JOHN CONNOLLY

NYUGTALANSÁG

A MŰ EREDETI CÍME: JOHN CONNOLLY – THE UNQUIET

2007

MAGYAR FORDÍTÁS: TAVASZ MARIANNA

MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE:

2010

Emily Bestlernek, nagy szeretettel és köszönettel, amiért rendületlenül kitartott mellettem.

I.

Hová mehet egy halott ember? Erre a kérdésre csak egy halott ember

képes válaszolni.

Nickel Creek: When in Rome (Ha Rómában vagy)

ELŐSZÓ

Ez a világ tele van összetört dolgokkal: összetört szívekkel és kerékbe tört ígéretekkel, megtört emberekkel. És nagyon törékeny az egész szerkezet: egy üreges világ, ahol a múlt átszűrődik a jelenbe, ahol a vérontás miatti bűntudat súlya és a többi régvolt bűn miatt az életek összeroskadnak, és a gyerekek kénytelenek apáik maradványaival együtt heverni a rákövetkező idők összegubancolódott roncsai közt.

Én is megtörtem, és viszonzásul én is összezúztam másokat. Most pedig azon elmélkedem, vajon még mennyi fájdalom kell, hogy mások fejére szálljon, mielőtt a világegyetem megelégeli és közbelép; mielőtt valamiféle külső erő úgy dönt, hogy már elég volt a szenvedésből. Valaha úgy véltem, hogy ez az egész csak egyensúly kérdése, de már nem vagyok erről meggyőződve. Úgy hiszem, hogy az, amit tettem, aránytalan azzal, amit velem tettek, de hát ilyen a bosszú. Az egyre inkább elhatalmasodik az emberen. Képtelenség kordában tartani. Egyik sérelem hozza magával a másikat, és ez így folytatódik egészen addig, míg az eredeti sérelemről már el is feledkezünk az utána következő káoszban.

Én is bosszúálló voltam valaha. De soha többé nem leszek az. Ez a világ tele van összetört dolgokkal.

Old Orchard Beach, Maine, 1986

A Kitaláló előszedte az összehajtogatott papírpénzeket a zsebéből, megnyalta az ujjai végét, és körültekintőn megszámolta az aznapi bevételt. Lassan lement a nap, még utoljára töredékesen megmutatva magát a vízen táncoló, vérvörös, tűzre emlékeztető hullámokban. Az emberek még mindig kinn voltak a sétányon, üdítőt kortyolgatva meg forró, vajas pattogatott kukoricát majszolgatva, távolabb pedig kicsinek tűnő alakok mászkáltak a parton, néhányan kéz a kézben, és voltak magányosak is. Az időjárás megváltozott az elmúlt napokban, este igencsak lehűlt a levegő. Éles szél támadt, a nagyobb változás előhírnöke, és ahogy az alkony leszállt, elkezdett játszadozni a homokszemekkel. A látogatók ilyenkor már nem őgyelegtek, ahogy még egy kis idővel ezelőtt is tették. A Kitaláló egyfajta vég közeledtét érezte, hiszen ha az emberek nem járnak errefelé, nem állnak meg, akkor ő nem tud dolgozni, és ha nem dolgozik, akkor már nem Kitaláló többé. Akkor csak egy aprócska öregember, aki a rozoga tákolmányon lévő mindenféle csecsebecse és mütyür mögött áll, és akinek különleges képessége sem létezhet az ámuldozó szemtanúk nélkül. A turisták áradata megcsappant, ez a hely hamarosan már nem lesz vonzó a Kitaláló és a hozzá hasonlók – a zsibárusok, a filléres dolgokat kínálgatók, a szélhámosok és torzszülöttek – számára. Hamarosan kénytelenek lesznek sokkal kifizetődőbb tájékra költözni vagy téli álomra vackolódni, és a nyáron megkeresett pénzből eléldegélni.

A Kitaláló érezte a tenger és a homok ízét a bőrén, sós volt, és ettől csak még inkább tudatában volt annak, hogy él. Mindig elfogta ez az érzés, a sok-sok, háta mögött lévő év ellenére is. A tenger adott neki megélhetést, mert az vonzotta ide a tömegeket, ő pedig már itt várt rájuk, amikor megérkeztek. De ez a mélyen gyökeredző tudat egyáltalán nem onnan származott, hogy a dolog pénzt hozott. Nem, ő ráérzett valamiféle sajátos lényegre, az izzadsága íze valahogy visszhangja volt annak a távolban eredő valaminek, ami az övé is volt, és minden másé is egyben.

Hitte, hogy az az ember, aki nem érzi meg a tenger csábítását, az elveszett saját maga számára.

A hüvelykujja gyakorlottan siklott a bankjegyeken, a szája kissé mozgott számolás közben. Amikor végzett, hozzáadta az összeget az eddigiekhez, aztán összehasonlította azzal, amit az elmúlt nyáron keresett. Kevesebb volt, mint ahogy az előző nyáron is kevesebbet tudott összehozni az azt megelőző évnél, és akkor is az eggyel korábbinál. Manapság az emberek egyre kiábrándultabbak, és ők is meg a gyerekeik is kevésbé hajlamosak egy fura kis ember és a kezdetlegesnek tűnő mutatványa előtt ácsorogni. Egyre keményebben kell dolgoznia egyre kevesebb pénzért, bár még nem jött be olyan kevés, hogy elgondolkodjon azon, esetleg abbahagyja választott hivatását. Különben is, mi mást tudna csinálni? Talán törölgessen asztalokat egy gyorsbüfében? Nem, az nem a Kitalálónak való. Hogy egy pult mögött álljon Mickey D-nél, mint az általa is ismert, nála sokkal reménytelenebb nyugdíjasok, akiknek csak az a dolguk, hogy a nyervogó suhancok és nemtörődöm ifjak után takarítson? Nem, az nem neki való. A saját útját járja már vagy negyven éve, és úgy érezte, úgy vélte, hogy még egy jó pár évig képes lesz rá, feltéve, ha a fent lakozó kártyaosztó is úgy akarja. Még jól vágott az esze, és a fekete keretes szemüveg mögött kémlelő szeme még most is kiválóan érzékelte mindazt, amire szüksége volt ahhoz, hogy folytassa a szerény megélhetést nyújtó munkát. Lehet, hogy néhányan különleges tehetségnek tartanák, de ő nem nevezte így. Szerinte ez inkább egyfajta készség, amelyet évről évre fejlesztett, élesítgetett, egyfajta érzék, amely az őseinkben még erősen jelen volt, de bennünk már elnyomta a modern világ kényelme. Amije neki volt, az valami természettől való dolog, mint az árapály és az óceáni áramlatok.

Dave „Kitaláló” Glovsky először 1948 őszén érkezett az Old Orchard Beachre, harminchét éves korában, és azóta hivatásának minden kelléke és a helye is nagyjából változatlan maradt. A parti sétányra szóló engedélye egy régi, fából készült székben öltött testet, mely egy R. H. Forschner-mérleg karjairól lógó lánchoz volt erősítve. A Dave elnagyoltan, girbegurbán megrajzolt és megfestett arcképével ellátott sárga tábla hirdette a mesterségét és feltalálási helyét azoknak a népeknek, amelyek számára esetleg nem volt teljesen nyilvánvaló, hol is vannak, vagy mit is látnak, ha már egyszer ott álltak Dave előtt. A felirat szerint ő volt a KITALÁLÓ A PALACE PLAYLANDEN, AZ OLD ORCHARD BEACHEN, MAINE-BEN.

A Kitaláló már öreg bútordarab volt, szinte a nyaralóhely részévé vált, akárcsak arrafelé a homok az üdítőkben, és a sós ízű karamellcukorka, amely kiszedi az ember fogtöméseit. Ez az ő helye volt, tudta jól. Már olyan régóta idejárt szorgosan művelni a hivatását, hogy a környezetében végbemenő, látszólag jelentéktelen változások is azonnal feltűntek neki: itt egy kis friss festék, ott egy leborotvált szakáll. Az ilyesféle dolgok fontosak voltak számára, mert ezzel tartotta karban az elméjét, és cserébe így került étel az asztalára. A Kitaláló mindent észrevett, ami körülötte történt, eltárolt minden részletet hatalmas memóriájában, készen arra, hogy bármelyik pillanatban előhalássza, akkor, amikor az a legtöbb hasznot hozza. Bizonyos értelemben a beceneve félrevezető volt. Dave Glovsky nem találgatott. Dave Glovsky megfigyelt és észrevett. Felbecsült. De sajnálatos módon a Dave, az „Észrevevő” nem hangzott olyan jól, csakúgy, mint ahogy a Dave, a „Méricskélő” sem, így hát maradt a Dave, a „Kitaláló”.

A Kitaláló másfél kiló eltéréssel kitalálta, hogy mennyi valakinek a súlya, vagy ha nem, akkor a kuncsaft nyert valami ajándékot. Ha pedig ez nem nagyon volt az illető ínyére – mert vannak olyanok, akiknek nem igazán tetszett volna, ha kikürtölik a testsúlyukat a jókedvű nézőközönségnek egy fényes nyári napon, egyébként köszi, hogy megkérdezte, de törődjön a saját dolgával (és a Kitaláló sem volt nagyon oda azért, hogy egy százharmincöt kilós amerikai asszonyságon próbálja ki, jól mér-e a mérlege, csak azért, hogy bebizonyítsa az igazát) -, akkor éppolyan örömmel találgatta az emberek korát is, vagy a születési dátumát, a foglalkozását, azt, hogy milyen autója van (külföldi vagy amerikai), sőt néha még a kuncsaft kedvenc cigarettamárkáját is. Ha kiderült, hogy a Kitaláló nem jól találgatott, akkor te, kedves kuncsaft, boldogan szorongathattad a megszerzett műanyag hajcsatot vagy a kis csomag gumigyűrűt, azzal a tudattal, hogy nyertél a mókás kis öregember ellen, akinek olyan girbegurba, gyerekes írással megalkotott táblája volt – hát nem te voltál az okosabb? -, és beletelt egy kis időbe, mire rájöttél, hogy éppen most fizettél ki az öregnek ötven centet azért, hogy boldog örömmel tudhass meg olyasmit, amit már azelőtt is tudtál, hogy idejöttél volna; bonuszként pedig kaptál tíz darab gumigyűrűt, ami körülbelül egy centbe kerül nagykereskedelmi áron. És lehet, hogy visszapillantasz a Kitalálóra, aki egy fehér színű, „Dave, a Kitaláló” feliratú pólót visel, amelyre a sétányon nem sokkal feljebb lévő pólófeliratozó nyomta a fekete betűket, csak úgy barátságból, hiszen itt mindenki ismerte a Kitalálót, te pedig ráébredhettél arra, hogy az öreg valóban fifikás ember.

Mert a Kitaláló tényleg okos volt, olyan értelemben, ahogy Sherlock Holmes is az volt, vagy Dupin, vagy az az aprócska, belga Poirot. Megfigyelő volt, aki nagy vonalakban azonnal megállapította egy másik lényről a lényeget, a legfőbb jellemzőket, méghozzá annak ruházatából, ahogy és ahonnan a pénzét elővette, abból, hogy milyen volt a keze, milyen állapotban voltak a körmei, minden olyan árulkodó jelből, ami azonnal szemet szúrt neki, ahogy az egyén megjelent a sétányon, ahogy járt, még a rövid megállások és habozások is árulkodtak, csakúgy, mint a hanghordozás, az önkéntelen gesztusok, amelyekkel elárulta magát ezernyi módon. A Kitaláló figyelt, egy olyan kultúrában, amely nem tartotta értéknek ezt a látszólag egyszerű tevékenységet. Az emberek nem figyeltek oda, nem láttak igazán, csak gondolták, hogy figyelnek és látnak. Sokkal többet elmulasztottak, mint amennyit felfogtak, a szemük és a fülük állandóan az újat kereste, mindig a következőt. Lehet, hogy a tévé zúdítja rájuk ezt az újdonságot, vagy a rádió, a mozi, és már el is hajították a régit, még azelőtt, hogy megértették volna, felfogták volna a jelentését és az értékét. De a Kitaláló nem olyan volt, mint ők. Ő egy más osztályba tartozott, régebbi törvényeknek engedelmeskedett. Ráhangolódott a látványra, a szagokra, a suttogásra, mely az ő fülében kiabálásnak tűnt, az illékony szagokra, melyek csiklandozták az orrában lévő szőrszálait, és fényként meg színként jelentek meg az elméjében. A látás csak egy volt azok közül a képességek közül, amelyeket használt, és gyakran csak alárendelt szerepet játszott a többi mellett. Mint a régebb korok emberei, akik nem csak a látásukra hagyatkoztak. Számára sem ez volt az információszerzés elsődleges forrása. Megbízott minden érzékszervében, teljes mértékben kihasználta őket. Az elméje olyan volt, mint egy adóvevő, állandóan ráhangolva a többi ember legkisebb adására is.

Természetesen néhány dolog egyszerű volt: az életkor és a testsúly meghatározása viszonylag könnyen ment neki. Az autók sem okoztak nehézséget, legalábbis eleinte, amikor az Old Orchardra ellátogató, vakációzó emberek zöme amerikai autóval jött. Csak később terjedtek el az importált kocsik, de még akkor is ötven-ötven százalék volt az esélye, hogy a Kitaláló helyesen tippel.

A foglalkozások? Nos, néhány hasznos részletet elárult néha a hanghordozás, miközben a Kitaláló figyelte, hogyan köszönnek, hogyan válaszolnak, ahogy bizonyos kulcsszavakra reagálnak az emberek. És Dave még aközben is fürkészte a ruhájukat és a bőrüket – hátha árulkodó nyomra bukkan -, hogy hallgatta, mit mondanak. Egy viseltes vagy foltos kézelő a jobb kézen arra utalt, hogy az illető valószínűleg íróasztalnál dolgozik, és nem valami magas rangban, ha még a nyaralásra is a munkába hordott inget kell felhúznia. És ha közelebbről szemügyre vette a kezüket, észre lehetett venni, hogy a sok tollhasználat nyomot hagyott a mutató- és a hüvelykujjukon. Néha kissé el volt laposodva vagy az egyik, vagy mindkét kéz ujjainak vége. Az előbbi esetben az illető valószínűleg sokat ütötte a számológépet, az utóbbiban szinte teljesen valószínű volt, hogy egy gépírónővel volt dolga. A szakácsoknak mindig voltak apróbb égési sérülései az alsókarjukon, sokszor a grillrács nyoma a csuklójukon, bőrkeményedések a mutatóujjukon azon a kézen, amelyben a kést fogták, begyógyult vagy félig begyógyult sebek és vonalak a bőrükön, ott, ahol az éles pengék megjelölték őket. És a Kitaláló még nem találkozott olyan autószerelővel, aki teljesen ki tudta volna sikálni bőre barázdáiból az olajat. Ránézésre meg tudta állapítani, ki a rendőr, és a katonafélék is mindig teljes harci díszben érkeztek.

De a megfigyelés jó memória nélkül semmit sem ért, és a Kitaláló állandóan szívta magába a partot elborító tömegből származó részleteket, a beszélgetéstöredékektől a vagyontárgyak felméréséig. Ha úgy döntöttél, hogy rágyújtasz, akkor Dave már emlékezett is rá, hogy egy doboz Marlboro van nálad, és zöld nyakkendőt viselsz. Ha a látótávolságában parkoltál le a kocsiddal, akkor te lettél „a vörös nadrágtartós Ford”. Dave mindent számba vett, és kategorizált, ami esetleg hasznos lehet később, mert bár valójában soha nem vallott kudarcot, azért volt benne egy kis professzionális büszkeség, és mindig szükségét érezte annak, hogy egy kis látványosságot nyújtson a nézőseregnek. Nem élt volna túl több évtizedet az Old Orchardon, ha csak találgatott volna, aztán rátukmálta volna a turistákra a gumiszalagokat bocsánatkérésképpen.

Dave zsebre vágta a bevételt, és még egyszer utoljára körülpillantott, mielőtt szedelődzködni kezdett volna. Fáradt volt, és kicsit fájt a feje, de nagyon hiányzott volna neki, ha nem lehetett volna itt. A Kitaláló tudta jól, hogy sokan vannak olyanok, akik keseregnek az Old Orchard jelenlegi állapota miatt, úgy érzik, hogy a gyönyörű partot tönkretette az évszázados fejlődés, az, hogy megjelentek a hullámvasutak, a körhinták és a minividámparkok, és mindent belengett a hot dog, a vattacukor és a napolaj szaga. És talán igazuk is volt. Az ilyen emberek számos más helyre is mehettek, de olyan hely nem akadt valami sok, ahová eljöhettek egy hétre a gyerekeikkel, viszonylag olcsón, miközben élvezik a tengert, a homokot és azt, hogy megpróbálják legyőzni az olyasféléket, mint a Kitaláló. Az persze igaz, hogy az Old Orchard már nem volt olyan, mint régen. A gyerekek keményebbek lettek, talán még kicsit veszélyesebbek is. A város csiricsárébban nézett ki, mint bármikor ezelőtt, és

valahogy az elveszett ártatlanság érzése lengte körül. Az Ocean Park, a vallásos családosok nyaralóhelye része volt az Old Orchardnak, és most egyre inkább úgy nézett ki, mintha valami más korból maradt volna itt, olyanból, amelyben az oktatás és az önképzés még ugyanolyan fontos része volt a nyaralásnak, mint a szórakozás és a pihenés. Dave kíváncsi lett volna, hogy azok közül, akik azért jöttek ide, hogy olcsó sört igyanak, és papírtányérról homárt egyenek, vajon hányan tudnak a metodistákról, akik még az 1870-es években létrehozták az Old Orchard Táborhely Egyesületet, amely sokszor tízezernél is több embert csábított ide, és ahol szónokok magasztalták a bűntelen, erkölcsös életvitelt. Ma már az is nagy szerencse, ha sikerül meggyőzni a turistákat arról, hogy a délutánt ne napozással töltsék, hanem azzal, hogy meghallgatnak néhány történetet a Bibliából. Nem kellett ahhoz Kitalálónak lenni, hogy az ember tudja, mennyire járna sikerrel, ha fogadna erre.

De a Kitaláló azért szerette az Old Orchardot. A kis biznisze révén az a megtiszteltetés érte, hogy találkozott olyan emberekkel, mint például Tommy Dorsey vagy Louis Armstrong, és még fotók is lógtak a falán ennek bizonyítékaképpen. De míg e találkozások a karrierje csúcsát jelentették, a hétköznapi emberekkel való üzletmenetben is örömét lelte, ettől maradt fiatal és éles eszű. Emberek nélkül az Old Orchard sokkal kevesebbet jelentett volna neki, bármennyire ott volt is a tenger.

A Kitaláló már pakolta el a cégérét, amikor a férfi közelebb jött. Talán jobb lenne úgy fogalmazni, hogy a Kitaláló megérezte a férfi közeledtét, még mielőtt meglátta volna. Ösztönös volt. Rég meghalt, a tűz fényével megvilágított barlangokban élő ősei nem arra használták az érzékeiket, hogy kitalálósdit játsszanak. Nekik azok arra kellettek, hogy életben maradjanak, az ösztöneik figyelmeztették őket arra, ha közelgett egy ragadozó vagy valami ellenség, úgyhogy a túlélésük mindig függött attól, mennyire voltak képesek eggyé válni a körülöttük lévő világgal.

A Kitaláló azonnal megfordult, csak úgy mellékesen, és elkezdte felmérni az ismeretlent. A harmincas éveinek a végén járt, de sokkal idősebbnek nézett ki, kék farmernadrágja bővebb volt, mint ahogy az mostanában divatban volt, a pólója fehér, de a hasán kissé foltos; nehéz csizmáját motorozáshoz tervezték, nem autózáshoz, de nem volt a talpa elkopva, ami arra utalt volna, hogy viselője egy vadmotoros; vékony szálú, sötét haját elöl fölfelé fésülte, és hátra zselézte. Éles vonásai voltak, mégis finomnak tűntek. Kicsi volt az álla, a feje mintha össze lett volna nyomva amiatt, hogy hosszú időn keresztül egy nagy súly nehezedett rá. Az arccsontjaira úgy feszült rá a bőr, mint a papírsárkányvázra az anyag. A hajvonal alatt egy forradás látszott, három párhuzamos vonal, mintha csak egy villa ágaival végigszántottak volna a bőrén, le, egészen az orrnyergéig. A szája egyik sarka állandóan lefelé görbült, a másikon pedig kissé fölfelé, amitől olyan benyomást keltett, mint azok a jelképes álarcok a színházban, ahol a kétféle arcot félbevágják, majd a feleket egymáshoz illesztik. A férfinak vastag ajka volt. Akár érzékinek is nevezhetnénk, de ennek az embernek a magatartása nem ilyesmiről árulkodott. Barna volt a szeme, és apró, fehér pontocskák pettyezték, olyan volt, mint valami bolygó, körülötte a sötétben fénylő csillagokkal. Kölnitől illatozott, de alatta érezhető volt a kisütött állati zsiradék, a vér, a bomlás és a hulladék olyasféle szaga, amely akkor érezhető, mikor egy élőlény utolsó pillanatait éli a halála előtt.

Dave, a Kitaláló hirtelen azt kívánta, bárcsak tizenöt perccel korábban határozta volna el, hogy elkezd pakolni, és bárcsak az asztala és a dolgai biztonságosan el

lennének zárva, ő pedig már akkora távolságot tett volna meg szeretett mérlegétől és a cégérétől, amennyit csak a kora megenged. De még így is, hogy megpróbált valahogy kilépni az újonnan érkezettel való szemkontaktusból, azon vette észre magát, hogy már elemzi, megpróbál következtetéseket levonni a mozdulataiból, az öltözködéséből, a szagából. A férfi belenyúlt farmernadrágja egyik elülső zsebébe, előhúzott egy fémfésűt, és jobb kezével végigszántott vele a haján, a baljával pedig követte a mozdulatot, hogy lesimítsa az esetlegesen kiálló hajszálakat. Eközben kissé jobb oldalra döntötte a fejét, mintha csak egy általa látható tükörben méregetné magát, és beletelt egy kis időbe, mire a Kitaláló rájött, hogy ő maga az a tükör. Az idegen mindent tudott Dave-ről és a „képességéről”, és bár Dave abba akarta hagyni a méricskélést, mégis az alkotóelemeire próbálta bontani a páváskodó alakot, aki tudatában volt annak, hogy mi történik, és élvezte, hogy viszontláthatja töredezett önmagát az idősebb férfi megfigyelései és érzékelései segítségével.

Tiszta, vasalt farmert viselt, de a térdeire egy kis föld rakódott. A pólón lévő folt pedig mintha beszáradt vér lett volna. Föld volt a körmei alatt. És az a szag... édes istenem, az a szag!

Az idegen előtte állt, a fésű visszakerült a szűk zsebbe. A mosoly kiszélesedett, mesterkélten, és a férfi megszólalt.

– Maga a kitaláló ember? – kérdezte. Enyhén délies akcentusa volt, egyúttal egy kis maine-i is. Megpróbálta leplezni, de Dave-nek kiváló füle volt az ilyesmihez.

A maine-i akcentus azonban nem veleszületett volt, hanem egy olyan emberé, aki képes fölvenni bármilyen beszédet, amikor csak akarja, akire csak úgy ráragad mindenféle beszédfajta és a körülötte lévők modorossága, ezzel álcázva magát.

Úgy tett, ahogy a ragadozók is. – Mára már végeztem – közölte a Kitaláló. – Elfáradtam. És semmim nem maradt. – Ó, még egyre van ideje! – érkezett a válasz, és a Kitaláló tudta, hogy ez nem

hízelgés. Csak közlés. Körülnézett, valamiféle mentséget keresve, amivel itt hagyhatná ezt az embert,

de úgy tűnt, mintha a férfi valamiféle űrt kerített volna maga köré, mert senki nem volt hallótávolságban, és azok figyelme, akik a közelben jártak, másfelé irányult. Más pultok felé néztek, vagy a tenger felé, a folyton változó homokdűnék felé. A távoli autók felé tekintgettek, és azoknak az ismeretleneknek az arcába bámultak, akik elhaladtak mellettük. A sétányt lesték a lábuk alatt, és mélyen a férjük meg a feleségük szemébe néztek, pedig ott már régóta nem találtak semmi érdekeset, de mégis, még most is magukba zárták a másikat valami korábbi, gyanútlan, hirtelen tovaröppenő vonzerő miatt. Ha valaki azt javasolta volna nekik, hogy ne figyeljenek az alacsony Kitalálóra és az előtte álló emberre, azonnal visszautasították volna. De egy figyelmes megfigyelő – mint például Dave, a Kitaláló – számára a tiltakozás után az arcukra kiülő szorongó érzés árulkodó jele lett volna annak, hogy hazugság a tiltakozás. Most ők is egy kicsit olyanná váltak, mint a Kitaláló, valamiféle ősi ösztön ébredt fel bennük ezen a fényes nyári estén, miközben a nap véresen bukott le nyugaton. Talán valóban nem vették észre, hogy mit tettek, vagy az önbecsülés és a létfenntartási ösztön akadályozta meg őket abban, hogy bevallják még akár csak maguknak is, hogy jókora távolságot hagytak a hátrafésült hajú férfi és maguk között. Fenyegetés és veszély sugárzott belőle, és úgy érezték, már azzal is megkockáztatják, hogy magukra vonják a figyelmét, ha tudomást vesznek a

létezéséről. Akkor már jobb, ha másfelé néznek. Jobb, ha más szenved, inkább valami ismeretlen vonja magára a haragját, mintsem hogy az ő dolgaik iránt kezdjen érdeklődni. Jobb, ha továbbsétálnak, beszállnak a kocsiba, és elhajtanak anélkül, hogy egyszer is visszanéznének, nehogy a másik bámuló szemébe pillantsanak, nehogy aztán annak lusta, félmosolyra álló szája hirtelen kinyíljék, miközben emlékezetébe vési az arcukat, a kocsijuk rendszámát, a színét, a feleség sötét haját, a serdülő lány bimbódzó testét. Akkor már jobb tettetni. Jobb nem észrevenni. Jobb, mint arra ébredni az éjszaka kellős közepén, hogy egy olyan ember bámul rád, akin a kiontott vér még meleg, és árulkodó fény szűrődik a szomszédos szobából, ott benn pedig valami puhán cseppen a fapadlóra, valami, ami valaha élő volt, de ami most már nem az...

Dave tudta, hogy ez az ember nem sokban különbözik tőle. Ez itt szintén egy megfigyelő, egy katalogizáló, az emberi jellem megfigyelője, de ennek az idegennek az esetében a megfigyelés csak az ártó szándék előjátéka. Most csak a parton megtörő hullámok csobbanása hallatszott, az emberi hangok egyre inkább elhalkultak, a kis vidámpark zajai eltompultak, el is némultak, ahogy az idegen megszólalt, olyan hangszínnel, hogy a hallgatósága kénytelen volt minden figyelmét rá fordítani.

– Szeretném, ha kitalálna valamit rólam – közölte a férfi. – Mit akar tudni? – kérdezte a Kitaláló, és a jóindulatnak még a látszata is

kiveszett a hangjából. Itt nem volt semmi értelme. Bizonyos szempontból egyenlők voltak.

A férfi ökölbe szorította a jobb kezét. Két negyeddolláros jelent meg fehér ujjpercei között. Dave felé emelte a kezét, és épphogy csak kissé remegő ujjakkal elvette az érméket.

– Mondja meg, miből élek! – mondta az idegen. – És azt akarom, hogy szedje össze minden tehetségét. Amennyire csak tudja.

Dave kihallotta hangjából a figyelmeztetést. Mondhatott volna valami ártalmatlant. Például, hogy árkot ás. Vagy hogy kertész. Vagy...

Egy vágóhídon dolgozik. Nem, ez túl közeli találat. Ezt nem mondhatja. Maga dolgokat tép szét. Élő dolgokat. Fájdalmat okoz, gyilkol, és aztán a bizonyítékot

elföldeli. És néha az áldozatok visszavágnak. Látom a forradásokat a szeme körül és az álla alatti puha húson. Van néhány éles vonal a homloka fölött, és a tövükben gyulladt a bőr, ahol a haj nem nőtt vissza rendesen. Mi történt? Elszabadult egy kéz? Kétségbeesett ujjak kitéptek egy csomót a hajából? És énjének egy része a fájdalom ellenére nem örömmel ízlelgette a küzdelem zamatát? Nem volt boldog, hogy meg kell dolgoznia a jutalomért? És mi a helyzet azokkal a bemetszésekkel a hajvonal alatt? Maga erőszakos ember, és az erőszak már magát is többször meglátogatta. Megjelölték, hogy másokat figyelmeztessenek ezzel, hogy még azok is, akik eléggé bolondok vagy őrültek, tudhassák, ha közeledik. Bár annak, aki ezt tette, túl késő volt, de azért mégiscsak egyfajta módja ez a figyelmeztetésnek.

Lehet, ha hazudik, az a halálát jelenti. Lehet, hogy nem most azonnal, lehet, hogy nem is egy hét múlva, de ez az ember emlékezni fog, és visszatér. Egy éjjel Dave, a Kitaláló visszatér a szobájába, és az idegen ott ül majd egy székben, a sötétben, szemben az ablakkal, nagyokat slukkol a bal kezében tartott cigarettából, a jobb kezével pedig egy pengével játszadozik.

– Végre megérkezett! Már vártam magát! Emlékszik rám? Megkértem, hogy próbáljon meg kitalálni valamit rólam, de nem találta el. Egy gyerekeknek való kis játékot adott nekem

jutalomként, hogy legyőztem a Kitalálót, de ez nem elég nekem, tévesen hitte, hogy igen. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ezt a tévedését helyrehozzuk. Úgy vélem, tényleg tudnia kell, mivel keresem a kenyerem. Hadd mutassam meg...

Az idegen lassan megfordította Dave felé a kezeit, feltárta a két tenyerét, aztán visszafordította, hogy az lássa a két kézfejét, végül a szinte finom ujjait mutatta meg. Minden egyes köröm alatt vékony piszokcsík húzódott.

– Nos, mondja meg! – kérte. – Igazat mondjon! Dave a szeme közé nézett. – Fájdalmat okoz – felelte. Úgy tűnt, az idegen jól szórakozik. – Tényleg? – kérdezte. – Embereket bánt. – Igen? – Már ölt embert. – Dave egyszerre hallotta saját magát, ahogy kimondja a

szavakat, és látta is önmagát kívülről. Mintha ellebegne a szeme előtt kibontakozó jelentől távolabbra, a lelke már előre megsejtette, hogy távozik ebből az életből.

Az idegen megrázta a fejét, és a saját kezeire pillantott, mintha csak csöndben meglepődne, hogy mit is tártak fel – mondta. – Nem semmi. Igazán. – Bólintott, csak úgy magának. – Hm – mondta lágyan. – Hm.

– Szeretne jutalmat? – kérdezte Dave. – Kaphat, ha rosszul találgattam. Maga mögé mutatott a gumiszalagokra, hajcsatokra, a csomag lufira. Vegyél egyet. Kérlek, vegyél egyet! Vidd az összeset, bármit, amit csak akarsz, csak hagyj

engem békén! Menj el, tűnj el, és soha többé ne gyere vissza! És ha ez vigasztal, tudd, hogy soha nem fogom elfeledni a szagodat, és azt, hogy láttalak. Soha. Mindörökre velem marad, mindig lesni fogom, nem jössz-e el újra.

– Nem – felelte az idegen. – Csak tartsa meg! Jól szórakoztam. Maga elszórakoztatott.

Elhátrált a Kitalálótól, továbbra is bólogatva, és halkan hümmögve. A Kitaláló már éppen azt hitte, hogy megszabadult tőle, amikor az idegen

megtorpant. – Szakmai büszkeség – mondta hirtelen. – Tessék? – kérdezte a Kitaláló. – Azt hiszem, ez a közös bennünk: mindketten büszkék vagyunk arra, amit

csinálunk. Hazudhatott volna nekem, de nem tette. Én is hazudhattam volna, és elkérhettem volna az egyik fényes luficsomagot, de én sem tettem. Maga tisztel engem, és ez kölcsönös. Férfiak vagyunk, maga és én.

A Kitaláló nem felelt. Nem volt mit mondania. Valami ízt érzett a szájában. Keserű volt, és kellemetlen. Ki akarta nyitni a száját, beszívni a sós tengeri levegőt, de most még nem, addig nem, amíg az idegen itt van. Először meg akart tőle szabadulni, mert attól félt, hogy azzal az egyetlen lélegzettel is belékerül a másikból valami, és beszennyezi őt.

– Ha akar, beszélhet rólam másoknak – mondta az idegen. – Nem izgat. Már rég távol leszek, mire valakinek eszébe jut, hogy keresni kezdjen engem, és még ha megtalálnának is, mit mondanának? Hogy egy olcsó pólót viselő zsibárus azt mondta, hogy nézzenek utánam, lehet, hogy van valami a fülem mögött? Ugyan már!

Az idegen elővett egy csomag cigarettát a farmerjából. A doboz eléggé viharvert volt, kissé horpadt. Kirázott belőle egy vékonyka, réz öngyújtót, aztán egy cigarettát is utána. Elkezdte sodorgatni a hüvelykés a mutatóujja között, mielőtt meggyújtotta volna, aztán a cigarettásdoboz újra eltűnt a farmerban.

– Lehet, hogy egy nap megint visszajövök – közölte. – Akkor majd fölkeresem. – Itt leszek – felelte a Kitaláló. Akkor, ha akarsz, gyere vissza, te állat. Az egyszer biztos, hogy tartok tőled, és tudom,

hogy van is okom rá, de azt hiszem, nem fogom kimutatni. Ezt az elégtételt nem fogod megkapni, tőlem nem.

– Remélem is – felelte az idegen. – Tényleg bízom benne. De a Kitaláló soha többé nem látta, bár gyakran gondolt rá, miközben a sétányon

méricskélte az arra haladó tömeget. A hátralévő néhány évben egyszer-kétszer érezte, hogy valahonnan nézik. Biztosan tudta, hogy az idegen valahonnan figyeli, talán szórakozásképpen, vagy – amitől a Kitaláló gyakran félt – éppen megbánva, hogy hagyta, ilyen módon derüljön ki róla az igazság, közben arra vágyva, hogy valahogy jóvátegye az elkövetett hibát.

Dave „Kitaláló” Glovsky 1997-ben halt meg, majdnem ötven évvel azután, hogy először megérkezett az Old Orchard Beachre. Azoknak, akik meghallgatták, mesélt az idegenről, arról, hogy milyen büdös zsírszag áradt belőle, és hogy milyen piszkos volt a körme, és a rézszínű foltokról az ingén. A legtöbb ember, akinek elmondta, csak csóválta a fejét, azt hitték, hogy ez is csak a mutatványos ember újabb próbálkozása, hogy egy kicsit rejtélyesebb színben tüntesse föl magát. De néhányan meghallgatták, visszaemlékeztek rá, és továbbadták a történetet, hogy mások is gyanakvóan figyelhessenek, ha a férfi esetleg visszatérne.

A Kitalálónak persze igaza volt. A férfi tényleg visszajött a rákövetkező években, néha a saját céljai miatt, néha mások parancsát teljesítve, és vett is el, és teremtett is életet. De amikor utoljára eljött, úgy burkolódzott be a fellegekbe, mint valami köpönyegbe, elsötétítve az eget a jövetelével, mások arcában keresve a halált és a halál emlékét. Megtört ember volt, és másokat is megtört dühében.

Merrick volt az, a bosszúálló.

1.

Borús, késő novemberi reggel volt, a füvet szilánkosra repedezett zúzmara borította, és a tél úgy vigyorgott a felhők hasadékain át, mint egy rossz bohóc, aki a függöny résén át kukucskál ki a közönségre, mielőtt az előadás megkezdődik. A város lelassult. Hamarosan lecsap rá a fagy. Portland mint valami állat, elraktározta tartalékait az előtte álló hosszú hónapokra. A bankban ott voltak a turisták dollárjai; remélték, hogy elegendő lesz mindenkinek a háborús hősök napjáig. Az utcák csöndesebbek lettek, mint voltak. A helyiek, akik sokszor kénytelenek voltak megosztani életüket a természetimádókkal és a bevásárló körútra érkezőkkel, most végre szinte teljesen visszakapták az otthonukat. Megkaphatták szokásos asztalukat a kávézókban és a falatozókban, az éttermekben és a bárokban. Volt idő a pincérnőkkel és konyhafőnökökkel való üres csevegésekre, az ügynökökkel, akik már nem szaladgáltak kimerülten az olyan ügyfelek után, akiknek a nevét sem tudták. Az évnek ebben a szakában érezni lehetett a kisváros igazi ritmusát, ahogy a szíve lassú ritmusban vert, és nem zavarták meg azok hamis ingerei, akik messziről érkeztek.

A Porthole-ban ültem egy sarokasztalnál, szalonnát és sült krumplit ettem, és nem néztem Kathleen Kennedyt és Stephen Fraziert, akik arról beszéltek, hogy a külügyminiszter váratlanul Irakba látogat. A tévé némára volt állítva, így sokkal könnyebb volt semmibe venni. A vízre néző ablak melletti kályhában égett a tűz. A vízen inogtak és hajladoztak a halászbárkák árbocai a reggeli szélben. Egy maroknyi ember ült a szomszédos asztaloknál, pont annyi, amennyi elegendő ahhoz, hogy megteremtse azt a barátságos légkört, amely egy reggelizőhelyhez dukált, mivel az ilyesmi az apró dolgok egyensúlyától függ.

A Porthole most is úgy nézett ki, mint amikor gyerek voltam, talán már a nyitáskor, 1929-ben is ilyen volt. A padlót zöld márványos linóleumkockák borították, itt-ott töredezettek voltak ugyan, de makulátlanul tiszták. Egy hosszú, fából készült, rézborítású pult húzódott szinte végig a termen, fekete szövettel bevont fémszékek voltak a padlóhoz erősítve. A pulton mindenhol poharak, fűszertartók álltak, és két üvegtálon friss muffin. A falakat halványzöldre festették, és ha felállt az ember, bekukucskálhatott a konyhába a kétszárnyú ajtó ablakain, amelyen egy festett, fésűkagylót ábrázoló kép és a megnevezése vált ketté nyitáskor. Egy táblára írták fel krétával mindig az aznapi ajánlatot, és volt még öt sörcsap, amelyekből Guinnesst, egy-két fajta Allagash és Shipyard sört mértek, és azoknak, akik nem értettek hozzá, vagy csak nem érdekelte őket, mit isznak, ott volt egy, amelyből Coors Lightot csapoltak. A falakról bóják lógtak, ami a régi kikötő más vendéglátóegységeiben giccsesnek tűnt volna, de itt egész egyszerűen csak azt jelentette, hogy ez itt olyan helyiek kedvence, akik a halászatból élnek. Az egyik fal szinte teljesen üvegből volt, ezért úgy tűnt, hogy a Porthole-t még a legfakóbb reggeleken is elönti a napfény.

Itt az embert mindig megnyugtató zaj fogadta, a beszélgetések tompa moraja, de soha nem lehetett igazán érteni, hogy mit beszélnek a közeledben ülők, teljesen tisztán nem. Ma reggel úgy húsz ember ülhetett itt, ettek, ittak, próbálták felkészíteni

magukat a napra, ahogy a maine-iek szokták. A bárpultnál öt halász ült sorban, a kikötői halpiacról jöttek. Egyforma kék farmert, kapucnis felsőt és baseballsapkát viseltek, nevetgéltek és nyújtózkodtak a melegben, az arcukat pirosra csípte a hideg. A mellettem lévő üzletemberek előtt az asztalt a fehér kávéscsészék között elborították a mobiltelefonok és a notepadek, mintha dolgoznának, pedig abból a néhány szófoszlányból, amelyet megértettem, úgy tűnt, sokkal jobban érdekli őket az, hogy magasztalják a Pirates edzőjét, Kevin Dineent. Szemben velük két nő, anya és lánya, belemerült egy olyanfajta beszélgetésbe, amelyhez nagyon sok gesztikulálás és döbbent arckifejezés szükségeltetik. Úgy tűnt, nagyon jól érzik magukat.

Kedvelem a Porthole-t. Turisták nem járnak gyakran ide, főleg télen nem, és régebben még nyáron sem nagyon zavarták meg a békés hangulatot, egészen addig, míg valaki a rakparton ki nem tett egy táblát, amely tudatta mindenkivel, hogy ezen a látszólag nem sokkal biztató vízparton mégiscsak van valami látnivaló: itt van Boone tenger gyümölcseit kínáló étterme, a halpiac, a Comedy Connection és maga a Porthole is. De még ekkor sem rohamozták meg a falatozót. Tábla ide vagy oda, a Porthole nem kiabálta ki hangosan a létezését, és a Commercialről egy ütött-kopott üdítőlogót és egy csapkodó zászlót lehetett csak látni, egyedül ezek jelezték a jelenlétét. Bizonyos értelemben ahhoz, hogy tudd, hogy itt van, meg is kellett pillantanod, főleg a sötét téli reggeleken, és egy őgyelgő turistának, aki egy csípős maine-i téli napon a Commercialon végigment, nagyon is tisztában kellett lennie azzal, merre induljon, ha épségben-egészségben akarta tudni magát. Az élénk északkeleti szélben nem sokuknak volt ideje vagy kedve fölfedezni a város rejtett zugait.

De azért néha, szezonon kívül néhány utazó eljutott a halpiachoz, elhaladt a komédiaklub előtt, a lépésük visszhangzott a sétány régi fapallóin, ami bal felől szegélyezte a rakpartot, és máris ott találta magát a Porthole ajtaja előtt. És fogadni lehetett volna rá, hogy ha az ilyen turisták legközelebb újra Portlandbe jönnek, egyenesen a Porthole felé veszik az irányt, de valószínűleg nem meséltek túl sok barátjuknak róla, mert ez itt olyasféle hely volt, amit az ember inkább megtart magának. Az épület előtt volt egy deszkaburkolatos terasz, mely a vízre nézett, ahová ki tudtak ülni az emberek nyáron enni, de télre behozták az asztalokat, és üresen állt. Azt hiszem, nekem jobban tetszett télen. Foghattam a kávémat, és kisétálhattam, abban a biztos tudatban, hogy nagy valószínűséggel senki nem fog ott zavarni. Csak beszívom a só illatát, és érzem, ahogy a tengeri szellő simogatja a bőröm, és ha jó az idő, az illat velem marad késő reggelig. Általában kedveltem ezt az illatot. Néha, ha nem éreztem jól magam, nem nagyon törődtem vele, mert a só íze az ajkamon a könnyekre emlékeztetett, mintha csak éppen nemrégiben csókoltam volna le valaki ajkáról a fájdalmat. Amikor ez történt, eszembe jutott Rachel és Sam, a lányom. És gyakran eszembe jutott a feleség és a gyerek, akik őelőttük már eltávoztak.

Az ilyen napok nagyon csöndesek voltak. De ma benn maradtam, zakó és nyakkendő volt rajtam. Egy mélyvörös Hugo

Boss nyakkendő, a zakó pedig Armani, bár Maine-ben nemigen figyeltek a márkákra. Mindenki úgy vélte, hogy ha ilyet hordasz, biztosan kiárusításon vetted, és ha mégsem, akkor idióta vagy.

Én nem kiárusításon vettem.

Kinyílt a bejárati ajtó, és egy nő lépett be. Fekete nadrágkosztümöt viselt, és egy puhakalapot, amely valószínűleg sokba kerülhetett, amikor vette, de mostanra már elég divatjamúlt lett. Fekete hajú nő volt, de befestette, és ettől lett egy kis vöröses árnyalata. Kissé mintha meglepődött volna, amikor körülnézett, mintha csak arra számított volna a lekopott lépcsőn lefelé jövet, hogy egy csapat kalóz fogja itt megtámadni. A tekintete megállapodott rajtam, és a fejét fürkészőn kissé félrehajtotta. Fölemeltem az egyik ujjam, ő pedig elindult az asztalok között arrafelé, ahol ültem. Felálltam, hogy üdvözöljem, és kezet ráztunk.

– Mr. Parker? – kérdezte. – Ms. Clay. – Sajnálom, hogy késtem. Baleset volt a hídon. Egy ideig állt a forgalom. Rebecca Clay előző nap hívott fel, és azt kérdezte, nem tudnék-e segíteni neki egy

problémáját megoldani. Valaki állandóan követte, és nem csoda, hogy ez nem igazán tetszett neki. A zsaruk semmit sem tudtak tenni ellene. A férfi mintha csak megérezte volna, ha közeledtek, mert addigra mindig eltűnt, mire a rendőrök megérkeztek, mindegy, mennyire elővigyázatosan próbálták is megközelíteni a házat, amikor a nő bejelentette, hogy ott van a lesben álló.

Utánanéztem, amennyire csak lehetett, részben azért, hogy kiverjem a fejemből, mennyire hiányzik Rachel és Sam. Egy ideje külön éltünk, kilenc hónapja együtt és külön. Nem tudom, hogy fajulhattak idáig a dolgok, és ilyen gyorsan. Mintha az egyik pillanatban még ott lettek volna, illatuk és hangjuk betöltötte a házat, a másik pillanatban pedig már indultak Rachel szüleinek a házába. Persze egyáltalán nem így történt. Így visszatekintve már láttam az idáig vezető út minden egyes kanyarulatát, minden lejtőjét és görbületét. Átmeneti dolognak gondoltuk, hogy mindkettőnknek lehetősége legyen arra, hogy átgondoljon mindent, hogy egy kis időnk legyen külön, hogy megpróbáljuk összeszedni, mi olyan fontos abban a másikban, akivel megosztottuk az életünket, ami nélkül nem tudunk meglenni. De az ilyen dolgok a természetüknél fogva soha nem átmenetiek. Az elválás során megjelenik egy törés, és még ha a végén elsimul is a dolog, és a felek úgy döntenek, hogy újra megpróbálják, a tényt, hogy az egyik elment, a másik soha nem fogja igazán elfelejteni vagy megbocsátani. Ilyenkor az egész olyannak tűnik a számára, mintha az ő hibája lett volna, pedig nem így van. Én sem voltam benne biztos, hogy az én hibám volt, teljesen legalábbis nem. Rachelnek döntenie kellett, és nekem is, de az ő döntése az enyémtől függött. Végül hagytam, hogy mindketten elmenjenek, de abban a reményben, hogy végül majd visszatérnek. Még mindig beszéltünk egymással, és akkor láttam Samet, amikor csak akartam, de az, hogy Vermontban voltak, kissé megnehezítette a dolgot. A távolság ellenére óvatosan bántam a látogatásokkal, és nemcsak azért, mert nem akartam csak még jobban bonyolítani az amúgy is bonyolult helyzetet, hanem azért is, mert még mindig hittem benne, hogy esetleg bánthatják őket miattam. Azt hiszem, igazából ezért hagytam őket elmenni. Nagyon nehéz volt erre visszaemlékezni. A tavalyi év eléggé nehéz volt. Nagyon hiányoztak, de nem tudtam, hogyan hozhatnám vissza őket. De azt sem tudtam, hogyan élhetnék nélkülük. Hatalmas űrt hagytak maguk után, és mások – akik az árnyékban várakoztak – igyekeztek elfoglalni a helyüket.

Az első feleség és az első gyerek.

Kávét rendeltem Rebecca Claynek. A reggeli nap sugara kíméletlenül sütött rá, fölerősítve a ráncokat az arcán, a festés ellenére jól látszó őszes szálakat a hajában, a szeme alatti sötét karikákat. Ezek egy része valószínűleg a miatt a férfi miatt lehetett, aki állítása szerint követi őt, de nyilvánvaló volt, hogy más okai is voltak. Az életében bekövetkező gondoktól-bajoktól időnek előtte megöregedett. Abból, hogy látszott, sietősen és nem valami nagy gonddal készítette ki magát, sejteni lehetett, hogy egy olyan nő ül velem szemben, aki nem szeret sokáig a tükör előtt lenni, akinek nem tetszik az, amit ott lát, az, ami visszanéz rá onnan.

– Azt hiszem, még soha nem voltam itt – mondta a nő. – Portland nagyon megváltozott az elmúlt pár évben, csoda, hogy ez a hely túlélte.

Igaza volt. Változott a város, de múltjának öregebb, girbegurba részeinek valahogy sikerült érintetlenül megmaradniuk: néhány antikvárium, borbélyüzlet, egy-két bár, ahol nem változott az étlap, mert mindig nagyon finom volt az étel, már a kezdetektől fogva. A Porthole is ezért maradt meg. Azok, akik ismerték, nagyra értékelték, és tettek róla, hogy segítsék, amikor csak módjuk nyílt rá.

Megérkezett a kávé. A nő cukrot tett bele, aztán hosszasan kevergetni kezdte. – Miben segíthetek, Ms. Clay? Abbahagyta a kavargatást, elégedetten, hogy most övé a szó. – Már említettem önnek a telefonban. Egy férfi zaklat. – Hogyan zaklatja? – A házam előtt ácsingózik. Kinn lakom a Willard Beach mellett. De láttam

Freeportban is, amikor vásároltam a bevásárlóközpontban. – Kocsival volt, vagy gyalogosan? – Gyalog. – Behatolt az ön birtokára? – Nem. – Megfenyegette, vagy testileg bántalmazta bármilyen módon? – Nem. – Mióta folyik ez a dolog? – Kicsivel több mint egy hete. – Beszélt önnel? – Csak egyszer, két nappal ezelőtt. – És mit mondott? – Azt, hogy az apámat keresi. A lányom és én az apám régi házában lakunk. Azt

állította, hogy valami dolga van az apámmal. – És maga mit felelt? – Mondtam neki, hogy már évek óta nem láttam az apámat. Azt is mondtam,

hogy amennyire én tudom, az apám halott. Igazából az év elején hivatalosan is halottá nyilvánították. Befejeződött az összes adminisztráció. Én nem akartam, de úgy gondoltam, hogy nekem is és a lányomnak is fontos, hogy végül valahogy lezárjuk a dolgot.

– Meséljen az apjáról! – Gyerekpszichológus volt, méghozzá jó. Néha felnőttekkel is dolgozott, de

általában olyanokkal, akik gyermekkorukban valamiféle traumán estek át, és úgy érezték, hogy az apám segíthet rajtuk. Aztán valahogy megváltoztak a dolgok körülötte. Volt egy nehéz eset: egy férfit a gyereke megvádolt azzal, hogy

molesztálta, miközben folyt a gyermekelhelyezési per az ügyben. Az apám úgy vélte, hogy a gyanúsításnak volt alapja, és ennek alapján az anyának ítélték a gyereket, de aztán a fiú később visszavonta a vádat, azt állítva, hogy az anyja vette rá, hogy ilyesmit mondjon. Ekkor már túl késő volt az apa számára. Kiszivárgott a valótlan állítás, valószínűleg az anya volt benne a ludas. A férfi elveszítette az állását, egy bárban csúnyán összeverték, és aztán a fickó agyonlőtte magát a hálószobájában. Az apám nagyon a szívére vette a dolgot, és panaszt is nyújtottak be ellene a gyerekkel történt beszélgetések miatt. Az engedélyező bizottság elutasította a folyamodványt, de ez után az ügy után az apámat nem kérték fel többé olyan ügy véleményezésére, amelyben egy gyerek elleni erőszak volt a vád. Azt hiszem, mindez nagyban aláásta az önbizalmát.

– Mikor volt ez? – 1998 körül, talán egy kicsivel előtte. És aztán egyre rosszabb lett a helyzet. –

Szemmel láthatóan hitetlenkedve csóválta fejét az emlékek hatására. – Még ha csak beszélek is róla, akkor is érzem, milyen őrülten hangzik az egész. Szörnyű volt. – Körülnézett, hogy megbizonyosodjon afelől, senki nem hallgatja, aztán kissé lehalkította a hangját. – Kiderült, hogy az apám néhány betegét megrontotta néhány férfi, és megint csak kérdések merültek föl az apám módszerei és megbízhatósága tekintetében. Az apám saját magát okolta azért, ami történt. És mások is őt okolták. Az engedélyező bizottság beidézte, hogy jelenjen meg egy nem hivatalos találkozón, ahol megbeszélik, ami történt, de nem ment el. Kiautózott az Északi Erdő szélére, otthagyta a kocsiját, és ekkor látták, vagy hallottak róla utoljára. A rendőrség egy darabig kereste, de soha nem talált semmiféle nyomra. Mindez 1999 szeptemberében történt.

Clay. Rebecca Clay. – Maga Daniel Clay lánya? Bólintott. Valami átsuhant az arcán. Önkéntelen volt, egyfajta arcrándulás.

Tudtam valamicskét Daniel Clayről. Portland nem nagy hely, csak névleg város. Az olyasféle történetek, mint a Daniel Clayé is, általában ott keringenek a kollektív emlékezetben. Persze a részletekről nem tudtam sokat, de akárcsak sokan mások, én is hallottam a szóbeszédet. Rebecca Clay a lehető legsemlegesebb szavakkal foglalta össze az apja eltűnésének a körülményeit, én pedig nem hibáztattam ezért, hogy kihagyta egy részét. Hogy azt suttogták, Daniel Clay tudhatott arról, hogy mi történik néhány gyerekkel, talán még ő maga is belekeveredhetett az ellenük való erőszakba. Volt valamiféle nyomozás, de hiányzott egy csomó feljegyzés az irodájából, és a foglalkozásából eredő bizalmas természetű dolgok miatt nagyon nehéz lett volna követni a nyomokat. És persze nem volt ellene semmiféle szilárd bizonyíték. De ez még nem akadályozta meg az embereket abban, hogy pletykáljanak, és levonják a saját következtetéseiket.

Közelebbről megnéztem Rebecca Clayt. Most, hogy tudtam, ki az apja, már kicsit jobban megértettem, miért néz ki úgy, ahogy kinézett. Úgy véltem, hogy magába forduló nő lehet. Bizonyára vannak barátai, de nem lehet sok. Daniel Clay árnyéka a lánya életére is rávetült, ő pedig sorvadozott alatta.

– Tehát azt mondta annak az embernek, aki követi magát, hogy már nagyon régóta nem látta az apját? És hogyan reagált erre?

– Elkezdte ütögetni az orra oldalát, és hunyorított. – A nő megmutatta nekem is, hogyan. – Aztán azt mondta: „Hazug kutya, bújj a lukba!” És hozzátette, hogy ad még nekem egy kis időt, hogy végiggondoljam, amit mondtam. Aztán csak elsétált.

– Miért nevezte önt hazugnak? Utalt arra, hogy esetleg tud valamit az apja eltűnéséről?

– Nem, semmi ilyesmit nem mondott. – És a rendőrség nem tudott kideríteni erről az emberről semmit? – Felszívódott. Szerintem azt hiszik, hogy csak kitaláltam az egészet, hogy egy kis

figyelmet csikarjak ki, de nem így van. Én nem tennék ilyesmit. Én... Vártam. – Maga tud az apámról. Vannak olyanok, akik meg vannak arról győződve, hogy

valami rosszat tett. Szerintem a rendőrség is közéjük tartozik, és néha van egy olyan érzésem, hogy azt hiszik, többet tudok arról, hogy mi történt, hogy végig csak az apámat védtem. Amikor eljöttek a házba, tudtam, mi jár a fejükben, az, hogy végig tudtam, hogy hol van, és hogy valahogy tartottam vele a kapcsolatok az évek során.

– És tartotta? Erősen pislogni kezdett, de nem kapta el a tekintetét. – Nem. – És most úgy tűnik, nem a rendőrség az egyetlen, aki kételkedik a maga által

mondottakban. Hogy néz ki ez az ember? – A hatvanas éveiben járhat, azt hiszem. Fekete a haja. Olyan, mintha festve

lenne, olyan mesterkélt, mint ahogy az ötvenes években a rocksztárok hordták a hajukat. Barna a szeme, és van itt egy forradása. – A homlokára mutatott, kicsivel a hajvonal alá. – Van itt neki három párhuzamos forradás, mintha valaki végigszántott volna egy villával a homlokán. Alacsony, talán százhatvanöt centi lehet, de elég mokány. A karjai tényleg hosszúak, és csak úgy dagadozik az izom a nyakán. Általában ugyanabban a ruhában van: kék farmerban és pólóban, néha fekete zakó van rajta, néha meg egy régi bőrdzseki. Van egy kis pocakja, de nem kövér. Rövidre van vágva a körme, és tiszta, kivéve...

Elhallgatott. Nem zavartam meg, miközben megpróbálta a legjobban kifejezni, amit mondani akart.

– Valami kölnit használ. Átkozottul átható szagút, de amikor beszélt hozzám, mintha megéreztem volna egy keveset abból a szagból, amit leplezni akart. Nagyon kellemetlen szag volt, valami állatias bűz. A legszívesebben elfutottam volna tőle.

– Megmondta a nevét? – Nem. Csak azt mondta, hogy van valami elintéznivalója az apámmal. Hiába

mondtam neki, hogy az apám halott, ő csak ingatta a fejét, és mosolygott. Azt mondta, hogy addig nem hiszi el, hogy valaki meghalt, míg nem szagolja a holttestét.

– Van valami elképzelése, hogy miért bukkant fel ez az ember oly sok évvel az apja eltűnése után?

– Nem mondta. Lehet, hogy hallott valamit arról, hogy hivatalosan is halottá nyilvánították.

A hagyatéki eljárás miatt Maine-ben az volt a törvény, hogy valakit akkor nyilvánítanak halottnak, ha már öt éve nem adott magáról életjelt, és ez alatt az idő alatt nem lehet kielégítő magyarázatot adni arra, miért tűnt el. Bizonyos esetekben a bíróság elrendelhetett egy „viszonylag alapos” kutatást, értesítette a rendőrséget,

tájékoztatta a szociális intézmények alkalmazottait az ügy részleteiről, és elrendelhette azt is, hogy felhívást jelentessenek meg a lapokban. Rebecca Clay azt állította, hogy minden, a bíróság által előírt feltételnek megfelelt, de nem jutott tudomására az apjáról semmi.

– Az egyik művészeti magazinban még egy írás is megjelent az apámról az év elején, miután eladtam néhány festményét. Szükségem volt a pénzre. Az apám eléggé tehetséges festő volt. Sok időt töltött az erdőben, festegetett, és vázlatokat készített. Modern mércével mérve a művei nem érnek túl sokat – a legtöbb, amit egy festményéért kaptam, ezer dollár volt -, de néha el tudok adni egyet-egyet, amikor kifutok a pénzből. Apámnak nem volt kiállítása, és nem túl sok festményt festett. Szájhagyomány útján terjed a híre, és a képei keresettek voltak azon gyűjtők körében, akik ismerték. Élete végére már olyan műveire is érkezett ajánlat, amiket még meg sem festett.

– Milyen fajta festményekről van szó? – Leginkább tájképekről. Talán tudok önnek mutatni néhány fotót, ha érdekli.

Már az összes képet eladtam. Kivéve egyet. Ismertem néhány embert Portland művészköreiben. Arra gondoltam, hogy majd

megkérdezem őket Daniel Clayről. De most az az ember volt az első, aki a lányát zaklatta.

– Nem saját magam miatt aggódom – mondta az asszony. – A lányom, Jenna csak tizenegy éves. Félek kiengedni egyedül a házból. Próbáltam neki elmondani egy részét annak, ami történik, de nagyon megijeszteni sem akarom.

– És mit akar tőlem, mit tegyek ezzel az emberrel? – kérdeztem. Tudom, eléggé furcsa kérdés volt, de föl kellett tennem. Rebecca Claynek meg kellett értenie, hogy mibe hajszolja magát.

– Azt akarom, hogy beszéljen vele! Érje el, hogy eltűnjön! – Ez két külön dolog. – Micsoda? – Beszélni vele, és rávenni arra, hogy menjen el. Zavartnak tűnt. – Bocsásson meg – mondta -, de nem értem önt. – Tisztáznunk kell néhány dolgot, mielőtt elkezdjük. Én a közelébe jutok, a maga

nevében megpróbálom tisztázni vele a dolgot, minden zűr nélkül. Lehet, hogy hatnak rá az érvek, és a saját dolgára megy, de abból, amit maga nekem elmondott, úgy tűnik, a fejébe vett valamit, és ez azt jelenti, hogy esetleg nem lesz hajlandó elmenni harc nélkül. Ha ez utóbbi következik be, vagy bevonjuk a rendőrséget, hogy elkapják, és távoltartási végzést szerzünk, ami nem olyan egyszerű, és még nehezebb betartatni, vagy találunk más módot arra, hogy kikényszerítsük tőle, hogy hagyja magát békén.

– Úgy érti, megfenyegeti vagy bántja? Úgy tűnt, mint akinek tetszik az ötlet. Nem is kárhoztattam érte. Találkoztam

már olyan emberekkel, akik évekig szenvedtek a zaklatástól, és teljesen kikészültek a feszültség és a szorongás miatt. Néhányuk végül már erőszakhoz is folyamodott, de ezzel csak még nagyobb lett a probléma. Egy házaspárt, akit ismertem, még be is perelt a feleségre leső férfi, miután a férj jól behúzott neki néhányat tehetetlenségében, hogy képtelen megszabadítani magukat a zaklatótól.

– Ez is egy lehetőség – mondtam -, csak akkor esetleg beperelhetnek bennünket testi sértésért vagy azért, hogy megfenyegettük. És ami még rosszabb, ha nem kezeljük óvatosan a dolgot, akkor ez az egész ügy elfajulhat. De jelenleg a fickó egyelőre csak kellemetlenséget okozott önnek, bár ez is épp elég. Ha lecsapunk rá, megkockáztatjuk, hogy visszavág. És akkor maga igazi veszélybe is kerülhet.

A nő mintha megrogyott volna csalódottságában. – És akkor mit tudunk csinálni? – Nézze – feleltem -, nem azt akarom mondani, hogy semmi remény arra, hogy

fájdalom nélkül megoldjuk a dolgot. Csak azt szeretném, ha megértené, hogy ha a férfi mindenáron itt akar ólálkodni, akkor nem lehet gyorsan az ügy végére járni.

A nő kissé magához tért. – Tehát elvállalja az ügyet? Elmondtam neki, mennyit kérek. Azt is tudattam vele, hogy mivel egyedül

dolgozom, közben nem tudok máson dolgozni, mert az hátráltatná azt, amit neki végzek. Ezért lehet, hogy kénytelen leszek külső segítséghez folyamodni. Ha bármilyen pluszköltség felmerül, szólok neki. Bármikor felmondhatja a megállapodásunkat, én pedig, mielőtt elmegyek, segítek neki találni valamiféle módot arra, hogy megoldja a problémát. Úgy tűnt, elégedett a megegyezésünkkel. Megkaptam az első hétre a járandóságomat. Nem igazán a magam számára volt szükségem a pénzre – eléggé egyszerű életmódot folytattam -, hanem elvi kérdést csináltam abból, hogy minden hónapban küldjek Rachelnek egy kis pénzt, bár ő mondta, hogy ez nem szükséges.

Megegyeztünk, hogy másnap kezdek. Közel maradok Rebecca Clayhez, amikor elindul munkába reggelente. Mindig értesíteni fog arról, hogy mikor hagyja el az irodát ebédelni vagy valami találkozó miatt, vagy hogy mikor indul haza esténként. A házában volt riasztóberendezés, de le akartam ellenőriztetni, és be akartam szereltetni még néhány plusz reteszt és láncot, ha szükségesnek látom. Már az előtt ott leszek a házánál, mielőtt elindulna, és egészen addig szemmel tartom az épületet, amíg este le nem fekszik. Bármikor fölveheti velem a kapcsolatot, és én húsz percen belül ott leszek.

Megkérdeztem tőle, hogy véletlenül nincs-e az apjáról egy fotója, amelyet nekem tudna adni. Már előre gondolt erre, bár mintha kissé vonakodva adta volna át a képet, miután kivette a táskájából. Egy vékony, hórihorgas férfi volt rajta, zöld tweedzakóban. Hófehér volt a haja, és bozontos a szemöldöke. Acélkeretes szemüveget viselt, az egyetemek szigorú, régimódi levegője lengte körül. Úgy nézett ki, mint az olyan ember, akinek a bőrkötéses könyvek és a pipák a természetes közege.

– Majd csináltatok róla másolatot, és ezt visszaadom magának – mondtam. – Van másik – felelte. – Tartsa csak meg, ameddig szükséges. Megkérdezte, nem tudnám-e szemmel tartani aznap, amíg a városban van. Egy

ingatlanügynökségen dolgozott, és el kellett valamit intéznie, ami néhány órát vett igénybe. Aggódott amiatt, hogy az a férfi esetleg megjelenik, miközben ő a városban van. Felajánlotta, hogy külön fizet érte, de visszautasítottam. Amúgy sem volt semmi dolgom.

Úgyhogy a nap hátralévő részében követtem. De semmi nem történt, nem volt nyoma az avíttas frizurát hordó, sebhelyes arcú embernek. Nagyon fárasztó és

unalmas munka volt, de legalább nem kellett visszamennem a házba, a nem teljesen üres otthonomba. Árnyként követtem a nőt, hogy a saját szellemeim ne követhessenek engem.

2.

A bosszúálló végiglépdelt az Old Orchard sétányán, nem messze attól a helytől, ahol a Kitaláló szokott táborozni nyaranta. Az öregember már nem volt ott, a bosszúálló feltételezte, hogy halott. Halott, vagy már nem képes azokra a mutatványokra, amelyekre korábban igen, a szeme már nem képes olyan tisztán látni, a hallása meggyengült, az emlékezőtehetsége már nem lenne képes rendszerezni és elraktározni az információkat, amelyeket egyébként magába szívott volna. A bosszúálló kíváncsi lett volna, hogy a mutatványos öregember emlékezett-e rá, míg a vég el nem jött. Úgy vélte, hogy igen, mivel az emberi természet olyan, hogy keveset felejt, nem dobja félre az olyasmit, ami hasznosnak bizonyul.

Lenyűgözte a Kitaláló tehetsége, titokban egy óránál is hosszabb ideig figyelte, mielőtt azon a hűvös, nyár végi estén odalépett hozzá. Ahhoz is jó érzék kellett, hogy ráleljen erre az apró, fura kinézetű kis emberre, akit körülvettek az olcsó csecsebecsék; aki képes volt egyetlen pillantás után olyan sok mindent megmondani, aki szinte gondolkodás nélkül újraépítette az előtte álló személyiségét, annyi idő alatt rekonstruálta az életét, amennyi alatt mások rápillantanak az órájukra. Időről időre visszajött erre a helyre, elrejtőzött a tömegben, távolról figyelte a Kitalálót. (És ennek éppen a kis ember ne lett volna a tudatában? Látta, ahogy pásztázza a tömeget, keresve azt a tekintetet, amelyik túlságosan is figyelmesen vizslatta, az orrlyukai úgy mozogtak, mint a nyúlé, amikor érzi, hogy közeleg a róka.) A bosszúálló talán éppen ezért érzett késztetést mindig arra, hogy visszajöjjön, mintha lett volna valami halovány esély arra, hogy a Kitaláló végül mégis ott marad azon a helyen, és kivárja a telet a víz mellett, ahelyett hogy melegebb tájékra költözne.

Ha a bosszúálló itt találta volna, mit mondott volna? Taníts engem! Mondd el, hogyan szerezhetek tudomást arról az emberről, akit keresek! Hazudni fognak nekem. Meg akarom tanulni, hogyan ismerhetem fel a hazugságot. Vajon megmagyarázta volna, miért is jött vissza erre a helyre, és a kis ember hitt volna neki? Persze hogy hitt volna, hiszen ő mindig felismerte a hazugságokat.

De a Kitaláló már régen eltávozott, úgyhogy a bosszúállónak csak annak az egyedüli találkozásnak az emléke maradt. Aznap vér tapadt a kezéhez. Egy viszonylag egyszerű feladatot hajtott végre: egy gyenge ember pihent meg általa örökre, egy olyan ember, aki esetleg kísértésbe eshetett volna, és sértetlenségért cserébe elárulja, amit tud, azoknak, akik keresték őt. Attól a pillanattól fogva, hogy menekülni kezdett, a napjai meg voltak számlálva ezen a Földön, már csak másodpercei, percei, órái, napjai voltak hátra, nem több. Ahogy öt napból hat lett, rátalált és megölte. A végén félelem volt ugyan, de fájdalom alig. Merrick nem szokott kínozni, gyötrelmet okozni, bár nem kételkedett abban, hogy azokban a végső pillanatokban, amikor az áldozat felfogja annak az embernek a kérlelhetetlenségét, aki eljött érte, az éppen elég gyötrődés lehetett számára. Ő profi volt, nem szadista.

Merrick. Ez volt a neve. Ez szerepelt a papírjain, ezt a nevet adta meg születési névként, de már nem jelentett neki semmit. Gyilkos volt, de másokért gyilkolt, nem magáért. Fontos különbség. Egy férfi, aki a saját céljaiért gyilkol, az ki van

szolgáltatva az érzéseinek, és az ilyen ember hibákat követ el. A régi Merrick profi volt. Képes volt semleges maradni, távol tartani magát az egésztől, legalábbis ezt mondta magának, bár a gyilkolás utáni csöndben néha hagyta, hogy eluralkodjon rajta az élvezet, amelyet a tette okozott.

De a régi Merrick, Merrick, a gyilkos már nem létezett többé. Más ember vette át a helyét, és eközben pusztulásra ítélte önmagát, de hát mi más választása volt? Talán a régi Merrick attól a pillanattól fogva haldokolni kezdett, hogy a gyereke megszületett, az akarata egyre csak gyengült attól fogva, és végül teljesen meg is tört annak tudatában, hogy az a világon van. A bosszúálló újra a Kitalálóra gondolt, és azokra a pillanatokra, amelyeket együtt töltöttek ezen a helyen.

Ha most rám néznél, öregember, mit látnál? Egy név nélküli embert, egy gyermek nélküli apát, és látnád, ahogy a bensőjét égető düh belülről elevenen felfalja.

A bosszúálló hátat fordított a tengernek, mert még sok munka várt rá.

A ház csöndes volt, amikor hazaértem. De Walter, a kutyám röviden üdvözölt, és én hálás voltam ezért. Mióta Rachel és Sam elment, úgy látszott, hogy azok a bizonyos mások, akiket hosszú ideig megtagadtam, teljesen elfoglalták azok helyét, akik viszont az övéket vették el korábban. Már megtanultam, hogy ne feleljek nekik, hogy ne vegyek tudomást róluk, a padló reccsenéseiről, a hálószobám plafonján hallatszó lépésekről, amelyek mintha a padláson lévő jelenésektől származnának. Azoktól, akik olyasmi után kutatnak ott, az egész helyiséget megtöltő dobozokban, amely valaha az övék volt. Megtanultam, hogy ne figyeljek a halk kopogásra az ablakokon, amikor leszáll a sötét, hogy inkább másnak nevezzem a dolgot, mint ami valójában volt. Az egésznek olyan hangja volt, mint amikor az ágak verik az ablakokat a szélben, a végük súrolja az üveget, csakhogy nem voltak fák az ablakok előtt, és egyetlen ág sem verné őket ilyen szabályszerűséggel és kitartással. Néha arra ébredtem a sötétben, hogy nem tudom, mi zavarta meg az álmom, csak azt tudtam, hogy valami zaj jött onnan, ahonnan nem jöhetett volna, és mintha egészen halkan hallottam volna az elhaló suttogást, ahogy a tudatos elmém újra fölemelte a sorompókat, amelyeket az álom időlegesen leeresztett.

A ház soha nem volt teljesen üres. Valami befészkelte magát ide. Tudom, már régen beszélnem kellett volna Rachellel erről, még mielőtt elment.

Őszintének kellett volna lennem vele, elmondani neki, hogy a halott feleségem és a lányom vagy valamiféle kísértetek, amelyek nem egészen ők voltak, nem hagynak békén. Rachel pszichológus. Megértette volna. Szeret engem, és megpróbált volna segíteni nekem. Lehet, hogy visszamaradt bűntudatról beszélt volna, meg az elme finom egyensúlyáról, hogy néha olyan nagy és szörnyű a szenvedés, hogy az ember nem képes a teljes gyógyulásra. Én pedig bólintottam volna, és azt mondtam volna: igen, igen, így van, és közben tudtam volna, hogy van igazság abban, amit mond, de mindez mégsem elég magyarázat arra, ami megjelent az életemben, miután elvették a feleségemet és a gyermekemet tőlem. De nem mondtam ki ezeket a szavakat, mert attól féltem, hogy ha hangosan kimondom őket, akkor azzal valóságossá teremteném azt, amit nem akartam elismerni. Tagadtam a létezésüket, és ezzel hagytam, hogy még szorosabban magukhoz öleljenek.

Rachel gyönyörű volt. Vörös színű volt a haja, a bőre hófehér. Sok volt belőle Samben is, a lányunkban, belőlem kevesebb. Amikor utoljára beszéltünk, Rachel elmondta, hogy Sam már sokkal jobban alszik. Voltak olyan időszakok – amíg még

együtt éltünk ebben a házban -, amikor nagyon nyugtalanul aludt. Ilyenkor Rachel és én Sam nevetésére vagy néha a sírására ébredtünk. Egyikünk elment megnézni, és azt láttuk, hogy Sam a levegőbe nyúlkál maga előtt, vagy forgatja a fejét, hogy követhesse az alakok mozgását, akiket csak ő látott. Észrevettem, hogy ilyenkor a szoba teljesen lehűlt, hidegebb volt a szokásosnál.

És Rachel is észrevette mindezt, bár nem mondta. Három hónappal korábban meghallgattam egy beszélgetést a portlandi Városi

Könyvtárban. Két ember, egy orvos és egy médium beszélgetett, vitatkozott a természetfölötti jelenségekről. Hogy őszinte legyek, kissé zavarban voltam, hogy ott vagyok. Olyan emberekből állt a hallgatóság, akik nem mosakodtak rendszeresen, és akik – a beszélgetés utáni kérdéseikből ítélve – kételkedés nélkül elhittek mindenféle maszlagot, amelynek a szellemvilág csak egy kis részletnek tűnt, és így szépen elfoglalta a helyét a mesébe illő angyalok, ufók, emberi alakot öltő idegen gyíklények között.

Az orvos hallucinációkról beszélt, amelyek szerinte messze a leggyakoribbak azon esetekben, amikor valaki szellemeket lát. Az idősebb embereknél – folytatta -, főleg azoknál, akik Parkinson-kórban szenvednek, néha előfordul, hogy egy úgynevezett Lewy-testes demencia is jelentkezhet, amelytől rövidülésben látszó testeket látnak. Ez magyarázhatja azokat a gyakran előforduló mendemondákat a szellemekről, amelyek állítólag úgy jelentek meg, hogy térdtől lefelé le volt vágva a lábuk. Más kiváltó okokat is említett, a halántéklebeny betegségeit, daganatokat, a skizofréniát és a depressziót. Mesélt a hipnogogikus álomról, azokról az életszerű képekről, amelyek akkor jelennek meg a tudatunkban, amikor az álom és az ébrenlét határán járunk, és azzal fejezte be, hogy mégsem tudunk teljes egészében tudományos alapon megmagyarázni minden, a beszámolókban megjelent természetfölötti élményt. „Túl sok mindent nem tudunk még az agy működéséről, a stresszről és a depresszióról, egy csomó mentális problémáról és a gyász természetéről” – mondta a doktor.

A médium vele ellentétben egy öreg szélhámos volt, dőlt belőle a badarság, amely a fajtája velejárója. Olyan lényekről zagyvált, akiknek még valamiféle befejezetlen dolguk volt itt, „túlvilági” szeánszokról és üzenetekről hadovált. Az egyik kábeltévén volt egy műsora, amelyhez egy emelt díjas telefonvonal is tartozott. Itt leadta a szokásos dumát az északkeleti rész minden jótékony szövetsége és közösségi háza összes szegényei és könnyen rászedhető emberei számára.

Szerinte szellemek járnak bizonyos helyeken, nem emberek. Szerintem ez hazugság. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy mi teremtjük meg a saját szellemeinket, és hogy ezek, mint ahogy az az álmainkban is történik, voltaképpen saját énünk egy részének tükrei: a bűntudatunkéi, a megbánásainkéi, a gyászunkéi. Talán ez egyfajta magyarázat az egészre. Mindegyikünknek megvannak a saját szellemei. Nem mindegyik a saját magunk által teremtett lény, de végül mind ránk találnak.

Rebecca Clay a konyhájában ült. Egy pohár vörösbor volt előtte érintetlenül, és mindenhol le volt kapcsolva a villany.

Meg kellett volna kérnie a nyomozót, hogy maradjon itt vele. Bár az a férfi soha nem próbált meg bejönni a házba, és Rebecca biztos volt abban, hogy az ablakokra és

az ajtókra helyezett riasztó jelezne, mivel nemrég ellenőrizte egy szakértő, akit a nyomozó küldött. De azért most, hogy besötétedett, ezek a biztonsági intézkedések egyre kevésbé tűntek elegendőnek. A szél úgy járt-kelt az épületben, mint valami elkóborolt kisgyerek, és az asszony az öreg ház minden egyes zajára felriadt, a padló minden egyes reccsenésére, a szekrények minden egyes nyikordulására megrezzent.

A mosogató fölötti ablak mögött koromsötétség honolt, és a fehér kereten túl semmit nem lehetett látni. Átlebeghetett volna a sötétségen, semmiféle akadályba nem ütközött volna, amely elválasztaná a kinti légüres tértől, hacsak azoknak a láthatatlan hullámoknak nem, amelyek láthatatlanul megtörtek a parton. Mivel nem volt jobb dolga, az ajkához emelte a poharat, lassan belekortyolt, és már későn vette észre, milyen ecetes illat csapta meg az orrát. Elhúzta a száját, visszaköpte a bort a pohárba, majd felállt az asztaltól. Odalépett a mosogatóhoz, és kiöntötte a folyadékot, engedett egy kis vizet, és leöblítette a fémről a vörös foltokat. Lehajolt, és beleivott a vízsugárba, hogy kimossa a szájából a rossz ízt. Valahogy olyan kellemetlen íze volt, mint a volt férjének, áporodott ízű csókjainak éjjelente, amikor a házasságuk már a végső szakaszába ért. Rebecca tudta, hogy a férje akkor megvetette őt, pontosan úgy, ahogy most ő gyűlöli a férfit, és hogy akkor a férje meg akart szabadulni attól a tehertől, amelyben osztoztak ők ketten. Rebecca már nem akarta odaadni neki a testét, már nyoma sem maradt benne annak a vonzódásnak, amely valaha hozzá kötötte, de valahogy megtalálta a módját annak, hogy külön válassza a szerelmet és a szükséget. Néha azon gondolkodott, vajon kiről is fantáziálgathatott a férfi, miközben ott mozgott rajta. Néha a szeme teljesen üressé vált, és Rebecca tudta, hogy még ha a testük összeforr is, a férfi igazi énje messze jár. Máskor meg szinte belefúrta a tekintetét az övébe, szinte undorral bámult le rá, amitől a nő szemében az egész aktus szinte erőszaknak tűnt. Abban semmi szerelem nem volt, és most, hogy visszatekintett azokra az évekre, alig akarta elhinni, hogy valaha ilyesmi létezett kettejük között.

Persze ő is ugyanezt tette, elővarázsolta a múltjából a valós és képzeletbeli szerelmeit, hogy a szeretkezés ne legyen olyan kellemetlen, de alig volt belőlük néhány, egyébként is azok meg másféle gondokat hoztak magukkal, úgyhogy a végén teljesen felhagyott a fantáziálgatással. A nemi étvágya annyira lecsökkent, hogy sokkal könnyebb volt teljesen másra gondolni közben, vagy arra az időre, amikor ez a férfi már nem lesz az életének a része. Ha már itt tartunk, már arra sem emlékezett, hogy miért kellett neki a férfi egyáltalán, és annak ő miért. Ő talán valamiféle állandóságot keresett, fiatal lányként, azok után, ami az apjával történt, de a férje nem az az ember volt, aki ezt a biztonságot megadhatta volna neki. Volt valami lealacsonyító abban, ahogy a férfi őhozzá vonzódott, mintha valami teljesen erkölcstelent látott volna benne, és élvezetét lelte volna abban, hogy ebbe az erkölcstelenségbe belehatol.

Még a lányát sem szerette, annak a kapcsolatnak a gyümölcsét, amely igazán ki sem fejlődött. (És ki tudja? Talán soha nem is akart valódi kapcsolatot?) Jenna apja mindenesetre eltűnt az életükből. Csak nagyon ritkán látta a lányát, és az is inkább még akkor történt, amikor a kislány még kicsi volt. Mostanra már föl sem ismerné a lányát, gondolta Rebecca, aztán rájött, hogy úgy gondol a férfira, mintha az még mindig élne. Megpróbált érezni iránta valamit, de képtelen volt rá. A férfi élete korán véget ért egy sötét mellékúton, távol az otthonától, a testét egy árokba hajították,

kezeit biztosítékdróttal hátrakötözve, és a puha föld beitta a vérét, táplálva azokat az apró, sürgő-forgó lényeket, amelyek a mélyből előjöttek, hogy belőle lakmározzanak. Valószínűleg nem volt valami jó ember, ezért is végezte így. Soha nem tartotta be az ígéreteit, nem tartotta szem előtt a kötelezettségeit. Rebecca úgy vélte, hogy elkerülhetetlen volt, hogy egy nap találkozzon valakivel, aki nem bocsátja majd meg a bűneit, és kíméletlenül megfizetteti vele őket.

Jenna egy ideig sokszor kérdezett az apjáról, de az utóbbi időben egyre fogyatkoztak a kérdések, míg a végén már teljesen elfeledkezett róluk, vagy csak úgy döntött, hogy nem teszi fel őket. Rebecca még nem találta ki, hogyan mondja meg a lányának, hogy az apja halott. Az év elején ölték meg, de még nem találta a megfelelő alkalmat, hogy beszéljen Jennával a haláláról. Mindig elhessegette magától, de azért mindig eszében volt. Most, a konyha sötétjében úgy döntött, hogy ha a lánya legközelebb felhozza az apját, akkor elmondja neki az igazságot.

Megint a magánnyomozó jutott az eszébe. Bizonyos értelemben Jenna apja volt az oka annak, hogy fölvette vele a kapcsolatot. Jenna apai nagyapja mesélt Rebeccának Parkerről. Azt akarta, hogy Parker nyomozzon a fia után, de az visszautasította. Rebecca azt hitte, hogy az öregember keserűen gondol a nyomozóra, főleg amiatt, ahogy a dolgok alakultak, de nem így volt. Talán a férfi megértette, hogy a fia már amúgy is elveszett ember, még ha nem volt is hajlandó elfogadni a következményeket. Ha már ő sem hitt a fiában, akkor hogyan várhatná el, hogy mások higgyenek benne? Úgyhogy nem hibáztatta a nyomozót azért, hogy nem segített neki. Rebecca meg emlékezett a nevére, amikor az idegen felbukkant, és az apja után érdeklődött.

A csap még mindig meg volt nyitva, úgyhogy kiöntötte a palackból a maradék bort is. A víz vörösre színezve, körkörösen zubogott lefelé. Jenna már aludt odafenn. Rebecca azt tervezte, hogy egy időre elküldi a lányát, ha a nyomozó hamarosan nem szabadítja meg az idegentől. Eddig még nem jelent meg újra, nem próbált Jenna közelébe kerülni, de Rebecca biztos volt abban, van esély arra, hogy a férfi arra használná Jennát, hogy az anyjához férkőzzön. Majd azt mondja az iskolában, hogy Jenna beteg, és aztán később foglalkozik a következményekkel. Talán egész egyszerűen elmondja nekik az igazat: hogy egy férfi zaklatta őt, és Jenna veszélynek lett volna kitéve, ha Portlandben marad. Biztosan megértenék.

– Miért pont most? – tűnődött. A nyomozó is ugyanezt kérdezte tőle. Miért most kezdett valaki kérdezősködni az apja után, amikor már oly sok év telt el? Mit tudhat a férfi az apja eltűnésének körülményeiről? Megpróbálta megtudni tőle, de az csak ütögette a mutatóujját az orra oldalához, és mintha tudott volna valamit, úgy felelt:

– Nem az eltűnése érdekel engem, hölgyem. Hanem más. Ő tudja. Ő majd tudja. Az idegen úgy beszélt az apjáról, mintha biztos lenne benne, hogy még él. Sőt mi

több, úgy tűnt, azt hiszi, hogy ő, Rebecca is tudja ezt. Olyasmire akart választ, amire Rebecca nem adhatott.

Fölemelte a fejét, és meglátta a tükörképét az ablakban. A látványtól megijedt, kissé összerezzent, és az előtte lévő egyszeri arcmásból hirtelen kettő lett, az ablaküveg törése miatt. De amikor összeszedte magát, a másik arc még mindig ott volt. Olyan volt, mint ő, és mégsem olyan, mintha valahogy levedlette volna a bőrét, ahogy a kígyók, és a hártya, amelytől megszabadult, valaki más arcára telepedett volna. Aztán a kinti alak közelebb jött, és a hasonmás-érzés elillant, csak az idegen

maradt a helyén, bőrdzsekiben, a haja most is hátranyalva csillogott az olajtól. Hallotta ugyan a hangját, de annyira eltorzította a vastag üveg, hogy nem értette, mit mond.

A férfi nekifeszítette a két kezét az ablaküvegnek, aztán lecsúsztatta a két tenyerét, egészen az ablakkeretig. Benyomta, de belül a zár kitartott. Az arca eltorzult a dühtől, fölfedte a fogait.

– Tűnjön el innen! – mondta a nő. – Azonnal tűnjön el, vagy istenemre... A férfi visszahúzta a két kezét, és Rebecca látta, ahogy az első ütés áttöri az

üveget, szétrepeszti az ablakkeretet, és a szilánkok beterítik a mosogatót. Felsikoltott, de a hangja beleveszett a riasztó üvöltésébe. Vér csordult a törött ablaküvegen, ahogy az idegen visszahúzta a kezét, meg sem próbálva kikerülni az üveg éles széleit, amelyek feltépték a bőrét, vörös csatornákat szántva a tenyerébe, marcangolva az ereit. A férfi rábámult a sérült öklére, mintha az önálló életet kezdett volna el élni, és ő meglepődött volna ezen. Rebecca hallotta, hogy megszólal a telefon, és tudta, hogy az őrző-védő társaság lesz az. Ha nem veszi föl, akkor hívják a rendőrséget. És valakit kiküldenek, hogy nézze meg, mi van vele.

– Nem kellett volna ezt tennem – mondta a férfi. – Bocsásson meg. – De Rebecca alig hallotta a riasztó sikoltásán át. A férfi kissé őfelé döntötte a fejét. Furán tisztelettudó gesztus volt, valahogy ódivatúan választékos. Rebecca elnyomta magában a késztetést, hogy felkuncogjon, attól tartott, ha elkezd nevetni, akkor soha nem lesz képes abbahagyni, hogy elkapja a hisztéria, és soha nem tud belőle kikecmeregni.

Elhallgatott a telefon, aztán újra megszólalt. Nem is mozdult, hogy fölvegye. Inkább figyelte, ahogy az idegen visszavonul, otthagyva a mosogatóban a vérét. Rebecca érezte, ahogy a megecetesedett bor szagával együtt lassan valami szörnyűségesen új szaggá vegyül, és már csak egy kehely hiányzott, amelyből kortyolni lehetett volna belőle.

3.

Rebecca Clay konyhaasztalánál ültem, és figyeltem, ahogy a törött üveget takarítja ki egy lapát és egy söprű segítségével. Az ablaküveg bennmaradt részében még mindig ott volt a vér. A nő azonnal értesítette a rendőrséget, miután fölhívott engem, és egy dél-portlandi járőrkocsi meg is érkezett, nem sokkal előttem. Igazoltam magam a járőrnek, és meghallgattam, ahogy fölveszi Rebecca vallomását, de egyébként nem avatkoztam be semmiféle módon. Rebecca lánya, Jenna egy kanapén ült a nappaliban, és egy porcelánbabát szorongatott, amely valaha az anyjáé lehetett. Vörös hajú baba volt, kék ruhát viselt. Nyilvánvaló volt, hogy jó régi, de dédelgetett darab. Már csak az a tény is megmutatta, milyen értékes számára, hogy ebben keresett menedéket. Nem látszott, hogy annyira meg lenne rendülve, mint az anyja, inkább zavartnak tűnt, mintsem nyugtalannak. Döbbenten konstatáltam, hogy fiatalabbnak és egyben idősebbnek is néz ki, mint amennyi – külsejében idősebbnek, de viselkedésében fiatalabbnak -, és azon gondolkodtam, az anyja biztosan túlságosan is óvja és védi.

Egy másik nő is ült Jenna mellett. Rebecca Aprilként mutatta be, és azt mondta, hogy az egyik barátnője, aki nem messze lakik. Kezet rázott velem, és azt mondta, mivel én ott vagyok, és úgy tűnik, Jenna jól van, ő talán hazamenne, hogy ne legyen útban. Rebecca arcon csókolta, átölelték egymást, aztán April kissé hátrahajolt, kinyújtott karjával eltartotta Rebeccát. Jelentőségteljes pillantást váltottak egymással, ami megértésről, sokéves barátságról és hűségről tanúskodott.

– Hívj fel, amikor csak akarsz – mondta April. – Úgy lesz. Köszönöm, kedves. April Jennát is megcsókolta, aztán elment. Amíg Rebecca a rendőrt vezette körül a házban és odakinn, addig én Jennát

figyeltem. A gyerek hamarosan nagyon szép nővé érik. Volt benne valami az anyjából, de valami kecses elegancia is áradt belőle, ami valahonnan máshonnan származott. Mintha a nagyapjából is fölfedezni véltem volna benne egy keveset.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle. Bólintott. – Az ilyesmi eléggé ijesztő tud lenni – folytattam. – Velem is megtörtént, és

nagyon meg voltam ijedve. – Én nem ijedtem meg – felelte, és a hangja annyira érzelemmentes volt, hogy

tudtam jól, hazudik. – Hogyhogy nem? – Az a férfi nem akart bennünket bántani. Csak szomorú. – Honnan tudod? Csak mosolygott, és megrázta a fejét. – Mindegy. – Beszéltél vele? – Nem. – Akkor honnan tudod, hogy nem akart bántani?

Nem nézett rám, szinte üdvözült mosoly volt az arcán. A beszélgetés nyilvánvalóan véget ért. Visszajött az anyja a rendőrrel, és Jenna mondta neki, hogy ő most visszamegy lefeküdni. Rebecca megölelte, és megígérte, hogy nemsokára fölmegy, és megnézi. A kislány elbúcsúzott a rendőrtől és tőlem, aztán fölment a szobájába.

Rebecca Clay egy Willard nevű részen lakott. A háza egy kicsi, de lenyűgöző, tizenkilencedik századi épület volt, amelyben felnőtt, és ahová visszatért az apja halála után. A ház a Willard Haven Park nevű utcában állt, mely egy zsákutca volt, és merőleges volt a Willard Beachre, amely csak néhány lépésre volt a Willard Haven Roadtól. Amikor a rendőr végre elment, megígérve, hogy egy nyomozó felhívja majd Rebeccát még aznap éjjel vagy másnap reggel, akkor körülnéztem arrafelé, amerre a rendőr is járt már, de nyilvánvaló volt, hogy az a férfi, aki betörte az ablakot, már rég messze jár. Követtem a vérnyomokat a Deake Streetig, amely párhuzamosan futott a Willard Haven Parkkal jobb felől, de aztán elveszítettem a nyomokat, ahol a fickó beszállt egy kocsiba, és elhajtott. Felhívtam Rebecca Clayt az utcáról, ő pedig megadta nekem azon szomszédjai nevét, akik közel laktak ahhoz a helyhez, ahol a kocsi állt. Csak egyetlen nő látott valamit, egy középkorú, Lisa Hulmer névre hallgató valaki, aki olyan tekintetet vetett rám, amelyből ki lehetett olvasni, hogy a „kurvás” jelzőt bóknak veszi. De vele sem mentem semmire. Csak egy sötétvörös kocsira emlékezett, amelyik az utcán állt, de nem tudta megmondani sem a márkáját, sem a rendszámát. Behívott a házába, és meg akart kínálni egy itallal. Látszott, hogy megzavartam, miközben valami gyümölccsel kevert alkoholos kutyulmányt kortyolgatott. Amikor becsukta mögöttem a bejárati ajtót, úgy éreztem, mintha egy elítélt volnék, akire egy cella ajtaja záródott rá.

– Még egy kicsit korai nekem – utaltam az alkoholra. – De hát már fél tizenegy is elmúlt! – Későn szoktam lefeküdni. – Én is. – Rám vigyorgott, és felhúzta az egyik szemöldökét, ami javaslatként volt

értelmezhető azok számára, akik hajlamosak elfogadni a javaslatokat, mint például a kutyák vagy a gyerekek. – De ha egyszer bedugtak az ágyba, nehezen tudnak onnan kiszedni.

– Hát ez... kedves – feleltem, nem találva jobb szavakat. – Maga kedves – felelte ő. Kissé megtántorodott, és elkezdett babrálni a két melle

közé lógó kagylólánccal, de akkorra már kinyitottam az ajtót, és kihátráltam a házból, mielőtt még leszedhetett volna egy hajítódárdával, és odaláncolt volna a pincéjében a falhoz.

– Megtudott valamit? – kérdezte Rebecca, amikor visszaértem hozzá. – Nem sokat, kivéve azt, hogy az egyik szomszédja teljesen fel van ajzva. – Lisa? – Rebecca elmosolyodott, először azóta, hogy megérkeztem. – Ő mindig fel

van ajzva. Egyszer még nekem is tett ajánlatot. – Úgy rendezi, hogy kevésbé érezzem magam különlegesnek? – kérdeztem. – Azt hiszem, figyelmeztetnem kellett volna miatta, de... – A kitört ablak felé

intett egyet a kezével. – Nos, ő volt az egyetlen, aki látott valamit. Azt mondta, hogy egy darabig állt

egy vörös kocsi a háza előtt, de nem olyan jó a közvilágítás arrafelé. Úgyhogy lehet, hogy tévedett.

Rebecca bedobta az utolsó üvegcserepeket is a szemétbe, és eltette egy szekrénybe a lapátot és a söprűt. Aztán felhívott egy üvegest, aki megígérte, hogy reggel idevezet az első útja. Segítettem Rebeccának a kitört üveg helyére ragasztani egy nejlont, és amikor készen lettünk, készített egy adag kávét, majd öntött mindkettőnknek egy csészével. Mindketten állva maradtunk, amíg megittuk.

– Nem bízom benne, hogy a rendőrség csinál valamit az ügyben – közölte. – Megkérdezhetem, hogy miért nem? – Eddig sem tudtak a fickóval mit kezdeni. Miért lenne most másképpen? – Ez alkalommal betört egy ablakot. Ez bűntett. Kárt okozott. És egyre merészebb

lesz. Itt a vére, és ez a rendőrség segítségére lehet. – Hogyan? Hogy majd tudják azonosítani, ha megöl engem? Akkorra nekem már

késő lesz. Ez a férfi nem fél a rendőrségtől. Gondolkodtam azon, amit akkor mondott, amikor először találkoztunk, hogy miként lehetne ezt az embert arra kényszeríteni, hogy békén hagyjon engem. Szeretném, ha megtenné. Nem érdekel, hogy mennyibe kerül. Van egy kis pénzem. Meg tudom magát fizetni érte, és azt is, ha valakit fel akar bérelni, hogy segítsen. Nézze, mit tett ez a fickó! Nem fog eltűnni, hacsak valaki nem kényszeríti rá. Nem magamat féltem, hanem Jennát.

– Jenna nagyon higgadt gyereknek tűnik – feleltem, azt remélve, hogy elterelem a figyelmét a témáról, amíg kissé lenyugszik.

– Hogy érti ezt? – Nem látszott rajta, hogy különösebben megijedt vagy megrémült volna azon,

ami történt. Rebecca összeráncolta a homlokát. – Mindig is ilyen volt. De azért majd később beszélek vele. Nem szeretném, ha

elnyomná az érzéseit, csak azért, hogy engem ne aggasszon. – Megkérdezhetem, hogy hol van Jenna apja? – Az apja halott. – Sajnálattal hallom. – Nem érdekes. Soha nem volt sok közöm hozzá, és különben is, nem voltunk

házasok. Visszatérve rá, komolyan gondoltam, amit mondtam: azt akarom, hogy ez a fickó leálljon, mindegy, mibe kerül.

Nem válaszoltam. Dühös volt, és ijedt. A keze még mindig remegett a történtek miatti sokktól. Majd reggel lesz idő arra, hogy ezt megbeszéljük. Mondtam neki, hogy ott maradok, ha úgy jobban érzi magát. Megköszönte, és elkészítette nekem a kanapét a nappaliban.

– Van magánál fegyver? – kérdezte, mikor elindult fölfelé a lépcsőn a hálószobába.

– Igen. – Jó. Ha visszajön, használja, és ölje meg! – Ez felárral jár. Rám nézett, és egy pillanatra láttam, hogy megfordul a fejében, komolyan

beszélek. És ami igazán aggasztó volt, szerintem hajlandó is lett volna fizetni érte. Az üveges nem sokkal hét előtt érkezett, hogy kicserélje a törött ablaktáblát.

Vetett egy pillantást a kanapéra, ahol aludtam, aztán a betört ablakra nézett, majd rám, és látszott, biztos benne, hogy egy elfajult családi vita romjait látja.

– Előfordul az ilyen – súgta nekem cinkosan. – Néha mindenfélét hajigáinak, de nem akarják az embert eltalálni, igazából nem. De azért jó, ha az ember lebukik.

Megköszöntem a jó tanácsot. Valószínűleg jól bevált bizonyos esetekben. Mosolyogva bólintott Rebecca felé, és nekilátott a munkájának.

Amikor készen lett, követtem Rebecca Hyundaiát. Elvitte a lányát az iskolába, aztán rajta maradtam egészen az irodájáig. Egy kőhajításnyira dolgozott a házától, a Willard Square-nél, a Pillsbury és a Preble sarkán. Korábban elmondta nekem, hogy azt tervezi, ebédidőig az irodában marad, aztán van néhány ház, ahová el kell mennie délután. Figyeltem, ahogy besétál az épületbe. Miközben a nyomában voltam, megpróbáltam kissé lemaradni a kocsijától, de nem láttam jelét a fickónak, aki zaklatja. Mindenesetre nem szerettem volna, ha a férfi kiszúrna, egyelőre nem. Azt akartam, hogy újra a közelébe férkőzzön, de ez alkalommal már lesben állok majd. De ha profi, akkor könnyen észrevesz, és már belenyugodtam a gondolatba, hogy föl kell vennem néhány embert, ha jól akarom csinálni ezt az egészet.

Miközben Rebecca az irodában dolgozott, visszahajtottam Scarborough-ba, megsétáltattam és megetettem Waltert, aztán lezuhanyoztam és átöltöztem. Autót váltottam, a Mustang helyett a zöld Satum kupéba ültem, vettem egy kávét és egy sütit a Foley-féle pékségben az 1-es úton, aztán visszaindultam Willardba. Willie Brew autókereskedése szerezte nekem a kocsit Queensben, és olyan keveset kért érte, hogy szerintem csak az abroncsok kerülhettek annyiba. A kocsi nagyon jó szolgálatot tett olyankor, ha követni kellett valakit, de olyan érzés volt vezetni, mintha valami bugris lennék.

– Meghalt benne valaki? – kérdeztem Willie-t, amikor megmutatta nekem a járművet mint lehetséges második kocsit.

Willie látványosan beleszagolt a kocsi belsejébe. – Szerintem csak a mocsár szaga – felelte. – Talán. Lehet. De amennyit kérek érte,

a hulla akár az ülésben is lehetne, akkor is megérné magának. Igaza volt, de azért kissé zavart, amikor bele kellett ülnöm. De nehéz volt nem

feltűnőnek maradni egy 1969-es Mustang Boss 302-ben. Még a leghülyébb bűnöző is belenéz néha a visszapillantó tükörbe, és elgondolkodik azon, nem ez volt-e az a ‘69-es Mustang azokkal a csicsás csíkokkal, amelyik mögöttem volt korábban is? Hé, lehet, hogy követnek?

Ellenőriztem Rebeccát telefonon, aztán körbesétáltam Willardot, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, és hogy elüssem az időt. Nem aludtam valami jól, miközben a törött ablakon keresztül besüvített a szél. Még a zuhany után is kissé kába voltam. A víz túlsó felén élők hajlamosak voltak arra, hogy lenézzék a dél-portlandieket. A város alig százéves lehetett, ami maine-i mércével mérve csecsemőkorúnak számít. A Million Dollar Bridge, a 295-ös autópálya és a Maine Bevásárlóközpont megépítésével kissé megkopott a bája, mivel nagyon sok helyi üzlet bezárt, de még most is megmaradt a sajátos hangulata. Azt a részt, ahol Rebecca Clay élt, régebben Point Village-nek hívták, de ez még az 1800-as években volt, és mire Dél-Portland levált Cape Elizabethtől 1895-ben, külön település lett, akkorra már egyszerűen Willardnak nevezték. Itt laktak a hajóskapitányok és a halászok, akiknek a leszármazottai a mai napig errefelé élnek. A múlt században egy Daniel Cobb nevű emberé volt az itteni területek nagy része. Dohányt termesztett, almát és zellert. Állítólag ő volt az első ember, aki keleten jégsalátát kezdett termeszteni.

Végigsétáltam a Willard Streeten, le a partig. Apály volt, megváltozott a homok színe, fehérből sötétbarnába fordult ott, ahol a tenger már nem hátrált tovább. Bal felé félhold alakban húzódott a part, a végén volt Spring Point Ledge Light, amely a portlandi kikötő fő hajózási csatornájának nyugati részén lévő veszélyes kiszögellését jelölte. Azon túl terült el a Cushing Island, a Peak Island és a Fort George erőd rozsdás homlokzata. Jobb felé néhány betonlépcső vezetett ahhoz a gyalogjáróhoz, amely végighúzódott a hegyfok alatt, és amely egy kis parkban végződött.

Régebben trolibusz járt a Willard Street és a part között nyaranta. De miután megszüntették, még azután is ott maradt egy régi üdítős bódé ott, ahol a végállomás állt. Még az 1930-as években állították oda, és a partra járó emberek egészen az 1970-es évekig vehettek ott mindenféle ételt, a Carmody és a Dory család adogatta ki az ablakon a hot dogokat és a sült krumplit. A nagyapám néha elhozott ide még gyerekkoromban, és azt mondta, hogy a bodega valamikor Sam Silverman birodalmához tartozott, aki egyfajta legenda volt a maga idején. Állítólag egy szamarat és egy medvét tartott ketrecben, hogy odacsábítsa az üzletéhez az embereket. Az övé volt a Willard Beach Fürdőház és a Sam Falodája. Carmodyék hot dogja igazán ízletes volt, de persze nem versenyezhettek egy ketrecbe zárt medvével. Miután egy kis időt töltöttünk a parton, a nagyapám mindig elvitt Mr. és Mrs. B. üzletébe, a Bathras piacra a Preble Streeten, ahol rendelt valami olasz szendvicset, amelyet hazavittünk vacsorára, és Mr. B. nagy körültekintéssel följegyezte a vásárlást a nagyapám kontójára. A Bathras család híres volt arról, hogy hitelbe lehetett náluk vásásrolni, és úgy tűnt, hogy minden egyes vevő csak hetente vagy kéthetente fizet, készpénz pedig csak ritkán cserél gazdát náluk.

Nem tudtam, vajon csak a nosztalgia az oka, hogy olyan meleg szívvel gondolok vissza egy olyan egyszerű valamire, mint egy kis bolt vagy egy bodega. Gondolom, részben ez is oka volt. A nagyapámmal együtt jártunk ezekre a helyekre, de mostanra már ő is és a többiek is rég elmentek, és nekem már soha nem lesz lehetőségem arra, hogy újra együtt legyek itt velük. De voltak más helyek és más emberek. Jennifer, az első kislányom soha nem láthatta mindezt, igazából nem. Túl kicsi volt, amikor ő és az édesanyja eljött ide velem, és mielőtt még elég idős lehetett volna ahhoz, hogy megértse, mivel is találta magát itt szembe, már halott volt. De még ott volt Sam. Az ő élete épphogy csak elkezdődött, ha sikerül távol tartanom minden bajtól, akkor idővel lehet, hogy eljön velem ide a fövenyes partra vagy az egyik csöndes utcába, amelyen korábban a troli járt dübörögve, vagy esetleg a folyópartra vagy egy hegyi ösvényre. Átadhatnék majd neki ezek közül a titkok közül néhányat, amelyeket aztán megtarthatna magának, tudván, hogy a múltat és a jelent mindenhol fényesség tarkítja, és hogy a fény és az árnyék egyaránt sajátja az üreges világnak.

Visszafordultam a Willard Haven Road felé, követtem a deszkával burkolt utat a homokon keresztül, aztán megtorpantam. A Willard Street felénél egy vörös kocsi állt a járda mellett. A szélvédő visszatükrözött mindent, úgyhogy csak az eget láttam benne. Ahogy közelebb mentem, a sofőr rükvercbe kapcsolt, lassan hátrafelé gurult a Willardon, így megmaradt a távolság közöttünk, aztán talált egy helyet, ahol meg tudott fordulni, és elindult a Preble felé. Egy Ford Contour volt, valószínűleg egy kilencvenes évek közepéről származó modell. Nem sikerült leolvasnom a rendszámot. Még abban sem voltam biztos, hogy az az ember ült-e benne, aki

Rebecca Clay nyomában járt, de volt egy olyan érzésem, hogy ő az. Úgy véltem, túl szép lenne abban reménykedni, hogy a fickó még nem jött rá, hogy valami közöm van Rebeccához, mindenesetre nem volt katasztrofális a dolog. Legalább a jelenlétem kissé megpezsdíti az eseményeket. Nem fogom elijeszteni, az biztos, de talán arra jó az egész, hogy ő megpróbáljon engem elijeszteni. Szemtől szembe akartam vele találkozni. Hallani akartam, hogy mit mond. Addig nem tudtam mit kezdeni Rebecca Clay problémájával.

Visszasétáltam a Willard Streetre, ahol a kocsim állt. Ha a pasas kiszúrt, legalább nem kellett tovább a Saturnnel furikáznom, így volt egy ok az ünneplésre. Fölhívtam Rebeccát, és elmondtam neki, hogy szerintem a pasas, aki követi, itt van a közelben. Leírtam neki a kocsit és a színét, és a lelkére kötöttem, hogy még egy rövid időre se hagyja el az irodát. Ha valami okból változna a napirendje, akkor hívjon, és én elmegyek érte. Azt felelte, hogy úgy tervezte, benn eszik az irodában. Azt is elmondta, hogy felhívta Jenna igazgatóját, és megkérte, Jenna hadd maradjon a titkárnővel addig, amíg ő odaér érte. Most, hogy Rebecca egy darabig nem mozdult az irodából, volt úgy egy órám, hogy elintézzek ezt-azt. Elmondott néhány dolgot az apjáról, de én többet akartam tudni, és úgy véltem, valaki, akit ismerek, a segítségemre lehet ebben.

Elindultam Portland felé, és a piacnál leparkoltam. Vettem két kávét és néhány süteményt a Big Sky pékségben, gondolván, mindig jó, ha úgy érkezel, hogy van mivel megvesztegetned a másikat. Elindultam a Maine Művészeti Főiskola felé a füvön. June Fitzpatricknak volt néhány galériája Portlandben, és egy fekete kutyája, aki June-on kívül már senkit sem látott nagyon élesen. June-t a főiskolai galériában találtam meg, éppen egy új kiállítást rendezgetett a fehér falak előtt. Aprócska, lelkes nő volt, és a hangja még mindig őrzött egy kicsit angol akcentusából, bár már több éve élt Maine-ben. Nagyon jól emlékezett minden arcra és névre a művészvilágból. A kutyája a sarokból ugatott rám, aztán megelégedett azzal, hogy szemmel tartott, nehogy arra vetemedjek, hogy nekiesem az egyik festménynek.

– Daniel Clay – mondta, miközben belekortyolt a kávéjába. – Emlékszem rá, bár csak néhány művét láttam. A tehetséges amatőr kategóriájába tartozik. Eleinte olyan... gyötrődő forma volt, szerintem maga így nevezné: egymásba fonódó testek, sápadt színek, hirtelen élénkpirosakkal, feketékkel és kékekkel, és a háttérben egyfajta katolikus ikonográfia. Aztán egyszer csak abbahagyta az efféle műveket, és elkezdett tájképeket festeni. Ködben álló fákat, az előtérben romokkal meg ilyesmit.

Rebecca korábban mutatott nekem néhány diát, amelyek az apja műveit ábrázolták, és egy festményt is, amelyet megtartott magának. Rebeccát ábrázolta gyerekként. Az én ízlésemnek kicsit sötétnek tűnt, a gyerek csak egy halvány, elmosódott folt volt a gyülekező árnyak előtt. Bevallottam June-nak, hogy a többi műve sem nyűgözött le igazán.

– Hát, én is mondhatom, nem az én ízlésem szerint valók. Mindig is úgy gondoltam, hogy a kései művei nem sokkal jobbak, mint a rénszarvasokról és jachtokról készült képek. Saját maga adta el a képeit, és nem állított ki, úgyhogy soha nem kellett udvariasan nemet mondanom neki. De van Portlandben egy vagy két ember, aki egész komolyan gyűjtötte a műveit, és tudom, hogy nagyon sok festményt ajándékozott oda a barátainak is. A lánya hébe-hóba elad azokból a képekből, amelyek még a birtokában vannak, és akad néhány potenciális, alkalmi vevő.

Szerintem azok, akik a képeit gyűjtik, ismerhették személyesen is, vagy pedig az őt körülvevő rejtély vonzza őket, nem tudok mást elképzelni. Hallottam, hogy teljesen abbahagyta a festést, mielőtt eltűnt volna, úgyhogy azt hiszem, a képei a ritkaságuk miatt értékesek egyeseknek.

– Emlékszik valamire az eltűnése kapcsán? – Ó, csak kósza híresztelésekre. Az újságokban nem sok minden jelent meg az

eltűnése körülményeiről – a helyi sajtó, úgy tűnik, néha nagyon körültekintő az ilyesmiben -, de a legtöbb ember tudja, hogy néhány gyerekkel azok közül, akiknek megpróbált segíteni, később megint erőszakoskodtak. Voltak néhányan, akik őt hibáztatták, azt hiszem, még azok között is, akik elhitték neki, hogy közvetlenül nem volt benne a dologban.

– És magának mi a véleménye? – Kétfélét gondolhat az ember: vagy benne volt, vagy nem. Ha igen, akkor nincs

mit mondani többet. Ha nem, hát akkor... nos, nem vagyok szakértő, de nem lehetett könnyű azokat a gyerekeket szóra bírni, elmeséltetni velük, hogy mi történt, ha már itt tartunk. Talán a molesztálás csak még jobban és jobban arra késztette őket, hogy visszahúzódjanak a kis csigaházaikba. Tényleg nem tudom.

– Találkozott valaha Clayjel? – Itt-ott igen. Egyszer megpróbáltam beszélgetni vele az egyik vacsorán, amelyre

mindketten hivatalosak voltunk, de nem beszélt sokat. Hallgatag volt, és mintha nem is ott járt volna, ha megszólalt is, halkan beszélt. Olyan volt, mint akire nagy terheket rakott az élet. Ez nem sokkal azelőtt lehetett, mielőtt eltűnt, úgyhogy ez esetben a külső nem volt csalóka.

Egy pillanatra otthagyott, hogy egy fiatal nőnek adjon néhány utasítást, aki éppen az ablak mellett akasztott fel egy festményt.

– Nem, nem, az úgy fejjel lefelé van! Rápillantottam a képre, amely úgy nézett ki, mint a festett sár, méghozzá nem

valami szép. A fiatal nő is a képre nézett. Aztán énrám. – Honnan tudja? – kérdeztem, és hallottam, ahogy a szavaim visszhangoznak,

ugyanis a fiatal nő és én is pontosan ugyanakkor szólaltunk meg. Rám mosolygott, én meg vissza rá. Aztán gyorsan osztottam-szoroztam, ami az éveinket illette, és úgy döntöttem, arra kellene szorítkoznom, hogy csak olyanokra mosolyogjak, akik 1980 előtt születtek.

– Nyárspolgárok! – mondta June. – Mi a csuda lenne ez? – kérdeztem. – Egy cím nélküli absztrakt. – És azt jelenti, hogy maga a művész sem tudja, mit ábrázol? – Lehet – adta be a derekát June. – Térjünk vissza Daniel Clayhez. Azt mondta, hogy azok az emberek, akik a

festményeit gyűjtik, valószínűleg ismerték őt. Nem tudja, kik lehetnek? June a sarokba sétált, és szórakozottan elkezdte vakargatni a kutya füle tövét. Az

eb megint rám kaffantott, csak felvilágosításképpen, nehogy véletlenül is eszembe jusson, hogy én is csatlakozzam June-hoz.

– Az egyikük Joel Harmon. – A bankár? – Igen. Ismeri?

– Tudom, ki ő. Joel Harmon az PBB, a Portlandi Befektetési Bank nyugalmazott elnöke volt,

egyike azoknak, akiknek köszönhetően megfiatalodott a régi kikötő a nyolcvanas években, és a fényképe néha még most is feltűnt az újságokban, amikor a város valamilyen ünnepséget rendezett. Ilyenkor általában a feleségével a karján kapták le, körülöttük rengeteg talpnyaló rajongóval, akik mindannyian a friss zöldhasúak szagára gyülekeztek. Népszerűsége a gazdagságának és a hatalmának volt tulajdonítható, és e két dologhoz általában azokban ébredt vonzódás, akik meglehetősen csekély mértékben részesülnek belőle. Azt pusmogták, hogy „jó szeme volt a hölgyekhez”, bár a külseje eléggé hátul kullogott azon a listán, ahol a vonzerejének egyes vonásai sorakoztak, valahol a „tud énekelni” és a „tud spagettit főzni” között lehetett. – Már láttam, de soha nem mutattak be neki.

– Ő és Daniel Clay barátok voltak. Azt hiszem, a főiskoláról ismerhették egymást. Tudom, hogy Joel megvette Clay néhány festményét, miután az meghalt, és kapott is néhányat ajándékba. Azt hiszem, átment Clay megbízhatósági vizsgáján. Clay nagyon odafigyelt arra, hogy kinek adta el, vagy ajándékozta oda a festményeit. El nem tudom képzelni, hogy miért.

– Magának tényleg nem tetszenek a festményei, ugye? – Vagy azt hiszem, inkább ő nem tetszett. Valahogy kényelmetlenül éreztem

magam a jelenlétében. Olyan örömtelenség áradt belőle. Joel Harmon valamikor a héten vacsorát ad. Meglehetősen rendszeresen ad ilyet, és állandó meghívott vagyok, akkor megyek el, amikor csak akarok. Felhívtam a figyelmét néhány érdekes művészre. Jó vevőm.

– És arra kér, hogy kísérjem el? – Nem, én ajánlkozom arra, hogy a kísérője leszek. – Le vagyok nyűgözve. – Jól is teszi. Talán vethet is néhány pillantást Clay egyik-másik festményére.

Csak próbálja meg, kedvesem, nem túlságosan megsérteni Joelt. Fontos számomra ez a kapcsolat. Én is pénzből élek.

Biztosítottam June-t afelől, hogy rendesen viselkedem. De nem tűnt úgy, hogy sikerült meggyőznöm.

4.

Visszamentem Scarborough-ba, letettem a Saturnt, és azonnal tíz évvel fiatalabbnak éreztem magam a Mustangban, vagy legalábbis tíz évvel kevésbé érettnek, ami egyáltalán nem ugyanaz. Fölhívtam Rebeccát, hogy meggyőződjem róla, tartja magát ahhoz, hogy a megbeszélt időpontban jön el az irodából, aztán megkértem arra, majd fűzzön meg valakit, hogy kísérje el a kocsijához. Egy üres üzlethelyiséget akart megnézni a Longfellow Square-en, úgyhogy a Joe’s Smoke Shop mögötti parkolóban vártam rá. Tizenöt vagy tizenhat kocsi állt még ott, egyikben sem ült senki. Találtam egy helyet, ahonnan jól ráláttam a Congressre és a térre, vettem egy zöldpaprikás-grillcsirkés szendvicset a Joe’s szendvicspultjánál, aztán megettem a kocsiban, miközben arra vártam, hogy Rebecca megérkezzen. Néhány hajléktalan álldogált bevásárlókocsira támaszkodva, cigarettázva a parkoló melletti utcácskában. Egyikükre sem illett annak a férfinak a leírása, aki Rebeccát követte.

Rebecca felhívott, amikor elhagyta a St. Jones melletti busztelephelyet, én pedig azt mondtam neki, hogy az elé az épület elé parkoljon, ahová menni készült. A nő, aki ki akarta bérelni az első emeleti üres helyet, már kinn várt rá, amikor Rebecca megérkezett. Együtt beléptek az ajtón, amely biztonságosan becsukódott mögöttük. Az épületnek hatalmas, tiszta ablakai voltak, és mindkettőjüket jól láthattam onnan, ahol ültem.

Egészen addig nem vettem észre a zömök férfit, amíg egy fura beidegződéssel rá nem gyújtott egy cigarettára. Mintha a semmiből termett volna ott, hogy aztán elhelyezkedjen az egyik, fémből készült korlátnál a parkoló szélén. Függőlegesen tartotta a cigarettát a hüvelyk és a mutatóujja között a jobb kezében, és lágyan sodorgatta, valószínűleg azért, hogy puhább legyen, és teljes figyelmét a nőre összpontosította az út túloldalán. Volt valami érzéki az ujjai mozdulatában, talán amiatt, ahogy olyan elszántan bámulta Rebecca Clayt az ablaküvegen át. Egy idő után szép lassan a szájába tette a cigarettát, csak előtte megnedvesítette az ajkával, és aztán hozzáérintette a végéhez a gyufát. Aztán ahelyett, hogy csak úgy elhajította vagy elfújta volna, csak tartotta a hüvelykés a mutatóujja között, és hagyta, hogy leégjen az ujjaiig. Azt vártam, hogy majd elhajítja, ahogy a fájdalom erősödik, de nem tette. Amikor már nem látszott a gyufa vége, elengedte, és hagyta, hogy a tenyerébe hulljon, ahol is feketére égette a bőrét. Megfordította a kezét, hagyta, hogy az összeégett fa lehulljon a földre. Csináltam róla egy képet a digitális fényképezőgéppel, amelyet a kocsiban tartottam. Miközben ezt tettem, körülnézett, mintha csak megérezte volna, hogy őt is figyeli valaki. Lecsúsztam az ülésben, de megpillantottam az arcát, és láttam a három párhuzamos forradást a homlokán, amelyekről Rebecca beszélt. Amikor újra arrafelé pillantottam, úgy tűnt, hogy már elment, de éreztem, hogy csak visszahúzódott a Joe-féle boltnak otthont adó épület árnyékába, mert láttam, ahogy a gyenge szellő tovasodorja a cigije füstjét.

Rebecca jelent meg az ajtóban, papírok voltak nála. A másik nő is ott volt mellette, mosolyogva beszélt hozzá. Fölhívtam Rebeccát a mobilon, és mondtam neki, hogy csak mosolyogjon, miközben hallgatja a nőt.

– Forduljon háttal a Joe’s Smoke Shopnak – mondtam neki. Nem akartam, hogy az arca elárulja, amikor megmondom neki, hogy kiszúrtam a fickót. – A rajongója ott van a Joe’s Smoke Shopnál. Ne nézzen arra! Menjen át az úton, és menjen be a Cunningham könyvesboltba, mintha mi sem történt volna, mintha csak úgy lődörögne. Maradjon ott, amíg magáért megyek, rendben?

– Rendben – felelte. Csak egy kicsit tűnt ijednek a hangja. A becsületére legyen mondva, nem csuklott el a hangja, és az arckifejezése sem árult el semmiféle érzelmet. Kezet fogott az ügyfelével, balra pillantott, aztán jobbra, majd szép nyugodtan átment az úttesten a könyvesbolthoz. Egyenesen bement, mintha egész végig ez lett volna a célja. Kiszálltam a kocsiból, és a Joe’s bejáratához siettem. Senki nem volt odakinn. Csak a cigarettacsikk és a gyufa maradványai árulkodtak arról, hogy a zömök ember egyáltalán ott járt. A csikk vége el volt lapítva. Valami azt súgta nekem, hogy még vörösen izzott, mikor az ujjak összeszorították. Szinte éreztem az égő hús szagát.

Körülnéztem, és megpillantottam a férfit. Átment a Congress túloldalára, és a városközpont felé tartott. Jobbra fordult a park felé, de ott elveszítettem szem elől. Feltételeztem, hogy ott parkol, és arra vár, hogy Rebecca kijöjjön a boltból. Akkor vagy újra követni kezdi, vagy megint megközelíti.

Odasétáltam a park sarkára, és megkockáztattam egy pillantást, végig az úton. A zömök férfi a vörös Ford ajtajánál állt, a fejét leszegve. Összehúztam magam, és a parkoló kocsik takarásában megközelítettem az utca másik oldala felől. Az övemben a tokban ott lapult a .38-asom – egy kicsit kevésbé volt feltűnő, mint a nagy Smith 10-es, melyet az ilyesféle munkákhoz használtam -, de nem nagyon akartam elővenni. Ha pisztollyal a kezemben vagyok kénytelen szembeszállni a leskelődővel, akkor minden reményem szertefoszlik, hogy értelmesen beszélhessek vele, és a helyzet elfajulhat, még mielőtt rájönnék, mi is áll a háttérben. Lelki szemem előtt megjelent ez az ember, ahogy saját magát megégeti, és az a nyilvánvaló nyugalom, ahogy ezt tette. Úgy véltem, olyasvalaki, aki jól bírja a fájdalmakat, és az efféle képességet nehezen lehet megszerezni. Ha szembe kerülök vele, akkor nagyon óvatosnak kell lennem.

Egy Grand Cherokee fordult be a parkba, tipikus, a gyerekeire kényes anyuka ült a volán mögött, és ahogy elhaladt előttem, a takarásában megközelítettem a Fordot a vezető felőli oldalán. Már jól láttam a pasas frizuráját és dagadó izmait hátul a nyakán, ahogy ott ült a kormány mögött, a bal keze ujjaival ritmust dobolva a műanyagon. A jobb keze csak úgy átabotában be volt kötözve. A vér átütött az anyagon. Hagytam, hadd vegyen észre. Széttárva tartottam a két kezem, az ujjaimat kissé szétnyitva, de készen álltam arra, hogy fedezékbe ugorjak, ha a kezét elveszi a kormányról. Csak az volt a baj, hogy ha eléggé közel érek ahhoz, hogy beszélni tudjak vele, akkor már nem lesz hova rejtőznöm. Csak abban bíztam, hogy emberek voltak körös-körül, és reménykedtem benne, hogy nem reagál ellenségesen addig, amíg meg nem hallgatott.

– Hogy van? – kérdeztem. Lustán rám pillantott, és úgy tűnt, csak nagy nehezen vesz erőt magán, hogy

válaszoljon. Egy újabb cigaretta volt a szájában, és egy kék doboz American Spirit hevert előtte a műszerfalon.

– Jól – felelte. – Jól.

A szájához emelte a jobb kezét, és beleszívott a cigibe, amelynek felparázslott a vége. Elnézett mellettem, kifelé bámult a szélvédőn.

– Gondoltam, hogy valakit igencsak érdeklek – közölte. – Látom fegyvere is van. A .38-as agya alig dudorodott ki a dzsekim alól, nem lehetett észrevenni, hacsak

valaki nem figyelt nagyon rá. – Az ember nem lehet elég óvatos – feleltem. – Miattam nem kell aggódnia. Nálam nincsen fegyver. Nincs szükségem rá. – Gondolom, maga szelíd lélek. – Nem, ezt azért nem állítanám. Az a nő bérelte föl? – Aggódik. – Nincs rá oka. Ha elmondja, amit tudni szeretnék, már itt sem vagyok. – És ha nem akarja, vagy nem tudja? – Nos, az két különböző dolog, nem? Ha valaki nem tud segíteni, vagy ha nem

akar. Az ujjai megmozdultak a kormányon. Ösztönösen az övembe dugott fegyver felé

mozdult a kezem. – Hohó! – kiáltott fel. Tettetett megadással tárta szét a kezét. – Már mondtam

magának, hogy nincs fegyverem. A pisztoly közelében tartottam a kezem. – Akkor is jobban szeretném, ha a két keze ott maradna, ahol láthatom. Látványosan vállat vont, aztán ráfektette a két tenyerét a kormánykerékre. – Mi a neve? – kérdeztem. – Sok nevem van. – Nagyon rejtélyes ember. Próbáljunk meg egyet, és meglátjuk. Úgy tűnt, végiggondolja a dolgot. – Merrick – közölte végül, és valami a hangjában és az arcában azt súgta nekem,

hogy többet nem húzok ki belőle, ami a neveket illeti. – Miért zaklatja Rebecca Clayt? – Én nem zaklatom őt. Csak azt akarom, hogy őszinte legyen hozzám. – Miben? – Az apjával kapcsolatban. – Az apja halott. – Nem halt meg. A nő nyilváníttatta halottnak, de az semmit nem jelent. Ha majd

megmutatja nekem, hogy a kukacok ott tekergőznek a szemgödrében, akkor majd elhiszem, hogy halott.

– Miért érdekli ennyire az a férfi? – Megvan rá az okom. – Ossza meg velem. A keze szorosabban fogta a kormányt. Volt egy apró, kék színű tetoválás a bal

keze középső ujjának az ízületén. Egy elnagyolt, kék kereszt, egy börtöntetoválás. – Nem. Nem szeretem, ha idegenek firtatnak olyasmit, ami az én dolgom. – Nos, akkor tudhatja, mit érez Ms. Clay. Elkezdte az alsó ajkát rágni, de továbbra is egyenesen előre nézett. Éreztem,

ahogy növekszik benne a feszültség. Rátettem a kezem a fegyverre, és az ujjam már a ravasz felé mozdult, készen arra, hogy ha szükséges, tegye a dolgát. De ekkor a

feszültség elszállt Merrick testéből. Hallottam, ahogy egy mélyet sóhajt, és mintha összement volna, kevésbé volt fenyegető.

– Kérdezze a Tervről – mondta halkan. – Majd meglátja, mit válaszol. – Mi az a Terv? Megrázta a fejét. – Kérdezze meg őt, aztán jöjjön vissza hozzám. Talán a volt férjével is kellene

beszélnie, amíg a közelében van. Én azt sem tudtam, hogy Rebecca Clay férjnél volt. Csak arról volt tudomásom,

hogy nem ment hozzá a lánya apjához. Szép kis nyomozó vagyok. – És miért kellene ezt tennem? – Egy férj és egy feleség megosztja egymással a dolgait. A titkos dolgait. Beszéljen

vele, és megspórolja, hogy nekem kelljen szót váltanom vele. Itt leszek a környéken. Nem kell keresgélnie, majd én megtalálom magát. Két napja van arra, hogy rávegye a nőt, mesélje el, amit tud, aztán elveszítem a türelmemet.

Sérült keze felé intettem. – Nekem úgy tűnik, hogy már elveszítette a türelmét. Ránézett bekötözött kezére, kinyújtotta az ujjait, mintha csak ellenőrizné,

mennyire fájnak a sebek. – Hiba volt – mondta halkan. – Nem ezt akartam. Alaposan próbára tett, de nem

akarom bántani a nőt. Talán hitte is, amit mond, de én nem. Valami düh emésztette Merricket. Vörösen

lüktetett, csillogott tőle a szeme, és a testében minden egyes izom és ín megfeszült az elfojtott indulatoktól. Lehet, hogy nem állt szándékában egy nőt bántani, nem ez volt a célja, de a kezén lévő vér árulkodott arról, hogy mennyire képes uralkodni az indulatain.

– Elveszítettem a hidegvéremet, ennyi az egész – folytatta. – Muszáj, hogy elmondja, amit tud. Nagyon fontos nekem. – Újra beleszívott a cigarettába. – Milyen kedvesen elcsevegünk itt, és maga még nem is mondta a nevét!

– Parker. – Mi maga, magánnyomozó? – Akarja látni az engedélyem? – Nem, egy darab papír nem árul el semmi olyat, amit eddig ne tudtam volna.

Nem akarok bajt, uram. Azért jöttem ide, mert elintéznivalóm akadt, méghozzá személyes jellegű dolog. Talán rávehetné a kis hölgyet, gondolkodjon ésszerűen, egyetértésre jutunk, és már itt sem vagyok. Nagyon remélem, hogy így lesz, mert ha nem, maga egyikünk számára sem hoz hasznot. Csak az utamban áll, és lehet, hogy teszek ez ellen valamit.

Még mindig nem nézett rám. Le sem vette a tekintetét egy kis fényképről, amely a visszapillantó tükörről lógott. Egy sötét hajú lány volt rajta, olyan korú lehetett, mint Jenna Clay, vagy talán egy kicsit idősebb, és a fotó bele volt téve egy műanyag tartóba, hogy ne legyen semmi baja. Egy olcsó kereszt lógott mellette.

– Ki ő? – kérdeztem. – Törődjön a maga dolgával. – Aranyos kölyök. Mennyi idős? Nem felelt, de tudtam, hogy szíven találta. Most azonban nem volt benne düh,

inkább valamiféle felszabadultság.

– Ha mondana valamit arról, miért van itt, akkor lehet, hogy tudnék segíteni – ütöttem tovább a vasat.

– Mint ahogy azt már mondtam, személyes ügy. – Akkor, azt hiszem, nincs miről beszélnünk tovább – mondtam. – De tartsa

magát távol az ügyfelemtől. – A figyelmeztetésem eléggé haloványra sikeredett, és szükségtelen is volt. Valahogy megbomlott az egyensúly.

– Nem okozok többé gondot magának, legalábbis addig nem, amíg újra nem beszélünk. – Lenyúlt, és elfordította a slusszkulcsot. Már nem tartott a pisztolytól, már ha egyáltalán tartott tőle. – De én is adnék két figyelmeztetést cserébe. Az első, hogy amikor a Tervről kezd kérdezősködni, jobban teszi, ha nyitva tartja a szemét, mert a többiek fülébe jut, és nem fog nekik tetszeni, hogy valaki beleüti az orrát. Egyáltalán nem fog nekik tetszeni.

– Miféle többiek? Felbőgött a motor, ahogy gázt adott. – Hamarosan megtudja – felelte. – És a második figyelmeztetés? Fölemelte a bal kezét, ökölbe szorította, hogy a tetoválás szinte világított a fehér

bőrén. – Ne avatkozzon bele! Ha megteszi, megölöm. Jegyezze meg, amit mondok,

fiacskám. Elhajtott, a kipufogó sűrű, kék füstöt hagyott a tiszta, őszi levegőben. Még mielőtt

teljesen beleveszett volna a sűrű füstbe, vetettem egy pillantást a rendszámra. Merrick. Majd most meglátjuk, hogy rólad mit tudok meg a következő két

napban.

Visszasétáltam a könyvesbolthoz. Rebecca Clay egy sarokban ült, és egy régi magazint lapozgatott.

– Megtalálta? – kérdezte. – Igen. Megrándult az arca. – És mi történt? – Beszélgettünk, aztán elment. Egyelőre. – Mit jelent az, hogy egyelőre? Azért fogadtam fel, hogy megszabaduljon tőle,

hogy végleg hagyjon békén! Egyre jobban fölemelte a hangját, de érezhető volt, hogy remeg. Kivezettem az

üzletből. – Ms. Clay – kezdtem. – Mondtam magának, elképzelhető, hogy egy

figyelmeztetés nem elég. A fickó belement, hogy békén hagyja magát, amíg körbekérdezősködöm. Nem tudok még elég sokat ahhoz, hogy bízhassak benne, úgyhogy azt tanácsolom, egyelőre továbbra is tegyünk meg minden óvintézkedést. Van néhány ember, akit mozgósítani tudok, úgyhogy mindig lesz valaki, aki figyeli magát, amíg én megpróbálok többet megtudni a férfiról, ha ez kissé megnyugtatja.

– Rendben. De azt hiszem, egy időre elküldöm Jennát, amíg ennek az egésznek vége lesz.

– Ez jó ötlet. Ismerős magának a Merrick név, Miss Clay? Odaértünk a kocsihoz.

– Nem, azt hiszem, nem – felelte. – Ez a barátunk neve, vagy legalábbis ezt adta meg. Van a kocsijában egy fénykép

egy fiatal lányról. Talán a lánya lehet. Arra gondoltam, talán az apja egyik páciense lehet, és feltételezem, ugyanaz a családi nevük.

– Az apám soha nem beszélt nekem a pácienseiről. Úgy értem, soha nem nevezte néven őket. Ha a lányt az állam küldte hozzá, akkor gondolom, valahol kell lennie róla feljegyzésnek, de nehezen fog tudni utánajárni. Ezek bizalmas adatok.

– Hol vannak az apjának a páciensekről vezetett feljegyzései? – A bíróság lefoglalta őket az apám eltűnése után. Emlékszem rá, hogy kísérletet

tettek arra, hogy néhány kollégája beléjük nézhessen, de hiába. Csak külön bírói engedéllyel, zárt ajtók mögött lenne lehetséges, de erre ritkán adnak engedélyt. A bírák vonakodnak kiadni ilyen engedélyt, azért, mert szeretnék megóvni a páciensek magánéletét.

Úgy tűnt, itt az ideje, hogy megemlítsem az apját meg az ellene felhozott vádakat. – Nehéz ezt megkérdeznem, Miss Clay – kezdtem. Várt. Tudta, mi következik, de azt akarta, hogy mondjam ki hangosan. – Maga elhiszi, hogy az apja bármelyik gyereket is zaklatta? – Nem – felelte határozottan. – Az apám egyik gyereket sem bántotta. – És gondolja, hogy esetleg másokat hozzásegített ahhoz, hogy így tegyenek,

vagy talán ellátta őket a kiszolgáltatott páciensei kilétét és hollétét illető információval?

– Az apám odaadóan végezte a munkáját. Amikor nem küldtek hozzá több gyereket, hogy kezelje őket, az azért volt, mert úgy érezte, már nem képes objektív maradni. A kezdetektől fogva hinni akart a gyerekeknek, és ez lett végül a veszte. Tudta, mire képesek a felnőttek.

– Voltak az apjának jó barátai? Rebecca szemöldöke összefutott. – Néhány. Volt néhány kollégája, bár a legtöbb nem jelentkezett az eltűnése után.

Minél távolabb akarták tudni magukat az apámtól. Nem is kárhoztatom őket ezért. – Szeretném, ha készítene egy listát az üzletfeleiről, kollégáiról, barátairól, a régi

szomszédjairól, mindenki szerepeljen rajta, akivel rendszeresen kapcsolatban állt. – Ha hazaérek, azonnal megcsinálom. – Most jut eszembe, nem is említette, hogy férjnél volt. Meglepettnek tűnt. – Honnan tudja? – Merrick mondta. – Jézusom! Úgy éreztem, nem olyan fontos, hogy megemlítsem. Nem tartott

sokáig. Már nem találkozom vele. – Hogy hívják? – Jerry. Jerry Legere. – És nem ő Jenna apja? – Nem. – Hol találom meg őt? – Villanyszerelő. Mindenfelé dolgozik. Miért akar beszélni vele? – Egy csomó emberrel beszélnem kell. Így végzem a munkámat.

– De ettől még ez az ember, ez a Merrick nem tűnik el. – Megint emelkedőben volt a hangja. – Nem ezért fogadtam fel magát!

– Nem fog elmenni, Miss Clay, egyelőre nem. Dühös, és ennek a dühnek valami köze van a maga apjához. Muszáj rájönnöm, mi a kapcsolat az apja és Merrick között. És hogy ez sikerüljön, ahhoz föl kell tennem egy csomó kérdést.

Összefonta a két karját a kocsija tetején, és ráhajtotta a homlokát. – Nem akarom, hogy ez a dolog tovább folytatódjon – mondta a testtartása miatt

fojtott hangon. – Azt akarom, hogy minden úgy legyen, ahogy régen. Csinálja, amit tennie kell, beszéljen, akivel akar, csak vessen véget ennek! Kérem! Én nem tudom, hol él a volt férjem, csak azt tudom, hogy egy A-Secure nevű cégnél dolgozott, és talán még mindig ott van. Otthonokba és üzletekbe szerelnek be biztonsági berendezéseket. Jerry egyik barátja, Raymon Lang tartja karban a legtöbb rendszert, és ő szokta beszervezni Jerryt is. Valószínűleg az A-Secure-on keresztül megtalálja őt.

– Merrick úgy véli, hogy maga és a volt férje beszélhettek az apjáról régebben. – Igen, persze beszéltünk, de Jerry nem tud semmit arról, mi történt az apámmal.

Ezt biztosan mondhatom magának. Jerry Legere soha nem törődött saját magán kívül senki mással. Azt hiszem, úgy hitte, hogy az apám holtan kerül elő valahonnan, ő pedig elkezdheti költeni a rám szálló pénzt.

– Gazdag volt az apja? – Van egy szép, hat számjegyű összeg a hagyatékban, úgyhogy azt kell hogy

mondjam, igen, jól elvolt. Aztán ott van a ház. Jerry azt akarta, hogy adjam el, de nyilvánvaló, hogy nem tehettem, hiszen nem volt az enyém. Jerry a végén elunta a várakozást, és rám is rám unt. Persze ez kölcsönös. Jerry igazából nem volt valami nagy fogás.

– Még valamit – mondtam. – Emlegetett valaha az apja egy tervet vagy „A Tervet”?

– Nem, soha. – Nincs valami elképzelése arról, mi lehet ez? – Nincsen. Rebecca fölemelte a fejét, és beszállt a kocsiba. Végig mögötte maradtam, egészen

az irodáig, aztán tovább is, egészen addig, amíg eljött az ideje, hogy a nő elmenjen Jennáért. Az igazgató kikísérte a lányt az ajtóig, Rebecca egy kis ideig beszélgetett vele, valószínűleg elmagyarázta, miért nem megy a lánya egy darabig iskolába, aztán követtem mindkettejüket a házhoz. Rebecca leparkolt a felhajtóra, és zárva tartotta a kocsit, amíg én ellenőriztem minden egyes szobát. Visszamentem a bejárati ajtóhoz, és jeleztem, hogy minden rendben. Amikor beért a házba, leültem az asztalhoz, és figyeltem, ahogy Rebecca összeállítja az apja barátainak és kollégáinak a listáját. Nem lett túl hosszú. Néhányan már halottak, jegyezte meg, másokra meg nem emlékszik. Kértem, hogy tudassa velem, ha még eszébe jut valaki, ő pedig biztosított arról, hogy megteszi. Én pedig megnyugtattam, hogy még aznap este megszervezem a pluszsegítséget a védelméhez, és felhívom, hogy beszámoljak róla, még mielőtt, aznap este elmegy lefeküdni. Azzal otthagytam. Hallottam, hogy elfordítja a zárat az ajtóban mögöttem, és egy sorozat elektromos pityegést is, ahogy a riasztó bekapcsolt.

Már sötétedett. Hallottam, ahogy a parton megtörnek a hullámok, miközben a kocsimhoz sétáltam. Általában megnyugtatónak találtam, de most nem. Valami hiányzott, valami nem volt rendben, és a késő délutáni levegő égett szagot sodort

felém. A víz felé fordultam, mert a szag onnan jött, mintha egy távoli hajó lángra kapott volna. Kerestem a fényét a horizonton, de csak a világítótorony ritmikus pulzálását láttam, és egy kompot, ahogy az öbölben szelte a vizet, meg a távoli szigeten álló házak ablakainak a fényét. Minden csöndes volt, a megszokott mederben folyt, mégsem tudtam szabadulni a kellemetlen érzéstől, miközben hazafelé vettem az irányt.

II.

Formátlan alak, árnyék színtelen, Megbénult erő, gesztus mozdulatlan.

Azoknak, akik átkeltek nyitott

Szemmel a halál másik országába Ha emlékeznek még ránk – nem is kárhozott

Vad lelkek vagyunk mi, csupáncsak Az üresek...

T. S. Eliot: Az üresek (Vas István fordítása)

5.

Merrick megígérte, hogy két napig békén hagy bennünket, de nem akartam kockáztatni Rebecca és a lánya biztonságát egy olyan ember szava miatt, mint ő. Már találkoztam a fajtájával korábban is: Merrick amolyan lassú tűzön állandóan fortyogó típus volt, mint egy bármelyik pillanatban kitörő vulkán. Visszagondoltam arra, hogyan reagált a képen lévő lányra tett megjegyzésemre és arra, ahogy figyelmeztetett rá, hogy ez személyes ügy. Bár biztosított a két napról, megvolt az esélye annak, hogy esetleg beül egy bárba, legurít néhányat, és úgy dönt, itt az ideje, hogy újra néhány szót váltson Daniel Clay lányával. Mindazonáltal nem tölthettem minden időmet azzal, hogy szemmel tartom a nőt. Muszáj volt fölbérelnem valami segítséget. Volt néhány lehetőségem. Ott volt például Jackie Garner, aki nagydarab volt, erős és jó szándékú, de neki is néha elszállt az agya. És ráadásul Jackie általában két fickóval dolgozott, a Fulci testvérekkel, akik két lábon járó marhavagonok voltak. És körülbelül olyan éles elméjűek is. Nem tudom, Rebecca Clay mit szólna, ha ott találná őket a küszöbén. És nem tudom, maga a küszöb mit szólna hozzájuk.

Louis és Angel tökéletes lenne, de éppen a nyugati partra mentek néhány napra, bort iszogattak a Napavölgyben. Nagyon kifinomult időtöltés volt. Mindenesetre nem hagyhattam Rebeccát védtelenül, amíg visszatérnek. Úgy tűnt, csak egy választásom van.

Kissé vonakodva ugyan, de felhívtam Jackie Garnert. A Sangillo Tavernben találkoztunk. Ez egy kis étterem a Hampshire-ön, ami

mindig úgy ki van világítva, mintha odabenn állandóan karácsony volna. Jackie egy Bud Lightot ivott, és én próbáltam ezt nem felróni neki. Csatlakoztam hozzá a bárban, és rendeltem egy cukormentes Sprite-ot. Senki nem nevetett rajtam, ami nagyon kedves volt tőlük.

– Fogyókúrázol? – kérdezte Jackie. Hosszú ujjú póló volt rajta, amelyen egy portlandi bár logója díszelgett, egy olyané, amelyik már olyan régen bezárt, hogy az állandó vendégei valószínűleg még indián kagylópénzzel fizettek az italaikért. Rövidre nyírt haja volt, és a jobb szeme körül egy már eltűnőfélben lévő horzsolás látszott. A pocakja nekifeszült az ingének, úgyhogy a felületes szemlélő csak a bárban szép számban jelen lévő kövérkés fickók egyikének tarthatta Jackie Garnert, pedig a látszat az ő esetében csalt. Amióta csak ismertem, soha senkinek nem sikerült földre terítenie őt, és nem szívesen gondoltam arra, mi történhetett azzal, aki azt a horzsolást okozta neki.

– Nincs kedvem a sörhöz – feleltem. Fölemelte az üvegét, rám kacsintott, és mély baritonján bejelentette: – Ez nem sör. Ez Bud. Úgy tűnt, elégedett magával. – Nagyon szellemes – válaszoltam. Szélesen elmosolyodott. – Be szoktam nevezni mindenféle versenyre. Tudod, ahol ki kell találni egy

jelmondatot. Mint például: „Ez nem sör. Ez Bud.” Fölvette a Sprite-ot. – Vagy „Ez

nem üdítő. Ez Sprite.” Ezek nem hülyeségek. Illetve azok, de az ember érti a lényeget.

– Mintha valami közös motívumot látnék mindegyikben. – Szerintem ráhúzható bármilyen termékre. – Kivéve egy tál mogyorót. – Ja, igaz. – Legalább nem látja az ember, hogyan bukik meg a dolog. Nagyon el vagy

foglalva mostanában? Jackie vállat vont. Amennyire én láttam, neki soha nem volt sok dolga. Az

anyjával élt, heti néhány napot egy bárban dolgozott, és a maradék idejében házilag eszkábált lőszert gyártott a háza mögötti erdős részen lévő lerobbant kalyibában. Hébe-hóba valaki bejelentette a helyi zsaruknak, hogy hallott valami robbanást. Ilyenkor nagyon ritkán kiküldtek egy járőrkocsit, titkon remélve, hogy Jackie talán felrobbantotta magát. De eddig még mélyen csalódniuk kellett, minden esetben.

– El kellene valamit intézni? – kérdezte. A szeme felcsillant, gondolván, hogy lehetőség nyílik egy kis bunyóra.

– Csak néhány napról lenne szó. Van egy nő, akit zaklat egy fickó. – És azt akarod, hogy kicsit dolgozzuk meg? – Dolgozzátok? Kire gondolsz? – Nagyon jól tudod. – A hüvelykujjával egy meghatározhatatlan hely felé bökött

a háza mögé, a bár vége felé. A hideg ellenére éreztem, hogy elkezd gyöngyözni a homlokom, és egy pillanat alatt egy évet öregedtem.

– Itt vannak? Mi van, össze vagytok nőve a csípőiteknél? – Mondtam nekik, hogy várjanak odakinn. Tudom, hogy ideges leszel tőlük. – Nem leszek ideges tőlük, a frászt hozzák rám. – Nos, amúgy sem engedik ide be őket. Sehová sem engedik be őket, azt hiszem,

az óta a... dolog óta. Ott volt az a „dolog”. Ahová a Fulcik betették a lábukat, mindig akadt egy

„dolog”. – Milyen dolog? – Az a bizonyos a B-Line-nál. A B-Line a város legkeményebb vendéglátóegysége volt, egy kricsmi, ahol bárki

ingyen ihatott, ha fel tudott mutatni egy legalább egyhónapos Anonim Alkoholisták-érmet. Ha valakit bajkeverésért tiltanak ki a B-Line-ból, az olyan, mintha amiatt dobnának ki a cserkészek közül, mert túl jól tudsz csomókat kötni.

– Mi történt? – Leütöttek egy fickót egy ajtóval. Azokhoz a sztorikhoz képest, amelyeket a Fulcikról már hallottam, ez az incidens

meglehetősen aprócskának tűnt. – Hát ez nem is hallatszik valami súlyos dolognak. Legalábbis ha azt nézzük,

hogy róluk van szó. – Hát igazából nem is egy ember volt. És két ajtó. Leszedték az ajtókat a

sarokvasról, hogy meg tudják velük ütni a fickókat. És most nem nagyon járnak el otthonról. Kissé érzékenyen érintette őket a dolog. Illetve még most is. De nem bánják, hogy ott kell ülniük a parkolóban. Szerintük szép a kivilágítás, és vettem nekik néhány családi menüt a Normban.

Vettem egy mély, nyugtatónak szánt lélegzetet. – Nem szeretném, ha bárkinek baja esne, ami azt jelenti, hogy ebbe nem akarom

belevonni a Fulcikat. Jackie összevonta a szemöldökét. – Nagyon csalódottak lesznek. Mondtam nekik, hogy veled találkozom, és ők

kérték, hadd jöjjenek el velem. Kedvelnek téged. – Honnan tudod? Mert még nem ütöttek le egy ajtóval? – Nem akarnak senkinek semmi bajt. Csak az orvosuk éppen most próbálja

lecserélni az orvosságukat, és néha nem úgy reagálnak rá, ahogy kellene. Jackie sajnálkozva forgatta az üveget. Nem volt sok barátja, és nyilvánvaló volt,

hogy úgy érzi, a társadalom nagyon sokszor rosszul ítéli meg a Fulcikat. Ezzel ellentétben az emberek igyekeztek kellő időben kivonni őket a forgalomból, és megtették a megfelelő lépéseket ahhoz, hogy a velük való kapcsolat csak a minimumra szorítkozzék.

Megveregettem Jackie karját. – Találunk nekik valamit, oké? – Jackie felvidult. – Nagyon jó, ha kéznél vannak, amikor elfajulnak a dolgok – mondta, és persze

szándékosan figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a dolgok pontosan azért fajulnak el, mert ők ott vannak.

– Nézd, Jackie, a fickó neve Merrick, és már egy hete követi az ügyfelemet. Az apja után kérdezősködik, aki már egy ideje eltűnt, olyan régen, hogy hivatalosan is halottnak nyilvánították. Tegnap sarokba szorítottam Merricket, és azt mondta, hogy néhány napig eltűnik, de nem nagyon bízom benne. Eléggé lobbanékony ember.

– Volt nála fegyver? – Nem láttam, de ez nem jelent semmit. Jackie belekortyolt a sörébe. – Hogy lehet az, hogy csak most bukkant fel? – kérdezte. – Micsoda? – Ha az a fickó már olyan régen eltűnt, hogy lehet az, hogy ez a pasas csak most

kezdett el kérdezősködni felőle? Jackie-re néztem. Hát ez az. Általában lökött volt, de nem volt hülye. Nekem

eszembe jutott, vajon Merrick miért kérdezősködött Daniel Clay felől, de az nem, hogy mi akadályozta meg abban, hogy ezt korábban megtegye. Az ujjízületén lévő tetoválás ötlött az eszembe. Lehet, hogy Merrick börtönben ült, mióta Clay eltűnt?

– Talán kideríthetném, miközben te a nőre figyelsz. Rebecca Claynek hívják. Ma este bemutatlak neki. És figyelj, próbáld meg elrejteni a szeme elől a Fulcikat, de ha azt akarod, hogy a közelben legyenek, nem bánom. Igazából nem is rossz ötlet, nem baj, ha azt látják, hogy szemmel tartják a házat.

Még egy Merrick-féle embert is eltántorít, ha lát három nagydarab fickót, akik közül kettő olyan óriás, hogy mellettük a harmadik csenevésznek tűnik.

Megadtam Jackie-nek Merrick személyleírását meg az autójáét, beleértve a rendszámot is.

– De ne nagyon számítsatok a kocsira, lehet, hogy már régen megszabadult tőle, most, hogy tisztában van vele, tudomásunk van róla.

– Százötven dollár naponta – közölte Jackie. – Megyek, és megnézem Tonyt és Paulie-t. – Megitta a sörét. – Ki kell jönnöd, és üdvözölnöd kell őket. Meg lesznek bántva, ha nem teszed.

– És ezt nem szeretnénk – mondtam, és komolyan is gondoltam. – Átkozottul így van. Tony és Paulie nem a monster truckkal jött, ezért nem vettem őket észre, amikor

leparkoltam a kocsit. Egy piszkos, fehér furgonban ültek, abban, amelyet Jackie néha arra használt, amit szépítően csak „üzletnek” hívott. Ahogy közeledtem, a Fulcik kinyitották a kocsi ajtaját, és kimásztak. Fogalmam sem volt, hogyan tudta Jackie bepasszírozni őket. Úgy tűnt, mintha a kocsit a két férfi köré építették volna. A Fulci testvérek nem voltak magasak, csak szélesek, sőt dupla szélesek. Azok a helyek, ahonnan a ruháikat beszerezték, inkább a praktikumot, semmint a divatot részesítették előnyben, úgyhogy olyan volt, mintha az ember duplán látott volna egy poliészterbe és olcsó bőrbe csomagolt látomást. Tony satuként szorította a markába a kezem, közben összekente barbecue-szósszal, és éreztem, hogy valami megroppan benne. Paulie gyöngéden meglapogatta a hátamat, amitől majdnem kiköptem a tüdőmet.

– Visszatértünk az üzletbe, srácok – jelentette ki Jackie büszkén. És egy rövidke pillanatra, még mielőtt a józan ész felülkerekedhetett volna,

valahogy boldogság öntött el.

Áthajtottam Jackie-vel Rebecca házához. Úgy tűnt, a nő megkönnyebbült, hogy újra lát. Bemutattam neki Jackie-t, és elmondtam, hogy ő fog rá vigyázni néhány napig, de hogy én is itt leszek, ha bármi történne. Szerintem Jackie nálam sokkal közelebb állt Rebecca testőrre vonatkozó elképzeléseihez, úgyhogy nem ellenkezett. Hogy szinte teljesen felfedjek előtte mindent, azt is elmondtam neki, hogy van még két ember a közelben, ha valami baj adódna, és nagyjából leírtam neki a Fulcikat, persze kissé hízelgő módon, de úgy, hogy azért ne hazudjak.

– Tényleg szükséges három ember? – kérdezte. – Nem, de árukapcsolással érkeztek. Százötvenbe kerülnek naponta, ami nem

sok, de ha aggasztja a dolog, akkor esetleg kitalálhatunk valami mást. – Nem, rendben van. Azt hiszem, egy ideig ki tudom fizetni. – Jó. Elmegyek, és megpróbálok többet megtudni erről a Merrickről, most, hogy

egy kis lélegzetvételnyi időhöz jutottunk, és beszélek néhány emberrel a listájáról is. Ha ez után a kétnapos, kegyes haladék után sem fogok többet tudni Merrickről, és ha még akkor sem fogadja el, hogy maga nem tud neki segíteni, újra a rendőrséghez fordulunk, és megpróbáljuk bevitetni, mielőtt a bíróságra mennénk. Tudom, hogy jelen pillanatban jobban szeretné, ha valami kézzelfoghatóbb történne, de először a többi lehetőséget kell kimerítenünk.

– Megértem. A lánya után érdeklődtem, és elmondta, megszervezte, hogy Jenna egy hétre

elmenjen Washington D. C.-be, a nagyszüleihez. Megbeszélte ezt az iskolával, és Jenna mindjárt kora reggel elmegy.

Kikísért az ajtóhoz, és megérintette a karomat. – Tudja, miért magát kértem fel erre a munkára? – kérdezte. – Régebben

randiztam egy Neil Chambers nevű férfival. Ő volt Jenna apja.

Neil Chambers. Az apja, Ellis az év elején megkeresett, segítséget szeretett volna a fia számára. Neil tartozott néhány embernek Kansas Cityben, és nem tudta kifizetni az adósságát. Ellis szerette volna, ha közvetítek, hogy próbáljak valami megoldást találni a problémára. De akkor nem tudtam neki segíteni. Ajánlottam neki néhány embert, akikről úgy véltem, esetleg ki tudnának találni valamit, de már túl késő volt Neil számára. A holttestét nem sokkal azután, hogy én Ellisszel beszéltem, egy gödörbe dobták, figyelmeztetésül mások számára.

– Nagyon sajnálom – mondtam. – Ne tegye. Neil nem sokat látogatta Jennát, az igazat megvallva évekig nem is

látta. De én még mindig közel állok Ellishez. Ő és a felesége, Sara fognak Jennára vigyázni a héten, és ő említette nekem magát.

– Visszautasítottam. Amikor segítségért fordult hozzám, nem tudtam neki segíteni.

– Megértette. Nem hibáztatta magát. Most sem teszi. Neilt már korábban elveszítette. Tisztában volt ezzel, de szerette a fiát. Amikor meséltem neki Merrickről, azt mondta, beszélnem kellene magával. Nem olyan ember, aki sokáig neheztelne másokra.

Elengedte a karomat. – Mit gondol, elkapják valaha azokat az embereket, akik Neilt megölték? –

kérdezte. – Embert – javítottam ki. – Egy ember volt érte felelős. Donnie P. a neve. – És történik az egésszel valaha valami? – Valami már történt – feleltem. Egy ideig némán méregetett. – Ellis tudja? – kérdezte. – Változtatna valamin, ha tudná? – Nem, nem hinném. Ahogy azt már mondtam, nem az a fajta. Felragyogott a szeme, és mélyen benne valami kinyújtózott, hullámzón, az ajka

puha volt, és vörös. – De maga viszont olyan, ugye?

Megtaláltuk a lányt, Kansas Citytől keletre, Independence-ben egy viskóban, nem messze egy kis repülőtértől. Jók voltak az információink. A lány nem nyitott ajtót, amikor kopogtam. Az alacsony Angel ott állt mellettem, mintha nem is lélegzett volna. A magas, fekete Louis fenyegetőn a ház mögött volt, hátha megpróbál elfutni. Hallottuk, hogy valaki motoz odabenn. Újra kopogtam.

– Ki az? – A hang feszült volt és rekedt. – Mia? – kérdeztem. – Itt nincs semmiféle Mia. – Segíteni szeretnénk. – Már mondtam: itt nincs semmiféle Mia. Rossz címre jöttek. – Eljön magáért, Mia. Nem járhat örökké egy lépésre előtte. – Nem tudom, miről beszél. – Donnie-ról, Mia. Egyre közelebb van, és maga is jól tudja. – Kik maguk? Zsaruk? – Hallott már valaha egy Neil Chambers nevű fickóról? – Nem. Kellett volna?

– Donnie megölte egy tartozás miatt. – És? – Belehajította egy gödörbe. Megkínozta, aztán lelőtte. Ugyanezt fogja magával is tenni,

csak éppen a maga esetében senki nem fog különböző ajtókon kopogtatni, hogy később kiegyenlítsék a számlát magáért. Nem mintha ez magának számítana. Akkorra maga már halott lesz. Ha mi meg tudtuk találni, ő is megtalálja. Nem sok ideje maradt.

Olyan sokáig nem érkezett válasz, hogy azt hittem, odább slisszolt az ajtótól. De aztán hallottam, ahogy a biztonsági láncot leveszik, és az ajtó már nem volt bezárva. Félhomályba léptünk be. Minden függöny be volt húzva, és nem égett odabenn villany. Mögöttünk becsapódott az ajtó, és a Mia nevű lány behátrált a sötétbe, hogy ne lássuk az arcát, amelyet Donnie P. valami képzelt vagy valós sérelem miatt összevert.

– Leülhetünk? – kérdeztem. – Ha akarnak – felelte. – Én itt maradok. – Fáj? – Nem nagyon, de csúnyán néz ki. – A hangja rekedt volt. – Ki mondta maguknak, hogy

itt vagyok? – Nem számít. – Nekem igen. – Valaki, aki aggódik magáért. Csak ennyit kell tudnia. – Mit akarnak? – Azt szeretnénk, hogy elmondja, miért tette ezt Donnie magával. Azt szeretnénk, ha

elmondaná, amit tud. – Miből gondolják, hogy tudok valamit? – Mert rejtőzik előle, és azért, mert Donnie állítólag meg akarja találni, mielőtt

beszélhetne. A szemem szép lassan hozzászokott a félhomályhoz. Most már ki tudtam venni kissé az

arcát. El volt torzulva, fel volt dagadva, csakúgy, mint az orra. Az ajtó alatti résen egy kis fény szivárgott át, rávetült meztelen lábára és egy hosszú, vörös hálóköntös aljára. A lábkörmein is vörös volt a lakk. Frissnek tűnt. Elővett egy doboz cigarettát a köntös zsebéből. Kirázott egyet, és meggyújtotta egy öngyújtóval. Leszegte a fejét, a haja előrebukott, és eltakarta az arcát, de azért sikerült egy pillantást vetnem a forradásokra, amelyek a bal arcát és az állát csúfították.

– Be kellett volna fognom a szám – mondta csöndesen. – Miért? – Jött, és a képembe vágott kétezer dollárt. Azután, amit velem tett, kétezer tetves dollárt.

Dühös voltam. Azt mondtam az egyik lánynak, hogy majd elintézem. Azt mondtam neki, hogy láttam valamit, amit nem lett volna szabad. Aztán kiderült, hogy a lány Donnie szeretője. Donnie-nak igaza van. Egy hülye kurva vagyok.

– Miért nem ment el a rendőrségre elmondani, amit tud? Beleslukkolt a cigibe. Már nem szegte le a fejét, teljesen lekötötte a figyelmét az, amit

mesélt, el is feledkezett arról, hogy elrejtse az arcát előlünk. Hallottam, hogy mellettem Angel sajnálkozva felszisszen, amikor meglátta tönkretett vonásait.

– Mert nem csináltak volna semmit. – Azt nem tudhatja. – Ó, dehogynem! – felelte. Újból beleszívott a cigarettába, és elkezdett játszadozni a hajával. Senki nem szólt semmit.

Végül Mia törte meg a csöndet.

– És most azt mondják, hogy segíteni fognak nekem? – Így van. – Hogyan? – Nézzen ki. A hátsó ablakon. Az arcához kapta a kezét, egy pillanatig rám bámult, aztán a konyhához sétált. Egy halk,

suhogó hangot hallottam, ahogy széthúzta a függönyöket. Amikor visszajött, megváltozott a viselkedése. Louisnak ilyen hatása volt az emberekre, főleg ha úgy tűnt, az ő oldalukon áll.

– Ki ő? – Egy barát. – Olyan... – próbálta megtalálni a legmegfelelőbb szavakat – ...félelmetes – mondta végül. Toppantott egyet a lábával. – Meg fogja ölni Donnie-t? – Reménykedünk benne, hogy találunk más módot arra, hogy elintézzük. Arra

gondoltunk, hogy a segítségünkre lehetne. Megvártuk, hogy döntésre jusson. Az egyik szobában be volt kapcsolva a tévé,

valószínűleg a hálóban. Hirtelen eszembe jutott, hátha nincs is egyedül, először ellenőriznünk kellett volna a házat, de most már késő volt. A lány végül benyúlt a köntöse zsebébe, és előhúzott egy mobilt. Odadobta nekem, én meg elkaptam.

– Nyissa ki a képek menüt – mondta. – Öt vagy hat van benne olyan, amelyre maguknak szükségük lehet.

Átlapoztam a képeket, melyeken fiatal nők mosolyogtak a gépbe egy ebédlőasztalnál, aztán volt ott egy udvaron lévő fekete kutyáról készült kép, meg egy kisbabáról, aki egy magasított babaszékben ült. Odaértem a Donnie-ról készült képekhez. Az elsőn egy parkolóban állt egy másik férfival, aki magasabb volt nála, és szürke öltönyt viselt. A második és a harmadik kép ugyanazon a helyszínen készült, de ezeken kicsit jobban lehetett látni a férfiak arcát. A fotókat valószínűleg egy kocsiból készítették, mert kettőn látszott az ajtókeret és az oldalsó tükör.

– Ki a másik férfi? – kérdeztem. – Nem tudom – felelte. – Azért követtem Donnie-t, mert azt hittem, hogy megcsal. A

pokolba is, megcsalt a szemét, csak azt akartam tudni, hogy kivel. Elmosolyodott, de látszott rajta, hogy nagy fájdalmat okoz neki a dolog. – Tudja, azt hittem, hogy szeretem őt. Hát nem hülyeség? Megrázta a fejét. Esküdni mertem volna rá, hogy sír. – És ennyije van ellene? Ezért akarja mindenáron megtalálni magát? Mert van róla

néhány képe a mobilján, egy olyan emberrel, akinek nem tudja a nevét? – Nem tudom a nevét, de azt tudom, hogy hol dolgozik. Amikor Donnie otthagyta, a

fickóhoz csatlakozott két másik ember, egy nő és egy férfi. A következő képen vannak. Továbbléptettem, és megláttam a hármast. Mindannyian elegánsan voltak öltözve. – Az jutott eszembe, hogy úgy néznek ki, mint a zsaruk – mondta Mia. – Beszálltak a

kocsiba, és elhajtottak. Rájuk tapadtam. – Hová mentek? – A Summit 1300-ba. És ekkor már tudtam, miért akarta Donnie annyira megtalálni Miát, és hogy a lány miért

nem mehetett a zsarukhoz azzal, amit tudott. A Summit 1300 az FBI Kansas Cityben lévő főhadiszállása volt.

Donnie P. besúgó volt.

Donnie P., a férfi, aki megölte Neil Chamberst egy jelentéktelen tartozás miatt, egy sekély sírhantban pihent Clay megyében, nem messze egy elhagyatott úttól, ahová ritkán járnak

kocsik, és ahol csak a madarak virrasztanak. Csak egyetlen telefonra volt szükség, amelyet a főnökeinek eresztettünk meg, és egy pár elmosódott fényképre, amelyet egy lenyomozhatatlan e-mail címről küldtünk.

Bosszú volt egy olyan fiúért, akit alig ismertem. Az apja nem szerzett tudomást arról, ami történt, és én nem fogom elmondani neki, amitől persze fölmerül a kérdés, hogy akkor miért csináltam az egészet. Neil Chambersnek már nem számít, a bosszú már nem hozhatja őt vissza az apjának. Azt hiszem, azért tettem, mert muszáj volt lecsapnom valamire, valakire. Donnie P.-re esett a választásom, és ő meghalt emiatt.

Ahogy azt Rebecca Clay is mondta, én olyan ember voltam.

Aznap éjjel a verandán ültem, Walter ott aludt a lábamnál. A zakóm alatt pulóvert viseltem, és egy Mustang utazóbögréből kávét szürcsölgettem, melyet még Angel adott nekem születésnapi ajándékul. A számból kiáramló pára elegyedett a bögréből minden egyes kortyomra felszálló gőzzel. Az ég sötét volt, és nem volt fenn a hold, hogy eligazítson bárkit is a mocsarakban, semmi fény nem szüremlett sehonnan, hogy a bennük lévő víz ezüstösen csilloghatott volna. A levegő nyugodt volt, de ebben a nyugalomban nem honolt béke, és újra éreztem, hogy a távolban valami ég.

Aztán hirtelen minden megváltozott. Nem tudtam volna megmondani, hogyan, de éreztem, hogy a körülöttem lévő alvó világ egy pillanatra fölébred, a természetet megzavarta valaminek a jelenléte, de nem mert megmozdulni, nehogy magára vonja a figyelmet. Madarak csapkodtak a szárnyukkal hirtelen támadt idegességükben, a rágcsálók megmerevedtek a farönkök árnyékában. Walter kinyitotta a szemét, és óvatosan szaglászni kezdett. A farkával idegesen dobolt a fapadlón, aztán hirtelen abbahagyta, mintha ez az egészen aprócska nyugtalanság is túl sok lett volna.

Felálltam, Walter pedig felnyüszített. Odaléptem a tornác korlátjához, és éreztem, hogy keleten feltámad a szellő, felkavarva a faleveleket, amitől a gyep kissé lelapult, ahogy elsuhant a fűszálak fölött. A tenger illatát kellett volna magával hoznia, de nem így volt. Helyette csak égett szag érződött, amely egyre erősödött, aztán eltűnt, és valami száraz bűz maradt utána, mintha nemrégiben feltárulkozott volna egy földbe vájt lyuk, csak hogy megmutassa azt a nyomorult valamit, ami holtan hever a mélyén. Azokra az álmaimra gondoltam, amelyek korábban üldöztek, amelyekben számos lélek követte a mocsarak fénylő ösvényeit, hogy végre sikerüljön nekik elveszniük a tengerben, ahogy a folyóvíz molekulái is minden csinnadratta nélkül eljutnak arra a helyre, ahol minden dolog megszületik.

De most valami kiemelkedett, és elindult abból a világból errefelé, és nem fordítva. Úgy tűnt, mintha a szél kettévált volna, mintha valami akadály került volna az útjába, amely arra kényszeríti, hogy más útvonalon haladjon tovább a körül a bizonyos dolog körül, és aztán már nem is egyesült volna újra. Kettéválasztott folyamai különböző irányba haladtak tova, majd pontosan olyan hirtelen, ahogy keletkezett, már el is tűnt az egész valami, csak a halvány szag emlékeztetett arra, hogy valaha is létezett. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megpillantottam a fák között, keleti irányban. Egy öregember volt, viharvert barna kabátban, de az arcvonásait nem tudtam kivenni a homályban, a két szeme és a szája mintha csak sötét folt lenne sápadt bőrén. Aztán a jelenés hirtelen el is tűnt, és én azon morfondíroztam, vajon láttam-e egyáltalán.

Walter lábra állt, és odasétált a tornácajtóhoz, a mancsával próbálta kinyitni, és aztán eltűnt a ház biztonságos mélyén. Én vártam, hátha az éjszaka lényei újból

felbukkannak. Belekortyoltam a kávéba, amely most keserűnek tűnt. Kisétáltam a pázsitra, és kiöntöttem az egészet a fűre. Fölöttem, a ház tetején a padlásablak kissé megmozdult a keretében, és a halk zörgésre megfordultam. Lehet, hogy csak a ház helyezkedett, a hirtelen feltámadt szellőhöz igazította magát, de ahogy fölnéztem az ablakra, a felhők kissé kettéváltak, és végre rásütött a hold fénye az ablaküvegre, amitől úgy tűnt, mintha mozgást látnék mögötte. Aztán újra összezárultak a felhők, és a mozgás egy pillanattal később megszűnt.

De csak egy pillanattal később. Bementem a házba, és előszedtem a konyhában tartott zseblámpát. Ellenőriztem

az elemeket, aztán fölmentem a lépcsőn a ház felső részébe. A rúd végén lévő kampó segítségével lehúztam a padlásra fölvezető létrát. Az előszobában égő fény épphogy csak felszűrődött odáig, a rég elfeledett dolgoknak csak a sarkait lehetett látni. Felmásztam.

A padlást csak tárolásra használtuk. Még mindig volt ott Rachel néhány dolga két öreg bőröndbe csomagolva. El akartam neki küldeni vagy majd elvinni magammal, ha legközelebb meglátogatom őt és Samet, de úgy éreztem, ha megtenném, azzal beismerném, elfogadnám, hogy végül mégsem jön vissza. Ugyanilyen okból meghagytam Sam kiságyát is a gyerekszobában, hiszen ez egy újabb kapocs volt hozzájuk, amiről nem szerettem volna, ha eltűnik.

De voltak itt fönn más dolgok is, még Rachel és Sam elődeié: ruhák és játékok, fényképek és olcsó bizsu, de még arany és gyémánt is akadt. Nem tartottam meg sok mindent, de amit igen, az mind itt volt.

félek Szinte hallottam a szót, mintha egy gyerek hangja halkan suttogott volna a

fülembe, attól rettegve, hogy valaki meghallja, egyúttal tartana attól, hogy szóljon hozzám. Valami aprócska suhant át a sötétségen, kikerülve a beszűrődő fényt.

Nem valóságosak. Állandóan csak ezt mondogattam magamnak, újra meg újra. A józan eszem darabkái szanaszét szóródtak azon az éjszakán, amikor elvették őket tőlem. Az elmém teljesen összekuszálódott, és soha többé nem lett olyan, mint volt. Nem valóságosak. A képzeletem alkotta őket. A gyász és a fájdalom űz velem varázslatot.

Nem valóságosak. De nem tudtam meggyőzni magam, mert nem hittem benne, hogy igaz. Tudtam,

hogy ez az ő otthonuk, az elveszített feleség és az elveszített gyermek menedéke. Akármilyen nyomok maradtak is utánuk ezen a világon, azok állhatatosan tapadtak azokhoz a tárgyakhoz, amelyek itt a piszokban és pókhálók között voltak, ezek a relikviák és töredékek, amelyek az ebből a világból majdnem teljesen eltávozott életekhez tartoztak.

A zseblámpa fénye árnyékot vetett a falakra és a padlóra. Vékony réteg por borított mindent: a dobozokat és ládákat, a régi rekeszeket és könyveket. Viszketett a torkom és az orrom, és elkezdett könnyezni a szemem.

félek A patinás por az ablakokon is megtelepedett, de nem volt teljesen érintetlen az

üveg. Ahogy a zseblámpa fénye rávetült, vonalakat láttam. Közelebb léptem, és egy mintázatot pillantottam meg, amely üzenetté állt össze. Mintha az egészet egy gyerek írta volna.

űzd el őket

Ujjaimmal megérintettem az üveget, végigsiklottam a hajlásokon és a függőleges vonalakon, követve a betűk formáját. Könnyes volt a szemem, de nem tudtam volna megmondani, hogy a por volt-e az oka, vagy az a lehetőség, hogy ebben a bánattal és fájdalommal teli szobában egy rég eltávozott gyermek nyomaira bukkantam, hogy az ő ujjai szántották a betűket az ablakra, és azzal, hogy én is megérintem őket, valahogy őt is megérintem egyben.

kérlek, apu Hátraléptem. A zseblámpa fényében megláttam az ujjaim végére lerakódott port,

és az összes kétkedésem visszatért. Vajon tényleg ott voltak ezek a betűk, mielőtt én idejöttem, valaki más írta őket, olyan, aki ezen a sötét helyen élt, aki mélyebb értelmet adott a piszokba vaktában írt karcolásoknak? Talán Rachel vagy én hagyhattam ott, és azzal, hogy végighúzom rajtuk az ujjam, valahogy kommunikálni tudok azzal, amitől annyira féltem, alakot ölt, személyazonosságot nyer egy korábbi, nevenincs félelem? A bennem lévő racionális lény próbált előtérbe kerülni, magyarázatokkal – bár nem valami kielégítőkkel – szolgált mindenre, ami itt történt: a szellő hozta szagokra, arra a halovány alakra ott az erdő szélén, a padláson motozó mozgásra és a porba írt szavakra is.

A zseblámpám fénye most az üzenetre vetült, és láttam, ahogy az arcképem visszatükröződik az ablaküvegben, úgy lebegett az éjszakában, mintha nem lenne valódi, mintha egy elveszett lélek volna, és a szavak eltakarnák a vonásaimat.

úgy félek Két szó állt ott: AZ ÜRESEK

6.

Rosszul aludtam aznap éjjel, álmomban szabályos időközönként szem nélküli emberek jelentek meg, akik valahogyan mégis láttak, és egy arctalan gyerek gömbölyödött össze egy sötét padláson, és egyetlen szót suttogott állandóan magában: „félek”, újra és újra. Reggel elsőnek Jackie Garnert hívtam. Csöndes volt az éjszaka Willardban, és ezért hálás voltam. Jenna elindult Washington D.C.-be a nagyszüleivel, nem sokkal hét után, és Jackie követte az autójukat egészen Portsmouthig, közben a Fulcik Rebeccával maradtak. Merricknek nem volt nyoma, és más olyan sem bukkant fel, akinek rossz szándékai lettek volna a Clay családdal.

Elmentem egyet futni a Prouts Neckhez, Walter jóval előttem rohant a nyugodt, reggeli levegőben. Scarborough-nak ez a része még viszonylag vidékies maradt, a jacht- és a countryklub miatt a területnek volt bizonyos előkelő hangulata, de máshol a város rohamléptekkel változott. Még 1992-ben kezdődött ez a folyamat, amikor a Wal-Mart megérkezett nem messze a Maine Mall bevásárlóközponttól, és magával hozta az olyan apró kellemetlenségeket, mint a lakóautó-tulajdonosok, akiknek megengedték, hogy éjszakára ott maradjanak a parkolóban. Hamarosan a kereskedők is követték a Wal-Mart példáját, és Scarborough elkezdett olyanná válni, mint a többi szatellitváros egy nagyváros szomszédságában. Most az Eight Corners lakói végleg kiárusították a területeket, hagyták, hogy a Wal-Mart tovább terjeszkedjen, és annak ellenére, hogy nem adtak ki több építési engedélyt, egyre több család költözött be, hogy kihasználják az iskolák és a szórakozási lehetőségek nyújtotta előnyöket. Ettől egyre följebb mentek a telekárak, és egyre több adót kellett fizetni az infrastruktúráért, hogy az újonnan jövőket is el tudja látni, akik a megyei átlag sebességének négyszeresével vertek itt gyökeret. Sötétebb pillanataimban már láttam, hogy a valaha száznegyven négyzetkilométeres kisváros, melyet hat különálló falu alkotott, és amelyik mindegyikének megvolt a külön arculata, egy hatalmas, elterpeszkedő, homogén masszává válik, ahol csak azok élnek, akiknek fogalmuk sincsen a történelméről és egyáltalán nem tisztelik a múltját.

Volt egy üzenet a rögzítőn, mire visszatértem, és a számítógépemen a bejövő e-mailek mappában ott volt az InforMe-től kapott válasz, melyet amiatt kaptam, hogy érdeklődtem Merrick rendszámtáblája után. E szerint a pasas kocsija céges autó, mely jelenleg egy jogi céghez van bejelentve, Lynnben, Massachusettsben. A cég neve nem volt ismerős: Eldritch és Társai. Lefirkantottam az adatokat egy papírra. Lehet, hogy Merrick úgy lopta el az ügyvéd kocsiját – egy telefon az irodába gyorsan tisztázza majd a dolgot -, vagy lehet, hogy az ügyvéd vagy ügyvédek alkalmazásában áll, ami azért nem volt nagyon valószínű. De volt egy harmadik lehetőség: hogy a cég adta neki az autót, vagy mert nem volt rá más lehetősége, vagy egy ügyfelük kérésére, így nyújtva neki bizonyos fokú védelmet, ha valaki esetleg kérdezősködni kezdene arról, mit is művel Merrick, mintha csak a cég védekezésként felhasználhatná az ügyfél megbízhatóságát. Sajnálatos módon, ha ez volt a helyzet, a szóban forgó személy vagy alulbecsülte Merrick bajkeverő képességét, vagy egész egyszerűen nem törődött vele.

Megint Merrick hirtelen felbukkanására gondoltam, arra, hogy milyen sok év telt el azóta, hogy Daniel Clay eltűnt. Vagy valami bizonyíték bukkant fel, amely meggyőzte Merricket arról, hogy Clay még életben van, vagy Merricket egy jó darabig kivonták a forgalomból, és most jelent meg újra, hogy kissé felrázza a dolgokat. Egyre inkább azt kellett hogy gondoljam, Merrick börtönben volt, de nem tudtam a keresztnevét. Persze lehet, hogy a Merrick sem az igazi neve. Ha tudnám, lefuttathatnék egy keresést a corrections.com vagy a bop.gov erre szolgáló oldalain, abbéli reményben, hogy kiadja szabadulásának a dátumát. De így is telefonálhattam párat, kideríthettem, hogy a név ismerősen cseng-e valakinek, és ott volt még az Eldritch és Társai, bár tapasztalataim szerint az ügyvédek hajlamosak arra, hogy ne nagyon legyenek segítőkészek az ilyen helyzetekben. És abban sem lehettem biztos, hogy Merrick üldözte Rebeccát, és betört egy ablaküveget, elegendő lenne ahhoz, hogy kisajtoljak belőlük egy kis információt.

Az üzenet June Fitzpatricktól jött, megerősítette, hogy találkozunk, és együtt vacsorázunk Joel Harmon házában másnap este. Már majdnem elfeledkeztem Harmonról. Lehet, hogy egy elpocsékolt este lesz. De még mindig nem tudtam szinte semmit Daniel Clayről, azonkívül, amit a lánya mesélt nekem, meg azonkívül, amit June-tól megtudtam. Másnap reggel korán bemegyek a Commonwealthre, meglátom, mit tudok kicsikarni az Eldritch és Társaiból, és megpróbálok összehozni egy beszélgetést Rebecca volt férjével még a Harmon-féle vacsora előtt. Tudtam, hogy ketyeg az óra, szép lassan számolja vissza a perceket Merrick beígért visszatértéig, és ezzel bizonyára fölerősödik a fickó Rebecca Clay elleni megfélemlítő hadjárata.

Rebecca Clay a munkaadója mellékhelyiségében ült, és a könnyeit törölgette. Éppen most beszélt a lányával telefonon. Jenna mondta, hogy már most hiányzik neki. Rebecca azt felelte, hogy neki is Jenna, de tudta, hogy helyes volt elküldeni a lányát otthonról.

Előző este bement Jenna hálószobájába, hogy megnézze, mindent elpakolt-e a lánya, amire csak szüksége lesz. Jenna lenn volt, és olvasott. A lánya hálószobájának az ablakából Rebecca jól látta a Jackie nevű férfit, aki a kocsijában ült, valószínűleg a rádiót hallgatta. Abból a műszerfalból jövő, halovány fényből következtetett erre, amely megvilágította a férfi arcát. A jelenlététől kissé jobban érezte magát. Egy pillanatra találkozott a másik két emberrel is, a nagydarab fivérekkel, akik hódolattal néztek Jackie-re, és csüggtek minden egyes szaván. Bár hatalmasak voltak, Rebeccát mégsem töltötte el az a biztonságérzet a jelenlétükben, mint ami Jackie mellett. De azért félelmetesek voltak, azt meg kell hagyni. Az egyik szomszédot annyira zavarta a jelenlétük, hogy még a rendőrséget is felhívta. A zsaru, aki kijött, csak egy pillantást vetett a párosra, azonnal fölismerte őket, és rögtön tovább is állt, anélkül, hogy egyetlen szót is váltott volna velük. Azóta senki nem küldött rendőrt a közeibe.

Jenna szobájában minden takaros volt, minden a helyén volt, mert az ő lánya ilyen gyerek. Rebecca lenézett a kis íróasztalra, amelyen Jenna a házi feladatát szokta írni, és ahol rajzolni meg festeni szokott. Most is dolgozott valamin, egy vázlat lehetett, mert egy színes ceruzákkal teli doboz hevert nyitva néhány papírlap mellett. Rebecca fölemelte az egyiket. A házuk rajza volt, és két alak állt mellette. Hosszú, barna kabát volt rajtuk, az arcuk halovány, annyira sápadt, hogy Jenna fehér krétát

használt a kihangsúlyozására, mintha maga a papír nem lenne elegendő arra, hogy teljesen átadja a sápadtságukat. A szájuk és a szemük fekete lyuk volt, kiszívták a fényt a környező világból. Minden egyes képen ugyanezek az alakok szerepeltek. Olyanok voltak, mintha az árnyékok alakot öltöttek volna, és attól, hogy a lánya ilyen lényekről fantáziál, Rebecca megborzongott. Talán Jennát sokkal jobban megzavarták ennek a Merrick nevű embernek a cselekedetei, mint ahogy azt színleli, és mindez ennek a rejtett félelemnek a megnyilvánulása.

Rebecca lement a földszintre Jennához, és megmutatta neki a rajzokat. – Kik ezek, drágám? – kérdezte, de a lánya csak megvonta a vállát. – Nem tudom. – Talán szellemek? Úgy néznek ki. Jenna megrázta a fejét. – Nem, láttam őket. – Láttad őket? Hogyan? Hogyan láthattál ilyesmit? Letérdelt a lánya mellé, és igazán aggódni kezdett attól, amit hallott. – Mert valóságosak – felelte Jenna. Egy darabig zavartnak tűnt, aztán kijavította

magát. – Nem, csak azt hiszem, hogy valódiak. Nehéz megmagyarázni. Tudod, olyan,

mint amikor egy kis köd van, és attól minden olyan homályosnak tűnik, de nem látod, hogy mitől van ez. Szunyókáltam egyet ma este, miután összecsomagoltam, és majdnem olyan volt, mintha álmodtam volna őket, de ébren voltam, mert lerajzoltam őket egy időben azzal, hogy láttam őket. Mintha úgy ébredtem volna, hogy még mindig élesen az elmémben vannak, és amikor kinéztem az ablakon, ott is voltak, csak éppen... – Elhallgatott.

– Csak éppen mi? Mondd el, Jenna! A lány nyugtalannak tűnt. – Csak éppen csakis úgy láttam őket, ha nem egyenesen rájuk néztem. Tudom,

hogy hülyén hangzik, anyu, de ott voltak, és mégsem voltak ott. – Elvette az anyjától a rajzot. – Szerintem klasszak voltak.

– Itt voltak, Jenna? Jenna bólintott. – Odakinn. Mit hittél, mire értem? Rebecca a szájához kapta a kezét. Rosszul érezte magát. Jenna felállt, átölelte, és

megcsókolta az arcát. – Ne aggódj, anyu! Biztosan csak valami fura játékot játszott az agyam. De ha ez

megnyugtat, nem ijedtem meg, vagy ilyesmi. Nem bántanak. – Honnan tudod? – Csak tudom. Valahogy hallottam őket, a fejemben, miközben aludtam vagy

sétáltam, vagy akármit is csináltam. Nem mi érdekeljük őket. Aztán, most először, Jenna komolynak látszott, mintha csak most kezdte volna

megérteni, hogy milyen furcsán is hangozhatnak a szavai valójában. Rebecca próbálta elrejteni, hogy remeg a hangja, amikor megszólalt. – Édesem, kik ezek? A kérdés nevetésre késztette Jennát. Felkuncogott. – Ez a legfurább az egészben. Úgy ébredtem, hogy tudtam, kik ők, mint amikor

néha megvan egy kép címe és témája a fejemben, egyszerre, és nem tudom, honnan

jutottak az eszembe. Először ezt a képet csináltam, és már mielőtt a ceruza érintette volna a papírt, tudtam, kik ezek az alakok.

Maga elé tartotta a rajzot, egyszerre csodálta, és mintha kissé aggódna is azon, hogy mit hozott létre.

– Ők az Üresek.

7.

Epret és kávét reggeliztem. A hifiberendezésben egy Delgados-CD volt, a Universal Audio, és hagytam, hogy szóljon, miközben ettem. Walter a kertben bolondozott, könnyített magán a bokrok aljába, aztán bejött, és elaludt a kosarában.

Amikor befejeztem az evést, kiterítettem a Daniel Clay korábbi ismerőseit felsorakoztató listát a konyhaasztalon, és az aljára hozzáírtam, hogy „Eldritch”. Aztán felállítottam egy sorrendet, ahogy majd fölkeresem őket, kezdve azokkal, akik helyben laknak ugyan, de a legtávolabb élnek a várostól. Elkezdtem telefonálgatni, hogy megszervezzem a találkozókat, de az első három teljes kudarcba fulladt. A szóban forgó emberek vagy elköltöztek, vagy meghaltak, és a harmadik, Clay egy korábbi professzora, aki Bar Harborban élt nyugdíjasként, olyan súlyos Alzheimer-kórban szenvedett, hogy a menye szerint még a saját gyerekeit sem ismeri föl.

A negyedik névvel kicsit több szerencsém volt. Egy Edward Haver nevű könyvelő volt a pasas. Úgy tíz évvel korábban meghalt ugyan, de a felesége, Celine azt mondta, hogy szívesen beszél velem Clayről, akár telefonon is, főleg, amikor elmagyaráztam, hogy Clay lánya bérelt föl. Azt állította, hogy mindig is szerette Dant, és hogy mindig jó társaság volt. Ő és a férje Clay feleségének a temetésén is részt vett, még amikor Rebecca csak négy- vagy ötéves volt. Húsz évvel később az ő férje is valami hasonló betegséget kapott, és Daniel Clay is ott volt annak a temetésén. Egy darabig az is megfordult a fejében, hogy esetleg összejöhetnének ők ketten, vallotta be a nő, mert hasonló volt az ízlésük, és ő szerette Rebeccát, de aztán úgy tűnt, hogy Clay lassan hozzászokott ahhoz, hogy egyedül éljen.

– És aztán eltűnt – fejezte be a nő. Éppen ideje volt, hogy kissé nyomulva rávegyem, hogy beszéljen a férfi

eltűnésének a körülményeiről, de aztán végül mégse volt rá szükség. – Tudom, hogy az emberek miket mondtak róla, de az nem Dan volt, nem az a

Dan, akit én ismertem – mondta. – Törődött azokkal a gyerekekkel, akik tanácsadásra jártak hozzá, talán többet is a kelleténél. Látnia kellett volna az arcát, amikor róluk beszélt.

– Beszélt az esetekről magával? – Soha nem említett neveket, de néha elmondta, egyik-másik gyerek min ment

keresztül: verték, elhanyagolták őket, és... nos, tudja, más dolgokat is tettek velük. Nyilvánvaló volt, hogy aggasztotta őt a dolog. Nem tudta elviselni, ha egy gyereket bántanak. Azt hiszem, ez elég sokszor sodorta konfliktusba másokkal.

– Miféle emberekkel? – A többi szakmabelivel, orvosokkal, akik nem mindig úgy látták a dolgokat,

mint ő. Volt egy férfi, a neve... ó, mi is volt? Láttam a nevét mostanában valahol... Christian! Ez az, dr. Robert Christian, a Midlake Centerből. Ő és Dan soha nem értettek egyet azokban a dolgokban, amelyeket megírtak a cikkekben, meg elhangzottak a konferenciákon. Szerintem nagyon belterjes az a terület, amelyben ők dolgoztak, úgyhogy állandóan szembehelyezkedtek egymással, és azon vitáztak, mi lenne a legjobb azoknak a gyerekeknek, akik hozzájuk kerültek.

– Úgy tűnik, nagyon jól visszaemlékszik azokra az eseményekre, amelyek a múltban történtek, Mrs. Haver. – Próbáltam mindezt úgy mondani, hogy ne érződjön ki a hangomból, hogy esetleg kételkednék benne, vagy bármilyen módon gyanakodnék, bár mindkettő ott motoszkált bennem.

– Nagyon kedveltem Dant, az évek folyamán nagyon sok közös dolog volt az életünkben. – Szinte láttam, ahogy a nő szomorkásan mosolyog. – Ritkán lett dühös, de még most is emlékszem arra a kifejezésre, mely akkor ült ki az arcára, amikor dr. Christian szóba került. Versengtek egymással bizonyos szempontból. Dan és dr. Christian mindketten részt szoktak venni az olyan gyerekek értékelésében, akiket bántalmaztak, nevezetesen, hogy igazat mondanak-e, de különböző megközelítést használtak. Azt hiszem, Dan kicsit kevésbé volt bizalmatlan, mint dr. Christian, ennyi az egész. Hajlamos volt hinni a gyerekeknek már az elejétől fogva, azon az alapon, hogy az ő elsődleges feladata az, hogy megóvja a gyereket minden bajtól. Én nagyon csodáltam ezt benne. Mintha valamiféle keresztes hadjáratot folytatott volna, és manapság ilyesmit már nem nagyon tapasztal az ember. De dr. Christian nem így látta a dolgot. Dan szerint dr. Christian túl szkeptikus, és összekeveri az objektivitást a bizalmatlansággal. Aztán valami gond adódott. Dan adott egy értékelést, amelyről kiderült, hogy nem volt helyes, és egy ember meghalt, de szerintem erről maga is tud már. Ezután Dant kevesebb értékelésre kérték fel, vagy talán nem is kapott ilyen munkát többé, azt hiszem.

– Nem emlékszik annak az embernek a nevére, aki meghalt? – Mintha valami németes hangzású név lett volna. Talán Müller? Igen, majdnem

teljesen biztos vagyok benne, hogy ez volt a neve. A szóban forgó gyerek most már a húszas évei felé közeledhet. El sem tudom képzelni, milyen lehet az élete, tudván, hogy a vádaskodásai az apja halálához vezettek.

Leírtam a Müller nevet, és húztam egy vonalat, hogy összekössem dr. Robert Christiannal.

– És aztán persze elindult a szóbeszéd – folytatta a nő. – A bántalmazásról? – Úgy van. – És Mr. Clay megbeszélte ezeket magával? – Nem, igazából akkoriban nem nagyon találkoztunk. Mr. Müller halála után

Daniel már nem volt annyira közvetlen. Ne értsen félre: soha nem volt valami társasági ember, de néha el-elment egy vacsorára, ide is eljött meginni egy kávét vagy egy pohár bort. De a Müller-eset után ez megszűnt. Nagyon nagy csapás volt ez az önbizalmára, és én csak azt tudom elképzelni, hogy a bántalmazás vádja teljesen porrá zúzta.

– Nem hitt a vádnak? – Láttam, mennyire odaadóan végzi a munkáját. Soha nem hittem el azokat a

dolgokat, amelyeket néhányan Danről mondtak. Közhelynek tűnhet, de az volt a baja, hogy túlságosan is sokat törődött mindig mindennel. Az összes gyereket meg akarta óvni, de persze végül nem sikerült neki.

Megköszöntem a nő segítségét, és erre azt felelte, hogy csak hívjam fel bármikor. Mielőtt letette volna, megadott néhány nevet, akivel beszélhetnék, de már mind szerepeltek Rebecca listáján. De azért nagyon segítőkész volt, amit nem nagyon tudtam elmondani a következő két emberről, akiket felhívtam. Az egyik egy ügyvéd

volt, a neve Elwin Stark, akinek Clay az ügyfele és egyben a barátja is volt. Látásból ismertem Starkot. Magas férfi volt, kenetteljes, és kedvelte a sötét, csíkos öltönyöket, azt a fajtát, amelyet az ódivatú gengszterek és a régiségkereskedők szerettek viselni. És nem hazudok, ha azt mondom, nem volt az a pro bono1 típus, ha jogi ügyekre került sor. Úgy tűnt, ugyanezt az elvet követi azon telefonbeszélgetései során is, amelyekért nem volt megfizetve. Annak idején Stark intézte a Clay halottá nyilvánítását kísérő papírmunkát.

– Már elment – mondta nekem, miután a titkárnője jó tizenöt percig váratott, aztán közölte, hogy Starknak nincs ideje arra, hogy személyesen fogadjon, de esetleg lenne számomra két perce, hogy telefonon néhány rövid szót váltson velem. – Nincs mit beszélnünk róla.

– A lányának gondja akadt valakivel, akinek nem ez a véleménye. Úgy tűnik, az illető nem hajlandó elfogadni, hogy Clay halott.

– Nos, a lányának a birtokában van egy végzés, amely mást mond. Mit akar tőlem? Ismertem Danielt. Egy évben néhányszor elmentünk horgászni. Rendes fickó volt. Egy kicsit túlságosan is a lelkére vette a dolgokat, de ez a szakterületével együtt járt.

– Beszélt magának valaha a munkájáról? – Nem. Én üzleti joggal foglalkozom. Az efféle szörnyűség nagyon nyomaszt. – Még mindig dolgozik Rebecca Claynek? – A múltkorit is csak szívességből vállaltam. Nem gondoltam volna, hogy egy

magándetektív üldöz majd miatta, úgyhogy biztosan mondhatom, hogy több szívességet nem teszek neki. Nézze, én mindent tudok magáról, Parker. Már attól kellemetlenül érzem magam, hogy magával beszélek. Semmi jó nem származhat egy magával való beszélgetésből, úgyhogy le is teszem.

És úgy is tett. A következő beszélgetésem egy orvossal folyt, akit Philip Caussure-nek hívtak. Ő

volt Clay kezelőorvosa. Nagyon úgy tűnt, hogy Claynek számos olyan kapcsolata volt, amelyekben a személyes szféra összekeveredett a hivatalossal.

– Semmit nem tudok mondani – közölte Caussure. – Kérem, ne zaklasson többé. Aztán ő is letette. Olyan volt, mint valami jel. Még egyet telefonáltam, de most

azért, hogy egy időpontot beszéljek meg dr. Robert Christiannal.

A Midlake Center nem messze volt attól a helytől, ahol régebben éltem, a Gorham Road közelében. Egy fákkal szegélyezett parkoló közepén állt, és ugyanolyan volt, mint bármelyik névtelen irodaépület. Akár ügyvédi iroda vagy ingatlanügynökség is lehetett volna benne, de ehelyett olyan gyerekek számára volt fenntartva, akiket molesztáltak, vagy elhanyagolták őket, vagy akik ilyesmit állítottak, vagy akik másokat vettek rá az ilyen vádaskodásokra. A főbejárat mögötti várószobát világossárgára és narancsszínűre festették, az asztalokon különféle korcsoportok számára alkalmas könyvek hevertek, és az egyik sarokban volt egy játszóház, mindenféle autó és baba és egy csomó rajzkréta hevert a polisztirol padlószőnyegen. Mindenfelé információs táblák lógtak a falakon, kicsit magasabban, mint amit egy

1 A közjóért tevékenykedő, ingyenes.

kisgyerek el tud érni, rajtuk részletesen bemutatva a helyi szexuális bántalmazások áldozatait segítő csoport és más, válogatott, ilyen jellegű szervezet szolgáltatásait.

A pult mögött ülő titkárnő megkérdezte a nevem, és telefonált egyet. Egy-két perccel később egy ősz hajú, ízléses kis szakállú, alacsony, fürge emberke jelent meg a klinikát a recepcióval összekötő ajtóban. Az ötvenes évei elején járhatott, khakiszínű nadrágot és nyitott nyakú inget viselt. Erős volt a kézszorítása, de egy kissé óvatosnak tűnt. Az irodájába vezetett, mely sárgásszínű fenyőbútorral volt berendezve, és az egész helyiséget a könyvekkel és jelentésekkel teli polcok uralták. Megköszöntem, hogy ilyen hamar fogad, mire csak vállat vont.

– Kíváncsiság – mondta. – Már nagyon régóta nem említette senki nekem Daniel Clayt, legalábbis az orvostársadalmon kívül. – Előredőlt a székben. – De tisztázzuk, egyenes leszek magával, ha maga is az velem. Clay és én bizonyos dolgokban nem értettünk egyet. Nem hinném, hogy nagyon szívelt volna. Én sem kedveltem őt. A legtöbben úgy gondolták, hogy amennyire lehet, szakmailag a helyén volt a szíve, legalábbis addig, amíg el nem kezdődött a szóbeszéd, de az objektivitás szükséges eleme a mi szakmánknak, és véleményem szerint Daniel Clay nem birtokolt elegendőt belőle ahhoz, hogy a véleményét komolyan lehetett volna venni.

– Hallottam, hogy voltak nézeteltéréseik – mondtam. – Ezért vagyok itt. A lánya fogadott fel. Valaki kérdezősködik az apjáról. Nagyon aggódik.

– Tehát most kissé visszafelé halad az ösvényen, és megpróbál rájönni, miért érdeklődik valaki iránta ilyen sok évvel az eltűnése után?

– Valahogy úgy. – Gyanúsítanak valamivel? – Mosolygott. – Kellene? – Voltak olyan időszakok, amikor örömmel megfojtottam volna. Meglehetősen az

idegeimre ment személyes és szakmai téren is. – Ezt kifejtené? – Nos, szerintem ahhoz, hogy megértse őt és azt, ami történt az eltűnése előtt,

tudnia kell valamennyit arról, hogy mit csinálunk mi itt. Orvosi vizsgálatokat végzünk, és pszichológiai értékeléseket olyan esetekben, amikor fölmerül a gyerekbántalmazás lehetősége, ami lehet akár testi, szexuális vagy érzelmi is, vagy akár a gyermek elhanyagolása miatt is szóba jöhet. Egy hívás érkezik Augustába, a központi irodába. Akkor az ügyet egy felügyelőhöz utalják, aki megvizsgálja, majd döntés születik, hogy kiküldenek-e egy szociális munkást. Néha ez a bizonyos telefonhívás a helyi rendőrségtől vagy a gyermekvédelmi szolgálattól jön, esetleg az iskola, az egyik szülő vagy egy szomszéd telefonál, néha még az is előfordul, hogy maga a szóban forgó gyerek. Ekkor a gyereket hozzánk irányítják, hogy értékeljük. Ebben az államban leginkább mi tudjuk ezt a szolgáltatást nyújtani. Amikor Daniel Clay először kezdett ilyen értékeléseket készíteni, akkor még csak éppen próbáltuk megvetni a lábunkat. A fenébe is, mindenki ezt tette. Most már sokkal szervezettebb minden. Mindent el tudunk végezni ebben az épületben: a vizsgálatot, az értékelést, az első tanácsadást, a gyerek és az állítólagos bántalmazó kikérdezését. Minden itt történik.

– És mielőtt ez a központ megnyílt volna? – Akkor a gyereket esetleg megvizsgálhatta egy orvos, aztán valahová máshová

küldték, hogy kikérdezzék, és megírják az értékelést.

– És Daniel Clay itt jött a képbe. – Igen, de ismétlem, szerintem ő nem volt eléggé körültekintő. Nagyon kényes

dolog, amit csinálunk, és a választ nem könnyű megadni. Mindenki határozott igent vagy nemet vár, az ügyészek, a bírák, nyilvánvalóan mindenki, aki az üggyel kapcsolatba kerül, a szülők, a pártfogók és a többi, és mind csalódottak, amikor nem tudunk egyértelműen állást foglalni.

– Azt hiszem, nem értem – mondtam. – Hát nem ezért vannak itt? Christian előredőlt a székében, és széttárta a kezeit. Nagyon tiszták voltak, a

körmei rövidre vágva, és láttam a puha, sápadtszínű húst az ujjbegyein. – Nézze, évente nyolc-kilencszáz gyerekkel van dolgunk. Ha a szexuális

bántalmazásokat nézzük, az eseteknek talán ha öt százalékában vannak külsérelmi nyomok, mondjuk apró sérülések a szűzhártyán vagy a végbélben. A gyerekek többsége tinédzser, és még ha van is szexuális aktusra utaló jel, nagyon nehéz megmondani, hogy beleegyezésen alapult-e, vagy sem. Nagyon sok kamasz lány esetében előfordul, hogy megvolt a behatolás, mégis a vizsgálat érintetlen szűzhártyát állapít meg. Ha azt állapítjuk meg, hogy nem történt beleegyezés, akkor meg sokszor azt nem tudjuk megmondani, hogy mikor történt, vagy kivel. Csak annyit mondhatunk, hogy történt szexuális kapcsolat. Még egy nagyon kicsi gyerek esetén is előfordul, hogy nagyon kevés a bizonyíték, vagy nincs is egyáltalán, főleg ha figyelembe vesszük a normális anatómiai eltéréseket a gyerekeknél. Az olyan testi dolgokat, amelyeket régebben abnormálisnak találtak, manapság már nem tartanak különlegesnek. Az egyetlen biztos módja annak, hogy bizonyítsuk a szexuális bántalmazást, hogy elvégezzük az STB-tesztet, de ez csak akkor lehetséges, ha feltételezhetjük, hogy az elkövető fertőzött. Ha a teszt pozitív, akkor biztosan megtörtént a szexuális bántalmazás, de még akkor sem kerültünk közelebb ahhoz, hogy kimondjuk egyértelműen, ki tette. Ahhoz DNS-teszt is kell. Ha az elkövető egyetlen szexuális úton terjedő betegségben sem szenvedett, akkor semmi nincs a kezünkben.

– De mi a helyzet a gyerek viselkedésével? Nem változik meg a bántalmazás következtében?

– A következmények különbözők lehetnek, és nincsenek olyan specifikus ismertetőjegyek, amelyek bántalmazásra utalhatnának. Előfordulhat idegesség, alvási nehézség, néha éjszakai rémálmok, amikor a gyerek sikoltozva ébred, nem lehet megnyugtatni, de nem is emlékszik reggel arra, hogy mi történt. Lehet, hogy rágja a körmét, vagy kihúzkodja a haját, nem hajlandó iskolába menni, vagy csak azzal a szülővel hajlandó aludni, akiben megbízik. A fiúk általában kifelé cselekszenek, egyre agresszívabbá válnak, míg a lányok inkább magukba fordulnak, visszahúzódók lesznek, és depresszióba esnek. De az ilyesfajta viselkedések akkor is előfordulhatnak, ha mondjuk, a szülők válófélben vannak, és a gyereket ez nagyon megviseli. Önmagukban nem bizonyítják sem pró, sem kontra a bántalmazást. A bántalmazott gyerekek legalább harmada egyáltalán nem mutat tüneteket.

Levettem a zakómat, majd folytattam a jegyzetelést. Christian mosolygott. – Sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt gondolta, ugye? – Hát egy kicsit.

– Ezért van az, hogy az értékelés folyamata és az annak során alkalmazott kikérdezési technikák olyan fontosak. Egy profi nem irányíthatja a gyermeket, amit pedig szerintem Clay nagyon sok esetben megtett.

– Mint például a Müller-ügyben? Christian bólintott. – A Müller-ügy akár tankönyvi példa is lehetne arra, hogy mi minden sülhet el

balul a vizsgálódáskor egy állítólagos gyermekbántalmazási ügyben. A gyereket manipulálhatja a szülő, valaki szakmabeli, aki fittyet hány az objektivitásnak valami félreértelmezett, harcos indíttatásból kifolyólag, egy bíró, aki jobban kedveli a feketét és a fehéret, ahelyett hogy elfogadná a szürke bizonyos árnyalatait is. Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az állítólagos szexuális bántalmazások nagy többsége csak afféle koholmány, ami egy válási vagy gyermekelhelyezési procedúra esetleges velejárója. Még külön terminus is létezik a gyerekek viselkedésére ilyen esetekben, a szülőtől való elidegenedés szindróma, amikor a gyerek az egyik szülőt támogatja, és eközben elidegenedik a másiktól. A szülőtől való elidegenedés voltaképpen a másik szülő saját érzékelésének és érzéseinek a reflexiója, és nem a gyermek sajátja. Ez csak elmélet, és nem is ért vele mindenki egyet, de ha visszatekintünk a Müller-ügyre, teljesen nyilvánvaló kellett volna hogy legyen Clay számára, hogy az anya ellenséges érzületű volt, és ha Clay utánakérdezett volna a nő egészségügyi kórisméjének, akkor fölfedezhette volna, hogy voltak jelei a különféle személyiségzavaroknak. De ehelyett a nő mellé állt, és úgy tűnt, kétségbe sem vonva elfogadta a gyermeknek a történtekről adott verzióját. Az egész dolog minden érintett számára katasztrofális következményekkel járt, és kárt okozott azoknak, akik ezen a területen dolgoznak. És ami a legrosszabb, egy ember nemcsak a családját veszítette el, hanem az életét is.

Christian rájött, milyen feszültté vált. Kinyújtózott, és így szólt: – Elnézést, kissé eltértem a tárgytól. – Egyáltalán nem – feleltem. – A Müller-ügyről kérdeztem. És a kikérdezés

technikáinál tartott. – Nos, bizonyos szempontból nagyon egyszerű a dolog. Nem kérdezhet az ember

olyasmit, hogy „Történt veled valami?”, vagy hogy „X megérintett ott?” Ez főleg nagyon kicsi gyerekek esetében van így, mert ők esetleg csak a kérdező kedvében akarnak járni, csak azért, hogy minél hamarabb megszabaduljanak. Aztán ott vannak az olyan példák, amelyeket mi csak „téves eredetmeghatározásnak” hívunk, amikor egy gyerek véletlenül meghall valamit, és saját magára alkalmazza, talán éppen amiatt, hogy így hívja fel magára a figyelmet. Néha egy kisebb gyerek először egészen feltárulkozik, de aztán, nyomás, mondjuk, a család hatására visszavonja. Ez néha a tinédzserek esetében is előfordul, amikor anyunak van egy új barátja, aki elkezdi zaklatni a lányt, de anyu nem akar tudomást venni róla, mert nem akarja elveszíteni a férfit, aki támogatja, és inkább a gyerekét vádolja azzal, hogy hazudik. A tinédzserek általában provokálnak is. Esetleg azért hazudnak, hogy előnyük származzon belőle, és többnyire meglehetősen ellenállnak a sugalmazásoknak. A baj velük csak az, hogy ha tényleg zaklatták őket, beletelik néhány beszélgetésbe, mire ki lehet szedni belőlük a részleteket. Nem akarnak róla beszélni, talán szégyenkezésből vagy bűntudatból, és a legutolsó dolog, amit egy idegennel megbeszélnek, az az orális vagy anális megbecstelenítés.

– Tehát egy értékelést mindezeket szem előtt tartva kell lefolytatni. Én azon az állásponton vagyok, hogy nem szabad hinni senkinek. Csak a tényeknek. Ezt továbbítom a rendőrségnek, az államügyészségnek és a bíráknak is, ha bíróság elé kerül az ügy. És tudja mit? Nem elégedettek velem. Ahogy azt mondtam, konkrét válaszokat akarnak, de az esetek többségében ezt nem adhatjuk meg nekik.

– Daniel Clay és én ebben különböztünk. Vannak olyan értékelők, akik szinte megkérdőjelezhetetlennek tartják az erőszakot. Azzal az előfeltevéssel folytatják le a beszélgetéseket, hogy megtörtént. És ez minden ez után következő dolgot kissé átszínez. Clay lett az, akit mindenki keresett, ha egy gyermek elleni erőszakot akartak bizonyítani, vagy mindjárt elsőnek, vagy akkor, ha az ügyvéd úgy döntött, hogy megpróbálkozik egy második véleményezéssel is. És pontosan ez sodorta bajba.

– Rendben. Visszatérhetnénk a Müller-ügyre még egy pillanatra? – Persze. Erik Müller. Minden szerepel a jegyzőkönyvekben. Az újságok is sok

mindent megírtak a dologról akkoriban. Elég ronda válóperes ügy volt, és a nő akarta megszerezni a gyerek felügyeleti jogát. Úgy néz ki, hogy nyomást gyakorolt a fiára – aki akkoriban tizenkét éves volt -, hogy vádolja meg az apját. Az apa tagadott, de Clay eléggé pocsék értékelést adott. Mindenesetre az államügyésznek nem volt elegendő bizonyítéka, hogy vádat emeljen, úgyhogy a családjogi bírósághoz került az ügy, ahol a bizonyítási kötelezettség nem olyan szigorú, mint a büntetőjogban. Az apa elveszítette a felügyeleti jogot, és egy hónap múlva öngyilkos lett. Akkor a gyerek visszavonta az állításait, egy papnak mondta el, és az egész napvilágra került. Clayt beidézte az engedélyező testület. Nem foganatosítottak lépéseket ellene, de elég csúnyán nézett ki a dolog, és nem sokkal ezután már nem készített értékeléseket.

– A saját elhatározásából, vagy rákényszerítették? – Mindkettő. Úgy döntött, hogy nem csinál újra értékeléseket, de nem is

ajánlottak fel neki többet, ha mégis úgy döntött volna, hogy folytatja. Akkorra már felálltunk, és egy ideje működtünk, úgyhogy legtöbb esetben ránk hárult az értékelések terhe. Nos, azt mondom, hogy „terhe”, de nagyon szívesen vállaltuk. Mi is éppúgy elkötelezettek vagyunk a gyerekek jóléte iránt, mint Daniel Clay volt, de soha nem vesztettük szem elől azt, milyen felelősséggel tartozunk azoknak, akiket érint a dolog, és persze az igazságnak is.

– Tudja, hol van a Müller-fiú most? – Meghalt. – Hogyan? – Drogfüggő lett, és heroin-túladagolásban vesztette életét. Ez... ööö... körülbelül

négy évvel ezelőtt történt, fent Fort Kentben. Azt nem tudom, hogy az anyával mi történt. Legutoljára azt hallottam, hogy valahol Oregonban él. Újra férjhez ment, és azt hiszem, született egy újabb gyereke. Remélem, jobb anyja ennek, mint a másiknak volt.

Úgy nézett ki, hogy a Müller-vonal nem vezet sehová. Továbbléptem Clay néhány másik páciensének az esetére. Christian mintha a kisujjából rázott volna ki mindent. De lehet, hogy átolvasta az aktákat, mielőtt megjöttem, vagy az is lehet, hogy egyszerűen olyan esetek voltak, amelyeket az ember nem felejt el egyhamar.

– Két állítólagos erőszakoskodási ügyet utaltak hozzánk három hónap alatt – mondta Christian -, amelyeknek volt egy közös vonásuk: az állítólagos elkövetők

idegenek voltak, vagy legalábbis ismeretlenek a gyerekek számára, és mindkét esetben álarcot viseltek.

– Álarcot? – Madarat ábrázoló álarcot. Az erőszaktevők – egyik esetben hárman voltak, a

másikban négyen – madárálarcokkal fedték el az arcukat. A gyerekeket – az első egy tizenkét éves kislány, a második egy tizennégy éves fiú – elrabolták, az egyiket az iskolából hazafelé, a másikat pedig akkor, amikor egy használaton kívüli vasúti vagonban sörözött, majd elvitték egy ismeretlen helyre, órákon keresztül többször is megerőszakolták, aztán kidobták nem messze attól a helytől, ahonnan elrabolták. Mindez néhány évvel korábban történt, az egyik a nyolcvanas évek közepén, a másik pedig a kilencvenes évek elején. Az első esetre akkor derült fény, amikor a kislányáldozat öngyilkosságot próbált elkövetni nem sokkal azelőtt, hogy tizennyolc éves korában férjhez ment volna. A másodikra pedig akkor, amikor a fiú bíróság elé került egy egész sor vétség miatt, és az ügyvéd az állítólagos erőszakot enyhítő körülményként akarta felhasználni. A bíró nem nagyon hitt neki, de amikor mindkét ügy hozzánk került, a hasonlóságokat nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A gyerekek nem ismerték egymást, és két, egymástól úgy nyolcvan kilométerre lévő városban laktak. De a történeteik részletei teljesen megegyeztek, még az álarcok leírása is.

– És tudja, még mi volt bennük a közös? Mindkét gyereket Daniel Clay kezelte korábban. A lány az egyik tanárról állította, hogy erőszakoskodott vele, amiről aztán kiderült, hogy nem igaz, csak azért mondta, mert azt hitte, hogy a tanár vonzódik az egyik barátnőjéhez. Azon kevés alkalmak egyike volt az eset, amikor Clay az értékelésében nem támasztotta alá a vádakat. A fiút azután küldték Clayhez, hogy egy tízéves osztálytársával nem helyénvaló szexuális érintkezést folytatott. Clay értékelésében az állt, elképzelhető, hogy a fiúval korábban erőszakoskodtak, de nem vizsgálódtak tovább. Azóta már fölfedeztünk hat további esetet, amelyekben szerepet játszottak madárálarcok, közülük háromban a sértettek Daniel Clay korábbi betegei voltak, de egyetlen eset sem az eltűnése után történt. Más szóval, nem számoltak be hasonló incidensről 1999 második fele óta. Ami persze nem biztos, hogy azt jelenti, hogy nem történtek ilyenek, de nem hallottunk róluk. Az esetekben szereplő gyerekek mindegyike... hogy úgy mondjam, bizonyos szempontból kissé engedetlen volt, valószínűleg ezért tartott olyan sokáig, hogy a vallomások napvilágra kerüljenek.

– Engedetlen? – Antiszociális volt a viselkedésük. Néhányan már korábban is azt állították,

hogy erőszakoskodtak velük, ami vagy igaz, vagy nem. Mások bűncselekményekbe keveredtek, vagy egész egyszerűen elvadították őket a szüleik vagy a nevelőszüleik. Mindent összevéve a hatóságok ezért nem nagyon akartak hinni nekik, még akkor sem, amikor nagy nehezen hajlandók lettek volna beszélni arról, hogy mi történt, és a rendőrség, főleg a hímnemű rendőrök hajlamosak voltak kétkedve fogadni az erőszakról szóló állításokat, annál is inkább, mert tinédzser lányoktól származtak. És ettől a szóban forgó gyerekek csak még sebezhetőbbek lettek, hiszen senki nem volt hajlandó törődni velük.

– És aztán, mielőtt még bárki is kikérdezhette volna Clayt ezekről a dolgokról, eltűnt?

– Nos, az esetek nagy többsége közvetlenül az eltűnése után került napvilágra, de valahogy úgy, igen – felelte Christian. – A gond az, hogy várnunk kellett arra, hogy legyen jele hasonló erőszaknak az eseteink között, ahelyett hogy mi magunk tudtunk volna kutatást folytatni az ilyen gyerekek után. Bizalmasan kell kezelnünk a betegek adatait, a róluk készült feljegyzéseket, még azt is, hogy a gyerekek és a családtagok merre szóródtak szét az idők folyamán. Azok a gyerekek, akik esetleg áldozataivá válhattak az ahhoz hasonló erőszakos cselekedeteknek, amelyeket az előzőekben vázoltam önnek, most már legalább a tízes éveik végén vagy a húszas éveik elején járhatnak, feltéve, hogy a szóban forgó fiatalok kilenc és tizenöt év közöttiek voltak abban az időben, amikor a dolog állítólag megesett. De nem tehetünk be egyszerűen egy hirdetést az újságba, hogy megkérjük azokat, akikkel esetleg erőszakoskodtak madárálarcos emberek, hogy lépjenek elő. Ez nem így működik.

– Van arra esély, hogy Clay ezek közé az emberek közé tartozott? Christian kiengedett egy hosszú sóhajtást. – Hát ez a nagy kérdés, igaz? Persze voltak kósza mendemondák, de találkozott

maga valaha Daniel Clayjel? – Nem. – Magas férfi volt, nagyon magas, legalább két méter. Mindent figyelembe véve

meglehetősen jellegzetes alak volt. Amikor visszatértünk azokhoz az esetekhez, egyik gyerek sem írt le olyasvalakit, aki hasonlított volna Daniel Clayre.

– Tehát lehet, hogy csak véletlen, hogy a gyerekek közül néhány az ő betege volt? – Természetesen lehetséges. Nagyon jól ismerték, tudták, hogy olyan gyerekekkel

foglalkozik, akikkel erőszakoskodtak. Ha valaki eléggé elszánt volt, elképzelhető, hogy azért vette célba a gyerekeket, mert azok az ő betegei voltak. Az is lehet, hogy a gyerekekkel foglalkozó különféle szakemberek közül szivárogtatott ki valaki valamit, vagy akarattal, vagy véletlenül, bár a mi saját kutakodásaink sem jártak sikerrel ezen a téren. De ez az egész csak feltételezés.

– Van valami elképzelése, hogy hol lehetnek most ezek a gyerekek? – Néhány esetben igen. De nem mondhatok részleteket. Nagyon sajnálom. Talán

megmutathatok magának néhány jelentést a vallomásaikról úgy, hogy a neveket kiveszem, de az nem fog magának többet mondani annál, mint amit már úgyis tud.

– Azért megköszönném, ha megtenné. Visszakísért a recepcióhoz, aztán visszament az irodájába. Húsz perccel később

megint felbukkant, a kezében egy csomó irattal. – Sajnos ennél többel nem szolgálhatok, attól tartok. Megköszöntem neki a papírokat és azt, hogy rám szánta az idejét. Azt felelte,

hogy csak forduljak hozzá, ha bármi másra szükségem van, és megadta az otthoni számát.

– Mit gondol, Daniel Clay halott, dr. Christian? – kérdeztem. – Ha benne volt a dologban – ezzel nem azt akarom mondani, hogy így történt -,

akkor bizonyára nem akart szembenézni a teljes ellehetetlenüléssel, megaláztatással és a bebörtönzéssel. Egy csomó dologban nem értettünk egyet, de meg kell hagyni, hogy büszke, kulturált ember volt. A körülményeket tekintve lehet, hogy véget vetett az életének. Ha nem volt benne, hát akkor miért futott el? Talán a két eset, a lehetséges erőszakoskodás napfényre kerülése és Clay eltűnése között nincsen semmi összefüggés, és mi bemocskoljuk egy ártatlan ember jó hírnevét. Egész egyszerűen

nem tudom. De nagyon furcsa, hogy Daniel Claynek soha nem akadtak a nyomára. Csak a hozzáférhető adatokat ismerem, nem többet, de abból, amit tudok, azt kell hogy mondjam, Clay halott. És a kérdés az, hogy saját maga oltotta ki az életét, vagy valaki más fosztotta meg tőle.

Eljöttem a Midlake Centerből, és hazamentem. A konyhaasztalomnál elolvastam a jelentéseket, amelyeket Christian adott. Ahogy azt említette is, nem sok újat mondtak, csak még kétségbeesettebbé tettek, bár nem volt szükségem arra, hogy emlékeztessenek, mire is képesek a felnőttek a gyerekekkel. Az erőszaktevők leírása eléggé bizonytalan volt. Főleg, hogy sok esetben a gyerekek szeme egész végig be volt kötve, vagy mert annyira sokkolta őket a dolog, hogy képtelenek voltak visszaemlékezni bármire a férfiakkal kapcsolatosan. De Christiannak igaza volt: a leírások egyike sem illett Daniel Clayre.

Amikor végeztem, elvittem Waltert sétálni. Nagyon sokat komolyodott az utóbbi időben, ahhoz képest is, hogy fiatal kutya, aki a tanulás legaktívabb szakaszában van. Csöndesebb lett, és kevésbé idétlen, de még csak árnyéka az elődeinek, azoknak a nagy testű vadászkutyáknak, amelyeket Scarborough ültetvényesei és telepesei birtokoltak. A nagyapám mesélt egyszer egy utazó mutatványosról, aki a helyi révész házában töltött el egy éjszakát. A mutatványos kelet felé vitt egy oroszlánt, és az egyik vadász, miután ittak már egy keveset, azt javasolta, hogy eresszék össze az egyik kutyáját az oroszlánnal, és fogadjanak egy hordó rumba. A mutatványos beleegyezett, és az összegyűltek orra előtt beengedték a kutyát az oroszlán ketrecébe. Az eb csak egy pillantást vetett az oroszlánra, és már neki is ugrott a torkának, és a hátára kényszerítette, és már éppen készült megölni. A mutatványos közbelépett, és kifizette a vadásznak a hordó rumot és még ötven dollárt, hogy lelőhesse a kutyát a ketrecben, mielőtt az széttépi az oroszlánt. Walter nem az az oroszlánölő fajta volt, de az én kutyám volt, és nagyon szerettem. A szomszédjaim, Bob és Shirley Johnson viseltek rá gondot, ha el kellett mennem néhány napra. Walter nem bánta, ha velük kellett lennie. Szabadon futkoshatott a territóriumán, és egyébként is elkényeztették. Nyugdíjasok voltak, és nem volt saját kutyájuk, úgyhogy Bob mindig boldog volt, ha elvihette sétálni Waltert. Mindenki jól járt.

Ekkorra már odaértünk a Ferry Beachre. Későre járt, de szükségem volt a friss levegőre. Walter puhatolódzásképpen belemártotta az egyik mancsát a vízbe, de aztán gyorsan visszahúzta. Rosszallóan vakkantott egyet, aztán rám nézett, mintha én tehetnék valami azért, hogy melegebb legyen a tenger, hogy belecsobbanhasson. Megcsóválta a farkát, és aztán úgy tűnt, minden szőrszál égnek áll a hátán. Teljesen megmerevedett, és mögém bámult. Kinyílt a szája, felfedve az éles, fehér fogakat. Mély morgás tört fel a torkából.

Megfordultam. Egy férfi állt a fák közt. Ha egyenesen ránéztem, csak az ágakat láttam ott, ahol sejtettem, meg a holdfény foltjait, de ha nem néztem rá, nem fókuszáltam, a perifériás látás segítségével tisztán kivehettem. De ott volt. Walter reakciója volt rá a bizonyíték, és eszembe jutott a tegnap esti dolog is, a vízió, amikor láttam valamit az erdő szélén, ami aztán eltűnt; a gyerekhang, amely az árnyékból suttogott; a szavak, amelyek a piszkos ablaküvegen megjelentek.

Az Üresek.

Nem volt nálam a fegyverem. A kocsiban hagytam a .38-ast, mikor a dr. Christiannal való beszélgetésre indultam, és nem vettem magamhoz, amikor elindultam Walterral, a Smith 10-es pedig a hálószobában maradt. Azt kívántam, bárcsak valamelyik nálam volna, vagy esetleg mindkettő.

– Hogy van? – kiáltottam felé. Fölemeltem üdvözlésképpen a kezem. Az alak nem mozdult. A kabátja piszkosbarna volt, úgyhogy beolvadt az árnyékba és a homokos talajba. Csak az arcának egy kis részét lehetett látni: egyik sápadt orcáját, fehér homlokát és állát. A szeme és a szája helyén fekete üreg tátongott, finom ráncok látszottak ott, ahol az ajaknak kellett volna lennie, és a sötét üregek szélén is, mintha ezeken a helyeken összezsugorodott és kiszáradt volna a bőr. Közelebb mentem, mert azt reméltem, hogy jobban szemügyre tudom venni. Walter is csatlakozott hozzám, de az alak visszahátrált a fák közé, elnyelte a sötétség.

És már el is tűnt. Walter abbahagyta a morgást. Óvatosan odaügetett ahhoz a helyhez, ahol az alak állt, és körbeszimatolt. De látszott, hogy nem tetszik neki, amit szagol, mert felhúzta a pofáját, és végigfuttatta a nyelvét a fogain, mintha csak meg akarna szabadulni a kellemetlen íztől. Besétáltam a fák közé, amíg a parthoz tartozó terület szélére nem értem, de sehol egy lélek. Nem hallottam, hogy egy autó beindult volna. Minden csöndesnek és nyugodtnak tűnt.

Otthagytuk a partot és hazasétáltunk, de Walter végig mellettem maradt, néha megállva, hogy bal felől vizslassa a fákat, a fogai kissé előtűntek, miközben arra várt, hátha hirtelen valami fenyegető, de ismeretlen dolog jelenik meg.

8.

Másnap reggel elmentem Lynnbe. Tiszta, kék volt az ég, a nyár színe, de a lombhullató fák csupaszok voltak, és a soha véget nem érő útépítésen dolgozó munkások kapucnis kabátot és vastag kesztyűt viseltek a hideg ellen. Útközben kávét iszogattam, és észak-afrikai protest dalokat hallgattam. Szemrehányó tekintetek fordultak felém, amikor megálltam tankolni New Hampshire-ben, ahol a Clas-dalok arab nyelvű bömbölése nyilvánvaló bizonyítékul szolgált hazafiatlan hajlamaimra. A dal elűzte a Freey Beachen a fák között tegnap este felbukkanó alak képét a gondolataimból. Ha rágondoltam, furcsán reagált az elmém, úgy éreztem, mintha megláttam volna valamit, amit nem lett volna szabad, vagy mintha áthágtam volna valamiféle tabut. És az volt a legfurcsább az egészben, hogy úgy tűnt, az alak valahogy ismerős nekem, mintha egy távoli rokonnal találkoztam volna végre, akiről már sokat hallottam, de akit még soha nem láttam.

Lehajtottam az államközi sztrádáról az 1-es útra, amelyik olyan ronda volt, amilyen egy elhanyagolt ipari terület csak lenni tud, és amilyet bárhol találni északkeleten, aztán rámentem az északi 107-esre, amely semmivel nem volt jobb. Átmentem Revete-en és Sauguson, Lynn felé. Jobb felől elhagytam az óriási Wheelabrator szeméttelepet, aztán a GE-Aviationt, mely a legnagyobb munkáltató arrafelé. Használatban lévő parkolók és üres telkek szabdalták a vidéket, ahogy beértem Lynnbe, az utcai lámpákat az amerikai zászló díszítette mindenhol, hogy az érkezőket üdvözölje. Minden egyes zászlót az egyik helyi cég szponzorálta. Az Eldritch és Társai nem volt közöttük, és amikor odaértem az irodájukhoz, nem volt nehéz rájönnöm, miért. Nem úgy nézett ki, mintha egy virágzó cégnek adna otthont. Egy olyan ronda szürke épület felső két emeletét foglalta el, amely úgy kushadt a többi mellett, mint valami korcs kutya. Az ablakai piszkosak voltak, és már nagyon régóta senki nem festette át az aranyszínű betűket, amelyek fennen hirdették, hogy egy ügyvédi iroda székel ott benn. Maga az épület jobb felől a Tulley bár – egy meglehetősen barátságtalan hely, amely minden látszat szerint azért épült, hogy visszaverjen egy ostromot -, bal felől meg egy szürkészöld épület közé ékelődött, amelynek az alsó szintjét mindenféle üzlet foglalta el: egy körömépítő szalon, egy bolt, amelynek a neve Angkor Multi Services volt, és amelynek a feliratát kambodzsai nyelven írták, egy mexikói étterem, ahol a kiírás szerint pupusast, tortast és tacost lehetett kapni.

A háztömb végén egy másik bár állt, amelynek a láttán úgy érezhette az ember, hogy a Tulleyt maga Gaudí tervezte. Épphogy csak egy kapualj volt, két ablakkal, és a nevét az ajtó fölé olyasvalaki festhette föl egyenetlen fehér betűkkel, aki akkor éppen a delirium tremens súlyos fokán állhatott, és aki azért ajánlkozott erre a munkára, hogy utána megihasson biztos kézzel egy italt ingyen. A bárnak Eddys volt a neve, aposztróf nélkül. Lehet, hogy ha Biztoskezű Eddynek hívták volna, akkor az irónia címén elment volna az aposztróf hiánya.

Nem fűztem nagy reményeket az Eldritch és Társai irodához, miközben leállítottam a kocsit a Tulley parkolójában. Tapasztalataim szerint az ügyvédek nem nagyon nyílnak meg a magánnyomozóknak, és az előző napi beszélgetésem Starkkal

nem sokat változtatott a véleményemen. Igazából most, hogy gondolkodom rajta, az ügyvédekkel való találkozásaim szinte egyöntetűen negatív nyomot hagytak bennem. Talán nem találkozom velük elégszer. De az is lehet, hogy túlságosan is gyakran történik a dolog.

Az Eldritch épületének utcai szintjén nem volt bezárva az ajtó, és egy ütött-kopott, keskeny lépcsősor vezetett a felsőbb emeletekre. A lépcsőtől jobbra a sárgás falon a felkarom magasságában egy zsíros sáv húzódott, ahol a számtalan kabátujj nekidörgölődött az évek során. Dohszagot éreztem, amely csak egyre erősebb lett, minél magasabbra jutottam. A régi papírok szaga itatott át mindent, ahogy szép lassan mállottak, meg az, ahogy a por rátelepszik a korábbi porra, ahogy a szőnyegek rothadnak, csakúgy, mint a jogi ügyek, amelyeket már évtizedek óta tologatnak. Dickens tollára való. Ha a Jardnyce és Jardnyce iroda2 az óceánon túlra is terjeszkedett volna, akkor nagyon élvezték volna a hasonló körülményeket az Eldritch és Társainál.

Elértem az első fordulóban a Mosdó feliratú ajtóhoz. Előttem, a második emeleten ott állt egy üvegbetétes ajtó, amelyre homokfúvással volt odavésve a cég neve. Fölmentem, nagyon óvatosan, mert nem nagyon bíztam a lábam alatt húzódó szőnyegben, mivel úgy tűnt, igazán semmi nem tartja a helyén. A jobb oldalamon egy másik lépcsősor vezetett a legfelső emelet félhomályába. A szőnyeg itt kevésbé volt kopott, de hát ez nem volt meglepő.

Udvariasságból kopogtattam az ajtóüvegen, mielőtt beléptem volna. Ez olyan régimódinak tetszett. Senki nem felelt, úgyhogy kinyitottam az ajtót, és beléptem. A bal oldalon megláttam egy alacsony, fából készült pultot. Mögötte ott terpeszkedett egy hatalmas asztal, amögött egy hatalmas nő feltornyozott, fekete frizurával, amely úgy egyensúlyozott a fején, mint valami piszkos fagylalt a tölcséren. Fényes, zöld blúz volt rajta, a nyakrészén fodrokkal, és egy sárga gyöngyutánzat nyaklánc. Mint minden más itt, ő is öregnek látszott, de a kor nem akadályozta meg abban, hogy vonzódást érezzen a smink és a hajfestés iránt, még akkor is, ha nem volt meg benne az a képesség, hogy mindkettőt úgy használja, hogy tettének oka a hiúságban keresendő legyen, ne pedig valamiféle vandalizmusban. Cigarettázott. Amekkora papírhalom volt körülötte, meglehetősen öngyilkos bátorság volt ez tőle, és azt is jelezte, hogy csodálatra méltóan fittyet hány a törvényre, ami meglehetősen figyelemre méltó, lévén hogy egy ügyvédi iroda dolgozója.

– Segíthetek? – kérdezte. Olyan hangja volt, mint egy kiskutyának, amit éppen fojtogatnak, magas és levegő után kapkodó.

– Mr. Eldritchcsel szeretnék beszélni. – A fiatalabbal vagy az idősebbel? – Bármelyikkel. – Az idősebbik halott. – Akkor a fiatalabbal. – Elfoglalt. Nem vállal újabb ügyfeleket. Már így is tövig lejárjuk a lábunkat. Megpróbáltam elképzelni, hogy csak lábra áll, nem ám hogy tövig lejárja, de nem

tudtam. Volt mögötte egy kép a falon, de a nap úgy esett rá, hogy csak egy fa részletét tudtam kivenni az egyik sarkában. A falak sárgára voltak festve, éppúgy, mint a lépcsőházban, de a több évtizedes nikotin csúnya barnás elszíneződést

2 Jardnyce & Jardnyce Charles Dickens Az örökösök című regényének ügyvédi irodája.

hagyott rajtuk. A plafon valaha talán fehér lehetett, de csak egy bolond fogadott volna rá. És mindent elborított a papír: a szőnyeget, a nő asztalát, egy másikat, a pultot, két ódivatú, egyenes hátú széket, amellyel valaha bizonyára az ügyfeleket kínálgatták, de most sokkal égetőbb dolguk volt, a tárolás. És papír állt halomban a falak mentén végigfutó polcokon is. Ha találtak volna módot arra, hogy a mennyezeten is raktározzanak papírt, bizonyára azt is beborították volna vele. De úgy tűnt, a dokumentumok egyikét sem mozdították el azóta, hogy a lúdtoll kiment a divatból.

– Olyasvalakivel kapcsolatos a dolog, aki valószínűleg egy mostani ügyfelük – közöltem. – A neve Merrick.

Rám hunyorgott a sűrű füst mögül. – Merrick? Nem hangzik ismerősen. – Egy olyan autóval jár, amelyik ehhez a céghez van bejelentve. – Honnan tudja, hogy a kocsi a miénk? – Nos, először nehéz volt megállapítani, mert nem volt teli papírokkal, de a végén

sikerült. A nő szeme összeszűkült. Megadtam neki a számot. – Merrick – ismételtem meg. A telefonjára mutattam. – Esetleg felhívhatna

valakit, aki nem halott. – Üljön le – mondta. Körülnéztem. – Nincs szék. Majdnem elmosolyodott, de aztán meggondolta, nehogy töredezetté váljon a

sminkje. – Akkor, gondolom, kénytelen állni. Felsóhajtottam. Íme, ő a bizonyíték – ha egyáltalán kell bizonyíték – arra, hogy

nem minden kövér ember kedves. Nem lehet általánosítani a Mikulás alapján. A nő fölemelte a kagylót, és lenyomott néhány billentyűt bézsszínű telefonján. – Neve? – Parker. Charlie Parker. – Mint az énekesé? – Szaxofonosé. – Valahogy úgy. Van magánál valami igazolvány? Megmutattam az engedélyemet. Undorodva rápillantott, mintha csak a

micsodámat vettem volna elő. – Jó régi a fénykép – jegyezte meg. – Sok minden régi – mondtam. – Nem maradhat minden örökre fiatal és szép. Miközben arra várt, hogy fölvegyék a telefont, a körmeivel dobolt az asztalon. A

körmei rózsaszínűre voltak festve. A színtől még a fogaim is megsajdultak. – Biztos benne, hogy nem énekes volt? – Meglehetősen. – Aha. Akkor ki volt az, aki énekelt? Aki kizuhant egy ablakon. – Chet Baker. – Aha. Továbbra is dobolt a körmével. – Kedveli Chet Bakert? – kérdeztem. Lassan már barátok voltunk.

– Nem. Talán mégsem? Hála istennek valahol fölöttünk fölvette valaki a telefont. – Mr. Eldritch, van itt egy... – drámaian szünetet tartott – ...úriember, aki önt

keresi. Mr. Merrickről szeretne kérdezősködni. Meghallgatta a választ, bólogatva. Amikor letette a kagylót, még

boldogtalanabbnak látszott, mint korábban. Szerintem abban reménykedett, hogy azt a parancsot kapja, engedje rám a kutyákat.

– Fölmehet. A második ajtó a lépcső tetején. – Csak egy pillanatig tart. – Igen – mondta. – Siessen! Otthagytam. Olyan volt, mint egy túlméretezett Szent Johanna, aki arra vár, hogy

meggyújtsák a máglyát. Fölmentem az emeletre. Már nyitva volt az ajtó, és egy alacsony, hetven év fölötti emberke várt rám. Még mindig megvolt szinte az összes haja, vagy valaki másnak a szinte összes haját viselte a fején. Szürke, hajszálcsíkos nadrágot viselt, fekete zakót, fehér inget és egy szürke, szintén hajszálcsíkos mellényt. A nyakkendője fekete selyem volt. Valahogy boldogtalannak tűnt, mint egy temetkezési vállalkozó, aki éppen most vesztett el egy hullát. Mintha egy vékony réteg, papírmorzsák és korpa keverékéből álló patinás por borította volna, ahol a nagyobb rész papír. Amilyen ráncos és halovány volt, akár ő maga is lehetett volna papírból, és ő is szép lassan porladt volna el, akárcsak az élete, amelyet a jog szolgálatában töltött.

Kinyújtotta a kezét üdvözlésképpen, és valahogy elővarázsolt egy mosolyt. Összehasonlítva a titkárnőjével, úgy köszöntött, mintha a város kulcsait adná át.

– Thomas Eldritch vagyok – mondta. – Kérem, jöjjön be! Kicsi volt az irodája. Itt is volt papír, de sokkal kevesebb. És ráadásul mintha ezek

közül többet meg is mozgattak volna az utóbbi időben, és az aktatartók ábécérendben sorakoztak a polcokon, mindegyiket gondosan felcímkézték a dátumokkal. Jó régiek is voltak közöttük. Eldritch becsukta az ajtót mögöttem, és megvárta, míg leülök, mielőtt ő is letelepedett volna az íróasztalához.

– Nos, mondta, és széttárta a két kezét maga előtt. – Mi ez az egész Mr. Merrickkel?

– Ismeri őt? – Tudom, hogy ki ő. Az egyik ügyfelünk kérésére adtunk neki egy autót. – Megkérdezhetem az ügyfelük nevét? – Attól tartok, ezt nem árulhatom el. Mr. Merrick valamiféle bajba került? – Nemsokára abba kerül. Egy hölgy fogadott fel, aki úgy tűnik, fölkeltette

Merrick figyelmét. Állandóan követi. Betörte a háza egyik ablakát. Eldritch ugyan-ugyanozott egy sort. – Értesítette a hölgy a rendőrséget? – Igen. – Bennünket nem értesítettek. Egy ilyen panaszról bizonyára tudnánk már

mostanra. – Nem a rendőrség beszélt vele, hanem én. A kocsi rendszáma alapján az önök

cégéhez jutottam. – Nagyon ügyes magától. És most, ahelyett hogy értesítette volna a rendőrséget,

itt van. Megkérdezhetem, hogy miért?

– A szóban forgó hölgy meg van győződve arról, hogy a rendőrség nem képes neki segíteni.

– Maga viszont igen. Állításnak hangzott, nem kérdésnek, és volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy

Eldritch már azelőtt tudta, ki vagyok, mielőtt megérkeztem volna. Mindenesetre én kérdésnek fogtam fel.

– Próbálok. De lehet, hogy be kell vonnunk a rendőrséget, ha a helyzet továbbra is változatlan marad, ami szerintem kellemetlen vagy még rosszabb is lehet az ön és az ügyfele számára.

– Sem én, sem ügyfelem nem vagyunk felelősek Mr. Merrick viselkedéséért, még akkor sem, ha az, amit ön mond, igaz.

– A rendőrség nem lesz erre tekintettel, ha úgy viselkednek, mintha az ő személyes autókölcsönzője volnának.

– Ők is ugyanazt a választ fogják kapni, mint most ön. Egész egyszerűen egy autót adtunk a számára az egyik ügyfelünk kérésére, semmi több.

– És nem mondhat semmit Mr. Merrickről? – Nem. Nem sokat tudok róla, ahogy azt már említettem. – Tudja a keresztnevét? Eldritch mérlegelte a választ. A szeme ravaszul csillogott. Döbbenten jöttem rá,

hogy élvezi a dolgot. – Azt hiszem, Frank. – Mit gondol, ez a „Frank” nem volt börtönben egy darabig? – Nem tudnám megmondani. – Úgy tűnik, nem sok mindent tud mondani. – Ügyvéd vagyok, így bizonyos fokú diszkrécióval tartozom az ügyfeleimnek.

Különben nem maradtam volna meg a szakmában ilyen hosszú ideig. Ha az, amit mond, igaz, akkor ennek a Mr. Merricknek a cselekedetei elítélendők. Talán a maga ügyfelének le kellene ülnie vele, és megbeszélni a dolgokat, akkor talán a helyzet mindenki megelégedésére megoldódna, mivel én feltételezem, hogy Mr. Merrick úgy hiszi, a hölgy a segítségére lehetne.

– Más szóval, ha elmondja neki, amit Merrick tudni akar, akkor a férfi eltűnik. – Logikus lenne, ha ezt feltételeznénk. És tud a hölgy valamit? Hagytam a levegőben lebegni a kérdést. Eldritch csalit vetett, és ha az ember

valahol csalit lát, feltételezheti, hogy a horog is ott rejtőzik valahol. – Úgy tűnik, hogy Merrick azt hiszi. – Akkor körvonalazódni látszik egy jó megoldás. Biztos vagyok benne, hogy

Merrick értelmes ember. Eldritch az egész beszélgetésünk alatt szokatlanul mozdulatlan maradt. Csak a

szája mozgott. Mintha még a szeme is vonakodott volna attól, hogy pislogjon néha. De amikor kimondta az „értelmes” szót, kissé elmosolyodott, és valami olyasmivel telítődött meg az ajkán a szó, ami a nyilvánvaló jelentésének pontosan az ellenkezőjét jelentette.

– Maga már találkozott Merrickkel, Mr. Eldritch? – Igen, volt szerencsém hozzá. – Úgy tűnik, meglehetősen sok düh gyülemlett föl benne. – Az is lehet, hogy van rá oka.

– Feltűnt nekem, hogy nem kérdezte meg a nő nevét, akinek az alkalmazásában állok. Feltételezem, már tudja. És ez azt jelenti, hogy Merrick kapcsolatban áll önnel.

– Igen, beszéltem Mr. Merrickkel. – Ő is az ügyfele? – Bizonyos értelemben az volt, igen. Képviseltük egy bizonyos ügyben. De már

nem az ügyfelünk. – És most segítenek neki, mert egy másik ügyfelük erre kérte önöket. – Pontosan. – Miért érdeklődik ez az ügyfele Daniel Clay iránt, Mr. Eldritch? – Az ügyfelem nem érdeklődik semmiféle Daniel Clay iránt. – Nem hiszek önnek. – Nem fogok hazudni magának, Mr. Parker. Ha valamiféle okból nem

válaszolhatok a kérdésére, akkor azt megmondom, de nem fogok hazudni. Megismétlem: tudomásom szerint ügyfelemet nem érdekli semmiféle Daniel Clay. Mr. Merrick teljesen öntevékenyen érdeklődik.

– És mi a helyzet a lányával? Az ügyfele érdeklődik a lány iránt? Látszott, Eldritch azon tanakodik, hogy igennel válaszoljon-e, de aztán mégis

elvetette, a csönd azonban meglehetősen árulkodó volt. – Nem tudnám megmondani. Ezt, azt hiszem, Mr. Merrickkel kellene

megbeszélnie. Elkezdett viszketni az orrcimpám. Éreztem, ahogy a por és a papírmolekulák

megülnek rajtuk, mintha Eldritch irodája szép lassan bekebelezett volna, olyanformán, hogy ha valamikor a következő években egy idegen belépne ide, és itt találna bennünket, Eldritchet és engem, még mindig oda-vissza lövögetnénk a kérdéseket és a válaszokat, vég nélkül, és egy vékony réteg fehér por ülepedne ránk, miközben mi is szép lassan porrá enyészünk.

– Akarja tudni, mit gondolok, Mr. Eldritch? – Mi lenne az, Mr. Parker? – Szerintem Merrick veszélyes ember, és valaki az ügyfelemre szabadította. Maga

tudja, ki lehet ez a valaki, úgyhogy talán átadhatna neki egy üzenetet. Mondja meg neki, hogy nagyon jó vagyok a szakmában, és ha bármi történik azzal a nővel, akinek a védelmére felfogadtak, akkor visszajövök ide, és valaki felelni fog azért, ami történt. Világos, amit mondtam?

Eldritch arckifejezése nem változott. Most is jóindulatúan mosolygott, mint valami ráncos Buddha.

– Tökéletesen, Mr. Parker – felelte. – Ez az egész csupán megfigyelés, semmi több, de úgy tűnik nekem, hogy maga ellenségesen viseltetik Mr. Merrick irányában. Talán ha kevésbé volna ilyen, akkor rájönne, hogy sokkal több közös vonás van önökben, mint ahogy azt maga gondolná. Még az is lehetséges, hogy maguknak közös céljaik vannak.

– Nekem nincsen célom, kivéve az, hogy gondoskodjam arról, hogy a gondjaimra bízott nőnek semmi baja ne essék.

– Ó, nem hinném, hogy ez igaz volna, Mr. Parker. Maga nem általánosságban gondolkodik, hanem az egyedi érdekli. És Mr. Merrick is – akár csak ön – bizonyosfajta igazságot keres.

– A saját maga vagy valaki más számára?

– Megpróbálta megtudni tőle? – Nem igazán jött össze a dolog. – Talán ha fegyver nélkül próbálkozna! Tehát Merrick beszélt vele mostanában. Különben honnan tudna Eldritch a

kettőnk találkozásáról és a fegyverről? – Tudja, nem hinném, hogy találkozni szeretnék Merrickkel anélkül, hogy a

kezem ügyében lenne egy pisztoly. – Természetesen úgy tesz, ahogy jónak látja. Most ha már nincs más, megbocsát,

de... Felállt, odasétált az ajtóhoz, és kinyitotta. A beszélgetésünk nyilvánvalóan véget

ért. Még egyszer felém nyújtotta a kezét, hogy kezet rázzon velem. – Örömömre szolgált – mondta ünnepélyesen. Furcsa módon őszintének tűnt. –

Örülök, hogy végre találkoztunk. Olyan sokat hallottam már magáról. – Talán az ügyfelétől? – kérdeztem, és egy pillanatra mintha elhalványult volna a

mosolya, törékennyé vált, mint egy üvegpohár, amely egy asztal sarkán egyensúlyoz. Sikerült ellepleznie, de ennyi is elég volt. Már éppen felelni akart, de én válaszoltam helyette.

– Hadd találgassak – mondtam. – Nem tudná megmondani. – Pontosan – felelte. – De ha ez vigasztalja, úgy gondolom, hogy idővel újra

találkozni fog vele. – Újra? De az ajtó már becsukódott, elzárva engem Thomas Eldritchtől és attól, amit

tudott. Mintha csak egy kripta ajtaja csukódott volna be mögötte, magára maradt a papírjaival, a porral és a titkaival.

9.

A Thomas Eldritchcsel való találkozásom nem nagyon járult hozzá a belső békémhez, bár legalább megtudtam tőle Merrick keresztnevét. Eldritch nagyon körültekintően elkerülte, hogy tagadnia kelljen, miszerint Merrick börtönben volt, ami azt jelentette, hogy valahol ott rejtőzött egy egész szekrényre való csontváz, amely arra várt, hogy kidőljön onnan. De Eldritch azon elejtett megjegyzésétől, hogy ismerem az ügyfelét, kissé nyugtalan lettem. Volt a múltamban éppen elég árny ahhoz, hogy tudjam, nem igazán lenne jó, ha bármelyik újra megjelenne.

Megálltam egy kávéra és egy szendvicsre a Bel Aire nevű falatozónál az 1-es úton. (Ezt az egyet a javára lehetett írni a városnak, legalább volt néhány jó hely, ahol egy férfi jót ehetett.) A Bel Aire már több mint egy évszázadot túlélt ezen a helyen, a hatalmas, régi „Falatozó” tábla az előtte álló tizenkét méteres pózna tetejéről hirdette a létét, a név még az eredeti, az ötvenes években divatos, dőlt betűkkel íródott. Legutoljára azt hallottam, hogy egy Harry Kallas nevű fickó viszi a Bel Aire-t, ő pedig az apjától vette át a helyet. Bent burgundi vörös, műanyag bokszok voltak, a bárpultnál hasonló stílusú magasított székekkel. A helyiség szürkésfehér padlólapokkal volt borítva, amelyekről ordított, hogy már többgenerációnyi vendég koptatta őket. Rebesgették, hogy nemsokára fel akarják újítani, ami – gondolom – szükségszerű is lenne, de nagyon szomorú is egyben. Az egyik fal végében egy televízió volt beépítve, de senki nem nézte. A konyha zajos volt, a pincérnők nemkülönben, és a helyi különlegességet rendelő törzsvendégek meg az építkezésen dolgozók is.

Éppen végeztem a második csésze kávémmal, amikor megérkezett a hívás. Merrick volt az. Azonnal fölismertem a hangját, amikor meghallottam, de a telefon kijelzőjén nem jelent meg szám.

– Milyen okos szemétláda maga! – közölte. – Ez bók akar lenni? Ha igen, akkor még kicsit dolgoznia kellene a stílusán.

Valószínűleg kissé berozsdásodott odabenn. – Csak vaktában lövöldözget. Az ügyvéd szart se mondott magának. Nem voltam meglepve, hogy Eldritch telefonálgatott egyet-kettőt. Csak azt nem

tudtam, hol érintettem érzékeny pontot, Merricknél vagy az ügyfélnél? – Azt akarja mondani, hogy ha kissé megkaparom a felszínt, és beljebb ásom

magam a rendszerbe, akkor nem találok valamit? – Csak kutatgasson, de nem könnyítem meg magának a dolgot. Vártam egy szívdobbanásnyit, mielőtt föltettem volna a következő kérdést. Csak

megérzés volt, semmi több. – Hogy hívják azt a lányt a képen, Frank? Nem jött válasz. – Ő az oka annak, hogy maga most itt van, ugye? Az egyik gyerek volt, akit

Daniel Clayjel láttak? A maga lánya? Mondja meg a nevét, Frank! Mondja meg a nevét, és akkor talán tudok segíteni!

Amikor Merrick újra megszólalt, teljesen megváltozott a hangja. Csöndes, de mégis halálos fenyegetés izzott a mélyén, és biztosan tudtam, hogy ez az ember

nemcsak hogy képes a gyilkolásra, de már ölt is, és hogy a lány említésével átléptem egy határt.

– Figyeljen ide! – közölte. – Már egyszer mondtam magának: az én ügyem az én dolgom. Adtam magának elég időt, hogy meggyőzze azt a hölgyikét, térjen észhez, és mondtam, hogy ne üsse olyan dolgokba az orrát, amelyek nem tartoznak magára. Jobban teszi, ha visszamegy oda, ahonnan jött, a hölgyikét meg ráveszi arra, hogy beszéljen.

– Különben mi lesz? Fogadni mernék, akárki hívta is fel magát amiatt, hogy fölkerestem Eldritchet, azt is mondta magának, hogy vegyen vissza egy kicsit. Ha továbbra is zaklatja Rebecca Clayt, a barátai magára hagyják. Megint rácsok mögött találja majd magát, Frank, és akkor kinek lesz hasznára?

– Csak pocsékolja az idejét – mondta. – Úgy tűnik, azt hiszi, hogy csak viccelődtem azzal a határidővel.

– Egyre közelebb vagyok – hazudtam. – Holnapra már elő is tudok rukkolni magának vele.

– Huszonnégy óra – közölte. – Már csak ennyije maradt, és még így is nagylelkű voltam. És hadd mondjak még valamit: maga és a hölgyike is jobban teszi, ha elkezd aggódni azon, hogy magamra hagynak. Jelen pillanatban ez az egyetlen dolog tart vissza, persze eredendő jó természetemtől eltekintve.

Azzal letette. Fizettem, és otthagytam a kávém. Hirtelen úgy tűnt, nincs már időm arra, hogy fölötte ücsörögjek.

A következő ember, akit meglátogattam, Jerry Legere volt, Rebecca volt férje. Fölvettem a kapcsolatot az A-Secure céggel, és azt az információt kaptam, hogy Legere kinn dolgozik Westbrookban Raymon Langgal, és egy kis hízelgés hatására a recepciós azt is elmondta, hogy pontosan hol is van ez a hely.

A cégautóra egy kopár, sáros ipari részen találtam rá, ahol látszólag teljesen elhagyatott épültek álltak, amelyeket mély keréknyomokkal barázdált utak kötöttek össze. Nem lehetett tudni, hogy a terület félig van kész, vagy a végromlás stádiumában leledzik. Az építkezés már leállt egy ideje, néhány befejezetlen épület meredezett az égnek, látszottak a csupasz merevítő acélgerendák a betonban. Olyan volt, mint amikor egy levágott végtagból előtűnik a csupasz csont. Piszkos vízzel teli tócsák bűzlöttek a szeméttől, és egy kisebb betonkeverő hevert az oldalára dőlve egy csomó gaz kellős közepén, szép lassan szétmarva a rozsdától.

Csak az egyik raktárépület volt nyitva. A kétemeletes, üres épület első emeletén találtam két férfit, egy terv hevert előttük a földön, fölé térdeltek mindketten. Ez az épület legalább be volt fejezve, és új drótellenző védte az ablakokat az esetlegesen elszabaduló kövektől. Kopogtam az acélajtón, mire mindketten fölnéztek.

– Segíthetek? – kérdezte az egyik. Körülbelül öt évvel volt idősebb nálam, nagydarab fickó, erősnek tűnt. Nagyon kopaszodott a feje búbján, de jó rövidre vágatta a haját, hogy valahogy elfedje. Szánalmas és gyerekes, tudom, de engem mindig valamiféle melegség önt el, amikor egy hasonló korú valakivel találkozom, akinek kevesebb a haja, mint nekem. Lehetsz a világ ura, lehet egy csomó céged, de minden reggel, amikor a tükörbe nézel, azt első gondolatod az, a fenébe is, de jó lenne, ha még mindig meglenne az összes séróm!

– Jerry Legere-t keresem – mondtam.

A másik férfi válaszolt. Őszes haja volt, és pirospozsgás arca. Rebecca hat-hét évvel volt fiatalabb, mint én, ez a férfi pedig jó tíz vagy tizenöt évvel lehetett idősebb nálam. Volt néhány fölös kilója, és az álla meg volt ereszkedve. Nagy, szögletes fejjel büszkélkedhetett, úgy tűnt, mintha túl nehéz volna a testének, és olyan szája, amelyen állandóan látszott, hogy valami miatt mogorva: vagy a nők, vagy a gyerekek vagy a modern zene, esetleg az időjárás miatt. Kockás dzseki volt rajta, az ingét betűrte kopott, kék farmerjába, és sáros csizmát viselt, felemás fűzővel. Rebecca csinos nő volt. Az persze igaz, hogy az ember nem mindig képes változtatni azon, kibe szeret bele, és azt is tudom, hogy a külső nem minden, de a két család, a Clay és a Legere egyesülése, még ha csak rövid időre szólt is, azt sugallta, hogy a külső néha igazi hátrány is lehet.

– A nevem Charlie Parker – mondtam. – Magánnyomozó vagyok. Szeretnék beszélni önnel, ha tudna rám szánni néhány percet.

– Ő fogadta fel magát? A hangjából kiérződött, hogy az „ő” iránt nem érez valami nagy szeretetet. – A volt feleségének dolgozom, ha erre céloz – feleltem. Az arca kissé felderült, de épphogy csak egy kicsit. Legalábbis kevésbé volt

mogorva. Nagyon úgy tűnt, hogy Legere-nek valaki mással akadt gondja, nem Rebeccával. De ez az egész nem tartott sokáig. Ha csak egyvalamit lehetett volna elmondani Jerry Legere-ről, az bizonyára az lett volna, hogy nem olyan ember, aki képes pókerarc mögé rejteni az érzéseit. A nyugtalanság után jól látszott rajta a megkönnyebbülés, aztán az aggodalom, ami aztán már a pánik határát súrolta. Az összes érzést tisztán le lehetett olvasni az arcáról. Olyan volt, mint valami képregényhős, akinek az arca képről képre jól láthatóan tükrözi az újabb meg újabb érzést.

– Miért van szüksége a volt feleségemnek egy magándetektívre? – kérdezte. – Pontosan ezért szeretnék magával beszélni. Talán kimehetnénk. Legere a fiatalabb férfira pillantott, aki bólintott, majd visszafordult a tervrajzhoz.

Odakinn kék volt az ég, a nap lesütött ránk, fényt adott, de meleget nem. – Nos? – kérdezte Legere. – A felesége azért fogadott fel engem, mert egy férfi zaklatja őt. Arra vártam, hogy Legere meglepett tekintetet varázsol magára, de csalódnom

kellett. Helyette inkább kihívó tekintetet vetett rám, amely megszégyenítette volna egy viktoriánus melodráma cselszövőjét is.

– Az egyik fiúja? – kérdezte. – Vannak fiúi? – kérdeztem vissza. Legere vállat vont. – Az egy lotyó. Nem tudom, hogy hívják őket a lotyók, talán numerának. – Miért hívja lotyónak? – Mert az. Megcsalt, amikor házasok voltunk, és aztán letagadta. Mindenben

hazudik. Ennek a fickónak, akiről beszélt, valószínűleg kellemes kis időtöltést ígért, aztán amikor nem jött össze a dolog, az kiakadt. Nagy hülyeség volt elvenni egy ilyen nőt, de megsajnáltam. Újra nem követem el ezt a hibát. Most megdugom ugyan őket, de nem veszek el senkit feleségül.

Még egyszer rám nézett azzal a sokatmondó pillantással, már azt vártam, hogy oldalba is bök, vagy kacsint egyet azzal a „mi vagyunk a legtökösebb pasik a

világon” arckifejezéssel, mint abban a Monty Python-jelenetben. A feleséged, mi? Egy hazug lotyó, ha? Mind azok. De nem volt olyan mókás. Eszembe jutott Legere korábbi megjegyzése – Ő fogadta fel magát? – és a megkönnyebbülés az arcán, amikor megmondtam neki, hogy a feleségének dolgozom. Mi tettél, Jerry? Ki mást bosszantottál fel annyira, hogy annak magándetektívre volt szüksége?

– Én nem hinném, hogy ez az ember egy visszautasított széptevő lenne – mondtam.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Legere szívesen megkérdezné, mi az a széptevő, de aztán vette a fáradságot, és kitalálta maga.

– Rebecca apjáról kérdezősködik – folytattam. – Az a fixa ideája, hogy Daniel Clay életben van.

Valami megvillant Legere szemében. Mintha az ember egy dzsinnt figyelne, aki éppen próbál kiszabadulni a palackból, csak éppen a dugót teljes erővel beleszorították a palack nyakába.

– Ez marhaság – mondta. – Az apja halott. Mindenki tudja. – Mindenki? Legere nem nézett rám. – Tudja jól, hogy értem. – Csak eltűnt, nem halott. – Rebecca halottá nyilváníttatta. Bár nekem ez már későn jött. Van pénz a

bankban, de én nem látok belőle semmit. Most se jönne rosszul valamennyi. – Nehéz idők járnak? – A dolgozó emberre mindig nehéz idők járnak. – Érdemes lenne dalba öntenie. – Biztos vagyok benne, hogy már megtették előttem. Régi lemez. Sarkon fordult, és a régi raktárépületet kezdte bámulni. Látszott, hogy már alig

várja, hogy megszabaduljon tőlem, és folytathassa a munkát. Nem is hibáztathattam érte.

– És miért olyan biztos benne, hogy Daniel Clay halott? – kérdeztem. – Nem tetszik a hangnem, ahogy kérdez – felelte. A keze önkéntelenül is ökölbe

szorult. Észrevette a reflexszerű mozdulatot, és ellazította, aztán beletörölte a két tenyerét a nadrágja szegélyébe.

– Nem volt semmi hátsó szándék abban, amit mondtam. Csak úgy tűnik, igencsak biztos benne, hogy nem fog visszajönni.

– Hát már nagyon régen eltűnt, vagy nem? Évek óta senki nem látta, és ha jól tudom, nem vitt magával semmit, csak a ruhát, ami rajta volt. Még csak egy fogkefét sem.

– Ezt a volt felesége mondta magának? – Ha nem ő, akkor az újságban olvastam. Nem titok. – Maga találkozgatott a volt feleségével akkoriban, amikor az apja eltűnt? – Nem, az később volt, de nem tartott sokáig, talán csak hat hónapig. Rájöttem,

hogy egy másik pasassal találkozgat a hátam mögött, és hagytam elmenni a kurvát. Egyáltalán nem látszott rajta zavar, hogy ezt elmondta. Általában, ha a férfiak

elmesélik egymásnak a feleségük vagy a barátnőjük hűtlenkedéseit, akkor sokkal jobban szégyellik magukat, mint amennyi szégyent Legere mutatott. A kapcsolat emlékét teljesen beárnyékolta az, hogy a férfin eluralkodott az az érzés, hogy

elárulták, cserbenhagyták. A férfiak általában nagyon megválogatják, kinek mondják el az ilyesféle titkaikat, mert leginkább attól félnek, hogy valahogy még őket teszik felelőssé, úgy vélik, hogy az ő gyarlóságaik miatt keresett a nő máshol vigasztalást és gyönyört, merthogy ők nem voltak képesek kielégíteni. A férfiak nagyon sok esetben egyfajta prizmán keresztül szemlélik ezeket a dolgokat, és ez a prizma nem más, mint a szex. Ismerek olyan nőket, akiket a vágy hajtott el, de még több olyat, aki azért csalta meg a párját, mert így megkapták azt a figyelmet és gyöngédséget, amelyet otthon nem. A férfiak igazából a szexre törekszenek. A nők számára ez csak eszköz.

– Azt hiszem, az én hibám is volt – mondta Legere -, de hát ilyenek a férfiak. Mindene megvolt, amire szüksége lehetett. Nem kellett volna ezt tennie. Kidobott a házból, amikor nem tetszett, ahogy viselkedik, és ennek hangot is adtam. Mondtam, ez egy kurva. Elérnek egy bizonyos kort, és kész. Elkurvulnak. De ahelyett, hogy bevallotta volna, ellenem fordult. Azt állította, hogy én vagyok a hibás, nem ő. A szajha.

Úgy véltem, mindez nem tartozik rám, de Rebecca Clay teljesen mást mondott arról, milyen nehézségek merültek fel a házasságában, mint most a volt férj. Legere azt állítja, hogy ő volt a sértett fél, és míg a Rebecca-féle verzió hihetőbbnek tetszett, lehet, hogy ez csak azért volt így, mert Legere-től kiütést kaptam. De nem láttam okát, miért hazudna nekem. A dolog nem tüntette fel jó színben, és érezhető volt a keserűsége. Valahol volt igazság abban, amit elmesélt, bármennyre eltorzult is amiatt, ahogy elmesélte.

– Hallott már egy Frank Merrick nevű emberről, Mr. Legere? – kérdeztem. – Nem rémlik. Ő követi Rebeccát? – Igen. Legere megint kerülte a tekintetemet. Láttam az arcát, de megváltozott a

testtartása, megfeszültek az izmai, mintha csak egy ütést próbálna meg elkerülni. – Nem – ismételte meg -, nem tudom, kiről beszél. – Furcsa – mondtam. – Micsoda? – Ő ismeri magát. Most már minden idegszálával rám figyelt. Még arra sem vesztegetett energiát,

hogy elrejtse a riadalmát. – Hogy érti ezt? – Ő tanácsolta nekem, hogy beszéljek magával. Azt mondta, maga tudhatja, ő

miért keresi Daniel Clayt. – Ez nem igaz. Már mondtam magának, hogy Clay halott. Az olyasféle emberek,

mint ő, nem tűnnek csak úgy el, hogy aztán valahol messze felbukkanjanak álnéven. Halott. De még ha nem volna is az, kizárt, hogy fölvenné velem a kapcsolatot. Még csak nem is találkoztam vele.

– Ez a fickó, ez a Merrick azon a véleményen van, hogy a felesége talán mondott valami olyasfélét magának, amit a hatóságok elől eltitkolt.

– Téved – vágta rá Legere. – Nem mondott semmit. Nem is nagyon beszélt róla. – És maga ezt nem találja furcsának? – Nem. Mit mondott volna? Csak el akarta felejteni. Attól nem lenne jobb, ha

beszélne róla.

– Lehetséges – feltételezve, hogy a férfi életben van -, hogy Rebecca kapcsolatban áll vele, anélkül hogy maga tudna róla?

– Tudja – felelte Legere -, nem hinném, hogy Rebecca olyan okos volna. Ha újra találkozik azzal a fickóval, mondja el ezt neki.

– Ahogyan magáról beszélt, nagyon úgy tűnt nekem, hogy lesz alkalma személyesen is elmondania.

Úgy látszott, hogy nem nagyon villanyozza fel a lehetőség. A földre köpött, aztán beledörgölte a földbe a cipőjével, csak hogy csináljon valamit.

– Még valami, Mr. Legere – mondtam. – Mi volt a Terv? Ha teljesen meg lehet bénítani valakit egy szóval, akkor Legere-t most sikerült. – Honnan hallott erről? Kimondta a szavakat, még mielőtt ráeszmélt volna, és azonnal láttam, hogy

legszívesebben visszaszívta volna őket. Mostanra már nem volt benne düh. Teljesen eltűnt, átvette a helyét valami, amit talán csodálkozásnak lehetne mondani. Hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Nem érdekes, honnan. Csak azt szeretném tudni, hogy mi ez, vagy mi volt ez. – Attól a fickótól, ugye? Merricktől. – Lassan kezdett visszatérni a harci kedve. –

Idejön, vádaskodik, olyan emberekről mesél, akikkel soha nem találkoztam, beveszi idegenek hazugságait, meg azét a kurváét, akit elvettem. Hát magának aztán van bőr a képén.

A jobb kezével keményen a mellkasomba vágott. Hátraléptem egyet, ő pedig elindult utánam. Láttam, hogy egy újabb ütésre készül, ezúttal keményebbre és magasabbra is célzott, mint ez előbb. Engesztelő gesztusként fölemeltem a két kezem, és jól megvetettem a lábam, a jobbat egy kicsit előre helyezve.

– Majd én megtanítom... Levettem a súlyt a bal lábamról, és egy nagy rúgással gyomron találtam,

beleadva az egész testsúlyomat. A rúgás ereje kiszorította a levegőt belőle, és háttal elterült a földön. Ott feküdt levegő után kapkodva, kezét a gyomrára szorítva. Az arcát eltorzította a fájdalom.

– Maga szemétláda! – mondta. – Ezért megölöm! Föléje tornyosultam. – A Terv, Mr. Legere. Mi volt az? – Bassza meg! Fogalmam sincs, miről beszél! Úgy szűrte a szavakat összeszorított foga között. Elővettem a tárcámból egy

névjegykártyát, és a mellkasára dobtam. Megjelent a másik fickó az épület ajtajában, a kezében egy emelőrúddal. Figyelmeztetésképpen fölemeltem az ujjamat felé, ő pedig megtorpant.

– Még beszélünk. Egy kicsit elgondolkodhat Merricken és azon, amit mondott. A vége úgyis az lesz, hogy valamelyikünkkel meg kell beszélnie ezt a dolgot, akár tetszik, akár nem.

Visszaindultam a kocsimhoz. Hallottam, hogy Legere fölkászálódik. Utánam kiáltott. Megfordultam. Lang az ajtóban állt, és éppen kérdezte Legere-t, hogy jól van-e, de az nem figyelt rá. Az arckifejezése megint megváltozott. Még mindig vörös volt az arca, és nehezen lélegzett, de valami ravaszkás tekintet ült ki rá.

– Azt hiszi, hogy nagyon okos? – kérdezte. – Azt hiszi, hogy kemény fickó? Talán kérdezősködnie kellene arról, mi történt az előző fickóval, aki Daniel Clay után érdeklődött! Ő is egy rühes magándetektív volt, mint maga.

Kihangsúlyozta a rühest. – És tudja, hol van most? – folytatta. – Ugyanazon a kibaszott helyen, ahol Daniel

Clay. Valahol van egy lyuk a kibaszott földben, benne Daniel Clayjel, és közvetlenül mellette egy másik, amelyben egy átkozott szimatoló rohad. Úgyhogy csak folytassa, csak kérdezősködjön Daniel Clayről és a Tervről. Mindig van ott hely egynek. Nem nehéz kiásni egy gödröt, és úgy könnyebb, ha már van benne egy hulla.

Elindultam felé. Megelégedéssel töltött el, hogy hátralépett egyet. – Tessék, már megint – mondtam. – Úgy tűnik, biztos benne, hogy Daniel Clay

halott. – Nincs mit mondanom. – Ki volt az a detektív? – kérdeztem. – Ki fogadta fel? – Bassza meg! – mondta Legere, de aztán meggondolta magát. Széles, keserű

vigyorra húzódott a szája. – Tudni akarja, ki fogadta fel? Az a szajha, ahogy magát is! Meg is dugta! Én csak

tudom! Éreztem a szagát rajta. Fogadok, hogy magát is ezzel fizeti ki, de nem maga az első. És ő is ugyanezeket a kérdéseket tette föl, mint maga, Daniel Clay Tervéről meg arról, hogy Rebecca mit mondott, és mit nem mondott el nekem, és maga is ugyanazt az utat fogja bejárni. Mert ez történik azokkal, akik Daniel Clay után kérdezősködnek.

Rám emelte az ujját. – Eltűnnek. – Lesöpörte a port a farmerjáról. Erőltetett bátorsága elpárolgott,

ahogy az adrenalin eltűnt a szervezetéből. Egy pillanatra úgy tűnt, meglátta a saját jövőjét, és amit ott látott, megrémítette.

– Eltűnnek...

10.

A nagy semmi várt, mikor hazaértem. Jackie Garner elmondta, hogy minden csöndes volt. Valahogy csalódottnak tűnt. Rebecca Clay ugyanezt mondta, amikor felhívtam. Merricknek nyoma sem volt. Úgy tűnt, megtartja a szavát és a távolságot, kivéve azt a telefonhívást.

Rebecca az irodában dolgozott, úgyhogy átmentem, hogy beszéljek vele. Egy kis intéssel jeleztem a kinn várakozó Jackie-nek, hogy látom, figyel. Kávét rendeltünk az ingatlanügynökségtől nem messze, a kis piacnál, és leültünk kinn egy asztalhoz, hogy megigyuk. Kissé hűvös volt ahhoz, hogy a szabadban üljünk le, de beszélni akartam Rebeccával, amíg még frissen él az emlékezetemben a férjével való eszmecsere. Ideje volt kissé föllebbenteni a fátylat a dolgokról.

– Ezt mondta? – Rebecca Clay valóban döbbentnek tűnt, amikor elmeséltem, mi hangzott el Jerry és köztem. – De hiszen ez mind hazugság! Soha nem voltam hűtlen hozzá, soha! Nem ezért szakítottunk!

– Nem mondom, hogy igazat szólt, de valódi keserűség volt a szavai mögött. – Pénzt akart. És nem kapta meg. – Úgy véli, ezért vette el magát? A pénzért? – Hát nem szerelemből. – Na és maga? Maga miért ment hozzá? Rebecca izgett-mozgott a széken, testileg is megmutatkozott, hogy mennyire

kényelmetlenül érinti, hogy erről kell beszélnie. Még fáradtabbnak és nyúzottabbnak tűnt, mint mikor először találkoztam vele. Szerintem nem nagyon tudott hosszú ideig megbirkózni a történtek miatti feszültséggel anélkül, hogy valahogy ne jött volna ki rajta.

– Egy részét már elmondtam magának – mondta Rebecca. – Miután az apám eltűnt, teljesen egyedül éreztem magam. Olyan voltam, mint egy pária, az apámról szóló mendemondák miatt. Raymonon keresztül ismerkedtem meg Jerryvel, amikor Raymon beszerelte az apám házába a riasztót. Évente egyszer visszajönnek, hogy ellenőrizzék, minden jól működik-e, és Jerry jött is, néhány hónappal azután, hogy az apám elment. Azt hiszem, nagyon magányos voltam, és az egyik dolog jött a másikból. Eleinte minden rendben volt. Úgy értem, Jerry soha nem volt az az elbájoló fajta, de jó volt Jennához, és nem volt egy nulla. Bizonyos értelemben meglepetéseket is okozott. Sokat olvasott, egy csomó mindent tudott a zenéről és a régi filmekről. Tanított engem. – Keserűen fölnevetett. – Most, hogy így visszagondolok rá, azt hiszem, az apafigurát kerestem benne.

– És aztán? – Elég gyorsan összeházasodtunk, és beköltöztünk az apám házába. Néhány

hónapig rendben ment minden. De Jerry sokat foglalkozott a pénzzel. Mindig sokat jelentett a számára. Úgy érezte, hogy soha nem kapott eleget a sorstól. Nagy tervei voltak, és addig meg sem fordult a fejében, hogy egyszer valóra válhatnak, míg velem nem találkozott. Pénzt szimatolt, de nem volt, vagy legalábbis ő nem tudta rátenni a kezét. Állandóan csak ugyanazt hajtogatta, ami aztán veszekedésbe torkollott. Aztán az egyik este, amikor hazajöttem, éppen Jennát fürdette. Hat- vagy

hétéves lehetett akkoriban. Még soha nem tett ilyet korábban. Persze soha nem tiltottam meg neki, vagy ilyesmi, de valahogy feltételeztem, hogy nem teszi. Jenna meztelenül ült a kádban, ő pedig a kád mellett térdelt. Mezítláb. Ettől ijedtem meg, a csupasz lábától. Semmi értelme, nem? Na mindegy, rákiáltottam, Jenna elkezdett sírni, Jerry pedig kiviharzott, és csak késő éjjel jött haza. Megpróbáltam beszélni vele arról, ami történt, de felment az agyvize, amit persze az ital is csak szított, és arcul ütött. Nem fájt, nem volt erős ütés, de nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy egy férfi megüssön. Mondtam neki, hogy tűnjön el, és így is tett. Egy vagy két nap múlva visszajött, bocsánatot kért, és kicsit rendeződött a dolog. Nagyon odafigyelt rám és Jennára is, de én képtelen voltam elfelejteni azt a képet, ahogy a meztelen lányom mellett van. Volt egy számítógépe, melyet néha a munkájához használt, és ismertem a jelszavát. Egyszer megláttam, amikor beütötte, amikor megmutatott valamit Jennának az interneten. Belenéztem a fájljaiba, és egy csomó pornográf képet találtam. Tudom, hogy a férfiak sok ilyet nézegetnek. Gondolom, néhány nő is ezt teszi, de Jerry gépén olyan sok volt, nagyon sok.

– Felnőttekről vagy gyerekekről? – Felnőttekről – felelte. – Csak felnőttekről. Megpróbáltam magamban tartani, de

nem tudtam. Megmondtam neki, hogy mit tettem, és hogy mit láttam. Megkérdeztem tőle, hogy van-e valami gondja. Először csak szégyenkezett, de aztán tényleg mérges lett, igazán dühös. Üvöltözött és kiabált velem. Mindenfélét nekem hajigált. Csúnyákat mondott rólam, olyanokat, mint amit magának is. Azt mondta, hogy „beszennyeztek”, hogy szerencsés vagyok, hogy egyáltalán valaki hajlandó hozzám nyúlni. És mást is mondott, mindenfélét Jennáról. Azt mondta, hogy úgy fogja végezni, mint én, hogy az alma nem esik messze a fájától. Ez történt, amennyire én tudom. Aznap éjjel elment, és ezzel vége lett mindennek. Egy ideig volt egy ügyvédje, és megpróbált egy végzést szerezni, amellyel elbirtokolhatja a javaimat, de hát nem nagyon vannak vagyontárgyaim. Egy idő után az egész kifulladt, és a későbbiekben nem hallottam se róla, se az ügyvédjéről. Nem ellenkezett a válás miatt. Úgy tűnt, boldog, hogy megszabadulhat tőlem.

Megittam a kávémat. Fújt a szél, hordta a száraz leveleket, amelyek úgy kavarogtak, mint a gyerekek, amikor menedéket keresve futnak az eső elől. Tisztában voltam vele, hogy nem mesélt el mindent, és hogy igazán nem fogja megosztani velem, hogy az ő szemszögéből mi is történt valójában, de azzal, amit elmondott, rávilágított kissé arra, hogy Jerry Legere miért gyűlöli a volt feleségét annyira, főleg ha a férfi úgy érzi, nem ő okolható azért, ami történt. Volt igazság és hazugság is mindkettőjük mondanivalójában, és bár Rebecca Clay már a kezdetektől nem volt velem teljesen őszinte, eltökélten folytattam.

– Megemlítettem a volt férjének a Tervet, amelyről Merrick mesélt nekem – mondtam. – Úgy tűnt, mintha már korábban is találkozott volna ezzel a kifejezéssel.

– Valami magántermészetű dolog lehetett, amivel az apám foglalkozott. Állandóan kutatásokat folytatott, folyóiratokat bújt. Megpróbált lépést tartani a szakmáját érintő változásokkal. De nem hinném, hogy Jerryt beavatta volna. Úgy értem, nem ismerték egymást, Jerry az apám halála előtt nem volt itt a riasztót ellenőrizni. Soha nem találkoztak.

De a Terv említése után föl kellett tennem a végső kérdést, azt, ami a leginkább aggasztott.

– Jerry valami mást is mondott nekem – folytattam. – Azt állította, hogy maga már korábban is felfogadott egy magándetektívet, hogy nézzen kicsit utána az apja eltűnésének. Azt mondta, hogy az az ember, akit felfogadott, eltűnt. Igaz ez?

Rebecca Clay elkezdte rágni kicserepesedett alsó ajkát. – Azt hiszi, hogy hazudtam magának, ugye? – Azzal, hogy elhallgatott dolgokat. Nem teszek szemrehányást érte, de

szeretném tudni, miért tette. – Elwin Stark javasolta, hogy fogadjak fel valakit. Körülbelül tizennyolc hónappal

azután történt, hogy az apám eltűnt, és a rendőrség úgy döntött, hogy már nem tud többet tenni. Azért beszéltem Elwinnel, mert aggódtam Jerry ügyvédje miatt, és nem tudtam, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy megvédjem apám birtokát. Nem hagyott maga után végrendeletet, úgyhogy eléggé zavaros volt amúgy is a dolog, de Elwin azt mondta, hogy ha az apám nem bukkan fel, az első lépés az kell hogy legyen, hogy halottá nyilvánítjuk öt év elteltével. Elwinnek az volt a véleménye, hogy ezt nagyban elősegítené, ha valakit felfogadnék, aki kérdezősködik, mert ezt a bíró majd figyelembe veszi, amikor ki kell mondani a halottá nyilvánítást. De nem volt valami sok pénzem. Éppen akkor kezdtem az ingatlanügynökségnél, és ez meghatározta, hogy milyen embert fogadhatok fel.

– Ki volt az az ember? – kérdeztem. – Jim Poole volt a neve. Éppen csak elkezdett dolgozni. Korábban fölbérelte

valaki, akit ismertem – a barátom, April volt az, már találkozott vele múltkor a házban -, mert gyanakodott arra, hogy a férje megcsalja, Kiderült, hogy nem igaz a dolog. Szerencsejátékokat játszott, bár nem tudom, hogy ez jobb vagy rosszabb-e, de April elégedett volt Jim munkájával, úgyhogy én is felfogadtam, és arra kértem, nézzen egy kicsit utána a dolgoknak, hátha fölfedez valami újat. Ő is beszélt azoknak az embereknek egy részével, akikkel maga is, de nem bukkant semmi másra, csak amit már mi is tudunk. Jim említhetett valamit a Tervről, de valószínűleg nem nagyon figyeltem oda. Az apám állandóan munkálkodott valami cikken vagy tanulmányon. Soha nem fogyott ki az ötletekből, ami a kutatásokat és az írást illette.

– Aztán, néhány hét múlva Jim felhívott, és elmondta, hogy néhány napra elhagyja a várost, és amikor visszajön, lehet, hogy tud majd új hírekkel szolgálni. Nos, vártam a telefonjára, de soha nem hívott. Körülbelül egy hét múlva fölkeresett a rendőrség. Jim barátnője bejelentette, hogy a férfi eltűnt, beszéltek a barátaival és az ügyfeleivel, bár egyikből sem volt sok. Megtalálták a nevemet a papírok között a lakásán, de nem tudtam a segítségükre lenni. Jim nem mondta el nekem, hogy hová megy. Nem örültek neki, de hát mit tehettem volna? Jim autóját nem sokkal később megtalálták Bostonban, a Logan mellett az egyik parkolóban, ahol hosszabb időre ott lehet hagyni a kocsikat. Drogot találtak a kocsiban – azt hiszem, egy zacskó kokaint -, elegendőt ahhoz, hogy azt feltételezzék, mellékesen drogkereskedő volt. Azt hiszem, úgy gondolták, valami bajba keveredett a kábítószer miatt, lehet, hogy az egyik dílerrel, úgyhogy emiatt vagy elmenekült, vagy meggyilkolták. A barátnője azt mondta a rendőrségnek, hogy a barátja nem olyan ember, és mindenféleképpen megtalálta volna a módját annak, hogy kapcsolatba lépjen vele, még akkor is, ha menekült volna valami elől, de nem tette.

– És magának mi a véleménye? Rebecca megrázta a fejét.

– Ezek után már nem kerestem az apámat. Ez elég válasz magának? – És azért nem beszélt nekem Poole-ról, mert azt hitte, hogy akkor nem fogok

segíteni magának? – Igen. – A Poole-lal való kapcsolata pusztán hivatalos volt? Rebecca hirtelen felállt, majdnem feldöntötte a csészét. Kiömlött egy kis kávé

kettőnk közé, ami az asztal kis hasadékain keresztül lecsöpögött, és megfestette a földet.

– Miféle kérdés ez? Fogadni mernék, hogy ezt is Jerrytől szedte! – Igen, de a helyzet nem alkalmas az álszenteskedésre. – Kedveltem Jimet – felelte, mintha ezzel válaszolt volna a kérdésemre. – Gondjai

voltak a barátnőjével. Beszélgettünk, egyszer vagy kétszer megittunk egy italt. Jerry meglátott bennünket egy bárban – néha fel szokott hívni, amikor részeg volt, abban bízva, hogy kikönyöröghet egy újabb esélyt -, úgy érezte, hogy Jim az útjában van, de Jim erősebb és fiatalabb volt nála. Kiabáltak egymással, egy üveg eltört, de senki nem sérült meg. Azt hiszem, Jerry még most is meg van bántva az eset miatt, még ennyi idő elteltével is.

Megigazította a kosztümszoknyát. – Nézze, nagyon hálás vagyok azért, amit eddig tett, de nem hagyhatom, hogy

így menjen tovább a dolog. – Jackie felé intett, mintha ő jelképezné mindazt, ami az életében balul sült el. – Azt akarom, hogy a lányom hazajöjjön, és azt, hogy Merrick eltűnjön az életünkből. Most, hogy már tud Jim Poole-ról, nem vagyok benne biztos, hogy továbbra is szeretném, ha az apám után kérdezősködne tőlem. Nincs szükségem arra, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen még több ember miatt, és különben is, úgy néz ki, hogy minden egyes nap egy egész napi fizetésembe kerül. Nagyon hálás lennék, ha minél hamarabb véget vetnénk ennek az egésznek, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy jogi útra kell terelni a dolgot.

Azt feleltem neki, hogy megértem, és hogy majd beszélek néhány emberrel arról, mik a lehetőségek, meg hogy majd felhívom, amilyen gyorsan csak tudom. Rebecca pedig visszament az irodába, hogy összeszedje a holmiját. Beszéltem Jackie Garnerrel, és elmeséltem neki a Merricktől kapott telefonhívást.

– Mi történik, ha lejár az időnk? – érdeklődött Jackie. – Csak várunk, hogy mit lép Merrick?

Mondtam neki, hogy nem hinném, hogy eljutunk idáig. Elmeséltem, hogy Rebecca nem tud bennünket tovább fizetni, és hogy extra segítséget kell hívnom.

– Azt, ami New Yorkból érkezik? – kérdezte Jackie. – Talán igen – feleltem. – Ha a nő nem akar fizetni, akkor hogy lehet az, hogy te továbbra is dolgozni

akarsz neki? – Mert Merrick nem fog elmenni, akár megkapja Rebeccától, amit akar, akár nem.

És ráadásul kissé felrázom a dolgokat a következő néhány napban, és ez nem nagyon fog neki tetszeni.

Úgy tűnt, Jackie élvezi a helyzetet. – Nos, ha szükséged van segítségre, csak szólj. Csak az unalmas munkáért kell

fizetned, az érdekeset megcsinálom ingyen is.

Mikorra hazaértem, Walter még mindig nedves volt a sós víztől, mert Bob Johnson elvitte sétálni. Elégedetten aludt a vackában, a jó melegben. Volt még néhány órám, mielőtt June Fitzpatrickkal elmentem volna arra a vacsorára, úgyhogy fölmentem a Press-Herald weboldalára, és átnéztem az archívumát, hátha találok valamit Daniel Clay eltűnéséről. A tudósítások szerint számos olyan gyerek állította, hogy erőszakoskodtak vele, akik dr. Clay páciensei voltak. Sehol nem utaltak arra, hogy Clay benne lehetett a dologban, de egyértelműen föltették a kérdést, hogy lehet az, hogy nem vette észre, hogy azokkal a gyerekekkel, akiket segített, akikkel már korábban is erőszakoskodtak, újra megtörtént a dolog. Clay nem kommentálta a dolgot, csak annyit mondott, hogy „nagyon bántják” a vádak, és hogy majd vallomást tesz, ha eljön az ideje, és elsősorban azt tartja fontosnak, hogy segítse a rendőrség és a szociális gondozók munkáját, akik nyomoznak, és igyekeznek megtalálni az elkövetőket. Clay védelmébe bevontak egy csomó szakértőt, akik közül néhány eléggé vonakodott segíteni, mondván, néha hónapokba, esetleg évekbe is beletelik, míg egy-egy áldozatból sikerül kiszedni, min ment keresztül. Még a rendőrség is vigyázott arra, hogy ne Clayt hibáztassa, de aki tudott a sorok között olvasni, annak nyilvánvaló volt, hogy Clay magát is okolta. Olyan botrány volt készülőben, hogy nem nagyon gondolhatta senki sem, hogy Clay tovább fog praktizálni, teljesen függetlenül a vizsgálat kimenetelétől. Az egyik cikkben hol „hamuszürke arcú”-nak, hol „beesett szemű”-nek, hol „komor” embernek titulálták, aki „közel áll a síráshoz”. Az egyik mellett ott volt egy Clayről készült fotó, amelyet a háza előtt csináltak. Vékonynak tűnt, görnyedtnek, olyan volt, mint egy sebesült gólya. Az egyik cikkben idézett nyomozó Bobby O’Rourke volt. Ő még mindig a portlandi rendőrségnél dolgozott, bár a belső elhárításnál. Még bent értem, mielőtt végzett volna, és beleegyezett, hogy találkozik velem egy sör erejéig a Gritty’sben egy órán belül. Leparkoltam a Commercialen, és már ott találtam O’Rourke-ot egy sarokban ülve, amint egy hamburgert majszolva fénymásolt papírokat lapozgat. Régebben találkoztunk néhányszor, segítettem neki kitölteni a lyukakat egy Barron nevű portlandi zsaru ügyének nyomozása során. A fickó „rejtélyes körülmények” között halt meg néhány évvel ezelőtt, és akkor még eufemisztikusan fogalmaztam. Nem irigyeltem O’Rourke-ot a munkájáért. Az, hogy a belső elhárításnak dolgozott, azt jelentette, hogy nagyon jól végzi a dolgát. Sajnálatos módon pontosan ez volt az, ami a kollégáinak nem nagyon tetszett.

Beletörölte a kezét egy szalvétába, és kezet ráztunk. – Kér valamit enni? – kérdezte. – Nem. Egy vagy két órán belül vacsorára vagyok hivatalos. – Valami flancos helyre? – Joel Harmon házába. – Le vagyok nyűgözve. Talán a társasági hírekben is benne lesz a neve. Beszélgettünk egy keveset az éves belső elhárítási jelentésről, amelyet nemsokára

nyilvánosságra hoznak. A szokásos volt benne, főleg visszaéléssel kapcsolatos feljelentések és a rendőrségi járőrökkel kapcsolatos panaszok. Meglehetősen egyformák voltak a bejelentések. A panaszosok tipikusan fiatal férfiak voltak, és általában olyan esetekben vádoltak meg erőszakkal rendőröket, amikor azok verekedőket akartak szétválasztani. A rendőrök puszta kézzel próbálták megfékezni a harcoló feleket, akik leginkább harminc év alatti fehér férfiak voltak, tehát nem

olyan volt, mintha időseket vagy a Harlem Globetrotters csapatának tagjait inzultálták volna. Senkit nem függesztettek fel két napnál hosszabb időre a panaszok nyomán. Mindent összevetve nem volt rossz év a belső elhárítás számára. A portlandi rendőrségnek viszont új főnöke lett. A régi még év közben visszavonult, és a városvezetésnek két jelöltje volt, az egyik egy helyi fehér férfi és egy másik, aki délről jött, és fekete volt. Ha a város a fekete jelöltet támogatta volna, az száz százalékkal megemelte volna a fekete bőrű rendőrök számát Portlandben, de inkább a helyi tapasztalatban bíztak, és néhány kisebbségi vezető azóta is meg volt sértve. Közben azt pusmogták, hogy a régi főnök azt fontolgatja, indul a kormányzóválasztáson.

O’Rourke befejezte a hamburgert, és belekortyolt a sörébe. Vékony, jó erőben lévő fickó volt, akin látszott, hogy nem sok hamburger és sör csúszik le a torkán.

– Tehát Daniel Clayről van szó. – Emlékszik rá? – Emlékszem az ügyre, és amire nem emlékeztem, annak utánanéztem, mielőtt

idejöttem. Csak kétszer találkoztam Clayjel, mielőtt eltűnt volna, úgyhogy nem sok mindent tudok mondani.

– Mi volt a véleménye róla? – Úgy tűnt, valóban feldúlta az, ami történt. Nagy megrázkódtatás lehetett a

számára. Csak úgy utalt a gyerekekre, hogy a „srácok”. Elkezdtünk nyomozni, az állami rendőrséggel, a seriffel, a helyi rendőrökkel, a szociális intézményekkel karöltve. A többit már maga is valószínűleg tudja: bizonyos összefüggések merültek fel más, egy bizonyos időszakban történt esetekkel, és ezen esetek közül nagyon sok Clayhez volt köthető.

– Gondolja, hogy véletlen egybeesés, hogy Clay ezekkel a gyerekekkel dolgozott? – Semmi nem utal arra, hogy nem ez volt a helyzet. A szóban forgó gyerekek

közül néhány nagyon sebezhető volt. Korábban erőszakoskodtak velük, és legtöbbjük a terápia elején volt még. Még jóformán bele sem kezdtek az első néhány erőszakos cselekmény átbeszélésébe, már meg is történt a következő.

– Soha nem akartak letartóztatni senkit? – Nem. Egy lányra, egy tizenhárom éves lányra bukkantak, miközben

Skowhegan külső részén kóborolt a földeken hajnali háromkor. Mezítláb volt, a ruhái megszaggatva. Vérzett, és nem viselt alsóneműt. Hisztérikus állapotban volt, és valamit motyogott férfiakról meg madarakról. Teljesen össze volt zavarodva, és úgy tűnt, fogalma sincs, hol tartották fogva, vagy hogy melyik irányból jött, de a részletekben biztos volt: három férfi, mindegyik maszkot viselt, és felváltva erőszakoskodtak vele egy bútorozatlannak tűnő szobában, egy házban. Vettek róla DNS-mintát, de a legtöbbje nem volt használható. Csak néhány volt jó, és azoknak a gazdája sem volt benne egyetlen adatbázisban sem. Körülbelül egy évvel ezelőtt újra megpróbáltuk fölmelegíteni az ügyet, de semmi. Sajnálatos. Jobbnak kellett volna lennünk, csak nem tudom, hogyan.

– És mi a helyzet a gyerekekkel? – Nem követtem mindegyiket nyomon. Néhányuk újra képbe került.

Megnyomorított gyerekek voltak, és sérült, félresiklott felnőttek váltak belőlük. Mindig sajnálatot éreztem irántuk, amikor valamilyen ügy kapcsán fölmerült a nevük. Miféle átkozott esélyük lehetett azok után, ami velük történt?

– És Clay? – Szó szerint eltűnt. Felhívott bennünket a lánya, és elmondta, hogy aggódik

miatta, mert két napja nem ment haza. Jackman mellett megtalálták a kocsiját, közvetlenül a kanadai határ mellett. Gondoltuk, talán elmenekült az igazságszolgáltatás elől, de nem volt oka rá, kivéve persze talán a szégyent. Soha többé nem látták.

Hátradőltem a székben. Nem lettem okosabb annál, mint amilyen voltam, amikor leültem. O’Rourke látta a csalódottságomat.

– Sajnálom – mondta. – Fogadni mernék, hogy valamiféle nagy áttörésben reménykedett.

– Igen, valami vakító megvilágosodásban. – Hogyan került előtérbe megint ez az ügy? – Clay lánya felfogadott. Valaki kérdezősködik az apja után. Nagyon felizgatta.

Hallotta már valaha a Frank Merrick nevet? Bingó. O’Rourke arca felragyogott, mint a fények július negyedikén. – Frank Merrick – ismételte. – Hát persze. Mindent tudok Frankről. Végzetes

Frank, csak így hívták. Ő az, aki zaklatja Clay lányát? – Bólintottam. – Bizonyos fokig érthető – mondta O’Rourke. Megkérdeztem, miért. – Mert Merrick lánya szintén Daniel Clay betege volt, csak éppen pontosan

ugyanaz történt vele is, mint a dokival. Lucy Merrick, ez volt a neve, bár a pasas soha nem vette el a lánya anyját.

– A lány eltűnt? – Két évvel Clay felszívódása után jelentették be az eltűnését, de nagyon

valószínű, hogy már régebben nyoma veszett. A nevelőszülei állatok voltak. A szociális gondozók szerint a lány állandóan elszökött, azok meg belefáradtak abba, hogy keresgessék. Amennyire vissza tudtak emlékezni, utoljára négy vagy öt nappal azelőtt látták a lányt. Tizennégy éves volt. Nem kétlem, hogy nehéz eset volt, de tudja, mégiscsak egy gyerek. Még az is fölmerült, hogy vádat emelnek a nevelőszülők ellen, de aztán ez mégsem történt meg.

– És hol volt Merrick ezalatt? – Börtönben. Azt kell hogy mondjam, Frank Merrick érdekes fazon. – O’Rourke

meglazította a nyakkendőjét. – Kérjen nekem egy újabb sört – mondta. – Jobb, ha magának is kér valamit. Jól fog esni, olyasféle történetet mesélek.

Frank Merrick gyilkos volt.

Ez a szó annyira leértékelődött és elhasználódott, hogy ennek hívták az átlagos kölyköt, akinek volt egy kése, és átlépte a határt, megkéselte a haverját egy bárban, verekedés közben, amely egy túl szűk ruhát viselő lány miatt tört ki. Vagy így nevezték a munkanélküli lúzert, aki egy italbolt kirablásakor vagy azért, mert pánikba esett, vagy csak unalomból, vagy azért, mert volt nála fegyver, és szégyen lett volna nem kipróbálni, mire képes, lelőtte a pult mögött álló szerencsétlent, aki hét dollárt keresett óránként. Ezek mindegyike megkapta a „gyilkos” kifejezést. Nyakra-főre használták a szót az újságok a nagyobb példányszám elérése érdekében, a tárgyalótermekben, hogy súlyosabb büntetést érjenek el, a börtöncellákban, hogy

nagyobb tiszteletet vívjanak ki maguknak, és hogy egy kis előnyre tegyenek szert a tettlegesség segítségével. De igazából nem jelentett semmit. Az, hogy valakit megölsz, még nem jelenti azt, hogy gyilkos vagy, abban a világban legalábbis nem, ahová Merrick tartozott. Ezt nem lehetett kiérdemelni azzal, hogy egyszer megtetted, vagy véletlenül, vagy kitervelten. Még csak nem is úgy, hogy választottál egy életstílust, mint amikor az ember vegetáriánus lesz, vagy nihilista. Ez olyasmi, ami mélyen benned lakozik, a sejtjeidben, és arra a pillanatra vár, hogy fölébredhessen, föltárhassa magát. Így gyilkos lehetsz még azelőtt, hogy elvennéd az első életet. Ez a természeted része, és idővel a felszínre bukkan, megmutatja magát. Semmi más nem kell hozzá, csak egy katalizátor.

Frank Merrick életének úgy az első húsz évét teljesen szokványosan élte. Észak-Karolinában, Charlotte-ban nőtt fel egy elég kemény részen, és gyerekként meglehetősen durva népséggel mászkált, de valahogy kikeveredett ebből a társaságból. Kitanulta a szerelő mesterséget, és nem gyülekeztek felhők és árnyak a feje fölött, bár azt rebesgették, hogy azért kapcsolatban maradt néhány alakkal a múltjából, és hogy olyan ember, akire rá lehetett bízni egy kocsi beszerzését és rövid időn belüli szétszerelését. Az emberek csak akkor kezdtek visszaemlékezgetni azokra, akik – miután keresztezték Frank Merrick útját – hirtelen eltűntek a nagy semmiben, és soha nem hallottak felőlük újra, amikor Frank igazi, titkos énje később ismert lett. Voltak híresztelések arról, hogy csak jött egy telefonhívás, aztán egy utazás Floridába vagy Atlantába vagy New Orleansba, az egyszer használt fegyver pedig szétszedve a csatornában vagy a rakpart vizében végezte.

De persze ez csak mendemonda, és az emberek mindig is beszélni fognak... Egy teljesen átlagos nőt vett el feleségül, és talán így is maradt volna a dolog, ha

nem következik be a baleset, amely a felismerhetetlenségig megváltoztatta Frank Merricket, vagy talán csak lehetővé tette számára, hogy levetkőzhesse a csöndes, befelé forduló, a kocsikkal ügyesen bánó ember bőrét, hogy valami sokkal furcsább és félelmetesebb valaki bukkanjon föl helyette.

Frank Merricket elütötte egy motorbicikli, amikor átment az úttesten Charlotte egyik külvárosi részén, ahol élt. Egy doboz fagylalt volt nála, melyet a feleségének vett. Várnia kellett volna a zöldre, de aggódott, hogy a fagyi elolvad, mielőtt hazaér. A motoros, akin nem volt bukósisak, korábban ivott, de nem volt részeg. Ráadásul szívott egy kis füvet is, de nem volt betépve. Peter Cash mindkét dologra figyelmeztette magát, mielőtt felült volna a motorra, miután elvált a haverjaitól, akik pornót néztek a videón.

Cashnek úgy tűnt, hogy Merrick a semmiből bukkant elő, ott termett az üres utcán, az éjszaka atomjaiból teremtődve. A motor teljes erőből nekicsapódott Merricknek, csontot törve, húst tépve. Az ütéstől a motoros egy ott parkoló kocsi motorháztetejére repült. Cash szerencsés volt, hogy megúszta egy törött medencével, mert ha fejjel a szélvédőbe csapódik a bukósisak védelme nélkül, nem pedig fenékkel a motorháztetőre, akkor azonnal meghalt volna. De ehelyett elég sokáig tudatánál volt ahhoz, hogy lássa, ahogy Merrick eltorzult teste úgy vonaglik, mint egy partra vetett hal.

Merricket két hónap elteltével engedték ki a kórházból, amikor törött csontjai eléggé összeforrtak, és a belső szerveit sem fenyegette a hirtelen összeomlás vagy az elégtelen működés veszélye. Alig szólt a feleségéhez és még kevesebbet a barátaihoz,

amíg ezek a barátok végül nem terhelték többet a jelenlétükkel. Keveset aludt, és nagyon ritkán merészkedett a hitvesi ágyba, de amikor igen, akkor olyan hevesen esett neki a nejének, hogy az elkezdett félni ezektől az együttlétektől és a velük járó fájdalomtól. Végül a nő elmenekült otthonról, és egy vagy két év múltán benyújtotta a válókeresetet. Merrick mindent szó vagy panasz nélkül aláírt, látszólag elégedetten dobta el magától addigi élete minden egyes részét, közben pedig valami begubózott benne, míg átalakult. A felesége megváltoztatta a nevét, újra férjhez ment Kaliforniában, és soha nem mondta el az új férjének az igazságot arról az emberről, akivel valaha megosztotta az életét.

És Merrick? Nos, úgy hírlik, hogy Cash volt az átváltozott ember első áldozata, bár soha nem találtak bizonyítékot arra, hogy Merrick köthető a gyilkossághoz. Casht leszúrták az ágyában, de Merricknek volt alibije, amelyet négy, Phillyből származó ember szolgáltatott, akiknek a szolgálatait Merrick visszafizette később. A rákövetkező években Merrick különböző emberekkel dolgozott, főleg a keleti parton, és egyre inkább hozzá fordultak, ha valakit végül meg kellett leckéztetni, végzetes leckét adni neki, ha a szükség úgy hozta, hogy el kell hallgattatni valakit. A Merrick keze által másvilágra szenderülő emberek száma egyre nőtt. Végre övé lehetett a gyilkolásra való természetes hajlam, amely jó szolgálatot tett neki.

Eközben más étvágy is gerjedt benne. Kedvelte a nőket, és egyikük, egy pincérnő Pittsfieldben, Maine-ben terhes lett, miután vele töltött egy éjszakát. A harmincas éveinek a végén járt, és már nem nagyon reménykedett abban, hogy talál magának egy férfit, vagy gyereke legyen. Soha meg sem fordult a fejében, hogy elveteti a babát. Nem tudott kapcsolatba lépni a férfival, aki teherbe ejtette, és végül megszült egy látszólag átlagos csecsemőt. Amikor Frank Merrick visszatért Maine-be, és felkutatta a pincérnőt, a nő tartott attól, hogyan fog reagálni, amikor meghallja, hogy apa lett. De amikor Merrick a kezében tartotta a kicsit, és a nevét kérdezte („Lucynek neveztem el az anyukám után”, kapta meg a választ), elmosolyodott, és azt felelte, hogy a Lucy jó név, és pénzt hagyott a gyerek bölcsőjében. Ezután rendszeresen jött pénz tőle, néha személyesen hozta el, máskor csekken érkezett. A gyerek anyja rájött, hogy van valami veszélyes ebben az emberben, valami, amit jobb nem bolygatni, és mindig meglepődött azon az odaadáson, amellyel a kislány iránt viseltetett, bár soha nem maradt sokáig vele. A kisbaba gyerekké érett, akinek néha rémálmai voltak, de ennél rosszabb nem történt. De aztán ezek az álmok kezdtek átszűrődni az ébren töltött életébe is. Nehezen kezelhetővé vált, néha zavarttá. Megsebezte magát, és megpróbálta másokkal is ezt tenni. Amikor az anyja meghalt – egy súlyos tüdőembólia vitte el, amikor éppen a tengerben úszott, úgyhogy az árapály sodorta ki a holttestét a partra, napokkal később találtak csak rá, felfújódva, úgy hogy félig megették a dögevő állatok -, Lucy Merricket gyámság alá helyezték. Egy idő múlva a gyereket Daniel Clayhez irányították, hogy megfékezzék az agresszióját, és elérjék, hogy ne tegyen kárt magában. Úgy tűnt, hogy az orvos elért vele egy kis eredményt, de aztán mindketten eltűntek.

Akkorra már Lucy apja négy éve börtönben ült. Elhagyta a szerencse, és öt évet kapott veszélyes fegyver hanyag kezelése miatt, öt évet veszélyes fegyverrel való fenyegetésért, és tíz évet minősített súlyos testi sértésért, miután az egyik leendő áldozatának sikerült kirohannia a házából, amikor Merrick el akarta kapni, és egy kést mártani belé. Csak éppen az áldozatot elütötte menekülés közben egy járőrkocsi.

Merrick csak azért úszott meg egy újabb, negyven évtől életfogytig tartó büntetést, mert az államnak nem sikerült bizonyítania az előre megfontolt szándékot, és mivel ezt az embert még nem fenyegette meg halálosan egy fegyverrel. Ebben az időszakban történt, hogy a lány eltűnt. Merricknek nem közönséges bűnözőkkel kellett letöltenie az egész idejét. O’Rourke szerint jó részében egy szigorított fogházban volt, ami meglehetősen nehéz időszak lehetett.

Szabadulása után Virginiában állították bíróság elé, azzal a váddal, hogy meggyilkolt egy Barton Riddick nevű könyvelőt, akinek egy .44-es golyót röpítettek a fejébe 1993-ban. Merricket a lövedék elemzésének alapján vádolta meg az FBI, mert a Maine-ben való letartóztatása után találtak a kocsijában egy sorozat töltényt. Semmi nem utalt arra, hogy Merrick ott lett volna a virginiai gyilkosság helyszínén, és a személyét semmilyen módon nem lehetett összekapcsolni Riddickkel, de az áldozaton keresztülhatoló és a koponyájának egy részét levivő, agydarabkákat szanaszét szóró golyó összetétele megegyezett azokéval, amelyeket a Merrick kocsijában találtak. Merrick azzal nézett szembe, lehet, hogy egész életét a rácsok mögött tölti, még annak is megvolt az esélye, hogy halálra ítélik, de több másikkal egyetemben az ő ügyét is egy olyan jogi képviselet látta el, amely hitt abban, hogy az FBI nagyon sok esetben eltúlozza a lövedékek vizsgálati eredményeinek jelentőségét. A Merrick elleni vád tovább gyengült, amikor a gyilkossághoz használt fegyvert újra elsütötték egy ügyvéd elleni merényletben Baton Rouge-ban. A virginiai ügyész vonakodva úgy döntött, hogy nem tartja tovább fenn a Merrick ellen felhozott vádakat, és az FBI is kijelentette, hogy visszavonják a lövedéket a bizonyítékok sorából. Merricket októberben engedték szabadon, és most, minden szándék és akarat ellenére újból szabad emberré lett, hiszen teljes idejét letöltötte Maine-ben, és a szabadon bocsátásakor a Riddick-féle ügy kapcsán nem merült fel olyan körülmény, amely azt okozhatta volna, hogy soha többé ne ízlelhesse meg a szabadság levegőjét.

– És most újra itt van – mondta O’Rourke. – És az után az orvos után érdeklődik, aki a lányát kezelte – közöltem. – Igencsak úgy tűnik, hogy neheztel. És most mit fog tenni? Elővettem a tárcámat, és letettem az asztalra néhány bankjegyet azért, amit

fogyasztottunk. – Teszek róla, hogy kivonják a forgalomból. – Rebecca Clay vádat emel ellene? – Majd beszélek vele erről. De ha nem teszi is, az, hogy bármelyik pillanatban

újra börtönbe csukhatják, majd eltéríti attól, hogy állandóan Rebecca Clay nyomában legyen. Nem hinném, hogy szívesen visszamenne a börtönbe. Ki tudja, talán a zsaruk találnak valamit a kocsijában.

– Egyáltalán megfenyegette Rebecca Clayt? – Csak szavakkal fenyegetődzött, és azt is épphogy csak. De betörte az ablakát,

úgyhogy képes többre is. – Látott nála fegyvert? – Nem. – Frank az a fajta fickó, aki meztelennek érzi magát fegyver nélkül. – Amikor találkoztam vele, azt állította, hogy fegyvertelen. – És hitt neki?

– Szerintem túl okos ahhoz, hogy pisztoly legyen nála. Börtönviselt bűnözőként nem engedheti meg magának, hogy fegyvert találjanak nála, és már így is eléggé felhívta magára a figyelmet. Nem lesz képes utánajárni, mi történt a lányával, ha a börtönben csücsül.

– Hát igen, ez valószínűnek tűnik, de azért nem tenném fel rá az életem. Rebecca Clay még mindig itt él a városban?

– Dél-Portlandben. – Megereszthetek néhány telefonhívást, ha úgy gondolja. – Minden segítséget köszönök. Jó lenne, ha a kezünkben lenne egy ideiglenes

végzés, mire Merricket begyűjtik. O’Rourke azt mondta, nem hiszi, hogy ez gondot jelent. Majdnem

megfeledkeztem Jim Poole-ról. Megkérdeztem O’Rourke-ot felőle. – Valami rémlik az ügyről. Amatőr volt, egy külsős magándetektív. Azt hiszem,

szerette a füvet. A bostoniak odalenn úgy vélték, a halálának lehetett valami köze a drogügyletekhez, és szerintem az itteniek megelégedtek ennyivel.

– Rebecca Claynek dolgozott, amikor eltűnt – mondtam. – Ezt nem tudtam. Nem az én ügyem volt. Úgy tűnik, nem túl szerencsés a nő

közelében lenni. Több embert tüntet el, mint egy fekete lyuk. – Nem hinném, hogy a Frank Merrick-féle alakok figyelmét fölkeltenék a

szerencsés emberek. – Vagy ha igen, hát nem maradnak sokáig szerencsések. Szeretnék ott lenni,

amikor beviszik. Sokat hallottam róla, de soha nem találkoztam vele szemtől szemben.

A söröspohara nedves kört hagyott az asztalon. Elkezdte a mutatóujjával körberajzolgatni a mintát.

– Mi jár a fejében? – érdeklődtem. – Azon gondolkodtam, milyen gyalázat, hogy van egy ügyfele, aki úgy véli,

veszélyben van. – Hogyhogy? – Nem kedvelem az álszenteket. Clay néhány betegével erőszakoskodtak.

Merrick lánya is a betege volt. – És ebből az következik, hogy erőszakoskodtak vele? Lehetséges, de nem

törvényszerű. – Aztán Clay eltűnik, és a gyerek is. – És az erőszakoskodókat soha nem találják meg. Vállat vont. – Csak azt mondom, ha egy olyan ember, mint Merrick kérdezősködni kezd régi

bűntettekről, attól esetleg néhány másik ember aggódni kezdhet. – Például azok az emberek, akik elkövették azokat a bűnöket. – Pontosan. Lehet, hogy az egész hasznunkra válik. Soha nem lehet tudni, ki dönt

úgy, hogy támadásba lendül, és ezzel fölfedi magát. – Csak az a gond, hogy Merrick nem olyan, mint a pórázon vezetett kutya. Nem

lehet irányítani. Jelenleg három emberemet állítottam rá az ügyfelemre. A legfontosabb az ő biztonsága.

O’Rourke felállt.

– Nos, beszéljen vele. Magyarázza el, hogy mik a szándékai. Aztán gyűjtsék be, és majd meglátjuk, mi történik.

Újra kezet fogtunk, és én megköszöntem a segítségét. – Ne hatódjon meg nagyon – felelte. – A gyerekek miatt teszem. És hé, bocs, hogy

ilyen őszinte vagyok, de ha valami balul sül el, és rájövök, hogy maga a hunyó, saját kezűleg kasztlizom be magát!

Ideje volt, hogy kimenjek Joel Harmon házához. Útközben felhívtam Rebeccát, és nagyjából elmondtam neki mindazt, amit O’Rourke mondott nekem Merrickről, és arról is beszámoltam neki, hogy reményeim szerint mit teszek másnap. Úgy tűnt, kissé már lehiggadt azóta, mióta utoljára beszéltünk, bár még mindig szándékában állt véget vetni üzleti kapcsolatunknak, mihelyt lehetséges.

– Megszervezünk egy találkozót, aztán hagyjuk, hogy lekapcsolja a rendőrség – mondtam. – Az állami szintű, a zaklatástól védő törvény kimondja, hogy ha valakit három vagy több alkalommal megfélemlít vagy zaklat ugyanaz a személy, akkor a rendőrségnek kötelessége közbelépni. Gondolom, az a dolog az ablakkal megfélemlítésnek számít, és én láttam, hogy Merrick egész nap magát figyelte a Longfellow téren, úgyhogy a követést is hozzácsaphatjuk a vádhoz. Ezek közül már egy is elég, hogy a törvény a mi oldalunkra álljon.

– És ez azt jelenti, hogy a bíróságra kell mennem? – kérdezte. – Holnap reggel az lesz az első dolgunk, hogy bejelentjük a zaklatást. Ezt

mindenféleképpen azelőtt kell megtenni, hogy a bírósághoz fordulnánk. Aztán majd mehetünk a kerületi ügyészségre, hogy egy ideiglenes végzést szerezzünk, hogy azonnal helyezzék magát védelem alá, miután beadta a kérvényt. Már beszéltem valakivel erről, holnap estére minden el lesz rendezve. – Megadtam neki O’Rourke nevét és telefonszámát. – Majd megadnak egy időpontot, hogy mikor lesz a meghallgatás, és akkor panaszt emelnek Merrick ellen, és felszólítják, hogy hagyja abba. Én is megcsinálhatom, de jobb lenne, ha inkább a seriff hivatala intézkedne. Ha Merrick újra megpróbál a közelébe férkőzni, miután kiadták a végzést, akkor az már bűntett, amiért akár egy év börtönt is kaphat, vagy akár ezerdolláros büntetést is. Három büntetőítélet, és öt év néz ki neki.

– Még mindig úgy tűnik nekem, hogy ez nem elég – felelte a nő. – Nem tudnának valamit kezdeni vele azonnal?

– Eléggé kényes a helyzet – válaszoltam. – Merrick átlépte a határt, de annyira nem, hogy letöltendő büntetést kapjon. Az a helyzet, hogy biztos vagyok benne, a börtönbüntetés lenne a legutolsó dolog, amire Merrick vágyik, ezért nem fog kockáztatni. Ez egy veszélyes ember, de több éve volt arra, hogy gondolkodjon a lányáról. Kudarcot vallott vele, de valaki mást akar hibáztatni. Azt hiszem, úgy döntött, hogy az apjával kezdi a sort, mert hallotta a róla szóló pletykákat, és azt hiszi, valami hasonló történt az ő gyerekével is, miközben az ön apja gondjaira volt bízva.

– És mivel az apám nem elérhető, rám szállt. – Rebecca felsóhajtott. – Oké. Ott kell lennem, amikor letartóztatják?

– Nem. De lehet, hogy a rendőrség később akar majd magával beszélni. Jackie a közelben marad, a biztonság kedvéért.

– Ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezte?

– A biztonság kedvéért – ismételtem meg, és nem fűztem hozzá megjegyzést. Tudtam, ennyi nem lenne elég, de nem tudtam, mi mást tehetnék még. Igaz, szövetkezhettem volna Jackie Garnerrel és a Fulci testvérekkel, hogy péppé verjük Merricket, de akkor mi is az ő szintjére süllyedtünk volna. És most, az O’Rourke-kal való beszélgetés után volt még valami, ami visszatartott attól, hogy erőszakot alkalmazzak Frank Merrickkel szemben.

Bizonyos szempontból sajnáltam őt.

11.

Aznap éjjel megejtettek néhány telefonhívást. Merrick talán végig ezt akarta. Ezért mutatta magát olyan nyíltan Rebecca Clay háza előtt, ezért hagyta a vérét az ablakon, és ezért állított rá Jerry Legere-re. Voltak más dolgok is, amelyekről én még nem tudtam. Előző éjjel Rebecca korábbi ügyvédjének háza elé valaki odalógatott négy döglött, összekötözött varjút. Ugyanezen az éjszakán valamikor betörtek a Midlake Centerbe. Semmit nem vittek el, de valaki órákat töltött azzal, hogy a kéznél lévő aktákat átlapozza, és eléggé hosszú idő kell majd ahhoz, hogy rájöjjenek, ha egyáltalán lehetséges, hogy kivettek-e valamit közülük. Clay korábbi kezelőorvosát, dr. Caussure-t, miközben éppen egy bridzspartira tartott, feltartóztatott egy férfi, akire illik Merrick személyleírása, leszorította az útról, letekerte piros Fordjának az ablakát, és megkérdezte tőle, hogy szereti-e a madarakat, és hogy tudja-e, hogy korábbi betege és egyben barátja, dr. Daniel Clay pedofilokkal és deviánsokkal érintkezett.

Merricknek nem számított, hogy ezeknek az embereknek volt-e valami közük a dologhoz. Félelmet akart kelteni, és kétséget akart ébreszteni. Ki-be akart járkálni az emberek életében, mindenféle híresztelést és féligazságot akart elhinteni, tudván, hogy egy ilyen kisvárosban, mint Portland, nagyon gyorsan terjed a hír, és hogy azok az emberek, akikre vadászik, hamarosan úgy felbolydulnak majd, mint valami méhkas, ha fenyegetés közelít feléje. Merrick úgy hitte, hogy mindent az ellenőrzése alatt tart, vagy hogy elbír mindennel, ami adódik, de tévedett. Manipulálták, éppúgy, mint engem, és senki nem tartott igazán semmit az ellenőrzése alatt, még Eldritch rejtélyes ügyfele sem.

Hamarosan emberek fognak meghalni.

Joel Harmon egy nagy házban élt, nem messze a Bayshore Drive-tól, Falmouthban. Volt hozzá saját kikötője és egy fehér jachtja, amelyik nem messze onnan horgonyzott. Portlandet régebben Falmouthnak hívták, a XVII. század végétől – amikor St. Castin, a Baszk által vezetett bennszülöttek többször is támadást intéztek az angol telepek ellen, ami végül a város leégéséhez vezetett – egészen a XVIII. század végéig, amikor is a város elérte az őt megillető rangot. Most az a rész, amelyik a régi város nevét viselte, Portland leggazdagabb kerülete volt, a vitorlázósport központja. A Portlandi Jachtklub – az ország legrégebbi klubja – a Falmouth Foreside-on volt, melyet a hosszúkás, keskeny Clapboard-sziget védett. A szigeten két vagy három magánbirtok volt, még a XIX. századból maradtak itt, amikor a vasúti mágnás, Henry Houston ideépített egy jó kilencszáz négyzetméteres nyári lakot, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy a „lak” szó teljesen jelentését veszítse a világnak ezen a táján.

Harmon háza egy magaslaton állt, ahonnan enyhén lejtő zöld pázsit ereszkedett egészen a vízpartig. A magánbirtok minden oldalát falak határolták, hogy óvják a magánélet szentségét, és ügyes elrendezésben rózsabokrokat ültettek mindenfelé. June korábban említette, hogy Harmon fanatikus rózsatermesztő, teljesen belebolondult a rózsák keresztezésébe, és hogy a kert talaját állandóan ellenőrzik, és

úgy alakítják, hogy hűen szolgálhassa ezt a megszállottságot. Állítólag a rózsaágyakban olyan virágok is vannak, amelyek sehol máshol nem találhatók meg a világon, és hogy Harmon – a többi rózsatermesztővel ellentétben – nemigen osztja meg a felfedezéseit másokkal. A rózsák kizárólag csak az ő kedvét szolgálják, egyedül csak az övét.

Szokatlanul enyhe este volt, az évszak tréfája, hogy az elővigyázatlanok éberségét hamis biztonságba ringassa. És ahogy June és én ott álltunk Harmon kertjében a többi vendéggel egyetemben, az aperitifet kortyolgatva, végighordoztam a tekintetemet Harmon házán, a jachtján, a rózsáin és a feleségén, aki érkezésünkkor üdvözölt bennünket, mivel a férje másutt volt elfoglalva. A nő a hatvanas éveinek az elején járt, körülbelül olyan idős lehetett, mint a férje, őszes hajába gondosan festett szőke szálak vegyültek. Közelről a bőre olyan volt, mint az olvadt műanyag. Úgy tűnt, mintha nehézséget okozna neki minden olyasminek a magára öltése, ami valamennyire is egy arckifejezésre hasonlít, bár az nyilvánvaló volt, hogy a plasztikai sebésze előre látta ezt a problémát, és a száját állandó félmosolyra faragta, úgyhogy ha valaki állandóan csak kiskutyák és kismacskák szisztematikus vízbe fojtásáról mesélt volna neki, akkor is csak kissé derülő arckifejezés honolt volna az arcán az egész hallatán. A valaha létező szépségnek még volt valami nyoma, de elrontotta az a bősz elszántság, amellyel ragaszkodott hozzá. A szeme fénytelen és üveges volt, és a társalgásra való képessége egy gyerekből is Oscar Wilde-ot varázsolt volna.

Vele ellentétben a férje a tökéletes házigazda mintaképe volt, aki kényelmes, de nagyon drága ruhát viselt, egy kék gyapjú sportkabátot piros nyakkendővel, hogy egy csipetnyi extravagáns jelleget is belevigyen a kinézetébe. Mialatt kezet rázott, és néhány felszínes szót váltott mindenkivel, egy gyönyörű ázsiai-amerikai lány állt mellette, aki fiatal volt, és karcsú, olyan alakkal, amelytől a férfiak álla leesik. June szerint a lány Harmon legújabb barátnője, bár hivatalosan a személyi asszisztensének volt kikiáltva. Harmonnak szokása volt fiatal lányokat felszedni, elkápráztatta őket a gazdagságával, aztán hamarosan dobta őket, amikor egy újabb lehetőség tűnt fel a láthatáron.

– Nem úgy tűnik, hogy a felesége kicsit is tiltakozna a lány jelenléte ellen – közöltem. – És annak sem látom jelét, hogy az asszonyt érdekelné bármi is, mint a következő gyógyszeradagja.

Mrs. Harmon rendszeresen végighordozta üres tekintetét a vendégseregen, de soha senkin sem pihent meg, csak éppen megfürdette kicsit unatkozó pillantását mindenkin, mint amikor egy világítótorony fénye végigpásztáz egy hajót és környékét egy rövid ideig. Még amikor az ajtóban köszöntött bennünket, a keze a tenyeremben akkor is olyan volt, mint egy régen halott madár hideg, összeaszalódott maradványa, és szinte soha nem vette föl a szemkontaktust.

– Sajnálom őt – mondta June. – Lawrie mindig is olyasféle nő volt, aki arra született, hogy egy nagy hatalommal bíró ember felesége legyen, gyerekeket szüljön neki, de soha nem volt önálló élete, legalábbis olyan nem, amit valaki valaha föl is fedezett. Mostanra a gyerekei már felnőttek, és ő megpróbálja a legjobb módon kitölteni a napjait. Valaha gyönyörű volt, de semmi mása nem volt, csak a szépsége. Csak ül mozdulatlanul a különféle jótékonysági megmozdulások bizottságában, és költi a férje pénzét. Harmon pedig soha nem kifogásol semmit, amíg a felesége nem avatkozik bele az életvitelébe.

Úgy éreztem, hogy már jól ismerem Harmont: egy önmagával elnéző férfi, akinek elég pénze van ahhoz, hogy az étvágyát minden tekintetben ki tudja elégíteni, még akkor is, ha az egyre nagyobb lesz minden egyes falattal. Jó politikai összeköttetésekkel bíró családból származott, az apja a demokraták tanácsadója volt, és mivel elkövetett néhány üzleti baklövést, az ezek nyomán kialakult enyhe botrányok miatt sohasem tudott eléggé közel kerülni a húsosfazékhoz, hogy az igazán nagykutyákkal együtt falatozzon. Maga Harmon is aktív volt valamikor a politika terén, még fiatalemberként Ed Muskie kampányában is dolgozott ‘71-ben, még a moszkvai útra is elkísérte, hála az apja erőfeszítéseinek. De aztán nyilvánvalóvá lett, nemcsak hogy Muskie nem fogja megnyerni a választásokat, hanem a küldöttjelölő gyűlésen McGovern nagyon jól tette, hogy letörölte a vigyort a képéről. Muskie nagyon könnyen dühbe gurult. Kirohanásokat intézett az újságírók és a csaló szavazók ellen, nyilvánosan. Ha megszavazták volna a küldöttgyűlésen, nem telt volna bele sok idő, nagyon hamar lelepleződött volna a szavazók előtt ez az oldala. Tehát Joel Harmon és családja sietve és csöndesen megvált Muskie-tól és attól a politikai idealizmustól, amely még esetleg megmaradt benne, hogy aztán továbblépjen, és halasztást nem tűrő, nagy gazdagságot hozó üzletekbe vágjon, helyrehozva az apja ballépéseit.

De June szerint Harmon sokkal összetettebb személyiség, mint amilyennek kinéz: bőkezűen adakozott jótékony célra, és nemcsak a nagy nyilvánosság előtt, hanem bizalmasan is. A jólétről és a társadalombiztosításról vallott nézetei alapján inkább szocialistának gondolhatta volna az ember, legalábbis amerikai mércével mérve, mégis megtartotta befolyását – bár ezt nem hirdette nagy hangon -, és élvezte a sikeres kormányzók és képviselők bizalmát. Szenvedélyesen szerette a várost és az államot, ahol lakott, és állítólag a gyerekeit nagyon nyugtalanította az a könnyedség, amellyel szanaszét szórta azt, amit azok a jogos örökségüknek tekintettek, mivel az ő társadalmi lelkiismeretük sokkal kevésbé volt fejlett, mint az apjuké.

Szerettem volna, ha tiszta marad a fejem, úgyhogy narancslét kortyolgattam, miközben a többi vendég pezsgőt ivott. Fölismertem néhány embert a meghívottak közül. Volt ott egy Jon Lee Jacobs nevű író, aki homáremberekről és a tenger hívásáról szóló regényeket és verseket vetett papírra. Hatalmas, vörös szakálla volt, és pontosan úgy öltözött, mint a regényalakjai, kivéve persze, hogy ő egy massachusettsi könyvelőcsaládból származott, és állítólag már akkor tengeribetegséget kapott, ha egy pocsolyába lépett. A következő ismerős arc dr. Byron Russell volt, a fiatal agyturkász, aki néhanapján hallható volt a maine-i rádióban, és a helyi csatornák némelyikén meg is jelent, amikor egy okostojás beszélő fejre volt szükség a mentális egészségről szóló műsorban. Russell becsületére legyen mondva, amikor ilyeneken vett részt, igyekezett a józan észt propagálni, néha egy-egy édeskés szavú nő kárára, akinek volt egy semmit nem érő pszichológusi diplomája valami nevenincs főiskoláról, és aki abban az érzelmes-megható ürességben hitt, amitől a depresszió és az öngyilkosság csábító lehetőségnek tűnik azok számára, akik éppen hallgatják. És jelen volt még – érdekes módon – Elwin Stark, az az ügyvéd, aki olyan vonakodva beszélt velem a hét elején. Gondoltam megemlítem neki Eldritchet, aki sokkal tovább beszélgetett velem, bár igazából annyit sem mondott, mint amennyit megtudtam az alatt a nyúlfarknyi idő alatt, amelyet Starkkal töltöttem. Stark először nem tűnt boldogabbnak, hogy lát, mint

amennyire akkor volt, amikor telefonon beszélt velem. De azért sikerült neki civilizált módon viselkednie néhány percig. Még kissé mentegetődzött is a korábbi elutasító magatartása miatt. Whisky illatát éreztem a leheletén, bár pezsgő volt a poharában. Egyértelmű volt, hogy korábban kezdte az ivást, mint a többi vendég.

– Szörnyű napom volt, amikor hívott – mondta. – Nem volt igazán jó az időzítése. – Ez elég gyakran előfordul velem – feleltem. – Pedig az időzítés a legfontosabb. – Így van. Még mindig szaglászik a Clay-ügyben? Azt feleltem, hogy igen. Elhúzta a száját, mintha valaki éppen most kínálta volna

meg romlott hallal. És ekkor hozta szóba a halott varjakat. – A frászt hozták a titkárnőmre – mondta. – Meg volt győződve arról, hogy a

sátánisták műve. – És maga mit gondol? – Hát ez valami más volt. A nyakamat teszem rá. A legrosszabb, ami velem

történt, kivéve, amikor egy golfütővel beverték a Lexusom ablakát. – Van valami elképzelése, hogy ki tette? – Arról van elképzelésem, hogy maga mit gondol erről, mármint hogy ugyanaz az

ember volt, aki Rebecca Claynek nehéz perceket okoz. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem hoz szerencsét, amikor meghallottam a maga hangját.

Megpróbálta nevetéssel elütni, amit mondott, de egyértelmű volt, hogy komolyan gondolja.

– Miért lenne neki maga a célpontja? – Mert kétségbeesett, és az én nevem szerepel mindenhol a Clayjel kapcsolatos

papírokon. De azért átadtam a hagyatékkal kapcsolatos dolgokat. Ami sok, az sok. – Aggódik? – Nem. Eleget úszkáltam már cápákkal, és túléltem. Vannak olyan embereim,

akiket fölhívhatok, ha szükséges. De velem ellentétben Rebeccának csak addig vannak rendelkezésre álló emberei, amíg meg tudja fizetni őket. Ki kellene szállnia az ügyből, Parker. Maga csak ront a dolgokon azzal, hogy felkavarja az iszapot a pocsolya alján.

– Magát nem érdekli az igazság? – Ügyvéd vagyok – felelte. – Mi köze az igazságnak bármihez is? Az én dolgom

az, hogy az ügyfeleim érdekeit megvédjem. Néha az igazság csak útban van. – Hát ez eléggé... hogy is mondjam csak... eléggé pragmatikus megközelítés. – Realista vagyok. Nem vállalok büntetőjogi ügyeket. De ha magát kellene

védenem egy gyilkossági ügyben, és maga úgy döntene, hogy azt vallja, nem bűnös, mit várna tőlem? Hogy mondjam meg a bírónak, hogy mindent összevéve úgy gondolom, hogy maga tette, merthogy ez az igazság? Ugyan, legyünk komolyak. A törvény nem kívánja meg az igazságot, csak annak a látszatát. A legtöbb ügy egészen egyszerűen arra épül, hogy mindkét fél elfogad egy olyan verziót, amely elfogadható mindkettejüknek. Tudni akarja, hogy mi az egyedüli igazság? Az, hogy mindenki hazudik. Ez az igazság. Elviheti a paphoz, és megkereszteltetheti.

– Tehát van egy olyan ügyfele, akinek az érdekeit védi a Daniel Clay-ügyben? Megfenyegetett az ujjával. Nem tetszett a mozdulat, és nem érdekelt, hogy a

vezetéknevemen szólít. – Maga nem semmi! – közölte. – Daniel volt az ügyfelem. És a lánya is. Most

Daniel halott. Vége, béke poraira, akárhol nyugszik is.

Otthagyott bennünket, hogy elkezdjen beszélgetni az író Jacobsszal. June utánozta Stark ujjmozdulatát.

– Igaza van – mondta. – Maga tényleg nem semmi. Folytatott már olyan párbeszédet, amelyik szerencsésen végződött?

– Csak magával – feleltem. – Ez is csak azért van, mert nem figyelek magára. – Tessék – mondtam, mert egy pincér csengetett, vacsorára híva bennünket.

Mindenkit belevéve tizenketten voltunk, Harmonnal és a feleségével együtt. A még nem említettek pedig: egy kollázsokat készítő művésznő, akiről még June sem hallott soha, és Harmon három bankár barátja, akiket már nagyon régről ismert. Harmon először szólt hozzánk igazán, miközben az ebédlő felé sétáltunk, és elnézést kért, hogy ilyen sokáig tartott, amíg oda tudott jönni hozzánk.

– Nos, June – mondta -, már nagyon vágytam rá, hogy az egyik estélyemen üdvözölhessem. Már attól tartottam, hogy valamivel megbántottam.

June egy mosoly kíséretében csak legyintett. – Túlságosan jól ismerem már ahhoz, hogy bármi miatt is megbántódjam, kivéve

persze a néhanapján előforduló ízlésficamát – felelte June. Oldalt lépett, hogy a férfi és én kezet rázhassunk. Harmon művészi szintre

fejlesztette a műveletet. Akár leckéket is adhatott volna abból, meddig tartson, milyen erős legyen a kézfogás, és milyen széles mosoly kíséretében kell abszolválni.

– Mr. Parker, már nagyon sokat hallottam magáról. Nagyon érdekes életmódot folytat.

– Nem olyan termékenyt, mint ön. Gyönyörű a háza, és lenyűgöző a gyűjteménye.

A falakat hihetetlenül változatos műalkotások borították, mindegyiken látszott, hogy meggondoltan és értőn helyezték el úgy, hogy minden egyes festmény és rajz kiegészítette, és szinte visszatükrözte a másikat, néhol az ellentétek hangsúlyozódtak, ott, ahol az egymás mellé helyezés különösen nagy hatással volt a nézőre. A tőlünk jobbra eső falon egy gyönyörű, kissé talán baljóslatú, ágyon fekvő, meztelen nő képe lógott, vele szemben pedig egy sokkal régebbi, egy idősebb embert ábrázoló alkotás. A férfi egy hasonló jellegű ágyon éppen kilehelte a lelkét, utolsó pillanatainak egy orvos és az összegyűlő rokonok és barátok voltak a tanúi. Néhányan gyászolták, egyesek csak sajnálták, mások pedig csak pénzsóváran lesték. Közöttük volt egy fiatal nő, akinek az arca döbbenetesen hasonlított a szemben lévő meztelen nőére. Hasonló ágyak, hasonló nők, látszólag évszázadok választják el egymástól őket, de most mégis ugyanannak a történetnek a részei, mivel a két kép olyan közel van egymáshoz.

Harmonnak elégedetten ragyogott az arca. – Ha gondolja, boldogan körbevezetem vacsora után. Előnnyel jár, ha az

embernek kissé eklektikus az ízlése – még ha June néha elítélendően nyilatkozik is arról, amilyen irányba fordult -, nevezetesen azzal a haszonnal jár, hogy mindenkinek tudok mutatni valamit, ami az érdeklődésére számot tarthat, persze bizonyos határok között. Nagyon érdekelne, hogy min akad meg a szeme Mr. Parker! Igazán érdekelne! De most jöjjön, a vacsora tálalva van.

Elfoglaltuk a helyünket az asztalnál. Én Harmon barátnője – akinek a neve Nyoko volt – és a kollázsművész közé kerültem. A művésznő szőke hajába zöld csíkok voltak belefestve, és a maga nyúlánk, kissé zavaró módján még vonzó is volt. Úgy nézett ki, mint aki olyan nő, aki könnyen tör csuklókat, és nem csak a sajátját. Elárulta, hogy a neve Summer3.

– Summer – ismételtem meg. – Tényleg?

Mogorván nézett rám. Még alig ültem le, és valakit máris boldogtalanná tettem. – Ez az igazi nevem – közölte. – A név, amelyet eredetileg adtak nekem, büntetés

volt. Az, hogy a valódi énem kedvéért eldobtam magamtól, felszabadított, így képes vagyok kibontakoztatni a művészetemet.

– Aha – feleltem. Szuper. Nyoko kissé közelebbi viszonyt ápolt az objektív valósággal. Művészettörténetet

tanult, végzős volt, és nemrégiben tért vissza Maine-be, miután két évet dolgozott Ausztráliában. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mióta ismeri Harmont, volt annyi öntudata, hogy kissé elpiruljon.

– Néhány hónapja találkoztunk egy galériaavatón. És tudom, hogy mire gondol. – Igazán? – Nos, tudom, hogy én mit gondolnék, ha a maga helyében lennék. – Úgy érti, ha én találkozgatnék Joel Harmonnal? Nem igazán azt esetem. Felkuncogott. – Nagyon jól tudja, hogy értem. Idősebb, mint én. És házas, nagyjából. Gazdag.

Nekem meg olyan kocsim van, amelyik valószínűleg jóval kevesebbet ér, mint az a brandy, amelyet Joel kínál vacsora után. De kedvelem őt: szórakoztató, jó az ízlése, és már megélt néhány dolgot. Az emberek meg gondoljanak, amit akarnak.

– Még a felesége is? – Eléggé nyersen őszinte, nem gondolja? – Nos, maga mellett ülök, ha a felesége a második pohár bor után elkezd késeket

hajigálni, biztos akarok lenni abban, hogy azok magára irányulnak, és nem rám. – Őt nem érdekli, hogy Joel mit csinál. Még abban sem vagyok biztos, hogy

észreveszi-e. Szinte végszóra Lawrie Harmon felénk pillantott, és sikerült magára erőltetnie

még egy kicsit szélesebb mosolyt. A férje, aki az asztalfőn ült, egy önkéntelen mozdulattal megveregette a nő bal kezét, ahogy az ember egy kutyát megütöget. De nekem úgy tűnt, hogy az asszony szeméből egy pillanatra eltűnt a tompaság, valami áthatolt a ködön, ahogy a fényképezőgép lencséje az expozíció előtt elcsípi az éles képet. Aznap este első alkalommal időzött el a tekintete valamin, de az Nyoko volt. Aztán a mosolya kissé elhalványult, és a figyelme már másra vetült. Nyoko nem is vette észre, mert elvonta a figyelmét valami, amit Summer mondott, bár nem hinném, hogy feltűnt volna neki a feleségen tapasztalható változás, még akkor sem, ha odafigyelt volna.

Harmon intett a fejével az egyik pincérnek, akik úgy álltak körben szabályos elrendezésben, mint valami iránytű fehér beosztásai, és csöndes hatékonysággal elkezdtek feltünedezni az ételek. Még mindig maradt két üres szék az asztal végében.

3 Nyár.

– Várunk még valakit, Joel? – kérdezte Jacobs. Híres volt arról, hogy – ha a legapróbb módja nyílik is rá – képes végeláthatatlanul szónokolni arról, milyen látomásai voltak, arról, hogy kapcsolatban áll a természettel, valamint az átlagemberek kiválóságáról. Nyilvánvaló, hogy felmért bennünket, és rájött, hogy nem igazán leszünk vetélytársak a számára, de azt nem szerette volna, ha valaki váratlanul megérkezne, és túlszárnyalná őt. Megrándult a szakálla, mintha valami benne lakó lény helyzetet változtatott volna, de aztán minden figyelmét lekötötte a tűzálló tálban sült kacsa érkezése, és belefogott az evésbe a lamentálás helyett.

Harmon az üres székekre pillantott, mintha csak most venné észre őket. – A gyerekeké – mondta. – Reméltük, hogy csatlakoznak hozzánk, de tudják,

milyenek a gyerekek. Van lenn a jachtklubban egy összejövetel. Senkit nem akarok itt megbántani, de szerintem úgy vélték, hogy sokkal több lehetőség nyílik ott egy kis rosszalkodásra, mint egy vacsorán a szüleikkel és azok barátaival. Kérem, parancsoljanak!

Jacobs számára már kicsit későn jött az evésre felszólító udvariaskodás, mert már régen hozzáfogott. De mentségére legyen mondva, kissé esetlenül abbahagyta, aztán enyhén megvonta a vállát, és folytatta a kacsa elfogyasztását. Az étel finom volt, bár a tűzálló tálban sült ételek engem hidegen hagynak. A következő fogás vadhús volt, nem is rossz. Ragu formájában tálalták, borókabogyóval. Aztán desszertnek csokihab következett, és lime, majd kávé és aprósütemény. A bor Duhert-Milon ‘98-as évjárat volt, egy kicsit Lafitte jellegű, amire Harmon azt a kifejezést használta, hogy costaud, vagyis testes. Jacobs bölcsnek tettetve magát, csak bólogatott, mintha értené, hogy miről beszél a házigazda. Udvariasságból belekortyoltam a poharamba. Az én vérmérsékletemhez kissé telt, gazdag bor volt, mindenféle értelemben.

A beszélgetés a politikáról lassan a művészetekre terelődött, majd óhatatlanul is az irodalomra, az utóbbi leginkább Jacobs beavatkozásának volt tulajdonítható. Ezen a ponton elkezdett páváskodni, és csak arra várt, hogy valaki végre rákérdezzen a legutóbbi nagy opuszára. De senkinek nem akaródzott fölemelnie a gátat, úgyhogy a végén Harmon megkérdezte, de látszott, hogy inkább kötelességből teszi, semmint érdeklődésből. Abból ítélve, ami ezután következett, Jacobs még mindig nem unt rá arra, hogy mitizálja a hétköznapi embert, még akkor sem, ha nem igazán volt ideje arra, hogy megértse, vagy szeretni tudja.

– Ez az ember – suttogta June, miközben leszedték a tányérokat, és a vendégek átmentek egy dupla szárnyú ajtón keresztül egy kényelmes székekkel és kanapékkal teli helyiségbe – a legelviselhetetlenebb, unalmas valaki.

– Valaki egyszer odaadta nekem az egyik könyvét – mondtam. – Elolvasta? – Elkezdtem, de aztán rájöttem, a halálos ágyamon meg fogom bánni, hogy erre

pazaroltam az időm, és aztán nem fejeztem be. Inkább helyette sikerült elvesztenem a könyvet. Azt hiszem, hogy a tengerbe dobtam.

– Bölcs döntés volt. Harmon jelent meg az oldalamon. – Mit szólna ahhoz a kis túrához, Mr. Parker? June, csatlakozik hozzánk? June kimentette magát. – Csak összekülönböznénk, Joel. Hagyom, hogy az új vendége élvezze a

gyűjteményét anélkül, hogy az előítéleteimmel untatnám.

Harmon köszönetképpen meghajolt, aztán visszafordult hozzám. – Ajánlhatok önnek egy másik italt, Mr. Parker? Fölemeltem a borral félig teli poharam. – Nem, köszönöm, még van. – Nos, akkor induljunk! Szobáról szobára haladtunk. Harmon felhívta a figyelmem azokra az alkotásokra,

amelyekre különösen büszke volt. Nem nagyon ismertem a neveket, de ez valószínűleg az én tudatlanságomnak tulajdonítható, nem másnak. Azt kell hogy mondjam azonban, Harmon gyűjteménye az ízlésem szerint való volt, és szinte hallottam, ahogy June megjegyzéseket tesz egyik-másik furcsa műre.

– Hallom, hogy van néhány festménye Daniel Claytől – jegyeztem meg, miközben valamit néztünk, ami vagy egy naplementét, vagy egy összevarrt sebet ábrázolt.

Harmon elvigyorodott. – June említette, hogy esetleg kérdezősködni fog felőlük – felelte. – Két

festményem van a hátsó irodában. A többi raktárban van. Állandóan cserélgetem a kollekciót, mondhatni. Túlságosan sok darab van, és túl kicsi a hely, még egy ekkora méretű házban is.

– Jól ismerte Daniel Clayt? – Nos, együtt jártunk a főiskolára, és tartottuk a kapcsolatot azután is, hogy

végeztünk. Sokszor volt itt a vendégem. Nagyon kedveltem őt. Érzékeny ember volt. Szörnyű, ami történt, vele is meg a gyerekekkel is.

Bevezetett a ház hátulsó felében lévő szobába. Hatalmas, mélyített ablakok néztek a tengerre. Egy iroda és egy kis könyvtárszoba keveréke volt, a padlótól a plafonig tölgyfa polcok borították, és egy hozzájuk illő íróasztal terpeszkedett még benne. Harmon elmondta, hogy Nyoko szokta használni azokon a napokon, amikor a házban dolgozott. Csak két festmény volt a falon, az egyik talán hatvanszor százötven centis lehetett, a másik sokkal kisebb. Az utóbbi egy templomtornyot ábrázolt, háttérként fenyőfák szolgáltak. Ködös kép volt, a szélek elmosódottak voltak, mintha csak az egészet egy vazelinnel bekent lencsén keresztül készítették volna. A nagyobb festményen férfi- és nőalakok vonaglottak, az egész vászon összefonódott, homályos embermasszából állt. Döbbenetesen visszatetsző volt, főleg azért, mert művészi tökéletességgel vitték vászonra.

– Azt hiszem, nekem jobban tetszik a tájkép – jegyeztem meg. – A legtöbb ember így van vele. A tájkép a későbbi munka, talán két évtizeddel

az első után készült. Egyiknek sincs címe, de a nagyobbik tipikusan Daniel korai munkáinak egyike.

Újra szemügyre vettem a tájképet. Valahogy ismerősnek tűnt a templomtorony. – Ez egy valóságos hely? – érdeklődtem. – Ez Gileád – felelte Harmon. – Mint a „Gileád Gyermekei”? Harmon bólintott. – Amerika történetének egy újabb sötét fejezete. Pontosan ezért tartom itt hátul

ezt a festményt. Azt hiszem, inkább csak a Daniel emléke iránti tiszteletből tartom itt ezt a képet, meg azért, mert ő adta nekem, de ez nem olyasmi, amit a ház nyilvános részébe akarnék kitenni.

A Gileádi Közösséget, amelyet az egyik bibliai menedékváros után neveztek el, az ötvenes években alapította egy Bennett Lumley nevű, fűrészüzemekből meggazdagodott kisebb mágnás. Lumley istenfélő ember volt, aki aggódott azoknak az embereknek a lelki üdve miatt, akik a kanadai határtól délre lévő erdőségekben dolgoztak. Úgy vélte, ha meg tud alapítani egy várost, ahol ezek az emberek és a családjuk élhetnek, egy várost, amely mentes a kurváktól és az italtól, akkor az egyenes úton tudja őket tartani. Létrehozott egy építkezési programot, amelynek a leglátványosabb eleme egy súlyos kövekből épített templom volt, amelyet a település központjának szántak, hogy a lakók Isten iránti elkötelezettségének szimbóluma legyen. A fölépült házakat lassan benépesítették a munkások és a hozzátartozók, akik közül néhányan bizonyára teljes szívből elköteleződtek egy olyan közösségnek, amelynek az alapja a keresztény erkölcs.

De sajnálatos módon nem mindegyikük érzett így. Lassan mindenféle mendemondák kezdtek terjedni Gileádról, azokról a dolgokról, amelyek az éj leple alatt történtek. De azok még más idők voltak, és a rendőrség nem sokat tehetett, főleg azért nem, mert Lumley akadályozott bármiféle vizsgálódást, aggódott, hogy esetleg eme ideális közösség álarca mögé láthatnak.

Aztán 1959-ben, amikor egy vadász éppen egy őzet üldözött a Gileád menti erdőségben, rábukkant egy sekély sírra, amelyet kissé feltúrtak az állatok. Egy újszülött csecsemő holtteste került belőle elő, egy kisfiúé, aki épphogy csak egynapos lehetett, amikor meghalt. Több szúrt seb éktelenkedett a testén, melyeket – ahogy utóbb megállapították – egy kötőtűvel ejtettek. Később a közelben rábukkantak még két másik hasonló sírra. Mindkettőben egy-egy apró holttest volt, az egyik egy kisfiúé a másik egy kislányé. De most a rendőrség is kiszállt. Kérdéseket tettek föl, udvarias és kevésbé udvarias kihallgatásokat folytattak, de ekkorra már az ott élő felnőttek java része elmenekült. Három lányt, egy tizennégy és két tizenöt éveset megvizsgáltak az orvosok, és azt találták, hogy az azt megelőző tizenkét hónapban gyerekeknek adtak életet. Lumley kénytelen volt cselekedni. Találkozókat hívtak össze, befolyásos emberek beszéltek egymással a klubok sarkaiba bújva. Gileádot csöndesen, mindenféle felhajtás nélkül elhagyták a lakói, az épületeket vagy lerombolták, vagy az enyészet prédájául hagyták. Mindent, kivéve a hatalmas, befejezetlen templomot, amelyet fokozatosan birtokába vett az erdő, a templomtorony eltűnt a kanyargó, zöld borostyánrétegek alatt. Csak egyetlen embert zártak börtönbe a történtek miatt, egy Mason Dubus nevű férfit, aki az egyik vezető alakja volt a közösségnek. Gyerekbántalmazásért és gyerekekkel létesített nemi kapcsolatért ítélték el, miután az egyik kislány, aki korábban szült, elmondta a rendőrségnek, hogy gyakorlatilag fogolyként élt Dubus és felesége házában hét éven keresztül, miután elrabolták az otthonából, Nyugat-Virginiából, amikor éppen bogyókat szedett az erdőben. Dubus feleségének sikerült megúsznia a börtönt, azt állította, hogy a férje kényszerítette mindenre, és az ő vallomása segített a vádnak elítéltetnie a férfit. A nő nem volt hajlandó, vagy nem tudott többet mondani arról, hogy mi is történt Gileádban, de a vallomásából kiderült, hogy néhány gyerek, fiú és lány egyaránt folyamatos zaklatásnak volt kitéve már a gileádi telep létrehozása előtt és a későbbiekben is. Ez valóban – ahogy Harmon is megjegyezte – az amerikai történelem egyik sötét fejezete.

– Sok ehhez hasonló festményt festett Clay? – kérdeztem.

– Clay nem sok festményt festett – felelte Harmon -, de azok között, amiket én láttam, nagyon sok képen szerepel Gileád.

Gileád Jackman mellett helyezkedett el, és Clay autóját Jackman mellett találták meg üresen. Emlékeztettem Harmont erre a tényre.

– Azt hiszem, Danielt nyilvánvalóan érdekelte Gileád – felelte erre Harmon óvatosan.

– Érdekelte, vagy ez több volt annál? – Arra gondol, hogy Daniel megszállottja volt Gileádnak? Nem hinném, de a

munkája természetéből fakadóan aligha meglepő, ha kíváncsi volt a történetére. Kikérdezte Dubust. Mondta is nekem. Azt hiszem, Danielnek támadt egy ötlete valamiféle, Gileádot érintő projekttel, tervvel kapcsolatosan.

– Tervvel? – Igen, egy Gileádról szóló könyvvel kapcsolatosan. – Milyen szót használt rá? A Terv? Harmon egy darabig elgondolkodott. – Nem tudnám biztosan megmondani, de lehetséges. – Megitta a maradék

brandyt, és letette a poharat az íróasztalra. – Attól tartok, túlságosan is elhanyagolom a többi vendéget. Vissza kellene térnünk a küzdőtérre.

Kinyitotta az ajtót, előreengedett, aztán becsukta, és be is zárta mögöttünk az ajtót.

– Mit gondol mi történt Daniel Clayjel? – kérdeztem tőle, miközben a többi vendég hangjának zaja egyre közelebbről jött, ahogy közelítettünk ahhoz a teremhez, ahol tartózkodtak.

Harmon megállt az ajtóban. – Nem tudom – felelte. – Csak azt tudom, hogy Daniel nem az a fajta ember volt,

aki öngyilkosságot követne el. Lehet, hogy magát hibáztatta azért, ami történt azokkal a gyerekekkel, de nem ölte volna meg magát emiatt. De ha még most is életben lenne, biztos vagyok benne, hogy valakivel fölvette volna a kapcsolatot az eltűnése óta eltelt években, vagy velem, vagy a lányával, vagy az egyik kollégájával. De nem tette.

– Tehát úgy véli, hogy halott? – Azt hiszem, hogy megölték – javított ki. – Csak azt nem tudom, hogy miért.

12.

Az összejövetel, már ha ez rá a megfelelő szó, nem sokkal tíz után véget ért. Leginkább June, Summer és Nyoko társaságában töltöttem az estét, próbálva mímelni, hogy értek valamicskét a művészetekhez, nem sok sikerrel. Jóval kevesebb időt töltöttem velük ugyan, de beszélgettem egy kicsit Jacobsszal és a két bankárral, utóbbiaknál pedig mindent megtettem azért, hogy amit mondok, úgy hangozzék, mintha értenék kicsit a pénzügyekhez, de itt is elbuktam. Jacobs, a közemberek írója nagyon sokat tudott a magas kockázatú kötvényekről és a valutaspekulációról ahhoz képest, hogy azt állította magáról, a köz gyermeke. Képmutatása olyan égbekiáltó volt, hogy már szinte csodáltam érte.

A vendégek szép lassan elkezdtek szállingózni az autóikhoz. Harmon a tornácon állt, dacára, hogy nagyon lehűlt a levegő, s mindenkinek egyenként megköszönte, hogy eljött. A felesége eltűnt, miután udvariasan jó éjszakát kívánt nekünk. Nyoko kimaradt a búcsúzkodásból, és nekem újra eszembe jutott, hogy Lawrie Harmon talán mégsem távolodott el a való világtól annyira, mint ahogy azt a fiatal ázsiai-amerikai lány gondolta.

Amikor rám került a sor, hogy távozzam, Harmon a felkaromra tette a bal kezét, a jobbjával pedig megragadta az enyémet.

– Mondja meg Rebeccának, hogyha bármit tehetek érte, csak szóljon – mondta. – Nagyon sok olyan ember van, aki szeretné tudni, mi történt Daniellel. – Elborult az arca, és elhalkult a hangja. – És nem csak a barátai – tette még hozzá.

Vártam, hogy folytassa. Volt érzéke a titokzatossághoz. – A végén, mielőtt eltűnt volna, Daniel megváltozott – folytatta Harmon. – Nem

csak azok a bizonyos gondok okozták, a Müller-ügy, a zaklatással kapcsolatos vádak. Valami más is nyugtalanította. Amikor utoljára láttam, valami nagyon lekötötte a gondolatait. Lehet, hogy a kutatómunkája, de miféle munka rázhatta meg ennyire?

– Mikor látta utoljára? – Körülbelül egy héttel azelőtt, hogy eltűnt. – És semmit nem utalt arra, hogy mi bántja annyira, eltekintve az ismert

nehézségektől? – Nem. Csak volt egy olyan benyomásom, hogy más is aggasztja. – És miért nem említette ezt az előbb az irodájában? Harmon vetett rám egy pillantást, amelyből kiderült, hogy nincs ahhoz szokva,

hogy megkérdőjelezik a döntéseit. – Óvatos ember vagyok, Mr. Parker. Sakkozom, méghozzá egész jól.

Valószínűleg ezért lett belőlem sikeres üzletember. Megtanultam, hogy kifizetődik, ha az ember gondolkodik, mielőtt lépne. Az irodában úgy éreztem, hogy énem egy része nem akarja, hogy bármi közöm is legyen Daniel Clayhez. A barátom volt, de azok után, ami történt, a híresztelések és elsuttogott vádaskodások után úgy éreztem, hogy jobb, ha távolságot tartok tőle.

– De meggondolta magát. – Nem. Még mindig azt hiszem, hogy semmi jó nem származik abból, ha ebbe a

dologba üti az orrát, de ha ezzel sikerül kiderítenie az igazságot Danielről, és a gyanú

végre lekerül róla, a lánya pedig megtalálja a lelki békéjét, akkor lehet, hogy nem lesz igazam.

Elengedte a karomat és a kezemet. Úgy tűnt, hogy végeztünk. Harmon figyelte, ahogy az író kocsija kigurul a parkolóból a felhajtóra. Egy régi Dodge furgonja volt – állítólag Massachusettsben, ahol fenntartott a Harvard mellett egy lakást, egy Mercedesszel járt -, és Jacobs úgy manőverezett vele, mint valami Panzer tankkal. Harmon csak rázta a fejét a láttán.

– Említett néhány másik embert is, akiket érdekelhet az, mi történt Clayjel, a barátain és ismerősein kívül.

Harmon nem nézett rám. – Igen. Nem nehéz kitalálni. Ezek olyan emberek, akik úgy hiszik, Daniel

összejátszott a többiekkel abban, ami azokkal a gyerekekkel történt. Nekem is van két gyerekem. Tudom, mit tennék azokkal, akik bántanák őket, vagy bárkivel, aki hagyná, hogy mások bántsák őket.

– És mi lenne az, Mr. Harmon? Erőnek erejével próbálta meg levenni a szemét arról, ahogy Jacobs egyre

kétségbeesettebben próbál megfordulni szervokormány nélkül. – Megölném – felelte, és volt abban valami, ahogy ezt mondta, olyan

tárgyilagosan, hogy egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy megtenné. Tisztában voltam vele, hogy minden kedélyessége ellenére, a finom borai és szép festményei dacára Joel Harmon olyan ember, aki nem habozna bárkit szétzúzni, aki szembeszáll vele. És egy pillanatig eltűnődtem, vajon Daniel Clay nem ilyen ember volt-e, és azon, lehet, hogy Joel Harmon érdeklődése nem kizárólag jóindulatból fakadt. De még mielőtt továbbgondolhattam volna ezt a dolgot, Nyoko lépett hozzánk, és belesúgott valamit Harmon fülébe.

– Biztos? – kérdezte Harmon. A lány bólintott. Harmon azonnal szólt azoknak, akik már benn ültek a kocsijukban, hogy álljanak

meg. Russell, az agyturkász megütögette Jacobs kocsijának motorháztetejét, hogy állítsa le a motort. Úgy tűnt, Jacobs megkönnyebbül, hogy ezt teheti.

– Úgy néz ki, van egy betolakodónk – közölte Harmon. – Talán az volna a legjobb, ha mindannyian bemennénk a házba, hogy biztonságban legyünk.

Mindenki úgy tett, ahogy Harmon javasolta, bár Jacobs kicsit morgolódott, mert tisztán érezte, hogy éppen egy vers van születőben a fejében, és ideges volt, hogy papírra tudja-e vetni, mielőtt örökre elveszne az utókor számára. De lehet, hogy csak zavarban volt, hogy egy egyszerű megfordulást is elbaltáz. Mindannyian visszamentünk a könyvtárba. Jacobs és Summer odament az egyik ablakhoz, és kinézett a gyönyörűen karbantartott, messzire a ház mögé nyúló pázsitra.

– Nem látok senkit – jegyezte meg Jacobs. – Lehet, hogy nem kellene közel állnunk az ablakhoz – mondta Summer. – Ez egy betolakodó, nem egy orvlövész – felelte Russell. Úgy tűnt, Summert ez nem győzi meg. Jacobs megnyugtatón átölelte a vállát, és

ott is hagyta a kezét. A nő nem ellenkezett. Mi olyan vonzó a költőkben? El nem tudtam képzelni. Mintha volna egy bizonyos nőtípus, amelyik tuti elbukik, ha csak megemlítik a belső rímet.

Harmon sofőrje, a házvezetője és a szobalánya a házhoz csatlakozó lakrészben lakott. A pincéreket, akik úgy összebújtak, mint egy sereg riadt galamb, úgy kölcsönözték az estére. A szakácsnő Portlandben lakott, és úgy járt ide naponta. A sofőr, akinek Todd volt a neve, csatlakozott hozzánk az előcsarnokban. Hétköznapi viselet volt rajta: farmer és ing. Az inge fölött egy bőrdzsekit viselt, és fegyver is volt nála. Egy csillogó-villogó Smith & Wesson, kilenc milliméteres, de úgy fogta a kezében, hogy látszott, használni is tudja.

– Nem bánja, ha magukkal tartok? – kérdeztem Harmont. – Egyáltalán nem – felelte. – Valószínűleg semmiség, de jobb biztosra menni. Elindult a konyha felé, ahol a szakácsnő és a szobalány a mosogató mellett állt, és

kifelé bámult a kertbe a fölötte lévő kis ablakon keresztül. – Mi ez az egész? – kérdezte Harmon. – Maria látott valakit – felelte a szakácsnő. Csinos, idősebb nő volt, sötét haját

összefogta, és egy sapkát húzott rá, a teste szikár volt, és kisportolt. A szobalány mexikói volt, szintén karcsú és szép. Joel Harmon nyilvánvalóan értékelte a szépet, és alkalmazta is ezt az értékítéletet, amikor az alkalmazottait felfogadta.

Maria kifelé mutatott. – Ott, a fáknál, a keleti falnál – mondta. – Azt hiszem, hogy egy férfi volt. Még ijedtebbnek tűnt, mint Summer. Remegett a keze. – Maga látott valakit? – kérdezte a szakácsnőt Harmon. – Nem, éppen dolgoztam. Maria hívott ide az ablakhoz. Könnyen eltűnhetett,

mire ideértem. – Ha lett volna odakinn valaki, akkor már beindította volna a mozgásérzékelőket

– közölte Harmon. Visszafordult Mariához. – Felgyulladtak a fények? Az megrázta a fejét. Nagyon sok az árnyék ott hátul – mondta Todd. – Biztos benne, hogy nem

tévedett? – Nem tévedtem – felelte a lány. – Láttam őt. Todd olyan pillantást vetett Harmonra, ami inkább rezignált volt, mintsem

aggódó. – Semmit sem fogunk találni odakinn – jegyezte meg. – Kapcsolja fel az összes kinti fényt – mondta Harmon Toddnak. Az odalépett a

konyhafalon lévő kapcsolószekrényhez, és felpöckölt egy sor kapcsolót. A kert azonnal fényárba borult. Todd elindult kifelé. Én is követtem, közben magamhoz vettem egy elemlámpát, amely az egyik fogason volt. Harmon hátramaradt. Végül is neki nem volt fegyvere. Sajnálatos módon nekem sem. Udvariatlanságnak tűnt elhozni egy ismeretlen ember által adott vacsorára.

A fények az árnyékok nagy részét eltüntették a kertben, de a fal menti fák alatt akadt még néhány sötét sáv. Odavilágítottam a zseblámpámmal, de semmit nem láttam. A talaj puha volt, és nyoma sem látszott lábnyomoknak. A kertet övező fal úgy két és fél vagy talán három méter magas lehetett, és borostyánnal volt befuttatva. Ha valaki felmászott volna a falra, kárt tett volna a borostyánban, de az érintetlennek tűnt. Felületesen átnéztük a birtokot, de érezhető volt, hogy Toddnak meggyőződése, hogy Maria tévedett.

– Maria nagyon ijedős – közölte, miközben visszafelé sétáltunk, oda, ahol Harmon várt ránk. – Állandóan csak azt hajtogatja, hogy „Jézus” meg „Istennek szent

anyja”. Nagyon csinos, azt meg kell hagyni, de sokkal nagyobb esélye van az embernek lefektetni egy busznyi apácát.

Harmon fölemelte a kezét, és tett egy kézmozdulatot, hogy „Mi a helyzet”? – Semmi – felelte Todd. – Semmi jele. – Sok hűhó semmiért – felelte Harmon. Visszaindult a konyhába, vetett Mariára

egy helytelenítő pillantást, aztán elindult, hogy elbocsássa a vendégeit. Todd a nyomában volt. Én hátramaradtam. Maria a tányérokat pakolta be egy nagy mosogatógépbe. Kissé remegett az ajka.

– El tudná mondani, hogy pontosan mit látott? – kérdeztem. Vállat vont. – Talán Mr. Harmonnak igaza lenni. Tán én nem látni semmit – felelte, bár az

arckifejezéséből láttam, hogy nem hiszi, amit mond. – Bízzon bennem – feleltem. Megállt a pakolásban. Egy könnycsepp jelent meg a szempilláin, letörölte onnan. – Egy férfi. Ruhában. Barnában, úgy hinni Muy sucio. Az arca? Lenni fehér. Pálido,

si? – Sápadt? – Si, sápadt. És... Most megint nagyon ijedtnek tűnt. Megérintette az arcát és a száját a kezével. – Itt és itt, nada. Semmi. Üres. Hueco. – Hueco? Nem értem. Maria átnézett a vállam fölött. Megfordultam, és azt láttam, hogy a szakácsnő

bennünket néz. – Della – mondta Maria -, ayudame explicare lo que quiere decir „hueco”. – Maga beszél spanyolul? – kérdeztem tőle. – Egy kicsit – felelte. – Tudja, hogy mit jelenthet a hueco? – Nos, nem vagyok benne biztos. De megpróbálom kitalálni. Della váltott néhány szót Mariával, aki közben gesztikulált, hogy segítse a

másikat a megértésben. Végül felkapott egy díszes strucctojást, amelyben tollakat tartottak, és gyöngéden megütögette a héját.

– Hueco – közölte Maria, és a szakácsnő arca hirtelen felragyogott, hogy aztán gondterheltté váljon, mintha csak félreértette volna, amit az előbb hallott.

– Hueco azt jelenti „üres” – mondta. – Maria azt állítja, hogy ez egy üres ember volt.

June várt rám az előcsarnokban. Harmon is ott álldogált a közelben, és látszott rajta, hogy a legszívesebben már mindannyiunktól megszabadulna. Todd telefonált. Hallottam, hogy megköszön valakinek valamit, aztán letette. Szeretett volna Harmonnak mondani valamit, de nem volt benne biztos, hogy várhat addig, amíg elmegyünk. Úgy döntöttem, kiugratom a nyulat a bokorból.

– Valami baj van? Harmonra pillantott engedélyt kérőn, hogy a többiek előtt beszélhessen. – Nos? – kérdezte a főnöke. – Mit mondtak? – Felhívtam a falmouthi rendőrséget – felelte Todd, és egyszerre címezte mindezt

nekem és Harmonnak. – Úgy gondoltam, érdemes megtudakolni, hogy nem figyeltek-e föl valami szokatlan dologra. Általában figyelik az errefelé lévő házakat. –

Ezen – gondolom – azt értette, hogy szemmel tartják Joel Harmon házát. Tízszer is kivásárolhatta volna a szomszédjait.

– Valaki bejelentette, hogy egy autó cirkált a környéken, egy ideig talán még le is parkolt a birtok keleti falánál, úgyhogy ez a bizonyos szomszéd gyanút fogott. Mire a zsaruk odaértek, az autó már eltűnt, de lehet, hogy ez a dolog valahogy összefüggésben van azzal, amit Maria látott.

– Tudják a rendszámot? – kérdeztem. Todd megrázta a fejét. – Csak annyit, hogy egy közepes méretű piros kocsi volt – mondta. Harmon bizonyára leolvashatott valamit az arcomról. – Valami az eszébe jutott? – kérdezte. – Talán – feleltem. – Frank Merricknek, annak a férfinak, aki Rebecca Clayt

zaklatja, piros járgánya van. Ha tudnám, milyen kapcsolat volt maga és Clay között, akkor lehet, hogy azt mondanám, ő volt az.

– Barátság – javított ki Harmon -, nem kapcsolat. Daniel Clay a barátom volt. És ha ez az ember, ez a Merrick beszélni akar velem róla, akkor elmondom neki is, amit magának mondtam.

Odasétáltam az ajtóhoz, kinéztem a kavicsos felhajtóra, amelyet megvilágított a házból kiszűrődő fény és az a lámpa, amelyik a virágágyás mellett állt. Biztosan Merrick volt az, ő kellett hogy legyen. De Merrick nem úgy nézett ki, mint az az ember, akit Maria megpillantott a kertben. Merrick idejött, de nem volt egyedül.

Üres. – A maga helyében óvatos lennék a következő néhány napban, Mr. Harmon –

mondtam. – Ha elmegy itthonról, vigye magával Toddot. És megnézetném a riasztóberendezést is.

– Mindez egyetlen ember miatt? – kérdezte Harmon. Kissé hitetlennek tűnt. – Ez az ember veszélyes, és lehet, hogy nincs is egyedül. Ahogy maga is mondta,

jobb biztosra menni. Ezzel June és én eljöttünk. Én vezettem, az elektromos kapuk hangtalanul

nyíltak, amikor magunk mögött hagytuk a Harmon-birtokot. – Atyavilág – szólalt meg June -, maga aztán érdekesen éli az életét! Ránéztem. – Azt hiszi, hogy én intéztem így a dolgokat? – Azt mondta Joelnek, hogy az az ember a kocsiban esetleg ugyanarra a

következtetésre jut, mint amire maga – vagyis inkább ahhoz, amihez én segítettem hozzá -, de van más lehetőség is.

Volt egy enyhe kis neheztelés a hangjában. Nem kellett, hogy elmondja, miért. Magam is kitaláltam, bár nem nagyon akaródzott hangosan kimondani Harmon előtt, és inkább visszanyeltem, mint ahogy az epét visszanyeli az ember a torkába. Ahogyan én nyomoztam Merrick után, ő is ugyanúgy nyomozhatott énutánam, és én egyenesen Joel Harmonhoz vezettem őt.

De engem is aggasztott annak az embernek a felbukkanása Harmon kertjében. Úgy tűnt, hogy Merrick Daniel Clayről való kérdezősködése valami mást is odavonzott, egy embert – nem, inkább embereket, javítottam ki magam, és visszaemlékeztem arra az érzésre, amikor az áporodott fuvallatok kettéváltak előttem, és amikor egy gyerekkézhez hasonlatos kéz azokat a betűket elém írta a

poros ablakra -, egy embert, aki álcázza a lépéseit. Vajon ő tudatában volt a jelenlétüknek, vagy a megjelenésüknek valami köze volt Eldritch ügyfeléhez? Bár eléggé nehéz elképzelni, hogy az alig látható emberek megmásszanak egy ősöreg ügyvédi irodához vezető roskatag lépcsőt, vagy hogy kapcsolatba kerüljenek azzal a boszorkával, aki őrzi Eldritch felső emeleteken lévő irodáit. Ami első pillanatra egyszerű zaklatási ügynek látszott, határtalanul furcsa és egyre összetettebb lett, és örültem, hogy Angel meg Louis hamarosan mellettem lesz. A Merrick által adott határidő a vége felé közeledett, és miközben én mozgásba lendítettem az akciótervet, kitaláltam, hogyan kezeljük a fickót, azt is tudtam, hogy bizonyos értelemben őmiatta kell a legkevésbé aggódnom. Merrickkel el tudok bánni. Veszélyes volt, de ez ismert veszély volt. Viszont az Üreseket nem ismertük.

13.

Másnap kora reggel a portlandi piac parkolója mellett álltam. Éjszaka nagyot esett a hőmérséklet, és az előrejelzés szerint így is marad egy darabig, ami Maine-ben azt jelenti, hogy körülbelül április környékén kezd majd javulni. Nedves hideg volt, amelytől a ruha is teljesen átnyirkosodik, és a kávézók, a falatozók, még az elhaladó autók ablaka is teljesen bepárásodik, ahogy a meleg hatására a nedvesség kicsapódik. Valahogy kellemetlen, klausztrofóbiás érzés kerített hatalmába mindenhol, talán csak a kevésbé zsúfolt helyeken nem.

Míg a legtöbb ember úgy döntött, hogy bent keres menedéket, voltak néhányan, akik nem voltak ilyen szerencsések. A Prebble Streeten lévő központnál már hosszú sor állt. Itt szoktak gyülekezni a város legszegényebbjei mindennap, hogy hozzájussanak az önkéntesek által felszolgált reggelijükhöz. Néhányan reménykedtek abban, hogy le is zuhanyozhatnak, vagy ki is moshatják a szennyesüket, amíg ott vannak, vagy hogy kapnak valami váltóruhát és telefonálhatnak. Azok a szegények, akik dolgoztak, és nem értek oda délig, egy zacskóban kaptak élelmet, hogy később ne legyenek éhesek. Így a központ és másik két társa, a Wayside és a Szent Lukács ingyenkonyha évente több mint háromszázezer adag ételt adott azoknak, akik különben éheztek volna, vagy kénytelenek lettek volna elvonni csekélyke pénzükből élelemre azt a mennyiséget, amit egy fedél bérlésére vagy létfontosságú gyógyszerekre fordítottak volna, csak hogy valahogy fenntartsák magukat mind testileg, mind lelkileg.

Figyeltem őket onnan, ahol álltam. A sor leginkább férfiakból állt, néhányuk nyilvánvalóan az utca veteránjainak számított, ruhájuk mocskos volt, a hajuk összegubancolódva, miközben másokat csak néhány lépés választott el a hajléktalan léttől. A közöttük lévő néhány nő nagydarab volt, az arcuk durva, vonásaikat eltorzította az alkohol és a nehéz élet, a testük felfúvódott az olcsó, zsíros ételektől és az olcsó piától. Meg lehetett különböztetni az újonnan érkezetteket, azokat, akik még nem szoktak hozzá, hogy alamizsnából tartsák el magukat és a családjukat. Nem beszéltek vagy elegyedtek a többiekkel, és leszegték a fejüket, vagy a fal felé fordultak, még attól is félve, hogy szemkontaktusba kerüljenek a többiekkel, mint az új rabok a börtönben. Talán attól is féltek, hogy ha fölnéznek, összeakadhat a tekintetük egy baráttal vagy egy szomszéddal, vagy akár egy munkaadóval, aki aztán úgy dönt, hogy talán nem kellene munkát adni olyasvalakinek, aki reggelit koldul. A sorban állók szinte mindegyike a harmincas éveiben járt, vagy idősebb volt. Mindez hamis benyomást keltett az emberben annak a városnak a szegényeiről, ahol minden ötödik tizennyolc év alatti a létminimum alatt élt.

Nem messze volt az Üdvhadsereg Felnőttrehabilitációs Részlege, a Midtown Rendfenntartó Központ és a próbaidőre bocsátást elbíráló városi központ. Ez az egész mintha egy keskeny határmezsgye lett volna, amelyre azon emberek nagy része, akiknek gondjuk volt a törvénnyel, elkerülhetetlenül rákerült. Csak álltam ott, ittam a piacon vett kávét, hogy melegen tartson, és arra vártam, hátha megpillantok egy ismerős arcot. Senki nem figyelt rám. Végül is túlságosan hideg volt ahhoz, hogy valaki saját magán kívül törődjön bárkivel is.

Húsz perc elteltével megláttam azt, akire vártam. A neve Abraham Shockley volt, de kinn az utcán úgy ismerték, hogy „Mr. Közvetítő” vagy röviden csak „Titő”. Lényegében a bűnözés segítette elő a karrierjét. Az a tény, hogy nem bizonyult valami kiválónak választott hivatásában, nem nagyon számított a bíróságokon. Megvádolták már egyebek között kemény drogok kereskedelmi célú birtoklásával, megtévesztéssel elkövetett lopással, tolvajlással, alkohol vagy drog általi befolyásoltsággal, vadorzással. Titő szerencsés volt, hogy az erőszak soha nem játszott szerepet a bűncselekményeiben, úgyhogy nem is egy esetben hasznot húzott abból, hogy a bűncselekmény, amellyel megvádolták, csak vétségnek számított, tehát olyan kategóriába tartozott, amelynek törvényi meghatározása nem a bűncselekményekhez tartozott, és az ellene felhozott vádakat a bíróság átváltoztatta vétségre. Ha szükséges volt, a helyi zsaruk is szóltak egy jó szót Titő érdekében, mert ő mindenki barátja volt. Ismert embereket. Figyelt. Nem volt besúgó. Megvolt a saját elmélete arról, hogyan kell viselkedni, megvoltak a saját elvei, és ragaszkodott is hozzájuk, amennyire csak tudott. Nem köpött volna be senkit, de hozzá volt érdemes fordulni, ha olyan valakinek kellett üzenetet eljuttatni, aki nem nagyon mutatkozott, vagy ha valaki meg akart találni egy rossz hírű embert, persze nem amiatt, hogy rács mögé dugja. Cserébe Titő közvetítő szerepet játszott azok érdekében, akik bajban voltak, és meg akartak egyezni egy zsaruval vagy a szabadlábra helyezést elbíráló személlyel. Apró, de hasznos fog volt a nem hivatalos igazságszolgáltatás fogaskerekében, az árnyékbíróságokéban, amelyek során egyezségek születtek, és a zsaruk néha elfordították a szemüket annak érdekében, hogy az értékes időt sokkal sürgősebb ügyekre fordíthassák.

Titő is meglátott engem, amikor beállt a sorba. Bólintottam neki, aztán szép lassan végigsétáltam a Portland Streeten. Néhány perc múlva közeledő léptek zaját hallottam a hátam mögött, Titő pedig mellém lépett. A negyvenes éveinek a végén járt, tiszta ruhát hordott, bár elég kopottast, sárga tornacipőt, farmert, két vastag pulóvert és egy felöltőt, amelynek a háta közepén volt egy takaros hasíték. Vörösesbarna haja egyenetlenül volt vágva; az ő helyzetében lévő emberek nem pazarolták a pénzüket fodrászra. Ingyen lakott egy alagsori szobában a Forest Avenue mellett egy távollévő háziúr jóvoltából, aki őt bízta meg azzal, hogy tartsa rajta a szemét a rakoncátlan bérlőkön, és etesse a házban lakó macskát.

– Reggeli? – kérdeztem. – Csak ha a Blintiff’sből származik – felelte. – Úgy hallom, hogy átkozottul jó a

homáros-szalonnáspirítósos buggyantott tojásuk. – Mindig is volt érzéke az élet finomságaihoz – közöltem. – Ezüstkanállal a számban születtem. – Igen, csak éppen a szomszédos bölcsőben fekvő kölyök szájából lopta. A Blintiff’s személyzetének becsületére legyen mondva, senki nem nézett ferde

szemmel ránk. Az egyik emeleti bokszban ültünk le. Titő annyi ételt rendelt, hogy egész napra megtöltse a hasát: előételnek gyümölcsöt és narancslét, aztán pirítóst, azt a bizonyos buggyantott tojást, amelyről már olyan sokat hallott, házi sült krumplit, aztán végül néhány muffint, amelyből hármat mindjárt elpakolt a felöltője zsebébe „a haverjaimnak” felkiáltás kíséretében. Miközben ettünk, könyvekről beszélgettünk, meg a helyi hírekről, meg minden egyébről, ami eszünkbe jutott, kivéve azt az okot, ami miatt odavittem Titőt. Jól nevelt módja volt ez az üzletnek, és Titő mindig

úriember volt, még akkor is, ha megpróbálta lelopni valakinek még a talpat is a cipőjéről.

– Tehát – mondta, mikor megitta az ötödik kávéját -, csak azért hozott ide, hogy a társaságomat élvezze? – Úgy tűnt, a kávétól sem lett izgatottabb, vagy legalábbis nem lett nyugtalanabb, mint volt előtte. Ha az ember odaadott Titőnek egy tál tejszínt, annyi idő alatt vajjá lett a kezében, amíg valaki felhúzza a karóráját. Annyi energia buzgott benne, hogy nagyon fárasztó volt sokáig a közvetlen közelében lenni.

– Nem csak azért – feleltem. – Szeretném, ha kicsit kérdezősködne, hátha talál valakit, aki esetleg ismer egy Frank Merrick nevű fickót akár a Thomastonból, akár a szigorítottból. Tíz évet töltött börtönben, az utolsó kettőt vagy hármat a szigorítottban, aztán kiengedték, és elküldték egy bírósági tárgyalásra Virginiába.

– Valami különleges van benne? – Nem az a fajta fickó, akit könnyen elfelejt az ember. Úgy hírlik róla, hogy

bérgyilkos. – Csak híresztelés, vagy tényleg igaz? – Hajlok arra, hogy elhiggyem, amit hallottam. – Hol van most? – Itt. – Föleleveníteni a régi ismeretségeket? – Talán. Ha így van, szeretném ismerni a neveket. – Kérdezősködni fogok. Nem tart sokáig. Van néhány negyeddollárosa, hogy

felhívhassam magát? Odaadtam neki a névjegykártyámat, az aprót a zsebemből, és ötven dollárt

tízesekben és egyesekben, hogy tudjon magának venni sört és szendvicset, és hogy kissé megolajozza a gépezetet. Tudtam, hogyan működött a pasas. Már régebben is segített nekem. Ha talál valakit, aki tud mondani valamit Merrickről – és biztos vagyok benne, hogy sikerül neki -, akkor vissza fogja adni nekem az aprópénzt és egy marék számlát, és csak akkor tartja a markát az igazi fizetségért. Titő így működött, ez volt a „hivatalos” teljesítménye, csak egyetlen egyszerű szabály szerint dolgozott: nem kopasztunk meg senkit, aki minden látszat szerint a te oldaladon áll.

Merrick hívott délben. Egész délelőtt utána kutattam, de sem őt, sem a piros kocsiját nem láttam. Ha volt esze, lecserélte a kocsit, de ez azt jelentette, hogy Eldritch és az ügyfele továbbra is pénzelte. Minden létező biztonsági intézkedést megtettem arra az esetre, ha Merrick vagy valaki más esetleg szemmel tartaná a mozgásomat. Megelégedéssel töltött el, hogy senki nem tette, legalábbis ezen a napon nem. És ráadásul Jackie Garner is megerősítette, hogy Rebecca Clay környékén is minden rendben. És most itt volt Merrick a telefonban, fenyegetve ezt a csöndet és nyugalmat.

– Lejárt az idő – közölte. – Soha nem jött még rá, hogy sokkal többre megy mézzel, mint ecettel? – Adj valakinek mézet, és cserébe megkapod a szeretetét. Adj neki ecetet, és

megkapod a figyelmét. Az is nagyban segít, ha az ember megragadja a mogyoróit, és egy kicsit megszorítja.

– Nagyon mélyenszántó. A börtönben tanulta?

– Remélem, nem arra pocsékolta minden idejét, hogy utánam kérdezősködjön, mert akkor nagy bajok elé nézünk.

– Nem sok mindent derítettem ki, magáról se sokat, és Daniel Clayről sem. A lánya nem tud többet annál, amit maga is tud, már mindent elmondott magának. Csak nem akarja meghallani.

Merrick hangosan kifújta a levegőt az orrán át, mintha csak mulattatná a dolog. – Hát ez nagyon sajnálatos. Mondja meg a hölgyikének, hogy nagyot csalódtam

benne. Bár azt hiszem, jobb lesz, ha magam mondom meg neki. – Várjon! Azt nem mondtam, hogy én sem találtam semmit. – Szükségem volt

valamire, amivel csőbe húzhatom. – Van egy másolatom a Daniel Clayről szóló rendőrségi aktáról – hazudtam.

– És? – Megemlíti a maga lányát. Merrick most néma maradt. – Van benne néhány dolog, amit nem értek. És szerintem a zsaruk sem értették. – Mik azok? – Merrick hangja fojtottnak tűnt, mintha valami hirtelen elkezdte

volna szorítani a torkát. Rossz érzéseim támadtak a hazugság miatt. Az eltűnt lányával kapcsolatos

érzéseivel játszottam. Lesz ennek következménye, ha majd rájön az igazságra. – Á! – mondtam. – Nem telefontéma. – Akkor mit javasol? – kérdezte. – Találkozzunk! Megnézheti az aktát. Aztán eltűnik, és azt teszi, amit tennie kell,

persze ha a dolognak nincs köze Rebecca Clayhez. – Nem bízom magában. Láttam azokat az ősembereket, akiket szerzett a nő

őrzésére. Mi akadályozná meg abban, hogy ellenem küldje őket? Nem lenne vele gondom, ha meg kellene ölnöm őket, ha arra kerülne a sor, de mondhatni, ez kissé hátráltatná a nyomozásomat.

– Én sem szeretném, ha a vérük a kezemhez tapadna. Találkozzunk valami nyilvános helyen, maga elolvassa az aktát, aztán külön utakra indulunk. De azért figyelmeztetem: csak a lánya miatt teszem ezt. De ha újra feltűnik Rebecca körül, akkor nem állok jót magamért. Garantálhatom, hogy nem fog magának tetszeni, ami majd történik.

Merrick színpadiasan felsóhajtott. – Most, hogy túl vagyunk a „ki pisil messzebbre” versenyen, talán

megnevezhetne egy helyet. Mondtam neki, hogy találkozzunk a Big 20 tekecsarnokban a Route 1-nél. Még el

is igazítottam, hogyan talál oda. Aztán elkezdtem telefonálgatni.

Titő aznap délután háromkor ért el. – Találtam magának valakit. De megkéri az árát. – Mennyi? – Egy jegyet kér a ma esti hokimeccsre, és még ötven dolcsit. Ott találkozhatnak. – Rendben. – Csak tegye bele a jegyet egy borítékra, és írja rá a nevem. Én majd intézem a

többit. – Mennyivel tartozom magának?

– Száz dollár rendben lenne? – Jól hangzik. – Itt van még nálam valamennyi apró. Visszaadom, ha kifizetett. – Van ennek a fickónak neve? – Igen, de maga csak hívja Billnek. – Ideges típus? – Addig nem tűnt annak, amíg nem említettem Frank Merricket. Akkor majd

találkozunk.

A gyertya alakú bábokkal való tekézés New England-i hagyomány. A golyók kisebbek és könnyebbek, mint a hagyományos tekénél, és a bábok is vékonyabbak: alig nyolccentisek középen, és körülbelül négycentisek fent és lent. Inkább csak a szerencsén múlik, hogy eltalálja-e őket az ember, nem az ügyességen, és állítólag még soha senkinek nem sikerült kiviteleznie egy tökéletes telitalálatos menetet. Maine-ben a legjobb eredmény 231 találat a lehetséges 300-ból. A legtöbb, amit én elértem, az 100 volt.

A Big 20 1950 óta megvolt Scarborough-ban, amikor Mike Anton – aki albán születésű volt – megalapította Maine legnagyobb és legmodernebb tekecsarnokát, amely látszólag azóta sem nagyon változott. Leültem egy rózsaszínű műanyag székre, üdítőt kortyolgattam, és vártam. Péntek délután fél öt felé járt az idő, és minden pálya foglalt volt. A játékosok között volt tinédzserkorú és idősebb egyaránt. Sör- és ételszag érződött, nevetés zaja hallatszott, meg az a jellegzetes hang, ahogy a golyók végiggurulnak a fából készült vápán. Két idősebb fazont figyeltem, akik alig beszéltek egymással tíz szót. Egymáshoz közeli, kétszáz környéki eredményük volt, és amikor nem sikerült nekik duplán a maximális pontot elérni, az egyikük egy „Á!” sóhajjal fejezte ki csalódottságát. Én csak némán ültem, én voltam az egyedüli magányos ember a csapatokba verődött férfiak és nők között, és tudtam, hogy nemsokára átlépek egy képzeletbeli határt Merrickkel.

A mobilom nem sokkal öt előtt megcsörrent, és egy hang közölte: – Elkaptuk.

Odakinn két scarborough-i járőrkocsi állt, és három jelöletlen autó, a portlandi, a dél-portlandi és a scarborough-i rendőrségtől. Egy maroknyi ember gyülekezett, hogy bámulja a látványosságot. Merrick arccal lefelé feküdt a parkolóban, két keze a háta mögött megbilincselve. Fölnézett rám, ahogy közeledtem. Nem tűnt dühösnek, csak csalódottnak. O’Rourke-ot is láttam a közelben, egy autónak dőlve. Bólintottam neki, és elkezdtem telefonálni. Rebecca Clay fölvette a vonal túlsó végen. A bíróságon volt, a bíró éppen akkor akarta kihirdetni az ideiglenes távoltartó végzést Merrick ellen. Elmondtam Rebeccának, hogy elkaptuk a fickót, és hogy a scarborough-i rendőrség főhadiszállásán leszek, amennyiben el akarna érni, ha végez.

– Volt valami gond? – kérdeztem O’Rourke-ot. Az csak megrázta a fejét. – Egyenesen belesétált. Ki se nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi folyik. O’Rourke figyelte, ahogy Merricket talpra állítják, és az egyik jelöletlen kocsi

hátsó ülésére ültetik. Egyenesen előrebámult, miközben a kocsi kihúzott a helyszínről.

– Öregnek látszik – jegyezte meg O’Rourke. – De azért van benne valami, Nem szeretnék szembekerülni vele. És nem szívesen mondom, de maga éppen most szállt szembe vele.

– Nem nagyon volt más választásom. – Nos, egy darabig legalább benn tudjuk tartani, meglátjuk, mit tudunk belőle

kiszedni. Az, hogy mennyi ideig lehet Merricket benntartani, attól függött, hogy milyen

vádakat hoznak föl ellene. Például vádat emelhetnek az állandó követés miatt, ha attól valaki úgy érzi, meg van félemlítve, kellemetlen a számára, megijed, esetleg a tettlegességtől is tart, vagy ő személyesen, vagy bármelyik közeli családtagja. Mindez Maine-ben vétségnek számít, csakúgy, mint a megfélemlítés. A zaklatás már súlyosabb elbírálás alá esik. De ott volt annak is a lehetősége, hogy hozzáadják a vádak listájához a magánbirtok megsértését és a károkozást, de mindent összevéve is Merricket maximum jövő kedd estig lehetett benntartani, feltéve, ha nem fogad ügyvédet, mivel vétség jogcímen a gyanúsítottat a hétvégéket és ünnepnapokat kivéve csak negyvennyolc órán keresztül lehet fogva tartani anélkül, hogy vádat ne emelnének ellene.

– Mit gondol, az ügyfele végig akarja ezt csinálni? – kérdezte O’Rourke. – Maga szeretné, ha megtenné? – Ez egy veszélyes ember. Nagy udvariatlanságnak tűnik hatvan napra elzárni –

mert ennyit kap, ha a bíró elfogadja az összes indokot, és eltávolítja az útból egy időre. Még az is lehet, hogy éppen az ellenkezőjét érjük el vele, mint ami a célunk, bár ha bárki megkérdezi, ezt nem én mondtam.

– Soha nem tartottam magát egy hazardírozó valakinek. – Ez nem szerencsejáték, hanem tudatos kockázatvállalás. – Mire alapozza a dolgot? – Arra, hogy Frank nem nagyon szeretne börtönbe menni, és maga képes

megóvni az ügyfelét. – Akkor mi az egyezség? – Felszólítjuk, megbizonyosodunk a határozat végrehajtásáról, és szabadon

engedjük. Ez egy kisváros. Nem fog eltűnni. Majd ráállítunk valakit egy darabig, és meglátjuk, hogy mi történik.

Nem tűnt valami jó tervnek. De mégis, most volt újabb kilencvenhat óránk, mialatt legalább Merrick miatt nem kellett aggódnunk. Ez is jobb volt a semminél.

– Hallgassuk meg először, hogy van-e valami mondanivalója! – javasoltam. – Elintézte nekem, hogy ott lehessek?

– Nem kellett sokat utánajárnom. Nagyon úgy néz ki, hogy még mindig vannak barátai Scarborough-ban. Ha bármire felfigyel abban, amit Merrick mond, csak szóljon. Mint gondol, a fickó akar majd ügyvédet?

Ezen egy kicsit elgondolkodtam. Ha úgy dönt, hogy saját ügyvédet akar, akkor azt valószínűleg Eldritchen keresztül fogja intézni, feltéve, ha az öregnek van engedélye Maine-re is, vagy van valakije az államban, aki hajlandó arra, hogy végezzen egy kis quid pro quo4 munkát, ha szükséges. De volt egy olyan érzésem, hogy Eldritch Merricknek tett szolgálata mindig is csak feltételes volt, és Merrick legutóbbi tettei valószínűleg átgondolásra késztetik az ügyvédet.

4 Ellenszolgáltatás nélküli.

– Amúgy nem hinném, hogy sokat jártatná a száját. O’Rourke megvonta a vállát. – Esetleg fejbe csaphatjuk egy telefonkönyvvel. – Megtehetik, de akkor föl kell jelentenem magukat a belső ügyosztálynál. – Hát igen. Muszáj kicsit könnyítenem a saját papírmunkámon. De akkor is, ez

Scarborough és Dél-Portland gondja. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, hogy csak nézzük, hogyan birkóznak meg vele.

Beszállt a kocsijába. A scarborough-i járőrkocsik már elindultak, a portlandi zsaruk szorosan a nyomukban.

– Jön? – kérdezte. – Követem magukat. O’Rourke elindult, a tömeg oszlani kezdett, és hirtelen egyedül maradtam a

parkolóban. A kocsik kifordultak a Route 1-re, a hatalmas Big 20 neonreklám bevilágította a parkolót, de mögöttem ott húzódott a mocsarak sötétje. Megfordultam, arrafelé bámultam, és nem tudtam lerázni magamról azt az érzést, hogy valami visszabámul onnan rám. A kocsimhoz lépdeltem, beindítottam a motort, és megpróbáltam magam mögött hagyni ezt a nyomasztó valamit.

Merricket egy apró, négyszögletes alaprajzú szobában ültették le. Egy fehér asztal állt benne, amelyet a padlóhoz csavaroztak. Három kék szék volt körülötte. Merrick az ajtóval szemköztire ült le, vele szemben a két üres szék. Az egyik falon egy mágnestábla lógott, amelyet gyerekrajzok borítottak. Az ajtó mellett volt egy telefon és az egyik sarokban, magasan egy videokamera. Azonkívül a helyiség be volt drótozva, hogy rögzíteni lehessen mindent, ami elhangzik.

Merrick egyik kezén bilincs volt, amely az asztalhoz volt kapcsolva egy D alakú gyűrű segítségével. A bizonyítékokat vizsgáló technikus irodája melletti automatából engedtek neki egy pohár üdítőt, de nem nyúlt hozzá. Bár a helyiségben nem volt kétoldalú tükör, azért láthattuk Merricket a kihallgatóhelyiséggel szomszédos szobában lévő monitoron keresztül. Nem voltunk egyedül. Bár a kis szobában legfeljebb négy ember számára volt hely, ennek majdnem háromszorosa zsúfolódott a monitor köré, és próbált egy pillantást vetni az új vendégre.

Wallace MacArthur nyomozó őrmester is köztük volt. Még régről ismertem őt. Rachelen keresztül én mutattam be a feleségének, Marynek. Bizonyos szempontból én voltam a felelős a nő haláláért, de Wallace soha nem hánytorgatta ezt föl nekem, ami nagyon keresztényi cselekedet volt tőle, ha úgy vesszük.

– Nem gyakran fordul meg nálunk egy élő legenda – mondta. – Még a szövetségiek is csatlakoztak hozzánk.

Az ajtó felé bökött a kezével, ahol Pender, az ügynökség kisebb, portlandi területi irodájának a vezetője éppen egy férfival beszélt, akit nem ismertem föl, de akiről úgy gondoltam, hogy egy másik ügynök. Egyszer bemutattak Pendernek valami rendőrségi segélyező összejövetelen Portlandben. Szövetségi mércével mérve úgy tűnt, rendben van a fickó. Pender odabólintott nekem, én meg vissza. Legalább nem próbált meg kidobatni, ami okot adott a hálára.

MacArthur megcsóválta a fejét, mintha csak csodálatból tenné. – Merrick régi vágású fickó – mondta. – Többé már nem kedvelik őt. O’Rourke megeresztett egy üres mosolyt.

– Ja, mi lenne, ha ránéznénk egy olyasvalakire, mint ő, és az jutna az eszünkbe, a pokolba is, ez a fickó nem is olyan rossz? Csak lepuffantotta őket, tisztán és gondosan. Semmi kínzás. Semmi szadizmus. Gyerekeket nem. Csak férfiakat, akikről valaki úgy gondolta, hogy menniük kell.

Merrick leszegte a fejét. Nem nézett fel a kamerába, bár tudnia kellett, hogy figyeljük.

Két scarborough-i nyomozó lépett be a szobába, egy tagbaszakadt fickó, akinek a neve Conlough volt, és egy Frederickson nevű nő, aki a formális letartóztatást végezte a Big 20-nál. Mihelyt elkezdték kikérdezni, Merrick – a várakozásokkal ellentétben – felnézett, és halk, udvarias hangnemben válaszolt nekik. Mintha csak úgy érezte volna, hogy meg kell védenie, hogy igazolnia kell magát. Talán igaza is volt. Elvesztette a lányát. Joga volt megkérdezni, hogy hol lehet.

Conlough: Miért érdekli magát Rebecca Clay? Merrick: Nem érdekel, csak annyiban, hogy ki az apja. C: És az apja miért érdekli? M: Ő kezelte a kislányomat. De mostanra eltűnt. Meg akarom találni őt. C: És úgy gondolja, hogy véghez tudja vinni azzal, hogy megfenyeget egy nőt? Nagyfiúk

vagyunk, mi, egy védtelen nőt zaklatunk? M: Én nem fenyegettem meg senkit. Én nem zaklattam senkit. Csak néhány kérdést

szerettem volna feltenni. C: És ezt csak úgy tudja megtenni, ha betör valakinek a házába, betöri az ablakát? M: Nem próbáltam betörni a házába, és az ablak véletlenül tört ki. Megfizetem a kárt. C: Ki vette rá minderre? M: Senki. Nekem nem kell elmagyarázni, mi a helyes, és mi nem! C: Mi nem helyes? M: Hogy a lányom eltűnhetett, és senki még csak egy lépést sem tett, hogy megpróbálja

megtalálni. Frederickson: Lehet, hogy a lánya elszökött. Amiket hallottunk róla, elég problémás gyerek

volt. M: Én mondtam neki, hogy majd én vigyázok rá. Semmi oka nem volt arra, hogy

elszökjön. C: Maga börtönben volt. Hogyan akart vigyázni rá egy cellából? M: (hallgat) F: Ki adta magának a kocsit? M: Egy ügyvéd. F: Milyen ügyvéd? M: Eldritch, ott lenn Massachusettsben. F: Minek? M: Mert jó ember. Úgy véli, jogomban áll kérdéseket föltenni. Kisegített a bajból

Virginiában, aztán segített, amikor visszajöttem ide fentre. C: Tehát csupa szívjóságból odaadott magának egy kocsit. Talán ő Páli Szent Vince

ügyvédje? M: Erről talán őt kellene megkérdeznie. C: Ne aggódjon, meg fogjuk.

– Beszélni fogunk az ügyvéddel – mondta O’Rourke.

– Nem sokat fognak megtudni tőle – feleltem. – Találkozott vele? – Ó, igen. És még a régi iskola híve. – Mennyire? – Annyira, hogy az iskola fala még vesszőfonatból, tapasztással készült. – Mit mondott magának? – Körülbelül annyit, amennyit Merrick. – És hitt neki? – Hogy hittem-e, hogy ez egy jófiú, aki a jó ügyért ad kölcsön autókat? Nem. De

azt állította, hogy Merrick az egyik ügyfele, és hogy a törvény nem tiltja azt, hogy az ügyvédek gépkocsit adjanak kölcsön az ügyfeleiknek.

Nem mondtam el O’Rourke-nak, hogy Eldritchnek van egy másik ügyfele is, aki fedezi a költségeket. Gondolom, O’Rourke úgyis kitalálja majd.

A bizonyítékok vizsgálatára szakosodott laborból befutott egy hívás. Merrick kocsija tiszta volt. Nem volt benne fegyver, semmi kompromittáló irat, semmi. Frederickson kilépett a kihallgatószobából, hogy konzultáljon O’Rourke-kal és az FBI-os fickóval, Penderrel. A férfi, aki korábban Penderrel beszélgetett, hallgatta, de nem szólt semmit. Rám villant a szeme, egy pillanat alatt felmért engem, aztán visszanézett Fredericksonra. Nem nagyon tetszett, ami kettőnk között történt ezzel a pillantással. O’Rourke megkérdezte, hogy szerintem van-e valami, amit még meg kellene kérdezniük Merricktől. Azt javasoltam, hogy kérdezzék meg, egyedül dolgozik-e, vagy hozott magával más embereket is. O’Rourke meglepettnek tűnt, de belement, hogy javasolja a dolgot Fredericksonnak.

F: Ms. Clay távoltartási végzés iránt folyamodott maga ellen. Érti, hogy ez mit jelent? M: Igen, értem. Azt jelenti, hogy többé nem mehetek a közelébe, különben megint

bevarrnak a börtönbe. F: Úgy van. És tartani fogja magát hozzá? Ha nem, akkor megspórolhatná az időnket már

most. M: Igen, betartom. M: Talán eszébe jutott, hogy elhagyja az államot. Szeretnénk, ha így tenne. M: Ezt nem ígérhetem. Szabad ember vagyok. Leültem a rám kiszabott időt. Jogom van

oda menni, ahová csak akarok. C: Ebbe beletartozik az is, hogy a házak körül lődörög Falmouthban? M: Még soha nem voltam Falmouthban. De hallottam, hogy egész klassz. Szeretem a

vízpartokat. C: Láttak ott egy a magáéhoz hasonló kocsit tegnap este. M: Nagyon sok olyan kocsi van, mint az enyém. A piros népszerű szín. C: Senki nem állította, hogy piros autó volt. M: (hallgat) C: Hallja? Honnan tudja, hogy piros kocsi volt? M: Azt mondta, hasonló az enyémhez. Mi más lehetne? Ha kék vagy zöld kocsi lett volna,

akkor nem olyan lenne, mint az enyém. Pirosnak kell lennie ahhoz, hogy hasonló legyen az enyémhez, ahogy mondták.

F: Kölcsön szokta adni a kocsiját, Mr. Merrick? M: Nem, nem szoktam.

F: Tehát ha bebizonyítjuk, hogy a maga kocsija volt – és jól tudja, hogy meg tudjuk tenni, nyomokat keresünk, találunk szemtanúkat -, akkor egyértelmű, hogy maga ült a volán mögött, igaz?

M: Gondolom, igen, de mivel nem voltam ott, ez nem lehet vita tárgya. F: Vita tárgya? M: Igen, tudja, hogy mit jelent a „vita tárgya”, ugye, biztos úr? Nem kell, hogy

elmagyarázzam magának. F: Ki van még magával? Ki a többi ember? M: (zavartan) Többi ember? Mi a fenéről beszél? F: Tudjuk, hogy nincs egyedül. Kiket hozott magával? Ki segít magának? Nem

csinálhatja ezt teljesen egyedül. M: Én mindig egyedül dolgozom. C: És miféle munka lenne ez? M: (mosolyogva) Problémamegoldás. Tudja, képes vagyok többfelé is figyelni. C: Tudja, Merrick, szerintem maga nem működik együtt velünk igazán. M: De hiszen felelek minden kérdésükre, nem? F: Talán jobb válaszokat is tudna adni, miután eltöltött néhány éjszakát a börtönben. M: Azt nem tehetik. C: Maga akarja megmondani, hogy mit tehetünk, és mit nem? Figyeljen, lehet, hogy

régebben nagyágyú volt, de az itt fenn már nem számít! M: Nincs elég indokuk ahhoz, hogy benn tartsanak. Már mondtam maguknak, hogy

tartom magam a távoltartási végzéshez. F: Mi meg úgy gondoljuk, hogy szüksége van egy kis időre ahhoz, hogy elgondolkodjon

róla, mit csinál. Hogy egy kicsit, úgymond, elmélkedjen a bűneiről. M: Nem mondok többet. Ügyvédet akarok.

Ennyi volt. A kihallgatásnak vége lett. Merricknek megengedték, hogy telefonáljon egyet. Eldritchet hívta, akinek – mint ahogy kiderült – volt jogosultsága Maine-ben praktizálni, csakúgy, mint New Hampshire-ben és Vermontban. Azt tanácsolta Merricknek, hogy ne válaszoljon több kérdésre. Előkészületeket tettek arra, hogy átszállítsák a Cumberland Megyei Börtönbe, mivel Scarborough-nak már nem voltak saját cellái.

– Az ügyvéd nem lesz képes kihozni onnan hétfő reggelnél előbb – közölte O’Rourke. – A bírók nem szeretik, ha a hétvégén zaklatják őket.

Még ha megvádolják is Merricket, akkor is nagyon valószínű, hogy Eldritch eléri, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezzék, persze ha egyezik Eldritch másik ügyfelének érdekeivel, hogy Merrick ismét szabad legyen, mint ahogy – úgy tűnt – ez O’Rourke érdekeivel is egyezett. Az egyedüli személy, akinek nem volt érdeke, hogy Merrick szabadlábra kerüljön, az Rebecca Clay volt.

– Van néhány emberem, akik szemmel tartják Ms. Clayt – mondtam O’Rourke-nek. – A nő szeretné, ha elbocsátanám őket, de szerintem újra végig kellene gondolnia a dolgot, legalábbis addig, amíg meglátjuk, Merrick hogyan reagál minderre.

– Kiket fogadott fel? Kellemetlenül éreztem magam, és mocorogtam ültömben. – A Fulci testvéreket és Jackie Garnert. O’Rourke fölnevetett, mire meglepett pillantások vetültek rá mindenfelől.

– Ne már! Mintha csak elefántokat álcázna titkos ügynöknek az idomítójukkal együtt!

– Nos, azt akartam, hogy lássa őket. Az volt a cél, hogy elriasszák. – A pokolba is, engem is elriasztanának! Valószínűleg még a madarakat is

elriasztják. Igazán szórakoztató barátokat választott. Igen, gondoltam, de a felét sem tudod a dolgoknak. A valóban szórakoztató

barátok még csak ezután érkeznek.

14.

Az utcák zsúfolásig megteltek buszokkal, mire visszaértem Scarborough-ból a Cumberland Megyei Kormányzati Központba. Volt ott szinte minden, aminek négy kereke volt, és több mint hat ember belefért: sárga iskolabuszok, Peter Pan buszok. A Kalózok is úton volt. Kevin Dineen edző vezetésével az Amerikai Hoki Liga Keleti, Atlanti Tagozatának a csúcsán állt. A héten legyőzte legfontosabb vetélytársát, a Hartfordi Farkashordát 7:4-re. Most a Springfieldi Sólymok volt soron, és úgy ötezer rajongó tartott éppen a meccsre a kormányzati központban lévő sportkomplexumhoz.

Az arénában a Crackers, a Papagáj szórakoztatta a nagyérdeműt. Hogy pontosabb legyek, a nagyérdemű legjavát. De volt néhány ember, aki nem akarta, hogy szórakoztassák.

– Ez lesz a leghülyébb meccs a világon – közölte Louis. Szürke kasmírkabát volt rajta a fekete zakó és nadrág fölött, a két keze mélyen a kabátzsebeiben, és az állát is beletemette vörös sáljának redőibe. Úgy viselkedett, mint akit éppen most kényszerítettek be egy vonatba, amely valahová Szibéria közepébe tart. Jobb lett volna, ha nem növeszt kissé sátáni szakállat, és a haját még a szokásosnál is jobban felnyírták, most sokkal jobban látszottak ősz tincsei. Ő és Angel nem sokkal korábban érkeztek, és én vettem két pluszjegyet, hátha el akarnak jönni a meccsre. De Angel összeszedett Napában egy kis náthát, és éppen úton volt, vissza a házamba, rettenetesen sajnálva magát. Így Louis kénytelen volt vonakodó társammá szegődni estére.

A közöttünk lévő viszony megváltozott az elmúlt évben. Bizonyos szempontból mindig is Angelhez álltam közelebb. Többet tudtam a múltjáról, és amíg – bár rövid ideig – zsaru voltam, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsem és védjem őt. Láttam benne valamit – még ma sem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit, de talán egyfajta tisztesség volt, együttérzés a szenvedőkkel, bár mindez csak homályosan derengett át azon, hogy bűnöző volt -, és hatással volt rám. A társában is láttam valamit, de valami teljesen mást. Már jóval azelőtt, hogy dühömben először elsütöttem volna egy fegyvert, Louis már ölt. Először ő is dühből tette, de hamar fölfedezte, hogy tehetsége van hozzá, és mindig akadtak olyanok, akik hajlandók voltak fizetni neki azért, hogy a saját hasznukra fordítsák ezt a tehetséget. Azt hiszem, valaha nem különbözött Frank Merricktől, bár morális iránytűje sokkal biztosabban működött, mint Merrické valaha is.

De mégis, valahogy tudtam, hogy Louis nem is annyira különbözik tőlem. Azt az oldalamat képviselte, amelynek létezését már nagyon régóta vonakodtam elismerni – az énemet, amely alig várta, hogy kitörhessen, amely hajlamos volt az erőszakra -, és jelenléte az életemben arra kényszerített, hogy valahogy megállapodásra jussak vele, és ezen alkalmazkodás közben arra is rábírt, hogy úrrá legyek rajta. Cserébe – úgy véltem – segítségére voltam abban, hogy levezesse a dühét, hogy elfoglalhassa és megváltoztathassa a világot, ami méltó volt rá. Olyasmiket láttunk az elmúlt évben, ami mindkettőnket megváltoztatott, megerősítette az üreges világra vonatkozó azon

gyanúnkat, amelyet soha nem osztottunk meg egymással. Közös talajon álltunk, bármennyire vékony volt is a lábunk alatt.

– Tudod, miért nem látni feketét játszani ebben a játékban? – folytatta. – A), azért, mert lassú. B), mert hülyeség. És C), mert nincs benne lélek. Úgy értem, nézd meg ezeket a fiúkat! – Átlapozta a programfüzetet. – A legtöbbje még csak nem is amerikai. Kanadaiak. Mintha nem lenne elegendő saját, lassú seggű fehérünk, hogy Kanadából kelljen importálnunk őket!

– Szeretjük odaadni a melóinkat a kanadaiaknak – mondtam. – Legalább kereshetnek néhány igazi dollárt.

– Ja, az tuti, hogy hazaküldik a családjuknak, mint a fejlődő országok lakói. – Jól látható megvetéssel figyelte, ahogy a hokisok cikáztak a jégen. – Ez a Parrot sokkal nagyobb sportember, mint ők.

Az E szektorban ültünk le, pontosan a pályára néző rész közepére. Bill – akit Titő szerzett be nekünk – még nem volt sehol, bár igaz, hogy abból, amit Titő mondott, nyilvánvalónak tűnt, hogy a fickó nagy valószínűséggel óvatos lesz, ha Merrickről van szó. Ha okos fickó, akkor most valahonnan figyel bennünket. Meg kell majd nyugtatnunk, hogy Merrick néhány napig rács mögött lesz. Így most kaptunk egy kis haladékot, amiért nagyon hálás voltam. Vártam türelemmel, legalábbis addig, míg nem kellett elmagyaráznom a hoki finom árnyalatait egy olyan embernek, akinek meggyőződése, hogy a sport egy kosárlabda- vagy egy atlétikapályán kezdődik és végződik.

– Ugyan már! – mondtam. – Ez nem fair. Várj, míg kiérnek a jégre! Néhány ezek közül a fickók közül igencsak gyors.

– Ne nevettess! – felelte Louis. – Carl Lewis volt gyors. Meg Jesse Owens. Még Ben Johnson is az volt a maga doppingos seggével. De a Popsicles5-csapat nem gyors. Olyanok, mintha hóemberek araszolnának valami bádoglemezen.

A hangosbemondó azt kérte a nézőközönségtől, hogy „tartózkodjanak az obszcén vagy becsmérlő kifejezésektől”.

– Még csak káromkodni sem lehet? – kérdezte hitetlenkedve Louis. – Miféle kibaszott sport ez?

– Csak a látszat kedvéért – jegyeztem meg, mivel egy férfi, mindkét oldalán egy-egy gyerekkel helytelenítő tekintetet vetett Louisra lentről. Látszott rajta, azon gondolkodik, mondjon-e valamit, de aztán úgy döntött, elég lesz, ha a gyerekei fülére húzza a sapkát.

A „We Will Rock You” szólt a Queentől, aztán a Republicától a „Ready to Go”. – Miért van olyan sok szar zene a sportban? – kérdezte Louis. – Ez a fehérek zenéje – magyaráztam. – Feltételezik róla, hogy szar. Így a

feketéknek nem kell beismerniük, hogy tévedtek, ami kiderülne abból, hogy táncolnak rá.

Megérkeztek a jégre a csapatok. Még több zene jött velük. Ahogy az szokásban volt, az első harmad alatt kiosztogatták az ingyen ajándékokat: hamburgereket és apró tárgyakat, néhány pólót és sapkát.

– Na ne! – felelte Louis. – Ilyen szarokat kell osztogatniuk, csak hogy itt maradjanak az emberek?

5 A Maine-i Egyetem hokicsapata.

Az első harmad végére a Kalózok 2:0-ra vezetett, Zenon Konopka és Geoff Peters lőtte a gólokat. Titő fickójának továbbra sem volt nyoma.

– Lehet, hogy elaludt valahol – közölte Louis. – Akár itt is könnyen előfordulhatott.

A csapatok épphogy csak megjelentek a második harmadra, amikor egy alacsony, keménykötésűnek látszó férfi indult befelé a sorba jobbról. Egy ósdi Kalózok feliratú dzseki volt rajta. Kecskeszakállat és ezüstkeretes szemüveget viselt. A fején fekete színű sapka volt, szintén Kalózok felirattal, és zsebre volt dugva a keze. Pontosan úgy nézett ki, mint több száz másik ember a tömegben.

– Maga Parker, ugye? – kérdezte. – Úgy van. Maga Bill? Bólintott, de nem vette ki a zsebéből a kezét. – Mióta figyel bennünket? – érdeklődtem. – Az első harmad óta – felelte. – Igencsak óvatos. – Az nem fáj. – Frank Merricket letartóztatták – közöltem vele. – Hát nem tudhattam. Miért vitték be? – Zaklatásért. – Zaklatással fogják Frank Merricket megvádolni? – horkant fel a fickó

hitetlenkedve. – Az agyam elszáll! Esetleg hozzácsaphatnák azt is, hogy szabálytalanul közlekedett gyalogosan, vagy hogy nem volt engedélye a kutyájára!

– Azt akartuk, hogy egy darabig benn maradjon – mondtam. – A „miért” most nem számít.

Bill elnézett mellettem, oda, ahol Louis ült. – Nem akarok senkit megbántani, de egy fekete fickó kissé kirí a tömegből. – Ez itt Maine. Egy fekete fickó itt mindenhonnan kirí. – Igen, gondolom, így van, de rávehette volna, hogy kissé álcázza magát. – Úgy néz ki a fickó, mint aki hajlandó felvenni egy Kalózok feliratú sapkát, és

integet egy műanyag karddal? Bill levette tekintetét Louisról. – Hát nem nagyon. Talán egy igazi karddal. Leült, hátradőlt, és egy darabig nem szólt többet. A második harmadban, amikor

már csak 3 perc 18 másodperc volt hátra, Shane Hynes szédületes gólt lőtt. Másfél perccel később Jordan Smith 4:0-ra változtatta az eredményt. Ezzel ki is végezték az ellenfelet.

Bill felállt. – Menjünk, szerezzünk valahonnan egy sört – mondta. – Tíz meccsből már

négyszer nyertek egymás után. Ez a legjobb kezdésük a ‘94-95-ös nyitószezon óta, és azt a börtönből kellett hogy nézzem.

– És ez kegyetlen és szokatlan büntetésformának számít? – érdeklődött Louis. Bill szúrósan nézett rá. – Nincs nagyon oda a hokiért – mondtam Billnek. – Kibaszottul nem.

Kisétáltunk, és vettünk magunknak egy-egy kis adag műanyag poharas sört. Hosszú sorok kígyóztak kifelé, ahogy az emberek hagyták el az arénát, most, hogy a Kalózok már besöpörte a győzelmet.

– Ja, értékelem, hogy szereztek nekem jegyet – mondta Bill. – Többé már nem mindig engedhetem meg magamnak, hogy idejöjjek.

– Oké – feleltem. Várakozón nézett rám, a szemét le nem vette arról a dudorról a kabátomon, ahol

jól láthatóan a tárcám volt. Elővettem, és odaadtam neki az ötven dolcsit. Komótosan összehajtogatta a bankjegyeket, és betette a farmerja zsebébe. Már éppen Merrick felől akartam kérdezni, amikor az arénából félreérthetetlen üvöltés hallatszott egy Falcon-gól nyomán.

– A fenébe! – mondta Bill. – Rájuk hoztuk a balszerencsét azzal, hogy eljöttünk! Úgyhogy vissza kellett menünk a helyünkre, hogy megvárjuk a harmadik

harmad kezdetét, de Bill közben legalább belement abba, hogy beszéljen a szuperbiztonságos börtönben töltött idejéről. A szigorított börtönöket azért hozták létre, hogy kiemeljék a bebörtönzöttek tömegéből azokat a bűnözőket, akiket különösen erőszakosnak ítéltek, vagy nagy volt a kockázata annak, hogy megszöknek, vagy fenyegetést jelentettek a többiekre. Gyakran büntetésképpen zárták ide azokat, akik nem tartották be a szabályokat, vagy akiket csempészeten kaptak. A maine-i szigorított fegyházat 1992-ben nyitották meg Warrenben. Száz maximális biztonságú, egyszemélyes cella volt benne. Mivel az évszázad elején bezárták a régi Thomastoni Állami Fegyházat, az ezeregyszáz férőhelyes új börtönt gyakorlatilag a szigorított börtön épülete köré húzták fel, ahogy régen az erődök falait a citadella köré.

– Egyszerre voltunk a szigorítottban, Merrick és én – mesélte Bill. – Én húsz évet kaptam betöréses lopásért. Betörésért. El tudják ezt képzelni? Húsz évet. Az átkozott gyilkosok kevesebbel megússzák. Na, mindegy, a zsaruk elkaptak, mert elloptam egy csavarhúzót meg mindenféle drótot. Csak azért kellett, hogy megjavíthassam az átkozott rádiómat. Azt állították, hogy nagy a kockázata annak, hogy megszököm, ezért a szigorítottba küldtek. Aztán jött az őrület. Megütöttem egy zsarut. Kiakadtam rá. De megfizettem érte. Leültem az egész húsz évet a szigorítottban. Kibaszott zsaruk! Gyűlölöm őket!

Az elítéltek gyakran úgy hívják a börtönőröket, hogy „zsaruk”. Végül is ugyanannak a szervezetnek voltak a tagjai, mint a rendőrök, ügyészek és bírák.

– Fogadni mernék, hogy soha nem látta belülről a szigorítottat – jegyezte meg Bill.

– Úgy van – feleltem. – Az tiltott terület volt mindenkinek, aki nem elítélt vagy őr volt, de eleget hallottam róla, hogy tudjam, nem olyan hely, ahová bárki is kívánkozna.

– Pocsék hely – közölte Bill, és abból, ahogy mondta, tudtam, hogy nem valami túlzó, balszerencsés volt bebörtönzött történetét fogom hallani. Nem akart átverni. Csak azt akarta, hogy meghallgassák.

– Bűzlik az ürülék, a vér, a fing szagától. És ez beivódik a padlóba, a falakba. Télen beszivárog a hó az ajtók alatt. Állandóan hallani a ventilátorok zaját. Idegesítő. Nem tudja az ember kizárni a gondolatai közül. Úgy éreztem, hogy megőrjít. Huszonhárom órán át vagy bezárva, és csak egy órát mehetsz ki naponta, heti öt

napon át, a kennelbe. Csak így hívtuk az udvart, ami 180 centi széles, kilenc méter hosszú. Én már csak tudom, öt éven keresztül méricskéltem. Nem volt se rádió, se tévé, csak a zaj és a műfény. Még a fogkefét se engedélyezték. Adták azt a kibaszott kis műanyagot az ujjadra, de szart sem ért.

Bill kinyitotta a száját, és rámutatott a benne sötétlő lukakra a hézagos sárga fogak között.

– Öt fogamat vesztettem el ott bent – mondta. – Egyszerűen kiestek. Ha már itt tartunk, a szigorított voltaképpen a lelki kínzás egy formája. Tudod, hogy miért vagy ott benn, de azt nem, hogy mit tehetnél, hogy újra kikerülj. És nem ez a legrosszabb. Ha hőbörögsz, mehetsz a Székbe.

Erről tudtam. A „Szék” egy fegyelmező eszköz volt azok számára, akik ellenkeztek az őrökkel. Négy vagy öt állig felfegyverzett őr – akiknél gumibot és pajzs volt – berohant az őrizetes cellájába „előállítás” céljából. Megbotozták, lelökték a földre vagy az ágyra, aztán megbilincselték. A bilincseket hozzáerősítették a bokalánchoz, a ruhát levágták a testéről, és aztán elvitték – meztelenül és sikoltozva – egy megfigyelőszobába, egy székhez szíjazták, ahol aztán órákra ott hagyták a hidegben. Hihetetlen, de a börtönhatóságok azt állították, hogy a Széket nem büntetésképpen használják, hanem csak arra szolgál, hogy ellenőrzésük alatt tartsák azokat a rabokat, akik fenyegetést jelentettek saját maguk vagy mások számára. A Portland Phoenix-nek sikerült megszereznie egy kazettát, amelyre egy ilyen előállítást vettek föl, mivel a börtönben minden egyes ilyen megmozdulást rögzítettek, állítólag azért, hogy bebizonyítsák, hogy a rabokkal nem bánnak rosszul. Azok szerint, akik látták már valamelyik kazettát, nehezen elképzelhető, hogy az előállítások és a Szék bármi másnak bizonyulna, mint államilag szentesített, erőszakos, a kínzás határát súroló büntetésnek.

– Velem is megcsinálták egyszer – mondta Bill -, miután nekiugrottam egy zsarunak. Soha többé! Azután leszegett fejjel jártam. Így nem lehet emberrel bánni. Merrickkel is megcsinálták, nem is egyszer, de Franket nem tudták megtörni. Mindig ugyanabból az okból. Állandóan.

– Mi miatt? – Merricket mindig ugyanazért fenyítették meg. Volt ott egy kölyök, Kellog volt a

neve, Andy Kellog. Őrült volt, de nem tehetett róla. Mindenki tudta. Gyerekként megerőszakolták, és soha nem épült fel ebből. Állandóan csak madarakról beszélt. Férfiakról, akik madaraknak néztek ki.

Félbeszakítottam Billt. – Várjon egy pillanatig, ezt a Kellog gyereket meggyalázták? – Úgy van. – Szexuálisan? – Aha. Azt hiszem, azok, akik ezt tették vele, valamiféle álarcot viseltek.

Emlékeztem Kellogra még a Thomastonból. A szigorítottban mások is emlékeztek rá, de senki nem tudta biztosan, mi történt vele. Csak annyit tudtunk, hogy „madárszerű emberek” vitték el, és nem is egyszer. Egypár alkalommal és azután, hogy már mások is használták. És ami azután maradt belőle, az nem ért egy lyukas garast se. Azt a kölyköt agyongyógyszerezték. Az egyetlen ember, aki közelebb jutott hozzá, Merrick volt, és meg kell hogy mondjam, ez eléggé meglepett. Merrick nem volt az a szociális munkás típus. Kemény fickó volt. De erről a gyerekről megpróbált

gondoskodni. De nem volt a csicskája. Az első ember, aki ezt merészelte mondani Merricknek, egyben az utolsó is volt. Merrick majdnem letépte a fejét, megpróbálta átnyomni a cellájának a rácsain. És majdnem sikerült is neki, de aztán jöttek a zsaruk, és kiszedték a keze közül. Aztán Kellogot átszállították a szigorítottba, mert szarral dobálta az őröket, és Merrick megtalálta a módját, hogy ő is oda mehessen.

– Merrick szándékosan szállíttatta át magát a szigorítottba? – Ja, legalábbis ezt mondják. Amíg Kellog el nem ment, addig Merrick is csak a

saját dolgával törődött, leszegte a fejét, kivéve azt a néhány alkalmat, amikor valaki kilépett a sorból, és megfenyegette a kölyköt, vagy ha eléggé ostoba volt hozzá, és megpróbálta megbontani a rendet azzal, hogy összeakaszkodott Merrickkel. De miután Kellogot átszállították a szigorítottba, Merrick mindent megtett, hogy bosszantsa a zsarukat, amíg aztán őt is a Warrenbe küldték. Ott persze nem sokat tehetett a kölyökért, de nem adta fel. Beszélt a zsarukkal, megpróbálta elérni, hogy küldjenek egy elmeszakértőt, hogy vizsgálja meg Kellogot, egyszer vagy kétszer még a kölyök lelkére is beszélt, amikor nagyon úgy nézett ki, hogy újra beültetik a Székbe. A zsaruk kihozták a cellájából, hogy próbáljon meg hatni a kölyökre, de nem mindig sikerült. Én mondom magának, Kellog a fél életét abban a székben töltötte. Lehet, hogy még most is ott van.

– Kellog most is a szigorítottban van? – Nem hinném, hogy valaha is kikerül onnan élve. Szerintem az a kölyök meg

akar halni. Csoda, hogy eddig nem halt meg. – Na és Merrick? Beszélt vele? Elmondott bármit is önmagáról? – Nem, magának való fickó az. Egyedül csak Kelloggal törődött. Beszéltem vele

néhány szót, amikor összetalálkoztunk a betegszobába vezető úton vagy az udvarra kivagy befelé menet, de az évek folyamán összesen talán annyit beszéltünk, mint maga meg én ma. De tudtam a lányáról. Azt hiszem, őmiatta törődött Kelloggal.

Elkezdődött az utolsó harmad. Láttam, hogy Bill figyelme azonnal a jégre összpontosul.

– Nem értem – mondtam. – Mi köze van Merrick lányának Kelloghoz? Bill utoljára vonakodva felém elfordította a fejét a játéktól. – Nos, a lánya eltűnt – felelte. – Nem sok minden volt, ami miatt emlékezhetett

rá. Néhány fotó, egy-két rajz, amelyeket a lány küldött neki a börtönbe, mielőtt még eltűnt volna. De a rajzok miatt érdekelte Kellog, mert a kölyök és a lánya ugyanazt rajzolták le. Mindketten madárfejű férfiakat rajzoltak.

III.

Magam vagyok a Pokol És senki nincs ott...

Robert Lowell: Hitvány óra

15.

Nem tartott sokáig kideríteni annak az ügyvédnek a nevét, aki Andy Kellogot képviselte a törvénnyel való legutóbbi kis afférja miatt. Aimee Price volt a neve, és volt egy irodája Dél-Freeportban, körülbelül öt kilométernyire Freeport turistacsapdaként működő zsúfolt központjától. Freeport központja és Dél-Freeport között ordító volt a különbség. Míg Freeport többé-kevésbé magára hagyta a régmúlt szellemét, hogy az outlet vásárlás örömeinek szentelje magát, és a kisebb mellékutcákból messzire nyúló parkolókat csinált, addig Dél-Freeportban – mely a Porter Landingtől egészen a Winslow-parkig húzódott – továbbra is megmaradt a legtöbb régi, XIX. századi épület, amelyek akkor épültek, amikor a Harraseeket dokkjai még virágoztak. Price irodája egy kis épületegyüttesben volt, amelyet néhány, nagy körültekintéssel felújított, korábban a hajókapitányokat szolgáló házból alakítottak ki a Park Streeten. Ez a kétutcányi terület szolgált a város központjául, és pontosan a Freeport Town Landing fölött ért véget. Az ügyvédnő egy könyvelővel, egy hitelátütemező szolgálattal és egy akupunktúrás kezelésekkel foglalkozó rendelővel osztozott az épületen.

Bár szombat volt, Price közölte velem, hogy körülbelül egy óráig iratokkal lesz elfoglalva. Beszereztem néhány friss muffint a Cartharts’ boltjában, és nem sokkal dél után odagördültem az iroda elé. Beléptem a fogadórészbe, és a pult mögött ülő fiatal nő a bal oldalamon lévő folyosó felé intett az ujjával, miután telefonon értesítette Price titkárát az érkezésemről. Price-nak ugyanis titkára volt, aki a húszas éveinek az elején járt. Nadrágtartót és egy vörös csokornyakkendőt viselt. Egy másik, az ő korabeli fiatalembertől ez igencsak hamis különcségnek tűnhetett volna, de ennek a fiúnak volt valami a gyűrött pamutingében és a sárgásbarna, tintafoltos nadrágjában, amitől ez az excentrikusság valódinak tűnt.

Price a negyvenes éveiben járt, göndör, rövidre vágott, vörös haja volt, olyan, amilyen sokkal jobban illett volna egy nála húsz évvel idősebb nőhöz. Tengerészkék kosztümöt viselt, amelynek a blézere a széke hátán lógott. Olyasvalaki fáradt tekintetével nézett rám, mint aki már túl sok csatát vesztett a rendszer ellen. Az irodája falát lovas képek díszítették, és bár a padlót, az ablakdeszkát és az íróasztalát is elborították az akták, mégis sokkal barátságosabb volt az iroda légköre, mint az Eldritch és Társainál, főleg azért, mert úgy tűnt, hogy az itt dolgozó emberek már sikeresen rájöttek arra, hogyan kell a számítógépet használni és kiselejtezni néhány réges-régi papírt.

Ahelyett, hogy az íróasztalához telepedett volna, Price csinált egy kis helyet a kanapén, és hellyel kínált, miközben ő egy mellette lévő támlás székre ült. Egy kisasztalka volt közöttünk, és az Ernest nevű titkár letett elénk két csészét és egy kávéskannát, és fáradozása jutalmaként elvett egy muffint. Az ülésrend miatt kissé alacsonyabban és kényelmetlenebbül ültem, mint Price. Tudtam, hogy szándékosan rendezték így a dolgot. Úgy tűnt, Aimee Price a saját kárán már megtanulta, hogy mindig a legrosszabbat feltételezze, és hogy ragadjon meg minden lehetőséget arra, hogy az előtte álló csatában előnyre tegyen szert. Egy hatalmas eljegyzési gyűrű volt

az ujján. A téli napsugár úgy csillogott rajta, mintha fényes élőlények mozognának a kőben.

– Szép kő – jegyeztem meg. Elmosolyodott. – Becsüs is, nem csak nyomozó? – Sokoldalú tehetség vagyok. Arra az esetre, ha a nyomozósdi nem jönne be,

legyen hová visszatérnem. – Nekem úgy tűnik, jól mennek a dolgai – közölte. – Egész sokat van a

címlapokon. – Rájött, hogy mit is mondott. – Nem, azt hiszem, ez így nem igaz. Csak éppen amikor magáról írnak, az eléggé feltűnő. Fogadni mernék, hogy a sajtó kedveli önt.

– Saját magamnak emeltem oltárt. – Hát sok szerencsét a rajongókhoz. Andy Kellogról akart velem beszélni? Ez egyenes volt. – Szeretnék vele találkozni – feleltem. – A szigorítottban van. Senki nem találkozhat vele. – Kivéve magát. – Az ügyvédje vagyok, de még nekem is jó kis akadályokat kell átugranom, hogy

a közelébe jussak. Miért érdekli Andy? – Daniel Clay miatt. Price arca megmerevedett. – Mi van vele? – A lánya bérelt föl. Gondot okoz neki egy bizonyos személy, aki mindenáron az

apja nyomára akar bukkanni. Úgy néz ki, hogy ez a valaki Andy Kellog barátja volt a börtönben.

– Merrick – mondta erre Price. – Frank Merrickről van szó, ugye? – Ismeri? – Nem tudtam nem tudomást szerezni róla. Ő és Andy közel voltak egymáshoz. Vártam. Price hátradőlt a széken. – Hol kezdjem? – kérdezte. – Ingyenesen vállaltam el Andy Kellog ügyét. Nem

tudom, mennyire ismertek ön előtt a körülmények, de röviden vázolom. Csecsemőkorában sorsára hagyták, az anyja nővére vette magához, aki a férjével együtt kegyetlenkedett vele, aztán a férj haverjai szexuálisan bántalmazták. Már nyolcéves korában elszökött otthonról, és tizenkét éves korára gyakorlatilag egy vadóc lett. Kilencéves korától gyógyszerezték; súlyos tanulási nehézségekkel küszködött; soha nem jutott tovább a harmadik osztálynál. Végül a súlyosan zavart gyerekek számára létrehozott otthonban kötött ki, amelyet csak az ima és egy minimális állami támogatás tartott egyben. Ekkor utalták Daniel Clayhez egy kísérleti program keretében. Dr. Clay sérült gyerekekkel foglalkozott, főleg olyanokkal, akik fizikai vagy szexuális bántalmazás áldozatai voltak. Számos gyereket beválasztottak a programba, többek között Andyt is.

– Ki döntötte el, hogy mely gyerekeket vegyenek be? – kérdeztem. – Egy szociális munkásokból és pszichológusokból álló testület és persze maga

Clay. Mindjárt az elején úgy tűnt, hogy valamiféle javulás áll be Andy állapotában. Úgy nézett ki, hogy a dr. Clayjel való beszélgetések eredményesek voltak. Sokkal közlékenyebb és kevésbé agresszív lett. Úgy döntöttek, hogy hasznos lehetne

számára, ha egy állami otthonon kívüli családdal kerülne kapcsolatba, úgyhogy elkezdett minden héten eltölteni néhány napot egy binghami famíliánál. Természetkedvelők számára adtak ki szállást, tudja, azoknak, akik szeretnek vadászni, túrázni, biciklizni, raftingolni, meg ilyesmi. Végül engedélyezték, hogy Andy velük éljen úgy, hogy a szociális munkásokkal és a gyermekvédelemmel szoros kapcsolatban marad. Ez volt a hivatalos verzió, de addig, amíg nem keveredett bajba, hagyták, hogy boldoguljon, és más esetekre összpontosítottak. Volt egy bizonyos fokú szabadsága, de ő leginkább a család és a ház közelében maradt. Ez nyáron történt. Aztán kissé elfoglaltabb lett mindenki, nem volt mindig arra idő, hogy szemmel tartsák Andyt a nap huszonnégy órájában egész héten, és...

Elhallgatott. – Vannak gyerekei, Mr. Parker? – Igen. – Nekem nincsenek. Egy időben úgy éreztem, hogy szeretnék, de nem hinném,

hogy most már lennének. Lehet, hogy jobb is, ha azt nézzük, hogy miket képesek az emberek tenni velük. – Megnedvesítette az ajkát, mintha csak a szervezete el akarná hallgattatni azzal, hogy kiszárította a száját. – Andyt a ház közeléből rabolták el. Egy délután eltűnt néhány órára, és amikor visszatért, nagyon csöndessé vált. De senki nem figyelt föl túlzottan erre. Tudja, Andy nem olyan volt, mint a többi gyerek. Megvoltak a hangulatváltozásai, és azok az emberek, akik gondot viseltek rá, megtanulták, hogy ezeket ne vegyék figyelembe. Úgy gondolták, hogy nem árthat, ha barangol egy kicsit, és fölfedezi egymagában az erdőt. Jó emberek voltak. Úgy vélem, egy kicsit kevésbé voltak óvatosak Andyvel.

– Szóval csak a harmadik vagy negyedik ilyen alkalommal figyeltek föl a dologra. Valaki, azt hiszem, talán az anya, elment megnézni, hogy hová lett Andy, az pedig megtámadta. Teljesen begőzölt, belekapaszkodott a hajába, belekarmolt az arcába. Végül le kellett fogni, és a padlónak szegezni, amíg a rendőrség ki nem ért. Nem akart visszamenni Clayhez, és a gyermekvédelmisek csak részleteket tudtak kiszedni belőle arról, hogy mi történt. Visszaküldték az intézetbe, és tizenhét éves koráig ott is maradt. Azután az utcára került. És teljesen elkallódott. Nem volt pénze az orvosságra, amelyre pedig szüksége lett volna, úgyhogy lecsúszott, és dílerkedni, lopni kezdett, erőszakos cselekményekbe keveredett. Tizenöt évet kapott, de nem a szigorítottban lenne a helye. Megpróbáltam mindent, hogy átszállíttassam a Riverview pszichiátriájára. Igazából odavaló. De eddig nem jártam sok sikerrel Az állam úgy döntött, hogy bűnöző, és az államnak mindig igaza van.

– A fiú miért nem mesélt senkinek az erőszakról? Price a muffinnal babrált. Észrevettem, hogy amikor gondolkodik, valamivel

mindig elfoglalja a kezét, vagy a szék szélén dobol az ujjaival, próbálgatván a körmeit, vagy – mint jelen esetben is – kétfelé szedegeti az előtte heverő muffint. A gondolkodási folyamatának része volt az, hogy csináljon valamit a két kezével.

– Ez nem olyan egyszerű. Részben valószínűleg a korábbi erőszakoskodásoknak tulajdonítható, amely során az érte felelős felnőttek nemcsak hogy tisztában voltak vele, mi történik, de aktív részeseivé is váltak a dolognak. Andy nem nagyon vagy egyáltalán nem bízott a hatósági személyekben, és a nevelőszülők éppen csak próbáltak a maga köré emelt fal mögé kerülni, amikor az újabb erőszak történt. De abból, amit nekem később mondott, megtudtam, hogy azok a férfiak, akik erőszakot

tettek rajta, megfenyegették azzal, hogy bántani fogják a házaspár tizennyolc éves lányát, ha bármit is kifecseg arról, hogy mi történt vele. A lánynak Michelle volt a neve, és Andy nagyon kedvelte őt. Bizonyos szempontból megpróbálta védeni. Azért ment vissza.

– Visszament? – A férfiak megmondták neki, hogy várnak rá minden kedden. Néha eljöttek,

néha nem, de Andy mindig ott volt, arra az esetre, ha elmennének. Nem akarta, hogy bármi is történjen Michelle-lel. Úgy egy kilométerre a háztól volt egy tisztás, a közelében egy patakkal, és az útról vezetett oda egy ösvény, amely elég széles volt ahhoz, hogy egy jármű is elférjen rajta. Azt mondták neki, hogy mindig a patak felé fordulva üljön, és soha ne forduljon meg, ha hallja, hogy valaki érkezik. Aztán bekötötték a szemét, odavezették a kocsihoz, és elvitték.

Gombócot éreztem a torkomban, és szúrt a szemem. Nem néztem Price-ra. A lelki szemem előtt megjelent egy fiú, amint egy farönkön ül, körülveszi a köveknek csapódó víz hangja, a fák levelén átszűrődik a nap fénye, énekelnek a madarak. Lépések közelednek, és aztán a sötétség.

– Hallom, néhányszor beleültették a székbe. A nő rám nézett, lehet, hogy kissé meglepődött azon, milyen sokat tudok. – Nem csak néhányszor. Ez egy ördögi kör. Andyt gyógyszerezik, de ez a

gyógyszeres kezelés ellenőrzést igényel, azt, hogy figyeljenek az adagolásra. Ha ez nem történik meg, akkor nem hatásos, Andy pedig szorongani kezd, aztán kitör, az őrök pedig megbüntetik, ettől még zavarodottabb lesz, így a gyógyszer még kevésbé hat rá, mint korábban. Nem Andy hibája, de próbálja meg ezt elmagyarázni egy börtönőrnek, akit Andy éppen levizelt. És Andy esete nem egyedülálló: egyre jobban elhatalmasodik rajta a dolog a szigorítottban. Mindenki látja, de senki nem tudja, mit tehetne, hogy megakadályozza, vagy senki nem akar semmit tenni ellene, attól függően, hogy én mennyire borúlátón ítélem meg a dolgokat. Vegyünk egy mentálisan instabil rabot, aki megsért bizonyos szabályokat, miközben a rabok közé tartozik, és körül van véve olyanokkal, akik esetleg még zavarodottabbak, mint ő. A nyomás alatt még több szabályt megszeg. Megbüntetik, és a székbe ültetik, amitől csak még jobban megvadul, mint korábban. Még súlyosabban megszegi a szabályokat, vagy nekitámad az őröknek, és a büntetése csak nő. És a végeredmény – egy olyan valaki esetében, mint Andy – az lesz, hogy teljesen megőrül, akár öngyilkossággal is próbálkozhat. És annak mi a büntetése? Az, hogy még több időt tölt a székben.

– Winston Churchill egyszer azt mondta, hogy az ember meg tud ítélni egy társadalmat annak alapján, hogyan bánik a börtöneiben lévő rabokkal. Tudja, ott volt az a dolog Abu Ghraibbal meg azzal, amit a muzulmánokkal tettünk Irakban és Guantánamón meg Afganisztánban, meg ott, ahol még úgy döntöttünk, hogy bezárjuk azokat, akikről úgy érezzük, fenyegetést jelentenek. Úgy tűnik, az embereket mindez meglepte, pedig semmi mást nem kellett volna tenniük, mint körülnézni. A saját embereinkkel ezt tesszük. A gyerekeket felnőttként kezeljük a bíróság előtt. Bezárjuk, néha ki is végezzük a mentális betegeket. És meztelenül odaszíjazzuk őket egy székhez jéghideg szobákban, mert a gyógyszeres kezelés nem hoz eredményt. Ha ezt itt megtehetjük, akkor hogyan lepődhet meg bárki is azon, hogy az ellenségeinkkel sem bánunk másként?

Fölemelte a hangját, ahogy egyre dühösebb lett. Ernest kopogott az ajtón, és bedugta a fejét.

– Minden rendben, Aimee? – kérdezte, és úgy nézett rám, mintha én tehetnék a dologról, ami bizonyos fokig igaz is volt.

– Minden rendben, Ernest. – Kérnek még kávét? A nő megrázta a fejét. – Én nem. Mr. Parker? – Nem, köszönöm. Vártak, míg az ajtó becsukódott, csak azután folytatták. – Sajnálom – mondta a nő. – Mit? – Hogy szónokoltam. Valószínűleg maga nem ért velem egyet. – Miért mondja ezt? – Amiatt, amit olvastam önről. Embereket ölt. Úgy tűnik, elég keményen

ítélkezik. Nem tudtam, hogy mit feleljek erre. Énem egy része meglepődött azon, amit

mondott, talán egy kicsit bosszankodott is, de nem volt semmi él abban, ami elhangzott. Egész egyszerűen csak kimondta a véleményét.

– Azt hiszem, nem volt választási lehetőségem – feleltem. – Akkor nem. Talán most, tudván, amit tudok, már másképpen cselekednék bizonyos esetekben, de nem mindenben.

– Azt tette, amit helyesnek gondolt. – Kezdetben úgy hittem, hogy a legtöbb ember azt teszi, amit jónak gondol. A

probléma akkor kezdődik, ha az, amit gondolnak, csak saját maguk számára jó, mások számára nem.

– Önzés? – Talán igen. Önérdek. Önvédelem. És egy csomó olyasmi, ami az „ön”

szócskával kezdődik. – Követett el hibákat, miközben azt tette, amit tett? Rájöttem, hogy bizonyos szempontból vizsgáztat engem, hogy Price kérdései arra

irányultak, hogy felmérje, megengedheti-e, hogy találkozzam Andy Kelloggal. Úgyhogy megpróbáltam olyan őszintén válaszolni rájuk, ahogy csak tudtam.

– Nem, végül is nem. – Tehát nem követ el hibákat? – Nem olyasféléket. – Tehát soha nem lő le senkit, akinek nincs fegyver a kezében, ezt akarja

mondani? – Nem, mert ez sem lenne igaz. Csönd telepedett ránk, aztán Aimee Price a homlokához emelte a kezét, és

csalódottan felmordult. – Ennek javarésze nem is tartozik rám – közölte. – Elnézést kérek. Megint. – Én kérdéseket teszek föl magának, így nem látom az okát, hogy miért ne

kérdezhetne vissza. De elkomorult, amikor megemlítettem Daniel Clay nevét. Miért? – Mert tudom, hogy mit mondanak róla az emberek. Hallottam a

mendemondákat. – És hisz nekik?

– Valaki kiszolgáltatta azoknak az embereknek Andy Kellogot. Nem véletlenül történt, ami történt.

– Merrick is így gondolja. – Frank Merrick egy megszállott. Valami meghasadt benne, amikor a lánya

eltűnt. Azt nem tudom, hogy ettől csak veszélyesebb lett-e, mint volt. – Mit tud nekem róla elmondani? – Nem sokat. Valószínűleg mindent tud az elítéléséről, amit tudnia kell, és a

virginiai ügyről is: Barton Riddick meggyilkolásáról és arról, hogy a lövedék vizsgálatának eredménye kötötte Merricket a lövöldözéshez. De hogy őszinte legyek, ez az egész dolog nem nagyon érdekel. Engem inkább Andy Kellog érdekelt, és érdekel ma is. Amikor Merrick elkezdett egyféle szorosabb köteléket kialakítani Andyvel, én is azt gondoltam, amit a legtöbb ember is gondolna: tudja, adott egy sebezhető fiatalember és egy idősebb, kemény rab, de nem erről volt szó. Merrick tényleg megpróbált vigyázni Andyre, amennyire csak tudott.

A nő elkezdett firkálgatni az ölében lévő jegyzetfüzetbe. Szerintem nem volt igazán tudatában annak, hogy mit csinál. Nem is nézett le a papírra, miközben a ceruza hegye ide-oda mozdult, és rám sem nézett, inkább a hideg, téli fénybe bámult az ablakon túl.

Madárfejeket rajzolt. – Hallottam, hogy Merrick átszállíttatta magát a szigorított börtönbe, csak hogy

Kellog közelében lehessen – mondtam. – Nagyon kíváncsi lennék, kitől kapta ezt az információt, de valószínűleg

megérte a pénzt. Igen, átszállították, és aztán nyilvánvalóvá tette, hogy ha valaki szórakozik Andyvel, annak vele gyűlik meg a baja. Még egy olyan helyen is, mint a szigorított, vannak eszközök és módszerek az ilyesmire. De egyetlen embertől nem tudta megvédeni Merrick Andyt, és ez Andy maga.

Közben az ügyészi hivatal mozgásba hozta a Merrick elleni, a Riddick megölésével kapcsolatos vádemelés gépezetét, és ahogy egyre közeledett annak az időpontja, hogy Merricket kiengedik a szigorított börtönből, benyújtották a papírokat, és Merricket értesítették a kiadatásról. Aztán valami különös történt: egy újabb ügyvéd került a képbe, jelentkezett Merrick védelmére.

– Eldritch – jegyeztem meg. – Úgy van. És az egész több oldalról is sántított. Úgy néz ki, hogy Eldritch

korábban soha nem volt semmiféle kapcsolatban Merrickkel, és Andy elmondta nekem, hogy az ügyvéd kezdeményezte az egészet. Felbukkant ez az öregember, és felajánlotta, hogy elvállalja Merrick ügyét, később azonban megtudtam, hogy Eldritch korábban egyáltalán nem foglalkozott büntetőügyekkel. Céges, ingatlannal kapcsolatos, csakis intellektuális ügyeket vitt, úgyhogy eléggé szokatlan jelölt volt egy ilyen dologhoz. Mindazonáltal nagy elánnal kapcsolódott be az ügybe, és egy rakás liberális ügyvédet szabadított a lövedékegyezés kivizsgálására, és miközben Merrick rács mögött csücsült, bizonyítékokat hajtott fel arra vonatkozóan, hogy ugyanazt a fegyvert, amellyel Riddicket megölték, azóta is használták egy lövöldözésnél. A szövetségiek elkezdtek utánajárni ennek az egésznek, és Virginia állam kénytelen volt ráébredni, hogy nincs elég bizonyíték ahhoz, hogy rábizonyítsák Merrickre a Riddick-féle gyilkosságot. És ha van valami, amit egy ügyész gyűlöl, az egy olyan ügy lefolytatása, amely már a kezdetektől kudarcra van

ítélve. Tehát Merrick eltöltött néhány hónapot egy virginiai cellában, aztán szabadon engedték. Maine-ben letöltötte az egész idejét, úgyhogy tiszta volt, és szabad.

– Maga szerint sajnálta, hogy ott kellett hagynia Andy Kellogot a szigorított börtönben?

– Bizonyára, de úgy tűnik, arra az elhatározásra jutott, hogy odakinn is el kell végeznie bizonyos dolgokat.

– Például ki kell derítenie, hogy mi történt a lányával? – Igen. Becsuktam a jegyzetfüzetemet. Fölmerült még néhány kérdés, de egyelőre

mindent megtudtam. – Azért szeretnék beszélni Andyvel – mondtam. – Érdeklődöm az ügyben. Megköszöntem, és átnyújtottam a nőnek a névjegykártyámat. – Csak még valamit Merrickről – szólt utánam, éppen akkor, amikor már

készültem távozni. – Szerintem ő ölte meg Riddicket és egy csomó más embert is. – Tisztában vagyok azzal, milyen hírnévnek örvend – feleltem. – Maga szerint

Eldritch nem tette helyesen, hogy közbeavatkozott? – Fogalmam sincs, hogy miért tette, de nem azért, hogy az igazság győzzön. Bár

akaratlanul is jót cselekedett. A lövedékkel kapcsolatos vizsgálatok nem voltak teljesen egyértelműek. Ha csak egyetlen apróság fölött is szemet hunyunk, akkor az egész rendszer szétesik, vagy még jobban szétmorzsolódik, mint amennyire máris szétmorzsolódott. Ha Eldritch nem vállalja az ügyet, akkor talán én magam szereztem volna egy ideiglenes engedélyt Virginiára, és elvállaltam volna a dolgot. – Elmosolyodott. – Persze hangsúlyozom, „talán”.

– Maga nem akarná Frank Merricket ügyfelének. – Már attól ideges leszek, ha meghallom, hogy visszajött Maine-be. – Nem próbált meg kapcsolatba kerülni önnel Andy Kellog miatt? – Nem. Maga nem tudja, hogy hol száll meg, amikor itt van fenn Maine-ben? Jó kérdés volt, és egy csomó további kérdést vetett föl. Ha Eldritch szerzett neki

kocsit, és talán pénzelte is, akkor lehet, hogy kerített neki egy helyet is, ahol ellehetett. Ha így történt, akkor annak nyomára lehet bukkanni, és talán többre is rá lehet jönni Merrickkel és Eldritch ügyfelével kapcsolatosan is.

Felálltam, hogy megyek. Az ajtóban Aimee Price így szólt: – Tehát Daniel Clay lánya fizeti magát mindezért? – Nem ezért – feleltem. – Azért fizet nekem, hogy tartsam tőle távol Merricket. – Akkor miért van itt? – Pontosan ugyanazért, amiért maga elvállalta volna Merrick ügyét. Valami nem

stimmel. És ez zavar engem. Szeretném kideríteni, hogy mi az. A nő bólintott. – Majd keresem Andy miatt – mondta.

* * *

Felhívott Rebecca Clay, és én elmondtam neki a legújabb információt Merrickről. Eldritch közölte az ügyfelével, hogy hétfőig semmit nem tud tenni az érdekében, amikor is kérelmet fog beterjeszteni egy bíróhoz, ha továbbra is vádemelés nélkül

tartják fogva. O’Rourke nem volt benne biztos, hogy lenne olyan bíró, amelyik engedélyezné, hogy a scarborough-i zsaruk továbbra is fogva tartsák, miután eltöltött negyvennyolc órát rács mögött, még akkor sem, ha a törvény megengedné, hogy még további negyvennyolc órát benn fogják.

– És akkor mi lesz? – kérdezte Rebecca. – Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem fogja magát tovább zaklatni.

Láttam, hogy mi történt, amikor megmondták neki, hogy a hétvégére bevarrják. Nem fél a börtöntől, de attól igen, hogy elveszíti a szabadságát, és nem keresheti tovább a lányát. Ez a szabadság most a maga jóllétéhez kötődik. Megkapja az elengedését elrendelő bírósági határozatot, de ha maga is egyetért, a biztonság kedvéért még egy vagy két napig magán tartjuk a szemünket, miután Merrick kijött.

– Haza akarom hozni Jennát – közölte. – Egyelőre nem javasolnám. – Aggódom miatta. Azt hiszem, ez az egész ügy nagy hatással van rá. – Miért gondolja? – Képeket találtam a szobájában. Rajzokat. – Milyen rajzokat? – Férfiakat ábrázoltak, akiknek fehér volt az arcuk, és nem volt szemük. Azt

állította, hogy látta őket, vagy álmodott velük, vagy valami ilyesmi. Azt akarom, hogy a közelemben legyen.

Nem mondtam el Rebeccának, hogy mások is látták ezeket az embereket, többek között én is. Úgy tűnt, jobb, ha abban a hiszemben van, hogy ezek csak a lánya zaklatott képzeletének a termékei, semmi más.

– Hamarosan – feleltem. – Csak adjon nekem még néhány napot. Vonakodva beleegyezett.

Aznap este Angel, Louis és én együtt vacsoráztunk a Fore Streeten. Louis odabattyogott a bárhoz, hogy felmérje a vodkás koktélokat, így magunkra maradtunk Angellel.

– Lefogytál – jegyezte meg Angel, miközben beborította az asztalt a papír zsebkendőjéből szállingózó kisebb darabokkal. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhatott Napában, hogy ennyire megfázott, de abban biztos voltam, hogy nem szeretném, ha elmondaná.

– Jól nézel ki. Még a ruhád is jól néz ki. – Kicseréltek. Ez az új énem. Odafigyelek arra, hogy mit eszem, járok kondizni,

sétáltatom a kutyát. – Aha. Szép ruhák, diéta, edzés, kutya. – Egy darabig elgondolkodott. – Biztos,

hogy nem vagy buzi? – Nem lehetek az – feleltem. – Már így is eléggé elfoglalt vagyok. – Lehet, hogy pontosan ezért kedvellek – mondta. – Te egy homokos nem buzi

vagy. Megérkezett Louis. Az egyik kiselejtezett, barna bőrdzsekimet viselte. Egyes

helyeken annyira kopott volt, hogy szinte teljesen fehérré fakult. Viseltes Wranglers farmerjának a hátsó zsebein ráhímzett minta díszelgett. Egy Hall & Oates póló volt rajta, ami azt jelentette, hogy Angel időszámítása szerint nagyjából 1981-et írunk.

– Lehet, hogy buzi homofób vagy? – kérdeztem Angeltől.

– Ja. Ez olyan, mintha egy öngyűlölő zsidó volnék, csak persze jobb kajákat eszem.

– Épp azt ecsetelem neki, milyen buzi – közölte Louisszal Angel, miközben megvajazott egy falat kenyeret. Egy kis vajdarab leesett a pólójára. Óvatosan leszedte az egyik ujjával, aztán lenyalta az ujjbegyét. Louis arca mozdulatlan maradt, csak az jelezte mély érzéseit, hogy kissé összeszűkült a szeme.

– Aha – felelte. – Nem hinném, hogy te lennél a legmegfelelőbb ember egy toborzókampány frontvonalába.

Miközben ettünk, Merrickről beszélgettünk, meg arról, amit megtudtam Aimee Price-tól. Korábban felhívtam Matt Mayberryt, egy ingatlanügynököt, akit odalenn Massachusettsben ismertem, és akinek a cége mindenhol ott volt New Englandben. Megkérdeztem tőle, lenne-e arra mód, hogy megtudjon valamit bizonyos ingatlanokról Portland környékén, nevezetesen olyanokról, amelyekhez az Eldritch és Társainak köze volt az elmúlt néhány évben. De nem nagyon bíztam benne, hogy sikerül neki. A délután java részét azzal töltöttem, hogy hotelokat és motelokat hívogattam, de nemleges választ kaptam, valahányszor Frank Merrick szobája után érdeklődtem. Jó lett volna tudni, hogy hol húzza majd meg valószínűleg magát, ha kiengedik.

– Találkoztál mostanában Rachellel? – kérdezte Angel. – Néhány hete. – Na és hogy állnak a dolgok köztetek? – Nem túl jól. – Hát ez kár. – Ja. – De azért csak próbálkozz, hallod? – Kösz a jó tanácsot. – Talán meg kellene látogatnod, míg Merrick bent csücsül a sitten. Megfontoltam a dolgot, míg megérkezett a számla. Tisztában voltam vele, hogy

mindkettőjüket nagyon szeretném látni, a karomban szeretném tartani Samet, és szeretnék beszélni Rachellel. Belefáradtam abba, hogy olyan emberekről halljak, akik gyerekeket kínoznak, és megnyomorított életeket hagynak maguk mögött.

Louis elkezdte számolgatni a végösszeget. – Lehet, hogy elmegyek, és meglátogatom őket – feleltem. – Mi majd sétáltatjuk a kutyádat – mondta Angel. – Ha titokban ő is buzi, mint te,

akkor nem fog tiltakozni.

16.

Hosszú volt az út addig a házig, amelyen most Rachel és Sam osztozott Rachel szüleivel Vermontban. Az út javarészét némán tettem meg. Közben végiggondoltam mindazt, amit megtudtam Daniel Clayről és Frank Merrickről, és megpróbáltam rájönni, hogyan illik a képbe Eldritch ügyfele. Eldritch azt mondta nekem, hogy az ügyfelét nem érdekli Daniel Clay, mindazonáltal mindketten segítették Merricket, aki viszont megszállottja lett Claynek. És aztán ott voltak az Üresek, akárkik voltak is. Láttam őket, vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy beléptek az észlelési zónámba. A konyhalány is látta őket Joel Harmon házában, és amennyit a Rebecca Clayjel való tegnap esti beszélgetésből leszűrtem, a lánya, Jenna rajzokat is készített róluk, mielőtt elhagyta volna a várost. Úgy tűnt, hogy Merrick a kapocs hozzájuk, de amikor a kihallgatáskor megkérdeztem tőle, hogy egyedül dolgozik-e, vagy másokat is magával hozott-e, őszintén meglepettnek tűnt, és tagadó választ adott. Megmaradt a kérdés: kik is voltak ezek, és mi volt a szándékuk?

Rachel szülei elutaztak a hétvégére, hétfőig nem is jöttek vissza, úgyhogy Rachel nővére átment, hogy segédkezzen Samnek. A kislány nagyon sokat nőtt, még az alatt a pár hét alatt is, amióta nem láttam, de az is lehet, hogy csak az apai szív érezte így, mert el volt szakítva a lányától, és úgy vélte, hogy a gyerek fejlődését innentől kezdve csak ugrásokkal és nem lépésekkel képes mérni.

Vagy csak pesszimista voltam? Nem tudom. Rachel és én most is rendszeresen beszéltünk telefonon. Nagyon hiányzott, és úgy véltem, hogy én is neki, de azon ritka alkalmakkor, amikor találkoztunk, mindig jelen voltak a szülei, vagy mintha véletlenül valami más mindig megakadályozta volna, hogy kettőnkről beszéljünk, meg arról, hogyan romlott meg ennyire minden közöttünk. Nem tudtam rájönni, vajon mi magunk alakítjuk-e úgy, hogy ezek az akadályok ilyenkor fölmerüljenek, nehogy elérkezzen a végső szembesülés, vagy tényleg csak véletlenül alakul mindig így a helyzet. Ez az egymástól távol töltött időszak lehetőséget adott mindkettőnknek arra, hogy elgondolkodjunk azon, hogyan szeretnénk élni innentől az életünket, miközben egyre hosszabbra nyúlt, egyre nehezebbé vált, és – úgy tűnt – egyre véglegesebbé is. Rachel és Sam májusban egy kis időre visszaköltözött Scarborough-ba, de Rachel és én egyre többet vitáztunk, és soha nem tapasztalt szakadék kezdett tátongani közöttünk. Nem érezte jól magát abban a házban, amelyen valaha örömmel osztoztunk, és Sam nem tudott aludni a szobájában. Lehet, hogy egész egyszerűen csak hozzászoktunk, hogy egymás nélkül éljünk, bár tudtam, hogy még mindig vágyakozom Rachel után. Vajon ő is utánam? Egyfajta mesterséges pokol tornácára kerültünk, ahol a dolgok kimondatlanok maradtak, mert attól rettegtünk, hogy azzal, ha hangosan kimondjuk őket, az egész törékeny építmény a fejünkre roskad.

Rachel szüleinek birtokán volt néhány régi istálló, amelyet vendégházzá alakítottak, és Rachel ott lakott Sammel. Rachel újra dolgozni kezdett, szerződéssel alkalmazták a Vermonti Egyetem Pszichológiai Tanszékén Burlingtonban. Előadásokat és konzultációkat tartott kriminálpszichológiából. Egy kicsit mesélt róla, miközben a konyhaasztalnál ültünk, de csak azon a felszínes módon, ahogy az ember

egy ismeretlennek mesélné el egy vacsoránál. Régebben bizalmasan kikérdeztem volna minden részletről, de többé már nem ez volt a helyzet.

Sam közöttünk mászott ide-oda a földön, nagy, műanyag háziállatokkal játszadozott. Kövérkés kis kezeibe fogott két bárányt, és összeütögette a fejüket, aztán fölnézett, és mindkettőnk felé odanyújtott egyet-egyet. Síkosak voltak a nyáltól.

– Gondolod, hogy ezt hasonlatként is értelmezhetjük? – kérdeztem Rachelt. Fáradtnak tűnt, de most is gyönyörű volt. Észrevette, hogy bámulom, és kissé elpirulva a füle mögé simított egy hajtincset.

– Nem hinném, hogy bármit is megoldana, ha a fejünket egymáshoz ütnék – felelte. – Bár bevallom, hogy kis elégtételül szolgálna, ha valaminek nekiüthetném a fejedet.

– Nagyon kedves. Kinyúlt, és az ujjával lágyan megérintette a kézfejemet. – Nem akartam, hogy olyan durván hangozzék a dolog, ahogy hangzott. – Nincs semmi baj. Ha ez vigasztal, én is gyakran érzem úgy, hogy a

legszívesebben a falba verném a fejem. – Na és az enyémet? – Ahhoz túlságosan szép vagy. És félnék, hogy elrontanám a frizurádat. Megfordítottam a kezemet, és megfogtam az ujját. – Menjünk, sétáljunk egyet – mondta Rachel. – A nővérem majd vigyáz Samre. Felálltunk, ő pedig a nővére nevét kiáltotta. Pam még azelőtt belépett a

konyhába, hogy én elengedhettem volna Rachel kezét, és ő értő pillantást vetett ránk. Nem volt rosszallás a tekintetében, és ez már valami. Ha Rachel apja kapott volna bennünket rajta ilyesmin, lehet, hogy a puskáját kereste volna elő. Nem jöttünk ki jól, és tisztában voltam vele, hogy titokban azt reméli, hogy a lányával való kapcsolatomnak örökre vége.

– Elviszem Samet sétálni – közölte Pam. – Úgyis mennem kell a boltba, és tudjátok jól, mennyire szereti nézegetni az embereket. – Letérdelt Sam elé. – Elmegyünk sétálni Pammie nénivel, jó? Elviszlek a drogériarészleghez, és megmutogatom neked azokat a dolgokat, amelyekre szükséged lesz, ha majd tinédzser leszel, és a fiúk egymásnak adják a kilincset. Esetleg megnézhetnénk a fegyvereket is, mit szólsz hozzá?

Sam panasz nélkül tűrte, hogy a nagynénje fölvegye. Rachel követte őket, és segített a nővérének elkészíteni Samet az útra és beleültetni a gyerekülésbe. Sam pityergett egy kicsit, amikor az ajtó becsukódott, és rájött, hogy az anyukája nem megy velük, de tudta, hogy nemsokára viszontlátja. Teljesen elbűvölték az autók, és ilyenkor vagy az elsuhanó eget bámulta, vagy egészen egyszerűen elszunyókált, ahogy a jármű elringatta. Figyeltük, ahogy elhajtanak. Aztán követtem Rachelt a kerten keresztül, ki a szülei házát övező földekre. Összefonta a két karját maga előtt, mintha csak kényelmetlenül érezné magát amiatt, hogy nemrégen még az én kezemet fogta.

– Hogy megy a sorod mostanában? – kérdezte. – Jó sok dolgom van. – Valami érdekes? Meséltem neki Rebecca Clayről és az apjáról, valamint Frank Merrick érkezéséről

is.

– Miféle ember? – kérdezte. Elég fura kérdés volt. – Veszélyes, és nehéz kiismerni – feleltem. – Úgy véli, hogy Clay még mindig

életben van, és hogy tudja, mi történt az eltűnt lányával. Az általános vélekedés szerint Clay halott, még senki nem állította az ellenkezőjét. Ha nem így van, akkor a lánya a legjobb színésznő, akivel életemben találkoztam. Merrick, úgy tűnik, az utóbbi véleményen van. Szabadúszó bérgyilkos, ölesre bérelték föl. Hosszú ideig börtönben csücsült, de nekem egyáltalán nem úgy tűnik, hogy megváltozott volna. Bár valami más is van benne. A szárnyai alá vette Clay egyik betegét odabenn, még a szigorítottba is beküldette magát, csak hogy a közelében lehessen. Először azt hittem, hogy a szokásos börtönsztori – idősebb pasi, fiatal fickó -, de úgy tűnik, nem így van. Merrick lánya is Clay betege volt abban az időben, amikor eltűnt. Talán ez volt az oka, hogy olyan szoros volt a kapcsolat közte és a között a Kellog gyerek között.

– Lehet, hogy Merrick azt is remélte, hogy megtud valamit a kölyöktől, ami elvezetheti a lányához – jegyezte meg Rachel.

– Lehet, de évekig árnyékként követte a srácot, és védelmezte. Nem tarthatott neki sokáig, hogy rájöjjön, mit tud a fiú, és mégsem hagyta aztán faképnél. Mellette állt. Vigyázott rá, amennyire csak tudott.

– Nem volt képes megvédeni a saját lányát, úgyhogy helyette megvédte a Kellog gyereket?

– Eléggé bonyolult lelkű férfi. – Ez úgy hangzott, mintha tisztelettel tekintenél rá. Megráztam a fejem. – Sajnálom őt. Talán egy kicsit meg is értem. De nem tisztelem, olyan értelemben

legalábbis nem, ahogy te gondolod. – Miért, lehet más értelemben is? Nem akartam kimondani. A végén ugyanoda jutottunk volna vissza, ami miatt

Rachel és én eltávolodtunk egymástól. – Nos? – erősködött Rachel, és tudtam, hogy már sejti, mit fogok mondani.

Hallani akarta, hogy kimondom, mintha csak megerősítést várna valamiről, ami szomorú, de szükséges.

– Rengeteg vér tapad a kezéhez – mondtam. – Nem bocsát meg. Akár saját magamról is beszélhettem volna, és én újra tudatában voltam annak,

hogy mennyi volt bennem valaha Merrickből, vagy talán még mindig van is. Olyan volt ez az egész, mintha lehetőségem nyílna arra, hogy megfigyeljem évtizedekkel korábbi önmagamat, csak idősebb és magányosabb kiadásban, ahogy megpróbálok jóvátenni valamit, de az erőszak segítségével és úgy, hogy azzal mások fejére bajt hozok.

– És most feldühítetted. Belevontad a rendőrséget. Megakadályoztad, hogy kiderítse az igazságot a lánya eltűnéséről. Tiszteled, olyan módon, ahogy az ember egy állatot tisztel, mert ha nem így tennél, akkor alábecsülnéd. Úgy gondolod, hogy nemsokára szembe kell szállnod vele, ugye?

– Igen. Összevonta a szemöldökét, és fájdalom költözött a szemébe. – Soha nem lesz

másként, ugye? Nem feleltem. Mit is mondhattam volna?

De Rachel nem is várt választ. Helyette azt kérdezte: – Kellog még a börtönben van? – Igen. – Beszélni fogsz vele? – Megpróbálok. Beszéltem az ügyvédjével. Abból, amit elmondott, nincs valami

jól. De soha nem is volt. Persze ha még sokáig a szigorítottban marad, akkor menthetetlen. Már akkor zavart volt, mikor odakerült. Abból, amit hallottam, mostanra már az őrület határán lehet.

– Igaz lehet, amit arról a helyről mondanak? – Igen. Rachel egy darabig nem szólt semmit. Gázoltunk a lehullott avarban. Néha olyan

hangot adott, mint amikor egy szülő csöndre inti a gyerekét, megnyugtatja, vigasztalja. Máskor meg üres volt ez a hang, száraz, recsegő, és minden dolog elmúlására emlékeztetett.

– Na és mi a helyzet a pszichiáterrel, Clayjel? Azt mondtad, fölmerült a gyanú, hogy ő szolgáltatott információt a gyerekekről az erőszaktevőknek. Utalt arra valami, hogy ő maga közvetlenül részt vett a fajtalankodásokban?

– Semmi vagy semmi olyasmi, aminek a nyomára tudtam volna bukkanni. A lánya véleménye az, hogy képtelen volt együtt élni azzal a bűntudattal, hogy nem tudta megakadályozni a dolgot. Szerinte az apja úgy vélte, rá kellett volna jönnie arra, hogy mi folyik. A gyerekek már azelőtt sérültek, hogy ő elkezdte volna kezelni őket, éppúgy, mint Kellog esetében. Nagyon nehezen tudta elérni, hogy megnyíljanak előtte, de a lánya úgy emlékszik, hogy sikerült elérnie valami kis fejlődést, vagy legalábbis így gondolja. Kellog ügyvédje is megerősítette ezt. Akármit tett is Clay, működött. Beszéltem az egyik kollégájával is, egy Christian nevű dokival, aki egy bántalmazott gyerekeket gyógyító klinika vezetője. Szerinte Clay abban hibázott, hogy túlbuzgó volt, erőszakot sejtett mindenhol. Volt egyfajta módszere, amely miatt kellemetlensége is adódott, és nem készíthetett több értékelést az államnak.

Rachel megtorpant, és letérdelt, majd fölszedett egy tarlóherét, melyen még rajta volt az egyik bolyhos, szürkésrózsaszín virág.

– Ezek már nem szoktak virágozni szeptember végén, október elején – jegyezte meg. – És ez mégis itt van, és virágzik. Változik a világ. – Átnyújtotta nekem a növényt. – Hozzon szerencsét! – jegyezte meg.

A tenyeremben tartottam egy ideig, aztán óvatosan becsúsztattam a tárcám műanyag lapja alá.

– De a kérdés még mindig kérdés maradt: ha ugyanazok az emberek molesztáltak különböző gyerekeket, akkor hogyan választották ki éppen őket? – kérdezte. – Abból, amit nekem meséltél, mindig a legsebezhetőbbeket szemelték ki. Honnan tudták?

– Valaki felvilágosította őket – feleltem. – Valaki ellátta őket gyerekekkel. – De ha nem Clay volt az, akkor kicsoda? – Alakítottak egyfajta bizottságot, amelyik kiválasztotta a gyerekeket, akiket

aztán elküldtek Clayhez. Szociális munkások, egészségügyi dolgozók jöhetnek számításba. Ha engem kérdezel, közülük volt valaki. De biztos vagyok benne, hogy a

zsaruk megvizsgálták ezt a vonalat is. Meg kellett hogy nézzék. Christian emberei is megtették. És nem jutottak semmilyen eredményre.

– De Clay eltűnt. Miért? Azért, ami azokkal a gyerekekkel történt, vagy azért, mert neki is szerepe volt a dologban? Azért, mert felelősnek érezte magát, vagy azért, mert tényleg felelős volt?

– Nagy különbség. – Csak furcsa, hogy Clay egész egyszerűen így eltűnt. Mindig vannak kivételek,

de nem tudom elképzelni, hogy egy orvos így reagáljon egy ilyen helyzetre. Clay pszichiáter volt, szakember, nem egy átlagember. Nem fog összeomlani néhány nap alatt.

– Tehát vagy elmenekült, hogy elkerülje, hogy belekeverjék a nevét... – Ami megint csak nem tűnik valószínűnek. Ha benne volt a dologban, elég okos

volt ahhoz, hogy eltüntesse a nyomait. – Vagy valaki „eltüntette”, talán az egyik vagy néhány azok közül, akik benne

voltak az erőszakoskodásokban. – Eltüntesse a nyomaikat. – De miért tette volna? – Zsarolás. Vagy neki saját magának is olyan hajlamai voltak. – Még mindig azt gondolod, hogy résztvevője lehetett az erőszakoskodásoknak?

Nagyon kockázatos lett volna. – Túlságosan is kockázatos – értett egyet velem Rachel. – De azért az még nem

zárja ki azt, hogy pedofil volt. És a zsarolást sem zárja ki. – Még mindig felételezzük, hogy bűnös. – Csak találgatunk, ennyi az egész. Ez az egész teória érdekes volt, de valami nem stimmelt. Képtelen voltam

azonban rájönni, hogy mi az. Visszaindultunk a házba. A hold már fölkelt, a fejünk fölött lógott a délutáni égbolton. Előttem állt a hosszú autókázás hazafelé, és hirtelen elviselhetetlenül magányosnak éreztem magam. Nem akartam itt hagyni ezt az asszonyt és a közös gyerekünket. Nem akartam így hagyni a dolgokat. Képtelen voltam rá.

– Rach – szólaltam meg, és megtorpantam. Ő is megállt, és visszanézett oda, ahol álltam. – Mi történt velünk? – Már beszéltünk erről korábban. – Tényleg? – Tudod jól, hogy igen – felelte. – Azt hittem, hogy tudok veled bánni, és tudom

kezelni azt, amit tettél, de valószínűleg tévedtem. Valami reagált bennem minderre, énemnek az a része, amely dühös és megbántott, de benned ez a dolog olyan erős, hogy megijeszt. És...

Vártam. – Amikor visszamentem a házba, akkor májusban, amikor mi... nem akarom azt

mondani, hogy „amikor összejöttünk”, mert ahhoz nem tartott elég sokáig, de amikor újra együtt éltünk, rájöttem, mennyire gyűlölök ott élni. Nem ébredtem erre rá egészen addig, amíg el nem jöttem onnan, és vissza nem mentem, de valami nincsen rendben azzal a hellyel. Nem nagyon tudom megmagyarázni, hogy mi. Azt hiszem, soha nem is próbáltam, legalábbis nem hangosan kimondva, de tudom, hogy

vannak olyan dolgok, amelyeket nem mondtál el nekem. Néha hallottalak álmodban neveket kiáltozni. Láttalak, amikor félig ébren jártad a házat, és olyasvalakikkel beszélgettél, akiket én nem láthatok, de tudom, hogy kik ők. Figyeltelek olyankor, amikor úgy hitted, hogy egyedül vagy, válaszoltál valamire az árnyékvilágból. – Rachel szomorúan fölnevetett. – A fenébe is, még a kutyát is láttam, hogy észrevette! A frászt hoztad rá is! Nem hiszek a szellemekben. Talán pontosan ezért nem látom őket. Szerintem belülről jönnek, nem kívülről. Az emberek hozzák őket létre. Nem hiszek az egészben, a visszatérő lelkekben, akiknek még el kell rendezniük itt valamit, az olyanokban, akik kísértenek bizonyos helyeken. Az élőknek vannak befejezetlen dolgaik, akik nem képesek elengedni a múltat. A házad – és az a te házad – szellemjárta ház. És a benne lévő szellemek a te szellemeid. Te keltetted életre őket, és csak te tudsz megszabadulni tőlük. És amíg ezt nem teszed meg, senki nem képes az életed részévé válni, mert a fejedben lévő démonok és a szívedben élő lelkek elrettentenek mindenkit. Érted? Tudom, hogy min mentél keresztül az elmúlt években. Vártam, hogy majd elmondod, de képtelen voltál rá. Néha úgy hittem, hogy azért, mert attól félsz, hogy ha elmondod, akkor azzal elengeded őket, és nem akarod, hogy elmenjenek, Ők szítják a benned éledő dühöt. Ezért nézel erre az emberre, erre a Merrickre így, ezért sajnálod őt, sőt át is érzed azt, amit ő érez.

Rachel arckifejezése megváltozott, vele együtt a hangja is, és az arcát elöntötte a pír a dühtől.

– Nos, nézd meg alaposan a fickót, mert te is ilyenné válsz, ha nem vetsz ennek az egésznek véget: egy üres burok leszel, amelyet csak a gyűlölet és a bosszú meg a szerelmi csalódás vezérel. Végül is már nem csak azért vagyunk külön, mert én féltem Samet és magamat vagy téged, és mert tartok attól, hogy milyen következményekkel járhat a munkád. Hanem tőled rémültem meg, és attól, hogy az éned egy része vonzódik az ördögihez, a fájdalomhoz és a boldogtalansághoz, hogy azt a dühöt és fájdalmat, amelyet érzel, állandóan táplálni kell majd. Soha nem érnek véget. Úgy írod le Merricket, mint olyan embert, aki képtelen a megbocsátásra. Nos, te is képtelen vagy rá. Nem tudsz megbocsátani magadnak azért, mert nem voltál ott, hogy megvédd a feleségedet és a gyerekedet, és nekik sem tudsz megbocsátani azért, mert cserbenhagytak. Talán úgy véltem, hogy ez változhat, az, hogy mi beléptünk az életedbe, meggyógyít kicsit, hogy egy kis békére lelj velünk, de soha nem lesz béke benned. Te akarnád, hogy így legyen, de képtelen vagy magadhoz ölelni a megnyugvást. Te csak...

Már sírt. Mozdultam felé, de odább lépett. – Ne – mondta lágyan. – Kérlek, ne! Elsétált, és én hagytam.

17.

Eldritch hétfőn, kora reggel érkezett meg Maine-be. Egy fiatalabb férfi volt vele, akit egy reménytelen alkoholista levegője lengett körül kissé, olyané, aki elfeledkezett arról, hova is rejtették a piásüveget. Eldritch hagyta, hogy a kollégája intézze a bíróhoz benyújtott folyamodványt, csak még néhány szót szólt az ügyfele nevében a legvégén. Lágy érveléssel tolmácsolta abbéli meggyőződését, hogy Merrick békeszerető ember, akinek a cselekedeteit csak az eltűnt gyermeke miatti aggódás vezérelte, és mindezt kegyetlenül félreértelmezte a nemtörődöm világ. Mindazonáltal Merrick nevében ígéretet tett – mivel az nem szólalt meg a meghallgatás alatt -, hogy bármilyen és egyben minden feltételt mély tisztelettel betart, amelyet a tisztelt bíróság megszab és kíván, ha az ügyfelét azonnal szabadon bocsátják.

A bírónő – akit Nola Hightnak hívtak – nem volt bolond. Tizenöt éve a pulpituson ült, és már szinte minden elképzelhető kifogást hallott, és nem volt hajlandó szó szerint bevenni, amit Eldritch és Merrick ígért.

– Az ügyfele tíz évet töltött rács mögött gyilkossági kísérletért, Mr. Eldritch – közölte.

– Minősített súlyos testi sértésért, bírónő – javította ki Eldritch fiatalabb kollégája. A bírónő olyan tekintetet vetett rá, hogy annak szinte megperzselődött tőle a haja vége.

– Tisztelettel, bírónő, nem hinném, hogy ez most a tárgyhoz tartozna – mondta Eldritch, megpróbálván elsimítani a bírónő kissé felborzolt idegeit csak a hanghordozása segítségével. – Ügyfelem azért a bűncselekményért már letöltötte az idejét. Megjavult, megviselték az átéltek.

Hight bírónő olyan pillantást vetett Eldritchre, amitől egy kisebb fajsúlyú ember azonnal hamuvá vált volna, de Eldritch csupán kissé megingott ott, ahol állt, mintha törékeny alakját enyhén megremegtette volna a lágy szellő.

– Ha ügyfele a szóban forgó ügyben újra eme bíróság elé kerül, a törvény által kiszabható legsúlyosabb büntetés elé néz – jelentette ki a bírónő. – Világosan fejeztem ki magam, ügyvéd úr?

– Kétségtelenül – felelte erre Eldritch. – Bírónő pontosan olyan méltányos, mint amilyen bölcs.

A bírónőben felmerült, hogy szarkazmusa miatt megfeddi Eldritchet a bíróság megsértése miatt, de aztán elvetette.

– Tűnjenek el a tárgyalótermemből! – parancsolta.

Még korán volt, alig múlt el tíz. Merricket tizenegykor akarták elengedni, ha már elvégezték a papírmunkát. Amikor aztán kiengedték a Cumberland Megyei Börtönből, én már vártam, és átnyújtottam neki a bírósági végzést, amely megtiltotta neki, hogy kapcsolatba lépjen Rebecca Clayjel, különben újból börtön vagy pénzbüntetés várja. Elvette, figyelmesen végigolvasta, aztán a zakója zsebébe csúsztatta. Fáradtnak és gyűröttnek tűnt, ahogy minden ember az lenne, miután néhány éjszakát egy cellában töltött.

– Övön aluli volt, amit tett – közölte. – Úgy érti az, hogy magára uszítottam a zsarukat? Terrorizált egy fiatal nőt. Az is

eléggé övön alulinak tűnik. Talán át kellene gondolnia az irányadó elveit. Kissé összekavarta őket.

Lehet, hogy hallotta, mit mondok, de nem figyelt oda. Még csak nem is nézett rám. Egy pontra bámult valahol a jobb vállam fölött, ezzel is jelezve, hogy még a szemkontaktusra sem méltat.

– A férfiaknak férfiként kell kezelniük a másikat – folytatta, és lassan elöntötte a pír az arcát, mintha csak elkezdett volna odabenn forrni. – Rám uszította az ebeket, pedig én csak beszélgetni akartam. Maga sem és a hölgyike sem tisztességes.

– Hadd hívjam meg reggelire – mondtam -, hátha ki tudunk találni valamit. Merrick nemet intett a kezével. – Tartsa meg a reggelijét és a dumáját – közölte. – Annak az időnek vége, hogy

beszélgetünk. – Lehet, hogy nem fogja elhinni, de bizonyos fokig együtt érzek magával –

mondtam. – Maga azt akarja megtudni, hogy mi történt a lányával. Tudom, hogy ez milyen. Ha segíthetek, akkor megteszem, de az, ha halálra ijeszti Rebecca Clayt, nem old meg semmit. Ha újra a közelébe megy, akkor rács mögé kerül. Ha szerencséje van, akkor a Cumberland megyeibe, de ha nem, akkor a Warrenbe. Az megint egy évébe kerülhet, mely idő alatt nem jut közelebb ahhoz, hogy megtudja az igazságot a lánya eltűnéséről.

Merrick most először nézett rám, mióta elkezdtünk beszélni egymással. – Végeztem a Clay nőcskével – közölte. – Magával viszont nem végeztem. De

adok egy tanácsot cserébe azért, amit maga adott nekem. Tartsa távol magát ettől az egésztől, és akkor talán megkegyelmezek legközelebb, amikor útjaink keresztezik egymást.

Azzal félretolt, és elindult a buszállomás felé. Kisebbnek tűnt, mint korábban, a vállait kissé behúzta, a farmerja piszkos volt a rácsok mögött eltöltött idő miatt. Újra elfogott a sajnálat iránta. Mindazok ellenére, amit eddig tudtam róla, és amit gyanítottam, hogy majd tenni fog, akkor is egy apa volt, aki az elveszett gyerekét keresi. Talán csak ő maradt neki, semmi más, de tudtam, hogy mire képes az ilyenfajta, egyetlen célt szem előtt tartó megszállottság. Tudtam, mert egyszer én magam is ilyen állapotban voltam. Lehet, hogy Rebecca Clay biztonságban van tőle, legalábbis egyelőre, de Merrick nem fog leállni. Addig kutakodik, míg rá nem lel az igazságra, vagy valaki rá nem kényszeríti, hogy álljon el a dologtól. Mindkét esetben halál lesz a vége.

Fölhívtam Rebeccát, és elmondtam neki, nem hinném, hogy Merrick mostanában gondot fog jelenteni, de persze nincs rá garancia.

– Értem – felelte a nő. – De nem akarom, hogy azok a férfiak továbbra is ott álljanak a házam előtt. Nem tudok így élni. Megköszönné a segítségüket, és elküldené a számlát?

– Még valami, Mrs. Clay – mondtam. – Ha lenne rá mód, nem akarná, hogy megtalálják az apját?

Elgondolkozott a kérdésen. – Akárhol van is, ő döntött olyan módon, ami oda juttatta – mondta halkan. –

Már mondtam magának korábban is: néha eszembe jut Jim Poole. Elment, és soha

nem jött vissza. Szeretek úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy miattam tűnt el, azért, mert megkértem arra, hogy kicsit kutakodjon az apám után, vagy ha más történt vele, az is ugyanúgy rossz. De amikor nem tudok aludni, amikor egyedül fekszem a szobámban, a sötétben, nagyon jól tudom, hogy az én hibám volt. Nappal meg tudom győzni magam, hogy nem én tehetek róla, de tudom az igazságot. Nem ismerem magát, Mr. Parker. Kértem magát, hogy segítsen nekem, és maga meg is tette, én pedig megfizetem az idejét és a fáradozásait, de nem ismerjük egymást. Ha netalántán valami történne magával azért, mert az apám után kérdezősködik, akkor az összekapcsolna bennünket. És én ezt nem akarom. Érti? Próbálom elengedni az egészet. És azt akarom, hogy maga is ezt tegye.

Letette. Lehet, hogy igaza volt. Talán jobb, ha Daniel Clay ott marad, ahol van, bárhol legyen is az, a föld fölött vagy alatt. De ez már nem a nőn múlt, nem is rajtam, többé már nem. Merrick odakinn volt valahol, és az a személy is, aki utasította Eldritchet, hogy pénzelje őt. Rebecca szerepe ebben az egészben valószínűleg véget ért, de az enyém nem.

Amikor a Maine-i Állami Börtön még Thomastonban volt, nehezen lehetett eltéveszteni. Hatalmas épülete a városba vezető főút mellett terpeszkedett a Route 1 mentén. Két hatalmas tüzet is túlélt, és még miután átépítették, tatarozták, megnagyobbították, és alkalomszerűen korszerűsítették, még most is arra a XIX. század eleji büntetőintézetre hasonlított, amely valaha volt. Úgy nézett ki, mintha a város a börtön köré épült volna, bár igazság szerint Thomaston már a XVII. században kereskedelmi állomás volt. Mégis, a börtön uralta a környéket, a tájképet, fizikailag és talán lélektanilag is. Ha bárki Thomastont említette valakinek Maine-ben, elsőre mindenkinek a fegyintézet jutott az eszébe. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy milyen lehet egy olyan helyen élni, mely elsősorban annak köszönheti a hírnevét, hogy emberi lényeket zárt be. Bizonyára egy idő után az ember elfeledkezik erről, vagy nem vesz tudomást arról, hogy milyen hatással van mindez az emberekre és a városra. Lehet, hogy csak az idelátogatók érezték azonnal azt a nyomasztó, ártalmas kipárolgást, amely a hely fölött lebegett, mintha csak a légkörbe került volna azok nyomorúsága, akiket a börtön falai mögé zártak, és szürkére festené az eget, mint megannyi ólomszemcse. De az egyértelmű, hogy a bűnözési rátát alacsonyan tartotta. Thomaston olyan hely volt, ahol csak minden második-harmadik évben történt erőszakos bűncselekmény, és a bűnözési mutatója körülbelül a harmada volt az országosnak. Elképzelhető, hogy a város küszöbén terpeszkedő hatalmas börtön hatására azok, akiket megkísértett a bűn, fontolóra vették, milyen irányt is vegyen a pályafutásuk.

De a Warren más volt. Maga a város kicsit nagyobb volt, mint Thomaston, és a léte nem kapcsolódott olyan szorosan a börtönhöz. Az új állami börtön fokozatosan épült ki, először a szigorított részleg nyílt meg, aztán a mentálisan instabilok gondozórészlege, és csak legvégül helyezték át a Thomaston lakóit az új létesítménybe. A régi börtönnel ellentétben ezt egy kicsit nehezebb volt megtalálni, a 97-es út mellé dugták, már amennyire egy ezer rabból és négyszáz fegyőrből álló börtönt el lehet rejteni. Végigmentem a Cushing Roadon, bal oldalamon elmaradt a Bolduc Büntetőintézet, majd az út jobb oldalán feltűnt a kőből és téglából épült felirat, amely jelezte a Maine-i Állami Börtönt. Alatta a két évszám, 1824-2001, az első

megemlékezett az eredeti börtön alapításának évéről, míg a második az új intézmény megnyitásának éve volt.

A Warren inkább egy modern ipari létesítménynek nézett ki, semmint börtönnek, ami a jobb oldalon elterülő hatalmas karbantartó épületnek volt tulajdonítható, amelyben valószínűleg helyet kapott az energiaellátó részlege is. A főbejárat előtti pázsiton bójákból készített madáretetők álltak, és minden vadonatújnak és frissen festettnek tűnt. De a hely valódi jellegét elárulta a nagy csönd. A fehér alapra zöld betűkkel festett név, no meg a dupla kerítés fölött futó borotvaéles drót, az egyenruhás, csíkos nadrágos őrök, valamint azoknak a szakadt embereknek a jelenléte, akik az előcsarnokban várták, hogy meglátogathassák szeretteiket, szintén árulkodók voltak. Mindent összevéve azért nem kellett nagyon megerőltetnie magát senkinek, hogy – a homlokzat kozmetikázása ellenére – lássa, ez ugyanolyan börtön, mint valaha a Thomaston.

Nyilvánvaló, hogy Aimee Price megmozgatta néhány kapcsolatát, hogy bemehessek Andy Kelloghoz. Ahhoz, hogy valaki látogatási engedélyt kapjon, néha hat hétre is szükség volt. De Price-nak joga volt találkozni az ügyfelével, amikor csak akart, és én sem voltam teljesen ismeretlen a börtönhatóságok előtt. Korábban meglátogattam Faulkner tiszteletest is, amikor a Thomastonba volt bezárva. A vele való találkozás nagyon emlékezetes marad, és nem a legkellemesebb okokból kifolyólag. De az új létesítményben most voltam először.

Nem lepődtem meg túlságosan, amikor egy ismerős alakot pillantottam meg Price mellett, mire végül átestem a biztonsági ellenőrzésen, és beléptem magába a börtönbe. Joe Long volt az, az őrök parancsnoka. Nem sokat változott, mióta nem találkoztunk. Nagydarab, szótlan ember maradt, és most is áradt belőle az a fajta tekintély, amely tiszteletet parancsolt a bűnözőknek. Az egyenruhája frissen vasalt és keményített, és minden látványosan csillogott-villogott rajta, aminek csillognia-villognia kellett. Csak egy kicsit volt több ősz szál a bajuszában, mint legutóbb, de úgy döntöttem, hogy ezt nem hangsúlyozom ki. Megsejtettem, hogy a zord külső mögött egy érzékeny gyermek lakozik, aki csak arra vár, hogy átöleljék. Nem akartam megbántani az érzéseit.

– Hát itt van megint – mondta olyan hangon, amely azt sugallta, mintha én állandóan alkalmatlan időpontban törnék rá, olyankor kopognék az ajtaján, követelve, hogy engedjen be, hadd játsszam a többi gyerekkel.

– Képtelen vagyok megtartóztatni magam a börtönben lévőktől – feleltem. – Igen, abból elég sok van itt – felelte. Ez Joe Long. Micsoda humorérzék. Ha egy kicsit is szárazabb volna, ő maga

lenne Arizona. – Tetszik az új helyük – mondtam. – Középület és mégis otthonos. Látom a keze

nyomát a dekorációban: az intézeti szürkét, a sok követ, a drótot. Mind magáról árulkodik.

Csak egy vagy két pillanatot engedélyezett magának, ennyivel hosszabban időzött a tekintete rajtam a szigorúan szükségesnél, aztán sarkon fordult, és közölte, hogy kövessük. Aimee Price fölvette a lépést velem, és egy Woodbury nevezetű másik őr zárta a sort.

– Magának mindenhol vannak barátai, ugye? – érdeklődött Aimee.

– Ha valaha az intézmény vendége leszek, remélem, hogy vigyázni fog rám – feleltem.

– Hát igen, sok szerencsét hozzá. Ha valaha ilyesféle bajban találja magát, eszkábáljon magának egy kiskést.

A lépéseink visszhangot vertek a folyosón. Itt már volt zaj: láthatatlan emberek beszéltek és kiabáltak, acélajtók nyíltak, rádiók és tévék hangja hallatszott a távolból. Ilyen egy börtön: belül soha nincs csönd, még éjszaka sem. Az ember állandóan kénytelen tudatában lenni a többi embernek, akiket bebörtönöztek köréje. Sötétben rosszabb volt, miután leoltották a villanyt, ekkor a hangok megváltoztak. A magány és a helyzetből adódó kétségbeesés ilyenkor tör rá a börtönlakókra, és a horkolásokba és zihálásokba belevegyül a rémálmok gyötörte emberek kiáltása és azok sírása, akik még nem voltak képesek elfogadni azt a kilátást, hogy éveket kell egy ilyen helyen eltölteniük, vagy azoké, akik soha nem is lesznek képesek beletörődni ebbe. Titő egyszer azt mondta nekem, hogy az egyik leghosszabb börtönbüntetése alatt – amikor két évet lehúzott a betöréses lopásért kapott háromból – egyetlen éjszakája sem volt, amikor háborítatlanul tudott volna aludni. Ez volt az, ami – állítása szerint – teljesen kikészítette. És a dolog iróniája az volt, hogy amikor végül kiengedték, akkor sem tudott aludni, mivel szokatlan volt neki a város relatív csöndje.

– A találkozóra átszállítják Andyt a szigorítottból egy olyan szobába, ahol nem érhetünk egymáshoz – mondta Aimee. – Nem a legjobb, és ebből nem fog képet kapni a szigorítottról, de ennyit tudtam elérni. Andyre még mindig úgy tekintenek, mint aki kockázatot jelent saját magára és másokra.

Price kimentette magát, hogy a mellékhelyiségbe kell mennie, mielőtt találkoznánk Andy Kelloggal. Kettesben hagyott Joe Longgal. Woodbury tisztes távolságot tartott, és elszántan bámulta a padlót és a falakat.

– Régóta nem találkoztunk – jegyezte meg Long. – Három vagy négy éve? – Úgy hangzik, mintha sajnálkozna. – Igen, mintha. Long kiegyenesítette a nyakkendőjét, és nagy körültekintéssel leszedegetett

néhány aprócska szöszt, amely képes volt vakmerően hozzátapadni. – Hallotta, mi történt azzal a prédikátorral, Faulknerrel? – kérdezte. – Állítólag

egész egyszerűen eltűnt. – Ez a kósza híresztelés. Long, aki végzett a nyakkendőjével, a szemüvege mögül vizslatott, és

elgondolkodva simogatta a szakállát. – Furcsa, hogy soha többé nem bukkant fel – folytatta. – Nem lehet könnyű csak

úgy eltűnni, amikor olyan sokan keresik az embert. Azon morfondírozom, vajon nem keresgél-e mindenki rossz irányban. Hogy úgy mondjam fölfelé, amikor lefelé kellene. A föld fölött, amikor alatta kéne.

– Szerintem soha nem fogjuk megtudni – feleltem. – Gondolom, így van – mondta. – Valószínűleg jobb is így. A tiszteletes nem nagy

veszteség, de a törvény az törvény. Az ilyesmiért rácsok mögött találja magát az ember, és az nem valami jó hely.

Ha Long azt várta, hogy megtörök, és bevallok valamit, hát csalódnia kellett. – Igen, azt hallom, hogy Andy Kellognak se tesz valami jót – jegyeztem meg. –

Úgy tűnik, gondja akadt a beilleszkedéssel.

– Andy Kellognak sok mindennel akadt gondja. Egy jó részüket ő okozta saját magának.

– Az nem segít, ha az éjszaka kellős közepén lefújják könnygázsprayvel, és meztelenül egy székhez kötözik. Szerintem valakiből itt hiányzik az elhivatottság. Arra költjük az adófizetők pénzét, hogy a rosszfiúkat reptetjük Egyiptomba és Szaúd-Arábiába, hogy kicsit megpuhuljanak, amikor pedig föltehetnénk őket egy Trailway buszra, és ideküldhetnénk őket.

Most először jelent meg valami kis érzelemkezdemény Long arcán. – Csak megfékezésre használjuk – mondta -, nem pedig kínzásra. Nagyon halkan mondta, majdnem mintha ő maga sem hinné el ahhoz eléggé,

hogy hangosan kimondja. – De igenis kínzás, ha beleőrül valaki – feleltem. Long kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de mielőtt megszólalhatott

volna, megérkezett Aimee Price. – Oké – mondta. – Gyerünk. Woodbury kinyitotta a szemben lévő ajtót, és beléptünk egy szobába, amelyet

vastag plexiüveg osztott ketté. Egy sor fülke állt ott, mindegyiknek volt saját hangosító rendszere, hogy valami kis magánszférát teremtsen a látogatóknak, bár erre aznap reggel nem volt szükség. Csak egyetlen rab állt a plexiüveg mögött, mögötte két rezzenetlen arcú őrrel. Egy narancssárga kezeslábas volt rajta, és a nyakában lánc, amelyhez a két összebilincselt keze és lába is hozzá volt erősítve. Alacsonyabb volt, mint én, és a többi rabbal ellentétben ő nem hízott meg a börtönben, pedig a mozgás hiánya és az étrend általában ezzel jár. A kezeslábas inkább mintha nagy lett volna rá, a mandzsettarész mindkét kezén a második ujjpercig lógott. Sápadt volt a bőre, és finom szálú fekete haja egyenetlenül vágva, a homlokán a frufru balról jobbra lejtett. A szeme mélyen ült az arcában, fölötte keskeny, de feldagadt szemöldökkel. Az orra már nem egyszer el lehetett törve, és görbén forrt össze. Apró szája volt, nagyon vékony ajakkal. Az alsó állkapcsa megállás nélkül remegett, úgy tűnt, hogy a fiú azonnal sírva fakad. Amikor meglátta Aimee-t, szélesen elmosolyodott. Az egyik elülső foga hiányzott. A többi is szürke volt a lerakódásoktól.

Leült, amikor mi is leültünk, majd odahajolt az orra előtt lévő mikrofonhoz. – Hogy van, Miss Price? – Jól, Andy. És maga? Többször is bólintott, de nem szólt, mintha még mindig beszélt volna, mi pedig

hallgatnánk. Közelebb hajolva jól láttam a bal szeme alatti és a pofacsontja fölötti horzsolásokat. A jobb szeme forradásos volt, és a könnycsatorna tövében odaszáradt vér és csipa volt.

– Megvagyok – felelte végül. – Valami bajba került? – Aha. Beszéltem az egészségügyisekkel, ahogy azt tanácsolta, és megmondom

az őröknek, ha nem érzem jól magam. – És meghallgatják? A fiú nyelt egyet, és úgy tűnt, hogy a mögötte lévő fickókat keresi a tekintetével.

Aimee észrevette a mozdulatot, és odaszólt az őröknek. – Kicsit hátrább húzódnának, kérem? – kérdezte.

Azok megerősítést várva ránéztek Longra, hogy engedélyezi-e. Az hozzájárult, és az őrök hátrább vonultak.

– Néhányan, a jobbak – felelte Kellog. Tisztelettudón Long felé intett. – A parancsnok úr, ő meghallgat, amikor találkozunk. De a többiek piszkálnak. Megpróbálom elkerülni őket, de sokszor ugratnak, tudja? Feldühítenek, aztán jönnek a bajok.

Rám pillantott. Már harmadszorra vagy negyedszerre tette, soha nem elég hosszan ahhoz, hogy a szemembe nézzen, de minden egyes alkalommal bólintott egyet, mintegy tudomásul véve a jelenlétemet. Aimee bemutatott.

– Andy, ő itt Mr. Parker. Magánnyomozó. Szeretne magával beszélni valamiről, ha nem bánja.

– Egyáltalán nem bánom – felelte Kellog. – Örülök, hogy találkoztunk, uram. Most, hogy a bemutatkozáson túl voltunk, minden további nélkül a szemembe

nézett. Volt benne valami gyerekes. Nem volt kétségem afelől, hogy néha nehéz eset lehetett, és ha a körülmények rosszul alakultak, esetleg veszélyes is, de nehezen volt érthető, hogy bárki, aki találkozott Andy Kelloggal, elolvasta az aktáit és a szakemberek jelentését róla, ne arra a következtetésre jutott volna, hogy ez a fiatalember – akinek önhibáján kívül akadtak a gondjai, aki soha nem tartozott igazán sehová – nem azt érdemelte, hogy egy cellában kössön ki, vagy, ami még rosszabb, meztelenül kikötve egy székhez egy jéghideg szobában, mert senki nem vette a fáradságot, hogy ellenőrizze, vajon a gyógyszerezése megfelelő-e.

Közelebb hajoltam a plexiüveghez. Daniel Clayről akartam kérdezni Andy Kellogot, és arról, hogy mi történt vele az erdőben Bingham mellett, de tudtam, hogy nem lesz könnyű neki, és fennáll a lehetősége annak, hogy teljesen begubózik, vagy elveszti az önuralmát, és akkor már nem lesz lehetőségem újra megkérdezni. Úgy döntöttem, hogy először Merrickkel kezdem, és visszafelé haladok, az erőszak felé.

– Találkoztam valakivel, aki ismeri magát – mondtam. – Frank Merricknek hívják. Emlékszik rá?

Kellog hevesen bólogatni kezdett. Elmosolyodott, fölfedve szürke fogait. Már nem sokáig lesznek meg neki. A fogínye vörös volt, és be volt gyulladva.

– Kedveltem Franket. Vigyázott rám. Eljön meglátogatni? – Nem tudom, Andy. Nem hinném, hogy szívesen visszajönne ide, megérti,

ugye? Kellog arcáról lehervadt a mosoly. – Azt hiszem, igaza van. Ha én egyszer kikerülök innen, én se jövök ide vissza,

soha. Elkezdte kapargatni a kezét, föltépve egy sebet, amely azonnal elkezdett vérezni. – Hogy vigyázott magára Frank, Andy? – Félelmetes volt. Én nem féltem tőle – nos, talán az elején, de később nem -, de a

többiek igen. Korábban piszkáltak, de amikor Frank megjött, abbahagyták. Tudta, hogy kell velük bánni, még a szigorítottban is. – Újra szélesen elmosolyodott. – Néhányukat jól megagyalta.

– Elmondta valaha, hogy miért vigyáz magára? Kellog zavartnak tűnt. – Hogy miért? Hát mert a barátom volt, azért. Kedvelt engem. Nem akarta, hogy

rossz történjen velem. – Aztán, miközben néztem, elöntötte a pír az arcát, és hirtelen

nyugtalanság fogott el, mert Merrick jutott az eszembe, mintha lényéből valamit hátrahagyott volna ebben a fiatalemberben, miközben együtt voltak bebörtönözve. Láttam, hogy Andy kezei ökölbe szorulnak. Jellegzetes, csattogó hangot adott ki, és rájöttem, hogy az egyik meglazult fogát szívja, a nyál belekerül a lukba, aztán újra kiürül, ez okozza a ritmikus kattogást, olyan volt, mint valami azonnal felrobbanó bomba.

– Nem vagyunk buzik! – közölte Kellog, és kissé megemelkedett a hangja. – Ha erre gondol, azt megmondhatom, hogy ez nem igaz. Nem vagyok köcsög. És ő sem. Mert ha ezt akarja mondani...

A szemem sarkából láttam, hogy Long a jobb kezével tesz egy mozdulatot, és az őrök gyorsan előrébb lépnek Kellog mögött.

– Minden rendben, Andy – nyugtatta meg Aimee. – Senki nem gondol ilyesmit. Kellog kissé remegett, miközben próbálta visszanyelni a dühét. – Hát nem volt az. Soha hozzám sem ért. A barátom volt. – Tudom, Andy – feleltem erre. – Sajnálom. Nem akartam semmi ilyesmire

utalni. Csak azt akartam megkérdezni, hogy adta-e valaha jelét annak, hogy kettejükben valami közös lehet. Említette valaha a lányát magának?

Kellog lassan kezdett megnyugodni, de továbbra is ott ült a gyanakvás és az ellenséges érzület a szemében. Tudtam, hogy sokáig tart eltüntetni onnan.

– Igen. – És ez azután történt, hogy elkezdett vigyázni magára, ugye? – Úgy van. – Ő is dr. Clay betege volt, mint maga, nem? – Ja. Eltűnt, miközben Frank börtönben volt. – Elmondta Frank valaha, hogy szerinte mi történt vele? Kellog megrázta a fejét. – Nem szeretett róla beszélni. Szomorú lett tőle. – Kérdezte, hogy mi történt magával ott északon? Kellog nagyot nyelt, és nem nézett a szemembe. Újra elkezdődött a kattogás, de

ez alkalommal nem követte düh. – Igen – felelte halkan. Nem „ja”, hanem „igen”. Ettől fiatalabbnak tűnt, mintha

azzal, hogy fölemlegettem az erőszakot, testileg is visszalöktem volna a gyerekkorába. Bágyadt lett az arca, és a pupillái összeszűkültek. Mintha össze is ment volna, a vállai beestek, a két kezét önkéntelenül széttárta, mintha esdekelne. A meggyötört felnőtt eltűnt, csak egy gyermek szellemét hagyva maga után. Nem is volt szükség arra, hogy megkérdezzem, mi történt vele. Kiült az arcára, a remegéssel, az ideges összerezzenésekkel, rándulásokkal, a néma, fájdalmas visszaemlékezéssel és megalázottsággal.

– Azt akarta tudni, hogy mit láttam, mire emlékszem – felelte szinte suttogva. – És mit mondott neki? – Elmondtam neki, hogy mit tettek velem – mondta ki. – Megkérdezte tőlem,

hogy láttam-e az arcukat, vagy hallottam-e, hogy valamelyikük egy nevet mond, de álarc volt rajtuk, és nem említettek neveket. – Egyenesen rám nézett. – Olyanok voltak, mint a madarak – mondta. – Mindegyikük különböző volt. Volt sas és varjú. És galamb. Meg egy kakas. – Megremegett. – Mind más volt. Mindig rajtuk voltak az álarcok, soha nem vették le őket.

– Emlékszik még bármire, például hogy hol történt? – Sötét volt. Bele szoktak tenni egy kocsi csomagtartójába, összekötözték a kezem

és a lábam, és egy zsákot húztak a fejemre. Egy jó darabig haladt a kocsi, aztán kiszedtek. Amikor levették a zsákot, egy szobában voltam. Voltak ablakai, de le voltak takarva. Volt ott egy propángázos fűtőtest és viharlámpák. Próbáltam csukva tartani a szemem. Tudtam, hogy mi fog történni, mert már korábban is átéltem. Mintha örök életemben ez történt volna, és soha nem akart volna vége szakadni.

Néhányszor pislogott, aztán lehunyta a szemét, mintha újra élte volna az egészet. – Andy – suttogtam. Továbbra is lehunyva tartotta a szemét, de bólintott, hogy tudassa, hallja. – Hányszor történt meg ez az egész? – Három után már nem számoltam. – Miért nem mondta el senkinek? – Azt mondták, hogy megölnek, és aztán fogják Michelle-t, és helyettem vele

csinálják. Az egyikük azt mondta, hogy nem számít nekik, hogy fiúval vagy lánnyal csinálják. Csak egy kicsit más, ennyi az egész. Szerettem Michelle-t. Nem akartam, hogy bármi rossz történjen vele. Korábban velem már megtörtént, úgyhogy tudtam, mit várhatok. Megtanultam, hogyan zárjam ki, amennyire csak tudom. Másra gondoltam, mialatt csinálták. Azt képzeltem, hogy valahol máshol vagyok, hogy nem a saját testemben vagyok éppen. Néha repültem az erdő fölött, lenéztem, és láttam odalenn az embereket, megláttam Michelle-t, odamentem hozzá, és együtt játszottunk a folyó partján. Én megtudtam ezt tenni, de Michelle nem lett volna képes erre. Ő velük lett volna végig.

Hátradőltem. Feláldozta magát egy másik gyerekért. Aimee már említette, de Kellog saját szájából hallani más volt. Nem volt semmi kérkedés abban, ahogy elmesélte az önfeláldozását. Egy fiatalabb gyerek iránti szeretetből tette, és teljesen természetes volt neki. Újra elfogott az az érzés, hogy itt egy férfitest csapdájába esett gyermeki lélek van előttem, egy olyan gyerek, akinek a fejlődése szinte teljesen megállt, csapdába ejtette mindaz, ami vele történt. Aimee némán ült mellettem, az ajkát szorosan összezárta, annyira, hogy a vér teljesen kiszállt belőle. Bizonyára hallotta ezt már korábban is, gondoltam, de soha nem lesz könnyebb végighallgatni.

– De a végén kiderült – mondtam. – Az emberek rájöttek, hogy mi történik magával.

– Dühös lettem. Nem tudtam uralkodni magamon. Elvittek az orvoshoz. Az megvizsgált. Megpróbáltam megállítani. Nem akartam, hogy eljöjjenek Michelle-ért. Aztán az orvos kérdéseket tett föl nekem. Megpróbáltam hazudni Michelle miatt, de az orvos rájött. Nem tudtam minden hazug választ a fejemben tartani. Visszavittek dr. Clayhez, de többé nem akartam vele beszélni. Senkivel nem akartam beszélni, úgyhogy meg sem szólaltam. Újra elvittek, de aztán túl idős lettem, és békén hagytak. Rossz emberek közé keveredtem, elkövettem néhány dolgot, és a Castle-ba csuktak.

Castle volt a neve a Dél-Portlandben lévő régi Maine-i Nevelőintézetnek. Ezt a javítóintézetet kezelhetetlen fiataloknak hozták létre még a XIX. század közepén. Azóta már bezárták, de nem volt kár érte. Mielőtt megnyílt volna az új ifjúsági központ Dél-Portlandben és Charlestonban, a visszaesők aránya ötven százalék volt. Azóta tíz-tizenöt százalékra csökkent, leginkább azért, mert az intézmények kevésbé

tartották fontosnak azt, hogy bezárják és megbüntessék a fiatalokat – akik közül néhány nem volt idősebb tizenegy-tizenkét évesnél -, inkább arra törekedtek, hogy segítsék őket abban, sikerüljön megoldaniuk a problémájukat. De ezek a változások túl későn történtek Andy Kellog számára. Ő volt az élő példa arra, hogy mi sülhet el balul, ha az állam nem jól bánik egy nehezen kezelhető gyerekkel.

Most Aimee szólalt meg. – Megmutathatom a rajzait Mr. Parkernek, Andy? A fiú kinyitotta a szemét. Nem volt könnyes. Szerintem már nem maradt hullatni

való könnye. – Persze. Aimee kinyitotta a mappáját, és előhúzott egy kartonpapír tokot. Átnyújtotta

nekem. Nyolc vagy kilenc kép volt benne, a legtöbbje krétával készült, és néhány vízfestékkel. Az első négy vagy öt nagyon sötét volt, a szürke, fekete és vörös árnyalataival megfestve, és elnagyolt, meztelen, madárfejű alakokat ábrázolt. Bill ezekről a képekről beszélt nekem.

A többi kép ugyanazon táj különböző változata volt: fák, a csupasz föld, düledező épületek. Eléggé kidolgozatlan rajzok voltak, nem volt nagy tehetség, aki készítette őket, mindamellett nagy műgonddal rajzolták néhányukat, miközben egyik-másik csak a fekete és zöld dühödten elkent foltjaiból állt. Ugyanazon helyszínt ábrázolták, és lerítt róluk, hogy düh és bánat marcangolta a készítőjüket. Minden egyes képet egy hatalmas, kőből készült templomtorony uralt. Ismertem a helyet, már korábban is láttam róla készült képet. Gileád volt.

– Miért rajzolta le ezt a helyet, Andy? – kérdeztem. – Itt történt a dolog – felelte Kellog. – Ide vittek. – Honnan tudja? – A második alkalommal lecsúszott a zsák a fejemről, miközben bevittek az

épületbe. Rugdostam feléjük, és majdnem teljesen lejött a fejemről. Mielőtt visszahúzhatták volna rám, megláttam. Láttam a templomot. Lefestettem, hogy meg tudjam mutatni Franknek. Aztán átvittek a szigorítottba, és többé nem engedték, hogy fessek. Nem is vihettem ezeket magammal. Megkértem Miss Price-t, hogy vigyázzon rájuk.

– Tehát Frank látta ezeket a képeket? – Aha. – És maga nem emlékszik jobban azokra az emberekre, akik odavitték magát. – Az arcukra nem. Mondtam már magának, álarcot viseltek. – Na és más ismertetőjegyek? Tetoválások, esetleg sebhelyek? – Nem. – A fiú összeráncolta a homlokát. – Várjon csak! Az egyiknek volt itt egy

madár. – A bal alkarjára mutatott. – Egy fehér sas volt, sárga csőrrel. Biztosan ezért viselt sasmaszkot. Ő mondta meg mindig a többieknek, hogy mit csináljanak.

– Elmondta ezt a rendőrségnek? – Igen. De nem hallottam, hogy történt volna valami. Biztosan nem volt a

segítségükre. – És Frank? Neki is mesélt a tetoválásról? A fiú vonásai megfeszültek. – Azt hiszem, igen. Nem emlékszem. – Aztán elernyedt az arca. – Kérdezhetek

valamit?

Aimee meglepettnek tűnt. – Hát persze, Andy. A fiú felém fordult. – Megpróbálja megkeresni ezeket a férfiakat, ugye, uram? – kérdezte. Volt valami

a hangjában, ami nem tetszett. Eltűnt a kisfiú, és a helyét nem egy gyerek vagy egy felnőtt vette át, hanem valami romlott ördögfióka, akiben mindkettő benne volt. A hangja szinte gúnyos volt.

– Igen – feleltem. – Akkor jobban teszi, ha siet – mondta a fiú. – Miért? Visszatért az arcára a mosoly, de az a gonosz kis fény is. – Mert Frank megígérte, hogy megöli őket. Megígérte, hogy mindegyiküket

megöli, ha kikerül. Azzal Andy Kellog felállt, és arccal nekivágta magát a plexiüvegnek. Az orra

azonnal betört, vérfoltot kenve az üvegre. Aztán újra nekicsapta magát, amitől szétnyílt a homloka a hajvonal alatt. Aztán kiabálás és sikoltozás hallatszott, ahogy az őrök rávetették magukat, Aimee Price a nevén szólongatta, és könyörgött neki, hogy ne bántsa magát. Közben felvisított egy vészjelző, még több őr jelent meg, és Andy eltűnt a testek tömege alatt, továbbra is rugdosott és kiáltozott, hogy sikerüljön neki az újabb fájdalommal elfednie a régit.

18.

Az őrparancsnok csöndesen dühöngött, miközben visszafelé sétáltunk a fogadórész felé. Aztán otthagyott bennünket egy ideig. Aimee leült, és némán vártuk, hogy Long visszatérjen, és beszámoljon Andy Kellog állapotáról. Ahhoz túl sokan voltak körülöttünk, hogy megbeszélhessük, mi is történt. A látogatókat néztem, mindegyikük bele volt gubózva a saját fájdalmába és azok nyomorúságába, akiket látogatni jöttek. Kevesen szólaltak meg. Voltak ott idősebb férfiak, akik apák lehetettek, testvérek vagy barátok. Néhány nő a gyerekét is elhozta a látogatásra, de még azok is csöndben, lehangoltan várakoztak. Tudták jól, hogy mi ez a hely, és megijedtek tőle. Ha elkezdenek szaladgálni, meg ha hangosan beszélnek, esetleg akkor itt köthetnek ki ők is, akárcsak az apukájuk. Nem engedik, hogy hazamenjenek, egy férfi majd fogja őket, és bezárja a sötétbe, mert ez történik a rossz gyerekekkel. Becsukják őket, és elrohad a foguk, aztán nekiverik az arcukat a plexiüvegnek, hogy elérhessék a várva várt eszméletlenséget.

Megjelent Long a pultnál, és intett, hogy csatlakozzunk hozzá. Elmondta, hogy Andy orra csúnyán eltört, elveszítette egy újabb fogát, és sikerült neki begyűjtenie néhány újabb horzsolást, miközben megpróbálták lecsendesíteni, de különben a körülményekhez képest jól van. A homlokán lévő sebet öt öltéssel össze kellett varrni, és most a gyengélkedőben van. Még csak nem is kellett lefújniuk, de persze ez lehet, hogy annak tulajdonítható, hogy az ügyvédje ott volt az üveg túloldalán. Nem találták nála jelét az agyrázkódásnak, de éjjelre a biztonság kedvéért megfigyelés alatt tartják. Azért megkötözték, nehogy megint maga ellen forduljon, vagy megpróbáljon valaki másnak ártani. Aimee kissé hátrább vonult, hogy telefonálhasson a mobilján fültanúk nélkül, úgyhogy kettesben maradtam Longgal, aki még mindig dühös volt magára és a beosztottjaira amiatt, ami Andy Kelloggal történt.

– Már csinált korábban is ilyesmit – közölte. – Mondtam nekik, hogy figyeljék. – Aimee-re pillantott, jelezve, hogy részben őt hibáztatja azért, mert a beosztottjai hátrább vonultak.

– Az a fiú nem ide való – jegyeztem meg. – A bíró döntött így, nem én. – Hát akkor nem jó bíró volt. Tudom, hogy hallotta, ami elhangzott ott benn.

Nem hinném, hogy a fiúnak sok esélye lett volna már a kezdetektől, de amit azok az emberek műveltek vele, az még a maradék esélyétől is megfosztotta. A szigorítottban csak egyre őrültebb lesz, és a bíró lassú, fokozatos megőrülésre ítélte. Nem zárhatnak el valakit egy ilyen helyre anélkül, hogy esélye lenne arra, hogy valaha is kikerül innen, és nem várhatják, hogy kiegyensúlyozottan viselkedjen. Kezdjük azzal, hogy Andy Kellog már alig tud kitartani.

Longban volt annyi tisztesség, hogy legalább úgy tett, mint aki zavarban van. – Megteszünk érte mindent, amit csak tudunk. – Az nem elég. – Szemrehányást tettem neki, pedig tudtam, hogy nem az ő

hibája. Kellogot elítélték, bebörtönözték, és nem Long dolga volt, hogy megkérdőjelezze ezt a döntést.

– Talán úgy véli, hogy jobb volt neki, amikor itt volt a cimborája, Merrick? – Legalább távol tartotta a farkasokat. – Ő maga sem volt jobb egy állatnál. – Ezt nem hiheti komolyan. Felvonta az egyik szemöldökét. – Csak nem lágyult meg a szíve Merrick iránt? Jó lesz, ha vigyáz, mert még a

végén egy kést talál benne! Longnak igaza volt, és mégsem volt igaza Merrickkel kapcsolatban. Nem

kételkedtem abban, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül sebesített vagy ölt volna meg bárkit, de valamiféle értelem munkálkodott benne. A gond az, hogy Merrick maga is egy fegyver, és valaki meg is találta a módját annak, hogy használja. De Long szavai telibe találtak, ahogy Rachel szavai is. Tényleg éreztem valamiféle sajnálatot Merrick iránt. Hogy is ne éreztem volna? Én is apa vagyok. Én is elveszítettem egy gyereket, és nem vadászhattam le azt az embert, aki felelős volt a haláláért. Azt is tudtam, hogy bármit megtennék, csak hogy megvédjem Samet és az édesanyját. Akkor hogyan is ítélhettem volna el Merricket azért, mert meg akarja tudni az igazat a lánya eltűnéséről?

De – félretéve minden kétséget – most sokkal többet tudtam, mint egy órával korábban. Mindazonáltal sajnálatos módon Merrick is birtokában volt mindeme tudásnak. Kíváncsi lettem volna, vajon elkezdte-e már földeríteni Jackmant és Gileád romjait, hogy azoknak az embereknek a nyomára jusson, akik – hite szerint – felelősek voltak a lánya eltűnéséért, vagy már a nyomában van annak a férfinak, akinek a sas volt a karjára tetoválva. Nekem is el kell mennem Gileádba. Minden egyes lépésem egyre közelebb visz hozzá.

Visszatért Aimee. – Telefonáltam néhányat – mondta. – Szerintem találhatunk egy együtt érző bírót,

aki elrendeli, hogy szállítsák át a fiút Riverwiew-ba. – Longhoz fordult. – A következő néhány napban megszervezem, hogy egy független pszichiáter megvizsgálhassa Andyt. Nagyon méltányolnám, ha megkönnyítené a dolgomat.

– Végig kell csinálni a szokásos procedúrát, de ha a kormányzó rábólint, én tartom az agyturkász kabátját addig, ha ez segít.

Úgy tűnt, hogy Aimee a körülményekhez képest elégedett, és jelezte, hogy mennünk kellene. Ahogy mozdultam, hogy utána megyek, Long gyöngéden megfogta a karomat.

– Még két dolog – mondta. – Először is komolyan mondtam, amit mondtam Frank Merrickről. Láttam, mire képes. Majdnem kinyírt egy fickót, aki egyszer megpróbálta elvenni Andy Kellog desszertjét, kómába küldte egy műanyag tálkányi olcsó fagyiért. És igaza van, tényleg hallottam, amit Andy Kellog odabent mondott. A fenébe is, már korábban is hallottam. Nem újdonság. És tudja, hogy mi a véleményem? Szerintem Frank Merrick kihasználta Andy Kellogot. Közel került hozzá, csak hogy rájöjjön, mit tud. Állandóan pumpolta újabb meg újabb információkért, megpróbálta rávenni, hogy visszaemlékezzen mindenre, amit csak tud arról, amit azok az emberek műveltek vele. Bizonyos értelemben ő a felelős azért, hogy az a fiú ilyen állapotba került. Teljesen kiborította, felizgatta, és most nekünk kell viselnünk a következményeket.

Nekem nem ezt mondták a hokimeccsen, de tudtam, hogy bevett dolog a fegyencek esetében, hogy néha érzelgősek lesznek azokkal, akikkel odabenn találkoztak. És egy olyan helyen, ahol a kedvesség ritka, mint a fehér holló, az emberi tisztességnek a legapróbb megnyilvánulása hatalmassá nagyítódik fel. Az igazság pedig – ahogy az mindig lenni szokott – az arany középúton van, valahol aközött félúton, amit Bill és Long mondott. Láttam, hogy Andy Kellog hogyan reagált, amikor a vele való erőszakról kérdeztem. Lehet, hogy Merricknek néha sikerült lenyugtatnia, de kétségem sem volt afelől, hogy voltak olyan alkalmak, amikor nem, és mindennek következtében Andy szenvedte meg a dolgot.

– A másik az a tetoválás, amelyet a fiú említett. Lehet, hogy egy katonát kell keresnie. Az a tetoválás nagyon emlékeztetett valakire, akivel valaha együtt szolgáltam.

– És van valami ötlete, hogy hol kezdhetném a vizsgálódást? – Nem én vagyok a nyomozó – felelte Long. – De ha én lennék, én dél felé

keresgélnék. Talán Fort Campbellben. A légierőnél. Aztán otthagyott bennünket, testes alakja lassan beleveszett a börtönépületbe. – Mi volt ez? – kérdezte Aimee, de nem feleltem. Fort Campbell pontosan Kentucky és Tennessee határán feküdt, ott állomásozott

a 101-es légi deszant hadosztály. A Vijjogó Sasok. Elváltunk a parkolóban. Megköszöntem Aimee segítségét, és megkértem, hogy

tudassa velem, ha bármit tehetek Andy Kellogért. – Jól tudja erre a választ – felelte a nő. – Találja meg azokat az embereket, és aztán

mondja el nekem. A legpocsékabb ügyvédet fogom ajánlani, akit csak ismerek. Megpróbáltam elmosolyodni, de a mosolyom elhalt valahol a szám és a szemem

között. Aimee tudta, hogy mire gondolok. – Frank Merrick – mondta. – Igen, Merrick. – Azt hiszem, jó lenne, ha őelőtte találná meg azokat az embereket. – Lehet, hogy rá kellene őket hagyni. – Megtehetné, csakhogy ez az egész nem csak róla szól, és még csak nem is

Andyről. Ebben az esetben az igazságnak kell győzedelmeskednie. Valakinek a nyilvánosság elé kell tárnia a dolgot. Más gyerekek is áldozatul eshetnek. Módot kell találnunk arra, hogy rajtuk is segítsünk, vagy azokon a felnőtteken, akivé váltak. És ezt nem tudjuk megtenni, ha Frank Merrick levadássza és megöli őket. Megvan még a névjegykártyám?

Megnéztem a tárcámat. Ott volt. Megpöcögtette az ujjával. – Ha bajba kerül, hívjon fel. – Miből gondolja, hogy bajba kerülök? – Maga egy visszaeső bajba kerülő, Mr. Parker – felelte Aimee, miközben beszállt

a kocsijába. – A baj sose kerüli el.

19.

Dr. Robert Christian kissé zaklatottnak tűnt, és mintha kényelmetlenül érezte volna magát, amikor váratlanul felhívtam az irodájában, miközben Warrenből visszafelé tartottam, de azért belement, hogy rám áldoz néhány percet becses idejéből. Amikor megérkeztem, egy járőrkocsi parkolt az ajtaja előtt, egy férfi ült benne hátul, a fejét nekihajtva annak a plexiüvegnek, amely az autót két részre osztotta. A keze állásán látszott, hogy meg van bilincselve. Egy rendőr egy nővel beszélgetett, aki a harmincas éveiben járhatott, és akinek a feje állandóan egy háromszöget írt le: a tekintete a rendőrről két gyerekre vándorolt, akik tőle jobbra egy nagy, négykerék-meghajtású Nissanban ültek, majd arra az emberre, aki a járőrkocsi hátuljában ült, majd megint vissza a zsarura. Zsaru, gyerekek, pasas. És közben sírt. És a gyerekei is.

– Hosszú nap volt – jegyezte meg Christian, miközben becsukta az irodája ajtaját, és szinte belezuhant az íróasztala mögötti karosszékbe. – És még nem is ebédeltem.

– Az a pasi odakinn? – Nem tudok mit hozzáfűzni – jegyezte meg Christian, és csak egy kicsit enyhült

meg. – Nem könnyű a mi munkánk, de az egyik legnehezebb, és amit nagyon tapintatosan kell intézni, az az olyan helyzet, amikor valakit szembesítenek azokkal a vádakkal, amelyeket ellene felhoznak. Néhány nappal ezelőtt a rendőrség lefolytatott egy kihallgatást, ma pedig eljött ide egy anya gyermekeivel egy megbeszélésre, amikor is kiderült, hogy az apa odakinn várja őket. Az emberek különböző módon reagálnak arra, ha erőszakkal vádolják őket: van, aki hitetlenkedik, van, aki erőszakossá válik. De azért nem kell túl gyakran kihívnunk a rendőrséget. Ez most egy... különösen nehéz helyzet volt minden érintett számára.

Elkezdte összeszedegetni a papírokat az asztalán. – Nos, Mr. Parker, mit tehetek önért? Sajnos nincsen sok időm. Két óra múlva

találkozóm lesz Harkness szenátorral fent Augustában, hogy a kötelezően kiszabandó ítéletekről beszéljünk, és még nem készültem föl annyira, mint szeretnék.

James Harkness szenátor egy jobboldali beállítottságú, harcias politikus volt, aki elsöprő erejű érveléssel vetette bele magát minden eléje kerülő ügybe. Manapság azok közé állt, akik a leghangosabban ágáltak amellett, hogy kötelezően húsz évre ítéljék azokat, akiket bűnösnek találnak kiskorú ellen elkövetett súlyos szexuális bántalmazásában, még olyan esetekben is, ahol vádalkut kötöttek.

– Na és maga mellette van, vagy ellene? – A legtöbb ügyésszel ellentétben én ellene vagyok, de egy olyan ember számára,

mint a jó szenátor, ez olyan, mintha a karácsony ellen érvelnék. – Megkérdezhetem, hogy miért? – Nagyon egyszerű: ezzel csak a szavazókat akarja megvesztegetni, pedig sokkal

több kárt okoz a javaslatával, mint amennyi haszna van. Nézze, minden száz bejelentett eset körülbelül felében vonják be a rendőrséget. Ebből az ötvenből körülbelül negyven esetében történik vádemelés. Ebből harmincötben vádalkut kötnek, öt kerül tárgyalásra, és ebből az ötből kettő esetén lesz elmarasztaló ítélet, háromban pedig felmentés. Tehát az eredeti százból körülbelül harminc-negyven olyan elkövetőnk van, akit nyilvántartásba vesznek, akiket nyomon tudunk követni.

– A kötelező ítélet nem ösztönzi a megvádolt embert arra, hogy vádalkut kössön. Nem marad más hátra, mint kockáztatni a tárgyalást, és az ügyészek általában nem szeretik perre vinni a dolgot, hacsak nincs megalapozott gyanú. Számunkra a gond az – ahogy azt már a múltkori találkozásunkkor is említettem -, hogy néha nagyon nehéz olyan bizonyítékokkal szolgálni, amelyek elegendők ahhoz, hogy a büntető törvényszék elmarasztaló ítéletet hozhasson. Tehát, ha bevezetik a kötelező ítéletet, nagy a valószínűsége annak, hogy sokkal több elkövető keresztülcsúszik a hálón. Nem tudjuk nyilvántartásba venni őket, így tovább folytatják azt, amit csináltak, amíg valaki újra lefüleli őket. Az ilyen kötelező ítélet csak arra jó, hogy a politikusok keménynek tűnhessenek, ha a bűnüldözésről van szó, valójában azonban teljesen kontraproduktív a dolog. De hogy őszinte legyek, könnyebb dolgom lenne mindezt megértetni egy csimpánzzal, mint az, hogy meggyőzzem Harknesst.

– A csimpánzok nem aggódnak az újraválasztás miatt – jegyeztem meg. – Én bármikor szívesebben szavaznék egy csimpánzra, mint Harknessre. Egy

csimpánz legalább a későbbiekben esetleg tovább fejlődhet. Nos, Mr. Parker, jutott valamivel előbbre?

– Egy kicsit. Mit tud Gileádról? – Gondolom, nem a Bibliával kapcsolatos tudásomat akarja fölmérni – felelte dr.

Christian -, úgyhogy bizonyára a Gileádi Közösséget érti ezen, no meg a „Gileád Gyermekeit”.

Röviden elmesélte a történetet, amely hasonló volt ahhoz, amit már korábban is hallottam, bár ő úgy hitte, hogy az ott elkövetett erőszak mértéke sokkal nagyobb volt, mint ahogy azt korábban gyanították.

– Találkoztam néhány áldozattal, úgyhogy tudom, miről beszélek. Szerintem a gileádiak mindegyike tudta, hogy mi történik azokkal a gyerekekkel, és sokkal több ember vett részt benne, mint ahogy először feltételezték.

– Miután fölfedezték a holttesteket, néhány család eltűnt, és soha többet nem is lehetett róluk hallani. Más családok esetén fölmerült, hogy egyéb ügyekhez is közük van. Az egyik áldozat, akinek a vallomása alapján Mason Dubust elítélték – ez volt az az ember, aki a feltételezések szerint az erőszaktevők vezére volt -, megtett minden tőle telhetőt, hogy nyomon kövesse, mi lett velük. Néhányan más államok börtöneiben vannak, a többi meghalt. Dubus az egyetlen, aki – tudomásunk szerint – életben van. Ha vannak is mások, már nagyon öregek.

– És mi történt a gyerekekkel? – Néhányat közülük magukkal vittek a szüleik vagy a gyámjuk, amikor a

közösség felbomlott. Nem tudjuk, hová mentek. Azokat, akiket kimentettek, gondozásba vettek. Néhányukat a Good Will Hinckney vette védőszárnyai alá.

Good Will Hinckney egy intézet volt, nem messze az I-95-ös sztrádától. Ez adott otthont, és iskoláztatta azokat a 12 és 20 év közötti gyerekeket, akiket molesztáltak, akik hajléktalanok voltak, vagy akik az alkohol és egyéb szerek áldozatai voltak, akár direkt módon, akár úgy, hogy az egyik családtag volt a rabja ezeknek. A XIX. század vége óta fennállt, és minden évben kilenc-tíz fiatalkorú végzett itt, olyanok, akik egyébként börtönben vagy a föld alatt végezték volna. Nem meglepő, hogy a gileádi gyerekek egy része oda került. Valószínűleg a legjobb dolog történt, ami történhetett az adott körülmények között.

– Hogyan eshetett meg mindez? – kérdeztem. – Úgy értem, szinte hihetetlen, hogy ilyen nagy méreteket öltött a dolog.

– Nagyon elzárt, zárkózott közösség volt, egy olyan államban, ahol nagyon sok ilyen közösség létezik – felelte Christian. – Abból, amit most tudunk, úgy tűnik, hogy a vezető családok tudtak egymásról már azelőtt, hogy Gileádba érkeztek volna, és együttműködtek, vagy kapcsolatban álltak egymással néhány éven keresztül. Más szóval egy egész szervezet segítette elő az ott folyó erőszakoskodásokat. Nyilvánvalóan szigorú hierarchia uralkodott a legfontosabb négy-öt család és az újonnan érkezettek között; a nők nem keveredtek egymás között, a gyerekek nem játszottak egymással, és a férfiak is tartották a távolságot, amennyire az lehetséges volt, kivéve az olyan alkalmakat, amikor a munka miatt az elengedhetetlenül szükséges volt. Az erőszaktevők nagyon is tisztában voltak vele, hogy mit tesznek, és valószínűleg összehangolták a cselekedeteiket azokkal, akinek hasonló volt az ízlésük, úgyhogy mindig akadt újabb és újabb áldozat. Amúgy is rémálomszerű helyzet volt, de létezett valami Gileádban – a balszerencse, a rossz időzítés, a rossz helyszín, vagy egyszerűen nevezhetjük akár valami ördöginek is -, ami még inkább súlyosbította az egészet. És figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy akkoriban az emberek nem voltak még annyira tudatában az ilyen gyermekbántalmazásoknak, mint manapság. Csak 1961-ben történt, hogy egy Henry Kempe nevű orvos írt egy cikket azzal a címmel, hogy „A bántalmazottgyerek-szindróma”, amellyel forradalmat indított a gyermekbántalmazási ügyek terén, de az a cikk alapvetően csak a testi bántalmazásra koncentrált, és még a hetvenes évek elején – amikor én elkezdtem a szakirányú képzést – sem nagyon emlegették a szexuális erőszakot. Aztán jött a feminizmus, és az emberek elkezdtek beszélgetni a nőkkel és a gyerekekkel a bántalmazásokról. 1977-ben megjelent Kempe műve, „A szexuális bántalmazás, egy újabb, rejtett gyermekgyógyászati probléma” címmel, és vele együtt a felismerés, hogy szembe kell nézni a valószínűleg ebből eredő valós problémákkal.

– Sajnálatos módon úgy is mondhatnám, hogy az inga túlságosan is kilengett a másik irányba. Állandó gyanakvást hozott magával, mert a tudomány nem tudott lépést tartani azzal a követelménnyel, hogy képesek legyenek kézben tartani a problémát. Óriási volt a lelkesedés, de nem volt elegendő szkepticizmus. Mindez visszaütött, és a kilencvenes években csökkent a bejelentések száma. Ám mostanra mintha beállt volna egy egyfajta egyensúly, még akkor is, ha az egyéb erőszakoskodások kárára mostanában már inkább a szexuális erőszakra koncentrálunk. A becslések szerint a gyerekek húsz százalékát szexuálisan bántalmazzák, mire elérik a felnőttkort, de a hosszú távon történő elhanyagolás és testi bántalmazások hatása ténylegesen sokkal súlyosabb. Például egy olyan gyerek, akit vertek és elhanyagoltak, sokkal nagyobb valószínűséggel követ el bűncselekményeket, mint egy olyan, akit szexuálisan bántalmaztak. Mindazonáltal különböző adatok alapján tudjuk, hogy a gyerekekkel erőszakoskodók nagyobb valószínűséggel voltak saját maguk is áldozatai nemi erőszaknak, de a pedofilok legtöbbje nem. Nos – fejezte be -, egy egész előadást tartottam magának. De miért is kíváncsi Gileádra?

– Daniel Clayt is érdekelte Gileád. Több képet is festett róla. Valakitől azt is megtudtam, hogy még Mason Dubusszal is beszélt, és könyvet is akart írni arról, ami

ott történt. Aztán ott van az a tény is, hogy a kocsiját Jackmanben találták meg, és Gileád nincs messze onnan. És Clay egyik betegét Gileádban vagy annak környékén erőszakolta meg néhány madárálarcot viselő férfi. Úgy tűnik nekem, hogy ez több puszta véletlen egybeesésnél.

– Nos, valószínűleg nem meglepő, hogy Clayt érdekelte Gileád – felelte Christian. – A legtöbb ember, aki a mi szakterületünkön dolgozik Maine-ben, valamikor tanulmányozza a hozzáférhető anyagot, és sokan közülük nagy valószínűséggel elbeszélgettek Dubusszal, többek között jómagam is. – Egy darabig elgondolkodott.

– Nem emlékszem, hogy a Clayjel kapcsolatos beszámolókban említést tettek volna Gileádról, bár szóba hoztak vidéki helyszíneket. Néhány gyerek fákra, fűre, földútra emlékezett vissza. És voltak hasonlóságok azzal a hellyel kapcsolatosan, ahol erőszakoskodtak velük, bár az áldozatok többségének majdnem végig bekötötték a szemét, úgyhogy csak elkapott pillantásokról lehetett szó, semmi másról.

– Lehetséges, hogy ezeket az áldozatokat amiatt vitték Gileádra, ami korábban ott történt? – kérdeztem.

– Lehetséges – felelte Christian. – Van egy barátom, akinek az öngyilkosságok megelőzése a szakterülete. Ő szokta emlegetni, hogy létezik „helyszínegyezés”, léteznek olyan helyek, amelyeket előszeretettel használnak öngyilkosságok elkövetésekor, főleg amiatt, mert ott már mások sikerrel fordultak maguk ellen. Az egyik öngyilkosság elősegíti a másikat, vagy stimulálja azt. Ugyanígy elképzelhető, hogy egy hely hasonlóképpen vonzó lehet a nemi erőszakot elkövetők számára, bár meglehetős kockázatot vállalnak vele.

– Lehet, hogy ez a kockázat csak növeli a vonzerejét? – Talán igen. Nagyon sokat gondolkodtam ezen, amióta meglátogatott. Ez egy

eléggé szokatlan eset. Olyannak tűnik, mintha az áldozat számára idegen férfiak lettek volna az erőszakolok, ami már önmagában merőben szokatlan. A gyerekek – a felnőttekkel ellentétben – ritkán esnek idegenek áldozatául. Az esetek ötven százalékában családon belüli az erőszak, ha lányokról van szó, és tíz-húsz százalékban, ha fiúkról. A nem családon belüli erőszak esetén az elkövetők hat kategóriába sorolhatók a komplexusuk mértéke alapján, kezdve egészen azoktól, akiknek esetében gyakori a nem szexuális jellegű kapcsolat a gyerekekkel, egészen a szadista elkövetőkig, akiknek csak ritkán van nem szexuális jellegű kapcsolatuk velük. Ők azok, akik tipikusan számukra ismeretlen gyerekeket szemelnek ki áldozatul, de azoknak a gyerekeknek az esetében, akik a madárálarcos elkövetőkről meséltek, az erőszakosság mértéke minimális volt. Igazából csak egyetlen gyerek számolt be arról, hogy komolyabban megsérült testileg. Azt mondta, hogy azt a férfit, aki ezt tette – elkezdte fojtogatni a lányt, egészen addig, amíg szinte minden elsötétedett előtte -, szinte azonnal rendreutasította egy másik elkövető. És ez azt mutatja, hogy urai voltak maguknak. Ezek a férfiak nem hétköznapi erőszaktevők voltak. Előre terveztek, együttműködtek, és – jobb szó híján – megtartóztatták magukat. És ezek a tényezők teszik a dolgot meglehetősen nyugtalanítóvá.

– Biztos benne, hogy nem jelentettek hasonló eseteket, mióta Clay eltűnt? – Úgy érti, olyan erőszakoskodásokat, amelyek hasonlók voltak ehhez? Nos.

Amennyire biztos lehetek benne, nem, ha a számomra hozzáférhető információkat tekintem. Gondolom, pontosan emiatt keveredett gyanúba Clay.

– Lehet, hogy ezek a férfiak abbahagyták a dolgot? – Nem hinném. Elképzelhető, hogy néhányukat más váddal börtönbe zártak, ami

megmagyarázná a szünetet, de egyébként nem, nem hiszem, hogy abbahagyták volna. Ezek az emberek ragadozó pedofilok. Lehet, hogy megváltozott valamennyire a módszerük, de a késztetéseik nem tűntek el.

– Miért változtattak volna a módszerükön? – Valami történhetett, valami, ami megijesztette őket, vagy amitől ráébredtek

arra, azt kockáztatják, hogy magukra vonják a figyelmet, ha továbbra is azon a módon folytatják az erőszakoskodásokat.

– Egy Frank Merrick nevű férfi lánya rajzokat készített madárálarcos férfiakról – mondtam.

– És Merrick lánya eltűnt – felelte Christian, helyettem fejezve be a gondolatot. – Ismerem az ügyet.

– Clay eltűnésének ideje nagyjából egybeesik azzal, amikor Lucy Merricket utoljára látták – közöltem. – És maga éppen most mondta, hogy ezután már nem jelentettek be olyan esetet, ahol madárálarcos férfiak erőszakoltak meg gyerekeket.

– Tudomásom szerint nem történt ilyen eset – felelte Christian. – De már mondtam magának korábban: nem könnyű nyomára bukkanni azoknak, akik áldozatul eshettek. Elképzelhető, hogy folytatódtak az erőszaktevések, csak nem hallottunk róluk.

Minél többet törtem ezen a fejem, annál valószínűbbnek tűnt a dolog. Volt összefüggés Clay és Lucy Merrick eltűnése és a között a tény között, hogy ezután nem derült ki újabb gyerekről, hogy madárálarcos férfiak erőszakot tettek rajta.

– Egy gyerek halála elegendő lett volna ahhoz, hogy megijessze őket, hogy arra késztesse őket, hogy felhagyjanak azzal, amit csináltak? – kérdeztem.

– Ha véletlenül következett be, akkor lehetséges a dolog, igen – felelte Christian. – És ha nem? – Akkor másokkal nézünk szembe, nem gyermekmolesztálókkal, hanem

gyermekgyilkosokkal. Mindketten hallgatásba burkolództunk. Christian lejegyzett valamit egy

noteszba. Figyeltem, ahogy elkezd lebukni a nap, és ezzel együtt a fény beesési szöge változik az ablakroló résein át. Olyan árnyat vetett, mintha börtönrács volna, és újra Andy Kellog jutott az eszembe.

– Dubus még mindig ebben az államban él? – kérdeztem. – Valahol Caratunk mellett. Eléggé elzárt hely. A fickó gyakorlatilag rab a saját

otthonában. Egy műholdas nyomkövető van a bokáján, és gyógyszerezik, hogy elnyomják benne a szexuális késztetést. Nem engedik meg, hogy hozzáférjen az internethez vagy a kábeltévéhez. Még a postáját is ellenőrzik, és a telefonbeszélgetéseit is, mert ez volt a feltétele a szabadlábra helyezésének. És bár már öreg, akkor is potenciális veszélyt jelent a gyerekekre. Valószínűleg tudja, hogy letöltötte a büntetését azért, ami Gileádban történt. Azt követően három különböző alkalommal börtönözték be, csak így hirtelen a következők jutnak eszembe: kétrendbeli szexuális erőszakért, háromrendbeli kiskorú sérelmére elkövetett testi sértésért, gyerekeket ábrázoló pornografikus képek birtoklásáért és egy csomó más bűncselekményért, mind hasonlóért. A legutolsó esetben húsz évet kapott, amit tíz év után felfüggesztettek, és élethosszig tartó próbaidőre bocsátották, hogy biztosak

legyenek abban, hogy haláláig szigorú ellenőrzés alatt marad. Néha továbbképzősök és orvosok kérdezik ki. Hasznos alany. Intelligens, és ahhoz képest, hogy a nyolcvanas éveiben jár, eléggé éles eszű, és szeret beszélgetni. Nincs sok lehetősége, hogy mivel üsse el az időt, gondolom.

– Érdekes, hogy ilyen közel maradt Gileádhoz. – Caratunk csak körülbelül negyvenöt kilométerre volt Gileádtól.

– Azt hiszem, a fickó nem hagyta el ezt az államot többé, miután idejött – felelte erre Christian. – Amikor én beszélgettem vele, nekem úgy festette le Gileádot, mintha az lenne az édenkert. Kapásból sorolta a szokásos érveket, hogy a gyerekekben sokkal nagyobb szexuális késztetés van, mint azt mi feltételezzük; hogy más kultúrák sokkal kedvezőbben ítélik meg a gyerekek és felnőttek közötti egyesülést; hogy Gileádban a kapcsolatok kölcsönösek, szeretetteljesek voltak. Különböző variációkat hallottam ugyanarról. De volt egy olyan érzésem, hogy tisztában van vele, hogy ez az egész csak ködösítés. Nagyon is tisztában volt vele, kicsoda ő, és élvezte a dolgot. Soha nem reménykedtek abban, hogy valaha is rehabilitálni lehet. Most csak megpróbáljuk ellenőrzés alatt tartani és felhasználni arra, hogy minél többet megtudjunk az olyan emberekről, mint ő. Ilyen értelemben hasznos számunkra.

– És a halott kisbabák? – Az asszonyokat hibáztatta miattuk, bár senkit sem volt hajlandó megnevezni. – És hitt neki? – Egy pillanatig sem. Ő volt a domináns hím a közösségben. Ha nem is saját

kezűleg mészárolta le azokat a gyerekeket, akkor is ő adta ki a parancsot a megölésükre. De ahogy már mondtam, akkoriban más idők jártak, és nem kell sokáig visszamennünk az időben, hogy rábukkanjunk hasonló történetekre vérfertőzésből vagy házasságtörésből származó kisgyerekekről, akiket minden nehézség nélkül eltettek láb alól.

– Mindazonáltal Dubus szerencsés volt, hogy megúszta, és nem nyírták ki, amikor azok az emberek ott fönn, Jackmanben fölfedezték, hogy mi folyik ott. Lehet, hogy gyanították a dolgot, de amikor megtalálták a babák holttesteit, az mindent megváltoztatott. A településen egy csomó épületet leromboltak. Csak néhány maradt meg, és a félig fölépült templom torzója. De lehet, hogy mára már azok sem állnak. Nem tudom. Már nagyon régóta nem jártam arra fenn, fiatalkorom óta.

Valaki kopogott az iroda ajtaján. Belépett a recepciós egy csomó üzenettel és egy csésze kávéval Christian számára.

– Hogyan beszélhetnék Mason Dubusszal? – kérdeztem. Christian nagyot kortyolt a kávéból, majd fölállt, a gondolatai már a következő

feladat körül jártak, a sokkal sürgetőbbeken. Olyan volt, mint egy szenátor, akinek emelkedőben van a csillaga, és aki a szavazatokat sokkal többre értékeli, mint az eredményeket.

– Felhívhatom a tartótisztjét – mondta, miközben kikísért. – Biztosan nem okoz gondot megszervezni egy találkozót.

Mikorra kiértem, a rendőrautó már eltűnt. A Nissan is, de azt megpillantottam egy rövid időre néhány perccel később, amikor visszafelé autóztam Scarborough-ba. Leparkoltam egy fánküzlet előtt, és mintha az ablaküveg mögött láttam volna, ahogy

a gyerekek egy dobozból eszegetik a rózsaszín-sárga süteményeket. A nő háttal volt nekem. Teljesen megereszkedett a válla, és szerintem sírt.

Aznap el kellett intéznem még egy telefonhívást. Azon a tetováláson járt az eszem, amelyet Andy Kellog említett, és azon, hogy John Long úgy véli, valaki olyasvalakié lehet, aki a katonaságnál szolgált, talán a légierőnél. Tapasztalatból tudtam, hogy nagyon nehéz utánajárni az ilyesféle információnak. Az ilyen helyen szolgálók kartonjait Missouriban, St. Louisban őrzik a személyes adatok állami gyűjtőközpontjában. De még ha sikerülne is hozzáférnem az adatbázishoz – ami eléggé nehéz dolog lenne, ha már itt tartunk -, hiábavaló volna, ha fogalmam sincs, hogy ki az illető. Ha lenne gyanúsítottam, akkor esetleg tudnék olyasvalakit találni, aki előszedné nekem azt a bizonyos aktát, de mindez azt jelentené, hogy külső embertől kellene segítséget kérnem, és erre még nem álltam készen. A veteránszövetség is szolgálhatott volna adatokkal, de nem volt olyan sok ember, aki kockáztatna egy közalkalmazotti, nyugdíjra jogosító állást azzal, hogy az asztal alatt átpasszol egy aktát egy nyomozónak.

Ronald Straydeer penobscot indián volt az Oldtownból. A K-9-esekkel szolgált a vietnami háborúban. A Scarborough Downs mellett lakott egy lövedék alakú lakókocsi mellett, amely valamikor egy Billie Purdue nevű ember otthona volt, de mostanában átmeneti házként szolgált különböző vándormadarak, naplopók és korábbi bajtársak számára, akik odatévedtek Ronald küszöbére. Ronaldot leszerelték a hadseregből, mert megsérült a mellkasán és a bal karján, amikor felrobbant mellette egy gumiabroncs azon a napon, amikor elhagyta Vietnamot. Soha nem voltam biztos benne, vajon melyik elszenvedett sérülése okozott nagyobb traumát neki: a valódi sebek vagy az, hogy ott kellett hagynia németjuhász kutyáját, Elzát mint „fölösleges felszerelést”. Meg volt róla győződve, hogy a vietnamiak megették Elzát. Szerintem emiatt sokkal jobban gyűlölte őket, mint amiatt, hogy rálőttek, amikor még egyenruhában volt.

Tudtam, hogy Ronaldnak volt egy kapcsolata a hadseregnél, egy Tom Hyland nevű fickó, aki a Rokkant Veteránok Szervezeténél dolgozott. Ő segített Ronaldnak benyújtania a kérvényt, amikor a veteránszövetséghez fordult nyugdíjért. Hyland szerzett Ronaldnak ügyvédet is, hogy elboldoguljon a bürokratikus rendszer útvesztőiben, és Ronald mindig nagyrabecsüléssel nyilatkozott róla. Én egyszer találkoztam vele, amikor ők ketten halászlét ettek a Lobster Shackben, a Two Lights State Parknál. Ronald úgy mutatta be nekem, mint „nagyon tiszteletreméltó” embert. Ez volt a legnagyobb dicséret, amelyet Ronald valaha kiejtett a száján emberi lénnyel kapcsolatosan.

Beosztása révén Hylandnek volt hozzáférése az összes olyan aktához, amelyet valaha veteránnyugdíjról kiállított a veteránszövetség, többek között azokhoz is, amelyeket a légierő egységeinél szolgáló, maine-i címmel bíró vagy a kérvényt ott benyújtó katonákról állítottak ki. Cserébe a Rokkant Veteránok Szervezete együttműködött más csoportokkal, mint például az Amerikai Vietnami Veteránok Szövetségével, az Amerikai Légióval és a Tengerentúli Háborúk Veteránjaival. Ha meg tudom fűzni Ronaldot, hogy „fejje meg” kicsit Hylandet, és az hajlandó lesz egy

kis szívességet tenni, akkor lehet, hogy hozzájutok az elsősorban szóba jöhető nevek listájához.

Majdnem teljesen sötét volt, amikor odaértem Ronald házához. Nyitva volt a bejárati ajtó. Ronald a nappalijában ült a tévé előtt, körülötte egy csomó sörösdoboz, a legtöbbje üres. Egy Hendrix-koncert ment a DVD-lejátszón, de nagyon halkan. Szemben Ronalddal, a kanapén egy férfi ült, aki fiatalabbnak nézett ki, mint az indián, de sokkal megviseltebbnek. Ronald Straydeer a korához képest nagyon jól tartotta magát, rövid, sötét hajába éppen csak vegyült néhány ősz hajszál, és a testét jól karbantartotta a nehéz fizikai munka. Nagydarab ember volt, de a barátja még nagyobb, a haja sárgásbarna fürtökben lógott, és háromnapos borosta borította az állát. Be volt állva, és olyan erős marihuánaszag lengte be a helyiséget, hogy az én fejem is elkezdett szédülni. Úgy tűnt, Ronald nincs annyira elszállva, de csak idő kérdése volt, hogy a mennybe menjen.

– Ember – szólalt meg a haver -, micsoda szerencse, hogy nem a zsaruk azok! – Nem ártana, ha bezárnátok az ajtót – feleltem -, vagy legalább becsuknátok.

Akkor nehezebben jönnek be. Ronald barátja bölcsen bólogatott. – Milyen igaz – mondta. – Miiilyen igaz! – Ő itt a barátom, Stewart. – Az apjával szolgáltam. Stewart az öböl-háborúban

harcolt. A régi időkről beszélgettünk. – Bassza meg! – emelte föl a sörét Stewart. – A régi időkre! Ronald megkínált sörrel, de nem kértem. Felpattintotta a pöcköt egy újabb Silver

Bullet dobozán, és majdnem teljesen kiitta, úgy vette le a szájáról. – Mit tehetek érted? – kérdezte. – Keresek valakit – feleltem. – Lehet, hogy a seregben szolgált. Van egy sast

ábrázoló tetoválás a bal karján, és kedveli a gyerekeket. Gondoltam, ha neked nem jut eszedbe erről senki, esetleg kérdezősködhetnél, vagy rákérdezhetnél a haverodnál, Hylandnél. Ez a fickó egy szemét alak, Ronald. Különben nem kérném ezt a szívességet.

Ronald elgondolkodott a kérésemen. Stewart szeme összeszűkült, miközben megpróbált arra koncentrálni, ami elhangzott.

– Egy fickó, aki szereti a gyerekeket, nem fogja fennen hirdetni – közölte Ronald. – Én nem emlékszem senkire, akinek ilyen hajlamai lettek volna. De a sas formájú tetoválás leszűkíti a kört. Honnan tudsz róla?

– Az egyik gyerek látta a karján. A férfi álarcot viselt. Ez az egyetlen dolog, amely elvezethet az azonosításához.

– Látta a kölyök az éveket? – Éveket? – Igen, hogy mikor szolgált. Ha katona volt, még ha latrinát pucolt is, akkor ott

kellene lenniük a számoknak is. Nem emlékeztem rá, hogy Andy említett volna a sas alatt lévő számokat.

Följegyeztem, hogy beszélnem kell erről Aimee Price-szal, kérdezzen rá a fiúnál. – És ha nincsenek évszámok? – Akkor valószínűleg nem volt a seregben – közölte egyszerűen Ronald. – A

tetoválás csak hencegés. – De azért körbekérdezel?

– Persze. Lehet, hogy Tom tud valamit. Eléggé vaskalapos, de ha gyerekekről van szó...

Mostanra Stewartnak sikerült feltápászkodnia, és Ronald polcait pásztázta a tekintetével, lágyan ingadozva Hendrix halk zenéjére. Egy új füves cigi lógott a szájában. Rábukkant egy fényképre: Ronaldot ábrázolta egyenruhában, ahogy éppen Elza mellett guggol.

– Hé, ember, ez a te kutyád? – kérdezte. Ronald hátra sem fordult, tudta, mit talált Stewart. – Igen – felelte. – Az Elza. – Aranyos kutya. Milyen kár, hogy az történt vele. – Felém lóbálta a képet. –

Tudod, haver, azok megették. Megették a kutyáját. – Hallottam – feleltem. – Milyen kibaszott emberek képesek megenni valaki kutyáját? – folytatta Stewart. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, és legördült az arcán. – Micsoda gyalázat! Tényleg az volt.

20.

Merrick korábban említette a rendőrségnek, hogy leginkább a kocsijában alszik, de nem hittek neki, és én sem. Ezért kértem meg Angelt, hogy kövesse, amikor kiengedik a börtönből. Angel szerint Merrick beült egy taxiba a droszton, mely a buszállomás mellett volt, majd bejelentkezett egy motelba a Maine Mall mellett, aztán behúzta a függönyöket, és látszólag aludni tért. De a piros kocsijának nem volt nyoma a motelnál, és amikor hat óra elteltével Merrick még mindig nem került elő, Angel úgy döntött, kideríti, mi folyik itt. Vett egy pizzát, bevitte a motelba, és kopogott Merrick szobájának az ajtaján. Amikor nem jött válasz, betörte az ajtót, és megállapította, hogy Merrick eltűnt. Volt a motelnál egy rendőrkocsi is, valószínűleg ugyanazon okból, mint amiért Angel ott volt, de a zsaru se járt nagyobb szerencsével, mint ő.

– Tudta, hogy esetleg követik – közölte Angel, mikor később ő és Louis a konyhámban ültek. Walter, aki újfent visszatért Johnsonéktól, éppen Angel lábát szaglászta, és a cipőfűzője végét rágcsálta. – Háromnégy módon is eltűnhetett arról a helyről. Valószínűleg pontosan ezért választotta.

Nem voltam túlságosan meglepve. Akárhol húzta is meg magát Merrick a letartóztatása előtt, az nem egy motel volt. Fölhívtam Matt Mayberryt, hogy talált-e valami hasznosat.

– Eléggé elfoglalt voltam, különben már hívtalak volna én is – közölte Matt, amikor végre elértem.

Elmondta, hogy először a portlandi és a közvetlen környezetében lévő adóirodákra koncentrált, csak aztán terjesztette ki a kutatást úgy száz kilométeres sugarú körben.

– Eddig kettőt találtam – folytatta. – Az egyiket Sacóban, de az még per tárgya már majdnem négy éve. A város adótartozás miatt benyújtott egy elidegenítési végzést egy középkorú ember nevén lévő ingatlanra, míg a fickó rák miatt kezelés alatt állt, aztán minden értesítés nélkül időnap előtt, zárt aukciót hirdetett. Ezt hallgasd meg! Amikor a fickó nem volt hajlandó elhagyni az ingatlant, miután kiengedték a kórházból, odaküldtek egy kommandót, hogy erőszakkal kilakoltassák. A pasasnak még ki sem nőtt a haja! Mi a franc van veletek ott fenn, Maine-ben? Jelenleg az ügy a fellebbviteli bíróság előtt van, de egy ízületi gyulladásos teknősbéka sebességével halad. Szereztem másolatot a tárgyalás előtti egyeztető iratokról, de nem mondanak sokat.

– És hogy kerül a képbe Eldritch? – Vagyonkezelő megbízottként ő a tulajdonos. Végeztem még egy kis kutakodást

róla, és azt találtam, hogy a neve fölmerült néhány, még oly távoli, nyugati terülteken lévő ingatlanok vásárlása kapcsán is, mint Kalifornia, de azok mind régebben történtek, és amikor utánajártam a dolgoknak, kiderült, hogy a jogcím már másra lett átruházva. A maine-i ügyletek a legújabbak, és egyáltalán nem hasonlítanak a korábbiakra.

– Miben nem?

– Nos, nem mernék rá megesküdni, de úgy néz ki, mintha Eldritch egyik üzleti suskusa lenne, másképp fogalmazva, mintha az ingatlant olyan cégek vagy magánszemélyek nevében vették volna, amelyek vagy akik nem akarták, hogy a nevük kapcsolatba kerüljön vele. De – ahogy már mondtam – az általam megtalált papírok már szinte őskövületek, ami arra enged következtetni, hogy Eldritch azóta már másfajta üzletekben utazik, vagy már csak keveset foglalkozik ilyesmivel, esetleg rájött, hogyan tudja sokkal tökéletesebben elfedni a nyomait. Az ingatlanok egy része olyan aktanyomokat hagyott maga után, hogy el sem hinnéd. Ez esetleg egyfajta módja lehet annak, hogy elfedje azt a tényt, miszerint a rengeteg vétel és átadás ellenére de facto az ingatlanok tulajdonjoga ugyanabban a kézben maradt. Ez persze csak gyanú, és egy egész csapat, rengeteg szabadidővel bíró szakértő kellene hozzá, hogy ezt bebizonyítsa.

– Lehet, hogy tévesen ítéljük meg a Saco-értékesítést. Talán Eldritch azt az utasítást kapta, hogy találjon egy ingatlant az egyik ügyfele számára. Ez az egész sötét ügylet aztán egy rémálommá vált, mert a város rosszul kezelte a dolgot. Valószínűleg csak félreértés volt, de az lett a következménye, hogy Eldritch jogi ingoványra tévedt, amelyet, úgy tűnik, minden erővel és erőfeszítéssel el akart kerülni.

– És ez egy második ingatlanhoz vezet bennünket, melyet azután néhány héttel vettek, hogy fekete felhők gyülekeztek a fejük fölött a Saco-vétel miatt. Ez nem messze van egy Welchville nevű helytől. Hallottál már róla?

– Mintha. Azt hiszem, valahol Mechanic Falls és Oxford között van. – Valahogy úgy. Én meg sem találtam a szokásos térképeken. – Nem az a fajta hely, amelyik a szokásos térképeken szerepel. Nem sok minden

van ott. A pokolba is, egész Mechanic Fallsban nincs szinte semmi, de Welchville-hez képest egy metropolis.

– Nos, majd figyelmeztess, nehogy arrafelé keresgéljek öregek otthonát magamnak. Na, mindegy, végül rátaláltam. A Sevenoaks Roadon van az ingatlan, közel a Willow Brookhoz. A közelben nincs igazán semmi, ami egyezik azzal, amit az előbb mondtál nekem, úgyhogy nem lehet nehéz megtalálni. Az 1180-as szám. Nem tudom, hogy mi történt az 1-től 1179-ig lévő számokkal, de gondolom, valahol ott lehetnek. Ez az említett két ingatlan van Maine-ben. Ha szeretnéd, hogy kiterjesszem a kutatást, akkor az már olyan sok időbe telik, ami nekem nincs, úgyhogy akkor át kell adnom a munkát valaki másnak, és az valószínűleg nem fog ingyen dolgozni, ahogy én.

Mondtam Mattnek, hogy majd felhívom, de a welchville-i ingatlan jó kiindulópontnak tűnt. Elég közel volt Portlandhez, hogy hamar el lehessen oda jutni, viszont elég távol volt ahhoz, hogy vissza lehessen oda vonulni, mint valami búvóhelyre, ha úgy hozza a szükség. Az emberek az olyasféle helyeken, mint Welchville és Mechanic Falls, nem szeretik beleütni az orrukat mások dolgába, hacsak valaki nem ad rá okot.

A napfény lassan elszivárgott, de ez pont megfelelt nekünk. Bölcsebb volt az éjszaka leple alatt megközelíteni a welchville-i házat. Ha Merrick ott van, akkor van rá esély, hogy esetleg nem vesz észre bennünket. De érdekelt Eldritch időzítése is, miért éppen akkor vette meg a házat, amikor megvette. Merrick börtönben ült akkoriban, és még távol volt az az idő, amikor szabadulhatott, ami vagy azt

jelentette, hogy Eldritch nagyon előrelátó volt, vagy azt, hogy a házat teljesen más célból vásárolták. Matt szerint papíron még mindig Eldritché volt az ingatlan, de nem hinném, hogy sok időt töltött volna ott, ami fölvetett egy kérdést: akkor ki használta a házat az elmúlt négy évben?

A Mustanggal mentünk, egyre távolabb a tengerparttól. Elkerültük Auburnt és Lewistont, minden nagyobb várost magunk mögött hagytunk, és megérkeztünk a vidéki Maine-be, bár közel voltunk az állam legnagyobb városához, Portlandhez. Lehet, hogy a város terjeszkedett, egyre-másra nyelte le a kisebb közösségeket, és fenyegette a többi létét is, de itt kinn úgy tűnhetett, mintha a nagyváros-szörnyeteg több száz kilométerre volna. Ez itt teljesen más világ volt, ahol keskenyek az utak, a házak szétszórt csoportokban állnak, a kisvárosokban üresek az utcák, és a csöndet csak a nagy ritkán elhaladó kamionok és autók zaja veri fel. És még ezekkel is egyre ritkábban találkoztunk, ahogy nyugat felé haladtunk. Néha feltűnt egy sor lámpa, megvilágítva egy kis útszakaszt, amely látszólag ugyanolyan volt, mint az összes eddigi, és mégis, valahogy egyéni bája volt a vidéknek.

– Miért? – kérdezte Angel. – Mit miért? – kérdeztem én. – Miért él valaki itt, távol mindentől? Alig hagytuk el a 495-ös utat, és máris hiányoztak neki a város fényei. Hátul ült, a

két karját összefonta, mint valami duzzogó kisgyerek. – Nem mindenki akar nagyvárosban élni. – Én igen. – És nem mindenki akar olyan emberek közelében élni, mint te. A 121-es út lustán kanyargott Minoton és Hackett Millsen keresztül, aztán jött

maga Mechanic Falls, mielőtt még elérkeztünk volna a 26-os út kereszteződésébe. Már alig két kilométer volt hátra. Mellettem Louis előhúzott egy Glockot a kabátjából. Hátulról hallottam az árulkodó hangot, ahogy betáraznak egy pisztolyt. Ha volt valaki a Sevenoaks Roadon, akár Merrick, akár valaki más, nem hittük, hogy szívesen látna bennünket.

A ház kissé hátrább húzódott az úttól, úgyhogy egészen addig nem láttuk meg, míg szinte el nem haladtunk előtte. Egyszerű, egyemeletes épület volt, egyetlen, középen lévő bejárattal, mindkét oldalán egy-egy ablakkal. Nem volt különösképpen rossz állapotban, de kiválóban sem. Csak egész egyszerűen... ott volt.

Egy kicsit tovább mentünk, követtük a kissé kaptatós utat, míg teljesen biztosak nem voltunk benne, hogy a motor hangja már nem hallatszik el a házig. Megálltunk és vártunk. Nem jött utánunk több kocsi az úton. Végül megfordultam, és hagytam, hogy a kocsi leguruljon az emelkedőn. Aztán fékeztem. A ház még mindig nem látszott. Lehúzódtam a kocsival az út szélére, és gyalog tettük meg a maradék távolságot.

Nem égett fény a házban. Míg Louis és én vártunk, Angel körbement, hogy megnézze, nincs-e mozgásérzékelős lámpa valahol. De egyet sem talált. Körbejárta a házat, aztán intett Louisnak és nekem, hogy mehetünk. A Maglite lámpát használta, de annyira elfedte a kezével, hogy csak mi láthattuk.

– Nincs riasztó – közölte. – Legalábbis én nem láttam.

Volt benne ráció. Akárki használta is a házat, akár Merrick, akár az, aki pénzelte, nem akarhatta, hogy a zsaruk néha ránézzenek, míg nem volt otthon senki. Amúgy is, egy kézen meg lehetett számolni, ahány betörés fordulhatott elő a környéken.

Közelebb húzódtunk a házhoz. Láttam, hogy az elmúlt egy vagy két évben javítgattak a tetőn lévő palákon, de odabenn helyenként mállott a festék. Az udvar nagy részét fölverte a gaz, de a kocsifelhajtót friss murvával szórták föl, és volt egy akkora gyommentes terület, ahol elfért egy vagy két autó. A ház egyik oldalán lévő garázson vadonatúj lakat díszelgett. Maga az épület nem volt újrafestve, de nem is tűnt úgy, hogy sürgős lenne bármiféle felújítás. Más szóval mindent megtettek, hogy használható legyen az épület, de semmi többet. Semmi nem volt benne, ami magára vonta volna bárki figyelmét. Jellegtelen volt, olyan módon, ahogy azok a szerény lakok, amelyek egy adott célt szolgáltak.

Még egyszer ellenőriztük a házat. Kerültük a murvát, és csak a füvön mentünk, hogy tompítsuk a lépteink zaját, de nem volt jele annak, hogy bárki is lenne bent. Angelnek néhány percébe telt, hogy egy tolvajkulccsal kinyissa a zárat a hátsó ajtón, hogy aztán beléphessünk az apró konyhába, ahol csupaszon meredeztek a polcok, és üresek voltak a szekrények is. Úgy tűnt, a hűtőszekrény csak azért áll ott, hogy megnyugtató zümmögésével kissé megtörje az egyébként néma ház csöndjét. A szemetesben egy sült csirke maradványaira bukkantunk, és egy üres ásványvizes műanyag palackra. A szagból ítélve a csirke már jó ideje ott lehetett. Találtunk még egy gyűrött doboz American Spirit cigarettát. Merrick ilyet szívott.

Beléptünk az előtérbe. Előttünk magasodott a bejárati ajtó. Bal felől nyílt egy kis hálószoba, amelyben csak egy ütött-kopott, kinyitható kanapé és egy kis asztal volt. Egy piszkosfehér lepedő sarka kandikált ki a kanapéból. A félhomályban ez volt az egyetlen fehér folt a szobában. A háló mellett találtuk a nappalit, de nem volt benne semmiféle bútor. Beépített polcok sorakoztak a kandalló mindkét oldalán, de csak egyetlen könyv hevert ott, egy elnyűtt, bőrkötéses Biblia. Fölemeltem és átlapoztam, de nem volt beleírva semmi, semmiféle jelzést nem találtam benne, és a címoldalon sem találtam nevet, amely elárulta volna tulajdonosának a kilétét.

Angel és Louis továbbment a többi, a jobb oldalon lévő helyiségbe: a fürdőszobába, mely valaha egy második háló lehetett, de most üres volt, kivéve azokat a rovarmaradványokat, amelyek ott maradtak, miután az elmúlt nyáron belegabalyodtak a pókhálókba. Olyanok voltak, mint megannyi karácsonyi dísz, amely ott maradt a karácsonyfán jóval az ünnepek után is. Az étkezőt por lepte, de kivehető volt egy asztal és néhány szék lábának a lenyomata, mintha a bútorok emberi beavatkozás nélkül egyszer csak elillantak volna a levegőben, akár a füst.

– Ide gyertek! – szólt Angel. Az előtérben állt, és a lámpával egy négyszögletes ajtóra mutatott a padlón, nem messze a ház falától. Az ajtó le volt lakatolva, de már nem sokáig. Angel megszabadult a lakattól, majd a fába erősített rézkarika segítségével fölemelte az ajtót. Lépcsősor indult lefelé, majd eltűnt a lenti sötétben. Angel úgy nézett föl rám, mintha én tehettem volna róla.

– Miért kell mindig mindennek a föld alatt lennie? – suttogta. – Miért suttogsz? – feleltem rá. – A francba! – szólt Angel hangosan. – Utálom, amikor így teszek! Louis és én mellétérdeltünk. – Érzed a szagot? – kérdezte Louis.

Beleszagoltam a levegőbe. A lenti levegő kicsit olyan volt, mint a konyhában talált csirkemaradványoké, de nagyon gyenge volt a bűz. Mintha valami rothadt volna odalenn valamikor, de már elvitték volna onnan, és csak a mozdulatlanság csapdájába esett rothadás emléke maradt volna utána.

Én mentem előre, Angel mögöttem jött. Louis fönn maradt, ha valaki mégis megközelítené a házat. Első pillantásra a pince még üresebbnek tűnt, mint a többi helyiség. Nem voltak szerszámok a falakon, sem padok, amelyeken dolgozni lehetett volna, sem tárolódobozok vagy félredobott relikviák, egy korábbi élet rég elfelejtett maradványai a ház alatt. Csak egy söprű állt a falnak támasztva a poros padlón, és egy lyuk, mely úgy százötven centi átmérőjű és úgy száznyolcvan centi mély lehetett. Belül ki volt bélelve téglával, és az alját törött pala borította.

– Ez valami régi kút lehet – közölte Angel. – Ki épít házat egy kútra? Beleszimatolt a levegőbe. – A szag onnan lentről jön. Lehet, hogy valami el van temetve a kövek alá. Fogtam a söprűt, és átnyújtottam neki. Lehajolt, és kicsit megpiszkálta a

paladarabokat. Egyértelmű volt, hogy csak néhány centi mély a réteg. Alatta tömör beton volt.

– Hm – dünnyögött. – Hát ez furcsa. De én már nem figyeltem rá, mert észrevettem, hogy a pince nem olyan üres,

mint ahogy első pillantásra tűnt. A lépcső alatti sarokban, az árnyékok miatt szinte láthatatlanul egy hatalmas tölgyfa szekrény állt, a fája olyan öreg és sötét, hogy szinte feketének tűnt. Rávilágítottam a zseblámpámmal, és láttam, hogy gazdagon díszített faragványok ékesítik, finom levelek és kúszó szőlőindák, mintha nem is emberi kéz műve lenne, hanem maga a természet egy darabja kövült volna meg ebbe a formába. Az ajtógombok csiszolt üvegből készültek, és egy apró rézkulcs fénylett a kulcslukban. Körbevilágítottam a pincében a zseblámpával, próbáltam rájönni, hogyan hozták ide a szekrényt. A lejárat és a lépcső túl keskeny volt hozzá. Valamikor régen bizonyára volt az udvar felé kivezető ajtó is, de nem láttam, hogy hol lehetett. Olyan nyugtalanító érzésem támadt, mintha az egész pincét e köré a sötét tölgyfa szekrény köré építették volna, csak azért, hogy az valami csöndes, sötét helyen nyugodhasson.

Előrenyúltam, és megragadtam a kulcsot. Egy kissé mintha megremegett volna a kezemben. Hozzáérintettem a kezem a fához. Az is remegett. A remegés mintha magából a szekrényből és az alatta lévő betonpadlóból jött volna egyszerre, mintha mélyen a ház alatt, a földben valami hatalmas gépezet őrölt volna valamit zakatolva egy ismeretlen vég felé közeledve.

– Érzed ezt? – kérdeztem, de Angel mintha egyszerre közel és távol is lett volna tőlem, mintha az idő és a tér hirtelen meggörbült volna. Láttam, ahogy tanulmányozza a pince padlózatát, és vizsgálgatja a palákat, hogy rájöjjön, honnan ered a szag, de amikor beszéltem hozzá, mintha nem is hallott volna, és a hangomat még saját magam is alig hallottam. Elfordítottam a kulcsot. Hangosan kattant a zárban, túl hangosan is egy ilyen zárhoz képest. Mindkét kezemmel megragadtam egy-egy fogantyút, és megrántottam. Az ajtószárnyak halkan föltárultak, fölfedve, ami mögöttük rejtőzött.

Valami megmozdult odabenn. Rémülten hátrahőköltem, majdnem elestem a saját lábamban. Fölemeltem a pisztolyom, a lámpát magasra tartottam, és egy pillanatra elvakított, ahogy a fénysugár visszatükröződött.

A saját képem nézett vissza rám, eltorzulva, fekete árnyakkal körbevéve. Egy kis, aranyozott tükör lógott a szekrény falán. Alatta beépített fachok voltak, cipők, fehérnemű számára. Mind üres volt, a két részt egy vízszintes fadeszka választotta el, amelyet szinte teljesen elborított a látszólag véletlenszerűen kiválasztott mindenféle tárgy: egy pár vörös színű, ékkövekkel kirakott ezüst fülbevaló; egy arany karikagyűrű – a belsejébe vésve az évszám, 1969. május 18. -, egy ütött-kopott játék autó, amely valószínűleg az ötvenes évekből származhatott, a vörös festék szinte már teljesen lepattogzott róla; egy olcsó medalionban lévő kifakult fotó, mely egy nőt ábrázolt; egy kisebb bowlingkupa, amelyre nem volt rávésve a győztes neve vagy évszám; egy gyerekverseket tartalmazó vászonkötésű könyv, amely az első oldalon volt nyitva, és a következő szöveg volt beleírva gyakorlatlan, bizonytalan kézírással: Emilynek szeretettel 1955 karácsonyán, Aputól és Anyutól; egy nyakkendőtű; egy régi, 45-ös fordulatszámú Carl Perkins-lemez, melyet maga az énekes írt alá a címkén; egy szakadt arany nyaklánc, amelyet mintha úgy téptek volna le a tulajdonosa nyakából; és egy tárca, amely üres volt, csak egy fiatal nő fényképe volt benne, aki az érettségizők jellegzetes sapkáját és egyenruháját viselte.

De mindezen tárgyak csak elterelték a figyelmem, bár mindegyikük azt sugallta, hogy valaha nagy becsben tartotta őket a tulajdonosuk. Aztán a tükröt vettem közelebbről szemügyre. Fényt visszaverő bevonatát látszólag tűz vagy valami nagy hő tönkretette, úgyhogy a közepén még a fa is kilátszott. Az üveg megvetemedett, a szélei megbarnultak és megfeketedtek, de mégsem volt elrepedve, és az alatta lévő fa sem volt megszenesedve. A hő, mely ekkora kárt okozott benne, olyan nagy lehetett, hogy a tükör egész egyszerűen elolvadt benne, de a hátlapban nem esett kár.

Kinyúltam, hogy megérintsem, de aztán hirtelen megakadt a mozdulatom. Már láttam ezt a tükröt, és egyszerre csak ráébredtem, hogy ki manipulálja Frank Merricket. Összeszorult a gyomrom, és hirtelen elfogott az émelygés. Lehet, hogy szavak is törtek ki belőlem, bár nem sok értelmük volt. Képek rajzottak keresztül az elmémen, emlékek egy házról...

– Ez nem egy ház. Ez egy otthon. Jelképek egy rég elhagyatott ház falán, amelyek csak akkor tárultak föl, amikor

levált a tapéta az előtérben, és úgy lógott lefelé, mint megannyi hatalmas nyelv. Egy viseltes kabátot, foltos nadrágot viselő férfi, akinek levált egyik cipőjének a talpa, amint egy már régen holtnak hitt ember tartozását követeli.

– Ez egy gonosz, régi világ. És egy kis, aranyozott tükröt tartott nikotintól megsárgult ujjai között, amelyben

egy kép tükröződött, egy üvöltő alak képe, aki talán én voltam, vagy talán valaki más.

– Átkozott volt, és a lelke elveszett... Angel jelent meg mellettem, és meglepetten nézett a szekrényben lévő tárgyakra. – Mik ezek? – kérdezte. – Egy gyűjtemény – feleltem. Közelebb lépett, és úgy tűnt, hogy mindjárt fölveszi a játékautót. Fölemeltem a

kezem.

– Ne nyúlj hozzá! Ne érints meg semmit! Ki kell jutnunk innen. Azonnal! Ekkor meglátta a tükröt. – Mi történt a... – Ez a Grady-házból származik – mondtam. Undorral hátrált, majd hátranézett a válla fölött, mintha azt várná, hogy hirtelen

felbukkan a rejtekhelyéről az az ember, aki idehozta ezt a tükröt, mint az egyik pók a fenti szobában, mely a tavasszal megjelenő első rovar jöttére fölébred téli álmából.

– A francba, csak viccelsz! – mondta Angel. – Miért nem megy soha semmi normálisan?

Becsuktam a szekrényajtót. A kulcs még mindig remegett a zárban, miközben elfordítottam, újra elzárva a gyűjteményt. Fölmásztunk a lépcsőkön, újra elreteszeltük a feljárót, és visszatettük a lakatot. Aztán otthagytuk azt a helyet. Nem hagytunk magunk után nyomokat, és amikor Angel bezárta utánunk a hátsó ajtót, a ház ugyanúgy nézett ki, mint megérkezésünk előtt.

De éreztem, hogy minden hiábavaló. Tudni fogja, hogy itt jártunk. A Gyűjtő tudni fogja, és eljön.

21.

Szinte teljesen némán tettük meg az utat vissza Scarborough-ba. Angel és Louis is volt már a Grady-házban. Tudták, hogy mi történt ott, és azt is, hogyan végződött.

John Grady egy maine-i gyerekgyilkos volt, és a halála után a háza évekig lakatlanul állt. Most, hogy így visszagondolok, a „lakatlan” nem a legmegfelelőbb szó rá. A „szunnyadó” sokkal jobb lenne, mert valami ott maradt, annak az embernek valamiféle nyoma, akitől a nevét kapta. Legalábbis nekem úgy tűnt, de persze könnyen lehetett volna ez árny és füst, a múlt miazmája, és az ott elvesztett életek emléke miatt hozott létre mindenféle fantazmagóriát az elmém.

De nem én voltam az egyetlen, aki úgy képzelte, hogy valami befészkelte magát a Grady-házba. Feltűnt a Gyűjtő, egy rongyos férfi, akinek sárgák voltak a körmei, és csak annyit kért, hogy engedjék meg neki, hogy egy emléket vigyen el a házból: egy tükröt és semmi mást. Saját maga nem akart, nem volt hajlandó belépni a házba. Véleményem szerint legalább egy ember, egy kisstílű bűnöző, egy Chris Tierney nevű ember meghalt a Gyűjtő keze által, miután ennek a furcsa, gonosz embernek az útjába merészelt állni. Nem én voltam az, aki ezt az engedélyt megadhatta neki, és amikor látta, hogy nem kaphatja meg, amit akar, elvette, otthagyva engem vérezve, a földön.

És az utolsó, amit láttam – miközben ott hevertem, és a fejem égett a fájdalomtól, miután a Gyűjtő alaposan fejbe vert -, az az volt, ahogy John Grady csapdába esve a Gyűjtő által megszerzett tükör üvege mögött, tehetetlenül sikoltozik, amikor az igazság keze végül lesújtott rá.

És most ugyanez a tükör, összeégetten és megvetemedve ott hevert egy elhagyatott ház mélyén, visszatükrözve egy csomó válogatott dolgot, különböző életek jelképeit és azt, ahogy az igazság lesújt egy csont és bőr alak keze által. Ez a férfi a múltban legalább egyszer morbid viccként úgy írta alá a nevét, hogy „Kushiel”. A nevet úgy lopta el a pokol börtönőrétől, egyszersmind célzás is volt a természetére, vagy amilyen természetűnek önmagát gondolta. Biztos voltam benne, hogy a régi szekrényben lévő tárgyak mindegyike egy-egy kioltott életet jelképez, bizonyos módon egy-egy tartozás kiegyenlítésének a szimbóluma. Visszagondoltam a szagra, amely körüllengte azt a pincét. Meg kellett volna ejtenem azt a telefonhívást, gondoltam. Rá kellett volna szabadítanom a zsarukat. De mit mondhattam volna nekik? Hogy éreztem a vér szagát, bár nem láttam sehol vért? Hogy volt ott a pincében egy szekrény, teli apró csecsebecsékkel, de csak egy-egy keresztnév vagy évszám utalt a tulajdonosukra?

És mit keresett ott lenn, uram? Tudja, ugye, hogy az illetéktelen behatolás bűncselekmény?

És volt még más is. Korábban már találkoztam olyan személyekkel, akik pontosan olyan veszélyesek voltak, mint a Gyűjtő. A jellemük – melyet teljesen nem is tudok megérteni vagy elmagyarázni – a velejéig romlott volt, és ördögi tettekre voltak képesek. De a Gyűjtő más volt. Őt valami más motiválta, nem az a vágy, hogy fájdalmat okozzon. Úgy tűnt, hogy az, ahogy ő megközelíti a dolgokat, teljesen kívül esik a hagyományos erkölcsi felfogáson, ahogy ő működött, abban nem volt sem

hely, sem idő a helyes fogalmának, a törvénynek vagy az irgalomnak. Az ő felfogása szerint azok, akiknek a nyomában volt, már elítéltettek. Ő pusztán csak kivitelezte az ítéletet. Úgy vélekedett magáról, hogy ő csak olyan, mint a sebész, aki nagy pontossággal kivágja az elrákosodott részt a testből, és a tűzre veti a kóros darabokat.

Most pedig Merricket manipulálja, arra használva fel őt, hogy ismeretlen, az árnyékban lévő személyek figyelmét fölkeltse, csak hogy fölfedjék magukat előtte. Merrick korábban ott volt a házban, még ha csak egy kis ideig is. Az eldobott cigaretta és a csirke árulkodott erről. A Gyűjtő is dohányzott, de sokkal kifinomultabb ízlése volt, mint hogy American Spiritet szívjon. Eldritchen keresztül adott Merricknek egy autót, és valószínűleg pénzzel is ellátta, no meg helyet adott neki, egy bázist, ahonnan tevékenykedhet. De szinte biztos voltam benne, hogy volt egy kikötése, az, hogy Merrick nem léphet be a ház bizonyos lezárt részeibe. És még ha Merrick megszegte is ezt az egyezséget, és lement a pincébe, neki akkor sem jelentettek semmit a szekrényben lévő dolgok. Csak egy halom, találomra összeválogatott kacatnak tűnhetett számára, össze nem illő, különc keveréknek, melyet egy olyan régi szekrényben tartanak, amely az érintésre elkezd remegni, és amelyet eldugtak egy pince sarkába, ahol régi, rothadó dolgok alig érezhető szaga terjeng.

Nyilvánvaló volt, hogy a Gyűjtő olyasvalakit keres, aki valamiféleképpen kapcsolatban van Daniel Clayjel, bár – ha hinni lehet Eldritchnek – nem személy szerint vele. Csak egy válasz lehetséges erre: azokat akarja, akik Clay betegeire vadásznak, azokat az embereket, akik – ha igazam van – felelősek azért, ami Lucy Merrickkel történt, akármi volt is az. Tehát Eldritch azért keveredett bele az egészbe, hogy gondoskodjon Frank Merrick szabadon bocsátásáról és arról, hogy a helyes irányba induljon el. De Merrick nem az a fajta ember, aki minden egyes mozdulatáról beszámol egy papírokkal teli irodában székelő őskövület ügyvédnek. Bosszúra szomjazott, és a Gyűjtőnek tudnia kellett, hogy egy ponton Frank Merrick teljesen kikerül az irányítása alól. Árnyként követni kell, a mozgását szemmel tartani, hogy ha bármiféle információ birtokába jut, akkor azt automatikusan megtudja az is, aki kiszabadította annak érdekében, hogy elvégezze a kutatást azok után az emberek után. És amikor az általa keresett férfiak végre mozgásba lendülnek, a Gyűjtő már várni fog, mert a tartozást meg kell fizetni.

De ki követi árnyként Merricket? Most is csak egyetlen válasz létezett. Az Üresek. Úgy tűnt, Angel olvas a gondolataimban. – Tudjuk, hogy hol van – közölte. – Ha kapcsolatban van ezzel az egésszel, akkor

meg tudjuk találni, ha szükség van rá. Megráztam a fejem. – Ez csak egy raktár, semmi több. Valószínűleg Merrick használhatta egy darabig,

de fogadni mernék, hogy soha nem ment le a pincébe, és egy tízest tennék rá, hogy soha nem találkozott senkivel, aki a házzal kapcsolatba hozható, kivéve persze az ügyvédet.

– A hátsó ajtón lévő zár új – mondta Angel. – Láttam. Nem régen cserélték ki, valószínűleg az elmúlt egy-két napban.

– Tehát Merricktől megvonták a kulcs és a bejutás privilégiumát. Nem hinném, hogy nagyon érdekelné. Úgy tűnik, egy ideje már nem járt itt, és különben is, eléggé

gyanakvó típus. Úgy sejtem, hogy önállósította magát, amilyen hamar csak tudta. Nem akarhatta, hogy az ügyvéd figyelje a mozgását, de persze fogalma sem volt arról, hogy ki pénzeli a kutatást. Ha tudta volna, soha az életben még csak a közelébe se ment volna a háznak.

– De még mindig a fickó előtt járunk, nem? Pontosan úgy hagytuk azt a helyet, ahogy ráleltünk. Tudjuk, hogy benne van, de ő nem tudja, hogy mi tudjuk.

– Ki a fene vagy te, a kibaszott Nancy Drew6? – kérdezte Louis. – Csak hadd jöjjön. Ez egy korcs. Már találkoztunk ilyennel korábban is. Eggyel több nem fogja elsüllyeszteni a hajónkat.

– Ez nem olyan, mint a többi – feleltem. – Miért nem? – Mert ő semmilyen oldalra sem áll. Nem érdekli semmi. Csak véghez akarja

vinni, amit akar. – És mit akar? – Bővíteni a gyűjteményét. – Szerinted Daniel Clayt akarja? – kérdezte Angel. – Szerintem azokat a fickókat akarja, akik Clay betegeivel erőszakoskodtak.

Mindegy, mindenféleképpen Clay a kulcs. A Gyűjtő Merricket használja fel, hogy kifüstölje őket.

Louis megemelkedett ültében. – Na és mik a lehetőségek Clay esetében? – Mint mindenki más esetében. Vagy életben van, vagy halott. Ha halott, akkor

vagy megölte magát, ahogy azt a lánya gyanítja, ebben az esetben pedig az a kérdés, hogy miért tette, vagy valaki hozzásegítette ugyanehhez a véghez. Ha meggyilkolták, akkor elképzelhető, hogy volt fogalma arról, kik is azok az emberek, akik azokat a gyerekeket megerőszakolták, és megölték, hogy elhallgattassák.

– De ha életben van, akkor nagyon ügyesen rejtőzik. Nagyon fegyelmezett. Nem lépett kapcsolatba a lányával, vagy legalábbis az azt állítja, hogy nem, ami persze egyáltalán nem ugyanaz.

– De te hiszel neki – mondta Louis. – Hajlok arra, hogy higgyek neki. És aztán ott van az a Poole-féle dolog. A nő

fölbérelte Poole-t, hogy az megtalálja az apját, de a pasas nem jött vissza. O’Rourke szerint – aki a portlandi rendőrségen dolgozik – Poole amatőr volt, és elképzelhető, hogy néhány rosszfiúval barátkozott. Lehet, hogy az eltűnése nincs is kapcsolatban Clayjel, de ha mégis, akkor vagy a kérdései vezették el azokhoz, akik megölték Clayt, és ezért halt meg, vagy megtalálta Clayt, és az ölte meg. Tehát két lehetőség marad. Clay halott, és valaki nem akarja, hogy kérdezősködjenek felőle, vagy pedig életben van, és nem akarja, hogy megtalálják. De ha olyan nagyon rejtve akar maradni, hogy még ölni is képes azért, hogy ez így is maradjon, akkor mi elől rejtőzködhet?

– Ez az egész megint visszavisz a gyerekekhez – jegyezte meg Louis. – Halott vagy sem, többet tudott, mint amennyit elmondott arról, hogy mi történt velük.

A scarborough-i leágazónál voltunk. Lefordultam, és követtem a Route 1 útvonalát, aztán a part felé fordultam a holdfény áztatta mocsarakon keresztül, a sötétség felé, ahol várt a tenger. Elhaladtunk a házam előtt, és hirtelen Rachel szavai jutottak eszembe. Talán igaza volt. Talán önmagamat kísértem. Nem volt valami

6 Képzeletbeli, fiatal amatőr nyomozó, egy gyerekeknek és tinédzsereknek készült sorozat hőse.

megnyugtató gondolat, de a másik lehetőség sem, az, hogy – mint a Grady-ház esetében – valami utat talált a betöltendő űr kitöltéséhez.

Angel meglátta, hogyan nézek az otthonomra. – Nem akarod, hogy egy kicsit ott maradjunk nálad? – Nem, kifizettétek azt a flancos szobát a motelban. Csak élvezzétek, míg

tudjátok. Jackmanben úgysem lesz ilyesmire lehetőség. – Hol van Jackman? – kérdezte Angel. – Északnyugatra. A következő állomás már Kanada. – És mi van Jackmanben? – Mi leszünk, holnap vagy holnapután. Jackman a Gileádhoz legközelebbi

emberlakta hely, és Gileádon vagy ahhoz közel erőszakolták meg Andy Kellogot, és ott találták meg Clay kocsiját is. Kellogot sem a szabad ég alatt erőszakolták meg, ami azt jelenti, hogy valakinek szabad bejárása volt ott, a környéken egy házba. Merrick vagy volt már odafönn, és nem járt sikerrel, úgyhogy kénytelen volt visszamenni Portlandbe és tovább rángatni Rebecca Clay láncait, vagy még nem jutott el ehhez a kapcsolathoz. Ha még nem jött is rá, akkor hamarosan rá fog, de mi akkor is egy lépéssel előtte járhatunk.

Feltűnt előttünk a Black Point fogadó tömbje, fény szűrődött ki az ablakokon. Angelék megkérdezték, hogy nem akarok-e velük vacsorázni, de nem voltam éhes. Amit annak a háznak a pincéjében láttam, elvette az étvágyamat. Figyeltem, ahogy fölmennek a lépcsőn az előtérbe, és eltűnnek a bárban, majd megfordultam a kocsival, és elindultam hazafelé.

Bob hagyott egy üzenetet, hogy átvitte Waltert magukhoz. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha ott is marad. Szerettek korán lefeküdni, még akkor is, ha Shirley, Bob felesége soha nem tudta végigaludni az éjszakát az ízületi gyulladása miatt, és gyakran lehetett látni, ahogy az ablakban olvas egy kislámpánál, mely a könyvhöz volt erősítve, hogy ne ébressze föl a férjét, vagy csak bámult kifelé a sötétbe, ahogy az lassan átadta a helyét a napfénynek. De azért mégsem akartam megkockáztatni, hogy fölébresztem őket azért, hogy a kutyámat abban a bizonytalan örömben részesítsem, hogy ráadásként elviszem sétálni ezen a téli éjjelen. Inkább bezártam az ajtót, és föltettem egy kis zenét a Bach-kollekciómból, amelyet még Rachel vett nekem abbéli erőfeszítésként, hogy kissé szélesítse komolyzenei ismereteimet. Csináltam egy kávét, leültem a nappali ablakába, kibámultam az erdőre és a vízre. Figyeltem a fák minden egyes rezdülését, ahogy mindegyik ág himbálódzik, ahogy az árnyak elmozdulnak, és azon gondolkodtam, hogyan keresztezik egymást az üreges világ útjai, hogy az én utam és a Gyűjtőé újra összetalálkozott. A zene matematikai precizitása óriási ellentétben volt az üres otthonom szorongató csöndjével, és ahogy ott ültem a sötétben, rájöttem, hogy a Gyűjtő megrémített. Vadász volt, és mégis volt valami bestiális a kegyetlenségében és abban, ami érdeklődésének a középpontjában állt. Olyan embernek gondoltam, akit nem érdekel az erkölcs, bár ez nem volt teljesen igaz, inkább azt mondanám, hogy valami sajátos erkölcsi érzék motiválta, amelyet leértékelt és visszataszítóvá tett azon szuvenírek gyűjteménye, amelyet felhalmozott. Nem csodálkoztam volna, ha a sötétben örömmel tapogatta volna őket, hogy emlékezzen azokra az életekre, amelyeket jelképeztek, amelyeknek ő vetett véget. Az, hogy ezeket gyűjtötte, egyfajta érzékenységre utalt, egy késztetés manifesztálódásai voltak, ami szinte szexuális

töltettel bírt. Örömét lelte abban, amit csinált, és mégis, egyszerűen gyilkosnak nevezni őt nem lett volna valami találó. Sokkal összetettebb volt annál. Azok az emberek mind elkövettek valamit, amivel a nyakukra hozták őt. Ha olyanok voltak, mint John Grady, akkor olyan bűnt követtek el, amelyet nem lehet megbocsátani.

De ki nem tudja megbocsátani? A Gyűjtő? Igen, de éreztem, hogy ő hisz abban, hogy csak egy másik erő képviselője. Lehet, hogy megtévesztette ez az érzés, de akkor is ez adott neki erőt és tekintélyt, akár fölismerte ezt, akár nem.

Nyilvánvaló volt, hogy Eldritch a kulcs, mert ő szerezte neki az ingatlanokat, amelyek segítségével bátran mozoghatott ebben a világban, és végezhette a munkáját, amelyre – hite szerint – elhivatott volt. A welchville-i házat már jóval azelőtt megvásárolták, hogy fölmerült volna, hogy Frank Merricket sikerül kiszabadítani. Igaz, hogy közben a Gyűjtő beleavatkozott a Grady-ügybe és megszerezte a tükröt, amely most a pincében álló szekrényben volt, és híven tükrözte vissza azt a világot, amely méltó párja lehetett a Gyűjtő sajátjának. És kincsestárának a darabjaiból nyilvánvalóan látszott, hogy máshol is szorgalmasan ügyködött. De ez azért mégsem magyarázta teljesen, hogy miért éreztem olyan nyugtalannak magam, és hogy miért kezdtem el aggódni a saját biztonságom miatt.

Végül felálltam a székből, lefeküdtem, és csak akkor értettem meg, miért félek a Gyűjtőtől, amikor már majdnem elnyomott az álom. Az az ember állandóan kutatott, keresett, figyelt. Hogy hogyan bukkant a nyomára mások bűneinek, arról fogalmam sem volt, de attól tartottam, hogy esetleg engem is ugyanúgy ítél meg, mint másokat. Lehet, hogy én is a kiszemeltje leszek, és akkor lesújt rám a büntetése.

Aznap éjjel megint a régi álmot láttam: egy tónál voltam, amelynek lángokban áll a vize, de különben nyugodt volt a vidék, és üres, a föld megfeketedett és megkeményedett. Egy testes ember állt előttem vigyorogva, a nyakán hatalmas, bíborszínű duzzanat, de egyébként sápadt a bőre, mintha nem is folyna vér az ereiben, hiszen minek is lenne szüksége egy halottnak vérre? De ez a dögletes lény mégsem volt teljesen halott, hiszen soha nem is élt igazán, és amikor megszólalt, a hang, amely megütötte a fülemet, egyáltalán nem illett az ajakmozgásához, és a szavak egy olyan ősi nyelven szóltak, amely az emberiség számára már régen elveszett.

Más alakok is álltak mögötte, és tudtam a nevüket is. Mindannyiukét. A szavak ömlöttek belőle azon a durva nyelven, és valahogy mégis értettem őket.

Magam mögé pillantottam, és láttam, ahogy az alakom visszatükröződik a tó égő vizében. Én is egy voltam közülük, és így szólítottak: „Testvérem”.

Néhány kilométerrel arrább egy kis, csöndes községben egy alak lépett rá a murvás kocsifeljáróra, az út felől megközelítve a szerény lakot, bár sehol nem volt nyoma autónak vagy motorzúgásnak. Zsíros volt a haja, amelyet hátrafésült. Viseltes, sötét színű kabát volt rajta, sötét nadrág, és az egyik kezében egy égő cigaretta parázslott.

Amikor már csak lépésekre volt a háztól, megtorpant. Letérdelt, végigfuttatta ujjait a murván, alig látható rovátkákat keresve, aztán felállt, és a ház fala mellett a hátsó kerthez ment, bal keze ujjai gyöngéden súrolták a ház farészeit. A cigaretta már a gyomok között hevert. Kinyúlt a hátsó ajtó felé, megvizsgálta a zárat, aztán elővett egy kulcscsomót a zsebéből, és az egyikkel kinyitotta az ajtót.

Végiglépdelt a házon, az ujjai kutakodtak, mindent megérintettek, felfedezőúton voltak. A fejét kissé megemelte, és beleszimatolt a levegőbe. Kinyitotta az üres hűtőszekrényt, átlapozta a Biblia megsárgult lapjait, némán bámult a régebben étkezőként szolgáló helyiséget beborító porra és a benne lévő nyomokra. Végül a pincelejárathoz ért. Ezt is kilakatolta, és leereszkedett oda, az ő saját helyére, és nem látszott rajta harag amiatt, hogy megbolygatták. Végighúzta az ujját a söprű nyelén, és megállt ott, ahol idegen kezek fogták meg korábban. Újra lehajolt, megszimatolva az izzadság szagát, magába szívta az ismeretlen illatát, hogy később is megismerje. Nem volt számára ismerős, ahogy azé az emberé sem, akit a pincelejáratnál szimatolt ki.

Az egyikük ott várt. Egy várt, és kettő lejött a pincébe. De a kettő közül, aki ide lejött... Végül a sarokban lévő nagyszekrényhez lépett. Elfordította a zárban a kulcsot, és

kitárta az ajtókat. Végigfuttatta tekintetét a gyűjteményen, megnézte, hogy nem hiányzik-e valami, hogy semmit nem mozdítottak el a helyéről. A kollekció biztonságban volt. Persze most már el kell innen vinnie, de nem ez az első eset, hogy a kincseit így fölfedezték. Csak apró kellemetlenség az egész, semmi több.

A sérült tükörben lévő arc rátalált, ő pedig rábámult a részleges tükörképre egy pillanatig. Csak a haj és a két halánték széle látszott abból, amely megmaradt, és a puszta fa meg a homályos tükörüveg töltötte ki a többit. Az alak ujjai eljátszadoztak a kulccsal, dédelgették, érezvén a mélyről, nagyon mélyről jövő remegést. Vett egy utolsó lélegzetet, és végre fölismerte a harmadik illatot.

Ekkor a Gyűjtő elmosolyodott.

22.

Fölébredtem. Sötét volt, és a ház némaságba burkolódzott, de ez nem üres sötétség volt, és nem valami könnyed némaság. Valami hozzáért a jobb kezemhez. Megpróbáltam megmozdítani, de a csuklóm csak néhány centit mozdult, mielőtt nekiütközött volna valaminek.

Kinyitottam a szemem. A jobb kezem oda volt bilincselve az ágykerethez. Frank Merrick ült egy egyenes támlájú széken, amelyet az ágyam mellé állított. Kissé előrehajolt, kesztyűs keze a térdei közt nyugodott. Egy kék műszálas ing volt rajta, mely túl szűk volt neki, és a gombok megfeszültek, mint egy túlságosan kitömött kanapén a díszgombok. Egy kis bőrtáska hevert a lábai közt, a szíjai nem voltak befűzve a csatba. Korábban nem húztam be a sötétítő függönyöket, úgyhogy a felkelő nap fénye a szemébe sütött, amitől a sötétben tükörként szórta szanaszét a fényt. Azonnal az éjjeliszekrényen hagyott fegyveremet kerestem, de eltűnt.

– Nálam van – közölte Merrick. Maga mögé nyúlt, és előhúzta a Smith 10-est az övéből, méricskélni kezdte a kezében, miközben engem figyelt. – Szép kis fegyver. Akinek ilyen van a birtokában, az komolyan veszi a gyilkolást. Ez nem valami kis női pisztoly, nem ám!

Átvette a másik kezébe, az ujjai szorosan ráfonódtak, majd fölemelte úgy, hogy a csöve egyenesen rám szegeződött.

– Maga gyilkos? Mert ha igen, akkor rossz hírem van. A gyilkolós napjai meg vannak számlálva.

Hirtelen felállt, és a fegyver csövét erősen a homlokomnak nyomta. Az ujjával gyengéden ütögetett a ravaszon. Ösztönösen behunytam a szemem.

– Ne tegye ezt! – Mondtam. Igyekeztem, hogy a hangom nyugodtnak tűnjék. Nem akartam, hogy úgy

hallatsszon, mintha könyörögnék az életemért. Voltak a Merrick-félék munkáját végzők között olyanok, akik ezért a pillanatért éltek: ahogy az áldozat hangján érződik, fölismerte, hogy a halál többé már nem elvont fogalom, hogy a halandóság formát öltött. Ebben a pillanatban az ujj nyomása a ravaszon erősebbé válik, fölemelkedik a kakas, lecsap az elsütő billentyű, a penge beletép a húsba, a kötél megszorul a nyak körül, és minden elenyészik. Úgyhogy próbáltam kordában tartani a félelmemet, még ha a szavak úgy buktak is ki a számon, mintha smirglipapírnak dörzsölődtek volna, a nyelvem beakadt a fogaim közé. Énem egy része kétségbeesetten próbált úrrá lenni a helyzeten, amely pedig már kezelhetetlen volt, míg énem másik része csak a homlokomra nehezedő nyomásra összpontosított, tudván, hogy mindez az előjele lehet egy sokkal nagyobb nyomásnak, ahogy a golyó felhasítja a bőrt, szétroncsolja a csontot és a szürkeállományt, aztán a fájdalom egy pillanaton belül eltűnik, és én átalakulok.

A nyomás a homlokomon kissé enyhült, amikor Merrick elhúzta a pisztoly csövét onnan. Amikor újra kinyitottam a szemem, izzadság csöpögött bele. Valahonnan még ráleltem annyi nedvre a számban, hogy újra megszólaljak.

– Hogyan jutott be? – kérdeztem. – A bejárati ajtón keresztül, ahogy mindenki más.

– Van riasztó. – Tényleg? – Meglepettnek tűnt. – Akkor talán meg kellene nézetnie. A bal kezével belenyúlt a lábánál heverő táskába. Elővett egy újabb bilincset, és

rám dobta. A mellkasomra esett. – Tegye föl az egyik karperecet a bal csuklójára, aztán emelje föl a bal kezét az

ágy távolabbi végéhez. Csak lassan! Nem volt időm kipróbálni ezt a szépséget itt a kezemben, nem akartam, hogy hirtelen fölriadjon, úgyhogy nem tudom, milyen kis mozdulatra sül el. Egy ilyen fegyverből kilőtt golyó elég nagy mocskot csinál, még ha pontosan célzok is, és maga azonnal meghal. De ha kapkodásra késztet, nem tudom, mi lesz a vége. Ismertem egyszer egy embert, akinek egy .22-es golyó volt a koponyájában, itt. – A homloklebenynél megkocogtatta a fejét a jobb szeme fölött. – Be kell vallanom, nem tudom, mit művelt ott belül. Valószínűleg egy kicsit ide-oda járt. Ezek a kis szemétládák néha csinálnak ilyet. De nem ölte meg a fickót, csak megnémult és lebénult tőle. Valakit fizetniük kellett, aki műkönnyet csepegtetett a szemébe, hogy ne száradjon ki.

Egy-két pillanatig rám bámult, mintha már én is ilyen emberré váltam volna. – Végül – folytatta – visszamentem, és befejeztem a melót. Megsajnáltam a fickót,

mert nem volt tisztességes olyan állapotban hagyni. Belenéztem a szemébe, amely még pislogni is képtelen volt, és esküdni mertem volna, hogy az, ami régen volt, valahol még ott élt a szeme mélyén. Csapdába került abban a testben, amivé tettem őt, de elengedtem. Szabadon engedtem. Úgy sejtem, hogy ez könyörületességnek számít, nem? Nem ígérhetem, hogy magával is megteszem, úgyhogy legyen nagyon óvatos, hogyan teszi föl azt a bilincset.

Úgy tettem, ahogy mondta, esetlenül áthajoltam az ágyon, hogy a megkötözött jobb kezemmel rá tudjam csattintani a bilincset a bal csuklómra. Aztán az ágy távolabbi végéhez tettem a bal kezem. Merrick megkerülte az ágyat, a pisztoly csövét állandóan rám szegezve, az ujja a ravaszon. A hátam alatt a lepedőből csavarni lehetett volna a vizet. Merrick a bal kezével óvatosan becsattintotta a bilincs másik oldalát, és ott maradtam teljesen kifeszítve. Közelebb lépett.

– Rémültnek látszik, mister – suttogta a fülembe. Bal kezével kisimította a hajamat a szemöldökömről. – Úgy izzad, mint a hús a grillen.

Elrántottam a fejem. Pisztoly vagy sem, nem akartam, hogy így érintsen meg. Elvigyorodott, majd távolabb lépett tőlem.

– Egy időre föllélegezhet. Ha helyesen válaszol, akkor lehet, hogy megéri a következő napfelkeltét. Nem bántok sem embert, sem állatot, ha nem muszáj.

– Ezt nem nagyon hiszem. Megfeszült a teste, mintha valahonnan egy láthatatlan bábos hirtelen megrántotta

volna rajta a zsinórokat. Aztán lehúzta rólam a takarót, és ott feküdtem meztelenül előtte.

– Szerintem jobban tenné, ha vigyázna a szájára – mondta. – Szerintem nem túl bölcs dolog, ha egy ember jártatja a száját olyasvalaki előtt, aki könnyen bánthatja, mikor még a töke is kilóg.

Nevetségesnek hangzik, de a vékony pamutréteg híján még sebezhetőbbnek éreztem magam, mint korábban. Sebezhetőnek és megalázottnak.

– Mit akar? – Beszélgetni.

– Azt nappal is megtehettük volna. Nem kellett volna emiatt betörnie a házamba. – Maga nagyon ingerlékeny ember. Aggódtam is, hogy túlreagálja majd a

dolgokat. Aztán ott van az a nem elhanyagolható apró körülmény, hogy amikor múltkor találkoznunk kellett volna, maga jól átvágott, és azonnal egy zsaru térdét találtam a hátamban. Mondhatjuk, hogy tartozom magának ezért.

Gyorsan a bal kezébe kapta a fegyvert, aztán rátenyerelt a lábamra, és erősen belém öklözött. Mivel szorosan tartotta a lábamat, még csak mozdulni sem tudtam, ami kissé elnyelte volna a fájdalmat, amely vadul végigszáguldott a testemen, és azonnal elfogott az émelygés.

Aztán a súly lekerült a lábamról. Merrick felkapott egy üveg vizet az éjjeliszekrényről, beleivott, aztán a maradékot az arcomba loccsantotta.

– Nem lett volna muszáj így megleckéztetnem, ha nem kényszerít rá. Ha keresztbetesz valakinek, akkor várható, hogy az visszajön egy kis megleckéztetésért, bizony ám!

Visszalépett a székhez, és leült. Aztán egy szinte gyengédnek tűnő mozdulattal óvatosan visszahúzta a lepedőt a testemre.

– Én csak a nővel akartam volna beszélni – mondta. – De aztán az bevonta magát is, maga pedig beleavatkozott olyasmibe, ami nem a maga dolga.

Nagy nehezen megjött a hangom. A szavak nagyon lassan kúsztak elő a számból, mint amikor egy megijesztett állat kidugja az orrát a vackáról, hogy lássa, tiszta-e már a levegő.

– Megijedt. És úgy tűnik, hogy jó oka volt rá. – Én nem bántok nőket. Már korábban is megmondtam magának. Ezt elengedtem a fülem mellett. Nem akartam újra feldühíteni. – Az a nő nem tudja, hogy maga miről beszélt. Úgy tudja, hogy az apja meghalt. – Legalábbis ezt mondja. – Úgy véli, hazudik? – Én úgy vélem, hogy többet tud, mint amennyit elmond. Van még valami

befejezetlen ügyem dr. Daniel Clayjel, bizony. Nem hagyom annyiban, míg előttem nincs, holtan van elevenen. Elégtételt akarok. Megillet, úgy ám!

Erőteljesen bólintott egyet, mintha valami nagyon mélyenszántó gondolatot osztott volna meg velem. Még a beszédmódja és a viselkedése is megváltozott kissé, egyre többet és egyre hangsúlyosabban mondta, hogy „úgy ám”, és „bizony”. Gyakran pislogott, és ebből tudtam, hogy Merrick fölött nem csak Eldritch és a Gyűjtő veszíti el az uralmát hamarosan, hanem saját maga is.

– Magát kihasználják – mondtam. – A fájdalmát és a dühét mások kihasználják. – Ez már korábban is megtörtént. Csak tisztában legyen vele az ember, és az kell,

hogy jól megfizessék. – És most mit kap érte? Pénzt? – Információt. Leengedte a fegyvert, a csöve most a padló felé nézett. Úgy tűnt, mintha a

fáradtság hulláma söpört volna végig rajta, megjelent az arcán, kissé megváltoztak a vonásai, zavaros emlékképek tolultak fel a nyomában. Aztán megdörzsölte a szeme sarkát és az arcát. Egy pillanatra öregnek és törékenynek tűnt.

– Információt a lányáról – mondtam. – Mit adott magának az ügyvéd? Neveket?

– Talán. Senki más nem adott segítséget. Senki sem törődött a lányommal egy fikarcnyit sem. Tudja, milyen érzés volt odabenn lenni a börtönben, és tudni, hogy valami történt a kislányommal, és én nem tehetek érte semmit, hogy megtaláljam, hogy segítsek neki? Egy szociális munkás jött be a sittre, és elmondta, hogy eltűnt a kislányom. De sokkal szörnyűbb volt, amikor rájöttem, hogy mit tettek vele. Az sokkal rosszabb volt. Eltűnt, és tudtam, hogy bajban van. El tudja képzelni, hogy az ilyesmi mit tesz egy férfival? Én mondom magának, majdnem összeroppantam, de nem hagyhattam, hogy így legyen. Azzal nem használtam volna neki, nem ám, úgyhogy kitartottam odabenn, és vártam a kedvező alkalmat. Nem törtem meg, megpróbáltam erős maradni érte.

De össze volt törve. Valami megpattant benne mélyen, és ez a repedés egyre nagyobb lett. Már nem olyan volt, mint régen, de ahogy azt Aimee Price is mondta, nem lehetett tudni, hogy ennek következtében gyilkosabb és veszélyesebb lett-e. Ez két különböző dolog volt, és ha muszáj lett volna megmondanom, miközben ott feküdtem tehetetlenül az ágyon úgy, hogy a saját fegyverem csövével néztem szembe, valószínűleg azt mondtam volna, hogy sokkal veszélyesebb lett, de kevésbé gyilkos indulatok dúlnak benne. Valahogy elveszett belőle valami, ami helyett sokkal kiszámíthatatlanabbá vált. Most a saját dühe és szomorúsága foglyává vált, és ettől bizonyos szempontból sebezhető lett, amit még csak nem is sejtett.

– A kislányom nem csak eltűnt nyom nélkül – közölte. – Elvették tőlem, és meg fogom találni azt, aki ezért felelős. Lehet, hogy a lányom most is ott van valahol, és arra vár, hogy érte menjek, és hazavigyem.

– Nagyon jól tudja, hogy ez nem így van. Végleg elment. – Fogja be a száját! Maga ezt nem tudhatja! De nekem már mindegy volt. Elegem volt Merrickből, mindannyiukból. – Kislány volt – mondtam. – Elhurcolták, és valami balul sült el. Ő már halott,

Frank. Én úgy hiszem. Ugyanúgy halott, mint Daniel Clay. – Nem tudhatja. Honnan tudhatná ezt a kislányomról? – Mert leálltak – feleltem. – Utána leálltak. Megijedtek. Erélyesen megrázta a fejét. – Nem, addig nem hiszem el, amíg nem láttam őt. Amíg meg nem mutatják

nekem a holttestét, addig számomra életben van. Ha még egyszer azt meri mondani, hogy halott, megölöm itt, azonnal, esküszöm, ezt jól jegyezze meg! Azt ajánlom, hogy ezt jól jegyezze meg!

Most már fölém magasodott, a fegyvert ott egyensúlyozta a kezében, készen arra, hogy tüzeljen. Kicsit remegett, a szívében forrongó düh energiája átsugárzott a kezében tartott fegyverbe.

– Találkoztam Andy Kelloggal – mondtam neki. A fegyver nem remegett többé, de nem is vette le rólam. – Oké, találkozott Andyvel. Sejtettem, hogy előbb-utóbb rájön erre. Hogy van a

fiú? – Nem valami jól. – Nem kellene odabenn lennie. Amikor azok az emberek elvitték, valami

megszakadt benne. Megszakadt a szíve. Nem az ő hibája, nem ő tehet arról, hogy olyanokat csinál.

Újra a padlót bámulta, most sem tudta kordában tartani az emlékeit.

– A maga lánya is olyan képeket rajzolt, mint Andy, ugye? – kérdeztem. – Embereket madárálarcban.

Merrick bólintott. – Igen. Ahogy Andy tette. Ez azután volt, hogy elkezdett Clayhez járni. A lányom

beküldte nekem őket a börtönbe. Valamit el akart arról mondani, hogy mi történt vele, de nem értettem, egészen addig nem, míg nem találkoztam Andyvel. Ugyanazok az emberek voltak. Ez nem csak az én kislányomról szól. Az a fiú olyan volt, mintha a fiam lett volna. Megfizetnek azért is, amit vele tettek. Az az ügyvéd, Eldritch megértette ezt. Ez nem csak egyetlen gyerekről szól. Ő jó ember. Azt akarja, hogy azokat az embereket megtalálja valaki. Ahogy én is.

Hallottam, hogy valaki fölnevet, aztán rájöttem, hogy én voltam az. – Gondolja, hogy merő szívjóságból csinálja mindezt? Soha nem gondolkodott el

azon, hogy ki pénzeli Eldritchet? Hogy ki bérelte föl arra, hogy magát kihozza a börtönből, és aztán információval tömje? Körülnézett abban a házban, ott Welchville-ben? Lemerészkedett a pincébe?

Merrick ajka kissé szétnyílt, és a vonásai elfelhősödtek, lassan kételkedni kezdett. Talán soha nem jutott még eszébe, hogy valaki más is lehet a dolog mögött Eldritchen kívül.

– Miről beszél? – Eldritchnek van egy ügyfele. Az manipulálja magát rajta keresztül. Övé az a

ház, ahová beszállásolta magát. Árnyékként követi, és arra vár, hogy valaki lépjen a maga cselekedeteire valamit. És amikor azok felbukkannak, ő fogja kezelésbe venni őket, nem maga. Őt nem érdekli, hogy maga megtalálja a lányát, vagy sem. Ő csak azt akarja, hogy...

Elhallgattam. Hirtelen rájöttem, hogy annak, amit mondani akarok arról, hogy a Gyűjtő mit akar, semmi értelme. Mit mondhatnék? Hogy a gyűjteményébe akarja tenni? Hogy egyfajta igazságot akar tenni, ha már a jog nem képes arra, hogy föllépjen ezek ellen a férfiak ellen? Ez mind-mind igaz, és mégsem elegendő ahhoz, hogy megmagyarázza a Gyűjtő létezését.

– Maga nem tudhatja, hogy mit akar az a fickó, ha egyáltalán létezik, és különben sem számít – közölte Merrick. – Ha eljön az idő, senki nem veheti ki az igazságszolgáltatást a kezemből. Kártérítést akarok, már mondtam. Azokat az embereket akarom, akik elvették a lányomat. Azt akarom, hogy megfizessenek azért, amit tettek, és hogy az én kezem sújtson le rájuk.

– Kártérítést? – Megpróbáltam elfedni a hangomban rejlő undort. – Maga a lányáról beszél, és nem valami... használt autóról, amely cserbenhagyta egy kilométerre a parkolótól. Ez nem a lányáról szól. Hanem magáról. Valakinek vissza akar vágni. A lánya csak ürügy.

Újra felizzott Merrick dühe, és megint eszembe jutott, milyen hasonlók is ők ketten, Frank Merrick és Andy Kellog, ahogy a düh állandóan ott fortyog bennük. Merricknek igaza van, ő és Kellog egyfajta furcsa módon olyanok voltak, mint apa és fia.

– Fogja be a kibaszott pofáját! – kiáltotta Merrick. – Fogalma sincs arról, hogy miket beszél!

Megint átvette a másik kezébe a fegyvert, és a jobb ökle hirtelen az arcom előtt lendült, készen arra, hogy lesújtson. De aztán mintha hirtelen valami az eszébe jutott volna, mert elhallgatott, átpillantott a válla fölött, és ekkor én is megéreztem.

A szoba hirtelen lehűlt, és valami zaj hallatszott a bejárat felől kívülről. Puha zaj volt, mintha egy kisgyerek lépte lett volna.

– Egyedül van? – kérdezte Merrick. – Igen – feleltem, és én magam sem tudtam, hogy hazudok-e. Merrick megfordult, és lassan a nyitott ajtóhoz ment, aztán hirtelen kiugrott a

folyosóra, közel szorítva magához a fegyvert, hátha valaki ki akarná ütni a kezéből. Eltűnt a látóteremből, hallottam, ahogy nyílnak az ajtók, ahogy átkutatja a szekrényeket. Aztán újra elhaladt az ajtó előtt, majd lement az emeletről, ellenőrizve minden szobát, de mindenhol csönd honolt, és minden üres volt. Amikor visszatért, gondterheltnek látszott, és a hálószobában még mindig hűvös volt. Megborzongott.

– Mi a pokol van ezzel a hellyel? De én már nem figyeltem rá, mert már éreztem őt, a szagát. Vér- és parfümillatot

árasztott. Közel volt. Gondolom, Merrick is érezhette, mert kissé megremegtek az orrcimpái. Megszólalt, de valahogy távolinak tűnt, szinte zavartnak. Mintha az őrület határán járna, ez bujkált a hangjában, és akkor azt hittem, hogy biztosan megöl. Megpróbáltam, nátha sikerül imádkoznom, de nem emlékeztem a szavakra, és egyetlen ima sem jött az ajkamra.

– Azt akarom, hogy ne üsse az orrát a dolgaimba többé, megértette? – kérdezte. A nyála az arcomba permetezett. – Azt hittem, hogy ért a szóból, de tévedtem. Már eddig is elég gondot okozott. Vigyázzon, hogy ez ne forduljon elő többé.

Visszafordult a földön heverő táskához, és előhúzott egy guriga szigetelőszalagot. Letette a pisztolyt, aztán leragasztotta a számat, majd a lábaimat szorosan összekötözte a bokám fölött. Elővett egy zsákot, és a fejemre húzta, és a nyakamhoz ragasztotta a szigetelőszalaggal. Aztán egy pengével vágott egy lukat az orromnál, hogy könnyebben tudjak lélegezni.

– Most figyeljen rám! – mondta. – Egy kicsit megnehezítem a dolgát, és teszek róla, hogy innentől fogva már ne velem törődjék. Ezután törődjön a saját dolgával, én pedig igazságot szolgáltatok.

Azzal otthagyott, és vele a hűvös levegő egy része is elhagyta a szobát, mintha valami követné őt kifelé a helyiségből, utánalépdelve, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg elhagyta-e a házat. De valami ott maradt: egy kisebb, láthatatlanul jelen lévő lény, amelyik kevésbé volt mérges, mint az előző, bár sokkal jobban félt.

Lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy a keze végigsimít a zsákon. apu Menj el. apu, itt vagyok Egy pillanattal később megint ott volt a másik is a szobában. Nem tudtam igazán

levegőt venni. Izzadságcseppek hullottak a szemembe. Megpróbáltam őket kipislogni. Már majdnem pánikba estem. Fulladoztam, mégis szinte láttam őt a zsák szövedékén keresztül, a sötétben, és éreztem az illatát, ahogy közeledett.

apu, minden rendben, itt vagyok De nem volt minden rendben, mert a másik közeledett, az első feleség vagy

valami hozzá hasonló. csitt

Nem! Menjetek innen! Kérlek, kérlek, hagyjatok magamra! csitt Nem! És ekkor a lányom elhallgatott, és megszólalt a másik. csitt, itt vagyunk

23.

Ricky Demarcianben külsőre minden megvolt, hogy egy lúzer benyomását keltse. Egy szélesebb fajta lakókocsiban élt, amelyben eleinte még majdnem megfagyott telente, és szép lassan élve megsült nyaranta a saját levében, megtöltve a lakókocsi minden egyes szegletét a mosatlan ruhák, a piszok és a penész szagával. A lakókocsi valaha zöld volt, de később Ricky festőtehetségének híján lassan kifakult minden, és mostanra már csak koszos, fakókékes színre változott, mint egy döglődő lény a szennyezett tenger fenekén.

A lakókocsi egy Békés Fenyők nevű park északi szélén állt. Az elnevezés nagyon megtévesztő volt, mivel közel s távol egyetlen fenyő sem volt – ami elég szép teljesítmény a jó öreg Maine-ben -, és a hely körülbelül annyira volt békés, mint egy hangyaboly, amelyet leöntöttek kávéval. Gazzal borított lejtőkkel közrefogott kisebb medencében helyezkedett el, mintha a park lassan süllyedne lefelé, a Föld gyomrába mindazon csalódás, reményvesztettség és irigység súlyánál fogva, amelyet a lakosai hordoztak magukban.

A Békés Fenyők teli volt elcseszett életű emberekkel, akiknek a java része nő volt: gonosz, mocskos szájú boszorkák, akik most is úgy öltöztek, mint a nyolcvanas években, kőmosott farmert és kócos hajat hordtak, vadat cserkésztek, és rájuk is vadásztak Dél-Portland, az Old Orchard és Scarborough bárjaiban. Olyan férfiakat hajtottak, akiknek patkányarcuk és rengeteg elkölteni való pénzük volt, vagy izomagyú, feleségverő fajankókra, akiknek nőgyűlölete egyfajta önutálat miatt elnyugodott ideiglenes partnerük társaságában. Néhányuknak gyereke is volt, és a mellettük élő férfiak jó úton jártak afelé, hogy olyanokká váljanak, amilyenekkel az anyjuk is megosztotta az ágyát, és akiket maguk is gyűlöltek, anélkül, hogy tudták volna, mennyire közel vannak ahhoz, hogy a nyomukba lépjenek ők is. De a lányok megpróbáltak kiszabadulni a családból, saját családot alapítottak, ezzel arra ítélték magukat, hogy ugyanolyan nőkké váljanak, mint azok, akiktől szabadulni igyekeztek.

Férfiak is lakták a lakóparkot, de a legtöbbjük olyan volt, mint valamikor Ricky: tönkrement ember, aki fájlalja elvesztegetett életét. Néhányan segélyből tengődtek, egyiknek-másiknak volt munkája, de persze csak amolyan bontás vagy trancsírozás, amelynek során kifordul az ember bele. A bűzlő hal és csirkebőr szaga beleivódott a bőrükbe, az ottani lakosok egyetemes ismertetőjeléül.

Rickynek is ilyen munkája volt korábban. A bal karja elfonnyadt, használhatatlanná vált, az ujjaival képtelen volt fogni, nem mozogtak. Még az anyaméhben történt vele valami, de Ricky megtanult együtt élni a sérült végtaggal, főleg úgy, hogy mindig eldugta, igyekezett elfeledkezni róla, egészen addig, amíg mindennap el nem érkezett a pillanat, amikor az élet emlékeztette arra, mennyivel könnyebb lehetne minden, ha két kézzel tudná megfogni a dolgokat. És ez a fogyatéka az elhelyezkedési kilátásait sem könnyítette meg, bár még ha két jó kézzel dicsekedhetett volna is, akkor is nehézségekbe ütközik, de az iskolázottság, műveltség, ambíció, energia, találékonyság, közvetlenség, őszinteség, megbízhatóság és általános emberi jóság (nem feltétlenül ebben a sorrendben) teljes hiánya

valószínűleg kizárta volna, hogy olyan munkát végezzen, amely nem belezés vagy trancsírozás. Így tehát Ricky legalul kezdte a csirkebelezésre és trancsírozásra szakosodott gyárban, amely gyorséttermeknek szállított nyersanyagot. Egy slaggal mosta fel a vért, tollakat és csirkebelet a földről, a napjait megtöltötte a pánikról árulkodó kotkodácsolás; azoknak az embereknek a szokásos kegyetlensége, akik a gépsort kezelték, akik abban lelték örömüket, hogy kínozzák az állatokat, még egy kis agóniával szolgáltak a baromfiknak utolsó perceikben azzal, hogy eltörték a szárnyukat és lábukat; napjait állandó sistergés hangja övezte, ahogy a csirkéket – amelyek fejjel lefelé lógtak a futószalagról – rövid időre elektromos árammal teli vízbe merítették, aminek során általában elkábultak, de elég gyakran sikertelen volt a művelet, mert a madarak annyira rikoltoztak és vonaglottak, hogy a fejük nem ért bele teljesen a vízbe, és maguknál voltak, amikor a sokpengés vágóeszköz átvágta a torkukat, a testük pedig rángatódzni kezdett, miközben a forró vízsugár megszabadította őket a tollaiktól, és már csak gőzölgő tetemek voltak, amelyek készen állnak arra, hogy falatnyi, nyersen vagy sütve is szinte teljesen íztelen húsdarabokra hasogassák őket.

Az érdekes az volt, hogy Ricky továbbra is evett csirkét, még olyat is, amely abból a gyárból származott, ahol régebben dolgozott. Az egész nem hagyott különösebb nyomot benne: sem a kegyetlenség, sem a biztonságos munkavégzéshez való hozzáállás, még csak a bűz sem – az igazat megvallva Ricky személyes higiénéje is hagyott kívánnivalót maga után, és csak egy kicsit meg kellett szoknia a teljesen újfajta szagokat. De Ricky tudatáig eljutott, hogy a csirkebelezés utáni takarítás nem igazán nevezhető sikeres karriernek, kiteljesedett életnek, úgyhogy elkezdett valami kevésbé gyalázatos munkát keresni. És a számítógépek segítségével talált erre rá, mivel Ricky született tehetség volt a gépek kezelése terén, és ha e tehetségét fiatalabb korában felismerték és kihasználták volna, akkor Ricky nagyon gazdag ember lehetett volna, vagy – ahogy szerette mondogatni magának – nem kellene törődnie azokkal a gyengeségekkel és hibákkal, amelyek e jelenlegi szerény életviteléhez vezettek a nem túl békés, fenyők nélküli lakóparkban. Az egész azzal kezdődött, hogy Ricky hozzájutott egy öreg Macintosh géphez, aztán keresztülrágta magát néhány, boltból lopott tankönyvön, míg végül elkezdett letölteni mindenféle műszaki kézikönyvet, és egy ültő helyében meg is emésztette őket. A körülötte lévő, a mindennapjait betöltő rendetlenség éles ellentétben állt azokkal a tiszta és rendezett vonalakkal és grafikonokkal, amelyek az elméjében kirajzolódtak.

A szomszédjai mit sem tudtak arról, hogy Ricky Demarcian valószínűleg a leggazdagabb lakója a parknak, annyira, hogy akár azt is megengedhette volna magának, hogy egy kellemesebb helyre költözzön. Ricky viszonylagos gazdagsága nem kis részben annak a képességének volt tulajdonítható, amivel könnyedén mozgott az internet világában, és el tudott végezni bizonyos tevékenységeket, nevezetesen olyanokat, amikkel különféle szexuális szolgáltatásokat volt képes eladni a világhálón, és mivel a Békés Fenyők teljesen szándékolatlanul hozzásegítette ahhoz, hogy elkezdje ezt a bizniszt, a hála megakadályozta abban, hogy elhagyja ezt a helyet, amelyhez ragaszkodott.

Volt egy nő, Lila Mae, aki pénzért elszórakoztatta a férfiakat a lakókocsijában. Az egyik helyi, ingyenes újságban hirdette magát, de minden ravasz erőfeszítése ellenére, hogy a zsarukat megtévessze – például úgy, hogy nem az igazi nevét

használta a hirdetésben, és egészen addig, míg az ügyfél a lakókocsi viszonylagos közelébe nem ért, nem árulta el, hol lakik -, elég gyakran bevarrták és megbüntették. A neve végül bekerült a lapokba, és ez meglehetősen zavaró volt számára, mert egy olyan helyen, mint a Békés Fenyők – és talán az ennél fennköltebb helyeken még inkább -, az embernek szüksége volt arra, hogy valakit lenézhessen, és egy lakókocsiban élő kurva tökéletesen megfelelt ilyen célra az olyanok számára, mint amilyenek Lila Mae szomszédjai voltak.

Csinos nő volt, legalábbis a lakópark mércéje szerint, és semmi kedve nem volt feladni viszonylag jövedelmező állását, hogy aztán Ricky Demarcianhez csatlakozhasson csirkevért és belet felmosni a vágóhídon. Így történt, hogy Ricky – aki előtt ismert volt Lila Mae helyzete, és aki nagyon szeretett a világhálón szörfölni különféle, szexszel kapcsolatos dolgok után, és aki ráadásul irigylésre méltóan el tudott igazodni a világháló oldalainak és dizájnjának rejtelmeiben – egy éjszaka egy sör mellett azt javasolta a nőnek, hogy talán jobban tenné, ha valami alternatív hirdetési lehetőség után nézne, amikor a bájait ajánlgatja. Visszamentek Ricky lakókocsijába, ahol a férfi pontosan megmutatta a nőnek, mire is gondolt, miután Lila Mae kinyitott minden ablakot, és egy zsebkendőt átitatott parfümmel, hogy azt diszkréten az orra alá tarthassa. Lilát annyira lenyűgözte mindaz, amit látott, hogy azonnal belement abba, hogy Ricky valami hasonlót tervezzen neki is, és bizonytalanul ugyan, de megígérte, hogy ha Ricky úgy döntene, hogy végre egyszer alaposan megfürdik, esetleg fontolóra veszi, hogy a következő szülinapjára kedvezményes áron szolgáltatást nyújt neki.

Így Lila volt az első, de hamarosan más nők is fölvették a kapcsolatot Rickyvel Lilán keresztül. Mindannyiukat föltette egy weboldalra, részletezte a szolgáltatásaikat, az árat, még a szóban forgó, kellemesebb hölgyek portfolióját is föltette, azokét, akik eléggé elfogadhatók voltak ahhoz, hogy bájaik felfedésével ne ijesszék el a kuncsaftokat. Sajnálatos módon Ricky olyan népszerűvé vált ebben, hogy erőfeszítéseire felfigyelt számos boldogtalan ember, aki foglalkozását tekintve jelentéktelen strici volt, és aki úgy érezte, hogy a helyzetét veszélyezteti az újonnan felbukkanó vetélytárs, mivel a nők, akik egyébként a stricik védelme alá igyekezek volna, most a szabadúszó ügynököt választották.

Egy ideig úgy nézett ki, lehet, hogy Ricky elveszíti másik végtagját is, de aztán megjelent nála néhány kelet-európai származású ember, akiknek voltak bostoni kapcsolataik, és egyezséget ajánlottak neki. Ezek az úriemberek kíváncsiak voltak Ricky vállalkozói tevékenységének természetére, illetve azokra a hölgyekre, akiknek az érdekeit védte. Ketten utaztak el Maine-be, hogy beszéljenek vele, és hamar egyezségre jutottak, aminek nyomán kisebb változás állt be Ricky üzletmenetébe, cserébe pedig továbbra is használni tudta ép kezét, és garanciát kapott arra is, hogy védelem alá helyezik azok, akik egyébként testileg vették volna kezelésbe. Így amikor az úriemberek visszatértek, ezúttal azzal a kéréssel, hogy Ricky tervezzen egy hasonló oldalt azon nőknek, akiket ők vettek a védőszárnyaik alá, illetve néhány, khm, „speciális”, általuk kínált alternatívát is tegyen föl az oldalra. Ricky hirtelen nagyon elfoglalt lett, és olyasmivel foglalkozott, amit a rendőrség nem valószínű, hogy jó szemmel nézett, mivel egy része gyerekekkel volt kapcsolatos.

Végül Ricky egyfajta közvetítő lett, és átlépte azt a határt, amikor csak nők és néhány esetben gyerekek képével kereskedett, hogy segítsen azoknak, akik kicsit

aktívabban akartak részesei lenni imádatuk tárgya életének. Ricky soha nem találkozott a szóban forgó nőkkel és gyerekekkel. Ő csak a kapcsolatfelvétel első láncszeme volt. Hogy azután mi történt, az már nem az ő dolga volt. Egy kisebb kaliberű ember lehet, hogy aggódott volna, lehet, hogy lelkiismeret-furdalás gyötörte volna, de Ricky Demarciannek csak a haldokló csirkékre kellett gondolnia, hogy kiverje az ilyen gondolatokat a fejéből.

Így, míg Ricky talán lúzernek tűnhetett, aki egy nevét meghazudtoló olyan lakóparkban élt, amelynek lakói elég gyakran köszönő viszonyban voltak a szegénységgel, valójában elég kényelmesen elvolt a hitványságával. A pénzét állandóan hardverek és szoftverek fejlesztésére költötte, meg DVD-kre és számítógépes játékokra, sci-fikre és képregényekre, és egy nála alkalomszerűen előforduló kurvára, akinek bizonyos részei megmozgatták a fantáziáját. A lakókocsit hagyta olyannak, amilyen állapotban volt, nehogy fölkeltse valaki nemkívánatos érdeklődését, a lakópark tulajdonosáét, vagy valakiét az adóhatóságtól vagy a rendőrségtől. Még zuhanyozni is gyakrabban zuhanyozott, miután az egyik bostoni úriember panaszkodott, hogy az új öltönye bűzlött, miközben visszafelé tartottak az I-95-ön a Rickyvel történt látogatásból, és ha ez még egyszer előfordul, akkor Ricky megtanulhatja, hogyan piszkálgassa a billentyűzetet pálcikával, amelyet a homlokára ragaszt, mert a Bostonból jött úriemberek tesznek róla, és beteljesítik eredeti fenyegetésüket, és eltörik Ricky másik karját, és feldugják a seggén.

Így esett, hogy Ricky Demarciant, a Már-Nem-Annyira-Lúzert a lakókocsijában találta aznap este, amint éppen a billentyűzetet verte, jobb keze ujjai csak úgy száguldottak, miközben begépelte az adatokat, ami aztán a felhasználót a helyes jelszó és a megfelelő kombinációjú leütések után eljuttatták a meglehetősen kétes oldalakra. A rendszerben használni kellett bizonyos hívószavakat, amelyek ismerősnek tűnhettek azok számára, akiknek az ízlése kiterjedt a gyerekekre. Ezek közül a leggyakoribb a „Lolly” volt, ami a legtöbb pedofil érdeklődését fölkeltette. Ricky általában egy hétköznapi, jelentéktelen prostituáltnak adta ezt a nevet, aki valójában nem is létezett, az adatait, még a nevét is és a külalakját is úgy ollózták össze más nők adataiból. Ha egy potenciális ügyfél érdeklődést mutatott Lolly iránt, akkor további kérdések jelentek meg a képernyőn, azt firtatva, milyen korosztály érdekli a kuncsaftot. A lehetőségek a „hatvan+”-tól a „nem nagyon törvényes”-ig terjedtek. Ha az utóbbi kategóriát ikszelték be, az ügyfél kapott egy látszólag ártalmatlan e-mailt, mellékelve egy másik hívószót. Ricky kedvence a „hobbi” volt, ami szintén ismerősen csengett a pedofilok körében. Aztán folytatódott a procedúra, egészen addig, míg a rendszer a kliens hitelkártyájának a számát kérte, és aztán elindult a képek és információk özöne.

Ricky szeretett késő éjjel dolgozni. A Békés Fenyők ebben az időben majdnem békés volt, mivel hajnali három felé általában még a veszekedő párok és kiabáló részegek is kissé lecsöndesedtek. Ricky ült az otthona sötétjében, amelyet csak a képernyő fénye tört meg. Néha még a csillagokat is látta a feje fölött az égen, mintha csak az űrben lebegne. Ez volt Ricky nagy álma: siklani az égbolton egy hatalmas hajóval, súlytalanul lebegni a szépségben és a teljes csöndben.

Nem tudta, hogy hány évesek a képernyőn előtte lévő gyerekek, tizenkét vagy maximum tizenhárom évesnek becsülte őket. Soha nem volt jó abban, ha valakinek a korát kellett megállapítani, kivéve, ha a legapróbbakról volt szó, és még Ricky is

megpróbálta a legkevesebb időt tölteni azzal, hogy a képeket nézi – mert volt bennük valami, amire nem bírt sokáig gondolni a láttukon -, de hát nem az ő tiszte volt megítélni mások ízlését. Kopp, kopp, kopp, és egyre-másra jöttek a képek, bekerültek a megfelelő helyre Ricky nagyszerű rendszerében, becsúsztak a helyükre a szex és vágy általa teremtett virtuális világában. Annyira elmerült abban, amit csinál, a hangokban és a tevékenység ritmusában, hogy a lakókocsi ajtaján felhangzó kopogást elnyelték a szokásos zajok, és Ricky csak akkor figyelt föl az új zajra, amikor a látogató erősebben kezdett el dörömbölni. Ricky abbahagyta azt, amit csinált.

– Ki az? – kérdezte. De nem jött válasz. Odalépett az ablakhoz, és félrehúzta a függönyt a saroknál. Kicsit szemerkélt

odakinn, és ettől csíkos volt az üveg, de így is látta, hogy senki nincs az ajtónál. Rickynek nem volt fegyvere. Nem nagyon szerette őket. Nem volt erőszakos

ember. Igazából a nézetei inkább az óvatosság felé terelték, ha fegyverekről volt szó. Véleménye szerint nagyon sok olyan ember van, akiknek még egy kihegyezett ceruzát sem lenne szabad a kezébe adni, nemhogy egy csőre töltött fegyvert. Egy hibás logika szerint olyan következtetésre jutott, hogy a fegyverek egyenlők a bűnözőkkel, és viszont. Ricky nem tartotta magát bűnözőnek, így nem is volt fegyvere. Vagyis ha nem volt fegyvere, nem is lehetett bűnöző.

Ellépett az ablaktól, és a bezárt ajtóra nézett. Kinyithatta volna, de nem volt rá oka. Akárki volt is az ajtó előtt, már elment. Elhúzta a száját, aztán visszament a számítógépéhez. Épphogy csak végzett valamiféle kód ellenőrzésével, amikor újra felhangzott a kopogás, ez alkalommal a felől az ablak felől, ahonnan nemrég ellépett. Ricky elkáromkodta magát, és újra kinézett az éjszakába. Egy alak állt az ajtóban. Egy férfi volt, zömök, erősnek tűnő valaki, fekete haja fénylett az olajtól.

– Mit akar? – kérdezte Ricky. A férfi egy fejbólintással jelezte, hogy Ricky menjen az ajtóhoz. – A pokolba! – dörmögte az. A pasas nem tűnt zsarunak, legalábbis nem olyan

volt, mint azok a rendőrök, akikkel Ricky eddig találkozott. Inkább olyan volt, mint azok a fickók, akik Bostonból szoktak váratlanul felbukkanni fura időpontokban. De azért nem lehet az ember elég óvatos, ha ilyesmiről van szó. Ricky visszament a számítógéphez, és begépelt egy sor utasítást. Az ablakok azonnal elkezdtek becsukódni, tűzfalak emelkedtek, képeket kódolt a gép, és hamis nyomok tucatjai keltettek zavart. Ha bárki megpróbálna hozzáférni a számítógépén lévő adatokhoz, azonnal hasznavehetetlen kódok és hamis adatok útvesztőjében találná magát. És ha tovább próbálkoznak, a számítógép virtuálisan teljesen összeomlik. Ricky túl sokat tudott a számítógépekről ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, hogy a rajta tárolt dolgok nem maradhatnak örökre titokban, de tett róla, hogy egy egész csapat hozzáértőnek is hónapokba teljen elkezdeni visszanyerni bármilyen, a további nyomozásra érdemes adatot belőle.

Ellépett az íróasztaltól, és az ajtóhoz sétált. Nem félt. A bostoniak megvédték. Erről már nagyon régen megszületett az egyezség. Nem volt mitől félnie.

A lépcsőn álló ember sötétkék farmert viselt, egy kék színű műszálas inget, mely megfeszült a testén, és egy kopottas, fekete bőrdzsekit. Egy kicsit nagy volt a feje a testéhez képest, és az embernek volt egy olyan érzése, mintha az állánál és a feje

búbjánál fogva egyszer egy satuba szorították és összenyomták volna. Rickynek az jutott az eszébe, hogy a fickó úgy néz ki, mint valami gonosztevő, de érdekes módon ettől csak még kevésbé érezte fenyegetve magát. Hozzá csak a bostoni gonosztevők szoktak ellátogatni. Ha ez a fickó az ajtóban gonosztevőnek néz ki, akkor csak Bostonból jöhetett.

– Tetszik az otthona – közölte az idegen. Ricky arcán zavar suhant végig. – Bizonyára viccel – mondta. A férfi egy pisztolyt szegezett Rickynek. Kesztyű volt rajta. Ricky nem tudta

ugyan, de a fegyver egy Smith 10-es volt, melyet az FBI-nak fejlesztettek ki. Miközben Rickynek erről fogalma sem volt, a fegyvert tartó férfinak igen. Valójában pontosan ezért döntött úgy nemrégen, hogy ezt fogja kölcsönvenni.

– Kicsoda maga? – kérdezte Ricky. – Én vagyok a mérleg nyelve – felelte az. – Menjen hátrább! Ricky azt tette, amit parancsoltak neki. – Ne csináljon semmi olyasmit, amit később megbánna! – mondta Ricky, mikor a

férfi belépett a lakókocsiba, és behúzta maga mögött az ajtót. – Van néhány ember Bostonban, akinek nem nagyon tetszene.

– Boston, mi? – dörmögte a férfi. – Úgy van. – Nos, azt képzeli, hogy azok ott Bostonban hamarabb elérik magát, mint egy

golyó? Ricky elgondolkodott ezen. – Azt hiszem, nem. – Oké – mondta a férfi -, úgy vélem most nem nagyon lehetnek hasznára, nem

ám, uram! – Meglátta a számítógépet és a körülötte heverő rendetlenséget. – Milyen lenyűgöző! – közölte.

– Ért a számítógépekhez? – kérdezte Ricky. – Nem nagyon – felelte a férfi. – Ez a dolog valahogy elkerült engem. Vannak

rajta képek is? Ricky nyelt egy nagyot. – Fogalmam sincs, miről beszél. – Ó, dehogyis nem! Nem akarhat most hazudozni nekem! Ha mégis megtenné,

nos, akkor én valószínűleg elveszíteném az önuralmamat, bizony ám, és mivel nekem van fegyverem, magának meg nincs, nem hinném, hogy ez az érdekeit szolgálná. Tehát még egyszer megkérdezem: vannak a gépen képek?

Ricky – aki rájött, hogy a férfi már tudja a saját kérdésére a választ – úgy döntött, hogy őszinte lesz.

– Talán. Attól függ, hogy milyen képekre gondol. – Ó, tudja, milyenekre! Lányokról készült képekre, mint amilyenek a

magazinokban vannak. Ricky megpróbált felsóhajtani megkönnyebbülésében úgy, hogy ne lássék a

dolog. – Persze, vannak fotók lányokról. Megmutassam őket? A férfi bólintott, és Ricky megkönnyebbült, amikor látta, hogy a másik

belegyömöszöli a fegyverét a nadrágja derekába. Leült a billentyűzethez, és újra

életre keltette a gépet. De még mielőtt a képernyő kivilágosodhatott volna, érezte, hogy a férfi közelebb lép a háta mögött, a körvonalai visszatükröződtek a sötétben. Aztán feltünedeztek a képek, nők a levetkőzés különböző fázisaiban, különböző pozitúrákban, miközben mindenféle mozdulatot tettek.

– Mindenféle van – mondta Ricky, kommentálva a nyilvánvalót. – Gyerekekről is? – kérdezte a férfi. – Nem – hazudta Ricky. – Gyerekekkel nem foglalkozom. A férfi csalódottan fújt egyet. Fahéjas rágógumi-illata volt a leheletének, de nem

tudta elfedni azt a vegyes illatot, amelyet a teste árasztott: az olcsó kölni illatát és valami bűzt, amely halványan a csirkefeldolgozó szagára emlékeztette Rickyt.

– Mi van a karjával? – kérdezte a férfi. – Így bújtam ki az anyámból. Nem tudtam használni. – De érez vele? – Ó, igen, csak nem tudok... Ricky nem tudta befejezni a mondatot. Izzó vörös fájdalmat érzett a felkarjában.

Kinyitotta a száját, hogy sikoltson, de a férfi jobb keze szorosan rátapadt az arcára, elfojtva a kiáltást, közben a bal kezével belevágott egy hosszú, vékony pengét Ricky húsába, kissé még meg is csavarta a kést. Ricky megugrott a széken, a sikoltása betöltötte a koponyája belsejét, de a hideg éjszakai levegőbe már csak halvány nyögésként jutott el.

– Ne járassa velem a bolondját! – közölte a férfi. – Egyszer már figyelmeztettem. Még egyszer nem fogom!

Ezzel kirántotta a pengét Ricky karjából, és engedett a szorítása is az arcán. Ricky teste hátrafeszült a székben, jobb kezével ösztönösen a sebéhez kapott, aztán azonnal le is vette onnan, mivel az érintésre fokozódott a fájdalom. Elkezdett sírni, és szégyellte magát emiatt.

– Még egyszer megkérdezem: vannak a gépen gyerekekről készült fotók? – Igen – felelte Ricky. – Igen, megmutatom őket. Csak mondja meg, hogy mi

érdekli: fiúk, lányok, fiatalabbak, idősebbek? Megmutatok magának bármit, csak ne bántson!

A férfi előhúzott egy fotót a fekete dzseki belső zsebéből. – Felismeri őt? A lány csinos volt, sötét hajú. Egy rózsaszínű ruha volt rajta, és egy ehhez illő

szalag a hajában. Mosolygott, Egy foga hiányzott felül. – Nem – felelte Ricky. A penge újra elindult Ricky karja felé, és Ricky szinte sikoltva kiáltotta: – Ne! Tényleg nem ismerem őt! Ő nincs közöttük! Emlékeznék! Az élő Istenre

esküszöm, hogy emlékeznék! Jó az emlékezőtehetségem az ilyesmiben. – Honnan szedi ezeket a fotókat? – Leginkább Bostonból. Elküldik nekem. Néha be kell szkennelnem őket, de

általában már egy lemezen vannak. És filmek is vannak. Számítógéplemezen vagy DVD-n kapom őket. Én csak felteszem őket azokra az oldalakra. Soha életemben nem bántottam egyetlen gyereket sem! Még csak nem is kedvelem az ilyen képeket. Én csak azt teszem, amit mondanak.

– Azt mondta „leginkább”. – Mi?

– Azt mondta, hogy „leginkább” Bostonból kapja őket. És még honnan? Ricky megpróbált hazudni, de nem működött az agya. A karjában kissé

alábbhagyott a fájdalom, de a gondolkodóképessége is vele együtt. Rosszul volt, és az jutott az eszébe, vajon nem fog-e elájulni.

– Néha más emberek is hoznak anyagot – felelte. – De mostanában már nem gyakran.

– Kicsoda? – Férfiak. Illetve egy férfi. Volt egy fickó, egész jó anyagot hozott. Videókat. De az

már régen volt. Évekkel ezelőtt. Ricky nem mondott el mindent. Érdekes módon a karját marcangoló fájdalom

segített neki abban, hogy tiszta maradjon a feje, és így felrémlett előtte, hogy még több fájdalom jöhet, ha most nem jól játszik. Igaz, hogy az az ember hozott neki anyagot, amiről egyértelmű volt, hogy amatőr videó, de szokatlanul jó minőségű, bár a kameramozgás kissé esetlen volt. A filmmel volt egy kis hátsó gondolata, mivel ő volt az egyik első ember, aki egyenesen Rickyhez fordult, abban a reményben, hogy a segítségével hozzájuthat egy gyerekhez néhány órára. Egy közös ismerősön keresztül jutott el Rickyhez, aki szintén ebben az államban élt, és tudni lehetett róla, hogy hasonló hajlamokkal bír. A bostoni úriemberek említették Rickynek, hogy az ilyesmi előfordulhat, és igazuk is lett.

– Mi volt a neve? – Soha nem mondta meg a nevét, én meg nem kérdeztem. Csak fizettem neki. Jó

anyagot adott. Egy újabb féligazság, még több hazugság, de Ricky ismerte a képességeit. Nem

volt hülye, és ezzel tisztában is volt. – Nem tartott attól, hogy a fickó zsaru? – Nem volt zsaru. Csak egy pillantást kellett rá vetni, és az ember tudta. Takony csöppent az orrából, és összekeveredett a könnyeivel. – Honnan jött? – Nem tudom. Valahonnan északról. A férfi áthatón nézte Rickyt, és meglátta a szemében, hogy hazudik. Dave

Glosky, a „Kitaláló” is majdnem büszke lehetett volna most rá. – Hallotta már valahol emlegetni azt a nevet, hogy Gileád? Elhangzott a „hallani” szó. A test elárulta az elmét, hiába próbálta az nagy

nehezen elfedni a hazugságot. – Nem, még soha, hacsak hittanórán nem, amikor még gyerek voltam. A férfi egy darabig nem szólalt meg. Ricky azon kezdett el gondolkodni, vajon

nem ment-e messzire a hazugságokkal. – Van listája azokról az emberekről, akik az ilyesmiért fizetnek? Ricky megrázta a fejét. – Hitelkártyákkal fizetnek. A bostoni fickók intézik az ilyesmit. Nekem csak e-

mail címeim vannak. – És kik ezek az emberek Bostonban? – Kelet-Európából jöttek, oroszok. Én csak keresztneveket ismerek. És van

néhány telefonszámom, amit hívhatok, ha baj van. Ricky magában káromkodott egyet. Úgy vélte, hibát követett el azzal, hogy még

egyszer utalt arra a támadójának, hogy lesznek következményei annak, ha továbbra

is bántja őt, és hogy van kit felhívnia, ha valami fenyegetné az egész ügyletet. Nem akarta arra emlékeztetni ezt az embert, hogy talán jobban tenné, ha nem hagyná életben őt. Úgy tűnt, a férfi is megérti Ricky nyugtalanságát.

– Ne aggódjon – mondta. – Tudom, hogy fel kell hívnia őket emiatt. Gondolom, úgyis hallanának a dologról így vagy úgy. Engem nem zavar a dolog. Csak hadd jöjjenek. Most megszabadulhat ettől ez egésztől ott a gépen.

Ricky nyelt egyet. Egy rövid időre lehunyta a szemét, mintegy hálát adva az égnek. Visszafordult a számítógépéhez, és elkezdte törölgetni a képeket. Szétnyílt a két ajka.

– Köszö... A golyó hatalmas lukat ütött Ricky fejének a hátuljába, és még nagyobbat az

arcába, amikor távozott. Ripityára törte a képernyőt, amely egy tompa pukkanással szétrobbant, és csípős bűz kíséretében elkezdett égni. Vér sistergett és bugyborékolt a darabokon. A kivetett hüvely lepattant egy kartotékszekrénykéről, és leesett a földre, nem messze Ricky székétől. Szinte túlságosan is jó helyen volt, úgyhogy a látogató meglökte a cipője oldalával, amitől a szemeteskosár felé csúszott. A látogató otthagyta a csizmája lenyomatát a linóleumon, úgyhogy keresett az egyik szekrényben egy rongyot, letette a földre, és a jobb lábával feltörölte a nyomokat. Amikor úgy vélte, hogy rendben van a dolog, minden tiszta, résnyire kinyitotta az ajtót, és kifülelt. A lövés elég hangos volt, és bár a Demarcian lakókocsijának mindkét oldalán álló kocsikban sötét volt, valahol távolabb tévék villódzását látta, még azt is hallotta, mi ment bennük, annyira fel voltak hangosítva. A férfi kióvakodott a lakókocsiból, becsukta maga mögött az ajtót, aztán beleveszett az éjszaka sötétjébe. Útközben csak a benzinkútnál állt meg, hogy bejelentse, lövéseket hallott a Békés Fenyők lakókocsiparkból, és egy pillanatra látta, ahogy egy öreg Mustangnak tűnő kocsi elviharzik a helyszínről.

Frank Merrick nem szerette, ha valaki az útjában áll, de egy kis tiszteletet érzett a magánnyomozó iránt. És különben is, ha megöli, azzal csak még több gondot okoz magának, amit aztán újfent meg kell oldani. Mindazonáltal, ha a nyomozó fegyverével megöl valakit, azzal éppen elég elfoglaltságot ad neki, egyúttal saját magát mentesíti egy csomó gond alól.

Mert Merrick most már tudta, hogy teljesen egyedül van. De nem törődött vele. Elege volt az öreg ügyvédből és a korábbi alapos kérdéseiből. Amikor Merrick legutóbbi letartóztatása után feljött Portlandbe, Eldritch egyértelművé tette, hogy üzleti kapcsolatuknak immár vége. A magánnyomozónak Eldritch indítékaira – és ami még fontosabb, az őt pénzelő emberre – tett megjegyzései csak még jobban fokozták Merrick kétségeit. Itt volt az ideje, hogy a végére járjon ennek a dolognak. Volt még mit elintéznie idelenn délen, de aztán északnyugat felé veszi majd az irányt. Már sokkal korábban oda kellett volna mennie, de biztos volt benne, hogy a föltett kérdéseire néhány választ itt kaphat meg, ebben a kis, tengerparti városban. De most már nem volt ebben olyan biztos. Hívta Gileád.

Merrick fogta a szigetelőszalagot, és a sofőrülés alá tapasztotta a fegyvert. Élvezte, ahogy az agya a tenyerébe simul. Már nagyon régóta nem sütött el fegyvert, és még régebben történt, hogy dühében ölt. És most újra megízlelte ennek ízét. Korábban óvatos volt, és nem hordott magával fegyvert, nehogy a zsaruk lefüleljék.

Nem akarta, hogy újból rács mögé dugják. De eljött a cselekvés órája, és a nyomozó fegyvere több mint megfelelő lesz ahhoz, amit meg kell tennie.

– Minden rendben, drágám – suttogta Merrick, miközben kihúzott a benzinkút lámpáinak fényéből, és újra észak felé indult. – Már nem tart sokáig. Jön Apu.

24.

Nem tudtam, mennyi az idő. Az órák percekké váltak, és a percek órákká. A bőröm állandóan viszketett a zsáktól, és csak azt éreztem, hogy mindjárt megfulladok. Néha suttogás hangzott fel az árnyékból, néha nagyon közelről és néha távolabbról. Egyszer-kétszer majdnem elszunnyadtam, de a számat fedő szalagtól nem tudtam rendesen lélegezni, és amikor már majdnem elaludtam, mindig újra fölébredtem, és alig kaptam levegőt az orromon keresztül, mint a telivérek egy hosszú futam után, a szívem kalapált, és a fejemet próbáltam valahogy fölemelni a párnáról, miközben levegő után kapkodtam. Kétszer is úgy éreztem, hogy valami megérintette a nyakam, mielőtt fölébredtem volna, és az érintés olyan hideg volt, hogy szinte égette a bőrömet. Amikor ez történt, megpróbáltam leszedni magamról a zsákvásznat, de Merrick nagyon alaposan odakötözte. Mire meghallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó, aztán nehéz, határozott lépések hangzottak föl a lépcsőn, addigra már teljesen elveszítettem a tájékozódási képességemet. De még így is, hogy az érzékeim teljesen összezavarodtak, tudatában voltam annak, hogy az a két lény visszahúzódik, miközben az idegen közeledett.

Valaki belépett a hálószobába. Magam mellett éreztem valaki testének melegét, és megéreztem Merrick szagát. Az ujjai a nyakam körül matattak a szalagnál, aztán lekerült rólam a zsák, és végre már újra láttam. Apró kis fehér napok robbantak fel a szemem előtt, úgyhogy egy darabig Merrick vonásait sem tudtam igazán kivenni. Az arca üres volt, a helyébe olyan démont képzelhettem, amilyet csak akartam, egybevegyíthettem mindannak a képét, amitől féltem. Aztán a szemem előtt táncoló foltok lassan elkezdtek elhalványodni, és újra tisztán láttam Merricket. Úgy tűnt, hogy valami miatt nyugtalan, hogy valami nyomasztja, és már nem tűnt olyan biztosnak, mint amikor korábban fölébredtem, és az ágyam mellett találtam, és a tekintete néha a szoba sötétebb sarkaiba vándorolt. Észrevettem, hogy nem fordít hátat az ajtónak. Úgy tűnt, mintha nem akarná szem elől téveszteni, mintha nem szeretné, ha védtelen lenne egy onnan érkező támadás esetén.

Lenézett rám, de nem szólalt meg. Gondolkodott, és közben a bal kezével piszkálta az alsó ajkát. A pisztolyomat nem láttam sehol. Végül így szólt:

– Valami olyasmit tettem ma éjjel, amit talán nem kellett volna. De már megtettem, akár helyes volt, akár nem. Már belefáradtam a várakozásba. Itt az ideje, hogy előrángassam őket. Figyeljen ide, egy kis gondot okoztam magának, de majd kimászik belőle. Csak mondja el nekik, hogy mi történt itt, és a végén hinni fognak magának. Közben terjed a hír, és azok eljönnek.

Aztán valami furcsát tett. Lassan az egyik hálószobaszekrényhez lépdelt – most már jól láttam a fegyveremet, amely az övébe volt dugva -, majd a lécekből álló ajtóra tette a bal kezét, és a jobbjával előhúzta a Smith 10-est. Úgy tűnt, mintha bekukucskálna a rések között, mintha csak meg lenne győződve róla, hogy rejtőzik ott valaki. Amikor végre kinyitotta, olyan fáradtan, lassan tette, szinte hagyta, hogy magától nyíljon ki, és a pisztoly csövét ide-oda mozgatva átkutatta a zakók, ingek és kabátok közötti réseket.

– Tényleg egyedül él? – kérdezte.

Bólintottam. – Olyan érzésem van, mintha nem lenne egyedül – mondta Merrick. Nem

fenyegetően mondta, és nem éreztette, mintha azt hinné, hazudok, csak mintha valami mélyről jövő nyugtalanság lenne benne valami miatt, amit nem ért. Puhán becsukta a szekrényajtót, és visszasétált az ágyhoz.

– Nincs semmi kifogásom maga ellen – mondta. – Most már egyenrangúak vagyunk. Hiszem, hogy mindig azt teszi, amit helyesnek gondol, de az utamban áll, és ezt nem hagyhatom. És ami még rosszabb, úgy gondolom, hogy maga olyan ember, aki hagyja, hogy a lelkiismerete bántsa, és a lelkiismeret-furdalás állandóan ott motoszkál a fejében. Ez eléggé terhes, elvonja a figyelmet. Nekem erre nincsen időm. Soha nem is volt.

Lassan fölemelte a fegyvert. A cső üres tekintettel meredt rám, mint valami üres, rezzenéstelen tekintet.

– Most megölhetném. Nagyon jól tudja. Egy csepp könnyet sem ejtenék. De életben hagyom.

Erősen kifújtam a levegőt, képtelen voltam elnyomni egy hálához hasonlatos érzést. Nem fogok meghalni, legalábbis nem ma és nem ennek a férfinak a keze által. Merrick tudta, mire gondolok.

– Úgy van, életben marad, de ne feledje el ezt itt. Halálos szorításban tartottam, és aztán szabadon engedtem. Tudom, hogy maga milyen ember, lelkiismeret ide vagy oda. Feldühödik majd azon, hogy hogyan jutottam be a házba, hogy fájdalmat okoztam magának, megaláztam a saját ágyában. Vissza akar majd ütni, de figyelmeztetem, ha a következő alkalommal a fegyverem csöve elé kerül, nem pazarolok időt egyetlen lélegzetvételre sem, és meghúzom a ravaszt. Ennek az egésznek hamarosan vége lesz, és aztán én eltűnök. Most itt hagyom, elég gondolkodnivalója van. Csak spórolja máskorra a dühét. Még lesz elég oka arra, hogy kiadja magából.

Eltette a fegyvert, és még egyszer, utoljára a táskáért nyúlt. Elővett egy kis üveget és egy sárga rongyot, aztán lecsavarta a kupakot, és ráöntötte az üveg tartalmát a rongyra. Ismerős volt a szag. Nem volt kellemetlen, szinte a nyelvemen éreztem a folyadék édeskés ízét. Megráztam a fejem, a szemem tágra nyílt, miközben Merrick fölém hajolt, jobb kezében a ronggyal. A szagától máris szédülni kezdtem. Megpróbáltam arrább húzódni, a lábammal rúgtam felé, de hiába. Megragadta a hajamat, lefogta a fejem, és az orromra nyomta a rongyot.

Még hallottam a következőket: – Könyörületes vagyok, Mr. Parker.

Kinyitottam a szemem. Fény szűrődött át a függönyön. Hegyes tűk szurkálták a fejbőrömet. Megpróbáltam fölülni, de rettenetesen nehéznek éreztem a fejem. A kezeim szabadok voltak, és a számon sem volt rajta a szigetelőszalag. Éreztem a vér ízét, amely akkor serkedt ki, amikor letépték a bőrömről. Előrehajoltam, és az éjjeliszekrényen lévő víz felé nyúltam. Csak homályosan láttam, és majdnem levertem a padlóra. Vártam, hátha a szoba forgása kissé alábbhagy, és a kettős képek is eggyé olvadnak, csak aztán próbálkoztam újra. Ujjaim sikeresen a pohárra fonódtak, majd az ajkamhoz emeltem. Teli volt. Merrick újra telitölthette, aztán közel hagyta, hogy könnyen elérhessem. Mélyeket kortyoltam belőle. Víz loccsant a

párnámra, egy darabig meg is maradt rajta. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam elnyomni az egyre erősebben rám törő rosszullétet. Végül elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy átguruljak az ágy túlsó felére, hogy aztán a földre zuhanjak. A padlódeszka hűvösen nyomódott az arcomnak. A fürdőszobába másztam, és a vécékagylón pihentettem kicsit a fejem. Egy vagy két perc múlva hánytam egyet, aztán újra egészségtelen álomba merültem a padlón.

A csengő ébresztett föl. A fény ekkorra megváltozott. Valószínűleg már dél is elmúlt. A falnak támaszkodva fölálltam, vártam, míg úgy nem éreztem, hogy a lábam már megtart, aztán ahhoz a székhez tántorogtam, ahol előző este a ruháimat hagytam. Felhúztam a farmert és a pólót, magamra kaptam egy kapucnis pulóvert a hideg miatt, aztán puhatolódzva elindultam mezítláb a lépcsőn az ajtó felé. Az üvegen keresztül három ismerős alakot láttam odakinn, és két ismeretlen kocsit a felhajtón. Az egyik egy rendőrautó volt.

Kinyitottam az ajtót. Conlough és Frederickson állt az ajtóban, az a két zsaru Scarborough-ból, akik kikérdezték Merricket. Egy harmadik ember is volt velük, akinek nem tudtam a nevét, de akinek az arcára emlékeztem Merrick kihallgatásáról. Ez a férfi beszélt az FBI-os fickóval, Penderrel. Mögöttük Ben Ronson, egy másik scarborough-i rendőr támaszkodott a kocsijának. Ben és én általában váltottunk néhány szót útközben, ha valahol összefutottunk, de most merev és kifejezéstelen volt az arca.

– Mr. Parker – kezdte Conlough -, bejöhetnénk? Emlékszik Frederickson nyomozóra? Szeretnénk föltenni néhány kérdést. – A harmadik emberre mutatott. – Ő itt Hansen nyomozó Grayből, az állami rendőrségtől. Mondhatjuk, hogy ő most a főnök.

Hansen jó erőben lévő férfinak tűnt. Nagyon sötét haja volt, és az arcán lévő feketés árnyak arról árulkodtak, hogy túl sok éve használ olcsó elektromos borotvát. A szeme inkább zöldnek tűnt, mint kéknek, a testtartása laza volt ugyan, de mégis érződött benne valami tartás. Olyan volt, mint egy vadmacska, amelyik mindjárt ráugrik könnyű zsákmányára. Jól szabott sötétkék öltönyt viselt. Az inge hófehér volt, és aranyszínű csíkokkal ékes sötétkék nyakkendője díszítette.

Hátraléptem, és beengedtem őket. Észrevettem, hogy egyikük sem fordít hátat nekem. Odakinn Ronson mintha véletlenül tenné, a fegyvere felé nyúlt.

– Jó lesz a konyha? – kérdeztem. – Persze – felelte Conlough. – Csak maga után. Követtek a konyhába. Leültem a reggelizőasztalhoz. Más esetben állva maradtam volna, hogy ne adjak nekik előnyt, de most még

mindig gyöngének éreztem magam, és alig álltam a lábamon. – Nem néz ki valami jól – jegyezte meg Frederickson. – Rossz éjszakám volt. – Akar róla beszélni? – Nem akarnák előbb elmondani, hogy miért jöttek? De tudtam. Merrick miatt. Conlough leült velem szemben, a többiek állva maradtak. – Nézze – mondta. – Tisztázhatjuk ezt az egészet itt és most, ha őszinte lesz

velünk. Különben – jelentőségteljesen Hansen felé pillantott – eléggé kínossá válhat a dolog.

Kérhettem volna ügyvédet, de az azt jelentette volna, hogy el kellett volna menni a scarborough-i kapitányságra vagy lehet, hogy Graybe vagy akár Augustába. És egy ügyvéd azt jelentette volna, hogy órákat tölthetek egy zárkában vagy egy kihallgatószobában, és nem voltam benne biztos, hogy eléggé jól vagyok az ilyesmihez. A végén úgyis szükségem lesz egy ügyvédre, de most a saját otthonomban vagyok, a saját konyhaasztalomnál, és nem akartam itt hagyni, hacsak nem feltétlenül szükséges.

– Frank Merrick betört a házamba tegnap éjjel – közöltem. – Odabilincselt az ágyhoz – közben mutattam a bilincs nyomait a csuklómon -, aztán betömte számat, zsákot húzott a fejemre, és elvette a fegyverem. Nem tudom, mennyi ideig hagyott így. Amikor visszajött, azt mondta, hogy csinált valamit, amit nem kellett volna, aztán kloroformmal elkábított. Amikor magamhoz tértem, eltűnt a bilincs és a számról a szalag. És Merrick is. Azt hiszem, még mindig nála van a fegyverem.

Hansen nekidőlt a konyhapultnak. A két karját összefonta a mellkasa előtt. – Micsoda sztori – mondta. – Milyen fegyvert vitt el? – kérdezte Conlough. – Egy 10 milliméteres Smith & Wessont. – Milyen tölténnyel? – 180 grammos Cor-Bonnal. – Az nem igazán jó egy tízeshez – jegyezte meg Hansen. – Nem aggódott, hogy

megreped a tok? Hitetlenkedve csóváltam a fejem. – Csak viccel, ugye? Mi a francnak számít ez most? Hansen vállat vont. – Csak kérdeztem. – Az az egész csak mendemonda. Most boldog? Nem válaszolt. – Megvan a Cor-Bon lövedékek doboza? – kérdezte Conlough. Tudtam, mire megy ki ez az egész. Tudtam már attól a pillanattól fogva, hogy

megláttam a detektíveket az ajtóm előtt, és ha nem éreztem volna olyan pocsékul magam, majdnem csodáltam volna azt, amit sejtésem szerint Merrick tett. Valakit lelőtt a fegyveremmel, de megtartotta a pisztolyt. Ha a lövedéket megtalálják, akkor össze lehet hasonlítani azzal a doboznyival, amely a birtokomban van. Pontosan ugyanazt a módszert tükrözte az egész, ahogy Merrick nevét összekapcsolták Barton Riddick meggyilkolásával Virginiában. A lövedékazonosságot lehet, hogy kétségbe vonják, de ahogy azt Merrick ígérte, éppen eleget tett ahhoz, hogy egy jó csomó gondot okozzon nekem. Merrick egy kis viccet eszelt ki a káromra. Fogalmam sincs, hogyan jutottak el hozzám ilyen gyorsan, de gyanítottam, hogy ebben is Merrick keze volt.

– Föl kell hívnom egy ügyvédet – közöltem. – Nem válaszolok több kérdésre. – Van valami rejtegetnivalója? – kérdezte Hansen. Megpróbált mosolyogni, de

nem nagyon sikeredett neki. Olyan volt az arca, mintha repedéseket látnék egy régi márványon. – Miért lett hirtelen olyan nagy szüksége ügyvédre? Nyugi! Csak beszélgetünk.

– Tényleg, azt tennénk? Én nem nagyon vágyom a magával való beszélgetésre, ha nem bánja.

Conlough-ra pillantottam, aki vállat vont. – Akkor jöjjön az ügyvéd – közölte. – Le vagyok tartóztatva? – kérdeztem. – Még nem – felelte Hansen. – De azt az utat is választhatjuk, ha akarja. Szóval

letartóztatás vagy beszélgetés? Jellegzetes zsarupillantást vetett rám, amelyben benne volt a hamis kétely és

egyben a bizonyosság, hogy az ellenőrzése alatt tart mindent. – Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – mondtam. – Bár biztos vagyok benne,

hogy emlékeznék rá, de nehogy kétszer részesüljek ebben az örömben. Conlough beleköhögött a markába, és elfordult tőlünk. De Hansen arckifejezése

nem változott. – Nemrég érkeztem – mondta. – De már egy ideje ezt csinálom, szolgáltam

nagyvárosokban – gondolom, maga is, úgyhogy leszarom a hírnevét. Lehet, hogy itt fenn, északon a háborús történeteivel és a kezéhez tapadt vérrel nagy durranásnak tűnik, de én nem sokra becsülöm az olyan fickókat, akik a saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást. Ők a rendszer hibái, a testület gyenge pontjai. A maga esetében az a szándékom, hogy helyrehozzam ezt a hibát.

– Nem valami udvarias dolog tiszteletlenül viselkedni valakivel a saját házában – jegyeztem meg.

– Pontosan ezért távozunk most mindannyian, hogy valahol máshol folytathassam a tiszteletlenkedést.

Intett az ujjával, hogy álljak fel. A viselkedéséről ordított a lenézés, és jelen pillanatban semmit nem tehettem ellene. Ha tovább feszítem a húrt, akkor könnyen elveszíthetem az önuralmamat, és nem akartam megadni Hansennek azt az elégtételt, hogy föltehesse rám a bilincset.

Megráztam a fejem, és felálltam, aztán felhúztam egy pár öreg tornacipőt, amelyet a konyhaajtó mellett tartottam.

– Akkor menjünk – mondtam. – Támaszkodjon előtte a falnak – mondta Hansen. – Ugye, csak ugrat? – feleltem. – Igen, rendszeresen viccelődöm – felelte Hansen. – Maga is, és én is. Tudja, mit

kell tenni. A két lábam és a két karom szétterpesztve nekitámasztottam a falnak, és Hansen

végigtapogatott. Amikor megnyugodott, hogy nem rejtegetek semmiféle fegyvert magamnál, hátralépett, én pedig követtem, ki a házból. Conlough és Frederickson mögöttem jött. Odakinn Ben Ronson már kinyitotta a járőrkocsi hátsó ajtaját. Hallottam, hogy valahol egy kutya ugat. Walter rohant a földön át, mely az én telkemet választotta el a Johnsonékétól. Bob Johnson kissé le volt maradva Walter mögött, de azért láttam, milyen aggódó arcot vág. Amikor a kutya közelebb ért, éreztem, hogy a mellettem lévő rendőrök megmerevednek. Ronson keze újra a fegyvere felé mozdult.

– Minden rendben – mondtam gyorsan. – Barátságos kutya. Walter megérezte, hogy az udvaron lévő emberek nem nagyon vannak oda érte.

Megtorpant két fa között, amelyek az előkertre néztek, és bizonytalanul ugatni kezdett, aztán lassan odalépdelt hozzám. Finoman csóválta a farkát, de a két fülét a

fejéhez szorította. Ránéztem Conlough-ra, az pedig bólintott, hogy oké. Odaléptem Walterhez, és megvakargattam a fejét.

– Egy darabig Shirleyvel és Bobbal kell maradnod, kutyuskám – mondtam. Nekinyomta a fejét a mellkasomnak, és lehunyta a szemét. Bob már azon a helyen állt, ahol nem sokkal ezelőtt Walter. Tudta, nem érdemes megkérdeznie, hogy minden rendben van-e. Megragadtam Walter nyakörvét, és odavittem Bobhoz. Hansen végig le nem vette a szemét rólam.

– Gondoskodnál róla még néhány óráig? – kérdeztem. – Hát persze – felelte Bob. Alacsony, fürge ember volt, élénk szemmel tekintgetett

kifelé a szemüvege mögül. Lenéztem a kutyára, és miközben még egyszer megveregettem a fejét, halkan megkértem Bobot, hogy szóljon oda a Black Point Innbe. Megadtam neki Angel és Louis szobaszámát, és kértem, mondja meg nekik, hogy egy Merrick nevű ember meglátogatott.

– Persze. Tehetek még valamit? A négy zsarura néztem. – Hát, azt hiszem, nem. Azzal beszálltam a fekete-fehér kocsi hátuljába, és Ronson bevitt a scarborough-i

rendőrőrsre.

25.

A rendőrőrs kihallgatószobájában tartottak, míg arra vártunk, hogy megjöjjön Aimee Price. Megint úgy éreztem, mintha a Merrick által kigondolt úton járnék. Hansen Graybe akart vitetni, de Wallace MacArthur – aki bejött, amikor meghallotta, hogy kihallgatnak – szólt az érdekemben. Hallottam az ajtón keresztül, ahogy kezeskedik értem, és arra kérte Hansent, hogy egy darabig fogja vissza a nagykutyákat. Kimondhatatlanul hálás voltam neki, nemcsak azért, mert megspórolt nekem egy kellemetlen utat Hansennel Graybe, hanem inkább azért, mert hajlandó volt kiállni értem, a kétségei ellenére.

Semmi nem változott a szobában, mióta Merrick foglalta el azt a széket, ahol most én ültem. Még a gyerekes irkafirkák is ugyanazok voltak a táblán. Nem bilincseltek meg, és Conlough hozott nekem egy bögre kávét és egy száraz fánkot. A fejem még mindig fájt, de fokozatosan a tudatára ébredtem annak, hogy valószínűleg túl sokat mondtam otthon, a házban. Még mindig nem tudtam, mit tett Merrick, de abban biztos voltam, hogy valaki meghalt a keze által. Közben rájöttem, hogy gyakorlatilag beismertem, hogy a fegyveremet használták egy bűntényben. Ha Hansen úgy dönt, hogy keménykedik velem, és megvádol, akkor könnyen rácsok mögött találhatom magam, és arra sem lesz reményem, hogy óvadék ellenében szabadlábra bocsátanak. De az a legkevesebb, hogy napokra bezárathat, közben pedig Merrick pedig tovább lődözhet a Smith 10-essel.

Miután egy óra hosszat magamra maradtam a gondolataimmal, feltárult a kihallgatószoba ajtaja, és bebocsátották Aimee Price-t. Fekete szoknya és blézer volt rajta, fehér blúzzal. Fényes, drága bőrből készült aktatáskát szorított magához. Kifogástalanul nézett ki. Vele ellentétben én szörnyen, és ennek hangot is adott.

– Van elképzelése arról, hogy mi folyik itt? – kérdeztem. – Én csak annyit tudok, hogy egy gyilkosság ügyében nyomoznak. Valakit

lelőttek. Egyetlen áldozat van. Férfi. Nyilvánvalóan úgy vélik, hogy talán maga tudna segíteni nekik, hogy maga tudhat valamit.

– Például, hogy hogyan lőttem le a fickót. – Fogadni mernék, hogy most boldog, hogy megtartotta a névjegyemet – mondta

Aimee. – Szerintem az hozott nekem balszerencsét. – És azt akarja, hogy én mondjam meg, mennyit? Átbeszéltünk mindent, attól kezdve, hogy Merrick megérkezett a házamba,

egészen addig, hogy Ronson beültetett a járőrkocsi hátsó ülésére. Nem hagytam ki semmit, kivéve a hangokat. Aimee-nek erről nem kell hallania.

– Hogy lehet ilyen bolond? – kérdezte, amikor befejeztem. – Még egy gyerek is tudja, hogy nem szabad válaszolnia egy rendőr kérdéseire anélkül, hogy jelen ne lenne egy ügyvéd.

– Fáradt voltam. Fájt a fejem. Közben rájöttem, milyen szánalmasan hangzik mindez. – Bolond. Ne mondjon többet egy szót sem, hacsak nem kap tőlem

felhatalmazást.

Odalépett az ajtóhoz, és kopogott, hogy bejöhetnek a rendőrök. Bejött Conlough, nyomában Hansen. Leültek velünk szemben. Kíváncsi lettem volna, hány ember zsúfolódik vajon össze a számítógép képernyője előtt odakinn, hogy hallhassa a kérdéseket és válaszokat, amelyeket a kamera közvetít a szobából, és figyeli, ahogy egymás körül táncot lejtünk, anélkül, hogy megmozdulnánk.

Aimee fölemelte az egyik kezét. – Először mondják el, hogy mi történt – kérte. Conlough Hansenre nézett. – Egy Ricky Demarcian nevű férfi meghalt tegnap éjjel. Fejbe lőtték egy

lakókocsiparkban, aminek az a neve, hogy Békés Fenyők. Van egy szemtanúnk, aki azt állítja, hogy a maga ügyfelének tulajdonában lévőhöz hasonló Mustangot látott elhajtani a helyszínről. Még a rendszámot is megadta.

El tudtam képzelni, mi történhet éppen a Békés Fenyők lakóparkban, miközben mi beszélgettünk. Ott van az állami helyszínelő nyomozóegység, csakúgy, mint a scarborough-i bűnügyi technikus a fehér furgonjával, amelynek a hátsó ajtaján a saját ujjlenyomatairól készített nagyítások vannak. Őt tartották az egész állam legjobb bűnügyi technikusának. Fájdalmasan pedáns és aprólékos ember volt, és nem tartottam valószínűnek, hogy az állami fickók elleneznék, hogy velük együtt dolgozzon a helyszínen. Aztán biztosan jelen van a vörös-fehér kocsival járó mobil irányítóegység, amelyet közösen használnak a tűzoltókkal. Aztán ott állnak a bámészkodók, kíváncsiskodók, kikérdezik a lehetséges szemtanúkat, ott állnak a különféle helyi adók furgonjai, egy egész cirkusz van egyetlen lakókocsi miatt a nyomorúságos lakóparkban. Visznek gipszet a helyszínre, abban a reményben, hogy kiöntve a nyomokat, sikerül egyezést találniuk a Mustangom abroncsnyomaival. Nem fognak egyezést találni, de nem számít. Majd azt mondják, hogy lehet, hogy a kocsim arrább parkolt az úton, távolabb a földúttól. Az, hogy nem tudják bizonyítani a kocsimmal való egyezést, még nem jelenti azt, hogy ártatlan vagyok. Közben Hansen valószínűleg elindította a kérvényt, hogy megkapják a házkutatási parancsot a házamra és a garázsomra. A kocsit és a pisztolyt akarja. Az utóbbi hiányában megelégszik a doboz Cor-Bon lövedékkel.

– Egy szemtanú? – kérdezte Aimee. – Tényleg? Na és ki ez a szemtanú? Eléggé érdekes módon ejtette ki a szót ahhoz, hogy érteni lehetett belőle, hogy

körülbelül annyira hiszi el, mint a zsáknyi foggal fülön csípett Fogtündérről szóló mesét.

Hansen nem mozdult, de Conlough alig észrevehetően megmozdult a székben. Nincs szemtanú. A füles egy anonim valakitől származik, vagyis Merricktől. De akkor sem javított igazán a helyzetemen. A lövedékekkel kapcsolatos kérdésekből tudtam, hogy Merrick az én fegyveremmel lőtte le Demarciant, és valószínűleg hagyott bizonyítékot a helyszínen. Vajon egy golyó vagy hüvely volt-e, vagy az egész pisztoly? Ha a fegyver, akkor az én ujjlenyomataim lesznek rajta mindenhol, nem az övéi.

Egy kicsit megnehezítem a dolgát, és teszek róla, hogy már ne velem törődjék innentől fogva.

– Most még nem mondhatjuk meg – felelte Hansen. – És nem akarok úgy beszélni, mintha valami B kategóriás filmből léptem volna elő, de itt mi teszünk föl kérdéseket.

Aimee vállat vont.

– Csak tegyék. De először is, szeretném, ha idehívnának egy orvost. Azt akarom, hogy az ügyfelem oldalán lévő horzsolásokat lefényképezzék. Nézzék meg, hogy hasonlítanak-e egy ökölcsapás nyomaihoz. Egy orvos meg tudja mondani, hogy mikor keletkeztek. És az ajka is megsérült, mikor letépték róla a szigetelőszalagot. Azt a sebet is fényképezzék le. Aztán szeretném, ha vért és vizeletet is vennének tőle, hogy a vizsgálat megerősíthesse, hogy nagyobb mennyiségű triklórmetán található a vérében.

Úgy lőtte ki ezeket a parancsokat, mintha azok lövedékek volnának. Conlough-t el is trafálták.

– Triklór-micsoda? – kérdezte, és segítségkérőn Hansenre nézett. De úgy tűnt, azt nem sikerül kizökkenteni a nyugalmából.

– Mondhatott volna egész egyszerűen kloroformot is – közölte Aimee-vel. – Mondhattam volna, de az fele olyan hatást sem keltett volna. Megvárjuk a

doktort, és aztán elkezdhetik föltenni a kérdéseiket. A két nyomozó kiment egy szó nélkül. Eltelt egy óra. Közben Aimee és én némán

ültünk. Aztán megérkezett egy orvos a Maine-i Orvosi Központból, Scarborough-ból. Elkísért a férfivécébe, ahol vizeletmintát adtam, aztán vett egy kis vért a karomból. Amikor készen lett, megvizsgálta az oldalamon lévő horzsolást. Belépett Aimee egy digitális fényképezőgéppel, és készített néhány felvételt a horzsolásról és az ajkamon lévő sérülésről. Amikor készen lett, visszakísértek bennünket a kihallgatószobába, ahol Conlough és Hansen már várt ránk.

Végigmentünk újra a korábbi kérdések java részén. Minden egyes alkalommal, mielőtt kinyitottam volna a számat, megvártam, míg Aimee jelzett, hogy válaszolhatok a kérdésre. De amikor a töltények kerültek szóba, fölemelte a tollát.

– Az ügyfelem már elmondta, hogy Mr. Merrick ellopta a fegyverét. – Csak meg akarunk bizonyosodni afelől, hogy egyezik a lövedék – felelte

Hansen. – Tényleg? Miért? – kérdezte Aimee, és újra kihallatszott a szóból az az édeskés

szkepticizmus. Akár a porcukorba mártott citrom. Hansen nem felelt. És Conlough sem. – Nem találták meg a fegyvert, ugye, nyomozó? – kérdezte Aimee. – És

szemtanújuk sincs. Úgy sejtem, semmi másuk nincs, csak egy töltényhüvely és talán maga a golyó. Igazam van?

Hansen megpróbálta felnyársalni a tekintetével, de Aimee állta a sarat, úgyhogy a végén kénytelen volt feladni. Conlough végig a körmeit bámulta.

– Igazam van? – kérdezte újra Aimee. Hansen bólintott. Olyan volt, mint egy csalódott kisiskolás. Ahogy azt sejtettem,

csak egy próbálkozás volt az egész. Merrick ugyanolyan bizonyítékot hagyott a helyszínen, amilyennek a segítségével valamikor elítélték. De ma egyetlen bíróság sem ítélne el csak ennek alapján senkit, mindenesetre Merrick elérte, hogy fölkavarta egy kicsit a sarat.

– Szerezhetünk házkutatási parancsot – közölte Hansen. – Tegyék meg – felelte Aimee. – Nem. Aimee rám nézett. Hansen és Conlough is rám meredt. – Nem lesz szükségük arra a parancsra.

– Mit akar... – kezdte Aimee, de leállítottam azzal, hogy megfogtam a karját. – Átadom a töltényeket. Hasonlítsák össze. Merrick elvitte a pisztolyomat, és

azzal ölte meg Demarciant, aztán otthagyta a hüvelyt, majd telefonált, hogy maguk jöjjenek, és kopogtassanak az ajtómon. Viccesnek találja a dolgot. Gyilkosságért állt bíróság előtt Virginiában, egy lövedékazonosság miatt, nem volt ellene több bizonyítékuk. De az ügy megbukott, amikor az FBI elkezdte kétségbe vonni a tesztek megbízhatóságát. De még enélkül sem biztos, hogy sikerült volna elítélni Merricket. Szóval csak azért tette ezt az egészet, hogy nekem egy kis gondot okozzon, ennyi az egész.

– És miért tette volna mindezt? – kérdezte Conlough. – Nagyon is tudják a választ. Ebben a szobában hallgatták ki. Eltűnt a lánya,

mialatt ő a börtönben volt. Meg akarja tudni, hogy mi történt vele. És úgy érezte, hogy én az útjába állok.

– És miért nem ölte meg egész egyszerűen? – kérdezte Hansen. Úgy hangzott, mintha megbocsátható bűnnek tartaná a dolgot.

– Az ő szemében nem lett volna helyes. Vannak bizonyos elvei. – De ezek nem akadályozták meg abban, hogy golyót röpítsen Ricky Demarcian

koponyájába, persze feltételezve, hogy maga igazat mond – jegyezte meg Hansen. – Miért akarnám megölni Demarciant? – kérdeztem. – Még csak nem is hallottam

róla ma reggelig! Conlough és Hansen megint jelentőségteljes pillantásokat váltott. Néhány

pillanat múlva Hansen sóhajtott egy nagyot, és intett a kezével, hogy mehetek. Úgy tűnt, már majdnem teljesen feladta. Korábbi önbizalma elszivárogni látszott. A horzsolások, a vérben és vizeletben kimutatható kloroform mind-mind ellene szólt. Én is úgy véltem, titokban ő is elhiszi, hogy igazat mondok. Csak nem akarta elhinni. Elégtétellel töltötte volna el, ha becsukathat. Megszegtem az általa képviselt rendet, amelyben hitt. De akármennyire utált is engem, ahhoz eléggé vaskalapos zsaru volt, hogy ne akarja figyelmen kívül hagyni a bizonyítékokat, hogy aztán az egész a képébe robbanjon az első alkalommal, hogy az ügy egy bíró elé kerül.

– Demarcian lakókocsija teli volt számítógépes kütyükkel – szólalt meg Conlough. – Úgy véljük, hogy kapcsolatban áll a bostoni szervezett bűnözéssel. Úgy néz ki, hogy kurvákat közvetítő website-okat tartott karban.

– Olaszok állnak a háttérben? Conlough megrázta a fejét. – Oroszok. – Nem valami kellemes emberek. – Hát nem. És az a szóbeszéd járja, hogy nem csak idősebbeket bocsátottak áruba. – Gyerekeket? Conlough megint Hansenre nézett, de az mesterkélt hallgatásba burkolódzott. – Mint ahogy azt már mondtam, csak halkan suttogták, de nincsen rá bizonyíték.

És anélkül nem kérhetünk semmiféle parancsot. Dolgoztunk az ügyön, megpróbáltuk valahogy megszerezni Demarcian listáját, de túl lassan ment.

– Nos, most úgy tűnik, hogy meg van oldva a gondjuk – mondtam. – Biztos benne, hogy soha nem hallott Demarcianról? – kérdezte Hansen. – Olyan

fickónak tűnik, akit minden gond nélkül fejbe lehet lőni. – Hogy érti ezt? – kérdeztem.

– Nem most lenne az első eset, hogy a fegyvere kilyuggat valakit. Esetleg úgy érezhette, hogy Demarcian megérdemli, amit kap.

Éreztem, hogy Aimee gyengéden megérinti a lábam az asztal alatt, figyelmeztetésül, nehogy lépre menjek.

– Ha meg akar vádolni valamivel, csak tegye – mondtam. – Egyébként meg csak fölöslegesen pocsékolja a levegőt. – Conlough-ra fordítottam a figyelmemet. – A golyó ütötte seb volt az egyetlen sérülés Demarcianen?

Conlough nem felelt. Gondolom, nem tudott mondani semmit anélkül, hogy el ne árult volna valamiféle kis bizonyítékot, amely még maradt ellenem. De én folytattam.

– Ha Merrick megkínozta előtte, akkor elképzelhető, hogy Demarcian mondott neki valami használhatót a halála előtt.

– Mit tudhatott volna Demarcian? – kérdezte Conlough. A kihallgatás hangszíne megváltozott. Conlough talán már az elejétől fogva nem hitte, hogy én benne lehetek az egészben, mindenesetre a kihallgatás két ember hangos gondolkodásává változott. De sajnos Hansen nem igazán fogadta el az új helyzetet. Valami olyasmit motyogott, hogy „a nagy szart”. Bár elvileg Hansen volt a főnök, Conlough figyelmeztetőn pillantott rá, de a Hansenben égő tűz nem hamvadt el, és nem is volt hajlandó kioltani, míg rá nem kényszerül. Próbálkozott még egyet utoljára.

– Egy nagy szart! – ismételte. – A maga fegyvere volt. A maga kocsiját látta a szemtanú elhajtani a helyszínről. A maga ujj...

– Hé! – szakította félbe Conlough. Fölállt, és az ajtóhoz lépett, jelezve, hogy Hansen menjen ki vele. Az hátralökte a székét, és utánament. Az ajtó becsukódott mögöttük.

– Nem valami nagy rajongója – jegyezte meg Aimee. – Korábban soha nem találkoztam vele. Általában nem igazán kedvelem az

állami zsarukat, de ő mindenkivel kekeckedik. – Lehet, hogy kicsit magasabbra kellene emelnem a lécet? Úgy tűnik, hogy magát

senki sem szereti. – Foglalkozási ártalom. Hogy megy a dolog? – Azt hiszem, jól, kivéve, hogy képtelen befogni a száját. Tegyük fel, hogy

Merrick a maga fegyverével ölte meg Demarciant. És feltételezzük azt is, hogy ő hívta a zsarukat a kocsija miatt. Csak ballisztikai bizonyítékaik vannak, és nem tudnak közvetlen kapcsolatot kimutatni magához, kivéve a doboz lőszert. De az nem elég arra, hogy bármivel is megvádolják magát, addig nem, míg nem találnak egyezést a lövedékkel, vagy nem találnak ujjlenyomatot a hüvelyen. De még akkor sem hinném, hogy az ügyészi hivatal lépne, hacsak a zsaruk nem állnak elő még valami bizonyítékkal, amely magát a helyszínhez köti. Nem lesz nekik nehéz megszerezniük a házkutatási engedélyt a házára, hogy megtalálják a doboz lőszert, úgyhogy valószínűleg igaza van, ha megengedi nekik a kutatást. Ha rosszra fordulnának a dolgok, akkor ez segíthet, a bírónál jó pont, ha kezdettől fogva együttműködik. De ha náluk van a fegyver, akkor igazán bajban leszünk.

– Miért hagynám a helyszínen a fegyverem? – Tudja, ők nem így gondolkoznak. Ha ez elég maga ellen, hogy benn tartsák,

akkor fel fogják használni. Várjunk, és majd meglátjuk. Ha megtalálták a fegyvert, akkor hamarosan kijátsszák ellenünk. De én azt hiszem – abból, ahogy figyeltem

magát és Conlough nyomozót az asztal túlsó feléről -, hogy Merrick magával vitte a fegyvert.

Kopogott a tollával az asztalon. – Úgy tűnik, Conlough sem kedveli Hansent. – Conlough oké, de azért nem hinném, hogy elnézné nekem, hogy megöltem egy

olyan alakot, mint Demarcian. Egész egyszerűen csak azt hiszi, hogy ha én öltem volna meg, akkor jobban eltüntettem volna a nyomokat magam után.

– És hogy talán várt volna, hogy az ő kezében is legyen fegyver – tette hozzá Aimee. – Jézusom, ez olyan, mint a vadnyugat.

Teltek a percek. Tizenöt. Húsz. Harminc. Aimee az órájára nézett. – Mi a fenét művelnek ott kinn? Már éppen föl akart állni és megnézni, hogy mi folyik odakinn, amikor

meghallottam egy sajátságos, ismerős hangot. Egy kutya ugatott. Nagyon úgy hangzott, mintha Walter lett volna.

– Azt hiszem, hogy ez az én kutyám – mondtam. – Behozták a kutyáját? Minek? Mint szemtanút? Kinyílt a kihallgatószoba ajtaja, és belépett Conlough. Mintha megkönnyebbülés

látszott volna rajta. – Elmehet – közölte. – Alá kell írnia a vallomását, de egyébként szabadon

távozhat. Aimee megpróbálta elrejteni a meglepetését, de nem sok sikerrel. Kifelé menet

követtük Conlough-t. Bob és Shirley Johnson várt a recepciónál. Bob pórázon tartotta Waltert, Shirley pedig mellette ült egy kemény műanyag széken, a járókerete ott állt mellette.

– Az öreg hölgy nem valami jó alvó – jegyezte meg Conlough. – Szeret az ablakban üldögélni, amikor fájnak az ízületei. Látta, amikor a maga fickója hajnali három körül elhagyta a házát, és öt körül visszament. Eskü alatt vallotta, hogy a maga kocsija nem hagyta el a garázst, és maga sem a házat. A három és öt közötti időtartam megfelel annak, amikor Demarcian meghalt. – Megeresztett egy gyászos mosolyt. – Hansen eléggé ki van akadva. – Kedvelte magát a lövöldözés miatt.

Aztán elhalt a mosolya. – Ugye, nem szükséges emlékeztetnem, de azért megteszem. Merricknél van a

fegyvere. Azzal ölte meg Demarciant. A maga helyében én megpróbálnám visszaszerezni, mielőtt újra használná. És az sem ártana, ha megpróbálná jobban védeni a birtokát.

Azzal sarkon fordult. Odament Johnsonékhoz, hogy köszönetet mondjon nekik, Walter előrelátható módon csaknem megőrült. Nem sokkal később annak rendje és módja szerint aláírtam a vallomásomat, és elhagyhattam a rendőrőrsöt. Aimee Price hazavitt kocsival. Johnsonék előrementek Walterral, mert Aimee nem volt hajlandó beengedni a kutyát a kocsijába.

– Van valami hír Andy Kellog átszállításáról? – kérdeztem. – Próbálok meghallgatást kérni a következő egy-két napban. – Megkérdezte arról a tetoválásról? – Azt mondta, hogy nem volt semmiféle szám vagy dátum. Csak a sas.

Káromkodtam egyet magamban. Ez azt jelentette, hogy Ronald Straydeer kapcsolata nem lesz hasznunkra. Egy újabb nyom nem vezetett sehová sem.

– Hogy van a fiú? – Lassan összeszedi magát. Az orra még mindig szörnyen néz ki. – És mentálisan? – Állandóan csak magáról beszél, és Merrickről. – Van valami érdekes? – Úgy hiszi, hogy Merrick meg fogja ölni magát. – Hát, nem járt távol tőle, de megvolt rá a lehetősége, és mégsem ragadta meg. – De ez még nem jelenti azt, hogy nem fogja újból megpróbálni. Nem értem, hogy

miért akarja ennyire eltávolítani az útból magát. – Mert ő bosszúálló. Nem akarja, hogy valaki megfossza a megtorlás

lehetőségétől. – Úgy véli, hogy a lánya halott? – Igen. Magának sem akarja bevallani, de a lelke mélyén tudja, hogy mi az

igazság. – És maga mit gondol? – Szerintem is halott. – Na, és mihez fog most kezdeni? – Meg kell látogatnom egy másik ügyvédet, aztán elindulok felfelé, Jackman felé. – Egy nap két ügyvéd? Meggondolt jellem lehet maga. – Voltak próbálkozásaim. Rendben kellene lennie mindennek. Aimee felhorkant, de nem felelt. – Köszönöm, hogy bejött ide – mondtam. – Nagyon méltányolom. – Majd küldöm a számlát. Nem jótékonykodásból tettem. Odaértünk a házam elé. Kiszálltam a kocsiból, és még egyszer megköszöntem

mindent. – Ne feledje – mondta Aimee -, ügyvéd vagyok, nem orvos. Ha még egyszer

összeakaszkodik Merrickkel, akkor a szolgálataim már nem lesznek elegendők magának.

– Ha még egyszer összeakaszkodom Merrickkel, akkor valamelyikünknek nem lesz szüksége sem ügyvédre, sem orvosra soha többé.

A nő megrázta a fejét. – Már megint ez a vadnyugati stílus. Vigyázzon magára! Úgy látom, hogy senki

más nincs maga körül, aki megtenné. Azzal elhajtott. Átsétáltam Johnsonékhoz, és ittam velük egy kávét. Walternak ott

kell még maradnia néhány napig náluk. De nem bánták. És nem hinném, hogy Walter bánta volna. Sokkal jobban etették, mint én. Aztán hazamentem, lezuhanyoztam, hogy lemossam magamról a kihallgatószoba szagát és magát az egész érzést, majd felhúztam egy inget és egy zakót. Conlough-nak igaza volt. Meg kell találnom Merricket, még mielőtt újra használná a Smith 10-est. És azt is tudtam, honnan induljak el. Volt lenn a Commonwealthen egy ügyvéd, akinek felelnie kellett néhány kérdésemre. Egészen eddig kerültem, hogy találkozzam és szembeszálljak vele újra, de többé már nem volt más választásom. Miközben öltöztem, azon gondolkodtam, vajon miért halogattam eddig az Eldritchcsel való találkozást. Részben valószínűleg azért, mert úgy hittem, hogy nem lett volna nagy segítségemre,

hacsak nem emelkedik a tét, de azzal, hogy Merrick megölte Demarciant, ez megtörtént. Azzal is tisztában voltam azonban, hogy van egy másik oka is annak, hogy így vonakodtam, méghozzá az ügyfele. Ösztönös megérzéseim és minden józan eszem ellenére feltartóztathatatlanul vonzott a Gyűjtő világa.

IV.

Belenyugvással lépek A sötét éjbe,

És nem félek a sötéttől olyannyira Mint ismeretlen barátaim. Nem félem a fenti éjszakát

Csak féltem a barátokat odalenn.

Stevie Smith: Gyászének

26.

Telefonáltam, miközben becsúsztattam egy .38-ashoz való gyorstárazót a zsebembe. Louis a második csengetésre fölvette. Miután Bob Johnson telefonált nekik, ő és Angel egy órán belül odaértek a Gyűjtő házához, és hagytak egy üzenetet a mobilomon, hogy tájékoztassanak arról, hogy – Angel szavaival élve – „vidékre mentek”.

– Na, gondolom, kikerültél a sittről – jegyezte meg Louis. – Igen, nagyon látványos volt a dolog. Robbanások, tűzharc meg minden ilyesmi.

Látnotok kellett volna. – Minden jobb volna, mint itt lenni! Sértődöttnek tűnt. Amikor hosszú időn keresztül össze volt zárva a partnerével

egy kis helyen, általában így viselkedett. Kíváncsi lettem volna, hogyan élnek otthon. – Csak most gondolod így. Mielőtt ennek az egésznek vége lenne, fogadni

mernék, hogy jó emlékekkel gondolsz vissza arra az időre, amit a kocsiban töltöttél. Találtatok valamit?

– Semmit, mert nincs itt semmi. Üres a ház. El kéne tűnni, mielőtt befagy a seggünk! Semmi nem változott a múltkori látogatásunk óta. Csak halálra fagyunk. Ugyanolyannak tűnik a hely, egyetlen kis különbségtől eltekintve: a pincében lévő szekrény üres. Úgy néz ki, hogy az a csodabogár elvitte a gyűjteményét.

Tehát a Gyűjtő már tudta, hogy valaki járt a házában, sajátos módján észrevette azt, hogy behatoltunk.

– Hagyjátok! – mondtam. – Ha Merrick mostanáig nem tért oda vissza, már nem is fog.

Különben is, nagyon kicsi volt az esély rá, hogy ott találjuk. Merrick tudta, hogy az lesz az első hely, ahol keresni fogjuk. Úgyhogy inkább illegalitásba vonult. Mondtam Louisnak, hogy Angel tegye ki őt Augustában, aztán béreljen egy kocsit, és jöjjön vissza Scarborough-ba. Angel pedig induljon el északra, Jackmanbe, és nézze meg, mit talál ott, és közben tartsa nyitva a szemét, hátha rábukkan Merrickre, mert biztos voltam benne, hogy Merrick Jackmanbe megy, onnan pedig Gileádba.

– És miért megy ő Jackmanbe, mikor nekem meg veled kell maradnom? – kérdezte Louis.

– Tudod, milyen az, ha egy darab szenet a hóba dobunk? – kérdeztem. – Ja. – Nos, ezért nem mész Jackmanbe. – Ez már a rasszizmus határát súrolja, haver. – Tudod, néha szinte teljesen megfeledkezem róla, hogy fekete vagy. – Tényleg? Nos, én soha nem feledem, hogy te meg fehér. Láttam, ahogy táncolsz. Azzal letette. Ezután Rebecca Clayt hívtam, és elmondtam neki, hogy Merrick jól van, és

kiengedték. Nem fogadta valami nagy örömmel a hírt, de azért beleegyezett, hogy Jackie Garner megint vigyázzon rá, kövesse, a Fulcikkal együtt. De ha nem egyezett volna bele, akkor is rávettem volna, akár erőszakkal is, hogy belemenjen.

Percekkel azután, hogy befejeztem a Rebeccával való telefonbeszélgetést, kaptam egy váratlan hívást. Joel Harmon volt a vonal túlsó végén. Nem a titkárnője, nem Todd, a sofőr, akiről tudtam, hogy fegyvere van, hanem maga a nagy ember.

– Valaki betört a házamba ma, kora reggel – közölte. – Tegnap este fenn voltam Bangorban, úgyhogy nem voltam itthon, amikor történt. Todd fedezte föl a betört ablakot ma reggel.

– Miért mondja el mindezt nekem, Mr. Harmon? – Nem voltam Joel Harmon bérlistáján, és különben is, még mindig fájt a fejem a kloroformtól.

– Átkutatták az irodámat. Próbálok rájönni, hogy elvittek-e valamit. De gondoltam, biztosan érdekelni fogja a dolog, ha megtudja, hogy megrongálták Daniel Clay egyik festményét. Semmi mást nem bántottak, a többi festményhez nem nyúltak, de a Gileádot ábrázoló képet összeszabdalták.

– Nincs riasztója? – A telefonrendszerre volt rákapcsolva. Hatástalanították. – És senki nem volt a házban? – Csak a feleségem. – Csönd lett egy darabig. – Végigaludta az egészet. – Jó mélyen aludhatott a felesége, Mr. Harmon. – Ne legyen olyan okostojás. Hiszen találkozott vele. Nem kell emlékeztetnem

arra, hogy állandóan teli van nyugtatóval. Akár az apokalipszist is végigaludná. – És van valami sejtése, hogy ki lehetett a felelős az egészért? – Úgy beszél, mint valami kibaszott ügyvéd, tisztában van vele? – Szinte

hallottam, ahogy a nyála a telefonkagylón landol. – Hát persze hogy van valami átkozott sejtésem! Hatástalanította a telefont, de az egyik biztonsági kamera fölvette. A scarborough-i zsaruk kijöttek, és Frank Merrickként azonosították. Ez ugyanaz a fickó, aki Rebecca Clayt terrorizálja, ugye? És most hallom, hogy lehet, hogy ő volt az is, aki szétlőtte egy bűnöző fejét valami lakókocsiparkban ugyanakkor éjjel, amikor az én házamba is betört, miközben a feleségem aludt. Mi a fenét akarhat tőlem?

– Maga Daniel Clay barátja volt. Meg akarja találni Clayt. Talán azt képzeli, hogy maga tudja, hol van.

– Ha tudnám, hogy hol van, akkor már régen elmondtam volna valakinek. Arra lennék kíváncsi, hogy honnan tudta, hogy engem kell keresnie?

– Én is könnyen megtudtam, hogy maga és Clay barátok voltak. Merrick is megtehette.

– Igen? És az hogy lehet, hogy akkor este, amikor maga eljött látogatóba, Merrick kocsiját látták a birtokom előtt? Tudja, mit gondolok, maga kibaszott szemétláda? Szerintem magát követte. Maga mutatta meg neki az utat hozzám. Kockára tette a családom biztonságát, egy olyan ember kedvéért, aki már régen halott! Maga barom!

Letettem. Harmonnak valószínűleg igaza volt, de nem akartam tovább hallgatni. Már éppen elég terhet kellett cipelnem ahhoz, hogy az ő festményei miatt már ne aggódjam, vagy amiatt, hogy feldühödött rám. Legalább ez az egész megerősítette a gyanúmat, hogy Merrick Gileád felé vette az irányt. Úgy éreztem magam, mintha egy héten keresztül gyalogoltam volna a sárban, és ezerszer is elátkoztam a napot, amikor Rebecca Clay felhívott. Többé már abban sem voltam biztos, hogy mit keresek. Rebecca azért fogadott fel, hogy megszabaduljon Merricktől, és ehelyett az teljesen bevadult. Ricky Demarcian halott, és amiatt, hogy a fegyveremmel ölték meg, én is hibáztatható voltam a haláláért. A rendőrség szerint Demarcian

gyermekpornográfiába keveredett, valószínűleg az ő segítségével közvetítették ki a gyerekeket és a nőket az ügyfeleknek. Valaki tálcán kínálta fel Merricknek, aki valószínűleg egész egyszerűen megölte dühében, és Demarcian lelövését csak saját haragja levezetésére használta, mindegy, hogy ki volt felelős a lánya haláláért. Vagy az is lehet, hogy megtudott valamit Demarciantől a halála előtt. Ha így volt, akkor Demarcian is a kirakójáték egy darabja volt, és kapcsolatban állt Clayjel és Gileáddal meg a madárálarcos erőszaktevőkkel. De a sasos tetoválású ember kiléte, aki az egyetlen lehetőség lenne, hogy azonosítsuk azokat, akik Andy Kellogot és – úgy tűnik – Lucy Merricket is megerőszakolták, továbbra is homályban marad. És nem beszélhettem további áldozatokkal, mert védte őket az, hogy mindez bizalmas információ, vagy csak az az egyszerű tény, hogy senki nem tudta, hogy kik is ők valójában. És nem kerültem közelebb ahhoz, hogy rájöjjek, mi is az igazság Daniel Clay eltűnése körül, vagy hogy mennyire keveredett bele a páciensei ellen elkövetett erőszakokba. Bár ennek kiderítésére senki nem kért. Soha nem éreztem még ennyire csalódottnak magam, és ennyire tanácstalannak, hogyan is folytassam a kutatást.

Így aztán úgy döntöttem, hogy bedugom a fejem az oroszlán szájába. Telefonáltam egyet, és bejelentettem a vonal túlsó felén lévő hölgynek, hogy úton vagyok a főnökéhez. Nem felelt, de nem is volt érdekes. A Gyűjtő úgyis hamarosan tudomást szerez a dologról.

Az Eldritch és Társai ügyvédi irodában most is térdig lehetett gázolni a régi papírokban, viszont a társakból nem túl sok volt jelen, amikor megérkeztem. És Eldritch sem volt ott.

– Nincs benn – közölte a titkárnő. A haja most is fel volt tornyozva, és most is feketére volt festve, de most sötétkék blúzt viselt, melyen egy fehér, fodros gallér díszelgett. Egy túlméretezett ezüstkereszt lógott egy láncon a nyakában. Úgy nézett ki, mint egy lelkész, aki olcsó, leszbikus esküvőkre szakosodott. – Ha nem tette volna le olyan hamar, közölni tudtam volna önnel, hogy csak fecsérli az idejét, ha leautózik ide.

– És mikorra várja vissza? – Visszajön, amikor visszajön. A titkárnője vagyok, nem az őrzője. Beleillesztett egy papírt egy ősrégi írógépbe, és elkezdett egy levelet gépelni. A

cigarettát végig ki sem vette a szája sarkából. Tökélyre vitte azt, hogyan képes elpöfögni rajta anélkül, hogy kézzel megérintené egészen addig, amíg a végén kénytelen lesz mégis megtenni, ha nem akarja, hogy a lelógó hamu a Teremtő elé küldje, miközben az égő papír pokla lobog körülötte, persze feltételezve, hogy a Teremtő felkészült rá, és egyáltalán akarja őt magának.

– Talán felhívhatná, és tudathatná vele, hogy itt vagyok – mondtam, miután néhány perc is eltelt a nem túl barátságos csöndben.

– Nincsen mobiltelefonja. Nem kedveli őket. Azt mondja, hogy rákot lehet kapni tőlük. – Rám sandított. – Magának van?

– Igen. – Jó. Azzal újra gépelni kezdett. Körülnéztem a nikotintól megsárgult falakon és plafonon.

– Egy biztonságos munkahely boldog munkahely – jegyeztem meg. – Van időm megvárni.

– Itt nem várhat. Ebédidőben bezárunk. – Elég késő van már az ebédhez. – Nagyon zsúfolt nap volt. Befejezte a gépelést, aztán óvatosan kivette a levelet az írógépből. Rátette egy

dróttálca tetejére, ahol már egy halom hasonló levél feküdt. Szerintem egyiket sem küldik majd el soha. Az alján már néhány meg is volt sárgulva.

– Kikerül innen valaha valamilyen irat? – érdeklődtem, és a halom papírra és poros aktákra mutattam.

– Néha meghalnak emberek – felelte. – Akkor elvisszük az aktáikat egy raktárba. – Akár itt is meghalhatnának, és akkor a papírhalmok alá lehetne temetni őket. A nő felállt, és leemelt egy szürkésbarna kabátot az ütött-kopott fogasról. – Most távoznia kell – közölte. – Túl kellemes társaság volt már idáig is. – Visszajövök ebédidő után. – Csak tessék. – Van valami elképzelése, hogy mikor telik le? – Nincs. Hosszú ideig is eltarthat. – Megvárom, míg visszajön. – Aha. Csak várjon, drágám. Kinyitotta az iroda ajtaját, és megvárta, míg kilépek, aztán bezárta egy

rézkulccsal az ajtót, amelyet a tárcájából vett elő. Majd követett lefelé a lépcsőn, és kétszer is ráfordította a kulcsot a bejárati ajtóra, csak ezután lépett oda, majd mászott be egy rozsdás Cadillacbe, mely a Tulley parkolójában állt. Az én kocsim lejjebb volt. Úgy tűnt, egyelőre nincs mit tennem, haraphatok egyet valahol, és várakozhatom a közelben, és reménykedhetem benne, hogy Eldritch végül csak megjelenik, hacsak addig fel nem hagyok a reménnyel, és haza nem megyek. De még ha feltűnne is Eldritch, mindegy, mert nem ő az elsődleges oka az ittlétemnek, hanem az az ember, aki fizetett neki. Erőszakkal nem szedhettem ki Eldritchből, hogy mondjon többet róla. Illetve megtehettem volna, de nem nagyon tudtam elképzelni magamat, amint megragadom az öreg ügyvédet, hogy kivallassam mindarról, amit tud. A legrosszabb esetben esetleg láthatnám, ahogy szétporlad a kezem között, és a maradványai bepiszkítanák a zakómat.

Aztán átható nikotinszagot hozott felém a szél. A bűz különösen orrfacsaró volt, mérgező, szinte éreztem, hogy a testem néhány sejtje tiltakozásul metasztázist alkot. Megfordultam. A Tulley túloldalán lévő lebuj nyitva volt, vagy legalábbis annyira nyitva, amennyire annak lehet nevezni, ha egy vendéglátó-ipari egység minden egyes ablakát bedrótozzák, és ablaktalan ajtaja pedig teljesen kopott és összekaristolt, az alsó fele pedig meg van feketedve, mivel valaki megkísérelte felgyújtani egyszer. Szemmagasságban egy felirat hozta mindenki tudomására, hogy azoktól, akik 21 évesnél fiatalabbnak néznek ki, igazoló okiratot fognak kérni. De valaki átírta a kettest egyesre.

Egy férfi állt odakinn, sötét haja hátra volt nyalva, és a hajszálak vége rendetlen, zsíros csimbókokban lógott rá a gallérjára. Valaha fehér inge sárgává fakult, a gallérja nem volt begombolva, ettől jól látszottak belül a sötét csíkok, amelyeket semmilyen mosószer nem vesz ki. Öreg kabátja ki volt rojtosodva a széleknél, a cérnaszálak úgy

libegtek a szélben, mintha döglött rovarok lábai lennének. A nadrágja szára rábuggyant a cipőjére, és a szélei a földre lógtak, szinte teljesen elfedve vastag talpú cipőjét. Az ujjai egy cigarettára fonódtak, a végük sötétsárga volt. A körmei hosszúak és barázdáltak, a piszok sötét csíkban gyűlt meg alattuk.

A Gyűjtő egy utolsót szippantott a cigarettából, aztán gondosan bepöckölte a csikket a csatornába. Magában tartotta a füstöt, mintha csak a nikotin utolsó csöppjét is ki akarná szívni belőle, aztán kiengedte a két orrlyukán és a szája szélén. Olyan volt, mintha a belseje tűzben égne. Némán vizslatott a füstön keresztül, aztán kinyitotta a lebuj ajtaját, vetett még egy utolsó pillantást felém, majd eltűnt odabenn.

Egy pillanat múlva követtem.

27.

A lebuj belseje nem volt olyan rossz, amilyennek a külseje alapján sejtette az ember. Sőt pont az ellenkezője volt igaz. A külső azt sugallta, hogy odabenn részeg tizenkét évesekre és frusztrált piromániásokra találunk, úgyhogy nem kellett sok hozzá, hogy a várakozásokat felülmúlja a belső tér. Sötét volt odabenn, csak egy sor pislákoló lámpa világított a falakon, mivel az utcára néző ablakokat vastag, vörös kárpit fedte belülről. A megdöbbentően hófehér inget viselő csapos a jobb oldalon lévő hosszú bárpult mögött álldogált. Három vagy négy bárszéken ült vendég, a szokásos, napközben betérő furcsa fajtából, és mindegyikük ingerülten pislogott a nem szívesen látott napsugárba, mely a nyitott ajtóból áramlott befelé. A bárrész furcsán túldíszített volt, és a hátsó falán homályos tükrök sorakoztak, mindenféle, már rég nem forgalmazott whisky és sör nevével ellátva. A padlót deszkákból rakták le, teljesen össze volt karistolva a több évtizedes taposástól, itt-ott égések nyoma látszott a rég meghalt dohányzók által eldobott cigarettacsikkektől, de tiszta volt, és úgy tűnt, hogy nemrégen fényesítették. A bárszékek rézveretei, a bárpult lábtartója és a fogasok kampói ragyogtak, minden asztal le volt törölve, és friss alátétet tettek rájuk. Mintha a külsejét szándékosan úgy tervezték volna, hogy az alkalmi vendéget elijessze, közben pedig odabenn megőriztek valamit a valaha pompás múltból.

A bal oldali fal mellett bokszok sorakoztak, és a bárpult meg a bokszok között szétszórtan néhány asztal és régi szék állt. Három bokszban ült néhány hivatalnok, és salátának meg dupla szendvicsnek tűnő valamit eszegettek. Hallgatólagos elválasztóvonalnak tűntek a bár személyzete és a többi vendég között, és a köztes kerek asztalok és ülőalkalmatosságok valamiféle senki földjét képviseltek, amelyet akár szögesdróttal és tankcsapdákkal is teleszórhattak volna.

A Gyűjtő nagy körültekintéssel a bár hátuljában lévő boksz felé vette az irányt. Egy pincérnő tűnt fel a közeli konyha irányából, egy hatalmas tálca ételt egyensúlyozott a bal vállán. Nem nézett a Gyűjtőre, de nagy ívben kikerülte bal felé, a bárpult irányába, miközben amaz átlósan átvágott az ajtóhoz legközelebb lévő boksz irányába. Valójában senki nem nézett rá, miközben a boksz felé sétált, és – bár az egésznek semmi értelme nem volt – ha engem kérdeznek, mintha az, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják, öntudatlan lett volna mindenki részéről. Énjük egy része érzékelte a jelenlétét. Végül elé is került egy ital a bokszban, és valakinek ki kellett szolgálnia. A pénze pedig a kasszában kötött ki. Enyhe nikotinszag lengett a boksz körül, még egy kis idővel azután is, hogy elment. De gyanítottam, hogy ha két perccel az eltűnése után kérdezősködnék róla, a bárban lévő összes személynek nagy nehézséget okozott volna visszaemlékezni rá. Mintha az agyuknak azon része, amelyik tudatában volt a jelenlétének, még a rá való emlékezést is fenyegetőnek ítélné – nem is fenyegetésnek, hanem a lélek valamiféle beszennyezőjének -, és gyorsan, hatékonyan elkezdené kitörölni magából a Gyűjtő minden nyomát.

Tehát a bokszban ült, és arra várt, hogy közelebb menjek. Le kellett győznöm magamban a késztetést, hogy azonnal sarkon forduljak, és kimeneküljek előle a napfényre. Dögletes. A szó úgy emelkedett bennem, mint a kitörni készülő epe. Szinte éreztem, ahogy az ajkam megformálja. Dögletes valami.

És ahogy odaértem a bokszhoz, a Gyűjtő kiejtette ezt a szót. – Dögletes – mondta. Mintha csak tesztelné, kóstolgatná, mint valami ismeretlen

ételt, mintha nem lenne biztos abban, hogy majd tetszik-e neki, vagy nem. Végül megérintette foltos nyelvét azokkal az elsárgult ujjaival, és leszedett egy kis darab dohánylevelet onnan, mintha csak formát adott volna a szónak, és úgy döntött volna, hogy megszabadul tőle. Egy tükör volt mögötte, és láttam a feje hátulján lévő kopasz foltot. Kissé lapos volt, amiből látszott, hogy valamikor régebben egy olyan hatalmas ütést kapott, amelytől betört a koponyája. Kíváncsi lettem volna rá, hogy mikor történt; még gyerekkorában talán, amikor a koponyája még puha volt. Aztán megpróbáltam ezt az embert gyerekként elképzelni, de nem tudtam.

A vele szemben lévő székre mutatott, jelezvén, hogy üljek le, majd fölemelte a bal kezét, és ujjaival gyöngéden a levegőbe bökött, mint ahogy a horgászok próbálgatják a csalit a bot végén. Erre odajött a pincérnő. Lassan, vonakodva közelítette meg a bokszot, próbált az arcára erőltetni egy mosolyt, de az izmai nem nagyon akartak engedelmeskedni. Nem nézett a Gyűjtőre. Inkább megpróbálta szilárdan rajtam tartani a tekintetét, még kissé hátat is fordított a Gyűjtőnek, hogy még a perifériás látásából is kizárja.

– Mit hozhatok? – kérdezte. Megremegtek az orrlyukai. Az ujja vége elfehéredett, annyira szorította a tollat. Miközben a válaszomra várt, a szeme és a feje kissé oldalra mozdult. A mosolya, amelyet eddig is csak nagy küzdelem árán tudott fenntartani, teljesen eltűnt. A Gyűjtő a nő feje hátulját bámulta. Elvigyorodott. A pincérnő összeráncolta a homlokát. Hirtelen a hajához kapott. A Gyűjtő ajka megmozdult, némán egy szót formálva. Leolvastam a szájáról.

Kurva. A pincérnő ajka is megmozdult, visszhangozva a szót. Kurva. Aztán megrázta a

fejét, így próbált megszabadulni a sértéstől, mint amikor valaki a fülébe került bogarat próbálja meg eltávolítani.

– Nem – szólalt meg a nő. – Az... – Kávét kérek – mondtam egy kicsit talán túl hangosan. – Csak egy kávét. Ez visszahozta. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy folytatja a megkezdett tiltakozást a

hallottak miatt, vagy amit úgy vélt, hogy hallott. De lenyelte a szavakat. Az erőfeszítéstől elkezdett könnyezni a szeme.

– Kávét – ismételte. Leírta a jegyzettömbbe, remegett a keze, miközben a toll mozgott. Majdnem könnyekben tört ki. – Rendben, azonnal hozom.

De tudtam, hogy nem jön vissza. Láttam, hogy odamegy a bárpulthoz, és valamit a csapos fülébe súg. Elkezdte levenni magáról a kötényt, és elindult a konyha felé. Valószínűleg volt egy személyzetnek fenntartott fürdőszoba hátul. Tudtam, hogy ott marad egy ideig, amíg kisírja magát, elmúlik a remegése, és úgy érzi, hogy már biztonsággal kijöhet. Lehet, hogy megpróbál rágyújtani is, de a cigaretta szaga majd a bokszban ülő férfira emlékezteti, valakire, aki ott van, és még sincs ott, jelen van, és mégsem, egy rongyos ember, aki túlságosan is észrevétlen akar maradni.

És ahogy odaért a konyhaajtóhoz, a nő magába nézett, és egyenesen a bokszbeli férfit látta. A félelemtől, dühtől és szégyentől elhomályosult a tekintete, aztán eltűnt a szemem elől.

– Mit csinált vele? – kérdeztem.

– Csináltam? – Igazán meglepettnek tűnt. – Semmit sem csináltam. Az a nő az, ami. Lazák az erkölcsei. Pusztán csak emlékeztettem rá.

– És honnan tudja? – Vannak rá eszközeim. – Az a nő nem ártott magának. A Gyűjtő rosszallón lebiggyesztette az ajkát. – Csalódtam magában. Talán a maga erkölcsei is éppolyan lazák, mint a nőéi.

Akár ártott nekem, akár nem, mindegy. Az nem számít. Akkor is tény marad, hogy az a nő egy kurva, és e szerint ítélik meg.

– Kicsoda? Maga? Nem hinném, hogy jogában áll bárkit is megítélni. – Nem is teszek úgy, mintha lenne. Magával ellentétben – tette még hozzá egy kis

rosszindulattal. – Nem én vagyok az, akinek meg kell ítélnie, viszont a megítélés eszköze vagyok. Nem mondok ítéletet, de végrehajtom a büntetést.

– És mindenféle emléket tart meg, amelyek az áldozatoké voltak. A Gyűjtő kitárta a két kezét előttem. – Miféle áldozatokról beszél? Mutassa meg nekem őket. Tegye közszemlére a

csontokat! Bár korábban is társalogtunk már, most ébredtem rá, hogy milyen választékosan

beszél, milyen különös módon fejezi ki magát, milyen furcsa állandósult szókapcsolatokat használ néha. Tegye közszemlére a csontokat. Valamiféle idegen akcentus nyomait véltem fölfedezni a beszédében, de lehetetlen volt azonosítani. Akárhonnan és mindenhonnan származhatott, csakúgy, mint a férfi maga.

A keze ökölbe szorult. Csak a jobb keze mutatóujja maradt kinyújtva. – De maga... megéreztem a szagát a házamban. Megjegyeztem azokat a helyeket,

ahol ácsorgott, maga és a többiek, akikkel együtt jött. – Merricket kerestük. – Úgy hangzott, mintha igazolni akarnám, hogy betörtünk

a házba. Talán így is volt. – De nem találták meg. Ahogy hallom, ő talált rá magukra. Szerencsés, hogy még

életben van egy ilyen emberrel való találkozás után. – Maga küldte rám, ahogy Daniel Clayre és a lányára is? És ahogy Ricky

Demarcianre? – Én küldtem volna rá Daniel Clayre? – A Gyűjtő az alsó ajkához érintette a

mutatóujját, úgy tett, mintha erősen gondolkodna. Az ajka kissé szétnyílt, és megláttam girbegurbán álló, a töveknél megfeketedett fogait. – Lehet, hogy engem nem is érdekel Daniel Clay és a lánya. Ami Demarciant illeti, nos, mindig sajnálatos, ha valaki életét veszti, de bizonyos esetekben kevésbé az. Gyanítom, hogy kevesen fogják gyászolni, keveseknek fog hiányozni erről a világról. A munkaadói majd találnak helyette másikat, és a bűnözők úgy gyülekeznek majd köré, mint ahogy a legyek azonnal rászállnak a sebre. De most a magánéletem megsértéséről van szó. Be kell vallanom, először bosszankodtam. Arra kényszerített, hogy elvigyem máshová a gyűjteményem egy részét. De amikor átgondoltam a helyzetet, hálás lettem. Tudtam, hogy újra találkoznunk kellett. Mondhatni ugyanazokban a körökben mozgunk.

– Az adósa vagyok amiatt, ami a legutóbbi találkozásunkkor történt ezekben a körökben.

– Nem adta meg, amit akartam – nem is, inkább azt nem, amire szükségem volt. Nem hagyott más lehetőséget. De azért elnézést kérek minden okozott fájdalomért. De úgy tűnik, nem okoztam maradandó sérülést.

Különös volt. Meg kellett volna fizetnem a tartozásomat ott és akkor. Megtorlásként ütések özönét kellett volna rázúdítanom. A legszívesebben betörtem volna az orrát és kivertem volna a fogait. Le akartam szorítani a földre és betörni a koponyáját a csizmám sarkával. Szerettem volna látni, ahogy elég, és a hamvait a négy égtáj felé szórja szét a szél. A vérét akartam látni a kezemen, a nyelvem hegyével le akartam nyalni az ajkamról, és...

Állj! A fejemben megszólaló hang a sajátom volt, de mintha egy másik visszhangja lett volna. Selymes hangok noszogattak.

– Látja? – kérdezte a Gyűjtő, bár az ajka nem mozgott. – Látja, milyen könnyű lenne? Nem akarja megpróbálni? Nem akar megbüntetni? Gyerünk, csinálja! Egyedül vagyok.

De ez hazugság volt. A bárban lévők nem csak a Gyűjtőt próbálták meg figyelmen kívül hagyni, ha egyáltalán tudatában voltak a többiek jelenlétének. Valami megmozdult az árnyékban, valami sötét a fény ellenében. Alig észlelhető arcok formálódtak, aztán eltűntek, fekete szemük nem pislogott, foszló ajkuk szélesre nyílt, a bőrükön keresztül-kasul futó barázdák az elmúlásról és a benne rejlő hiányról meséltek. A tükörben láttam, hogy az üzletemberek félretolják a megkezdett ennivalót. Az egyik délutáni vendég elhessegette az egyik jelenést a füle mellől, mint valami zümmögő szúnyogot. Láttam, hogy mozog az ajka, valamit ismételget, amit csak ő hallhat. Remegett a keze, ahogy az előtte álló ital után nyúlt, de az ujjai csak a levegőt markolták, úgyhogy a pohár elbillent, és a borostyánszínű folyadék kiömlött a bárpultra.

Ők voltak. Az Üresek. De még ha a Gyűjtő egyedül lett volna is – de nem volt -, még ha nem is lehetett

volna érezni a félig megpillantott jelenéseket, amelyek mintha a Gyűjtőről levált darabkák lettek volna, akkor is csak egy bolond mert volna vitába szállni vele. Fenyegetés áradt belőle. Gyilkos volt, ebben biztos voltam. Egy olyan gyilkos, mint Merrick – kivéve persze Merricket -, pénzért öl, és mint például most is, bosszúból, és soha nem áltatja magát, és nem gondolja azt, hogy amit tesz, az helyes, hogy az igazolható. De a Gyűjtő azért vetett véget bizonyos emberek életének, mert úgy vélte, hogy feljogosították erre. Mindkét férfiban közös volt azonban, hogy hittek azok jelentéktelenségében, akiket elintéztek.

Vettem egy mély lélegzetet. Észrevettem, hogy előrecsúsztam az ülésen, Hátradőltem, és megpróbáltam kissé ellazítani a vállaimat és a karjaimat. A Gyűjtő szinte csalódottnak tűnt.

– Azt hiszi, hogy jó ember? – kérdezte. – Hogyan tudhat valaki különbséget tenni a jó és a rossz között, amikor ugyanazokkal a módszerekkel él mindkét esetben?

Nem feleltem. – Mit akar? – kérdeztem inkább. – Azt akarom, amit maga: meg akarom találni azokat, akik megerőszakolták

Andy Kellogot és a többieket. – Ők ölték meg Lucy Merricket? – Igen. – És biztosan tudja.

– Igen. – Honnan? – Az élők egyfajta nyomot hagynak a világban, a halottak másfélét. Csak

gyakorlat dolga, hogy olvassunk a nyomokból, olyan, mint... – kereste a hasonlathoz a legjobb kifejezést, és csettintett egyet az ujjával, amikor megtalálta – ...mint az írás az üvegen, mint az ujjnyomok a porban.

Várta, hogy reagálok valamit, de csalódnia kellett. Körülöttünk megmozdultak az árnyak. – És úgy vélte, hogy Frank Merricket használja fel arra, hogy előcsalogassa

azokat, akik felelősek a történtekért – mondtam, mintha nem is ejtette volna ki azokat a szavakat, mintha nem tudna azokról a dolgokról, amelyeknek lehet, hogy nem is volt tudatában.

– Úgy véltem, hogy hasznos lehet. Szükségtelen is mondanom, Mr. Eldritch nem volt meggyőződve a dologról, de jó ügyvédhez méltón azt teszi, amit az ügyfele akar.

– Úgy tűnik, hogy Mr. Eldritchnek igaza volt. Merrick kikerült az irányításuk alól.

A Gyűjtő egy nyelvcsettintéssel ismerte be, hogy igazam van. – Úgy tűnhet. De még így is elvezethet hozzájuk. De egyelőre nem segítünk neki

a kutatásban. Eldritchnek már így is föltett néhány kínos kérdést a rendőrség. És ez kissé zavarja őt. Kénytelen volt újabb aktát nyitni, és bár imádja a régi papírokat, már éppen elég aktája van a dolgok jelenlegi állása szerint is. Eldritch szereti a... régi dolgokat.

Megforgatta a szavakat a szájában, ízlelgetve őket. – Daniel Clayt keresi? A Gyűjtő ravaszul elmosolyodott. – Miért keresném Daniel Clayt? – Mert az ő gondozásában álló gyerekekkel erőszakoskodtak. Mert az információ,

amely a gyerekekhez vezette az elkövetőket, tőle származhatott. – És azt hiszi, hogy ha én őt keresem, akkor a fickó bizonyára bűnös, nem igaz?

Annak ellenére, hogy nem kedvel, úgy tűnik, hogy bízik az értékítéletemben. Igaza volt. Az erre való ráeszmélés aggasztott, de nem tagadhattam, hogy

helytálló, amit mond. Valamilyen okból úgy hittem, hogy ha Clay bűnös, akkor a Gyűjtő rátalál majd.

– A kérdés továbbra is fennáll: őt keresi? – Nem – felelte Gyűjtő. – Nem keresem őt. – Azért, mert nem volt benne a keze a dologban, vagy azért, mert már tudja, hogy

hol van? – Ha erre válaszolnék, túl sokat mondanék. Csak nem akarja, hogy minden

munkát én végezzek el maga helyett? – Na és most mi lesz? – Azt akarom, hogy hagyja békén Eldritchet. Semmi olyasmit nem tud, ami

hasznos lenne magának, és ha tudna is, akkor sem mondaná el. És szerettem volna elmondani, mennyire sajnálom azt, ami maga és Merrick között történt. Nem volt benne a kezem. És végül közölni akartam magával, hogy jelen esetben mi ketten ugyanazt akarjuk. Én azt akarom, hogy kiderüljön, kik azok a fickók. Azt akarom, hogy maga is tudja, kik ők.

– Miért? – Hogy a megfelelő módon legyenek kezelve. – A bíróság majd kézbe veszi a dolgot. – Én egy felsőbb bíróságnak tartozom elszámolással. – Én nem fogom őket átadni magának. Vállat vont. – Türelmes vagyok. Tudok várni. Már elveszítették a lelküket. Csak ez számít. – Mit mondott? Elkezdett mintákat rajzolni az asztalra. Betűknek tűntek, egy olyan ábécé

betűinek, amelyet nem ismertem. – Néhány bűn olyan szörnyű, hogy megbocsáthatatlan. És az elkövetők lelke

elvész. Visszatér ahhoz, aki teremtette, ő rendelkezik vele belátása szerint. Semmi más nem marad, csak az üres burok, tudat, kegyelem nélkül.

– Üresség – mondtam, és a sötétben mintha válaszolt volna valami erre a szóra, mint amikor egy kutya hallja, hogy egy ismeretlen a nevén szólítja.

– Igen – felelte a Gyűjtő. – Ez a megfelelő szó rá. Körülnézett, látszólag a bárt és a bent lévőket figyelve, de nem az egyes

emberekre és tárgyakra fókuszált, hanem a köztük lévő ürességre, térre, mozgást fedezve föl ott, ahol csak nyugalomnak kellene lennie, alakokat látott valódi forma nélkül. Amikor újra megszólalt, más volt a hangszíne. Elmélázónak, szinte sajnálkozónak tűnt.

– És ki látna meg ilyen dolgokat, ha ezek valóban léteznek? – tette föl a kérdést. – Talán az érzékeny gyerekek, akiket elhagyott az apjuk, és akik aggódnak az anyjuk miatt. A szent őrültek, akik rá vannak hangolódva az ilyesmire. De maga egyik sem. – Rám villant a tekintete, ravaszul méregetett. – Miért látja hát azt, amit mások nem? Ha a maga helyében lennék, biztosan aggasztanának az ilyen dolgok.

Megnyalta az ajkát, de a nyelve száraz volt, így nem tudta megnedvesíteni. Bizonyos helyeken annyira ki volt száradva az ajka, hogy kicserepesedett, és a félig begyógyult sebek sötétvörösek voltak, elütöttek a rózsaszíntől. – Üresek. – Megismételte a szót, elnyújtva az utolsó szótagot. – Maga is egyike az Üreseknek, Mr. Parker? Végül is a nyomorúság szereti a társaságot. Mindig lehet helyet találni a sorban egy megfelelő jelölt számára. – Elmosolyodott, és ettől kinyílt az egyik seb az ajkán. Egy vörös vércsepp buggyant ki belőle, hogy aztán visszafolyjon a szájába. – De nem, magában nincsen meg a lelkierő, és valószínűleg mások sokkal alkalmasabbak erre a szerepre. A tetteikről ismerszenek meg.

Felállt, hogy induljon. Letett húsz dollárt az asztalra az italáért. Az illata alapján Jim Beam lehetett, de végig nem nyúlt hozzá.

– Nagylelkű borravaló a pincérnőnek – mondta. – Végül is, maga úgy véli, hogy megszolgálta.

– Ezeket az embereket keresi egyedül? – kérdeztem. Tudni akartam, hogy voltak-e mások is, és ha igen, én is köztük vagyok-e. Kissé félrehajtotta a fejét, mint a szarka, amikor egy fénylő tárgyat vizsgálgat a napfényben.

– Én mindig keresek – felelte. – Olyan sok minden van, amit rendezni kell. Olyan sok.

Elkezdett távolodni.

– Lehet, hogy még találkozunk, így vagy úgy. Lassan itt az ideje továbblépni, és én kissé aggasztónak találom azt a gondolatot, hogy maga esetleg nekem esik. Szerintem az volna a legjobb, ha megtalálnánk a módját annak, hogyan tudunk egymás mellett létezni ezen a világon. Biztos vagyok benne, hogy el tudjuk intézni, hogy egyezségre juthatunk.

Elindult a kijárat felé, és az árnyak követték a fal mellett. Láttam őket a tükörben, fehér foltok voltak a fekete háttér előtt, éppúgy, ahogy valaha a tükörben megpillantottam John Grady arcát, amely a saját kárhozatát próbálta meg üvöltve elkerülni. Ekkor feltárult az ajtó. A napfény rövid időre bemerészkedett, és így megpillantottam azt a borítékot, amelyet a Gyűjtő otthagyott az ülésen, velem szemben. Kinyúltam érte. Vékony, lezáratlan boríték volt. Felnyitottam és belenéztem. Egy fekete-fehér fotó volt benne. Kivettem, és letettem az asztalra, miközben az ajtó becsukódott mögötte, és már csak a pislákoló lámpa fénye világította meg a képet, amelyen a házam látszott. Felhők gyülekeztek fölötte, és a felhajtón álló kocsim mellett két férfi állt, az egyik magas, fekete és mogorva, a másik alacsonyabb, kissé zilált és mosolygó.

Egy darabig csak bámultam a fényképre, aztán visszatettem a borítékba, és a zakóm zsebébe tettem. Megjelent a pincérnő a konyha felől. Vörös volt a szeme. Rám nézett, és éreztem, hogy szúrós tekintettel vádol. Eljöttem a bárból, magam mögött hagytam Eldritchet és az irodáját, amely telis-teli volt régi papírokkal és holtak neveivel. Mind magam mögött hagytam, és nem tértem vissza.

Miközben észak felé autóztam, Merrick a saját dolgaival volt elfoglalva. Megközelítette Rebecca Clay házát. Később, mikor minden vérfürdőbe és golyózáporba torkollott, az egyik szomszéd emlékezett arra, hogy Merrick ott járt, de egyelőre észrevétlen maradt. Megvolt az a képesség benne, hogy egybeolvadt a környezetével, ha szükséges volt, csak hogy ne vonja magára a figyelmet. Meglátta a két hatalmas embert az óriási terepjáróban és a harmadik férfi kocsiját, amelyik a ház mögött parkolt. A kocsi üres volt, ami azt jelentette, hogy a tulajdonosa valószínűleg benn van a házban. Merrick biztos volt benne, hogy el tudná kapni, de az zajjal járt volna, és arra fölfigyelt volna a másik kettő. Lehet, hogy még őket is meg tudta volna ölni, de túl nagy volt a kockázat.

Úgyhogy visszavonult. Szerzett egy új autót, amelyet az egyik nyaraló mellől kötött el Higgons Beachről, és egy Westbrook melletti omladozó iparterületen lévő raktárhoz hajtott, ahol megtalálta Jerry Legere-t, aki egyedül dolgozott. Belenyomta a fegyvere csövét Legere szájába, és közölte vele, hogy ha kihúzza, Legere lesz szíves elmondani neki mindazt, amit a felesége megosztott vele az apjáról, és mindazt, amit tud vagy sejt mindarról, ami Daniel Clay eltűnéséhez vezetett, különben szétlövi a fejét. Legere biztos volt benne, hogy meg fog halni. Elmondott Merricknek mindent a feleségéről, arról a kurváról. Mondott neki mindenfélét: hazugságokat és féligazságokat, félig elhitt valótlanságokat és igazságokat, amelyek kevesebbet értek a hazugságoknál.

Merrick semmi hasznosat nem tudott meg tőle, de nem ölte meg Rebecca Clay volt férjét, mert Legere nem adott rá okot. Elhajtott, otthagyva Legere-t a porban fekve, aki elsírta magát a szégyentől és a megkönnyebbüléstől.

És a férfi, aki az erdő széléről figyelte őket, mindent látott, és elkezdett telefonálgatni.

28.

Észak felé tartottam az I-95-ön, amikor megcsörrent a telefonom. Louis volt az. Amikor visszaért Scarborough-ba, egy ismeretlen kocsi állt a felhajtómon. Néhány telefonhívással később már nem volt ismeretlen többé.

– Társaságot kaptál – közölte. – Ismerjük? – Nem, hacsak nem tervezed, hogy lerohanod Oroszországot. – Hányan vannak? – Ketten. – Hol? – Az udvarodon páváskodnak. Úgy tűnik, az orosz nyelvben nem létezik az a

szó, hogy „diszkréció”. – Tartsd őket szemmel. Majd szólok, ha letértem az 1-es útról. Sejtettem, hogy végül csak meglátogatnak, hogy föltegyenek néhány kérdést.

Nem hagyhatták csak úgy szó vagy kérdezősködés nélkül Demarcian halálát. Csak reménykedtem benne, hogy már nem leszek ott, mire odaérnek.

Nem tudtam valami sokat az oroszokról, kivéve azt a keveset, amit Louistól hallottam régebben, és amit az újságokban olvastam. Tudtam, hogy erősek Kaliforniában és New Yorkban, és hogy mindkét helyen a főbb csoportok tartják a kapcsolatot a Massachusettsben, Chicagóban, Miamiban és New Jerseyben és még vagy egy tucat államban lévő társaikkal, csakúgy, mint az Oroszországban maradtakkal, hogy egy hatalmas, gyakorlatilag bűnszervezetnek tekinthető hálózatot hozzanak létre. Mint ahogy a maffia is, ez is laza szálakkal összekapcsolt, kisebb, kézzelfogható csoportokból állt, de tudható volt, hogy ez csak csel, hogy a rájuk vadászó nyomozókat tévútra vigyék, és megnehezítsék számukra, hogy beszivárogjanak a szervezetbe. A közkatonák és a főnökség között volt néhány köztes szint, így azoknak, akik drogokkal és prostitúcióval foglalkoztak az utcán, fogalmuk sem volt arról, hogy az általuk megkeresett pénz végül hová megy. Demarcian valószínűleg tényleg nem tudott a keresztnevükön kívül sok mindent elmondani Merricknek azokról a férfiakról, és valószínűleg azok sem a valódi neveik voltak.

Úgy tűnt, hogy az oroszok elégedettek voltak azzal, hogy meghagyták a drogok nagy tételben való terjesztését másoknak, bár állítólag kapcsolatban álltak a kolumbiaiakkal. Ők inkább biztosítási csalásokban, személyazonosságok ellopásában, pénzmosásban és az üzemanyagok adójának elcsalásában utaztak, azokban az összetett pénzszerzési ügyletekben, amelyeket a hatóságok nagyon nehezen tudnak csak földeríteni és ellenük vádat emelni. Kíváncsi lettem volna, hogy Demarcian ügyfelei közül – akik azokat a pornóoldalakat látogatták – vajon hányan voltak azzal tisztában, hogy kiknek adják ki a hitelkártyáik adatait.

Úgy véltem, hogy ezek a fickók csak azért voltak ott, hogy néhány kérdést föltegyenek. Ha valami komolyabb dolog miatt jöttek volna, akkor nem lennének olyan ostobák, hogy a felhajtómon állítsák le a kocsijukat, és ott várjanak, míg megérkezem. De persze ez azt is jelentette, hogy nem érdekli őket, hogy valaki

meglátja a kocsijukat, és a potenciális szemtanúkkal sem nagyon törődnek. Az oroszok érkezésének nem nagyon örült senki. Állítólag amikor a Szovjetunió összeomlott, az olaszok átküldtek Moszkvába néhány fickót, hogy mérjék föl a lehetőségeket, hogyan tudnának betörni az ottani feltörekvő piacra. Vetettek egy pillantást arra, hogy mi folyik az utcákon, és egyenesen hazamentek. Sajnálatos módon az oroszok követték őket, csatlakozva az Odessza Maffiához, amely már serényen tevékenykedett a Brighton Beachen a hetvenes évek közepe óta, és most az olaszok néha már haloványnak tűnnek az újonnan érkezőkhöz képest. Kissé ironikus – gondoltam -, hogy amit végül az oroszok elhoztak nekünk, az nem a kommunizmus, hanem a kapitalizmusba vetett hit volt. Joe McCarthy bizonyára forog a sírjában.

Negyven perccel később értem be Scarborough-ba, és az Oak Hillnél felhívtam Louist. Arra kért, hogy adjak neki öt percet, aztán egyenletes, kábé ötvenes tempóban közelítsek. Ahogy kijöttem a kanyarból, megpillantottam az autót. Egy fekete, négykerék-meghajtásos Chevy volt, az a fajta jármű, melyet olyanok vesznek, akik általában a legszívesebben sikítozni kezdenének, ha egy kis valódi kosz kerül a kocsijukra. Mintha csak igazolódni látszott volna a sztereotip előítéletem: az autó makulátlanul tiszta volt. Miután elhaladtam a ház előtt, visszafordultam, és beálltam a Chevy mögé, gyakorlatilag elzárva az útját a felhajtón. Nagyobb volt, mint a Mustang, és ha elég erő volt a motorjában, esetleg sikerülhetett letolnia a kocsimat az útból, de közben valószínűleg behorpasztaná az autó hátulját. Szemmel láthatóan senki nem gondolt arra, hogy ütközőrácsot szereljen föl a Chevy hátuljára, bár valószínűleg csak idő kérdése az egész. A Chevy mindkét elülső ajtaja kinyílt, és két férfi szállt ki. A szokásos gengszterdivat szerint voltak öltözve: fekete bőrdzseki, fekete farmer és fekete pulóver. Az egyikük, egy kopasz pasas – akit mintha a keleti blokk építészete szerint faragtak volna – a fegyvere után nyúlt a dzsekije alá, de egy hang egy szóval megállította:

– Állj! Az orosz keze megmerevedett. Louis a házam árnyékában állt, kesztyűs kezében

egy Glockot tartott. A két fickó csapdába esett kettőnk között. Én maradtam, ahol voltam, előhúztam a .38-ast, és rájuk szegeztem.

– Vegye ki a kezét a dzsekije alól – mondtam a kopasz orosznak. – Lassan! Jobb lesz, ha csak a körmeit látom az ujjai végén, ha előbukkannak.

Az orosz úgy tett, ahogy mondtam. A társa már fölemelte a két kezét. Én is előjöttem a kocsi mögül, és közelebb léptem hozzájuk.

– Le a földre! – parancsolta Louis. Úgy is tettek. Ekkor Louis mindkettőt megmotozta, míg én rájuk szegeztem a

fegyvert. Mind a kettőnél volt egy-egy kilenc milliméteres félautomata Colt. Louis kivetette belőlük a tölténytárat, aztán ellenőrizte a töltényűrt. Amikor megbizonyosodott afelől, hogy a fegyverek üresek, a bozótba hajította a tárakat, és másfél méterre eltávolodott a két férfitól.

– Térdeljenek föl! – mondtam nekik. – És csak tartsák a kezüket a fejük mögött. Nagy nehezen föltérdeltek, aztán rám bámultak. – Kik maguk? – kérdeztem. Nem feleltek.

– Sesztyorki7 – jegyezte meg Louis. – Vagy nem azok? Hírvivő fiúcskák. – Nyet – felelte a kopasz. – Bojevki. – Bojevki a seggem – mondta Louis. – Azt mondja, hogy katonák. Gondolom,

nehéz megfelelő emberekre szert tenni manapság. Ez itt még egy kérdésre se tud válaszolni angolul. Mi történt, leestetek a hajóról, és magatokra hagytak benneteket?

– Én beszél angol – mondta az orosz. – Én jól beszél angol. – Mi a fene! – mondta Louis. – Kitüntetést nem akarsz érte? Aranyérmet? – Minek vannak itt? – kérdeztem, bár már tudtam. – Razborka – felelte. – Azért jöttünk, mert... – Kereste a megfelelő angol szót. – ...tisztázni valamit – fejezte be. – Nos, hadd tisztázzak én valamit – közöltem. – Nem szeretem, ha fölfegyverzett

emberek járkálnak a birtokomon. Ha most lelőném magukat, az megfelelő tisztázása volna a dolgoknak a főnökük szemében?

A vörös hajú fickó a társára pillantott, aztán megszólalt. – Ha megöl bennünket, akkor csak még rosszabbra fordulnak a dolgok. Azért

vagyunk itt, hogy Demarcianról beszéljünk. Jobban beszélt angolul, mint a társa. Csak egészen halványan lehetett érezni a

beszédén az akcentust. Egyértelmű volt, hogy ő a főnök kettejük közül, bár eddig megelégedett azzal, hogy háttérbe vonult, míg kopasz barátjának képességeit meg nem haladták a jelenlegi tárgyalások.

– Nem tudok róla semmit, kivéve azt, hogy halott. – A rendőrség kikérdezte magát. Azt beszélik, hogy a maga fegyverével ölték

meg. – Azt a pisztolyt elvették tőlem – feleltem. – Nem tudom biztosan, hogy azt

használták-e Demarcian meggyilkolásakor. Azt hiszem, hogy igen, de nem szoktam kölcsönadni gyilkosságokhoz. A férfinak, aki elvitte, nagy szüksége volt rá.

– Nagyon nagy óvatlanságra vall, hogy elveszítette a fegyverét – jegyezte meg az orosz.

– Mint ahogy látja, van másik. És ha azt is elvesztem, akkor kérhetek kölcsön egyet a maga mögött álló barátomtól. Neki nagyon sok fegyvere van. Szóval nincs semmi közöm Demarcian halálához, kivéve a fegyveremet.

– Mondja maga – jegyezte meg az orosz. – Igen, de nekünk van fegyverünk, magának meg nincs, úgyhogy a mi szavunk a

döntő. Az orosz vállat vont, mintha ez az egész dolog amúgy is jelentéktelen volna neki. – Akkor hiszek magának. De még mindig szeretnénk többet megtudni arról a

férfiról, aki megölte Demarciant. Erről a Merrickről. Meséljen róla. – Csak végezzék el saját maguk a házi feladatot. Ha kell maguknak, akkor találják

meg! – De szerintünk maga is keresi. Vissza akarja szerezni a fegyverét. Talán mi

megtalálhatjuk, és akkor visszaadhatjuk magának. Kopasz társa felkuncogott, és motyogott valamit az orra alatt. Úgy hangzott,

mintha azt mondta volna, hogy „frajeri”. Louis azzal válaszolt, hogy fejbe vágta hátulról a Glock csövével. Nem ütött akkorát, hogy a fickó elveszítse az eszméletét, de az ütés levitte a földre. Elkezdett vérezni a feje.

7 Az orosz maffia úgynevezett „hatok bandája”.

– Tökkelütötteknek hívott bennünket – magyarázta Louis. – Ez nem valami szép dolog.

A vörös hajú nem mozdult. Csak megcsóválta a fejét, mintha csalódott volna a kollégájában annak ostobasága hallatán.

– Úgy vélem, a barátja nem nagyon kedveli az oroszokat – jegyezte meg. – A barátom senkit nem kedvel igazán, de tényleg úgy tűnik, hogy magukkal

különösen gondja van – ismertem be. – Talán rasszista. Az? Kissé elfordította a fejét, megpróbálván Louisra nézni. El kellett neki hinnem,

nem olyan ember, akit könnyen meg lehet felemlíteni. – Ember, én nem lehetek rasszista, fekete vagyok. Ez ugyan nem volt válasz az orosz kérdésére, de úgy tűnt, hogy az elégedett vele. – Frank Merricket akarjuk – folytatta. – Tudjuk úgy alakítani a dolgot, hogy

megérje magának, hogy elmondja, amit tud. – Pénzt ajánlanak? – Persze, pénzt. – Felderült az arca. Ezt a fajta egyezkedést szerette. – Nekem nincs szükségem pénzre – mondtam. – Már így is túl sok van. Nekem

az kell, hogy fogja a barátját, és tűnjenek el innen. Összevérezi a feljárómat. Az orosz őszintén sajnálkozónak tűnt. – Milyen kár. – Nem baj, majd felmosom. – Én a pénzre értettem. – Tudom. Keljen föl. Felállt. Mögötte Louis a Chevy belsejét kutatta át. Talált egy kis H & K P7-est a

kesztyűtartóban és egy Benelli M1 vadászfegyvert, a hozzá tartozó markolattal és egy levehető célzógömbbel egy felhajtható tetejű rekeszben a hátsó ülés alatt. Ezeket is kiürítette, majd kinyitotta a Chevy hátulját, letörölte az ujjlenyomatait a fegyverekről, aztán a szürke béléstakaró alá tette a csomagtartóba.

– Menjenek vissza Bostonba – tanácsoltam az oroszoknak. – Itt végeztünk. – És mit mondjak a főnökeimnek? – kérdezte a vörös. – Valakinek felelnie kell

azért, ami Demarciannel történt. Nagyon sok gondot okoz nekünk a halála. – Biztos vagyok benne, hogy majd kitalálnak valamit. Nagyot sóhajtott. – Letehetem már a kezem? – kérdezte. – Csak lassan – feleltem. Leejtette a két kezét, majd lehajolt, hogy a társának is segítsen feltápászkodni. A

kopasz férfi fejének a hátulja véres volt. A vörös hajú most először vette szemügyre Louist. Profi tiszteletről árulkodó pillantást váltottak. Louis előhúzott egy valaha fehér zsebkendőt a zakója zsebéből, és átnyújtotta.

– A barátja fejére – közölte. – Köszönöm. – Tudod, mit jelent az a szó, hogy blat? – Persze – felelte az orosz. – Nos, a haveromnak itt sok van. Ezt feltétlenül mondd meg a főnökeidnek.

Az orosz megint bólintott. A kopasz óvatosan bemászott az anyósülésre, és arcának bal felét a hűvös bőrnek szorította, a szemét lehunyva. A kollégája felém fordult.

– Viszlát, volk – közölte. – A következő találkozásunkig. Beült a Chevybe, aztán elkezdett megfordulni vele a felhajtón. Louis végig lépést

tartott vele, a Glock csövét nem vette le róla. Visszamentem a Mustangomhoz, és elálltam az útból, aztán figyeltem, ahogy a Chevy elindul az 1-es út felé. Louis ott állt mellettem.

– Ukránok – mondta. – Vagy talán grúzok. Nem csecsenek. – És az jó? Vállat vont. Úgy tűnt, ragályos a dolog. – Ezek mind gengszterek – felelte. – A csecsenek a legrosszabbak. – A vörös hajú valami magasabb rangú lehet. – Kisfőnök. Ami azt jelenti, hogy keményen kiakadtak Demarcian miatt. – Pedig szerintem nem nagyon éri meg a felhajtást. – Elestek egy csomó üzlettől. A zsaruk elkezdenek nyomozni az ügyfeleik után,

kérdéseket tesznek föl nekik mindenféle, gyerekeket ábrázoló kép miatt. Nem mehetnek el emellett szó nélkül.

De úgy tűnt, valamit még elhallgat. – Na és még mi van? – Nem tudom. Csak egy megérzés. Majd körbekérdezősködöm, és meglátjuk, mit

hallok. – Mit gondolsz, visszajönnek? – Aha. Talán jó volna, ha először megkeresnénk Merricket, hogy azzal egy kicsit

lekenyerezzük őket. – Nem fogom átadni nekik Merricket. – Lehet, hogy nem lesz más választásod. – Visszaindult a házhoz. – Mit jelent a „blat”? – kérdeztem. – Kapcsolatokat – felelte. – És nem a legális fajtát. – És a „volk”? – Szleng szó a zsarura vagy a magánnyomozóra. Egyfajta bók. – Visszatette a

fegyverét a pisztolytáskába. – És azt jelenti, hogy „farkas”.

29.

Aznap késő délután felautóztunk Jackmanbe Shawmuton, Hinckleyn és Skowheganen, Solonon, Binghamen, Moszkván és Caratunkon keresztül. Elhajtottunk nevenincs helyek mellett. Az út követte a Kennebec kanyarulatait. A folyópartot csupasz fák szegélyezték, és a partot ellepte a lehullott levél. Az erdő szép fokozatosan más lett, egyre inkább örökzöldek vették át a lombhullató fák helyét. Az egyre halványabb fényben csúcsos fák meredtek az egyre sötétebb égbolt felé. A szél havat ígért. Ahogy a hideg elkezdett csípni, az erdők még csöndesebbekké váltak, és az állatok is téli álomra hajtották a fejüket, még a madarak is lomhábbak voltak, hogy spóroljanak az energiájukkal.

Azon az úton haladtunk, amelyen Benedict Arnold is járt az amerikai függetlenségi háború idején, amikor a Kennebec mentén Quebecbe tartott. Ezerkétszáz embere Cambridge-től Newburyportba tartott, aztán a folyó erejét használta a szállításra, a Kennebec kanyargós csatornáján egészen Gardinerstownig hajózott. Onnan több mint kétszáz könnyű csónakkal mentek, mindegyikben hat vagy hét ember fért el, meg a poggyászok és az ellátmány, mindegyikben úgy száznyolcvan kilónyi. Reuben Colburn sietve, rönkfából építette meg a csónakokat Gardinerstownnál, de hamar elkezdett szivárogni a víz beléjük, és nemsokára darabjaikra estek szét, megsemmisítve ezzel a csapatok lőpor-, kenyér- és lisztkészletét. Három századot előreküldtek Daniel Morgan vezetésével a Great Carrying Place-hez, amely a Kennebec és a Dead River között volt, a többiek lassan meneteltek mögöttük, és a telepesektől kölcsönkapott ökrökkel vontatták a csónakokat az áthatolhatatlan vízeséseknél a Fort Western fölött. Úgy húzták fel a meredek, jeges folyóparton Skowhegan Fallsnál. Az emberek többsége inkább gyalogolt, csak ne kelljen a nehéz csónakokkal bajlódni. Aztán végre eljött a Carrying Place-hez vezető húsz kilométeres, alacsonyan fekvő, mocsaras szakasz.

A katonák belesüppedtek a mély, zöld ingoványba, amely távolról szilárdnak tűnt, de ha ráléptek, alattomos módon másmilyennek bizonyult, egyfajta szárazföldi fata morganának, őrületnek, amelytől a tengerészek szenvednek a hosszú tengeri utakon, és szárazföldet képzelnek oda, ahol csak víz van, és megfulladnak a hullámokban, amikor leugranak a földre, amely aztán hullámsírnak bizonyul.

A katonák is botorkáltak a farönkök között, kisebb patakokba léptek. Idővel megtisztítottak egy utat, hogy azon haladni tudjanak. Az ösvényt, amelyen haladtak, később is azonosítani lehetett abból, hogy útjuk mentén a lehullott levelek színe különbözött a távolabbi avar színétől.

Teljesen lenyűgözött az az érzés, hogy itt szinte egymásra rétegződik a tájkép, a múlt ugyanúgy jelen van, mint a jelen. Ezek a folyók és erdőségek elválaszthatatlanok a történelmüktől; a múlt és a jelen közti határ nagyon törékeny. Egy olyan helyen jártunk, ahol a halott katonák szellemei masíroztak keresztül az erdőkön és át a vízfolyásokon, melyek szinte semmit nem változtak az elmúlt hosszú évek során. Egy olyan helyen voltunk, ahol a családnevek nem változtak, ahol még mindig az emberek tulajdonában volt az a föld, amelyet az ükapjuk vásárolt arany-

és ezüstpénzekért. Olyan helyen, ahol a régi bűnök nem évülnek el, most is jelen vannak, mert nagy változások nem halványították el az emléküket.

Tehát ezen a tájon menetelt keresztül Arnold hadserege. A katonák föl voltak szerelve puskával, fejszével és hosszú késekkel. Most más módon fölszerelt csapatok hatoltak át ezen a tájon, fölverve a lopakodó tél csöndjét, harcra készen állva, magukkal hozva a fegyverdörgést és a terepjárók meg a quadok moraját, amelyekkel a vadonba behatoltak. Az erdőket elözönlötték a narancssárgába öltözött bolondok, üzletemberek Massachusettsből és New Yorkból, akik egy kis szünetet tartottak a golfozásban, és eljöttek jávorszarvast, medvét és bakot lőni. A helyiek kísérték őket, akik hálásan fogadták a pénzt, amelyet a jöttmentek költöttek el itt, bár nagyon bántotta őket, hogy a túléléshez szükségük van erre az alamizsnára.

Egyszer álltunk csak meg útközben, egy háznál, amely alig volt több egy kalyibánál. Három vagy négy helyiségből állt, az ablakai koszosak voltak, és olcsó függöny takarta őket. A kertet fölverte a gyom. A garázsajtó nyitva állt, látni lehetett a bent lévő rozsdás szerszámokat és a télire felhalmozott tüzelőt. Nem állt benn autó, mert Mason Dubust egyebek között azzal a feltétellel engedték szabadlábra, hogy nem vezet autót.

Louis odakinn várt. Úgy vélem, talán azért, mert nem tudta volna elviselni Dubus társaságát, mert Dubus olyasféle ember volt, mint aki Louis imádott Angelével erőszakoskodik, és Louisnak mindig az volt a legnagyobb fájdalma, hogy soha nem adatott meg neki, hogy megbüntethesse azokat, akik beletiportak a kedvese lelkébe. Úgyhogy nekitámaszkodott a kocsinak, és némán figyelte, ahogy a bejárati ajtó résnyire nyílik, a biztonsági lánc megfeszül, és megjelenik az ajtórésben egy férfi arca. A bőre sárgás volt, és a szeme váladékozott. Az a keze, amelyik látszott, megállíthatatlanul remegett.

– Igen? – kérdezte. – Mr. Dubus, a nevem Charlie Parker. Azt hiszem, valaki már felhívta önt, hogy

tudassa, szeretnék magával beszélni. A férfi szeme összeszűkült. – Lehet. Van olyan, hogy is hívják, olyan igazolványa? Engedély vagy micsoda. Megmutattam neki a magánnyomozó-igazolványomat. Elvette tőlem, közel

tartotta az arcához, tüzetesen megvizsgált rajta minden szót, aztán visszaadta. Mögém pillantott, ahol Louis állt.

– És ki a másik pasas? – Egy barátom. – Meg fog fázni odakinn. Ha akar, ő is bejöhet. – Azt hiszem, ő inkább kinn várna. – Nos, az ő dolga. De aztán ne mondják, hogy nem hívtam be. Egy pillanatra becsukódott az ajtó, és hallottam a lánccsörgést, ahogy levette a

biztonsági láncot. Amikor újra kinyílt az ajtó, először vehettem szemügyre Dubust. Hajlott volt a háta a kortól, a betegségektől és a börtönben töltött évektől, de még most is látszott, hogy nagy, erős férfi lehetett hajdanán. Tiszta és vasalt volt a ruhája. Sötét nadrágot viselt, egy kék csíkos inget és egy szorosan megkötött rózsaszín nyakkendőt. Ódivatú kölni illata lengte körül, amelyben szantálfa és tömjén lehetett. A ház belseje teljesen meghazudtolta azt, ahogy a külseje alapján elképzelte az ember. A padlódeszkák fényesre voltak suvickolva, érződött a viksz és az illatosító

szaga. Az előtérben egy kis polcon papírkötésű könyvek hevertek, azokon pedig egy régi típusú telefon. Fölé egy imaféle másolata volt kiszegezve. Ez egy tizenkét lépésből álló, önsegítő program vagy parancssor azok számára, akiket a modern élet megpróbáltatásai szenvedélybetegséggel, például alkoholizmussal sújtanak. Az előtér többi falát olcsó keretekbe helyezett festménymásolatok díszítették. Voltak köztük modernek, néhány régebbi is, de a legtöbbjük teljesen ismeretlen volt számomra, bár az érződött, hogy nagy körültekintéssel válogatták össze őket.

Követtem Dubust a nappaliba. Itt is minden tiszta volt, bár a berendezés használtbútor-kereskedésből származott, és kopott, kifényesedett volt. Egy kis tévé állt egy fenyőasztalon, valami vígjáték ment benne. Itt is nyomatok voltak a falakon, és néhány igazi festmény, mindegyik tájkép. Az egyik nagyon ismerősnek tűnt. Közelebb léptem hozzá, hogy jobban megnézzem. Távolabbról úgy tűnt, hogy egy erdőt ábrázol, zöld fákat a vörös naplementében, de aztán megláttam, hogy az egyik fa magasabb, mint a többi, és egy kereszt áll a tetején. Daniel Clay kézjegye jól kivehető volt a jobb oldali, lenti sarokban. A festmény Gileádot ábrázolta.

– Ő adta nekem – mondta Dubus. A szoba túlsó végében állt, nagy távolságra tőlem. Ez valószínűleg a börtönben

eltöltött hosszú évek következménye volt, ott a rabok megtanulják, hogy mindenkinek meghagyják a személyes terét, még ott is, ahol nincs nagy hely, különben számolni kell a következményekkel.

– Miért? – Mert beszéltem neki Gileádról. Nem ülnénk le? Fáradt vagyok. Szednem kell a

gyógyszereket. – A pattogó, sistergő tűz fölötti kandallópárkányon sorakozó üvegekre mutatott. – És nagyon álmosítanak.

Leültem a vele szemben lévő kanapéra. – Ha szeretne kávét, csinálhatok – közölte Dubus. – Nem, köszönöm. – Rendben. – Elkezdett az ujjaival dobolni a szék karfáján, a szeme néha a tévé

felé rebbent. Úgy tűnt, hogy megzavartam a tévézésben. Amikor végül belenyugodott abba, hogy nem nézheti tovább békében a műsort, megnyomott egy gombot a távirányítón, és kikapcsolta a készüléket.

– Nos, mit akar tudni? – kérdezte. – Néha jön ide egy-két ember: diákok, doktorok. Nem tud olyat kérdezni, amit maga előtt már vagy százszor meg ne kérdeztek volna.

– Azt szeretném tudni, hogy miről beszélgettek Daniel Clayjel. – Gileádról – felelte. – Én csak arról beszélgetek. Régebben leteszteltek,

mindenféle képet meg ilyeneket mutogattak nekem, de már nem csinálják. Gondolom, már mindent tudnak rólam, amit akarnak.

– Tényleg? Megugrott az ádámcsutkája. Hallottam a torkából jövő hangot. Dubus egy

darabig méregetett, aztán úgy tűnt, hogy döntésre jutott. – Nem – felelte. – Annyit kaptak, amennyit. És ne gondolja, hogy maga többet

tud meg. – Miért érdekelte Clayt Gileád? – kérdeztem. Nem akartam elijeszteni Dubust.

Lehet, hogy kissé álmos, és le van szedálva, de azért helyén van az esze.

– Azt akarta tudni, hogy mi történt. Elmondtam neki. Nem hagytam ki semmit. Nincs semmi rejtegetnivalóm. Nem szégyellem magam amiatt, amit ott tettünk közösen. Az egészet – a helytelenítése jeleként elfintorította az arcát – félreértelmezték. Olyasminek állították be, ami nem is volt az, amit ott tettünk közösen. – Mintha csak a gyerekek és a felnőttek közös döntése lett volna a dolog, olyan természetes, mint a horgászat vagy a nyári málnaszedés.

– Gyerekek haltak meg, Mr. Dubus. Bólintott. – Igen, az sajnálatos. Annak nem lett volna szabad megtörténnie. De azok

csecsemők voltak, és akkoriban nehéz idők jártak ott fenn. És lehet, hogy áldás volt, ami velük történt.

– Ahogy én tudom, az egyiküket egy kötőtűvel szurkálták halálra. Ezt elég nehéz áldásként értelmezni.

– Elítél engem, uram? – Rám sandított, és a keze remegése miatt olyan érzésem volt, mintha sikertelenül küzdene azzal, hogy legyőzze magában a dühöt.

– Az nem az én dolgom. – Úgy van. Ezért jöttem ki jól dr. Clayjel is. Mert nem ítélkezett fölöttem. – Beszélt magának Daniel Clay valaha azokról a gyerekekről, akik a gondjaira

voltak bízva? – Nem. – Egy pillanatra valami kellemetlen felhőzte el a vonásait. – Próbáltam

róla szót ejteni, de nem harapott rá. – Felkuncogott. – Hányszor jött el ide? – Kétszer vagy háromszor, már nem emlékszem. És a börtönben is meglátogatott,

de csak egyszer. – És kizárólag szakmai szempontból beszélgetett magával? Csak kikérdezte, és

maga válaszolt. – Úgy van. – És mégis megkapta az egyik festményét. Úgy hallom, nagyon megválogatta,

hogy kinek ad belőle. Nagyon-nagyon. Dubus fészkelődni kezdett a széken. Az ádámcsutkája megint elkezdett ugrálni,

és eszembe jutott Andy Kellog, amit a laza fogával művelt. Mindkét cselekvés aggodalmat jelzett.

– Talán azért adta, mert olyan segítőkész voltam. Talán ő nem szörnyetegként nézett rám. Láttam a kinn maradó barátja arcán és a magáén is, mikor kinyitottam az ajtót, hogy maguk viszont igen. Próbálja az udvariasság és a jó modor álarca mögé rejteni, de tudom, mit gondol. És amikor bejött ide, és meglátta a képeket a falon meg a tisztaságot, hogy nem fetrengek a saját mocskomban, meglepődött. Nem bűzlök, és nem mocskos, szakadt ruhában vagyok. Azt hiszi, hogy nekem tetszik, hogy a házam így néz ki kívülről? Gondolja, hogy nem szeretném kifesteni, egy kicsit kijavítgatni? De nem tudom. Megteszem, amit tudok, de senki nem fog segíteni rendbe tenni a házat egy olyan embernek, mint én. Megfizettem azért, amit őszerintük tettem, sok-sok évvel fizettem az életemből, és addig fizettetnek velem, amíg csak élek, de nem adom meg nekik azt az elégtételt, hogy elhagyom magam. Ha szörnyet keres, akkor menjen máshova.

– Daniel Clay az volt?

A kérdés mintha megdöbbentette volna. Nem felelt. Aztán egy pillanatra láttam, ahogy felcsillan valami a megtévesztő, aszott külső alól, előtűnt az a hátborzongató, undorító, romlott valami, ami miatt azt tette, amit tett, és amiről azt hitte, hogy jogában áll megtenni. Arra gondoltam, hogy talán éppen ugyanezt látták a gileádi gyerekek is, amikor elkapta őket, és befogta a kezével a szájukat, hogy elnyomja a kiáltásaikat.

– Maga is gyanakszik rá, mint a többiek – mondta Dubus. – Azt szeretné, ha kimondanám, hogy igaz a gyanú, ha volt bennünk valami közös, ha mindkettőnknek ugyanolyan volt az ízlése, akkor arról talán én is tudtam, talán megnyílt előttem. Nos, ha ezt hiszi, akkor ostoba, Mr. Parker. Ostoba, és egy napon halállal lakol az ostobaságáért. Nincs ostobákra pazarolandó időm. Talán jobb lenne, ha távozna. Menjen oda fel, mert tudom, hogy hova tart. Az is lehet, hogy megtalálja a választ Gileádban. Ott találta meg Daniel Clay is a válaszokat a kérdéseire. Ó, igen, megtalálta, amit keresett, de nem jött vissza arról a helyről. Maga is jobban teszi, ha vigyáz, hová lép, különben maga sem tér vissza. Belefurakszik a lélekbe a jó öreg Gileád.

Most már szélesen mosolygott, ő volt a gileádi tudás őrzője. – Találkozott valaha egy Jim Poole nevű emberrel Mr. Dubus? Úgy tett, mint aki mélyen elgondolkozik. – Tudja, azt hiszem, hogy igen. Ő is csak egy bolond volt, mint maga. – Eltűnt. – Eltévedt. Gileád elnyelte. – Ez a véleménye? – Tudom. Nem számít, hogy hol van, hogy életben van, vagy halott, akkor is

Gileád rabja. Maga is Gileádba tart, és maga is eltévedt. – Magába fordult a tekintete. Már nem is pislogott. – Azt mondják, hogy mi vittük az ördögöt arra a helyre, pedig már ott volt azelőtt is – közölte, és egy kis csodálat vegyült a hangjába. – Éreztem már az első pillanattól kezdve, ahogy a lábammal érintettem azt a helyet. Az öreg Lumley nem jó helyet választott ahhoz, hogy fölépítse a menedékét. A föld mérgezett volt, és mi is megmérgeződtünk. És amikor eljöttünk onnan, az erdő vagy ami alatta volt, visszavette.

Betegesen fölnevetett. – Túl sok időt töltöttem egyedül. Túl sokáig morfondíroztam a dolgokon –

közölte. – Mi volt a Terv, Mr. Dubus? A nevetése elhalványult. – A Terv. A Hobbi. A Játék. Ezek mind ugyanazok. – A gyerekekkel való erőszakoskodások. Megrázta a fejét. – Hívhatja így, de ez csak azért van, mert nem érti a dolgot. Ez valami szép.

Pontosan ezt próbálom meg elmagyarázni azoknak, akik idejönnek, de nem hallgatnak meg. Nem akarják tudni.

– És Daniel Clay meghallgatta? – Ő más volt. Ő megértette. – Hogy érti ezt? De Dubus nem felelt.

– Tudja, hogy hol van most Daniel Clay? – kérdeztem. Dubus előrehajolt. – Ki tudja, hogy hol vannak a holtak? – kérdezte. – Maga észak felé tart, talán

megtudja. De most itt az ideje az engem érdeklő dolgoknak. Újra megnyomta a távirányítót, közben beállította a hangerősséget, és a tévé

életre kelt. Dubus megfordult a székben, és már csak a hátát láttam. Nem kísért ki. És ahogy elhajtottunk, megláttam, hogy a függöny meglibben a ház ablakán. Egy

kéz búcsút intett, és biztos voltam benne, hogy ebben a tiszta, rendes házban az öregember rajtam nevet.

A rákövetkező napokban a rendőrség megpróbálta összerakni az események láncolatát, összekapcsolni a részvevőket, a gyilkosságokhoz vezető dolgokat. Végső óráiban Dubus két telefonbeszélgetést bonyolított le, ugyanazt a számot hívta mind a kétszer. A halála után majd megtalálják a mobilját a holtteste alatt. Az ágy alatt rejtegette egy laza padlódeszka mögött, és hogy elrettentse azt, aki esetleg arrafelé keresgél, egy félig telt bilit tartott a deszkán, ami eléggé bűzlött ahhoz, hogy egyetlenegy ügybuzgó tartótiszt se merészkedjen oda, bár a jó megfigyelő számára szemet kellett volna, hogy szúrjon, hogy az egyébként tiszta és rendezett házban ez az egyedüli hely, ahol Dubus tisztaságszeretete csorbát szenvedett. A telefon feltöltős volt, és készpénzért vásárolták egy nagyáruházban egy hónappal korábban. A rendőrség sejtése szerint nem ez volt az első eset, hogy valaki segített Dubusnak kijátszania a telefonnal kapcsolatos korlátozásokat.

Dubus az utolsó előtti telefonhívását percekkel azelőtt bonyolította le, hogy Louis és én távoztunk, aztán valószínűleg visszatette a készüléket a rejtekhelyre, és visszament tévét nézni. Tik-tak, múltak a másodpercek, és egyre közeledett az a perc, amikor Mason Dubus elhagyja e Földet, és annak a felsőbbrendűnek az ítélőszéke elé áll, aki elé minden földi halandó egyszer kerül.

De ez még egy kicsit odább van. Most a napfény utolsó sugara is elenyészett. Nem volt fenn a hold. Mi tovább autóztunk, és alig szólaltunk meg. Halkan szólt a zene, a National éneke hallatszott a kocsi rádiójából. Az elmékben repkedő galambokról énekeltek, és a szívekben lakozó héjákról, én pedig a madárálarcot viselő férfiakra gondoltam.

És amikor megérkeztünk Jackmanbe, a jó öreg Gileád beköltözött a lelkünkbe.

V.

A bosszú próbára teszi végrehajtóját.

John Ford: A megtört szív

30.

Gyakran mondják, hogy kétféle Maine létezik. Ott van a nyári turisták Maine-je, tele homárral, zsemlével és fagyival. Jachtokkal és jachtklubokkal. Az a Maine, amelynek egy egész szép sávnyi tengerpartja van egészen Bar Harborig, és ahol nagyok a remények, és a telekárak is ehhez igazodnak, persze azon városok kivételével, amelyek nem néznek ki olyan csinosan, vagy nem elég szerencsések ahhoz, hogy odavonzzák a turistákat és a rengeteg dollárt, meg azokéval, ahol teljesen elsorvadt ugyan az ipar, de a fellendülés nem váratott magára. A Maine maradék részén lakókat gúnyosan csak „síkságiaknak” hívják, vagy rosszabb pillanatokban csak „észak-massachusettsieknek”.

A második Maine egészen más. Itt elsősorban erdőségek vannak, nincs óceán. Itt a „Vidék” uralkodik, vagy az „Aroostook”, amelyre mindig is különálló entitásként tekintettek, már csak a mérete miatt is. Északon fekszik, benn a szárazföldön. Vidékies és konzervatív, és az északi erdőségek a szíve.

De ezeket az erdőket már elérte a változás. A hatalmas papírgyárak, amelyek valaha a gazdaság tartóoszlopai voltak, szép lassan engedtek a szorításukon, mert rájöttek, hogy sokkal több pénz van az ingatlanpiacban, mint abban, hogy fákat termelnek ki. Plum Creek, az ország legnagyobb papírgyára, amely csaknem kétezer négyzetkilométernyi területet birtokol a Moosehead-tó körül, kijelölt egy hatalmas részt, ahol óriási építkezésbe akart kezdeni, lakókocsiparkokat, bérelhető kis házakból álló lakóparkokat és egy ipartelepet szándékozott létrehozni. Mert a déliek számára ez azt jelentette ugyan, hogy tönkreteszik az állam legnagyobb, még érintetlen, összefüggő területének szépségét, de a másik Maine számára ez munkát, pénzt jelentett, és azt, hogy ezzel friss vért pumpálnak a halódó közösségek ereibe.

Igazából a lombsátor eltakarta azt, hogy itt volt a leggyorsabban növekvő szegénység az egész országban. A városok zsugorodtak, az iskolák egyre kisebbé váltak, és a jövő fiatal reménységei mind elvándoroltak New Yorkba, Cumberlandbe és Bostonba. Amikor bezártak a papírmalmok, a jól fizető munkákat felváltotta a minimálbér. Csökkentek az adóbevételek. Nőtt a bűnözés, az otthoni erőszak és a droghasználat. Long Pond, amely valaha nagyobb volt, mint Jackman, gyakorlatilag meghalt a papírmalmok bezárásakor. Fenn Washington megyében, szinte látótávolságnyi közelségben Bar Harbortól, a nyári játszótértől, minden ötödik ember mélyszegénységben élt. Somersetben, ahol Jackman is feküdt, minden hatodik. És egyenletes ütemben áramlott a nép a skowhegani családsegítő és ifjúsági központba, ahol ételt és ruhát kapott. Bizonyos területeken több évet kellett várni egy kiutalható lakásra, és a lakhatási hozzájárulás mértéke meg az önkormányzati bérlakások száma egyre csak fogyott.

De furcsa módon Jackman egész jól prosperált az elmúlt években, részben a szeptember 11-i események miatt. Az 1990-es években hirtelen gyorsan csökkent a lakosság száma, és a házak fele üresen állt. A városnak még most is megvolt a papírmalma, de a turizmus jellegének átalakulása miatt azok, akik északra tartottak, lakóbusszal jöttek, és főztek saját maguknak, vagy nem sok pénzt hagytak a városban. De aztán becsapódtak a repülőgépek. És Jackman hirtelen annak a

küzdelemnek a frontvonalában találta magát, hogy a nemzet határait megóvják. Az amerikai határvédelmi szervezet megkettőzte az erőit, az ingatlanárak hirtelen fölmentek, és mindent összevéve Jackman sokkal jobb helyzetbe került, mint korábban már hosszú ideje. De még maine-i mércével mérve is azért eléggé távol esett mindentől. A legközelebbi bíróság Skowheganben volt, úgy száz kilométerre délre, és a zsaruk is Binghamből jártak fel, ami vagy hatvan kilométernyire volt. Furcsa módon törvényen kívüli hely volt ez.

Ahogy kiértünk Solonból, feltárult előttünk a Kennebec. Az út mentén egy táblára ez volt írva: Üdvözöljük a Moose River völgyében. Ha mégsem áll meg, végig mosolyogjon.

Louisra pillantottam. – Nem mosolyogsz – jegyeztem meg. – Ez azért van, mert megállunk. Sejtettem, hogy ezt a kijelentést sokféle módon lehet értelmezni. Aznap éjjel nem mentünk be Jackmanbe. A város előtt lehúzódtunk az útról. Volt

ott egy vendégfogadó egy kis dombon, olyan jellegű szobákkal, mint amilyenek a motelokban szoktak lenni, egy kis bár a recepció mellett és egy étterem, amelyben hosszú padok voltak, ahol a vadászok – akik értelmet adtak a télnek – kényelmesen ehettek. Angel már be is jelentkezett, bár sehol nem láttuk. Bementem a szobámba, ahol elég egyszerű berendezést találtam, de volt egy kis főzőfülke az egyik sarokban. Padlófűtés volt, és fullasztóan meleg. Lekapcsoltam a fűtést, nem törődve a figyelmeztetéssel, hogy tizenkét órára van szükség ahhoz, hogy a rendszer újra fölmelegítse a szobát a maximumra, aztán visszamentem a főépületbe.

Angel a bárban volt, előtte egy sör. Egy bárszéken ült, és újságot olvasott. Nem vett rólam tudomást, bár látta, hogy beléptem. Két ember volt tőle balra. Az egyik őt nézte, és súgott valamit a barátjának. Bántóan fölnevettek, és valami azt súgta nekem, hogy ez már egy ideje így megy. Közelebb léptem. Az, aki sugdosott, izmos fickó volt, és azt akarta, hogy az emberek lássák is ezt. Egy szűk, zöld pólót viselt, rajta egy nadrágtartót, amely az impregnált nadrágját tartotta. Rövidre volt nyírva a haja, de a homloka tetején, középen felállt egy tincs, mintha egy nyíl meredt volna ki a fejéből. A barátja alacsonyabb volt, és nehezebb, és lazább pólót húzott, hogy elrejtse a pocakját. A szakálla csak sikertelen kísérlet volt arra, hogy elrejtse hangsúlytalan állát. Ordított az egész emberről a rejtegetés, hogy nagyon is tisztában van a gyengéivel. Bár vigyorgott, a szeme szorongva villant néha Angelről a barátjára, mintha abban lelt örömét, hogy a másikat gyötörheti, csak még nagyobbá tenné az, hogy ez alkalommal nem ő az, akin gúnyolódnak. De a megkönnyebbülése mellett ott volt az a tudat is, hogy az izmos fickó bármelyik pillanatban könnyedén elkezdhet vele is ékelődni, és ha így tenne, már nem ez lenne az első eset.

A nagydarab fickó megütögette az ujjával Angel újságját. – Jól vagy, haver? – kérdezte. – Igen, jól – felelte Angel. – Fogadni mertem volna. – A férfi tett egy obszcén gesztust a kezével és a

nyelvével. – Gondoltam, hogy jól vagy. Hangosan fölnevetett. A barátja csatlakozott hozzá, mint ahogy a kis kutya

együtt ugat a nagy kutyával. Angel nem emelte föl a szemét az újságról.

– Hé, nem akarok én ezzel semmit – folytatta a férfi. – Csak egy kicsit mókázunk, ennyi az egész.

– Azt látom – mondta Angel. – Látszik, hogy milyen mókás fickó vagy. A férfi mosolya elhalványult, ahogy felfogta a gúnyt. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte. – Van valami bajod? Angel belekortyolt a sörébe, összehajtogatta az újságot, és felsóhajtott. A

sértegetője közelebb nyomult, a barátja pedig szorosan mellette. Angel szélesre tárta a két kezét, és mindkét férfit gyöngéden mellkason veregette. A csapos megtett minden tőle telhetőt, hogy kimaradjon a balhéból, de láttam, hogy a kassza fölötti tükörből figyeli a fejleményeket. Fiatal volt, de látott már ilyet korábban is. Fegyver, sör és vérszag, mindez olyan kombináció, amely garantáltan a legrosszabbat hozza ki a tudatlan emberekből.

– Vedd le a kibaszott kezed rólam! – kiáltott fel a nagydarab. – Kérdeztem valamit, hogy van-e valami bajod? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy igen. Tehát van?

Úgy tűnt, Angel végiggondolja a dolgot. – Nos – szólalt meg -, fáj a hátam, és itt vagyok a semmi közepén néhány

fegyveres földet túróval, és nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő emberekkel vagyok körülvéve.

Pillanatnyi zavart csönd támadt. – Micsoda? – kérdezte a nagydarab. Angel ugyanolyan képet vágott, mint az, aztán elsimultak a vonásai. – Ó – mondta. – Úgy érti, hogy magával van-e valami bajom? – Tett egy elutasító

mozdulatot a jobb kezével. – Egyáltalán nincs bajom magával – mondta. – De ellentétben velem, a maga mögött álló barátomnak lehet, hogy valami nagy baja van magával.

A nagydarab hátrafordult. A haverja már elhátrált, helyet adva Louisnak a bárpultnál.

– Hogy vannak? – kérdezte Louis, aki nem sokkal utánam lépett be a bárba, és ő is azonnal kiszúrta, hogy mi folyik itt. Ott álltam mellette, de nyilvánvaló volt, hogy ő a nagy attrakció.

A két férfi végigmérte Louist, és felmérte, mekkora esélyük van. De az nem tűnt jónak. Az egyikük biztosan megsérül. Az alfahím döntött, úgy gondolta, inkább veszítsen egy kicsit a méltóságából, mintsem valami végzetes történjen.

– Jól vagyok – mondta. – Akkor mindannyian elégedettek lehetünk – közölte Louis. – Azt hiszem. – Mintha mindjárt kész lenne a vacsora. – Igen, tényleg. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzanak, ha nem akarják lekésni a randijukat. – Aha. A fickó megpróbált elslisszanni Louis mellett, de kövérkés barátja útban volt, és

nem akart mozdulni, úgyhogy a könyökével tolta félre. Elvörösödött a megaláztatástól. A barátja megkockáztatott még egy pillantást Louis felé, aztán a kopasz után ügetett.

– Milyen jó helyet választottál szállásnak! – mondtam Angelnek. – Talán egy kicsit túlteng a tesztoszteron, és valószínűleg nehéz lesz betölteni a táncrendet, de nagyon kedves.

– Mi tartott ilyen kibaszott sokáig? – kérdezte Angel. – Rengeteg tennivalónk lesz, ha leszáll az éj, és itt egy szempillantás alatt besötétedik. És még csak tévé sincs a szobában.

Hamburgert és sült krumplit rendeltünk, és úgy döntöttünk, nem csatlakozunk a szomszéd szobában lévő vadászokhoz, hanem inkább a bárpult melletti kisasztalnál költjük el.

– Megtudtál valamit? – kérdeztem Angelt. – Igen, megtudtam, hogy senki nem hajlandó Gileádról beszélni. A legtöbbet

néhány öreglánytól sikerült megtudnom, akik fél lábbal már a sírban vannak. Elmondták, hogy ami megmaradt Gileádból, az magánterület lett. Egy Caswell nevű fickó vette meg körülbelül tizenöt évvel ezelőtt a körülötte lévő húszhektáros területtel együtt. Innen nem messze lakik. Mindig is itt lakott. Nem szórakozik sokat. Nem egy Rotary-tag. Felutaztam oda. Ki van rakva egy tábla, és le van lakatolva a kapu. Nyilvánvalóan nem kedveli a vadászokat, a birtokháborítókat és az ügynököket.

– Járt már itt Merrick? – Ha járt is itt, senki nem látta. – Talán Caswell igen. – Csak egy módon deríthetjük ki. – Ja. Figyeltem, ahogy a vadászok ettek, és fölismertem azt a kettőt, akiknek Angel a

céltáblája lett. A sarokban ültek, és nem érdekelték őket a körülöttük lévők. A nagydarab férfi arca még mindig vörös volt. Rengeteg fegyver volt itt, és vele együtt rengeteg macsóság. Nem valami jó kilátások.

– A barátaid a bárból? – kérdeztem. Angel bólintott. – Phil és Steve Hobokenből. – Talán nem lenne rossz, ha útjukra küldenénk őket. – Örömömre szolgálna – közölte Angel. – Egyébként honnan tudod a nevüket? Angel belenyúlt a zakója zsebébe, és kihúzott onnan két tárcát. – A régi szokások... A lakórészek félkörben helyezkedtek el. A bárnak és a recepciónak otthont adó

épület feljebb volt az út mellett, és a szobák meg a különálló kis épületek azon túl, egy domboldal alján. Nem volt nehéz rájönni, hol szálltak meg a homofóbok, mivel minden vendég köteles volt magánál tartani a kulcsát, amelyen egy fadarab fityegett. A két fickó kulcsa előttük hevert, miközben Angelt piszkálták. A tizennégyes házikóban laktak.

Körülbelül tizenöt perccel azután hagyták ott az asztalukat, hogy befejezték a vacsorát. Akkorra Angel és Louis már elment. A két fickó nem nézett rám, amikor távozott, de éreztem, hogy forr bennük a düh. Evés közben és utána ketten megittak vagy négy liter sört, és csak idő kérdése volt, hogy úgy döntsenek, valamilyen módon bosszút állnak a bárban történtekért.

A hőmérséklet hirtelen leesett, ahogy lement a nap. Az árnyékosabb helyeken a reggeli dér nem is olvadt fel. A két férfi gyorsan visszament a szállására, a nagydarab ment elöl, a kisebbik, szakállas mögötte. Amikor beléptek, meglátták, hogy a vadászfegyvereiket valaki szétszedte, és most ott hevernek darabokban a padlón. A csomagjaik pedig ott álltak a fegyverek mellett, összepakolva.

Közvetlenül mellettük, a bal oldalon ott állt Louis. Angel a kályha melletti asztalnál ült. Phil és Steve Hobokenből meglátta a két embert. Úgy tűnt, hogy Phil, a nagyobbik és az agresszívabb, mondani akar valamit, de aztán meglátta a fegyvert a két látogató kezében, úgyhogy újra becsukta a száját.

– Tudjátok, hogy nincsen tizenhármas számú ház? – mondta Angel. – Mi? – kérdezte Phil. – Azt mondtam, tudjátok-e, hogy itt nincsen tizenhármas számú ház? A számok a

tizenkettőről a tizennégyre ugranak, mivel senki nem akar megszállni a tizenhármasban. De ez attól még a tizenhármas, úgyhogy ti a tizenhármas házban vagytok, és ezért vagytok olyan balszerencsések.

– Miért lennénk balszerencsések? – Phil természetes gyűlölködése visszatért, és kissé föl is erősödött a bárban megivott bátorságjavítótól. – Én csak két faszfejet látok, akik eltévesztették a házat, és nem a jó fickókkal kezdtek. Ti vagytok a balszerencsések. Fogalmatok sincs, hogy kivel kezdtetek el baszakodni.

Mellette Steve egyik lábáról a másikra állt. A látszat ellenére neki azért volt valamennyi sütnivalója, vagy lehet, hogy eléggé józan maradt ahhoz, hogy rájöjjön, nem valami jó ötlet két fegyveres férfit ingerelni, amikor nálad nincs fegyver, vagy legalábbis olyan nincs, amelyet idejében össze lehetne szerelni ahhoz, hogy hasznát lehessen venni.

Angel előhúzta a zsebéből a tárcákat, és meglengette őket a két férfi felé. – De van fogalmunk – közölte. – Pontosan tudjuk, hogy kik vagytok. Tudjuk,

hogy hol laktok, hol dolgoztok. Tudjuk, Steve, hogyan néz ki a feleséged, és azt is, hogy Phil külön él a gyerekei anyjától. Nagyon sajnálatos, Phil. Vannak képek a gyerekekről, de Anyunak semmi nyoma. De te egy nagy barom vagy, úgyhogy nem lehet az asszonynak szemrehányást tenni azért, hogy kiadta az utadat. Ti viszont – velünk ellentétben – semmi mást nem tudtok rólunk, csak azt, hogy itt vagyunk, és jó okunk van arra, hogy meg legyünk bántva a hatalmas pofátok miatt. Tehát az ajánlatunk a következő: bepakoljátok a szaraitokat a kocsiba, és elindultok dél felé. A haverod majd vezet, Phil, mert te többet vedeltél nála. Mentek, mondjuk, úgy százötven kilométert, akkor megálltok, és kerestek valami szállást. Holnap pedig visszaindultok Hobokenbe, és soha többé nem láttok bennünket viszont. Mondom, valószínűleg nem láttok viszont. De soha nem lehet tudni. Lehet, hogy ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy valamikor ellátogassunk hozzátok. Hogy megnézzük Frank Sinatra szülővárosát. Csak hogy váratlanul betoppanhassunk, és üdvözölhessünk téged és Steve-et. Hacsak persze nem szeretnétek valami nyomós okot szolgáltatni ahhoz, hogy most kövessünk.

Phil még utoljára megpróbálkozott valamivel. Fafejűsége csodálatra méltó volt. – Vannak barátaink Jerseyben – közölte jelentőségteljesen. Úgy tűnt, hogy Angel valóban zavarba jött. Amikor végre felelt, a válasza csak

egy New York-itól származhatott. – Miért dicsekszik valaki ilyesmivel? – kérdezte. – Ki a fene akar Jerseybe menni?

– Az ipse úgy érti, hogy vannak barátai Jerseyben. – Ó – mondta Angel. – Ó, most már értem! Hé, mi is nézzük a Maffiózókat. De van

egy rossz hírem, Phil, méghozzá az, hogy ha igaz is, amit mondasz – de persze tudom, hogy nem -, mi olyasfélék vagyunk, akiket a Jerseybeli fickók hívni szoktak, ha érted, mire gondolok. Nem nehéz rájönni, ha egy kicsit jobban belegondolsz. Tudod, vannak pisztolyaink. Nektek meg vadászfegyvereitek. Ti szarvast lőni jöttetek ide. Mi nem szarvast lőni jöttünk. Az ember nem vadászik szarvasra Glockkal. Másra vadászik, nem szarvasra.

Phil válla teljesen beesett. Itt volt az ideje, hogy beismerje a vereséget. – Menjünk – mondta Steve-nek. Angel odadobta neki a tárcákat. Ő és Louis figyelték, ahogy a két férfi fölveszi a

csomagokat, összeszedi a fegyverek darabjait – kivéve a gyúszeget, amelyet Angel kihajított az erdőbe. Amikor kész voltak, Steve beült a volánhoz, Phil pedig megállt az anyósülés ajtajánál. Angel és Louis nemtörődöm módon a ház korlátjának dőlve állt, csak a fegyverek utaltak arra, hogy ez itt nem csak négy ismerős búcsúzkodása.

– Mindez azért, mert egy kicsit viccelődtünk a bárban – morogta Phil. – Nem – felelt erre Angel. – Mindez azért, mert seggfejek vagytok. Phil beült a kocsiba, és elhajtottak. Louis várt, míg a kocsi hátsó lámpái

belevesztek a sötétbe, aztán gyöngéden megütögette Angel kezét. – Hé, soha nem szoktunk hívást kapni Jerseyből! – mondta. – Tudom – felelte Angel. – Miért akarnánk bárkivel is beszélni Jerseyből? És most, hogy a munkát elvégezték, lefeküdtek aludni.

31.

Másnap reggel elindultunk észak felé Jackmanbe. Egy helyen várnunk kellett, míg egy teherautó megfordult a jackmani boltnál. Még így novemberben is kinn lógtak a pólók, mintha száradni tették volna ki őket. Az egyik oldalon állt egy öreg fekete-fehér rendőrautó, a kormánynál egy bábuval. Ennél közelebbről senki nem láthat itt északon zsarut.

– Voltak itt fenn északon valaha zsaruk? – kérdezte Louis. – Azt hiszem, a hatvanas vagy a hetvenes években volt itt egy. – És mi történt vele? Belehalt az unalomba? – Gondolom, igencsak csöndes lehet itt. Van egy körzeti megbízott, amennyire én

tudom. – Fogadni mernék, hogy a hosszú téli esték villámgyorsan elröpülnek számára. – Hé, volt itt egyszer egy gyilkosság! – Egyszer? – Nem tűnt úgy, hogy a közlés nagy hatással lett volna rá. – Elég nagy port vert fel az ügy valamikor. Egy Nelson Bartley nevű fickót – övé

volt a Moose River House – fejbe lőttek. Megtalálták a holttestét egy fa kiálló gyökerei közé begyömöszölve.

– Jó, és mikor volt ez? – 1919-ben. Ha jól emlékszem, valami alkoholcsempészet volt az ügyben. – Azt akarod mondani, hogy azóta semmi nem történt? – Ezen a vidéken az emberek nagy része, ha teheti, nem siet a meghalással,

bármennyire megdöbbentő is ez neked – mondtam. – Azt hiszem, én más körökben mozgok. – Én is azt hiszem. Tehát neked nem nagyon jön be a vidéki élet, ugye? – Éppen elég volt annyi, amennyi gyerekkoromban jutott. Már akkor se nagyon

szerettem. Gondolom, azóta nem sokat változott. A bolt mögött volt egy kettős melléképület. Az egyik részre az volt írva, hogy

Konzervatívok, a másikra meg az, hogy Liberálisok. – A te fajtád – mondtam Louisnak. – Nem az enyémek – felelte ő. – Én liberális republikánus vagyok. – Soha nem értettem, hogy az mit jelent. – Azt jelenti, hogy hiszek abban, hogy az emberek azt csinálhatják, amit akarnak,

egészen addig, amíg nem a közelemben teszik. – Azt hittem, hogy sokkal bonyolultabb ennél. – Nem, csak ennyi. Gondolod, hogy be kellene mennem, és közölnöm kellene

velük, hogy buzi vagyok? – Ha a helyedben lennék, még azt sem mondanám meg nekik, hogy fekete

vagyok – szólt közbe Angel a hátsó ülésről. – Ne ítéljük meg ezt a helyet arról a melléképületről – jegyeztem meg. – Az csak

azért van, hogy valamivel megnevettessék a turistákat. Egy ilyen kisváros nem élné túl, még csak nem is boldogulna, ha az itt élők bigottak és idióták volnának. Ne essetek abba a hibába, hogy megítélitek őket.

Hihetetlen, de ez elhallgattatta őket.

A bolton túl, a bal oldalon, a Szent Antal-templom lenyűgöző kettős tornya nyújtózott a szürke ég felé. A helyben bányászott gránitból emelték 1930-ban. A templom nem rítt volna ki egy nagyváros épületei közül, de egy ezer lelket számláló kisvárosba nagyon nem illett. De bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy Bennett Lumley megalkossa Gileádot, és úgy döntsön, hogy a tornya még a Szent Antal-templom tornyát is túlszárnyalja.

Jackmant – vagy Holdent, ahogy korábban hívták – angolok és írek alapították, a franciák csak később csatlakoztak hozzájuk. Az a rész, ahol a bolt állt, korábban egy Kis Kanada nevű terület része volt, és onnantól egészen a hídig tartott a város katolikus negyede, ezért volt a Szent Antal-templom a folyó keleti partján. Ha az ember átment a hídon, onnantól kezdve protestáns területen járt. A nagyapám azt szokta mondani, hogy ha katolikus vagy, elmegy, amennyiben kedveled a protestánsokat, legyenek azok kongregacionalisták vagy episzkopálisok. Fogalmam sem volt, hogy mennyit változhatott ez a hely azóta, de abban igencsak biztos voltam, hogy a régi felosztás megmaradt, talán egy-két ház kivételével.

A vörös téglás jackmani állomás a vasútvonal mellett állt, amely kettészelte a várost. Ma magánkézben van. A nagy hidat éppen renoválták, úgyhogy kerülő úton, egy ideiglenes hídon át jutottunk el a Moose River nevű részbe. A jobb oldalon ált a szerény Moose River Kongregacionalista Templom, amely olyan volt a Szent Antal-templommal összehasonlítva, mint a helyi klub a Red Soxhoz képest.

Végül elértünk a Golden Temető felirathoz, amely szemben volt a Windfall központtal. Kék, üres iskolabuszok sorakoztak álmosan előtte. Egy kockaköves út vezetett a temetőbe, de meredeknek és jegesnek tűnt, úgyhogy otthagytuk a kocsit az út tetején, és gyalog tettük meg a maradék utat, amely egy befagyott kis tó mellett vezetett el. A másik oldalon egy mocsaras terület húzódott, csak ez után tűntek föl egy kis dombon a temető sírkövei. A temetőkert kicsi volt, és drótkerítés zárta körül. De a kapu nem volt lelakatolva, és elég széles volt ahhoz, hogy egyenként beférjünk rajta. A legrégibb sírkövek a XIX. századból valók voltak, akkoriban valószínűleg még csak egy kis falu volt itt.

Megnéztem a kapuhoz legközelebb álló sírköveket, három nagyobbat és két kisebbet. Az elsőn az állt, hogy HATTIE E. JOHN F. CHILDS FELESÉGE, és a születési és halálozási dátum: 1865. április 11., 1891. november 26. Mellette volt a két kisebb kő: Clara M. és Vinal F. A felirat szerint Clara M. 1895. augusztus 16-án született, és alig egy hónappal később meg is halt, 1895. szeptember 30-án. Vinal F.-nek még ennél is rövidebb jutott ezen a Földön: 1903. szeptember 5-én született, és szeptember 28-án már halott volt. A negyedik sírkő Lillian L.-é volt, John második feleségéé, aki valószínűleg Clara és Vinal anyja lehetett. 1873. július 11-én született, és alig egy évvel a fia halála után, 1904. május 16-án ő is eltávozott. Az utolsó sírkő magáé John F. Childsé volt, aki 1860. szeptember 8-án született, és 1935. március 18-án halt meg, miután túlélt két feleséget és két gyermeket. A közelben nem volt több síremlék. Kíváncsi lettem volna, vajon John F. volt-e az utolsó tagja a családnak. Itt, ebben az apró temetőben megmutatkozott az egész élete öt kifaragott kő formájában.

De az a sírkő, amelyet mi kerestünk, a temető legdélebbi sarkában állt. Nem voltak rajta nevek, sem születési és halálozási dátumok. Csak ennyi állt rajta: GILEÁD GYERMEKEI, és ugyanaz a szó volt még odavésve háromszor:

CSECSEMŐ CSECSEMŐ CSECSEMŐ

És egy fohász, hogy Isten irgalmazzon a lelküknek. Mivel nem voltak megkeresztelve, eredetileg a temetőn kívül akarták eltemetni őket, de látszott, hogy valamikor kissé megváltoztatták a kerítés nyomvonalát úgy, hogy ez a sarok is belülre essen, úgyhogy Gileád Gyermekei most már a temetőben nyugszanak. Mindez nagyon sokat elárult azokról az emberekről, akik itt éltek, hogy csöndesen, minden felhajtás nélkül magukhoz ölelték ezeket a csecsemőket, és hagyták, hogy a temetőkertben legyen a végső nyughelyük.

– Mi történt azokkal a férfiakkal, akik ezt tették? – kérdezte Angel. Ránéztem, és láttam, hogy kiül arcára a szomorúság.

– Férfiakkal és nőkkel – javítottam ki. – A nőknek tudniuk kellett arról, hogy mi történt, és nem tudni, miért, de összejátszottak a férfiakkal. Ezek közül a gyerekek közül kettőről nem tudni, mi volt az oka a haláluknak, de egyiket egy kötőtűvel szurkálták agyon nem sokkal a születése után. Hallottál már olyan férfiról, aki egy kötőtűvel szurkál halálra egy gyereket? Nem, a nők nem fedték föl az igazságot, akár a szégyen, akár a félelem, akár valami más volt az oka. Nem hinném, hogy Dubus hazudott volna erről. Senkit nem vádoltak meg soha ebben az ügyben. A hatóságok megvizsgáltak két lányt, és megerősítették, hogy nem sokkal korábban gyerekük született, de nem volt olyan bizonyíték, amelynek segítségével ezeket a szüléseket a holttestekkel kapcsolatba lehetett volna hozni. A közösség összezárta a sorait, és azt állította, hogy a gyerekeket örökbe adták. Írásos nyomuk nem volt a szüléseknek, ami már önmagában bűncselekmény, olyasminek meg végképp nem, ami miatt senki nem akar büntetést kapni. Dubus azt mondta a nyomozóknak, hogy a gyerekek valahol Utah-ban vannak. Jött egy autó – mondta -, összeszedte őket, aztán beleveszett az éjszakába. Ez volt a sztori, és csak évekkel később vonta vissza, és vallotta be, hogy azok a lányok gyilkolták meg a csecsemőket, akik életet adtak nekik. Mindenesetre néhány héttel azután, hogy a holttesteket megtalálták, a közösség felbomlott, és az emberek külön utakra indultak.

– Hogy szabadon erőszakoskodhassanak valahol máshol – jegyezte meg Angel. Nem válaszoltam. Mit mondhattam volna, főleg Angelnek, aki maga is erőszak

áldozata volt, méghozzá a saját apja adta el olyan férfiaknak, akik kedvüket töltötték gyerektestén. Ezért volt most itt, ebben a régi temetőben, ebben a távoli, északi kisvárosban. Ezért voltak mindketten itt, vadászok a vadászok között. Már nem pénz vagy érdek kérdése volt számukra a dolog. Lehet, hogy az elején még így is volt, de mostanra már nem. Most már ugyanazért voltak itt, mint én: mert ha figyelmen kívül hagynánk mindazt, ami azokkal a gyerekekkel történt a közel- és régmúltban, ha elfordítanánk a fejünket, mert úgy könnyebb, az azt jelentené, hogy cinkosai vagyunk az elkövetett bűnöknek. Ha visszautasítanánk azt, hogy mélyebbre ásunk, összejátszanánk az elkövetőkkel.

– Valaki gondozza ezt a sírt – jegyezte meg Angel. Igaza volt. Nyoma sem volt gaznak, és a fű is le volt nyírva, nem terjedt tovább a

sír szélénél. Még a sírkövön lévő felirat is újra volt festve feketével, hogy jól látszódjék.

– Ki viselhet gondot egy ötvenéves sírra? – kérdezte Angel. – Talán az az ember, akié Gileád – feleltem. – Menjünk, és kérdezzük meg!

Nyolc-tíz kilométerrel odább a 201-esen, a Moose Riveren túl, a Snady Bay határa után egy jelzőtábla mutatott észak felé, a Bald Mountain Hiking Trail irányába, és tudtam, hogy közeledünk Gileádhoz. Ha Angel nem nézett volna korábban utána, nagyon nehezen találtuk volna meg. Az útnak, amelyen haladtunk, nem volt se neve, se száma. Csak egy tábla jelezte, hogy Magánterület, és – ahogy azt Angel korábban megjegyezte – figyelmeztetésnek szánt lista azokról, akiket különösen nem látnak itt szívesen. Úgy másfél kilométer után az utat elzárta egy kapu. Le volt lakatolva, és a kerítés beleveszett az erdőbe mindkét oldalon.

– Ott benn van Gileád – mutatott Angel észak felé az erdőbe. – Úgy még egy kilométernyire.

– És a ház? – Ugyanolyan távolságban, de az út irányában. Ha feljebb mész azon az

ösvényen, akkor láthatod is. – Egy kitaposott földútra mutatott, amely délkeleti irányban követte a kerítést.

Lehúzódtam a kocsival az út szélére. Átmásztunk a kapun, és bevetettük magunkat az erdőbe.

Tizenöt vagy húsz percet sétálhattunk, aztán elérkeztünk a tisztáshoz. Az épületek java része még állt. Egy olyan helyen, ahol a fa volt a legfőbb

építőanyag, Lumley úgy döntött, hogy a legtöbb házat kőből építi meg, ennyire biztos volt abban, hogy a közösség sokáig fennmarad majd. A házak különböző méretűek voltak, a kétszobás kis kunyhóktól egészen az olyan nagyokig, amelyekben kényelmesen elfért hat vagy több család is. A legtöbbjéből már csak romok maradtak, és néhányat fölégettek, de az egyik házat rendbe tették valamennyire. Volt teteje, és négy ablaka be volt rácsozva. A bejárat, egy masszív, tölgyfából durván kifaragott ajtó le volt lakatolva. Mindent összevetve a közösség fénykorában sem állhatott egy tucat családnál többől. Nagyon sok ilyen hely volt Maine-ben: elfeledett falvak, kisvárosok, amelyek elsorvadtak és kihaltak, olyan települések, amelyeket egy rossz hitű karizmatikus vezető alapított. A Szentély jutott eszembe a Casco Baynél, Faulkner és lemészárolt hívei Aroostookban. Gileád csak egy volt a sikertelen vállalkozások hosszú, gyalázatos sorában, amelyeket lelkiismeret nélküli emberek és alantas ösztönök irányítottak.

És az egész fölött ott meredezett a Megváltó Templomának hatalmas tornya, amelyet Lumley a Szent Antal-templom riválisának szánt. A falak megépültek, a torony készen volt, de tető soha nem került rá, és a falain belül soha senki nem adózott tisztelettel Istennek. Nem az iránta való tisztelet jelképe volt, hanem inkább egy férfi hiúságának a szimbóluma. És most az erdő magának követelte. Annyira benőtte a borostyán, hogy szinte úgy tűnt, maga a természet alkotta meg, levelekből és indákból építve templomot, amelynek padlója nem más, mint fű és gyom, és egy fa a szentségház, mert egy bíbor hikorifa nőtt oda, ahol az oltár helye volt, csupasz ágait úgy tárva szét, mintha egy prédikátor kissé zilált, csontvázszerű alakja lenne, akinek húsát már leette a hideg szél, s miközben kikelt a világ dolgai ellen, a nap és az eső megbarnította csontjait.

Gileádban minden a bomlásról, az elmúlásról és veszteségről mesélt. Ha nem tudtunk volna azokról a bűntettekről, amelyeket itt elkövettek, azokról a gyerekekről, akik itt szenvedtek, és a csecsemőkről, akik meghaltak itt, akkor is szorongva éreztük volna, hogy ez a hely beszennyeződött. Igaz, hogy a félig megépült templom grandiózusnak tetszett, de nem volt benne szépség, és úgy tűnt, hogy még a természet is megfertőződött ott, ahol érintkezett vele. Dubusnak igaza volt. Lumley nem jól választotta meg a helyszínt a közössége számára.

Ahogy Angel közelebb ment, hogy szemügyre vegye a templomot, egy kézmozdulattal megállítottam.

– Mi van? – kérdezte. – Ne nyúlj a növényekhez! – mondtam. – Miért ne? – Mert mindegyik mérgező. És igazam volt: mintha az összes utálatos gyom, minden kártékony virág itt talált

volna otthonra. Közülük sokat még soha nem láttam ennyire északon vagy ilyen összeállításban. Volt ott babérrózsa azzal a tépett jellegű, rozsdaszínű kérgével. Rózsaszín-fehér virágai – amelyeken a vörös pöttyök olyanok, mintha rovarok vére pettyezné őket, és amelyek porzószálai minden állat érintésére reagálnak – most hiányoztak. Láttam fehér kígyógyökeret – néhány virágja még most is virult -, amely mérgezővé teszi a tehenek tejét, ha az állat lelegeli a növényt. Egy kis sávnyi mocsaras részen – amelynek szélei be voltak fagyva – fogazott levelű, csíkos szárú bürök tenyészett, minden egyes része potenciálisan mérgező volt. Aztán volt ott csattanó maszlag, amely inkább termőföldeken nő, meg vérfű és aprócsalán. Még a borostyán is mérgező. Egyetlenegy madár sem röpül erre, gondoltam, még nyáron sem. Örökre néma, elhagyatott hely lesz. Fölnéztünk a vaskos toronyra, amelynek a csúcsa magasabban volt, mint a környező fák teteje. A félkörívű ablakok rekeszei sötéten meredtek az erdőre a borostyánréteg alatt, és a harangtoronynak szánt üres részt szinte teljesen ellepte a burjánzó növényzet. Nem voltak ajtók, helyükben négyszögletes, ásító hasadékok nyíltak a torony alján a templom mindkét oldalán, és sehol nem volt üveg az ablakokban. Mégis, ha be akart volna valaki lépni, nem úszta volna meg vágások és csípések nélkül a gyomnövények és a csalán miatt, amelyek megakadályozták, hogy valaki bejusson. Bár amikor közelebbről szemügyre vettük, lehetett látni, hogy valaki mégis megtette egy helyen, utat vágott magának, mivel a gyomok a két oldalon magasabbra és sűrűbben nőttek. A templomtól nyugatra megpillantottam egy ösvény nyomát, jól látszott, mert nem voltak ott magas fák. Itt szállították az építőanyagot, de fél évszázaddal később már csak a csapás maradt, amelyet a cserjék meghódítottak.

Odamentünk a jobb állapotban lévő házhoz. Bólintottam Angelnek, aki elkezdte kinyitni a zárat.

– Jó ideje nem nyitották ki – mondta. – Előhúzott egy kis doboz WD-40-et a zakója zsebéből, belesprayzett a zárba, aztán újra nekiállt kinyitni. Jó néhány perc elteltével egy kattanás hallatszott. Benyomta az ajtót a vállával, és az nyikorogva kinyílt.

Két helyiség volt benn, mindkettő üres. Betonból öntötték ki a padlót, de nyilvánvaló volt, hogy nem az eredeti épülethez tartozott. A nap – mely oly sokáig küzdött, hogy a sugaraival besüssön ide a piszkos üvegen keresztül – most

kihasználta az alkalmat, és a nyitott ajtón keresztül megfürdette a fényben a belső teret, de nem volt itt semmi látni- és megvilágítanivaló. Louis kissé megkocogtatta az ablakot a bütykével.

– Plexiüveg – közölte. Végigfuttatta az ujját a kereten. Úgy látszott, hogy valaki valamikor elkezdte kiszedegetni a gittet, amely a plexit a helyén tartotta. Nem jutott sokra, de a meghiúsult kísérlet nyoma megmaradt.

Közelebb hajolt a plexiüveghez, aztán letérdelt, megpróbált valamit jobban szemügyre venni, amit éles szeme fölfedezett.

– Nézz csak ide! – mondta. Apró kis nyomok voltak a jobb sarokba bekarcolva. Közelebb dugtam a fejem,

hátha jobban látom, hogy mi lehet az, de Angel jött rá előbb. – L. M. – közölte. – Lucy Merrick – mondtam. Az kellett, hogy legyen. Nem volt más bevésés sem a

falakon, sem az ablakokon. Ha valami érzelemtől vezérelve vésték volna be a kezdőbetűket, akkor más betűk, más nevek is lettek volna. De Gileád nem az a hely, ahová egyedül jön az ember, legalábbis nem önként.

Ekkor már tudtam, hogy idehozták Andy Kellogot és később Merrick lányát is. Andy Kellog sérülten, traumatikus élményekkel telve ugyan, de élve visszajött. De Lucy Merrick sohasem tért vissza. A levegő mintha hirtelen áporodottá, halottá vált volna, mintha megfertőzte volna, testet öltött volna mindaz, amit a szívem mélyén tudtam.

– Miért itt? – kérdezte Louis halkan. – Miért hozták ide őket? – Azért, ami korábban itt történt – felelte Angel. Megérintette az ujjával a betűket,

amelyeket Lucy Merrick vésett az ablakra, mindkettőn óvatosan és gyöngéden végighúzta emlékezésképpen. Arra gondoltam, amit én tettem a saját házam padlásán, amikor a porba írt üzenetet olvastam. – Csak fokozta az élvezetüket, hogy tudták, megismételnek valami olyasmit, amit a múltban már valakik megtettek, mintha csak folytatnának egy hagyományt.

A fejemben visszhangzott az, amit Christian a „helyszínegyezésről” mondott. Vajon ez állt amögött, hogy Clayt annyira lenyűgözte Gileád? Vajon újra akarta teremteni azokat az eseményeket, amelyek fél évszázaddal korábban ott történtek, esetleg másoknak segített ebben? Lehet, hogy az érdeklődésének nem pusztán a bujaság és a kéjvágy volt az oka? Az is lehet, hogy egyáltalán nem lehet okolni azért, ami történt, és csak a szakmai kíváncsiság hozta el erre a helyszínre, mélyen az erdőbe, ez kísértett az emlékeiben, és öltött testet a festményeiben, amelyet Merrick elszakított Joel Harmonnál, és amelyet Mason Dubus olyan büszkén kitett a falára? De ezt lassan kezdtem nem nagyon hinni. Ha valakik megpróbálták újrateremteni egy bűntett helyszínét, akkor valószínűleg fölkutatták volna a felbujtót is, Mason Dubust. Tudtam, hogy egy olyan utat követünk, amelyet Clay taposott ki, nyomára bukkanva a jeleknek, amelyeket maga után hagyott, miközben északnak tartott. Nekiadta az egyik értékes alkotását Dubusnak, ez pedig nem úgy tűnt, mintha pusztán csak a köszönet megnyilvánulása lett volna. Inkább közelebb volt a tisztelet megnyilvánulásához, szinte a ragaszkodás jelének tűnt.

Keresztülmentem a két helyiségen, hátha rábukkanok még annak a nyomára, hogy Lucy Merrick itt járt, de nem találtam semmit. Régebben valószínűleg lehettek itt matracok, takarók, talán még néhány könyv és magazin is. A falon voltak

villanykapcsolók, de körte nem volt a foglalatokban. A második szoba túlsó sarkában láttam arra utaló nyomokat, hogy ott állhatott valamiféle fémlemez, alatta egy lyuk. A falban volt egy még nagyobb lyuk, amelyet betömtek ugyan, de azért most is jól látható volt. Itt állhatott a kályha, a kandallót pedig még korábban befalazhatták. Lucy Merrick szeptemberben tűnt el. Elég hideg lehetett akkor itt. Hogyan tartották melegen, ha tényleg itt volt bezárva? Nem tudtam a választ. Mindent elvittek innen, és egyértelmű volt, hogy ezeket a szobákat már hosszú évek óta nem használták.

– Itt ölték meg, ugye? – kérdezte Angel. Még mindig az ablaknál állt, az ujját továbbra sem vette le a bekarcolt betűkről, mintha azzal, hogy így tesz, megérinthetné valahogy Lucyt, vigasztalhatná, hogy – akárhol van is most – tudhassa, valaki meglelte a betűket, amelyeket hagyott, és most siratja őt. A betűk kicsik voltak, alig lehetett őket látni. A lány nem akarta, hogy a férfiak, akik őt elrabolták, fölfedezzék. Talán úgy hitte, hogy bizonyítékul szolgálhatnak majd, ha újra szabad lesz, vagy attól félt, hogy soha nem szabadul ki onnan, és reménykedett benne, hogy ezek a betűk majd nyomra vezetik azt, aki törődik vele annyira, hogy megpróbálja kideríteni, mi történt vele.

– A többieket nem ölték meg – mondtam. – Azért viselték az álarcokat, hogy elengedhessék őket anélkül, hogy azon kellene aggódniuk, hogy azonosítják majd őket. Lehet, hogy egy lépéssel tovább mentek, vagy valami történt, valami balul sült el. A lány valahogy meghalt, és azok az emberek eltakarítottak minden arról árulkodó jelet, hogy valaha volt itt valaki, aztán bezárták a házat, és soha nem jöttek vissza többé.

Angel levette a kezét az ablakról. – Caswellnek, a fickónak, akié a terület, tudnia kell, hogy mi történt. – Igen – mondtam halkan. – Bizonyára tudja. Megfordultam, hogy megyek. Louis előttem járt. Megállt az ajtóban, sötét alakja kirajzolódott a napfényben. Kinyitotta a száját,

hogy mondjon valamit, aztán becsukta. A hang tisztán elért mindannyiunkhoz. Betáraztak egy fegyvert. És valaki így szólt:

– Fiúk, jobban teszik, ha egy tapodtat sem mozdulnak, különben szétlövöm az átkozott fejüket!

32.

Angel és én némán álltunk a házban, és nem is akartunk megszólalni. Louis megmerevedett az ajtóban, két kezét széttárta a teste mellett, hogy megmutassa a kint lévő férfinak, hogy nincs a kezében fegyver.

– Jöjjön ki lassan! – parancsolta a hang. – És tegye a két kezét a fejére! Maguk ott ketten, csinálják ugyanezt! Nem látnak engem, de én jól látom magukat. Ha csak egyikük is megmozdul, Tipp-Topp úr ebben a csicsás kabátban azonnal kap egy golyót az arcába. Birtokháborítást követtek el, ez magánterület, engedély nélkül jöttek ide. Lehet, hogy maguknál is van fegyver. Ebben az államban egyetlen bíró sem ítélne el azért, ha fegyveres behatolókat ölök meg, ha rákényszerítenek.

Louis arccal az erdő felé lassan kilépett az ajtónyílásból, és a két kezét a feje mögé tette. Angel és én nem tehettünk mást, mint hogy követtük. Megpróbáltam kideríteni, hogy honnan jön a hang, de minden némaságba burkolódzott, miközben kiléptünk a ház védelméből. Aztán egy férfi bukkant fel a fürtöshanga és alásfa cserje közül. Álcázásra kiváló zöld nadrágot viselt, egy hozzá illő dzsekit, és egy tizenkettes Browningot tartott a kezében. Az ötvenes éveinek az elején járt, magas volt, de nem izmos. Sápadt volt az arca, és túlságosan hosszú volt a haja, rendetlen, úgy ült a fején, mint valami piszkos felmosórongy. Olyannak tűnt, mint aki már régóta nem aludt egy tisztességeset. A szeme kidülledt, mintha a koponyájában lévő nyomást már nem bírnák tovább, és annyira karikás volt az alja, hogy úgy tűnt, mintha a bőre szép lassan hámlott volna lefelé. Friss, vörös sebek voltak az arcán, állán és a nyakán a borotválkozástól.

– Kik maguk? – kérdezte. Rezzenetlenül tartotta a kezében a fegyvert, de a hangja remegett, mintha egyszerre csak vagy a testén, vagy a hangján tudna uralkodni.

– Vadászok – feleltem. – Valóban? – horkant fel. – És mire vadásznak fegyver nélkül? – Emberekre – felelte egyszerűen Louis. Újabb repedés a férfi álarcán. Láttam, hogy a ruhája alatt a bőrén repedések

jelennek meg, mint a porcelánbabákon, mielőtt darabjaikra hullanának szét. – Maga Caswell? – kérdeztem. – Ki kérdezi? – A nevem Charlie Parker. Magánnyomozó vagyok. Ők pedig a kollégáim. – Igen, a nevem Caswell, és ez az én földem. Maguknak semmi keresnivalójuk itt. – Bizonyos szempontból pontosan e miatt a keresnivaló miatt vagyunk itt. – Ha keresnek valamit, menjenek egy boltba. – Föl szeretnénk tenni magának néhány kérdést. Caswell kissé fölemelte a fegyver csövét, és lőtt egyet. A fejünk fölött ment el a

lövés, de azért összerezzentem. A fickó újratöltött, aztán a fegyver csöve rezzenéstelenül nézett velünk ismét farkasszemet.

– Talán nem hallották, hogy mit mondtam? Nincsenek olyan helyzetben, hogy kérdéseket tegyenek föl.

– Vagy velünk beszél, vagy a rendőrséggel, válasszon! Caswell keze megmozdult a fegyveren.

– Mi a fenéről beszél? Nekem nincs félnivalóm a rendőrségtől. – Maga újította föl ezt a házat? – Na és ha igen? Ez az én földem. – Eléggé furcsának tűnik, felújítani egy romot egy elhagyatott falu kellős

közepén. – Nem tiltja a törvény. – Igen, azt hiszem, hogy nem. De azt már valószínűleg igen, ami benne történt. Próbálkoztam. Lehet, hogy Caswell lelő azért, hogy felpiszkálom, de nem

valószínű. Nem olyan fajtának tűnt. A fegyver és a terepszínű ruha ellenére volt benne valami puhányság, mintha valaki hirtelen fegyvert adott volna egy rongybaba kezébe.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszél – mondta, de egyet hátralépett. – Arról beszélek, ami Gileádban történt – próbálkoztam – azokkal a gyerekekkel,

akiket megöltek. Egész sor sajátságos érzelmet tükrözött Caswell arca. Először is döbbenetet, aztán

félelmet, majd látszott, ahogy szép lassan ráébred, hogy én a régmúltról beszélek, nem a mostanában történtekről. Nagy megelégedettséggel figyeltem, ahogy sikertelenül próbálja elrejteni megkönnyebbülését. Tudta. Tudta, hogy mi történt Lucy Merrickkel.

– Igen – mondta. – Emlékszem. Pontosan ezért próbálok távol tartani mindenkit ettől a helytől. Soha nem lehet tudni, miféle alakokat vonzana ez a hely.

– Igaz – feleltem. – És milyen alakok lennének azok? Caswell nem is próbált meg válaszolni a kérdésemre. Beszorította magát egy

sarokba, és most azon gondolkodott, hogyan törjön ki onnan. – Mindenféle ember – mondta szárazon. – Miért vette meg ezt a helyet, Mr. Caswell? Elég fura dolognak tűnik nekem,

annak fényében, ami itt történt. – Nincs olyan törvény, hogy valaki ne vehetne meg egy birtokot. Egész

életemben itt fenn éltem. Olcsó volt a terület, a történtek miatt. – És a történtek nem aggasztják? – Nem aggasztanak egyáltalán. És most... Nem hagytam, hogy befejezze. – Csak csodálkozom, mert az látszik, hogy valami aggasztja. Nem néz ki valami

jól. Az igazat megvallva, úgy néz ki, mint aki feszült valami miatt. Igazából határozottan rémültnek tűnik.

Fején találtam a szöget. A szavaim igazságát igazolta Caswell reakciója. A kis repedések egyre nagyobbak és mélyebbek lettek, és a fegyver csöve kissé megereszkedett a föld felé. Éreztem, hogy Louis mérlegeli, ne most cselekedjék-e, megfeszült a teste, miközben arra készült, hogy rávesse magát Caswellre.

– Ne – suttogtam, és Louis kérdés nélkül ellazult. Caswell rájött, hogy milyennek láttuk hirtelen. Kihúzta magát, és a vállához

emelte a fegyver tusát, ránk emelve a csövét. A Browning célzósínjén a bemart rovátkák olyanok voltak, mint valami ugrásra kész állat gerince. Hallottam, hogy Louis halkan felszisszen, de én már nem aggódtam Caswell miatt. Csak színlelt.

– Nem félek maguktól – mondta. – Nem esem abba a hibába. – Akkor kitől fél?

Caswell kissé megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a hajszálai végén lógó néhány izzadtságcsepptől.

– Jobban tenné, ha visszaülne a kocsijába, maga és a „kollégái” is. És tartsák a kezüket a fejükön, miközben ezt teszik. És soha többet ne jöjjenek ide vissza. Ez az első és egyben utolsó figyelmeztetésem.

Várt, hogy elindulunk, aztán elkezdett visszahátrálni az erdőbe. – Hallott valaha egy bizonyos Lucy Merrickről, Mr. Caswell? – kérdeztem tőle.

Megálltam, és visszanéztem a vállam fölött, de a kezem nem vettem el a fejem mögül.

– Nem – felelte. Egy darabig nem szólt semmit, mintha csak megpróbálná magát meggyőzni arról, hogy a nevet nem is mondták ki hangosan. – Soha nem hallottam még ezt a nevet.

– Na és a Daniel Clayt? Megrázta a fejét. – Csak menjenek tovább! Befejeztem a beszélgetést magukkal. – Visszajövünk, Mr. Caswell. Gondolom, ezzel maga is tisztában van. Caswell nem felelt. Csak hátrált befelé az erdőbe, egyre mélyebben, és már nem

törődött azzal, hogy mi haladunk-e a kocsink felé, vagy nem. Csak megpróbált olyan messze kerülni tőlünk, amilyen messze csak lehet. Kíváncsi lettem volna, hogy kinek telefonál, ha már az otthona biztonságában lesz. De már nem számított. Közel jártunk. Akármi volt is az oka, de Caswell kezdett szétesni, és én mindent megtettem azért, hogy felgyorsítsam ezt a folyamatot.

Aznap délután beszélgettem a bárpult mögötti csaposfiúval, aki szemtanúja volt az Angel és a jerseyi fickók civakodásának. Skip volt a neve, de ezt nem rovom fel neki. Huszonkét éves egyetemista volt, és mesterfokozatot akart szerezni közösségfejlesztésből és -tervezésből a Dél-Maine-i Egyetemen. Skip apja társtulajdonosa volt a helynek, és a fiú elmesélte nekem, hogy a nyári hónapokban itt szokott dolgozni, meg a vadászidényben, ha sikerült neki elszabadulnia az egyetemről. Azt tervezte, hogy ha befejezi a tanulmányait, Somerset megyében keres majd állást. A vele egykorúakkal ellentétben ő nem akart innen elmenni. Reménykedett abban, hogy sikerül majd egy kissé jobbá tenni ezt a vidéket, hogy kellemesebb legyen itt az élet, bár elég okos volt ahhoz, hogy rájöjjön, az esélyek jelenleg a régió ellen dolgoznak.

Skip elmondta, hogy a Caswell család már háromnégy generáció óta itt lakik, és hogy mindig olyan szegények voltak, mint a templom egere. Az idényben Caswell néha vadászkísérő volt, az év többi részében pedig alkalmi munkákat vállalt, ezermester volt, de ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább hanyagolta a vadászok kísérését, de mindig rendelkezésre állt, ha valakinek a ház körüli teendőknél volt rá szüksége. Amikor megvette a Gileád körüli területet, anélkül fizetett érte, hogy bankkölcsönt vett volna föl. Maga a föld nem volt igazán olcsó, annak ellenére, amit Caswell mondott nekünk, még úgy se, hogy az ott történtek nagyon rossz fényt vetettek rá. Nagyobb összeg volt, mint amennyit a helyiek szerint Otis Caswell ki tudott volna fizetni, de ő még csak nem is elégedetlenkedett az ár miatt, és nem is próbált meg alkudni az ingatlanügynökkel, aki a megboldogult Bennett Lumley leszármazottainak a nevében árulta az ingatlant. Azóta kitette a

Magánterület táblákat, és eléggé visszahúzódó lett. Senki nem háborgatta itt fenn. Senkinek nem volt oka rá.

Két lehetőség volt, és egyik sem vetett jó fényt Caswellre. Az első az volt, hogy valaki odaadta neki a pénzt, hogy azon vásárolja meg az ingatlant, hogy titokban maradhasson a terület valódi birtokosának a kiléte, és Caswell úgy tett, mintha semmit nem látna abból, mi folyik a rendbe tett házban. A másik lehetőség, hogy ő is aktív résztvevője volt annak, ami ott történt. Akárhogy van is, eleget tudott ahhoz, hogy ezt a nyomot kövessük. Megtaláltam a telefonszámát az ottani telefonkönyvben, és a szobámból felhívtam. A második csöngetésre fölvette.

– Várt telefonhívást, Mr. Caswell? – érdeklődtem. – Ki beszél? – Nemrég találkoztunk. A nevem Parker. Letette. Újra tárcsáztam. Ez alkalommal háromszor vagy négyszer is kicsöngött,

mire fölvette a kagylót. – Mit akar? – kérdezte. – Már közöltem: semmi mondanivalóm nincs a maga

számára. – Szerintem nagyon is jól tudja, hogy mit akarok, Mr. Caswell. Azt akarom, hogy

elmondja, mi történt ott, abban az üres, plexiüveg ablakú, megerősített ajtajú házban. Azt akarom, hogy meséljen nekem Andy Kellogról és Lucy Merrickről. Ha megteszi, akkor talán megmenthetem.

– Megmenthet? Mitől? Miről beszél? – Frank Merricktől. Csönd lett a telefon túlsó végén. – Ne hívjon újra! – mondta Caswell. – Nem ismerek semmiféle Frank Merricket és

azokat sem, akiket említett. – Idetart, Otis, jobb, ha elhiszi. Tudni akarja, hogy mi történt a lányával. És nem

lesz olyan belátó, mint a barátaim és én. Szerintem a haverjai cserben fogják magát hagyni, Otis, az ő prédájául. Vagy az is lehet, hogy úgy vélik, maga a leggyöngébb láncszem, és magával is azt teszik majd, mint Daniel Clayjel.

– Mi nem... – kezdte Caswell, de aztán észbe kapott. – Mit nem, Otis? Nem csináltak semmit Daniel Clayjel? Nem ölték meg? Meséljen

erről! – Menjen a fenébe! – közölte Caswell. – Tűnjön a pokolba, bassza meg! Azzal letette. Amikor harmadjára is hívtam, senki nem vette föl. A telefon csak

csöngött és csöngött. Elképzeltem, ahogy a szemétláda Otis Caswell áll a házában, a két kezét a fülére szorítva, hogy ne hallja a csörgést, aztán a csengő hang átváltott foglalt jelzésre, amikor Caswell kihúzta a telefon zsinórját.

Leszállt az éj. A Caswell-lel való találkozásunk a vég kezdetét jelezte. Férfiak tartottak északnyugat felé, közöttük Merrick is, de számára az élet homokórájában a szemek lassan már peregtek lefelé, és nem a homokóra összeszűkülő nyakán át, hanem a saját keze által, ahogy az ujjai szorosan összeértek, a száraz homokszemek átperegtek a kisujja melletti résen. Azzal, hogy Daniel Clayről kérdezősködött, lerövidítette létének hosszát. Kitárta a két kezét, kérte a homokot, pedig tudta, hogy képtelen lesz sokáig megtartani a kezében, és most kétszer olyan gyorsan fogynak a

szemek. Csak abban reménykedhetett, hogy ahhoz még elegendő ideig életben lesz, hogy rátaláljon a lánya végső nyughelyére.

És így, ahogy az éj leszállt, Merrick az öreg rénszarvasról elnevezett Old Moose Lodge szálláshelyen találta magát. A neve alapján mindenki úgy képzelte el, hogy itt fapadlót, kényelmes fotelokat, barátságos maine-i vendéglátókat talál, akik üdvözlik a vendéget, a kandallóban ropog a tűz, a szobák tiszták és modernek, de azért sikerült megőrizniük valamit a rusztikusságból, reggelire pedig juharszirupos palacsinta, szalonna dukál, melyet mosolygó, fiatal nők szolgálnak fel a békés tóra és végeláthatatlan erdőkre néző asztalnál ülő vendégeknek.

Valójában senki nem hajtotta le a fejét az Old Moose Lodge-ban, legalábbis ágyban nem. Régebben a férfiak lehet, hogy kialudták a részegségüket az egyik hátsó szobában, de akkor is a padlón tették, annyira elbódultak az alkoholtól, hogy a kényelem sokkal kevesebbet számított, mint az, hogy legyen egy hely, ahol ki lehet nyújtózni és hagyni, hogy az áldott öntudatlanság elborítsa őket. Még a legkisebb engedményt sem tették itt a kényelemnek, nehogy elveszítsék a szeszmérési engedélyt, pedig minden évben elindult a szokásos spekuláció az átalakításról, ami mindig témát adott a helyi lapnak és a köznépnek. Bármit eltávolítottak, ha úgy találták, hogy az a részegek védőpárnájául szolgál. De azért a név kapcsán felmerülő gondolatok nem voltak teljesen alaptalanok.

Tényleg fapadlója volt a helynek. Merrick a bár hátulsó részéhez közel ült, az ajtónak háttal, de a vele szemben lévő

falon volt egy tükör, amelyben látott mindenkit, aki belépett, de azok nem szúrhatták ki őt azonnal. Bár a bárban meleg volt, és ő meglehetősen izzadt, nem vette le barna színű bőrkabátját. Részben azért, mert így a zsebében tarthatta a fegyverét, ahonnan könnyen előkaphatta. És így nem látszott, ha az oldalán lévő seb – amelyből megint szivárogni kezdett a vér – teljesen átvérezte a kötést.

Nem sokkal Bingham után ölte meg az oroszokat, ahol a Stream Road leágazott a 201-esről, és követte Austin Streamet Mayfield község felé. Tudta, hogy utána jönnek. Már Demarcian meggyilkolása is elég lett volna ahhoz, hogy a fejére hozza őket, de ráadásul más miatt is nehezteltek rá; volt velük elintézetlen dolga néhány korábbi, még a kilencvenes évek elejéről származó ügylet miatt – az egyik Kis-Odesszában történt, a másik Bostonban. Azon csodálkozott, hogy nem mozdultak rá már a börtönben, de a szigorított megvédte azzal, hogy elszigetelték másoktól, és a hírneve is megtette a magáét. Demarcian meggyilkolása után elindult a szóbeszéd. Telefon ment bizonyos helyekre, szívességeket emlegettek föl, adósságokat törlesztettek. Talán nem kellett volna megölnie Demarciant, de a kis ember azzal a korcs karjával nem válaszolt neki, és ő is egy láncszem volt az eseményeknek abban a láncolatában, amelyek elvették Merricktől a lányát. Ha másban nem is, de ebben igaza volt Eldritchnek. Ha Demarcian megölésének az ára az, hogy további embereket kell meggyilkolni, akkor ő, Merrick hajlandó alávetni magát ennek. Nem fogja senki megakadályozni abban, hogy elérjen Gileádba. És ott – ezt biztosan érezte – megtalálja a válaszokat, amelyekre annyira vágyik.

Csodálkozott, hogyan találták meg az oroszok ilyen gyorsan. Hiszen lecserélte a kocsiját, mégis ott volt a nyomában az a két ember a négykerék-meghajtású, fekete autóval. Merricknek eszébe jutott, hogy talán nem kellett volna életben hagynia Rebecca volt férjét, de ő nem az az ember, aki minden ok nélkül meggyilkol valakit,

és amennyire meg tudta ítélni, Legere nem tudott semmit. Még a volt felesége sem bízott benne annyira, hogy bármit is elmondjon neki az apjáról.

De Merrick abban is biztos volt, hogy szinte azóta, mióta ezt a kutatást elkezdte, minden lépését, eredményét figyelték. Az öreg ügyvédre gondolt abban a papírokkal teli irodában, és a láthatatlan jótevőre, a rejtélyes másikra, aki Eldritchet arra utasította, hogy neki segítsen, aki az anyagiakról gondoskodott, egy helyről, ahol meghúzódhatott, és információval látta el. Az ügyvéd soha nem adott kielégítő magyarázatot arra, hogy miért nyújt segítséget neki, így Merrick bizalmatlansága egyre nőtt iránta. Mindez oda vezetett, hogy egyre nagyobb távolságot kezdett tartani az öregembertől, amikor ez már lehetségessé vált, kivéve a legutóbbi rövid epizódot, amikor ismét bezárták a börtönbe. De még ezután is, amikor elővigyázatos volt, és igyekezett eltüntetni a nyomait, voltak olyan időszakok, amikor úgy érezte, hogy figyelik, néha, amikor tömegben volt, és próbált elvegyülni, eltűnni egy bevásárlóközpontban vagy egy bárban, és néha máskor is, amikor egyedül volt. Mintha megpillantott volna egy alakot, egy rongyos figurát, aki egy elnyűtt, fekete kabátot viselt, és komolyan figyelte őt a cigarettája füstjén keresztül, de amikor megpróbálta követni, a férfi eltűnt, és Merrick nem pillantotta meg újra.

Aztán ott voltak a rémálmok. A biztonságos házban kezdődtek, nem sokkal azután, hogy megkapta az autót és a pénzt Eldritchtől: sápadt, csont és bőr lényekről álmodott, a szemgödreik feketék voltak, a szájukon nem volt ajak, és teljesen ráncosak voltak. Mindegyik vízhatlan anyagból készült kabátot viselt, azt a régi fajta esőkabátot. A kabátokról hiányzott a gomb, a gallérjukon és a mandzsettarészen vöröses-barnás elszíneződés látszott. Merrick fölébredt a sötétben, és az álom és ébrenlét határán arra gondolt, hogy most majdnem meglátta őket, ahogy elhátrálnak tőle – mintha csak föléje hajoltak volna, miközben aludt -, és az ajkukat nem hagyta el lélegzet, csak valami kártékony, korhadt valaminek a szaga, ami bennük lakozott. Amióta eljött a biztonságos házból, egyre ritkultak az álmok, de most is voltak olyan éjszakák, amikor arra ébredt mély álmából, hogy a bőre bizsereg, és valami halvány szag lengi körül, amely nem volt még jelen akkor, amikor lehunyta a szemét.

Vajon Eldritch árulta el az oroszoknak, hogy ő hol van, mert veszélyesnek ítélte, és ezt az a másik is elősegítette abban az elnyűtt fekete kabátban? Vajon az az alak és Eldritch ügyfele egy és ugyanaz az ember? Merrick nem tudta, de már nem számított a dolog. Már minden a végéhez közelített, hamarosan eljön a béke.

Az oroszok óvatlanok voltak. Látta, hogy jönnek, figyelte a visszapillantó tükörben, ahogy két vagy három kocsival lemaradva mögötte vannak, és csak nagy ritkán előznek, amikor szükséges volt ahhoz, hogy ne veszítsék szem elől. Egy helyen le is húzódott az út szélére, hogy lássa, elhaladnak-e mellette. Úgy is volt, elhaladtukban előremeredtek, még csak véletlenül se vették észre, miközben ő kiteregetett egy térképet a kormánykerékre, és úgy tett, mintha az utat követné az ujjával, de túl sok kocsi járt arrafelé ahhoz, hogy ott kapják el. Merrick hagyta, hadd menjenek el, aztán néhány perc elteltével elindult. Látta őket maga előtt, a lassú sávban kullogtak, abban reménykedve, hogy újra elhagyja őket, és ő úgy is tett. Néhány kilométer múlva lefordult a Stream Roadra, és onnan talált egy leágazó földutat, amely megfelelt a céljainak. Jó másfél kilométeren át azon haladt, elgurult néhány elhagyatott, az úttól távolabb eső kalyiba mellett, aztán maga mögött hagyott egy lakókocsit, mely az átlagosnál szélesebb volt, és kocsironcsokat, amelyek a

csupasz keréktárcsákon álltak, míg aztán már az emberi faj e szerény lakóhelyei is elmaradoztak, és az út is sokkal rosszabb lett. Föl-le ugrált az ülésen, még a gerince is megfájdult bele. Amikor már csak erdőt látott maga körül, északra és délre egyaránt, leállította a motort. Hallotta, hogy közelednek mögötte. Kiszállt a kocsiból, nyitva hagyva a sofőrülés felőli ajtót, és bement a fák közé, abba az irányba, ahonnan érkezett, míg egyszer csak fölbukkantak az oroszok. Megtorpantak, amikor meglátták az elhagyatott autót. Merrick el is tudta volna mondani, milyen párbeszéd zajlott le a két fickó között. Tudhatták volna, hogy kelepcébe csalja őket. Az egyedüli kérdés számukra már csak az volt, hogyan másszanak ki belőle, ráadásul úgy, hogy életben maradjanak, míg Merrick nem. Merrick – aki a bozótban lapult – látta, hogy az egyik, a vörös hajú, a sofőrülésben ül, és hátranéz a válla fölött. Nem sok választási lehetőségük volt. Megfordulhattak és elmenekülhettek, és reménykedhettek benne, hogy valamikor újra a nyomára bukkannak az úton, akár gyalog, akár kocsival menekül előlük; vagy kiszállhatnak két oldalról, és megpróbálhatják gyalog levadászni őt. Ha ezt választják, akkor lesznek a legsebezhetőbbek, amikor kinyitják az ajtót, de úgy is okoskodhatnak, hogy így ő a legjobb esetben is csak egyiküket találhatná el, ha szerencsés, és azzal fölfedné azt, hogy hol rejtőzködik.

Végül nem várta meg, hogy kinyissák az ajtókat. Amikor a vörös hajú másfelé nézett, Merrick kirohant a bokrok közül, és elkezdett tüzelni a hátsó ablakra; egyszer, kétszer, háromszor, és ekkor egy vérfolt jelent meg a szélvédőn, és a sofőr oldalra dőlt. A másik kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, és a földre vetette magát, miközben tüzelt Merrickre, mert már nem volt visszaút. Merrick egy ütést érzett az oldalában, és zsibbadást, melyet perzselő, vörös fájdalom követett, de azért csak lőtt, és elégedetten látta, hogy a másik orosz teste is a földre zuhan, és a tüzelés abbamarad.

Lassan közelített az összeesett alakhoz, közben érezte, hogy vér folyik az oldalán, teljesen eláztatja az ingét és a nadrágját. Odább rúgta az orosz fegyverét, és föléje állt. A vörös hajú férfi az oldalán feküdt a jobb oldali, hátsó keréknek támaszkodva. A nyaka alatt volt egy seb, és egy másik a mellkasa közepén. Félig le volt hunyva a szeme, de még lélegzett. Merrick lehajolt, bár a fájdalom miatt levegő után kapkodott, és fölvette az orosz Coltját, majd átkutatta a zakója zsebeit, míg rá nem lelt a tárcájára és egy tartalék tárra a pisztolyhoz. A jogosítványon a Jevgenyij Utarov név szerepelt. Semmit nem mondott neki.

Merrick kivette a benne lévő 326 dollárt a tárcából, és a saját zsebébe gyűrte, aztán a haldokló férfi ölébe hajította a tárcát. Kiköpött a földre, és örömmel konstatálta, hogy nem véres. De azért dühös volt magára, amiért hagyta, hogy megsebesüljön. Hosszú-hosszú évek óta először fordult elő vele, hogy eltalálták. Az egész arról árulkodott, hogy lassan múlik az idő, korosabb lett, és egyre közelebb van hozzá a halál. Kissé megingott. A mozdulat elvonta a Jevgenyij nevű férfi figyelmét a saját haldoklásáról. Szélesebbre nyílt a szeme, és megpróbált mondani valamit. Merrick ott állt fölötte.

– Mondj egy nevet! – közölte a földön heverő sebesülttel. – Még van időd. Különben itt hagylak meghalni, és lassú halálod lesz. A fájdalom, amit érzel, egyre erősebb lesz. Mondj egy nevet, és én megkönnyítem neked.

Utarov suttogott valamit.

– Beszélj hangosabban! – mondta Merrick. – Nem fogok lehajolni, hogy megértselek.

Utarov újra próbálkozott. Ez alkalommal a szavai úgy hangzottak, mintha pengéket élesítettek volna valami érdes kövön mélyen a torkában.

– Dubus – hangzott fel. Merrick kétszer mellbe lőtte az oroszt, aztán odábbtámolygott, vércsíkot húzva

maga mögött az úton, olyan volt, mintha egy csomó vörös bogyót szétlapítottak volna. Nekidőlt a kocsijának, és félmeztelenre vetkőzött, fölfedve a sebet. A golyó mélyen belefúródott a húsba. Régebben volt néhány olyan ember, akiket hívhatott, ha segítségre volt szüksége, de azok már mind meghaltak. Odakötözte az ingét a derekához, hogy elállítsa a vérzést, aztán felhúzta a zakóját és a kabátját félmeztelen felsőtestére, és beült a kocsiba. Visszacsúsztatta a Smith 10-est – amelyhez már csak három tölténytára maradt – a sofőrülés alá, és a kabátzsebébe tette a Coltot. Nagy küzdelmek árán visszakormányozta az autót a főút felé, és a földúton megtett másfél kilométer alatt csikorgatta a fogsorát a fájdalomtól, nehogy hangosan üvöltözni kezdjen, de végül is sikeresen végigért rajta. Ment még vagy öt kilométert, és talált egy állatorvosi rendelőt. Ott rávette az öregembert, akinek a neve kinn állt a táblán, hogy vegye ki a golyót úgy, hogy közben végig ráfogta a fegyvert az orvosra. Nem ájult el a fájdalomtól, de nem járt messze tőle.

Merrick tudta, hogy ki Dubus. Valahogy ez az egész ővele kezdődött, akkor, amikor Dubus először erőszakoskodott egy gyerekkel. Magával vitte ezt a fajta vágyát Gileádba, és onnan mindenfelé elterjedt. Merrick az állatorvos fejéhez tartotta a fegyvert, és megkérdezte tőle, tudja-e, hogy hol lakik Mason Dubus, az pedig elmondta neki, mert Dubust jól ismerték a környéken. Merrick bezárta az állatorvost a pincébe, két üveg vízzel és egy kis kenyérrel meg sajttal, hogy kibírja addig, míg kiszabadul. Megígérte a dokinak, hogy hívni fogja a zsarukat huszonnégy órán belül. Addig szórakoztassa magát úgy, ahogy tudja. Talált egy üveg Tylenolt az egyik gyógyszeres szekrényben, és kölcsönvette az öreg egyik tiszta ingét és nadrágját, aztán továbbindult, de nagy nehézségeket okozott neki a vezetés. A Tylenol azonban kicsit csillapította a fájdalmát. Caratunknál újra lehajtott a 201-esről, ahogy azt az állatorvos mondta neki, és végül elérkezett Mason Dubus házához.

Dubus látta, hogy jön. Bizonyos szempontból számított is az eljövetelére. Még a mobilján beszélt, amikor Merrick szétlőtte a bejárati ajtó zárját, és belépett a házba, vércseppeket ejtve a régi padlódeszkákra. Dubus megnyomta a piros gombot, hogy véget vessen a telefonbeszélgetésnek, aztán a mellette lévő székre dobta a készüléket.

– Tudom, hogy kicsoda maga – közölte. – Akkor jó – felelte Merrick. – A kislánya halott. – Tudom. – Hamarosan maga is halott lesz. – Talán, de maga hamarabb. Dubus remegő ujjal Merrickre mutatott. – Azt hiszi, hogy majd könyörögni fogok az életemért? Azt hiszi, hogy segíteni

fogok magának? Merrick fölemelte a Coltot.

– Nem, nem hiszem – felelte, és kétszer rálőtt Dubusra. Miközben az öregember görcsökben fetrengett a padlón, Merrick fölvette a mobiltelefont, és megnyomta az újratárcsázás gombot. A második csengetésre fölvették. Nem szót bele senki, de Merrick hallotta valaki lélegzetvételeit. Azután megszakították a vonalat, Merrick pedig letette a telefont, és elhagyta a házat. Dubus utolsó lélegzetvételei lassan elenyésztek, miközben Merrick a sorsára hagyta.

Dubus hallotta Merrick elhaló lépteit, aztán azt, ahogy egy autó elhúzott. Hatalmas súlyt érzett a mellkasán, és éles fájdalom szúrt bele, mintha egy szögekkel kivert ágyat fektettek volna rá. A plafonra bámult. Teli volt a szája vérrel. Tudta, hogy már csak percek választják el a haláltól. Elkezdett imádkozni, kérte az Istent, hogy bocsássa meg a bűneit. Az ajka néma imára nyílt, miközben megpróbált visszaemlékezni a megfelelő szavakra, de előtörtek az emlékei és a dühe is, ha arra gondolt, hogy így kell meghalnia, egy gyilkos keze által, aki nem átallott lelőni egy fegyvertelen öregembert.

Hideg fuvallatot érzett, és egy hang szólalt meg mögötte. Valaki közeledett, és Dubus azt hitte, Merrick tért vissza, hogy végezzen vele, de amikor kissé félrefordította a fejét, nem Merricket pillantotta meg, hanem egy piszkos kabát alját és egy pár öreg, poros, barna cipőt. Valami bűz terjengett a levegőben, és még így, haldokolva is elkezdett öklendezni tőle. Aztán újabb lépések következtek, a bal oldalról jöttek, és Dubus érezte, hogy láthatatlan alakok állnak mögötte, és figyelik. Dubus kissé megdöntötte a fejét, és sápadt arcokat látott, a fonnyadt arcokban fekete lukak tátongtak a szemek helyén. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de nem volt már mit mondania, és már lélegzete sem maradt.

Úgy halt, meg, hogy az Üreseket pillantotta meg utoljára.

Merrick kilométereket autózott, és lassan elkezdett összefolyni előtte minden. A fájdalom és a vérveszteség legyengítette. Eljutott egészen az Old Moose Lodge-ig, és ott – ahogy már sokakat korábban – őt is rászedte az elnevezés hamis ígérete, úgyhogy egy ágyra vágyakozva megállt.

És most ott ült, bourbont ivott a Tylenolra, és elszunyókált egy kicsit, abban a reményben, hogy talán visszanyeri némiképp az erejét, és folytathatja az útját Gileádba. Senki nem háborgatta. Az Old Moose Lodge támogatta az ügyfeleit abban, hogy néha-néha pihenjenek egy keveset, feltéve, ha aztán tovább isznak, miután kipihenték magukat. Egy wurlitzer lebujzenét játszott, és a falakon lévő halott állatok üvegszeme rábámult a kuncsaftokra, miközben Merrick lebegett; nem volt benne biztos, hogy alszik, vagy ébren van. A pincérnő egyszer megkérdezte, hogy jól van-e, és Merrick bólintott, és a poharára mutatott, jelezvén, hogy kér még egy bourbont, bár az elsőhöz is alig nyúlt. Attól félt, hogy azt mondják, eredjen tovább, és erre még nem állt készen.

Ébren maradni. Aludni. Zene, aztán nincs zene. Hangok. Suttogások. apu Merrick kinyitotta a szemét. Egy kislány ült vele szemben. Sötét haja volt, és a

bőre fel volt szakadva ott, ahol a gázok előtörtek belőle. Egy rovar mászott keresztül a homlokán. Merrick le akarta söpörni, de nem mozdult a keze.

– Szia, angyalom – mondta. – Merre voltál? Piszkos volt a kislány keze, és két körme le volt törve. vártam

– Mire vártál, édesem? rád Merrick bólintott. – Eddig nem tudtam jönni. Én a... elzártak, de mindig rád gondoltam. Soha nem

feledkeztem meg rólad. tudom. túl messze voltál. de most közel vagy. most eljöhettem hozzád. – Mi történt veled, kedvesem? Miért mentél el? elaludtam. elaludtam, és nem tudtam felébredni. Nem volt érzelem a hangjában. A szeme nem pislogott. Merrick észrevette, hogy

az arca bal oldala cseresznyepiros és bíborlila, hullafoltos. – Már nem tart sokáig, édesem – mondta. Végre sikerült annyi erőt összeszednie,

hogy megmozdítsa a kezét. A lány felé nyúlt, és valami hideget és keményet tapintott az ujjaival. A whiskys pohár felborult, és ez egy pillanatra elvonta a figyelmét, és amikor újra odapillantott, a lánya már nem volt ott. A whisky ott tocsogott az ujjai körül, és lecsöpögött a padlóra. Megjelent a pincérnő, és így szólt:

– Azt hiszem, jó lenne, ha lassan hazaindulna. – Merrick pedig bólintott, és így szólt:

– Ja, azt hiszem, igaza van. Ideje hazatérnem. Felállt, és érezte, hogy a vér cuppog a cipőjében. A helyiség elkezdett forogni

vele, ő pedig megkapaszkodott az asztalban. Aztán elmúlt a szédülés, és újra erőteljesen érezte a fájdalmat az oldalában. Lenézett. A nadrágja oldalát átitatta a sötétvörös vér.

– Hé! – kiáltott fel a pincérnő. – Mi a... Aztán Merrick szemébe nézett, és inkább nem kérdezett semmit. Merrick a

zsebébe nyúlt, és talált benne néhány papírpénzt. Volt egy húszas és egy tízes köztük, ezeket a pincérnő tálcájára dobta.

– Köszi, édes – mondta neki, és már kedvesség tükröződött a szemében. A pincérnő nem is volt benne biztos, hogy most hozzá beszél, vagy valaki máshoz intézi a szavait, olyasvalakihez, aki csak az elméjében létezik. – Megyek.

Kisétált a bárból, közben elhaladt a táncoló párok és a hangoskodó részegek, a szerelmesek és barátok mellett. Kijött a fényből a sötétségre, a benti életből a túlsó életbe. Amikor kilépett, egy pillanatra újra megszédült az éjszakai levegő hidegétől, de aztán kitisztult a feje. Előszedte a zakója zsebéből a kulcsokat, és elindult a kocsija felé. Minden egyes lépésével egyre több vér buggyant elő a sebéből, és minden egyes lépéssel közelebb került a véghez.

Megállt az autónál, és a bal kezével megtámasztotta magát a kocsi tetején, míg a jobbal beledugta a kulcsot a zárba. Kinyitotta az ajtót, és megpillantotta a tükörképét az oldalablakban. Aztán egy újabb alak csatlakozott a tükörképéhez, a válla mögött lebegett. Egy madár volt az, egy rettenetes galamb, fehér arccal és sötét csőrrel. Mélyen ülő emberi szemek meredtek rá. Fölemelte az egyik szárnyát, de az fekete volt, nem fehér, és a végükön karmok voltak, amelyek valami hosszú, fémes dolgot tartottak. És aztán a szárnyak elkezdtek csapkodni egy puha, suhogó hang kíséretében, és Merrick egy új, éles fájdalmat érzett, ahogy a kulcscsontját eltörte egy ütés. Összegörnyedt, megpróbált a zsebében lévő fegyverért nyúlni, de feltűnt egy újabb madár, ez alkalommal egy héja, amelyik egy baseballütőt tartott a jobbjában, egy jófajta, régi Louisville Sluggert, amellyel klasszul el lehetett ütni a labdát, csak éppen most az ütővel Merrick fejét célozták meg. Nem tudott lebukni, hogy elkerülje

az ütést, helyette a bal kezét kapta maga elé védekezésül. Az ütés összeroncsolta a könyökét, a szárnyak suhogtak, és az ütések záporoztak rá. Merrick térdre esett, amikor a fején valami szétnyílt egy olyan hang kíséretében, mint amikor megtörik a kenyeret. A szemét elöntötte a vér. Szóra nyitotta a száját, bár már nem formálódtak szavak az ajkán. Az álla majdnem leszakadt, amikor egy emelőrúd lustán lesújtott rá, és leterítette. Csak feküdt a hideg kavicson, folyt a vére, az ütések meg csak suhogtak, a teste furcsa, puha hangokat hallatott, a csontjai olyan helyen mozogtak, ahol nem lett volna szabad, a vázszerkezet összetört, és a gyenge belső szervek szétrobbantak.

És még mindig életben volt. Abbamaradtak az ütések, de a fájdalom nem. Egy láb csúszott a hasa alá, kissé

megemelte a testét, és a hátára hengergette. Merrick teste a nyitott ajtónak támaszkodott kissé, félig bent, félig kint volt a kocsiban. Az egyik keze hasznavehetetlenül lógott az oldalán, a másik belógott a kocsi belsejébe. Vörös ködön át látott mindent maga körül, és a külvilágot madárszerű emberek vagy emberszerű madarak uralták.

– Vége – szólt egy hang, amely nagyon ismerős volt Merricknek. – Nem, még nincs – hangzott fel egy másik. – Még nincs. Egy forró leheletet érzett a füle mellett. – Nem kellett volna idejönnöd – mondta ez a második hang. – Csak el kellett

volna felejtened a lányt. Már nagyon régóta halott, de nagyon jó volt, amíg tartott. Merrick valami mozgásra lett figyelmes a bal oldalon. Az emelőrúd lesújtott rá a

bal füle mögött, és egy fény ragyogott keresztül a vörös ködön, vöröses árnyalattal átitatott szivárvány színében tükrözve vissza a világot, aztán a színek szilánkokra törtek a világgal együtt, miközben Merricket szép lassan elhagyta a tudata.

apu Már majdnem ott vagyok, drágám, már majdnem. És még mindig élt. A jobb keze ujjai kaparászni kezdtek a kocsi padlóján. Megtalálták a Smith 10-est,

kiszabadították a helyéről, és addig pöckölték, míg sikerült nekik megragadniuk a markolatát. Merrick magához húzta a pisztolyt, és a sötétség egy pillanatra fölemelkedett.

apu Egy pillanat, drágám. Apunak még van valami elintéznivalója. Lassan magához húzta a fegyvert. Megpróbálta fölemelni, de összeroncsolt keze

nem tudta megtartani a súlyt, úgyhogy a testével fordult oldalra. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, ahogy a törött csontok és a felhasad hús beleremegett a mozdulatba. Merrick kinyitotta a szemét, és a mozdulat következtében őt elborító fájdalom nyomán egy pillanatra felszállt a köd a szeme előtt. Az arca a kavicsos úton feküdt. A jobb keze kinyújtva maga előtt, a fegyvert a horizontra szegezte. Két alak volt Merrick előtt, egymás mellett, talán négy és fél méterre onnan, ahol ő feküdt. Kissé megmozdította a kezét, nem törődve a törött csontok tiltakozásával, amelyek egymáshoz súrlódtak, és a fegyver egyenesen a két alakra szegeződött.

És Merrick valahogy talált magában elegendő erőt ahhoz, hogy meghúzza a ravaszt, vagy az is lehet, hogy valami más erő is besegített neki, mert úgy érezte, mintha valami leszorítaná a mutatóujját, mintha valaki gyöngéden segítene neki.

A jobb oldali alakot mintha meglökték volna, megbotlott, aztán elzuhant, ahogy sebesült bokája megadta magát. Kiáltott valamit, amit Merrick nem értett, de a mutatóujja újra szorosan a ravaszra nyomódott, készülve a második lövésre, így nem volt ideje mások kijelentéseire. Újra lőtt, most nagyobb volt a célfelület, mert a sebesült ember az oldalán feküdt, és a barátja megpróbálta fölsegíteni. A lövés erős volt, a fegyver megugrott Merrick kezében, és elment a fekvő alak feje fölött.

De Merricknek még volt ereje és ideje ahhoz, hogy harmadszorra is meghúzza a ravaszt. Tüzelt, éppen akkor leereszkedett rá a sötétség, és a golyó vörös felhő kíséretében beletépett a sebesült ember homlokába. A túlélő megpróbálta arrább húzni a holttestet, de annak beakadt a lába egy lefolyóba. Emberek jelentek meg az Old Moose Lodge ajtajában, mert egy fegyver hangja még az ilyen helyen is feltűnést kelt. Kiáltások hangzottak fel, és alakok kezdtek el szaladni Merrick felé. A túlélő elmenekült, otthagyva halott társát.

Merrick kilehelte utolsó lélegzetét. Egy nő állt fölötte, a pincérnő a bárból. Beszélt hozzá, de Merrick már nem hallotta, hogy mit mond.

apu? itt vagyok Mert Merrick már eltávozott.

33.

Mikor Frank Merrick a lánya nevével az ajkán meghalt, Angel, Louis és én éppen kiterveltük, hogy mit tegyünk Caswell-lel. A bárban voltunk, az elfogyasztott étel maradékai ott voltak körülöttünk, de nem ittunk.

Abban megegyeztünk, hogy úgy tűnik, Caswell közel áll egyfajta összeomláshoz, de hogy ezt egy fellépő lelkiismeret-furdalás vagy valami más okozza, nem tudtuk volna megmondani. Angel fejezte ki a dolgot a legjobban, ő mindig jó volt az ilyesmiben.

– Ha ennyire mardossa a bűntudat, vajon miért? Lucy Merrick már nagyon régen eltűnt. Hacsak nem tartották itt egész végig, ami nem tűnik nagyon valószínűnek, akkor miért gyötri ennyire a lelkiismeret-furdalás ilyen hirtelen?

– Talán Merrick miatt – mondtam. – Ami azt jelenti, hogy valaki mondta neki, hogy Merrick kérdezősködik. – Nem szükségszerűen. Nem mintha Merrick visszafogott lett volna. A zsaruk

tudomással bírnak róla, és Demarcian meggyilkolása óta az oroszok is. Demarcian is valahogy benne volt az egészben. Merrick nem csak úgy előhúzta a nevét egy kalapból.

– Úgy hiszed, hogy ezek a fickók fajtalankodást ábrázoló képeket árultak, és ez a kapcsolat Demarciannel? – kérdeztem Angelt.

– Dr. Christian azt mondta, hogy ő nem hallott olyan esetről, hogy madárálarcos emberek lettek volna megörökítve videón vagy képen, de persze ez nem jelenti azt, hogy ne léteznének ilyenek.

– Eléggé nagy kockázatot vállalnának, ha ilyesmit árulnának – közölte Angel. – Azzal megkockáztatnák, hogy magukra vonják a figyelmet.

– Lehet, hogy kellett nekik a pénz – mondta Louis. – Caswellnek annyi volt, hogy egy az egyben meg tudta venni Gileádot –

feleltem. – Nekem nem tűnik úgy, hogy a pénz számítana. – De honnan származik a pénz? – kérdezte Angel. – Valahonnan jönnie kell,

úgyhogy lehet, hogy ilyesmiket adtak el. – Mekkora összegről beszélünk? – kérdeztem. – Ahhoz elég volt, hogy vegyenek

rajta egy darab fölösleges földdarabot egy erdő kellős közepén? A csaposfiú azt mondta, hogy azt a területet nem kótyavetyélték el, de nem is került hatalmas összegbe. Akár ő is megvehette volna viszonylag jó áron.

Angel vállat vont. – Attól függ, hogy mit árultak. Hogy az mennyire volt szörnyű. Úgy értem, a

gyerekeknek. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg újból. Gondolatban megpróbáltam

összerakni valamit, egy eseménysort, de állandóan belevesztem az ellentmondásokba, és minduntalan mellékvágányra futottam. Egyre jobban meg voltam arról győződve, hogy Clay benne volt mindabban, ami történt. De hogy ezt hogyan lehet összehozni mindazzal, ahogyan Christian vélekedett róla, aki azt állította, hogy Clay szinte megszállottan kutatta az erőszakok bizonyítékait, még a saját karrierje kárára is, azt nem tudtam. Rebecca Clay is úgy írta le őt, mint szerető

apát, aki a rábízott gyerekeknek szentelte magát. Aztán ott voltak az oroszok. Louis körbekérdezgetett, és kiderítette, ki volt a vörös hajú fickó, aki ellátogatott a házamhoz. Utarovnak hívták, és az egyik legbizalmasabb vezetője volt az orosz maffiának New Englandben. Louis szerint hajtóvadászatot hirdettek Merrick ellen, még valami korábbi, befejezetlen ügylet miatt, amikor valamit elkövetett az oroszok ellen a múltban. Olyan szóbeszéd is járta, hogy New Englandben nyugtalanság ütötte fel a fejét. Kurvákat – főleg ázsiaiakat, afrikaiakat és kelet-európaiakat – hoztak el Massachusettsből és Providence-ből, hogy ne legyenek szem előtt, azok az emberek kényszerítették őket, akik a futtatóik voltak. Visszafogták a speciális szolgáltatásokat, főleg azokat, amelyek kapcsolatban álltak a gyerekpornográfiával és a gyerekprostitúcióval.

– Kereskedés – foglalta össze Louis. – Ez megmagyarázza, hogy miért vonták vissza az ázsiaiakat az utcáról, és miért csak a tiszta amerikai nők viszik az üzletet. Valami miatt aggódnak, és ez összefüggésben van Demarciannel.

Az irányultságuk ugyanolyan maradt, nem ezt mondta nekem Christian? Ezek a férfiak nem állnak le az erőszakoskodásokkal, de lehet, hogy más forrást találtak ahhoz, hogy kiéljék: lehet, hogy fiatal gyerekeket szereztek Bostonból, és Demarcian volt ez egyik kapcsolatuk? Na és akkor? Felvették a fajtalankodást, aztán eladták Demarciannek és a hozzá hasonlóknak, az egyik üzlettel finanszírozva a másikat: ez az a bizonyos Terv.

Caswell benne volt, és ő a gyenge láncszem, ő a sebezhető pont. Az biztos, hogy azonnal telefonált egyet, miután velünk találkozott, és segítséget kért azoktól, akiknek korábban segédkezett. És ettől mindenkin nagyobb lett a nyomás, arra kényszerültek, hogy válaszlépéseket tegyenek, mi pedig vártuk, hogy eljöjjenek.

Angel és Louis a kocsijukhoz ment, és felautóztak Caswell otthonához. Leparkoltak úgy, hogy ne lehessen észrevenni őket az útról, és figyelni kezdték a házát. Szinte magam előtt láttam őket, miközben bementem a szobámba, hogy egy kicsit aludjam, mielőtt rám kerül a sor. Egy autó, sötét és néma, talán halkan szól benne a zene, Angel szunyókál, Louis mozdulatlanul figyel, a figyelme elsősorban az útra irányul, miközben elméjének egy rejtett része ismeretlen világokban jár.

Álmomban Gileádban jártam, és hallottam a gyerekek sírását. A templom felé fordultam, és láttam, hogy a kislányokat és a kisfiúkat beborítja a szúrós borostyán, a kúszókacsok rászorulnak meztelen testükre, és a zöld világ elnyeli őket. Vért láttam a földön, és egy kisgyerek maradványait egy pólyában, a vörös foltok átütöttek az anyagon.

És egy vékony ember mászott ki egy földbe vájt lyukból, az arca áldozatul esett az enyészetnek, látszottak a fogai az arcán lévő üregekben.

– A jó öreg Gileád – mondta Daniel Clay. – Beköltözik a lelkedbe... A hívás akkor érkezett, amikor aludtam. Mivel nem volt térerő Jackmanben, jó

ötletnek tűnt, hogy valakivel tudassam, hol vagyok, ha esetleg valami történne keleten, úgyhogy O’Rourke-nak és Jackie Garnernek is megadtam a szállás telefonszámát. Végül is a fegyverem még mindig valahol ott volt, és enyém volt a felelősség, ha Merrick valamit elkövet vele.

– Merrick halott – közölte a hívó.

Felültem. Még most is éreztem az étel utóízét a számban, de olyan volt, mintha port ettem volna, és még élesen élt bennem az álom emléke.

– Hogyan halt meg? – Megölték az Old Moose Lodge parkolójában. Nagyon úgy tűnik, hogy

eseménydús utolsó napja volt. Egészen az utolsó pillanatig nagyon elfoglalt lehetett. Mason Dubust lelőtték tegnap este egy tíz milliméteressel. Még várjuk a ballisztikai vizsgálat eredményét, de errefelé nem mindennap lőnek le valakit, főleg nem egy tízmilliméteressel. Néhány órával ezelőtt egy Somerset megyei rendőr két holttestre bukkant egy mellékúton, nem messze Binghamtől. Valószínűleg oroszok voltak. Aztán jött egy hívás egy nőtől, aki az apját bezárva találta a pincében, néhány kilométerre északra onnan. Az öreg fazon állatorvos, és azt állítja, hogy egy Merrick személyleírásának megfelelő ember arra kényszerítette, hogy kezelje a golyó által okozott sérülését, majd kiszedte belőle, hol lakik Dubus, aztán bezárta a pincébe. Abból, amit a doki elmondott, a seb elég súlyosnak tűnik, mindenesetre összevarrta és bekötözte, amennyire csak tudta. Merrick valószínűleg északnyugat felé indult, megölte Dubust, aztán meg kellett állnia az Old Moose Lodge-nál. Akkorra már nagyon vérzett. Az egyik szemtanú szerint az egyik sarokban ült, ivott egy kis whiskyt, magában beszélt, aztán elindult kifelé. Azok meg már vártak rá kinn.

– Hányan? – Ketten, mindkettő madárálarcot viselt. Rémlik valami? Halálra verték, vagy

majdnem halálra. Gondolom, azt hitték, hogy elvégezték a dolgot, és otthagyták. – Meddig élt még? – Ahhoz elég hosszú ideig, hogy előszedje az ülés alatt rejtegetett fegyvert, és

lelője az egyik támadóját. Azt mondom, amit a rendőrség nekem mondott, de a helyszínen lévő zsaruk el sem tudják képzelni, hogy csinálta. Gyakorlatilag minden egyes csontot eltörtek a testében. Nagyon ki akarhatta nyírni azt a fickót. Az egyik lövéssel eltalálta a bal bokáját, aztán a másikkal fejbe lőtte. A haverja megpróbálta elhúzni onnan a fickót, de a hulla lába beleakadt egy vízlevezető csatornába, úgyhogy kénytelen volt ott hagyni.

– És tudjuk az áldozat nevét? – Biztosan volt neki, de nem volt nála tárca. Vagy az is lehet, hogy a haverja

elvette tőle, mielőtt elmenekült, hogy ne hagyjanak nyomot maguk után. Ha akarja, telefonálgathatok néhányat, és elintézhetem, hogy vethessen rá egy pillantást. Már lenn van Augustában. Az orvos szakértő ma reggel fogja boncolni. Hogy érzi magát Jackmanben? Sose gondoltam volna, hogy érdekli a vadászat. Az állatokra való vadászat semmiféleképpen.

Elhallgatott, aztán megismételte a város nevét. – Jackman – mondta elgondolkozva. – Azt hiszem, az Old Moose Lodge éppen

útba esik Jackman felé. – Én is azt hiszem – feleltem. – És Jackman meglehetősen közel esik Gileádhoz, és Mason Dubus volt a

központi alakja a Gileádban történteknek. – Pontosan ez az – mondtam semleges hangon. Fogalmam sem volt, vajon

O’Rourke tudta-e, hogy mit művelt Merrick Harmon házában, és abban biztos voltam, hogy Andy Kellog rajzairól nem tud. Nem akartam, hogy a zsaruk

feljöjjenek, és ellepjék a környéket, most még nem. Saját magam akartam megtörni Caswellt. Úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel Frank Merricknek.

– Ha én kitaláltam, fogadni mernék, hogy egy csomó más zsaru is kitalálja – jegyezte meg O’Rourke. – Azt hiszem, nemsokára társaságuk lesz odafönn. Tudja, nem esne jól, ha visszatartana valamilyen információt előlem, de maga nem tesz ilyet, ugye?

– Csak próbálok rájönni a dolgokra, ennyi az egész – feleltem. – Nem akarnám az idejét pocsékolni, mielőtt nem vagyok biztos valamiben.

– Ja, gondolom – felelte O’Rourke. – Majd hívjon fel, ha megnézte azt a hullát. – Rendben. – Ne felejtse el, különben még tényleg személyes sértésnek veszem. Azzal letette. Eljött az idő. Tárcsáztam Caswellt. Csak a negyedik csengetésre vette föl.

Részegnek tűnt. Amennyi idő volt, nem is csodálkoztam. – Ki az? – Charlie Parker. – Már mondtam magának, hogy semmi... – Pofa be, Otis! Merrick halott. – Azt nem mondtam el neki, hogy sikerült neki

megölnie az egyik támadót. Jobb, ha ezt egyelőre nem tudja. Ha Merricket a múlt éjjel ölték meg az Old Moose-nál, akkor bárki, aki azt tervezte, hogy Jackmanbe jön, már itt lett volna, és Angelbe meg Louisba futott volna. De semmi nem történt, ami azt jelentette, az, hogy Merrick megölte az egyik férfit, egyelőre kissé megijesztette őket. – Egyre közelebb vannak magához, Otis. Két ember megtámadta Merricket a 201-esnél. Szerintem fölfelé tartottak ide, akkor csaptak le rá, és ez lesz a következő megállójuk. Lehet, hogy megpróbálnak kicsinálni engem és a barátaimat, de nem hinném, hogy olyan bátrak. Hátulról támadták meg Merricket, ütőkkel és vasakkal. Nekünk viszont fegyvereink vannak. Lehet, hogy nekik is, de mi jobbak vagyunk, mint ők, azt garantálom. Megszabadulnak magától, és sokkal erősebbé teszik a láncot, mint az korábban volt. Jelenleg én vagyok az egyetlen reménye arra, hogy megérje a hajnalt.

Csönd volt a vonal túlsó végén, aztán mintha sírást hallottam volna. – Tudom, hogy maga nem akarta bántani, Otis. Maga nem az a fajta, aki bántana

egy kislányt. Most jobban ki lehetett venni a sírást. Én meg nyomultam. – A többi férfi, azok, akik megölték Frank Merricket, azok mások, mint maga.

Maga nem olyan, mint ők, Otis. Ne hagyja, hogy lerángassák a saját szintjükre! Maga nem gyilkos, Otis. Maga nem öl embereket, és nem öl kislányokat. Tudom.

Caswell szaggatottan vette a levegőt. – Én nem bántanék egy gyereket – mondta. – Én szeretem a gyerekeket. És abban, amit mondott, volt valami, amitől mocskosnak éreztem magam kívül

és belül. Attól legszívesebben savba merítkeztem volna, aztán lenyeltem volna a maradékot, hogy belülről is megtisztuljak.

– Tudom – mondtam megint, de úgy kellett kierőszakolnom a szavakat a számon. – Biztos vagyok benne, hogy maga gondozza azokat a sírokat ott a Moose Rivernél, nem így van? Igazam van?

– Igen – felelte. – Nem lett volna szabad azt tenni azokkal a kisbabákkal. Nem lett volna szabad megölni őket.

Megpróbáltam nem gondolni arra, miért hiszi, hogy életben kellett volna hagyni őket, szerinte miért kellett volna hagyni, hogy felserdüljenek. De most nem veszíthettem el a fejem.

– Otis, mi történt Lucy Merrickkel? Ott volt, ugye, abban a házban? És aztán eltűnt. Mi történt, Otis? Hová lett?

Hallottam, hogy szipog, szinte magam előtt láttam, ahogy az orrát törli. – Baleset volt – mondta. – Odavitték, aztán... Elhallgatott. Soha nem mondta ki, hogy mit csinált azokkal a gyerekekkel

olyasvalakinek, aki nem olyan, mint ő. De nem most jött el az ideje, hogy ezt megtegye.

– Nem kell ezt elmondania, Otis, most még nem. Csak azt mondja meg, mi történt a végén!

Nem felelt, és attól féltem, hogy nem sikerült szóra bírni. – Rosszat tettem – mondta Caswell, mint egy gyerek, aki magához nyúlt. –

Rosszat tettem, és most eljöttek. – Micsoda? – Nem értettem. – Van ott valaki? – Átkoztam, hogy nincs térerő.

Lehet, hogy egyenesen Angelhez és Louishoz kellene mennem, de eszembe jutott Caswell izzadó tenyere a fegyverén. Lehet, hogy a teljes idegösszeomlás szélén van, de mindig megvolt a veszélye annak, hogy valakit magával visz a végén, amikor teljesen szétesik. Angel szerint a háza ablakait rács fedi, és erős, tölgyfából készült bejárati ajtaja van, olyan, mint azé a házé, ahol Lucy Merricket fogva tartották. Szinte a csodával lett volna határos, ha valakinek sikerül oda bejutnia anélkül, hogy le ne lőjék.

– Végig itt voltak – folytatta Caswell szinte suttogva -, legalábbis az elmúlt héten vagy még régebben. Nem emlékszem pontosan. Olyan érzés, mintha örökké itt lettek volna, és nem tudok aludni miattuk, látom őket – leginkább éjjel – a szemem sarkából. Nem csinálnak semmit. Csak állnak ott, mintha várnának valamire.

– Kik ezek, Otis? – De már tudtam. Ők voltak az Üresek. – Arcok az árnyékban. Régi, koszos kabátban. Próbáltam beszélni velük,

megkérdezni, hogy mit akarnak, de nem felelnek, és amikor megpróbálok egyenesen rájuk nézni, olyan, mintha ott sem lennének. Muszáj elküldenem őket, de nem tudom, hogyan.

– A barátaim és én fölmegyünk oda, Otis. Elvisszük magát valami biztonságos helyre. Csak tartson ki.

– Tudja – mondta Otis nagyon halkan -, nem hinném, hogy hagyni fogják. – És Lucy miatt vannak ott, Otis? Azért jöttek? – Miatta. És a többiek miatt. – De a többiek nem haltak meg, Otis, ugye? – Mindig nagyon elővigyázatosak voltunk. Annak kellett lennünk. Gyerekek

voltak. Valami keserű tört fel a torkomban, de erőnek erejével visszanyeltem. – Korábban is volt Lucy magukkal ott fenn?

– Ott fenn nem. Néhányszor valahol máshol. Én nem voltam velük. Leitatták, kábítószert adtak neki. Kedvelték őt. Valahogy másmilyen volt, mint a többiek. És megígértették vele, hogy senkinek nem mondja el. Mindig így tettek.

Andy Kellog jutott az eszembe, az, hogy feláldozta magát, hogy egy másik kislányt megmentsen.

– Ők mindig... – Mi történt Lucyvel, Otis? Mi ütött ki balul? – Baleset volt – felelte. Szinte teljesen nyugodttá vált, mintha valami apró kis

koccanásról beszélne, vagy arról, hogy egy kis hiba csúszott az adóbevallásába. – Velem hagyták, miután... az után. – Otis köhögött egyet, aztán folytatta, de megint nem mondta ki, hogy mi történt Lucy Merrickkel, a tizennégy éves lánnyal, aki eltévedt. – Úgy volt, hogy másnap eljönnek, vagy néhány nap múlva, már nem emlékszem. Össze vagyok zavarodva. Volt egy matraca és egy takarója. Adtam neki ennivalót és néhány könyvet. De hirtelen nagyon hideg lett, igazán hideg. El akartam vinni magamhoz, de féltem, hogy esetleg meglát valamit, aminek alapján be tudja azonosítani, hogy ki vagyok, ha majd elengedjük. Volt egy kis benzines generátorom a házban, azt felkapcsoltam neki, és a lány elaludt.

– Néhány óránként rá akartam nézni, de elszunyókáltam. Amikor magamhoz tértem, a padlón feküdt. – Elkezdett megint sírni, és majdnem egy egész percig tartott, míg folytatni tudta. – Éreztem a füstöt, amikor az ajtóhoz értem. Az arcomra terítettem egy rongyot, de még úgy is alig tudtam levegőt venni. A lány a padlón hevert, vörös és lila volt. Nem tudom, mennyi ideje lehetett halott. Esküszöm, hogy a generátor korábban rendesen működött! Lehet, hogy babrált vele valamit. Nem tudom. Nem akartam, hogy ez történjen. Ó, istenem, nem akartam, hogy ez történjen!

Elkezdett jajgatni. Hagytam egy darabig jajveszékelni, aztán félbeszakítottam. – Hová vitte őt, Otis? – Azt akartam, hogy valami szép helyen nyugodjon, közel az Istenhez és az

angyalokhoz. A régi templomtorony közelébe temettem. Így tehettem legközelebb megszentelt földhöz. Nem jelölhettem meg a helyet, vagy ilyesmi, de ott van. Néha nyáron virágokat teszek oda. Nagyon sajnálom, ami történt.

– És a magándetektív? Mi lett Poole-lal? – Nekem ahhoz semmi közöm. – Méltatlankodónak tűnt. – Nem akart elmenni.

Állandóan kérdezgetett. Telefonálnom kellett. Őt is a templomnál temettem el, de Lucytől messzebb. Az ő helye különleges.

– Ki ölte meg a férfit? – A saját bűneimet bevallom, de másokéit nem. Az nem az én dolgom. – Daniel Clay? Ő is benne volt? – Soha nem találkoztam vele – felelte Otis. – Nem tudom, hogy mi történt vele.

Csak olvastam a nevét. Ne feledje, nem akartam, hogy így történjen a dolog. Csak azt akartam, hogy ne fázzon. Már mondtam magának, szeretem a gyerekeket.

– Mi volt a Terv, Otis? – A gyerekek volt a Terv – válaszolt. – A kisgyerekek. A többiek találták őket, és

felhozták ide. Ezt hívtuk a Tervnek. Ez volt a titkunk. – Ki a többi férfi? – Nem mondhatom el magának. Többet nem mondhatok. – Oké, Otis, fölmegyünk magához. Elvisszük valahová, ahol biztonságban lesz.

De most, hogy életének utolsó percei szép lassan peregtek, a korlát, amelyet Otis Caswell maga meg a való világ és a közé emelt, amit tett, mintha fölemelkedett volna.

– Sehol nem biztonságos – mondta. – Csak azt akarom, hogy legyen vége. – Vett egy mély lélegzetet, és elnyomott egy újabb sírást. Mintha ez egy kis erőt adott volna neki. – Most mennem kell. Be kell engednem néhány férfit.

Letette a telefont, és a vonal megszakadt. Öt perccel később úton voltam, tíz perc múlva pedig annál a helynél, ahol a főútról leágazott az út, amely Otis házához vezetett. Felvillantottam a lámpám ott, ahol Louist és Angelt sejtettem, de nem volt sehol nyomuk. Feljebb nyitva volt a kapu, és a zár fölfeszítve. A házhoz mentem. Kinn egy kisteherautó parkolt, mellette Louis Lexusa. A bejárati ajtó nyitva volt, bentről fény szűrődött ki.

– Én vagyok! – kiáltottam. – Itt vagyunk – felelte Louis valahonnan jobb felől. Követtem a hangját, és egy alig bútorozott hálószobába jutottam. Meszelt falai

voltak. A plafonon szabadon futottak a gerendák. Otis Caswell az egyiken lógott. Egy felborult szék hevert a padlón, és a vizeletcseppek még mindig csöpögtek a férfi meztelen lábára.

– Elmentem, hogy könnyítsek magamon – mondta Angel. – Küszködött a szavaival. – Láttam, hogy nyitva az ajtó, és azt hittem, hogy embereket látok bemenni, de amikor ideértem, senki nem volt itt, csak Caswell, és ő már halott volt.

Előreléptem, és feltűrtem Otis mindkét kezén az inget. A bőrén nem volt tetoválás. Bármennyire benne volt is az egészben, nem Otis Caswell volt az a férfi a sasos tetoválással. Angel és Louis rám nézett, de nem szólt semmit.

– Tudta – mondtam. – Tudta, hogy kik ők, de nem volt hajlandó elmondani. És most halott, és ez a tudás is elment vele a sírba. Aztán eszembe jutott az az

ember, akit Frank Merrick megölt. Még volt idő. De először át kell kutatnunk a házat, alaposan megnézni minden fiókot és szekrényt, ellenőrizni a padlódeszkákat, hogy hol lehet valami rejtekhely. Végül Angel találta meg. Egy lyuk volt a falban, egy félig üres könyvespolc mögött. Egy zacskó fénykép volt benne, a legtöbbet számítógéppel nyomtatták, és vagy egy tucat címke nélküli videokazetta és DVD. Angel átlapozott néhány képet, aztán letette, és odább lépett. Én is rájuk pillantottam, de nem bírta volna a gyomrom, hogy megnézzem őket. Nem is volt rá szükség. Tudtam, hogy mit ábrázolnak. Csak a gyerekek arcai mások az egyes képeken.

Louis a kazettákra és a DVD-kre mutatott. Egy fémállvány állt az egyik sarokban, és egy új, lapos képernyős tévé volt rajta. Nagyon illett Caswell házába.

– Meg akarod nézni őket? – Nem. Mennem kell – feleltem. – Takarítsatok össze magatok után, aztán ti is

tűnjetek el! – Hívod a zsarukat? – kérdezte Angel. Megráztam a fejem. – Még egypár óráig nem. – Mit mondott el neked? – Azt, hogy Merrick lánya szén-monoxid-mérgezésben halt meg. Az erdőben

temette el a templomtoronyhoz közel. – És hittél neki?

– Nem is tudom. – Caswell arcába néztem, amely vörös volt a felgyülemlett vértől. – Nem tudok sajnálatot érezni iránta, és egyedül csak azt bánom, hogy nem mondott el többet, mielőtt meghalt.

– A közelben maradjunk? – kérdezte Louis. – Menjetek vissza Portlandbe, de tartsátok magatokat távol Scarborough-tól. Meg

kell néznem egy holttestet, aztán fölhívlak benneteket. Kimentünk. A levegő nyugodt volt, az erdő csöndes. Valami idegen illat érződött

a levegőben. Hallottam, hogy Louis is beleszagol mögöttem. – Valaki dohányzott – közölte. Elsétáltam Caswell furgonja mellett, végig a rövid szálú füvön, el egy kis

zöldségeskert mellett, és elérkeztem oda, ahol az erdő kezdődött. Néhány lépés után meg is találtam: egy csikk volt, amelyet a földre dobtak. Óvatosan fölemeltem, és ráfújtam a végére. Egy pillanatra felizzott, aztán kihunyt.

Louis jelent meg mellettem, Angel szorosan a nyomában. Mindkettőnek ott volt a fegyver a kezében. Megmutattam nekik a cigarettát.

– Itt volt – mondtam. – Idevezettük Caswellhez. – Van egy nyom Caswell jobb kezének kisujján – mondta Angel. – Mintha

korábban egy kis gyűrűt viselt volna, de most nincs rajta. Az erdő sötétjébe bámultam, de nem éreztem senki más jelenlétét. A Gyűjtő már

elment.

O’Rourke megtette, amit ígért. Szólt az orvos szakértői hivatalnak, lehetséges, hogy én meg tudom állapítani a halott férfi kilétét. Hétre ott voltam, és nemsokára O’Rourke is csatlakozott hozzám, néhány nyomozó kíséretében. Egyikük Hansen volt. Nem szólt semmit, amikor odavezettek a hűtőkamrához, hogy megnézzem a holttestet. Összesen öt hulla várt az orvos szakértő szikéjére: az azonosítatlan férfi Old Moose Lodge-ból, Mason Dubus, a két orosz és Merrick. Annyira kevés volt a hely, hogy a két oroszt egy közeli halottasházba kellett elvitetniük.

– Melyikük Merrick? – kérdeztem a segédet. A férfi – akinek nem tudom a nevét – rámutatott a falhoz legközelebb lévő

holttestre. Egy fehér műanyag lepellel volt letakarva. – Sajnálja? – Hansen volt az. – Öt embert ölt meg a maga fegyverével. Sajnálnia

kellene, de nem őt. Nem szóltam rá semmit. Inkább Merrick gyilkosának testéhez léptem. Szerintem

sikerült kifejezéstelen tekintetet magamra erőltetnem, amikor fölemelték az arcáról a lepedőt. A homloka jobb oldalán lévő vörös seb most is tiszta piszok és alvadt vér volt.

– Nem ismerem – közöltem. – Biztos? – kérdezte O’Rourke. – Igen, biztos – feleltem, és elfordultam Rebecca Clay exférjének, Jerry Legere-nek

a holttestétől. – Nem ismerem.

Persze majd visszajönnek, hogy kísértsenek, az összes hazugság és féligazság. Sokkal nagyobb árat fogok fizetni, mint amit akkor képzeltem, bár talán olyan sokáig éltem kölcsönvett idővel, hogy nem kellene meglepődnöm a következményeken. Elmondhattam volna a nyomozóknak, amit tudtam. Mesélhettem volna nekik Andy

Kellogról és Otis Caswellről meg a holttestekről, amelyeket egy romos templom falai közé temettek, de nem tettem. Nem tudom, hogy miért. Talán azért, mert közel jártam az igazsághoz, és én magam akartam feltárni.

És mégis csalódott voltam, mert végül mi is az igazság? Ahogy Elwin Stark, az ügyvéd mondta, az egyedüli igazság az, hogy mindenki hazudik.

Vagy talán ez az egész Frank Merrick miatt volt. Tudtam, hogy mit tett. Tudtam, hogy sok embert megölt, és hogy újra ölt volna, ha tovább élhetett volna. Még most is magamon viseltem azokat a sérüléseket, amelyeket akkor szereztem, amikor behúzott nekem, és még mindig bennem volt a neheztelés amiatt, ahogy megalázott a saját otthonomban. De a lánya iránti szeretete és céltudatos megszállottsága, hogy megtudja az igazságot Lucy eltűnéséről, és hogy megbüntesse azokat, akik az egészért felelősek, valahogy saját magamra emlékeztetett.

Most, hogy tudtuk, hol van eltemetve Lucy Merrick, meg kellett találni a többi férfit, aki odajuttatta. Három – Caswell, Legere és Dubus – már halott volt. Andy Kellog négy álarcra emlékezett, és én nem láttam tetoválást sem Caswellen, sem Legere-en, amikor megnéztem a holttestüket a hullaházban. A férfi a sast ábrázoló tetoválással – akiről Andy úgy gondolta, hogy a többiek vezetője volt – még mindig életben van.

Éppen beszálltam a kocsimba, amikor hirtelen a kirakós egyik darabja a helyére ugrott. Eszembe jutott, hogy annak a háznak az egyik sarka, ahol Lucy Merrick meghalt, meg volt rongálódva. Lyukak voltak a falban, és csavarok nyoma látszott, amelyek valamit tarthattak ott a falon. Beugrott az is, amit Caswell mondott nekem a telefonba. Végig ott motoszkált a fejemben, de valahogy mégsem próbáltam kiszedni belőle még több információt.

– Néhány óránként rá akartam nézni, de elszunyókáltam. Amikor magamhoz tértem, a padlón feküdt. – Rábukkantam a kapcsolatra.

Három halott volt, de volt egy újabb nevem.

34.

Raymon Lang Bath és Brunswick között lakott, egy kis telken az 1-es út mellett, közel a New Meadows folyó partjához. Vetettem egy felületes pillantást a házára, amikor odaértem nem sokkal kilenc előtt. Nem változtatott sokat az ingatlanon, kivéve azt, hogy odavitt egy lakókocsit, amelyről első pillantásra úgy tűnt, hogy egy tüsszentés is elfújja. A lakókocsi elég magasan volt, távol a talajtól. Egy alacsony kerítést húztak a föld és a lakókocsi közé, hogy az esztétikára is adjanak, és ne látsszanak alatta a csövek és a piszok.

Aznap éjjel csak három vagy négy órát sikerült aludnom, de nem voltam fáradt. Minél többet gondolkodtam azon, amit Caswell mondott nekem a halála előtt, annál erősebben meg voltam győződve arról, hogy Raymon Lang is benne volt a Lucy Merrickkel való fajtalankodásban. Caswell azt mondta, látta, hogy Lucy Merrick a padlón feküdt, haldokolva, vagy már halott is volt. A kérdés az, honnan tudta ezt Caswell? Hogyan láthatta volna a lányt, amikor fölébredt? Hiszen ha mindketten a szobában lettek volna, akkor mindketten meghaltak volna. Ő nem ott szundított el. A saját házában aludt el, ami azt jelentette, hogy onnan szemmel lehetett tartani a kis házat. Volt egy kamera. A szoba sarkában, a falon lévő nyomok jelezték, hogy hol állt. És kiről tudjuk, hogy kamerákat helyez fel bizonyos helyekre? Raymon Langről, akit régi cimborája, Jerry Legere segített, aki sajnálatos módon nincsen már velünk. Az A-Secure nevű cég – ahol Lang dolgozott – szerelte be Daniel Clay házába is a riasztórendszert. Ez már nem tűnt annyira véletlen egybeesésnek, mint korábban. Kíváncsi lettem volna, hogy Rebecca Clay hogyan fogadta a volt férje halálának a hírét. Nem tartottam valószínűnek, hogy legyűrte volna a gyász, de ki tudhatta biztosan? Már láttam olyan feleségeket, akik teljesen kimerültek a durva férjük betegágya fölött, és gyerekeket is láttam hisztérikusan zokogni az apjuk temetésén, akik pedig szíjjal szokták verni a hátsójukat. Néha úgy éreztem, nem is nagyon tudták, hogy miért sírnak, de a gyász éppen olyan jó indok volt számukra, mint bármi más.

Úgy sejtettem, hogy Lang volt a másik ember, aki részt vett Merrick meggyilkolásában. A szemtanúk szerint egy ezüst vagy szürke kocsit láthattak elhajtani a helyszínről, és onnan, ahol ültem, éppen rá lehetett látni Lang ezüstszínű Sierrájára, a kocsi ott csillogott a fák között. A zsaruk nem szúrták ki az Old Moose Lodge felé vezető úton, amikor északnak tartottak, de ez nem jelent semmit. A lövöldözés utáni pánikban eltarthatott egy darabig, amíg a zsaruk kikérdezték a szemtanúkat, és ezalatt Lang fölérhetett az autópályára. De még ha valaki bejelentette is, hogy látta a kocsit, Langnek akkor is volt ideje arra, hogy legalább Binghamig eljusson, ott pedig három útvonal közül is választhatott: mehetett a 16-oson északnak vagy délnek, vagy folytathatta a 201-esen. Valószínűleg továbbra is délnek tartott, de akkor is volt elég mellékút Bingham után, ahol kikerülhetett akár egy tucat zsarut is, ha szerencsés, és megőrzi a hidegvérét.

Egy benzinkút mellett parkoltam, körülbelül tizenöt méterre Lang felhajtójától. Kávét ittam, és a Press Heraldot olvastam. Egy Dunkin’ Donuts volt hozzáépítve a benzinkúthoz, maroknyi vásárlónak volt is kitéve néhány szék, úgyhogy nem voltam

feltűnő, lehetett látni másokat is, akik a kocsijukban ettek és ittak. Úgyhogy nyugodtan figyelhettem Lang lakókocsiját. Egy óra múltával elő is bukkant belőle, aztán megcsillant a nap az ezüst színen, ahogy ráfordult a főútra, és elindult Bath irányába. Néhány másodperccel később Louis és Angel elindultak utána a Lexusban. Elővettem a mobilomat, hogy kéznél legyen, ha kiderülne, hogy nem megy messzire, bár Lang magával vitte a szerszámos ládáját a kocsihoz. Adtam neki egy fél órát, hátha véletlenül úgy dönt, hogy valami oknál fogva visszafordul, aztán otthagytam a kocsimat, ahol állt, és átvágtam a fák között a lakókocsijához.

Úgy tűnt, nincs kutyája, aminek nagyon örültem. Nehéz betörni valahova, ha egy eb csak arra vár, hogy a torkodnak ugorjon. A lakókocsi ajtaja nem tűnt nagy akadálynak, de én nem voltam olyan ügyes a zárfeltörésben, mint Angel. Igazság szerint sokkal nehezebb dolog, mint amilyennek látszik, és nem igazán akartam egy fél órát tölteni azzal, hogy ott guggolok Lang ajtaja előtt, és próbálom kinyitni valami hozzávaló szerszámmal. Régebben volt egy elektromos kis szerkentyűm, amellyel jól el lehetett boldogulni, de elveszett, amikor néhány éve elkötötték a régi Mustangomat, és soha nem vettem a fáradságot, hogy beszerezzek egy újat. Különben is, egy magándetektív ilyen eszközt csak azzal a céllal tart a kocsijában, hogy betörjön valakihez, és ha az autómat netalántán átkutatják valamilyen okból a zsaruk, nem venné jól ki magát a dolog, és nem akartam még jobban magamra haragítani őket, mint amennyire már eddig is tettem.

Nem kellett Angel segítsége, hogy bejussak Lang lakókocsijába, mivel azt akartam, hogy a fickónak kétsége se legyen afelől, hogy valaki járt nála. Ha más nem, legalább egy kicsit felrázza, és azt szerettem volna, hogy egy kicsit nyugtalan legyen. Caswell-lel ellentétben Lang nem olyan embernek tűnt, aki visszafogja a kantárt, ha komolyra fordulnak a dolgok. Ha azt nézem, hogy mi történt Merrickkel, inkább olyannak, aki nekiereszti a gyeplőt. Az, hogy esetleg Lang nem is bűnös semmiben, meg sem fordult a fejemben.

Hogy be tudjak törni a lakókocsijába, egy feszítőrudat rejtettem a kabátom alá. Az ajtó és az ajtókeret közé dugtam, aztán addig nyomtam, míg a zár engedett. Az első dolog, amit észleltem, amikor benéztem, az volt, hogy milyen fullasztóan meleg van odabenn. A második az, hogy milyen rend van. Nem ezt vártam egy egyedülálló férfi lakókocsijától. Bal felől volt egy hajókonyhaszerű konyha, mögötte egy asztal, amelyet három oldalról körülölelt egy párnázott ülőpad. Ez az egész elfoglalta a lakókocsi alsó negyedét. Jobb felől, közvetlenül a hálórész előtt egy állítható támlájú fotelt láttam, és egy drága, széles képernyős televíziót, alatta egy DVD-lejátszó, egy DVD-felvelő és egy duplakazettás videofelvevő. A mellette lévő polcon rengeteg kazetta és DVD állt: akciófilmek, néhány vígjáték, még néhány Bogart- meg Cagney-klasszikus is. Alattuk volt egy mindenféle pornófilmből álló válogatás, DVD-n és videón. Megnéztem a címeket, de csak a szokásos filmek voltak. Semmi gyerekpornó, de gondoltam, hogy az ilyesféle filmeket amúgy is úgy csomagolta, hogy valami másnak álcázza őket; vagy az is lehet, hogy bele voltak vágva más témájú szalagokra vagy lemezekre, hogy a felületes kutatás ne találja meg őket. Bekapcsoltam a tévét, és találomra kiválasztottam néhány pornót. Ugrattam a filmen néhányszor, hátha rábukkanok valami szokatlanra, de csak az volt rajta, aminek a címe szerint kellett. Egy egész napot eltölthettem volna azzal, ha az összes filmet át

akartam volna nézni, remélve, hogy találok valamit, de nem sok értelmét láttam. Meglehetősen nyomasztónak találtam az egészet.

A tévé mellett állt egy Home Depot-ból származó számítógépes asztal, rajta egy új komputerrel. Megpróbáltam bejutni, de jelszót kért. Kikapcsoltam, és elkezdtem átnézni a polcokon sorakozó könyveket és azokat a magazinokat, amelyek a sarokban álló kisasztalon voltak felhalmozva. Itt sem találtam semmit, még pornót sem. Lehet, hogy Langnek voltak valahol másutt elrejtett anyagai, de miután átkutattam az egész lakókocsit, nem találtam semmi nyomát. Már csak a szennyestartó maradt hátra a makulátlan fürdőszobában. Nekem úgy tűnt, hogy tele van Lang piszkos pólóival, fehérneműjével és zoknijával. Azért kiborítottam a padlóra, de csak egy halom foltos ruhára és áporodott izzadságszagra leltem. Máskülönben Lang tisztának és pedánsnak tűnt. Csalódott voltam, és most először kezdtem el kételkedni abban, hogy benne lehet a dologban. Lehet, hogy inkább a zsarukat kellett volna hívnom? Ha volt valami terhelő bizonyíték a lakókocsiban, ők biztosan megtalálnák. És ráadásul most beszennyeztem a lakókocsit a nyomaimmal, úgyhogy még ha találnak is valamiféle bizonyítékot arra, hogy Langnak köze van Merrick meggyilkolásához – egy vérfoltot egy baseballütőn vagy egy repedt ütőt -, egy nem túl ügyes ügyvéd is azonnal kihúzná a csávából az ügyfelét azzal, hogy én tettem oda, feltételezve, hogy elmondtam a rendőrségnek, amit tudok. Egyelőre a Lang utáni kutakodás zsákutcának tűnt. Most csak várnom kellett, és megnézni, hogyan reagál a betörésre.

Kinéztem az ablakon, hogy nem jön-e valaki, aztán kinyitottam az ajtót, és készültem visszaindulni a kocsimhoz. Csak amikor a lábam már érintette a murvát, és megpillantottam az alacsony kerítést, akkor jutott eszembe, hogy a lakókocsi alatti részt nem kutattam át. Előrementem, ahol nem látszottam az útról, aztán letérdeltem, és átkukucskáltam az alacsony kerítésen.

Egy hatalmas fémkonténert láttam a lakókocsi alatt, két, két és fél méter hosszú és úgy egy méter magas lehetett. Úgy tűnt, oda van erősítve a kocsi aljához. Körbejártam, és a zseblámpámmal megnéztem, hogy van-e rajta valami nyílás vagy ajtó, de nem láttam. Ez azt jelentette, hogy csak a lakókocsiból lehetett hozzáférni. Bementem, és alaposan végignéztem a padlót mindenhol. Vastag, barna padlószőnyeg fedte, amely úgy nézett ki, mint egy ázott kutya szőre. Végigtapogattam minden egyes részt és rést. Amikor az egyikbe beledugtam az ujjam, és meghúztam, engedett. Hallottam, ahogy a tépőzár csikorog, és teljesen föl tudtam emelni a padlószőnyeget. Hatvanszor hatvan centis csapóajtóra bukkantam, mindkét oldalán lakattal. Levettem a kabátomat, és elkezdtem dolgozni a feszítővassal, de most nem volt olyan könnyű dolgom, mint az ajtóval. Acélból volt az ajtó, és akármennyire próbálkoztam is, nem tudtam annyira fölemelni, hogy be tudjam dugni a szerszámot a résbe. Leültem a padlóra, és végiggondoltam, mit is tehetnék. Hagyhattam volna mindent úgy, ahogy találtam, visszahajthattam volna a szőnyeget, és megpróbálhattam volna visszajönni máskor, de úgy lehetőséget adtam volna Langnek, hogy amikor rájön, hogy betörtek hozzá, eltávolítson minden olyan dolgot, amely terhelő lenne rá. Hívhattam volna a zsarukat, de akkor el kellett volna magyaráznom, mi a fenét gondoltam, amikor betörtem valaki lakókocsijába. És feltéve, hogy valami csoda folytán hajlandók lennének házkutatási parancsot szerezni, hogy átkutassák Lang otthonát, lehet, hogy a fémdobozban csak ígéretes

regényének a kézirata van, vagy megboldogult édesanyjának a ruhái és ékszerei, és én mindennek a tetejébe még egy kis börtönbüntetés elé is nézhetnék.

Fölhívtam Angelt. – Hol van? – A Bath Iron Worksben – felelte Angel. – Látom innen, ahol vagyunk. Azt

hiszem, hogy valami gond adódott a figyelőrendszer monitoraival. Kábeleket ellenőriz, és mindenféle szarokat nyitogat. Eltarthat egy darabig.

– Tegyétek működésképtelenné a kocsiját! – mondtam. – Két abroncs elég lesz. Aztán gyertek ide.

Fél órával később ott voltak velem Lang otthonában. Megmutattam Angelnek a padlón lévő ajtót, ő pedig nekilátott. Egy szót sem szólt, még akkor sem, amikor öt perccel később feltörte az első zárat, majd nem sokkal később a másodikat is. Nem szólt akkor sem, amikor feltárult egy fémpolc, amelyen felirat nélküli videokazetták, DVD-k, számítógépes lemezek és műanyag akták sorakoztak. Az aktákban lévő átlátszó lapokon meztelen gyerekek képei voltak, néha felnőttekkel, néha más gyerekekkel. És akkor sem mondott semmit, amikor a polc két végében lévő két kapcsot kikapcsolta, és a polcot kiemelve egy dobozszerű valamire bukkant, amelyben egy kislány kuporgott, több réteg takaróba burkolva, és csak pislogott a szemét érő hirtelen fényáradattól. Néhány olcsó kis baba volt elszórva körülötte, meg csokik, sütemények és egy doboz reggelire való müzli. És akkor sem mondott semmit, amikor megpillantotta azt a vödröt, amelyet a kislány kénytelen volt használni, ha ki kellett mennie, meg amikor meglátta a kerek nyílást, amelyet egy rács fedett, és amelyen keresztül a börtönébe bejutott némi kis levegő.

Csak akkor szólalt meg, amikor letérdelt, kinyújtotta a kezét a rémült kislány felé. – Már rendben van minden – mondta. – Nem hagyjuk, hogy valaki megint

bántson! És a gyerek kinyitotta a száját, és üvölteni kezdett.

Hívtam a zsarukat. Angel és Louis elment. Csak én maradtam ott, és a tíz év körüli, fakó bőrű kislány, akinek a neve valószínűleg Anya volt. Egy olcsó nyaklánc volt a nyakában, amelyen ez a négy ezüstbetű volt. A kocsim első ülésére ültettem, és csak ült ott mozdulatlanul, az arcát elfordította a lakókocsitól, és a kocsi padlójának egy pontjára szegezte a tekintetét. Nem tudta megmondani nekem, hogy mióta tartották fogva, és csak a nevét meg a korát tudtam kiszedni belőle. Csak azt árulta el egy kis akcentussal beszélve, aztán újra némaságba burkolódzott. Azt mondta, hogy tízéves. Nem hiszem, hogy bízott bennem, és egyáltalán nem hibáztattam érte.

Miközben ő csak ült a kocsimban, a gondolataiba merülve, újra végignéztem Raymon Lang fotókkal teli albumát. Néhány kép nemrégiben készült: Anya fotója is ott volt a többi gyereké között: mindkét oldalán egy-egy férfitesttel. Közelebbről megnéztem az egyik fotót, és úgy tűnt, mintha a jobb oldali férfi karján egy sárga madárcsőrt látnék. Átlapoztam a többi képet is, a színek és a színárnyalatok mások lettek, ahogy egyre régebbi képek kerültek a kezembe. Polaroid felvételek vették át a számítógépes képek helyét, aztán jöttek a legrégebbi fotók, amelyek még fekete-fehérek voltak, és valószínűleg Lang maga hívta elő őket egy sötétszobában. Kisfiúk és kislányok, néha egyedül voltak lefotózva, néha férfiakkal, akiknek a kilétét

madárálarcok fedték. Hosszú évek erőszakoskodásainak krónikái voltak ezek, talán évtizedekéi is.

Az album legrégebbi képei nagyon gyenge fotokópiák voltak. Egy fiatal lányt ábrázoltak, aki egy ágyon feküdt, két ember váltakozva töltötte a kedvét rajta. A képek teteje le volt vágva, hogy ne látszódjon a fejük. Az egyik fotón látszott, hogy az egyik férfi karján egy tetoválás van. Elmosódott volt. Úgy véltem, hogy ha ki lehetne egy kicsit tisztítani a képet, az egy sast ábrázolna.

De az egyik fotó teljesen más volt, mint a többi. Hosszasan néztem, aztán kivettem az átlátszó tokból, és úgy rendeztem a többi képet, hogy ne lehessen észrevenni, hogy az egyik kép hiányzik. A kocsim padlóján lévő gumiszőnyeg alá tettem, aztán leültem a hideg, kemény murvára, a fejemet a kezembe temettem, és vártam, hogy megjöjjön a rendőrség.

Civil ruhában érkeztek két jelöletlen autóban. Anya figyelte, ahogy közelednek, és magzatpózba kuporodott, majd egyetlen szót ismételgetett valami számomra ismeretlen nyelven. Csak akkor kezdte elhinni, hogy tényleg biztonságban lehet, amikor az első autó ajtajában megjelent két nő. Közelebb jöttek hozzánk. A kocsim anyósülése felőli ajtó nyitva volt, és jól láthatták a kislányt, és ő is jól láthatta őket. Amikor korábban beültettem, nem akartam, hogy Anya azt higgye, egyszerűen csak átkerül az egyik börtönből a másikba.

Az egyik rendőrnő leguggolt eléje. Vékony nő volt, hosszú, vörös haját szorosan hátrafogta. Rachelre emlékeztetett.

– Szia – mondta. – Jillnek hívnak. Téged Anyának, ugye? Anya bólintott, legalább a nevét fölismerte. Lassan megenyhült az arckifejezése.

A szája széle legörbült, és elkezdett sírni. Ez már nem az az állatias reakció volt, amellyel Angelt üdvözölte. Ez valami más volt.

Jill kitárta a két kezét a kislány felé, az pedig belevetette magát közéjük, és beletemette az arcát a nő nyakába, a teste csak úgy rázkódott a zokogástól. Jill Anya válla fölött rám nézett, és bólintott. Elfordultam, és magukra hagytam őket.

35.

Bath nem valami szép város a víz felől nézve, de azok a helyek, ahol nehézipar van, elég ritkán azok, és soha senki nem gondolt az esztétikumra, amikor egy hajókikötőt megtervezett. Mégis volt valami méltóságteljes masszív daruiban és azokban a hatalmas hajókban, amelyeket néha még most is vízre bocsátottak, amikor pedig a rivális hajógyárak legtöbbje vagy teljesen tönkrement, vagy korábbi nagyságának már csak az árnyéka volt. Lehet, hogy a hajógyár csúnya volt, de ez a rútság nem a hanyatlás miatt volt, hanem éppen hogy a növekedés miatt. Négyszáz év állt a háta mögött, négy évszázad zaj, gőz és szikra, a fát felváltotta az acél, az apákat fiaik követték az üzletben generációkon keresztül. Bath sorsa és a hajógyáré örökre összefonódott, ezt a köteléket soha semmi nem lesz képes szétvágni.

Mint minden városban, ahol hatalmas tömegek utaznak egyetlen nagyobb munkahelyre, a parkolás itt is nagy gondot okozott, és a King Streetnél, közvetlenül a Commercial és a hajógyár északi fő kapuja találkozásánál lévő parkoló dugig volt autókkal. Már majdnem vége volt az első műszaknak, és a buszok a közelben időztek, hogy elvigyék azokat, akik a városból jöttek, és nem akartak a parkolási mizériában részt venni, ezért vagy otthon hagyták a kocsijukat, vagy valahol a külvárosban parkolták le őket. Egy felirat figyelmeztetett arra, hogy a Bath Iron Works a hadügynek is szállít, ezért tilos a fényképezés. Az alkalmazottak által használt bejárat fölött egy másik felirat is volt, amelyen ez állt: Ezen a bejáraton keresztül járnak a világ legjobb hajóépítői.

A zsaruk a Riverside Sportklubnál gyülekeztek. Összesen tizenketten voltak. Voltak köztük olyanok, akik a bathi rendőrségtől jöttek, és voltak állami zsaruk is. Mindannyian civilben. És két járőrkocsi állt távolabb, ahol nem lehetett látni őket. A gyár saját biztonsági embereit értesítették, hogy egy letartóztatás van folyamatban, és a kérésükre úgy döntöttek, hogy Raymon Langet akkor fogják el, amikor a parkolóban felbukkan. Folyamatosan szemmel tartották, és a gyár biztonsági főnöke közvetlen kapcsolatban volt Jill Carrierrel, az állam alkalmazásában lévő nyomozónővel, aki Anyát a karjába zárta, és aki a Lang letartóztatásáért felelős csapat vezetője volt. Én a parkolóban álltam le a kocsimmal úgy, hogy jól lássam a gyár kapuját. Azzal a feltétellel engedték meg, hogy figyelemmel kísérjem a történéseket, hogy nem leszek szem előtt, és semmibe sem avatkozom bele. Egész jó kis történetet adtam be a zsaruknak arról, hogyan találtam rá a kislányra Lang lakókocsijában, és hogy miért voltam ott egyáltalán, de végül be kellett vallanom, hogy hazudtam, amikor Legere holttestét megnéztem. Bajban voltam, de Carrier mégis rendes volt, és engedte, hogy megnézzem a Lang-ügy végét, bár az általa kikötött feltételek egyike az volt, hogy egy civil ruhás rendőrnek végig ott kell ülnie az autómban. Weintraubnak hívták, és nem beszélt valami sokat, amivel egészen kiegyeztem.

Délután fél négykor nagy morajjal kitárultak a kapuk, és az emberek elkezdtek kifelé özönleni. Szinte teljesen egyforma ruhában voltak, baseballsapkát viseltek, meg farmert, dzsekit és pólóra húzott nyitott nyakú inget. Mindenkinél ott volt egy kulacs és az uzsonnás doboz. Láttam, hogy Carrier a mobilján beszél valakivel, majd

fél tucat zsaru kivált a többiek közül – élükön Carrierrel -, és elkezdtek utat törni a tömegen. Jobb felől megláttam Langet, éppen kilépett a forgóajtón, kezében hosszúkás, fém szerszámos ládája. Pontosan olyan ruhában volt, mint a hajómunkások, és egy cigaretta végét szívta. Amikor utoljára beleslukkolt, meglátta Carriert és a többieket közeledni, és azonnal tudta, kik ők, és miért jöttek. Ragadozó volt, amelyik azonnal tudja, ha egy nála erősebb ragadozó közeledik feléje. Ledobta a szerszámos ládát, és elkezdett rohanni, kelet felé, az üldözőitől egyre távolodva, de ekkor felbukkant egy bathi járőrkocsi, és elzárta a parkolóból kivezető utat. Lang irányt változtatott, ide-oda ugrált a kocsik között, még akkor is, amikor megjelent a második járőrkocsi, és egyenruhások kezdték üldözőbe venni. Carrier is egyre közelebb ért hozzá, sokkal ruganyosabb és gyorsabb volt, mint a vele tartó férfiak. A kezében tartotta a fegyverét. Rákiáltott Langre, hogy álljon meg. Az megfordult, hátranyúlt, a kezével valami után keresgélt az inge alatt. Hallottam, hogy Carrier utoljára figyelmezteti, hogy emelje föl a kezét, de Lang nem engedelmeskedett. Aztán láttam, hogy Carrier kezében megugrik a fegyver, hallottam a lövést, Lang pedig megpördült, és elterült a földön.

A kórház felé vezető úton halt meg. Nem mondott semmit, miközben a mentők megpróbálták megmenteni az életét. Semmit nem tudtak meg tőle. Lehúzták róla az inget, amikor a hordágyra tették, és láttam, hogy nincs a karján tetoválás.

Raymon Langnál nem volt fegyver. Több oka is lehetett arra, hogy hátranyúljon, és nem kellett volna rákényszerítenie Carriert, hogy rálőjön. De szerintem végül egész egyszerűen nem akart börtönbe kerülni, talán gyávaságból vagy talán azért, mert nem tudta volna elviselni, hogy örök életére megfosszák a gyerekek társaságától.

VI.

Legjobb formámban Épp olyan vagyok, mint ő.

Csak nézz a padlódeszkák alá És rálelsz a titkaimra.

Sufjan Stevens: John Wayne Gacy Jr.

36.

Megnyomtam a csengőt Rebecca Clay házának ajtaján. Közben hallottam, ahogy a hullámok megtörnek a sötétben. Jackie Garner és a Fulcik már régen eltűntek, most, hogy Merrick már halott volt. Korábban telefonáltam Rebeccának, hogy elmeséljem neki, mi történt. Elmondta, hogy a rendőrség már felhívta, miután én bevallottam, hogy hazudtam Jerry Legere-rel kapcsolatosan, ő pedig azon a napon elment, és hivatalosan is azonosította a holttestet. Kikérdezték a volt férje haláláról, de nem sokat tudott hozzátenni ahhoz, amit már amúgy is tudtak. Ő és Legere már teljesen elidegenedtek egymástól, már nagyon régóta nem látta, nem is hallott felőle, egészen addig, amíg én el nem kezdtem kérdezősködni, úgyhogy a férfi felhívta őt néhány nappal a halála előtt. Be volt rúgva, és követelődzve tudni akarta, hogy Rebecca miért küldött rá egy magándetektívet. Ő pedig letette a telefont, a férfi pedig nem hívta vissza.

Amikor Rebecca Clay ajtót nyitott, egy régi pulóver és egy bő farmer volt rajta. Mezítláb volt. Hallottam, hogy a nappaliban megy a tévé, és a nyitott ajtón keresztül láttam, hogy Jenna a földön ül, és egy rajzfilmet néz. Felpillantott, hogy megnézze, ki jött, aztán úgy döntött, nem olyasvalaki, aki miatt érdemes lenne bármiről is lemaradnia, úgyhogy tovább nézte a tévét.

Követtem a konyhába Rebeccát. Megkérdezte, hogy kérek-e kávét vagy valamit inni, de visszautasítottam. Elmondta, hogy holnap adják ki Legere holttestét, hogy el lehessen temetni. Volt egy féltestvére valahol Dél-Dakotában, aki iderepült, hogy gondoskodjon mindenről. Rebecca azt is elmondta, hogy részt fog venni a férje temetésén a fél testvér kedvéért, de hogy a lányát nem viszi magával.

– Ez nem olyasmi, amit látnia kellene. – Leült a konyhaasztalhoz. – Tehát vége – mondta.

– Bizonyos szempontból igen. Frank Merrick halott. A volt férje halott, Ricky Demarcian és Raymon Lang is meghalt. Mason Dubus is. A Somerset Megyei Rendőrség és az orvos szakértői hivatal kihantolta Lucy Merrick és Jim Poole maradványait Gileádban. Nagyon sok ember meghalt, és úgy vélem, igaza van: nagyon sokuk számára vége.

– Úgy hangzik, mintha eléggé odalenne emiatt. Úgy is volt. Válaszokat akartam, és az igazságot arról, mi történt Lucy Merrickkel

és Andy Kelloggal meg a többi gyerekkel, akiket a madárálarcos férfiak megerőszakoltak. Helyette olyan érzést kaptam, hogy az Anya nevű kislány megmentése kivételével – meg hogy egy kis gonosz eltűnt a Föld színéről – az egész hiába történt. Csak kevés választ kaptam, és legalább egy erőszaktevő még szabadon mászkált, az, akire a sas volt tetoválva. És azzal is tisztában voltam, hogy egész végig hazudtak nekem, főleg az a nő, aki most előttem ül, mindazonáltal nem volt szívem hibáztatni érte.

Belenyúltam a zsebembe, és elővettem a fotót, amelyet Raymon Lang albumából vettem ki. A kislány arcát majdnem teljesen eltakarta annak a férfinak az arca, aki fölötte térdelt az ágyon, és maga a férfi is csak nyaktól lefelé látszott. Szinte nevetségesen vékony volt, a csontok majdnem átszúrták a bőrét a karjain és a lábain,

minden ín és izom jól látszott. A fotó több mint negyedszázada készült, a kislány korából ítélve. Nem lehetett több hat- vagy hétévesnél. Mellette, két párna közé bedugva, egy hosszú, vörös hajú, kék kötényes baba hevert. Ugyanaz a baba volt, amelyet Rebecca Clay lánya hurcolt magával, egy baba, amelyet az édesanyjától örökölt meg, és amelyet Rebeccának még azért adtak, hogy vigasza legyen zaklatásának és az őt ért erőszak hosszú évei alatt.

Rebecca ránézett a fényképre, de nem érintette meg. Üveges lett a tekintete, aztán elfutotta a szemét a könny, ahogy arra a kislányra bámult, aki valaha volt.

– Hol találta? – kérdezte. – Raymon Lang lakókocsijában. – Volt ott több is? – Igen, de nem olyanok, mint ez itt. Ez volt az egyetlen, amelyiken a baba látható. Rányomta a kezét a fotóra, kitakarva a férfi alakját, amely toronyként magasodott

fiatalabb énje fölé. Kitakarta Daniel Clay meztelen testét. – Rebecca, hol van az apja? – kérdeztem. Felállt, és a konyhaasztal mögött lévő ajtóhoz lépett. Kinyitotta, és felpöccintett

egy kapcsolót. Fény vetült egy sor fából készült lépcsőre, amely levezetett a pincébe. Anélkül, hogy visszanézett volna rám, elindult lefelé, én pedig követtem.

A pincét raktárnak használták. Volt ott egy bicikli, amely mostanra már túl kicsi volt a lányának, mindenféle doboz és kartondoboz, de úgy tűnt, már hosszú ideje semmit nem használtak, vagy mozdítottak el a helyéről. Mindent por borított, és a betonpadló itt-ott már elkezdett repedezni, egy középpontból hosszú, sötét vonalak nyúltak szerte mindenfelé, akár a vénák az emberi testben. Rebecca Clay előrenyújtotta az egyik lábát, és kifestett körmeivel a földre mutatott.

– Ott van lenn – közölte. – Odatettem.

Azon a pénteken lenn dolgozott Sacóban, és amikor visszatért a lakásba, volt az üzenetrögzítőjén egy üzenet. A bébiszitterét, Ellent, aki mindennap három vagy négy gyerekre vigyázott, bevitték a kórházba, mert gond volt a szívével. Ellen férje hagyta az üzenetet, hogy ezért a felesége egyik gyereket sem tudja elhozni az iskolából. Rebecca megnézte a mobilját, és kiderült, hogy lemerült, miközben ő Sacóban volt. Annyira el volt foglalva, hogy észre sem vette. Egy pillanatra rémület lett rajta úrrá. Hol van most Jenna? Felhívta az iskolát, de már mindenki hazament. Aztán felhívta Ellen férjét, de az nem tudta, hogy ki vitte el Jennát az iskolából. Azt javasolta, hogy Rebecca hívja fel az iskolaigazgatót vagy az iskolatitkárt, mert mind a kettőt értesítették, hogy Ellen nem tud a gyerekekért menni aznap. De Rebecca a legjobb barátnőjét, Aprilt hívta, akinek a lánya, Carole Jenna osztályába járt. Jenna nem volt náluk, de April tudta, hogy hol van.

– Édesapád vitte el – mondta. – Az iskola kiderítette a számát, és fölhívták, amikor megtudták, hogy mi van Ellennel, és téged nem tudtak elérni. Az apád bement az iskolába, és hazavitte Jennát magához. Láttam a sulinál, amikor odaért. Jenna jól van, Rebecca.

De Rebecca úgy érezte, hogy mostantól soha semmi nem lesz jól. Annyira megrettent, hogy az autóhoz menet elhányta magát, és egyszer útközben is, az apjához menet, epét és kenyérdarabkákat felköhögve egy üres nejlonzacskóba, miközben a piros lámpánál várt. Amikor odaért a házhoz, az apja kinn volt a kertben,

gereblyézte a száraz leveleket, és a bejárati ajtó nyitva volt. Egy szó nélkül elviharzott az apja mellett, egyenesen be a házba. A nappaliban talált rá a lányára, ugyanazt csinálta, amit most is: a padlón ülve bámulta a tévét, és fagyit evett. Nem értette, hogy az anyja miért van annyira kiborulva, és hogy miért öleli olyan szorosan, miért zokog, és szidja amiatt, hogy a Nagypapával van. Hiszen már korábban is volt a Nagypapával, igaz, hogy nem kettesben, hanem mindig ővele. De hát ez a Nagypapa! Hozott neki sült krumplit, hot dogot és üdítőt. Elvitte a tengerpartra, és kagylókat gyűjtöttek együtt. Aztán adott neki egy nagy tál fagyit, és hagyta, hogy tévét nézzen. Jó nap volt, el is mondta az anyukájának, bár sokkal jobb lett volna, ha ő is velük lehet.

Aztán Daniel Clay is beért a nappaliba, kérdezte, hogy mi a baj, mintha csak egy teljesen mindennapi nagypapa és apa volna, nem pedig az a férfi, aki rendszeresen az ágyába vitte a saját lányát annak hat- és tizenöt éves kora között. Mindig gyöngéd és kedves volt hozzá, próbált nem fájdalmat okozni neki, és néha, amikor szomorú volt, vagy amikor ivott, bocsánatot is kért azért az éjszakáért, amikor hagyta, hogy más férfi is hozzányúljon. Mert szerette őt. Mindig ezt mondogatta neki:

– Az apád vagyok, szeretlek, és soha nem hagyom, hogy az újra megtörténjen.

A fejünk fölött hallottam, ahogy a basszus vibrál a tévében. Aztán elhallgatott, és lépéseket hallottunk, ahogy Jenna fölment az emeletre.

– Ilyenkor szokott lefeküdni – mondta Rebecca. – Soha nem kell mondanom neki, hogy menjen aludni. Teljesen magától elindul. Szeret aludni. Hagyom, hogy megmossa a fogát, olvasson egy kicsit, aztán adok neki egy jóéjt-puszit, mert így tudom, hogy biztonságban van.

Nekidőlt a pince téglafalának, és ujjaival beletúrt a hajába, kisimítva tincseit a homlokából, föltárva az arcát.

– Nem nyúlt hozzá – mondta. – Azt csinálták délután, amit a lányom is mondott, de tudtam, hogy mi a helyzet. Volt egy pillanat – mielőtt még én elviharzottam volna mellette, és hazavittem Jennát -, amikor láttam a szemében, és ő is tudta, hogy észrevettem: kísértésbe esett. Újra kezdődött az egész. Nem az ő hibája volt. Ez betegség. Olyan, mint valami kór, amely átmenetileg eltűnt, de most újra előtört.

– Miért nem mondta el valakinek? – kérdeztem. – Mert ő az apám volt, és én szerettem – felelte. Nem nézett rám, miközben

beszélt. – Gondolom, nevetségesen hangzik, mindazok után, amit velem tett. – Nem – válaszoltam. – Nekem már semmi nem hangzik nevetségesnek többé. Elkezdte piszkálni a lábával a földet. – Nos, ez az igazság, magára bízom, mennyire hiszi el. Szerettem őt. Annyira

szerettem, hogy aznap éjjel visszamentem a házba. Aprilnél hagytam Jennát. Azt mondtam neki, hogy nagyon sok munkám van otthon, és kérdeztem, hogy nem aludhatna-e Jenna náluk Carole-lal. Gyakran előfordult, úgyhogy nem volt különleges kérés. Aztán idejöttem. Az apám nyitott ajtót, én pedig mondtam neki, hogy beszélnünk kell arról, ami történt. Megpróbálta viccel elütni a dolgot. Valamit dolgozott a pincében, és én lementem vele oda. Új padlót csinált, és már elkezdte feltörni a régi betont. Akkoriban már elkezdődött a szóbeszéd, és gyakorlatilag le kellett mondania minden vizsgálatát. Teljesen kitaszított lett, és tisztában is volt vele.

Megpróbálta elrejteni az efölötti boldogtalanságát. Azt állította, hogy legalább lesz ideje elvégezni minden olyan munkát a ház körül, amelyet olyan régóta halogat.

– Tehát törte fel a padlót, miközben én üvöltöztem vele. De nem akart meghallgatni. Mintha csak az egészet kitaláltam volna, mindent, ami velem történt, mindent, amit elkövetett, és amit – erről meg voltam győződve – újra el fog követni, csak most Jenna ellen. Csak azt mondogatta, hogy bármit tett is, merő szeretetből tette. „A lányom vagy. Szeretlek. Mindig is szerettelek.” Ezt mondta. „És Jennát is szeretem.”

– És amikor ezt kimondta, valami elpattant bennem. Egy csákány volt a kezében, éppen szét akart verni egy darab betont. Volt egy kalapács a mellettem lévő polcon. Háttal állt nekem, én pedig fejbe vágtam. Nem esett össze, először még nem. Csak előrehajolt, és a fejéhez kapott, mintha csak beverte volna egy gerendába. Újra megütöttem, és ekkor már elesett. Még kétszer sújtottam le. Elkezdett vérezni, a vére a porba folyt, én meg otthagytam. Fölmentem a konyhába. Vér fröccsent az arcomba és a kezemre. Lemostam, megtisztítottam a kalapácsot is. Hajszálak tapadtak rá, és az ujjaimmal kellett leszednem őket. Hallottam, hogy az apám mozog lenn a pincében, és arra gondoltam, biztosan mondani akar valamit. De nem voltam képes lemenni. Egész egyszerűen képtelen voltam rá. Inkább bezártam az ajtót, és csak ültem ott a konyhában, amíg be nem sötétedett, és már nem hallottam mozogni odalenn. Amikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy odakúszott a lépcső aljához, de nem tudott fölmászni rá. Lementem hozzá, és láttam, hogy halott.

– Találtam a garázsban nejlonfóliát, abba belecsomagoltam. A hátsó kertben régebben volt egy üvegház. Földes padlója volt. Akkorra már sötét lett, én pedig kirángattam odáig. Az volt a legnehezebb: felcibálni valahogy a pincéből. Külsőre nem tűnt nehéznek, de csupa izom és csont volt. Ástam egy gödröt, és beletettem, aztán befedtem. Szerintem akkor már terveztem, előre gondolkodtam. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy hívjam a rendőrséget, vagy hogy bevalljam, mit tettem. Csak azt tudtam, nem akarom, hogy elválasszanak Jennától. Ő jelentett nekem mindent.

– Amikor készen lettem, hazamentem. Másnap este megvártam, míg besötétedik, aztán elmentem az apám kocsijával fel Jackmanbe, és otthagytam. Miután az autót elintéztem, bejelentettem, hogy az apám eltűnt. Jött a rendőrség. Megvizsgálták a pince padlóját, ahogy abban biztos is voltam, de az apám épphogy csak elkezdte feltörni, és egyértelmű volt, hogy semmi nincs alatta. Mindent tudtak az apámról, és amikor megtalálták a kocsiját fenn Jackmanben, úgy hitték, hogy elmenekült.

– Néhány nappal később visszajöttem, és kiástam a holttestet. Nagy szerencsém volt, mert abban a hónapban nagyon hideg volt az idő, úgyhogy a teste – tudja – nem kezdett el oszlani, úgyhogy nem nagyon volt szag. Elkezdtem ásni a pincében. Szinte egész éjszaka ástam, de az apám jól megtanított arra, mit tegyek. Mindig azt mondogatta, hogy egy lánynak tudnia kell, hogyan kell rendben tartani egy házat, hogyan kell ezt-azt megjavítani és rendet tartani. Egy részen eltakarítottam mindent, aztán elkezdtem ásni, amíg olyan nagy nem lett a lyuk, hogy beleférjen. Aztán beterítettem, majd fölmentem, és elaludtam a régi szobámban. Nem is gondolná, hogy valaki egész egyszerűen elalszik, miután ilyesmit tett, ugye? De én másnap délig aludtam. Olyan békésen, sokkal jobban, mint bármikor, amennyire vissza tudtam emlékezni. Aztán visszamentem a pincébe, és folytattam. Minden ott volt,

amire szükségem lehetett, még egy kis betonkeverő is. Beletelt egy kis időbe, hogy elszállítsam a törmeléket, és a hátam még hetekkel utána is fájt, de amikor készen lettem, utólag már nagyon könnyűnek tűnt a dolog. Egy vagy két napig tartott a hétvégén, ennyi. Jenna Aprilnél volt. Minden elrendeződött.

– És aztán maga beköltözött ebbe a házba. – Nem adhattam el, mert nem volt az enyém, és különben is, még ha az enyém

lett volna is, féltem, valaki úgy dönthet esetleg, hogy felújítja a pincét, és megtalálja, ami odalenn van. Jobbnak tűnt beköltözni. Úgyhogy itt maradtunk. Tudja, mi a furcsa az egészben? Látja azokat a repedéseket? Nemrég keletkeztek. Csak az elmúlt néhány héten kezdtek feltünedezni, amióta Frank Merrick elkezdett bajt okozni. Mintha csak fölébresztett volna valamit odalenn, mintha az apám meghallotta volna, hogy kérdezősködik, és megpróbálna valahogy utat találni vissza, erre a világra. Elkezdtek rémálmaim lenni. Azt álmodom, hogy hangokat hallok a pincéből, és amikor kinyitom az ajtót, az apám mászik fölfelé a lépcsőn, fölhúzza magát a földről, hogy megfizessen nekem azért, amit tettem, mert szeretett engem, és én bántottam őt. Álmomban nem vesz rólam tudomást, hanem elkezd Jenna szobája felé kúszni, én meg csak csépelem őt, újra és újra lesújtok, de nem áll meg. Csak mászik előre, mint valami rovar, amelyik nem döglik meg.

Rebecca a lábujjával elkezdte követni a beton egyik törésvonalát. De azonnal visszakapta a lábát, amikor rájött, mit csinál. Ahogy leírta a rémálmait, mindaz emlékeztette őt arra, ami ott hevert alul.

– Ki segített magának mindebben? – kérdeztem. – Senki – felelte. – Egyedül tettem. – Fölvitte az apja kocsiját Jackmanbe. Hogyan jött vissza, miután otthagyta az

autót? – Stoppoltam. – Tényleg? – Igen, tényleg. De tudtam, hogy hazudik. Miután azt tette, amit tett, nem kockáztathatott

ilyesmit. Valaki követte őt Jackmanbe, aztán visszahozta ide keletre. Szerintem a barátnője, April lehetett. Eszembe jutott, hogyan néztek ők ketten egymásra az után az éjszaka után, amikor Merrick betörte az ablakot. Egyre gondoltak ők ketten, cinkos tekintetet váltottak, mintha mindketten tudnának valamit. De nem számított. Már nem számított.

– Ki volt a másik ember, aki a fényképet készítette? – Nem tudom. Későre járt. Hallottam, hogy valaki iszogat az apámmal, aztán

bejöttek a szobámba. Mindkettejüknek szörnyű szaga volt. Még mindig emlékszem erre. Ezért vagyok képtelen meginni a whiskyt. Felkapcsolták az éjjeliszekrényen lévő lámpát. A férfin álarc volt, egy régi halloween álarc, egy szellemet ábrázolt. Az apám szokta föltenni, hogy megijessze a gyerekeket, akik édességért járják a szomszédságot. Az apám azt mondta, hogy a maszkos az egyik barátja, és ugyanazt kellene megtennem őneki is, mint amit neki szoktam. Nem akartam, de... – Egy pillanatra elhallgatott. – Hétéves voltam – suttogta. – Csak hét. Képeket készítettek. Akkor egyszer történt meg a dolog. Másnap az apám sírt, és azt mondta nekem, hogy nagyon sajnálja. Megint elmondta, hogy mennyire szeret, és hogy soha nem akart osztozni rajtam mással. És nem is tette.

– És fogalma sincs, hogy ki lehetett az az ember? Rebecca megrázta a fejét, de nem nézett rám. – Aznap este más képeket is találtam Raymon Lang lakókocsijában. Az apja

ivócimborája is rajtuk volt, de a fejét soha nem lehetett látni. Egy sast ábrázoló tetoválás van a jobb karján. Emlékszik rá?

– Nem. Sötét volt. És ha láttam is, már elfelejtettem az évek alatt. – Az egyik gyerek, akivel szintén fajtalankodtak, említette a tetoválást. És valaki

azt mondta nekem, elképzelhető, hogy van valami köze a katonasághoz. Van arról tudomása, hogy az apja bármelyik barátja a hadseregben szolgált volna?

– Igen, Elwin Stark – felelte Rebecca. – És azt hiszem, hogy Eddie Haver is volt a seregben. Csak őróluk tudok, de nem hinném, hogy bármelyiküknek is lenne olyan tetoválása a karján. Néha eljöttek nyaralni hozzánk. Láttam őket a parton. Fölfigyeltem volna rá.

Ennyiben hagytam a dolgot. Nem tudtam, mi mást tehettem volna. – Az apja cserbenhagyta azokat a gyerekeket, ugye? – kérdeztem. Bólintott. – Azt hiszem. Azoknál az embereknél volt a fotó róla és rólam. Szerintem azzal

vették rá, hogy azt tegye, amit tett. Azt hiszem, az a férfi adta őket tovább, aki aznap éjjel az apámmal volt. De tudja, az apám tényleg törődött azokkal a gyerekekkel, akiket kezelt. Megpróbált vigyázni rájuk. Azok a férfiak kényszerítették arra, hogy válassza ki azokat, akiket aztán hozzájuk küldött, ők vették rá, hogy keressen gyerekeket, akikkel játszadozhattak, de a többiekért kétszer olyan keményen küzdött, pontosan emiatt. Tudom, hogy ennek az egésznek semmi értelme, de olyan, mintha két Daniel Clay létezett volna, egy jó és egy rossz. Ott volt az, aki fajtalankodott a lányával, és elárulta a gyerekeket, hogy megmentse a hírnevét, és ott volt az, aki foggal-körömmel harcolt azért, hogy megmentse a többi gyereket az erőszaktól. Talán ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy valahogy túlélje az egészet, anélkül hogy megbolondult volna; elválasztotta a két énjét egymástól, és azt állította a rossz dologról, hogy az „szeretet”.

– És Jerry Legere? Elkezdett rá gyanakodni, miután rajtakapta Jennával, ugye? – Láttam valami olyasmit benne, ami az apámra emlékeztetett – felelte Rebecca. –

Nem tudtam, hogy ő is benne van, egészen addig, amíg nem jött a rendőrség, és el nem mondták, hogyan halt meg. Azt hiszem, hogy jobban gyűlölöm őt, mint bárki mást. Úgy értem, tudnia kellett rólam. Tudta, hogy az apám mit tett, és ettől valahogy még vonzóbb lettem a számára. – Összerázkódott. – Mintha, amikor lefeküdt velem, azzal a kislánnyal is lefeküdt volna, aki voltam.

Leereszkedett a földre, és a karjára fektette a homlokát. Alig hallottam, mit mond, amikor megszólalt.

– Mi lesz most? – kérdezte. – Elveszik tőlem Jennát? Börtönbe kerülök? – Semmi – feleltem. – Semmi nem fog történni. Fölemelte a fejét. – Nem fogja elmondani a rendőrségnek? – Nem. Nem volt mit mondani többet. Otthagytam a pincében. Ott ült annak a sírnak a

lábánál, amelyet ő ásott az apjának. Beszálltam a kocsiba, és elindultam a tenger moraja felé. Mintha végtelen sok hang csöndes megnyugvást ígért volna. Ez volt az

utolsó alkalom, hogy azon a helyen hallhattam a tengert, mert soha többé nem tértem vissza Willardba.

37.

Volt még egy kapcsolódási pont, még egy kapcsolat, amelynek utána lehetett járni. Gileád után tudtam, hogy mi köti Legere-t Langhoz, és hogy mi köze van Langnak Gileádhoz és Daniel Clayhez. Nemcsak személyes kapcsolat volt, hanem üzleti is, méghozzá a biztonsági cégen, az A-Secure-on keresztül.

Joe Harmon a kertjében volt, amikor megérkeztem. Todd nyitott ajtót, és végigkísért a házon, hogy találkozhassam vele.

– Maga olyasvalakinek tűnik, aki eltöltött egy kis időt a hadseregben, Todd – mondtam neki.

– Szét kellene rúgnom a seggét – felelte Todd humorosan. – A haditengerészetnél. Öt évet. A parti őrségnél szolgáltam, és átkozottul jó katona voltam.

– Szerzett tetoválást a haditengerészetnél? – Világos – felelte. Feltűrte a jobb kezén a zakót, és előbukkant az összefonódott

vasmacska-sellő ábra. – Hagyományőrző vagyok – tette még hozzá. Hagyta, hogy a zakó ujja magától visszaessen. – Van valami különleges oka, hogy kérdezi?

– Csak kíváncsi voltam. Láttam, hogy kezeli a fegyvert a parti estéjén. Úgy tűnt, hogy már korábban is volt pisztoly a kezében.

– Igen, nos, Mr. Harmon gazdag ember. Olyasvalakit keresett, aki tud rá vigyázni.

– És kellett valaha vigyázni rá, Todd? – firtattam. Megtorpant, amikor odaértünk a kerthez, és rám meredt. – Még nem – felelte. – Úgy nem. Aznap Harmon fia és lánya is otthon volt, a gyep közepén álltak az apjukkal, aki

a tavasszal a virágágyásokban és cserjékben tervezett változtatásokat magyarázta nekik kinyújtott kézzel.

– Imádja a kertet – jegyezte meg Todd, követve a tekintetemet, és úgy tűnt, kissé nyugtalan lett, hogy eltérünk a tárgytól, a fegyverétől és a Harmon iránti valódi vagy vélt kötelezettségeiről. – Itt mindent ő ültetett, vagy segített az ültetésben. És a gyerekek is segédkeztek. Éppúgy az ő kertjük is, mint Mr. Harmoné.

De én nem Harmont néztem, vagy a gyerekeit vagy a kertjét, hanem a biztonsági kamerákat, amelyek árgus szemekkel figyelték a pázsitot és a ház bejáratait.

– Nagyon költséges biztonsági rendszernek tűnik – jegyeztem meg Toddnak. – Az is. A kamerák át tudnak váltani színesről fekete-fehér képre, ha a

fényviszonyok gyérek. Lehet velük fókuszálni és zoomolni, pásztázni, és meg lehet dönteni őket. Van arra is lehetőség, hogy az összes kamera képét egyszerre láthassuk. Telepítettek monitorokat a konyhába, Mr. Harmon irodájába, a hálószobába és az én lakrészembe is. Az ember nem lehet eléggé óvatos.

– Igen, gondolom, igaza van. Ki szerelte be a rendszert? – Egy A-Secure nevű cég Dél-Portlandből. – Aha. Raymon Lang is ennek a cégnek dolgozott, nem? Todd összerándult, mintha csak erős áramütés érte volna.

– Én... én azt hiszem, hogy igen. – Lang lelövése és a kislány fölfedezése a lakókocsija alatt elég nagy port vert föl. Nehezen hinném, hogy elkerülte volna a figyelmét.

– Volt Lang valaha itt személyesen, hogy ellenőrizze a rendszert? Biztos vagyok benne, hogy évente egyszer-kétszer kell rajta karbantartást végezni.

– Nem tudnám megmondani – felelte Todd. Védekezésbe szorult, és attól félt, hogy túl sokat árul el. – Az A-Secure rendszeresen kiküld valakit, benne van a szerződésben, de nem mindig ugyanaz az ember jön.

– Oké. Beleillik. Talán Jerry Legere jött helyette. Gondolom, a cégnek most találnia kell valakit, aki gondot visel az egészre, most, hogy mindkét fickó halott.

Todd nem felelt. Oda akart kísérni Harmonhoz, de közöltem vele, hogy nem szükséges. Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de fölemeltem a kezem, és újra becsukta. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja, valami olyan folyik itt, amit nem teljesen ért, és az lesz a legjobb, ha csak figyel és hallgat, és csak akkor avatkozik be, ha feltétlenül szükséges. Otthagytam az oszlopcsarnokban, és elindultam a füvön át. Elhaladtam Harmon gyerekei mellett, mert azok visszafelé tartottak a házba. Kíváncsian pillantottak rám, és mintha Harmon fia akart volna valamit kérdezni, de mindketten fölengedtek kicsit, amikor üdvözlésképpen rájuk mosolyogtam. Szép gyerekek voltak: magas, egészséges fiatalok, ízlésesen, de hétköznapian voltak felöltözve, különböző árnyalatú Abercrombie & Fitch márkájú ruhákba.

Harmon nem hallotta, hogy közeledem. Egy alpesi kert virágágyásai mellett térdelt, amelyekben elszórtan patinás mészkövek álltak. Mélyen a földbe süppedtek, befelé hajlottak kissé, és körülöttük a talaj teli volt kisebb kődarabkákkal. A kövek közötti részeken alacsony növények kukucskáltak kifelé, bíbor- és zöld-, ezüst- és bronzleveleikkel.

Az árnyékom rávetült Harmonra, aki fölnézett. – Mr. Parker – szólt. – Nem számítottam társaságra, és maga a rossz oldalam felől

lopakodott. De ha már itt van, megragadom az alkalmat, és elnézést kérek amiatt, amit a telefonon mondtam, amikor utoljára beszéltünk.

Nehézkesen állt föl. Fölajánlottam neki a jobb kezemet, és elfogadta a segítségemet. Miközben fölsegítettem, megragadtam a karját a bal kezemmel, és kissé fölfelé húztam az inge és a pulóvere ujját a karján. Egy pillanatra föltűntek egy madár karmai a bőrén.

– Köszönöm – mondta. Észrevette, hogy mire irányult a figyelmem, és mozdult, hogy lehúzza a pulóver ujját.

– Soha nem említette, miért lett rossz a hallása az egyik oldalon – mondtam. – Egy kissé zavarba ejtő – adta meg a feleletet. – A bal fülemmel mindig is

gyöngébben hallottam, mint a jobbal. Nem volt komoly, és nem zavart a mindennapokban. Aztán Vietnamban akartam szolgálni, és nem akartam megvárni a behívómat. Húszéves voltam, tele lelkesedéssel. Fort Campbellbe vezényeltek, hogy ott kapjam meg az alapkiképzést, Reméltem, hogy aztán majd csatlakozhatom a 173. légi ezredhez. Tudja, a 173-asok voltak az egyedüliek, akik légi támadásokat intéztek az ellenséges erők ellen Vietnamban. A Junction City hadművelet 1967-ben. Én is majdnem ott voltam, csak aztán egy bomba felrobbant közel a fejemhez az alapkiképzés közben, és kilyukadt a dobhártyám. Az egyik fülemre majdnem teljesen megsüketültem, és azóta az egyensúlyszervem se működik tökéletesen. Leszereltek,

közelebb már soha nem jutottam csatához. Csak egy hetem lett volna vissza az alapkiképzésből.

– Ott szerezte a tetoválást? Harmon megdörzsölte a karját ott, ahol a tetoválás volt, de nem mutatta meg

újra. – Igen, túl optimista voltam. A lovak elé fogtam a kocsit. Soha nem tudtam

fölmutatni katonai szolgálatot hozzá. Most már szégyenkezem miatta. Nem nagyon mutogatom. – Óvatosan rám pislantott. – Úgy tűnik, jól fölszerelkezett kérdésekkel.

– Van még több is. Ismerte Raymon Langet, Mr. Harmon? Figyeltem, ahogy kissé elgondolkodik. – Raymon Lang? Nem ő az a fickó, akit lelőttek Bathban, aki azt a gyereket

rejtegette a lakókocsija alatt? Honnan kellene ismernem? – Az A-Secure-nél dolgozott. Ez az a cég, amelyik a maga riasztórendszerét

beszerelte. Ő ellenőrizte a kamerákat és a monitorokat. Esetleg találkozott vele, mikor itt volt.

Harmon vállat vont. – Lehet. Miért? Megfordultam, és a ház felé néztem. Todd Harmon gyerekeivel beszélgetett.

Mindhárman engem néztek. Eszembe jutott Christian egyik megjegyzése, miszerint lehet, hogy egy pedofil mások gyerekeire vadászik, de a saját gyerekeihez soha nem közelít. Lehet, hogy a saját családja egyáltalán nincs tudatában annak, hogy neki milyen késztetései vannak, így megőrizheti a szerető apa és férj imázsát. És ez az imázs bizonyos értelemben egyszerre igaz is, és hazugság is. Amikor Christiannel beszéltem, Daniel Clayre gondoltam, de tévedtem. Rebecca Clay pontosan tudta, hogy milyen az apja, de voltak más gyerekek, akik nem. Lehet, hogy sok olyan férfi van, akinek sast ábrázoló tetoválás van a jobb karján, még olyanok is, akik gyerekekkel fajtalankodtak, de a Lang, Harmon és Clay közötti kapcsolat – bármennyire feltételezésen alapuló is – tagadhatatlan. Hogy történhetett mindez? Kíváncsi lettem volna rá. Hogy történhetett, hogy Lang és Harmon ráébredt, van valami közös bennük, valami gyengeség, hasonló fajta éhség, amely mindkettőjüket mardossa? Mikor döntöttek úgy, hogy megkörnyékezik Clayt, és az ő segítségével azokra vetik ki a hálójukat, akik különösen sérülékenyek, vagy azokra, akiknek nem hisznek a körülöttük lévők, ha megvádolnak valakit az erőszakkal? Vajon Harmon eszében ötlött fel azon a részeg éjszakán, amikor Clay megengedte neki, hogy kedvét töltse Rebeccán, hogy ezt eszközként használhatja fel a pszichiáter ellen? Mert Harmon volt a másik férfi a házban azon az éjszakán, akivel Daniel Clay először és utoljára megosztozott a lányán, és részegen még azt is megengedte neki, hogy fényképeket készítsen. Ha ezeket a képeket okosan használja fel, Harmon könnyen tönkretehette volna Clayt, miközben a saját keze tiszta maradt. Egyetlen névtelen levél a zsaruknak, és az orvosi engedélyét azonnal bevonja a bizottság.

Egyáltalán meg kellett-e zsarolni Clayt? Vagy megosztottak vele mindenféle bizonyítékot? Lehet, hogy ezzel táplálta az éhségét az évek alatt, miután már nem kínozta tovább a saját lányát, amikor az idősebb lett, és még mielőtt újra megjelent volna a késztetés, amelyet Rebecca látott az arcán, amikor az unokája elkezdett kivirágozni?

Visszafordultam Harmonhoz. Megváltozott az arckifejezése. Egy olyan emberé volt, aki számolgatja az esélyeit, felméri, mekkora a lelepleződés rizikója.

– Mr. Parker – mondta. – Föltettem önnek egy kérdést. De nem vettem a kérdéséről tudomást. – Hogy csinálták? – folytattam. – Mi hozta magukat össze, magát és Langet meg

Caswellt és Legere-t? A balszerencse? A kölcsönös csodálat? Mi volt az? És aztán Clay eltűnt, és hirtelen elapadt a forrás, ugye? Ekkor kezdtek el másfelé keresgélni, és így kerültek kapcsolatba Demarciannel és a bostoni barátaival, talán még Mason Dubusszal is. Vagy őt már jóval korábban meglátogatták, maga és Clay? Leborultak a lábaihoz? Meséltek neki a Tervről? Arról, hogy szisztematikusan erőszakoskodnak a legsérülékenyebb gyerekekkel vagy azokkal, akik lelkileg sérültek, és akiknek a meséit nem valószínű, hogy bárki is elhiszi? És hogy ezekhez a gyerekekhez Clay bennfentes ismeretei segítették magukat?

– Legyen óvatos! – közölte Harmon. – Legyen nagyon óvatos! – Láttam egy képet – mondtam. – Lang lakókocsijában volt. Egy férfit ábrázolt,

amint fajtalankodik egy kislánnyal. Tudom, hogy ki az a kislány. A fotóból nem sok mindent lehet leszűrni, de kiindulópontnak jó lesz. Fogadni mernék, hogy a zsaruknak többféle módszerük is van arra, hogy összevessék a képen látható tetoválást egy bőrön lévő valóságos tetoválással.

Harmon elmosolyodott. Csúnya, gyűlölködő mosoly volt, mintha egy seb nyílt volna az arcán.

– Megtudta, hogy mi történt Daniel Clayjel, Mr. Parker? – kérdezte. – Mindig is volt egy gyanúm az eltűnéséről, de sohasem hangoztattam, a lánya iránti tiszteletből. Ki tudja, mi bukkanna elő, ha jobban körülszimatolnék mindenfelé? Lehet, hogy találnék képeket is, és talán a rajtuk lévő kislányt is fölismerném. Ha közelebbről megnézném, talán még az egyik vele fajtalankodót is azonosíthatnám. Az apjának eléggé jellegzetes volt a megjelenése, csupa csont és bőr volt. Lehet, hogy fölfedeznék valami ilyesmit, és a megfelelő hatóság tudomására hoznám. Az a kislány mostanra már felnőtt nő lett, egy olyan nő, akinek megvannak a saját gondjai és gyötrelmei. Lehet, hogy segítségre, tanácsadásra van szüksége. Lehet, hogy minden napvilágra kerül, minden. Csak kezdjen el ásni, Mr. Parker, és ki tudja, milyen csontvázak eshetnek ki a szekrényből.

Lépéseket hallottam a hátam mögött, és egy fiatalember hangját hallottam: – Minden rendben, apu? – Minden rendben, fiam – felelte Harmon. – Mr. Parker már éppen indulni

készül. Meghívnám ebédre, de tudom, hogy dolga van. Nagyon elfoglalt ember. Sok mindent végig kell gondolnia.

Nem szóltam többet. Elmentem, otthagyva Harmont és a fiát. A lánya már elment, de egy alak állt az egyik felső emeleti ablakban, és bennünket bámult. Mrs. Harmon volt. Zöld ruhát viselt, és vérvörös körmei élesen elütöttek a fehér függönytől, amelyet félrehúzva tartott. Todd követett a házba, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg elmegyek. Már majdnem a bejárati ajtónál voltam, amikor megjelent Mrs. Harmon a fejem fölötti lépcsőfordulóban. Üres mosollyal nézett rám, látszólag teljesen beleveszett a gyógyszerei által rákényszerített ködbe, de ez az üres mosoly csak az ajkát érintette, a két szeme tele volt ki nem mondott dolgokkal.

VII.

Csak egyre lennék kíváncsi Szereti ön a kékszemű fiúkat

Halál Úr

E. E. Cummings: Buffalo Bill (részlet) (Benczes S. Gábor fordítása)

EPILÓGUS

Néhány napig semmi más nem történt. Az élet nagyjából visszazökkent a régi kerékvágásba. Angel és Louis visszatért New Yorkba. Én sétáltattam Waltert, és olyan emberektől kaptam telefonhívásokat, akik a szolgálataimat akarták bérbe venni. De elutasítottam őket. Fáradt voltam, és volt valami rossz mellékíz a számban, amelytől nem tudtam megszabadulni. Még a ház is nyugodt volt, és csöndes, mintha a figyelő lények is arra várnának, hogy mi fog történni.

A legelső levél nem jött teljesen váratlanul. Arról tájékoztatott, hogy a fegyveremet lefoglalták bizonyítékképpen az egyik bűnügyben, és valamikor később majd visszaszolgáltatják. Nem érdekelt. Nem akartam visszakapni, most nem.

A következő két ajánlott levél majdnem egyszerre érkezett. Az első az állami rendőrség legfőbb irodájából érkezett, és az állt benne, folyamodtak a kerületi ügyészséghez, hogy azonnali hatállyal függesszék föl a magánnyomozói engedélyemet megtévesztés és a rendőrség félrevezetése miatt, illetve hamis kijelentések miatt. A folyamodványt a rendőrség nyújtotta be. Az ügyészség engedélyezte az ideiglenes felfüggesztést, és nemsokára beidéznek egy meghallgatásra, ahol lehetőséget kapok arra, hogy megvédjem magam.

A második levél szintén az irodától jött, és értesítettek benne, hogy a fegyverviselési engedélyemet visszavonják, és a meghallgatás végeredményétől teszik függővé, hogy visszakapom-e, tehát kérik, hogy a többi idevágó dokumentummal egyetemben juttassam vissza az irodába. Mindazok után, ami történt, és amit tettem, kezdtek szétesni a dolgok egy olyan ügy utóhatásaként, amelyben még csak el sem sütöttem a fegyverem.

A levelek érkezése utáni napokat távol töltöttem a háztól. Elutaztam Walterral Vermontba, és két napot Rachellel és Sammel töltöttem, és egy motelban szálltam meg néhány kilométerre a házuktól. A látogatás minden zavaró esemény nélkül telt, egyetlen hangos szó sem esett közöttünk. Mintha Rachel legutóbbi találkozásunkkor kimondott szavai kissé tisztázták volna a helyzetet. Elmeséltem neki valamennyit abból, ami történt, hogy elveszítettem a magánnyomozói és a fegyverviselési engedélyemet. Megkérdezte, hogy most mihez fogok kezdeni, és azt feleltem, hogy nem tudom. A pénz jelenleg nem jelentett nagy gondot, egyelőre nem. A házon lévő jelzálog nem volt tetemes, és a javát fedezte az a pénz, amelyet az amerikai postahivatal fizetett a nagyapám földjéért és a rajta lévő régi házért. De voltak fizetendő számlák, és továbbra is szerettem volna anyagilag segíteni Rachelt és Samet. Rachel azt mondta, hogy ne aggódjam emiatt, bár értette, hogy miért fontos ez nekem. Amikor már menni készültem, Rachel szorosan átölelt, és lágyan szájon csókolt, megízleltük egymást.

A következő este Natasha partit rendezett June Fitzpatrick tiszteletére. Joel Harmon nem jelent meg. Csak June néhány barátja volt jelen, és Phil Isaacson, a Press Herald műkritikusa, és még néhány ember, akit hírből ismertem. Nem akartam elmenni, de June ragaszkodott hozzá, és végül egész jól éreztem magam. Néhány óra elteltével otthagytam őket, hogy megigyák az üvegekben maradt bort, és rendeljenek még desszertet.

Éles szél fújt a tenger felől. Csípte az arcomat, és könnyezett tőle a szemem, ahogy a kocsim felé lépdeltem. A Middle Streeten parkoltam, nem messze a városházától. Rengeteg üres hely volt, és csak kevés emberrel találkoztam útközben.

Előttem, az egyik épület előtt, nem messze a portlandi rendőrség főhadiszállásától egy ember állt, és cigarettázott. Láttam, ahogy felizzik a cigi vége az árnyékban, melyet a kapubejárat vászonernyője nyújtott. Ahogy közelebb értem, a férfi kilépett az árnyékból.

– Jöttem elköszönni – közölte. – Egyelőre. A Gyűjtő ugyanúgy volt felöltözve, mint mindig, sötét kabátja már látott jobb

napokat is, alatta egy tengerészkék zakó és egy ódivatú, széles gallérú ing volt, amelyet nyakig begombolt. Még egy hosszút beleszívott a cigarettába, aztán elhajította a csikket.

– Hallom, nem igazán jól alakulnak a dolgai. Nem akartam beszélni ezzel az emberrel, akárki volt is valójában, de úgy tűnt,

nincs más választásom. Mindenesetre kételkedtem abban, hogy csak azért jött, hogy elbúcsúzzon. Nem tűnt olyan szentimentális típusnak.

– Rossz szerencsét hozott nekem – feleltem. – Bizonyára megbocsátja, ha nem ejtek könnyeket, ha elmegy.

– Azt hiszem, maga is balszerencsét hozott nekem. El kellett költöztetnem a gyűjteményem egy részét, elveszítettem egy biztonságos házat, és Mr. Eldritch is nemkívánatos reflektorfénybe került. Attól fél, hogy ez a halálát jelentheti.

– Megszakad a szívem. Mindig olyan életerős volt. A Gyűjtő elővette a dohányát és a cigarettapapírokat a zsebéből, aztán

komótosan megsodort egy cigarettát, majd meggyújtotta, miközben az előző még ott füstölgött a csatornában. Úgy tűnt, képtelen gondolkodni anélkül, hogy ne égjen egy vagy az ajka, vagy az ujjai között.

– Ha már itt van, lenne egy kérdésem magához – közöltem. Mélyen letüdőzte a füstöt, aztán az éjszakai levegőbe engedte a füstfelhőt.

Miközben így tett, intett a kezével, hogy várja a kérdést. – Miért pont azok az emberek? – kérdeztem. – Miért érdekelte ez az ügy? – Én is ugyanezt kérdezhetném magától – felelte. – Végül is nem azért fizették,

hogy megtalálja őket. Talán találóbb lenne ez a kérdés: miért ne ezek az emberek? Mindig is úgy gondoltam, hogy kétféle ember létezik a világon, azok, akik a gonosz puszta súlyától is tehetetlenek lesznek, és megtagadják, hogy cselekedjenek, mert nem látják értelmét; és azok, akik úgy döntenek, harcba szállnak, megvívják a csatáikat, és életük végéig küzdenek, mert megértették, hogy ha semmit nem tesznek, az sokkal rosszabb, mint tenni valamit és elbukni. Akárcsak maga, én is úgy döntöttem, hogy folytatom ezt a nyomozást, és végigviszem, egészen a végkifejletig.

– Remélem, hogy ez a végkifejlet sokkal kielégítőbb volt a maga számára, mint számomra.

A Gyűjtő fölnevetett. – Nem lepődhetett meg túlságosan azon, ami magával történt – mondta. – Maga

csak kölcsönvett idő segítségével él, és már a barátai sem tudják többé megvédeni. – A barátaim? – Rosszul fejeztem ki magam. A láthatatlan barátai, a titkos barátai. Nem a

halálosan szórakoztató kollégáira gondolok New Yorkból. Ó, és ne aggódjon

miattuk! Vannak náluk sokkal érdemesebb alanyok is, akik érdeklődésem tárgyai lehetnek. Azt hiszem, békén hagyom őket. Egy időre. Megtorolják a múlt ördögi tetteit, és nem szeretném magát teljesen megfosztani ettől. Nem, én azokról beszélek, akik csöndben figyelemmel kísérték a mozgását, akik lehetővé tették, hogy megtegye, amit tett, akik elsimították a maga által előidézett problémákat, és helyrehozták a nyomában maradó veszteségeket és károkat, akik finoman megakasztották azokat, akik inkább rács mögött szerették volna látni magát.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszél. – Nem, gondolom, nincs. Ez alkalommal nagyon óvatlan volt: a hazugságai miatt

elbotlott. Szép lassan épült maga ellen valami, és a következmények mostanra nyilvánvalók lettek. Maga egy kíváncsi, határozott ember, akit megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy azt tegye, amiben a legjobb; egy heves valaki, akitől elvették a játékát. Ki tudná megmondani, mi fog most történni magával?

– Nehogy azt mondja, hogy maga egy ezek közül a „titkos barátok” közül, különben még nagyobb bajban vagyok, mint gondoltam.

– Én se a barátja, se az ellensége nem vagyok, és egy magasabb hatalomnak tartozom felelősséggel.

– Érzéki csalódás áldozata. – Tényleg? Oké, akkor legyen ez az egész csak érzéki csalódás, amelyben

mindkettőnknek része volt. Tettem magának egy szívességet, amelyről még nem is tud. Most maga tartozik nekem. Maga éveket töltött azzal, hogy a fényről az árnyékba sodródott, aztán újra vissza a fénybe, a válaszok utáni kutatása közben a kettő között mozgott, de több időt töltött a sötétben, és nagyobb az esélye annak, hogy a sötét tudomást szerez magáról, és maga ellen fordul. Hamarosan bekövetkezik.

– Már korábban is találkoztam a sötétségből származó dolgokkal. Eltűntek, és én itt vagyok.

– Ez nem egy „sötétségből származó dolog” – felelte. – Ez maga a sötétség. Most pedig végeztünk.

Megfordult, hogy elmenjen, és egy újabb, kihunyó csikket küldött az előző után. Kinyúltam, hogy megállítsam. Többet akartam. Megragadtam a vállát, és a kezem a bőréhez ért.

Látomásom volt. Alakok vonaglottak kínjukban, mások egyedül voltak sivár helyeken, és Őérte jajongtak, aki elhagyta őket. Megláttam az Üreseket, és abban a pillanatban tudtam, hogy valójában kicsodák.

A Gyűjtő úgy perdült meg, mint valami táncos. Az érintésemet lesöpörte a karjával, és már a falnak is szorított, az ujjai a nyakamat szorították, a lábaim lassan elemelkedtek a földről, ahogy fölemelt. Megpróbáltam felé rúgni, ő pedig közelebb nyomult hozzám, és a szorítása erősebb lett, lassan kiszorítva belőlem az életet.

– Ne érintsen meg még egyszer! – sziszegte. – Senki nem érinthet meg engem! Engedett a szorítása, én pedig lecsúsztam a fal mellett, térdre estem, és fájdalmas

hörgéssel próbáltam némi levegőhöz juttatni a tüdőmet. A bőröm viszketett, ahol az ujjai hozzám értek, és éreztem magamon a nikotin és az elmúlás bűzét.

– Csak nézzen magára! – mondta, és a szavaiból csöpögött a szánalom és a megvetés. – Egy ember, akit megválaszolatlan kérdések gyötörnek, egy apa nélküli fiú, egy anya nélküli valaki, aki hagyta, hogy két család is kicsússzon a keze közül.

– Volt apám – feleltem. – És volt anyám, és még most is megvan a családom.

– Valóban? Már nem sokáig. – Valami kegyetlenség torzította el a vonásait, olyan volt, mint a kisfiú, aki meglátta a lehetőséget, hogy tovább folytassa egy ostoba állat kínzását. – És ami az apját és az anyját illeti, feleljen egy kérdésemre: a maga vércsoportja B-s. Látja, milyen sok mindent tudok magáról? Na és most jön a kérdésem. – Közelebb hajolt hozzám. – Hogyan lehet az, hogy egy B vércsoportú gyereknek az apja A vércsoportú, az anyja meg nullás? Ez eléggé rejtélyes.

– Hazudik. – Hazudnék? Ám legyen. Ellépett tőlem. – De talán más dolgokkal is el tudja tölteni az idejét. Például félig látható

dolgokkal, halottakkal, egy gyerekkel, aki suttog éjjelente, és egy anyával, aki dühöng a sötétben. Maradjon velük, ha akar. Éljen velük, azon a helyen, ahol várják.

– Hol van a feleségem és a gyerekem? – A szavak égették sérült torkomat, és gyűlöltem magamat azért, hogy választ remélek ettől a gonosz lénytől. – Olyan lényekről beszélt, akiket elvágtak az istenitől. Tud a porba írt üzenetről. Maga tudja. Mondja meg, mik ők, elveszett lelkek? Én is az vagyok?

– Van magának egyáltalán lelke? – suttogta. – Ami a felesége és a gyereke tartózkodási helyét illeti, ott vannak, ahol maga tartja őket.

Leguggolt elém, elöntött a bűzével, miközben kimondta az utolsó szavait. – Akkor vittem el, amikor maga a partin volt, úgyhogy van alibije. Ez az utolsó

ajándékom a maga számára, Mr. Parker, és most voltam utoljára engedékeny is. Felállt, és elsétált, és mire feltápászkodtam, rég eltűnt. Odamentem a kocsimhoz,

és azon gondolkodtam, hogy mit is mondott.

Joel Harmon eltűnt aznap éjjel. Todd beteg volt, és Harmon saját maga vezette a kocsiját egy találkozóra, Falmouthba, ahol átadott 25 ezer dollárt, hogy a helyi iskola kisbuszokat vásárolhasson rajta. A kocsiját a Wildwood-parknál találták meg elhagyatva, és Harmont soha többé nem látta senki.

Másnap reggel, nem sokkal kilenc után kaptam egy telefonhívást. A hívó nem mondta meg a nevét, de elmondta, hogy Hight bírónő éppen most írta alá a házkutatási parancsot a házamra, amely feljogosítja a rendőrséget arra, hogy megnézze, nem tartok-e illegális fegyvert itthon. Egy órán belül itt lesznek.

Hansen vezette őket, és minden szobát felforgattak. Még azt a rejtekhelyet is sikerült megtalálniuk, ahol korábban azokat a fegyvereket őriztem, amelyeket mégis megtartottam, annak ellenére, hogy visszavonták a fegyvertartási engedélyemet. De azokat már olajos ruhába csavarva és egy műanyag dobozba téve elsüllyesztettem a telkem végében lévő mocsárba, egy kötéllel egy sziklához erősítve, úgyhogy csak port találtak, semmi mást. Még a padlást is átkutatták, de nem maradtak fenn sokáig, és láttam a lefelé jövő egyenruhás emberek arcán, hogy hálásak, hogy végre ott hagyhatják azt a hideg, sötét helyet. Hansen egy szót se szólt hozzám, onnan kezdve, hogy átnyújtotta a házkutatási engedélyt, egészen addig, míg be nem fejezték a kutatást. Az utolsó szavai ezek voltak:

– Még nincs vége. Amikor elmentek, elkezdtem kiüríteni a padlást. Lehoztam a dobozokat és

ládákat anélkül, hogy beléjük néztem volna, odahordtam őket a lépcsőfordulóba,

aztán a kertem végébe vittem őket a köves földúton. Kitártam a padlásablakot, és hagytam, hogy beáradjon a hűvös levegő, majd letöröltem a port az üvegről, egyúttal letörölve a ráírt szavak maradékát is. Aztán végignéztem a házat, letisztítottam minden felületet, kinyitogattam a szekrényeket, kiszellőztettem a szobákat, amíg mindent rendbe tettem, és olyan hideg lett odabenn, mint odakinn.

Ott vannak, ahol maga tartja őket. Úgy éreztem, hogy érzem a dühüket, vagy az is lehet, hogy az egész belőlem jött

csak, és még aközben is, hogy próbáltam megszabadulni tőle, küzdött azért, hogy maradhasson. Ahogy lement a nap, máglyát gyújtottam, és néztem, ahogy a gyász és az emlékek az ég felé szállnak, szürke füstöt eregetnek, és elszenesedett darabkákat hullatnak a porba, amelyeket aztán elvitt a szél.

– Sajnálom – suttogtam. – Sajnálok minden olyasmit, amivel cserbenhagytalak benneteket. Sajnálom, hogy nem voltam ott, hogy megmentselek benneteket, vagy hogy veletek haljak. Nagyon sajnálom, hogy olyan sok ideig itt tartottalak benneteket, hogy csapdába estetek a szívemben, a bánattal és a bűntudattal idekötöttelek titeket. Én is megbocsátok nektek. Megbocsátom, hogy elhagytatok, és azt is, hogy visszatértetek. Megbocsátom a dühötöket és a fájdalmatokat. Legyen itt a vége. Legyen mindennek vége!

– Most már mennetek kell – mondtam ki hangosan az árnyaknak. – Eljött az ideje, hogy távozzatok.

És a lángokon keresztül láttam, hogy felragyog a mocsár, és a hold fénye két alakra vetül a vízen, vibrálnak a tűz fényében. Aztán elfordultak tőlem, miközben mások csatlakoztak hozzájuk, egy seregnyi lény, akik elkísérik őket útjukon, lélek lélek hátán, mígnem egyszer csak végre belevesztek a győzedelmes, haldokló hullámokba.

Aznap éjjel, mintha csak a tűz idézte volna meg, Rachel csöngetett annak a háznak az ajtajánál, amelyen valaha osztoztunk. Amikor Walter fölismerte, boldog csaholásba kezdett. Rachel azt mondta, hogy nagyon aggódott miattam. Beszélgettünk és ettünk, aztán bort ittunk, kicsit túl sokat is. Amikor másnap reggel fölébredtem, mellettem feküdt. Nem tudtam, hogy ez most valaminek a kezdete, vagy valaminek a vége, és túlságosan féltem ahhoz, hogy meg merjem kérdezni. Még dél előtt elment, egy gyors csókkal és ki nem mondott szavakkal az ajkunkon.

És valahol messze, egy nehezen meghatározható ház elé egy kocsi kanyarodott, az egyik csöndes, vidéki úton. Kinyílt a csomagtér teteje, és egy embert rángattak elő belőle, aki lerogyott a földre. De aztán felrángatták, a szeme be volt kötve, a szája betömve. A két kezét dróttal összekötözték a háta mögött, a drót belevájt a csuklójába, amitől a vér a kézfejébe áramlott. A lába hasonló módon volt összekötözve a bokáinál. Megpróbált állva maradni, de majdnem összerogyott, amikor a vérkeringése újra beindult elzsibbadt végtagjaiban. Kezeket érzett a lábain matatni, aztán valaki levágta a drótot, hogy járni tudjon. Ekkor elkezdett futni, de kirúgták a lábát alóla, és egy nikotintól bűzlő hang a fülébe suttogott: – Nem!

Még egyszer fölrángatták, és bevitték a házba. Kinyílt egy ajtó, és levezették néhány fából készült lépcsőn. A lába kőpadlót érintett. Egy darabig haladt, aztán ugyanaz a hang azt mondta neki, hogy álljon meg, és térdre nyomták. Hallotta, hogy

valami mozog, mintha valami deszkalapot emeltek volna föl valamiről. Levették a szeméről a kötést, kivették a szájából a pecket, és ekkor meglátta, hogy egy pincében van, amely üres, csak egy régi szekrény áll benne az egyik sarokban, kettős ajtaja kitárva, és benne jól láthatók voltak az apró csecsebecsék, bár ahhoz túl messze, hogy a félhomályban jól ki lehessen venni őket.

A földön, a lába előtt egy lyuk tátongott, és mintha vér és rothadt hús szagát érezte volna. A lyuk nem volt mély, talán 1,8-2 méter mély lehetett, és az alján kövek és törött pala hevert mindenfelé. A férfi pislogott, és egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy a gödör mélyebb, mintha a szétszórt köveket valahogy egy sokkal nagyobb mélység fölé erősítették volna. Érezte, hogy kezek matatnak a csuklójánál, aztán a karórájánál, és a kincset érő Patek Philippe-et levették róla.

– Tolvaj! – kiáltott fel. – Maga csak egy nyomorult kis tolvaj! – Nem – szólalt meg a hang. – Én gyűjtő vagyok. – Akkor vigye! – közölte Harmon. Rekedt volt a hangja, mert régóta nem ivott, és

nagyon gyöngének érezte magát, rosszul volt a kocsi csomagtartójában eltöltött hosszú utazástól. – Csak vigye, és hagyjon elmenni! Pénzem is van. El tudom intézni, hogy oda küldjék, ahová maga akarja. Itt tarthat fogva, míg meg nem kapja, és megígérem, hogy még egyszer annyi üti a markát, ha kiszabadulok. Kérem, engedjen el! Akármit tettem is maga ellen, nagyon sajnálom!

A hang újra megszólalt a jó fülénél. Magát az embert még nem látta, Leütötték, miközben a kocsijához tartott, és már a csomagtartóban tért magához. Úgy tűnt neki, hogy hosszú-hosszú órákon át tartott az út, és csak egyszer álltak meg, hogy tankoljanak. De még az sem egy benzinkútnál történt, mert nem hallotta a töltőpisztoly hangját vagy más autók zaját. Úgy vélte, hogy elrablója a hátsó ülésen tartott néhány benzines kannát, hogy ne kelljen nyilvános helyen újra töltenie a tankot, megkockáztatva, hogy foglya zajt csap, és magára vonja a figyelmet.

És most egy poros pincében térdelt, egy gödröt bámult a földben, amely egyszerre volt sekély és mély, és egy hang így szólt:

– Meg van átkozva. – Nem! – felelte Harmon. – Ez nem igaz! – Vétkesnek találtatott, és eljátszotta az életét. Elveszítette a lelkét. – Nem! – mondta Harmon, és a hangja sokkal magasabb és élesebb lett. – Ez

tévedés! Hibát követ el! – Nincs itt semmiféle tévedés. Tudom, hogy mit tett. Ők tudják. Harmon belenézett a gödörbe, és látta, hogy négy alak áll odalenn, és rá bámul, a

szemük helyén csak sötét üreg, a koponyájukat csak pergamenszerű bőr takarja, a szájuk helyén gyűrött, sötét tátongó rés. Erős ujjak markoltak a hajába, hátrarántották a fejét, feltárva a nyakát. Valami hűvöset érzett a bőrén. Aztán a penge belevágott a torkába, vért spriccelve a földre és az üregbe meg a lent álló alakok arcába.

És az Üresek fölemelték feléje a kezüket, és üdvözölték maguk között.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv nem jött volna létre nagyon sok ember türelme és kedvessége nélkül, akik nagylelkűen megosztották velem tudásukat és tapasztalataikat, egyetlen panaszszó nélkül. Különösen hálás vagyok dr. Larry Riccinek, a portlandi Spurwink Gyermekekmolesztálás Elleni Program vezetőjének Maine-ben; Vickie Jacobs Fishernek, aki a Gyermekmolesztálások Megelőzése Bizottságának a tagja Maine-ben; dr. Stephen Herman törvényszéki pszichológusnak és töltőtoll-imádónak New Yorkból. E három nemes lélek segítsége nélkül ez egy sokkal gyengébben sikerült könyv lenne, vagy egyáltalán nem létezne.

A következő személyek is sok értékes információval szolgáltak a regény írásának fontos pillanataiban, és nekik is hálával tartozom: Matt Mayberrynek (ingatlanüzlet); Tom Hylandnek (vietnami háború és katonai témák); Philip Isaacsonnak (jogi dolgok); Vlagyimir Doudkának és Mark Dunne-nek (orosz tárgykör); valamint Luis Urreának, barátomnak, a határtalanul tehetséges írónak, aki jólelkűen kijavította spanyol nyelvű próbálkozásaimat. Joe Giacomantonio rendőrnek, a scarborough-i rendőrőrsről, aki – újfent – volt olyan kedves, és válaszolt a különféle eljárásokra vonatkozó kérdéseimre. Végül Ms. Jeanette Holdennek, a Jackman Moose River Valley Történeti Társaságtól, aki rengeteg hasznos anyaggal látott el, és számos délutánt tölthettem el kellemes társaságában. Azonkívül le vagyok kötelezve a Jackmani Iparkamarának a segítségéért és a Maine Történeti Társaság portlandi tagozata tagjainak hathatós segítségükért. Mint az lenni szokott, minden esetleges hiba engem terhel.

Rengeteg könyv és újságcikk bizonyult különösen hasznosnak a kutatásaimhoz, egyebek között a The Yard Michael S. Sanderstől (Perennial, 1999); a History of the Moose River Valley (Jackman Moose River Historical Society, 1994); Arnold’s Expedition up the Kennebec to Quebec in 1775 H. N. Fairbankstől (a Maine-i Történeti Társaság archívuma); Kathryn Onos Di Phillipo: South Portland: A Nostalgic Look At Our Neighbourhood Stores (Barren Mill Books, 2006); és a Portland Phoenixnek, a „Szék”-ről és annak a szigorítottban történő használatáról szóló díjnyertes beszámolói, főleg a Lance Tapley által Torture in Maine’s Prisons címmel írt beszámoló (2005. november 11.).

Engedjenek meg egy személyes megjegyzést. Végtelenül szerencsésnek érzem magam a kiadóim, a Hodder & Stoughtonnál dolgozó Sue Fletcher és az Atria Booksnál dolgozó Emily Bestler miatt, akik egy angyal türelmével és átvitt értelemben egy sebész képességével büszkélkednek. Köszönet illeti még Jamie Hodder-Williamst, Martin Neildet, Lucy Hale-t, Kerry Hoodot, Swati Gamble-t, Auriol Bishopot, Kelly Edgson-Wrightot, Toni Lance-t, Bill Jonest és mindenkit a Hodder & Stoughtonnál; Judit Currt, Louise Burke-öt, David Brownt, Sarah Branhamet, Laura Sternt és mindenkit az Atriánál; és Kate meg KC O’Hearnt, akik nélkül az Into the Dark CD nem születhetett volna meg. Ügynököm, Darley Anderson továbbra is a józan ész és a barátság kősziklája marad számomra. Lekötelezettje

vagyok, csakúgy, mint Emmának, Lucie-nek, Elizabethnek, Juliának, Rosinak, Ellának, Emmának, Maddie-nek és Zoe-nak. Végül köszönetet mondok Jennie-nek, Camnek és Alistairnek, hogy elviseltek.

Legvégül szeretnék néhány szót ejteni Dave „Kitaláló” Glovskyról. Dave tényleg létezett, és szorgosan űzte az üzletet az Old Orchard Beachen, bár igazán remélem, hogy soha nem akadt össze olyan emberrel, mint Frank Merrick. Egy bizonyos pillanatban kísértésbe estem, hogy ebben a regényben a Kitalálónak csak egy álcázott változatát szerepeltetem, de az nagyon igazságtalannak tűnt ezzel a meglehetősen érdekes emberrel szemben. Úgyhogy ő saját maga alakjában jelenik meg, és ha a rokonai ezeken az oldalakon találkoznak vele, remélem, hogy úgy értelmezik a megjelenését, hogy ez voltaképpen tiszteletadás részemről.

John Connolly

2006. december

Hálás köszönetemet fejezem ki az engedélyért, hogy a következő, szerzői joggal védett művekből idézhetek:

Nickel Creek: „When in Rome”, írta Chris Thyle © 2005 Mad German Music

(ASCAP) és Queen’s Counsel Music (ASCAP). Minden jog fenntartva. Engedéllyel.

„John Wayne Gacy Jr.”, írta Sufjan Stevens. A New Jerusalem Music Publishing szíves engedélyével.

Részlet © T. S. Eliot The Hollow Men (Az Üresek) című művéből. Collected Poems 1909-1962. A Faber & Faber engedélyével. U. K. a T. S. Eliot jogdíjörökösének engedélyével.

Részlet a Skunk Hour című műből. Robert Lowell: COLLECTED POEMS (GYŰJTEMÉNYES VERSEK) szerzői jog © 2003 Harriet Lowell és Sheridan Lowell. Utánnyomás a Farrar, Straus and Giroux LLC. engedélyével.

Részlet Stevie Smith: Dirge (Gyászének) című művéből. James MacGibbon jogörökös hagyatéki végrehajtója engedélyével.

Részlet E. E. Cummings Buffalo Bill című verséből. COMPLETE POEMS 1904-1962. Szerkesztő George J. Firmage. W. W. Norton & Company engedélyével. Szerzői jog © 1991 az E. E. Cummings Trust kurátorai és George James Firmage.