanalat, hogy kicsit megtornáztassam az ujjaimat, de semmivel sem jobb utána a helyzet. Mindez azután, hogy Blaise-zel perceken át tartó, néma csatát vívtunk egymással… - Miért nem mész el vele Madam Pomfreyhoz? – súgja Dorrie.- Na, persze. Aztán meg menne egyenesen az igazgatóhoz – morgom. – Inkább fedd el délutánig, és nem lesz gond.- Magma… - kezdene bele, de leintem.- Ezt már megbeszéltük reggel. A maradék két órát lazán kibírom vele, utána meg ott lesz a gyógyulásra a délután és az egész éjszaka.- Hát jó, te tudod – sóhajtja. – Megeszem a desszertet, utána keresünk valami zugot, rendben?- Tiéd minden hálám – vigyorgok rá, aztán folytatom az evést. Közben vetek egy futó pillantást a tenyeremre, és mit ne mondjak, nem túl felemelő a látvány. Ahol az éjjel még csak két pici pötty volt, ott mostanra egy-egy knút méretű vörös folt ékeskedik. Összeérnek, így inkább olyan, mintha valami lény tojása lenne. Hm… Kígyótojás…Merlinre! Ez már több, mint bizarr. Gyorsan a tökleves kupára szorítom hát a kezem, hogy ne lássam, és remélem, hogy a hűvös fém kiveri a fejemből az idióta gondolatokat. Jó lenne tudni, miért költözött belém Shyar, és hogy mit vár tőlem… mert egy efféle „adomány” sosincs ingyen. Csakhogy kötve hiszem, hogy lenne bárki, akivel elcseveghetnék róla.Forduljak Hagridhoz? Ugyan, kérem. Piton biztos Malfoyhoz hajtana, előtte viszont nem akarok megszégyenülni azzal, hogy nem tudok semmit arról, ami bennem, velem él. Maradnak hát a könyvek. Bájitaltan után amúgy is a könyvtárba készülök…- Gyere, Mo – rezzent fel Dorrie hangja a merengésből. – Nem kéne elkésni McGalagony órájáról. Tudod, hogy utazik a mardekárosokra.Az út második felét már futva tesszük meg, de így is éppen csak beérünk időben. Kapunk érte egy szúrós pillantást, majd egy rövidke bevezető után kiosztja a csalás ellen levédett pergameneket és pennákat. Egy intésére a tábla megtelik a tesztkérdésekkel, aztán macskává változva járőrözni kezd közöttünk.Tíz perc alatt összecsapom a dolgozatot, egyrészt, hogy kíméljem a kezem bájitaltanra, másrészt, mert ahhoz, hogy leírjam, amit tudok, ennyi idő is elég. Aztán a padra fektetett karomon pihentetve az állam várom, hogy véget érjen az óra.

McGalagony talán az ötödik kört rója azóta, hogy letettem a pennát, amikor megnyikordul az ajtó. Mire odanézek, a professzorasszony már ismét emberi alakjában áll, és kimért biccentéssel üdvözli… az igazgatót.- Folytassák a munkát – parancsol ránk McGalagony, majd lesiet a katedrához. – Tíz percük maradt.Megrezzen a kezem az asztalon. Miért van itt Malfoy? Azt tudom, hogy szeret az ellenőrzése alatt tartani mindent; ezt már az évnyitó lakomán közölte, és hogy éppen ezért benéz majd néhány órára. Csakhogy már volt velünk, hetedévesekkel átváltoztatástanon… éppen egy hete.Nézem őt, mert nincs jobb dolgom, és mert… Az álom. Biztosan az az idióta álom az oka… meg a tegnapi események.Malfoy lassan végigviszi az osztályon a pillantását, de mielőtt elérne hozzám, gyorsan másfelé nézek. Shyar, az áruló, persze rögtön fészkelődni kezd, ahogy megérzi a kígyós bot közelségét. Mardekárra mondom, ez azért már mégiscsak… különös. Nagyot sóhajtok, majd becsukom a szemem. Bár McGalagony általában megköveteli a feltétlen figyelmet, ezúttal nem szól, tudván, hogy már végeztem. Persze, a rosszalló pillantás biztosan nem marad el.Múlnak a percek, a csendet a pennák sercegése és Malfoy ütemesen lassú lépteinek halk nesze színesíti. Kellemes, monoton zaj… álmosító…

- Elárulná, mi az oka ennek a nagyfokú tiszteletlenségnek, amit professzora iránt tanúsít, Miss Mauth? – riadok az igazgató hangjára. No meg a bot koppanására a padon. Naná, hogy a smaragd szem az első, amit megpillantok. Shyar alig bír magával a gyönyörűségtől.- Elnézést, uram – hebegem, amikor végre sikerül elszakítanom a pillantásom az ezüst díszről –, de… fáradt vagyok.- Értsem ezt úgy – lép valamivel közelebb, jócskán fölém magasodva -, hogy rövid volt az éjszaka?- Meglehetősen, uram – bólintok, már jóval magabiztosabban, és ennek az az oka, hogy immár Malfoy szemébe bámulok a kígyóé helyett. Persze, Shyar még mindig azon igyekszik, hogy kiszabadulhasson belőlem.- Gyanítom, van elfogadható magyarázata.- Hogyne, igazgató úr. Tanultam – válaszolom, jócskán szépítve az igazságon. Emiatt nem izgatom magam, hiszen a vak őszinteség inkább a griffendélesek sajátja.- Hm – mosolyodik el röviden, majd egy – már-már szórakozott – szemöldökfelvonás kíséretében ellép mellőlem, ám közben hozzám ér a bottal. Hogy szándékosan-e, vagy sem… Talán jobb, ha nem tudom.Óra végéig úgy ülök a helyemen, mint akin villám vágott végig. Mintha egy ígéretet kaptam volna, aminek a teljesítése elmaradt, és ezért Shyar érezhetően elégedetlen. Persze, én vagyok az, akinek faarccal kell tűrnie az ingerült tekergőzését.

- Párokba rendeződni – utasít minket Piton, ahogy becsapja az ajtót. – Mivel azonban érdekel, hogyan boldogulnak akkor, amikor nem a megszokott társukkal vannak, újakat alakítok.Sorolni kezdi, hogy ki kivel dolgozzon, és hálát adok Merlinnek, hogy nekem a kisebbik rossz jutott: Draco. Jobb, mint Blaise… Dorrie viszont őt kapta. Összefintorgunk, majd megyünk az új helyünkre.- Az elkészítendő bájital kényes, így lesznek szívesek odafigyelni a munkájukra. Igazán elégedett leszek, ha csupán a csoport fele kerül a gyengélkedőre az óra végéig.Kicsit sérti a büszkeségemet, hogy csak ennyire tart minket, leginkább azért, mert egy kalap alá vesz Parkinsonnal és Potterrel. Igazán jólesik kicsiny, gonosz mardekáros lelkemnek együtt látni őket. Hát még az milyen élvezetes lesz, amikor Piton T-re értékeli a munkájukat…- Mivel ebben az évben igen összetett és bűvölt főzetekkel foglalkoznak, az önismeretükre bízom, ki lesz az, aki előkészíti az alapanyagokat, és ki az, aki az üst mellé áll. De ne örüljenek – néz körbe a maga szokott, gúnyos, lenéző modorában -, mindenki sorra kerül. Munkára! Olvassák el a könyv százhatvanharmadik oldalán található receptet. Ha utána még lenne kérdésük, tűnődjenek el azon, miért is jártak hat éven át az óráimra – fejezi be a mondandóját, és megfejeli egy kihívó pillantással.

Szó nélkül szedem elő a könyvem, és nyitom ki ott, ahol kell. Megtornáztatom az ujjaimat, hogy minél kevesebb gond legyen, miközben a professzornak még akad mondanivalója.- Hozzávalók a szokott helyen – közli, aztán az asztala mögé ülve látszólag egy kupac dolgozat tanulmányozásába kezd. Ez persze csak egy jól rendezett színdarab része; próbálja elhitetni velünk, hogy nem figyel ránk, valójában azonban minden idegszálával ránk és a produktumainkra koncentrál.- Nos, Moira? – vigyorog az arcomba Draco. – Aprítasz vagy főzöl?- Ugyan, Draco, mindenki tudja, hogy bájitalkészítésben verhetetlen vagy – nézek rá ártatlanul, legyezve a hiúságát. – Én egy troll vagyok hozzád képest, úgyhogy inkább maradok az előkészítésnél.Nos, az nem tartozik rá, hogy pillanatnyilag szemernyi mozgósítható mágiám sincs. - Bájitalkészítésben is.

Önelégült vigyora látni engedi a tökéletes fogsor egy részét, majd kinyitja a tankönyvét a megfelelő oldalon, és az utasításnak megfelelően olvasni kezd. Ugyanúgy teszek, bár jóval előbb végzek. Mire félretolja a könyvet, addigra odakészítem az alapanyagok javát.- Jó feleség lennél – fogad a következő fordulónál. – Blaise igényt is tart rád.- Miért hiszem azt, hogy a „feleség” valójában a „manó” szinonimája? – billentem félre a fejem. – Ez enyhén sértő, tekintve, hogy pontosan ugyanolyan arany a vérem, mint a tiéd. Blaise pedig jobban teszi, ha más nőt keres magának, különben agglegény marad. Arról nem is szólva, hogy…- Örülnék, ha a bájital készítésére koncentrálnának az üres fecsegés helyett – akaszt meg Piton feddő hangja. Noha ez általános, mondhatni, mindennapos figyelmeztetés, szót fogadunk. Draco az üst alá gyújt, míg én kimérem és átadom neki az első komponenst. Csendben dolgozunk, csak az üvegek csendülése, az üstök kongása és a főzetek fortyogása az, ami megtölti a termet. A kezem egyre kevésbé tolerálja a munkát, de összeszorítom a fogam, mert bár a bűvölés a legfontosabb része a bájitalnak, nagyon sok múlik az alapanyagok előkészítésén is.

- Kisebbre vágd! – dob vissza Draco egy marék felkarikázott, nagyon ritka gyökeret. Tudnék neki cifrákat mondani a kifogásolható hangneméről, de éppen akkor sétál el mellettünk Piton.- Látom, parancsolgatni már megtanultál – morgom, miután messzebb ér.- A véremben van – súgja vissza Draco.- Volt kitől örökölnöd – fintorgok, és átadom neki a már megfelelő méretű karikákat. Belepislantok a könyvbe, hogy tudjam, mi a következő lépés, és nem sok híja van, hogy felnyögjek. Porrá kell őrölnöm egy darab nyers vasércet. Griffendéleseket megszégyenítő hősiességgel küzdök, de a harmadik perc után kiesik a kezemből a mozsártörő. Hangosan bong, ahogy a kőpadlóra zuhan.- Mit bénázol? – sziszeg rám Draco, miközben a tenyeremet dédelgetve próbálok nem nyüszíteni.- Cserélhetünk – vágok vissza, amikor már biztosan uralom a hangom. – Bár félő, hogy a munka feltörné a kényes kis tenyered… - Ne sértegess Mauth, mert megjárod! – hajol az arcomba.- Mész, és beárulsz apucinál, hogy a gonosz boszorkány csúnyát mondott rád? – csúfolódom.- Kicsit több tisztelettel emlegesse a Roxfort igazgatóját, Miss – vágja el a vitánkat Piton metszően éles hangja.- Igen, uram – válaszolom reflexből, állva Draco jéghideg pillantását.- Mr Malfoy, mivel a főzet éppen most ért a pihentetés fázisába, lehetne oly előzékeny, hogy magára vállalja a kőzettörés kemény és nemes munkáját. Főleg, hogy szemmel láthatóan gondot jelent a kisasszony számára, ami voltaképpen nem meglepő.Azt sem tudom, hogy örüljek-e vagy megsértődjek. Csak nézek rá, és próbálok rájönni, hogyan képes úgy kedvezni, hogy az voltaképpen sértésnek hangozzék.- Rendben, Pe… - bólint kelletlenül Draco, de Piton szúrós pillantása beléfojtja a szót. – Igen, uram – igazítja ki magát, majd átveszi a mozsarat, és egy undorodó fintorral zúzni kezdi az ércet.- Meg tudja nekem mondani valaki, miért kell a vas a főzetbe? – kérdezi fennhangon Piton.- A vér miatt, professzor – feleli Dorrie kapásból, és szándékosan fogalmaz ilyen hanyagul, hogy kicsikarja Pitontól az újabb kérdést. Meg is kapja.- Pontosítaná ezt, Miss Badeau?- Természetesen, uram – hangzik a lelkes válasz, és egy pillanatig túlságosan emlékeztet Grangerre a buzgósága. Mentségére szóljon, hogy nem minket akar lealázni a tudásával, csupán Pitont lenyűgözni. – Az emberi vér fontos összetevője a vas, ami magnetikus hatással is bír. A főzetbe kerülő érc elősegíti, hogy a bájital mindenképpen reakcióba lépjen az azt

elfogyasztó illető vérével, így garantálva a készítmény hatásosságát.- Szépen megfogalmazott, tökéletes válasz – mondja Piton elégedett hangon, s miközben a tőröm lapjával összeroppantom az apró, vöröses-zöldes, lédús bogyókat, szinte látom magam előtt Dorrie ragyogó arcát.Felfogom egy kis szilkével a kinyert levet, azután már-már kárörvendően nézem, ahogy Draco szorgosan őröl. A tőrt a munkapadba állítom, majd megkerülöm Malfoyt, hogy belenézzek az üstbe, amikor fájdalmas kiáltás harsan.- A rohadt életbe, Zambini, igazán odafigyelhetnél egy kicsit! – jajdul Dorrie.- Moderálja magát, kisasszony! Miss Parkinson, kísérje el a gyengélkedőre. Mr Zambini addig elmeséli nekünk, mi történt.Végigkísérem Dorrie-t a pillantásommal. Magához ölelve óvja a bal kezét, és amikor rám néz, csak fintorogva megvonja a vállát. Remek, akkor nem vészes.- Vedd át – nyomja a kezembe Draco a mozsarat. – Letelt az öt perc.Megnézem, mennyire zúzta össze a vasércet, aztán sóhajtva folytatom a munkát, ám ezúttal már a bal kezemmel. Így sem élvezem, de valamivel azért jobb. Sok átkot végigveszek magamban, mire végzek, és ez egyszer örülök, hogy lekötötték a mágiámat. Óra végéig már nem szólok senkihez, csak teszem a dolgom. Draco főz, Piton járkál, sértéseket, utasításokat osztogat, pontokat von le – vagyis minden tökéletes.

Amikor már az összes üst tiszta, amikor az összes főzetminta Piton asztalán sorakozik, amikor a leglassabb diák is az ajtó felé indul, a professzor elé sétálok, aki elmélyülten vizsgálgatja a műveinket.- Igen, Miss Mauth? – mordul a hangja, ahogy az asztalhoz érek.- Elnézést kérek, uram, a tegnapi viselkedésemért – mondom illedelmesen, ahogy az elvárható, főleg, hogy az igazgatónak is megígértem. – Nem állt szándékomban ártani önnek, ahogy az sem, hogy megsértsem professzori és mágusi mivoltában.Nos, ennél többet ne várjon; nem alázkodom meg még jobban, hiába lenne elvárható, de a büszkeség és tartás a mardekárosok első ismérve. Ezt pontosan tudja Piton is, mert csak néz egy percig – talán vár még valamire, talán a válaszát fontolgatja -, aztán bólint.- Elfogadom, Miss Mauth. Távozzon.Ezúttal én bólintok, majd a holmimat felkapva kisietek a teremből, amíg meg nem gondolja magát.

Még az előtt összefutok Dorrie-val, hogy a gyengélkedőre érnék.- Na, mesélj csak, mi volt órán? – fogadom, majd az ép kezébe nyomom a cuccát.- Semmi különös. Zambini nem várta meg, hogy felvegyem a munkakesztyűt, hanem rögtön öntötte a főzetet. Az persze, mellécsorgott, rá a kezemre. Megégett, de Madam Pomfrey bekente valami speciális kenőccsel, és már el is tűnt, látod? – forgatja meg az orrom előtt a kézfejét. – Mondott rá még egy hűtőbűbájt, amit majd este meg kell ismételni, és holnapra már semmi nyoma nem marad.- Remek. További program? – érdeklődök, és a falnak dőlve szemügyre veszem a tenyerem. A bűbájnak hála, semmi sem látszik, viszont annál jobban lüktet. – Én a könyvtárba tartok. Utánanézek, miféle jószágot kaptam, hogy legalább ennyit tudjak…- Én megyek a klubhelyiségbe, és ugráltatom egy kicsit Zambinit – nevet fel. – Ez lesz az én „hálám” az ő „figyelmességéért” cserébe…- Aljas vagy – rázom meg a fejem, aztán zsebre dugom a kezem. – Elkísérlek. Ledobom a cuccom, aztán a könyvek közé száműzöm magam.

8.

A könyvtárban kiválasztok néhány kígyókról szóló könyvet, aztán letelepszem velük az egyik sarokba. Dendroaspis polylepis… Hamarosan rátalálok. Egyre fokozódó feszültséggel olvasom a leírást, és alighanem ezzel párhuzamosan sápadok el. Ahogy az ismertető végére érek, az asztalra könyökölve a tenyerembe temetem az arcom, majd inkább elfektetem a karom, és arra támasztom a homlokom.- Miért, miért, miért? – motyogom. Egyszerűen nem értem, mivel érdemeltem ki a legádázabb, leggyorsabb, legerősebb mérgű kígyót, ami csak él a Földön. Ráadásul így, ebben a formában…Még ha valamelyik zakkant bátyám lepett volna meg egy terráriumra való hüllővel… Azokat bezárhatnám, élhetnének otthon; de ez velem van éjjel-nappal, és kizárólag az önuralmamon múlik, megmar-e valakit. S ha már itt tartok: én miért élek még? A méreg nem válogatja meg, kinek ártson, kinek nem. Talán… Tudnom kell!Felpattanok, mit sem törődve azzal, hogy a szék hangosan csattan a padlón, alaposan megbolygatva a papírzizegős csendet.Hat, ezúttal csak mérgekről szóló könyvet lapozok át sietősen, mégsem bukkanok semmire, és ez két dolgot jelenthet: vagy kuriózumnak számít az esetem, vagy… a legsötétebb mágia, amit talán még pergamenre sem mertek vetni.Semmi, semmi, semmi. Persze, ezzel még nem értem a kutatás végére. Azt is tudni akarom, kiféle, miféle dolog vagy lény az a Messalla.Fél órája keresgélek, amikor halk kongás jelzi a múló időt. Felnézek az órára, ami szerint pontosan négy óra van.Merlinre! Teljesen kiment a fejemből, hogy az igazgató magához rendelt, és most már akkor is késve érnék oda, ha lehetne hoppanálni.A könyveket szanaszét hagyva rohanok ki a folyosóra, egy sietős bocsánatkérést kiáltva a felháborodott könyvtárosnőnek.Rohanok, ahogy bírok, és a számtalan folyosó egyikén szó szerint összefutok valakivel.- Te használod is a szemed, vagy csak dísznek van? – nyögi alattam Potter.- Örülnék, ha a szövegelés helyett inkább elengednéd a derekam – mormogom, miközben próbálok feltápászkodni. Shyar felemeli a fejét, de mást nem tesz, a tenyerem azonban erősen tiltakozik, amikor ránehezedem.- Bocs, hogy elkaptalak, Mauth. Igazán lehetnél egy kicsit hálásabb.- Egy mardekáros sosem hálálkodik, Potter. Ezt jobb, ha megtanulod – vágok vissza, már talpon. – És most, ha megbocsátasz… jelenésem van az igazgatónál.Több időt nem is vesztegetek, hátat fordítok neki, s bár a kezdeti lendület elenyészett, azért csak rohanok tovább.- Hé, Mauth! – kiált utánam. – Tényleg ráuszítottál Pitonra egy kígyót?Nem pazarlom az időmet sem megállásra, sem válaszra. Legyintve futok tovább.

Kifulladva érek a sárkányt formázó szobor elé – Malfoy eltüntette Dumbledore szörnyét, és ezt állította a helyére –, ami rám emeli kőszürke pillantását, majd az orrlyukán át kis füstpamacsot fúj rám. Két másodperc után aztán félreáll, feltárva előttem az irodába vezető utat.- Késett, Miss Mauth – fogad Malfoy, de nem néz rám. A zárt ablaknál áll, és a színes, fazettázott üvegen át bederengő fény megfesti az arcát.- Elnézést, uram. Feltartottak – közlöm vele a féligazságot.- Nos – fordul meg, majd végigmér. – Legalább igyekezett – jegyzi meg kissé leereszkedően, látva, hogy a normálisnál gyorsabban szedem a levegőt.- Bimba professzor két héten át minden este hatra várja a négyes üvegháznál – tér a lényegre rögtön.Bólintok, jelezve, hogy tudomásul vettem.

- Helyes. Fogjon hozzá a levélhez – int az asztala felé, ami ezúttal szinte teljesen üres. Csak néhány üres pergamen, egy tintásüveg meg egy kihegyezett penna vár rám.- De uram – suttogom megrökönyödve, amikor hiába keresem a másik széket, aminek ott kéne lennie; vagyis aminek egy másik, egyszerűbb, kisebb asztal mellett kéne állnia. – Ez az ön… helye. Kétlem, hogy valóban azt szeretné, hogy ott…- Miss Mauth – koppantja le a botját a mozaikpadlóra, sikeresen a smaragdból csiszolt szemekre irányítva a tekintetem, pedig az elmúlt egy percben sikerült figyelmen kívül hagynom az ezüst kígyót.- Úgy festek, mint aki nincs tudatában annak, mit akar?- Nem, igazgató úr – felelem gyorsan, miközben próbálom visszafogni Shyar lelkesedését, ami már abban a pillanatban felhorgadt, ahogy beléptem az irodába.- Akkor üljön le, és lásson neki.- De ez…Egyetlen, bántóan kimért pillantása elég ahhoz, hogy magamban tartsam a további ellenkezést. Nem értem, miért jó neki az, mi haszna van abból, ha a tekintélyét tükröző, hatalmas karosszékbe ültet. Én… gyűlölnék arra méltatlant látni a helyemen.Aprót biccentek, és úgy kerülöm meg az asztalt, mintha bármelyik pillanatban sárkánnyá változhatna, és rám vethetné magát.- Igyekezzen, Miss. Ma még büntetőmunkára kell mennie, ha szabad emlékeztetnem – döfnek hátba a gúnyos szavak.

Amikor elérek odáig, egy másodpercig szinte rémülten bámulom a széket. Mit szék?! Ez már-már trónus. Hatalmas, elegáns és hívogatóan kényelmesnek tűnik, mégis, árad belőle valami fenyegetés. Talán meg van átkozva, hogy ne tűrjön meg senkit, aki engedély nélkül mer beleülni.Fekete, mint az éj, az ezüstszínű szegecsek mindegyike koboldmunka lehet; mágikus lények aprólékosan kidolgozott képei díszítik őket. Sárkányok, főnixek, unikornisok és – természetesen – kígyók.Shyar élvezkedik, mint kiéhezett férfi a bordélyházban, és ez rám is hat. Forral az izgalma, az üres teremben történtek emléke, és… talán amiatt, amit Dorrie mondott, talán nem, de ezúttal nőként vetek egy pillantást Malfoyra, nem diákként.Minden boszorkányok ősanyjára… Férfi.Egy jégből és tűzből ötvözött csoda. Valahol mélyen, eldugva és féltékenyen óvva ott vannak a narancsszín lángok, amiknek a hője nem jut el senkihez, mert a tökéletes külső, a hűvös arrogancia és maga az akarat, hogy így legyen, magába nyeli, még mielőtt a felszínre jutna. S talán éppen ez a hidegség az, ami segít uralnom Shyart.- Ha kinézelődte magát, talán helyet foglalhatna – jut el hozzám a hangja, ami éppen olyan kiszámítottan mesteri, mint minden más. Ekkor döbbenek rá, hogy lassan egy perce bámulom, s elpirulva szakítom el a tekintetem az övétől.Lassan ereszkedem le, még mindig attól tartva, hogy ez csak valami aljas húzás, és vagy a szék tűnik el, vagy engem ér valami rontás a merészségemért.Végül… ülök. Kissé elveszettnek érzem magam, mint törpegolymók a sárkányfészekben. Tágas és… veszélyes. Lehunyom a szemem, hátha könnyebben megbarátkozom a helyzettel, ha nem látom közben Malfoyt, csakhogy így Shyar könnyedén fölém kerekedik. Mégsem bánom, mert a felfokozottsága ellazít. A karfára simítom a tenyerem, és az érintésre megmozdulnak a lények a szegecseken. Különös, hátborzongató és… képtelenség betelni vele. Mint valami nagyon finom masszázs, ami anélkül lazít el és tölt fel erővel, hogy az ember észrevenné. Átadom magam a finom kényeztetésnek, és sóhajtva, immár cseppet sem feszélyezetten dőlök hátra, és ekkor teljesedik ki igazán a hatás.Már nem a széket érzem, hanem… Malfoyt. Mintha az ő érintése simulna az ujjamra, az ő

sugárzó mágiája rezgetné minden sejtem… mintha ő venne körül, nem a szék.- Úgy látom, mégsincs ellenére, hogy az igazgató székében ül – szólal meg Malfoy, de különösképp nem oszlatja szét a furcsa hangulatot, hanem inkább tovább mélyíti.Félszeg mosollyal, aprót bólintok.- Élvezi, kisasszony? – teszi fel a kérdést halkabb, mélyebb hangon, amire felnézek, mert látnom kell az arcát, noha nem számítok semmire. Így nem is csalódom; a vonásai nem tükröznek semmit a jól megszokott kiismerhetetlenségen túl. Viszont a tekintete… Van benne valami, ami a hamuban nyugvó parazsat juttatja eszembe. Mint minden ezen a férfin, kiszámíthatatlan. Nem tudni, hogy az a parázs már kihunyóban van-e, és csupán kellemes meleget ad, vagy egy váratlan pillanatban lángra lobban, és felemészt mindent, amit ér.- Élvezi a hatalmat, amit a szék, a vele járó pozíció nyújt? Érzi, élvezi a felsőbbrendűséget?- Igen, uram – suttogom, tartva attól, hogy nem ezt a választ várja.- Helyes, kisasszony – mosolyodik el alig érzékelhetően. – Házához méltó felelet.Ellép az ablaktól, kényelmesen megkerüli az asztalt, és megáll velem szemben.

- És azt vajon élvezi-e, Miss Mauth – szólal meg ismét, mélyen a szemembe nézve, s mintegy „véletlenül”, az állához simítja a bot ezüstjét -, hogy az én helyemen ül? Hogy az én hátrahagyott mágiámat issza magába? Hogy az én testmelegem hatol az öltözetén át a bőrébe? – sorolja a kérdéseket azon a hangon, és az ujjai az ezüst kígyófejet cirógatják. Tágra nyílt szemmel bámulom, és szinte alig fogom fel, hogy közelebb jön egy lépéssel. Hiába igyekszem csak a szemét nézni, látom a botot is, így pedig képtelen vagyok uralkodni Shyaron. Érzem, ahogy forró teste keresi a kiutat a ruhám alól, s ezalatt Malfoy már közvetlenül az asztalnál áll, és elfektetve rajta a botot letámaszkodik, s míg én Shyarral és önmagammal viaskodom, előrehajol, olyannyira, hogy előrehulló haja szinte érinti a pergameneket.Hátrahőkölök, hogy valahogy kikerüljek a hatása alól. Ekkor lusta, elégedett mosoly villan meg az arcán, majd szinte ugyanabban a pillanatban visszaszigorodik, és a háta mögé rejti a botot.- Kezdjen írni, Miss – utasít ridegen, majd visszamegy az ablakhoz, én pedig ott maradok egy felhevült kígyóval, és összezavarodott önmagammal. Morganára esküszöm, bőgni tudnék attól a csalódottságtól, ami Shyarból árad. Szükségem van egy percre, hogy összeszedjem magam annyira, hogy kézbe vegyem a pennát. Magam elé húzok egy pergament, belemártom a tollat a tintába, aztán csak nézem, hogyan csöpög vissza az éjkék folyadék az üvegbe.- Nem hallom, hogy dolgozna, kisasszony. Érdekelne, hogy miért nem ír még mindig – hasít végig a hangja a szobán, és most nyoma sincs benne annak a bársonyosságnak, ami nem sokkal ezelőtt még szinte simogatott.- Azon gondolkodom, uram, hogy valóban… mindent le kell-e írnom a levélben – válaszolom kis habozás után. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki. - Talán van… takargatnivalója? – kérdez vissza, s ha akarom, akár célzásnak is vehetem az utolsó szót.- Ismeri az apámat, uram – sóhajtok lemondóan. – A legkisebb apróság is felzaklatja.- Mi az, amit nem osztana meg atyjával, az emberrel, aki az életét is adná önért, akinek az ön boldogulásának segítése az egyik legfontosabb feladata? – kérdezi rosszalló hangsúllyal. – Mi az, amit elhallgatna az elől a személy elől, akinek ön mindennél többet ér, és az őszinteség az egyetlen olyan dolog, amit feltétel nélkül köteles megadnia neki?- Ha mindenről beszámolnék, hamarosan egy gyásztáviratot hozna a baglyom.- A féltés, amivel ön iránt viseltet Ambrose, nem gyengeség, Miss Mauth – oktat ki jéghideg hangon, majd néhány másodpercnyi hallgatás után folytatja. – Nem válaszolt, kisasszony.

Megborzongok, de ezúttal már nem az érzékeket zsibongató, ismeretlen vágytól. Jéghideg, ellentmondást nem tűrő parancs volt ez. Kis mérlegelés után a tudomására hozom a döntésem.- Talán… Shyar az, amit még nem hoznék a tudomására. Természetesen, a Piton professzorral történt incidenst felesleges lenne elhallgatni, viszont csak egy egészen apró ferdítés kell, és…Mondanám tovább is, de félbeszakít.- Rendben, kisasszony. Gondolom, azzal azért tisztában van, hogy nem sokáig titkolhatja.- Természetesen, igazgató úr – bólintok engedelmesen, a hátát figyelve. Próbálok valami kis hibát, egy egészen aprócska kis tökéletlenséget találni a megjelenésében, de egyszerűen nincs mibe belekötni. És ettől egyáltalán nem könnyebb a levélre koncentrálnom, pláne, hogy Shyar sem adta még fel a próbálkozást, hogy kiszabaduljon.Újra a tintába mártom a pennát, aztán írni kezdek, mielőtt ismét gondolkodni kezdenék.

Igyekszem minél tömörebben fogalmazni, hogy a lehető legkevésbé fárasszam a kezem, de fél oldal után begörcsöl a kézfejem, és szisszenve ejtem ki az ujjaim közül a fekete tollat. A hasamhoz szorítva, görnyedten, összeszorított szemmel próbálom kivárni, hogy elmúljon.- Hm… házához méltó tartással viseli a fájdalmat… Becsülendő – ragad ki a „szenvedésből” a hangja, s amikor felnézek, azt kell látnom, hogy ismét az asztalnál áll, és rám szegezi fürkésző, kifürkészhetetlen pillantását. Bármire összpontosuljon is Lucius Malfoy figyelme, biztos, hogy a legapróbb részletnek sincs menekvése.- Jöjjön ide!Vonakodva állok fel, mert nem akaródzik beszámolni arról, mi is történt az éjjel.- Uram, csak egy kicsit… túlterheltem… - próbálom meg elterelni a figyelmét, persze, sikertelenül. Addigra már megkerülöm az asztalt, és biztonságos, háromlépésnyi távolságban megállok mellette. Felém fordítja a fejét, és most először riadok meg tőle igazán.- A szemembe próbál hazudni, Miss Mauth? – sziszegi halkan, s csupán fenyegetést rejtenek a szavai.- Nem, uram, de… - magyarázkodnék, de egy szemvillanással elhallgattat.- Nyújtsa a karját!Bár nem akarom megtenni, még nem őrültem meg, hogy ellentmondjak neki. Megemelem a kezem, ahogy parancsolta, de félúton valahogy elfogy a lendület, ám mielőtt visszahúzhatnám, az igazgató megragadja, és magasabbra emeli. Egy negyed pillantást sem vet rá, végig a szemembe néz, s éppen csak a szemöldökét emeli meg kissé, amikor megrándulok az érintésétől.- Hallgatom, kisasszony. Kezdje, mondjuk, azzal, mi szüksége egy fedőbűbájra, ha valóban semmi baja a kezének. Míg beszél, lassan, ám cseppet sem finoman kifeszíti az ujjaimat, én pedig összeszorított szájjal, könnyesedő szemmel viselem, noha üvölteni tudnék. Ezt azonban sem a tekintete, sem a neveltetésem, sem a tüdőmbe szoruló levegő nem engedi.- Sajnálom, uram – suttogom, amikor újra van erőm megszólalni. – Magánügy.- Védeni próbál valakit?Hogyne. A büszkeségem.- Nem, uram.Meg sem rezdül az arca, bár a járomcsontján megfeszül a bőr.- Miért makacskodik, kisasszony? – teszi fel a kérdést, miközben keményebbre veszi a fogást, épp csak annyira, hogy válaszra kényszerítsen.- Mondtam, uram. Magánügy – tartom magam a korábbi válaszomhoz, bár összecsikordul közben a fogam.- Úgy.Nem szól többet. Feljebb emeli bal tenyerében fekvő kézfejem, majd jobb kezének hosszú ujjait az enyéimhez érinti, és lehunyja a szemét egy pillanatra. Megrándul a karom a

leheletfinom, már-már felháborítóan bizalmas érintéstől. Elhúznám a kezem, de erősen tartja, és lassan, alig érintve a bőröm, végighúzza a tenyeremen az ujjait. Elhűlve nézem, ahogy a mozdulat nyomán semmivé foszlik a bűbáj; csupán öt másodperc kell ahhoz, hogy semmissé tegye, amit Dorrie-nak öt percébe került létrehozni.Ahogy foszlik a varázs, úgy tárulnak fel az égővörös duzzanatok.- Ostoba…! – sziszegi halkan, immár a szemembe nézve. – Gondolom, nem mutatta meg senkinek Miss Badeau-n kívül, holott rögtön Piton professzorhoz vagy a javasasszonyhoz kellett volna mennie.- Nem éreztem… szükségét, uram – motyogom. – Csupán néhány percre kábultam el, és…Olyan hirtelen ránt közelebb magához, hogy felkiáltok a meglepettségtől. - Elért a szívéig? - Hogy…? – nyögöm értetlenül, miközben egy újabb varázslattal felgyűri a talárom és az ingem ujját. Engem jobban meglep a halványszürke, beteges színű vonal, ami a kis sebektől indul, mint őt; nem is foglalkozik vele, hanem a csuklómon sötétlő foltokat nézi.Zambini hátrahagyott mocskát

9.

Bal hüvelykujjával úgy tesz, mintha végigsimítana a folton, majd lassan, egy darabig a szürke vonalat követve, felnéz a szemembe.- Ezt mégis mire véljem, kisasszony? – szisszen a hangja. Válasz helyett csak megrázom a fejem. Nem fogom kiadni magam, még azért sem, hogy bemártsam Zambinit. Ahogy a gyengeségemet sem vagyok hajlandó beismerni.- Válaszoljon, amíg megteheti! – figyelmeztet, és tudom, mit jelent ez.- Volt némi… nézeteltérésem Blaise Zambinivel – mondom kényszeredetten.- Nincs olyan nézeteltérés, ami indokolná ezt – emeli meg egy kissé a karom. – Tehát? Mi történt, ami arra késztette Mr Zambinit, hogy ilyen gyalázatos módon bánjon önnel?Úgy meredek rá, mintha először látnám. A hűvösség mögül süt a fortyogó indulat, és ez az, amit nem értek. Egyszerűen nem illik a képbe. Mély levegőt veszek, s minden merészségemet összekaparva a szemébe nézek, úgy válaszolok.- Minden tiszteletemmel, uram, de ez az én magánügyem, és szeretném, ha az is maradna. Tudom kezelni a dolgot, és…- Mutassa a másik karját – vág közbe ridegen.- Uram…? – habogom.- Mutassa… a másik… karját – ismétli kérlelhetetlenül, és egészen picit megmozdítja a fejét, amitől még félelmetesebbnek hat a tekintete.Alig emelem meg a másik kezem, amikor érte nyúl, és félresodorja a csuklómról a ruhát. Azon pontosan ugyanolyan színű, pontosan ugyanolyan formájú foltok hirdetik Blaise indulatának nyomát.- Nos? – szűkül össze a szeme. Tudom, hogy mit vár, de önként nem adom meg neki, így ismét megrázom a fejem.- Nem hagyott más választást, Miss Mauth – közli, s mire egyáltalán felfognám, mi következik, már be is hatol az elmémbe.

Szinte semmi az én elszántságom az ő akaratához képest. Mint tomboló jégvihar, úgy lapozgat az emlékeim közt, noha a szélroham, amivel felkapja és félredobja a haszontalannak vélt képeket, lágy szellővé szelídülve simít végig a megtépázott helyeken.Végignézi, ahogy sikertelenül próbálom összezúzni a vasércet, a Dorrie melletti ébredést reggel, és így jut el a Blaise-zel vívott kis harcunkhoz. Többször végignézi, arra kényszerítve, hogy újra és újra átéljem. Ahányszor eljut ahhoz a ponthoz, ahol Zambini meg akar csókolni,

annyiszor próbálom kitaszítani az elmémből, persze, sikertelenül. Csak azt érem el a hiábavaló hadakozásommal, hogy kimerülök, s így akadálytalanul még mélyebbre hatolhat. Nem értem, miért nem elégszik meg ennyivel; hiszen már tudja, hogyan mart meg Shyar, hogyan kerültek a zúzódások a csuklómra.A halk nyöszörgésben, amit hallatok, kimerül minden ellenkezésem, és nem is hatja meg. Tovább kutat, immár csak a Zambinivel kapcsolatos emlékekre összpontosítva. Csekély védelmem addigra teljesen összeomlik, és szánalmasan kiszolgáltatottan tűröm, hogy az éles jégtőrök záporának tűnő akarat kedvére tomboljon bennem.Amikor rábukkan annak a kora augusztusi estének az emlékére, újra felhorgad bennem a tiltakozás, mert ez az, amit Dorrie-n kívül senkivel sem osztottam meg, legalábbis nem teljes egészében. Malfoy azonban könnyűszerrel letöri a gyenge próbálkozást, és könyörtelen elhatározottsággal nézi végig, ahogy ájult-szerelmes pillantással figyeltem Blaise-t az estélyen, amit apám adott.

Újra átélem azt a borzongatóan izgalmas, boldog várakozással teli néhány percet, amit az egyik balkonon töltöttem éjféltájt. Vágytam arra, hogy utánam jöjjön, hogy néhány szép szó után megcsókoljon, hogy kevésbé illendő helyekre tévedjen a keze…Hamarosan meg is érkezett. Láttam, ahogy a félrehúzott függöny mögül kiáradó fény a korlátra festi az árnyékát, és még a sziluettjéről is megismertem. A léptei is árulkodóak voltak, ahogy az illata is.Az izgalomtól remegő ujjakkal vártam, hogy mellém érjen, hogy megszólítson, de csak egy kecses kelyhet nyújtott felém.Hálásan vettem el az italt, de nem azért, mert szomjas voltam. Sokkal inkább kellett, hogy időt nyerjek, visszaszerezzem valahogy a hangom. Onnantól vált minden zavarossá, mégis bántóan élessé. Kézen fogott, visszahúzott a bálterembe, s én vonakodás nélkül mentem vele. Felvezetett az egyik előkészített vendégszobába, magunkra zárta az ajtót, és nekem esett. Nem tiltakoztam, sőt, furán készségesen adtam át magam az akaratának, és akkor egyáltalán nem bántam ezt.Ugyanott ébredtem kora délelőtt, amikor a manó sipítozva széthúzta a függönyt. A fejem majd’ szétrepedt, a fény bántotta a szememet, és nem értettem, miért nem a saját szobámban vagyok. Aztán lassan eljutott a tudatomig, hogy meztelen vagyok, hogy eleddig ismeretlen módon sajog az altestem, és akkor kezdtek előszivárogni az éjszaka képei.Blaise Zambini megbecstelenített. Nem volt durva, de aljas, gerinctelen módon vette el azt, amit valamivel később talán önként adtam volna neki. És kihasználva az utolsó kábult, ébren töltött percemet, egy csókra tett ígéretemmel távozott.

Nem tudom, Malfoy mikor hagyja el az elmém, csak azt, hogy megszűnik az a feszítő érzés a fejemben. Megkönnyebbülten, kifacsartan sóhajtok fel, s csak akkor döbbenek rá, hogy ő tart, amikor odébb akarok lépni. Mindkét kezével keményen fog, hüvelykujjai az arcomat melengetik, tenyere a nyakamat, a többi ujja pedig a hajamba merülve a tarkómra feszül. Egy darabig csak nézem a sosemlátott indulatot az arcán, aztán egy tétova mozdulattal jelzem, hogy szabadulni szeretnék. Pedig… jó így. Erős, határozott karok tartanak, acélos akarat figyel rám…- Természetesen, ettől is megkímélte Ambrose-t, jól sejtem? – mondja lassan, eleddig ismeretlen tónusban.Szerencsére, ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, így nem kell válaszolnom. Nem is tudnék; túlságosan… közel van. Fölém tornyosul mind fizikailag, mind mágiában, akaratban, és kénytelen vagyok felnézni rá. A torkom porszáraz, a végtagjaim remegnek, s ekkor jövök rá, hogy miért nem enged még el. Ha megtenné… üres zsákként rogynék a padlóra. Fogást vált, s míg már csak jobbjával tart, magához ügyeskedi a pálcáját, és néhány

másodperc múlva már egy székben ülök. Hálásan dőlök hátra, majd sutba hajítva az illemet, felhúzom a lábam, és összegömbölyödöm. Csend telepszik az irodára, s már-már elalszom, amikor megszólal.- Miért nem hagyta, hogy a kígyója megvédje önt?Nem válaszolok, mert túl kimerült vagyok hozzá, és mert nincs mit. Hiszen még én magam sem tudom, miért csaptam rá Shyarra. Felnézek, hogy lássa, figyelek rá. Már ismét az ablaknál áll, ám ezúttal nem a parkot csodálja, hanem engem tart szemmel. - Nos, a válaszát illetően vannak sejtéseim – rándul meg egy egészen picit a szája sarka, amit akár mosolynak is gondolhatnék, ha nem látnám, hogy a tekintetében nyoma sincs holmi jókedvnek.- Amikor elfogadtam ezt a pozíciót – int a székre, én pedig zavarodottan bámulom, mert nem értem a hirtelen váltás okát -, azzal egyúttal ígéretet tettem minden szülőnek, hogy ügyelni fogok gyermekeik testi, lelki és mágikus épségére. Mr Zambini túllépte azt a határt, amit még elfogadhatónak tartok, ezért gondoskodni fogok az őt megillető büntetésről.- Uram – szólalok meg mégis, bár elég kellemetlen érzés. – Inkább ne…Nem hagyja, hogy befejezzem, ráadásul olyan kérdést tesz fel, amire nem számítok.- Még mindig táplál gyengéd érzelmeket Mr Zambini irányába, kisasszony?- Ezt, ugye, ön sem gondolja komolyan…? – nyikkanok, és felegyenesedem.- Válaszoljon.- Uram, azt hiszem, a válaszom nyilvánvaló. Miért hittem, hogy ennyivel megelégszik…?- Nem. Nem fűz semmilyen „gyengéd érzelem” Zambinihez – mondom ki, mert már szabadulnék, hogy egy sarokba elbújva kipihenjem a kutakodását.- Ez esetben értetlenül állok az előtt, ahogy mentegetni próbálja. Nem számolt be atyjának a történtekről, ahogy a házvezető tanárát sem értesítette az éjszakai incidensről, és most sem akarja, hogy a fiatalember… - tűnődik el egy pillanatra a megfelelő szót keresve – szembenézzen tettei következményével.- Nem erről van szó, uram – sóhajtok fel, bár biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, mit gondolok. Hiszen pár perce még a fejemben turkált… Talán csak játszik. Kimondatja velem; esetleg így méri fel, mennyire vagyok őszinte hozzá, önmagamhoz. – Nagyon is szeretném, hogy Blaise megsz… megbűnhődjön, de jobb szeretném ezt magam elintézni. Ha apámnak elmondtam volna, akkor ő a fivéreimmel együtt felkoncolta volna, ez pedig túl… egyszerű, mindamellett ocsmány módja a büntetésnek. Kifinomultabb bosszút óhajtok.- Hm. Önnek valóban a Mardekárban a helye… - közli, szinte szórakozott hangon. – Mindazonáltal… nem vehetem figyelembe az óhaját, Miss Mauth. Ez a pozíció felelősséggel jár, és ebben a szellemben nekem gondoskodnom kell arról, hogy sem Mr Zambini, sem más ne követhessen el ilyesmit a jövőben. Sem önnel… sem másokkal, akik fiatalabbak, gyengébbek önnél.- Értem, uram – bólintok, miközben azon igyekszem, hogy nyitva tartsam a szemem. A mozdulat nyomán kis híján széthasad a fejem, és kínlódva szorítom a halántékomra a tenyerem.

Míg én igyekszem Mauth-hoz méltón viselni a „kínt”, addig az igazgató a kandallóhoz lép, majd rövid, halk beszélgetés után az íróasztala mögé sétál. Hallom, hogy kihúz egy fiókot, aztán összerezzenek, mert minden előzetes figyelmeztetés nélkül megfogja a jobb kezem, és tenyérrel felfelé maga felé húzza.Alig moccanó ajkakkal egy számomra ismeretlen bűbájt mormol. Néhány másodpercre nagyon hidegnek érzem a kezem, de mire elmúlik, az addig ott lappangó fájdalom is semmivé lesz. Néhány pillanatig elégedetten vizsgálgatja az újra hibátlan bőrömet, azután egy lépést

hátrál, és felvesz az asztalról egy különösen apró fiolát, amit felém nyújt.- Ezt tegye el, és mindig hordja magánál.Előredőlök, hogy jobban lássam a kis üveget, de a gyertyák fénye úgy csillan meg rajta, hogy nem látom a tartalmát.Gyertyák… Máris besötétedett volna?- Mi ez, uram?- Többkomponensű kígyóméreg-ellenszer. Vegye el – emeli meg a hangját, mert még ekkor sem mozdulok érte. Látom a szemén, nem hatja meg, hogy éppen az imént amortizált le… Fogcsikorgatva bár, de valahogy összekaparok magamban annyi erőt, hogy felálljak, és a fioláért nyúljak. Mielőtt azonban elérném a kifeszített tenyerén ingadozó üvegcsét, a másik karjával megragadja a kinyújtott kezem, és magához ránt. Olyan hirtelen történik, hogy eleinte azt hiszem, én magam tántorodtam meg.- Igyekezzen tökéletesen az uralma alá vonni a kígyóját, és elkerülni, hogy fel kelljen használnia a szert – susogja, majd színpadra illő, látványos mozdulattal ejti a felfelé fordított markomba a fiolát.Hosszan bámulom a hűvös üveget, mielőtt rázárom az ujjaimat. Ezalatt rájövök, hogy nem pusztán a gyertyák táncoló fénye az, ami nem engedi látni a folyadék színét; mágiával megerősített üveg, ami annál sötétebb, minél erősebb a benne tárolt anyag. Ez a fiola… koromfekete.Ismét elenged, én pedig visszatántorodom a székre. A könyvtári kutatás óta tudom, hogy Shyar halálos mérget hordoz… de valahogy csak most tudatosul bennem igazán, hogy valóban megölhette volna Pitont és Blaise-t.- Nem vagyok gyilkos – lehelem, és kiráz a hideg a gondolatra. Fázósan húzom össze magam, s vacogni kezdek, de szerencsére a zölden villanó lángok nem engednek mélyebbre merülni az önvádban.Piton sötét alakja jelenik meg a tűzben, majd ahogy kilép, eltakarja a lángokat. Mintha hirtelen magába szívná a szoba fényének felét… Félelmetes, titokzatos, mint mindig. Gyors, értő pillantást váltanak, majd Piton megáll előttem, s alaposan szemügyre vesz. - Látom, Lucius, nem kímélted – jegyzi meg olyan évődő hangon, amit még sose hallottam tőle. Közben ő is előhúz egy fiolát, amit kinyit, mielőtt a kezembe nyomná. – Igya meg. Vitalizáló főzet.- Pontosan tudom, meddig tartózkodhatom egy elmében anélkül, hogy valóban kárt tennék benne – válaszol az igazgató kimért, rideg hangon, és éles tekintettel figyeli, ahogy a számhoz emelem a fiolát. Valamiért zavarban vagyok, és nem tudom az okát. Hiszen semmi sem indokolja… Hiszen mi egy bájital elfogyasztása ahhoz képest, hogy nemrég meztelenül láttak…? Mire a főzet hatni kezd, már tudom, mi az, amitől kényelmetlenül érzem magam.Lucius Malfoy. Akinek semmi sem kerüli el a figyelmét, egy jelenet legapróbb részleteit is elraktározza magában… látott a leggyengébb pillanatomban. Amikor – némi szer hatására ugyan – de hagytam, hogy Blaise többször a kedvét töltse rajtam. Valószínűleg pont ugyanilyen arccal figyelte azt az emléket…- Fejezze be a levelet – mutat az állával a félig telt pergamenre.- Lucius.Csodálkozva kapom Pitonra a pillantásom. Nem hiszem el, hogy valóban rendreutasítás az, amit a hangjában hallok.- Befejezi a levelet, Miss Mauth – közli az igazgató ellentmondást nem tűrőn, s bár szavait nekem szánja, ezúttal a professzort figyeli. – Ne feledje, tartozik vele az apjának.Úgy nézem őket, mintha kviddicsmeccsen ülnék. Egyikről a másikra ugrál a pillantásom és vissza, mert még sosem láttam ilyet. Két, egyforma erős akarat csatájának lehetek most tanúja.

- Talán várhatna vele reggelig – javasolja Piton, aki Malfoyjal ellentétben a mellkasán keresztezi a kezét. – Vagy amíg választ nem kapunk a kérdésekre.- Nem, Perselus – ingatja a fejét Malfoy, miközben ujjai különös táncot járnak a háta mögött. – Azonnal értesíteni kellett volna Ambrose-t, te is tudod.- Lucius – ismétli el már sokadszor az igazgató nevét Piton. – Te is tudod, hogy a lány nincs abban az állapotban, hogy…- Már elnézést, uraim, de az a lány itt áll önök mellett, és hallja minden szavukat! – mordulok fel, s csak akkor döbbenek rá, hogy hangosan, amikor mindketten felém fordulnak, egységesen indulatos pillantással illetnek.Meghunyászkodva kerülöm meg az asztalt, de még mielőtt leülnék, az igazgató hangja megállít.- Eszébe se jusson – sziszegi, és beledermedek a mozdulatba. – Az ön helye az asztal túloldalán van.Nem állok neki gondolkodni azon, hogy ha korábban ő maga ültetett oda, akkor most miért tiltja meg, mert csak belezavarodnék most. Majd… tiszta fejjel. Inkább áttolok mindent az asztal másik oldalára, aztán odahúzom a széket, amit Malfoy varázsolt elő. Átolvasom, amit addig írtam, aztán meglehetősen szűkszavúan, távirati stílusban lekörmölöm, amit kell.

Néha, amikor felpillantok, látom, hogy a két varázsló vitázik valamin, de egy árva hang nem jut el hozzám. Az egyik ilyen alkalommal éppen rám néz Piton, olyan kutató tekintettel, mintha keresne rajtam valamit. Talán a történtek nyomait, a kezdődő elmebaj jeleit, bármit. Már kezdek zavarba jönni a nagy figyelemtől, amikor Malfoy néhány szavára visszafordul hozzá, úgy válaszol. Nem nézem őket tovább, mert félek, sosem érek a levél végére.Éppen „elbúcsúzom”, amikor megszűnik a bennem sajgó hiányérzet, és minden porcikám megtelik mágiával. Szinte sírnak a sejtjeim a boldogságtól, a szívem pedig kihagy egy ütemet. Kapkodva leírom az utolsó néhány szót, majd a pálcámért kapok. A legalapvetőbb varázslattal tesztelem magam: fényt bűvölök a pálcám végére.- Végre… - sóhajtom, majd letisztítom a pennát, megszárítom a pergamenen a tintát, és remélve, hogy végre szabadulok, felállok.- Adja ide – nyújtja érte a karját Malfoy, és tiltakozás nélkül teszem a tenyerére.Bízom benne, hogy elégedett lesz vele. Még egy teljes oldal sem telt meg, pedig a levél tartalmaz néhány semleges, udvarias formulát, továbbá a tóparton ébredést, Piton és Malfoy faggatózását, az azt követő „vizsgálatot”, és annak következményeit.Természetesen, Blaise-t csak annyira említem meg, amennyire muszáj – vagyis az éjszakai „beszélgetésünket” -, Shyart pedig egyáltalán nem.Gyorsan végigfutja, biccent, majd mire kettőt pislantanék, megkocogtatja egy iskolai bagoly az ablaküveget. Hogy hogyan került ide ilyen gyorsan, arról fogalmam sincs; talán valami bűbáj köti össze őket a mindenkori igazgató gondolataival.- Ambrose Mauth, Cromer – közli a címet a bagollyal, miután az a csőrébe csippenti az összesodort pergament.- Perselus, megtennéd, hogy visszakíséred Miss Mauth-t? – fordul aztán Pitonhoz.- Hogyne – biccent a professzor, majd egy egyértelmű pillantással a kandallóhoz rendel.- Uram, jól vagyok, visszatalálok…- A vitalizáló főzet hamarosan a hatását veszti, és nem adhatok egy újabb adagot. Különösen most nem, hogy felszabadult a varázsereje.- De attól még…- Nem nyitok vitát. Mivel nincs kedvem sem keresgélni, sem cipelni, egyenesen az irodámba megyünk, ahonnan visszatér a hálókörletébe, és kipiheni a legilimentálás okozta kimerültséget.Mivel nincs semmim, amivel érvelhetnék, megadóan indulok a kandallóhoz.

- Igazgató úr – torpanok meg, és egy tétova pillanat után Malfoyra nézek. – A büntetőmunka…?- Természetesen be fogja pótolni a mai napot – feleli gondolkodás nélkül. Valószínűleg már várta a kérdést.- Igen, uram – bólintok, majd kissé feszélyezetten hagyom, hogy házvezetőm megmarkolja a vállamat, és távozunk az igazgatói irodából.Pitonnak igaza van. Két percen belül elmúlik a vitalizáló főzet hatása, csupán annyi időm marad, hogy a klubhelyiségbe érve elnyúljak az egyik – különös módon éppen üres – díványon, odaintsek Dorrie-nak, és már alszom is.

10.

- Mo! – szűrődik a pislákoló tudatomba valahonnan a távoli valóságból Dorrie hangja. – Ébresztő!- Hmm? – dünnyögöm a másik oldalamra fordulva.- Kelj már fel!- Hagyj – nyögöm, és a fejemre húzok valami kezem ügyébe kerülőt.- Nem hiszem el…! – sóhajtja, és a következő pillanatban hideg víz zúdul rám.Hápogva ülök fel, noha üvölteni lenne kedvem.- Mi a fenét művelsz, Macs?! – háborgok, amikor már tudok rendesen levegőt venni. – A vizes ébresztőkből egy életre elegem van, erre te… Áhh! – legyintek dühösen, és kikászálódok az ágyamból. Két lépés után aztán zavartan megállok, és értetlenül nézek hol Dorrie-ra, hol az ágyra, hol a pizsimre.- Hogy a…?- Na, éppen ez az – fonja össze a mellkasán a karját. Már-már leül a vizes ágyneműre, de aztán fintorogva mégis állva marad. – Van egy rakat mesélnivalóm, erre te mit csinálsz? Alszol! – tárja szét a karját drámaian. – Már vagy negyed órája ébresztgetlek!- Mennyi az idő? – motyogom, miközben az elázott talárját rázogató O’Ryant figyelem. A kérdés hallatán egy pillanatra felnéz, majd továbbra is morcosan megrántja a vállát.- Fél óra reggeliig – adja meg a választ Dorrie.- Fél óra?! – nyögöm. – Tudod te, mennyit lehet ennyi idő alatt aludni?- Harminc percet? – vigyorodik el művi ártatlansággal.- Nem! Rengeteget! – morgom, és berögzült mozdulattal nyúlok a pálcámért. Néhány pillanat alatt megszárítom az ágyat, majd kikapok a ládából néhány göncöt, és bevonulok a fürdőbe.

- Na, mesélj! – nógatom, mikor végzek. A hajamat törölgetve előbb kinyomozom, milyen nap van, aztán annak megfelelően pakolok a táskámba.- Zambinit kicsapták a Roxfortból, és a gyengélkedőn van.- Mi a búbánatos Merlint keres ott? – tátom el a szám értetlenségemben.- Megátkozta magát – nevet fel kárörvendőn.- Várj. Lehetne, hogy az elején kezdd? Mondjuk, onnan, hogy visszajöttem Malfoytól.- Abban nem volt semmi izgalmas – legyint. – Bejöttél, elfeküdtél, aludtál. Csakhogy alig félórával később Pitonnal együtt megjelent az igazgató, és összehívta az egész házat. Te még a kanapén szunyáltál akkor – magyarázza lelkesen, miközben én a lapockám aljáig érő hajamat igazgatom. Néha egészen belefeledkezem a látványába. Alapvetően koromfekete… de ha úgy éri fény, akkor gránátvörös.- Tovább! – sürgetem, bár sejtem, mi következik.- Szóval, az egész Mardekár előtt közölte vele, hogy olyan információ birtokába jutott, ami szerint bizonyíthatóan bántalmazott téged. A Roxfort igazgatójaként kötelessége, bla-bla-bla… Szóval, az iskolabizottság elé tárta az ügyet, és gyors, egyhangú szavazással úgy

döntöttek, hogy – idézem – Blaise Zambini nem megfelelő viselkedés miatt eltanácsoltatik a Roxfortból.- Oh! – vigyorodok el. – Malfoy mondta, hogy megkapja majd a neki kijáró büntetést, de az eszembe sem jutott, hogy kirúgják – vallom be, majd vállat vonok. – Eddig értem, de mit keres a gyengélkedőn?- Nah, ez az – nevet fel megint, aztán folytatja a beszámolót. – Annyira kiakadt, amikor meghallotta, hogy nem tudta kontrollálni az erejét, és mint egy kiskölyök, szándékán kívül megidézett egy kígyót, ami a karjába mart. Még szerencse, hogy ott volt az igazgató és Piton. Gondold csak el…

Gyanakodva figyelem, mikor neveti el magát, elárulva ezzel, hogy csak át akar verni. De nem… sőt, inkább elkomorodik.- Basszus… te nem hiszel nekem, ugye, Magma?- Hát… elég furcsa véletlen… - mormolom, aztán felteszem a következő kérdésem. – Milyen kígyó volt?- Szép – vágja rá kapásból, mire hozzávágom az egyik párnám.- Színe, hossza, fajtája…?- Olyasmi volt, mint a… a tiéd, csak kisebb és zöld. - Mit csinált akkor Piton és Malfoy? – faggatom tovább a részletekért, hogy el tudjam dönteni, igaz-e a megérzésem.- Az igazgató eltüntette a kígyót, Piton meg szinte azonnal szétfeszítette Zambini állkapcsát, és a szájába tuszkolt egy bezoárt.- Ami egész véletlenül éppen volt nála, mi? – húzom el a szám. Dorrie úgy néz rám, mintha azt kérdezném, hány sarló egy galleon.- Piton mindig tart magánál bezoárt – tájékoztat kissé kioktató hangnemben, de elnézem neki, mert felrémlik, hogy a legelső alkalommal, amikor házgyűlést tartott, mondott valami ilyesmit.

-Elsősök, tudják, mi ez? – kérdezi Piton professzor, akinek a házába beosztott a Süveg. Jól megnézem magamnak a gömbölyű kis valamit, amit az ujjai közé csippentve tart, de ötletem sincs, pedig az ásványok javát ismerem már. - Senki? – vonja fel a szemöldökét, amihez egy pillanattal később csatlakozik egy lesajnáló mosolyféle is. – Nos, ez egy bezoár. A legtöbb méreg ellen hatásos, éppen ezért van nálam egy mindig. A diákok, igen, még ön is, Mr Malfoy, hajlamosak arra, hogy mindenféle szert elfogyasszanak, vagy összefogdossanak olyan lényeket, tárgyakat, amiket nem kellene. Amíg a Roxfortban tartózkodnak, én felelek önökért, és ez azzal a néha nagyon kellemetlen feladattal jár, hogy megkíméljem önöket a saját ostobaságuktól.

- Jól van. Szóval Blaise kirúgva, megmarva, gyengélkedőn. Egy kérdésem van már csak: hogyan kerültem az ágyamba?- Miután Greg és Draco elvitte Zambinit a gyengélkedőre, az igazgató még tartott egy kiselőadást arról, hogy mennyire nem méltó egy aranyvérű varázslóhoz az, amit Blaise tett. Merthogy ez a viselkedésmód egy muglira jellemző, és hogy ez az, amiben felettük állunk. Azon túl, persze, hogy nincs varázserejük, és hogy…- Ezt a dumát ismerem otthonról – sóhajtom. – A lényeget, Macs, ha lehet…- Nagyon mufurc vagy ma – jegyzi meg a fejét ingatva. – A lényeg tehát az, hogy Malfoy a beszéde végén kiadta az utasítást, hogy valaki juttasson téged az ágyadba. Piton lebegtetett be a szobába, a többit rám bízta.- Ó, milyen tapintatos lett hirtelen – húzom el a szám, aztán felállok. – Mintha nem is ő lett volna, aki… Hagyjuk. Na? Megyünk reggelizni?

- Hahh. Ennyi erővel azt is kérdezhetnéd, kell-e Trelawney-nak cherry.

Az asztalnál kisebb lincshangulat fogad, és Pansy az, aki nem hagyja, hogy a kedélyek lenyugodjanak.- Parkinson – szólalok meg tíz perc után, amikor már nagyon unom a nyávogását -, ha ennyire aggódsz Zambiniért, miért nem ülsz ott mellette, és hagysz engem nyugodtan enni?Szerencsére, nem kell végighallgatnom a válaszát, mert megérkezik a posta. Ennek csak addig örülök, amíg meg nem pillantom azt a két baglyot – az egyik az enyém -, amelyek pont felém repülnek, és mindkettejüknél piros boríték van.- O-óóó – kommentálja Dorrie, és teljesen egyetértek vele. A szemem sarkából látom, ahogy Parkinson kárörvendően elvigyorodik. Mit ne mondjak, nem áll jól neki.Nzuri az, aki előbb ér hozzám, és dobja le a terítőre a rivallót, majd kárpótláskén felcsippent a tányéromról egy szelet sonkát, és egy szempillantás alatt eltünteti.- Menj, pihenj egyet, Gyönyörűm, hosszú utad volt – vakargatom meg a begyét, és szófogadóan felrepül, s talán meg sem áll a bagolyházig.Az idegen madár ennél jóval barátságtalanabb; az ujjamba csíp, s bár megérdemelné, hogy megbüntessem, vannak elveim. Az egyik ezek közül az, hogy állatot nem bántok. Shyarnak viszont… mintha nem tetszene a bagoly viselkedése.Némi erőfeszítéssel ráveszem, hogy kushadjon, és ne fenje a fogait a durva madárra, miközben elveszem a másik rivallót is, hogy megnézzem, kitől jött.Donna Zambini. Blaise mamája.Mindössze két másodperc alatt döntöm el, hogy melyiket bontsam fel először. Sonia Zambini valódi házisárkány hírében áll, úgyhogy az ő levelével kezdem.- Te arcátlan perszóna! Remélem, a torkodon akad a falat! Csak kerülj egyszer a szemem elé, és garantálom, hogy egy életre bánni fogod, amit a fiammal tettél! Nem elég, hogy rossz ribanc módjára kikezdtél vele, azt is sikerült elérned, hogy eltanácsolják a Roxfortból! Tönkretetted egy életre! Il mio unico figlio!* Elégedett vagy magaddal, amiért kis híján meghalt, ugye?– süvölti a bántóan éles hang úgy, hogy rezeg a teríték az asztalon.- Aljas kis boszorkány, el fogod átkozni a napot, amikor megszülettél! – sziszegi még a rivalló az asszony hangján, majd apró, ám annál látványosabb villámlás után hamuként hullik alá – a teámba. Remek.- Hát ez… - nyögi Dorrie – kissé… kínos.Bólintok csak, mert félek, üvöltenék, ha megszólalnék. No nem az indulattól, hanem mert kis híján megsüketített a rosszindulatú levél.- Remélem, hamarosan találkoztok! – vihog fel Parkinson, és Bulstrode lelkesen bólogat hozzá. Greg és Vincent értetlenül pislognak, szerintem a felét nem értették az elhangzottaknak. Nem is veszik a szívükre; vállat vonnak, és esznek tovább. Draco viszont… kiismerhetetlen pillantással tanulmányoz, majd elégedett ábrázattal kortyol bele a saját – irigylésre méltón hamumentes – teájába.- Ezt megérdemelted, Mauth – mondja, amikor finom mozdulattal leteszi a csészét. – Gyerünk, bontsd fel a másikat is, hadd szórakozzunk még egy kicsit.Nincs időm felnyitni a levelet, sőt, még válaszolni sincs alkalmam. Apám türelme mindössze eddig tartott. A rivalló egy kecses libbenéssel felemelkedik az asztalról, széthajtogatja magát, majd egy hippogriff alakját veszi fel.- Moira Mauth! – zengi be a termet apám érces hangja. – HOGYAN LEHETTÉL OLYAN OSTOBA, HOGY RÁTÁMADJ A PROFESSZORODRA?! Remélem, nagyon jó okod volt rá, olyan, amiért elnézik, amit tettél!Szusszanásnyi időre csend támad; talán azon gondolkodott apám, amíg írt, hogy hogyan folytassa.

- Vérig sértettél! Hát ezt érdemlem? Tudod jól, elvárom, hogy azonnal hozzám fordulj, vagy legalább értesíts, ha baj van! Erre mi történik? Az éjszaka közepén felzörget egy bagoly azzal, hogy három napja, HÁROM NAPJA – erősödik mennydörgésszerűvé a hangja – valaki megtámadott! A múlt éjszakát már meg se említsem, ugye? Igazad van, neked kellett volna, méghozzá RÖGTÖN! Remélem, az igazgató és a felügyelőbizottság tette a dolgát, és keményen megbüntette azt a Zambini kölyköt! Apropó, igazgató – halkul el veszélyesen apám üzenete, majd a pergamen-hippogriff egy szemvillanásnyi idő alatt Malfoy elé röppen. Nekem még ennyi idő sem kell ahhoz, hogy elsápadjak. Ismerem apámat, és ha most tényleg az következik, amire számítok… Még levegőt venni sem merek, de a nagyteremben uralkodó csend szerint senki más sem.- Lucius! Visszaéltél a bizalmammal! Csalódtam benned! – harsogja a rivalló, s bár feleakkora hangerővel teszi, mint eddig, a némaságban így is tisztán érthető, még a terem legtávolabbi zugában is. – Hogy mertél jogot formálni arra, hogy a meztelen lányomat bámuld?!Nyögve borulok az asztalra, és jól befogom a fülem. Tudtam, tudtam, tudtam! Apám hangja azonban még így is eljut a tudatomig.- Ne hidd, hogy ennyivel elintézettnek tekintem a dolgot!Várom, hogy folytatja-e még, de amikor csak a diákok egyre hangosabb mormolását hallom, és Dorrie is oldalba bök, felnézek. Naná, hogy mindenki engem figyel… Aki éppen nem, az az igazgatót lesi a szeme sarkából, de aztán ők is megtalálnak.

- Miről beszélt az apád, Mauth? – töri meg Draco a csendet olyan hideg hangon, hogy a hamus teám belefagy a csészébe. – Válaszolj! – ugrik fel, s most már nem is próbálja leplezni, hogy dühös. Ilyenkor… ijesztőbb, mint az apja, mert még feleannyira sem uralja magát, mint ő. És türelmetlen.- Válaszolj! – ismétli, és ezúttal már nem fogja vissza a hangját. Nem törődik azzal, ki látja, hallja a tombolását, mindenképpen magyarázatot akar. Amikor nem kapja meg egy fél perccel később sem, ökölbe szorított kezével az asztalra sújt, majd megragadja a karom, hogy maga felé fordítson, és kicsikarja belőlem a választ.Én ugyan megpróbálom figyelmen kívül hagyni, csakhogy Shyarnak nem tetszik ez a bánásmód.- Eressz el – mondom halkan, még uralva a kígyót.- Megteszem, amint megtudom, mi folyik itt! – sziszegi, még jobban megszorítva a karom, és most először… tartok tőle. Éppen megfogom a csuklóját, hogy leszedjem magamról, amikor megjelenik mögötte Piton, aki megmarkolja a vállát, és aligha finomkodik; lregalábbis erről árulkodik a fintor, ami átfut Malfoy arcán.- Fogd vissza magad – mondja nyugodtan, s amikor Draco még mindig nem ereszt, még erősebben szorítja az elfehéredő ujjvégek tanúsága szerint.- Most.Draco azonban nem foglalkozik a vállába maró ujjakkal. Engem néz, s a tekintete semmi jót nem ígér. Végül mégis elenged, de csak azért, hogy lesöpörje magáról Piton karját, aztán úgy indul a tanári asztal felé, mintha az apjából akarná kicsikarni a választ. Néhány lépés után azonban megtorpan, ökölbe szorult kezeit a talárja zsebébe rejti, s az állkapcsán rángatózik az izom, mintha a fogát csikorgatná. Ekkor nézek először az igazgatóra, aki mereven bámulja Dracót. A fiú néhány másodperc után jobb belátásra tér; nem alázza meg még jobban a nevét, inkább megfordul, és döngő léptekkel elhagyja a nagytermet.- Javítsanak ki, ha tévednék – szólal meg Piton, miután Malfoy biccent neki -, de alig öt perc múlva órájuk lesz. Nem szeretném, ha még tovább nőne a ponthátrányunk a meglévőhöz

képest azért, mert elkésnek.Eközben az igazgató is végignéz a termen, s pillantása nyomán hirtelen észbe kap mindenki. Van, aki még felhörpinti a teáját, van, aki szalvétába csomagol még egy szendvicset, és van, aki rögtön felkapja a táskáját, és kiiszkol a teremből.- Önre is vonatkozik, amit mondtam, Miss Mauth – figyelmeztet Piton, mire kelletlenül felállok, s már-már kiiszom a maradék teámat, amikor rájövök, hogy Sonia Zambini levelének hamva „ízesíti”. Lemondok róla, és inkább Dracóét tüntetem el.

Bámulnak órán, szünetben, a könyvtárban, az étkezéseknél… Pusmognak is, de csak addig, amíg Draco vagy Piton fel nem tűnik a közelben. A lányok vihognak, a fiúk burkolt, vagy éppen obszcén ajánlatokat tesznek, no és persze sértésből is jut bőven.- Mit tippelsz, meddig lesz ez még szenzáció? – kérdezem fásultan. Be nem ismerném hangosan, de kezdem megérteni, miért volt annyiszor kiakadva Potter, aki persze ugyanúgy bámul, mint a többiek. Pedig ő aztán igazán tudhatná, milyen ez.- Na, most elég – csukom össze úgy egy órával később a könyvem, majd miután a táskámba hajítom, felállok Dorrie mellől. – Vár a büntetőmunka.- Elkísérlek – ajánlkozik, de megrázom a fejem.- Tanuld csak azt a… nem tudom, milyen törvényt bájitaltanra, és kápráztasd el Pitont – javaslom, és nem várom meg a válaszát. Szabadulni akarok, csendet, magányt magam köré, úgyhogy most kifejezetten örülök a büntetőmunkának, és hogy azt a hallgatag növények között kell letöltenem. Merem remélni, hogy Bimba professzor nem fog ott sündörögni körülöttem.

Háborítatlanul jutok el a kijelölt üvegházhoz, ahol a boszorkány vár.- Jó estét, asszonyom – biccentek.- Önnek is, kedveském – üdvözöl lelkesen.- Mit kell tennem? – térek a lényegre, mert nem szeretem a felesleges köröket.- Meg kell metszenie azokat az ifjú cserjéket – mutat az üvegház belsejébe. – Természetesen késsel. Kényes növények, nem szeretik, ha közvetlen kapcsolatba kerülnek a mágiával.Hm. Monoton, kétkezi munka… Ez az, amire szükségem van az elmúlt napok után. Két nyugodt óra, ami alatt végiggondolhatok mindent. Feltéve, hogy Bimba nem akar végig cseverészni.- Akkor neki is látnék – villantok fel egy udvariasnak nevezhető mosolyt.- Tudja, hogyan kell, ugye? – vonja össze a szemöldökét. Nyilván félti a becses növényeit…- Hogyne, professzor. Már ötödévben megtanította.Elégedetten bólint, majd a kezembe nyom egy kést, és magamra hagy. A mesterséges – vagyis mágikus – fényben, amiben az üvegház dereng, odalépek az első bokorhoz, és alaposan szemügyre veszem. Még a derekamig sem ér, de máris akkora tövisek vannak rajta, mint az ujjam. Óvatosan bánok vele, mert bár nem mérgező, nem akarom, hogy kidíszítse a bőröm.Oda sem figyelve dobom fel a kést a levegőbe, s kapom el zuhantában Apám… mindenre megtanított, amit a pengékről csak lehet, így sosem aggódom, hogy elvágom-e a kezem.Lassú, precíz mozdulatokkal látok munkához, miközben lassan sorra veszem az eseményeket.Az első a tóparton ébredés. Akkor ugyan még nem fogtam fel, de teljesen fel voltam öltözve. Vagyis… vagy még lefekvés előtt kerültem oda, vagy akik kivittek, előtte felöltöztettek. Az első variációt elvetem, mert akkor Dorrie biztos tudná, merre jártam és kivel. A második lehetőség... az azt engedi feltételezni, hogy valaki(k) bejutott(ak) a szobánkba, lebűvölték rólam a pizsamám, és felöltöztettek. Fehérnemű, ing, nyakkendő, miegymás… még a cipőre is volt gondjuk. Hahh. Talán, hogy meg ne fázzak…Az idióta gondolattól kis híján elvágom az ujjam. Ez kicsit kizökkent ugyan a gondolatmenetből, de hamar visszatalálok.

Tehát. Itt van még az illető(k) kilétének a problémája. Az biztos, hogy felsőbbéves, mert olyan varázslatokat kellett alkalmazni, hogy észrevétlenül kijuttassanak a kastélyból, amit csak ötödévtől tanítanak. A griffendélesek túl egyenesek ahhoz, hogy ilyen módszerhez folyamodjanak, a hugrabugosok túl hülyék, a hollóhátasoknak pedig több eszük van annál, mint hogy kikezdjenek egy mardekárossal. Ergo: az elkövető a saját házamból való, hacsak nem fogott össze Frics, Pomfrey, Cvikker, Hagrid és a házimanók – de ez legalább olyan valószínűtlen, mint azt feltételezni, hogy hugrabugos az elkövető. Kis gondolkodás után kizárom az egy elkövetős teóriát. Kellett segítségének lennie, hogy észrevétlenül juttasson ki a tópartra, hiszen Fricset és a macskáját képtelenség egyedül elkerülni.Marad tehát három évfolyam a Mardekárból. Az ötöd- és hatodéveseket kiszórom a kosárból, mivel nincs köztük haragosom. Parkinson, Millicent, Daphne, Zambini, Malfoy, Crak, Monstro és Nott. Tovább szűkítem hát a kört, és a végén csak hárman maradnak: Blaise, Pansy, és Draco, bár ő nem túl valószínű, hiszen aligha akarna ujjat húzni az apjával, s valódi oka sincs rá, hogy ártson nekem, legfeljebb a Zambinivel való barátság miatt mehetett bele, ha része volt a dologban egyáltalán.A gyanúsítottjaim ezzel meg is lennének. Most jön az indíték. Zambini zabos rám, bár nem egészen értem, miért. Hiszen a nyáron elvette, ami kellett neki… hacsak nem úgy tervezte, hogy rendszert csinál a dologból, amire persze, nem adtam lehetőséget. Elkerültem, ameddig lehetett, amikor pedig a közelemben volt, nem ettem, nem ittam semmit, nehogy még egyszer „bedrogozzon”. Parkinson pedig… bele van zúgva Blaise-be, és valami agyament, kitekert női logika szerint rajtam torolja meg a csalódottságát, amiért Zambini nem foglalkozik vele.Hm. Mivel a nők alapjában véve bosszúállóbbak és sunyibbak a férfiaknál, az az érzésem, hogy Parkinson volt az ötletgazda, a felbujtó, és valahogy rávette Blaise-t, hogy segítsen neki. Az pedig talán kapott az alkalmon, hogy egy kicsit letörje a büszkeségem, hátha utána könnyebben beadom a derekam.

Mire ezt levezetem, végzek a harmadik bokorral is. Egy közeli munkapadba állítom a kést, majd összegyűjtöm a lemetszett ágacskákat, és csinos halomba rendezem őket. Fogok még velük találkozni bájitaltanon… Közben felmerül a következő kérdés: miért nem mondta meg sem Piton, sem Malfoy, hogy ki támadt rám? Hiszen azért kötötték meg a mágiámat a főzettel, hogy ezt kiderítsék. Azóta sem mondtak semmit, és akkor annyira össze voltam zavarodva Shyar és Malfoy miatt, hogy nem kérdeztem rá. Nos, három lehetőség van. Vagy egy eleddig ismeretlen illetőnek csíptem a szemét, és ez esetben borul az egész eddigi teóriám, vagy nem tudták megállapítani, kinek a mágiájára leltek bennem… vagy tudják, csak „elfelejtették” közölni. Ez viszont újabb kérdést vet fel… ha tudják, ki volt, miért nem tesznek valamit?Mivel itt már nem tudok több választ kicsikarni a semmiből, jöjjön a következő probléma, nevezetesen Shyar, aki most úgy tesz, mintha nem is létezne.Az biztos, hogy Malfoytól kaptam, akár tudatosan, akár nem. Vagy ő intézte egy varázslattal, bár nem tudom, mi érdeke fűződik hozzá, vagy Shyar ott „lappangott” a kígyófejben, és úgy döntött, itt az ideje „testet” cserélni. Akár így, akár úgy… miért pont én lettem az „áldozat”?Nézzük tovább. Ha Malfoy rendezte így a dolgokat… akkor pontosan tisztában van mindennel. Azzal, hogy ki Shyar, és…Hm. A levélírás előtt… nem kérdezett rá arra, kit, mit neveztem el annak, márpedig biztos, hogy nem fejtettem ki. Eszerint… akkor is tud a kígyóról, ha az magától választott ki engem. Vagyis akkor… színjáték volt minden Shyarral kapcsolatban. A kérdések, hogy hogy került hozzám, hogy ki az a Messalla… Ebből pedig az következik, hogy a botját sem véletlenül lengeti előttem.

Mintha… valami terve lenne velem, amiről csak ő tud.Csupa rejtély, csupa ismeretlen indok, megjósolhatatlan következményekkel.Morfondírozásomat az üvegház ajtajának nyikordulása zavarja meg, amit bántónak érzek az eddigi csend után. Úgy elmerültem a gondolataimban, amiben hemzsegtek a Malfoyok, Zambinik, Parkinsonok és Pitonok, hogy amikor felnézek, szinte meglep Bimba professzor látványa.- Mára végzett, kisasszony – mondja mosolyogva, amikor mellém ér, és szemügyre veszi a munkám.- Nagyon jó – dicsér meg, majd kis vászonzsákokba pakolja az ágacskákat. Közben én letisztítom, majd egy bűbájjal kifenem a kést, és a munkaasztalra teszem.- Jó éjszakát, professzor – köszönök el, de már nem figyel rám. Várok még egy keveset, hátha reagál, aztán visszaindulok a kastélyba. Útközben fontolóra veszem, hogy ismét meglátogassam a könyvtárat, de mivel alig fél óra múlva bezár, nincs értelme. A kígyó rejtélyének megoldására tett kísérletet így holnapra halasztom.

*Az én egyetlen fiamat!

11.

Még Dorrie reggelizős kedvéért sem vagyok hajlandó tíznél előbb kimászni az ágyból, de még akkor is csak úgy, mint akire az Azkaban vár. A zuhany felfrissít annyira, hogy kigondoljam a mai programot, aminek persze, már a legelső pontját megszegem, mert ahelyett, hogy a konyhára indulnék egy kis ennivalóért, a gyengélkedő felé visznek a lábaim. Nem tudom pontosan, mi az, ami rávesz arra, hogy megnézzem Zambinit, de sokkal inkább a káröröm vezérel, mint holmi bűntudat.Csendben nyitom ki az ajtót, s szinte rögtön szembetalálom magam Madam Pomfreyval.- Blaise…? – kérdezem.- Még alszik – feleli. – Itt maradhat, amíg vissza nem jövök Piton professzortól.- Köszönöm – bólintok, miközben kiengedem, aztán beljebb lépek. Kényelmesen nézek körül a bántóan világos helyiségben. Fehérek a falak, az ágynemű, a vékony függöny az ablakon, az orvosságos szekrényke, Pomfrey irodájának az ajtaja, a padló, de még a paraván is, ami eltakarja Zambinit a kíváncsi szemek elől.Néhány árnyalatnyit sötétítek a függönyön, hogy ne vakuljak meg idő előtt, aztán végiglépdelek az üres ágyak között, s megkerülve a paravánt leülök Blaise ágyának szélére. Valóban alszik, ahogy a javasasszony mondja, így van időm alaposan megnézni. Igaz, az elmúlt három évem jóformán végig ezzel telt, leszámítva az utóbbi pár hónapot, de… A történtek ellenére még mindig tetszik. Bolond is lennék, ha ezt letagadnám.

Sötét bőre és haja élesen elüt az ágynemű patyolatjától, s szinte káprázik a szemem az ellentéttől, ugyanakkor rabul is ejt. Így aztán csak nézem a félhosszú tincset, ami eltakar az arcából egy keskeny sávot, s ami olyan fekete, mint Piton talárja egy borongós napon a legsötétebb folyosón.Az arcvonásai élesebbek lettek azóta, hogy beleszerettem. Máris azt mutatják, hogy milyen férfi lesz hamarosan. Vékony, egyelőre még kusza kölyökborosta ütközik ki az állán, és nem bírom megállni, hogy ne érintsem meg. Csak egy futó pillanat csupán, ám Shyarnak ez is sok. Fészkelődni kezd, mintha felháborítaná a bizalmas érintés, amivel Blaise-t illetem. Nem bosszantom tovább, visszahúzom a kezem, és inkább csak nézem. Pillantásom a szájára siklik, s a puhának tűnő, húsos ajkak láttán felrémlik bennem a csókja. Nagyon halványan csak, mert a szer, amit beadott akkor, furán elmosódottá tett bennem mindent. Azt tudom csak, hogy élveztem, és azt akartam, hogy sose hagyja abba.

Bármennyire is nem kérte hozzá a beleegyezésem.Csak egy egészen kicsit kel elfordítanom a tekintetem, hogy lássam azt az apró, ám észveszejtő gödröt az állán.Tévedtem. Kész férfi már most.Megmozdul az ádámcsutkája, ahogy nyel egyet. Ébredezik, erről árulkodik a sóhaj is, amitől megemelkedik a mellkasa, odairányítva a tekintetem. Mit nem adtam volna érte, ha egyszer ugyanígy ébred mellettem… De elrontott mindent, és azóta sem értem, miért. Miért volt neki jobb úgy megszerezni engem, amikor csupán három szép szavába és egy mosolyába került volna, és önként simulok alá…?

Felsóhajtok, elkergetem a régi, kísértő ábrándképet, és alaposabban, immár kritikusan veszem szemügyre.A takaró éppen csak a köldöke fölé ér, szabadon hagyva a félmeztelen felsőtestet. A halványan kirajzolódó izmok együtt adják ki a vonzó egyenetlenséget, és tudom, milyen erőt rejt ez a test. Éppen elég bizonyíték rá a két csuklómat színesítő folt.Sok szívet fog összetörni. Az enyémmel már megtette, augusztusban. A vékony ezüstláncon függő, durva kidolgozottságában is lenyűgöző akvamarinra siklik a pillantásom. Magamban hálát adok Merlinnek, hogy ő, vagy valaki, akitől a medált kapta, tisztában van a legsúlyosabb hibájával, és ha többet nem is, de legalább ennyit tesz azért, hogy legyőzze az erőszakosságát.A jobb karjára nézek, és a sejtésem beigazolódik, amikor meglátom a vaskos, vakítóan fehér kötés legfelső rétege alól átütő, borvörös derengést.Gránát. Az a kő, amire úgy hasonlít a hajam színe, és ami elősegíti a sebgyógyulást.

- Másképp is lehetett volna, Blaise – sóhajtom, egyre a kötést nézve, és szinte látom magam előtt a vörös duzzanatokat, az abból szivárgó, kígyóméregtől feketéllő vért, s újra átjár annak a fájdalomnak a töredéke, amit Shyar okozott.Egyetlen pillanatra megsajnálom, de csupán az átélt kín miatt. - Örülsz, hogy majdnem kicsináltál, igaz, Mauth? Kissé meglep, hogy máris ébren van, de szerencsére semmivel sem árulom el magam.- Nem – nézek egyenesen a szemébe. – Nem én tettem, bár bevallom, bánom, hogy nem így van.- Hülye kis szuka! – sziszegi, résnyire szűkült szemmel. – Kirúgtak miattad, mert egyből rohantál panaszkodni az igazgatónak, de meg fogod ezt még bánni!- Tévedsz, Zambini – közlöm, s addigra az a kevés sajnálat is eltűnik belőlem, amit eddig éreztem. – Egyetlen szót sem szóltam rólad. Beszéltek helyettem ezek – emelem az orra elé mindkét csuklómat, hadd lássa, milyen nyomokat hagyott rajtam; és ez csak a testem.- Néhány véraláfutás miatt aligha csaptak volna ki!- Nem, tényleg nem. Csakhogy az igazgatót érdekelte, hogyan keletkeztek – állok fel mellőle, mert innentől befejezettnek tekintem a társalgást. Ő azonban a csuklóm után kap, s olyan erővel szorítja meg, hogy felszisszenek. Shyar persze rögtön indulna, hogy elriassza – vagy megölje –, de most tudok hideg fejjel gondolkodni, így uralni őt.- És te azonnal, szófogadóan kitálaltál mindent, ugye? – fröcsögi, és hátrahőkölnék a gyűlölködő arca láttán, ha tudnék.- Nem, Zambini. Egyetlen szót sem kellett mondanom, hogy megtudjon… mindent.- Hazudsz!- Csak akkor, ha az érdekeim ezt kívánják. De ez most nem olyan helyzet – válaszolok egy kedves mosollyal. Nem hatja meg.- Jegyezd meg, Mauth – ránt le magához. – Egyszer, talán hamarosan, nagyon…- A saját érdekében jobb, ha nem fejezi be a mondatot, Mr Zambini – szakítja félbe Piton

hangja. Örülök a felbukkanásának, mert így elejét veszi egy fárasztó, és talán sikertelen akaratpróbának Shyar és köztem.Blaise elenged, de látom a szemén, hogy tovább szorongatna, leginkább a nyakamat. Ha a másik oldalán lennék… talán rátenyerelnék a karjára.- Madam Pomfrey tájékoztatott, miszerint javult annyit az állapota, hogy elhagyhatja a Roxfortot – közli vele Piton, míg én az ágy végéhez somfordálok. – A manók összerámolták a dolgait, és a ruhája már ott várja –mutat a kis szekrénykére az ágy mellett. – Öltözzön. A szülei öt perc múlva az irodámban lesznek, és nem óhajtom megvárakoztatni őket.Donna Zambini a kastélyban… Mézédes Merlinem…- Miss Mauth. Ne legyen illetlen, és adja meg Mr Zambininek a lehetőséget, hogy felöltözhessen.- Igen, uram – bólintok rá gyorsan, de nem bírom megállni, hogy ne fűzzek megjegyzést a dologhoz. – Bár ön is pontosan tudja, hogy ő viszont ennél jóval több illemszabályt, mi több, jogomat tiporta sárba a nyáron.- Pitonnak is elmondtad? – vicsorog rám Blaise úgy, mintha a professzor itt sem lenne, és már a kezében a pálcája, ahogy felül.- Piton professzor, fiatalember – mondja kissé unottnak tűnő hangon Piton. – Megnyugodhat, a kisasszony nem mondott nekem semmit. Ezt akár meg is köszönhetné neki, ugyanis ha megtette volna, már előbb eltanácsolták volna. Tegye el a pálcát, és kezdjen öltözni!- Nem. Maga már nem utasíthat engem! – veti oda Zambini foghegyről.- Téved. Tanulói státusza ugyan megszűnt, de amíg a kastélyban tartózkodik, köteles követni az utasításaimat, és tiszteletet tanúsítani velem szemben. Öltözzön - ismétli meg, és hallom a hangján, hogy utoljára.Blaise összeszorítja a száját, talán hogy visszanyelje a kikívánkozó sértést, majd a pizsamája derekához nyúl, hogy levegye.Hogy milyen alsónadrág van rajta, vagy hogy van-e egyáltalán, azt már nem tudom meg, mert addigra már az ajtó felé tartok.

- Miss Mauth – szól utánam Piton, s én csodálkozva torpanok meg. Hiszen az előbb szó szerint elküldött…- Uram…? – fordulok meg, s a paravánon átütő fény megmutatja Blaise sziluettjét, ahogy éppen az ingét gombolja. Csak néhány pillanatot szánok a látványnak, aztán a professzorra nézek, aki az ágyak közti üres soron áll, felém fordulva. - Menjen az irodámhoz, és ott várjon meg.A gyáva kutya felnyüszít bennem. Inkább hat vérfarkas és egy dementor, mint Donna Zambini! Nagyon szívesen rávágnám, hogy én ugyan nem óhajtok a közelébe kerülni, ha nem muszáj, de a professzor tekintetében látom, hogy nincs kibúvó. Bólintok hát, majd kényszeredetten indulok az előírt irányba.Pár méter után szembejön velem Parkinson, és ha tudna szemmel verni, már halott lennék. A pálcarántáshoz gyáva, így megelégszik azzal, hogy megtaszít a vállával, ahogy elmegy mellettem, és tisztán hallom, ahogy a „rohadt ribanc” jelzővel illet. Nem foglalkozom vele, nagyobb harc vár most rám.

~~~

Az ajtó mellett, a falnak támaszkodva várom, hogy megérkezzenek, ugyanakkor… nem bánnám, ha ez sosem következne be.Hamarosan sietős léptek zaja üti meg a fülem, s amikor a hang irányába fordulok, nagyon szeretném a magaménak tudni Potter bűvös köpenyét. Ugyanis a Zambini szülők közelednek,

Malfoyjal az élen.- Ez a cafka mit keres itt?! – visítja egyből az asszony, és gyanítom, nem sok hiányzik ahhoz, hogy tíz körömmel essen nekem.- Itt tanulok, immár hetedik éve, asszonyom – közlöm vele ridegen, bár tudom, hogy ez nem a legjobb taktika egy fúriával szemben.- Kisasszony, ha megkérhetném, ne dörgölje az orrunk alá a szégyenünket – fedd meg a férje, s hiába a mézes-mázos modor, gyanítom, ugyanazt gondolja, mint a neje. Ugyanakkor valami olyasmi fény gyúl a barna szemében, ami… amire az egyetlen szó, amit találok, az a kéjenc. Nem tetszik, amit látok, és amikor még a tenyerét is a vállamra teszi, mintha békíteni akarna, s a felesége alig egy lépésnyire mögötte elsápad, felfordul a gyomrom. Hallottam már pletykákat az „étvágyáról”, de eddig azt gondoltam, hogy még ha igaz is mindez, legalább diszkréten műveli. De hogy a neje előtt… ez már undorító.Ebben a percben sajnálom Sonia Zambinit. Iszonyatos lehet azzal a tudattal élni egy férfi mellett, hogy az kikezd fűvel-fával… még úgy is, hogy az ilyen „kalandok” egy része talán nem jut tovább a flörtnél.Mivel Blaise apja, érzésem szerint, élvezi, hogy taperolhat, tanácstalanul nézek Malfoyra. Ő azonban rezzenéstelen arccal figyeli a közjátékot, és nem úgy tűnik, mintha közbe akarna avatkozni. Remek. Szóval, arra kíváncsi, mihez kezdek a helyzettel.Mivel a férfi érintése inkább bizalmaskodó, mint fenyegető, Shyar csak figyel. Vele tehát nem lesz gondom.- Nem teszem, uram – felelem hűvösen, miközben ellépek tőle, lerázva magamról a mancsát. Hiába a blúz, a pulóver, a talár, szinte a bőrömön érzem a nyirkosnak vélt tenyerét. Zsizseg tőle a bőröm, mintha egy marék féreg fickándozna alatta. Egy villanásnyi időre düh feszíti a vonásait, mintha nem lenne hozzászokva ahhoz, hogy ne ájuldozzon tőle a nő, akinek éppen a „szépet teszi”. – De megkérném, hogy a felesége se pocskondiázzon, ha lehetne.- Mégis, mit képzelsz magadról?! - görbül le megvetően az asszony szája, s a mély ránc, ami az orrától a szája sarkáig fut, elárulja, hogy túl sokszor árasztják el a keserű gondolatok. Aztán a tekintetét elfordítja rólam, s ezzel egyidejűleg felsikkant. – Blaise!Nem lep meg a fordulat, mert hallom a lépteket. A nő elviharzik mellettem, s a férje kihasználva ezt, rögtön bűvölni próbál a tekintetével. Talán hatna rám, ha éppenséggel nem annak az apja lenne, aki kihasznált, ha nem lenne háromszor annyi idős, mint én, ha nem lenne felesége, akit porig aláz ezzel a viselkedéssel, és ha csak egy egészen kicsit is tetszene. Így azonban csak leköpni támad kedvem, és mivel félek, megtenném, inkább nézem az asszony nagyjelenetét.Blaise olaszul duruzsol anyja fülébe, akit ráz a néma zokogás, s közben lassan simogatja a hátát. Jó látni, hogy van, akivel úgy bánik, ahogy az megérdemli. Az apja odasétál hozzájuk, útközben egy pillanatra ismét a vállamra téve a kezét, miközben elmormol egy bocsánatkérést, mintha csak muszájból tenné. Holott mindketten jól tudjuk, hogy miről is szól valójában a közjáték. Látja ezt Piton, Malfoy és Blaise is, akinek haragot, megvetést tükröznek a vonásai, és éppen csak biccent az apjának, amikor az melléjük ér.A fiú, aki megveti az apját, ám nem veszi észre, hogy ugyanoda tart, mert szinte elvakítja az igyekezet, hogy különb legyen nála.

- Ha szabad javasolnom – szólal meg Malfoy -, fáradjanak beljebb.- Uram, nem értem, nekem miért…Olyan pillantást vet rám, amitől elmúlik az akadékoskodhatnékom, és szó nélkül, sutba vetve az illemet, elsőként surranok be az irodába. Míg a többiek is bevonulnak, behúzódom a legsötétebb, legtávolabbi sarokba, azt remélve, megfeledkeznek rólam, ha nem vagyok szem előtt.

- Elnézést, hogy feltartom önöket – fordul az igazgató a házaspárhoz udvariasan semmitmondó arccal -, de szeretném, ha tudnák, miért is döntött úgy az iskolabizottság, hogy eltanácsoljuk a Roxfortból Mr Zambinit.- Hogy érti ezt, Mr Malfoy? – kérdezi Blaise apja, és ujjai ráfeszülnek a szék támlájára, ami mögött áll. - Van valami, amit… nem tudunk? – szólal meg az asszony is, és szinte látom magam előtt, ahogy a tekintete az igazgatóról Blaise-re ugrik, róla Pitonra, és kezdi elölről.- Igen, asszonyom, attól tartok, van. Miss Mauth, jöjjön ide.Alig hiszek a fülemnek. Most tényleg azt akarja, amire gondolok…? Hamar megkapom a választ, méghozzá egy merengő képében, amit Piton az asztalára helyez.Valahogy nem akaródzik megmozdulni. Nem akarom, hogy még ők is megtudják, mit tett velem Blaise, és ezzel nem őket akarom védeni, a fiukat meg pláne nem. Magamat. Blaise bűne az én szégyenem, és ez az, ami nem tartozik senki másra.Malfoy az engedélyem nélkül nézett a fejembe, és most ezt a lopott ismeretet akarja továbbadni.Valami mégis megmozdítja a lábam, s ha lassan is, de odamegyek.- Készen áll az emlék átadására? – néz mélyen a szemembe Piton.Megrázom a fejem.- Nem… Ezt nem kérhetik tőlem – mondom halkan.- Elnézését kell kérnem, ha nem fogalmaztam volna elég egyértelműen – veszi magához a szót Malfoy. – Az emléke mindenképp a merengőbe kerül.- Vegyék el Blaise-től – kínálok alkut.- Higgye el, nem tenném ki ennek – lép közelebb, ügyelve arra, hogy kellő távolság maradjon köztünk -, ha Mr Zambini nem távolította volna el előrelátóan az emléket, ami kompromittálhatná.Remélem, nem jól értem, amit mond.- Mit tettél, fiam? – mered az asszony Blaise-re, aki csak flegmán vállat von.- Ne pazaroljuk tovább az időt, uraim – mordul fel Zambini-papa.- Miss Mauth – szólít meg a házvezető tanárom. – Képes kiemelni az emléket az elméjéből?Nem hiszem el. Tényleg úgy beszélnek az én emlékeimről, mintha csak egy középszerű talár lenne, amit ide-oda rakosgathatnak, belebújhatnak, félredobhatnak, ha megunták.Úgy elmerülök a gondolataimban, hogy arra eszmélek, Piton egy sosem látott, karcsú, fekete pálcát emel felém.- Segítsen, Moira – mormolja, tőle szokatlan, megnyugtató tónusban. – Idézze fel, hogy kiemelhessem.- Végig fogja nézni, ugye? – sóhajtom, és úgy nézek a fekete szemek mélyére, mintha a hőn áhított, nemleges választ olvashatnám ki belőle. Felelete mindössze egy rövid, ám annál határozottabb biccentés.- Kezdje – adom meg magam. Miközben felidézem azt az éjszakát, Piton az elmémbe hatol, és óvatosan a halántékomhoz érinti a pálca hegyét, majd úgy csavarja rá a légies, ezüstös fonalat, mintha csak egy szál spagetti lenne. Hiányérzetem támad szinte azonnal, noha nem tartozik a legjobb élményeim közé az az éjszaka.A professzor koncentrációját csupán annyi mutatja, hogy a szokottnál összébb vonja a szemöldökét és még keskenyebbek az ajkai, mint egyébként. Óvatosan a merengőbe helyezi az akkori érzéseimmel átitatott emléket, majd biccent Malfoynak.- Asszonyom – fordul az igazgató Blaise anyjához, aki reszketve lép az asztalhoz, és habozva hajol a merengőbe. Egy másodperc múlva pedig már nyoma sincs. Őt a férje követi, végezetül Piton is csatlakozik hozzájuk.

12.

   Reszketek.    Noha az emlék ezüstje a merengőben dereng, tudom, mit látnak. Mintha… lenne belőle egy másolat, amihez kizárólag én férek hozzá. Pontról pontra végig tudom követni, hol tart az emlék; ahogy múlnak a percek, úgy látnak egyre többet belőle. Végignézik, ahogy Blaise a szobába vezet, ahogy kihasználja, hogy képtelen vagyok ellenkezni, hogy a beadott szer miatt nem is akarok… Látják, ahogy türelmetlenül lerángatja rólam a ruhát, amit aznap este viseltem először, s ami a tűz martaléka lett másnap. Látják, ahogy Blaise az én örömömmel mit sem törődve mohón belém hatol, hallják a kiáltásomat, látják a figyelmen kívül hagyott, kérészéletű tiltakozásom… Mindent.   De ennyi nem elég nekik… végignézik, ahogy megteszi másodszor és harmadszor is, miközben a testem a beadott szer hatására készségesen adja át magát Blaise-nek, megszűrve még a hangomat is… A tiltakozás, ami valahol mélyen az elmémben üvölt, vággyal teli sóhajjá változik, amint elhagyja a számat.   Tudom, hogy élvezte. Erről árulkodik a testtartása, a tekintete, ahogy a merengőt bámulja.- Megőrizted, ugye? – kérdezem, miközben elé lépek. – Nem semmisítetted meg, csak kiemelted, talán még azon az éjszakán, amikor ezeket kaptam tőled – emelem meg a karom, éppen csak annyira, hogy kivillanjon a csuklóm. – Kivetted, és eldugtad, hogy ne találják meg nálad, s hogy később visszatehesd, és újra átélhesd!- És ha így van? – lép olyan közel hozzám, hogy szinte már összeérünk.    Kihasználja magasságbeli fölényét, hogy rám ijesszen, és undok, magabiztos mosolyra kúszik a szája.- Hiába rúgtak ki, megtennéd újra, nem igaz? – suttogom, s ahogy nő bennem a harag, úgy élénkül fel egyre inkább Shyar.- Elég! – csattan Malfoy hangja, és a botját Zambini vállához nyomja, arra kényszerítve, hogy meghátráljon. Shyarnak ennyi bőven elég, hogy irányt váltson az érdeklődése, és immár rá sem hederítve Blaise-re, az ezüst kígyót bűvöli.   Blaise nem vitatkozik, tudja jól, hogy nincs értelme. Én sem erőltetem a dolgot, inkább visszahúzódom a sarokba, és lekuporodom. Félig ülve, félig térdelve dőlök a polc lábának, és lehunyt szemmel várom, hogy előbukkanjanak végre a merengőből.   Számolom a perceket, a légvételeimet, a szívdobbanásaimat, hogy eltereljem a gondolataimat az emlékről, de hiába. Csak az jár a fejemben, hogy három olyan ember nyer épp bepillantást az életem legintimebb részébe, akiknek semmi közük hozzá.   Dorrie… ő más. Ő csak az én szűkszavú, szándékoltan érzelemmentesen előadott beszámolómból ismeri az esetet. Nem kellett könnyes nagyjelenet ahhoz, hogy tudja, mit váltott ki belőlem Zambini ezzel a tettével.   Malfoy pedig teljes egészében látta, érezte, amit én. Egyedül ő az, aki tudja, hogy vágytam arra, hogy Blaise-zel töltsek egy éjszakát… de nem így. Kölcsönös odaadást szerettem volna, nem egyoldalú elvételt.

   Elsőként Piton érkezik vissza, és kavarogni érzem a szoba levegőjét a visszafojtott dühtől.- Expostos Pracer – áll Zambini elé éppen akkor, amikor felnézek, és fekete szeme még jobban elsötétül, olyannyira, hogy… szinte már világít. – Kiszolgáltatott Gyönyör – mondja olyan halkan, hogy alig hallom, de így is beleborzongok. Szinte félek tőle, és nem teljesen alaptalanul, mert Blaise elhátrál tőle, Malfoy viszont mellé lép, mintha attól tartana, hogy valamiben meg kell akadályoznia a professzort.- Perselus – fekteti keresztbe előtte a botját, mire Piton úgy néz rá, mintha őt is el akarná rettenteni. Az igazgató azonban állja a tekintetét, és abban az öt, feszült másodpercben szavak nélkül megvitatják a helyzetet. Végül a professzor bólint, majd újra Blaise-re néz.- A Wizengamot előtt lenne a helye – köpi megvetően a szavakat, majd felém fordul. Nem

keresgél a tekintetével, rögtön rám talál, és úgy néz, mintha le akarná mezteleníteni a lelkem, hátha ott válaszra lel egy olyan kérdésre, amit megfogalmazott magában.   Nem tudom, mi késztet rá, de felállok. Csak egy kicsivel érzem magam jobban attól, hogy emelt fővel viszonzom a pillantását, amiben csupa olyasmi kavarog, amit nem ismerek, mert sosem láttam még.   Nincs időm tovább ezen gondolkodni, mert ekkor térnek vissza Blaise szülei. Az asszony minden ízében remeg, s amikor már biztosan áll a lábán, lerázza magáról a férje karját. - Tu sei la causa per cui Blaise é caduto giú fin qui, Domenico!* – sziszegi a férfi arcába, akinek ettől egy pillanatra düh árnyékolja a tekintetét. Egy szót sem értek abból, amit mond, de érzem, hogy sértésnek szánta. Azután váratlanul felém indul, s akaratlanul is a pálcámért kapok. Fogalmam sincs, mire számítsak tőle, így mozdulatlanul állva várom, mit tervez. Megfordul a fejemben, hogy talán tíz körömmel esik nekem, amiért a bűnbe vittem egy szem fiacskáját. Már éppen azon gondolkodom, hogy hátrálok egy lépésnyit, mert veszélyesen közel ér, de mielőtt megtehetném, megtorpan, mint akit rontás sújt; aztán csak néz, s a félhomályban úgy tűnik, mintha könnytől csillogna a szeme.   Szólásra nyitja a száját, de végül csak megrázza a fejét, és mutatóujja hátával megcirógatja az arcom.   Ennél döbbentebb aligha lehetnék. Az az asszony, aki nemrég még válogatott sértésekkel illetett, és egész konkrétan megfenyegetett, mintha most bocsánatot kérne Blaise helyett.   Míg azzal foglalkozom, hogy végre levegőt juttassak valahogy a tüdőmbe, Sonia Zambini ugyanolyan hirtelen indul az ajtó felé, ahogy felém is jött, de félúton megtorpan, és Blaise-re néz. Látom, hogy hozzá is lenne néhány keresetlen szava, de győz a neveltetése, és nem rendez jelenetet. A családi ügyeket jobb zárt ajtók mögött intézni.- Elnézést, uraim – hadarja Malfoynak és Pitonnak címezve a szavakat, majd emelt fővel kivonul a folyosóra.   Ekkor tudatosul csak bennem, hogy ezalatt a férje jobbára engem figyel. Nem úgy, mint Piton, aki talán azt fürkészte, hogy mennyire viselt meg a dolog, nem úgy, mint az asszony, aki talán tapasztalatból tudja, milyen lehetett átélni…   Nem. Ocsmány érdeklődés van a tekintetében, valami éhség; mintha élvezte volna a látottakat. Talán be sem érné ennyivel… a pillantása a talárom alá furakszik, és szinte már érzem is magamon a gusztustalan, bűnös vágytól nyirkos tapintását.   Újra felkavarodik a gyomrom, és elfordítanám a tekintetem, ha tudnám, de fogva tart, mint valami mentális pióca. Csak szipolyoz, telhetetlenül, s talán egészen addig folytatná, míg van mit…- Mr Zambini – töri meg a csendet az igazgató. A férfi Malfoy felé fordul, aki most mellé lép. – Jobb lesz, ha indulnak.    Domenico Zambini kelletlenül bólint, majd a fiára néz, és az az a pillanat, amikor kirontok az irodából. A számra szorított kézzel futok végig a folyosón, és meg sem állok, míg ki nem érek a parkba.    A férfi pillantása, amivel Blaise-t illette, egész úton gyötör, de amikor rájövök, hogy hiába próbálok elfutni előle, és végig kell gondolnom, amit láttam, egy bokor mögött megszabadulok a keserű epétől.   Elismerés volt a tekintetében… Talán még büszke is volt a fiára, és ez az, ami igazán kikészít.

- Ha összeszedte magát, volna néhány kérdésem.   Összerezzenek, mert a hosszú percek csöndje után váratlanul ér Piton hangja. Kissé szégyenkezem, mert annyira elhagytam magam, hogy nem hallottam meg a közeledését.- Élvezi, hogy mindig a frászt hozza rám? – motyogom, miközben felállok, majd észbe kapok. – Elnézést, uram, nem akartam tiszteletlen lenni, de…

- Nem kell mentegetőznie, kisasszony. Van pár dolog, amire szeretnék választ kapni, de előbb tudnom kell, elég jól van-e ahhoz, hogy kielégítse a kíváncsiságom.   Mivel ennél kínosabb helyzetbe már aligha kerülhetek, bólintok.- Köszönöm – biccent. – Ez volt az első olyan alkalom, amikor férfival töltötte az éjszakát?   És én még azt hittem, nem lehet kínosabb…!- Hogyan, uram? – nyögöm meglepetten, mert nem értem, miért érdekes ez. Erre csak felsóhajt, azt gondolva, hogy nem fogtam fel a kérdés lényegét.- Szűz volt? – fogalmaz egyszerűbben.- Igen, professzor – válaszolom némi habozás után. – De azt gondoltam… ez egyértelmű volt a… a reakciómból, és a…- Úgy van – fűzi össze az ujjait a háta mögött, s ezzel a rövid helyesléssel megkímél attól, hogy ki kelljen mondanom a „vérfolt” szót.- Miért olyan fontos ez? – tudakolom, miközben a vállamat a hatalmas kőrisfa törzsének támasztom.- Mr Zambini tudatában volt ennek az… információnak? – tér ki a válaszadás elől.- Mármint az előtt, hogy megitatta velem a szert?Újabb bólintás.- Fogalmam sincs. Nem kérdezte, nem mondtam. Hogy másvalakiből kiszedte-e, arról sem tudok. Miért érdekli? – kérdezem ismét.- A szüzessége meglétének a ténye? Gondolkozzon, kisasszony. Ha Mr Zambini vette el az ártatlanságát, akkor az a néhány csepp vér természetes velejárója is lehet az aktusnak. Ez ugyan erkölcsileg elítélendő, de még mindig ez a jobbik eset.   Már nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, mire gondol, amikor rájövök magam is. Ha úgy lett volna véres az ágynemű, hogy már nem vagyok szűz… - Nem volt durva – motyogom. – Nem fájt… fizikailag nem.   Hát persze, hogy nem. A szer, amit beadott, együttműködővé tette a testem, így nem volt szükség arra, hogy testi erővel vegye el, ami kellett neki.   Nem is tudom, miért magyarázkodom; hiszen egészen biztosan jól látta, mi, hogyan történt.   Pár percig csendben állunk, hagyja, hogy végiggondoljam a dolgot, s erőt gyűjtsek a következő kérdéséhez.- Melyikük gondoskodott az esetleges következmény elhárításáról?- Mit számít ez már? Nem hordok „egy új életet a szívem alatt” – felelem fintorogva, de nem értékeli a – valljuk be, meglehetősen semmilyen – humoromat. Nem mond semmit, de úgy néz rám, hogy kényszeredetten beszélni kezdek.- Nem tudom, Blaise-nek eszébe jutott-e egyáltalán. Én másnap elmentem a Szent Mungóba az egyik sógornőmhöz, hogy megvizsgáljon, és hogy ha… A lényeg, hogy nem kellett tennie semmit, sem akkor, sem pár nappal később – próbálom rövidre zárni a témát.- Ha jól sejtem, az illető hölgy sem ismeri a pontos körülményeket – jegyzi meg cinikusan.- Nem.- Értem. Ez esetben már csak egy dolog van hátra – mondja, figyelmesen fürkészve az arcomat.- Igen? – kérdezem, ezúttal valódi érdeklődéssel.   Válasz helyett felemel egy üvegcsét, amiben ott kavarog az emlékem.- Megsemmisíthetem, ha óhajtja – nyújtja felém kifeszített tenyerén a fiolát. Habozva, óvatosan veszem el, s egy fél percig elgondolkodva forgatom. Azután megrázom a fejem, és visszaadom neki.- Nem. Bár nem túl kellemes emlék, de ez is én vagyok, az életem része, és valahol fontos is. Úgyhogy… visszahelyezné…? - Hogyne – válaszolja, s már húzza is elő a pálcáját, azt, amelyikkel kiemelte az emléket. Mintha erre a válaszra számított volna.

- Lehetőleg ne mozogjon – int, de magyarázattal nem szolgál.   Biztos, ami biztos, a fának vetem a hátam, és lehunyt szemmel várom, hogy visszakapjam az ezüstös fonallá összeálló képek sokaságát. Érzem a halántékomhoz érintett pálca finom nyomását, s hogy a professzor elárnyékolja a szelet, amely addig kíméletlenül tépte a taláromat. Most érzem csak igazán, hogy átfáztam, míg Zambini apjának mocskos tekintetétől próbáltam megszabadulni.    Nem telik el sok idő, s az elmémben fokozatosan megszűnik a hiányérzet. Amikor kinyitom a szemem, már csak azt látom, hogy Piton elrakja a pálcáját.- Menjen vissza a kastélyba, mielőtt megfagy – tanácsolja. – Ebédnél pedig látni akarom az asztalnál, megértette?   Ez már utasítás, így nincs más dolgom, mint rábólintani. Még egyszer alaposan megnéz magának, mintha azt próbálná kideríteni, elég erős vagyok-e ahhoz, hogy magamra hagyhasson. Úgy tűnik, elégedett azzal, amit lát, mert sarkon fordul, s hosszú, sietős léptekkel visszaindul a kastélyba.- Professzor úr! – kiáltok utána hirtelen, s ámulva figyelem, hogyan képes ugyanabban a pillanatban megtorpanni, megfordulni, és arra is ügyelni, hogy közben megőrizze a tekintélyét.- Igen? - Nekem is van néhány kérdésem – felelem, amikor már mellette állok.- Ne kíméljen, kisasszony – biccent, de aztán újra elindul, én pedig kénytelen vagyok kapkodni a lábam, ha lépést akarok vele tartani.- Hol volt a pálcám?- Az igazgató úr nem szolgált részletekkel, amikor átadta. Javaslom, nála érdeklődjék – válaszolja kurtán, anélkül, hogy rám nézne.- Mi lett a… a vizsgálatuk eredménye? – hadarom el a mondatot, amíg még van bátorságom feltenni. – Sem ön, sem Mr Malfoy nem mondott semmit, és…- A varázslat, amivel a támadója kilétét próbáltuk kideríteni, nem vezetett eredményre.   Nem tudom, hogy csinálja. Olyan gyorsan megy, hogy nekem szinte futnom kell, hogy győzzem az iramot, de ő még csak hangosabban sem veszi tőle a levegőt.- Ez mit jelent? – bukik ki belőlem a következő kérdés.   Olyan váratlanul áll meg, hogy kis híján elrohanok mellette. Megvárja, míg én is megállok, s csak akkor válaszol, amikor már minden figyelmem az övé.- Semmi jót – közli, majd harmadszorra is elindul.

~~~

- Miért érdeklik önt ennyire a kígyók? – kérdezi gyanakodva Madam Cvikker, amikor elmondom neki, miféle könyvet keresek.- Mert szép és értékes lények, továbbá a házamnak is ez az állat a jelképe. Tud nekem segíteni? – sürgetem.- Van két kötet a tizenhármas sorban, felülről a negyedik polcon, középen. Meg fogja találni, elég feltűnőek. Ha kevésnek bizonyulnának, akkor a zárolt részlegen van még egy igen ritka kódex, de mint tudja, ahhoz az egyik tanárának írásos engedélye kell – magyarázza egyetlen levegővétellel.- Köszönöm – sóhajtom, de már nem is figyel rám. Megbűvöli a pennáját, ami felírja az asztalon tornyosuló könyvek egyikének címét, az pedig visszalebeg a helyére.   Kis keresgélés után ott állok a megadott sorban, és kissé bosszúsan nézek fel arra a bizonyos polcra. Hát persze, hogy nem érek fel odáig. Tényleg nem szeretem ilyen semmiségekre pazarolni a varázserőmet, de kivételesen kénytelen vagyok pálcát használni, hogy hozzájuk

jussak.

   Alig negyed óra múlva csalódottan ülök a nagyteremben, és bámulom az ebédemet. Igazán ínycsiklandó, éhes is vagyok, de… valahogy jobban foglalkoztat Shyar rejtélye, mint a gyomrom állapota.Elbambulva forgatom az evőeszközt a raguban, miközben arra gondolok, milyen jó lenne, ha tudnék valahogy kommunikálni Shyarral… igazán elárulhatná, mégis, mi a fészkes fenéért cuccolt át hozzám. Kár, hogy nem vagyok párszaszájú, mert akkor nem csak a dühét vagy izgatottságát érezném, hanem a gondolatait, indokait is megismerhetném.- Ne merd sértegetni őt, Malfoy! – harsan a kiáltás a nagyterem bejáratánál. Tucatnyi diákkal körülvéve ott áll Weasley és Draco, szokásos, halálosan unalmas csatájukat vívva. Granger és a sárvérűsége a téma.    Míg azon tűnődöm, mikor esik már le a vörösnek, hogy Draco már csak megszokásból cukkolja, feltűnik a körben Potter, hogy „rendet” tegyen köztük. Malfoyjal már nem is foglalkozik, Weasleyt próbálja csitítani, s amikor nem sikerül, egyszerűen elrángatja az asztalukhoz.   Ő kell nekem.   Elkapom az egyik elsős grabancát, és üzletet ajánlok neki. Feldobom a lehetőséget, hogy megírom helyette a házi feladatait, ha átad egy rövidke üzenetet Potternek. Nem sokat habozik a tökmag; ízig-vérig mardekáros már most. Kétnapi leckéjének megírásáért cserébe hajlandó megtenni, amire kérem.   Szemmel tartom a kis tücsköt, ahogy átlavíroz a termen. Meg sem áll a trióig, majd miután megkopogtatja a fiú vállát, a fülébe súgja az üzenetem.    Ennyi elég nekem. Kicsit feldob a gondolat, hogy talán hamarosan okosabb leszek, bár a részletekben nem merülök el. Addig nem, amíg nincs válasz.- Minek örülsz ennyire? – tudakolja Dorrie, aki most huppan le mellém. - Ha minden jól megy, hamarosan randim lesz Potterrel – válaszolom somolyogva.- Mikor zúgtál bele? Mikor hívott el? És én miért nem tudok róla?! – mered rám bosszúsan.   Felsóhajtok.- Nem zúgtam bele, nem hívott el, és azért nem tudsz róla, mert alig kétperces fejlemény – válaszolom, pedagógusokat megszégyenítő nyugalommal.- Hát akkor…? – ráncolja a homlokát értetlenül.- Párszaszájú – felelem, és jelentőségteljesen nézek a szemébe.- Mostanában erre buksz, Mauth? – telepszik le velem szemben Draco, akit egészen eddig sikeresen elkerültem a tegnap reggeli műsor után. – Felizgat Potter sziszegése?   Engem nem, de Shyar nevében nem nyilatkozhatom.- Ha azért szemétkedsz, mert kirúgták Blaise-t, abba is hagyhatod – teszem le a kanalat. – Jut eszembe, kivallattad már apádat?- Nem vagyok hülye, hogy olyasmiről faggassam, ami nem tartozik rám – közli áthajolva az asztalon, majd anélkül, hogy egy falatot is evett volna, távozik. Greg és Vincent ezúttal nem tart vele, de aligha bánja.- Mintha kicsit morcos lenne – néz utána tűnődve Dorrie, majd a főételt kihagyva a desszertért nyúl. – Merre jártál délelőtt? - A gyengélkedőn kezdtem, ahol búcsúzóul még egy jót vitáztam Blaise-zel, aztán Piton az irodájába rendelt, ahol összefutottam a Zambini szülőkkel és az igazgatóval. Blaise anyja legszívesebben engem cincált volna szét, az apja pedig a ruháimat. Aztán mindkettejüknek volt szerencséjük végignézni azt az éjszakát, méghozzá Pitonnal karöltve. Ezek után szükségét éreztem némi friss levegőnek, ahova aztán egy idő után követett drága jó professzorunk, és a szüzességemről faggatott. Azt hiszem, ennyi…   Nyitja a száját, hogy megszólaljon, de végül csöndben marad, mert látja, hogy már nem rá

figyelek. Ugyanis Potter feláll, és határozottan felénk indul.   Az arca nem árul el semmit, tekintetét a szemüveg takarja. Griffendéles vakmerőséggel lépked, úgy, mintha már megszokta volna mostanra az állandó figyelmet. Lazaságban már-már veri Dracót, lány is körülbelül ugyanannyi fordul utána, de mintha észre sem venné. Íme, egy újabb különbség köztük. Draco hiúságát igenis legyezgeti a tudat, hogy olvadoznak érte.     Potter nem teketóriázik, egyenesen felém tart, majd megáll ott, ahol nemrég még Malfoy volt. Figyel néhány pillanatig, majd végignéz a többieken is; a kis tücsökre pedig még rá is mosolyog.- Kviddicsedzés után a tiéd vagyok, ha megfelel – közli olyan halálos nyugalommal, mintha nem is a kígyófészekbe sétált volna be.   Míg páran még csak azt próbálják feldolgozni, hogy egyáltalán ott van, én elégedett félmosolyt villantok rá, és bólintok. Ő is így tesz, majd, mintha mi sem történt volna, visszasétál a barátaihoz.- Ez gyorsan ment – jegyzi meg Dorrie, majd a szájába veszi azt a falat tortát, amit eddig a villáján egyensúlyozott.- Hatékonyság mindenekfelett – csúfolódom, majd magamhoz veszek egy fürt szőlőt, és a parkba indulok.

*Te vagy az oka, hogy Blaise idáig süllyedt, Domenico!

13.

Kis bolyongás után úgy döntök, végignézem az edzést. Ennek ugyan nem szoktak örülni, de megtűrnek. Most is hőzöngenek egy sort, leginkább Weasley, aki még a harmadik bemelegítő kör után is próbál elrettenteni, pusztán a tekintetével; persze, hiába.Míg röpködnek, elcsipegetem a maradék szőlőt, néha elhajolok a gurkó elől, egyszer pedig olyan közel repül hozzám a cikesz, hogy az orromat súrolja a szárnyával.- Hol akarod, Mauth? – kérdezi Potter, amikor elkapja a kis jószágot. Nem száll le, előttem lebeg, egyik kezével a seprűt fogva, a másikkal a cikeszt.- Mindegy, csak ne tudjanak ránk nyitni. Felőlem itt is jó lesz, miután a többiek leléptek – pislantok az öltözőre.- Ez egy átjáróház – rázza meg a fejét. – Tudok jobbat. Várj meg itt, vagy menj a hetedik emeletre, és keresd meg Badar Barnabás festményét. Egy óra, és végzek.- Harry, gyere már, ne most szervezd le a randidat! – sürgeti a Weasley lány. Potter felsóhajt, és csak int, hogy mindjárt megy.- Megfelel? – kérdezi, miközben szabadon engedi a cikeszt.- Meg – bólintok. – Megvárlak.Ő is biccent, majd ráhajol a seprűre, és elvész a magasban.Nem figyelem, mit csinálnak, inkább az eget nézem. Igyekszem nem gondolni semmire, csak erőt akarok gyűjteni ahhoz, amit tervezek.

- Mehetünk, Mauth – áll meg mellettem Potter a repüléstől összekuszálódott hajjal, seprűjét lazán a tarkójára fektetve, s annak két végén nyugtatva a karját.- Hova megyünk? – tudakolom, mikor már a kastély felé tartunk.- Megtudod, ha odaérünk – válaszolja titokzatos félmosollyal, aztán visszakérdez. – Mit akarsz tőlem?- Megtudod, ha odaérünk – nevetek fel halkan, mire ő is elvigyorodik.- Tudod… gyanús nekem ez a hirtelen jött barátkozós kedv – komolyodik el, és elém áll.- Eszemben sincs barátkozni – javítom ki, majd megkerülve megyek tovább.- Akkor? Miért kellek? – ugrik elém ismét, megállásra késztetve. Állom a tekintetét. –

Magyarázd el nekem, hogy miért jutottam most hirtelen az eszedbe. Griffendéles vagyok, a hat év alatt jó, ha három szót szóltál hozzám, most pedig… Homályos, kétértelmű megjegyzéseket teszel…- Amiben te sem maradsz adósom – szúrom közbe.- …és most szép kettecskén megyünk vissza a kastélyba. - Mi a baj ezzel? – vonom meg a vállam.- Voltaképpen… semmi. De el kell ismerned, hogy ez nem túl általános. Szóval?- Olyasmit tudsz, amit más nem, és nekem pont erre van most szükségem. Ennyiről szól a dolog, nem többről.- Aha – jegyzi meg kissé kétkedő hangsúllyal. – Ne hidd, hogy bármibe belerángathatsz – tájékoztat, majd egy hátráló lépés után megfordul, úgy megy tovább.

Találkozunk pár értetlen pillantással, míg feljutunk a hetedikre. Nem tudom, hová visz Potter, de remélem, nem valami lepukkant, avítt pókhálóval teleszőtt seprűtárolóba.- És most? – kérdezem, miközben megcsodálom a rózsaszín tütübe bújt Badar Barnabást. A hülye. Ostobább, mint a trollok.- Menj el itt háromszor, és gondolj egy olyan helyre, amilyenre vágysz.Kitartóan nézem egy darabig, azt gondolva, csak hülyéskedik.- Potter, ha át akarsz vágni…- Csak csináld. Ráérsz akkor is megátkozni, ha nem történik semmi – vonja meg a vállát. Igaz. Nem is vitázom tovább, ugyanis vészesen fogy az időm. Hamarosan mehetek az üvegházba, és addig még a tücsök leckéjét is meg kell írnom. A sajátjaimról már nem is szólva…Legalább olyan ostobának érzem magam, miközben az üres fal előtt masírozok, mint amilyennek a portréalakot gondolom. Néha Potterre nézek, hogy lássam, röhög-e, de belém fagy a szusz, amikor a fal egy szakasza lassan átalakul.A folyamat végén egy vaskos deszkákból álló, tömör, vaspántokkal megerősített ajtó feketéllik előttem. Illenék nem meglepődnöm ezen egy olyan épületben, amit alapjaitól a tornyok csúcsáig átitat a mágia, de… kissé váratlanul ér.- Ez…? - A Szükség Szobája – löki el magát a faltól, és mellém lép. – Nyisd ki. Kíváncsi vagyok, milyen helyre gondoltál.Finoman a nehéz, hideg kilincsre simítom az ujjaimat, és lassan lenyomom. Az ajtó nesztelenül fordul el, egy teljesen közönséges, üres szobát tárva elénk. Furcsa… pont olyan, mint amilyennek képzeltem, illetve… még több is annál.Én egy olyan helyet akartam, ami egyszerű, de biztonságos. Hát, az egyszerűségre nem lehet panaszom, ugyanis se egy polc, se egy szék… még ablak sincs. Néhány fáklya fénye világítja be, nehéz, füstös illattal toldva meg a félhomályt.Van viszont néhány üvegcse a fal mentén, némelyik üres, némelyik nem.

- Ez érdekes – jegyzi meg Potter, amikor ő is beljebb lép. Az üvegcsék láttán értetlenül ráncolja a homlokát; bizonyára a szerepükre próbál rájönni. Mire ezt megunja, addigra én már a szoba közepén állok, arra várva, hogy becsukja az ajtót. - És most? – áll meg velem szemben, alig két lépésnyire. - Pálcacsere.A szemüveglencséjén táncoló fény ellenére is látom a döbbenetet a szemében.- Hülye vagy, ha azt hiszed, kiadom a kezemből a pálcám!- A pálcacsere a kölcsönös bizalom és titoktartás jele. Aranyvérű szokás. Nincs semmiféle mágikus szerződés, ami bármire kötelezné a feleket, de persze nem veszélytelen ez sem –

magyarázom, miközben előhúzom a sajátomat, és felé nyújtom a nyelét. – Ha bárki visszaél a helyzettel, akkor azt többé már nem szolgálja a pálcája. Nos, Potter? Bízol bennem és abban, hogy nem akarok ártani neked semmilyen módon?- Mit akarsz tőlem, Mauth? – kérdezi újra, még inkább gyanakodva.- A szádat. A nyelvedet – válaszolom, majd egy kézzel ledobom magamról a talárt, és gombolgatni kezdem a blúzomat. Leesett állal figyeli a ténykedésem, aztán megrázza a fejét.- Na jó. Nekem nincs se időm, se kedvem itt szórakozni – közli az ajtó felé indulva. – Ha…- Szót értesz a kígyókkal – akasztom meg. – Szeretném, ha… tudni akarom, mit gondol Shyar.- Ki… Mi az a Shyar? – fordul meg lassan.- Ő – bökök a mellkasomra. Zavarában gyorsan elfordítja a tekintetét, de végül győz a kíváncsisága.- Mit kezdjek én egy tetoválással? – kérdezi hitetlenkedve, miközben hol a csöppnyi fekete foltot nézi, hol a szememet.- Mi ez? – lép közelebb, amikor Shyar megmoccan. – És…- Nem tudom – rázom meg a fejem. – Nem tudom, miért van itt, hogy hogyan is került hozzám, hogy mit akar. Ezért van rád szükségem. Hogy elbeszélgess vele, és hogy végre választ kapjak a kérdéseimre.- És mit vársz tőlem? Álljak itt és sziszegjek, mint egy idióta, és várjam, hogy válaszol-e?- Igen, valahogy így gondoltam – bólintok. – De… ha neked úgy könnyebb, előcsalom.- Ez egyre jobb – morogja. – Tudod irányítani? – néz a szemembe úgy, hogy még nekem is kétségeim támadnak tőle. Közben óvatosan nyújtja a karját, hogy hozzáérjen Shyarhoz.- Ezt ne – ütöm el a kezét. – Nem veszi jó néven, ha idegenek zaklatják. Könnyebb uralnom, ha nyugodt.- Csodás – túr a hajába. Mintha kissé… ideges lenne; erre utal az is, hogy tesz pár kört a szobában.- Mi hasznom lesz nekem ebből? – tudakolja, amikor megáll.- Majd boldogít a tudat, hogy segítettél – vágom rá szemtelenül, mire megfeszülnek a vonásai. – Nyugi, Potter. Nem áll jól, amikor mardekárosként próbálsz viselkedni.Egy percig még szemezünk, aztán lejjebb ereszti a vállát.- Mi legyen az első kérdés? – sóhajtja.- Tudtam, hogy számíthatok az önfeláldozásodra – mosolygok rá, mire elfintorodik. – Kérdezd azt, hogy… az ő akarata volt-e, hogy belém költözött. - Rendben.- Figyelj, Potter. Tudok hatni a kígyóra, de nem uralom teljesen, szóval, a pálcád legyen kéznél. De tudnod kell, hogy ha ártani akarsz neki, akkor velem is meg kell küzdened – figyelmeztetem.- Ezt mondhattad volna korábban is – morog, de azért a farzsebéhez nyúl, és előhúzza a pálcáját.- Hogyne, hogy kapásból nemet mondj? – hajtom félre a fejem. – Menj hátrébb.

Egészen a falig hátrál, én pedig fókuszálatlan tekintettel bámulok magam elé. Elmosódottá válik minden, de segít, hogy kapcsolatot teremtsek Shyarral. Egészen más rávenni, hogy mutassa magát, mint ráparancsolni, hogy ne „ugráljon”. Kéreti is magát rendesen, és nem kevés energiámba kerül előcsalni.Megkönnyebbülten dőlök a falnak, amikor végre a padlón tekereg, és látom, ahogy Potter eltátja a száját, s még a pálcájáról is megfeledkezik.A kígyó lassan megindul felé, mire a fiú észbe kap, s miután egy nagyot nyel, megszólal azon a hátborzongatóan nem evilági hangon. Félig fogom csak fel mindezt, mert egy pillanatra sem lankadhat a figyelmem, mégis beleborzongok.Potter elismétli még néhányszor a mondandóját, de Shyar valahogy nem reagál rá. Legalábbis

„szavakkal” nem.- Hívd vissza – suttogja, miközben mozdulatlanul állva várja, hogy Shyar megkerülje. Felszisszen, amikor a várva várt visszafordulás helyett a kígyó a bokájára tekeredik, majd egyre feljebb kúszik a lábán. Amikor az öle magasságába ér, lehunyja a szemét egy pillanatra, mélyen beszívja a levegőt, és ki sem engedi, míg Shyar odébb nem kúszik.- Mauth! – sürget.Hívom én, de nem hallgat rám. Még erősebben koncentrálok hát, s amikor bevillannak Malfoy szavai, megmarkolom a fiolát a zsebemben. Nem akarom felhasználni, de ha mégis szükség lenne rá… hát történjen gyorsan.Szerencsére, nem úgy tűnik, mintha Shyar ártani akarna neki. Mégsem rezonál az akaratomra, kúszik tovább, mintha… Nos, mint egy teljesen szabad lény, önálló akarattal. Feltekeredik Potter nyakára, és szinte összeér az orruk, ahogy szembefordulva vele, s „megízleli”.A fiú ismét megpróbálkozik a párszaszóval, és közben idegesen markolássza a pálcáját. Shyar a következő pillanatban megfordul, rám sziszeg, majd Potterre tátja a fekete száját.Összeszedem minden erőmet, bízva abban, hogy végre tudok rá hatni. Lehunyom a szemem, így nem látom, mi történik, de hála Merlinnek, érzem, hogy átadja magát az akaratomnak.Amikor felnézek, már félúton jár, s éppen eltátja a száját. Szinte látom a kilövellni kész mérget a fehér fogakban, és ez sugallja az ötletet, hogy felkapjam az egyik üres üvegcsét a földről.- Mire készülsz? – kérdezi rekedten Potter.- Megfejem, ha ő is úgy akarja – súgom.Letérdelek, és a sárga szemekbe nézve előrenyújtom az üveget, és próbálom rávenni, hogy harapjon rá. Jó ideig szemezünk, mire enged, és szinte teljesen elfogy az erőm, amikor előrevetődik, és alig néhány milliméterrel elkerülve az ujjam, a fiolába adja a mérgét.Mintha… mintha megkönnyebbülne, mintha megszűnne egy rég feszítő érzés. Nézem, ahogy a kristálytiszta folyadék lassan megtölti az üvegcsét, ami egyre sötétebb színt ölt. Hm. Úgy látszik, a szoba tényleg azt adja, amire szükségem van, nem pedig azt, amit akarok. Már nyúlnék egy másik fioláért, amikor Shyar elengedi, és felkúszik a karomra.Egy szempillantás alatt tűnik el, s szinte egyszerre rogyunk a földre Potterrel.- Mauth, ez…- Ijesztő – fejezem be helyette. – Nem mondott semmit, ugye? – sóhajtom.- Nem – rázza meg a fejét, miután öt ujjal beletúr a hajába. – Vagy nem értette, amit mondtam neki, vagy nem akarta megérteni. Remélem, nem akarsz még egy próbát.- Uhh, nem – nyögök fel. Egyrészt, eszem ágában sincs még egyszer kockáztatni, másrészt pedig teljesen kimerültem.- Nem megidézted azt a kígyót, amit Pitonra uszítottál, ugye? – szólal meg újra, és a falnak dönti a hátát. – Ez volt az, igaz?- Shyar, nem „ez” – mordulok rá, mire Shyar helyeslően megmoccan. – De igen, ő volt.- Ha jól sejtem, nem kéne terjesztenem.- Megköszönném – sóhajtom, miközben ledugózom a fiolát, és a zsebembe rejtem.- Hálát ne várjak, ugye? – nevet fel halkan, emlékeztetve egy korábbi szóváltásunkra.- Ne bizony – bólintok rá.- Mennünk kéne – jegyzi meg, de szemmel láthatóan nincs kedve megmozdulni.- Kéne – hagyom rá, de én sem mutatok rá valódi hajlandóságot. – Hiányolnak a barátaid, mi?- Lehet, bár valószínűbb, hogy elfoglalják magukat egymással – rántja meg a vállát.- Nem is aggódnak, hogy egy mardekárossal töltöd az időd? – csodálkozok rá annak ellenére, hogy kissé elmosódik a képe.- De – válaszolja, míg én elnyúlok a padlón. – De megmondtam nekik, hogy csak akkor keressenek, ha takarodó után sem kerülök elő. És téged hiányolna a barátnőd?- Egy idő után biztosan – motyogom. – Nem vagyunk összenőve.

Lehunyom a szemem, csak egy pillanatra, hogy összeszedjek némi energiát az induláshoz, mert Shyar – vagyis az „irányítása” – alaposan leszívta az erőmet. Tompa zsongás uralja az elmém, mondhatnám, se kép, se hang.Jó így. Nincsenek kíváncsi tekintetek, nem csábít Messalla, nem játszik velem Malfoy, Parkinson sem fáraszt… Csend, rend, nyugalom.- Hé, Mauth… - hallom valahonnan messziről Potter hangját. – Mauth!Éppen csak felmordulok, majd felnézek, hogy lássam, mi baja. - Na végre! – térdel mellém, persze, csak biztonságosnak hitt távolságban. – Már percek óta szólongatlak. Legalább addig ne purcanj ki, amíg itt vagyok, rendben?- Ó, de kedves vagy… - morgom, miközben nagy nehezen felülök. – Tudod, nem egyszerű dolog pusztán akarattal hatni rá.- Mintha a párszaszóval egyszerű lenne… Gyere.Nem hagyom, hogy felsegítsen, önerőből állok talpra. Kinn a folyosón aztán a falnak támaszkodok, Potter pedig ugyanezt teszi mellettem.- És most? – kérdezi.- Nincs most – közlöm. – Mindenki megy tovább, és kész.- Ez esetben… - löki el magát a faltól, hogy közelebb hajoljon – köszönöm az élményt. Hihetetlen volt.- Meghiszem azt – nevetek fel halkan, élvezve a kétértelmű szavakat. – Mástól aligha kaptad volna meg ezt.- Még szerencse – mosolyodik el ő is. – Légy jó, Moira, és gombolkozz be – tanácsolja még utoljára, majd elvonul.Egy pillanatra sem nézek utána. Veszek egy mély levegőt, aztán a blúzomat gombolgatva a másik irányba indulok.Hiába Potter jófejsége, nem kerültem közelebb a rejtély nyitjához. Akkor hát… Irány Piton.

14.

Már a nagyterem előtt járok, amikor úgy döntök, mégsem Piton az első. A méreg jól érzi magát a fiolában, a könyvért ma már úgysem lenne időm elmenni… marad hát a leckeírás. Alig érek a klubhelyiségbe, amikor a tücsök letámad. Egy szó nélkül nyom a kezembe egy kupac pergament, a talárom ujjába markolva elrángat egy üres asztalig, és a hüledezésemet kihasználva szó szerint lenyom a székre.- Mondd csak, te kis diktátor, van neked neved? – kérdezem kissé neheztelve. - Persze. Cricket. Bobby Cricket – válaszolja. - Remek. Akkor ciripeld el gyorsan, mi a lecke – állok fel, és őt nyomom a székre. Már épp reklamálna, de a szájára tett ujjammal megelőzöm.- Tudom, hogy még újonc vagy, ezért elmondom neked a mardekárosság egyik főbb pontját: ha csalsz, tedd úgy, hogy hiteles legyen. - Vagyis? – kérdezi hetykén.- Te fogod megírni a leckédet – közlöm vele.- De az egyezség szerint… - háborog rögtön.- Szavak – mosolyodok el gonoszkásan, mire elpirul a méregtől. – Hidd el, a professzorok máris ismerik a kézírásod. Elég egyetlen pillantást vetniük a dolgozatodra, és tudják, ha nem te készítetted el.- De biztosan át lehet bűvölni valahogy – dacoskodik, bár már ott reszket a hangjában az elbizonytalanodás.- Megérzik. Biztos lehetsz abban, hogy az első, amit ilyenkor néznek, hogy az készítette-e el,

akinek a neve a pergamenen van.- Ez azt jelenti – kezdi csüggedten -, hogy nekem kell megírnom?- Pontosan – bólintok. – De lásd, kivel van dolgod, segítek. Írd szépen, amit mondok, és nem lesz gond.

Majdnem egy egész órát szánok a tücsökre. Nem rágom a szájába, mit írjon, használja csak az agyát. Dorrie a klubhelyiség másik felében vigyorog rajtam. Rendkívül élvezi, hogy ilyen helyzetben láthat, de lesz ez még fordítva…- Na, mi volt Potterrel? – kérdezi kíváncsian, amikor nagyot fújva leülök mellé.- Semmi – sóhajtom. – Kár volt időt pazarolnom rá. Nem értették meg egymást, de Shyar alaposan megnézte magának.Egy újabb sóhaj után megcibálom kicsit az egyik hajtincsét, mert túlságosan vigyorog.- Neked mi jóval telt a napod?- Olvasgattam egy kicsit a parkban – von vállat.- Izgalmas lehetett – biccentek, mire megrázza a fejét.- Egyáltalán nem volt az, leszámítva, hogy két madár összeveszett egy gilisztán.- Feldobjam a délutánod? – kérdezem hirtelen ötlettel, kicsit megtaszítva. – Gyere velem Pitonhoz.- Ohó, kezdhetted volna ezzel is – csillan fel azonnal a szeme, s egy bűbájjal máris a haját igazgatja. Két másodperc múlva pedig már előttem toporog. – Na, megyünk már?Tudtam én… elhangzik a varázsszó, és máris nem olyan fontos az én ugratásom.Amíg el nem hagyjuk a klubhelyiséget, végig magamon érzem Draco tekintetét. Nagyon a bögyében vagyok, mióta az apja levonta azt a rengeteg pontot, és azóta Blaise-t is kirúgták… ha úgy vesszük, az én hibámból. A rivallós esetre inkább nem is gondolok.Gyűlnek a felhőcskék a fejem felett, lassan viharfelhővé sűrűsödnek, s noha tudom, hogy egyszer rám szakadnak, egyelőre nem foglalkozom velük. Nem az a fajta vagyok, aki mindenáron meg akar oldani minden problémát. Soha nem magyarázkodom, legfeljebb akkor, ha rákényszerítenek. Soha nem kérek elsőként bocsánatot, mert bár ennél kevés nemesebb tulajdonság van, a büszkeségem – vagy makacsságom –ennél jóval dominánsabb.

- Miért is megyünk Pitonhoz? –ragad ki Dorrie kérdése az elmélkedésből, miközben már-már szökdécselve jön mellettem.- Te azért, hogy húszadszorra is lásd a mai napon, én pedig azért, mert előbb adok neki valamit, aztán kérek tőle valamit.- Hmm… vagy az én fantáziám piszkos, vagy te vagy kétértelmű – bök oldalba a könyökével vigyorogva.- Ha a professzorról van szó, akkor csakis a te fantáziád lehet az – válaszolom fintorogva.- Az enyém? – adja az ártatlant. - Az én gondolataim, érzelmeim éteri tisztaságúak!- Kevés veszélyesebb anyag van az éternél, nem igaz, hölgyeim? – hallatszik fel közvetlenül mögöttünk Piton hangja, amikor már csak pár lépésre vagyunk az irodája ajtajától.Dorrie elvörösödik, és gyanítom, én sem vagyok a szokásos sápadt. Nem tudom, hogy csinálja, de mire levegőt vennék, ő már össze is szedi magát.- Igen, uram. Éppen ezért nagyon óvatosan és körültekintően kell vele bánni – feleli, és ismerem annyira, hogy kihalljam a hangjából a vágyat, hogy szeretne ő lenni az éteres lombik, lehetőleg Piton kezében.- Úgy van, kisasszony – mondja a professzor, miközben az ajtóhoz lép. – Öt pont a Mardekárnak – villantja Dorrie-ra a tekintetét, s mintha egy nagyon-nagyon apró mosolyféle is felderengene az arcán.Természetesen, barátnőm is észreveszi – az lenne a csoda, ha nem így lenne -, és elnyílik a szája. Gyorsan a karjába csípek, mielőtt elájulna a gyönyörtől.

- Önhöz indultunk, uram – váltok témát, miközben feloldja az irodáját védő bűbájokat.- Ezt magam is gyanítottam, Miss Mauth – feleli abban a hangnemben, amitől mindig ostobának érzem magam, majd még a folyosón állva kitárja nekünk az ajtót. Látom, ahogy Dorrie ájulás közeli állapotban mered a karjára, a sötét, faragott fára simuló ujjaira, s meg kell taszítanom, hogy elszakadjon végre a látványtól. Felháborodottan pillant rám, de aztán engedelmesen megindul – bizonyára nem akarja megváratni a professzort, bármennyire is elnézegetné őt még ebben a pózban.- Bizonyára nem csak egy könnyed csevegésre ugrottak be hozzám – figyelmeztet finoman Piton, hogy véges az ideje.A zsebembe nyúlok, és felé nyújtom a tenyeremre fektetett méregfiolát. Összevont szemöldökkel figyeli egy kis ideig, majd a szemembe néz, és kimondatlan kérdésére bólintok.- Ön több hasznát veszi, mint én – mondom halkan, s ezúttal ő az, aki biccent. - Értékelem a nagylelkűségét – feleli, és elveszi a sötétre színeződött falú üvegcsét. – Ha jól sejtem, nem csak ezért jöttek. Tehát?- Kikölcsönöznék egy könyvet, amihez szükségem van az ön engedélyére – mondom egyszerűen. Felvonja a szemöldökét, miközben az asztala mögé lép, és a kis fiolát egy ládikába dugja, amit aztán elrejt az egyik fiókban.- Melyik lenne az? – támaszkodik le az asztallapra, amin szabályosan helyezkednek el a mindennapos használati tárgyak.- Kígyók misztériuma – válaszolom habozás nélkül, hiszen a könyv megszerzése az elsődleges ok, amiért idejöttem. - Nos… - mondja lassan, s úgy tűnik, máris nem siet annyira – amíg ön a büntetőmunkáját végzi, utánanézek annak a könyvnek, és eldöntöm, megkaphatja-e.Miért is hittem, hogy látatlanban kiadja az engedélyt…?- Köszönöm, professzor úr.- Ha nincs más problémájuk, megkérném önöket, távozzanak – közli, miközben helyet foglal, és a tintásüvegért nyúl.Szó nélkül indulunk el, s már épp becsuknám az ajtót, amikor gonoszkás ötlet villan fel bennem. Visszalépek.- Professzor úr… talán mégis volna itt valami…- Hallgatom, Miss – dörmögi, s csak azután néz fel a pergamenről, hogy kiteszi egy mondat végére a pontot.- Dorrie animágus – vágom rá, majd visszatuszkolom Makacsmacsot az irodába, és becsukom mögötte az ajtót.Nnna. Mivel Dorrie nem lépett, megtettem helyette én. Így már nem lehet több kifogása, mert Piton aligha hagyja elsikkadni a dolgot.Hatékonyságom teljes tudatában elégedetten indulok a melegebb taláromért, onnan pedig az üvegházba.Vár a büntetőmunka.

Nyolckor leteszem a kést, amivel egészen addig a cserjéket metszettem, és a rendrakás után visszaindulok a kastélyba. Éhes vagyok, és persze, hogy nem volt semmi ehető az üvegházban. Remélem, Dorrie menekített nekem valamit a vacsoráról… Bár talán megorrolt rám az eljárás miatt, nem tartok attól, hogy különösebben haragszik érte.Ahogy befordulok az utolsó sarkon, beleütközöm valakibe. Egyetlen pillanatig sem kell gondolkodnom azon, ki az újabb áldozatom; az illata és Shyar egyértelműen jelzik. Lucius Malfoy ismét, sokadszorra, és aligha utoljára.- Elnézést, uram – mormolom, ahogy hátrébb lépek, és menekülnék a közeléből, mert attól tartok, Shyar ma már nem hajlandó nekem többször engedelmeskedni. - Legközelebb legyen óvatosabb – jön a kimért válasz, leheletnyi gúnnyal.

Legközelebb? Talán tervezi még, hogy összefutunk…?- Úgy lesz, igazgató úr – biccentek, majd indulok tovább.Azaz csak indulnék, mert a botjával megállít.- Nem adtam engedélyt a távozásra, Miss Mauth – mondja, és a hangjában már azt az évődő élt hallom, amivel mostanában gyötör. Shyar bezzeg… a legkevésbé sem szenved.- Elnézést, uram, de nyolc óra múlt, és ilyenkor már minden diák köte…- Tisztában vagyok a házirenddel, kisasszony – akaszt meg –, tekintve, hogy én vagyok e jeles intézmény igazgatója.- Elnézést… - sóhajtom már harmadszorra, de másra nincs alkalmam, mert Shyar ismét önállósítja magát. Minden előzetes jel nélkül átlendül a botra, onnan az igazgató karjára, aki félig lehunyt szemmel, a szája sarkában lusta mosollyal figyeli.- Látom, még nem képes teljesen uralni a kígyóját – jegyzi meg kissé szórakozottan. Talán mond még valamit, talán nem, fogalmam sincs… ugyanis utolér Shyar éhsége. Éhes, de nem holmi pocokra… Neki más kell, egészen más… Mámor. Kéj. Gyönyör.Megtántorodom a felismeréstől, és szédelegve nézem, ahogy Shyar lassan körbeöleli Malfoy nyakát, aki… aki most odanyúl, és engem nézve végigsimít a karcsú testen. Megroggyan a térdem, mert… magamon érzem az érintését. Közvetlenül a bőrömön, az oldalamon húzza végig az ujjait, olyan lassan, hogy üvölteni tudnék tőle. Ehhez hozzáadódik még a meghatározhatatlan tekintete, és Shyar iszonyatos, bár közel sem teljes elégedettsége.Talán össze is esnék, ha ekkor nem lépne hozzám, és nem fogná át a derekamat. Akaratlanul is a vállába kapaszkodom, és nem merek felnézni az arcára. Inkább Shyart figyelem, aki most lustán megmozdul, és lassan lekúszik Malfoy karján, hogy aztán az én nyakamba másszon. Egyre szaggatottabban lélegzem, ahogy visszafordul, s abban a pillanatban, hogy ismét az igazgató nyakára tekeredik, felnyögök, mert valami végigvág a gerincem mentén. Egyszerre zsibbad el valami kéjes kíntól a testem és az elmém, és… és egyszerűen remegek. Túl váratlan, túl intenzív, túl… jó. Túl fekete, túl magas, túl erős, túl… izgató. És én túl gyenge vagyok, hogy küzdjek ellene. Semmivé foszlik a lépten-nyomon hangoztatott büszkeségem, az önuralmammal együtt, és szinte a mellkasára ájulok.- Tartson velem, kisasszony – szólal meg ekkor, eleddig sosem hallott árnyalattal a hangjában. Még fel sem fogom igazán a szavait, amikor a másik karjával is magához szorít, és a következő pillanatban semmivé foszlok.

Úgy érzem, a sejtjeim külön, egymástól elszakadva kavarognak a levegőben, és közben elcsodálkozom: ha valóban így van, hogyan gondolkodhatok?Amikor újra egynek érzem magam, már nem a folyosón vagyunk. Más az illat, mások a fények, csak Lu… Malfoy ugyanaz.Morganára! Mikor őrültem meg annyira, hogy Luciusként gondoljak rá?!Kicsit megrázom a fejem, remélve, így megszabadulok a zagyva gondolatoktól, és megpróbálom eltolni magam tőle, de sem ő, sem Shyar nem enged. A kígyó vágyakozása nemhogy csökkenne, inkább tovább nő, és egyáltalán nem érdekli, ahogy Malfoyt sem hatja meg a gyöngécske kis szabadulási kísérletem.Forró, forró, forró… Ez az egy szó kering már csak bennem, de mindenhova eljut. Arra kényszeríti az ujjaimat, hogy erősebben markolják a koromfekete talárt, a lábaimat, hogy ne tartsanak meg, az egész bensőmet, hogy úgy bizseregjen, hogy bele akarjak pusztulni… A bőrömet, hogy az érintéseire vágyjon, és az ölemet, hogy…Felszűkölök, mert a testem mást akar, mint az elmém, és jóval erősebb nála. Nem akarom a közelgését, nem akarom az ölelését, nem akarok felnézni az arcára, mégis megteszem. Maradok, mert nem vagyok ura a testemnek, élvezem, hogy a két karja közt tart, és – bár félve – a szemébe nézek, mert… mert egyszerűen muszáj látnom.

Az a valami, ami legutóbb a tekintetében parázslott, most inkább tomboló tűzvész. Nincs benne a kifinomult hidegség, nyoma sincs a fensőbbségnek – csak ég, éget, olyan forrón, hogy az már elviselhetetlen.Vágyom rá. Kéretlen, nem vágyott vágy, ami gyötör, ami a karjában tart, ami megakadályozza, hogy úgy tegyek, ahogy az észérvek diktálják.- L… uram… - lehelem, mert képtelen vagyok rendesen megszólalni.- Mi a gond, kisasszony? – kérdezi, s ahogy megmoccannak az ajkai, már nem is látok mást. Ahogy az a néhány szó előcsusszan közülük… olyan hívogató, olyan csábító, olyan…Akarom.Meg akarom csókolni.

Shyar pedig segít nekem. Szorosabbra vonja körénk fűzött gyűrűjét, közelebb kényszerítve minket egymáshoz. Miközben elengedem a ráncossá markolt talárt, s bár egy pillanattal ezelőtt lehunytam a szemem, szinte látom magam előtt, ahogy a vállára rebben a kezem. Át akarom karolni a nyakát, de ott van Shyar, így kénytelen vagyok megérinteni… és a saját karomon érzem az ujjaimat. Kellemes, de közel sem olyan elementáris, mint amikor Lucius érintette. Nem. Engem érintett.Shyar még közelebb kényszerít minket, tovább szítva bennem a tüzet. Az utolsó, józan gondolatom is semmivé foszlik, és az igazgató szájára simítom az enyémet.Egy pillanatig szinte várom, hogy eltaszítson, de nem teszi. Ehelyett elveszi a hátamról a jobb karját, és a hajam alá fúrva Shyarra simítja. Ezúttal a hátam közepén érzem a tenyere melegét.- Mire vár, Miss? – suttogja, miközben Shyaron keresztül cirógat, egyre lejjebb. – Elég merész ahhoz, hogy megtegye, amire vágyik?Hangosan felnyögök, mert nem csak hallom, de pontosan érzem is, ahogy mondja. Átadja nekem a legkisebb rezdülését is, és a forró leheletével együtt ez már több mint izgató. Egyenesen a zsigereimbe marnak a szavai, és közben a kígyót dédelgető ujjait már a derekamon érzem.- Elég eltökélt ahhoz, hogy kihasználja a kínálkozó alkalmat? – duruzsolja tovább, mint aki nincs tisztában azzal, mit tesz velem. Minden egyes rezdülése még jobban feltüzel, és minden egyes szava félresöpör egy ellenérvet, amik ott sorakoznak valahol a tudatom legmélyén.Nem próbálok meg válaszolni, ha tudnék sem menne, mert biztos vagyok abban, hogy nem találnám a hangom.Elvesztem.

15.

Elvesztem.Nem vagyok ura sem a testemnek, sem Shyarnak – és önmagamnak a legkevésbé. Hozzásimulok, amennyire csak bírok, és az ujjaimat Shyar alá fúrva belekapaszkodok a nyakába. Érzem, ahogy megfeszül egy pillanatra, de már nem érdekel, mit gondol, egyszerűen csak a csókjára vágyom. Félelem nélkül érintem meg a nyelvemmel az ajkait, remélve, hogy nem most taszít el… mert abba belepusztulnék. De ami történik… az sokkal rosszabb. Nem reagál. Csak elviseli a próbálkozásomat, és már Shyaron át sem cirógat.Azt hittem, nincs megszégyenítőbb a visszautasításnál, de rá kell döbbennem, hogy tévedtem. Közönyétől megpattan bennem valami, s ez kijózanítóan hat rám.Hogy mentsem maradék méltóságom, és mert képtelen vagyok nem így tenni, elhúzom a fejem, és a karomat is magam mellé ejtem. Csukott szemmel lépnék hátrébb, de ekkor mindkét kezével a tarkómra fog, kényszerítve, hogy felnézzek.- Már megint az engedélyem nélkül próbál távozni, Moira? – suttogja alig egy ujjnyira az

arcomtól, végig a szemembe nézve.Még a hangomat keresem, hogy kinyögjek valami választ, amikor lecsap a számra. Nem ismerkedik, nem könyörög bebocsátásért, azonnal birtokba veszi.Tűz sistereg le az ölemig, onnan vissza, az elmémbe, s az útja során felemészt mindent, amit ér. Úgy érzem magam, mint egy márványtömb egy igen tehetséges szobrász kezében, aki előbb durva csapásokkal faragja le a felesleget, majd annál finomabban, szinte a puszta kezével cirógatja ki a végleges formát, hihetetlen érzékkel, s mozdulatai nyomán élettel teli gyönyörűséggé formálja a követ.Ilyen remekműnek érzem magam most, és az sem zavar, hogy a sodró lendülete nyomán egy asztalszerűségnek ütközöm, és üvegek csörrennek össze a hátam mögött.- Nos, Moira… ilyen a csók – mormolja, amikor szabadon ereszti az ajkaimat. – Egyszerre semmisít meg és szabadít fel, újjáalkot úgy, hogy újra és újra meg akard tenni…Sosem vert még így a szívem. Nem ismer ütemet, dobban, ahogy sikerül… és ziháló légvételeimmel együtt gyönyörű kakofóniát alkot. Ha nem tartana, ha nem préselne az asztalkához, bizony összerogynék. Míg azon töprengek, hogy élvezzem-e még a közelségét, vagy szabaduljak, amilyen gyorsan csak lehet, hüvelykujjával megcirógatja az arcom, majd az asztal melletti székbe ültet. Remegve próbálok napirendre térni a csók felett, amit én kezdeményeztem, mégis én kaptam, és amibe kicsit bele is haltam. Most pedig szedegetem a darabjaimat, hogy összerakhassam magam… de már nem leszek ugyanolyan, az biztos. Ekkor fogom csak fel annak az értelmét, ami mondott, és a tenyerembe rejtem az arcom, hogy leplezzem a pirulást.Lucius Malfoy megcsókolt.Engem.Ő.

Képtelenségnek tűnik, mégis igaz… érzem a számban az ízét, és akaratlanul is megérintem ott az ajkam, ahol utoljára éreztem az övét.- Élvezte, Moira? – kérdezi zsongító hangon, miközben lágyan lefejti magáról Shyart, akiről szinte meg is feledkeztem a csók alatt. Most azonban újra magamon érzem Lucius érintését, amitől csukott szemmel ejtem hátra a fejem. Nem érdekel már, mit gondol, egyszerűen csak élvezni akarom, átadni magam ennek a nem mindennapi érzékiségnek.A simítás azonban – túl hamar, túl váratlanul – megszűnik, és amikor felnézek, látom, hogy Shyar a felém nyújtott boton siklik végig, hogy aztán elfoglalja a helyét – bennem. Most először érzem elégedettnek őkelmét… magammal ellentétben. - Még nem válaszolt – emlékeztet megvillanó szemmel, majd az asztalkához lépve szépen metszett kristálypohárba mélybíbor bort tölt.- Uram, én… - motyogom, mert a kuszaságtól, ami a fejemben uralkodik, már azt sem tudom, mit kérdezett.- Lucius – közli, ahogy a kezembe nyomja a pohár bort. – Igya meg.A rövid utasítás után elfordul, s egy ablakhoz sétál. Összezavarodva bámulom a hátát, s próbálom felfogni, amit hallottam. Valóban arra kért, hogy mostantól így szólítsam…?Az ujjamra csurran a bor, ahogy megremeg a kezem. Gondolkodás nélkül iszom le belőle, majd félreteszem, mert bár nagyon ízletes, éhgyomorra, ebben az állapotban aligha tenne jót.Ekkor fogom csak fel, hogy hova is hozott.A lakosztályába. A személyes terébe, a birodalmába, ahova valószínűleg csak nagyon kevesek léphetnek be.Itt, takarodó után, kettesben egy olyan csókot követően, aminek a puszta emlékétől megremegek…Mégiscsak kell az a bor.Sikktelenül, aranyvérű hajadonhoz méltatlanul, három korttyal felhajtom az italt, majd

szédelegve felállok, és a kijáratnak vélt ajtó felé indulok.- Igazgató úr, engedelmével, én most… - mondom tétován, de befejezni már nincs időm.- Lucius – ismétli, miután előttem terem, majd megkeményednek a vonásai, és miközben a bottal megemeli a fejemet, újabb kérdést tesz fel.- Mi dolga volt Mr Potterrel ma délután?Elhűlök. Ha egy átlagos férfi kérdezné ezt egy ilyen – Merlinre, de még milyen…! – csók után, azt gondolnám, féltékeny. Csakhogy ő Lucius Malfoy… akit semmilyen skatulyába sem lehet beletuszkolni.- Honnan… és miért…? – hebegem, de egy szúrós pillantással rávesz, hogy a kérdésre válaszoljak.- Ki akartam használni a… a párszaszájúságát – ismerem be, és képtelen vagyok elszakítani a pillantásom a szájáról. Alig egy perce… még csókolt vele.Ó, Merlin… még ki sem hevertem, és máris vágyom rá… Szívesen írnám ezt Shyar számlájára, de nem szokásom hazudni magamnak. Nem értem, hogyan vonzódhatom hozzá, amikor pár napja még teljesen közönyös volt számomra.Pontosan ugyanott tartok, mint szerda reggel. Van egy halom kérdés, amire még mindig nem találtam választ.- Élvezte azt a bűnösen érzéki, fojtott hangú sziszegést, Moira? – duruzsol ismét a hangja, s úgy méreget, mintha újra meg akarna csókolni.- Egészen mást gondolok bűnösen érzékinek, u… - csúszik ki a számon, ám befejezni már nem tudom, mert még magasabbra emeli az állam, de ezúttal már a kezével. Hogy időközben hova lett a botja, arról fogalmam sincs, de nem lehet messze, mert Shyar ismét nyújtózni kezd.- Lucius – javít ki ismét, végigsimítva az ajkamon. – Tudom, hogy magában így nevez, Moira. Mondja ki! Hallani akarom, ahogy a végére érve elhalkul a hangja, mintha csak a legtitkosabb vágyát osztaná meg velem…

Sosem voltam még ennyire tanácstalan. Szívem szerint névmondogatás helyett ismét megcsókolnám, vagyis szeretném, ha ő tenné meg velem, ugyanakkor menekülnék is a közeléből, hogy tiszta fejjel – és Shyar vágyakozása nélkül – végiggondolhassam, ami történt.Mert az egészen biztosan nem bevett szokás, hogy a Roxfort igazgatója kiszemel magának egy diákot, megjelöli egy kígyóval, ami hozzá hajtja, és négy nappal később a lakosztályában kis híján eszméletlenre csókolja…- Talán kér még egy pohár bort, hogy legyen hozzá mersze? – tudakolja kicsit szórakozottan, kicsit bosszúsan. – Gyerünk, Moira! Halljam azt a halk sóhajt, ahogy a nevem ejti!Nem értem, miért olyan nehéz ez. Hiszen magamban valóban így szólítom, s mielőtt engedélyt – vagy inkább utasítást – adott rá, akkor majdnem kibukott belőlem. Még azelőtt, hogy…- Lucius… - sóhajtom megadóan, s mert elgyengít a csóknak már az emléke is. Olyan simán ejtem ki, szinte önmagát formálja, mint aminek önálló élete van, viselőjétől függetlenül… Kimondani is gyönyörűség.- Látja, megy ez… - mosolyodik el elégedetten, majd elenged, és hátrébb lép. – Most pedig tudni akarom, mire jutott Mr Potterrel – vált témát, vagyis visszatér az előzőhöz, immár hűvös, hivatalos hangon.Potter? Kit érdekel most Potter? Hiszen…- Azt javaslom, ne várakoztasson túl sokáig a válasszal, Moira! – hűl ki még jobban a hangja.- Semmire – felelem rövid hallgatás után. – Shyar nem reagált Potter sziszegésére. - Hm – kommentálja. – Ideje visszatérnie a hálókörletébe.Bántóan kijózanító a mondat, s annak ellenére, hogy nemrég még én magam akartam távozni, fáj a közöny, ami a szavaiból árad.

Nos, Moira Mauth büszkén viseli a visszautasítást.- Köszönöm, uram. Jó éjszakát – biccentek, majd folytatom az utam a már korábban kinézett ajtó felé. Alig teszek meg két lépést a puha, minden neszt elnyelő szőnyegen, amikor megállít a hangja.- Az az ajtó a hálószobámra nyílik, Moira. Egészen biztosan tovább akar menni? – tudakolja simulékony hangon, én pedig úgy állok meg, mint aki sárkányt lát.- Nem, igazgató úr – felelem, miután túlteszem magam azon, hogy kis híján önként besétáltam Lucius Malfoy hálószobájába. Megvárom, míg a vér visszaszalad az arcomból a testembe, azután szembe fordulok vele. – Megköszönném, ha megmutatná a helyes utat.- Nocsak – húzza fel a szemöldökét. – Miből gondolja, hogy arra vezetném, amerre menni szeretne?- Nem gondolom – rázom meg kissé a fejem. – Csupán remélni merem, hogy mindkettőnk érdekében így tesz – utalok a „terv hátán terv” jellegű gondolkodásmódra. Mardekárosként mindkettőnket a saját céljaink vezérelnek. A különbség csak az, hogy az ő valódi szándéka kifürkészhetetlen.- Úgy. Ez esetben… javaslom, használja a bejáratot – mutat a botjával egy másik ajtóra. Biccentek, elfordulok, de mielőtt még akár egyetlen lépést is tehetnék, újra megszólal.- Azonban… ahogy arra már korábban volt szíves emlékeztetni… egyetlen diák sem tartózkodhat takarodó után a folyosókon.- Ura… Lucius – javítom ki magam egy szemvillanásától, s csak miután kimondom, akkor jövök rá, hogy egészen könnyedén veszem a számra a nevét –, attól tartok, nem értem önt.- Ugyan, Moira… - sóhajtja művi tűnődéssel. – Miért szegne szabályt, ha meg is kerülheti? – kérdezi, ahogy ellép mellettem, én pedig utána fordulok. A falat díszítő, hatalmas képhez sétál, s amikor mellé ér, kedvtelve simítja végig. A festett kastély néhány ablakában kialszik az érintése nyomán a lámpás, aztán a kép kifordul a helyéről, és a várt falfelület helyett egy sötét ajtónyílás-szerűség ásít rám.- Jöjjön ide – utasít, s bár lassan, de habozás nélkül engedelmeskedem. – Innen a klubhelyiségükbe jut. Induljon.Felnézek az arcára, de semmit nem tudok leolvasni róla. A vonásai nem moccannak, a tekintete is hideg.- Jó éjszakát – biccentek, de mielőtt még használatba vehetném a titkos járatot, előrenyúl, és finoman az ujjai közé veszi egy hajtincsemet.- Ne feledje, Moira – susogja, miközben a fény felé tartva visszapergeti a szálakat a többi közé -, uralja a kígyóját.Shyar pedig ismét tekeregni kezd, és már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez a kígyófejes sétapálca közelségének szól. Talán maga Lucius az, aki vonzza… - Igyekezni fogok – bólintok ismét, s azután már háborítatlanul mehetek tovább –, Lucius – teszem még hozzá, amikor már félig a járatban vagyok.Nem is járat ez, hanem inkább… kapu. Az egyik pillanatban még az ő nappalijában vagyok, a következőben meg már a Mardekár klubhelyiségében. Anélkül indulok a hálók felé, hogy körülnéznék; egészen más foglalkoztat most, mint hogy kik vannak még itt.

Lucius, csók, Lucius, csók, Lucius, csók, Lucius csókja… ez minden, amire pillanatnyilag gondolni tudok. A szobába érve éppen csak felfogom, hogy Dorrie Pansyvel és Millicenttel vitázik; fogom a pizsim, és a fürdőbe vonulok.A zuhany alatt tíz perc után döbbenek rá, hogy jóformán csak ott érintem magam, ahol Lucius is tette Shyaron keresztül…A kijózanítóan hideg csempének dőlök, mégsem tudok szabadulni a fantáziaképtől, ahogy a férfi maga vezeti végig rajtam az ujjait, megremegtetve minden porcikámat. Aztán ezeket a képeket egyre forróbbak váltják, és Shyar valahogy… valóságosabbá teszi. Rövid időn belül

arra eszmélek, hogy egyre lejjebb csúszom, és pihegve várom a gyönyört, amit soha nem tapasztaltam még.Bármilyennek is képzeltem eddig, semmi hasonlót nem érzek, csak azt, hogy… valami hiányzik, hogy elmarad, amit vártam, bármi legyen is az. Most azonban… a padlón ülve várom, hogy a vízcseppek kimossák a bőröm alól a zsibongást. Amikor ez megtörténik – fájdalmasan lassan -, olyannyira a gondolataimba merülök, hogy egy perc múlva értetlenül állok az ágyam mellett; egyszerűen nem tudom, mikor, hogyan kerültem ide. Márpedig itt vagyok, szárazon, pizsiben, s a fejemben Luciusszal kapcsolatos gondolatok kavarognak, s nagyon úgy tűnik, megszüntethetetlenül.Hallom, hogy Dorrie szólongat, de alig jut el hozzám a hangja; mintha víz alatt lennék. Minden lassú, életlen, a színek fakók… és csak sodródom. Nem tudom, honnan, nem tudom hova…Lu-ci-us Mal-foy meg-csó-kolt – ez visszhangzik folyamatosan bennem, ahányszor csak megdobban a szívem.Megadom magam. Ma már nem próbálom meg kibogozni a dolgot. Bemászom az ágyba, összehúzom a baldachint, és elvackolom magam. Azután összegömbölyödve, állig húzott takaróval bámulok a sötétben, de csak az ő száját látom magam előtt, ahogy azt a pár szót formálta a csók előtt…Dühödt-kétségbeesetten temetem az arcom a párnába, de hiába… Lehet bármilyen sötét, zárhatom akármilyen szorosan a szemhéjam, nem számít – mert a képek a saját elmémben vannak.

16.

Életemben nem ébredtem még ilyen összetörten, mint most. Az éjszaka java forgolódással telt, s amikor végül mégis sikerült elaludnom, az álmom Luciusszal volt tele… és csak csókolt és csókolt, míg már levegőt sem kaptam… és még annál is tovább ment. És mindig ez a pont volt az, ahol felébredtem, nem egyszer, nem tízszer. Már javában hajnalodott, amikor végre sikerült rendesen elaludnom.Az óra tanúsága szerint alig húsz perc volt mindössze, és ez meg is látszik. A lány a fürdő tükrében halovány utánzata csak az eredetinek; kócosan, kialvatlan tekintettel néz vissza rám. De a szája… az nagyon is él. Duzzadt, vérrel telített ajkait mintha valóban egész éjjel csókolták volna…Egy morranással tépem le magamról a pizsamát, és nem érdekel O’Ryan heves gesztikulálása. Szándékosan eresztek magamra jéghideg vizet, abban bízva, hogy valóban mindent kiver a fejemből. Így is van, amíg párhuzamot nem vonok a zuhanyból záporozó víz, és a tó hidege közt. Onnan már csak egy pillanat, hogy ismét Malfoynál kössek ki.Dühösen zárom el a csapot. Nincs értelme feleslegesen szenvedni; vacoghatok én itt, míg világ a világ – Lucius ellen hatástalan. Mivel a dolognak ezzel a felével nem tudok mit kezdeni, fordítok rajta egyet, és ahelyett, hogy megpróbálom kiverni a fejemből a történteket, inkább megérteni igyekszem. Mi haszna, előnye származik neki ebből? Miért kockáztatja a pozícióját azzal, hogy behálóz egy diáklányt? Mert hogy itt én vagyok az „áldozat”, az nem kétséges.Újra a tükörbe nézek, és megállapítom, hogy a jeges zuhany bizony csak arra volt jó, hogy megfagyjak, arra nem, hogy embert varázsoljon belőlem. Mit tehet ilyenkor az ember lánya…?Sminkel. Nah, azért túlzásba nem viszem, pusztán sötétzöld, már-már fekete árnyékot rajzolok a szemem köré, ami ettől kicsit élettelibbnek, ragyogóbbnak tűnik, s a színe olyan, mint a háborgó tengeré.Valamivel elégedettebben nézegetem magam, aztán a talár kivételével felveszem az előírásos

viseletet. Amikor ez is megvan, beszórom a cuccaimat a táskámba, és a még üres klubhelyiségbe megyek. Ilyenkor a legjobb, amikor mindenki más még alszik. Csönd van, enyém az egész hely… Elnyújtózom egy kanapén, magamhoz veszem a bűbájtan könyvemet, hogy átolvassam a legutóbb vett anyagot, de a tizedik nekifutásra sem jutok tovább a harmadik bekezdésnél.

Shyar alig érezhető mocorgása riaszt fel a felületes alvásból – az álmaim, természetesen, az igazgató alakja köré szövődtek. Halkan puffan a könyv, ahogy kiesik a kezemből. Összerezzenek, és egy hatalmas ásítást követően olyan hosszan nyújtózom, amennyire csak bírok.- Szép a szemed, Moira – szólal meg nem messze tőlem Draco. Meglepetten ülök fel, értetlenül fordulva felé. Kell néhány másodperc, hogy rájöjjek, a festésre gondol.- Kösz – vonok vállat, majd felveszem a könyvet, és kisimítom a kissé meggyűrődött lapot.- Nem szoktad sminkelni magad – jegyzi meg furcsa hangsúllyal. Egyszerre érezni benne némi tűnődést, és még valamit, ami azt sugallja, nagyobb jelentőségű ez a mondat egy egyszerű megállapításnál.Előbb a táskámba dugom a tankönyvet, csak aztán válaszolok.- Dehogynem.- De nem alkalom híján – veti ellen azonnal, és erre már muszáj ránéznem. A kandalló melletti magas támlájú bőrfotelben ül, keze a kartámlára simul, ujjai szinte lágyan érintik a sötét bőrt. Úgy fest, mint aki trónra született, és valószínűleg ennek tudatában is van. Hiába, van kitől tanulnia… az apja mestere a hatalomnak. Hurrá. Eltelt úgy egy perc, hogy nem gondoltam rá, erre… itt van a fia, hogy az eszembe juttassa. Kezdek úgy gondolni Shyarra, minden bajom okozójára, mint egy átokra. Amit persze, őkígyósága nem vesz jó néven, mert rögtön tekeregni kezd.Meg sem mozdul, ellenben úgy méreget, mint Piton egy marék felaprítandó férget. És ha Draco így néz… az nem jó jel.- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni, de nem hiszem, hogy túl sok közöd lenne ahhoz, mikor és miért festem magam. Ha jól rémlik, nem tiltja a házirend – közlöm vele szárazon, egyenesen a szemébe nézve. Aztán gyorsan el is kapom a tekintetem, mert túlságosan is hasonlít Luciuséra.- Kinek akarsz tetszeni, Mauth? – szólal meg ismét, és ez már több egyszerű kekeckedésnél. Vallat.- Senkinek. Vagy ha mégis ragaszkodsz ehhez a baromsághoz, hát elárulhatom: magamnak.- Magadnak – ismétli enyhén gúnyosan.- Igen, magamnak – sóhajtok fel, mert fogytán a türelmem. – Képzeld, nem volt túl jó éjszakám, és nem akarok inferusként emberek közé menni. Így aztán kifestettem magam, hogy tűrhetően nézzek ki. Van még kérdésed?- Van – feleli sötéten, és egy pillanatra sem néz félre. – Mivel vetted rá az apámat, hogy kirúgja Blaise-t?Meghökkenek.- Merlinre, te most csak hülyéskedsz velem, ugye? – nevetek fel néhány másodperc múlva.- Úgy nézek ki, mint aki vicces kedvében van? – kérdez vissza, majd feláll, és elém lép. Nem, egyáltalán nem viccel.- Draco, kettőnk közül te ismered jobban az apádat. Szerinted, hagyja, hogy bárki hasson rá?- Valamiért mégis túl sokszor kerül a közeledbe – sziszegi, elegánsan kikerülve a válaszadást.- Most azt várod tőlem, hogy én indokoljam meg az ő döntéseit? – meredek rá. – Ennyire nem lehetsz…- Ostoba? – kérdezi dühösen. – De, talán mégis, és csak félreértettem, amit apád az enyém fejéhez vágott a rivallójában! – emeli meg kissé a hangját, és egészen közel hajol az

arcomhoz.- Vissza, Draco! – figyelmeztetem halkan, mert Shyarnak nem tetszik a közelsége. Felállnék, de visszalök, és a pálcája is előkerül.- Addig nem mozdulunk innen, amíg meg nem mondod, hogy kerültél meztelenül az apám elé!Morganára…! Még mindig ezen rágja magát?!- Nyilván feltűnt a belépőm szerdán. Igen, biztosan, mert nagyon vigyorogtál – húzom el a szám. – Nos, igazgatóként tudni akarta, mi történt az egyik diákjával.- Ez még nem indokolja a meztelenséget – veti ellen.- Dehogynem, ha olyasmit kerestet a javasasszonnyal, ami csak ilyen módon található.-Madam Pomfrey is ott volt? – kérdezi valamivel higgadtabban.- Ott – bólintok, de azt eszem ágában sincs elárulni, hogy Piton is a jelenet tanúja volt. – Miért, mit gondoltál? Hogy az apád visszaél a hatalmával, és hobbiból végzős lányokat vetkőztet? – csóválom meg a fejem.- Valóban, Mr Malfoy, remélem, ennél többre tart – jegyzi meg egy jeges hang Draco háta mögött.Lucius.

Mézédes Merlinem… a hangja hallatán egyszerre szakad rám a tegnap este minden emléke. Igyekszem közömbösnek láttatni magam, de biztos vagyok benne, hogy a pupillám kitágul, hogy pír kúszik az arcomra, hogy hirtelen kiszárad a szám.Mindez aligha kerüli el Draco figyelmét; minden eddiginél gyanakvóbban néz rám, s csak akkor fordítja el a pillantását, amikor az ezüst kígyó a vállára villan. - Tegye el a pálcáját, Mr Malfoy – szólal meg hivatalos hangon Lucius, majd lassan félretolja a bottal, végig kőhideg tekintettel követve. – Gondolom, nem óhajt Mr Zambini sorsára jutni.Draco szeme dühösen megvillan, s a vonásain sem tud tökéletesen uralkodni, de teszi, amit az apja – ez esetben inkább az igazgatója – mond, és néhány lépésnyire elhátrál. Lucius elégedett biccentéssel nyugtázza, majd felém fordul.Rám néz, és Shyar legnagyobb örömére előtérbe kerül a botja. - Álljon fel, Moira – szólít fel, és türelmesen megvárja, míg engedelmeskedem. Shyar rossz ribanc módjára nyújtózkodik felé, de egyelőre könnyedén uralom.- Van valami oka e kivételes szépítkezésnek? – tudakolja anélkül, hogy levenné a tekintetét a szememről, vagy elhúzná a botját.- Igen – felelem a lehető legrövidebben, mert félek, hogy a hangom nagyon hamar cserbenhagy.- Igen, mi? – emeli feljebb a fejem, és a szürke szempár kihívóan villan meg.- Igen, uram.- Ejnye, Moira – ingatja a fejét. – Azt hiszem, tegnap elég egyértelműen a tudomására hoztam, miféle megszólítást várok el öntől.- Azt gondoltam, uram…- Jegyezze meg, Moira – szól közbe zsongító hangon –, ha én megkövetelek valamit négyszemközt... akkor elvárom, hogy nyilvánosan is ahhoz tartsa magát. Remélem, megértette – szigorodik meg a tekintete. – Nos?Merlin, Merlin, Merliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin! Miért játszik velem? Miért velemjátszik?!- Igen, Lucius – suttogom a lehető leghalkabban, remélve, hogy Draco nem hallja meg. Bár azt nem tudom, hogy ha ő maga nem titkolja, hogy ezt a megszólítást várja tőlem, akkor én miért is zavartatom magam.- Helyes. Most pedig válaszoljon a kérdésemre – húzza egy jóllakott nagymacska elégedettségével alig észrevehető mosolyra a száját.- Négyszemközt?! Lucius?! – ment meg Draco jogos felháborodása a válaszadástól. – Apám,

mit jelentse…- Piton professzor az irodájában várja önt, Mr Malfoy. Ne várakoztassa tovább – néz rá a szeme sarkából Lucius.Döbbenten nézek először rá, aztán a fiára. Miért érzem úgy, hogy csak azért küldi el, hogy ne legyen láb alatt…? S ha mégsem… miért nem ezzel kezdte?Draco valószínűleg ugyanezt gondolja végig, majd pengevékonnyá préselt ajkakkal bólint, és keményen koppanó léptekkel elhagyja a klubhelyiséget.

Megint kettesben Lucius Malfoyjal.

- Nos tehát? – néz rám ismét, és az ezüst kígyó fogával a fülem mögé tűr egy hajtincset. – Mi az oka ennek a… meglehetősen ritka cselekedetnek? – húzza végig most a szemöldökömön a botdíszt, tekintetével követve a lusta mozdulatot.- A kialvatlanság – lehelem megborzongva, és kisebb csatát vívva Shyarral, aki mindenáron el akarja hagyni a testem.- Valóban? – húzza lejjebb a botot, és már az arcomat hűti vele. – Érdekelne, mivel telt az éjszakája.- Sóhajokkal – suttogom. – Nyugtalan, forró képekkel…- Hm… - viszi le a nyakamra az ezüstöt, s úgy néz, hogy egyszerűen képtelen vagyok rendesen lélegezni. Csak pihegni tudok, s ahogy egyre lejjebb viszi a botot, úgy remélem egyre jobban, hogy megcsókol.- Kérem… - rebegem, de még én magam sem tudom eldönteni, mit is szeretnék. Hogy hagyja abba ezt az érzéki kínzást…? Ahhoz túl élvezetes. Hogy megcsókoljon? Ha megteszi is, aligha azért, mert én vágyom rá.- Mire kér, Moira? – kérdi egészen közel hajolva a fülemhez, és a lehelete a hajamat borzolja. – Mondja ki, és talán megteszem…Túl nagy a csábítás; mit nagy, hatalmas. Csak egészen kicsit kéne elfordítanom a fejem, hogy…Nem. Most és itt nem. Túl méltatlan lenne… mindkettőnkhöz.- Csak ne… - A saját lélegzetembe fogok belefulladni, ha nem kerül távolabb, csak egy egészen picikét… - Kérem, csak ne… kísértsen…- Hm… Kísérteném? – duruzsolja, s ezzel egy időben érzem, hogy meglazul a nyakkendőm, és kioldódik a blúzom, épp csak a három legfelső gomb. A nyakamból lassan a dekoltázs felé siklik a még mindig hűvös ezüst; én pedig lehunyom a szemem, és az arcomat az övéhez simítom. Sima, nyoma sincs benne semmi lágyságnak, mégis… vérforraló.Nem tudom, mi az, ami még talpon tart. Pusztán azzal reszketőssé tesz, hogy érintésnyi közelségben van; ő nem ér hozzám, csupán a botjával.- Én nem kísértek, Moira – folytatja. – Pusztán lehetőséget teremtek…- Lehetőséget? – nyögöm, és erőt véve magamon elhúzom tőle az arcom. – Mégis, mire?- Hogy megtanulja uralni a kígyóját – közli, és abban a pillanatban az ezüst Shyar „helyéhez” ér.- Ne…! – kiáltom fojtott hangon, de már késő. Megroggyan a térdem, és levegőért kapok, miközben Lucius, ügyelve arra, hogy ne mozduljon el a bot, megkerül.- Érzi, ahogy ki akar törni? – susogja a hátamhoz simulva. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne ejtsem a fejem a vállára, és hagyjam Shyart élvezkedni… De azt nem tagadom meg magamtól, hogy igyam magamba a melegét, a mágiáját, ami körüllengi, az illatát, ami… férfias, hűvös, többrétegű, bódító… mint ő maga. Megkerülhetetlen, kivédhetetlen, olyasvalaki, aki után csak vágyni lehet, megkapni nem.Meg akarok felelni… elsősorban magamnak, s aztán… neki is. Meg akarom mutatni, hogy méltó vagyok a kitüntető figyelmére.

Összeszedem magam – amennyire ez lehetséges -, és Shyarra koncentrálok. Könnyű ráhangolódnom, mert ugyanaz a vágy „gyötör” minket. Visszafogni már annál nehezebb…- Uralja… kerekedjen fölé, akarja, hogy azt tegye, amire ön utasítja… - mormolja a fülembe.Talán képes lennék rá, ha nem lenne ennyire közel. De itt van, és minden egyes szavával gyengíti a koncentrációmat, újabb és újabb alkalmat adva Shyarnak, hogy kitörjön. Én pedig küzdök, s ahogy fogy az erőm, úgy igyekszem elszántsággal pótolni.Amikor végre úgy tűnik, hogy Shyar feladja a harcot, ismét megszólal Lucius.- Fogja meg a botomat, Moira... – szisszen a hangja, a zsigereimbe marva. - Hogy…? – nyögöm zavarodottan. Lepillantok, de alig látom a fénylő ezüstöt, inkább az ébenszín fára feszülő ujjakat bámulom.- Érintse… meg… - mondja lassan, s én tétovázva engedelmeskedem. Nem érzek semmi különöset; éppen csak Shyar őrül meg tőle. Eszeveszetten tekereg, mindenáron szabadulni akar belőlem, és nekem ismét be kell csuknom a szemem, hogy csak rá összpontosíthassak.Lucius, noha egészen biztosan érzi, ahogy nekidőlök, mert szükségem van a támaszára, nem kímél.- Simítsa rá az ujjait, és cirógassa... érzi a simaságát...? A keménységét...? Ahogy egyre forróbb az érintése nyomán? Érzi azt a tökéletes ívet, amin egyre lejjebb siklanak az ujjai? – sorolja a kérdéseket, egyre halkabban, egyre… érzékibben, noha amúgy is túlságosan hat rám. Az utolsó szavait inkább már csak leheli, s közben szinte lágyan a hajamba markol, és hátrahúzza a fejem.- Nézzen rám! – követeli suttogva, de még így is képes annyi keménységet vinni bele, hogy engedelmeskedni akarjak. Egy örökkévaló pillanatig átadom magam a helyzetnek, és kiszáradó, szétnyíló ajkakkal dőlök bele a fél-ölesbe, a vállán pihentetve a fejemet. Nem látok mást, csak az arcát, de olyan közel van, hogy csupán részletekben tudom befogadni. Az íves szemöldökét, a fölötte sorakozó, a koncentrációtól megjelenő hosszú ráncokat; az acélszín szempárt, a határozott, bár nem hivalkodó orrot… és a száját. Az ajkait, amit tegnap este óta már számtalanszor ízlelhettem meg – az álmaimban. De most itt van, éppen csak lábujjhegyre kéne állnom, hogy újra, valóban megcsókolhassam…

Nem teszem meg. Ennél jóval kevésbé élvezetes, ám annál fárasztóbb feladatom van – visszatartani Shyart attól, hogy a botra tekeredjen. Egyre elkeseredettebben küzdök vele, szinte az eszméletvesztésig…Elbukom. Az ő akarata érvényesül, de ezt már alig fogom fel. Csak a fáradtságot és a megkönnyebbülést érzem, hogy vége a küzdelemnek, és azt, hogy fázni kezdek, ahogy Lucius ellép mögülem. Aztán pár másodperc múltán kitisztul minden, s a kanapén találom magam, míg ő pár lépésnyire előttem áll.Shyar épp a nyakára tekeredik, de úgy tűnik, nem foglalkozik vele. Engem néz, jobb hüvelykujjával fel-le simítva az ezüst kígyófogat. - Lucius… - kezdem halkan, noha magam sem tudom, mit akarok mondani.Nem szól, csak a tekintete villan meg, ahogy keményen a kőre koppintja a botját. Megrándulok, mert váratlanul ér a hang, és mert még túlságosan érzékeny vagyok mindenféle ingerre.- Gyenge, Miss – közli olyan távolságtartó hangsúllyal, mint amivel Dracót is elküldte.Fáj. Nem tudom, miért, de fáj. Talán a csalódás miatt, amit azzal okoztam, hogy nem voltam képes uralni Shyart.- Fogja – feszíti ki a bal tenyerét, és abban a pillanatban megjelenik rajta egy fekete-zöld kötésű, szemmel láthatóan vén könyv, és miután a hüvelykujjával is ráfog, felém nyújtja. – Tudtommal erre a könyvre áhítozik. Még nézem őt néhány másodpercig, aztán kényszerítem magam, hogy elolvassam a könyv

gerincén végigfutó, mélyzöldes fénnyel derengő szavakat.- Igen… uram – bólintok, s mintha rosszallóan vonná össze a szemöldökét. Ha így is van, megjegyzés nélkül hagyja a megszólítást, és kissé megmozdítja a kódexet. Shyar eközben lekúszik rá, s onnan egyenesen visszatér belém. Nem tudom, mi vagy ki irányítja, sőt, hogy irányítja-e bármi is; én biztosan nem. Nem nyúlok érte azonnal; szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem magam annyira, hogy ne látsszon a mozdulataimon az a káosz, ami most bennem uralkodik.Végül egy Mauth méltóságával veszem át a könyvet.- Köszönöm.- Vigyázzon rá – biccent. – Nagyon értékes, ritka példány.- Úgy lesz – bólintok rá, mire egy utolsó pillantással végigmér, majd hátat fordítva távozik a klubhelyiségből. Abban a pillanatban visszaroskadok a kanapéra, ahogy visszazárul mögötte a portré. Egy pillantásra sem méltatom az értékes könyvet, lerakom magam mellé, aztán csak bámulom a tüzet.Nem értem őt. Nem értem, s éppen ez benne a veszélyes. Képtelenség rájönni, mit is akar valójában, hogy mit tervez, hogy tervez-e egyáltalán valamit… Sóhajtva hátraejtem a fejem a támlára, magam alá húzom a lábam, s miközben behunyt szemmel ezen az újabb találkozáson tűnődöm, észre sem veszem, hogy cirógatni kezdem a nyakam ott, ahol Lucius végighúzta rajta az ezüstöt. Még mindig érzem azt a zsibongást, amit a hűvös fém érintése váltott ki belőlem, és kénytelen vagyok elfogadni a tényt: élveztem. Minden apró gesztust, a hangját, valós vagy épp közvetett érintést… Élveztem, és vágyom a folytatásra vagy a megismétlésére; mindegy, csak… vele lehessek.Újra hallani akarom a csók utáni hangját, magamon akarom érezni a két karját, az arcomat, nyakamat perzselő leheletét…Csalódott vagyok. Nem ezt vártam magamtól – azt hittem, kemény vagyok, mint a mágiával erősített vas… Azt hittem, ha nincs a közelemben, ha van lehetőségem végiggondolni a történteket, akkor majd minden visszazökken a helyére.Dorrie-nak igaza volt; nem tudom, hova tettem az eszem, amikor azt gondoltam, rám nem hat Lucius.Ismerem már őt régről, lévén apám barátja… Nem egyszer járt már az otthonunkban, ahogy mi is megfordultunk párszor az ő kúriájában. Sosem A FÉRFIT láttam benne, csak apám kifogástalan modorú barátját, Draco apját; aztán később az iskolaigazgatót. - Hát nem – határozom el magam. – Tehetsz velem, amit akarsz, Lucius, de azt ne várd, hogy bármit is kérni fogok! - mormolom a csend fülébe. Hangos csattanásra riadok, s amikor felnézek, látom, hogy Draco lépdel felém, és a tekintetében iszonyatos düh kavarog. Egy pillanattal később már előttem áll, megragadja a karom, és felránt magához.- Mit akarsz az apámtól, Mauth? – sziszegi.- Semmit – felelem, egyelőre még viszonylag higgadtan.- Ne hazudj! – kiáltja, és nem finomkodik, amikor megráz. – Itt ülsz, az után, hogy kettesben voltál vele - néz végig rajtam egy megvető fintorral -, és úgy nézel ki, mint aki bármire kész.- Az, hogy csupán ketten voltunk a klubhelyiségben, még nem jelenti azt, hogy bármit is tettünk – próbálok meg észérvekkel hatni rá, de nem tudom, sikerrel járok-e. Érzem, tombolni tudna dühében, és Shyar is nagyon szeretne kiszabadulni. - Nem, mi? Akkor mivel magyarázod ezt? – pöccinti meg a blúzomat, amit azóta sem igazítottam meg, hogy Lucius megoldotta. – A nevével a szádon cirógatod magad, és van pofád azt hazudni, hogy semmit nem akarsz tőle?!Egyszerre mozdulunk Shyarral. Ő előrelendül, én eltaszítom magamtól Dracót. Így is csak egy hajszálon múlik, hogy a hegyes fogak nem érik el a nyakát.

- Ez… ez egy… - suttogja döbbenten, a kígyóra meredve Draco – egy fekete mamba…Szerencsére sikerül rávennem Shyart, hogy nyugton maradjon, így Draco lassan elhátrál tőle. Ekkor mozdulok meg én; előrelépek, és villámgyorsan felkapom a kígyót. Nem tetszik neki a bánásmód, de mást nem tehetek; tudom, hogy Lucius kis próbája után nem maradt annyi erőm, hogy visszaparancsoljam.- Mindkettőnk érdekében jobb lesz, ha békén hagysz – mondom halkan, miközben Shyar bekúszik a talárom ujja alá. Még egy másodpercig nézzük egymást, aztán megfordulok, majd a könyvet a táskába gyömöszölöm, és szinte kimenekülök a folyosóra.

17.

Nem jutok messzire. Néhány lépés után éppen csak sikerül megállnom egy eddig sosem látott fiú előtt.- Legközelebb kicsit világosabb festéket vigyél fel, akkor talán messzebbről is észreveszel – jegyzi meg a táskáját igazgatva, majd megkerül, és megy tovább. Mire kinyögnék valami értelmeset, vagy legalább alaposan megnézhetném, eltűnik a klubhelyiségben.Még egy percig bambán állok, ami ugyan nem túl elegáns, viszont egészen megfeledkezem Dracóról. Ki a fene ez a fickó? Mivel erre a folyosón állva aligha kapok választ, a nagyterembe indulok, remélve, hogy a manók ma korábban kezdték a napot, és már vár a reggeli. Piton irodája előtt megtorpanok, és fontolóra veszem, hogy megköszönöm neki a könyvet, de végül mégsem zavarom. Félek, nem örülne, ha ilyen semmiség miatt zavarnám meg. Hiszen ezt megtehetem bármikor a nap folyamán… de reggel csak akkor tűri a zaklatást, ha valami roppant fontos dologról van szó. Így aztán elhalasztom a köszönetnyilvánítást, és folytatom az utam, de nem tudok olyan lassan menni, hogy ne érjek túl korán a nagyterembe. Sehol egy lélek, se élő, se holt; még Hóborc sem teremt felfordulást. Minek is, ha senkit sem bosszant vele…? A hosszú asztalok üresek, a megbűvölt mennyezet szerint borongós nap ígérkezik.Azt hiszem, éhen fogok halni. Nem ettem rendesen már… Merlin tudja, mióta. Rémlik ugyan egy fürt szőlő, de mikor volt az már… azóta annyi energiát vesztettem, hogy az a csoda, még meg bírok állni a lábamon. A párszaszós kísérlet, aztán Lucius, az azt követő hánykolódás alvás helyett, aztán megint Lucius, de már Dracóval súlyosbítva… Mivel érdemeltem én ezt ki?Csalódottan, nagyot fújva ülök le az asztalhoz, aztán lekönyökölve bámulom a szemközti falat. A hatalmas kövek mindinkább összemosódnak, halványulnak, a fejem egyre nehezebb…

- Kivetett az ágy, Mauth? – rezzent fel a szundikálásból egy hang, és míg próbálom behatárolni, hogy honnan és ki szólt hozzám, hatalmasat ásítok.- Be sem fogadott – legyintek, miközben szemtanúja lehetek annak az elképzelhetetlennek hitt, történelmi pillanatnak, amikor egy griffendéles leül a Mardekár asztalához. – Eltévedtél?- Ahhoz színvaknak kéne lennem – von vállat Potter. – Hogy van a kígyód?- Remekül – morgom. – És te? Mit keresel itt? - Ha éppen nem alszom el, mindig ilyenkor jövök le. Tele van a tö… szóval, jobb szeretem a csendet és a nyugalmat.- Megértelek – bólintok. – A griffendéles zsivaj időnként még hozzánk is lehallatszik.- Hé, sértegettem én a te házad? – kérdezi vigyorogva.- Ma talán még nem – vonom meg a vállam. – Tűnés. A vörös-arany címered bántóan elüt a zöld-ezüst környezettől.Elhúzza a száját, de látom rajta, hogy nem vette a szívére a gyengécske sértést. Hiába, az

éhhalál küszöbén ennyire futja.- Oh, egy kérdés – fordul vissza két lépés után.- Hm? – mordulok nem túl lelkesen.- Kinek akarsz tetszeni? Összebeszélt Dracóval, hogy a sírba tegyenek ezzel a hülyeséggel?? A homlokom az asztallapon koppan, és csak legyintek válasz helyett. - A szemed…Morgana legmagasabb sarkú csizmájára…! Ő a negyedik hímnemű, akivel ma összefutottam, de ő sem bírja megállni szó nélkül… Mi ütött beléjük? Mindegy. Nem értem őket, és kész, és ez addig biztosan így is marad, amíg jól nem lakom. Addig felfüggesztem a gondolkodást, úgysem megy.Reggelit akarok! Most!- Nofene – dünnyögöm, mert abban a pillanatban megtelnek az asztalok étellel. Ha minden óhajom így teljesülne…Egy pillanatig sem habozok. Kitöltöm magamnak a teát, lenyakazok egy lágytojást, sonkát, pirítóst, vajat, sajtot halmozok a tányéromra, és jóízűen falatozni kezdek. Közben lassacskán gyűlnek a többiek, de abszolút hidegen hagynak. Az sem érdekel, ha megáll a Föld.

- Mi a franc volt veled este, Magma? – kérdezi Dorrie, miközben leül mellém. – Egyáltalán, hol voltál olyan sokáig? - Nem itt fogom elmondani – rázom meg a fejem, majd megdermedek, mert Malfoy éppen akkor vonul el mögöttem. Érzem az illatát, hallom a lépteit, meglegyint a körülötte kavargó erő; Shyar persze azonnal ficánkolni kezd.Nem fordulok meg, nem nézem végig, ahogy letelepszik a helyére. Tartom magam az alig öt perce tett fogadalmamhoz, miszerint megpróbálom figyelmen kívül hagyni őt. Így talán Shyar is elkushad végre.- Mi volt Pitonnál? Mesélj!Felderül az arca, majd rögtön el is borul. - Oh, hát hol is kezdjem…? – tűnődik, és nagyot harap a briósából. - Mondjuk, ott, hogy rátok csuktam az ajtót – tanácsolom.- Nah, először köpni-nyelni nem tudtam – kezdi. – Mellesleg, ezt még meg fogom bosszulni, úgy készülj. Na, tehát. Megkérdezte, hogy igazat mondtál-e…- Chh. Hát szoktam én hazudni…? – húzom fel az orrom.- Naná, hogy szoktál, de ha megkérhetlek, ne szólj közbe, különben sosem érek a végére.- Folytasd.- Most mondtam, hogy ne szólj közbe! – morog. – Egyébként meg miért festetted ki magad? Tetszeni akarsz az igazgatónak? – csúfolódik, nekem pedig sürgősen el kell számolnom tízig, nehogy előkapjam a pálcám.- Dorrie…!- Jól van, jól van! Szóval, feltett egy csomó kérdést, olyanokat, hogy miért, hogyan, mikor lettem animágus, meg hogy mennyire sajátítottam el… közben meg úgy nézett, hogy azt hittem, menten halmazállapotot váltok, és lesz egy Dorrie nevű pocsolya az irodája padlóján… - sóhajtja a tenyerébe támasztva az állát. Elréved a tekintete, és oldalba kell böknöm, hogy visszatérjen a valóságba. – Jaj, Magma, a szeme… esküszöm, feketébb a sötétfeketénél is, és…Köhintek egyet, hogy megakasszam, remélve, hogy a lényegre tér.- Megkért, hogy mutassam meg az animágusi alakom… - hunyja le a szemét, és kis híján az asztal alá folyik. Megszoktam már, hogy folyton ájuldozik Pitontól, de ma reggel valahogy nehezen viselem. - Megtetted?

- Hülye vagy te? – fordul felém hirtelen, megrökönyödve. – Naná, hogy átváltoztam! Hisz tudod, milyen… ellenállhatatlan…- Csak a magad nevében beszélj – morgom, de nem is figyel rám.- Igaz, izgultam egy kissé, mert eddig még csak te láttál úgy, de végül is sikerült – húzza ki magát büszkén, és nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy ne vessen egy pillantást kedvenc professzorára. - Mit szólt? – firtatom. Nehezemre esik elképzelni Piton reakcióját. Vagyis inkább azt, hogy bármiféle reakciót mutat.- Egy darabig csak nézett, aztán azt mondta, hogy ha bejegyzett animágus akarok lenni, akkor meg kell jelennem egy bizottság előtt, és meg kell győznöm annak tagjait arról, hogy átváltozva is szellemi képességem teljes birtokában vagyok. Bólintottam volna, de hát ugye… elég hülyén nézett volna ki.- Aztán? - Felajánlotta, hogy segít felkészíteni a vizsgára – húzza számító mosolyra a száját, és rögtön tudom, ez mit jelent: ha rajta múlik, csak lassan, nagyon, nagyon lassan fogja kitanulni az animágia minden csínját-bínját.- Te dög – vigyorgok bele a teámba, és kis híján hangosan nevetni kezdek. Nem hagy nyugodni a kép, ahogy Dorrie bután pislog Pitonra, csak hogy minél több különórára járhasson hozzá. Ez persze képtelenség, hiszen le akarja nyűgözni őt… no meg a professzor sem az a típusú ember, aki bedől egy ilyen ócska trükknek. – Folytasd! Biztos nem csak ennyi történt.- Azt mondta, bizonyítsam, hogy emberként gondolkodom – mondja lassan, és olyan mélyen elpirul, hogy a málnadzsem sehol sincs hozzá képest.- Ohhohó, ki vele, mi történt? – csapok le rá azonnal. - Hát… végül is, megtettem, amire kért – temeti a két tenyerébe az arcát, majd hirtelen felém fordul. – Nézd, én… én nem voltam teljesen önmagam, ha érted – suttogja a fülembe. - Nem, amíg el nem magyarázod – rázom meg a fejem, és kiiszom a csészéből a teát. - Jaj, Merlinem… - kotorja hátra a haját, és ez az a pont, amikor rájövök, hogy valami hülyeséget csinált. Jobbnak látom, ha ezt máshol beszéljük meg.- Gyere! – állok fel, s húzom magam után. Az asztal végénél járunk, amikor felbukkan előttünk Draco és az idegen fiú.Én mennék tovább, de Dorrie lecövekel. Úgy nézi a fickót, mintha még sosem látott volna fekete hajat, bronzos bőrt, szikár arcot.- Hello – nyögi, s végre hajlandó lenne megmozdulni, de ekkor elcsendesedik a terem. Megfordulok, hogy megnézzem, mi olyan érdekfeszítő, és azt kell látnom, hogy a diáksereg fele felénk fordul, a másik fele pedig Luciust és Pitont lesi, akik időközben kisétáltak a tanárok asztala elé.Házunk feje a karját hátratéve áll, majd biccent, mire az új fiú szó nélkül arra indul. Kihasználom az alkalmat, és inkább őt nézem, mert nem akarom Lu… az igazgatót bámulni. Épp elég volt mára – jaj, kinek akarok hazudni…? – a reggeli affér, nem akarom még egyszer elveszíteni a fejem, pláne nem mindenki előtt.- Jó reggelt – koppintja le a botját, amikor a srác melléjük ér. – Mint azt bizonyára jól tudják, a napokban kénytelenek voltunk megválni Blaise Zambinitől.Megszorulnak az ujjaim Dorrie csuklóján, mert miközben kimondja a nevet, rám néz, ráadásul Draco tekintetét is magamon érzem. Kellemetlenül bizsereg a tarkóm, mintha pálcát szegeznének neki, és Lucius pillantását sem tudom értelmezni. - Az iskolabizottság úgy határozott, hogy a felszabaduló helyet be kell tölteni, így iskolánk a tanév hátralévő hónapjaira vendégül lát egy külföldi diákot. A fiatalember Kanadából érkezett, a neve Gabriel Wergont. Fogadják úgy, ahogy az e nagy múltú intézmény diákjaitól elvárható! Elmehetnek.

Remek. Megreggeliztem, vége a beszédnek, tudom az új legény nevét, mehetünk. Minél előbb ki kell szednem Dorrie-ból, mit csinált.

- Na, áruld el végre, mi az, amitől úgy elvörösödtél! – sürgetem, amikor bebújunk egy festmény rejtette kis beugróba.- Magma, ez annyira kínos…! – sóhajtja a falnak dőlve.- Akkor is az lesz, ha nem mondod el, szóval, ki vele!Vesz egy nagy levegőt, aztán még egyet, és ki tudja, meddig folytatná, ha nem rúgnám bokán.- Hozzádörgölőztem – vallja be végül.- Hogy… hogy mi? – esik le az állam. Felnyög, mintha ettől félt volna. – Várj, kezdjük elölről. Elvárta, hogy tégy valamit, amivel bebizonyítod, hogy az animágusi alakodban is képes vagy emberként gondolkodni és cselekedni, erre te…- Erre én odasétáltam hozzá, és a tenyere alá fúrtam a fejem – fejezi be elhaló hangon. - Azt ugye ne kérdezzem meg, hogy hol volt a keze…?- Jaj… - Makacsmacs… ugye nem…?- Merlinre, Mo, rámásztam a professzoromra! – kiáltja, és most örülök igazán, hogy senki nem hallhat minket.- Khm… miért nem lepődöm meg ezen? – gonoszkodom.- Rámásztam, érted? Ott állt, nekidőlve az asztalának, a két karja összefonva a mellkasán, én meg odamentem, az egyik mellső lábammal felléptem az asztalra, a másikkal a mellkasára nehezedtem, és addig furakodtam, míg az egyik tenyere a fejemre nem került!Mézédes Merlin… Félek elképzelni, mégis megteszem. Dorrie, amint kifejlett fehér tigrisként „letámadja” Pitont…Merlin.- Ó, te bolond… - sóhajtom, és magamhoz ölelem. Érzem, hogy nem sok választja el a sírástól, de szerencsére tartja magát. – És ő?Elhúzódik, huszadszorra is hátraigazítja zilált tincseit, majd a falnak dőlve válaszol.- Nem csinált semmit. Meg sem mozdult, megvárta, míg leszállok róla, aztán utasított, hogy változzak vissza. Amikor már ismét emberként álltam előtte, közölte, hogy van még mit elsajátítanom, míg a bizottság elé kerülök, és hogy hajlandó segíteni ebben, amennyiben heti két órát áldozok a különórákra. - Erre te? – sürgetem, miközben kilépek a folyosóra. Elácsorognék ott egész nap, de az órákra be kéne menni. Igaz, jól jönne egy nyugodt nap, hogy összeszedjem magam, de ezt aligha venné jó néven Piton. - Hé, várj már, hova sietsz? – kiált utánam, lecövekelve a portré előtt. – És miért van nálad táska?- Öt perc múlva bűbájtan – emlékeztetem, de egyre furcsábban néz rám.- Jól vagy? – lép közelebb.- Mihez képest? – sóhajtom, és a falnak vetem a hátam. – Jól hát – füllentem. – Miért?- Azért, mert vasárnap van – feleli, és aggódva fürkészi az arcom.- Biztos? – nyikkanok, de közben már számolom is a napokat. - Ó, a francba! – nyögöm hangosan, és leroskadok a földre. – Légy oly kedves, és küldd rám a halálos átkot, jó? Kétszer, minimum… – Ha már azt sem tudom, milyen nap van, az már a vég.- Mi történt veled tegnap, Mo? – ül le mellém. – Későn jöttél, utána pedig hiába beszéltem hozzád, nem reagáltál semmit, csak befeküdtél az ágyadba. Úgy néztél ki, mint aki Imperius alatt áll.Ha csak sejtené, milyen közel jár a valósághoz…! - Nem, Dorrie – rázom meg a fejem. – Maga Lucius az Imperius.

- Mondd még egyszer! – penderül elém.- Lucius maga az Imperius – ismétlem engedelmesen.- Azt a ku… - nyögi, és szinte azonnal a szájára is csap. Akkora a szeme, mint egy cikesz, és nem átall bámulni vele. – Te és ő… te tegnap vele… és ő… azaz ti… és hogy Lu… Merlinre, kimondani sem merem…!- Hát igen… - sóhajtom. - Magma, ha nem mesélsz el mindent most azonnal, egy hétig nem eszem desszertet, és a te lelkiismereteden szárad majd, ha édességen halok!- Itt? – meredek rá. – Te tényleg azt akarod, hogy itt mondjam el?- Mit bánom én, hol, csak kezdj már neki!Most én veszek nagy levegőt. Nem tudom, miért nehezebb hangosan kimondani valamit, mint megtenni, mindenesetre ez a helyzet. Méricskélek, miről számoljak be és miről ne, aztán végül a teljes igazság mellett döntök. Sosem titkoltam előle semmit, miért épp most kezdeném el? Sosem árult el, és hiszem, hogy nem is fog.Hogy még egy kicsit húzzam az időt, felállok, akkurátusan eligazgatom a ruhámat, majd a felségterületünk felé indulok. Megvárom, míg mellém ér, aztán halkan elárulom a lényeget.- Megcsókolt.- Az jó – bólogat -, de mitől voltál úgy kiakadva? HOGY MIT CSINÁLT?! – ragadja meg a könyököm, amitől kis híján hanyatt esem. A táskám lecsúszik a vállamról, de nem nagyon izgat, mert Dorrie épp arra készül, hogy elüszkösítse a karom.- Jól hallottad – sziszegem, miközben igyekszem lefejteni magamról az ujjait. – Eressz már! Ha tovább szorongatsz, leesik a karom, megsértődöm, és nem mondok többet!- Oh, bocsi – enged el végre. – Tényleg…?- Tényleg – sóhajtom, és lehajolok a táskámért. Szokatlanul nehéznek érzem, és kell néhány másodperc, míg rájövök, hogy egy könyvvel több van benne a megszokottnál.- Részleteket! – követeli.- Tegnap a büntetőmunkáról visszafelé jövet beleszaladtam a folyosón – kezdek bele. – Szokása szerint szórakozott egy sort; addig cukkolt, hogy már nem bírtam Shyarral, mire az átmászott rá. Akkor kiderült, hogy ha őt simogatja, azt én érzem…- LETAPIZOTT?!- Merlinre, dehogy! – hördülök fel. – És ha megkérhetlek, ne üvölts a fülembe, jó?- Na azért! – mordul. – Pont az hiányozna még neked Blaise után…- Ne feledd az apját se – jegyzem meg halkan, de persze meghallja.- Miről beszélsz? – lép elém, és aggodalmasan vizsgálgat.Francba.- Mo!- Hanyagoljuk, lényegtelen – indulok tovább. – Lucius nem igazán ért hozzám, csak Shyart cirógatta, és azt éreztem magamon, ennyi. - Hm… - gondolkodik el. – Vajon, ha én tenném meg, akkor…- Felejtsd el! Az egy dolog, hogy néha egy ágyban alszunk, de ez… ez… túl… intim – nyögöm.- Nah, kinek is piszkos a fantáziája? – csúfolódik. – Gyerünk, tovább.- Shyar valamiféle… kapocs lehet köztünk. Ahogy felkúszott Lucius vállára, és körbeölelte a nyakát, sokkal… jobb, mélyebb, több lett, amit éreztem, mint addig. És kevés volt… - ismerem be. – Szóval, rendesen elkábított, aztán hirtelen átkarolt, és mire felocsúdtam, már a lakosztályában voltunk.- Merlinem…- Igen, ezt hajtogattam én is – bólintok. – Ott aztán folytatta, amit a folyosón elkezdett, és a vége az lett, hogy elvesztettem az önuralmam, és megcsókoltam.- Te őt? – hökken meg. – De azt mondtad…

- Csak próbáltam. Éppen hogy csak összeért a szánk.- De ez nem csók! – értetlenkedik.- Nem hát. Én bepróbálkoztam, ő nem tett semmit azért, hogy kedvem legyen folytatni…- Ezt hogy érted? – akaszt meg egy újabb kérdéssel.- Csak állt ott, mintha nem is élő ember, hanem szobor lett volna. Nem mozdult, nem is pislogott, talán még levegőt sem vett – sóhajtom, és újra átélem azt a csalódottságot. Az egyik ablakhoz sétálok, kibámulok a parkra, majd kitárom az ablaktáblákat, és felülök a párkányra. A lábamat a mélység fölé lógatom, s míg Dorrie követi a példámat, megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Már a puszta emléktől újra vágyakozni kezdek, és ezt… jobb lenne elkerülni.Nem bánom, hogy a fagyos levegő a bőrömbe mar, úgyis túlságosan felhevít a csók emléke. Aprólékosan beszámolok Dorrie-nak mindenről, a vágyakozásról, ami kiszolgáltatottá tett, a céltalan menekvésről az álmok elől… valóban mindenről.

- Hát, Mo… összeillünk – sóhajtja, amikor elfogynak a szavak. – Megyünk együtt a Mungó zárt osztályára? – bök oldalba a könyökével, majd először csak kuncog, végül már hangosan nevet. - Shyar itt marad…? Mert akkor megyek – bólintok nagy komolyan, de nem sokáig bírom nevetés nélkül. A kígyó felháborodásáról pedig nem vagyok hajlandó tudomást venni. Vegye revansnak, amiért ilyen helyzetbe hozott.- Megfagyok – mászik vissza Dorrie a folyosóra. – Keresek egy kandallót, és el sem mozdulok előle egész nap – zsörtölődik.- És a desszert? Kihagynád?- Kizárt. Mit fogsz tenni? – faggat tovább. Úgy tűnik, sosem fogy ki a kérdésekből. Megvonom a vállam.- Mindegy, mit tervezek. Shyar és Malfoy úgyis keresztülhúzzák – sóhajtom. Eddig sem én irányítottam az eseményeket, mitől változna ez meg? – Az egyetlen, amit tudok, hogy megpróbálok erős maradni, és nem térden kúszni utána.- Hm – kopogtatja meg mutatóujjával az állát. – Talán mégsem kellett volna leadnom a jóslástant… - villantja rám a szemét.- Csak félig lett igazad. - Cccc…- Ne ciccegj. Azt mondtad, nem fogom tudni tartani magam, és menthetetlenül belezúgok. Elismerem, nem tudok ellenállni neki, de ez… ez nem… nem szerelem – rázom meg a fejem. Nehezemre esik kimondani ezt a szót, pláne azután, hogy csalódtam Blaise-ben. Azt szerelemnek hittem… Hittem, hogy az. Mégis, mi lett belőle…? Nos, ebből nem kérek többet.- Nem hiszed, hogy az.- Nem az. Nem is engedném, hogy az legyen – zárom le a vitát, és a bejáratként szolgáló portréra simítom a tenyerem. Most is érzem, ahogy a kígyó megérint a nyelvével, de ezúttal már nem tölt el kellemetlenséggel. Sokkal inkább… elégedettséggel. Mint amikor egy uralkodó látja, ahogy sorra mindenki hódol neki…Megborzongok a gondolattól. Sosem vágytam hatalomra, éppen csak a magam életét akarom irányítani, de azt határozottan. Miért érzem most mégis, hogy ez így jó, ennek így kell lennie? Malfoy hatása lenne?- Ne légy hülye, Magma – sziszegi a fülembe Dorrie, már a klubhelyiségben. – Mondj egy értelmes érvet, amiért ne fogadnád el a… a… khm… a közeledését.- Közeledés? – nyikkanok. – Merlinem… ez leigázás, Macs. - Pláne. Szóval? – hajtja félre a fejét, és nem kétlem, hogy nem száll le a témáról, míg nem adok elfogadható választ.- Jól van. Nézzük sorban. Az első ellenérvem az, hogy én diák vagyok, ő igazgató.

- Jogilag felnőtt vagy. Nem tiltja sem a házirend, sem a varázslótörvények, hogy bizalmas viszonyba kerüljetek, legfeljebb páran rossz szemmel néznének rátok. - Jó páran – javítom ki. – Rendben. A korkülönbség. Ő elmúlt negyven, én húsz sem vagyok.- A legszebb kor mindkettőtöknél – vágja rá, és ahogy megfogadta, letelepszik az egyik kandalló elé. Szerencsére nincsenek túl sokan a közelben, így nyugodtan folytathatjuk a diskurzust.- Ez nem érv az ellenérvem ellen – hárítom. - Dehogynem, csak nézd egy másik irányból – tanácsolja magabiztosan. – Ha úgy vesszük, te még tapasztalatlan vagy, ő viszont már érett férfi. Inkább neki kellett volna elvennie a szü… úgy értem – korrigál gyorsan tekintetem láttán -, hogy tőle tanulhatnál. Vagyis kitanítana. Azaz…- Hallod te, mit mondasz? – dőlök előre. – Pontosan úgy hangzik, mintha cédát akarnál vele neveltetni belőlem.- Tudod, hogy nem így értem! – mentegetőzik azonnal. Bizonyára tudja, hogy ebből a szituációból már sehogy sem jönne ki jól.- Persze – bólintok kegyesen. – De nem voltál elég meggyőző, és nekem még mindig van mit sorolnom. Példának okáért: az apám barátja.- És? – rántja meg a vállát.- Nem fogom tönkretenni a huszonakárhány éves barátságukat! Baromira nem érdekel Malfoy lelkivilága, de nekem fontos az apám, és nem akarom, hogy miattam vessen véget a barátságuknak, mert tudom, mennyit jelent ez a számára. Ez… nem lenne fair. Eljátszanám a bizalmát, és… - képtelen vagyok befejezni a mondatot. - Az apád jó fej, és nem ostoba, Magma! – hevül bele a vitába ő is. – Valószínűleg jobban ismeri Malfoyt, mint mi ketten együttvéve.- Jól figyelj: nem fogom elárulni az apámat! Pláne a rivallója után… Képzeld csak el, hogy reagálna, ha azzal állnék, elé, hogy Luciusszal kavarok! Biztos ezt mondaná: „Örülök, lányom, jól választottál! A legjobb barátom, ismerem jól, benne megbízhatsz.” Vagy hogy gondolod?- Öhm… hát igen, valahogy így – fintorodik el.- Bolond vagy – nevetek fel keserűen.- Újat mondj. Vagy inkább a következő vádpontot a kapcsolat ellen.- Draco.- Nagy cucc. Annyi fivér mellett fel sem tűnik még valaki – intézi el könnyedén.- Dorrie, nem most meséltem, hogy reagált, amikor megtudta, hogy tegnap este kettesben voltam az apjával, akit Luciusnak kellett szólítanom az orra előtt?!- Majd megszokja.- Minden boszorkányok ősanyjára, Macs! – kiáltok fel. –Direkt nem akarod érteni, amit mondok?- Ugyan…! – ül közelebb a tűzhöz. – Malfoynak biztos nem okoz gondot leszerelni őt.- Az lehet – bólintok, miközben magamhoz hívok egy párnát, és elfekszem a szőnyegen. – De nem akarok egész évben a hátam mögé figyelni. És ha még mindig nem lenne elég, mondok még egy nevet: Narcissa Malfoy.- … aki gyógyíthatatlan mentális betegsége miatt immár másfél éve a Szent Mungó állandó lakója.Nagyon gyorsan elszámolok magamban százig. - Dorrie… Annyira azért ismerem Luciust, hogy tudjam, nem árulná el a feleségét azzal, hogy egy diákkal enyeleg.- Miért lenne ez árulás? Malfoy férfi, férfias igényekkel és vágyakkal. Meg kéne fosztania magát mindentől, csak mert papíron nős? - Dorrie, Lucius Malfoy tiszteli a feleségét, akár egészséges, akár nem! Nem fog neki… nem

tagadja meg, csak mert… Felémelyedik a gyomrom. - Bocs – nyögöm, s kisietek a mosdóba. Alig csukom be magam mögött az ajtót, már szabadulok is meg a reggelimtől.Undorodom magamtól, hogy csak most jutott eszembe Mrs Malfoy. Hogy lehetek ennyire… ennyire… Nincs is erre jó szó, csak azt tudom, hogy gusztustalan dolog lenne, ha akár a férje, akár én visszaélnénk az állapotával. Ez egyszerűen… megvetendő, és innen nézve még jogosabbnak érzem Draco dühét, hiszen ő nem tud Shyarról. Csak azt látja, hogy az apja túl sokszor van az egyik évfolyamtársa közelében, és hogy semmibe veszi az anyját; és hogy én nem teszek ellene semmit, ugyanúgy semmibe véve és megalázva Mrs Malfoyt, és a családja nevét, vele együtt.Elfogadhatatlan és elítélendő, bárhonnan nézem is, és nem mentség, hogy nem akartam… hiszen mégis a részese vagyok. Szégyent hozok mind a Mauth, mind a Malfoy családra. Hiába üres már a gyomrom, egyre csak öklendezem. Képtelen vagyok uralni a gondolataimat, és ahányszor eszembe jut apám, Draco vagy az anyja, annyiszor görnyedek ismét össze. A kényszerű erőlködéstől iszonyatosan megfájdul a fejem, és annyi erőm sem marad, hogy megálljak a térdemen vagy megkapaszkodjak valamiben. Leszédülök a padlóra, s alig látok a szégyen könnyeitől.

18.

Viszonylag hamar összeszedem magam annyira, hogy felálljak, és nagyjából rendbe szedjem magam. Gondolom ezt abból, hogy Dorrie még nem nyitott rám. Évekkel ezelőtt megállapodtunk abban, hogy ilyenkor tíz percig várunk, és csak aztán nézzük meg, mi van a másikkal. Egy ilyen rosszullét elég kényelmetlen már önmagában is, nem kell, hogy tovább rombolja az önérzetünket az, hogy bárki is végignézi. Persze, jólesik a gondoskodás, a féltés, de az még jobban, hogy nem csorbítjuk egymás méltóságát azzal, hogy tanúi vagyunk a kiszolgáltatottságának. - Megmaradsz, Magma? – tudakolja az ajtó túloldaláról, miután elzárom a vizet.- Valószínűleg – sóhajtom, majd lesimítom az egyenruhám, megigazítom a hajam, sőt, még a sminkem is. Hátha van még fiú vagy férfi az iskolában, akinek még nem szúrt szemet.- Szerezzek valami gyomornyugtató főzetet? – karolja át a vállam azonnal, ahogy kilépek az ajtón.- Nincs rá szükségem – rázom meg a fejem, és nem akarok tudomást venni arról, hogy még mindig lüktet. – Csak hanyagoljuk a Lucius témát, jó? Legalább egy kicsit.- Rendben – adja meg magát. – De azért Pitonhoz elmehetnél. Szarul nézel ki.- Köszönöm – fintorgok.- Komolyan mondom, Mo. Sápadtabb vagy, mint a Véres Báró.- Szebb is – szólal meg nem messze tőlünk valaki, s amikor a hang irányába fordulok, a tücsök vigyorog rám. Mondanék valami frappánsat, de úgy meglepődöm, hogy semmi nem jut eszembe. Úgy tűnik, ez egy ilyen nap. - Megírtuk tegnap az összes leckéd, nem? – ráncolom össze a szemöldököm, amikor végre meglelem a hangom.- De – bólint, és lehuppan arra a párnára, amelyiken Dorrie ült, és kitartóan bámul. - Néha azért pisloghatnál – morgom, és Macshoz fordulok. – Tényleg olyan cefetül nézek ki?- Öhm… hogy őszinte legyek… ha pasi lennék, nem kezdenék ki veled – vonja meg a vállát.- Akkor áruld el nekem, miért néz ez a kis tücsök már három perce?- Mert olyan furi a szemed – válaszol helyette Cricket.Csodás… Fáradt sóhajjal nyugtázom a megjegyzését, majd mindkettejüket faképnél hagyva a szobánkba vonulok.

Ha nincsenek tanórák, nem kell sem a táska, sem az egyenruha. Dorrie nem jön utánam, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Két perc alatt átöltözöm, aztán eldőlök az ágyon, és lehunyt szemmel várom, hogy végre oldódjon bennem a görcs.Ismét megpróbálok rájönni, mi mozgatja Luciust… Malfoyt, persze, hiába. Hiszen az alapján, ahogy ismerem, még csak nem is gondolna úgy egy lányra, ahogy a jelek szerint igenis megteszi. Talán Shyarnak van hozzá köze… hiszen addig semmi jelét nem mutatta, hogy érdekelném. Hagyom, hadd kavarogjanak a gondolataim; egyre csak az kering bennem, hogy ki kell szállnom a játszmából, méghozzá mihamarabb. Nem szeretem, ha nem ismerem a szabályokat, és nyugtalanít, hogy másokat érzékenyen érint, mert akkor előbb-utóbb ártani akarnak nekem. Ha nem lenne az apámhoz fűződő barátsága, ha nem lenne felesége, ha nem lenne fia… talán megadnám magam. De így…Nem vagyok, nem leszek a játékszere.Nem. Meg kell tőle szabadulnom, minél előbb, s ha ennek az egésznek Shyar az oka, hát vele kezdem.De előbb még utánanézek a könyvben, hátha találok arról a dögről valamit.Abban a pillanatban, hogy ezek a gondolatok megfogalmazódnak bennem, kis nyilallást érzek a szívem környékén. Belém szorul a levegő, de mivel olyan hirtelen el is múlik, mint ahogy kezdődött, nem foglalkozom vele tovább.Így is épp elég rejtély van az életemben.

Újult erővel ülök fel, és veszem elő a könyvet a táskámból, s már éppen kinyitnám, amikor bejön Millicent és Pansy.- Nézd a strébert… - morogja Parkinson, és egy bűbájjal megpróbálja kilökni a kezemből a könyvet.- Ne keverj össze Grangerrel – közlöm vele, keményen tartva a kódexet. - Akkor áruld el, mért olvasol hétvégén? – mosolyodik el undokul, karba tett kézzel. - Talán mert jobb társaság némelyeknél – állok fel, hogy kimenjek, s az én mosolyom csúfondáros.- Még Potternél is? – röhög fel Millicent, s megállít a hangja. - Bizony, Mauth, láttunk – ül le Pansy az ágyára úgy, mintha ő lenne a kastély úrnője. A baj az, hogy el is hiszi magáról. - Egészségetekre – bólintok. Nem volt nagy tudomány észrevenni minket… hiszen azért az elég feltűnő, ha Harry Potter csak úgy odasétál a Mardekár asztalához, aztán pedig egy mardekáros nézi végig a griffendéles kviddicsedzést. Ahhoz meg aztán végképp nagyon éles szem kellett, hogy lássák, ahogy egymás mellett ballagva végigmegyünk a fél parkon és az egész kastélyon. – Gratulálok a megfigyelőképességetekhez. - Egy ócska ribanc vagy, Mauth – villantja ki a fogait Pansy, és egyszerűen nem értem, mit akar ebből kihozni. Érdeklődve várom hát a folytatást. – Nem volt neked elég Blaise? Lefogadom, azért rúgattad ki, hogy rástartolhass Potterre…Ha a pálcám engedné, most bizony magamra küldeném a halálos átkot, de csak tíz Crucio után. Szinte már fáj a hülyesége.- Mondd csak, vele mit fogsz csinálni, ha megunod? - Parkinson, indulj a gyengélkedőre, mert félrebeszélsz – rázom meg a fejem, ahogy a kilincsért nyúlok. - Azt akarod elhitetni velem, hogy semmi sincs köztetek? – kérdezi a szoknyáját igazgatva. Rendezgetheti akárhogy, akkor sem lesznek formásabbak a lábai, rám meg aztán különösen nem hat.- Eszem ágában sincs győzködni benneteket. Egyszerűen csak közöltem veled, igaz,

burkoltan, hogy hülyeségeket beszélsz. De ha a te lelkednek így könnyebb, hát higgy, amit akarsz. - Láttalak kijönni benneteket a Szükség szobájából – vigyorodik el, mint egy rossz pókerjátékos, akinek négy ász van a kezében. A tekintetemmel bíztatom, hogy folytassa, mert kezd érdekelni, mit hoz ki a dologból. - Eléggé… hogy is mondjam… - tűnődik el túljátszott mozdulatokkal – eléggé… lestrapáltnak néztetek ki…Hahh. Mindenki az lenne, ha megpróbálna egy meglehetősen öntörvényű és makacs kígyót irányítani. - A blúzod is ki volt gombolva…Igen. Pontosan kettő gomb.- Még valami? – húzom fel pitonosan a szemöldököm.- Mondd csak, mivel töltöttétek az időt? – teszi fel az újabb kérdést, de már támadó éllel.- Vigyázz, Parkinson, még a végén azt kell gondolnom, féltékeny vagy. Pedig nemrég még Zambiniért csorgattad a mérged…- Ne merd a szádra venni a nevét! – ugrik fel dühösen. - Te hoztad fel – rántom meg ismét a vállam, aztán ügyelve, hogy ne szegjem meg a nem-hátat-fordítós szabályt, kimegyek a szobából.Merlinre, mikor lesz már végre egy normális napom…?

- Látom, nem faltak fel a sárkányok – fogad Dorrie, amikor leülök mellé. - Ne sértegesd őket. Azok szép és nemes lények – mormogom. – Még egy tojásnak is több esze van, mint Parkinsonnak és Bulstrode-nak összesen.Nem néz rám, a terem másik végében üldögélő új fiút nézi. Nem mondom, kellemes időtöltés. Egyszerű fekete ing feszül rajta, hosszú fekete haja pedig úgy terül el a vállán, mint egy selyemkendő. A lábait maga alá húzva ül a fal mellett, a padlón, s csak akkor mozdul, amikor lapoz egyet a könyvében. Nem foglalkozik azzal, hogy szinte mindenki őt vizslatja; néha ugyan felnéz, mintha egy üres tisztáson eltévedve tájékozódási pontot keresne. Sem a vonásai, sem a tekintete nem árul el róla semmit. Tökéletes pókerarc, higgadt, laza testtartás.Mint egy indián.- Szerinted is? – kérdezi ugyanebben a pillanatban Macs.- Ühüm – bólintok, majd az ölembe emelem a könyvet. Ahogy lassan végigsimítom a borítót, a bőrbe nyomott kígyóminták mintha megmozdulnának. Elsőre ijesztő érzés, de ez hamar elmúlik, és a helyét ugyanaz az elégedettség veszi át, amit a bejárati portré megérintése váltott ki belőlem.Furcsa, de… kellemes. Ujjaim alatt évszázadok titkai sustorognak, beveszik magukat a bőröm alá, az elmémbe kúsznak… megfoghatatlan, láthatatlan ízek, fogalmak, események. Mégis, kétségtelen, hogy vannak, hogy ott vannak, mert érzem őket. Lehunyom a szemem, remélve, hogy így kevésbé lesz sejtelmes, és a tenyeremet a borítóra feszítve dőlök hátra.

Nézd, Moira… Lásd és tudd: ők mi magunk vagyunk…

Megrándulok, ahogy eszembe jut az álom. Újra elfog az a szűkölő félelem, ami akkor… szinte érzem a lábamra tekeredő kígyókat, a hiábavaló küzdelmet, hogy szabaduljak tőlük, a bénító, mégis csodálattal teli rettegést, ahogy a szemem előtt változott át az egyik az igazgatóvá…Ujjaim meggörbülnek, ahogy ismét átélem mindezt, de aztán megadón simulnak vissza a borítóra, és ezzel együtt foszlik szét az emlék.

Érzem, ahogy a könyvben rejlő mágia körülölel, s mintha a fülembe sziszegne… Nyisd ki, lapozz bele, olvass, vessz el…!Ekkor ébredek rá, miért engedélyköteles.Veszélyes.Az uralma alá akar hajtani.

A kijózanító gondolat szétkergeti az ártást, s immár nem érzem többnek a könyvet egy meglehetősen értékes, míves lexikonnál. Végigrajzolom a mélyzöld tűzzel fénylő betűket, majd lassan, vigyázva kinyitom. Bár átitatja a – sötét – mágia, félek, hogy porrá omlanak az érintésemtől a lapok. - Ez az a könyv? – kérdezi halkan Dorrie, és árnyékot vet rá, ahogy közelebb hajol. Nem válaszolok, hiszen tudja jól, hogy az. Kíváncsian kinyújtja a kezét, hogy megérintse, de abban a pillanatban, ahogy megtörténik, el is rántja. - Mi a fene ez?! – suttogja az ujját dörgölve. – Mintha… fel akart volna falni. Nem csoda, hogy a Zárolt részlegen őrzik…Alig figyelek rá, inkább lassan lapozgatok. A cirkalmas iniciálék szinte a fél oldalt elfoglalják, s mindegyik betűnek kígyók adnak testet. Folyamatosan mozognak, öltögetik a nyelvüket, élnek.Élnek és figyelnek.Nem tudom, mit keresek pontosan, csak remélem, hogy rábukkanok valamire; talán a nevekre, talán másra… Mindegy, mi az, csak vigyen közelebb a megoldáshoz – hogy aztán véget vethessek ennek az egésznek.

Rengeteg legendába, meseszerű írásba olvasok bele, némelyik elég érdekes ahhoz, hogy végigolvassam. Egy részüket ismerem más könyvekből, de a régies, szinte alig érthető nyelvezet, az irigylésre méltó türelemmel megformált, műgonddal papírra vetett betűk sokasága magával ragad. Kérés nélkül visz egy olyan világba, ahol soha nem hajtották igába, soha nem kérdőjelezték meg a mágia hatalmát. Élt, létezett, áthatott mindent; ott volt a növények leveleiben, a szélben szálló porban, az esőben.A könyv felénél járok, amikor megakad a pillantásom egy képen. Egy kígyót ábrázol – méghozzá pont azt, amit keresek.Egy dendroaspis polylepis. Szürkébe hajló, mohazöld pikkelyei bársonyosan fénylenek, fekete száját, amiben ott az a két, méregtől duzzadó fog, ijesztően tátja a világra.Shyar.Nagyot dobban a szívem, és eluralkodik rajtam az izgalom. Sietősen olvasni kezdek, remélve, hogy valóban róla van szó az írásban.- Dorrie… megvan – suttogom, amikor leírva látom azt a két nevet, amit kerestem.- Olvasd! – sürget azonnal.- Először is, tényleg Shyar a neve – mondom halkan –, ami azt jelenti, hogy ő sugallta, nem pedig magamtól neveztem el. És itt van Messalla is, bár róla nincs kép.- Hm… kár – sóhajt fel, és közelebb hajol, hogy lássa is, amiről beszélünk.- Azt írja, volt idő, amikor hatalmas mágusok voltak – pontosabban Shyar boszorkány –, akik folyton viszálykodtak, mit sem törődve a körülöttük élőkkel; romba döntöttek mindent, ami az útjukban állt, csak az foglalkoztatta őket, hogy legyőzzék a másikat, bármi áron. - Érdekes.- Akkor ezt hallgasd: a leírás szerint a muglik úgy hitték, hogy istenek, akik előszeretettel öltöttek emberi, vagy éppen kígyó testet, s így jártak a világban, mindig új helyet keresve, amit az uralmuk alá hajthattak, híveket szerezve maguknak.- Ez egyre zavarosabb.

- Várj, most jön a lényeg – suttogom kiszáradó szájjal. – A mai napig nem sikerült kideríteni, hogyan is történt valójában, de a legenda szerint örökre kígyótestbe kényszerültek, és arra kárhoztattak, hogy egymás társaságát keressék, és addig kutassanak a világban, míg egy…Nem tudom tovább olvasni, mert valaki kirántja a kezemből a könyvet. Értetlenül nézek fel, és Draco az, aki villámló tekintettel néz vissza rám.- Visszakaphatnám? – kérdezem angyali türelemmel, noha viszket a kezem a pálcám után.- Amint elfogadható magyarázatot adsz arra, mit keres nálad apám könyve.- Az apádé – ismétlem kétkedve.- Igen, Mauth, az övé – hajtja ki a hátsó borítót, felfedve annak belső felét. – Vagy talán látod itt a Roxfort pecsétjét?Elakad a lélegzetem; valóban hiányzik onnan a címer.- De ha még így sem hinnél nekem… Becsukja, majd a tenyerére fekteti a kódexet – nem akarok arra gondolni, hogy Lucius…MALFOY! is így tartotta -, majd lassan végighúzza rajta az ujjait, és a könyv gerincén fokozatosan tűnik fel a cirádás M betű, jelezve, hogy valóban a Malfoy család tulajdonát képezi.Hurrá. Újabb pont Lucius Malfoynak.- Visszakaphatnám? – tudakolom szelíden, noha Shyar egészen más hangnem használatára buzdít.Hitetlenkedve néz rám, mint aki azon tűnődik, milyen alapon tartok igényt valamire, ami nem az enyém.- Addig nem, amíg el nem magyarázod, mi ez az egész!- Ahhoz előbb el kéne olvasnom, de te voltál szíves megakadályozni ebben – jegyzem meg enyhe gúnnyal. – Kérem.- Próbálj meggyőzni: miért is kéne visszaadnom? – ereszkedik le a mögötte terpeszkedő fotel karfájára, ügyet sem vetve az ott ülő ötödéves lányra, aki kis híján elájul a boldogságtól, amiért Draco Malfoy egy yardnál közelebb került hozzá.- Például azért, mert az igazgató nekem adta oda – válaszolom. – Szembehelyezkednél vele? – kérdezem aztán kihívóan.Talán az érv győzi meg, talán Shyartól tart… mindenesetre nem felel, de egy feszült perc után feláll, és a könyvvel együtt átül a kedvenc foteljába. Végig rajta tartom a szemem, így azt is látom, ahogy fellapozza, majd olvasni kezdi, amit Shyarról és Messalláról írnak benne. Ő valószínűleg tovább jut, mint én – persze, mert az ő kezéből nem szedi ki senki -, mert egyre összébb vonja a szemöldökét, s a düh mindinkább eltorzítja a vonásait.Bármit is olvas, egy biztos: az apja tud mindent. Nem túl megnyugtató gondolat… Mert ez azt jelenti, hogy egész végig játszott velem. Színjáték volt, amikor Messalláról faggatott, szándékosan ingerelte Shyart minden egyes alkalommal, amikor csak lehetősége nyílt rá.De miért?A válasz talán ott van a könyvben, de aligha fogom megismerni. Ha Dracón múlik, akkor biztosan nem.- Valamitől nagyon kiakadt – jegyzi meg Dorrie, amikor Draco összecsapja a könyvet, és a bejárat felé indul. Még arra sem vesztegeti az idejét, hogy vessen rám egy elrettentőnek szánt pillantást. - Igen, így is lehet fogalmazni – bólintok rá, majd Macs vállára hajtom a fejem, s míg arra gondolok, hogy megint mehetek Pitonhoz kuncsorogni, ha ki akarom deríteni, mi is van Shyarral, alaposabban megnézem magamnak az új fiút.Bár a Mardekár ház tagjai híresek arról, hogy remekül elvannak társaság nélkül is – kivéve Greget és Vincentet, akik talán még mindig térkép alapján tájékozódnak a kastélyban -, Gabriel még közülünk is kirí. Azzal, hogy mozdulatlanul olvas, hogy egyáltalán nem foglalkozik semmi mással, úgy elkülönül, mint a fúriafűz a parkban. És szemmel láthatóan

így érzi jól magát. Olyan, mint…Merlinre, hogy nem vettem ezt észre eddig?! Mintha Piton fiatalabb változata lenne. Talán ezért is bámulják annyira… Dorrie is.- Tetszik, Macs? – lehelem a fülébe. Megrebben a szemhéja, mintha félálomból riadna fel, majd szinte még ugyanabban a pillanatban elpirul. Azt hiszem, ezt vehetem igennek. Szegény, kedves Piton professzor…! Úgy tűnik, egy suhanc lecsapja a kezéről leghűségesebb tanítványát. Valószínűleg porba sújtja majd a hír…

A szemem sarkából látom, hogy Draco ahelyett, hogy elhagyná a klubhelyiséget, hátrál néhány lépést a bejárattól, utat engedve – minő meglepetés – az igazgatónak.Lucius – MALFOY! – épp csak egy pillantást vet a fia kezében szorongatott könyvre, majd felém fordítja a tekintetét. Enyhe rosszallást látok benne, de mielőtt tovább elemezhetném, Gabriel felé indul.- Apám! – szól utána Draco.- Később, Mr Malfoy. Egy perc múlva a rendelkezésére állok – közli vele kimérten.Míg Draco a dühével küzd, én Shyarral. Kikívánkozik a dög, mintha árulkodni akarna; s talán így is van. Ha valóban egy boszorkány – vagy isten – lakozik benne, képes lehet rá. Hogy hogyan, azt nem tudom, hiszen még Potter sem értett vele szót, de ha nem okoz neki gondot, hogy védelmezzen, akkor ez sem lehetetlen.- Nem, uram, a probléma nem tűr halasztást – vált Draco is hivatalos hangnemre, jelentőségteljesen megemelve a könyvet.- Mint már mondtam, egy perc, és az öné vagyok – válaszolja Lu… Malfoy, jegyezd már meg, te ostoba, MALFOY!, olyan fenyegetően, hogy attól még Shyar is elkushad.Dorrie is összerezzen, pedig ő azóta is megbűvölten bámulja Gabrielt. Draco sem erősködik tovább; bizonyára rájött, hogy jobb kivárnia azt az egy percet, mint teljesen magára haragítani az apját mindannyiunk szeme láttára. Mire Malfoy odaér hozzá, Gabriel már áll. Váltanak néhány szót, de olyan halkan, hogy nem értem őket. A rövidke diskurzus végén mindketten bólintanak, majd az igazgató Dracóhoz fordul.- Nos, Mr Malfoy, hallgatom.Rendesen felülök, és feszülten figyelem őket. Draco ismét megemeli a könyvet, mi több, ki is nyitja, és az apja elé tartja.- Mi igaz ebből?Lucius már-már unottan pillant az írásra, majd elveszi Dracótól a könyvet.- Minden egyes szó – válaszolja higgadtan, majd becsukja a kódexet és eltünteti. - Szándékodban áll megtenni? – teszi fel a következő kérdést, mire az apja vet rám egy olyan hosszú pillantást, amitől azonnal a torkomba ugrik a szívem.- Kétlem, hogy rád tartozna – feleli, amikor visszafordul a fiához.- Engem figyelmen kívül hagyhatsz – sziszegi Draco -, de képes lennél ezt tenni anyámmal?! – kérdezi rosszul leplezett dühvel, majd rám néz, és úgy mér végig, mint egy utolsó cédát, akinek semmi sem szent.Feldereng bennem a gyanú, hogy Lucius aligha éri be holmi ingerléssel és csókkal… Hiszen bármit is tesz, azt sosem cél nélkül teszi. Vagyis… ha arra megyünk tovább, amerre ez az egész halad, akkor…Bár nem akarom, elém tolakszik a kép, ahogy ő és én… miközben Draco tombol, Mrs Malfoy pedig mit sem sejtve tölti a napjait az ispotályban…Iszonyat.- Amennyiben figyelmesen olvasott, Mr Malfoy, tudja a választ – töri meg a csendet az igazgató, majd rezzenéstelen arccal kisétál a klubhelyiségből.- Mi volt ez, Magma? – suttogja Dorrie.

- Hogy mi volt, azt nem tudom, de azt igen, hogy mi nem lesz! – lobban fel bennem újult erővel az elhatározás, hogy nem leszek Lucius Malfoynak sem a játékszere, sem pedig a szeretője. Felugrok a kanapéról, és mielőtt meggondolhatnám magam, az igazgató után sietek.- Ne, Mo! – kiált utánam Macs, de nem foglalkozom vele, ahogy Draco haragtól izzó tekintetével sem.Nem tudom, hogy a Sors, Merlin vagy maga Lucius intézte-e így, mindenesetre sikerül beérnem még az első kanyar előtt.- Uram! – szólítom meg, mire megtorpan, és megfordul.- Lucius, Moira – javít ki azonnal, némi ingerültséggel a hangjában.- Ragaszkodom a Miss Mauth, vagy a kisasszony megszólításhoz, igazgató úr – közlöm vele habozás nélkül.- Nincs abban a helyzetben, Moira, hogy feltételeket szabjon.- Téved, uram. Sőt, még ennél is messzebb megyek – tájékoztatom, és próbálok nagyon higgadtnak és eltökéltnek tűnni. Meglepett kis fintorral reagál a szavaimra, és felhúzott szemöldökével egyenesen provokál. Remek, legalább megkönnyíti a dolgomat.Bár Shyar most bezzeg nagyon is tiltakozik, sikerül rávennem, hogy elhagyja a testem. A földre parancsolom, onnan pedig Malfoyra.- Ezt mégis mire véljem? – tudakolja összeszűkült szemmel.- Úgy döntöttem, nem tartok igényt az ajándékára, Mr Malfoy – felelem jóval határozottabban, mint ahogy érzem magam.- Hívja vissza – utasít röviden.- Nem, uram – rázom meg a fejem, és elégedetten figyelem, ahogy Shyar a nyakára tekeredik.- Ne legyen ostoba! – indul felém, és igyekszem legyűrni a felhorgadó vágyat. Ahogy egyre közelebb ér, én úgy hátrálok, azt remélve, így könnyebb tartanom magam az elhatározásomhoz.Mintha táncolnánk; az önuralom tánca. Ki az erősebb? Ez nem kérdés: ő. Csakhogy engem hajt az elszántságom, becsületem.- Inkább vagyok ostoba – suttogom, amikor a falnak ütközöm -, mint egy elvtelen szajha!- Valóban így gondolja? – vonja fel a szemöldökét, s könnyed, magabiztos mosoly játszik az ajkán, ahogy egészen közel hajol.- Igen… - lehelem, és a tekintetem ide-oda rebben.- Téved, Moira – suttog már ő is. – Ezt nem ön dönti el.Mielőtt bárhogy is reagálhatnék, az ujjával végigsimít az ajkamon, majd hirtelen felegyenesedik, és elvonul.

19.

Az utolsó előtti alkalom, hogy büntetőmunkán vagyok. A kettes üvegházban az ifjú mandragórákat kell átültetnem nagyobb cserépbe, ami mi tagadás, fárasztó munka. Talán ez lehet az oka annak, hogy kis híján rátenyerelek egy meglehetősen rút, barna és fenyegető pókba. Az utolsó pillanatba rántom vissza a kezem, és azonnal egy búrát bűvölök rá.Engem ne fenyegessen egy ilyen nyolclábú kis „vakarcs”. Ám mivel szeretem tudni, kik is az ellenségeim, elhatározom, hogy holnap utánanézek a könyvtárban. Mindenesetre randa egy dög, ráadásul akkora, mint a tenyerem.Jó helyen van ott a búra alatt, de azért biztonságosabb helyre teszem, ahol a többi diák még véletlenül sem találhatja meg.

Félúton vagyok már a kastély felé, amikor havazni kezd. Napok óta készülődik, s most végre kiszakadt a felhőtömb, ami megrekedt a birtok fölött. Eleinte inkább tűnik jeges homoknak, mint hónak, de néhány percen belül már igazi, hatalmas kristályok ülnek mindenre.

Túl szép, hogy ne élvezzem ki, így megfordulok, és a tó felé indulok, a kedvenc helyemre. Mások nem nagyon ismerik, mert mostoha környéken van, de megéri keresztülverekednem magam a szúrós bokrokon, felbotorkálnom a meredek emelkedőn.A hatalmas, heverészésre buzdító sziklákat fenyők ölelik körbe, megszűrve minden neszt, illatosítva a levegőt, háborítatlan nyugalmat biztosítva.Felmelegítem az egyik sziklát, s mélyen beszívva a fenyő összetéveszthetetlen illatát, elfekszem rajta. Csukott szemmel élvezem a hó hideg ujjainak érintését, és elgondolkodom az elmúlt napokon.Draco továbbra is bizalmatlan velem, mi több, ellenséges. Ezen persze egyáltalán nincs mit csodálni… hiába szerzett tudomást Shyarról, hiába tud róla többet, mint én magam, szemernyit sem enyhült.Noha azóta, hogy visszaszolgáltattam Shyart, az apja nem környékezett meg… Vagyis személyesen nem. Leszámítva persze, hogy az étkezéseket nem úszom meg a kutakodó pillantásai nélkül. Talán azt figyeli, mikor adom fel a harcot…Nos, nem gyengültem el, és ha rajtam múlik, nem is fogok, bármekkora is a kísértés. Ez büszkeséggel tölt el, így belemosolygok a sötétbe, de aztán el is komorulok hamar.No igen, az éjszakák kifognak rajtam.Nem tudom, képzelgés-e, álom vagy valóság, de időnként érintéseket érzek magamon; láthatatlan ujjak cirógatják a tarkóm, a karom, a hátam… néha lemerészkednek a szegycsontomon a hasamra, derekamra…Egyszer olyan szelíd, lágy az érintés, hogy elaltat, de akkor az álmaim fülledtek… Máskor pedig szinte az elviselhetetlenségig hevítenek…

Úgy látszik, hiba volt megszabadulni Shyartól. Azt hittem, végre nyugtom lesz, de fegyvert adtam Malfoy kezébe, aki nem habozott használni azt.De tehet bármit; hiába akar megőrjíteni, hiába akarja, hogy láthatatlan érintéseitől teljesen elveszítsem a fejem, és a büszkeséget feledve én magam könyörögjek, hogy visszakaphassam Shyart… egy Mauth sosem adja fel a harcot, míg nem győz, vagy bele nem pusztul. Ha ez azzal jár, hogy baldachinom rejtekében, sóhajtozva tűröm a – legyünk őszinték, nem is olyan szörnyű, sőt… - kínzást, és néha azon kapom magam, hogy ott érintem a testem, ahol ő nem, csak hogy megkönnyebbüljek… hát legyen úgy.Nem mintha ettől kevésbé lenne megvetendő.

Sóhajtva kászálódok le a viszonylag kényelmes szikláról, és próbálom figyelmen kívül hagyni a tompa sajgást a jobb karomban, ami már napok óta kellemetlenkedik. Nem tudom, mikor kezdődött… akkor tudatosult csak bennem, amikor bűbájtanon nem tudtam rendesen elvégezi egy varázslatot. A karomat masszírozva lépek a kastélyba, de csupán pár lépést tehetek háborítatlanul.- Merre járt, Miss Mauth? – tudakolja Piton professzor. Talárja beleolvad a folyosó sötétjébe; ha nem szólít meg, talán észre sem veszem.- Büntetőmunkán, uram – felelem, s ez nagyjából meg is felel a valóságnak.- Nos… - vet rám egy enyhén megrovó pillantást – tekintve, hogy a büntetőmunkával nyolc órakor végzett, hogy az üvegház csupán tíz percnyire van innen, továbbá a havazás intenzitását is figyelembe véve meg kell állapítanom, Miss, hogy megpróbál félrevezetni – állapítja meg úgy, mintha csak órán lenne.Mit is mondhatnék erre?- Nem, uram, pusztán elhallgattam azt az aprócska információt, miszerint kitérőt tettem a park egy számomra igen kedves részén – válaszolom a karomat dörgölve. Hiába vártam, nem múlt el egészen a sajgás, és remélem, hogy ez használ.- Tehát a parkban sétálgat takarodó után, engedély nélkül. Talán annyira megkedvelte az

üvegházi munkát, hogy kevésnek érzi azt a két hetet, amit ott töltött.- Nem, uram, nem mondhatnám – rázom meg a fejem.- Mi van a karjával, Miss Mauth? – tudakolja összehúzott szemmel.- Izomláz – felelem könnyedén. Egy mardekáros, pláne egy Mauth, nem panaszkodik. – Ma mandragórákat kellett átültetnem.- Mandragórákat – ismétli úgy, mint aki kételkedik minden szavamban. Nos, a Mardekár fejeként jól is teszi, ha nem hisz el mindent.- Igen, professzor.Erre nem szól semmit, csak merőn néz még néhány másodpercig – gyanítom, azt számolgatja, mekkora a válaszom igazságtartalma -, majd aprót biccent.Úgy tűnik, megúszom büntetés nélkül.

- Nah, már csak holnap kell mennem – sóhajtom, miközben leülök Dorrie mellé. Az egyik kandalló mellett, egy kanapé végében összekucorodva vár rám. – Történt valami izgalmas?- Daphne rámozdult Gabrielre – újságolja fáradtan.- És Piton?- Ő nem… ki is ábrándulnék belőle menten – dünnyögi laposakat pislogva.- Úgy látom, kimerített a gyakorlás. Macs, én arra vagyok kíváncsi, mi volt Pitonnál.- Ja, hogy az… semmi különös nem volt, azt leszámítva, hogy annyiszor kellett átváltoznom, hogy már emberként is be akartam húzni a karmom, és válasz helyett csak morogtam.- Gyere ide, te, cica – sóhajtom, és a vállamra húzom a fejét.- Cica? – mordul fel, s tényleg olyan ez a hang, mintha egy nagymacskától származna. Félelmetes. – Maradjunk inkább a Macsnál, ha kérhetlek. A cica inkább illik Daphnére – közli nem kevés gúnnyal a hangjában.No igen, megértem. Daphne Greengrass a Mardekár tündérkéje. Szép, udvarias, lelkes… nem is értem, miért ide osztotta a Süveg. Bár, igaz, hogy ha meg akar szerezni magának valamit – vagy valakit -, akkor nem válogat az eszközökben.- Jut eszembe – kapja fel a fejét -, a kis barátod hiányolt.- A leckéjét akarta velem megíratni, ugye?- Nem tudom, elhajtottam – vonja meg a vállát. – De most, hogy mondod… volt nála egy kupac pergamen.- Azt hiszem, ideje, hogy valaki megtanítsa számolni – mordulok fel. Két nap lecke megírását alkudta ki, és hol van az már… - Éhes vagyok. Hoztál nekem valami kaját, ugye?- Ott van, az asztalon – int hátra.Akár oda is mehetnék érte, sőt, ha nem lennék lusta, meg is tenném… de most csak idelebegtetem az ételt. Nem nagy szám, mindössze néhány szendvics, de mégsem várhatom el tőle, hogy minden fogásból hozzon egy keveset. - Elmondod, mi volt Greengrasszal és Ülő Felhővel?- Még mindig nem szoktál le erről a hülye névről, Mo? – ül fel, és húzza maga alá a lábait.- Őt nem zavarja – felelem két falat között. – Szóval?- Miss Zöldfű sikeresen hülyét csinált magából – vigyorodik el végre. – Nem sokkal az után, hogy elmentél a büntetőmunkára, a legcsábosabb mosolyával leült Gabriel mellé, és szövegelni kezdett. Elmesélte, hogy egy igen távoli rokona Kanadában él, és hogy milyen lenyűgöző ország… a ragyogó kék ég, a pálmafák…A torkomon akad a falat.- Ennyire nem lehet… - köhögöm, bár még kérdéses, megmaradok-e.- De, igen – bólogat. – Basszus, Mo, itt vigyorgott mindenki, de nem vette észre magát, csak beszélt tovább.- És Gabriel? – faggatom.- Nos, ő teljes lelki nyugalommal olvasott tovább – kuncog. – Talán a huszadik bődületes

baromságnál nézett fel először. Nézte egy percig, mintha valami sosem látott lényt tanulmányozna, aztán újra a könyvével foglalkozott. - Megértem – bólogatok.- Daphne persze nem zavartatta magát, csak mondta tovább a magáét. Esküszöm, csak azért maradtam, és hallgattam végig, hogy lássam, meddig bírja Gabriel.- És?- Talán egy óra is eltelt, mire megunta a folytonos locsogást, és megkérdezte a csajtól, van-e kedve csatlakozni hozzá… Az persze rögtön randira gondolt, és már sorolta is, hogy hol legyen, mikor, mit vesz fel…- Merlinre! Ez a lány… - csapok a homlokomra. Nincs is rá kifejezés.- Várj, a poén még csak most jön. Ülő Felhő…He-he-he. Csak átragadt rá…- …erre felvett maga mellől egy másik könyvet, Greengrass kezébe nyomta azzal, hogy ő az olvasásra gondolt… mert hogy úgy látja, ráfér egy kis művelődés. - Oh, de kár, hogy nem láttam! – sóhajtok fel, bár az igazság az, hogy nagyon is el tudom képzelni a jelenetet.- Na, sejtheted, hogy Daphne otthagyta, amikor végre felfogta, hogy meg lett sértve.- Ezek szerint te sem unatkoztál – állapítom meg.- Nem, de megfájdult tőle a fejem – panaszolja. – És a te kezed?- Változatlan – mondom, miután eltüntetem az utolsó falatot is. – Esik a hó.- Mennyire? – élénkül fel azonnal. A mindene ez a hideg, szemkápráztató csapadék.- Nagyon. Piton nem is hagyta szó nélkül.- Ezt hogy érted? – tudakolja, miközben kicsit feljebb srófolja a lángokat a kandallóban.- Visszafelé jövet, hogy úgy mondjam, várt rám. Kaptam egy viszonylag szelíd dorgálást, amiért nem azonnal a kastélyba indultam, amikor végeztem. - Semmi büntetés? – szalad fel a szemöldöke.- Hm, úgy tűnik, jó kedvében volt, mert csak annyit jegyzett meg, hogy talán kevésnek találom az addigi büntetőmunkát. Szóval se pontlevonás, se más kellemetlenség. Biztos elégedett volt a mai teljesítményeddel – jegyzem meg kajánul. – Most nem másztál rá?Ezt nem hagyhattam ki.- Uhh – nyög fel. – Soha többé, Magma, soha többé – rázza a fejét. – Hogy még egyszer bocsánatot kelljen tőle kérnem? Na, azt már nem. Némi tartás azért belém is szorult – jelenti ki büszkén.- Tudom, Macs, tudom – kócolom össze a haját, noha ő is tudja, hogy csak ugrattam, hiszen ismer már. – Menjünk aludni – sóhajtom, majd felállva magam után húzom.

A szobában a másik három lány összebújva sutyorog, és Daphne könnyes, dühös arca elárulja, hogy Ülő Felhővel kapcsolatos fiaskója a téma. Megajándékoznak minket néhány – egyenként is halálos – pillantással, majd újra összedugják a fejüket, s talán épp kidolgozzák a „hogyan hódítsa meg Daphne Gabrielt?” tervet. Sejtem, hogy Greengrass vérig sértődött, amikor Gabriel a helyére tette, s hogy már nem a „vágy” hajtja, hanem inkább a dac. Nem kell neki igazán, de a büszkesége megkívánja, hogy – így vagy úgy, de – meghódítsa. Mert hát kicsoda ez a világ másik feléről érkezett Gabriel, hogy csak úgy visszautasítsa Daphne Greengrasst, Nagy Britannia egyik legősibb családjának elsőszülött lányát?Még akkor is ez jár a fejemben, amikor a zuhany alá állok. Egyszerűen nem értem, hogy hogyan alázhatja meg magát ennyire.Na, nem mintha én sokkal jobb lennék… Hiszen hagytam, hogy Lucius Malfoy kedvére játsszon velem, és négy napra volt szükségem ahhoz, hogy erre ráébredjek, és tegyek ellene valamit.Nem is vagyok maradéktalanul elégedett, mert bármennyire is volt logikus, erkölcsileg

megfelelő a döntésem, nem tagadhatom, hogy… hogy élveztem. A csókját, a „gondoskodását”, a puszta közelségét… A hangját, ahogy a nevemet mondta…Bűnös vagy, Moira Mauth.Bűnös, aki megbánta tettét, és most vezekel. Hogy meddig, milyen mértékben és mekkora sikerrel, azt csak Merlin tudja.

Bíbor-fekete köd ereszkedik a tudatomra. Ezen kívül csak érintésekből áll a világ… Simítások, amik egyszerre borzongatnak meg és emésztenek fel… sejtről sejtre semmisítve meg a józanságom, az ellenállásom. Nem tudom, mióta tart, csak azt, hogy már nem vagyok képes uralni a vágyaimat.Akarom ezt a keserédes kínzást, a benne rejlő ígéretekkel együtt…Halkan felnyögök, ahogy a láthatatlan, mégis határozottan érezhető tenyér a csípőmön át a combomra siklik, és szinte szemérmetlenül fordulok bele, felkínálva néhány olyan pontot, ami különösen érzékeny.Csakhogy Lucius – hisz ki más is lehetne? – büntetni akar, amiért visszautasítottam, nem megajándékozni, így gondosan elkerüli azokat… feltüzel, de ki nem olt. Azt akarja, hogy elhamvadjak. Rám bízza, hogy az ő lángjai emésztenek-e fel, vagy megelőzöm, és a saját magam szította tűzzel oltom ki a tagjaimban tomboló lángtengert. Talán épp ezt akarja elérni…Nem. Ma éjjel… ma éjjel nincs ellentűz. Fojtson csak meg saját akadozó lélegzetem, feszítsen szét önnön dübörgő vérem… nem adom meg magam, nem sietek a végzetem elé, hiába tudom, hogy mámorító öntudatlanság lenne a jussom.

- Aludtál valamennyit az éjjel? – kérdezi súgva Dorrie a reggelinél.- Miért? – dünnyögöm. Nem nézek fel, mert tudom, hogy akkor nem bírnék nem az igazgatóra nézni.- Már harmadszorra vajazod meg ugyanazt a pirítóst – válaszolja kuncogva, de hangja mélyén ott rezdül a halvány szánalom is.A fenébe. Igaza van, mint mindig.- Szinte semmit – ismerem el, de csak azért is kihúzom magam, hogy Malfoy ne lássa rajtam a kimerültséget. – De én győztem.- Nem tudom, hogy bírjátok – húzza el a száját. – Két héten át, szinte minden éjjel…- Ne is mondd. Mit gondolsz, miért csak E-t kaptam az átváltoztatástan dolgozatomra? A tegnapi bájitalom is… Csoda, hogy Piton nem tiltott ki a laborból.- Talán van valakid, Mauth? – áll meg mögöttünk Parkinson. – Talán éppen Potter?- Gúnyolódj csak, pici szívem, szurkálódj, ha az jólesik – sóhajtom, mert túl fáradt vagyok ahhoz, hogy belemenjek egy amúgy is értelmetlen szóváltásba. Amíg enni hagy, mondhat bármit. Meg is teszi… csak épp nem nekem mondja, hanem Draco fülébe duruzsolja a rosszmájú megjegyzéseit.- Gyere, Dorrie, vár a hó – állok fel, miután leteszem a kiürült csészét.Komoly harc eredménye, de egy pillanatra sem fordulok az igazgató felé.

Megy már a negyedik fokozat? – fordulok Macshoz, amikor kiérünk a parkba.- Még nem próbáltam – dünnyögi a sálába, amit az arca elé húzott. No igen, a havat szereti, nem a hideget. – Miért?- Csak egy kis szórakozás – rúgom fel magasra a havat, aztán nézem, hogyan hullik vissza. – Te gyakorolnád az átváltozást, én meg a meteorológiai bűbájokat.- Kicsit egyszerűbben? Nincs kedvem gondolkodni – hajol le egy marék hóért, hogy gömböt dédelgessen belőle.- Megformázlak, mint tigrist.

- Hát jó… De úgy készülj, hogy ha visszaváltozáskor meztelen leszek, rólad szedem le a ruhát – fenyeget meg, majd viszonylag finoman az arcomba nyomja a hógolyót, ami, persze, nem maradhat megtorlatlanul.Alig tizenöt perc múlva csapzottan, kimerülten lihegve ülünk a térdig érő hófehér áldásban. Nincs arra szó, mennyire fázunk, de most épp ez a jó… a vacogás kiűz az elménkből mindent.- Szerinted, hova mennek? – néz el mellettem Dorrie. Megfordulva látom, hogy két magas, vastag ,fekete talárba burkolt alak távolodik a kastélytól.- Honnan kéne tudnom? – kérdezem, hátat fordítva a két szőke férfinak.- Talán meglátogatják Mrs Malfoyt – nyögi, miközben talpra kecmereg, és szárazra bűvöli a ruháját.Remek. Megtalálta azt a néhány szót, amivel sikerül elvennie a jókedvemet.

Öt perccel később elmélyülten forgatom a pálcám, egyaránt élvezve magát az alkotást és a bennem bizsergő mágiát. Az a két szörnyű nap, megfosztva az erőmtől… furcsán távolinak tűnik, pedig nem is volt olyan rég. Tisztán emlékszem a dühre, a hiányérzetre, a tehetetlenségre – mégis, mintha csupán álmodtam volna.Ennyire természetesnek venném, hogy van? Ha én ennyire megsínylettem, hogy megfosztottak tőle, holott tudtam, hogy hamarosan visszakapom, hogyan érezheti magát az, aki örökre elveszíti?Ezen gondolkodom, míg megformázom „Dorrie” fejét, és éppen áttérnék a mintázatára, amikor hideg, fekete bőrbe bújtatott kezek takarják el előlem a világot.- Messziről látszik, hogy pálca van nálam, úgyhogy vagy nagyon bátor vagy, vagy bolond, vagy Mauro – mondom mosolyogva, mert biztos vagyok abban, hogy a harmadik variáció az igazi.- Mindig lebuktatsz, hugi – sóhajtja „támadóm”, miközben elenged, és maga felé fordítva két hatalmas puszit nyom az arcomra.- Mi járatban, bátyus? – tudakolom, amikor vége a szeretetrohamnak. – Nehogy azt mondd, hogy csak azért jöttél haza a Durmstrangból a tanév közepén, hogy meglátogass! – bökdösöm a mellkasát. Egy darabig vigyorogva tűri, majd lefogja a kezem, és kiveszi belőle a pálcát. - De, pontosan miattad jöttem. A tanítványaim ki fogják bírni, ha egy napig nem látnak – komolyodik el egy pillanatra, majd elnéz a fejem felett.- No és, eme fenséges fenevadban kit tisztelhetek? – bókol Dorrie-nak, aki még mindig arra vár, hogy befejezzem a mását. Most kecsesen feláll, s négy, egyenként is hatalmas mancsa alatt ropog a hó, ahogy felénk indul, és szinte alig látszik a vakító fehérségben. Lustán megkerül minket, érzékeny orrával végigszimatolva Maurót, akit a következő pillanatban már hanyatt is dönt.Vigyorogva figyelem, ahogy eljátsszák, amit mindig; Dorrie visszaváltozik, majd némi küzdelem árán megszerzi a csokibékát, amit a bátyám amúgy is neki szánt.- Szóval, Mauro, mi járatban? – kérdezi, miután befalja a menekülni vágyó nyalánkságot.- Apám küldött nemrég egy baglyot – tájékoztat, miközben eltünteti a ruhájáról a havat. – Nos, hogy rövid legyek: jöttem, hogy letépjem Zambini tökét, és a fülére akasszam.- Erről lekéstél – fintorgok, és a kastély felé indulok. - Ó, megelőztél? – sóhajtja csalódottan.- Nem, az én privát bosszúm még várat magára – válaszolom felvillanó szemmel Nem, Blaise Zambini határozottan nincs elfeledve. – Kirúgták, úgyhogy nem élheted ki a vérszomjadat.- Semmi gond, tudom, hol élnek – mosolyodik el sötéten.- Őt csak bízd rám – villantom fel a mosoly párját.- Ijesztőek vagytok ilyenkor – borzong meg Dorrie.- De te nem félsz tőlünk, ugye, cicuska? – cukkolja Mauro, mire Macs csak elfintorodik.- Bátyus, van kedved elkísérni a könyvtárba?

- Csak ha beengednek oda macskát is – kapja fel egy szem barátnőmet, és ezt már egyikünk sem állja meg nevetés nélkül.- Ez a macska most fogja magát, és ebédig elvackolja magát egy kandalló előtt – közli Dorrie, mikor már újra a saját lábán áll, majd elkanyarodik tőlünk.- Vigyázz, meg ne perzselődjön a bundád! – kiált utána Mauro.- Vicces vagy! – szól vissza Macs, anélkül, hogy hátranézne.

- Itt nem változott semmi – néz körül Mauro, amikor belépünk a könyvtárba. – Még Madam Cvikker sem. Nyolc éve is pont ilyen szúrósan nézett – súgja, és kétlem, hogy le lehetne vakarni a vásott vigyort az arcáról.- És alighanem így is marad, míg áll a Roxfort – bólintok rá, miközben a könyvek között keresgélek. – Mondd csak, mennyire ismered a pókokat?- Mit forgatsz a fejedben? – áll elém, megakadályozva, hogy továbbmenjek.- Kivételesen semmit – vonom meg a vállam. – Tegnap viszonylag közeli ismeretséget kötöttem egy rondasággal, és tudni akarom, miféle.- Kár. Azt hittem, Zambinit akarod kicsinálni. De ha nem akarod bepiszkítani a kezed, szólj nyugodtan – villantja ki a fogait.- Na, tudtam én, hogy nem kell mindent megírnom… - sóhajtom, sajnos túl hangosan. Mauro megragadja a vállam, és maga felé fordít.- Mit hallgatsz el előlünk, hugi? Zambini talán messzebb akart menni egy csóknál? – sorolja a kérdéseket, majd egy másodperces csönd után megfeszülnek a vonásai. – Hát persze, hogy történt más is – emeli meg a fejem, hogy a szemembe nézhessen. – Ennyiért legfeljebb csak fegyelmi járna, nem kirúgás. Tehát? Meséld csak el Mauro bácsinak, mit tett veled az a…- Mr Mauth, ha kérhetném, ne zavarja a könyvtár nyugalmát! – szakítja félbe Madam Cvikker éles hangja.Mauro elfintorodik, majd egy könnyed bűbájjal gondoskodik arról, hogy senki ne halljon minket.- Ha nem mondod el, megnézem – figyelmeztet, amikor ismét a könyvek felé fordulok.- Köszi, abból elég volt egyszer is – húzom el a szám, aztán megadva magam lassan beszámolok neki a nyári esetről. Nem nézek rá, csak mondom, mondom, s közben örülök, hogy nem szakít félbe, nem tesz fel kérdéseket, egyszerűen… csak figyel rám.Nem tudom, mikor kerül a fejem a vállára, ahogy azt sem, mikor csurran ki az az egy könnycsepp, amit aztán rögtön magába is szív a ruhája.- Megölöm a rohadékot, még ha dementorcsókra ítélnek is érte – szűri a fogai közt, s bár nagyon uralkodik magán, érzem, ahogy felbolydul a mágiája.- Éppen ezért nem mondtam el nektek – sóhajtom a talárjára. – Zambini nem ér ennyit. És különben is… ne hidd, hogy ép bőrrel megúszta.- Mi történt? – tol el magától, és hüvelykujja begyével eltünteti az áruló könnycsepp nyomát.- Állítólag, amikor az igazgató közölte vele, hogy eltanácsolták, nem bírta uralni a varázserejét, és akaratán kívül megidézett egy kígyót, ami megmarta.- Állítólag? – húzza fel kétkedve a szemöldökét.- Az én gyanúm az, hogy Lucius… Malfoy – teszem hozzá gyorsan, mintha valóban a teljes nevet akartam volna mondani – keze, pálcája és mágiája volt a dologban, Pitonéval együtt.- Hm… - gondolkodik el. – Tekintve, hogy róluk van szó, nem lehetetlen.- Hagyjuk – legyintek gyorsan, mielőtt túlzottan belemélyedne a dologba. Van, amit még vele sem óhajtok megosztani. – Inkább segíts, ha már itt vagy – öltöm ki rá a nyelvem, majd ismét a könyvek felé fordulok.Az alatt a tíz perc alatt, amíg rá nem lelek a keresett témájú irodalomra, elmesél pár anekdotát a Durmstrang életéből, kölcsönösen megállapítjuk, hogy nem érkezett hír Angusről, pedig már három hónapja elutazott.

- Na, itt van az a pók – ülök le elégedetten a legközelebbi asztalhoz. Míg Mauro is helyet foglal, gyorsan átfutom a leírást.- Látom a mosolyodon, hogy tetszik, amit találtál – jegyzi meg, amikor felnézek.- Neked is tetszeni fog – tolom elé a könyvet, aztán figyelem, ahogy aljas, elégedett kifejezés terül szét az arcán.Reszkess, Blaise Zambini… Hamarosan utolér a bosszúm.

20.

- Tisztában van azzal, hogy ha bármit is elront, az Azkabanba kerülhet? – szegezi nekem a kérdést Piton.- Igen, uram. Éppen ezért fogok nagyon gondosan eljárni, amennyiben a rendelkezésemre bocsátja a bájitaltan termet.- Alaposan átgondolta?- Természetesen.- Nos, ez esetben rendben. De óránként ellenőrizni fogom. - Köszönöm, professzor – biccentek, majd Bimba professzor irodájához sietek. Egy könnyed, hihető kifogással megszerzem tőle az üvegház kulcsát, majd rekordidő alatt megteszem a kastély-üvegház-kastély távolságot, visszafelé már a pókkal együtt. Lerakom nyolclábú cinkosomat a bájitallaborban, majd visszajuttatom Bimbának a kulcsot, újfent megköszönve a segítségét.Naiv hugrabugos.

- Megyek, hozzálátok – közlöm a klubhelyiségben csevegő Dorrie-val és Mauróval. – Addig viselkedjetek rendesen, és bátyus…! Ne bosszantsd fel a barátnőmet, mert igen élesek a karmai – figyelmeztetem.- Ne félts te engem – húzza ki magát. – Ha én kezelésbe veszem, utána már csak dorombolni lesz képes – közli magabiztosan. - Hé, hé, azért lehet egy csepp beleszólásom nekem is?! – háborog Dorrie. – Igyekezz, Magma, de még jobban ügyelj magadra. Nem szeretem a gyászruhát.- Látom, bízol a képességeimben – jegyzem meg epésen. – Ne aggódj, Piton óránként ellenőrizni fog.- Hm, akkor talán nekem is be kéne kukkantanom hozzád néha… úgy hatvan percenként – kuncog.- Képes lennél magamra hagyni? – sóhajt fel színpadiasan Mauro, miközben feláll, és felém fordul. – Elkísérlek – komolyodik el.- Köszönöm, bár nem hiszem, hogy szükségem lenne rá – vonom meg a vállam, de tudom, hogy csak ki akarja használni a maradék kis időt, hogy együtt lehessünk.- Légy jó kiscica, dorombolj sokat – kócolja még össze Macs haját, majd magára kanyarítja a talárját, és babrálni kezd a kesztyűivel.- Akinek megtenném, az a legcsekélyebb mértékben sem értékelné – legyint lemondóan Dorrie.Ha két héttel ezelőtt mondta volna ezt, azonnal rávágtam volna, kire gondol. Gabriel személyében azonban erős „vetélytársa” akadt Pitonnak. Úgy tűnik, neki a feketét kedvelő, különc, hallgatag, gúnyos pasik jelentik a végzetet. Talán majd egyikük értékelni fogja.

- Hogy halad, kisasszony? – áll meg mellettem Piton.- Megszereztem a mérget, sikerült meghatároznom, mely összetevője felelős a halálesetekért, és most épp az azt semlegesítő főzeten dolgozom – jelentem.

- Miért nem vonta ki a méregből az a komponenst, amit fel akar használni? – kerüli meg az üstöt, mialatt mélyet szippant a felszálló gőzből.- Hiába tűnik az logikusabb megoldásnak, kivitelezhetetlen. Képtelenség kivonni azt az egy anyagot ebből a nagyon is komplex vegyületből – válaszolom, noha pontosan tudom, hogy csak vizsgáztat. Közben végzek az utolsó keveréssel. Lecsepegtetem, majd a munkaasztalra fektetem az üvegpálcát, és sóhajtva megdörgölöm a karom.- Izomláz, gondolom – jegyzi meg enyhe gúnnyal. Van valami, amit ez az ember nem vesz észre?!- Valószínűleg, uram – biccentek, miközben a következő hozzávalóért nyúlok, hogy előkészítsem. Megfogni azonban már nincs alkalmam, mert Piton elkapja a csuklóm, és alaposan szemügyre veszi a kézfejem. - Semmi nyoma sérülésnek, se fedőbűbájnak – állapítja meg, majd feljebb tolja a munkatalár ujját, egészen a vállamig. Egy perc múlva elengedi a karom, majd egy, a főzetre irányuló pillantás után az ajtó felé indul.A jelek szerint tökéletes munkát végzek.

- Elkészültem, uram – tájékoztatom, miután az asztalára pakolom a tíz fiolát. Csupán egyet tartok magamnál. – Nem tudom, hasznát veszi-e ezeknek, de pazarlás lett volna eltüntetni a maradékot. Vele mi legyen? – rakom le a pókot is. – Nem lenne jó ötlet visszavinni az üvegházba.- Valóban nem, tekintve, hogy ez egy phoneutria nigriventer. Nos, a Tiltott Rengeteg elég nagy ahhoz, hogy befogadjon még egy veszedelmes lényt – mondja lassan, miközben megvizsgálja, majd elpakolja a fiolákat. – Menjen, pihenje ki magát.- Bün…- Az igazgató úr döntése alapján a tegnapi nappal véget ért a büntetőmunkája. Persze, ha ragaszkodik hozzá, egész biztosan találok önnek feladatot.- Köszönöm, uram, de inkább nem élnék az ajánlatával – mosolyodok el. – Engedelmével, most távoznék. - Még egy pillanatra, Miss Mauth – támaszkodik le az asztalára. – Huszonöt pont a Mardekárnak a rafinált bosszúért, továbbá újabb huszonöt pont a Mardekárnak a tökéletesen elkészített főzetért. Távozhat.Köszönet- és köszönésképp biccentek, majd a klubhelyiségbe sietek. Alig öt perccel később már könyékig merülök a ládámba, keresve azt az apró ezüstmedaliont, amivel a nyáron leptem meg magam. Kicsi, egyszerű, nem is tudom, miért éreztem akkor úgy, hogy meg kell vennem… De most legalább hasznomra van.Firkantok egy rövidke üzenetet Dorrie-nak, hogy tudja, merre talál, ha visszaér a vacsoráról, majd zsebre vágva a medált, a megvariált pókmérget és a pálcámat, felkeresem a legközelebbi, használaton kívüli kis kamrát.Nyikorogva tárul fel az ajtó, felfedve az évszázados, portól és időtől elnehezült pókhálókat. Fintorogva lépek beljebb, majd fényt bűvölök, és bezárom az ajtót.Most jön a tervem legkritikusabb része. Első lépésként rá kell vennem az ezüstöt, hogy kis tűt formáljon magából, de csak akkor, ha valaki megérinti. Látszólag tehát ugyanaz a medalion marad, amint eddig, de amint valaki megfogja, annak abban a pillanatban egy apró, szemmel szinte láthatatlan nyilacskát fúr a bőre alá.

Tíz perccel később, amikor végzek a varázslattal, egy futó érintéssel ellenőrzöm, jó munkát végeztem-e. Bár a fémbűvölés az erősségem, biztosra kell mennem. Alig érzem meg a kis szúrást – nem fájdalmasabb a csaláncsípésnél. Kellemetlen, de szót sem érdemel.A következő lépésben egy újabb igével lebegtetni kezdem a medált, ügyelve, hogy a varázslat

tartós legyen, ugyanis az egyszerű levitációs bűbáj kevés ide. Előhúzom a fiolát, s miközben cseppenként öntöm az ezüst lapkára a színtelen folyadékot, rászegezve a pálcámat folyamatosan mormolva belebűvölöm a fémbe a mérget. Amikor az utolsó cseppet is magába issza, megfeketedik, majd lassan visszanyeri eredeti színét és ragyogását.Kész.Gyönyörködöm benne még egy kicsit, s régen érzett káröröm tölt el. Tudom, hogy Blaise elég kíváncsi, és kevéssé gyanakvó ahhoz, hogy megérintse, s már maga a tudat, hogy mi vár rá, amikor megteszi, elégedetté tesz.Blaise Zambini soha többé nem fog kedvet kapni rám. Jó esetben másra sem.Előhúzom a zsebemből az apró dobozkát, amit a medálnak szántam, majd óvatosan belelebegtetem. Szorosan lezárom, majd figyelmen kívül hagyva karom lüktetését, a bagolyházba sietek. Hajt a bosszú. Épp eleget vártam vele.Keresek egy iskolai baglyot – Nzuri most otthon van -, a lábára kötözöm az apró csomagot, majd újtára bocsátom.Visszafelé menet bekukkantok a nagyterembe, s mikor látom, hogy még van étel az asztalokon, szerzek magamnak néhány gyümölcsöt.Remek nap ez a mai. Meglátogatott Mauro, megtaláltam a tökéletes bosszú módját, véghez is vittem; nem kell büntetőmunkára mennem, egyik Malfoy sem nehezíti meg az estémet, továbbá visszaszereztem azokat a pontokat, amiket nemrég még maga az igazgató vont le a házamtól.Régen éreztem magam ilyen felszabadultnak, és már éppen rám fért. Hm, mintha még a szőlőszemek is visszamosolyognának rám, mielőtt bekapom őket.

- Mo, tudod, hogy nagyon kegyetlen vagy? – tudakolja Dorrie, már az ágyamon ülve. – Félre ne érts, abszolút megérdemli, de nem tartasz attól, hogy még inkább vissza akar vágni?- Állok elébe – rántom meg a vállam – Ez a minimum, amiért kihasznált, használt.- De most már Shyar sincs veled, hogy megvédjen – emlékeztet.- Egyedül is tudok vigyázni magamra.- Hát persze – bólint kétkedve – Azért tudtak kivinni a tópartra is, és beletörölni az emlékezetedbe- Akkor minden valószínűség szerint aludtam – dőlök hátra, majd állig húzom a takaróm. Fázom a pizsamám nélkül, de az elmúlt éjszakák során kénytelen voltam csupán fehérneműben aludni. Reggelre ugyanis… mindig belegabalyodtam, és átizzadtam, hála a forróbbnál forróbb „álmoknak”.- Miből gondolod, hogy ha kedve szottyan rád támadni, akkor ébren leszel? A jelek szerint nem túl lovagias, szóval aligha hív ki egy varázslópárbajra.- Igazad van, de nem vagyok hajlandó rettegni miatta.- Nem is ezt mondtam.- Miért, mit kellett volna tennem? Szerinted abból mit fogott volna fel, ha eléállok és leköpöm? Elárulom: semmit, csak a képembe röhögött volna. Így talán megtanulja, hogy nem játszadozhat csak úgy, és hogy nem úszhatja meg következmény nélkül- De ha csak szimplán megátkoznád…- Az nem lenne büntetés. Így érzékeny pontján érinti a bosszúm, és kétlem, hogy míg él, elfelejtené- Hát jó… most már úgyis kár okoskodni, nem igaz? – adja meg magát.- Úgy van – bólintok rá, majd összegömbölyödök. – Maradsz vagy mész? – tudakolom.- Nem tudom még, ahogy sikerül – von vállat könnyedén. – Bár… lehet, végignézem, mit művel veled Malfoy – kuncog.- Nincs a kastélyban – emlékeztetem.- És? A kúriában vagy akárhol másutt nem taperolhatja a kígyódat?

- Nem az enyém – dünnyögöm, de ez nagyon gyönge ellenérv.- Attól még működhet a varázslat, hogy nincs a kastélyban.Tudom ezt én is, mégis remélem, hogy lesz végre egy nyugodt éjszakám, érintésektől, fülledt álmoktól és gondolatoktól mentes.- Hagyjuk Shyart és Malfoyt – zárom le a témát. – Inkább mesélj, mi van veled és Gabriellel.- Chh – fintorodik el, majd bebújik a takaróm alá. Úgy nézem, mégis marad.- Kicsit bővebben? Tudom, hogy tetszik neked, és legutóbb, bájitaltanon együtt dolgoztál vele.- Ó, igen… és váltottunk is néhány szót… egész pontosan hármat – morogja. – Kedves és előzékeny, de úgy tűnik, valami átok van rajta, mert naponta talán ha kétszer szólal meg. Összesen.- Beszélsz te eleget helyette is – jegyzem meg kajánul.- Igen, elismerem, tudom jártatni a szám, de csak ha figyelnek rám. Márpedig ő vagy olvas vagy olvas. Esetleg még olvas. Így aztán nincs túl sok kedvem beszélgetést kezdeményezni. Pláne azután, hogy beégette Greengrasst.- Daphne saját magát járatta le.- Az most mindegy. A lényeg az, hogy pont olyan elérhetetlen, mint Piton.- Azzal az aprócska különbséggel, hogy egyidős veled.- Sokra megyek vele – fúj nagyot.Pár percig hallgatunk; én a baldachin anyagába szőtt mintázatot bámulom – mintha még nem láttam volna elégszer –, Dorrie pedig fészkelődik kicsit.- Meg vagyunk átkozva ezekkel a pasikkal – sóhajtja. – Neked kettő olyan jutott, akik nem kérdezik, akarod-e őket, nekem meg kettő olyan, akik jóformán észre sem vesznek. Ez nem igazság – kesereg.- Hát nem – bólintok rá. – Kéred Malfoyt?- Nem, kösz. Jobb szeretem a feketéket a szösziknél.- Szöszi?! – nevetek fel. – Megnézném, mit szólna Lucius ehhez a jelzőhöz…- Kétlem, hogy értékelné, de szerencsére nem hallja, nem igaz? Jaj, Mo, mit csináljak…? Ha erre a két pasira várok, megőszülök, mielőtt megtudnám, milyen egy rendes, alapos, igazi… szóval egy tisztességes csók…- Ugyan, vannak elegen itt az iskolában, akik szíves-örömest megmutatnák – vigasztalom.- Hja, de én Pitontól vagy Gabrieltől szeretném megtanulni…- Beszéljek vele?- Na, még csak az kéne…! Akkor inkább vénlányként halok meg.- Aludjunk – ásítom. – Van mit bepótolnom. Maradsz? – kérdezem meg újra.- Hm, lusta vagyok átmenni… - mormolja, majd még jobban elvackolja magát. – Aztán nehogy csókolgatni kezdj, azt gondolván, hogy Malfoy vagyok – szemétkedik még egy kicsit, de nem maradok adósa.- Miért ne? Talán félsz, hogy megtudod, milyen a csók? - Nem te vagy álmaim netovábbja, szóval… kihagynám, ha lehet.Egy újabb ásítás után elmosolyodom.- Álmodj Pitonnal…- Vagy Gabriellel…- Ahogy szeretnéd – hagyom rá. – Én inkább nem akarok álmodni.- Miért nem kérsz Pitontól valami bájitalt? – kérdezi, kihúzkodva a fejem alól a párnát. Hagyom, hadd vigye, úgyis visszaszerzem, miután elalszik.- Majd ha rémálmaim lesznek.- Te tudod… - motyogja.

Fázom. Vékony, lenge ruhában sétálok a sötétben, a Hold fényétől világítani látszik a könnyű

kelme, ami a testemet fedi. Hó… hó mindenütt. A hajamon, a vállamon, ott ropog a talpam alatt. Valami űz, hajt, mintha keresnék valamit.Hegymagas fák borulnak fölém, megfosztva a holdfénytől, ijesztő árnyakat festve rám, s mind olyan, mint egy-egy baljóslatú rúna.A sürgetés egyre erősebb, arra késztet, hogy futásnak eredjek… De tövisek marasztalnak, a ruhámba, a bőrömbe marnak, nem engednek, csak miután megkóstolják a véremet.Csípős fájdalom, feszítő várakozás, megfoghatatlan félelem űz tovább. Elmaradnak a bokrok, s a csontfákat feketének tűnő tűlevelekbe öltözött fenyők váltják fel. Susognak, csak susognak, s úgy érzem, értenem kéne őket… mintha figyelmeztetnének, óvva intenének attól, ami rám vár.Visszafordulnék, de nem tudok. A testem nem engedelmeskedik az akaratomnak, a lábaim visznek tovább, egyre feljebb a domboldalon, mit sem törődve a fagyos hóval, a beléjük fúródó tűlevelekkel.Süket csend vesz körül; nem recseg a kérgesre fagyott hó, a fenyők sem susogják figyelmeztetéseiket.Megérkeztem.Egy tisztás szélén állok, a nyílt terep és az erdő határán; az árnyak birodalmában. Még nincs világosság, de már sötétség sincs. Mint a hajnal, minden titkok tudója, ahol összemosódik a valóság és a képzelet, ahol álmok lepik meg az embert… amikor egyetlen pillanat óráknak tűnhet.A tisztás közepén pedig ott feketéllik a széles, alacsony monolit. A hatalmas kőtömb, ami máskor megnyugvással tölt el, most ijesztő… úgy érzem, őriz valamit, amit csak nekem szán, amiért idáig jöttem, ami… megrémít.Mégsem tehetek semmit, hagyom, hogy a titokzatos akarat tovább irányítson, hogy közelebb vigyen a sziklához, hogy olyan áhítattal érintsem meg, amikor már mellette állok, mintha egy druida oltár volna.Hideg, de nem zavar. Lassan húzom végig rajta a tenyerem, talán hogy időt nyerjek… nem tudom. Nem uralok itt semmit… még magamat sem. Körbesétálom, s egy pillanatra sem húzom el róla az ujjaimat, közben úgy érzem, mintha figyelne valaki, akit nem látok… ám amikor visszatérek oda, ahonnan indultam, akkor fedezem fel, hogy a monolit közepén egy ezüstszínű kígyó lapul, s borostyánszín szemével engem néz.Nem mozdul, csupán a nyelvét ölti ki, egyetlen egyszer… mintha csak azt ellenőrizné, az érkezett-e meg, akire várt.Ha mernék, sem tudnék mozdulni. Csak nézem, hogyan ragyogtatja fel a holdfény a sárgás szemeket, s egészen rabul ejt, hipnotizál, vonz. Azt akarja, hogy érintsem meg.

Lassan nyújtom felé a karom, rettegve, mégis türelmetlen vágyakozással telítve. Mielőtt elérhetném, megmozdul… lassan lesiklik a szikláról, a lábamhoz kúszik, majd azon fel… egyre feljebb, szoros gúzsba zárva, újszerű, félelmetes, mégis kellemes érzést keltve bennem. Hátrahajtott fejjel kínálom fel megfeszülő nyakam a csillagoknak; rájuk bízom magam, döntsenek a sorsom felett… hogy éles, hideg fényükkel elmetszik-e a torkom, vagy csupán ezüst ragyogásba vonják kettősünket.A kígyó – talán Messalla, talán Lucius – lassan a tarkómra kúszik, majd körülöleli a nyakam… mint egy meleg, élettől lüktető selyemsál. Bűnös, fajtalan érintés, mégis élvezem… megborzongat.Teste egy részével továbbra is a nyakamat öleli szorosan, mintha valóban a hidegtől óvna, egyre szorosabban, fullasztóan szorosan… s mire felocsúdok, már kétségbeesetten próbálok levegő után kapni. A mellkasom egyre jobban feszül, ég, vergődik… Aztán, mintha az egész

csak káprázat lett volna, újra beszívhatom a levegőt, az édes, karcolóan hideg levegőt.Nem. Nem akarom a kígyót. Bánt. A száraz, meleg test alá fúrom az ujjaimat, hogy megszabadulhassak tőle, el akarok rohanni, félek…Fázom. Minden porcikám reszket a hidegtől, az arcom zsibbadt, a talpam ég, a fogaim összekoccannak… Mintha hirtelen zuhanna rám minden érzéklet, miután egy láthatatlan burok, ami addig védett, szertefoszlott volna.Le akarom tépni magamról a dögöt, de nem hagyja magát. Egyre szorosabb a gúzs, egyre fájdalmasabb az ölelése, de nem hagyom, hogy ő nyerjen… Nem akarom őt.Aztán mintha feladná… lazulnak a gyűrűi, s a következő pillanatban már ismét a sziklán van. A torkomat fogva zuhanok térdre, s a kőhöz simulok, mintha az megvédhetne.Percek telnek el, mire összeszedem magam, s már-már elhiszem, hogy csak képzeltem az egészet… Felnyúlok, hogy a sziklába kapaszkodva felálljak, de amint hozzáérek, éles fájdalom hasít a kézfejembe, és onnan…

…onnan fel, végig a karomon.Zihálva ülök fel. Nem látok semmit, nem tudom, hol vagyok, hogy álmodom-e mindezt, vagy valóság… csak a fájdalmat érzem, az eleven, égető, lüktető fájdalmat, ami lassan egyre feljebb kúszik.Évek rutinjával, kapkodva nyúlok a pálcámért, s amikor tapogatózó ujjaim közt érzem, fényt csiholva magam elé emelem mindkét karom. A jobb alkarom teljes hosszán égővörös csík csúflik…Az a dög megmart.Fáj… iszonyúan fáj; ha kevésbé lenne elviselhetetlen, üvöltenék.Piton… meg kell mutatnom neki, hogy adhasson rá valami főzetet…Lerúgom a lábamra tekeredett takarót – mégiscsak álom volt? -, és átküzdöm magam a baldachinon, majd a még mindig fénylő pálca mutatja nekem az utat. Beszűkült tudattal és látással tépem fel az ajtót; nem érdekel, hány embert ébresztek fel, csak azt akarom, hogy szűnjön a kín. Átvágok a furcsán világos klubhelyiségen, ám a kijáratnál megtorpanok.A túloldalán egy kígyó van.Elegem van belőlük…!A fájdalom azonban nem tűr kifogást, így egy éles nyilallással rávesz, hogy gondolkodás nélkül menjek tovább..Hideg a kő a meztelen talpam alatt, hideg süt a falakból, fagy ölel körül, mint álmomban…Annak kellett lennie, hiszen a kastélyban vagyok, az ágyamban ébredtem, és itt állok végre az előtt az ajtó előtt, ami mögött a megkönnyebbülés rejtezik.Kétségbeesetten verek rá a míves deszkákra, s a kemény fa okozta sajgás eltörpül amellett, ami a másik karomat gyötri, s ami már a vállamnál jár.Örökkévalóságnak tűnik, mire nyílik az ajtó.- Professzor…! – nyögöm-kiáltom, és amennyire csak bírom, megemelem az addig a mellkasomhoz szorított karom.Még látom megvillanni a szemét, de aztán a fájdalom a mellkasomba mar, és a semmibe zuhanok.

21.

Az illat… Az illat az első, ami eljut a tudatomig. Megszámlálhatatlan aroma kavarog a levegőben.Konyhában lennék?Nehezen állnak össze a gondolatok, szinte belesajdul a fejem. Az illatok… árulkodnak. De mit akarnak mondani? Mit tudnak, amit én nem? Azt hogy hol vagyok, s talán azt is, miért?

Csak meg kell fejtenem őket… de nehéz. Nagyon nehéz. Hiszen olyan sokan vannak… megannyi főzet lehet.Főzet. Bájital.- Professzor…?A hangom… Az enyém egyáltalán? Idegen, és rekedtebb, mint egy csapat varjú károgása. Kapar a torkom.- Magma! Végre…!Dorrie…?Dorrie.Sutyorgás, székzörgés, távolodó léptek zaja… Csönd. Aztán újabb, sietős léptek.- Köszönöm, Miss Badeau. Menjen, pihenjen le. Már nem lesz gond.Ez a hang… ismerős. Madam… Madam… Pomfrey. Ó… tehát nem konyha, nem labor. Gyengélkedő.- Biztos…?Jaj, Macs! Mitől ilyen vékonyka a hangod? És miért remeg?- Nyissa ki a szemét, Miss Mauth – hallom egész közelről.Muszáj? Jó így, sötétben…- Miss Mauth, érti, amit mondok?Igen, asszonyom, de nem akarok fényt. Bántani akar. A szememen át az elmémbe hatolva gyötörni… Nem… nem kell. Egyszer azonban mindenképpen meg kell tennem… Legyen hát most, és még büszke is lehetek magamra, hogy nem halogattam gyáván az elkerülhetetlent.Nagyon lassan nyitom ki a szemem, s csupán résnyire, hogy tudja, hallottam, értettem, amit mondott. És hogy ne gondoljon gyengének.Világos van, de mégsem bántó… barátságos félhomály.- Nagyszerű. Meg tudja mozdítani a karját?A karomat…? Minek? És miért pont azt? Eltört volna? Vagy…Az álom – tudatosul bennem. Az ezüst kígyó a sziklán… a fogai a húsomban…Összerándulok az emléktől, s ahogy megmoccanok, fájdalom hasítja ketté a jobb karom; mintha egy bárddal csapták volna szét.A tiszta, éjszakai égbolton nincs annyi csillag, mint amennyit én most látni vélek.- Érzékeny, ez jó – állapítja meg elégedetten a javasasszony, ahogy megfeszülök a fájdalomtól.

Az elkövetkező percek olyanok, mint a megfakult fényképek… csak sejteni lehet, mi történik a homály mögött. Mintha nem is én lennék az, akit a boszorkány felültet, akibe belediktál pár pohár főzetet, akit kitámogat a mosdóba…Mire a bájitalok kifejtik a hatásukat, az egyik ablak előtt ülök, és az ölemben dédelgetett karomon végigfutó, fekete líneát bámulom. Tudom, hogy a szívemig ér… láttam, érzem.Próbálok rájönni, miért történt ez. Azt sejtem, hogy Shyarnak, illetve a hiányának köze van hozzá… de ennél tovább nem jutok. Ha Malfoy legközelebb a szemem elé kerül… kérdőre vonom, bármibe kerüljön is.Elegem van a titkokból, a rejtélyekből, hogy nem tudom, mi vár rám. Válaszokat akarok.A merengésből az ajtónyílás nesze ráz fel. Oda fordulok, és fáradt mosollyal nyugtázom, ahogy Dorrie besompolyog.- Alaposan rám hoztad a frászt – sóhajtja, miközben leül a legközelebbi ágyra.- Gondolhatod, hogy nem szándékosan… - mormolom az arcát vizsgálgatva. Sötét karikák ülnek a szeme alatt, a tekintete fáradt.- Tudom – bólint, és nagyot szusszanva hanyatt vágja magát. – Arra riadtam, hogy elrohansz…

Mondhatnám, hogy sajnálom, nem akartam megijeszteni, de megtartom magamnak. Hiába igaz, felesleges hangoztatni. Hiszen nem felróni akarja, csupán elmondja.- Fogalmam sem volt, mi bajod – folytatja. – Sőt, az igazság az, hogy eleinte azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán amikor úgy csaptad be az ajtót, mint egy troll, akkor gondolkodás nélkül indultam utánad. Ne kérdezd, miből gondoltam, hogy valami történt veled, vagy hogy egyáltalán te voltál az, aki… Fogalmam sincs. Tudtam, és kész.- Kimerültnek látszol – mondom csendesen, amikor elhallgat.- Az is vagyok – ismeri be sóhajtva. – Te is az lennél, ha két napig ülnél mellettem, miközben eszméletlenül heverek…- Két nap? – áll meg az ujjam, ami addig a fekete csíkon kalandozott. - Na jó, pár órával eltúloztam – ismeri be könnyedén. Igaza van, nem is ez a lényeg. – Most sem szabadna itt lennem. Piton belém diktált egy altató főzetet, és rám parancsolt, hogy vonuljak az ágyamba.- Hm… - mosolyodom el. – Hogy lehet az, hogy Miss Badeau nem teszi rögtön, amire Perselus Piton utasítja? - gúnyolódom finoman.Felül, és talán még sosem láttam olyan komolynak, mint amilyen most.- Te fontosabb vagy Perselus Pitonnál – közli, és visszafekszik. Szerencsére, mert így nem látja, hogy egészen meghatott a kijelentésével.- Azért volt ám ebben jó is…- Piton megengedte, hogy kihagyd a mai órákat? – kérdezek vissza, amikor végzek a fejszámolással.- Azt sem bántam… - ismeri el, egyre lassabban ejtve a szavakat. – De… Gabriel… Tudod, ott ült a klubhelyiségben, amikor… aztán… Téged Piton kapott el, engem meg ő… és…Hiába várom a folytatást, az elmarad. Elaludt. Legyűrte a kimerültség és a főzet.Eligazítom, hogy ne gémberedjen el, be is takarom, majd az ablakpárkányra telepedve kibámulok a sötétségbe.

Két nap eszméletlenség, amiből még a javasasszony sem tudott kihozni… ez már nem olyasmi, amit elintézhetek egy vállrándítással, mondván, Mauth vagyok.Figyelmen kívül hagytam minden egyes intő jelet, mert úgy könnyebb volt. Úgy nem kellett sem Shyarra, sem Malfoyra gondolnom.Valami történt, ami kiváltotta mindezt, a kérdés pedig a szokásos: micsoda?- Reméltem, hogy egyedül találom, kisasszony – szólal meg Piton. Ijedtemben az ablakba verem a fejem, mert nem hallottam, amikor érkezett.- Jó estét, professzor – üdvözlöm, szórakozottan tapogatva a homlokom.- Kénytelen vagyok megállapítani, hogy Miss Badeau legalább annyira önfejű, mint ön – közli csipetnyi gúnnyal, Dorrie-t figyelve, majd fényt bűvöl, és a karomért nyúl.- Úgy vélem – kezdi lassan, miközben megnézi magának a még mindig fekete, de már halványuló vonalat -, mostanra ráébredt, hogy az életét kockáztatta azzal, hogy felelőtlen módon eltávolította magától a kígyóját.Milyen jó, hogy ő tisztában van azzal, amit nekem kéne tudnom.- Csupán gyanítottam, uram – sóhajtom, mialatt megigazítom a pizsamám ujját. – Köszönöm a segítségét, professzor.- Hálálja meg azzal, hogy legközelebb gondolkodik, mielőtt cselekedne. A holnapi órák alól felmentem.- Köszönöm, uram, de nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Pihentem eleget – tájékoztatom fanyar mosollyal.- Ha nem óhajt élni az ajánlatommal, ne tegye. Ebben az esetben azonban elvárom, hogy mindenből a megszokott szinten teljesítsen.- Úgy lesz, professzor – biccentek. Viszonozza, majd sarkon fordul, hogy elhagyja a

gyengélkedőt, de az ajtóban még megáll.- Téved, Moira. Eszméletlen volt ugyan, de egy percig sem pihent.Mielőtt visszakérdezhetnék, mit jelent ez, becsukódik utána az ajtó. Remek. Perselus Piton újabb rejtéllyel gyarapította a meglévőket.

Elfogyasztok pár falatot a vacsorámból – Dorrie valóban fáradt lehetett, ha már arra sem volt ereje, hogy megdézsmálja a pudingot -, majd visszafekszem az ágyba.Vajon mire célzott Piton? Rémálmok…? Nem emlékszem, hogy lettek volna, leszámítva azt az egyet, de az még előtte volt. Néha bánom, hogy mardekáros lettem… jó lenne, ha időnként a szemembe mondanák a dolgokat, nem csupán utalnának rá. Dorrie segíthetne, de alszik, Piton rébuszokban beszél, másra pedig aligha számíthatok.Megiszom a főzeteket, amiket Madam Pomfrey kikészített – az altatós pohárkát viszont gondosan elkerülöm. Nem hiszem, hogy gond lenne az alvás, a rémálmokkal pedig meg tudok birkózni. A nyáron is sikerült, segítség nélkül, hisz akkor még Dorrie sem volt mellettem.Blaise, ahogy megitatja velem azt a szert, Blaise, ahogy vigyorogva kulcsra zárja az ajtót, Blaise, amint az ágyra lök, lefog, majd…Akár így is lehetett volna. Bánhatott volna velem úgy, hogy a halálát kívánjam a megleckéztetése helyett… Tehetett volna velem olyat, hogy jó előre, egy életre megutáljam a férfiakat…De nem tette. Ennyire – talán – még nem elvetemült, de a rémálmok legfőbb tulajdonsága, hogy mindennek a legrosszabb, legfájdalmasabb oldalát mutatja meg, akár úgy is, sőt, hogy kiforgatja a valóságot.Megküzdöttem Blaise démonával, és én győztem. Mikor újra találkoztunk, képes voltam hideg fejjel gondolkodni, az észre hallgatni az ösztönök helyett. Ez persze nem jelentett megbocsátást. Egy mardekáros nem ismeri ezt a szót – annál inkább a késleltetett bosszú fogalmát.

Apró nesz riaszt fel a felületes alvásból. Felpillantok, és a látvány alapján megállapítom, hogy alighanem álmodom.Gabriel ül Dorrie ágya mellett, bűvölt fénygömbbel a feje fölött, könyvvel a kezében. Furcsa, hogy itt van… de az még különösebb, hogy nem a betűkkel foglalkozik.Dorrie-t nézi, amíg észre nem veszi, hogy figyelem. Akkor rám villan a tekintete – szakasztott Piton -, majd egy szó, egy fintor nélkül ismét Macsra fordítja a pillantását.Merlinre mondom, nem értem. Sebaj, bizonyára ez is csak egy álom, amiben kár értelmet keresni.

Hűvös fuvallat ébreszt. Végigsimít az arcomon, odébb libbenti az egyik kalandor hajtincsemet.Talán Madam Pomfrey nyitott ablakot; de nem hallom a léptei halk neszezését, ahogy visszamegy a szobájába.Kissé morcosan fordulok át a másik oldalamra. Bosszant, hogy ilyen apróság foglalkoztat ahelyett, hogy tovább aludnék. A nyakamig húzom a takarót, s már épp azt fontolgatom, hogy a fejemet is betakarom, amikor megcsap az az illat.Lucius.Közel van, túlságosan, közelebb, mint az elmúlt hetekben bármikor. Egy pillanatig szinte várom, hogy Shyar fellelkesedjen bennem… aztán rádöbbenek, hogy nincs velem.Figyelem magam; tudni akarom, így is vonz-e hozzá valami. Nincs velem a kígyó, hogy sóvárogjon, Malfoy pedig épp nem „zaklat” rajta keresztül; csupán itt van.A vágyakozás mégis felzsizseg bennem. Most, hogy nincs semmilyen mentő körülmény, nem tagadhatom le. Ez… nyugtalanít. Nem akarok így érezni.

Nem halogatom tovább, felnézek. Tévedtem; az ablak zárva, de ott áll előtte Malfoy. Ha a sápadt, gyöngécske holdfény nem csal, akkor nekem háttal.Emlékeztetnem kell magam az elhatározásomra. Nagy levegőt veszek, és minden udvariasságot, illemet mellőzve a közepébe vágok.- Miért van itt?Aligha lepem meg azzal, hogy ébren vagyok. Meg sem rezdül, mozdulatlanul figyeli tovább az éjszakát.- Megvan rá az okom.- Nem is kétlem – jegyzem meg félhangosan. Megint nem kaptam tisztességes választ. Nos, jó. Akkor kezdem az elején.- Hogyan került önhöz a pálcám?- Számos módja van annak, hogyan találjon meg valamit, amit keres. Biztos vagyok abban, hogy ezzel eddig is tisztában volt.Diplomatikus, semmitmondó felelet.- Nem várhatja el tőlem, hogy részt vegyek valamiben, aminek nem ismerem a szabályait.- Nem, valóban. Mindazonáltal mégis kénytelen így tenni.- Nem – ülök fel. – Semmi sem kényszeríthet, hogy olyasmit tegyek, aminek nem ismerem az okait és a következményeit.- Kivéve, ha az hatalmasabb önnél. Kétlem, hogy ezt pont önnek kéne magyaráznom, Moira.Mindig is utáltam, ha a nevemmel szórakoztak, és ez most sincs másképp.- A sorsomat én magam irányítom a döntéseimmel. Nem szeretem, ha a tudtom, beleegyezésem nélkül akarnak irányítani, és ez alól sem ön, sem Shyar sem kivétel.- Mit akar ezzel mondani?- Tudja ön azt jól – húzom el a szám, és az sem érdekel, ha látja. – Tudni akarom, mire kárhoztatott Shyar és Messalla, hogyan nevezhettem a nevén őt, amikor még fogalmam sem volta létezéséről, hogy miért választott ki magának Shyar, már ha egyáltalán erről van szó, hogy ön miért szórakozik velem, s miért így, és hogy hova tart ez a dolog… Mindent tudni akarok.- Túl sokat vár.- Ez a legkevesebb, ha rólam van szó. Tudni akarom, mi az, ami ráveszi önt, hogy figyelmen kívül hagyva az apámhoz fűződő barátságát, a feleségét, Dracót, a lakosztályába vigyen, és addig provokáljon, hogy meg akarjam csókolni. A közelmúlt éjszakáiról már nem is szólva.- Mint már mondtam, vannak dolgok, amik felettünk állnak – közli tömören.- Ó, hát ennyi lenne az egész? – kérdezem hitetlenkedve, miközben felállok, és közelebb megyek hozzá. Hideg padlóra simul a talpam, emlékeztetve arra, hogy attól, hogy itt van Malfoy, még nem szűnt meg a világ. – Fogadjam el, hogy a jelek szerint az ágyában fogok kikötni, csak mert egy valamikori, kígyóvá avanzsált boszorkány kinézett magának? Ne érdekeljen, hogy hogy érintené ez a családomat, különösen az apámat? Hagyjam figyelmen kívül Mrs Malfoyt, csak mert beteg? Ne foglalkozzak azzal, hogy Draco, ahányszor csak rám néz, egy tőrt kíván a hátamba, mert úgy gondolja, hogy én vagyok az oka mindennek?- Márpedig kénytelen beletörődni – fordul felém, de az arcát így sem látom. – Shyar és Messalla sorsa az, hogy miután meglelik a számukra megfelelő embert, rajtuk, rajtunk „keresztül” egyesüljenek.- Ezt értsem úgy, hogy…- Igen, Moira – lép el az ablaktól, majd a hátam mögé kerül. – Mint azt már bizonyára sejti, Messalla… az enyém.- Hogyan találta meg önt? – kérdezem halkan, és ellépnék tőle, de kezét a vállamra téve megakadályozza. Ezek az ujjak… annyiszor éreztem már magamon őket, hogy bármikor felismerném az érintésüket.- Az nem fontos. Fogadja vissza Shyart, és törődjön bele, hogy ön és én… egy pár leszünk.

- Nem kényszeríthet rá – suttogom. Ezt hallani Lucius Malfoytól… talán nekem is a Szent Mungóban a helyem, mert képzelődöm.- Én valóban nem. De ha továbbra is elutasítja, belehal.Upsz. Ez így… túl hirtelen ért. Lerázom magamról a kezét, és felkapom a kis szekrénykéről az odakészített vizeskancsót, és a tartalmával megtöltöm a poharat. Két nagy korttyal kiürítem, és szédelegve rogyok le az ágyra.Nem minden nap közlik velem, hogy az életembe kerül, ha nem teszek meg valamit.- Ha… ha ezt tudta… miért hagyta, hogy visszaadjam? – nézek fel rá.- Kétlem, hogy hitt volna nekem, ha nem tapasztalja meg a saját bőrén.Nahát, milyen figyelmes.- Ezért fájt hát a karom, és ezért vagyok most itt – sóhajtom.- Nem lenne így, ha hagyta volna, hogy a kígyója tegye a dolgát.- Ne akarja elhitetni velem, hogy jobb gyilkosnak lenni, mint halottnak. Mellesleg, ha hagytam volna, hogy Shyar kedvére garázdálkodjon, már sem Piton professzor, sem az ön fia nem élne.- Csupán arra céloztam, hogy nem kellett volna megmaratnia magát – javít ki. – Ezért kell megtanulnia teljes mértékben uralnia a kígyót. Amint ez megtörténik, készen áll arra, hogy…- Ki ne mondja – dünnyögöm, persze, hiába.- … a kapcsolatunk kiteljesedjen.Kapcsolat… ebbe azért bele tudnék kötni. Felhúzom a lábamat az ágyra, a térdemre támasztom az állam, és az elhangzottak fényében gondolom végig a történteket.- Már akkor tisztában volt azzal, hogy Shyar engem választott, amikor megvizsgáltattak Madam Pomfreyval – jegyzem meg halkan. – Tudta, és azután minden alkalmat megragadott, hogy…- Felkészítsem – segít ki, amikor elakadok. – Mint ahogy korábban mondtam, alkalmat teremtek önnek, hogy megtanulja uralni Shyart.- Ó, szóval csak azért csókolt meg, hogy ezt elősegítse – gúnyolódom, de még engem is zavar szavaim hisztérikus, csalódott felhangja, és ami valószínűleg az ő figyelmét sem kerüli el.- Ahhoz, hogy majd megtegyük, amire kiválasztottak minket… önnek el kell fogadnia engem férfiként, és nekem önt nőként. Az eddigiek alapján úgy vélem, ezzel nem lesz gond.Nagyon szívesen letörölném azt az öntelt mosolyt, ami most minden bizonnyal ott terpeszkedik az arcán.- Értsem úgy, hogy… élvezte?Merlinre… Eddig azt gondoltam magamról, több eszem van annál, mint hogy ilyesmit kérdezzek. Nem is várok választ, inkább nyögve a karom mögé rejtem az arcom. Gratulálok, Moira Mauth, sikerült felülmúlnod Greengrasst önégetésben.- Igazán hízelgő lenne rám nézve, ha azt gondolná, hogy egy pusztán… kötelességből megejtett csókkal az öntudatlanság szélére sodortam, Moira.Uhh. Azt hiszem, ezt vehetem igennek. Igen… Letaglóz ez az egyszerű, rövidke szó, mert… Lucius Malfoy, az érett férfi élvezetét lelte volna egy tapasztalatlan lány csókjában? A lányéban, aki a diákja, aki a barátja legkisebb gyermeke… Hihetetlen.Büszkeség és csalódottság kavarog bennem; mert vagy én érek fel egy nővel, vagy pedig… alacsonyabban van a mércéje, mint eddig gondoltam. Persze, nem véletlenül vagyok mardekáros… van bennem jócskán önbizalom, talán több is az egészségesnél, így aztán az önelégültség kerekedik felül. A kérdésekből azonban még nem fogytam ki.- Miért… zaklatott éjszakánként, miután visszaadtam Shyart?- Úgy érti, miért nyújtottam önnek feledhetetlen, mámoros perceket? – javít ki, és hallom a hangjában, hogy remekül szórakozik. Mi tagadás, így valóban pontosabb a kérdés.- Válaszolna? – mordulok fel, egy pillanatra feledve, hogy az igazgatóval beszélek.

- Bíztam abban, hogy egy idő után belátja, jobb, ha visszafogadja a kígyóját. Ehelyett azonban bebizonyította, hogy több tartás van önben, mint gondoltam.- Most legyek büszke magamra? – kacagok fel keserűen.- Az lehet, Moira. Az elődei…Miért fáj ezt hallanom?- … mind gyengének, méltatlanak bizonyultak. Önnel ellentétben egyikük sem volt képes még saját magán sem uralkodni, márpedig ez a kulcsa annak, hogy Shyart is az irányításuk alá vonják. Sőt, ön még tovább is ment ennél azzal, hogy dacolva velem, Shyarral és saját magával, lemondott a kígyójáról. Ad egy percet, hogy megemésszem a hallottakat.- Tényleg nincs választásom, ugye?- Örülök, hogy végre megértette – biccent.- De Draco, és Mrs Mal…- Ne nehezítse meg a saját dolgát. Bízza rám azt, ami rám tartozik.- Komolyan elvárja tőlem, hogy egy vállrándítással elintézzem ezt a lelkiismeretemmel? – meredek rá. – Sejti ön, milyen érzés tudni, mire készül… ünk, miközben a felesége az ispotályban betegeskedik, mit sem sejtve arról, hogy a férje…- Igen, talán van róla némi sejtésem, tekintve, hogy az említett hölgy az én feleségem – szakít félbe hidegen.- Mégis megteszi – lehelem. – Megalázza azzal, hogy velem…- Úgy látom, nem figyelt rám eléggé – vág ismét a szavamba. – Szó sincs itt érzelmekről. Nincs szükség szerelemre – ejti ki némi megvetéssel a szót –, sem égető vágyra. Éppen elég, ha elfogadjuk egymást, ugyanis ez a végzetünk, Moira, amibe nincs beleszólásunk.- Hogyne volna.- Nincs. Vagy elfogadja, vagy Shyar ön ellen fordul.- Talán jobb lenne.- Kétlem, hogy Ambrose, vagy a fivérei is így gondolnák. Mit gondol, megbocsátanák önnek, hogy gyáván kihátrál valamiből, ahelyett, hogy az előnyeit szem előtt tartva a saját javára fordítaná a helyzetet?A francba. Már megint igaza van; az önfeláldozás nem az én műfajom.- Összetartozunk, akár elfogadja ezt, akár nem. Most pedig álljon fel.Ez… ez képtelenség. Mikor fajult idáig a helyzet? Merlinre, hiszen Lucius Malfoy épp arról magyaráz, hogy mi ketten – hogy úgy mondjam – egymásnak vagyunk rendelve! Egyszerűen nem bírom felfogni, hiába tudom, hogy így van. Ő és én… Nem. Erre még aludnom kell párat.- Még mindig nem értem, hogyan nevezhettem néven Messallát, amikor még Shyar létezéséről sem volt fogalmam.- Rendkívül kiszolgáltatott állapotban volt – mondja rövid hallgatás után. – Ez nyitottá tette, s anélkül, hogy a tudatában lett volna, kapcsolatot tudott teremteni vele.Ennyi lenne a titok? Bár… ez talán magyarázattal szolgál arra, miért választott pont engem Shyar.- Miért nem mondta el mindezt korábban? – teszem fel az utolsó kérdésem.- Tudni akartam, mihez kezd, milyen következményekre jut, s hogy azokra hogyan reagál.- Értem – biccentek, majd felállok. Csipetnyi fényt bűvölök, hogy lássam az arcát, amit ő arra használ, hogy végigmérjen. O’Ryant látva felszalad a szemöldöke, majd lebiggyeszti a szája sarkát.- Ízléstelen darab.- Ajándék Angus bátyámtól – igazítom ki sértetten, mire felvillant egy értelmezhetetlen, talán kissé lesajnáló mosolyt, majd megemeli a botját. - Készen áll arra, hogy újra birtokolja Shyart?

Nem, nem, nem, nem…- Igen – felelem, s ezzel elfogadom mindazt, ami vár rám.- Helyes – biccent, majd egészen közel jön, és bal tenyerét a hátamra helyezi. Mintha villám sújtana… Elbódít a régen érzett közelség, az illata, a melege…Vonz, tagadhatatlanul, de nincs alkalmam tovább töprengeni ezen, mert a mellkasomhoz érinti az ezüstöt, s ahogy első alkalommal, most is elsötétül egy pillanatra a világ.

Újra érzem Shyar vágyakozását, de most, hogy már tudom, Messallának szól, képes vagyok elkülöníteni attól, amit én magam érzek.Sóhajtva ejtem a fejem a mellkasára, és meg sem próbálom leplezni, hogy jól érzem magam a karjában. Ehhez már késő. Néhány másodperccel később mégis kibontakozom az ölelésből.- Reggel óráim lesznek – motyogom.- Pihenjen.Remek. Az elmúlt néhány órában ő a harmadik, aki ezt mondja. Pihenni, na persze. Ezek után? Van mit megemésztenem, és csupa olyasmi, ami álmában sem hagyja nyugton az embert.Erős a késztetés, hogy feltegyem életem legostobább kérdését, s kis híján meg is teszem… aztán visszanyelem, és inkább az ablakhoz lépve a hűvös üvegre hajtom a homlokomat. Egy darabig figyelem a szürkévé sötétült hópárnát a párkányon, majd felsóhajtok.Mindent tudni akartam – de most, hogy tisztában vagyok pár dologgal, semmivel sem könnyebb. Sőt. A sejtés immár bizonyosság, és bár jóval többről szól a történet, mégsem tudok másra gondolni, mint hogy Lucius és én majd…Kevés. Kevés az ablaküveg hidege, hogy lehűtsön, kevés a levegő, és az is megreked a torkomban… Úgy érzem, egyre süllyed a mennyezet, és agyonnyom, ha nem kerülök ki innen. Kétségbeesve, szinte már pánikszerűen keresem a zárat, hogy kinyissam az ablakot, s amikor nem találom, gondolkodás nélkül sújtok az üvegre. Nem érdekel, hány szilánk fúródhat a bőrömbe, sőt, fel sem merül bennem, hogy megvághatom magam… Térre, friss levegőre van szükségem, különben megfulladok.Mintha hirtelen lelassulna minden. Az üvegcsörrenés olyan hosszúra nyúló, mély zörejnek tűnik, amihez hasonlót még sosem hallottam… aztán a repedések mentén szétszaladó fény ad különös csillogást mindennek, örökre az elmémbe égetve a fájdalom nélkül előcsurranó vér vörösét.Hiába. A réseken betörő csípős levegő sem segít. A torkomra kapok, inkább ösztönösen, mint tudatosan, s az sem érdekel, hogy hasztalan.Megroggyannak a lábaim, de mielőtt összezuhannék, két erős marok ragadja meg a vállamat, majd határozott ujjak kényszerítenek arra, hogy kinyissam a szemem.- Nézzen rám! – hallom valahonnan messziről Lucius hangját.Nem… nem tudok. Szabadulnék a fogásból, noha fogalmam sincs, mit akarok.- Szedje össze magát! – sziszegi, majd olyan közel hajol az arcomhoz, hogy ne láthassak mást, csak a szemét.Szinte világít, ahogy a holdfény belesüt. Semmit sem tudok kiolvasni belőle. Hideg, szürke, kemény… Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy egy alkonyi fényben fürdő, befagyott tavat bámulok. Mintha annak a partján állnék, ahol nincs semmilyen fal, ahol annyi a levegő, hogy nem kell attól tartanom, elfogy. Éppen erre van szükségem. De még így is kell néhány perc, mire úgy érzem, elmúlt ez a fura roham.- Köszönöm – motyogom esetlenül, amikor már normálisan szedem a levegőt.Csukott szemmel, égő arccal húzódom el. Remek. A kemény és erős Moira Mauth bepánikolt a gondolattól, hogy majd egyszer – ki tudja, mikor – szeretkezni fog Lucius Malfoyjal. Beletörődő sóhajjal ülök le a közeli székre, és szórakozottan csipegetni kezdem a szilánkokat a kezemből.

- A nők és az ő bosszúszomjuk – töri meg a csendet Lucius gunyoros hangja.- Hogyan? – kapom fel a fejem. Nem értem, mit akar ezzel.- Talán azt gondolta, Shyar megtorlás nélkül hagyja, hogy kitaszította magából? - csóválja a fejét. Nos, ha úgy veszem, ez jó hír; azt jelenti, hogy a kígyó a bűnös a hirtelen jött rohamban. – A minapi, Szent Mungóbeli jelenet egyértelművé tette, hogy öntől sem áll távol a tartozás behajtása – mosolyodik el röviden.- Hogy érti ezt? – sóhajtom.- Volt alkalmam összefutni Domenico és Blaise Zambinivel az ispotályban.Hm… Dorrie-nak igaza lehetett, amikor azt mondta, látogatóba mennek.- Bizonyára dolguk akadt ott.- Minden bizonnyal. Erre utalt a fájdalmas arckifejezésük, és az a kényszerű igyekezet, hogy mindent távol tartsanak az ágyékuktól.Igennn!!! A tervem működött, bevált, az pedig jóleső bónusz, hogy az idősebb Zambini sem úszta meg.- Aligha tévedek, ha azt gondolom, önnek köszönhették az állapotukat.Nem tudok nem vigyorogni. Borzasztóan jólesik a tudat, hogy Blaise – és az apja is – egy órán keresztül szenvedett attól a fájdalmas merevedéstől, amit a pókméreg okozott. Remélem, ezentúl ahányszor nőre néznek, ez fog eszükbe jutni, és egy életre elmegy a kedvük attól, hogy úgy bánjanak velük, mint eddig.- Csupán annyi közöm van az esethez, mint önnek ahhoz, hogy Blaise-t megmarta az a kígyó, amit „véletlenül” megidézett – közlöm, megfogalmazva a gyanúmat. Nem válaszol, csupán felvillant egy újabb, roppant elégedettnek tűnő mosolyt, majd egy mozdulattal éppé varázsolja az ablaküveget.- Töltse hasznosan az idejét – tanácsolja, aztán hátat fordít, és az ajtó felé indul.Nézem, ahogy távolodik, s már átlépi a küszöböt, amikor újabb kérdés merül fel bennem.- Uram! – szólítom meg, mikor beérem, s az éppen fellobbanó fáklya fényébe burkolózva megfordul. Talán az árnyékok játéka csak, de mintha bosszúságot tükröznének a vonásai.- Lucius, Moira – javít ki. – Talán újra meg kell csókoljam ahhoz, hogy képes legyen kimondani? – gonoszkodik, és visszasétál hozzám. Egy pillanatig elhiszem, hogy tényleg megteszi, és a következőben, mikor rájövök, hogy nem fogja, rádöbbenek, hogy tulajdonképpen várom.- U… Lucius – korrigálok. – Mi lesz azután?- Meg fogja tudni – válaszolja kimérten.- Ez nekem kevés – közlöm bosszúsan.- Kénytelen beérni ennyivel. A türelem erény, Moira – susogja, és mutatóujjával kissé megemeli a fejem. – Lássuk, mennyire képes uralni Shyart…Amikor befejezi a mozdulatot, lassan lejjebb húzza az ujját. Megfogom a csuklóját, hogy eltoljam magamtól, majd amikor nem járok sikerrel, el akarok lépni tőle. Persze, ezt sem engedi… inkább feljebb emeli a botját, és a nyakamra simítja.Ahogy megmoccan Shyar, lehunyom a szemem. Régen éreztem már az éhségét, s most szinte letaglóz az ereje. Ahogy az ezüst egyre közelebb kerül ahhoz a ponthoz, ahol „lakozik”, úgy nő a vágya, hogy kiszabaduljon.Messalla… az enyém - hasít az elmémbe a mondat olyan erővel, hogy felnyögök. Ez azt jelenti…- Lucius – nézek fel, mert látnom kell a szemét. Tudni akarom, ő is küzd-e a kígyójával… Hogy Messalla is vágyakozik-e Shyar után, s hogy ez látszik-e rajta. Nem. Természetesen nem látszik, hiszen ő Lucius Malfoy. De talán élvezi egy kicsit. Talán csak a kígyók vágyakozását, talán az én közelségemet is.Bár lefoglalnak a gondolataim, Shyar képtelen kitörni, s ezúttal én vagyok az, aki emeli a tétet.

Lucius arcára simítom mindkét tenyerem, amitől megvillan a tekintete, de nem ellenkezik. Körberajzolom a száját, az állát, és kis híján összerogyok, amikor ráébredek, hogy miért is ingerlem őt.Elő akarom csalni belőle Messallát. Azt akarom, hogy feledje az önkontrollt, csak egyetlen pillanatra.Shyar ettől még jobban megőrül – szinte éget, ahogy ki akar szabadulni, de nem hagyom. Addig nem, amíg erősebb vagyok nála.Nem tudom már, mi hajt; átcsúsztatom mindkét kezem Lucius tarkójára, a haja és a ruhája alá, amíg csak engedik a kelmék. Kíváncsi, bátortalan ujjakkal érintem, és hangosan felnyögök, amikor látom, hogy egy pillanatra megfeszülnek a vonásai és lehunyja a szemét.Élvezi.Merlin… Többet akarok. Szorítok a fogáson, és megteszem azt, amire legutóbb – először – képtelen voltam: megcsókolom.Most nem érdekel, mit szól hozzá, csak lehúzom magamhoz a fejét, a szájára szorítom az enyémet, és minden vágyamat belesűrítem a csókba, ami nem finomkodó, kíváncsiskodó, még csak nem is ártatlan. Elvenni akarok vele, nem adni.Hagyja, hogy játsszak – egy darabig, aztán átveszi az irányítást, s mire feleszmélek, a falhoz szorít, s míg egyik tenyere a tarkómra feszül, addig a másik a csípőmre, és olyan indulattal csókol, hogy úgy érzem, én magam vagyok a fáklya, ami felettünk lobog.Talán az élvezet hajtja tovább, talán csak újabb próbának vet alá, nem tudom; de az ajkait hamarosan már a nyakamon érzem, az ujjai megfeszülnek a csípőmön, és gondolatok, akarat híján hátraejtem a fejem. Nem számít, hogy hideg a fal, hogy a durva kövek maguknak követelik néhány hajszálam; nem, amíg Lucius velem van, engem kényeztet, forral a csókjával.Megőrjít.Csak kapaszkodom belé, és azon igyekszem, hogy minél jobban hozzásimulhassak. Az önuralmam a lába elé hullik, a bőrébe marok, sürgetőn…Nem érdekel már Messalla, az sem, ha Shyar háromszor tekeri körbe Luciust, csak…- Miss Mauth! – hallatszik a felháborodott kiáltás, darabokra zúzva a vágyakozástól feszült perceket. – Igazgató úr…! Ez hallatlan! – háborog… ki is…? Igen, Madam Pomfrey.Felnézek, hogy lássam, Luciust is hideg zuhanyként érte-e a javasasszony felbukkanása, s szinte meglep, hogy bosszúságot látok az arcán.Felegyenesedik, miközben elenged, rendezi a vonásait, s hűvös, érdeklődőnek tűnő arckifejezéssel indul a boszorkány felé.Biztos vagyok benne, hogy beszélnek valamit, de nem hallom a fülemben doboló vértől. Mélyeket lélegzem, hogy valamennyire lenyugodjak, majd anélkül, hogy végiggondolnám, miért is teszem, a klubhelyiség felé indulok.Pizsamában, mezítláb, nyakamon Lucius csókjának izzó emlékével, és az elégedetlen Shyarral.

22.

A szobába érve tanakodom egy sort, hogy felébresszem-e Dorrie-t, aztán úgy döntök, ráérünk élménybeszámolót tartani nappal is. Inkább a saját ágyamba fekszem, azzal a boldog tudattal, hogy pár kérdésemre megkaptam a választ, és hogy végre nyugton alhatok, nem fognak holmi láthatatlan kezek ingerelni.Sóhajtva húzom az orromig a takarót, s már épp elaludnék, amikor halk neszt hallok. Várok egy percet, de nem ismétlődik meg. A kíváncsiság azonban sokszor hasznos – főleg a Mardekárban, ilyen szobatársak mellett –, így kikukkantok a baldachin függönye mögül.Semmi gyanúsat nem látok – naná, hiszen majdnem teljes a sötétség, így aztán ráfogom a

Véres Báróra a zajongást, bár azt elismerem, ritkán fordul elő, hogy lánccsörgés nélkül, szinte lábujjhegyen kísértsen. Mindegy. A lényeg, hogy nyugi van.

Ébredés után félkábán nyúlok a pálcámért, noha rémlik, hogy az a gyengélkedőn maradt. Kissé meg is lepődöm, amikor a kezemben tartom. Kell két perc, hogy a helyükre kerüljenek a dolgok; gyengélkedő, folyosó, Lucius, csók, idebotorkálás, nesz.Szóval, vagy az igazgató, vagy Madam Pomfrey küldte utánam a pálcám egy manóval. Milyen figyelmesek.Leellenőrzöm az időt, mielőtt kimászok az ágyból. Egy pillanatra lefagyok, amikor felfogom, hogy már tart az első óra, de némi gondolkodás után megnyugszom. Kedd van, nincs első óránk Dorrie-val.Szívesen visszafeküdnék, de tudom, hogy akkor átaludnám az egész napot, márpedig közöltem Pitonnal, hogy bemegyek az órákra. Legközelebb agyonütöm a méltóságom, mielőtt rávesz, hogy hülyeségeket beszéljek.Megborzongok, ahogy a talpam a hideg padlóhoz ér. Miért nem lehet ez az iskola a trópusokon, vagy Kanada azon részén, amit Greengrass ismer? Bár néha kifejezetten jól jön, nem szeretem a hideget.Vetkőzésnél tűnik fel, hogy teljesen eltűnt a karomról a csík, és hogy kisebb-nagyobb sebek szabdalják a jobb kézfejem. Felszalad a szemöldököm, mert hirtelen fogalmam sincs, hogy kerültek oda, aztán azon csodálkozom, miért nem gyógyítottam még be. Bár a medimágia eléggé távol áll tőlem, néhány alapszintű bűbájt azért ismerek.Fél percet vesz igénybe a sebek eltüntetése, ötöt a zuhany, a hajszárítás egyet sem; szeretem, ahogy magától szárad, mert ilyenkor még hullámosabb.Alaposan megnézem az arcom a tükörben, és elégedett vagyok a látvánnyal. Nincs szükségem sem bűbájra, sem sminkre; hiába, könnyen vagyok a tizenhét évemmel. – Dorrie! – kiáltom el magam, hogy felébresszem. Tudom, hogy itt van, mert hallom, ahogy mocorog. Furcsa is, hiszen nem szokta kihagyni a reggelit; sőt, ha már itt tartunk, semmilyen étkezést sem szokott kihagyni. Igaz, az is lehet, hogy felkelt, reggelizett, aztán visszabújt még egy kicsit szunyókálni.Amikor a negyedik szólításra sem dugja elő az arcát, az ágyához lépek. Széthúzom a függönyt, s már nyitom a szám, hogy újra megszólítsam, amikor felém fordul.– Morganára…! – nyögöm, ahogy egy lépést hátrálok. Az arca, de még a keze, sőt, talán az egész teste is egy merő seb; mintha valami savban fürdött volna.– Macs… - suttogom, és megráznám, a vállát, hogy felébresszem, de attól félek, nincs rajta egy ép pont.Teljesen lefagyok. Fogalmam sincs, mit csináljak; egyszerre rohannék a javasasszonyért, Pitonért, talán még Luciusért is, ugyanakkor nem akarok, nem merek elmozdulni innen.Végül győz a józan ész; azzal, hogy itt állok, és szörnyülködöm, nem segítek rajta. Mégsem könnyű magára hagynom, de tudom, ha nem teszem, akár rosszabbul is lehet.Csak az ajtóig nehéz eljutnom; utána már rohanok. Piton terme van a legközelebb, így oda rontok be.– Úgy látom, Miss, kedveli a drámai belépőket – fordul felém azonnal. – Sajnálatos, hogy…– Elnézést, uram – vágok közbe. Merlin a tanúm, élvezem a sötét humorát, de erre most nincs idő. – Dorrie… nincs valami jól.– Hogy érti ezt?– Jobb, ha a saját szemével látja, professzor – hadarom, és olyasmire vetemedem, amire biztosan nem volt még példa: megragadom a csuklóját, és húzni kezdem.Persze, nem jutok messzire; egész konkrétan semeddig. Jóformán arra sincs időm, hogy megforduljak, már söpri is le magáról a kezem.– Túl messzire megy, Miss – sziszegi, majd a diákokhoz fordul. – Mindenki tüntesse el a

főzetét. Most.Újabb drága perceket veszítünk, mire mindenki megteszi, amire utasította őket.– A következő óra anyaga ugyanez a főzet lesz. Használják ki a haladékot – közli még velük, aztán végre hajlandó elindulni.– Hol van? – kérdezi, miközben elsuhan mellettem.– Az ágyában – vágom rá azonnal, és próbálok lépést tartani vele. – Amikor otthagytam, aludt.Nem beszélünk többet. A hálókörlet bejáratánál félreáll, és megvárja, míg beengedem; bár házvezetőként joga van szó és engedély nélkül belépni akár a hálószobákba is, mégis inkább engedéllyel teszi.Nézem, ahogy pillanatnyi habozás nélkül Dorrie ágyához lép, és elsötétülő arccal megvizsgálja.– Professzor…– Tegye hasznossá magát – vakkantja, amikor elteszi a pálcáját. – Induljon, és értesítse Madam Pomfreyt, hogy felkészülhessen, mire odaérünk.Legnagyobb ámulatomra a karjába emeli Dorrie-t. Csodálkozva nézem, de egy szigorú pillantása elég, hogy észbe kapjak, és a gyengélkedőre rohanjak.Különösképpen csak arra tudok gondolni közben, mennyire élvezné ezt Dorrie, ha ébren lenne… talán még így, ebben a helyzetben is. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy Perselus Piton a karjába veszi.Épp csak annyi időm van, hogy előcsaljam a javasasszonyt a kis fülkéjéből, aki fagyos pillantásokkal illet; gyanítom, hogy az éjszaka látottak miatt.Mire bármi konkrétat mondhatnék, Piton már meg is érkezik. Madam Pomfrey úgy elsápad, ahogy embert még nem láttam. Egy pillanatig meredten bámulja a még mindig alvó Dorrie-t, de aztán rohan, és mutatja a professzornak, hova teheti. Elsőként egy paravánt állít fel, amivel eltakarja előlünk, de a vásznon átsejlő sziluett elárulja, hogy serényen forgatja a pálcáját.– Van valami sejtése, mi történt? – tudakolja Piton.– Nem… nincs – felelem halkan, amikor eljut az elmémig a kérdés. Képtelen vagyok nem a javasasszony és Dorrie árnyát nézni.– Erőltesse meg magát. Kezdje például azzal, hogy elmondja, mit keresett a szobájában, amikor még itt kellene lennie?Na, ez tényleg jó kérdés. Miért is mentem oda…? Passz.– Nem tudom. Beszélgettem L… az igazgató úrral, aztán… tényleg nem tudom – motyogom.Talán ha tisztában lennék vele, akkor sem lennék képes elmondani. Túlságosan dermedt vagyok a gondolkodáshoz; olyan régen éreztem ezt a fajta félelmet… évekkel ezelőtt, amikor…Megrázom a fejem. Nem. Nem szabad most erre gondolnom.– Tovább – riaszt meg a hangja.– Hogyan? – kérdezem, de még ehhez is meg kell erőltetnem magam.– Mondja tovább. Mi történt, amikor a hálószobába ért?Úgy meredek rá, mintha azt kérdezte volna… nem tudom. Egyszerűen nem értem a kérdést. Mi történt volna? Lefeküdtem aludni, hiszen ezért mentem. Azt hiszem. Erre való egy hálószoba, nem?– Bebújtam az ágyamba – mondom végül.– Nem látott, hallott semmi szokatlant?Megrázom a fejem, és egyáltalán nem bánom, hogy szinte az összes hajam az arcomba hullik. Eltakarja a világot, csak a lényeget mutatja: a paraván mögött szorgoskodó javasasszonyt, és a mozdulatlanul heverő Dorrie-t. Talán… Belém nyilall a félelem, hogy talán már nem is alszik…– Miss Mauth! – lép elém Piton, s nem engedi, hogy őket nézzem. – Válaszoljon, kisasszony!

– Szokatlant…?– Igen, azt – válaszolja enyhe türelmetlenséggel, majd amikor harmadszor akarok átnézni a válla felett, nemes egyszerűséggel fekete bűvöli a paravánt.Így már annyit sem látok, mint eddig.– Nos?Lehuppanok a mögöttem terpeszkedő ágyra, és arcomat a tenyerembe temetve próbálok visszaemlékezni.– Semmi nem volt – nézek fel végül. – Csak egy egészen aprócska neszt hallottam, de azt is egy házimanó okozta, amikor letette a szekrénykémre a pálcámat.– Utána fogunk járni. Mi történt ma, miután felébredt?– Zuhanyoztam, aztán fel akartam ébreszteni, hogy ne késsünk el, de… hiába szólongattam, nem ébredt fel. Akkor mentem oda, és láttam meg, hogy… hogy… aztán rohantam önért…– Értem – bólint. – Induljon az órájára.– Nem – rázom a fejem eltökélten. – Itt maradok vele.– Nem javaslat volt, Miss, hanem utasítás. Induljon.– De szükségem van rá, és ő is…– Perselus – lép mellénk a javasasszony. – Maradandó, de nem súlyos.Ennek most örülnöm kéne?!– Mit gondolsz, Poppy, mi okozhatta?– Van néhány szer, ami kiválthatta, de biztosat nem tudok. Én itt nem tehetek mást, mint hogy belediktálok néhány fájdalomcsillapítót és nyugtatót. Amint felébred és kiderül, hogy érzi magát, pontos diagnózist állíthatok fel, utána valószínűleg át kell szállítani a Szent Mungóba.Ne, ne, ne…! Oda ne…Kihasználva, hogy nem rám figyelnek, ellépek mellőlük, és a paravánt megkerülve megállok Dorrie ágya mellett.Még mindig alszik, de nyugtalanul – hol a keze vonaglik meg, hol valamelyik lába, vagy a fejét forgatja ide-oda.Nem tudom, mi lenne neki jó; ha tovább aludna így, esetleg öntudatlanságba sodródna, ahol nem érez semmit, vagy ha felébredne, de szembesülne a valósággal…?Megint csupa olyan eshetőség, amiket nem kívánok neki. A legjobb, persze, az lenne, ha nem volna semmi baja, és úgy ébredne…Nincs alkalmam továbbgondolni ezt, mert Dorrie felnyög, majd lassan kinyitja a szemét. Nézem, ahogy feltisztul a tekintete, ezzel egyidőben pedig összevonja a szemöldökét. Talán felismerte a helyet, és azon gondolkodik, hogyan, miért került ide.Amikor fel akar ülni, először felszisszen, aztán feljajdul, majd feladja a próbálkozást, és fejét visszaejtve a párnára, az arca elé emeli mindkét karját.Eleinte értetlenül nézi a vöröslő bőrt, az enyhén szivárgó sebeket, és felkavarodik a gyomrom, amikor feltűnik az undor és a fájdalom azokon a vonásokon, amiket szintén ilyen csúfságok borítanak.– Macs… - suttogom közelebb lépve, mire ijedten kapja rám a pillantását.– Magma…? – szólít meg vékonyka hangon. – Mi ez?Szavak híján csak megrázom a fejem – sokadszorra – és próbálom csak a szemét nézni. Azok a mindig csillogó kis ékkövek most tompák a félelemtől, értetlenségtől és fájdalomtól; nyoma sincs bennük annak a könnyed kis nemtörődömségnek, hebehurgyaságnak, ami annyira jellemzi őt általában…Talán látja a tekintetemben az undort és a szánalmat, mert újra megszólal, és olyasmit kérdez, amire nagyon szívesen felelnék nemmel.– Mo… az arcom is ilyen, igaz?Nem hazudhatok, de képtelen vagyok megmondani neki az igazat.– Mondd, hogy nem! – szűköl fel, és látom, hogyan hízik a szemében egy könnycsepp.

– Ugye… ugye, az arcom is ilyen?! – kiált fel kétségbeesetten.– Kérem, kisasszony, nyugodjon meg! – terem mellette Madam Pomfrey, kezében egy pohárral. – Ezt igya meg.– Nem! – sikoltja Dorrie, és kiüti a javasasszony ujjai közül a bájitalt. – Tudni akarom…! – sírja el magát.– Macs, kérlek… - nyögöm, s nem sok hiányzik ahhoz, hogy én is bőgni kezdjek. Iszonyú így látni, tehetetlenül nézni, ahogy szenved.– Mo… - néz rám könyörgőn. – Látnom kell! Egy tükröt…!– Szedje össze magát! – szólal meg Piton a hátam mögött. Néhány másodpercnyi csend követi a szavait, ami alatt Dorrie ránéz, és amikor tudatosul benne, hogy az az ember látja ilyen állapotban, akinek mindig is imponálni akart, hatalmasra tágulnak a pupillái.Bár jól ismerem őt, most először fogalmam sincs, mit fog tenni. Vagy felüvölt, hosszan, fájdalmasan, az utolsó csepp erejéig, vagy teljesen magába zuhan.Kínoz a tehetetlenség, hogy nem segíthetek neki; ha nem teljesítem a kérését, sosem fog megnyugodni, de ha igen, akkor a látványtól borul ki még jobban.– Miss Badeau, a saját érdekében kérem, hogy igya…– Azt mondtam, nem! – üvölti, és megpróbál kiugrani az ágyból.Mintha csak egy fényképet néznék… látom, ahogy a javasasszony és Piton melléugranak, és erővel tartják vissza. Hangok nem jutnak el a fülemig, s a mozdulatok is lassabbnak tűnnek a valóságosnál.Nem bírnak vele. Dobálja magát, minden erejével – amit megsokszoroz a félelem – tiltakozik.

Valahogy kívül rekedek a jeleneten. Mintha egy üvegfalon túlról, idegenként nézném, ami történik… talán ez az oka annak, hogy előhúzom a pálcám, és a zsebemben talált sarlóból egy tükröt varázsolok.Abban a pillanatban, hogy Macs észreveszi a tükröt, minden megáll. Elhalnak a hangok, senki nem mozdul, csak figyelik az üveggé bűvölt ezüstöt… aztán Dorrie lassan érte nyúl, s Piton engedi; tudja, ahogy a javasasszony is, hogy ez elkerülhetetlen.Jóformán csak azt fogom fel az egészből, hogy iszonyatosan remeg a keze… minden pillanatban attól tartok, hogy elejti a tükröt. Végül mégis sikerül az arca elé emelnie, de ugyanabban a pillanatban elfordítom róla a tekintetem, mert nem akarom látni, ahogy szembesül megcsúfult önmagával.Csend van; túl sokáig tart, és természetellenesen, ijesztően mély.Amikor visszafordulok, már csak azt látom, ahogy elhajítja a tükröt. Az arcomtól nem messze suhan el, megérint a szele, hallom, ahogy surrog; aztán az éles csattanást, amivel millió darabra törik a szemközti falon, szilánkesőt zúdítva mindenre, ami a közelben van.Újabb csend ereszkedik a gyengélkedőre, amit a javasasszony hangja tör meg.– Kisasszony…– Nem kell! – kiált fel Dorrie hisztérikusan magas hangon. – Hagyjanak békén! Tűnjenek el!– Macs…– Te is! – üvölti rám meredve, majd újra ki akar ugrani az ágyból, Piton azonban visszanyomja.– Eresszen, nem hallja?!Tudom. Valahol tudom, hogy nem gondolta komolyan, mégis fáj, hogy elmar maga mellől, mint egy sebzett vad. Hiába tudom, attól még nem könnyebb elviselni; a logika nem segít visszatartani a könnyeimet, a realitás sem akadályozza meg, hogy térdre ne rogyjak.Nem tudom, meddig küzdenek Dorrie-val, lefoglal a saját önző fájdalmam; csupán egyetlen szó, egy varázsige képes áthatolni ezen a rettenetes kakofónián.– Imperio.Macs rekedt sikoltása halk hüppögéssé szelídül, űzött tekintete a semmibe mered, majd

engedelmesen átvesz a javasasszonytól egy poharat, és kiissza.– Úgy ni… mormolja a boszorkány, de a keze remegése elárulja, hogy őt is megviselték a történtek.Azon kapom magam, hogy vacogok. Talán akkor sem remegtem ennyire, amikor magamhoz tértem a tó partján… belül fázom. Jégujjak facsarják a szívem, miközben az egyre kábább Dorrie-t nézem, hogy kisajtoljanak belőle minden csepp meleget.Nem is bánnám, ha utána hozzá kerülnének. Szívesen fagyok meg, ha tudom, hogy őt melengetik.– Most egy darabig aludni fog – mondja Madam Pomfrey, majd felsegít a padlóról. – Önnek sem ártana egy nyugtató főzet – jegyzi meg barátságosan, szinte kedvesen.– Köszönöm, de… nem – próbálok mosolyogni; félek, nem sikerül.Egy ölelés kéne. Valaki, aki átkarolna, aki mellett aprócska lehetek, aki ringat, aki vigasztal, akinek kiadhatnám minden bánatom…Nincs ilyen ember a kastélyban. Angus, Mauro, Norman vagy apa… nem, nem rángathatom ide őket, csak hogy jól kibőgjem magam.– Uram – fordulok Pitonhoz -, inkább maradnék.– Nem, Miss Mauth – rázza meg a fejét, majd elővarázsol egy darab pergament és egy pennát. Firkant pár sort, majd összesodorja, s miután egy bűbájjal lezárja, átnyújtja.– Induljon. Flitwick professzor bizonyára megértő lesz.– De Dorrie is itt volt mellettem, amikor…– A két eset, bár mindkettő sajnálatos, nem egy fajsúlyú. Azért engedtem meg Miss Badeau-nak, hogy ön mellett maradjon, mert nem lehettünk biztosak abban, hogy valaha magához tér – néz a szemembe keményen. – A barátnője problémája ezzel szemben elhanyagolható.– Elhanyagolható?! – kiáltok fel. – Professzor, ez…– Miss Mauth – húzza ki magát, és a lehető leghidegebb tekintetével néz le rám. – Miss Badeau fel fog épülni, csupán idő kérdése. Minden bizonnyal meg fog birkózni vele akkor is, ha nem ül mellette végig.Utálom, amikor észérvekkel szerelnek le.Fél percig állom még a tekintetét, aztán bólintok.– Értem.– Helyes.– Nyugi, Macs – motyogom, amikor odalépek hozzá, és óvatos mozdulattal kisimítok az arcából egy csapzott hajtincset. – Visszajövök, amint tehetem.Még van annyi ereje, hogy rám emelje a pillantását, de szinte azonnal le is csukódik a szemhéja.Elaludt.Beharapom a számat, hogy leplezzem a remegését, majd sarkon fordulok, és az ajtó felé indulok.– Kisasszony – szól még utánam Piton.– Igen?– Bizonyítsa be, hogy pont olyan erős, mint ahogy azt velünk elhiteti.Emésztgetem egy darabig a szavait, aztán feladom. Nem vagyok olyan állapotban, hogy magasröptű eszmecserét folytassak vele. Így aztán csak bólintok, és hagyom, hogy hat év rutinja vezessen tovább.

Már-már közönyös arccal sétálok be bűbájtanra. Látom, hogy Flitwick professzor mond valamit, de a tudatomig már nem jutnak el a szavai; mintha elnyelné őket valami láthatatlan burok. Átnyújtom neki a pergament, amit Piton küldött, nézem, ahogy elolvassa, de a reakcióját már nem várom meg; ha a házvezetőm azt mondta, hogy megértő lesz, akkor az úgy is van. Amint felnéz a levélből, hátat fordítok neki, és leülök a lehető legtávolabbi

sarokba.Nem érdekelnek a kíváncsi tekintetek; akkurátusan előkészítek mindent, elrendezem a padon, aztán hátradőlök.Nem tudom, mi az óra anyaga, hogy mennyit késtem, de nem is érdekel. Egy a fontos: Dorrie.Te is! - visszhangzik bennem már sokadszorra. Vigasztalhatnám magam azzal, hogy nem gondolta komolyan, csak megviselték a történtek; a helyzet azonban az, hogy abban a pillanatban nagyon is akarta, hogy ne legyek ott. Szeretem őt, ismerem, és elhiszem, hogy nem bántani akart, s amint jobban lesz, bocsánatot kér miatta, de ettől nem könnyebb.Nem haragszom rá, és nincs mit megbocsátanom, de attól még fáj.– Nem jössz? – áll meg mellettem valaki. Elfordítom a pillantásom az ujjaimról, s felnézve látom, hogy a terem üres, és Gabriel néz egyenesen a szemembe. Hosszú, fényes hajába ezúttal néhány színes madártollat font, ami meglehetősen furcsán hat a talárral együtt.Mikor ért véget az óra…?– De – bólintok, és a cuccaimat besöpröm a táskámba, majd felállok. Végig magamon érzem Gabriel tekintetét, erről pedig eszembe jut az a kis villanás a gyengélkedőn.– Tényleg ott voltál Dorrie mellett az éjjel…? – kérdezem halkan.– Hiszen láttál – válaszolja tömören.– Akár álmodhattam is – vonom meg a vállam. – Miért voltál ott? – teszem fel az újabb, jóval pofátlanabb kérdést.Csak akkor válaszol, amikor elérünk az ajtóhoz. Ott megáll, ismét a szemembe néz, és megvárja, míg összeszedem magam annyira, hogy tudjak rá figyelni.– Kedvelem.Egyszavas válasz… de mi másra számíthatnék tőle? Indián; aligha fog ömlengeni.– Hol van? – kérdezi, miközben kilépek mellette a folyosóra.– A gyengélkedőn – felelem halkan, s mondanám azt is, miért, de Draco megakadályoz benne azzal, hogy mellénk lép.– Házgyűlés – közli, majd megy tovább.

Csendben haladunk egymás mellett, s mire a klubhelyiségbe érünk, már szinte mindenki ott van. A diákok néma gyűrűjében pedig ott áll Piton és az igazgató.Lucius…Egészen eddig eszembe sem jutott, pedig mennyire el akartam mesélni Dorrie-nak, ami történt… de jobb így. Miféle barátnő lennék, ha fontosabb lenne nála bármilyen férfi?Tudom, Lucius nem „akármilyen” férfi, de bármi is volt, van vagy lesz köztünk, Macs elsőbbséget fog nálam élvezni. Hat év barátsága többet ér egy hirtelen jött, kéretlen és befolyásolhatatlan… viszonynál.– Dorothée Badeau-t ma reggel a gyengélkedőre kellett vinnem – szólal meg Piton, s a hangja olyan hideg, mint a sarkvidéki szél. Kemény, éles; gyémántot lehetne vele metszeni. – Tudja valaki, miért? – kérdezi, s guillotine-nal felérő tekintetét végighordozza rajtunk.Halk susmorgás kezdődik, értetlen, döbbent vagy épp egykedvű pillantások születnek, de a kérdésre senki nem válaszol.– Úgy. Nos, akkor megmondom én. Miss Badeau minden olyan bőrfelületét, amely közvetlenül érintkezett az ágyneműjével, most fekélyek borítják.Erre már jóval hangosabban reagálnak, s néhány elzöldülő arc bizonyítja, hogy van, aki maga elé képzelte azokat a fekélyeket.– Felteszem a következő kérdést, amire már szeretnék választ kapni. Ki volt az, aki átitatta az ágyneműt azzal a szerrel, ami a sérüléseket okozta?Naná, hogy nem vállalja magára senki. Pedig ezt a két férfit ismerve, jobban járna a tettes.– Úgy vélem, Perselus, túl bonyolult a kérdés – szólal meg most Lucius, és ezt a pár szót annyi gúny feszíti, hogy szinte testet öltenek. Egy pillanatra elgondolkodom, hogyan uralhatja

a vonásait a lesajnálás és a szigor egyszerre. – Talán kezdjük az alapoknál.Piton csak komoran biccent, majd két karját a mellkasán összefonva lassan körbefordul.– Önök közül valaki volt olyan ostoba, hogy gyakorlatilag megmérgezze egy társát, azt gondolva, nem derül fény a kilétére. Mivel az eset a hölgyek hálókörletében történt, az urakat, mint elkövetőket kizárhatjuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy bűntársként nem lehetett szerepe valamelyiküknek.Az az érzésem, pontosan tudják, ki „támadt” Dorrie-ra, s most csupán játszanak. Mint két vadász… a vadat már kinézték maguknak, áll a csapda, csupán be kell terelniük a kiszemelt prédát; ami talán már sejti, mi vár rá. Pusztán az élvezet kedvéért üldözik még egy kicsit.– Az alsóbb évfolyamba járókat szintén kizárhatjuk – veszi át a szót Malfoy. – A szer, agresszivitása miatt csupán a hatodik tanév legvégén szerepel a tananyagban.Rengetegen fellélegeznek, miután úgy gondolják, lekerültek a gyanúsítottak listájáról. Még a kis tücsök is olyan megkönnyebbült sóhajt produkál, hogy esküszöm, ha hugrabugos lennék, megsimogatnám.– Millicent Bullstrode, Daphne Greengrass, Pansy Parkinson – sorolja Piton. – Fáradjanak ide.Az udvarias mondat keményen csattan a három szólítotton. Elsápadnak, de engedelmeskednek.– Önök közül – lép eléjük Lucius, és hosszan fürkészi a tekintetüket – követte el valaki a tettet. Van esetleg valami mondanivalójuk?– Mauth miért nem áll itt? – fakad ki Parkinson, gyűlölettől izzó pillantással méregetve.– Gondolkodjon egy kicsit, és bizonyára megleli az okát – húzza feszes, cseppet sem joviális mosolyra a száját az igazgató, majd rám néz. – De ha gondolja, segítek. Önökkel ellentétben Moirának nem volt alkalma, hogy véghez vigye a szóban forgó tettet, ugyanis, ha még emlékszik, két teljes napig a gyengélkedőn tartózkodott Madam Pomfrey szigorú felügyelete alatt.Milyen finom kis fricska… „Szigorú felügyelet”… Hát persze. Nem csak a testi épségemet óvta, hanem az erkölcseimet is.Természetesen most sem kell csalódnom az emberekben. Az, hogy Lucius a keresztnevemen szólított – azon túl, hogy kihagyott néhány ütemet a szívem –, sokkal izgalmasabb dolog, mint hogy valaki a gyengélkedőre juttatta Dorrie-t. Szép kis társaság. Érzem a kíváncsi pillantásokat, de nem foglalkozom velük, egyedül Dracóét viszonzom. Ő már nem először hallotta, hogy az apja így szólít, és természetesen, most sem örül neki, főleg hogy nem csak magunk vagyunk; de már tudja az okát, amivel nem tud vitába szállni. A fenébe, hiszen még én sem.– De volt alkalma – szegi fel az állát Parkinson. – Reggel már a szobában volt, és amíg mi aludtunk…– Csakhogy – lép most elé Lucius – a szernek öt teljes óra kellett, hogy kifejtse a hatását. Az pedig egészen biztos, hogy Moira csupán három órát töltött a hálószobájukban.– Ezt ő mondta? – villant fel egy sunyi mosolyt Parkinson.– Nem, kisasszony. Történetesen pontosan tudom, mikor hagyta el a gyengélkedőt.Kérlek, Merlinem, ne hagyd, hogy indokolja…!– Gondolom – villant fel egy gyilkos mosolyt Lucius -, azt már magától is tudja, kisasszony, hogy Moira Miss Badeau barátnője, vagyis nincs oka bántani őt. Felteszem hát még egyszer a kérdést: melyikük juttatta a szert Miss Badeau ágyneműjére? Senki? – vonja fel a jobb szemöldökét kis várakozás után. – Nos, rendben. A felügyelőbizottság minden bizonnyal ki fogja deríteni, és kiszabja a megérdemelt büntetést. Bizonyára emlékeznek még Blaise Zambini esetére.– Daphne volt! – kiáltja Millicent, alighogy az igazgató elhallgat.– Nocsak – mosolyodik el újra Lucius. – Miss Bullstrode, megosztaná velünk a részleteket?

– Láttam, amint egy üveg valamivel összelocsolja Badeau ágyát – hadarja, abban bízva, hogy így megúszhatja a felelősségre vonást.– Hallgass! – sziszegi Greengrass, és a tekintete villámokat szór.Kezd múlni a dermedtségem, ami egész eddig uralt, s kezd felülkerekedni bennem a düh.– Talán azt is tudja, mi oka lehetett rá?– Gabriel… - kezdi, de Greengrass villámgyorsan bokán rúgja.Gabriel. Hát persze… emlékszem még Greengrass tekintetére, miután hülyét csinált magából… és bizonyára feltűnt neki, hogy kiszemeltje jobban kedveli Dorrie társaságát, mint az övét.Ennyi? ENNYI?! Ezért csúfította el Dorrie-t?!– Te…! – sziszegem, és megindulok felé. – Azt hitted, ha a tönkreteszed Dorrie-t, akkor Gabriel majd téged választ?Hagyom, mit több, akarom, hogy Shyar testet öltsön. Utasítom, hogy a ruhaujjban megbújva kússzon végig a karomon, hogy amikor majd megérintem Greengrasst…Úgy teszek, mintha csak meg akarnám rázni Daphnét, ám mielőtt megtehetném, hosszú, erős, ezüstgyűrűkkel ékített ujjak fonódnak a csuklómra, csapdába ejtve Shyart. Felnézve Lucius tekintetével találkozik a pillantásom. Összehúzott szemmel néz le rám, majd könnyedén magához penderít.Ahhoz képest, hogy a teljes Mardekár a jelenet szemtanúja, amiről kizárt, hogy megfeledkezett volna, túl közel vagyunk egymáshoz. Illetlenül közel.– Uralkodjon magán, Moira – figyelmeztet, és egyetlen, mellkasomra „tévedő” pillantásából tudom, hogy tisztában van azzal, mire készültem.Összeszorítom a számat, hogy ne szálljak vitába vele. Igenis ártani akarok Greengrassnek, amiért elcsúfította Dorrie-t, de egy halk hangocska kap az alkalmon, és szövegelni kezd; egyre bizonygatja, hogy jobb így, hogy ez nem én vagyok, hogy… Egyre csak duruzsol, egészen addig, míg bele nem zsibbad az agyam. Ezen egy perc alatt pedig végig egymás szemébe nézünk Luciusszal. Végül, amikor elenged, megajándékozom Greengrasst egy gyilkos pillantással, és viszket a tenyerem, ahogy egyre csak azt hajtogatja, hogy nem ő volt– Tudja, kisasszony – vet véget Piton a folyamatos tagadásnak, miközben valahonnan előteremt egy üveget -, hiába tüntette ezt el – dugja Greengrass orra alá. – El kell ismernem, kiváló munka volt, hiszen az emberi mágiával képtelenség lett volna rábukkanni. Csakhogy megfeledkezett a házimanókról. Ezek az alábecsült szolgalények képesek olyasmire, amire mi, emberek, nem. Például arra, hogy megtaláljanak elveszett – pillant rám – vagy épp szándékosan eltüntetett tárgyakat, és azt is meg tudják állapítani, ki végezte el a varázslatot.Greengrass sápadtan, de magasra szegett állal hallgatja a professzort, tekintete pedig ide-oda jár a fekete szempár és az üveg közt.– Perselus – veszi ki a bizonyítékot Piton ujjai közül Lucius. – Talán meg kellene bizonyosodnunk arról, valóban az a szer van-e a palackban, amivel Miss Badeau bőre érintkezésbe lépett. Miss Greengrass, nyújtsa a karját.Többen felszisszennek, én azonban, látva, hogy Daphne holtra váltan hátralép, elmosolyodom. Nem szépen, és cseppet sem vidáman.– Igazgató úr, kérem… - hebegi, a háta mögé rejtve mindkét kezét. Csak ez a mozdulat felér egy beismerő vallomással. De az igazgatónak ez nem elég.– A karját, kisasszony – ismétli Lucius, és látva az arcát, hallva a hangját kétségem sincs, hogy valóban képes lenne az üveg alján megcsillanó folyadékot Greengrass kacsójára cseppenteni.– Ne… uram, kérem… - dadogja, majd látványosan reszketni kezd.– Mitől fél, Miss? – indul felé Lucius lassan. – Vonakodása láttán azt kell gondolnom, hogy pontosan tudja, mi ez és mire való – emeli vállmagasságba a palackot, s két ujjával, amivel

tartja, finoman megdönti. Félelmetes. – Talán fél, hogy néhány óra múlva fekélyek borítanák el kézfejét? – susogja.– Nem… azt nem teheti…– Ugyan, miért ne tehetném? – kérdezi az igazgató „ártatlanul”. – Hiszen még önnek is volt mersze ahhoz, hogy használja…– Én nem… én hígítottam! – kiált fel Greengrass kétségbeesetten.Lucius mintha csak erre várt volna; elégedetten elmosolyodik, majd eltünteti a palackot.– Az irodámba, Miss Greengrass – parancsolja hidegen, majd sarkon fordul és a bejárat felé indul.– Miss Parkinson, Miss Bullstrode, kövessenek – veszi át az irányítást Piton. – A többiek menjenek ebédelni. Van rá húsz percük.Engedelmesen meglódul mindenki; de a bejáraton túl ketten az ellenkező irányba fordulunk, mint a többiek.– Hogy van? – kérdezi Gabriel, amikor elmarad a többiek zaja.Regénynyi válasszal tudnék rá felelni, mégis egyetlen szót mondok ki.– Kiborult.– Mennyire?Ránézek. Arca a szokásosnál is merevebb, tekintetét valahova messze veti; talán megpróbál átlátni a falakon.– Nagyon – mondom halkan. – Imperio kellett, hogy meg tudják vele itatni az altatót.– Kedveled az igazgatót? – teszi fel két folyosónyi hallgatás után a kérdést.– Kénytelen vagyok – dünnyögöm a padlót nézve.– Értem.– Na, persze.Hogy is érthetné, ami még bennem sem tisztult le teljesen? Sőt… egyáltalán…Olyan hirtelen fordul elém, hogy nekimegyek. Hátrálok egy lépést, és értetlenül nézek a szemébe.– Mégis, mit…?Válasz helyett kinyújtja a karját, s sosem hallott nyelven suttogni kezd. Nem úgy hangzik, mintha valami varázsigét mondana; ez valami más, ősibb, mélyebb, megnyugtató… kedveskedő.Belém szorul a levegő, amikor felfogom, mit tesz.Előcsalja Shyart, aki enged a… kérésnek, s ha macska lenne, most dorombolna. Bármit is tesz vele Gabriel, a kedvére való, úgyhogy nem is tartom vissza; hagyom, hadd kússzon át a kezére. Míg egymásban gyönyörködnek, szép lassan leesik: attól még, hogy Gabriel kettőt sem szól, hogy látszólag csak a könyvei érdeklik, igenis figyel mindenre, ami körülötte történik, és képes összeadni kettőt meg kettőt. Ez persze, nem magyarázza, honnan tudott Shyarról; kétlem, hogy Draco eldicsekedett volna neki azzal, hogy rátámadt egy fekete mamba. De miért ne ismerhetné a legendáját? Mindegy. Tudja, és kész. – Te… - kezdeném, amikor visszakapom Shyart. – Miféle mágus vagy te?– Olyan, aki tiszteli a természet erőit.– Mint a mi druidáink?– Nagyjából – bólint.– Azt hiszem, értem – sóhajtom. – Gondolom, a kígyó a totemállatod.– Csak a második.– Több is van? – csodálkozom. Ez van, ha valaki nem jártas az indián kultúrában. Ismét nem vesztegeti a szavakat; egyszerűen csak bólint.Bármilyen nagy a kísértés, nem kérdezem meg, mi az elsődleges állata. Nem tartozik rám; ha

ő úgy látja jónak, majd elmondja.

A gyengélkedőhöz érve megtorpanok. Bár megígértem Dorrie-nak, hogy visszajövök hozzá, most talán nem kéne bemennem. Nem akarok a tanúja lenni a találkozásuknak.Ülő Felhő azonban szelíden betuszkol a terembe, aztán követ a paravánhoz, ami még ugyanott áll, ugyanolyan feketén, amilyenre Piton bűvölte.Ismét megállok, mert nem biztos, hogy újra szembesülni akarok azzal, amit Greengrass művelt Dorrie-val. Remélem, Lucius nem kíméli azt a…– A negatív érzelmeknek itt nincs helyük, Miss Mauth – figyelmeztet az időközben előkerült javasasszony, s akkor döbbenek rá, hogy vicsorgok.– A betegnek pozitív energia kell, és ha ezt nem tudja megadni neki, akkor arra kell kérnem, távozzon.A düh, ami a szavai nyomán fellobban bennem, bizonyítja, hogy igaza van; amíg le nem nyugszom, képtelen lennék vigasztalni, bíztatni Dorrie-t. De itt van Gabriel, aki talán…Összeszedem magam, majd megkerülöm a paravánt. Mégsem tudok úgy elmenni innen, hogy ne lássam.Gyógynövénykivonatokkal átitatott kötés borítja a sérült bőrt, s így valahogy sokkal szánandóbb. Felsóhajtok, majd egy félúton elhaló simogatás után szinte kimenekülök a folyosóra.Jobb ötlet híján a nagyterembe sietek, remélve, nem késtem le az ebédről. Szerencsére már alig vannak páran, s nem lep meg, hogy sem Piton professzort, sem az igazgatót nem látom a főasztalnál.Leülök, magam elé húzok egy tálat, aztán anélkül bámulom a tartalmát, hogy látnám.– Mauth…– Hagyj.Nem érdekel, ki az. Amilyen pocsék a hangulatom, még magát Merlint is elküldeném a sunyiba.– Mauth.Olyan erővel taszítom el a tálat, hogy az asztal másik oldalán lever egy tányért, ami bántóan hangosan bong a kövezeten.– Megkértelek, hogy hagyj békén! – sziszegem felállva. Épp csak egy pillantást vetek az illetőre – Draco –, aztán ellépek mellőle.– Várj már! – szól utánam, majd elkapja a könyököm, de el is rántja rögtön a kezét. Minden bizonnyal rájött, hogy jobb nem felbosszantani Shyart.– Mit akarsz? – kérdezem barátságtalanul, miután szembefordulok vele. – Nem hiszem, hogy túl sok mondanivalónk lenne egymásnak.– Nézd, Mauth… - kotorja hátra a haját. Furcsa… mintha zavarban lenne. – Sajnálom – nyögi ki végül.– Ugyan, mit? – döntöm oldalra a fejem. – Azt, hogy meglehetősen bunkó és erőszakos voltál?– Ne mondd, hogy nem jogosan! – emeli magasra az állát. Igen, így már jóval malfoyosabb.– Nem mondom, sőt, elismerem, hogy jogos a felháborodásod; mi több, még meg is értem, akármennyire hihetetlennek tűnik. De ettől még lehettél volna egy csipetnyit… visszafogottabb. Szóval, mit akarsz?– Sajnálom, ami Dorrie-val történt – mondja nem túl hangosan. Mintha szégyellné.– Igen? – fortyanok fel. – Akkor sétálj el szépen a gyengélkedőre, várj, amíg elmúlik az altató főzet hatása, aztán nézz a szemébe, ami alig látszik a kötéstől, és úgy mondd! Ne nekem, neki! Valószínűleg értékelni fogja – jegyzem még meg élesen, aztán hátat fordítok neki.

Rúnaismereten nem tudok figyelni a professzorra. Inkább kibámulok az ablakon.

Ha Dorrie itt lenne, biztosan fel tudna vidítani; bár, ha itt lenne, nem volna rá szükség. Micsoda idióta gondolat… Dorrie-ra lenne szükségem ahhoz, hogy ne legyen rá szükségem.Bravo, Mauth, ma is megváltottad a világot.

Különös. Szombat óta mintha kitavaszodott volna; pedig csak a hó java tűnt el. Itt-ott még látszik néhány fehér folt, de a Tiltott Rengetegbe vezető ösvény fekete. Valószínűleg a vadőr tisztította meg, hogy kényelmesen látogathassa a szörnyetegeit.Számolgatni kezdem a hófoltokat. Ha megkérdeznék, miért, aligha tudnék rá felelni. Tizenöt környékén már elmosódik a kép, a tekintetem fókuszát veszti, káprázik minden. Aztán megmozdul valami; mintha az egyik hókupac unta volna meg a mozdulatlanságot.Vagy megbolondultam – amin egy percig sem csodálkoznék, tekintve, mi minden történt bő három hét alatt –, vagy ami mozog, az nem hó. Amikor alaposabban megnézem, gyanúsan ismerősnek tűnik a formája…A következő pillanatban pedig felugrok, és kirohanok a teremből.

23.

Dorrie.Utánamegyek, s ha kell, a grabancánál fogva ráncigálom vissza!Az aggodalom és a halvány düh minden értelmes gondolatot kiűz a fejemből. Csak rohanok le a lépcsőkön, végig a folyosókon, és bárkit feldöntök, aki elém kerül. Azt hiszem, Frics urat is sikerül levernem a lábáról, mert egy darabon az „átkozott kis boszorkány, majd megtanulod, hogy nincs rohangálás a folyosón, ha…” kezdetű litánia kísér.Nem érdekel, ha a tanév hátralévő részét büntetőmunkával kell is töltenem; visszarángatom azt a kelekótya, nagyra nőtt cirmos cicát a kastélyba. Segítek neki legyőzni azt a démont, ami a Rengetegbe űzte, de ahhoz utol kell érnem. Idáig jutok gondolatban, amikor a monumentális bejárathoz érek, amivel még csak bajlódnom sem kell, hiszen éppen kinyílik.Az egyetlen gond az, hogy ismét fellökök valakit, hogy mielőbb a parkba érjek. Arra sem vesztegetem az időt, hogy bocsánatot kérjek; felugrom, s már mennék tovább, amikor megakad a tekintetem a seprűn. Hm, szóval ez volt az, ami majdnem kiverte a szemem… Pillanatnyi habozás után megragadom.– Kölcsönadod? – hadarom, de már ülök is rá. – Kösz! – kiáltom, már suhantamban.Két-három méter magasan szállok csak. Hideg ujjaival a bőrömbe mar a tél, összekócolja a hajam, és a fülembe kacag, tudván, nem sokat ér ellene az a kevéske ruha, amit viselek.Pillanatok alatt az arcomra fagy a menetszél szülte könny, szinte érzéketlenné dermednek az ujjaim, ahogy a nyelet markolom. Talárom hangosan csattog mögöttem, a nem túl hosszú szoknya a hasamra, hátamra ugrik, a nyakkendőm minduntalan fojtogatni akar.A szél és a hideg, mint két perverz férfi játszik velem; a ruhám alá furakszanak, a csupasz bőrömbe harapnak, s hangosan röhögve élvezik, hogy egyre inkább megdermesztenek, hogy könnyeket csalnak az arcomra, hogy már gondolkodni is képtelen vagyok.

Nem pazarlom az időt sima, szabályos landolásra, amikor elérem az erdő szélét. Érkezem, ahogy sikerül, de legalább gyorsan; igaz, a bal vállam bánja.Átfagyott végtagjaim alig engedelmeskednek, és bőgni tudnék a kíntól, ami minden egyes mozdulatnál tőrként hasít beléjük. Szipogva, könnycsorgatva dörzsölgetem életre a lábaimat, s amikor úgy érzem, már talán tudok járni, megpróbálkozom a felállással. Sikerül, de megbánom; főleg akkor, mikor merev ujjakkal próbálok megkapaszkodni egy fiatal fában, de ahelyett, hogy megmarkolnám a vékonyka törzset, csak nekiütődnek az ujjaim.Fényes nappal csillagok…? Léteznek, látom őket, rengetegen vannak, és mind kárörvendőn

vigyorog. Mire eltűnnek, már meg bírok állni a lábamon.Habozás nélkül botladozom be az erdőbe. Bár a tél lelopta a fákról a lombot, néhány yard után mégis elvész a bágyadt fény, s rossz érzéseket keltő homálynak adja át a helyét.Tudom, hogy nem véletlenül tiltanak ki innen mindenkit; ez nem az Abszol úti állatkereskedés, ahol a legveszélyesebb állat egy tarantula.

Jó darabig csak a saját lépteim nesze kísér – ágak roppannak a talpam alatt, kövek gurulnak ki alóla, göröngyök porladnak szét; bokrok, kisebb növények súrlódnak a testemhez, belekapva a ruhámba. A taláromba kapaszkodnak, szoknyám alá kandikálnak, lyukat harapnak a harisnyámba, gombot lopnak le a blúzomról, de nem érdekel; a barátnőmet akarom, élve, épen.– Dorrie! – üvöltöm el magam. – Dorrie!Nincs visszhang; elnyelik a halottnak tűnő, fejem fölött összeboruló ágak, egymásnak adják, viszik a hírt, hogy idegen jár köztük.Meg kell állnom, hogy kifújjam magam, és kicsit megnyugodjak; aggodalommal, félelemmel teli mellkasom azzal fenyeget, hogy bordáimat porrá zúzva robban szét. Hátamat egy fatörzsnek vetve, tekintetemet az egyre mélyülő homályba fúrva várom, hogy lecsillapodjon a szívem; úgy zakatol, mint ahogy egyenlőtlen kviddicsmeccsen a jobbik csapat góljai záporoznak.Egymagam hangosabb vagyok, mint az erdő; a vérem a fülemben dobol, elhitetve velem, hogy egy közeledő kentaurménes patadobogását hallom; a lélegzetem pedig területét védő, fújtató fenevadat idéz elém.Becsukom a szemem, hogy az orromon át, lassan vegyem a levegőt, s néhány másodpercig benn is tartom… ettől mintha a szívem is lassabban hajtaná a vérem. Perceket töltök el így, mindjobban vacogva a hidegtől, de megéri; hamarosan már képes vagyok gondolkodni.

Miért váltott alakot Dorrie, és menekült ide?A hiúsága miatt. Ha bármi más baja történt volna, ha a két karját veszítette volna el, nem borult volna így ki; türelmesen megvárta volna, míg megtalálják a módját, hogyan növesszék vissza. De az, hogy az arca csúnyult meg… nem tudom, én hogy fogadnám a hírt, de ő szereti a külsejét, elégedett vele, büszke rá, s talán éppen ezért fogja fel tragédiaként, hogy ami egészen eddig természetes volt, azt most talán örökre elveszíti. Tigrisként ugyanolyan gyönyörű lehet, mint mindig.A sajnálattal pedig nem tud mit kezdeni. Szenvedne minden egyes szánakozó pillantástól, az iszonyattal teli tekintetek pedig minden másodpercben emlékeztetnék, hogy már nem ugyanolyan, mint volt.Nem akar így élni, egy pillanatig sem. Menekül a fájdalom, a szépségének elvesztésének tudata, a szánakozás elől.Fél.Önmaga elől menekül.

Hogyan tudott kiszökni?Könnyedén; hiszen se megkötözve, sem bezárva nem volt.Szinte látom magam előtt a jelenetet, ahogy felébred, mikor elmúlik az altató hatása, ahogy megérzi, majd ismét tudatosul benne, hogy valami megváltozott; érzi a fájdalmat, s reszkető ujjal, rémült tekintettel tapogatja az arcát fedő kötést. Aztán zokogva a kezét, arcát kínzó fájdalomtól, ügyetlenül lefejti magáról a kötéseket, s iszonyodva mered az ujjaira… Majd ismét megérinti az arcát, s egész testében összerándul, amikor sima, puha, meleg bőr helyett szinte az eleven húst tapintja.Azután talán mozdulatlanul ül; s bár sejti, hogy nem ugyanaz az arc néz majd rá vissza a

tükörből, mint előző este, mégis úgy érzi, látnia kell magát…Ledobja magáról a takarót, s az iszonya tovább nő benne, amikor megpillantja a lábfejét; hányingerrel küzd, mélyeket próbál lélegezni, hogy legyűrje… Aztán elbotorkál a legközelebbi mosdóig, s bár tudja, hogy ott a tükör fölötte, hisz ezért indult, még fél felnézni. Amíg nem teszi meg, s nem látja, amit az ezüstözött üveg mutat, addig él a remény, hogy csak az érzékei tréfálják meg. Gonosz, alattomos, fájdalmas vicc, de mindennél jobban reméli, hogy mégis az.Reszket, üvölteni tudna a kíntól, ami egyre inkább gyötri a lábát, de kitart; mélyeket lélegezve próbálja elszakítani a pillantását a mosdókagyló ragyogó fehérsége, és nedvedző keze vörösének kontrasztjáról. Nem akarja látni, mégis, képtelen elfordítani róla a tekintetét.Elképzelni is iszonyú, milyen lehetett neki… vele együtt szenvedek, ugyanúgy csorognak a könnyeim, ugyanúgy remegek, de nem tudok elszakadni a fantáziám vetítette képektől.Végül vele együtt emelem fel a fejem, s míg ő saját magára mered, én lezárt szemhéjam mögött őt látom; egyszerre nyögünk fel, s hajolunk előre, hogy kiadjuk magunkból a csendben gyűlő, de hirtelen felbuzgó keserű, sárgás epét.Ő a kínosan tiszta, kemény kőpadlóra rogy zokogva, én a mocskos, avarral puhított erdőtalajra; mindkettőnk orrát ugyanaz a szag csapja meg, újabb öklendezést váltva ki belőlünk.Ugyanaz zakatol bennünk… nem akarom, nem akarom, nem akarom… nem bírom…

Amíg megpróbálom kiverni a fejemből ezt a látomásszerűséget, ő átváltozik… s tigrisként ugyanakkor ugrik talpra, amikor halk zizzenéssel valami a vállamra ereszkedik.Felsikoltok, s úgy eredek futásnak, mintha nem fájna semmim. Csak rohanok, nem érdekel, merre, azt sem számolom, hányszor bukom orra a sunyi gyökerekben, gonoszságtól rothadó ágakban; menekülök, hogy minél messzebb kerüljek attól, ami megérintett.A talár leszakad rólam, a nyakkendőt én magam tépem le; rohanok, ahogy csak bírok, s éppen abban a pillanatban tudatosul bennem, hogy csak egy, az életéhez sokáig ragaszkodó, megfáradt falevél hullott a vállamra, amikor elfogy alólam a talaj.Egy meredély szélén bucskázom alá, irányíthatatlanul; rég letört ágak reccsennek alattam, letűnt évek maradványai kapaszkodnak a hajamba, porhanyós föld festi feketére a bőröm, letöredező körmeim alá kúszik, ahogy kétségbeesetten próbálok valami kapaszkodóra lelni, mielőtt halálra zúznám magam.

Talán csak egy perccel, talán egy évtizeddel később zihálva fekszem az avaron. Párálló föld, rothadó falevelek, korhadó fa, sötétben, nyirokban hízó gombák ősi illata tölti meg az orrom; olyan tömény, hogy beleszédülök.Nyögve emelem fel a fejem; fogalmam sincs, hol vagyok pontosan. Fák magasodnak fölém, mint megannyi bíra; a bűnöm az, hogy bemerészkedtem ide, ahol embernek nincs helye; összesúrlódó ágaikkal közlik az ítéletet, amit csak ők ismernek.Felülök, s lábam lüktetését figyelmen kívül hagyva próbálok felállni. Tovább kell mennem, hogy megtaláljam őt, hogy megmondjam neki, én így is szeretem, hogy rávegyem, jöjjön vissza velem…Felzokogok, amikor fájdalom cikáz végig a bal lábamon, s visszarogyok. Könnyeimet nyelve, összeszorított foggal próbálom meg újra, de az eredmény ugyanaz; végül belátom, hogy így nem jutok sehova.Nem adom fel. Ha gyalog nem megy, hát majd megy kúszva. Meg akarom őt találni; nem veszíthetem el az egyetlen embert, akit annyira szeretek, mint a családomat… meg kell találnom, és elmondani neki, hogy Gabriel… hogy kedveli őt, s visszavinni hozzá.– Macs! – kiáltok fel, amikor rádöbbenek, hogy hiába küszködöm, nem haladok. – Macs!! – ismétlem, s nem érdekel, miféle lények figyelmét hívom fel magamra ezzel.

Hosszú, tétlen percek telnek el, anélkül, hogy történne valami. Testemen mászkáló hangyák képét vetíti elém megfárad elmém; a sötétben nem láthatom, így van-e, bőröm érzéketlenné hűlt.Testem illanó melege párafelhőt lehel fölém, s ahogy szökik az erőm, úgy csukódik egyre lejjebb a szemem…Aludni vágyom.– Dorrie… - motyogom még tudatom utolsó, éber morzsáival.

Ismerős érzés ébreszt. Kis melegség kúszik a tudatomba – az a varázslat éled fel bennem, ami összeköt Dorrie-val.Itt van a közelemben. Érzem magamon a pillantását, s meglóduló szívvel nézek fel; valóban itt van.Homályos foltnak tűnik csak a sötétben, de tudom, hogy ő az.– Macs… - hebegem dermedt ajkakkal. Nem érzek semmit; sem fájdalmat, sem a hideget, csak a megkönnyebbülést, hogy él, és itt van mellettem.Nem válaszol, nem is mozdul, de a tudatát halványabban érzékelem, mint máskor – nem az emberi alakjában van.– Menjünk vissza – formálom meg a szavakat érzéketlenné zsibbadt arccal, majd megpróbálok felülni. Elmerevedett testem azonban nem igazán engedelmeskedik az akaratomnak, így csak éppen annyi erőm van, hogy az oldalamra forduljak. A lábaim, mint két élettelen farönk; nehezek, merevek, teljesen idegennek érzem őket.– Dorrie… - esdeklem tovább, noha nehezemre esik a beszéd.Újabb perc telik el úgy, hogy próbálom kivenni a körvonalait, hogy legalább azt tudjam, ül-e vagy áll; de csak megfájdul a szemem, majd a fejem az erőlködéstől. Aztán, épp, mikor újra becsuknám a szemem, megmozdul; közelebb jön, s valahogy sikerül előcsalnom magamból annyi erőt, hogy felemeljem az egyik kezem, és a bundájába merítsem az ujjaim.A karom alá fúrja a fejét, mintha segíteni szeretne… amennyire csak tudom, megragadom a bundáját, s a támogatásával sikerül felülnöm. Homlokomat az övének döntöm, s a testem szinte szívja magába a melegét… sajnos. Újra érzem a hideget, a horzsolások, kisebb, kőhasította sebeket, s ezzel együtt újra elerednek a könnyeim. Minden egyes szó, amit korábban kigondoltam, eltűnik; nem tudok mit mondani neki, de talán az ujjaim, amik a selymes szőrt simogatják, beszélnek helyettem.Egy idő után nagyot szusszan, majd elhúzza a fejét – de csak annyira, hogy érdes nyelvével végigsimítsa az arcom, aztán feláll.– Ne… - nyögöm. – Macs… ne…Miért van olyan érzésem, hogy búcsúzott? Miért vélem hallani a hangját: …én is szeretlek, Magma…?– Maradj, kérlek – szorul el a torkom, amikor megfordul, s puha léptekkel eltávolodik tőlem.A félelemmel együtt a harag is felizzik bennem. Nem lehet ennyire… önző!– Ne tedd ezt! – kiáltok rá, mire megtorpan. Látni vélem, ahogy visszanéz, sárgászöld szeme mintha felizzana egy pillanatra… aztán két ugrással végleg eltűnik az erdő sötétjében.A tehetetlen, céltalan düh úgy zubog végig a testemen, mint egy adag energiapótló főzet; feledteti a kínokat, erőt csókol az izmaimba, akaratot az elmémbe… képes rávenni, hogy feltérdeljek, s még ha esetlenül is, de utána indulhassak.Újult erőm azonban csak addig tart, míg sérült lábam egy nagy kőnek nem ütődik; feljajdulok, s mintha a hangommal együtt minden energiám kiszökne a testemből.Dorrie… elhagyott. Ez az egy szó a lelkembe mar, s éles fogaival cincál, mind több fájdalmat okozva, s eléri, hogy összekuporodva átadjam magam a bánatnak és a tehetetlen haragnak.

Siratom a múltat, a jövőt, őt, magamat… Üvöltve bőgök, újra átélem minden veszteségem, azokat is, amikről azt hittem, már feldolgoztam… Most mégis előjönnek, hogy kísértsenek, hogy…Shyar megmoccan.

Egészen eddig nem mutatta jelét, hogy létezne; most azonban veszélyt érezve tekereg. Torkomra fagy a sírás, és lassan felnézek, remélve, láthatom, mi az, ami ingerli őt.Semmit sem látok a könnyeimtől; baljós csend ereszkedik a környékre, csupán könnyű, talajt alig érintő léptek zaja népesíti be a sötétséget.Közelgő léptek százai.Aztán a cserregés… és meglóduló testek surrogása, megcsillanó, a feketénél is sötétebb, falánk, gonosz tekintetű szemek tucatjai…Épp csak felfogom, mik ezek, de sikoltani már nincs erőm… Azon pillanat töredéke alatt, míg szinte arra várok, hogy belém marjon az egyik dög, kavargó mágia ölel körbe, s mire felocsúdnék, már én is a kavargás részévé válok.

Szédülök. Minden porcikám reszket, s hiába próbálok megkapaszkodni, ujjaim lecsúsznak arról a keménységében is lágy, meleg feketeségről, ami előttem tornyosul. Felkiáltok, amikor megfeledkezve lábam állapotáról ránehezedem, s még ugyanabban a pillanatban össze is rogyok. Mindenre képtelenül kuporogva várom, hogy elmúljon a nyilallás utáni sajgás, és hangtalanul zokogok.Fájok kívül-belül.Dorrie inkább az állati létet választotta, hátat fordítva ezzel mind a családjának, mind nekem. Ennyire… ennyire nem lehet önző…! Nem akarom azt gondolni, hogy félreismertem, de sajnos, nem elképzelhetetlen. Nem tudom. Talán én is így tettem volna a helyében.Nem hallgatott rám. Csak azt remélem, hogy talán majd Piton professzor…– Azt gondoltam eddig, hogy ön erős nő, Moira.Lucius. Ő jött értem…? Igen, minden bizonnyal. A szék, amin ülök, ismerős. Az övé. A lakosztályába hozott.– Úgy látom, tévedtem.Nem tudom, hogy csinálja; hűvös, szenvtelen, enyhén gúnyos szavai elapasztják a könnyeimet.– Igen, talán tévedett – hüppögöm halkan.– Ez nem az a Moira Mauth, akit Shyar kiválasztott magának.– Igazán sajnálom, uram – mormolom, a szőnyeget bámulva… és egyáltalán nem sajnálom.– Mindazonáltal, Shyar még mindig az ön testében van, vagyis bízhatom abban, hogy jelenlegi állapota csupán átmeneti. Ezért a megszólításom, amit öntől várok, az továbbra is a Lucius.Nem igazán érdekel most, mit szeret hallani. Meleg ágyat akarok, ölelő karokat, nyugtatgató szavakat – s ezeket aligha kapom meg itt.– Kérem, magyarázza el, mi vette rá arra az ostobaságra, hogy engedély, pálca, kíséret és megfelelő öltözet nélkül behatoljon a Tiltott Rengetegbe?– Ostobaság?! – kapom fel a fejem, hogy rászórjam a tekintetemben gyűlő villámokat, de azonnal meg is bánom. Megviselt izmaim fájón tiltakoznak ellene. Összeszorított szemmel és foggal várom, hogy elmúljon a nyilallás, aztán megismétlem a mozdulatot, de már jóval óvatosabban. – A barátság és a féltés önnek csak ostobaság?– Jelen helyzetben, igen – válaszolja nyugodtan, s vonásai sem árulnak el róla többet, mint a hangja. – Tudnia kéne, hogy Miss Badeau-nak az animágusi formájában nem eshet bántódása az erdőben.

– Hát hogy is eshetne… az akromantulák sem fennék rá a csáprágóikat, ugye?– Gondolkozzon, Moira.Könnyű azt mondani… de amikor másra sem vágyom, mint a javasasszony szakértelmére, majd egy jó meleg takaróra, akkor valahogy nem a gondolkodás az első, hanem a szükségletek.– Az állatok érzékei jóval élesebbek, mint az emberé, és ez ugyanúgy vonatkozik az animágusokra is. Miss Badeau-nak aligha okoz gondot elkerülni mindazt, ami veszélyt jelenthet a számára. Innen nézve tehát meglehetősen ostoba döntés volt követnie.Már meg sem lepődöm azon, hogy tudja, Dorrie után mentem. Az ablakra téved a pillantásom, s az összehúzott függöny arról árulkodik, hogy már besötétedett. Mennyi ideig lehettem odakint? Négy-öt órát? Sokkal kevesebbnek tűnt…– Hogy talált meg? – kérdezem halkan, s hogy bizonyítsam, nem vagyok olyan gyámoltalan, mint amilyennek érzem magam, megpróbálok felállni.– Mágia – mosolyodik el lustán, miközben éles tekintettel figyeli az igyekezetem. Biztos vagyok abban, hogy van annyira úriember, hogy nem hagyna a földre rogyni, de nem utasítanék el némi segítséget. Nem ajánlja fel; talán ez a büntetésem, mert meggondolatlanul cselekedtem. Vagy talán egy újabb próba…Hiába a szék karfája, a közeli asztalka, nem pótolhatják azt az erőt, amit elveszítettem az erdőben. Vagyis inkább elvesztegettem.Egy pillanatra elmosódik mindent, s mire kitisztul a látásom, Lucius karjában találom magam. Balját a derekamon hagyja, a jobbal viszont az állam alá nyúl, hogy megemelje a fejem.– Pusztán a büszkeséggel nem sokat ér, Moira – mondja nyugodtan, csipetnyi sajnálkozás nélkül. – Akarat és erő is kell, hogy elérje a célját.Van valami a tekintetében, amitől le kell hunynom a szemem, ami elhiteti velem, hogy szívesen megcsókolna – s már nem csak a kimerültségtől reszketek.– Szeretném, ha… - Nem tudom folytatni. Kiszárad a szám, amikor a jobb karja is a derekam köré simul, és enyhén elemel a padlótól.– Igen?– Ha… ha idehívná Madam Pomfreyt – hazudom halkan, ahogy visszaereszt arra a székre, amelyikről „elindultam”. Habozás nélkül enged el, s én is csak egy fél pillanattal szorítom tovább a talárja ujját, mint indokolt. Nem nézek fel akkor sem, amikor már nem érzem magamon a melegét.Tudja. Egészen biztosan tudja, hogy nem azt mondtam, amit gondoltam. Mégsem teszi szóvá, elraktározza magában, ahogy minden apró információt; rendszerezi őket, hogy ha eljő az ideje, a maga javára fordíthassa.Hülye vagy, Moira Mauth, ha azt hiszed, hogy képes lenne most megkívánni téged. Nem kell ahhoz tükör, hogy tudjam, minden vagyok most, csak vonzó nem. Ráadásul nincs szüksége arra, hogy egy érzelmileg, fizikailag instabil lányt használjon ki.Ha neki csók kell, hát megküzd érte, vagy leigáz, de nem alacsonyodik le odáig, hogy lopja.Fáradt vagyok, nagyon. Nem érdekel más, mint hogy alhassak, s azt remélem, azt szeretném, ha Dorrie itt lenne teljes, ragyogó szépségében, amikor felébredek.Lassan a karfára konyulok, s amikor még utoljára felnézek, éppen látom kilépni a kandallóból a javasasszonyt. Szinte azonnal felém indul, de elalszom, mire ideér.

oOo

Újra itt állok. Egy gondolatnyira, egy lépésnyire vagyok attól, hogy ismét bemenjek oda.Az elmúlt napok mintha transzban teltek volna. Bejártam az órákra, a többiekkel étkeztem a nagyteremben, mégis egyedül voltam. Nem volt, nincs mellettem az, akire mindig

számíthattam, és ez olyan szintű magánnyal átkozott meg, amit addig elképzelni sem tudtam.Rengetegszer kaptam azon magam, hogy az órai feladat elvégzése helyett a parkot bámulom, azt figyelve, mikor bukkan fel Dorrie.Hiába voltam a többiek közt, arcokat nem láttam; egyformák voltak, nem többek színes, mozgó maszatoknál. Ettem, ha ettem, de ízeket nem éreztem; zavart a tömeg, a hangok, bántotta a fülemet egy-egy vidám nevetés. Gyűlöltem mindenkit, akinek volt kedve nevetni, akinek volt kivel nevetni.Bezárkóztam, elzárkóztam. Ha nem a parkot jártam, akkor a kastély egy elhagyatott folyosójának ablakában ültem – kiábrándító bűbáj rejtekében, hogy a véletlenül arra tévedők se zavarhassanak meg. Órákon át bámultam azt a pontot, ahol Dorrie eltűnt… s ilyenkor fájón megmoccan valami annak a hideg kamrának a sarkában, amit nemrég még barátságnak neveztem. Nem sírtam. Egyetlen percig sem azóta, hogy Lucius kihozott a Rengetegből. Egyetlen könnycseppet sem hullattam, pedig tudtam, tudom, hogy szükségem lenne rá.De nem megy.Takarodóig a saját útjaimat jártam, utána pedig felültem az ágyamra, összehúztam a baldachint, és csak meredtem a sötétbe.Küzdöttem Shyarral, aki Messalla közelébe akart jutni, de az én fásultságom minden egyes alkalommal erősebbnek bizonyult az ő vágyakozásánál.

Hatalmas, csupasz fák bámulnak vissza rám rosszindulatúan, kihívóan, mintha egyre azt bizonygatnák, hogy gyáva vagyok… és igazuk van. Félek újra közéjük lépni, rettegek a kegyetlen, hideg sötétségtől, az akromantulák néma támadásától.Néha álmaimban is meglepnek, de akkor nem ment meg tőlük senki; elevenen falnak fel a nyolclábú szörnyek, s közben látom, hallom, érzem, hogyan marakodnak össze a zsákmányon… rajtam. De a legiszonyatosabb része az álomnak az, amikor észreveszem a biztonságos távolságban ülő, lustán, kényelmesen mosakodó fehér tigrist.

Megrázkódom. Vissza akarom őt kapni, hogy visszakaphassam önmagam is. Ha ehhez az kell, hogy újra megpróbáljam visszacsalni, hát megteszem. Nagy levegőt veszek, megmarkolom a pálcám, valami mégis visszatart: a kétség. Lehetne-e teljes az örömöm, ha csupán az én kedvemért jönne vissza, ha visszavágyna az erdei magányba, ha nem akarna velem lenni?Ki vagyok én, hogy döntsek helyette?Senki.Csak egy barát, akinek hiányzik, aki el is mondja majd neki, ha találkoznak még valaha.Szeretem őt, szeretném, ha minden a régi lenne, és ezt a tudtára is adom, még akkor is, ha bűntudatot keltek benne. Tudnia kell.Mégsem merek elindulni, csak nézem, ahogy a cipőm orra eltűnik a tetszhalott fűszálak közt. Olyan vagyok, mint ők… csak az én tavaszom Dorrie.– Macs! – kiáltom el magam. Ha már túl gyáva vagyok ahhoz, hogy megkeressem, megpróbálom előhívni. Talán meghallja, talán az erdő egy távoli szegletében vadászik; nem tudom. De meg kell próbálnom. – Dorrie!Végtelennek tűnő percekig várok egy árulkodó zörrenésre, egy finom morranásra, de hiába.Nincs a közelben, vagy nem érdeklem.Nehéz szívvel teszem le a földre az ebédről elhozott, gyümölcsös pitével megrakott tálat. Az édességnek sosem bírt ellenállni…Várok még, hátha előbukkan… de amikor újabb negyedóra múlva sem rezzennek meg a bokrok, hátat fordítok az erdőnek, és felkeresem azt a helyet, ahol megmart az álombéli kígyó. Ha most ott lesz… önként kínálom fel a nyakam a fogainak.

Mindegy, hogyan, csak érjen már véget ez a lidércnyomás.

Egy perccel a takarodó előtt érek vissza a klubhelyiségbe. Nem nézek senkire; nem érdekel, mit gondolnak, az sem, mi mindent pletykálnak rólam és az igazgatóról. Vannak is elméletek szép számmal… Hidegen hagynak a célozgatások, a rosszmájú megjegyzések.– Miss Mauth – állít meg Piton hangja, amikor épp elhagynám a klubhelyiséget, hogy a szobámba menjek.– Igen, uram? – fordulok meg engedelmesen.– Fáradjon át velem az irodámba, kérem.Bólintok, és szó nélkül indulok utána.– Üljön le – int az ében íróasztal előtti székre.Megteszem, amit kér, és mérsékelten érdeklődő pillantással figyelem, ahogy ő is helyet foglal.– Miss Mauth, tökéletesen tisztában vagyok azzal, mi mindent történt önnel az elmúlt időszakban, de azt javaslom, szedje végre össze magát.Hazudhatnám, hogy nincs semmi bajom, de nem teszem.– Igen, uram – felelem. Üres, semmitmondó válasz, ami nem kötelez semmire.– Kicsit több meggyőződéssel, ha lehet, és akkor talán hajlandó leszek elhinni, hogy igyekszik – húzza el egy pillanatra a száját. – A tanulást elhanyagolja, az órákon fikarcnyi érdeklődést sem mutat a tananyag, illetve a professzorok felé. Emiatt a Mardekár harmincöt pontot veszített az elmúlt héten.Gondolatban vállat vonok. Mit számítanak a pontok ahhoz képest, hogy Dorrie valahol a Rengetegben kóborol?– Szemmel láthatóan kialvatlan, alig eszik – sorolja tovább – és kivonja magát minden közösségi eseményből, ha teheti. Bólintok. Tényleg így van.– Három lehetősége van, kisasszony – néz keményen a szemembe összefűzött ujjai felett. – Vagy lerázza magáról ezt az… állapotot…Ha tudnám, már megtettem volna.– … vagy pár napot az otthonában tölt, ahol kipiheni magát és elrendezi magában a dolgokat.Hogy itt hagyjam Dorrie-t? Nem.– Hármat említett – jegyzem meg, amikor kezd hosszúra nyúlni a csend. Időt ad, hogy átgondoljam a lehetőségeimet.– Nos, a harmadik változat szerint a házvezető tanáraként beutaltatom a Szent Mungóba, ahol egy szakértő gyógyító segít önnek feldolgozni a sajnálatos eseményeket.Az ispotály…? Szakértő gyógyító…? Nem. Látni sem akarom a Szent Mungót, soha többé, még látogatóként sem.– Kisasszony, eljutott a tudatáig bármi abból, amit mondtam?Házvezetőhöz méltó, figyelmes hang és arckifejezés, csipetnyi gúnnyal és számonkéréssel fűszerezve. Lehetetlen figyelmen kívül hagyni.– Igen, uram – biccentek.– Kap még néhány napot, hogy döntsön. Ha azután sem javul a helyzet, már nem fogom megkérdezni, mit szeretne. Remélem, világosan fogalmaztam.Újra csak bólintok, majd amikor az ajtóhoz sétálva kitárja azt, felállok. A beszélgetésnek vége.– Kisasszony – szólít meg, amikor mellé érek. Felnézek, s anélkül, hogy igazán látnám, figyelem a szemét. – Ne hagyja, hogy rosszul értelmezett büszkesége megakadályozza a segítségkérésben.Cinikus kis mosoly kúszik az arcomra, ahogy előkerül egy kis üvegcse, amiben bogárkék folyadék csillan meg.Álomtalan Álom Ital.

– A szobatársai panaszkodtak, hogy időnként a sikoltására ébrednek – tájékoztat.Az én kedves szobatársaim… akiknek ezt az egészet köszönhetem. Tudták, mire készül Greengrass, hagyták, talán végig is nézték… és még van pofájuk panaszkodni. Úgy látszik, kevés nekik a fegyelmi. Ha rajtam múlt volna, akkor…– Hidegvér, Miss Mauth. Az indulatok tévútra vezetik, meggondolatlanságra késztetik az embert – figyelmeztet.– Hozza ki Dorrie-t az erdőből, gyógyítsa meg, és újra a régi leszek – szalad ki a számon, miközben a markomba zárom az üvegcsét.– Ne aggódjon Miss Badeau-ért. Remekül érzi magát.Túl sok kérdést és keserű válaszokat vet fel ez a néhány szó, amivel nyugtatni próbál, így épp az ellenkezőjét éri el. Ujjaim megszorulnak az üvegen, majd kurta biccentés után távozom.

– Nézzétek, megérkezett a kis kedvenc! – fogad Parkinson. Az egyik kanapéról néz rám, és azt hiszi, csábos, kívánatos a póz, ahogy heverészik. Mégis csak Greg az, aki kocsányon lógó szemmel bámulja.– Ne kóstolgass! – figyelmeztetem.– Miért ne? – áll fel. – Kirúgatsz engem is, mint Blaise-t és Daphnét?– Csak egy percig gondolkodj, és rájössz, hogy maguknak köszönhetik – felelem, és hátat fordítok neki.– Te, persze, megtehetsz bármit – fröcsög. – Ráuszítottál Pitonra egy kígyót, és csak büntetőmunkára ítélt az igazgató. Ha már itt tartunk… miért is szólít Moirának?Gúnyos, magabiztos vigyor díszíti az arcát, amikor visszafordulok.– Talán… van köztetek valami? – mondja ki könnyedén mindenki gyanúját.– Ha így volna sem lenne hozzá semmi közöd – válaszolom összehúzott szemmel. – Mégis, mivel veszed rá, hogy szemet hunyjon a kihágásaid felett?Rosszindulatú mosollyal sétál felém, majd csípőre tett kézzel megáll tőlem három lépésnyire. – Talán éppen vele vagy, amikor eltünedezel? Letérdelsz elé, és…– Most hagyd abba – szakítja félbe Draco, aki néhány méterrel távolabb, a falnak dőlve figyel minket. Éppen jókor, mert már a pálcámat markolom, és Shyar is mocorogni kezd.– Még te is őt véded? – fordul felé Parkinson.– Nem érdekel, miket terjesztesz Mauth-ról – feleli Draco hidegen. – De az apámat ne merészeld sértegetni!– Ugyan, te is tudod, hogy állandóan a keresztnevén szólítja!– Ahogy a fivéreit és az apját is – biccent Malfoy.Ez persze sántít kissé, hiszen a fiúkat mindig is a nevükön nevezte, de engem csak mostanában. Én tisztában vagyok azzal, miért, Draco is, de másnak nem feltétlenül kell tudnia.– De… - folytatná Parkinson, Draco azonban egy intéssel elhallgattatja.– Minden egyes alkalommal, amikor azt állítod, hogy az apámnak és Mauth-nak közük van egymáshoz, azzal engem és az anyámat is megsérted – közli kőhideg pillantással. – Ezt pedig sem én, sem apám nem tűri el, úgyhogy vigyázz a szádra.– Hagyd őket, Pansy – szól közbe Millicent is. – Tudod, hogy próbaidőn vagyunk, és…– Gyanús vagy nekem, Draco… - biccenti oldalra a fejét Parkinson. – Talán veled együtt…Befejezni már nem tudja, mert a következő pillanatban mindketten pálcát szegezünk rá.Teljes csend ereszkedik a klubhelyiségre. A kisebb kölykök csak azt fogják fel az egészből, hogy balhé van… az idősebbek azonban pontosan tudják, mekkora sértést vágott Parkinson Dracóhoz – és közvetve hozzám is.A pillanat multával a prefektusok a hálószobákba terelik az alsóbb éveseket, akik pedig maradnak, a klubhelyiség egy biztonságosnak vélt részére húzódnak. Vincent, Greg és Theo Draco mellé állnak, jelezve, hogy számíthat rájuk.

Még Millicent is inkább a falhoz hátrál a túlerő láttán, magára hagyva Parkinsont, aki hol rám, hol Dracóra néz.Ebbe a feszült csendéletbe sétál be Gabriel. Világos, rojtokkal bőven megrakott hasítottbőr zekéje élesen elüt a helytől, ahogy a fonott szalag is, ami a haját fogja hátra. Két másodperc alatt felméri a helyzetet, majd Parkinsonhoz lép, és finoman megfogja a könyökét.– Gyere, beszélgessünk – mondja neki, s miközben Dracóra is, rám is vet egy-egy nyugtató pillantást, félrevonja. Nem érdekelnek tovább. Elteszem a pálcám, és fürdeni vonulok.

Dühösen a szoba túlsó falához vágom a könyvet. Már jócskán elmúlt éjfél, mégsem bírok aludni. Hiába próbálkoztam az elmekiürítéssel, a párnahuzat szövetét alkotó szálak összeszámolásával, szeretnivaló szobatársaim szuszogásának hallgatásával, olvasással, s végül a tanulással… nem segít semmi.Talán Piton tudta ezt, és ezért adta azt a fiolát. „Talán”… Na, persze. Perselus Piton nem ismeri ezt a szót.Felkapom a gúnyosan vigyorgó fiolát a szekrénykéről, kihúzom a dugót, aztán csak bámulom a hüvelykujjamra cseppenő főzetet. Nyilván az lenne a legokosabb döntés, ha meginnám, mégsem akarom. Ha ez dolgozna a szervezetemben, bármit megtehetnének velem, míg a hatása el nem múlik. Nem ébrednék fel arra sem, ha egy banshee visítana a fülembe, akár egy sárkány is ropogósra süthetne… ebből a kiszolgáltatottságból viszont elegem van.Nem hiányzik, hogy ismét a tópartra kerüljek, vagy hogy az én bőrömet is kidíszítsék valamivel. Ha mindez még nem lenne elég ellenérv, akad még egy: Shyarnak sem tetszik az ötlet.Ő mást akar, egészen mást… Messallát akarja, és sürget, vigyem hozzá. Egy újabb remek alkalom, hogy uraljam… Vajon, ha nem leszek rá képes, mi történik velem? Visszakerül a botba, és vár tovább, míg meg nem találja azt a boszorkányt, akit valóban neki szánt Merlin? Ha visszakerül, valóban belehalok a „hiányába”?Ezt nem akarom megtapasztalni. A saját bőrömön semmiképp.Becsukom a szemem, s mialatt megpróbálom lecsillapítani, ő ellentámadásba lendül. Felelevenít bennem minden olyan pillanatot, amit élveztem… mert ő és az igazgató azt akarta.Lucius… Egy pillanatra sem hagyta elfelejtenem, hogy mi vár ránk. Minden egyes étkezésnél magamon éreztem a tekintetét, s az is előfordult, hogy ellátogatott néhány órámra. Nem ingerelt látványosan, nem is szólt hozzám… egyszerűen láttatta magát, és sosem mulasztotta el előtérbe helyezni a botját.Engem nem ingerelt… de Shyart igen. Ám az apátiám erősebb volt Shyar vágyakozásánál. Erős, láthatatlan falat alkotott, amin akkora rés sem volt, hogy egy szellem átkússzon rajta. Masszív, tömör akadályként tornyosult Shyar akarata köré, s fogságba zárta.Így viszont nincs mentségem arra, miért is néztem olyan sokszor Luciust. Volt, hogy percekig figyeltem, s tekintetem legtöbbször az ajkán állapodott meg, amit legutóbb a nyakamon éreztem, vagy az ujjain, amikkel a csípőmbe mart, amikkel kiragadott az akromantulák gyűrűjéből. Vágytam rá minden pillanatban, de ez csak most jut el a tudatomig. Nyögve hajtom felhúzott térdemre a fejem. Idegesít ez az érzelmi katyvasz, ami bennem fortyog, s hogy megpróbáljak rendet tenni, úgy kezelem, mint egy bájitalt. Kielemzem, igyekszem megnevezni az összetevőket, hogy tudjam, merre, hogyan tovább.Dorrie. Csalódtam benne, haragszom rá – Remekül érzi magát… Remekül… remekül… – ugyanakkor szeretem őt, féltem, hiányzik.Shyar. Amióta velem van, felborult az életem, s bár kissé túlbuzgó, mégis neki köszönhetem, hogy nem ismertem meg Blaise legrosszabb oldalát. Ha ő nincs, aligha tapasztalhattam volna meg, milyen az igazi vágy, és csupán a velem egy korosztályba tartozó fiúk csókját

ismerhettem volna meg, nem egy férfiét.És végül Lucius… maga a kiismerhetetlenség. Bármikor képes elérni, hogy behódoljak neki, s ha akarja, könnyedén elhiteti, hogy ő is vágyik rám. De sosem fogja a tudtomra adni, mit is gondol, érez valójában. Lucius Malfoy a titkok embere, akihez minden észérv ellenére vonzódom. Élvezem az érintéseit, jólesően borzongat a hangja, és hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy nőként tekint rám.Macsnak itt kéne lennie, Shyarnak egyáltalán nem, és Lucius Malfoynak sem kéne többnek lennie számomra, mint a család barátjának, igazgatónak, Draco apjának.

Nem lesz ez így jó. Beszélnem kell valakivel, mielőtt megőrülök. Visszadugaszolom a fiolát, magamra kanyarítom a köpenyem, és kiosonok a klubhelyiségbe. Azt remélem, hogy ott találom Gabrielt. Aligha találnék nála jobb partnert ehhez a „beszélgetéshez”, amire – belátom – szükségem van. Ő biztosan nem szakítana folyton félbe, egyetlen közhely sem hagyná el a száját… s talán még valami tanáccsal is szolgálna.A klubhelyiség azonban üres. Csalódottan ülök le az egyik kandalló előtti kanapéra, és csak bámulom a hunyorgó parazsat.Magma. Rejtett, szunnyadó erő a hűvösnek ható felszín alatt, fojtott indulat és vágy, ami ha egyszer kitör, felemészt, elsodor mindent, s semmi sem lesz utána már ugyanolyan – így jellemzett Dorrie, amikor megkérdeztem tőle, miért épp ezt a becenevet adta nekem.Én nézek vissza hát magamra a kandallóból. Vajon mi kéne ahhoz, hogy lángra lobbanjak?A választ Shyar adja meg, habozás nélkül, táltostűznél is forróbb, megállíthatatlanabb képek formájában.Elsodor, letaglóz az elmémbe vetített jelenet, amelyben Lucius közeledik felém, éhes tekintettel, elszántan… és én várom. Nem… többet teszek annál: türtőztetem magam, hogy ne menjek elé, ne vegyem át a szerepét… engedem, hogy ő igázzon le, én pedig behódolok.Mohó csókok, lassú, kéjes simítások, sürgető szorítások… adok és kapok, elvesz és megsokszorozva ad vissza… Hihetetlen erejű örvény, ami az elképzelhetetlenbe visz, és amiből nincs menekvés… mi magunk kavarjuk, mi adjuk az erejét, mi fogunk belefúlni.Tüzel a testem, lüktet, a lélegzetem egyre kapkodóbb – és megszűnik minden. Elfogynak a képek, mielőtt végleg magába olvasztott volna az a szédítő örvény, s ott találom magam a klubhelyiség kanapéján, a kezemmel a combjaim közt.Shyar nyerte ezt a csatát, de nem elégszik meg ennyivel; előkúszik, lassan a nyakamra tekeredik, s kényszerít, hogy felálljak… aztán mintha befogná a szemem. Amikor újra látni enged, már máshol vagyok.

Lucius Malfoy lakosztályában, és a hátam mögött éppen bezárul az ide vezető átjáró.

Ő pedig előttem áll, talár és felöltő nélkül; jelenlétét a fehér ing és a fekete nadrág örök és vitathatatlan kontrasztja ragyogtatja fel, s úgy néz rám, mintha tudta volna, hogy jövök.Mintha várt volna rám.Shyar akarata továbbra is irányít, de abban a néhány lépésben, ami Luciushoz visz, már az én vágyam is ott lapul.Lehajtott fejjel állok meg előtte, és enyhén remegő két kezem finoman a hasára simítom. Meg sem rezdül – csupán a légvételeit érzem a tenyerem alatt, és a hófehér, finom kelme hűvösét. Aprólékos munkával, irigylésre méltó türelemmel faragott csontgombok bámulnak rám; susognak, buzdítanak, hogy érintsem meg, szabadítsam ki őket a fogságból… S mert csupán a tudatom felét birtoklom én, hallgatok rájuk.Lucius azonban abban a pillanatban elkapja a csuklóm, amint megérintem az egyik gombot, és eltol magától. – Ismét megbukott, Moira – mondja, miközben leül az egyik karosszékbe. Összehúzott

szemmel figyel egy darabig, mielőtt folytatná. – Hagyja, hogy Shyar irányítsa. Most úgy érzi, készen áll arra, amire a kígyó kiválasztotta… ám csupán az ő éhsége és az ön vigaszra szomjazó lelke az, ami idevezette.Fájnak a szavai, és nem tagadhatom tovább:– Szükségem van önre, Lucius – suttogom, és minden erőmmel azon igyekszem, hogy visszaparancsoljam az egyre türelmetlenebb Shyart.– Ne keverje össze a vágyat, ami csak részben az öné, a lelki szükségletekkel – figyelmeztet. – Nem én kellek most önnek.

Visszautasít.Azok után, hogy heteken át mindent megtett, hogy képtelen legyek neki ellenállni, majd elérte, hogy meg akarjam csókolni… visszautasít.– Értem… - lehelem, majd megfordulok, és a hatalmas portréhoz lépek. Ócska fogás, de ahelyett, hogy azonnal távoznék, várok egy pillanatot. Nem tudom, miért… hiszen tudom, hogy ő nem az a férfi, akit meghat egy csalódott pofika.Az üres gondolatnélküliséget, amire nemrég vágytam, most ajándékba kapom.A portré zajtalanul tárul fel az ő bűbája nyomán, s anélkül lépem át a fekete küszöböt, hogy hátranéznék. Nem köszönök el tőle, nem kívánok jó éjszakát… menekülök, miközben a hátamon érzem a pillantását.Mire ahhoz a kanapéhoz érek, amelyikről elindultam, Shyar visszatér a testembe. Elégedetlen, és bosszús, amiért nem kapta meg, amit akart.Éget a szégyen, amiért felkínáltam magam, bűntudat telepedik rám, amiért testiséggel próbáltam enyhíteni a Dorrie hiánya miatti magányt, és Shyar is büntet. Gonosz, szívbe hatoló nyilallásokkal gyötör.Elég.Nem akarok érzéseket, nem akarok gondolatokat… a semmit akarom. Magamhoz hívom hát a Pitontól kapott bájitalos fiolát, és feledve korábbi óvatosságom – vagy inkább félelmem – kiiszom.

24.

A következő napokban sincsen jobb kedvem. Igaz, kialudtam magam, végre álmok nélkül, de Dorrie még mindig nem kíváncsi rám. Viszont Piton figyelmeztetése és Lucius visszautasítása megtette a hatását: újra mardekárosként viselkedem, nem pedig egy Hugrabugba való griffendélesként. Tanulok – hiszen ahhoz, hogy elérjem a céljaimat, tennem is kell valamit. Igyekszem visszaszerezni azokat a pontokat, amiket miattam veszített a Mardekár, lejárok a kviddicsedzésekre, ahol a Tücsöknek magyarázom a szabályokat – ezzel letudom a társasági akármit, amit Piton említett.Most pedig a nagyteremben ülök. Elvileg vacsorázom, gyakorlatilag viszont egy régi könyvet olvasok a fémbűvölésről.– Hm? – pillantok fel türelmetlenül, amikor Bobby meglök a könyökével. Egy okos kis bűbájjal gondoskodom arról, hogy legközelebb ott nyíljon ki a könyv, ahol az olvasással tartok. Nem szól, csak a tanárok felé int. Az igazgató és Piton kiállt az asztalok elé, és Lucius éppen lekoppintja a botját, hogy felhívja magukra a figyelmet.Amikor elcsendesedik a terem, belefog a mondandójába, amire képtelen vagyok figyelni Shyar követelőzése miatt. Minden egyes alkalommal, amikor meglátom a smaragdszemű ezüstkígyót, ki akar szabadulni, hogy végre megkapja, amit akar. Néha azonban nem elég a puszta akaratom; olyankor szinte elmenekülök.

Shyar most különösen makacs, ezért igyekszem inkább Pitont figyelni Lucius helyett, aki az elmúlt napokban úgy bánt velem, mint bármelyik másik diákkal – sehogy. Nem hergeli tudatosan Shyart, nem követ a tekintetével; vagy megsértettem azzal, hogy felkerestem akkor éjjel, vagy ez is csak egy újabb próba, egy kihívás, amiben helyt kell állnom, és a jutalmam… ő. Pontosabban valami, amit rajta keresztül, vele együtt érek el, és amiről még mindig fogalmam sincs, micsoda.Mire úgy döntök, hogy végre illene figyelnem a bejelentésre, már mindenki szedelőzködik. Vállat vonok. Mivel nem volt akkora felzúdulás, hogy feltűnjön, valószínűleg nincs túl nagy jelentősége a dolognak. Vagy ha mégis, hát el fogják mondani még egy párszor.A könyvtárba indulok, hogy zárásig nyugodtan olvashassak, de nem jutok el odáig. Ahhoz túlságosan is érdekes a könyv. Behúzódom egy ablakmélyedésbe, felülök a széles – de hideg – párkányra, és a pálcám fényénél olvasok tovább.Húsz oldallal később azonban ritmustalan léptek vonják magukra a figyelmem, s amikor körülnézek, a sántikálva közeledő Gabrielt pillantom meg, bár sokkal jobb szó rá a vánszorgás.Abban a pillanatban zuhan a fal tövébe, amelyikben én éppen leugrom a párkányról, és a könyvet hátrahagyva hozzá sietek. Máskor érzelemmentes arcát most a fájdalom fintorai tarkítják és egy… egy patanyom az állkapcsát.Patanyom…?Patanyom. Szép vörös.Kentaurok.Tiltott Rengeteg.Dorrie.– Ugye, nem sérti túlzottan a büszkeséged, ha az út hátralévő részét lebegtetve teszed meg? – kérdezem halkan, amire egy beletörődő grimasszal válaszol.– Levicorpus – szegezem rá a pálcám, és lassan, amilyen óvatosan csak lehet, elemelem a padlótól. Csukott szemmel, néha felszisszenve tűri, hogy a varázslat, kiegyenesítve a tagjait, felfektesse a levegőre.Lassan haladok, minden figyelmemmel a varázslatra koncentrálok. Piton irodájához érve kettőt verek az ajtóra, majd amikor megjelenik a professzor, már indulnék is tovább a gyengélkedőre, de a hangja megállít.– Átveszem – közli, s meg is teszi. – Menjen a klubhelyiségbe, ha nem akar újabb pontot veszíteni.Bólintok, kicsippentek egy ráncossá száradt falevelet Gabriel hajából, majd magamhoz hívva a hátrahagyott könyvet, engedelmeskedem. Tudom, hogy hiába tiltakoznék, hasztalan lenne minden könyörgés; ha azt nem hagyta, hogy Dorrie mellett lehessek, akkor azt még kevésbé, hogy most elkísérjem Ülő Felhőt. Pontosabban – a helyzetére való tekintettel – most inkább Lebegő Felhőt. Továbbá lesz még alkalmam kifaggatni őt.

Az egyik kandalló előtt, egy hatalmas, pihe-puha ülőpárnán olvasva várom, hogy kiszabaduljon Madam Pomfrey karmai közül.Volt időm összerakosgatni az apró, jelentéktelennek tűnő kis dolgokat; már csupán azt várom, hogy Gabriel megerősítse vagy cáfolja a következtetésem.Jócskán elmúlik éjfél, a könyvet is kiolvasom, mire megérkezik. Újra a régi délceg, a mimikája is a szokott.– Kijársz a Rengetegbe Dorrie-hoz – fogadom, amint belép. Rám néz, leül az egyik fotelbe, s csak azután bólint.– Piton tudtával – folytatom.– És néha kíséretével – egészít ki csukott szemmel.Remek. Míg én el voltam foglalva a bánatommal, addig ők suttyomban kijártak hozzá. Így

már egészen más értelmet nyer Piton „Remekül érzi magát” mondata is.– Tényleg jól van? – sóhajtom, majd odasétálok hozzá, és leülök a szőnyegre.Újra bólint, aztán elmosolyodik.– Köszöni a pitét.Felmordulok. A sütit meg bírta enni, de az orrát nem volt képes elődugni, hogy lássam, megvan-e még… Ez még leverem rajta, csak kerüljön elő.– Szólhattál volna – mormogom. – Kevésbé aggódtam volna.Mit lehet erre válaszolni? Semmit. Nem is teszi.– Hiányzol neki – mondja tíz perc hallgatás után.– Eddig nem úgy tűnt – dünnyögöm. – Ha legközelebb összefutsz vele, üzenem, hogy emelje fel a csinos kis fenekét, sétáljon ide, ahol a madár is jár, és mondja a szemembe.Bosszúsnak tűnő szavaim ellenére a megkönnyebbülés beszél belőlem.– Vissza fog jönni.– Mikor? – kérdezem mohón.– Amint újra a régi lesz.– A régi? – ismétlem, mint egy hibbant papagáj. – De a javasasszony azt mondta, maradandó a…– Az ő ismeretei szerint – szakít félbe, majd előhúz az inge alól egy kis bőrzacskót.– Valami ősi, indián mágia? – vonom fel a szemöldököm.– Nem – rázza meg a fejét. – Csak ősi, indián növényismeret.– Értem – mosolyodom el, napok óta talán először. Mintha Imperius alól szabadulnék fel. – Köszönöm.– Kvittek vagyunk – villant fel ő is egy ritka mosolyt, majd újra becsukja a szemét, a fejét pedig hátraejti a támlára. Finoman a térdére fektetem a hajából kilopott falevelet, aztán magára hagyom, hogy kipihenhesse magát.

Szerda reggel az asztalra könyökölve, kényelmesen kortyolgatom a töklével dúsított teámat – az álmosság eredménye, de fogyasztható -, amikor megérkeznek a baglyok. Jóval többen vannak, mint általában, és egyszerű levelek helyett súlyosnak tűnő csomagokat cipelnek. Összevont szemöldökkel egyenesedem fel; éppen időben, mert a következő pillanatban az asztalra zuhan egy csomag, és Parkinson felsikkantva kap érte.– Lemaradtam valamiről? – kérdezem a Tücsöktől, aki az utóbbi napokban hozzám csapódott, amikor teremszerte, az összes ház asztalánál hasonló jelenséget tapasztalok.– Nem tudom – vonja meg a vállát. – De Sophie másról sem beszél egész héten, mint hogy alig várja már a bált, meg hogy milyen ruhát szeretne…– Állj, kicsit lassíts – intem le. – Milyen bál?– Vasárnap este az igazgató bejelentette, hogy szombaton valami ünnepség lesz – vonja meg a vállát ismét.– Miféle ünnepséget? – szalad még feljebb a szemöldököm. – Theo? – fordulok a másik oldalamon ülő fiúhoz.– Ezentúl minden évben meg kell tartani valami évfordulót, ami valamelyik Alapítóhoz kapcsolódik. Most éppen Mardekár Malazár születésének ezerhatvanharmadik évfordulója az apropó – húzza el a száját.– De miért? – Hiába, nem értem én ezt.– Minisztériumi nyomásra – szól bele a társalgásba egy hatodéves lány.Tehát báli ruhák potyognak az égből. Remek. Most aztán majd hallgathatom a véget nem érő locsogást arról, ki kivel fog táncolni, a nyafogást, hogy „de ez a frizura nem illik a ruhámhoz”… Na, ez az, amiből kivonom magam.Blaise alaposan elvette a kedvem minden efféle rendezvénytől. Dorrie kedvéért talán megerőltetném magam, de mivel ő nincs itt… Aligha fogok hiányozni a létszámból.

Legfeljebb Piton ismét megjegyzi, hogy kivonom magam a társasági életből, már ha lehet így nevezni egy közönséges bált.– Délelőtt hivatalos megemlékezés, este bál – foglalja össze Theo a lényeget, majd a teáját kortyolgatva figyeli, ahogy az egyik hugrabugos lány szinte szétszakítja a csomagját, majd boldogan vihorászva kiemel belőle egy halványbordó ruhát.Ilyenkor örülök igazán, hogy mardekáros vagyok; nőnemű háztársaimban ugyanis van annyi méltóság, hogy csak a szobájukban nyissák ki a csomagjukat.Nekem is jut az égi áldásból; az utolsóként érkező bagoly előttem száll le – kiborítva a tökleves teámat –, és egy levélkét dug az orrom alá.Kinek juthattam eszébe? Nem látok a borítékon feladót. Mivel nem szeretem az ilyen névtelen leveleket, nem érintem meg, inkább egy bűbájjal oldom le a madár lábáról. A következő varázslattal azt ellenőrzöm, nincs-e megátkozva, s amikor nem érzek ártó szándékot, végre kézbe veszem.Egyre növekvő kíváncsisággal bontom fel, s kis híján leesek a padról, amikor kiröppen belőle egy cikesz.– Angus, te idióta…! – nyögöm, amikor túljutok az első sokkon.

Szia, Mo!Mondd meg Dracónak, hogy megtarthatja a cikeszt.

Elég egy fél sandítás oldalra, hogy lássam, tényleg elkapta. Lehet, hogy másodikban apuci pénzén került be a kviddicscsapatba, mára azonban vitathatatlanná vált, hogy remek fogó.– A tiéd lehet – közlöm vele, de a reakcióját nem várom meg. Jobban érdekel, mit írt nekem világjáró bátyuskám.

Rövid leszek: remekül vagyok, egy hét múlva véget ér az edzőtábor, szóval karácsonyra otthon leszek. Remélem, te is, és nem csábít el a családtól holmi szerelem…

Szinte látom magam előtt a kaján kis vigyort, ami markáns arcát díszíti, miközben leírta az utolsó mondatot.Szerelem… na persze. Ha rajtam múlik, nem mostanában lesz részem benne.Mivel Angus nem a bőbeszédűségéről híres, az elköszönésen kívül más már nincs is a levélben, amit mosolyogva csúsztatok a tankönyvek közé. Öntök magamnak egy újabb csésze teát, s most először gondolkodom el azon, hogy Dorrie szülei tudnak-e arról, mi történt egy szem lánykájukkal. Vajon Piton levélben vagy személyesen értesítette őket? Behívta őket, vagy ellátogatott az otthonukba?Nem mintha számítana… az elmúlt napokban még egy csapat dorbézoló troll sem szúrt volna szemet, nem hogy Dorrie szülei.Ellegyezem a komor gondolatokat. Elég volt belőlük. Ideje vidámabb dolgokkal foglalkozni.– Mondd csak – fordulok a Tücsökhöz -, ki az a Sophie?Erre megint úgy néz rám, hogy szinte elszégyellem magam, amiért nem tudom a választ. Amikor leesik neki, hogy komolyan kérdeztem, felsóhajt, és elárulja, hogy egy hollóhátas évfolyamtársa.Felhörpintem a teámat, aztán a főasztal felé sandítok, hogy lássam, ott van-e még Piton professzor. Tartozom neki egy válasszal. Egyáltalán nem lepődöm meg, amikor üresen találom a helyét, ellenben az igazgatón megakad a tekintetem. Látszólag közömbös arccal olvas egy szétgöngyölt pergament, de a szája jobb csücske mintha kissé feljebb kunkorodna a szokottnál.Mosolyog. Vagy csak nekem tűnik így? Mindenesetre nem fogom megkérdezni Dracót, aki egészen biztosan jobban ismeri őt nálam, hogy jól látom-e.

Csak nézem őt, mintha először látnám… és lenyűgöz. Nem elemezgetem, hogy mivel, talán nem is tudnám. Pusztán a jelenlétével arra késztet, hogy bámuljam.Ki tudja, meddig tenném, ha nem pillantana fel… de megteszi. Elfordítja a tekintetét a pergamenről, és egyenesen a szemembe néz. Enyhén felvonja a jobb szemöldökét, majd kényelmesen hátradől, és úgy figyel tovább.Képtelen vagyok másfelé nézni. Nem tudom, meddig tart ez a… na, még azt sem tudom, mit is művelünk éppen. Akármi is ez, ő vet neki véget; gőgös mosolyt villant fel, majd újra a pergamenre fordítja a figyelmét.– Draco Malfoy, te mázlista! – harsan a fülembe Theo elragadtatott kiáltása, szilánkokra zúzva eddigi hangulatomat.– Ha csak egy kicsivel mondtad volna hangosabban, akkor akár Londonban is hallhatták volna – morgom, miközben egy pillantást vetek az ujjai közt nyomorgatott, ernyedt szárnyú cikeszre. A kis fémlabda aranyszínű testét vörösen izzó vonalak tarkítják – amikről közelebbről megnézve kiderül, hogy egy-egy nevet formáznak. A Brit Nemzeti Kviddicsválogatott tagjainak neve díszíti a cikeszt.– A tiéd – mondja Draco, ahogy feláll az asztaltól. – Elment az étvágyam – közli előbb az apjára, aztán rám pillantva, majd kisétál a teremből.Szóval, az sem kell neki egy Mauth-tól, amit egyébként ereklyeként tisztelne. Igazán megnyugtató gondolat, hogy visszautasít egy olyan ajándékot, amiért mások a széfjüket is kiürítenék, csak mert az a bátyámtól van.Egy Mauth-tól. Egy Mauth-tól, akinek a húga az apjával szemez a reggeli felett, szinte az összes diák és tanár előtt.Felállok én is, hogy még az óra előtt tájékoztathassam Pitont a döntésemről.

Bár az irodájában keresem először, a bájitaltanteremben találom meg a professzort. Hiába tűnik úgy, hogy minden magától megy, igenis gondos előkészületeket kíván minden egyes óra, és erről neki kell gondoskodnia. Védőbűbájok sokasága, semlegesítő főzetek egész sora… és mindezen óvintézkedések ellenére is előfordulnak balesetek.– Professzor úr – szólítom meg, megállva a nyitott ajtó küszöbén.– Mit óhajt, kisasszony? – kérdezi, s csupán egyetlen pillantásra méltat, majd folytatja az üstök ellenőrzését.– Nincs szükségem sem az otthoni pihenésre, sem egy gyógyító segítségére.– Örülök, Miss Mauth, hogy erőt vett magán. Aligha tévedek, ha azt gondolom, ennek a pozitív változásnak köze van annak, hogy tudomására jutottak Mr Wergont erdei kitérői.– Valóban nem téved, uram – bólintok. – Csupán azt nem értem, miért nem szóltak róla már korábban.Nagyon igyekszem, hogy elnyomjam azt a számonkérő élt, ami nagyon is a hangomba kívánkozik, de nem sikerül eléggé; Piton ugyanis felkapja a fejét, és egy-két másodpercig figyel.– Miss Badeau kérése volt, hogy ne szóljak róla önnek.Roppant igazságtalan kérdés tör fel belőlem.– Ugyan, professzor! Mióta veszi figyelembe, és teljesíti egy diák óhaját?– Miss Mauth – áll elém, s úgy magasodik fölém, mint apám hatéves koromban, miután el akartam csenni a pálcáját. – Az elmúlt néhány hétben sok minden fölött szemet hunytam, tekintettel arra, mi minden történt önnel, de azt javaslom, ne éljen vissza a helyzetével – figyelmeztet. – Szombaton este nyolcra várom. Büntetőmunka a tiszteletlenségéért.– Igen, uram – sóhajtom, és bár nem terveztem a dolgok ilyetén fordulatát, titkon elégedett vagyok vele. Íme, egy újabb pompás érv, miért ne menjek a bálra, ráadásul pontot sem vont le.– Óhajt még valamit?

– Volna még egy kérdésem.– Amennyiben nem engem óhajt sértegetni, hallgatom – fonja össze az ujjait a háta mögött. – Miért döntött úgy Dorrie, hogy a Rengetegben marad?– Nem az én feladatom erre válaszolni, valamint biztos vagyok abban, hogy mint a barátnője, sejti, miért határozott így. – Értem – bólintok. – Köszönöm.Biccent, majd az íróasztalához vonul, én pedig visszamegyek a folyosóra, hogy az óra kezdetéig hátralévő pár percben ne zavarjam.

oOo

Büszke vagyok magamra, amiért sikerült nem elaludnom a megemlékezésen. Végeláthatatlan beszédek sora Mardekár Malazárról, az iskoláról, az itt tanult, „naggyá lett” varázslókról és boszorkányokról… A Mardekár ház erényeinek méltatása…Az a csoda, hogy kibírtam eddig ásítás nélkül. Igaz, néhány percre lekötött az, hogy kerestem apámat a sok minisztériumi varázsló közt, ám miután nem találtam, inkább a mennyezetet bámultam. Még az egyhangúan szürke és unalmas felhők jövésmenése is izgalmasabb volt a beszédeknél.Egyedül akkor tanúsítottam némi érdeklődést, amikor az igazgató beszélt; igaz, akkor sem a szavakra figyeltem. Sokkal inkább a gesztusaira, amik fellengzősnek tűnhettek azoknak, akik még annyira sem ismerik, mint én. Apám barátjaként sűrűn megfordult az otthonunkban, mégsem állíthatom, hogy ismerem. Ezt talán még Draco sem mondhatja el magáról.Talán csak Mrs Malfoy az, aki tudja, milyen ember valójában Lucius.Sóhajtva csukom be a könyvet, és a kandallóban táncoló lángokat bámulva eltűnődöm, mi lehet vele. Talán éppen az ő levelét olvasta reggel Lucius…? Merlin, add, hogy ne így legyen. Nem akarok arra gondolni, hogy a felesége levelével a kezében nézett engem. Ennyire biztosan nem… sekélyes. Amennyire én láttam kölyökként – mennyit ért egy gyerek a felnőttek dolgához? –, szerették egymást… Nem tudom, tényleg nem.És hiábavaló ezen törnöm a fejem, ha Lucius igazat mondott Shyarral és Messallával kapcsolatban.Egyikünk sem akarta a másikat, de így alakult, és nem tehetünk ellene még akkor sem, ha ez sért némelyeket. Narcissa Malfoy méltósága, Draco büszkesége, apám barátsága csorbul; mi ehhez képest az én lelkiismeretem? Ami ráadásul mintha bosszantaná Shyart.De nem is tudnád, milyen az igazi csók – súgja egy gonoszka hang az elmémben, s bár igyekszem elhallgattatni, nem járok sikerrel. Felemlegeti mindkét csókot, sőt, minden más esetet, amikor egy méternél közelebb kerültünk egymáshoz.– Hé, Mauth, tényleg nem jössz a bálba? – rángat ki az egyre forróbb gondolatok közül egy hang. Nem tudom, ki kérdezi, de mindegy is; a válaszom mindenkinek ugyanaz lenne.– Nem.– Talán attól félsz, hogy senki sem akar majd táncolni veled? – kottyantja közbe Pansy, aki ha tehetné, mindegy egyes percemet megkeserítené; de éppen ezért nem is foglalkozom vele túlzottan.– Nem, Parkinson. Azért nem megyek, hogy neked több táncpartner jusson – válaszolom unottan, aztán újra a könyvre fordítom a figyelmem, hogy elüssem a büntetőmunkáig hátralévő időt.Mire elindulok Pitonhoz, csak a fiúk maradnak a klubhelyiségben; a lányok mind a szobájukba vonulnak készülődni.Alkalomadtán megköszönöm a professzornak, hogy megkímélt ettől a felhajtástól.

A harmadik üstöt sikálom fényesre épp, amikor Piton megjelenik, hogy ellenőrizze, rendesen dolgozom-e.– Ismeri Hamupipőke meséjét, Miss? – kérdezi, miközben kényelmesen beljebb sétál.– Igen, professzor – pillantok fel csodálkozva.– Nem érez maguk közt némi hasonlóságot?– Azért, mert a bál idején takarítok? Nem, uram, őszintén szólva, eszembe sem jutott hozzá hasonlítanom magam.– Fejtse ki – utasít, majd az asztalának dől.Kissé megvonom a vállam, folytatom a sikálást, s csak aztán szólalok meg. – A legfontosabb különbség az, professzor, hogy Hamupipőke el akart menni a bálba, ráadásul azért, hogy a daliás herceg beleszeressen, és nőül vegye.– Ezzel szemben ön…?– Ezzel szemben – ismétlem a szavait – engem nem vonz a báli forgatag. Tudja… azt hiszem, meg kéne köszönnöm Blaise Zambininek, hogy „kigyógyított” a naivitásból.– Csak szentté ne avassa – javasolja jókora adag vitriollal a hangjában.– Nem tervezem, uram, de mégiscsak neki köszönhetem, hogy nem zsongok be a lehetőségtől, hogy részt vehetek egy bálon, és hogy nem vágyom mindenáron szerelembe esni. Azt hiszem, nem kell részleteznem, miért – nézek a szemébe.Összehúzott szemmel néz néhány másodpercig, majd bólint.– A büntetőmunkájának vége – pillant fel a sarokban álló, szekrény nagyságú ingaórára. – Még nincs késő, ha netán meggondolná magát.– Köszönöm, uram, de ezt még befejezem – mutatok a félig kipucolt üstre. Megrándul a szája széle, mintha bosszús lenne… aztán előkapja a pálcáját, és a következő pillanatban úgy ragyog az üst, mint újkorában.– Mint mondtam, a büntetőmunkájának vége. Távozzon.Bólintok, majd a helyére teszem a kefét, amivel eddig a fémet sikáltam, aztán a bejárathoz indulok.– Jó éjszakát, professzor.Erre már nem válaszol, csak egy intéssel elbocsát, majd a termet a lakosztályával összekötő folyosót rejtő ajtóhoz lép.

A szobámba érve úgy döntök, hogy ideje a kellemesen meleg zuhany alá állnom. Az ágyamon azonban egy nagy és egy apró doboz fogad. Gyanakodva nézem, majd néhány bűbájjal kiderítem, hogy nem rejt magában semmilyen rontást vagy átkot; egyszóval ártalmatlan.Nos, ez esetben ráér, nem igaz? Kézen fogom a törölközőmet, és a zuhanyzóba vonulok vele, hogy eltüntessem végre magamról az üstsikálás mocskát és verítékét.Nem kapkodom el; hosszasan csurgatom magamra a vizet, kihasználva, hogy senki nem sürget. Bő húsz percig áztatom magam, s akkor is csak azért zárom el a csapot, mert úgy érzem, lassan kappává válok.Kicsavarom a hajamból a víz javát, majd a törölközőt magamra tekerve megyek vissza a szobába. Félretolom a dobozokat, hogy kényelmesen le tudjak feküdni, de két perc után győz bennem a kíváncsiság. Mi az, ki küldte, és miért?A nagyobbik dobozból végül egy koromfekete báli ruha kerül elő, a legnemesebb selyemből. Széles vállpánt, szolid dekoltázs, bő, lágyan libbenő alj. Egyszerű, elegáns, gyönyörű.Az nem kétséges, kitől van; kifinomult ízlésre vall ez a drága darab, és az, hogy egyszerűen csak itt van… ez… parancs. Egyértelmű utalás arra, hogy a bálon a helyem.Lucius. Eltűnődöm, vajon honnan ismerheti a méretemet – mert hogy tökéletesen fog rám passzolni a ruha, ahhoz kétség sem férhet –, és hamar rájövök a válaszra. Látott már csupaszon, s bár nem a testemet bámulta, egészen biztos vagyok abban, hogy… hogy semmi sem kerülte el a figyelmét. Ráadásul nem egyszer tartott már a karjában.

Az ágyra terítem a ruhát, hogy megnézzem, mit rejt még a doboz. A vékony selyempapír alól egy mélyvörös stóla kerül elő, olyan hosszú, hogy még félbehajtva is leér a padlóra.Vörös és fekete.Úgy dobom a ruhára, mintha attól félnék, hogy a nyakamra tekeredve megfojt, majd az ágyra kuporodom, a lehető legtávolabb a selymektől.A legveszélyesebb párosítás. Szenvedély és sötétség, vér és halál… Láva. Megbabonáz, nem ereszti a tekintetet, de aki hozzáér, az elevenen ég el.Magma.Én.Azért választotta ezeket a színeket, mert ilyennek lát? Vagy csupán azért, mert ezek illenek a hajam színéhez?

Nem akarok ott lenni a bálon. Amíg nem volt ruhám – minő véletlen, „elfelejtettem” értesíteni apámat –, volt mentségem. Csakhogy Lucius azzal, hogy alkalmi ruhát küldött, megfosztott az egyetlen, mások számára is hihető kifogástól. Miért akarja, hogy ott legyek?Rosszul vagyok a gondolattól, mit jelenthet ez. Talán a kitartottjának tekint, akit megajándékoz egy szép ruhával, s az cserébe azonnal ugrik, ha csettint?!Nem. Nem vagyok házimanó, nem dúl bennem a kényszeres vágy, hogy engedelmeskedjem.Minél tovább nézem a fekete selymen kanyargó vöröset, annál jobban emlékeztet egy elüszkösödött testre, aminek a mélyéből szivárog a vér.Pánikszerűen lököm le az ágyról a ruhát, aztán bekucorodom a takaró alá. Nem megyek. Nem érdekel Lucius Malfoy óhaja; nem vagyok a szolgája, hogy kedvére dirigáljon. Ha annyira akar valamit, hát mondja kivételesen a szemembe.Shyarnak azonban nincs ínyére a dacom. Messallát akarja, és tudja, csak úgy érheti el, ha én Lucius közelébe kerülök. Kezdeti bosszúságát dacom felhorgadásakor halvány tekergéssel juttatta kifejezésre, most viszont már nem kímél. Kihasználva, hogy képes fájdalmat okozni, addig „szorongatja” a szívem, míg kínomban már levegőt sem tudok venni, s kétségbeesetten markolom a párnám.Tudom, érzem, hogy nem akar kárt tenni bennem, de a korlátai közt is a legtávolabbiig megy. S ha ez még nem lenne elég, légszomjtól káprázó szemem előtt feltűnik a semmiből egy darab pergamen. Egy vörös pergamen.Rivalló.Nem nyúlok érte. Becsukom a szemem, és igyekszem kipihenni Shyar érvelését. Csakhogy a rivallóknak megvan az a rossz tulajdonságuk, miszerint nem tűrik, ha figyelmen kívül hagyják őket – ahogy ez sem.Ez azonban, ellentétben az eddig kapottakkal, nem üvölti az arcomba a tartalmát; a fülemhez zizzen, kicsomagolja magát, majd Lucius hangján suttogja el az igazgató üzenetét.– Miből gondolja, Moira, hogy a háza alapítójának tiszteletére tartott rendezvényen nem köteles megjelenni? Elvárom, hogy mardekárosként részt vegyen a bálon is, tisztelegve ezzel Mardekár Malazár nagysága előtt.Lám, lám… miért is merészeltem azt gondolni, hogy a „meghívás” Moira Mauth-nak szól, és nem a Mardekár ház egyik tagjának…?– Ó, igen, még valami… - duruzsolja az ő hangján a pergamen. – Mivel tudomásomra jutott, hogy nincs az alkalomnak megfelelő öltözéke, vettem magamnak a bátorságot, és elhárítottam ezt a… meglehetősen banális akadályt.Ahogy hallom a hangját, látom magam előtt az arcát: a nagyon finom, szinte láthatatlan rezdüléseket, s amik mégis oly kifejezőek – ha ő éppen azt akarja. Csupán egy milliméternyit megemelt szemöldök, a szája sarkában húzódó sekély árok pillanatnyi elmélyülése… s máris elhiteti bárkivel, hogy nincs nála ártatlanabb, nagylelkűbb ember a világon.Az utolsó szóval azonban rácáfol minderre.

– Öltözzön – utasít azon az ellentmondást nem tűrő, jéghideg, parancsoláshoz szokott hangján.

Tudom magamról, hogy nem vagyok gyenge, s hogy képes vagyok véghezvinni, amit elhatározok, két ekkora akarattal szemben azonban esélyem sincs. Dacolhatnék tovább… csakhogy nem vagyok annyira ostoba, hogy újból fájdalmat okozzak magamnak, Shyar jóvoltából, persze.Kimászok hát az ágyból, s csak amikor lehajolok a ruháért, akkor tűnik fel, hogy ez a rivalló nem semmisítette meg magát, ahogy a többi szokta, hanem a párnámon „hever”.Mintha figyelne; ellenőrizné, hogy valóban teljesítem-e az általa közvetített utasítást. Elfintorodom, majd a szekrényemhez lépve kiveszek az egyik fiókjából egy vékonyka bugyit, és gyorsan magamra kapom. A következő holmi egy pár leheletfinom harisnya, majd egy fél percig tanakodom, hogy vegyek-e fel melltartót.Pontosan ugyanaz az érv szól ellene, mint mellette; a selyem nem őriz semmilyen titkot. Ugyanolyan kegyetlenül mutatja meg valaminek a meglétét, mint a hiányát. A dilemmának végül egy rafinált kis bűbájjal vetek véget, amire Norman felesége tanított meg három évvel ezelőtt.Ezután letekerem magamról a törölközőt, s habozás nélkül, villámgyorsan a pergamenre hajítom.Engem ne bámuljon egy rivalló.Báli ruhához báli topán is dukál. Előkotrok a ládából egy ritkán használt szandált, majd egy újabb varázslat segítségével csinos kis magassarkúvá változtatom. Természetesen fekete, természetesen selyem. Ezután némi illatot hintek magamra, s végül belebújok a ruhába.Ahogy gondoltam, tökéletesen illik rám. Kiemeli azt, amit érdemes, csakis a kellő mértékben feszül, és kizárólag ott, ahol megengedett. Sehol egy ránc, nem buggyosodik sehol… Elrejtettek minden varratot, így úgy tűnik, mintha egyetlen darabból készült volna. Az alj pedig éppen annyira terül szét, ahogy azt a csípőm és a fenekem megkívánja, de azt az ívet tartja, egészen a legaljáig, ami így, lábamon a cipővel, alig egy ujjnyira van a padlótól.Igényes, drága darab, de ezen nem is csodálkozom; Lucius Malfoynak csakis a kifogástalan minőség az elfogadható.A hajamat kivételesen megszárítom, majd előkeresem a ládámból az ezüst, aprócska gránáttal díszített hajtűt, és rögzítem vele a laza kontyot. Egy-két tincs kiszabadul, de nem zavar, mert már a következő mozzanat foglalkoztat. Kigondolom a tökéletesnek vélt sminket, s miután elkészítem, kíváncsian lépek az ember nagyságú tükör elé.Elakad a lélegzetem, ahogy végignézek magamon. Mintha én lennék a tükör innenső oldalán, míg a másikon egy valódi nő… Egy finom úrihölgy, aki a viszonylag egyszerű megjelenés ellenére – vagy talán éppen ezért – igéző.A moirák, bár istennők, egészen biztosan nem ilyen… A francba a szerénykedéssel! Mardekáros vagyok, nem hugrabugos.Gyönyörű vagyok, és kész.Az összképet csak Shyar aprócska „tetoválása” rontja, amit könnyedén el lehetne takarni a megfelelő nyaklánccal… ha lenne. Mivel azonban nem hordok ékszert a családi gyűrű kivételével, erre a célra tökéletesen megfelel a stóla is. Már emelem fel, hogy magamra öltsem, amikor megakad a tekintetem a kis dobozkán, amiről teljesen elfeledkeztem.Újra elfog a bosszúság, mert gyanítom, valamilyen ékszert rejt magában. Tulajdonképpen örülhetek, hogy a cipőmet és a fehérneműmet nem Lucius választotta; az túl egyértelmű, túl otromba célzás lett volna arra, hogy kizárólag abban – pontosabban anélkül – szeretne látni.Nem, Lucius Malfoy nem ilyen közönséges.Az aprócska doboz visszafogott ékszert őriz; amolyan van-is-meg-nincs-is jellegűt. Nem feltűnő, még csak nem is drága… egyszerűen csak szép. Éppen az egyszerűsége miatt illik

tökéletesen a ruhához. Fekete selyemszalagra rögzített, csepp alakú hegyikristály medál.Ha vette a fáradságot, hogy kiválassza nekem, akkor minden bizonnyal látni is óhajtja rajtam. Kiemelem hát, s ügyelve, hogy a szalag ne tekeredjen meg, finoman a nyakamra kötöm, éppen csak olyan szorosra húzva, hogy ne lógjon, de még kényelmes legyen.Elkészültem. Nincs más dolgom, mint elmenni a bálba. Ellenőrzöm az időt, majd a vállamra terítem a stólát, aztán – mint akinek a fogát húzzák – elhagyom a szobát. A pálcámért már a klubhelyiségből fordulok vissza, aztán csak állok tanácstalanul; sehol egy zseb, egy nadrág- vagy szoknyaderék, ahova eltehetném. Márpedig pálca nélkül egy tapodtat sem vagyok hajlandó megtenni. Végül sóhajtva felgyűröm a szoknyát, és a harisnyába tűzöm a varázseszközt.

Ahogy kilépek a folyosóra, meghallom a zenét. A java elvész, de az alapjául szolgáló, ütemet adó mély hangokat elhozzák nekem a falak. Ha nem tudnám, merre kell menni, akkor is odatalálnék a bálterembe, mert ez a finom, zsigerig ható vibrálás elvezet odáig.Sötét zugokban megbúvó, összesimuló párocskák jelenléte jelzi, hogy jó irányba tartok… egyre több hangszert ismerek fel a mind színesebb zenében, s mire felocsúdok, már magába nyel a sokaság.Céltalanul haladok tovább; azt sem tudom, miért pont jobbra vagy épp balra fordulok. Néhányan megnéznek maguknak, de a legtöbbnek szerencsére nem tűnik fel a jelenlétem. Petrezselymet áruló lányok között sétálok át, csoportokba verődött, nevetgélő fiúk mellett vonulok el, táncolók közt fúrom át magam.Csak akkor torpanok meg, amikor észreveszem Luciust. Sinistra professzorral táncol, s bár semmi illetlent nem tesznek, valami megmoccan a lelkem mélyén. Valami sötét, fájdalmas és dühös… Féltékenység.Féltékenység, amiről tudom, hogy nem az enyém, mégis érzem. Megfoghatatlan, meghatározhatatlan, ám tagadhatatlan – ott vibrál minden sejtemben.Shyar az, aki nem nézi jó szemmel a dolgot. Az ő önzését érzem, épp csak annyira, hogy ne hagyhassam figyelmen kívül.Érzem a haragját, a vágyakozását… s talán ő is az enyémet. Ennyire egymás részévé váltunk volna ez alatt a pár hét alatt…?Ijesztő. Leginkább azért, mert nem tudom, Shyar Messalla közelségét érzi-e, vagy tudja, hogy a társa annak a Luciusnak a része, akit az én szememen, elmémen keresztül láthat.A mágia megfogalmazhatatlan, hátborzongató ága ez.Szerencsére a jelenet nem tart tovább két pillanatnál; a pár hamarosan elvész a tömegben, másoknak adva át a helyet.Theo ment meg a tanácstalanságtól. A semmiből kerül elő, derékon ragad, és a tánctérre húz. Elejt néhány udvarias bókot, aztán a szám végén megköszöni a táncot, és visszakísér az ácsorgók közé.Remek. Eljöttem, táncoltam is, szóval akár mehetek is. El is indulok, de néhány lépés után újabb kérőm akad. Mivel sem fáradt nem vagyok, sem másnak nem ígérkeztem el, nem utasíthatom vissza… így aztán újra a nagyterem közepén találom magam, s bár lelkes partnerem rendszeresen a lábamra lép, hősiesen kivárom a szám végét.Még ketten kérnek fel, s közben van egy pillanat, amikor összeakad a tekintetem Luciuséval. Attól a pillantástól elvétem a lépést; kis híján felborítom a fiút, akivel táncolok. Sietve elnézést kérek tőle, majd szabadkozva magára hagyom.Átfurakszom a tömegen, hogy megtaláljam az italos asztalt, majd sietve töltök magamnak egy kis pohárkányi bólét. Diákok jönnek-mennek, iszogatnak, de van egy pár másodperc, amikor senki sem mozdul, csak bámulnak egy irányba; valahova mögém.– Örülök, hogy megtiszteli a rendezvényt a jelenlétével.Lucius.

Megszorulnak az ujjaim a poháron, s bár nagy a kísértés, hogy egy pillanat alatt kiürítsem, inkább a lehető leglassabban leteszem az asztalra, aztán megfordulok.Az öltözéke láttán kissé megtántorodom. Nincs rajta sem talár, sem felöltő; az inge pedig a vörösnek pontosan az az árnyalata, mint a stólámé. Véletlen lenne…? Nem hinném. Lucius Malfoy aligha engedi meg magának, hogy a véletlenek szerepet játsszanak az életében.Hosszú haját ezúttal összefogta a tarkóján, a botja sincs nála, Shyar mégis ki akar törni. Magam sem tudom, hogyan, de sikerül visszafognom, s még egy választ is kipréselek magamból.– Ez csak természetes, uram.– Lucius – javít ki ismét, mire halkan felnyögök. Éppen elég volt az is, hogy Draco előtt így kellett szólítanom. Valaki köhécselni kezd mögöttem. Alighanem félrenyelte az italát. – Szabad egy táncra, Moira?Van más választásom…? Nincs. Ha tetszik, ha nem, táncolnom kell vele. Kellemes mosollyal nyújtja felém a bal kezét, s amikor belecsúsztatom a tenyerem, átteszi a jobb karjára, s úgy vezet a tánctérre.Valahol mélyen titkon örülök, hogy Shyar ismét – pontosabban folyamatosan – megpróbál kitörni, mert így nincs alkalmam a bámulókkal foglalkozni, pedig vannak, szép számmal.Bár aranyvérűként kötelező volt elsajátítanom az alapvető táncokat, félek. Tudom, hogy ő remek táncos, hiszen láttam elégszer a feleségével… csakhogy ezúttal én vagyok a partnere, s a tudásom aligha ér fel az övével.Amikor megtalálja a tökéletes helyet, szembefordul velem, de mire a derekamra helyezné a kezét, változik a zene, s a keringő lágy dallamát tüzes latin ritmus váltja fel.Morganára… ez tangó.Egy tangó Lucius Malfoyjal.

A zene egy pillanattal sem enged tovább gondolkodni. Míg Lucius átkarolja a derekam, én a nyakával teszem ugyanezt, s hátrálni kezdek. Ő követ, pontosan igazodva hozzám, s pár lépéssel később, amikor megállok, ragadozó módjára elmosolyodik, majd elenged, és feszesen, a muzsika diktálta ütemre megkerül, de közben lágyan végigsimítja a karom, s ujjai nyomán ég a bőröm.Félig lehunyt szemmel, a testemet ringatva várom, hogy ismét elém érjen. Akkor egyszerre mozdulunk, s ismét átkaroljuk egymást, ezúttal azonban ő az, aki hátrál. Azután megpördít, s még mielőtt elszédülnék, magához ránt, olyan szorosan, hogy elakad a lélegzetem. Egészen közelről nézhetek a szemébe, amiben kihívást vélek látni.Kapóra jön, hogy ennek a táncnak nincsenek kőbe vésett lépései; ellököm magam tőle, aztán karnyújtásnyi távolságban kerülgetni kezdjük egymást, egyetlen érintés nélkül.Olyan, mintha párbajra készülnénk, s támadás előtt megpróbálnánk felmérni, mire képes a másik; talán ő is erre gondol, mert feszes, élveteg mosoly tűnik fel az arcán.Aztán támad; jobbjával a lábaim közé lép. Finoman megrándulok, ahogy a combja az ölemnek feszül, s biztos vagyok abban, hogy ha nem is látja senki ezt a pillanatnyi, gyönyörű kis halált, ő pontosan tudja, mit váltott ki belőlem a mozdulata. Közben derékon ragad, s én, a szerepemnek megfelelően ismét hátrálni kezdek; s bár úgy tűnik, hogy ő az, aki irányít, én vezetem őt.Most már egészen biztos vagyok abban, hogy nem véletlen sem a ruhám színösszeállítása, s azt is sejtem, hogy a tangó sem az.Egy újabb próba, amelynek lényege az, hogyan tudok élni a rám ruházott hatalommal, hogy nem félek-e használni, hogy merek-e parancsolni; ugyanis ez az egyetlen olyan tánc, ahol látszólag a férfi diktál, valójában a nő irányít. Ráadásul mivel tüzes, impulzív, érzékeket borzongat, arra is tökéletes, hogy kiderüljön, mennyire vagyok képes uralni Shyart.És ez az a pillanat, amikor úgy igazából felszegem az állam; már nem érdekel, hányan

figyelnek minket – bizonyítani akarok, és azt a szenvedélyt a magaménak tudni, amit minden érintésével ígér.Teszem, amit a zene kíván… az az egyetlen, aminek hagyom, hogy fölém kerekedjen, belém ivódjon, irányítsa a mozdulataim.Újra ellököm magamtól Luciust, de ezúttal nem enged el; szinte azonnal visszaránt magához, s a mozdulat végén háttal simulok hozzá. Érzem, hogyan emelkedik-süllyed a mellkasa, ahogy a levegőt veszi, szinte tökéletes összhangban velem; egy, csakis egyetlen egy pillanatra beledőlök az ölelésbe. Aztán újra szökni próbálok, s ezúttal már hagyja; de azalatt, míg kifordulok a karjából, kilopja a hajamból a hajtűt, s így egy szempillantás alatt széthullik a kontyom. Pörögve távolodom tőle, s csak amikor megállok, akkor tűnik fel, hogy a hosszú stóla rám tekeredett, mint valami kígyó.Nincs idő kifújni magam, mert máris felém indul… Ahogy ő közeledik, én úgy hátrálok, de mindem mozdulatommal csalogatom, ott van bennük a csábítás… s ahogy az én izgalmam fokozódik, úgy nő Shyaré is.Ezután megszűnik minden tudatosság, józan gondolat; csak a közelsége számít, az érintései. Így szinte arcul csapásként ér el a valóság; a zene elhallgatott, s én ott pihegek Lucius karjában, nem is akárhogyan. Jobb karja szorosan a derekamra feszül, az ő csípőjére pedig az én jobb lábam, a combomon a tenyerével, s olyan mélyen dönt hátra, hogy szinte beleroppan a gerincem, ő pedig úgy hajol fölém, hogy hajszál híján összeér az orrunk.Én vagyok az, aki itt tartja… a stólával, ami már az ő nyakában van, s amit úgy markolok, mintha az életem múlna rajta.Érzem a testéből áradó forróságot, a hatalmas önuralommal visszafogott zihálását. Mindez, s a belém hasító felismerés, hogy képes lennék itt, mindenki szeme láttára megcsókolni, menekvésre késztet.Figyel rám; abban a pillanatban, hogy ellazulnak az ujjaim a stólán, talpra segít, s a fülem mögé igazít egy hajtincset.-Köszönöm a táncot, Moira – hajol meg kissé.Képtelen vagyok megszólalni; megnyalom az ajkam, mintha kiült volna rá a csók vágya, s eltüntethetném… Egy hevenyészett pukedli után elmenekülök a közeléből, még mielőtt olyasmit tennék, amit… nos, amit valójában nagyon is élveznék.Nem számolom, hányan lépnek el előlem, vagy hogy hány embert taszítok félre; ki kell jutnom innen, hogy egyedül maradva lecsillapodhassak, s visszanyerjem a józanságom.Egészen biztos, hogy nem attól a fél pohár bólétól ver így a szívem, és hogy azt a forró képsort sem az indítja el bennem, amivel az elmém megajándékoz.Lucius tüzelt fel.

Nem tudom, hány lépcsőn futok fel vagy éppen le; ahogy azt sem, hány sarkon fordulok be, mire úgy érzem, elég messze kerültem mindenkitől. – Baj van, kis hölgy? – tudakolja egy idős lovag az egyik festményről, amikor sóhajtva a falnak dőlök.– Nincs, uram, köszönöm – mosolyodom el halványan, de a következő pillanatban már elhamarkodott kijelentésnek érzem.Draco közeledik felém, kezében az összegyűrt stólával, és nem tűnik boldognak. Nagyon nem.– Ezt ott felejtetted, Mauth – dobja a lábam elé, amikor megáll előttem, biztosnak vélt távolságban Shyartól. Nem veszem fel, csak nézem a fáklya fényénél megcsillanó selymet; enyhén narancsos árnyalatot ölt, ennek ellenére kiontott, pocsolyába gyűlő vért juttat az eszembe.– Mégis, mi volt ez, hm? – folytatja.– Egy tánc – sóhajtom. Nincs kedvem a szokásos szópárbajhoz.

– Nem, Mauth. Ez nem csupán egy tánc volt, és ezt te is pontosan tudod. Ez színtiszta erotika volt, méghozzá olyan egyértelműen, hogy még Monstro is Pansy fenekét markolászta, miközben benneteket figyelt.Bár semmi nevetséges nincs a helyzetemben, felkuncogok, mert akaratlanul is látom magam előtt a jelenetet. Ugyanakkor el is hűlök, mert Gregbe nem sok empátia szorult. Vagyis ha ő begerjedt attól, hogy nézte, ahogy Luciusszal táncoltam, akkor… Merlin…!– Minek tartod most magad, Mauth? Abban a ruhában vagy, amit ő adott, ő vette azt a medált, ami a nyakadban lóg… a kitartottja akarsz lenni? – sziszegi. – A kurvája?!– Mégis, miféle hangnem ez, fiatalember?! – háborog a festett lovag. – Azonnal kérjen bocsánatot!Draco, bár látom rajta, hogy volna néhány keresetlen szava a portréhoz, hallgat.– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, mi a helyzet! – vágok vissza, amikor Shyar mocorogni kezd. – Pontosan tudod, hogy nem én kértem Shyart, sőt, hidd el, remekül meglennék nélküle. De itt van, és nincs választásom. Tudnod kell, jobban, mint nekem, hiszen te olvastad azt a könyvet. Azt pedig, hogy Lucius mit tesz, rajta kérd számon!– Ne akard megmondani nekem, mit tegyek és mit ne! – torzul el az arca az indulattól.– Akkor te se tedd – válaszolom, majd leguggolok, és felveszem a stólát. Amikor felegyenesedem, elkapja a csuklómat. Nem rántom el a kezem, és Shyart is visszatartom.– Ismersz engem. Ismered az anyámat. Legalább rá tekintettel lehetnél! Beleképzelted magad a helyébe, legalább egyetlen percre?! – kiáltja, és úgy megszorítja a csuklóm, hogy felszisszenek.– Igen, képzeld, megtettem! – kiáltok rá, visszatartva a kikívánkozó könnyeket. – Megtettem, és kis híján belehaltam – suttogom, majd amikor gyengül a szorítása, kiszabadítom a karom, és faképnél hagyom.

Megyek, amerre éppen sikerül, s mint mostanában oly sokszor, ezúttal is egy ablaknál kötök ki. Bámulom az üvegről visszaverődő tükörképem, s átkozom magam, amiért nem hagytam figyelmen kívül a ruhát és a rivallót. Nyugodtan alhatnék ahelyett, hogy a levegő hűvösétől reszketve bámulom az eget, és nem feszítene a düh, a szégyen és a vágy.Ha Dorrie itt lenne, egész egyszerűen közölné velem, hogy hülye vagyok, amiért olyasmin rágom magam, amit nem tudok befolyásolni. Ő kéne ide, és a nyers, keresetlen szókimondása.Ő nincs itt… de valaki más igen. Shyar tévedhetetlenül jelzi a közeledtét. Egy pillanattal később pedig feltűnik az üvegen Lucius halovány tükörképe az enyém mellett.– Sietősen távozott a bálról, Moira – mondja a fülembe, ahogy közvetlenül mögém áll.Nem válaszolok. Shyarral küzdök, hogy visszatartsam, mert abban a pillanatban megbolondul, hogy meglátom az ezüst kígyót.– Van nálam valami, ami az öné – szólal meg újból, majd halk koppanással az ablakpárkányra helyezi a hajtűmet. Az érdekel most a legkevésbé… a kövön nyugvó, a holdfényben kísértetiesen sápadtnak tűnő ujjait nézem.– Tűzze fel a haját – utasít, s alig rezzen közben az arca… vagy az üveg nyeli el, s nem adja tovább, hogy lássam. Borzongás fut végig a gerincemen a hangjától, és elképzelem, hogy egészen más, fülledtebb szavakat súg…Lassan, habozva nyúlok fel, s a tarkómnál összesodrom a hajam. Megrezzen a kezem, amikor meglátom, hogy ő is hátranyúl, s egy könnyed mozdulattal kioldja a haját összefogó szalagot. Míg én fogságba ejtem a tincseimet, ő felszabadítja az övéit. Furcsán összecsengő ellentét.A következő pillanatban azonban elakad a lélegzetem, és lángba boruló arccal elfelejtek mindent; ugyanis bal tenyerét a hasamra simítja.– Nem érzi úgy, hogy valami félbe maradt? – duruzsolja a nyakamra, s felnyögök, ahogy forró lehelete a bőrömet éri. – Tökéletes partner volt, Moira – folytatja, mintha nem tudná, mit vált ki belőlem.

– Köszönöm – suttogom, miközben az arcát nézve nyúlok a hajtűért. Talán emiatt van, hogy a kezét érintem meg a tű helyett. Pontosan érzek minden inat, eret a hűvös bőr alatt, s egy pillanatra engedek a csábításnak; a kézfejére fektetem a tenyerem, s még meg is simogatom.Ám amikor megérzem a gyűrűk hidegét, elrántom a kezem. Azok között a gyűrűk között ott van az is, amit a felesége húzott az ujjára. Kapkodva keresem meg a hajtűt, s mélyesztem összekontyolt hajamba, de még mielőtt visszahúzhatnám a karom, megfogja a kézfejem. Lágyan, de ellentmondást nem tűrve a nyaka köré igazítja, aztán alig érezhetően végigcirógatja a karom.– Érezte a tánc örömét? – susogja, s ajkai a nyakamat érintik. Ahogy a hüvelykje megmoccan a hasamon, elönt a forróság. Ennyire bizalmasan még nem érintett… Az érzések kavalkádjához egy újabb társul: néma bűbájjal megoldja a medál szalagját, s a kristály hatalmas, hideg cseppként gurul végig a bőrömön, majd tompa koppanással a kőpadlóra zuhan.– Halljam! – utasít fojtott hangon, s a következő pillanatban már a hátranyújtott karomon húzza végig a botját. Akaratlanul is szorosabban ölelem a nyakát, s céltalanná vált bal tenyeremet az övére simítom.– Igen…– Nagyszerű – mormolja elégedetten, majd lassan lejjebb csúsztatja a kezét a hasamon. Szinte rémülten markolom meg, attól tartva, hogy túlzottan intim helyen akar megérinteni; ő viszont pontosan tudja, hol a határ. Így az érintése csupán ígéret, nem tolakodás. Eközben Shyar közelébe húzza a botját, s lassan kis köröket ír vele a bőrömre.– Élvezte a hatalmat, amit a kezébe adtam? – folytatja a vallatást. Képtelen vagyok válaszolni; Shyart kell visszatartanom, aki szinte őrjöng a vágytól, hogy Messalla közelébe juthasson. Lucius pontosan érzi ezt – minden apró rezdülésem árulkodó jel a számára, mégsem kímél egyikünket sem; rendületlenül rajzolja a köröket Shyar köré.– Válaszoljon, Moira… élvezte?– Lucius… - lehelem, kis kíméletért könyörögve, de tántoríthatatlan. Ujjait finoman, de határozottan nyomja a hasamra.– Élveztem…! – nyögöm, ahogy az érintése nyomán az ölembe cikázik a kéj. Apró, halk morranást hallat; bizonyára ezt a választ várta.Shyar mind elszántabban küzd a szabadságáért, s ahogy fokozódik a vágya, úgy az enyém is… olyan, mintha egymásnak adogatnánk, mindig hozzáadva valamit, egyre többet, egyre elviselhetetlenebbé téve.– Élvezte, hogy irányíthatott?Elborít a vágy… mindegy, mit, de többet akarok, ahogy Shyar is. Sürgetően mélyesztem a körmeimet Lucius tarkójába, s alig hiszem, ami történik: felmorran, és finoman a vállamba harap.Felszisszenve adom meg magam. Teljesen hozzásimulok, úgy suttogom el a választ.– Minden egyes pillanatát…Csupán részben vagyok ura önmagamnak… mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megpróbálom lejjebb irányítani a hasamon nyugvó kezét.– Lucius, kérlek… - nyögöm, amikor másodpercek múltán ráébredek, hogy lehetek én bármilyen elszánt, ő az erősebb.Egy pillanattal később, amikor megszűnik a lágy, de kérlelhetetlen körzés, furcsa kettősség önt el. A saját vágyam ugyanúgy tombol, de Shyaré csalódottságba, bosszúságba vált át, amiért megfosztja őt Messalla közelségétől. Mindez azonban csupán egy másodpercig tart; az alatt fogást vált a boton, engem pedig maga felé fordít. Mire mindez tudatosul bennem, pusztító csókkal lep meg. Saját testével préseli az altestem a derekamig érő falhoz, s olyan mélyen dönt hátra, amennyire azt az ablak engedi.Nyögdécselve viszonzom a mohó csókot, legalább akkora hévvel, mint amekkorával kapom.

A szinte elviselhetetlen kéj még tovább fokozódik, amikor újra fellángol Shyaré is, ahogy Lucius újra megérint a közelében. A különbség azonban az, hogy bár ott van a markában a smaragdszemű kígyó, ezúttal az ujjával cirógatja a bőröm.Nem tudom, meddig bírom még visszatartani Shyart… Morganára, hiszen azt sem tudom, magamon meddig leszek képes uralkodni.– Kérlek…! – suttogom a szájába, s úgy kapaszkodom a nyakába, mintha attól tartanék, hogy hirtelen eltűnik mögülem az üveg, s lezuhanok.Halkan zizzen a selyem, ahogy felsimítom a combján a sajátomat. Bal kezét azonban, amivel eddig elmerült a hajamban, a térdemre teszi, megakadályozva, hogy még inkább kitárulkozzam. De ugyanabban a pillanatban megkönyörül rajtunk; nem kerülgeti tovább Shyart, hanem határozottan rányomja az ujját.Velem együtt sikolt a világ, ahogy Shyar végre megkapja, amire talán évszázadok óta vár. Vakító fényként robban elmémbe a gyönyör, aminek semmi köze sincs az én testemnek.A fényesség lassan színekre bomlik, majd mind jobban kifakul… végül puhán hullámzó, marasztaló sötétség nyel magába, miközben nagyon lassan elér a tudatomig, hogy Lucius magához ölel.Mire összegyűjtök annyi erőt, hogy felnézzek, már a szobámban vagyunk, s épp az ágyamra fektet. A haja az arcába hullik, vonásain sosem látott kifejezés ül. Egy pillanatig azt remélem, mikor elenged, hogy velem marad, de amikor látom, hogy felegyenesedik, elkapom a karját. Közelebb húzom magamhoz, majd félig öntudatlanul az átélt gyönyörtől felkönyökölök, s halovány, marasztalásra szánt csókot lehelek az ajkára.Még érzem, ahogy elmosolyodik, aztán teljesen magába nyel a kimerültség.

25.

Könnyed ujjak puha cirógatására ébredek.– Lucius…? – sóhajtom halkan. Az álom még nem ereszt kellemes világából.– Nem, de azok után, amit a bálban műveltetek, nem csodálnám, ha itt találtam volna – kuncog egy túl rég hallott hang.Nem tudom, mikor, mitől lettem ilyen fenemód gyors; de annyi idő alatt, míg a nevét kiáltom, kinyitom a szemem, ledobom magamról a takarót, megpördülök, hanyatt döntöm, és a combjaira ülök.Aztán csak nézem Dorrie-t, mert nem tudom eldönteni, hogy felképeljem, amiért magamra hagyott, vagy örömömben nyálas, csicsergős puszikkal lepjem el az arcát, ami pont olyan tökéletes, mint Greengrass merénylete előtt volt. Végül köztes megoldásként csak megcibálom kicsit a haját.– Ha ezt még egyszer megcsinálod velem, nem úszod meg ennyivel – fenyegetem meg morogva, aztán alaposabban is megnézem.– Rajtad báli ruha van – állapítom meg kissé értetlenül.– Rajtad is – mutat rá, és be kell látnom, igaza van.– De hát ott sem voltál – csodálkozom tovább.– Te sem nagyon – vágja rá.– Nem láttalak – ráncolom össze a homlokom.– Nem csodálom – kuncogja, majd dúdolni kezd. Tangót, naná.– Akkor nem álmodtam, ugye…? – sóhajtom.– Nem, Magma – rázza meg a fejét. – Tangóztál Malfoyjal, méghozzá úgy, hogy hűtőbűbájt kellett kivetni a teremre. Kicsit azért csalódtam bennetek – sóhajtja színpadiasan.– Miért is?– A végén azt hittem, megcsókoljátok egymást…– Én is – mormolom, majd sürgősen köhintenem kell. Ő persze, ismer már, így felcsillan a

szeme.– Aha, szóval, igenis volt csók – állapítja meg elégedetten. – Mesélj csak, de előbb szállj le a lábamról, mert kezd zsibbadni.– Itt maradsz? – kérdezem gyanakodva.– Persze – néz rám értetlenül. – Hova mennék?– Hm, mondjuk a Tiltott Rengetegbe…?– Ja… – hervad le a mosoly az arcáról. – Nem, Magma, nem megyek oda vissza.– Megígéred? – nyaggatom tovább, miközben lemászok róla.– Mardekáros becsületszavamra esküszöm, hogy szabad akaratomból nem lépek többé a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola birtokán levő Tiltott Rengeteg területére – fogadja meg ünnepélyesen. – Na, most már hajlandó vagy mesélni?Feladom. Semmit sem változott… szerencsére. Csakhogy jár nekem egy kis elégtétel, cserébe az elmúlt, fájdalmakkal teli napokért.– Nem, cicuskám – rázom meg a fejem, majd felszisszenek, mert valami megböki a fejem. Remek. Hajtűvel aludtam. – Szépen, időrendben haladunk, szóval áruld csak el, mi történt abban a két napban, amíg a gyengélkedőn voltam.– Már elmondtam – emlékeztet.– Hogyne, félkábán Piton altatójától, címszavakban – bólintok.– Tényleg – ül fel, majd magához karolja az egyik párnámat, és elgondolkodik. Elvész az emlékek közt, majd a párna csücskét csavargatva lassan beszélni kezd.– Amikor kirontottál innen, fogalmam sem volt, mi van veled. Alig álltál a lábadon, de úgy rohantál, hogy alig értelek utol. Aztán Piton irodájánál összeestél… Ő elkapott, aztán rögtön a gyengélkedőre indult veled. Csak néztelek, és… valahogy nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy meghaltál – halkítja le a hangját. – Sápadt voltál, eszméletlen, talán nem is lélegeztél… Aztán amikor megláttam a karodat… iszonyúan megijedtem, és minden erő kiszaladt a lábaimból. Ha nem lett volna ott Gabriel, a földön kötöttem volna ki.– Mit keresett ott?– Ott volt a klubhelyiségben, és látta a kis futóversenyünket. Utánunk jött, hogy kiderítse, mi történt, de addigra már odaértünk Pitonhoz, szóval épp akkor érkezett, amikor összeestem, de még sikerült elkapnia. Ennél a résznél egy kicsit zavaros a dolog, de rémlik valami hiszti, hogy de én igenis utánad akarok menni…– Aztán éjt nappallá téve kucorogtál mellettem – sóhajtom.– Nem egészen, bár ha rajtam múlt volna, biztos azt teszem – mosolyodik el. – Volt egy meglehetősen hosszú és hangos vitám Pitonnal, aminek a vége az lett, hogy belém diktált egy jó adag nyugtatót, és visszazavart a szobámba. Gabriel kísért vissza, és utána is ő tartotta bennem a lelket – mosolyodik el.– Piton azt mondta, hogy bár eszméletlen voltam, egy percig sem pihentem. Mit jelent ez? – kérdezem.Talán egy percig is eltart, mire megszólal.– Hánykolódtál. Üvöltöttél, sikoltottál, és hiába próbálkoztak bűbájjal, bájitallal, nem lehetett lenyugtatni.– Nekem ez egyáltalán nem rémlik – rázom meg a fejem. – De csak el kellet hallgatnom egyszer, nem?– Igen, de… - kezdi nagy lendülettel, aztán elhallgat.– Ne kímélj – kérem.Nagy levegőt vesz, aztán még egyet…– Bökd már ki!– Na jó – sóhajt fel. – Malfoy kellett ahhoz, hogy lecsillapodj.– Hogyan…? – nyögöm. Teljesen leblokkolok, bár azok után, amit Lucius mondott, igazán számíthattam volna erre a fordulatra.

– Hétfőn, késő délután ért vissza a kastélyba – fog bele a részletekbe. – Egyszer csak megjelent, nem nézett se jobbra, se balra, talán még engem sem vett észre.– Na, azt azért kétlem – jegyzem meg kuncogva.– Folytathatom? – húzza fel az orrát, mire bólintok. – Egyenesen hozzád lépett. Lebűvölte rólad a takarót, és mellkasodra simította a tenyerét.– Mi történt? – sürgetem izgatottan.– Jaj, hát mi történhetett?! – vágja hozzám a párnát. – Hirtelen felindulásból a magáévá tett.– Téged? – dermedek meg egy pillanatra.– Naná. Mit kezdett volna veled?– Macs, ne szemétkedj! – hajítom vissza a vánkost.– Akkor ne kérdezz hülyeségeket – vonja meg a vállát. – Nem, nyugi, semmi ilyesmi nem történt. Abban a pillanatban, hogy hozzád ért, összerándultál, majd felsóhajtottál, és végre elcsendesedtél. Nem tudom, hogy csinálta, de használt. Biztos ismer egy olyan varázslatot, amit a javasasszony és Piton nem.– Varázslat… Sokkal inkább Shyar és Messalla.– Na, ezt most te fejtsd ki bővebben – kér, és megpróbálja úgy eligazítani a ruháját, hogy az ne gyűrődjön sehol. Ezzel elszórakozik fél percig, aztán sóhajtva feladja.– Messalla olyan neki, mint nekem Shyar – kezdem, majd elmondom neki mindazt, amit nekem Lucius.– Hú, Magma… Hát, nem is tudom, sajnáljalak vagy irigyeljelek-e.– Három rész sajnálat, egy rész irigység – vágom rá.– Mondd csak… történt valami a tangótok után? Én csak azt láttam, hogy kirohantál, aztán Draco rögtön az apjához lépett és kikapta a kezéből a stóládat. Gondoltam rá, hogy utánad megyek, de Gabriel elvonta a figyelmem… - pirul el.– Draco, hogy finoman fogalmazzak, visszaadta a stólát, közben pedig vitáztunk egy jót. Azután jártam még egyet, majd az apja talált meg, aztán…– Aztán?– Nos, vele egyáltalán nem vitatkoztam.– Mo, ne kelljen már minden egyes szóért könyörögnöm! – veszíti el a türelmét. – Megtörtént?– Mi? – hökkenek meg.– Tudod, AZ! – célozgat.– Mi? – kérdezem ismét, aztán felfogom, mire kíváncsi. – Ja, nem, dehogy. Bár…– Ki vele!– Hát… - sóhajtom hátradőlve, majd amikor a fejem az ágykereten koppan, morogva tuszkolom alá a párnát. – Volt valami, de még nem sikerült nevet adnom a dolognak.Mivel meglehetősen furcsán és türelmetlenül bámul rám, beszámolok arról, mit tett velem Lucius. Bár igyekszem nem túlzottan belemerülni, mégis sikerül részletesen taglalnom a történteket. A végére már inkább a párnába rejtem égő arcom, mert csupán attól, hogy elmesélem, sikerül újra átélnem azt az izgalmat, amit akkor éreznem.Hosszú időre csend ereszkedik közénk, ami alatt van időm összeszednem magam, s ő is feldolgozza a hallottakat. Végül olyan kérdést tesz fel, amire egyáltalán nem számítok.– Magma, te tényleg letegezted őt?

– Aludni akarooook! – nyafogom, miközben Dorrie betuszkol a zuhany alá. Úgy érzem, csupán öt percet aludtam, s talán így is van. Átbeszélgettük az éjszakát, és nem szégyelltük egymás fejére olvasni vélt és valós sérelmeinket… Aztán jól kibőgtük magunkat, és összebújva aludtunk el.– Lesz még rá alkalmad, de nem vagyok hajlandó lekésni miattad a reggelit – vágja rá, majd kinyitja a csapot. Felsikkantanék, ha tudnék, de a jéghideg víz, ami azonnal rám zúdul, nem

engedi.– Sok mindent kell még levernem rajtad – morgom, amikor megtalálom a hangom. Kihívóan felvonja a szemöldökét, aztán magabiztosan hátat fordít.Hm. Nem fél tőlem. Talán mert álmosan nem vagyok túl meggyőző…? Esetleg különórákat kéne vennem Luciustól… Na persze, még mit nem. Inkább Pitontól, ő nem zaklat a kígyójával.Két perc alatt végzek – hiába, jéghideg víz alatt nincs kedve a varázsló lányának cicózni -, majd felöltözöm, és a klubhelyiségbe indulok, ahol Dorrie vár.A terem szinte üres. Néhányan álmosan keringenek, mintha azt sem tudnák, hova indultak; de ott van még Gabriel, aki mellett ott ül Macs, és Draco.Összehúzott szemmel figyel, de úgy tűnik, megelégszik ennyivel. Talán megtette azt, amit ő maga javasolt nekem még az éjjel, és rájött, az én helyzetem sem olyan egyszerű, mint amilyennek hiszi, vagy eddig hitte.Halk köhintéssel hívom fel magamra Dorrie figyelmét. Felnéz, súg valamit Gabrielnek, aztán megragadja a karom, és jóformán kirángat a folyosóra.– Végre, azt hittem, sosem készülsz el – sóhajtja.– Hé, megdöntöttem az egyéni csúcsomat!– Az a gyomromat nem érdekli – replikázik. – Napokig nyers nyulakon, madarakon éltem, szóval, gondolhatod, hogy ki vagyok éhezve az emberi ételre – borzong meg. – Igaz, egyszer majdnem elejtettem egy unikornist, de… hát, megsajnáltam, na. Meg az sem hiányzott, hogy a szarvára tűzzön, szóval inkább veszélytelenebb áldozatot kerestem. Fontolgattam, hogy levadászok egy thesztrált, de nem látom őket, szóval az eleve reménytelen volt. Mellesleg tudtad, hogy az akromantulák lába milyen ropogós…? Aztán ott vannak még a…A folyosó másik végén jár már, amikor feltűnik neki, hogy lemaradtam. Mire visszafordul, már a fal tövében kucorgok, hideglelősen karolva át a lábaim.– Mi van veled? – kérdi halkan, ahogy letérdel elém. Néhány mély lélegzet után, mikor úgy érzem, már nem fog remegni a hangom, megszólalok.– Nézd, Dorrie… Lehet, hogy neked az a néhány nap a Rengetegben jó kis mókának tűnik… De nekem az a néhány óra is rettenetes volt. Majdnem megőrültem, úgy aggódtam érted, kis híján kitörtem a nyakam… Aztán meg hátat fordítottál nekem, és magamra hagytál. Egyedül, védtelenül, kiszolgáltatva mindenféle teremtménynek. Utána pedig…Elcsuklik a hangom, ahogy újra átélem azt az egyetlen percet.– Igen? – bíztat halkan.– Akromantulák támadtak rám – suttogom, és csukott szemmel a falnak döntöm a fejem. – Sajnálom – motyogja, s kissé sután magához ölel.Erre csak elfintorodom, mert nem tudok mit mondani rá.– Lucius az utolsó pillanatban talált meg, és hozott ki az erdőből, de… még sokáig szerepeltek az álmaimban azok a dögök.Egy percig némán ölelkezünk, aztán elhúzódom.– Sajnálom – ismétli.– Én is – fintorgok, miközben erőt veszek magamon, és felállok. – Ugyan, mit? Nem tehetsz semmiről.– Tudod, ha felébresztettelek volna akkor éjjel, mint ahogy terveztem, hogy elmeséljem, mi volt Lucius és köztem a gyengélkedőn, akkor nem kerültél volna olyan súlyos állapotba, és…– Csitt – teszi a számra az ujját. – Tényleg sajnálom, hogy ilyen rohadt önző voltam, de hát mit vársz egy macskától? Egoista dög mind – csúfolódik. – Már megtörtént, változtatni nem lehet rajta, ráadásul itt vagyunk mindketten épen és egészségesen. Szóval, kár emiatt emésztened magad. Apropó, emésztés… Éhes vagyok! – nyújtja el az utolsó szótagot, mint egy nyűgös gyerek.Hát lehet ilyen érvekkel vitatkozni? Lelkesen csacsog tovább, végigbeszéli a nagyterembe

vezető utat… Mintha valóban csak egy kis kiránduláson lett volna, nem a Tiltott Rengetegben.

Amikor azonban belépünk a terembe, megtorpan, és csalódottan felnyög.Az asztalok üresek.– Ezért aztán sürgethettél – morgom, s már fordulok is vissza. Vasárnap van, szóval senki sem szólhat egy szót sem, ha visszamászok az ágyamba.– Az kizárt, hogy lekéstük – állapítja meg, miután ellenőrzi az időt. – Az is, hogy a házimanók átbulizták az éjszakát, s most kidőlve horpasztanak ahelyett, hogy elkészítenék és feltálalnák a reggelit.– Nem mindegy, miért nincs? – sóhajtok nyűgösen, majd az asztalhoz indulok. A teremben akad még néhány, értetlenül pislogó korán kelő. Leroskadok a padra, s neveltetésem dacára lekönyökölök, és az öklömre támasztom az állam.Dorrie mellém huppan, s folytatja a fejtegetést. A feléről lemaradok holmi bóbiskolás miatt… Aztán arra rezzenek, hogy a bal könyököm immár nem az üres asztalon, hanem egy ragyogóan tiszta, hófehér csészében leledzik.Még jó, hogy nem a lekvárban.– Jó étvágyat – mondom, miközben lefeszegetem az álnok csészét, s bosszúból forró kávét öntök bele. Addigra azonban Macs talán meg is feledkezik rólam; őrült tempóban félbevág egy brióst, megkeni vajjal, majd csukott szemmel, áhítatosan beleharap.Ritkán látok ekkora mámort az arcán, akkor is leginkább valami desszert kapcsán.– Te vagy a megtestesült kulináris gyönyör – jegyzem meg, s a csészét dédelgetve szemügyre veszem a kínálatot. A szokásos fogások… valahogy egyikhez sincs kedvem. Belekortyolok a kávéba, újabb esélyt adva neki, hogy bebizonyítsa, igenis van mit szeretni rajta, ám az pont olyan keserű, mint legutóbbi próbálkozásomkor. Feljavítom egy kis tejjel és cukorral, és a következő korty után fintorogva megállapítom, hogy semmivel sem ízlik jobban. Félreteszem hát, és inkább maradok a teánál.Addigra Dorrie már a harmadik brióst pusztítja el, s úgy tűnik, fel sem áll az asztaltól, míg akad rajta bármi ehető.– Kijárt hozzád Piton – mondom -, kijárt hozzád Gabriel, és egyikük sem vitt egy falat ételt?– A professzor nem – feleli, amikor leöblíti a falatot egy korty töklével. – Gabriel általában hozott, de nem azért járt oda, hogy etessen, hanem hogy segítsen és visszacsaljon.– Tudod, még mindig alig hiszem, hogy évek masszív imádata ellenére mégis mellette döntöttél – vetem fel a témát, ha már szóba került a két férfiember.– Minden hibbantságom ellenére én egy józan lány vagyok – húzza ki magát. – Pontosan tudom, hogy Piton professzor számomra elérhetetlen. Neki elvei vannak, amikhez akkor is ragaszkodik, ha már senki más nem. Lehet, hogy a korkülönbség miatt nem zavartatná magát, de a tanítványa vagyok, akiért felelősséggel tartozik, akin…– Ó, ezt ismerem – sóhajtok fel. – Az igazgató is ezzel kezdte, amikor megíratta velem a levelet apámnak. És mi lett a vége…? Tangó az egész iskola előtt, és…Jobbnak látom, ha inkább nem mondom ki. Ennek a döntésnek pedig kifejezetten örülök, amikor a következő másodpercben leül velünk szemben Draco.– A ti helyzetetek egészen más – legyint Dorrie, egyáltalán nem zavartatva magát.– Mintha nem tudnám – húzom el a szám. – Nem engem kell erről meggyőznöd – nézek egyenesen az ifjú Malfoy dühösen megvillanó szemébe.– Mindegy. A lényeg, hogy Piton elveivel nem fér meg az, hogy kikezdjen, pontosabban elfogadja olyasvalaki közeledését, aki… hm – keresi a megfelelő szót -, szóval, akiért felelősséggel tartozik – ismétli fintorogva, jobb kifejezés híján. – Rajonghatok én akárhogy, sosem lenne semmi a dologból, még az iskola elvégzése után sem.– Gabriel viszont szabad préda, nem igaz? – nevetek fel.

– Nos, ha úgy vesszük, igen. A hasonlóságukat pedig te sem tagadhatod, szóval…– Mondd csak – szólal meg Draco váratlanul -, arra gondoltál már, milyen lehet neki, hogy csak azért vagy vele, mert Pitonnal nem lehetsz?– Nincs rá szükségem – mosolyog rá negédesen Dorrie. Ő mosolyog, az én tenyerem viszont viszket, hogy letöröljem a fiú arcáról a fölényes vigyort. – Csak emiatt ugyanis nem lennék vele.– Hm – „fejti” ki a véleményét a hátunk mögött Gabriel, majd helyet foglal Dorrie másik oldalán. Rezzenéstelen arccal tölt magának egy csésze teát, majd hátrarázza a kivételesen szabadon hagyott haját.Draco elfintorodik, de nem kötekszik tovább. Csendben eszegetünk, apránként a többiek is szivárognak. Velem, hála Merlinnek, nem foglalkoznak; úgy tűnik, mindenkit lefoglalnak a saját élményei.– Kijössz velem a sziklához? – fordulok Dorrie-hoz, miután rábeszélem magam egy sonkával bőven megrakott pirítós elfogyasztására. Mielőtt azonban felelhetne, feltűnik előtte egy pergamen.Türelemre int, majd elolvassa az üzenetet.– Nem – sóhajtja. – Reggeli után Piton professzor vár az irodájában.– Miért?– Nem fejtette ki.– Talán az elmaradások behozása lesz a téma – találgatok, s egy újabb korty tea után a tanári asztal felé sandítok. Látom, ahogy Piton visszabiccent Dorrie-nak, ahogy azt is, hogy Lucius épp az asztalra dobja a szalvétáját, majd távozik.

Furcsa, de Shyar még csak meg sem moccant azóta, hogy… Szóval, azóta. Nem mintha olyan nagyon bánnám… jó érzés, hogy nem kell hadakoznom vele. Elgondolkodva forgatom a teáskanalat. Jó lenne tudni, mi is a helyzet. Shyarnak Messalla kell, ez tiszta sor. Vajon Messalla is vágyik rá…? Talán igen, s csupán Lucius önuralma – vagy akaratereje, ahogy tetszik – erősebb nála. Végül is… Ha jól értettem, amit mondott, hogy már volt előttem pár boszorkány, akiket Shyar első körben alkalmasnak talált, akkor már jó ideje „élnek” együtt; ergo volt alkalma megértetni vele, ki az úr. Évek, talán évtizedek teltek el közben. Én csupán másfél-két hónapja „élvezem” Shyar társaságát… eközben Lucius minden lehetőséget megragadott, hogy ezt tudatosítsa bennem.Azt mondta, el kell őt fogadnom férfiként. Az, hogy erre képes vagyok, már bebizonyosodott. De az elfogadás… nem egyenlő a vágyakozással. Márpedig vágyom az érintéseit és a csókját, ez kétségtelen. Én, Moira Mauth akarom az ő, Lucius Malfoy közelségét, és ennek immár semmi köze Shyarhoz.És ő? Vágyik rám, akar engem? Vagy csupán egy egyszerű eszköznek tekint, amivel elérheti végre a célját?A csókjai… Aligha tévedek nagyot, ha azt mondom, nincs párjuk. Igaz, ha jobban belegondolok, nincs mivel összehasonlítanom, hiszen előtte Blaise volt az egyetlen, aki megcsókolt – a bájital hatása alatt. Egy amatőrt pedig könnyű lenyűgözni. Ráadásul azt gondolom, hogy ő, ha akarná, még egy bányarémmel is el tudná hitetni, hogy a világ legvonzóbb boszorkánya.Vagyis az, hogy én rendre elalélok attól, hogy megcsókol, nem bizonyít semmit. Kapirgálni kezdem egy pirítós tetejét, azon tűnődve, hogy amit érzek, az pusztán testi vágy, amit Shyar éhsége hívott életre, vagy szerelem-e. Pár hónapja még meg voltam győződve arról, hogy szerelmes vagyok Blaise-be. De aztán jött az az ominózus éjszaka, és úgy eltűnt, mintha csak egy összeszáradt falevél lett volna, amit könnyedén elfújt a szél. Volt – nincs. Szerelem az, ami ennyi idő alatt képes elmúlni? Sírtam, de nem a figyelmen kívül hagyott érzelmeimtől, hanem a megaláztatástól. Bosszút

álltam, de nem azért, mert nem kellettem neki, hanem mert kihasznált.És Lucius? Vajon ő… Nem. Tartom a véleményem, ami szerint neki nőre van szüksége, nem egy fruskára. Olyan nőre, mint a felesége, aki gyönyörű, okos, előkelő… beért testtel, letisztult érzelmekkel, kiforrott mágiával. Ő a hozzá való asszony, ő, aki fiút szült neki, akire az otthonát és az életét bízta. Miért is kellenék neki én?Nem. Ez nem szerelem, az ő részéről semmiképp. S hogy velem mi a helyzet…? Az nem számít. Akár szeretem, akár nem, nem engedem, hogy a testi vonzalmon kívül bármi más érvényesüljön.Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát.

oOo

– Uram, bemehetek? – kérdezem Pitontól, ügyelve, hogy ne legyen esdeklő a hangom, mialatt mindenki más bevonul a terembe.– Talán ön is vizsgázni óhajt?Megrázom a fejem.– Ez esetben itt marad – közli kertelés nélkül.Megadóan bólintok, aztán még utoljára megszorongatom Dorrie kezét.– Nyűgözd le őket! – kívánom, és útjára engedem. Hálásan, cseppnyi feszültséggel a vonásain elmosolyodik, aztán Gabrielhez lép.– Igyekezzen, Miss! – sürgeti Piton, majd megvárja, míg Macs besétál a terembe, aztán a pálcáját az ajtóra böki, s néhány elmormolt szó után ő is eltűnik mögötte.Sóhajtva ülök le a szemközti fal tövébe, s mikor becsukódik az ajtó, alig hiszek a szememnek: látok mindent, ami bent történik.A hosszú asztalnál ott ül mindenki: a három minisztériumi varázsló, McGalagony professzor, az igazgató és Piton; Dorrie pedig velük szemben áll.Az egyik barna taláros férfi szája megmoccan; bizonyára feltesz egy kérdést, amire Dorrie válaszol, mert fél perccel később bólint, és lejegyez pár szót az előtte heverő pergamenre. Újabb kérdés „hangzik” el, s így megy ez közel harminc percen keresztül.Azután asztalkát, széket, íróeszközt bűvöl neki Piton, saját maga elé pedig egy jókora homokórát. Biccent Dorrie-nak, megfordítja az időmérőt, Macs pedig szorgalmasan körmölni kezd.A percek együtt peregnek a finom szemcséjű homokkal, s hamarosan azon kapom magam, hogy Luciust figyelem. Hűvös és méltóságteljes, mint mindig. Bár semmi nem történik azon kívül, hogy Dorrie szorgalmasan teleírja a pergameneket, nem lankad a figyelme. Hüvelykujjával finoman simogatja az ezüstkígyó fogát, pontosan úgy, ahogy a tóparti eszmélésem után az irodájában, miközben faggatott a történtekről. Most is arra számítok, hogy egyszer csak az ujjára zárul a fém állkapocs, kiserkentve a vérét. Ez a gondolat Shyart sem hagyja hidegen.Két nap telt el úgy, hogy nem követelőzött, s most olyan heves türelmetlenség lobban fel benne, hogy felnyögök.Mintha valóban Lucius vérét akarná.Ijesztő gondolat, de nem tudom kiverni a fejemből.

Piton negyedszer fordítaná meg az órát, amikor Macs leteszi a pennát, és felnézve hátradől.McGalagony magához hívja a tekercseket, s miközben alaposan átolvassa, Dorrie Pitonhoz fordul. Talán kérdez valamit, mert a professzor biccent, azután pedig megjelenik egy házimanó, és letesz egy pohár vizet az asztalkára.

Míg elfogyasztja, a griffendélesek házvezető boszorkánya továbbadja a legidősebb minisztériumi varázslónak a pergameneket, majd jól elrejtett mosollyal biccent Dorrie-nak.Miután mindenki áttanulmányozza, amit írt – gondolom, az animágia alaptörvényeiről, az átváltozás fortélyairól, veszélyeiről van szó, s talán még némi etikai kérdést is felvetettek -, Piton eltünteti az asztalt, széket, homokórát.A háromtagú bizottság legidősebbje – talán az elnöke – mond valamit, s Dorrie átváltozik.Lassú, méltóságteljes mozdulatokkal tesz egy kört, majd felugrik a hosszú asztalra, és peckesen végigsétál rajta.– Jól látom? – nyögöm.– Azt hiszem – kuncog Gabriel.– Oh.Ezek szerint nem csak képzeltem, hogy Dorrie finoman meglegyintette a farkával Pitont, aki nem mutatja jelét, hogy észrevenné.– Hibbant cirmos – nevetek fel halkan.Abban a pillanatban, amikor leül a bizottsággal szemben – még mindig tigrisként -, McGalagony és a minisztériumi varázslók is átváltoznak. Nem sokkal később már egy „közönséges” macska sündörög körülötte, amihez csatlakozik egy nyúl, egy holló és egy hatalmas, férfitenyérnyi pók. Utóbbi láttán nagyot nyelek, de nem nézek félre.Miközben Dorrie köré gyűlnek, Piton és Lucius előhúzzák a pálcájukat, készen arra, hogy megelőzzenek minden bajt.Azután, mintha felszólításra tennék, a négy állat egyszerre „támad” Dorrie-ra, aki lekushad, s talán tíz percig is tűri, hogy a holló a kobakját kopogtassa, miközben McGalagony a pókkal együtt a hátán masírozik; a nyúl pedig egyszerűen csak fel-alá ugrál előtte, hogy bosszantsa.Nem tudom, mire jó ez; talán arra kíváncsiak meddig képes megőrizni a nyugalmát, mikor veszik át az ösztönei az irányítást.Macs nyugtalanságát csupán az mutatja, hogy ide-oda csapkod a farkával. Végül elunja a szekírozást, s feláll, lerázva magáról a macskát és a pókot. A nyúllal nem foglalkozik, de a hollót finoman lepofozza a levegőből, majd kihasználva a madár kábultságát, nemes egyszerűséggel a padlóhoz szorítja az egyik mancsával. A másikkal messzire pöccinti a pókot, s végül ráfúj a macskára.Látom Piton szemében a büszke csillogást, amikor egyetlen szóval véget vet a próbának. A minisztériumi varázslók elégedetten bólogatnak, miközben újra helyet foglalnak, Talán ezzel véget is érne a vizsga, de Lucius váratlanul feláll, s az értetlen tekintetek kereszttüzében egy hatalmas hím tigrist bűvöl.Együtt hördülök fel Gabriellel, miközben McGalagony felháborodottan néz az igazgatóra, s Lucius nyájas, de hideg mosollyal mond valamit.Eközben Dorrie és a másik tigris lassan kerülgetik egymást – pont úgy, ahogy mi tettük tangó közben. Ezalatt felmérik egymást, s Dorrie, elismerve, hogy ő gyengébb, épp meghátrálna; csakhogy Lucius egy pálcamozdulattal támadásba lendíti a teremtményét.Pillanatok alatt heves küzdelem kerekedik. El tudom képzelni, ahogy a két „állat” morgása betölti a termet, s hamarosan azon kapom magam, hogy idegesen nyúlkálok a pálcámért. Mire eljutnék odáig, hogy elő is húzzam, a harcnak vége. Csupán első vérig tartott; Dorrie-nak sikerül megkarmolnia ellenfele orrát, amitől az azonnal meghunyászkodik.Lucius ekkor semleges arckifejezéssel eltünteti a tigrisét, majd elteszi a pálcáját, és teljes lelki nyugalommal hátradől a székén.A bizottság elnökének engedélye után Dorrie visszaváltozik, s bár valószínűleg alaposan elfáradt, egyenesen áll.McGalagony professzor ezután Maccsal együtt elhagyja a termet. Dorrie nem szól semmit, csak fáradtan felsóhajt, és Gabriel ölelésébe bújik, hátat fordítva az ajtónak.A bizottság tagjai összedugják a fejüket, s rövid egyeztetés után egyikük elővarázsol egy

pergament a szükséges kellékekkel, és írni kezd. Amikor végez, megnégyszerezi, összesodorja őket, majd egy-egy példányt átad Pitonnak és az igazgatónak, egyet pedig eltüntet – talán egyenesen a minisztériumba küldi.Azután mind az öten felállnak, és az ajtóhoz indulnak. Gabriel finoman megfordítja, majd feléjük irányítja Dorrie-t, aki kissé szorongva várja a döntés eredményét.– Gratulálok, kisasszony – nyújtja felé a karját mosolyogva az idős varázsló. – Ön mától bejegyzett animágus. Íme, az erről kiállított okirat – nyújtja át a pergament.– Köszönöm – mosolyodik el végre Dorrie, miközben átveszi a tekercset. A másik két férfi is mosolyogva biccent neki, majd az igazgató kíséretében távoznak.– Uram – szólítja meg Macs Pitont, aki éppen leveszi az ajtóról a ráhelyezett bűbájt.– Igen?– Köszönöm a segítségét, professzor.Piton válasz helyett biccent, ám a következő pillanatban mintha elmosolyodna.– Ötven pont a Mardekárnak a kiváló teljesítményért, Miss Badeau. A szülei minden bizonnyal büszkék lesznek önre – közli, majd lobogó talárral ő is elvonul.Dorrie hosszan néz utána, de amikor újra felénk fordul, akkora a mosolya, hogy alig fér el az arcán.– Hivatalosan is animágus vagyok! – kiáltja lelkesen, majd belénk karolva, újult erővel elindul velünk a klubhelyiségbe.

26.

– Összepakoltál? – kukkant be Dorrie a szobába, éppen akkor, amikor lecsukom a ládám fedelét.– Igen – bólintok, majd magamra rántom a csizmámat, sálat tekerek a nyakamra, és belebújok a kabátomba. – Indulhatunk.Már előre örülök az otthon töltött napoknak. Végre egy kupacban láthatom a fivéreimet, apám sem tölti a nap huszonnégy óráját a parancsnokságon, Draco sem fog felnyársalni lépten-nyomon a tekintetével, továbbá lesz egy kis nyugtom Luciustól is. Ez a pár nap, amikor nem lesz folyton szem előtt, talán segít letisztázni a… a „kapcsolatunk” mibenlétét.– A baglyod? – torpan meg Dorrie az előcsarnokban.– Otthon van. Mit fogsz csinálni a szünetben?– Először is hazamegyek, megvárom, míg a szüleim kiörömködik magukat, aztán elmondom nekik, hogy animágus vagyok, meg ezt a greengrassos dolgot. Hagyom, hogy szörnyülködjenek meg sajnáljanak, aztán a szobámba vonulok, hogy egy jót vitatkozhassanak azon, kinek a hibája mindez.– Piton nem értesítette őket? – csodálkozom.– Nem, mert megkértem, ne tegye. Ismered apát… képes lett volna kiirtani a Rengeteget, csak hogy előkerítsen. Jobb, hogy most szereznek róla tudomást, amikor már nincs miért aggódniuk.– Úgy látszik, az apák egyformák – mosolyodom el, arra gondolva, hogy az enyém is így reagálna, ha velem történt volna mindez, és a tudomására jut. Azzal a különbséggel, hogy ő talán még az aurorjait is kirendelte volna a keresésemre. – Igyekezzünk, mert elmennek a kocsik – szaporázom meg a lépteimet.Három negyedikes hollóhátas lány mellett találunk helyet, s amint elhelyezkedünk, a fiáker elindul. Nem látom a thesztrált, ami húzza, de ezt egy pillanatig sem bánom. Meghagyom másnak ezt a kétes örömöt.Hátrabámulok, hogy lássam, hagynak-e nyomot a hóban. Nem tudom, miért pont most jut az eszembe, holott ez a hatodik év, amikor fiákeren utazunk. Van nyomuk, pont úgy, mint bárminek, aminek teste van.

– Mit bámulsz? – kérdi Dorrie, ahogy ő is az út fölé hajol.– Nem is tudom – sóhajtom – Talán csak ihletet keresek az ajándékkészítéshez.– Még mindig nincs ötleted? – tudakolja, ahogy az orrára húzza a sálát, majd gyorsan zsebre dugja a kezét.– Nincs – rázom meg a fejem. Bár nem akartam, azt hiszem, kénytelen leszek egy egész napos bevásárlótúrát rendezni az Abszol úton, hogy mindenkinek találjak valamit.– És Malfoy? Neki adsz valamit? – súgja halkan, a fülemhez hajolva. – Például…– Nem – vágom rá határozottan, és megütközve nézek rá. Hát mit gondol rólam?! – Amíg nem lesz muszáj, addig nem – határozom el újfent, amiben nagyban közrejátszik a múltkori „felsülésem”. Pontosabban Shyaré; az én vétkem csupán annyi volt, hogy hagytam, hogy átvegye az irányítást.– És az mikor lesz? – kíváncsiskodik tovább úgy, mintha egyedül rajtam állna a dolog.Megrántom a vállamat, és visszabámulok a kastélyra. Sosem maradtam még ott szünetben; elképzelni sem tudom, milyen lehet annak, aki kénytelen ott maradni. Örülök, hogy van egy apám és három bátyám, akikre számíthatok, akik szeretnek… Még ha nem is teljes a család.

A vonatút eseménytelenül zajlik; eleinte még jelent némi változatosságot az, hogy összesúgnak páran, akik elmennek a fülke előtt, de ez is csak addig tart, amíg Dorrie össze nem húzza a függönyt. Velünk utazik még Gabriel és a Tücsök, akik remekül elszórakoznak azzal, hogy farkasszemet néznek egymással. Mit ne mondjak, férfiembert próbáló feladat. Ehhez mérten aztán mi, gyarló nőneműek, hamar el is unjuk; Macs előszed egy könyvet, én pedig, hogy elüssem az időt, szórakozottan rajzolgatni kezdek.Nem törekszem mesterműre, hagyom, hogy elmém kevésbé tudatos fele irányítsa a kezem. Húzom az egyeneseket, kanyarítom a hullámokat, satírozok a vékony szénrudacskával… s a végeredmény még engem is meglep.Lucius botját rajzoltam le, annak is inkább az értékesebb végét: a smaragdszemű kígyót.Pontosan látszik minden részlet, de sötét; mintha csupán egyetlen gyertya fénye világítaná meg. Világos és sötét – árnyék, átmenet a kettő közt nincs.A kígyófej hátterében pedig egy idegen, férfiarc bámul vissza rám, valahogy… valahogy mégis ismerősnek érzem.Széles, magas homlok, mélyen ülő, sötét pillák közül kivilágító, rideg pillantású szem; az erőteljes, hangsúlyos járomcsontnak köszönhetően kemény vonások vezetnek le az ajkakhoz, amik viszont hihetetlenül érzékiek, a sarkokban húzódó árkok azonban vadságról árulkodnak. Ehhez társul még a széles állkapocs, a jelentős állcsúcs és az archoz tökéletesen illő orr.Összességében véve az arc… zavarba ejtő. Egyszerre sugall primitívséget, kegyetlenséget, árad belőle az őserő, ordít róla, hogy egy… egy alfahím. Ugyanakkor, mindezek ellenére, vagy talán éppen emiatt sugárzik belőle valami színtiszta, elemi bujaság, amitől a legtöbb nőnek felforr a vére, amitől kihúzza magát, ami arra készteti, dobja sutba a józan gondolatokat, s adja át magát az ösztöneinek, hagyja, hogy felülkerekedjen benne a nőstény.Tudom, kit rajzoltam le. Ő Messalla, minden férfi origója. Tőle indul mindenki, s hozzá tér vissza. Ott van mindegyikben, ő az, aki arra készteti őket, hogy szerezzék meg, amit akarnak, ami kell nekik, ő tombol, amikor dühösek, amikor féltékenyek; ő üvölt az égre, s fogad bosszút, ha elveszik tőlük, ami az övék.Ő Messalla, a zabolátlan nyerseség, s akit mégis képes uralni Lucius. Beleremegek a gondolatba, hogy Lucius erősebb nála. Annyira különbözőek, és valahogy mégis egyformák; mintha egymás negatívjai lennének. Ami Luciuson világos, az Messallán sötét – a haja, a bőre színe. Messalla erőszakos, durván faragott vonásai sikoltó ellentétben állnak Lucius finom előkelőségével, és az ajkaik… Morganára… ennél különbözőbbek nem is lehetnének, s mégis, úgy érzem, ugyanúgy vágyom mindkettőre. Messalláé leigázásra, harcra, harapásra csábít, míg Luciusé feltétlen megadásra, behódolásra.

Csupán a hajuk hossza, és a szemük színe, ridegsége, öntelt villanása az, ami tökéletesen egyforma rajtuk. Két szabad akarat, akik nem tűrik az igát, hogy bárki is hatalmat gyakoroljon felettük. Most mégis kénytelenek egy testben élni, s már csak attól megszédülök, hogy milyen ádáz csatát vívhattak egymással.

Kihullik a kezemből a pergamen, s ezzel mintha megtörne egy átok. Végre eljut a tudatomig Shyar szabadulni akarása, majd apránként minden más, engem körülvevő dolog; a vonat finom zötykölődése, Bobby és Macs szuszogása, és Gabriel figyelő tekintete. Talán látta, mit rajzoltam, s talán azt is, hogyan hatott rám, de nem szól semmit, sőt, az arca sem rezdül.Ha valóban olyan, mint Piton, akkor nincs is szüksége kérdésekre; pontosan leszűri a mimikából, a testbeszédből, talán még a szél zúgásából is a válaszokat.Azt hiszem, kezdem megkedvelni a hallgatag embereket. Tudom, hogy Lucius is az, s csupán eszközként használja a beszédet arra, hogy elérje, amit akar, hogy megszégyenítse, magasztalja, irányítsa az embereket. Egyikük sem szólal meg csak azért, mert netán hosszúra nyúlik a csönd, egyikük sem beszél azért, hogy hallja a saját hangját, önigazolást nyerve ezzel arra, hogy létezik.Felkapom a fülke padlójáról a pergament. Vetek még egy pillantást a rajzra, s még mielőtt Shyar újra szabadulni próbálna, összesodorva a talárom belsejébe rejtem.Ekkor tűnik fel London külvárosa, jelezve, hogy hamarosan megérkezünk a King’s Crossra.Még tíz perc, és három hónap után ismét láthatom az apámat.

Ambrose Mauth kirí a peronon várakozók közül. Magassága, fegyelmezett, szálegyenes tartása, figyelmes tekintete az, ami megkülönbözteti a többiektől. Fekete, gondosan nyírt hajába és szakállába ősz szálak keverednek, s nem egy boszorkány méregeti őt kacéran. Szeme sarkában szarkalábak gyülekeznek, a homlokán is akad már ránc… s a sebhely, aminek nagy részét elfedi a szakálla, csak még érdekesebbé teszi. Egy hosszú, bonyolult és veszélyes ügy örök mementója szeli át az arcát; voltaképpen emiatt növesztett szakállat. Képtelen volt megszokni a látványát, mindig a kudarcra, a fájdalomra emlékeztette. Néha még mostanában, évekkel később is azon kapom, hogy keserűen bámulja a heget egy pohár oldaláról, az ablaküvegről vagy egy kanál öbléből visszatükröződő arcmásán. Tudom, hogy olyankor megrohanják annak az összecsapásnak az emlékei, és hogy újra csak magát hibáztatja a társa halála miatt.Nem sokkal később az Azkabanba zárták a támadóját, ezzel az ügy lezárult – de nem benne. Amikor az akkori miniszter kinevezte parancsnoknak, és kitüntetéssel jutalmazta, faarccal fogadta mindkettőt; én mégis láttam a szeme villanásából, hogy szívesen letuszkolná a miniszter torkán a plakettet a hozzá tartozó oklevéllel együtt. Dühítette, hogy őt ajnározzák, ahelyett, hogy társa áldozatát értékelték volna. Láttam, hogy a férfi képébe akarta üvölteni, hogy tartsa meg a nyamvadt kitüntetést, vagy adja inkább a társa özvegyének, aki csak egy szabvány részvéttáviratot kapott.Azóta is ez a tehetetlen düh fojtogatja, ha tükörbe néz.– Szia, apa – üdvözlöm, amikor mellé érek. Addigra persze észrevesz; figyelmes tekintete elő nincs menekvés.– Szervusz – biccent. – Mehetünk? Akad még némi dolgom.– Persze, már elköszöntem mindenkitől – bólintok. – Haza megyünk, vagy megvárjalak?– Velem jössz – közli szigorúan. – Beszédem van veled, kisasszony.Nos, ez nem sok jót ígér. Nem tudom, miről lehet szó, csupán remélem, hogy nem valami rossz hírt akar közölni.Bár egyedül is tudok hoppanálni, ezúttal úgy döntök, játszom apuci kicsi lányát – pont úgy, mint kiskoromban. Hízelgő pillantással nézek fel rá, s a hatás most sem marad el; a nagyon apró mosoly hatására a szeme sarkából szétszaladó ráncocskák hangsúlyosabbá válnak.

Szorosan hozzábújok, a mellkasára hajtom a fejem, ő pedig, tudván, hogy rá bíztam magam, átkarolja a vállam, s a következő pillanatban hoppanál velem.

Néhány másodperccel később már az irodájában állunk. Noha jártam már itt néhányszor, most is úgy nézek körül, mintha először látnám. – Ülj le – mondja, miközben vastag, meleg köpenyét a fogasra akasztja. Míg én is megszabadulok a kabátomtól, az íróasztala mögött helyet foglal, s az egyik fiókból elővesz egy darab pergament. Pár pillanatig nézi, majd szinte szórakozottan koppintja le az asztalhoz a sarkát. Vonásai nem tükröznek semmit – és mégis ez árulja el a hangulatát.Feszült.– Bizonyára már kíváncsi vagy, miről óhajtok beszélni veled – kezdi, miközben a tükörsimára csiszolt, diófából faragott bútorra fekteti a pergament. A jobb kezétől karnyújtásnyi távolságra három, gondosan lezárt tintásüveg sorakozik, s mind más-más színű tintát őriz. Mellettük egy hosszúkás, fedél nélküli tokban gondosan kihegyezett pennák hevernek, s attól nem messze pedig egy kis kupac itatós hófehér négyszöge virít.Apával szemben, pontosan középen pedig platinából készült intarzia tündöklik. A rendkívüli tehetséggel és kitartással megbűvölt fém a család tagjainak hű arcmását őrzi – Norman ajándéka. Apának sokat jelent a család és a munka is, és rengeteg keserű percet okozott neki megtartani az egyensúlyt. Norman így próbált levenni némi terhet a válláról.– Gyönyörű – sóhajtom, egészen belefeledkezve a látványba.– Valóban – ért egyet, s a szemem sarkából látom, ahogy lassan felém csúsztatja az eddig melengetett pergament. – Érdekel erről is a véleményed.Még mindig nem tudom, mit akar, s miközben előrenyúlva az ujjaim közé veszem a pergament, kérdőn nézek fel rá. Némi sürgetésen kívül semmit sem tudok leolvasni a vonásairól, így kénytelen vagyok figyelő tekintete alatt megnézni, mit adott.Egy fényképet.Egy varázsfotót, amin Lucius Malfoyjal táncolok.

Fél percnél tovább nem bírom nézni. A fotósnak az egyik legforróbb percet sikerült megörökítenie; azt, amikor átvetem Lucius fején a stólát, s úgy „húzom” magammal pár lépés erejéig.Azután… Merlin, már-már nézni is bűn. Szinte újra érzem, ahogy Lucius lesimítja az oldalamon a tenyerét, le, a csípőmön át a combomra, hogy végül a térdhajlatomnál állapodjon meg, a derekára emelve a lábam.Komoly erőfeszítésbe kerül visszafojtani a nyögést. Sőt, már levegőt venni is kihívás. Látni, ahogy összesimul a testünk, ahogy szinte egymás ajkáról lopjuk le a lélegzetet…Nagyot nyelek, aztán előredőlök, hogy visszategyem az asztalra a képet.– A tiéd – mondja apa, s hátradőlve vizsgálgat. Biztos vagyok abban, hogy nem kerüli el a figyelmét az arcomra kúszó pír, az elakadó lélegzetem.– Magyarázatot követelek – hajol kissé előre, s tekintete nem ereszti az enyémet.Miért mindig engem faggatnak…?!– Felkért táncolni, és nem volt okom visszautasítani.– Miért tangó? – tudakolja.– Nem tudom – válaszolom őszintén. – Én magam is meglepődtem.– Nekem úgy tűnik, élvezted.– Nem tagadhatom, apa – motyogom. Hiába mondanék mást, egyértelműen látszik a fotón, hogy így volt.– Moira. Tökéletes neveltetést kaptál. Tudom, hogy Lucius igen… lenyűgöző lehet női szemmel nézve, épp ezért remélem, hogy inkább az eszedre hallgatsz. Továbbá azt is, hogy ez valóban csupán egy tánc volt, és Lucius nem él vissza a bizalmammal és a barátságunkkal.

Bevallhatnék mindent. Tagadhatnék is. A legjobb taktika mégis a hallgatás. Így nem kell hazudnom neki, és talán nem is okozok neki csalódást.Csakhogy valóban kiérdemelte, hogy aurorparancsnok legyen. Addig kutat és kérdez, míg válaszra nem lel.– Nézz a szemembe, Moira, és válaszolj. Tettél, vagy mondtál bármi olyasmit, amit Lucius félreérthetett?– Apa! – kiáltok fel döbbenten. – Azt akarod ezzel kérdezni, hogy kikezdtem-e vele?!– Nos, bár van erre szebb kifejezés is, igen, a kérdésem lényege ez.– Nem, apa. Nem mondtam vagy tettem semmi olyasmit, amivel magamra akartam volna irányítani a figyelmét. Azt gondoltam, jobban ismersz annál, hogy ilyesmit feltételezz rólam. Talán nem bízol bennem?– De igen, kislányom, bízom benned. Csakhogy pontosan tudom azt is, hogy az ember követ el ostobaságokat, főleg a te korodban, és általában nem tudatosan.Hát persze. Pont ilyen ostobaság volt elfogadnom Blaise-től azt az italt.– Van még egy kérdésem. Célzott arra Lucius bármivel, hogy talán több lennél számára, mint eddig?Amíg Shyar meg nem kavarta a dolgokat, addig nem. Azóta viszont mást sem tesz.– Nem tudom – válaszolom végül, éppen csak kicsit ferdítve el az igazságot. – Soha nem jutott eszembe ilyen szempontból értelmezni a megnyilvánulásait. Azt pedig te is pontosan tudod, mennyire kiismerhetetlen.– Ez kétségtelen – biccent.Úgy tűnik, ez a végszó, ugyanis egy üzenet röppen be az irodába. Kering egy kicsit apa feje körül, majd engedelmesen a tenyerére száll.– Mennem kell, de tíz-tizenöt perc múlva itt vagyok.– Megvárlak – biccentek.– Ha mégsem érnék vissza addig, menj haza – mondja, miközben feláll, és az ajtó felé indul.– Apa…– Igen? – fordul vissza.– Hogyan került hozzád ez a fotó? – teszem fel a kérdést, ami azóta foglalkoztat, hogy megláttam a képet.– Egy újságíró ott maradt a bálon, hogy beszámolót készíthessen róla. Megörökítette a tangótokat, ám mivel téged nem talált utána, engem keresett fel, hogy engedélyt kérjen a leközlésére.– Amit nem kapott meg – állapítom meg. Így kellett lennie, hiszen a másnapi újságban nem szerepelt.– Nem, valóban nem. Elkoboztam, ugyanis nem hiányzik, hogy a varázsvilág azon csámcsogjon, mi lehet a lányom és a barátom közt.– Változtatna bármin, ha lenne? – kérdezem halkan, mire megmerevedik.– Mondani akarsz ezzel valamit? – lép vissza hozzám, és letérdelve meleg tenyerébe veszi a bal kezem. A tekintetemet, a mimikámat kutatja, árulkodó jeleket keresve. – Ha tett veled bármit, amibe nem egyeztél bele, én…– Nem, apa, szó sincs ilyesmiről – sietek megnyugtatni. – A kérdésem csupán elméleti.Tudni akarom, szeret-e annyira, és elég erős-e a barátságuk ahhoz, hogy ha kitudódik a dolog, megbocsássa nekünk.Felnyúl, megsimogatja az arcom, aztán feláll.– Nem tudom – válaszolja, majd kisiet az irodából.Ahogy elhalkulnak a léptei, ismét magam felé fordítom a képet. Végignézem egyszer, kétszer, sokszor a tánc végét, de bárhányszor teszem, nem tudok leolvasni az arcáról semmi egyértelműt.Nem tudom, élvezte-e. Nem tudom, hogy csak én éreztem-e azt a tüzet. Nem tudom, kíván-e,

vagy csak teszi, amit tennie kell. Nekem nem elég a talán.Bizonyosság kell, takarjon az bármit.

Vacsoránál csalódottan nézem a jóformán üres asztalt. Csupán két teríték árválkodik rajta a vágyott öt helyett.– Mikor érkeznek? – kérdezem, már a könnyű, gyümölcsös bort kortyolgatva.– Norman és Debra holnap, Mauro kedden, Angus pedig majd huszonnegyedikén, hacsak útközben el nem csavarja a fejét egy boszorka – sorolja felpillantva a könyvből.Hát, igen. Amióta bekerült a válogatottba, nagyon népszerű lett a lányok körében. Nem egy családi eseményt késett már le amiatt, hogy nem bírt – vagy nem akart – ellenállni a csábításnak. Bár az adott pillanatban mindannyian megfogadtuk, hogy hülyére átkozzuk, amint előkerül, az mindig elmaradt.Csibészes vigyorával mindig elérte, hogy futni hagyjuk.Újabb kortyot fogyasztok a borból, és a papucsomat lerúgva magam alá húzom a lábaimat.– Találkoztál Mauróval? – kérdezem.– Nem, talán kellett volna? – teszi félre a könyvet, hogy csak rám figyeljen.– Nem tudom, engem meglátogatott pár hete, megnézni, hogy vagyok. Csak pár órát töltött a Roxfortban, azt gondoltam, hazajött utána.– Nem járt itthon – rázza meg a fejét.Elgondolkodva lötyögtetem meg az utolsó korty bort, aztán nagy lendülettel felhajtom.Vallomásra készülök. Talán az elfogyasztott ital hatására válok ilyen közlékennyé, talán csak a lelkiismeretemen próbálok könnyíteni, amiért annyi mindent elhallgatok előle.– Apa – kezdem halkan, kitartóan bámulva az üres poharat. Nem kell látnom, hogy tudjam, figyel rám. – Kérdezted, történt-e velem bármi, amibe nem egyeztem bele…Sosem láttam még olyan gyorsan mozdulni, mint most. Mire pislanthatnék egyet, már mellettem ül, s két tenyere közé fogva az arcom, finoman kényszerít, hogy felé forduljak.Ki, miért, hogyan, mikor…?! – sorakoznak a kérdések a tekintetében.– Blaise volt – suttogom. – Még nyáron…– Fél éve?! – kel ki magából, de rögtön azután nyugalmat erőltet magára. – Folytasd – kéri halkan, felkészülve a legrosszabbra.Próbálok belekezdeni, de valahogy nem megy.– Inkább nézd meg – kérem.– Biztos vagy benne? – suttogja, mire bólintok. Nem tudom, kinek lesz fájdalmasabb, de nem hallgathatom el előle tovább. – Óvatos leszek – ígéri.Olyan finoman hatol be az elmémbe, hogy alig érzem. Nem engedem keresgélni, rögtön előtérbe helyezem azt a bizonyos estét. Egyre növekvő feszültsége ellenére féltőn simogatja az elmém, mint ahogy nyugodt öbölben a tenger nyaldossa a homokot.Képtelen végignézni. Az emlék azon részénél, amikor Blaise először mártja belém magát, sietve visszamenekül a saját elméjébe.– Sajnálom, kicsim – ölel magához felindultam, amikor feljajdulva a halántékomhoz kapok.– Miért nem szóltál? – kérdezi öt perccel később.– Az önbíráskodás nem illik egy aurorparancsnokhoz – mosolyodok el halványan. Elhúzódom tőle, és összekuporodom a kanapé sarkában, ahonnan nézem, ahogy igyekszik felidézni magában azokat a napokat, figyelmen kívül hagyott, árulkodó jeleket keresve.– Másnap ragaszkodtál ahhoz, hogy meglátogasd Debrát – mondja lassan. – Amiatt a mocsok miatt, ugye? Nagyon remélem, hogy nem ejtett… hogy vigyázott rád – finomít a mondanivalóján.– Ch… ha vigyázott is, akkor is kizárólag magára – húzom el a szám. – Nyugodj meg, apa, efféle következménye nem volt a… a dolognak.Könnyebb egyszerűen „dolognak” nevezni, mint bármi másnak, ami valóban illik rá.

– Előbb tudott róla Debra, mint én – morogja csalódottan. – Mondd csak, volt még valaki, akire inkább tartozott, mint rám? Haragszik. Haragszik, amiért nem mondtam el neki, és teljesen igaza van. Egy apának joga és kötelessége tudni mindenről, ami a lányával történik, hogy megvédhesse. Ettől a jogától fosztottam meg a hallgatásommal, és ez az, ami bántja.– Debra… ő nem ismeri a körülményeket. Akkor csak Dorrie volt, akinek elmeséltem.– Nagyszerű – fintorog. – Még ő is előrébbvaló, mint én – morogja.– Hidd el, szívesebben mondtam volna anyának – suttogom. – Az ő dolga lett volna, hogy kíméletesen a tudtodra adja…– Tudom, kicsim. Nem is hibáztatlak, de… fáj ez a tehetetlenség, bosszant, hogy még csak gyanút sem fogtam – sóhajtja. Ki tudja még? Csak a barátnőd?– Nem – rázom meg a fejem. – Látta Mr Malfoy is. – Mégis, mi köze van ehhez Luciusnak?! – fortyan fel azonnal.– Emlékszel még arra a levélre, amit írtam, ugye?– Hogyne emlékeznék! Órákig dühöngtem utána!– Említettem benne a kis összetűzésemet Blaise-zel.– Meglehetősen szűkszavúan – bólint. – Folytasd.– Nyoma maradt a vitánknak, ami feltűnt az igazgatónak – simogatom meg a csuklóm, amiről már rég eltűntek a lilás foltok. – Rákérdezett, én nem voltam hajlandó egyenes választ adni. Úgy gondoltam, nem olyan horderejű az eset, hogy tudnia kéne róla.– És mindezt azután, hogy az a kölyök… Nem értelek, Moira– Ugyan, apa. Hiszen a te lányod vagyok, jókora önbecsüléssel. Nehezen viselem a sajnálkozást.– Jó, jó – bólint megadóan. – Mondd tovább.– Mr Malfoy nem elégedett meg ennyivel. Legilimentált, és addig kutatott az emlékeim között, míg rá nem bukkant arra az éjszakára.– Végignézte…? – feszül meg mindenestül, s tudom jól, mire gondol. Bólintásomra düh fut végig a vonásain, és meg sem próbálja leplezni.– Merem remélni, hogy nem hagyta futni a Zambini kölyköt!– Nem. Kirúgatta, de…– De? – csap le a szócskára.– Nem csak ő látta. Behívatta Blaise szüleit, és merengőbe tetette az emléket.Tudja, mit jelent ez. Előredőlve a tenyerébe temeti az arcát, így próbálja megőrizni a nyugalmát.– Látták Blaise szülei és Piton professzor is.– Az a Domenico Zambini is – kapja fel a fejét, és két kézzel kotorja hátra előrehulló fekete haját -, akiről köztudott, hogy… Talán még a nyálát is csorgatta, miközben végignézte, ahogy a fia megerőszakolta a lányomat?! – ugrik fel, nem bírván türtőztetni magát. A pohárszékhez igyekszik, tölt magának az ott található legerősebb italból, és járkálni kezd. Többször a szájához emeli a poharat, de egyszer sem iszik bele; végül felmordul, s lecsapja a tálcára. Az sem érdekli, hogy szinte az egész tartalma a kézfejére lottyan, és újra járkálni kezd.– Apa…Megtorpan, és úgy fordul felém, mintha csak most tudatosulna benne, hogy ott vagyok. Két lépéssel mellettem terem, s felránt, hogy aztán fullasztó szorosan magához öleljen.– Apa… - motyogom, s a felöltője eltompítja a hangom. – Felejtsük el, jó? Blaise megkapta a magáét, duplán, úgyhogy én lezártnak tekintem ezt a dolgot.Felsóhajt, még egy kicsit megszorít, aztán elenged.– Mit műveltél? – tudakolja, s mintha egy kis halvány büszkeséget hallanék ki a kérdésből.Elmesélem neki a büntetőmunka során talált pókot, hogy hogyan fedeztük fel Mauróval a mérge hatását. Közben azt is bevallom, hogy neki is elmeséltem a nyári dolgot. Rosszallóan

vonja össze a szemöldökét, de nem ad hangot a bosszúságának. Mikor a történet végére érek, a kanapé karfáján dobol az ujjaival, s elmerül a gondolataiban.– Tisztában vagy azzal, hogy ha panaszt emelnek, akkor komoly büntetésre számíthatsz? – kérdezi rám nézve.– Igen, de biztos vagyok abban, hogy nem teszik. Blaise-nek több vesztenivalója van.– Valóban – ismeri el. – Remek kis terv, teljes egészében jellemez téged, mégis, jobban örültem volna, ha inkább hozzám fordulsz.– Tudom, én viszont nem szívesen láttalak volna a dementorok közt.Ezt a csatát – kivételesen – én nyertem. Nem sűrűn fordul elő ilyesmi, úgyhogy meg kell becsülnöm. Még hallgatunk egy sort, aztán lekecmergek a kanapéról.– Elálmosított a bor, úgyhogy megyek, lefekszem – sóhajtom. Odalépek hozzá, és a vállára támaszkodva egy puszit nyomok a homlokára. – Szeretlek, apa.– Jó éjszakát – mosolyodik el, s felnyúlva egy pillanatra megszorítja a kezem.Az emeletre vezető lépcsőről még visszanézek rá. Magába roskadva ül, s talán újra meg újra végiggondolja az egész történetet, míg meg nem békél vele.

Hosszú idő óta újra Blaise-zel álmodtam. Egy évvel fiatalabb voltam benne, mint most, s habár az a rajongás, amivel akkoriban figyeltem, most is megvolt, mégis volt mellette némi távolságtartás is. Idegenként figyeltem magunkat, magamból.Nem volt rossz álom, de furcsa hangulatától még most sem tudok szabadulni. Ezek után nem is meglepő, hogy kis híján legurulok a lépcsőn, amikor egyszerre ront rám mindhárom bátyám.– Védd magad! – kiáltja Angus, majd pálcát szegez rám, s úgy tesz, mintha meg akarna átkozni.Nem kéretem magam. Egy percen belül fel-alá trappolunk a házban, annak minden zugát kihasználva, s pont úgy játszunk, mint akár tíz évvel ezelőtt. Közben kialakul a szokásos felállás: Angus Normannel áll párba, engem Mauro véd.Épp harmadszorra halok meg, veszítem el az egyik karom és másodszor mindkét lábam, amikor apa túlkiabál minket.– Mi a csuda folyik itt?Megtorpanunk, s igyekszünk bűnbánó képet vágni; persze, nehezen megy. Főleg, amikor Angus a legártatlanabb ábrázatával fordul felé, s mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, kijelenti:– Játszunk.Mauro pukkadozása sem segít abban, hogy ne nevessem el magam.– És én még azt hittem, hogy felnőttek a gyerekeim… - sóhajtja apa, s még a szakálla sem rejti el a mosolyát. – Mondd csak, fiam, mégis mit tanítasz te az ifjúságnak a Durmstrangban? – cukkolja Maurót, de választ nem vár.– Biztosan azt, hogyan kell meghódítani a legelérhetetlenebbnek tűnő boszorkákat – vigyorog immár leplezetlenül Angus.– Ne magadból indulj ki, öcskös – mosolyodik el fölényesen Mauro.– Kislányom, azt hittem, legalább te normálisan viselkedsz – folytatja apa a régi játékot.– Ilyen testvérek mellett? – húzom el a szám. – Muszáj lealacsonyodnom hozzájuk, ha életben akarok maradni…– Ezért még kapsz – tátogja Norman, és eljátssza, hogy megátkoz. Mauro háta mögé bújok, és onnan öltöm rá a nyelvem.– Reménytelenek vagytok – legyint apa, majd némi komolyságot erőltet magára. –Nem szeretem, ha a gyerekeim pálcát fognak egymásra – figyelmeztet minket összevont szemöldökkel.– Tudjuk – vigyorog Angus. – Ezért használjuk a régi játékpálcáinkat.

– A játékpálcáitokat – ismétli apa hitetlenkedve.– Azt – bólogatunk mind a négyen.Erre már nem tud mit mondani apa, így csak lemondóan megcsóválja a fejét, és kivonul a csatatérről.

A nap többi részét az Abszol úton töltjük. Együtt érkeztünk, de már mindenki a maga útját járja. Másfél órán át kóboroltam, azt remélve, találok valamit, amit odaajándékozhatnék, vagy legalább ötletet adna… eredmény nélkül.Most pedig csak állok az utca közepén, körülöttem jönnek-mennek az emberek; arcukon az ünnep hangulatát hordozzák, s a gyöngécske napfény megsokszorozza, szétszórja, hadd jusson mindenkinek. Kicsit irigylem azokat, akik titokzatosan mosolyogva haladnak céljuk felé, mert ők már megtalálták, amit kerestek, vagy legalább tudják, mi az.Úgy tűnik, egyedül én vagyok tanácstalan. Csak állok az áradatban, amellyel egy darabig sodortattam magam, és üvölteni tudnék. Tudom, hogy nem kell ajándékot adnom. Szeretnek, én szeretem őket, s boldogan beérnék egy mosolyommal, ölelésemmel is, ahogy nekem sincs szükségem többre. De én adni akarok nekik valamit, ami maradandó, hasznos, ami attól értékes, hogy a szeretetemet hordozza, testet ad neki. Valami kézzel foghatót.Kisgyerekként még tökéletes ajándék volt egy szép kavics, egy toboz a birtok legtávolabbi fenyőfájáról – nagy kaland volt ám eljutni odáig -, az első tudatos, bár fikarcnyit sem irányított mágiakitörés eredménye: egy-egy hihetetlenül torz arckép a család minden tagjáról. Mégis gyönyörű volt, mert én készítettem nekik. Ettől értékes valami, nem attól, hány galleont adnának érte mások.Örülnének egy utcáról felszedett kavicsnak, mert rájuk gondolnék, miközben felszedem, arra, hogy ott van a belsejében a meleg, amit még nyáron rejtett magába, s hogy biztosan éreznék ezt a fagyos felszín ellenére is.Csakhogy nem vagyok már kisgyerek. Nekem már nem elég az, hogy örülnek annak, amit kapnak. Azt akarom, hogy mindent kifejezzen az ajándékom. S még ha nem is rejtem bele az univerzum összes válaszát, legyen benne valami, ami én vagyok, és ami hozzájuk köt.Ami én vagyok, és ami hozzájuk köt.Érzem, ahogy az én arcomon is megjelenik a titkokat tudók rejtélyes mosolya, s újra, fellelkesülve vágok neki az Abszol útnak. Tudom már, mire van szükségem, s hogy azokat hol találom.

Röpke harminc perc alatt beszerzek mindent, amit kigondoltam, s a Gringotts hatalmas órájára pillantva türelmetlenül fújok egyet. Majdnem két óra van még hátra a megbeszélt találkozóig, nekem azonban – most, hogy már tudom, mit akarok – minden perc drága. Nem tudom, a varázstalanok mit tesznek ilyenkor, de szerencsére én boszorkány vagyok. Fogom a pálcám, s néhány gyors, könnyed mozdulat után ott izzik előttem a levegőben a „Hazamentem” szócska. Egy pöccintésre egy kupacba gyűlnek a betűk, s elhalványulnak – már csupán olyan így, mint egy gyertya lángjának utolsó villanása.Egy utolsó lendítéssel útjára indítom az üzenetem, amit apa hamarosan olvashat, aztán hoppanálok.

Délután ötkor dugom csak ki az orrom a szobámból. Éhes vagyok, fáradt vagyok, de legalább a munka aprólékos részét elvégeztem. A neheze még hátravan, de azt csak éjszaka tudom megcsinálni. Elégedetten nézek vissza a dobozkára, ami a leendő ajándékokat rejti, majd becsukom az ajtót.Vár a díszítés.

Azóta nincs a házban karácsonyfa, hogy ötévesen, életemben először elkísértem apát a fenyő kiválasztására. Nem tudom már, mit hittem, hogy hogyan kerül be a fa a házba, de sírva fakadtam, amikor megláttam, ahogy apa kivágta egy bűbájjal azt, amit kiválasztottam. Egy órán át bőgtem; sirattam a fenyőt, aminek meg kellett halnia ahhoz, hogy mi ott bent feldíszíthessük és gyönyörködhessünk benne.Ez mostanra sem változott; a fenyőfa, a virág ott a legszebb, ahol nő. Így aztán a házat díszítjük, s a bejárathoz legközelebbi fenyő alá rejtjük az ajándékokat.A dekorálás már évek óta kizárólagosan az én feladatom. A szalonba sietek, és egy pillanatra meglepődöm, hogy senki nincs ott, aztán rádöbbenek, hogy nem csak én készülődhetek. Itt kezdem a munkát, s vigyázva, nehogy túlzásba vigyem, lassan felcicomázom a házat.

Mire elérkezik a vacsoraidő, végzek. Visszatérek a szalonba, a kis vitrinhez lépve kiemelek belőle egy üvegcsét, és kiiszom. Nagy a ház, az ajándékok készítése és a díszítés pedig meglehetősen sok energiámat emésztette fel, úgyhogy szükségem van egy kis utánpótlásra.Elégedetten kuporodom össze a szalon egyik kényelmes foteljében, és várom, hogy előkerüljenek a többiek. Az utolsó mozzanat az ő dolguk.Majdnem elszunyókálok, mire megérkeznek, tökéletesen egyszerre. Jól titkolt mosollyal nézelődnek, egyedül apa figyel engem; rosszallóan húzza össze a szemét az üres fiola láttán, amit még mindig szorongatok. Megkímél, és nem teszi szóvá, hogy már megint kimerítettem az erőmet.– Fiúk, munkára! – adja ki az utasítást, mire ők kivont pálcára szétszélednek a házban, hóesést bűvölve minden helyiségbe. Akkor jövök csak rá, hogy ma még nem is láttam Debrát, amikor előkerül a konyhából, olyan süteményillatot árasztva, hogy Dorrie simán beleharapna.– Kizavartak – panaszolja, ahogy leveszi a kötényét.– Persze – mosolygok rá. – De csak azért, hogy megdézsmálhassák a sütit. Nem is ők lennének, ha nem így tennének.– Időnként nagyon infantilis a társaság, de szeretem őket – dől hátra a kanapén, és fáradozásom eredményét csodálja. Egy perc múlva elkerekednek csokibarna szemei.– Az ott a sarokban – mutat a mennyezet legtávolabbi pontjára. – Csak nem fagyöngy?Válaszként csak bólintok, majd leteszem végre az üres üvegcsét. Észreveszi a mozdulatot, és azonnal felszínre tör belőle a gyógyító.– Ne szokj rá – figyelmeztet kedvesen, és mellém sétál. A szemembe fúrja a tekintetét, közben pedig megfogja az egyik kezem.– Fémet bűvöltél, utána pedig feldíszítetted még a házat is – állapítja meg. – Ne pazarold az energiádat, Moira. Tudom, hogy erős boszorkány vagy, de a te varázserőd sem kimeríthetetlen.Bólintok, de azt mélyen elhallgatom előle, hogy ma még fogok varázsolni – nem is keveset.– Van kedved meglátogatni majd? – kérdezi a hajamat birizgálva, majd a bólintásom után feláll. – Megyek, és rájuk parancsolok, hogy a vacsorával lakjanak jól, ne a karácsonyi süteménnyel.Nem sokáig maradok egyedül. Hamarosan előkerülnek a többiek, s apa dohog a leghangosabban, amiért el lettek zavarva a süti közeléből, s még maga Norman is holmi házisárkányt emleget. Amikor már biztonságban vannak Debrától, Mauro elvigyorodik, és diadalmasan kivesz a zsebéből öt darab frissen sült kekszet.Vagy gondolt rám is, vagy – szokás szerint – magának számolt kettőt.Szétkapkodni sincs idejük, mert megjelenik az ajtóban Debra, s megjátszott szigorral visszarepteti a kekszet a konyhába.– Mondtam én, hogy megszámolja! – morogja Norman.– Khm. Nem felejtettetek el valamit? – kérdezem, felfelé mutatva. Nézik egy kicsit a

mennyezetet, s miután semmi furcsát nem látnak rajta, értetlenül fordulnak vissza hozzám. Úgy látom, a sütiszerzés minden mást feledtetett velük.– Nem esik a hó – segítek eszükbe juttatni a feladatukat. Egyszerre mozdulnak, de apa a leggyorsabb; hiába, pálcarántásban van már pár év rutinja, így az ő varázslata nyomán kezd el hullani a hó.

A vacsora a szokott jó hangulatban telik, igaz, jobbára Angus és Mauro viszi a szót; szórakoztató anekdoták egy professzor és egy sportoló életéből. Hozzájuk képest én vajmi kevés történettel szolgálhatok… nem igazán történt velem olyasmi a Roxfortban, ami ne rontaná el ezt az estét. Azért elújságolom nekik Ülő Felhőt, hogy összejött Dorrie-val, akinek immár papírja van arról, hogy animágus.– Mit szólt Draco a cikeszhez? – kérdezi Angus, ahogy átballagunk a szalonba.– Nem esett tőle hasra, mivel nem volt túl jó kedve – szépítek egy icipicit az igazságon. – Theo azonban majdnem az asztal alá ájult a gyönyörűségtől.– Hát, legalább valaki értékelte – sóhajtja, majd átkarolja a vállam, s így megyünk tovább.A tágas helyiségbe érve kicsit tűnődöm, kit is szeressek, végül apát választom. Egy szem lányaként bérelt helyem van mellette, amit nem is szégyellek igénybe venni.Addig-addig fészkelődöm, mígnem a hátam az oldalához simul, a fejem a vállára, a lábaimat pedig ismét magam alá húzom, ő pedig az oldalamon nyugtatja tekintélyes méretű tenyerét.Debra, mielőtt leülnének, a sarokba csalja Normant, és csókot csen tőle. A bátyám ugyan nem tudja mire vélni – a bűvölt hóeséstől ugyanis nem látszik a fagyöngy -, de egyáltalán nincs ellenére. Jó két percbe is beletelik, mire ráébred, hogy nincsenek egyedül.Ezalatt Mauro és Angus többször, mindentudón összevigyorog, apa talán eltűnődik, hogy ők vajon mikor nősülnek meg, én pedig inkább becsukom a szemem, mert a hév, amivel Norman viszonozza Debra játékos csókját, Luciust juttatja eszembe; a táncot, az ölelést, a… Shyar engem is megsemmisítő gyönyörét.– Nézd, elpirult a kis mimóza – vigyorog Angus, én pedig úgy teszek, mintha beleinnék az öblös pohárba. Forralt bor van benne, s csak azért van nálam, hogy élvezzem az illatát; nem lenne okos döntés inni belőle, amíg tart a bájital hatása.– Forró – billentem meg a poharat magyarázatként.– Aha – hagyja rám még szélesebb vigyorral. Talán folytatná a cukkolást, de Norman végre hajlandó levegőt venni, Debra pedig, kihasználva az alkalmat, visszaszökik közénk. Igazán hálás vagyok, hogy így alakult, mert ha Angus tovább szekált volna, akkor apa vagy Mauro – ismerve a Blaise-zel történteket – kénytelen lett volna leállítani; akkor pedig tönkrement volna ez a kellemes hangulat.Így azonban minden úgy alakul, ahogy szokott. Felemlegetjük az elmúlt karácsonyokat, és minden mást, ami eszünkbe jut, vidám vagy épp fájdalmas perceket; egyszóval emlékezünk. Sokat nevetünk, néha azonban elkomorodunk egy-egy pillanatra, de ez nem baj, hiszen az is közös.Együtt vagyunk, és ez az, ami igazán számít.

A bájital ellenére ismét elálmosodom. Elmosódnak a hangok, s ahogy a karomra hulló, valódinak tűnő, mégsem létező hópelyheket bámulom, le-lecsukódik a szemem, s mind hosszabb időre. Próbálom tartani magam, de apa ölelése túl puha, túl meleg, túl jó… újra négyévesnek érzem magam. Akkor úgy hittem, hogy ha összehúzom magam picire, elférek a tenyerén; s amikor gyermeki naivitásommal, a lehetetlent nem ismerve ezt bizonygattam, csak mosolygott, majd a karjába vett, és azt mondta, hogy a szívében hord engem, nem a tenyerén.– A szívedben hordasz, nem a tenyereden – motyogom, s még kisebbre húzom össze magam. Valaki kimenekíti a kezemből a rég kihűlt, hiánytalan bort, és még egy puha takarót is kapok…

Jó itt. Szeretnek.

Shyar mocorgása, éledező vágya ébreszt. Lassan különül el bennem az álomvilág és a valóság, mind tisztábbak a hangok, az érzékeim egyre éberebbek… és eljön az a pillanat, amikor tudatosul bennem, hogy még mindig apa mellett kuporgom, de a fejem már nem a vállán pihen, hanem a combján. Más is megváltozott; a testvéreim és Debra hangja helyett csupán egyvalakiét hallom.Lucius.Nem mozdulok, a szememet sem nyitom ki, s még a légzésemre is ügyelek, hogy ne zavarjam meg a beszélgetésüket.Egy új rendeletet vitatnak meg, ennek kapcsán felemlegetnek még párat, hatályban lévőt és visszavontat egyaránt.Örülök, hogy nem én vagyok a téma. Apát ismerve előbb-utóbb felemlegeti majd Luciusnak a táncot, de csak ha valóban négyszemközt lesznek. Most fontosabb neki az, hogy az ölében pihenek.Ritkán hallom Luciust így beszélni. Most hiányzik a szavaiból az udvarias távolságtartás, a hideg felsőbbrendűség; nincs benne sem az a provokatív, sem pedig az a fullasztó vágyakozást ébresztő, tudatos felhang.Vajon milyen lehet, amikor Dracóval beszélget négyszemközt? Vagy a feleségével… Van olyan személy, aki előtt nem visel semmilyen álarcot? Amikor apával beszél, levet egy párat; talán csak egyet hagy, hogy megőrizhesse magát olyannak, amilyen valójában.Enigma. Rejtély, aminek a megoldásával csupán kacérkodom, de megtenni nem akarom. A titokzatosságtól izgalmas, s félek, ha megkapnám a választ a kérdéseimre, elveszítené ezt a tulajdonságát.Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy nem csak azért nem ismerem ki magam rajta, mert ő nem engedi, hanem mert valójában én sem akarom. Maradjon csak meg a vakító fényesség forrásaként, legyen az a láthatatlan pont; fürösszön a sugaraiban, öleljen körbe velük, perzseljen fel… csak ne engedje, hogy lássam azt a pontot.Ha mégis, hát mutassa ő maga.

Nem teszek úgy tovább, mintha még aludnék, és lassan felnézek. Szinte abban a pillanatban találkozik a tekintetem Luciuséval. Egyetlen pillantás; ennyi jelzi csupán, hogy észrevette az ébredésem. Ennyi elég ahhoz, hogy újra megrohanjon a tangó és az azt követő… mámor emléke. Azt hiszem, ideje bizonyítanom a mardekárosságomat. Felülök, egy bocsánatkérő puszit nyomok apa arcára, amiért olyan sokáig nem mozdulhatott miattam, majd előhúzom azt a hajtűt. Az, hogy kéznél van, véletlen – ezzel fogtam össze a hajam a vacsora alatt -, ám az, hogy most használom, az egyáltalán nem.Ártatlannak tűnő, mindennapos mozdulat; de csordultig van utalással, kihívással. Nem várok semmiféle reakciót, csupán jelzem, hogy ha kell, én is tudok játszani. Mégis kapok „választ”: egy fél pillanat erejére, alig észrevehetően hunyorít, mutatva, hogy tisztában van a mozdulat rejtett üzenetével.– Jó estét, Mr Malfoy – üdvözlöm, mire elmosolyodik.– Inkább csak Lucius, ha megkérhetem – javít ki úgy, mintha először „kérne” arra, hogy a keresztnevén szólítsam.Érzem apa feszültségét, s jobbnak látom, ha minél távolabb kerülök tőlük. Különben is, dolgom van még.– Uraim, ha megengedik… - állok fel, miután eltüntetem a takarót. – További szép estét, Mr… Lucius. Apa…– Jó éjszakát, kicsim – ölel meg apa. Tőle mehetnék, de Lucius úgy dönt, még játszadozik

velem egy kicsit.– Jó éjszakát, Moira – áll fel, félretéve a sétapálcáját. – Remélem, nem bánja, ha így szólítom.Az illem az illem.– Megtisztel, uram – válaszolom a kezemet nyújtva, amit megfog, s kissé meghajolva az ajkához emeli. Végig a szemembe nézve kézcsókot imitál. – Akarom mondani, Lucius – teszem hozzá udvarias mosollyal, majd biccentek apának, akinek a homlokán feltűnik néhány rosszalló ránc, majd kimenekülök a szalonból.Már amennyire a neveltetésem engedi, ugye.– Mi volt ez, Lucius? – hallom apa hangját, amikor átlépem a küszöböt. Nem állok meg, de még így is eljut hozzám Malfoy válasza:– Ugyan, Ambrose. A lányod felnőtt boszorkány, éppen ideje, hogy úgy is kezeljem, nem gondolod?Merlinem… ennél félreérthetőbben nem is fogalmazhatott volna.

A szobámba vonulok, egy hideg, s pontosan ezért villámgyors zuhany segítségével kimosom magamból a mákonyosság maradékát.Öltözés közben kikukkantok az ablakon, s elégedetten látom, hogy felhőtlen az ég. Az már kevésbé tetszik, hogy a Hold csupán egy vékony kis sarlót mutat magából, mert így jóval nehezebb dolgom lesz. Nem számít. Ha egy mardekáros – pláne, egy Mauth – kigondol valamit, azt véghez is viszi. Több erőmbe fog kerülni, de ha egy hétig nem lesz több mágia bennem, mint egy kvibliben, akkor is megéri.Magamra kanyarítom a kabátom, a zsebébe rejtem a leendő ajándékokat rejtő dobozkát, és kisétálok a parkba. Bekukkantok a karácsonyfának kinevezett fenyő alá, s fel is fedezek néhány apró csomagot; valaki már szorgoskodott.Tovább sétálok a hatalmas kapuhoz vezető széles, kőzúzalékkal felszórt úton, míg úgy nem tűnik, hogy pontosan a Hold alatt állok.A tetszhalálba dermedt fűre lépek a hasonló sorsra jutott virágokon túl, s letérdelek ott, ahol egyetlen fa sem árnyékol.Előveszem a dobozból a négy, ezüstből bűvölt, aprólékosan kidolgozott medált, és a hozzájuk tartozó ékköveket.Fel kell töltenem őket a Hold erejével, hogy erősítse majd a varázslatot, amit el fogok végezni rajtuk.Hosszú és fárasztó folyamat, amivel az erőm közel kétharmadát elhasználom. Összehangolni a Hold, az ezüst, a drágakövek mágiáját egymáséval és az enyémmel, nem könnyű feladat. Nem véletlenül szerepel csak a hetedéves tananyagban.Ám az, amit most készülök tenni, már azon is túltesz; kizárólag az auror- és gyógyítóképzésben szerepel, bár ott is csak azért, hogy felismerjék, ha ilyesmivel akad dolguk.Apa büszkén fogja leharapni miatta a fejem.Hosszú sebet ejtek a tenyeremen, s kilenc, pontosabban három plusz hat vércseppet ejtek az egyik drágakőre. Mindhárom számnak megvan a maga jelentősége önmagában is, de együtt még erősebbek, még hatékonyabbá teszik a varázslatot.A drágakő magába issza a cseppeket, s lassan pont olyan vörössé válik. Amikor az utolsó is eltűnik a belsejében, az egyik medálra helyezem, a neki szánt mélyedésbe. Háromszor mormolok el egy rég feledésbe merült igézetet, s amikor az utolsó hangot is elnyeli a fagyos éjszaka, a drágakő felvillan, s kiárad belőle a vérem, vörösen izzó erecskéket rajzolva az ezüstre. A fém azonnal magába olvasztja az utolsó cseppig.A folyamat végén még egyszer, mindenestül megvillan a medál, s azt, hogy nem közönséges darab, csupán az ezüstöt borító, mélyvörös, pókhálószerű erezet mutatja.A másik hárommal is elvégzem ezt a varázslatot, mindig arra gondolva közben, akinek

készül. A vérem közben a markomba gyűlik, majd onnan a földre csöpögve aprócska, gőzölgő tócsát alkot. Hamar kérgesre fagy a hidegben, s nem tűnik többnek egy tompa fényű, fekete kavicsnál.Amikor végzek az utolsó medállal is, csupán egy sebkötöző bűbájra marad erőm, a metszés begyógyítására nem. Ezzel az utolsó csepp mágiámat is kifacsarom magamból, de ahogy végignézek a medálokon, tudom, hogy pontosan olyanok lettek, amilyennek szántam őket, küllemre, tartalomra egyaránt.Kimerült vagyok, de elégedett, és roppant büszke. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy talán megcsapolhatnám Shyar energiáját, de hamar leteszek róla. Egyrészt, mert fogalmam sincs arról, hogyan vihetném véghez, másrészt, mert nem tudom, nem tettem-e – pontosabban ő – már meg.Bár itt helyben el tudnék aludni, még egyszer nem szolgáltatom ki magam annyira, mint a Tiltott Rengetegben. Még akkor sem, ha itt nincsenek óriáspókok, sőt, mivel ez a saját otthonom, más sem fenyeget.Ám, mivel a mágia világában nincs lehetetlen… inkább erőt veszek magamon, és a medálokat eltéve a ház felé indulok. Úgy lépkedek, mint aki már rég túljutott a nem-bírom-tovább ponton. Csak egyik lábamat teszem a másik után, gondolatok nélkül.A ház semmivel sem tűnik közelebbinek, amikor elcsábít egy pad. Tudom, hogy nem volna szabad leülnöm, mert egy idő után nem lesz lelkierőm felállni, de a pad vonzása erősebb az akaratomnál. Leülök hát, jóleső sóhajjal dőlök hátra, s megállapítom, hogy soha, semmilyen ülőalkalmatosság nem volt még ilyen kényelmes. Olyannak érzem, mint a legpuhább fotelt, ami szinte magába süppeszt, s nem ereszt.Csukott szemmel élvezem a relatív kényelmet, s akkor sem nézek fel, amikor meghallom a kavicsok csikorgását. Bizonyára Debra és Norman tesz egy romantikus sétát.A léptek azonban elhalnak, amikor a közelembe érnek. Végre, csend. Nyáron kabócák, álmukban füttyögő madarak hangja tölti meg az éjszakát, most azonban semmi sem hallatszik; a szélcsendben még a fák sem zúgnak.– Nézzen rám – utasít Lucius, akit már az illata alapján beazonosítottam. Szavai együtt csikordulnak a kövecskékkel, ahogy közelebb lép. Érzem Shyar gyenge érdeklődését, ami csupán egyetlen pillanatig tart. – Gyerünk! – sürget.Megtenném, ha a szemhéjam súlya nem vetekedne egy kifejlett hegyi trolléval. Közel fél percig tart, mire összekaparok annyi erőt, hogy teljesítsem az utasítást.Tényleg itt áll előttem, alig karnyújtásnyira. Így, a sötétben még magasabbnak tűnik vastag, fekete talárba burkolt alakja, s vonásai is furcsán elmosódnak a Hold fényénél. Egyedül a vállára terülő haja az, ami tisztán látszik; csalóka lidércfény a mocsár közepén.– Nem érzem a mágiáját – közli egy idő után.Nem csodálom. Én sem érzek meleget, hiszen nincs.– Van erre valami magyarázata? – teszi fel az első kérdést.Hogyne volna. De ha most kinyitnám a számat, csak ásítanék.– Miss Mauth!Na, már nem is Moira? Sebaj. Szeretem a nevet, amit apám hagyott rám. Egy darabig nézem a színtelennek tűnő – kísérteties így – szemét, aztán újra lecsukódna a szemem… ám mielőtt megtörténne, kesztyűs kezével elkapja az állam.Felfogni sincs időm, mert Shyar villámgyorsan életre kel. Előkúszik, de érzem, hogy nem válik el tőlem egészen, és Lucius karjára tekeredik.Akkor értem csak meg, mi is történik, amikor már vége: Shyar meglopta Luciust. Megcsapolta a mágiáját, hogy pótoljon egy keveset abból, amit elhasználtam.A tekintete láttán tudom, hogy ezzel Lucius is tisztában van.– Mit művelt? – kérdezi számonkérő hangon, miközben azon igyekszem, hogy meggyőzzem Shyart arról, hogy elég az az erő, amit átpumpált belém.

Nekiállhatnék magyarázni, mit és miért csináltam, ám inkább az egyszerűbb megoldást választom. Előhúzom a dobozt, és felé nyújtom.Szinte gondterhelten vonja össze a szemöldökét, ahogy átveszi. Amikor aztán kinyitja, és a pálcája fényénél megvizsgálja a medálokat, megfeszülnek a vonásai.– Néha komolyan elhiteti velem, hogy kevésbé értelmes, mint amilyennek gondolom. Hogy jutott eszébe pont újhold idején vérmágiát űzni?! – sziszegi dühösen, majd újabb kérdést tesz fel. – Mennyi?– Kilenc csepp – válaszolom halkan. – Egyenként. No meg ami a földre folyt.– Bolond – szűri a fogai közt, ahogy leteszi mellém a dobozt. Aztán gyors, határozott mozdulattal megválik az egyik kesztyűjétől, majd egy néma bűbájjal eltünteti a kötést a kezemről. Kesztyűs jobbjával megfogja, majd úgy, mint az irodájában, amikor felfedezte Shyar marásának nyomát, kímélet nélkül kifeszíti a tenyerem. Látom, ahogy friss vér buggyan elő a felszakadó sebből, s éppen ez az, amit akar; egyetlen hang, egyetlen rezdülés nélkül sebzi fel a saját kezét, majd az enyém fölé emelve, sosem hallott varázsigét mormolva a vágásra csepegteti a saját vérét. Nem számolom a cseppeket; teljesen leköt a látvány, ahogy felszívódnak, új, kissé idegen, de az enyémmel harmonizáló erővel töltve meg a tagjaimat. Olyannyira, hogy kedvem támad emlékeztetni, hogy ő is vérmágiát űz, ráadásul újhold idején.A varázslata végén a sebem bezárul, majd eltűnik, mintha sosem lett volna.– Vissza fogom venni, Moira – figyelmeztet, miközben visszaveszi a kesztyűjét, majd hátat fordít, és folytatja az útját a kapuhoz.Sokáig nézek utána; akkor döbbenek rá, hogy már egyáltalán nem látom, amikor a hidegtől vacogni kezdek. Sóhajtva indulok ismét a ház felé, „ízlelgetve” magamban a varázserejét. Pár lépés után fogom csak fel igazán, mennyivel hatalmasabb varázsló nálam: amit én vércseppek tucatjaival, és erőt próbáló varázslatokkal emésztettem fel, azt ő néhány csepp vérével képes volt pótolni. S talán meg sem érzi a hiányát.

– Moira, ez… - döbben meg apa, amikor kiemeli a medált a csomagolásból.– …majd óv benneteket – fejezem be helyette a mondatot, végignézve a fivéreimen is, akik pont úgy hüledeznek, mint ő. Hirtelenjében még Angusnek sem jut eszébe semmi idétlen megjegyzés, márpedig ez nagy szó.– Ez gyönyörű – sóhajtja Norman elismerően.– … tökéletes – így Mauro.– …és kockázatos munka – zárja le apa a jellemzést.– Így már értem, miért éktelenkednek a szemed alatt azok a csúf, sötét karikák – találja meg Angus a hangját. – Pedig már azt hittem, egy titokzatos idegennel töltötted az éjszakát…Morganára… Ha tudná, hogy nem is jár olyan messze a valóságtól, kevésbé vigyorogna. Vagy még jobban; nála sosem lehet tudni.– Megérdemlitek – mosolygok rá apára, miközben a nyakára akasztom a láncot, amit már utólag bűvöltem; Lucius erejével.– Kicsit magasra tetted a mércét, hugi – állapítja meg Mauro, még mindig a medált csodálva. – Biztos vagy benne, hogy nem rontottál el semmit?– Biztos – bólintok. – Minden pontosan úgy zajlott, ahogy az a könyvben áll, igaz, jóval könnyebb dolgom lett volna teliholdkor. Az erő, amit a véremmel együtt a medálba zártam, segíteni fog nektek, ha bajotok esne. Remélem, hogy soha nem lesz rá szükségetek. – Ez az én húgom – ölel meg Norman, majd egy Invito után egy apró, hideg tárgyat nyom a kezembe.Ezúttal az én szavam akad el; a műhelye kulcsát adta át.– Mostantól szabad bejárásod van oda – mosolyog. – Ezekkel bizonyítottad, hogy méltó vagy rá – teszi hozzá túljátszott fensőbbséggel, s éppen ezért tudom, hogy valóban így gondolja.

Hatalmas elismerés ez az egyetlen olyan varázslótól, akit hajlandóak voltak beavatni a koboldok a fémbűvölés rejtelmeibe.– Köszönöm, Mester – hajolok meg.– Nagyszerű – csapja össze kesztyűs kezét apa, s bekukkant a fa alá. – Itt az ideje egy csésze forró teának, nem gondoljátok?Bőszen bólogatni kezdünk, majd mindenki felnyalábolja az ajándékát – csúnya dolog lenne lebegtetni őket -, és besorjázunk a házba. Hiába, az, hogy nem viszünk be fát, jár némi áldozattal. Kedves bátyáim időnként morognak is emiatt, de kizárólag csak azért, hogy engem felbosszantsanak. Ezt persze már nem olyan egyszerű elérniük, hiszen van pár év rutinom abban, hogyan kezeljem őket.Ebédig elmerülök a könyvben, amit kaptam, apa pedig szimultán sakkozik a fiaival. Akárhányszor nézek fel, mindig a sötét figurák állnak nyerésre; pedig direkt azért választja őket, hogy a fiúk nyithassanak, s így esélyük legyen irányítani a játékot.Azért kíváncsi lennék, hogy mennyi ideig tartana egy apa-Lucius játszma. Talán napokig.Órákkal később, amint elfogy az utolsó falat is a desszertből – igazuk volt a pasasoknak, tényleg páratlan -, Angus felveti, hogy repülhetnénk egyet. Kicsit kéretjük magunkat, hiszen mégiscsak tél van, de tíz perccel később már mind a hatan egy-egy seprűn ülünk. Sötétedésig repkedünk, aztán Debra mindenkibe belediktálja a kiporciózott Kalapkúra bájitalt.Egy forró fürdőre és – Lucius ajándék energiája ide vagy oda – némi pihenésre hivatkozva kivonom magam a társaságból, majd fürdőszobám magányában elnyújtózom a kádban.Három gyertya világítja meg az aprócska helyiséget, amelynek egyik falát teljes egészében tükör borítja, megduplázva a lángocskák fényét. Így is csupán félhomály van, a levegőt megtölti a Debrától kapott fürdőolaj illata. A víz lágyan öleli körbe a testem, apró csobbanásokkal kíséri minden mozdulatom.Elbódít az illat, a csend, a kényelem és a fáradtság… majd arra riadok, hogy a víz elhűlt, a gyertyák lángja a megolvadt viaszba fulladt. Kiszállok a kádból, majd a peremére terítem a törölközőm, s leülve lassan belesimogatom a bőrömbe a rátapadt vékony rétegnyi olajat.A hasamhoz érve buja gondolataim támadnak… eszembe jut, amit Luciustól kaptam a tangó után, s úgy érzem, nem érem be ennyivel.Ezúttal már csipetnyi kéjjel cirógatom körbe a mellem, miközben megpróbálom elképzelni, milyen lenne, ha egy férfi tenné ugyanezt.Kevés. Tapasztalni is akarom, nem csupán gondolni.Az aprócska ablakon bekúszó holdfény kékesre festi a fürdőt, a bőrömet, majd megpihen a tükrön. Lassan felnézek, hogy lássam, milyen vagyok, azonban a látvány, ami fogad, megdermeszt.Messalla néz vissza rám.Hosszú, sötét haját szél lobogtatja, ahogy a bokájáig érő, fekete köpenyt is, ami látni engedi hatalmas, félmeztelen termetét. Vállán súlyos kígyó pihen, bal kezében ezüst gombban végződő sétapálca…Elementáris, lenyűgöző, dermesztő, ősi férfierő sugárzik belőle. Körülölel, a bőröm alá kúszik, belülről fojtogat… A kezdeti ijedtség elmúltával engedek Shyar követelésének, és a saját, kíváncsi vágyamnak, s minden óvatosságot, gyanakvást sutba dobva lassan felállok, és a tükörhöz lépek.Egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét, s amikor megállok előtte, elégedett kifejezés terül el az arcán. Figyelmes, zsigerig ható tekintetétől minden porcikám megborzong.Azt az éhséget látom a pillantásában, ami Shyart hajtja, s ami halk nyögést csal elő belőlem.– Sokáig vártam rád – szólal meg hihetetlenül mély, csontremegtető hangon.Már rég a torkomban dobog a szívem, minden egyes korty levegőért keményen meg kell küzdenem, de nem bánom; érinteni akarom, ízlelni, harapni…Még közelebb lépek, s lassan a tükörre feszítem a tenyerem, remélve, hogy ha látom, hallom

őt, akkor talán érezhetem is; végül megrémülök, mert a semmin hatolnak át az ujjaim, mintha a tükör csupán illúzió lenne.Kemény izmok duzzadnak a csupasz, kreol bőr alatt, szinte vibrálnak, amint lágyan, óvatosan a mellkasára fektetem a kezem.– Az enyém leszel – villannak elő a dús ajkak mögül a fogai, s a következő pillanatban megragadja a vállam, és átránt az ő világába.

Zihálva ülök fel, s kell egy perc, hogy rájöjjek, csupán álom volt. A víz valóban kihűlt, a gyertyák önmagukba haltak, a holdfény ugyanolyan sejtelmes fátyolba burkol mindent… de a tükörbe nézve csak riadt önmagam bámul vissza rám.Álmodtam, álmodtam, álmodtam… - ismételgetem magamban, miközben lassan leengedem a karom, amivel az arcomat próbáltam védeni a nem létező szilánkoktól. Megnedvesítem kiszáradt ajkaimat, majd becsukom a szemem, és hátradőlve igyekszem lecsillapítani hevesen dobogó szívemet.– Álom volt – mondom ki hangosan is, hátha így hihetőbb; mert hiába súgja azt a józan ész, hogy nem lehet más, mégis úgy érzem, valóban megtörtént. Hiszen még ott van az ujjaim végén a bőre melege, még a fülembe cseng a hangja, érzem magamon mohó, türelmetlen tekintetét, a vállamon a szorítását, és… és az ölemben a bizsergést.Sokkal ijesztőbb az, hogy nem tudom, kié ez a vágy. Ha Lucius lett volna a tükörben, talán egyértelműbb lenne, de így…Luciusra vágyom, vagy Messallára? És ő(k)? Rám, vagy Shyarra? Szét lehet ezt még választani egyáltalán? Talán erről szól az egész… testet adunk két ősi léleknek, hogy általunk egyesülhessenek. Ha így van, és meg is történik… mi lesz utána? Szükségük lesz-e még ránk? Többek leszünk-e általuk, vagy kevesebbek?A kérdések továbbra is csak sorakoznak, de nincs senki, aki tudná a választ. Talán még maga Lucius sem.A gondolkodás segít megnyugodni, s amikor végre eljut a tudatomig, hogy fázom az elhűlt vízben, kiszállok a kádból. Magamra tekerem a törölközőm, ügyelve, hogy véletlenül se pillantsak a tükörre.Félek attól, hogy ismét Messalla nézne vissza rám.Az ágyamhoz érve megszárítkozom, s abban a reményben bújok a takaró alá, hogy az éjszaka maradékában már nem álmodom semmit.

27.

Az az igazság, hogy szenvedek. Tévedtem, amikor azt gondoltam, könnyebb lesz, ha nem látom minden nap Luciust. Hiába próbálok nevet adni annak, ami hozzá köt, rendre kudarcot vallok. Nem tudom, mi ez, hovatovább nem is érdekel, de a közelemben akarom tudni. Nappal, amikor körülöttem van a család, nincs semmi gond, de éjszaka, amikor egyedül maradok, semmi sem véd meg magamtól. Ha nem róla, akkor Messalláról álmodom; tíz perceket alszom csupán, s mindig forró, vágytól lüktető testtel riadok fel. Két napja odáig fajult a dolog, hogy már nem is merek alvással próbálkozni. Persze, ennek is megvannak a maga következményei, de ezeket jóval könnyebb elviselni.Vajon Lucius álmodik Shyarral? Hagyja, hogy a boszorkány az elméjébe furakodva vágyakozást szítson benne? Nem… Kizárt. Aligha tűri el, hogy bármi is megpróbálja irányítani.Ledobom magamról a takarót, s kétszáz éves véneket meghazudtoló tempóban a fürdőbe csoszogok. Vége egy újabb éjszakának, ami ismét nem múlt el Messalla „látogatása” nélkül, hiába próbáltam olvasni, tanulni, hiába sétálgattam a házban.Ezúttal azonban valahogy más volt. Már nem csupán addig tartott az álom, míg magához

rántott, hanem tovább… A számba mart, és én visszaharaptam, két hatalmas tenyere bejárta a testem, néha fájdalmas szorításokkal adva tudtomra vágya, türelmetlensége mértékét, s én sem maradtam el tőle; izzó sávokat karmoltam a bőrébe, amitől még követelőzőbb lett, és……és felébredtem.Az ajkam még mindig ég, mintha a csók valódi lett volna, ahogy az egész testem is ezt sugallja.Megtöltöm a kádat vízzel, levetem a pizsamám, és csukott szemmel a tükör felé fordulok. Félve, lassan nézek fel, de amikor a fekete nadrágba bújtatott lábak helyett csak a saját, csupasz térdemet látom, megkönnyebbülve nézek szembe magammal; csak hogy azonnal fájdalmasan nagyot dobbanjon a szívem.Duzzadt ajkamat fognyom csipkézi, testemen itt-ott lassan sötétülő pettyek mutatják a férfivágy erejét.Akkor hát… Nem álom volt.Nem lehetett, hacsak nem én okoztam magamnak mindazt, amit Messallának tulajdonítok.Beszélnem kell Luciusszal. Beszélnem, és talán… talán nem csak azt.

Szokatlan ez a csend. Ritkán vagyok teljesen egyedül, hiszen a Roxfortban több százan vannak rajtam kívül, itthon pedig itt volt eddig a család… Az ünnep múltával azonban minden visszatért a hétköznapi mederbe. Mauro visszautazott a Durmstrangba, Angus seprűre pattanva visszatért a csapatához, Norman és Debra is hazamentek a saját kis otthonukba… Apa ugyan itthon lehetne, de még este szólt, hogy el kell intéznie valamit, így aztán egyedül vagyok a házban. Az egyetlen előnye az, hogy nem kell rejtegetnem a sebet.Hiába a vastag futószőnyeg a folyosón, szinte hallom, ahogy visszhangot vetnek a lépteim. A szalonba érve egy darabig szemezek a kandallóval, végül mégis úgy döntök, inkább kerülő úton megyek az ispotályba. Kisétálok a birtok határára, majd onnan abba a sikátorba hoppanálok, ami közel van a látogatói bejárathoz, és elég elhagyatott ahhoz, hogy ne tűnjön fel a mugliknak a hirtelen megjelenésem.Csupán néhány lépés választ el a bejárattól, amikor győz a gyávaságom, és az út túloldalán elterülő parkba megyek inkább. Egy órán át bóklászom, majd leülök egy elhagyatott játszótér üresen árválkodó hintájára, s a csizmám orrát bámulva próbálom visszaszorítani a rossz emlékeket.Persze, hiába. Nem hagyhatom figyelmen kívül életem legfontosabb, legrosszabb eseményét; azt, ami ehhez a helyhez kapcsolódik. Nem az ispotálytól félek, hanem hogy újra teljes erővel támad rám az a bénító fájdalom, és ismét csak nem tehetek az ellen, hogy napokra maga alá temessen.Csakhogy ez nem fog megváltozni akkor sem, ha tavaszig itt ülök.

Olyan csendes minden ezen a szinten… Csak néha hallatszik egy-egy ajtócsapódás, sietős léptek zaja, távolinak tűnő kiáltások… Mintha egy kísértetházban lennék. Nem is csodálom, hogy Debra nem szeret egyedül lenni. Átjár mindent, beleivódik a kárpitokba, a falakba, a bőr alá furakszik ez a misztikus kényelmetlenség*… Nem értem, mi veszi rá, hogy újra és újra visszatérjen ide. Én képtelen lennék erre az önfeláldozó alázatra, amit ez a hivatás kíván. Túlságosan önző vagyok ehhez. Az, hogy a családom bármely tagjáért – Dorrie is ide tartozik – az életemet adnám, össze sem hasonlítható ezzel.Éppen abban a pillanatban teszem vissza a csészét az alátétre, amikor a hosszú, zsúfolásig rakott könyvespolc feletti óra halkan megkondul. Debra húsz perce sietett el az egyik beteghez, és úgy tűnik, nem mostanában fog visszaérni.Rövid sétára indulok, hogy megmozgassam kicsit a lábam. Ha Debra visszaér, elköszönök tőle, és hazamegyek. A folyosón – nem tudom, miért – jobbra fordulok. Sápadttá szűrt napfény borong be a parkra néző, széles, vékony függönnyel árnyékolt ablakokon, köztük

pedig egy-egy ártalmatlan, szép növény hivatott barátságosabbá tenni a helyet. Tőlem jobbra pedig a szobák ajtaja és gyógyítók portréi törik meg az egyhangúságot. Szinte észre sem veszem, s újra a régi játékot játszom: nézem az arcokat, s megpróbálom kitalálni, milyen élet tartozhatott hozzá, mi hozta őket erre a pályára, mi mindent értek el…A kórtermekbe már rég nem akarok benézni. Nem akarom – jogom sincs hozzá – látni mások kiszolgáltatottságát, hiába van az ajtókon az ablak; első pillantásra közönséges üveg, ám megbűvölték, hogy csak a gyógyítók lássanak be.Hamarosan utamat állja a folyosó vége. Innen nincs tovább, csak vissza, ahhoz pedig nincs kedvem. A legközelebbi ablakhoz lépve a falnak támasztom a vállam, s kibámulok a sivár parkra. Mennyivel szebb, élettelibb nyáron… Most csak kopár fák, üres padok, keskeny sétányok kusza szövevénye. Mint egy pókháló borította, repedezett tükör. A fény, amit visszaadhatna, elvész a csupasz faág-repedések közt, amik elnyelik talán még a reményt is. Talán a tél a dementorok anyja. Valódi és tetszhalált okoz mindenütt; a növények lelke is visszahúzódik a gyökerekbe, a föld alá, ahol nem éri el, nem veheti el tőlük.Tudom, hogy ennek így kell lennie, hogy megvan a maga szépsége, de attól még nem könnyebb elviselnem ezt a hideg, szeles kopárságot. Az elmémen át a csontomig hatol, a legrosszabb, legfájóbb dolgokat hozva fel belőlem.Különösen itt.Becsukom a szemem, hogy ne lássam, de a kép a retinámra égett. Az ágak alkotta, kusza szövevényt látom még mindig. Nem ereszt, mintha elhatározta volna, hogy magába olvaszt, s szinte hallom a susogást is: egy leszel közülünk, Moira…Talán nem is lenne olyan rossz. Talán a fák nem éreznek semmit. Talán hálásak a télnek a pihenőért, s cseppet sem bánják, ha megcsonkítja őket a fagy… Kevesebbek lesznek, mégis többek. Kevesebb levelet, virágot, termést növesztenek, de szebbeket, életerősebbeket.– Mrs Malfoy – hallom meg Debra kedves, megnyugtató hangját két pillanattal azután, hogy Shyar felélénkül -, megérkezett a családja.Kényszerítenem kell magam, hogy ne kapjam fel a fejem. Nem akarom látni az asszonyt, akinek akaratlanul is fájdalmat okozok úgy, hogy talán nem is tud róla… Egy utolsó cédának érzem magam, mert ennek ellenére ugyanúgy jóleső borzongás fut végig rajtam a tudattól, hogy itt van valahol Lucius. Talán lát. Talán néz is.Szándékosan zárom ki a hangjukat a tudatomból. Akármennyire közeli ismerősök – sőt, Lucius a kelleténél is közelibb -, nincs jogom a részesévé válni a találkozásuknak.Hiszen olyan ritka az, hogy Mrs Malfoy tudata teljesen tiszta… Az órák, napok nagy részében az elméje és a teste közt nem tökéletes a kapcsolat, emiatt kiszámíthatatlan. Sosem tudni, mit tesz a következő pillanatban, ezért állandó felügyeletet igényel, amihez már kevés egy házimanó.Senki sem tudja, miféle kór ez, így hatásos ellenszere sincs; Debra és a többi gyógyító csupán annyit tehet érte, hogy néhány óránként megitat vele egy bájitalt, ami visszaszorítja a mágikus erejét, hogy megakadályozzanak egy esetleges kitörést, ami Mrs Malfoy képességeinek ismeretében akár életveszélyes is lehet; mind rá, mind a környezetében tartózkodókra nézve.Hiába nem akarom, hallom tisztán csengő, bár kissé fáradt hangját, ahogy köszönti Luciust és Dracót; még a ruhák súrlódását is, ahogy összeölelkeznek. Szinte bántja a fülem az a kedvesség, amivel Lucius szól a nejéhez; még sosem hallottam. De miért is kellett volna? Bár apával is közvetlen hangnemben beszél, egy baráttal szemben mégis más hangot üt meg az ember, mint azzal a nővel, akivel már évtizedek óta közös az élete.Mikor a két család együtt volt, akkor sem így szólt hozzá. Mindig ott volt egyfajta visszafogottság, valami hűvösség… Hisz bármennyire is jó barátja apa, vannak dolgok, amik egyedül rá és a feleségére, esetleg még Dracóra tartozik. Leheletfinom maszkot hordtak akkor is, hogy megőrizhessék magukat egymásnak.És ez így jó. Én is így tenném, ha… ha volna kivel.

– Moira…Összerezzenek a nem várt megszólítástól. Első gondolatom Debra, de amikor a hang irányába fordulok, és meglátom Mrs Malfoyt, megfagy bennem minden mozdulat. Magasabb nálam – ez az első értelmes(?) gondolatom. Mindig is így volt, de most, másfél év után ez annyira nyilvánvalóvá válik, hogy kénytelen vagyok megállapítani. Csak ezután jöhet minden más; a selymesen fénylő, érett búzakalász színű hajszálak rengetegébe néhány ezüstös árnyalatú vegyül, hogy az égszínkék szemek mit sem veszítettek ragyogásukból, hogy szinte semmi sem mutatja az idő múlását. Talán gyönyörűbb, mint amilyennek kisgyermekként láttam.– Asszonyom… - produkálok egy jelképes pukedlit.– Hátborzongató, nem igaz? – kérdezi a park felé fordulva, de mielőtt még bármit válaszolhatnék, már újra engem néz. Pontosabban a számat, az azon éktelenkedő sebet.– Nem szép látvány ezen az üde arcon – állapítja meg halvány rosszallással.Nem értem. Ő ilyen apróságokról beszél, míg én keményen megküzdök a lelkiismeretemmel minden egyes olyan pillanatért, amikor a szemébe nézek.– Miért nem gyógyítod be? – kérdezi kedvesen, de van valami a hangjában, amivel nem tudok mit kezdeni.– Ez… - érintem meg hosszas hallgatás után a számat. – Fontos számomra.Képtelen vagyok a szemébe nézni. Talán még apának is könnyebben hazudnék, mint neki. Inkább a gyűlölt tél felé fordulok.– Ha nem tévedek, ennek a sebnek köze van a férjemhez – állapítja meg hihetetlenül nyugodtan, s amikor újra ránézek, döbbenten látom, hogy mosolyog. Ez már önmagában elég ahhoz, hogy elakadjon a lélegzetem, de nem úszom meg ennyivel; Lucius szinte közvetlenül mögötte áll, bal kezét felesége derekán nyugtatja, jobbjában pedig a sétapálcát tartja.Nem tudom, vár-e választ, s ha igen, mit; nem mondhatok rá sem igent, sem nemet.– Ugyan, kedvesem – sóhajt bele a hosszúra nyúló csendbe Mrs Malfoy, amitől a rosszullét kerülget. Bár ő mindig is közvetlenebb volt Luciusnál, túlzásnak, meg nem érdemeltnek érzem a kedvességét. – Tisztában vagyok a kettőtök… kapcsolatával.– Ez esetben miért nem ölt még meg…? – suttogom az első dolgot, ami felötlik bennem, s csak akkor döbbenek rá, hogy még így is hangosabbra sikerült a kelleténél, amikor felkacag.– Moira, Moira… - mondja kicsivel később. – Kinőttem én már az ifjonti hevességet. Ismerlek benneteket annyira, hogy tudjam, egyikőtök sem akarta ezt, s hogy a legkevesebb beleszólásotok sincs.Ó, te bölcs, érett asszony, miért nehezíted tovább a helyzetem…?– Mondd – folytatja -, szereted őt?Meg kell kapaszkodnom a párkányban, hogy össze ne rogyjak. Hitetlenkedve nézek a szemébe, de a tekintete rádöbbent, hogy nem viccel, és választ vár.Luciusra rebben a pillantásom, de valójában befelé, magamba nézek. Kutatok az elmémben, talán a szívemben, a lelkemben is, de nem találom, amit keresek.– Nem tudom – felelem végül, s mire a szó végére érek, már ismét Mrs Malfoy szemébe nézek.– Köszönöm az őszinteséged – mosolyodik el ismét, majd a férjéhez fordul. Kihasználom az alkalmat, s az ablaknak döntöm a homlokom, remélve, hogy segít megnyugodni. Ez a beszélgetés már önmagában is nehéz lenne, de úgy, hogy itt van ő is…– Lucius, drágám, megtennéd, hogy magunkra hagysz? – hallom az asszony hangját, majd a férje távolodó lépteit.– Moira – szólít meg újra, s ahogy felnézek, látom, hogy Lucius csupán néhány méterrel áll távolabb, mint eddig, és továbbra is szemmel tart minket.– Igen? – kérdezem félve, attól tartva, hogy most zúdítja rám mindazt, amitől a neveltetése eddig visszatartotta.

– Már nem vagyok teljes értékű asszonya Luciusnak – mondja halkan, s szinte megrémít a tekintetében ülő komolyság. Félek a folytatástól.Talán tudja, hogy kényelmetlenül érzem magam, mert lágyan az arcomra simítja a tenyerét. Ujjai hűvösek, mintha most jött volna be a hidegről.– Te azonban még lehetsz az – folytatja apró mosollyal -, ha elfogadod, amit adni tud, és nem vágysz többre.Mielőtt felfoghatnám szavai értelmét, homlokon csókol, majd Luciushoz siet, aki belekarol, és a felvonók felé indulnak. Útközben Draco is csatlakozik hozzájuk, s amikor már nem látom őket, hagyom, hogy eluraljon az a gyengeség, ami már régóta körülöttem ólálkodik.

A semmibe meredve csúszom le a fal mentén a padlóra. Ez egyszerűen… Nem, az nem lehet, hogy Narcissa Malfoy „áldását” adta ránk. Ugyanakkor… ha ismeri Shyar és Messalla történetét – márpedig, úgy fest, hogy igen -, akkor azzal is tisztában van, hogy nem tehet ellene semmit. Nem olyan kicsinyes, hogy pusztán féltékenységből, önzésből megnehezítse mindannyiunk helyzetét. Annál jóval nemesebb, és talán… Nem, nem talán, hanem biztosan tudja, hogy Lucius, bár a férje, nem a tulajdona, így nem is rendelkezhet felette. Amit a férfi egyébként sem tűrne el.– Jól vagy? – kérdezi Debra, s csak utána érinti meg a vállam, nehogy megijesszen. Lassan nézek fel rá, mintha egy teljes világ választana el minket. Zöld talárja üde színfolt a folyosói félhomályban, mégsem derít jobb kedvre. Azt sem tudom, képes leszek-e ezt az egészet megemészteni valaha.– Nem tudom – rázom meg a fejem. – Bűntudatom van, amiért feloldozást kaptam a bűntudat alól – motyogom a szemébe nézve. – Van ennek értelme? – Ha így érzed, akkor biztosan – mosolyodik el, majd finom noszogatására felállok. – Talán jobb lenne, ha hazamennél pihenni. Persze, csak miután összeszedted magad.– Úgy lesz – biztosítom.Valami ismét a parkra vonzza a tekintetem. Pontosabban valaki. Lucius.A Malfoy család alig tűnik ki a fák egyhangú, sötét tömegéből, de így is bántó részletességgel látom, ahogy Lucius megáll, magához vonja, majd megcsókolja a feleségét. Lassan, lágyan… olyan féltő szelídséggel, ahogy engem sosem fog.– Olyan jó őket így látni – sóhajt fel Debra. Igaza van, tényleg szépek együtt, s még értékesebbé teszi ezeket a perceket az, hogy csak ritkán jutnak nekik ilyen bensőséges pillanatok. Jó látni, ahogy Lucius bánik a nejével, ugyanakkor…A féltékenység rút lárvája megmoccan bennem.

Használhatnám a Hop-hálózatot is, de szükségem van arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Apa már biztosan hazaért, s aligha örülne, ha így, összezavarodva látna. Egyre csak kavarognak a gondolataim, s nem úgy tűnik, mintha mostanában rendet tehetnék köztük.Megpróbálok úrrá lenni a káoszon, miközben elhagyom az épületet. Sétálgatok egy kicsit a mugli Londonban, épp csak annyi ideig, míg a tiszta levegőhöz szokott tüdőm már szinte vergődik az autók okádta, bűzös füsttől. Ez segít abban, hogy egy kis időre megfeledkezzem minden másról. Keresek egy félreeső helyet, és a Mauth birtok határára hoppanálok. A kapu, felismerve a mágiámat, feltárul, s amint biztos távolba érek tőle, azonnal be is zárul.A ház felé menet vagy Mrs Malfoy szavai visszhangoznak bennem, vagy azon gondolkodom, eltüntessem-e Messalla nyomát, és hallgassak tovább a dologról, vagy hagyjam, és amikor apa rákérdez, mondjak el mindent. Hiszen neki ugyanannyi joga van tudni róla, mint Mrs Malfoynak.Végül bűntudatos sóhajjal begyógyítom a sebet. A Luciushoz fűződő „viszony” egyszer mindenképp a tudomására jut, s mindenképpen fájdalmas lesz. Nem ezen az alkalmon fog múlni a megbocsátása.

A hangulatom nem fog szemet szúrni neki; tudja, hol voltam, s hogy nyomaszt az a hely.

Az előtérbe érve ledobom magamról a szitáló havas esőtől elnehezült kabátot, s mivel a ház üresnek tűnik, a szobámba indulok. A szalon előtt elhaladva azonban halk, női zokogásra leszek figyelmes.– Kérem, Mr Mauth, ne tegye! – hallom, s ismerősnek érzem a hangot. Halkan belépek a helyiségbe, s a kezem, amivel épp a sálat kanyarítanám le magamról, megáll a mozdulat közepén.Sonia Zambini tördeli az ujjait a kanapén.– Mi történik itt? – kérdezem halkan, amikor végre megtalálom a hangom. Az asszony nem foglalkozik velem, továbbra is összekulcsolt ujjakkal, könnytől ragyogó szemmel, némán könyörög apának, aki ritkán látott, kemény, eltökélt, már-már rideg arckifejezéssel nézi őt.– Apa! – emelem meg a hangom, mert úgy tűnik, egyikük sem hallott meg.Mindketten rám emelik a tekintetüket, de míg apa vonásai épp csak egy pillanatra lágyulnak meg, addig Mrs Zambini szinte könyörögve néz rám.– Kisasszony, kérem, próbálja lebeszélni az apját erről az őrültségről! – kérlel a könnyeit nyeldesve.– Őrültség volna, hogy aurorparancsnokként és apaként is a dolgomat teszem? Egy pillanat alatt összeáll a kép.– Letartóztattad Blaise-t? – meredek apára, s végre leveszem a sálam.– Talán azt gondoltad, annyiban hagyom? – kérdezi komoran. – Kezet emelt rád, ráadásul volt olyan pofátlan, hogy az én otthonomban tegye.– Nem – rázom meg a fejem. – Azt gondoltam, elfogadod, hogy én lezártam ezt az ügyet.– Moira, kérem – ugrik fel az asszony, és megragadja mindkét kezem. Fahéj színű szemei könnyben úsznak, s nem csupán az ujjai, de az egész teste remeg a kétségbeeséstől. – Kérem, ha valóban szerette valaha a fiamat, akár csak egy pillanatra is, akkor nem engedi, hogy…A szavai elúsznak a fülem mellett. A hangja monoton mormolássá tompul, ahogy próbálom visszatartani Shyart attól, hogy rátámadjon. Talán a közelsége nem tetszik neki, talán az, hogy a kezemet szorongatja még mindig… esetleg valahonnan tudja, hogy ugyanaz a vér köti össze azzal, aki korábban ártani akart nekem.Sajnálom az asszonyt, de a fiát nem.– A rivallójában más hangnemet használt – akasztom meg a szóáradatot, s a hangom legalább olyan hideg, mint apa tekintete. – Sértegetett és fenyegetőzött. Nincs joga éppen nekem könyörögni – rázom le magamról a kezét, és hátrébb lépek.Hitetlenkedve néz rám, miközben elsápad. Egy teljes percig néma csend honol a szobában, amit végül az asszony suttogása old fel.– Kegyetlen vagy…Egy biccentéssel adok neki igazat, majd azon fotel mögé sétálok, amiben apa ül, s a támlára simítom mindkét tenyerem.– Mr Mauth… - próbálkozik ismét apánál, de ő feláll, és a kandalló felé int.– A tárgyaláson majd eldől a fia sorsa – veszi elejét egy újabb könyörgésnek. – Győzködje inkább a Wizengamot tagjait, hátha őket meg tudja hatni.Megroggyan a vállam. Wizengamot?– Apa, talán… - kezdem bizonytalanul, de egyetlen pillantása belém fojtja a szót. Szobormerev arccal nyújtja Sonia Zambininek a kerámiaedényt, amiben a Hop-por van, s mozdulatlanul várja meg, hogy az asszony eltűnjön a zöld lángok közt.– Apa, gondold át még egyszer – mondom halkan, amikor magunkra maradunk.– Nem.Tántoríthatatlannak tűnik, de talán az egyetlen és utolsó érvemmel tudok rá hatni.– Nem Blaise miatt, ő nem érdekel – jelentem ki határozottan. – Miattam.

Megrándul az állkapcsa, de az eltökéltségéből semmit sem veszít.– A Wizengamot látni akarja majd, mi történt. Valóban ki akarsz tenni mindennek?Nem szép húzás ellene fordítani a saját szeretetét, tudom, de nem igazán hagyott más lehetőséget.– Felnőtt boszorkány vagy, ahogy arra Lucius volt szíves emlékeztetni. Túl fogod élni – válaszolja kíméletlenül, majd kivonul a helyiségből, én pedig még sokáig nézem azt a pontot, ahol eltűnik.Mindig elfelejtem, milyen könyörtelen tud lenni.

A vacsorát teljes csendben fogyasztjuk el. Ő hajthatatlan, én pedig tisztában vagyok ezzel, így nem is próbálom többször lebeszélni. Úgy általában véve sincs kedvem társalogni, épp elég gondolkodnivalót adott ez a nap.Egy órával később a szalonban ülünk, s míg én a bájitaltan könyvem tanulmányozom – csak látszólag, mert a gondolataim folyton másfelé kanyarodnak -, addig apa egy aktát lapozgat elmélyülten, s nagy ritkán belekortyol a keze ügyében várakozó whiskybe.A Malfoyok, a Zambinik… kicsit sok ez egy napra. Egy újabb óra elteltével feladom; nem keresek tovább értelmet a történtekben, és a tanulással sem próbálkozom. Félreteszem a könyvet, majd apa mellé telepszem a fotel karfájára, és arcátlanul megvámolom az italát.Sóhajtva dobja le a földre az aktát, majd átölel, én pedig a feje búbjára támasztom az állam.– Mikor lesz a tárgyalás? – tudakolom. Legalább ez ne legyen meglepetés.– Négy nap múlva, reggel kilenckor.– Remekül kezdődik majd az év – morgom, már előre számolgatva, hány óra anyagát kell majd bepótolnom. Persze, ez lesz a legkisebb gondom.– Sajnálom, kicsim, de remélem, megérted, hogy nem hagyhatom futni azt a mocskot.– Értem, persze, hiszen… Mindegy. Nem fogom élvezni.– Ahogy én sem – morogja. – De nem hagyhatom, hogy ennyivel megússza. Tudom, hogy erős leszel – néz fel rám egy bátorító mosollyal.– Természetesen – bólintok, megborzolva a szakállát. – Egy Mauth nem mutatja ki a gyengeségét. Legalábbis nem akárki előtt – teszem hozzá gyorsan, amikor aprót köhint.– Menj, pihenj – sóhajtja, finoman megpaskolva a kezem. – Engem még vár a munka – hívja magához a paksamétát.Engedelmesen felállok, ám ahelyett, hogy a szobámba indulnék, a bájitalos vitrinhez lépek, és kiemelek belőle egy altatós üvegcsét.Perselus Piton féle Álomtalan Álom Ital. A név garancia a minőségre, s pont erre van most szükségem. Nem hiányzik, hogy Messalla, Mrs Malfoy, esetleg Blaise uralja az éjszakámat holmi álmok formájában.– Tudod, hogy nem szeretem, ha ilyesmit használsz – néz rám nyílt rosszallással apa.– Tudom, de… nem vágyom semmilyen álomra – válaszolom azonnal, és csak a szája sarkának rándulása árulja el, hogy ezzel tisztában van. – Gondolom, az kevésbé tetszene, ha felvedelném előled a whiskyt, hogy kiüssem magam.– Ki is tagadnálak, ha leinnád magad – mordul fel, majd egy apró bólintással jelzi, hogy engedélyezi a főzet elfogyasztását.Megkapja a szokásos homlokcsókot, aztán magára hagyom.

A hosszú, kényeztető fürdő után ismét a tükör elé állok, s megpróbálom magamat egy férfi – Lucius – szemével látni.Te azonban még lehetsz az - hallom ismét Mrs Malfoy szavait. Lehetek, valóban? Talán. Évtizedek múlva. Most még semmiben sem érek fel vele; olyan vagyok, mint bármelyik másik tizenéves boszorkány, már ha Shyart nem számítom. Egyedül a fémbűvölés az, amiben kiemelkedőnek nevezhetem magam, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy Lucius vele

egyenrangúnak tekintsen.A testem… csak egy test. Egy a sok közül. Messalla nyomait figyelmen kívül hagyva semmi különleges nincs rajta; pontosan olyan átlagos, mint amilyen minden második boszorkányé. Nem túl magas, arányos alkat, világos bőr, öklömnyi mellek… a csípőm szélesebb, mint a derekam, ahogy a nők többségének.Nem. A lányok többségének.Ez a test még éretlen. Egy barack, ami még csak most kezd színesedni abban a fényben, amit a férfiak figyelme áraszt. Feszes, kemény, harapásra ingerlő… de messze van még attól, hogy olyan igazán ellenállhatatlan, illatos, zamatos gyümölcs legyen belőle, amit szívesen szakítana le suhanc és aggastyán egyaránt; ám amit a középkorú férfiak értékelnek igazán.Semmi kivetnivalót nem találok magamban, azt leszámítva, hogy ez még nem egy nő teste.Hogyan is lehetnék hát Lucius „teljes értékű asszonya”? Ahhoz… ahhoz azzá kéne tennie.Vesződne-e ezzel? Vagy megteszi, amit a két kígyó rákényszerít, és ezzel vége? Kár ezen töprengenem; ez kizárólag az ő döntésén múlik.Alávetem magam az akaratának, ha az érdekeim úgy kívánják.

– Magyarázd el nekem, légy szíves – fordulok hetedszer is Dorrie-hoz -, miért is csípem ki magam?– Hogy illően tündökölhess az apád mellett a minisztérium szilveszteri fogadásán – darálja unottan, miközben a helyére bűvölöm Norman eredeti ajándékát, egy meglehetősen egyedi fülbevalót. – És hogy Malfoyt is lenyűgözd – szúr egyet belém a beste boszorkány.– Nem akarok menni – rogyok le mellé az ágyra. – Engem ott két nap múlva meg fognak alázni.– Nem az a szándékuk – adja a kezembe a hajcsatot -, de bizonyíték kell ahhoz, hogy ítélhessenek. Főleg, hogy tisztában vannak azzal, hogy az apák hajlamosak eltúlozni az aggodalmat, ha az egyetlen lányukról van szó. – Ezzel én is tisztában vagyok, de nem könnyű függetlenítenem magam a tudattól, hogy hány férfi fogja végignézni… A három is túl sok volt.– Felejtsd el még ezt egy kis időre – tanácsolja, majd megvillan a tekintete. – Esetleg egy memóriatörlő bűbájjal segíthetek…– Hahh, épp az hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen a káosz – morgom, majd felsóhajtok. – Ha legalább Shyart itthon hagyhatnám…– Ezzel ne viccelj! – ragadja meg a csuklóm, de azonnal el is engedi. Még kissé bizalmatlan a kígyóval szemben. – Nem akarok még egyszer az ágyad mellett gubbasztani, megértetted?!– Nyugi, én sem tervezem – csitítom. – Csupán arról van szó, hogy jó lenne végre úgy mozogni, úgy cselekedni, hogy ne kelljen közben ügyelnem rá.– Smink?Hihetetlen. Még szinte be sem fejezem a mondatot, de az ő agya már máson jár.– Nem kell. Nyűgözzön le mindenkit a természetes szépségem – közlöm megjátszott nárcizmussal, jókora gőggel megspékelve.– Akkor induljunk – pattan fel, majd magára kanyarítja díszes, alkalmi köpenyét.– Gabriel? – kérdezem, már a folyosón. – Ő nem lesz ott?– Hívtam – sóhajt fel -, de azt mondta, nem neki valók az efféle összejövetelek.– Egyet kell értenem vele – dünnyögöm, s addigra már csak néhány lépésre vagyunk a szalontól.– Nahát, az én két csodás kísérőm – hajol meg apa, ahogy észrevesz bennünket. – Szabad a karjukat, hölgyeim? – tudakolja mosolyogva, mire belekarolunk, s együtt lépünk a kandallóba, hogy aztán a Mágiaügyi Minisztérium aulájába utazzunk a Hop-hálózat segítségével.Impozáns, tágas, ragyogó… mégsem tölt el jó érzéssel. Mindez csupán azt hangsúlyozza,

hogy hatalmasabb, erősebb nálam, s bármikor maga alá temethet.Ahogy lassan körülnézek, a tekintetem megakad a hatalmas órán. Este tizenegy… a legjobb esetben is ki kell bírnom még egy teljes órát. Nos, Dorrie-val talán menni fog; apámat nemsokára úgyis elrabolják mellőlem.Visszafogott zene szól visszafogott hangerővel; aki táncolni akar, megteheti, aki pedig jobb szeret beszélgetni, annak sem kell rekedtre üvöltenie magát.– Üdvözlöm, Ambrose – ráz fel a gondolataimból az a hihetetlenül magas és vékony varázsló, aki megáll melletünk.– Jó estét, Karl – fogadja el apa a felé nyújtott kezet. – A kedves felesége…?– Nem érezte jól magát, ezért otthon maradt, engem viszont elzavart – sóhajtja a férfi. – Bemutatnád nekem e bájos hölgyeket? – hajbókol mosolyogva.– A lányom, Moira, és a barátnője, Miss Dorothée Badeau – mutat be minket apa, noha engem látásból ismer már a férfi.– Irigylésre méltó társaság – udvariaskodik tovább a varázsló, majd egy rövidke beszélgetés után továbbáll.– Magatokra merjelek hagyni benneteket? – fordul hozzánk apa.– Kit félt tőlünk, Mr Mauth? – csúfolódik Dorrie.– A jelenlévő férfiakat – válaszolja. – Tartok tőle, hogy összetöritek a szívüket – sóhajtja színpadiasan, majd aprócska meghajlás után elvegyül a tömegben.– Gyerünk! – ragadja meg Macs a karom, s szinte beráncigál az emberek sűrűjébe.

Noha eljönni sem akartam, éjfélkor, a hatalmas ingaóra első kondulásakor arra eszmélek, hogy egy fiatal férfi szorosabbra vonja az ölelését, s az állam alá tett ujjával megemeli a fejem, hogy megcsókoljon.Egy pillanat alatt szakad rám a helyzet valósága; a hangok, a fények, a körülöttem kavargó sokaság, s nem értem, hogyan kerülök egy olyan ember karjába, aki jóképű ugyan, de teljesen hidegen hagy.Megrázkódom, s elfordítom a fejem, így az ajkam helyett az arcomat érinti a szája.– Mi a gond, kedvesem? – kérdi inkább csalódottan, mint aggódva, amikor kibontakozom az ölelésből, és hátrébb lépek.„Kedvesem”?! – ismétlem magamban a megszólítást, a harmadik kondulással egyidőben.– Nem szívelem az efféle bizalmaskodást, uram – válaszolom aztán hidegen, rádöbbenve, hogy túl messzire ment, én pedig valami okból voltam olyan ostoba, hogy hagytam.Hol van ilyenkor Dorrie józansága?!– De Moira… Azt gondoltam, hogy a sok tánc, amit nekem adtál… - értetlenkedik tovább.– A tánc nem jogosítja fel semmire – vágok a szavába. – A társadalmi érintkezés egy elfogadott, kellemes formája, nem több, így nem is jogosítja fel arra, hogy a keresztnevemen szólítson, esetleg más, ennél is bizalmasabb jelzővel illessen, ahogy csókot sem várhat cserébe – közlöm a legcsekélyebb kímélet nélkül, noha egy pillanatra felmerül bennem, hogy a tánc a felsoroltaknál jóval több is lehet; elég, ha csak Luciusra és a tangónkra gondolok. – További szép estét, uram. Boldog újévet!Faképnél hagyom. Nem érdekel, hogy esetleg megsértettem, inkább arra próbálok rájönni, Shyar miért nem reagált a közelségére, holott Blaise-nél szinte azonnal támadott. Talán tudta, hogy nem jelent a férfi valódi fenyegetést? Vagy eljutottam volna arra a szintre, hogy már nem kell különösebben koncentrálnom ahhoz, hogy az irányításom alatt tartsam…?Az egyik lebegő tálcáról lekapok egy aranyló pezsgővel megtöltött karcsú poharat, s néhány gyors korttyal felhabzsolom a tartalmát. Mire apához érek, pontosan a tizenkettedik kondulás pillanatában, kerítek egy újabb pohár italt, s azzal koccintok vele.– Boldog újévet, apa – ölelem át, majd belekortyolok az édeskés pezsgőbe. Közben előkerül Macs is, s még néhány ismerős, így hamarosan elsodródunk apától, s ez a pohár is kiürül.

– Ott van Malfoy – súgja Dorrie, finoman a szökőkút felé biccentve.Nem kell odanéznem, hogy tudjam, igaza van. Érzem magamon Lucius tekintetét, s bár erős a késztetés, nem fordulok felé még egy pillantás erejére sem.Túlságosan élesen látom még a képet, ahogy átöleli és megcsókolja a feleségét. Inkább a pohárba hulló konfettiket figyelem; hogy hogyan tapadnak fel a nedves, papírvékony üvegre, hogyan fullad bele némelyik az alul összegyűlt, maradék cseppek miniatűr tavacskájába.Vajon így fogom végezni én is? Elmerülök Lucius, Shyar és Messalla medrében, s soha többé nem lesz erőm, hogy szabaduljak… feloldanak, magukba olvasztanak, s nem leszek több, mint ez a konfetti a pezsgőben.Minőségi, drága, páratlanul finom pezsgő, pazar ragyogással – mint maga Lucius. Ha egyszer belekóstol az ember, eléri, hogy még többet akarjon belőle, s mire az áldozat feleszmél, már el is vette mindenét; megfosztotta a vagyonától, az önállóságától, a józan gondolkodástól; csupán ő marad, ő tölti ki minden percét, a rabjává teszi, majd hagyja, hogy belepusztuljon a gyönyörűséges függőségbe.Mámorító, csodálatos tudatlanság – ez várna rám?Ha igen, nem kérek belőle.Csodálatos, mámorító tudatlanság – ezt várná tőlem?Aligha.

– Erre jön – mormolja Macs, s szavai összecsengenek az én gondolatommal. Pár méterrel odébb ugyanis megpillantom korábbi táncpartnerem, s mivel végig rajtam tartja a tekintetét, kétségem sincs afelől, hogy hozzám igyekszik. Időm már nincs elosonni, hiszen felfedezte, hogy észrevettem, így inkább csak elfordulok, remélve, hogy az elutasítás láttán meggondolja magát.– Moira… - szólít meg, amikor elém ér, s én a leghidegebb pillantásommal válaszolok rá. Ha ez sem rettenti el…– Boldog újévet – mondja, miközben teli pohárra cseréli a kezemben tartott üreset. Hozzákoccintja a sajátját, s rám emeli, azt várva, hogy én is így tegyek.Nem. Soha többé nem iszom olyan italból, amit nem attól a néhány férfitól kapok, akikben megbízom. Ujjaim a pohár falára feszülnek, s éppen azt fontolgatom, hogy látványosan a padlóra öntsem-e a pezsgőt, kifejezve a bizalmatlanságom és az elutasításom, vagy egyszerűen csak visszaadjam neki, és ismét faképnél hagyjam.Dönteni sincs időm; Macs figyelmeztető szorításával egyidőben Shyar felélénkül, s néhány pillanattal az után, hogy körülvesz jellegzetes illata, Lucius elveszi tőlem a poharat, és Dorrie kezébe nyomja.– Úgy vélem, a hölgy nem óhajtja az ön társaságát élvezni, uram - közli kimérten, majd a karját a derekamra fektetve mellém lép.Örülök, hogy már nincs nálam a pezsgő, mert alighanem összeroppantanám a hirtelen fellángoló vágy hevében, s ráébredek, hogy könnyebb Shyart uralnom, mint a vonásaimat.Úgy karol magához, mintha hozzá tartoznék. Csípőm a combjához ér, s hihetetlenül forrónak érzem, a fejem pedig pont illene a vállgödrébe… Mintha Merlin is neki teremtett volna.Felnézek az arcára, de ő nem engem figyel; a fiatal férfi tekintetébe fúrja a saját, jeges pillantását, s meg sem moccan addig, míg az megsemmisülve rá nem ébred, hogy esélye sincs vele szemben.Bármennyire is úgy érzem, hogy Lucius karja pontosan illik a derekamra, kibontakozom a fél-ölelésből. Nem tartóztat, de… nem is siettet. Mintha egyáltalán nem lenne ellenére a helyzet; vagy teljességgel közömbös volna.Megkérdezhetném, mire volt jó mindez, de őt ismerve, aligha kapnék egyértelmű választ, a lehetőségeket pedig magam is végig tudom venni.Közbeavatkozhatott azért, mert nem hagyhatta, hogy Ambrose Mauth lánya szégyenszemre

lerészegedjen a sok pezsgőtől. Közbeavatkozhatott azért, mert sejti, mit juttatott eszembe a kezembe nyomott, kéretlen pohár, s így elejét vehette például annak, hogy a fiatalember fejére borítsam az italt, kínos helyzetbe hozva ezzel magam és apát. Vagy talán csak megóvott az emlékek kiváltotta rossz érzésektől.Ugyanakkor… akár az is lehetett ez a jelenet, aminek kívülről látszhatott: akaratnyilvánításnak, birtoklásnak… felvállalásnak… vallomásnak.Nem, nem, nem. Az utolsó semmiképp sem lehet. Habár… elvárja, hogy mindenki előtt a keresztnevén szólítsam. A roxforti nyilvánosság előtt tangózott velem, s minden bizonnyal azzal is tisztában volt – hiszen igazgatóként tudnia kellett róla -, hogy volt ott egy újságíró is. Miben különbözik hát az a helyzet a mostanitól?Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek a válaszra. Itt most nem volt tánc, ami álcázhatta volna ezt a túlságosan bizalmas érintést, ellenben itt van valahol apa, és ha meglátta…Morgana fűzős csizmájára…! Ha apa a szemtanúja volt, akkor végem.„Változtatna bármin, ha lenne?” – rémlik fel a kérdés, amit még akkor tettem fel neki, amikor megmutatta azt a fotót. És a válasza…? Azt mondta: „Nem tudom”. Tényleg elutasítás volt akkor a tekintetében, vagy csak most hiteti el velem a bűntudat? Félek megtudni, noha elkerülhetetlen lesz.Lehet bármily nagyszerű férfi Lucius Malfoy, nem ér fel apával.

– Köszönöm, uram, bár magam is boldogultam volna – nézek egyenesen a szemébe, amikor már megvan köztünk a két lépés távolság. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy mikor utoljára ilyen közel voltam hozzá, azon gondolkodtam, szeretem-e.– Minden bizonnyal – bólint röviden, s mintha halovány sértettséget hallanék a hangjában. Nem próbálok erre magyarázatot keresni, feladtam ezt már rég, de felmerül bennem a féltékenység, mint lehetőség. Ha Shyarnak nem tetszett, hogy a roxforti bálon Lucius Sinistra professzorral táncolt, akkor talán Messallának sem a fiatal férfi közeledése, pláne, ha a szemtanúi voltak a csókra tett kísérletnek is. Talán ezúttal ő nyerte kettejük közül a csatát, s rávette Luciust, hogy avatkozzon közbe. Bárhogy is történt, ez az ő titkuk marad.Dorrie úgy figyel minket, mint kvaffot passzolgató kviddicsezőket; csupán sejti, hogy jóval több minden van a szavaink mögött, mint azt bárki gondolná. Már nyitná a száját, hogy mondjon valami semlegeset, de Lucius megelőzi azzal, hogy a karját nyújtja.– Kérem, kísérjen el egy némileg nyugodtabb helyre – szólal meg, mire Macs szeme elkerekedik, én pedig megrezzenek, mert eszembe jut, mi történt, amikor legutóbb kettesben maradtunk egy rendezvény során…– Akad némi megbeszélnivalónk – bólintok, amikor felhorgad Shyarban is az érdeklődés.

Hagyom magam átvezetni a tömegen, s bízom Dorrie-ban, hogy hihető kifogást talál majd, ha apa hiányolni kezdene. Lépkedek Lucius mellett, kezemmel a karján, és a többi ember, a hatalmas átrium nem tűnik többnek egy impresszionista festménynél. Színek ragyogó, egymásba olvadó, megfoghatatlan összevisszasága minden, csupán Lucius tűnik valóságosnak.Minél tovább vagyok a közelében, annál nehezebb uralnom Shyart és magamat, s elképzelni sem merem, miféle csatát vívhat Lucius a saját „kígyójával”.Egyenesen a felvonók egyikéhez vezet, s hamarosan két szinttel lejjebb találom magam – azon a szinten, ahol pár nap múlva lezajlik majd a tárgyalás. Ez a gondolat segít abban, hogy kicsit visszanyerjek az önuralmamból, de a Lucius érintése utáni vágy még mindig túl erős. Kezdek attól tartani, hogy minden intő gondolatot figyelmen kívül hagyva hozzásimulok, ha nem történik két másodpercen belül valami, ami legalább egy percre feledteti velem.– Miért hozott ide? – kérdezem halkan, amikor végre megállunk egy elhagyatott folyosó

egyik oszlopa mögött. Hátamat a fényes, fekete márványlapocskákkal burkolt falnak vetem. Megborzongok a hűvösétől, s attól a már-már felháborítóan könnyed mozdulattól, amivel Lucius a bal fülem mögé igazítja a tincseimet.– Már nem tart a pókoktól, Moira? – susogja, nagyon finoman oldalra fordítva a fejem. Érzem a fülemen az ujja melegét, ahogy megérinti az ezüst pókhálót.– Ajándék – suttogom csupán, mert végigvezeti az ujja hegyét a cérnavékony láncocskán, s aztán hagyja, hogy a túlontúl élethű – Norman bűbája – pókocska a kézfejére másszon.– Míves darab – mondja elismerően, egy futó pillanatra a szemembe nézve.– Meglehetősen… - lehelem, és küszködve nyelek egyet, amikor a nyakamon futó, a száguldó vértől lüktető érre „téved” az ujja. – Valóban… varázslatos – nyögöm, s ezúttal hálás vagyok a fal hidegéért.Amikor egész tenyerét a nyakamra simítja, megfogom a csuklóját.– Miért hozott ide? – kérdezem ismét, jóval határozatlanabbul, mint először. Képes egyetlen szóval, egy érintéssel elterelni a figyelmem bármiről.– Ahogy mondta – duruzsolja, s ismét rá kell döbbennem, hogy akarhatok én bármit, ő bizony befejezi, amit elkezd -, akad némi megbeszélnivalónk – érinti meg a hüvelykjével az ajkamat. Pontosan ott, ahol néhány nappal korábban még Messalla harapásának nyoma hivalkodott.– Ízlett a csókja? – hajol egészen közel a fülemhez, s egész testemet beborítja a belőle áradó hő. Ha vár is választ, akkor sem tudom megadni neki. A közelségével még születésük előtt megöli a hangokat. – Félelmetes, ahogy egy álomról kiderül, hogy valóság, nem igaz? – perzseli a fülem mögötti bőrre a szavakat.Tudja. Tudja, mert őt talán Shyar…Meg kell kapaszkodnom a karjában, hogy talpon tudjak maradni, s a másik kezem szinte magától indul, hogy átölelje a nyakát.– Dermesztő – lehelem, ahogy a haját összefogó bársonyszalaghoz érek. Nem tudom, mi vezérel, hogy honnan szedem hozzá a bátorságot, de finoman meghúzom, s lélegzetvisszafojtva nézem, ahogy az elszabaduló tincsek beterítik a vállát. Pont úgy, ahogy a Nap sugarai kúsznak be a völgyekbe, lassan fényárba borítva a lankákat, felragyogtatva az életet.Elvakít, holott csak néhány fáklya fénye dacol az üres sötétséggel.– Látni akarom őt – sóhajtom, s félig csukott szemmel hátrahajtom a fejem, amennyire csak engedi a fal. Felkínálom a nyakam, kiszolgáltatom magam, s míg reszketve várom, mikor érzem meg az ajka érintését a vékony bőrön, feljebb csúsztatom a kezem a karján, s végül alulról kapaszkodok a vállába.Látni akarom a kígyó-Messallát, tudni, hogy képes vagyok annyira felizgatni őt, hogy legalább egyetlen pillanatra megfeledkezzen magáról. Mégsem tesz mást, mint hogy tenyerét a tarkómra simítva a hajamba meríti az ujjait, s a másik karjával közelebb von magához, el a faltól. A felszabaduló helyet azonnal kihasználva még hátrébb hajtja a fejem, s csók helyett csupán forró leheletével perzseli végig érzékeny bőröm.Egyszerre csal ki belőlem egy sóhajszerű nyögést a csalódottság és a vágy, s mire felfoghatnám, mire készülök, parancsot adok Shyarnak, hogy kússzon elő, fonódjon ránk, s ne is eresszen addig, míg Lucius át nem adja magát a két kígyó akaratának.

Nem tudom, hova szöktek el a percek, s hogy miféle titkot vittek magukkal; csak azt tudom, hogy pihegve nézem Luciust, s ajkam forrón lüktet, pont úgy, mint Messalla falánk csókjai után, ő pedig engem figyel, miközben a saját testemmel érzem akarattal visszafogott zihálását.Tekintete mélyén sötét tűz lobban, olyan, amilyet csak Messalláéban láttam… Sikerült hát. De én értem el, vagy ő engedte látni? Akárhogyan is, még többet akarok. Mindent. Parancsomra Shyar még szorosabbra vonja rajtunk a gúzst, s céltudatosan fúrom Lucius

tarkójánál a ruhája alá az ujjaim, hogy minél többet érezzek belőle.Abban a pillanatban, hogy megfeledkezve magáról egy halk, de annál több indulatot magában rejtő szusszanás kíséretében lehunyja a szemét, újra a szájáért kapok, de ezúttal már foggal, remélve, hogy felébresztem a benne nyugvó démont, s az majd kiszabadulva leigáz.Egy csók erejéig hagyja, hogy tomboljak, aztán visszaveszi az irányítást, s olyan fékevesztett vadsággal csókol, ahogy talán még Messalla sem. Nem tudom visszafogni a kiáltást, amit előcsal belőlem, s abban a pillanatban vége is szakad a gyönyörűen fájdalmas harcnak. Sürgetőn mélyesztem a bőrébe a körmeim, folytatásért könyörögve, de elrántja a fejét, s vele egyidőben pedig megragadva a csuklóm letépi magáról a kezem.– Ne…! – nyögök fel csalódottan, amikor mindkét kezével elereszt.– Hívja vissza – utasít soha nem hallott hangon, s amikor parancsomra Shyar lassan megindul, a szürkésszöld pikkelyekkel borított, karcsú testre fekteti a tenyerét. Úgy simítja végig a testem, hogy csupán a kígyót érinti, és ez a megfoghatatlan érzés egyáltalán nem segít lecsillapodni. Ízelítőt kaptam, ami felkorbácsolta az étvágyam, de mást nem; a jóllakás, vagy legalább az éhség csillapítása még várat magára.– Gratulálok, Moira – mondja halkan, s ezúttal biztosan érzem a hangjában az elismerést és az elégedettséget. – Készen áll – villan meg a szeme, ahogy megérinti az ajkamat, ami még mindig forró a csókjától.Mohó tekintettel próbálom rábírni, hogy ne hagyjuk félbe, amit elkezdtünk, s már épp megízlelném az ujját, amikor elhúzza, s mélyen a hajamba rejti a társaival együtt.– Még… - sóhajtom. - Még…– Hamarosan – ígéri, s ez az egy szó úgy izzik, mintha az én vágyam lángjai közt égne. – Hamarosan, Moira - leheli, miközben lassan kiszabadítja a kezét a tincseim könnyed fogságából –, többet kap majd, mint amit el tud képzelni…

28.

Azt remélem, ha úgy teszek, mintha megállna az idő, akkor meg is áll. Játszadozni lehet vele, de megállítani… arra még Merlin sem volt képes. Ő a tanúm arra, milyen hálás lennék egy ilyen varázslatért, legalább itt, a nagyteremben; hogy míg én csak ülök, arra „várva”, hogy elinduljunk a tárgyalásra, az közben érjen véget.Csábító, de meglehetősen ostoba ábránd. Ennél még az is jobb ötlet volt, hogy át akartam aludni a napot. Tegnap este meg is billent volna az altatós fiolát tartó kezem, ha rajtam múlt volna, csakhogy Piton professzor maga porciózta ki a szert, majd rezzenéstelen tekintettel figyelte, ahogy elfogyasztom.Az evőeszközzel csak bökdösöm az ételt, mintha egy tál nyüzsgő féreg lenne; nem értem, mások hogyan képesek olyan jóízűen falatozni. Mintha a teám is csak mocskos, zavaros lé lenne… Valahogy mégis legyűröm, s az sem kerül kisebb erősfeszítésbe, hogy ott is tartsam.Nem akarom ezt a tárgyalást, nem, nem, nem… Ez az egyetlen gondolat tölti ki az egész elmém, s belefájdul a fejem, hogy csak kering, kering, s hiábavaló a próbálkozás, hogy elnyomjam.Dorrie egy idő után már nem próbál rávenni az evésre. Egész eddig kitartóan tolta elém sorra az ételeket – mellesleg, a teáscsészét is ő nyomta a kezembe -, s közben folyamatosan magyarázott, de… Voltaképpen nem jutnak el a tudatomig a hangok; a zsibongás kellős közepén ülök, egy búra alatt, ami megszűri a zajokat, s a fények színét is elnyeli.Nem jó itt, de nem tudom, mivel törhetném szét.– Miss Mauth – hallom meg Piton hangját. Igen, ő határozottan olyan varázsló, aki képes áthatolni az ilyen burkokon. – Ideje indulni.Hét év alatt berögzült mozdulattal bólintok, s amikor felállok, feltűnik, hogy szinte már senki

nincs a teremben. Mikor tűntek el…? Alig egy perce még nyüzsögtek.Nem beszélünk többet. Némán követem az irodájába, s a talárja fodrozódását nézem. Elbűvöl, kábulatba ringat, mint egy homályos eredetű varázslat, s egészen megfeledkezem a gondjaimról, míg a kandallója elé nem érünk. Talán nem túlzás azt állítani, hogy pontosan tisztában van azzal, milyen hatást képes kiváltani a vonulásával, s hogy tudatosan alkalmazza is.A kényelmes „nem-gondolok-rá” gondolatok közül azonban hamar kiragadnak a felvillanó zöld lángok, s a Hop-hálózatnak köszönhetően a minisztérium aulájában találom magam. Most is emberek sokasága tölti meg a hatalmas csarnokot, de senki nem beszélget egy pohár itallal a kezében, mint szilveszterkor, hanem tekercseket, seprűket, egyéb mágiával kapcsolatos dolgokat cipelve sietnek a dolgukra.Hiszen ez csak egy dolgos hétköznap.Nekik.Mert nekem olyan lesz, mintha pellengérre állítanának.

– Igyekezzen – szól rám Piton, miután leadjuk a pálcáinkat, majd a biztonság kedvéért megfogja a könyököm, s szokott tempójában a felvonók felé irányít.Deja vu.Gomolygó emberáradat, egy férfi, aki határozottan vezet, enyhén módosult tudatállapot, a lift… szinte várom, hogy megálljunk valami eldugott helyen, ami persze nem történik meg.Ő nem Lucius Malfoy.Nem tudom megállni, hogy amikor elmegyünk mellette, ne érintsem meg azt az oszlopot, ami mögött… szinte kicsikartam Luciusból azt az ígéretet.Hamarosan…Aprócska villám cikázik végig a testemen, ahogy felidézem azt a pillanatot. A hangja, a közelsége, a tekintete… Forróbb volt az az egy mondat, mint a táltostűz, amit, ha egyszer elszabadul, szinte lehetetlen megfékezni, bár Lucius… Ő minden bizonnyal képes rá.Csak ő.Ő gerjeszti bennem a lángokat, az ő feladata uralni, s ha kell, ha eljön az ideje, kioltani.Tűzmester.– Jöjjön – néz hátra a professzor, amikor megállunk egy dísztelen ajtó előtt, amit egy minisztériumi alkalmazott tár fel.Aprócska helyiségbe jutunk, amiben csupán három szék és egy asztalka áll – utóbbira egy kancsót, egy poharat, és néhány könyvet helyeztek. Itt kell hát várakoznom, míg tanúnak nem szólítanak.– Uram…? – szólok Piton után, amikor az visszafordul az ajtó felé. – Nem maradhat?Perselus Pitonnak már a puszta jelenléte tartásra kötelez, s nekem pont erre lenne most szükségem, hogy ne adjam át magam a sötét gondolatoknak.– Nem – közli, miután megtorpan, s a talárját még sosem láttam ilyen drámaian, látványosan meglebbenni, ahogy megfordul. Pár másodpercig összevont szemöldökkel figyel, majd egy pillanatra megenyhül, aztán újra visszaszigorodik a tekintete.– Ne hozzon szégyent a Mardekárra, Miss – mondja halkan, majd magamra hagy.

Megint az idővel harcolok. Tudom, hogy múlik, de nem érzem. A szobácskában nincs semmi, ami mutatná; se óra, se ablak, ráadásul még a pálcámat is elvették.Eleinte, hogy mérjem – és hogy lekössem magam -, fogtam a könyveket, és közel másodpercenként lapoztam egyet. Koncentrálnom kellett, hogy ne essek ki a ritmusból, de megérte, mert ez az egyszerűnek tűnő feladat minden más gondolatot a háttérbe szorított.Csakhogy elfogytak a könyvek, s bár kezdhettem volna elölről, ez valamiért fel sem merült bennem. Az idő tehát, a leghatalmasabb mágus, ismét legyőzött.

Most pedig a falat bámulom. Hiába van a kezemben az egyik könyv, hiába van fellapozva, nem tud lekötni.Az intarziás faburkolat azonban igen; olyannyira, hogy ugyanazt a pontot bámulom már… nem is tudom, mióta.Binns professzor érdekfeszítő óráinak hála, nagyjából tudom, mi vár rám.Kényelmetlen kérdések özöne, a szavaim kiforgatása, Veritaserum és éles, bizalmatlan tekintetek.

Megborzongani sincs időm: kinyílik a fal. Önkéntelenül nyúlok a pálcámért, s egyszerre ér el a tudatomig a két felismerés: a pálcát elvették, s csupán a róla kiállított pergament markolom, valamint hogy vége a várakozásnak.– Miss Mauth – jelenik meg a kitáruló nyílásban egy auror. – Jöjjön velem.Mély levegőt veszek, s látszólagos nyugalmat erőltetek magamra, majd követem a férfit.Amint átlépjük a küszöböt, a hatalmas tárgyalóteremben találom magam. A magasba szökő padsorok árnyékában lépkedve ráébredek, hogy akkor sem érezhetném magam rosszabbul, ha én lennék a vádlott. Az auror a terem közepére vezet, egyenesen Blaise Zambinihez, akit súlyos láncok, és kijátszhatatlan mágia szegez egy székhez.Sosem hittem volna, hogy egyszer még ennyi gyűlöletet látok abban a szempárban, ami még pár hónappal ezelőtt is képes volt pirulós zavart kelteni bennem.– Üljön le – int az auror egy másik, egyszerű székre, s amíg én elhelyezkedem, valahova mögém sétál.Mögöttem auror, tőlem balra Blaise, velem szemben pedig a teljes Wizengamot. Két-három tucatnyi boszorkány és varázsló fekete, illetve mélybordó talárban, s a főhelyen nem más ül, mint a mágiaügyi miniszterMellette pedig Lucius, s közömbös arccal figyel, mintha valóban nem lennék több egy diákjánál. Hagynak egy percig, hogy legyen időm megszokni a helyzetet, s ezalatt felfedezem a baloldali padsorok egyikén a Zambini házaspárt, míg tőlem jobbra is helyet foglalnak páran: apa, Dorrie – hogy került ide? – és Piton professzor.Őket bizonyára már meghallgatták, s én maradtam utoljára.– Miss Mauth – szólal meg a miniszter –, bizonyára tudja, miért van itt, de hogy az eljárás szabályos legyen, tájékoztatom: bizonyos Ambrose Mauth letartóztatásba helyezte Blaise Zambinit az alábbi vádakkal: vendégszeretettel való visszaélés, tiltott bájital birtoklása és használata, valamint szemérem elleni vétség. Van a vádpontok közt olyan, amit cáfolni kíván?– Nincs, uram – felelem a tőlem telhető leghatározottabban, és a szorgalmasan körmölő írnokot nézem.– Rendben, ez esetben nincs akadálya a kihallgatásnak. Mielőtt hozzáfognánk, tájékoztatnom kell, hogy az eljárás tisztaságának érdekében Veritaserum hatása alatt kell válaszolnia a kérdésekre. Tudomásul vette?– Igen, uram – biccentek, mire a miniszter vet egy pillantást az írnok jegyzeteire, majd bólint. Pár pillanattal később egy idős varázsló áll meg mellettem, kezében egy pohár töklével, amiben ott lapul pár csepp igazságszérum.Kétlem, hogy ártani akarnának, mégsem nyúlok érte.– Miss Mauth, megtudhatnám a habozása okát? – töri meg a kényelmetlenné váló csendet a miniszter. – Talán titkolnivalója van?Átrebben a pillantásom Luciusra, aki pontosan tudja, hogy van titkolnivalóm, s hogy az néhány ponton érintkezik a Blaise-üggyel. Talán ezért is dől előre.– Miniszter úr, ha hihetünk az eddig hallottaknak, akkor bizonyára Miss Mauth csupán a rossz tapasztalat miatt húzódozik a szer elfogyasztásától – közli a bíróság elnökével, végig rajtam

tartva a tekintetét.Hálás vagyok a segítségéért, de nem mutatom; leginkább azért, mert képtelen lennék rá. No persze, nem is ezért vagyok itt.– Megértem – bólint a miniszter, noha kétlem, hogy így lenne -, de törvényeink előírják, hogy…Elengedem a fülem mellett az üres szavakat, inkább Pitonra nézek. Egyetlen biccentése elég ahhoz, amihez mástól három tekercsre való rábeszélés sem: elveszem az idős mágustól – bizonyára bájitalmester – a poharat, és kiürítem.– Írnok, jegyezze: a Wizengamot 1998. január harmadikán, déli tizenkettő óra huszonhét perckor megkezdi a Veritaserum hatása alatt álló Moira Mauth kihallgatását a Mauth kontra Zambini ügyben.– Egy pillanat – emelkedik fel Domenico Zambini. – Kérem a bíróságot, hogy a kisasszony esetében is ellenőrizzék, hat-e a szérum.– Még van képe ilyet… - ugrik fel apa is, s a tekintetéből süt a düh. Folytatná ő, de Piton és Dorrie is egyszerre fogják meg a karját, hogy lecsillapítsák. Nagy levegőt vesz, majd leül, de a pillantásával továbbra is ölni tudna.– Mr Zambini, a feltételezése, miszerint nem állt szándékunkban ellenőrizni a Veritaserum hatását Miss Mauth esetében, sérti a bíróságot. Emellett már nem ez az első eset, hogy megzavarta a tárgyalás menetét, ezért figyelmeztetem: amennyiben nem képes uralkodni magán, a következő alkalommal kitiltom. Megértette? – kérdezi szigorúan a miniszter, mire Blaise apja bólint, majd leül. – Ugyanez vonatkozik önre is, Mr Mauth – fordul apához, aki szintén egy biccentéssel veszi tudomásul a lehetséges szankciót.– Cyrus mester – fordul most a vén varázslóhoz a miniszter.– A neve Moira Mauth? – kérdezi a vártnál jóval mélyebb hangon a bájitalmester.– Igen.– A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanulója?– Igen.– Megkérném, hogy a következő kérdésre is igennel válaszoljon. A baglyának a „Karvaly” nevet adta?– Nem – válaszolom, hiába akarok a kérésnek megfelelő feleletet adni . A szérum tehát teszi a dolgát.„Vallatóm” is így látja, mert a Wizengamot felé fordul, majd meghajol, s kisétál a teremből.

– Miss Mauth – kezdi a kihallgatást maga a miniszter -, megkörnyékezte önt Blaise Zambini?– Igen.– Hol volt ön akkor? – teszi fel a kérdést valaki más.– A szalonunk balkonján.– Mit csinált ott? – hangzik a legtávolabbi sarokból. A hang irányába nézek, de az illető vonásait elnyeli a félhomály.– Pihentem, és a csillagokat nézve arról ábrándoztam, milyen lehet Blaise csókja.Ez volt az, amit semmiképpen sem akartam kimondani, de a Veritaserum megtette helyettem. Szinte látom, Domenico Zambini arcán az elégedettséget, ahogy Blaise-én is; néhányan elnézően megmosolyogják a kijelentésem, az újságírók – mert hogy azok is vannak, ebben biztos vagyok – szenzációt szimatolva sutyorognak, ám a legtöbben – élükön apámmal – egyáltalán nem örülnek ennek a fordulatnak. Nem is hagyják szó nélkül.– Miért ábrándozott a vádlott csókjáról?– Akkor úgy éreztem, szerelmes vagyok belé.Ezen válaszom hallatán kevesen vannak olyanok, akiknek nem támad mondanivalójuk.– Mára megváltoztak az érzései? – kérdezi egy középkorú, bordó taláros boszorkány.– Igen, asszonyom.

– Miért?– Blaise Zambini megerőszakolt.Sosem mondtam még ezt így ki, még magamban sem, de most az igazságszérum kikényszeríti belőlem. Újabb sutyorgás támad, ezúttal már némileg hangosabb.– Miss Mauth – emelkedik szólásra egy idősebb varázsló -, nem lehet, hogy csupán azért vádolta meg, s ez esetben ártatlanul, Blaise Zambinit, mert az nem viszonozta az érzéseit?– Ezt kikérem magamnak! – kiált fel apa dühösen. – Az én lányom…– Mr Mauth! – emeli meg a hangját a miniszter. – Figyelmeztettem. Kérem, fáradjon ki a teremből!Bár nagyon nem tetszik apának a kiutasítás, van annyi méltósága, hogy ne várja meg, míg egy auror – az egyik embere – kísérje ki.– Miss Mauth, válaszolja meg a kérdést!– Nem, uram, nem rágalmazom Mr Zambinit – felelem.– Van most valaki – szólal meg egy szikár, meglehetősen savanyú ábrázatú asszony -, akit szeret?A szérum rögtön igent mondatna velem, hiszen valóban szeretek… a családom minden tagját, Dorrie-t… Ám az eszem megtiltja, jól tudván, hogy a kérdés nem erre vonatkozik, én pedig összezavarodom.– Nem értem a kérdést.– Ez esetben pontosítok. Szerelmes ön most valakibe?Nos, ez az, amire még a Veritaserum sem találja a választ. Hirtelen úgy érzem magam, mint az ispotályban, amikor Narcissa Malfoy tett fel egy ehhez hasonló kérdést. Akkor ugyanúgy néztem Luciust, mint most, s változatlanul nincs határozott, egyértelmű válaszom.– Miniszter úr – hajol ismét előrébb Lucius -, a kérdést kérem figyelmen kívül hagyni. A legkisebb mértékben sem tartozik a tárgyhoz, hogy Miss Mauth jelenleg szerelmes-e valakibe. Drága az időnk, ne pazaroljuk ilyesmire.– Igaza van, Mr Malfoy – biccent a miniszter, s újabb kérdéssel fordul hozzám. – Mondja el nekünk, mi történt a balkonon?– Egy idő után kijött utánam Blaise – kezdek bele, s bár nem fűlik hozzá a fogam, az a fránya szérum teszi a dolgát. – Egy pohár italt nyújtott felém, amit el is fogadtam, mert nem akartam a tudtára adni, hogy nincs ellenemre a közelsége.– Felmerült önben, hogy hátsó szándékkal közeledik önhöz?– Nem, uram – rázom meg a fejem. – Teljesen gyanútlan voltam.– Nem volt különös az ital illata, színe, vagy íze?– Nem emlékszem – ismerem el. – Jobban foglalkoztatott Blaise közelsége.– Miss Mauth – veszi át a szót Lucius -, vágyott ön az együttlétre?Shyar, aki eddig meglepő módon nyugton volt, most megmoccan. Talán úgy érzi, jóval több jelentést hordoz a kérdés, mint az elsőre tűnik. Nos, bármire gondolt is közben Lucius, a válasz ugyanaz.– Igen.– Ez esetben nem értem, miért állította, hogy a vádlott megerőszakolta – tudakolja egy ellenszenves arcú férfi olyan hangon, mintha cukorkákat szopogatna. – Ha ön is kívánta, aligha áll meg ez a vádpont.– Kívántam az együttlétet – bólintok, s az eddigi szégyenérzetet lassan elnyomja bennem a düh. – De nem akkor, nem ott, és főleg nem úgy!– Talán bántalmazta önt Mr Zambini? – folytatja a kellemetlenkedést a férfi. – Korlátozta a mozgását, a mágiáját, netán megátkozta, esetleg fizikailag bántalmazta?– Nem, uram, csupán a szobaajtót zárta be.– Összezavar, kisasszony – szólal meg most egy testes, szelíd tekintetű boszorkány. – Elmondaná, mi történt pontosan?

– Ha lehetne egy javaslatom – fordul kissé hátra Lucius, jelezve, hogy mindenkihez szól -, talán egyszerűbb lenne megnézni az emléket, mint végighallgatni.Felnyögök, s kedvem lenne a tenyerembe rejteni az arcom. Számítottam erre a fordulatra, de nem gondoltam, hogy éppen ő lesz az, aki majd indítványozza.

Percek telnek el azzal, hogy megvitatják a kérdést; ezalatt váltok néhány pillantást Dorrie-val és Pitonnal. Macs olyan sápadt, mintha ő lenne a helyemben, a professzor pedig nem túl barátságos arckifejezéssel ül egy padsorral feljebb, és néhány méterre tőle.– Nos – kopogtatja meg az asztalát a miniszter -, a Wizengamot elfogadta a javaslatot, azzal az indoklással, hogy nem kockáztathatjuk, hogy a Veritaserum még azelőtt elveszítse a hatását, hogy a beszámoló végére érne. Elrendelem hát az ominózus emlék kivételét, és a bíróság elé tárását, mint első számú bizonyítékot.Halk sóhajjal veszem tudomásul a döntést, s hogy egyik Zambini se érezze úgy, hogy legyőzött, emelt fővel várom a végzetem.Hihetetlen, mekkora szavakkal dobálózom… talán a feszültség teszi.Míg ezen gondolkodom, figyelem, ahogy egy szikár, Dumbledore korú varázsló feláll, s felém indul.Mire megfogalmazódik bennem, hogy nem akarom, hogy ő turkáljon a fejemben, már félúton jár, s néhány pillanattal később – meglepően fürge – kezében a pálcájával megáll előttem.Még mielőtt a halántékomhoz érinthetné, elhúzódom, és megrázom a fejem. Újabb kísérletet tesz, hasonló eredménnyel, aztán már-már tanácstalanul fordul a társai felé.– Kisasszony, nyugtasson meg, hogy nem az eljárást szabotálja – ad hangot nemtetszésének a miniszter.– Nem, uram, de azt sem engedem, hogy olyan személy férkőzzön a tudatomban, akiben nem bízom – felelem őszintén, a Veritaserumnak „hála”.– Világos. Elárulná hát, ki olyanban bízik, aki képes lenne kiemelni az emléket?– Apám, Piton professzor és… az igazgató úr.– Ha a kisasszony nem bánja – áll fel Lucius -, elvégzem én a varázslatot – mosolyog előzékenyen, s nem vár valódi engedélyre. Máris pontosan kiszámított, könnyed léptekkel közeledik, ami… különös. Amióta Shyar megkavarta a dolgokat, szinte sosem láttam őt felém tartani; valahogy mindig csak ott termett a közelemben, s legtöbbször a hátam mögött bukkant fel.Ahogy egyre közelebb ér, úgy feledkezem meg az egész tárgyalásról. Egészen más gondolatok környékeznek meg, olyanok, amiken egészen biztosan megbotránkozna a Wizengamot.Shyar élénkülésével együtt pezsdül fel a vérem, de ez csupán addig tart, míg Lucius elő nem húzza a pálcáját.Még sosem néztem vele szembe, és ahogy felém fordítja, félelmet ébreszt bennem; tudom, milyen erő rejlik mögötte.Biztos vagyok abban, hogy látja a pillanatnyi riadalmat a szememben, mégsem tesz ellene; ez nem az a helyzet, amikor eljátszadozhat velem.– Kérem az emléket, Miss Mauth – mondja nyugodt, halk hangon. – Adja önként, hogy ne kelljen elvennem.Tévedtem, amikor azt gondoltam, ennyi ember előtt, ebben a helyzetben nem mond olyat, amit máshogy is érthetek. Telnek a pillanatok, míg a választ fontolgatom, s közben végig a szemét nézem. Hideg és parancsoló tekintet, amely már megszokta az előtte térdre hullók látványát, s rádöbbenek, én is csak egy vagyok közülük.– Megkapja – bólintok, beismerve a vereségem, s gyanítom, ehhez köze van a Veritaserumnak is. – Még többet is…Egy villanásnyi időre mintha elégedettséget látnék a szemében, de rögtön meg is feledkezem

róla, ahogy a halántékomhoz érinti az ében pálcát. Shyar kissé nyugtalan, mert egy fegyver akkor is fegyver, ha „barát” fogja ránk, de sikerül rávennem, hogy kushadjon.Becsukom a szemem, s bár érzem Lucius illatát, a belőle áradó mágiát, mégis könnyebben koncentrálok a feladatra. Kis keresgélés, válogatás után a felszínre lököm a kért emléket, majd megtoldom még néhánnyal. Ezután ismét felnézek, s a pillantásom rögtön egy merengőre esik, amit egy eddig nem látott minisztériumi dolgozó – talán a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályról – tart, s látom az illékony, ezüst fonalat is, amit Lucius megfontoltan a kőedénybe ereszt.Ugyanazt érzem, mint először, amikor Piton vette el az emléket. Üresség támad az elmémben, de a lenyomata megmarad, kísérteni. Mire eltűnődhetnék azon, hogy az emléktörlés után is ilyen lehet-e, Lucius a pálcája hegyével megérint néhány rúnát a merengő peremén. Bár egy percre sem gondolkodtam el azon, hogyan láthatja a Wizengamot minden tagja az eseményeket, most megkapom a választ.A varázslat nyomán előbb megváltoznak a fények, majd a környezet is, és immár ott találjuk magunkat azon az estélyen.Különös dolog az emlékben sétálni; itt most mindenki szabad, és valahogy mindenki elfér a balkonon. Talán ezért lehet az, hogy Macs a jelenbeli énemhez sétál, s hogy erőt adjon, megszorítja a kezem.Az, hogy egyszerre vagyok jelen az emlékben, és nézem kívülállóként, hihetetlenül összezavar. Tudom, mit érzett az emlékbeli énem, hiszen az én vagyok; ugyanakkor ez ad némi távolságot is, és így kevésbé elfogultan figyelem, ahogy múltbeli énként a csillagokat nézem. Másodpercre pontosan tudom, melyik az a pillanat, amikor megérkezik Blaise, s így az ajtó felé fordulva „várok” rá.Noha így utólag már tudom, miért keresett meg, mégis meglep a tekintetében megvillanó számítás. Látom, ahogy végigmér, majd magára ölti legkedvesebb mosolyát…Fellobban bennem a düh és a vágy, hogy az arcába lökjem a pálcám, és kimondjam rá az első átkot, ami az eszembe jut. Bár a haragom nem enyhül, a józan ész emlékeztet, hogy az ötlet képtelenség; nincs nálam a pálcám, s mivel ez csak egy emlék, nem is árthatnék neki.Hallom, ahogy a Wizengamot tagjai összesúgva vitatják a látottakat, de igyekszem nem figyelni rájuk; inkább a szalon felé fordulok. Szívesebben nézem az ott táncolókat, mint naiv önmagam. Ha tehetném, itt maradnék, míg Blaise felvezet a szobába, nyomunkban a többiekkel, de sajnos, nem tehetem. Nem szakadhatok le attól, aki az emlék; magammal kell hát tartanom.Amikor bezárul a szobaajtó, Blaise arcáról eltűnik minden kedvesség, csak az akaratos éhség marad. Nem tudom, hogy nem vettem ezt észre akkor, hiszen olyan nyilvánvaló, hogy szinte ordít. A főzet, amit az italba rejtett, elnyomott minden tudatosságot; mintha helyet cserélt volna az elnyomott vágy a józan ésszel.Talán, ha jobban megnézem magam, megtalálom a tekintetem legmélyén a vágy, a kíváncsiság és a habozás alatt a tiltakozást. Tudom, hogy a szer nélkül sem adtam volna neki magam, még ha a legszebb mosolyával, a legszelídebb pillantásával közeledik is felém. Bármennyire is vágytam rá, nem ugrottam volna első szóra.Értem meg kell küzdeni.A gondolatra énem aljasabbik fele hangos röhögésbe kezd, s arra kényszerít, hogy Lucius felé forduljak, Még hogy küzdeni… legfeljebb nekem, magammal.Lehet, hogy ő provokálta ki, de én akartam az első csókot, s az azt követőt sem bántam. Nem rajtam, és nem is Madam Pomfreyn múlt, hogy akkor nem jutottunk tovább.Az is én voltam, aki felkereste őt a lakosztályában; csupán társaságra, megértésre vágytam, mégis kész lettem volna a testemmel fizetni érte.Persze, rögtön itt a legkézenfekvőbb érv: nem akárkiről, hanem Lucius Malfoyról van szó, emellett még itt van Shyar is…

Felfordul a gyomrom, az emlék-énem tekintetének felszínén csillogó, émelyítő odaadástól, s attól, ahogy Blaise néhány türelmetlen mozdulattal lerángatja rólam a ruhát.Nem csak látom, de érzem is, milyen, ahogy hanyatt dönt, ahogy előbb a mellemre, majd a testem többi pontjára tapasztja mohó száját, s mindkét énem felkiált, amikor a combom belső felébe harap; az emlék-Moira a kéjtől, a valódi a tehetetlen dühtől és undortól.Blaise még arra sem vette a fáradságot, hogy levetkőzzön, mielőtt szétfeszítette az amúgy is készségesen széttáruló combjaimat. Ép csak lejjebb rángatta magáról a nadrágot, félretúrta az inget, majd habozás, felkészítés nélkül hatolt a testembe.Megrándulok, mert ismét érezni vélem, a fájdalmat, ami lehetett volna kevésbé éles, ha foglalkozott volna velem… de csak a saját kéjsóvárságának kielégítése érdekelte.Nézem, hogy merevedik meg lemeztelenített testem, hogyan feszítem eltorzuló arccal a mellkasának mindkét kezem… mintha a fájdalom egy pillanatra blokkolta volna a főzet hatását.Nem érdekelte. Ez sem érdekelte. Csak hajszolta tovább a gyönyörét.

Mély levegőt veszek, hogy megnyugtassam háborgó gyomromat, azt gondolván, hogy a legrosszabb részen már túl vagyunk; de a Wizengamot néhány tagja eléri, hogy hátratántorodjak.Egészen közel mennek hozzánk, s még közelebb hajolva nézik az aktust; vizsgálgatják az arcom, a tekintetem, kielemeznek minden mozdulatot, s közben – akár ott van, akár nem –, perverz örömöt látok a szemükben.Lassan jut el a tudatomig, hogy Macs ugyanúgy reszket, mint én; noha ő volt az első – és jó ideig az egyetlen –, aki tudta, mi történt, sosem látta.Felé fordulok, s látom, hogy könny csíkozza rémült, sápadt arcát, s magamhoz ölelem, mintha támaszt nyújthatnék neki. Hálásan, de habozva fogadja el a „segítséget”, s egy másodperccel később már az ágyon történő dolgoknak háttal várom, hogy kiszabaduljunk az emlékeimből.

Úgy érzem, évek telnek el, míg mindent végignéznek. Az egész éjszakát, a másnapi eszmélésemet, valamint Blaise Roxfort béli támadásait.Ernyedten, vacogva ülök a széken, s egyetlen vágyam egy meleg, óvó ölelés.– Apa… – motyogom, amikor az utolsó emlékfoszlány is visszakerül a fejembe.– Tíz perc szünet – rendeli el a miniszter. – Kísérjék ki Miss Mauth-t.Maga Lucius az, aki magára vállalja a feladatot. Megfogja a könyököm, hogy felállásra késztessen, s nem is enged el addig, amíg ahhoz a szobához nem érünk, ahol a tárgyalás előtt várakoztam.Hiába lépked mellem, hiába érint, nem érzem a vágyat, amit szoktam, de az emlékidézés után nem is kívánom férfi társaságát. Még az övét sem.Talán tisztában van ezzel Shyar is, mert csak lapul; jobb is, mert nem kevés erőmbe került visszafogni attól, hogy kitörjön, s rátámadjon Blaise-re.

Lucius az egyik székre ültet, majd megemeli a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Fogalmam sincs, mit keres, s hogy megtalálja-e… Talán igen, mert biccent egy aprót, majd visszamegy a tárgyalóterembe.Ahogy bezárul mögötte az ajtó, elillan minden addigi mardekárosságom. Azzal az elhatározással engedem szabadjára a kitörni kész sírást, hogy ezek az utolsó könnycseppek, amiket Blaise Zambini miatt ejtek.

29.

Lustán nyaldossa a sötét víz a köveket. Az elkedvetlenítő-szürke, szélcibálta felhőkből eső szitál, lassan átáztatva a köpenyem.A tóparton vagyok, pontosan ott, ahol ez az őrület elkezdődött. Itt történt valami, ami lehetővé tette, hogy Shyar megtelepedhessen bennem, mint valami élősködő.Igen, az. Semmi jó nem sült ki abból, hogy hozzám került. Attól a pillanattól fogva egy merő katyvasz az életem; kis híján megölte Piton professzort, Blaise-t, engem… Talán miatta, talán nem, de megjártam a poklot a Rengetegben, Dracót önszántamon kívül a haragosommá tettem, s a néhány hónap alatt többször voltam eszméletlen, mint életem során összesen.És a megaláztatások…

Lenézek a megviselt levélre, amit még mindig nem bontottam fel. Ez már a harmadik, amit az elmúlt héten apámtól kaptam, és gyanítom, ugyanaz van benne, mint az elődeiben: bocsánatkérés.Újra fellobban bennem az a harag, ami a tárgyalás után is, nem sokkal az ítélethirdetést követően. Finoman szólva nem voltam a legjobb állapotban, s ezt bizonyította az is, hogy maga Piton professzor ragaszkodott ahhoz, hogy megigyak egy adag nyugtató főzetet. Megtettem, mert éreztem, hogy szükségem van rá, de nem használt.Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mindenki látta azt, amit senki emberfiának sem lett volna szabad; s hogy közülük hányan gondolhatták, hogy valójában élveztem, amit Blaise tett, s hány olyan lehetett köztük, akiknek nem volt ellenére a „műsor”.

Jólesett apám ölelése, de sem ez, sem a Blaise-re kivetett büntetés sem feledtette velem, hogy voltaképp neki köszönhetem az egész helyzetet. Addig-addig hizlaltam magamban ezt a gondolatot, míg túlnőtt rajtam, és kitört; ellöktem magamtól, s rázúdítottam minden haragom, szégyenem, fájdalmam, s nem törtem magam, hogy finoman fogalmazzak.Láttam a szemén, hogy fáj neki minden egyes szavam, s ez szinte kéjes elégedettséget okozott. Bántani akartam, páros lábbal taposni a lelkén, csak hogy sejtse, milyen volt nekem.Egyetlen hang nélkül tűrte a szóáradatot, s nem védte magát, amikor a mágiám kiszabadult az ellenőrzésem alól. Bár orkán tépte a ruháját, cibálta fekete tincseit, meg sem rezzent, csupán a fájdalom és a bűntudat hízott a szemében. Talán azt várta, hogy pár perc alatt kiadom magamból a haragom, s hogy akkor majd ismét magához ölel, s el is feledjük az egészet…Hát nem.Tomboltam tovább, talán még most is azt tenném, ám végül Piton professzor volt az, aki véget vetett a kifakadásomnak; talán azért, mert már jégeső kopogott a fejünkön. Gond nélkül törte át a burkot, amit öntudatlanul vontam magunk köré, s a felkaromat megragadva egész egyszerűen magával vonszolt, kifelé a teremből. Az ajtónál megtorpantam, s visszafordultam, mert a nyelvemre tolakodott egy szó.Már nyitottam a számat, hogy odavessem apának, de a professzor egy pillanattal megelőzött.– Hallgasson, hacsak nem akar élete végéig vezekelni egyetlen szó miatt!Hallgattam rá, s magamban tartottam, de hagytam, hogy kiüljön a vonásaimra, a tekintetembe, s apa látta ezt; pontosan értette is. Abban a pillanatban veszített a tartásából. A válla megroggyant, a szemében megtört a fény… s ha Lucius nem termett volna mellette, talán térdre is hull.Nem mondtam ki azt a szót, s bár sokat veszített az erejéből, még itt pislákol bennem.Gyűlölöm.

A másnapi Prófétával érkezett az első levél. Leírta benne, mit miért tett, amivel én is tisztában voltam, s valahol igazat is adtam neki; de észérvekkel képtelenség az érzésekre hatni. Úgy pedig különösen, hogy közben az újság címlapjáról egy olyan kép ordított az arcomba, amiről addig azt sem tudtam, lehetséges elkészíteni.

Egy fotó az emlékeim egyikéről. Egy olyan fotó, amin ugyan nem látszik semmi túlzottan intim részlet, mégis egyértelmű, mi történik; testem birtokba vételének első pillanatai.Miszlikbe robbantottam a levelet és az újságot is, s még találtam volna valamit, aminek árthattam volna, de Piton magához reptette a pálcámat, Dorrie pedig gyorsan kirángatott a nagyteremből, s közben a maga módján igyekezett kizökkenteni a dühből.Nem tartotta magát sokáig a „szenzáció”, s a harmadik napon megérkezett apa második levele. Nem érdekelt, mit írt benne, úgyhogy egyszerűen félredobtam… Dorrie volt az, aki fejcsóválva elrakta, majd kieszközölte Piton professzornál, hogy elolvastassa velem.Apa kissé száraz, hivatalos hangnemben tájékoztatott, hogy mind a Prófétát, mind az újságírót elmarasztalta a cikk miatt. Sem ez, sem az utána következő, újabb bocsánatkérés nem hatott meg. Egy pillanat alatt lobbantottam lángra a levelet, még mielőtt a professzor megakadályozhatta volna.Két nap büntetőmunka volt a makacsságom jutalma, de nem bántam. Így lett pár nyugodt órám, amikor Parkinson nem akart felnyársalni a tekintetével, amikor nem kellett Dorrie győzködését hallgatnom arról, hogy álljak végre szóba apámmal, és bocsássak meg neki, hiszen nem akart ártani… S lett két estém, amikor nem értem rá sajnálni magam, mert Piton kidolgoztatta belőlem a lelket is.A saját apám volt az, aki kiszolgáltatott szinte a teljes varázsvilágnak, s ezt nem fogom egykönnyen elfelejteni, írhat bárhány levelet.Kinyújtom a kezem, s a víz fölött elengedem a gombóccá gyötört borítékot, aztán sötét, de titkon fájó elégedettséggel nézem, hogyan szívja meg magát, majd feladva a küzdelmet, hogyan hagyja, hogy a benne megformált szavak újra csak tintává váljanak.Tudom, hogy pontosan érzi, mi történik a levelével, mert meg sem próbálta elrejteni a bűbájt, ami a levél sorsát mutatja. Szinte látom magam előtt, ahogy megérezvén az elutasítást, pálcát ragad, hogy megsemmisítsen valamit; aztán mégsem teszi, mert tudja, azzal nem csalhat vissza magához.Ahogy lassan süllyed a pergamen, úgy tisztul le bennem egyetlen gondolat.Elegem van.Előparancsolom Shyart, s még mielőtt megsejthetné, mire készülök, a tóba hajítom, és hátat fordítva mindennek, a sziklához indulok.Kimetszettem magamból azt, ami miatt már szinte nem is voltam önmagam; vagy visszatér a régi életem a maga apró-cseprő gondjaival, vagy belepusztulok. Bárhogy is lesz, ez az én döntésem, nem apáé, Luciusé, vagy egy kígyóé.

Már sötétedik, amikor felérek a fenyvesek ölelte monolithoz. Addigra teljesen átázik a ruhám, mégsem vágyom másra, mint hogy felfeküdjek a sziklára, s a kitartó eső minden egyes cseppje kimossa belőlem az elmúlt hónapok eseményeit.A lehullott tűlevelek, a gyanta illata kérlelhetetlenül kúszik az orromba, eszembe juttatva Luciusét. Annyiszor éreztem már, s sosem tudtam felhőtlenül élvezni. Folyton ott villogott a tudatomban – hol vakító fényesen, hol éppen csak derengve -, hogy ő máshoz tartozik.Mégsem bírtam ellenállni neki, mert… nincs nagyobb elismerés, dicséret egy boszorkány számára, mint hogy egy olyan férfi figyelmét élvezheti, mint Lucius Malfoy. És nekem jóval több jutott már eddig is egyszerű figyelemnél. Élveztem minden érintését, a csókjait, s kába örömmel fogadtam a mámort, amit Shyaron át tapasztalhattam meg…De lemondok minderről, hogy végre minden újra normális legyen.Ő pedig… akármi vár is rá, biztos vagyok abban, hogy megbirkózik vele.

Az eső aprócska, fagyos tűként szurkálja az arcom, ami lassan érzéketlenné zsibbad. Olyan lehetek, mint a márvány; átlátszóvá hűlt bőrömet halványkék erek csíkozzák követhetetlen összevisszaságban.

Mintha már félig egy lennék az alattam heverő sziklával, s azt sem bánnám, ha valóban így lenne. Pont ez a gondolat- és érzelemmentes állapot az, amire szükségem van.Nem tudom, mi lesz később, nem érdekel, kinek mit okozok; a legtökéletesebb magányra vágyom, tolakodó tekintetek, aggodalmas kérdések nélkül.Shyar nélkül. Önmagam nélkül. Csak a puszta test, tudatos tudat nélkül.A szemhéjamat érő, monoton kopogás segít abban, hogy ez megvalósuljon. Nem zavarnak már hangok, képek, semmiféle külső inger; úgy érzem, akár levitálni is tudnék, ha azt akarnám.Én vagyok a szikla, amin a testem hever, a fenyők, amik körülvesznek, minden egyes esőcsepp… maga a természet. A Minden és a Semmi.

Kíméletlen akarat ránt vissza fizikai valómba, s amikor dühösen-csalódottan felnézek, Lucius dühödt tekintetével találkozik a pillantásom.– Ostoba, meggondolatlan nőszemély! – sziszegi, s villámgyors mozdulata nyomán felhasad a ruhám. Meglepődni sincs időm, máris letekeri a nyakából Shyart, és a helyére parancsolja.A kígyó lomhán engedelmeskedik, s úgy érzem, még nálam is hidegebb. Bizonyára megviselte a fürdő.– Mit akart ezzel elérni, hm? Ha meg akar halni, tegye mardekároshoz illőn; úgy, hogy senki ne akadályozhassa meg benne.Nem tudok mit mondani. A káoszt, ami bennem van, nem zúdíthatom rá, viszont olyan letisztult, egyértelmű válaszom sincs, amilyet ő hallani akar.Elfordítom róla a tekintetem, s még csak kísérletet sem teszek arra, hogy elfedjem magam. Melleim fájón feszülnek meg a hidegtől, de a legkisebb mértékben sem izgat; hiszen látta már ő is, a varázsvilág elitjével együtt.– Mit akar, Moira? – kérdezi újra, s hangjában nyoma sincs szánalomnak, Merlinnek hála. Az az, ami egyáltalán nem kell. – Figyelmet?Megrázom a fejem. A figyelemből egy életre elég volt.– Megértést?Nem. Azzal sem jutok semmire.Nem tesz fel több kérdést. Bizonyára ismeri a választ, de így kényszerít arra, hogy keressem meg, és mondjam ki én.Sokáig tart a csönd, amit én magam török meg egy halk sóhajjal, miközben újra eggyé varázsolom, és megszárítom a ruhám.– Hogy mit akarok? – kérdezem halkan, miközben felülök, s kicsusszanok a szikla szélére. Így egészen közel kerülünk egymáshoz, olyannyira, hogy lehelete az arcomat éri. Borzongatóan jólesik a melege, s megvetem magam emiatt. Pár perce még képes lettem volna lemondani erről, most pedig még csak ellen sem bírok neki állni. – Felejteni.– Menekülne – állapítja meg, s be kell látnom, igaza van.– Nevezze így, ha óhajtja – bólintok, s megpróbálok lejutni a talajra, de megakadályozza azzal, hogy enyhén előredőlve letenyerel a kőre, kis csapdába zárva.– Mit akar elfelejteni? – teszi fel a következő kérdést, s immár nem csupán a lehelete, de az ajkai is az arcomat érik.– Mindent – felelem habozás nélkül.– Saját magának is hazudik – mormolja, s végigsimítja az ajkaimat a sajátjával. – Talán azt gondolja, Shyar véletlenül választotta önt?– Uram…– Lucius, Moira – morajlik a hangja. – Shyar azért választotta önt, mert érezte az erejét. Olyasvalakit keresett, aki nem hódolt be neki rögtön, aki majd egyszer felér hozzá.Hagy egy kis időt, hogy felfogjam a szavai értelmét, s közben lassan lehúzza a fejemről a csuklyát.

– Kétszer döntött úgy, hogy a saját akarata fontosabb, mint amibe belekényszerült, s másodszorra már tisztában volt a következményekkel. Pontosan ezért választotta önt Shyar. Messalla… szintén elégedett önnel…Lassan fogom csak fel, hogy míg beszélt, fokozatosan döntött-húzott hátra. Egy pillanatra megrémülök, hogy elvesztem az egyensúlyom, s reflexszerűen karolom át a nyakát, s mire felocsúdhatnék, már ismét a sziklára simul a hátam.– Tudom, hogy akarja ezt – duruzsolja a hajamba fúrva az ujjait. – Ott van önben a hatalom iránti éhség, s bár minden erejével igyekszik elnyomni, elő fogom csalni.– Ha… ha nem engedem…? – lehelem, s azonnal rácáfolok a szavaimra azzal, hogy az egyik lábamat felhúzom a sziklára. Bár nem látom, tudom, hogy elmosolyodik, majd elfoglalja a felkínált helyet.Halk nyögéssel üdvözlöm a fellobbanó vágyat, ami az utóbbi napokban elkerült, s szinte elviselhetetlenül erős a késztetés, hogy magamhoz kulcsoljam a lábaimmal.– Élvezetes harc lesz – suttogja, s abban a pillanatban a hátam alá nyúl, s felránt magához.Nyoma sincs már a korábbi dermedtségemnek; újra felélesztette bennem a tüzet, s egy pillanatra megbánom, hogy megigazítottam a ruhám, mert így csak azon keresztül érezhetem a mellkasát, nem a fedetlen bőrömön.Nem „küzdök” tovább. Hagyom, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy akarnak, s egyáltalán nem bánom meg. Én magam keresem meg egy éhes csókkal Lucius ajkait, ő pedig…Elsodor.Arra a percre azt is feledem, hol vagyok, s hogy egyáltalán kicsoda; csak hagyom, hogy felemésszen. Amikor azt hiszem, vége, nem lehet tovább fokozni, újra bebizonyosodik, hogy nem ismerem őt eléggé.Visszarántanám a karom, ahogy megérzem a moccanást a tarkóján, de nem engedi. Egészen addig fogva tartja a csuklóm, míg rá nem döbbenek, hogy egy karcsú kígyó kúszik elő a tenyerem alól.– Üdvözöld úrnődet – parancsolja a kígyónak, s egy pillanat alatt hasít belém a felismerés: Messalla hűvös pikkelyei simogatják a bőröm, s az emlékek, amik váratlanul felszínre kerülnek, letaglóznak.Az a negyed pillanatnyi odaadás, amikor Shyar először kúszott a tarkójára; az az elégedett morranás, és önmagáról megfeledkezett apró harapás, amikor a kéj mámorában a tarkója bőrébe vájtam az ujjaim, ahova ő maga helyezte a kezem…Elgyöngít a tudat, hogy én is tudtam neki élvezetet nyújtani, s ha nem tartana, egészen biztosan összeroskadnék.De tart, keményen; érzem minden lélegzetvételét, a kavargó mágiáját, az akaratot, amivel Messallát irányítja.Shyar, aki már eddig is türelmetlenül tekergett, most szinte megőrül.– Az utolsó próba, Moira – suttogja a fülembe Lucius, miközben Messalla átlendül a vállamra, majd a nyakamat megkerülve, kegyetlenül lassan Shyar felé kúszik.Fogalmam sincs, mit várnak tőlem, de fontolóra venni sincs időm; abban a pillanatban, hogy Messalla megérinti Shyart, szinte az eszméletemet vesztem. Elhomályosul a tudatom, s úgy érzem, zuhanok… Megállíthatatlanul zuhanok valami mély, vörös-fekete, gyönyörű pokolba.Még nyöszörögni, levegőt venni sincs erőm; minden energiám arra megy el, hogy visszatartsam Shyart, mert félek, különben ránk szakadna az ég, vagy örökre benyelne a mélység, ami felé tartok.– Engedje! – töri át Lucius hangja a fülemben doboló vér zaját, de képtelen vagyok felfogni is, amit mond. – Eressze…! – emeli meg a hangját, miközben a vállamba mélyeszti az ujjait, s ezúttal már feltűnik, hogy zihál.Beleremegek a gondolatba, milyen ádáz küzdelmet vívhat Messallával, ha már a légzését sem képes uralni, és ez… Tetszik. Kedvemre való a tudat, hogy van, amiben felérek hozzá, hogy

manipulálhatom, hogy ezúttal ő a kiszolgáltatott… Ez pedig erőt ad, s ettől a pillanattól kezdve már szándékosan fogom vissza Shyart.Élvezem a hatalmam, még akkor is, ha netán kíméletlenül megtorolja majd.– Moira! – kiáltja fojtott hangon, mialatt Messalla lassan körénk tekeredik, olyan szorosan, hogy szinte már egymástól nem tudunk lélegezni.Elhiszem, hogy valóban ura vagyok a helyzetnek – de soha nem tévedtem még ekkorát. Egy pillanattal azelőtt, hogy „megkegyelmeznék” Luciusnak, ő minden eddig tapasztaltnál erősebben robban az elmémbe, s tépi szét akaratom fonalát, ami Shyarhoz köt.Épp csak nyikkanni van erőm, ahogy egy villanással megszűnik a kapcsolat, aztán csendes, sűrű homály ereszkedik a tudatomra.

A finoman neszező eső csal vissza. Kopog az élő és a már lehullott tűleveleken, a sziklán, rajtam… Minden egyes cseppje közelebb hozza a valóságot, ami nem kevésbé felfoghatatlan.Egy téli estén, a szemerkélő havas esőben egy sziklán fekszem, és Lucius Malfoy hajol fölém. A tekintete szinte éget, az orráról az én ajkamra csöppen az összegyűlő csapadék, s szinte érzem benne az ízét, amikor szomjasan beharapom.Érzem a zihálását, s bár nem érzem, hogy Messalla gúzsba kötne minket, egy fikarcnyit sem távolodott el tőlem; a kőhöz szegez a súlyával, az ölünk ugyanúgy összesimul, és…Merlinem…Még ki sem hevertem az előző élményt, máris újra felgyúl bennem a vágy, pusztán a tudattól, hogy csupán néhány kelme választ el tőle, és hogy… hogy érezhetően kíván.– Lucius... – sóhajtom, alig hangosabban a fák közt neszező szélnél, s közben lassan keresgélem a széttépet szálat, hogy újra összekössem az elmém Shyarral.– Ezt is feledni akarja? – kérdezi úgy, hogy közben ígér vele; ennél jóval többet.– Nem... – lehelem. – Ezt semmiképp.– Bízom abban – egyenesedik fel lassan, s nekem már abban a pillanatban hiányérzetem támad –, hogy többször nem követi el azt az ostobaságot, hogy megtagadja a sorsát.Hiába várna feleletet, megszólalni sem tudok, mert újra sikerül összeillesztenem a tudatom fonalát Shyaréval. Abban a pillanatban, hogy létrejön a kapcsolat, gyönyörre éhes türelmetlenséget érzek magamra simulni. Ez újabb nyögést csal elő belőlem, s hiába hívom Shyart, az nem jön... Az amúgy is gyengécske próbálkozást megakadályozza Messalla erőszakos kisajátítása.– Hívja vissza – kérem egy perc elteltével.– Nocsak – hallom a hangját, azt, amelyikkel folyton próbára tett. – Talán máris visszavágyja azt, akit nemrég még szó szerint eldobott magától? Bizonyítson, Moira – keményedik meg a hangja. – Bizonyítsa, hogy valóban akarja, s hogy kiérdemli.– Próbálom! – vágok vissza, mert valóban így van.– A próbálkozás nem elég. Minden porcikájával, a tudata legutolsó morzsájával is akarnia kell!– Kérem…– Mutassa meg, hogy méltó mindhármunkhoz! – csattan a hangja, s ezt hallva elképzelhetetlennek tűnik, hogy nemrég még ugyanúgy zihált a vágytól és az erőfeszítéstől, mint én.Újra és újra nekiveselkedem, egyre inkább pazarolva azt a kevéske erőt, ami megmaradt.– Mardekárosként tudnia kell, hogy nem minden az erő – hajol a fülemhez. – Ha nem engedelmeskedik önnek Shyar, kerülje meg. Ne könyörögjön, hanem szüntesse meg magát az okot, ami akadályozza az engedelmességben!– Hogyan…? – csodálkozom rá, miközben felülök. Ezúttal azt is hagyja, hogy lemásszak a szikláról, s miután némi fényt csiholok a pálcámmal, megkeresem a kígyókat.– Gondolkodjon – tanácsolja enyhe gúnnyal.

Egy önkéntelen fintorral reagálok erre, majd alaposabban szemügyre veszem Shyart és Messallát. A két kígyó egymásba gabalyodva tekereg nem messze attól a ponttól, ahol nemrég még a fejem volt, s a kavargásban csak azt tudom kivenni, hogy Messalla testét élénkzöld pikkelyek borítják.– Ez egy… – suttogom döbbenettel vegyes áhítattal. – Ez…– Egy zöld mamba – mondja ki helyettem Lucius olyan közönnyel, mintha csak egy bagolyról beszélne.

Szüntessem meg magát az okot – ismétlem magamban, s lassan felfogom, mit akart ezzel mondani. Ha Shyar nem hallgat rám, el kell távolítani a közeléből Messallát, hogy engedelmeskedni tudjon.Hát jó. Ha ez kell hozzá…Átveszem a bal kezembe a pálcám, majd lassan – hiába, mégis csak egy zöld mambát készülök inzultálni – a kígyó felé nyújtom a karom. Mielőtt azonban elérhetném őket, Lucius a botjával lesújtva a sziklához szegezi a csuklómat.– Tudtommal boszorkány – sziszegi bosszúsan, majd lassan leemeli a kezemről a sétapálcát. – Használja a mágiáját, és ne okozzon csalódást egy alapszintű bűbájjal.– Úgy érti… – nyögöm elhűlve, de nem fejezem be a mondatot. Hát persze, hogy úgy érti.Nem azt várja, hogy Shyarra hassak, nem is azt, hogy fizikailag válasszam el a másik kígyótól. Nem. Lucius Malfoy azt akarja, hogy Messallát irányítsam.Képtelenség. Nem vagyok legilimentor. El se jutok a zöld mamba tudatáig, nem hogy még irányítsam is.– Én ezt nem…– Gyerünk! – szakít félbe ellentmondást nem tűrő hangon.Tudom, egy hétig is állhatnék itt, akkor sem könyörülne. Megadóan felsóhajtok, majd igyekszem végiggondolni, mit tegyek.

Legegyszerűbben úgy érhetem el Messalla tudatát, ha Lucius elméjén keresztül próbálkozom. Mozgósítom hát minden energiámat, s egy perc koncentrálás után – végigveszem a legilimenciáról tanultakat – igyekszem behatolni Lucius elméjébe.Vaskos jégfal állja az utamat, s tudom, hogy nem elég sem a képességem, sem az erőm ahhoz, hogy akár csak megrepesszem.Máshonnan kell hát megközelítenem a problémát. Ha nem Lucius a kulcs, akkor Shyar. Minden bizonnyal a két kígyó tudata is összekapcsolódik valahol, s nekem ezt a pontot kell megtalálnom, és kihasználnom.Shyar elméjébe gond nélkül jutok be, s bár nagy a kísértés, hogy átadjam magam a vágyának, ellenállok a csábításnak. Egy idő után a kitartó kutatás eredményeképp megtalálom, amit keresek: egy harmadik „én”-t.Háromfelé szakad a tudatom; egyszerre érzem Messalla vad és tántoríthatatlan sóvárgását, ami mögött felfedezem magát Luciust, pontosabban a már ismerős jégfalat. Érzem Shyar vágyódását, és az egyre gyengülő nekem megfelelni akarást is.Adok magamnak még néhány másodpercet, majd ráébredve, hogy ennél felkészültebb már úgysem lehetek, megpróbálom kitaszítani Shyar tudatából Messallából.Tévedtem, amikor azt gondoltam, nehezebb Messallát uralni, mint Shyart. Sokkal nehezebb; elképzelhetetlen mértékű erőt kíván, annyit, amennyi bennem sosem lesz. Két pillanat elég, hogy ezt belássam, s ha meg akarok felelni Lucius követelésének, akkor máshogy kell megoldanom.„Mardekárosként tudnia kéne, hogy nem minden az erő” – villan fel bennem.Igen, mardekáros vagyok, aki használja az eszét, és elég ravasz ahhoz, hogy megtalálja a lehetetlennek hitt dolgok véghezvitelének módját.

Ravasz.Meggyőzés kell, nem legyűrés, azt pedig mi mással lehetne elérni, mint amit amúgy is akar?Shyart akarja, hát ígéretet teszek neki, hogy hamarosan mindenestül megkapja.

Sikerült. Ezzel a boldogító tudattal rendelem vissza Shyart, majd rogyadozó lábakkal ugyan, de Lucius elé lépek. Az első, ami feltűnik, az az, hogy látom; amíg a kígyókkal hadakoztam, a szél szétcibálta a felhőket, így már nincs akadálya, hogy a Hold bevilágítsa a parkot.Az arca rezzenéstelen, talán csak a tekintetében lehet némi elismerés, de azt kilopja belőle a csalóka holdfény.– Büszke lehet magára, Moira – szólal meg lassan, s a tarkómra simítva a kezét közelebb húz magához. – Shyar tökéletesen döntött.Mire elpirulhatnék a nem várt dicsérettől, a fülemhez hajol.– Ne legyen konok. Ambrose büszke ember, s bár szereti önt, nem fog örökké a bocsánatáért esedezni.Amint befejezi a mondatot, a másik karjával is megragad, s a kastélyba hoppanál velem, egyenesen a klubhelyiség elé.– Tíz pont a Mardekártól – mosolyodik el, amint elenged –, amiért takarodó után a hálókörleten kívül tartózkodik.Nem tudom leplezni a felháborodásom, így az kiül az arcomra. Ő azonban nem törődik vele, hanem folytatja.– Továbbá öt pont a Mardekártól, amiért szemérmetlenül élvezte az elmúlt néhány percet – emeli meg az állam, majd hátat fordít, és elsétál.Mozdulatlanul bámulom, majd amikor eltűnik, megrázom a fejem, s belépek a klubhelyiségbe.

30.

Nem tudom, hogy Lucius művelt-e velem valamit ott a sziklán, vagy egyszerűen csak felfogtam, hogy hiába hadakozok a körülmények ellen, de leolvadt az ellenállásom java.Nem nehezítem meg az életem azzal, hogy érveket sorakoztatok fel az elkerülhetetlennel szemben.– Hogy van az, hogy neked folyton igazad van? – sóhajtok fel, miközben leteszem a könyvet az asztalra.– Hm? – pillant fel Dorrie a jegyzetelésből. – Most éppen miben volt igazam?– Akarom Luciust – motyogom.Bárki más az ő helyében leverne, vagy leejtene valamit, de legalább nagyot nézne; nos, ő nem. Önelégült mosollyal teszi le a pennáját, aztán csak néz, néz és néz.– Szerelmes vagy – közli végül.– Nem.– Dehogynem.– Hadd tudjam én jobban, rendben? – csattanok fel, leginkább azért, mert csak tagadni tudom, cáfolni nem.– Magma, alig tíz másodperce mondtad, hogy mindig igazam van – emlékeztet, miközben nyugodt, lassú mozdulatokkal összesodorja a pergamenjét.– Túloztam – morgom.– Lehet – bólint –, de ettől még szerelmes vagy.Feladom.– Magyarázd el nekem, ó, váteszek gyöngye, miért is vagyok az?– Nem kell ehhez semmi tudomány vagy jóstehetség – rántja meg a vállát, majd felállva a hóna alá csapja a könyvet, amiből eddig másolgatott. – Most mondtad, hogy akarod Malfoyt.

– Az „akarom” és a „szeretem” nem ugyanaz – vetem ellen, ahogy követem. Mindketten Madam Cvikker elé tesszük a kikölcsönözni kívánt könyvet, s amíg arra várunk, hogy a boszorkány elvégezze az elvégeznivalót, folytatjuk a vitát.– A különbség csupán annyi, hogy beismered-e vagy sem.– Hú, de bölcs lettél…!Nem válaszol, csak miután magunk mögött tudjuk a könyvtárat.– Ide figyelj, Mo – perdül elém. – Tudod jól, hogy a szőke, nagyképű férfiak nem az esetem, igaz?– Igaz – ismerem el. – De Lucius nem is n…Fölényes mosoly terül szét az arcán.– Jól hallom, hogy véded? Tudod, ugye, ez minek a jele?– Nem védem – fújom. – Csak tisztelem iskolám igazgatóját – teszem hozzá.– Ühüm, én is – bólint. – Mégsem mondom, hogy „akarom”.Nem túl kedves a pillantás, amit ezért a megjegyzésért kap, de szokásához híven, fel sem veszi. Immunis rám a mocsok cirmos.– Még valami? – húzom fel a szemöldököm.– Látod, ez is malfoyos volt – mutat rám, majd megfordul, és megyünk tovább.– Én pitonosnak szántam – mordulok fel.– Mindegy az – dobja hátra a haját. – Ügyesen tereled a témát, de nem eléggé. Azt kezdtem el mondani, hogy bár az igazgató nem az esetem, attól még elismerem, hogy nem akármilyen férfi. Igaz?Bólintok, és kíváncsian, bár kissé félve várom, mit fog kihozni ebből.– Az, hogy „nem akármilyen”, nem csupán a megjelenésére vonatkozik. Igaz?– Igaz.– Tehát Lucius Malfoy nem egy átlagos férfi. Igaz?– Igaz, de rátérnél végre a lényegre?– Azonnal. A te Shyarod Messallájának Luciusa átlag felettinek mondható mind kinézetben, tudásban, varázserőben, és nem utolsósorban vagyonban.– A lényeg?! – sziszegem, finoman megszorongatva a torkát.– Ha megfojtasz, sosem tudod meg – vigyorog pimaszul, és lefeszegeti magáról az ujjaimat. Színpadiasan köhécsel néhányat, torokköszörül, s talán még húzná az időt, ha nem fenyegetném meg.– Egy héten át eleszek előled mindenféle édességet, ha nem bököd ki rögtön!– No lám, milyen kis gonosz lett valaki. Csak nem Malfoy hatása?– MACS!– Jól van, jól van – adja meg magát. – Tehát a lényeg az, hogy egy olyan férfit, mint ő, nem lehet csak „akarni”. Nem kívánhatod csak a testét, mert ő ennél jóval több. Nem egy ostoba kviddicsjátékos, akivel az ember lánya hentereg egy jót, de arra már nem tartja érdemesnek, hogy megjegyezze a nevét, s egy hét múlva már azt is elfelejti, hogy egyáltalán volt valami.– Hé, hé, ne sértegesd a bátyámat! – fortyanok fel.– Nyugi, én ostoba pasasokról beszéltem – védekezik. – Angus, természetesen, nem tartozik közéjük.– Na, azért – hagyom rá, és ennek nagyon jó oka van. Én ugyanis látom, mi vár rá. – Van még érved? – kérdezem hirtelen jött kedvességgel.– Persze – feleli könnyedén, de eltűnik a mosoly az arcáról, ahogy keresztülsétál a Véres Bárón.– Micsoda arcátlanság! – mordul fel a kísértet, majd sértetten tovalebeg.Ezúttal rajtam a vigyorgás sora. Szemmel láthatóan lehűlt a gonoszkodó kedve. Hosszú másodpercekig csak áll, aztán megrázkódik, és fázósan összehúzza magát.– Igazán szólhattál volna – vacogja.

– Lásd be, megérdemelted – dőlök a falnak. – Tehát? Igyekezz, mert lekéssük az ebédet.Hm… Lehet, eleve ezzel kellett volna sürgetnem…?– Figyelj, én nem ismerem annyira Malfoyt, mint te, de gondolom, sértené az önérzetét, ha valaki csak egy testet látna belőle – mondja elkomolyodva. – Ő ennél… több, és ezt neked kéne a legjobban tudnod. És még valami: az alapján, amiket mondasz róla, azt kell gondolnom, nem is hagyná, hogy csak ennyit akarj belőle. Még ha nem is lenne szüksége rá, akkor is elérné, hogy beleszeress, mert aligha érné be ennyivel. Ő mindent akar, nem?Ezzel nem tudok vitába szállni. Lucius Malfoynak a maximum a minimum.– Szóval, szerinted én azért vagyok belé szerelmes, mert ő nem adja alább? – döntöm oldalra a fejem. – Furcsán gondolkodsz néha.– Lehet – igazítja meg a táskáját, majd ismét elindul. – De ez csak a dolog egyik fele.– Mi van még…? – sóhajtom, majd követem. Éhes vagyok, és meg kell ennem a desszertjét.– Te – feleli könnyedén. – Tudod, nem mindenki mosolyog ám, amikor csuromvizesen beállít a klubhelyiségbe, rögtön azután, hogy az igazgató levont a házától tizenöt pontot.– Nem is mosolyogtam – torpanok meg.– Nem feltűnően, az igaz, de ne feledd, én ismerlek. Szóval, nyugodj csak bele, hogy bizony mosolyogtál. Aztán ott van az, ahogy nézed.– Ha most azt mondod, hogy folyton bámulom, kétheti desszertadagodtól fosztalak meg!– Tényleg nem bámulod – biccent. – De akárhányszor egymás közelébe kerültök, kitágul a pupillád, és… és… nem is tudom, hogy mondjam – bizonytalanodik el.– Gyorsan és egyszerűen – tanácsolom.– Hát… valamiféle mágiakitörést produkálsz olyankor.– Hogy mit? – rökönyödöm meg. Semmi ilyesmi nem tűnt fel.– Mondom, hogy nem tudom, mi ez. Valami megváltozik benned, valahogy… sötétebbé válik az erőd, és… Ó, a fenébe, mit finomkodok én itt?! – csattan fel váratlanul, majd felém fordul, és megragadja a vállam. – Akkora adag vágyat pöffentesz ki magadból, hogy még engem is kiver tőle a víz!Egy percig csak meredek rá, aztán megrázom a fejem.– Képtelenségeket beszélsz – suttogom. – Ez… kizárt. Ha így lenne, másnak is feltűnne, nem?Sietve körülnéz, majd egy viszonylag félreeső helyre vonszol.– Még hogy nem vagy szerelmes…! Magma, te teljesen el vagy varázsolva? Nem látsz Malfoyon túl, ha a közelben van. Tényleg nem veszed észre, hogy… – hadarja, majd hirtelen elhallgat, és egy nagy szusszanás után folytatja. – Nézd, a minket összekötő varázslat miatt érzékenyebb vagyok a felőled hullámzó rezgésekre, de hidd el, ha azt mondom, nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt!– Ennyire nyilvánvaló? – nyikkanok, és semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy milyen szánalmas lehetek most. – Hát, eléggé – bólint.– De én erről miért nem tudok? – teszem fel az újabb költői kérdést, és legszívesebben a falba verném a fejem. Közel is van, kemény is, nem is fájna neki… ideális áldozat.– Talán nem is te csinálod, hanem a kígyód – vonja meg a vállát, ma már sokadjára. – Lehet, így próbálja magához csábítani Messallát.Nem tudom. Teljesen tanácstalan vagyok, és egy épkézláb gondolatfélét sem sikerül összehoznom.– Menjünk enni – motyogom.– Jó – bólint. – Ha ott lesz Malfoy… csak egyetlen másodpercre nézz körül, és látni fogod, hogy igazam van.

Egy szót sem szólunk a nagyteremig. Ott, bár igyekszem, mégsem tudok három másodpercnél tovább ellenállni; látnom kell Luciust. Olyan természetes ez, hogy a tanári asztal felé

fordulok, mint… mint ahogy Dorrie tette éveken át.Ott van. Ott ül középen, bal keze kényelmesen az asztalon nyugszik, jobbjában tőr, tekintetével pedig a termet pásztázza.Figyel minket, mint sárkányidomár a fenevadjait.Abban a pillanatban fordul felém, hogy felsóhajtok. Bár már lassan két hete volt, ahányszor csak meglátom őt, újra átélem a sziklán történteket…Hiányzik a csókja Valami szentimentális kis liba ilyenkor folyton azt hajtogatja bennem, hogy de jó lenne, ha idejönne, és mit sem törődve a világgal megcsókolna, és…Itt szoktam megátkozni a libuskát, hogy ne fecsegjen tovább ostobaságokat. Lucius Malfoy nem hősszerelmes lovag.Egy másik énem – a fene tudja, hányan vannak ezek – nem ábrándozik; egyszerűen követeli, hogy menjek oda én, és vegyem el, amit akarok. Őt… őt egyre nehezebb elhallgattatnom, s előre félek a pillanattól, amikor már nem fog sikerülni Nem akarok újra megszégyenülni.– Gyere már! – sziszegi a fülembe Dorrie, és finoman megtaszít. Ekkor tűnik csak fel, hogy még mindig a bejárati oszlop mellett állok, s hogy valóban vannak páran – Dorrie jócskán túlzott -, akik engem figyelnek.Az egyikük Draco.A bál óta nem igazán beszélünk, csak ha nagyon muszáj, akkor is kimérten, és a lehető legrövidebben. Azt hiszem, ez a hideg távolságtartás a legjobb mindkettőnknek, bár a tárgyalásról szóló cikk olvasása óta mintha… a nyilvánvaló neheztelésen kívül más is volna a tekintetében. Talán belátta, hogy mégsem ok nélkül fújtam Blaise-re.Azért az érdekelne, hogy neki, mint a barátjának, mit mondott Zambini.

– Nem gond, ha Gabrielhez ülök, ugye? – fordul felém Dorrie, amikor az asztal mellé érünk.Felsóhajtok.– Dorrie. Elismerem, kissé zűrös az életem mostanában, és történt velünk néhány kellemetlen dolog, de nem fogok depresszióba zuhanni amiatt, hogy a barátnőm szeretne némi időt a szerelmével tölteni. Pátyolgattál eleget, köszönöm is, de ahogy Potternek mondtam, még érákkal ezelőtt, nem vagyunk összenőve.– Te most lerázol? – biggyed le a szája.– Nem, dehogy – sóhajtom. – Csak azt akarom mondani, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásod amiatt, mert nem töltjük együtt a nap huszonnégy óráját.– De… Biztos? Nem akarom, hogy azt hidd, Gabriel fontosabb nekem, mint te, mert nem, és…– Ma különösen fárasztó vagy – szólok közbe. – Jó adag mardekáros önbecsülés van bennem, de nem hiszem, hogy körülöttem forog az univerzum. Na, sicc.– Most megbántódtál…?Merlin…! Ha a szerelem ilyen mértékű szellemi leépüléssel jár, akkor tényleg nem kérek belőle. Még mielőtt sírva fakadna, attól tartva, hogy le akarom rázni, megfogom a csuklóját, Gabrielhez vonszolom, és lenyomom mellé a padra.– Felhőcske, kérlek, magyarázd el buggyant barátnőnknek, hogy a „nem bánom, ha Gabriellel vagy” azt jelenti, hogy „nem bánom, ha Gabriellel vagy”! Remélem, neked elhiszi végre – teszem még hozzá, aztán otthagyom őket. Felhőcske ügyes fiú, biztos vagyok benne, hogy megoldja a feladatot.Keresek magamnak helyet, aztán Dorrie szavain tűnődve enni kezdek.

Tényleg szerelmes lennék? Ez… valami egészen más, mint Blaise-nél volt. A különbség talán abban lehet, hogy Zambini megfosztott az ártatlanságomtól; vagy abban, hogy Lucius férfi. A rossz tapasztalat, a közel fél év és Shyar nővé érlelt volna…? Fiatal nővé, aki már nem rugaszkodik el teljesen a valóság talajától, ha netán ábrándozni kezd.

Nem. Nem jó szó az ábrándozás. Inkább a lehetőségek alapos számbavétele, az összes létező forgatókönyvvel való kalkulálás, majd a legkevésbé valószínű változatok kizárása. Mert bár elvileg lehetséges, hogy Lucius Malfoy most felpattan, idesiet, és térdre ereszkedve, felindultságtól remegő hangon megkéri a kezem, viszont éppoly valószínűtlen, mint az, hogy egy troll K-t kapjon átváltoztatástanból.Luciusra nézek, aki ezúttal valahova a magasba néz, majd egy másodperc múlva egy uhu száll le elé.Először nem nyúl a borítékért, csupán összevonja a szemöldökét, mintha bosszantaná, hogy megzavarják étkezés közben, de amikor összenéz Pitonnal, kezdek rosszat sejteni. Higgadt mozdulattal helyezi a kupáját az asztalra, majd leoldja a madár lábáról a postáját.Egy fekete borítékot.

Megfordul velem a világ, s visszavisz ahhoz a naphoz, amikor megtudtam, hogy meghalt az anyám. Akkor egy aggodalommal teli, átvirrasztott éjszaka után az étkezőasztalnál ültünk; senki sem evett, még csak a látszat kedvéért sem. Apa, Mauro és Angus is a gondolataiba mélyedt, és én sem foglalkoztam velük. Csak azt reméltem, hogy Norman végre jó hírrel tér haza az ispotályból.Azt akartam, hogy az arcán széles vigyorral lépjen ki a kandallóból, és boldogan újságolja: megtalálták a gyógymódot, és anya – aki már harmadik napja volt a Szent Mungóban egy varázsbaleset miatt – túl van a nehezén, és hamarosan visszajöhet hozzánk, épen és egészségesen.Ezt az egy dolgot akartam igazán, úgy, mint addig soha semmit. Ezernyi alkut ajánlottam a felsőbb hatalmaknak, s egyre kétségbeesettebben reméltem, hogy valamelyik ajánlatomat elfogadják.De nem kellett nekik semmi, amit egy tizennégy éves boszorkány felkínálhatott; ezt abban a pillanatban tudtam, hogy meghallottam az ablaküvegen toccanó csőr finom neszét.Angus engedte be a madarat, s apa vette át a fekete borítékot. Az én nagy és erős apukámnak remegett a keze, ahogy széthajtotta, majd szobormerev arccal elolvasta a levelet.Amikor a végére ért, sem szólt semmit; finom mozdulattal az asztalra simította a pergament, majd felállt, és elhagyta az étkezőt.Én voltam a leggyengébb, így én voltam az, aki hármunk közül először a levélért nyúlt.Noha tudtam, mire számíthatok, mégis szíven ütött, hogy három távolságtartóan részvétteljes mondatban hozták a tudomásunkra, hogy az a személy, aki az életet jelentette mindannyiunk számára, már nem létezik.Sorina Mauth, az én anyám… meghalt.

A kanalam csörrenése ránt vissza a valóságba, s bár úgy érzem, órák teltek el azóta, hogy megláttam a borítékot, valójában csupán egyetlen pillanat.Lucius még nem bontotta fel; úgy simul az ujjai közé, mint pálcája végére az átkok… közben pedig Dracót figyeli, aki ugyanúgy eszik, mint eddig.Egy évszázadnak tűnő másodperc után aztán lassan széthajtogatja a pergament, s egyre merevebb arccal olvassa a tartalmát. Csupán egymásnak feszülő, elkeskenyedő ajkai árulkodnak az indulatáról.Piton elé ejti a levelet, s abban a pillanatban fekete kavargássá válva eltűnik. A professzor épp csak egy pillantást vet a pergamenre, mint aki pontosan tudja, mi áll benne; aztán összehajtja, s talárja zsebébe rejtve feláll az asztaltól.Pislogás nélkül bámulom, ahogy Dracóhoz megy, a vállára ejti a kezét, majd mindketten elhagyják a nagytermet. Egyáltalán nem biztos, hogy erről van szó, de képtelen vagyok elűzni a gondolatot: Narcissa Malfoy halott.

Késő délutánra már kastélyszerte elterjed a hír, és cseppet sem lelkesít, hogy az történt, amit sejtettem. Kivételesen csend van a klubhelyiségben, és Dracónak nyoma sincs.Megértem őt… akkor én sem akartam látni senkit, még a saját családomat sem. Vádoltam a sorsot, őket, magamat, miközben tudtam, hogy nem lenne szabad senkit sem hibáztatnom azért, mert elvesztettem anyát. Csak magamra gondoltam. Fel sem merült bennem, hogy apának és a fivéreimnek jóleshet egy apró ölelés; vagy egyszerűen nem vettem tudomást arról, hogy bár egy időre mindannyian magunkra zártuk a szobaajtónkat, nem maradhatok ott örökre, igenis ki kell menni, és… osztozni.De miért terheltem volna őket a bánatommal, amikor nekik is megvolt a maguké?Akkor azt gondoltam, hogy a gyászom csak az enyém, hogy nem tartozik senki másra, és ennek megfelelően viselkedtem. Még Dorrie-t sem értesítettem. Úgy éreztem, előbb magamban kell lerendeznem, csak aztán jöhet mindenki más… A szertartásig nem is beszéltem senkivel, s azután is csak néhány udvarias, a helyzetnek megfelelő szót voltam hajlandó kipréselni magamból, s bárkit, aki a felületes ismeretség ellenére képes volt mélységes részvétet és megrendülést hazudni a szemembe, szívem szerint ott helyben megátkoztam volna.Eddig azt gondoltam, feldolgoztam. Fel lehet egyáltalán, vagy csak belenyugodni? Azt hittem, elfogadtam, és többször már nem fog megrendíteni, ám az, hogy megtörtént, és hogy épp Mrs Malfoy kapcsán, az… elviselhetetlen.– Sétálok egyet – dünnyögöm, s ezúttal Macs, aki pontosan tudja, mi jár a fejemben, sem feltartóztatni, sem elkísérni nem akar.

Bár valójában magam sem tudom, merre indultam, Piton irodája előtt megtorpanok. Nem tudom, mi vesz rá, de egy pillanattal később bekopogok.– Mit óhajt, Miss? – fogad úgy, hogy nem néz rám; fiolákat és pergameneket rendezget.Mit óhajtok, mit is… bár tudnám.– Egy… egy engedélyt a Zárolt Részleg látogatásához – rögtönzöm, s remélem, nem túl feltűnő „ártatlansággal”.– Mi okból? – néz fel, s abban a pillanatban rájövök: mondhatok én bármit, ő mindig tudja az igazat.– A tárgyalás… tudni akarom, hogyan kerülhetett az emlékem az újságba – mondom az első dolgot, ami az eszembe jut, és ez… végül is igaz.– Meglehetősen későn tűnődik el rajta – jegyzi meg. – Nincs ennek a kérésnek egy másik oka is?– Nincs, uram.Tényleg nincs, bár ha megerőltetném magam, biztos találnék még pár okot.Egy darabig még farkasszemet nézünk, aztán biccent, s néhány szót ír egy frissen előhúzott pergamenre. Megvárja, míg felszívódik a tinta, majd akkurátusan összesodorja a pergament, s felém nyújtja.Közelebb lépek, hogy átvegyem, de amikor megfogom, nem ereszti el.– Tudni fogom, ha ostobaságra készülne – figyelmeztet, s csak azután veszi le az ujjait az engedélyről.– Nem készülök semmire, professzor – felelem az igazságnak megfelelően.– Az ön érdekében remélem is – biccent, majd újból a fiolák felé fordul. Felvesz egyet, fényt bűvöl a pálcája végére, és összehúzott szemmel vizsgálgatni kezdi a főzetet.Nem ez az első alkalom, de pontosan az ilyen pillanatok azok, amikor megértem Dorrie rajongását. Van valami fenséges, lenyűgöző abban, ahogy hosszú ujjai közt tartja a kecses kis üvegcsét, s a figyelem, az idő, amit szentel rá…Elhivatott. Minden ízében bájitalmester, minden porcikájában professzor.

– Van még valami? – fordul felém, s a hangjában, tekintetében türelmetlenség vibrál.Zavarom.– Nincs uram – felelem gyorsan, majd az ajtóhoz lépek. – Köszönöm.– Ne éljen vele vissza – figyelmeztet újból, s amint a folyosóra érek, becsukja mögöttem az ajtót.Pár lépéssel odébb, egy fáklya mellett megállva szétgöngyölöm a pergament, és a vöröses, libbenő fénynél elolvasom, mit írt.

Én, Perselus Piton, mint házvezető tanára, ezen irattal engedélyt adok Moira Mauth, hetedéves mardekáros diáknak a Zárol Részleg korlátlan látogatására.

Korlátlan?Eszerint mégsem gondolja, hogy esetleg visszaélek a lehetőséggel.

Madam Cvikker rosszallóan szorítja össze az ajkait, amikor átfutja az engedélyt, s bár nagyon igyekszik magában tartani a véleményét, tisztán hallom, ahogy a „felelőtlenség” szócskát szűri a fogai közt.Nem érdekel. Az a lényeg, hogy van egy hely, ahol magam lehetek, egyedül.Egyedül, mint Lucius.Ha szerette – szereti – úgy a feleségét, ahogy apa anyát, akkor szenved. Önmagába burkolózva, méltóságteljesen, de szenved. Láttam már apámat könnyezni az éjszaka közepén, amikor úgy hitte, senki nem figyeli… Egy karosszékben ült a tűz felé fordulva. Egyik kezében egy pohár italt tartott, amiből egy csepp sem hiányzott, a másikban pedig anya leghétköznapibb holmiját markolta. Ha nem lettem volna olyan dermedt, ha nem foglalt volna le a saját bánatom, odamentem volna, hogy elvegyem tőle a poharat, s a tenyere alá törleszkedve biztosítottam volna, hogy nincs egyedül; sem fájdalomban, sem szeretetben.Vajon Lucius megenged magának ennyi gyengeséget? Vagy most sem hagyja, hogy az érzései kerekedjenek az akarata fölé?Aligha fogom megtudni. Talán nem is szeretném.

Amikor végre megszabadulok Madam Cvikker árgus tekintetétől, nézegetni kezdem a polcok tartalmát. Nem tudom pontosan, mit keresek, de azt hiszem, rájövök, amint megtalálom. Míg a könyvek gerincét olvasgatom, újra felrémlik, hogyan fogadta Lucius a hírt; indulatos volt. A szája, a megkeményedő tekintete, az, ahogy elhagyta a kastélyt, és hogy Pitonra bízta Dracót…Biztosan az ispotályba ment, hogy megtudja, hogyan halhatott meg ilyen váratlanul a felesége.Ha hibázott bárki is… nem irigylem az illetőt. Biztos vagyok abban, hogy ahogyan mindenkitől, úgy a gyógyítóktól is megkövetelte a tökéletességet, s elvárta tőlük, hogy kiemelten foglalkozzanak az intézmény legfőbb támogatójának hozzátartozójával. Ez nem túlzott elvárás, ha azt tekintem, hogy elvileg csupa elhivatott medimágus dolgozik ott, akinek mindenük a segítségnyújtás.Ha mulasztás történt, bizonyára nem hagyja annyiban.

Az „Emlékek titkai és azok feltárásának módozatai” cím zökkent ki a gondolatmenetből. Alighanem ez az, amit keresek.Olyan óvatosan nyúlok érte, mintha álcázott dementor lenne; minden bizonnyal nem véletlenül őrzik itt. Súlyos, kopott könyv, s talán még súlyosabb ismereteket őriz.Sosem érzett mentális kényelmetlenség telepszik rám, ahogy lapozgatom az időtől megsárgult lapokat, de ennél ijesztőbb az, hogy Shyar is nyugtalan. Mintha ő pontosan tudná, mit is

kockáztatok azzal, hogy megérintem a kódexnek is beillő könyvet.Hamarosan azt is megértem, miért; az a varázslat, amit én keresek, a legártalmatlanabbak közül való. Emlékmódosítás, emléktől való megfosztás, hamis emlékek elhintése másvalaki elméjéban…Ártalmatlannak tűnnek, ám rettenetes hatalmat rejtenek a cirádás betűk. Az egyre növekvő rossz érzés ellenére – mintha foglyul ejtene a könyv –, tovább keresgélek, s nemsokára meg is találom a leírását annak, hogyan tehette meg Lucius azt, hogy minden jelenlévő számára láthatóvá tette az emlékemet, s azt is, hogyan örökíthette meg a firkász.Elfintorodom, mert úgy tűnik, nem ütközik törvénybe az újságban történő közzététele, „csupán” etikátlan.Nem tudom, mi vezérel, amikor tovább lapozok, de a fejezet címe felkelti az érdeklődésemet, s miután végigolvasom, már tudom, hogy alkalmazni fogom. Ha ezt megvalósítom… Hiszem, hogy méltó lesz mindannyiunkhoz.Persze, ennek is megvan az ára.Az asztalon tornyosuló pergamenkupacból magam elé húzok egy lapot, s kiírom az igézetet, majd azzal a tudattal csukom be a könyvet, hogy nem érdemtelenül, feleslegesen kaptam meg a professzor engedélyét.

Szinte elégedetten lépek a polchoz, hogy visszategyem, amikor a semmiből előkerül Hóborc; a fülembe vihog, majd három sornyi könyvet sodor a földre, aztán vijjogva eltűnik.Mielőtt felocsúdhatnék, Madam Cvikker már itt is van, s villámló tekintettel felméri a kárt, ami szeretett könyveit érte.– Hóborc, te átkozott! – morogja, miközben egyesével visszalebegteti a könyveket a helyükre.Egy darabig csak állok, aztán amikor kiheverem a kopogószellem legújabb idétlen támadását, erőt veszek magamon, s visszahelyezem a helyére a kötetet, amit még mindig szorongatok. Vagyis csak helyezném, mert a boszorkány szúrós pillantással kikapja a kezemből.Mintha a sajátjának tekintené.Meglehetősen tiszteletlenül vállat vonok, és inkább azt kezdem el nézegetni, miféle írások estek Hóborc áldozatául.„A mágia vére, a vér mágiája; a vérmágia” – hirdeti egy kódex, amelynek mintha mélyvörös pikkelyekből állna össze a borítója. A legtitokzatosabb, legkockázatosabb varázslatok gyűjteménye, amely talán még az Alapítóknál is idősebb.Shyar az, aki kézbe véteti velem, mintha tudná, olyasmi van benne, ami hasznomra lehet. Nincs okom hagyni, de nem nyomom el az akaratát. Lassan hajolok le a könyvért, tartva attól, hogy netán ellenezné a kíváncsiskodásom.Éppen csak megérinteni van alkalmam, rendesen megfogni már nem, mert önállósítja magát, és kinyílik. Abban a pillanatban érzékelem és ismerem meg a lapokon Lucius mágiáját, amikor felfogom, hogy pontosan az a varázslat tárult elém, amit ő alkalmazott rajtam-velem a medálkészítés estéjén.Vérrel átruházott mágikus erő.

31.

Kimerülten indulok vissza a klubhelyiségbe. Az elmúlt két órám azzal telt, hogy igyekeztem megvalósítani az elképzelésem, és soha nem voltam még olyan elégedett, mint mikor sikerült. Igyekezetem jutalma most a talárom zsebében rejlik, készen arra, hogy átadjam Dracónak – vagy ha neki nem kell, hát Luciusnak.A negyedik emeleten járok, amikor észreveszem az egyik távoli ablak párkányán kuporgó alakot. A sötét öltözet, a világos haj, a felőle áramló tompa düh és a meg nem fogalmazott fájdalom elárulják kilétét.

Draco.Bár nem reméltem, hogy máris összefutok vele, s voltaképpen zavarni sem akarom a magányát, amit ő választott, mégsem hagyom veszni a lehetőséget.Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de megteszem.Szándékosan hangos léptekkel indulok felé, hogy ha akar, kitérhessen előlem. Rám néz, s amikor már csak pár lépés van köztünk, látom a vonásain az elutasítást.– Mit akarsz, Mauth? – fogad, majd leugrik a párkányról, s összefont karral a falnak veti a hátát.– Ez… – nyújtom át neki, amit nemrég bűvöltem – a tiéd, ha elfogadod.

Különös csendélet. Egy kihalt, széles folyosó, egy lány, aki kinyújtott kezében olyasmit szorongat, ami akár jelkép is lehetne, egy fiú, aki dühösen méregeti, és a bágyadt, elerőtlenedő napfény, ami opálos derengésbe vonja őket.Semmi sem mozdul, csak az idő; telnek a percek, s talán egy év is eltelhet, mire Draco fényt bűvöl. Minél tovább nézi, amit neki szántam, annál inkább eltorzulnak a vonásai, majd kiüti a kezemből.– Élvezed, Mauth? – kiált rám úgy, hogy hátrébb kell lépnem. – Élvezed, hogy az orrom alá dörgölöd, mit veszítettem el?!– Nem, Draco – rázom meg a fejem. – Egyáltalán nem élvezem. Sajnálom, hogy…– Mit, mégis, mit? – lép közelebb, s én újra hátrálni kényszerülök. Dermesztő a tekintete, és a vonásain uralkodó düh láttán… félek. – Talán azt sajnálod, hogy nem ölted meg előbb?!Tudom jól, hogy a fájdalom beszél belőle, azt is, hogy nekem éppen ezért nem lenne szabad a szívemre vennem… mégis megteszem, s a következő pillanatban már ott virít a tenyerem nyoma az arcán.Mentegetőzhetnék, persze, hogy nem akartam… de hazugság lenne minden egyes szó. Talán abban a fél percben, amíg egyikünk sem mozdul, ő is azon gondolkozik, hogyan reagáljon; aztán olyan hirtelen kapja el a vállam, és taszít a falhoz, miután megpördít, hogy pislantani sincs időm.– Fáj az igazság, Mauth? – sziszegi, immár a csuklómat markolva.– Eressz el – figyelmeztetem, miután túljutok az első döbbeneten.Megteszi, de nem a két szép szememért, hanem mert tudja, mit kockáztat. De nem hátrál meg. Miért is tenné? Azóta fortyog benne a düh, hogy Lucius levonta azt a rengeteg pontot, s azóta egyre-másra gyűltek az okok.– Ne mondd nekem – szólal meg újra, fojtott hangon –, hogy apám kurvájaként még sosem gondoltál arra, mennyivel könnyebb dolgod lenne, ha anyám nem lenne útban!– Nem vagyok apád kurvája! – kiáltom dühösen, s nem tudom, mi fáj jobban: hogy ezzel vádol, vagy hogy tulajdonképpen igaza van.– Igaz is – mér végig becsmérlőn. – Úgy látszik, maradt annyi esze apámnak, hogy ne fizessen a szolgálataidért. Még ennyit sem érsz… mégis azt hiszed, hogy anyám helyébe léphetsz. De tudod, mit? – hajol egészen közel. – Nem fogom hagyni. Bármi áron megakadályozom, hogy beleülj a jóba, és ezt jegyezd meg jól!Elmondhatnám újra, hogy nem én akartam ezt a képtelen helyzetet, és igazat szólnék. Elmondhatnám, hogy nem akarom az apját, de ez már hazugság lenne. Elmondhatnám, hogy nem akartam az anyja halálát, de nem hinné, hiába van így. Mondhatnám, hogy semmivel sem egyszerűbb most a helyzet… de inkább hallgatok.Hallgatok, mert nincs abban az állapotban, hogy felfogja, vagy legalább meghallgasson; és mert az utolsó szót követő pillanatban az arcomba köp.– Nézz magadba, Mauth, és szállj le az apámról! – figyelmeztet még utoljára, majd sarkon fordul.

Két lépés után azonban megtorpan, s a szándék, hogy letöröljem az arcomról a megvetését, elillan. Úgy tíz méterre tőlünk ott áll Piton és Lucius. Nem tudom, mikor érkeztek, Draco és Shyar túlságosan lekötötte a figyelmem, így aztán azt sem tudom, pontosan minek lehettek tanúi.– Öt-öt pont a Mardekártól a házukat megszégyenítő viselkedés miatt – zengi be a folyosót Piton falrengetően mély hangja.Rezignáltan veszem tudomásul az újabb levonást, és végül mégis megtörlöm az arcom. Hiába; csak a nyomot tüntethetem el vele, magát a megvetést nem.Nem nézek senkire, bár legszívesebben hátat fordítanék mindenkinek. Ha tudnám, kizárnám magam a helyzetből, visszamenőleg is; egészen addig a reggelig, mikor a tóparton eszméltem fel.– Nos, Mr Malfoy? – szólal meg újra, valamivel később Piton. – Nem érzi úgy, hogy mondania kéne valamit?– Nem kérek elnézést – feleli még mindig indulatosan Draco. – Egyáltalán nem sajnálom egyetlen szavamat sem.– Márpedig bőven volna rá okod – lép közelebb Lucius. – Rég hallottam ennyi sértést egyetlen mondatban.Míg beszél, pálcáját a földön heverő kis tárgyra szegezi, s a következő pillanatban már a kezében tartja.Öt szívdobbanásnyi időt szentel rá, majd egyenesen a szemembe néz. Nem szól semmit, a tekintete, a vonásai sem árulkodnak. Mégis tudom, hogy ő pontosan érti, mit jelent az „ajándékom”.Amit most a kezében tart, az egy az emlékeim közül. Azon az áron emeltem ki az elmémből, és applikáltam a pergamenre, hogy abban a formában megszűnik számomra. Mióta végeztem a varázslattal, az a jelenet, ahogy Lucius Malfoy a Szent Mungó parkjában gyengéden magához húzza és megcsókolja a feleségét, már nem az enyém.Elfelejtettem, mert szabad akaratomból, én magam végeztem el a varázslatot, a saját emlékemmel.Lucius bizonyára tudja, mivel jár egy ilyetén megörökítés, ahogy azt is, hogy nem megszabadulni akartam tőle, s nem is fájdalmat okozni, vagy kárörvendeni, ahogy Draco hiszi.Belátom, talán nem a legjobb módja, de ez… tiszteletadás Narcissa Malfoynak, főhajtás a feleség előtt, és… elismerése annak, hogy ha jelentek is valamit Luciusnak, sosem törekszem arra, hogy elbitoroljam Mrs Malfoy helyét.Az utolsó „boldog” percek egyikét adtam nekik, s azt, hogy milyennek láttam őket. Nincs ember a földön, aki ezt elvehetné tőlük, aki eltéphetné a kettejük közti köteléket, s ez ezután sem fog változni.Ez az, amit Draco nem képes most felfogni, de Lucius megértette.– Az irodámba, Draco – néz a fiára, majd talárja mélyére rejti a képet. Draco még vet rám egy izzó pillantást, majd hosszú, kemény léptekkel elvonul. Miután eltűnik a sarkon, Lucius felém fordul, majd egy biccentést követően ő is távozik. Nézem őt, amíg tehetem, aztán megfordulok, és lebámulok a belső udvarra.Besötétedett már. Néhány örökéletűvé bűvölt fáklya világítja meg a köveket, amivel a teret burkolták; kő minden. A talaj, a padok, a lépcsők és az oszlopok… Hideg és kemény. Vajon milyen lenne, ha lev…– Miss Mauth – lép mellém Piton, kizökkentve az egyre sötétebb gondolatokból.– Nincs miért bocsánatot kérnem – mondom halkan, azt gondolva, tőlem is ezt várja, miközben nézem, ahogy az üvegre kiülő leheletem ködbe burkolja a kővilágot.– Úgy gondolja? – kérdez vissza, s az ablakon derengő tükörképemet vizsgálgatja. Nem válaszolok, csak tovább bámulom az udvart.

Mennyivel könnyebb lenne kőnek lenni; se érzések, se fájdalom. Csak tűrni az időjárás szeszélyeit, s ha eljön az idő, porrá omlani. Nem bánnám, ha két napom ilyen egyszerű lenne. Jó volna csak… lenni.– A szertartás két nap múlva lesz, természetesen a Malfoy kúriában. Ön is jelen lesz – közli. Bólintok, hogy tudomásul vettem, mire ő is biccent. – Igyekezzen, Miss. Hamarosan takarodó.– Igenis – motyogom, még mindig csak kifelé bámulva. A szemem sarkából végigkísérem, hogy megfordul, s ahogy távolodik, úgy térnek vissza Draco szavai.– Tényleg kurva vagyok? – kérdezem halkan, s tudom, hogy hallja. Akartam is, hogy így legyen. Az ablaknak köszönhetően látom, hogy megtorpan, majd megfordul, és lassan visszasétál.– Annak érzi magát? – kérdez vissza, amikor nem messze tőlem megáll.– Nem – fordulok meg. – De Draco…– Dracót most a legsötétebb, legönzőbb érzései és gondolatai irányítják – közli. – Gondolom, ezt önnek nem kell különösebben magyaráznom.– Nem szükséges, professzor – hagyom rá. – De azzal, hogy Mrs Malfoy meghalt, minden elvi, erkölcsi akadály megszűnt előttünk.– Hallgatom – biztosít a figyelméről, egyszersmind a magyarázatra buzdítva, noha már ott tartok, hogy akár az üres folyosónak is elmondanám, mi foglalkoztat.– Én nagykorú vagyok, ő már…Nem. Egyszerűen képtelen vagyok kimondani azt, hogy özvegy.– Ő már… nem nős. A házirend sem tiltja a… a…– A kapcsolatukat – segít ki.– Most ugrálnom kéne örömömben, hogy… végre szabad az út.– Mégsem teszi – állapítja meg, miközben jobb kezét a párkányra simítja. – Mondja, kisasszony, akart ön valaha bármit Lucius Malfoytól?– Amíg Shyar hozzám nem került, nem – rázom meg a fejem.– Azt követően?– Jó darabig nem, s azután is csak…– Próbált ellene tenni? Nem csupán gondolatban.– Igen, uram, kétszer is.– Sikerrel járt?– Uram, ez… – nézek rá értetlenül. Nem tudom, hova akar kilyukadni, főleg, hogy nagyon jól tudja a választ.– Minden helyzetben elvárom a diákjaimtól az őszinteséget – figyelmeztet.– Nem jártam sikerrel – válaszolom.– Miért nem?– Mert L…Kijavítanám magam, de rájövök, hogy felesleges. Minden bizonnyal azzal is tisztában van, hogy jó ideje így szólítom az igazgatót.– Mert Lucius megakadályozta.– Vagyis nem ön kezdeményezte, és nem is erőltette a kapcsolatukat – állapítja meg, rövid körmeivel finoman megtocogtatva a követ. – Ha objektívan vizsgálja meg a válaszait, mit felelne az első kérdésére?– Érintett lévén képtelen vagyok hideg logikával értékelni a helyzetet, professzor.– Rendben – bólint. – Akkor nézzük máshonnan. Mit érez most, jelen pillanatban?– Nehezeket tud kérdezni – sóhajtom keserű mosollyal.– Ez a feladatom. Tehát?Kell egy perc, mire összeszedem a gondolataimat annyira, hogy válaszolni tudjak.– Részvétet, mert pontosan tudom, milyen elveszíteni valakit. Szomorúságot, csipetnyi

megkönnyebbülést és emiatt lelkiismeret-furdalást. Vágyat Lucius iránt, és félelmet, hogy talán ennél többet akarok. Aztán ismét csak lelkiismeret-furdalást, hogy én, aki eleinte nem vágytam Lucius közelségét, élek, míg az, akit igazán megillet a figyelme, nincs többé. Aztán megint csak megkönnyebbülés, mert így elvileg leegyszerűsödött a helyzet, ám gyakorlatilag pedig még zavarosabb lett minden. Végül pedig ismét félelmet, hogy belenyugszom ebbe, mert onnantól már csak egy lépés, hogy át akarjam venni Mrs Malfoy helyét Lucius mellett.– Értem.Az jó. Mert én nem…– Csupán egyetlen kérdésem maradt: szerelmes ön az igazgatóba?Merlinre! Ma mindenki ezzel jön?!– Nem tudom, professzor – rázom meg a fejem, miközben élénk érdeklődést tanúsítok a fal iránt. Egészen addig, míg meg nem látom a sarokban kucorgó, galleon méretű koromfekete pókot. Sietve hátrébb lépek, majd felnézek Piton arcára. – De félek attól, hogy így lesz – teszem hozzá.– Nos… – tűnődik el egy pillanatra –, a válaszom nem. Ön határozottan nem… céda. Ahhoz nem elég lelketlen és önző. Nem is értem, mit keres a Mardekárban – rándul meg a szája csücske, mintha mosolyogna, majd ismét magamra hagy, s ezúttal már nem tartom fel.

oOo

Az utolsó kapcsot igazítom a helyére a taláromon. Amikor elraktam, nem hittem, hogy ilyen hamar kell újra felöltenem. Reméltem, hogy évtizedek, netán egy egész évszázad is eltelhet addig.Most mégis elő kellett szednem… Ez a viselet talán azóta a búcsúztató szertartás nélkülözhetetlen része, hogy az ember felfedezte a mágiát. Érzem a beleszőtt, jelenleg láthatatlan rúnák erejét.Ma mindenkin ilyen lesz, de csak Draco és Lucius talárján fognak megelevenedni a mágikus jelek.Végighúzom az ujjam az ezüst hímzésen, ami végigfut a szegélyeken, aztán leeresztem a kezem, aztán csak állok mozdulatlanul, gondolatok nélkül.– Elkészültél? – hallom percekkel később apa hangját az ajtó túloldaláról.– Igen.Sajnos. Nincs, amivel tovább húzhatnám az időt, remélve, hogy lekésem a szertartást.– Indulhatunk – mondom kilépve a szobából, majd lesétálunk a szalon hatalmas kandallójához.Nem tudom, miért, de valahogy megnyugtat a tudat, hogy ő sem siet. Az emlékeivel viaskodik; biztos vagyok abban, hogy minden egyes percben anya jár a fejében.– Ha szükséged lenne rá… – int a kis szekrényke felé, ahol a bájitalokat tartjuk. Azt gondolja, engem is az emlékek nyomasztanak, s hogy felzaklat majd a szertartás. Nem is téved… csak azt nem tudja, hogy jókora csatát vívok a lelkiismeretemmel is.

El kéne mondanom, de nem bírom rászánni magam. Olyan törékeny még a békénk. Nem is béke ez… inkább csak fegyverszünet. A tárgyalás óta nem beszéltem vele, s ma is csupán ezt a két szót hallotta tőlem az üdvözlésen túl. A leveleire sem válaszoltam, mert ha megteszem, csak a sérelmeimet okádta volna a tinta; így inkább egyre halogattam. A sok levél közül mégis a legutolsó, a legrövidebb volt az, ami miatt csillapodott bennem a harag.Olyan természetesnek vettem, hogy vágyja a bocsánatomat, hogy szinte fájt az üzenet olvastán a tudat, hogy Luciusnak igaza volt.Ambrose Mauth, bár szeret, s ezért hajlandó bizonyos mértékig megalázkodni, valójában

nagyon is büszke ember. S én, a haragommal, megbántottságommal, sőt: sértettségemmel elértem ezt a határt.Nem könyörgött tovább.Biztosított a szeretetéről, ugyanakkor arról is, hogy nem küzd tovább a „kegyelemért”. Írta, hogy továbbra is megad mindent, amire szükségem van, és hogy bármikor szívesen lát, de nem eseng tovább.Az utolsó mondatok érintettek a legérzékenyebben. „Természetesen továbbra is a gyermekemként tekintek rá… de be kell látnom, hogy Luciusnak igaza van. Nagykorú vagy, felnőtt boszorkány, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Ennek megfelelően tiszteletben tartom hát a döntésed.”Annyi lemondás és keserűség, vád volt abban a pár sorban, hogy megeredtek a könnyeim. Hiába adott nekem igazat, hiába eresztett „szabadon” – valahol mélyen mindezt tudtam –, mégis azt éreztem, hogy késő. Leveszi rólam a kezét.A legrosszabb mégis az volt, hogy amikor újra a levélre néztem, a neve helyén csak egy szétázott, elfolyt tintafolt csúflott.Mintha megszűnt volna az apám lenni, miattam. A döntésem és… a megkésett megbánás könnyei miatt.

– Apa… – suttogom, s az ajánlatát figyelmen kívül hagyva bújok hozzá. – Sajnálom…Nem szól semmit, de nincs is rá szüksége. Ő már elmondott mindent a leveleiben. Érzem, ahogy megremeg a felindultságtól, majd magához szorít… Aztán csak a hangját hallom.– Malfoy kúria.

Alig lépünk ki a kandallóból, a házimanó szinte azonnal megjelenik, és érdeklődik, miben lehet a szolgálatunkra. Apám udvariasan elhajtja, mialatt én körülnézek a fényűző szalonban.Közel két év telt el azóta, hogy legutóbb itt jártam. Akkor kellemes, világos színek domináltak, most a fekete ural mindent.Csönd van. Senki sem beszél, mindenki azt várja, hogy a manó a szertartás helyszínére vezessen minket. A sötét drapéria és a talárok elnyelik a fényt, amit örökéletű gyertyák kanócára bűvöltek, nem koccannak egymáshoz poharak, nincsenek mosolyok.Nem jótékonysági fogadás, nem is farsangi bál, s ennek megfelelően a házigazda sem igyekszik elbűvölni a vendégeket.Draco és Lucius most a szertartásra készül, amihez minden erejükre szükségük lesz.

Épp csak annyira húzódunk el a kandalló elől, hogy ne akadályozzuk az újonnan érkezőket. Szinte percenként színeződnek zöldre a lángok, és ahogy egyre többen leszünk, különös módon úgy mélyül a csönd.Apa mellkasára hajtom a fejem, s becsukom a szemem, hogy ne kelljen látnom a komor arcokat. Azonban, amint megfosztom magam a képektől, a hallásom kiélesedik, s a csend megelevenedik. Zenét formál belőle, zsigerig ható, fájdalmas melódiát.Több tucat lélegzet olvad eggyé, lassú ritmust adva, amit a gyertyák sercenése, léptek koppanása tör meg néha, s a dísztalárok halk nesze simít az elmémbe.Szeretem a csendet. A Roxfort csendjét, amibe belenyögik az ezeréves falak a múltat, a portréalakok, kísértetek motyogását, a szobatársak halk-hangosabb szuszogását; szeretem a természet csendjét, a matató vagy épp tomboló szél bármely szólamát, az esőcseppek disszonáns koppanását, az állatok örök neszezését; szeretem a süket csöndet, ami olyan üres, hogy az elmém kreál bele hangokat.De ez az egyetlen csend, ami képes megölni a lelket. Nyomasztó, megtörhetetlen, s ha csak egyszer is megtapasztalja az ember, beléfészkeli magát, s soha onnan kiűzni nem lehet.Sokadszorra csapnak – zúgnak – fel a lángok, amikor felnézek, s Piton professzoréval

találkozik a tekintetem. Csupán egyetlen pillantást szentel ránk, de az elég ahhoz, hogy tudja, immár minden rendben van apa és köztem. Nem mosolyodik el, nem biccent, valahogy mégis tudom, hogy így gondolja. Aztán elfordul, a tekintetével megkeresi a manót, majd odalépve hozzá néhány szót vált vele.Ő az egyetlen, akinek igazán indokolt a jelenléte, s egyben az egyetlen, akinek joga lenne felkeresni Luciust még a szertartás előtt, mégsem teszi.– Gyere – súgja apa, s csak ekkor tűnik fel, hogy a manó vezetésével a szélesre tárt ajtó felé indul mindenki.Fagyos szél nyúl a hajam alá, s harap a tarkómba, mintha csak fel akarna készíteni arra, ami odakint vár.

Egy néhány fenyőből álló facsoporthoz érkezünk, ami előtt már ott áll Lucius és Draco… őelőttük pedig egy hatalmas gránittömb, amin Narcissa Malfoy teste hever.Halovány bőre elüt a kő szürkeségétől és a bársonyruha zöldjétől, kibontott haját pedig elborítják a virágok.Rengeteg virág… mindenütt. Fekete tulipánok hirdetik a fájdalmat, s bódító illatú, ezerszínű liliomok a szeretetet.Gyönyörű. Nem akarok, s talán nem is tudnék rá most jobb szót. Furcsa mód nem a múlandóságot, hanem az örökkön való szépségen hirdeti a kép.Még mindig teljes a csönd. A szikrázó januári napfény felragyogtatja az asszony szétterülő haját, s elvakítanak az aranyszínű villanások.

A kápráztató jelenségnek Lucius vet véget azzal, hogy megkerüli a sziklát. Miután Draco is ugyanígy tesz, mindketten hátat fordítanak nekünk, s előhúzzák a pálcájukat. Lucius a bal, Draco a jobb kezében fogja, szabad karjukkal pedig összekapaszkodnak.Egy pillanat alatt bolydul fel a mágia, olyan erővel, hogy az szinte elképzelhetetlen; pedig nem az. Azt a mérhetetlen energiát, amit egy boszorkány vagy varázsló a születésekor kap, az az őserő most, másoktól veszi vissza; a családtagoktól, s az ismerősök ilyenkor összekapcsolódó, kollektív varázserejéből.Lucius mélyről felzengő, érces hangon ejti ki a hosszú igézet első szavait, majd csatlakozik hozzá Draco el-elcsukló, még fiús, de már férfit idéző szólama; azután mi, „kívülállók” is, egyesével. Apa baritonja az elsők közt kapcsolódik a kántáláshoz, őt követem én, engem pedig valaki más… végül már mindenki a varázsigét mormolja.Addig bírom csak nézni, míg Lucius és Draco talárján felizzanak a rúnák, majd ezüstös folyamként ölelik körbe az asszonyt sziklástul, virágostul.Elfordítom a fejem, mielőtt az első jel megérintené Mrs Malfoy testét. Az arcom apám talárjába rejtem, ami forró a varázslattól, s úgy mormolom tovább az igézetet.Nem kell felnéznem ahhoz, hogy tudjam, mi történik, hiszen pár éve ugyanúgy egy ilyen szertartás aktív résztvevője voltam, mint most Draco.Narcissa Malfoy testét ezüstszínű lángok emésztik fel, s hamvaiból az ősi bűbáj és Lucius akarata valami mást formál; s végül a felhalmozott virágokból elvett életet adja neki. Test ad új testet, az új test új életet kap a többi árán Lucius és Draco akarata nyomán, s a mágia az, ami mindezt lehetővé teszi.Iszonyatos igénybevétellel jár a varázslat, s ők csupán ketten vannak hozzá… Emlékszem még, hogy bár mi öten végeztük el – még apa, aki szintén kiemelkedő erejű mágus, mint Lucius –, mégis, utána nem volt több erőnk, mint egy kviblinek.

Akkor nézek csak fel, amikor lecsillapodik a mágia. Lassan Shyar is megnyugszik, aki egész idő alatt izgatottan ficánkolt. Talán a varázslat ősisége hatott rá… Hiszen valaha valódi boszorkány volt.

Reszketni kezdek, ahogy lehűl a talárom, s valami belül is dermeszt, ahogy a sötétzöld fák melletti aprócska ezüstfenyőt figyelem.A néha Mrs Malfoy hamvaiból, ezernyi feláldozott virág életéből és varázslatból született, s hirdeti majd, amíg csak teheti, hogy élt egyszer egy nagyszerű, nemes asszony, anya és feleség.Menekülni vágyom, amikor az első ember Luciushoz lép részvétet nyilvánítani, de tudom, hogy nem térhetek ki előle.Telnek a súlyos percek, s Luciuson megszaporodnak a törődöttség jelei. A tekintete egyre fáradtabb, a mozdulatai lassabbak… de a háta egyenes, nem roggyan meg a válla, s a vonásaira sem engedi kiülni a kimerültséget, ami most talán a fájdalomnál is erősebb.Draco… ő kevésbé uralja magát, s van mersze kimutatni a gyászát. Keskeny arcát könny csíkozza, tekintete mélyén ott parázslik a harag… nem próbál mosolyogni, még csak udvariasnak tűnni sem… Ilyen lehettem én is.– Gyere – vonja egy pillanatra szorosabbra az ölelését apa, majd finoman feléjük terel.Vele kell tartanom, hogy együttérzésemről biztosítsam őket, de valahogy nincs hozzá merszem. A vád, amit Draco a fejemhez vágott, még mindig fáj, hiába beszéltem Pitonnal, s azóta Dorrie-val is.Túlságosan mélyre fészkelte bennem magát a gondolat, hogy igenis kívántam, bár ne lenne Mrs Malfoy… Önző gondolat, s hiába is próbálnám elmagyarázni, hogy nem a halálára spekuláltam.Még magamat sem tudnám erről meggyőzni. Talán a lelkiismeretem nem engedi.

Kissé félrehúzódva figyelem, ahogy apa Lucius elé áll, s egy rövid, férfias ölelés után keserű fintorral üdvözli benne a sorstársat. Hasonlót kap, majd egy kurta, értő biccentés után Dracóhoz lép.Ettől a pillanattól rettegtem eddig. Nem tudom, hogy fejezzem ki magam, hogy miféle gesztus az, ami nem sugall többet, ami… ami nem önző.Egy néma, tanácstalan másodpercig csak állok; aztán két tenyerem közé veszem az övét.– Lucius – motyogom, s már engedném is el, hogy mielőbb távolabb tudhassam magam, de a másik kezét a hátamra helyezi, s egy rövid pillanatra lágyan, szinte felületesen magához húz.Csodálkozva nézek fel rá, ám sem az arca, sem a tekintete nem árulkodik.Amilyen nehezen jutottam el idáig, olyan nehezen szabadulok. Szívesen a mellkasára hajtanám a fejem, s a szívverését hallgatva ölelném addig, míg vissza nem nyeri minden erejét… vagy még többet, általam. Egy pillanat… ennyi jut az öleléséből, s szinte fáj, amikor ujjai apró nyomásával a fia felé terel, majd elenged.Kiszolgáltat a haragjának.Ez már több, mint részvétnyilvánítás. Bátorságpróba.– Draco – szólítom meg, hogy rám nézzen. Megteszi, de a pillantása hidegebb, mint valaha. Még… még Lucius szemét sem láttam ilyennek.Hideg és kemény… mintha nem is ő lenne, hanem csak egy jégből bűvölt hasonmás.A könnyemet nyelve lépek el tőle, végre megkapva a hőn áhított menekvés lehetőségét, amivel élek is.

A szalonba érve Mrs Malfoy portréja az, amit először megpillantok. Eddig le volt takarva, ám most… Egy kényelmesre festett, tágas karosszékben ül, pont olyan szép, mint amilyennek ismertem. Szomorkás mosollyal tekint a házra, amiben eddig… élt.Milyen lehet neki ott…? Vajon gyötri a vágy, hogy valahogy kijusson még egy csókra, egy ölelésre, vagy… belenyugodott? Készült a halálra?

Egyszer majd… tudni fogom. Nemrég közel jártam hozzá, de az egészen más helyzet volt. Ott váratlanul környékezett meg, s lehetőségem sem volt elgondolkodni rajta. Lesből támadt, de volt, aki éber és határozott volt helyettem is.Elszorul a torkom.Rá miért nem tudott Lucius vigyázni? Miért nem tudta megóvni a feleségét?Bár ez semmilyen hagyománynak, elvárásnak sem része, a portré felé indulok, s mire odaérek, az ujjaim közt már egy szál virágot szorongatok.Megnevezhetetlen, sosem létezett gyönyörűség, mely élni fog, míg egy másik akarat el nem pusztítja.Az érzéseimből bűvöltem, abból a kínzó káoszból, ami bennem kavarog. Gondolatok, amik csak kísértenek, ám ha megpróbálom elkapni őket, elillannak, mintha soha nem is léteztek volna… csak nyomasztó ürességet hagyva maguk után, amit képtelenség mással kitölteni.Nem nézek fel addig, míg a virágot el nem helyezem a kis asztalkán, az égő gyertyák közt.Éjkék – ez az első gondolatom, ahogy a képre emelem a tekintetem. Elegáns, visszafogott, valódi úrinőhöz illő ruhát „visel” Mrs Malfoy a mágikus vásznon – pontosan olyan árnyalatút, minta amilyen színt a virág kapott.– Köszönöm, Moira, igazán gyönyörű – mosolyodik el, s a hangja pont olyan lágy, mint amikor utoljára beszéltünk.– Asszonyom, én nem tu…– Csss, kedvesem – szakít félbe. – Nem kell mondanod semmit. Ott van minden a tekintetedben.– Sajnálom – bukik ki belőlem mégis.– A holtaknak már nincs szükségük sajnálatra – néz el egy pillanatra a fejem felett, aztán ismét felém fordítja búzavirágkék szemét. – Egy percig se bánd, hogy így alakult. Csodálatos életem volt Lucius mellett, ami mostantól téged illet, ha nem félsz elfogadni.– Nem hiszem, hogy pótolhatnám önt – motyogom, s zavaromban inkább a gyertyalángok táncát figyelem.– Nem is kell. Te mást nyújthatsz neki.– Kétlem, hogy Shyaron kívül lenne bennem bármi is, ami méltó lehet a figyelmére.– Ebben egészen biztosan tévedsz, de majd rá fogsz ébredni az értékeidre – dől hátra, majd szinte azonnal előrébb hajol. – Nézd – folytatja visszafojtott, bizalmas hangon –, ha Lucius érdeklődést mutat feléd, akkor biztos lehetsz abban, hogy az úgy is van. Fogadd el ezt, tanuld meg értékelni, és elnyered őt.– Nem tudom, akarom-e ezt – rázom meg a fejem.– Ott van a válasz benned. Nézz mélyen magadba, és tudni fogod.– De Draco…– Draco… – sóhajtja, majd egy pillanatra lehunyja a szemét. – Draco egy nap be fogja látni, hogy ennek így kellett lennie.– Engem hibáztat az ön…– A halálom miatt – fejezi be helyettem, és igazán hálás vagyok érte. Nehéz ezt állítani valakiről úgy, hogy épp beszélgetek vele. – Emiatt ne aggódj. Csak bólintani vagyok képes, megszólalni nem. Mit is mondhatnék? Tanácstalanságomban a virágot babrálom. Egyenként megérintem a bársonyos szirmokat; legalább egy tucatnyi van, s mindegyik egy-egy érzés. Itt vannak, kézzel foghatóak, mégsem tudom őket megnevezni. Különböznek egyáltalán? Vagy egyazon dolognak más-más oldala mind?– Moira – szólít meg szinte suttogva. – Ne küzdj ellene, csak mert úgy véled, ezt kell tenned. Ne hagyd, hogy hiábavaló legyen az áldozatom.

32.

Az idő… megint áll. Amíg tartotta magát a nappal, éreztem a múlását, ám mióta felváltotta az este… Egyszerűen megszűnt. A rideg égboltról éles, mégis erőtlen fényű csillagok figyelnek, mintha a gondolataimat akarnák kifürkészni. Szenvtelenül vallatnak, egyedül a holdfény az, ami óv tőlük.Ne hagyd, hogy hiábavaló legyen az áldozatom.Elmenekültem. El, mert féltem belegondolni, mit jelenthet ez igazából. Talán Mrs Malfoy halála nem egy gyógyító hanyagságának a következménye, hanem az ő döntése.Már nem vagyok teljes értékű asszonya Luciusnak.Lemondott volna az életéről, hogy megkönnyítse Lucius… és az én helyzetemet is? Fogalmam sincs, milyen lehet a gyógyulás reménye nélkül, az otthontól elszakítva élni, de talán…Nem tudom, igazán nem.Csak remélni merem, hogy nem így gondolta, mégis elmenekültem, s azóta itt vagyok, a most már sötétségbe vesző kastélyt bámulva. Még a taláromat sem cseréltem le; hiába fázom benne, hiába gyűlölöm magamon. Virágok garmadát bűvöltem azóta… mindig egyet, ahányszor felgyulladt egy lámpás valamelyik ablak mögött.Nem számoltam őket. Sorra születnek az ujjaim közt, s immár fekete szőnyegként borítják körülöttem a havat; helyettem beszélnek. Mindegyik egy-egy ki nem mondott szó, mely Dracót, Mrs Malfoyt és Luciust illetné.Mégis belém szorultak, s most így törnek maguknak utat… mert valahogy ki kell szabadulniuk.

Nem tudom, mire várok. Nem tudom, miért jobb itt kinn gondolkodni megfejthetetlennek tűnő dolgokon, amikor azt az ágyam kényelmében is megtehetném. Sötét és csend ott is van…Hirtelen lep meg a kétségbeesett vágy, hogy megszabaduljak ettől a talártól. Nem számít, hogy csak egy vékony blúzt és egy egyszerű, fekete nadrágot viselek alatta, s hogy olyan hideg van, hogy csikorog a hó…Minden porcikám levetné magáról ezt a viseletet, ami magában hordja a halált.Mások halálát.Mégsem veszem le, mert amíg rajtam van, emlékeztet a múlandóságra, s hogy nem várhatok a csodára… Mert azalatt egyre csak múlnak a napok, aztán az évek, s az utolsó pillanatban eszmélek rá, hogy nincs semmim, amit magamnak köszönhetek, amiért megküzdöttem, amit… igazán akartam.Ez valahogy kirángat a zsibbadt passzivitásból, s rávesz az első, még tétova lépésre. Be kell mennem, de… még nem készültem fel arra, hogy újra emberek közt legyek. Noha látom innen a főbejáratot, mégsem arra indulok.Érzékek nélküli fáradtságot akarok, mire eljutok az ágyamig, hogy ne gyötörhessen semmiféle álom.Nem is figyelem, merre megyek. Hagyom, hogy vezessen az ösvény, s ha összeér egy másikkal, a véletlenre bízom, merre tovább.Rengeteg olyan helyet járok be, amit ismerek, s sok újat fedezek fel. Holdfényben valahogy minden más; félelmetesebb, misztikusabb, ám tagadhatatlanul szebb.A színek kifakulnak, s csakis a lényeg látszik. A természet mágiája ilyenkor elevenedik meg. A fák, kövek, szél és víz ilyenkor mutatja meg a valódi arcát.A tó… a hatalmas, mély Fekete tó. Talán egy ilyen alkalommal kapta a nevét; végeláthatatlan víztömeg, folyton locsogó, tintaszín massza, mely senki emberfia előtt nem fedi fel a titkait.Talán a csillagok értik, mit csacsognak a hullámok. Felpillantok a hunyorgó is pontokra, s csak akkor eresztem lejjebb a tekintetem, amikor már eltelik a sötétségbe búvó ragyogással a szemem.

Magányos alak ragadja meg a figyelmem; innen, a csónakháztól a kastélyig vezető, kérlelhetetlenül hosszú lépcsősor egyik pihenőjében áll. A mellvédre támaszkodik, s távoli, néma sziluettje azt súgja, a messzeségbe bámul.A hosszú, talár feldagad, ahogy belekap a szél, és……és a kavargó, holdszínű tincsek szinte ragyognak a minden beborító éjszakában.Lucius.Az ő alakja komorlik ott fenn, szinte kiszolgáltatva az elemeknek… Egy pillanatra belém mar a féltés, amikor egy erősebb széllökés az alant húzódó mélység felé taszítja.Ha ereje teljében lenne, meg sem rezdülne, de most… szinte védtelen.Elviselhetetlennek érzem a gondolatot, s ez az arca körül dühösen csapkodó tincsek látványával együtt megerősíti az elhatározásom: nem várom meg, hogy elvegye, hanem én magam adom vissza azt az erőt, amit karácsonykor kaptam tőle.Fáj ilyen kiszolgáltatottnak látni, s ha módomban áll változtatni rajta, megteszem.Határozottan, ám lassan indulok felé, hogy legyen ideje észrevenni.Ahogy egyre feljebb érek, úgy lesz mind erősebb a szél, mely engem sem kímél. Lesodorja a fejemről a kámzsát, és a hajamba markolva taszít-rángat. Mint egy féltékeny szerető… Elszántan harapja az arcomra a dühét, a talárom alá furakszik, hogy ott is megkóstoljon, s közben a fülembe süvölti az indulatát. A hóval és a jéggel szövetkezve igyekszik ledönteni a lábamról, hogy kizárólag a magáénak tudhasson… engem vagy Luciust. Talán mohóságában mindkettőnket akar, de nem együtt.

Mielőtt egészen felérnék hozzá, megtorpanok. Pihenek. Rendezem a légzésemet – nehéz, nagyon nehéz, tudva, hogy hozzá készülök –, s egyúttal erőt gyűjtök. Erőt és elszántságot, hogy megvalósítsam az elhatározásom.Egészen aprón moccan felém a feje… így biztos lehetek abban, hogy tisztában van a jelenlétemmel, és nem áll szándékában elkerülni.Megmarkolom a fagyos kőkorlátot, majd elszántan ismét elindulok.

Nem nézek fel rá, amikor mellé érek. Nem hagyok magamnak alkalmat arra, hogy meggondoljam magam; azonnal a kézfejére simítom a kezem. Megfeszül az érintéstől, de nem mozdul. Talán tudja, mire készülök, talán csak éber figyelemmel várja, mit akarok tenni. Bárhogy is: bátorításnak veszem.Finoman magam felé húzom a kezét, s amikor már nem érinti a mellvédet, egészen felém fordul.Aztán nagyot nyelek, és… becsukom a szemem, ahogy lassan megfosztom a kesztyűjétől. Félek látni, hogyan teszem a hideg martalékává azokat az ujjakat, amelyek elképzelhetetlen érintésekben részesítettek, melyekben oly sok, tudatosan uralt, visszafogott erő lapul, készen arra, hogy engedelmeskedjen az akaratának.Ismét tévedtem. Azt hittem, hagyja, hogy ne vegyek tudomást arról, amit teszek. De nem engedi, hogy elbújjak. Másik kezével az állam alá nyúlva megemeli a fejem, mintegy követelve, hogy a szemébe nézzek.Aztán már nem is ereszt a tekintete, ami izzani látszik, ahogy oldalról felragyogtatja a Hold.Figyel. Bíztat, követel, támogat, elvár. Bűvöl.Nem tudom, hová lesz a kesztyű, amikor elengedem. Talán a földre zuhan, talán átveszi… csak az számít, hogy végre érinthetem.Forrónak hat a bőre, pedig csak alig melegebb az enyémnél.Felnyögök, ahogy Shyar váratlanul szabadulni akar, ám képes vagyok uralni. Muszáj, bármilyen akaratos is. Egyszer majd eljön az ő ideje is… de nem most. Mostanában semmiképp.

Ám még így is… szinte áhítattal simítom végig az ujjaimmal a tenyerét, majd… belecsókolok, mintha így semmissé tehetném a hamarosan elkövetkező fájdalmat.Pálcát ragadok, majd egy néma bűbájjal megvágom a hüvelykujjam alatti párnát. Felszisszenek, ahogy a varázslat a bőrömbe, s az alatta húzódó lágy szövetbe hasít, s szinte hallom a rostok reccsenésszerű sikolyait, ahogy a bűbáj erővel, kímélet nélkül eltépi őket egymástól.A fájdalom – különös módon – csak egy pillanatig tart. Talán azért, mert én magam okoztam, s nem ártó szándékkal. Épp ellenkezőleg: adni vágyom, amit talán akkor is megtennék, ha történetesen nem tartoznék vele.Szinte azonnal megtelik a markom vérrel, de nem engedem lezuhanni az értékes cseppeket. Apró sebet metszek Lucius tenyerére, aki meg sem rezdül, majd fölé viszem a kezem, ügyelve arra, hogy oda hulljon a vérem, ahova kell.

A vér… önző. A dupláját akarja vissza annak, amit ad… Hetvenkettő csepp. Pontosan ennyivel tartozom Luciusnak.Hetvenkettő csepp vér, s a bennük rejlő mágia.Ennyi csupán, amivel támogathatom őt; neki nincs szüksége szavakra, ahogy gyengéd ölelésre sem. Az erőmből adhatok neki, minden más már… rá tartozik.Tudom, hogy nincs rá szüksége. Tudom, hogy az az erő, ami a véremben rejlik, nem mérhető ahhoz, amiről ma lemondott. Tudom, hogy alig érzi majd meg… de minden bizonnyal értékelni fogja.Ahogy az első csepp lezuhan, s összekeveredik az övével, létrehozva azt a kapcsolatot, ami nélkülözhetetlen része a varázslatnak, belekezdek az igézetbe.Nehéz, óangol litánia, mégis könnyedén, természetesen simulnak a nyelvemre a szavak.

Számolom a cseppeket, egyre ismételgetem az igézetet, s mire igazán tudatosulna bennem már rohamosan fáradok.… harminchárom… harmincnégy… Szükségem van a mellvéd nyújtotta támaszra.… negyvenhét… negyvennyolc… Gyengül a hangom, s kis híján a varázsigét is elvétem. Ekkor szólal meg Lucius először… Szinte lágy, de határozott hangon csatlakozik a ráolvasáshoz, vezetve, támogatva engem.Bizsergetően jó hallani őt, tudni, hogy ez egyszeri, megismételhetetlen alkalom… Szavainkat rabul ejti és messze hurcolja a szél, csupán az általuk kiváltott érzéseket hagyja meg… nekünk. Kitörölhetetlenül.… hatvan… hatvanegy… Megszédülök. Leejtem a pálcát, s felszabaduló ujjaimmal a talárja után kapok, s karmokként görbítem őket a nemes szövetbe.… hatvanhárom… Az ő hangja erősödik, az enyém minden cseppel gyengül; nem több már suttogásnál.… hatvanöt… Megroggyan a térdem, s hogy össze ne essek, úgy kapaszkodom a talárjába, mint még soha semmibe.… hatvanhat… A mellkasára ejtem a fejem, s nem vágyom másra, mint reggelig így maradni, s élvezni a közelségét, melegét, illatát.… hatvanhét… Nem bírom tovább. Nincs több erőm, amit átadhatnék, s már reszketek a hiányától.Fáj.A következményekkel nem törődve húznám el a karom, megszakítva a varázslatot, de Lucius megelőz. Elkapja, mielőtt a vágyból tett lehetne, s a hüvelykujját a legapróbb gyengédség nélkül nyomja a sebre.A nem várt, éles fájdalom elsöpri a feladást és a kimerültséget, s ad annyi erőt, hogy rendben elvégezzem a varázslatot.

… hetven… Már csak két csepp, és…… hetvenegy… Olyan lassan cseppen le… szinte látom, hogyan dermed meg a hidegben, látom elillanni rajta keresztül a testem melegét.… hetvenkettő.Bevégezve.

Zihálva figyelem, hogyan issza be Lucius tenyere az utolsó csepp vért, s megkönnyebbülten felnyögök. Lucius, bár lazít a szorításon, még nem ereszt… de amikor megteszi, szinte örömmel hullok térdre.Percekig dédelgetem a kezem, amiből még mindig szivárog a vér… s ahol a talárra csurran, ott felvillannak a rúnák. Mintha végig erre szomjazott volna.Mire összeszedem magam annyira, hogy a pálcámat felmarkolva felálljak, Lucius már talárja ujját igazítja rá a visszahúzott kesztyűre.Bezárkózik, talán minden eddiginél jobban.Újra felnézek rá. Ugyanaz az arc, amit egész életemben ismertem, ugyanaz a tekintet, ami az elmúlt időben minden egyes alkalommal rabul ejtett, ugyanaz a büszke tartás, az illat… mégis idegennek érzem.Idegennek, annak ellenére, hogy a vérem ott kering benne, s az övé énbennem, és ez… ijesztő.Egyszerre félelmetes és megtisztelő az, hogy bepillantást nyerhetek – nyerhettem – abba, hogyan változik Lucius élete.Úgy érzem, most gyászolja el a feleségét igazán. Kijött ide, ahol összeérnek az elemek, hogy átadhassa nekik mindazt, ami benne rejlik, azokra bízva, mit tesznek vele.A két élete közti rövid, talán kiszolgáltatott percekben láthattam.Megzavartam a búcsúját.Láttam… elveszve.Intimebb ez, mint bármi, ami eddig köztünk történt, s elviselhetetlen súlyként telepszik rám a felismerés: engedte látni. Nem fordított hátat, nem küldött el, még most sem.Pedig leróttam már a tartozásom.Úgy érzem, úgy lenne helyes, ha én hagynám magára, visszaadva neki azt a „magányt”, szükséges távolságot mindenkitől, amiért kijött ide; mégsem bírom megtenni, s ő maga sem küld.Talán annyira lefoglalja az, hogy elköszönjön attól az élettől, amit a felesége tett olyanná, amilyen volt, hogy valójában észre sem vesz. Lát, hall, érint, ha szükséges, de a lelke sosem volt még ennél távolabb az enyémtől.Unikornis – villan be. Nemes, szilaj, gyönyörű… betörhetetlen. A vérével életet adó, páratlan lény, aki csak keveseket enged magához. Olyan erő vibrál benne, ami tiszteletet, alázatot, s talán gyűlöletet vált ki abból, aki látja.Leengedte a hétköznapoknak, a világnak szóló álarcát, most először felfedve egy jókora darabot abból, ami ő.Mit kéne tennem? Hagyjam magára, úgy téve, mintha nem érezném mindezt, hogy ne éljek vissza a bizalmával? Vagy pont az ellenkezője lenne helyes… Megbecsülni, hogy ez a megtiszteltetés ért, s megköszönni azzal, hogy nem futamodom meg.Míg az elme tanakodik, a test dönt; elfordulok Luciustól, s átadom magam a holdfény bűvének.Nincsen közel vagy távol. A sötétben semmi sem kezdődik, és semmi sem ér véget. Egyetlen érinthetetlen masszívum minden; a szél, a világosban nem is oly távoli hegyek, a mélyben csobdosó, sziklákat lassú kéjjel gömbölyűvé nyaló roppant víztömeg.Ez itt a minden és a semmi.Az itt és a sehol.

Az egyetlen pont, ami számít; az egymásba forduló kezdet és vég.A világ kettőnkbe, pár csepp vérbe sűrítve.Úgy emelem fel a karom, s szegezem a tekintetemet az egyre lassabban izzadó sebre, mintha csak most fognám fel igazán a jelentőségét.Megajándékozott az övével, s elfogadta, mi több, segített, hogy átadhassam az enyémet.Néma mozdulatlanságban telnek a percek. Hiába van egységekre bontva az idő… maga a végtelen. A minden; és én egyetlen pillanat vagyok az évszázadok sokaságában.Meglegyint a múlandóság, s a felismerés, hogy az élet halála szüli az életet. Tudtam ezt eddig is, de talán csak most jött el annak az ideje, hogy meg is értsem.Luciusnak köszönhetem. Annak a férfinak, aki magába merülve áll mellettem, s ugyanúgy tekint az alant elterülő birtokra, mint amikor felfedeztem az ittlétét.Az arcéle… A megbecsülhetetlen tudást rejtő homlok íve, a szeme apró, világos háromszöge az orr árnyékában… A büszkén magasra szegett áll és a járomcsontra felfeszülő bőr… ez ő. Csakúgy, mint a határozott, keskeny ajkak, amiket most a szél féltékenyen elrejt előlem egy holdszínű tinccsel.Bosszantó lehet, de talán fel sem fogja. Néhány hajszál… annyira jelentéktelen lehet ahhoz képest, ami most valójában foglalkoztatja.

Valamikor régen, még egészen aprócska kislányként megkérdeztem anyát, nekünk miért nincs házimanónk, mint Dracóéknak. Rám mosolygott, megajándékozta apát egy fényes pillantással, aztán a fülembe súgta a választ.A feleség, az anya feladata gondoskodni arról, hogy otthont biztosítson a családjának, és ezt száz manó sem csinálhatja nála jobban, figyelmesebben. Sokszor nehéz, néha nagyon nehéz, de mindenképpen megéri. Nincs az a szolgalény, amely ne kötelességből, hanem szeretetből tenné mindezt.Lucius egyedül maradt. Már nincs, aki gondoskodjon az otthona békéjéről, nincs, aki apró figyelmességgel halmozza el…Jól tudom, még nem érek fel a feladathoz, mégis veszem magamnak a bátorságot, hogy – még ha ily jelentéktelen módon is – egy pillanatra éljek a joggal, mely eddig Mrs Malfoyt illette; s amint ő maga ruházott át rám.Lágyan nyúlok fel, s ahogy megérintem az arcát, lehunyja a szemét. Érzem, ahogy megfeszül; talán túl bizalmaskodónak találja, talán a feleségére emlékezteti… talán csak annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem érzékelte eddig sem az ajkára kényszerített vékony tincset, sem a jelenlétem.

Hihetetlen, hogy egy érintés mennyi mindent rejt magában. Az, hogy képes vagyok megtenni, s vele átadni mindazt, amit jelent, nem lep meg annyira, mint az, hogy Lucius elfogadja.Mennyire lehet nehéz neki most, pont most elviselni? Mi erő kellhet ehhez a grimasz nélküli mozdulatlansághoz? Milyen érzés lehet eltűrni valakitől egy olyan gesztust, amit csak olyasvalakinek engedett eddig, aki már nem teheti meg, mert napok óta csupán a lelkében, az emlékeiben él?Fellobban bennem a vágy, hogy ennél többet adjak neki, de amikor a szükségesnél tovább pihentetem az ujjam a hűvös, holdkékre festett bőrön, elkapja a csuklóm.Éles fájdalommal tudatosul, hogy a bal kezemet tartja az ujjai közt. Érzem, ahogy a vér szőtte érzékeny kis hártya, amit önmaga védelmére hozott létre, felszakad. Vékony, kellemesen meleg és csiklandós, ahogy újabb cseppek gördülnek alá, míg Lucius kézfejébe nem ütköznek.Ő ekkor nyitja csak ki a szemét, s fordul felém, mintha meglepné a vérem érintése. Nem a szemembe néz, hanem a sebre. Összevonja a szemöldökét; minden bizonnyal bosszantja, hogy ahelyett, hogy begyógyítottam volna a vágást, pazarlom az értékes erőt.

Csak addig próbálom elhúzni a karom, míg a szájához nem emeli a másik kezét; aztán ámuló dermedtséggel nézem végig, hogyan húzza le a fogaival a kesztyűt.Felnyögök, amikor megérinti a sebet, és megpróbálok kiszabadulni a szorításából, mert az elmém nagyon is emlékszik a fájdalomra, amit ő okozott nemrég, csak hogy sikeres legyen a varázslat.Mire a metszés teljes hosszán végigviszi az ujját, újabb felismerés lep meg: nem akarom, hogy varázslattal, nyom nélkül gyógyuljon a seb.Kell a heg, hogy soha ne feledjem ezt az estét, s hogy emlékeztessen: az élet olykor fájdalommal és szükséges, néha önként adott áldozatokkal jár.Kell a heg, mert őt jelenti.S Lucius tudja ezt… tudnia kell, hiszen a néma bűbáj végén csupán eláll a vérzés, s tisztán ragyog a tenyerem.

Mire megköszönhetném, már ismét a kesztyűjével foglalkozik, hogy aztán elfordulva nekivágjon a kastélyhoz vezető lépcsők sokaságának.Nézem egyre távolodó alakját, s bár megértem őt, a csalódottság ijesztő mértékben zubog fel bennem. Megterhelő napon vagyok túl, s a támaszom, aki pusztán a jelenlétével is megköveteli a tartást, magamra hagy.A következő pihenőben azonban megáll, és felém fordul. Bár nem látom a szemét, már maga a testtartása is arra késztet, hogy mielőbb összeszedjem magam, s én magam is térjek vissza az épületbe.Bármennyire is igyekszem eleget tenni a néma felszólításnak, az elvesztett mágia miatt nehezemre esik minden mozdulat. Érzéketlennek tűnik, ahogy ott áll, magasan fölöttem, s moccanatlan arccal figyeli az erőfeszítésem. Bár már félúton úgy érzem, összeesek, ha csak egy lépcsőfokot is meg kell még másznom, nem hagyom – noha pontosan tudja –, hogy lássa, milyen közel vagyok ahhoz, hogy a megvetésével mit sem törődve feladjam a küzdelmet, s a hideg kőre rogyjak.Az az idő, amíg felérek hozzá, egyszerűen kiesik a tudatomból. Nem értem, hogy kerülök ide, amikor már félúton sem volt jártányi erőm.Talán Shyar… nem, egészen biztosan ő volt, aki segített. Átvette felettem az irányítást, hogy képes legyek megtenni, amit Lucius elvárt tőlem.Nem merek a szemébe nézni. A hidegtől, fáradtságtól reszketve kapaszkodom a mellvédbe, mialatt igyekszem visszafogni a zihálásom. Percek kellenek hozzá… s amikor már egyenletesen veszem a levegőt,, ő maga az, aki miatt elakad a lélegzetem.Tenyerét a hátamra helyezve indulásra késztet.Pusztán ez is segít, hogy újult erővel vágjak neki az útnak, de fizikailag is támogat, amikor kell.

Egyre közelebb kerül a kastély, de még nem érjük el, amikor feltűnik előttünk Piton professzor. Karjait összefűzve figyel minket, s amikor mellé érünk, csupán biccent. Mire elgondolkodhatnék azon, mennyi minden van ebben az aprócska mozdulatban, Lucius visszahúzza a karját, s szó nélkül, egy pillanat alatt magunkra hagy.Furán kellemes bizsergés árad szét bennem a gondolatra, hogy nem hagyott magamra, gondoskodott rólam, s azzal, hogy a házvezető tanáromra bíz, biztos lehet abban, hogy épségben a szobámba jutok.A szó, s annak kapcsán feltörő érzések egyszerre csalnak pírt az arcomra, s sápasztanak el.Félt.

33.

– Remélem, jól megalapozott okkal merte zavarni az igazgató urat – jegyzi meg a professzor üdvözlés helyett.Akkor sem tudnék mit mondani, ha biztos lennék a válaszomban, mert minden erőmet lefoglalja az, hogy ne zuhanjak össze.– Megtudhatnám, mi volt az az ok? – tudakolja, miközben végigmér. Aligha kerüli el a figyelmét, hogy még a szertartáshoz tartozó talárban vagyok, ahogy minden bizonnyal az sem, hogy alig állok a lábamon.A hosszú hallgatás után nehezen jönnek a nyelvemre a szavak, így csak elé emelem a kezem, s a fény éppen elég ahhoz, hogy tisztán kivehető legyen a seb. Olyan friss még… szinte érzem rajta Lucius érintését.Öt teljes szívdobbanásnyi idő telik el csendben, s ennyi kétségkívül elég neki, hogy mindent megértsen.– Azt hiszem, ideje megkérdőjeleznem az épelméjűségét, Miss – szólal meg fojtott, mégis… fortyogó hangon. – Vérmágia… – susogja, majd olyan hirtelen vált éles, számonkérő hangnemre, hogy összerándulok. – Mégis, hova tette az eszét? Miből gondolta, hogy az igazgató úrnak szüksége van erre a vakmerő áldozatra?– Csak… rendeztem… a tartozásom – motyogom.– Tartozás? – sistergi, ahogy megragadja az állam, s nem engedi, hogy a szemén kívül máshova nézzek. – Hány csepp volt, Moira? Mennyi? – szorulnak rám kíméletlenül az ujjai.– Hetven… kettő…– Ostoba! – csattan fel, amitől összerándulok. Finomkodás nélkül megmarkolja a karom, s nem törődve azzal, hogy képes vagyok-e lépést tartani vele, vonszolni kezd. Botladozva követem, s minden egyes legyűrendő lépcsőfok újabb ólomsúllyal nehezíti el a lábam.– Nyolcvan csepp – mondja tovább, rám sem pillantva. Mereven előre néz, az utat figyeli, amit még meg kell tetetnie velem. – Tisztában van azzal, hogy ez minden boszorkány és varázsló legfelső határa? Nyolcvan csepp vérben ott van minden varázsereje! Ha csak egyetlen eggyel is többet veszít, örökre elvész a mágiája!Úgy kúszik fel a torkomon a rettegés, ahogy felfogom, miről beszél. A könyvben nem szerepelt, hogy van határa az átadható erőnek, csupán annyi, hogy aki kapja, az a duplájával tartozik.Mozdulatlanná dermedve meredek a talárom azon pontjára, amely mohón szívta magába a vérem, s Lucius rosszalló tekintete is felrémlik, ahogy elapasztotta a lassú folyamot.Félelemtől tompa elmém lassú számolásba kezd, s a végeredmény… ijesztő.A professzor ismét megkeresi a tekintetem, s alig érezhetően behatol a fejembe. Egyetlen másodperc elég neki, hogy megértse, mi aggaszt. – Az a mennyiség számít, amit az igézettel összekapcsolva hullajtott el – nyugtat meg, ám csupán eddig tart a „gyengédsége”; máris vonszol tovább. – Remélem, legalább azzal tisztában van, hogy ekkora veszteség esetén nincs bájital, ami visszaadhatná az elajándékozott erőt. Kénytelen lesz kivárni, amíg regenerálja magát, addig pedig adjon hálát Merlinnek, hogy megajándékozta a kígyójával. Nélküle már eszméletlen lenne.Akármennyi is a szemrehányás a hangjában, segít megnyugodni. Megvan hát az erőm, csupán idő kérdése, hogy újra a régi legyen.

– A gyengélkedőn lenne a helye – torpan meg a klubhelyiséget rejtő kígyós portré előtt. – Ám mivel Madam Pomfrey sem tehet önért többet, mint bárki más, eltekintek ettől. Fogja – nyom a kezembe egy üvegcsét.Nem tudom, hogyan képes erre… talán mindig magánál hordja a legszükségesebb főzeteket, vagy bűvös a talárja zsebe, ami mindig azt adja, ami éppen kell… Vagy egyszerűen csak magához hívta, s csupán az én figyelmem kerülte el. – Aludjon, ameddig a szervezete megkívánja, azalatt visszanyer annyi erőt, hogy hathasson a

főzet. Amint felébred, igya meg.Biccentek.– Rosszul lesz tőle – figyelmeztet –, de ha nem teszi meg, bármikor visszaüthet a mai varázslata. Ért engem, Miss?Ismét csak bólintok, s már indulnék, de még nem ereszt.– Kiszámíthatatlan, Moira. Hetek telhetnek el úgy, hogy nem történik semmi. Lehet, hogy erőt próbáló varázslatok egész sorát lesz képes végrehajtani úgy, hogy meg sem inog az ereje. De nem zárható ki az sem, hogy egy egyszerű, alapszintű bűbáj során eszméletét veszti. Felfogta ezt?– Igen, uram – suttogom.– Helyes – bólint ezúttal ő, majd érintése nyomán szertefoszlik a klubhelyiséget rejtő illúzió-fal. – Tartózkodjon a varázslástól, amíg csak teheti – tanácsolja még, miközben a hálószoba ajtajáig követ. Figyelemmel kíséri, ahogy – végre – megválok a talártól, s a csizmámat lerúgva, ruhástul az ágyra fekszem.Jólesik a meleg, a puhaság, s nem kell egy perc, hogy a kimerültség elmossa a tudatom.

Süvít a szél. Aprócska, kegyetlenül szúrós jégkristályokkal hasogatja a bőröm, mintha a csontomig akarna hatolni… Feladnám, s bemenekülnék az ódon, biztonságot nyújtó kőfalak közé, de nem tehetem, mert a szikla peremén ott van Lucius. Vár, tudom, és szüksége van rám.

A szél őt sem kíméli, kitartóan taszigálja, mintha azt akarná bizonyítani, hogy itt ő az úr, s embernek itt nincs helye.Nem érdekel, mit akar. El kell jutnom Luciushoz, hogy a véremet adhassam neki…

…hetvenegy…Fáj a kezem. Szorítja, egyre csak szorítja, hogy megkapja az utolsó cseppet is, ami jár neki. A tekintetében ismeretlen, furcsa fény villan……hetvenkettő.Halvány mosolyt produkálok megkönnyebbülésemben, ami csupán egyetlen másodpercig tartja magát; elhúznám a karom, de Lucius nem ereszti, sőt… még keményebben markolja, és folytatja a kántálást.Bántóan erős és mohó a hangja, s a szél süvítése és a fülemben doboló vér ellenére is tisztán hallom – vagy talán csak az elmém tudja, s ezért vélem hallani –, ahogy megreccsen a csuklóm. Sikolyt szül a fájdalom, s a félelem, hogy nyolcvan cseppnél több vérem vész el… Nem merem, nem bírom számolni őket. A szeme… sárga tűzzel ég, ajka torz vicsort formáz.Rettegek.Sosem láttam még ezt a Luciust. Becsuknám a szemem, de a tekintete nem ereszt; elhúznám a karom, de ujjai letéphetetlenül markolják elroppant csuklómat. Vergődök csupán, holott szabadulni vágyom, mindennél jobban.Ez nem lehet Lucius – bizonygatom magamnak. Ő nem ilyen.

Akkor tűnik fel, hogy nyüszítek, amikor abbahagyja a kántálást. Kis ideig csak néz, majd minden eddiginél jobban eltorzul az arca, s olyan közel hajol, hogy összeér az orrunk. Nem látok mást, csak az őrült, sárga fényt a szemében, s ezúttal levegőt sem merek venni… csak rettegve várom, mit tesz velem.– Megölted a feleségem – vádol. Azonnal tiltakoznék, tagadnék, de képtelen vagyok rá. – Te elvetted tőlem, amit mindennél jobban szeretek, de most megfizetsz. Már az enyém az összes mágiád – kacag fel, s én sosem hallottam még ilyen borzasztó nevetést. – Még most is folyik a véred, látod? – rántja be kettőnk közé a karom, s önkéntelenül is felkiáltok. – Igazán kár, hogy

már semmit sem ér – közli megvetőn, majd lenyal egy éppen kibuggyanó cseppet.Mielőtt megfogalmazódhatna bennem bármi gondolat, még jobban a kezemre markol, majd eltaszít magától, s elégedettség terül el a vonásain, ahogy megingok, és zuhanni kezdek.

Néma sikoly feszíti a mellkasom még akkor is, amikor ráébredek, hogy ez csupán egy álom volt.Vacogok a bennem hízó fagyos félelemtől. Meleg kell. Tűz kell, hogy megnyugodhassak, s megfeledkezhessek erről a lidércnyomásról.

Felhúzom a lábam, s a tenyerembe hajtom a fejem, hogy így várjam ki, amíg némileg megnyugszom, de amikor megérzem a meleg ragacsot az arcomon, irtózva rántom vissza, s pánikszerűen kimenekülök a klubhelyiségbe.Noha tudom, hogy a rémálom közben szakadt fel a seb, mégsem bírom megállni, hogy a tűz fényénél ne ellenőrizzem.Sosem taszított a vér látványa, de most, hogy a lángok nyújtotta félhomályban feketének tűnik a kezem, elborzadok. Csak arra tudok gondolni, hány csepp szaladhatott szét a bőröm finom redőiben, mennyi kúszhatott a körmeim alá, és mennyi az, amit mohón magába szívott az ágynemű… s hogy mennyi lehet az arcomon.Émelyegni kezdek, mert józanabbik énemet, mely azt ordítja, hogy nincs baj, álom volt, nem valóság, s hogy azalatt nem veszítettem az erőmből, elnyomja a kitartóan sustorgó félelem. Igenis van baj, hisz amíg a vérem folyt, Lucius folyamatosan mondta az igézetet. Hiába az érv, hogy ez lehetetlen, képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy VA-LÓ-SÁG VOLT.Egyre csak lüktet bennem az érzés, hogy nincs többé mágiám. Nincs, nincs, nincs…– Nincs! – sírok fel, s a szőnyegre roskadok.Nyitott szemmel, halkan zokogva siratom elveszettnek vélt erőmet, s ahogy szaporodnak a vastag szőnyegen a vértől rózsaszínűvé színeződött könnycseppek, úgy érzem mind távolibbnak.Szinte sajog minden porcikám, hogy újra érezhessem a mágiát. Hiába gyötör a hiánya, nem mozdulok; talán a logikus énem az, amelyik meggátol ebben, tudván, nem lehet visszaszerezni azt, ami el sem veszett.Nem elveszett: megfosztottak tőle - gagyog tovább a félelem, s nem lehet nem hinni neki. Sustorgó kis démon, aki nem tűri, ha nem figyelnek rá… Csak folytatja; mondja és mondja, vigyázva, hogy ne legyen alkalmam gondolkodni. – Kvibli vagy…Összes énem együtt nevet fel; így lehet a kacajszerű hang, amit kiadok magamból, egyszerre elégedett, gúnyos, kétségbeesett, lemondó és tehetetlen.

Felvillan előttem Lucius álombeli arca, s újra magával sodor az az elementáris, zsigeri rettegés, és muszáj megmozgatnom a csuklómat, mert az nem lehet, hogy semmi baja. Hiszen olyan erővel szorította, hogy elroppant… Érzem az éles nyilallást, a fülembe csengenek kíméletlen szavai, majd… zuhanok.Zuhanok ismét, zuhanok, zuhanok… bele a fekete semmibe, az ismeretlenbe. Sikoltanék, de nem tudok, kapaszkodnék, de nincs mibe.Ő lökött le. Ő taszított el magától, miután megfosztott az erőmtől, és…Piton! - harsogja bennem valaki, s talán percek is eltelnek, mire felfogom, mit akar vele. Az ő nyugalma, állandó hűvös logikája kell most, és mert… ő nem bántana.Nem kell mást tennem, mint felállni, és elmenni a lakosztályáig. Ehhez… nincs szükség mágiára. Csupán szilárd elhatározásra.A szőnyeg azonban nem enged.Ekkor Shyar mocorgása vonja magára szétszaladt figyelmem… valaki jön. Talán hallom is a léptek finom neszét, s hamarosan egy pár, fényes fekete lábbeli tolakszik elém. Fekete

nadrágszár, fekete talár…– Professzor…? – súgom reménykedve. Akkor hát mégsem kell elmozdulnom innen. Nem szól semmit, s aztán csak azt látom, hogy féltérdre ereszkedik. Ez sokkol; Perselus Piton nem térdel le senki elé. A döbbenet vesz rá, hogy felnézzek az arcára, mert tudnom kell, ő van-e előttem, de ami fogad…Előrehulló, holdszőke haj, és sárga gyűlölettől izzó, szürke szempár.– Ne! – nyögöm hátrahőkölve. – Ne bántson… én nem…– Félsz, Mauth? – szólal meg, s a hangja… nem az övé. A fiáé. – Azt bizony jól teszed. Megmondtam, hogy szállj le az apámról, de nem tetted.– Draco, ez… - nyögöm, miközben feláll, és előhúzza a pálcáját. Mozdulatlanná dermedve figyelem.– Nem ilyen egyszerű? – mondja ki helyettem, majd félelmetes mosoly kúszik az arcára. – Hát én majd azzá teszem.– Mit akarsz? – kérdezem remegve. Sokszor láttam már dühösnek, de ez most valami más. Több. Az őrülettel határos gyűlölet izzik a tekintetében, s nem hiszem, hogy lenne most bármi, ami megfékezhetné.– Megölted az anyámat – emeli meg a hangját, s újra Luciust látom benne, azelőtt, hogy… – Elvetted tőlem, amit mindennél jobban szeretek, de most megfizetsz.Üvölteni tudnék attól, ahogy megelevenedik a rémálmom. Merlinre, hisz még a szavak is ugyanazok…! A hangja, a tekintete, a dühtől eltorzult vonások… mintha valóban Lucius állna előttem.– Én nem…– Hallgass! – üvölt rám, és előredöf a pálcájával. Shyar ezt már nem veszi jó néven, s tekeregni kezd. – Láttalak nemrég az apámmal, Mauth – sziszegi. – Megmondtam, hogy nem hagyom ezt annyiban.– Mire készülsz? – suttogom.Merlin a tanúm, félek tőle. Talán jobban, mint álmomban Luciustól, mert ott valahol mélyen tudtam, hogy nem valóság; talán még annál is jobban, mint mikor rám támadtak az akromantulák, mert az olyan gyorsan történt, hogy mire felfoghattam volna, már véget is ért.Draco ezúttal hallgat. Csak a pálcát emeli feljebb egy hideg, kegyetlen mosollyal, s a következő pillanatban egy apró seb nyílik a karomon. Alig érzem, szinte nem is vérzik, olyan aprócska, de Shyart ez nem érdekli. Ő csak azt tudja, hogy támadás ért, s hogy nem hagyhatja annyiban.Azonnal reagál, így esélyem sincs visszatartani; talán nincs is hozzá elég erőm. Mégis Draco a gyorsabb. Mire eljut a tudatomig ez a villanás, addigra a bal kezében ott tekereg Shyar, s én a nyakamon érzem az ujjait.– Azt hiszem, meg kellene köszönnöm neked, hogy apámra pazaroltad az erődet. Igazán megkönnyítetted a dolgom… És most már ez a dög sem védhet meg – vet egy undorodó pillantást Shyarra. – Felfogtad, Mauth? Védtelen vagy.– Ne… engedd el – könyörgöm halkan, láthatatlan ujjait feszegetve magamról; hiába.– Tehetnék veled bármit – folytatja zavartalanul. – Eszméletlenre átkozhatnálak. Megölhetnélek.– Mi tart vissza?! – üvölt ki belőlem a dac.– Nem vagyok gyilkos – mosolyodik el, de ezzel torkok százait metszhetné át. – Bár mostanra kezdem azt hinni, jobb lett volna, ha otthagylak a halaknak – von vállat.– Te miről beszélsz? – nyögöm levegő után kapva, ahogy egy pillanatra szorít, majd lazít a fogáson. Dermedt a testem, dermedt az elmém; csak nézem őt, cselekvésre képtelenül, s Shyart, aki mind ingerültebben, de tehetetlenül tekereg a markában. Biztos vagyok abban, hogy megmarná, de egyszerűen nem fér hozzá. Érzem magamban a szabadulni vágyását, az egyre erősebb vérszomjat… és a dühítő tehetetlenséget. Mindez Shyaré, de engem is fojtogat,

s ezt tetézi még, hogy aggódom érte. Elsősorban érte, s csak azután magamért.– Ereszd el – kérem újból, mert nincs más, amit tehetnék. A varázserőmet alig érzem, s a földhöz szegez a félelem is. – Draco, kérlek…– Tudod – szólal meg ismét, szinte csevegve –, annyiszor mondtad, hogy ez a kígyó az oka mindennek, hogy egészen elhittem. Szóval… hamarosan megoldódik minden probléma, és nem lesz miért az apám nyakába varrnod magad.MI?!– Ezt… Draco, ezt nem teheted! – kiáltok rá, ahogy rádöbbenek, mire készül.– Ugyan, miért nem? – mordul fel, majd egészen közel emeli az arcához Shyart. Nézi egy darabig, s csak egészen picit rándul meg a szája, ahogy az rávillantja a fogait.– Csak egy gyors, határozott mozdulat, és megszűnik a kapocs, ami az apámhoz köt. Szabad leszel, Mauth, hát nem nagyszerű? – nevet fel, s újra összébb zárja az ujjait. Felnyögni sincs időm… a másik kezemmel is a torkomhoz kapok, mintha az segítene.Ez annyira… dicstelen. A klubhelyiség padlóján heverve, vérmocskosan, mégis levegőért küszködve nyüszíteni az életért… Nem Mauth-hoz méltó.Egyre valószerűtlenebbnek érzek mindent. A fények megváltoznak, a nem létező hangok az egyre erősebben és gyorsabban doboló vér áldozatául esnek, és egyre kevesebb gondolatot szül az elmém, a tüdőm levegőért sikolt… Ahogy vergődik, úgy töredeznek le sorra a szőnyegbe markoló ujjaimról a körmök.Vége hát. Shyarral együtt múlok ki, Draco keze és dühe által.Egyszerre lepi el a tudatom a sötétség és a megkönnyebbülés. Már nem érzek fájdalmat, nem kínoznak gondolatok, csak lebegek.Békében.Jó itt.Jó.

Egyetlen hatalmas, szomjas hördülés a világ. Váratlanul szakad rám a lét, minden fájdalommal együtt, amelyektől eddig megvédett az öntudatlanság.Az idő – régi ismerősöm, folyton megcsal - … ott nem a megszokott rendben telik. Talán áll, talán rohan, talán nincs is. Mintha egy pillanat sem telt volna el azóta, hogy…Shyar!Ki kell szednem Draco karmai közül, különben… Űzötten ülök fel, s nézek körül, de nem az a látvány fogad, amire számítok.Nem messze tőlem Lucius térdel, és pálcáját a tónustalanul heverő, élettelennek tűnő Shyarra szegezi. Szemöldökét összevonva koncentrál, s egy idő után elteszi a varázseszközt.Egy kétségbeejtően hosszú pillanatig nem történik semmi, aztán a szürkésszöld pikkelyeken megrebben a fény, s felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, ahogy újraéled a köztünk lévő kapocs.Köhögőroham gyűr maga alá a váratlan igénybevételtől, s mire ismét uralni tudom a légzésem, újra más kép fogad. Most tűnik csak fel, hogy Piton professzor is itt van, s a pálcájával – és a szokottnál is zordabb arccal – sakkban tartja Dracót. Ekkor lép Lucius a fia elé, aki elsápad, de makacsul összezárja a száját és állja a rászegezett, minden valószínűség szerint kíméletlen tekintetet.– Magyarázatot követelek – parancsolja jéghideg hangon, mire Draco csak még elszántabban hallgat.A professzor leengedi a karját, és felém fordítja a figyelmét. Enyhülni látszik a vonásait uraló feszültség; s mintha egy halovány, biztató mosolyt is látni vélnék rajta. Azután vet csak egy pillantást a lassan éledező Shyarra, végül elém sétál.– Ne bőszítsen fel, Mr Malfoy – hallom újra Lucius hangját, amiben minden higgadtság ellenére mintha ott vibrálna Messalla féken tartott vadsága is.

– Mi történt, Miss? – tudakolja a professzor, végignézve rajtam. Ezt teszem én is, s meglep a kezemet, ruhámat borító vér látványa. Újra összekavarodik bennem álom és valóság, bizonyosság és sejtelem… Percekre van szükségem, mire szét tudom választani őket, noha a hozzájuk kapcsolódó érzések nem múlnak el.– Rémálmom volt – szólalok meg végül halkan. – Felriadtam, kijöttem ide, és… és Draco…Luciusra nézek, aki éppen abban a pillanatban ragadja meg a fia talárját, s olyan merev tekintettel néz rá, hogy…– Legilimentálja? – nyögöm.– Nem kéne ezen úgy meglepődnie, Miss. Történetesen pontosan emlékszem arra az alkalomra, amikor önnel tette ugyanezt, mert nem volt hajlandó kielégíteni a kíváncsiságát – jegyzi meg Piton szárazon. – Mitől véres?Szinte nem is hallom. Dracót nézem, aki vergődni látszik… valahogy úgy, mint Shyar az ő kezében. Csöppnyi elégtételt érzek, de a legkisebb mértékben sem zavar. Ennyi kényelmetlenség kijár neki. Hiszen majdnem…– Miss Mauth! – vonja magára a figyelmem Piton, majd megismétli a kérdést.– Felszakadt, amíg álmodtam – emelem felé a kezem, de továbbra is a két Malfoyt figyelem. Draco elszántan próbálja becsukni a szemét, mintha titkolnivalója lenne.Talán jobb lett volna, ha otthagylak a halaknak.– Ő tudja – lehelem elhűlve.– Miről beszél? – vonja össze a szemöldökét a professzor.– Draco – intek felé. – Ő tudja, hogy kerültem a tóhoz – mondom ki a gyanúmat.– Biztos benne? – kérdez vissza komoran, de válaszolni már nincs alkalmam, mert Lucius elengedi Dracót, aki rongybabaként zuhan egy fotelba.– Vidd a lakosztályomba – mondja, miközben lekanyarítja magáról a talárját, felfedve az alatta rejlő fekete inget. Draco erre újult haraggal kapja fel a fejét, de Lucius tekintetétől hamar meghunyászkodik. – Akad némi megbeszélnivalóm a fiatalemberrel.Piton – hiszen ki másnak szólhatna a rövid utasítás – biccent, majd felém nyújtja a karját. Nem fogadom el, helyette Shyart figyelem, aki Lucius lábszárára kúszik fel éppen.Talán szüksége van ahhoz Messallára, hogy összeszedhesse magát.– Vissza fogja kapni – mondja ki helyettem Piton a még meg sem fogalmazott aggodalmam. – Jöjjön.Ügyetlenül, zsibbadt tagokkal állok fel, hogy ne ebben a dicstelen pózban fogadjam a segítségét, s szinte meglep a gyengeségem. Nincs sok időm tűnődni ezen, mert a professzor – ma már másodszor – megragadja a karom, s két pillanattal később már ott vagyok, ahol megkaptam életem első, valódi csókját. Villámként cikázik végig rajtam az emlék, s arra a kis időre elfelejtem minden bajom.Piton a kanapéhoz vezet, s miután leültet rá, megfogja az állam, s mélyen a szemembe néz.– Aligha tévedek, amikor azt feltételezem, hogy nem itta meg a főzetet – állapítja meg a néma vizsgálat után.– Sajnálom, uram – simítom a torkomra a kezem. Még mindig érzem rajta Draco ujjainak szorítását, s egy pillanatra eltűnődöm, vajon maradt-e valami látható nyoma.– Próbálta használni az erejét?– Nem – rázom meg a fejem, amint elül bennem a páni félelem. – Elsirattam, mert… az álmomban Lucius megfosztott tőle – suttogom.– Erre számítania kellett volna, Miss. A mágia nem szereti, ha csak úgy adják-veszik. Kíméletlenül megtorolja, ha ilyen mértékben megbolygatják, márpedig ön ma pontosan ezt tette – magyarázza, miközben egy kristálypohárba néhány csepp vörösbort tölt. – Próbáljon meg pihenni, hogy minél előbb visszanyerje az erejét – nyújtja át az italt.Engedelmesen elveszem,, s az jut eszembe, hogy ez talán pontosan ugyanaz a pohár, amelyiket Lucius nyomta a kezembe a csók előtt.

Ugyanaz a hely, a pohár, az ital… csak ő hiányzik.– Lesznek még rémálmaim? – kérdezem, miután egy önkéntelen fintor kíséretében lenyelem a bort.– Amíg az ereje vissza nem tér teljesen, mindenképpen. – bólint. Utána már csak azon múlik, mennyire képes feldolgozni az eseményeket. Van még kérdése?– Honnan tudták, hogy gond van?– Ez a Mardekár, Miss. Szemmel tartjuk a házunk tagjait, különösen azokat, akikkel olyasmi történik, amire nincs egyértelmű válaszunk. A folyosói vitájuk pedig még inkább megalapozta ezt az óvintézkedést.– De akkor…– Draco alapos munkát végzett, kisasszony. Védőbűbájok egész sorát alkalmazta az esetleges alkalmatlankodók ellen – előzi meg a válaszával a kérdést. – Bizonyára tisztában van a tehetségével.– Hogyne, uram.Így is van Szinte együtt nőttünk fel, volt alkalmam megismerni őt is, az erejét is. De talán mégsem eléggé… Soha, még csak teltételezni sem mertem, hogy ilyen sötétség lapul benne.– Köszönöm – sóhajtom, s rábízom, hogy a szemmel tartásra vagy a válaszra érti-e.

Hosszú percekre némaságba burkolózunk, s míg én a szőnyeg mintáit tanulmányozom, addig ő az ablakhoz lép. Kitekint az éjszakába, hagyva, hogy átgondoljam a történteket. Erre azonban képtelen vagyok… most csak örülök a nyugalomnak, s hogy élek.– Mi lesz vele? – kérdezem halkan. Nem válaszol azonnal, még csak meg sem fordul… talán ez az, ami a leginkább foglalkoztatja őt is.– Bízzunk abban, hogy az igazgató úr a helyzetnek megfelelő döntést hoz – mondja aztán, jóval hidegebb hangot megütve, mint az este folyamán bármikor. – Ha kifogyott a kérdésekből, pihenjen.Bólintok, noha nem látja, s kicsivel kényelmesebben elhelyezkedem. Telik az idő, és a szoba csendje, a professzor nyugalma hatni kezd rám… észre sem veszem, mikor billen le a fejem, s csúszom át a valóságból a félálmok birodalmába.

Moira Mauth! Hát ennyire sem becsülsz engem, az apádat?! Bármi történik veled, sosem tőled tudom meg! – üvölti egy rivalló, s nyögve riadok fel.Apa…– Apa… – nyögöm halkan, ahogy felülök. – Uram… kérhetnék pergament és pennát? – nézek fel Pitonra, aki rajtam tartja a tekintetét. Ha meg is lepi a kérésem, nem mutatja; csupán a bal szemöldökét emeli meg kissé, majd két másodperccel később már a kezemben tarthatom az óhajtott eszközöket.– Köszönöm – motyogom, miközben a térdemre simítom a pergament. A tintába mártom a pennát, aztán… aztán fogalmam sincs, mit írjak apának. Hogyan közölhetnék vele pár sorban mindent úgy, hogy ne üsse meg a guta? Hogyan írhatnám le neki, hogy Draco, a legjobb barátjának egyetlen fia – még ha nem is tudott róla – az életemre tört? Hogyan magyarázzam el neki Shyar kilétét úgy, hogy ne áruljam el, hogy…Hogy…… hogy… szeretem Luciust.Kiesik a kezemből a toll. Tehetetlenül nézem, hogyan gurul le a padlóra, s mintha semmi más hang nem létezne a finom zizzenésen kívül. Aztán megáll… a professzor cipője az, ami megakasztja. Nem gördül sem tovább, sem vissza, holott lehetetlen helyzetben fékeződött meg… s a róla lezuhanó aprócska tintacseppel együtt ivódik a szőnyegbe a könnyem.A lányregények… hazudnak. Nem tesz maradéktalanul boldoggá a felismerés, mert attól a pillanattól kezdve ragyogó, fekete fénybe vonja a kétség és a félelem. Felszabadító érzés

tudni, mi az, ami feszít, ami miatt nem tudok – és már nem is akarok – ellenállni neki, amitől versenyt tudnék üvölteni a széllel, s én nyernék; de kéz a kézben jár a finoman tremorozó bizonytalansággal, hogy ez kölcsönös-e… S ha igen, akkor jön a rettegés, hogy ez talán nem is igaz, csupán én hitetem el magammal, mert erre vágyom.Ha minden akadályok legyőzetnek, még akkor is ott lapul – éhes szörnyetegként lesben állva – maga a rettegés, hogy bármikor történhet valami, ami semmissé teszi.Mindezek azonban eltörpülnek az öröm mellett. Jó esetben… amit az én helyzetemre nem lehet mondani. Hiszen amit Blaise tett velem, már önmagában elég ahhoz, hogy ne tudjak felhőtlenül örülni a felismerésnek, hiszen semmi garancia sincs arra, hogy nem történik meg újra.Épp csak megfogalmazódik ez bennem, máris elszégyellem magam. Lucius MAGA a garancia. Ő sosem alacsonyodna le Zambini szintjére; egyszerűen nincs szüksége arra, hogy csellel, netán pénzzel vagy erőszakkal szerezzen meg egy nőt. Férfi. Úriember. Nemes, akinek elvei vannak. Olyasvalaki, aki ha nem is viszonozza a szerelmet, nem él vele vissza semmilyen formában.Megt… Igen. Megtiszteltetés őt szeretni.De vajon kiérdemeltem…?És mit fog ehhez szólni apa?

Egy lélekerősítő sóhajt követően felveszem a pennát, s amíg meg nem gondolom magam, leírom az első mondatot. Aztán újra elakadok; egyszerűen nem tudom úgy megindokolni a kérésem, hogy ne aggódjon túlzottan.Mire azonban megtalálom a módját, s leírnám, megsajdul a tenyerem. Az ujjaimba leszivárgó szó kezdőbetűje – L… Lucius – helyett csak egy csúf, elkent paca kerül a pergamenre.Újra reszketni kezdek, s ezúttal is a félelemtől. Vissza akarom kapni Shyart! Nem akarom újra megtapasztalni a hiánya okozta kínt.Mindent lesöprök az ölemből. Apámnak szánt vallomásom fekete vérként ömlik ki az aprócska üvegből, s a szőnyeg, mint egy gerinctelen, szenzációra éhes firkász, mohón magába issza mindet.Felpattanok, méghozzá azzal az elhatározással, hogy megelőzöm mindezt. Visszaszerzem őt, még akkor is, ha inkább töltekezne Lucius – Messalla – erejéből, mint az én alig létezőmből.Mielőtt azonban akár egyetlen lépést is tehetnék, egy határozott tenyér nehezedik a vállamra. Piton professzor az; ő nyom vissza a kanapéra ellentmondást nem tűrő jobbjával.– Vissza fogja kapni, Moira.– De… – tiltakoznék a tenyeremet dörgölve. Már most érezni vélem a leendő sajgást, s lopva ellenőrzöm, megindult-e a vörös csík…– Adtam valaha okot arra, hogy kételkedjen a szavamban?– Nem, uram – cincogom, meghunyászkodva a hangsúlyától. Én magam is belátom, hogy sértés nem hinni neki. – Elnézést, én csak…– Nem várok szabadkozást. Pihenjen – utasít, már sokadszorra.

***

Ismerős illat csalogat vissza az ébrenlétbe.– Lucius…? – sóhajtom az orromba furakodó tiszta, hűvös aromának, de választ nem kapok. Pedig itt van, itt kell lennie, hiszen…Fekszem.Fekszem, de nem a kanapén, nem is a saját ágyamban. De akkor…Gyorsabban ülök fel, mint ahogy kinyílik a szemem, s egy sosem látott szoba néhány

gyertyával megvilágított látványa tárul elém.Elegáns, pazarlóan fényűző, ugyanakkor egyszerű; nincs felesleges sallang, csak a simogatásra ingerlően fénylő, zöldnek tűnő selyemtapéta, az ágytól kissé távolabb egy hívogatóan kényelmesnek ható, fekete árnyakkal vésett karosszék sötétlik. Maga Lucius nincs itt. Csak az illata jelzi, hogy ez az ő hálószobája.Betolakodónak érzem magam, s ekkor döbbenek rá, hogy nem tudom, mikor, hogyan kerültem ide.Az ágyneműre simítom a tenyerem, élvezve a lágyságát, miközben igyekszem felidézni a történteket.Tudom, hogy levelet akartam írni apának, s azt is, hogy Shyarért indultam. Aztán a professzor visszaparancsolt a kanapéra, és… ezutánról már csak a folyamatosan duruzsoló hangja rémlik, ami olyan volt, mint a doveri fehér sziklákat nyaldosó tenger zúgása. Folyamatos, távolinak tűnő morajlás, amit átvesz a sziklafal, s finom remegéssé szelídítve ad tovább a rajta állónak.Egy csók. Volt egy csók is, amit a saját magam ejtette sebre hintettem, azt képzelve, hogy Luciuséra adom. Érzem a számban a vér édes-fémes ízét, és…– Hol van a lányom, Lucius?! – zúzza szét a csendet apa dühös-aggódó hangja.A torkomba ugrik a szívem. Nem értem, hogy kerül ide, hiszen be sem fejeztem a levelet, amit neki szántam. A gondolattól pedig, hogy míg én az ágyában aludtam, Lucius itt volt – van – a közelben, elvörösödöm. Nem tudom, apa kap-e választ a kérdésére, mert a sajátjaimtól nem hallok semmit; csak azt tudom, hogy nem lapulhatok itt, arra várva, hogy Lucius mindent elsimítson.Itt az alkalom, hogy megtegyem, amit már a legelső pillanatban kellett volna. Mégis, szinte félve tárom ki az ajtót, amikor rálelek.– Pitontól jövök, aki sze…Elakad a szava, ahogy megpillant, és hátrál egy lépést. Nem értem a vonásaira kiülő ijedtséget, ami néhány másodperc múlva haraggá változik, ezért lenézek magamra.Amikor szembesülök a barnává sötétült vérfoltokkal, mindent megértek.– Mit műveltél a lányommal?! – ránt pálcát, majd Luciusra emeli, akire ekkor nézek először. Arca szobormerev, a szemében nyoma sincs a barátságnak. Tekintetét apa pálcájára szegezi, mintha azon tűnődne, már most hárítsa-e az ugrásra kész fenyegetést, vagy majd ha valóban sor kerül rá. Aztán felnéz apa szemébe, de a szavait hozzám intézi.– Jöjjön ide, Moira.Nem. Nem érdekel, mit akar; most nem ő a fontos.– Apa… – indulok felé, de félúton megállít Lucius hangja.– Moira.Nem megyek oda hozzá, még csak rá sem nézek. Nem tehetem meg ezt apámmal szemben. Nem alázhatom meg azzal, hogy egy másik férfi szavát és akaratát fontosabbnak tartom az övénél.Mozdul helyettem Lucius. Mellém áll, s ennyi elég ahhoz, hogy eláruljam magam. Nem tudom nem jólesően behunyni a szemem, ahogy körülölel a melege és az illata. Nagyon könnyű lenne most a vállára hajtanom a fejem, teljesen rábízva magam…És ahogy magához karol…– Mit merészelsz?! – szűri apa a fogai közt, készen arra, hogy megátkozza őt. Látom a szemén, hogy egyre feszültebb; résnyire szűkül attól, amit lát.– Apa, ez… – kezdenék magyarázkodni, de Lucius karja megfeszül rajtam. – Hogy kerülsz ide? – kérdezem inkább.Düh suhan át a vonásain, miközben megszorulnak az ujjai a pálcáján.– Mi folyik itt? – sötétül el a tekintete, majd a zsebébe nyúl, s előhúz egy pergament. – Itt ez a levél, amiben arra kérsz, jöjjek érted, mert szükséged van rám. Van sejtésed arról, mit éreztem, amikor megláttam? A te írásod, Moira, de alig felismerhető, mintha sebtiben írtad

volna… Aztán ez a tintafolt… csak arra tudtam gondolni, hogy valaki megakadályozott abban, hogy folytasd. Végül itt van Perselus írása, miszerint nem áll módodban befejezni a levelet… Most pedig így kell lássalak… véresen, megviselten, ahogy annak az embernek a hálószobájából támolyogsz elő, aki az én jelenlétemben parancsolni merészel neked! És ha már itt tartunk… Miért is ölelgeted a lányomat, Lucius? És te miért tűröd el, Moira?! Kényszerít valamivel?– Nem, már rég nem… és addig sem ő tette – lehelem, s nem bánom, ha nem hallja meg. Felnézek Luciusra, aki ugyan nem adja jelét, hogy hallotta volna, de a szeme sarkából engem figyel.– Menjen, szedje rendbe magát – veszi le rólam a karját, majd rögtön utána egy fiolát nyom a kezembe. – Tudja, mit kell tennie – fordítja maga felé az arcomat, majd az apró biccentésem után egy alig látható ajtó felé int.– Moira! – kiált rám apa, amikor megteszem az első lépést. – Nem kell megtenned. Nem kényszeríthet semmire, amíg itt vagyok!– De igen – fordulok felé lassan. – Ezt meg kell tennem. A saját érdekemben, nem azért, mert ő akarja – mondom halkan, majd belépek a magától feltáruló ajtón.

Férfinak való, kényelmes fürdőszobában találom magam. A törölközőtől a legutolsó apróságig minden Lucius ízlését és igényességét tükrözi. Más körülmények között talán rácsodálkoznék a bordűrök aprólékosra bűvölt mintájára, de most csak… egyszerűen csak szeretném a hátam mögött tudni ezt az éjszakát.Egy percet azért szánok arra, hogy kibogozzam a dolgokat. Úgy tűnik, Piton elaltatott a duruzsolásával, majd pár mondatos kiegészítéssel elküldte az alig megkezdett levelet apának, aki, amint megkapta, azonnal idesietett.Eközben talán valamikor megérkezett Lucius, visszajuttatta hozzám Shyart – merthogy itt mocorog a helyén –, majd nagy valószínűséggel átvitt a kanapéról a jóval kényelmesebb ágyra, majd várt; talán apára, talán arra, hogy felébredjek, talán csak a pirkadatra.Mi lehet Dracóval? Mi az, amit még megtehet anélkül, hogy kivívná apja valódi haragját? És mi az, amit Lucius még jogos büntetésnek ítél?Elhessegetem a kérdéseket. Előbb-utóbb minden bizonnyal megkapom a válaszokat, most azonban meg kell innom ezt a főzetet, aztán pedig emberi külsőt öltenem.Kiürítem hát a fiolát, majd visszadugaszolva a vakítóan tiszta mosdókagyló peremére helyezem. Bár erős a kísértés, hogy felnézzek a tükörre, képes vagyok ellenállni neki. Éppen elég az a látvány, amit a márványburkolatról visszanéző másolat nyújt.Felkészülök egy egyszerű tisztítóbűbájra, aztán szinte fáj a felismerés, hogy nem tudom elvégezni.”Tartózkodjon a varázslástól, amíg csak teheti” – hallom újra a professzor intését, s nem nehéz megfogadnom… a pálcám az éjjeliszekrényemen hever.Így viszont… nincs más választásom, mint megmosakodni. Ez újabb problémát vet fel; letisztíthatom az arcomat, karomat, de a ruhámat nem. Tanácstalanul dőlök az ajtónak, egyszerre tűnődve azon, mit tegyek, s hogy mi történhet odakint; semmi hang nem szűrődik be ide. Csak remélni merem, hogy apa képes uralkodni magán, és nem támad rá Luciusra. Attól menthetetlenül tönkremenne a barátságuk.Végül elhatározásra jutok; Lucius alighanem kevésbé bánja, ha arra használom a fürdőszobáját, amire való, mintha fél-megoldásként megmosakszom ugyan, de ugyanabban a vérmocskos, gyűrött, átizzadt ruhában megyek vissza hozzájuk.Sóhajtva szórom le magamról a megviselt darabokat, majd a zuhany alá állok. Egyetlen csap van csak, így azt nyitom meg… s elakad a lélegzetem a bőrömre záporozó jéghideg víztől.Az első sokk után mélyeket lélegezve próbálom legyűrni a késztetést, hogy kimeneküljek a

vízsugár alól, s közben arra gondolok, hogy Lucius vajon meleggé szokta-e bűvölni, vagy így, hidegen szereti-e.

A következő pillanatban azonban minden kihullik a fejemből, mert iszonyatos fájdalom markol a hasamba. Feljajdulva görnyedek össze, de egy perc után így is térdre kényszerít.Óráknak tűnik az a pár perc, amíg levegő után kapkodva, a hányingerrel küzdve próbálok úrrá lenni rajta. Úgy érzem, az igyekezetem felemészti minden erőmet… így egy idő után már nem is küzdök ellene.A dermesztően hideg vízsugár alatt, a kis fülke sarkában összekuporodva várom, hogy véget érjen a bájital okozta, beígért görcs, s csak remélni merem, hogy ma már nem kell több fájdalmat elviselnem.

Még akkor is remegek, amikor beleburkolózom az egyik hófehér, hatalmas törölközőbe. Most értékelem csak igazán az ilyen apró örömöket, amit a puhaság és a forrónak ható szárazság nyújt.Csak akkor mozdulok meg, amikor alábbhagy a reszketésem, aztán tanácstalanul nézek szét. Eddig eszembe sem jutott, hogy fel is kéne öltözni… de nincs mibe. Törölközőben nem állhatok eléjük.Mire igazából kétségbeesnék, feltűnik egy kupac ruhanemű a mosdó melletti szekrénykén, ami nem volt még ott, amikor bejöttem. Minden darabja az enyém. Megrázom a fejem. Hogy is gondolhattam, hogy Lucius nem ügyel az ilyen apró részletekre?

Feszült csend fogad, amikor kilépek az ajtón, s immár három tekintet fordul felém. Apa még mindig dühös pillantása az, amivel először nézek szembe, majd Dracóé következik. Első ránézésre kifejezéstelennek tűnik a szeme, ám a mélyén ott az a sárgás fény, ami egy hosszú pillanatra fellobban, ahogy meglát.Nehéz eldöntenem, merre induljak, Shyar Luciushoz vinne, a szívem apához. Mindkettő elég erős ahhoz, hogy ne kerekedhessen fölé a másik, így végül maradok, és csak nézem őket.– Elárulnád, mi köze Dracónak ehhez az egészhez? – mordul fel apa, miután alaposan megnéz magának. Érezhetően csökken a feszültsége, látva, hogy sértetlen vagyok.– Ahogy az nemrég kiderült, több, mint azt eddig hittem – szisszen Lucius, olyan tekintettel figyelve Dracót, hogy nincs ember, aki egyenes derékkal állná. Az a pillantás megsemmisít, gerincét szegi a büszkeségnek. Soha nem akarom magamon érezni.– Jöjjön ide, MoiraHabozok. Shyar arra késztet, haladéktalanul engedelmeskedjek, és én magam is vágyom Lucius közelségét… de az, hogy apa itt van, jócskán megnehezíti a feladatot. Alázzam tovább azzal, hogy az ő büszke lányaként azonnal ugrok valaki más szavára? Vagy hagyjam, hogy ebbéli félelmem győzzön?Végül az a gondolat segít dönteni, ami szerint Lucius nyilván jó előre kigondolt mindent. Aligha hívna magához csak azért, hogy a fölényét és hatalmát bizonyítsa. Nem alázná meg apát.– Oldja ki – mondja, majd értetlenségem láttán megérinti az egyik felső gombot a blúzomon… vészesen közel Shyarhoz. – Mutassa meg, Moira. Tárja az édesapja elé a megcáfolhatatlan igazt és valót.A szemébe nézve nyúlok az első gombért, de már apához fordulva fedem fel Shyart.– Nézd meg jól, Ambrose – tol közelebb hozzá Lucius, de a kezét nem veszi el a vállamról. Mintha… védelmet nyújtana. – Íme a válasz a legtöbb kérdésedre. – Mi ez? – vonja össze a szemöldökét apa. Nyilván nem érti, mi köze egy kisujj-körömnyi jelnek ehhez az egészhez.

– Hívja elő.– Ne…! – pördülök Lucius felé. – Attól tartok, nincs elég erőm ahhoz, hogy…– Tegye meg. Talán nem bízik bennem? – Ó, dehogynem. Túlságosan is. – Nem feltételezi rólam, hogy elbírnék vele, hm?Talán tévedek, de mintha némi sértettség bujkálna a hangjában. Vagy inkább… feddés? Voltaképp mindegy… elég ahhoz, hogy engedelmeskedjek.Nem kell győzködnöm Shyart. Két pillanat csupán, s már a vállamon érzem a súlyát.Apát nézem, akinek a tekintetében lassan kikristályosodik a felismerés.– Ez nem lehet – rázza meg a fejét, majd közelebb jön egy lépéssel.– Megerősítésre vágysz, Ambrose? – tudakolja Lucius, s néhány pillanattal később már csak a lábamon felkúszó zöld mamba köti le a figyelmem. Shyar örvendezése, amivel Messallát fogadja, túl erős… Csak Lucius gyorsasága ment meg attól, hogy térdre kényszerítsen a kígyók vágyakozása.– Te voltál – szólal meg ezúttal Draco, jó adag váddal a hangjában. – Tudtam, hogy Blaise nem olyan bé…– Hallgasson – tanácsolja neki Lucius metsző hangon. – Lesz még alkalma beszélni.– Ez… képtelenség – roggyan meg apa válla. – Ez csak egy legenda, ami…– Nem, barátom. Ők itt Shyar és Messalla, akik minket választottak ki arra, hogy általunk teljesedjen be a sorsuk. Ismered a végzetüket, így tudnod kell azt is, hogy nincs kibúvó.– Merlinre… – nyögi apa, majd a hajába túrva járkálni kezd. Bizonyára nem könnyű feldolgoznia a hírt, hogy eltéphetetlen szál fűz Luciushoz. Olyan szál, ami nem mérlegel erkölcsi normákat, figyelmen kívül hagy évtizedes barátságokat.

Bár zárkózott ember, feleannyira sem képes leplezni az érzéseit, mint Lucius vagy akár Piton professzor. Tisztán látható a vonásain, éppen mit gondol… ugyanúgy kiül az arcára a hüledezés, a felismerés, mint a düh, az értetlenség vagy épp az újra fellobbanó harag.Végül villámló tekintettel megáll Lucius előtt, s a kígyókkal mit sem törődve lesodorja rólam a karját, majd magához ránt.– Az én feladatom gondoskodni róla – sziszegi, majd a legtávolabbi karosszékhez vezet. Leültet, megáll mellettem, s hátának konok íve, megfeszülő válla arról árulkodik, nem is hajlandó elmozdulni onnan.– Mégis, mióta tart? Mióta hazudsz szemrebbenés nélkül a szemembe, kisasszony? – néz le rám keserű, csalódott, haragvó fintorral.– Én… – nyikkanok, noha fogalmam sincs, mit mondjak, vagy hogy valóban akar-e választ.– Hányszor – pördül elém, s a karfára támaszkodva egészen az arcomig hajol. – Hányszor kérdeztem tőled, minden rendben van-e?Most örülök igazán, hogy Shyart lefoglalja Messalla, mert félek, különben nem lennék képes visszafogni.– Bizonyára emlékszel a fotóra. Remek alkalom volt arra, hogy elmondj mindent, te mégis hallgattál. És a kis színjátékotok karácsony előestéjén…– Apa…– Csalódtam benned – mondja, s halk hangja jobban szíven üt, mint eddig bármi. Pár néma másodpercig még az arcomat fürkészi, majd újra Luciushoz fordul. – Ahogyan benned is. Azt még úgy, ahogy megértem, hogy Moira félt bármit is elárulni, de te…? Neked miféle mentséged van?– Ismersz, Ambrose. – Hihetetlen, milyen nyugodt a hangja. Mintha csak egy értekezletet dirigálna. – Sosem beszélek olyasmiről, amiben nem vagyok teljesen biztos. Shyar nem egyszer rosszul választott, így jobbnak láttam, ha előbb megbizonyosodom afelől, hogy valóban Moira a kiválasztott, mint hogy a tudomásodra hoznánk.– Ő az? – tudakolja apa, s mintha megadás bujkálna a hangjában.

– Minden kétséget kizáróan – bólint Lucius. – Shyar csak olyasvalakinél marad meg, aki képes őt minden helyzetben uralni és irányítani, ugyanakkor van mersze dacolni vele. Moira megtette, és másodjára már pontosan tudta, mit kockáztat vele. Az életét adta volna azért, hogy senki – néz Dracóra keményen – nevén és becsületén ne essen folt. Igazán büszke lehetsz rá, Ambrose.– Akkor lennék az – csikordul meg ismét a jogos harag apa tekintetében –, ha azonnal megtisztelt volna a bizalmával.

Ez az a pillanat, amikor bennem is fellobban a düh. Elsőként visszaparancsolom Shyart, mit sem törődve azzal, mekkora erővel robbanok a tudatába, aztán rajta keresztül Messallát is eltaszítom.– Akkor sem tehettél volna többet sem érte, sem ellene – állok fel, miután lecseng Shyar szívszorító bosszúja. – És ha már a bizalomnál tartunk… kettőnk közül nem én vagyok az, aki a Wizengamot elé vitte a Blaise-ügyet, a másik megkérdezése, majd határozott kérése ellenére! Bíztál bennem akkor, apa? Elfogadtad, elhitted, hogy én azt már lerendeztem?– Aurorparancsnokként… – szívja fel magát, de nem engedem folytatni.– Aurorparancsnokként, feljelentés hiányában, nem tehettél volna semmit. Apaként viselkedtél, s nem szóltál, mert nem bíztál a döntésemben. Most is ott reszketnek az ujjaid végén az átkok, amiket Luciusnak szánsz – teszem hozzá már jóval csendesebben, aztán odalépve megölelem. – Szeretlek, apa, és hangozzék bármilyen elcsépelten, kíméletből nem említettem. Nem akartam, hogy emiatt kerüljön veszélybe a barátságotok. És hogy mondhattam volna el valamit, amiről azt sem tudtam, micsoda? – motyogom.– Ezt értsem úgy – tol el magától –, hogy még neked sem árulta el, mi ez az egész? – fortyan fel újból.– Akkor állt készen elfogadni a sorsát – válaszol helyettem Lucius –, amikor önmagától ébredt rá, mi is az.– És addig?– Egyengettem a felismeréshez vezető utat.Sosem hallottam még, hogy valaki ezenképp nevezett volna egy pusztítóan szenvedélyes csókot… vagy akár egy tangót.Ezúttal apa ül le a karosszékbe, s előredőlve a tenyerébe hajtja az arcát. A korábbi dühöm ellenére sajnálom őt; olyasmit kéne most, perceken, órákon belül megemésztenie, amihez nekem hónapok kellettek.– Rendben – néz fel aztán. Habozás nélkül veszi el a hozzá lépő Luciustól az aranyló whiskyt, s táncolni tudnék örömömben ettől az egyszerű mozdulattól. Nem utasítja el őt; még a barátjának tekinti.Az viszont, hogy egyetlen hajtással issza meg a dupla adagot, jókora feszültségről árulkodik.– Rendben – ismétli, és bólint is hozzá. – Nem ti akartátok, nincs választásotok, nem tehettek ellene. Igyekszem belenyugodni, mert nincs más lehetőségem. De tudni akarom, hogyan került a lányomhoz az a kígyó.– Most beszélhet, Mr Malfoy – fordul a fiához Lucius, s egy csepp apai szeretet sincs a mozdulatában, ahogy a botjával apa elé taszítja. – Számoljon be Mr Mauth-nak arról, hogyan is történhetett meg az, hogy a lánya emlékek nélkül eszmél a Fekete tó partján.Draco nem mozdul többet a szükségesnél, és makacsul összezárt szája, elszánt tekintete arról árulkodik, hogy egy szót sem fog szólni. Önként semmiképp.– Fogjon hozzá – utasítja Lucius ridegen.– Miről beszél az apád, Draco? – szűkül össze apa szeme, úgy néz egyik Malfoyról a másikra.– Hallgat? – fogja meg mindkét kezével a botját Lucius, s egy pillanatra megrémülök, hogy átokkal kényszeríti ki belőle a „vallomást”. – Nos, rendben, Mr Malfoy. Ez esetben azonban kénytelen leszek én megosztani Ambrose-zal a történteket.

Olyan könnyed, határozott és gyors mozdulattal emeli Draco halántékához a pálcáját, hogy azt, fenyegető volta ellenére is, csak csodálni lehet.Draco egész testében megfeszül; ha ellenkezik is, Lucius hamar letöri az ágálását, és egy-két perccel később már egy Lumos-világította emlékben járunk.

– Készen állsz? – lép Dracóhoz Blaise. Greg, Vincent, és Theo nyugodtan durmol a szobában; hallom a hortyogásukat.– Persze – válaszolja Draco. Unott a hangja, mintha csak azt kérdezték volna tőle, fogó-e a kviddicscsapatban. – Bár nem értem, mit akarsz ezzel elérni. Ha kiderül, az apám nem lesz valami boldog. Simán kirúghat minket, és Mauth nem ér ennyit.Apára nézek, aki feszülten figyeli a jelenetet. Bár olyan erősen szorítja a poharat, hogy belesápadnak az ujjai, látszik a vonásain, hogy ezúttal az auror kerekedett benne felül.Lucius természetesen ura önmagának, így sem az arca, sem a tekintete nem árulkodik semmiről; Draco pedig egyenesen közönyös. Nem nézi az emléket, valahova azon túlra mered.Én pedig… nem is olyan rég sok mindent adtam volna azért, hogy megtudjam, mi is történt azon az éjszakán. Mostanra azonban… lényegtelenné vált. Sokkal több kérdést vetett fel Lucius és Shyar, s be kell ismernem, immár egészen ők uralják a gondolataimat. Ettől függetlenül valahogy mindig is sejtettem, hogy Blaise ármánykodott.– Ne légy hülye, Malfoy – torkollja le Blaise. – Védve vagy. Senki sem fogja feltételezni, hogy az igazgató fiacskájának bármi köze lehet a dologhoz.– Vagy éppen ezért leszek én gyanús – jegyzi meg szárazon Draco. – Tudod, a legtöbben azt hiszik, elnéző velem, csak mert a fia vagyok.– Ha a fiad bármi módon ártott a lányomnak, ajánlom, hogy alaposan rácáfolj erre – vet apa egy hosszú pillantást Luciusra.– Ebben ne kételkedj – koppan sötéten a felelet, s beleborzongok abba a fenyegető pillantásba, ami Dracót sújtja.

Apa mellé lépek, és a lábához kuporodva lehunyom a szemem. Már nem érdekel, mennyi, miféle bűbáj kellett ahhoz, hogy észrevétlenül kijuttassanak a kastélyból, nem érdekel Zambini elborult gondolatmenete a miértjeiről, nem hat meg Draco alig érzékelhető berzenkedése…A hangok elől viszont nem menekülhetek, így megtudom, Blaise csupán „megleckéztetni” akar, rám ijeszteni… Bár Dracónak nem árulja el, pontosan miért, gyanítom, azért, mert közeledésének minden formáját visszautasítottam attól a perctől kezdve, hogy a bál utáni éjszakából feleszmélve ráébredtem, mit művelt.Nem adtam neki több alkalmat arra, hogy hozzám érjen, vagy bármivel kieszközölje. Többé nem bíztam benne.Aztán azt is megtudom, miért nem tudták meghatározni a támadóm kilétét. Még azelőtt összemosták a mágiájukat, hogy beléptek volna a hálószobánkba… létrehozva kettejük egyedi, szakavatott mágus számára könnyen beazonosítható erejükből egy harmadikat, ami nem létezése okán felismerhetetlen. Ezért nem sikerült sem Madam Pomfreynak, sem Piton professzornak, sem magának Luciusnak meghatározni a támadó kilétét.Ez pedig olyan varázslat, ami előtt még a sok titkot ismerő vének is fejet hajtanak.Annak pedig, hogy semmire sem emlékszem az egészből, igen egyszerű oka van: Blaise gondoskodott arról, hogy egy pillanatra se ébredjek fel.

A csobbanás az egyetlen, ami rávesz arra, hogy felnézzek. Az emlékbeli tó egy nem túl távoli pontján egyre szélesedő gyűrűk árulkodnak arról, hogy magába nyelt valamit a víz…Engem.

Hirtelen, vacogva kapok levegő után, mert érezni vélem azt a dermesztő hideget, ami egykor körülvett, s míg csendben, gondolatban fuldoklom, ahogy talán a valóságban is küzdöttem egy tiszta lélegzetért, addig az emlék-Blaise magára hagyja Dracót, aki… rémültnek tűnik.Talán elhitte Blaise-nek, hogy valóban csak arra készül, hogy rám ijesszen… Csakhogy azt kell látnia, hogy a barátja a tóba hajít, s teljes lelki nyugalommal a sorsomra hagy.Csak kevés idő kell ahhoz, hogy mérlegelje a lehetséges következményeket, s azok fényében döntést hozzon. Kiemel a vízből, s a füves partra helyez. Nézi az öntudatlan testem, majd lehajol, és valahonnan előhúzza a pálcám.Nem értem, azt miért rejtették a ruhámba… Talán azért, amiért felöltöztettek: hogy ha majd rám találnak, még nagyobb legyen a rejtély.Csak akkor tudom meg, mit akar, amikor belekezd a varázsigébe.Állítólag az elme tudat alatti része akkor is felismeri és megőrzi a halálközeli élményt, ha a felettes én valamilyen oknál fogva nem aktív. Ő is tudja ezt… ahogy azt is, hogy egy mélyre ható legilimencia során rá lehet bukkanni.Törölte, amíg még az elmém felszínén volt az emlék, s nem ásta magát mind mélyebbre a múló percekkel.Kimentett, mert nem akart a gyilkosom lenni, de a következményektől tartott.

Abban a pillanatban, ahogy az emlékben elhajítja a pálcámat, és ő is hátat fordít nekem, apa kezében elroppan az üres pohár. Nem foglalkozik vele, talán észre sem veszi… követhetetlen gyorsasággal terem Draco előtt, s szegezi a mellkasának a pálcáját.Csakhogy Luciusé ugyanabban a pillanatban az ő nyakára simul.– Őt bízd rám – mondja halk, de nagyon is figyelmeztető hangon.– Apa, ne! – ugrok fel ijedten, majd belecsimpaszkodom a karjába. – Hagyd, ne bántsd.– Ne mondd, hogy nem érdemelné meg! – sziszegi, és sem a tekintetét nem fordítja el, sem a kezét nem mozdítja.– Nem, apa. Ezért semmiképp. Hiszen ő mentett ki a…– Tartozol nekem, Mauth – szól közbe Draco szenvtelenül, mintha nem is őt tűzte volna pálcavégre a Brit varázstársadalom legfőbb aurorja. – Megmentettem az életed.Érzem, hogyan bolydul fel mind apa, mind Lucius mágiája, s ezt a feszültséget Shyar is érzékeli.– Nem – rázom meg a fejem egy hosszúra nyúló perc után, uralva a kígyót. – Ma estétől már nem vagyok az adósod. Semmissé tetted a tartozásom azzal, hogy majdnem megfojtottál.

Kell két pillanat, hogy apa megértse, mit is mondtam, bár nem neki szántam a szavaimat. Szabad karjával galléron ragadja Dracót, majd dühében eltaszítja, úgy, hogy az a földön köt ki.– Mit tettél, te kis…?! – lépne utána, de Lucius az útját állja.Ha mindaz az indulat elszabadulna, ami ennek a két férfinak a tekintete mögött rejlik, porig rombolná a kastélyt.– Nem engem akart bántani – suttogom, és kétségbeesetten igyekszem meghátrálásra késztetni apát.– Egy perce nem ezt mondtad – néz rám. Épp csak a szeme sarkából teszi, de már ennyinek is örülök. – Nem nekem akart ártani – ismétlem. – Shyarnak akarta a nyakát szegni, hogy ne legyen okom Lucius közelében lenni. Nem tudta, hogy mindazt, amit vele tesz, azt én is elszenvedem, ahogy azt sem, hogy Shyar hiánya szó szerint megöl – magyarázom halkan, bízva abban, hogy valóban így van. – Talán meg sem tette volna, ha Mrs Malfoy… Engem, vagyis a kígyót okolta mindenért.Éppen olyan gyorsan fordít hátat mindenkinek, és lép távolabb, ahogy Draco előtt termett.

Troll-lábakon megy az idő; minden egyes lépés-másodperc rám tapos, s egyre elviselhetetlenebbek. Nem tudom, hányan trappolnak végig rajtam, mire apa lassan ismét felénk fordul. Végignéz mindenkin, majd hozzám lépve átkarolja a vállamat.– Mauro majd vigyáz rád. Az igazgató úrnak aligha lesz kifogása az ellen, hogy a Durmstrangban tedd le a vizsgáidat – közli ellentmondást nem tűrve, enyhén gúnyosan, majd kimérten biccent, és a kandalló felé fordít.Nem tudom leplezni a riadalmat a szememben, ahogy Luciusra nézek. Több hónapig távol lenni tőle, most, amikor felismertem végre, és nevet kapott az, ami hozzá köt…Elviselhetetlennek tűnik.Nem akarok elmenni. A közelségét akarom.Kitépem magam apa karjából, és Lucius felé indulok. Félúton azonban megtorpanok; az akaratom túl kevés… nem merem megtenni, amire vágyom.Félek, könyörögnék neki, hogy ne engedjen el.Nem tudok odalépni hozzá, hogy elbúcsúzzam, nem vagyok képes megcsókolni úgy, hogy ne tudná belőle azonnal, mit is érzek… Nem, míg apa tekintetét a hátamon érzem.Nem merem, mert attól félek, azt sosem bocsátaná meg nekünk.– Menjen, Moira – szólal meg Lucius, s szelíden végigsimítja az arcomat az ezüsttel. – Fogja fel egy utolsó, soron kívüli próbaként. A jutalom már mindenképpen az öné – biccent, majd ő maga az, aki a Hop-port a tűzbe szórja.

34.

Az utolsó éjszakám itt. Holnap hazamegyek.Félek.Nem tudom, mi vár rám otthon, hiszen apa nem írt nekem egy sort sem, mióta itt vagyok ebben az erődítményszerű iskolában.Olyan, mint az Azkaban, csak dementorok nélkül. Nyirkos, feketévé vénült falak, soha meg nem álló, fagyos északi szél, kopár vidék, amibe csak a távoli fenyvesek zöldje lop egy kis színt.Szétszakadok. Belülről Shyar hevít, kívülről a hely ridegsége dermeszt; én magam pedig a kettő közé szorulva vergődöm.A napjaim sosem teltek még ilyen monoton módon. Órákra jártam, étkeztem, majd a szobám mélyére húzódva tanultam a vizsgákra, amik jóval több tudást és tehetséget követeltek meg, mint a Roxfortban. Kivéve a bájitaltant; aligha létezik még egy olyan szigorú és elhivatott méregkeverő mester, mint Piton professzor.Változatosságot csupán a Mauróval töltött délutánok jelentették, de ahogy közeledtek a vizsgák, úgy ritkultak az alkalmak.Mindjobban magamra maradtam, s ezt Shyar kíméletlenül ki is használta; az éjszakáimat vágyálmokkal töltötte meg, s én Lucius nevével a számon riadtam fel mindig, két pillanattal a beteljesülés gyönyöre előtt. A nappalok pedig… egy idő után állandó harcban teltek. Nehezen viseli Messalla hiányát, s ezt úgy – is – adta a tudtomra, hogy ki akart törni. Harapni akart, gyilkolni, kitombolni magát.Lucius… Amikor apa közölte, hogy el kell jönnöm a Roxfortból, azt gondoltam, bele fogok pusztulni a hiányába. Tévedtem. Sokkal jobban fáj, mint azt vártam, de csak a hideg éjszakákon engedem közel magamhoz.Nem hagyhatom, hogy teljesen elúrhodjon rajtam ez az érzés, mert akkor minden bizonnyal csalódna bennem. Erősnek kell lennem, hogy méltó legyek hozzá, hogy kivívjam az

elismerését.Ki akarom érdemelni őt.

Sóhajtva fordulok el az ablaktól. Furcsa itt… a Roxfort pincéje után egy negyedik emeleti szobában, amiben egyedül lakom.Inkább hálókamra, mint szoba. Csupasz falak, aprócska ablak, ami csak egy szeletkét mutat a világból, alatta egy kopott asztal a hozzá tartozó székkel. Egy kemény ágy, amin éppen csak elférek…Bár kényelemhez szoktam, mégsem bánom ezt a puritánságot. Nincs semmi, ami elterelné a figyelmem a valóban fontos dolgokról, alkalmat adva arra, hogy letisztuljanak a gondolataim, s így az érzéseim is.Most már egész biztosan tudom, hogy szeretem őt, s ezt akkor sem bánom, ha ez nem kölcsönös. Egy életre elég mindaz, amit tőle kaptam; a figyelme, a mágiája, a törődése… minden csókja és érintése.Nekem adta énje egy darabkáját. Nem sokat, tudom, épp csak egy morzsát, de… azt én kaptam, s a világgal felér.Szívesen adom ezért a darabért teljes magamat, mert nem érdemel kevesebbet.Hiányzik, de hamarosan újra találkozom vele.

Újra átfutom Dorrie levelét, majd mosolyogva a ládámba teszem. A gyertyák nyújtotta fényben még egyszer, utoljára körülnézek, majd levetkőzöm, s egy tisztító bűbájt követően a ruháimat is elrakom.Hiába van itt hűvösebb, mint a roxforti hálószobában, rászoktam arra, hogy mezítelenül aludjak, mert a Shyar – és saját vágyaim – szőtte álmok szinte elviselhetetlenül forróra hevítették a testem. Ébredéskor pedig én magam adtam hálát a hidegért, mert a segítségemre volt abban, hogy mihamarabb visszatérjek a valóságba.Még így is előfordult, hogy egész nap vibrált bennem a kéj, és kitörésre, beteljesülésre várt.Másfél hónapig bírtam így. Addig, amíg egy eltévedt érintés miatt hangosan fel nem nyögtem… gyönyörre éhező testem követelte a magáét. Akkortól már nem átalltam könnyíteni magamon a kínzó ébredést követően, amikor még olyan valóságosnak éreztem Luciust, hogy beszívhattam az illatát, és ha kinyitottam volna a szemem, akkor láttam volna őt, ahogy fölém hajol, és…Csupán néhány olyan éjszaka volt, ami nem fulladt kétségbeesett éhezésbe; a vizsgák előtt gondoskodtam arról, hogy álmaim se legyenek.A R.A.V.A.Sz. – nem tudom nem így nevezni – nem tűrte a szétszórtságot, kialvatlanságot, és nem hozhattam szégyent a Mauth névre.Nem is tettem.

Azzal a megnyugtató tudattal húzom magamra a hűvös takarót, hogy utoljára érinti a testem, s utoljára lesz tanúja az álmaimnak.

***

– Ma sem aludtál – állapítja meg Mauro köszönés helyett, miután a kurta kopogást követően bebocsátást nyer a szobába.– Tizedannyit sem, mint szerettem volna – mormolom, aztán felállok, és magamra terítem a köpenyem. – Indulhatunk.– Ne rohanj annyira – fogja meg a vállam, és szelíden visszanyom a székre. – A Hop-hálózat megvár. Beszélgessünk.

– Nem lehetne inkább otthon…? – kérdezek vissza csipetnyi lelkesedés nélkül.– Voltaképpen ráérne – bólint –, de nem hiszem, hogy apa előtt kéne feltennem azt a kérdést, hogy szereted-e Mr Malfoyt.– Úgyis meg fogja tudni – fordulok az ablak felé. Nézem, hogyan leng a távoli fenyők csúcsa a szélben, s ennyi elég ahhoz, hogy újra a sziklán érezzem magam Luciusszal, ahogy hanyatt dönt, és…– Szeretem – mondom halkan. – Tudom, hogy nem kéne, sőt, mindent megtettem, hogy ne így legyen, de…– Nem ítéllek el – ül le ő is. – Mi tagadás, kissé idős hozzád, de tudod, igazán csalódott lennék, ha nem ezt éreznéd. Örülök, hogy a húgom nem egy hideg, számító perszóna. Továbbá…– Igen? – noszogatom, amikor elhallgat.– Lucius Malfoy igazán büszke lehet a szerelmedre – jelenti ki.– Mauro… – sóhajtom. – Jó báty vagy, és én igazán szeretlek, de nem kell túlzásba esned.– Én sosem túlzok – húzza fel az orrát, majd elkomolyodik. – Mindenesetre ajánlom neki, hogy tisztességgel bánjon veled, mert különben… a teljes Mauth famíliával gyűlik meg a baja.– Nem gondolod, hogy ha aljas szándékkal közeledne hozzám, már élt volna a lehetőségekkel? – kérdezem, s nem tudom, hogy az igazságérzetem miatt érzem szükségesnek, hogy védjem Luciust, vagy mert szeretem. – Tudod – pirulok el –, volt bőven alkalma és… nem egyszer én magam kínálkoztam fel. Ha csak ki akart volna használni, aligha utasít el.– Jó ezt hallani – bólint, majd feláll, és összeborzolja a hajam. – Na. Most már indulhatunk.– Várj – kapom el a csuklóját. – Én… tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, hogyan viselkedjek, ha találkozunk.– Ha jól vettem ki a szavaidból, márpedig így van, akkor… vezet téged. Azt hiszem, nyugodtan rábízhatod magad. Ne tégy mást, csak… légy Moira Mauth.– Félek, Mauro – vallom be halkan. – Te is tudod, mi vár rám, vagyis ránk, de még… még csak elképzelni sem merem. Hiába a sok álom, egyszerűen… nem megy.– Arra gondolsz? – kérdez vissza óvatosan, és egy bólintást kap válaszul. – Hugi, egy olyan helyzetben… minden adja magát – mosolyog, miközben felhúz a székről.– De Blaise… nem tudom, tudok-e majd nem gondolni rá.– Bízd magad Luciusra. Ő majd… segít – karolja át a vállam. – Mindkettőtök érdekében bízom benne. – Köszönöm – mormolom, majd hálám jeleként még egy játékos puszit is kap. – Induljunk.

***

– Hahó! – kiáltom el magam, ahogy kilépek a kandallóból. Fülelek, amíg leveregetem a taláromról a kormot, de senki nem válaszol. – Apa! – próbálkozom újra, hangosabban, azt remélve, hogy csak bezárkózott a dolgozószobájába. – Valószínűleg riasztás – mondja Mauro, megelőzve a gondolataimat. – Máskülönben mindenképpen fogadna.– Vagy még mindig neheztel – sóhajtom, hangot adva egy új-régi félelmemnek.– Ha nem bánod, én inkább az előbbit tartom valószínűnek – szorítja meg egy pillanatra a vállam. – Megyek, keresek valami ehetőt. Remélem, Debra készített nekünk valami finomat… – sóhajtja a konyha felé menet.– Én inkább lepihenek – közlöm a már üres szalonnal. Egy pillanatra eltűnődöm, hogy gondoskodjam-e a zavartalan alvásról, de felrémlik előttem apa rosszalló arckifejezése. De

nem csupán emiatt mondok le a bájital nyújtotta nyugalomról; az elmúlt napokban a kelleténél többet fogyasztottam, és hosszú távú alkalmazása bizony kellemetlen mellékhatásokkal jár.Talán nem fogok álmodni.

Csapzottabban ülök fel, mint kényszerű távollétem során bármikor. Eddig ugyanis csak Luciusszal voltak tele az álmaim, de most…Merlinem, ez…Merlin mindenére, de még Morgana fekete fűzőjére is… megőrjítenek.Nem tudom, hogy mi szülte ezt az álmot, de úgy érzem tőle mocskosnak magam, hogy közben minden porcikámban vágyom a benne történtekre.Lerúgom a takaróm – ez vajon hogy került rám? – s a fürdőbe indulok, hogy egy hűvös zuhannyal lenyugtassam magam, s hogy… lemossam a bőrömről Lucius és Messalla érintéseit.Ó, igen, ez a terv. Csakhogy akárhányszor becsukom a szemem, újra a derekamon érzem Lucius szorítását, a hátam a hófehér ing alá rejtett mellkasának simul, és látom Messallát, ahogy egyre közelíti felém hatalmasnak rémlő kezét… aztán magához ránt – már amennyire tud, mert Lucius nem enged, én pedig azt hiszem, menten kettétépnek –, és a szája… Merlinem, a szája… Úgy harap rá az enyémre, hogy megroggyan a térdem.Álmomban szerencsém volt; Lucius erősen fogott.Itt megálljt parancsolnék az álomidézésnek, de Shyar… ő bizony ragaszkodik a folytatáshoz.– Ne kezdd te is…! – nyögöm, de máris újra a két férfi közt érzem magam. Szinte fullasztó a közelség, amivel Messalla Luciushoz présel, aki keményen tart, míg a másik a két térdem alá karolva felemel, és…Morgana ékkövecskékkel csillogósított hajzuhatagára, ez… ez több, mint forró, s több, mint szemérmetlenül mocskos.Shyarnak azonban – és mi tagadás, az ő révén nekem is – tetszik, s a maga módján követeli a folytatást, a beteljesülést, amit csak én adhatok meg magamnak; én azonban nem teszem meg. Uralnom kell őt, s ehhez elsősorban magamat kell fékeznem. Hiszen erről szól az egész… Nekem kell irányítanom őt, máskülönben méltatlannak bizonyulnék rá.A francba is! Szeretem Luciust… s ezen felismerés után már nem olyan nehéz bevallanom magamnak, hogy ezt a dögöt is megkedveltem; a hozzá tartozó Messallával együtt. Megvadult kentaurokként sodornak magukkal, s tudom: innen már nincs visszaút.Menthetetlenül az övék vagyok.

A szalonba vezető lépcső tetején megállok, hogy egy mély, lélekerősítő lélegzetet vegyek. Hallom apa hangját… biztosan Mauróval beszélget. Egy pillanatra megszorítom a kecses, díszes korlátot, majd ismét elindulok, hogy üdvözölhessem őt.Háttal áll nekem, eltakarva előlem beszélgetőpartnerét. Talán tévedek, talán csak rég volt, amikor legutóbb láttam, de mintha több ősz szál tarkítaná fekete haját, ami már egészen az ing nyakáig kunkorodik.Vajon mennyi időt rejt magában három hónap…? Sosem lehet előre tudni; tűnhet éveknek vagy akár csak napoknak… és képtelenség megkerülni. Kiismerhetetlen dolog, ami kedvére játszik élővel és élettelennel, ami elpusztíthatatlan, befolyásolhatatlan; örök… aminek ki vagyunk szolgáltatva. Csak kis golymókok vagyunk neki, amiket hol fékez, hogy szeszélye szerint megtaszít… mi pedig kénytelenek vagyunk elviselni mindezt, mert csipetnyi hatalmunk sincs felette, s befolyásolni sem nagyon tudjuk. Az időnyerő… csupán szánalmas kis kísérlet arra, hogy igába hajtsuk, s mivel nem vagyunk képesek többre, hagyja. Ahogyan a hippogriffet sem bosszantja a hátán masírozó légy.Mindez nem több egy villanásnál… inkább csak benyomás, mint valódi gondolatsor.Bár jól ismerem azt az aprócska illemszabályt, ami szerint jólnevelt ember nem vág a másik

szavába, ezúttal megszegem.– Apa…Azonnal megfordul, még kimondva a megkezdett szót, aztán – idő, idő, de mennyi…? – egyszerűen csak széttárja a két karját, én pedig szinte repülök az ölelésébe.Több ez, mint üdvözlés. Benne van az a megbocsátás, amiért annyit reszkettem a távoli, hűvös falak között, miután lecsengett bennem az álmok-emlékek okozta izgalom.Apa csak aztán tesz le, hogy háromszor megpördül velem. A vállára hajtom a fejem, s úgy szorítom a nyakát, mintha egy hatalmas szirt szélén állnánk, s alattunk csak a meghatározhatatlanul mély szakadék húzódna.– Hiányoztál, kicsim – dörmögi a fülembe, amikor kissé elhúzódik.– Te is nekem – sóhajtom. – Alig vártam, hogy itthon lehessek.– Remélhetem, hogy ebben volt némi szerepe szerény személyemnek is, Moira? – csatlakozik egy új hang a megkezdett beszélgetéshez, s ha nem ismerném már olyan jól, a forróság, ami elönt, mindenképpen tudatná velem, ki ő.– Ne légy szemtelen, Lucius – figyelmezteti apa. – Van, amit nem tűrök a házamban, s ezek közül az egyik az, ha nem illendően szólnak a családom bármely tagjához, különösem a lányomhoz.Akkor sem szólnék bele a „nagyok vitájába”, ha történetesen folytatódna; Lucius azonban válasz nélkül hagyja apa ímmel-ámmal burkolt fenyegetését. Viszont ezalatt végre rádöbbenek, hogy Shyar már nem az álom miatt izgatott… Messalla közelsége az, ami felszította az éhségét.– Nem is üdvözöl, Moira? – hallom újra azt a hangot, amitől egyszerre ráz ki a hideg, és önt el a forróság.Dehogynem üdvözlöm. Amint sikerül elűzni az édeshármas megelevenedő képét, és úgy a szemébe nézni, hogy nem vörösödöm el bokáig.– Természetesen eleget teszek mindannak, amit az illem megkövetel ilyen esetben – fordulok meg lassan, és még egy udvarias mosolyra is futja… amit csupán addig tudok fenntartani, míg a szemébe nem nézek. – Örömömre szolgál, hogy otthonunkban üdvözölhetem, Mr Malfoy – nyújtom felé a kezem.Habozás nélkül, határozottan ejti rabul a kézfejem, s az ajkához emeli.– Lucius – suttogja a bőrömre, s újra megtapasztalva a mosoly-hang-érintés triumvirátust, egyszerre zuhan rám az elmúlt hónapok során felgyűlt, kielégítetlenül maradt vágy.Talán megérzi ezt, talán eleve így tervezte… bárhogy is, magához ránt, nem törődve apa dühös morranásával. Elégedetten villan meg a szeme, ahogy sóhajszerű nyögés hagyja el a számat, s még magabiztosabbá válik a mosolya, mikor a fekete felöltőre simul a tenyerem.– Enyém a megtiszteltetés – biccent, s bár tudom, hogy képes lenne ezt a játékot az idők végzetéig folytatni, nem teszi. Egyelőre megelégszik ennyivel. Finoman megfordulásra késztet, majd átad apának.

Énem legromantikusabb része, akit kőkeményen uralok, ezúttal leszórja a láncait, és meglep egy fantáziaképpel, melyben mindez fordítva játszódik le… Apa helyezi Lucius erős tenyerébe a kezem. Más a helyzet, más szavak hangzanak el, csupán a mozdulat ugyanaz, mégis… letaglóz, mert be kell látnom, hogy nem kedvem ellen való, amit látok. Apához bújva még néhány másodpercig dédelgetem a kislányosan naiv ábrándot, majd észbe kapva messzire űzöm.– Nos, azt hiszem, mindent megbeszéltünk, Ambrose – veszi magához könnyedén a kesztyűit Lucius. Csak ő és Merlin tudja, hogy ez ugyanaz a pár-e, amit a vérmágia viszonzása során lehúztam róla. Komótosan belebújik, akkurátusan eligazítja, majd magára ölti a talárját, és magához veszi a sétapálcáját. – A minisztérium minden bizonnyal be fogja látni, hogy szigorítani kell az aurorképzőbe való felvétel feltételeit, s ebben a Roxfort igazgatójaként és

magánemberként is maradéktalanul támogatlak – biccent, majd szabad jobbját apának nyújtja.– Köszönöm – ráz vele kezet apa. – Hamarosan hivatalosan is benyújtom a kérvényt.Lucius bólint, majd szinte otthonosan markol bele a feltűnő helyen tárolt Hop-porba, ám mielőtt a kandalló tűzterébe lépne, megtorpan.– Ne feledd a vacsorameghívást, Ambrose. Azt hiszem – pillant rám megfejthetetlen tekintettel –, a lányod sokat emelne az est fényén. Moira – biccent felém, majd néhány pillanat múlva már csak az illata az, ami ittjártáról tanúskodik.– Miféle vacsora? – nézek fel apára, aki lassan kibontakozik az ölelésemből, és leül.– Lucius egy kisebb összejövetelt szervez, hogy keresztülvihessük a tervünket. Igyekszünk meggyőzni a minisztériumi fafejeket – sóhajtja fáradtan. – Remélem, nem meddő próbálkozás lesz, mert különben nem tudom, mit tehetnék még. Vajon hány fiatal aurornak kell az ispotályba kerülnie ahhoz, hogy végre komolyan vegyék, amit már évek óta hajtogatok? – kesereg maga elé meredve, egészen megfeledkezve rólam.Bár megtehetném, nem kérdezem meg, mit értett Lucius azon, hogy „emelhetném az est fényét”. Nem több, nem kevesebb ez, mint a mardekáros észjárás megnyilvánulása. Egy csinos arc, egy fiatal nő jelenléte, kisugárzása hatással van minden férfira… az idősebbek kissé ellágyulnak, a fiatalabbak elfelejtenek gondolkodni… s így sokkal inkább befolyásolhatók, mint egyébként.Nos, apáért mindent.

***

A tükör előtt állva végigsimítok a ruhán. Amikor apa átadta a születésnapom után nem sokkal, elmesélte, hogy anyáé volt, s úgy tervezte, hogy nekem adja, amikor nagykorúvá válok. Gyönyörű darab; olyan, mintha letűnt korok úrnőinek ládájából került volna elő. Rengeteg fekete bársonyt használtak hozzá, s egy csipetnyi vöröset. Fűző hangsúlyozza derekam keskenységét, a szolidnál cseppet kihívóbb dekoltázs a kebleimet. Az alja – természetesen – a padlót söpri, oly hosszan, hogy csak remélni merem, senki nem lép rá, mert abból meglehetősen kínos szituáció kerekedne. A legjobban persze annak örülök, hogy bőven van hely, ahova a pálcámat rejthetem. A ruha ujja ugyanis egészen a kézfejemre nyúlik, s kis selyemkarikával kapaszkodik a középső ujjamra, valamint tartozik hozzá egy csinos kis bugyelláris is.Halvány sminket bűvölök az arcomra; bár fiatalságom okán nincs szükségem rá, a ruha bizony megköveteli.Elkészültem.

– Jó estét, Ambrose – üdvözli apát Lucius, amikor kilépünk a kandallóból. Kényelmetlen érzés fog el, ahogy arra gondolok, legutóbb Mrs Malfoy „temetési” szertartásakor jártam itt.– Moira – csal vissza a jelenbe vendéglátónk hangja, s amikor rárebben a tekintetem, felém tartja a kezét. Pillanatnyi habozás után a tenyerére helyezem az enyémet, s egy újabb, illően eljátszott kézcsók verdeső szívű tulajdonosa leszek.– Örömömre szolgál, hogy otthonomban üdvözölhetem önt, hölgyem – susogja, szinte szóról szóra megismételve a mondatot, amivel én köszöntöttem őt otthon.Nos, ha ő játszik, játszom én is.– Enyém a megtiszteltetés, milord – pukedlizem apró főhajtással, s nem kerüli el a figyelmem elégedett mosolya. Nem teszi tovább próbára apa türelmét; elenged.– Amint megérkezik az utolsó vendég is, a manó feltálalja a vacsorát – segíti le rólam a köpenyem, majd a mellette ácsorgó szolgalénynek nyújtja, aki eltűnik vele.Talán még mondana valamit, de az újból zöldre színeződő lángok elvonják tőlünk a figyelmét.

Miközben az újonnan érkezőt fogadja, apa belém karol, és a már jelenlévő meghívottak közé vezet.

***

Szabadulnék. A szemem már káprázik a rengeteg ragyogó pohártól, egyre inkább nehezemre esik fenntartani az udvarias mosolyt, és unom a körülöttem folyó, meddőnek érzett szócsatát. Érvek innen, okok onnan, következtetések, lehetséges következmények véget nem érő sora…– Ön mit gondol erről, Miss Mauth? – fordul felém hirtelen egy vörösesbarna hajú férfi, akinek bár bemutatott apa, szinte azonnal elfelejtettem a nevét. Azt tudom csak, hogy kényelmetlen a tekintete. Kék a szeme, de ég benne valami furcsa fény, amit nem tudok mire vélni, s amitől… sötétnek érzem. Hogy időt nyerjek, kiiszom a kelyhemből az utolsó korty bort, közben pedig igyekszem felidézni, miben is érdekli a véleményem. Csupán arra sikerül rájönnöm, hogy arról a valamiről apával beszélgetett.Marad tehát a szépen fogalmazott mellébeszélés.– Sajnálom, uram – szólalok meg, miután leteszem a puha szalvétát is –, de talán érdemesebb volna másvalakit megkérdeznie a dologról. Én ugyanis abszolút lojális vagyok apámhoz, így nem tudnék elfogultság nélkül válaszolni. Önnek pedig, minden bizonnyal, objektív véleményre van szüksége – közlöm vele, mire ő felvillant egy kényszeredett, udvarias mosolyt, majd az asztalszomszédjához fordul.– Nos, uraim – áll fel Lucius – és hölgyem – pillant rám –, azt javaslom, folytassuk a beszélgetést a szalonban, némi frissítő társaságában.Végre…! Hálát rebegek magamban Luciusnak, amiért megbontotta az asztalt, lehetővé téve, hogy feltűnés nélkül kivonhassam magam a társaságból.

Fél óránál tovább nem bírom elviselni a bájcsevejt, de van más oka is annak, hogy ki akarok szabadulni. Az egyik az a két pohár bor, amit azért fogyasztottam el, hogy ne essen nehezemre mosolyogni, a másik pedig Lucius maga. Nem könnyű nem hallgatni Shyar sürgetésére, ahogy saját vágyamra sem.Azt akarom, hogy megcsókoljon, azt akarom, hogy bennem rekedjen a lélegzet éhes tekintete láttán, azt akarom, hogy…Ki akarok menni. Ki kell mennem, még mielőtt megaláznám őt, apámat és magamat azzal, hogy itt, mindenki szeme láttára követelem, amit nekem ígért.– Azt hiszem, sétálok egyet – hadarom apának, majd mielőtt bármit is kérdezhetne, kisietek az épületből.A hűvös, már-már hideg levegő néhány pillanat alatt kifújja a fejemből a borgőzt, ám a többivel nem boldogul. Egy orkán is kevés lenne ahhoz, hogy eloltsa azt a tüzet, amit Lucius gyújtott bennem, s Shyar őrzi, hogy egy pillanatra se csökkenjenek a lángok; engem pedig lassan felemészt.Egyszerre vágyom és félem azt, ami rám, ránk vár, és képtelen vagyok feloldani ezt a kettősséget.Egy idő után fogalmam sincs, merre járok… nem is érdekel különösebben. Örülök, hogy nem kell mosolyognom, hogy begörbíthetem a hátam, ha akarom, mert nem figyelik kritikus tekintetek Ambrose Mauth lányát.Fellélegzem, s némiképp csillapodik bennem a zűrzavar… és már az élvezet kedvéért sétálok. Hallgatom az éjszakai neszeket, borzongok a hidegtől, és csak megyek, amerre a kitüntetett figyelemmel gondozott ösvények vezetnek.

Hamarosan egy lugasok övezte pavilonhoz érek. Kis habozás után lépek csak be, s leülök a legtávolabbi, legsötétebbnek tűnő padra.Jólesik azt hinni, hogy egyedül vagyok az egész világon, hogy nincs senki, aki fájdalmat okozhat, hogy nincs elvárás, csak én, Moira, egy egyszerű lány. – Az volt anyám legkedvesebb helye – szólal meg egy hang. – Szerette onnan nézni a napnyugtát.– Sajnálom – rebegem, s szinte azonnal felállok, hogy távozzak. – Nem akartam…– Maradj, Mauth – bontakozik ki a sötétből azzal, hogy meggyújt néhány lámpást.Ott ül közvetlenül a bejárat mellett, a földön… épp csak nem léptem rá. Koromfekete öltözéke eggyé olvad az éjjel, a haját hagyja az arcába hullani… Úgy mutatkozik, hogy nem engedi látni magát.Nem tudom, mire számítsak tőle. Legutóbb épp azon fáradozott, hogy megfosszon Shyartól, s így az életemtől is, most azonban… csak néz valahova messzire. Talán befelé, az emlékeibe, ahol Narcissa Malfoy ül ott, ahol két másodperccel ezelőtt én. – Sajnálom, Draco – mondom ismét, s közben egy pillanatra eltűnődöm azon, miért nem jelezte Shyar, hogy itt van. – Kedveltem őt, és semmilyen körülmények között nem kívántam a halálát.– Tudom, Mauth – bólint, s felhúzott térdére könyökölve szinte szórakozottan forgatja a pálcáját; s még mindig nem néz rám. – Ő maga gondoskodott arról, hogy ezt felfogjam. Tudod – nevet fel kényszeredetten –, sosem gondoltam, hogy egyszer majd a saját, halott anyám fogadtatja el velem ezt a bizarr helyzetet. Persze, apám dühe és büntetése is segített ebben, ahogy Perselus higgadt érvelése is. Sajnálom, hogy olyan szemét voltam veled – néz most a szemembe, s hirtelen nem is tudok mit mondani.Valóban elfogadott mindent? Tényleg megbocsátott?– A szemétnél egy kicsit rosszabb voltál – sóhajtom.– Lehet – von vállat, majd hirtelen felugrik, és elém áll. – Ne mondd, hogy nem volt jogos!Megrázom a fejem, és visszahuppanok a padra.– Beleképzelted magad a helyzetembe, mondd? Legalább egy pillanatra? – kérdezi, s inkább érzek a hangjában keserűséget, mint vádat.– Számtalanszor – bólintok. – Főleg, miután… Tudod… nemrég még nekem is volt anyám – suttogom. – És te? Felmerült benned, milyen lehetett nekem? Gondoltál valaha arra, milyen lehet csuromvizesen arra ébredni, hogy nem tudod, mikor, hogyan, miért kerültél oda? Aztán hozzád kerül egy kígyó, amiről fogalmad sincs, miféle, árt-e vagy óv… Fel tudod fogni, milyen az, amikor úgy közeledik feléd valaki, akiről azt hitted, hogy ismered, hogy nem érted, mi hajtja, mi a célja? – nézek fel rá. – Van arról sejtésed, milyen nehéz ellenállni az ellenállhatatlannak? Behódoltam, Draco, mert ha nem teszem, belehalok. Érted ezt? Vagy legalább… elfogadod? – kérdezem reménykedve, ahogy összehúzva átkarolom magam.Fázom, s nem csupán az éjszaka hidegétől. Erős, meleg ölelésre vágyom, feltétlen bizalomra és szeretetre.– Van más választásom? – mordul.– Persze – állok fel, s kifújom az arcából a haját, hogy a szemébe nézhessek. – Gyűlölhetsz tovább, de… én nem szeretném, hogy így legyen. Nem akartam, s ezután sem akarok veled harcolni.– Mauth… – sóhajtja, de a szájára illesztem az ujjamat.– Mielőtt válaszolnál – markolom meg a felöltőjét –, tudnod kell valamit.– Feltétlenül? – húzza el a száját, miközben kiszabadítja az ujjaim közül a ruháját.– Nem, de jogod van hozzá, s kérlek, ennek fényében dönts.– Ne kímélj – adja meg magát.Hátat fordítok neki, mert nincs erőm egyenesen a szemébe mondani, amit akarok. Szükségem van néhány mély lélegzetre is hozzá, s az ezzel eltelő időre is.

– Beleszerettem – suttogom. – Szerelmes vagyok az apádba. Nem akartam, nem tudom, mikor, hogyan lett így, de így van, és nem tehetek ellene.– Mondd, hogy csak viccelsz – suttogja. – Mondd, hogy így akarsz bosszút állni azért, ahogy viselkedtem veled…!– Nem, Draco – hajtom le a fejem. – Sosem hülyéskednék ilyesmivel.Hosszú csend ereszkedik közénk, s fogalmam sincs, mit gondolhat.– És ő? – kérdezi végül, s valami megnevezhetetlen indulat feszíti a hangját. – Ő mit érez?– Fogalmam sincs – ismerem be. – De bármit is, az az én érzéseimen már nem változtat.– Tudja?– Én nem mondtam el neki, és nem is fogom. De ismered… biztosan tudja, hisz nincs előtte titka senkinek.A sötét lugasnak szentelem a figyelmem, amíg a válaszára várok, s eltűnődöm azon, vajon miféle növény lehet az, amit szemmel láthatóan ennyire kedvelt Mrs Malfoy. Rózsa? Netán valami egzotikusabb virág? Esetleg ő maga nemesítette-bűvölte?Ha lesz hozzá merszem, megkérdezem majd tőle.A váratlanul rám boruló meleg rezzent ki a gondolatsorból. Draco teríti a vállamra a felöltőjét.– Béke…? – nézek rá, amikor a pavilon oszlopának dől.– Béke, Mauth.– Inkább Moira, ha kérhetlek – mosolyodom el halványan, és röviden megölelem.– Ne bízd el magad – figyelmeztet. – Az pedig eszedbe se jusson, hogy mamának szólíttasd magad.– Hülye vagy, Malfoy – nevetek rá.– Inkább Draco – viszonozza az ölelést, majd anélkül, hogy bármi mást mondanánk, elhagyjuk a pavilont, s a lugast.Úgy érzem magam, mint egy sárkány, aki felszabadul az ezeréves átok alól, s újra tud repülni.

Talán magamtól jöttem, talán Draco vezetett ide, talán tudat alatt kanyarodtunk erre mindketten; nem tudom… de amikor felnézek, fenyők sötét sziluettje rajzolódik ki előttem.Narcissa, és évszázadokig visszamenőleg minden Malfoy, aki ezen a birtokon élt. Bármily morbid is, élvezettel szívom be a gyanta illatával fűszerezett levegőt. Ez az illat Luciushoz kötődik… Bár korábban is szerettem ezt az édes-fanyar-csípős aromát, már jó ideje ő jut róla az eszembe.– Miért nem voltál ott a vacsorán? – érdeklődöm halkan, s nem bánom, ha nem kapok választ.– Apám nem tartott rám igényt – mondja percekkel később. – Amúgy is nemet mondtam volna. És te? Miért nem vagy bent?– Megszöktem – vonom meg a vállam, de nem indoklom. Nem fogom pont neki magyarázni, hogyan hat rám Lucius; azt pedig még nálam is jobban tudja, milyen unalmas egy ilyen „üzleti” összejövetel.Minél tovább nézem az ezüstfenyőt, annál inkább felerősödik bennem az a kuszaság, amit a szertartás idején éreztem, s mire tudatosulna bennem, már ismét ott van a kezemben egy feketének tűnő érzés-virág.– Kedveltem őt – töröm meg újra a csendet. Megfogom Draco kezét, és a tenyerébe ejtem a virágot. – Habozás nélkül lemondanék Luciusról, Shyarról, ha azzal visszaadhatnám őt nektek.– Ez most nagyon griffendéles volt – jegyzi meg, de mást nem mond. Erre nem is lehet.– Ne sérts meg – húzom fel az orrom. – A hűségem a Mardekáré.– Mégis kavartál Potterrel – néz rám, majd előrelépve lágyan a fa tövébe helyezi a virágot, megtoldva még egy tucattal.– Tévedsz – rázom meg a fejem. – Csupán kihasználtam, mert ő az egyetlen párszaszájú, akit

ismerek.A mondat végére újabb szirom-csoda tündököl a kezemben. Ezt már én magam teszem a többihez, Draco példáját követve.– Köszönöm, asszonyom – súgom, és végigsimítok a tűleveleken. – Neked is, Draco – lépek vissza hozzá. – A kabátot is, és azt is, hogy…– Elég, Ma… Moira – int le. – Bekísérlek. Apád már biztosan hiányol.Tudom, hogy ott volt a nyelvén az „apám” szócska is, de ott még nem tart, hogy képes legyen kimondani. Még játékból sem. Belenyugodott ebbe a viszonyba, mert nem volt, nincs más lehetősége, de sosem fog vele egyetérteni. Be kell érnem ennyivel; s már ez is jóval több, mint amit remélni mertem.

Az előtérben visszaveszi a felöltőjét, majd meghajol, s lendületes léptekkel elvonul. Egyedül lépek be a szalonba, ahol szinte semmi sem változott… csupán néhány úriember vált hangosabbá az elfogyasztott ital hatására, s némi illatos szivarfüst is belengi a helyiséget.Igyekszem elkerülni a feltűnést, ezért a fal mellett az egyik karosszék felé surranok, de van két ember a társaságban, akik – természetesen – észrevesznek.– Minden rendben, kicsim? – lép hozzám szinte azonnal apa. – Kezdtem aggódni.– Semmi gond – mosolygok rá. – Sétáltam egyet, aztán Dracóval beszélgettem. Ő kísért be.– Nem bántott? – szorulnak meg az ujjai a kezemen.– Nem – rázom meg a fejem. – Rendeztük a helyzetet.– Értem – enged el. – Szólj, ha elfáradtál, és hazakísérlek.– Úgy lesz – biztosítom. – De most szeretnék leülni, ha nem bánod.– Persze, menj csak – bólint, és megsimogatja az arcom.Mivel szinte azonnal akad valaki, aki beszélgetni óhajt vele, magára hagyva inkább átsétálok a teremnyi, díszes helyiségen, és leülök a kandalló előtti, hatalmas bőrfotelek egyikébe. A házimanó rögtön mellettem terem, s némi hezitálás után elfogadok egy pohár bort. Hátradőlök, s lassan kiélvezve minden korty vélt és valós aromáját, a táncoló lángokat nézem. Jólesik a kinti hideg után a simogató meleg, és… otthon érzem magam.Valami azt súgja, hogy ez Lucius fotelja, s még az illatát is érezni vélem. Ettől pedig olyan, mintha… az ő ölében ülnék. Az ő combjai simulnak alám, az ő mellkasa tartja a hátam, az ő vállára hajtom a fejem, az ő karja ölel, az ő…– Á, Miss Mauth – zúzza szét ezt a több, mint mámorító illúziót az ahhoz a férfihoz tartozó hang, aki a vacsora során a véleményemet kérdezte.Egyetlen porcikám sem kívánja a társaságát – pláne nem egy ilyen… intim helyzetben –, de nem lehetek udvariatlan vele, mert talán éppen rajta múlik, hogy a minisztérium és a Wizengamot törvényhozó táblája elfogadja apa javaslatait.Wizengamot… tárgyalás…Kicsúszik a kezemből a pohár, s az ízletes bor keserűvé válik a számban.Ő az egyike azon férfiaknak, akik közvetlen közelről nézték, ahogy Blaise…Felémelyedik a gyomrom, de a vonásaimat uralom.– Mit óhajt, uram?Komoly erőfeszítésbe kerül kipréselnem magamból ezt a néhány szót.– Valami gond van, kisasszony? – tudakolja. – Elsápadt, mint aki mumust lát.Bár úgy lenne…! Inkább tíz mumus és egy dementor, mint ez a férfi.– Elnézést, azt hiszem, megártott a bor – motyogom. – Talán egy kis friss levegő jót fog tenni…Nos, a második mondat legalább igaz. Felpattanok, s megkerülöm a kiömlött bort éppen feltakarító manót.– Elkísérem – ajánlkozik, s már lép is mellém.– Nem szükséges – vágom rá, és még egy „köszönöm”-öt is sikerül kipréselnem magamból,

majd gyakorlatilag kimenekülök a szalonból.Bár ismerem a kúriát, hiszen nem először járok itt, most mégsem tudom, merre is tartok. Felszaladok egy lépcsőn, majd kinyitom az első ajtót, ami nincs bűbájjal lezárva. Egyenesen a legközelebbi ablakhoz lépek, s gondolkodás nélkül tárom ki. Azonnal betódul a tiszta, hideg levegő, libabőrt csempészve rám.– Merlin mentsen meg a tolakodó alakoktól – sóhajtom, s a fejemet a keretnek döntve bámulom a felhők mögül épp előbukkanó holdsarlót. Olyan keskeny, hogy szinte semmi fényt nem ad, mégis megnyugtat a látványa.Vajon meddig kell bujkálnom, hogy az az ember megfeledkezzen rólam…? Mikor tűnik fel apának, hogy ismét eltűntem?– Hát itt van, kisasszony – hangzik a megállapítás nem messze tőlem, alig egy pillanattal azután, hogy Shyar ingerülten tekeregni kezd.– Amint látja… – dünnyögöm.– Mi történt, Miss Mauth? Miért rohant el? Rosszul van?Ó, igen. Határozottan. Tőled.– Mint mondtam, friss levegőre van szükségem – válaszolom kitérően.– Hm… Akkor nem értem, miért van az a megmagyarázhatatlan érzésem, hogy előlem menekül.Talán mert így van…?– Képzelődik, uram – hazudom szemrebbenés nélkül. Nem kell tudnia, hogy valóban úgy van, ahogy gondolja.– Nem hinném – jelenti ki, s már egészen közel van. – Tudja, kisasszony, csupán beszélgetni óhajtottam önnel, de be kell valljam, így sokkal jobb. Ugyanis ajánlatom van az ön számára.– Valóban? – pördülök meg, s a tőlem telhető leghidegebb tekintettel nézek a szemébe. Olyan szorosan fonom össze a két karomat, ahogy csak képes vagyok, hogy lássa, minden porcikámmal elutasítom. Ő azonban vagy nem érti, vagy nem akarja érteni a mozdulat mondanivalóját, mert tolakodó tekintete a dekoltázsom legmélyebb pontján állapodik meg.– Viselkedjen, uram – sziszegem, legalább olyan dühödten, mint Shyar tenné.– Kioktat, Moira?– Önnek Miss Mauth – javítom ki hidegen.– Ejnye, kisasszony, miért ilyen elutasító velem? – tudakolja ártatlanra hazudott hangon.– Talán megérti, miért taszít a kéretlen férfitársaság – fordítom el a fejem, s ekkor tűnik fel, hogy nem látom a folyosó fényeit, holott én résnyire nyitva hagytam az ajtót.Ő viszont ránk zárta.Túl sok kellemetlen emlék szabadul fel bennem, s Shyarral is meg kell küzdenem, hogy nyugton maradjon. Nagyot nyelek, aztán úgy döntök, rövidre zárom ezt a beszélgetést.– Térjen a lényegre – utasítom olyan határozottan, ahogyan csak tudom. – Mondja el, mit akar tőlem.– Ahogy óhajtja – bólint, s mintha véletlenül tenné, megérint. Habozás nélkül rántom el a vállam, s meg sem próbálom leplezni az undorom.– Ejnye, Moira. Kezdem azt hinni, hogy nem kedvel.Jól látod, te tahó.– A lényeget – figyelmeztetem.– Rendben – bólint ismét, de a próbálkozást nem adja fel. Ezúttal a kulcscsontomat érinti, vészesen közel Shyarhoz. – Mint azzal bizonyára tisztában van, elég nagy befolyással bírok a miniszter úrra.Bizonyára. Hisz még a nevedet sem jegyeztem meg.– Tovább – ütöm el a karját, amikor lejjebb merészkedik az ujja.– Ejnye, de sürgős… – présel művi sértettséget a szavaiba, s máris újra magamon érzem az érintését. Kezd az a benyomásom támadni, hogy kettőnél több karja van.

Mint egy ocsmány, emberforma polip. Vagy talán inkább egy mérgező medúza.– Tehát, az ön édesapja nagyon szeretne elérni valamit, s az én befolyásom révén könnyedén megvalósulhat az óhaja.– Aminek, gondolom, ára van – jegyzem meg vitriolos hangon.– Természetesen, mint mindennek – bólint elégedetten. Talán azt hiszi, máris sínen van az ügy.– Mondja ki, miféle ellenszolgáltatást vár érte.Hallani akarom, holott egy pillanat alatt összeáll a kép. Minden egyetlen dologra utal… a piócaként rám tapadó tekintete, a gusztustalan langymeleg, amit kipöffent magából a teste, ahányszor csak megérint, az ördöghurokként felém indázó karjai…– Téged – közli tömören, s máris rajtam mindkét keze.– És csupán egyetlen alkalomról volna szó, nemdebár? – siklom ki nyirkos öleléséből, s egyre csak csitítom Shyart. Amíg van esélyem magamnak elintézni a dolgot, nem eresztem szabadjára.– Hát persze – vágja rá Mr Nem Érdekel A Neved.– Hát persze – ismétlem gúnyosan. Csak annyira őszinte, amennyire a Tiltott Rengeteg egy barátságos kis liget. Ha engednék neki, nem elégedne meg egy alkalommal… mindig találna okot, amivel kizsarolhatna egy újabb alkalmat. – Mégis, miből gondolja, hogy elfogadom az ajánlatát?– Nagyon egyszerű – fog bele önelégülten. – Van olyan fontos neked az apád, hogy megtedd érte ezt a kis csekélységet.Olyannyira biztos a dolgában, hogy már meg sem próbálja fenntartani az udvariasság látszatát. Úgy beszél velem, mintha máris megkapott volna, s habozás nélkül markolja meg a fenekem.– Hova ilyen sietősen? – taszítom el ismét. – Még nem hallotta a válaszomat.– Ugyan már, mit húzod az időt? – mordul fel. – Le a ruhával!– Nem – ütök meg olyan kemény hangot, hogy még engem is meglep. – A ruha marad, ön pedig távozik, ha nem akarja, hogy cafatokra átkozzam, a válaszom ugyanis: NEM!– Kéreted magad, kislány? Zambininek persze zokszó nélkül széttártad a lábad – sistergi.– Zambininek is meg kellett mérgeznie ahhoz, hogy legyűrhessen.– Megoldható az is – nevet fel sötéten, s mire észbe kapnék, a falhoz szorít, s amíg azon dolgozik, hogy a térdével a combjaim közé furakodjon, addig…Egyszerre történik minden. Abban a pillanatban, hogy egyik kezével a mellemet markolja meg, a másikkal a nyakamat, Shyar ki akar törni, hogy a torkába fecskendezze a mérgét. Minden mentális erőmet bevetve visszatartom, támadómat pedig szemközt köpöm, s megpróbálom ágyékon rúgni.Sajnos, csupán annyit érek el, hogy bedühödik; mire felfoghatnám, hogy mi is történik, csengő füllel és égő arccal zuhanok a földre.Nem hallok semmit, s a sötétben azt sem látom, hol van, de pillanatnyi habozás nélkül rántom elő a ruhaujjból a pálcám, készen arra, hogy megátkozzak bármit, ami felém közelít.A saját zihálásomat sem hallom, s tágra nyílt szemmel meredek magam elé. Egy pillanatra elcsábít a gondolat, hogy Shyarra bízzam… S bár itt van nálam az a fiola, amit még Lucius adott, miután begyógyította a kezemen Shyar harapását, attól tartok, nem használnám fel. Amennyi undor és harag van most bennem… végignézném, hogy végez ezzel a rohadékkal a méreg, és még a szemébe is kacagnám a győzelmemet.– Játszhatunk durván is, te kis ribanc – hallom, ahogy alábbhagy a tompa zúgás a fejemben. – De minél kezesebb vagy, annál előbb éri el apád a célját – nevet fel, amitől kiráz a hideg.– Apám inkább lenne kvibli, mint hogy hagyja, hogy eladjam magam egy ilyen féregnek – köpöm.Tudnám még folytatni, de iszonyatos erejű mágia remegteti meg a levegőt, s a következő

pillanatban bántó dörrenéssel feltárul az ajtó, s elvakít a betóduló fény.Szabad karomat a szemem elé kapom, de a pálcát egy leheletnyivel sem eresztem lejjebb.Süket csend… ennél találóbb kifejezést aligha találhatnék arra, ami ellepi a helyiséget. Nem nézek fel, talán még levegőt sem veszek addig, amíg egy óvatos kéz meg nem érinti a pálcát tartó karom.– Kicsim – suttogja az illető, akiben apára ismerek.Vége hát. Kihullik a kezemből a pálca, s a szőnyeg halk surrogással üdvözli.– Apa – motyogom, s gondolkodás nélkül vetem magam a nyakába.Nem sírok, csak élvezem a csontropogtatóan erős ölelés nyújtotta biztonságot, s várom, hogy elmúljon a reszketésem. Most tör rám a gyengeség, amikor már elmúlt a vész, s nem kell minden idegszálammal arra koncentrálnom, hogy védjem magam.Amikor valamelyest megnyugszom, s úgy érzem, képes vagyok arra, hogy ne egy fájdalmas átok legyen az első szavam, ha megszólalok, elhúzódom apától, s a segítségével felállok. Nem mozdul mellőlem, s én hálás vagyok a támaszért.– Mi folyik itt? – firtatja semmi jót nem ígérő hangsúllyal.– Az úr…Felszisszenek, ahogy fájdalom hasít az ajkamba. Odakapok, és egészen meglep, hogy langyos vért tapintok. Egy másodpercig értetlenül meredek az ujjamra, amit vörösre festett az érintés, s lassan felfogom, hogy hogyan lehet ez. Egyszerűen nem ért rá ilyesmivel foglalkozni az elmém, ezért nem éreztem akkor fájdalmat, amikor először szólaltam meg a pofon után.Ennek ellenére örömmel fogadom apa gyógyító bűbáját.– Megzsarolt – folytatom aztán. – Értem cserébe felkínálta, hogy a befolyását kihasználva „segít”, hogy elérd a célod.– És…? – sürget, egyre zordabb tekintettel.– Nemet mondtam – felelem, s sikerül viszonylag könnyed hangot megütnöm. – Ő azonban igennek vette, s nekilátott, hogy azonnal elfogyassza, amit gondolatban már a tányérjára pakolt. Ráadásul mindezt Blaise-re alapozva.Eddig tart apa látszólagos nyugalma. Pálcát ránt, a szennyedék nyakába döfi, s addig tolja maga előtt, míg az egy polcnak nem ütközik. A lepotyogó könyvek láttán ébredek rá, hogy a Malfoy kúria könyvtárszobájában kerestem menedéket.Támaszomat vesztvén a falnak tántorodom, s leggonoszabb énem azért könyörög, hogy apa legalább egy icipici Cruciatusszal torolja meg az engem ért sérelmet, aztán pedig rászabadítaná Shyart.Utóbbit én akadályozom meg, az átokszórást egy kéz, ami apa vállára nehezedik.– Nyugalom, Ambrose.Lucius – dobban meg bennem a felismerés, s az események utóhatására fogom, hogy nem éreztem meg azonnal a jelenlétét.– Ez a gerinctelen alak megütötte a lányomat! – sziszegi apa, s tudom, ha nem szorítaná össze a fogait, üvöltene.– Ambrose, ne feledd, ki vagy – inti Lucius. – Aurorparancsnok, aki…– Aki már nem sokáig lesz az, ha csak egyetlen átok is ér – fenyegetőzik Mr… a zsarolóm. Olyan biztos a valakiségében, hogy fel sem merül benne más lehetőség, mint hogy megúszhatja a dolgot.– Inkább lennék kvibli, mint hogy hagyjam, hogy a lányom eladja magát egy ilyen féregnek!– Én mondtam – motyogom, majd a helyzet ellenére kuncogni kezdek; apa szó szerint ugyanazt mondta, mint én.– Mr Kelarge, azt kell mondanom, rossz helyen próbálkozott. Nem is értem, hogy jutott eszébe ilyen… ostoba ötlet – színlel tűnődést Lucius. – Ambrose-nak ugyanis a lánya a legféltettebb kincse, akiért bármire képes. Bármire. Továbbá megvásárolhatatlan, s ezt másoktól is elvárja. Ugyanakkor, ha mégis efféle segítségre volna szüksége, hozzám fordulna.

Gondolom, nem árulok el azzal újdonságot, hogy nekem cseppet nagyobb hatalmam van a minisztériumban, mint önnek.Bár nagyon szabatosan fogalmaz, az utolsó szót úgy ejti, hogy az egy tucat sértéssel felér. Sosem gondoltam, hogy ennyi megvetést lehet sűríteni egy egyszerű kis szavacskába.– Valamint – hűl ki a hangja, miközben apa példáját követve ő maga is előhúzva a pálcáját közelebb lép a mocsokhoz –, a hölgy a személyes védelmemet élvezi.

Öt – talán hat, de lehet hét vagy nyolc is – szívdobbanásnyi idő kell ahhoz, hogy újra levegőt tudjak venni, mert amit mondott, az… indokolatlanul boldoggá tesz.– Vidd ki őt innen, Draco, ügyelj rá. Gondoskodj arról, hogy semmi ne hallatsszon ki innen – pillant hátra Lucius, majd apához fordul. – Kezdjük.– Gyere – nyújtja a karját Draco, akit eddig szintén nem vettem észre. Nem mozdulok, rá sem nézek… inkább apáékat figyelem, arra kíváncsian, mit tesznek. Az érdeklődésem azonban csupán addig tart, míg rá nem döbbenek, hogy legilimentálják… mindketten, egyszerre, s aligha finoman.– Merlin… – nyögöm, s önerőből támolygok ki a folyosóra. Megsajdul a fejem, ahogy elképzelem – bár nem értem, minek, hiszen így is van elég bajom –, milyen lehet az, amikor ketten legilimentálnak. Az is kimerítő, ha csak egyvalaki teszi, óvatosan, engedéllyel… De többen, ráadásul dühből…– Hé, hé – kapja el a karom Draco, amikor megtántorodom. – Akkora pofont csak nem kaptál, hogy összeess itt nekem.– Fogd be, Malfoy – dünnyögöm, miközben megtapogatom az állam. Vagyis csak próbálnám, de kis híján sikerül kiböknöm a saját szemem. Értetlenül nézek le a kezemre, és egészen megfeledkezve állkapcsom tompa sajgásáról, rácsodálkozom a pálcámra.– Tedd el – tanácsolja Draco. – Sőt, inkább bízd rám, mielőtt nagyobb kárt okozol vele magadban, mint az az ember.Kénytelen vagyok belátni az igazát, ezért sóhajtva visszadugom a ruhaujjba a varázseszközt, aztán a legközelebbi mosdó felé veszem az irányt.Amerre megyek, portréalakok tekintete követ… Kicsit olyan, mintha újra a Roxfortban lennék. Pedig csak Draco felmenői kísérik néma figyelemmel az eseményeket. Gyanítom, megtartják maguknak a véleményüket, s csak a ház urának hajlandóak elárulni a titkaikat.Nem tudom, meglepődnék-e, ha kiderülne Luciusról, hogy még ezeket a lenyomatokat is képes legilimentálni. Valószínűtlennek tűnhet, de ez a mágia… ha csak egyetlen dolog is lehetséges, akkor minden az, sőt, a minden ellenkezője is. A legártatlanabb varázslatnak is van egy sötét, jóval veszélyesebb párja.

Csak addig tart ez az ide nem illő, számtalanszor megfogalmazott eszmefuttatás, amíg a tükör elé nem állok.Ekeserítő látványt nyújtok. A dulakodástól egészen összekócolódott a hajam, arcom bal felét jókora tenyérnyom színezi, s a felrepedt ajkamból kiserkenő vér lecsurrant az államra, onnan pedig, miután a mélybe vetette magát, beszennyezte a mellem látható részét, s magára a – kissé félrecsúszott – ruhára is jutott egy-két csepp.Anya végtelenül szomorú lenne attól, ahogy az a rohadék meggyalázat az ajándékát.Váratlanul tör rám a hiánya. Annyira hiányzik…! Neki kellett volna átadnia ezt a ruhát, tőle kellett volna hallanom, milyen az, ha egy férfi és egy nő szeretkezik, nem pedig Blaise által megtapasztalnom. Neki nyugodtan mesélhetnék arról, milyen Luciust szeretni, nem pedig magamba fojtva, féltékenyen őrizni, azt gondolván, nincs senki, aki megértené, aki elfogadná, aki nem akarna megfosztani tőle.Itt kéne állnia mellettem, s átölelve olyan csacskaságokat súgni, hogy „minden rendben van”…

– Anya…Az ő hiánya szüli a szemembe a könnyeket, nem az, ami alig néhány perce történt. Az kevésbé fáj, hiszen a seb begyógyul, a folt eltűnik, de anyát… őt már nem adhatja vissza nekem senki.Be kell érnem az emlékével, s bár rengeteg van, mégis kevés.Képtelen vagyok visszafojtani a hangos zokogást, s talán nem is kell… végső soron megkönnyebbülés, és a legtermészetesebb módja annak, hogy kiadjam magamból a bánatot.Bár egyetlen, anyához fűződő gondolat váltotta ki, már zúdul elő belőlem minden… az elmúlt év minden fájdalma és félelme. Arcok villannak fel, érzések, amik hozzájuk kötnek… anya – hiány, Blaise – csalódás, Dorrie – reménytelenség, Draco – félelem… Emögött a kavalkád mögött ott van Lucius, de a hozzá kapcsolódó zavar, bizonytalanság, majd vágyakozás és szerelem sem képes rendet tenni ebben a furcsa emlék-káoszban.– Jól vagy? – hasít az elmémbe a valóság Draco hangján. – Hiába ko…Hirtelen jött dühvel eresztem el a mosdót – ekkor fogom fel, hogy eddig ujjfájdítóan szorongattam -, majd kilököm a folyosóra, és az orrára csapom az ajtót.Nem lehet. Soha többé nem fordulhat elő, hogy bárki így lásson; hogy lássa a gyengeségem.Soha többé kiszolgáltatottság, soha többé könnyek.Soha, senkinek.

Az elhatározással együtt csitul a sírásom, s kicsivel később már jólesően hűsíti az arcomat a hidegvíz. Leöblítem egyszer, kétszer, ötször… s bár még így is érzem magamon annak a féregnek a kezét, összeszorítom a fogamat, s kiűzöm a fejemből a rohadékot.Arra sem méltó, hogy emlékezzem rá, arra pedig még kevésbé, hogy keseregjek miatta.Felitatom az arcomról a vizet, majd a nedves törölközővel eltüntetem a mellemre cseppent vért; a ruha tisztításához már egy bűbájra van szükség. Visszaigazítom a fekete bársonycsodát, úgy, ahogy állnia kell, nagyjából elrendezem a tincseimet, aztán az ajtón kilépve magam mögött hagyom a régi Moirát.– Hova mész? – kapja el a karom Draco, amikor elsietek mellette.– Haza – közlöm röviden, és lerázom magamról a kezét.– Ebből a házból te sehova sem mész egyedül – ugrik elém, de nem hat meg; kikerülöm, s lesietek a lépcsőn, egyenesen a kandallóhoz.– Nem engedhetlek el – fogja meg a kezem, amikor már a tűzbe dobnám a Hop-port.– Ugyan, miért nem? – nézek rá dühösen, miközben az ujjaim közül lassan kiperegnek a finom, szürke szemcsék.– Mert apám rám bízott – vicsorogja. – Mert szemmel láthatóan nem vagy olyan állapotban, hogy egymagad használd a Hop-hálózatot. És mert nem vagyok olyan idióta, hogy hagyjalak elmenni, magamra haragítva ezzel az apádat – sorolja az érveit, de egyet magában tart; bár összeszorítja a száját, hogy véletlenül se mondja ki, az megmutatja magát a szemében. Végül ez az egy az, ami meggyőz. Nem akar még egy Lucius-féle büntetést.Ellazítom a karom, s hagyom, hogy a kerámiából készült szelence felé vigye a kezem, s engedelmesen kieresztem az ujjaim közül a maradék port.– Ülj le – mondja aztán halkan, s ugrásra készen követ a tekintetével, ahogy újra leülök abba a fotelba, amelyikről azt gondolom, Luciusé.A széles karfát tocogtatva várom, hogy apa előkerüljön végre, hogy aztán hazamehessünk. A percek azonban csak telnek, s a közeli asztalkáról egyre csábítóbban mosolyog rám egy pohár whisky.Nem állok ellen az aranyszínű kacérságnak; gondolkodás nélkül nyúlok érte, s néhány korttyal kiürítem az öblös poharat.A manó abban a minutumban előttem terem, s egy csettintésére újabb adag ital illata kúszik az

orromba.– Eltökélt szándékod, hogy leidd magad? – szólal meg mellettem Draco, amikor ez is elfogy.– Talán sajnálod tőlem? – csattanok fel szinte azonnal.– Sajnálja a fene – vonja meg a vállát. – Van bőven. De nem én leszek az, aki holnap szégyenkezni fog.– Megköszönném, ha nem prédikálnál – sziszegem, s habozás nélkül iszom ki a harmadik adagot is, majd felállok, hogy újra a kandallóhoz menjek, de meg kell kapaszkodnom a fotel támlájában, mert megszédülök. Újra elindulok, de a szalon imbolyogni kezd, s a kandalló folyton eltáncol előlem.Élét veszti a tekintetem, összemosódik minden, s rádöbbenek, hogy egyedül aligha érem el a célom… ám mivel a whisky nem csupán elbódít, hanem egyúttal mérhetetlenül magabiztossá is tesz, nem adom fel; egyik tántorgó lépést követi a másik, s büszke elégedett mosoly – mosoly…? Talán inkább otromba vigyor – terül el az arcomon, ahogy a Hop-port őrző három edény egyike felé nyúlok. Az sem szegi a kedvemet, hogy sokadik próbálkozásra sikerül csak kimarkolnom belőle egy keveset, s az sem izgat, hogy amikor visszahúzom a karom, kidöntöm a padlóra az összeset.Hazamegyek, még ha hat kifejlett hegyi troll állja is utamat.Igen, máris indulok, de olyan murisan mutat az a szürke por a fekete padlón… egészen olyan, mintha egy krupp kergetne egy sárkányt.– Nézd, Draco – kuncogom –, hát nem vicces?– Egyáltalán nem – dünnyögi, mire felkapom a fejem, ami a párkánynak koppan.– Au – tapogatom meg ott a kobakom, ahol összetalálkozott a márvánnyal, s amikor újra a kiömlött Hop-porra nézek, hangosan felnevetek.– Részeg vagy – állapítja meg Draco, majd a tiltakozásommal mit sem törődve visszatuszkol a fotelba.– Maradj nyugton – mondja, majd magához rendeli a manót, s megparancsolja neki, hogy ügyeljen rám, aztán kisiet a szalonból.Nem tudom, hova megy, voltaképpen nem is érdekel… egyre csak azon kacarászok, milyen bátornak hiszi magát a kis porkrupp.

***

Idegen szoba látványa fogad, amikor kinyitom a szemem. Megfájdul a fejem, hiába szűri meg egy sötét függöny a fényt.Idegen szoba, idegen ágy, tompa fejfájás, ismeretlen eredetű sajgás a testem néhány pontján…Deja vu.Nem. Nem!Az nem lehet, hogy Blaise ismét…!Pánikszerűen tépem le magamról a takarót, s hálát rebegek Merlinnek, amikor meglátom, hogy ruhában vagyok.De.. ha nem Blaise, akkor… mi történt?Homlokráncolva próbálok rájönni, hogy is kerültem ide, s épp kruppfelállok, hogy az ajtóhoz menjek, amikorvérmegszédülök.– Jó napot,te kis ribanc!– Lucius gazda üzeni, hogy

le a ruhával!– Elég! – kiáltok fel a fejemhez kapva. Visszaroskadok az ágyra, s minden erőmmel igyekszem uralni azt a zűrzavart, ami az elmémben tombol.Sokáig tart, mire sikerül rendet teremtenem, s rájövök, mi történt.A vacsora, majd az a férfi a könyvtárban,Hát itt van, kisasszonyaztán a whisky…Lassan minden szó, minden emlék és érzés a helyére kerül.– Bocsánat – nézek a manóra, aki tanácstalanul ácsorog mellettem, amikor végre felfogom, hogyan került oda, és hogy Luciust említette.– Mit üzent a gazdád? – kérdezem halkan.Igaza volt Dracónak. Iszonyatosan szégyenkezem.– Lucius gazda üzeni, hogy amint jobban lesz a kisasszony, olvassa ezt el – nyújt felém lelapított füllel, reszkető kézzel egy borítékot.– Köszönöm – motyogom, ahogy átveszem a barnás pergament.Nincs rajta sem címzett, sem feladó, csak a kis fülecskét lezáró viasz, belenyomva a Malfoyok címere.Nem tudom, mi vár benne, de félek kinyitni. Kényelmetlen, feszítő érzés kúszik fel a torkomig, s kis híján megfojt, mire le tudom gyűrni.Behunyom a szemem, s amikor már nem remeg a kezem, feltöröm a pecsétet. Kell, hogy ne lássam, mert úgy nem lennék rá képes.Beharapom az ajkamat, ahogy széthajtom a pergament. Az tűnik fel először, milyen hatalmasnak tűnik a lap a ráírt szöveghez képest… aztán maga az írás. Szépen formált, lendületes, ugyanakkor szigorú betűk sorakoznak egymás mellett, szavaknak adva látható testet.Férfias írás.Luciusé.Nem húzom tovább az időt, elszánom magam az elolvasására.

Alig egy perccel később kábultan állok fel, s annyi önálló gondolatom sincs, mint egy inferusnak. Végignézem, hogyan hullik le a pergamen a szőnyegre, s nincs erőm lehajolni érte.Ott hagyom.Eltompult elmével, eltompult érzésekkel érek a szalon kandallója elé. Mindenféle tudatosság nélkül nyúlok a Hop-porért,krupps szórom a tűztérbe.Akkor is egy mondat lebeg előttem, amikor körülölelnek a zöld lángok:

”Majd ha elég érett lesz ahhoz, hogy méltósággal viselkedjék, s úgy fogadja el a sorsát, hogy azzal sem önmagát, sem személyemet nem alázza meg, majd akkor keressen fel.”

35.

– Nagyszerű – dörmögi idős mesterem, amikor sorra megvizsgálja az általam készített dolgokat. Akadnak köztük ékszerek, ládikák, tőrök, hajtűk…– Nocsak – mormolja, összevonva dús, ősz szemöldökét, majd óvatosan kiemel egy gyűrűt, s tüzetesebben szemügyre veszi. – Ilyet senki nem rendelt.– Tudom, uram – bólintok. – Jó ideje foglalkoztatott, s az éjjel elkészítettem.Nem szól semmit, tudja jól, hogy sosem állok ellen a vágynak, hogy kiéljem a

kreativitásomat, tekintve, hogy minden holmi elkelt eddig, amit a képzeletem szült.– Itt nagyszerű helyen lesz – bűvöl egy fekete bársonypárnát, és elhelyezi rajta a két kígyót formázó gyűrűt.Ez az egyszerű mondat valahogy a lelkembe hasít. Szinte elviselhetetlen a gondolat, hogy bárki szemet vethet rá, s hazaviheti, amikor én… Luciusra gondoltam, miközben készítettem. Benne van minden, amit érzek, ami összefűz minket, még… még Shyar erejéből is cseppentettem bele. Emlékek, ízek, illatok, sóhajok…– Háromezer galleon – nevezek meg egy irreálisan magas árat –, vagy nem eladó.Felkapja a fejét, s rám szegezi a tekintetét. Hosszan néz, majd bólint, s szemrebbenés nélkül egy feliratot bűvöl a párnára.

NEM ELADÓvagy

5.000 galleon

Ha nem ismertem volna meg az elmúlt év alatt, azt gondolnám, hogy a mohóság toldatta meg vele az árat. De ismerem, és tudom, hogy ez figyelmesség; ha pofátlanul nagy összeget kér valamiért, ami talán a tizedét sem éri… azzal gyakorlatilag kezeskedik arról, hogy az az üzletben marad, óhajom szerint.Tudja, hogy nem unalomból készítettem, én viszont nem, hogy miért hoztam magammal. – Köszönöm – bólintok, miközben a kirakat legfeltűnőbb pontjára lebegteti a párnát.– Nincs mit, kedvesem, nincs mit – bizonygatja. – Ez a legkevesebb. Nem bánom, ha csak az üvegen túlról csodálják ezt a míves darabot. Tudja, Moira, igazán örülök, hogy ilyen tehetséges, így nyugodtan vonulok vissza – tekint körbe lassan, mintha máris búcsúzna a boltjától.– Be akarja zárni az üzletet? – rémülök meg azonnal. Van valami ijesztően szomorú abban, ha egy ember feladja, lezárja azt, ami addig az életét jelentette.– Nem, Moira – mosolyodik el, miközben egy puha kendővel letöröl a ragyogó, mahagóniból készült pultról néhány porszemet. – Az öné lesz. Számtalanszor bizonyította a tehetségével, a tudásával és az akaratával, hogy megérett a feladatra.– De mester… – hűlök el. – Ön nélkül nem boldogulnék, és…– Ha pénzről van szó, mindenki gyorsan tanul – kuncogja reszelős hangon, majd a pultot megkerülve hozzám lép, s megpaskolja a kézfejem. – Nyugodjon meg, kedvesem. Nem lesz egyedül; csupán visszavonulok, nem meghalok. Segíteni fogom.A megrendültség sunyi könnyeivel küzdve nézek körül én is; csak míg ő a távozó szemével tette ezt, én az érkezőével. Neki a múltat jelenti minden polc, minden kárpit, a téglák a falban, nekem a jövőt.– Nem fáj? – emelem rá a tekintetem. – Nem fáj, hogy lemond az álmairól?– Nem, Moira. Lemondani csak olyan álmokról lehet, amik még nem teljesültek be. Az enyém – mutat körbe – megvalósult, s lassan egy évszázada élek benne. Éppen itt az ideje, hogy a másé legyen. Tudja… az álmoknak megvan az a szokásuk, hogy változnak. Először a saját vágyainkat mutatják meg, majd egy idő után, ha sikerül elérnünk a célunk, s úgy éljük meg, azon az egyetlen módon, ahogy igazán érdemes… nos, azután már csak adni vágyunk. Adni jó, ezt tudja ön is – mutat a kígyós gyűrűre. – Éppen ezért választottam önt a tanítványommá. Nem segédet, inast kerestem, hanem olyasvalakit, aki legalább olyan szeretettel viszi tovább a boltot, ahogy én tettem.– Köszönöm, mester. Megtisztelő, hogy így gondol rám.– Ez egyedül az ön érdeme.– Kö…

– Csitt! – emeli fel a kezét. – Hálálja meg azzal, hogy nem utasítja el egy aggastyán ajándékát. Menjen, pihenje ki magát Előtte azonban… engedje meg, hogy még néhány szó erejéig feltartsam – komolyodik el, miközben feloldja az ajtót záró bűbájt.– Igen?– El fog kelni – néz egyenesen a szemembe. – Azé lesz, aki igazán érdekli, s aki kitölti a gondolatait, s aki meg fogja becsülni.A szívem kihagy egy ütemet, mert úgy érzem, rólam beszél. Aztán persze rájövök, hogy valószínűleg a gyűrűre gondol.– Remélem – préselem ki valahogy magamból fél perc hallgatás után, majd biccentek, s kilépek az utcára.

A második kehely fagylaltot fogyasztom már, de még mindig a mester ajánlatán hüledezem. Váratlanul ért, még úgy is, hogy régóta tudom, hogy kedvel.Az utolsó falat illékony finomsággal a nyelvemen váltja fel a döbbenetemet az öröm, amit… amit muszáj megosztanom valakivel.Mindenkivel.– Jó ideje nem láttalak mosolyogni – borul rám egy karcsú alak árnyéka. – Kiheverted már a szégyened? – kíváncsiskodik Dorrie, miközben leül velem szemben.– Szia, Macs! – üdvözlöm, és alaposan megnézem magamnak. Nem változott legutóbbi találkozásunk óta, csupán egy keskeny pánt pihen a fején, megregulázva szabadon eresztett haját. – Milyen volt Kanada?– Pazar – vágja rá széles mosollyal. – Az egyetlen csalódást az okozta, hogy egy árva pálmafát sem láttam. Persze, Gabriel bőven kárpótolt érte – kuncogja, majd rendel magának egy cseppet sem szerény adag süteményt.– Ő hol van? – kíváncsiskodom.– Majd csak egy hét múlva érkezik – sóhajt fel. – Tudod, rég látta a családját, és úgy gondoltuk, ő még ott marad egy kicsit.– Elfogadtak?– Hát, végül is el, de nem azonnal ám. Van bennük némi ellenérzés a fehérek iránt, ráadásul én még angol is vagyok… Tudod, a büszkeségük. A mi áttelepült őseink üldözték az övéiket, hogy megszerezzék a földjeiket, a musztángjaikat… és ezt nehezen, vagyis egyáltalán nem felejtik el. Viszont – kapja fel azonnal a villát, amikor megkapja a süteményt –, egészen más szemmel néztek rám, amikor megtudták, hogy animágus vagyok. Ők mindennél nagyobb ajándéknak tekintik, ha valaki képes állati alakot ölteni, így… végül is már nem csak egy betolakodó voltam a számukra. Nem sokkal azelőtt pedig, hogy hazajöttem, befogadtak a törzsbe. Jaj, Magma… ott kellett volna lenned – sóhajt fel.Mosolyogva hallgatom, s vele együtt örülök az élményeinek.– Meséld el – bátorítom, s rendelek egy pohár fanyar gyümölcslevet.– Meglesz, de nem most – bólint. – Az legalább egy teljes napot kíván.– Talán sietsz valahova? – csodálkozom rá.– Én nem, de nem is az én szemem alatt sorakoznak a kialvatlanság jelei – ingatja a fejét. – Azóta is éjszaka dolgozol, ugye?– Nappal pedig besegítek Mr Nash-nek – sóhajtom.– És mikor alszol? – firtatja, s a pillantása túlontúl McGalagonyéra emlékeztet.– Amikor kimerülök annyira, hogy biztos lehetek abban, hogy nem fogok álmodni.– Olyan rosszak? – kérdezi óvatosan, majd eltünteti az utolsó falat süteményt is.– Nem, Macs – hajtom le a fejem. – Olyan rossz felébredni és rádöbbenni, hogy Luciust csupán az elmém vetítette oda.– Miért nem keresed fel végre? – könyököl az asztalra, amikor eltűnik előle a tányér.– Mit mondhatnék neki? „Sajnálom, hogy eszméletlenre vedeltem magam, ígérem, többé nem

fog előfordulni”? Macs, ez… egyszerűen szánalmas.– De ez így nem állapot! Mit akarsz? Tönkretenni magad? Megvárod, hogy elenyésszen a mágiád, hogy miután Shyar keres magának valaki mást, nyugodt szívvel mondhasd, hogy „látjátok, mégsem én vagyok az igazi”?! – csattan fel. – Mi a sárkánytrágya lesz így veled, mondd?! Belehalsz a fene nagy büszkeségbe és méltóságba? – csap az asztalra.– Hallottam volna, ha csendesebben mondod is – dünnyögöm, miután észlelem Fortescue úr rosszallással teli figyelmét.– De ha egyszer olyan hülye vagy, hogy másképp nem érted…?! – fortyan fel ismét, már némileg halkabban. – Már ne is haragudj, de nem értelek. Már rég Malfoy oldalán tündökölhetnék, erre te… több, mint egy éven át dédelgeted a kis sérelmedet…– Kicsi? – morranok fel. – Roppant választékosan és finoman fogalmazva ugyan, de elküldött a francba!– Talán nem érdemelted meg? – dönti oldalra a fejét, és ezúttal pitonosan néz.– De, voltaképpen igen – ismerem be kelletlenül, mert az igazság, sajnos, néha valóban fáj.

Bár azóta sem láttam Lucius levelét, pontosan emlékszem minden egyes szóra, amit leírt. Emlékszem, milyen érzés volt, ahogy rám telepedett elutasításának elviselhetetlen súlya, s tudom, szinte napra pontosan, mikor váltott át az a süket-néma, kérlelhetetlen nyomás üvöltő fájdalommá… Amit aztán a végtelenül mély, hasogató szégyen, s az önmagamban való csalódás követett, ami végül odáig vezetett, hogy bármennyire vágytam is rá, nem bírtam megmaradni a közelében, ha látogatóba jött apámhoz.Úgy viselkedett, mintha Moira Mauth egy be nem mutatott idegen lenne.Én pedig egyre jobban belekergettem magam az önsajnálatba, ami miatt végül elköltöztem otthonról, hogy „biztonságban” legyek; a lehető legkevesebb esélyt adva magamnak arra, hogy összefussak vele, s hogy ne lássam apa arcán a keserű csalódottságot.Amikor eléálltam azzal, hogy elköltözöm, s a segítségét kérem, felszikrázott a szemében a harag, s pergamen vékonyságúra préselte össze az ajkát, majd határozottan visszautasított.Ő a gyávaságot nevezte meg okként, s én nem vitáztam vele; ezt pedig nem volt hajlandó támogatni sem érzelmileg, sem anyagiakkal.Ennek ellenére – vagy éppen ezért – még aznap összecsomagoltam, s az éjszakát már a Foltozott Üstben töltöttem, s a megtakarított zsebpénzemből fizettem ki a szobát.Apa kiábrándultsága és dühe azonban elenyészett Shyaré mellett. A napok nagy részét fájdalommal átitatott eszméletlenségben töltöttem, de bármit is vetett be, hogy Messalla közelébe férkőzhessen, erősebbnek bizonyultam nála.A napok teltek, a pénzem fogyott; s noha bármelyik fivérem segített volna, nem fordultam hozzájuk. Nem akartam, hogy miattam kerüljenek szembe apával. Egy hónappal az elköltözésemet – megfutamodásomat – követően pedig, látva a Prófétában a hirdetését, felkerestem Mr Nash-t.Nem tudom, mástól kérdezte-e, miért akar a tanítványa lenni, s az üzletben dolgozni, tőlem nem tette; csak nézett azzal a hihetetlenül bölcs, világosbarna szemével, majd elém tett egy darab ónt, hogy bűvöljek belőle falevelet.Megtettem, ahogy az ezüsttel, bronzzal, vassal és arannyal is; ha egyszerű dolgot kért, minden részletre kiterjedőt kapott, ha élethűt, akkor az adott dolog valóban élt; másnap pedig már neki dolgoztam.

– Remélem, azon tűnődsz – rezzent fel az emlékezésből Dorrie –, hogy mikor keresd fel Malfoyt.– Nem. Addig nem, amíg biztosan nem tudom, hogy már nem vet meg.– Mo, nehogy már nekem kelljen bemutatnom őt…! – sóhajt fel drámaian.– Ne tedd.

– De, megteszem, mert úgy látom, te valahol elhagytad a józan eszed. Ő nem fog nyitni feléd… Nem, ez így nem elég pontos. Ő nem zárkózik el előled. Olyasmit tettél, ami az ő szemében nem elfogadható, de megadta a lehetőséget arra, hogy ezt beismerd önmagad és őelőtte is; hogy legyen alkalma megbocsátani. Akarja ezt, különben aligha adta volna meg az esélyt, de… nem ő hibázott, hanem te.– Mire célzol ezzel?– Kétlem, hogy ne tudnád, de azért elmondom: rád vár, arra, hogy legyen végre merszed eléállni.Felsóhajtok, mert tudom én, hogy „csak” ennyi az egész… de pont az egyszerűsége miatt olyan nehéz.– Gondolod, hogy még számít rá?– Te tényleg elvesztél valahol útközben, ha még erre is nekem kell megadnom a választ, de nem bánom, legyen. Nem, nem számít rá. Elvárja – nyomja meg alaposan a szót.– És, mint tudjuk, amit akar, megszerzi – motyogom. – És van annyi türelme, akarata…– Vagy akármije – szúrja közbe, hogy lezárja a felsorolást.– …hogy kivárja. Mindegy, mennyire akarja, mindegy, meddig tart.– Na végre – bólint elégedetten. – Kapd össze magad, mert egy csomó időt elvesztegettél már így is.– Hé, azért nem volt teljesen hiábavaló – csapok le a témaváltás lehetőségére. – Van munkám, amit élvezek, van egy házam, amiben élek…– Egyedül – jegyzi meg puszta véletlenségből.– …és úgy fest – folytatom zavartalanul, mintha nem is hallottam volna –, hogy majd Mr Nash rám bízza, vagyis nekem adja a boltját.– Ezt most komolyan mondod? – esik le az álla. – Mivel sikerült elérned?– Sehogy, nem akartam én kijátszani tőle. Azt mondta, visszavonul, s hogy kiérdemeltem, hogy az enyém legyen.– Hát ez… – hüledezik. – Mi van a te véredben? Felix Felicis? A tiéd lehet Lucius Malfoy a brit varázstársadalom leglegleg férfija, és jóformán az öledbe hullik egy ilyen üzlet…– Azért te sem panaszkodhatsz ám – mosolyodom el. – Perselus Piton sem hajlandó bárkit bájitalmesterré képezni.– Ez is igaz – von vállat szerénykedve.

Bár tovább beszél, hozzám már nem jut el a hangja.Shyar követel magának figyelmet azzal, hogy szabadulni akar; szabadulni úgy, ahogy már jó ideje nem volt rá módja.Érzi Messallát, s ha a zöld mamba a közelben van, akkor Lucius is.Tündérmanóként rebben a tekintetem emberről emberre, őt keresve, s hamarosan meg is találom. A Gringotts lépcsőjén lépked felfelé, az oldalán Dracóval.Oh, Merliem…Be kell csuknom a szemem. Ha még egy pillanattal tovább nézem, az asztal alá alélok.– Macs – nyögöm halkan. – Tényleg ott van, vagy már hallucinálok is?Talán nem tudja, mire vélni a kérdést, mert nem válaszol azonnal. Aztán bizonyára feltűnik neki az „állapotom”, s ő is szétnéz.– Olyannyira ott van – mondja kisvártatva –, hogy téged néz.– Engem? – lepődöm meg.– Ha mondom… Ott áll a lépcsősor közepén, mint egy isten a halandók közt, és határozottan erre néz. Én aligha érdeklem, s abban is biztos vagyok, hogy nem a tájban gyönyörködik.Talán Messalla súgott neki, ahogy nekem Shyar.– Itt a nagyszerű alkalom, hogy lépj végre – agitál Dorrie. – Kapd össze magad, vagy csak hallgass a kígyódra vagy saját vágyaidra, érzéseidre, és menj oda!

Könnyű azt mondani… nem őt bűvöli cseppfolyóssá Lucius tekintete, nem neki kell félretennie a szégyenérzetét, és nem neki kell erőt venni egy év minden gyávaságán.Nekem kéne megtennem, de még ha képes is lennék rá… Mi lesz utána? Odaállok elé, és…? Kérjek bocsánatot? Kezdjem el magyarázni, miért kerestem mindig valami kifogást, amivel elmenekülhettem, ha valahol egymás közelébe kerültünk? Vagy ne szóljak semmit, csak vessem magam a nyakába, netán valljam be neki a szerelmem? Esetleg csak marjak a tarkójára, és húzzam le magamhoz egy olyan csókra, amilyennel az álmaim vannak tele…?Nem tudom, mit vár tőlem, éppen ezért félek, hogy nem jól választanék. Mozdulatlanul ülök, s csak akkor nézek fel, amikor már égeti a szemhéjam a tekintete.– Merlin fogja rád a pálcáját, Moira Mauth, mozdulj már! – sziszegi Dorrie, de nem érdekel.Luciust nézem; ugyanaz a szél lebbenti a haját, mint az enyémet, az orromba csalva a rég érzett/sosem feledett illatot; vagy csupán olyannyira vágyom érezni, hogy elhitetem magammal.Ez az illékony parancs, s érintések ígérete az, amitől repedezni kezd bennem az a fal, amit azon a reggelen kezdtem – akaratlanul – építeni.Remegő lábbal állok fel, s mire a második lépést megteszem felé, már önként bontom a falat, s nem bánom, hogy a saját fejemre potyognak a téglák.Nem létezik a Gringotts, sem az Abszol út, talán még London sem; csak őt látom, és én vagyok.Ott áll,ragyogmint egy emberfeletti hatalom megtestesülése. Ő a vágylüktet,az akaratsürget,a fényvonz,az időörök.

Halvány, bizonytalan mosoly kéredzkedik az ajkaimra, s úgy érzem, szétfeszít az a rengeteg, erővel visszafojtott vágy, ami most felszabadul… az ő egyetlen pillantása elég hozzá.Megyek, mert elvárja.Megyek, mert ez kell ahhoz, hogy visszakapjam.Megyek, mert menni akarok.

Óvatos lépteim már az első lépcsőfokra lehelnek kis meleget, amikor elbizonytalanodom. Vár? Valóban? Vagy csupán teljesítteti velem, amit meg kell tennem, s neki eltűrnie?Úgy hervad le az arcomról a mosoly, ahogy tudatosul bennem arca rezzenéstelensége, a tekintete, amiben most nyoma sincsen mindannak, amivel a kezdet kezdetén hatott rám… Neheztel rám, amiért a nyílt utcán közeledem felé, amivel kényelmetlen helyzetbe hozhatom…?Nem számít. Nem állok meg, ha már sikerült elindulnom, hátrahagyva mindent, ami fékez a hozzá vezető úton; amiket én aggattam magamra.Minden egyes legyőzött lépcsőfokkal könnyebbnek, szabadabbnak érzem magam, ő pedig végig rajtam tartja a tekintetét, amiben akkor villan meg először a jól ismert kihívás, amikor néhány fokkal lejjebb megállok.Mintha csak azt kérdezné, van-e merszem közelebb menni hozzá… az én válaszom pedig az, hogy igen; s két másodperccel később már csupán egyetlen fok választ el minket.

Még akkor sem engedi olvasni a vonásait; csupán a szemét húzza össze alig észrevehetően.Egy elképesztően hosszúnak érzett perc telik el így, néma mozdulatlanságban. Az én izgatott, kapkodó zihálásom csókolja az ő higgadt, megfontolt légvételeit, s már csupán ennyi elég ahhoz, hogy megszédüljek; az elmúlt hetek, hónapok fájdalmas, önként vállalt, mégis kényszerű magánya után olyan töményen borít be magával, hogy abba bele lehet halni. Semmi más nem hasonlítható ehhez.Ha választhatnék, milyen pillanatokat szeretnék órákon, napokon át megélni, ez egy lenne közülük. Annyi kimondatlan, kimondhatatlan gondolat feszül köztünk, hogy értékesebbé teszi a legtöbbnél.

Csak az első érintésig vagyok erről meggyőződve. De amint a nyakamra simítja a kezét, a vérem meglódul, s szégyentelen ösztönösséggel nyögök fel. Lüktet a tenyere alatt az ér, arcátlan módon kikiabálva, amit érzek. Szememet lehunyva adom át magam az akaratának, s belesimulok a mozdulatába, amivel a hajam alá fúrja az ujjait. Enyhén előrehajtom a fejem, felkínálva neki azt az érzékeny és védtelen pontot… s ő él a lehetőséggel. Finom, de határozott szorítással maga felé húz, így kényszerítve, hogy fellépjek mellé.– Nézzen rám – szólal meg, újabb vágyakozó sóhajt csalva ki belőlem. A hangja… Azt hiszem, nincs ezen a férfin olyan, ami ne tenne reszketőssé egy pillanat alatt. – Nézzen rám – ismétli lassabban, s mintha mélyebb lenne a hangja.Még… még nem merem megtenni. Addig elhitethetem magammal, hogy ez a valóság, s nem csupán egy álom a sok közül. Ha felnézek, és nincs itt… megtébolyodom.A tarkómra fonódó ujjak megmoccannak, majd némileg erősebben feszülnek rá; mintha Lucius egyaránt sürgetne és bizonyítaná, hogy a jelenléte nem csupán az elmém játszadozásának eredménye.Résnyire nyitom csak ki a szemem, készen arra, hogy azonnal vissza is zárjam. Amit látok, az nem több feketeségbe ágyazott ezüst csillanásoknál; kapcsok és gombok, amik a talárt és a felöltőt díszítik.Itt van hát. Érzem az illatát, a bőrömön a bőrét, hallottam a hangját, s látom is. Lassan viszem feljebb a tekintetem, s amikor eljutok a magas gallér alól előbukkanó, világos bőrhöz, beharapom a szám, s azt sem bánom, ha a vérem serken; ezen az egy módon tudom csak megállni, hogy ne ízleljem meg őt. A kísértés pedig, ahogy Shyar kitörni akarása is, egyre csak nő, miközben lassan átemelem az ajkára, majd onnan a szemére a pillantásom.Keményebb próba ez minden eddiginél.– Már-már elismerésre méltó az a makacs szégyenkezés – szabadítja ki az ajkam a fogaim szorításából hüvelykujja lágy érintésével –, amivel az elkerülhetetlent halogatta – suttogja, végig a szemembe nézve.Érzem, ahogy elpirulok a dicséretbe burkolt szemrehányástól, s attól, ahogyan mondja. A fél életemet odaadnám most azért, hogy egészen magához vonjon, hogy felhúzzon magához egy csókra… de nem tesz semmit.Nem úgy én; a mellkasára fektetem a tenyerem, s miközben felsimítom a drága szöveten a tarkójához, apró csókot lehelek az ujjára.Mielőtt azonban elérném a célom, szabad kezével lefogja a csuklómat, majd elemeli magától.– Máskor, másutt, Moira. Okos baglya van, bárhol megtalál.Miért érzem ezt ígéretnek…?– Értesítsen, ha úgy érzi, nincs hőbb vágya, mint beteljesíteni, ami önre vár – cirógatja végig az ajkamat, majd aprót biccent, s hátat fordítva folytatja útját eredeti célja felé.Sóbálványként figyelem, ahogy távolodik, s lassan elér a tudatomig a külvilág; kirajzolódnak a lépcsőfokok élei, majd a bank maga… aztán az emberek, akik furcsán néznek rám.Nem számít, ha bolondnak néznek, egyedül Lucius a fontos; e percben átkozom magam, amiért a gyávaságommal megfosztottam magamat tőle, s ugyanakkor mégsem bánom, mert

ez… ez…Nincs rá szó.

Egy erősebb fuvallat még utoljára körém sodorja az illatát, majd elnyeli őt a Gringotts hatalmas bejárata.Megrázkódom, s a karom, ami egy sóhajtásnyit sem mozdult azóta, hogy elengedte, szárnyaszegetten aláhull; de őrzi az érintését.Fogalmam sincs, hogy jutok le a lépcsőről, majd haza; csak azt tudom, hogy az ő neve az első, amit hosszú idő után először kiejtek, s egy darabig az utolsó is, mivel azonnal magával ránt a kimerültség, ahogy magamra húzom a takaróm.

***

A bürokrácia az, ami könnyedén ki tud hozni a sodromból; most pedig éppen ezt kell elszenvednem. A hivatalnok – érzésem szerint – már a hatszázadik kérdését szegezi nekem, s hosszú percekig tart neki, mire lekörmöli az amúgy kétszavas válaszaimat.– Uram, nem gyorsíthatnánk a dolgon? – veszítem el a türelmem. Fáradt vagyok, éhes vagyok, és egyébként is… utálom a bürokráciát. – Adja ide a pennát, és majd én kitöltöm azt a kérdőívet.– Az nem lenne szabályos! – háborodik fel rögtön. – Legyen türelemmel, kérem, már csak tizennégy kérdés van hátra.Csak…?! Az ilyen alkalmak azok, amikor megbánom, hogy Mr Nash átruházta rám az üzletét. Amíg csak a tanítványa, az alkalmazottja voltam, nem nekem kellett megvívni az efféle csatákat.– Kérem, uram – veszem elő a „védtelen, gyámolításra szoruló nő” hangomat. – Öt órát repültem egyhuzamban, s amint látja, az első utam ide vezetett – billentem meg a seprűmet. – Bizonyára megérti, hogy szeretném mielőbb kipihenni magam.– Hogyne, hölgyem, hogyne – bólogat, bár a termete láttán felmerül bennem a kérdés, hogy a Roxfort kötelező repülésórái óta ült-e egyáltalán seprűn. – A következő kérdés: okozott kárt élő sárkányban, miközben megszerezte a pikkelyeket, fogakat és karmokat?Még hogy kárt…!– Egy elhullott példánytól szereztem mindezeket, uram – mondom fészkelődve. Mehetnékem van; jólesne végre egy zuhany.– Tehát? – néz rám, miközben én azt figyelem, hogyan hízik egy apró tintacsepp a penna hegyén.– Tehát nem - válaszolom, s most lesz elegem belőle. – Kérem, tarthatnánk egy kis szünetet? – csikorgom erőltetett udvariassággal. – Nos, talán akad néhány felesleges percem – mondja visszaejtve a pennát a tintásüvegbe.– Köszönöm – rántom gyors mosolyfélére a szám, majd mielőtt meggondolhatná magát, kisietek a nyomasztóan apró, áporodott levegőjű irodából.Felkeresem a legközelebbi mosdót, és hideg vizet fröcskölök az arcomra. Csak ez az engedélyeztetés ne kéne…! Esküszöm, kimerítőbb, mint az egész út volt.

Miután megajándékozom magam egy frissítő bűbájjal is, már jobban viselem a hivatalnok fontoskodását, de tagadhatatlanul megkönnyebbülök, amikor már az átriumban vagyok. Még egy utazás a Hop-hálózaton, és otthon leszek végre.Arra azonban már nincs alkalmam, hogy belépjek egy éppen felszabaduló kandalló tűzterébe, mert Shyar megelevenedik; s mire megfogalmazhatnám magamban, hogy ez mit is jelent, már én magam is érzem Lucius közelségét.

– Jó estét, Moira. Úgy látom, hosszú útról érkezett – üdvözöl, amikor megfordulok.– Valóban, uram, hosszú és kalandos utam volt – bólintok, s nagyon kell igyekeznem, hogy semlegesnek tűnjön a hangom. Persze, őt aligha tévesztem meg… de néha jó így tenni.Nyolc nap telt el azóta, hogy odamerészkedtem hozzá az Abszol úton… Shyar pont olyan izgatott, mint akkor, én azonban valahogy máshogy rezdülök Luciusra; hogy a fáradtság teszi-e, vagy valami más, aminek még nem ismerem az okát, azt nem tudom.Mintha mélyre rejtett húr pendülne most, ami tovább rezeg, mint az eddig megszólaltatottak… Talán a bennem lakozó, még a külvilág mögött rejtező, valódi nő reagál így, akit Lucius hamarosan…Szeretem őt; s ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy nincs mitől félnem, s nincs miért tovább várnom, váratnom őket.Ma…Ma.

Nem tudom, a gondolataimból mennyi tükröződik az arcomon, de azt sem bánom, ha minden. Egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem, majd egyenesen a szemébe nézek. Egy percre elmerülök az acélszínű ragyogásban, majd a szabad kezemet – a másikban a seprű van – az ő, botját tartó jobbjára helyezem. Hagyom, hogy hasson rám az érintés, majd a csuklójára kulcsolom az ujjaimat, s a kandallóba hátrálok.Hívom. Némán, szelíden, de egyértelműen.Ő pedig dönt; megfogja a kezem, magához ránt, majd a derekamra téve a karját, velem együtt lép a kandalló tűzterébe.Még azelőtt a mellkasára hajtom a fejem, hogy végignyalnának minket a smaragdszínű lángok, s teljesen rábízom magam; hagyom, hogy oda vigyen, ahova akar.Jó lesz ott.

– Üdvözlöm a magán-lakomban, Moira – mondja lassú, nyugodt hangon, ahogy a kandallóból kilépve megemeli a fejem. Hüvelykjével megcirógatja az állam, majd a fülem mögé kalandoznak az ujjai. – Ha jól sejtem, mindennél jobban vágyik most egy frissítő, pihentető fürdőre.– Nem mindennél jobban, de tagadhatatlanul élvezném – suttogom, s immár nem fogom vissza magam; végre úgy érinthetem, ahogy arra már régóta vágyom. Puhán nyúlok fel, s húzom végig az ujjam beszédes szemöldökén, majd a járomcsontján. Aztán lefedem az arcát a tenyeremmel, élvezve a sima bőr hűvösét; a szájára rebben a pillantásom, s nagyon nyelve érintem meg azt is. Megborzongat, ahogy megérzem az ujjamat körülölelő forró leheletet, s le kell hunynom a szemem, mert a képzeletem és a vágyam már messzebb jár a valóságnál; ott már a nyakamat, a vállamat cirógatja az ajkával.Rég nem érdekel sem a seprűm, se a vállamat lehúzó, súlyos zsák; hagyom, hogy oda essenek, ahova akarnak, egy a fontos: hogy mielőbb mindkét kezemmel érezhessem őt.A másik kezemmel is végigviszem ugyanazt a mozdulatsort, végül a vállába kapaszkodva lábujjhegyre állok, s az arcához simítom a sajátomat.– Vezessen – kérem, s ez az egy, elsóhajtott szó is van olyan többértelmű, mint eddig bármelyik.– Úgy lesz – biztosít, s mire bármit is tehetnék, vagy akár csak gondolhatnék, már egy kényelmesen tág szobában nézek fel.– Ne habozzon kihasználni a helyiség nyújtotta kényeztetést – közli, majd egy biccentést követően magamra hagy.Halk kattanással csukódik az ajtó, én pedig hosszú, mély lélegzetet véve nézek körbe.Több ez, mint szoba; inkább egy apró lakosztály. Ahol állok, az lehet a „nappali”; polcok futnak végig a falon, rogyásig rakva ezüst gerincű könyvekkel. A jobbról nyíló, hatalmas

ablaktáblák alatt kapott helyet egy kerek asztalka, amin egy pazar csokor virág ontja magából sosem érzett, édes-csípős illatát, mellette pedig egy tál friss gyümölcs várja az éhezőt.Az ajtóval szemben a halványzöld, fátyolvékonyságú függönyön épp csak átsejlik a széles, még innen, messziről is kényelmesnek tűnő ágy.Tőlem balra pedig egy, a fal kárpitjával bevont, résnyire nyitott ajtó egy fürdőszoba létét súgja meg.Nyugtatóan ölelnek körbe a színek; a halványzöld és a csontfehér elegáns harmóniája.Otthonos.

Lassan kezdem el levetni a ruháimat, s nem ügyelek a rendre; otthagyom őket egy kupacban, az ajtó mellett.A fürdőszobában sem kell csalódnom; ezüst erezetű, fehér márványburkolattal álmodták meg. Ahol nem márvány borítja a falat, ott tükör sokszorozza meg az ajtó kitárásával fellobbanó több tucat mécses fényét.A félig a padlóba süllyesztett, tágas, egyenesen hívogató kád belső, széles peremén díszes üvegcsék sorakoznak; bennük minden, amire egy nőnek csak szüksége lehet a teste és az érzékei kényeztetéséhez.Fél fenékkel ereszkedem a hideg peremre, s megérintem a ragyogóan fényes csapot. Pontosan olyan sima és hűvös, mint Lucius pálcáján a kígyó… Összefűzöm az ujjaimat a tömzsi, gömbölyű küllőkkel, s lassan, finom óvatossággal, ahogy a legkényesebb bájitalt keverik, elfordítom.Meleg víz hűvös permetje próbál elrejteni a pisla mécsesek kíváncsi lángja elől, s míg ezen igyekszik, sorra kézbe veszem az üvegcséket, és megszagolom a tartalmukat.Édes és fűszeres, hidegen kristálytiszta és megfogalmazhatatlanul összetett, bódító, érzéki illatok.

Ma nővé érek, nővé avatódom – fogalmazódik meg bennem, ahogy elmerülök a vízben. Úgy fogja cirógatni a testem egy férfi – Lucius –, ahogy a fény ölel körbe, úgy fog elbódítani, ahogy a fürdőolaj párolgó illata, s úgy forrósítja fel a vérem, miként a víz teszi.Már most vele szerelmezek, holott még csak készülődöm arra, hogy neki adjam magam.Az övé leszek, s büszkeség tölt el, amikor erre gondolok. Egy férfi fog a karjába venni, egy férfi fogja belőlem kicsalni a legféltettebb sóhajokat, egy férfi az, akinek immár teljesen önként adom át mindenem.Andalító a mécslángok libbenése, a víz finom csobbanása, amikor mozdulok, s a kis hullámok megtáncoltatják a magukhoz ölelt fényt.

Ahogy Lucius javasolta, élvezem a szoba nyújtotta kényelmet. Nem kapkodom el; illő hódolattal tisztítom meg a testet, ami hamarosan… ami hamarosan már nem csupán az enyém lesz.Nem tudom, mennyire váratom meg őt, de nem bánom, ha sokáig is. Azt hiszem, érteni, értékelni fogja, hogy az az idő, amit most magamra, a testemre fordítok, az őt is illeti, neki is szánom.Ahogy kiemelkedem a vízből, úgy érzem magam, mint a mesék gyönyörűvé, kedvessé idealizált sellője, aki lábat kapott. Illatos cseppek szaladnak végig rajtam, hogy mielőbb visszatérhessenek oda, ahonnan kiszakítottam őket.Mielőtt a törölközőért nyúlnék, a tükör elé állok. Szemtelenül fiatal, apránként nőiesedő test látványa fogad. Puha teltség lopózott észrevétlenül a csípőmre, lágyabb, kívánatosabb vonalakkal ajándékozva meg, s a vállam is csókra ingerlő gömbölyűség lett.Shyar aprócska jelén állapodik meg a tekintetem. Különös; mióta megérkeztünk, egyáltalán nem adja jelét, hogy van, bár érzem őt, a benne rejlő mágiát. Nem sürget; talán – nem,

alighanem biztosan – tudja, hogy hamarosan megkapja, amire oly régóta vár. Talán ő is ráhangolódással tölti az időt.Törölközőbe csavarom a hajam. Egyetlen szóval, mozdulattal megszáríthatnám, de… úgy érzem, ha varázslatot használnék most bármihez is, azzal megbecsteleníteném, értéktelenné tenném a készülődést. Azzal pedig… Luciust és magamat sérteném.Hiszen a szüzességemet készülök odaadni neki; neki, aki tudja, miféle kincs ez, s az annak ilyképp kijáró hódolattal fogadja.Bár Blaise volt az első, aki birtokba vette a testem, Lucius lesz az, akivel szeretkezni fogok, így vele fogom megélni, ahogy nővé avatódom.Meglassúdnak a mozdulataim, amikkel az olajat masszírozom a bőrömbe, aranyló derengést álmodva rá, s úgy adom át magam e kényeztetésnek, mint eddig még soha.Luciusra gondolok közben, s ettől édesen borzongatóvá válik az amúgy mindennapos tevékenység.Rá vágyva, részben neki tulajdonított simításokkal készítem fel magam, neki. Úgy érintem magam, ahogy tőle szeretném, úgy érintem magam, ahogy vele tenném; ügyelve, hogy az éledező zsibongás ne legyen több, ne élesedjen ki.Nem nyújtok ennél több örömet magamnak; minden mást tőle akarok.Ez az odaadás az, amivel viszonozhatom.

A szobába visszalépve az ágyra terített ruha látványa az első, ami fogad. Fekete selyemköltemény, méregzöld, szerény díszítéssel. Mellette pedig… Ezúttal fehérnemű is tartozik hozzá, s nem érzem sértőnek.Megérintem őket, s pont olyan lágyak, amilyennek tűnnek.Még nem öltöm magamra őket. Elnyúlok az ágyon, s először csak teret engedek a feltörő képeknek, amikben Lucius lassan megfoszt minden darabtól, majd tudatosan élem meg; tovább fokozva így a várakozás izgalmát.Amikor a legerősebb bennem a vágy, hogy valódi érintéssel csillapítsam az érzéki éhséget, akkor kezdek öltözni. Olyan ez, mint palackba tölteni valami megfoghatatlant, s dugóval zárva visszatartani attól, hogy a világra szabaduljon.Fogollyá teszem magam, hogy Lucius kiszabadíthasson.

***

A cipő sarkának koppanását elnyeli a folyosót borító futószőnyeg, ahogy arra megyek, amerre Luciust sejtem. Hamarosan meg is találom a – kúriáénál szerényebb – szalonban.– Lucius – szólítom meg, bár szinte felesleges; engem, rám figyel, mióta átléptem a küszöböt.Halvány pírt csal az arcomra a szemében felvillanó elégedettség. Elém sétál, s egy hosszú percen át a tekintetembe fúrja a sajátját.– Valóban készen áll rá? – kérdezi aztán, két ujjával végigsimítva egy kóbor hajtincsemet.Csak bólintok, mert a hangomban nem bízom. Ahhoz túlságosan hat rám az illata, a tekintete… ő, mindenestül.Mellém lép, a karját kínálja, s amikor elfogadom, egy karosszékhez vezet.Mire elhelyezkedem, már egy pohárka vörösbort nyújt felém.Nem merem elvenni. Félek, hogy ugyanúgy megvetés lesz a vége, mint azon az estén.Bizonyára kiül a tekintetembe, mire gondolok, mert a szabad kezével felhúz magához.– A módot és a mennyiséget tartottam sértőnek, mi több, megalázónak, Moira, nem magát a tettet. Nem tudom becsülni azokat, akik nem képesek a mértékletességre.– Sajnálom – sóhajtom szemlesütve. Védekezhetnék azzal, hogy az előtte történtek kiforgattak magamból, de nem teszem, hiszen… ellenállhattam volna a whisky csábításának,

majd hallgathattam volna Dracóra.– Nem ettől fogja elveszíteni a fejét – villant fel egy apró, enyhén gunyoros mosolyt. – Azt elérni az én tisztem – mélyül el a hangja.Ijesztő, milyen mértékben képes hatni rám. Egy rövidke mondatával eléri, hogy szükségét érezzem annak a három korty bornak, amit a kehely rejt.– Fosszon meg a tudatomtól – kérem halkan, derekamon pihenő karjába kapaszkodva. Szorosabbra vonja az ölelést, s egészen közel hajol a számhoz.– Meg fogom tenni – leheli, majd az ajkamra simítja a sajátját, de mielőtt megcsókolhatnám, a fülemhez hajol. – aztán visszaadom… – karcolja meg finoman a nyakam a fogával, majd visszatér a számhoz – és újra elveszem – ígéri, s ekkor végre megcsókol.Nem olyan sodró, mindent elsöprő csók ez, mint amilyenekben a Roxfortban részesített, hanem lassabb; több ígéret van benne, mint szenvedély.A szenvedély ígérete.– Lucius… – sóhajtom, amikor elhúzódik.– Tartson velem, Moira – susogja, s újra magával ragad.

Nem nézek fel. Nem érdekel, hova hozott. Felőlem akár a Stonehenge közepén is lehetünk; amíg velem van, semmi más nem érdekel.– Fél? – kérdezi, s megreszkettet felbolyduló mágiája.– Nem – suttogom, miközben érzem, ahogy megkerül.– Akkor ne fossza meg magát attól az élménytől, amit kettősünk látványa nyújt.Nem tudom mire vélni; felnézek hát.A tükörképem fogad. Fiatal nő feltűzött hajjal, gyönyörű ruhában, a szemében pedig ott csillog minden, amit érez. Mögötte pedig ott áll Lucius, és őt nézi; a tükörbéli másomat.Könnyedén fölém magasodik, a vonásai büszkeséget sugallnak. Egy olyan férfi arcát látom, aki több mint elégedett partnere megjelenésével; aki tudja, hogy ő maga ragyogtatja a nőt.– Tetszik, amit lát, Moira?Válasz helyett a vállára döntöm a fejem, enyhén szétnyíló ajkakkal esdve egy újabb csókért, amit nem kapok meg.– Nézze – susogja csak a számra –, nézze, hogyan hullik le a ruhája. Lássa, hogyan szolgáltatja ki önt nekem a selyem, miután elcsacsogta néhány kis titkát – helyezi a csípőmre mindkét kezét, majd lassan felsimítja őket az oldalamon, hogy végül a vállamon állítsa meg.– Nézze, hogyan árulkodik egyetlen érintéstől… – oldja ki az első, legnagyobb masnit, ami a ruhát tartja, s miután a két szalag önnön súlyától előrehull, alig érintve végigcirógatja a nyakamat; én pedig előrehajtom a fejem, hogy könnyebben hozzám férjen.A korábbi alkalmak… annyira mások voltak. Akkor azt hittem, nincs annál jobb, mint mikor úgy elsodor az éhségével, hogy csak kapaszkodni vagyok képes. Most csak cirógat… lassan, lágyan, még csak nem is a legérzékenyebb pontokon, mégis… mégis reszketőssé tesz. Ha már most, ezzel ezt váltja ki belőlem… akkor ezt az éjszakát nem élem túl.– Nem vágyik ezt megtorolni? Vegyen revansot, és élvezze ki – súgja, majd szinte azonnal maga felé fordít.Nem tudom leplezni kezem reszketését, ahogy a felöltőjéhez érek, s akkor sem, mikor felsimítom a szigorúan zárt gallérhoz.Az első gombot csukott szemmel szabadítom ki, ahogy az azt követőket is.– Az ön titkai – rebegem, amikor az utolsóval is végzem, a felöltő szárnyai mégsem nyílnak szét – titkok is maradnak.– Úgy van – bólint. – Ezeket csak akkor ismeri meg más, ha én úgy akarom – mosolyodik el, s most kapom meg azt a csókot, amire korábban vágytam.– Megtisztel vele? – nézek a szemébe, s ahogy átkarolom a nyakát, érzem, hogy már nem fedi el semmi az inget.

– Néhánnyal talán igen – mosolyodik el, s a folytatást már a tükörképemnek szánja, ahogy megfordít. – A titkaim feltárásának módja azonban az én titkom marad.Míg beszél, újra végigsimítja a vállam, s a maradék három masnit is kioldja, amik még rajtam tartják a ruhát.– Nézze – hallom újra a hangját, amikor a selyem halk zizzenéssel a földre hullik. – Nézze s lássa önmagát az én szememmel – leheli a vállamra az akaratát, majd lesimít a jobb karomon, s a kézfejemet megfogva a vállamhoz érinti az ujjaimat. – Kóstoljon bele, milyen érzés érinteni egy férfinak egy odaadó nőt… – viszi végig a kulcscsontomon az ujjam, ügyelve rá, hogy az övét is magamon érezzem.Képtelenség szavakba önteni, amivel „gyötör”, de nem is enged gondolkodni.– Szeresse úgy a testét, ahogy én fogom – csókolja meg a vállamat minden egyes szó után, s én levegő után kapkodva próbálom befogadni mindazt, amit érzek, s hogy látom.Képtelen vagyok elszakítani a tekintetem a tükörről, de elhomályosodik a kép, ahogy megérzem a mellem halmán az ujjait, s ettől olyan, mint egy bézs árnyalatú árnyjáték. Elgyengül a kezem, s ő engedi lehullani.Már csak ő érint; számomra pedig elvész az idő és a realitás. Csak azt tudom, hogy vele vagyok, hogy ő simogat, hogy ő lopja le a számról az egyre sűrűbben feltörő sóhajokat.Nem tudom, mikor, hogyan kerül le róla az ing, hogy ő vetette le, vagy én fosztottam meg tőle; de végre sima bőrt tapinthatok, végre érezhetem az ízét.Azt viszont egészen biztosan tudom, milyen tekintettel figyelte a hajam, amikor kihúzta a kontyból az azt összetartó tűt. Láttam a szemében a vörös-fekete hullámok táncát, s az alatta megbúvó, kevéssé elrejtett ámulatot; s míg ő csodálta, én felsóhajtottam, ahogy a csupasz vállamat és hátamat elfedték a selyemragyogású, és -hűvösségű tincsek.De azután… egyre mélyebbre húzó, egyre sötétebb mámor.

Akkor tisztul fel kissé a tudatom, amikor hűvös ágyneműt érint a hátam. Újabb érzettel gyarapodnak az eddigiek; immár a gyertyafényben ragyogó tincsei is simogatnak.– Moira – suttogja, miután felnyögök a kínzó gyönyörtől, ahogy a haja az érzékennyé dédelgetet bőrömhöz ér. – Látni akarom a szemed – emelkedik fölém.Eleget teszek a kérésnek, mert megfoszt minden érintésétől, amíg fel nem nézek rá.– Lucius… – nyöszörgöm, s hátrafeszülve csókra kínálom magam neki, amit ő szusszanássá fojtott morranással fogad.Lávafolyamként ömlik el rajtam a csókja; beborítja a vállamat, jut belőle a mellemre, s amikor lecsurran a hasamra, az élvezettől önkéntelenül túrok a hajamba.Viszonozni akarom, amit kapok tőle, de a tehetetlenségig fokozza az izgalmam, s egyre kevésbé bírok Shyarral is. Eddig türelmes volt, de már szabadulni vágyok, egyre akaratosabban.– Kérlek… – suttogom erőtlenül, amikor a hasamról a combjaim közé téved az érintése, s a már uralhatatlannak hitt vágy arra késztet, hogy megemeljem a csípőmet; sürgetem őt.Nem pazarolja beszédre az erejét, sem az idejét; néhány finom, orv harapással halk sikolyt csal elő belőlem, majd szélesre tárja engedékeny lábaimat, s közéjük helyezkedik.– Nézz rám! – borul fölém, s azonnal belekapaszkodom a vállába. Lekényszerítem magamhoz egy minden eddiginél vadabb csókra, s nem baj, hogy fájdalmas erővel viszonozza… az már inkább, hogy túlságosan hamar vet neki véget.Akarom őt, mindennél jobban.A karjába kapaszkodva vészelem át, ahogy elszakítja magát tőlem, érezve izmai vibrálását… Forró a bőre, forró a vágy, ami feszít, s ugyanezt vélem látni az ő szemében is.– Az akarom, hogy lásd, kinek adod oda magad – mondja, s mintha felgyorsulna a légzése.– Tudom, kié vagyok – sóhajtom, majd nem bírok elfojtani egy kiáltást, ahogy minden eddiginél nagyobb erővel akar kitörni.

– Legyen hát – könyörül meg rajtam, majd a számra hajol, s három, számomra ismeretlen szót suttog.A csók, ami követi… Olyan lágy, olyan finom, olyan óvatos… szelíd, adakozó… Figyelmes.Egyik kezemmel a tarkójába, a másikkal a hátába marok.Kapaszkodom belé, hogy pontosan tudja, mit okoz nekem, kapaszkodom belé, hogy tudja, most, teljes egészében akarom őt, s kapaszkodom belé, félve a fájdalomtól.Övé az életem, jó ideje a szívem, s most a testem is.Mindenem.

Nem tudok nem megfeszülni, amikor megérzem ott, s egy negyed pillanatig, amíg felvillan előttem Blaise kéjtől eltorzult arca, szabadulni próbálok.– Moira – szólít meg, s ahogy meghallom a hangját, semmivé foszlik az emlék. Újra csak mi vagyunk.A fejem mellé könyökölve, egészen közelről néz a szemembe, majd lassú kíméletlenséggel fogadja az ajándékát.Rekedtes sóhajként tör elő belőle a benntartott lélegzet, s nem sajnálja tőlem az időt arra, hogy a testem az övéhez idomulhasson.Önkéntelen a halk szisszenés és a fintor, amikor először megmozdul… az azután következők pedig már mindkettőnk örömét szolgálja.– Engedd ki…! – leheli, s a következő másodpercben az ujjaim alatt érzem az előkúszó zöld mambát.Összekavarodik a világ. Érzések kavalkádja zúdul rám, s képtelenség még csak találgatni is, hányféléből áll.Lucius érintéseihez most csatlakoznak a kígyók is… Kúsznak rajtunk – mintha meleg viasz csurranna rajtam –, egymáson; adok és kapok, többet, mint azt el tudtam képzelni.Jóval többet, hiszen mindazt érzem, amit ők, s az ő révükön azt is, amit Lucius, s lehetetlen szétválasztani, kinek adok, és kitől kapok.Becsukom a szemem, mert…

A számba mar, olyan tűzzel, hogy a vérem serken, s amikor visszaharapok, felmordul, és kíméletlenül magára ránt…

Rémülten kiáltok fel a durva mozdulattól, s végigfuttatom az ajkamon a nyelvem, miközben Lucius tekintetét keresem.Sértetlen.Az a durva, birtokló mozdulat is csupán…?– Nézz engem, ha tőle félsz – nyögi a számra Lucius, s hasonló hévvel csókol meg, mint Messalla eng… Shyart – döbbenek rá. Én volnék ő…?– Merlinre… – lehelem.Végiggondolni már nincs lehetőségem, mert Lucius alám fúrja az egyik karját, s elemel az ágytól, s mire a nyakába kapaszkodom, már az ölében ülök.

Csók, finom vagy követelőzőbb moccanások, érintés, fogak, sóhaj, fojtott nyögések…

Förgeteg ez, s nem tudható, kitől indult, kit sodor magával; oda-vissza hat, önmagát erősítve.Újra elveszek, s nem tudom, ezúttal visszatérek-e.Az eddiginél is jobban összemosódik a tudatom Shyaréval, már fogalmam sincs, hogy Lucius juttat-e közelebb a gyönyörhöz vagy Messalla, netán ők együtt…Csak az biztos, hogy élő kötelekként tekerednek ránk a kígyók, egyre szorosabban, hogy a végén már a sajátomnak érzem Lucius szapora szívverését is…

Kímélet nélkül nyel magába a gyönyör, de a kiteljesedés pillanatában apró fogak kíméletlen döfését érzem a nyakam tövénél, s még látom, felvillanni Lucius mögött Shyar fekete torkát, aztán---

***

Ez az illat… az övé.Nem. A miénkMég nem nyitom ki a szemem; élvezni akarom a takaró szelíd óvását, a párna puhaságát és illatát… De hiányzik egy másik test bizalmas közelsége.Nem fekszik itt mellettem.Magamra hagyott… Elvette, amit adtam, aztán itt hagyott… Mint Blaise – hasít belém a gondolat azonnal, s erre rémülten nézek fel.Ijesztően nagyot dobban a szívem a megkönnyebbüléstől és a hálától, amikor meglátom.Itt van… itt maradt.Velem.Egy kényelmes karosszékben ül, alig néhány lépésnyire az ágytól; egyik bokáját könnyedén a másik térdére illesztve. A fekete nadrághoz vakítóan fehér ing társul, melynek felhajtott ujja látni engedi az alkarja

Oldalra fordítom a fejem, hogy kényelmesebben a nyakamhoz férjen, s édes kínnal a zsigereimbe mar a csodálat, ahogy a gyertyafényben derengő bőr alatt megfeszülnek az izmok; attól, ahogy rám, az én élvezetemért áldozza az erejét…

nagy részét.Maga az ing nincs végiggombolva; látom a mellkasának egy apró részletét, pont azt, amelyiket a legtöbbször ízleltem meg…Különös ilyen ellazultnak látni. Eddig csak a feszes tartású, kifogástalan megjelenésű és modorú úriembert engedte látni magából, aki időnként szabadon eresztette énje egy másik, mások elől gondosan őrzött részét.Nem sokan lehetnek, akiket megtisztel ezzel.-Jó reggelt – üdvözöl, amikor találkozik a tekintetünk.A vonásai is nyugalmat sugallnak, a szemében most nincs kihívás vagy gúny.Egyszerűen csak néz.Engem.

Elmosolyodom, s újra lehunyom a szemem.

36.

– A társa vagyok – suttogom, ahogy a puha kefével harmadszor is átfésülöm a hajam, és a tekintetem az asztalkán álló fényképre téved.Ő és én… ahogy táncolunk. A tangó, amit egy újságíró megörökített, amit apa elkobzott tőle, s végül nálam kötött ki; s amit azóta is őrzök.Bekereteztem, s mióta ebben a házban élek, ahol Lucius megmutatta nekem, mi a valódi gyönyör, itt áll. Mindig, ahányszor csak ránézek, érzem azt a riadt, mégis telhetetlen izgalmat, amit akkor; a vérem száguld, s ugyanúgy kell kapkodnom a levegő után.Elvarázsol. Egy pillanat alatt képes lángra gyújtani, s ha úgy tartja kedve, hagyja, hogy az általa lobbantott tűz elemésszen. De ő az is, aki utána új életet lehel a hamuba.Félreteszem a fésűt, s a kezembe veszem a fotót. Még most is elpirulok néha, ha nézem, mert – ahogy Draco is mondta – jóval több volt az egy egyszerű táncnál.Számomra mindenképp, még akkor is, ha ezt akkor nem mertem – nem akartam? – beismerni, még magamnak sem.– Szeretlek – sóhajtom, amikor a legutolsó mozdulatával a csípőjéhez emeli a lábam, s a körmöm hegyét finoman végighúzom a karján. Hiába tudom, hogy nem úgy lesz, mert hisz’ hogyan is lehetne, minden egyes alkalommal, amikor megérintem a fotón, arra számítok, hogy… megérzi, és felnéz rám. Nem arra a Moirára, akit a karjában tart, hanem rám, aki – még ha csak ily módon is – őt tartja.Ha ő tart valakit a tenyerén, az egyben fenyegetés is; mert bár megtisztelő és roppant kényelmes, bármikor ledobhat, vagy összeroppanthat. Persze, védelmet is nyújt… amíg úgy látja jónak.Ezzel szemben én óvom őt, noha nem szükséges. Nem igényli, de nem is érte teszem; magamért, önzésből, hogy minél tovább a „magaménak” tudhassam. Azt akarom, hogy jól érezze magát velem, hogy ne vágyódjon el. Ha ehhez az kell, hogy ne fárasszam szerelmi ömlengéssel – sőt, egy árva, erre utaló szóval sem –, s hogy itt éljek a házában, ebben a csontfehér-halványzöld szobában, tudva, hogy amíg tart a tanítás a Roxfortban, csupán havonta számíthatok a látogatására… hát belenyugszom.Ennél sokkal többet is megérne nekem.

Még egyszer, apró mosollyal megérintem, majd félreteszem a képet. Hamarosan ténylegesen ölelhetem Luciust.

A mai nap több szempontból különleges. Apa nemrég úgy döntött, visszavonul, s lemond aurorparancsnoki rangjáról; ám az új, nemrégiben megválasztott mágiaügyi miniszter úgy gondolta, hogy eddigi áldozatos munkájáért felajánl neki egy másik, hasonlóan felelős posztot.Nemsokára az aurorképző intézet új igazgatójaként köszönthetjük őt a hivatalos kinevezésen, majd a Malfoy kúriában folytatjuk, jóval szerényebb, válogatott társaság körében.Ez a nap tehát Ambrose Mauth-é; elsősorban. Ugyanakkor én is hasonló – számomra talán még nagyobb – elismerésben részesülök; hiszen ez lesz az első alkalom, hogy Lucius nem csupán apa barátjaként lesz jelen egy rendezvényen, hanem az én kísérőmként is.

Rá gondolva öltöm magamra az egyszerű, mélyvörös – már-már fekete – ruhát, hasonló szertartásossággal, mint azon az estén.Luciusszal minden találkozás ünnep.Ünnep, aminek múltán sem vész el a varázs, csak csitul; ott zsong mindenütt, míg el nem jön a következő alkalom. Állandó ezüstharmatos derengésben telnek a napjaim, s csak akkor nem ő tölti ki a gondolataimat, amikor belefeledkezem az alkotásba.A házam, amiért megdolgoztam, most üres; Lucius áthozatta ide, erre a „kis” birtokra a műhelyem. Nem kérdezte meg, jó lenne-e így nekem, ahogy azt sem, én magam akarnék-e itt élni.Talán kiolvasta a szememből a vágyat, hogy szeretnék a lehető legközelebb lenni hozzá, s így teljesítette; hogy ne tudjam, valóban ezért vagyok-e itt, vagy mert a számára megalázó lenne, ha tőle „függetlenül” élnék tovább, saját házban, saját üzletet vezetve.Hiszen nem a szeretője vagyok. Hiszem, hogy nem az vagyok, hanem több annál. Nem tudom, mit jelentek neki pontosan, hiszen gondosan óvja legbensőbb énjét, de ha csak ekként tekintene rám, aligha tűrne meg itt azokban az időkben, amikor „nincs szüksége” rám. Arról nem is beszélve, hogy akkor négy Mauth pálcájával kéne farkasszemet néznie. Félek, én megrekednék köztük; s attól is, hogy Lucius pártját fognám inkább, megelégedve ennyivel… mert már az is hihetetlen elismerés.Feleségül kérni sem fog soha. Bár néha, magányos éjszakákon – vagy épp, mikor a jóleső kimerültségtől zihálva pihentetem a vállán a fejem – eljátszom a gondolattal, azt hiszem, csalódnék benne, ha megtenné. Az ő valódi társa, akiből egy életre csak egy jut, Narcissa volt, ahogy apának anya.Nekem pedig Lucius.

Hirtelen elhatározással lépek az ablak alatti asztalkához, ahol az apának készített ajándék pihen. Pennát ragadok, s gondos odafigyeléssel, a legszebb betűimmel két szót karcolok a csontszínű pergamenre:

Köszönöm.

Moira

Összesodrom a rövidke levelet, vízhatlanná bűvölöm, majd kitárom az ablakot. Nzuri, aki a közeli fa egyik odvában talált magának helyet, azonnal a párkányra röppen, amikor szólítom.– Blaise Zambini, Azkaban – bocsátom el, miután alaposan megcirógattam ott, ahol szereti, s addig nézek utána, míg össze nem olvad a közelítő alkonnyal.

– Kisasszonyom – hallom meg a manó hangját néhány perccel később, pontosan abban a pillanatban, hogy teljesen elkészülök. – Lucius gazdám üzeni, hogy három perc múlva várja a szalonban – szűrődik be a sipítása az ajtón túlról.

Amióta ez az otthonom, bár az ő tulajdona, Lucius még sosem lépte át ennek a szobának a küszöbét. A házimanójával üzen, aki szintén csak akkor teheti be ide a lábát, ha történetesen az az óhajom. Megtisztel azzal, hogy nem tör rám; nem él vissza a helyzetével, noha kihasználni szereti; hiszen így ő diktál.Nem járt még itt bent, mióta beköltöztem, így a kép, amit karácsony óta őrzök, az én titkom. Amikor meghallom a pukkanást, amivel a manó távozik, még egyszer rámosolygok tündöklő tükörmásomra, majd az apának készített ajándékot magamhoz véve elhagyom a szobát.Minden egyes alkalommal, amikor úgy teszem meg ezt az utat, hogy tudom, Lucius vár a végén, szinte vakon lépkedem… Elönt annak a felfokozott izgalomnak egy része, amit akkor éreztem, mikor először érintette a lábam ezeket a folyosókat. Akkor ez a rövidke, ám mindennél fontosabb idő valahogy kiesett; megkockáztatom, hogy a rám váró esemény miatt az elmém egyszerűen nem foglalkozott vele. Csak akkor tudatosult bennem mindez, amikor két nap múltán magamhoz térve volt alkalmam felidézni és értékelni mindent.Sorra jöttek – jönnek – elő a hol lágyabb, hol mohóbb érintések emlékei, Lucius fedetlen testének soha el nem képzelt, mégis sóvárgott tapintása… Az eleinte hűvös, majd egyre forrósodó bőr alatt megfeszülő izmok. A figyelmes, óvatos, mégis magabiztos, határozott mozdulatok sokasága, amivel elérte, hogy reszketve könyörögjek érte.Már ez, hogy felidézem, elgyengít. Csukott szemmel, nagyot fújva dőlök a falnak, nem messze a szalon szélesre tárt ajtajától, s az apának szánt ajándékot a mellkasomhoz szorítva igyekszem úrrá lenni magamon.Azt hiszem, nincs az a férfi, akinek ne hízelegne, ha pusztán a vele töltött éjszaka emlékétől felajzva áll elé egy nő, s ez alól talán Lucius sem kivétel; de ennek nem most van itt az ideje. Le kell csillapodnom; ma apa az első, nem az én vágyaim.– Lucius – szólítom meg őt, amikor átlépem a küszöböt.– Késett – csattan a lábszárán a botja, majd elfordul az ablaktól, és végigmér; én pedig rezzenéstelenül állom a tekintetét.– Ön miatt – biccentek, miközben a helyiség közepére sétálok.– Úgy – mosolyodik el. Feszült mosoly ez; az a fajta, ami a vadászok arcán lehet, miközben becserkészik a vadat. A kihívás, a győzelemmel kecsegtető, kíméletlen játék mosolya ez. – Tehát azt állítja, az én hibám, hogy ön nem képes három teljes perc alatt leérni a szobájából – duruzsolja, miközben körbejár, kesztyűs ujjával végigcirógatva meztelen vállam. – Hát így fogad? – suttogja a fülembe.– Nem, Lucius – lehelem, amint elmúlik a finom borzongás, amit a közelsége, érintése kelt bennem. – Ez az ön érdeme – igazítom ki a szemébe nézve.– Fejtse ki, Moira – lobban fel a tekintetében az a láng, ami a közelgő kimerítő, de élvezetes szócsatát jelzi.Élvezettel fog legyőzni.– Jelen helyzet, sajnos, nem alkalmas arra, hogy teljesítsem a kérését – mosolyodom el én is. – Ahogy arra volt szíves felhívni a figyelmem, késésben vagyunk, és aligha óhajt még több időt elfecsérelni.– Valóban így van – lép hátrébb –, azonban ne gondolja, hogy később nem tartok igényt a magyarázatra – emeli magasra az állát, s félig leeresztett szemhéja alól néz rám.Tartom magam, amennyire csak lehet, de képes pusztán ezzel elérni, hogy egy perc múltán lesüssem a szemem és – még ha nem is feltűnően – beharapjam az ajkam.Ő az erősebb, s ez így is marad; és én egy pillanatig sem bánom.– Tudja, Moira – emeli most meg a botját, s finoman a kulcscsontomhoz érinti –, igazán elbűvölően fest. Csakhogy oly sok boszorkánnyal ellentétben, mindig megfeledkezik arról, hogy az ékszer nem csupán hivalkodásra való; egy jól megválasztott darab tökéletessé teszi a megjelenést – susogja, lustán cirógatva a bőröm a hűvös ezüsttel.Ó, Merlinem… ezzel megöl, s ezzel nagyon is tisztában van.

– Mit gondol – szólal meg újból, míg én igyekszem tartani magam –, nem hiányzik innen valami? – bök közvetlenül arra a pontra, ahol Shyar… volt.Shyar, mint kígyó, megszűnt létezni. Amikor feleszméltem – amikor valóban megtörtént – tompa fájdalom kísértett ott, ahol Messalla a húsomba mélyesztette a fogait, és nem éreztem Shyart. Amikor rákérdeztem, Lucius azt mondta,

– …beteljesítették a sorsukat; el kellett pusztítaniuk egymást. Pontosan úgy, ahogy egyesülniük kellett: általunk. Mostantól nincsenek mambák. Megtanítottak arra, hogyan uraljuk önmagunkat, vagy egy idegen akaratot; megtanították, hogyan kell együtt élni valamivel, amire nem vágyunk, s megtanították, hogyan bánjunk az ezen leckék során nyert tudással. Mostantól nincs Shyar, sem Messalla; csak ön és én, s mindaz, amivel általuk lettünk gazdagabbak. Ők, a „testük” és az énjük semmivé vált; de az az ősi ismeret, amivel rendelkeztek, s ami már feledésbe merült, immár a miénk Moira. Kettőnké. Hihetetlen hatalom ez, remélem, tisztában van vele. Ez pedig egy életre összeköt minket, Moira – magyarázta,

… és én egyre inkább összezavarodtam. Nem értettem; csak azt tudtam, csak arra tudtam gondolni, hogy bármennyi gondot is okozott Shyar, hiányzik.Nem volt, nincs kivel harcolnom többé. Már nincs velem, hogy megvédjen, hogy önállósítva magát, Lucius erejével pótolja a sajátját, és nincs velem, hogy túlfűtött képzetekkel gyötörjön; nincs kin keresztül bizonyítanom az erőmet.Nem éreztem magamban azt a tudást sem, amit nekem hagyott; talán egy hét is eltelt, mire olyan szavak, varázslatok moccantak meg elmém mélyén, amiket addig nem ismertem, s az is csak fokozatosan tudatosult bennem, hogy a mágikus erőm szinte megduplázódott.És féltem. Rettenetesen féltem, hogy ezzel vége; hogy miután beteljesítettük a kígyók sorsát, már nem leszek több Lucius számára, mint akkor, amikor még nem volt nálam a fekete mamba.

Bár már nem létezik Shyar, most, hogy Lucius ott érint az ezüsttel, pontosan azt a szinte tűrhetetlen akaratot, szabadulni vágyást érzem egy pillanatra, mint régen…Talán mégsem tűnt el teljesen Shyar, talán mégsem csak a tudása és az ereje az, amit megkaptam, hanem a tudata egy darabkája is.– Vannak alkalmak – mondom halkan, hosszú hallgatás után –, amikor igen.– Ez egy ilyen alkalom, ha nem tévedek – vonja fel az egyik szemöldökét, nyilvánvalóvá téve, hogy ez kijelentés, nem kérdés, így feleletet sem vár. A hátam mögé lép, s a következő másodpercben már selyemszalag szorul a nyakamra, s hideg medál lehel borzongást a bőrömre.A csepp alakú, hegyikristály medál hűti-takarja az aprócska, kígyó formájú foltot.– Azt hittem, ez már rég elveszett, amikor…Nem tudom folytatni; előrohan, és újra legyűr a bál utáni, megnevezhetetlen csoda emléke. Újra érzem, ahogy a nehéz kristály végiggurul rajtam, hallom a koppanását is… és látom Lucius arcát az ablaküvegen tükröződni, miközben gondosan adagolva az édes-áhított kínt, a fülemhez hajolva duruzsol.– Jegyezze meg, Moira – érinti a vállam a lehelete –, amit egy Malfoy valaha, akár csak egy percig is birtokolt, azt onnantól már a magáénak tekinti. És ami az övé… azt egy pillanatra sem téveszti szem elől. Így – lép hátrébb. – Most már kifogástalan a megjelenése. Ideje indulnunk.

***

Sercegnek a Pulitzer-pennák, kattognak a fotómasinák, miközben az új miniszter dagállyá hizlalja Ambrose Mauth méltatását. Olyannyira belemerül a maga fakasztotta szóáradatba, hogy maga apa unja el és akasztja meg néhány odaillő, gondosan megválogatott szóval, ügyelve, ne hozza kínos helyzetbe a brit varázstársadalom első emberét.Az ő beszéde – ha rajta múlna, nem is volna – jóval rövidebb. Pár mondatban megköszöni mindenkinek az addigi támogatását, az auroroknak a közös munkát, és kifejezi abbéli reményét, hogy megfelelően el tudja majd látni új kötelességét.Felharsan az udvarias taps, ő pedig – ahogy én látom, megkönnyebbülten – lesétál az emelvényről. Azonnal közrezárják a gratulálók, s újabb képek készülnek, de már nem csak róla, hanem a meghívottakról is.Én pedig, Lucius karjával a derekamon, csak azt várom, hogy végre elszabaduljunk innen.– Miss Mauth – szólít meg egy újságíró –, mit gondol, az édesapja a megfelelő ember arra, hogy egy ilyen fontos intézményt irányítson?– Megsért, uram – mosolyodom el hidegen. – Természetes, hogy ő a megfelelő személy erre a feladatra – közlöm vele kimérten Mit hitt? Hogy majd apa ellen beszélek? Bár a legelutasítóbb pillantásomban részesül, nem adja fel.– Önnek mi a véleménye, Mr Malfoy? – fordul Luciushoz, s jól látom a szemén, hogy szívesebben tenne fel egy másik, jóval indiszkrétebb kérdést.– Nincs okom kételkedni Ambrose rátermettségében – válaszolja hidegen, s már épp elvezetne, amikor a firkász hangja megállítja.– Nem bánja, uram, ha készítek önökről egy fotót? – emeli meg a fényképezőgépét, máris feledve Ambrose Mauth-t.– Ami azt illeti – fordul felé Lucius, s az újságíró helyében én megijednék a tekintetétől –, az eddigi négyet a megkérdezésünk nélkül készítette. Ön és az újságja kénytelen lesz beérni ennyivel – biccent ridegen, s ezúttal már valóban faképnél hagyjuk a férfit.

Az ő oldalán járom körbe a termet, s váltok néhány udvarias szót azokkal, akiket méltónak talál arra, hogy beszédbe elegyedjen velük.Csakhogy lehet bármi a téma, minden szempárban ott villog a kérdés, mit keresünk egymás oldalán, s mindig kimondatlan marad. Feszes gerinccel, feszes mosollyal állom ezeket az időnként elleplezni próbált, vagy épp kíváncsi tekinteteket, ahogy a nyíltan rosszallókat, valamint az irigyeket is.Előbbieket leginkább idősebb, utóbbiakat pedig fiatalabb boszorkányoktól kapom. A rosszallóak azt sérelmezik, hogy lám, Lucius máris mással vigasztalódik, ráadásul egy kis fruskával; az irigyek pedig azt, hogy nem velük teszi.Akár mulattathatna is mindez, ha eleve nem rázna a hideg az ilyen összejövetelektől.És ha a vérem nem fortyogna folyamatosan Lucius közelségétől. Egy idő után ábrándozáson kapom magam; újra és újra eljátszom a gondolattal, hogy félrehúzom őt egy sötét zugba, s megcsókolom végre, de úgy, hogy belefúljak.Egy órán át küzdök a vággyal, mire apa úgy dönt, ideje távozni.

***

Már a balkonon állva, befelé nézve figyelem, ahogy apa önkéntelenül, szinte elbűvölten újra és újra megnézi az ajándékát.Egy albumot készítettem neki, melynek minden lapjáról a családja egy-egy tagja mosolyog rá; a borítón pedig ott terpeszkedik a családfa, melynek ágai a borító felső oldalára nyúlnak, s a

törzse pedig a könyv gerince.Nem csupán fotógyűjtemény; emlékalbum. Ugyanazzal a varázslattal készítettem, mint a Dracónak szánt képet; az én emlékeimen át láthatja újra anyát, a fivéreimet, saját magát, s mindenkit, akiről tudom, hogy fontos neki.Hajszálnál is vékonyabb ezüstréteg óvja a lapokat, s porrá zúzott drágakövek adnak színt az emlékeknek.Még Shyar rám hagyott ereje ellenére is alaposan kimerültem, mire elkészült.

Elfordulok a szalontól, s felnézek a felhőtlen égre. Sorra nevezem meg magamban a csillagokat, csillagképeket.Különös… hármas együttállás van, ami ritkán, bár meglehetős rendszerességgel figyelhető meg. A Holddal egyvonalban látszik a Vénusz és a Mars is; mintha ténylegesen is egymáshoz tartoznának, nem csupán az alapján, amit nekik tulajdonítanak.Elöl ragyog az Esthajnalcsillag, a harmónia, az érzelmek bolygója; a gyönyör, a szépség és az életöröm, a nő megtestesítője. Mögötte pedig…Mars, Lucius a neved.Minden, amit róla tudok, pontosan illik Lucius Malfoyra. Ő maga a férfiasság, a motiváció és az akarat; s ha úgy tetszik, férfiideál is.Számomra mindenképp. S ha ő a Mars, a férfi… akkor én vagyok a nő, a Vénusz.– Veszélyes dolog a csillagokat bámulni, Moira – vetül rám Lucius árnyéka. – Megszédítik azokat, akik elhiszik mindazt, amit fecsegnek – áll meg mellettem, s ő is felnéz a fekete égboltra.– Hallgatni kell rájuk – felelem, a bentről kiszűrődő fény által megvilágított profilját nézve. Nem tudok jobb, nem elcsépelt szót rá, mint hogy nemes. – Kell, hogy képesek legyünk küzdeni a céljainkért, s hogy el is érjük azokat. A földet bámulva semeddig sem jutunk.– Önnek van célja? – pillant rám.– Van – bólintok, és elfordítom róla a tekintetem. Újra a Vénuszt figyelem.– Netán már el is érte? – kérdezi olyan hangsúllyal, hogy muszáj a szemébe néznem.– Talán – felelem halkan.

Telnek a percek; semmi más nem mozdul, csak az idő. Vidám hangok szűrődnek ki a szalonból, de idekint csend van; egyikünk sem szólal meg. Akár egy festmény… egy férfi és egy fiatal nő, kevesebb, mint egy lépésnyire egymástól, ahogy összekapcsolódik a tekintetük; mögöttük a díszes kőkorlát, felettük a sötéten ragyogó ég. Köztük, körülöttük pedig ki nem mondott, mégis oly nyilvánvaló gondolatok.Lucius az, aki megtöri a mozdulatlanságot; könnyedén a fény felé fordítja az arcom.– Nyújtsa a kezét – zúzza szét a puha csendet is, s én habozás nélkül megteszem, amit kér.Ahogy érte nyúl, fény vetül a kezére, megvilágítva egy forradást. Egy seb volt ott; egy seb, amit én ejtettem.– Nem tüntette el – suttogom, s meg kell kapaszkodnom a korlátban, ahogy elgyengülök.A varázsvilágban ugyanis csak két oka lehet annak, ha valaki egy sérülés nyomát viseli: vagy átokheg, amiről jelen esetben szó sincs, vagy… vagy jelentőséggel bír viselője számára.Ijesztő összevisszasággal ver a szívem, s félek továbbvinni a gondolatot. Egyszerűen nem merem.– Ahogy ön sem – biccent, és a tekintetemet fogva tartva a tenyerembe helyez valamit. – Ez az öné, Moira – suttogva, egészen közel hajolva hozzám, s én egy őrült pillanatig azt hiszem, megcsókol.Persze, nem teszi; itt nem. Összezárja az ujjaimat, majd visszatér az épületbe.

Nem tudom, meddig bámulok utána, mire egyáltalán pislogok. A bénultságot lerázva

magamról közelebb megyek az ajtóhoz, s lassan szétnyitom az ujjaimat.Egy gyűrű fekszik a tenyeremen… és kígyót formáz az ezüst. A gyűrű, amit én készítettem; ami nem sokkal később eltűnt az üzletből, s Mr Nash csak titokzatosan mosolygott, amikor megkérdeztem, ki vásárolta meg.Luciushoz került hát… Nem sajnálta érte a horribilis összeget, s kettébűvölte.Most nálam az egyik fele, az egyik kígyó.Óvatosan veszem kézbe, s fordítom még jobban a fény felé, s megcsodálom Lucius tökéletes munkáját. Amikor újra a tenyerembe rejteném, különös ábra villan meg a belsején.Fénygömböt bűvölök – mióta megkaptam Shyar erejét és tudását, képes vagyok rá –, s alaposabban megnézem.

Egy rúna.A Sors.

Moira.

VÉGE