M.A.G.U.S. KÖNYVEK

J A N VAN DEN B O O M E N : T Ű Z Ö N , VÍZEN, ÁRNYÉKBAN

Szerkesztő: Járdán Csaba, Kleinheincz Csilla Tiszteletbeli szerkesztő: Gáspár András

© Gáspár Péter, 2010 Borítófestmény © Sánta Kira, 2010

© Delta Vision Kft., 2010 A kiadvány Wayne Chapman (Gáspár András és

Nóvák Csanád), az Ynev világát megalkotó szerző engedélyével került elkészítésre és kiadásra.

A M.A.G.U.S . , AVAGY A KALANDOROK KRÓNIKÁJA

a Gameskút Kft. bejegyzett védjegye, feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik.

ISBN 978 963 9890 74 9 ISSN 1789-5847

Minden jog fenntartva

www.deltavision.hu info@deltavision.hu

Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40.

Telefon: 36 (1) 769-1669 Fax: 36 (1) 216-7054

JAN VAN DEN BOOMEN

tűzön, vízen, árnyékban

DELTA VISION

2010

Mert ami érdekes, az meg van írva minden." Lovasi András

Ráng lenn a tenger a gyászos hold szeme

alatt, döngő zene, ráng rettenettel

s egy villám idecsap, szörnyű a fénye,

cikkcakkban ér le s az ég kettéhasad,

s a hab vonaglik, a zátonyon terem, csatázik görcsösen

s lármáz a partig,

s az orkán vad dalát az égi szólam iszonytatóan

csak bömböli tovább.

Paul Verlaine: A dühös tenger (fordította: Térey János)

Történik a császári koronától számított 3589. év Langy és Meleg évszakainak fordulóján, a Levelek és Bogarak havában, Pirón naptára szerint 3758-ban, illetve a császári koronától számított huszonötödik esztendőben Tharr és Weila hónapja-iban.

1.

Egy árnyék mászkál a fejemben. Kezdetben nem tudtam, hogy ez aggasszon-e vagy

sem. Szomorú és magányos árnyék. Mostanság puha lá-bakon jár-kel, nem is érint pille talpaival, akárha nem is létezne, csupán magamnak találnám ki, hogy ne legyek egyedül. Ám bizonyosan tudom, hogy ott van. Egészen pontosan tudom azt is, miként került oda. Most csönd-ben hallgat, nem mozog. Talán összekucorodva vár, ta-lán a szemem résein át kémleli a külső világot, hogy ki-lesse, hová is vetették az istenek. Vagy az emlékképeim útvesztőjében ácsorog valahol, egy megrogyott jadili ka-pubolt alatt, s azon töpreng, én vajon miért ezt az utat vá-lasztottam egykoron. Úgy lehet, más sarok felé fordulna, ha megtehetné.

Néha azt hiszem, mindjárt megpillantom magam előtt, előlép valahonnan, látszólag ebben a világban, mint akár-ki más. Benézek egy ablakon és ott ül egy asztal mögött, mintha mindig is odatartozott volna. Rám mosolyog, mert tudja, hogy felismertem.

Igen, felismerném. Kecses, büszke tartású, magas kyr kisasszony, konok szeme szürke, mint a viharos tenger, a

9

haja hóból fonva. Két testvére van, szakasztott mása mind a kettő.

Ám ezúttal egyedül van. Kétségbeejtően egyedül. Né-ha elunja, hogy csendben figyel odabent, s puha árnyéklá-bain sétára indul. Pille talpai nem érintenek.

Ha találkoznánk, talán még szót is érthetnénk. Két nő erre még akkor is képes, ha olyan szakadékok választják el őket, mint az árnyékot és engem.

Kézbe veszem a fejéket. Pompás, hibátlan kyr mun-ka, egyszerű ezüst ívekkel, vékony ezüst levelekkel. Sima, mint a kígyók. Ujjaim kedvtelve játszanak csillogó vonala-in. Mondhatnám, hogy szerencsém volt, amiért rátaláltam, de nem ez az igazság. Orwella mutatta meg őt nekem.

Hátradőlök a párnán és homlokomra helyezem a fej-éket, mint azon az éjszakán, amikor az árnyék átkelt a fe-jembe. Most azonban szántszándékkal hagyom maga-mon, nem úgy, mint akkor. Most elreteszeltem az ajtót, behajtottam a korhadt zsalugátereket a kék hold arca előtt. Most nem a fáradtság miatt hunyom le a szemem.

Szinte érzem, ahogy az árnyék megrezzen, majd feláll múlt képeim között, érzem körülötte emlékeim jadili si-kátorszagát. Elindul felém.

Néhány napja már vele álmodom. Szomorú história, de valamiért látnom kell. Kíváncsi vagyok, miként végző-dik, és igen, abban is bízom, hogy mégsem lesz igazam, s másként ér véget. Ezzel magam is meglepem.

A magam módján kedvelem az én árnyékomat, de sze-rintem semmi jó nem vár rá ebben a történetben.

Izgatott vagyok inkább, semmint álmos, a fejék még-is elandalít, s végül hosszan, beleegyezőn sóhajtok. El-alszom. Belépek az ő világába, olyan természetességgel, ahogy ő érkezett a fejembe három éjszakával ezelőtt Aryll Marg poloskás vendégházában.

10

Vagy inkább ő lép énbelém, hogy most az ő emlékké-peit fesse a szemem elé.

Én vagyok ő.

2.

Alyssya az ágy végében, hátát a lakosztály falának vetve szipogott. Kétségbeesett, összezavarodott, semmit nem ér-tett. Már nem sírt. Most, hogy végig tudta gondolni a tör-ténteket, jutott csak eszébe, hogy valójában arra is alig volt ideje, hogy megölelje a nővérét.

-Szegény Syshja! - suttogta maga elé. Nagyot, szag-gatottat sóhajtott, és előhúzta dreggise ujjából a kendőjét. Megtörölte az orrát és a szemét. Az arcfestése már úgy-is tönkrement, nem kímélte. Először nézett körbe nővére lakosztályában.

Csak egy dolgot tudott biztosan. Egy Császár-szigeten van, Syshja férjének, a távol-keleti concitatornak roppant úszó várkastélyában, valahol túl a Sinemossa szigetrenge-tegén, a végtelen óceán peremvidékén.

Szemben vele kerek ablaksort építettek a hajóvár föl-ső szintjének lakosztályfalába a sziget építőmesterei. Ha-sonlatosat ahhoz, mint amilyet az ő asszonyi birodalmá-ban láthatott. Az azonban most mérhetetlen távolságban tőle, valahol a Tau Arsyla szárazulatainak közelében lebe-gett a hullámokon. Két ablak nyitva volt a háromból, hús tengerszél lebegtette a fűzöld selyemfüggönyöket. A pad-lót krákokkal és cetekkel hímes vörös szőnyegek borítot-ták, körben a falakon lángszín ikonok Sogronnal, füsttel és kígyókkal. Ez önmagában még nem lett volna megle-pő — Khalys Khalys-on Mern'icch concitator családja régről a Túzkobra hitén volt -, Alyssya azt nem értette, miként

11

lehet, hogy nővére saját lakosztályában nem jutott hely Morgenának, az Arnyékúrnőnek. Bárhogy is nézelődött, semmit nem látott, amit hozzá köthetett volna. Se egy piciny szobrot, sem más aprószentélyt. Hullámfaragású szekrények és ládák, néhány magas támlájú ülőzsámoly, egy rövid lábú, fekete lakkasztal - talán Enoszukéból — sakknak és kártyajátéknak, ezüsttükrök és egy mozgó-festmény Arkhatyss-szal. Alyssya rögtön megismerte: az egykori jegyajándék volt az, amit gyermekként annyit bá-multak nővérével.

Arkhatyss összevont szemöldökkel nézett rajta a mesz-szeségbe, fakó haját szél cibálta, szája sarkában magabí-zó mosoly. A kyressa most már be merte vallani magának azt, ami mindig is nyugtalanította, valahányszor gyer-mekkorában Syshja jegyesét nézegette. Igen, ezzel a kyr nagyúrral nincs minden a helyén. Valami ott rejtez ben-ne, ami azonnal nem látható, csak sejteni lehet, hogy be-lülről rágja. Valamiféle gonoszság. Fortyogó düh és fény-telen homály. Most már tisztábban látta.

Igazán remek festő készítette a varázsfestményt. Alyssya sóhajtott. De hol van az Alomúrnő? Nehezen tudta elhinni, hogy

Syshja biztonságban érezhette magát itt nélküle. Nyugta-lanító volt minden a hiányában. Kétségbeesetten dőlt ha-nyatt a roppant ágyon. Lehunyta a szemét.

Te meg ki vagy? Szellembeszéddel érkezett a kérdés, összetéveszthetet-

len módon, hogy Alyssya önkéntelenül is elmosolyodott az érzésre. Egy babarsh. Illetve Syshja babarsha. Már a ne-vére is emlékezett.

- P y p ? Te meg ki vagy? — ismételte a másik, ezúttal sokkal kí-

váncsibban.

12

Alyssya felült, négykézláb az ágy túlsó végébe mászott, és letekintett az összegyűrt selymekről. Már nem szipo-gott.

A babarsb ott állt az ágy lábánál, a nagyablak vetette fénysugárban, körülötte az ablakminta lusta árnyékkígyói a szőnyegen. A nyelve oldalra lógott szájából, amely kis fogaival mosolyogni tetszett. A farkát nagy erővel csóvál-ta, ám izmai megfeszültek, a lábát kissé behajtotta, nem lehetett eldönteni, hogy játszani akar-e, vagy támadni fog. Alyssya úgy döntött, leginkább kíváncsinak látszik. Rámosolygott.

Na, Pyp, te mondd meg, ki vagyok! Pyp gondolkodni látszott. Pofájának szemöldökforma

foltjai még magasabbra ugrottak, szuszogva szimatolt. Rozsdaszín pihebundáját megborzolta az ablakokon be-kanyargó tengerhuzat.

Te Shos asszonya vagy! — vigyorgott végül megkönnyeb-bülten és vidáman.

Hát persze, hogy az vagyok, Pyp! — Okos vagy! Szagold meg nyugodtan közelebbről a testvéredet, még itt van

az érintése a kezemen! Pyp az ölébe vetette magát, de oly hirtelenséggel, hogy

Alyssya felkacagott. A babarsh összevissza szaglászta és nyalta a kezét, a ruháját, s megpróbálta egészen az ölébe fészkelni magát. Hátsó lábával majd' szétkaparta a sző-nyeget. Alyssya összekócolta finom szálú bundáját, s nevet-ve próbálta magától eltaszítani.

— Ne nyalogass már, te bolond! Shos, Shos! Alyssya asszony és Shos! A babarsh ezután mégis leugrott a szőnyegre, s ott kez-

dett fel-alá rohangálni, mint aki megveszett. A kyressá-nak ismét könnyek folytak az arcán, de ezúttal a nevetés-

13

tői. Pyp végül csak elunta a szaladgálást, és megállt az ágy előtt, ott kezdett ide-oda ugrálni, hogy hosszú szőre mi-att csak egy nagy rozsdaszín foltnak látszott.

— Shos, Shos! Alyssya asszony és Shos! — Ha megszólalt, hangja vékonyan, tréfásan csengett.

Pyp és Shos egy alomból származott, ugyanúgy iker-testvérek, mint ő és Syshja. No és persze Émelly Ladyrban. Neki nem volt babarsha. Emejly mindig is kicsit más volt, mint ők ketten. Ő az anyjuk tervében úgy szerepelt, mint Ladyr későbbi úrnője, a Chorr-Maras nagyboszorkánya, s természetesen az is lesz. Ok ketten pedig concitatorfiak asszonyai.

Színtiszta politika, semmi más. Alyssya nem neheztelhetett a szüleire ezért. Ez az ap-

ja, és ily módon a Ház döntése volt, többek között azért, hogy a Syennek egyáltalán megmaradjanak a családhábo-rúk végső zűrzavarában. A család pedig túlélte az utolsó ütközeteket is, a §yennek vére megmaradt, éppenséggel őbenne és nővéreiben. Alyssya az apja parancsának meg-felelően a közép-északi tengernagy őrgróf fiának adta a kezét. Egy sogronitának. Egy tűzimádónak. Ladyr urát, Ghyssamer Pamynn-on Syennt egy pillanatig nem érde-kelte, hogy a felesége és leányai mily elkötelezett hívei Morgenának, az Arnyúrnőnek. Nem ez számított. A túl-élés és az erős szövetségek. Semmi más.

Alyssya feladata ebben a nagy politikai óraműben any-nyi volt, hogy szeresse és tisztelje férjét, igazgassa értő módon családja ügyeit, és minden lehetséges módon a concordia megerősítésén fáradozzon. Mindkét fél közös érdekében. Erre készült, mióta az első lépéseit megtette, s még ott volt rövidre mért gyermekkora is, hogy meg-szerethesse későbbi férjét, Luchyuss Immanel-on Khad-dynt.

14

— Shos, Shos! Alyssya asszony és Shos! — csengve kia-bált a kis állat.

A babarsht nem érdekelte a politika. Fajtája a régi kyr Gazda Házak idején született húsból,

vérből, éterből és mágiából. A játék érdekelte őket, a gyer-mekek és a komédiázás. Semmi más dolguk nem akadt. Harmincéves korukra is kölykök maradtak, s ha ez a kül-lemükön nem is látszott, egybehangzó vélekedés szerint határozottan bölcsebbek lettek a korral. Néhanap embe-rebbnek tűntek az embereknél, és kyrebbnek a kyreknél.

— Hallgass, te bolond, még elkiabálod, hogy itt vagyok! - Alyssya végre határozottan ráripakodott.

Hol van Sbos? Pyp mintha egy cseppet megnyugodott volna, végre egy helyben üldögélt, csak farkával vert sza-pora ütemet a vörös szőnyegen. Tudta, hogy a kyrek nem sokáig tűrik a hirtelen dolgokat.

Alyssya nagyot sóhajtott, összerendezte a haját, és ko-moly arccal nézett a kis teremtményre.

— Shos most nem tudott eljönni, Pyp. És azt hiszem, ezután már nem is nagyon fog... — tette még hozzá halkab-ban, mintegy csak magának.

Most Pyp sóhajtott a maga babarsh módján, hogy Alys-syának belefacsarodott a szíve.

Shos nem jön. Sajnos nem, Pyp. Shos asszonya megjött. Az én asszonyom hol van? Alyssya őszintén sajnálta, hogy újabb rossz hírt kell kö-

zölnie a babarshssal — Syshja elment, Pyp. — Kis tétovázás után még hozzá-

fűzte: — Syshja Shoshoz ment. Az egeknek hála, a kis jószág nem kérdezte meg, mi-

kor jön vissza. Hirtelenjében nem tudta volna, mit hazud-jon neki.

15

Alyssya asszony meglátogat engem, én asszonyom meglátogat-ja Shost. A babarsh ugrándozott egy kicsit, mint aki már mindent ért.

— így van, kicsim — mondta Alyssya, és kinyújtotta a karját. - Na gyere ide, hadd ölelgesselek meg jobban egy picit!

A babarsh ismét befúrta fejét a kyressa ölébe, de ezút-tal lassan, szeretettel, minden bolondozás nélkül. Alyssya belemarkolt a píhebundába, és megcsókolta a homlokát.

Arkhatyssra gondolt. Syshja férjére, a másik concita-torfira, akit a sors a nagy politikai óramű-játékban a nővé-

rének rendelt. Nem ismert rá. Pedig ugyanaz volt, akivel a nővére oldalán évente egyszer, az Összetartozás hetén ta-lálkozott. Az, akit kisgyermekként százezerszer is látott a jegyajándékba kapott mozgófestményen mosolyogni, rop-pant hajók kötélzetébe kapaszkodni, vagy óriási, partra emelt halak kitátott szájában nevetni. Arkhatyssra gon-dolt, aki megütötte, aki szitkokkal is a földig alázta, aki fel sem ismerte, aki nem látta, hogy nem a felesége áll előtte a tükörkabinban.

Arkhatyssra gondolt, aki most az ő férje. Mit játszunk? - kérdezte a babarsh. -Semmit - mondta Alyssya. - Most semmit. Előbb va-

lamit meg kell ígérj nekem. ígérem, ígérem! Alyssya felállt az ágyról, és odalépett Pyp elé. Lehajolt

a kis teremtményhez, előrehulló, fakó haját visszarendezte ezüstfejéke mögé, kezét térdére támasztotta.

-Mos t komolyan beszélek, Pyp. A babarsh abbahagyta még a faroklengetést is, csak a

fejét fordította kérdőn a kyressa felé. Orra Alyssya térdét érintette. Ugyanaz az idomár foglalkozott vele kölyökko-rában, mint Shosszal, tudta, ezúttal figyelnie kell.

16

« H a csak feleolyan cserfes vagy, mint a testvéred, ak-kor is pillanatok alatt elkotyogod, hogy itt vagyok.

Nem kotyogom. - H a nem mondod senkinek, hogy itt vagyok, akkor

játszhatunk. ígérem, ígérem! Alyssya elmosolyodott. —Kitaláltam a játékot, Pyp. A babarsh nem kezdett féktelen ugrálásba, hiszen test-

vére asszonya még mindig komolyan beszélt, de azért elvi-gyorodott.

Mi az? - A z t fogjuk játszani, hogy én vagyok Syshja. Az jó játék lesz! Persze, hogy jó játék lesz, de előtte még titkot kell fognunk. Titkot? —Igen — nézett rá Alyssya még mindig szigorúan. — Az

a titok, hogy én itt vagyok. Nem mondhatod el senkinek! Én most Syshja vagyok.

Ha titok, akkor mondj egy szót! Alyssya nagyon bízott benne, hogy az egykori idomár

mindkét babarshssal jó munkát végzett. —Rózsabimbó - suttogta közelebb hajolva Pyphez. Rózsabimbó, igen. Titkunk van! — ugrált föl-alá. Igazi tit-

kunk van, ööö... Syshja asszonynak és nekem! Nevetett. - N e m most mondtam, te ostoba, hogy nem fecseghetsz

semmit? — Alyssya mímelt haraggal lépett előre. Elnézést... Syshja asszony. Pyp lekuporodott. - j ó l van, te bolond! - egyenesedett fel a gyermekasz-

szony. Valami mást nem játszunk? — nézett fel rá a babarsh csa-

lódottan.

17

Alyssya körbenézett a lakosztályban. -Először fürdőt veszek és ruhát váltok. Minden hol-

mimba bele van hímezve a nevem. Arkbatyss ezt sem vette észre - tette hozzá keserűen gondolatban.

És utána? - U t á n a kiszellőztetem a fejem itt az erkélyen, később

majd meglátjuk. Később. Csalódott szuszogás. —No jó. Mit akarsz később játszani? -Labdást? - kérdezte a babarsh. - H á t te is? - mosolygott lemondóan, azután legyin-

tett. - Rendben, legyen labdás... Egy darabig tanácstalanul vizsgálta a lakótermet. —Pyp, figyelj! Először mutasd meg nekem, merre van a

fürdő! Azután... van Syshjának néma szolgálója? Van hát. Ada. - N a akkor utána hívd nekem ide ezt az Adát, hogy se-

gítsen megfürödnöm! Shos ezt mindig meg tudta csinálni. - É n is meg szoktam - mintha sértődöttséget érzett

volna Pyp vékonyka hangjában. —No akkor, iszkiri! Amíg a babarsh mögött haladt egy szőnyegsima folyo-

són, azon morfondírozott, miféle ostoba tréfája az istenek-nek, hogy ez az oktondi állat azonnal felismerte, míg a só-gora csak vakon állt és ordítozott.

* * *

Alyssya később nem is értette, miként képzelhette, hogy az obsara előtt el tudja majd rejteni a kilétét. Ó, milyen ostoba is volt! Vagy csak tökéletesen összezavarodott? Ta-lán már a néma fürdetőlány is mindent kifecsegett a szol-ganépek kőzött a fürge kézjeleivel.

18

A női lakrészek obsorainak nagyasszonya kellemesen domború, sápadtra festett nő volt vastag csípővel, lesü-tött szemekkel és fehér szájjal. Karjain vörös csigaházakból fűzött gyöngysor. Alyssya már akkor elbizonytalanodott, amikor az obsara tökéletesen végrehajtott tisztelgő-leboru-lással köszöntötte, s nem valamely egyszerűbb módon, amit Syshja bizonyosan engedélyezett az első öltöztetőjének.

Tanácstalanul nézett le a fürdő márványasztaláról, vi-zes fürtjei arcába hullottak.

A nő karcsú ujjai mozdulatlan ívekkel mutatták, hogy szóval is köszöntené gazdáját.

Alyssya kiszáradt szájjal adott rá engedélyt. -Émej ly vagy Alyssya asszonyt köszönthetem benned,

suessa? A kyressa sokáig hallgatott. Elkapta a tekintetét a fürdő

páravizes pallóin hasaló obsorról, s beharapta a száját két-ségbeesésében. Sírni lett volna kedve. Örült, hogy a szol-gálója nem láthatja.

Végül nyugalmat erőltetett magára, s a hangja is hatá-rozottan csengett.

—Alyssya vagyok. A nő továbbra sem mozdult a padlón. Ezüsthímes se-

lyemruhája összegyűrődött hatalmas feneke és íves lá-bai hegy-völgyeiben. Halványkéken és levendulaszínűen, Syshja színeiben.

— Elég ebből a színházból valóban — sóhajtott végül a kyressa. — Engedélyezem, hogy mindenben úgy viselkedj velem, miként azt a nővérem neked engedélyezte.

Hosszú, kacskaringós formulát mondott hozzá a Biro-dalom régi nyelvén, melynek egyes szavait csak az ilyesféle feloldozások során vette a szájára, máskor soha.

A nő széles mosollyal ült föl, lábait féloldalt maga alá húzta.

19

— Úgy legyen, asszonykám! — mondta, s azután leple-zetlenül végigmérte Alyssyát. - Istenek, csakugyan sza-kasztott, mint az enyém. — Lassan elkomorodott a te-kintete. Megcsóválta a fejét, fehér mosolya eltűnt. - Hát mibe keveredett az én kis galambom?

- N e m tudom pontosan magam sem — válaszolt ön-kéntelenül is Alyssya, annyira megdöbbent az obsara köz-vetlenségén. Nem gondolta volna, hogy a nővére ilyen kö-zel engedte magához ezt a rabszolgáját.

- O , istenek... - nyögött fel a másik, amint feltápász-kodott. Anyáskodó tekintettel nézett végig Alyssyán, hogy az egészen elérzékenyült.

Talán senki más nem jutott Syshjának ezen az átkozott szi-geten. ..

—Mutassa csak a nyakát, asszonykám! — lépett az obsara a fürdő asztalán hasaló kyressa mellé. Értő kézzel kezdte masszírozni új asszonya vállát. Alyssya megadón hajtot-ta le a fejét.

—Senkinek nem mondhatod el, hogy én vagyok itt, és nem Syshja — mondta.

—Hogy képzelhet ilyesmit egyáltalán, asszonykám? -kérdezte a nő. Hangjában mosoly bujkált. Erős ujjakkal dögönyözte Alyssya nyakát és gerincét. — Ha én úgy aka-rom, a mi lányaink ugyan meg nem mukkannak. Tudják, ki vagyok. - Göcögve nevetett. - Néha még a fegyverek-kel járók is kitérnek az utamból, tudják, hogy a kyressa úgyis megvédene.

- N e locsogj annyit! — mondta halkan Alyssya. — Csak tedd a dolgod!

—Elnézésed, suessa... Az obsor keze csendben járta betanult pályáit a kyressa

hátának sima bőrén. —Hogy hívnak?

2 0

—Askaria a nevem, de az asszonykám csak Ariának nevez.

Alyssya elmosolyodott. Megszerezte első emberi szövet-ségesét nővére bőrében. Egy obsort.

—Rendben, Aria — mondta. — Nekem is jó lesz ez, ha már neki így tetszett.

3 .

Felébredek. Odakint madarak csivitelnek, szél zúg a fenyők között.

A vendégemen gondolkodom. Az árnyék az egyetlen lény anyámon kívül, aki vala-

mennyire is ismerhet. Bár ez önmagában még semmit nem mond - igazán soha nem került senki a közelembe annyi ideig, hogy bármi fontosat megtudjon rólam. Ne-ki azonban már az a néhány nap is elegendő volt, amit együtt töltöttünk, s ez nyugtalansággal tölt el. Mert ez az együttlét most más, mint a többi. Úgy tűnik, nincs különösebb hatalmam fölötte, arra megy, amerre a ked-ve tartja. Gyakorta mintha még azt a halvány remegést sem érezném, ami mostanában, mióta átkelt a fejembe, oly lassan cirógat.

Leül valahova és nézelődik. Elfakul, mint a reggeli álom. Nyugtalanná tesz ilyenkor. Megzavar. Viszont úgy hi-

szem, nem akar az ártalmamra lenni, és azt, hogy még életben vagyok, Orwella kegyén kívül leginkább a meg-érzéseimnek köszönhetem. Szeretném hinni, hogy csak a rettentő hosszú bezártság hidegét akarja lerázni magáról. Egy élő teremtmény emlékképeinek tábortüzénél meleg-szik, s próbálja kitalálni, hogy miféle helyre keveredett.

21

Nem az érdekli, hogy kinek a fejében ütött tanyát, csu-pán az innen nyitott ablakokon keresztül tudja csodálni és próbálja megérteni ezt az új világot. Ijedt és egyedül van. Illetve hát...

Furcsa ilyesmit mondani, de itt vagyok neki én. Még ha nem is teljesen önszántamból.

Én, aki soha senkinek nem voltam támasza. Anyám-nak is legfeljebb társa a bajban.

Egyelőre megbízom a jövevényben. Talán azért, mert nem húsból és vérből gyúrták, csupán

egy árnyék, egy emlék valahonnan a régmúltból. A törté-nete igen régen esett meg, ő pedig nagyon öreg lehet. Túl sokáig feküdt egy pompás ívű kyr fejékbe hajlítva.

Úgy lehet, pontosan emiatt kellene inkább azt gondol-nom, hogy ő is csak becsap vagy kihasznál, mint bárki más, akit nem én csaptam be vagy használtam ki ez idáig.

Ilyen az élet. Ez anyám kedvenc mondása, most is ököl-be szorul a kezem, ha felidézem, s az árnyék valahol oda-bent talán már pontosan tudja, miért ez az önkéntelen mozdulat — hiszen ismer. Vagy túlbecsülném?

Anyámnak nevezem, mert akadnak olyan emlékképe-im, amikor valóban úgy gondoltam rá, noha én tudtam a legjobban, hogy a vér szerinti anyámat addigra valószí-nűleg elemésztette már Jadil óriásvárosának végtelen bél-rendszere.

Ez az emberekkel ott igen könnyen megesik. Ha van valami, amit Tharr gyerekrabszolgái hamar megtanulnak, ez kétségkívül közéjük tartozik. Jadil nagy. Hatalmas. Bélpoklos belseje pedig bármit képes elmorzsolni. Bár-mit, komolyan mondom.

Már rég összepakoltam útibatyumat, úgy állok a ven-dégház küszöbén, élvezem, ahogy a szél megpróbálja ösz-szekócolni kígyókba font hajam. Nem sikerül neki.

22

Mindenem fekete. A pietorok színe, de én szeretem, mert Orwella színe is. Bocskorom a legjobb, amit Tiadlan nyugaton elszórt falvaiban csak szerezhet az ember, nad-rágom erős vászonból az odassyni módi szerint, a lábszá-ramon a bocskorszíjjal szorosabbra kötöttem. Háromféle ing és egy vastagabb szövésű köpönyeg a makacs szelek ellen. Még ez utóbbi a legtakarosabb, a többi inkább fa-kószürke, semmint fekete.

Valahol a távolban ott a tenger, de még nem érzem a szélbe szőtt ízeit, még messze van.

Két nagyobb fenyő áll a vendégház mellett; a fogadós bizonytalan szemmel méreget. Valószínűleg pietomőnek gondol, harcosnak a kiválasztottak közül, és én egyelőre meghagyom ebben a hitében.

Mosolygok. Az Úrnő nagy, ezek a kis, szerencsétlen teremtmények

mind rettegni fogják a nevét. Nem bántom őket, nincs is rá okom. Ha egészen pontos akarok lenni, most még nem bántom őket. Csak apró csírákat hagyok itt nekik, mi-ként a jó gazda, aki gonddal ügyel a vetemény re, s ápol-ja. Semmi személyes dolog. Ragály, rontás, betegség. Bár-ki elkaphatja. Hozzám tartozik, hurcolom már magam után egy ideje a világ okulására. Szeretek úgy gondolni rá, mint egy fekete selyemkendőre, ami mögöttem teke-reg, s jön velem bármerre is tartok. Akár egy furcsa illat.

Óvatos mozdulattal végigsimítok sovány tarisznyámon, kedvtelve elidőzöm a kyr fejpánt domborulatánál, meg-igazítom az övembe kérkedésül tűzött hosszú tőrök egyi-két, s az ostorom. A pietorok feketéjében mosolygok a fo-gadósra, aki immár a mély tiszteletadás tartásában várja, hogy elköszönjek és fizessek.

Megteszem, s ő hálásan még mélyebbre hajol. Ez min-dig megnevettet.

23

- Orwella vigyázzon rád és a házadra, jóember! — mon-dom neki búcsúzóul, s ő felnyög ijedtében. Nem szeretik az Úrnőt, az igaz, de félik és tisztelik, még a birodalom ilyen távoli szegleteiben is, ahova már csak girbegurba, kígyóvékony utak vezetnek. Pontosan olyan, mint ez itt előttem. Még az itt élők is tudják, hogy az Úrnő szolgá-lói semmiféle rangot nem viselhetnek, nemhogy pietorok lennének Toron kusza társadalmi rendszerében. De a sza-vam erős, Övemben két fegyver, s alig hiszem, hogy ez itt olyan bátor lenne, hogy fellármázná nyomomban a kör-nyéket, nemhogy megtámadna. Általában nem teszik.

Ha mégis így cselekedne, még az is előfordulhat, hogy kénytelen lennék visszajönni, és annyi esze még neki is van, hogy ilyesmit ne kívánjon magának és a családjának.

Orwella egy híve erre járt, nem tanított semmit a házi-aknak, s még egy rezet is adott a huzatos szobáért. Igazán jó nap ez a mai, kár lenne elrontani.

-Terád is vigyázzanak az istenek... - motyogja hát a jóember, s ez igazán pompás kedvre derít.

Fütyörészve indulok neki a girbegurba ösvénynek, tal-pam alatt csak úgy pattognak, recsegnek a tobozok. Kéz-zel csomózott kendőbe próbálom rendezni kígyófürtjei-rnet, végül néhány fekete csavarintással egyetlen kötegbe fogom. Az út lassacskán ismét emelkedőre veszi. A he-gyeket már régen magam mögött hagytam, itt komó-tos dombokká szelídülve simulnak ki, Már jó előre látni, hogy az ösvény hamarosan eléri a dombgerincet egy nap-sütötte részen. Onnan majd körülnézhetek.

Visszatekintek egy pillanatra: a jóember már eltűnt, biztosan a házioltár előtt térdepel, hogy hálát adjon a hek-káknak, amiért Orwella megkímélte a házát.

A tiszta levegőn, a madárdal alatt visszatévednek gon-dolataim az árnyékhoz. Van más valami is, ami feltétlenül

2 4

mellette szól. Annak idején Morgenát tisztelte, a kyr szu-kát, aki miatt az elmúlt húsz esztendőben tűzbe és korom-ba borult Toron, s ezzel nagy szolgálatot tett az Úrnőnek.

Viszont öreg. Rettentő öreg, vigyáznom kell vele. Nem látom át, miként is gondolkodik.

Nyugtalanít, hogy néha nem tudom, mit művel. Ta-lán valamiféle csapdát állít. S beleesem, ha még egyszer a homlokomra helyezem az ezüst fejéket.

Felér az út a gerincre. A túlfelén egy jó darabon irtás, pompásan belátni így a vidéket. A tenger természetesen nem látszik, még beletelik pár napba, mire elérem. Az idő végül is nem számít. Megtalálom Fidiort, az én asszo-nyomnak áldozom a fejéket, ahogy kérte tőlem, és kész. Ami az árnyékot illeti... nos, az árnyékkal majd meglá-tom, miként boldogulok.

Ö, ha nem szemeimen keresztül figyeli a lábam alá te-keredő vidéket, a múltam lomtárában kutakodik, fakó ké-peket kerít elő, s némelyikről időnként lefújja a ráült esz-tendők porát. Természetesen emlékszem, melyiket emelte fel legelőször - biztos kézzel nyitotta ki hozzá az elfeledett zárakat és ajtókat. Majd újabbat talált, azután pedig sorra a többit. Olyan ez, akárha festett kártyalapok lennének, melyekkel a kyr gyermekasszony árnyéka kirakosgatja a múltamat. Nos, az első,..

A Gyermekrabszolga. Amíg meg nem ismertem anyámat, egy voltam csu-

pán a szörny fejes isten, Tharr gyerekobsorai közül. Soha nem volt igazán jó mulatság, még ha így visszagondol-va sokat nevettünk is. Arra valahogy szívesebben emlék-szik mindenki.

Gyerekrabszolga igazán könnyen lesz az emberből. A családja nyomorog - ami közkeletű foglalatosság Jadil szegénynegyedeiben —, apja és anyja eltűnik, mielőtt még

25

név, vagy legalább egy arc társulhatna hoszá. Társaim kö-zül igen kevesen emlékeztek bárkire is a kolostor előtti időkből.

Ezért kitaláltuk őket magunknak. Hogy szégyenben ne maradjunk a másik előtt. Hogy legyen nekünk valaki az árvaságunkban. A legtöbben hazugságokkal kezdtük már az első találkozásunkkor.

Én úgy gondoltam, apám halászféle lehetett, s azt meséltem róla, egy napon eltűnt - de nem a nyomor elől menekült, nem a családját hagyta magára, hogy ne kell-jen az éhes szemükbe nézni, hanem egy éles késsel egy-szerűen felnyitották a hasát valamely rendezetlen ügye miatt. Ennél nagyobb dicsőséget nem tudtam neki ki-találni.

Anyámról azt állítottam, végül ő hagyott a Csonthalász kolostor kapulépcsőjén valamikor. Ne fájdítsam tovább a fejét vagy a szívét - az idő tájt szerettem volna hinni, hogy volt olyan neki. Talán úgy vélte, Tharr szolgálatában vala-mi kis dicsőséget lophatok a családnak a szörnyisten temp-lomaiból, vagy tán áldozatnak szánt, húsnak és vérnek Tharr asztalán, hogy végre jobb sorsra juttassa őt cseré-be a Háromfejű. Nem hibáztatom érte. Meglehet, én is így szabadultam volna meg egy bőgőmasinától, mikor haszna még nincs, csak enni akar.

Mivel minden dolgokat más felől is lehet szemlélni, en-nek alighanem az lenne a tanulsága, hogy így ő juttatott annak a nőnek — s így Orwellának — az útjába, kit végül helyette anyámnak nevezhettem. Nem szólhatna meg ér-te. Ezt az asszonyt meg lehetett fogni, hozzá tudtam búj-ni és gyűlölhettem is kedvemre.

A Csonthalász régi, nagy hírű és igen fontos kolosto-ra Tharrnak - legalábbis velünk folyton ezt akarták elhi-tetni az ottani papok. Amikor nem az agyatlan szerzete-

26

sek egyike próbálta ezt motyogva elmagyarázni, még el is hittük.

Ezeket a szörnyfattyakat valahol a birodalom túlfelén tenyésztették tűzben és jégkádakban - nekünk így mond-ták. Alig valami jutott maguktól eszükbe, s annak sem sok teteje volt. Tudom, mit beszélek, elég időt csavarog-tam együtt Küküvel ahhoz, hogy efelől kétségem se le-gyen. Egy ízben magam is közel jutottam hozzá, hogy be-lekerüljek egy Toron túlfelére induló gyerekkaravánba, de végül az Úrnő kegyéből valamiért lemaradtam róla, utána pedig nem került elő többé a dolog. Csak később értettem meg, mekkora is volt akkor az ajándék, amelyben Orwella részeltetett. Most gégéig kettéhasított kígyónyelvvel hes-segethetném arcomról a legyeket, bután álldogálva a jadili kikötőben, míg végre a papok egyike nagy kegyében vé-gig nem ver rajtam a korbácsával.

Magunk is láthattuk nap mint nap, hogy a Sóvetők szekta kezében lévő kolostort valóban a régidőkben emel-ték. Ősi kövekből rakták a falait — ezekből Jadil sosem szenvedett hiányt. A kyrváros központjához, a Csigavár-hoz emelkedő kisebb hegy oldalában mérték ki a helyét annak idején. Kezdetben néhány sír volt csupán, aköré húzták kőszörnyeteges falait. Odabent szentélyek, csont-kamrák és sírok kusza együttese nőtt az évszázadok so-rán, fényes zászlókkal, borostyánnal futott épületekkel, sötét árnyat adó óriásfákkal, s a közöttük kacskaringó-zó, vörös téglaösvényekkel. Roppant kapuját vérből gyűrt bestiákkal őriztették, és a legmélyén még kimérakertje is volt ~ arannyal és bársonnyal bélelt véres verem -, mit nagy szerencsémre csak egyszer nyílt alkalmam közelebb-ről is szemügyre venni.

Ott sertepertéltünk, mostunk követ és a kolostor min-den ruháját, hordtunk éjjeliedényeket hajnalhasadtától a

27

második hold feljöveteléig társaimmal. Ott vertek min-ket kitartó rendszerességgel, mert arrafelé úgy gondol-ták, hogy abból bizonnyal nem lehet baj, ha tisztességgel elnáspángolnak. Akár akadt rá okuk, akár nem. A verés és megalázás nem csupán büntetés volt, de tanítás is, és így hálával tartoztunk érte — legalábbis ezt hallottuk fo-lyamatosan. Egyetlen szürkére kopott vászonruhánkon a szekta festett pecsétei jelezték hovatartozásunkat, mi pe-dig obsorlétünk árnyékában sompolyogtunk, hogy a fö-löttünk állók tekintete elől rejtve legyünk. Nem is nagyon vettek észre bennünket. Egész gyerekkoromat ez a furcsa érzés kísérte végig. Hogy nem vagyok ott. Nem vesz senki észre. Amikor mégis felfigyeltek rám, annak soha nem lett jó vége. így aztán megtanultam eltűnni szem elől.

És megfogadtam, hogy amint lehet, úgy intézem majd a dolgaimat, hogy az emberek felfigyeljenek rám.

Elmosolyodom. Lejtős úton haladok egy völgy felé, kör-ben a jól ismert gyantaszagú fenyvesek. Fütyölni támad kedvem. O istenek, ilyen is rég fordult elő utoljára!

Néhány évnek el kellett telnie, mire olyan dolgom akadt, ami a kolostor falain kívülre rendek. Addig konok egyhangúsággal teltek a napjaink, mit csak a virágszirom felhős körmenetek, az ezeregy gyertyás szertartások, az adott hónapra rendelt egyházi és városi ünnepségek vala-mint elmaradhatatlan ütlegeink színeztek valamelyest.

Tharr hívei ugyan a káosz mindenhatóságát hirdették, mindazonáltal a mindennapjainkat meglehetős remibe tudták fogni. Sokáig csupán a kert és a kolostor épületei jelentették számunkra a világot, a városra, Jadilra nem is nagyon gondolhattunk, s gyakorta időnk sem volt, hogy efféle tiltott dolgokon járjon az eszünk.

Bennünket, kislányokat egy ideig még a fiúrabszolgák-kal sem engedtek együvé — csupán messziről láttuk, ahogy a

28

saját dolgukra hajtották őket. Az ötödik évünk volt az első, amikor közelebb engedtek minket egymáshoz - igaz, ak-kor is vérből varázsolt szolgálók álltak mögöttünk, s ügyel-tek minden mozdulatunkra, így bátortalan pillantásoknál, futó, barátkozó mosolyoknál többre nem is maradt időnk. Ha valamire, hát a magunkfajta kis mihasznák szüzessé-gére később is ügyeltek — az érintetlen kislányok különös kegyben álltak Tharr előtt. Tiszta test, tiszta vér - ahogy mondani szokás. Többé-kevésbé figyeltek hát ránk, hogy a hitványak időnek előtte meg ne erőszakolhassanak ben-nünket, ami a nagyobb lányokkal, akik nem voltak ilyen szerencsések, bizony többször is előfordult. Mindig akadtak elkeseredett vagy kanos férfiak, akiknek a tiltások keveset számítottak.Ők általában vérbe fagyva végezték a temp-lom oltárkövén, vagy húspéppé korbácsolva a nagyudva-ron, ahol az efféle fenyítéseket mindenki okulására nekünk is végig kellett néznünk. Ezek az alkalmak voltak kezdet-ben az egyetlenek, ahol a fiúobsorokkal találkozhattunk.

Morr-ral és Sámlival is így találkoztam először, mint ahogy Görbével, Kakkarra l meg a többi fiúgyerekkel, akik aztán sorra tűntek el a kolostorból, s nem láttam őket többé. Áldozatnak, ajándéknak vitték őket, oltárra kerültek vagy más kolostorok papjai kapták meg ezeket a gyerekeket. És nem csupán a fiúkat.

Ijedt és riadt évek voltak azok, verésekkel és megalázá-sokkal teli esztendők, amikor gyakorta vigasztaltak ben-nünket az asszonyszállás obsorai; ha valami szörnyűséget láttunk, ők próbáltak mesélni, altatódalokat énekelni ne-künk, hogy meg ne zavarodjunk teljesen. Akik nem bír-ták, egyhamar eltűntek, s ez volt az első lecke, amit iga-zán megtanultam.

Akadt akkoriban egy nő, egy adósrabszolga valahon-nan az ország nyugati feléből, aki a gondomat viselte,

29

mert valamiért megkedvelt. A nevére már nem emlék-szem. Eltűnt az is oly sok minden mással, hogy ne is kell-jen gondolnom vele. Csak most, hogy az árnyék kutakod-ni kezdett a fejemben, került elő hirtelen.

Érdekes. Fekete hajú, hosszú arcú lány volt, kemény, akaratos, és

amennyire egy obsor esetében ez lehet, még nagyszájú is. Talán azért lehetett más, mint a többiek, mert szabadnak született, s látott olyan dolgokat is, ami más rabszolgák-nak sohasem adatott meg. Ő mondta nekem, hogy csak szorítsam össze a szám, és tűrjek. Meg azt, hogy a verést is meg lehet szokni, hogy együtt lehet élni vele, és sem-mi mást nem tehetek kínzóink ellen, mint hogy csendben viselem a gonoszságukat, mert azzal okozom nekik a leg-nagyobb bosszúságot. Igaza volt. Nem ötévesen értettem meg ugyan, de nem sok idő kellett hozzá. A verést valóban meg lehet szokni. Érzéketlen lesz rá az ember. Igen. Végső soron bármit meg lehet szokni, még a legrosszabbakat is.

Az a lány mondta nekem először, hogy okos vagyok. Hogy még sokra vihetem. Gondolkodtam is rajta éppen eleget, miközben vizescsöbröket cipeltem, ruhákat sikál-tam a nagy kút melletti mosókádaknál vagy a szövő-székek egyhangú kattogása mellett a lányos műhelyek szemrontó sötétjében. Akkoriban határoztam el, hogy min-denképpen túlélek én mindent.

Mihelyt nagyobbacskák lettünk — ami azt jelentette, hogy nehezebb tárgyakat is el tudtunk cipelni, és a ka-pott verést másoknak továbbadtuk - néhány szerzetes fel-ügyelete mellett már be lehetett minket fogni a kolostor raktárainak telehordására. Igazi örömteli pillanatok vol-tak azok. Mámorosak és felkavaróak.

Gyakorta járhattuk így a kikötőt és a környező kerü-letet, kocsikat pakoltunk meg borral és kenyérrel, cserép-

3 0

edénnyel és lépes mézzel. Mikor mire volt szüksége nagy hatalmú gazdáinknak. Emlékszem, ilyenkor a szerzetesek morogva, acsarogva taszigáltak bennünket, ordítva pöröl-tek egymással vagy a környéket szaglálták végig nyelveik-ke! - így akarva-akaratlan sajátos védelmet biztosítottak nekünk. A fölém rendelt nagyok alighanem meg lehettek elégedve a viselkedésemmel, mert egy idő után - tízesz-tendős lehettem, immár a kisebb rabszolgagyerekek pa-rancsolója és zsarnoka amikor megkaptam a saját, vég-telenül ostoba szerzetesemet. Voltaképp a felettesemnek számított volna, én azonban hamar átláttam, hogy lehet ezt máshogy is intézni.

Kükü kétszer olyan magas volt, mint én, és legalább tízszer olyan ostoba. Ahogy villás nyelvét öltögette, va-lamiféle tömzsi kígyószörnyetegre hasonlított leginkább. Mocskos sárga köpönyegbe burkolózó torzszülött volt -igazán félelmetes, ha éjjel, egymagad találkozol vele. Én akkorra már elegendő időt töltöttem a kolostor falai kö-zött, hogy tudjam, nem kell tartanom tőle: büdös és os-toba. Viszont vele, pontosabban általa rengeteg mindent megtanultam az életről.

Az. volt a dolgunk, hogy alkonyat környékén begyűjt-sük a kolostornak szánt alamizsnát a környéken tengő-dő koldusrabszolgáinktól. Ok is a papjaink tulajdonában voltak, mindannyian különösképp megátalkodott bűnö-sök és nyomornak, akiknek azt a feladatot rendelte Tharr, hogy a köznép könyöradományait összeszedjék és eljuttas-sák az adott kolostorba.

Itt jöttünk mi Küküvel. Ezt a munkát kiváltképp sze-rettem. Nagyjából tudtam, melyik rabszolga merre tanyá-zik, hol húzza meg magát estére. Ismertem a legfontosabb koldulóhelyeiket, s a magam adományozta neveik alap-ján számon is tudtam tartani őket. Nem lehetett kérdéses,

31

hogy még ha obsorok is, mint én, sokkal többet érek ná-luk. Én egyszerű gyerekrabszolga voltam, ezek bukott bű-nözők, vezeklő külországi barbárok, útszéli szemét mind - ebben az életben már aligha akadt nekik másik út. Ezt mindennél jobban mutatta a homlokukba sütött bélyeg.

Valahogy csak olyan emlékeim vannak erről az időről, amikor sütött a nap. Néhanap arra is rá tudtam venni Küküt, hogy leüljünk egy kicsit semmit tenni s csak néz-zük a városiakat, mint nyüzsögnek. Messzire elkerültek, de ennek inkább örültem. Hátamat a nagydarab barom-nak vetve vigyorogtam rajtuk. Kiváltságos állapot volt, nem vitás.

Hamar kitanultam Kükü esze járását, s egyhamar úgy össze tudtam zavarni a kérdéseimmel, hogy végül teljesen rám hagyta magát. Morgott ugyan, de arra ment, amer-re mondtam neki. Volt persze rendes neve is, de arra már nem emlékszem. Annyira nem porolja le az emlékeimet az a könnyű kyr kéz.

Végül már olyan tréfákat is megengedtem magam-nak, hogy egy jó vesszővel igazán rásózzak a szerencsét-lenre, majd amikor felbődülve megfordult, „fegyveremet" hátam mögé rejtve, csodálkozva adtam az értetlent, míg Kükü meg nem nyugodott, vagy neki nem esett annak, akit magam helyett mutattam neki. Néha még navorokat is. A szerzeteseknek soha nem volt annyi esze, hogy To-ron csavaros kasztrendszerében pontosan tudják a helyü-ket, és az egyházzal szemben a navoroknak ritkán jutott eszébe lázadozni.

Igen jó móka volt, s ha ügyes voltam, néha még azo-kat a kofákat is meg tudtam így rendszabályozni, akik az-előtt komiszak voltak velem. Tharr legalábbis megtaní-tott rá, hogy a méret nem minden, és megfelelő fegyverrel bárki legyőzhető.

32

Anyám azt is szokta mondogatni, hogy mindent fegy-verként lehet használni, ha ügyesen forgatja az ember. Tu-dom, anya, már tudom. Megtanultam.

Az én fegyverem az idő tájt Kükü volt, és mondhatom, elégedetten néztem körül a kikötő nagyépcsőjének tete -jéről, ha alkonyattájt odaérkeztünk. Hátunk mögött a raktárházak otromba tömbjei, azon tul, a szobrosgrádics utcájának végén a Csonthalász kolostor kertjének óriás-fái reszkettek a halódó napsütésben. A lombok mögött a néhai kyr paiota csonka tornyai, magasan fölöttük a Csigavár ormai a narancs fényben. Szeretem a jadili nap-lementéket. Ugy érezni, hogy ilyenkor Orwella nyújtóz-kodik.

Felébredt. Ilyenkor Kükü mögött lépdelve lassan leereszkedtem

a Móló térre, Jadii legnagyobb terére a rakpartokon, s el-kezdtük becserkészni a koldusrabszolgákat. A dolgunk egyszerű volt: én felismertem Őket a homlokukra ütött bélyegünkről, és ügyeltem, hogy más kolostorok obsorait békén hagyjuk, Kükü pedig elvette tőlük a rézpénzeket és egy nagy bőrerszénybe gyűjtötte őket, amely a kénszín köpönyegét fogó vasalt övéről lógott alá.

Megvallom, nagyon szerettem volna azt az erszényt, de hamar be kellett látnom, hogy ugyan Kükü ostobasága lenyűgöző, de azt a bugyellárist az életénél is jobban ol-talmazza.

Akkoriban még nem tudtam, hogyan kellene elven-ni tőle a pénzt, de beletörődtem a változtathatatíanba, mert Küküvel obsort kergetni enélkül is mindig igazán jó móka volt.

Furcsa, de most előkerül egy alkonyszínű kép is. Már azt hittem, végképp sikerült eltemetnem magamban. Né-gyen ülünk a móló kövén, két kötélbak között, a lábunk

33

a mélykék kikötővíz fölött lógáz. Morr, Sámli, Kükü meg én. Alacsonyan jár a nap, fekete árnyékvitorlákkal úsznak a dokkok között a hajók. Hűvös levegő jön a tenger felől. Nagyon megölelgetném ezt a tohonya szerzetest, de végül nem teszem. Csak hátamat döntöm piszkos köpönyegé-nek, s hallgatom, ahogy nehézkesen szuszog.

Kükü azt állítja, ha nagyon akarna, tudna úszni. Mi kinevetjük, ő morog. Aztán valahogy elmosolyodik.

Furcsa. Ujabb kép kerül elő valahol a fejemben. Gondos kézzel

festett kártyalap, akár jósolni is lehetne belőle. Úgy lehet, a kyr árnyék meg is tudja tenni. Egy darabig elhiszem ezt, és meg is ijeszt a gondolat. Tehetetlenül figyelem.

Kapu és Kert. A kolostor bejárata sötét, hideg és mindenféle árnyak-

kal van teli. Soha nem szerettem. Semmi szeretnivaló nem akadt rajta. Négy-öt, vérből gyúrt kapuőr mindig ott somfordált a környékén, és velük nem lehetett úgy bán-ni, ahogy a szerzetesekkel. Két roppant kapuszárnyát éj-szakára mindig szorosra vonták — olyankor a külső olda-lára szegeit kovácsoltvas kimérák megmutatták magukat, s vicsorukkal messze ijesztettek minden jóérzésű embert. Hatalmas csörlők és mágia illesztette minden estére össze őket, gonosz tanítóim szerint felmordultak, ha valaki rossz szándékkal közelített hozzájuk. Nekem ugyan kevés rossz szándékom volt a kolostorral, mégis minden egyes alka-lommal szorosra zártam a szemem, amikor közéjük léptem.

Egy ideje már nem aggaszt ez a lehetőség. Tudom, ki vagyok, honnan jöttem és a létem itt az árnyékvilágban mit is jelent. Természetesen Orwella volt az, aki ezt meg-tanította nekem és nem a Háromfejű papjai, de hálát-lan lennék, ha most azt mondanám, tőlük csak ütleget és megalázást kaptam. Akkoriban Tharrt szolgáltam, és

34

bizony mutatott, olyan dolgokat, amik azóta is segítenek az utamon. Legelőször is a sötét kapu mögötti sírkertben.

Tharr szolgálói ugyan jobbára a sogronitákra bízzák halottaik testét, de különös vonzalmuk a csontokhoz ar-ra biztatja őket évezredek óta, hogy ezeket visszaszerezzék a hamvasztóhelyekről és kisebb-nagyobb házakat emelje-nek nekik, attól függően, mily nagy kegyben állt életé-ben a megboldogult. Kicsiny városokat akár. Ilyen kolos-tor volt a Csonthalász is.

Központi épülete valaha kyr palota lehetett, komor karmazsin lobogókkal meredt a Móló tér mögötti város-rész fölé. Romjaiban is húsz ember magasra emelkedett a rákszagú levegőbe, lábainál nekivadult kert: terpeszke-dett. Ennek zöldjéből szentélyek és sírok sárga rnajolikás nyerges tetői nyúltak ki itt-ott. Az egész körűi fekete kő-ből rakott: szörny tejes fal húzódott.

Itt töltöttem a gyerekkoromat. Az én kertem volt. Szűk grádicsain és kacskaringós ösvényein jártak ugyan

a szörnyisten papjai és egyéb szolgálói, de ha az embernek nem akadt sürgető dolga, mindig lehetett igazán nyugodt helyeket: találni benne. Nagy temploma nem volt, csak egy kis megroggyant kápolnája, az igazi, a nagy szenté-lyek a hegyoldalon feljebb, a csigahéj mód össze tekeredő, ódon jadíli utcák belső vidékein álltak. Akkoriban arra soha nem mehettem.

Az én birodalmam, ahogy nagyképűen neveztem, a fa-lakon belül terült el. Voltak természetesen olyan részei, amelyek számomra tiltottak voltak, de ezekről nagyvo-nalúan nem vettem tudomást — kívül kerültek a játszó-teremen.

Mert ha az ember ügyesen intézte az ügyeit, akad: né-hány perc a játékra is. Ismertünk szűk ösvényeket krip-ták között, ahol csak mi fértünk el. Versenyt csináltunk

35

abból, hogy új és újabb útvonalakat derítsünk fel, sírbol-tok tetején találjunk egérutakat, s megpróbáltuk mindezt úgy intézni, hogy a tiltott részektől távol tartsuk magun-kat. Sámli, Artika, Görbe, Kakkar és én. Szépen sorban meghaltak mind, eltűntek mellőlem, egyik a másik után. Megette őket Tharr. De nem engem!

A birodalmunk óriási kert volt. Fákkal benőve, akár egy elfeledett város - talán akadtak részei, amelyeket már valóban elfelejtettek. Mindazonáltal három olyan csont-ereklyével büszkélkedhetett, amelyeket még a kígyópá-pák is felkerestek, ha időről időre bátorításra szorultak né-mely ügyekben.

Ott , a kert falának támaszkodó női obsorszálláson lak-tam életem első tizenegy esztendejében, ami jó szám nem csak Tharr, de az ország minden számokkal kuruzsló sar-latánja számára is. Nekem nem jutott úri tanintézmény, miként a belsőváros sápatag nemes fattyainak, de próbál-tam megbecsülni magam, mert az hamar kiderült, hogy ha engedelmeskedem a papoknak és acsargó szolgáiknak, nemhogy meg nem ölnek, de a sarkuk mögül figyelve ér-dekes tapasztalatokat szerezhetek.

Játszókertem és iskolám volt hát az a hely, börtönöm és titkos labirintusom. Amennyire emlékszem, a játék lopott pillanataiban szabadnak éreztem magam — vagy csupán sikerült megfeledkeznem a rám nehézkedő világról. Ott nem kellett a hörgő vérszolgákkal vagy az ostoba szerze-tesekkel törődni, nem fenyegetett a veszély, hogy valame-lyikük rajtunk üt. Bármelyiknél jobban ismertük az ösvé-nyeit, s akkor úgy gondoltuk, akármelyiküket le tudnánk rázni, ha mégis észrevennének és menekülésre kerülne sor.

Minden rejtekhelyet ismertem a szentélyek mohos labi-rintusában, még a papok elől is el tudtam rejtezni, ha úgy hozta a sors. Titkos zugokba és falrepedésekbe húzódtam

36

ilyenkor, szürke obsorruhámban egy lettem a komor sí-rok és kápolnák őrzőfigurái közül. Négy emelet magasba is fel tudtam kapaszkodni egyes helyeken a vén téglák ki-hullott közén. Ismertem a rézsűs cseréptetőkön burukko-ló galambok fészkeit, s tudtam persze azt is, milyen a szíj meg a pálca kellemetlenebb végén állni. Nemegyszer sír-tam magam álomba egy-egy komolyabb ütleg után.

De tanultam akkor is. Azt, hogy miként viselkedjek azokkal, akiket az istenek kegye magasabbra helyezett ebben az árnyékvilágban nálamnál. Hogy miként enge-delmeskedjek nekik, vagy éppen miként kerüljem el a haragjukat, ha mégis az útjukba akadok. Hogyan éljem túl őket.

Ha valamit, hát ezt tényleg megtanultam. Akadt rá leckém több mint elegendő, hogy végül már fel se ve-gyem a rosszindulatú bántást, az oktalan ostobaságot és a kivagyi gőgöt. Miként álljak bosszút a magam módján. A hosszú arcú rabszolgalány sokat segített nekem ebben - utoljára akkor, amikor őt magát verték halálra, mert gyöngyöket fűzött a hajába, hogy tessék egy fiatal férfi-nak a fiúk szállásáról. A szemével üzent csak, amikor ki-rángatták a vérből formált szolgák a homályos hálóterem-ből. Később bürköt kevertem annak a nőnek az ételébe, aki beárulta. A kertben szedtem, Morr mutatta, hogy hol találom.

Akkor maradtam először igazán magamra. Nem volt, aki megvigasztaljon, vagy megvédjen. Magam kellett ki-tapasztaljam, miként kell hízelegni oltalomért a nagyobb fiúknak, egyedül kellett megbirkóznom a fájdalmam-mal, ha büntetésből levágták a hajam, vagy amikor a kis agyagkacsácskámat röhögve morzsolta össze valamelyik állat az őrök közül, mert úgy tartotta kedve, hogy egy nyolcéves kislánnyal legyen bátor.

37

Megállok egy pillanatra, s a kolostor hirtelen messzire kerül. Hidegebb szél cirógat, s én egy kis építmény előtt topogok. Tharr szentélye az ösvénytől bal kézre álldogál. Belerogyott már az elmúlt századokba, palatetejét elhul-lajtotta. Más számára talán holtnak vagy elfeledettnek tű-nik, én azonban érzem, hogy nem így van. Eleget magya-rázták a Csonthalászban, hogy az elmúlásban is Tharrt kell tisztelnünk, és a szörnyisten legerősebb megjelenési formáját senki nem hagyhatja figyelmen kívül.

Biccentek a kiméra odabent vicsorgó szobra felé, habár nem látom.

Hűvös a szél. A szentéllyel szemben köves, kopár lejtő. Mészégetők.

Az árnyék finom keze új kép fölött mereng. Elfordítom a fejem.

A Papnő. Ez egy jó kártyalap, hasznos és érdekes. Kétségkívül

fontos elem életem kirakós játékában. Kelet-Toron régről a kígyó vidéke volt. Az óidőktől

tisztelték itt a hüllők hatalmát. Tüzes formájában éltet-ték a sogroniták, a szörnyisten fejeként gondoltak rá a Há-romfejű Tharr hívei, Orwellának pedig maga a szíve volt. A kígyóforma hekkáknak számát se tudta senki.

Míg a birodalom más részeiben a szekták a bak és az oroszlánfej hatalmát harsogták, kelet papjai a hármas-ság kígyólényegét dicsőítették, morgbagrissuk, ösvényük a hüllő útja volt. Vándor igehirdetőik, khótorr)a\k pikkelyes köpönyege kenőcstől csillant, papjaik avarszín ruháin vas-tag, fekete kígyóhímzés tekergett.

Jadil és környéke a kígyó uralma alá tartozott. Min-denestül.

Még a fegyverek is. Az ostorokat és korbácsokat külö-nös kedvvel és hatékonysággal használta az, akinek rang-

38

ja csak megengedte. Nem a papnő volt az, aki ezt az igaz-ságot először megtanította nekem, de kétségkívül ő verte belém a legnagyobb sikerrel.

A bakot és az oroszlánt csak férfiak szolgálhatták. Én mindig úgy gondoltam, mégiscsak a kígyófej tudja jól a világ dolgait, ha egyszer nőknek is adott a hatalmából. Nem is keveset.

Az a papnő, akivel nekem meggyűlt a bajom, csilla-nó csizmában, szűk szárú nadrágban érkezett a kolostor-ba. Vállára fekete kígyókkal varrt könnyű bőr shadart ve-tett. Ez a kezeit szabadon hagyta, elöl és hátul a térdéig ért. Fémszemekből kovácsolt fegyverövén a hullámpengé-jű keskeny, rövid kard mellett két vékony ostorszíj függött karikába fogva. Tekintete metsző, haját oly rövidre nyírat-ta, hogy szinte nem is látszott, csupán a feje tetején. A tar-kójáról egyetlen keskeny fonatban hullott azután a feke-te shadar hátára. Arcfestése szigorú, kékkel és korommal. Kelet felől érkezett, az odassyni sóföldek peremvidékéről, kevés kísérettel, gyaloghintón. Amint megtudtam, a ko-lostor ereklyéi vonzották — elsőül is jadili Szent Vakhsa kígyólába. A rododaszent farkának darabkái, miket arany-foglalatba raktak, s virágesőben hordtak körül évente háromszor a Csigavár kacskaringós külső utcáiban.

Amikor a papnőt megláttam, valamit megmoccantott bennem. A kíváncsiságnál több volt, a tiszteletnél keve-sebb. Nő volt, magas rangú és határozott — nem láttam még ilyet eddig. Valamiért úgy gondoltam, feltétlenül tudnom kell, mi hozta a kolostorunkba.

Először is fürdőt kért és visszavonult a szállására. Lett volna dolgom éppen elegendő - a mifélénk még

hírből is alig ismerte a tétlenséget —, de amikor néhány órával később megpillantottam a papnőt amint két sö-tét köpönyegbe bújt kísérőjével elhaladt a kinti napfény

39

szűk négyszögében, egyhamar kiment a fejemből, hogy fel kellene mosnom és sepernem az éppen nekem jutott sírkamrát. Egy nagyobb hírű khótorr szentélye volt - cson-tokkal, ólomszobrocskákkal, elhasznált, csengettyűs bőr-sarukkal és keserű szagú füstölőkkel.

Az egyik vörös téglával rakott ösvényen sétáltak, és mivel ismertem, hol vannak a rododaszent csontjai, azt is tudtam, miként kell elébük kerülni, hogy ha ügyes va-gyok, bevárhassam őket a sír tetején.

Ki lopóztam a szentélyből. Egészen a téglaösvényig men-tem, és óvatosan kikukkantottam. A papnő sétált elöl, gyaloghintóját odalent hagyta, két embere halkan zso-lozmázva követte. Kétfelől mohos szobrok figyelték őket. Még megvártam a biztonság kedvéért, hogy nekivágjanak a lépcsőnek, azután sandítottam csak körül. A felügye-letünkkel megbízott vérszolga még az alsó részen levő gyerekeket sanyargatta — messziről hallottam a hörgését. Még talán Morrnak szólhattam volna, hogy jöjjön velem, de ő jóval messzebb dolgozott a csatornafedél újrakövezé-sénél — csak az időmet vesztegettem volna. Kívánni sem lehetett volna tökéletesebb pillanatot.

Eldobtam a felmosófát, és rohanni kezdtem a halottak városában, amit félig már megevett az erdő.

Átfutottam két kisebb szentély között, majd gyorsan balra fordultam, és ahogy csak a lábam bírta, nekiira-modtam egy ritkán használt útnak, mely lassan eresz-kedve a másik oldalról kerülte a sírdombot, mint ahogy azt a papnő és kísérői tették. Tégláit zöld moha borítot-ta, vigyáznom kellett, el ne csússzak, s végül egyetlen eséssel megúsztam. A „királyok terén" - ahogy magunk közt neveztük a kertnek azt a részét, ahová így megér-keztem —, régen elhagyott sírházak rogyadoztak. Az er-dő is inkább nekivadult ezen a részen, de ennek én csak

4 0

örültem. A lombok legalább eltakartak a kíváncsi sze-mek elől.

Két egymásnak dőlő szobron kellett csak felkapasz-kodni, s rögvest egy mohlepte cseréptetőre jutott az em-ber. Itt annak idején sok kisebb szentélyt emeltek egymás mellé, s ezek egymásnak dőlő tetőzetén akármi lépcsőnél gyorsabban a rododaszent közelébe érhettem. Ha a pap-nő ráadásul minden kisszentélynél füstölőt gyújt, miként a jámbor zarándokok teszik, kényelmesen lesz időm elhe-lyezkedni a csontkamra sárkányszem ablakában, s onnan kifigyelhetem az odassyiniakat.

A papnő természetesen nem volt jámbor zarándok. Az egymáshoz nőtt tetőkről gyorsan leugrottam, átsik-

lottam néhány mohfoltos patkányszobor között, s átisz-koltam az így elém került út túlfelére, az árnyékok közé. Tudtam egy helyet, ahol a borostyán elbírta a magamfajta gyerekember súlyát, s felkapaszkodtam egy vaskos tégla-falra, mely egykor a kert belső védelmét szolgálhatta, de azóta telepakolták cserépurnákkal. Tetején faragott kő-korlát húzódott, amely elég jó rejtekhelyet nyújtott. Hal-kan elnézést kértem a holtaktól, és elindultam a temető-fal tetején. Ezt a remek ösvényt nem én találtam persze, a kolostort szolgáló kölykök között alighanem századok óta ismert volt - nekem történetesen Morr mutatta meg. Én csak egy voltam az újidők tanoncai közül, akinek az Úrnő több kíváncsiságot, mint elővigyázatosságot osztott.

Úgy osontam fent, akár egy kölyökmacska, egészen egy nagyobbacska sírház tetejéig, mely már szomszédos volt a rododaszent csontkamrájával.

Két hószín porcelánszobor üldögélt a cseréptető végén, mellőlük lehetett fogást keresni a szomszédos épületre. Lábukat benőtte az iszalag, hátukon tüskés szárnyak sar-jadtak, melyek jó támaszt adtak a magamfajta bolond-

41

nak. Szomorú, fehér arcukon apró repedések pókhálói szaladtak szét, akár a legfinomabb ökörnyál csipke.

Magabiztosságom nem mai keletű, s már akkor úgy véltem, nekem minden sikerülni fog. Nem is .nagyon gon-doltam a papnőre, csak azon járt az eszem, hogy mindjárt átlendülök a bánatos arcú porcelánangyalok mögé, végig-egyensúlyozok a zöldre mohosodott cserépgerincen, egy lépés és ott vagyok a sárkányszem ablaknál.

Vékony, fekete kígyó mart az arcomba, azután a nya-kamra tekeredett, hogy a lélegzetem is elakadt. Elvesz-tettem az egyensúlyomat. Fogásért tapogatózó kezem csuklóját egy másik kígyó marta meg, majd feltekeredett a mellkasomra is és hirtelen gúzsba rántott, hogy feljaj-dultam.

A papnő gonoszul sziszegő, engedelmes ostorai voltak azok a kígyók, farkukat asszonyuk kesztyűs marka tartot-ta, majd olyat rántott rajtuk, hogy lebucskáztam a tetőge-rincről, s hangos nyekkenéssel terültem el odalent.

-Ejnye, te nyavalyás kis obsor, hát mit művelsz ott fenn? Neked nem rendelt régiókban kószálsz, kis köpedék? - sziszegte felém a nő. Az ostorai, akárha élnének, mind jobban körülöleltek, újra- és újrafonták bilincseimet, egy-re tökéletesebben, hogy végül levegőt is alig kaptam.

- Se... seh... — kezdtem volna, halálfélelmemben egy pillanatra még az illemről is megfeledkezve. Jobban tettem volna, ha inkább valami bocsánatkérő jelbe kuporodom.

— Még válaszol is. — A papnő suttogása mindazonál-tal nem tűnt haragosnak. Mintha szórakoztatta volna az ostobaságom. Végül csak úgy feszítettek azok a tekergő ostorok, hogy az arcomba nézett, mire le is hunytam a szemem rögtön, ő pedig elégedetten felhorkant. De lát-tam zöld ékkőként villanó szemét, villásra vágott vékony nyelvét, ibolya tintával festett száját és járomcsontjait.

42

Milyen szép... - gondoltam, mielőtt szorosra hunyt szemmel megpróbáltam olyan rabszolgapózba görbedni, amiből kiolvashatja, hogy nem akarok meghalni.

—Na, te kis rongy tolvaj — kezdte halkan a nő —, ha meg tudod mondani, kinek a nagytiszteletű szobrairól rántottalak le, talán nem öllek meg, mert az azt jelenti, legalább annyit tudsz, mely kiemelkedettek sírját gondo-zod — még ha méltatlan is vagy rá.. .

Talán érzékelt valamit a megkönnyebbülésemből, mert még hozzátette:

—Akkor csupán a kígyóimmal maratom le a húst a há-tadról, hogy tudd, hol a helyed. No, felelj, gyerekobsor!

—Ők a . . . ők a . . . fidiori nővérek, nagytiszteletű — su-sogtam erőtlenül, de nagyon bíztam benne, hogy vala-hogy mégis meghallja majd.

—O, persze, hiszen ezt még a legostobábbak is tudják! — köpte a nő. — Kik voltak ők, gyerekobsor?

Idáig már nem terjedtek az ismereteim, Tharrnak ajánlottam hát a lelkem, úgy próbáltam mondani, ami eszembe jut. Hunyt szemeim előtt pókhálónyi repedések rajza rémlett fel a porcelánarcokon. Finom ívű ajkak és szemöldökök, félig zárt szemek, csillanó, fehér homlok. Szájszegletben bujkáló mosoly és az alig láthatón villásra vágott nyelvek az ajkak domborán.

- O k a . . . ők a . . . Jadil legnagyobb... kígyópapnői, nagytiszteletű... - motyogtam halálra váltan — Tharr ke-gyelméből. . . - tettem hozzá végül, mert ez mindig be-jött.

—Úgy — sziszegte a nő. Hallottam, ahogy feláll. Egy darabig csend volt, talán tűnődött. Még mindig szorosan csukva tartottam a szemem. Hétéves voltam akkor, s em-lékszem, az járt az eszemben, hogy egy nappal sem le-szek idősebb.

43

- A k k o r csak a húst marom le a hátadról - hallottam odafentről. — Kapjátok le a ruháját!

Két kísérője gyorsan kiráncibált a rongyaimból, s a papnő azután istenesen végigvert rajtam a két ostorkígyó-jával. Ma is megvan a nyoma. Úgy elgyöngültem bele, hogy egy hónapig tartott, mire végre úgy gondolták ró-lam, hogy életben maradok. Elájultam, de arra még em-lékszem, hogy miután végzett, még odahajolt fölém és megkérdezte:

- Ezt megjegyezted, ugye, kicsi testvér? —Megtanultam, nagytiszteletű... - próbáltam monda-

ni, de alig hiszem, hogy bármit is megértett belőle. Az pedig, hogy kicsi testvérnek nevezett, akkor még fel sem tűnt.

Rettenetesen elvert. Nem szólt senkinek az ügyről, el-intézte a dolgát jadili Szent Vakhsa kígyócsontjaival, majd ahogy jött, távozott. Mindezt persze csak néhány nap múlva derítettem ki, amikor nem voltak épp olyan fájdal-maim, hogy őrjöngtem.

Tharr hívei nem nagyon hisznek a gyógyításban, ha a kínt tanulságosnak gondolják. Engem Morr talált meg vérbe fagyva, amikor sehol nem leltek estére. O ápolga-tott, amennyire az ideje engedte — meg persze mindenki más az obsorok közül, aki valamennyire is jó szívvel volt irántam.

Nem nagyon szerettek ott engemet. Kicsi, akaratos dögnek gondoltak a legtöbben a női

szállások rabszolgái közül, akiről úgy tartották: nagy a pofája, és csak a baj van vele.

Beletörődve, megtörve feküdtem a hasamon napokig, míg a kötéseket meg a kertből származó füveket cserél-ték a hátamon - és persze dolgoztak helyettem is. Akadt időm gondolkodni éppen elég. Úgy éreztem, valóban meg-

44

tanultam a leckét. Néha morogtam a dühtől, amit a többi-ek nem tudtak mire vélni, de nekem gyengeségem jó okot adott, hogy ne kelljen beszélnem. Bosszantott, hogy a pap-nőnek igaza volt. Bosszantott, hogy joggal bűnhődtem.

Nem az volt a bűnöm, hogy szent sírokon taposok láb-bal, hanem, hogy ezt mások észrevették. Hibáztam, és megkaptam érte a büntetésem. Az, hogy mindez a fidiori nővérek közönyös tekintete előtt történt, csak jóval ké-sőbb jutott újra az eszembe.

Fidiorról és a nővérekről azután anyám mesélt nekem évek múltán, hosszan, el-el gondolkodva, és utána már egész másképpen láttam őket - nem csupán Tharr harcos nővérei voltak a kolostor temetőkertjéből.

Az alkonyat egy nagy kaszáló szélénél ereszkedik le mellém. Aligha találok errefelé fedelet éjszakára. Lejöt-tem a dombok közül, ide pedig még szorult valami a nap melegéből — gond nélkül elalhatok a nagy szénaboglyák valamelyikében az egerekkel. Máskor talán továbbmen-tem volna, hiszen Orwella kedveli az éjszakát, de egy ideje már az árnyékkal és a történetével gondolkodom. Eszem-be jut, hogy a rabja lettem, de persze találok kifogásokat. Nyugtalanít, hogy álmomban rám erőlteti az akaratát, s ő ébred fel helyettem, de elhessegetem még az ötletet is. Még utoljára felnézek a csillagokra, és felsóhajtok bolond-ságomon. Azután befúrom magam a nyárszagú boglyá-ba, köpönyegemet a fejem alá gyömöszölöm. Egy darabig semmilyen más hangot nem hallani. A boglya egyéb la-kói halkan figyelik, mi fog történni, azután egyszer csak megtörik a csend és óvatosan neszezni kezdenek. Végigta-pogatom a tarisznyámat. Meg sem lepődöm, hogy a fejék ott van a holmim tetején. Akárha kikéredzkedne.

Kígyóformára tekert ostoromat még a szívem fölé he-lyezem, és megsimítom a kyr íveket.

45

Érzem, ahogy az árnyék megremeg. Hány éves lehet? Húsz, huszonöt... harminc? Bármily vén is, gyermek még. Kyr.

Nem is én vagyok, aki a homlokomra helyezi az ezüst ékszert.

Nem félek. Egy pinceszagú jadili sírház mellett felkavarodik a le-

vegő. Álom az álomban az álomban...

4.

A párnaszoba erkélyablakai mögött egyhangú ecsetvonás-nak rémlett a szemhatárig húzódó szürke óceán, fölötte kavargó, fehér festékfoltok a fellegek. Az ég és a víz pe-remén rőt vitorlázatú karakka egyensúlyozott — a kevés kivételezett hajó egyike, amelynek egyáltalán tudomása volt a roppant vízierődítmény — Alyssya jelenlegi börtö-ne — létéről.

A kyr gyermekasszony állát két tenyerében nyugtatva merengett az erkélyablak nyújtotta látványon. Az egyik legnagyobb párnaágyon hasalt, kékkel és vörössel sávo-zott selyemnemün jókora hegygerinceket túrt belőle maga köré. Nem gondos választás, kényelmes mérlege-lés után választotta ezt a bútort. Egyszerűen felkapasz-kodott az elsőre, szinte észre sem vette, hol jár. Egé-szen másfelé kalandoztak a gondolatai. Pillantásra sem méltatta a pazar berendezésű lakosztályt, az illatos fá-val burkolt falakat, a míves kőkádakat és csobogókat, sem a mennyezetről aláeresztett növények zöld zuhata-gát, vagy a többi párnaágyat. Végül már csak a szürke

46

szemhatárt bámulta. A rőt vitorlázatú karakkát. De azt sem látta pontosan.

Találgathatta, hova is sodorták az istenek, de hamar belátta, hogy ennek semmi értelme nem lenne. A Császár-szigetek helyzetével csak az úszó erődöket irányítók lehet-tek tisztában. Csak annyit tudott, hogy Syshfa apósának — és így férjének is — a harcálláspontja valahol a Sinemossán túl található, és már ezzel is olyan hadititoknak volt bir-tokában, mint kevesek.

A Császár-sziget magára hagyatva ringott valahol a külső óceánon a végenincs, szürke vizeken — mindentől távol. Az ellenséges és szövetséges flottáktól létezésének titkos volta és a körötte halrajként kerengő saját hajóhada, a keleti vizeken pusztító orzóviharoktól és egyéb táma-dásoktól gonddal megépített mágikus védelme óvta meg.

Hivatalosan egyetlen térképen sem létezett, kizárólag a császári taktikusok és a Quironeia nagyurai, a concitatorók tudtak róla, ám pontos helyzetét csak maga a parancsno-ka és szűkebb környezete ismerte. Jelen esetben Khalys Khalys-on Mern'icch tengernagy-őrgróf, a keleti vízura-dalom parancsolója, a sárkánykígyócímeres concitator. Ark-hatyss apja.

Mindent, amit a Császár-szigetekről tudott, Alyssya a férjétől, Luchyusstól hallotta. Persze ő sem mondhatott el mindent, de neki ez is bőven elegendő volt, hogy kivétele-sen szerencsésnek gondolhassa magát. Luchyuss végül is csak a palotájuk történetéről mesélt.

Valamikor, Kyria idejében tizenhárom Császár-szigetet építettek a Birodalom mágusai. Hatalmas tengeri ször-nyeteg lett mindahány. Okyr hajóóriásokból ácsolták őket, az őshaza fájából, varázsából és tudásából. Valamikor a kontinens meghódítására érkeztek ezek a hatalmas vitor-lások, a kyrek isteneivel zászlaikon, mágusaik varázsával,

47

értőn kovácsolt fegyverekkel és harcosokkal. Családokkal, nőkkel és gyermekekkel, olyanokkal, akik a hosszú tenge-ri úton születtek és már nem is látták az odahagyott föld-részt - Calowynt.

Új életekkel érkeztek. Hódítani jöttek. Építeni és ta-nítani.

Azután elmúltak a nagy hajók legjobb napjai. A hő-si időknek vége szakadt, ám Kyria első armadájának még akadt dolga a hóhajúak szolgálatában.

Hármasával, ötösével fogták őket össze a legnagyobb kyr Hajóácsházak építői, mágikus hurkokkal, ráolvasással és lunirbilincsekkel. Egybeforrasztották őket, s csak mi-kor már elválaszthatatlanul egybenőttek, akkor kezdtek bele az átépítésükbe. Többek lettek így hajóknál - igazi flottatámaszpontok, dokkokkal, raktárakkal, szállások-kal, báltermekkel, színházzal, katonákkal és boszorkány-mesterekkel, papokkal és parancsnokokkal, mint akár-mely szárazföldi erődítmény. Egy úszó város.

Tizenhármat építettek belőle Kyria idején, öt elpusz-tult a Birodalom bukását követő, démonokkal terhes rosszidők és később, a családháborúk alatt, s csak kettőt alkottak újjá - bár Alyssya férje szerint az elvesztett tudás miatt egyik sem lett tökéletes.

Tökéletes... Alyssyának akadt néhány ötlete, hogy mi minden lehetne csak egy picivel jobb. Nem tudta, hol le-het, milyen messze van az otthona, és mikor fogja látni a szeretteit. Csak abban volt biztos, hogy bajban van, még-pedig igen komoly bajban. Ennél piszkosabb csávában ta-lán csak egyvalaki lehetett a Quirón térségein. A nővére.

Szegény Syshja... Már biztosan rájött. Már biztosan nagyon kényelmet-

lenül érzi magát. Aludni kellett volna, hátha az anthysson találkozhat-

48

nak, de nagyon zaklatott volt, sehogy sem sikerült. Nem véletlenül nem ő lesz Ladyr nagyasszonya. Anyja mindent pontosan látott előre.

Felsóhajtott és a hátára hengeredett. A szemét lehuny-va próbálta átgondolni a történteket. Mindenkit elküldött maga mellől. Pypet, Áriát és a néma obsorokat. Meghagyta mindnek, hogy senki nem zavarhatja, különösképpen nem férje, Arkhatyss. Ha ő kéretné, hát igen rosszul érzi ma-gát, úgy tervezi, egész nap a lakosztályában marad, és el-nézést kér mindenkitől, de még az étkezéseket is kihagyja.

Végül is nem hazudott. Tényleg pocsékul érezte magát. A párnaszoba hasonló volt ahhoz, amit mérföldezrekre

hagyott maga mögött aznap reggel, azon a másik Csá-szár-szigeten, ahol addig lakott az igazi férjével, egy má-sik concitator másik fiával. Ahol - főleg az itteni tapaszta-lataival megokosodva - elmondhatta, hogy boldogan élt. Syshjanál mindenképpen boldogabban.

- Hát kik is vagyunk mi, nővérkéim? - suttogta a meny-nyezetnek.

Émelly, Syshja és Alyssya. Az anyjukon kívül csak a ladyrbéliek tudták őket meg-

különböztetni. Együtt nevettek és együtt gyulladtak ha-ragra. De ők tudták igazán, hogy mennyire nem hason-lítanak a másikra. Emelly gőg és dac. Erő. A megfelelő ember a megfelelő helyen. Anyjuk csavaros stratégiájának koronája, halála után Ladyr úrnője, a §yennek örököse lesz majd. Syshja csend és kitartás. Türelem. Morgena igazi ta-nítványa, aki tűr, hogy apja, a vén kyr emessir terve kudar-cot ne valljon. Alyssya...

Bosszúsan legyintett a gondolatra. Anyjuk a családháborúk végóráján érkezett a §yenn

Ház nagyurának, Ghys§amer Pamyn-on §yenn-nek ladyri udvarába, ahol a gyermektelen nagyúr bizalmát, szerei-

49

mét és végül örökét is megszerezte. Az agg kyr a háborúk végjátékában hatalmas szövetségi rendszert irányított, az Orco néven ismert kiváló syncordiát, Nemes Házak vérrel pecsételt paktumát. Emessir volt, nagyúr a nagyurak kö-zött. Nem mellesleg az eljövendő országegyesítő császár, Rouqn Tarrhin-on Lyechard nagybátyja.

Az ikerlányok anyja hűséget, szerelmet és gyermekeket ígért neki, három dolgot, melyek közül kettőt már sen-ki más nem kínálhatott neki. Ghys§amer az utolsó volt a

Syennek egykor hatalmas családjából. Egyetlen levél egy haldokló faóriáson.

Azt sem bánta, ha csak leánygyermekei születnek. A kék holddal érkezett nő, a tennegari Chorr-Maras boszorká-nyok nagyasszonya nem ígért és nem ígérhetett mást. Azt azonban betartotta. Valóban gyermekeket, hűsé-get és szerelmet adott a kyr vénnek, s végül megörököl-te mindazt, amiért érkezett: a Syennek haldokló óriás vá-rát, Ladyrt, minden titkával, árnygyilkosával és porlepte folyosójával együtt.

Ghyssamer Pamyn-on Syenn, nagyúr a nagyurak kö-zött boldogan hunyt el. Látta a családháborúk végét, lát-ta egyesülni a földeket unokaöccse jogara alatt és erős szövetségeseket szerezve kiházasította a lányait — kettőt, ahogy Ladyr úrnője kérte tőle.

Alyssya kezét a közép-északi, Syshjáét a távol-keleti ten-geri nagyúr nagyobbik fia nyerte el - a Tűzkobra nagy-hatalmú támogatója mindkettő. A kyressa hallott olyan régi tervekről, melyekben az szerepelt, hogy őt Arkha-tyss öccsének, Sallamyndnek ígérték, de azután végül mégiscsak másként alakultak a dolgok. Ghyssamer Pa-myn-on §yenn úgy gondolta, a formálódó új ország szü-letésekor célszerű mindenünnen szövetségeseket nyerni. Szerinte ez volt az útja a túlélésnek.

50

Az ikrek anyja ezt másként gondolta, de erről nem szólt a vén kyrnek. Nem akarta fájdítani a szívét. Ha vala-ki, hát ő biztosan tudta, hogy Ghyssamer az utolsó Syenn, mint ahogy azt is, hogy a Chorr-Marasnak nem érdeke ki-terjedt politikai hálót szőni a későbbiekben. A tennegari boszorkányok Ladyrt akarták és más semmit.

- igen... anya biztosan kitalál majd valamit — mondta halkan Alyssya. Észre sem vette, hogy beszél.

Mindig is tudta, hogy anyjuk mondja ki az utolsó szót a fontos kérdésekben, előbb-utóbb majd kiötöl valamit. Ez kis időre megnyugtatta.

Azután az jutott eszébe, hogy ő és Syshja végül is el-mentek a tengerre, csak hogy Émelly Ladyrban marad-hasson — hogy elkeverje a vérét az árnygyilkosokkal. Ezt akarta az anyjuk és tűzön-vízen keresztül is vitte. Talán már nem is érdekli, mi történik a két másik lányával.

Ezt az ostobaságot megpróbálta mihamarabb kiverni a fejéből. Anyjuk rendszeresen látogatta őket álmukban - még ha mostanában ezek a látogatások egyre hosszabb időközökkel követték is egymást.

Ladyr lenyűgözi. Ezt mindig elmondta, valahányszor felbukkant. Soha nem lehetett tudni, vajon elnézéskérés-ként kellene-e érteniük, magyarázkodásfélének, amiért több időt tölt egy félig holt kyr palotával, mint a lánya-ival. Mint két másik lányával — helyesbített Alyssya, az-után elszégyellte magát.

Bárhogy is, az ikerlányokat messzire sodorta egymástól az élet. Tízéves korukban, három esztendővel a menyeg-zőjük előtt kerültek a tengerekre. Tanításuk még szinte el sem kezdődött, nemhogy a végére értek volna. Maguk a conatatorók küldettek értük, s vitték óriás karakkáikon a szemhatár mögé őket. A szárazföldön akkoriban még sok volt a lázongó. Ladyrt is ostrom alá vették, de végül any-

51

juk győztesen állt a füstölgő falakon. Három lánya közül egy volt már csak akkor mellette. Émejly. A többieket el-sodorta a politika.

Hogy végképp el ne veszítsék egymást, a kyr nagy-urak három tükröt öntettek mátkáiknak. Ezeken át be-szélhettek egymással, ha kedvük úgy tartotta, vagy je-gyeseik engedélyével akár át is kelhettek a másikhoz mérföldezreken át, tíz szívdobbanás alatt. Ajtót ezek a homályos Kapuk csak erre a három tükörre nyitottak, más hasonló varázsgyűrűkre nem nyílt átjárásuk. Myres-sassyrnek, kisasszonytükörnek nevezték ezeket, s idővel, ahogy a lányok felcseperedtek, valóban azok is lettek. Játékszerek gyermekeknek. Nem igazi úrnőknek való csecsebecsék. Az ikrek pedig büszkébbek lettek annál, semhogy minden csip-csup ügyükkel a tükrökhöz sza-ladjanak, mint az első években.

Érdekes módon a Császár-szigetek boszorkánymestere-it zavarta a leginkább a homályos Kapuk ereje — panaszt tettek elöljáróiknál, hogy a tükrök indokolatlanul és feles-legesen nyitogatják a sziget védelmét oly sokat.

— Morgena hitében nevelkedett mind — mondták —, be-széljenek hát az álmok útján a suessák, ha már oly nagyon cserfeskedni akarnak.

Ennyire azért nem volt egyszerű a dolog - s ezt tudták a magitorok is.

A sogroniták Császár-szigetein régtől fogva gyanak-vással kezelték az Arnyékúrnő híveit. Hogy ez alkalom-mal két kézzel kaptak a tiszta vérű kyr kisasszonyokon, mindennél jobban jelezte, mily bizonytalan viszonyokba süppedt Toron tartomány a legutolsó időkben.

Nem mindenki fogadta azonban a lányokat kitörő örömmel. A szigetek sem. Roppant hajógerinceikbe süly-lyesztett lunirívekben külön helyet foglaltak el azon áram-

52

latok, melyek az álomsík praktikáitól próbálták megóvni a mágikus építményeket.

Azután lassan megszokták egymást. Az erődök védelme még a hozzáértők számára is ko-

molyan megnehezítette a kapcsolattartást. Megnehezítet-te, ám nem tudta megakadályozni. Ahhoz azonban ép-pen elegendő volt, hogy Syshja elkendőzze nővérei elől az igazságot. Miként is tudta volna máskülönben álmok, kö-dös képek mögé rejteni a valóságot előlük? Titokban tar-tani, hogy Arkhatyss nem az, akinek az egész család gon-dolta, hogy nem gáncstalan lovag, sem óvó szerető vagy gondos férj?

Szégyenében? — gondolta Alyssya. - Vagy a saját biz-tonsága miatt? Alighanem mindkettő — tette hozzá szin-te azonnal.

Syshja azonban Morgena valódi ismerője volt, rejtező híve a saját várában, s megtalálta az anthyssra vezető ös-vényeket a Sogron uralma alatt álló területeken is. És né-ha a saját arcát mutatta olyankor a testvéreinek.

Természetesen egy álomban, egy szokatlanul erős és tiszta látomásban. Alighanem minden erejére szüksége volt hozzá. Ha Alyssya lehunyta a szemét, már ott is volt benne.

Egy csónakban ültek, hátuk mögött baljós fellegek tor-lódtak a láthatáron, de a szél egyelőre még késett. Csu-pán erőtlen, langyos szellő pörgetett néhány sárga faleve-let a tó felszínén.

Két ifjú kyr hölgy egymással szemközt, a szemük szür-ke, hajuk, akár a hó.

Alyssya és Syshja. Émelly valahol Ladyr komor falai kö-zött járkált éberen.

— Húgocskám — mosolygott Syshja, ruhája halványkék és levendula. Tizenöt lépésnyi enoszukei selyem. Ölelésre nyújtotta a karját.

53

—Nővérem! - kacagott fel Alyssya. — Már azt hittem, mostanában nem is látlak! — Átlépett a kettejük között lé-vő ezüstszín padon, és testvére nyakába borult. Csak ami-kor már szétváltak, látta meg azt a furcsa fényt Syshja sze-mében.

—Valami gond van? — dőlt hátra egy kicsit, kezét nem vette le testvére válláról. Ujjai alatt elfolyt a halványkék selyem.

Syshja szégyenlősen elmosolyodott, kissé féloldalasan, félénken, mintha itt is rejtegetnie kellene valamit.

—Egy szívességet szeretnék kérni tőled, húgocskám. —Bármit - felelte azonnal Alyssya, és már nem neve-

tett. Hóhajának egy tincsét zavarta a füle mögé. — Amit akarsz.

Syshja csak bólintott, komoran, mint aki bánja ugyan, de nem is számított másra.

—Gyere át hozzám, kérlek, amilyen hamar csak tudsz... A tükrön át...

-Ejnye, mi történt? - Alyssya zavartan rázta a fejét. —Hosszú lenne elmesélnem, de a lényeg az, hogy Ladyr-

ba kell mennem. Úgy, hogy Arkhatyss ne tudjon róla. —Meglepetés? —A legkevésbé sem szeretném, ha az lenne - ráncol-

ta a homlokát Syshja. - Nem szabad róla tudomást sze-reznie és kész.

—De a sziget magitora... — kezdte Alyssya. —Éppen elég lesz az nekem, ha majd Arkhatyss azt

hiszi, hozzád ugrottam át egy pillanatra. Hogy tőletek Ladyrba is eljuthatok... legalább egy darabig talán nem jut el hozzá. Ha egy kis szerencsénk van, meg is járom az utat, mire megtudja.

Alyssyának hirtelen — maga sem értette, hogyan — meg-tetszett a játék.

54

—Ha kérdezik, majd azt mondom, csak Alyssya ugrott át egy kicsit - kuncogott.

Syshja komoran sóhajtott. —Ne mondj nekik semmit! Remélem, nem kell velük

beszélned, mire visszaérek. —Mi történt? - kérdezte újra Alyssya, de a nővére sze-

mén látta, hogy pontos választ aligha fog kapni. Ezúttal legalábbis semmiképp.

—Találtam valamit, amire anyánknak szüksége lehet Ladyrban — mondta Syshja, halkabbra fogva a hangját —, és nem akarom, hogy Arkhatyss erről tudomást szerezzen.

- O , persze! Anya - mondta nem titkolt nehezteléssel hangjában Alyssya. - Már majd' elfeledkeztem róla.

Syshja úgy tett, mintha mit sem hallott volna. —Szóval, húgocskám, azt szeretném kérni, hogy gyere

át hozzám reggel, és cserélj helyet velem egy kis időre... rövid időre, esküszöm.

—Persze — bólintott Alyssya, és megfogta nővére hideg kezeit. — Átmegyek reggel, amint tudok. De ha akarod... Nem kell továbbmenned Ladyrba. Én is átadhatom az... üzeneted anyának.

—Pont erről lenne szó. - Syshja egy pillanatra zavartan fordult el. Mire ismét megtalálta húga pillantását, tekin-tete sötét volt. Kemény. - Nekem kell Ladyrba mennem, nekem kell anyánknak elvinni azt a.. . — elhallgatott. — Helyettesíts, drágám, egy rövid időre, kérlek... így is ret-tenetesen szégyenlem, hogy bele kell keverjelek...

-Syshja! - vonta össze aggodalmasan a szemöldökét Alyssya. - Mit találtál?

Megint az a bizonytalan félmosoly. —Talán később... egy másik álomban. - Azután, mie-

lőtt még Alyssya tiltakozhatott volna, összekuszálta az ál-mot. — Várlak napkelte után...

55

— Syshja! - kiáltotta újra Alyssya, mert tudta, hogy ő maga képtelen lesz visszarendezni a látomást, ahhoz Émelly kellett volna, vagy az anyjuk. Tétován a nővére után nyúlt, de ő szertefoszlott, eltűnt a csónakból, Alyssya ujjai csak az álomkép felszínét kavarták össze, mintha víz-tükörbe nyúlt volna. Azután a tó is darabokra szakadt a viharfellegekkel és a lassan pörgő sárga levelekkel együtt.

Alyssya felnyögött az ágyon. Felébredt — körülötte ko-moran nyöszörgött a sötétben a roppant hajószörny. Nem tudott visszaaludni, hajnalig rágódott az álmon. Majd ru-hákat, színeket, illatokat kezdett próbálgatni, hogy reg-gelre még inkább hasonlítson a nővérére.

Mielőtt a nap vörösbe lábadt korongja felkapaszkodott a szemhatár fölé, elbúcsúzott Shostól, majd elküldött ma-ga mellől mindenkit, hogy véletlenül se találkozhasson senkivel. Nem volt nagy a távolság — a lakosztályából rö-vid folyosó és néhány kurta lépcső vezetett a tükörig, de nem akart meglepetéseket. Izgult ugyan, de ez játék is volt, kaland, és mivel a nővérén is segíthetett, hamiskás mosoly játszott az ajkán. Utoljára még egy kis bergamott-és szilvaillatot szórt magára, kiválasztotta a szerencseho-zó ezüst fejékét, megnézte magát az asztal fölött csillanó nagy fémtükörben és felsóhajtott.

Nem tudta, pontosan mire is készül, mi vár rá odaát, és ez valamelyest elbizonytalanította. Itt a közép-északi Császár-szigeten szökőévente, ha egyszer történt bármi váratlan, és jobbára az sem rá tartozott. Először is meg kell nyugodnia.

Próbálta felidézni a régmúltban tanultakat, bármit, amit a lyrhyssenektől hallhatott a helyes légzésről, s szé-gyenszemre kellett megállapítania, hogy ebben a miszté-riumban (is) rossz tanítványnak bizonyult. Anyja nem lett volna rá büszke, hacsak nem engedelmessége, bátorsága és elszántsága miatt.

56

Anyjuk a Chorr-Maras szekta nagyboszorkánya, a Bel-ső Művészetek igazi beavatottja volt, ura teste minden áramának az éteri és az anyagi síkokon egyaránt. Csak így tudhatott a vén Syenn megfáradt, beteg magjából há-rom egészséges leányt is kihordani. Alyssyát anyja tudo-mányának az efféle komoly elmélyedést igénylő szépségei soha nem érdekelték, elegendő ideje sem volt rá, hogy elsa-játítsa, most kétségbeesve próbált legalább egy olyan légző-gyakorlatot felidézni, ami lecsillapítja szíve dobogását.

Végül valamennyire mégiscsak sikerült. A tükörteremben csend várta, enyhe léghuzat és halott

virágok illata. A falak borítását a Piderák fekete ciprusai-ból faragták mívesre, s finom lakkokkal varázsolták tom-pán csillogóra. Alyssya háta mögött, a virágszirom formá-ba rendezett körablakokon túl rózsafényekkel kelt életre a hajnal. Szikrákkal szórta tele a kyr gyermekasszonnyal szemközt álló, egy darabból öntött kristálylapot.

Myressassyr. Keret nélküli, embermagas, ovális tükör volt, sima fel-

színe, akár a jéggé vált füst, körben mágikus jeleket si-mított rá egy boszorkányvarázsló keze. Jókora obszidián-teknős páncéljába állították értő kézzel - a szilánkosra faragott állat kifejezéstelen tekintettel nézett Alyssyára.

Ő finom érintéssel futtatta végig ujjait a varázsjeleken, könnyű keze nyomán nyugtalan hullámok szaladtak szét a kristálysíkon.

Szembenézett magával, lehunyta a szemét és kimond-ta a szavakat.

A túloldalon a nap magasabban járt. Lassan bontotta ki magát a kép Alyssya szeme előtt. Világoskék és leven-dulaszín dreggisbe öltözött, aggodalmas arcú kyressa né-zett vele szembe. Borvörös bársonyba burkolt csomagot szorított a mellkasához. Már régen nem gyerek, de még

57

nem is igazi asszony - a megszólítása suessa csupán. Ruhá-ja tizenöt lépés hosszú enoszukei selyem. Komor arcvoná-sa megenyhült, óvatosan elmosolyodott, ahogy a tükörben saját képmása lassan átolvadt testvére alakjába, majd hú-ga előlépett a lustán fodrozódó kristálylapból.

Az obszidiánteknős közönyösen bámulta, ahogy a két ifjú hölgy összeölelkezik és megcsókolja egymást, kapkod-va, akár a hirtelen szeretők.

—Köszönöm — susogta Syshja, amikor kibontakozott az ölelésből. Húga csak szeretetteljesen mosolygott rá.

—Ez lenne az? - bökött a bársonyba bélelt valamire nő-vére karjában. Syshja bólintott.

—Nem maradok soká - mondta halkan. — Sietek, ahogy csak tudok, és még egyszer köszönöm. - Lopva a még fod-rozódó tükörlapra pillantott. - Ne haragudj, mennem kell, amíg még él a folyosó...

—Persze, menj csak — bólintott Alyssya, és végigciró-gatta testvére arcát. - Szép vagy, mint mindig, nővér-kém. ..

Futó, zavart mosolyt kapott válaszul. —Sietek, ígérem! —Tedd csak a dolgod. Én megvárlak — mondta Alyssya,

és félreállt a másik útjából. — Inkább azt ígérd meg, hogy amikor visszaérsz, beszélünk egy kicsit.

—O, igen. Akkor már mindegy lesz. — Syshja beharap-ta a szája szélét. - Bocsáss meg...

—Miért is kéne megbocsátanom? - kuncogott Alyssya. - J ó tréfa lesz, csak gyere haza!

—Várj meg! - nézett még vissza a tükör füstje mögül a nővére.

—Hova is mennék? - kérdezte Alyssya, de nem volt benne biztos, hogy Syshja még hallotta. Elsimultak há-ta mögött a kristályhullámok, és ismét magát nézte a

58

hajnalkék és ibolyaszín selyemdreggisben. Megigazította homlokán a szerencsehozó ezüst fejéket.

Egy kis dalt kezdett dúdolni, és körülnézett a tükörte-remben. Most hogyan tovább? Először is — mintha meg-kezdené a rejtőzködést — behúzogatta az ébredő reggel előtt a függönyöket. Mélykék árnyékokkal töltötte így fel a termet, akárha a tenger alá bújt volna.

Még sohasem járt másik Császár-szigeten, de feltéte-lezte, hogy a kyr főúrnők lakosztályait hasonló tervek és rendezőelvek szerint építették mindegyiken. Ha ez így igaz, akkor valahol Syshja magánterületén lehet, vagy leg-alább a környékén. Talán csak néhány lépcső és betop-pan az egyik párnaszobába. Onnantól kezdve pedig nyert ügye van. Ki sem kell onnan mozdulnia, nem keli talál-koznia senkivel, Arkhatyssnak a szemébe sem kell néznie, majd kimenti magát valami női ürüggyel. Azután visz-szajön Syshja, végre beszélnek egy jót és alkonyatra haza-megy. Otthon az obsaráját pompásan eligazította — estig senki sem találhatja meg. Elmosolyodott.

Egy darabig csöndben üldögélt. Aztán a mélykék színekkel feltöltött teremben valami

megmoccant. Egy villanást látott a tükörben. Sötét ár-nyékot.

Alyssya felállt és lassan megfordult. Halkan siklott utána a dreggise.

Egy férfi állt a tükörteremből kivezető lépcső tetején. Először meg sem ismerte — kevés volt hozzá a fény. Fa-kó haját a feljáró ajtajából kiszüremlő fény vonta glóriá-ba, szeme a kezében tartott kristálymécs szikrafényében remegett.

-Arkhatyss? A férfi nem szólt semmit, csak közelebb lépett a süp-

pedős szőnyegeken. Fekete orkabőr csizmát viselt fényes

59

vasalásokkal, bő szárú nadrágot és térdig érő, dúsan hím-zett köntöst.

Lassan közelített felé, vészjóslóan, csak az állkapcsa mozgott. Alyssya hallott valami hangot is, ami a sógorá-val érkezett, de nem tudta azonosítani. Azután mégis. Bár még soha nem tapasztalta, arról tudott, hogy létezik ilyes-mi. A fogát csikorgatta. Alyssyát kirázta a hideg is.

Krak, krak, krak... Alyssya zavartan elmosolyodott, mintha ez a mosoly

bármi védelmet jelenthetne ettől az alaktól, aki oly ke-véssé hasonlított arra a concitatorfira., akit a nagy csalá-di ünnepekről ismert. Nem volt itt a kedves, előzékeny és humoros Arkhatyssból semmi. Csak fenyegetés, düh és... megvetés? A kyressa végképp elbizonytalanodott. Már ép-pen üdvözlő meghajlásba kezdett volna, de a férfi hang-ja megállította. A hangja, és persze az, amit mondott. Alyssya nem értett semmit.

—Mit keresel te itt? - Kedvesnek szánt hang volt, de semmi őszinteség nem csengett benne. A gyermekasszony megköszörülte a torkát, azzal is időt nyert, s csak azu-tán szólalt meg. Szerette volna, ha a hangja határozott, ha nem ront el mindent a legelején, ha megkíméli Syshját va-lahogy. Még mindig mosolygott.

—O... Alyssya volt itt... a húgom... csak ő... A férfi üvöltésére összerezzent. —Hányszor megmondtam, hogy ide be nem teszed a lá-

bad többé! Alyssya mozdulni sem tudott a döbbenettől. Egyelőre

úgy tűnt, hogy a férfi nem ismerte fel, továbbra is azt hi-szi, a feleségével beszél, s ő nem tudta eldönteni, hogy megijedjen vagy inkább megkönnyebbüljön emiatt.

-Vagy talán azt hiszed, neked mindent lehet? Hogy csak úgy ellenszegülhetsz a szavamnak?

6o

Alyssya erre már megrettent. Kicsit elhátrált, arcán a megkövült mosoly, a hasznavehetetlen pajzs, ami már nem jó semmire, akár el is lehetne dobni.

- É n . . . —Nem vagyok kíváncsi az ostoba kifogásaidra! — Las-

sú mozdulatokkal sétált beljebb a férfi. Ragadozó volt im-már, nem kyr, cápavicsora elbiggyesztette a száját, szeme a kristálymécs fényében remegett.

Krak, krak, krak... Alyssya nem tudta tovább nézni a sötét, tébolyodott

szemeket, lesütötte a tekintetét. —Meddig próbálkozol még ezekkel a gyerekes játé-

kokkal? Miben reménykedsz? — sziszegte a közelgő alak. Nyers, állati düh áradt belőle, kicsiny híján elsodorta a kyressá t.

Krak, krak, krak... —O, Morgena... — csúszott ki önkéntelenül is Alyssya

száján. Arkhatyss felmordult, akárha megsebezték volna, kö-

zel lépett és erőből pofon vágta. Alyssya elzuhant, fejét beverte a fekete cédrusburkolat-

ba és földre rogyott. Csengett a füle. A fájdalmat nem is érezte, döbbent és értetlen volt csupán, arra gondolt, hogy őt még az életben soha, senki nem ütötte meg.

Krak, krak, krak... -Megmondtam, hogy ezt a nevet nem akarom töb-

bé hallani — vicsorogta Arkhatyss. — Remélem, egyszer s mindenkorra megjegyzed végre.

Alyssya kicsire húzta magát össze a földön, a szemét szorosra hunyta. Nem akart itt lenni, nem akart semmit sem látni ebből a rémálomból. Sógora mintha egyelőre ki-dühöngte volna magát; a terem közepén állt, arcáról las-san eltűnt a cápavicsor.

61

— Ennek pedig — morogta a benne lévő állat hangján — véget vetünk. Gyerekeknek való ostoba csecsebecse...

Orkabőr csizmás lábát magasra emelte, s vasalt sarká-val a kristálytükör közepébe sújtott.

Sírva hasadt meg a nagy jégfüst lap. Rianásai mentén felfeslettek a belézárt energiák kötései, szikrákkal vert vé-gig a falakon, a tükör pedig zokogva ezer darabra tört. Olyan volt, mint egy sóhaj. Néhány cserepe csengve pör-gött Alyssa lezárt szeme előtt a padlón, azután megáll-tak azok is.

Myressassyr. Csend ült a teremre. Csak az orkabőr csizmák nyiszo-

rogtak, amint a távol-keleti conciíator fia fellábalt a lakko-zott lépcsőn.

-Remélem megértetted, és nem hibázol többet, Syshja —morgott a férfi odafentről. - Szeretlek, hidd el, de nem ez a helyes viselkedés... meg kell tanulnod.

Szuszogott. -Majd még beszélünk — mondta búcsúzóul, azután az

orkabőr csizmák távolodni kezdtek, míg hangjukat vég-képp el nem nyelte egy vastag szőnyeg odafent.

- N e m fontos... — suttogta Alyssya a mélykék regge-li fényeknek, s lassan a fal mellé kucorodott. Csak ekkor eredtek el a könnyei. Azokon keresztül bámulta a milli-om darabra szakadt tükör szilánkjait. Siratta Syshját, sirat-ta saját magát és a távolban maradt otthonát. Zokogott,

mert börtönbe került apósa roppant kyr hajószörnyetegén.

* * *

Később már nem sírt, csak feküdt a párnaszoba rop-pant ágyainak egyikén, arcát a puha takaróra hajtotta.

62

Nem csupán felkavaró volt mindaz, ami eddig történt, az egész história maga volt az őrület, és érezte, hogy van még valami, ami eleddig elkerülte a figyelmét. Csak azt tudta, hogy ez a dolog veszélyes, és jó lenne, ha mihamarabb ki-derítené, mi is az. Megpróbálta lassan egymás után rak-ni az eseményeket, kitalálni, mitévő is lehetne ebben a ke-lepcében.

—Morgena, segíts! — suttogta. Az nyilvánvaló volt, hogy egyelőre nem tud visszatér-

ni a saját szigetére, s azt sem tudta, Syshja mit fog vagy mit akar tenni. Legjobban azonban nem is saját siralmas helyzete kavarta fel, hanem nővére borzasztó házassága, és Arkhatyss.

- O, istenek, hát ki ez a férfi? Ha még életben lett volna az apja, a vén emessir minden

bizonnyal meg tudná védeni a nővérét, legalábbis rend-reutasíthatná a concitator fiát és követelhetné a házassá-gi szerződés betartását. De az utolsó igazi §yenn évek óta halott volt, anyja, Ladyr úrnője pedig - noha a Ház neve önmagában is komoly rangot adott - mégsem kapott so-ha olyan komoly megbecsülést, mint néhai férje. Valamire természetesen ez is elég lehet, s nem fogják egy legyintés-sel elintézni, de most mindenki nagyon távolinak és elér-hetetlennek tűnt Alyssya számára.

S a többi Syenn? Egy fiatal boszorkány Ladyrban, és egy másik, aki megszökött a házasságából. A kyressa ke-serűn elmosolyodott.

Most legalább elbeszélgethettek, nővérkéim — gondol-ta —, akár ki is találhatnátok valamit, hogy ne kelljen so-káig játszanom ezt a színházat...

Gyors megoldásra lenne szükség. Nagynénjük révén a császár közvetlen rokonságába tartoztak — ezt még Ark-hatyssnak is figyelembe kellett vennie —, és ez hosszú tá-

63

von kétségkívül sokat nyomott volna a latban, ám neki azonnal kellett a segítség. Nehezen tudta elképzelni, ho-gyan fog még egyszer sógora szemébe nézni, miként tud-ná elviselni egyáltalán, de legfőképp amiatt aggódott, hogy tudja-e majd Syshja szerepét megfelelően játszani a külvilág előtt. Ha lelepleződik a csalás, úgy lehet, még az eddigieknél is nagyobb bajba kerül.

Arkhatyss számára nem derülhet ki, hogy a felesége kiszabadult a karmai közül. Feltehetően azt sem tudhat-ja meg, hogy Syshja elvitt valamit a szigetről — még ha Alyssyának fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az.

Alighanem ez lesz a legnehezebb része ennek a dolog-nak. A látszat fenntartása. És ha minden más zavaros meg félelmetes volt is, ezt mindennél inkább meg kell tudnia oldani. Erősnek kell lennie, és erős is lesz. Anyja és nővé-rei majd kitalálnak valamilyen megoldást, addig neki kell a család becsületét megvédeni itt a szigeten.

Mindenképpen. Ez egy kicsit — bármily elkeserítő volt is a helyzet egyéb-

ként — megerősítette. Felült, ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta pontosan végrehajtani a Belső Művészetek azon lélegző gyakorlatát, ami reggel egyszer már sikerült.

Feltápászkodott a hatalmas párnaágyról, és a teraszer-kélyhez sétált.

A kilencedik fedélzet magasáról nézett le a tengerre és a végtelen víz látványa lassan végre megnyugtatta. Friss szellő fújt a keleti óceán acélszín vizei fölül, s szétkapta gyönge kézzel összefogott haját. A teraszról szinte sem-mit nem lehetett látni a néhai kyr hajószörnyetegből, de Alyssyát mindez a legkevésbé sem zavarta. Bár a száraz-földön született, élete java részét a Quirón hullámain töl-tötte, miként más tengeri nemesasszonyok, s a határtalan víz látványa jobb kedvre derítette.

64

Hirtelen azt is tudta, mi nincs rendben a történetben. Van valaki a szigeten, aki bizonyára tudja, hogy ő nem

Syshja. A kérdés csupán az, hogy vajon megmondta-e már ezt Arkhatyssnak. A megérzése azt súgta neki, hogy még nem. Ha másként lett volna, a sógora alighanem már rá-törte volna a lakosztály ajtaját, akármi szolgálókat is állí-tanak a védelmére.

A Császár-sziget magitora. Neki mindent megsúg a hajó. A körmönfont módon

szőtt varázspraktikák és védőmágiák alighanem pontosan elárulták neki, hogy ki érkezett a szigetre, mint ahogy azt is, ki volt az, aki távozott. Hogy Syshja ezzel sem törő-dött, csak azt mutatja, hogy valami tényleg fontosat vitt Ladyrba. Alighanem úgy számolt, hogy mire minden ki-derül, addigra vissza is cserélik magukat, s csak azután kell a férje szemébe néznie. Kerül, amibe kerül.

A magitor viszont egyelőre hallgatott. Alyssya kíváncsi volt, vajon miért. Azután úgy döntött, hogy a leghelyesebb az lenne, ha

megpróbálna elaludni, hátha az álmai meghozzák majd a válaszokat, de annyira zaklatott volt, hogy még a külön-féle lazító gyakorlatokkal is csak elbóbiskolnia sikerült. Igazi álmot nem talált, csak férje, Luchyuss arca és illa-ta került elő, érzések és képek maga mögött hagyott ott-honából.

5.

Napközépre beérek egy kisebb faluba, ahol tisztelettel kö-szöntenek. Itt már széles-hosszan terül el a síkság egész a tengerig. A faluban tízegynéhány házikó álldogál, csűrök

65

és hombárok, magas lábakra építették mindegyiket a pat-kányok miatt.

Egy nagyobb fának vetem a hátam a központi térség mellett, onnan nézegetem a falufőnök nagyházának fara-gásait. Az árnyék körben kellemes, hamarosan hoznak ne-kem egy korsó vizet, egy kis üveg fanyar rizsbort, meg né-mi kenyeret és zöldségmártogatókat.

Gyerekek ülnek a sarkukon néhány lépéssel távolabb és tisztelettel méregetnek. Ha odanézek, gyorsan lesütik a szemüket. Intek, hogy elmehetnek, s szó nélkül elkullog-nak. Hármat megjelölök a pillantásommal.

A tér túlfelén szépen faragott rönkkerítés, előtte hek-kák szobrai a reggeli áldozatokkal. Egy kevés étel és vi-rágok.

No hiszen - elmosolyodom. Az árnyék - ha eddig valamiért nem gondoltam volna

vele — most ismét megindul a fejemben, súlytalan lábain új utakra, új grádicsokra lép. Nem ellenkezem, inkább le-hunyom a szemem, s várom, milyen képet moccant meg.

Részint a kíváncsiság téteti ezt velem, részint az elővi-gyázatosság. Tudni akarom, mivel foglalkozik odabent. Megbízom benne, de volt már úgy életemben, hogy té-vedtem. Ha rajtakapom, hogy mégis ellenemre törne...

Nos, legfeljebb nem álmodom a fejékkel többet. Elővigyázatlan vagy - mondja egy hang a fejemben, de

nem az árnyéké, hanem inkább anyámé, én pedig csak le-gyintek. Majd az Úrnő megsegít.

Az árnyék kezében egy üveglap. Vagy kártya lenne ez is? Vagy csupán egy ablaktábla, mely végtelen háztetők-re nyílik?

Mégiscsak egy kártyalap lesz az. Lesimítja róla az idők homályát.

A Város.

66

A város — az Jadil. Finom kezekkel meghúzott térkép és mocskos, átlátha-

tatlan házszövevény. Az otthonom. Úgy vélem, nincs olyan világcsavargója ennek az átko-

zott planétának, aki ne nevezne meg mégis magabiztosan egy helyet, amit az otthonának tart. Ha mást nem is, leg-alább egy olyan pontot, ami valaha az volt. Régen nekem Jadil nem csupán a lakhelyem, de maga a világ volt. Az egyetlen hely, ami létezett.

Annyit tudtam róla, hogy óriási, bonyolult és ve-szélyes. Minden egyes alkalommal elámultam, amikor újabb és újabb apróbb részleteit sikerrel raktam a nagy egészhez. Megdöbbenve hallottam, hogy a birodalom székvárosa, Shulur még Jadilnál is nagyobb, s hazug-nak és ostobának gondoltam akkor azt a kalmárt, aki erről mesélt.

Ostoba aligha lehetett, s ha hazudott is, érdekes volt és színes szavú. Mi egymás között - meglehetősen tiszte-letlenül — Sántabugrisnak neveztük. Szívesen vettem hát, amikor gyerektársaimmal és néhány kígyónyelvű szerze-tessel hetente egyszer azt szabta nekünk Tharr feladatul, hogy a kalmár egynémely portékáját beszállítsuk a kikö-tőből a Csonthalász feneketlen raktáraiba.

Egyetlen kellemetlen pillanata volt csupán ezeknek a kirándulásoknak. Még ma sem közömbös visszagondol-nom rá. Amikor áthaladtunk a kolostor hideg kapuszár-nyai között, mindig szorosan csukva tartottam a szemem. Rettegve vártam a gonosz morgást, de csak a nyirkos érin-tését éreztem. Mindig. Próbáltam minden megátalkodott, rossz gondolatot kirekeszteni a fejemből, míg a sötét ívek közt lassan toporogva arra vártunk, hogy kiléphessünk a kikötőbe vezető térre. De Jadil, no és persze Sántabugris történetei mindig olyan felkavaróak és érdekesek voltak,

67

hogy a félelmetes kapuszörnyek szorongató próbáját is szí-vesen vállaltam miattuk. Ez volt az ár azért, hogy kilép-hessünk a városba: Morr, Sámli és én.

Morr. Furcsa, hogy most ismét szembe jön velem a múltból. Talán végleg elfelejtettem volna, ha az árnyék elő nem ráncigálja a poros sötétből, ahová az efféle kacatjaimat elhajigálom. Elhasználtam, vége van. Ám úgy tűnik, az árnyék nem elégszik meg ennyivel.

Morr. Barátomnak azért nem nevezném, mert nekem nem akadt olyan. Legalábbis senki, akit én annak gondol-tam volna. Anyám azt mondta, ő találkozott már barát-sággal, és mélyebb, mint én gondolnám. Azt hiszem, iga-za volt.

Morr soha nem volt a barátom, legfeljebb a társam -gyerekobsor, akárcsak én a szörnyisten szolgálatában. Tár-sam a hét második napján, amikor korán reggel a Sánta-bugris sómarta raktárainak óriáskapuinál ácsorogtunk — télen-nyáron egyaránt.

S hogy mi kerül elő mindezzel? Éles hirtelen a kép. Morr vörös arca a hajnali fényben.

Gőzöl a lehelete a friss levegőn. Fakó tiadlani szemei a szeplők tengerén, és a lyuk a mosolyán - egy korbácsnyél nyoma.

Hogy elcsábítottam volna... próba volt csak, azt hi-szem. A fontosabb ilyen jellegű tanításokat anyámtól kap-tam. Megcsóválom a fejem. Gyerekek voltunk, semmi más — egy fiú és egy lány korbácsnyomokkal. Természe-tesen az ő pöcse volt az első, amit megfogtam, de ez sem-mit nem jelent.

Ketten voltunk egy, a káosz kegyelmében félig leom-lott sírházban, távol mindentől és mindenkitől. Addigra már Görbét elvitte valami ragály, Artikát, a leányt, aki velem lehetett egykorú, megerőszakolták és megfojtották,

68

Kakkar pedig leesett egy sírfalról és megnyomorodott. Billogot ütöttek rá és kivitték a rakpartokra alamizsnát gyűjteni. Ebből úgy gondolom, elmúlhattam már tízesz-tendős.

Morr nagyfiú volt, nálam legalábbis idősebb, felhor-gadó vágyakkal, nagyszájú beszéddel és titkon kilesett üzekedések képeivel, amitől még erősebbnek és nagy-képűbbnek mutatta magát. De akkor is csak egy fiú volt. Ekkorra már meg tudtuk szervezni, hogy a kisebbek dol-gozzanak annyit helyettünk, hogy mi elszökhessünk né-ha kis időre, és azt játszhassuk, felnőttek vagyunk: pa-pok és rabszolgák, férfi és női obsorok, vagy apák és anyák, ahogy azt odakint, a városban láthattuk. Én mo-solyogtam, jobbára azért, mert Morr, a nagyfiú, a nagy-szájú kölök akkor éppen riadtnak és bátortalannak tűnt. Én előtte guggoltam és a kis piócáját vizsgálgattam, ami a Iába közéről nézelődött, nagyjából ott, ahol nekem a vágásom volt.

Akkorra már valamelyes hírnevet vívtam ki magam-nak — a kisebb lányok féltek tőlem, a nagyobbakkal szá-jaltam, és akadt egy-két védelmezőm is a fiúk között, akik megpofozták azokat, akiknek ez nem tetszett. Cse-rébe megmutattam nekik magam, mert ezzel szinte bár-mit elérhettem. Láthatták, mit rejtegetek a koszos zsák-ruhám alatt, s ettől mindig olyan izgalomba jöttek, hogy nevetnem kellett.

Morr, akármilyen nagyfiú volt is, mégis megilletődve állt előttem, s kérdő pillantásomra csak a fejét rázta.

—Nem mered? — kérdeztem a leggonoszabb hamis mo-solyommal.

—Nem vagyok bolond! - válaszolta, de meg kellett kö-szörülnie a torkát, hogy halljam is.

—Talán félsz — incselkedtem vele. - Mi bajunk lehetne?

69

—Megölnek. És nem csak engem, de téged is. Ezt magam is jól tudtam, de nem voltam képes ellen-

állni a pillanat varázsának és tovább feszítettem a húrt. —De azt mondtad, tudod, hogyan kell... -Tudom is - morogta. - De attól még megölnek. —Gyáva! — mondtam neki, és felálltam. Felhajtott

zsákruhám visszahullott és ismét felöltözve álltam. Ferde fények estek be a leomlott tető résein. Körben tört márvány, szerteszórt csontok és por meg gaz. -Hát jó.

Elfordultam tőle és a vágyakozó szemétől. —Nem vagyok gyáva — tiltakozott. Nem tudom, mi történt volna, ha nem ekkor kezd el

ordítani valahol egy vérből formált szolga a kert túlsó végében. Engem keresett és ez semmi jót nem jelentett. Tőle egyik fiú barátom sem tudott volna megmenteni. Felkapaszkodtam a bedőlt fal maradványain és eliszkol-tam. De még visszavigyorogtam Morr-ra, csak utána szökkentem le a túloldalon.

A fiú zavart tekintettel nézett rám. A gatyáját igazgat-ta. Arcán foghíjas mosoly.

Nem tudom, mi lett volna később. Hamarosan talál-koztam anyámmal, és minden megváltozott.

Komolyan megdöbbent ez az árnyék. Bele sem merek gondolni, miféle dolgokat kavarhatnak még fel könnyű kezei. Hitetlenkedve, elvarázsolva nézem.

Más, változó képek úsznak elő. Morr-ról, természete-sen. A városról. Ahogy vártuk, hogy Sántabugris obso-rai végre méltóztassanak kinyitni a kis bejárót a hatalmas kapuszárny oldalán. Vártuk, hogy a kalmár meséljen. Voltaképp nem ő volt a kereskedő, csupán egy sokadik raktármester, de bennünket ez nem érdekelt, szemünk-ben Sántabugris volt a kalmárok királya.

7O

Általában Jadilról szőtte a szót. Mindig jókedvvel és széles mozdulatokkal beszélt, ha hazudott is, szerette a várost, s nekünk úgy tűnt, mindent tud róla.

- S o k minden van itt, amiről a legtöbb embernek fo-galma sincs — mondogatta.

- É s a kyrek? — csúszott ki egyszer a számon. Már bántam, hogy megszólaltam, inkább leharaptam volna a nyelvemet. Sántabugris kalmárként ugyan sedularnak számított, velünk azonban kedvesen viselkedett, s csak ritkán kiabált. Azt hiszem, bárkivel jó szívvel volt, aki meghallgatta a történeteit. Akkor is csak összevonta a szemöldökét, s ütésre emelte a kezét, hogy tudjam, hol a helyem, de csak annyit mondott:

-A kyrek sok mindent tudnak. - Aztán intett, hogy vihetjük a jégre rakott rákokat, a füstölt halas kosarakat vagy a kéregládába csomagolt friss kagylót.

Titkokról és rejtélyekről mesélt, szörnyű, véres histó-riákról, s mi, bár féltük elborzasztó meséit, ittuk min-den szavát.

Ő pedig cserébe mindenfélével elárasztott bennün-ket a minket körülölelő városóriásról, a Kelet-Quirón királynőjéről, amely császárnét adott a megfáradt föl-deknek a családháborúk végén. Nemes Házakról be-szélt, méltóságos és dicső famíliákról, miknek gyökerei a régi Birodalomig nyúltak vissza, sápatag kyr nagy-urakról, akik titkos rajzok alapján építették a városaikat, s Jadil sem volt kivétel.

Elmosolyodom, és megsimítom a tarisznyámat. Ott van a térkép is, az ezüst fejék mellett. Befejezem az ebédem. Intek a parasztoknak, mire azok tisztelettel mélyre hajt-ják magukat előttem. Szemmel láthatóan nem tudják, ki lehetek, akad olyan is, aki a földre veti magát. Ezt is sze-retem.

71

Hagyok nekik persze magamból valamit az okulásuk-ra. Orwella része vagyok, nem is tehetnék máshogy. Né-hány rontás a hekkáikra, egy földre helyezett őszi levél, néhány porba karcolt vonal. Hamarost veszekedni fog-nak. Elfojtott ellentétek kerülnek elő hamarosan, régi vi-ták, elcsent korsók vagy bepiszkolt ruhák. Akármi sem-miségek, csalások és megcsalatások, sérelmek és eltitkolt harag. Még talán meg is ölik a másikat. Semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. Mert az Úrnőt az ilyesmi élteti. Düh és közöny, vita és bosszúvágy. Felbontott közösségek. Fennhangon Orwella áldását kérem rájuk, kisétálok a fa-luból és régi meséken gondolkodom.

Sántabugris nagy és dicső családokról beszélt, melyek alabástromból és mindenféle drágakövekből építették a palotáikat, varázs átjárta falakról, mágikus csatornákról, melyek a város szívét lüktették. Azt mondta, minden vá-rosnak van ilyenje, az élteti az egészet, mint valami testet. Hogy Shulurnak is megvolt a sajátja, de megrepedt, ami-kor a calyrok a Boszorkányerődbe költöztek. Azt mond-ta, Jadilnak még dobog az övé, az élteti ezt a nagy csodát, még akkor is, ha a várostest már új, mert a régi javarészt elmúlt, letűnt a varázslatos kertekkel és állatparkokkal, éneklő kutakkal és az Obirodalommal együtt.

- M é g mindig él belőle valami - emelte fel ilyenkor Sántabugris fenyegetőn az ujját, mintha bizony mertünk volna kételkedni. — De az mélyen van elrejtve, a kyrek kertjeiben, a lassan lélegző palotáik legmélyén. A Kha-lemanok, a Dailadok, a Ghammerek falai mögött. A jadili Csigavárban. Ott van a város szíve.

Akadtak idők, amikor kételkedtem Sántabugris szava-iban, de egy ideje megint hiszek neki.

Van egy térképem Jadilról. Vékony vörös és fekete vo-nalakkal festették. Öt régi, bűvigékkel összefűzött lapból

72

áll, amit végtelenül lehet lapozni, amire mindent felraj-zoltak, még a titkos gondolatokat is, miket csak azok tud-nak róla leolvasni, akik rejtett iskolákban tanulták a be-tűvetést. Régebben szereztem egy deákembertől, akinek ez volt minden kincse.

Gyakorta elővettem és órákon át lapozgattam, Jadil új és új részleteit varázsolva csodálkozó szemeim elé. Ott volt rajta minden, a semmitmondó apró helyszínek is. Akad-tak rajta térségek, melyeket magam is azonosítani tud-tam, s bár a térkép olyan régi volt, hogy minden mozdu-latomra elfeledett illatok peregtek róla, néhány helyszín változatlanul szerepelt rajta. Ujjaimmal elégedetten kö-vettem ilyenkor az ismerős utcákat, végigsimítottam a szépen megrajzolt épületeken — mert azokból is odafes-tettek a térképre néhányat a fontosabbak közül — de egy vonalnál beljebb sosem jutottam. Annál a vörös csíknál mindig megakadtam, mert azon túl számomra ismeretlen és megközelíthetetlen vidékek húzódtak. Ennek közepén a Khalemanok Csigavára terpeszkedett, köré csavarodott minden más út, tér, csatorna és palota, kapuk, templo-mok, fürdők, kertek és színházak, ezek rajzolták meg azt a titkos jelet, amiről Sántabugris mesélt. A míves térkép-lapokon mindez kacskaringós írással volt körüljegyezve, de olyannal, hogy az kifogott a legkitanultabb gazembe-reken is, akiknek megmutattam.

De ez már jóval anyám után történt. Gyerekkoromban nekünk, obsorkölyköknek Jadil csak

néhány utca, tér és dokk volt, halszagú levegő és roppant oszlopok a kikötő vizén. No és persze a Csonthalász fé-lig elfeledett kertjei. Itt cseperedtünk, játszottunk, robo-toltunk és ámuldoztunk. Csak Sántabugris meséiben volt minden varázsos és tündöklő. De mi azokat a helyeket so-hasem láttuk.

73

Csak néhány türkizcserepű kupolát a dombok maga-sán, hófehér és piszkosszürke, vaskos tornyokat — messze, elérhetetlen távolságban. Harminc, negyven efféle régi épület emelkedett Jadil dombgerincén, komoran maga-sodtak a cseréprengeteg fölé, mintha óriási őrzók lenné-nek, akik elnézőn figyelik a lábuk körül nyüzsgő ember-népeket. Elérhetetlenek voltak.

Mire a közelükbe juthattunk volna, addigra morcos ka-tonanépek kerültek elő kardokkal, lándzsákkal, hogy lát-tukra mindig földbe gyökerezett a lábunk, s végképp el-fogyott a bátorságunk. Ami megmaradt, csupán arra volt elegendő, hogy még néhány pillanatig ámuljunk a kyrek magas falain, a kopott fehér kapuzatokon, s az őket óvó íves szörnyszobrokon. Egészen addig, míg csak kíváncsisá-gunkat megelégelve valamelyik pietor ránk nem kiáltott a feketével vasalt kapuszárnyak árnyékából vagy felénk nem hajított egy kődarabot, mi pedig izgatottan iszkol-tunk vissza az ismerős, a biztonságos utcák sűrűjébe.

O, igen. A jadili utcák. Majdnem mindegyik lépcsők-kel lejtett a tenger felé, mégpedig a Csigavár dombjairól, amelyről Sántabugris azt állította, nem az égiek helyezték oda, hanem maguk a kyrek építették, hogy közelebb le-gyenek az isteneikhez. Az utcák legtöbbjét magas, több rétegben egymásra épült házak alkották, némelyik komoly sziklaszorosra hasonlított, úgy ellepte a régi utat a korok hordaléka, az újabb és újabb népek házai kétfelől. Ol-dalukon erkélyek, vasalt ablakrácsok, tekeregtek, közöt-tük szárítókötelek, keskeny hidak, átjárók nyúltak a kö-vezet fölött a túloldalra, a legegyszerűbb csupán egy vé-kony palló, a mívesebbeket vasból kovácsolták, s festett üvegcserepekkel borították teljesen. Legfelül mohától zöld cseréptetők, vízköpők és hekkaszobrok figyelték a forgatagot.

74

Akadtak utcák, amelyek két-három szinten is keresz-tezték egymást, elképesztő lépcsőrendszerekkel fonódtak össze, s leginkább árusok színes ponyváiba és árnyékvető-ibe szerettek öltözni. Olyan piacok voltak ezek, ahol min-den kapható.

Minden. Karcos nevetésre riadok gondolataimból. Megállok.

Már jócskán kívül járok a faluból, előttem árnyas fasor, bal kéz felől gallyakból és mocskos vásznakból összetá-kolt gunyhó kacskaringó, fehér füsttel. Kormos öregasz-szony kucorog előtte a legpiszkosabb fajtából, körülötte póznákra szúrt kecskekoponyák és zöld legyek. A banya röhög.

Nem szeretem a fajtáját. Elsőre soha nem tudni, miféle erőknek parancsol; lehet akár igazi boszorkány, de csupán nagyhangú eszelős is. Mégsem megyek tovább, van vala-mi a szemében, ami azt mondja, figyeljek rá.

Még mindig röhög. - M i van, vénség? — mordulok rá. - Mi tetszik ennyire? Mintha mulattatná a dolog. Már éppen azon vagyok,

hogy otthagyom, amikor megszólal. —Hiába menekülsz, kígyólány! — morogja. Karcos a

hangja, akár az üvegcserép. Csak összevonom a szemöldököm. Nem tudom, hon-

nan látja rólam, hogy az Úrnőt szolgálom, de ez megfon-toltságra int. Azt végképp nem értem, miért gondolja, hogy menekülnék.

- M i t akarsz? Mintha megvonná a vállát. Egy darabig csak a zöld ha-

sú legyek döngése hallatszik. —Megtalálnak a kutyák, kígyólány, bármerre is mész! —Kutyák? — nézek rá morcosan. —És szét is tépnek — bólogat.

75

Ez nem hangzik biztatóan, de talán mégiscsak egy té-bolyodottal van dolgom. Meg kéne leckéztetnem, de csak legyintek.

— Hallgass inkább, ostoba vénasszony, amíg jól van dolgod!

Csak kuncog tovább. Még akkor is, amikor néhány kő-vel megdobálom és odébbállok.

Nem kellene foglalkoznom vele, de sokáig nem megy ki a fejemből. Még jóval később is hallom a nyikorgó ne-vetését.

Kutyák... Igyekszem elfelejteni. Az árnyék megkönnyíti a dol-

gom. Hamarost eláraszt a saját emlékképeimmel. A vá-rosról, ahol felnőttem. Ezekkel a semmiből megfestett gondolatokkal ballagok tovább.

Ha egy akármi beszélgetésben, kocsmákban vagy ne-mesi asztaloknál Jadil előkerül, gyakran nevezik „fényes"-nek — nem véletlenül. Nem csupán a birodalom kele-ti részének legnagyobb kalmárvárosa, de a legkitűnőbb üvegmíveseké is. Ha utcáira gondolok, mindig az olaj-lámpák színes burái jutnak eszembe először, ahogy fé-nyes sorban mutatják az utat végig az esti lépcsők fölött. Nem csak a gazdagabb részeken, de még a kikötő vidé-kén is. A város urainak a szava védi ezeket a lámpákat, mint ahogy ők mondták meg azt is, az üvegmívesek mi-lyen festékkel fújhatják azokat. Éjkékre és türkizre — csak a Khalemanok színeire természetesen.

Ha Jadil boldogabb részeiről kérdeznének, minden-képp a kikötőt nevezném meg, a mélykék vízbe mélyen benyúló kőmólókat, a faoszlopra rakott dokkokat. Sze-rettem lepiszkálni a lépcsők tövébe ragadt moszatos há-tú kagylókat, vagy kövekkel dobálni a vizet. Kiosonni a legmesszebb benyúló kőív végéig, onnan ámulni a végte-

76

len tengeren. A messzi földekről, idegen illatokkal érke-ző vitorlásokon.

A kedvencem egy nagy oszlop volt, jócskán kint a ví-zen. Hat társa is volt, mindőjük talapzatát még a kyrek engedték le a tenger fenekére az idők kezdetén. Tetejükön generálisok és tengeri hatalmasságok szobrai álltak dicső-séges pózban, vállukon és a lábaiknál megültek a sirályok és a pelikánok.

Az én oszlopomon nem állt senki, csak két roppant, csonka láb. Sántabugris azt mesélte róla, egy őrült kyr hajóskapitány rontotta le a kővetőjével, amikor a szerel-mét próbálta megmenteni. Kissé érzelgős történet volt, de tetszett a magamfajta gyermekobsornak, leginkább azért, mert lám, egy ilyen nagyurat is elnyelhet a tenger, még akkor is, ha megfaragták gránitból. Arról szólt nekem az a történet, hogy még a kyrek is legyőzhetők, s ez gyakran jutott eszembe később, szorult helyzetemben.

A maga módján, úgy hiszem, a végtelenre hajtogatha-tó térképem is tökéletes volt a csigavonalakba kanyargó rajzaival, én azonban hiányoltam róla azt, ami Jadil volt ugyan, de nem lehetett kacskaringó írásokkal papírra vet-ni, akármi okos mester babrált is vele annak idején.

A szagokat és illatokat, a fényeket, a mindent elnyelő sötétséget, a kapuboltok alatt rejtező félelmet. A parázson sülő rákok illatát, a sáros utcákra kikéredzkedő kocsma-szagot, a mészárszékek csatornáiból a tengerbe csordogá-ló, véres vizet, a gyertyák sercegését és viaszcsöppjeiket az elkopott asztalokon. Nem lehettek rajta a falakon felkú-szó vörös virágok, a halászladikok alján verdeső ezüst ha-lak vagy a közelgő eső villámszaga sem.

Bárhogy is simítom azt a térképet, én kellek ahhoz, hogy árnyékom más képeket is megláthasson Jadilról.

A városról, ahova közelítünk.

77

Sötét fellegekkel megfestett égboltot a Csigavár mö-gött. A városdombon hószín és szürke kyr tornyok tün-dökölnek a komor háttér előtt milliom üvegablakukkal — szemből vihar előtti nyugalommal ragyog rájuk a nap, míg a felhők be nem kebelezik.

Nyerges- és csónaktetők egymáshoz dőlő, kőgerincű láncait, a tiadlani módra hosszúra szőtt zászlókat, s az ut-cakölykök mindenféle papírsárkányait, melyek magasan az árbocok fölött verdesnek a vihar ébredező szelében. El-keverednek a mindenünnen előkavargó füstkígyókkal.

Egy aprócska, barna bőrű gyerekrabszolga és a szörny-isten egy szerzetese a mólók végén áll. A kislány azon ne-vet, hogy a tohonya teremtmény képtelen bármit is eltalál-ni, pedig komoly nagy köveket bír kipiszkálni a mólóból, ha akar.

—Jaj, Kükü... — mondja a kislány. Hm. Az árnyékom egészen megkavar. Nem hittem vol-

na, hogy ilyen helyekre is eljut. Ez lett volna a boldogság és az otthon? Hát nem. Otthonom már rég nincsen, a boldogságot

pedig az Úrnő hozta el nekem, nem néhány zavaros kép a múltból. Az, hogy immár tudom, én is Ő vagyok, egy piciny izzadó és ziháló húscafat, egy darab élet az Ő szel-leméből, valaki, aki csak kiszakadt a végtelen isteni szel-lemből, s testet öltött, hogy az Ő akaratából a földeket járja és szolgálja Öt. Egy vacak kis ember. Ez pedig már régen nem akar köveket dobálni Jadil vizeibe. Immár más feladatom van. A régi dolgokat elfeledtem.

Az árnyékomat azonban úgy tűnik, pontosan ezek a dolgok érdeklik. Kezd megijeszteni, mit fog még ott ta-lálni. Mihez fog kezdeni ezzel a sok egymásra hajigált kacattal? Anyám hangja arra emlékeztet, hogy a kyrek mindenféle varázsra képesek, s a bűvös kártyákkal való

78

játékban ők mindenki mesterei. Anyám azt mondja: vi-gyázz, Kaat!, vigyázz mit csinálsz!

Anyám mindig elővigyázatos volt, mégis meghalt. Gyá-vasággal soha nem jutunk előre, ebből is látszik. Az ár-nyék újabb szépen megfestett kártyalapot emel ki a ros-katag emlékkupacból és finom mozdulattal, kyr mozdu-lattal elém helyezi.

A Kiméra. A kíváncsiság, a büntetés, a méltóság és a halál. A ször-

nyetegek szörnyetege. A király. Hogy kimérát látni a jó, avagy a balszerencse jele, nos,

erről megoszlanak a vélemények, s magam sem tudnám egyértelműen megmondani. Kolostorunké volt Jadil egyik legnagyobb kimérakertje, s természetesen olyan helyen, mit még előlünk, semmirekellő, mihaszna szolgálók elől is kapukkal és kerítésekkel zártak el.

Az Ötkirály-háromboszorkány ünnepén láttam elő-ször kimérát — egy napon kétszer is. Ez egy volt Tharr liturgikus naptárának jeles alkalmai közül, s mivel csu-pán háromévente került sorra, a gyerekobsoroknak akadt dolga, több is, mint elegendő. A megszokottnál is többet hörögtek ilyenkor a vérszolgák, nekünk háromszor kel-lett fényesre pucolni az összes rézkilincset a csontkamrák ajtajain, felseperni a halott leveleket a kert sétányairól -majd a káosz nevében másutt szétszórni őket - és felmos-ni a legfontosabb szentélyek kövezetét.

Mi is az átlagosnál izgatottabban tettük a dolgunk, s még a gyakoribb ütlegek sem tudták csitítani a kíván-csiságunkat, vagy elvenni a kedvünket az eljövendő lát-ványosságtól. Azt mesélték, ilyenkor kimérákat vezet-nek fel a városba, vásárosok lepik el az utcákat, s messze földről idejönnek mind az asszonyok, akik gyermeket akarnak, mert három nagyboszorkányt is baldachinos

79

hordszéken, füstölőkkel és virágesőben visznek körbe a kikötőben.

Fiatalságom okán az előző ünnepekre alig-alig em-lékeztem, így nagy elvárásokkal készültem a látványos-ságra. Sámli, sorstársam és rabszolgapajtásom, valamivel idősebb volt nálam, és így a legutóbbi ünnepről maradt emlékeit nagyképűen kiszínezve áltatott engem minden-félével. Már azt számolgattam, kinek a szolgálatára ren-delnek, melyik főpap obsorkíséretéhez csapnak majd hoz-zá, hogy emeljem gazdám fényét. Nos, egyikhez sem — nem is tudom, mi másra számítottunk. Én azt hittem, lát-ni fogom a kimérákat.

-Tharr alkotta őket az idők kezdetén - mesélte ko-moly arccal Sámli, amikor egyszer megállított egy ólom-üveg ablaknál, s áhítattal mutatott a magasba. A nap fer-dén sütött keresztül a festett táblákon, s engem elfogott valami furcsa érzés. — Vagy ő maga Tharr — bökte ki Sámli.

Megilletődötten pislogtam a magasba - olyan pillanat volt ez, amikor nem volt senki a közelünkben, s a sze-münket a szent lényre emelhettük. Szótlanul bámultam fölfelé.

Rőt színű, királyi szörnyeteg ágált az egymáshoz fogott üveglapokon. Bár mindhárom nyaka másmilyen volt, mindegyik kígyóformán tekergett, büszkén, fenyegetőn. Kerültem az állatfejek szúrós pillantását.

— A papok azt mondják, tőle ered a három ösvény — suttogta Sámli. Ezt ugyan nekem is mondták a papok, de valahogy elfelejtettem szóvá tenni. Társamat magát is megragadta a pillanat nagyszerűsége, önkéntelenül is le-halkította a hangját, mintha ugyan rajtakaphattak volna, vagy a méltóságos szörny esetleg meghallja, mit hord ró-la össze egy gyerekobsor Hash Kha Krakhyn csontkam-rájában.

80

— A bak a makacsság és a kitartás ösvényét tanítja — folytatta Sámli, én pedig hunyorogva néztem a magasba. A kecskefej szarvai igazán félelmetesnek tűntek előttem, s egy cseppet sem bántam, hogy van velem valaki. — Az oroszlán a dicsőség, a nagyság és a határozottság jele — in-tett Sámli mindentudón mosolyogva -, míg a kígyó a böl-csesség, a türelem és az álca ereje.

—Áldott legyen Tharr! — motyogtam önkéntelenül, hogy még Sámli is utánam ismételte megilletődve.

—Ő az Úr igazságának jelképe, s lesújt mindenkire, aki nem tudja ezt.

—Ő! — ennyit tudtam csak akkor mondani, s picinyt mintha a lábam is megrogyott volna.

—A hitetlenek legyőzője és a császár ellenségeinek os-tora.

—O! — ismételtem, és nagyot nyeltem. Bármennyire nagypofájú, istentelen kis ördögnek is szidtak csak a ko-lostorbeliek, akkor csupán egy ugyancsak berezelt kislány voltam, aki életében először tapasztalta meg igazán az is-teni nagyságot. Úgy gondoltam, pontosan megértettem Sámlit, és térdre estem a királyi szörny képmása előtt.

—Egyszer mi is láthatjuk őket — fogta meg a karom bá-torítólag Sámli, de akkor éppen abban bíztam, hogy ta-lán másképp lesz. Azután persze — ahogy az lenni szokott — megváltoztattam a véleményemet. Talán éppen azért, mert nem kellett obsorlétemmel emelni egyetlen pap fé-nyét sem, aki azután kiment a kimérákkal a városba.

Az Ötkirály-háromboszorkány ünnepének reggelén három kyrvérű főrang is érkezett a kolostorba. Igazán magas becsű kígyópap mindahány, egyenesen a nőpápa Dagh Pietten-i udvarából. Még a helyi elöljárók is épp-hogy hasra nem dobták magukat előttük. Ezek a nagy-urak vetettek azután láthatatlan pányvákat a Csonthalász

81

kiméráira, s vezették őket végig a kikötőn, föl egészen a kyr palotákig, Tharr dicsőségére. És ők is hozták vissza a szörnyeket, amikor leszállt már a nap és csak a csillagok szikráztak Jadil felett.

Nekünk a fényes ünnepségből csak egy lopott kis les-kelődés jutott, mivel a nap java részében a nagy étkező-termet díszítettük a kolostor méltóságos urainak. Én a csontkamra üvegén megfestett káprázatos, isteni állato-kat akartam látni, érezni a belőlük áradó roppant erőt és Tharr hatalmát. Ehelyett egy kisebb kitört ablaknál ku-corogtunk hárman igen kényelmetlenül, mert már csak onnan volt esélyünk bármit is látni a kimérákból — ak-kor vezették el őket a kyrvérű papok. Csupán egy pilla-natra láttam feltűnni az egyik monstrum bakfejét, amint egy kápolna cserépteteje fölött büszkén körültekint, majd tovahalad. Szürkéskék prémmel fedett, ősi jószág volt, s olyan szagfelhőt húzott maga után, amilyet előtte sehol nem éreztem, s úgy is mélyen megmaradt bennem, hogy csak egy foszlányt hozott belőle felénk a szél. Arany és se-lyem szaga volt. Bársonyé, amibe szalmát, ürüléket, vért és kínt vegyítettek.

Felkavaró volt. Nem az ilyen senkiházi obsorkölykök-nek való, mint amilyenek mi voltunk, nem vitás.

Nemhiába neveztek engem a felvigyázóink engedet-len, gonosz kis vakarcsnak, rögtön úgy éreztem, hogy nekem azért ennél több jár, egyszerűen többet érdemel-nék, ha már ennyire tisztelem Tharr mérhetetlen hatal-mát. Azonnal akadt ötletem. Kísérőt is hamar kerítettem, mert az már akkor feltűnt, hogy a fiúk valamiért szíve-sen hősködnek a lányok előtt. Sámli volt a választottam. Hagytam, hogy úgy emlékezzen, az ő ötlete volt. Morr azt mondta, megbolondultunk. Egyelőre visszamentünk a dolgunkra.

82

Éjidon kiosonni az obsorok szállásáról nem volt ugyan veszélytelen, de megoldhatatlan feladat sem. Sámli a hold-fényes kert árnyékai közt várt — ha akkor nem tud meg-lépni a férfiak körletéből, valószínűleg az én bátorságom is elpárolgott volna. De ott támasztotta az egyik jókora patkányszobrot, ahol megbeszéltük, s ha voltak is előtte kételyei, azokat megtartotta magának, s megpróbált ma-gabiztosnak tűnni. Ahogy mondom: még a gyerekférfiak is szeretnek hősködni a kisleányok előtt. No persze, nem mind. Morr nem jött el.

A kimérakert falához észrevétlen eljutni még fényes nappal sem nehéz, ez alkalommal az árnyékok is velünk voltak. Egymásba folyó paplanjuk alatt osontunk, akár a tolvajok, s valóban azok voltunk — ezeréves szabályo-kat szegtünk meg, másoknak rendelt pillantásokat akar-tunk lopni, még ha ez akkor meg sem fordult a fejünkben. Csak egy kis kíváncsiság volt bennünk, nagy adag meg-gondolatlanság és ostoba vakmerőség, semmi más.

Látni akartuk, amit nekünk nem szabad. —Menjél! — intett Sámli. A fal mellett álltunk, aho-

vá eldőlt és csonka szobrokat hordtak valamely obsorok százévekkel ezelőtt. Még a hold is velünk volt — vékony felhőket húzott maga elé fátyolnak, amögül szórta rozs-daszín, halvány fényét.

—Miért én? — kérdeztem suttogva. -Először azért, mert én mondtam, másodjára, mert te

vagy a lány. Nem feleltem, csak összeszorított szájjal felléptem egy

mohos kőarcra. Sámli mintha csak segíteni szeretett vol-na, megtolta a fenekem, s valahogy egészen illetlen hely-re csúszott az ujja. Dühös arccal néztem vissza rá, de csak vigyorgott.

—Mennymá!

83

A túloldalon mindenféle kúszónövényen ereszkedtünk le elég nagy zajjal - ahogy mi megítéltük —, úgyhogy egy darabig csak kucorogtunk egy kisebb fa árnyékában, és próbáltuk megfékezni a szívünk dobogását. Eleget kém-leltük a környéket, hogy úgy gondoljuk, senki nincs ott rajtunk kívül.

A kimérakert fala egy kör alakú teret ölelt át, nagyjá-ból száz lépés átmérőjűt. Volt egy kapuja is — egészen ki-csi a kolostor bejáratához képest - onnan, ahol mi rej-teztünk, nem nagyon lehetett látni. Eltakarták a fák és bokrok, melyek a káosz kedve szerint itt is mindenfelé nőttek, s csak azért nem álltak sűrűbben, mert valamikor az egész körforma teret fehér márvánnyal lefedték. Gir-begurbán felpúposodva feküdtek mindenfelé a kőlapok, s csak a tér közepe felé simultak ismét össze. Kis kőke-rítés volt ott, nekem a derekamig érhetett, azon túl nem engedték az erdőt, kiirtották minden próbálkozását. Leg-belül húsz lépés átmérőjű fekete folt terpeszkedett. Sötét kürtő zuhant ott a föld alá: a kimérák szállásának lejára-ta. Meredek lépcsőt martak az akna falába — a kiválasz-tottak azon a grádicson ereszkedhettek a mélybe, az iste-ni szörnyetegek tágas barlangjáig.

Eszünk ágában sem volt a lépcsőre tenni a lábunkat. Csak a kürtő pereméig akartunk elóvakodni, hogy lepil-lanthassunk, hogy a saját szemünkkel lássuk, hogy iga-zak-e a mendemondák az efféle vermekről. Hogy valóban aranylámpással világítanak odalent a szent állatoknak, hogy arannyal és bársonnyal vannak fedve a falak, s szal-matörekkel a padló. Hogy ezüsttálakból vért itatnak ve-lük, s falra festett ikonok nézik őket meredt szemekkel, mint a templomokban. Hogy mindenféle aranyfüsttel fé-nyes szobrok pásztorolják őket, s azok körül mászkálnak lassú léptekkel szüntelen.

84

Csak a kürtő pereméig óvakodtunk ezért. Amikor átug-rottunk az erdő határát kijelölő kőkerítésen, szinte a ma-radék bátorságom is odalett. Akárha eddig a kerítés visz-szatartotta volna, hirtelen megéreztük a szagukat. Mintha még ezt is sajnálták volna a papok a világ többi részétől.

Lehengerlő volt. Édes és keserű, meleg és tömény, hogy köhögni kezdtem. Gyorsan a számra szorítottam a kezem. Ugyanaz a szag volt, amit a törött ablakon keresztül so-dort felém a szél, de százszor, ezerszer erősebb. Valóban aranynak, selyemnek és bársonynak gondoltam — még ha soha nem is szagoltam ilyet azelőtt — és vérnek, kínnak, szarnak meg húgynak.

Halkan lépkedtünk a perem széléig, akár a kísértetek, aztán lassan lenéztünk. A lélegzetem is elállt. Igaz volt minden az utolsó szóig.

Odalent mászkáltak lassú kimért léptekkel, ráérősen, ahogy a nagy halak úsznak a kikötő mélyebb vizeiben. Az-tán valami történt. Lassan mindegyik megállt, s fejüket csendben felénk fordították.

— Nocsak - hallottuk a hangot a hátunk mögül. Lágy volt, mint a nyári szellő.

Sámli felnyögött mellettem, én voltam olyan hirtelen, hogy meg is fordultam, de visszakaptam a pillantásomat, s remegve ereszkedtem térdre.

Egy pap volt ott, s néhány sötétebb árnyék kicsivel hát-rébb — szerzetesek vagy vérszolgák, nem is számított igazán. Fejét kopaszra borotválta, arcfestése maszatos tintafoltnak rémlett a holdfényben. Fekete shadart viselt, vállainál pik-kelyesre domborították, s bőrből font kígyókat varrtak rá, hogy az egészet ellepték. Halk csizmákkal lépett közelebb.

— Két áldozat egyszerre nem szerencsés — dorombolta. — Melyikőtöket vessük a verembe, s melyiket korbácsol-juk félholtra?

85

Rövid ideig haboztam csak. Megköszörültem a torkom, s kezeimmel jeleztem, hogy úgy értelmezem, kérdésére választ szeretne.

—Dobjátok ezt a gyereket a szent szörnynek, engedel-met! Én beérem a kisebb dicsőséggel is, nagyuram...

—O, ez szép! — nevetett fel a pap. - Ez olyan pimasz, hogy már-már tetszik. - Elkapta az állam, hogy jobban megnézhesse az ábrázatomat.

Sárga volt a szeme, akár a borostyán. —Szóval beéred a kisebb dicsőséggel, te vakarcs? Lehunytam a szemem, úgy suttogtam. —Igen, nagyúr... -Érintetlen vagy még? - kérdezte, és egy kicsit elbi-

zonytalanodtam. —Sajnos nem, nagyúr - hazudtam gyorsan. — Megerő-

szakolt egy obsor tavaly, de már meghalt miatta. De ez a fiú még nem volt senkivel...

—Ám legyen — sziszegte a pap, és Sámli felé fordult, aki remegett, mint a falevél.

Nem mertem felpillantani, és a gombócot, azt az át-kozott gombócot a torkomban sem tudtam sehogy le-nyelni. Sámli nem kiabált, amikor a kiméráknak dob-ták. Talán a szavát vesztette, talán ő is valami hasonlóval tusakodott.

Én viszont hónapokkal később is arra a hangra riad-tam éjszakánként, amiről úgy gondoltam, az a reccsenés lehet, ahogy a lent morgó szörnyetegek letépik Sámli fe-jét. Már amikor egyáltalán aludni tudtam a szétkorbá-csolt hátam miatt.

Kükiivel verettek össze. Nem láttam rajta, hogy sajnált volna. Ez csak egy munka volt neki, olyan, mint össze-szedni a koldusoktól a pénzt. A bamba állat csak vigyor-gott és fröcsögve szidott.

86

— Rohaggy meg! Rohaggyá meg kisszemét... — ilyene-ket morgott, miközben vert. Talán azt gondolta az ostoba, megértem és később majd elfelejtem neki.

Megfogadtam, hogy ha túlélem, megölöm, amiért el-árult.

Sámli még egy darabig kísértett, azután elfelejtettem. Úgy gondoltam, az ő ötlete volt. Magának kereste a bajt. Én inkább a nyugodt álmokat akartam.

Azokra vágyom most is. Óvatosan forgatom a kyr fej-éket.

Beesteledett, s egy nagyobb hombár első emeletén fek-szem. Régen elhagyták már, de nem túl rozoga, megbírja a súlyomat. Körben a falu leégett valamely torzsalkodás-ban már néhány éve — talán a polgárháború egy erősebb csápja vert itt végig -, most nincs itt senki, csak én, meg ez a lyukas tetejű hombár.

Kezemben az ötvösremek sima és hűs. Régi. Idegen. Már-már hiszek anyámnak, de azzal nyugtatom magam, hogy eddig sem esett semmi bajom.

Csak épp az átlagosnál élénkebbek az álmaim, egy rég holt árnyék átkelt a fejembe, és alapos felforgatásba kez-dett odabent. Vannak, akik messzire hajítanák a pán-tot, én azonban nem tehetem. Az Úrnő súgta meg nekem. Amióta megtalált, biztos vagyok benne, hogy Fidiorban a helye.

Ez a legnagyobb gondom. Fogalmam nincs, hol talá-lom, s annak idején anyám sem tudta. Fidior nem olyan természetű, hogy csak úgy megmutassa magát. Kell ke-resnem valakit Jadilban, aki ismeri oda az utat.

Szeretném hinni, hogy talán az árnyék segíteni fog, de érzem, hogy ez önáltatás. A fejéket nézem. Anyám nem merte volna többet a homlokára venni. Elmosolyodom. Tudom, hogy ezúttal nem az engedetlenségem miatt ha-

87

gyom, hogy felkéredzkedjen a halántékomra. Olyan dol-gokról mesél, amelyekről sem anyám, sem Sántabugris nem tudott soha.

Az árnyék egy kyr gyermekasszony. Szeme szürke, mint a viharos tenger, a haja hóból fonva. Nem kölyökobsor. Nem halszagú jadili sikátorból szőtt a legtöbb emléke. Kyr palotákban mozog olyan magabiztossággal, amit sem tanulni, sem utánozni ily finoman nem lehet. Obsorok lé-gióinak parancsol egyetlen szemöldökrándítással, s akkor lát kimérát, amikor csak akar.

A kyr ezüst hűsen megsimít. Lehunyom a szemem, az árnyék felnyitja.

Elindul felém és én egyelőre hagyom, hadd jöjjön.

6.

A délutáni nap finom fényekkel töltötte meg a lakosztályt. Az ablakok egy részét nyitva hagyták, s mivel a Császár-sziget úrnőjének szobái jelenleg szélárnyékban feküdtek, csupán gyenge szellők mozgatták a könnyű selyemfüg-gönyöket.

Alyssya komor arccal, összeszorított szájjal feküdt egy hatalmas kanapén. Jobbra, a lábánál obsarája, Aria ült egy vörös párnán, fehér ruhájában, akár egy nagy gyöngyszem. Abaszisz környékéről származhatott, sápadt arcfestése fur-csa árnyalatot kapott a fűzöld függönyöktől. Alyssya sok mindent elmondott neki, de bármily nagy volt is a készte-tés, nem avatta be mindenbe, a tükör széttörését egyelő-re nem is említette. A női lakrészek obsorainak nagyasz-szonya már órák óta Syshja szokásairól, a suessadyr, az úrnői lakosztály rendjéről, és halk asszonykája titkos dolgairól

88

mesélt. Előtte három kis kosárkában méreteik alapján kü-lönválogatott koralldarabkák hevertek. Rajtuk kívül csak Pyp tartózkodott a teremben. A babarsh egy darabig fi-gyelte őket, egy ideje azonban már összegömbölyödve fe-küdt egy nagy párnán, s aludt. Rozsdaszín pihebundája lassan süllyedt-emelkedett.

—Azt mondd meg nekem, Aria, hogyan bírja itt ki Syshja Morgena nélkül? Vagy én vagyok vak, hogy mást se látok itt, csak a kígyószenteket?

Az obsara elmosolyodott, kerekded arca szinte tündö-költ.

—Van az asszonykámnak jó néhány rejteke. És van azok-ban két hekkája is. Ha akarod, most megmutatom. O ott szokott imádkozni.

- O ! - Alyssya megkönnyebbülten sóhajtott. - Itt van valahol?

—Nem egészen - csóválta a fejét a nő. - A lakosztály külön rejtekében vannak, hogy ne legyenek szem előtt.

—Rendben — biccentett már-már vidáman Alyssya. — Van még néhány kérdésem, és ha befejeztük, kísérj oda!

Úgy lesz, asszonykám. Mire vagy még kíváncsi? —Hol töltött Syshja mostanában sok időt? Úgy értem,

a suessadyrtn kívül... Aria nem habozott sokat a válasszal. -A könyvtárban. Sokat olvasott. —Miket olvasott? —Nem tudom, asszonykám - felelte Aria. - Oda soha

nem kísérhettem el, mindig csak maga ment. Nem is be-szélt róla sokat.

Nővére bizonytalan mosolya derengett fel egy pillanat-ra Alyssya előtt, amint a tükör előtt áll, a melléhez szorí-tott, borszín bársonyba bélelt csomaggal.

—Szóval a könyvtárban.

89

Ária csupán bólintott, keze jól begyakorolt mozdula-tokkal fűzött a koralldarabkákból valami nyakláncfélét.

—Még egy — mondta Alyssya, miközben maga alá hú-zott lábakkal felkuporodott a kanapé sarkába. - Mi van a testőrségemmel? Ki egyáltalán a parancsolójuk?

- O , a pietorok! — nézett fel az obsara. Arcán furcsa mosoly futott át, amit Alyssya nem tudott miként értel-mezni. — Nos, asszonykámnak nincsenek igazán pietorai. Elvileg Arkhatyss concissyr testőrsége látja el a védelmet ezeken a szinteken, aztán... — megvonta a vállát, kecses nyaka finom ívbe hajolt - az utóbbi időben egy pelyhes-állú tíznagy téblábol a bejáratoknál néhány emberével. Az apja kyrvérű és a concissyr belső embereihez tartozik. A ne-ve Phadyrs.

—Kedvel engem? —Asszonykámat mindenki kedveli. — Az obsara arcán

gömbölyű mosoly villant. Alyssya nagyon szeretett volna magának legalább egy keveset ebből a jókedvből. Végül ő maga is elmosolyodott, de ez csak amolyan féloldalas, fé-lénk mozdulat volt, s megcsóválta a fejét.

—O, Syshja... - sóhajtott. — Szeretnék majd beszélni is vele, ezzel a parancsnokkal. Eszem ágában sincs előtte fel-fedni magam, ne aggódj - intett, amikor Aria arcán né-mi bizonytalanság sejlett fel. — Nem. Annyira még nem zavarodtam össze.

Pedig éppen eléggé összekavarodott már minden, keze tanácstalanul gyűrkészte selyemruhája hajtásait. Aludni is hiába próbált, egyszerűen elkerülte az álom, vagy — és ez is gyakran eszébe jutott, míg délelőtt hunyt szemek-kel forgolódott az ágyán — maga a Császár-sziget, maga Sogron nem engedi őt az anthyssra. Távol maradt nővére-itől, távol mindentől...

—Ez a Phadyrs egyszerű pietor, nemde?

90

—Amennyire egy efféle sziget bármely katonája csak egyszerű pietor, akkor igen.

—Sycarrok? Az obsara arcán gödrök termettek a mosolyával, de a

szeme komoly maradt az orgyilkosok említésére. —Ha vannak is efféle népek a szigeten, alighanem csak

az öreg concilatormk van róla tudomása. Meg a magas pa-rancsnokságnak. Én magam nem láttam, nem hallottam őket.

—Nem olyanok, hagy lásd vagy halld őket - suttogta halkan Alyssya. Hangja annyira nyugtalanító volt, hogy Aria önkéntelenül is körülnézett. Azután újra megrázta a fejét.

—Itt ugyan nincsenek — majd még reménykedve hozzá-tette: - Tudnék róla.

Alyssya nem szólt semmit. Ladyr jutott eszébe, azután a másik Császár-sziget, a néhanapján furcsán lebbenő füg-gönyök, a megmagyarázhatatlan hullámok egynémely ár-nyakon, az a bosszantó és félelmetes érzés, hogy tudod, van ott valaki, csak éppen soha meg nem láthatod.

Igaz ugyan, hogy néhány éve császári szolgálatra köte-lezték az összes orgyilkosrendet, de ez csupán azt jelentet-te, hogy a Házak egymás ellen nem fordíthatták őket, a testőri feladataikat továbbra is elláthatták. Nem volt ben-ne biztos, hogy a családháborúkban akadtak-e kötésekkel a Házhoz láncolt sycarrjai a Mern'iccheknek, de az ellen-kezőjére sem emlékezett. Ha voltak is, talán odavesztek a concitatorok belviszályaiban, vagy valamelyik másik ko-molyabb viharban, amely a kyr Házakat az utolsó évek-ben sanyargatta. Valamiért úgy gondolta, jelenlegi hely-zetében ez lenne a legjobb. Ha léteznének, azok & sycarrok minden bizonnyal Arkhatyssnak is engedelmeskednének, nem csak a vén tengernagy-őrgrófnak, és nem akart más,

91

láthatatlan erőket Syshja férje mögött tudni. Épp elég ré-misztő volt így is.

A kyressa keze egy mívesen mart kristályfiolával ját-szott. Belsejében mélykék, álmosan billegő folyadék tán-colt a mozdulataira. Aria kerítette elő az egyik titkos bel-ső rekeszből, amikor Alyssya végre meg merte kérdezni, akad-e Syshjának bármiféle gyógyírja nyugtalanság és ál-matlanság ellen.

Hirtelen mindennél inkább érezte az istennő hiányát. A kígyószemű szentképek és faragások ellenségesen mé-regették, amióta belépett nővére lakosztályaiba - s hiába eresztette le eléjük a selyemlepleket, változatlanul kényel-metlenül érezte magát. Ezek itt másnak tűntek, mint ott-hona hasonló képmásai — vagy csak a nagy távolság és a reménytelenség csúfította el őket.

Talán az álom. Talán az alvás segíthetne. Elgondolkozva nézte a kezében billegő kristályfiolát. Előbb mindenképpen felkeresi Syshja hekkáit. Pyp felnyüszített. Azután felemelte a fejét, az álma el-

illant. Kérdőn nézett Alyssyára, azután hátra a kanapé mögé. Aria a földre borult, kezéből szertegurultak a ko-ralldarabok.

A gyermekasszony megfordult ültében. A bejárat cetfaragásos ajtajában Arkhatyss állt, és mo-

solygott. Alyssya nyelt egyet és lassan felegyenesedett a kana-

péról. —Kiváló a napsütés, miért rejti magát függönyök mö-

gé az én világszép suessám? —Uram...? - bizonytalanul hajolt meg a férfi felé. —Mindenképpen látnom kellett, asszonyom — lépett

beljebb a concissyr. Alyssya hirtelen nem tudta, mitévő le-gyen. Már az meglepte, hogy a kyr csak úgy bejelentés

92

nélkül beléphetett ide. Az ő férje, Luchyuss soha nem en-gedett volna meg magának hasonlót. Arkhatyss zavarta-lanul sétált beljebb, szeme sarkából gyors pillantásokkal mérte fel felesége lakosztályát, az elfátyolozott, kígyósze-mű szenteket. A földön hasaló nőre és a babarshta. ügyet sem vetett. Alyssya lélegzete felgyorsult, a szíve mint-ha megbolondult volna. Kezét, remegését álcázandó, dreggise hajtásai közé rejtette. - Akadt némi ellentétünk ma reggel, asszonyom, s a gondolat nem hagy nyugodni, hogy esetleg félreértett valamit.

Furcsa, fenyegetéssel terhes volt a levegő, ami a férfi-val jött. Lassan gomolygott elő, mint valami láthatatlan köpönyeg.

- N o s . . . - kezdte Alyssya, de Arkhatyss folytatta. —És ebből a félreértésből esetleg téves következtetése-

ket vonhatna le. Széles mosollyal bámult Alyssyára. A kyressát kis híján

kirázta a hideg. Ezt az Arkhatysst már ismerte. O volt ott Syshja mellett a nagyobb ünnepeken, amikor személyesen is találkozhattak. Ez a férfi bukkant fel öccsével együtt az Összetartozás hetének báljain, vagy a nemesség nagy pompával kísért mulatságain, a shuluri császári udvarba tett kötelező látogatásokkor. Őt festette meg gyerekként az az ismeretlen mester a mozgófestményen.

—Éppen emiatt kérném az én suessám&t, tiszteljen meg azzal ma este, hogy együtt költi el velem a vacsoráját a kö-zös ebédlőnkben.

—Hogy tisztázzuk ezt a.. . - rekedten szólt Alyssya hangja.

—O, nem hiszem, hogy bármit is tisztáznunk kellene — mosolygott Arkhatyss —, hiszen az azt jelentené, hogy véleménykülönbségünk akadt, nem igaz? Hát akadt ne-künk ilyesmi, asszonyom?

93

- N e m — hajtotta le a fejét Alyssya. A szíve a torkában dobogott.

— Ezt akár vehetem akkor beleegyezésnek is? - kérdez-te a férfi. — Mármint a vacsorával kapcsolatosan. Igazán pompás lezárása lehetne a mai napnak, s hogy ezt egy szép hölgy társaságában tehetném, mértéken felül elége-dettséggel töltene el.

Nem mondanád inkább, legalább egyszer, hogy bo-csánat — mondta volna legszívesebben Alyssya, de hall-gatott. Az erejét gyűjtögette, hogy Arkhatyssra nézzen. Hogy a férfi ne vehessen észre semmit. Hogy ne gyana-kodjon. Már Syshja ruháit viselte, az ő illatát használta, s bár Aria azt mondta, megkülönböztethetetlenek az ő asz-szonykájával, még mindig nem hitte, hogy a kyr nem lát át az álcán.

-Nos? - lépett közelebb a férfi, hogy Alyssya önkén-telenül is levegőért kapott. — Ohohhó, hát nem harapok én — nézett rá Arkhatyss fagyott mosollyal, hogy meg-dermedni tűnt tőle a levegő. - Vagy mégis? Micsoda fel-tételezés ez, asszonyom? Szóval — lassan elindult kifelé, mintha máris vége lenne a beszélgetésnek -, remélem, számíthatok önre.

Egykedvűn sétált, egyenként emelve föl a selyemleple-ket a kígyószemű szobrokról és szentképekről.

—Igen... uram — felelte a kyressa —, megnyugodhat, ott leszek. — Mintha megtalálta volna végre a hangját. Akár-ha elmúlt volna a rossz varázs, amit a férfi hozott magá-val. Egyenesen állt, nézte, mint szabadítja ki a sogronita festményeket a kyr.

—Ezeket a szenteket pedig ne takargassa! — állt meg az ajtóban a concissyr. — Ne hagyja őket a sötétben, nem érdemlik. Azt hiszem, erre is felhívtam már a figyelmét egyszer.

9 4

—Értem - mondta Alyssya. —Obsor, húzd szét itt a függönyöket! — vakkantott a

hasaló nőnek hirtelen más hangon, keményen, mire Aria rögtön ugrott is, s nagy buzgalommal kezdte összevonni a fűzöld, könnyű selymeket. — Meg lehet itt vakulni!

—Azonkívül - fordult vissza a cetfaragásos ajtóból a kyr - a mai vacsorán feltétlenül szeretnék mutatni vala-mit az én suessámnak. Rendkívül tanulságos lesz, nem szeretném, ha elmulasztaná.

—Köszönöm, uram — hajolt meg Alyssya. — Mint már említettem, elfogadom a meghívását.

—Hát persze, hogy elfogadja. Remek - mosolygott még egy utolsót Arkhatyss. — Várom a cin órájában.

Halkan távozott, mint a macskák. Alyssya nagyot fújtatva rogyott vissza a kanapéra. Dü-

hösen intett az obsarának, s olyan hangon rivallt rá, hogy még magát is meglepte vele.

—Hagyd már békén azokat a függönyöket, a minde-nedet!

-Ahogy óhajtod, suessa - hajolt meg rögtön Aria. Csend ült a szobára, amíg a rabszolgák nagyasszonya visszaku-porodott a párnára, s szótlanul elkezdte összeszedegetni a szétszórt korallokat.

Pyp kunkorodott valahogy oda a gyermekasszony lá-baihoz rozsdaszín puhasággal.

Baj van? Valami baj van? Alyssya összeborzolta a bundáját. Nem, nincs baj, Pyp. Nincs semmi baj. A kis állat tűnődni látszott. Ide-oda járatta a tekinte-

tét a jelenlevőkön. A concissyr nagyon komoly ember. Pyp tiszteli. —Hát csak tiszteld is — mondta Alyssya, s megsimogat-

ta a kis állat fejét. — Tiszteld, s akkor nem lesz baj...

95

Nem lett könnyebb a helyzet egy csöppet sem. Alyssya nem tudta eldönteni, hogy Arkhatyss most volt-e ijesz-tőbb, vagy amikor őrjöngve darabokra rúgta a tükröt.

Elgondolkodva vette kézbe ismét a kristályfiolát. A nyu-godt álmokat. A nővéreivel való beszélgetés lehetőségét. Anyja érintését.

Igen, anya majd mindent megold - gondolta, de fenn-hangon csak annyi mondott:

—A cin órájában. Mennyi időnk van addig? Az arany órája van épp míilóban — szólt a babarsb szellem-

hangja, míg a kis teremtmény kipillogott a napsütésre. — Még két óra addig, Syshja úrnő.

—Akkor most nem alhatok el, nem igaz? —Tartok tőle, asszonykám — mondta Aria. — Olyan len-

nél a vacsorára, mint akit összegyűrtek. Hagyd azt a má-konyt éjszakára.

—O, a csuda vigye el! - csattant fel Alyssya, és a ka-napéhoz vágta az üvegcsét, hogy messze pördült, de nem tört el. Pyp ment érte, s óvatos mozdulattal hozta vissza, de Áriának adta. - O, hogy rothadjon el az egész! — kia-bálta Alyssya, s gondolkodott, miféle káromkodást ismer még. — Szar! Tharr retkes fasza!

Pyp és az obsara csöndben figyelték. Végül a nő ment oda hozzá, és óvatosan átölelte. Alyssya nem húzódott el.

-Semmi baj, asszonykám is megmondta, hogy nem lesz baj! Akkor pedig nem lesz. Azután pedig megérkezik az én kis suessám, és minden rendbe jön.

—Nem jön — mondta száraz hangon Alyssya. — Syshja soha többé nem jön vissza.

Halkan mondta és lassan, hogy végre Pypnek és Áriá-nak is fájjon valami.

96

A kyr gyermekasszony már értette, miért üzent a láto-gatása után Arkhatyss az öltöztetőinek, hogy suessa Syshja ma este azt akarja, lángvörös dreggist hajtogassanak ne-ki. Nem csupán arról volt szó, hogy Sogron színeibe akar-ja kényszeríteni. Az egész vacsorát három színre — vörösre, feketére és fehérre komponálták a concissyr udvarmesterei. Bár az arcfestését külön nem határozták meg, de — talán önkéntelenül is — sikerült a kedvükre tenni, amikor egy-szerű fehéret választott a szürke szemeihez. Mindenféle másodlagos jelentéssel felruházott foltok és színek sem ke-rültek bőrére, csupán egy kevés csillogó felszínt akart még magának, amitől oly sima és egységes felületet kapott az arca, mintha hófehér porcelánmaszkot viselne. Ugyanígy a fülei, kezei, ajkai is fehérek lettek, csupán a szája mélye, a nyelve maradt rózsaszín és vörös, akár egy seb. De nem sokat beszélt, és nem mosolygott úgy, hogy ez látható is legyen. Hószín haját dupla kontyba rendezték a hajfonói, s igazgyönggyel ékes ezüsthálóval fogták le

Arkhatyss a karját ajánlotta neki, mielőtt átmentek volna az ebédlőbe, s ő nagyot sóhajtott, de elfogadta. A kyr érintésébe majd' beleborzongott, de szerencsére uralkodni tudott magán, s beléptek a tengeri sárkányokkal és a Ház más címerállataival faragott ajtón.

Az ebédlő olyan volt, mintha egy kisebb hajót építet-tek volna a Császár-sziget felső szintjeibe. Hatalmas, ko-romszín terembe kerültek. íves falai, akárha hajóbordák mentén görbülnének, fekete, tompa fényű lakkal csilla-nón hajoltak a mennyezetig. Ott vaskos gerenda futott végig középen, arról három ezerkarú tartó függeszkedett alá borvörös gyertyákkal — libbenő, szikrázó fényekkel és édes illatokkal szórták tele a termet. Hátul, a terem mé-

97

lyében, ahová már a nagyasztal sem ért el, karakkák pa-rancsnoki termeihez méltó taterkély tündökölt a gyertya-fényben sokszorosan összetett kerek ablakokkal és vérszín függönyökkel. A spirálkarokba fogott kristályüveg táb-lák előtt csontszín ruhákba öltöztetett samballazzv&V.a.K ült fekete zsámolyokon, a pár belépésére felemelkedtek és meghajtották magukat. Arkhatyss intett, hogy kezdhetik. A vezérszólamot éneklő nő még mélyebbre hajtotta magát, és nemsokára felcsendült kellemes hangja. A hangszerek nekibátorodva követték.

Az erkély emelvényéről hófehér cetprém bukott a lép-csőkre, s feküdt kiterítve egészen a nagyasztalig. Húsz lé-pés hossza sörteszőrű bunda, a koponyát benne hagyták a trófea kikészítői. A concissyr karszéke mögött vicsorgott.

A falakra végestelen-végig óriásira tátott állkapcsokat erősítettek. Alyssya próbálta leplezni a megdöbbenését, de nem volt biztos benne, hogy sikerült. A közép-északi concitator Császár-szigetén is látott hatalmas cápatrófeákat, de azok mindegyike eltörpült ezek mellett. A gyermek-asszony itt a legkisebbikben is állva elfért volna, egynémely csontfehér fogak pedig a karjánál is jóval nagyobbnak rém-lettek. Már elég ideje élt a tengereken ahhoz, hogy egy pil-lanatra gondolatban meghajoljon a Keleti-óceán végtelen mélységei előtt. Az a hely, amely ilyen szörnyetegeket ad magából, mindenképpen megérdemli a tiszteletet.

A nagyasztal a mennyezet gerendájával egy vonalban, ám a hátsó falhoz közelebb futott végig a termen, jóko-ra szabad teret engedve így a tánchoz vagy egyéb úri mu-latsághoz a túloldalon. Körülötte delfinbőrrel vont kar-székek sorakoztak. Ezúttal hét személyre terítettek, fehér selymekkel, korallszín tálakkal és fekete-ezüst étkészlet-tel. A terem berendezését néhány koromszínre és jajvörös-re festett obsor egészítette ki. Egynéhány közülük a falak

98

mentén kuporgott négykézláb, hogy zsámolynak is lehes-sen használni, másokat kisebb szoborcsoportokká rendez-tek, s úgy várták a vendégeket, akárha díszek vagy egy csokor virág lennének - reménykedve, hogy tetszést arat-nak majd.

Ám a vendégeket egyelőre nem engedték még be, csu-pán a házigazda és felesége sétált az asztalhoz. A szol-gák óvatosan alájuk igazították a delfinbőrös karszékeket. Arkhatyss a prémescet koponyának háttal, az asztalfőn foglalt helyet, Alyssya a jobbján - ha felpillantott, látta az asztalra is árnyékot vető egyik roppant állkapocs csont-szín íveit. És még valamit észrevett, ami talán jobb, ha rejtve maradt volna.

Arkhatyss balján, pont úgy igazítva, hogy kézre essen, egy kisebb ostor nyelét látta. A feltekert fegyvert az asztal egyik lábához erősítették. Azután a szolga úgy igazította a leomló selyemabroszt, hogy a marásra kész, bőrből font kígyó eltűnjön alatta.

A kyr elégedetten nézett végig a termen. Úgy tűnt, ez-úttal minden a kedve szerint alakult. Az asztal hosszán öblös tálalóedények sorakoztak az első fogással. Fölöttük vörös lángok hajladoztak, az étel halkan, illatosan serce-gett. Ha majd elhal a tűz, akár kezdhetik is. A férfi pil-lantása hirtelen Alyssya nyakára esett, hogy a kyressa egé-szen kényelmetlenül érezte magát.

-Megkérdhetem az én elbűvölő feleségem - kezdte Arkhatyss —, miért nem láthatók a forradásai?

Alyssya nyelt egyet. —Jó testfestőim vannak, uram — felelte rövid hallgatás

után. Végtelennek tűnt. — Az ilyen sérüléseket mások bálokon mutogatják, asz-

szonyom. Igaz, inkább a férfinép. - Az evőeszközöket ren-dezgette maga előtt.

99

Talán ez a szenvtelen mozdulat volt, ami végül vala-mit csak megkeményített Alyssyában. Mély levegőt vett.

-Kíván még sértegetni, uram? Mert akkor úgy készü-lök - mondta. Ezúttal állta a férfi pillantását. Összeszorí-totta az ajkát. Porcelán arcfestésében úgy tűnt, egyálta-lán nincs is szája.

Arkhatyss nagy szemeket meresztett rá, vörössel festett szemöldöke magasra szaladt. Megfeszült az álla, az izmok kidomborodtak rajta, s Alyssya szinte már hallani is vélte az undorító csikorgást, de végül csak pökhendi mosoly je-lent meg a férfi ajka körül.

-Ugyan, ne rontsa már el ezt a remek estét, asszo-nyom. Vendégeink is lesznek.

Tapsolt, hogy beengedhetik őket. A vendégek kivétel nélkül férfiak voltak, s mindany-

nyian vörösbe, illetve feketébe öltöztek, akárcsak a házi-gazdák. Arkhatyss nem mutatott be közülük senkit, úgy-hogy Alyssya feltételezte, mindannyiukat ismeri. Aria elmondása alapján kettőt tudott azonosítani közülük, s mint később megállapította, a többiek nem is igazán ér-demelnek figyelmet. Azok csak a concissyr hű kutyái vol-tak, akik készséggel nevettek mindenen, amiről úgy gon-dolták, a tengernagy-őrgróf fia jókedvében nyilatkozott.

Az egyik férfi, akit felismerni vélt a kyr nagyúr bal-ján, Alyssyával szemközt foglalt helyet, s olyan tapin-tatlan, vízkék szemekkel s érzéketlen arccal fürkészte a gyermekasszonyt, hogy azt ezúttal valóban kirázta a hi-deg. A férfi fekete hullámokkal rajzoltatta meg magát az alkalomra. Szája elbiggyedt, hószín üstökét válláig vá-gatta és egyenesre fésültette. Középkorú lehetett, affé-le mosollyal, ami miatt nem szívesen üldögélt a közelé-ben senki.

Sabryg, a Császár-sziget első magitora.

lOO

Aria szerint kyrként viselkedett, s mindenben igyeke-zett annak is látszani, de csupán kyrvérű volt, egy nyu-gatvégi nagymagitor fattya, akit nem elsősorban a szár-mazása, sokkal inkább mágikus hatalma juttatott a Császár-szigetre.

Alyssya nem merte a férfira emelni a tekintetét, ne-hogy árulója legyen. A kyrvérű azonban nem sok időt vesztegetett az ifjú suessára, néhány felejthető, suta bók után leginkább a tányérjára és pengeéles késeire összpon-tosított. Közönyösen, kíméletlen pontossággal darabolt és aprított. A gyermekasszony továbbra is kerülte a pillantá-sát, s azzal próbálta nyugtatni magát, hogy alighanem a másik úgy véli, reggel ugyanaz a személy lépett vissza a myressassyr tükörfolyosójára, aki néhány minutummal ko-rábban megérkezett. Nem állt erős lábakon a feltételezés, ám arra elegendőnek bizonyult, hogy az est úrnője las-sacskán ura legyen a lélegzetének, és pihegéssé csillapítsa.

A másik férfi, akit az obsara meséi alapján Alyssya is-merősnek gondolt, napcserzette arcú kyr volt, tengerész-mód egy varkocsba fogott hamuszín hajjal. Rangjelzései alapján centarior, kisebb flotta parancsnoka, Aria elmon-dása szerint Mynryr Othebys-on Lydshe§syl, a sziget egyik legfiatalabb kapitánya. Családja régről az on-Mern'icch Ház csatlósa volt, apja igazi legenda, a családháborúk végjátékának hőse.

Mynryr kapitány Alyssyával átellenben ült, kettővel a boszorkánymester mellett. Alig viselt arcfestést, s szem-látomást kissé kényelmetlenül érezte magát a társaság-ban. Mint később kiderült, Arkhatyss kedvenc hajójának a parancsnoka volt, és nemrég érkezett vissza egy hosz-szabb útról. Időről időre Alyssya pillantását kereste, majd arrébb röppent a tekintete, mintha csak nem találna va-lamit az asztalon. Máskor hosszan rajta felejtette a sze-

101

mét, akárha delej vonzaná, hogy a kyressának olyan érzé-se támadt, talán mondana valamit, talán jobban ismerik egymást Syshjával, semmint azt az üdvözlő meghajlásból gondolhatta volna.

Egyebekben az est lehangoló volt. A szolgák fáradhatatlanul hordták az ínycsiklandó fo-

gásokat, egyiket a másik után. Halhúsból készített fel-fújtakat, miket tört agyvelővel és tojással gőzöltek, a te-tejére pedig apró medúzákat sütöttek; borban, hallében és olajban főtt fűszeres delfingombócokat; méhsörrel és aszúborral párolt halakat roppant serpenyőkben; sült murénákat háromféle mártással; babérral, mézzel és bors-sal ízesített főtt tengeri sünöket s minden mást, amivel a Keleti-óceán és a Császár-sziget tengeri kertjei csak kedveskedni bírtak. De Alyssyának semmi nem ízlett igazán.

Nem a szakácsokkal vagy a körbe-körbejáró, zamatos italokkal volt baja. Máshol szeretett volna lenni és kész. Nem akart együtt enni se Arkhatyss-szal, se a magitorral, se a concitatorh egyetlen talpnyalójával. Látni se bírta őket. Luchyusst akarta, Shost és a saját otthonát.

Zavart volt és szétszórt, többször előfordult, hogy „fér-je" kérdésére csak másodszorra válaszolt vagy még úgy sem, csak biccentett és tovább piszkálta filigrándíszes vil-lájával az elé rakott ételeket. Kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy érdeklődve és okosan szóljon hozzá az Arkhatyss által felvetett kérdésekhez.

Otthon jártak a gondolatai, Ladyrban és nővéreinél. Elkeseredetten próbált kitalálni valamit, hogy miként menekedhetne meg szorult helyzetéből — lehetőleg úgy, hogy Syshjának minél kevesebb baja származzon a dolog-ból. Természetesen nem jutott semmi az eszébe azon kí-vül, hogy elveszett, hogy mindennek vége, s néha legszí-

102

vesebben belecsapott volna a tányérjába, hogy legalább a mártásban úszó halakon elégtételt vegyen, amiért itt kell lennie. Egyetlen öröme az volt, hogy vacsora előtt végre imádkozhatott az Úrnőhöz a közbenjáróján, Ilho Mantarin keresztül a lakosztály egy titkos zugában. Re-mélte, hogy meghallgatásra talál.

Álcája, úgy tűnt, tökéletesen működik, egyetlen gya-nús pillantást nem kapott, Arkhatyss csahos kutyái elé-gedetten vedeltek, csupán a kapitány és a vízkék szemű magitor tartott mértéket. Sabryg elbiggyedő mosolya azonban még akkor is nyugtalanító volt, ha csak ritkán részeltette benne őt. A boszorkánymester hideg és számí-tó kisugárzást árasztott magából. Keze mesteri, kifino-mult módon forgatta az éles késeket, nem ejtett egyetlen fölösleges mozdulatot sem, nem akadt meg csonton, por-con vagy szálkán, kínos pontossággal vágott és nyesett, hogy Alyssya egészen elborzadt a hatékonyságától.

A samballazznekar lassú, andalító dalokkal készült az estére, mágikus összhangzatokkal és csavaros dallamve-zetéssel, hogy más körülmények között az ifjú suessa nagy örömét lelte volna az előadásukban, de ez nem az az este volt. Arkhatyss kutyafalkája mind jobban elengedte ma-gát, a délvidéki erős borok — még ha vízzel keverve itták is őket — előbb-utóbb megtették hatásukat. Előkerültek a faragatlan viccek meg a durva tengerésztréfák, és Alyssya végül már azért is hálás volt, hogy a concissyr nem vele fog-lalkozik.

Tekintetét lesütötte, s látszólag az előtte fekvő ételre összpontosított, de mást sem akart, mint nem meghalla-ni az otrombaságokat, túlélni a vacsorát, és azt, hogy leg-alább az anyja legyen itt valami mód, hogy kimenekítse innen a világ végéről. Beszéljen az öreg concitatorrÁ, vagy tegyen, ami csak eszébe jut. Amikor már egészen elkese-

103

redett, nem maradt neki más, csak az ifjú centarior finom, tartózkodó pillantásai.

Mynryr kapitány bátortalan érdeklődése, csendes ma-gánya az est folyamán olyan lett Alyssyának, akár egy mentőöv. Nem nevetett harsányan társaival egy-egy vas-kosabb tréfa hallatán, szemmel láthatóan feszélyezte a többiek viselkedése, az, hogy mi mindent megengednek maguknak egy hölgy társaságában, s amikor először hosz-szabban megszólalt, akkor is mások nevében kért elnézést.

— Bocsássa meg nekik, suessa - mondta, amikor elült egy harsány nevetés. A szolgák vörösre főtt, gőzölgő ta-risznyarákokat hoztak, ollóik húsát fűszeres mártással töl-tötték vissza páncéljukba. - Fegyvertársaimnak ritkán akad alkalmuk finom női társaságban forgolódni.

— Ugyan, on-Lydshe§syl — intett Arkhatyss, miközben fehér selymekkel törölte le szájáról a vérszín szószokat —, ne akarj zavarba hozni bennünket! Suessa Syshja kemény asszony és szereti a tengerészbeszédet, nem igaz? — nézett jobbjára.

Alyssya letette a villáit, úgy nézett a kapitányra. - í g y igaz — mondta halkan. — Valójában rajongok az

efféle modortalanságokért. -Syshja! — csattant fel rögtön mellette a concissyr. —

A vendégeink nem ilyen szavakat érdemelnek! —Elnézést, ha bárkit megbántottam volna az urak kö-

zül — kezdte Alyssya -, valóban ritkán kerülök efféle fér-fias társaságba...

—Ugyan, suessa — szólalt meg ismét Mynryr kapitány —, ne mentegetőzzék, kérem... Ez olyan... olyan... Nem va-ló önhöz. Nekünk kell elnézést kérni faragatlan viselke-désünkért. Én... én igazán...

-Hagyjad csak, on-Lydshe§syl - vágott közbe Arkha-tyss —, szót sem érdemel.

1 0 4

Ó, Morgena, ez szerelmes Syshjába! — gondolta Alyssya, és már nem is törődött Arkhatyss-szal. Az est folyamán először elmosolyodott. Porcelánfestése fényesen villant a kapitány felé, mire a centarior elkapta a tekintetét és za-vart mozdulatokkal kezdett turkálni egy rák immáron üres páncéljában. Belé van habarodva - állapította meg magában a kyressa. Bár az asszonyi művészetek tanulásá-nak sem szentelt kitüntetett figyelmet — s házasságköté-se után erre már alkalma sem volt —, Alyssya az ilyesmit jó eséllyel azonosítani tudta. Ez az elsők között volt, amit anyjától komolyan kérdezett, s onnantól azt leste, ki ki-nek csavarta el a fejét Ladyrban. Ez alkalommal sem min-dig lehetett észrevenni, de a centarior rendkívül ügyetle-nül próbálta álcázni az érzéseit, és sorra vonultatta fel a legmeggyőzőbb jeleket.

Alyssya kíváncsi lett volna, ki nem veszi észre, és hir-telen megijedt. Megsajnálta az ifjú kapitányt, amiért ilyen sebezhető és védtelen itt a cápaállkapcsokkal zabáló raga-dozók között. Nem akarta, hogy bármi baja essen - ő volt az egyetlen ez idáig, aki az obsorokon kívül kedvesen né-zett rá. A többieknek azonban semmi nem tűnt fel mind-abból, ami az ifjú suessának szemet szúrt. Ettek és ittak to-vább. Alyssya nagy nehezen végül rászánta magát, hogy háziasszonyi szerepe szerint meg is szólaljon. Próbált vala-mi olyan témát találni, amivel nem tévedhet túl nagyot. A hangja erősebb és bátrabb volt, mint remélte:

- Kapitány! - fordult a fiatal kyrhez. - Hogy van meg-elégedve a hajójával?

Tapasztalatai szerint ez olyan kérdés volt, ami elegendő beszédre ad okot a tengerésznépek körében. Mynryr on-Lydshe§syl leeresztette evőeszközeit, zavartan köhintett, s utána nézett csak Alyssyára.

- Nos, s/tessa...

105

—Azaz az én hajómmal, úgy érti? — vágott közbe Ark-hatyss.

—Igen... - felelte Alyssya -, arra a hajóra gondolok. —A Mantyra a flotta legjobb hajója, suessa — mondta a

kapitány végül. - Igazán semmi panaszom nem lehet rá. Gyors, megbízható, és szép. Minden kapitány büszke le-hetne rá.

—O, végül csak ide jutottunk — mormogta elégedetten Arkhatyss. — Nem így akartam hozzáfogni, de mindegy is. Ez az, kapitány, meséljen nekünk a visszaútjáról! Úgy hallottuk, nem volt egyszerű.

—Nos, conássysr, valóban nem. A külső viharzónák mind azt mutatták, hogy egy igazi orzóövezet közelít, s ne-künk mihamarabb biztos helyre kellett indulnunk.

—Orzóvihar? - kérdezte Alyssya. - Igen, suessa - nézett rá komolyan az ifjú kapitány. —Az meglehetősen kellemetlen lehet. Kibírná a ha-

jója? —Nos, az orzóviharokban, mint bizonyára tudja, nem

is a hajók vannak kitéve a legnagyobb veszedelemnek, sokkal inkább a legénység. Bár ami a Mantyrát illeti, itt még ez sem mondható el igazán. Rendkívül ellenálló má-gikus védelemmel építették. - Azután szinte szégyenlő-sen még megsimogatta a nyakában lógó ezüstmedált. — És ez is sokat segít.

—Mégsem fordultak azonnal vissza - vetette közbe Ark-hatyss kemény hangon.

—így igaz, uram — fordult felé a kapitány. — Az ön öcs-cse zászlóshajójáról olyan parancsot kaptunk, hogy pró-báljunk megkeresni egy bajba jutott karakkát, amelyik valahol az örvényvizek környékén rekedt. A kormánymű-ve tönkrement, és a hidegáram mentén sodródott a kül-ső tengerek felé.

106

-Megtalálták őket? - kérdezte Alyssya, aki hirtelen azt vette észre, hogy még érdekli is a történet, s nem csu-pán a kapitány hangját szeretné hallani.

- Igen, suessa. Megtaláltuk őket, s jó néhányukat a fe-délzetünkre is vettük. A többiek ott maradtak. Vállalták a veszedelmet, de mindenképp meg akarták menteni a hajót. Három ácsomat is a rendelkezésükre bocsátottam, hogy segítsenek megjavítani a kormányművet.

—És sikerült nekik? —Nem tudom, asszonyom - vallotta be kelletlenül a ka-

pitány. — A külső vihargyűrűk addigra már elértek ben-nünket, s a biztonságunk érdekében indulnunk kellett vissza.

-Mennyi időt vesztegettek el ott, kapitány? - kérdezte Arkhatyss hirtelen. A hangja hideg volt. Fenyegető.

—Két napot, uram. —Ahelyett, hogy azonnal indultak volna vissza a szi-

getre? - U r a m , mint már említettem, az ön öccsétől, Salla-

myndtől kaptuk az utasítást, hogy tegyünk kitérőt... —Az istenekre! Tudom, hogy az az átkozott öcsém ad-

ta a parancsokat, de azt tudnia kellett, kapitány, hogy a Mantyra az én hajóm!

—De hát ők voltak a közelben, és megmentették annak a karakkának a legénységét...

—Ne szólj bele, Syshja! - csattant a concissyr hangja, hogy Alyssya összerezzent. — Nem értesz hozzá! Vagy mégis?

A kyr gyermekasszony lehajtotta a fejét. Az ivócimbo-rák is elcsendesedtek. Csak Arkhatyss ujjainak dobolása hallatszott az asztalon. Azután más is.

Krak, krak, krak... Alyssya megborzongott. Nem mert feltekinteni.

107

—Nem. Valóban nem értek hozzá, uram. —Remek. Akkor innen folytassuk, kapitány! A késleke-

dés miatt kitérőre kényszerült, ha jól tudom. —így igaz, uram. A túlsúly miatt nehezebben halad-

tunk a kelleténél. Dönthettünk, hogy a nyílt vízen pró-bálunk előnyt szerezni, vagy átvágunk a Tűk felé, hogy a szirtek felfogják a hátunk mögött a vihar nagyját.

—Ah, a Tűk felé? — Arkhatyss hangja gunyorosan csen-gett. - A környék legveszélyesebb vizeire merészkedtek, hogy azok menedéket nyújtsanak? Ez nem hangzik túl jól, kapitány...

Krak, krak, krak... —Nem igazán volt más választásunk, uram. És végül

sikerrel jártunk. Alyssya önkéntelenül is megkönnyebbülten sóhajtott

fel. —Sikerrel jártak? Szóval maga sikernek nevezi azt, hogy

összetörte a hajómat? A kapitány egy darabig hallgatott, mielőtt válaszolt

volna. —Igen, uram. Mindenki megmenekült. És nem, uram,

nem törtük össze a hajóját. Épségben megérkezett és most is az alsó dokkokban van. Ön is látta.

—Én azt láttam, kapitány, hogy a Mantyra, az én Man-tyrám bal oldalán három lépés hosszan lemorzsolódott a külső díszburkolat, s ötlépésnyit a jobb oldalon is. Én ezt úgy értelmezem, hogy a hajómat összetörték.

Krak, krak, krak... —Az istenek velünk voltak, uram. És a kormány tiszt is

igazán kitett magáért. Oda is veszhettünk volna. —Ó, igen, a cyrdartar. Jó, hogy őt is említi, kapitány.

Ha jók az értesüléseim, ő javasolta, hogy próbálkozzanak meg a Tűk környékén.

108

A kapitány megköszörülte a torkát, de állta a kyr nagy-úr tekintetét. Alyssya szeretett volna visszavonulni a szo-bájába. Tartott tőle, hogy most következik az, amit Ark-hatyss meg akart neki mutatni.

—Valóban ő vetette fel, amikor a tisztekkel megbeszél-tük a helyzetet, de a döntés közös volt.

- N e m , kapitány - csikorogta Arkhatyss. - A döntés az öné volt.

—A végső szót kétségtelenül én mondtam ki, uram. —Legalább ebben egyetértünk, centarior. Arkhatyss összeillesztette ujjai végét, úgy fürkészte a

kapitányt. —Mit csináljak most önnel, Mynryr? -Vállalom a felelősséget, uram. —O, persze, hogy vállalja - mosolygott hidegen a con-

cissyr. — Megjegyzem, rosszul venné ki magát, ha nem így tenne. Egy leckére legalábbis mindez feljogosítja. — Osz-szecsücsörített ajkakkal vizslatta az ifjú tisztet. - Remé-lem okulására szolgál majd. Hogy ne mondhassa legköze-lebb, nem szóltam jó előre.

Intett a samballazenészeknek, mire elhalt az andalító muzsika.

- I t t van már a cyrdartar? - kérdezte az ajtónállóktól. Az obsorok meghajlással jelezték, hogy minden az utasí-tásai szerint történt. - Rendben. Küldjétek be!

Krak, krak, krak. Halk árnyakkal tárult fel az ebédlő faragott ajtaja, akár

egy nagy, finom virág. A kormánytiszt odakint várakozott a falikarok rebbe-

nő fényében. Magas, vállas kyr volt, egyetlen varkocsba fo-gott vasderes hajjal. Könnyű tengerészvértet viselt, sisakját kezében tartotta. Fémből domborított sárkánykígyók mu-tatták rajta, hogy a távol-keleti concitator flottájához tarto-

109

zik. Meghajolt, miután belépett, s egészen a nagy aszta-lig jött előre. Lába alatt halkan sóhajtozott a fekete padló.

Idősebb, büszke tartású férfi volt, arcára kemény ránco-kat véstek a tengeri szelek, barnára sütötte a nap. Frissen borotválkozott, csupán egy vékony szakállat hagyott az állán, ez ezüstgyűrűkkel összefogva ereszkedett alá, egé-szen a mellkasáig.

—Cyrdartar? — nézett rá komoran Arkhatyss. —Uram... - biccentett a kyr. —Ön, kormánytiszt, összetörte egy hajómat — mond-

ta a tengernagy-őrgróf fia. Halkan, keményen szólt, olyan volt, akár egy ítélet.

-A hajóját biztonságban meghoztam a Császár-sziget-re, uram.

—Ön összetörte egy hajómat! — csattant fel Arkhatyss, s hirtelen felállt. A szolgáknak nem maradt idejük, hogy elhúzzák alóla a delfinbőrös karszéket - morogva lökő-dött hátra a monstrum. — Pontosabban a kedvenc hajómat!

Krak, krak, krak. A fogcsikorgás volt az egyetlen zaj az ebédlőben. Azu-

tán, ahogy valaki letesz egy villát. Csengőn koccant a tá-nyérhoz.

—Mit tud mindehhez hozzáfűzni? —Engedelmével, uram, a hajóácsok állítása szerint há-

rom nap elegendő a burkolat megjavításához. Olyan lesz, mint új korában.

—Neeem! — ordított Arkhatyss. - Nem lesz olyan, cyr-dartar!

Alyssyát olyan hirtelen érte a kiáltás, hogy összerezzent. Szemben vele Sabryg meg sem moccant. A boszorkány-mester vízkék szeme pislantás nélkül méregette. A kyr gyermekasszony sem érdeklődést, sem közönyt nem lá-tott benne. Kígyótekintetet csupán. Kénytelen volt a kor-

IIO

mánytisztre nézni inkább — próbált úgy tenni, mintha a magitor pillantása nem rántotta volna görcsbe a gyomrát.

Arkhatyss az asztalra csapott, hogy egymáshoz csen-dült minden teríték és tálalóedény. Két kupa is felborult, vérszín bor ömlött szét az abroszon.

—Ezt a hajót Freiglundban építették, cyrdartar, Kyria tartományi calyrvárosában, mégpedig olyan Házak mes-terei, akiknek a tudásából mára morzsák is alig maradtak, nemhogy mesterek! Hogyan gondolhatja egyáltalán, hogy akad bárki kétbalkezes hajóács itt a szigeten, aki csak a közelébe is érhet a régieknek?

A kormányostiszt nem szólt egy szót sem. Napcserzet-te bőre hamuszürkére sápadt.

Arkhatyss lassú mozdulattal nyúlt az asztal lába felé. A marni kész, bőrből font kígyó nyele engedelmesen si-mult a markába, ahogy kiemelte a fehér selyemabrosz alól.

—A Mantyra több vihart látott, mint a maga és az én családom együttvéve, cyrdartarl — Lassan sétált közelebb a férfihoz, az ostor engedelmes állatként tekeregve követ-te. - Az a hajó ott volt a caladyssi lángtengerben, látta a Voltak szörnybárkáit elmerülni a végtelen vízben, nem árt neki sem fúrókagyló, sem szél, sem orzóvihar!

Megállt három lépésre a kyrtől. Az rezzenetlen tekin-tettel állt előtte.

—A Mantyrání\ nincs gyorsabb hajó a Quirón vizein, cyrdartar\ Sem szebb, vagy büszkébb, vagy értőbb módon megalkotott. Ezt a csodát a családom másfélezer éve zsák-mányolta a kiirtott Lypparrsyl Háztól jogos jussaként. Ezt a csodát maga most megnyomorította, cyrdartar\ Az én hajómat!

Zihált. Megszorította az ostor markolatát, és ordítva csapott le vele.

—A Mantyra soha többet nem lesz olyan, mint volt!

111

Akár taps is lehetett volna. Éles csattanás vert végig a termen, hogy Alyssya inkább lehunyta a szemét, ne kell-jen látnia, mi okozza.

Azután még egy. —Soha, érti, cyrdartar? Soha! Azután egy harmadik. Krak, krak, krak. Majd a csend. Csak Arkhatyss zihálása, s a vékony, súr-

lódó hang, ahogy a fegyverét összetekeri. Már visszaért a karszékéhez, mire Alyssya ki merte nyitni a szemét.

A kormánytiszt moccanatlanul állt ugyanazon a he-lyen. Bal orcáján vörös seb nyílt, jobb szeme eltűnt a pa-takzó vérben.

Arkhatyss nyögve ereszkedett a székébe. Közönyös te-kintettel mérte végig a megalázott kyrt.

- J ó ötlet volt ma estére a vörös — morogta. - Elmehet, cyrdartar — intett. — Még összevérez nekünk itt mindent.

A kyr meghajolt, megmarkolta a sisakját és szó nélkül távozott. Hangtalan zárult össze mögötte az ajtó.

Arkhatyss lassan sóhajtva akasztotta a helyére az os-torát, majd visszarendezgette a selyemterítőt, elsimította maga előtt a felgyűrődött hegydombokat. Kimért moz-dulattal az egyik borospalack felé nyúlt. Elütötte a segít-ségére siető obsor kezét, és töltött magának. Hátradőlt a karszékben, úgy hajtotta le.

—Concissyr... Arkhatyss felnézett. —Mondana valam it, kapitány? — nézett végül Mynryrre. —Kherarr Malyn-on Khattassyr családja régről az ön

Házát szolgálja, s mindig a leghűségesebb módon tette ezt — mondta halkan, ám határozottan az ifjú tiszt. — Köztisz-teletű família, s Kherarr cyrdartar is sok dicsőséget szer-zett a Mern'iccheknek.

112

—Ezúttal összetörte a hajómat. —S megmentette számos egyéb alkalommal. Vissza-

hozta az Enoszukén túli viharok szívéből is. —Hazatalál az a hajó, kapitány. - A z apja a concitator mellett szolgált kettőszáz eszten-

dőnél is többet, s vele volt... —Hogyne, kapitány, tudom én ezt - legyintett Ark-

hatyss, miközben néhány haldarabot rakatott maga elé egy új tányérra. Megtörölte a kezét. - Az ükapja pedig a szerafisták idején szolgálta tisztességgel a Házamat. Mon-dana mást is, vagy csak erre akarja felhívni a figyelme-met? Ismerem a családját.

Felnézett a tányérjából. —Esetleg kíváncsi lenne a mindenféle a címereikre is?

Elősorolhatom önnek — meglehetősen jó mestereim akad-tak heraldikából. — Elvezettel nyalogatta ujjáról a már-tást. — Esküszöm, jó ez az ostorhal.

Elmosolyodott, pillantását végighordozta az asztal körül. —Ostorhal... Ez egy tréfa volt. Ezúttal nem nevetett senki, de ez most nem zavarta. Alyssya minden bátorságát összeszedve, egy kézmoz-

dulattal kért elnézést a jelenlévőktől, hangosan pedig azt mondta:

—Köszönöm, én azt hiszem, eleget ettem. Remek volt a vacsorája, igazán megdicsérheti a szakácsait! Visszavonul-nék a lakosztályomba, uram, engedelmével.

-Nonono. . . - fordult felé a legkedvesebb mosolyával Arkhatyss. - Az este legtündöklőbb csillaga nem akar-hat még távozni. Természetesen itt marad, szórakoztatja a vendégeit és a jelenlétével emeli az est fényét. Nem igaz?

Csak a pillantásával vágott Mynryr kapitány felé, mi-előtt az megszólalhatott volna. Megsimította Alyssya ke-zét, s intett a samballazznekatndk.

113

-Zenét! A gyermekasszony legszívesebben elsüllyedt volna szé-

gyenében. Csak remélhette, hogy ez csillogó porcelánszín arcán nem látszik meg. Ahhoz már nem maradt ereje, hogy tovább ellenkezzen. Úgy érezte, a minden percében szörnyű nap mélypontjára érkezett.

- Igen, uram — suttogta. Nem gondolta volna, hogy a legrosszabb még hátravan.

* * *

A lakosztályában langyos virágillat fogadta és gyertya-fényes félhomály. Le sem vetkőzött, csak eldőlt az egyik hosszú kanapén, és maga elé meredve hallgatta a sötét-séget. Pyp odabújt a keze alá, de sokáig észre sem vet-te, csak amikor a kis állat szellemnyelven is megböködte. Lassút sóhajtott és simogatni kezdte a babarsht.

Hozzam az álomfiolát, Syshja úrnő? Alyssya sokáig nem válaszolt. Hozd — susogta végül - De előbb küldd be Áriát, vetkőz-

tessen le! Fürdőt nem kérek... Az obsara halkan dünnyögve próbálta nyugtatgatni

asszonykáját, de már elkeseredést sem látott rajta, csak fájdalmat és közönyt. A hekkákat sem akarta felkeres-ni. Lassú mozdulatokkal mosta le róla a porcelánfényes maszkot, s leemelte a gyöngydíszes ezüsthálót, hogy kifé-sülhesse a haját is.

Alyssya végül egyetlen mozdulattal küldte el, amikor már megvetett ágya szélén üldögélt a hálószobájában. A fa-lon kis rézlámpásokban Sogron kegyelméből való lángok tekeregtek, majd az obsara hangjára egészen elbágyadt, elcsitult a fényük.

114

—Aludjon, suessa — susogta még búcsúzóul a nő, és meg-simította asszonykája haját. - Ha nem sikerülne, még min-dig itt van ez — mutatott az ágy mellett álló asztalkára. A kristályfiolán mélykék fényeket csillantottak a halk fé-nyek.

—Igen, igen, köszönöm, elmehetsz, Aria — bólintott Alyssya. Hátradőlt a roppant ágyon és lassan befúrta ma-gát a selyem ágyneműbe. Nem gondolt semmire. Nem maradt gondolata, amiben megkapaszkodhatott volna, minden elúszott, kisiklott a fejéből, mihelyt kicsit is meg-mutatta magát. Nem lesz ez így könnyű álom.

A kis asztalka felé kotorászott, amikor üvegcsengő szó-lalt meg a függönyökkel elrekesztett bejárat felől. Majd még kétszer.

Alyssya homlokát ráncolva ült fel az ágyon. Halk suso-gás kélt a sötétség felől, mire néhány mécsláng erőre ka-pott és aranyszín árnyakkal festette meg a bejárat kör-nyékét.

—Mi az már megint? - csattant fel. Aria óvakodott be meghajolva, amiért ismét itt kell

lennie. Kezei sürgető mondandóról árulkodtak. —Mondhatod, Aria! Mi történt? —Látogatód érkezett, suessa — mondta olyan halkan,

mint akinek szégyenkeznie kell, amiért rossz híreket hoz. —O, tharrfarka! — szitkozódott rekedt hangon. - Hát

nem mondhattad neki, hogy suessa Syshfá ma már nem kí-ván senkit fogadni?

—Engedelmeddel asszonykám, mondtam én... —Akkor meg? —Engedelmeddel, asszonykám, azt mondja, suessa Alys-

syával szeretne beszélni.

115

7 .

Még remegek az élvezettől. Hagyom, hadd csillapodjon. Lassan, mert ezt a részét szeretem. Nagyot sóhajtok és le-lököm magamról a fiút.

-Szorgos kis démonlány - lihegte még nem is olyan rég a hajamat markolva, most csendesen fekszik az olda-lán a szürke lepedőn. Szíven döföm a tőrömmel a bizton-ság kedvéért, hadd higgyék, hogy úgy halt meg. A vére kifolyik. Nézem, mint terül, szivárog szét a mocskos ágy-neműn. Tudom, hogy bárki találja is meg, nem fogja látni a különbséget, én azonban igen. A különbség egy árnya-lat. Az élet színe. Nem tudnám megmondani, milyen len-ne egy fehér lepedőn, de azt látom, ha hiányzik.

Láttam eleget. Ennek a vérnek a színe már majdnem fekete. Halott.

Én vettem ki belőle mindent, ami kicsit is élővé tette, s ez most majd' szétfeszít belülről. Várnom kell egy kicsit, amíg megnyugszom, amíg a nyers életáramok megtalál-ják a maguk pályáit testemen belül, amíg az idegen férfi élő maradéka végérvénnyel az enyém nem lesz, s meg nem növeli hatalmamat. Elégedetten üldögélek az ágy szélén, s ismét az árnyékon gondolkodom. Észre sem veszem, a kezem a halott fürtjeivel játszik. Megpaskolom az arcát és fölállok.

Felöltözöm. Nem kapkodva, mint a menekülést leső tolvajok vagy egyéb haramiák. Kényelmesen veszem ma-gamra ruháimat a mécses imbolygó fényében. A halott békésen fekszik az ágyon, ha csak a testét nézné az em-ber, azt gondolhatná, csupán alszik. Ha nem terjengene a mellkasa környékén a fekete vérfolt, s az arcáról eltűn-ne a borzasztó, fájdalmas kifejezés, akár így is lehetne.

116

Amikor végzek az öltözéssel, egy koszfoltos takarót do-bok rá. Nem mintha sokat számítana, de valahogy job-ban esik így.

Amikor az élet csak így elszáll belőlük, ez a kis ha-lál az igazi kedvesem. Alattam és bennem pusztulnak el, szívesen adják magjukat és én mindig örömmel veszem. A horghyss csodálatos dolog, megrémít és megrészegít -igazán hálás lehetek halott szeretőimnek.

Ez itt talán a khótorrszállás vezetőjének a fia lehet. Magas, erős, magabízó suhanc, az apja arcának rémület-től eltorzult, ifjú vonásaival. A nyakára kimérajeleket te-továltatott, hogy azok megvédjék mindentől. Nevetnem kell, de elfojtom, s egy széles mosolynál több nem lesz be-lőle. Ez a nyomorult mit sem tud az Úrnő hatalmáról.

Orwella olyan módozatokat, oly erőt adott a hozzá hű-eknek, amikről néhány ránk vadászó megszállotton kívül nem sokaknak van tudomása. Ahogy anyám mondaná, nincsenek véletlenek. Meg kell tudnunk védeni magun-kat. Túl kell élnünk a ránk vadászókat. Éltetnünk kell az Úrnő káoszát. Nem azt a hazug kezekkel megtervezett kavarodást, amit a Háromfejű papjai irányítgatnak, ha-nem az igazit. A világot elsöprő változást, amelyben min-den elpusztul, a rend felbomlik, ahol az összes salak a csí-rázó átalakulás táptalajává válik, és mindez az Úrnőt éteti — s rajta keresztül engem is. Ennek vagyok én a papnője, s méltó fegyvereim vannak a küzdelemre.

Nyakamba akasztom a tarisznyám, még egy pillantást vetek az ágyra, majd az ajtóhoz lépek. A khótorrsziWis egyszintes, inkább hosszú, semmint széles épület. Senki nincs a folyosón, ahová a fiú szobája nyílik. Nem kell attól tartanom, hogy bárki meglep. Csak két vénséges khótorr alszik ma az épületben, őket is a túlsó szárnyban szállá-solták el.

117

Volt időm mindent megtudni a fiútól, míg a végére nem értünk a dolgunknak. Azt hiszem, nagyon büszke lehetett magára. A csábítására. O, az ostoba! Van, ami-kor vadászatnak érzi az ember az efféle behálózást, de ez a mostani még csapdaállításnak is kevés volt.

A khottorkerr ajtaja éjjel-nappal nyitva — hátha vala-mely vándorpap későn érkezne —, úgyhogy gond nélkül kisétálok. A fiúnak kellene vigyáznia az ajtóra, de ő ugye most a hátsó szobában vicsorog egy koszos pokróc alatt. Nem okoz gondot a hiánya, nem kell különleges kulcs az ajtóhoz. Az itteniek nem nagyon félnek a haramiák-tól. Nagyon kevés esze lenne annak, aki Tharr kegyében álló házra támadna. Ennek megfelelően más útszéli fo-gadóktól eltérően nem túnik erődítménynek, még kívül-ről, a vörös holdfényben sem. Csupán hosszú, fekete ár-nyék, ormótlanul nyúlik el az út mentén, bejárata fölött beteg lámpás néhány mohos pillével. Elégedett vagyok magammal, amiért a Háromfejű házában csináltam. Nem terveztem ezt el sehogy, nem készítettem elő napo-kon keresztül, egyszerűen csak megtörtént, s ez így utó-lag még édesebbé teszi az egészet. Másnak talán megfor-dulna a fejében, hogy ezért a szörnyisten megharagszik, de az nem én vagyok. Az igazat megvallva, nem érdekel. A khottorkerrt körbevették persze mindenféle varázzsal, ami a magamféléket hivatott távol tartani, de ide Tharr egyik szolgája maga hívta be Orwellát. Nevetnem kell.

Egy darabig állok a vasrozsdás ég alatt, s nagyokat kor-tyolok az éjszakából.

Feszítenek a bennem kavargó áramok. Különleges, eu-fórikus érzés, felborzolódnak tőle a karomon a vékony szőrpihék. Minden apró eremet érzem a testemben, lük-tetnek, szinte izzanak. A fogam összecsikordul egy pilla-natra, s elmosolyodom, megijedt-e az árnyék odabent. A sö-

118

tétség is halványabbnak látszik. Kétségkívül Orwella ide-je ez.

Elindulok. A fiúra gondolok, inas testére, kérges, mohó kezére,

elégedett mosolyára az imbolygó mécsfényben. A szebb lelkűek hajlamosak az ilyesmit szerelmeskedésnek nevez-ni, de biztosíthatom őket, hogy nem az. Annak látszik, de a vége kétségtelenül más. Orwella horghyssnak nevezi.

Ha akarnék, se tudnék most aludni. Hallom az éjszaka minden madarát, a bogarak szárnyának verdesését, a két vén khótorr szaggatott horkolását a hátam mögül. Azu-tán bársonnyal simul arra is a sötétség, ahogy beérek a fák közé.

Ma este nem veszem fel a kyr fejpántot. Nem mintha megijedtem volna tőle, vagy végre eljutottak volna hoz-zám anyám intő szavai valahonnan a régmúltból. Egy da-rabig most képtelen leszek az alvásra, s bármennyire is ér-dekel a történet, meg kell várnom, míg a fiú testének ára-mai megtalálják a helyüket a bensőmben. Ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, az ezüst fejék gondolatára nem kavarodik fel bennem valami rossz, fenyegető érzés. Olyan, mint a fejfájás. Elbizonytalanít.

Az árnyék is megmoccan odabent. Talán eddig azon gondolkodott, amit a szememen keresztül látott az imént. Talán úgy gondolja, segítségre van szüksége, hogy mind-ezt megérthesse, mert érzem, hogy elindul az emlékeim között. Tehetetlenül, kíváncsian, félve várom, mit talál.

Egy világos pillanatig tisztán látom, hol van. Egy függönyökkel takart ajtó előtt áll. Ismerem azt az ajtót. Jadilban van, s egy szobára nyílik, amelynek az ablakai alatt harminc öl mélyen zsong a tömeg. Úgy is mondhat-nám, egy újabb poros kártyalap rejtezik mögötte. Elhúz-za a függönyöket és bemegy.

119

A Bűbáj. Ma már tudom, hogy anyám akkor már egy ideje ott

ült minden alkonyatkor a téren és engem figyelt. Csönd-ben, árnyékok és fátylak alatt. Egy barna bőrű gyermek-rabszolgát keresett a tekintete, aki széles mosollyal eresz-kedik le a Móló tér nagylépcsőjén egy zömök szerzetes csuhájának árnyékában.

A mai napig emlékszem első találkozásunkra. Miért is lenne másként?

Arra is emlékszem, ő hogyan mesélte el nekem később ugyanezt.

Az arcomat nézte egy árnyékvető alól, a dühöt a sze-memben, a hatalomvágyamat, elégedett mosolyomat, ahogy fürge pálcám nyomán összegörnyedt előttem egy koldusrabszolga. A karomat akkor már rendesen tudtam használni, a kimérákkal kapcsolatos tanításom után fel-gyógyultam, s újult erővel vetettem magam a Csonthalász szolgálatába.

Elégedetten pihegtem a tér alkonyi fényeiben. Hama-rosan észrevettem egy másik obsort, aki kicsivel távo-labb, egy mécsekkel, ételáldozattal és virágokkal össze-szemetelt hekkaszobor talapzatánál kuporgott. Nyomorú pénzeit már kikészítette kis rongyaira, s mögöttük lebo-rulva várta, hogy Kükü nagy kegyében észrevegye őt. Az ostoba állat egyelőre nem foglalkozott vele, csücsö-rítve méricskélte erszénye súlyát. Talán arról álmodo-zott, gazdái elégedettek lesznek vele. Megböktem a su-hogós pálcámmal, s azzal mutattam a kolostor koldusára a hekkaszobor tövében. Kükü dörmögve indult el felé -nekem pedig megint maradt néhány pillanatnyi látszóla-gos szabadság.

Furcsa érzés kerített hatalmába hirtelen. Valaki engem nézett.

120

Hosszú, árnyékvetőktől homályos árus sor húzódott arra. Hátát a piac ott egy kőből rakott emelvényféleség-nek vetette, előtte zöldséges kofák üldögéltek - hazafe-lé készülődtek. A furcsa érzés csak nem múlt, s valamiért úgy éreztem, közelebb kell mennem.

Ma már többet tudok a bűbájokról. Egy alak üldögélt középtájt a soron — teljes árnyékban.

Hátát egy szobor talapzatának támasztotta, testét több könnyű kendőbe burkolta. Úgy gondoltam, egy nő lehet az. Előtte kis sálféleségen néhány bőrből font amulett és ékszer hevert, ő maga egy gyékényszőnyegen ült. Valóban engem nézett, s ez összezavart egy pillanatra.

Dühösen léptem felé, s meglengettem a pálcámat. —Hát te meg mit bámulsz? - mordultam rá. —Ugyan, kicsi obsor — mondta az árnyék —, ne legyél

már olyan haragos! Kedves, óvó hangja volt, hogy végképp összezavarod-

tam. Úgy gondoltam, valami navorcsalád szolgálója lehet, akit kiküldtek a piacra, eladni a sáljára kirakott holmi-kat. Előrehajolt egy kicsit, s a kendő árnyai alatt megpil-lantottam a szemét is.

Fekete volt, mint az éjszaka. —Gyere csak! — intett. Vékony, hosszú körmű ujjai vol-

tak, mindegyiken bőrgyűrűk tekeregtek. Nem is értet-tem, miért megyek közelebb. — Egy ilyen csinos kislánynak biztosan szüksége van néhány szép nyakláncra és kar-perecre.

-Tharr nem enged efféle hívságokat — mondtam volna legszívesebben, de meg sem mukkantam, csak önkéntele-nül közelebb léptem, akárha valami álomban mozognék, ahol már nem létezik Kükü, sem a kikötő, sem semmi más.

—Mit szólnál ehhez? — mondta a nő halkan, és elém tartott valamit.

121

Először azt hittem, egy vékony kígyó az, de csak egy fi-nom bőrszíj vetett hurkot a tenyerére. Fekete, ezüstbe fo-gott kő volt ráfűzve. — Marhgag shotrassher akshag bakshag lyssalhgat — sziszegte a nő.

—Mi? - léptem vissza egy kicsit az éber álomban. —Hoghrarr elysskoth rakshag nakshag lyssalhgat... —Kaat! Felkaptam a fejem a hangra, mert ez olyan jelzés volt,

ami mélyebben bennem ragadt bármi másnál. Kükü ordí-tott fejét hátravetve, hogy villás nyelve összevissza csapko-dott az arca előtt. Nem bántott volna, de hirtelenjében nem látott, s így akarta jelezni, hogy ő a főnök, nekem pedig mellette a helyem. Meg kellett hagynom ebben a hitében.

—Megyek! - ordítottam felé, de visszafordultam az ár-nyékokhoz.

A nő nem volt sehol. Tanácstalanul néztem körül, a többi kofát bámultam a

felültetett ostobák bamba módján. —Hol van az a nő, aki... — mutattam a szobor talapzata

felé, ahol csak egy elárvult gyékényszőnyeg piszkoskodott. —He? — nézett rám az egyik asszonyság, miközben ken-

dőjébe rendezgette maradék édes káposztáit. —Az a nő... — kezdtem, de az asszonyság csak dühö-

sen intett. —Bolond is vagy, mi? - mordult. — Na, te is takarodj

inkább a dolgodra! - D e . . . -Mondom, eredj innen, te obsor, mielőtt végigverek

rajtad egy szíjjal! Még Tharr sem mondhatja majd, hogy nem érdemled meg!

- O , pusztulj el! - morogtam a fogaim között, de nem mozdultam, csak amikor Kükü már másodszor üvöltöt-te a nevemet.

122

—Kaaaat! Éjközép elmúlt és nem nagyon csillapodik az ereimben

a remegés. Halkan sétálok egy tölgyekkel ritkásan szegé-lyezett úton a kék hold fényében. Vékony sarlója kárör-vendő mosoly csupán a csillagmezőn. A fiú testének ára-mai boldogítón lüktetnek, egészen mély lélegzeteket kell vennem miattuk. Kezem a nyakamra téved, ujjaim végig-tapogatják a vékony szálakból font bőrszíjat a nyakamon. Fekete, ezüstbe fogott kő van ráfűzve. Belóg a melleim közé, kívülről eltakarják sötétszürke ingeim.

—Kaaat! — Messziről hangzott csak Kükü bőgése. Egy darabig még kísérgettem a Móló tér koldusai között, azu-tán olyasmit tettem, ami előtte meg sem fordult volna a fejemben. Elszöktem tőle.

A szörnyeteg bamba arccal, tanácstalanul álldogált a tér közepén. Busa fejét jobbra-balra forgatta, nyelvével té-tován szaglászott a levegőbe. Rejtekhelyemen nem látha-tott meg - két lépcsősorral feljebb, néhány szárított algá-val megtömött bála mögött kuncogtam. Valamiért nem féltem, el sem jutott igazán tudatomig, mi is történt ve-lem, mire vetemedtem. Küküt biztosan alaposan hely-benhagyják majd, ha nélkülem tér vissza, és ez határozott jókedvvel töltött el. Hogy velem mi lesz majd, miféle bün-tetés várhat rám, akkor eszembe sem jutott.

Az igazat megvallva, leginkább azon morfondíroztam, hogy egy magamfajta csinos kislánynak biztosan szüksé-ge van néhány szép nyakláncra és karperecre. Különös-képpen egy olyanra, amelyiken egy fekete kő billeg ezüst-foglalatban.

A legfurcsább az egészben az volt — és természetesen eszembe sem jutott, miféle veszélyes tudomány lehet ez —, hogy pontosan tudtam, merre kell keresnem azt a nyak-láncot. Azt hiszem, valójában semmi más nem számított

123

akkor. Se a Csonthalász, se Kükü, de még a szúrós sza-gú Tharr-papok se a válogatott korbácsaikkal. Tudtam, éreztem, merre kell mennem, s nem tehettem, de nem is akartam ellene tenni semmit. Olyan volt, mintha egy kü-lönösen finom illatot követtem volna, amely incselkedve hol megmutatta magát, hol teljesen elveszett előlem. Sar-kokon álltam, rövid ideig tanácstalanul fürkészve az irá-nyokat, amikor — talán elunva a mókát, hogy a bolondját járatja velem — ismét előkerült, s a szívem hirtelen min-dennél pontosabban mutatta, merre kell fordulnom.

Eszembe sem jutott aggódni, pedig akkor már bőven lett volna okom rá, mert letértem azokról az utakról, amelyeket ismertem. Lassan olyan környékre keveredtem, ahonnan egyhamar aligha találtam volna vissza. Azok a tornyok és nemesi paloták, melyek másutt ismerős tám-pontokként meredtek az égre, innen eltűntek, új, más, idegen építményeknek adták át a helyüket. Sosem látott, fenyegető boltíveknek, lépcsős átjáróknak és díszes kyr oszloprendeknek.

Mindeközben komótosan beesteledett. A mindennél finomabb illat nyomában türkiz üvegbu-

rákban remegő fények alatt osontam, többszörösen egy-másba csavarodó lépcsőkön és keskeny utcákban, amelyek úgy hasítottak a város háztestébe, akár a késnyom.

Azután egyszer csak ott álltam egy gyertyafénnyel kö-rülrajzolt függöny előtt. Keskeny bejárat elé akasztották, amely vékonyka folyosóról nyílt valahol egy belsővárosi navorpalota sokadik emeletén. Fogalmam sem volt, mi-ként kerültem oda. A fekete függő, csak az számított, s hogy végre a markomba szoríthassam.

Óvatosan félrehúztam a függönyt. Hátam mögött, a navorpalota mélyén az esti fészkelődés millió zaja hallat-szott. A kiáltozás a fürdők felől, gyereksírás, asszonyok

124

zsörtölődése és az agyagfazekak zenéje. Csípős olajban ki-sütött zöldségek illata szállt.

A szobában egyetlen gyertya világított csak. Egy ki-sebb asztalra rakták, amely a fal mellett állt. A bejáratnak háttal, egy kisebb támlás szék takarásában ült valaki, de nem hallotta meg, amikor beléptem. Mintha motyogott, suttogott volna magában, s mindeközben a keze valamifé-le táncot járt, mintha fonalat gombolyított volna.

Könnyű kendőkkel takarta magát, s immár biztos vol-tam benne, hogy a nő az, a térről, az árnyékok közül. Ke-veset törődtem azonban vele, ügyet se vetettem rá, mit motyorog. Az ezüstbe fogott fekete függőt láttam csak: ott hevert a gyertya mellett a kis asztalkán. Nem is értet-tem, hogyan nem vettem észre korábban.

Beljebb léptem, még a nyelvemet is kidugtam a nagy izgalomban. Már csak egy karnyújtásra volt. Még a padló is cinkosom lett, nem reccsent meg alattam.

—.. .bogy meglegyen, hogy ott legyen, hogy restre sár, hogy testre sár, hogy elnyelem, hogy megtegyem... — suttogta reked-ten az asszony a szék túlfeléről. Kendőkkel takart fe-je egyre ingott a mondóka ütemére. A keze megállás nél-kül dolgozott.

Még egy lépés és egészen közel értem hozzá. Ujjaim hegyével elértem a vékony szálakból font bőrszíjat. Köze-lebb piszkáltam, hogy gyászkeretes kis körmeimmel meg is foghassam. Lélegzet-visszafojtva fölemeltem és magam-hoz húztam.

—... úgy, úgy, úgy, és kopp, kopp, kopp...— mondta az asz-szony, és megfordult.

Mosolygott. Fekete volt a szeme, mint az éjszaka. — Az Úrnő hozott, Kaat! — mondta. Nem tudtam mit válaszolni, megdermedtem teljesen,

mintha valami láthatatlan madzagba gabalyodtam volna,

125

ami mozdulni sem enged. Csak a nőt bámultam, hullá-mokban előomló fekete haját, a gyöngy fogait, a penész-habot a szája szélén.

—Vedd csak fel, hiszen ezért jöttél nem? - intett a füg-gő felé, mely árván fityegett a kezemben.

Nem akartam akkor már semmit, legkevésbé ezeket a fekete szemeket nézni, éreztem, hogy remeg a szám széle, hogy gyűlnek a könnyek, aztán lassan a nyakamba akasz-tottam a láncot.

—Úgy, kedvesem — mosolygott a nő. Közeledik a hajnal. Lassan megnyugszanak a testem-

ben kerengő áramok. Egy kisebb dombon üldögélek az út mellett, onnan figyelek szerteszét. Még meglehetősen sötét van, az új nap ígérete egyelőre nem több halovány, opálos derengésnél, amely keletről homályosítja el az éj-szaka feketéjét. Az engedelmesen mélykék palásttá ol-vad, s feloldódik benne a csillagfény. Nehéz lenne nem anyámra gondolnom, az árnyék mindent megtesz odabent, hogy újra és újra eszembe juttassa. Pedig éppen járhatná-nak másfelé is a gondolataim. Például, hogy bármennyit is tápláltam magam ma este, ez még nem elegendő. Meg olyasmin, hogy biztonságosabb lenne, ha itt néznék még ki magamnak néhány áldozatot, mert Jadilban már ve-szélyesebb dolgom lesz. A város ezer szemmel figyel, né-ha akkor is, amikor úgy gondolnád, biztonságban vagy. Ezt is anyám mondogatta időnként. Annyiszor legalábbis, hogy megjegyezzem.

Az Anya. Újabb, ügyes kézzel előkotort színes kártya kerül a fel-

színre. Most már mindegy, hogyan kezdődött. Az elkövetkező

éveimet azzal az orwellánus papnővel töltöttem, akit ké-sőbb anyámnak neveztem. No nem rögtön. Az azért egy

126

kis idővel járt. Először is meg kellett tanulnom hinni ne-ki. Én, aki azelőtt nem bízhattam senkiben.

Nehezen megy az ilyesmi, ha első lépésben elbájolják az embert, s olyan hurkokkal kötözik meg, amelyeket nem tud levetni magáról. Hogy azután mégis megbíztam benne? Nem is tudom... kezdetben talán azt is valami va-rázslattal oldotta meg.

Egy darabig azt hittem, hogy a mágia a nyakékben van, de hamar kiderült, hogy rosszul okoskodtam. Az csak a varázslat része volt, s utána bármikor levehettem, ha úgy tartotta kedvem. Nem úgy, mint magát a bájolást.

Ott akartam maradni a nő mellett, s hiába fordítottam neki hátat százszor is, előbb-utóbb az a mindeneknél fino-mabb illat mindig visszavezetett hozzá.

-Hová mennél, Kaat? — kérdezte ilyenkor, miközben én bűnbánó arccal álltam az ajtóban, a kis szobában, mely-nek ablaka alatt harminc öl mélyen zsivajgott a tömeg. — A város veszélyes a magadfajta obsorkölyköknek. Én pedig nem tudok mindig ott lenni veled.

Nem nagyon tudtam mit mondani ilyenkor. Egyrészt a csalódottság zárta vékonyra a számat, másrészt a nő kö-zelsége zavart össze. Ezé a félig ismeretlen nőé, akihez máskor bármikor oda tudtam (és oda is akartam) búj-ni, ha baj ért. Az észérvei nem sokat számítottak. Mu-száj volt szeretnem.

Nem tudnám megmondani, mikor változott meg ez a kényszerű érzés, mikor lett annyira a sajátom, hogy már nem is foglalkoztam vele. Pontosabban mikortól nem til-takoztam ellene.

Az igazat megvallva, nem esett nehezemre beletörőd-ni. A Csonthalász napi robotja mellett ez az új életem maga volt a gyönyörűség. Anyám kevesebbet vert. Bár-ki megszerette volna a helyemben. Soha nem gondoltam

127

volna, hogy akkora űr tátong bennem, amit csak egy ef-féle szenvedéllyel lehet betapasztani. Az ilyen mély hi-ányokat nem szívesen tartja számon az ember. Én is a múltba zártam az összest, mihelyt kamaszbüszkeségem-ben mindent felrúgtam, ami addig valamit is számított. Nem is jutott volna talán mindez az eszembe, ha az ár-nyék nem kutakodik ily fáradhatatlanul a homlokom rejtekén.

Anyámmal az élet folytonos vándorlásnak rémlett. Ha magunkra gondolok, leginkább egy olyan kép tolakodik elő, amelyen anyám megy elöl piszkosszürke és kék ken-dőiben, hátán egy batyuba kötve mindenünk. Én egy lé-péssel mögötte haladok, nyakamban gömbölyűre pakolt tarisznya, kezemben a rézbogrács. Körülöttünk a közö-nyös, ordító, perlekedő, poros utca. Hetekig, hónapokig laktunk egy helyen, azután — általában számomra teljesen váratlanul - hirtelen odébbálltunk, bár a várost, Jadilt so-ha nem hagytuk el. Rejtőztünk. Hamarosan az is kide-rült, miért.

A tanításom észrevétlenül kezdődött el. Apró, odave-tett félmondatokkal, bizalmas pillantásokkal és később a magyarázatokkal. így tudtam meg, hogy mindketten csak egy nagyobb, isteni egész részei vagyunk, hogy emi-att nem kell félnünk a halált, mert olyankor csupán visz-szatérünk anyánk méhébe. Elmondta, hogy olyan pat-rónus ügyel a dolgainkra, aki bizton megóv, ha kedvére cselekszünk. Táplál, jutalmaz és megvéd. Izgalmas, má-morító és ijesztő volt ez a hatalom, de mégis oly erőnek bi-zonyult, amit mindennél inkább akartam. Megtanultam, hogy a helyes könyörgés és áldozat az, ami leginkább az Úrnő kedvére szolgál. Hogy a rombolás és a káosz az éte-le, a halál pedig az itala. És megajándékoz bennünket, ha helyesen étetjük.

128

Anyám pedig megmutatta, pontosan mit is ért ez alatt. Elmagyarázta, miként lehetett eltörölni még a kyrek

híres Birodalmát is. Hogy én mégsem leszek az ő tökéletes tanítványa, elég

hamar kiderült. Egy kisebb kalyibában laktunk az idő tájt egy külváro-

si domboldalon, ahonnan szép időben elénk terült a ten-ger, minden apró részletével. Napjaim java részét a víz-hordás és a tűzifagyűjtés tette ki, de azért akadt időm összeverekedni a környék gyereknépével.

Ujabb diadalom hírével, izgatottan talpaltam hazafelé, a jobbára ágakból, kisebbrészt agyagból tapasztott város-negyed ösvényein, s nagy lendülettel léptem a homályos zugba. Meghökkenve láttam, hogy ismét odébbállunk. Anyám gondterhelten gyűrögette holminkat a batyuba. Szeme intésével mutatta, hogy tisztítsam meg legnagyobb kincsünket, a kígyódíszes rézbográcsot, s készüljek én is.

—Most... mi...? - hebegtem a küszöbön. —Ezúttal miattad - mormogta anyám, de nem nézett

rám. — Vagy az én vakságom miatt. Nem gondoltam, hogy ilyen sokat tudsz.

—Miattam? - Csak a mondat első fele jutott el hoz-zám. Egészen felháborodtam. - Mi a rossz sebet csinál-tam már megint?

- A z Úrnőt szólítottad - mondta anyám, és ezúttal rám nézett.

—Honnan... — akartam kérdezni, aztán csak leejtettem magam mellé a kezem. Teljesen elvette minden örömem. — Honnan tudod?

—Megéreztem — sziszegte. Sötétség kavargott a szemé-ben. — Tudod, én megérzem a közelemben az ilyesmit.

—És már ez is baj? Hogy szólítom, ha a segítségére van szükségem, mert...

129

—Te nem a segítségét kérted, hanem megátkoztál va-lakit a nevében, Kaat! - vágott közbe anyám fojtott han-gon. — És ez nem ugyanaz.

-Tessék, akkor verj meg, szívd ki a vérem, vagy... —Maradj csendben! — suttogta anyám, s elakadt a sza-

vam. Nagyon ritkán alkalmazta a varázslatait rajtam, s ha mégis megtette, érdemes volt elgondolkodnom. Nem szívesen fecsérelte a hatalmát. — így — zárta le a kötést. — Tisztítsd ki azt a bográcsot és készülj inkább!

Majd' szétfeszített a düh, de csináltam, amit parancsolt. -Megismétlem még egyszer, hátha végre megjegyzed

- mondta, s gyakorlott szemmel nézett körbe a hajlékban, mit felejtünk ott. Semmit. Csak néhány gyékényt és az il-latunkat. — Az Úrnő több ösvényt is kínál, hogy azon ha-ladjunk, lányom. Az én utam a washkak. Nem térhetek le róla, nem váltogathatom. Az enyém árnyékok között ka-nyarog. Nem hivalkodik. Csendben terjeszti az O áldását. A másik neve az arcrejtés.

Valóban mondott ilyesmit korábban. Dühített, hogy kioktat. Erősen súroltam homokkal a rézedényt, nem néz-tem rá.

Csípőre tett kézzel állt fölöttem. Ismertem már a hang-jait annyira, hogy tudjam, ezúttal az elgondolkodót hallom:

—O, tharrfarka, hát csak igazam lett... a te utad nem azonos ezzel az enyémmel. - Bosszúsan szusszantott. — Jó lesz az már! Fogd, és menjünk! — Félrehajtott fejjel mére-getett. - Sajnos a tied a másik lesz.

A másik? — kérdezte a szemem, s ő persze kiolvasta ezt belőle. Felegyenesedtem, megigazítottam a kerekre tömött tarisznyát a vállamon. Korábbi haragom elpárol-gott, már nem tartottam attól, hogy megpofoz, csak áll-tam vele szemben, s vártam, hogy megnevezze az én ös-vényemet.

130

-Menjünk! - intett az ajtó felé, de én nem mozdultam. Visszafordult, úgy mondta, kedvetlenül, csalódottan: — A te utad az orghalla lesz, lányom, és én egyáltalán nem örülök ennek.

Pattintott az ujjával, s lehullott a számról a bilincs. Iga-za volt — már nem akartam kiabálni. Megköszörültem a torkom, próbáltam kiköpni a varázs keserű ízét.

—Az mit jelent? — kérdeztem karcos hangon. —Azt jelenti: eltörlés — mondta anyám. Ajkbiggyesztve

állt egy darabig. - Ha így, hát így - vonta meg a vállát vé-gül. - Menjünk!

Követtem az agyagsikátorba. Anyám körülnézett, azu-tán még megpaskolta a ház szemöldökfáját és suttogott valamit az ajtónak. Nem járt arra a kutya sem. Meleg volt. Nyár. Éles, fekete foltokat rajzoltak az árnyaink. Por szitált.

Mentem utána. Bár anyámmal az élet egészen más és jobb volt, mint

bármi, ami azelőtt a Csonthalászban történt velem, azt azért mégsem állíthatom, hogy csakis a kedvemre tett volna. A büntetéseimet pedig néha különös gonoszság-gal eszelte ki.

Az, hogy időről időre felpofozott, ha makacsságomban vagy hirtelenségemben másként akartam intézni a dol-gaimat, mint azt ő eltervezte, semmi újat nem jelentett. Kaptam már addigra elég ütleget ahhoz, hogy ne aggasz-szanak nagyon a pofonjai. Pedig gyakorta mért nekem csattanós nyakleveseiből, ha akármit is nem úgy intéz-tem, miként azt ő jó előre pontosan eltervezte. Korbács-csal soha nem vert, és ezzel már kedvesebb lett számomra, mint addigi gazdáim. Ő másként büntetett.

Keskeny mosolyával gyakorta sziszegte a képembe, hogy ha továbbra is ilyen megátalkodott kis dög leszek,

131

elad valakinek. Obsort csinál belőlem, elajándékoz a rak-part matrózainak, vagy egyenesen visszavisz Tharr kolos-torába. Ha berúgott - márpedig ez is előfordult néhanap -, minden szerencsétlenségét megpróbálta a nyakam-ba varrni, mintha ugyan én tehetnék bármi rosszról, ami megtörtént vele. Ilyenkor ő volt az egyetlen alak a földke-rekén, aki miattam szenved, csakis azért, hogy én kivaka-rózhassak a mocsokból.

Mi tagadás, gyűlöltem ilyenkor. Máskor azt találta ki, hogy egyszerűen elveszített vala-

hol Jadilban, olyan helyeken, ahol nem ismertem ki ma-gam, s csak akkor rángatta meg kicsit láthatatlan pórá-zomat, ha már eléggé kétségbeesve, elveszve toporogtam valahol, ijedten, hogy mindjárt feltűnnek Tharr szerze-tesei, s magukkal ragadnak. Boldogan kapaszkodtam ilyenkor a hirtelen felbukkanó, édes illatokba, s iszkol-tam vissza hozzá, vállalva még a verést is, amiért — sze-rinte - óvatlan voltam és elkeveredtem ebben a gyilkos városban. Még azt is végig kellett hallgatnom, ő mennyi-re megijedt és aggódott miattam. Kikényszerítette, hogy szégyelljem magam.

A bűbájában voltam. Azt, hogy rengeteget hazudik, csak később vettem ész-

re — jó néhány esetben már csak azután, hogy elváltak út-jaink —, s mindezt jókedvvel és különös tehetséggel tet-te. Egyedül csak a tanításaim alkalmával próbált meg ez alól a kényszer alól kibújni, de ebben sem vagyok telje-sen biztos. Hazudott arról, hogy merre megyünk — már ha egyáltalán beavatott a terveibe —, s ártatlan arccal fe-lelte később, hogy mindez az én érdekemben történt. Né-hanap akkor sem mondott igazat, ha már akkor nyilván-való volt, hogy füllent, amikor beszélni kezdett. Akadtak pillanatok, amikor mindez inkább nevetséges, mint bosz-

132

szántó volt, de ő minden egyes lelepleződése alkalmával csak mosolygott rajtam.

Rengeteget vándoroltunk a városban. Száz helyen lak-tunk, s mindig gyorsan kellett távoznunk. Kezdetben nem értettem, miért van ez, később már engem is beava-tott a titkai egy részébe. Általában vér és gyilkosság volt mögöttük. Az Úrnőnek hozott áldozatok.

Alkalmanként Jadil egészen rendkívüli pontjain is me-nedéket leltünk. Titkos helyeken. Olyan szentélyekben, melyek csak a magunkfajtának mutatkoznak meg, s más számára igen nehezen észrevehetők. Az utca népének csak egy sikátorfal volt ott, ahol nekünk rejtekajtó, pincelép-csők, melyek más irányba vezettek, ha rossz fokukra lép-tél, gonddal épített kőlakok, melyek a város egyetlen te-lekkönyvén sem léteztek. Helyüket más-más épületek részeként jelölték a vaskos fóliánsok, s csak mi ismertük hozzájuk a járást.

A helyiek kígyóveremként ismerték ezeket a menedé-keket, és sietve vetették magukra az óvó jeleket, ha néha-napján egyik-másik létére mégiscsak fény derült.

Természetesen nem kígyóvermek voltak, habár kétség-telen, hogy mindegyik elengedhetetlen része volt a hüllők saját szentélye is. Ezek elsőre sosem látszottak, pedig lép-cső vezetett a kőlapok alá, a négyzetesre faragott kamrák-hoz. Mindenütt.

Ezeken a helyeken szinte soha nem találkoztunk sen-kivel. Egy belső helyiségben azonban mindig volt víz egy nagy kőedényben, és némi fa az agyagból égetett tűzhely mellett. Mi is mindig így hagytuk magunk után. - Hogy meglegyen az öt elem — mondogatta anyám ilyenkor, s né-hány óvó jelet hintett a tűztér felé.

Noha egy-két kivételes esettől eltekintve soha nem volt a menedékekben senki rajtunk kívül, nekem mégis úgy

133

tűnt fel, hogy anyám mégiscsak kapcsolatba tud ilyenkor kerülni másokkal. Gyakran imádkozott a kőfalakra fara-gott kígyószívek előtt, halkan, motyogva. Hunyt szem-mel festett vérből csíkokat a hideg szoborra. Amennyire tudtam, utánoztam én is, lassacskán bemagolva a legfon-tosabb fohászokat. A legtöbb esetben ezután szavai érthe-tetlenné morzsolódtak számomra, csak csöndben figyel-tem, mint felelget a semminek.

Bosszantott, hogy hozzám nem szólnak az ő szellemei, úgy gondoltam, becsap, eltitkol előlem valamit. Azt mond-ta, csak a washkak útján járókkal tud így szót érteni, azok közül sem mindenkivel. Kénytelen-kelletlen elfogadtam a magyarázatát, de változatlanul igazságtalannak tartot-tam. Úgy gondoltam, azért nem akarja megtanítani ne-kem azt a nyelvet, azért nem hagyja, hogy meghalljam, mit suttognak a láthatatlanok, mert még kicsi vagyok hozzá. Éretlen. Egy mihaszna gyerekobsor.

Ha beszéltek hozzám a szellemek, ha nem, minden szentélylátogatásunkkor végtelen nyugalom áradt el ben-nem, onnan kezdve, hogy átléptük a faragott küszöböket. Valóban menedék volt, gyógyító, bátorító és legfőképp vé-delmező, még nekem is. Mindig nehéz szívvel hagytam ott ezeket a rejtekhelyeket, mert tudtam jól, hogy oda-kint minden sokkal bonyolultabb, érthetetlenebb és leg-főképp veszélyesebb lesz.

Egy alkalommal anyám mosolyogva tért vissza a szel-lemei közül.

— Gyere, Kaat! — mondta. — Találkozni fogsz valakivel, akit már régen nem láttál.

Már szedte is össze a holminkat, jelezve, hogy itt-tar-tózkodásunk a végéhez ért. Még egy kis időt kértem, s egy gyertyával leereszkedtem a kígyóverembe elbúcsúzni az Úrnő szent bestiáitól. Csakhamar a jadili utcákon találtuk

134

magunkat megint, s mivel egy idő után ismerős város-részek kerültek elibénk, aggodalmasan kérdeztem meg, hogy vajon a kikötő felé megyünk-e.

Anyám csak bólintott, és talpalt tovább. Később, amikor megértette, miért is izgulok, biztató

mosollyal fordult vissza, de nem állt meg. -Tharr szolgái miatt ne aggódj! Már rég azt hiszik, el-

emésztett a szörnyistenük. Ezekben a ruhákban amúgy sem ismernének föl. Csak azt látják, amit mutatunk ne-kik. Navorokat.

Nem értettem pontosan, mit is akar ezzel mondani, de megpróbáltam elhinni.

Természetesen újfent igaza lett, és én egy darabig nem tudtam, bosszankodjak-e miatta, vagy inkább örüljek neki.

A rakpartokat kitörő örömmel üdvözöltem ismét, mi-re anyám rám szólt, hogy ugyan biztonságban vagyok, de ne kísértsem a szerencsénket. Napközép táján érkeztünk, a délelőtti zsongás éppen alábbhagyott. Anyám kitartó-an haladt a mólók felé, én abbahagytam a hiábavaló kér-dezősködést, hogy ugyan kivel fogok találkozni. Növekvő izgalommal követtem.

Egy idő után úgy gondoltam, alighanem egy hajó érke-zik, az elé jöttünk, mert magunk mögött hagytuk a halá-szok mólóit és a ki-berakodó obsoroktól hemzsegő keres-kedelmi dokkokat. Kíváncsian vizsgáltam a külső vizeket - már ahol el lehet látni odáig -, de rengeteg hajó volt mindenütt, s nem tudtam volna választani közülük. Vé-gül Tharr kikötőjénél álltunk meg, s ez egy kissé elbi-zonytalanított. Nem hittem, hogy önként hurokba dug-juk a fejünket, elképzelésem sem volt, mit kereshetünk itt. Korábbi magabiztosságom is elillant a fel-alá bóklá-szó szerzetesek kénsárga köpönyegei láttán. Kükü nem

135

volt közöttük, azt hamar megállapítottam, miként azt is, hogy a Csonthalász kolostor jelvényeit is csak nagyon ke-vesen viselték közülük. A kövezett partot uraló oszlop ár-nyékába telepedtünk le, mintha ott sem lennénk. Fejünk felett bronzból öntött kiméra acsargott az égre, fennen hirdetve a szörnyisten hatalmát a környék felett.

Ujabb szerzetesek érkeztek néhány rőt csuklyás félál-lat vezetésével, és teherhordó rabszolgák. Csöndben ül-tek le a földre a kikötői bakok mellett. Alighanem annak a galleonnak az érkezésére vártak, amely bevont vitor-lákkal közelített néhány vontatócsónak mögött - lassan, az evezősobsorok ütemében. Anyám azt mondta, Dagh Piettenből érkezett, a kígyópápa városából, s mutatta az árbocok tetején csapkodó méregzöld selymeket. Még fél-úton sem járhatott a vontatott óriás, amikor újabb evezős bukkant elő mögüle, egy díszesebb, fekete bárka, mintha utasainak nem lenne türelme kivárni, amíg az obsorok a partig húzzák őket.

Méregzöld zászlók csapkodtak ennek is az orrán, anyám pedig bólintott, hogy ez lesz az.

- El ne áruld, hogy ismered, mert meghalunk! — mond-ta még halkan, amikor leborultunk, mert a fekete bárka elég közel jutott immár. Nem kellett megismételnie. Újra csak obsor voltam, kicsi, jelentéktelen és láthatatlan, hogy meg nem akad rajta a szem. Úgy néz ki, mintha valaki máshoz tartozna. Ehhez már értettem.

Viszont majdnem mindent láttam és hallottam. Pél-dául szemem sarkából a közelítő fekete bárkát, a vízcsep-pekkel fényes evezőket, a csapkodó, hosszú selymeket, az utasok kezét, amint a hajókorlátba markolnak. Elakadt a lélegzetem.

Anyámra néztem, aki csendes mosollyal nyugtázta ria-dalmam. Nem értettem semmit. Senki mást nem ismer-

136

tem fel a bárka utasai közül, csak egy nőt. Nem is nagyon láttam a többieket, ha pontos akarok lenni.

A papnő volt az, akivel nekem meggyűlt a bajom a fidiori nővérek sírházánál. Ez alkalommal is csillanó csiz-mában, szűk szárú nadrágban érkezett, s vállára ugyan-úgy fekete kígyókkal varrt, térdig érő, bőrshadart vetett. Fegyverövén a hullámpengéjű kard mellett a két vékony ostorszíj függött karikába fogva, miket már oly jól ismer-tem. Határozottan ugrott a mólóra. Tekintete a szolgá-it kereste, s azok nagy hajlongva hamarosan oda is értek a gyaloghintóval. Rövidre nyírott, kese haján megcsillant a nap, amint körülbírálta a környéket. Arcfestése szigorú volt, kékkel és korommal húzott.

Pillantása egyszer anyámra ugrott, s megesküdtem vol-na, hogy el is időz rajta egy darabig, mielőtt furcsa, elége-dett fintorral az arcán el nem tűnt a jármű elfüggönyzött belsejében.

Megvártuk, míg eltűnik, anyám csak utána bökött ol-dalba.

— Menjünk innen... Szívesen követtem. Fel voltam kavarodva. Néhány sarokkal odébb, Ompyrry vízhekka kútjánál

álltunk csak meg. Nagyobb, fás, füves térség volt, kö-zepén kövezett mederben futó, bővizű csermellyel. Pom-pás, faragott, félköríves pavilont építettek annak idején a forrásnak, kőszörnyekkel, hekkákkal és hősökkel. Ez állt a terület szélén, mögüle indult lassú kaptatóval a taká-csok utcája. Szolgálók, inasok, semmirekellők várakoz-tak cserfesen a sorukra a korsóikkal. Ruháink alapján navornak látszottunk, a szerényebb fajtából. Gond nél-kül le tudtunk kuporodni egy kisebb, elkanászodott bo-kor alá. Nem zavartunk senkit. A magunk módján látha-tatlanok voltunk.

137

- T e . . . ismered ezt... - kérdeztem azonnal, mihelyt le-vegőhöz jutottam.

Anyám nem felelt rögtön, csöndesen mérte fel a kör-nyéket, s csak akkor válaszolt, amikor már biztonságban gondolt bennünket.

— Nos, igen... Khm, voltaképpen ő hívta fel rád a fi-gyelmem. - Csontos térdemre tette a kezét. - Néhány év-vel ezelőtt - tette még hozzá magyarázólag, de ezzel, ha lehet, még jobban összezavart.

—De hát ez... — Összevissza ugráltak a gondolataim. — Mi dolgod vele?

Anyám talányosan hunyorított, gyönyörű, fekete haja előhullott piszkoskék kendője alól.

- H o g y is mondjam... Kaptam most tőle egy kis... khm... csomagot.

Ez végképp érthetetlennek tűnt nekem. Hitetlenkedve bámultam végig, hátha csak az én figyelmemet kerülte el a dolog, de semmit nem láttam. Anyám mosolyogva ko-cogtatta meg a homlokát.

- E g y különleges csomagot - mondta. —De ez... - tanácstalanul tártam szét a kezem és szin-

te suttogtam: - ez Tharr egy papnője. —Ez a dolog lényege, lányom — simított végig értetlen

arcomon. — Ö soha nem szolgálta a szörnyistent. Ez a washkak. Az Arcrejtő.

—De hát hogyan? — Még mindig alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, felborul velem a világ. — Hogyhogy nem tudják?

—Elsőnek azért, mert úgy mutatkozik, mint egy kígyó-pap, s Toronban a látszatnak mindennél nagyobb a hatal-ma, a kételkedés pedig csupán kevesek kiváltsága. Má-sodjára azért, mert úgy is cselekszik, miként a kígyópapok, szóban és tettben akármelyiknek méltó párja. Ám szer-

138

tartást Tharrnak soha nem mutatott be, és aligha találsz bárkit is közöttük, aki valójában látta, mire használja a hatalmát. Harmadszorra pedig nincs se temploma, se szektája, se kolostora a kiméra földjein. Igazából nem is-merik sehol, s csak azt vélik tudni, hogy Tharr kegyeltje, mert ezt látják. Mert ő ezt mutatja nekik. Ez a varázslat.

Ezen elgondolkodtam. Akadt rá időm bőséggel, mert ezután egy ideig nem hozta szóba anyám ezt a napot. Bár-mit is kérdeztem a „csomagról", a fintorából láttam, hogy nem fog róla beszélni, még nekem sem. Ez elég rosszul esett.

Soha nem tudtam kideríteni, miféle ajándékot, üzene-tet vagy bármi mást kapott az anyám akkor. Egy darabig ez bosszantott, de azután az a tudat, hogy ő valami titkos és mindenekfelett rejtélyes szervezet tagja, egészen meg-békített. Büszke voltam rá, hogy ha csak áttételesen is, de része vagyok valami nagyobb hatalomnak.

Anyám alighanem pontosan ezt akarta. Kora reggel van. Bátortalan ködfátyol borítja előttem a

vidéket. Rizsszalmából épített boglyák dülöngélnek az út kétfélén, s én elgyengülve lehuppanok néhány fűcsomó-ra. A mámor elszállt, a fiú áramait végleg felfaltam. Tom-pa fáradtság nyújtózik a testemben. Aludni lenne jó egy kicsit, de nem nagyon szeretek napközben lepihenni rej-tek nélkül. A rizsszalmaboglyák végső soron megoldást jelenthetnek, s reménykedve szemezek a legközelebbivei.

Ugyan azt terveztem, hogy ma már nem veszem fel a fejéket, most mégis ezüstíveit simogatom a tarisznyán ke-resztül. Álmos vagyok és fáradt. Anyám azt mondta, fö-löslegesen ne adjuk magunkat az ellenség kezére, és eb-ben történetesen mindig mélységesen egyetértettem vele.

Befurakszom a boglyába, s azon veszem észre magam, hogy kezembe került a fejék valahogy. Kicsit felkavaro-

139

dik a gyomrom, de látni akarom azt a hatalmas szigetet, a végtelen tengert, a concitatort, akiről azt mesélték, vénebb, mint a sárkányok.

Muszáj látnom. A homlokomra emelem az ezüst kígyó-íveket.

Megremeg a gyomrom, de most már mindegy. Minden mindegy.

8.

Sabryg-yd Khastunn, a Császár-sziget boszorkányvarázs-lója halkan érkezett Alyssya hálószobájába, akár egy rája. Nem kavart huzatot, a varázsfények mégis megre-megtek, amerre ment. Megállt a kyressa ágya előtt és fesz-telenül meghajolt. Egészen egyszerű, halvány arcfestést viselt, dreggisét az éjszaka színeiből szőtték. A legelked-vetlenítőbb mosolyával vizsgálta a hálóruhás gyermek-asszonyt. Szája magabízón biggyedt félre, szemét gátlás-talanul legeltette a kyressa domborulatain.

Alyssya nyakáig húzta az ágy selymeit. -Magitor. . . — mondta riadtan. Az álmossága elpárol-

gott, mintha soha nem lett volna. Szeme sarkából látta, hogy Aria döbbenten figyeli a jelenetet. — Nem gondolja, hogy túl késői az óra a látogatásra?

—Azt hiszem, suessa, hogy pont megfelelő az időpont — mondta a boszorkánymester, és hirtelen eltörölt az arcáról minden mosolyt.

Alyssya szíve a torkában dobogott. Nyelt egyet. A ma-gitor vízkék tekintete rebbenés nélkül kószált a kyr gyer-mekasszony arcán.

—Minek... köszönhetjük a látogatását, magitor? — kér-dezte végül. Hangja jobban remegett, mint remélte. Fé-

140

lelme lassan rettegéssé változott, s az agya mintha meg-szűnt volna létezni.

—Visszakérdeznék, suessa. Mi, itt a szigeten, minek kö-szönhetjük a látogatását?

—Pontosan tudja, ki vagyok — mondta Alyssya beletö-rődőn, de megpróbálta kicsit jobban kihúzni magát, hát-ha pusztán a Nemes Ház nőjének tekintélyével meghát-rálásra késztetheti a férfit. - Pontosan tudja azt is, hogy nem beszélhetek a nővérem titkairól. Még ha tudnám is, hogy mik azok...

A magitorra szemlátomást csekély hatással volt a kyres-sa próbálkozása.

—Ebben nem lehetünk biztosak, suessa — suttogta. Sze-me sarkából az obsara felé vágott, s kérdőn nézett Alys-syára. - Küldje ki a szolgálóját, asszonyom!

Ő maga sem értette, miért engedelmeskedik a férfi-nak, mégis kissé oldalra dőlt és intett Áriának. Egysze-rűbb volt, mint ellenállni.

—Elmehetsz, köszönöm. A nő aggódó arccal hajtotta meg magát. —És ne engedjetek be senkit! Amikor a gyermekasszony megpillantotta a magitor

arcára visszatérő mosolyt, már tudta, hogy ezt nem kellett volna mondania.

Csönd hullott közéjük. Aranyszín árnyékokat remegtek a falra a Tűzkobra mé-

csesei. Alyssya messzebb húzódott a férfitól és maga kö-ré tekerte az ágyneműt, mintha az megvédené bármitől. Alkalmi dreggisének hullámai csak a hatalmas fekhely széleinél simultak ki. Talán erődöt szeretett volna gyűr-ni abból a selyemből, ahol megvetheti a lábát, ahol össze-terelheti a gondolatait végre, mert érezte, hogy nem bírja tovább, valahol hibázni fog.

141

Szeretett volna sértett tengeri dámának látszani. Kyr nagyasszonynak. Megigazította a haját és mélyet sóhajtott.

—Azt hiszem, magitor, valamit tisztáznunk kell -mondta. Halkan szólt, nem úgy, ahogy szerette volna.

—így igaz, suessa — bólintott a kyrvérű. —Ha nem távozik a szobámból azonnal, én magam fo-

gok szólni a sógoromnak, hogy a Császár-sziget magitora elmulasztotta a kötelességét, és nem jelentette azonnal a tér... praktikát.

Sabryg alig láthatóan oldalt biccentette a fejét. Még mindig nem pislogott.

—Ebben az esetben nagy bajba keverné magát és a nő-vérét, suessa, mivel bejelentése érdekes kérdéseket vethet-ne fel a conássyrben. — Egy darabig hallgatott, de Alyssya nem válaszolt, nem mozdult, így hát folytatta. — O ugyan-is úgy tudja, hogy a felesége van mellette, aki minden til-tása ellenére megkísérelte megnyitni a tükörfolyosót. Pon-tosan úgy, ahogy azt ön szeretné.

- É n . . . Sabryg önelégülten elmosolyodott. -Természetesen nem mulasztottam el a kötelessége-

met, és azonnal jelentettem a folyosó létrejöttét a concissyr-nek. Talán még emlékszik rá, suessa, hogy viszonylag ha-mar odaért.

Alyssya zavartan bólintott. —Ha megbocsát — villantotta rá fogait a kyrvérű, és ké-

nyelembe helyezkedett az ágy szélén. Alyssya összébb húzta magát, újabb selyemsáncokat

vont maga köré, csak utána szólalt meg: —De a személycseréről nem tud. —Arról természetesen nem. Ahogy azt önök eltervezték. —Terveim... - mondta nagyon halkan Alyssya. Állát

dacosan fölvetette azután, ahogy azt egy végtelenül fá-

142

radt, sértett tengeri dáma tenné. — Akkor azt fogom meg-mondani Arkhatyssnak, hogy jóllehet önnek tudomása volt a személycseréről, mégsem tett semmit!

Szerette volna megütni a férfit, bántani valahogy, el-küldeni, de ennél többre most nem futotta az erejéből.

Sabryg felöltötte azon mosolyai egyikét, ami miatt nem szívesen ült le mellé senki.

—Ez őrültség természetesen. Különösen sajnálatos len-ne, hogy ebben az esetben ön, suessa, nem csupán magát, de a nővérét is elárulná. Ha pedig az általam elkövetett „hibára" fényt derít, nekem valószínűleg mindent be kel-lene vallanom, amit suessa Syshja dolgairól csak tudok. És attól tartok, ez káros következményekkel járna az úrnőre nézve - feltéve, hogy előkerül még valaha. Ha nem, ak-kor feltételezem, önnek kell viselnie a következményeket.

Alyssya mintha nem is hallotta volna a magitor mon-dandójának végét.

—Syshja dolgairól? Miféle dolgairól? —Voltaképp talán semmiség — simított végig éjszaká-

ból szőtt dreggisén a boszorkányvarázsló. - Az ön nővére, suessa, elvitt valamit a szigetről. Valamit, ami meglehető-sen komoly mágikus kisugárzással bír, még ha erről az ön nővérének nem is feltétlenül volt tudomása. - Sabryg szét-piszkált egy apró ráncot maga előtt. — Én azonban észre-vettem... hiszen ez a dolgom. Természetesen nem szíve-sen beszélnék egyelőre tolvajlásról, hiszen acondtatort még nem kérdeztem, meglehet, csupán kölcsönadta.

Pislantott. —Tud erről valamit, Alyssya? - Először szólította a ne-

vén. A gyermekasszony azt vette észre, hogy gyenge táma-

dását visszaverték, s megkezdődött a selyemerőd valódi ostroma. Lassan intett nemet a fejével.

143

-Tehát nem. Sabryg félrefordította haltekintetét és elgondolkodva

nyelt egyet. Szárazon, nyúlósan cuppant a szája. —Megpróbálok segíteni. Ön is megtehetné. Valószínű-

leg holmi írás lehet. Különleges pergamenre készítették... - N e m tudok semmit — mondta halkan Alyssya. -Mindegy is — dőlt hátra Sabryg, mintha csak mesz-

szebbről szeretné szemrevételezni az áldozatát. — Vagy a könyvtárból hiányzik, vagy a térképtárból. Az ön nővé-re egészen ügyesen megkavarta maga után a nyomokat, suessa.

—Syshja semmit nem tudna összekavarni... —Alighanem mégis — tárta szét kezeit a magitor. - De

semmi gond, jó navorjaink már ellenőrzik a katalóguso-kat. Ha engem kérdez, asszonyom, én azt mondanám, a könyvtárból fog hiányozni. Bárhogy legyen is, nehezem-re esne felkeresni a concissyrt a hírrel, hogy a felesége meg-lopta és megszökött tőle. Ugye megérti az aggodalmai-mat, suessa?

- Igen - suttogta Alyssya. - Megértem. -Arkhatyss Khalys-on Mern'icch a világ végére utána

megy, ha kell. Ismerem. A kyressa már azt hitte, minden tőrét megmártotta

benne a boszorkánymester, de Sabryg folytatta. —A szökés pedig nem más, mint a Házak Rendjének

megtörése... —Syshja nem szökött meg! — nyögte Alyssya. —.. .ez pedig az ön családját, suessa, kétségkívül rossz

színben tüntetné fel. A Syenn Ház aligha kívánhatná ezt, hiszen nem lenne illő a tiszteletreméltó emessir, az ön édes-atyja emlékéhez. Ez pedig a későbbiekben akár Sogron és az Arnyékúrnő szövetségének felrúgásához is vezethet. Amihez nem tudom, milyen szava lenne az ön férjének és

144

a Kháddyn Háznak. Nem beszélve természetesen az ön szerepéről ebben a kalamajkában.

Elhallgatott végre. Kérdőn figyelte a kyressát, de az nem felelt, csak a levendulaszín selymeket nézte maga előtt.

— És idevehetjük még a kerülendő dolgok listájára a szükségtelen szóbeszédet, a megaláztatásokat, a szégyent és a többi, és a többi, és a többi...

A gyermekasszony vékony szájjal nézett fel. —A császár rokona vagyok. Syshja is az. Mindenki tud-

ja, hogy Arkhatyss sértette meg a Házak Rendjét, ő volt az, aki kezet emelt a feleségére és... és rám. A shuluri fő-bíróság előtt fog felelni azért, amit tett!

—Ugyan! — legyintett a kyrvérű. — Odáig el is kell jut-ni, suessa. Mindent a maga idejében, én azt mondom. Egy-előre még nem kell rágalmaznia senkit.

—Rágalmazni...? — Alyssya segítségkérőn nézett körül. — Miféle rágalomról beszél, hiszen tudjuk, hogy ez az igazság!

Sabryg elnézőn kacagott. —E rövid kitérő után, amit az esetleges következmé-

nyeknek szenteltünk, térjünk oda vissza, hogy egyelőre minden úgy alakult, ahogy önök eltervezték.

—Egy-két kivételtől eltekintve — mondta Alyssya. - É s ezt nekem köszönhetik — Sabryg nem vett tudo-

mást a közbevetésről. A kyressa fanyar grimasszal válaszolt. —Köszönjük - sóhajtotta. Minden lemondása, keserű-

sége benne volt. Könnyes szemmel nézett a kyrvérűre. Sabryg intett, hogy semmiség. —A látogatásom lényege, hogy mindez így is maradhat.

A concissyrnek nem kell tudomást szereznie minderről. Alyssya sokáig hallgatott. Csak lassan értette meg, hogy

a magitor valamiféle szövetségről beszél.

145

—Hogyan? -Tudok, suessa, egy egészen egyszerű megoldást erre a

mi látszólagos problémánkra - kezdte a boszorkánymes-ter, és összeillesztette gyűrűs ujjait. - Nem kell kiderül-nie semminek, hallgatni fogok, mint a sír. Ez pedig - ta-lán nem kell részleteznem miért - az ön Házának is nagy hasznára lenne.

Pislogott. —Ha pedig suessa Syshja Sogronnak hála mégiscsak

visszatérne valaha, nos... akkor legfeljebb lesz egy kis tit-kunk. Önnek és nekem.

-Mire gondol? - kérdezte Alyssya gyanakodva. —Én — tárta fel minden fogát egy mosollyal a kyrvérű

— régóta nagy rajongója vagyok a suessanak. Már úgy ér-tem, a testének. Jóllehet eddig nem állt módomban va-lóban közelről szemrevételezni. A dolgok sajátos fordula-tainak köszönhetően azonban most azt hiszem, mindent bepótolhatok.

A gyermekasszony nem hitt a fülének. —Jelen esetben az a csekélység, hogy most nem ő van

itt, szinte elhanyagolható, nemde? Alyssya úgy érezte, nem kap levegőt. —Természetesen nem okoznék sérülést. Semmi olyas-

mit, ami feltűnő lehetne. A kyressa leesett állal, félrehajtott fejjel figyelte, mint

áll fel az ágyról a magitor, s oldja meg dreggisének titkos zsinórjait. Az éjszakából szőtt anyag hangtalanul omlott a földre. Mélykék alsódreggis csillant mögötte.

—Ezt azonnal hagyja abba! — találta meg a hangját Alyssya. — Azonnal takarodjon a lakosztályomból, külön-ben. ..

-Sajnos, nincs abban a helyzetben, suessa, hogy uta-sítgasson — mondta a kyrvérű kimérten. — És kiabálnia

146

vagy a testőrökért küldenie sem lenne szerencsés. Akkor ugyanis concissyr Arkhatyssnak igen rossz napja lenne hol-nap, úgy hiszem. Önnek reményeim szerint szintúgy. Ön dönt, suessa.

- M a g a megőrült... - hebegte Alyssya. - Hogyan gon-dolhatja, hogy ezt túlélheti?

-Egészen egyszerűen, asszonyom — vigyorgott hidegen a boszorkánymester. Hosszú, vékony ujjait vette elő ér-vei számbavételére. — Először is, ön nincs igazán tisztában a kegyed nővére, illetve az én itteni helyzetemmel. Suessa Syshja csupán egy gyenge, hatalom nélküli feleség a szi-geten, mindenben alávetve a férjének. Csak egy megvetett morgenita, szinte védelem nélkül. A concissyr nekem ha-marabb hisz, mint a feleségének. És én nélkülözhetetlen vagyok. Fontosabb, hogy úgy mondjam. Olyasvalaki, akit vádaskodás helyett inkább megvédelmeznek.

Elégedetten nézte az elsápadó gyermekasszonyt. —Továbbá — és ez sem elhanyagolható —, ha ez most

megesik közöttünk, a concissyr feleségének akkor sem esik bántódása. Hiszen mindketten tudjuk, hogy ő jelenleg valahol egészen másutt tartózkodik. Én csupán egy kém-mel töltöm a kedvem. Egy beszivárgó ügynökkel, akit még a Házak Rendje sem véd igazán, s ezzel mindketten tisztában vagyunk.

Félig sem komolyan csücsörített, finom mozdulatokkal simogatta az ágy selymeit.

— Abban bíznia, hogy esetleg valaki rajtunk ütne, töké-letesen felesleges, hiszen éppen ön volt az, aki az imént el-parancsolt maga mellől mindenkit, s kérte, hogy ne zavar-ják. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy ha bármi is kiszivárogna innen, én mindent letagadnék. Itt a szige-ten csak a fiaim lennének képesek leleplezni, de talán ön is belátja: nem valószínű, hogy ez bekövetkezik.

147

Alyssya kétségbeesetten pihegett. Csapdába esett, el-veszett.

-Nos? — kérdezte Sabryg türelmesen. — Tudja: becsü-let, szégyen, bukás... a családja...

Csend. A Császár-sziget moccanatlan állt alattuk. -Mikor akarja? — suttogta a kyressa. Megalázott, le-

győzött, megadó volt a hangja. Lehajtotta a fejét. —Úgy vélem, most tökéletesen megfelelne — nézett kö-

rül elégedetten a magitor. — Csend van, nem vár senkit... Messze még a reggel...

Alyssya elkeseredetten keresett valamit, amivel időt nyerhetne. Semmit nem talált. Egyedül volt, fáradt volt, vége volt.

—Jöjjön vissza holnap... Addigra... addigra én is... —Sajnos lehetetlent kíván, asszonyom — mosolygott a

magitor -, a holnapi nap több szempontból sem kívána-tos. Ellenben ma tökéletes minden.

Alyssya már sírni sem tudott, csak lehanyatlott az ágy-ra. Lehunyta a szemét, tenyerébe temette az arcát, hogy ne lássa a magitort, ahogy levedli mélykék bőreit. Hogy ne lássa az önelégült mosolyt az arcán.

Felsóhajtott az ágy a férfi súlya alatt. A kyr gyermek-asszony beharapta a száját és próbált nem gondolni sem-mire. Mégis Syshja jutott aztán az eszébe, mentegetőző pillantása és az a bársonyba burkolt holmi. Sötét árnyék takarta el a hálószoba varázsmécseit. Alyssya egy pillanat-ra úgy gondolta, a babarsh nyüszít valahol halkan, azután rájött, hogy saját magát hallja.

Hideg kezek húzták le róla a selymeket, másztak be hálódreggise hajtásai mentén. A kyrvérű haja finoman ci-rógatta végig a kyressa mellkasát, nyakát.

—O, ez az illat — szuszogta a magitor. Almaszagú volt a lehelete.

148

-Kérem. . . — lihegte Alyssya - legalább ne beszéljen... kérem...

Sabryg egy pillanatra elhúzódott. A gyermekasszony lehunyt pilláin keresztül is látta a vízkék tekintetet.

- N e m ígérek semmit - mondta végül a magitor, mint-ha valóban végiggondolta volna.

Alyssya nem szólt, nem moccant, csak sápadt nyakán lüktettek hevesen a verőerek.

Hirtelen megfeszült, felnyitotta a szemét. -Várjon! - suttogta remegő szájjal. -Nos? — mordult a férfi. A kyressa félelemtől merev

mellbimbóit nézte. Jobbjának két hideg gyűrűjével szorí-totta össze az egyiket.

—A gyógyszerem... — kaparászott ügyetlenül az asztal felé Alyssya — hadd igyam meg a gyógyszerem előtte... kérem... — Ujjai hegyével végül elérte a kristály fiolát.

Sabryg engedékenyen bólintott, s szemügyre vette, mi veti a kyressa kezében csillanó kék fényeket.

—Ha nem hal meg tőle, akkor feltétlenül megihatja. — Hosszan, szúrósan nézett a gyermekasszonyra. O ezúttal nem kapta el a tekintetét. Elszántan markolta az üvegcsét, akárha az lenne az utolsó esélye. - Csak tréfáltam - mo-solyodott el a kyrvérű. — Természetesen azt vesz be, amit akar. Ez a tánc már az enyém.

Két ujjával megfogta a fiola üvegdugaszát, s kiemelte. -Et tő l pedig... - suttogta, míg beleszaglászott a ki-

áramló illatokba — semmi baja nem származik. Csak éde-sebb lesz a csókja.

A kyressa rávetette magát az üvegcsére. Hűvös volt a korty. És valóban olyan, akár a méz. Segíts rajtam, asszonyom — gondolta Alyssya—, semmit

nem vétettem ellened... Végighanyatlott a cethímes párnán.

149

—Köszönöm, suessa, hogy ilyen együttműködő — do-rombolta a magitor.

Alyssyát a hideg rázta, ahogy a nyirkos nyelv végigciró-gatta a nyakát. Hogy ne sikítson, inkább a tenyerébe ha-rapott. Mákonytól édes fogai mentén kiserkent a vér.

Sűrű, ködös pára borította el. —Úgy - lihegte valahol a kyrvérű. Messziről érkezett

a hangja, langymeleg érzetek mögül, megfoghatatlanul. —O, Morgena, ez gyors — motyogta Alyssya. - Köszö-

nöm. .. Valaki megsimította a homlokát. -Lobogjatok! - lehelte a boszorkány varázsló. Fellángoltak körben a fények. Aludj! - mondta a simító kézhez tartozó hang. Alyssya összekucorodva feküdt az álomsík egy langy-

meleg zugában. Sütött a nap és virágillat kavarodott be az ablakon. A két nővére mellé bújt a medveprémes ágyon. Nem akarták felébreszteni, mert így többet tudtak segí-teni neki, mint bármi szóval. Egész éjjel ott voltak vele és simogatták, hogy meg ne tébolyodjon.

9.

Még érzem a hideg nyelv érintését a nyakamon. Fagyos verejtékkel, felkavarodott gyomorral ébredek. A számban savas a nyál, hogy rögtön köpni próbálok, de csak ösz-szepiszkolom magam vele. A sikertelen kísérlet minden mástól elveszi a kedvem. Összegörnyedve fekszem, amíg csillapul a lélegzetem, csak azután fúrom ki magam a rizsszalma alól.

Négykézláb állok a tarló szélén, még remegek, de gyor-san csillapul a rosszullétem a friss levegőn. Leülök. Né-

150

hány lépésre tőlem bőrcsizmás navor áll egy ekével. Ko-szos kis ökör van a járomba fogva.

- M i t bámulsz, a rossz seb emésszen el! - morgom felé hányásízű hangon, s köpök is egyet. Ezúttal sikerül. A va-rázshasználat ismét összerántja a belsőm, hogy felszissze-nek bele. A navor végre tisztelettel meghajol, és vissza-fordul az ökröcskéhez. A nyálfolt összerándul és elindul a nyomában. Előbb-utóbb utoléri majd. Estére a paraszt ki fogja köhögni a tüdejét. Nagyot szusszanok, s megpróbá-lom összerendezni a holmimat. Anyám mellett nagy ta-pasztalatra tettem szert a takarékos csomagolásban, s így hamar végzek. Az ezüst fejéket óvatosságból legalulra ra-kom.

Kígyófürtökbe rendezett hajam tele van szalmatörek-kel. Lefekvés előtt elfelejtettem betekerni a kendőmbe, így hát bosszúsan szitkozódom.

Egy fürdés különben is jó lenne. Errefelé jól kiépített csatornákat gondoznak a helyiek az öntözés végett, nem lesz gond alkalmas vízpartot találnom.

— Ez most rossz volt, árnyék — mondom ki hangosan is a gondolatomat, miután utolsó csepp vizem is kifacsarom a kulacsomból. — Ez most nem esett jól...

A vízparton akad egy hosszú, sima rész, mielőtt beke-belezné a nádas. Találtam egy viszonylag egyenes részt a partoldalon, ahol kevésbé nyomják a hátam az agyagba vájt vízmagasságnyomok, és ott napfürdőzöm. A rosszul-létem végképp elmúlt. Úszás után visszavettem a ruhái-mat, lábaim előtt halkan csacsogva csillog a folyó. Lassú, kényelmes sodrú víz, alighanem az egyik főcsatorna, vagy talán valamelyik magából az Ötfolyóból. Felkönyökölök.

151

Balra a nádas, jobbra hosszan, megszakítás nélkül el-látni, csak itt-ott hajlik be egy-egy bokor vagy fa. Jó fél mérföldre lejjebb, folyásirányban, tömzsi, fiatornyos épü-let. Sötétzöld majolikacserepein megcsillan a nap. Hatal-mas, ezüstleveles nyárfa áll mellette. Alighanem egy mó-dosabb malom lesz ott. A méretéből ítélve akár sedularok is lakhatják.

Majd meglátjuk. Az árnyékon gondolkodom. Nem tudom, ezt a mai

rosszullétet ő okozta-e, vagy a fejék, esetleg csak túlsá-gosan élethű volt az álom és azért viselt meg rettenete-sen. Abban a selymes ágyban engem legyőztek, és ez nem hagy nyugodni.

Rendben. És legközelebb mi lesz veled? Megöl fényes nappal az emlékeivel! — ezt most anyám mondja.

Sóhajtok. A nap lassan szárítgatja a vízfoltokat feke-te ingeimről.

Fogalmam sincs, mi lesz velem legközelebb, és azon ve-szem észre magam, hogy nem is érdekel.

Azon gondolkodom, hogy levágja-e a fejét az árnyék legközelebb annak a rohadéknak.

Biztosan megérzi, ha rá gondolok. Megmoccan, mint-ha csak most ébredne valami különösen mély álomból, de én nem hiszek neki. Már régóta ébren van.

Igen, azt hiszem, megtalálta a véresebb titkaimat. Kí-váncsi lennék, mire gondol most.

A Kígyószív. Az Úrnő sok effélével ajándékozza meg az igazi híveit.

Az elsőt, amit kezembe is vettem, fekete kőből faragták és ezüstfoglalatba rakták. Ma is a nyakamban hordom.

Anyám egy halat nem tudott megpucolni rendesen, de a példabeszédekben párját ritkította. Biztos jó khótorr lett volna belőle, de amikor ezt megmondtam neki, majdnem

152

elvert egy szíjjal, pedig ez nem nagyon volt szokása. Ő ava-tott be engem lépésről lépésre az Úrnő misztériumába. Ő magyarázta el, miről is mesél az én kígyószívem.

Este tanított, agyagból égetett tűzterek parazsánál, il-lanó mécsfénynél vagy csak a sötétben, ahol kizárólag a képzeletemre hagyatkozhattam, és azt is megláttam, amit nem akartam.

Szeretett mesélni, én pedig esténként tátott szájjal hall-gattam, mert Sántabugris történetei is érdekesek voltak, de az Úrnő tanításaiban erő volt, s én része lehettem en-nek — sokkal inkább, mint egy sokadik raktáros képzelt városának. Anyám az ő tanítójától hallotta ezeket, ő pedig az övétől, és így tovább, egészen a Birodalom idejéig vagy tán még azon is túl. Hamarosan én is elkezdtem megta-nulni ezeket a monoton dalokat, s egyre többet megértet-tem magam is. Egy végtelenbe nyúló lánc újabb szeme lettem. Igaz, még csak egy egész kicsike.

Akadtak történetek, amiket akkor szerettem igazán, ha anyám mesélte őket tízszer és százszor. Mindannyiszor lenyűgöztek és elkápráztattak, újra és újra vágytam őket, még ha ismertem is az összes fordulatot jó előre. Mint pél-dául a Kilenc Átkozott történetét.

Az Oltalmazóról szólt ez a régi história, aki a minden-séget megteremtette. A kilenc gyermekéről, akik hűtle-nek lettek hozzá, és háborúba vetették a világot. Az Ol-talmazó csatáiról és arról, hogyan kovácsolt magának fegyvert, amellyel megküzdhetett a gyermekeivel.

Ez a tőr az Úrnő. Ennek a mesének a végét nem szerettem, anyám mégis

gyakran elmondta ezt is, hogy semmiképp ne menjen ki a fejemből. Ebben az Oltalmazó önmagát adta áldozatul a Kilenc Átkozottnak, hogy teremtése megmaradhasson. Ám az Átkozottak az Oltalmazó megcsonkítása és befalá-

153

sa után felégették a földeket, s az Úrnő is szilánkokra hul-lott Északfölde felett.

—Mi vagyunk most ez a fegyver, Kaat — mondta anyám, amikor a történetben ideért. — És a mi feladatunk az Át-kozottak felkutatása és munkájuk eltörlése. Meg tudod mondani, miért?

A mi külön szertartásunk volt ez. Természetesen tud-tam a választ.

—Hogy semmi ne maradjon, ami az övék. Hogy emlé-kük se legyen. Hogy az Oltalmazó újraszülethessen és al-kothasson.

Anyám elégedetten biccentett. Más alkalommal elmondta azt is, hogy az efféle fegy-

verek miként viselkednek. —Mi vagyunk a tagadás. Minden rendnek az ellensé-

gei, mert az az Átkozottak rendje és semmire se jó. Ma-gok vagyunk, melyek csírái megfojtják a mellettük levő-ket, vetésünk gyökeret hajt és szétfeszíti a követ is. Az Úrnő parányi darabjai vagyunk, melyek emberi testet kaptak, hogy itt a földön terjesszék a pusztítás szentségét. Hús és vér, aminek formáját megtartja egy felettes erő, hogy cselekedhessenek. Ehhez a felsőbb lényhez térünk meg utunk végén, belőle vétettünk. Ez a mi jutalmunk és kiváltságunk. Éppen ezért nem kell félnünk sem a halált, sem semmilyen hazug isteni bírákat, akikről az ostobák és a tévtanítók beszélnek.

Nem mondom, hogy mindent azonnal megértettem, de anyám szívesen és jó szavakkal mesélt, s én áhítattal hallgattam.

—Orwella rajtunk, hírnökökön keresztül nyilatkozik meg és a mi dolgunk, hogy mindenütt megértsék a sza-vát. Hogy megismerjék Öt és lássák a hatalmát. Hogy fel-ismerjék, eddig a sötétségben tapogatóztak, bábokat imád-

154

tak, képek és bálványok előtt borultak le, s nem látták meg az igazságot. Hogy ostobák voltak.

-Mi lyen fegyverekkel fogunk harcolni? — kérdeztem egyszer, amikor különösen harcias kedvembe kerültem.

—Az Úrnő fegyvereivel természetesen - nézett rám ko-moran anyám. — Viszállyal, széthúzással, közönnyel és ma-gánnyal. A rend, a közösségek, a szervezetek megmér-gezésével és felbomlasztásával. Becsvággyal, árulással, betegséggel, büszkeséggel, suttogással, rossz hírekkel és hazugsággal.

Nem nagyon tetszett ez a válasz. —Hazugsággal? Az meg miféle fegyver? — kérdeztem

csalódottan. -Élesebb, mint gondolnád - suttogta anyám, és rám

kacsintott. - Mind, amit felsoroltam, és még sok másik is. Minden helyzetre akad megfelelő. És mindegyik jó pál-ca, hogy az ostobák orrát beleverd a piszkukba. Néme-lyik még észre is veszi, hogy eddig vak volt, s meglát-ja az Úrnőt.

Nem nagyon hittem. -Mi fé le sebet tudsz te ejteni egy hazugsággal? - kér-

deztem, és úgy éreztem, végre a kezemben van. —Bármilyet - válaszolta anyám, és magabiztos arcki-

fejezése láttán elbizonytalanodtam igazamban. — Egy kis hazugság is megronthat egy házasságot, kikezdhet, meg-bonthat egy családot, egy közösséget, ha ügyesen csiná-lod, egy egész falut is. Csak a pontos időt és hazugságot kell jól megválasztani. Ahol pedig a rend az átkos hagyo-mány, a városaik megbomlanak, ezekbe a kis repedések-be újabb magok kerülhetnek, újabb pontok, ahol Orwella megkapaszkodhat, megerősödhet és később meg is szó-lalhat akár maga is. Egyetlenegy jól elhelyezett hazug-ság nyomán.

155

Lenyűgözött ez a lehetőség. —Az efféle repedések mentén - folytatta — megbeteg-

szenek a közösségeik, és akkor már csak el kell őket söpör-ni, hogy nyomuk se maradjon. Tudod, mi a legtréfásabb az egészben? — nézett rám.

Megcsóváltam a fejem. —Az, hogy ők hívják magukhoz egyre az Úrnőt. Persze

meg vannak rettenve nagyon, amikor végre megérkezik. —Ők hívják? - Ez újdonság volt számomra. -Megadják neki a lehetőséget, hogy megkapaszkod-

jon. Egy veszekedés, egy árulás, a pártoskodás mind-mind édes televény neki. Ha pedig végleg megrontatnak, s már csak egymással harcolnak, az Úrnő ezt megérzi és életre kél közöttük. Tálcán kínálják a lehetőséget.

Ez tetszett. - A z Úrnő így beszél az Atokversekben: „Akik engem

gyaláznak, azok hívnak létre. Akik mást gyaláznak, azok hív-nak létre. A gondolataik, a szavaik, a cselekedeteik által. Azt mondják, gonosz vagyok — pedig csak ők azok. Belőlük vagyok. De ők nem énbelőlem."

Elmosolyodtam. - í g y volt Rualanban is — mondta még anyám. Azt a történetet is jól ismertem. Az ókyr tartomány-

ról és a régi Birodalom bukásáról először egy jadili pin-cében hallottam, és mondhatom, igazán mély hatást gya-korolt rám.

A kereskedő a kezeinél fogva lógott egy láncos csörlő-ről. A csigát a pince nagy boltívéhez rögzítették. A bilin-csek szétmarták a csuklóját, de ezzel törődtünk a legke-vésbé. Vércsíkok csorogtak girbegurba utakon a kezétől egészen a lábujjáig. Lenyűgöző testfestés volt. Meztelenül csüngött a láncokon. Anyám mágiája tökéletes némaságra kárhoztatta, de mindent hallott.

156

—Rosszul tudsz te mindent, sedular — mondta kimér-ten anyám. — Ám nemcsak, hogy rosszul tudod, de még hangoztatod is úton-útfélen, hogy mindenki mást meg-fertőzz az ostobaságoddal. Ez nem helyes.

A kereskedő nyöszörgött valamit, morgásféleség hang-zott az orrából, de nem volt sem ereje, sem értelme, s anyám amúgy sem nagyon foglalkozott vele. Körbe-körbe járta a sedulart, akit a Csengettyű téren ejtettünk csapdá-ba aznap hajnalban. Módosabb úr lehetett a ruhája alap-ján, és sietnünk is kellett éppen emiatt, hátha akadnak csahos kutyái, akik majd keresik. Az elbájolt férfi úgy kö-vette anyámat, mint egy kuncsorgó macska, csak a pince-grádics legfölső fokán állt meg elbizonytalanodva - onnan viszont már hátba löktem, hogy alighanem eltört néhány bordája is, amíg lebucskázott. Remek kivégzőhelye volt ez anyámnak és az Úrnő más híveinek a városban. Mélyen a felszín alatt; fény, hang nem szűrődött ki innen. A fala-kon néhány homokkő dombormű hirdette az Úrnő hatal-mát - körben kifröccsent vérrel volt felöntve minden. Fe-ketére, büdösre száradt az idők során. Három sovány kis mécsfényt gyújtottunk, amellett tartottuk a szertartást.

—Bármennyire is ócsároltad az én Úrnőmet, bármi ma-gabiztossággal, mit sem tudsz róla. Nekem ezért most helyre kell tennem néhány tévedésed, hogy legyen időd azon elgondolkodni. Nem kell félned, lehet, hogy nem ölünk meg, s visszaengedünk a családodhoz, hogy nekik is mesélhess a mi Úrnőnk hatalmáról.

Ez természetesen hazugság volt, az anyám ilyenkor raj-tam kívül senki mást nem tanított. És nem engedett ki rajtam kívül senkit innen élve.

- D e azt tudnod kell, hogy nagy hibát követtél el, ami-kor a piacon a sokaság előtt beszéltél rólunk, ugye tisztá-ban vagy ezzel?

157

A kereskedő riadt arccal bólogatott, taknya és köny-nyei elmázolták a vércsíkokat a képén. Én üthettem meg egy nagyon gonosz, kis doronggal, és nem hibáztam so-kat. Az orra egész csálén állt nem csak a szájához, de a sze-meihez képest is.

- Meg kell ismerned a másik oldalt is, mielőtt beszélsz róla, úgy-e, sedular? - anyám pökhendin járta körbe, hol-lószín haján vékony fényekkel játszottak a mécsfények. A kereskedő bólogatott, lefittyedő szájáról vérrel kevert nyálcsepp himbálózott. — Hiszen miként is beszélhetnél bármiről bizonyossággal, ha azt sem tudod, mi az? És ha már itt tartunk, be kell látnod, hogy amit nem ismersz, arra könnyen rámondasz bármit, nemde? Könnyedén rá-sütöd, hogy gonosz, hogy veszélyes, hogy... fertőző... s még mit is. . . - Anyám látványosan gondolkodást mí-melt, kezével az állát simogatta, úgy nézett a tört bor-dákkal ziháló testre. - Hogy gyenge kis lázadás? Talán ezt mondtad. Meg azt is, hogy mérgező gaz Tharr káoszá-nak kertjében, s ki kell rángatni onnan. És még mit is.. .? Hogy vásári szajhák gyülekezete, akik gyermekeket ron-tanak meg, s külön örömük akad a házasságok szétbom-lasztásában. Valami ilyesmit...

Mélyen a férfi szemébe nézett, lát-e ott bármiféle meg-bánást.

- N o , én mondok neked egy történetet Rualanról, se-dular. Azután majd eldöntheted, hogy vásári szajhák ké-pesek-e ilyesmire vagy sem. Biztos lehetsz benne, hogy megtörtént, akármelyik tudálékos sogronita megmondja neked, ha a kyrek nem lennének elegendőek. Bár ők nem szívesen beszélnek bukásról, csakis győzelmekről. Pedig győzelem volt ez.. . csak éppen a miénk.

Összefonta mellkasán a kezét. Könnyű mosollyal be-szélt. A kereskedő bágyadtan pislogott.

158

-Akadnak, akik azt mondják, azért történt mindez, mert a Birodalom Rualan tartománya közel volt Edómat-hoz, a Voltak országához, de ez nem igaz. Egy kyr gyen-gesége volt az oka mindennek. A történet elején egyetlen kyr bukott csak el, s ez magával rántotta az egész Biro-dalmat. Mert elegendő egy pont, ahol a tagadás szilárdan megveti a lábát, s onnan már minden kifordítható magá-ból. Ez az egyes szám egyik jelentése és tanulsága.

A kereskedő halkan nyikorogva csüngött a láncokon. Testére anyám eddigre mindenfélét rajzolt vérből és se-bekből egy éles késsel. Én a vörös cseppeket figyeltem, ahogy végiggördülnek meztelenségén, s lábujjairól meg a pöcséről a szalmával felszórt padlóra hullnak.

—Az Úrnő eluralkodott a király testén — folytatta anyám —, így pedig utat talált mindenkihez, akinek a bukott kyr csak parancsolt. Sok kígyót találtak akkoriban a lányok Rualanban. A kígyók pedig beszéltek nekik. Elmondták nekik az élőkből származó erők és a holtak titkait. Megta-nították nekik mindezek esszenciáját, a horghyss művésze-tét. Egy új, egy saját kertet neveltek fel, és ennek gyöke-rei szétfeszítettek mindent, amit a Kilenc Átkozottak csak építtettek.

Anyám közelebb lépett a kereskedőhöz, talán hogy az jobban hallja, ami következni fog.

—A kyrek megrettentek az Igazságtól és seregeket küldtek lebírni azt. Nyolc varázslót állítottak az élükre el-bizakodottságukban, de az Úrnő elmorzsolta mindet Ag-ratinnó mezején. Mert addigra már Orwella is megalkotta a maga seregeit emberekből, farkasokból és bűnbánó ha-lottakból. Addigra már az Úrnő is lent járt a földeken. Két szilánkkal oldotta meg, hogy lejutott közénk. Az egyik-nek volt lelke, a másiknak nem. Mindkettő az Oltalmazó fegyverének volt egy darabja egykoron. Amelyiknek nem

159

volt lelke, annak Orwella a magáéból adott, s egy tőrt ko-vácsoltatott belőle, hogy azt Kapuként használja a világok között. Amelyik csupán egy lélekszilánk volt, azt pedig elajándékozta annak a kyrnek, aki a legjobban vágyott rá, mert szerelmese volt az Úrnőnek akkorra már. Úgy hívták ezt a varázslót, hogy az Ezüst Hatalmas. Ez a kettes szám egyik jelentése és tanulsága.

Tenyerét a megrettent kalmár mellkasának nyomta a szíve fölött és finoman lökött rajta egyet. A nagy, véres hús nyikorogva, lassan lengeni kezdett.

- Ekkor már valóban megijedt Kyria. Megértette, hogy tökéletesnek hitt épületén mély repedéseket vetett az Igazság, s minden eszközzel megpróbálták elleplezni eze-ket. Seregekkel vonult Rualan ellen, hogy gátat vessen az Igazság elterjedésének, de ekkor már késő volt. Mindenki tudhatta, hogy hazugságban és ostobaságban éltek eddig. Hogy csupán az Átkozottak mesterkedései mindannyian, s el kell pusztulniuk, hogy az Oltalmazó újrarajzolhassa a világot, miként az idők kezdetén tette.

Az Úrnő csapdája készen állt. Az utolsó összecsapásban legyőzte és arra kényszerítette az ellene törő varázslókat, hogy minden erejükkel őt segítsék egy legvégső, a legna-gyobb mágia megalkotásában.

Hatásvadász módon elhallgatott és rám nézett. Mint már említettem, anyám akkor mondta el nekem először ezt a történetet. Lebilincselve csüggtem a szavain. Talán csak a sedular figyelt nálam jobban.

-Megáll í totta , átrendezte és újraindította a világot. Azután magára hagyta, hogy elegendő ideje legyen pihen-ni, mielőtt végső harcára indul a meggyengített Átkozot-tak ellen. Mielőtt eljönne az Utolsó Tanítás ideje.

Megállt a lengedező sedular előtt, és keserű mosollyal fejezte be a mesét.

lóo

- Ú r n ő n k három dolgot valósított meg azzal, hogy lét-rehozta a legvégső varázst. — Az ujjain számolta őket a férfi elé. — Legyőzte és elpusztította Kyriát, hogy az vég-leg elporladt. Megalkotta saját országát, mely azóta is da-col mindenkivel és fennen hirdeti az O dicsőségét. Végül pedig szétszórta a szolgálóit mindenütt a világon, hogy tovább folytassák harcukat az Átkozottak ellen. Ezt neve-zem én győzelemnek és az Igazság diadalának. Ez a hár-mas szám egyik jelentése és tanulsága.

Kitartott kezével megfékezte a férfit. Körmei belemar-tak a ziháló alak mellkasába a szíve fölött.

-Hal lot tad és megértetted ezeket, sedular? — sziszeg-te az arcába. A kereskedő szeme kerekre tágult a rettenet-től. Mozgott a szája, úgy igyekezett bólogatni és esküdöz-ni, de hang nem jött ki a torkán.

—Rendben — biccentett hidegen anyám. — Vásári szaj-hák képesek lennének szerinted ilyesmire? Jól vigyázz, mit felelsz, mert nagyon sok múlik most ezen!

A férfi szíve majd' kiugrott a mellkasából anyám ke-ze alatt.

Sírva rázta a fejét. Anyám elégedetten horkantott. - Ú g y . Akkor ezzel végeztünk is. Halkan somfordáltam melléjük. —Csinálhatom én? — kérdeztem. Megsimította a fejem. —Ezt most nem — mondta. A férfi remegő arcát figyel-

te. — Ő az enyém. Az árnyék hallgat. Talán meglepett. Vagy dühös - nem

érzem igazán. Amikor végre megmozdul, újabb képek kavarodnak fel,

újabb kártyalap hullik elő valahonnan. Azt hiszem, az ár-nyék vádlón néz. Vagy csak kérdőn, nem is tudom igazán.

Vér. 161

Amikor először próbálkoztam magam is az igazi bájo-lással, majdnem meghaltam. Mondta ugyan anyám, hogy a hatalmam még kiforratlan, nyers és veszélyes, de én nem hallgattam rá. Tyúkokat, kutyákat, macskákat és kisgye-rekeket meglehetős könnyedséggel tudtam akkor már magamhoz hívni vagy egymásnak ugrasztani, s ez felhőt-len jókedvvel és elégedettséggel töltött el. A hatalmam-ban voltak, nem vitás.

Nem úgy Kükü. Amikor megpillantottam, először nem is hittem a szememnek. Jadil egy külső városrészében vol-tunk, már jóval a falakon túl, egy tengerparti kerületben. Bambán ment a maga útján, nem nézett sehová. Egyedül volt. Az enyém volt. Erről álmodtam már régóta.

Ki kellett használnom a kínálkozó lehetőséget, ki tud-ja, mikor adódik ilyen még egyszer.

Bánatos kora délután volt cseperésző esővel. Alig jártak az utcán. Anyám a kis piacon néhány cserépedényre alku-dozott, úgy tűnt, ezúttal hosszabb ideig maradunk, velem nem foglalkozott.

Kükü egy kavicsot rugdosott maga előtt, végig a kö-vezett utca hosszán és hamarosan eltűnt volna szem elől. Meg kellett szólítanom, mielőtt Tharr kis kápolnája vég-képp eltakarja.

- K a a t ! - kiáltott rám az anyám, amikor megérezte, mit csinálok. - Azonnal hagyd abba!

Én azonban biztos voltam benne, hogy mindent töké-letesen tudok. Egy kézmozdulattal lezártam a varázst. El-csöndesedett a környék. Kükü megállt a túloldalon és sze-mét felém meresztette. Villás nyelve megnyalta a levegőt. Elvigyorodott. Azt hittem, a bűbájom miatt.

A bosszú ideje elérkezett. A szörnyszülött engedelmesen közelített felém, s én

csak későn vettem észre, hogy egyáltalán nem irányítom.

162

Talán felismert, talán csak a hívásomnak engedelmeske-dett, nehéz lenne már kideríteni. Csak akkor éreztem, hogy baj van, amikor elkezdett rohanni. Amilyen toho-nyának látszanak, olyan fürgék tudnak lenni.

Első ugrásával felborított néhány szakajtó tojást, és majdnem kilökte a sorból az egyik árus asztalát. Felsikol-tottam és futásnak eredtem én is. Még hallottam, hogy anyám kiált valamit.

Megpróbáltam lerázni a szörnyeteget, szűk réseken át-ugrani a pultok között, ahová nem tud követni, de csa-lódnom kellett. Egyre ott volt a nyomomban, félrelökött, eltaszított mindent, s szaggatottan ordítozott. Nem értet-tem belőle semmit, de azt tudtam, hogy rettentő dühös. A mészárosok utcáját egyáltalán nem én választottam, egyszer csak ott találtam magam a bejáratánál. Gyorsí-tottam. A mészárszékek előtt öt lépés széles, sáros utca kanyargott, mellette kövezett csatorna véres vízzel és le-gyekkel. Gyönge eső pöttyözte a felszínét. A másik olda-lon szintén vágóhidak komorlottak.

Nem sokat gondolkodtam, befordultam az első széles-re tárt kapun, ami elém került. Feketére kövezett helyi-ségbe kerültem. Viszonylag nagy lehetett, hirtelen föl sem tudtam mérni. A vér édeskés szaga mindent átitatott, én pedig, mihelyt beléptem, sietségemben elképesztő nagyot estem a vízzel fellocsolt kövezeten. Beljebb hemperedtem, rendesen beütöttem a térdemet és a fejem is belevertem egy kőkádba.

Nem sok időm maradt, mert felbukkant az ajtónyílás-ban Kükü: nagydarab, ordító árnyék. A mészárszék rab-szolgái hangos kiáltozással szaladtak szanaszét, eldobálva mindent, teljessé téve a ribilliót. Csak egy navor maradt ott, nyakában vérmocskos bőrkötény. Úgy éreztem, ő sem jószántából tette — egyszerűen megbénította a látvány.

163

Nagy nehezen feltápászkodtam, és beljebb támolyog-tam. Húskampókon a mennyezetről egy kettévágott, meg-nyúzott marha került elém, eltaszítottam magam elől és elléptem mellette. Kükü morogva lépett a félhomályba. Vicsorgott.

Keresztülestem egy belsőséggel teli teknőn. Kétségbe-esetten néztem körül valami fegyverért. El kellett volna menekülnöm az obsorok után, találni valami zugot, ahol meghúzhatom magam, de nekem ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Meg akartam küzdeni Küküvel, ha már így alakult. Csekélyke mágikus hatalmam már elpazaroltam a hasznavehetetlen varázsra, ezúttal valami másra lett volna szükség, de csak láncokat és kampókat láttam hirtelenjé-ben magam körül.

Kükü elvigyorodott és felém indult. - Ü s d agyon! - hallottam valahonnan az ajtó felől, de

én csak a szörnyet láttam, és fölemeltem egy láncvéget a földről, azt forgattam meg harciasan. Legalább egy kés lett volna letéve valahova a közelemben, beleállítva a tetőzetet tartó faoszlopok valamelyikébe! Egy nagyobb bárdot lát-tam csak, de az elérhetetlenül messze, a szerzetes háta mö-gött, a kettévágott marha mellett hevert a kövön. Aligha-nem a navor ejtette el, amikor meglátta berontani Kiiküt. — Üsd már agyon! — hallottam másodjára is, és ekkor fel-ismertem anyám hangját. Ezúttal mágiától volt rekedt.

Kükü, mintha csak a parancsnak engedelmeskedne, elő-relépett, karmos mancsait kitárva ordított rám. Azt hi-szem, egyetlen ütéssel meg tudott volna ölni. Mielőtt le-csapott volna, hátulról tompa döndüléssel megtaszította valami. Felnyögött és megtántorodott. Lassan megfor-dult, s így már én is többet láttam.

A mészáros navor állt mögötte sápadtan, mint egy kí-sértet. Két kézzel emberes taglót fogott — férfikarnyi nyele

164

volt, feje egyetlen jókora vasgömb két tüskével a két olda-lán. Kükü úgy gondolhatta, először vele kell foglalkoznia, velem ráér később is. Vért köhögött, míg szembefordult támadójával. Jókora vörös folt terjengett kámzsás köpö-nyegének hátulján, ahol a navor ütése bezúzta a bordáit. Nem volt kétségem, hogy széttépi az embert. Azután pe-dig engem is, ha nem csinálok valamit. Két kézre kaptam a láncot és minden erőmből Kükü lábára vágtam vele.

Valamiért azt gondoltam, így kiütöm talán a patáját, de nem sikerült. Ellenben a lánc rátekeredett Kükü lépni készülő lábára meg a köpönyegére, s a nagy tohonya va-lahogy csak megbotlott benne. Négykézlábra esett, mint valami barom.

Második ütésével a navor a homloka közepén találta el a bamba jószágot, hogy belereccsent a koponyája, s végül remegve eldőlt a véres-vizes köveken. Nem múlt ki. Nyö-szörgött és a véres követ verdeste a villás nyelvével. Csak idő kérdése volt, és újra fel fog állni. Tudtam.

A mészáros navorra többé nem számíthattunk, láttam, ahogy lefoszlik róla anyám varázsa. A taglót elejtette, s döbbenten, eltátott szájjal meredt maga elé. Csak akkor ájult el végre, amikor észrevette, hogy a fél marhák alól felveszem az acélfegyvert. Rövid volt a nyele, a feje olyan, mint egy nagyon hosszúra nyújtott fejsze.

Ma már tudom, hogy a jadili kovácsok igazi mesterek, hogy a fegyvert hasítóbárdnak hívják, és az állatok bon-tásánál elengedhetetlen. Akkor csak az járt az eszemben, hogy mit is magyarázott Morr a fejek levágásáról, hogyan kell csinálni. Ne hátulról, mert ott a csontok valahogy furcsán vannak, hanem elölről, a gége irányából. Ám le-gyen. Úgy csináltam.

Kettőből sikerült lecsapnom, teljesen összepettyeztem az arcom vérrel.

165

Diadallal ordítottam fel, hogy egészen belebicsaklott a hangom. Mint kis menyét a dög erszényéhez ugrottam, és még mindig a hasítóbárddal, de azt is levágtam Kükü övéről. Mint később kiderült, nem volt benne egy fitying sem, de ez cseppet sem rontott a győzelem édes ízén.

—Azonnal gyere ide te engedetlen, ostoba kölyök! — Ez már anyám volt, s rögtön érkezett két hatalmas nyakleves is a szavai mellé. - Menjünk innen, de azonnal, mert itt helyben sorvasztalak el, a mindenedet!

A hajamnál ragadott meg, úgy ráncibált el onnan vér-ben csúszkáló léptekkel, s közben alkalmanként, ha csak tehette, végigvert rajtam, ahol ért. Alapjaiban tudta tönk-retenni minden boldogságom.

—Mit gondolsz magadról, te kis szaros? - sziszegte. — Semmit nem tudsz! Semmit!

De este azért elégedetten feküdtem a vackomon. Igen, így volt. Nem tudom, mit akar az árnyék, talán

szégyenkezzek vagy sajnáljam, hogy így esett? Nem fogom megtenni egyiket sem a kedvéért. O kyr, Orwella pedig le-gyűrte a kyreket. Nekem sem kell tartanom tőle. Fölkap-dosom a holmimat a partoldalból és elindulok fölfelé. Ott a bokrok mögött, a töltés tetején kis ösvény kanyarog. El-indulok a malom felé. Kihúzom magam, a járásom ismét egy pietoré; megigazítom az övembe tűzött hosszú tőrö-ket, karikába tekerem vékony ostorom, s máris egy vagyok az utakat fegyverrel jogosan járók közül. Annak mutatom magam, és ők is annak látnak. Mivel nő vagyok, még talán mélyebbre is hajolnak majd előttem. Ahogy anyám mond-ta gyakran, Toronban tényleg a látszat a legnagyobb úr.

Nyakamba kerítem a tarisznyámat és elindulok. A nagy nyárfa mögött újabb épületszárnyak bukkan-

nak elő, a malom bejáratánál két fogat álldogál. Már hal-lani az őrlőkövek dohogását.

166

Az estére és a fiúra gondolok. Elmosolyodom. Anyám a horghyss igazi művésze volt. Mindig tudta,

hogy a Romlás Virágai hol tartják ideiglenes kuplerájai-kat, s időről időre felkereste őket. Később aztán engem is magával vitt.

A virágok meglehetősen rossz hírű népeknek számítot-tak Toron-szerte, s akinek egy csepp esze volt, távol tartot-ta magát tőlük. Az Úrnő elkötelezett boszorkányai voltak, vadak, erősek és kegyetlenek. Nagyon kevesen menekül-tek meg, ha balsorsuk a wycchystk útjába vetette őket. Ez okból mindenütt rossz szemmel néztek rájuk, s ahol lehet, irtották is őket. Ok azonban jobban rejteztek, mint a pat-kányok, felszívódtak a nagyvárosok utcalabirintusaiban, hogy azután másutt bukkanjanak fel. Anyám azt mondta róluk, legalább félezer esztendeje folyamatosan jelen van-nak Jadilban, Toronban pedig már ki tudja mióta. Ne-künk természetesen nem kellett tartanunk tőlük.

Jó kapcsolataik lehettek néhány hamisítóval, mert min-dig volt pecsétes írásuk az uriodominiortó 1, az adott vá-rosrész kormányzójától. Egy napon a kikötő környékének rossz hírű házainak és tolvajklánjainak egyikénél meg-jelent néhány jó kiállású rabszolgájuk, s aranyakat szá-molt le a gazemberek markába. Ezután beköltöztek az épületbe - ami a legtöbb esetben valahol Jadil kiterjedt örömnegyedének szűk utcáiban düledezett. Mindenfé-le lányokkal dolgoztattak. Akadtak saját rabszolgáik, de megesett, hogy az obsorpiacról frissen feltöltve nyitot-ták meg a bordélyt. A boszorkányok kezdetben mindig visszafogottnak mutatkoztak, s a hely valóban kupleráj-ként működött. így az első időkben csak kevesen tűn-tek el a vendégek közül. Ahogy ismét rákaptak a prak-tikáik ízére, ahogy sikerült hírnévét kiverekedniük az örömnegyedben, egyre féktelenebb orgiákkal áldoztak az

t 167

Úrnőnek. Tudták, hogy sietniük kell, mert a szüret hama-rosan véget ér. Jobb esetben két-három hónap is eltelt, mi-re a környék biztonságára ügyelő tolvajklánok leleplezték a kultuszhelyüket. Ha a virágok ügyesek voltak, őket és jó kiállású rabszolgáikat már nem találta ott senki.

Mindent, amit a borghysstó\ tudok, anyámtól lestem el, azokban a deszkaajtós szobákban, a virágok kuplerájai-ban. Ő szívesebben járt ilyen helyekre, mint hogy otthon hajtsa végre az életorzást, bárhol is laktunk éppen. Eb-ben teljesen igazat adtam neki. Én később, az anyám utá-ni időkben is szívesebben bordélyoltam, s ahogy a virágok mondták, még tehetségem is volt hozzá.

Álló farkú jelöltekből soha nem volt hiány. Jadil, a Ke-let Gyöngye a legnagyobb kikötő a tengernek ezen a vize-in, s mindenféle hajósnép megfordul itt. Legtöbben a biro-dalom alattvalói ugyan, de a külországiaknak fenntartott dokkokba az asziszoktól kezdve a sinemosiakig a Quirón minden kalmára befut vitorlásával. A polgárháború kirob-banásával kezdetben csak javult a helyzet. Az ország nyu-gati és középső része forrongott, s az árujukat féltők leg-többje a nyugalmasabb keletre, s így Jadilba igyekezett. A város Magános Házának örömünnep volt minden nap.

Részeg matrózokat és kapatos kalmársegédeket bárhol foghattunk.

Én pedig kifigyeltem őket a virágok házainak deszka-ajtós szobácskáiban, a meztelenségüket, a morgásaikat, végignéztem, mit művel velük anyám, hogy végül már minden mozdulatnak tudtam a nevét és a jelentését. Job-bára ott kuporogtam az ágy tövében, onnan figyeltem őket, s anyám szemét lestem, mert azzal mutatta, mi kö-vetkezik. Csak addig kellett egy kupac rongynak látsza-nom a fal tövében, míg bele nem melegedtek, utána a fér-fiak már nem láthattak meg engem.

168

Mindent összevéve, lenyűgözött. Úgy láttam, anyám-nak is a legtöbb esetben kedvére van a dolog. Olyankor én is csak hagytam, hadd üldögéljen vagy feküdjön a halott mellett, míg a friss életáramok végigperzselik a talpától a feje búbjáig. Vártam, míg meg nem szólít.

Néha beszélgetni volt kedve, máskor végigjátszatta ve-lem az egészet. Újra és újra meg kellett mutatnom a halott szeretőkön a létfontosságú pontokat, megismételnem a fo-gásokat és szorításokat, az egész sorrendjét. Egy alkalom-mal, amikor már roppant elégedett voltam magammal, megkérdeztem, én mikor csinálhatom majd.

—Hogy mikor? - Anyám felkacagott. Majd' szétvetet-ték az energiák. A halott - egy darabos arcú caedoni — csöndben, kidülledt szemekkel feküdt mellette, szája véres vicsorba meredt, nyelve félig leharapva lógott. — Majd ha eljön az ideje, lányom. Ebben nem kapkodhatsz el semmit.

- M i é r t nem? Mi bajom lehet? - Nem nagyon értettem a dolgot. — Meg nem foganhatok, azt mondtad. Meghal-nak hamarabb, s a magjukban, ha mégis elérne, nincs már semmi erő. Tudom ezt is. Megtanultam.

Anyám tovább kacarászott. A horghyss mámora egészen kipirosította az arcát.

—Nem erről van szó — kezdte, s nekem máris rossz ked-vem lett, mit talál ki megint, hogy ne lehessen igazam. — A magunkfajtának, tehát neked is — nézett rám komo-lyan — a legelső közösülésünk a legfontosabb mind kö-zött. Ha ügyesen csináljuk, ha a megfelelő férfival, akkor az fogja felszabadítani a bennünk rejtező igazi mágikus lényeget. Az a kulcs hozzá, a retesz, amit nem nyitha-tunk ki idő előtt, mert csak tönkretenné asszonyi hatal-munk forrását.

—De én már most is.. . - próbálkoztam, de anyám csak legyintett.

169

—Az még kutya füle az igazi hatalomhoz, lányom! Az nem jó semmire, csak vásári mutatványokra és szemfény-vesztésre. Mindenek kapuja akkor nyílik ki előtted, ha a rendes beavatáson túlesel.

—Rendben, értem — mondtam bosszúsan, és rácsaptam dühömben a halott mellkasára. Anyám óvatosan elhúzta onnan a kezem, mintha bántaná, hogy piszkálom az áldo-zatát. — Megint csak várni. De meddig?

—A tizenötödik évedig, lányom. S javaslom, hogy úgy tegyél, mert ha korábban próbálkozol, alighanem min-dent tönkreteszel. Még egy év. Bírd már ki valahogy ad-dig, s mindent megkapsz, ha elég türelmes vagy. Mindent. Ha pedig nem.. . hát esküszöm, még én is elzavarlak, ha ezt elrontod nekem.

Elég fenyegetően hangzott ahhoz, hogy megfontoljam. Végül úgy ítéltem meg, ezúttal komolyan beszél, bármily nevetős volt is éjfekete szeme. Kissé csalódottan másra te-reltem hát a szót.

Felültem az ágyra anyám mellé. A halott csöndben vi-csorgott a hátunk mögött, a deszkaajtó túloldalán eső paskolta a kis sáros udvart. Vályogfallal elkerített rész volt a mulató mögött a vizeldékkel és a hosszú szobasorral, ahová a kupleráj vendégei kivihették szívük hölgyeit. Ki-csi lámpások ringtak a deszkaajtók felett. Zihálás, sírás, énekszó hallatszott.

-A virágok mindig ezt csinálják? Anyám megvonta a vállát. —Amennyire én tudom, legalábbis gyakran — felelte.

- De nem szabad elfelejteni, hogy ők boszorkányok, míg én papnője vagyok Orwellának, és ez azért más. - Ki-csiny gondolkodás után hozzátette: — És ha el nem ron-tod, alighanem te is papnő leszel. Találkozni fogsz velük, s ha ügyesen tartod a távolságot, akár még a szövetségese-

170

id is lesznek - elhallgatott. - De hogy pontosan mi min-dent csinálnak még? Kérdezd őket.. .

Gondolkodott még egy sort, vajon mit felejtett ki, azu-tán töprengve mondta:

—De ne állj az útjukba, s ne akaszkodj össze velük! Se-gítenek, ha kell, különösen, ha az érdekeik úgy kívánják, de a körük haragját ne vond magadra, mert szívfájdalom nélkül végeznek veled is.

—Akkor nekik senki nem parancsol? — kérdeztem hir-telen, mert egyelőre nekem nagyon is így tűnt, és ez bi-zony tetszett.

- O , nem — legyintett anyám -, a földön senki nincs, aki valakinek ne tartozna elszámolással. A Romlás Virágai is így vannak. Ők a fidioriak szavának engedelmeskednek.

—A fidioriaknak? — kérdeztem elgondolkozva, s egy sír-ház jutott eszembe a gyerekkoromból hirtelen, melynek tetején két porcelánarcú szobor őrködött, s tövébe két os-torral rántott le a papnő, aki Tharr szolgájának mutat-ta magát.

—Igen, nekik - bólintott anyám. - Igazság szerint, úgy gondolom, semmit nem csinálhatnak a belsők nélkül.

—Azok meg kik? — kérdeztem értetlenül. -A Fidiori Belső Rend - válaszolt anyám, engem is

meglepve azzal, hogy hirtelen lehalkította a hangját —, a leghatalmasabb u/ycchysköt az Úrnő szolgálatában. Titkos és mindenható. Királynőjük is van, aki még az alidaxi némberekkel is felveszi a harcot, pedig ők a Quirón leg-nagyobb beavatottjainak mondják magukat. De csak ha-zug ribanc mind - legyintett.

—Királynőjük... — Ábrándos volt a hangom. —Igen, úgy — mondta továbbra is fojtottan anyám. —

Igazi nagy uralkodók, akiknek szava sokat nyom még a magas politikában is.

171

- E j h a - bólintottam elismerően. - És a királynőnek ki parancsol? Őneki már tényleg senki, nem igaz?

Anyám játékosan lekevert egy nyaklevest. —Az Úrnő, te ostoba! — mondta halkan kuncogva. —

Hát te tényleg semmit nem tanulsz?

— m e g v o n t a a vállát és öltözködni kezdett. Bi-zonytalanul állt a lábán, úgyhogy visszazöttyent az ágyra.

—Boszorkányokról van szó, Kaat - intett tétován. — Nem lennék meglepve, ha kiderülne, még ők maguk sem tudják pontosan, s talán még a többiek elől is titkolják. Mire egy nagyobb hatalmú asszonyukról beszélni kezde-nek, jobbára már halott az illető.

Ez egy kicsit elkedvetlenített. Ha nem ismeri minden-ki, ugyan mi értelme királynőnek lenni?

— Ha viszont már a nép is beszél róla — folytatta —, az azt jelenti, hogy igen nagy erejű wycchys volt valaha, s szá-mos történet is napvilágra kerül ilyenkor... Mint például Hella Riquilről.

Igaz. Róla még én is hallottam. Anyám számos példa-beszédének volt szereplője.

— Nem tudtam, hogy Hella boszorkány volt — vetettem közbe értetlen arccal. - Sose mondtad.

— Eh, dehogynem — legyintett anyám, és akár igaza is lehetett. — Az a fontos, hogy az Úrnőt szolgálta és kész. Ezt ne feledd soha!

Másodjára már nagyobb sikerrel állt fel, tisztességgel felöltözött, majd megigazgatta piszkoskék ingeit.

— No jó, mehetünk — bólintott. — Tedd ki az ablakba a gyertyát!

Ez jeladás volt a virágok obsorainak, hogy vihetik a sze-rencsétlenül járt vendéget, ahová csak akarják. Míg a vé-kony függönyt rendezgettem, hátrafordultam.

172

- H o l van ez a Fidior? - kérdeztem. - Hol lakik a bo-szorkányok királynője?

Anyám az ajtóban állt. Megvonta a vállát. —Ha tudnám, minden bizonnyal nem mondhatnám el

neked. Mivel viszont nem tudom, nem is mondhatom. —O, anya... — morogtam. Gyűlöltem az efféle titko-

lózásait. Visszazárta a félig már kinyitott deszkaajtót, s ismét le-

halkította a hangját. —Nem tudni, hol van Fidior. Nem mutatja meg magát,

s csak a beavatottak ismerhetik az oda vezető utat. —Egy város? Ismét csak a vállvonogatás. -Hegy , város, folyó... akármi lehet. Titok, az biztos.

— Elgondolkodott egy kicsit. — A tanítóm úgy mesélte, hogy Fidior egy név, a legelső emberek idejéből. Öregebb mindennél. Azt jelenti: kör. Ez a legelső boszorkánykör, s ezért használja ezt a nevet minden szekta a föld kere-kén azóta is.

Csalódottan bólogattam. —És... és hogy lehetne odatalálni? —Ha nem ismered az utat, akkor sehogy. Találni kell

egy nyomolvasót, egy beavatottat, aki méltónak gondol rá téged, azt hiszem. Aki megmutatja, merre menj. De ezek ivycchyszk, Kaat! Vigyázz, hogy ne legyen túl sok dol-god velük, mert.. . mert rajtaveszthetsz. A virágok erősek, a fidioriak még inkább. Törékenynek és gyámoltalannak látszanak, de nem azok. Halál és kín jár velük. Ezt soha ne felejtsd el!

Intettem, hogy nem fogom. - H e l l a Riquil - mondta elgondolkodón anyám, mint-

ha valami fontos jutott volna az eszébe. —Mi van vele? — kérdeztem.

173

- V a n egy történetem róla, amit még nem meséltem neked — válaszolt töprengőn. — Most, hogy Fidiorról kér-dezősködtél, eszembe jutott.

—Miféle történet? — néztem rá azonnal. Bolondja vol-tam a históriáinak.

- Egy afféle történet, amelyben a későbbi királynő meg-találja Fidiort. Nem mutatják meg neki, csak egyszerűen odasétál és bemegy. Ha nem nyavalyogsz, este még elme-sélhetem.

Megint rátört a mámor, és halkan kuncogott. Kilép-tünk a szemerkélő esőbe. A sáros kis udvaron vizeletszag és a felhők mögül ki-ki kandikáló holdfény várt ben-nünket.

Én nem nyavalyogtam, ő pedig — mivel a horghyss miatt amúgy sem tudott volna aludni - hajnalig mesélt nekem.

Bár nagy kedvvel és kényszeresen hazudozott, azt hi-szem a történeteiben mindig volt valami igazság - egy idő után már megtanultam olvasni a szeméből és tudhattam, mikor beszél komolyan, s mikor lódít. Ahogy telt az idő, mind gyakrabban értem tetten, s hacsak lehetett, ezt az orra alá is dörgöltem. Ilyenkor, bár látszólag mosolygott, gyakran mégis megsértődött és felbosszantotta magát, én pedig örültem, hogy találtam végre egy fegyvert ellene is. Olyan jól működött ez, hogy a kapcsolatunk vége felé már ő is nagyon ügyelt, s csak ritkán tudtam rajtakapni. Ak-kor még azt hittem, ez azért van, mert diadalt arattam fe-lette. Pedig csak ő döbbent rá, hogy már nem sokáig lehe-tünk együtt. Azt hiszem, valójában mégiscsak szeretett.

Rengeteget vitatkoztunk. Én makacs voltam és izgága, ő pedig nehezen viselte, ha a hibáit gúnyoltam. De nem kellett különösebben félteni. Mindig megtalálta a mód-ját, hogy fölibém kerekedjen. Tiltással, fenyegetéssel vagy veréssel.

174

Természetesen amikor csak lehetett, ellene szegültem, de megölni csupán egyszer akartam. Sokadjára fenyege-tett mindenféle képtelenségekkel, zsarolt, hogy miattam ér bennünket minden baj, és természetesen mindennek az oka én vagyok. Volt akkoriban egy tőröm, azt akartam belévágni, hogy egyszer s mindenkorra véget vessek a so-pánkodásának, s elégtételt vegyek az én sérelmeimért.

Ám remek fegyvere volt ellenem: érzett engem. Mint-ha a fejemben olvasott volna. Mindig megijesztett, ami-kor legtitkosabb gondolataimmal szembesített, gyakorta sokkal tisztábban, mint az bennem megfogalmazódott volna.

— Ugyan, Kaat! — szóit akkor is, miután egy kurta va-rázzsal megdelejezett és kicsavarta a kezemből a tőrt. — Ne gyerekeskedj, kérlek! — Fejcsóválva nézett és magam-ra hagyott a kis kalyiba fülledt szobájában. — Gondolkozz csak! — mondta még búcsúzóul, s csak estére került elő félig részegen, sejtelmesen mosolyogva. De az undok kis zsarolásaival nem próbálkozott többet. Ezt akkor még nem vettem észre. Jóval később értettem meg, hogy bár nem sebeztem halálra, akkor mégiscsak én győztem. Csu-pán akkor jöttem rá, amikor már mindennek vége volt közöttünk.

Efféle képeket kavar elő belőlem ez a kis kyr árnyék-kéz. Nem örülök neki, de még nem tudtam semmit kita-lálni ellene.

Kirázom fejemből a nyomát. A malom már csak egy kő-hajításnyira van.

Hát ez az én nagy gondom Fidiorral. Viszont azóta tör-tént egy és más. Nem vagyok Hella Riquil, de tudom, miként kell eljutni Fidior közelébe. Onnan pedig már... — soha nem bosszankodtam azon, ha egy feladat második részét még nem láttam tisztán, és most sem teszem.

175

Ezúttal ráadásul van egy térképem, s ez elég ok, hogy bizakodással töltsön el. Vékony vörös és fekete vonalakkal festették. Öt négyzetforma pergamenből varázsolták va-lamikor, s akármeddig lapozhatta bárki, mégsem ért so-ha a végére. A deákember, akitől szereztem, azt állítot-ta, Fidior is ott van rajta, bele van írva valahová azokkal a kacskaringó betűkkel, amiket sem ő, sem egyetlen más ember, akinek megmutattam azóta, nem tudott elolvasni.

Meg is haltak mind. Én pedig vég nélkül forgattam azokat a bűbájjal fűzött

lapokat, körbejártam vele képzeletben Jadil minden siká-torát, s néha addig hajtogattam, míg már messze jártam a városfalaktól, s csak vénséges romok és eltűnt utak kerül-tek benne a szemem elé, amelyeknek nem csupán a nevét, de a helyét is rég elfeledte mindenki.

Megállok a malom udvarán a nyárfa ezüst leveleinek árnyékában. A két szekér elé fogott csacsik közömbösen billegtetik a fülüket. Gazdáik sehol. Egyelőre leülök a fa alá - csinos kis padot állított oda valaki - és a házat mé-regetem. Igen. Alighanem sedularok lakják. Míg arra vá-rok, hogy előkerüljön valaki, vékony ostorom nyelét pisz-kálgatom.

Eszembe jut, hogyan került hozzám. Ezúttal nem az árnyék kaparja valahonnan elő ezt a kis

részletet az elfeledett dolgok temetőjéből. Erre emlékszem. Azt mondta, nem találkozhatom többet azzal a lány-

nyal a kúton. Természetesen csalódott voltam, hiszen vég-re elegendő időt töltöttünk egy helyen ahhoz, hogy a ma-gamkorabeliekkel megismerkedhessek, s anyám praktikái miatt sem kellett menekülnünk éppen. A leginkább azonban azért voltam dühös, mert átlátott rajtam, s tud-ta, hogy nem az a tejfelsápadt lány érdekel engem, ha-nem a bátyja.

176

Ez akkortájt esett meg, amikor amúgy is komolyan nehezteltem rá, mert egy ideje folyton azzal fenyegetett, hogy elajándékoz valami kóbor tanítónak. Ezúttal komo-lyan gondolhatta, mert gyakorta előhozakodott vele a szo-kásos mártíromsággal, s hogy milyen rossz lesz így neki, s persze én vagyok az oka mindennek. Meg az átkos ös-vényem.

Azt állította, hamarosan a környékre ér egy híres pap-nő, az orghalla igazi beavatottja, nem csak egy ilyen ma-kacs, gonosz kis fruska, mint én vagyok. Majd ő komo-lyan ráncba szed engem, ha már neki, az anyámnak nem akarok engedelmeskedni. Odaad a papnőnek, mint egy kutyát szokás. Majd ott emberséget tanulok. Efféléket.

Aznap délután szúrós szemmel méregetett a sarokból. Hordozható szövőalkalmatosságán dolgozott a kis odú egyetlen ablaka alatt. Azzal az egyszerű fajtával, melynek egyik végét egy kampóra akaszthatta, s a derekán öv tar-totta feszesre. Kattogva szaladt a szálak között a vetélője. Soha nem ült ki az udvarra vagy a folyosóra. Sehol.

- M á r mondtam neked, Kaat, hogy mindent elront-hatsz, ha kapkodsz.

-Persze, mondtad, igen, te mindent mondtál már és mindig igazad is van, és holnap is az lesz...

—Kaat! - kiáltott rám az anyám, és én végre elhallgat-tam. De forrt bennem a harag, az igaztalanul megbántot-tak dacossága és ifjú vérem.

—Legszívesebben itt hagynálak! — kiáltottam végül, amikor már nem bírtam tovább.

Anyám szeme sötéten ugrott össze, hogy kicsit meg is ijedtem, de csak annyit mondott:

-Nagyon régen akartál már utoljára elmenni, Kaat . . . - M i é r t is akartam volna, ha egyszer tőled nem lehet

megszökni? - toppantottam tehetetlenül.

177

Hosszan sóhajtott. Egy darabig szótlanul vizslatott csak. —Azt hittem, más okod van rá.. . - M i más okom lehetne? — förmedtem rá hangosabban,

mert valamiért úgy éreztem, ezúttal belemarhatok, mert meggyengült. Furcsa volt a tekintete. — A bájolásod... — intettem. Ő csak csóválta a fejét.

—Már régóta nincs semmilyen bűbáj rajtad, Kaat — mondta halkan. - Legalább egy éve elmehetnél.

Gyanakodva léptem közelebb. -Hazudsz. Szomorú mosolyra rándult a szája. —Nem, lányom, nem hazudok. — Visszarendezte ken-

dője mögé hollószín haját. - Csak azt hittem, tart még egy darabig... - Lecsatolta a derekáról a szövőalkalma-tosságot, s felállt.

- M i tart még egy darabig? - kérdeztem támadón -A varázslat?

—Ugyan, varázslat... — legyintett anyám, és a batyujá-hoz lépett. — Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat. Csak ennyi. Azt hittem, velem maradsz még egy darabig.

Nem hittem, hogy valóban ekkora szerencse ért. - H á t nem maradok! — kiáltottam minden dühömmel.

— És ha bármi köszönetet szeretnél hallani, amiért évekre rabláncra vertél, hát felejtsd el!

Már ugrottam is a tarisznyámért, s gyorsan belegyö-möszöltem semmi kis holmimat. Üres volt a fejem a fel-háborodástól és a csalódástól, hogy így rászedett. Megint. Elhatároztam, hogy ha mégis hazudott a bájolásról, meg-találom a módját és megölöm. Nem akartam többet rá-nézni, de az ajtóban elém állt.

— Még három dolog, Kaat, azután menj, ha tényleg úgy gondolod, hogy most mész el.

178

Azt hittem könyörögni fog, esetleg még térdre is esik, hogy úgy húzzon vissza, de anyám nem alázta meg magát ilyen módon. Jó előre tudta, hogy egyszer majd így lesz. Nem egy ösvényen jártunk.

-Eddig még nem mondtam, pedig talán ezzel kellett volna kezdenem, de... talán féltem kimondani, mert a ki-ejtett szó teremtő erejű... és...

- Igen , emlékszem, hogy mit tanítottál - legyintettem. Hosszú ideig hallgatott hunyt szemmel, mielőtt ismét

rám nézett volna. - A z Eltörlő útján járók nem használják sokáig ezt az

emberi testüket, lányom - mondta. - Az orghalla nem az az ösvény, ami messzire vezet.

- É n is így gondolom — bólintottam. — Nem is terve-zem másként. Mi van még?

Elcsücsörítette a száját a válaszomon, és ez tetszett. Rongyba bugyolált holmit vett elő a háta mögül. Óvato-san bontotta ki. Egy ostor volt benne. Finom, lakkozott nyelű, vékony kígyóra fonva öt bőrszíjból. Ha a batyujába rejtegette is eddig, én soha nem láttam.

—Ezt vidd magaddal, mert segíthet. - Egy darabig fur-csán nézett rám, azután megkeményedett a tekintete. — És jegyezd meg, amit az orghalláról mondtam!

—Rendben, anya, megjegyeztem. Mintha gyanús fényeket láttam volna a szemében, s ez

külön örömmel töltött el. —Azt a papnőt Erdaknak hívják. Hamarosan ideér a

városba. Szegődj hozzá, ha már úgy akarta az Úrnő, hogy elmenj!

Elléptem mellette és kimentem a kis odúból. Azóta nem láttam. Másfél esztendővel ezelőtt volt egy álmom vele. Erős,

komoly látomás. Tiadlan földjein jártam akkor mesterem-

179

mel és rabszolgámmal, Ushghykkel. Azt hiszem, azon az éjjelen valahol Jadilban meghalt az anyám.

Az a fiú, a tejfelsápadt lány bátyja természetesen meg-pocsékolt két nappal később, bárhogy igyekeztem is a ha-talmamba venni és meglovagolni. Azután kis híján meg-ölt a vadászaton, amit az elfogásomra rendeztek. Nos, nem vártam meg tizenötödik évemet, odalett az ártatlan-ságom, és a legelső horghyssom. sem volt több rossz pró-bálkozásnál. Ennélfogva hatalmam soha nem lesz olyan, mint amilyennek anyám szerette volna, de azért így is elboldogulok az Úrnő segedelmével. Nem siratom, ami nincs. Megvannak a magam praktikái.

Ahogy a malomba is bejutottam. A molnárgazda -szikár, kemény markú mester - mélyre hajolva fogadott, ahogy vártam, és még a felesége szobáját is felajánlotta, hogy ott töltsem az éjszakát. Elfogadtam némi húzódozás után. Mindig jólesik, ha az emberek meghívják Orwellát magukhoz.

Most itt fekszem a molnárné csipkés ágyneműi között, balra tőlem az ablak előtt sötét árnyakkal forog a ma-lom nagy vízikereke, amely este sem pihen. Igazán úri dolgom van. Primornak szólítanak, és azt hiszik, titkos úton járok.

Legnagyobb gondom az ezüst fejék, amely itt fekszik előttem a molnárné hószín paplanán. Talán félnem kelle-ne tőle? Még érzem a reggeli ébredés mocsokízű nyálát a számban, ha rágondolok. Anyám azt mondaná, elemészt a kyr ötvösholmi, de én még mindig nem hiszek neki. Ura vagyok az eseményeknek. Nagy levegőt veszek. Látnom kell azt a hatalmas szigetet. Vágyom ott lenni, delfinfor-mára domborított kádban fürdeni, és murénát enni há-romféle mártással. Bármi történik is.

Az ajtót, ablakot bezártam, senki nem lephet meg.

180

Senki nem siethet a segítségedre — mondja anyám hang-ja valahol messze. - Láttam már olyanokat, akiket felza-bált a szikrafű. A legalacsonyabb rendű népek mind kö-zül. Még áldozatnak is tisztátalanok.

Émelyegni akkor kezdek, amikor mindkét kezem-mel megfogom a fejéket. Összerándul a gyomrom, és le-tenném azonnal, de már nem az én kezemben van. Egy kyr gyermekasszony fogja odaátról. Öklendezem, mire a homlokomhoz ér - a testem jobban tudja, hogy mi fáj ne-ki, mint én magam. Keserű nyál gyűlik a számba, és elát-kozom a pillanatot, amikor túl bátor voltam.

Utána pedig... ...tengeri szellő cirógat az arcomon, s én fellélegezve

belehanyatlok a látomásba. Már nem fáj semmi. Nem a molnárné ágyneműjében görnyedek össze.

Selyem simul a bőrömhöz és napfény. A párnámra ce-teket hímeztek.

10.

Alyssya kora délután ébredt. Azután sokáig csak feküdt némán, s azon az egyetlen napon gondolkodott, amit ed-dig a Császár-szigeten töltött.

A hálószoba halk neszeiből sejtette, hogy Aria ott van valahol az ágya mellett, de nem akarta még kinyitni a sze-mét. Nem akart visszaérkezni ebbe a valóságba. Sajnos túl sok mindenre emlékezett.

Halvány képei voltak arról is, hogy találkozott az ant-hysson a nővéreivel. Ha ezek a bizonytalan lenyomatok nem is maradtak volna meg, szokatlan kipihentsége és nyugalma elárulta neki, hogy mégis így történt.

181

Azután Luchyusson merengett egy darabig, az erős karjain, az ölelésén. Odabújt volna hozzá, de csak párnák akadtak körülötte.

Végül nagyot sóhajtott. Mégsem fekhet itt órákon át. Felült, bár egyetlen porcikája sem kívánta. Utasította Áriát, hogy készítsenek neki fürdőt, utána pedig vigyenek frissítőket a kertbe, mert ott kíván lenni, amíg még tart a fény.

A fürdőből Árián kívül kiküldött mindenkit. Mutatta az obsarának, hogy húzza közelebb a kádhoz a kisszékek egyikét, és üljön le. Keserű narancs illatú gőzök szálltak fel a vízből. Alyssya két karját a delfinforma rézkád ol-dalán nyugtatta. Nagy cseppekbe gyűlt mindenütt a pá-ra. A fürdő három kerek ablakából bágyadt fénypászmák törtek utat a gomolygásba.

-Ar ia , azt szeretném, ha Mhyddar szobrát valahogy áthoznátok a belső lakosztályba.

Mhyddar a §yennek saját oltalmazó hekkája volt, régi árnyék még a Birodalom idejéből. Ladyr védelmezője. Egy darab otthon. A gyermekkor.

- N o s - vonta össze a szemöldökét az obsara, hogy csi-nos, gömbölyded arca egészen elkomorodott — Sogron nagyúr nincs túl jóban az Arnyak Asszonyával, mint azt asszonykám bizonyára tudja...

- Érdekes, hogy ugyanez a Sogron nagyúr a Kháddynek szigetén nincs megbolondulva! - csapott a kádba Alyssya, hogy kifröccsent a víz. Aria neheztelően nézett rá.

—Az lehet, suessa, itt azonban máshogy mennek a dol-gok. .. és bocsáss meg, hogy ezt mondom, de ne káromold a kobrát, mert itt ő az úr... ne haragítsd magadra jobban a kelleténél...

Alyssya nem hitt a fülének, döbbenten hallgatta, hogy egy obsor kioktatja.

182

Azután rájött, hogy a másik csupán aggódik érte, és ráadásképp még igaza is van. Máskor talán példásan meg-büntette volna, ez alkalommal csak intett.

—Tovább! —Asszonykám, azok a szobrocskák pont jó helyen van-

nak a rejtekkamrákban. Ha előkerülnének, könnyen le-het, hogy a conássyr még jobban megharagudna.

—Valahogy csak megvédenénk... Hogy lehet, hogy Ark-hatyssnak mindenhová bejárása van a suessadyrbtn? — dü-hösen nézett a rabszolganőre, mintha bizony ő tehetne róla.

Aria sóhajtott. —Syshja asszony megengedte neki... Illetve a conássyr... —El tudom képzelni — mormolta komoran Alyssya. —

De ha Syshja megengedte neki, hát akár ugyanúgy meg is tilthatja.

- N e m tudom, suessa — nézett rá kétkedőn a nő. —O, Morgena... - húzta el a száját a kyr. Sokáig nézte a fürdő páráit anélkül, hogy bármit látott

volna. Az obsara talán megijedt az arckifejezésétől, mert kisvártatva köhintéssel jelezte, hogy megszólalna.

—Nos? - tért vissza a révedésből Alyssya. - M é g mindig azt szeretnéd, suessa, hogy áthozassam

Mhyddar szobrát a belső lakosztályokba? A kyressa elhúzott szájjal nézett a szolgálójára. —Nem. Már nem tervezek ilyesmit. —Mit tervezel, asszonykám? — Aria hangjából őszinte

aggodalom hallatszott. Alyssya nem felelt. Lassan az illatos víz alá ereszkedett,

s ott is maradt egy darabig. Nagyot fújt, amikor ismét ki-emelkedett, hátrasimította hószín haját, és ismét kénye-lembe helyezkedett a delfin ölében.

—Először is, talán reggeliznék valami könnyűt. Muré-nát mondjuk. Édes ecettel és szilvával. Azután beszélni sze-

183

retnék azzal a Phadyrsszel. A testőreim parancsnokával. Azután pedig szeretnék aludni, hogy az álomsíkon meg-beszélhessem a nővéreimmel és anyámmal, mitévők le-gyünk.

— Igen, értem, asszonykám. — Aria megkönnyebbülten mosolyodott el.

A kyressa kiemelkedett a vízből. —Óvatosan dörgölj, Alyssya, fáj minden tagom... —

mondta, míg a rabszolgák nagyasszonya ráborította a tö-rölközőket. - És ma az olaj is legyen keserű narancs, ami-vel lekennek a lányok!

Az obsara bólintott. —És a nyakamra meg a hátamra külön figyeljenek! - Ú g y lesz, suessa - mondta elégedett mosollyal, ami-

ért a kis galambjának nem ment el az esze teljesen. Bár-mi történt is az éjjel.

A gyermekasszony az ételt a legnagyobb nappaliba kér-te, hatalmas erkélyekkel és egy kisebb függőkerttel díszes terembe. A cédrusfalakat hímzett kárpitok borították, Alyssya mézsárga függönyökkel vonatta meleg színekbe az egész helyiséget és kivitette Sogron kígyószemű szent-jeit — már amelyiket el tudták mozdítani.

Étkezés után, míg a rabszolgái a Császár-sziget oldalá-ra függesztett kertet készítették elő, néhány faliszekrényt nézett végig álmodozva. Nem turkált, nem rendezgetett semmit, csak szótlanul végignézett az eltolható szekrény-ajtók mögötti kamrácskákon.

Azon gondolkodott, vajon melyik választási lehetősé-ge pocsékabb: elmond mindent Arkhatyssnak, aki min-den bizonnyal megöli, de legalábbis Syshját biztosan; vagy a következő alkalommal is beengedi hálószobájába a ma-gitort. Mert abban, hogy az a gazember újra jönni akar majd, egészen biztos volt.

184

Úgy érezte, a körülményekhez képest elszántan éb-redt, és bármi legyen is, harcolni fog. §yenn lány volt, az apja az utolsó nagy emessirek egyike, nem fogja megad-ni magát!

Megállt az utoljára félrehúzott rekeszfal előtt. A legalsó részen, egy porcelánfigurákkal telerakott polc alatt, isme-rős ládát pillantott meg. Egy könyök magas és kettő hosz-szú lehetett, fekete fából készítették ezüstözött vasalással. Közepére a Syennek címerét, a háromkupolás tornyot fes-tették. Ladyrt.

Neki is volt egy ugyanilyen ládája. Tízéves korában vit-te jegyese otthonába a holmija egy részét benne. Elmoso-lyodott és leguggolt. Kiráncibálta egy kicsit a polc alól, épp csak annyira, hogy bele tudjon nézni. Lakat vagy bár-miféle zár nem látszott rajta, de Alyssya tudta, hol kell megkeresni a titkos reteszét, s egyhamar kipattintotta a vaskos fedelet a helyéről.

Babák voltak benne. Sorra vette elő és rendezte maga köré őket. Majd' mind-

egyikre emlékezett. A porcelánarcú boszorkányra, a ke-rek fejű bársonybabára, amelyet Syshja ladyri szolgálói varrtak az ötödik születésnapjára, a sinemosi királylány-ra, akinek lekopott az egyik szeme — „mert sokat sírt" — mondja Syshja gyerekhangon valahol —, a Kékruhás her-cegnőre meg a többire.

Alyssya álmatag mosollyal nézte őket. A Kékruhás her-cegnőt Pyppynek hívták. Volt valahol egy másik ruhája is, de azt a hercegnő nem szerette. Kedveskedve megigaz-gatta a kámzsás dreggist a babán. Egy picit összeszorult a szíve. Az anyját látta egy pillanatra a kezei között, a nagy-asszonyt éjkék köpenyében. Ladyrt, a vastag, komor, hall-gatag falakat. Hallotta, ahogy dorombolnak a nyári sze-lek a kupolák kőszörnyei között.

185

— Gyere, Pyppy, kimegyünk a kertbe — mondta halkan a babának, és feltápászkodott.

Odakint friss tengeri lég várta őket. A vizek látványa bátorítólag hatott Alyssyára. Igaz,

hogy férjének családja az ifjú ara kitanításánál a politikai, diplomáciai ismeretekkel nem terhelte, de meglehetősen jó tanácsadókat rendeltek mellé, akik a Házak Rendjére oktatták. A Kháddynek nem csavaros eszű dámát akar-tak maguknak, aki cselt vet és kapcsolatokkal varázsol, hanem olyan asszonyt, aki harmóniát és békét hoz a Ház-ba. Aki biztonságos hátteret teremt férjének a nyugodt döntésekhez. Most maga körül akart hát rendet teremte-ni, és a suessadyr függőkertje ideális terepnek tűnt a gon-dolkodásra.

Az építményt alulról árbocnyi oszlopokból csapolt ácso-lat, fölülről kovácsoltvas kalitka rögzítette a Császár-szi-get nagytornyához. A komisz viharok elől vaskos zsalugá-terek mögé rejtezhetett, most ezeket harmonikaszerűen az árboctorony falához rögzítették. Az eltolható üveg-táblákat egy kivételével kinyitották, ide a szélárnyék-ba állították Alyssya heverőjét. Melléje kacifántos mó-don megfaragott asztalkát hoztak. A kyressa ideültette Pyppyt a frissítős kancsók mellé.

A kert jobbára kis növésű, vörös lombú fákkal volt be-ültetve. Hosszú, tőrszerű leveleik halkan zizegtek a szél-ben. Sárga és lángszín virágok bólogattak mindenfelé a kőkádakban. Az egész közepén, kovácsolt üvegtartályban mélytengeri szörnyhal gubbasztott. A medence falát már eléggé összenyálazta a zöld alga, elfogta a fényt, árnyéko-kat hívott a tartály mélyére, s a dög ettől még titokzato-sabbnak látszott.

Tényleg Pyppynek hívják? — A babarshnak nagyon tet-szett a dolog.

186

- Igen, úgy — mondta sokadjára is Alyssya. Félig ült, fé-lig hevert a párnákon, fejét karjára hajtotta. A felhős eget nézte, a hullámokat a végtelen tengeren. A Császár-sziget moccanatlanul trónolt az egész közepén.

Pyp és Pyppy! - A kis teremtmény elégedetten rohangált a kertben. — Pyp és Pyppy!

Megállt a frissítős asztalka előtt, onnan nézett fel a Kékruhás hercegnőre. A baba apró cipellős lábai az or-ráig lógtak.

Honnan jött Pyppy? - Hát honnan jött, te oktalan? - kérdezte Alyssya. Kezd-

te elveszíteni a türelmét. Egy ládából jött — vigyorgott a babarsh. - Ha pedig tudod, minek kérded? Jaj, ne bosszants már! És Syshja úrnó hozta ide? Még régen? - Igen, így volt. Az én úrnőm, vagy te, Syshja úrnő? - Elhallgass, te ostoba! — csattant fel Alyssya. - Mit be-

széltünk? Ezúttal tényleg haragosan nézett a kis állatra. Más

sem hiányzik, mint hogy itt cserfeskedjen! Hogy bárhol cserfeskedjen, ami azt illeti.

Bocsánat, bocsánat - szűkölt Pyp -, bocsánat! —Jaj, fogd már be, és menj ki innen! - mondta indula-

tosan Alyssya. — Legközelebb akkor gyere vissza, ha már megnyugodtál.

A babarsh iszkolt kifelé. A legközelebbi fa törzsénél még visszafordult, hátha az úrnője meggondolja magát, de Alyssya összehúzott szemöldökkel intett neki, hogy komo-lyan értette. A kis lény elsomfordált a lakosztály ajtaja felé.

Amikor legközelebb visszasompolygott, nem egyedül jött. Úgy gondolta, hogy ajtónállóként nyeri vissza Alyssya szeretetét.

1877

—Phadyrs Shalabysh - rikkantotta, amikor az utolsó fa alá ért. Alyssya megfordult.

Ah, igen — gondolta a gyermekasszony —, a pelyhesállú tíznagy, ahogy Aria mondta. Az apja kyrvérű és Arkhatyss egyik belső embere - emlékeztette még magát.

Magas, vállas fiatalember hajolt meg előtte. -Köszönöm, Pyp, elmehetsz - mondta Alyssya a ba-

barshrnk. A rozsdabundájú teremtmény csalódottan kiol-dalgott.

Ha a suessadyr testőrparancsnokának apja a kyrek esz-szenciáit hordozta is az ereiben, fiának ránézésre semmi nem jutott a nemes vérből.

Arca akár szép is lehetett volna, az orrát azonban vala-mi szörnyű ütés roncsolta össze annak idején, így most la-pos és csálé volt. Szép seb, de az ember önérzetének nem feltétlenül tesz jót. A báli hegeket inkább a testen muto-gatták. Fekete haját erős fonatba rendezte és a hátára vet-ve hordta. Balja míves markolatú kardon nyugodott.

-Primőr Phadyrs - biccentett Alyssya. —Suessa... —Ön a concissyr testőrségébe tartozik. —így igaz, suessa. - D e jelenleg az én biztonságomért felelős. —így igaz, suessa. Alyssya szipogott. Megpróbálta összerendezni szépen

eltervezett mondandóját. —Más Császár-szigeteken a suessadymek saját testőrsé-

ge van. —Ezt nem tudhatom, asszonyom — felelte Phadyrs. — Bi-

zonyára a saját szabályzatuk alapján cselekszenek. -Bizonyára - biggyesztette el a száját Alyssya. — Ma-

ga szerint mit jelent az, hogy megvédeni a gondjaira bí-zott úrhölgy életét?

188

- H o g y érti ezt, suessa? - M i t mond erről a maga szabályzata, vagy bánom is

én mije, ha nem érti meg máshogy? - emelte fel a hang-ját bosszúsan Alyssya.

A primőr kihúzta magát, úgy felelt. -Megmenteni a suessa életét minden körülmények

között. —Akár az élete árán is, gondolom. —Igen, suessa, az életem árán is! — Elszánt tekintettel

nézett Alyssyára, aki szívesen hitt volna neki. —Jó ezt tudni, primőr — sóhajtotta a kyressa. — Jó tudni.

Remélem, komolyan is gondolja. —Nem kell kételkednie, suessa — mondta Phadyrs egé-

szen nekibuzdulva. Alyssya halványan elmosolyodott az ifjonti héven.

—Szeretnék nem kételkedni primőr, de... Tegnap csak az nem jött be hozzám, aki nem akart. Mit gondol erről?

—Nos... — vágott zavart arcot az ifjú — .. .a concissyr egy napiparancsában megadta azoknak a listáját, akik bejá-ratosak önhöz. Az ön.. . engedélyével bejáratosak, termé-szetesen.

—Akkor mától fogva tekintse semmisnek az engedélye-met, primor - mondta Alyssya. Más körülmények között tréfásnak tartotta volna a Phadyrs arcára kiült ijedtséget, de ezúttal eszébe sem jutott ilyesmi.

—Asszonyom... —Nem tudom, mit nem ért ezen, primőr. A Házak

Rendjében külön bekezdések foglalkoznak arról, milyen jogok illetik meg a suessadyrt. Többek között az is, hogy azt engednek be oda, akit a lakosztályok úrnője látni akar. Nem azt, akit a férje, vagy a regitorz, vagy akárki más. Érti?

A testőr egyik lábáról a másikra állt zavarában. —Ezt... ezt meg kell kérdeznem valakitől, asszonyom.

189

- N e m kell megkérdeznie senkitől, primőr. Ezt én mond-tam magának. - Alyssya megcsóválta a fejét. Felállt a heverőről. - Ha pedig mégis úgy dönt, hogy nem hisz ne-kem, akkor se valakitől kérdezze, hanem rögtön a szolgá-latparancsnokától, mert ezt egész véletlenül még én is tu-dom. Nála ott a Házak Rendje, rögtön ellenőrizhetik is. Megértette? - fordult vissza a pietorhoz.

—Igen, asszonyom — biccentett az ifjú. Megpróbált el-szántnak látszani.

- Szóval az emberei mostantól fogva ne engedjenek be hozzám senkit! Aria majd elmondja önöknek, később ki-ket fogadok és kiket nem.

A rabszolga nevének hallatán összébb ugrott Phadyrs szemöldöke, de nem szólt egy szót sem, csak biccentett.

Alyssya elsétált a félrehúzott üvegtáblák felé. Felerősö-dött a szél, mindenféle cafrangos felhőkkel hajtotta tele az eget. Érdekes pontjához érkezett a beszélgetés. Alyssya so-kat gondolkodott rajta, hogyan fogjon bele.

—Mit gondol,primor, az én khm.. . vívótudásomról? Nem pont ilyen kérdésre számított az ifjú pietor. - Én. . . - kezdte furcsa, mentegetőző fintorral. — Mi so-

ha nem vívtunk, suessa, úgyhogy személyes tapasztalata-im nincsenek. A fegyvermesterek... szerint lenne tehetsé-ge, csak gyakorolnia kellene.

- M i k o r is voltam utoljára a vívóteremben? Phadyrs megcsóválta a fejét. - N e m emlékszem, hogy ott valaha találkoztunk vol-

na, suessa. De én csak egy esztendeje szolgálom önt. Valami ilyesmire számított Alyssya is. Syshját soha nem

érdekelték a fegyverek. - De feltételezem, a vívóruhám megvan még. —Minden valószínűség szerint. Ha gondolja, azonnal

ellenőriztetem.

1 9 0

A gyermekasszony elégedetten bólintott. Ha Syshjának nem is, neki mindennél nagyobb szüksége lett volna egy kis mozgásra. Az talán felrázná, összerendezné végre.

—Nagyon is. Ma este vagy holnap reggel mindenkép-pen lemennék... gyakorolni.

-Ahogy gondolja, suessa. - Az ifjú pietor elgondolkod-va nézte a korlát mellett kapaszkodó, törékeny alakot. Alyssya haját szertekapta a szél, erősen cibálta, de nem tö-rődött vele. Másutt járt. — Kíván még valamit, asszonyom?

—Igen. Egy kérdésem még lenne, primőr. —Parancsoljon velem. A kyressa szembefordult a pietorral. —Bizalmas kérdés, nem beszélhet róla senkinek! —Értem. —Ha összetűzésbe keverednék a férjemmel... Kinek az

oldalán állna, primőr? Phadyrs félrehajtott fejjel állt, mint aki rosszul hall. —Hogyan? —Semmi. Nem kell válaszolnia — mondta gyorsan Alys-

sya. - Felejtse el! —Igenis, asszonyom. A kyr sokáig töprengve nézte a pietort, míg a tört orrú

ifjú végül elkapta a tekintetét. —Elmehet — intett Alyssya. Furcsán érezte magát. Azon

gondolkodott, míg a távozó pietort nézte a vörös tőrleve-lek között, hogy nem rontott-e el mindent.

* * *

Az álomsík Ladyrba vitte. Alyssya nem ismerte fel ugyan a helyet, de bizonyosan tudta, hogy az ősi palo-tában van valahol. Nem lehetett nem érezni. Az anthyss

191

nagyon furcsán viselkedik időnként, és elképesztő hely-színekre ragadja az embert, de a mostani alkalom egyér-telmű volt.

A tenger illata, a falak tapintása, a gyerekkor semmi mással össze nem hasonlítható érzete és biztonsága, mind azt mondták Alyssyának, hogy szülőhelyén jár.

Komor, sötét folyosó tátongott előtte, de a gyermekasz-szony tudta, hogy semmiféle veszély nem leselkedik rá. Nem sokáig bolyongott céltalanul a járatokban. Két ma-gasba kapaszkodó lépcső és egy dupla elágazás után egy-hamar ismerős vidékre tévedt. A kyr palota köztes szfé-rájában járt, nem messze a rododabástyától. Már nem tétovázott.

Akár egy különleges illat, virágos tetőkertek parfüm-je, úgy hívták lépteit az álomsík folyosói és lépcsőházai. A bástya kupolája mellett a szabad ég alá került, s elérzé-kenyülve nézett végig Ladyr összevissza épített óriási tes-tének keleti régióin. Belső udvarok, bástyás falívek, kupo-lás tornyok, örvényablakok, párkányszemek, oszlopok és medencék terültek el alul; déli irányban, nem túl messze, a Quirón palaszürke térségei nyúltak a végtelenbe.

Émejly egy kisebb, fémívekből és üveglapokból álló, kerek pavilonban várta, amely a bástya peremére kapasz-kodott ugyan, de a valóságban nem, csupán itt, az álom-síkon létezett. Szörnyekkel domborított kékacél csigalép-cső vezetett hozzá. Egy kerek asztal mögött üldögélt és bódító illatú virágokból főzött teát töltött épp két por-celánkehelybe. Amikor meglátta a húgát, elmosolyodott és felállt.

-Alyssya. . . — Nővérkém! Senki más nem volt a környéken. Madár se repült

Ladyr fölött.

192

Amikor Alyssya kibontakozott nővére öleléséből, egy aggodalmas Émejlyt látott, egy fáradt, ifjú kyr hölgyet. Az álomsík kipirult és csinos, fesztelen kyressát mutatott neki, de a szemek gondterheltek és szomorúak voltak, Alyssya pedig már hozzájuk tudta képzelni a többit. Is-merték egymást. Megsimította nővére arcát.

—Syshja itt van nálatok, wycchys? — kérdezte őszinte ag-godalommal és egy csepp tréfával.

- I g e n , megérkezett - bólintott a boszorkány. —Szóval nem engem helyettesít Luchyuss ágyában —

mosolyodott el Alyssya fanyarul. - Örülök. Hol van most? Rövid tétovázást érzett Émellyn, mielőtt a másik vá-

laszolt volna. —Lepihent. Rosszul érzi magát. - A z t elhiszem - mondta Alyssya —, sőt pontosan tu-

dom... —Ó, annyira sajnálom, kishúgom! — csóválta meg a fe-

jét Émejly. — Gyere, ülj le ide! Akadt ott egy kisebb pad az asztal mellett, ahol egy-

más mellé ülhettek, hogy szeretgethessék a másikat egy kicsit. Emejly még itt az álmában is a Chorr-Maras kék színeibe öltözött, hogy Alyssyának egy szép selymekbe bújtatott baba jutott az eszébe, amely egy kis asztalon ül-dögél valahol, hátát üvegkancsóknak dönti.

-Figyelj most egy kicsit! - mondta a kék ruhás baba. -Tényleg szörnyű, ami velünk történt, de nem szabad ösz-szetörnünk!

Alyssya hörpölt egy kicsit a porcelánkehelyből, közben intett, hogy szó sem eshet ilyesmiről. Ezúttal nagyon ma-gabiztosnak érezte magát.

- V a n egy terv - folytatta Émelly. - Gyorsan essünk túl a lényeges dolgokon, mert nem tudom, meddig beszél-hetünk. ..

193

—Csak most jöttem - furcsálkodott Alyssya. — Annyi időnk csak lesz...

-Húgocskám, egy orzóvihar közelít felétek, de akko-ra, hogy az anthyss ottani régióit is egészen összegyű-ri maga körül.

-Tudom — bólintott Alyssya —, nemrég jött vissza né-hány hajó arról a vidékről. Vagy elér bennünket vagy nem.

— Ez nemcsak elér majd, de át is csap felettetek, akkora. - Émejly szeme aggodalmasan csillant. - Innen az álom-síkról jobban látom, mint akárki ott a Sogron szigetén. Mondom gyorsan, mert ki tudja, ha odaér, alighanem el-aludnod is veszélyes lesz, nemhogy idejönni beszélgetni.

- E r t e m én, de addig még tényleg van időnk, Émejly. Onnan jövök — mosolygott Alyssya.

Boszorkánynővére beharapta a száját. —Inkább azt mondd el, mit hozott el Syshja! Mert át-

hozta, igaz? Émelly elkomorodott még az álomsíkon is. —Igen, áthozta. —Egy könyv az, ugye? Émelly bólintott. - I g e n , az. Alyssya elmosolyodott. —És már megmondhatjátok, hogy mi az, vagy még min-

dig titok? Boszorkánynővére meglehetősen szerencsétlen arcot

vágott. Töltött volna a virágteából, de látta, hogy még mindkettőjüknek tele a kelyhe.

—Amit tudok, elmondhatom - mondta végül. — Ponto-sabban, amit Syshja nekem elmondott róla.

Beletörődőn sóhajtott, azután belekezdett. —Nagyon régi könyv, egy ókyr család hadikrónikája,

akik Morgenát szolgálták, csakúgy, miként mi, Syennek

194 • m . A . q . u . s .

is. És ismertek is bennünket. Talán hadizsákmány része-ként kerülhetett a Mern'icch Ház birtokába. Ok pedig ottfelejtették az egyik könyvtáruk mélyén. Különleges anyagra készült, nem pusztult el teljesen.

—És tényleg Ladyrról írnak benne? Alyssya nővére combját fogta két kézzel, úgy hajolt

közelebb. Émejly a virágillatú kancsót nézte az asztal-kán — vagy talán a borostyánt, ami az üvegkalitkán túl a rododa bástya oldalára kapaszkodott.

—Részben. Meg a Syennekről, és egy paktumról, ame-lyet az óidőkben kötöttünk. És még...

Elhallgatott. Alyssya dühösen rántott egyet rajta. - J a j , Émejly, meg tudnálak pofozni, mondjad már! —Nem tudom, Alyssya — sóhajtott zavartan a boszor-

kány. Szomorú fények játszottak a szemében. — Egy dé-monról. ..

—Hogyhogy nem tudod? - simította meg nővére vállát Alyssya kedvesen. - Te mindent tudsz.

—Nem láttam a könyvet, csak azt tudom mondani, amit Syshja mesélt róla. Dym írással készült annak ide-jén. .. mint a varázskönyvek, de mégsem az. Sokadik kö-tet egy hadikrónikából.

Zavartan simítgatta dreggise ráncait. —Syshja csak a shu-dym írásig ismeri a jeleket, nem tud-

ta elolvasni pontosan, hála az Úrnőnek. De ő azt mond-ta. . .

—Majd anya elolvassa akkor - vetette közbe a húga. — Vagy te.

—...hogy egy nagyon régi démonról írnak benne. —Hm — Alyssya eltöprengett. Kinézett az üvegkalit ab-

lakán, mintha bizony odakint a szürke falakon valahol megpillanthatná azt a démont. Végül csak annyit kérde-zett: — Ryeki?

195

Másutt is rossz képzetekkel jár, ha valaki a balemlékű birodalmat emlegeti, de az álomsík szinte összerándult, ahogy a gyermekasszony kiejtette a nevet.

Wycchysnővére megrázta a fejét. - N e m . Öregebb. Talán sokkal öregebb... — Ertem. . . — mondta Alyssya, és újfent az álomként

elé rajzolt palotán járatta a szemét. — Talán értem. És anya hogy van? — fordult vissza a nővéréhez.

A boszorkány nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna. - A n y a meghalt, Alyssya — mondta Émejly, és végre le-

görbült a szája. — Elolvasta a könyvet, és meghalt. Mintha kútba esne, úgy ébredt fel. Egy darabig nem is

kapott levegőt, csak zuhant keresztül az anthyss megnyí-ló régióin, s még akkor is csak tátogott, amikor már a pár-naszoba ágyneműi között feküdt.

* * *

A kert ablaktábláit összehúzták és két nagy, sárga fé-nyű lámpást akasztottak ki a fák közé. Alkonyodott, de a szemközti égen nap nem, csak párás felhőtorlasz látszott. Időről időre villámok világították meg a felleglabrintus belsejét. Fáradt eső csepergett, vízzel maszatolta össze az üvegtáblákat. Holtakon merengeni való idő volt.

A mélytengeri szörnyhal lassan kitárta és összehúzta cafrangos uszonyait az üvegtartály mélyén.

Alyssya a gyász fehér színeiben, lábait kinyújtva ült a heverőn. Derekát párnákkal támasztotta meg, lábára könnyű takarót borítottak a szolgálói. Azt nézte, hogy csurognak végig az esőcseppek az üvegen, míg le nem kapja őket a kinti szél.

Apró, egyelőre láthatatlan fájdalom készülődött va-lahol benne. Még semmi nyoma nem volt a bizonyta-

196

lan gondolaton kívül, de a kyr gyermekasszony, ha nem is volt tudója a Belső Művészeteknek, felismerte a közel-gő változást. Meg fog jönni a vérzése. Semmiképp nem lett volna még itt az ideje, és ez máskülönben talán bosz-szantotta volna, de most fásult közönnyel vette csak tu-domásul.

Pyppy az ölében üldögélt, Alyssya keze öntudatlan ci-rógatta kék ruháját.

A délután java részét a hekkákkal töltötte, nekik vitt áldozatot, előttük imádkozott a gyertyafényes kis helyi-ségben órákon át. Enni nem kért, s később is csak néhány palack gyenge virágbort vitetett a kertbe.

Magát is meglepte vele, de nem sírt. Egyszer a tisztes-ség kedvéért megpróbálta, ám csak még szörnyűbb szo-morúság tört rá. Talán már minden túlságosan fájt, azért nem sikerült.

A kertbe visszatérve, áttört ezüstből készült, tenyér-nyi hosszú henger várta az asztalon. A Császár-sziget con-citatornak mívesen megfogalmazott üzenete volt ben-ne, miszerint szívesen venné, ha a menye meglátogatná őt másnap, még a napközép előtti órákban.

Alyssya tudomásul vette, hogy keleti tengerbirtok nagy-ura látni szeretné.

Liliom illatú bort töltött magának. Odakint lassan tel-jesen besötétedett, a kertbe akasztott lámpások fénye bo-rostyánszín tükrökké változtatta az üvegtáblákat.

Alyssya az ablakok visszfényeiben mozgást látott. Pyp sündörgött be a lakosztályból. Hamarosan szóváltás hangjai szűrődtek be hozzá. A kyressa lehunyta a szemét. Felismerte Arkhatysst. Nemsokára elcsendesedtek. Lép-tek zaja szűrődött ki hozzá. Sógora odabent mászkált, csizmája alatt halkan sóhajtozott a padló. Még valaki jött vele.

197

Alyssya felnézett. Phadyrs egyik embere állt a kert szé-lén, bocsánatkérő testtartásban. Mellette Arkhatyss tűnt fel. Határozottan közelített, arcán magabiztos mosoly ját-szott.

—Nem baj, köszönöm — mondta a pietornak Alyssya. — Elmehet, beszélek a concissyrrel.

A testőr elsietett. Arkhatyss a nagy, fakó üvegtartály oldalát kocogtat-

ta. A szörnyhal az éjszaka közeledtével mintha megnőtt volna. Közelebb libegett a famor kezéhez.

—Asszonyom... —Uram! — Alyssya levette magáról a könnyű takarót,

és felült a heverőn. Pyppyt a concitator meghívó-parancsa mellé ültette.

—Mi ez a babaház odabent? — kérdezte Arkhatyss köny-nyedén, és közelebb lépett.

—Uram — mondta Alyssya, de nem állt fel. Fáradtnak, üresnek és összetörtnek érezte magát. - Hát tényleg nem létezik az, hogy békében hagyja az asszonyát, ha az kéri?

Arkhatyss mintha meg sem hallotta volna. - A z t a sok babát kérdeztem, odabent. Meglehetősen

gyerekes, nem gondolja, suessa? —Néhány darab a gyerekkor... a gyerekkoromból — só-

hajtotta Alyssya. - Persze, hogy gyerekes. —Nicsak, a babarsh — mondta a férfi. — Szervusz,

babarsh\ — leguggolt, végigborzolta Pyp fejét és nyakát. A kis állat hálásan nyújtotta ki a nyelvét, és hanyatt vágta magát, hogy a concissyr végigdögönyözze ott is. Arkhatyss megtette ezt a szívességet neki.

Mosolyogva nézett fel. Alyssya fekete szemekkel ült a heverőn.

- Ú g y hallottam, suessa, gondjai támadtak a Ház Rend-jével.

198

—Nem csak azzal — válaszolt a gyermekasszony. A lá-bait lógázta.

Arkhatyss megcsóválta a fejét. Tovább dögönyözte Pypet.

- N o de egy efféle lázadás, kérem... Mire jó ez? Miért nem kér meg közvetlenül engem és akkor mindent köny-nyedén elintézhetünk.

—Akkor vegye úgy, uram, hogy most szólok. Arkhatyss elgondolkodva emelkedett fel Pyp mellől. —Mi történt magával, Syshja? — lépett közelebb. — Csu-

pa dac és nyűg... tükrök, babák... Mintha egy gyereket látnék. Hova lett az én csendes feleségem?

A feleséged Ladyrban van szegény — gondolta Alyssya, de csak annyit mondott:

—Meglehet, nem akar már tovább csendben élni. —Na de mégis... amiket itt megváltoztatgat, azok ka-

tonai, biztonsági utasítások. Mindnek megvan a maga menete és sorrendje. Nem lehet itt szolgálati utakat...

Alyssya úgy érezte, mintha Arkhatyss mulatna a dol-gon, mintha azt hinné, mindez nem más, mint szeszély, múló hóbort, amire csak aludni kell egyet, s elmúlik már-is. Ingerülten vágott közbe, hogy magát is meglepte vele.

—Amit kértem, azt mind a Házak Rendje alapján tet-tem, és ön is, én is tudjuk, hogy mindehhez jogom van.

Arkhatyss hallgatott. Homlokát összeráncolta. A kö-tést nézte Alyssya kezén. Az obsara a fogak nyomát fed-te el vele.

—Mi történt a kezével? — Az asztalhoz sétált. A kyressa azon gondolkodott, a másik meghallotta-e egyáltalán, amit mondott, majd hirtelen az jutott eszébe, hátha ki se mondta, csak szerette volna.

—Pyp megharapta - hazudta. A babarsh felkapta a fe-jét a neve hallatán.

199

- K o m i s z babarsh - mondta a férfi egy félmosollyal, és a kis teremtményre vicsorított. Pyp ijedten húzta magát össze. - Remélem, elverte miatta.

- N e m , nem vertem el - sóhajtotta a gyermekasszony —, és kérem, ön se tegye! Már megbeszéltem vele.

Arkhatyss ujjai végigpiszkálgatták a kis asztalra rakott csipegetnivalókat és süteményeket, míg végül Pyppyt emelte fel. Alyssya aggódva figyelte. A Kékruhás herceg-nő tétován mosolygott a kyrre.

— Ha pedig már a Házak Rendjénél t a r tunk . . . — kezd-te a férfi — abban az is benne foglaltatik, hogy az úrnőnek férje rendelkezésére kell állnia, főleg, ha nem kíséri fri-gyüket gyermekáldás. — Alyssyára pillantott. — Mikor ke-resi fel az ágyamat, suessa, ahelyett, hogy efféle babákkal múlatná az idejét? — lengette meg Pyppyt.

— Most igazán nem alkalmas, uram - emelte fel tekin-tetét fáradtan a kyressa.

- O , persze, komoly összegben mertem volna erre fo-gadni — nevetett gúnyosan a kyr. — Minden héten külön meg kell kérdenem ezt, asszonyom?

—Talán ha a korbácsával próbálkozna, concissyr — mond-ta fásult hangon Alyssya. Már nem ijedt meg, amikor só-gora szemében meglátta a gyülekező viharfelhőket. Már nem félt semmitől. Nem maradt rá ereje.

— Még előfordulhat az is - mordult Arkhatyss -, ha nagyon akarja, asszonyom. Ha végképp kiderül, hogy a nagyhírű suessa su-syenn Syshja, boszorkányok nagyasszo-nyának lánya nem képes örököst szülni nekem.

Összeszorított szájjal meredt a kyressára. — Ha végképp kiderül, hogy egy kiszáradt kóró a nem-

zője! Az atyja és a nővére ócsárlása sok volt együtt. Alyssya

halkan szólt, jól érthetően. Mérgezett tőrnek szánta:

2 0 0

— És ha azért nincs örököse, concissyr, mert suessa su-§yenn Syshja nem akar önnek gyerekeket szülni? — Ark-hatyss állán megfeszültek az izmok. — Ha nem tudná, egy nagyboszorkány lánya ilyesmire is képes. - A kyr köze-lebb lépett, a kezét hirtelen ütésre emelte. Alyssya nem fordult el, nem menekült.

—Tessék, üssön meg, bekerülhet vele a Ház krónikás-könyveibe. Az Asszonyverő Mern'icch...

Krak, krak, krak. Arkhatyss zihálva eresztette le a kezét. Két nagyot só-

hajtott még. Tekintetét nem vette le a gyermekasszony-ról.

- N e m ismerek rád - morogta. — Nagyon nagy lett a szád, Syshja!

- U r a m , szeretném, ha távozna — mondta halkan Alys-sya. Állta a férfi tekintetét. — Szeretnék egyedül lenni.

A kyr elcsücsörített szájjal méregette, de nem mozdult. —Kérem... Ma. . . meghalt az anyám.. . - mondta vé-

gül kétségbeesetten, mert Arkhatyss volt az utolsó, aki-nek ezt el akarta mondani, aki előtt nem akart gyengének látszani, aki továbbra is csak szótlanul figyelte őt.

A férfi dúlt arccal még elfintorodott, mintha ráébredt volna, hogy a felesége miért is öltözött fehérbe. Vékony, sápadt volt a mosolya, ahogy megtáncoltatta Pyppyt Alys-sya arca előtt.

—Rendben. Ez egyszer rendben. De ez a baba ma ve-lem alszik.

A nő nem szerezte meg neki azt az örömet, hogy sír-ni is lássa.

Arkhatyss végül megfordult és kivonult a lakosztály-ból, baljában csendben suhogott a kék selyemruha, mint egy kis zászló.

Alyssya erőtlenül hanyatlott végig a heverőn.

201

- M o r g e n a , kérlek, segíts, mert ezt nem bírom tovább — suttogta.

Sokáig feküdt így, nézte a szétszakadozó fellegeket, s fölöttük a rézszínű holdat.

Pyp szólította meg valamikor. Nem tudta volna meg-mondani, mennyi idő telt el.

Suessa Syshja — böködte meg szellembeszéde csiklandós ujjaival a babarsh.

—Hagyj békén — legyintett a kyressa -, inkább szólj Ari-ának, hogy készítheti az ágyamat!

De suessa Syshja, látogatója érkezett! —Ma már nem fogadok senkit. Igazából — a babarsh körülnézett, mintha ugyan a szel-

lembeszédet is kihallgathatná itt valaki - igazából már itt van.

A kis állat bánatos arccal állt a heverő mellett. Mögöt-te, a fák között árnyalak közelített szótlanul.

Alyssya úgy ült fel a heverőn, mintha megcsípték volna. A jövevény alacsony, vékonydongájú férfi volt vasderes

hajjal és zöld szemmel, mint a jádekő. Alyssya soha nem látta még és elképzelése sem volt arról, mit akarhat tőle az idegen. Gyanakodva vizsgálta a férfit, aki kisétált a kis kert fái közül és mélyen meghajolt előtte.

— Suessa Alyssya . . . - rekedt, karcos volt a hangja.

1 1 .

Nem tudom, mennyi idő telt el. Élek. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, soha nem fogom felnyitni újból a sze-mem. Borzasztó rosszul érzem magam.

A molnárné szobájában vagyok. Lassan kortyolom a le-vegőt. A fejéket vergődésemben valahogy lesodortam ma-

202

gamról. Talán ez a szerencsém. Mellettem összehányt pár-na, undorodva lelököm az ágyról. Fölülök az ágyban.

A kék hold süt odakint — elmúlt már éjközép. Úgy íté-lem meg, hogy most már túlélem. A halovány fényben az éjjeli asztalra rakott korsó után tapogatózom. Nem bíbe-lődöm pohárral, rögtön a kancsóból iszom, szájam két fe-lén lecsorog a víz a mellemre, majd az ágyra.

Odakint egyhangún zakatol a malom vízikereke. Me-zítláb az ablakhoz támolygok, s közben a kyr gyermekasz-szonyt és a fejékét káromlom. Összerándul a belsőm.

Még ki tudom nyitni az ablakot, kihajolok az ablakon és a folyóba hányok. Mellettem közönyösen zakatol a nagy kerék; sokáig hasalok az ablakban, hagyom, hadd simo-gasson az éjszaka. Nem merek kiegyenesedni, félek, re-megő lábaim cserbenhagynának.

Végül csak elunom a szenvedést a nyitott ablakban, beljebb lépek és lerogyok az ágyra. Most már jobb. Egy idő után újból megpróbálkozom a vízzel. A hányás után édes, hüsítő az íze. Az első kortyokat még keresztülkö-pöm az ablakon, hallom, ahogy csobbannak a folyóban. A többi talán ezúttal bent marad.

Lábam remegése múlóban, ismét visszatotyogok az ab-lakhoz, mint valami öregasszony. Átkozott kyrek és az ő praktikáik! Anyámnak biztosan erre is lenne egy tanmesé-je, most semmi nem jut az eszembe. Kihasalok az ablakba, úgy nyelem a friss levegőt, míg végleg meg nem nyugszom és ki nem tisztul a fejem. Fertályóra múlva már egészen jól érzem magam és visszamegyek az ágyhoz. Lerángatom a lepedőt és körben feltörlöm vele a mocskot, mert már zavar a szaga. Ez a rongy is megy a párna után a vízbe.

A fejékhez nem nyúlok, csak amikor már nyugodtan veszem a levegőt. A gyertyatartóval óvatosan tarisznyám szájához piszkálom, és az ágy széléről beleejtem. Ledobom

203

az éjjeli asztalra, és körülnézek. Hirtelen ötlettől vezérelve az ostoromat is odateszem mellé, s valahogy rögtön ottho-nosabbnak érzem a szobát.

Ezúttal tényleg megijedek. Nem tudom, mi történt és hogyan, de ez a fejék majdnem megölt az éjjel. Ha ez így megy tovább, soha nem fogom megtudni, miként végző-dik a kyr gyermekasszony története, de egyelőre ez za-var a legkevésbé. Átkozott szuka, átkozott kyrek! Csak azt tudnám, az árnyék mit szól mindehhez. Nyugtalanít a gondolat, hogy sok köze lehet az én rosszullétemhez.

Körülnézek. A sedularok háza tiszta és gazdag. Az ágy-gyal szemközti falon olajfestmény lóg. Valami vándorpik-tor festhette, a molnárt és feleségét ábrázolja, de megle-hetősen egyszerű módon. Ahogy a famorok kastélyaiban szokás a ház urának és úrnőjének portréját falra aggatni, úgy készíttethették ezt is. Nevetséges. A képen a molnár-nak egészen összecsúsztak a szemei, feleségének pedig jó-kora szájat mázolt a vándor mester. Ki tudja, talán való-ban így néz ki, bár kétlem.

Visszasétálok az ágyhoz és végigheveredem rajta. Mesz-sze még a hajnal, s nem érzek túl sok kedvet, hogy újra az alvással, az álmokkal próbálkozzak. A horghyss jólesne most. Ellazítana, megnyugtatna és fel is dobna.

Számítottam valami ilyesmire. A malom két kilincsére is jelet raktam, mielőtt lefeküdtem volna aludni. Már csak azt kell kideríteni, ki fogta meg azóta azokat. Mély leve-gőt veszek és nekifogok a horgászatnak. Hunyt szemmel tapogatózom körbe, miközben az Úrnőhöz imádkozom.

Az egyik pecsétet olyan valaki törte meg, aki most mérföldek távolában az igazak álmát alussza. Hogy nő vagy férfi-e, ilyen messziről nem is tudnám megmonda-ni. A másik jelem megroppantója azonban itt van vala-hol a malomban. Tisztán érzem, lassú ritmusban szuszog

204

egy ágyon. Igazság szerint az illető neme a horghyss szem-pontjából szinte mindegy is lenne, az asszonyoktól ugyan-úgy el tudom orozni éltük áramait, de örömmel állapítom meg, hogy ezúttal egy férfiról van szó. Az nekem is jobb.

Elmosolyodom. Megszólítom. Felriad az éjszaka közepén és furcsa gondolatokat ta-

lál a fejében. Nem érti, de ezúttal ez nem olyasmi, amivel vitatkozni lehet. Mezítlábas talpait lelógatja az ágyról, s üveges tekintettel mered maga elé. Föláll és elindul. Nem tesz fel kérdéseket se nekem, se magának. Gondolom, va-lami finom illat jár az eszében.

Elhúzom a reteszeket az ajtón. Hallom a tétova lépteket a folyosón, a pallók sóhajto-

zását, amint valaki közelít a szobámhoz. Kinyitom neki az ajtót.

A molnár áll a küszöbömön. Ez külön tetszik. A famorokkal nincs különösebb bajom, ami a fenntar-

tásaikat illeti: könnyedén ágyukba fogadnak bárkit. A se-dularok azonban nagyon finnyásak tudnak lenni. Ennek itt soha nem jutna eszébe, hogy összeadja magát egy navor-ral, büszkébb és ostobább annál, s most mégis meg fogja tenni. Ilyenkor majd' mindig nevetnem kell. Úgy bámul rám, mint egy kiskutya.

Élvezem, hogy ez ilyen egyszerűen működik az embe-rekkel. A vágyaik tönkreteszik őket és ez egyrészt nevet-séges, másrészt könnyű fogást kínál rajtuk. Kicsikké, ki-számíthatóakká és esendőkké lesznek. Nemigen zavar, legyen az ő bajuk.

S hogy mire vágyakoznak? Valami másra, többre, ha-talmasabbra.

Vagy egy nőre. Ilyen esetekben könnyű a magamfajta csábító dolga.

205

A vágy egy illat. A vágy egy hang. Meghallja, megérzi az ember, és onnan kezdve nem szabadulhat tőle. Megre-megteti a csontja velejéig az a hang, megbolondítja az az illat, s egyhamar mindenféle tisztes szándékot és erkölcsös magatartást sutba dob, mert úgy pereg le róla a jó illem és viselkedés máza, mintha soha nem is lett volna. Ősi erők ezek, kár lenne alábecsülni őket, mert öregebbek, mint bármiféle királyság a föld kerekén. Tudom.

A vízimolnár bugyuta mosollyal áll az ajtóban, beljebb kormányzom hát és egészen az ágyig vezetem. Halk sza-vamra két mécsláng is erőre kap a fekhely két felén, s én biztatón megvakargatom az álla alatt a fickót, mint va-lami disznót, amely finomságért kórincsál. Halkan suso-gom a bájolás szavait.

Kapkodva dobja le magáról a foltos hálóingét, ősz mellkassal, hordóhassal áll előttem, és én kacagva hanyatt-lököm, hogy engedelmesen eldől az ágyon. Mosolyog az ostoba.

Bezárom az ajtót. Egykedvűen zakatol, nyiszorog oda-kint a nagy vízikerék. Borostyánszínnel lobognak a lángok, félhomályba vonják a kis szobát. Ez a kis fény mintha el-lopná, maga köré gyűjtené mind a többit az ágy környéké-ről, sötétséggel és árnyakkal tölti fel a helyiség más részeit.

Ledobom magamról az ingemet és felmászom a férfi mellé. Meredt szemekkel követi minden mozdulatomat, bárgyú vigyorral néz, kemény, ráspolydurva ujjaival óva-tosan hozzám ér, megremeg és felsóhajt. Végigsimít barna vállaimon, lejjebb téved a keze kicsiny mellemre, s bátor-talanul megérinti fekete bimbómat. Kígyóba font hajam előrebukik.

Most a csókot. Azzal végleg elveszejtem. Száraz és álomszagú a szája. Már nem lát semmit. Uj-

jai nem érzik hegesre korbácsolt hátam. Nem is érdekli.

206

A fersh, a sassayn és az ormesh szorítása következik. Há-rom fogás a nyakon, a férfiöl vénáinál és a nemzőjén. Az enyém. Elmosolyodom, rosszullétem már a múlté.

A szerelmeskedés nem kor kérdése, bármit is állítanak erről kitanult bolondok. A szerelmeskedés kizárólag vágy kérdése. Ez is milyen csinos kis husángot növesztett ne-kem itt vén fejjel. A molnárné biztosan örülne. Évek óta nem láthatott ilyesmit szerintem. A hasammal szorítom le, ő pedig hitetlenkedő szemeket mereszt. Kacagok.

Felbátorodik és az ölembe nyúl. Nedvesen csúszik bel-jebb a keze. Ezt már szeretem. Hagyom matatni. Liheg. Ráharapok az ajkaimmal az ujjára. Döbbenten néz, azu-tán elmosolyodik. Mosolygok én is. Fölé guggolok, s óva-tosan megfogom a nemzőjét. Még egy kicsit lefelé vezetem, de ő már döfölne, s ezt kifejezetten mókásnak találom. Kacagok rajta, de végül csak beleülök.

Kimered a szeme. Erős borzongás fut át rajtam is. Moc-canatlan pillákkal néz, azt mondanám, elvész a tekinte-temben, de valójában nem tudom megmondani, mit lát-hat. Akadnak a horgbyssnak igazi mesterei, akik ki-be járkálnak a másik fejébe szeretkezés közben, de nem én.

Ujabb fogások és szorítások következnek a nyak és a váll finoman kitapogatott pontjain, a szív fölött és a köldök tá-jékán. Felmorog a vén disznó. Lassan én is belelendülök. Beharapom a szám és lehunyom a szememet. Megkavarod-nak körben a szobácska áramai. Az árnyék csöndben üldö-gél bennem. Nem mozdul, de érzem, hogy figyel.

Hideg kacsok kúsznak fel a gerincem mentén. Nem szokványos ugyan, de előfordul. Figyelmeztetésnek is ve-hetném, de nem teszem. Elsötétül és lehűl körben a szoba.

Egykedvűen zakatol, nyiszorog odakint a nagy vízi-kerék.

Hirtelen mindennél élesebben érzem, hogy valaki figyel.

207

Abbahagyom a mozgást, nehézkesen, szaggatottan zi-hál alattam a nagy hús. Megfordulok. Az ajtó zárva, a kis mécsfényeken kívül mindent fölzabált körben a sötétség.

Ijedtség, félelem és undor hulláma önt el egy pillanat alatt. Baj van.

Azután meglátom. Akkora, mint egy kutya. Az ágy lábánál üldögél, csak

egy darab ködfolt, elvész, feloldódik a szoba árnyai között. Szeme nincs, csak fogai. Némán vicsorog, szájában tűsze-rű, vékony fogak sora, sűrűn egymás mellett. Rengeteg. Felmordul. Olyan, mintha a túlvilágról szólna a hangja.

Sikoltás környékez, amikor végre meglátom a másodi-kat és harmadikat is. A negyedik épp most szuszakolja magát keresztül a bezárt ajtón. Rettegés önt el, és felsikol-tok. Lefordulok a vízimolnárról, az elrontott mágia tom-pa visszfényei mint apró szikrák, egy pillanatra beragyog-ják a szobát.

Úgy látom, a vak szörnyek mindegyike csupa fogból és karomból áll. Ránk vetik magukat. Újabbak másznak át az ajtón. Megint sikoltok. Hiába, természetesen.

Megtalálnak a kutyák, kígyólány, bármerre is mész! — hallom a korompiszkos banya hangját egy pillanatra. — És szét is tépnek — teszi még hozzá karcosan röhögve.

Az iszonyat felerősödik, és egy pillanatra úgy érzem, mindez a torzszülöttekből árad.

Az egyik a lábam felé kap, megakaszkodik a combom-ban. Ordítok, mert ilyen fájdalmat eddig még nem érez-tem. A dög tapintása síkos és nyirkos, marása nyomán vér fakad. Megpróbálom lesöpörni magamról, de a kezem át-csúszik rajta, nem tudom eltaszítani, lerázni, újabbat ha-rap, ezúttal feljebb, és ismét izzó fájdalom csap át rajtam.

Két másik testetlen szörny már az ágyon tombol, a molnár ágyékát marják és rángatják, a kövér férfi úgy si-

208

költözik, mint az asszonyok. Eltorzult arccal próbálja hát-rébb rúgni magát az ágyon, ordítva menekülne, de azok ráakaszkodtak. Vastag, vörös, a ragályomtól bűzlő vércsí-kot húz maga után a pamlagon, ahogy a falhoz szorítják.

Már a földön vergődöm, kétségbeesetten tapogatok az ostorom felé, hátha azzal sikerül végre megütnöm a ret-tenetet, de az csak kapaszkodik belém, tűsor fogát egé-szen mélyen belém vájja, úgy szörcsög, szívja magát egyre beljebb a húsomba. Őmlik a vérem. Jéghideg a félelmem.

Szerencsém van. A többi szörny a molnáron tombol, mire az egyik felénk fordulna, már a kezemben az ostor. Bőrszíjakból és mágiából fonták, végigverek rajtuk, de nem találom el őket rendesen. Úgy lehet, semmit nem ér az egész.

Anyám szavai jutnak eszembe egy pillanatra, hogy az orghalla ösvényén járók nem használják túl sokáig az em-beri testüket, s az elmúlás félelme most igazán megragad. Valami rontó varázst hörgök a dögökre, de nem sok ha-tással van rájuk. Illetve azok, amelyek eddig a molnárt marcangolták, ekkor felemelik vak fejüket és felém szag-lásznak. Amelyik eddig mart, szörcsögve elereszt, nyálas, nem létező teste hang nélkül esik a padlóra. Azt hiszem, eltaszítottam magamtól, de csak új fogást keres. Apró tű-fogai mögött az éjszakánál is sötétebb torok. Ismét rává-gok az ostorral, de az keresztülszalad rajta, a dög pedig új-ra ugrik. És jön utána a másik.

A molnár még mindig sikoltozik, lassan megéled kör-ben a ház.

A jeges félelem szinte megbénít, de még a mindent el-söprő fájdalmam mellett is érzem a folyó felől bekúszó friss levegőt. Most már két dög kapaszkodik belém, minden marásuk darazsak százainak csípésével ér fel, tántorgok a fájdalomtól. Azt nézem, miként menekedhetnék meg.

209

Ép elmém utolsó szilánkjai arra biztatnak, hogy hagy-jam a csudába a szörnyeket, s fogjam csak a tarisznyá-mat a térképpel és a fejékkel. így teszek, és odatántorgok az ablakhoz. Ha elesem, végem van, ezt tisztán érzem. Még egyszer végigvágok a dögökön kétségbeesésemben, s most mintha megéreznék végre. Fenekem a párkány-nak nyomódik, de ezek nem tágítanak, én pedig egyik ke-zemben a tarisznyámmal, másikban az ostorral próbálok ugrani.

Semmi kecsesség és kimódoltság nincs a mozdulatban. Egyszerűen keresztülesem az ablakon, elzúgok a vízikerék mellett és hatalmas csobbanással a hideg folyóba érkezem. A lábamról és a derekamról az ablak kőpárkányzata ala-posan lerántja a bőrt.

Az egyik dög még odafent elengedett, a másik — óriási megkönnyebbülésemre - a vízben elereszt. Talán nem sze-reti ezt a közeget ez a testetlen szörnyeteg, mert nem mar meg újból, nem próbálkozik, egyszerűen eltűnik a köze-lemből. Ahogy messzebb kerül, úgy csökken a rettenet, az undor és a félelem.

Fekete víz ölel körül, érzem, hogy a folyó sodra elra-gad, nem ügyelek, hogy a vízikerék el ne érjen, de ezút-tal szerencsém van. Mire felbukkanok, a malom ablakaiba fények költöznek. Tarisznyám lefelé húzna, de ezzel még megbirkózom, az ostort valahogy a nyakamra csomózom, és levegőért kapkodok. Meztelen testemet közönyösen si-mogatja a folyó.

Rövidke pillanatig egy alakot pillantok meg a malom külső falára aggatott olajmécs fénykörében. Egyenesen áll, az arcát nem látom. A csobbanás felé, a sötétbe, a fo-lyó irányába figyel. Nem lát meg. Sötét, füles sapkát visel, homályból szőtt köpönyeget, a kezében embermagas bot. Egy khótorr az. A szörnyisten vándor szolgája. Nem tu-

2 1 0

dom, de érzem, hogy a csupafog lények hozzá tartoznak. Ő irányítja őket. És engem keresnek.

Nem jut időm még halkan szitkozódni sem, mert na-gyon beütöm a fejem valamibe, és fuldokolva elmerülök. Próbálok a felszínre jutni, de besodródok valami alá, és csak iszamos, alganyálas deszkákat ér a kezem, ahogy ta-pogatok, dörömbölök magam körül. Remeg és kat tog minden fölöttem, a víz alatt tompa hangok érnek el hoz-zám. Komótosan lapátoló kerekek zaja.

Rémülten jut eszembe, hogy talán úszómalmokat is használ a kövér sedular, a folyó mellé lehorgonyzott bárkákat, melyek így esténként is járnak, az őrlőkövet ugyan nem forgatják, de lapátolnak, hogy a víz ne ka-paszkodjon nagyon beléjük, s ne rángassa őket a kelle-ténél jobban.

Kétségbeesve tapogatok magam körül, a kezem erő-sen beverem valahová, talán egy jókora mohos oszlop az, amit a mederbe süllyesztettek, hogy ahhoz rögzítsék az úszó malmokat. Nem tudok megkapaszkodni benne, le-siklik róla a kezem. Majd' szétreped a tüdőm. Hátamon is végigmar a bárka hasa, ahogy a víz végigsodor alatta. Az Úrnő jut eszembe, hogy nem ezt érdemelném, hogy ne-kem még más dolgom is van itt a földeken, de nem érke-zik segítség. Itt maradok az iszapban a fejékkel és a pom-pás kis térképemmel együtt.

Azután hirtelen ismét a felszínen vagyok, s hörpölve veszem a levegőt. Egy újabb oszlopnak sodródom, de ez-úttal meg bírok kapaszkodni benne.

Egy nagyobb stég lába az, benyúlik a folyóba, nekitá-maszkodnak a mormogó, zakatoló bárkák. Fuldoklom és köhögök, csöndben, amennyire lehet, hogy a szellemfal-kát pásztorló gyalogpap meg ne hallja. Segítségemre van-nak az egyre csak csobogó, zakatoló vízikerekek. Egy csó-

211

nakot kötöttek a stég egyik oszlopához, ennek az oldalába markolok bele, mielőtt minden véget érne.

A lábam, az ölem, a hasam sajog, izzik a dögök marásai nyomán, akárha csalánnal vertek volna órákon keresztül. Bedobom a tarisznyát és az ostort a csónakba, és megpró-bálok felkapaszkodni. A malom felől még mindig hallom a molnár egyre ernyedő sikolyait. Hamarosan egy másik hang is csatlakozik hozzá. Egy nő. Talán a felesége. Teljes odabent a zűrzavar.

Megtalálnak a kutyák, kígyólány, bármerre is mész! Elerőtlenedve, remegve huppanok a csónakba. Ezúttal a

hasamat is lehorzsolom, de ez érdekel a legkevésbé. Négy-kézláb a csónak farába evickélek és megpróbálom kibo-gozni a kenderkötelet, amivel a deszkapallókhoz kötözték.

És szét is tépnek. Az árnyék megmozdul odabent, és összeugrik a szívem. A kötél nem ereszt. Egy darabig reszkető kézzel vaca-

kolok a csomón, azután kénytelen vagyok elővenni a má-giámat.

Rosszullét tör rám megint, ahogy az árnyék pille talpa-ival elindul a fejem titkos ösvényein valamerre. Soha nem kívántam még ennyire, hogy valamelyest irányítani tud-jam, de nincs esélyem, és ezt jól tudom. Görcs rántja össze a hasam, s édeskés folyóvizet öklendezek a csónak aljára.

Másodszorra sikerül elsuttognom a varázs szavait. A csónak kötele megremeg, pikkelyek sarjadnak rajta,

s a kígyó már engedelmeskedik nekem. Elereszti a mólót, és a folyó sodra megmoccantja a ladikot. Hála az Úrnő-nek, amiért ilyen könyörületes!

Nem látom pontosan, mit csinál az árnyék, de rettentő-en aggaszt. Hanyatt dőlök a csónakban, fejem becsúszik az egyik pad alá, úgy rángatózom. Kezem furcsa ütemet ver a ladik oldalán, s mocsárízű nyál csorog a számból.

212

A könnyű kezekkel megépített kártyavár a fejemben inogni kezd, azután összedől. Nem úgy, mint amikor egy kicsiny léghuzat kibillenti az egyensúlyából. Az árnyék könyörtelen kézzel rántja ki a legalsó lapokat.

Fények, képek, álmok és illatok szakadnak rám. Hir-telen minden mindennel összefügg és semminek nincs ér-telme. A kyressa tombol odabent - nem is értem igazán, miért. Talán a szellemkutyák nyála ért el a szívéig, az bo-londította meg. Sötétség ereszkedik rám, bármiként is próbálok küzdeni ellene. A csónak magatehetetlenül fo-rog a folyón, fölötte a csillagok. A hajótatra csomózott kí-gyó lassan visszaalakul kenderkötéllé. Még eszembe jut, hogy a következő zsilipnél így is úgy is fennakadok, s a khótorr a szellemfalkájával könnyedén utolér majd, azután elájulok. Nincs a fejemen az ezüst fejék, mégis látok min-dent. Tisztábban, mint valaha.

12.

Mintha megállt volna az idő a kertben. A vasderes hajú, vékonydongájú alak szótlanul hajolt a kyressa előtt. A lak-osztály fényei aranyszínnel derengtek hátul, a fák fekete körvonalai mögött. A halványan csillogó üvegtáblák túl-oldalán végtelen feketén az éjszaka és a tenger.

Alyssya a ruhája szegélyét gyűrögette, s azt próbálta eldönteni, miféle fenyegetést jelenthet a jádeszemű férfi. Hogyan jutott keresztül az őrségen, honnan tudja, hogy nem Syshja van itt, a babarshon kívül hallhatta-e bárki is, és legfőképpen elmondja-e Arkhatyssnak, vagy ő is akar a hallgatásért cserébe valami szívességet.

A férfi nem mozdult, csupán széttárt ujjai mutatták, hogy beszélni szeretne. Ruházata alapján az alsóbb fedél-

213

zetekhez tartozhatott, fegyvert a gyermekasszony nem lá-tott nála. Nem tűnt fenyegetőnek, de Alyssya nem szeret-te volna, ha a látszat félrevezeti.

Alyssya azt vette észre, hogy a szíve megint a torká-ban dobog. Nem akart újabb fordulatot, sem új gondokat, gyengének és védtelennek érezte magát. Próbált arra gon-dolni, hogy ő egy Syenn-lány, hogy a családja nem adja fel soha, s ő sem tehet mást. Jobb ezen túlleni.

— Mit akarsz? Meglehetős kései az időpont. Nem lehet-ne reggelig várni a kínzásommal?

A férfi, hogy engedélyt kapott így a megszólalásra, elő-ször is azt mondta:

- K ü l d d ki ababarsht, asszonyom! Felegyenesedett, halványzöld tekintetét csak Alyssya

válláig engedte, nem nézett a szemébe. A kyressa elgondolkodva bólintott. Pyp, menj a helyedre most, köszönöm a segítséged. Biztos ál-

mos lehetsz. Nem nagyon — lógatta a nyelvét a kis teremtmény, de el-

indult. Majd mindjárt az leszel, csitt! Csukd be az ajtót magad

után! Csendben nézte, amíg Pyp kisomfordál. Utána fordult

csak vissza a férfihoz. — Ki vagy? — kérdezte az idegent. — Magunk vagyunk,

beszélhetsz. A férfi ezúttal fél térdre ereszkedett előtte a bemutat-

kozó szertartás komoly mozdulataival, fejét lehajtva, két kézzel nyújtott valamit felé. Ezüstszín fémlapka hevert a tenyerében.

— A nevem Chapor Tythu§ys Amsallyr. A családom fél-ezer esztendeje áll a Syenn Ház szolgálatában, legutóbbi hűségeskümet Ghyssamer emessimek, az ön atyjának tet-

•214

tem. Hű szolgája vagyok, suessa Alyssya. Ez itt egy pecsét az ön nővérétől az igazolásomra.

A gyermekasszony felemelte az elé nyújtott fémla-pocskát. Késpenge vékonyságú ezüstlemez volt, az al-jára Ladyr tornyait ütötték, sima felszínébe egy kecses női alakot domborítottak. Nem pecsét ugyan, de két-ségkívül Syshjáé volt. Egy darab gyerekkoruk saját kár-tyajátékából. Ladyr műhelyeiben a Syennek ötvösei ké-szítették.

Alyssya teljesen összezavarodott. Az a képtelen gondo-lat fordult meg benne, hogy valami reménytelenül kusza és beteg összeesküvés áldozata. Ez itt nem más, mint egy ravasz csapda az elveszejtésére, amit nem tudja, kik és mi-ként, de valahogy csak felállítottak, s most a jádeszemű férfi nem vár másra, mint hogy belesétáljon.

Megfogta az ezüst kártyalapot, és az érintéssel vala-mi megváltozott. Nem varázs, bűbáj vagy káprázat volt. Csak egy érzés. A kyressa végigsimított domború felszí-nén, le egészen Ladyr háromkupolás tornyáig. Erezte, hogy a férfi igazat beszél. Míg az ezüstkártyán játszottak ujjai, valahogy bizonyossággá érett benne az, ami addig csak kósza remény volt. Tudta, hogy megbízhat benne, jobban, mint bárki másban, mert ezt a férfit és családját az adott szó kötötte a Házához, s azért ő volt itt, mert századévek óta szolgáltak már, s ez a hűség nem csorbult azóta sem. Az apja megbízott benne.

Ha pedig mindez igaz, akkor ez a férfi itt előtte.. . Egy sycarr. Milyen naiv is volt. Aznap először őszintén elmosolyo-

dott. Miért is képzelte, hogy atyja felügyelet nélkül a Tűz-

kobrának veti a lányát? Bevált húzás az ilyesmi a kyrek századokon át tartó sakkjátszmáiban. Belső háború és

215

cselvetés - olykor még a szövetségesek között is. A fér-fi előtte a syennek ügynöke volt. Rejtező árnyék éveken keresztül. Talán már jóval azelőtt, hogy a húga a Sogront imádók szigetére került.

Egy pillanatra az eszébe villant, hogy akkor minden bizonnyal az ő igazi otthonán, a Kháddynek Császár-szi-getén is rejtőzködhet atyjának néhány embere. Hogy ed-dig nem találkozott velük, csupán azt jelenti, hogy nem hozta úgy a szükség.

Hirtelen nagyon hiányzott neki Luchyuss, a férje, a ten-ger illata ott a belső Quirón vizein, az ágya.. . Kényszerí-tenie kellett magát, hogy visszaterelje a gondolatait. A já-deszemü férfi még mindig az előző pózban térdelt. Alyssya visszacsúsztatta kinyújtott tenyerébe az ezüstlapot.

— Hiszek önnek. Köszönöm, Chapor Tythu§ys Amsal-lyr. — Maga is meghajolt és egy hosszú, kyr nyelvű for-mulával két lépéssel közelebb engedte magához a férfit a toroni etikett szigorú belső rendjében. A férfi biccentett és felemelkedett. Halványzöld szeme találkozott a gyer-mekasszonyéval. Kicsit megcsóválta a fejét és halványan elmosolyodott.

-Engede lmet , suessa, akár csak két tojás. Nem csodá-lom, hogy még a concissyrt is sikerült becsapniuk.

Alyssya nem tudta, hogy ezt bóknak vegye vagy sem. Inkább nem szólt semmit, csak figyelmesebben megnéz-te magának vendégét. A kertbe akasztott lámpások sáf-rány fényében kyrvérűnek gondolta a férfit. Egyenes orr és keskeny száj. Ruházata szürke, használt. Nem tudta volna megmondani, mi lehet hivatalosan a dolga itt a szigeten.

— Lesz néhány kérdésem - mondta Alyssya. —Természetesen, suessa. Kérdezzen! - H o g y jutott be ide? A sycarr vékony mosolyra húzta a száját.

216

- E z egy kyr hajósziget, asszonyom. Mindenhonnan el lehet jutni mindenhova, csak ismerni kell az utakat. Én is-merem - mondta karcos hangon, szerénytelenül.

—Kikerülte az őrséget? —így történt, suessa. Közvetlenül a női lakrészekbe ér-

keztem - felelte Chapor. —Akkor más is bejöhet ezen az úton? —Elvileg igen, de ennek az esélye igen csekély. Én vi-

gyázom azt az utat. Alyssya egyelőre megelégedett ennyivel. Más válaszok-

ra is szüksége volt. —Az ön feladata a nővérem védelme? - Ezúttal akar-

va-akaratlan egy kis szemrehányás keveredett a hangjába. - G o n d o l o m , suessa arra céloz, hogy Syshja asszonyt

számos sérelem érte. — A vasderes hajú férfi bocsánatkérőn meghajolt. — Ő maga kért arra, hogy csupán életveszélyes esetekben fedjem fel magam, más ügyekben ne szorgos-kodjak és a Házat se értesítsem. Semmiről.

Rövid szünet után hozzátette: —Csak a Kyssak klánnak vannak hírei. Ladyr orgyilkosainak említésére Alyssya önkéntelenül

is megborzongott. Egész gyerekkorát végigkísérték ezek a láthatatlan férfiak. Szellőként kavargó huzat a zárt szo-bákban, furcsán mozgó árnyak és fényfoltok. Ide kellett jönnie a világ végére, hogy az elsőt megpillantsa közülük. Mert ő elé jött és felfedte magát.

A kyr gyermekasszony visszaült az ágyára, és hagyta, hogy a sycarr töltsön neki egy kehely virágbort.

—Én is bajban voltam tegnap este és mégsem jött — né-zett Chaporra, miközben visszaadta neki a poharat.

- N e m vagyunk összekötve, suessa - válaszolta halkan, elnézést kérően a jádeszemű férfi. — így nem is érezhet-tem meg, hogy bajba került. Sajnálom. - Óvatosan letet-

217

te a kelyhet az asztalra. - Suessa Syshja és én végrehajtot-tunk egy árnyékszertartást, amely összekötött bennünket, amíg ő a szigeten tartózkodott. Azért jöttem, hogy ezt ön-nel újítsam meg.

— Egy árnyékszertartást? - nézett rá összevont szemöl-dökkel Alyssya.

-Meglehetős pontossággal tudom így nyomon követni asszonyomat és korlátozott Kaput is nyithatok vele önhöz a későbbiekben, amikor akarja. Valószínűleg csupán egy alkalommal, mert azonnal lelepleződöm a sziget előtt — mondta tárgyilagosan a férfi. - Ez itt Sogron földje. Nem nagyon használhatom nyíltan az árnyművet.

—És mi szükséges ehhez a. . . szertartáshoz? - A kyressát Chapor karcos hangja egy pillanatra elbizonytalanította.

—Csupán ön, én és egy maszka, amely természetesen itt van nálam — mondta a sycarr.

—És hol akarja. . . khm. . . —Itt, asszonyom — válaszolt a férfi. —Itt? — nézett körül meglepetten Alyssya. — Miért nem

valahol odabent? —Ez a kert, asszonyom egy kicsit kívül esik a sziget bel-

ső mágikus rajzolatain, és nehezebben leplezhetik le a va-rázst. Suessa Syshjával is itt történt.

—Most szeretné? A sycarr bólintott. —Ez a megfelelő időpont. —De a szolgálóim... a . . . - Alyssya maga sem tudta

miért ellenkezik, miért húzná még az időt. Talán a maszk említése kavart fel rossz érzéseket benne. Ha mégis csap-da . . .

—Az obsara már mindent elrendezett, senki nem fog zavarni, asszonyom.

—Aria? — kérdezte meglepetten Alyssya. — Hogyhogy?

218

- N y u g o d j o n meg, suessa — mosolygott az orgyilkos — Nem fog rá emlékezni, ahogy a babarsh sem. Én fogok vi-gyázni önre.

A kyressa nyelt egyet. —Mi fog történni? — kérdezte vékony hangon. Chapor leguggolt az ágy mellé, s közben benyúlt va-

lahova a ruhái közé. —Elalszik, suessa. Találkozni fog az álomsíkon a test-

véreivel, akik elmondják önnek, mit terveltünk ki az ön megsegítésére.

- A z enyémre? -Pon tosan . A nővérei majd részletesen beszámolnak

róla. Mire felébred, én is végzek a mi szertartásunkkal. Helyezkedjen kényelembe...

Alyssya sóhajtott és elfeküdt a heverőn. Megigazította a párnát a feje alatt, a könnyű takarót a derekáig húzta. Chapor két kézzel tartott elé egy sötét árnyékot, amelyet a ruhája rejtekéből húzott elő.

-Megnézhetem? — kérdezte Alyssya. A sycarr átnyújtotta neki. Egy álarc volt az. Tapintás-

ra hideg fémnek tűnt , de súlya szinte nem is volt, akár-ha füstből kovácsolták volna. Szomorú, hunyt szemű nőt ábrázolt.

—Olyan, mint egy halotti maszk - suttogta a gyermek-asszony.

—Mert az is — mondta az orgyilkos. - Vegye fel, asszo-nyom! Nem kell tartania tőle.

Bármiként is akart hinni a férfinak, az álarc érintésé-től, a szomorú nőtől Alyssya elbizonytalanodott. Valamit még meg kell kérdeznie. Mindegy, mit, csak ne kelljen magára öltenie a halott árnyékarcát.

—Van itt még más is önön kívül a szigeten, sycarr? Úgy értem, a Syennek szolgálatában...

219

A jádeszemű férfi bizonytalan fintorra húzta a száját. —Nem tudok ilyenről, suessa. De az igaz, hogy a hek-

kákat nem én hoztam Syshja asszonynak. Az igazat meg-vallva, fogalmam sincs, hogy kerültek ide.

Hosszan nézte a gyermekasszony szürke szemét. —Vegye fel, suessa\ — mondta - Találkozzon a nővéreivel. A mélytengeri szörnyhal halkan tátogott rájuk a tar-

tályából. —Rendben — sóhajtotta Alyssya, és fölemelte a masz-

kát. Hűvös volt, nyirkos és eleven. Rátapadt a kyressa arcá-ra, végigcsorgott rajta, mint a veríték, hogy Alyssya először le akarta tépni magáról, de akkorra már a halott nő ár-nyéka ráfeszült, megtapadt rajta és elmosolyodott helyette.

A sycarr hideget sóhajtott, és elhalványodtak a kertbe kiakasztott sárga lámpások.

Mindhárman fehér gyászruhát viseltek még az ant-hysson is: tizenöt lépés hosszú enoszukei selymeket. Már túl voltak az üdvözléseken és a könnyeken, a szemrehá-nyásokon és az aggodalmakon is. Három szürke szemű, hóhajú kyressa. A túsz, a szökött feleség és a boszorkány. Hófehér márványpavilonban sodródtak a langyos szelek-kel valahol az álomsík egyik tengere fölött. Há tuk mö-gött haragoskék felhők torlódtak a láthatárra. Villámlott.

— Hogy van Luchyuss? — kérdezte Alyssya. Aggódva ráncolta a homlokát.

—Jól van - sietett a válasszal Syshja. — Amennyire tud-juk, jól van. — Apró fintorral pillantott a húgára. Alyssya nem nézett rájuk, csendesen maga elé meredt, s lassan bó-logatott.

220

—Biztosan izgul — mondta halkan. —Egészen biztosan — jegyezte meg Émejly. — Csak ne-

hogy valami őrültséget csináljon! Húga nem válaszolt. —No, mit találtatok ki? — sóhajtott Alyssya végül, ami-

kor már hallgattak egy ideje. A pavilon közepén körberendezett három pamlagon

ültek szőlőkkel, borokkal, kolibrikkel. Syshja és Émejly, akárha tükröt játszanának, egymás-

ra pillantottak. - H o g y mit találtunk ki? - kérdezte végül Émejly -

Kihozunk onnan. —O, igen, remek. És hogyan gondoltátok? Ideeveztek

valami ladikon és.. . - J a j , Alyssya! Nyugodj meg! Tényleg ez a legjobb,

amit tehetsz. — Émejly megfogta a kezét. — Neked most van éppen elég bajod, de hidd el, mi sem panaszkodhatunk.

—Tudom, ne haragudj - sóhajtott Alyssya. — Mondjad, nem szólok közbe...

- N a - biccentett elégedetten Émejly. - Arnykapuk-kal nem tudunk elnyúlni odáig. Nem is nagyon tudnánk mihez rögzíteni, és még ha te képes is lennél megcsinálni, akkor is nagyon messze lennél, testvérkém...

—Messze — bólintott Alyssya. Syshja lehajtotta a fejét. Émejly folytatta. - K i kell hoznunk a szigetről, hogy elérhessünk. Törté-

netesen tudjuk, hogy a távol-keleti császári flotta kötelé-kébe tartozik egy kapitány, aki régről lekötelezettje a Há-zunknak.

- T u d j u k ? — vetette közbe Alyssya. - T u d j u k — vonta össze a szemöldökét Émejly. Jádeszemek emléke sejlett fel egy pillanatra Alyssya

előtt. És egy halott nő arca.

221

- E z a kapitány szerencsénkre jelenleg is Syshjáék szi-geténél állomásozik, és ki tud menekíteni onnan. Ha to-vábbra is velünk van Morgena, a Sinemossa határvidékén át tud téged rakni egy alkalmasabb hajóra, és a szigetek között elmenekülhetsz Tennegarig.

- M i l y e n alkalmasabb hajóra? - nézett rá a húga. —Egy alacsonyabb merülésű, fürgébb hajóra. Történe-

tesen egy kalózhajóra. —Tökéletes - húzta el a száját Alyssya, aki szemmel lát-

hatóan nem volt elragadtatva az ötlettől. - Mióta bíznak meg a §yennek a kalózokban?

—Ezek jelen esetben a Chorr-Maras anyák csatlósai, akik árnyékhekkákkal kötötték magukhoz őket. Hűsége-sek — mondta nyomatékkal Émejly.

—Úgy legyen! — biccentett a húga. — Most már csak azt mondjátok meg, miért kellene nekem minderre vállalkoz-nom?

—Azért, Alyssya, mert ez innentől kezdve nem játék! Akkor sem lett volna az, ha minden a terveitek szerint alakul. . . — Syshjára nézett. — O, Morgena, hát miért nem voltatok képesek engem is megkérdezni előtte?

—Ne kezdjük ezt már megint — mondta halkan Syshja. A húga felé fordult. - Azért, Alyssya, mert Arkhatyss egy állat. Én úgy-ahogy féken tudom tartani, de . . . ez most más — lesütötte a tekintetét. - Minden egyes órával nő a veszélye annak, hogy kiderül minden. A férjed család-ja is kérdezősködik. Nem kellene őket is belekeverni. Ha rossz helyen leszel a rossz időben, bármi megtörténhet. Ráadásul jön az a förgeteg. Ne akarj egy fedél alatt lenni Arkhatyss-szal egy orzóviharban! Sajnálom, húgocskám, de el kell jönnöd onnan. . .

—De ha most eljövök, akkor tényleg megsértjük a Há-zak Rendjét.

2 2 2 .

—Mert azt fogják gondolni, hogy megszökött Arkhatyss felesége? Miért, hát nem megtörtént valóban? Én már rég megtörtem a Rendet.

—O, Syshja, ne beszélj így! — mondta Alyssya. - Ark-hatyss volt az, aki megtörte, mindannyian tudjuk.

Nővére csak sóhajtott. —Rendben, tegyük fel, eljövök - hajolt előre Alyssya a

pamlagon. - Akkor nem kell egy fedél alatt lennem Ark-hatyss-szal, ellenben kimegyek, egyenesen az orzóviharba.

—Ez valóban egy kicsit aggályos, de. . . — kezdte Émelly — a nekünk lekötelezett kapitány hajója igen régi építésű. A keleti óceánokra készült és állja az efféle orkánokat is. A pak tumunk úgy szólna, hogy a Sinemossáig hoz, ha a vihar erősebb lenne, akkor annak pereméig juttat téged, bárhol legyen is az.

—így egy kicsit jobban hangzik. És utána mitévők le-szünk?

—Ott még nem tar tunk, húgocskám - tar tot ta fel a kezét Émelly. — Előbb idáig jussunk el Morgena kegyel-mében!

—Van még valami - fogott hozzá szégyenlősen Syshja. - A szigeten egy fiatal centarior. Arkhatyss egyik hajójá-nak kapitánya.

Alyssya azonnal tudta, kiről is van szó. —Mynryr Lydshe§syl - mondta, és elmosolyodott. — Csi-

nos fiú. Mi van vele? Nem hitte volna, hogy Syshja még az anthysson is ké-

pes elpirulni. —Van egy medálja. Nos.. . bizonyos védelmet nyújt az

orzóviharok ellen. —Igen, emlékszem — bólintott Alyssya. -Ta lá l j valami módot, hogy beszélj vele, ha most a szi-

geten van!

t 223

—Ott van - biccentett Alyssya. - Nemrég érkezett meg a viharvizekről. Épségben - tette hozzá.

Syshja megkönyebbülten bólintott. —Kérd meg, hogy adja oda neked azt a medált, mielőtt

elmennél! Meg fogja tenni. —Miért adná oda? — Alyssya szemében kópés fény vil-

lant. Syshja csak intett, hogy nem akar most erről beszélni. —Mondd neki, hogy a narválok miatt. —Narválok? - kérdezte a. húga. - É r t e n i fogja. —Megpróbálom. Komolyan mondom, még kíváncsivá

is tettél — somolygott rá Alyssya. - U t á n a pedig. . . — Syshja elhallgatott. A márványpa-

vilon faragott korlátain túlra nézett. Azután a húgára. — Utána adj neki egy csókot! Azt hiszem, tiltakozni fog, de ne törődj vele!

Alyssya elvigyorodott.

—Csak tedd, amit kértem - nézett rá szomorú tekintet-tel a nővére. - Megköszönném.

— Hát még ő — mondta a kyressa a távol-keleti Császár-szigeten, azután darabjaira hullott. Fehér és szürke, sister-gő fényekre szakadt - hószín és fekete varrások mentén kezdett felfesleni a valóság ott, ahol az imént a pamlag-hoz ért.

— Itt vagytok? - hallatszott Alyssya hangja valahonnan. —Ez már a vihar — mondta Émelly. Összeráncolt hom-

lokkal nézett körül. Sorra kifakult, elhalványodott min-den. Fekete és fehér formákká darabolódott, szétcsúszott és részekre hullott.

-Vigyázzatok magatokra, nővérkéim! - hallatszott valahonnan.

224

Az égen sodródó pavilon megremegett. Pókhálóként kebelezték be a gyorsan terjedő repedések. Koromszín fol-tok terjedtek rajta, akár a penészfoltok, és zuhanni kezdett.

Nem érte el a tengert. Fehér, kavargó vonalgubanc volt már akkor csak, széthulló négyzetek és sercegő vibrálás. Legtöbb darabja sirállyá alakult végül, és elrepült a hullá-mok felett a viharfelhők felé.

* * *

Alyssya kipihenten és nyugodtan ébredt. A halott asz-szony maszkja a sycarr-ral együtt eltűnt, csend és finom reggeli fények fogadták. Valami mód a párnaszobába ke-rült, bár nem emlékezett rá, hogy a kertből kijött-e egyál-talán előző este. Minden bizonnyal a jádeszemű férfi hoz-ta át, miközben magatehetetlenül aludt.

Először anyja jutott eszébe, s újra mindennél inkább érezte a roppant, tátongó űrt a lelkében, a rettentő hiányt, amin már nem tudott változtatni. Magát vádolta ezekért az érzésekért, a makacs gyereklányt, aki csak akkor ve-szi észre, hogy másként is alakulhattak volna a dolgai, amikor már nincs mit tenni. Bántotta, hogy nem beszélt, nem álmodott eleget az anyjával az utóbbi időben, s ma-gát okolta — pedig ugyanúgy tudta azt is, hogy az anyjuk volt az, aki visszavonult, aki nem nagyon találkozott sen-kivel még az álomsíkon sem, mert Ladyr szerelmese és vé-gül talán szeretője is lett.

Most pedig a semmi. Alyssya hunyt szemmel feküdt még egy kicsit. Mit is mondott Émejly?

Hogy nyugodjon meg, mert az a legjobb, amit tehet. Azt pedig már Alyssya tudta, hogy ezt miként oldja meg. Fölült az ágyon, és kiáltott a rabszolgáiért. Kis híján jó-kedvre derült.

225

A fürdő és a könnyű reggeli után egy fiatal obsorlányt hívott, hogy vezesse le a vívóteremig, de utána már boldo-gult maga is. A lány mindenesetre ott maradt vele a ké-sőbbiekben is, aggodalmasan pillogott a fal mellé helye-zett párnák egyikéről.

Ez a vívóterem a Császár-sziget legfelső fedélzetén, az árboctorony aljánál volt. Napfényes, vidám helyiség le-hetett volna, hiszen egyik oldalát hatalmas ablaksor fog-lalta el, amely a tengerre nézett, de ezen a reggelen nap nem, inkább borús, szemhatárig nyúló fellegek látszottak csak. Szürke idő. Harminc lépés hosszú és félannyi széles lehetett a terem, halványzöldre festett falain híres kard-párbajokat megörökítő festmények lógtak, oldalt néhány gyakorlóbábu és a fegyverállványok álltak. Körben a céd-rusfalak aljára embermagasságig egy második faburkola-tot erősítettek. Századok összecsapásainak karcolásai bo-rították.

Phadyrs állta a szavát: testőre valóban utánajárt a ky-ressa vívóruhájának - ott várta kikészítve a teremből nyíló öltözőszobák egyikében. A rabnő és egy suhanc a fegyver-terem szolgái közül segített Alyssyának fölvenni. Lábakat és karokat is védő öltözék volt, külön rávarrásokkal azo-kon a helyeken, ahol nagyobb védelmet kívánt nyújtani a gyakorlóknak. Vékony talpú, könnyű bőrcsizmát húz-tak neki hozzá.

Phadyrs már odakint várta. A tört orrú, ifjú testőr mé-lyen meghajolt, amikor a gyermekasszony belépett. Hosz-szú varkocsba font haja keresztülbukott a vállán.

—Jó reggelt, pietor! — köszönt neki Alyssya. — Suessa — mondta Phadyrs és fölegyenesedett. Végig-

fut ta t ta tekintetét úrnőjén, s Alyssya majdnem zavarba jött a leplezetlen pillantástól. Amikor ez tudatosult ben-ne, az ifjú pietor elszégyellte magát és lesütötte a szemét.

226

Mélyre hajló mozdulattal kért elnézést az illetlenségért, de úrnője ezúttal csak intett, hogy nem haragszik.

—Először is válasszunk egy fegyvert, suessa - mondta bocsánatkérő hangon Phadyrs.

A kyressa halvány mosollyal bólintott. Eszébe jutott a fiatal testőr előző napi lelkesedése és a

hév, ahogy mindent megígért. Nagyon szívesen hitt volna neki, de remélte, hogy soha nem kell megtudnia, betarta-ná-e a szavát a másik.

Odasétáltak a fegyverállványokhoz. —Talán egy könnyű kardot, suessa? Alyssya bólintott. Keze végigsimított a különböző hü-

velyeken, majd egy spagosst emelt le közülük: hosszú, ujj-nyi pengéjű keskenykardot.

- J ó választás - bókolt Phadyrs. —Tudom — csúszott ki majdnem Alyssya száján, de csak

komoran bólintott. —Egy pietteni kovácsklán munkája - tette még hozzá a

testőr fontoskodva, és előresétált a padlóra festett pástig. Kihúzta saját fegyverét, és bemelegítésként rövid forma-gyakorlatot mutatott be három ellenfélre.

O, te kiskakas! — gondolta Alyssya, míg nézte a köny-nyed stílusban előadott forgásokat és szúrásokat. A ma-gas, vállas ifjú ügyesen mozgott, s a kyressa elégedetten gondolt az elkövetkezendőkre.

Egyszerű oda-visszatámadásokkal kezdtek, lassan vé-gigismételve a fontosabb mozdulatokat, azután gyorsítot-tak a tempón és még egyszer újrajátszották ugyanazt.

A mozgás felpezsdítette Alyssyát, érezte, mint tér visz-sza az ereje, miként uralja ismét a testét, s ezúttal nem csak sodródik akárki kedve szerint. Élvezte a küzdelmet, a testőr pedig ügyes partnernek bizonyult, engedte a gyer-mekasszonyt, amerre annak kedve vezette, legyen szó vi-

227

haros támadásról vagy táncosabb hárításokról. Nem hasz-nálta ki az úrnője által vétett hibákat, nem törte meg a keringőt, csak időnként kardja hegyével jelezte, hogy ab-ban a pillanatban megcsíphette volna.

—Ön meglepően jól vív, asszonyom - mondta ilyenkor bátorítólag.

Igazi tánc volt, felszabadult és mosolygós, Alyssya egé-szen beleizzadt, kipirult, száját az összpontosítás húzta félre. Könnyedén jöttek az ismerős mozdulatok, hagyta, hadd tombolja ki magát a teste, s amint egyre inkább bele-lendült, úgy tért vissza az önbizalma is. Már úgy gondolta, meg tudja csinálni a menekülést, orzóviharral vagy anél-kül — egyre megy. Azt se bánta, ha nem Luchyuss jön érte, mint ahogy arról reggel álmodozott. Kétségkívül elegáns megmenekülés lett volna, a Kháddyn Ház karakkáival a szemhatáron. De azt is tudta, hogy férje flottája itt a kele-ti vizeken azt is jelentheti, hogy háborúra készül két ősi fa-mília, s ez olyasmi volt, amit mindenképp szeretett volna elkerülni. Igen, menni kell, nem lehet kérdés...

Phadyrs felemelt kézzel jelezte, hogy álljanak meg egy időre. Hitetlenkedve csóválta a fejét.

—Ez a vágás, suessa — mondta felemelt szemöldökkel —, nem a Házé. Honnan ismeri?

Alyssya résen volt. Megvonta a vállát. —Gondolom, még Ladyrból — mondta könnyednek

szánt hangon. — Miért? —Ez inkább egy belső-quirón iskoláé, ha megbocsát. —

Tanácstalanság látszott a pietor arcán. Zavar. Talán túl messzire mentem - gondolta Alyssya. Legna-

gyobb elégedettségére azt vette észre, hogy nem ijedt meg itt az álcája elvesztésének küszöbén sem.

—Fogalmam sincs, ki mutatta, pietor - mondta, de egy halványkék szempár jutott eszébe hirtelen. Gondosan nyírt

228

vékony szakáll és vajszín hajfonatok. Mord Horydych, a Kháddynek fegyvermestere. - Nos, folytathatjuk? - Vívó-állásba helyezkedett.

—Igen, suessa - bólintott Phadyrs, és felemelte a kardját. Törött orra valahogy még tanácstalanabbá tette az arcát.

De nem folytatták. —O, ez egészen pazar látvány - mondta Arkhatyss.

Tapsolva jött beljebb a terembe. Orkabőr csizmája halkan nyiszorgott a pallókon. — Hallottam, hogy imádott asszo-nyom vívni jött. Gondoltam, ezt nekem is látni kell!

Meghajoltak az érkező előtt. - M o s t én! - vigyorgott Arkhatyss, és könnyű köpö-

nyegét félrehajítva elővonta a kardját. Egyenes hosszúkard volt, jó kétujjnyi pengével — Ő Syl — tisztelgett asszonya előtt a fegyverrel —, azt hiszem, így meztelenül még nem látta.

Alyssya nyelt egyet. —Valóban nem - mondta halkan. Hirtelen újra kicsinek és gyengének érezte magát. Só-

gora jelenléte egészen megbénította. - N a lássuk! - rikkantott Arkhatyss, és váratlanul elő-

relendült, hogy Alyssya épphogy csak hárítani tudta az ütést. Phadyrs felszisszent. - Maradjon most ki ebből! -pillantott rá a concissyr.

Erős csapásokkal, magabízó arccal szorította egyre hát-rébb Alyssyát.

— Úgy.. . úgy.. . igen — mosolygott minden egyes kard-vágáshoz — és látja ezt. . . így... igen.. . — míg végül Alys-sya már két kézzel volt kénytelen markolni a fegyverét, hogy meg tudja tartani az ütéseket.

A terem végéhez értek. A gyermekasszony lihegve állt meg, rózsás arca fénylett az izzadságtól, fogai összecsikor-dultak, úgy nézett a férfira.

229

- N e m is olyan rossz - húzta el a száját Arkhatyss. -Nem rossz az én asszonyom.

Pökhendi arckifejezése, akaratos szeme megmoccantott valamit odabent Alyssyában abból a kyressából, aki ak-kor volt, mielőtt sógora elrontotta volna ezt a délelőttöt.

—Nem rossz... — nézett a férfira. —Nem, egyáltalán. Az igazat megvallva, azt hi t tem

sokkal tehetségtelenebb lesz... - vigyorgott a tengeri úr. - Egy rakás szerencsétlenség... a fegyvermestereim ügye-sebbek, mint gondoltam.

—Én vagyok ügyes - mondta daccal Alyssya. —Nos, igen - biggyesztette el az ajkát Arkhatyss —,

mondhatni, ügyes, valóban. Csak el ne bízza magát, ked-vesem!

-Kedves? — kérdezte Alyssya, és érezte, ahogy megszo-rul a keze a kard markolatán - Nem vagyok kedves -mondta végül halkan.

- A h o g y akarja, suessa — tárta szét a karját színpadiasan Arkhatyss —, akkor ne legyen kedves.

Alyssya csak azt látta, hogy a férfi mellkasa védtelen, nem gondolkodott, előreugrott és szúrt. Arkhatyss alig tudta védeni.

- N E M — kiáltotta a kyressa, és újabb ütéssel taszítot-ta hátrébb a sógorát - VAGYOK - rikoltotta, és szúrt, majd rögvest indult tovább előre a hirtelen megnyílt tér-ben; Arkhatyss hátrálni kényszerült, a fennhéjázó mosoly eltűnt az arcáról - A KEDVESED!

Csapás csapást követett, Alyssya szúrt és ismét vá-gott . Nem értette, honnan ez az erő, nem is érdekelte, csak Arkhatyss egyre riadtabb arckifejezését látta maga előtt. A gyermekasszony két kézzel fogta a kardot, nem ismert magára, ölni akart, vért ontani, ragadozó madár-ként rikoltott a prédájára. Mindenért bosszút akart ven-

230

ni, anyjáért, a húgáért, a tükörért, minden egyes könny-cseppért.

Sógora végül kétségbeesett védekezésre kényszerült, a meglepett arckifejezést hamarosan düh követte, a legyő-zöttek, becsapottak dühe, szája vicsorba torzult. Alyssya őrült lendülete kitartott, csengve táncoltatta a kardot, két keze minden erejét beleadta az ütésekbe, be akarta fejez-ni, egyszer és mindenkorra pontot tenni ennek az egész-nek a végére. Mert így is le lehet zárni a történetet.

Már egészen a terem túlsó végén üldözte Arkhatysst, csupán a teste gondolkodott helyette, és ő engedte, hadd tegye a dolgát legjobb tudása szerint. Megcsinálta Mord Horydych ellépős testcselét, oldalra mozdult és vágott. A concissyr időben el tudott hajolni, így nem érte a nya-kát a penge - csak jobb arcára hasított véres árkot.

Vér. Alyssya megdermedt. Karja még befejezte a mozdu-

latot, pengéjéről vörös ívben szóródtak körbe a cseppek, azután megtorpant, rádöbbent, hogy mit csinált, és ekkor Arkhatyss gyomron rúgta, hogy felhemperedett.

Krak, krak, krak. A concissyr elképedve nézett a tenyerére, amivel a sebet

tapogatta végig. Erősen vérzett. —Tharr faszára, az arcom! — ordította. Üvöltött, mint a

vágóhídra hurcolt állatok. — Ezért megdöglesz, Syshja! — zihálta aztán. Vére már eláztatta az ingét. — Nem tudom, hogy csináltad, de ezért megdöglesz!

Alyssya levegőért kapkodva tápászkodott fel. Kardjára támaszkodott, úgy egyenesedett ki, majd elgyengült kéz-zel emelte a fegyvert maga és a tajtékzó kyr közé.

— Gyere! - morogta. Hóhaja szétzilálva szállongott ki-pirult arca körül.

—Jövök - csikorogta Arkhatyss.

231

Syl, a kardja fényes villanással ugrott előre, a kyressa gyomra felé, de Alyssya valahogy elsodorta a pengéjével. A concissyr újabb acélívet rajzolt a levegőbe, ezúttal a fej-re célozva — a pietteni kovácsklán remeke csengve akasz-totta meg a vágást.

Most Alyssya hátrált, megpróbált eltáncolni, kitérni a férfi elől. Arkhatyss vak szemekkel, tombolva üldözte, száját vékonyra szorította.

Krak, krak, krak. Ha nem lett volna elég rémisztő a fékevesztett táma-

dás, a concissyr szemében sötétlő semmi, a parttalan harag önmagában elsöpörte volna Alyssya minden önbizalmát. Rettenetesen elfáradt, alig kapott levegőt, hogy már-már csillagokat látott. Két kézzel kapaszkodott a kard marko-latába, megharapott jobbja egyre inkább sajgott, ellentá-madásra nem is gondolhatott, nem maradt rá ereje, pedig Arkhatyss rohama bőven hagyott volna támadható felüle-teket. Az ütések ereje egyre messzebb és messzebb sodorta a mellközép vonalától Alyssya védekező kardját, s nem is értette, miként képes újra és újra megállítania Sylt.

Azután megbotlott, és a lendülettől hanyatt esett. Jobb-ja kétségbeesetten markolt a levegőbe, balja a fegyvert szorította. A kard pengéje megakadt a padlóban, kariká-ba görbült, azután kirúgta magát az elzuhanó Alyssya ke-zéből. Csengve perdült félre.

Arkhatyss morogva lépett közelebb, és felemelte Sylt. Szürke fény folyt végig a penge élén.

A kyressa csak a bal kezét emelte védelmezőn maga elé. Valamiért az jutott az eszébe, hogy Arkhatyss pengé-je könnyedén le fogja csapni az ujjai java részét, mielőtt az arcába harap majd.

— O, Morgena.. . - rebegte. Krak, krak, krak.

232

A rabszolgalány felsikoltott. A kard félúton állította meg a csapást. Szikrát vetett,

és olyan közel csendült Alyssyához, hogy ő azt hitte, ez itt a vég.

—Mondtam neked, hogy ebből most maradj ki! — szi-szegte Arkhatyss hangja valahonnan Alyssya feje fölül.

— Concissyr... - Phadyrs szája egészen kiszáradt, a hang-ját sem nagyon találta egy darabig.

—Azt mondtam, ebből maradj ki! — ordította a kyr ma-gából kikelve.

— Concissyr, a feleségének hamarosan meg kell látogat-nia az ön atyját.

Krak, krak, krak. —Az emessir két óra múlva várja. Azután a sóhaj és a mocskos káromkodás. Kardcsörgés

és nyikorgó orkabőr csizmák. - M é g nem fejeztük be, Syshja! — morogta a concissyr,

mielőtt bevágta volna maga mögött a vívóterem ajtaját. Alyssya csak ekkor nyitotta fel a szemét. Phadyrs állt fölötte, és megpróbálta gyengéden talpra

segíteni. A gyermekasszony keze-lába remegett, de nem ült le, csendes diadallal nézett a testőrre.

—Köszönöm, primor! — mondta halkan, amikor végre megtalálta a hangját. - Azt hiszem, most megmentette az életemet.

A csálé orrú ifjú meghajolt előtte. — Örülök, hogy megtehettem, suessa — mondta, ami-

kor felegyenesedett. Alyssya ekkor először látott a szemé-ben őszinte tiszteletet. - Ha gondolja, felkísérem a lakosz-tályába.

Úrnője megcsóválta a fejét. -Köszönöm, azt hiszem, nem lesz rá szükségem. Felemelte a pietteni pengét a földről.

233

—Gondolom, ezt magammal vihetem a suessadyrbe, Phadyrs — mutatta a kardot —, vagy ezzel is megsértek va-lamilyen szabályzatot?

—A fegyver az öné, suessa - intett a testőr —, azt tesz ve-le, amit akar.

—Nagyszerű! — mosolyodott el Alyssya, és vívóruhá-ja ujjával elégedetten megtörölte a homlokát. Most hitte csak el, hogy túlélte, s az ezzel járó felszabadult öröm még akkor is az övé volt, ha azt is tudta, csak egy kicsiny győ-zelmet aratott, és még az is lehet, hogy leleplezte magát. — Én is így gondoltam.

Az ifjú testőr a fegyverállványhoz lépett a kardhüve-lyért. Két kézzel nyújtotta át.

-Primőr — kezdte Alyssya, míg elvette tőle —, erről a délelőttről nem beszélhet senkinek! Nem akarom, hogy szóbeszéd legyen belőle.

—Természetesen, asszonyom. —És ti sem szólhattok róla - emelte meg a hangját,

hogy a még mindig tátott szájjal bámuló rabnő és a fegy-verterem suhanc szolgája is hallja. Azok szó nélkül borul-tak le.

- V a n ennek a kardnak neve, Phadyrs? - méregette a keleti kovácsklán munkáját a kyressa. Arkhatyss vérét gondos mozdulattal törölte le róla. A kendőt a padlóra dobta.

— Kóbor a neve, suessa - felelte komoly arccal -, és nem véletlenül.

— Hát így — mondta magának Alyssya, és hüvelyébe csúsztatta a pietteni pengét. — Kóbor.

234

Az öreg concitator, akiről azt mesélték, vénebb, mint a sárkányok, és harapósabb, mint a legkomiszabb téli vi-har, a kedvenc tornyában fogadta Alyssyát, a Császár-szi-get legmagasabb pontján.

Acéllépcső vitt fel hozzá az árboctorony külső peremén, sárkánykígyóval csavart a korlátja, kristálylapokkal áttet-sző a tetőzete, kovácsolt oszlopain páncélba bújt hősök, végig a kanyart kanyarba fűző grádics mentén.

A concitator tornya a Császár-sziget közepéből meredt az égre, maga is roppant árboc, tetején lunirívekkel vert, tizenegy hatalmas palástból összeállított kristálykupola trónolt, fölötte csak a felhők és éjidőn a csillagok.

Odalent az óidőkben ácsolt sziget terült el körös-körül, óriási, szimmetriába kötött formáival — jól szemügyre le-hetett venni, ahogy a lépcső ívét követve Alyssya mind magasabbra kapaszkodott a toronyfal mentén. Egyet-len pontja volt csupán, amely megtörte ezt a hatalmas, rendezett alakzatot: Sogron fekete korommal füstös kür-tőjének a torka, amely a központi torony tövétől keletre nyitotta sötét száját a tengeri szelekre. Körben mindenütt az acélzöld óceán a láthatárig, fölötte az égbolt ólomszín mennyezetéről alálógatott fellegek szürke és piszkoskék bolyhai, a horizont peremén pedig morogva készülődő vihar.

A kupolába vezető íves ajtónyílásban Alyssya megállt egy pillanatra. Zihált a lépcsőzéstől. A lába remegett, a délelőtti küzdelmet nem sikerült tökéletesen kimasszíroz-tatni belőle. Nem látott testőröket vagy rabszolgákat, s nem találta odabent a vén kyr sárkányt sem.

Roppant nagy, bonyolult mechanikát látott csupán: lunirívek mentén mozgó, csillogó planéták fémgömbjeit, fogaskerekek, csapok és áttételek finom gépezetét, ame-lyek halk kattogással moccantották előre a hatalmas óra-

235

mű apró darabkáit, s ha kitelt az idejük, mozgásba lendí-tették a szerkezet nagyobb, eleddig pihenő részeit is.

Körben a kristályfalakon égi térképek függtek, sosem látott konstellációk, anyagi és éteri planéták bonyolult raj-zaival, színekkel és illatokkal, melyek álomszerű hangu-latot árasztottak, mintha mindez itt egyáltalán nem lett volna valós, hanem az anthyss valamely rétegébe nyílt vol-na az ajtó, amelyben Alyssya állt.

Az egész szerkezetet óriás inga tartotta mozgásban, amely a kupola legtetejéről lógott alá, százados ívek men-tén lendült előre és hátra. Ólmos lassússággal, komor ma-gabiztossággal lengett, mintha nem csupán a bonyolult masinéria, de maga az idő felett is hatalommal bírna.

A kupola kristályívei elmozdíthatóak voltak, gazdá-juk kedve szerint tárhatták fel az égbolt különféle szeg-menseit, lapjaikba mesteri pontossággal martak ábrákat, jeleket, bolygókat és csillagokat, a fémek és napszakok jegyeit.

A padlózat márványlapjait lunirsínek kusza mintáza-ta rajzolta össze, fényesre kopott erek, melyeken ember-magas, lépcsős fémemelvény közlekedhetett — most moc-canatlanul pihent a terem jobb oldalán, rajta vöröslunir égbelátó, vaskosabb, mint egynémely hajóárboc a tenge-ri urak karakkáin.

Az áttetsző falakra is égabroszt martak - bolygók pá-lyavonalait, stációkat és együttállásokat, csillagképeket, és a szférák ókyr rúnáit. A gépezet fölső lunirboltozatáról tükrök és fényesre csiszolt fémlapok ereszkedtek alá ké-nyes fémkacsokon, csillogó felületük finom remegéssel rajzolt fényfoltokat a napszaknak megfelelő pontokra kör-ben az egész teremben.

— Erre parancsoljon, suessal A gyermekasszony összerezdült a hirtelen hangra.

236

Aria, a női lakrész szolgálóinak nagyasszonya, már be-szélt Sóskedvűről, így Alyssyát nem érte meglepetésként a férfi látványa. Magas, vörös kelmékbe öltözött alak volt, arcán, nyakán s a kezein rőt kígyótetoválások tekeregtek, úgy tűnt, valahova a ruhái alá igyekeznek. Nem toroni volt, valahonnan a messzi déli sivatagországokból érke-zett. Ravasz volt, számító és kegyetlen, a concitator bizal-masa, tanácsadója, titkára és öltöztetője. Sogron vakbuzgó követője, császár a rabszolgák között, de mégis csak obsor. Hatalmát intelligenciájának és pozíciójának köszönhette, félelmet a tengernagy-őrgróf bizalmával keltett, s életben maradt, mert mindig tudta, hol a helye. Semmiféle mági-kus hatalomnak nem parancsolt, de a kegyeit kereste bár-ki, aki a vén tengeri nagyúrral beszélni kívánt.

Khalys Khalys-on Mern'icch megbízott benne, és ezt nem sokan mondhatták el magukról.

— Köszönöm — indult el felé a kyressa. Az obsor egy ajtó felé mutatott, amely ismét kívülre, a kristálykupo-la lábát ölelő körfolyosóra vezetett. Komor, magasba tolu-ló felhőtorlasz nézett szembe vele, amikor kilépett az üve-gezett részre. Villámok fészkelődtek kék mélységeiben.

—Balra, suessa - hallotta maga mögött a kopasz férfi hangját. Arra fordult hát. Kisvártatva egy lépcsőhöz ért. Bársonnyal fedett minden foka, csakúgy, mint körben a folyosó. A grádics a kupola ívén emelkedett egyre maga-sabbra, kristályüveggel zárt, csinos folyosó óvta a külvi-lágtól. Alyssya kérdőn nézett a vörös kelmékbe öltözött alakra. Az intett, hogy menjen föl.

—A concitator már várja, suessa. - Meghajolt, mintha va-lami rosszat mondott volna.

A gyermekasszony beharapta a száját és bólintott. Syshja egy különösen szép, levendulaszín dreggisét vette fel az alkalomra, mert nem akarta a nagyúr tudomására

237

hozni anyja halálát a gyász színével. Arcfestését is rendkí-vül egyszerűre kérte. Ismét homlokára emelte a szerencse-hozó ezüst fejéket, amely, úgy tűnt, mostanában mintha megemberelte volna magát.

Bármiként is nyugtatta magát, szíve most mégis heve-sebben dobogott, mert csak a fürdőben döbbent rá, hogy „apósa", a keleti tengervég mindenható ura kívánja látni. Elképzelni sem tudta, mit akarhat, a meghívó szövegezé-séből arra következtetett, inkább a menyével szeretne ta-lálkozni, s nem a suessadyr asszonyával lenne valami hiva-talos beszéde. Arról, hogy Syshja milyen kapcsolatban volt a concitatorral, Aria nem sok mindent tudott mondani, csi-nos, kerek arcán tanácstalan ugrottak magasba szemöldö-kei a kérdésre. Ő maga soha nem látta a nagyurat, csak a pénzein, amiket itt a szigeten vertek, de elfogadták végig a Sinemossán, a Quirón déli országaiban, egészen a tenger nyugati partjáig. Annyit tudott biztosan mondani, hogy Syshját mindenki tényleg kedveli, de ezzel most nem sok-ra ment itt a lépcsőn, háta mögött a viharral. Alyssya az anyjára gondolt, vajon ő hogyan cselekedne ilyen helyzet-ben — s hirtelen nagyon egyedül, elhagyva érezte magát.

Mire a roppant kupolán felkapaszkodó lépcsősor feléig ért, már arra gondolt, hogy a halszemű magitor megijedt, és mégiscsak mindent elmondott — ha nem is a concitator fiának, de — egyenesen a tengernagy-őrgrófnak, kelet sár-kánykígyós flottaurának.

Ő pedig most a betolakodót akarja látni, a Kháddyn vagy a §yenn Ház kémjét, aki aznap reggel majdnem megölte az örökösét.

A hatalmas kristálydomb tetején csinos pavilon trónolt. Körben mindenütt a haragos óceán.

A concitator a közepén ült egy hatalmas karszékben. Mellette kétfelől kígyós parázstartókban Sogron őrláng-

238

jai. Kényelmesen berendezett kilátó volt mindenféle föl-di jóval, vaskos fóliánsokkal, illatokkal, és egy gömbfor-ma kalitkában lebegő, fényes lénnyel, amelyhez foghatót Alyssya még könyvekben sem látott.

A tengernagy-őrgróf balján komor, méregzöld csata-vért állt, egyike a Kyriát és a káoszt is átvészelő kevés túlélőnek. Az óidők óta szolgálta a Mern'iccheket, szüle-tésekor a család egyik ősapjának a lelkéből kapott egy da-rabot, s időről időre olyan is előfordult, hogy magába en-gedett valakit az arra méltó nagyurak közül.

Khalys Khalys-on Mern'icchet például. A csatavért a készülődő vihart nézte moccanatlanul,

páncélkezeit a háta mögött, a derekán fogta össze, amitől egy nagyon öreg emberhez hasonlított.

A concitator a belépő felé fordult. Alyssya már sokszor, sokféleképpen elképzelte a lunir-

merevítőkbe kényszerült kyrt. Nagyon öreg férfit látott most maga előtt, aki bár valóban vénebbnek tűnt a sár-kányoknál, mégsem látszott megtörtnek vagy akár beteg-nek. Azt beszélték, a mellkasánál fogja két nagy fémkéz, mintha a tenyerén hordaná, s valami szerkezet segít neki a járásban is, ha nagyon menni akar. Fejét és kezeit sza-badon mozgatta.

Szilvaszín dreggist hordott, az takarta a szerkezetet, ha egyáltalán létezett, haját egybefonatta, nem ékíttette, s arcfestést sem viselt. A szemének sem volt semmi baja, át-ható, jégkék pillantással mérte végig az ajtóban meghaj-ló Alyssyát.

- L é p j beljebb, kedvesem! — szólította meg a kyr, ami-kor már kigyönyörködte magát benne. A hangja gyenge volt. Nem elfúló, csupán halk, de valahogy mégis ott zen-gett benne a régidők emléke. - Foglalj helyet itt mellet-tem. Remek vihar közelít.

239

-Emessir! - emelkedett fel Alyssya, és helyet foglalt a kyr mutatta kis zsámolyszéken. - Myryss! - biccentett a vér-tezet felé.

—Bocsásson meg, suessa — nézett rá a páncél -, egy ki-csit elméláztam. - A sisakmaszk nem nélküli, egyenes orrú arcot formázott. A szemek üresen, feketén tátong-tak rajta. Szájzugában talányos, megfejthetetlen alig-mo-soly.

A vénség hosszasan szemrevételezte Alyssyát, hogy ő végül kénytelen volt az ablak felé pillantani, s ott nézte, mint tapogatnak a villámok végig az óceánon, anélkül, hogy látta volna őket.

—Ugyan nem ezért kértelek ide, de szeretném, hogy tudd, nagyon sajnálom édesanyád halálát.

A kyr hangja együtt érző volt, s ez megzavarta Alyssyát, aki vádakra és kérdésekre számított. Talán mégsem arra készül a vénség. Vagy csupán megteszi az illendőség tisz-teletköreit, s csak azután csap le. Csak össze akarja zavar-ni, hogy az anyjával hozakodik elő.

—Köszönöm, emessir - biccentett a kyressa, s egy kicsit kihúzta magát. Nem állta meg, hogy rövid hallgatás után meg ne kérdezze: - Megtudhatnám, hogy honnan...

—Sóskedvű mindent tud - hunyorított rá a kyr, s egy pillanatra Alyssya biztos volt benne, hogy elveszett. A con-citator végigsimított a karfán, mintha csak a lakkot pró-bálná ujjai végével, mert szereti az érintését. - És szintén nem ezért hívattalak ide, de hallottam, hogy ma reggel megvágtad Arkhatysst.

Alyssya nyelt egyet. A kyrre emelte tekintetét, és meg-döbbenve látta, hogy a vénséget mintha inkább mulat-tatná a dolog.

—Sóskedvű mondta, hogy össze kellett varrni. —Emessir, én. . . én igazán...

2 4 0

—Ugyan, hagyjad, lányom - intett Khalys-on Mern'icch —, valójában örülök, hogy végre visszamartál neki.

—Én inkább félek, nagyúr — vallotta be hirtelen őszin-teséggel Alyssya, és lehajtotta a fejét. Még mindig nem lehetett benne igazán biztos, de valamiért úgy érezte, a concitator nem tud (vagy nem akar tudni) a személycseré-ről, s mégsem a Kháddynek kémét kérette maga elé.

—Sajnálom — sóhajtott a vén kyr. —Emessir, az ön fia mindig nagyon kegyes velem — mond-

ta védekező hangon Alyssya. A tengernagy-őrgróf szája megrándult. —Kedves tőled, virágom, hogy ezt mondod, de sajnos

ismerem a saját fiamat. Ezen ismét hosszan elgondolkodott, s ezúttal ő is a tá-

volban készülődő förgeteg villámain merengett. Furcsa fintorba torzult lassan az arca, hogy a kyressa nem tudta eldönteni, mosolyt lát-e vagy sajog valamije.

Komótos, mély mormogással zengett körben az ég. Alyssya kényelmetlenül érezte magát a hallgatásban,

szeretett volna túllenni ezen a beszélgetésen, bármiféle eredménnyel végződjön is. Sokáig nem mert megszólalni, s hogy végül mégis megtette, abban jócskán benne volt a reggeli diadallal lassan visszaköltöző önbizalma is.

—Khm, emessir, megkérdhetem, miért is kéretett? A le-veléből nemigen tudtam sok mindent kiokoskodni.

Lassú mozdulattal fordult felé a kyr, mintha nem tud-ná elszakítani a tekintetét az égiháborútól.

Elmosolyodott. —Semmi különös oka nem volt, kedvesem — mondta. —

Hacsak nem számítjuk különlegesnek, hogy még ily vén fejjel is eszembe jut ilyesmi. — Jégkék szeme fura szikrákat vetett a vihar fényeiben. — Csak látni akartam végre valami szépet, és önző módon arra gondoltam, hogy majd az if-

241

júságod fényében én is melegszem egy kicsit. Csupa ilyen vénséggel vagyok körülvéve — intett a sziget és a csatavért felé. - Nem akartam semmi egyebet. Látni, hogy jól vagy. Hogy családjaink szövetsége rendben kitart.

—Köszönöm, emessir, nagyon kedves — nyelt egyet Alys-sya.

—Vegyél, amit csak akarsz, mindenfélét hozattam ne-ked. Remek viharunk lesz. - Féloldalas mosoly futott át az arcán. — Örülök, hogy az Arnyékúrnő veled együtt itt van a szigeten, lányom. Tudod, nagyon tiszteltem apádat. Igazán nagy politikus és hadvezér volt.

A kyr leemelt magának egy vörös gyümölcscikkelyt a mellette álló tálról, és komótosan szagolgatni kezdte. In-tett Alyssyának, hogy vegyen ő is nyugodtan.

—Sok mindenben egyformán gondolkodtunk. Erős szö-vetségesekkel mindenütt fenn lehet maradni. A széthú-zással csak a pusztításnak engedünk utat, s azt is elveszít-jük, amit nagy nehezen meg tudtunk menekíteni. Adott esetben pedig még a régi sérelmeket is félre kell tennünk ahhoz, hogy túléljünk.

Egyetlen harapással tüntette el a lédús gyümölcsdara-bot, s hosszan, élvetegen rágta.

—Együtt - mondta, amikor lenyelte végre. — Egyen-súlyban.

A gyermekasszonynak ismét az anyja jutott eszébe egy pillanatra. „Az öreg kyrek lassúak — mondogatta néha Ladyrban —, szokni kell őket." Ha valaki, hát ő tudta, mit beszél.

Alyssya lassan megnyugodott. Hogy a concitator csupán szemet huny — valami csakis általa érthető okból — a tör-téntek felett, vagy tényleg nem tud semmiről, szinte nem is számított. Nem akart neki ártani, és jelenleg ez volt a legfontosabb. A vén úr elégedetten ült mellette, jobbá-

2 4 2 . S .

ra a viharos eget bámulta, de időről időre kedvtelve néze-gette őt.

—Az istenekre, anyádra emlékeztetsz! — mondta végül fejcsóválva, s visszafordult a fellegekhez.

Hogy biztonságban érezte magát, Alyssya is ellazult egy kicsit, s hátradőlt a zsámolyszéken.

A vén kyr gondolatai közé vonult, talán a múlt em-lékképeit idézte maga elé. A kyressa néhány darab gyü-mölcsöt vett magának egy tányérra. Nem akarta megza-varni az öreget.

—Különösen itt kint a tengeren — szólalt meg végül a concitator, hogy Alyssya először azt hitte, valamit elmu-lasztott. Önmagával vitázott a nagyúr, vagy a csatavérttel volt talán belső társalgásban, nem derült ki. De a követ-kező szavaival már a gyermekasszonyhoz fordult:

—A tenger mindig külön ország volt. Még talán a Bi-rodalom idejében is.

Ismerte Alyssya ezeket az okfejtéseket, hallott éppen elég effélét a másik Császár-szigeten is, de Khalys-on Mern'icch álmos, halk szavaival, a háttérben a sötét fel-legekkel most mindez máshogy, titokzatosabbnak hang-zott.

—A planéták mozgatnak mindent, így ezt az új csá-szárt is ők adták a földeknek. — A kyr mintha megvon-ta volna a vállát. — De a part az csak part. Úgy hiszem, rendjén való az, hogy ő uralkodjék Toron felett, de ez nem változtat azon, hogy mi túl sokáig éltünk itt a mély-ségen magunkra utalva. — Ujabb gyümölcs után nyúlt. — S újra megleszünk megint, ha úgy fordulnak a csilla-gok dolgai.

—A csillagok? — kérdezte a kyressa, és hirtelen eszébe ju-tott az alattuk domborodó kupola a hatalmas mechaniká-val. — Azok azt is megmondják, mit hoz a jövendő.

243

—Megmondanak azok mindent, kedvesem — nézett rá a kyr -, csupán attól félek, meggyengült már a szemem ah-hoz, hogy értőn olvashassam őket. Akadhatnak részletek, amiket már nem veszek észre.

Nem tűnt szomorúnak vagy zaklatottnak emiatt. Él-vezettel ropogtatta a lédús bogyót.

—De ez titok — tette hozzá kacsintva, és hosszan, hal-kan nevetett. - S nem is zavar különösebben. Ismerem a tíz concitator csillagképeit és azokat is, melyekhez már nem tartozik Császár-sziget, mert elsodorta az idő. Tu-dom, melyik mit jelent és miként befolyásol, ismerem a tengeri nagyurakat és a szövetségeiket. Mi itt voltunk és itt is maradunk, még akkor is, ha a parton mindent el-visz az ár.

Komoran, elégedetten biccentett, mint akit az efféle igazságok ismétlése megnyugtat.

—Ez az új császár felforgatott mindent odakint, de tő-lünk tanácsot kért, mint akarunk élni, s hogy akarjuk szolgálni a birodalmat. A kezünk alá adta a parti várak hajóit. Tisztel bennünket, mint egy igazi császár. Csak így lehet a tisztelet kölcsönös, s ez azért... — megcsóválta a fe-jét — tetszik.

Ujabb rőt gyümölcsöt roppantott szét hószín fogaival. —De várjuk csak meg, mi lesz a vége... a legerősebbek

is elbukhatnak, nemhogy a gyermekek - mormolta —, ez a császárság pedig, khm.. . még alig kezdett járni, s nem is mindig értem, mit beszél.

Pillantása ismét visszatért az égre. Lassan, elgondolkod-va beszélt.

—A legnagyobbak is... A saját szememmel láttam Csá-szár-szigetet elsüllyedni, lányom. Nem is olyan rég.

Akárha álmot látna, elborzadva nézett maga elé, majd megrázta a fejét, s hosszan hunyorított.

244

- N i n c s szörnyűbb látvány egy wechyr tőketornyánál, pedig nagyobb, mint a legmagasabb paloták Shulurban.

Sóhajtott. —Ne is beszéljünk ilyesmiről... A haragoskék förgeteg már eltakarta a láthatárt, köpö-

nyegét az ég köré kanyarította, s jókora hullámokkal for-gatta fel a tengert. A Császár-sziget alig érezhetően hin-tázott csupán. Alyssya látott már viharokat, de úgy tűnt, itt mindegyikük öregapja készülődik. A tengernagyra pil-lantott, de nem látott aggodalmat az arcán. Egyfajta fur-csa derűt inkább.

—Ez az orzóvihar? — kérdezte. Majdnem hozzátette, hogy náluk a belső vizeken utoljára a démonok idején járt olyasmi, és azt a Tau Arsyla védművei fogták meg, de még idejében elhallgatott.

—Nem, suessa, ez még nem az — szólalt meg a csatavért mély, elégedett hangon. Nem fordult meg, üres szemei-vel a láthatárt fürkészte. - Ez csak egy tisztességes orkán-front, amit az orzó az anyagi világban kavar és tol ma-ga előtt.

A gyermekasszonyban ekkor tudatosult csak, hogy oda, a tombolás közepébe készül, s a felismerés megré-mítette.

—Más síkokon már rég itt kavarog körülöttünk - foly-tatta a méregzöld páncél, s megremegtette a vállvasait, mintha tollászkodna. - A ivechyr védáramai miatt fel sem tűnik, de itt van. A vihar magja néhány napon belül ér ide, ha erre akar jönni egyáltalán.

—Az gyönyörű lenne - mondta merengő hangon a vén tengernagy. - Sehol máshol olyan fényeket és színe-ket nem látni, lányom. Javaslom, akkor is gyere fel ide majd.. . Érdemes... — Megpaskolta a kyressa sápadt kezét. - Elgondolkodtat erőről és hatalomról.

245

Hatalmasat csattant, fehérségbe olvadt hirtelen min-den. Fényes kéken szikrázott és verdesett a villám a kris-tálylapokon, beborította a pavilont, míg letekeredett az ár-boctorony gyökeréig, végig a lunirívek mentén. Alyssyán furcsa, bizsergő áramok vertek keresztül, hogy egészen be-leborzongott. Minden szőrszál és pihe a testén égnek me-redt, láthatatlan erők szálakat kaptak ki gonddal font ha-jából. A gömbforma kalitba zárt fényes lény felragyogott.

Látta, hogy Khalys-on Mern'icch kacag, de semmit nem hallott a rájuk szakadó mennydörgéstől, akárha az egész kristálykupola hasadt volna szét alattuk.

— Uhh, ez közel volt - morogta a csatavért, amikor el-ült a remegés. A sisakmaszk alig-mosolya ezúttal elége-dettnek tűnt. Szemrései mélyén kék szikrák verdestek.

A concitator szeme is furcsán csillogott. Rőt fényekkel telt meg a pavilon.

- J ö n még közelebb is... Alyssya csak ekkor vett levegőt. —O, Morgena! A páncél felnevetett. Felhullámzott finom, egymáson

elmozduló ívekből összeállított mellvértje. —Azt hiszem... azt hiszem, ez... — kereste a hangját a

gyermekasszony. Khalys-on Mern'icch ismét megsimította a kyressa ke-

zét. Néhány szikra sercent közöttük. —Nem kell mindenáron maradnod, kedvesem, ha meg-

rémít. —Ha megbocsát akkor, emessir... — óvatosan felállt. A vén kyr elmosolyodott. — Menj hát! Már annak is örülök, hogy Huhbur t meg

tudtam neked mutatni, amikor kivirágzik. Alyssya csak most vette észre, hogy a bezárt lény az,

ami ragyog, az veti ezeket a lángoló fényeket körbe a pavi-

246

lonban. A gömb alakú kalitka rácsai vörösen izzottak, az a valami odabent lebegett, úszott, tollászkodott, a kyressa nem tudta igazából eldönteni. Rőt, lüktető fény áradt be-lőle, egészen magával ragadta a szemet.

—Mi ez? — kérdezte a gyermekasszony. - Honnan ke-rült önhöz?

—Egy nagyon távoli helyről... Mintha már elmeséltem volna vagy nem?

Alyssya gyorsan megrázta a fejét. —Még nem. De. . . ráér majd máskor. Ha nem lesz

ilyen... haragos az idő — megpróbált mosolyogni egy ki-csit, és egészen könnyen sikerült. Az anyja büszke lehetett volna rá. — Akkor engedelmével, emessir...

—Várj csak egy pillanatra! — emelte fel vékony ujjú ke-zét a concitator. — Mégiscsak akad valami, amiről jobb, ha magam szólok, s nem hártyákon üzengetek.

- I g e n , nagyuram? —Holnap este vacsorát adok. Nem valami nagyot, in-

kább amolyan bensőségeset. Szeretném, ha ott lennétek. Mondani akarok valamit.

—Természetesen — hajolt meg Alyssya. — Megtisztelte-tő, hogy.. . atyám kitüntet figyelmével.

A kyr kissé meghajolt ültében. - H a valamiben segíthetek, mondd csak, lányom! A kyressa elgondolkodva állt meg a szóra a lejárónál,

mielőtt végső búcsúra hajtotta volna magát. —Nem tudom, kérhetek-e ilyet, nagyuram? —Mondd bátran! Már attól megfiatalodtam, hogy lát-

hattalak. Bármit kérhetsz. Alyssya zavartan simított végig pompásan hajtott

dreggisén. - M e g tudná tiltani Arkhatyssnak, hogy a lakosztálya-

imba jöjjön az engedélyem nélkül, úgy.. . egy-két napig

247

csak.. . néhány napig, amíg végiggondolom, a dolgaink hogyan juthattak idáig?

A vén kyr szótlanul nézte néhány pillanatig, azután le-hunyta nehéz szempilláit, és bólintott.

—Vedd úgy, hogy megtörtént. Csak az engedélyeddel léphet a szobáidba.

-Köszönöm, emessir - hajtotta meg magát a kelleté-nél is mélyebben Alyssya, s hallotta, hogy a nagyúr hely-telenítőleg cicceg a mozdulat láttán. — Ön igazán jó hoz-zám.

A concitator intett, hogy elmehet. A csatavért már nem figyelt rá.

Már a bársonnyal fedett lépcsők felénél járhatott, ami-kor a gyermekasszony a tengernagy hangját hallotta ma-ga mögött.

—Min gondolkodsz? Gyöngéd női ösztön súgta neki, hogy álljon meg, még

akkor is, ha hamar megértette, a vén kyr nem hozzá be-szél, csak az üvegfolyosó erősítette fel, az hozza felé a pa-vilon hangjait.

—Nagyon jól tudod, min gondolkodom — a csatavért szólalt meg. — Ha egy minutám van, eszembe jut.

Odakint egyre sűrűsödtek a fellegek, kisebb cafatok, felhőnyájak száguldottak a Császár-sziget fölött.

—Akkor nézzél meg rendesen, és kínozd magad to-vább, te vénség! — csattant Khalys-on Mern'icch hangja.

- M e g kellett volna védjelek... —Ne kezdd ezt már megint, Büszke! Csend. Csak a kezdődő eső dobolt, amint nagy csep-

pekkel végigvert a kristályüveges lépcsőfolyosón. —Ahogy akarod, concitator. Újból csend szállt közéjük. Alyssya már éppen ismét

indulni akart, amikor a tengernagy megszólalt.

248

- R é g e n azt mondtad volna, Büszke, hogy sokat habo-zok. Nem merek dönteni.

—Valószínűleg igen - helyeselt a csatavért. —Régen talán szembeszálltam volna a csillagok dön-

tésével. Alig lehetett hallani a vén kyrt, szavait elnyelte a lu-

nirkereteket rázó szél süvítése. —Régen bármivel szembeszálltál volna — mondta a

páncél. Az öreg hosszan hallgatott. —Nem akarom megölni a fiamat... Nem akarok elle-

ne fordulni. . . Büszke ezúttal nem válaszolt. Megremegtette a szél az egész építményt. Újabb villá-

mok korbácsolták a távolban a tengert, cakkos ujjaikkal a Császár-sziget felé nyúlkáltak.

Alyssya úgy gondolta, hogy immár eleget hallott. Ta-lán túlságosan sokat is.

A lépcső bársonya és a szél az égieknek hála elnyelte léptei zaját. Sóskedvű meghajolt előtte a nagy inga mel-lett, de a kyressa szó nélkül elsietett mellette. Nem kellett a Belső Művészetek beavatottjának lennie ahhoz, hogy tudja: amitől tartott, bekövetkezett.

* * *

Mire a lakosztályába ért, hasa merő görcs volt. Elége-dett és megkönnyebbült is lehetett volna, de igazából semmi másra nem vágyott, csak egy kis nyugalomra és gyógyfüves teákra. Aria ugrasztotta is a szolgálókat min-denért, langyos kendőkért, ágymelegítőért és a gyapjú-labdácskákért.

249

Arkatyss aznap valóban nem mutatkozott, de Alyssya nem tudott mélyen elaludni. Felületesen szunyókált, meg-megriadt, majd átfordult a másik oldalára. Odakin t rá-zendített a vihar. Akkora hullámhegyek keltek a tenge-ren, hogy azt már a sziget is megérezte - lassú, komótos módon ringott, akár egy nagyobb csónak egy csendes ta-von. Villámok korbácsolták mindenütt a vizeket, Huhbur szikrázó fénnyel szórta körbe a Császár-sziget vidékét, akár egy világítótorony.

A sycarr kora este érkezett, halkan, mint a kísérte-tek.

Alyssya ágyának fejénél lépett a sogronmécsek vetet-te fénykörbe. Zöld szeme egy pillanatra felvillant. A kyr gyermekasszony fáradt mosollyal üdvözölte, ernyedt kéz-mozdulattal mutatta a riadt obsarának, hogy nincs mitől tartania. Aria félve hajtotta magát földig.

- A z t mondta, Chapor, hogy nem használhatja az árny-művet Sogron szigetén - felült az ágyon, s nyakig bugyo-lálta magát a takaróval.

—Nem is használtam, suessa — mosolygott az orgyilkos. -Én a testvére vagyok az árnyaknak, és az még nem olyas-féle mágia, amit a sziget megneszelne. A két lábamon jöt-tem idáig. Csendben.

—Az obsara meglátta — intett a szőnyegen kuporgó Aria felé Alyssya. - El fogja venni az emlékeit?

-Kényte len leszek, suessa. Megtettem már máskor is, most sem fog neki fájni.

A kyressa a rabnőre pillantott. Kerek tompora mocca-natlan gömbölyödött odalent, selyemkendői a szőnyegre hullottak. Kíváncsi lett volna, mire gondolhat. Bizonyára retteg. Megsajnálta.

—Essünk túl rajta, sycarr — fordult ismét az orgyilkos felé. — Milyen hírekkel érkezett?

250

—Holnap este itt van önért a hajó, suessa — mondta a jádeszemű férfi.

- A z nem lehet - rázta meg a fejét Alyssya. - Holnap vacsorára vagyok hivatalos a concitatorhoz. Nem mond-hatom le.

—Akkor a vacsora után, asszonyom - mondta Chapor. — Holnap meg kell lennie, utána már nem biztos, hogy meg tudjuk tenni. Minden elvesztegetett órával csökken-nek az esélyeink.

—Elhagy bennünket, asszonykám? — Aria riadt arccal bámult rá, kecses kezeit az ölében tördelte.

Alyssya segélykérően nézett a sycarr-ra, ő pedig meg-tette neki a szívességet, hogy ne kelljen magyarázkodnia Aria előtt. Legalábbis ne most.

13.

Sokféle álom létezik. Akadnak rémséges látomások, me-lyek magukkal húzzák az embert, hogy nem tud szaba-dulni, mások ártatlannak látszanak, de a mélyükön olyan csírák rejteznek, melyek megrothasztanak maguk körül mindent. Akadnak felhőtlen gyermekálmok, és akadnak olyanok is, melyeket Orwella küld.

Vagy mind csupán új sorrendbe rendezgetett emlékek és képzelgések kártyavára?

Tábortűz valahol Tiadlanban, a barbárok egyik orszá-gában.

A fénye alig ért be a sírboltba, leginkább csak a létra felső fokait világította be, ezért odalent is fáklyákat gyúj-tot tunk. Talán elővigyázatlanságnak tűnhet éjidőn ilyen lángokat kelteni, ha olyasmire készül az ember, mint amit mi is terveztünk. De a tábortűz egy magas, kürtőszerű

251

udvar legalján lobogott, még a legnagyobb szikrái is ki-hunytak, mire a peremére érkeztek, gyönge fényét csak az éjjeli madarak láthatták. Másrészről a kürtőszerű ud-var egy kiterjedt rommezőn emelkedett, ahová a babonás tiadlaniak nem merészkednek ilyen késői órán. Nem szá-moltunk látogatókkal.

Azok a barbárok, akik akkor mégis ott serénykedtek, a legkevésbé sem a saját akaratukból tették.

Különféle béklyókkal láncoltuk magunkhoz őket, vé-rükből és testük áramaiból tápláltuk varázslatainkat, a mieink voltak szívükkel-lelkükkel.

Mesterem és rabszolgám, Ushghyk ezúttal arra utasí-totta őket, hogy törjék le a kyr sírról a pecséteket, és dönt-sék le annak a fattyúnak a halotti szobrát. A kardlovag is az orghalla ösvényét járta, akárcsak én, és azt hazudta, ő látta meg hamarabb az álmot.

Én azonban tudtam, amit ő csak sejthetett: sokkal na-gyobb kegyben állok az Úrnő előtt. Nem értettem, mi-ként gondolta, hogy ő korábban látta meg a kürtőforma udvart nálam.

Meghagytam ebben a hitében, mert nekem Orwella azt is megsúgta, hogy a kardlovag már nem tér vissza To-ron földjeire. Nem kellett ehhez a tudáshoz nagy jóste-hetség. Arca lefogyott, beesett, láncinge csak lötyögött a testén. Egyedül a szeme volt eleven, feketén izzott a fák-lyafényben. Kapcsolatunkban felemésztettem, kiszipo-lyoztam, és ezt mindketten tudtuk. Mesterem és rabszol-gám volt éveken keresztül és már nem tudott mit tanítani nekem. Az utolsó horghysst később, a határ mellett hajtot-tam végre vele egy lerontott őrtoronyban.

A sírkamra nagyon régi volt. Akik a kürtőforma ud-vart később megépítették, már régen nem tudták, mi van alattuk. Az Úrnő nekünk sokkal többet mutatott.

252

Egy száműzött kyr hajóskapitány kicsiny villája állt ott valamikor ciprusligetekkel és medencékkel. Síremlékét a kertjében emelték és halála után lassan ellepte az idő. A vá-ros kétezer esztendővel őutána virágzott igazán, de azu-tán elhagyták, magára maradt, s elkopott csendesen. Szép történet. Anyám szerette volna. Erről a sírról mutatott ál-mokat az Urnő, s most Ushghyk diadallal emelte a már-ványlapok fölé a fáklyáját.

Mesterem régről Orwella szolgálatában állt, bebaran-golta Gro és Ugon hegyeit, tanított és harcolt a toroni polgárháborúban, az sodorta végül keletre, hogy azután Dagh Piettenben a kígyópápa városában találkozzunk.

Az ő történeteit is szerettem, s ha nem is mesélt olyan színesen, mint Sántabugris vagy anyám, mindig sikerült lekötnie. Tőle tudtam meg, hogy az Úrnő megvetette a lábát az álomsíkon, mert paktumot kötött Malvaise-zel, a lidércálmok királynőjével, aki elárulta neki az oda ve-zető járatokat. Ő mesélte, hogy a reagi farkasfattyak vé-gül csak elfogadták parancsolójuknak a fekete lobogót, s ideje lenne a kard lovagoknak visszaragadni a vezetésüket. Ushghyk mondta el, hogy mily régi ellenségeskedés feszí-ti egymásnak Morgena és Sogron híveit, s miként borítot-ták füstbe meg lángba a fél országot.Ő mutatta meg

hogyan használjam a hatalmam ak-kor is, ha már soha nem teljesedhet ki igazán, hol csalha-tok vele, s mivel sokszorozhatom meg az erejét más, nem mágikus utakon. Neki köszönhetem varázsaim java ré-szét, a módokat, ahogy az Úrnőt megszólíthatom. Kivá-ló mesterem volt.

Komor örömmel nézte a vésőkkel és kalapácsokkal szorgoskodó barbárokat. A sír maga négyszögű volt, ala-csony négyzetforma. Egyetlen márványtömbből faragták, tetejére illesztették a kyr kapitány szobrát, annak szolgált

253

alapzatául, azt kellett letörni róla, hogy hozzáférjünk az urnához. Én egy kicsit hátrébb húzódtam.

A rég holt nagyúr márványmása büszkén ült halotti karszékében, minden ütésre megremegett, port hullajtott az alant szorgoskodókra. Végre felhasadt a sír kőlapja, le-foszlottak róla a pecsétek, és három rabszolgánk is holtan rogyott össze. Ushghyk elvicsorodott, de én tudtam, hogy nevet. Fáklyáját az egyik barbárnak adta, s két kézzel ta-szította meg a szobrot. Elsőre alig akart megmoccanni, ő pedig ordítva parancsolta a szolgáinknak, hogy segítsenek neki. Ekkor már én is közelebb léptem.

A szobor sóhajszerű hanggal adta meg magát. Lassan megbillent, oldalra dőlt, fejét beverte a sírbolt falába, hogy tompa csattanással tört el a kecses kyr nyaka, majd han-gos robajjal zuhant le az egész, hogy minden beleremegett.

Por szállt, és márványszilánkok szánkáztak összevissza. Ushghyk a felfordulás közepén állt, már ismét egy fáklya volt a kezében, a másikkal a port próbálta volna elhesse-getni. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy bepillanthassak a kőszarkofágba.

Két dolog volt odalent. Nem ékkövek, kincsek vagy aranyak. Alacsony kőemelvényen egy finom formájú, ége-tett kerámiaurna. Három lábon állt, gömbölyű, fekete hasára tengeri vihart festettek. A teteje sokszirmú virá-got mintázott. Nem ez érdekelt. Az álmaimban nem ezt láttam.

Az urna mellett, akárha körülölelné a rég holt tenge-rész hamvait, tompa fényű, poros fejék feküdt. Pompás, hibátlan kyr munka, egyszerű ezüstívekkel, vékony ezüst-levelekkel. Sima, mint a kígyók. Ushghykre mosolyogtam és benyúltam érte. Hűvös volt és hideg, mint a több ezer éves álmok. Megborzongok.

Felébredek.

254

Kemény a derékaljam, talán nem is ágy. Úgy kupor-gok, mint a gyermekek, lábam fölhúzva, karom a fejemet védi. Viszonylag kényelmesen fekszem, ha nem számítjuk borzalmas rosszullétemet, a görcsöt a hasamban és a ned-ves, maszatos érzést a lábam közén. Emlékszem. Az első szavaim a következők:

— O, te kyrfattyú kurva . . . — Morgás inkább, mint be-széd, csak én tudom, mi is akart volna lenni. A szájam száraz, a szemem ki sem tudom nyitni, úgy összeragadt a rossz álmoktól. Óvatosan dörgölöm.

Nem a csónakban vagyok. Nem érzem a szellemkor-csokat magam körül. Nem öltek meg.

Az árnyék nem mozdul. Csöndben, talán kárörvendőn üldögél valahol a fejemben, és várja, hogy körülnézzek, hova vetett bennünket Orwella kegye. Vagy csak az erejét gyűjtögeti, hogy a következő rohamával végleg összeku-száljon és szétbomlasszon. A fegyvereit próbálgatja. Meg akar ölni valamiért? Egyelőre minden túl zavaros és nem látok összefüggéseket.

Igazság szerint semmit sem látok. Szörnyen érzem ma-gam. Gyenge vagyok és émelygek.

Míg jobbommal a szemem próbálom megtisztítani, balommal körbetapogatok. Fát érintenek az ujjaim, el-kopott pallókat és a nap melegét. Én is érzem hirtelen egész testemben a hőséget — a napon fekszem? Talán egy hajón, mert mintha csendben ringana alattam minden. Madárdalt hallok elsuhanni, kötélcsigák nyikorgását és a szelet, ahogy fütyül odafent. Morgó, suttogó beszé-det valahonnan a közelből. Egy szavát sem értem. Majd' megveszek szomjan. Ez a víz illatáról jut eszembe, hal-ványan beleszőve ott incselkedik benne a tengeré is. Van itt még egy másik, erős szag, egyelőre nem tudom ho-va tenni.

255

Tovább tapogatok. Valami bundásba ütközik a kezem. Meleg és lélegzik. Érdes nyelv nyalja végig a kezem. Egy macska.

Felülök. Felnyögök a fájdalom miatt, de sikerül. Elhall-gat a beszélgetés a közelben.

—Vizet! — morgom, majd némi krákogás után megis-métlem. Mezítlábas talpak zaját hallom, s valaki reszke-teg kezembe nyom egy tökhéjedényt. Mohón, nagy kor-tyokkal iszom, hogy félre is nyelek. Némi fuldoklás után befejezem az ivást, a kicsorgó vízzel még a szemem is sike-rül megmosnom, leoldom róla a rossz álmokat. Felnézek. Még homályosan látok, de lassan kipislogom.

Egy macska. Nem. . . Hét macska. Ismerem a fajtájukat. Akkorák, mint egy

kisebb kutya, kecsesek, izmosak, rövid szőrük, akár az ol-vasztott cukor. Ropparok, patkányfogó macskák, amiket a nagy gabonaraktárak környékén tartanak a navorok. Most már felismerem azt az erős illatot is. Rizsliszt. Hét patkányfogó macska ül körülöttem, olyan körben, hogy azt kimérni se lehetett volna különbül. Nem a zsákmá-nyuknak érzem magam. Sokkal inkább, mintha vigyáz-nának rám. Dorombolni kezdenek.

Nem értem, miért van mindez, de köszönetet mondok érte az Úrnőnek.

Körülnézek. Egy jókora teherbárka orrában ülök, mel-lettem a ropparok, kezem ügyében az ostorom összeteker-ve és a tarisznya. Kis, mezítlábas obsorgyerek áll mellet-tem a macskakörön belül. Újból felém nyújtja a tökhéjat, s ez, meg kell vallanom, jólesik.

Néhány lépésre tőlem nyílik a raktér a magasra halmo-zott zsákok sokaságával. Középen árboc, a vitorla kopott és foltozott. Mélyre merül a hajó, lassan csorog el mellet-

2 5 6

tünk a part. A raktér szájának túlfelén kifakult árnyék-vető, mögötte a kormányállás kis kabinja. A napszítta vá-szon alatt néhány férfi üldögél a félhomályban és engem figyelnek. Az egyik óvó jelet rajzol a levegőbe, amikor rá-nézek.

— Mennyit aludtam? — mordulok a gyerekre. Az inkább kíváncsian, mint félve méreget. Csinos kisfiú, nyolcéves lehet.

— Két napot és egy felet — mondja. Azután pisszegnek neki a férfiak az árnyékvető alól, és ő visszamegy, a tök-héjat meg felakasztja a hasas vizeskorsóra a fakó pony-va mellett. Rosszullétem fokról fokra hagy alább. Mintha az ébrenlétem önmagában gyógyszer lenne rá. A hajósok szemmel láthatóan tartanak tőlem, ezt ki kell használnom.

—Adjatok ennem! — kiáltanám erősen, de a hangom köhögésbe fúl. Úgy tűnik, megértik mégis, és rövid ta-nácskozás után a kisfiú eltűnik a kormányállás alatti aj-tó lépcsőjén.

Nagyjából megtörölgetem magam a zsákruhával, amit fölfedezek magamon. Ok adhatták rám.

-Gyapjú labdácskák . . . - morgom, és legszívesebben összekarmolnám a kyr gyermekasszonyt. Végül hagyom az egészet, ahogy van, ezen már csakis egy mosdás se-gíthet. A macskák összegömbölyödtek körben, és mind-egyik alszik. Mintha csak egymást váltanánk az álomsí-kon. Megnézem a tarisznyám is — mindenem benne van.

Nagyott sóhajtok és megvizsgálom, miféle sebeket ej-tettek rajtam a dögök, de legnagyobb meglepetésemre nem találok igazi hegeket, csak néhány ráncos bőrfoltot ott, ahol összemartak. Biztos vagyok benne, hogy vérzett, és majd' megvesztem a fájdalomtól ott a malomban, de ennek már alig van valami nyoma. Talán az éteri foga-ikkal ezek a démonok csupán ennyire képesek, de hogy

257

más módozataik is akadnak, hogy elveszejtsenek, abban nem kételkedem. Meglehet, ez is elegendő lesz, csak vár-nom kell.

A víz és a friss levegő lassan tisztítja a fejem. Emlékképeket látok, és hacsak az egész nem az árnyék

egy komisz tréfája, azt kell gondolnom, mindez velem esett meg, s lázálmaim közben nem magatehetetlenül fe-küdtem csak.

Csillagfényes éjszakát látok, lassan kerengő égi rajzo-kat, mindnek megvan a saját története. Felriadok egy csónakban, amikor az egy zsilip téglafalához koccan. Meztelen vagyok és félrebeszélek. Egy kardot keresek, amit Kóbornak neveznek. Férfihangok nevetnek ki fölül-ről. Egy priccsen fekszem, erős, emberszagú ágyneműn. Suttognak és vihorásznak körülöttem, akár a kisgyere-kek. Azután csak egy marad. És amikor kimegy, bejön egy másik. Végül mindegyik megdug, talán csak a gye-rek nem.

Emlékszem. A második után már érzem, hogy megmoccan ben-

nem az erő. Azután már oda tudom hívni az ágyhoz az egyik macskát. Végül pedig megsimítom. Nem emlék-szem pontosan, de alighanem ezután elszabadul a pokol a bárkán. Nem kell ellátnom az árnyékvetőig, hogy tud-jam, összevissza van marva mindegyik gazember arca és karja rendesen.

Utána más nem sok. Egy jókora dézsában ülök és ér-des szivacsokkal dörzsölnek. Felöltöztetnek, mint egy nagy babát, és a hajó orrába visznek. Ott mutatják nekik a macskák. Süllyedés és emelkedés a roppant zsilipek vi-zein, mohos, téglából rakott falak és csatornapartok, csil-lagfényes éjszaka, lassan kerengő égi rajzokkal. Mindnek megvan a saját története.

258

Fölnézek. A férfiak még mindig az árnyékvető alatt ül-nek és engem bámulnak.

Jó ezt tudni. Komoran elmosolyodom. A kisfiú jelenik meg és ennem hoz. Egy tálcán jókora

rizslepény, a közepére maroknyi halragut púpozott, mellé egy kis vízisziromszár került fokhagymával átrottyantva. Leteszi és csöndben visszamegy.

Falni kezdek, nem hiszem, hogy megmérgeznének. Ed-dig is bedobhattak volna a vízbe, de jobban félnek annál. A ropparok alaposan rájuk ijesztettek. A gazemberek most lapulnak, és abban bíznak, hogy valamiképp megússzák. Hiú ábránd. A munkám nehezét a macskák tulajdonkép-pen már el is végezték.

Egyelőre azonban más gondom akad. Például egy sö-tét körvonalakkal megrajzolt figura, hosszú füles sapká-ban, a kezében bot. A khótorr a vízimalomból. És persze a nyáj, amit pásztorol. Vékony, tűhegyes fogsorok képe vil-lan fel egy pillanatra, és beleborzongok a képzelt fájda-lomba. A gyomrom is összeugrik, tán még az ebédemet is visszaadom, de végül csak megúszom.

Azt hiszem, már kitaláltam, ki lehet ez és mit akar. Tharr híveinek sajátos elképzelései vannak a gyógyá-

szatról. A betegségeket jobbára személyes büntetésnek, kihívásnak, legyőzendő akadálynak tekintik, ha nem egye-nesen a szörnyisten adományának, amibe még belehalni is érdemes.

Ellenségként csak akkor kezelik, ha a lakosság jelentős elhullása már magasabb érdekeiket veszélyezteti - mond-juk egy olyan fertőző kórság esetén, amilyet én húzok ma-gam után hegyen-völgyön át legalább három esztendeje. Lassan terjeng a nyomomban, akárha a szél fújná.

Tharr járványfalói, a szörnyfejű nem e világi szolgálói ilyen esetekre kellenek. A Csonthalász kolostorban, ha

259

nem is beszéltek nap mint nap ezekről az idegen ször-nyekről, annyit azért még a magamfajta gyerekobsor is megtudhatott róluk, hogy afféle démonnépek, melyek-ből akad kisebb és nagyobb hatalmú egyaránt. Jahorr a nevük, szellemtestüket, erejüket a saját síkjukról hozzák, anyagi formájukat a mi világunkból gyúrják maguknak. Nagyobb uraikat csak a kígyókardos papok tudják a föl-dekre szólítani, ők viszik azután ragályok és elburjánzó kórságok ellenében harcba azokat. Kisebb, félállat falká-ik irányítására a khótorr gyalogpapok is méltóak lehetnek.

Egy hosszú, füles sapkás alak például, a kezében fara-gott bot.

Járványfalónak nevezik őt, meg párából-fogakból gyúrt szörnyeit is; amerre jár, és kitérnek az útjából, ha meglát-ják. Gondolom, most a folyóparton járkál föl s alá, kor-csai a levegőt szaglásszák, s figyelik, mit hoz feléjük a szél. Vagy a szellemkutyák nyomában lohol a töltésúton vala-merre, az elöl haladó dögök hörögnek, mert már éreznek, már tudják, hogy egy rizslisztszagú bárkán csorgok a ten-ger felé.

Körülnézek. A folyó itt már elég széles, kétszáz lépés-nyi barnán hömpölygő víz. Kétfelől lassan emelkedő fo-lyóágy, azon túl magas töltések, a földekre vezető öntöző-csatornák zsilipszájai, fák és nádas öleli. Az egyik oldalon a vontatók ökreinek épített földút. Járványfalót, khótorrt nem látok, csak néhány parasztot, akik most, hogy a folyó még nem olyan haragos, az alacsony víz miatt szárazon maradt homokpadokon neveigetik kis kertjeiket.

A bárka mögött néhány faúsztató tutaj csorog velünk, előttünk, valahol a távolban másik kopott vitorla.

Az étel maradékát is befalom, majd intek a fiúnak, hogy hozzon még vizet. Csak mikor már ittam, akkor szó-lalok meg.

2 6 0 .

— Hova megy ez a hajó, jó emberek? A férfiak nem válaszolnak, csöndben méregetnek to-

vább. Félnek, hogy rontást hozok rájuk. Emiatt már iga-zán kár aggódniuk. A kisfiúnak nincs különösebb baja velem.

-Kétrév ig - mondja, és elveszi a tökhéjat. Intek neki, hogy viheti.

Kétrév komoly kereskedőállomás a.Csillagúton, Jadi l közelében. Ide érkezik a hátam mögött hagyott hegyek minden kivágott fája, gabona a síkságról, itt áll meg a révnél mindenki, aki nem tudja kifizetni a kyr időkből itt maradt méltóságteljes, nagy híd vámját, s az is, aki úri mód, az ősi úton halad a Sinemossa irányába, vagy onnan vissza, Toron belső tartományai felé. A település ura a keleti Magános Ház, ez a nagy hatalmú kalmár-szervezet, az ő fogadott pietorai vigyázzák a rendet min-denütt, az ő csatlósai kötik a kontraktusokat a más ke-reskedőkkel vagy szedik be a vámokat és egyéb pénzeket mindenkitől.

Nem tudom eldönteni, hogy ez jó hír-e számomra, vagy inkább jobb lenne messzire kerülni, és a magam út-ján eljutni Jadilba. A legnagyobb gondom azonban még-sem ez, sokkal inkább az árnyék. Ha a helyében lennék, én még egyszer megpróbálnám. Ha legalább ilyen haté-konysággal tör-zúz a fejemben, mint a legutóbb, talán föl sem ébredek többé.

Ez éppen el is keseríthetne, de ilyesmiről szó sincs. Orwella a tudója, hogy meddig számít a szolgálataimra, s azzal biztatom magam, hogy ha már engem választott a fejék előkerítéséhez, talán megsegít, míg eljuttatom hoz-zá. Fidiorba.

Ez azonban még nagyon messze van, egyelőre Kétréven kellene gondolkodnom és azon, hogyan tovább, miként

261

téveszthetném meg a szellemkutyákat. . . csekélységek. Az jut az eszembe, hogy talán valamit igazán rosszul csinál-tam és az Úrnő elfordította tőlem a tekintetét. Mást ke-res, aki majd a khátorrxó 1 szerzi meg a fejéket, s helyettem viszi el Őhozzá.

Nem vidít fel ez a lehetőség. A férfiak még mindig hallgatnak a zsákok túlfelén, az

árnyékban. Bizonyára azt latolgatják, hogy összevéreztem és így

tisztátalanná tettem a hajójukat, és persze igazuk is van. Ha tudnák, mennyire, aligha üldögélnének ott gyanako-dón. Azon gondolkodom, milyen büntetést érdemelné-nek, milyen rontást kötözzek hozzájuk a ragályon kívül, amivel természetesen már mindannyian vemhesek.

-Rohadjatok el lábon! - susogom feléjük végül, s elé-gedetten húzom ki magam: ezt jól kitaláltam. Feltápász-kodom. Kérhetnék tőlük egy másik zsákruhát is akár, de az se lenne sokkal különb, gyanítom, csupán vér nem len-ne rajta. Majd máshol szerzek újat.

Tekintetem előre, a folyó felé vetem, s már látom fel-bukkanni a távolban a kyr hidat. Még csak vékony kék páravonal a messzeségben, ahogy összeköti a két rézsűs partot. Téglaégetők füstje száll a magasba a távolban. Kö-zelítünk, döntenem kell.

A hasam változatlanul fáj, mocskosnak, fáradtnak, ki-facsartnak érzem magam. Piszok kedvem van.

Kétrév éppenséggel elég nagy település egy ideje ah-hoz, hogy fallal vehessék körül, de a tartományi regitor csak mostanában, a polgárháború kirobbanása óta adott engedélyt új erődítések építésére. Állt már itt város is, fal is, nem egy és nem kettő az idők során, de így vagy úgy, mindegyiket elsodorták a századok. Ez a legutóbbi egy zászlóháborúkból elkóborolt járványba belepusztult vá-

262

rosdögön kelt életre vagy kétszáz esztendeje. Túlságosan is jó helyen feküdt ahhoz, hogy ne éledjen újra.

Mindezt nem magamtól tudom természetesen. Ush-ghyk volt az, aki elmesélte nekem, mert ő valamiért min-dig tudni akarta, hogy merre jár és mire számíthat ott. A história volt a kedvtelése, és mindent tudott Kétrévről.

Ő azt mondta, ezek a fiatal városok jó terepet nyújtanak a tanításhoz, mert kiforratlanok, befolyásolhatók és meg-ronthatok. A régi, nagy hagyományú központokkal meg-gyűl ik az ember baja.

Egyelőre nem látom pontosan, mit is fogok csinálni. Az árnyék még mindig csöndben gubbaszt, de őt semmiképp nem hagyhatom figyelmen kívül. Nem engedem, hogy ez elbizonytalanítson. Feltápászkodom, az ostort a derekam köré tekerem, a tarisznyát a vállamra veszem, és a férfiak-hoz sétálok. A macskák jönnek velem.

Csak az egyik fickó néz a szemembe, neki mondom: —Menjetek közel a bal parthoz! Ott a fűrészmalmok-

nál, a tutajok mellé! Nem válaszol, csak megvakarja borostás állát. Végig-

mér, tekintete egy pillanatra elidőz a vörös folton a zsák-ruhámon.

—Megmentettünk, boszorkány — mondja végül. — Nél-külünk vízbe fúltál volna.. .

A karmolásokat nézem az arcán. Inkább nem mondok semmit, nehogy belelovaljam magam és elrontsam a bosz-szúmat egy hirtelen halálesettel.

— egy darabig, azután elfordul a kormányállás felé, s int a cimborájának, hogy legyen, ahogy akarom. Okos. Én előresétálok a bárka bal felén.

Lassan sodródunk arra, ahol a temérdek idáig úsztatott fát a partra emelik, s bástyányi halmokat építenek belő-

263

lük. Ott torlódnak fel a tutajok, az összeláncolt-kötözött, úszó karavánok. Még bőven akad időm, amíg odaérünk. A véremmel komoly rontás egyszerű kis rúnáját írom a fedélzetre. Nem fognak rám rohanni, gyávák hozzá. Pe-dig lehet, hogy most legyűrnének. De erősnek látszom, és egyedül ez az, ami számít. Az Úrnőhöz fohászkodom, amíg befejezem a jelet, a hasamba durván markol a fájda-lom. Keserűt köpök a végén. Rájuk nézek.

—Lábon fogtok elrothadni mind! A farkatokon kezdő-dik, s a szíveteken végződik majd. — Elégedetten nézem a holtra vált arcokat. Szédülök, de vigyorra húzódik a szám — Orwella áldása legyen a hajótokon, jó emberek!

Még kőhajításnyi a távolság a legközelebbi torlaszig. Kis, ponyvás kalyibák állnak a vezértutajokon, némelyik-ről füst és ételszag keveredik a szélbe. Erősebb, mint a tenger illata, de az is ott van immár mindennek hátteré-ben, gyengén, finoman. Intek a fiúnak, hogy jöjjön köze-lebb. Ahogy gondoltam, nincs megszeppenve. Vörös fol-tot rajzolok a szemére és a szájára.

—Megjelöllek téged az Úrnővel, kicsi testvér - mon-dom neki halkan. — Ügyelj magadra és figyelj az Ő szavá-ra! - Néhány igét is susogok hozzá, hogy teljes legyen a varázs. Nem érti persze, mit csinálok, de nem is baj. Vé-gül odahívom magamhoz az egyik patkányfogó macskát, és megsimítom a fejét. Barna, mint az olvasztott cukor. Még nyávog egy utolsót, azután elszélednek a közelemből. Hallom, hogy az egyik férfi sírdogál. Zene a fülemnek.

Kiugróm a tutajra, mihelyt elég közel kerülünk hozzá, és viszonylag hamar megtalálom az egyensúlyom. Egyik rönkről a másikra lépkedve közelítek a parthoz, azt fi-gyelem, merre van a legtöbb rabszolga, és hol vannak a felügyelőik. Ennél fontosabb már csak az lehet, hogy az obsorvadászokat is észrevegyem idejében. Jadilban tanul-

264

tam az ilyesmit, s ott elég jól el is boldogulnék, de itt Kétrévben még csak egyszer jártam. Megállok és figyel-mesen körülnézek. Szemben három jókora daru emelgeti a kövezett rakpartra a rönkfát. Mellettük kőből épített mó-ló néhány óriási vízikerékkel és a hozzájuk tartozó fűrész-malmokkal. Elég sok az obsor, arra nem érdemes menni; túl sokan vannak, és én túl feltűnő vagyok. Bal kéz fe-lől, ahol nincs felújítva a régi kikötő, iszappal lepett lép-csőkre és bokrokra futnak a tutajok, ott várakoznak. Az az út könnyebbnek tűnik, ráadásul hátrébb lejárás is van a vízhez, ahol végre tisztességgel megmosdhatok, és zsák-ruhámból valami tépést készíthetek magamnak. Megint eszembe jutnak a gyapjúlabdácskák, és elfut a mére^.

Visszafordulok a hajósaimhoz. Már messzebb járnak, és ha jól látom, verekszenek. Igazán remek hír, erőt is merít-hetnék belőle, ehelyett rémület fut végig rajtam, mert az árnyék ismét feláll a fejemben.

Már csak néhány ugrás, fennhangom káromlom a kyr gyermekas$zonyt, s lihegve érek partra egy sűrű bozótos közelében. Feljebb kapaszkodom.

Először a kezem kezd remegni. Ki tudja, miféle dolgo-kat művelhet a kis ribanc odabent, de hirtelen ismét lever a lábamról a rosszullét. A töltés tetején rogyok térdre elő-ször. A túloldalon rönkfából emelt, forgácsszagú labirin-tus, ameddig a szem ellát. Fűrészüzemek, szárítócsarno-kok és Sogron oltalmazó hekkái az oszlopfőkön, hogy ne engedjenek lángokat a környékre.

Egy pillanatra mintha érteném az árnyékot, dühöt, ha-ragot érzek rajta, és azt hiszem, mindezt azért csinálja, hogy megölje azt, aki Orwellát szolgálja, az Úrnőt, aki elsöpörte a kyrek Birodalmát. Kicsinyes bosszú, röhög-nöm kell, de csak nyöszörgésre futja és visszabucskázom a partoldalon.

265

Morrc látom, ahogy oldalba löki Sámlit és rajtam csú-folódnak. Anyámat. Borogatást cserél a homlokomon, mert lázam van. Ushghyket, amint ordítva magyaráz az orkok álnokságáról.

Kiméraszag. Alkonyodik. A folyóban ülök és álmatag, reszkető

mozdulatokkal mosakszom. Körben bokrok, ágaik között kénsárga tányérvirágok. Hideg van.

A vörös hold az égen mintha kiröhögne, úgy vigyo-rog, rőt árnyakkal szórja tele a környéket. Nem szabad el-aludnom. A nőt, aki előttem fekszik a mészporos utcán, nem messze az épülő falaktól, az ostorommal martam ha-lálra. Beráncibálom egy deszkasikátorba. Az utca kihalt, de ennyi eszem még van. Lerángatom róla a ruháit. Kicsit nagyobb nálam, és ibolyakékkel festette a kezét meg az arcát. Kurtizánnak gondolnám. Nem szabad elaludnom.

Egy férfi beszél hozzám, miközben a tenyerében mé-ricskéli a nyakamba akasztott kígyószívet. Hajnali pára mindenütt. Harmatos az arcom, talán elestem. Beszélek hozzá, de nem hallom. Halk, egyhangú ritmus, kopogás talán. Csörgés. A hátamon fekszem, egy szekéren. Kint süt a nap, de idebent homály van és meleg. Körben egy-másba csúsztatott cserépedények. Rizsszalmával bélelték őket, hogy össze ne törjenek. Nem szabad elaludnom.

Gyertyák imbolygó fényei egy halvány mosolyú feke-te szobron.

Elalszom. Kiméraszag.

2 6 6

14.

A két szobor lábához virágokat és egy kevés ételt, köré-jük imbolygó fényű gyertyákat hoztak a suessaclyr rabnői. Alyssya térdelt legelöl hófehér gyászruhájában, valami-vel mögötte Aria gömbölyű árnya kuporgott. Hátrébb, szürke selyemkendőikbe burkolózva az obsornők térde-peltek kicsin és görbén, mint a fecskefészkek, s halkan mormolták az imádságokat, amelyeket Syshja tanított meg nekik.

A kápolnát a sziget nagyasszonyait megillető rejtett helyiségek egyikében rendezték be, lejáratát árnyak és ra-vasz zárak leplezték az avatatlanok elől. A szűk helyen gyertyák édes füstje kavargott, kormuk feloldódott a fél-homályban. Az oltárt és környékét szorgalmas kezek füst-arannyal díszítették, ennek közepére helyezték a két éjsö-tét szobrot. Egy kámzsás, sejtelmes mosolyú nőalakot, aki tőrt tartott a kezében, és egy hajlott hátú, csuklyás férfi arasznyi mását. Ilho-mantari, az Arnyékúrnő késes szol-gálólánya, és Mhyddar, a fekete koldus, Ladyr palotájának saját védelmezője voltak azok.

Morgena rejtező hite a hekkák megérkeztével vetette meg a lábát igazán a szigeten. A női lakrészek minden rabnője titkon hozzá imádkozott, amióta híre ment, hogy úrnőjüknek csodás ajándékokat küldött az istene. Most itt voltak mindannyian, hogy fohászaikkal Alyssyát segítsék, suttogásukkal megtelt a kicsiny rejtekszentély; aki nem fért be ide közülük, a folyosón térdepelt, vagy a titkos re-keszbe levezető lépcsőkre ült.

Nem tudták pontosan, úrnőjük mire készül, de azt mindannyian érezték, vagy legalábbis sejtették, hogy ter-vez valamit, s minden segítségre szüksége lehet. Alyssya

267

a két szobor előtt egyszerre mutatott be áldozatot, a sa-ját vérét keverte borral, s azt adta a szomjazó hekkáknak halk szavakkal. Akik közelebb voltak, hallották, hogy erőt, bátorságot és jó szerencsét kért az istennőtől, békét és nyugalmat az anyjának, balsorsot meg rontást a concitator fiára.

Kemény tekintettel, összeszorított szájjal, magába mé-lyedve hallgatott utána. A nővéreire gondolt és beszélge-tésükre az álomsíkon. Zavaros, meg-megszakadó látomás volt, az orzóvihar delejes felhői időről időre szikrázó ké-pekre, sercegő hangokra szaggatták. De egy ideig ez volt az utolsó lehetőségük, hogy beszéljenek, újra és újra pró-bálkoztak hát, míg Émejly úgy nem ítélte, hogy már túl veszélyes.

Nem találtak ki semmi újat, inkább amolyan kétség-beesett összekapaszkodásféle volt ez, mielőtt különválná-nak. Émelly elmondta, hogy úgy határoztak, végül Syshja indul csak útra a tennegari árnyékkapun a jycair-ral. Ő maga Ladyrban marad, s nem csupán azért, mert immá-ron ő volt a Syenn Ház úrnője és a Chorr-Maras nagyasz-szonya, de Alyssya családjával is ő tárgyalt, és nem akarta a Kháddynek aggodalmát azzal is növelni, hogy a part-ra küldött üzeneteik őt sem találják.

A kyressa mit tehetett mást, rábólintott a döntésükre. Mielőtt végleg vibráló, fehér és fekete formákra sza-

kadtak volna, még egyszer össze tudtak ölelkezni, megsi-mították a másikat, s megfogadták, hogy erős asszonyai lesznek a §yenneknek. Méltók az atyjuk emlékéhez. Azu-tán szertefoszlottak.

- N e aludj el, Alyssya, az orzóban! - hallotta még Émelly sercegéssé torzult hangját. - Ne kerülj az álom-síkra, amíg tart . . .

Azután csak végtelen, fehér, kavargó forgatag.

2 6 8

Gyertyák imbolygó fényei egy halvány mosolyú feke-te szobron.

Alyssya felrezzent. Ilho-mantari nézett rá félig hunyt pi l lákkal a kámzsája alól. A gyermekasszony elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkából, és hosszan, beleegye-zőn sóhajtott. Két kézzel emelte maga elé a késes szol-gálólány szobrát. Hűvös fém simult a tenyerébe. Megcsó-kolta a hekka lábát, és visszahelyezte az oltárra. Azután felkapta Kóbort, amely eddig előtte hevert a szőnyegen, s szó nélkül kivonult a szentélyből. Rabnői félrehúzódtak az útjából.

* * *

A Császár-sziget lassan, kevélyen ringott a viharban. Sötét vízhegyeken süllyedt és emelkedett a komor nagy-urak méltóságával. A vil lámlás alábbhagyott már, csak ólmos ujjú eső és orkánszél tépte-marta a vén kyr óriást. A concitator messzi földekről hozott kedvence vakító fény-nyel világított az árboctorony ormán.

Alyssya úgy érezte, fekete este van már, de tudta, hogy még csak pár órával múlt napközép. A suessadyr külön-leges fogadószalonjában állt, amely az árboctornyon kí-vül helyezkedett el, s akár egy nagy lámpást, roppant lunirív végére illesztették a kyrek annak idején. Kint ló-gott ily módon a viharban, magasan a legfölső fedélzet fölött, hogy Alyssya kalickába zárt madárnak gondolta magát, valahányszor idejött. Csupán mágikus járatokon lehetett megközelíteni, híd vagy más folyosó nem veze-tett ide, kristályablakain kívülről senki nem láthatott be, még a nagytorony külső erkélyeiről sem - odabentről vi-szont pompás kilátás tárult elé minden irányba. Három ajtó nyílt ide a női lakrészek egy-egy pontjáról, varázzsal

269

épített átjárók, melyeken csak az jutott keresztül, akiket a sziget nagyasszonya arra méltónak gondolt.

Ezúttal Mynryr Othebys-on Lydshessylt várta, a Man-tyra ifjú kapitányát.

A kyressa a viharon ámult, lenyűgözte a nyersen tombo-ló erő látványa, s meg kellett állapítsa, hogy ilyen komoly égiháborút talán még nem is látott a Belső-Quirón Csá-szár-szigetén. Ott is volt ilyen kilátója — a rnchyreket ha-sonló tervek és eszmék alapján építették annak idején —, de ehhez fogható látványosság ott sohasem fogadta.

A roppant óriás mágikus védelme jelentősen csökken-tette a vihar erejét a varázsból szőtt paláston belül, de még így is maradt ereje és lendülete bőséggel — ezer ta-pogatózó cseppkézzel ostromolta a fogadószalon ablaka-it. Alyssya azon merengett, míg a tengert bámulta, hogy ő most oda készül kimenni, fel ezekre a vízhegyekre és le a vízvölgyekbe, rá fogja bízni az életét egy ismeretlen ka-pitányra és hajójára, amely a nővérei szerint megbirkózik az orzóviharral.

A rettenet lassan megmutatta magát: a szakadó eső függönyén túl a keleti láthatárt izzó, vibráló narancs és ibolya színekkel festette meg, szikrázott és reszketett, ta-lán külön hangja is volt - bár Alyssya nem hallott sem-mit a varázsablakokon túlról. Már nem érezte magában azt az elszántságot, amit akkor, amikor délelőtt kilépett a hekkák rejtett kápolnájából.

Ebédje maradványai még ott voltak mellette egy kis asztalkán - nem nagyon volt éhes. Bármilyen orkán tom-bolt is azonban odakint, levese nem lötyögött ki a tányér-ból, s a poharába töltött virágbor is csak lassan hintázott üvegkelyhében a szigetóriás mozdulatai szerint. A wechyr biztonságos volt, erős és hatalmas. Nem élt olyan értelem-ben, mint a kyrek egyes épületei, nem gondolkodott és

270

nem volt önálló akarata, de csupán holt anyagnak gondol-ni hiba lett volna. A tengerek része volt, alkalmazkodó és mindent lebíró, roppant monstrum, mely kacagva nézhe-tett szembe akármi szelekkel.

Csak az a hajó hasonlítana rá egy kicsit - gondolta Alys-sya, s azon igyekezett, hogy kezdődő kétségbeesése el ne eméssze a bátorságát.

Zajt hallott maga mögött. Az egyik ajtó sarkig nyílt a fogadószoba falán. Olyan

volt, mintha a vihar szívébe tárulna, s ott lenne valami mód egy bársonnyal és selyemkárpitokkal vont folyosó, mely megszűnt azonnal, hogy az ifjú kapitány bezárta ma-ga mögött. Ott maradt kettesben a kyr kisasszonnyal, kifüggesztve az ítéletidőbe.

-Suessa - hajtotta meg magát az érkező. Kezét kard-ja markolatán nyugtatta, napcserzette arcán várakozó ki-fejezés, hamuszín haját egy mozdulattal rendezte vissza a tarkójára.

- Ó, igen, Mynryr kapitány — biccentett Alyssya, és rá-mosolygott. Zavart látott a kyren, de az megpróbálta ka-tonás fegyelemmel leplezni és kimért mozdulatok mögé rejteni mindezt. Bár alighanem látott már ilyen vihart, most mégis elismerően nézett körül - a három ajtón kí-vül, amelyek eltakarták a kilátást az üvegfalú teremből, mindenütt a förgeteg tombolt.

- Engedje meg suessa, hogy őszinte együtérzésemet fe-jezzem ki az édesanyja halála miatt!

- H á t már mindenki tudja? - kérdezte Alyssya, s vé-gigsimított fehér ruhakölteményén. - Köszönöm, kapi-tány - mondta végül választ sem várva. - A figyelme jól-esik.

Mynryr tanácstalanul nézett egy ideig, mintha éppen ő jött volna zavarba a mondandójától.

t 2 7 1

—Igazán szép kilátóhely, asszonyom. Kicsiny híján pon-tosan át lehet érezni itt, miféle is egy igazi égiháború.

—Magam is így gondolom, kapitány — válaszolt sem-mitmondón a kyressa, míg azon tanakodott, hogyan is fog-jon bele. Mivel nem sok mindent tudott kihámozni Syshja szavaiból, végül úgy döntött, nem kezd bizonytalan kime-netelű kérdezősködésbe, mert idő előtt rajtaveszthet. Igaz, hogy már nem marad itt sokáig — ha az istenek is úgy akarják -, de kerülni akarta a fölösleges bajokat, nehogy azután egy rossz mondat tegyen tönkre mindent.

—Feltételezem, Mynryr kapitány, hogy még emlék-szik . . . a narválokra - vágott bele. Hangja magabiztosan csengett, szája sarkába biztatónak szánt mosolyt biggyesz-tett. Az ifjú kyr lehajtotta a fejét. Amikor ismét Alyssyára nézett, már nem a komor kapitány, de egy, az érzelme-it nehezen palástoló katonatiszt pillantott a gyermekasz-szonyra.

—Hogyan is lehetne másként, asszonyom — hangjában fojtott hév bújkált -, életem legszebb egy hete volt az a hajóút a császár és az ön szolgálatában.

—Magam is így emlékezem — hazudta szemrebbenés nél-kül Alyssya, s lesütötte a tekintetét. Sokkal inkább betola-kodónak érezte magát nővére szerepében, mint bármikor eddig, s egy kicsit meg is ijedt, hogy mindent elronthat. Vagy éppen Mynryr fog gyanút. Ingoványos talajra lépett.

Úgy érezte, ez a közös hajókázás lehetett a kapitány és Syshja legromantikusabb emléke, talán az egyetlen titkos kis boldogságuk. Ahogy a nővérét ismerte, az egész min-den bizonnyal távolságtartó volt, tele elfojtott szenvedély-lyel, tartózkodással és szégyennel.

—A tárgyra térek, kapitány — kezdte Alyssya, s remélte, hogy továbbra is elég határozott a hangja. - Egy szívessé-get szeretnék kérni öntől.

272

-Parancsoljon velem, asszonyom! Nincs hűségesebb szolgája nálam. . .

—Nem kívánok semmi lehetetlent, centarior. Csupán szeretném, ha azt az ezüstmedált, amelyet most is itt lá-tok a nyakában.. . a rendelkezésemre bocsátaná... egy idő-re csupán.

A férfi elkomorult. Alyssya igazán nem értette, mi hely-telent mondhatott, de azt látta, hogy a kapitány nem ezt várta, s rosszul is esett neki. De összeszorította az ajkát és bólintott.

—Nos, ahogy gondolja, suessa — mondta hidegen, és le-emelte a nyakából a tallér nagyságú ezüstmedált. — Ön találta, asszonyom, és természetesen az öné. Azt tesz ve-le, amit csak akar.

O, Syshja, a csuda vinné el, nem mondtad, hogy ez va-lami szerelmi zálog! - gondolta Alyssya bosszúsan, s hir-telen fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, azon kívül, hogy elfogadta a felé nyújtott ékszert. Lassan billegett a kis fémdarab egy vékony ezüstláncon.

—Önnek most úgysem lesz rá szüksége — szólt zavaro-dottan Alyssya, csakhogy mondjon valamit, de érezte, hogy nem ezt kellett volna. A fiatal tengerésztiszt tiszta szeme-ket meresztett rá, mint aki megneszelte a turpisságot.

-M i é r t , önnek talán igen, suessa? Alyssya nem válaszolt, azon gondolkodott, hogyan ne

sértse meg végleg a férfit, mivel is tudná helyreütni aka-ratlan ballépését. Syshja, igazán szólhattál volna előre!

—Ne gondolja, kapitány, hogy ezzel most. . . bármi is megváltozott volna.. . khm. . . érti ugye?

Mynryr csak nagy szemeket meresztett, de nem vála-szolt. Úgy nézett, mint aki azt gondolja, hogy igenis meg-változtak a dolgok. Mint aki nem érti, mit követett el, mi-vel érdemelte ki mindezt.

273

Méltóságteljesen emelkedett és süllyedt velük a rop-pant sziget.

—Természetesen nem úgy gondoltam, centarior, hogy ez most már örök időkre nálam marad.

-Gondolom, mint a jó babarsh, egyszer csak visszaka-pom.. . — A kapitány beharapta a száját, mintha azt is meg-bánta volna, hogy idáig jutott a beszédben.

—Félreért, kapitány - mondta gyorsan a kyressa. — Adok önnek helyette másvalamit, de én. . . én most megretten-tem ettől az orzóvihartól — intett a fogadóterem túlfelén komótosan közelgő narancs és lila vibrálásra.

—Fölöslegesen aggódik, asszonyom — mondta a hamu-szín hajú kyr.

Talán nem volt oly kemény a hangja. Mintha megeny-hült volna egy kicsit — gondolta Alyssya.

—Itt a Császár-szigeten tökéletes biztonságban van. Ám ha úgy gondolja, hogy ez segít, nos... - intett lemondón -, mint mondtam, úgy dönt, ahogy a kedve tartja.

- K é r e m , kapitány - kezdte Alyssya -, fogadja el he-lyette ezt — emelte fel balját, s kiválasztott az ujjairól egy mély tüzű rubinnal ékes gyűrűt. — Az édesanyámtól kap-tam, amikor a tengerre kerültem. Legyen ez a zálogom.

—Miféle zálog? — kérdezte Mynryr, s óvatosan nyúlt a gyűrű felé.

—Arról, hogy visszaadom önnek a medálját nemsokára. Alyssya érezte, hogy kezd egy kicsit belebonyolódni, s

nem akarta végképp elrontani a helyzetet. —Jöjjön közelebb — intett bátorítón —, s csukja le a sze-

mét! —Asszonyom — mondta kötelességtudón a kyr és meg-

tette, amire az úrnő kérte. Egészen közel állt így hozzá, Alyssya érezte a férfi furcsa, ám egyáltalán nem kellemet-len illatát. A centarior lehunyta a szemét.

274 • m.A.q.u.s.

A kyressa egy picit lábujjhegyre állt, két kezét a férfi delfinzekés mellkasára helyezte és hosszan, finoman meg-csókolta - úgy, ahogy csak a férjét eddig. Tenyere alatt érezni vélte, hogy hirtelen majd' kiugrik az ifjú szíve. Ahogy a nagy és bátor katona megremeg.

—Kinyithatja a szemét, centarior — sóhajtotta Alyssya, és kicsit hátralépett. Az ifjú kyr szemében fátyolos zavar bujkált, amikor felpillantott. Mondani akart valamit, de a gyermekasszony leintette. -Köszönöm, kapitány, elme-het — mondta neki, de ezúttal nem egy ifjú csitri, hanem a Császár-sziget nagyasszonya szólt, bár a szíve neki is majd' kidobogott a mellkasából.

—Suessa Syshja... - hajtotta meg magát a tengerész, és sarkon fordult. Kezét kardjának markolatán nyugtatva, határozottan indult a viharos égen úszó egyik ajtó felé. Azután értetlenül állt a kyressa párnaszobájának küszö-bén, s zavartan nézett a sárga fényekkel világló nagy lám-pásokra és a sogronita szentek kígyószemű ikonjaira.

-A másik ajtó lesz az - mondta Alyssya, és ajkába kel-lett harapnia, hogy el ne nevesse magát.

—Elnézését, asszonyom — hebegte Mynryr, és szinte te-tőtől talpig elpirult. Összeszorított szájjal ment a másik kijárathoz, s ezúttal valóban az a folyosó nyílt előtte, ame-lyikről érkezett.

Alyssya végül nem bírta tovább, és széles mosollyal bú-csúztatta az összezavarodott ifjút.

* * *

A concitatormk nem voltak előre kifundált elképzelé-sei vendégei öltözékéről, ezért Alyssya meghagyta magán a gyász színét. Arcára egy kyr palotajáték hősnőjének, a

275

Megsértett Hölgynek a maszkját festtette. Szeme sarká-ból méregzöld spirál indult, s feküdt finoman járomcsont-jára, a könnyeit egy-egy, az álláig futó kék csík jelezte a fehér alapokon.

Szerencsehozó fejékétől semmi pénzért nem szabadult volna, finom kezekkel helyezte fel és utána sokáig néz-te magát az öltöztetőtiikörben. Rabnői hátrébb húzódtak. Pyp sompolygott oda hozzá.

Nem lesz baj, Syshja úrnő? - M i é r t lenne, Pyp? — kérdezett vissza hangosan Alys-

sya. A fehér dreggist vizsgálgatta, végül hószín kövek-ből és óriás igazgyöngyökből fűzött nyakláncát igazítot-ta meg keblein.

Mindenki,.. ideges... —A vihar miatt van, Pyp. Ilyenkor mindenki feszült. -

Még hozzá akarta tenni, hogy a sogroniták különösen, de elharapta a mondatot.

Nem csak a vihar... — a babarsb szemöldökfoltjai tanács-talanul ugrottak magasra. Valamit megérzett. Alyssya le-guggolt mellé és megölelgette.

Semmi baj nem lesz, Pyp - simogatta a szellembeszéd sza-vaival is —, nem kell félned.

—Félni? - szólalt meg csengettyűhangján a kis lény. Mintha csak ezt hallotta volna meg.

Alyssya összeborzolta a rozsdaszín pihebundát. Ugyan Syshját nem kérdezte meg a dologról, de úgy döntött, Pypet magával viszi. Nem hagyja itt egyedül, ki tudja, Arkhatyss mit találna ki dühében. Nem is akart ilyes-mibe belegondolni. De ezt még egyelőre nem mondhat-ta meg neki.

— Figyelj, Pyp! — gyűrögette meg kedveskedve a ba-barsb fülét. — Én most elmegyek, együtt vacsorázom a concitatorral.

276

Pyp nagyon tiszteli a nagyurat - jegyezte meg Pyp. - Helyes. Utána visszajövök ide, várj itt meg! Igen, igen, értem. Csinálunk még valamit? Alyssya sóhajtott. —Tudod mit? — kérdezte. — Játszani fogunk! Az nagyszerű! — rikantotta szellemhangon Pyp. — Es-

ti játék, nagyszerű! Izgatottan csapkodott farkával a szőnyegen. És milyen játék lesz? Alyssya megvonta a vállát. -Ta l án bújócska, te kis gyagya - mosolygott rá —, vagy

inkább majd csak akkor mondom meg. Talán bújócska! Talán más! - A babarsh alig bírt magá-

val, látszott rajta, hogy legszívesebben futkározna egy ki-csit örömében, de Alyssya kedvéért ezúttal fegyelmezte magát.

- Szóval itt maradsz és megvársz! Igen - vigyorgott Pyp, és leült a gyermekasszony egyik

karszéke mellé, mintha már meg is kezdte volna a vára-kozást.

Alyssya csak megcsóválta a fejét és elmosolyodott. -Mind já r t jövök. Syshja úrnő! - Igen — fordult vissza hozzá. Kérd meg a nagyurat, hogy adja vissza Pyppyt! Én tudom,

hol van. - N e m hiszem, hogy egy concitator ilyesmivel foglalkoz-

na, Pyp — csóválta a fejét a kyressa -, de szólok, ha el nem felejtem!

A babarsh elégedetten ült vissza. Alyssya utoljára megnézte magát a tükörben, bátorí-

tólag biccentett egyet, majd intett az egyik rabnőjének, hogy mehetnek, nyissa ki az ajtókat.

277

Halkan vonult keresztül a kyr lépcsőházakon. Arra számított, hogy a tengernagy-őrgróf ebédlője is

hasonló lesz Arkhatysséhez és hajóbelsőt mintáz majd, de nem így esett. Meglepve tapasztalta, hogy a concitator abban a helyiségben teríttetett aznap estére, amit a má-sik szigeten a nagytanácsok lebonyolítására használtak a Kháddyn nagyurak.

Bensőséges, mégis tágas terem volt az árboctorony egyik fölső szintjén, hatalmas üvegablakokkal. Amikor Alyssya megérkezett, a vén kyr a legnagyobb, két em-ber magas örvényablak előtt állt. Lunirgerince egyene-sen tartotta, úgy meredt a spirálba osztott kristálytáb-lákra. A régiek mágiája lehetővé tette, hogy távcsőként használva vizslathassa vele körbe az egész Császár-szi-getet és környékét. Épp az orzóvihar mélyét mutatta. A kyressa zavaró, idegen, önmagukból kifordult formák ibolyaszín kavargását látta, hogy egészen görcsbe rán-dult tőle a gyomra. A többi ablak a közönséges orkánt mutatta odakint.

Az obsorok bezárták mögötte a sárkánykígyós nagy-ajtót.

Az ablakokkal szemben roppant kandalló terpeszke-dett. Óriásira faragott, lángoló kígyókkal ékes szájába könnyedén befért egy ember is. Itt lobogott a Mern'icchek Tüze. Sogron hitével érkezett a Császár-szigetre majd' há-romszázötven esztendővel ezelőtt, még a családháborúk idején, amikor aTűzkobra elég erőt mutatott ahhoz, hogy néhány tengeri nagyurat meggyőzzön: őhozzá érdemes ezentúl fohászkodni. Ő volt a láng, amely annak idején kipurgálta a világról Orwellát, az ő fényénél kezdték ösz-szegyűjteni a háborúban szerteszórt ókyr tudás maradvá-nyait. Ő volt az, aki lávával és égő kövekkel büntette azt a belső-tengeri concitatort, aki elbizakodottságában úgy hit-

278 • m . A . q . u . s .

te, ő a Quitón királya, és senki nem áll már fölötte. Ot tengeri család döntött akkor úgy, hogy Császár-szigetre hívja a tűzvilágok urát.

Ennek a szent szerződésnek a pecsétje lobogott-verde-sett a kandallóban. Lángszellem volt a kobra létsíkjáról, ő gyújtott tüzet a sziget gyomrában, amikor készen állt ne-ki a szentély, és itt lakott azóta velük. Hatalmasan, erősen táncolt a tűztérben - éppen a vacsora előtti ételáldozatot falta mohón, amit hajlongó, parázsszínre festett obsorok adtak neki. Csak akkor formált magának arcot és nézett fel egy pillanatra, amikor Alyssya közelebb ért.

Büszke állt mellettük, a komor ötödkori vért, nem nél-küli, méregzöld arcán közönyösen villogtak a fények.

A kandalló elé kiskertnyi szőnyeget terítettek, ennek közepére állították az asztalt. Nem nagy báli bútort, csak egy kisebb, kör alakút. A fekete damasztabroszra ezúttal három terítéket raktak. Acélkék és vasszürke virágokból kötött dísz feküdt középen. Magasba emelt parázstartók világították be a termet.

Ami leginkább lenyűgözte Alyssyát, az a kandalló mö-götti fal egész hosszán végigvonuló mozgófestmény volt. Csupán egy pillantást kellett rá vetnie, hogy azonnal tud-ja: ugyanaz a művész alkotta, aki az Arkhatyssról készült, jegyajándékba küldött képet is.

Finom és határozott vonalakkal megfestett, nagysza-bású mű volt, álomszerűén elolvadó és mégis rendkívül részletes. Egy tengeri ütközetet mesélt el, óriás, lomha karakkákkal , taszítóan torz, fekete és idegen vízi alkal-matosságokkal, lobogó vitorlákkal és zászlókkal, lángoló tengerrel és szélverte hullámokkal. Az egész közepén a megsebzett Császár-sziget magasodott, középső fedélze-teiről zsíros, fekete füst gomolygott elő. Hatalmas vitor-lások kerengtek körülötte, akár az apróhalak. Lélegzet-

279

elállító volt. Minden lassan mozgott és kavargott, ólmos sebességgel, akárha sűrű mézbe ragadt volna.

Darabos, kongó égzengés görgött végig fölöttük, hosz-szan, meg-megbicsaklón.

Komótosan emelkedett-süllyedt alattuk az ősi kyr szi-get.

A fal mellé állított szobrok egyike megmozdult és mély-re ereszkedve köszöntötte Alyssyát. Sóskedvű a nagymes-tere volt annak, hogy miként tűnjön jelentéktelennek.

- Concitator... atyám — hajolt meg az illem szerint a ky-ressa a nagyúr felé, majd köszöntötte a csatavértet is.

- H á t megjöttél, lányom — fordult felé a tengernagy —, az istenek hoztak. Foglalj helyet! - Bosszúsan elfintorodott. - Sajnálom, hogy ma a Megsértett Hölgy a vendégem és nem a Szikralány.

—Remélem, megbocsájtja! — mondta Alyssya, miköz-ben leült. Háttal az örvényablaknak, hogy ne is kelljen látnia. Kedvére ámulhatott a mozgófestményen, bár a fe-jében egy odakint rá várakozó hajó képe lebegett.

- E z nem is lehet kérdés - mondta az agg. - Ráadás-képp még igaz is a festésed... — tette hozzá némi gon-dolkodás után. Lassú léptekkel indult vissza az örvényab-laktól. A páncél aggodalmasan figyelte. A dreggise alatti lunirmerevítők jól tartották a nagyurat — vagy valóban ő volt olyan erős, mint amilyennek mutatni szerette volna magát; tétovázás, megingás nélkül közelített. Ahogy távo-labb került a spirálokra osztott kristálytábláktól, azokban elhalványodott az orzóvihar szíve, s mire leült az asztalhoz és a rabszolgái karszéket segítettek alá, már csak ugyan-azt mutatta, mint a közönséges ablakok: az orkán leg-mélyéről közelítő ibolya és narancs reszketést a távolban.

Büszke kicsivel a nagyúr mögött állt meg végül. Kezét összekulcsolta a háta mögött.

280

Alyssya azon gondolkodott, vajon hány ilyen vacso-rát nézett már végig a csatavért, kyr nagyurak mögött, fegyverrel az oldalán. Más és más családfőkkel, olyanok-kal, akik tisztelték ugyan a Tűzkobrát, de akkoriban még más isteneket szolgáltak. Azok az istenek aztán meghaltak Kyriával, és magukra hagyták a Mern'iccheket. De nem Büszke.

Arkhatyss később érkezett, nem kért elnézést a késé-sért és a Megsértett Hölgy maszkját is figyelmen kívül hagyta - ha felismerte egyáltalán, tette hozzá gondolat-ban Alyssya. Nagy lendülettel ült le az egyetlen szaba-don maradt helyre, s első dolga volt, hogy az asztal alatt jól sípcsonton rúgja Alyssyát az orkabőr csizmával, hogy ő a fájdalomtól és a meglepetéstől feljajdult.

Arkhatyss meglepetést mímelve húzta föl a szemöldö-két, és még az asztal alá is bepislogott.

—O, elnézést, asszonyom, azt hittem, a babarsh az! — mondta keserű mosollyal. Vörös és fekete arcfestést viselt, ügyes flastrpmokat, amelyek eltakarták az arcára vágott sebet.

Alyssya nem hitte el, hogy ilyesmi előfordulhat ennél az asztalnál, csak döbbenten ült.

—Fiam, kérlek, viselkedj! - nézett rá az öreg kyr meg-rovón. Arkhatyss felemelte kezeit.

— Esküszöm, apám, hogy véletlen volt. Khalys Khalys-on Mern'icch csak lemondón megcsó-

válta a fejét. - N e esküdözz fölöslegesen, Arkhatyss! Alyssya majdnem megkérdezte, hogy miért nem muto-

gatja a sebét, miként a bálokban szokás, azután végül úgy döntött, nem feszíti tovább a húrt. Sógora ezúttal nem őr-jöngött, s olyankor néha még elviselhetően is tudott visel-kedni. A concitator mellett a gyermekasszony biztonság-

281

ban érezte magát, még Arkhatyss sem zavarta. Mintha a vénség puszta jelenléte is megoldás lenne mindenre.

-A szakácsaink Sóskedvű szerint ma igazán kitettek magukért — mosolygott a vénség Alyssyára. — Kezdjétek! — intett a fal mellett álló kopasz alaknak. A déli földekről érkezett udvaronc meghajolt, vörös dreggise sóhajtva kö-vette a mozdulatát. Hármat tapsolt, s feltárultak a nagy ajtószárnyak.

Ujabb mennymorgás robajlott végig a sziget fölött. —Pelikánnyelv-pástétom kagylószósszal és algakenyér-

falatkákkal - mondta Sóskedvű, mire rabszolgák sürgő sora bukkant fel, hogy mindenben a kyrek kedvére tegye-nek. Ezüsttálakat, porcelántányérkákat hoztak, hogy gaz-dáik semmiben ne szenvedhessenek hiányt.

A kyressa úgy döntött, nem vesz tudomást Arkhatyss gyűlölködő pillantásairól, piszkálódó megjegyzéseiről, bár bizonyos volt abban, hogy az öreg concitator jelenléte nélkül sógora minden bizonnyal elborzasztaná és megré-mítené. A férfi időről időre a gyermekasszonyt kereste te-kintetével, hogy mutassa, nem felejtett el semmit, szemé-vel nyársalni lehetett volna.

—Velővel, tojással és delfingombóccal töltött tintahal borssal, lestyánnal, köménnyel, mézben és borban — szólt Sóskedvű.

Hogy megpróbált nem tudomást venni Arkhatyssról, a kyressa pillantása egyre gyakrabban kalandozott a hatal-mas mozgófestményen, lenyűgözve bámulta az aprólékos módon kidolgozott szereplőket, a habfoltos tengert a ron-csok uszadékfájával, a lobogó kék lángokat, a gonosz feke-te füstöt, amely a sebesült Császár-szigetet mérgezte. Még azt a másik hajót is feledte egészen.

—Emessir - szólalt meg végül, s evőeszközeit a tányér-jára helyezte —, régóta gondolkodom már ezen a festmé-

282

nyen. Mintha láttam volna a mester művét máshol is. Le-het tudnom, ki készítette?

—Nos — nézett rá a tengernagy, s maga is a hatalmas tabló felé fordult egy kicsit. - Nem mai darab, az bizonyos.

- E z t se tudja, asszonyom? - nézett fel Arkhatyss a tá-nyérjából, de apja pillantására elhallgatott.

- E z az ütközet a Birodalom idején zajlott, amikor a Voltak kikeltek tengermélyi városaikból, s a kyrek ellen rontottak. Az ott a távol-nyugati wechyr az ostrom... har-madik napján? — kérdőn nézett a harci vértre.

Büszke maga is a fal felé fordult. Halkan, finoman csengett a teste a mozdulattól. Kifejezéstelen arcú sisak-maszkja csöndben vizsgálta a mozgófestményt.

- I g e n — mondta végül. - A harmadik nap végén. A vén kyr elégedett szusszanással fordult vissza Alys-

syához. —Ahogy mondom. Büszke és a Mern'icch Ház ott volt

annak idején. A myryss mindezt maga látta, s pont olyan a képen, mint annak idején.

—Büszke? — kérdezte tétován Alyssya. Lassan kezdte megérteni. - Ezt ön festette, myryss,?

Az ókyr csatavért megvonta a vállvasait, mintha sem-miségről lenne szó.

—Bizony, hogy ő - dőlt előre a vén kyr, szemében iga-zán büszke fények villantak. — Párja nincs az olyan mű-vésznek, aki ezeréveken keresztül csiszolhatja a tehetsé-gét. Igazi megtiszteltetés, hogy láthatjuk, nem igaz?

-Lenne rajta javítgatnivaló, de hagyjuk - mormogott a méregzöld alak. — A mozgófestmények jellegükből adó-dóan kevésbé közelíthetik a tökéletes ábrázolást, s van bennük valami a folyamatos befejezetlenség érzetéből, ami zavaró. De mindig akad egy olyan pil lanatuk, amely a legkevésbé nyugtalanító, s akkor kénytelen vagy elfo-

283

gadni, hogy elkészült, hogy sikerült nagyjából megfogni a valóság egy ideáját, máskülönben megőrjít. - Az egye-nes orr és az alig-mosoly tűnődőnek mutatta a lunirarcot.

—Szerintem tökéletes - bókolt Alyssya. -Köszönöm, suessa — mondta a zengő fémhang. —Megjárja kétségtelenül. — Arkhatyss érdeklődve pisz-

kálta tányérján szétteregetett töltött kalmárt. A gyermek-asszony csak sóhajtott.

—Igazán érzelmes csatavért a miénk — folytatta a con-cissyr —, néha azt hinném, valóban él.

-Lega lábbis létezem - szólalt meg a vértezet, és Alys-sya mintha nevetést hallott volna a hangjában. - Bármit is jelentsen ez. . .

—Engedjen meg még egy kérdést, myryss — nézett rá a kyressa. - Régóta fest?

—Néhány ezer esztendeje valóban, ahogy Khalys is mondta. — Büszke felfodrozta és újrasimította testének lu-nirdarabjait.

Alyssya halványan elmosolyodott. Még senkit nem hallott, aki ilyen fesztelenül beszélt volna egy birodalmi concitatorról.

- É s miért fogott bele? A csatavért felhagyott a mozgófestmény bámulásával,

és a gyermekasszonyra nézett. -Unatkoztam, suessa. —Főtt zsibbasztórája mentával és szurokfűvel, mézzel,

aszúborral és mazsolával — mondta Sóskedvű. — Páncéljá-ban sült languszta koriandermártással.

Alyssya megtörölte a száját egy kendővel, s a virágbo-ros kehelyért nyúlt. Óvatosan hintázott benne a nedű, ahogy le s föl mozgott a sziget.

—Myryss, kérem - szólalt meg -, maga az egyetlen közü-lünk, aki láthatta. Meséljen valamit Kyriáról. Milyen volt?

284 .

A csatavért elfordította a tekintetét, és az ablakokon túlra meredt.

—Leginkább az jut eszembe, hogy soha nem becsültük meg eléggé, amikor még volt nekünk.

—Hogy jobb-e? - mélázott a csatavért, s elgondolkodva emelgette meg egymás után vértezetének lemezeit, akár-ha az ujjaival malmozna. - Más volt legalábbis. Igen, bi-zonyos szempontból kétségkívül jobb világ járt akkoriban, de higgye el nekem, suessa, akkor is akadtak, akik foly-ton csak panaszkodtak, s valamiért azt gondolták, a ré-gebben élőknek könnyebb dolguk volt. Dicsőségesebb.

A vén kyr felvonta a szemöldökét és kuncogott. —Akkor is megvoltak a magunk küzdelmei, s akkor is

meghalt mindegyik kyr — mondta a vértezet. — Egyik a másik után.

Hosszú csönd hullott közéjük, csak a vihar ordított oda-kint - megszelídített morgás szűrődött be csupán hoz-zájuk.

— Mondom, hogy érzelgős ez a mi csatavértünk — mond-ta Arkhatyss, miközben a szószt törölte le a kezéről. — Ta-lán még szerelmes is voltál, Büszke?

- H m — mordult a méregzöld alak. — Ezer szerelmet láttam, kisebb és nagyobb őrületeket. - Lassan táncoltak a vért felszínén a kandalló visszfényei. — Meglepően ke-vés dologban különböztek egymástól. Főleg a végük. Soha nem éreztem sem kedvet, sem hajlandóságot rá. Megle-het, ilyesmit nem kovácsoltak belém. Néha azt kell mon-danom, az istenek kegye lehet ez.

Lassan hintázott a sarkán, játszott a nagy sziget ólmos mozgásán.

— De láttam szerelmes myryssehet, ha erre vagy kíván-csi, olyat is, amelyik századokon át kínlódott az emlékei-

285

vei, míg valahol el nem pusztíttatta magát egy csatában. Még az igen jó hírű Kyria idejében is.

Felerősödött az égzengés. -A legtöbbje az első gazdájába volt szerelmes, amiben

végül is nincs semmi meglepő. - Büszke széttárta a kezét. — Belénk az első ősatyák egy-egy lélekdarabját kovácsol-ták, és hidd el, rettentőn hiányzik nekem is az a másik, a halott felem. Igazán és megváltoztathatatlanul. Ugyan a szerelem is egyfajta égető hiány, de az legalább elmúlik, így vagy úgy.

Az ifjú kyr elégedetten hümmögött. —És te, Arkhatyss — kérdezett vissza a vért —, te voltál

már szerelmes? A concissyr minden kedvesség nélkül elvigyorodott, s

csak akkor ugrott meg az arca, amikor a friss seb fájdal-ma belemart.

—O, én még most is az vagyok — mondta, és Alyssyát kereste a pillantásával. — Kegyed talán nem az, suessa?

A kyressa nem válaszolt. A tengernagy elégedetlen, halk hangja törte meg a csendet.

- T e aztán értesz a nők nyelvén, Arkhatyss. —Miért, apám, én. . . —Inkább hallgass, fiam! —Sült skorpióhal bordamaggyökérrel, datolyával, ecet-

tel és olajjal - mondta Sóskedvű. — Főtt virághagymák fe-nyőmaggal és borsmustár levével.

- V a l a m i baj van, kedvesem? — hajolt Alyssya felé a vén kyr, mintha megérezte volna, hogy a Megsértett Hölgy elsápadt a méregzöld spirálfestések alatt. A gyermekasz-szony csak a fejével jelzett, hogy semmi nincsen.

—Soha nem fogod megtudni tőle, apám - mutogatott villájával Alyssyára Arkhatyss. - Néha ugyan megszólal, de jobbára semmitmondó az is.

2 8 6 •

-A nők csodálatos teremtések, fiam. Ők a mi világunk fenntartói és kerékkötői egyaránt, jobb, ha megadod ne-kik a kellő tiszteletet - dőlt hátra a vén kyr -, és a nyu-galmat is alkalomadtán.

—De az álnokság és az ostoba makacsság. . . A concitator lehunyta a szemét. - N e most, f i am . . . Arkhatyss összeszorított szájjal nézett rá, azután Alys-

sya felé vágott a pillantása. O inkább a tányérjába feledke-zett és meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. A fest-mény szép volt ugyan, és Büszke emlékei lebilincselőek, de a marakodó Mern'icch-kyrek elborzasztották, így leg-szívesebben felpattant volna, szólni a jádeszemű férfinak, hogy induljanak. „Minden elvesztegetett órával nehezebb lesz" - valami ilyesmit mondott a sycarr, s most újfent ez járt a fejében.

-Va ló igaz, hogy akadnak dolgaik, melyekkel egyköny-nyen elbolondítanak vagy megőrjítenek, de mindez elvi-selhető, s a Házak Rendjébe illeszthető, és ez a stabilitás mindent megér.

Arkhatyss gyanakodva nézett az apjára. - E z most valami erkölcsi prédikáció lesz, apám? —Nem annak szántam, de csinálhatjuk úgy is — mond-

ta halk hangján a tengernagy-őrgróf. - N e m ragaszkodom hozzá - intett villájával Arkha-

tyss, majd újabb darab virághagymát préselt szét az evő-eszközével, s megforgatta a darabkát egy mártásos csé-szében.

—Megértem, hogy akadnak dolgaitok, fiam, amelyek rendezésre várnak, de a módszereid...

- A z én módszereim? - hördült fel a fiatal kyr. - Syshja vágta le majdnem a fejem ma reggel, ha nem emlékez-nél pontosan!

287

A concitator intett, hogy nem kíváncsi rá. Arkhatyss megbántottan szuszogott, s Alyssyát kereste a szeme sar-kából.

-El ismerem, hogy szegény anyádat gyakran fenyeget-tem azzal, hogy ha valami ostobaságában tovább maka-csolja magát, eltüntetem a tükreit, mert attól, hogy nem nézheti meg magát lépésenként, mindennél jobban ret-tegett.

Arkhatyss ajka féloldalas farkasmosolyra húzódott. —Remek tréfa, apám. —Nem, egyáltalán nem az, fiam, legfőképp nem úgy,

ahogy ezt te tetted! Egy cukrozott gyümölcsért nyúlt. —És amióta nincs Ethelle, százszor is megbántam már,

hogy akár csak egyszer ilyesmit mondtam neki. — Ráha-rapott a kandírozott narancsra. - Mert így mennek ezek a dolgok. - Elégedetten cuppogott az ízeken. - Nem va-gyok rád túl büszke, fiam.

—Bodza és rózsafelfújt — mondta Sóskedvű. — Tojás-krém és mézes datolya.

- H m . Igen? És aztán miért? — kérdezte felháborod-va Arkhatyss. - Azért, mert eltörtem azt a nyavalyás ba-batükröt?

Alyssya félve nézett fel. Sógora mogorván bámulta az apját. A vén kyr arcán semmiféle érzelem nem látszott.

— Azért, mert így két olyan járatot szüntettél meg egy csapásra, melyek a szövetségeseink területére vezettek.

- í g y biztonságosabb... —Aranybullás családi concordiákbun rögzítettük annak

idején azoknak a gyenge Kapuknak a felvigyázását, te os-toba!

A concitator kiabálni nem tudott, de késként vágott minden halk szava.

2 8 8 • m.A.Ci .U.S.

—Ne nevezz ostobának, apám! — vékony vicsor bújt elő Arkhatyss ajkai mögül. - Főleg ne a feleségem előtt!

A vén kyr intett Sóskedvűnek, hogy minden obsor hagyja el a termet. Megvárta, míg a kiszolgálóik elrendez-nek mindent az asztalokon, leteszik a vékony ezüst boros-kancsókat, melyekkel eddig a kyrek mögött várakoztak, meghajolnak és kihátrálnak a nagy sárkánykígyós ajtón.

Utolsónak Sóskedvű maradt. Mélyre hajtotta magát, és elégedett mosollyal zárta be a faragott szárnyakat maga után. Alyssyának olyan érzése volt, hogy a rabszolga pon-tosan tudja, mi fog következni. Magukra hagyta a kyreket.

—Egy okot mondj, miért ne nevezzelek ostobának, fiam! —Az örökösöd vagyok. —Sajnos a kettő között nincs semmi összefüggés — ráz-

ta meg a fejét a vén kyr. —Egy tükör. . . —Nem csak a tükör, Arkhatyss - mondta a tengernagy.

— Nyilvánosan megszégyenítetted a flotta egyik tisztjét, és kiverted a féj szemét is.

Krak, krak, krak. —Ez akkor is megbocsáthatatlan, ha nem Kherarr on-

Khattassyr az a tiszt — nézett vádlón a fiára a concitator. —Mert az a szerencsétlen összetörte a hajómat! Muszáj

ezt most? —Igen, mert szoros összefüggésben van mindazzal,

amit tenni akarok. Arkhatyss kevélyen szusszantott, s a tányérja mellé dob-

ta összemaszatolt kéztörlőjét. —És mit akarsz tenni, apám? — kérdezte. — Megkor-

bácsolni a főfedélzeten? Talán személyesen, hogy lássák, még mindig tudsz járni, ha akarsz?

—Fiatalúr! - csattant Büszke fémhangja, hogy Alyssya összerezzent. — Túl sokat engedsz meg magadnak!

289

Csengő hangon rezegtek fel a csatavért méregzöld lu-nirlemezei, felborzolódtak s olyan hangon zengtek, mi-ként egy óriási kabóca dalolna.

Krak, krak, krak. - N e m , semmi ilyesmit nem akarok, bár kétségkívül

sokan látnák szívesen — legyintett a tengernagy. — De a szemem sem hunyhatom le tovább.

Arkhatyss dacosan nézte, állkapcsán megfeszültek az izmok.

- Ú g y döntöttem, hogy amint lehet, elfoglalod az új ál-lomáshelyedet.

- M i f é l e új állomáshelyet? — mordult gyanakvón a con-cissyr.

Fehér szikrák szivárogtak be a terembe, sercegve végig-szaladtak az ablakok körvonalain, fényes íveket, formákat nyaltak körül, majd sziporkázva elenyésztek. Senki nem figyelt fel rájuk.

- Kimész az anvari tengerbirtokra. Arkhatyssnak tátva maradt a szája egy pillanatra. - D e h o g y megyek az anvarira! — mondta aztán fejcsó-

válva. - Nem a véleményedre voltam kíváncsi - jegyezte meg

a tengernagy —, azt akár papírra is írhattam volna előre. A Tűz, akárha megérezte volna a kyrek feszültségét,

megrázta magát, s fényes lángszínekkel szórta körbe a ter-met egy pillanatra. Felegyenesedett kandalló-szentélyé-ben, úgy táncolt.

- Nem - morgott Arkhatyss. - Az nem lehet. Az a leg-végső víz. Azon túl már csak legendák vannak. . .

- A csillagok szerint mindenkinek így lesz a legjobb, fiam.

- O, persze, a csil lagok.. . — csikorogta a concissyr. Azu-tán hosszan hallgatott.

290

Krak, krak, krak. - E z azt jelenti.. . - szólalt meg azután meglepően hig-

gadt hangon —, hogy nem engem választasz, nem igaz? - E z egyelőre csak azt jelenti, hogy az anvarin van rád

szüksége az országnak - felelte az apja. - A z én értelmezésemben mindez arról szól, hogy

Sallamyndet veszed magad mellé. A vén kyr állta a fia pillantását. —Nem mondtam semmi ilyesmit. - A z a tutyimutyi lesz a c onc i ta to r , nem igaz? Ezt tervel-

tétek ki, ugye? - nézett vádlón a csatavértre. — Az a tutyimutyi jelenleg is kint van az orzóviharban,

fiatalúr — szólalt meg Büszke. Villámok csillogtak az ar-cán. — Bajba került odakint egy császári legátus karakkája. Őt keresi..

Arkhatyss nagyot csapott az asztalra, hogy szerteszét repültek a mártások, és kirúgta maga mögül a széket. Alyssya hátrahőkölt, a csatavért a concitator mellé lépett. A vén kyr intett, hogy nincs rá szüksége. Nem szólt, csak nézte a fia szemét.

—Ezért? - intett körbe fojtott hangon Arkhatyss. — Ezért küldesz el? Egy tükör meg egy kivert szem miatt?

- N e m , nem emiatt csak. . . Egy darabig csak a fogcsikorgatás hallatszott. —Hogy tehetted ezt. . . hogy tehetted, hogy pont őelőt-

te . . . — intett Alyssya felé. Arcfestése és a flastromok ed-dig bírták - sebéből lassú vérpatak szivárgott az álla felé.

—Azért mondtam előtte, hogy tudjon róla. Nem szere-tem ismételni magam.

—Vagy ő is jön énvelem, mint hű feleség? - nevetett idegesen Arkhatyss, és Alyssya beleborzongott a lehető-ségbe, hogy egy tébolyodottal hajózzon egy életen át a világvége tengerein. — Mit keresne Syshja egy hajón? - pró-

291

bált kétségbeesetten előrángatni valamiféle ellenérveket - Sosem lesz olyan, mint anyám volt! Bárhogy is ajnáro-zod. . .

A concitator tűnődőn nézte a fiát, még az ajkát is elbigy-gyesztette.

— Igazad van, fiam. Sohasem lesz olyan, mint ő volt. Legyen, ahogy akarod. — Ujabb kandírozott narancsért nyúlt. — Akkor itt marad velem.

Alyssyán hideg verejték csorgott, míg hal lgatta, hogy a két kyr a sorsáról vitatkozik. Az öreg concitator ezút-tal nem tűnt sem kedvesnek, sem előzékenynek. A szeme szikrákat szórt, s a kyressa egy pil lanatra tisztán látta ma-ga előtt azokból az időkből, amikor még bármivel szem-beszállt volna.

Krak, krak, krak. - R e n d b e n , apám, megértettem - mordult végül Ark-

hatyss, s megigazította a fegyverövét. - Legyen, ahogy akarod. - Letörölte a vért az arcáról, s elmaszatolta a gon-dos festést is. Biccentett, és kemény léptekkel indult a sárkánykígyós ajtó felé. Azután megtorpant, visszafor-dult, s vádlón kiáltott az apjának. — Azt mondtad, ve-gyek feleségül valakit az ellenségtől, mert az hata lmat és erős szövetséget jelent majd, és én rábólintottam. Alig néhány évvel azután, hogy békére kényszerítettek, és fö-lénk rakták a császárukat. Tettem, amit mondtál, apám. Azt mondtad, ne foglalkozzak vágyá lmokkal , mert a va-lóság sötét, és hoztál nekem egy sápatag morgenitát, én pedig tű r tem. . .

Tekintete majd' felnyársalta Alyssyát, ujja vádlón mu-tatott rá.

A Tűz nagy lánggal morgott mel let tük. Az Arnyék-úrnő nevének említésére még fényes szemeit is felvil lan-totta.

2 9 2

-Feleségül vettem, mert azt mondtad, egy erős vérű nagyboszorkány lánya, és fiúkat fog szülni a Háznak, de még a nyirkos ágyába is alig akar engedni . . . eh. . . ezért szenvedtem ennyit, ezért tűrtem, hogy most. . . hogy min-dent elvegyél!

Egy kisebb szoborba akart még belerúgni, miközben kiviharzott a teremből, de elvétette. A sárkánykígyós ajtó mintha megérezte volna, hogy közelít, szélesre tárta ma-gát előtte, s be is csukódott, ahogy Arkhatyss szitkozódva eldübörgött a folyosón.

- N a g y o n sok mindent megengedsz a gyerekeidnek, Khalys — mondta a csatavért.

- I g en , már ezt is mondtad, Büszke - felelelte kedvet-len hangon a concitator -, egyszer érjem meg, hogy vala-mi újdonsággal szolgálsz. - Alyssyához fordult. - Elnézé-sed kérem, lányom, ezért a perpatvarért! Sajnálom, hogy így alakult.

A gyermekasszony már képtelen volt azt a kedves öreg urat látni benne, aki mindenféle finomsággal kényeztet-te a kilátóban, szép szavakkal fogadta, és kikacagta, ha megijedt egy villámtól.

- N e m tesz semmit, emessir — mondta, és úgy érezte, hogy mentegetőzik, mintha éppen őmiatta lett volna ez a nagy felfordulás.

Sercegő, szikrázó gömb jelent meg a terem közepén. Felvillant és kisápasztotta körben a mindenséget. Fehér táblákra, fekete vonalakra szakadt a világ egy pillanat alatt, majd sziporkázva szertefoszlott, s lassan visszatértek a színek. Furcsa, égett szag maradt utána, de tűznek nem sok köze volt ehhez.

- No, itt is van - dörmögte a méregzöld vért. - N e m azt. . . nem azt mondták, hogy a Császár-sziget

megvéd az orzóvihartól? - kérdezte Alyssya.

293

— Meg is véd - mondta Büszke. — Ez csak afféle szivár-gás. Ártalmatlan.

Az ablakok hosszán ibolya- és vérszínben rángatózott a láthatár.

A concitator a kyressa felé fordult és megpaskolta a ke-zét.

— Menj csak, lányom, ha úgy gondolod. Nem kell itt üldögélned két vénséggel egy elrontott vacsora romjainál.

Alyssya másra sem várt. Tisztességgel megköszönt min-den kedvességet és vendéglátást, majd összezavarodva tá-vozott.

* * *

Bár a jádeszemű férfi azt mondta, siessen mihamarabb, Alyssya még fürdőt vett, és eltüntette a Megsértett Höl-gyet az arcáról. Aria óvatosan dörgölte végig a legfinomabb szivacsokkal, míg a delfinforma kádban ült, és megpró-bálta újra összerendezni gondolatait, mert bizony néhány pillanat alatt alaposan felkavarodott minden. Hiába pró-bálta az obsara mindenféle kérdésekkel zaklatni, hogy árulná el, mivégre kell neki a kis úticsomagja, elhallgattat-ta egy mozdulattal, s csak a saját gondolataival törődött.

A sycarr a párnaszobában várta. - Indu lnunk kell, suessa - hajolt meg az árnyékok pe-

remén. Aria kis híján felsikoltott, Pyp morogni kezdett a félelemtől.

—Elhallgass! — kiáltott rá Alyssya, hogy maga is meg-ijedt, milyen ideges. A babarsh behúzta a farkát.

—Indulnunk kell — ismételte meg a vasderes hajú or-gyilkos.

—Talán mégsem - állt meg előtte a gyermekasszony azzal a mondandóval, amin a kádban töprengett. — A con-

2 9 4

citator elküldte a szigetről Arkhatysst, és én itt maradha-tok biztonságban, mert a nagyúr felügyelne rám. Nem kellene... kimenni az orzóviharba...

A sycarr arca egy pillanatra elkomorult. Pislogott egyet. —Ahogy gondolja, suessa. Tompa égzengés morgott odakint, egyre nagyobb víz-

hegyek mozdították meg a Császár-szigetet. Az eső nem cseppekben, de patakokban folyt az ablaktáblákon.

- D e azért engedelmével emlékeztetném néhány do-logra. Meghallgatja, azután dönt, hogy miként cselekszik, rendben? - kérdezte a jádeszemű férfi.

Alyssya soha nem döntött még komolyabb kérdések-ben, mint hogy melyik ruháját vegye fel és milyen legyen az illata aznap délután, ezért egy kicsit megrettentette ez a lehetőség, de kénytelen-kelletlen bólintott. Azok a für-dővízben szőtt gondolatok már nem tűntek olyan biztos lábakon állóknak.

- Odakint, a wecbyrtől nem messze egy karakka vár ön-re, suessa, a szélányékban. A kapitánya elég ügyes ahhoz, hogy ne törje szét a hajóját, de nem várhat órákig. Emel-lett a §yennek kedvéért kockáztatja az életét és becsületét, mert lekötelezettje önöknek.

Alyssya leült az egyik párnaágyra. -Természetesen maradhat itt, én is védelmezni fogom,

de előfordulhat, hogy mindeközben lelepleződöm. Az, hogy harmincévnyi rejtezés után veszítünk egy árnyékos helyet, még csak hagyján, de mivel jelenleg császári tiltást mondtak az orgyilkosok mozgására, könnyű lenne bevá-dolni a Házat és a Kyssak klánt.

- E z most mindenképpen kiderül amúgy is, nem? — né-zett fel a jádeszemű férfira.

—Nem feltétlenül, suessa. Esetleg gyanút foghatnak, de jó rejtekeim vannak. A legtöbbjéről a sziget sem tud. Ha

295

pedig suessa Syshja egyszer mégis visszatérne, itt lehetnék vele.

—Szóval nem is jönne velem, sycarfí — Alyssya elhúzta a száját. — Remek hír. Tartogat még valamit, ami amellett szól, hogy ne egy párnaszobában várjam ki a vihar végét, s kezdjek diplomáciai tárgyalásokba azután?

—Pontosan a politika, asszonyom. Sajnos a concissyr va-lóban veszélyes lehet önre, és ez a veszély az újabb esemé-nyek következtében csak fokozódott. Bármiféle sajnálatos baleset is érné önt, az egyben a Khaddyn Házat is érinte-né, s onnantól kezdve nem biztos, hogy a kezünkben tud-nánk tartani az eseményeket.

- D e hiszen ön is itt lenne velem, sycarr- szólt Alyssya. —Egy orzóvihar közepén lennénk együtt, asszonyom,

egy ellenséges Császár-szigeten. Nem ígérhetem, hogy meg tudom védeni. Kétségkívül méltó halál lenne, de saj-nos fölösleges is.

—Értem — bólintott a kyressa. —Ezenkívül, ha változtatni akar, már nem tudjuk ér-

tesíteni a nővéreit, suessa. Minden halad az önök terve sze-rint. Syshja asszony Tennegarba tart, hogy ott találkozza-nak. Harminc ponton nyitottam meg a sziget védelmét anélkül, hogy észrevette volna. Csak bólintson, hogy in-dulhatunk és egy fertályórán belül minden nyitva áll a legalsó zsilipekig.

Alyssya nem is akarta hallani igazán, merre kellene menekülni. Pypet nézte, ahogy a kis állat értetlenül bá-mul csak. Aria furcsállkodva, megigézve figyelte a sycarrt. Mintha azon gondolkodna, hol is láthatta ezelőtt.

—Ha megengedi, asszonyom, nekem ez a terv inkább tetszik - mondta az orgyilkos. - A Syennek mindig ma-guk intézték az ügyeiket, s nem az időkre vártak, hogy múljanak, s majd csak történik valami.

2 9 6

-Valóban, valóban — mondogatta magának Alyssya, s nagyot fújt. Syshja aggodalmas szavai jutottak eszé-be, hogy ne akarjon egy fedél alatt lenni Arkhatyss-szal az orzóvihar idején, mert a férfi egy állat. A halszemű magitort látta egy pillanatra, aki csak arra vár, hogy új-fent az ágyába csempéssze magát.

-A Házak Rendjét már így is, úgy is megtörték, asszo-nyom - mondta higgadtan Chapor. — Viszont így Syshja asszonyt és önt is meg tudjuk menteni, s idővel akár még a concissyr ellen is tud vallani, ha sikerül a bírói szék elé vin-ni az ügyüket. De ehhez ki kell mennie a viharba. Tudom, hogy nehéz, de ki kell mennie.

- J ó l van, no! - csattant fel Alyssya. - Jól van. Hirtelen megfordult, és az útiköpönyege mellé lerakott

kardot emelte föl. —Kóbor - suttogta neki. Kihúzta a pengét. Arkhatyss

vérére gondolt. Talán ez döntötte el végleg. Hirtelen moz-dulattal csapta vissza hüvelyébe a pengét. - Rendben, sycarr, készítse elő azokat a járatokat, és menjünk innen, legyen az istenek kedve szerint!

- N a végre, asszonyom — hajtotta meg magát a vasde-res hajú férfi. — Mennyi idő kell még önnek, hogy indul-hassunk?

—Nekem és a babarshnak — mondta Alyssya. — Ő is ve-lünk jön.

Pyp izgatottan felnyüszített. Nem sok mindent értett a dologból, de azt bizonyosan, hogy valami komoly készül és el kell hagyniuk a szigetet. Lelkesnek tűnt.

A sycarr nem annyira. - A h o g y gondolja, úrnőm, bár szerintem felesleges.

Jobb, ha itt hagyja azt a kis állatot. Ki tudja, mi baja es-het odakint.

- É s idebent? A sógorom megveszett, Chapor!

297

Az orgyilkos nem ellenkezett tovább. Beleegyezőn bó-lintott.

—Rendben, suessa, így lesz. Mennyi időre van szükségük? —Úgy gondolom, egy fél órán belül mindennel készen

állunk. —Nagyszerű - biccentett. Szája sarkában elégedett mo-

soly játszott. - Ez igazán bátor döntés, suessa — mondta —, méltó egy Syenn hölgyhöz.

Chapor Tythu§ys Amsallyr szótlanul meghajtotta ma-gát és eltűnt az árnyékok között.

—Ki... ki volt ez a férfi. . . és hova készülsz, hová mégy, asszonykám? — tördelte a kezét Aria.— El innen, és miha-marabb — morogta a kyressa. — Készen van az útiholmim, Aria?

A női lakrészek szolgálóinak nagyasszonya aggodalma-san toporgott.

—Készen, készen, suessa, de. . . ilyen időben hova akarsz menni?

Alyssya csak komoran megrázta a fejét. —Menteni, ami még menthető, Aria. Vitesd az elülső

fogadóterembe a holmimat, mindjárt megyek én is . . . Pyp is megy? Syshja úrnő és Pyp is megy? - J a j , persze, Pyp, te is jössz velem - hajolt le a kis rozs-

daszín bundakupachoz, amely most féloldalra lógó nyel-vet is növesztett magának. — Azt fogjuk játszani, hogy el-megyünk innen.

Elmenőst? — kérdezte a kis lény. Nem csalódottnak, in-kább izgatottnak látszott. Nem bújócskást, hanem elmenőst...

—Olyan lesz, mint egy bújócska, Pyp - mondta Alyssya —, vigyázni fogunk magunkra!

És visszük Pyppyt is! - kiáltotta szellemhangján a kis ál-lat. — Visszük Pyppyt is, nem igaz? Pyp és Pyppy! Pyp és Pyppy! — Ismét rohangálni kezdett, nem bírt magával.

298 .

- H o g y vinnénk már Pyppyt is, te ostoba! - nézett rá Alyssya.

Mert a barátom, és tudom, hol van! - mondta a kis lény. — Tudom, hol van! — rikkantotta csengettyűhangján is, és nekiiramodott.

- Pyp! - kiáltotta utána Alyssya, de a kis teremtmény rá sem hederített. - Pyp, állj meg! Hová mész, te ostoba? Gyere vissza azonnal! O, te bolond! — csapott dühösen a karddal az egyik párnaágyra. Egyedül maradt. Megpró-bált a szellembeszéddel kapcsolatba kerülni a babarshsú, de csak elmosódó érzeteket, fel-felvillanó képeket talált, a kis lény nem hallgatott rá, nem válaszolt. — Mi van, ha nem érsz vissza időben, te bolond...

Dühödten sóhajtott, és megpróbálta inkább a fegyver-övet magára csatolni valahogy. Kóbor végül ott figyegett a csípőjén a fehér dreggis felett. Nem éppen báli eleganci-ával öltözött, de ezúttal nem bánta. Próbált arra gondol-ni, amikor felvette a neki vetett kesztyűt és igazi párvia-dalt vívott Arkhatyss-szal, atyjára, a vén emessirre, akinek lábai elé tartományurak hordták az ajándékot, vagy any-jára, a konok és makacs asszonyra, aki minden nehézsé-gen keresztül megszerezte, amit akart. O sem tehet más-ként. Bármennyire is nem szerette volna, s nem is nagyon tartotta rá magát alkalmasnak, ezúttal erős lesz. Erős kyr nemesasszony.

Magát is biztatva ismét nagyot fújt, és elindult az elül-ső fogadóterem felé, ahová Aria talán már át is hozatta a kis úticsomagját. Néhány kisebb kosár és takaró - való-ban nem úri karaván.

Egy hang állította meg. —Nocsak, nocsak... Sabryg-yd Khastunn, a Császár-sziget boszorkányva-

rázslója halkan érkezett, akár egy rája.

2 9 9

Alyssya megdermedt, amikor meglátta. —Valami sürgős dolga akadt talán, suessa? — kérdezte

halkan a férfi. Vízkék szeme moccanatlan bámulta a ky-ressát, akárha valamely különleges állat lenne, mely ki-tüntetett figyelmet érdemel.

- H o g y jött be ide? - kérdezte Alyssya, amikor végre megtalálta a hangját. - És mit akar?

A magitor elmosolyodott, olyan lett tőle az arca, mintha késsel vágták volna szét. Meglebbentette éjkék dreggisét.

—A sziget mestere olyan járatokat is ismer, melyekről másoknak sohasem lehet tudomása, suessa — mondta hal-kan. — Hogy én mit akarok, alighanem már kitalálhat-ta. Engem inkább az érdekelne, hogy ön miben sántikál. Mert tervez valamit, nem igaz?

—Semmi köze hozzá! — válaszolta daccal Alyssya, és elégedett volt, mert ezúttal úgy szólt a hangja, ahogy egy úrnőnek kell. — És hagyja el a lakosztályaimat!

Orzószivárgás tört be a párnaszobába, fehérre és szür-kére sápasztotta a suessadyr felét. Sercegve rángatózott vé-gig a falakon, s keserű szag hullámzott mindenütt utána, mire végleg felszívódott a kinti rontás, és visszanyerték önmagukat a színek és a formák. Sabryget mindez mint-ha semmilyen módon nem érintette volna.

—Mint a minap is említettem, nincs olyan helyzetben, asszonyom, hogy utasítgasson. Talán nem értette volna meg a múltkor, hogy a hatalmamban van?

—Fölöslegesen jött, magitor - sziszegte Alyssya. — Meg-jött a vérzésem... Hagyjon békét nekem!

A boszorkánymester halvány vigyorral lépett közelebb. —A kalóz a vörös tengeren is kalóz, suessa... —Látom, nem érti, magitor — mondta Alyssya, és ismét

azt az erőt érezte magában, amelynek segítségével a fegy-verteremben felszabadultan küzdött végre, amely helyre-

3 0 0

rakta, összerendezte azt az elveszett kislányt, aki addig csak sírdogált. Komor mozdulattal húzta kettejük közé Kóbort. Megvil lant a szeme. — Menjen innen, magitor, mert nem állok jót magamért!

— Ohohó — kacagott halkan, reszelésen Sabryg —, így még talán izgalmasabb lesz... - Moccanatlan pil lantás-sal jött beljebb. - Meséljen csak, suessa, mire is készül itt?

- A r r a , hogy levágom a fejedet, ha még egyszer hoz-zám érsz akár egy ujjal is! — morogta fenyegetően a kyr gyermekasszony. Kirázta az undor a legutóbbi éjszaká-juk emlékére, harag horgadt föl benne, düh és bosszú-vágy. A kard érintése magabiztossá tette.

-Ta l án mégsem - suttogta Sabryg. - Vannak módok. . . Alyssya arra gondolt, hogy ez a féreg itt most mindent

tönkretesz, hogy megalázza és elbuktatja, ha nem elég erős. Őt és a családját is.

Eleset sikoltva csapott le a boszorkánymesterre. Úgy számolta, valahol a homloka közepén csapja szét a fejét. Gyorsan, mint a villám, hiszen minden mindegy, minden-nek vége már. Lemossa a gyalázatot.

— Ahh — mondta Sabryg-yd Khastunn, és megállt az idő.

Először Alyssya mellét fogta meg, míg ő megdermed-ve állt, akár egy szobor, a kardot a feje fölött tartva, bal lába kissé előre, hogy nagyobb lendülettel tudjon lecsap-ni a boszorkánymesterre. Azután a férfi hideg kezeit be-dugta a fehér dreggis alá, és ott tapogatózott, míg egészen a lány fenekéig jutott. Közben közel kellett így húzódnia a tehetetlenül álló Alyssyához, almalehelete végigborzon-gatta a kyressá t.

— Nocsak — tapogatott végig Alyssya nyakán a magitor, és egy vékony ezüstláncot húzott elő. Kicsit hátrébb lé-pett, hogy jobban lássa a sogronmécsek fényében. Az orzó-

301

viharoktól védő medál billegett a végén — Hm - morgott elégedetten. — Mynryr kapitány...

Hullámvölgybe indult alattuk a nagy sziget. Alyssya megmukkani sem bírt, a varázs szorosan fogta,

csak a szeme villant haraggal. — Mit akarhat öntől a jó centarior? — tűnődött Sabryg.

Úgy tűnt, jól szórakozik a dolgon. Pislogott. — Csak nem ezt? — nyirkos mosolya szélesre húzódott,

ahogy gyűrűs ujjaival megoldotta a kyressa alsódreggisét. Keze úgy kúszott beljebb, akár egy hideg kígyó, végigsimí-tott a kyr gyermekasszony remegő hasán, átverekedte ma-gát afehérnemű vékony övein, egészen agyapjúlabdácskáig.

Pislogott. Azután elhomályosodott a tekintete, mintha viasz folyt

volna rajta végig, megremegett, és a varázsbéklyó lefosz-lott Alyssyáról. Sabryg megrogyott, de nem esett el, akár-ha valamely láthatatlan erő tartaná.

— No, ez nem hiányzott - szólalt meg a jádeszemű férfi karcos hangja. Óvatosan lefektette a földre a magitor tes-tét. Jobbjában három ujjra való, kicsiny mákonytőrt tar-tott, kecses fegyvert, amely a penge csatornáin keresztül mélyen a sebbe pumpálja a mérget.

Alyssya kis híján elesett, de megtartotta magát, két kézzel fogta Kóbort, úgy zihált. Ősszetúrt dreggise hófe-héren hullámzott körülötte.

A sycarr fejcsóválva sóhajtott. — Ne menjünk abba bele, miként történhetett meg

mindez... induljunk, suessa... -Megölte . . . megölted? - kérdezte Alyssya, tekintetét

nem tudta elszakítani a kimeredt szemekkel bámuló test-ről. Szája vicsorba görbült, arckifejezése még az orgyil-kost is meglepte.

3 0 2

—Nem, asszonyom - rázta meg a fejét. - De eltart majd egy ideig, amíg magához tér. Menjünk innen gyorsan!

Óriási mennydörgés remegtette meg az ablakokat, akárha kettérepedt volna felettük az égbolt.

A sycarr ott követte el a hibát, hogy nem számolt a megalázott nők bosszúszomjával. Megfordult, úgy mutat-ta az utat a kyressának.

—Légy átkozott! — ordította Alyssya, és lecsapott a föl-dön fekvő testre. Kóbor elsőre megakadt a nyakszirt csi-golyáiban, de másodjára már elválasztotta a boszorkány-mester fejét a törzsétől. - Légy örökké átkozott!

A sycarr megpördült, de már csak a diadallal magas-ba tartott pengét látta, a vércseppek ívét, ahogy kétszer összefröcskölik a párnaszoba selyemkárpittal vont falait. A kyr gyermekasszonyt vörössel foltos hószín ruhájában, a hátborzongató vicsort az arcán.

-Suessa! - kiáltotta, azután leeresztette a kezét és só-hajtott. Alyssya fényes mosolyt villantott rá, amilyen csak a győzteseknek lehet. Ladyr árnyékgyilkosa másként gon-dolta. - Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor kiabálnom kellene önnel, asszonyom, ha felhatalmazott volna rá.. . Ezt bizonyára megérzi ez az átkozott sziget. Menjünk!

Alyssya nem engedte, hogy ily könnyen elvegyék az örömét. Még megigazította a ruházatát, lecsapta kardjáról a vért, és odasétált a vörös tócsában heverő fejhez. A via-szos fénnyel vont szemek még mindig őt nézték.

—Ne bámulj, te rohadék! - sziszegte Alyssya, és úti-csizmás lábával orrba rúgta, hogy csak úgy freccsent. A fej véres csíkot húzva maga után keresztülbucskázott a szo-bán, majd nekikoppant az egyik asztal lábának, úgy állt meg.

—Suessa — mordult az orgyilkos karcos hangja —, nem érünk rá ilyesmire!

303

Hullámhegyre kapaszkodott velük a Császár-sziget. —Megyek — mondta komor hangon Alyssya, és elindult.

Még egy utolsó pillantást vetett a legyőzött magitorra. A fej az asztal lábánál, ismét úgy fordult, hogy a ky-

ressát bámulta. Alyssya megdermedt. A boszorkányvarázs-ló véres arca mosolyra húzódott. Vörössel mázolt fogakat mutatott neki.

—Menekülj csak, suessa! - hörögte a hályogos szemű fej. — Érzem a véred illatát...

A gyermekasszony felsikoltott. -Megtalál lak. . . Alyssya csak annyit érzett, hogy a jádeszemű férfi meg-

ragadja, és kiráncibálja az árnyakkal feltöltött szobából. * * *

Pyp nem jelentkezett. Talán eltévedt vagy elkavarod-hatott valamerre. A sycarr szerint jobb is volt ez így, de Alyssya leintette. Végül úgy döntött, hogy még beszél a testőreivel, elmondja nekik, mire kell felkészüljenek, ha a legrosszabbra fordulnak a dolgok. Addig talán vissza-ér a kis bolond. Erre még a vasderes hajú férfi is rábó-lintott, mondván, hogy akkor még neki is akad dolga. Aria a falhoz húzódva, aggodalmasan figyelt csak, egy ideje már nem mert megszólalni. Halkan fohászkodott a hekkákhoz.

A pietorok parancsnokával egy külső fogadóteremben találkozott. Phadyrs higgadtan vette tudomásul úrnője szavait. A vállas ifjú nem szakította félbe Alyssya szag-gatottan előadott mondandóját a condssynől, a készülődő háborúról férj és feleség között, csak kezét kardja marko-latára téve bólogatott. Nem tette szóvá a kyressa véres ru-háját sem. A szemébe nézve ígérte meg, hogy a suessadyr

304

mindkét bejáratát az élete árán is megvédi embereivel, és Alyssya hitt neki. Amikor a primőr komor arccal megha-jolt előtte, maga is tisztelettel búcsúzott. Összeszorított szájjal nézte, mint hagyja el a szobát a testőre. Azután visszahúzódott lakrészei mélyére.

Pypnek nyoma sem volt. A sycarr szeme zölden villant, amikor Alyssya azt mondta, még várnak egy kicsit.

—Csak az időnket vesztegeti. - Utoljára megpróbálom - mondta, és leült egy székre. Az orzóvihar talán csillapult egy kicsit, úgy lehet, a gyer-

mekasszony is megnyugodott valamelyest, hogy legalább a lakosztályát biztonságban tudhatja, de ezúttal könnyeb-ben megtalálta tapogatózó szellemkezeivel a kis állatot.

Pyp! — kiáltotta hangtalan - Merre vagy? Választ ugyan nem kapott, de hirtelen meglelte a kis

lényt, s átcsúsztatott belé egy aprócska szellemkezet, ahogy még otthon játszotta saját babarshÓMal, Shossal. Ki-nyitotta a szemét.

Pypet ez egy pillanatra annyira megzavarta, hogy fut-tában összegabalyodtak a lábai és felhemperedett. To-vábbcsúszott a lakkozott folyosón és elsodort egy vázát.

Ó... Lila mázas cserepekre tört a kerámia. Kipördült szájából a Kékruhás hercegnő. Pyp, merre vagy? Gyere gyorsan! Indulnunk kell! Megtaláltam Pyppyt! — vigyorgott a babarsh. — Hozom! Apró fogaival fölkapta a babát, és újfent nekiiramo-

dott. Pyp és Pyppy! Alyssya két csizmás lábat pillantott meg. —Te törsz-zúzol itt, babarshl— kérdezte Arkhatyss. A kyressa szeme elkerekedett, mire a vasderes férfi ri-

adtan kapta felé a tekintetét.

305

Pyp a padlót összekarmolva fékezte le magát, ismét kiejtette szájából a Kékruhás hercegnőt.

—Hova mész, te kis nyomorék, azzal a babával? A kis teremtmény azt sem tudta, fiú-e vagy lány. - H o v a viszed azt? Syshja küldött, kis rohadék? —Fuss onnan, Pyp! — kiáltotta Alyssya, de csak a jáde-

szemű sycarr és a holtra váltan imádkozó Aria hallották. Hullámvölgybe indult velük a Császár-sziget. —Aly... Syshja asszonynak. Visszük magunkkal — csen-

gett Pyp hangja zavarodottan. 1

Csend. - H o v a viszitek?

Jaj, sehova... Krak, krak, krak. —Elmegy? Syshja el akar menni? Alyssya már hátrált volna a szellemkapésolatból, pró-

bálta szétrázni, hátha akkor a babarsh majd el tud mene-külni, de csak Arkhatyss szemét látta, ahogy őt bámulja.

Jaj, nem megy el... Egyáltalán nem... ó, jaj... neee! Sylt látta, a pengét, ahogy a concissyr elfehéredett ma-

rokkal magasba emeli. —O, Syshja, a kurva mindenedet! Dühből, hatalmasat vágott a babarshtn, hogy az csak

egyet nyikkant.

Alyssya szótlanul követte az orgyilkost egyre mélyebb-re a Császár-sziget elfeledett járataiban. Tüzet nem vit-tek magukkal, mert az Sogron hajóin könnyen a nyomuk-ra vezetheti az üldözőiket. A sycarr kezén kifordított fény sugárzott — messzire taszította a sötétséget, elhesseget-te az árnyakat, úgyhogy mindent láttak, csak a színeket

3 0 6

nem. Szürkeségbe veszett folyosó és lépcső, még a férfi jádeszeme is, akárha a holtak birodalmain haladnának ke-resztül.

A sziget valóban megérezte őket, vagy a magitor kelt valahogy síron túli életre, s az költötte fel az óriást, mind-egy is volt. A nagy kyr mű sorra zárta le a titkos réseket, melyeket a sycarr nyitott óvatosan a testén, így a mene-külőknek gyakran új és új irányokat kellett választaniuk, hogy továbbhaladhassanak. Alyssya azon gondolkodott, talán Arkhatyssnak is köze lehet hozzá, talán ő lármázta fel az őröket. Bosszúsan és hiábavalóan gondolt olyan le-hetőségekre, amelyekkel minden másként alakult volna.

Két fedeles kosarat is hozott magával, ő, aki után ed-dig mindent három rabszolga hordott. Nehéznek érez-te őket, majd' leszakadt a karja. Elöl ment a sycarr, ma-ga is egy kosárral, amelybe melegebb holmit készítettek az obsorok. Aria könnyek között búcsúzott tőle, és Alyssyának is meg kellett erősítenie magát, hogy a futó ölelés közben el ne pityeredjen. De elhatározta, hogy töb-bé már nem sír.

Komor léptekkel haladt tovább. Kíváncsi lett volna, Chapor ezúttal is elveszi-e majd szolgálóitól az emlékeket, s végül arra jutott, hogy a sycarr aligha tehet másként. Ki-csit elszontyolodva lépdelt a férfi mögött.

Bármiként is döntött odafent erőről és kitartásról, itt a halott színekben komorló járatokban ismét elbizony-talanodott. Marta a lelkifurdalás Pyp miatt, azért, mert Arkhatyss tudomást szerzett mindenről. Talán éppen most vágnak valahol elébük, hogy kardokkal kísérjék vissza őket a concissyr elé.

Egy nagy gerendán egyensúlyoztak keresztül, másfél lépés széles volt, a döglött fényben úgy tetszett, csupán szürke ösvény egy halottfekete mezőn. Szikrák pattan-

307

tak elő a semmiből, majd sercegő, fehér világosság öm-lött elő egy frissen gyúlt csillagból. Hatalmas teremmé növekedett körben a tér, hogy Alyssya lehasalt inkább, úgy beleszédült. Az egyik kosarat elejtette, hang nélkül, lassan pörögve tűnt el a semmiben. Magasan fent jártak egy roppant hombárban. Fekete szegélyű, vibráló formák-ká esett körben minden. A vasderes férfi megfordult elöl, testének körvonalait zúgó, szürke semmi töltötte ki.

—Jöjjön, suessa, segítek! — nyújtotta a kezét a sycarr. - N e m tudok... - remegett Alyssya, és összekuporod-

va várta meg, amíg az orzóvihar tüneménye fehér vonal-gubanccá nem hullik. Csak azután állt fel.

Ez csak afféle szivárgás. Ártalmatlan — emlékeztette magát.

A gerenda túlfelén mindketten eltűntek egy rekeszfal mögött.

—Erre - érintette meg a karját finoman a férfi. Alyssya lassan ismét elhessegette maga elől a sötétséget, és elé-gedetten bólintott. Mogorva, poros, fából ácsolt lépcső-ház tátongott előttük az idegen fényben. A sycarr elvet-te a másik kosarát is, úgy indult előre szótlanul. Alyssya követte.

Jó ideje mehettek már, amikor megremegett körülöt-tük a hatalmas ácsolat. Megszólalt a sziget. Mély, kongó hangon zengett - hosszú sóhaj volt, benne érckürtök em-léke.

—Mi ez? - torpant meg Alyssya. —Vészjelzés - felelte a férfi anélkül, hogy visszafordult

volna. - Azt jelenti, fegyveres harc folyik a sziget belse-jében.

Ahogy a ivecbyr elhallgatott, még sokkal baljóslatúbb csend vette körül őket, mint azelőtt. Csak a lábdobogásuk halk visszhangja ment velük. Alyssya a testőrkapitányon

308

gondolkodott, s azon, hogy most emberek halnak meg a női lakrészben miatta. Nem tudta, nehéz szívvel mit is mondhatna, így inkább csöndben rótta a lépcsőfokokat.

Látta maga előtt Phadyrst az emberei élén, amint pen-geváltásba keverednek a concissyr pietoraival a szűk folyo-sókon. Szemük elszánt, s a méltó halált keresve rontanak előre az úrnőjükért. Talán hármójukat ha látta ez idáig.

Asszonykámat mindenki szereti - szólt Aria hangja valahol a fejében.

A lépcső aljában & sycarr letette a kosarakat és megérin-tette a falat.

—Rendben — bólintott aztán Alyssya felé, aki elcsigázva állt a színtelen folyosón. Ekkor vette csak észre, hogy csu-pán az ő nyomai látszanak a porban, az orgyilkoséi nem. — Ez még itt rendben van.

Közelebb adta az egyik kosarat a nőnek. —Ezt fogja meg, suessal A másik kezével pedig engem -

nyújtotta felé a tenyerét, amelyen a kifordított fény sugár-zott. Alyssya engedelmeskedett.

Nem tudta volna megmondani, miként, de átléptek a vastag ácsolt falon. Hideg terembe érkeztek. Só- és ten-gerszaga volt, s megmutatta a leheletüket.

Hullámhegyre kapaszkodott velük a sziget. Itt is fából készült minden, az úri lakosztályok finom-

kodó kövezésének nyoma sem maradt. —Hol vagyunk? — kérdezte Alyssya. —A legkülső páncélzat fölött, suessa. Az egyik csörlő-

teremben. A halott fényben nem sok mindent látott. Ormótlan

árnyak sejlettek fel a közelükben. Gépezetek. —Fáradjon egy kicsit arrébb, suessal Ezt most gyorsan

kell csinálnunk. A sziget megérzi, ha felnyitják a testét. Tudni fogják, hol vagyunk.

309

Fürge mozdulatokkal egy nagyobb mechanikához lé-pett, és forgatni kezdett egy jókora kereket. Fémes katto-gás hallatszott, ahogy a gép alkatrészei mozgásba lendül-tek, bronzhangú sóhajtás szállt, fogaskerekek akaszkodtak egymásba és hirtelen felordított a szél. A padlón fényes vonal szaladt körbe, ibolya- és vérnarancsszín ragyogás áradt be rajta, ahogy a nagy kapu lassan feltárult. Oda-kint az orzóvihar tündökölt.

A fémes kattogás csak akkor maradt abba, amikor az orgyilkos úgy gondolta, már elég széles sebet ejtett a szi-geten. Gyorsan egy másik szerkezethez lépett, amely egy jókora darunak bizonyult. Lunirsíneken járt, könnyedén tolta előre addig, míg a gémje a nyílás fölé nem ért.

Kérdőn nézett a kyressára. —És most? — kérdezte bátortalanul Alyssya. —Megérkeztünk, asszonyom. Szálljon be ebbe a kalit-

ba itt — csapott egy jókora vasszerkezetre maga mellett —, én pedig leeresztem. Odalent várja egy nagyobbacska csó-nak. Ök majd egészen a hajóig viszik.

—Azt akarja, hogy én kimenjek oda egy szál kötélen? Ketrecben, akár az állatok?

—Sajnálom, suessa — mondta a sycarr, és úgy nézett rá, mint aki tényleg sajnálja. - Nem szabad, hogy kiderüljön, miként tűnt el a szigetről.

—És miféle hajó az ott lent, amelyik ebben az égzen-gésben meg tudja tartani a helyzetét, engem a ketreccel elkap, és nem sodródik inkább az óceán fenekére a vi-harral?

Szikrázva táncoltak köröttük a narancs és lila fények. - Jófa j ta kyr hajók, suessa. Mindenre képesek. Bíznia

kell bennük. Bőgött, ordított az orkán, hideg esővizet vert be a nyí-

láson, hogy egyhamar eláztatott mindent.

310

Rángatózó, süket kavargás rontott be, pókujjakkal kapott százfelé, s fehér fényekkel rajzolt körbe mindent. A szélesre tárt fémtorkot, az őslényforma darukat, a vas-ketrecet. Szikrázó szilánkokra tördelte a dolgokat, s értel-metlen hangokon dalolt.

Alyssya megszédült, a szíve a torkában dobogott, nem kapott levegőt, azután az egyszerűség kedvéért el is ájult.

Nap sütött az arcára. Valaki beszélt fölötte.

15.

- M o n d t a m nektek, ostobák, hogy felkel ez még! Elégedett, rekedt hang a fejem fölött. Körben talán fű.

Szóval mégis élek. Vizeletszag. Nagy, reszelős levegővétellel igazolom a hangot a fe-

jem fölött, mintha a víz alól kerültem volna elő. Köhögés-be fúl a próbálkozásom. Villámfényben úszó gépszörnyek kísértenek — egyáltalán nem értem. Gyengének, megvert-nek érzem magam, a világ forog velem. Lázálmok képeit látom, rizsszalmával bélelt nagy cserépedényeket, vitát és dulakodást hallok körben, azután átkokat. Csillagképeket nézek a fejem felett, valaha mindegyikről tudtam egy me-sét. Esőt érzek, ahogy végigcsap rajtam, saját bűzömet és a legyeket, ahogy lassú lélegzetem szagában mászkálnak a szám körül. Szekéraljat látok mocskos szalmával, és ma-gamat, ahogy az egész közepén öntudatlan rázkódom a sáros út miatt. A kétrévi kurtizán ruháját viselem, csak fe-kete kígyóhajam emlékeztet önmagamra. Mindenem sá-ros és véres. Füves térségen fekszem egy halott város mel-lett. Valaki megiszik mellettem öt korsó gyenge sört, és vastag sugárban, nagy gonddal körbevizel.

311

Egy borostás, aszott képű férfit Iátok, ahogy fölém ha-jol. Sapkájának két hosszú, hímzett füle végigsimít az ar-comon. A khótorr...

Lehunyom a szemem. — Ez az, pislogj csak, szukafattya! Megint a rekedt hang. Felnézek. Éppen az arcom pofozgatja. Mondanék neki

valami csúnyát, de nem jön ki hang a torkomon. —Jól van! — kurjant a gyalogpap, megörül a próbálko-

zásomon. - Vizet! Tartja a tarkómat, amíg iszom. Ha nem is elsőre, de si-

kerül lenyelnem néhány kortyot. -Nézzétek, hogy kap majd erőre - mondja valakiknek

diadallal, mintha személyes sikere lenne, hogy nem dög-löm meg, mint egy kutya.

De igazat beszél az átkozott, máris jobban érzem ma-gam. Mozogni ugyan még nem tudok, s a fejem visz-szahuppan a fűre, mihelyt elenged, de szabadon jár-kel bennem a levegő, és azért ez is valami. Orwella itt van va-lahol a közelemben, és az ő érintése hozott vissza. Nem ez a Tharr-pap.

Már kis híján gondolkodni is tudok. Először az árnyék jut eszembe.

Majdnem végzett velem. Ez a kyr kurva meg akar öl-ni! Akár Orwella miatt, akár csak azért, mert túl öreg, mert megőrült és nem akar ebbe a világba nézni a szeme-men át - egyre megy. Ha mást nem is, azt sikerült elérnie, hogy most a khótorr öl meg. Széttépnek a szellemkutyái. És akkor az árnyék is jön velem. Elég bonyolult módja az öngyilkosságnak. Vagy valamiért úgy gondolja, túlélheti?

Nem félek a haláltól. Sose féltem. Gyerekkoromban azért, mert nem tűnt rosszabbnak, mint élni és félholtra korbácsolva lenni. Manapság azért, mert már mindent tu-

312

<lok. Visszatérek Őbelé. Ez a mi jutalmunk. Az orghalla követői nem is számíthatnak másra. Persze a ivashkak rej-tezői sem, ám ők bíznak benne, hogy tovább húzzák itt a földön az Ő dicsőségére. Engem nem érdekel efféle hívság.

-A káosz személyesen, amit itt láttok, ostobák! — hal-lom magam mellől a papot. — Ez itt előttetek a pusztítás maga, ragály és ótvar. Orwella személyesen.

Fölnézek, ha már ilyen szépen bemutatott. Az oszladozó homályban kisebb csoport parasztot lá-

tok. Rettentő ijedten néznek. Amikor látják, hogy moz-gok, mindegyik óvó jeleket dobál magára. A gyalogpap felröhög.

-Fél jétek és tiszteljétek, ostobák, s jól teszitek, mert fontos fegyver ő a mi urunk kezében! Megmutatja álta-la, hogy mire képes a káosz, ha célja semmi más, mint a parttalan pusztítás.

Ezek szerint valami példázat közepébe kerültem, s csak majd azután végez velem. Mindig bosszantottak Tharr hí-veinek képmutató előadásai és végtelen szócséplésük. Ha lesz erőm hozzá, majd megmondom, mit csináljon a szá-jával és hogyan.

Egyelőre az elhatározásig jutok, és visszahanyatlik a fe-jem.

— Ha csak egy kis eleséget is kap, erőre kél, hogy vé-gül leszakítja a tetőt is a fejetek fölül, semmirekellők! Ál-dozzatok hát neki tisztelettel, hogy a ti hajlékotok fedelét épen hagyja! - ordít fel a pap.

Most, hogy így fekszem, romokat látok a füves térség végén és a kék eget. Mellettem a khótorr tántorog, szé-les mozdulatokkal hadonászik, amíg beszél. Pikkelyesre domborított, piszkosbarna, könnyűbőr shadart visel, elöl-hátul a térdéig ér, a keze szabadon mozog. Valamilyen zsírral kente be, hogy csillogjon. Borostás, aszott képén

313

magabízó vigyor. Nem látok nála sem hosszú botot, se kö-rülötte a démonfalkáját.

— Gyertek hát közelebb, ti marhák! - ordít bőszen. Vi-gyorából azt gondolom, részeg lehet a háromfejű nagyobb kedvére. — Úgy nézzétek meg, hogy máskor majd felis-merjétek a kígyószíves némbert! Csak bátran, amíg a kö-römben van, nem lehet az ártalmatokra! Amíg együtt küzdünk meg vele, legyőzhetitek. No. . . — egy kicsinyt el-veszíti az egyensúlyát, de végül nem esik el.

Szóval még látványosságot is csinál belőlem. Próbálok mozogni, és már nagyjából válaszolgatnak is a tagjaim.

—Ott lóg a nyakában, jól nézzétek meg! A kígyószív az, Orwella jelképe. És mivel elég ostobák vagytok és nem láthatjátok, mert a ti szemetek vak az ilyesmire, elmon-dom nektek, hogy komoly ragályt aggatott magára ez a szerencsétlen, mely bárki másra veszedelmes lehet, de én Tharr hatalmával megvédelek benneteket tőle.

Elégedett és elborzadó hangok vesznek körbe, csak a szemem sarkából látom őket, de nem vagyok kíváncsi egyikre sem.

—Na, most már alighanem túléli ez a szukafattya — mondja fölöttem a Tharr-pap. — Hozzatok hát enni ne-ki valamit!

Ezt nem értem — miért is etetne, ha egyszer felzabáitat a ragályfaló kutyáival? Talán mégsem öl meg. Vagy leg-alábbis nem azonnal.

Folytatja a prédikációt. Már majdnem fel tudom emel-ni a kezem, és a lábaim is kezdenek mocorogni.

Kussol a kis ribanc odabent. Kíváncsi lennék, hogy bosszús-e vajon, amiért még nem döglöttem meg, vagy megijedt, mert rájött arra, hogy velem együtt saját ma-gát is megöli — bármiféle kísértetlétre is ébredt csupán a fejemben.

314

A Tharr-pap, látva megerősödésemet, saját szavait lát-ja igazolni, és ülő helyzetbe rángat, míg én csak mor-gok rá.

— Lássátok hát, hogy a káosz efféle angyalait étetnetek kell, s akkor megkímélnek benneteket. Az efféle falvak-nak és közösségeknek ez az egyetlen útja, hogy megme-nekedjenek a káosz mindent felfaló és újra kiürítő, átala-kító nagy kerekei közül. Rám figyeljetek hát, ti végtelenül együgyűek! Te is ott hátul, te csúnya, kövér fiú! Össze-fogni, s elérni, hogy kívülről ártó hatalom hozzátok ne férkőzzék, vigyázzátok a belső körforgásokat! - Lecsúszik a keze a nyakamra, míg szélesen kalimpálva magyaráz a navoroknak. A kék eget nézem, meg a felhőket. — Nem pártoskodni és hajbakapni oktalan, mert akkor belülre hozzátok a rontást, a fertőt, a gyalázatot, az pedig szétveti a belső körforgásokat! Harcolni a külső ellenséggel, s ki-engesztelni azt, aki segíthet. Na, ide azt az edényt, te os-toba, mert még a végén kénytelen leszek végigverni raj-tad az okulásodra!

Megint a tarkómat fogja, ide-oda forgatja a fejem, úgy bábozik velem, hogy jól lássam a falusiakat. Nem mo-solyognak. Valami tökedényt kerítenek azután, azt adják közelebb. A cseréptányérra nem vagyok méltó. Búzakása van benne mindenféle belefőzött zöldséggel. A pap a ke-zével etetni kezd.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem ez üldöz en-gem, nem ő a járványfaló, csupán egy a szörnyisten elme-roggyant prédikátorai közül, akik a saját okoskodásaikat mindenféle vallásos katyvasszal leöntve járják a földeket, így szereznek élelmet és kellemes szállást maguknak min-den egyes este. Tharr kegyében még a magamfajtákat is másként ítélik meg. Ez itt talán inkább a káosz példát adó fegyverét látja bennem. Remek.

315

Ha érzi a ragályt rajtam — mint ahogy állítja és még-sem fél tőlem, akkor a háromfejű biztosan óvja rendesen, s tényleg nincs miért tartania tőlem.

— Sok ilyen akad még a földeken, emberek! — kiált a pap hirtelen, hogy meg is ijedek, oly közel szól a fülem-hez. Szólnék neki, hogy ne ordítson, de tele a szám, a rá-gás és nyelés is komoly kihívást jelent. — Az ilyenektől féltsétek a falvatokat, nyavalyások, az efféléket kell tűz-zel és vassal, kapával-kaszával elzavarnotok, ha magatok-nak jót akartok! Vagy ha ily bátrak nem vagytok — amin nem is csudálkozom igazán, mert igen bambán néztek —, akkor kiengesztelni kell őket és megkérni, hogy hagyjon békét nektek, s máshol mutassa meg bámulatos hatalmát az ő istenük. Mindenki ide figyeljen! Mert nem irtani kell a káoszt, hanem táplálni, nem félni, de imádni, s látni, mint valósul meg benne az örök változás, arrii alól senki nem tudja kihúzni magát, ő se, én se, de még az a tompa-agyú sem ott a kerítés mellett, az az isten barma!

Majdnem az egész búzakását megeszem, s hazudnék, ha azt állítanám, nem esik jól. Vízért morgok, amit vigyo-rogva vesz tudomásul.

—Úgy van, szukafattya, egyél, igyál és menj innen, hagyd békén ezt a falut és lakóit, mert félnek ők tőled és eléd hozták mindenük, hogy könyörülj rajtuk.

Mindez igen szépen hangzik, azt leszámítva, hogy mo-zogni sem nagyon tudok, nemhogy könyörülni.

—Meglátjátok, ostobák, feláll ez még — ordít a pap a fülem mellett, hogy azt sem hallja, hogy azt motyogom: hagyja abba, mert megölöm. — így rójuk le hálánkat és igaz csodálatunkat a káosz előtt. ím, itt van a szolgája, aki enni és inni kap, de fedél alá nem hívjuk, estidőn nem szólítjuk. Csak csodáljuk hatalmát, és akaratát, hogy a zűrzavart prédikálja. Mert így igaz, te mocskos asszony,

316

én téged csodállak, hogy ily tökéletesen átadod magad a romlásnak és rontásnak!

—Kapd be! - nyögöm erőtlen, és kinevet. —Aludjál, szukafattya — simogatja meg a homlokom -,

aludjál, kapj erőre, és ne feledd, kitől kaptad az étkedet! Még mondanék neki valamit, de tényleg elálmosodom,

a meleg kása a gyomromban megnyugtat, meggyötört testem elpilled, álomra hull.

Furcsamód megint látok néhány régebbi képet. Egy rossz falusi szekér az, két mogorva fickó ül rajta, s ők hoz-nak valamiért a romváros határáig. Botokkal piszkálnak le a saroglyáról, s úgy távoznak, sietve. Azután a hábo-rodott

Tharr-papot,látom,khotorsapkájában,méreget. A kőhajításra lévő faluból sétált idáig. Szól a megijedt pa-rasztoknak, hogy hozzanak neki sört. Sokat, mert egy len-dülettel kell körbezárni a rontó ribonyát. És valami karco-sat is, hogy ereje legyen.

—Elaludt megint — mondja a rekedt hang. — Látjátok, ostobák, ha így tápláljátok ezeket a hatalmakat, nem esik bajotok. Étetni kell a hekkákat és az isteneket egyaránt. Az se nagy baj, ha a khótorro\f.a.t is... Mit mondtál, ma ki ad nekem szállást? ...Rendben úgy is.

Távolodnak a lépések, Ushghyk és a tiadlani barbárok földje egyre közelebb kerül.

—Szépek a lányaid, jó ember. Mikor lesz a myressa-ont-horukl .. .Na, majd megkérem Tharrt, hogy vezessen er-re akkor is.

Elalszom. Úgy lehet, az árnyék is elalélt, mert ezúttal nem a kyr gyermekasszony kerül elő, csupán a saját emlé-keim. Mesterem és rabszolgám, meg a barbárok keleti or-szága, amit ők Tiadlannak neveznek.

Ushghyk ott mesélt először a fekete holdról és a vál-tozásról, amelyet az uszályán rángat magával. Anyám

317

is beszélt nekem titkos, láthatatlan planétákról, melyek ugyanúgy kihatással vannak az életre, mint azok, melyek folyton fennen ragyognak az égen — legyenek akár a kris-tályszférákon innen, akár túl. Ushghyk mondta meg elő-ször, melyik a királynőjük, aki mindegyiknek parancsol.

A Magas-Vinverók hágóvidékén voltunk, nem messze a régi kyr úttól, amit Vörös néven ismernek manapság és Torwynnál ér le a tengerhez. A késő tavaszi hó hirte-len lepett meg bennünket, de az Úrnő akaratából talál-tunk egy pásztorcsaládot a hegyen fehér füstű menedék-kel és néhány juhakollal. A család meredt szemmel, kint feküdt a hátsó fal mellett, vérüket lassan belepte a ka-vargó hó.

Ushghyk a kicsiny, kőből rakott kályha mellett üldö-gélt, hátát a melegnek vetette, sápadt arcán a horghyss pírja, és végtelenre fűzött térképemet hajtogatta. Én a pásztorok juhprémes ágyában feküdtem — egyedül, ahol máskor négyen is elfértek. A fekete holdon járt az eszem.

Azt tudtam, hogy az Úrnő az utolsó nagy csatája után elszunnyadt, s csak mi figyelünk helyette, általunk nézi a világot, de azt nem, hogy pontos óráját is lehet tudni, mi-kor nyitja fel végre a szemét. Ushghyk azt mondta, akkor majd, ha a fekete hold megérkezik.

Szerinte időről időre ugyan ébredezik az Úrnő, s hol jobban, hol kevésbé körül is néz, de a hold majd végképp megébreszti. Akkor majd eltörli a Kilenc Átkozottat, s minden alkotásukat.

— Egyetlen planétának ilyen hatalma lenne? — kérdez-tem, míg ujjaim a birkaszőrön játszottak.

-Mindnek nagy hatalma van - válaszolta Ushghyk anélkül, hogy fölnézett volna a térképből. A jeleket, az írást silabizálta, de a legtöbbje kifogott rajta, pedig ő volt a legokosabb ember, akivel valaha találkoztam. — De ez

318

különleges, mert a külső űrből közelít. így a hatását mind jobban érezni lehet.

- N o és hogyan? Ushghyk felnézett, tekintetében azt láttam, hogy ilyen

ostoba kérdést még életében nem hallott. - Hogy hogyan? Hát hol élsz te, Kaat? Megvontam a vállam, igazán nem értettem, honnan

kellene nekem ilyesmiről tudni. - Ez a hold a királynő, Kaat! Neked kellene a legjobban

tudnod, mert már most érzed a hatalmát. Erősebb vagy. —Én azt hittem, azért, mert jó tanítványod vagyok. - U g y a n . . . - legyintett a kardlovag. - Te tökélete-

sen ostoba vagy, Kaat, gondolkodásra képtelen, aki csak megy az orra után. Egy ideje már esélytelen bármiféle fej-lődésre — bár kétségtelen, hogy amid megvan, azt szépen csiszolgatod.

Ez egy kicsit rosszulesett, de tőle elfogadtam. Ha más mondja, alighanem megpróbálom megölni. O azt mond-ta, dühöt akar bennem így ébreszteni, haragot, hogy azért is megmutassam, mit tudok, vagy mire lennék képes. Ta-nítónak elég idegesítő volt.

- H á t mi mindent kell még elmondanom? Anyádtól nem tanultál semmit? Vagy tán nem is tudta igazán -megcsóválta fejét. — A királynő az, aki az Úrnőn keresztül hatalmat ad neked. A nők azok, akik először megérezték őt, és ha öntudatlanul is, de használják. Ti fogtok ben-nünket is magatokkal rántani, s mindaz, amit addig kör-ben felkavartok. Ezért is vagyok veled.

Mindketten tudtuk, hogy a legutolsó mondata legfel-jebb, ha félig igaz, és több egyéb lánccal is össze voltunk béklyózva, de ezúttal tartottam a szám.

— Ha a nők nem lennének minderre képesek, mivel ma-gyaráznád a boszorkányháborút? — nézett rám ferde tar-

319

tású szemeivel. — Vagy hogy az Árnyékasszony is meg-moccant?

Való igaz, ezeket a dolgokat nehezen lehetett figyelmen kívül hagyni, s a legtöbb esetben nők mozgatták a szála-kat - néha egyenesen istennők. Én magam nem sok min-dent láttam ugyan mindebből, mert jóval a születésem előtt kezdődött, s mire már elég eszem volt, hogy felfog-jam a dolgok velejét már rég véget is ért, de a fogadók és kikötők híreit lehetetlen kikerülni, így később is sok his-tóriát hallottam a felbolydult Quirónról, az alidaxi, livinai és fidiori boszorkányokról. Fekete és vörös lobogókról be-széltek részegek és józanok, meg a nagyasszonyok csatló-sairól, akik viszályaikkal mind több wycchyst sodortak a háborúságba, gyakorta olyanokat is előhíva így, akik eled-dig sikeresen rejteztek — nemegyszer évezredeken keresz-tül. Morgena jött elsőül, a régidők száz darabra hullott kyr istenasszonya, és ő mostanra rút belviszályba rántotta Toron javát, s húsz éve állta a harcot a tűzhitűekkel. Tharr pedig csak röhögött az egészen. Még ő sem tudta, de való-jában Orwella ideje jött el.

Árulásokról, titkos ütközetekről és pusztító csatákról beszéltek a kikötői csapszékekben, egymást váltó és gyil-koló boszorkánykirálynőkről, régi, véres históriákról, míg-nem a gyerekkorom idejére mindez nagyjából elcsendese-dett. Egyre kevesebb szó esett róla, csak hogy a helyüket átvegyék a középső és nyugati tartományokból szállongó füstkígyók hírei.

Az orwellánusok persze másról is suttogtak, de ezek a beszélgetések soha nem kerültek kocsmaasztalok mel-lé, megmaradtak négyszemközt váltott szavaknak, kígyós oltárok előtti sziszegésnek. Titkos paktumokról folyt a szó ilyenkor, lidércnyomásról és más rossz látomásokról, arról, hogy megnyíltak az Úrnő előtt az utak az álmok síkjaira.

3 2 0

Ezt egy ideje tapasztaltam magam is, hiszen én láttam meg először az álmot, bármit is állított később Ushghyk. De hogy mindez egy fekete hold miatt lenne? Meglehet.

Csak hümmögtem. Az álom egy magas kürtőszerű udvarról szólt és egy

sírról, amit maga alatt rejt. Arról, hogy találok majd ott valamit, amire az Úrnőnek szüksége van, s el kell vin-nem hozzá Fidiorba. Ushghyk nem szerepelt az én álmom-ban. Gyakorta gondolkodtam azon, hogy mindez miért így történt? Próba lenne? Hogy lássa, kik az igazi hívei?

Ushghyk kétségkívül szerette volna tudni, hol van Fi-dior, hol laknak az Úrnő legnagyobb luycchysti. Ez be-leégette magát az ő álmába is. Ezért forgatta akkor is végtelenre fűzött térképemet. Ha jól láttam, valahol a tengerparton járt.

—Ne hajtsd el nagyon! - figyelmeztettem, mert meg-ijedtem, hogy végképp elkavarodik, s nem lelem meg raj-ta többé soha Jadilt.

—Ne aggódj, Kaat! - mormolta. - Tudom, merre járok. - Ősz fürtökkel mart mocskos haját visszasimította a fü-le mögé.

—Az a deák azt mondta, Jadil környékére jegyezték va-lahol.

—Tudta is az, hogy mit beszél... Nem feleltem semmit. Elégedett voltam, hogy Ushghykkal hozott össze a jó

sorom, hogy vele taníthattam, járhattam az utam, s keres-hettem az Úrnő javát. Tudtam, hogy hamarosan elemész-tem, és talán akkor már ő is tisztában volt ezzel, de nem (örődtem vele. Úgy hiszem, ő sem.

Rabszolgám és tanítómesterem volt, s együtt keres-nik mindama dolgokat, mikre az Úrnőnek növekvő tu-dásszomjában szüksége lehetett. Ushghyk azt mondta,

321

Orwella háborúra készül, s én mindenben támogattam őt saját erőm szerint.

Eső esik az arcomra. Kisüt a nap. Felnyitom a szemem. A khótorr áll fölöttem, arca diadalmas, mögötte a falu

népe. Reggel van. —Megetettünk, megitattunk, szukafattya — mondja

rekedten a gyalogpap. - Megbontom a béklyóidat, elme-hetsz, de a falut kerüld el!

Míg beszél, lassan jár körülöttem, s egyszer csak a lá-bával megtör valami láthatatlan kört, amivel eddig bi-lincsbe vert.

Szédülés tör rám, de hamar múlik, akadozva zihálok a vizes földön. Azután fölülök. Nagy a riadalom a falu né-pe között, s önkéntelenül is elmosolyodom. Minden bi-zonnyal csak dühös vicsornak látszik, mert még a pap is megszól.

- N e bőcsködözz, ne feszedezz, te szukafattyú! Eridj innét, megetettünk!

Körbenézek. A tarisznyám meg az ostorom ott van mellettem, nem nagyon piszkálhatták. A háttérben a fa-lu szépen faragott házai a kerítés mögött, nyeregtetőiken mindenféle oltalmazó zászlókat lenget a szél. Rosszule-sik rájuk néznem, felkavarodik tőlük a gyomrom megint, úgyhogy egy darabig még üldögélek, mielőtt feltápász-kodnék. Lassan feltarisznyálom magam. Alig állok a lá-bamon. Szörnyen festhetek a kétrévi kurtizán mocskos ruhájában.

-Menjé l innen! - mondja a khótorr. — Ezeknek nem árthatsz, amíg itt vagyok.

—Száradjon ki a szíved gyökere! — morgom felé, de mindketten tudjuk, hogy nincs ereje a szavaimnak. Han-

322

gosan kinevet, és int a romok felé, hogy arra van előre. Valami csikorgó varázzsal el is taszít, hogy egészen meg-tántorodom. Mintha felizzanának a védelmező lobogók a házakon. Hányingerem támad.

Szitkozódva elindulok. Rogyadozva megy csak a járás, kezemmel az ezüst fejéket tapogatom a tarisznyán keresz-tül. Ha felvenném, talán minden jobb lenne - de ezúttal tudom, hogy hazudok magamnak.

Szélesen terül el a rommező előttem. A kis falu mellet-te olyan, mint egy árva a halott anyja mellett. Az utolsó emberi életfolt a nagy, leromlott városdögben. A házakat a romok köveiből építették, a faragásaival díszítették, a szobrait maguk köré hurcolták, hogy védjék őket. A töb-bit nagyjából belepte a ritkás erdő.

—Na, most már dobálhatjátok — hallom a hátam mö-Sül. í

Hátranézek, a khótorr kaján vigyorát látom, s a nekibá-torodott gyerekeket, amint földdarabokat, köveket keres-nek maguk körül.

—Csak a kisebbekkel inkább — mondja intőn a gyalog-pap, és biztatón rám mosolyog.

Bámulatos, ezek a kis gazemberek milyen remekül cé-loznak! Amennyire tudom, a nyakamba kapom a lábam, s ha nem is a lehető leggyorsabban, de sikerül bemenekül-nöm a legszélső romhalmaz mögé, mielőtt nagyon meg-dobálnának. Azon gondolkodom, miféle bosszút kellene kitalálnom, egyelőre örülök annak is, hogy járni tu-dok. Miután a pap visszaterel mindenkit a falu kőkeríté-se mögé, én is előmerészkedem, s beljebb megyek a ha-lott városba. Nemsokára jókora vasoszlopot pillantok meg a távolban, a tetején megkopott, szárnyas szobor. Büsz-kén nyúlik a magasba, és már tudom, hol vagyok. Meg-ismerem.

323

A nevére nem emlékszem, de jártam itt Ushghykkal néhány éve. Háromnapi járásra vagyok Jadiltól. Ez a vá-ros valaha gazdag volt és erős, még akkor is, ha nem a kyrek építették - látni ilyet rengeteget. Mesterem azt me-sélte róla, az utolsó zászlóháborúk idején rontotta le vala-mi mágia keltette, többéves aszály ezt és még néhány má-sik várost is a határ mindkét oldalán. Néhány száz éve. Ushghyk azt is mesélte, hogy ez a rontás csak azért nem végzett Jadillal is, mert a kyrek azt olyan formára építet-ték, hogy leperegjen róla az efféle fekete varázs.

Le kell ülnöm egy kicsit. Egy régi udvarban pihenge-tek, szomjamat az egyik, esővízzel megtelt kerti kőkád-ból oltom. Nem csupán az oszlopról és a rajta páváskodó szoborról ismerem a várost. Azért jut eszembe, mert hir-telen megérzem a jelenlétet, s azon csodálkozom, eddig hogy nem vettem észre, miért nem emlékeztem rá. Olyan, mint egy rendkívül finom érintés. Ez simogatott már a fa-lu mellett is.

Mégiscsak főlállok, s kihúzom magam. Mint a gyapjas éji pillék, repülök a fény felé. Tudom, hol fogok erőre kap-ni. Feltéve, ha az árnyék is így akarja odabent.

Változatlanul hallgat, úgy lehet, lelkifurdalása van, amiért ilyen csúnyán elbánt velünk. Vagy éppenséggel na-gyon is ébren van, s csak egy rossz lépésemre vár. Eset-leg teljesen megőrült a magánytól az elmúlt évezredekben.

Ezután nem sok mindenre emlékszem. Homályosan lá-tok, s egy finom érzet után kutatok, amit úgy keresek a romok között, hogy a kezeimet tartom a szélbe, hogy megtaláljam, merről simít a melege. Lerontott kőfalak közt botladozom, holt udvarokon járok, bokrokat és fá-kat látok, amelyek visszaperelték maguknak a jussukat. Kőmedence kerül elém, amelynek partján lemosakszom végre. Félig összedőlt házba jutok, egy kis udvarra, ami-

3 2 4

nek négy oldalát is fekete dombormű vigyázza, rajta kám-zsás hölgy, amint egy párnán alszik, mint a macskák, ösz-szegömbölyödve. Orwella. Várja, hogy kiteljen az ideje a végső csatáig, s addig álmodik.

Fejékekről, Fidiorról, boszorkányokról. Nekem is pihennem kell. Itt valahol, a kígyóverem kör-

nyékén. Nem jutok el addig. Valami elszédít, megtántorít, és összerogyok a kétrévi

kurtizán esővizes ruhájában. Olyan érzésem van, mintha egy nagy hajón hányko-

lódnék.

* * *

Alyssya arra ébredt, hogy levetette magáról az ágy. A fe-je nagyot koppant a fapal lókon, s följajdult.

Két csizmás láb jelent meg látóterében a zajra, és a ky-ressa önkéntelenül is összerándult a látványtól. Hirtelen eszébe jutott minden, és tudta, hogy elveszett. Valahogy rajtuk ütöttek ott a nagy gépszörnyek termében a külső páncélzat fölött, lekaszabolták a jádeszemű férfit, őt pedig visszahurcolták Arkhatysshoz.

- Hoppá, hoppá! - mordult egy hang, és a gyermekasz-szony biztos volt benne, hogy a gazdája mosolyog. - Egy kicsit hullámos odakint, suessa, elnézést...

Erős kezek kapták fel, mint a pihét, és visszahelyezték az ágyra.

Valami úri börtönben lehetett, egy kis kabinféleség-ben, amit tépett, rázott a vihar. A szobácskára libegő sog-ronmécs vetett fényt, egyetlen ablaka elé mocskos, kék függönyt húztak.

Alyssya szíve majd' kidobogott a mellkasából.

325

A kabin közepén asztal állt, e mellé, egy vaskos, fara-gott székre ült le fogvatartója. Erős borostájú, hízásnak indult kyr volt, haját mintha késsel vágták volna rövidre. Arcát a gyenge fényben alig lehetett látni, vaskos, hószín szemöldöke homályba vonta pillantását.

—Ritkán kerül ide ilyen finom kisasszony, s ez meg is látszik, elnézést - mondta mély basszusán a kyr.

—Azt hiszem, mindegy is — suttogta Alyssya a fejét fogva.

—Kitakaríttattam a fiúkkal — mondta a kyr —, de sajnos, csak ennyire sikerült — tárta szét a kezét.

—Egy börtön legyen büdös - mondta a kyressa beletö-rődőn.

—Börtön? — kapta fel a tekintetét a kyr, majd hátrave-tette a fejét, és hosszan, harsányan felnevetett, hogy túl-harsogta a kint bömbölő orkánt. Alyssya egészen meg-ijedt. Azután nekilódult a világ, fényesen szikrázó fehér láng szaladt végig a helyiségen, vonalakra szaggatott mindent, felfalta a színeket, kinyitotta a kabin egyet-len ajtaját, és darabosan mocorgó élőholtakat engedett be. Ruhát nem viseltek, asszott testük sosem volt, idegen hangon nyiszorgott, ahogy léptek. Szájukat összevarr-ták, vak szemgödrükbe az orzóvihar csempészett lángo-kat. Tetőtől talpig tetoválásokkal voltak telerajzolva, fe-kete és fehér kígyókra szakadtak hát, azután eloszlott az átszivárgás, visszakéredzkedtek a színek, a két halott egy kevés bort és sült halakat tett le az asztalra - de addigra Alyssya már ismét elalélt.

* * *

Alyssya egy lányt lát. A lány meztelen. Két csuklóját külön-külön kötözték egy gerendához, amely valaha egy

326

derekas ácsolat része lehetett, most elárvulva feszül két zömök oszlop között a szabad ég alatt. Még elég erős ah-hoz, hogy a barna bőrű alak súlyát elbírja.

- N e aludj el, Alyssya, az orzóban! - mondja Émelly sercegéssé torzult hangja.

A lány lábujjai egy arasszal a föld fölött lengedeznek. Mögötte kopott, lerontott oltárféle áll, rajta tüskebozót. Erre felkapaszkodva akaszthatta fogvatartója az ájult tes-tet a gerendára. Körülöttük elpusztult ház düledezik, te-tőzetéből csak egy kicsiny darab maradt épen, a többi jó ideje alázuhant már; ott fekszik körben porral, földdel, sarjadó fűvel, cserjékkel borítva. Amerre a szem ellát, ha-lott romváros, csonka tornyokkal, erősödő erdővel és mál-ló falakkal. Alkonyodik.

Az egyik falon fekete dombormű: párnákon összegöm-bölyödve alvó nőt ábrázol.

A lány fogvatartója középtermetű, kese hajú alak, hosszú tincsei előhullanak a sötét, füles sapka alól. Ko-mor, szőttes köpönyeget visel; mellette, az egyik oszlop-nak támasztva embermagas bot. A férfi a földön ül, egy tarisznyában turkál. Sorra kivesz belőle mindent, azután egyenként visszadobálja. Leteszi az oszlop mellé, sóhajt és feláll. Odasétál csuklóinál felakasztott foglyához, kicsiny, hegyes melleit nézi.

A lány felnyög.

* * *

Felpillantok. A vállam majd' kiszakad a helyéről. Fázom. Rádöb-

benek, hogy fogoly vagyok. Nem értem, miféle őrült lá-tomás ez már megint. Azon a helyen vagyok, amit előző álmaimban oly betegen kerestem, bőrömön ízlelgetve kel-

327

lemes érintéseit. Meztelenül lógok, langy szellő borzolgat, a csuklóimat összemarta valami rossz szörnyeteg, hogy nem is nagyon érzem már. Felfordul a gyomrom.

Csapdába estem. Hogy itt várt-e engem, vagy csupán hagytam, hogy rajtam üssenek, már nem is nagyon szá-mít. Szárazon nyelek.

Homályos árnyék áll előttem, fel kéne emelnem a fe-jem, hogy az arcát is lássam, de egyelőre sem erőm, sem kedvem hozzá. Elegendő a csengettyűs khótorrsavuk lát-ványa. Előttem álldogál, úgy hiszem, diadallal méreget. Eltart egy darabig, amíg összerendezgetem a gondola-taimat.

Ó, a fattyú, hát csak utolért... Felnézek, hogy a szemébe bámulhassak, s ha csak le-

het, ártsak neki valahogy, de varázshatalmam csekély és többé-kevésbé hasznavehetetlen, tiszta fej kellene hozzá elsőül is. Homályosan látok mindent. Fiatal gyalogpap áll előttem, szőttes köpönyegén mindenféle kavargó, oda-varrt kígyómintákkal. Kezét elégedetten csípőjére teszi, úgy nézeget. Embermagas, hosszú botja egy félig leomlott téglaoszlopnak támasztva mögötte, még éppen látom azt is. Meg a hideg árnyékokat a romfalak mellett.

Ott vannak a szellemkutyái. Hunyorognom kell, hogy megkülönböztessem őket a romok homályos foltjaitól. Ta-lán félnem kellene. A dögök félig észrevehetetlenül nyü-zsögnek egy árnyékos részen, mintha nem jöhetnének ki onnan. Hangtalan mocorognak, alig lehet látni őket. El-mosódott remegések csupán, alaktalan, gonosz formák. Mintha csak a közelgő alkonyt várnák, hogy a romváros árnyai elnyúljanak, megerősödjenek, hogy kijjebb tudja-nak sétálni a terjeszkedő sötétséggel. Mintha arra várná-nak, hogy elolvadjon minden a félhomályban, s ők kisza-badulhassanak a tűfogaikkal.

328

Szédülök, összevissza csaponganak a gondolataim, anél-kül hogy bármelyik kicsit is kitartana mellettem vagy se-gítene szorult helyzetemben. Ez most rettentőn fog fájni. Az orghalla nem vezet messzire, ezt régóta tudom, de egy kevésbé fájdalmas megoldást jobban szerettem volna. Ta-lán tényleg megharagudott rám az Úrnő. Méltatlan va-gyok szolgálni őt; alkalmatlan arra, hogy elvigyem ne-ki a fejéket.

Azok a tűsor fogak. Végül összeszedem magam, és fogvatartómat is szem-

ügyre veszem. Fiatal, velemkorú alak lehet, talán kicsit idősebb. Hosszú, kese haja előkunkorodik a khótorrsapka alól.

Arcának szeplőtengerén fakó, tiadlani szemek. A mo-solyán lyuk. Már emlékszem — egy korbácsnyél nyoma.

- Rohadjon el a magod, Morr! - mondom neki, de csak morgásnak hallatszik. Elfintorodik, ami bármit jelenthet. - Hát te vagy az, kurafi...

- Szia, Kaat! - válaszol elégedetten. - Rossz ösvényen sétálsz, kicsi lány.

Mindenféle mocskot vagdalok a fejéhez, de nem érdek-li. Azt állítja, igazán sajnálja, hogy így alakult, de neki kötelességei vannak Tharr és az egyháza felé. Erre vagyok kíváncsi a legkevésbé.

A szellemkutyái csöndben, az árnyékokból hallgatják a beszélgetésünket. Nem figyelek az ostobaságaira, inkább a démonkorcsokat méregetem a szemem sarkából.

O, édes istennőm, csak ne fájna majd annyira! Maga az elmúlás nem érdekel, de nem akarom, hogy ezek a túlvi-lági mészárosok csócsáljanak szét a tűfogaikkal, míg le-rágják rólam az Úrnő járványát.

- M é g van időnk — paskolgatja meg biztatón az arcom egykori rabszolgatársam. — Ha hiszed, ha nem, tényleg saj-

329

nálom, hogy te vagy az, Kaat — mondja Morr. - Jobb volt azt gondolni, hogy Jadil elmorzsolt és nem vagy többé.

-Rohadjon el a magod, Morr! - mondom neki még egyszer, hátha megfog rajta a rontás, de én tudom a leg-jobban, hogy ez most aligha működik.

Ennél még az is jobb lenne, ha egy ormótlan, ősrégi vi-torláson billegnék a világ egyik legkomiszabb viharában.

Nem hittem volna, de ez is megesik. Lehunyom a szemem.

* * *

Mire Alyssya magához tért, ismét egyedül volt. Az or-zóvihar sziporkázó csíkokkal rajzolta meg a kabin körvo-nalait, akárha a repedések, illesztések mentén szuszakolná át magát erre a világra, s nem akarna elmúlni most már soha. Minden remegett és hánykolódott.

Tűfogsorok bizonytalan képe derengett fel előtte, és ki-csire összeugrott a szíve. Gyorsan halványodott az emlék, és a kyressa azon gondolkodott, vajon mindenféle tiltás el-lenére az álomsíkon járt-e vagy sem. És ha igen, utat ta-lált-e onnan hozzá az orzóvihar...

Emlékezett még egy nagydarab kyrre és a halottakra, akik enni és inni hoztak neki.

A kabin, ahova elzárták, siralmasan festett. Nem sok szemügyre venni való akadt benne, s ráébredt, hogy még valami tompa sajgás is bosszantja a derekánál. Megbillent újra minden, hosszan, nyikorogva támolyogott vele a he-lyiség. Háta felé tapogatott, s megtalálta kényelmetlensé-ge okát is. Egy kardon feküdt. Levették a fegyverövéről és odahelyezték mellé a derékaljra.

Kóbor volt a neve.

330

Alyssya nem gondolta volna, hogy még meg tud lepőd-ni bármin is. Ujjai bizonytalanul tapogatták végig a fegy-ver hüvelyét, mintha azt gondolná, csak valami csúf va-rázstréfa áldozata lett.

Ha itt hagyták vele a pengét, az vagy azt jelenti, hogy csak legyintenek a veszedelemre, amit a felfegyverzett kyr gyermekasszony jelenthet számukra, vagy pedig...

Mégiscsak sikerült a hajó fedélzetére kerülnie és meg-szökni Arkhatyss Császár-szigetéről.

Zavarodottan ült fel. A folytonos hánykolódás is azt mutatta, hogy a flottatámaszpontnál kisebb helyen lehet, amivel könnyedebben játszik a vihar. Nem tudta, félnie kellene vagy örülnie inkább, forgott vele a világ, valami biztos pontra vágyott, legyen az elcsendesülő tenger vagy inkább néhány mondat, hogy pontosan tudja, mi történik vele. Álomszerűnek, hihetetlennek tűnt az egész világ — hangosan ordított az orkán, szürkén, sercegve rángatóztak az orzó keltette vonalak benne. Tompán dübörgött az ég.

Felállt az ágy mellett, és kardját megmarkolva a kék függönnyel rejtett falrész felé tántorgott. Gyengék voltak a lábai, a padló részegen támolygott alatta. Kóbort nem engedte el, baljában egyensúlyozott vele, s végül megka-paszkodott a piszkos függönyben. Remélte, hogy egy ab-lakot talál mögötte.

Nem kellett csalódnia. Odakint roppant hullámhegyeket látott, hátukon víz-

ostorral vert végig a vihar, milliom cseppet kavart fel ró-luk, hogy elkeverje azután az égi áldással. Az egész fö-lött vérszínben és narancsban rángatózott az orzóorkán, bizonytalanná, kiismerhetetlenné téve mindent, hogy a szem is belefájdult. Alyssya vissza is húzta gyorsan a pisz-kos kelmét, hogy ne kelljen néznie. Elegendő volt a kis ka-binba beszüremlő fényekkel megbirkóznia.

331

Egy hajóval száguldott keresztül az égiháborún. Óriá-si, komor hajóval - gondolta - hiszen minden kisebb saj-kát pozdorjává tört volna a förgeteg. Akkor pedig ez itt a menekítésére küldött kyr vitorlás, a testes férfi pedig nem börtönőr, hanem a megmentője.

Egyszerre érzett megkönnyebbülést, hálát és némi szé-gyenkezést is, amiért ostobának mutatkozott a kapitány előtt. Tanácstalanul megsuhogtatta Kóbort, azután visz-szasétált a hencserhez és újra leült. Nem volt kedve ki-próbálni, hogy a kabinajtó valóban nyitva van-e, és nem akarta látni az élőholtakat sem, akik a szagukból ítélve odakünn várakoztak.

Csendben nézte, mint csap be újra és újra az orzóvihar a kabin belsejébe, hogy hasít magának formákat, s mint öli meg, szívja ki a színeket a világból. Eszébe jutott az is, hogy talán aludnia kellene, hátha a hajó megvédi őt a ron-tó hatásoktól, de gyorsan elhessegette magától az ötletet. Egy idő után pedig végképp elment a kedve tőle. Végig-gondolta, mi minden történt vele az elmúlt órákban, és mihelyt lehunyta a szemét, a Császár-sziget boszorkány-mesterének levágott fejét látta maga előtt. És tudta, hogy a férfi érzi a vére illatát.

Egyetlen dolog csalt mosolyt az arcára — a megcsalt, becsapott Arkhatyss képe. Szinte látta maga előtt a tom-boló férfit, aki tajtékos haragjában ízzé-porrá zúzza az ebédlője fekete falaira aggatott óriás cápaállkapcsokat, karddal gyilkolja a zsámolyrabszolgákat és forgácsokká ront minden kyr szépséget maga körül.

* * *

Mikor másodjára felbukkant, a kyr hajóskapitány tisz-tességgel is bemutatkozott.

332

— Pályl Pállyl-on Pálanqyl a nevem, suessa, a Weilassdar parancsnokaként üdvözlöm önt a fedélzeten. — Hószín szemöldöke összeugrott, mintha mulatna valamin, és még hozzátette: — A múltkor nem sikerült méltón köszönte-nem önt, elnézést kérek érte.

- S e m m i gond, centarior — legyintett Alyssya, és örült, hogy ennyivel letudhatják a dolgot.

— Szintúgy a megértéséért esedezem, amiért is nem tu-dom méltó módon a kényelmét kiszolgálni, ez egy öreg hajó és egy ideje nem hordott fehérszemélyt... mármint nemes kisasszonyokat a fedélzetén. Tudom, hogy a kabin-ja sem megfelelő, de hirtelen csak ezt tudtuk kiüríteni. Már dolgozunk egy kielégítőbb megoldáson.

— Annyi baj legyen, kapitány! — Még a kyressa is elmo-solyodott. — Én tartozom önnek köszönettel, amiért szo-rult helyzetemben a segítségemre sietett.

A testes kyr elvette a faltól az odacsúszott széket és en-gedélyt kért leülni. Alyssya bólintott.

— Az igazat megvallva, nem gondoltam volna, hogy a vén Ghyssamer még a síron túlról is behajtja az adóssá-gomat — csóválta a fejét, de nem tűnt bosszúsnak. — Bár-hogy legyen is, örömömre szolgál, suessa, hogy a szolgála-tára lehetek.

Alyssya biztosította róla, hogy az öröm kölcsönös. Bár-mennyire is fenekedett odakint a vihar, egészen jó ked-ve kerekedett, s az égiháború csak inkább felajzotta, sem-mint megrettentette.

Jófajta, kyr hajók, suessa. Mindenre képesek. Bíznia kell bennük — mondta valahol az emlékei között a jádeszemű férfi, és Alyssya megkönnyebbülten felsóhajtott. Talán a nehezén már túl is vannak. Csupán arra kell nagyon fi-gyelnie — emlékeztette magát —, hogy még mindig suessa Syshjának hívják, ő Arkhatyss concissyr menekülő fele-

333

sége, és nem szabad a dologba belekevernie a Khaddyn Házat.

Azt vette észre, hogy a kyr kapitány fejcsóválva mére-geti, a szája sarkában keskeny mosoly. Erős borostáját dör-gölgette az állán. Alyssya ekkor már szinte biztos volt benne, hogy a haját egy késsel vagdalta valaki rövidre. Nem lett volna meglepve, ha kiderül, maga a kapitány az elkövető.

— Ha megenged egy megjegyzést, igen alkalmatos a menekülőruhája, asszonyom...

— O! - Alyssya tanácstalanul simított végig a vérfol-tos selymeken.

— Felteszem, nem az ön vére — vigyorgott a férfi. — Nos, nem — pirult el zavarában a gyermekasszony —,

de kell itt lennie velem néhány útipoggyászomnak, mind-járt átöltözöm. Vannak öltöztetői, kapitány? — kérdezte.

-At tó l tartok, asszonyom, a kis kaskái sincsenek meg, nemhogy a ruhái — mondta a kyr, és némi zavar tükröző-dött az arcán. Bűntudatosan húzta el a száját. - Igazság szerint az én hibám.

Nyelt egyet. — Ön igazán bátor, asszonyom — próbált más vizekre

evezni. — Ahogy láttam aláereszkedni az óriásról abban a villámfényben, bizisten megijedtem, pedig az nem szoká-som. Ahogy ott lengett a láncokon...

— Azt mondja, kapitány, hogy ez az egy ruhám van itt velem?

- H a már így rákérdezett, suessa, igen. Az élőholtak, mint tudja, meglehetősen egyszerű teremtmények, leg-alábbis a nagy többségük.

- H o g y jönnek ide az élőholtak? Jókorát dobott rajtuk a hajó, ahogy egy óriás vízhegy

gerincéről ereszkedni kezdett. Ordított a vihar.

334

- A k i k e t azért küldtem, hogy kegyedet a fedélzetre hozzák, csak arra utasítottam, hogy önre ügyeljenek, úti-poggyászról szó sem volt. És bizonyos kérdésekben a hol-lak nem igazán döntésképesek — tárta szét karját elnézés-kérőn a kapitány. — Megvallom, eszembe se jutott, hogy kirándulókosárral fog menekülni.

-Mindegy is - bólintott Alyssya. - Majd azt mondom, az ön hajójához öltöztem, centarior.

A kyr sértődést mímelt. -Elismerem, hogy nem most jött le a sólyáról, de azért

még igen derék hajó. Alyssya sóhajtott. —Meg kell vallanom, kapitány, hogy ilyen piszkot ed-

dig még nem tapasztaltam. Palanqyl cinkosán elmosolyodott, mint akinek min-

denre van válasza. —Nem piszok az, asszonyom, hanem az idő személye-

sen. A Weilassdar egy darab a történelemből, suessa, pró-bálja így látni.

—Megtisztelő, kapitány — bókolt a kyressa. —Kétségtelenül — vigyorgott a borostái közül PSlanqyl.

Azután kissé komorabban még hozzátette: — A lányom-nak akad itt néhány ruhája. Majd válogasson azok közül!

A kyressa köszönettel élt a lehetőséggel. Amikor a cen-tarior meglátta az új öltözetében, nem szólt semmit, csak beharapott szájjal bólintott.

Kevéssel később fölkísérte Alyssyát a hajó fölső szint-jeire, hogy azokról nézhessen körül. A Weilassdar hatal-mas, ókyr karakka volt, igazi cet a hajók között, jóllehet a Császár-szigethez képest még így is csupán apróság. Míg néhány nyiszorgó halott társaságában felhágtak a hajótat lépcsőházának elkopott grádicsain, Pálanqyl nagy szere-tettel mutatta be birodalmát.

t 3 3 5

Itt-ott ablakok nyíltak a kinti őrületre. Vérszínnel lán-golt a külső világ, a vihar időről időre markába kapta a mindenséget és nagyot rázott rajta. Fehér ívekkel rán-gatózott át a falak között, Pálanqyl úgy hessegette szét, mint más a pókhálót.

Mindenféle limlommal telehordott fordulókon, folyo-sókon verekedték keresztül magukat. Mintha egy neme-si palota minden kacatját ide öntötték volna. Alyssya, mi-közben óvatosan kerülgette a hullámzásban a tört lábú asztalkákat és poros ládákat, megpróbált minél többet megtudni megmentőjéről, és a kapitány nem tiltakozott.

- Őn akkor most császári szolgálatba került a Weilass-dartú, igaz, kapitány?

A kyr hümmögött. —Mondjuk úgy, hogy igen, de ugyanakkor viszonyla-

gos szabadságot is élvezek. Éppen amiatt, mert az én ked-vesem olyan régi vágású hölgy - tapogatta meg szeretettel maga mellett a falakat. — Én vagyok az utolsó Pálanqyl, és vele akarok meghalni majd - mondta sajnálkozás nélkül. — Erre pedig még a flotta is tekintettel van. O a Házam egyetlen kincse — a földjeimet visszaadtam a császárnak.

Átlábalt egy megrogyott szekrényke mellett, és gálán-sán átsegítette Alyssyát is.

- M i é r t nem viszi ezeket a holmikat a raktárfedélzet-re, kapitány? — kérdezte kissé morcosan a kyressa, miután beütötte a sípcsontját valamibe, amely egy csorba vicsorú, gyerekeknek faragott hintacsónaknak bizonyult.

Remegett, meg-megmoccant a sok holmi a vihar ke-zében.

- O t t más dolgaim vannak, suessa — felelte félmosoly-lyal a kyr, és megállt egy pillanatra. - Miután a lányom belehalt a szülésbe és magával vitte a gyereket is, nem maradt semmim a parton.

336

Megsimított egy poros varázsmécset, mire gyönge fény világolt fel, s mutatta az utat.

-Úgyhogy kijöttem ide a tengerre. Alyssya csak bólintott. - B á r azt hiszem, mindenképpen a flottához soroltak

volna előbb-utóbb - szólalt meg rövid hallgatás után a ka-pitány. Megindult fölfelé a következő grádicson. — Akad-nak az én kedvesemnek olyan kincsei még a régidőkből, amire fáj a foguk, s aligha engednék, hogy a létük bárki más tudomására jusson. Jöjjön, kegyednek azért is meg-mutatom! — intett biztatón.

A kormánykerék mellett szikár, kiszáradt szemű élőha-lott állt, csontra szikkadt arcán tetoválások tekeregtek a villámfényben. A szája nem volt összevarrva. Aszott ujjai erősen tartották a csontberakásos, fekete kereket. Az egy-kor pazarul kialakított kormányállásban körben kristály-ablakok mutatták a tombolást. Ott, ahol az elmúlt évez-redek viharai összetörték a mágikus üvegtáblákat, jókora bedeszkázott lyukak tátongtak, a kinti förgeteg durva ke-zekkel feszegette, keresztülsüvített a lécek között. Tócsák-ban folyt ide-oda a víz a pallókon.

— Ne hagyja, hogy a látszat megtévessze, suessa — vi-gyorgott Pllanqyl, aki szinte kivirágzott idefönt —, az én gyönyörűségem manapság erősebb, mint valaha! Jöjjön! lizt nézze!

A vállainál fogva állította meg Alyssyát a hosszú ki-latóablak előtt. Narancsszínbe őrült a világ odakint. Az ívesen csavarodó lunirkereteken túl, mint hatalmas ráják, lomhán verdestek a karakka varázzsal szőtt vitorlái. Vi-harra állították a vásznakat az öt árbocon — akármi em-bernép hajójáról egy minutum alatt csavarta volna le kö-télzetestül az orkán az egészet. Vérszín eső vágott végig a lezárt fedélzeten, nagy, lomha égzengések görögtek a fe-

337

jük fölött. Sárgás homályba fulladt minden, fényes szik-rák táncoltak a köteleken.

—Világolj egy kicsit körbe, Jak! — bökte meg a hulla vál-lát PSlanqyl. — Hadd lássa a suessa, hogy merre is járunk!

Alyssya önkéntelenül is megragadta a kis ezüstmedali-ont a nyakában.

Nem látta, mit csinált a kiszáradt szemű élőhalott, de a karakka válaszolt neki.

Koszorúba font villámok vágtak végig a tengeren a Weilassdar körül. A varázs a főárboc koronás csúcsán ger-jedt, onnan rugaszkodott neki a förgetegnek. Akár egy roppant, rángatózó korbács, úgy fordult szembe a szelek-kel, míg meg nem kerülte, körbe nem sétálta a hajót.

Alyssyának tátva maradt a szája. Akárha egy hatalmas völgy alján járnának, úgy emelkedett föléjük az áradat kétfelől. A mérföld széles katlan peremei megemelkedtek és veszett dühvel acsarogtak, habos permetet sodort le ró-luk a szél. A karakka közelében meghunyászkodtak a vi-zek, szabadon futott hegynek föl és völgybe le a külső hul-lámok gyönge másain — melyek még mindig könnyedén végezhettek volna akármi kisebb hajóval.

—O! — mondta csak a gyermekasszony. —Az én gyönyörűségem testvére ezeknek a vizeknek,

suessa - dicsekedett zord vigyorral Pálanqyl. - Régebb óta ismerik egymást, semhogy ártalmára lennének a másik-nak. - Elégedetten göcögött.

Az orzóvihar keserű, égett szagával terhes huzat ke-resztülvágott a kormányálláson, hogy Alyssya köhögni kezdett.

—Jöjjön beljebb, asszonyom! — kormányozta maga felé a vállánál fogva a kyressát a kapitány. — Mutatok mást is.

A parancsnoki kabin sajátos keveréke volt a kapitányi szállásnak és a szemétdombnak. Hátát a roppant tattü-

338

körnek vetette, függönyeivel a beszivárgó komisz szelek játszottak. Narancs izzás vibrált odakint, akár egy őrült naplemente. A középső ablak ólomszemeiből smaragd harcost illesztettek össze a hajó megalkotói — büszkén állt a mögötte kavargó fényekben.

Weila. Kopott dicsőség emléke a régmúltból. Pályl Pályl-on PSlanqyl nem foglalkozott az óidők iste-

neinek királyával. Aprócska fogaskerekekkel működő me-chanikát próbált megforgatni, s lassan egy nagy tengerab-roszt csörlőzött alá a mennyezetről.

Azúr és türkiz színekkel csavarodott ki a roppant tér-kép. Hamarosan kavargó, sötét formák rontották meg napsütötte vizeit, s óriás viharok bomlottak elő fénnyel remegő felszínén.

A kyressa szájtátva figyelt. A kapitány morgolódva néhány élőholtat szólított be,

és rájuk parancsolt, hogy csináljanak helyet. O maga egy feslett kárpitú karszéket porolt le, és a térkép elé állította Alyssyának. A gyermekasszony azon tűnődött, vajon csak ők ketten élők-e a fedélzeten a kapitánnyal, vagy akadnak még másféle szolgálók is.

—Nos — húzta ki magát Pálanqyl. Megdörgölte az or-rát, mintha zavarban lenne, s utána fogott csak bele. — Amit itt lát, suessa, az egy óbirodalmi flottatérkép.

Kinyújtott kézzel simított végig a vásznon. A szoba töb-bi részével ellentétben a tengerabrosz újnak tűnt, szinte ragyogott.

—Mindig pontosan jelzi nemcsak a Weilassdar helyzetét, de mindazon más hajókét is, amelyeket felismer. Ejnye... — mondta, mert egy erősebb hullám jócskán megemelte a birodalmát. — Éppen miatta vezényeltek a Sinemossán túlra. — Megvonta a vállát — Bár nekem édesmindegy, merre, csak kergethessem a szeleket.

339

—Ha nem tévedek, valamit meg is akar rajta mutatni - találgatott Alyssya -, s nem csupán dicsekedni akar...

-Távol álljon tőlem a hencegés! — hajtotta meg ki-csinyt magát a testes kyr. Fekete orkabőr ruházata halkan nyiszorgott a mozdulattól, akár a hátul neszező élőholtak, és a kyressát rossz érzés fogta el. - És sajnos valamit való-ban meg kell mutatnom önnek.

Végigsimított a festett vizeken, mire az egész hullá-mozni tetszett egy pillanatra.

- Ez a bíbor karakkajel itt a közepén a Weilassdar. Az a nagyobb smaragd göb a keleti végeken pedig a ivechyr. A nagy spirálforma köd, mint gondolom, azonnal kitalál-ta, az orzó.

Alyssya bólintott. A térkép szerint a külső karok egyi-kén próbáltak meg éppen keresztülvergődni. A vihar sze-me lassan bekebelezte a Császár-szigetet.

-A mélykék foltok a mindenféle egyéb viharokat je-lölik, amelyeket a nagy dög hajt maga előtt. — A véralá-futás-szerű zónák összekavarodó formái kitöltötték a va-rázsrajz másik felét. - A nyugati végek szárazulatainak pöttyei itt — sétált át a tengerabrosz túlfelére a centarior, miközben arrébb rúgott néhány régi, leesett holmit - a Sinemossa legkülső szirtjei. Az egyéb bíbor foltok szét-szórva a flotta azon egységei, amelyeket az én gyönyörűm ismer.

A karakkák jelei jobbára a barbár partok mentén bil-legtek, mások menedék híján az orzó karjain kívül helyez-kedve birkóztak a viharral. Egyetlen vitorlás volt csupán, amely a flottatámaszpont közelében haladt, nem messze az orzóciklon szívétől.

-Alighanem megneszelték az eljövetelét, hölgyem -mutatott a körömnyi ábrára Pálanqyl. - Ahhoz képest, hogy mennyi időre van szüksége viharban kizsilipelnie

340

egy ekkora hajónak, elég hamar felbukkantak - csóválta ,a fejét. — Sietnek...

Félrebillentett fejjel nézett Alyssyára. - M e g tudja mondani, melyik hajó az, centarior? - kér-

dezte félénken Alyssya. —Sajnos igen, suessa - túrt bele sörtehajába a kapitány,

és visszaballagott a térkép mentén, míg már ki tudta sila-bizálni a karakka pöttye mellett tekergő írást. - A Manty-ra az. Elég gyors hajó. Ha nem a leggyorsabb a keleti ten-gerbirtokon.

—Arkhatyss... — suttogta Alyssya. -Valóban, a concissymek is van egy ilyen nevű hajója jegyezte meg a kapitány morózusan. Hosszan zengett

köröttük az ég - akárha egyetlen acéllapból kovácsolták volna, s az rengene végestelen-végig, ahogy a hekkák meg-rántották.

-Engedelmével, akad azért egy-két gond ezzel a me-nekülési tervvel, suessa - húzta el a száját a kyr. Kezét ösz-szekulcsolta a hasán. — Tudom én, hogy a kisasszonyok mindent rendesen kigondoltak és végigbeszéltek - fel sem tételeznék mást —, de...

—Akadnak vele gondok, valóban — biccentett Alyssya. Nem vette le a szemét a Mantyra körömnyi pöttyéről.

—Akkor ebben is egyetértünk, remek - vigyorodott el a kapitány. — Bár még sok minden kedvezően alakul-hat. Akár a hasznunkra is válhat a dolog, ha sikerül a Si-nemossán átadni önt az ott várakozóknak.

—Igen? -Mondjuk inkább, hogy talán. A Mantyrának is van

ehhez hasonlatos térképe, s az csak azt mutatja nekik, hogy a hajó erre menekül, így azt gondolhatják, hogy ön mindvégig a Weilassdaron utazik majd. Ha sikerül átha-józni önt valahol errefelé az emberek vitorlására - intett

341

a szigetcsoport felé — még azelőtt, hogy utolérnének, én egy hirtelen irányváltással magam után tudom őket csal-ni. így ön ismét időt nyerhet. Mire leleplezik a csalást, már messze jár.

—Mindenképpen utolérik a hajóját? -Szeretném hinni, hogy az enyém a legjobb karakka a

világ vizein, suessa, de tudom, hogy nem így van. A Man-tyra bármit utolér. Lehagyja a viharokat, ha kell.

- Igazán sajnálom centarior, hogy belekevertem ebbe — nézett rá aggodalmasan Alyssya.

Palyl Pályl-on PSlanqyl meghajolt előtte. - Részemről a megtiszteltetés, suessa — mondta. - Méltó

és megtisztelő feladat. Bárhonnan is nézzem, romantikus így megmenteni a gyönyörű hercegkisasszonyt. Mint a legszebb históriásénekekben. Azokat a történeteket min-denki ismeri — vigyorgott szélesen, sörteborostásan —, s akárhányszor hallja is, mindig újra vágyik rájuk, s ilyen-kor elég egy jó dalnok vagy mesélő öregember a boldog-sághoz.

Alyssya bátortalanul elmosolyodott. —Sosem gondoltam magamra, mint gyönyörű herceg-

kisasszonyra. Talán csak gyerekkoromban. — Egy kék ru-hás baba jutott hirtelen eszébe és Pyp. Elkomorodott. — Mindenesetre köszönöm, kapitány. A bókjait is.

Pálanqyl elégedetten biccentett. Azután körbevezette Alyssyát a parancsnoki kabinban,

sorra kerítve elő mindenféle kacatokat, végül egy egész ládát, mindenféle régi samballákkal, s akkor még azt is megígérte, hogy majd énekel neki.

Odakint tajtékzott a vihar, de a gyermekasszonyt elva-rázsolta és egészen megnyugtatta a nagydarab férfi, s vé-gül még kacagni is tudott. A kapitány megmutatta a kü-lönféle jeleket és véseteket körben a falakon, amelyek az

342

élőholtak mozgását felügyelték, parancsokat és tiltásokat mondtak rájuk. Beszélt a mágiával erős tintákról és a raj-zokról, melyekkel felruházta halott obsorait, hogy mozog-janak s többre legyenek képesek, mint akármi másik dög-szolga.

—Mind a maga teremtménye, kapitány? — vizsgálgat-ta őket Alyssya, míg a holtak lassan újabb helyekre ren-dezték át és rögzítették a különféle holmikat. A kapitány ide akarta költöztetni a kyressát, s lassan a vihar ellenére is kezdett meglátszani az élőholtak erőfeszítésének ered-ménye.

—Nem igazán értek hozzá — biggyesztette el az aj-kát Pályl Pálanqyl —, jobbára vettem vagy cseréltem a le-génységemet. Egyik-másikat ajándékba adták. Én rajzol-ni szeretem őket.

Az összevarrt szájú szolgák, mintha megérezték volna, hogy róluk van szó, egy időre megdermedtek, s szótlan bá-multák gazdájukat. Az intett, hogy tegyék csak a dolguk.

—Milyen varázst rajzol, centarior? —Bármilyet, asszonyom. Ezekbe a formákba akármi

varázslat belekényszeríthető. Akad olyan, amely szolgál téged, mások megkötik az életerőt, hogy meghalni nem, csak más létre szállni tudsz. Másokkal meg asszonnyá változtathatom bármelyiket, hogy mindenemben kiszol-gáljon.

Alyssya nem pontosan ilyesmire volt kíváncsi, és zavar-tan próbálta másfelé terelni a beszélgetést. Egyszerű fara-gást vett észre egy oszlopon a tengerabrosz mellett.

—És az miféle rúna ott? Valami megkötő jel, nem igaz? Pályl Pályl-on Pálanqyl szeme felcsillant. - A z ? - kérdezte széles mosollyal. — Egyike a legerőseb-

beknek, asszonyom. Az a pina egyetemes jele a császári vi-zeken — kacagott.

343

—Ó! - mondta csak Alyssya. -Vegyem úgy, suessa, hogy meg sem kérdezte? A gyermekasszony zavartan fordult félre. -Hagyjuk! - intett. -Ahogy óhajtja, suessa - bólintott a kapitány, de a szé-

les mosoly nem tűnt el borostás képéről. Alyssya nem vágyott újabb magyarázatokra. Csöndben

várta, míg a holtak mindent elrendezgetnek körben. A ka-pitány magára hagyta velük, s eltűnt valahol imádottja belsejében.

A mezítlen halottak a kacatok egy részét áthordták a tat egyéb részeibe. Végül tisztességes tér alakult ki a te-rem közepén, ennek szélére a dögszolgák egy ágyat egyen-súlyoztak be valahonnan. Közben egyre csak acsargott az orkán, s remegő színek váltakoztak kisápadó foltokkal, ahogy a Weilassdar birkózott a viharral. Mire nehéz sza-guk megtöltötte a termet, Alyssya megpróbálta kizavarni a holtakat, de azok közönyösen tették a dolguk, s csak ak-kor mentek ki, amikor a kapitány mondta nekik.

—Rettentő büdösek! — fanyalgott a nemes hölgy. - H a m a r hozzászokik, suessa — mondta biztatón. - Ész-

re se veszi majd. Alyssya ezúttal nem hitt neki. Elkerekedő szemekkel

nézte, hogy újabb halott érkezik a boszorkánykapitány nyomában, s követi a férfit a helyiségbe. A haja pókháló-val volt tele, az arca poros, akárha épp akkor került vol-na elő valami koporsóból. Ügyet sem vetett a kyressara, álmos mozdulattal nyitotta fel az egyik ládát. A gyer-mekasszony kérdőn nézett vendéglátójára.

—Mint már említettem önnek, szívesen szórakoztatom néhány dallal - mondta a sörtehajú kyr.

Alyssya már el is felejtette, ezért őszintén meglepődött. Gyanakodva méregette a halottat, amely már leült egy

344

vékony lábú székre, s aszott ölébe emelt egy piszkos hang-szert. Gonddal tisztogatta meg.

Egy tücsöksamballa volt az. Ezüsthársból és vörös lu-nirötvözetből készítették. Fényes felületein a vihar fényei

tükröződtek, s amikor a halott megpendítette a lehangolt húrokat, azok fehér sziporkákat gyűjtöttek maguk köré a semmiből.

- Ehhez a testhez egy igen érzékeny művész lelkét kö-tőttem - mutatta be az élőholtat Pálanqyl. — Egy gyűrű-

be zárva vásároltam Jadylban. Régen anyroknak zenélt. Alyssya felemelt szemöldökkel figyelt. A fekete kacs-

karingók teljesen beborították az aszott férfitestet, indi-gó foltokat nyaltak körbe, s kígyóként tekeregtek ujjai vé-géig. Kizárólag a hangszer érdekelte. Fénylő gömbökbe gyűlt köré a külső tér idegen világossága. Sercegve rán-gott a húrokon, ahogy hangolta a kyr lantot. A kapitány büszkén figyelte.

Alyssyának később úgy tűnt fel, hogy ez volt minden látomása közül az egyik legbizarrabb. Őrült és hihetet-len, hogy néha már komolyan azt hitte, csak álmodja az egészet, s ilyesmi sehol nem történhetne meg. Az orzó mintha új erőre kapva maga is odagyűlt volna meghall-gatni az élőhalott dalnokot. Időről időre összekavarta a fényeket.

Ősszekavart mindent. A halott végül nem énekelt, csak a samballán játszott,

de oly erővel és átéléssel, hogy szinte beleremegett körben a taterkély, a vihar felerősítette, megsokszorozta a hang-zatait, s betöltött mindent. A hajó részegen támolygott velük vízhegyről hullámvölgybe. Pályl Pályl-on Pálanqyl megköszörülte a torkát és belekezdett. Kellemes, erős hangja volt, a varázshangszer a magáéba fonta, kiemel-te és szertehajította.

345

Egy régi, a nemesi körökben Quirón-szerte ismert dal volt egy karakkáról, amely a saját útjait járja a világ vi-zein. Még a folyamatos mennymorgás sem csitította az éneket.

Az óceán jöttömet viharral köszöntötte, mint parafát dobált tíz nagy éjszakán a hab, mely áldozatok ezrét hempergeti örökre — s a part buta lámpáit nevettem ezalatt.

Fenyőbordás mellembe, mint gyermek szomjú torkán az almaié, zöld víz folyt be, s én ringtam tovább, az ár elvette tőlem a horgonyt meg a kormányt, s lemosta a kékes bor, j a hányadék nyomát

Azóta itt fürdőzöm a tenger dallamában, mely csillagoktól hemzseg, és hajnali tejet iszom, s falom a zöldes azúrt, min olykor sápadt arccal egy-egy merengő vízihulla lebeg.

Alyssya hátradőlt a karszékén, akaratlanul is átadta magát a zene áradásának, ami elragadta, elringatta, ma-gába temette. A kapitány hunyt szemmel dalolt, arcán nyugalom játszott, a halott ujjai boszorkányos ügyesség-gel pengették a húrokat.

Láttam villám szabdalta eget, hegyláncnyi tengert, szökőárt, örvénytölcsért, alkonyt csendes vizén, s az izgatott galambok fehér raját, a reggelt -mit más csupán képzel, vagy nem mer képzelni sem.

Andalító volt a dallam, messzire sodorta a gyermek-asszonyt, távol a karakkától, s a messzi vizek képei lassan

346

összemosódtak az e világi égzengéssel, hogy azután a ka-pitány erős hangján éledjenek újjá.

Oly szívesen mutattam volna a kisfiúknak a kék habok delfinjét j' az éneklő halat! Utam mentén virágok tajtékmezői úsztak, s a szelíd szellő szárnya oldalamhoz tapadt.

Alyssya a vén concitatort látta, amint az árboctorony csúcsán ül kicsiny pavilonjában az orzóvihar közepén. A kyr nagyúr alig észrevehetően mosolygott ebben az álomban, mint aki megnyugodott a csillagok akaratá-ban, s nem törődik már semmivel, csak vékonyra húzott szemmel ámul a torz ciklonon. Körben a Császár-sziget oltalmazó köpönyegéről lefolyt a véres narancs ragyogás. A tengernagy mellett méregzöld páncél állt. Fölötte ha-talmas fénnyel izzott a tűzkalitba zárt idegen állat.

Már majdnem sziget voltam; kütélzetemre gyakran szennyhullató, békétlen sirályok hada ült, s olykor egy vízihulla, mely tovább aludt rajtam, míg a hullám elkapta és mélyebbre merült.

A hínár zöld hajában kallódó bitang bárka, az orkán oda dob fel, ahol madár se jár, s e víztől ittas roncsot sem Házak vitorlása, sem őrhajó a habból ki nem vontatja már;

szabadon, párát fúva, lila ködben kószáltam, én, ki az égbolt skarlát falába kaput fúrt, j ízlelte süteményét a legjobb poétáknak: a nap zöld kővirágát s a nyálkás égazúrt.

347

Egy barna bőrű lányt látott ismét, alig lehetett fia-talabb nála, s két kezénél fogva aggatták egy gerendá-ra. Valamiért azt érezte, hogy sokkal több közük van egymáshoz, mint az egyszerű álmok között előfordul-hat. Szörnyetegek acsarogtak a lány lábánál, a bokája fe-lé kapkodtak. Segítségre lett volna szüksége, és Alyssya furcsállkozva tapasztalta, hogy mindez mindennél jobban érdekli most, mert tudta, hogy össze vannak kötve ők ketten. Nem értette, miként lehet ez. Egyszerűen tudta.

És mert megfürdetett már minden bú óceánja, nem kívánok követni rakott uszályokat, nem tűrök gőgös zászlót, s nem akarok hiába elúszni a hidak zöld, s vörös szeme alatt.

Tehetetlenül nézte, mint kóstolgatják a lány lábait a szörnyetegek, s hallgatta, ahogy ott a romok között si-koltozik. Azt érezte, hogy segítenie kellene, erőt adni ne-ki, holmi álomból szőtt varázshatalmat, amit a lány talán a maga javára fordíthat, ha megérzi, ha megkapja egyál-talán. Sürgető és kellemetlen volt az érzés, nem olyasmi, aminek ellene lehet szegülni. Alyssya maga sem tudta, mi-ként, de bizonyos volt benne, hogy ha nem segít a lánynak, akkor az meghal, s valami túlvilági, ismeretlen erő folytán, vele pusztul ő is. Lehunyta a szemét, de nem álmodott, s nem is volt halott. Elutazott. Átszivárgott máshová. Akár

akarta, akár nem. Mintha csak egy nem létező árny lenne. * * *

Felnyitom a szemem. Zsibbadt fájdalommal marnak csuklómba a kötelek. Az árnyék zavaros kyr álmai bosz-szantóan kavarognak bennem. Nem is tudom, mi lenne

348

jobb, ha nyugodtan szembe tudnék nézni kudarcommal és elmúlásommal, vagy ha valami borzasztó viharban fúl-nék meg. Akkor nem kellene néznem a tűfogú szörnye-ket, ahogy elősompolyognak az árnyékok közül és leül-nek a lábam elé.

Kora este van. A romváros felől nehéz sóhajjal langyos szellő érkezik. Fejem előrebukik, kígyóhajam a köldökö-mig lóg előre, s ott ingáz lassan, mintha csak bátorítón si-mogatná a hasamat. Morr valami döntésféléről papol, las-san elsétál a közelemből, de nem fejezi be, mintha csak nem merne a szemembe nézni, miközben kimondja rám a halálos ítéletet. A kígyómorghagriss hímzett, odavarrt jel-képeit mutatja felém, a tekergő, kavargó mintákat a kö-penye hátán. Gyáva.

Semmiféle elégtételt nem ad ez a felismerés. Felfakadnak körben az árnyékok és előgomolyognak a

démonok. Átlátszóak, könnyedek, mintha nem is lennének más,

csak szélfútta köd. Hideget hoznak magukkal, hogy lúd-bőr fut végig a testemen. Bár elhatároztam, hogy nem fo-gok félni, a túlvilági dögök félelmet és undort árasztó mi-azmát lehelnek, és megcsikordul a fogam a rettenettől. Pánik fog el, ahol már nincs helye józan észnek és elhatá-rozásnak, és sikoltozva rugdosni kezdek feléjük. Szemük nincs, úgy bámulnak, sűrű fogakkal teli állkapcsuk elnyí-lik. Lassan köröznek körülöttem, időről időre Morr-ra pil-lantanak, mondaná már ki végre a végső szót.

Az átkozott gyalogpap, gyerekkori pajtásom lassan vé-gére ér a szónoklatának. Csupán a szellemfajzatai hallgat-ják, de aligha érdekli őket, miről beszél. Hangtalan acsa-rognak alattam, egymásba kapnak, szem nélküli fejük a gazdájukat lesi. A húsomra várnak. Az édes ragályra, amit magamban hordozok.

349

Vicsorogva kapálózom a gerendán, nem találom el a dögöket, s ha mégis, a rúgásom keresztülsiklik irtóztató, nyirkos testükön. Félelmemben és rettegésemben az Úr-nőt hívom, hozzá sírok, neki ajánlom mindenem, s eszem-be sem jut, hogy már régen az övé vagyok teljesen. Min-dent megígérek, bármit akarjon is tőlem.

Morr csendesen, elgondolkodó arccal figyel. Valahol, nem ebben a világban, a szellemfalka türelmetlenül szű-köl, itt az alkonyat végén nincs szavuk, csak fogaik.

Kérek, könyörgök és esküdözöm ott a gerendára ag-gatva, azután Morrt káromlom, most még utoljára, a leg-mocskosabb módokon, ami csak eszembe jut.

Ó, Orwella, ez rettentőn fog fájni... A gyalogpap int a falkájának, hogy csinálhatják. Ordítok, sikoltozom, ahogy még sohasem. Az árnyék nincs sehol. A járványfalók rám vetik ma-

gukat. Alyssya felnyög. A lábikrámba és a combomba marnak először, hogy

azt hiszem, azonnal meghalok a fájdalomtól. Tépnek, szaggatnak, kiserken a vérem. Karmaikkal megtámaszt-ják magukat és följebb, beljebb kapaszkodnak, tűfogsora-ikkal mintha beszívnák magukat a húsomba. Vergődöm, rángatózom, úgy roppan össze az állkapcsom, hogy azt hiszem, ketté is reped.

Morr egy darabig nézi a marcangolást, aztán arrébb sé-tál. Nem akarja látni.

Az ágyékomat, a fenekemet támadják, tűfogaik elzsib-basztanak, minden marásuk tompa, maradandó fájdalom-má csitul, s újat, égőt tépnek belém azután. Könnyek és nyál folyik az arcomon, a csontjaimba szivárog a kín, ott rezeg azután, átterjed az egész testemre, egyetlen rop-pant, izzó görcs mindenem.

350

Hangom már nincs, hogy sikítsak, sípoló, ordító zihá-lások szakadnak csak ki belőlem. Már várom a végét, a sö-tétséget, a semmit, csak legyen vége már, szívják ki belő-lem a maradék életet is, akár csontból a velőt.

Azután nyugodtan csüggök csak a rám akaszkodó mé-szárosok alatt, a vérem gyönyörű testfestésként csurog lábujjamig, s körben összecsöpögteti a régi szentély füve-it. Félig öntudatlan lengek a belém kapaszkodó szörnyek ütéseitől, rángok, remegek és félrebeszélek.

Aztán csend. Nem mozog már bennem semmi, csak a szívem és va-

lami általam sem értett makacs élni vágyás. A dögök már nem harapnak, hosszú, érdes nyelveket növesztettek in-kább, azzal nyalnak körbe, szurkálják vele a húsom, hogy minden cseppet megtaláljanak.

A kyr gyermekasszonyt látom. Az árnyékomat. Egy karszékben alszik, arcán viszolygó fintor.

Az éles nyelvek úgy furkálnak, mint a kések, hosszú ráspolyként tekeregnek bennem. Mindjárt elérnek a szí-vemig.

Finom simogatást érzek. Langyos szellőt. Az Úrnő bár-sony kezét.

Megyek hát, asszonyom, hogy ha kell. De valami mást akar ez az érintés. Megtölt, mint egy

csorba korsót, de nem értem, mit szeretne. Halkan beszél. Ha suttog bármit is egyáltalán.

A ráspolynyelvek nem szúrják ki a szívemet. Körbe-dörzsölik, kiszívják csak a belé akaszkodott ragályomat. Kedvesemet és szeretőmet, kedvenc fekete fátylamat, édes illatomat. Aztán visszahúzódnak remegve. Vércsöppek pöttyözik csak a helyüket bőrömön.

Az érintés azt mondja, várjak még. Semmi más kérését nem tudnám teljesíteni.

351

Azt hiszem, nem lélegzem. A szellemkutyák elszéled-nek, nem foglalkoznak velem. Odasétálnak gazdájukhoz, aki az este utolsó fényeiben áll és a hatalmas vasoszlopot bámulja a távolban, a szárnyas szobor markába aggatott öröktüzet, amely túlélt minden dögvészt és halált, amibe a városa belebukott.

Orwella azt mondja, még szüksége van rám. Azt hi-szem, mosolyog fölöttem, és körben az estébe vesző palo-tarom minden domborművén. Finom illatokkal keneget, érintése simító és meleg. Már nem vérzek.

Eltölt és megvigasztal. Selyemből vannak az ujjai. Le-vegőt veszek. Halkan, mert azt mondja, úgy kell. Nem én vagyok, aki mozog. - Ő az, aki megmozdít. Én hörögnék és fájdalomtól kiabálnék - Ő csöndre int, s megtart. Re-meg minden tagom, de a testemet lebíró görcs az érintésre kisimult az izmaimból. Körben felsóhajt a szentély a vér-áldozatomra. Morr és a falkája nem hallja - nem is hall-hatja. Felnyitom a szemem.

Az érintés azt súgja, kapaszkodjak a kötelekbe. Nagy-jából sikerül. A csuklóimat egyáltalán nem érzem, az ujja-im talán engedelmeskednek. Megmoccannak a béklyóim. Lassan engednek le, hogy először csak a lábujjaim érintik a véres földet alattam, majd lassan a vörös foltra simul a talpam is. Még meleg.

A lábaim megtartanak. Ujabb halk lélegzetet veszek. Nem értem, mi történik, de érzem, hogy mindez helyes és rendjén való, s lassan felhorgad bennem egy érzés is. Harag. A fájdalmamat már szinte nem is érzem, tompa lüktetéssé homályosul minden, ahogy elönt az új érzés. A bosszúszomj. Lenézek a csuklóimra. A kötelek helyén két kígyóostor vonaglik, erős kezekkel fogom a marko-latukat.

Elvigyorodom. Talán már hangom is van.

352

- M o r r . . . te olyan hülye vagy, mint a seggem... — hör-gőm, mire a szőrcsuhás alak megfordul. — Még azt sem vetted észre, hol találtál meg...

Az arcán meglepetés és riadalom. Jobbjával gyorsan fel-kapja a botját, és morog valamit a dögöknek. Rám mu-tat. Hát legyen... bár sejtem, hogy nem sokra megyek el-lenük az ostoraimmal, legalább bukjak el harc közben, ahogy az Úrnő akarja. Magam sem kívánhatom másként.

Rájuk vicsorgok. —.. .köszönöm, hogy ilyen barom voltál... A szellemkutyák tanácstalanul bámulnak rám - aztán

vissza a gazdájukra. Már nem tűnnek sem félelmetesnek, sem undorítónak. Orwella megvéd a párájuktól. Talá-lomra elindulnak, azután, amikor Morr rájuk üvölt, vi-csorognak és kavarognak, de vakon elmennek, ellibegnek mellettem, ügyet sem vetnek rám. Ellépek közöttük, ők megállnak a vérfoltnál és bizonytalanul szurkálják a nyel-vükkel. Nem látnak. Nevetnem kell.

Rossz, csorba röhögés lesz csak belőle. Tántorogva kö-zelebb megyek, véres meztelenségem zavar a legkevésbé.

—Lezabáltak rólam mindent, te istenbarma! Fekete kígyóhajam hátravetem, diadalmas vicsorral

emelem meg az ostorokat. Nem az én erőm tartja őket. —Már nem látnak a mocskos kis dögjeid! — sziszegem, és

az arca felé marok a kígyófegyverekkel. — Szélnek ereszt-heted őket!

A kbótorrbotot kapja maga elé, arra csavarodnak fel az ostoraim, nem tudják megharapni, sőt egy erős mozdu-lattal majdnem ki is rántja őket a kezemből. Felhempe-redek a lendülettől, az egyik kígyóm markolata kicsusz-szan a markomból, a másiknak még időben szólok, hogy engedje el a botot. Kétlépésnyi kenderkötél esik a földre a háta mögött, de a másik kígyó még a kezemben vergődik.

t 353

Lassan körözünk, a szellemkutyák tanácstalanul ugrál-nak Morr körül, hogy néha kénytelen feléjük rúgni, míg végre megtalálja a szavakat és elparancsolja őket az út-ból. Ügyesen kerüli az ostorom marását, s nekem jobbára szerencsém van a botjával, mert nem mer túl közel jönni.

Zihálunk mindketten, én már amúgy is a végét járom; ha hirtelen elfogyna az isteni adományom, alighanem hol-tan fordulnék fel.

Morrt zavarjaa khotorrtarisznyája a mozgásban, ezt is megpróbálom kihasználni, jobb lenne hamar bevégez-ni ezt a mi dolgunkat. Nem használ varázst — vagy min-den hatalmát rám meg a szörnyfalkájára pazarolta, vagy túlságost magabízó. Igyekszem kevés időt hagyni neki ilyesmire. Ekkor látom csak, hogy derekára már felteker-te anyám korbácsát, s ez új erőt ad.

Ordítva, sikoltva rontok előre, a kígyófegyver mar és lecsap, de a bot félreüti, megcsavarja, megpróbálja kitépni a kezemből, hogy az ostor kénytelen visszaugrani és más-hol próbálkozni. A végén rosszul lépek oldalra, s lendület-ből eltalál a botjával, recsegve töri el a bal kezemet, meg-roppantja a mellkasomat és felborít, hogy csak úgy nyek-kenek. Maradék ostorom is visszaváltozik kötéldarabbá.

Morr lassan közelít a felemelt bottal. Agyon akar verni. —Kaat, kicsi lány... — mondja halkan. Nem is értem, hogyan van még erőm, de legalább fel-

térdelek, vicsorogva nézem. Mindenem véres és poros. Anyám korbácsa kell nekem. Még két lépés. Ö hozza ide.

Ismer az annyira, hogy a kezembe ugorjon, ha elég kö-zelről hívom.

—Gyere, Morr... van még neked valamim... Ezen kicsit elbizonytalanodik és megtorpan. Talán az

jut eszébe, inkább valami mágiával kellene lebéklyóznia. Ez kell nekem. Előrelendülök és a dereka felé kapok. Szi-

354

szegve siklik le az oldaláról anyám varázzsal font fegyve-re. A pap felemeli a botját, két kézzel fog rá. Hűsen csú-szik a kezembe az ostor markolata, s azt súgom neki, hogy harapja meg a papot. Morr lesújt, irtóztató erővel, s a má-sik oldalam is megnyomorítja. Azután felordít, mint akit megmartak.

Bárhogy fáj is, elmosolyodom. Hátratántorodik, hitetlenkedve néz az előtte csapkodó

ostorra. Elégedetten tapasztalom, hogy még mindig nem értem erőm végére, és talpra állok. Morr irtózó arccal fi-gyel. Hogy eddig még nem rogyott össze, csak azt jelent-heti, hogy a méreg rendkívül gyenge volt, amin nem is csodálkozom.

- J ö n a kicsi lány... - sziszegem. Alig kapok levegőt, de fájdalmat egyáltalán nem érzek, csak valami végleges kimerültséget.

Morr remeg és nyál folyik a szájából, de megmoccan és hátrálni kezd. Nem tudom, hányszor kell még megmar-nom, de megteszem, ha addig élek is. Fölemelem a kígyó-ostort és felé botladozom.

A szellemkutyák mintha egy füttyre tennék, ismét elő-kerülnek, s ott kavarognak a gyalogpap körül. Menekül a gyáva...

Jó hosszú ostor, három lépés távolságról is beleharapok vele az arcába.

Felordít és hanyatt esik, majd rögtön tovább is gurul, így kikerül a fegyverem köréből. Mennék utána, de meg-botlom és eldőlök, mint egy zsák. Morr hanyatt vergő-dik, mászik, mint a pókok, de keze-lába remeg és rán-gatózik.

Egyre gyengül a kígyóostorom mérge, a rossz seb bele! Feltápászkodnék, a balomra nehezedem, már el is fe-

ledtem, hogy ez az állat eltörte, és vinnyogva újra felbo-

355

rulok. Ez most fáj nagyon, eltart egy ideig, mire leguru-lok a karomról.

Közben Morr eltűnik az árnyékok között, kievickél a néhai palota lerontott körfolyosójára. Hallom, ahogy zi-hál. A vak és immáron hasznavehetetlen dögök eltűnnek vele együtt. Most kéne utána mennem és elharapnom a torkát, de tudom, hogy képtelen lennék rá. Hosszú per-ceken át fekszem a hátamon, a gyalogpap neszezése egyre messzebbről hallatszik. Kabócák szólalnak meg körben, hogy elmúlt az őrület a romok között, s én végre meg-mozdulok.

Utána csak lázálomszerű képek következnek. Három-kézláb vonszolom magam az oltárkő mögé, balom úgy lóg, mintha egy szekér ment volna rajta keresztül. Az os-tort nem engedem el. Sötét lyuk a mohos kő mellett, épen maradt jobbommal kaparom, tágítom csendes őrületben. A tüskebozót összemar teljesen. A kék hold jár az égen, mire a nyílás akkora lesz, hogy megpróbáljak bemászni rajta. Úgy fúrom be magam a lyukon a föld alá, mint egy pondró. A mohos kőlap összekarmolja meztelen testem, míg átszuszakolom magam a résen. Magasról zuhanok a sötétbe. Száraz csend. Csak a verem alján porló kígyó-csontvázak roppanásai, ahogy arrébb hengeredem. Min-den tele van velük, bordáik, akár a halszálkák, szellemeik vékony kis sárkányok, hosszan, sápadtan kergetőznek kö-rülöttem, míg ájulásba zuhanok.

Már nem látok semmit. Az árnyék tágra nyílt szemmel bámul a sötétbe.

356

16.

Többet nem kísértette Alyssya az álomsíkot, mindenfé-le löttyökkel és italokkal tartotta ébren magát, melye-ket a boszorkánykapitány, Pálanqyl hozott neki, míg az orzóvihar lassan enyhülni nem kezdett. Nem ők hagyták le, vagy rohantak nálánál is gyorsabban, a mágikus or-kán volt az, amelyik elfordult és inkább a keleti barbárföl-tlek nyomorult lakóit szerencséltette érintésében. Még ott tombolt, rángatózott a szemhatáron, de már gyönge volt, mintha csak az öklét rázná fenyegetően. Ami a kyr gyer-mekasszonynak a legfontosabb volt: a Mantyra nem buk-kant fel narancs mélységeiből. Egyelőre.

Megmaradt viszont a kavargó szél, amit maga előtt hajtott, a korbácsként maró eső, a rángó villámkoszorúk, az egyik legnagyobb égiháború, amely a Sinemossa szige-tei felé közelített az elmúlt évtizedben.

A Weilassdar komor vitorlákkal száguldott a fekete egek alatt, akár egy kísértethajó, amelynek nem árt se szél, se jég, halott legénysége szikkadt kezekkel tartotta irányba vagy lépett ki a lezárt fedélzetre, ha a vitorlázattal akadtak gondjaik. A régi kyr gerendákról lesiklott az eső keze, porló fátyolként húzták maguk után az égi vizeket, míg megszál-lottként vágtattak előre a sinemosi szirtek felé. Mérföld szé-les körben csendesültek el a haragvó hullámok, míg a kyr hajó elsiklott közöttük, s keltek megint őrjöngő haragra, amint eltávozott. Tényleg a testvérük volt az ókyr vitorlás, simogatva üdvözölték egymást, még a fekete fellegek is le-hajoltak az égből, hogy párakezükkel megérinthessék büsz-kén csapkodó, a viharnak fittyet hányó zászlait.

Palyl Palyl-on Palanqyl széles mosollyal állt a kormány-állásban napok óta, a varratlan szájú halottal beszélgetett vagy saját kérges kezébe vette a csontokkal berakott fe-

357

kete kormánykereket, s kacagva vezette neki a hullámhe-gyeknek kedvesét. Időnként kisütött néhányat a befogott villámokból az égre, és hangosan nevetett.

Hogy az orzó lélektolvaj hatalmától immáron nem kel-lett tartania, Alyssya álomba hanyatlott, s hosszan időzött az anthysson, zavaros álmokat forgatva magával, míg a poros kanapén hánykódott a viharral a taterkélyen. Szem-ben vele a tengerabrosz fényes felszíne világolt. A Mantyra közelített feléjük azokon a vizeken, s a kyressa nem bán-ta, hogy álmában nem kell ezzel most foglalkoznia, s nem a közöttük egyre csökkenő távolságot méricskéli önkén-telenül is.

Csendben szuszogott az ágyban a mindenféle limlomok között, míg végül megtalálta az övéit. A véres, mezítelen lányt nem látta többé. Eltűnt a láthatár ibolya ködében.

Helyette óriás virágoskertekben sétált nővéreivel, s né-ha leültek egy odaálmodott padra. Három hóhajú kisasz-szony, a szemük szürke, mint télidőn a tenger.

- M i van Luchyuss-szal? - Ez volt az egyik első kér-dése, miután örömkönnyeik végére értek, s hálát adtak Morgenának a menekülésért.

A pad széles volt és égszínkék, kényelmesen elfértek rajta, szemben velük végtelen liliomföldek hullámoztak. Édes illatuk megtöltötte a szellőket. Alyssya ült középen, a balján Émejly, jobbról Syshfa ölelte.

- N e m mertem keresni idáig. - Nem tette hozzá, hogy aligha találta volna meg, de nővérei ezúttal nem voltak csipkelődő hangulatban, s nem szóltak egy szót sem. — De aggódom miatta...

—Tudjuk, megkaptuk az üzeneteidet. Émelly megköszörülte a torkát, ami akkor volt szo-

kása, ha kellemetlen gondolatai támadtak. Szégyenkezés például.

358

—És, utólagos engedelmeddel én voltam nála helyetted vallotta be végül. A liliomokat nézte. - O ! - Alyssyának elkerekedett a szeme. — Gondolom

megcsókoltad, te boszorkány - morogta, és bokán rúg-ta a nővérét.

-Beláthatod, húgocskám, hogy nem tehettem másként. - A boszorkány szája körül hamiskás mosoly játszott. —

lis különben is az anthysson történt, nem jelent semmit. Annyit még Alyssya is tudott, hogy az álomsík csókja-

it a legkevésbé sem lehet figyelmen kívül hagyni, bár va-lóban lehet úgy intézni, hogy ne legyenek komoly követ-kezményei.

- H a valójában ott lennék melletted, most még meg is karmolnálak! — mutatta apró kis körmeit a nővére fe-lé, de nem haragudott igazán. — Mi mást műveltél még? Mi van vele?

- S e m m i mást, gondolhatod. Csak a szokásos üdvöz-lések. Férjed jól van, csupán aggódik érted, kis húgom - nézett rá Émejly. - Néhány zavaros mondattal meg-próbáltam megnyugtatni, és amennyire lehet, sikerült is. Úgy gondolják, valami kis belső titkunkon ügyködünk, de még nem tudják, mi lehet az.

—Ami végső soron igaz is - szólalt meg Syshja, és egy madarat bűvölt kitartott mutatóujjára. Szomorú szemmel méregette.

—De ugye nem sodortuk bele a Kháddyneket teljesen? — Nem kevés aggodalom szorult Alyssya hangjába.

-Eddig még nem - mondta Émejly, és elhúzta finom vonalú száját. A mozdulat egészen az anyjuké volt, és Alyssya beleborzongott a látásába. - Naponta zaklatnak mindenféle üzenetekkel, de egyelőre álljuk a sarat. A sa-ját magitoruk okoskodása és a mcbyr áramai alapján tud-ják, hogy te a Mern'icch Házba utaztál a tükrön keresztül,

359

Syshja pedig a tiedet használta, hogy Ladyrba jusson. Úgy találgatnak, hogy te valamiért a Mern'iccheken át jöttél haza. Ezt be is vallottam nekik, úgyhogy most gondol-kodnak, miért csináltuk ezt. Gondolom, megpróbálták felvenni valami mód a kapcsolatot Arkhatyss-szal vagy a magitorukkal, de az orzó most ott tombol a sziget felett és lehetetlenné tesz bármiféle próbálkozást.

A boszorkány varázsló említésére görcsbe ugrott Alys-sya gyomra.

—Azt hiszem... azt hiszem, el kell mondanom valamit nektek - kezdte szégyenkezve.

—Tudjuk - mondta hidegen Émejly. Megcsikordult a sétány gyöngykavicsa a talpa alatt, ahogy fölállt. Átsétált a liliomokhoz. Syshja bátorítón megszorította húga vállát. — Nekünk vannak híreink a szigetről. Ladyr árnyai nagyon jól szolgálják a Kyssak sycarrokat.

Alyssya szeme előtt véres, levágott fej képe rémlett fel egy pillanatra. Mosolygott és halszemével őt bámulta. Syshja elröptette az ujjáról a madárkát.

—Talán már nekik is vannak híreik — mondta, míg a hullámvonalban távolodó smaragd foltot figyelte -, bár ez korántsem biztos. Mindenesetre hadgyakorlat ürü-gyén útnak indítottak keletre egy kisebb kötelékre való karakkát.

—O! — sóhajtott Alyssya. —Szerintem Ladyr felé is, csak nem akarják az orrunkra

kötni - mélázott a boszorkány a sétány túlfelén. - Ugyan-akkor látogatásra jelentkezett egy a part menti uradal-mak közül. A követük egy héten belül jelezte az érkezé-sét — fordult húgai felé. - Egészen véletlenül tudom, hogy a KMddynek lekötelezettje.

Alyssya összehúzott szájjal hümmögött csak. —Te most hol álmodsz? - fordult végül Syshja felé.

3 6 0

—Én már egy ideje Tennegarban vagyok - nézett rá nő-vére. — A Chorr-Maras anyák szállásoltak el.

- N e m tudom, hogy azok a kalózok elég gyorsak lesz-nek-e - morfondírozott Alyssya. - Tennegar messze van.

— Elég gyorsak lesznek — mondta határozottan Emelly, míg visszasétált hozzájuk. — Ráadásul a vitorlásukra az anyák egy árnyékkaput rajzoltak, amikor csatlósaikká fo-gadták őket. Nem kell Tennegarig jönnötök. Syshja már akkor el tud téged onnan ragadni, ha a sziget közelé-be értek.

—Jó — bólintott Alyssya, de nem győzte meg a magya-rázat maradéktalanul. — Ha te mondod, boszorkány...

- M e g tudom csinálni — mosolygott rá Syshja. — Bízz bennem! Ennyivel tartozom is neked.. . többel talán, mint ez. . .

Alyssya megsimította nővére kezét. —Tudom, hogy megoldod. Nem aggódom. Van azon-

ban valami. . . Egy darabig hallgatott. Épp eleget marcangolta már

magát amiatt, ami kikívánkozott belőle, s ezúttal ott vol-tak a nővérei, hogy talán válaszaik is legyenek.

—Ti mindent tudtok az álmokról, nővérkéim - kezdett bele. - Láttam valamit, amiről nem tudom eldönteni, mi lehetett.

—Almot, mostanában? - kérdezte Émejly hitetlenkedve. - N e m is tudom pontosan.. . — mondta Alyssya, és el-

mesélt nekik mindent, ami eszébe jutott zavaros emlékké-peiből, a mezítlen, barna bőrű lányt, a vért, a szörnyeket, azt, hogy sikoltott segítségért az a másik.

—Ez nem álom volt, kishúgom — mondta végül Émejly, amikor Alyssya végzett. — Nem álmodhattál semmit, mert az orzó minden effélét lehetetlenné tesz. Elszív és ki-szipolyoz. Képeket raktál csak össze meglévő dolgokból.

361

— Régi emlékekből? — csóválta a fejét a kyressa. — Én so-se láttam semmi ilyesmit ezelőtt. Azt sem tudom, milyen egy igazi, élő kígyó...

—Semmi más nem lehet, talán csak nem emlékszel r á -mondta tűnődőn a boszorkány. - Az a bizonyíték rá, hogy most itt beszélgetünk. Ha az álomsíkra kerültél volna, azt nem úszód meg ennyivel — alighanem megbolondulsz.

Alyssya hosszan nézett maga elé. —És ha valóban megbolondultam? — kérdezte végül. Eme[ly megsimította az arcát. - A l i g hinném, kishúgom. Csupán szembesültél az-

zal, milyen furcsa hely is a mi fejünk. Számtalan példa-beszédet és tudós okoskodást hozhatnék erről, de fölös-leges.

—Mégis... — nézett fel rá a gyermekasszony. Emejly só-hajtott.

—Joressylnek, Morgena egyik anyrjának van erre egy története. Ebben egy képről beszél, amit véletlen idézett fel magában. Egy embert látott, aki egy könyvet böngé-szett. Ez az ember egy tanbeszédet olvasott, amelyben Joressyl elmondta, hogy őt látja ott olvasni. Akár egy tü-körgyűrű.

—Hm - mondta Alyssya. - És mi a történet vége? —Nincs vége - mosolygott Émejly. - Ennyi az egész. —Aha — bólogatott tűnődőn a testvére. —Igazán érdekes kert a fejünk, húgom — mondta a bo-

szorkány. — Úgy is mondhatnám, hogy nincs igazi valóság. Legalábbis nem látjuk.

- N e m nagyon értem — húzta össze a szemöldökét Alyssya.

Eme]ly visszasétált a liliomokhoz. Karját széttárta, fe-hér selyemdreggise a kedve szerint kavargott mögötte, mintha szellő cibálná.

362

-Nézz csak körül! Szerinted ez itt mi? Biztosíthatlak, hogy nagyon sok teremtménynek itt semmi más nem lé-trak ezen kívül.

Alyssya megvonta a vállát. Nem lett sokkal okosabb, de legalább a nővére szerint nem bolondult meg teljesen, likkor már inkább arra lett volna kíváncsi, milyen híreket kaphattak nővérei a jádeszemű férfitól.

- M i . . . mi van Sabryggel? — kérdezte bátortalanul. — Tényleg életre kelt, miután... miután én.. .

- N e m — rázta meg a fejét Syshja. Ajkain elégedett fin-tor suhant át. Maga elé nézett. — Chapor végleg a Kárpi-ton túlra taszította, amíg te a testőrséggel beszéltél. A ro-hadék. ..

Alyssyának olyan érzése volt, hogy nővére álomfigurá-ja, ha nem tartaná méltóságon alulinak, kiköpne.

O megtette helyette is. -A testét eltüntette — mondta a nővére. — Ha engem

kérdezel, szerintem valahol a sziget mélyén, egy árnyék-hurokban rothad el. Soha nem fogják megtalálni. A mchyr áramai eltakarják a fürkészéseiket.

Syshja komoran elmosolyodott. Semmi jókedv nem volt ebben a mozdulatban.

—Hivatalosan együtt veszett nyomotok. Van, aki úgy gondolja, most is veled van valahol. Csak a vérét találták meg az üres suessadyrhen. Hiába szaglásznak utána a fiai. Ha nálad van az a kard, húgocskám, remélem eltüntet-ted róla a mocskát. Nehogy az vezesse a nyomodra őket!

Alyssya nagyot nyelt és bólintott. —Eltüntettem — mondta. — Mi történt a jó Phadyrsszal?

- váltott gyorsan témát. - Csak azt tudom, hogy össze-csaptak. ..

Syshja is felállt az égszínkék padról. Bánatos arcát vé-gigsimogatta kibomló hóhaja.

363

-A jó Phadyrst levágták minden emberével együtt. Ötvenhármat vittek magukkal Arkhatyss pietorai közül, köztük Phadyrs apját.

—O! — mondta Alyssya, és összeszorult a szíve. A törött orrú ifjút látta egy pillanatra maga előtt, a táncos kiska-kast, aki egy könnyed gyakorlattal büszkélkedik Alyssya előtt a vívóteremben.

—Most már kár ezen búslakodni - jegyezte meg hide-gen Émelly. - Ami történt, megtörtént.

- H á t az meg - sóhajtott Alyssya, és hátradőlt a padon, hogy jobban érje az álomvilág napja.

—A nehezén már túl vagyunk - jelentette ki a boszor-kány. — Centarior Pllanqyl nemsokára átrak téged az anyák kalózaihoz. Ha Morgena megsegít, mindezt meg-teszi, mielőtt az a másik karakka előkerül.

—A Mantyra - vetette közbe Syshja fakó hangon. —Az - hagyta rá nővére. — Arkhatyss a boszorkányka-

pitányt fogja követni, ő pedig elcsalja azt az állatot maga után. Vissza az orzóba talán.

Alyssya lehunyta a szemét. Könnyebb volt így. Az örök kora délutáni nap meleggel simogatta az arcát.

—Minden bizonnyal így lesz, hacsak nem közvetlenül engem fürkésznek majd — mondta.

—Hogy érted ezt? — kérdezte a boszorkány gyanakvón. —Nagyon remélem, hogy nem találták meg a gyapjú-

labdácskáimat Sabryg kutyái. - Alyssya csak az egyik szemhéját emelte fel.

—Mit beszélsz? —Nem tehetek róla, de megjött a vérzésem... Émejly arcán viharfelhőket látott közeledni, így le-

hunyta inkább mégis a szemét. Még sohasem hallotta a nővérét káromkodni. Most

megtörtént.

3 6 4

-A mindenedet, Alyssya, hát még erre sem vagy ké-pes? - tombolt a boszorkány.

A gyermekasszony nem tudta eldönteni, hogy szégyell-je magát vagy inkább dühös legyen.

—Ami történt, megtörtént - mondta. Árnyékok suhan-tak át az arcán, ahogy egy madárcsapat elrepült fölöttük. Énekeltek.

— Suessa — szólította egy hang, s valaki megfogta a vál-lát. — Suessa, ébredjen, közeledünk...

Mielőtt engedett volna Pálanqyl hívásának, Alyssya egy embert látott, kezében egy könyvvel. Az az ember ar-ról olvasott, hogy a kyressa fölébredt.

* * *

Alyssya úgy állt az evezőknek feszülő halottak között, akár egy királynő. A vihar kikapta esőköpenye alól a kapi-tány lányának ruháját, az csapkodott körülötte, mint egy lobogó. Az orkánvíz patakokban folyt az arcán, ahogy a közeledő hajót nézte. Szerencsehozó fejéke finom ívbe ha-jolt a homlokán.

Egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. Karcsú há-romárbocos billegett előtte az esőn túl. Szívesebben ma-radt volna Palyl Pálanqyl nehézkes karakkáján, mely las-san beleveszett az égiháborúba a háta mögött. Nem fordult hátra, nem akarta látni, ahogy a roppant hajószörny elol-vad a sötét árnyékok között, ahogy lassan megkülönböz-tethetetlenné válik a körben magasodó szirtektől.

De tudta, hogy menni kell, útjára kell engednie a bo-szorkánykapitányt, hátha a kedvesével meg tudják tévesz-teni Arkhatysst. És persze Mynryr kapitányt.

-Indulnia kell, suessa! - hallotta Pálanqyl hangját tá-volodó emlékei között. — Közelít a férje.

365

Mindent egybemosott esőkezével a vihar. A csónak orrában hatalmas, sáfrányfényű vaslámpás

világított pökhendin. A nagydarab kyr utolsó ajándéka Alyssyának. Sogron tüze lobogott benne, lángja lelohasz-totta a hullámokat, amerre ment.

— Nem tudom, suessa, egy igazi nagy viharban meny-nyit segíthet ez önnek — vonta meg a vállát a borostás kyr, amikor lecsörlőzték a lámpást a csónakba -, de árta-ni aligha árthat.

Alyssya csak remélni merte, hogy hasznát látják majd. A sáfrányfényen túl lassan bontakozott ki az esőfüggöny-ből a kalózok hajója.

A Sinemosi-szoros keleti végén billegtek a viharos ten-geren. Itt mérföldhosszan néhány magas szirt emelkedett ki a vizekből - szigetnek kicsinyek, hullámtörőnek épp megfelelők. Viszonylag nyugodalmas volt hát körben a tenger, csak a szelek ordítottak veszetten.

Alyssya nővérei ide kérették a tennegari boszorkányok kalózait. A hajó vitorláit behúzták, vastag sugárban öm-lött róluk a víz a fedélzetre és körbe a hullámok közé. Né-hány viharlámpás bágyatag fényfoltja villant középtájon, emberi árnyak mászkáltak velük, mint a világítóbogarak.

A varrt szájú halottak zokszó nélkül eveztek, közönyös, tetovált arcukon végigvert a hideg eső, lefolyt meztelen testükön. Már egészen közel jártak, lehetett látni a sürgö-lődő matrózokat odaát, ahogy köteleket, csáklyákat en-gednek le, hogy magukhoz ránthassák a csónakot.

—Vigyázzon velük, suessa — hallotta emlékei között Pa-lanqyl mormogását -, az orzó előszele bizonyára kikezd-te már az idegeiket. Azt a sajkát nem védik saját rúnák...

Alyssya kővé dermedt alakokat látott a hajókorlát mel-lett. Átázott csuklyákkal, hatalmas bőrkalapokkal kere-tezett, halottsápadt arcokat. Ahogy a gyermekasszony kö-

366

Zelebb lebegett a tetovált holtakkal, s előrelépett a sáf-rányfényű lámpás, a csónak eleje felé, a legtöbbjük óvó je-leket vetett magára. Hang nélkül mormolták a védelme-ző fohászokat, megállt kezükben a kötél.

- M i lesz már, kutyák, mozogjatok! — harsant egy erős hang odafentről, keresztül a mennydörgéseken, mire meg-tört a varázs, és újra megelevenedtek a gazemberek. Kö-télhágcsó tekeredett le, s míg a halottak a csáklyákat ragadták meg, kezek nyúltak le a fedélzetről, hogy felse-gítsék vendégüket.

Majd' kirángatták a karját, de csak beemelték végül a hajójukra, hogy Alyssyának toppantania kellett, hogy en-gedjék már el.

Átázott köpenyében kihúzta magát előttük. -Üdvözlöm a Barackmagon, nagyságos asszony! - lé-

pett elő az egyik csapzott alak, s kalapemelve köszöntötte. Bántón csikorgatta a köztoroni szavakat. Le-fel billegett a hajó a hullámokon, Alyssya nem akart tovább ácsorog-ni az esőben.

—Emeljék át a lámpásomat is, kapitány! — Kyr-toronit használt, mert azt még a rabszolgák is megértették a Csá-szár-szigeteken, s alacsonyabb rangú beszédet nem na-gyon akarózott a szájára vennie. — Valaki mutassa meg a szállásomat, és kérek egy meleg fürdőt is! Egészen eláztam.

A csapzott fickó visszavette a kalapját, s homlokráncol-va állt az esőben.

- Hogy mondja, nagyságos asszony? - E h ! - toppantott Alyssya, és elindult egymaga vala-

mi fedett helyet keresve. Kóbort az oldalához szorítva in-dult a tatba vezető ajtó felé.

- M i t akar? - hallotta maga mögött a férfiakat. Sine-mosit beszéltek, mint a tennegariak. Anyja miatt a kyr gyermekasszony is megértett belőle egyet s mást, de je-

367

lenleg ez érdekelte a legkevésbé. Villám vert keresztül az égen.

- H a jól értettem, azt a nagy lámpát, meg meleg für-dőt talán.

—Fürdőt? Ilyenkor? —Hallottad, nem? Most a kyr nagysága a főnök, csi-

náld, amit mond! Gyors léptekkel indult Alyssya után. Még utolérte a be-

járatnál, s egy gáláns mozdulattal kinyitotta előtte. A ky-ressa pillantásra sem méltatta, csak lehajolt az alacsony aj-tónál, s bemenekült az eső elől.

A fekete szirteken túl a tengerig lógtak a fellegek. Ha-bos tajtékkal törte magát permetté a sziklákon a víz.

* * *

A fürdővíz hamar kihűlt és ráadásul a második ko-moly hullámnál Alyssya dézsástul felborult, s eláztatott mindent körben. Szitkozódva állt fel és inkább gyorsan megszárítgatta magát. A víz elfolyt, elszivárgott, s a kyr gyermekasszony bízott benne, hogy legalább a nagyját be-tudhatják a viharnak.

Ha a Weilassdaron felkínált kabinja elkeserítő volt, a mostani láttán majdnem sírva fakadt. Mióta elhagyták a szirtek karéjozta, viszonylag biztonságos öblöket, ide-oda dobálta őket a vihar, Alyssya a mosószappanos víz maradványaiban csúszkált, és egyszer a fejét is alaposan beverte.

Estig egyre rosszabbodott a helyzet. A legénységgel is csak a baj volt. Igazi vademberek kö-

zé került. Ha nem ment volna annyi mindenen keresztül, alighanem megijed tőlük. Talán ha ketten beszélték va-lamilyen szinten a köztoronit, a kyr-toronival pedig még

368

nekik is meggyűlt a bajuk. A sinemosi, amit ezek a barbá-rok maguk között használtak, a kyressa anyjának a nyelve volt, és Alyssya igen kevésre emlékezett belőle.

Hogy mégis boldoguljon valahogy, kénytelen volt To-ron szolgálóinak nyelvét használni, amit eddig soha meg nem tett volna, hiszen famor körökben meggyőződésnek számított, hogy az egyszerű kyrekhez sem méltó ilyesmi, nemhogy a kyr nemes hölgyekhez. Úgy érezte, hogy en-nél mélyebbre már nemigen süllyedhet, s csak az az egy öröme maradt, hogy senki az ismerősei közül nem látta, mennyire meg kellett alázkodnia. Majdnem olyan ször-nyű volt, mint amikor Arkhatyss megpofozta.

A kapitányt a ruházata alapján meg nem tudta vol-na különböztetni a szedett-vedett haramiabanda többi tagjától, de a szakállas fiatalembernek kétségkívül nagy volt a becsülete a többiek között. Kackiás bajuszára még az égzengésben is nagy gondot fordított, sötét haját egyet-len fonatba fogta, mint a flotta pietorai, fekete szemének nagy sikere lehetett a kikötők asszonynépe között. Síkos Edinnek nevezték, mert állítása szerint minden szorult helyzetből képes volt kicsusszanni, Alydasse vidékéről szár-mazott és a legtöbb szigetállamban fegyverrel keresték.

Alyssya nem szólt egy szót sem, miközben a kapitány az égzengésben kabinjába hozta és sorra bemutatta neki a haramiák legkomiszabb gazembereit, akik kezébe a gyer-mekasszony az életét tette. Hűvösen biccentett feléjük csu-pán, próbált állva maradni, és közben teljesen elkeseredett.

A Barackmag legénysége mindenben tükrözte a Sine-mossa szigeteinek vegyes képét, akadtak itt asziszok, do-laminok és tennegariak, rumilanti, bolki csirkefogók, még egy kiszakadt toroni is, aki állítólag a zengők kard-táncait is ismerte, de beszélni nem tudott — egy fojtóhu-rok nyomorította meg a gégéjét valamikor. Két igazán bi-

369

zarr figura tette teljessé a díszes kompániát. Síkos Edin a kormányt egy orkfattyúnak adta, aki a part menti vize-ken, sajátjai vitorlásain tanulta ki a mesterséget, s hírmon-dójául maradt egy gyengébb törzsnek, amelyet elsodor-tak a térség vérzivatarai. Volt még valaki, aki sokáig nem került a kyressa szeme elé, s csak akkor találkoztak, ami-kor Alyssya estefelé átvetette vállán a fegyverövét és fel-kapaszkodott a kapitány kajiitjébe, hogy a tennegariak ár-nyékkapuját is szemügyre vegye.

Jókora albatrosz gubbasztott az egyik sarokban, tolla-zata kopott és fénytelen, szeme lehunyva. Síkos Edin azt állította, egy lupár sámán, félvak az öregségtől, aki jobban szerette az állatalakját, mint az emberit. Nem ismerte en-nek a vidéknek a szeleit, morcosan üldögélt hát és a szelle-meivel beszélgetett. Előtte egy kis bádogtányéron néhány nyers hal feküdt - akkor sem evett mást, ha emberi formá-ját viselte. Alyssya gusztustalannak találta.

Az árnyékkaput a tennegari boszorkányok a kapitányi kabin falára rajzolták - sötét, átlátszatlan folt. A körvona-lai bizonytalanok voltak, akár egy vízfestménynek, mintha csak elfolyt volna a deszkákon. A gyermekasszony érezte a benne rejlő erőket, de ő maga képtelen volt igazán pa-rancsolni nekik. Tisztelettel méregette hát, megsimítot-ta a keretét alkotó, apró, bogárforma rúnákat, majd elé-gedetten biccentett Edinnek. Azután térdre ereszkedett a homályból szőtt átjáró mellett álló szobor előtt és soká-ig imádkozott.

Ilho-mantari volt az, a késes szolgálólány. Finom ere-zetű, sötétbarna fából faragták, kámzsája félig eltakarta finom vonalú arcát. A mellkasához szorított kivont tőrt és leomló ruháját vérrel kevert italáldozatok foltjai díszí-tették. Az alydasse-i kalóz is földre borult a kyressa mö-gött.

370

A hekka csak mosolygott fölöttük. Föl-le dobálta a vi-har a hajót.

Imája végeztével Alyssya megkönnyebbülést érzett. Azon gondolkodott, hogy Morgenának bizonyosan jó oka lehetett, hogy ilyen helyzetbe kényszerítette, s hozzá hű kalózok kezébe adta. Bármennyire is idegenkedett tő-lük, akárhogy taszították is ezek a barbárok, nem tehetett mást, mint hogy megbízik bennük és türelemmel viseli a megpróbáltatásokat.

Mégiscsak a Sinemossa legjobb ismerői közé tartoztak, talán nekik lehetett egyedül esélyük arra, hogy a szige-tek között kicselezzenek egy, a régi idők vizeire és szelei-re készített hajót.

Akadt még más is, ami, jóllehet nem volt kulcsfontos-ságú, mégis jobb kedvre derítette. A Chorr-Maras itt nem csak két idegen hangzású név volt. Ezeknek az emberek-nek azt jelentette: Kék Anyák. Alyssya anyjának családja, amelyet Toronban sokan csak jöttment betolakodónak tar-tottak, itt nagy tiszteletű szervezetnek számított, kolosto-rait a régidők crantai királyainak templomaira építették, és vérét Maq Mochys ódinasztiájáig tudta visszavezetni.

Ezt az itteni babonás népek legalábbis számon tartot-ták. Mint ahogy azt is, hogy a gyermekasszony hatalmas viharban, halottak húzta csónakon érkezett a fedélzetre, s hogy ez semmi jót nem jelent.

Tisztelettel elbúcsúzott a közbenjáró szobrától, meg-simította a lábát és felállt. Meg kellett támaszkodnia a hullámverésben. Síkos Edin kaján mosollyal arcán várta a háta mögött. Bajsza akár a macskáké, fekete ékkő szeme hamisan csillogott. Kedvére valónak tűnt, hogy ilyen szép hölgyet kell vendégül látnia.

-Felet tébb csinos ma, nagyságos asszony - mondta le-fegyverzőnek szánt vigyorral.

371

Alyssya kezét Kóbor markolatán nyugtatva fordult meg. A fegyver érintése önbizalommal töltötte el. Kérdőn nézett az emberre.

-A fegyveröve különképp jól kiemeli a bájait - intett a férfi a vállán átvetett hímzett szíjra, melyet a nő mellének dombjai közt húzott le a penge súlya.

A kyressa először nem is értette, mit akar a fickó. Szür-ke pillantása vágott, mint egy arculütés. Edin is így érez-hette, mert elfogyott arcáról a mosolya.

Alyssya szó nélkül, száját szorosra zárva távozott. Csak a fedélzetre vezető rövid folyosóban tántorodott a hullá-moktól a falnak.

A sinemosi gazember bocsánatért esedezve hajtotta meg magát, még a két kezét is oldalra tárta, mert hallot-ta, hogy Toronban úgy szokás.

* * *

Alyssya néha már kezdte azt hinni, hogy a Weilassdar valóban becsapta Arkhatysst és elcsalta a világ végére, vagy tán azon is túl. Azzal nyugtatta magát, hogy a vé-rét nem találták meg a boszorkány varázsló fiai és így nem bukkannak már rá soha. Próbált úgy gondolni hányko-lódó hajójára, mint ami nem roppan szét a vihar marká-ban. Bárhogy is volt, a Mantyrát nem látták semerre. Egé-szen sokáig.

Síkos Edin zavart arccal állt a kabinajtóban. -Rossz hírek - állapította meg Alyssya, ahogy a férfira

pillantott. Az még a kalapját is lekapta. — Elég rosszak, nagyságos asszonyom. Végül Alyssya a saját szemével is látni akarta. A holt-

fáradt legénység derekasan küzdött az égiháborúval im-máron napok óta. Hogy Pálanqyl hajóorrba kötözött, sáf-

3 7 2

rányszín lámpásának volt-e köze hozzá, Alyssya nem tud-ta volna megmondani, de a hullámok ritkán csaptak át ,a fedélzeten, a vitorlás valami isteni csoda folytán eddig nem szenvedett végzetes sérüléseket, az ork pedig erős kézzel birkózott meg a kormánynál a viharral. A kötélze-ten sámánok óvószellemei kapaszkodtak, vitorláit boszor-kányok szőtték. Kitartottak.

Kis lépcső vezetett fel a legfelső szintre, a kapitányi ka-bin fölötti részre. Egyfajta kilátófedélzet volt itt a kor-mányállással egybeépítve - fedve, miként a sinemosi hajókon szokás. Taterkélynek csak kis jóindulattal volt ne-vezhető, de a célnak megfelelt. Amikor megérkeztek, az első tisztet találták az egyetlen kinyitott ablaktábla mel-lett. A többit zsalugáterekkel zárták le. A fickó jókora lát-csővel vizslatta a szemhatárt - illetve amit látott belőle a zavaros vízhegyeken túl. Az ork csak egy nagyobb sziklá-nak rémlett a kormánykerék mellett. Sivított a vihar, víz vert be a nyitott, üvegét vesztett ablakon.

—Ez a kurafi húzza magával, hogy veszne meg! — mo-rogta épp, amikor beléptek.

—Egy kyr hajó jön utánunk, nagyságos asszonyom — mondta Edin, és kikapta a kopasz sinemosi kezéből a lát-csövet.

—A neve Mantyra - húzta el a száját Alyssya, és meg-próbált megkapaszkodni az ablakkeretben, hogy el ne es-sen. - Adja ide! — nyúlt a látcsőért.

—Tud valamit arról a vitorlásról, asszonyom? —Nincs gyorsabb nála a környéken, és nem árt neki az

orzóvihar - emelte a műszert a szeméhez a kyr. - K á r , hogy ezt mondta, asszonyom — harapta be a baj-

szát Edin. Az első tiszt csak káromkodott. —Azt hittem, kapitány, tisztában vannak vele, hogy ül-

döznek — mondta elgondolkodva Alyssya. Sehogy nem si-

373

került úgy igazítani a lencséket, hogy bármit is lásson. Csak narancsszín fényeket a vízhegyeken túl. Visszaad-ta inkább.

- É n tudtam róla egyedül, a többieket nem akartam ilyesmivel bosszantani — mosolygott a kapitány.

Alyssya összevont szemöldökkel nézett rá. —Ugye nem az orzóvihart látom ott hátul? —De, sajnos azt. Kadabar szerint az a kyr hajó rángatja

magával. Talán csak egy darabja, ami a vitorlás köré gyűlt valamiért. Belegabalyodott a köteleibe vagy ilyesmi.

—Nagyszerű — sóhajtott a kyressa. —Kétségkívül, de nem tudunk mit tenni. Sejtettem,

hogy ez lesz, amióta a fiúk megint panaszkodnak a bo-londlégre.

—Bolondlég? - kapta fel a fejét Alyssya. —Mindenféle nyomás a fejben, düh és harag, mélabú és

sírás. Asszonyom nem érzi? Alyssya nemet intett. Kezét a medál fölé helyezte. Jól

érezte a ruhán keresztül is. Tehát működik. Eddig sem sok kedvet érzett, hogy levegye, most ez végképp elpárolgott.

—Mennyi időnk van? — kérdezte. —Nehéz lenne megmondani — vonta meg a vállát Edin.

— Talán elérjük a külső szigetsort, azután majd meglátjuk. —Menjünk a Szűkkapu felé — recsegte egy hang. — Ott

közelebb vannak a Sekélyvizek. Az ork volt az. Nem fordult meg, mordan markolta a

kormánykereket. Erős hangja könnyedén gyűrte le a vi-har ordítását.

- H a arra megyünk, magunkkal húzzuk őket, keresz-tül Nyugréven — gondolkodott el Edin —, annak senki nem örülne arrafelé.

—Abba az irányba a legrövidebb, kapitány. - E z mondjuk igaz.

3 7 4

Alyssya nem sokat értett a sinemosi beszédből. - M i t akar a fattyú? - kérdezte toroniul. - A k a d közelebb is egy amolyan menedékféle — mondta

a kapitány. Az üstökét vakargatta a kalapja alatt. - Nem akartam arra menni, mert az afféle kalózrejtek. Semleges föld. És legfőképpen titkos — tette még hozzá elgondol-kodva. - Ha bevezetek oda egy kyr hajót, azzal felfedem,

Engem pedig ezért kiátkoznak. Ha tudnak, meg is ölnek. —Az a hajó, és akik azon jönnek, kapitány, meg tudják

ölni magát, és higgye el, egy percet nem fognak habozni. A toroni flotta pietoraival van tele az a karakka.

Síkos Edin, akiről úgy tartották, hogy kilenc lelke van, nem tűnt boldognak.

—Valami ilyenre gondoltam magam is - mondta. Vé-gül dühösen kiköpött, és odamordult az orknak. - Rend-ben, te kurafi, akkor vidd arra a drágát! Gondold végig, milyen szelekre van szükséged, és szólok Apónak - intett az ablak felé. Alyssya követte a kéz mutatta irányt. Csak ekkor vette észre az albatroszt odakint. Szélesre tárt szár-nyakkal birkózott a viharban. Széllel szemben szállt, úgy sodortatta magát az orkánnal, s valahogy sikerült a Ba-rackmag közelében maradnia.

Az első tiszt alakját sercegő vonalak rajzolták körbe, szürke köd töltötte meg egy pillanatra, aztán a látomás eltűnt a semmibe.

— O, Tharrfarka, hát kezdődik... — mondta Alyssya. Edin elismerő mosolyra húzta a száját.

Az első tiszt kimeredő szemekkel bámult maga elé, az-után megtántorodott, és a következő hullám úgy meg-dobta, hogy az ork lábáig hemperedett. Zavarodottan zi-hált, szájáról nyálcsepp lengett.

375

Mielőtt az orzóvihar keresztülcsapott fölöttük, akinek nem akadt sürgető dolga, a kapitányi kabinba érkezett, s ott imádkozott az oltalmazó hekkához. Alyssya térde-pelt legelöl, halkan könyörgött segítségért. Tőle balra Sí-kos Edin gyűrögette a kalapját, s hátrébb hajadonfőtt a többiek. A kapitány megfogadta, hogy ha Morgena szol-gálója épségben kivezeti őket a viharból, a legénységgel elzarándokol Mar szigetéhez és mezítláb másszák meg a szirteket, egészen Ilho-mantari lábnyomáig, Tennegarban pedig kápolnát építtetnek neki. Néhány csepp vért áldo-zott mindenki a fogadalom megpecsételésére, kis edénybe gyűjtötték és Alyssya adta végül a szobornak.

Az orzó, és így a Mantyra nem sokkal a szigetek előtt ér-te utol őket. A sárgás miazma beburkolta a hajót, a kyrek jócskán lemaradva követték. Alyssyának nem sok emlé-ke maradt a fogvicsorgató küzdelemből, ami ezután kö-vetkezett és a legénység java részét bekebelezte. Csak ka-vargó jelenetek maradtak meg benne, legélesebben éppen azok, melyeket eszelős rettegés kísért - amikor a karakka olyan közel ért hozzájuk, hogy már lőni is tudott rájuk.

Az egész maga volt az őrület. Narancs kacsokkal ölelte magához őket a vihar, s egy-

re közelebb kapaszkodott, akár egy roppant krák. A ször-nyeteg szájában a Mantyra rángott az idegen fényekben.

A medál felforrósodott a kyressa nyakában. A kormány-állásban volt, amikor lecsapott rájuk a rettenet. Egyetlen sikoly volt a hajó.

A falakon próbált átmászni, torz, rángó ujjakkal szu-szakolta magát a vitorlás belsejébe. Az első tisztet azon-nal leterítette, habzó szájjal, sikoltva zuhant hanyatt, hogy még az ork is megpördült a hangra. A farkasfattyú ar-

3 7 6

cán is fura árnyak futottak át, míg visszafordult a kor-mányhoz. Előtte, a letépett zsalugátereken túl agyagszín homály kavargott, csak a sáfránylángú lámpás világolt hivalgón a hajóorrban. Egy lélek nem volt a fedélzeten. Mély, komor hang zúgott fel valahol a hajó belsejében, egyre magasodott, folyton hajlítgatta magát és új irány-ba váltott, mint egy zaklatott, ismeretlen dal. Alyssya fel-ismerte a zengőkard hangját. Még a vihar sem tudta el-csitítani, büszkén, hatalommal telten dalolt a varázspen-ge. Edin lent volt valahol a hajóközben. Alyssya kétségbe-esetten nézte a tat mögött remegő vihart. Keresztülcsa-pott a víz és a szél a kormányálláson. Valaki megfogta a kyr gyermekasszony bokáját, s ő felsikoltott.

Az első tiszt volt az. Teste a padlón verdesett, arca egy öregemberé, szemei helyén szürke kavicsok. Az ork fel-mordult.

Alyssya egy villanással rántotta elő Kóbort. Sikítoz-va csapkodta és szúrta a testet, míg végül az nem moz-dult többet, s szemei visszanyerték a színüket. Az ork faj-tája nyelvén káromkodott. Alyssya nem akart ott maradni a hullával, a szitkozódó teremtménnyel és a tapogatózó vi-harkacsokkal. Zihálva robogott le a szűk lépcsőn a kapi-tányi kabinba.

Most értette csak meg, miféle erős varázsokkal óvhat-ták a Császár-szigetet vagy Pálanqyl karakkáját, hogy eb-ből a rettenetből alig szivárgott át beléjük valami. Zihálva állt a kabin közepén. A berendezést már összevissza do-bálta a vihar, a lerögzített holmik elszabadultak, s ide-oda görögtek a padlón. Kóbor pengéjén fények nyaltak végig, mintha kigyulladt volna. Valami megpróbált átmászni a falon. Alyssya tovább menekült.

A zengőkard hosszan, élesen feljajdult, majd dalolt to-vább, éles összhangzatokat hasított a levegőbe.

377

A fedélzet hosszán folyosó húzódott, a fölfelé veze-tő ajtajait lezárták; víz csöpögött onnan alá kövér csep-pekben. Elhagyatva, fénytelenül állt, csak a Kóbor pen-géjén libegő orzólángok világították. Alyssya a zengőkard hangját követte. Oda akart jutni, ahol valakinek még van annyi ereje a lélekvadász viharban, hogy harcoljon.

Kapálózó lábakra, kavicsszemekre emlékezett, a le-génység értelem nélkül vergődő, szerteszórt testeire, Edin parancsszavaira a távolból, a falakon átrángó agyagszín formákra. Akadt olyan, amelyikre sebeket is tudott mar-ni Kóborral.

A zengőkard és mestere, a garott nyomát viselő toroni a legénységi szállásokhoz vezető lépcső tetején állt és tán-colt. A fickó arcán összpontosítás látszott, pörgött és szúrt, úgy kaszabolta a felé kapkodó, félanyagi gomolygást, ami a kardja köré gyülekezett. Úgy tűnt, minden erejére szük-sége van, hogy ne törjön meg a tánca, hogy talpon marad-jon, s a kard dalával megőrizze ép elméjét.

Edin két eszementtel küzdött egyszerre, kardja meg-meg villant, lecsapott, belemart a szűk tér falaiba. Az eszelősök hangtalanul verekedtek, torz, idegen módon rángatták tagjaikat, mintha testüket kerékbe törték vol-na, de most mégis megelevenedtek. Valaha matrózok voltak.

Alyssya hátulról rontott rájuk, Kóbor egyetlen mozdu-latával csapta le a közelebb álló fejét, s ketten már köny-nyen végeztek a másikkal. A medál tűzzel égette, de Alyssya nem érzett semmi.

Bűzös, gomolygó ködök szabadultak a testekből, hogy egészen megtöltötték a folyosót. A kyressa nagy mozdu-latokkal kaszabolta az utánuk tapogatózó ködöt, míg az felsírt végre és megritkult. A kapitány addigra a legény-ségi lejáróhoz lépett, s ordítva parancsolt el valakit az út-

378

jából. Sikoly zengett valahol a lábuk alatt. Meglett férfi-emberek sikolya.

Mintha egy jelre tennék, eltűntek, elfolytak a fényes ködök a környékükről, s ottmaradtak a hánykolódó sö-tétben. Csak Kóbor pengéjén fénylett a kísértetláng. A le-vágott fej kopogva dübögött föl-alá. A zengőkard elhall-gatott, a toroni hangosan zihálva kapkodott levegőért. Mintha nem találtak volna rajtuk fogást, az orzótestek magukra hagyták őket.

- E z t bezártam! - ordított a lépcső tövéből Edin. — Föl-felé innen, és imádkozzunk a lelkükért!

Megremegett minden, hogy mindannyian elestek. Fel-nyögött a hajó, hosszan rázkódott velük, jajgatott a bor-dázat.

- E z egy szikla volt - morogta a kalóz. Sápadtan ég-tek szemében a kísértetláng fényei. — Fölfelé, ha mon-dom!

Fényekre, formákra szakadt körülöttük a zokogó hajó. Lassan elcsendesedett a tenger, alábbhagyott az őrült

bucskázás. Utolérték őket az elsimuló vizek, amelyeket a kyr hajó halkított el maga körül. Közeledett.

Négyen tartózkodtak a kormányállásban és figyelték a viharba vesző szirteket. Egy, a régidőkben darabokra ha-sadt hegy hasadékain rohantak át a szelekkel, néhol alig tízhajónyi távolság tátongott csak a sziklák között. A vi-har hajtotta vizek ordítva robbantak párává a köveken.

Nyugrév kikötője lassan bontakozott ki előttük az eső-függönyön túl. Sárgás fények kavarogtak mindenütt, az orzó túlvilági áramai eszelős vonaglásban táncoltak a szir-tek oldalára tapasztott házak között, a bevont vitorlákkal szomorkodó hajókon. Alyssya hallani vélte a zárt zsalugá-terek mögött fetrengők sikolyait. Ha eddig csak a bolond-lég sújtotta őket, hát most eljött értük a rettenet.

379

Hátrafordult, de ott sem várta sokkal kedvesebb lát-vány. A Mantyra uralta mögöttük a láthatárt. Még tá-volabb törte az orra a vizeket, de nem lehetett kérdéses, hogy hamarosan közelebbről vicsorog majd rájuk. Ma-gasan a vizek fölött, az orrgondolákban azúrkék szikrák gyúltak.

—O, ne, Arkhatyss... — motyogta a kyr gyermekasz-szony — ennyire te sem lehetsz őrült...

-Micsoda? - kapta oda a fejét a kapitány is. Kalapját elhagyta valahol, fekete haja szabadon csapkodott a szél-ben. Elkomorult az arca.

—Kapaszkodj, Vruk! - ordított a kormányos felé. - Naf-tával lőnek ránk az átkozottak!

Az ork csak köpött egyet, meg sem fordult. Alyssya pillantása találkozott a zengőével. Toroni volt,

tudta, mi következik. Az azúrkék szikra vakító nappá nőtt, fénylő ívet hú-

zott az esőmocskos égre, és megvilágította a tengerre ha-saló fellegek alját.

Talán csak figyelmeztetésnek szánta. Fröcsögő szikrá-kat hullajtott magáról a lángoló naftagolyó, megpörget-te a szél és jóval a Barackmag előtt vágódott a szirteknek, jobb kéz felől.

—Ez őrült... - motyogta Edin. —Még nem mondtam? — kérdezte Alyssya, de a pillan-

tását nem tudta elszakítani a tombolástól. A naftatűz az egyik legpusztítóbb kevercs, ami a kyrek

alkimistaműhelyeiből csak kikerült a Birodalom bukása óta. Nem állt neki ellen sem víz, sem kő. Örökre kormos folttá mart mindent, amit csak megérintett, és hónapokig égett, ha egyszer már lángra gyúlt.

Azúr tűz borította el az egyik szirtfalat, lefolyt róla, szerterobbant, s lángba borított mindent, amihez csak

380

hozzáért. A széltépte kis házakat, a gerendalábon álló rak-partokat, a félősen egymáshoz bújó hajókkal.

Az ork gyorsan fordította új irányba a hajót, s vicsorog-va intett az őt balról kerülő albatrosz felé. A madár a ma-gasba vágott és eltűnt Alyssya szeme elől. A vén lupár sá-mán ezeket a szeleket már ismerte.

Új csillag húzott ívet az égre. Koromkígyó volt a farka, pillanatok alatt elkapdosta alóla a szél. Ezúttal a bal oldali szirtek házait, deszkabódéit találta telibe, és kék lángokba nltöztette a környéket. A vihar felkapta és továbbsodorta

a lángokat. Szikrákat, pernyét vitt mindenfelé. Síkos Edin elképedt arccal nézte az égő Nyugrévet. Talán ha arasznyival kerülték el a második tűzfolt ví-

zen sodródó darabjait. A kormos eső túlfelén lángoló ala-kok botorkáltak, másutt az orzó lélekvadász tapogatói lobzódtak a nyugréviek rémületében. A káosz maga tom-bolt körülöttük, de ezúttal ez Sogron káosza volt.

A Mantyra méltóságteljesen úszott be a kék izzással lo-bogó kikötőbe. A lángok kitértek az útjából, félrehúzódtak előle, ő pedig óriás tengeri szörnyetegként siklott el közöt-tük. Dagadó vitorláin az idegen síkok vihara járt fény tán-cot, főárboca fölött koszorúba font villám ébredezett.

A mennykővető hangja kettérepesztette az eget. Sok-ágú szikrafüzér szólaltatta meg a hangot, majd kegyetlen pontossággal vert végig a környezetén. Sercegő, ködpá-rát lehelő szirtek, kettéroppant hajóárbocok, felgyulladt házak mutatták az útját. Nyugrév nem haldoklott — már halott volt.

A villám a Barackmag első árbocát hasította szilánkok-ra. A kötélzetről lefoszlottak a szellemek, a vihar pengve tépte el egyiket a másik után, a boszorkányok szőtte vi-torlát elkapta a szél. Füstös lánggal égett. A kormányál-lásban mindenkit levert a lábáról a csapás. Kék szikráktól

381

görcsben feküdtek néhány pillanatig szerteszét, egyedül az ork markolta vicsorogva a kormánykereket.

-Morgena, segíts... - könyörgött Alyssya. Az ablakke-retbe kapaszkodva állt föl, úgy imádkozott, lába csúsz-kált a vizes padlón. A lángoló város lassan elmaradt mö-göttük. A lélekorzók rikoltozva lakmároztak a romokon.

- O d á i g kell kitartani, asszonyom - ordította mellette Edin, s valahova a távolba mutatott, előre az ork mellett. - Ahol megtörik a víz... onnantól jön a sekélyes.

Alyssya a zengőre pillantott. A toroni komor arccal bó-lintott.

- M i még elfutunk fölötte, de ez a kyr dög mélyebb-re merül, nem tud átjönni. — A kapitány szemében vidám szikrák lobogtak, mintha nem is látta volna a körben tomboló pusztulást. — Ha Ilho-mantari is úgy akarja, ki-tartunk odáig.

Ujabb azúr csillag lángolt az égre mögöttük. Ezt mesz-szebbre vetette a szél, jócskán elkerülte a kalózok hajó-jának még a környékét is. Alyssya a közelgő Mantyrát figyelte, az orrgondolákban lobogó öröktüzeket a magas-ban. Szinte látta Arkhatysst, amint arcát az esőnek feszít-ve figyel, mögötte a boszorkányvarázsló fiai. Ordít, úgy próbálja gyorsabb haladásra ösztökélni a hajót, kezében korbács, mintha azzal bármit is segíthetne.

Zúgva, bőgve morajlott előttük a tenger a zátonysoron, mögötte a végtelen, viharverte víz és néhány bizonytalan körvonalú kisebb sziget a felhők ölén.

— Összezúzzuk magunkat! — kiáltotta Alyssya a kapi-tánynak. Síkos Edin vizes arcán kétkedő mosoly játszott.

—Vruk tudja, hol férünk át! — üvöltötte. — Legalábbis nagyon remélem. Azért imádkozzon asszonyom, hogy ne oda érkezzen a következő naftafolt! Különben itt van vé-ge a dalnak.

382

Nem oda érkezett. Messzire kapta a szél, s egy nagyobb hullámhegyet borított lángba majd ötszáz ölnyi távolság-ra tőlük. Többé nem is próbálkoztak a tűzzel. Talán csak azért, mert már túl közel voltak.

Fehér tajtékkal harsogott körülöttük a tenger. Minden szívdobbanás perceknek tűnt. A gyermekasszony hunyt szemmel imádkozott, nem akarta látni a közelgő hajót, sem azt, ahogy fölébük magasodik, s orrdíszeiről rájuk mosolyognak a hekkák. A zengő vibráló hangokat mart a szelekbe a karddal, ahogy haladásra biztatta volna a hajót.

— Ez az, te kurafi! Vidd neki, ha már ezt akarták az is-tenek! — ordította Edin. A kormányos mellett állt, ököllel verte az ork vállát — Legyen a kedvükre!

Gonosz remegés rázta meg a hajót, sziklakezek martak végig rajta. Alyssya rémülten nézett a kapitányra.

A férfi nem látszott megrendültnek, arcára komor vi-gyor ült.

—Úgy van, meglesz ez! — süvöltötte. — Ereszd neki! Sírva jajongott a hajó, de a bordázata nem adta meg

magát. -Igeeen! — ordított Edin, és táncra perdült. - Bent va-

gyunk, te mamlasz! - csókolta meg az orkot. - Most még megfordulhatnak — rohant hátra az ablakhoz Alyssya mel-lé. - Ha rögvest elkezdik a fordulót, talán még elkerülhe-tik a zátonysort...

A Mantyra nem tért ki semerre. Alyssya elrettenve bámulta a karakkát. Talán olyan

módon építették meg annak idején, hogy még az efféle szirtek sem állhatják útját? Ismét Arkhatysst látta maga előtt, ahogy ordítva mutatja az irányt, tajtékzik, hogy ily közel van már a zsákmánya, s nem fél semmiféle vízmélyi sziklától, mert az ő hajójának mindez semmiség.

383

Rázkódva billent meg az ókyr karakka, felnyögött a hajógerince, s tajtékhullámokat vetve morzsolta maga alá a zátony köveit. A mennykővetőből elszabadult villámok vágtak az égre, nem korbácsolták körbe a vizeket, hanem egyenesen fölfelé rontottak, s messze kergették a fellege-ket. A Mantyra megállt, orra megemelkedett, varázzsal szőtt vitorláiba hiába kaptak a szelek. A flotta büszkesé-ge, a hajó, amelyet annak idején Freiglundban, Kyria tar-tományi calyrvárosában építettek, sebzetten, partra vetett cetként hevert a kavargó vízpárában. Mögötte kék füsttel égett a kalózkikötő.

Alyssya nem is hitte el, hogy amit lát, igaz lehet. Edin kurjongatva táncolt, mint akinek az orzóvihar végre csak elvitte az eszét, a zengő a padlót csókolgatta, az ork pe-dig tagolatlanul ordított mindenfélét, és a kormánykere-ket simogatta.

-Köszönöm, Morgena! — suttogta a gyermekasszony. — Köszönöm...

A kyr hajó még utánuk hajított egy kék csillagot, de nem volt az már jó semmire, célt tévesztve, távol hanyat-lott a hullámok közé, ott lángolt aztán, onnan körmölt azúr vicsort az égre. Erőtlen fenyegetőzés volt csak, más semmi.

A zengő és a kapitány Alyssya lábait csókolgatták, hogy arrébb kellett rúgnia őket, s azok boldogan röhög-tek az esőbe és szélbe, ami keresztülvert az üvegeit és spa-lettáit vesztett kormányálláson.

A kyressa a lassan távolba vesző, roppant árnyat néz-te, de a sógorát látta. A dühöngő nagyúr az egeket szid-ta és az ő családját káromolta ökölrázva. Egy pillanatra még az ifjú Mynryr kapitány és a félszemű cyrdartar is fel rémlett Alyssya előtt. Nem mosolyogtak, nem keresték másik tekintetét, de ő valamiért úgy gondolta, mindkei ten elégedettek.

384

Most már végre ő is elvigyorodott. Büszkén suhintott Kóborral a levegőbe. Bajnoki vívójel volt az. Diadalmi jel.

Erős szelekkel haladtak Tennegar felé. A fedélközbe zárt legénység java része odaveszett, az orzó kiszipolyozta, kifacsarta és elhajította őket. Aki megmaradt, az sem volt több csendes eszelősnél, aki tette, amit mondtak neki, ha-sonló hatékonysággal, mint Pálanqyl kapitány élőholtjai. Először a többiek holttestét dobatták velük a habok közé.

Alyssya álmaiban leginkább Syshját kereste. Nővére Tennegarban várt rá, s időnként a hajó árnykapuját is meg-próbálta megnyitni, de még túlságosan messze voltak.

A mágikus vihar tökéletesen összekuszálta a Kelet-Quirón hatalmas felhőrendszereit, belezavart az évezre-des, egyhangú ismétlődésekbe és szétszaggatta a jól mű-ködő kötéseket. Már Tennegar közelében voltak, amikor egy dél felől kavargó, újszülött orkán a kezébe kaparin-totta őket. Az albatroszt messzire, az égbe ragadta a ha-jó mellől, a meggyöngült árbocokat úgy pattintotta össze, mint a szálkát, a Barackmagot megpörgette, megrázta, el-sodorta. Huszonöt napon keresztül rángatta magával azu-tán az irányíthatatlan vitorlást, mire végre összeomlott és kiokádta magából őket.

Alyssya soha nem látta meg a szigetet és a Kék Anyák kolostorát.

385

17.

Egy romos kapuív tetejére mászom fel, onnan nézek kö-rül az alkonyatban. A dolgaimon gondolkodom, a sors-ról, s hogy ebben nekem mekkora szerep jut. Arról az es-téről, amikor megküzdöttem Morr-ral és legyőztem. Nem végleg sajnos, de ezen már kár merengeni. Nem is tudom, pontosan mikor lehetett, s mennyi időt aludtam utána a kígyócsontvázakon.

Körben nyugodtan, holtan fekszenek a romok, közöt-tük bokrok és fák. Távolban a magas vasoszlop az örök-tűzzel. A kétrévi kurtizán ruháját viselem, mert egyelő-re nincs másik — nagyjából kimostam egy kőkádban az összegyűlt esővízben, és mostanra megszáradt a napon. Anyám ostora mellettem fekszik, összetekeredve, mint a kígyók.

Néha eszembe jut a kicsiny falu, amely a romváros ol-dalába kapaszkodik, a khótorr és a kővel dobáló gyere-kek, és azon morfondírozom, hogy visszamegyek igazsá-got szolgáltatni, de szinte ugyanakkor felötlenek bennem a házakon lobogó gonosz zászlók is, és elszáll, elpárolog hirtelen felhorgadásom. Nem fontos. Morr-ra kell inkább összpontosítanom, hiszen elfogott és megalázott, megkín-zott és majdnem megölt, elvitte a térképemet, nyakamból a kígyószívet és a kyr fejéket.

Minden mást a tarisznyámban hagyott. Miután a viha-ros álmaimból magamhoz tértem, első dolgom volt, hogy körbekutattam a néhai Orwella-szentélyt, de sehol nem találtam meg a holttestét. Nem volt elegendő erő a mér-gemben. Kár. Hacsak meg nem döglött valahol útközben, mostanra már visszakúszhatott Jadilba a sebeit nyalogat-ni. Én a helyében ezt tettem volna. A khótorroknak nem

386

eshet nehezükre az ilyesmi. Az országban mindenki tud a nyughatatlansági fogadalmukról, és ha a romok pereméig elvonszolta magát, onnan már alighanem találhatott ma-gának segítséget, aki eljuttatta a városig. Akár félig, akár egészen holtan is. Mégiscsak jól összemarhattam, ha nem jött még vissza se egyedül, se gyilkosokkal.

Szóval Jadil. Hiszen amúgy is odafelé tartottam. Ott fogom visszaszerezni tőle a kincseimet. Ha jól okosko-dom,khotortarisznyájában rejtegetheti — a hozzá hason-lók mind abban tartják minden holmijukat.

A módját még nem tudom, de mindennél biztosabban érzem, hogy visszaveszem még tőle. Csak jussak a közelé-be. Míg a városba érek, lesz még időm ezen gondolkodni.

A gondviselés kifürkészhetetlen útjai jutnak utána eszembe századszor is. Ha el is bizonytalanodtam néha, s úgy hihettem, az Úrnő magamra hagyott, mindaz, ami a szellemkutyákkal történt, az a mérhetetlen erő, ami megkínzatásom végén megmenekített, mind azt mutatja, hogy csak próbára tett, s nem elveszejteni akar.

A nap lassan merül el saját vérszín tajtékába a nyugati égperemen. Orwella ideje ez. Nyújtózik, s mindjárt meg-éled. Most kiváltképp jól érzem azt a langymeleg érintést, ami a mögöttem hallgató romszentélyből árad, ami idáig vezetett, s először ott a falu mellett figyeltem rá föl, ami-kor a bolond khótorr húgyból rajzolt börtönkörében meg-ébredtem.

Nyugodt vagyok és kipihent, a fejem nem zakatol, bő-ven akad ideje szép rendbe rakosgatni összekavarodott emlékképeimet. A malomtól egészen idáig.

A gondviselésen jár az eszem. Egy hitsorsosom bukkan-hatott rám Kétrév határában, őt küldte a mi asszonyunk, hogy menekítsen meg. Ö rakhatott a szekerére a rizsszal-mával bélelt cserépedények közé, s vitt magával valamer-

387

re, amikor már jártányi erőm sem volt. Ö küldhetett az-tán tovább a két paraszttal, akik a romváros határáig hoztak, s botokkal piszkáltak le a kordéról. Nem tudom, mivel vette rá őket, talán szép szóval, alighanem fenye-getéssel vagy átkokkal. Ő tudta, hogy a szentély érinté-se meggyógyít majd.

Mert valóban így történt. Ott, a recsegve elpattanó kí-gyócsontvázakon összeforrtak a csontjaim, az Úrnő érin-tése visszahozott a túlvilágról, s csordulásig töltött erő-vel. Meglehet, a rólam lezabált járvány is hozzájárul széles jókedvemhez — a színek teltebbek és ragyogóbbak, illa-ta, íze van a szeleknek, hogy önkéntelenül is beleharapok időnként, pusztán a szórakozás végett.

Most már emlékszem, hogy hallottam korábbról is: túl lehet élni a járványfalók tűfogait. A khótorrók végzik el ezt a szertartást. Megszerzik valamiképp a fertőt, s a megidé-zett lényekkel saját magukról zabáltatják azt le először, hogy így hatalmat nyerjenek fölöttük. Nem vesznek oda, mert az istenük segíti őket, hogy ne őrüljenek meg vagy haljanak bele a fájdalomba.

Ahogy engem is megsegített az én Úrnőm. Végül az árnyék is eszembe jut. Itt mozog folyton-foly-

vást az emléke, de eddig próbáltam elhessegetni, míg minden mást tisztábban látok. Ha őszinte akarok lenni, nem tudnám megmondani, hogy a fejemben van-e még, vagy eltűnt Jadil felé Morr khotorrtarisznyájában a kyr fejékkel együtt.

Körben egyhangún zúgnak a kabócák. Elnyújtott zse-zsegéssel zenélnek, mindenünnen az ő szavuk szól. Ha egy abba is hagyja közülük, alig tűnik fel, olyan hango-san cincog a többi.

Az árnyék összezavar. Ez az egyetlen, amit nem látok tisztán, akármiként csűröm-csavarom is a dolgokat. Két-

3 8 8

ségtelen, hogy valamiért az életemre tört — legyen ez dac vagy bosszú vagy valami beteges öngyilkos vágy —, de mostanra mintha eltűnt volna. Nem érzem pille lábait, ahogy fel s alá sétálgat a fejemben. Bizony lehet, hogy a szentély az árnyékot is kipurgálta belőlem.

Érthetetlen módon hiányzik. Egy lyuk van ott, ahol lennie kellene. Talán azért, mert sohasem volt igazán ha-talmam fölötte, most vágynám langy keze nyomát — nem is tudom. Tényleg nem értem, hiszen akadtak pillanatok, amikor meg akartam őt ölni, vagy legalább kiűzetni ma-gamból. Zavarón motoszkál bennem egy gondolat. Nem igazi emlék, úgy lehet, csak kitaláltam magamnak, míg a kígyóveremben gyógyulgattam. Olyan, mintha Orwella érintése mögött ő is ott lett volna valamiképp, mintha ő is akarta volna, hogy megmeneküljek, hogy ne vesszünk oda mindketten, mert eleget kínlódtunk már együtt, s vé-gül ő is megmarkolta azokat a kenderkötél kígyókat, nem csupán én.

Furcsa ötlet, és valamiért nem bánnám, ha igaz lenne. A történetét ismerem már elejétől a végéig. Lepergett

előttem minden odalent a kígyóveremben. Talán azért is hiányzik, mert kellene valaki, aki elmondja, mi is az egész legvége. Mi történt azután, hogy Jadilban véget értek a fej-ékbe zárt álmok.

Elégedetten állapítom meg, hogy már nem vágyom az ezüstív érintése után, mintha az a kórság is eltűnt vol-na belőlem. Vissza akarom szerezni Morrtól, és más sem-mi. Már láttam a világ legnagyobb viharát, fürödtem del-finforma kádban és ettem murénát háromféle mártással.

Sorra kigyúlnak odafent a csillagok. Sóhajtok. Úgy veszem észre, minden emlék, minden

gondolat végül Jadil felé veszi az irányt, s nekem is így kell tennem, nem vitás. Fogom az ostoromat és lekászáló-

389

dom a tégla boltív tetejéről, amíg még látok valamelyest. Elég rossz tréfa lenne, ha most törném ki a nyakam.

Jadilban Morrt kell megtalálnom. Ha jól okoskodom, a Csonthalászban érdemelhette ki, hogy a papok foglal-kozni kezdjenek vele, ott kapta meg csengettyűs saruját és a khotorrrsapkáját. Oda is mehetett vissza a sebeit nya-logatni.

Semmi kedvem nincs bemenni hozzá a kolostor falai mögé, nincs más hátra, meg kell várnom, amíg előjön on-nan. Történetesen ötletem is van, hogy mikor fogja ezt megtenni.

Hamarosan megjönnek a nyáreleji esők a Quirón keleti végeire, s ilyenkor mindenütt komoly vigasságokat tarta-nak a part menti népek. Jadil sem kivétel ez alól. Az eső-és termékenységünnepeknek ilyenkor se vége, se hossza, de mivel egyszerre három nagyasszony csak három évente jön egy helyre, olyan, mint az Ötkirály-háromboszorkány, nincs sehol. Csak Jadilban.

Abban pedig biztos vagyok, hogy Morr látni akarja a kimérákat.

Elmosolyodom. Utoljára már nem a kígyóveremben alszom, hanem az

oltárkő mellett, a tüskebokor alatt. Összegömbölyödve, mint a macskák.

Denevérek csaponganak odafönt az éjszakában. A vasoszlop városától Jadilig három nap járás az út.

Az első faluban egyhamar kerítettem magamnak egy hát-ra való kis fonott kosarat, s most azzal vándorlok a tenger-part felé. Már érzem a vizek illatát a szélben. Nem lehet mással összekeverni. Leginkább piszkos navorlánynak lát-szom, aki, hogy egészséges gyereke szülessen, elzarándo-kol a nagyvárosba, hogy megérinthesse az egyik nagybo-szorkányt. Tökéletesen megfelel ez így nekem.

390

A romoktól lefelé kanyargó, elhagyatott út hamarosan egy másikba torkollik. Ezt már inkább használják, nem törte fel a dudva és a bokrok. Mellette erős kövekből meg-épített, magas vízvezeték még a kyrek idejéből — ma is az effélék hozzák a szomjas városba a Jadil környéki forráso-kat. Ebben három szinten csörgedeznek a patakok, a leg-felső jó tízembernyi magasságban kanyarog. Árnyéka sö-tét kígyóként kíséri, s jobbára hűsen tartja az országutat. Őrtornyai elhanyagoltak, talán ha minden huszadikba jut fegyveres. A második nap végére az út magára hagyja a vízvezetéket, és felkapaszkodik a dombokra, míg a nagy kősárkány lent marad a völgyben, úgy mutatja az irányt a nagyváros felé. Odafentről szépen bomlik ki a környék, úgy bámulok szerteszét az egyik dombgerincről, akár a madarak. Mellettem az idők során lerontott kyr pavilon — már meg sem lehet mondani, hogy legutoljára melyik is-tennek rendeztek be ott lakhelyet. Dögszagot hoz felém a völgyből a szél. Hamarosan meglelem az okát is.

Roppant katonai tábor komorlik odalenn, szépen meg-rajzolt sáncokkal és kopott sátrakkal. A sápatag lobogók mindennél jobban jelzik - ha a bűz nem lenne elegendő hozzá — hogy egy hullalégió állomásozik alant. Toron iga-zi urainak, a Hatalmasoknak egy serege az. Nem tudom megmondani, melyik klánhoz tartoznak, odáig nem ter-jednek az ismereteim, de Ushghyk alighanem leolvasná a lobogókról. Anyám történeteiből csak annyit tudok bizto-san, hogy a shuluri Erődben üldögélő varázslók egyike az Úrnőbe szerelmes. Ott volt vele a Birodalom elbukásakor, és úgy hívják, az Ezüst Hatalmas.

Nem hinném, hogy az övé lenne a völgyben a sereg, de mindegy is. Annyit mindenképp le lehet olvasni belőle, hogy a polgárháború egyre inkább szorongatja a keleti vé-geket is. Sogron és az Árnyékasszony eddig jobbára csak

391

az ország nyugati és középső részein akaszkodott egybe. Hogy az utakat holtakkal strázsálják, azt jelenti, a dögök stratégái nem tartják elképzelhetetlennek, hogy valamifé-le sereg fenyegetheti a tartomány fővárosát.

Nagyszerű. Mégsem állom soká a fölkavargó hullabűzt, és bízva a

szelekben, nekivágok a lefelé kanyarodó útnak. Másnap estig csak három őrjáratukkal találkozom. Csontsovány, rothadó bőrpáncélba zárt dögök, nem sokat foglalkoznak velem, üres szemgödrökkel figyelik lépteimet, de nem szólnak hozzám penészes szájukkal. Azon gondolkodom, míg lehajtott fejjel elhaladok mellettük, hogy vajon min-det látom-e, vagy akadnak közöttük, akik a napfény elől beásták magukat a földbe valahol a bodzabokrok alatt, s az avarból húztak magukra takarót.

A Holtak kapuján, a szárazföld felől megyek be Jadilba. A hullaégetők bűzét már messziről érezni, füstjük fe-

ketére csíkozza az eget, ahogy közeledem. A város hatal-mas, és régebb óta itt terpeszkedik, mint akármi más tele-pülés ezeken a végeken. Halottaikat az itt lakók mindig is a falakon kívül temették el, semmi csudálkoznivaló nincs hát azon, hogy roppant nekropolisz öleli kétfelől, mérföl-dek hosszán a kapuhoz vezető utat. A legöregebb csalá-di sírboltok és szarkofágok a kivételezett helyeken, a falak tövében álldogálnak. Ezerszer kicserélték már mindegyik urnájukat, újjáépítették őket, s új nevekkel faragták tele a legrégebbieket. A szegények mindig a legkülső részekre hozták a hamvakat, akadt olyan is, akit csak szerteszórtak az út mentén, családjának nem lévén elég rézgarasa, hogy kőházacskát emeljen neki.

Kopottak és megviseltek a kripták kétfelől, ahogy kö-zeledem. Hamarosan elérem a kyr idők halottainak há-zait. Bármerre nézek is, hosszan terpeszkedik a holtak

3 9 2

városa kétfelől. Itt is, ott is temetési menetekkel találko-zom, gyászra festett arcokkal, hamuval és fehér gyolcs ruhákkal. Csak elvétve bukkanni terecskékre ezeken az utcákon, de ott mindenütt halottégetőket lel az ember Sogron feketére pörkölt kertjei és kéményei vannak csak ott a papokkal és persze a kufárok, akik a tűzifát hord ják a környékről aranyáron. Körben mindenütt — mint ha csak útjelzők lennének — a Tűzkobra halálhekkái vi csorognak kőoszlopok tetejéről. A temető nyugalmának felvigyázását bízta rájuk az ő uruk. Hogy ne keljenek ki sírjaikból a holtak, ha valamiért mégsem égtek el, s hogy elpásztorolják a szellemeket, míg visszatalálnak a körfor gásba.

Nem szeretem őket. Vicsoruk, karmaik mögül minth.i belém látnának, s még ha nem is értek a holtakkal való praktikákhoz, ellenséges szemmel méregetnek.

Nem pillantok rájuk, úgy megyek be végül a városba tisztelettel meghajtom magam a kaput strázsáló pietorok előtt. Csak intenek, hogy igyekezzek, rám se néznek iga zán. Elmosolyodom, de fekete kígyófürtjeim mögé rejtem. Illatos füstölők kék ködében halottat hoz felém a gyászo-ló rokonság. Jajveszékelnek a fizetett siratok, a többiek ko mor, festett arccal egyensúlyozzák vállukon a gyolcsba tekert testet egy kis saroglyán. Ellépek mellettük és Ja dilban vagyok.

A város zizeg, mint a felbolydult méhkas. Egyhamai kiderítem, hogy a körmenetek a hét végén lesznek. Addig kell kihúznom valahol. Jó néhány rejtek helyszíne megvan a fejemben, most lassan válogatok közöttük. Végül egy olyan mellett döntök, amelyik közel van a kikötőhöz - és így a Csonthalászhoz is, de nem esik messze a kimérák tii vonalától sem. Egy navorpalotában van ez a hely, kic siny ablaka alatt harminc öllel zsivajog a tömeg.

393

Természetesen anyám mutatta meg, miként kell ki-nyitni ezeket a helyeket, s hogyan lehet őket elrejteni ké-sőbb megint. Ha ügyesen intézi az ember, a környéken la-kóknak fel sem tűnik, hogy van a szomszédukban még valaki. A Jadilhoz hasonló ősi városok tele vannak effé-le üregekkel. Mire estébe hajlik a nap, már némi pénzecs-kém is akad - elképesztően figyelmetlen egynémely em-ber, még ha az erszényéről van is szó.

Egy teraszfélén vacsorálok. Valójában nem más, mint egy utcai kifőzde, apró székekkel,és asztalokkal, hogy mi-nél többen elférjenek, de kitűnő a rálátás a városra. A ne-mes kerületek csigaívű utcáinak szélén fekszik, s girbegur-ba lépcsők indulnak tőle az alsóbb városrészekre. Sötétre is szükségem van a rejtek megnyitásához, kényelmesen eszegetek hát, s várom, hogy ráhasaljon Jadilra az éjszaka.

Ebben a kifőzdében csak paphon készítenek, de azt ki-válóan — már majdnem elfelejtettem, hogy milyen az íze. A tulajdonos egy kis széken üldögél, jobbjával a parazsat legyezgeti a kis cserép tűzhelyen, amin a húsok sülnek egy rácson, s közben hangosan invitálja magához az utca né-pét. Jókora, kövér asszonyság, igazán jól mehet a bolt. A gyerekei csöndben kiszolgálnak, nem kérdezősködnek vagy barátkoznak, s ezt igazán jó néven veszem. Talán a pillantásomban van valami.

Csöndben kanalazom az édeskés levest. A hús finom, keserűn pörcös a tűztől, a tészta lágy és síkos, hosszú szá-lait kedvtelve forgatom a számban. Lassan felgyúlnak Jadil üveggömbjeiben a fények. Indulnom kell. Míg a piszkos kisgyerek összeszedi a tányérokat, fizetek az asszonyság-nak, és elsétálok. Lassan elmarad mögöttem a parázsfény, csak a finom illatok követnek még egy darabig. A kerü-let kapuit ugyan már bezárták, de nem kell más városrész-be mennem.

394

Ahogy egyre lejjebb ereszkedem a kopott lépcsőkön, úgy nő fölém lassacskán a város.

Vaskos navorpaloták szoronganak egymás mellett két-felől, az alulsó részeiket még kyr kövekből építették, s egynémely közülük még láthatta a Birodalmat is. Följebb már jobbára téglából rakták őket, generációról generá-cióra növekedtek fölfelé, s ha valahol össze is omlottak, csakhamar újrahúzták őket, ezúttal egy kicsit erősebb-re. Egybefüggő tetőkből állnak odafönt a terek, közöttük lépcsők és sikátorok tekeregnek egyre csak lefelé, másutt mélybe vezető kürtők és légaknák tátongtak, hogy meg ne fúljanak a nyomorultak odalent. Jadil nagy műhelyei-ben robotolnak az ittlakók — még most éjjel is hallani le-het a manufaktúrák morgó duhogását a távolból.

Az én navorpalotám a Vassugárról elnevezett út közepe táján lehet. Mogorva, tizenhárom emeletes téglaóriás, szá-rítókötelekkel, erkélyekkel és hidakkal láncolja magához a szemközti épületeket. Kunkorodó vaskampókról azúr és éjkék üveglámpások lógnak alá mindegyik bejárat felett, s a város urainak színeibe öltöztetik így a lépcsős utat.

Rőt színekkel valami korcsma világol pár lépéssel lej-jebb. Nótázás hallatszik és néhány vinnyogó hangszer, de ez most a legkevésbé sem vonz. A lépcsőkön szerteszórva obsorkoldusok és az ünnepekre a városba áramló zarándo-kok vegyesen. Nyugodtan alhatnak, ezekben a hetekben törvény tiltja a rabszolgavadászatot a városban.

Én a házam kapualjába lépek és kitapogatom a bogár-nyi jelet a falon. Ott van. Még a vaskos kapu is feltárul jöttömre: a rejtek üres és vár engem. A kapus szolga nincs a helyén — ennyivel is kevesebb a gondom. Az ajtószárny halkan csukódik be mögöttem. Fekete alagút szemben, csak egy kisebb négyszög dereng halvány fényekkel nem messze. A navorpalota belső lépcsőháza az. Gerendákból

395

ácsolták valamikor, de rozogának tűnik, úgy tekereg egy-re magasabbra, úgy kapaszkodik a falba, akár egy ezer-lábú gyík. A fény a fürdőkből hullik az udvarra, víztó-csákon táncol, remeg. Valaki most is van a kádakban, kihallatszik a pocsolása. Nekivágok a lépcsőknek.

Álmos, éjszakai neszekkel lélegzik a hatalmas ház kö-rülöttem. A nyitott udvar tetejéről friss léghuzat kap fe-lém. Az utolsó előtti szintig mászom, ott megállok egy kicsit, míg ismét levegőt kapok. Találkoztam néhány na-vorral jöttömben, de rám se hederítettek. Ez is az előnye ezeknek a helyeknek. Senki nem ismer mindenkit, s ha itt találnak, úgy gondolják, ez így is van rendjén. Nem én fo-gok ellentmondani nekik.

A lépcsőforduló mellett körfolyosó húzódik, időnként újabb járatok nyílnak róla a roppant épület belsőbb részei-re. Kihűlt ételek illata, füst és izzadságszag terjeng a leve-gőben. Gondolkodás nélkül fordulok jobbra, az egyik bel-jebb vezető folyosón. Mindenféle rongyokkal takart bejára-tokat látok kétfelől, s csak nagy néha egy-egy deszkaajtót. Nem fekszik senki a földön, s ennek most örülök. Szuszo-gás, horkolás hallatszik mindenhonnan, én pedig határo-zottan fordulok balra a folyosó legvégén. Az itt lakók szá-mára ez csak egy szűk zsákjárat, s ha még jobban meg-vizsgálnák, akkor is csupán egy elfalazott ajtót találnának.

Halkan suttogok néhány szót a szemöldökfának. A szo-ba beereszt.

A helyiség levegője dohos és állott. Jókora beszáradt vérfolt a közepén. Gyorsan kinyitom az ablakokat. Oda-lentről felhallatszik a részegek gajdolása. Nem tudom, hány olyan kis lyuk lehet a navorpalotában, amelyiknek az ut-cára nyílik az ablaka, de az enyém az egyik.

Van itt egy leterített gyékény, amellé pakolom le a hol-mimat. Igazán nem sok - egy fonott, hátra való kas és az

396

ostorom. A fejemet szidom, amiért nem hoztam magam-mal odalentről egy kis vizet estére, de már nem megyek vissza a lépcsőn.

Végigheveredem a gyékényen, fejem alá teszem a ke-zem, és az eljövendő dolgaimon töprengek. Először is há-laadó áldozatot kell bemutatnom Orwellának, amiért idá-ig engedett. Igazán elereszthette volna a kezem, de nem tette. Ahhoz, hogy sikeresen megküzdhessek Morr-ral, a varázshatalmam is vissza kell nyernem valahogy, s elége-detten elmosolyodom, mielőtt elaludnék, mert mindkét gondomra akad megoldás.

Holnap este felkeresem a virágokat valahol az öröm-negyedben. Ha valaki, hát én bizonyosan megismerem majd, melyik az ő kuplerájuk.

Ezt az álmot már láttam.

18.

Alyssya sokat aludt. Egyre könnyebben ment az anthyss-ra, sorra kerültek elő emlékei közül a régi metódusok, s végül már nem csupán Morgena síkjára jutott el könnye-dén, de rövidebb utazásokra is képes volt. Már ő is tudta hívni a nővéreit, s nem csupán várt, míg szólítják.

Két napja köpte ki magából őket a vihar, most gyen-ge széllel sodródtak valamerre. A kapitány és emberei is odakint kopácsoltak — a Barackmagot akarták mihama-rabb használhatóvá tenni. Síkos Edin szerint egészen jól haladtak.

- Jadyl közelében bukdácsoltok — mondta Syshja. —Tudom, Edin már kiszámolta, merre vagyunk — bic-

centett Alyssya.

397

—Ügyes fiú. — Émejly kényelmesen nyúlt el a hosszú heverőn.

Az álomsík egy városában voltak, egy magas torony-ban, amely néha fának is mutatta magát. Sehol másutt nem létező teremtmények repültek el mellettük. A pihe-nőhelyet egy sehova nem vezető lépcsőrendszer egyik for-dulójában formálta meg egy régi álom valamikor. Mintha vanília illata szállt volna a gyenge szélben.

- É s mikor tudjátok megmoccantam is akár azt a ron-csot? — nézett Alyssyára Émelly.

-Talán holnapra rendbe hozzák a kötélzetet annyira, hogy a főárbocra felhúzhassanak néhány vitorlát. Illetve hát arra, ami most a főárboc lesz...

—Nagyszerű. De azt tudod, hogy sietnetek kell... —Persze — bólintott a kyressa. Természetesen ő is lát-

ta azokat az álmokat, amelyekben a Mantyra, a meggyö-tört és megsebzett kyr hajó sebesen szeli a habokat vala-hol a viharban. Eltartott egy darabig, míg kievickéltek a Sinemossa sekélyeseiből és begyógyítgatták a karakka sé-rüléseit, de egy ideje ismét közelítettek.

—Én Jadylban várlak majd - szólalt meg Syshja. —Nocsak, hogy tudsz ilyen hamar oda átkerülni? —

csodálkozott Alyssya. - É m e j l y beszélt a Síróasszonnyal. —Ejnye, csak nem? — Ahogy nővérére pillantott, mint-

ha elismerés csillant volna Alyssya tekintetében. — Szóba állt veled a vén csont?

-Megtaláltam a módját - mosolygott rá önelégülten a boszorkány. Némi hallgatás után kibökte még: - Igazá-ból anya jött rá, hogyan kell, de végül is ez mindegy. Be-széltem vele.

Alyssia csak hümmögött. A Síróasszony egyike volt az óriás ladyri palota számtalan szellemének, igen régi

398

és szomorú kísértet. A helyi legendák szerint még a Bi-rodalom alkonyán ragadt a falak között, s valaha a leg-nagyobb Syenn úrnők egyike volt. Gyerekkorukban sok-szor hallották elfúló, szaggatott zokogását a belső szféra különböző járataiból, de megpillantaniuk soha nem si-került.

- N o és? Mit mondott a suessa? - kérdezte Alyssya. Émejly elmerengett, mintha csak a semmibe vezető

lépcső körül szállongó virágokat figyelné. A gyermekasz-szony fogadni mert volna rá, hogy a nővére épp távoli sí-rást hall. Pontosan tudta, hogy milyet.

-Leginkább a fiáról beszél - mondta lassan a boszor-kány —, de néha válaszol, ha kérdezem. — Fátyolos lett a tekintete az emléktől. - Igaz, nem mindig arra a kérdésre felel, de legalább nem zokog...

Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a nehéz ké-pektől.

—O mondta, hogy Jadylban akad egy használható ár-nyékkapu. Khaleman-lány volt, és emlékszik az ilyenek-re. Azt is megmondta, merre keressük.

- D e hát ez őrültség! - fordult Syshja felé a húga. — Az ősrégi Kapu lehet, nem biztos, hogy elbír egy utazást — ha megvan még egyáltalán.

—Megvan — búgott elégedetten a boszorkány hangja -, én pedig már körül is szimatoltam. Szerintem kibírja.

—A Khalemanoknál bejelentkeztem — mondta Syshja. - Holnap érkezem a Csigavárba, mert a Kapu Tennegar felől is megközelíthető. Ne aggódj, nekem az anyák segí-tenek majd!

- T i teljesen megbolondultatok! — csattant fel Alyssya. - Már az is ostobaság, hogy bemerészkedj egy ilyen rozo-ga Kapun, nővérkém! Ráadásul éppen most kevertek bele az egész történetbe egy újabb famorcsaládot!

399

—Valahogy el kell érnünk téged ott kinn, a tengeren, Alyssya! - torkolta le Émejly bosszúsan. — Mi itt majd' megdöglünk, annyit dolgozunk ezen, ne legyél már ilyen hálátlan!

—O, hogy kapnád be, Émejly! - morogta a húga. —Alyssya! — sápadt el a boszorkány. —Bocsáss meg, nővérkém, de egy ideje már néhány

vademberrel vagyok összezárva, akik olyan jól neveltek, hogy a korláton keresztül szarnak a tengerbe, én pedig egy hónapja nem ültem párnázott széken, csak az álma-imban!

—Hagyjátok ezt azonnal abba! - kiáltott rájuk Syshja. — Pont erre nincs szükségünk! - Próbált szúrósan nézni, de elkuncogta magát. - A korláton keresztül? Alyssya...

—Én is kipróbáltam, ha erre vagy kíváncsi! — A kyressa még morcos volt. Nagyot fújt, hogy a zajra közelebb lib-bent néhány nagy szirmú virág.

—Folytathatom? - Émejly pillantása élesebb volt, mint a legjobb acélpenge.

- I g e n , persze, bocsáss meg, wycchys. — Alyssya még el-nézéskérőn meg is hajolt felé. — Csak egy kicsit bosszús vagyok, nem akartam senki mást belekeverni, nemhogy a Khalemanokat!

—Ok a rokonaink is. —Te is tudsz egy kalapra való rokont, akivel nem szíve-

sen találkozol. Őket meg ráadásul alig ismerjük! —Én ismerem őket - érintette meg nyúlánk ujjaival a

mellkasát a nővére. — Rounn apa unokaöccse. Felesége, a császárné pedig

Khaleman-lány — mondta Syshja. —Persze, mint a Síróasszony - bólogatott Alyssya. -

Emlékszem. Akkor sem jó, hogy belerángatjuk őket. Mit mondunk nekik?

400

-Egyelőre csak azt, hogy rokoni látogatásra hozzájuk érkezem. Azután majd te is megjössz.

-Rettentőn bele fogunk kavarodni ebbe — húzta el a száját Alyssya. - Kinek mit hazudtatok?

Émejly megvonta a szemöldökét. - N o s , inkább csak ködösítettünk. Még nem tudjuk, mi

lesz a vége, így nem sok mozgásterünk van. Úgy gondol-juk, előbb-utóbb főbb vonalakban úgyis ki fogják bogozni. Feltéve, ha szóba is állnak egymással. így nem érdemes na-gyon mást mondani nekik. Inkább a miként lesz a fontos.

Csíkos, mókusszerű lény iramodott el közöttük, s fel-kapaszkodott egy faágra, amely a semmibe vezető lépcső-ből nőtt ki.

— Én meg úgy gondolom, hogy te már pontosan kita-láltad, mikor, kinek, mit kell mondani - nézett a boszor-kányra Alyssya -, és persze a mikéntet is.

- V a n egy tervem - ismerte el Émejly. - M i lenne az? - kérdezte a testvére. Úgy ültek ott, mintha egy furcsa, háromosztatú tükör-

ben lennének. Középen a boszorkány, a húgai kétfelől. -Arkhatysst a shuluri főbíróság elé idézzük, a Házak

Rendjének megsértése miatt. A Khaleman Ház védelmé-ben maradtok mindketten, amíg a Kháddynek hajói meg-érkeznek. Te, húgom, szerintem hazamehetsz velük. Vagy ha akarsz, Ladyron át még hamarabb is. Syshja vagy Ja-dylban, vagy itt nálam várja ki a tárgyalást. Ahogy ő dönt. Bár a Khalemanok flottája alkalmasint jobban meg-védi, mint ezek a vén falak.

Alyssya a férje családjának hallatán elmerengett egy kicsit.

Syshja szótlanul bámult maga elé. - A z t mondod, a Kháddynek karakkái is Jadylba tar-

tanak?

401

Émelly alig láthatóan megvonta a vállát. Mintha vona-kodva kellene beismernie valamit.

-A part menti csatlósuk követét szerintem nem tudtam világosan meggyőzni arról, hogy semmi baj nem esett ve-letek. Mutat tunk neki néhány káprázatot, amelyben hár-man együtt szerepeltünk, s még egy beszélgetést is szer-veztem nekik, ahol találkozhattak veled, de továbbra is gyanakodnak. Néhány hajójuk Ladyr felé tart, a többiek továbbra is keletre vitorláznak - elhúzta szép száját. - Már amennyire ez az átkozott vihar engedi — tette még hozzá.

—Beszéltek már a Mern'icchekkel? —Nem tudjuk pontosan — vallotta be Emelly. — De va-

lószínűleg igen. —És Luchyuss ott van a hajóival Jadyl közelében... —

merengett Alyssya. - M é g nem, de könnyen arra kanyarodhatnak. Egyelő-

re még csak az átvonulásukra kaptak engedélyt a közei-északkeleti concitatortól.

- E z t elég szépen kitaláltad, csakhogy még egyikünk sincs Jadylban - bökte ki Alyssya.

—Még nincs, kishúgom, de mindannyian azon va-gyunk, hogy ez így legyen.

Testvére beharapta a száját, úgy bólogatott. —Ha Morgena velünk van, talán megcsinálhatjuk. -Ve lünk lesz - jelentette ki magabiztosan a boszor-

kány. — Eddig is megsegített. —Ha perre megyünk, a vizsgálók megtalálhatják Cha-

port vagy a nyomait a Császár-szigeten — mélázott Alys-sya. — Akkor nekünk is meggyűlhet a bajunk Shulurral, hogy tiltott utakra küldtünk sycarrokat, miközben biro-dalmi tiltást mondtak a használatukra!

—Ez kétségkívül előfordulhat. Ekkor letagadunk min-dent és hazahívjuk őket mindenhonnan.

4 0 2

Alyssya vádlón nézett rá. —A Kháddynektől is — mondta. —Onnan is — bólintott a nővére. Állta a pillantását. A kyressa elkomorodott. - T e tudtad, ugye? Te egész végig tudtad, hogy nálunk

is vannak, csak én nem? —Persze, hogy tudtam - mosolyodott el hidegen a bo-

szorkány. — Beláthatod, hogy nekem tudnom kell, hol van-nak a sycarrjaim.

—A sycarrjaim... — ismételte halkan Alyssya. Mindent értett. Kiegyenesedett. - Mi van az én Luchyussommal? - kérdezte inkább Syshját, hogy ne kelljen boszorkánynő-vére hatalmán morfondíroznia. — Mikor láttad utoljára?

— Luchyuss jól van — mosolyodott el kedvesen Syshfa. -Tegnap este voltam nála. Próbálom nyugtatni, de Jadylt még nem mondtam neki.

Alyssya nagyot sóhajtott. — Igazán megtanulhatnád már ezeket a fortélyokat, hú-

gocskám — korholta Syshfa gyengéden. — Olyan kényel-metlen nekem Luchyuss-szal a nevedben beszélgetni.

Elhallgatott. Alyssya sem mondott semmit, se Arkha-tyssról, se Mynryr kapitányról.

—Jaj, bocsáss meg, nem úgy gondoltam.. . - fogta meg húga karját Syshja.

- S e m m i gond, tudom, hogy nem - suttogott Alyssya és megpaskolta nővére kezét. Felállt az álombéli fán.

— Mész? - nézett rá Émelly. Szürke pillantása nyugta-lannak tűnt, bármi fesztelenül is próbált viselkedni egyéb-ként.

— Még beszélgethetnénk semmiségekről is, de most nem vágyom rá - felelte Alyssya. Ezután jutott csak eszé-be, hogy meg akarta kérdezni Syshját, miként boldogul Arkhatyss-szal az álomtengereken, és sikerül-e megnyug-

403

tatnia, mint ahogy eltervezte, de végül nem hozakodott elő vele. Ugyanígy kérdezhetett volna még a könyvről is, amely megölte az anyjukat, de ezzel kapcsolatban nővé-rei következetesen semmitmondónak bizonyultak eddig, s így egyelőre letett erről is.

Megölelgették egymást, finom csókokkal búcsúztak. Alyssya még visszafordult, mielőtt átlépett volna a má-

sik világba. Syshjára nézett. - T u d o d , mi a legjobb az egészben? Nővére csak a szemöldökét kapta magasra. Nem értet-

te a kérdést. — Amikor megsimogatja a seggedet a szél. Komolyan

az a legfinomabb - mosolygott a húga, azután elfoszlott az arca. Ment vissza a kalózaihoz.

Mielőtt végképp felébredt volna, volt még egy felkava-ró, nyugtalanító álma. Egy ezüst fejéket látott. Olyasmit, mint az ő szerencsehozó fejpántja. Ebben a fejpántban volt egy tenger, a tengeren pedig volt egy hajó. A hajóban ő ült és zokogott, mint a Síróasszony, mert bezárták oda, hogy ezeken a végenincs tengereken vitorlázzon ezután mind-örökké.

* * *

Síkos Edin elégedetten nézte a javítási munkálatokat a fedélzeten, amikor Alyssya megjelent az ajtóban. Szép napsütés kényeztette őket, ami az elmúlt hetek után iga-zán kijárt már nekik, s ennek megfelelően ki is élvezték. Közepes szélben billegett a Barackmag a Quirón vizein, az ork furcsálkozó arccal szaglászta a világ ezen szegleté-nek illatait. A mozdulatról a kyressának valamiért a szel-lemkutyák és az a barna bőrű lány jutott eszébe, de azu-tán rádöbbent, hogy hasonló helyzetben van ő maga is.

4 0 4

Az ő vére után Arkhatyss boszorkánymesterei szaglász-nak, s ez minden délmutatónál pontosabban vezeti őket nyomra.

Edin és megmaradt legénysége, azaz a kormányos ork és a toroni zengő a még használatra fogható eszementeket irányították, akiknek az agyában az orzóvihar egy zápto-jásnál több erőt is hagyott, s nem csavarta halálra azokat.

Ők állították fel az új főárbocot is, mely jobbára a tatár-boc maradványaiból állt, s arra volt hivatott, hogy szorult helyzetükből kimenekítse őket. Nem volt sem túl magas, sem igazán stabil, de az ork azt mondta, hogy néhány ki-sebb vitorlát elbír majd, s ha egy nagyobb vihar nem csa-varja ki megint tövestül, akár a partig is eljuthatnak vele.

A kapitány mord mosollyal nézte félholt matrózait. Az orzó után jó darabig csak fejcsóválva járt-kelt közöttük, s az elvesztésük felett siránkozott, de utóbb, úgy tűnt, meg-békélt a szerencsétlenek sorsával. Már tréfálni is tudott velük.

A szárazföld már benne volt a szelekben, állította az ork, aki hosszan, élvezettel szaglászott a hajóorrban. Éppen semmiféle munka nem folyt a fedélzeten, az eszementek is csak riadt tekintettel üldögéltek, a zengő az újonnan fel-húzandó vitorlákon végezte az utolsó varrásokat, de job-bára csak a szemhatárt bámulta. Síkos Edin az ork mellett állt és a szelek ízéről kérdezgette a ragadozót.

Amikor Alyssya megjelent a fedélzetre nyíló ajtóban, a kapitány otthagyta kormányosát és a kyr gyermekasszony köszöntésére sietett.

- Je lentés t , kapitány! - kezdte Alyssya. Már egészen megszokta az Edin rátukmálta rangot, s ugyan a dön-téseket mindig meghagyta az ifjú kapitánynak, az effé-le látszatparancsnokoskodással magát is, az embereket is megnyugtatta. Néha ugyan olyan érzése támadt, hogy

405

azok hárman inkább csak beletörődnek, ugyanakkor lát-ta a toroni és a sinemosi büszke tekintetét, s mintha azok örömmel követnék egy kyr hölgy utasításit. Hiszen a fér-je a toroni flotta egyik nagyura volt, s az istenek is folyton csak arról beszélnek, hogy nincsenek véletlenek.

- M i n d e n a legnagyobb rendben, nagyságos asszonyom — hajolt meg előtte Síkos Edin. - Persze, ha leszámítjuk azt a néhány apróságot, hogy itt veszteglünk néhány mér-földre a toroni partoktól, a vitorláinkat leghamarabb es-tére tudjuk felvonni, és egy kyr karakka üldöz bennün-ket, bár egyelőre még nem látjuk, pontosan merre lehet.

—Van valami harapnivalója, kapitány? -O valóban, azt hiszem, a reggelijét elmulasztotta,

asszonyom — vigyorgott a kalóz. — Van néhány repülő-hal, ami a fedélzetre hullott, ezek az ostobák még egy-néhány kalmárt is kirángattak a vízből este — intett az eszementek bamba csapatára. — Kérheti mindezt nyersen, s akkor hamar elő tudom hozatni, avagy sütögetve, de ar-ra várni kell egy kicsit. Vizünk az van dögivei, az esőből gyűjtöt tünk annyit, hogy azzal már kihúzzuk egy ideig, de virágos forrázatok továbbra sincsenek.

Alyssya a vén lupár sámánra gondolt és a nyers halai-ra, s inkább úgy döntött , süssék csak meg valahogy azo-kat a dögöket. Edin fütyörészve elment intézkedni, s kis-vártatva sompolygott csak elő megint. Alyssya addigra már a hajóorrban üldögélt, a sáfrányfényű sogronlámpás mellett, s elgondolkodva piszkálta az üvegét. Az ork is ott ült a környéken, a toronit nézte szótlanul, ahogy a vitorlavarrással kínlódik. A tört gégéjű fickó csak halkan szuszogott.

Ragyogón feszült felettük az ég, csak néhány fehér fel-hőcafattal volt piszkos, a nap akadálytalanul sütött rájuk, s egészen felmelegítette a környéket.

4 0 6

—Azonnal készen lesz, asszonyom. Odabent terítettem önnek.

—Ó, meg tudom enni itt kint is, gondolom - mondta Alyssya, s azon morfondírozott, ugyan mit érthet Edin a megterítés alatt.

- A h o g y óhajtja.. . —így óhajtom - mondta félmosollyal Alyssya. A férfi

csak megvonta a vállát. A kyressa elmerengett, hogy mi minden is történt vele,

s még mulatságosnak is tartotta, hogy épp néhány fara-gatlan, barbár gazemberrel összezárva libeg a nagy mély-ség felett, akik képtelenek lakatot tenni a szájukra, akkor is beszélnek, ha senki nem kérdezte őket, és általában tra-gikus elképzeléseik vannak a viselkedési és illemszabály-okról.

Viszont életben tartották őt és egyben a hajót, amíg magatehetetlenül, a bolond vihar kénye-kedve szerint sodródtak az idegen vizeken, s már csak karnyújtásnyi tá-volságra voltak a menekülést jelentő partoktól. Hacsak. . .

Nem, ne gondoljunk azzal, hogy hacsak! — emlékeztet-te magát gyorsan a gyermekasszony, és inkább a kalóz-kapitány felé fordult. Síkos Edin a távcsövével vizslatta a szemhatárt, de semmi fenyegetőt nem látott.

—Edin! - fordult felé Alyssya ültében. —Parancsoljon, asszonyom! - sétált közelebb a férfi. —Van egy dolog, amit nem értek, akárhogy is gondol-

kodom rajta. Pontosabban sok ilyen van, de egy kérdésem-re talán választ tud adni.

—Ha tehetem.. . - hunyorított a másik. Alyssya összevont szemöldökkel bámulta a vizeket. —Egy ideje az orzóviharon jár az eszem, s akad egy do-

log, amit nem értek. Hogy én miként vészeltem túl, azt tudom — simította meg Mynryr kapitány ezüstmedálját.

407

Volt róla egy pontos másolata is — a bőrébe égett a ru-ha alatt, amikor legjobban tombolt körülöttük a beteg or-kán. Észre sem vette, csak később. — A zengők gyakorla-tai és kardjai is alkalmasak az elme védelmére, s Vrukot meg nem bántva, a lelketlen lények is kevesebb veszélynek vannak ilyenkor kitéve. De ön. . . ön mit csinált, kapitány?

- N o s , nem sokat - vigyorgott Síkos Edin. — Nekem kilenc lelkem van.

—Tudja, hogy ez ostobaság — legyintett Alyssya. A ka-lóz nem tűnt megbántottnak.

- P e d i g ez az igazság, asszonyom - mondta álkomo-lyan.

Az ork szólalt meg. Alyssya úgy gondolta, különösebb meglepetés már nem érheti a hajón, de tévedett. A far-kasfattyú köztoroni nyelvet használt, ha nem is pontosan. Lassan, elgondolkodva beszélt, akárha valami mesét mon-dana. Keményen ropogtatta a szavakat.

—Van a Sinemossán egy kapitány, akiről sok beszédet hallani, de a java csak ostobaság. Ez a kapitány egyszer megmenekített egy nagyobb hatalmú varázslót, amikor az szorult helyzetbe került a tengeren. Mindegy miként, s nem is tartozik ide, bár jó történet az is. Amikor hálá-ból megkérdezte, mit kíván cserébe, a kapitány azt mond-ta neki, szeretné biztonságban tudni a lelkét, hogy akárki meg ne ronthassa, s akármimód ne halhasson meg.

Alyssya lenyűgözve figyelte az orkot. Már azt sem iga-zán hitte, hogy Orwella egy teremtménye fogja valaha is megmenteni az életét, s ha valaki egyszer azt mondja ne-ki, ez a szörnyeteg még a császárság szolganyelvén is folyé-konyan beszél, alighanem lázasnak tartja az illetőt.

-A varázsló ezért megcsinálta a mindenféle praktikáit, amiket senkinek nem engedett végignézni, s harmadnap-ra előhozott a várából egy ládát. Azt adta oda a kapitány-

4 0 8

nak. Három kulcsot hozott hozzá, s a kalóz lelkére kötöt-te, hogy soha ne tartsa együtt mind a hármat, ha jót akar magának. Ezeket a kulcsokat a kapitány három szeretőjé-nek adta, akikben meg nem bízott ugyan, de mindegyik nő szívből szerette. Három szigeten laktak ezek az asszo-nyok, jó messzire egymástól, s nem tudtak a többiekről. Vagy ha mégis, hát nem volt az több szomorú sejtésnél. Eldugták ők ezeket a kulcsokat, s a kapitányon kívül sen-kinek nem árulták el, merre is lehetnek.

Még a toroni is abbahagyta egy pillanatra a vitorlavar-rást, s elgondolkozva figyelte a mesét.

— Ezután a kalóz útra kelt, s egy olyan szigetet kere-sett, amelyik nincs rajta egyetlen földabroszon sem, majd miután ezt meglelte, még a saját legénysége előtt is titok-ban, elrejtette azon a darabka földön a ládát. Azt is mesé-lik, egy sellőnek adta oda, aki leszállt vele a tengerek al-jára, és ott egy nagy, zöld palotába vitte, amelyben csillo-gó halak szolgálnak, s azok a tengerészek, akiknek hajói a környéken süllyedtek el.

Síkos Edin szórakozott mosollyal hallgatta a történe-tet. Alyssya néha rápillantott, de mit sem tudott leolvas-ni az arcáról.

— A nagyobb vasalt ládát nyitja az egyik kulcs, ame-lyik rézből van. Ebben van egy másik, fából készült ládi-ka. Ennek a kulcsát ezüstből csinálta a varázsló és semmi mást nem lehet kinyitni azzal és semmi más nem nyithat-ja. A faládában egy kis dobozka van, ezt egy aranyból ké-szített kulcs járja csak, különb mindegyiknél.

Az ork elhallgatott egy pillanatra, míg megdörgölte az orrát. Szűkre vont szemekkel vizslatta Edint, inkább neki beszélt már, nem is nézett a kyr gyermekasszonyra.

— Ha valamimód sikerülne egybegyűjteni a kulcsokat, és megtalálni a ládát, akkor ki lehet nyitogatni őket, egyi-

409

ket a másik után. A legkisebb dobozból ki fog ugrani egy nyúl — gyorsabb akármelyiknél. Ha azt lelövik és a fejét kettévágják, abból elő fog röppenni egy madár, de nincs nagyobb barátja a szeleknek nálánál, s nehéz hálóba ga-balyítani vagy eltalálni akármivel. Ha mégis így lenne, és kettévágnák a fejét, abból kiröppen majd egy darázs. Ak-kora, mint a kisebbik ujjam a lábamon, de erős a mér-ge, s bármit leterít, akit csak megmar, még az óriásokat is, akiknek csak térdéig ér a tenger a shokarati mély vi-zeknél. Ahogy mondom. No, ha azt a darazsat kettévág-nák, abban van a kalóz lelke egy icipici szelencében. Ak-kor már el lehet őt pusztítani. Igaz-e, kapitány?

-Valahogy így — somolygott Edin, s a kyressát fürkész-te fekete szemével.

Alyssya megvonta a vállát. —Én sajnálom ezt a kapitányt — mondta. —Sajnálni, ugyan miért? — nézett rá a kalóz. - M e r t amikor sok-sok év után meg akar majd halni,

aligha lesz bárki, aki mindezt végigcsinálja, csakhogy ő eltávozzon végre. Élőhalott ez a kapitány így...

- N o s , nem egészen... - húzta el a száját Edin - annak is megvan a módja, de ezt már igazán nem tudhatja sen-ki. Még én sem talán.

A gyermekasszony csak a fejét ingatta, halvány mosoly játszott a szája körül.

- H a z u g gazemberek - mondta minden neheztelés nélkül.

—Ugyan, asszonyom — vigyorgott a kalóz. — Hogyan gondolhat ilyet?

- E l é g hamar eszembe jutott - válaszolta a kyr. Síkos Edin csak nevetett. - N e m hazugság ez, asszonyom, hanem csak egy tör-

ténet. Igen érdekes, ami azt illeti. Az efféléket szeretik

410

a népek, s nem csupán a tengereken, de a partokon is. Ilyeneket mesélnek egymásnak, csak hogy ne kelljen az-zal gondolniuk, hogy az ő életükben semmi hasonló meg nem eshet. S elhiheti nekem, hogy a legtöbbjükben van némi igazság. Kicsit kiszínezve ugyan, de ott van.

- N e m kételkedem - mondta Alyssya. —Ki tudja, talán még ebből a mi históriánkból is efféle

mese alakul egyszer - toldotta meg a kalóz. — A kyr nagy-asszony és a megmentői — szavamra, krónikások, dalno-kok szájára kívánkozó történet! Majd azokon számon kér-heti, asszonyom, ha valami tódításon kapja őket!

—No hiszen, ha úgy lesz, hát majd megteszem — ígér-te Alyssya. - Hanem attól tartok, hamarosan véget ér ez a mi utunk - mondta sokkal komolyabban. - így vagy úgy. Nem szeretném, ha azt hinné, kapitány, hogy csak egy há-látlan famor vagyok, aki utazgat a tengereken magukkal.

—Eszembe nem jutna ilyesmi, asszonyom - fakadt ki Edin, de Alyssya csak legyintett.

- T u d o m , ez nem sok, de igazán többet most nem ad-hatok - szólt a kyressa, és maradék három, mély tüzű gyű-rűjét is leemelte az ujjáról. - Fogadják el ezt, kapitány, há-lám és megbecsülésem jeleként! A Kháddyn és a §yenn Házak soha nem fogják elfelejteni önöknek, amit idáig tettek, s ha épségben megérkezünk Toronba, ígérhetem, hogy én fogom megoltalmazni a Barackmag legénységét a szavammal.

—Úgy legyen, asszonyom — bólintott rá a kalóz. —Ne mondjon semmit, kapitány, mert nem illő! - tor-

kolta le Alyssya. - Mutassa a kezét inkább! Maguk is! -intett a zengőnek és az orknak.

Nem gondolta volna, de igazi megilletődöttséget látott a sinemosi kalóz arcán, amikor az letérdelt elé. A másik kettő egy kicsivel hátrébb tette ugyanezt.

411

—Köszönetem jeléül, mindazért a hűségért, és bátorsá-gért, amit irányomban mutattak, fogadják ezeket az egy-szerű ékszereket, kapitány, és viseljék büszkeséggel, mert számomra önök az én pietoraim.

—Csak a feladatom tettem, méltóságos asszony - mor-molta Edin, és Alyssya most először látott igazi zavart a kalóz arcán. Megcsókolta.

Ezután a toronihoz lépett, s az ő ujjára is felcsúsztatott egy ékköves aranygyűrűt, az ő arcát is szájával illette. Az orknak csak a tenyerébe hullajtotta az ékszert, meg sem próbálta felszuszakolni. A szörnyeteg párás szemmel pil-lantott fel a homlokcsók után, hogy a kyressa is egészen zavarba jött.

—Köszönöm még egyszer! — ennyit mondott csak. Edin félrehajtott szemmel nézegette a csillogó holmit. —Megvallom, én már nézegettem ezeket a gyűrűket,

asszonyom — szólalt meg végül. Alyssya rámosolygott. —De nem vette el, kapitány és ez a fontosabb. - N o , azt se gondoltam volna, hogy egy toroni egy-

szer ilyesmit mond nekem... — tűnődött , majd szégyenke-ző arccal gyorsan elnézést is kért.

Alyssya csak legyintett. —Látja, asszonyom, az ilyenekből lesznek a legendák.

Megéneklik és eljátszák a vásárokon. - M o n d t a már ezt más is, kapitány - mosolygott a kyr,

és egy nagydarab, sörtére vágott hajú centarior képe rém-lett föl előtte.

—Na ugye — vigyorgott rá Síkos Edin még mindig tér-den állva.

—Köszönöm — mondta végül Alyssya, mert tényleg nem jutott eszébe más, könny futot ta el a szemét és inkább megfordult. — Inkább mégis a kabinomban eszem. Szeles

412

itt kint. - Határozott léptekkel indult a bejáró felé, hogy a sinemosiak meg ne láthassák a szeme csillogását.

Az eszement félholtak bambán figyelték a korlát mellől.

* * *

Jadyl kiterjedt városa valamivel hamarabb bukkant fel előttük a parton, mint a déli irányból közeledő kyr karakka. Edin összevont szemöldökkel méregette a vitor-lást, amely egyelőre nem volt nagyobb egy körömpiszok-nyi foltnál a szemhatáron. Mélykék fellegek rajzoltak ko-mor hátteret mögé. A kalóz a távolságokat méregette. A nagyjából összemókolt kötélzetre és a két foltos három-szögvitorlára pillantott a háta mögött. Becsülettel csapdos-tak a szélben, de nem biztattak számottevő sebességgel.

— Ha olyan gyors, mint amikor a legutóbb találkoztunk vele, nincs sok esélyünk — morogta kackiás bajsza alatt. Átnyújtotta Alyssyának a látcsövet. — Ha jól megreccsent - ahogy gyanítom —, talán révbe érhetünk. A szelek ne-künk kedveznek.

A gyermekasszony homlokráncolva igazgatta a lencsé-ket.

— Ők azok - mondta végül hidegen. - Szólnom kell Syshjának, hogy siessen...

Visszament a kabinjába, hogy semmi ne zavarhassa, és megpróbált a szellemnyelven beszélni nővérével. Nem ta-lálta sehol, talán a Khalemanok óriáspalotája rejtette elő-le. Bosszúsan csapott a billegő asztalra.

Azután fellépcsőzött a kapitány kabinjába és sokáig állt az árnyékkapu előtt csöndben. A sötét folt moccanatlan terjengett a deszkafalon, a bogárnyi rúnák konok csönd-ben hallgattak körülötte. Semmi nem történt.

413

—Jaj, nővérkém, igyekezz már! — suttogta a falaknak. Hiába. Kínjában a rövid folyosón át ismét a fedélzet-re lépett. Úgy tűnt , csigalassúsággal közeledik feléjük a part .

- M i a terve, asszonyom? — kérdezte a kalóz. — Mert fel-teszem, valami elképzelése csak van. . .

Alyssya összeszorított szájjal bólintott. - Elég egyszerű a tervem, kapitány. Ezeket a félig holt

szerencsétleneket felfegyverezzük — intett a háta mögé. Az orzóviharba belenyomorultak közönyös arccal ültek, feküdtek a fedélzeten.

- Eddig rendben - hümmögött Edin. — Magam se ten-nék másként.

- U t á n a megvárjuk, amíg elég közel érünk, és a nő-vérem megnyitja az árnyékkaput — Ilho-mantari segedel-mével. Azután pedig átkelünk rajta, és Jadylban lépünk ki belőle.

- Lépünk? — kérdezte a kapitány. - M i négyen - bólintott Alyssya. - Maguk velem jön-

nek, mint a testőrségem. Ők egy darabig küzdenek a fél-holtakkal, és elfoglalnak egy üres hajót.

Egy darabig felrémlett előtte egy kép a jadyli nemes nagyurakról és asszonyokról, amint végignéznek pietorain. Egy ork, egy száműzött, és egy cégéres gazember. Elhes-segette a zavaró gondolatokat. Nem akart most ilyesmi-vel foglalkozni.

- Úgy érti, hagyjam itt a Barackmagot, asszonyom? - Pontosan. Kap helyette egy másikat, ha ezt túléljük,

ígérem. De természetesen nem kényszeríthetem semmi-re, Kilenclelkű — fanyar félmosollyal nézett a kalózra. -Ha akarja, itt maradhat és megpróbálhatja megmenteni a hajóját. Ha úgy gondolja, hogy bármi is használható még belőle.

414

Edin a tarkóját vakargatta, majd a közelgő kyr karakkát figyelte. Alyssya szürke szemét nézte ezután, de nem szólt semmit.

- Imádkozzunk , kapitány! - javasolta a kyressa. Síkos Edin beleegyezőn bólintott.

- Három szentély... - mormolta. - A világ rablott kin-cse nem elég arra.. .

—De maga megoldja az ilyesmit, kapitány. - É n aztán meg - felelt Síkos Edin, és már megint mo-

solygott. Alkonyatra egészen elfogyott a két vitorlás közötti tá-

volság. A Barackmag már kis híján a hét nagy szobor vo-nalában haladt, amely a kikötő legkülső határát jelölte. Régi kyr tengeri hatalmasságok óriásszobrai strázsáltak ott az óidők óta, még a Birodalom idején eresztették ta-lapzatukat a tenger fenekére a város akkori urai. Shahr-an Ouldar generális, Yllath-Zorbal tengernagy, az ötkoszo-rús armada nagyhercege és a többi hódító. Ok parancsno-kolták valaha azokat a hajókat, melyek most a Császár-szigetek alapzatául szolgáltak.

Alyssya Ilho-mantari szobránál fohászkodott egyedül. Időről időre elhallgatott, és válla fölött az árnyékkaput figyelte. A varázsajtó nem moccant. Végül a kyressa na-gyot sóhajtott és felállt. Felövezte magát Kóborral, és ke-zét a markolatra helyezve kilépett a fedélzetre.

Csodaszép alkony várta. Harcra és halálra való idő. A Mantyra már most óriásinak rémlett, pedig még tá-

volabb járt. Fekete orrgondolái burjánzó, faragott csa-varmintáit is látni lehetett. Már látcső sem kellett hozzá. Alyssya a kalóz mellé lépett.

- H a egy kis becsület van bennük, naftát nem hasz-nálnak — morogta a férfi. — Alighanem háborút jelent, ha mégis így tesz...

415

—Tartok tőle, nem érdekli az ilyesmi. Engem akar. Edin csak a fejét csóválta. Lassan becsorogtak a gránit-

kolosszusok közé. Alyssya arra lett volna kíváncsi, vajon nővérének sikerült-e lecsillapítani a férjét az álmai segít-ségével. Nagyon bízott benne, hogy igen. Ha még mindig úgy tajtékzik, mint Nyugrév szirtjeinél, aligha van bár-mi esélyük is.

Nem használtak naftát. —Katapultok! — ordította a kormányállásból az ork.

Tanácstalanul ténferegtek a félholt emberroncsok a fedél-zeten. Kezükben kard.

Ezúttal a karakka fegyvermesterei pontosabban céloz-tak. Ha Urydárh-an Jahrynn nagygenerális annak idején kevésbé dicső tettekkel öregbíti családja hírnevét, gránit-szobra aligha kerülhetett volna a Jadyl felé repülő szikla és a vihartépte vitorlás kormányműve közé.

Hangos robajjal taszította mellbe a lövedék, s azonnal ezer darabra hasította. A feje pörögve bucskázott át a Ba-rackmag fölött, s tajtékoszlopot vetve csapódott a tenger-be, hogy akkora hullámot keltett, ami mindenkit levert a lábáról a hajón. A kőtest sírva rogyott utána, s a má-sik irányba dobta a dióhéjként bucskázó hajót. Sós víz csapott át a fedélzeten. Szürke porfelleg homályosította el az alkonyatot, s millió kisebb-nagyobb kő vert végig a környéken. Jó néhány eszementet megnyomorítottak, de a kapitánynak és a kyressának csodával határos mó-don semmi baja nem esett. A lassan eloszló porköd mö-gött két nagy csonka láb állt csak a talapzaton. A másik katapultkő a sinemosi hajó orrától néhány ölnyire vágott a vízbe.

- O, de pontosak, hogy rothadjanak el mind! - szitko-zódott a kapitány.

A Barackmag csupán vánszorgott a karakkához képest.

416

- B a l r a ! Fordítsd balra, a mindenedet! - ordította Edin az orknak. Amaz visszaüvöltött, hogy csinálja, ahogy tudja.

Alyssya is látta, hogy a két kis vitorlával semmire sem mennek. A kikötőben már mozgolódást vélt felfedezni, alighanem a védművek parancsnokai is csak arra vártak, hogy valaki végre parancsba adja, hogy lőjenek.

—Elég! - kiáltotta. - Elég ebből! Apróbb vitorlások igyekeztek elsiklani az útból, s me-

nekültek beljebb, a biztonságosabb vizekre. -Vége van, elég! Edin értetlenül bámult rá. A toroni került elő a fe-

délközből valahonnan. Fegyverövén a zengőkardot igaz-gatta.

- M i n d e n k i a kapitányi kabinba! Most már meg kellett nyitniuk a Kaput . . .

—Asszonyom - szegült volna ellen Síkos Edin, ám ek-kor a karakka következő sziklája pozdorjává zúzta a kor-mányművet, hogy még Vrukot is messzire vetette a kor-mánykeréktől a rántás.

A Mantyra mögött éjkék felhők komorlottak, a kikötő-vel szemközt arany fényekkel tündökölt a nap.

—Csinálják, amit mondtam! — toppantott Alyssya. — Ha jól sejtem, ez a bárka már semmire se jó, nem így van?

Edin kénytelen-kelletlen rábólintott. Az egyre közele-dő óriáshajót nézte. Hamarosan eléri a nagy szobrok vo-nalát.

- A z árnyékkapuhoz! Mind! - indult előre. A kyr ka-rakka egyelőre beszüntette a harcot. Komor méltósággal siklott közelebb.

A kapitányi kabinban némaság uralkodott. Az ork is előkerült odaföntről. Egyéb dolga nem lévén, egy jókora baltát szorongatott a mancsában. Az átjáró nem moccant.

—Mi lesz? — kérdezte a kalóz.

417

—Nem tudom — felelte vékony hangon Alyssya, majd a falra csapott apró öklével. — Syshfa, a mindenedet, mi lesz már?

—Nézze, asszonyom... — kezdte Edin. —Csönd legyen! - csattant fel a kyressa, s dühösen né-

zett a körülötte állókra. - Mindjárt megoldják valahogy... és elmehetünk. . .

-Engedelmével, asszonyom, én nem hagyom harc nél-kül elfoglalni a hajómat — mondta a kalóz. Fekete szeme elszántan csillant. - Bármennyire is nem jó már semmi-re. ..

A Mantyra komótosan kebelezte be sötét árnyaival a sinemosi hajót.

—És önt sem hagyom elfogni, amíg a kilenc lelkem ki-tart. Várjon itt, hátha még megmenekítik! Mi feltartóz-tatjuk őket addig.

Alyssya megcsóválta a fejét. A kapitány meghajolt, majd visszafordult a fedélzetre vezető kis folyosó felé. A bal-tás ork morogva követte.

—Szerencsétlen, tetű népség! - ordított Síkos Edin, ez-úttal már odakint. - Hogy fogjátok azokat a kardokat, ti anyámasszony katonái? Itt most harc lesz, semmirekellők!

A toroni előhúzta varázskardját, és tökéletes tisztelgő-dallamot hasított a kabin állott levegőjébe. Hosszan zen-gett a fegyvere. Azután megfordult és ő is kilépett a fe-délzetre.

A Mantyra föléjük magasodott, mint valami óvilági szörnyeteg. Kormányállása olyan magasan húzódott, hogy a kabinablakon kitekintve Alyssya már nem is látta. Ha-marosan, ha akarja, akár a karakka oldalát is végigsimít-hatja.

A kikötő hallgatott. Úgy lehet, még a Khalemanok sem akartak a segítségükre sietni. Syshfa csapdába került

418

a Csigavárban, és mindkettejüket kiadják a családjaiknak. Összecsikordultak a fogai. Még egyszer utoljára megpró-bálta működésre bírni valahogy az árnyékkaput, de nem történt semmi sem.

Alyssya nagyot fújt. —Senkit nem engedtek a hajóra lépni, mihasznák! Sen-

kit, megértettétek? - zengett odakint Edin hangja. A kyressa arra gondolt, hogy egy út talán még mindig

van, s azzal megmentheti a kalózokat is. Ha a szavára megkímélik őket. . . Vagy pedig.. .

Megigazította hüvelyében Kóbort. A torkában dobo-gott a szíve.

Vagy pedig fegyverrel a kézben halok meg - gondolta. — Egyszerű ez.

Már a réz ajtógombon volt a keze, amikor megszólalt mögötte a sötét.

—Alyssya! Kicsi húgom.. . Syshja állt az árnyékkapu előtt, mögötte zavaros kö-

dökkel kavargott a homály. Fehér gyászruhát viselt, ti-zenöt lépés hosszú enoszukei selymeket. Borszín bársony-ba bugyolált csomagot szorított a melléhez.

Kapitány! — kiáltott volna Alyssya, hogy megmene-kedtek, de még mielőtt szólhatott volna, nővére egyet-len mozdulattal bezárta maga mögött az átjárót. A gyer-meksasszony hitetlenkedve nézte, mint vágja el magukat a parttól.

—Syshja! - rontott oda hozzá, és a nyakába ugrott. —Ott jönnek a fehérhajúak, figyeljetek, nyavalyások! -

ordított odakint a kilenclelkű kalóz. Halkan feldalolt a zengőkard is.

- M i t keresel te itt? - Alyssya nem értett semmit, ked-ve lett volna megpofozni a nővérét, vagy csak összevisz-sza csókolni és hozzábújni végre. — Miért zártad be a já-

419

ratot? Nem ezt beszéltük meg! — Szemrehányón csengett a hangja.

—Az Émelly terve volt - mondta csöndesen Syshfa. — Ez pedig az enyém.

Alyssya összezavartan állt előtte. - M i é r t jöttél ide? —Rendbe teszem a dolgokat - mosolygott a húgára ked-

vesen.

19.

Az Ötkirály-háromboszorkány ünnepén a városi népek igen korán kelnek Jadilban. így teszek én is. Nem mint-ha utánozni szeretném őket, de jó helyet akarok magam-nak a Csonthalász kapujánál, hogy lássam, amikor Morr kijön onnan.

Már négy napja itt vagyok, akadt időm bőséggel, min-den nálam van, amit csak akartam. Kígyóhajam fekete gyolcskendőbe tekerem, úgy vetem a hátamra. Szürkék az ingeim, valamivel sötétebb a nadrágom. A szárát bőre eresztem és csak a lábikrámon fogom szűkre a bocskor-szíjjal. Az ostort a derekamra tekerem, elrejti majd a ken-dőm, amit a vállamra kanyarítok. A fényes acéltőrt hit-vány tokjával együtt keblembe rejtem.

Nem tudom, hogy visszajövök-e ide valaha, suttogva búcsúzom a szemöldökfától. Csak egy árny vagyok a recse-gő, óriás lépcsőn. Körben mormogva ébred a navorpalota.

Még mindig égnek az üveggömbökbe zárt lángok vé-gig az utcákon, de már mindenütt sepregető navorokat látni. Mások az utcasarkok hekkái elé hozzák a házak reg-geli áldozatát. A zarándokok is megébrednek, gyűrötten

4 2 0

a rövid álomtól és a reggeli hűvösségtől. Már itt zörögnek az első utcai kifőzdék kordéi. Gyümölcsöt, forró levest kí-nálnak az ébredezőknek, kis kocsijaikban a parázs fölött kék füstöt köhögnek az üstjeik, bennük forró olaj lobog.

A mai napon mindent el lehet adni, korán kell kezdeni a munkát . A mindenféle idegenekkel együtt majd kétszer annyian laknak ilyenkor a tartomány fővárosában, mint máskülönben.

Csendben kerülgetem az ébredező Jadilt, és a navor-paloták közönyös homlokzatai között a kikötő felé eresz-kedem. A városrész kapuja nyitva, csak néhány álmos őr lődöng a közelükben. Lassan pirkad.

Mire a Csonthalász környékére érek, már jókora sokasá-got találok. Legtöbbjük itt aludt, vagy még mindig húzza a lóbőrt, mások - akárcsak én - most érkeznek. Minden-ki látni akarja a kolostor kiméráit, amikor a nagykapun Tharr kyrvérű papjai kivezetik őket a városba.

Én nem akarok addig maradni. Ha jól okoskodom, Morr már kiheverte a mérgem, s maga is a kolostor fala-in kívülre készül. Hamarabb fog kijönni, mint a szörnye-tegek.

Lekuporodom hát valahol elöl, biztonságos távolság-ban a kapuszárnyaktól. A rájuk erősített kovácsoltvas ki-mérákat méregetem. Most még hihetőbbnek tűnik gye-rekkori félelmem, tényleg úgy néznek ki, mintha ártó gondolatokat keresnének. Olyan nyugtalanítónak találom őket, hogy arrébb ülök.

Felharsan odabent a kolostor hálaadó kórusa. Meg-moccannak a kimérás kapuszárnyak. Felmorajlik köröt-tem a tömeg. Néhány gyerekrabszolga érkezik, és gyors mozdulatokkal nekilátnak felseperni a környéket, mások vízzel locsolnak körbe mindent. Nem csupán a tisztaság, sokkal inkább az esőünnep végett. Fanyar mosollyal né-

421

zem őket. Árusok és kereskedők következnek, minden-féle szállítók várakoznak a bejutásra, hamarosan gyalog-hintókon, virágesőben megjönnek a kyrvérű főpapok is — talán épp Dagh Piettenből, a kígyópápa városából, és sorra eltűnnek odabent. Már kezdem azt hinni, hogy rosszul okoskodtam és Morr nem ide menekült, vagy ta-lán a mérgem végzett vele mégis, csak nem találtam se-hol a romvárosban.

Azután meglátom és elmosolyodom. O az valóban, az arca még egy kicsit fel van dagadva ott, ahol az ostorkí-gyóval megmartam. Sápadt és megviselt, nem tréfálko-zik, mint a többiek. Összehúzom magam, hogy ne lás-son. Többedmagával érkezik, nyilván mindannyian a Csonthalász khottorkerrében töltötték az elmúlt éjszakát, most izgatottan fecsegve vágnak neki a lassan emelkedő domboknak bal kéz felé. Ügyet sem vetnek rám, s en-nek örülök.

Lassan feltápászkodom magam is, és utánuk indulok. Könnyen tudom követni őket, komótosan haladnak, tré-fálkozva, látszólag céltalanul. Nem figyelnek a hátuk mö-gé - miért is figyelnének. A gyalogpapok magabiztossá-gával lépkednek csengettyűs saruikban, Morrt leszámítva vihognak és mókáznak, mint a kisgyerekek. Az ő botja kopogó ritmust ver lépteik csengettyűs szavához. A nép illő tisztelettel köszönti őket, de olyan mélyre, mint a kí-gyókardú papoknak, nem hajol meg senki. Úgy látom, valami reggelizőhelyet keresnek, ahová majd beinvitálják őket a háziak, s evégett a keleti nagykör kifőzdéi felé ke-rülnek.

Itt már nagyobb a nyüzsgés. Kalmárok állnak az út két felén a portékáikkal, kereskedők gyöngyökkel és lán-cokkal, mindenféle üvegholmival, melyek itt igen olcsók, a Quirón túlfelén éppenséggel jó haszonnal lehet túladni

4 2 2

rajtuk — de erre nem mászkálnak efféle kufárok még, csak a harapnivalóra vágyók.

Kicsit lemaradok tőlük, nem akarom, hogy Morr ész-revegyen vagy akár csak megsejthesse, hogy a nyomában vagyok. A szellemfalkáját nem látom vele, de nem tudom megmondani, hogy szélnek eresztette-e őket, elfoszlottak maguktól vagy csupán a khótorrtarisznyába van elrejtve mind. O t t billeg Morr vállán általvetve ez a koszos kis batyu - minden hozzá hasonló gyalogprédikátor effélé-vel jár, éppúgy hozzájuk tartozik, mint a füles sapka vagy a csengettyűs saru. Abban a tarisznyában lehet az én fej-pántom és a végtelenül hajtogatható térképem is, amely majd elvisz engem Fidiorba. Nem veszíthetem szem elől, lekuporodok hát nem messze attól a teraszfélétől, ahová a khótorrok beülnek, és nem mozdulok addig, míg ők is to-vább nem állnak.

A morgó zsongás észrevétlen erősödik, mind többen kapcsolódnak be a nagy kavalkádba, lassan az egész város felbolydul és izgalommal telten készülődik. Tharr kórusa-it hallani mindenfelől, a nagyobb templomok környékén különösképp erősen száll a daluk.

Gyerekek rohannak el mellettem a papírsárkányaikkal, a kikötő felé mehetnek, ott szokták a szörnyetegeiket ere-getni; a lenti utcákról morcos szerzetesek érkeznek kén-sárga köpönyegeikben, izzadtak, büdösek, egymással ma-rakodnak, villás nyelveik lankadtan szaglásznak körbe. Azon gondolkodom, hogy ha időben végzek Morr-ral és túlélem, talán még arra is lesz időm, hogy a nagyboszor-kányokat megnézzem. Gyermeket ugyan nem akarok, de a szerencsére biztos szükségem lenne.

Mivel nem volt időm reggel áldozatot bemutatni, imád-ságom itt végzem el az utcán, míg Morr valahol fölöttem eszeget. A fájdalmamat adom ezúttal Orwellának, s kö-

423

nyörögve kérem, hogy segítsen meg küldetésemben, ak-kor én is teljesíteni tudom a vállalásomat, s eljuttatom hozzá a fejéket.

Remélem, meghallgat. Hamarosan megjelennek a khótorrok, ügyet sem vet-

nek a hajlongó utcanépre. Két csapatra válnak, egy ré-szük, úgy gondolom, visszasétál a kolostor felé, Morr meg két fiatalabb gyalogpap a másik irányba indul. Nem tar-tom kizártnak, hogy a káosz nevében inni indulnak, az talán még a dolgomat is könnyebbé tenné. Lassabban tud-nak itt már haladni, egyes utcákban megszorul a nép, én is figyelek, szem elől ne veszítsem őket valahogy.

A Trassyan kalmárkerületének többszintes utcáin ha-ladunk. Morrék talán a kimérák útvonalát keresik, ott akarnak maguknak jó helyet szerezni. Igazi bazár ez a környék, az utcákat rég befedték már, többször is. Először csak az eső és nap elől, később, ahogy a környék épületei is magasodtak az idővel, a tetőn is árusorokat alakítottak ki, egyre magasabban. Akad a Márgapor utcának olyan része is, ahol öt különböző szinten folyik a kereskedés, kö-zöttük portékával rakott lépcsők kanyarognak fel és le, most még olyan helyen is árusokra bukkan az ember, ahol máskor jószerével senkit nem találni. Az Ötkirály ünnepe más. Ilyenkor mindent szabad és mindent meg is tesznek. A nemesek bálokat adnak, hogy éjszakára is akadjon mu-latság, ételt és italt osztanak a navoroknak, a pórnép ut-cai körtáncokban őrül meg, s még az obsorok számára is könnyebbek ezek a napok.

Morr és a két ifjú gyalogpap végül a Weila kardja né-ven ismert nagy lépcsőtéren állnak meg. Ez ötszintes piac, számtalan grádiccsal, ahol a később hozzátoldott felső ré-szeket is hasonló rendbe állították, mint az alattuk húzó-dókat. Nagy, oszlopokkal tagolt, boltíves mennyezetekkel

424

fedett szintekből áll, melyekről mindenféle, láncokra ag-gatott lámpások lógnak alá, s nappal is világolnak, hogy a belső részeken is legyen valami fény. Két nagy utca talál-kozik itt. Több emeletre bontott bazárutak futnak össze három irányból, a negyedik pőrén, beépítések nélkül ka-nyarog tovább, kétfelől vaskos navorpaloták fogják közre. Ezen halad majd el odalent a menet a kimérákkal, s fönt-ről jól átlátható az egész.

Morrék a harmadik szinten állnak meg. Egy kőkorlá-tos külső erkély környékéről elzavarnak néhány bámész-kodót, s ott telepednek le. A navorok csendben húzód-nak félre. Én kicsivel hátrébb, a hátuk mögött tíz lépésre terpeszkedő hekkakör mellett húzom meg magam. Ez a lépcsőtér bal felén áll, olyan, mint egy vaskos oszlop, leg-alább három lépés átmérőjű. Az oldalán kőfülkék, ezek-ben mindenféle isteni segítők és közbenjáró szellemek szobrai sorakoznak. A hátam vetem neki, kendőmet ma-gamon hagyom, a laza szövésű kelmén át nagyjából lát-hatom, mit csinálnak a khótorrok a korlátos erkély világos fényfoltja előtt, míg az én arcom fedve marad. Olyan az egész, mint egy árnyjáték. Mellettem, mögöttem mécse-sek kormától fekete, tapogató kezektől zsírmocskos kö-vek. A piac népe és a messziről jöttek vegyesen kucorog-nak a környéken, kis mécsesekkel, gyertyákkal jöttek, virágokkal és ételáldozatokkal. A részegesebb hekkák elé pálinkát hoznak, másoknak sült halat. Melyik mit szeret.

Én üres kézzel jöttem hozzájuk, de tisztelettel meghaj-tottam magam előttük. Nincs közöttük olyan, aki az én Urnőmhöz beszélne, de ostoba lennék, ha figyelmen kívül hagynám rontó erejüket.

A környéket figyelem, mitévő is lehetnék, s merre tu-dok elmenekülni, mert, hogy sietnem kell majd, ha si-kerrel járok, az biztos. Elég nagy a tömeg, időnként meg-

425

megszorul a lépcsőfordulókban, egyébként eloszlik a piactér árkádjai alatt. Ezen a környéken mindenféle szőtteseket és szőnyegeket árulnak, a túlfélen ezerszínű kelméket len-get a bekanyargó huzat. Zsong a tömeg, halk csengéssel koccannak össze a láncokról alálógatott lámpások. A khó-torrok. röhögnek.

Amikor látom, hogy kisebb gondjuk is nagyobb annál, semhogy veszélyt szimatoljanak, kicsit felbátorodom, fel-állók, és megyek egy kört, hogy másutt is szétnézzek. Ön-magamhoz képest nagy körültekintéssel járok el, de ez-úttal nem hibázhatok. Ha csupán a tarisznyáját szeretném megszerezni, aligha lennék ennyire óvatos. Nekem komo-lyabb terveim vannak vele.

Morr háttal ül nekem a földön, a másik kettő nem is-merhet meg, s kicsinyt sem foglalkoznak éppen senkivel. Egy derekas butykost adogatnak körbe.

Legalább a tagjaimat is megmozgatom egy kicsit. A lép-csőpiac túlsó felén utcákra válik a tér, szabóműhelyek so-rakoznak egymás hegyén-hátán, középen néhány étel- és italárus. Tüzet, füstöt és ételszagot a környék posztókeres-kedői nem engednek, de minden mást igen. Lassan a kör végére érek. A lépcsőtér nyitott végénél megpróbálok én is lepillantani egy kicsit, de a jobb helyeket már mind el-foglalták. A túlnan húzódó utca fölött tiszta, kék az ég, felhőt alig látni, csak a virág- és lobogódíszbe öltöztetett, nagy, mély utat. Közvetlenül alulra így sem látni, piszkos és kopott árnyékvetők takarják - de a menet azért min-den részletében élvezhető lesz. Én nem vágyom ilyen mu-latságra, lassan visszaoldalgom a khótorrokhoz és abban bízom, hogy nem mennek el remek kilátóhelyükről. Nem kell csalatkoznom bennük. Mire átverekszem magam a kosár-, kalitka- és madárárusokon, és visszaérkezem a pi-ac már ismert részére, a gyalogpapok semmit nem moz-

426

dúltak a helyükről, csak most már ketten is a kőkorlátnak vetik a hátukat. Nagy hangon röhögnek. Még Morr is sá-padtan mosolyog.

Hát csak érezzétek jól magatok! Futó pillanatra eszembe jut az árnyék. Nem kívánok

vele foglalkozni, de furamód úgy érzem, hiányzik — s ezzel meglepem magam. Már az is eszembe jutott, hogy valami varázzsal kábított el, mint anyám annak idején.

Elhessegetem a gondolataimat, és visszamegyek a hek-kafalhoz. Leülök újfent, és a khótorrokat lesem a kelméim mögül. Lassan felhorgadó dühöt és haragot érzek.

— Megdöglesz, Morr... - motyogom. Halk hangom el-tűnik a köröttem zsolozsmázok zsizsegésében.

Várok. Meg fogom találni a megfelelő pillanatot, kétsé-gem sincs felőle. Erősödő dobszó és kürtök zaja remegteti meg a környéket. Közelednek. Elkezdem összerendezget-ni az erőmet. Mellettem öregasszonyt látok. Mindenféle rongyokba bugyolálta magát, szinte hasal a hekkák előtt.

Ő jó lesz. Akad mellette egy kis hely, odakuporodom én is, és kebelemből előhúzom a tőrt. Sokan vannak körü-löttem, de nem rám figyelnek, s nem is az öregasszony-ra. Zsibong, tolakszik mindenki, látni akarják a menetet.

Ezt még csendben kell csinálnom. Óvatosan átölelem, miközben elővonom hitvány tok-

jából a tőrömet. Felerősödik a zenészek csinnadrattája, ahogy előkerülnek a legalsó utca-alagútból. Halkan nyik-kan csak a néni, amíg én az Úrnőhöz imádkozom. Mire végzek, már nem is remeg. Óvatosan fölállok. Felmorajlik a tömeg, de nem miattam.

Az öregasszony alól vér szivárog. Kiméraszagot hoz felém a huzat. Magas hangon vison-

ganak a kürtök, nagy buzgalommal dübögnek-dohog-nak a dobok. A kőkorlátos erkély mögött, a nyitott utca

427

hosszán tombol, éljenez a nép, virágszirmokat szórnak az épületek tetejéről a rabszolgák.

A khótorrok mögött kisebb csődület tolong. Mindenki látni akarja a szent szörnyeket. Ha valaki, hát én tökélete-sen megértem ezt. Közelebb furakszom, számon az igék-kel, amik megváltoztatják a valóságot.

Mindennél erősebb a szag körben, többen rosszul lesz-nek. Félrelökök két öklendező alakot.

Arany, vér és húgy. Kürtök és dobok. Morr itt van előttem. A hátsó inakat vágom át a lábán, a szájára pedig kí-

gyópecsétet simítok, hogy ordítani nem, csak sziszegni tud.

Én kiáltok helyette. Szavaimmal felnyitom rajta mind a nyílásokat, még azokat is, melyekről nem is tudja, hogy léteznek, és vérrel frecskel ki a réseken. A szemeken és fü-leken át, az orron keresztül és persze a szájon. A mellkas, a tenyerek meg a torok shyr-nyílásain.

Ez a látvány általában elveszi a nézőközönség szavát egy pillanatra. A többség a földre is veti magát ijedtében, mintha az ugyan bármitől is megvédhetné őket.

Most sem történik másként. Gyorsan jókora tér alakul körülöttünk, én a tarkójánál

tartom gyerekkori pajtásomat és Orwella nevében károm-lom, kötöm magamhoz és az akaratomhoz. Ezt azért még odalent is megérzik.

Morr sziszegve rángatózik, lassan elkezdi a táncot, és körben vérrel permetez össze mindent.

A két fiatal khótorr szájtátva bámul, míg én a tarisznyát akarom lerángatni Morr-ról, kevés sikerrel. Hogy kettejük támadásával nem birkózhatok meg egyszerre, miközben a táncos bábot is mozgatom, azt tudtam előre. Ahogy azt is, hogy a lépcsőkön nem jutok le egyhamar, bármennyire el-

428

rettenti is az ostobákat a rángó khótorr látványa. A fedett bazárutcákra nem kívánkozom.

Egyetlen irány marad. Megmarkolom Morr kese haját, és kivetem magam az

utca fölé. Szemem sarkából látom, hogy a kiméra már el-haladt odalent. Az első kopott árnyékvető ropogva rogy össze a súlyunktól, a másodikkal már nincs ilyen szeren-csénk. Gyerekkori pajtásom mellkassal érkezik egy mere-vítőre, s az reccsenve törik el ugyan, de kidob az út fölé, és elkerüljük az utolsó szint kopott vásznait. Az Úrnő ne-vét ordítom, és elátkozok egy füst alatt mindenkit, amíg zuhanunk.

Két vagy három bámészkodót sodrunk el végül, ösz-szevissza törjük őket. Morr, azt hiszem, már halott, mire megérkezünk, arccal csattan a kövezetre, én a hátán ülök, de nem kényelmes így sem.

Elég sokan látják a mutatványt. A kiméra is megfordul. Az utca két felén navorpaloták kőlábazata mindenféle

népekkel, följebb a téglahomlokzatok ablakaiban fürtök-ben lógnak az emberek, csakúgy az utca hosszán kereszt-be a mindenféle hidakon. Virágszirmok hullanak min-denfelől a kiméra és az én dicsőségemre. Elvigyorodom.

Hátam mögött a szent szörnyeteg, előtte a csodálko-zó, festett arcú főpap, kezében láthatatlan pányva, amely a három fejhez vezet. Őelőtte nagy nekibuzdulással ját-szanak a zenészek. Szemben velem tanácstalannak tűnő szerzetesek serege, az élükön egy rőt csuklyás emberállat. Mögöttük a lépcsőtér kapuszája, fölfelé öt szint, kőkorlá-tos erkélyekkel.

Vörös rózsaeső szirmai pilinckéznek alá. Nyögve fölrángatom Morrt, aki táncolna tovább, mi-

helyt a lába megtalálja a lépést, felegyenesedik és meg-indul a vérpermettel. Nagy nehezen lekapom róla a ta-

429

risznyát és felröhögök. Diadallal ordítom Orwella nevét, s tanítom az igazát.

Három-négy varázslat érkezik egyszerre felém, és fel-borítanak. Morr táncol tovább, a feje hátranyaklik, tor-kából és szájából az égre vernek a nedvei, az arcát már nem ismerném fel. Igazán gyönyörű áldozat - az Úrnő-nek is tetszhet, mert nem okoznak különösebb kárt ben-nem Tharr mágikus csapásai. Elsodorják viszont az utca túlfelén a népeket, s rőt kacsokkal béklyózzák őket a föld-re meg a házak oldalához. Üvöltve ránganak a fájdalom-tól. A kiméra felbődül. Valamit tán a kyrvérű is sikoltoz, most nincs időm vele is foglalkozni. Zeng-bong elöl a ze-ne. A varázsütések hányingerrel karmolnak, és a tarisz-nyát is elejtettem. Ot t fekszik a szent szörny lábainál, ar-ra gördülök hát. Talán túl közel kerülök hozzá, és félnek, hogy kárt tesznek benne, mindenesetre nem érkezik több varázstámadás, de tudom, hogy ez múló állapot.

Kiméraszag. Lassan elcsendesednek a zenészek, csak egy kürt rikolt

még, azután az se. A tarisznyát diadallal kapom fel megint, azután meg-

dermedek. A szörny félig felém fordult, hosszú nyakon ülő óriás fejei engem néznek, s az egyik lehajol hozzám. A bak az. Négykézláb állok, a rőt bundás állat látványa, szaga mindent kitölt.

Varázsos pillanat. A bakfej kimérten közelít, egy kar-nyújtásnyira áll meg tőlem. Akkora, mint a felsőtestem. Úgy érzem, megtorpan az idő. A szörny aranyfüsttel vont szarvai az égre mutatnak, nyáltól csöpögő szakálla a föl-det söpri. A szeme vörös és zavaros. Valamiért a khótorrx. juttatja eszembe, aki körbehugyozott.

Az árnyék feláll a fejemben. Zavarba jönni sincs időm. Nem tudnám megmondani, melyikünk emeli a kezemet.

430

Vagy megsüketültem, vagy tényleg néma csend borul kö-rénk. Lassan pilinckéznek a rózsaszirmok mellettünk.

A kiméra megérintéséért azonnali halálra ítélnek bár-kit a császárságban, s ezen még a háborús állapotok sem változtatnak. Végigsimítom a homlokát a szarvától egé-szen a nedves orrig.

- E n g e d j el, nagy anya... - suttogom. — Dolgom van, de nem veled.

Pislog, mintha megértené. Mintha egy apró kyr kéz megérintette volna. Fölemeli busa fejét, és ismét nekiló-dul az idő.

Nyakamba vetem a tarisznyát és iszkolok tovább. A ki-méra előtt a kyrvérű főpap tombol és rikoltozik. Mögöt-tem felordítanak a szerzetesek. Idáig tartott a tervem, in-nentől rögtönözni kell. Még vetek egy pillantást Morr felé és futásnak eredek a rőt-ezüst bundájú szörny mellett. Megsimítom búcsúzóul.

A táncos báb már a végét járja, a nyomomba eredő szer-zetesek elsodorják, kapálózó vörös kezei eltűnnek a for-gatagban. A főpap elkerekedő szemekkel áll hajnalkék dreggisében, valami varázslatra készülődik talán, amivel elpusztíthatja a szentségtörőt. Fegyver nincs nála.

Az arcába köpök, miközben elrohanok mellette, és bal-ra, egy lépcső felé vetem magam. Kiáltozva takarodnak el az utamból a bámészkodók.

Mielőtt beugranék a navorpalota tágra nyitott kapuján, még visszanézek egy pillanatra. Ordítva rohannak utá-nam a szerzetesek, elöl a rőt csuklyás emberállattal. A kyr-vérű a kezét emeli színpadiasan, hogy ura hatalmával lesújtson rám, nyakában vörös színben izzik fel a három-fejű szimbólum.

A bakfej úgy söpri el az útból, akár egy rongybabát, hangosan csattanva repül a szomszédos házfalig, s jóko-

431

ra vörös foltot fest a kőre. Nevetni támad kedvem, a nagy szörny a pártomat fogja!

Azt hinni azonban, hogy ez egyben a vadászatnak is véget vetne, tévedés. Azok a szerzetesek, akik nem látták a pap csúfos végét, mert már elrohantak mellette, ügyet sem vetnek a mögöttük zajló eseményekre, jönnek utá-nam. Nincs, aki megmondaná nekik az istenük rólam ho-zott felmentő ítéletét, ordítva közelítenek.

Diadalom majd' szétszakít, testemben őrülten zaka-tolnak a nedvek, eszelős vigyorral az arcomon ugrom a navorpalota belső nagylépcsőjére, s futok körbe fölfelé, mint a mókusok. Azon gondolkodom, hogy ez jobb, mint a horghyss. Az ostobák jönnek utánam. Megint megdöb-bent, milyen fürgék valójában. Általában rendkívül to-honyának tűnnek, de a kránkőszín köpönyegek feszes izmokat, ruganyos végtagokat rejtenek. Rossz acélból ko-vácsolt, hitvány pengékkel kapaszkodnak a nyomomban.

Futólag végigsimítok a tarisznyán, és elmosolyodom. A fejék ívét azonnal felismerem.

Egyre csak feljebb, fordulóról fordulóra. Nyiszorog alat-tunk a roppant ácsolat. A navorok sehol - bizonyára mind kint tátja a száját az utcán. Néhány dobótőr mar forgácso-kat a remegő lépcsőzetből mellettem, de Orwella velem van, nem találnak el. Azon gondolkodom, hogy maradék varázserőmet mikor és mire használjam, de sosem tudha-tom, akad-e később más alkalom. Talán még sikerülhet is. Nagyon szeret engem mostanában az én Asszonyom.

Még vagy öt szint fölöttem, és elérem a tetőt. Nagy, vi-lágoskék négyzet egyelőre az ég odafönt. A kürtő peremé-ről bámészkodók árnyait látom.

Egy kiadós rontásra gyűjtöm a hatalmam, meg is kell állnom, hogy el ne vétsem. A lépcsőt a falhoz erősítő ge-rendák egyikét simítom végig, és leköpöm a lábazat egy

4 3 2

vaskosabb oszlopát is. Már ugranom is kell, érkeznek a hitvány vasból kovácsolt tőrök és néhány hajítóbárd is. Hátravetem magam, fölhemperedem, és már rohanok is tovább. Gennysárga por hullik alá a megrontott faszerke-zetről, akár a hamu. Amint üldözőim közelednek, egyre jobban nyöszörög. Tapossák, rángatják, majd tompa, han-gos reccsenéssel adja meg magát. Felsír az egész szerkezet, ahogy elengedi a falat és berogynak a lábai. Harsogva sza-kad szilánkokra az ácsolat ott, ahol megtekerednek a ge-rendái, az illesztések, csapolások felnyüszítenek, én arti-kulátlanul röhögök és kapaszkodom feljebb.

A lezuhanó építmény súlyos darabjai másfél szint mé-lyen rántják magukkal a lépcsőt a belső udvarnak azon az oldalán. Szerzetesek, kénszín köpönyegek, pallók és forgá-csok zuhannak alá, pörögnek a porban. Az emberállat si-kítását külön hallani vélem.

Megállok egy kicsit, látnom kell a győzelmemet. A le-rontott lépcsőzet végén tanácstalanul állnak a szerzetesek, moccanni sem mernek, nehogy tovább szakadjon az egész.

Hangosan kezdem nekik dicsérni az Úrnőt és átkoz-ni meg kinevetni őket, csak akkor tűnnek elszántabbnak. Néhányan nekilátnak felkapaszkodni a megmaradt, ép oszlopokon. Egymást tolják, húzzák, és sajnos elég gyorsan haladnak. Futnom kell tovább, mert egyhamar felmász-nak az én emeletemre. Lehetnek vagy öten még mindig.

Kifulladva érkezem a tetőre. Az emberek félrehúzódnak az utamból. Alighanem látták az utcán történteket is, in-nen tízegynéhány emelet magasból elég jó a kilátás. Tízen, tizenöten lehetnek - csak kevesen választották, hogy a len-ti tülekedést elkerülendő, innen bámészkodjanak.

Jókora tér van itt, agyaggal elsimított az egész tető. Ki-csit lejt csak, hogy az esővizet a ház ciszternáiba vezesse. Vagy száz lépés széles, találomra rohanni kezdek az egyik

433

vége felé, azon túl másik navorpalota látszik, a teteje ha-sonló kiképzésű, a közepén négyzetes akna, és így sorban végig, egészen a Csigavár lassú ívű külső falaiig. Átjárók, hidak kötik össze őket.

Lejárót keresek, kicsiny kürtőt , lépcsőt, amelyen el-tűnhetek innen föntről, elmerülhetek az épületszörnyek mélyében. Az első lehetőséget hamar elvetem — túlságo-san szűknek tűnik, nincs benne nagy bizodalmam. Má-sodjára vékony vaskorlátos lépcső kerül elém, kezdetben a navorpalota oldalán fut egyre lejjebb, végül finom ka-nyarral egy alsó tetőterasz közepére érkezik. Hátranézek - a szerzetesek most érnek fel. Jókora csatazajjal csattogok le a vaslépcsőn, tudom, hogy ha nem is láttak meg, a sza-gom alapján elég könnyen megtalálnak.

Az árnyék itt van a fejemben, ezúttal tisztán érzem. Gondolhatnám, hogy csak most került vissza hozzám a fejékkel együtt, de azt hiszem, nem így van. Itt volt végig, csak moccanni sem mert.

Nem érek rá foglalkozni a lakómmal, leérek az alsó te-tőteraszra.

Megint csak megérzésemben bízva, egy virágládákkal ékített lejárót választok. Vagy húsz lépés távolságra lehet, nekirugaszkodom hát. Ez széles téglagrádicsnak bizonyul, sötét torokba vezet, odalent halvány sogronmécs. Még visszapillantok a feldübörgő fémlépcsőhöz — jönnek. Alig-hanem a hirtelen mozdulat miatt veszítem el az egyensú-lyomat, és megbotlom a lejárat tetején. Kegyetlenül össze-verem magam, mire leérek az aljába, először úgy érzem, föl sem tudok állni. Vérzik az orrom vagy a homlokom. Nyöszörgők. Valahogy mégis sikerül lábra vergődnöm, és nekiindulok. Lassabban, mint szeretném.

Kanyargós járat, a lehető leggyorsabban el kéne vesz-nem benne, magam mögött hagyni az ostobákat. Sziszeg-

434

ve sántikálok beljebb, elhaladok néhány szűk oldalfolyosó mellett — kivétel nélkül vaksötétbe vesznek. A teremtmé-nyek morgása ide-oda ugrál a téglafalak közt mögöttem.

Meg kell állnom. Az imént hagytam el jobb kéz fe-lől egy járatot, s ott valami végigsimította a kezem a sö-tétben.

Jönnek a dögök, gyorsabban, mint gondoltam. Előttem egyetlen árva mécs valahol a vakondjáratban — sercegve, korommal ég. Hátamban a közelgő zajok.

Visszaugrom és beosonok a szűk helyen. Langyos, ál-lott a meleg. Minden pókhálót összeszedek, tapogatózva lépkedek előre. A szerzetesek mindjárt az elágazáshoz ér-nek. Talán megtéveszti őket, hogy továbbmentem, de tu-dom, hogy csak magamat hitegetem.

Zsákutca. Kétségbeesetten simítom előttem a mocskos vakolatot,

nádtörek és por hullik a lábamra. Felordítanak mögöt-tem. Hátra sem kell néznem, eltakarják azt a kevés fényt is, ami eddig még beszivárgott odakintről.

Egy szemöldökfát érnek az ujjaim. Felhorkantok. Job-bom mutatóujja megtalálja a bogárnyi kis rúnát középen. Elindulnak utánam. Lassan jönnek, mindkét válluk súrol-ja a pókpiszkos falakat.

Elsuttogom a nyitás szavait és széthajlik előttem a fal. A túloldalon rézkarikákra aggatott, poros függöny. Gyors mozdulattal rántom be magam mögött. A szerze-tes nekidübben a falnak, tompán hallom, ahogy felmor-dul. Aztán újabb ökölcsapás, és csalódottan felordítanak. Nádtörek és por hullik a földre a függöny alatt.

Orwella rejtekén egy kicsit megnyugszom. A sikerem kitörő örömmel tölt el, majdnem táncra perdülök a kis szobában. A szerzetesek nem hagyják annyiban a dol-got, ököllel, vasfegyverekkel verik az agyagfalat odaát,

435

de én tudom, hogy már megmenekültem. Ha át is ütik valahogy, nem ide érkeznek majd. Varázsátjárón érkez-tem, ez máshová vezetett engem, ók ott maradnak abban a navorpalotában, akármit is csinálnak.

Valóban. Hamarosan keresztüljutnak a falon, hallom a morgásukat, sietős zajokkal szuszakolják magukat a lyu-kon keresztül, s mennek tovább. Most már hangosan is felkacagok. Nem kell attól tartanom, hogy újabbak köve-tik majd őket, papokkal és egyéb vajákosokkal. Minden-ki látta, mit művelt a kiméra a főpapjukkal. A szent állat már ítélkezett, s nem hinném, hogy akadna odakünn kyr vagy ember, aki kétségbevonná Tharr akaratát. Ideje kö-rülnéznem, hova is jutottam, s most talán időm is akad, hogy rendezzem hadállásaimat.

A kis rejtek látszólag sehová nem vezet, ablaka nincs, csupán fölülről, néhány, a mennyezetbe illesztett üvegsze-men keresztül érkezik némi fény a szobába. Én azonban szinte azonnal észreveszek egy másik ajtót — legalábbis ki-járatnak gondolom —, a szemben levő falon vélem felfe-dezni a nyomát, mintha festékkel csak vastagon átmázol-ták volna. Hamarosan érdemes lesz megvizsgálni, addig azonban akad sürgetőbb dolgom is.

Nyögve leakasztom nyakamból Morr vérfoltos khótorr-tarisznyáját, s ledobom a poros padlóra. Mindenem sa-jog, akadnak porcikáim, melyekről eddig nem is tudtam, hogy beütöttem valahová. A hullával való zuhanást még elviseltem, de ez a téglalépcső igazán kellemetlen volt. Te-le vagyok zúzódással, de érzésem szerint semmim nem tört el, csak az orrom vérzik még egy kicsit. Hálát adok az Úrnőnek ezért. Mihelyt végzek, ideje a tarisznyával fog-lalkoznom.

A khótorrok zsákjai és batyui soha nem egyszerű tár-gyak, mindet valamiféle varázsos zárral készítették, hogy

436

abba észrevétlen akárki más a gazdáján kívül ne nyúlhas-son. Mivel Morr egy ideje már halott, ezúttal senki nem fog értesülni arról, hogy belepiszkálok. A gondom csupán annyi, hogy nem tudom, miféle védelmet nyújt a tarisz-nya a belezárt tárgyaknak. Ha belényúlok, talán csak fel-lármázza a környéket, de hallottam már olyanról is, ame-lyik élve felfalta és elemésztette a tolvajokat.

Nincs más ötletem, úgy döntök, magát a tarisznyát, a varázsos hatalmát kell tönkretennem előbb, csak utána merhetem megnézni, mi van odabent. Ennek megfelelően alaposan körbevizsgálom, s úgy találom, a szája környéki, aranyszálas varrást kell elrontanom, az lesz a megoldás.

Előveszem hát a kis tőrömet, és Orwellához imádkoz-va a hegyét a tarisznya torkához emelem. A varrás ha-mar enged.

Szikrázva, hatalmas hanggal adja meg magát a varázs-lat, végigfut a batyu száján, sisteregve, mint valami gyúj-tózsinór, a kiszabaduló mágia kormosra pörköli az arco-mat és egészen eldob a szoba túlfeléig. Olyan, mintha a kis lyukba zárnánk egy mennydörgést - remélem, senki rosszakaróm nem hallja meg.

Mire eloszlik a füst, én már könyékig a khótorrtarisz-nyában járok.

Először a fejéket leli meg a kezem, elégedett mosollyal teszem ki magam mellé a földre. Az érintése most már nem ártalmas — azt hiszem, Orwella megvéd tőle. Vagy pedig - és ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni, az ár-nyék a fejemben nem akar már bántani.

Megunom a turkálást és kiborítom az egészet a pad-lóra. Szertegurul mindenféle kacat, egyik látására sem vágytam igazán: kendők és kis faragások, bicska, kenyér, kulacs, imádságos könyvecske, haszontalan holmik. A vég-telenre hajtogatható térképem van legalul. A fejék mellé he-

437

lyezem a padlóra. Legvégül a kígyószív függőmet találom meg, s elégedett morgással helyezem vissza a nyakamba.

Szusszanok egy kicsit. Bőven akad még gondolkodni valóm. Például az árnyék.

Nehezen tudnám eldönteni, miféle érzelmek kavarog-nak bennem vele kapcsolatban. Tudom, hogy valamikor lenyűgözött, de nem sokkal utána már a vesztét akartam, s elmondtam mindennek. Most valahogy...

Alighanem az a tény, hogy semmit nem tudok tenni el-lene, ami nekem ne lenne káros, valahogy meglágyítja a szívemet. Nem is nagyon akarom ezt elhinni. Ráadásul a kezdeti őrület után, azt hiszem, már nincs az ellenemre. El akart pusztítani, ez tény — mint ahogy akkoriban én is őt, ha jól emlékszem zavaros dolgaimra - de utána mint-ha megváltozott volna. Mintha túlságosan megrettentette volna a szenvedés, amit rám idézett, vagy elborzadt vol-na a haláltól. Még mindig úgy gondolom, hogy az ő keze is fogta a kígyókorbácsokat, amikor Morr-ral küzdöttem, erőt adott nekem, s talán még a kimérával is elbeszélge-tett. Úgy lehet, tényleg riasztja az elmúlás — pedig neki és a történetének vége rég.

Csakhogy valamiféle létre ébredt bennem abban a po-loskás vendégházban, amikor átkelt a fejembe. Akármifé-le lét is, még mindig ezerszer jobb, mint örök időkre egy fejékbe zárva hajózni mindig ugyanazokon a tengereken, amíg csak világ a világ. Nem más, mint életösztön, ami a síron túl is kitart. Egy dolgot bizonyosan tudok vele kap-csolatban — én magam nem tehetek ellene semmit. Ha na-gyon akarom, kiűzethetem magamból, de ha megneszel-né, akkor újra kezdhetnénk a háborúságunkat, s ki tudja, túlélnénk-e akkor.

Zavar, hogy nem látom tökéletesen, miért is tört az életemre. A rosszulléteket betudhatom magának a fejék-

4 3 8

nek, de a kártyavárat a kis kyr kéz építette az emlékeim-ből, ő is rontotta össze, ő vitte el az eszem, amikor igen nagy szükségem lett volna rá. Csupán a gondviselés mű-ve, hogy még mindig lélegzem.

Az is lehet, hogy elvarázsolt valamiként. Anyám min-dig azt mondta, a kyrek a legnagyobb kártyajátékosok mind közül. Azt akarja, hogy vágyjam az érintését, hogy kedveljem, hogy aggódjak miatta. Aggódjak? Magamat is meglepem. Amúgy is rengeteg olyan emléket rángatott elő belőlem, melyeket már száműztem a fejemből jó ideje, s csak arra voltak jók, hogy felkavarjanak.

Attól félek, hogy úgy járok majd vele is, miként anyám-mal, s ha ő varázzsal is kedveltette meg magát velem, az az érzés végül annyira a sajátom lett, hogy azután már mágia nélkül is működött.

Amíg nem száműztem szándékosan. Az is lehet, hogy a kyr árny csak megőrült végtelen ma-

gányában, s most véletlenül mindent a kedvemre alakít. Ezzel sincs mit tennem. Ideje továbbállni innen. Morr hol-miját szerteszórva hagyom, csak a fejéket és a térképet tartom magamnál, elsüllyesztem őket az ingem belsejé-be varrt zsebbe.

Újfent megtörlöm vérrel szivárgó, sajgó orromat, és fel-tápászkodom. A vastag, festékkel lekent ajtót próbálom meg. Odaállok elé és elsuttogom a nyitás szavait. Feltá-rul előttem a bejárat, én pedig kyr oszlopok, szobrok és árkádok kusza, fényes összevisszaságára bámulok. Feke-te, szürke és fehér márványból készült minden, faragá-sok, berakások és csavaros ésszel összeillesztett, furcsa raj-zú padlózat fogad, ugyancsak márványból. Az árnyék a fejemben mintha azt mondaná, a mintázata folyton-foly-vást mozog, csak idő kell hozzá, míg az ember észreveszi.

Előrelépek.

439

Elsőre nehéz elhinnem, de úgy tűnik, valahol a Csi-gaváron belül vagyok. Kyr vidéken. Egy belső, elhagyott körfolyosón. Szemben velem az oszlopos kerengőn túl, a Khalemanok palotájának vaskos tömbje, kupolákkal, tor-nyokkal, szörnyszobrokkal, kőgerincű hajótetőkkel, üveg-ablakok garmadájával. Az égre fölöttem komótos fellegek kéredzkedtek, még talán az eső is megérkezik, mire véget érnek a körmenetek.

Hirtelen ötlettől vezérelve előveszem a térképet, hátha segítségemre lesz. A lélegzetem is eláll, ahogy rápillantok. A kezem remegni kezd. A térkép él.

Mintha csak erre várt volna. Az összefűzött lapok elé-gedetten dorombolnak - vagy csak így képzelem. A fe-lületük felfénylik, arannyal, ezüsttel telnek meg a kacs-karingó írásjelek, egyik a másik után. Megmozdulnak. A térkép nem szól szavakkal, de mégis tudom, hogy meg-érkezett. Hazahoztam. Szélesen elvigyorodom. Észre sem veszem, s orromból kövér vércsepp hullik a közepére. Fel-szisszenek, s megpróbálnám letörölni, hogy ne mocskol-jam a fényes lapokat, de nem tudom.

A térkép megissza a vércseppet, mielőtt lemaszatolnám róla. Magába szívja egy szempillantás alatt, hogy nyoma sem marad. És most tényleg dorombol a kezemben, hogy egészen kiráz tőle a hideg, s minden szőrszál égnek áll a karomon. A kacskaringó szóképek megremegnek, s fino-man reszketve táncolnak a szemem előtt.

O, Orwella, áldott a te neved... Az árnyék elmosolyodik a fejemben. Tisztán érzem. Gyors áldozatot rögtönözök az Úrnőnek, kicsinyt szé-

gyenkezve, hogy eddig csak néhány kisebb hálaimára fu-totta. Ezúttal rendesen megvágom a kezem, s míg fenn-hangon dicsérem Orwellát, bőségesen táplálom a térképet. Eszik. Habzsol. Eddig nagyon óvtam, hogy be ne pisz-

4 4 0

kítsam valami mód, most alaposan összevérezem a lap-jait, de hamar felszív minden vörös cseppet. Fénylik és tündököl.

Kurjongatni lenne kedvem, de a kyr épületek méltósá-gos csöndje még engem is fegyelemre int — mintha még mindig gyerekobsor lennék a nekem nem rendelt terüle-teken. Ha valóban rárajzolták Fidiort, meg fogom találni, ebben biztos vagyok.

Már csak az írást kellene elolvasni. Felcihelődöm és a lapokkal a kezemben odasétálok az

oszlopos márványkorláthoz. Kertek és medencék, sétá-nyok, falak és mindenféle ódon épületek útvesztője terül el előttem. Nem mozdul odalent senki és semmi. Olyan, mintha egy álomban mozognék.

Lenézek az ujjaim közt tartott lapokra. Az árnyék mo-solyog és megmozdul a kezem. Magától szinte, én csak ha-gyom, hogy tegye a dolgát. Előre-hátra hajtom a térképet, villognak előttem a régi jadili utcák, házak és átjárók. Le-hunyom a szemem, élvezem a pillanatot, a kyr gyermek-asszony olvas helyettem, ő tudja, mit is jelentenek a kígyó-ként tekergő írásjegyek.

Azután nem dolgoznak tovább az ujjaim. Lepillantok. Az öt részből összevarázsolt mintázat a vörössel meg-

festett kört mutatja nekem. A Csigavárat, minden elfe-lejtett járatával. Itt állok valahol. Némi csalódottságot érzek, mert nem lettem okosabb; nincs semmi olyan a la-pokon, ami másnak tűnne, sem bejelölt utak, de még az sem, most éppen hol lehetek. Az árnyék mintha azt su-gallná, hogy jól van ez így. Csak induljak el.

Úgy teszek. Sziszegve lábalok lejjebb a grádicsokon, mindenem sa-

jog. Az elágazásoknál gyorsan döntök, úgy jutok egyre lejjebb. Szeretném hinni, hogy én irányítom a lépteimet,

441

de néha olyan érzésem támad, hogy a fejemben rejtező kyr gyermekasszony mondja meg, merre induljak. Mert ő is-meri a Khalemanok palotáját.

Folyosók és átjárók váltakoznak körülöttem, s nem ta-lálkozom senkivel. Mintha járvány söpört volna itt végig, hogy végül azt hiszem, nem is ezen a világon járok, talán csak álomfolyosókon megyek, máshol létező járatok ár-nyékain, amelyek egy rejtett várhoz tartoznak, s a finom por a padlózaton igazat mond: évek óta nem járt erre sen-ki. Óvatos nyomokat hagyok magam mögött, ahogy fel-kavarom a leülepedett piszok rétegeket.

Nem zavar meg senki. Holt, vagy éppenséggel tiltott utakon sétálok, s egy pillanatra eszembe jut az árnyék-gyilkos a Császár-szigetről az ő járataival. Vele együtt a bizonyosság, hogy meg lehet találni a réseket a kyrek óvó rajzolatain. Még az épületeken belül is. Úgy lehet látha-tatlan vagyok. Bármennyire is találomra mászkálok, még-is olyan érzésem van, mintha tartanék valahova, mintha bizony pontosan tudnám, mit is keresek.

Megállok. Elgondolkodva nézem a térképemet. N e m változott rajta semmi, álmosan mocorognak a cikornyás írásjegyek, és már gyűlik bennem a bosszúság, hogy még-sem megyek az egésszel semmire, de egy belső hang le-csitít. Megcirógatom a lapokat, tanácstalanul hajtok rajta egyet-kettőt, de nem látok semmi újat.

Hirtelen ötlettől vezetve leülök, ahol vagyok, s ma-gam elé helyezem a varázslatos rajzokat. Lehunyom a szemem, s az Úrnőt keresem halk imámmal . Régi ké-pek sorjáznak elő hirtelen, beszélgetésfoszlányok, érzé-sek és indulatok. Anyám meséje Hella Riquillről, s bár tudom, nem ő vagyok, a magabiztosságom lassan vissza-tér. Lenézek a porban fekvő lapokra, és már látom, mit kell tennem.

442

Összehajtogatom legkisebb formájába a térképet és a kebelembe rejtem. Nincs már rá szükségem. Nagyot só-hajtok és megérzem a változást. Egy illat az. Finom, csá-bító és félreérthetetlen.

Körbepillantok. Árkádokkal kerített kisebb téren va-gyok, mögöttem döglött, beszáradt díszkút mindenféle márványszörnyetegekkel. Körben sárgára szikkadt leve-lek. Felállók, lehunyom a szemem, hogy jobban érezzem a levegőbe szőtt ízeket. A jobb kézre eső lépcső felől ka-varog felém. Feltápászkodom, és arra indulok. Körülöt-tem az álmokból faragott, kihalt palota. Megyek tovább.

Nem tudom, mi is történik velem pontosan. Porral le-pett folyosókon járok az illat nyomában, azt sem tudom, mennyi idő telik el közben; percek, órák vagy talán napok is. Kiszáradt kerteken vágok keresztül, rég holt kyrek szob-rai és mozaikjai között. Megyek, sétálok az orrom után. Fehér kőhidakon lépdelek át, bástyák, tornyok merednek fölém, de élőlénynek, mozgásnak semmi nyoma. Még ma-darakat sem látok. Cikornyás korláttal díszes lépcső ke-rül elém. Nem tétovázom. Néhány lépés után mégis meg-fordulok, hátha titkon követnek, de ezúttal sincs ott sen-ki, csak a kusza minták, amelyeket talpam rajzolt a porba.

Egy belső udvart ölelő kerengőbe érkezem. Elmúlás ér-zete kerülget, középen egy másik halott szökőkút és a kö-vezetet feltörő növények elhanyagolt kertje. Egy pillanat-ra megállok. Ez lenne az? Szemben velem, a növényekkel benőtt kis udvar túlfelén fekete, négyzetes domborművet pillantok meg. Alvó nő, a szeme hunyva, szája körül ma-gabiztos mosoly. Összegömbölyödve fekszik egy hatalmas párnán, akár a macskák. Megdobban a szívem. Az Úrnő az.

Fogalmam sincs, miként kerültem ide, de itt vagyok. Elvigyorodom. Meggyorsítom a lépteimet, úgy igyekszem a dombormű felé. Mellette kicsiny, árnyékos folyosó nyí-

443

lik a falon, és én már az illat nélkül is tudom, hogy arra kell mennem.

A márványból faragott járat huszonöt lépés hosszú le-het. Egy másik, kicsiny belső térhez vezet. Csupasz kert-be érkezem, csak a közepén látok egy elkopott oltárkövet Orwella jeleivel. Más bejárata nincs a kerek terecskének. A falakon körben az Úrnő faragott másai figyelik minden lépésemet. Fölöttem penészszínű az ég.

A tér két átellenes falán hatalmas, kőkeretes tükröket találok. Majdnem szemben állnak egymással, csupán any-nyira ferdén, hogy ha beléjük pillant valaki, lassan forduló fénysíkok hatalmas ívét látja csak, s nem végtelen folyosót.

Komor, néma csend ül mindenütt. Mintha a világ vé-gén lennék. Olyan helyen, amely valamiképp kívül került az időn - talán maga a Csigavár egyik varázslata ez, bele sem merek gondolni.

Közelebb lépek az egyik kőkerethez. Visszfényes felü-lete talán fémből, talán üvegből készült, még tapintás-sal sem tudom eldönteni. Hideg és sima. Magamat lá-tom benne, mögöttem, előttem újabb és újabb tükrök, de mindegyik más, és egyik sem a vele szemben állót mu-tatja. Keretüket fémből, fából, sóhajokból és füstből ké-szítették, mindet más formára és méretre, így mindőjük máshová nyílik - most már értem. Akadnak olyanok, me-lyek porosak, régiek, még olyan is, amely halott már és elrepedt, másokat gondos kezekkel takarított le valaki. Az egyikben alkonyi nap vet világot, másokban holdfény, csillagok vagy viharfelhők lehelete tükröződik. Én ma-gam nem látszom, csak az elsőben, a többi nem mutat en-gem, még ha azt is várná az ember.

Az arcom kormos és véres, kígyóhajam ezer bogra bomlott , a ruhám mocskos és szakadt. Nem különleges látogatásra készültem. Megfordulok, hátha a mögöttem

4 4 4

lévő kőkeretben megpillantok valami mást is, de csa-lódnom kell. Átsétálok oda is, halkan csikorognak tal-pam alatt a terecske kavicsai, ahogy kikerülöm középen az oltárkövet. Orwella figyel mindenhonnan. Most már látom. Óvatos faragásokban elrejtve, a tükrök kereteiben, akár valami varázskép. Elgondolkodva bámulom. Hirte-len mozgást pillantok meg mögöttem, de mire megfor-dulok, semmit nem látok. Még az is lehet, hogy nem itt a terecskén, hanem az egyik tükörben bukkant fel valaki.

Nem tudom, mitévő lehetnék, csak abban vagyok biz-tos, hogy ez lesz az a hely. Ötletem sincs, mit kellene ten-nem. Talán egy Kapu van itt valahol.

Hangosan köszönök mindenesetre. Megkérdem, ki jár erre és mit akar.

Nem válaszol senki. Nem látok ugyan egy teremtett lelket sem, de olyan érzésem van, mintha a porhomályos tükrök mögül árnyékok lesnének. Figyelik minden moz-dulatomat. Ha pedig elfordulok, fogatlan ínnyel mutatják meg magukat . Vének, nagyon is vének.. .

Elmosolyodom. Anyám jut eszembe, s hogy mit tanított nekem annak

idején a virágok mocskos lebujában: - A tanítóm úgy mesélte, hogy Fidior egy név, a legel-

ső emberek idejéből. Öregebb mindennél. Azt jelenti: kör. Ez a legelső boszorkánykör, s ezért használja ezt a nevet minden szekta a föld kerekén azóta is.

A Kör. Mosolyogva nézek az előttem kibomló roppant tükörívre, minden összerendeződik és értelmet nyer egy pillantás alatt. Szótlanul állok a síkokra bontott minden-ség egy szeletében, s új szemmel nézem az egymásra sora-kozó átjárókat. Élőket és holtakat, porral lepetteket, s má-sokat, melyek még ma is nyitva állnak valahol. Fidior itt van és még sincs itt.

445

— Wycchysek azok, Kaat! - hallom anyám hangját me-gint —, nagyon vigyázz velük!

A végtelenre hajtogatható térképem jut eszembe azu-tán, és az abban lerajzolt Jadil. A vörös vonallal megfes-tett kör az egész közepén. Amiről azt hittem, hogy csupán a Csigavár falai azok.

Örömömben kiabálni lenne kedvem, de a halott, tom-pa fényű üvegek, a fogatlan ínyek és vak szemek álomké-pei egyelőre elveszik tőle a kedvem. Valami ősi dolog van itt, érzem minden porcikámmal, és ez zabolát vet fényes jókedvemre. Ha nem is látom őket, tudom, hogy most megébresztettem, felkavartam valamit, hogy minden moz-dulatomat nézik a halott tükrök túlfeléről.

Most már tudom, mit kell tennem. Több mint egy éve láttam először az álmot, azóta erre várok. Tisztelet-tel meghajolok mindkét tükör felé. Halott leveleket fúj be kintről valami hideg huzat. Előkerítem kebelemből az ezüst fejéket, és kimért mozdulattal a kerek terecske köze-pére sétálok vele. Engedelmesen simul kezembe a kyr ék-szer, nem ugrál, nem tiltakozik, s csöndben van fejemben az árnyék is. Talán most egyúttal tőle is megszabadulok, s ugyanúgy eltűnik majd, miként azt tette a romvárosban is, amikor Morr elmenekült a zsákmányával, de nem hi-szem. Óvatosan lerakom a kopott áldozókőre az ezüstívet. Az a kő már itt lehetett akkor is, amikor kyrek még nem is járták ezeket a földeket, amikor a legelső embernépek uralkodtak ezen a vidéken. Talán még azelőtt. Most úgy érzem, ez itt a mindenség közepe. Fidior, a Kör legfonto-sabb pontja. A Kígyó szíve.

Ez volt mindennek a sarokköve, ide építették az első templomot, amely köré az első város felépült a tenger-nek ezen a partján. Miatta áll itt Jadil, ő mutat ta meg a kyreknek, hová rakják a Csigavárat.

446

Sóhajtva válok meg az ékszertől, de tudom, hogy he-lyesen cselekszem. Letérdelek elé és imába foglalom az Úrnő nevét, amiért megsegített az utamon. Szélesen vi-gyorgok közben, hiába próbálom fegyelmezni magam, diadalom ereje majd' megbolondít, ugrálnom, táncolnom kellene, s csak nehezen fogom vissza magam. Eljön majd annak is az ideje, ettől nem félek.

Végül fölállok, és még egyszer, utoljára meghajlok az ősi kő felé. Közönyösen hunyorog rajta a fejék. Csönd. Csak a kint nekibátorodó szelek játszanak az oszlopok kö-zött. Még várok egy darabig, hátha valaki szép szavakkal megdicsér, de semmi ilyesmi nem történik. Megfordulok, elindulok a kijárat felé, ahonnan jöttem. Ezúttal másnak, jóval hosszabbnak tűnik, s a kikötő mocsokszagát érzem a túlfeléről. Eső hangját hallom, ahogy végigver a kitik-kadt városon.

Muszáj visszanéznem, hogy nem csak álmodtam-e az egészet. Még nem járok túl messze. Arnyakat látok, amint odabent kavarognak, halkan, mint a kísértetek. Pókhálós szemű öregasszony áll az oltárkő mellett. Fekete, akár a var-jak. Kezében a fejék. Int, hogy menjek. Azután meghajol.

Teszem, amit mutat, s széles jókedvemben mosolygok. Már csak száz lépés. Nem nézek vissza többé.

Odakint valóban esik az eső. Mögöttem nincs semmi-féle bejáró, csak egy árnyékos fészer, borostyán futotta be az oldalát. Ha akarnám, találhatnék itt valahol egy apró, bogár nagyságú rúnát, de nem teszem. Anyám azt mond-ta, óvakodjak a boszorkányoktól, és tudom, hogy ebben igaza volt.

Távolabbról a körmenetek miatt zsibong még mindig Jadil. Arrafelé indulok, s még az sem zavar, hogy sántí-tok a fájdalomtól.

Fütyölni támad kedvem.

447

2 0 .

Felcsendültek odakint a kardok. Syshja riadt pillantást ve-tett húgára.

- M y n r y r itt van? - kérdezte. Még mindig erősen szorí-totta a mellkasához a bársonyos csomagot.

Alyssya a fedélzet irányába mutatott. - M o s t koncolja föl a legjobb embereimet. —Előre, nyavalyások, nem jöhetnek át! - harsant kint-

ről Edin hangja. Syshja rövid gondolkodás után lerakta a bebugyolált

könyvet egy kis székre, majd az ajtóhoz ugrott. —Mit csinálsz? - próbálta megragadni a kezét a húga,

de ő kicsúszott finom szorításából. —Ne gyere most ki, Alyssya, mert megláthatnak, és

mindent elrontasz! - Nővére szemében könyörgést látott, dacot és akaratot. Egyik sem volt igazán jellemző rá ko-rábban, és húga ezért egy kicsit el is bizonytalanodott.

—Syshja! —Légy szíves, Alyssya, tedd meg ezt még nekem! A zengőkard dalolni kezdett, csatazaj szűrődött be a

fedélzetről. A gyermekasszony tétovázva nézett nővérére. —Csakis akkor, ha te most leállítod őket. — Keze Kóbor

markolatára ugrott. - Különben megyek.. . - A z t akarom én is. - Syshja állta a pillantását. — Légy

szíves... Alyssya sóhajtott, de rábólintott. —Rendben. De gyere vissza, mert beszélni akarok veled! Nővére kinyitotta az ajtót. —Visszajövök - ígérte. Szürke szeme különös fényben

égett. - Ezúttal tényleg.

448

A rövid folyosó csak a fedélzet egy apró részletét fedte fel a kyressa előtt. A flotta pietorait látta ott, kavargó ké-zitusát, ahogy lépésről lépésre haladtak előre, összerogy-tak körülöttük a félholt eszelősök. Vér fröcskölte össze a fedélzetet.

Edin küzdött , mint az őrült, két karddal próbálta fel-tartóztatni a rá támadókat, azután hátrálni kényszerült, és elkerült az ajtónyílás elől. A zengőfegyver fennhagon dalolta, hogy mestere még harcban áll. Alyssya beharap-ta a szája sarkát. Élesen csengett odakint Syshja tiszta hangja.

—Azonnal hagyják ezt abba! A §yenn és a Mern'icch Házak nevében parancsolom, hogy mindenki eressze le a fegyvert!

Ha nem is azonnal, de lassan elcsendesedett a küzde-lem.

—Nem hallottátok, ostobák, hogy abbahagyni? - ordí-tott Edin a féleszűekre. A zengőkard hosszan remegő, hal-kuló énekkel nyugodott meg. — Ti is, nyavalyások!

Alyssya tehetetlenül toporgott a rövidke folyosó végén. Syshja fehér ruhás alakja megfordult és teljesen eltakar-ta a kilátást. Néha a bársonyba bugyolált csomagra reb-bent a gyermekasszony tekintete. Az volt mindennek az oka, az egész őrület elindítója. Kíváncsi volt rá, félt tőle, és a pokolba kívánta. Idegesen sétált arrébb, hogy meg ne láthassa senki az ajtóból. Csendben fülelt. Szemben vele, a kabin falán egyszerű, késsel farigcsált jelet pillantott meg. Megkötő rajz volt, egyike a legerősebbeknek. Alyssya nem bírt a helyén maradni, kipillantott az ajtónyíláson.

—Ennek a hajónak a legénysége az én oltalmam alatt áll! - kiáltotta Syshja, azután pillantását végighordozta a környéken. Két helyen időzött csak hosszabb ideig. Elő-ször a fedélzet egy pontja felé nézett hangtalan, majd rö-

449

vid ideig a föléjük magasodó karakkát vizslatta. Vissza-fordult a fedélzethez.

—Kapitány! - szólalt meg végül. - Egy kevés időt kérek csak öntől. Megmondhatja a parancsnokának, hogy azon-nal átmegyek a hajójukra.

—Igenis, asszonyom! — hallotta a kyressa az ifjú Mynryr hangját. — Úgy lesz, ahogy kívánja.

Syshja megfordult és famoroknak fenntartott előkelő-séggel sétált vissza. Alyssya csak akkor látta, milyen fel-dúlt, amikor nővére becsukta maga mögött az ajtót.

Csendben ringott alattuk a Barackmag. - M i ez? - tárta szét kérdőn a karját Alyssya. — Mit ke-

resel itt? Syshja elhúzta a száját, úgy jött közelebb, odalépett a

könyvhöz és merengőn végigsimított borszín bársonyán. —Mondtam már, hogy rendbe teszem a dolgokat. —így? A kezére adod magad? Te megőrültél. . . Syshja csak mosolygott. Szomorú volt a mosolya. - M i é r t zártad be az átjárót? - támadt rá Alyssya. —Hogy még véletlenül se jusson eszedbe, hogy meg-

akadályozz abban, amit tenni akarok, s erővel vigyél visz-sza Jadylba.

- I t t van a kardom - emelte fel a pengét Alyssya, de nővére csak erőtlenül nevetett.

—Ugyan, Alyssya, ne tréfálj már! A gyermekasszonynak rosszulesett ez a lekezelő hang,

de tudta, hogy a másiknak ez egyszer igaza van. Sem ar-ra nem lett volna képes, hogy újfent megnyissa az árnyék-alagutat, sem arra, hogy fegyverrel kényszerítse a nővé-rét bármire is.

Odakint csend honolt a fedélzeten, Alyssya szinte látta maga előtt az egymást méregető férfiakat. Fegyver a kéz-ben, szájak összeszorítva. Talán Edin és Mynryr is megta-

4 5 0

lálták egymást - mindketten ismertek egy kyressát, és jól-lehet ugyanaz a kép merül fel bennük, ha rajta merenge-nek, mégis más volt a kettő.

—A Khalemanok emberei várnak odakint a kikötőben — mondta Syshja. — Mindenben a pártodat fogják majd, és keveset kérdezősködnek.

—Csak veled megyek oda — makacsolta meg magát a húga. - Komolyan azt akarod mondani, hogy hiába csi-náltuk végig ezt az egészet?

Nővére olyasmit művelt, amit soha előtte. Leborult a földre, homlokát Alyssya lábához akarta szorítani, mint a rabszolgák, de a gyermekasszony félreugrott, és haragos hangon kiáltott fel.

—Ugyan már, mit művelsz, te bolond? Syshja nem állt föl, térden maradt, úgy nézett Alyssyára. —Bocsáss meg, kishúgom! - mondta, és szemében őszin-

te bűnbánat látszott. - Szörnyűségeket kértem tőled, s te mégis mindent megtettél értem. Az én hibám.

Testvére elképedve nézett rá. —O, Tharr bassza... Ezt nem mondhatod komolyan... —Tudom, hogy egy élet nem elegendő arra, hogy kár-

pótoljalak mindazért, amin miattam keresztülmentél... Hagyd ezt abba azonnal! - csattant fel Alyssya, és

felrángatta a nővérét a földről. - Hogy rossz döntés volt, az elég hamar kiderült, de már túl vagyunk rajta, és vé-gigcsináltuk, ahogy csak tőlünk tellett. Az én döntésem is volt, nem csak a tiéd, ezt ne felejtsd el! Még a legnagyobb emessirek is tévedhetnek...

—És olyankor bűnhődniük kell - mondta Syshja, s egye-nesen a húgára nézett.

- E z t nem hallgatom tovább - fordult el tőle Alyssya, és kicsit hátrébb sétált, mintha onnan jobb rálátása len-ne mindenre.

451

Odakint halotti csendbe burkolózott a fedélzet.

- A r k h a t y s s vár — szólalt meg Syshja. - És ha sokáig

vár, ideges lesz.. .

— Arkhatyss is bekaphatja! - mordult Alyssya, és azon

vette észre magát, hogy csupán a név hallatán kis híján

előrántotta a kardját. Ú g y érezte magát , mint egy csap-

dába ejtett állat, nem látta, merre lehetne kisurranni a

hurokból. Volt egy hasznavehetetlen hajója, talán három

harcosa, s így, egy szál karddal állt szemben egy ókyr

karakkával, annak a legénységével, s úgy tűnt, még saját

nővére akaratával is.

— Luchyuss szeret téged, kishúgom - mondta Syshja. —

Remek férj és rajong érted. Ne tékozold el az isteni szeren-

csédet. Menj vissza hozzá!

— Ez gonosz volt, Syshja! - mordult Alyssya. Tekinte-

te vi l lámokat szórt.

— Én beszéltem vele mostanában az álomsíkon, húgocs-

kám. Tiszta szívéből szeret, és nagyon aggódik miattad.

Alyssya nem válaszolt, csak hangosan fújt egyet, akár a

delfinek, ha végre levegőhöz jutnak.

— N e k e d olyan család jutott, amelyik tisztel és nagy

becsben tart, Alyssya. Te is esküt tettél, hogy fenntartod

és oltalmazod a szövetséget a Házak között, s te nem is

szegted ezt meg. Én voltam, aki mindent felborított.

—Arkhatyss volt az, Syshja, és ezt te is tudod! Arról

beszéltünk, hogy bíróság elé kényszerítjük. Arról, hogy

mindenki megtudja az igazságot róla! - kiabálta Alyssya.

Nővére hunyt szemmel kérte, hogy legyen halkabban.

— Én azt szerettem volna, ha még ennyi sem derül ki

- mondta Syshfa csendesen. - Arkhatyss a maga módján

kedves és figyelmes is tud lenni. Én ismerem, és nem aka-

rok rosszat sem neki, sem a Mern'icch Háznak. N e m az

a megoldás, ha perre megyünk velük. Az minden lenne,

452 .

csak nem atyánk akarata. Ghys§amer Pamyn-on §yenn

nem ezért adott engem a tengerekre. N e m azzal bízott

meg, hogy felrúgjam az ő szövetségét.

Aiyssya összeszorított szájjal hallgatott.

— Ha valamiben biztos vagyok - folytatta Syshja —, az

az, hogy nem ilyesmit akartam, amikor ezt az átkozott

könyvet elhoztam onnan — intett a széken fekvő, bársony-

ba bélelt tárgy felé.

— Most már talán mindegy is . . . - mondta a húga.

— N e m , egyáltalán nem mindegy! - nézett a szemé-

be Syshja. - A k a d mód, hogy mindent a helyére tegyek.

Aiyssya felmordult. Hosszú léptekkel kezdte róni a kis

kabint.

— Ne menj oda vissza hozzá, nővérkém! — kérlelte a má-

sikat. Most először volt bizonytalanabb a hangja, most

érezte csak, hogy akár még engednie is kell. H o g y nem

mehet fejjel a falnak.

Syshja megcsóválta a fejét.

— Szerinted mi mást tehetnék? Mit diktál a becsület?

Aiyssya szinte vicsorgott.

- B e c s ü l e t ? O, remek. . . és mi a helyzet a büszkeség-

gel, nővérkém? Én minden bizonnyal e lhagynám azt az

eszelőst.

- M o s t mondtad helyesen, húgom - bólintott Syshja,

és kicsit közelebb is lépett a húgához. A vállára tette a

kezét. — Te otthagynád és remélem soha többé nem is ke-

rültök szembe egymással. Én viszont a felesége vagyok.

N e m tehetek másként, bármit is talált ki helyettem

Émelly .

Aiyssya érezte, hogy lassan ő maga is elbizonytalano-

dik, de legfőképp azt érezte, hogy nővére elszánt, minden-

re kész, és aligha lehetne megingatni a döntésében. A z t

már meghozta egy ideje.

453

— Én nem elszökni akartam, Alyssya, nem gyűlölöm a

férjemet. Csak ezt az átkozott könyvet akartam titokban

elhozni a szigetről. . .

Alyssya csak a száját szorította még jobban össze, nem

felelt.

- A r k h a t y s s t pedig mostanában sokat látogattam az

álomsíkon, húgom. Tudom, hogy nem szeret, de így el

tudtam neki magyarázni dolgokat. Lehiggadt, megnyu-

godott . Vár engem.

- M e g fog ölni . . . - szólalt meg Alyssya.

Syshja megvonta a vállát. Vékony kezével tétován igazí-

totta a füle mögé hószín haja előbukó tincseit.

- T a l á n meg is érdemelném — mondta azután.

- M i r ő l beszélsz? - emelte fel a hangját Alyssya. Bosz-

szúság volt ebben nem kevés, düh, hogy nem úgy alakul-

nak a dolgaik, amiként azt eltervezte. Nővére halkan vá-

laszolt.

— A z ostobaságommal megöltem az anyámat és kis hí-

ján téged is. Elhagytam a hites férjemet és veszélybe so-

dortam a Ház Rendjét. Mégis mi mást tehetnék?

- H a r c o l j !

- K i vagy mi ellen? A saját ostobaságom védelmében?

E h h . . . - legyintett nővére.

Alyssya nem tudott mit mondani hirtelen. A bársony-

ba bugyolált csomagot nézte, minden baj okát, s azon me-

rengett, melyik isten akarhatta egyáltalán, hogy a nővé-

re meglelje azt egy világvégi könyvtár világvégi polcain.

- S z ó v a l ez lenne a z . . . - sétált közelebb a könyvhöz.

Nővére nem válaszolt. - És visszaviszed nekik.

- M i n d e n k i n e k így lesz a legjobb, húgocskám.

Finom tapintású anyagba csomagolták. Alyssya óvato-

san félrehajtogatta a borszín bársonyt. Syshja nem szólt

egy szót sem. Alkar nagyságú, fekete bőrbe kötött, vas-

454

kos kötet volt, sarkain megzöldült rézdíszekkel. A köze-

pére egy ismeretlen H á z címerét domborították. A gyer-

mekasszony nem nyitotta ki, csak az ujjai hegyével simí-

totta meg.

— És mi ez a szörnyeteg? - kérdezte.

— N e m tudjuk pontosan - felelte a nővére. - Még Emelly

sem igazán.

— És ő beleegyezett, hogy visszahozd? - fordult felé

Aiyssya. — Ez nem rá vall.

Syshja megrázta a fejét.

— N e m mondtam neki, hogy elhozom.

— Hm — morrant Aiyssya. — Mit tud ez a . . . anyánk gyil-

kosa?

—Titkokat — válaszolt halkan a nővére. — Mindenféle

sötét tikokat. És megvédi őket. N e m sok hasznát látjuk.

— K á r - mondta Aiyssya. - Elolvastathatnád Arkhatys-

sal, hátha megöli őt is.

Syshja csak a szája sarkát harapta be, ám nem felelt.

A fedélzetről halk moraj szűrődött hozzájuk, de sem ki-

abálásokat, sem harci zajt nem hallottak. Megfontoltan

nyiszorgott a hajópadló a nővérek talpa alatt.

— De igazán - nézett fel a könyvről Aiyssya -, ez a dög

mindent felkavart az életünkben, és még csak azt sem de-

rítettük ki, hogy mi van benne?

— N o s . . . azért egynémely dolgokat kiderítettünk. De

úgy vélem, semmi okunk rá, hogy Ladyrban őrizzük.

- V a l a m i démonról beszélt nekem Émelly - tűnődött

Aiyssya.

— Ú g y valahogy - ismerte be a nővére. - A könyv sze-

rint Ladyrba van bezárva. Régi, ősöreg árnyékokból szü-

letett valamikor, amikor a §yennek először kötöttek pak-

tumot Morgenával. Öregebb mindennél, amit ismerünk.

— Ladyr melyik részén?

455

— A z t talán csak anya mondhatná meg — sóhajtott

Syshja, azután nem folytatta.

— De őt megölte. A könyv vagy a démon volt a gyi l-

kosa?

Syshja csak a fejét csóválta.

— É m e l l y szerint a könyv. A z t mondja, valahogy úgy

írták meg annak idején, hogy minden kíváncsit elpusztít-

son, aki hívatlanul a titkai körül szaglászik. Anya pedig . . .

anya nem törődött a szöveg figyelmeztetéseivel.

- H á t ő nem. . .

— Anya Ladyrról akart mindent tudni. Mindenáron. . .

Én pedig . . . én pedig megöltem vele. . .

— Ne mondj ilyeneket, Syshja! - szólt rá erősebben a

kyressa és mélyen nővére szemébe nézett. — N e m te ölted

meg, s ezt te is tudod jól. Anya makacs volt és hajthatat-

lan. .. és Ladyr volt a legnagyobb szerelme. Hiszen ezért

érkezett annak idején Toronba.

Csendben nézték egymást egy darabig.

- M o s t majd Émelly fogja keresni.. . - mondta fanyar

mosollyal Alyssya. - O, istenek.. .

Halk hullámok emelgették a hajót. Syshja a fedélzetre

vezető ajtóra nézett és hosszan sóhajtott.

— Ne haragudj rám, Alyssya, kérlek! - mondta, és meg-

ölelte a húgát.

Az először csak hagyta, azután ő is magához szorítot-

ta a nővérét. Erősen, hogy többé el ne veszíthesse, durván,

hogy neki is fájjon, és finoman, mert lehet, hogy ez lesz

az utolsó.

- E n g e d j , mennem kell - susogta a fülébe a nővére.

Vonakodva engedelmeskedett csak a másik.

- N e haragudj rám, Alyssya — ismételte meg Syshja.

A húga csak a fejét rázta. Valami könnycseppfélét tö-

rölt ki a szemzugából.

456

— N e m haragszom rád - mondta. - N e m is nagyon

tudnék. C s a k . . . féltelek...

Syshja halvány mosollyal próbálta nyugtatni.

— N e m kell féltened - mondta. — N e m lesz bántódá-

som.

— Ugyan ki fog megóvni ettől a bolondtól?

Nővére megsimította az aggódó kezeket és lassan ki-

bontakozott az ölelésből.

— O t t lesz a sycarr mindenképp - felelte. — És a concitator

is kedvel. Még az is lehet, hogy úgy lesz, amint mondtad,

és maga mellett fog, amíg Arkhatysst máshova rendeli. És

bennem is bízhatsz. Meg tudom védeni magam.

— 0, igen, gondolom — suttogta fejcsóválva Aiyssya. —

A vén K h a l y s . . .

— Khalys? - csodálkozott Syshfa csendes mosollyal. -

Te aztán jól összebarátkoztál az apósommal.

— N e m igazi barátság az — húzta el a száját Aiyssya, és

az a kép jutott az eszébe, amikor a kyr vénség oly hide-

gen és szenvtelenül vitatkozott az ő sorsáról a fiával ott a

Császár-szigeten.

— O egy kyr nagyúr - mondta Syshja. - A becsületesebb

fajtából. És atyánkat is nagyra tartotta. N e m akarja, hogy

ez a házasság, ez a szerződés felbomolják.

— A z t kétségkívül nem.

Hosszan hallgattak. Odakint senki és semmi nem moz-

dult. Időközben lassan, észrevétlenül leereszkedett köré-

jük az este.

— Érted már, mit szeretnék, drága kishúgom? — kér-

dezte Syshja.

— Mondjuk, hogy értem - válaszolt a húga -, de hogy

tetszik-e, arról ne kérdezz.

—Tudom, hogy nem tetszik, de ennek így kell lennie -

mondta konokul Syshja.

457

- N e m látom be, hogy miért, de elfogadom - Alyssya

beletörődött. — Csak bocsásd meg nekem, hogy aggódom

miattad!

— Én kérem a te bocsánatodat! — szólt a nővére. — Pedig

nincs mentség arra, amit ellened e lkövet tem. . .

— H a g y j u k ezt - intett Alyssya.

— A Khalemanok várnak — mondta ismét Syshja. — Min-

denben a segítségedre lesznek. Ha akarod, náluk várod

meg, amíg Luchyuss megérkezik a hajóival, de az árnyék-

ajtójukon Ladyrba juthatsz, ha úgy döntesz.

— A z t hiszem, megvárnám a férjem.

— Akárcsak én — keserű mosollyal nézett rá a nővére.

Alyssya erre nem felelt. A kapitány jutott eszébe, ahogy

két karddal áll kint a fedélzeten, az ő becsületét, életét

akarja megvédeni a többiekkel, s Arkhatyss emberei köny-

nyen elsodorhatják majd.

— A pietoraimat m a g a m m a l menekítem Jadylba —

mondta.

— Miféle pietorokat? — ráncolta a homlokát a nővére.

— A testőreimet — finom mosoly játszott az ajkán. — Egy

ork, egy sinemosi és egy menekült toroni.

- A h , igen, a kalózok. - Most már Syshfa is emlékezett.

- N e m kalózok, a testőreim! — ti ltakozott Alyssya.

Nővére megvonta a vállát.

— A l i g hinném, hogy a Khalemanoknak bármi kifogá-

suk lehetne — hacsak nem keresik életre-halálra azokat a

haramiákat.

—Velem vannak és kész! - toppantott Alyssya. - Ha

ők nem jöhetnek, én sem megyek.

Syshfa pillantásából csak annyit lehetett kiolvasni, hogy

ő aztán igazán nem akar már effélébe belekötni.

- H a jól gondolom, már elindultak a kikötőből. Majd

eldöntik, kit vihetsz magaddal. Mindjárt ideérnek.

458

- M a j d én megmondom, kit viszek magammal! - ma-

kacsolta meg magát a húga.

— A h o g y gondolod - mondta Syshja, és még egyszer

megigazgatta a ruháit. — Megyek — mondta, és odasétált

a kis széken heverő vaskos csomaghoz. Visszahajtogatta rá

a borszín bársonytakarót és fölemelte. A kyressa csöndben

nézte, amint nővére magához öleli a fóliánst.

— Egy kérdés még - állította meg Aiyssya. Syshja a szem-

öldökével mutatta, hogy kérdezhet. - A hekkák - mond-

ta a gyermekasszony. — A sycarrnak fogalma sem volt, ho-

g y a n kerültek a szigetre. Te tudod?

Syshja elmosolyodott, de megint a szomorú fajtából vá-

lasztott egyet.

- I g e n , tudom.

— A k a d még valaki a szigeten, aki a §yennek embere?

— kérdezte Aiyssya.

A nővére csak a fejét rázta.

- H á t akkor ki?

— N e m találtad ki? - kérdezett vissza Syshja. Aiyssya

tanácstalan tekintetét látva kicsit enyhített az arckifeje-

zésén. — A concitator volt az, húgom. Khalys Khalys-on

Mern'icch.

A kyressa nem ilyen válaszra számított. Hitetlenkedő

arccal nézett nővérére. Ő szomorú mosolyával bólintott, s

nagy sóhajjal fordult a kabinajtó felé.

- M é g két dolog! - állította meg Aiyssya. - Erre már

nincs szükségem — akasztotta nővére nyakába a kis ezüst-

medált. Add vissza te Mynryrnek, ha gondolod. Ezt pedig

vidd magaddal, szerencsét hoz!

Leemelte homlokáról a gyönyörű ívű, ezüst fejéket.

— Komolyan - tette még hozzá, és felhelyezte nővére

hószín hajára az ékszert. — Engem mindenhonnan kive-

zetett.

459

A tökéletes ötvösremek csinosan simult a másik hom-

lokára. Csak egy bizonytalan árnyék maradt a felszínén,

amikor Alyssya végül utolsót igazított rajta és elengedte.

— Köszönöm, húgocskám - mondta még Syshja, és utol-

jára összeölelték, -csókolták egymást. A z u t á n kiment az

ajtón.

* * *

Idáig tart az álom. Innen kezdődik újra és újra. Ez az

árnyék birodalma. Ez a fejék története.

Mindaz, ami ezután megeshetett, nem több zavaros ké-

peknél és hangoknál. Azután elmúlik az is, mintha meg

sem történt volna, s nem lenne több múló árnyszínháznál.

A fedélzeten feszült hangulat, halottak és fegyverek.

A kyr gyermekasszony határozottan vág keresztül kö-

z ö t t ü k , melléhez szorítva nehéz, bársonyos csomag. Ten-

gerillat és vérszag.

A Mantyra oldalánál csinosan faragott gondola. Lánco-

kon eresztették a kis hajó fedélzetére, hogy a szökött fele-

ségnek ne essen nehezére felkapaszkodni a magasba. Mel-

lette if jú kyr kapitány áll. Meghajol.

— A vi lág végére is elmentem volna ön után, suessa —

mondja.

—Tudom, kapitány - felel neki egy női hang. - Mehe-

tünk. . .

Megindul felfelé a fémcsörlőkön a gondola. H a l k a n

nyikorog, talán olajozni kellene.

Odafent csikorgó hang hallatszik.

— Üdvözlöm, asszonyom!

Elégedett kyr szavak. Ezúttal sem harag, sem gyilkos

düh nincs bennük.

— Üdvözlöm, uram! — mondja a kyressa.

4óO

Azután csak az ütés hangja. Lehetett volna éppen os-

torcsapás is, de nem az volt.

A pofontól lecsúszik a fejék a hószín hajról és pörög-

ve zuhan alá, szikrázva szórja a fényt. N e m a vízbe esik,

megpattan a fedélzeten és egy csizmás lábhoz gurul , akár

egy idomított háziállat. O t t pörög egy darabig.

Katonakéz az, amelyik felveszi. A kebelébe, a kapitányi

zubbony alá, a szíve fölé rejti.

A z u t á n csak az árnyékok.

21.

Fényesen megünnepeltem a diadalomat, Orwella diada-

lát. Táncoltam és énekeltem és ittam, s mivel az Ötkirály-

háromboszorkány idején majd' mindenki így tesz, aligha

lógtam ki nagyon az ünneplők közül. Talán csak a vé-

ge felé.

Láttam a kikötőben körülhordott nagyboszorkányok

gyaloghintajait, a nagytiszteletű asszonyokat virágesőben

és korall-láncokkal húsos karjukon, tolongtam az áhítat-

tól nekivadult nők között, akik az ő látásukra gyűl tek

össze a kikötő hosszán, szórtam bolondul az esőünnepre

szentelt illatos vizeket, s forogtam a végtelen körtáncok-

ban a nagyobb tereken. Ittam a nép kedvére csapra ütött

hordókból, s ettem a kerületek asztalára kihordott sok fi-

nomságból, olykor marokra és kétpofára, feledve minden

ájtatos szabályt, ami a finomkodók szerint nekik mértéket

és illendőséget jelent.

Addigra felgyúltak sorra Jadil lámpái, türkiz és éjkék

üvegburákból fűzött fényláncok nyíltak az ősi város meg-

ereszkedett nyakán, mely úgy hevert a lábam előtt, mint

461

egy vén utcanő a részeg vendégének — megadón, elter-

peszkedve, beleegyezőn. Én pedig mentem, mert mindent

akartam és mindent magamnak akartam, az árnyék pe-

dig csendben üldögélt ezalatt a fejemben és hagyta, hadd

mulassak igazán. Zenéért ordítottam és táncért részeg han-

gon, ugráltam, tomboltam, s ha összesúgtak is a hátam

mögött, hát nem törődtem vele. Talán az árnyék figyelt he-

lyettem is, amikor már végképp nem tudtam, mit művelek.

Most egy szörnyű és piszkos helyen fekszem mezítlen

egy penészszagú matracon, s fogalmam sincs, miként ke-

rülhettem ide. A z t hiszem, a Romlás Virágainak egy bor-

délyában vagyok, s éppen meg is ijedhetnék, mert fogal-

m a m nincs, hogyan. Al ighanem horghyssra vágytam, az

hajtott erre, de az állapotomból ítélve nem sikerült vég-

hezvinnem — fáradt, összetört és bágyadt vagyok. Az asz-

talka sarkára néhány rézpénzt helyezett egy becsületes

vendég — tehát valami mégiscsak történt.

Egy darabig még fekszem a hátamon, azután eszem-

be jut előző napi fényes diadalom, az Úrnő szolgálatában

végrehajtott küldetésem és elégedett mosolyra húzom a

szám. Egy korsó vizet kérek az első rabszolgától, aki elő-

kerül a kurjászásomra. Megszámolom a rézpénzeket - hát

nem igazi gavallér volt a fickó, de a semminél ez is több.

Másnapos vagyok, de az elmúlt nap mindent megért, s

úgy érzem, hamar javulni is fog a kedvem. Mire az obsor

visszajön, én már nagyjából felöltöztem, s úgy iszom ki a

korsó vizet, mintha az életem múlna rajta.

K int , a bordély hátsó udvarán még nagy tócsákban áll

az esővíz, a lányok kőkádakban a ruháikat mossák, egy-

mással pletykálkodnak. Meglátok két boszorkányt is — is-

merősek régebbről, egy emeleti körfolyosó korlátján tá-

maszkodva néznek lefelé. Távoztomban intek nekik és már

mosolyogni is van erőm.

462

Az árnyékot csak ezután érzem meg a fejemben. Mint-

ha nem szerette volna a virágok intézményét, csak akkor

tudom teljes bizonyossággal azonosítani a jelenlétét, ami-

kor már kint járunk a bordély előtt az utcán.

N e m dühös, nem haragos, egyszerűen csak kíván-

csi. A fegyverszünetünk óta jobbára csak szemlélődik, s

a szemeimen keresztül bámulja a világot. N e m szól, nem

beszél, de még csak nem is sugalmaz semmit. Ha ez így

marad, nekem sem lesz kifogásom ellene. Talán tényleg

elvarázsolt, s a legbosszantóbbnak annak kéne lennie,

hogy voltaképp nem is izgat az egész. Inkább úgy érzem,

mintha találtam volna valakit, akit elviselek - egyelőre.

Érdekes. N e m ez az első fura dolog, amit az árnyék ve-

lem művel.

Mivel nem szól bele a dolgaimba, ezután először fürdőt

keresek, hogy megtisztítsam m a g a m és a fejem is. N é m e -

lyik navorpalotának akkora vizesháza van, hogy az utcá-

ról is be lehet menni néhány garasért, én pedig most nem

ezen fogok spórolni. Gőzbe ülök egy kicsit és jól lecsuta-

kolom m a g a m utána, még fürdősrabszolgára is költök egy

fél rézpénzt, hogy jól-rosszul, de átmasszírozzon. Azután

megyek tovább.

Jadilnak ezt a részét rengeteg piciny, szűk sikátor szab-

dalja, úgy kapaszkodnak egymásba megfejthetetlenül és

átláthatatlanul, akár a pókháló. Ezek között haladok ta-

lálomra, hátha meglátok valamit. Minden világos és tisz-

ta, talán még életemben nem voltam ennyire nyugodt és

felszabadult. A mifélénk szeme más módokon is nézi a

környéket, nem esik hát nehezemre kifigyelni a jeleket,

amelyek egy tisztességesnek tűnő ház homlokzatáról kö-

szöntenek. Rejtett és titkos mindegyik, önmagában sem

feltűnő, sem meglepő, együtt viszont azt jelzik, hogy a ház

az Úrnő tulajdonában van, s minden hívet szívesen lát.

463

Máskor talán habozás nélkül a kopogtatóért nyúlnék,

s egy imát mindenképpen elmondanék odabent — tisztes-

séges oltár előtt, tisztességes áldozattal, de most nem te-

szem. Egyfajta elégedettséggel állok meg csupán az utcán,

de nem érzem szükségét, hogy bemenjek. Mindenesetre

meghajlok a bejárat felé, s köszöntöm az Úrnőt. Most már

az ég összes dolgait értem, mindent ismerek és mindent

tudok. N a g y kegy, nem vitás, vigyorgok is hozzá rende-

sen. Meghajtom magam, de továbbmegyek.

Ráérősen sétálok a szűk kis utcákon, alig ér le hozzám

a vízpermet, olyan magasan nyúlnak fel kétfelől a házak.

Másutt kicsiny parkokat találok, belső tavacskákat, me-

lyekben békák és szúnyogok tenyésznek csak, vagy hívo-

gató kapuszájakat lépcsőkkel és finom illatokai, de nem

érint meg egyik sem igazán. Egyszer egy saroknál megér-

zem az árnyék finom, pille kezét a homlokomon, s ez meg-

állít. Mintha azt mondaná, forduljunk bal kéz felé. Bár el-

lenkezhetnék, de ezúttal nem érdekel, m e g y e k hát arra,

amerre szeretné. Olyan, mintha éppen keresne valamit,

és ez engem egyelőre mulattat, így megyek, amerre kéri.

Egy kisebb térre jutok ily módon. Régi oszlopsorokkal kö-

rülvett, kicsit eldugott rejtek, csupán egy vékony lépcső-

sor vezet idáig. A túlfelén tovafutó utcácskát fonott sásfa-

lakból és könnyű póznákból összerakott sátorféle állja el,

meglehetős nehéz a tovahaladás arrafelé, de nem is aka-

rok arra menni. Három kisebb kápolna is áll még a téren,

egyiket Tharrnak, a többit mindenféle hekkáknak rendez-

ték be - meg nem tudnám mondani, mely istenek templo-

mai lehettek azelőtt, de igen régi építésűnek tűnik mind.

Kisebb tömeg gyülekezik a fonott sásfalakból rakott sá-

tor környékén, úgy lehet ez is a többnapos mulatság része

- szemfényvesztők, lángnyelők vagy egyéb mutatványo-

sok állíthatták fel ide. A sátor kicsiny házra hajaz, telje-

464

sen fedett oldalt és fölül egyaránt. A bejárata fölött vékony

póznán zászló billeg, s amikor meghallom az odabentről

hangicsáló gongokat, dobokat és csengettyűket, már tu-

dom, hol is járok. Egy gakeriszínház ez itt. A sátor bejára-

tánál hangostorkú kikiáltó jelenik meg, és sorolni kezdi a

társulat erényeit. Gyönyörű előadást mutatnak ma be, azt

mondja, szebb és különlegesebb, minden másiknál, s szí-

vesen invitál mindenkit - csupán néhány rézpénzecskéért.

Semmi jobb dolgom nincs, és ugyan az árnyszínháza-

kat sosem kedveltem, mert a kyr szuka Morgena rejttemp-

lomai is ezekkel vándorolnak néhanap, de most semmi ki-

fogást nem emelek az árnyék kedve ellen.

A kikáltó szép szavakkal ecseteli a várható szépségeket

és izgalmakat, a társulat kiváló művészeit és az egyedül-

álló mellazenekart. Történeteket ígér, melyeket minden-

ki ismer és szeret, s ezúttal olyan előadást kaphat bárki a

pénzéért, amely új fényében mutatja be a régi históriákat.

Érdemes hát közelebb menni - mondja. Rendben hát, kö-

zelebb megyek.

Odabent, a földre terített gyékényeken már gyüleke-

zik a nép, kicsik nagyok vegyesen, halk zsongással, neve-

téssel töltik fel a sátrat, s a lassan nekieredő esővel együtt

a tetőn doboló záporkezek adják meg az egész tompa rit-

musát. Hamarosan bekapcsolódik az együttes is — őket

sem látni igazán, ugyanúgy a sátron keresztül kifeszí-

tett piszkosfehér vászon túlfelén vannak, mint a bábjá-

tékosok. Apró harangokon, gongokon és dobokon cseng-

bong a dallam, lassú, hullámzó ütemben andalít el, kitölt

és elbájol mindent, de úgy, miként még soha nem érez-

tem. Olyan, akár egy bizonytalan álom, s ahogy kioltják

a mécsfényeket a nézőtéren, még titokzatosabbá, varázso-

sabbá lesz az előadás. Be kell valljam m a g a m n a k , hogy

még engem is megragad.

465

Előkerül a kikiáltó is, haramiaképű fickó, és bejelenti,

hogy az Yssyssa és Munerirt fogják jászani. Elégedettem

zsivajog a közönség. Régi történet ez, valamennyire még

én is ismerem, bár azt hiszem, egyben soha nem hallgat-

tam m é g meg, akár jó torkú mesélő, akár bármiféle kob-

zos hozakodott elő vele. Hosszú história lesz.

Felerősödik a bongó fémdobok éneke, finom ritmu-

sokba szövődik a mella, s a piszkosfehér vásznon egyszer

csak világos négyzet tűnik fel, ahogy m e g g y ú j t j á k az

erős lámpást a háta mögött . Finoman faragott figurák

kerülnek elő ezután, végtagjaik karcsúak, szemük ha-

talmas, áttört bálnacsontból formált testük fekete folt

a vásznon, pálcikákon mozgatott tagjaik mesebeli mó-

don élednek meg, s hamar m a g u k k a l ragadnak a törté-

net mélyére.

Szerelmes história. N e m különösebben vonz az efféle

művészet, most mégis lenyűgözve figyelek.

Az első felvonásban sorra vonulnak fel a szereplők —

Yssyssa, a kyr hölgy, szája sarkán tűnődő mosoly, szeme

alatt könnycsepp. Kedve ellenére vitte Házába egy tenge-

ri nagyúr, a neve Agyagarc. Ő maga is egy király fia volt,

és a végtelen vizeken lakott egy hatalmas hajóban, s nem

zavarta sem vihar, sem semmilyen tengeri szörnyeteg. Vé-

kony csontkezekkel siklik a történetbe Munerir, A g y a g -

arc egyik kapitánya, szeme ábrándos, derekán ősi kard.

Yssyssa titkos szerelmese ő, tengerek lovagja, a delfinek-

kel beszélő pietor. A kötelesség és a hűség mintaképe, be-

tege titkolt érzelmeinek. Tapsot kap. Legvégül kerül csak

elő finoman áttört árnyékhajóján a Sirálykapitány nevű

kalóz, Yssyssa férjének esküdt ellensége, nagy ellenfele a

vizeken.

Ismerem a történetet és mégsem, láttam már és még-

sem, s azon veszem észre magam, hogy egyre inkább ma-

466

gával sodor a játék, a finoman faragott bábok kecses moz-

gása, a vászon mögött éneklők hangja, a zenekar csengő-

bongó, egyhangún ismétlődő ritmusai.

A második játék háborúról mesél. Hajókról, viharok-

ról, felkorbácsolt tengerekről. Sirálykapitány kelti azokat

a szeleket, ő vonul hadba Agyagarc ellen, szörnyetegeket

idéz az elveszejtésére. Tengeri kígyót bűvöl elő a vizek mé-

lyéről, azt küldi ellenségére. Ez a kígyó énekel neki először

a világszép Yssyssáról.

Csengenek-bonganak a fémharangok, ámulva néz a

tömeg.

Yssyssa szépsége rabul ejti Sirálykapitányt, még akkor

is ha csak egy szörnyeteg énekel róla. Madár formájában

repül hát hozzá, s a vállára száll, úgy bájolja el. Dallal szé-

díti, szárnyaira veszi és tovaszáll vele. Világszép Yssyssát a

saját vizeire menekíti.

A g g ó d ó kiáltások kísérik röptét a nézőtérről. A mese

lassú táncokkal folyik tovább.

Agyagarc varázslói és a csillagok azt mutatják, Mune-

rirnek, a delfinekkel szólónak kell elutaznia a tengerek

végén is túlra, hogy megmentse a kyr nagyúr asszonyát.

Munerir Agyagarc hűséges kapitánya, jó hajójával öröm-

mel indul a világ végére, szerelme felkutatására.

A sátorban erősödik a zsongás, már a gyermekek sem

kacagnak, feszült figyelemmel ülnek körben a jadili

navorok, szemük kerekre nyílt, szállnak a történettel, szár-

nyaik nőttek, kezükben ősi kard. Komoran galangolnak

a hangszerek.

Munerir hajója siklik a lámpással rajzolt árnyéktenge-

ren. Bejárja az összes vizeket, megküzd minden viharral,

legyőzi az ellene ármánykodó hekkákat, szövetségesekből

gyűj t armadát, azzal érkezik azokba a tengerbirodalmak-

ba, ahol már Sirálykapitány uralkodik.

467

Tűzön, vízen és levegőben rontanak egymásnak, meg-

szaggatják az egeket, eltörik a földeket, küzdelmükbe be-

lereszketnek a csillagok. A második harmad vége köze-

ledik, zengenek a hangszerek, hul lámmorajként lüktet

végig a zene a közönségen. A gyerekek sikoltoznak és ki-

abálnak, amikor Munerir elővonja a kardját, az asszonyok

is hátrahőkölnek, amikor a levágott kalóz csellel sirály-

lyá változik, s már a meglett férfiemberek is kurjásznak,

amíg a kapitány legyőzi az óriás madarat. Elhűlve bámul-

ják, mint lövi le nyíllal Munerir a sirályból előpattanó ap-

ró méhet, ami a kalóz lelkét akarta elmenekíteni egy sze-

lencében, hogy gazdája sohase halhasson meg.

Máskor talán már régen odahagytam volna az egészet,

most lebilincselve ülök, hallgatom az andalító zenét, az

eső dobolását a tetőn, a szereplők dalait. Ezúttal nem za-

var, hogy tudom, nem a kis faragott bálnacsont bábok

énekelnek, sem az, hogy átlátok a csodán, amit az árnyé-

kokkal csalnak a vászonra a bábosok. Most működik a va-

rázslat és csak a tengerek vannak ott, hajók, hősök és sirá-

lyok, s én lenyűgözve ülök.

Az utolsó játék elején még tart a felbolydulás, az embe-

rek azt tárgyalják, mi következik, míg Yssyssa és Murenir

hajója lassan ring a hazaúton. Érzelmes zene kíséri a bol-

dogtalan szerelmesek egymásra találását, az asszonyok,

lányok pityeregnek egy kicsit örömükben, azután bána-

tukban is.

A kapitány átadja Agyagarcnak a feleségét, de a nagy-

úrban kételyek támadnak, hogy hitvese hű maradt-e hoz-

zá, s felbőszíti magát, mert úgy hiszi, Sirálykapitány be-

mocskolta. Pedig nincs ember, ki ne tudná, ártatlan ő,

még Murenirrel sem váltott csókot soha.

N a g y égzengéssel érkezik a darab tetőpontja, fából és

fémből való harangok zenéje reszketi a sátrat, míg A g y a g -

468

arc egy este féltékenységében megfojt ja a vi lágszép Ys-

syssát, s könnyes arccal ül a nép a nagy varázslat előtt.

Ezek a dalok valahogy olyanok, hogy a szerelmesek

megérzik a másik végzetét. Már nem sír a nép, de látha-

tatlan kardokon fonódik ökölbe a kezük, amikor Murenir

párbajra hívja a gyilkost, s istenítéletben legyőzi végül .

A fegyverforgató kezét vágja le. Bilincsbe veri azután.

Ez különösen tetszik mindenkinek. Az egész sátor ki-

abál. Odakintrő l az esti mulatozás nótái és a zene tánc-

ba hívó dübögése szivárog be, de nem hallja meg senki.

A férfikarnyi bálnacsont szereplőket nézik, zsivajogva fi-

gyel ik , mit művel a gyászoló Murenir a kyr nagyúrral.

Láncon viszi a királyhoz a fiát, könnyek között Yssyssa

holttestét. Döntsön ő, mint legyen ezután. A király pedig

dönt. Szájtátva figyel a nézőtér, csak a mella álmos üteme

jár a sásfalak között.

A kyr gyermekasszony holttestét kristálykoporsóban

ereszti a hullámok alá ott, ahol a sellőké a víz a Sinemos-

sán túl. A kapitányt száműzi a Navila közepére, hogy töb-

bé ne láthassa a tengert, amiért fegyvert fogott a pa-

rancsnokára. Yssyssa Házának engesztelésül egy kis lá-

dikát küld, hogy ne kezdjenek fölöslegesen vele háborút.

Agyagarc feje van benne, fiát a gyilkosságért a király ma-

ga fejezte le.

Arnyak, árnyékok és a zene. Csengő, bongó, andalító

zene.

A közönség nyugtalanul mocorog. Felsír egy kisgyerek.

A játék végső dallamai óvatosan kelnek életre. Víz alatti

szín ez. Odakint tűzijáték durrog, de senki nem mozdul.

Murenir elénekli utolsó dalát emberként, megtagad-

ja hűségét és elátkozza magát. Egy nagy viharban örökre

delfinné változik, hogy mindig Yssyssa koporsója mellett

lehessen. Ú g y merül el a sötétben.

469

K o n g ó hangú fémdobok jelzik a mélység halálhekká-

inak érkezését. N y ú l á n k , szálkás alakok kúsznak elő a

vásznon, akárha a lámpás szólítaná elő őket odalentről.

Hidegről énekelnek és régi álmokról, hogy az emberek

közelebb húzódnak egymáshoz a vászon előtt. H a l k a n su-

tyorognak, hogy bátorítsák egymást, a gyerekek felsír-

nak, a legkisebbeket ki is viszik.

Morgó kórusban emlékeznek a halá lhekkák a múlt

idők szerelmeire, és csontkezükkel kiveszik a kristályko-

porsóból Yssyssa holttestét. Darabokra szaggatják, mert

ők megtehetik. Delf int teremtenek belőle, mert azt is

megtehetik.

Csengettyűk zenélnek, s hosszú sóhajjal jajdul fel a kó-

rus, amikor a két delfin a felszínre érkezik. N e m köti már

őket sem halál, sem esküszó. Együtt úsznak a világ vize-

in. Yssyssa és Murenir.

Mély hullámokban, egyre halkulva áramlik a harang-

zene. Csöndben, ziháló közönséggel ér véget az előadás.

Eltart egy darabig, míg észreveszik, hogy véget ért a cso-

da. Szomorú arccal nézik a másikat, s hangos tapsban tör

ki mindenki. Kurjászva éltetik a bábosokat.

N a g y o t sóhajtva tápászkodom fel. Odakint tetőfokára

hág a mulatozás.

Megigazí tom a hajam, mert hirtelen nem jut eszem-

be más.

Én nem tudom, sírtam-e. Az árnyék biztosan.

* * *

Már jó ideje elmúlt Ötkirály-háromboszorkány ünne-

pe. Az esőkkel csípősszelek érkeztek, meg a külvárosi füs-

tölők kormos illata. A nagy terquessrajok a megfelelő idő-

470

ben fe lbukkantak a toroni partokon, a halászok fül ig érő

szájjal, fáradtan, véresen mászkálnak a kikötőben.

N e k e m semmi dolgom, a rakpartok mentén lődörgöm,

időnként elsétálok egészen a Csigavárig, ott nézek szét,

hátha találok valami érdekeset.

Várok. Valami történni fog, ebben biztos vagyok, mint

ahogy abban is, hogy nekem szerepem lesz benne. Min-

denfelé a változásról beszélnek — bordélyházakban, csap-

székekben, de talán még a kalaposok csiricsáré szalonja-

iban is a kyrek városfalain belül. Eljön az idő - ilyeneket

mondanak. Már nem tart soká - meg efféléket. Rossz

jelekről suttognak. A császár egyik ágyasa is holt gyer-

meket szült az uralkodónak, és visszazavarták ezért az

udvarból, oda, ahonnan jött. A z t állítják, közeleg a vi-

lág vége. Igazán nem tudom, mire gondolhatnak. Ha ar-

ra, hogy a polgárháború lassan bekebelezi egész Toront,

hát akkor kétségkívül igazuk van. Eddig az istenek meg-

kímélték a keleti végeket, úgy lehet most ennek jött el

a vége. Nekem mindez nem jelent különösebb megráz-

kódtatást, kíváncsi vagyok, mi mindent hoz a felfordu-

lás. Tudom jól, hogy az Úrnő ideje következik, s gyaní-

tom, most már jó néhányan sejtik, s rettegve gondolnak

a közelgő változásokra. Én azt mondanám, az Igazság kö-

zelít, s talán tényleg felkavar mindent annyira, kogy a

Ki lenc Átkozottak csalásáról, á lmokból épített hazugsá-

gairól végre lehulljon a lepel. Remélem, hogy a megfá-

radt földek végre ismét elpusztulnak, lemarja róluk végre

valami ezt a hazug salakot, hogy a régidők rendje diadal-

lal kerülhessen elő. Az Igazság közelít, a fekete hold jön.

Várok. Figyelem a híreket. Hallgatom a kocsmabeszé-

det - ki akarom hallani belőle a feladatomat. Alszom,

hogy álmaim legyenek. N e m izgulok, nem idegeskedem,

egyszer csak tudni fogom a dolgom. A z t beszélik a kifőz-

471

clékben, arról beszélnek a csatornaparti mosónők, hogy va-

lami nagy serég közelít észak felől. N e m Sogron és nem is

Morgena csapatai azok - pedig eleddig csak az ő pártosko-

dó hívei rontottak egymásnak. Ezúttal úgy beszélik, Tharr

zászlaja lobog a sereg előtt, generálisai az Ötvárosból ér-

keztek, s hogy az oroszlánpápa áldását viszi magán. Ri-

adt arccal beszélik, hogy meg sem fognak állni D a g h

Piettenig, hogy térdre kényszerítsék a kígyóösvény nőpá-

páját, s vérrel áztassák méregzöld lobogóit.

N e m tudom. Ha igazán belegondolok, nem is nagyon

érdekel ez a fajta felbuzdulás. Jobban odafigyelnék, ha va-

lakinek hírei lennének az orkok fekete hadúri zászlajáról,

Orwel la zászlajáról, vagy arról, mit is akarnak a kardlo-

vagok, merre sodorja őket a vész. Mesterem és rabszol-

g á m , Ushghyk ezúttal lubickolna az életben, bizonyára

azt tervezgetné, miként gyűjtse össze újra a lovagrendet,

én pedig mondanám neki, hogy régen vége már annak,

elmúlt és megváltozott minden, kinevetném és elemészte-

ném egy horghyss alkalmával, mint ahogy megtettem már

Tiadlan határában annak idején.

Semmi új nincs, csak annak látszik, ha nem figyelek.

Minden történetet elmeséltek már és minden megesett

számtalanszor ezelőtt. Pont Ushghyk tanította ezt nekem.

M e g azt, hogy figyeljek csendesen és próbáljam felismerni

az ismétlődéseket. Segít elkerülni a csalódásokat.

M é g mindig úgy érzem, mint azon a reggelen, azon a

Morr utáni reggelen ott a szűk utcák között. Mindent tu-

dok és mindent értek. Ha úgy vesszük, nem is akarhatok

én már semmit ettől az élettől, s ez örömmel tölt el.

Persze valójában nem tudok mindent, de ez nem igazán

zavar a nagy elégedettségben. M é g mindig csak sejtéseim

vannak az árnyékról, aki azóta is itt lakik bennem, ritkán

tudom bizonyosan, hogy mit is szeretne, s szinte soha nem

472

szól hozzám. Jó ez így nekem. Csendben üldögél a fejem-

ben, néhanap lábra kap, s hosszú sétákra indul, s olyan

emlékeimet lapozgatja át, melyekkel eddig még nem ta-

lálkozott. Máskor pedig csak üldögél és figyel, mit teszek.

N e m mond rá semmit. Él csupán és élvezi a létét — én leg-

alábbis ezt hiszem. N e m tudnám pontosan megmondani,

miféle lét lehet az övé, de azt igen, hogy ezt választotta a

fejék helyett. Velem mászkál Jadil utcáin, a romos kapual-

jakban, s nem egy végenincs tengeren hajózik holt álmok

és elporló emlékek között.

Szeretném, ha tudná, ha elmesélhetné, mi történt az

igazi gyermekasszonnyal, jó lenne, ha az árnyék tudomá-

nya kiterjedne ilyesmire is, de félek, effélével nem fog szol-

gálni nekem soha. Ő csak egy árnyék, szomorú lenyomat

a múltból. Ha egy holtakkal varázsló magitornak meg-

mutatnám, még ő is csak a vállát húzgálná, hogy nem is-

mer efféle lélekmorzsákat — s tán kénytelen lenne bevalla-

ni, hogy igazi hatalma sincs fölöttük.

N e m tudom, az igazi gyermekasszony elment-e an-

nak idején Jadil uraihoz, a K h a l e m a n o k h o z a kalóz-test-

őreivel, de úgy vélem, igen. A z t hiszem, elfogadta a le-

hetőséget és megvárta a férjét, aki a hajóival érkezett

a városi kikötőben. Utána pedig boldogan éltek, amíg

meg nem haltak, Aiyssya gyerekeket szült az urának, s

ott maradt velük ezután mindig, kint a tengeren. Mint

a mesékben.

V a g y talán kalózúrnő lett belőle, cápákkal , cetekkel

versenyre kelő, aki legénységével végigsarcolta a Quirón

belső vizeit, s oda kell utaznia annak, aki erről története-

ket akar hallani, mert ezek odavaló históriák, arrafelé szü-

lettek, s az ottaniak beszélik csak.

A m i k o r ilyesféle gondolatok támadnak bennem, olyan

érzésem van, mintha az árnyék mulatna rajtam. Neki , a

473

félig létezőnek igazán mindegy is - azt hiszem. N e m tud

és nem is akar segíteni, úgy lehet, még azt sem érti iga-

zán, miért érdekelne engem az ő történetének a vége.

Hiszen annak a históriának a vége én vagyok. Velem

él boldogan, amíg meg nem hal, s nem hitegetheti magát

mindenfélével, hiszen ugyanúgy tudja, mint én, hogy az

orghalla, az Eltörlő ösvénye nem vezet messzire.

így aztán együtt üldögélünk a kikötő környékén, né-

zem, mint jönnek, s távoznak a nagy teherhordó galleonok,

próbálom kiérezni az új idők ízét a szelekből. Nézem, mint

mászkálnak a gyermekrabszolgák a szerzetesekkel, hogyan

gyűjt ik estéről estére a koldusobsoroktól a garasaikat.

N e m vagyok türelmetlen. Biztosan tudom, hogy ha-

marosan eljön az én időm. Eljön a mi időnk.

Estére mostanában kényelmes szállást szereztem. Kerí-

tettem egy jókora párnát is, olyasfélét, amilyet Alyssya lá-

tott ott a nagy szigeten. Azon alszom, azon alszunk éjsza-

kánként, összegömbölyödve, mint a macskák.

Mostanában sokat álmodunk. Jobbára háborúról és a

fekete holdról.

Az árnyék és én.

utószó

Ez a történet eredetileg egy olyan novellagyűjteménybe

készült, amelyet mi csak a „csajoskötet" munkacímen is-

mertünk, s a korabeli elképzelések alapján Kornya Zsolt

hívott meg hozzá szerzőket. Több szempontból is „csajos"

lett volna, mivel azt tervelték ki, hogy elsősorban női szer-

zők szerepelnek benne, ynevi nőkről szóló mesékkel. Én

m a g a m is Jana vagy Janka van den Boomen néven buk-

kantam volna fel, ha bejutok.

A z t á n persze egy kicsit minden másként alakult , az

ötlet ötlet maradt, a készülő antológia továbblebegett

anélkül , hogy túl sok minden megvalósult volna belő-

le. N e k e m viszont megmaradt az elképzelésem a három

ikernővérről, akik a Kyr krónika c ímű novellámban kel-

tek életre annak idején, s mivel túlontúl sokat mocorgott

a fejemben a históriájuk, végül úgy döntöttem, mégiscsak

megpróbálkozom vele.

Bátran elengedtem hát magam, s a kisregény terjedel-

műnek gondolt írást nyugodtan eresztettem szabadjára,

hátha önállóan is megállja a helyét. Ez lett belőle, remé-

nyeim szerint kicsit egy történet is, magáról a történe-

tekről.

Már a szöveg elkészülése idején is rengeteg segítséget

kaptam különböző barátaimtól, ismerőseimtől, nekik ez-

úton is köszönöm a közreműködésüket, ötleteiket. Gáspár

András, Galántai János, Erdélyi István, Molnár Mária,

Kulcsár Tamás és Körmendi Csaba megjegyzései, bizta-

tása sokat jelentettek, Nyíri Angéla női bajokban sietett a

475

segítségemre, Fülöpp Zsolt a komolyabb elmélyedést tet-

te lehetővé többek között a zenéivel. N e m múló hála il-

leti Sellei Györgyöt, aki addig kutakodott, míg előbá-

nyászta nekem a rómaiak különleges gyapjúlabdácskáit.

Meszlényi Péternek külön köszönettel tartozom, ő értette

meg velem, milyen fontos lenne, ha Alyssya és Arkhatyss

valóban megküzdene egymással, karddal és vérrel, de Si-

rálykapitány kilenc lelkének régi meséje is az ő ötlete volt,

csakúgy a mákonytőr a Szinergiámból, s hogy azt három

ujjal szokás fogni, mert úgy egyszerűen jobb. Meg per-

sze még számos apró részlet csatavértekről, kyr építészet-

ről és kalózokról. Gáspár András orzóvihara meghatározó

eleme lett a mesének, s ha nem is ennyire hangsúlyo-

san, de Dományi Bálint ynevi tengerekről, hajókról, ha-

józásról összeállított háttéranyaga is nagy segítségem-

re volt munka közben. Köszönöm szépen, hiszem, hogy

mindannyiójuk tanácsai, megjegyzései csakis javítottak a

szövegen, a történeten.

K ü l ö n ki kell emelnem azt a segítséget, amit szerkesz-

tőimtől, Kleinheincz Csillától és Járdán Csabától kaptam.

Velük sokkal tisztábban tudtam végiggondolni a mese

történéseit, megmutatták, mi az, ami még hiányzik belő-

le, kigyomlálták a szöveg vadhajtásait és stilisztikailag is

élvezhetőbb regényt tudunk így útjára bocsájtani.

A k a d persze még számos rész, melyeket én csak le-

nyúltam és hozzácsaptam a regényhez. Idegen tollak-

kal ékeskedtem, amikor Arthur Rimbaud Részeg hajó cí-

mű alkotásának bizonyos részleteit eloroztam, és a Faludy

György-féle fordításban beleszőttem a históriába. K é t he-

lyen kicsinyt bele is kellett piszkálgatnom, hogy a mű

ynevi beilleszkedését megkönnyítsem, remélem mind-

ketten szemet hunynak barbárságom felett. Térey János

Verlaine-fordításaiból A dühös tengert választottam, s igen

476

megtisztelőnek érzem, hogy a két költőóriást minden lö-

völdözésük és verekedésük ellenére sikerült így egy kötet-

ben újfent összehoznom.

A kyr vacsorák különféle bizarr fogásai sem az én láz-

álmaimból kerültek elő - a pelikánnyelv pástétomot nem

ideszámítva. Az ókor egyik legnagyobb ínyencének, a ró-

mai Apiciusnak De re coquinaria címen fennmaradt sza-

kácskönyvéből szemezgettem nagy boldogsággal, s ha a

mogyorós pelét vagy flamingót nem is tudtam becsem-

pészni, remélem a tenger gyümölcseiből a választék meg-

felelő lett. (Csupán egy megjegyzés: a nagy perpatvar

előtt felszolgált virághagymák Varró szerint fenyőmaggal

vagy borsmustár levével a törvényes házasság lakomájá-

ra valók, így különösen fontosnak tartottam belekeverni

őket.) Jadil közkedvelt paphor nevű ételénél a vietnamiak

bún chá'ja lebegett a szemem előtt.

Végül , de nem utolsósorban, köszönet illeti az Olva-

sót, aki időt és pénzt nem kímélve elkísért engem ezen a

tengeri utamon. Csak remélni merem, hogy jól szórako-

zott. Ha mégsem, akkor a hiba bizonyára az én készülé-

kemben van.

JvdB

2008. október - 2010. június

Budapest-Székesfehérvár-Gyömrő

jobbára a nagy viharok és esők idején

függelék

I. a kyr-toroni fonetika és hangtan

Az egyszerűség és a szükséges rövidség okán a következő

összeállításban kizárólag a vélhetően kérdéses, a magyar

nyelvben jórészt ismeretlen, vagy a magyar helyesírástól

eltérő módon jelölt hangokról ejtünk szót. Amely betűk-

kel tehát nem foglalkozunk, azok minden esetben a ma-

gyar helyesírás szerinti hangokat jelölik; kivéve az ókyr

szavak egymás után álló magánhangzóit, amelyeket kü-

lön jelölés nélkül is nyugodtan kezelhetünk kettőshang-

zókként.

Őszintén reméljük, ezzel is segítségére leszünk mind-

azoknak, akik szeretnék úgy ejteni e kultúrkör szavait,

ahogyan azt egy született hóhajú tenné — még ha a hang-

lejtés jelölésétől és az ereinkben csordogáló kyr vértől saj-

nos végképp el kellett is tekintenünk.

Összeáll í tásunk hiányosságait reményeink szerint a

Nyájas Olvasó fantáziája ki tudja majd egészíteni.

á - Az ókyr ao diftongust jelöljük vele, ahol a hang-

súly az o-ra esik: éppen ezért a kyr nyelvben kevés kivétel-

től eltekintve o'-ra egyszerűsödött, majd, mivel a kyr fül-

nek kellemetlenek a hosszan ejtett magánhangzók, rövid

idő alatt o-ra rövidült.

479

á — Az ókyr nyelvben röviden ejtett á, amely később a

kyrben kevés kivétellel 4-ra, azaz hangsúlytalan «ra változott.

^ — A kyr hangsúlytalan a.

ss — Az ókyr ae diftongus, amely meghatározott körül-

ményektől függően (például hangsúlyos helyzetben) a-ra,

vagy (például szó végén) é-re, azaz röviden ejtett é-re vál-

tozott.

c — Talán a legproblémásabb betű a kyr nyelvek átírásá-

ban. Ajakkerekítéses magánhangzó (a, o, u stb.) előtt min-

dig k ejtésű, ajakréses magánhangzó előtt pedig jz-nek

ejtjük — kivéve 'e vagy '1" előtt, akkor ugyanis f-ként ejten-

dő. (Tehát Jakirte Jak Cyr nevének ejtése „jakirte jak szir",

nem pedig „cir" vagy „kir", a concitator ejtése „konszitator",

nem pedig „koncitátor", a cern pedig kiejtve is „cern").

Szó végén és mássalhangzó előtt az emberek ^-nak ej-

tik, a kyrek azonban egy furcsa, kattanásszerű hangot hal-

latnak. Persze e szabály alól is van kivétel, ez pedig a j. Ha

e hang előtt áll a 'c, a kyrek olyan speciális r-szerű hangot

ejtenek, melyet emberi hangképző szervekkel lehetetlen

reprodukálni, a toroni emberek ezért szj-1 ejtenek helyette.

ch — Ú g y hangzik, mint a német Bach szóban.

é — A kyr röviden ejtett é.

h - Mindig kiejtett, tehát hehezetes h-t jelöl, sohasem

néma.

h — Az esetek kisebb részében ejtési bizonytalanságot je-

löl: amikor egy adott szó lejegyzője az írási szabályok alap-

480

ján tudja, hogy adott helyen egy h hangnak kellene lennie,

élőszóban azonban már nem ejtik. (A mágikus szövegek-

nél ilyen apró különbségeken világok sorsa múlhat! Talán

nem is véletlen, hogy az antloyss > antiss változást ilyen írá-

si bizonytalanságok is kísérték.) Az esetek nagyobbik részé-

ben pedig azt, amikor a h már néma ugyan, de a helyén a

szóban még apró szünetet tartanak a következő hang előtt.

Ha az adott szó lehetővé tette, ilyenkor gyakran két részre

esett; ez utóbbi főleg személyneveknél fordult elő.

j — Hangsúlytalan i. A kyrtoroniban, különösen szó vé-

gén sorvadó hangot jelöl: ilyenkor az i rövid időn belül el-

tűnik, és csak egy leheletnyi emelkedő tónus utal egyko-

ri meglétére.

) — A kyrben kicsit zs-szerúen végződő j, amely a kyr-

toroniban/r hangkapcsolatra változott.

k - A kh hangkapcsolatot jelöli, ahol a h a domináns;

a kyrtoroniban emiatt gyakran £-ra változott, a köztoro-

niban pedig ilyen formában nem is ismeretes.

1 — Az ókyr és a kyr nyelvben ugyanazt az ly-t jelöljük

vele, amely egykor a magyar nyelvben is megvolt: a kyr-

toroniban és a köztoroniban ugyanakkor nem fordul elő;

akárcsak a magyarban, ezekben is a j vette át a helyét.

q - Ú g y hangzik, akár a magyar 'ing' szóban az ng.

Ritkán követi mássalhangzó: a Rouqn a jeles kivételek

egyike.

q - Gutturális k, akár szókezdőként a magyar 'kard'

szóban (szemben például a 'kerék' két palatális £-jával).

48

A kyreknek nem okoz gondot, emberek számára azonban

közvetlenül magas magánhangzók előtt az ejtése kissé ne-

hézkes, ezért a kyrtoroniban és a köztoroniban a legtöbb

esetben palatális párja vette át a helyét.

qu - A kv hangcsoportot jelöli.

r — Mint a francia r-t, kicsit raccsolva ejtették; írásban

olykor előfordul, hogy h áll a helyén.

s — Mindig sz-t jelöl, tehát „szogron", nem „sogron".

sh — Mindig j-t jelöl, tehát „sulur", és nem „szulur".

§ - Hangsúlyos, erősen megnyomott sz-t jelöl.

w — Mindig u-val ejtett v. A kyrben crantai hatásra már

gyakoribb, mint a w, amely az ókyr egyik jellegzetes hang-

ja volt.

w — Az ókyrben ii-vel ejtett v, amely a kyrben w-re egy-

szerűsödött.

y — Mély hangrendű i.

y — Az ókyrben ú-vel ejtett i, amely a kyrben üi-te rövi-

dült, később ü-re változott a hosszan ejtett magánhangzók

már említett, kellemetlennek talált hangzása miatt.

(A kyrtoroniban ugyanakkor az / ismét megjelent, és

a köztoroni már az é-t is ismeri: egyelőre nem tisztázott,

hogy külországi hatás, vagy belső okok rejteznek az évez-

redek óta példátlannak mondott változás mögött.)

482

S végül egy apró megjegyzés, avagy gyakorlati tanács:

nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyarban gyakor-

ta használjuk például a „bitlisz" kifejezést a helyes angol

„bidlz" (Beatles) helyett. Ekként bánhatunk a kyr nyelv-

vel is: a legnagyobb lelki nyugalommal.

II ynevi szavak és kifejezések

(kyr) - kyr vagy ókyr eredetű kifejezés

(pya) — pyar [a hetedkori közös nyelv]

(rye) — ryeki

(tor) — toroni vagy köztoroni

(?) — ismeretlen eredetű

(x/y) — x és y nyelvből származó szavak összetétele

(x—>y) — x nyelvből y nyelvre fordított, vagy oda átszár-

mazott kifejezés

á r b o c t o r o n y (tor—*pya): A —»Császár-szigetek központi

építménye, megfeleltethető a nemesi paloták belső szférá-

jának, azaz a —*concitator és családjának otthona.

A l o m ú r n ő (tor—*pya): —»Morgena

á l o m s í k (tor—>pya): —+anthyss

A l i d a x (?): —>Kyria idején Alydasse —»anyrvárosa te-

rült el a helyén, manapság hírnevét inkább az itt udvart

tartó boszorkánykirálynő miatt érdemelte ki.

483

a n y r (kyr): 1. —>Kyria varázshasználó papságának el-

nevezése. A K y r Birodalmat ők, az égiek által kegyeltek

irányították. Szám szerint tizenegyen voltak: minden tar-

tomány élén állt egy-egy; a legfelsőbb anyr a mindenko-

ri kyr császár volt. 2. Enrawell tartomány városnagyai és

elöljárói által kisajátított cím a hatodkorban.

anthyss (kyr): Más néven antiss, vagy —>álomsík. Az

álmodók által létrehozott, isteni erőkkel is átitatott létsík.

Önál ló törvényei, egyesek szerint akarata is van. Altalá-

nos vélekedés szerint —»Morgena politikájának legfonto-

sabb színtere és eszköze.

Á r n y é k ú r n ő (tor—>pya): —>Morgena

Á t o k v e r s e k (tor^pya): Az orwellánus szertartásrend

elengedhetetlen része, egyfajta zsoltároskönyv, mely az

utóbbi időkben lett igazán népszerű, jóllehet az istennő

egyes papjai, papnői szerint igen régi eredetű, s minden

bizonnyal még —»Rualanban született.

b a b a r s h (kyr): —>Kyria idején megalkotott mágikus

állatfaj, melyet elsősorban gyermekek felvigyázására, szó-

rakoztatására hoztak létre. Manapság már csak a nemesi

udvarok némelyikében bukkanhatnak fel.

B e l s ő M ű v é s z e t e k (kyr^pya): —>Kyria hanyatló sza-

kaszában kialakult, feltehetően kyr gyógyászati iskolák

által kifejlesztett női tudomány. Ismerői képessé váltak

nem csupán a női és a férfi belső áramlatok irányítására

(az anyagi és éteri síkokon egyaránt), de a születendő mag-

zatok egészségére'is ügyelhettek, sőt a gyenge férfimag

transzmutációját is meg tudták valósítani. A kyr —>Ne-

484

mes Házakban kialakult betegségek és elfajzások kiigazí-

tására született, legfőbb mestereit —>lyrbjisseneknek nevez-

ték. Manapság csupán elvétve akad olyan —Horoni főúri

hölgy, aki tökéletesen bírja e művészet minden tudását.

b o l o n d l é g (pya): Az asztrál-, vagy mentáisík (különle-

ges esetekben mindkettő) mágikus felkavarodásakor, ösz-

szetorlódásakor létrejövő jelenség, melyet a köznapi em-

berek általában hirtelen fáradtságként, érzelmi viharként

élnek meg, de előfordulnak ennél jóval súlyosabb formái

is. Gyakori kísérőjelensége nagy hatalmú varázslatoknak,

kiterjedtebb területeket befolyásoló mágiáknak.

C a l o w y n (kyr): A kyrek őshazája; egyes forrásokban

Vörös kontinensként szerepel.

c a l y r (kyr): —^Hatalmasok

c o n c i s s y r (kyr): A Quironeia vizeire ügyelő —*conci-

tatorok fiait megillető elnevezés. Női megfelelője a concissa

avagy a —*myressa concissyr.

c o n c i t a t o r (kyr^tor): Flottatiszti rang, mely neme-

si méltóságot is jelöl; közösre rendszerint „tengernagy-

őrgrófként" fordítják. A —•Quiron-tenger medencéjében

elszórt tíz nyílt tengeri támaszpontra - az úgynevezett

—>Császár-szigetekre - egy-egy concitator felügyel.

c y r d a r t a r (kyr—>tor): „Kormánytisztnek" vagy „kormá-

nyoskapitánynak" fordítható rang a —>toroni flottában.

C s á s z á r - s z i g e t e k (tor—*pya): A —>Quiron-tenger kü-

lönböző pontjaira telepített óriási, úszó erődítmények, me-

485

lyek flottatámaszpontként és megfigyelőhelyként egyaránt

használatosak. Osi kyr óceánjárók mágiával megerősített

testére építették őket annak idején a —>HataImasok aka-

rata szerint.

d y m (kyr)\ Az egyik legbonyolultabb írásmód —>To-

ronban. Az ókyr szóképek megnevezésére is használják.

Közel tökéletes írásmód, segítségével varázslatok is meg-

jeleníthetők és írásban rögzíthetők.

e l e n d o r (tor): Jelentése „fényesség". A —Horoni társa-

dalom legfelsőbb kasztja. A birodalom életét ténylegesen

meghatározó boszorkányurak, a —>Hatalmasok illetve a

császári dinasztia tagjai tartoznak közéjük. Az egyetlen

társadalmi réteg, amely nem biztosít átjárást más kaszt-

béliek számára.

e m e s s i r (kyr): Nemes nagyuraknak kijáró megszólítás

—>Toronban, megközelítőleg „nagyméltóságú" jelentéssel.

Manapság a regitor imperalisoknak, a —*concitatoróknak du-

kál, a régidőkben a nagy nemesi szövetségi rendszerek ve-

zetőinek megszólítása volt.

f a m o r (tor): Szó szerinti fordításban „dicsőség". A má-

sodik legelőkelőbb kaszt a —>toroni társadalomban. Ide

soroljuk —>Tharr egyházának főpapjait, a Boszorkányerőd

akaratát képviselő boszorkányhercegeket, továbbá vala-

mennyi nemesembert - az uralkodó dinasztia sarjain kí-

vül. Számos kiváltságuk közül az egyik legfontosabb, hogy

térdelve és szemlesütve szólhatnak a legfelsőbb kasztba

tartozókkal, nem feltétlenül szükséges hasmánt elnyúlni-

uk a földön.

486

Fre ig lund (kyr): —»Kyria egykori tartománya a —»Qui-

ron-tenger déli partján. Nagyjából a mai Abaszisz terü-

letén helyezkedett el, ám déli határai egészen a Sheralig

értek.

g a k e r i (P—Hor): Sajátos árnyjátékforma, egyfajta báb-

színház, amely vélhetően keleti irányból került —>Toronba

a legutóbbi ezer esztendőben. Elsősorban —•Morgenához

köthető műfaj.

g a l l e o n (?): Quironeiai hajótípus, kialakulását tekintve

meglehetősen újkeletű. Mintájául a —>toroni —+karakkák

szolgálhattak. Akadnak kereskedelmi és hadivállakozásra

kifejlesztett fajtái is.

H á r o m f e j ű (kyr—> tor): —>Tharr.

H a t a l m a s o k (tor-^pya): —+Kyria uralkodó osztályának

tagjai, a mágusok. A Birodalom idejéből származó meg-

nevezésük: —>calyr. A Hatalmasok a mágia egy elfeledett,

a hetedkorban alkalmazottnál sokkal fejlettebb formáját

használták.

H á z a k R e n d j e (kyr^pyá): —>Kyria idejére visszamenő

belső szabályzat, amely a családon, uradalmon, az egész

—•Nemes Házon belül előforduló esetek, események, szer-

ződések kezelésére, gondozására ad hivatalos lehetőséget,

átvitt értelemben a békés és sikers életmód alapfeltétele-

it tartalmazza.

h e k k a (tor)\ 1. Szó szerinti fordításban „jelenlévő"; szel-

lemi esszencia, lidérclélek, mely az anyagi test börtöné-

ből szabadulva járja a világot, s ómenekkel, sugallatokkal

487

közvetíti —>Tharr akaratát, védelmezi a neki ajándékkal

kedveskedőket. Léteznek helyhezkötött hekkák is; nem

ritka például, ha egy hegynek, folyónak vagy egy háznak

oltalmazó, esetleg rosszindulatú hekkája van. H e k k á n a k

minősülnek bizonyos mitikus alakok vagy élőlények, s

hekkává magasztosulhatnak egyes valóban létező szemé-

lyek is — persze kizárólag a haláluk után. 2. Az emlí-

tett szellemi entitásokat ábrázoló — általában kisméretű

— szobor.

h o r g h y s s (kyr—>tor): Szexuálmágikus praktika, egyfaj-

ta életorzó gyakorlat, amely elsősorban —•Orwella köve-

tői között népszerű, s az élet és halál közötti átjárás egyik

legerősebb szimbólumaként hivatkoznak rá.

jadi l i Szent V a k h s a (tor): Kelet-toroni —>rododaszent,

amely noha elsősorban —>Sogronhoz köthető, másutt is

kiemelkedő tiszteletre tett szert. A Tűzseprő figuráját ala-

kította a hagyományos színházi előadásokon, ám mági-

kusan eltorzított, kígyóforma altestét a hozzá köthető cso-

dák miatt —»Tharr egyháza a későbbiekben kisajátította.

k a r a k k a (kyr): A —>Kyr Birodalom idejéből származó,

különleges építésű hajóóriás. A karakkák hadászati szem-

pontból a mai napig a —>Quron-tenger urainak számíta-

nak. Pontos számuk nem ismert, ám építésük —•calowyni

titkai feltehetőleg nem vesztek tökéletes feledésbe.

k a r d l o v a g (tor—*pya): Az —>Orwella hitén lévő Kard

lovagrendjének egykori tagjait nevezik így, a rend széthul-

lása után azokat az orwellánus fegyvereseket is gyakran,

akik acéllal és vérrel szolgálják az istennőt.

488

k h o t t o r k e r r {tor): A —+khótorr gyalogpapok szállásá-

ul épített fogadórendszer tagja, amely a nyughatatlansági

fogadalmat tett prédikátorok éjszakai pihenését hivatott

biztosítani. N e m egész —>Toronban, hanem elsősorban

keleten, a kígyó ösvényén népszerűek.

k h ó t o r r (tor): —»Tharr egyházának tanító és hitmagya-

rázó fogadalmat tett tagjai. Sosem maradnak egy hely-

ben, folyton az országot járják, így akarják eljuttatni a ta-

nításokat az alsóbb néprétegekhez is.

k y r e s s a (kyr): A kyr nevezéktan különleges eleme,

amely elsősorban a —>Nemes Házak belső érintkezései-

ben jut szerephez. Hagyományosan azokat a fiatal, im-

már házas asszonyokat illetik vele, akiknek a fejét ugyan

már bekötötték, de még nem szültek gyermekeket. Közös

nyelvre hagyományosan „gyermekasszony"-ként fordítják.

K y r i a (kyr): Az Eszakfölde mindennapjait a jelenkorig

meghatározó —»Kyr Birodalom, a —>Calowynról érkezett

kyr fajú hódítók által létrehozott hatalmas államalakulat,

amely több ezer éven keresztül a tökéletesség és kiemel-

kedettség szimbóluma volt. —>Orwella praktikáinak kö-

szönhetően omlott össze, s pusztult el hosszú agónia után.

K y r B i r o d a l o m (kyr/pya): —»Kyria

l u n i r (?): Holdfém vagy némafém; különleges, mági-

kus tulajdonságokkal bíró anyag, —>Kyria idején szinte

tökéletesen kimerítették bányáit. Természetes formájában

teléreit az ún. lunirmárvány rejti. Megmunkálásához nem

csupán a különleges eljárásokat kell kitűnően ismernie a

beavatottnak, de nem csekély mágikus tudás is szükségel-

489

tetik hozzá. A lunirfém színe a felhasznált mágiaformától

és a kovácsolás idején fenn ragyogó holdtól is függ.

l y r h y s s e n (kyr): A —»Belső Művészetek beavatottja,

tanító, aki a test feletti uralmat, annak áramait és be-

folyásolhatóságukat oktatja azon —Horoni nemes kisasz-

szonyoknak, akiknek a —>Nemes H á z a megengedhet i

magának az efféle fényűzést.

m a g i t o r (tor): Szó szerint és szóösszetételekben „mes-

ter". Bővebb értelemben véve tapasztalt varázstudó; olyan

személy, aki a mágikus tudományok valamelyikét gya-

korolni, oktatni is képes. A hetedkor folyamán egyes ér-

telmezések már nem csupán a mágiahasználókra alkal-

mazzák, de olyan mesterekre is, akik valamely más, nem

szükségszerűen mágikus tevékenységet folytatnak. Példá-

ul: pugomagitor - „a tőrök mestere".

M a l v a i s e (kyr): A Lidércálmok Királynőjeként ismert

—>Morgena-töredékaspektus, kétségkívül a legijesztőbb

mind között. Lidércszektáit Északon nem csupán —»To-

ronban, de mindenütt másutt is betiltották, még —»Ali-

daxban is. Hetedkori történetük során hívei véres há-

borúba keveredtek az aszisz Noir-egyházzal , s később

—»Orwellával szövetkezve lehetővé tették a kígyószív hí-

veinek is az álomsík használatát.

m e l l a (?): A —>grf£m-árnyszínházzal karöltve, diadal-

menetben érkezett —Toronba ez a zenei forma, amely el-

sősorban az említett színi darabok aláfestésére szolgál.

Monoton, ismétlődő dallamokkal operáló zene, amely fa-

és fémharangokkal , -gongokkal, -csengőkkel dolgozik el-

sősorban.

490

M o r g e n a (kyr): —•Kyriában a hajnali és alkonyi ho-

mály, az álmok és sugallatok patrónusa, aki egyes beszá-

molók szerint a női őslényeg sötét oldalát testesítette meg

Igerévei szemben. A hatodkor során sokat veszített nép-

szerűségéből, ám minden jel arra mutat, hogy más neve-

ken, különböző egyéb entitások álcája alatt sikerült túlél-

nie a káoszkor zűrzavarát.

m o r g h a g r i s s (tor): „Végenincs ösvény" jelentésű szó

—>Tharr egyházi nyelvében. A szörnyisten három külön-

böző feje által meghatározott, más-más „isteni erények"

követését jelenti. Ennek megfelelően létezik bak-, orosz-

lán illetve kigyómorghagriss.

m y r e s s a (kyr): A házasulósorba lépett (kyr) leányok el-

nevezése.

m y r e s s a - o n t h o r (kyr): Beavatási szertartás, melyen a

tizenötödik életévüket betöltő kyr leányok vesznek részt.

Igere egykori rítusainak továbbéléseként értelmezhető.

N o h a legfontosabb része a leányok szüzességének elvesz-

tése - és ekképpen asszonnyá válása -, általában kevés

köze van a nemi aktushoz. —»Kyria idejében Igere pap-

női hajtották végre, manapság a —*kbótorr-pa.pok feladata,

akik ehhez egy különleges tárgyat, az úgynevezett „Tharr

ujját" használnak. A —»Toroni Császárság egyes területein

a myressa-onthor egybeesik a menyegzőkkel, bizonyos női

szervezetek ugyanakkor más módokon ejtik meg a leá-

nyok beavatását.

myressassyr (kyr): Kisasszonyok számára készített (má-

gikus) tükör.

491

m y r y s s (kyr): Ó k y r csatapáncél, készítésének titka a

— K y r Birodalommal együtt kiveszett Ynevről. Csodája

abban rejlett, hogy a páncélhoz minden esetben hozzákö-

tötték későbbi gazdája lelkének egy darabját is, s így igen

finom kapcsolatot tudtak kialakítani közöttük. Gazdájuk

halála után a vértek általában más mestert fogadtak ma-

g u k b a — feltéve, ha méltónak ítélték őket erre. Manapság

is élő csatavértekről ugyan hallani néhol, de minden bi-

zonnyal még a megpillantásukhoz is különleges szerencse

— vagy szerencsétlenség - szükségeltetik.

navor (tor): Szó szerinti fordításban „dolgosság". A máso-

dik legalantasabb kaszt a —noroni társadalomban. A szol-

gákon, földműveseken és komédiásokon kívül ide szokás

sorolni a rangbéli tolvajokat és az emberkereskedőket is,

ámbár ezek olykor státusukat meghazudtoló, széleskörű

befolyással rendelkeznek. Legfőbb kiváltságuk, hogy nem

lehet őket minden további nélkül eladni rabszolgának.

N e m e s H á z a k (tor—+pya): —>Toron tisztavérű kyr mél-

tóságainak családjait illetik ezzel a névvel. Számuk az

idők során kizárólag csökkent. A legnagyobb csapást - a

H á z a k nagyrészének pusztulását - a családi háborúk kora

néven ismert időszakban szenvedték el. Soraikat a mai na-

pig gyűlölködés és vetélkedés osztja meg, nem ritka, hogy

a háborúság oka több ezer évre nyúlik vissza.

o b s a r a (tor): A —Horoni főúri háztartásokban a nagy-

asszonyok —>obsorainak irányításáért felelős, nemegyszer

komoly hatalommal rendelkező rabszolganő.

o b s o r (tor): Szó szerinti fordításban „sötétség". A leg-

alantasabb kaszt a —noroni társadalomban. A rabszolgá-

492

kat, hadifoglyokat, az idegeneket és a haramiákat sorol-

ják ebbe a kategóriába; automatikusan obsornak minősül

továbbá mindenki, aki nem tartozik a kyr vagy az embe-

ri fajba.

o r g h a l l a (kyr—* tor): —>Orwella egyházának elsősorban

a pusztítást és tagadást előtérbe helyező irányzata. Közös-

re a kifejezés „eltörlésként" fordítható.

O r w e l l a (?—*pya): A kyr krónikákban Avida Dolorként

ismert, jelen elnevezését vélhetően az ötödkor vége óta vi-

seli. A kyr elképzelések szerint a szükséges rossz, az állan-

dó változás öntudatlanul is jelenlévő eszköze, amely idő-

ről időre - ha a körülmények lehetővé teszik, vagy egyéb

jelentős változások életre keltik — valamilyen formában

mindig megjelenik. Neve a pusztítással és pusztulással

hozható legtöbbször összefüggésbe, bizonyos (talán túlzó)

megközelítések szerint maga az Ősgonosz. A pyarroni is-

tencsaládban Kitaszítottként ismert entitás feltűnése az

új ismeretek fényében inkább eredményesen meghiúsított

beszivárgási kísérletként értelmezhető.

o r z ó v i h a r (pya): Visszatérő m á g i k u s jelenség, amely

a hatodkorban még gyakran, azóta viszont legfeljebb ha

emberöltőnként egyszer söpör végig a Keleti-óceán ynevi

partjain. T ö b b fajtája ismert, legnagyobb értőinek és is-

merőinek kétségkívül a kyrek számítottak. Formáját te-

kintve kapcsolódhat valós természeti jelenségekhez, vi-

harokhoz is, de ez nem szükségszerű. Leggyakoribbak az

élet-, érzelem-, és gondolatorzó formái, melyek a védtelen

vagy felkészületlen elméket tébolyba, az élő testeket vég-

romlásba taszíthatják. Az anyagi világban történő megje-

lenését általában különleges kísérőjelenségek előzik meg,

493

mint például a köznép körében —>bolondlég néven ismert

tünemény.

Az orzóviharoktól a hatodkor során a —•Quiron-me-

dencét a Tau Arsila (a mai Szindvilek) szárazulatain felépí-

tett erődrendszer oltalmazta, ám mára ez erejét veszítette.

A hetedkori orzócsapások főiránya a kontinens délkeleti

partvonala, itt shadoni kolostorok láncolata próbál meg

szembeszegülni vele.

p i e t o r (tor): Szó szerinti fordításban „hűség". A —>fa-

morok után következő, nagy tiszteletnek örvendő —>toroni

kaszt. A katonák, a fejvadászok és a —•Hatalmasok serege-

it irányító boszorkányhadurak tartoznak soraiba. A biroda-

lom militáns jellegéből adódik e réteg kiemelkedő megbe-

csülése. Külön jelentősége, hogy - az —>obsorokat kivéve

- szinte bárkinek felemelkedési lehetőséget nyújt, amen-

nyiben az illetőnek sikerül csatlakoznia egy nemesi hadse-

reghez vagy felvételt nyernie egy rangbéli fejvadászklánba.

p r i m ő r (tor): Fegyvernemtől független, közrendűek vi-

selte —noroni tiszti rang, mely a kyr nyelv „elöljáró" értel-

mű szavára vezethető vissza. Közösre általában „parancs-

nok" értelemben fordítják.

Q u i r o n - t e n g e r (elf-^pya): Eszakfölde roppant kiterje-

désű beltengere, s egyben legfontosabb kultúraközvetítő

tere is. Eredetét illetően a világ korai korszakaiban kell

keresgélnünk, mai tudásunk alapján vélhetően az elf—

aquir háborúk idején született valamely bizonytalan ere-

detű katakl izma során.

r e g i t o r i m p e r a l i s (tor): A —noroni császár által a biro-

dalmi tartományok élére kinevezett helytartó, aki egyesíti

494

kezében a törvényhozói, végrehajtói és bíráskodási hatal-

mat. A fontosabb tartományok regitor imperalisú általában

az uralkodó dinasztiából kerülnek ki, és a legelőkelőbb

társadalmi kasztba - az —>elendorba — tartoznak. Magá-

nak a szónak a jelentése: „aki százezreknek parancsol".

r o d o d a s z e n t (tor/pya): A hagyományos —Horoni szín-

játszás jellegzetes figuráiból, a rododae[őa.dísok főszerep-

lőiből „kiemelkedett" különleges státuszú —>hekkák ál-

talános elnevezése.

r o p p a r (tor): —>Toroni macskafajta, melyet jókora mére-

te miatt patkányfogásra használnak elsősorban. A roppardk

a —^Háromfejű áldását bírják, így birodalomszerte egye-

dül ők irthatják a nagyúr szent állatait.

R u a l a n (kyr): A —>Kyr Birodalom lázadó tartománya-

ként elhíresült vidék, mely a császárság fénykorában a

—•Quiron-tenger egy rövid szakaszát is magában foglal-

ta, s egészen a Godorai-tengerig ért. —>Kyria összeková-

csolása idején elsősorban azzal a szándékkal hozták létre,

hogy az ediomadi aquirok földmélyi birodalmát felügyel-

je; sokan ezzel magyarázzák, hogy a Birodalom végórái-

ban Enrawell, a főváros ellen fordult.

R y e k (kyr^rye): A —>Kyria bukása után létrejött egyik

államalakulat, ismertebb nevén a Ryeki Démoncsászárság

fővárosa. A Démoncsászárság egészen más elvek alapján

szerveződött, mint a —>Kyr Birodalom, mégis utóbbi örö-

köseként tekintett önmagára, s igyekezett mindenben az

elődhöz hasonlítani — belső szerveződésének és ideológiá-

jának köszönhetően eleve sikertelenül.

495

s a m b a l l a (kyr): Régi hagyományokkal rendelkező kyr

hangszerfajta, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal

mind a mai napig fennmaradt. Hangfekvésük alapján há-

rom típusát különböztethetjük meg. Ezek a kis-, vagy

pacsirta-, a közepes-, vagy tücsök- és a basszus-, vagy

szarvassamballa.

s e d u l a r (tor): Szó szerinti jelentése „dolgosság". A pa-

pok, kereskedők és kézművesek kasztja a —noroni társa-

dalomban. Számuk a birodalom lakóihoz képest alacsony,

s ez meglehetős megbecsüléshez juttatja őket.

s h a d a r (tor): Kelet-toroni ruhadarab, általában bőrből

készítik. Csupán a mellkast és a hátat fedi, a kezeknek

szabad mozgást enged. T ö b b változata ismert, a legnép-

szerűbbek legalább térdig érnek.

s h u - d y m (kyr): A —>Kyr Birodalom fejlődése során be-

olvasztott, embernépek számára alkotott íráskép, más né-

ven a kyr szóképek jegyei. Mágia lejegyzésére már kevés-

sé alkalmas, egyértelműen leromlott forma.

S o g r o n (kyr): A kyr istencsalád rejtelmes alakja, a fény,

a tudás és a bosszú ura, akit a források többnyire T ű z -

kobraként emlegetnek. Kultusza a jelenkorban is dívik

Yneven, noha korántsem olyan elterjedt, amilyen Kyria

idején volt. Szent városa az Észak és Dél határán épült

Ordan, ám hívei megtalálhatók —>Toronban, Abasziszban

és a —>Quiron-tenger déli partjának városállamaiban is.

s o g r o n m é c s (kyr/pya): Viszonylag gyakori lámpástí-

pus —>Toronban; egyike azoknak a köznapi tárgyaknak,

amelyek valamilyen mágiának köszönhetik létüket. Bár

496

meglehetősen tartós és kényelmes fényforrások, éppen a

fent említett mágiának köszönhetően Toronon kívül az

elterjedésük csekély, Északföldén még az inkvizíció is fel-

lép ellenük és használóik ellen.

suessa (kyr—>tor): —>Kyria fénykorában a nemesen-

született nőknek kijáró, hódolatteljes előtag volt, ám a

hetedkor legkülönbözőbb nyelveibe - így a közösbe is -

némiképp szűkített, „tiszteletreméltó hölgy" értelemben

került át.

suessadyr (kyr—Hor): A nemesi származású hölgyek

lakosztályainak elnevezése a kyrek épületeiben. Méretét

kizárólag az adott —>Nemes H á z gazdagsága határozta

meg, de szinte minden esetben tartalmaznia kellett leg-

alább egy fürdőt és egy párnaszobát.

s y c a r r (kyr—Hor): —>Toron orgyilkosainak általános el-

nevezése. Hatalmukat hagyományosan a Boszorkányerő-

dig vezetik vissza, némelyik klánjuk még a mai napig is

birtokol valamit a néhai tudás morzsáiból.

s y n c o r d i a (kyr): „Szükséges barátság" értelmű kife-

jezés a —»Kyria bukása utáni időkből. Ál ta lában azon

nemesi érdekvédelmi rendszereket szokás érteni alatta,

amelyek területi, gazdasági vagy régről létező hűbéri, vér-

ségi elvek alapján szerveződtek.

T h a r r (kyr): A kyr istenek között az elmúlás megtes-

tesítője, írott forrásokban —>Háromfejűként, olykor N é -

maként szerepel. Kultusza - noha a káoszkor zűrzavará-

ban halálistenné alacsonyuk - ma is dívik a kontinensen:

hívei elsősorban a —>Quiron-tenger mellékén élnek; szent

497

szimbólumai (bak, kígyó, oroszlán) számos toroni és aszisz

hadilobogón köszönnek vissza.

T o r o n (kyr): 1. A hajdanvolt —>Kyria egyik tartomá-

nya; urai az ötszázéves (bizonyos forrásokban öröknek

mondott) háborúban —»Orwella mellé álltak, így a Bi-

rodalom bukása után, az ezeréves anarchia poklában is

megőrizhették államuk egységét. 2. A hetedkori Toroni

Császárság, melynek lakói kyreknek vallják magukat , s

eltorzítottan bár, de őrzik a kyr hagyományokat. Megül ik

a kyr ünnepeket, nemességük máig a kyr isteneket, első-

sorban —>Tharrt imádja. A névleges uralkodó a császár, a

valódi hatalmat azonban a tíz lázadó —»calyr egyenesági

leszármazottai, a boszorkányurak gyakorolják.

t ő k e t o r o n y (tor—>pya): A -^Császár-szigetek egyensú-

lyáért felelős, különleges kiképzésű toronytípus, amely ál-

talában azonos méretű az —>árboctoronnyal, ám azzal el-

lentétben mélyre, a vizek alá kerül.

T ű z k o b r a (tor—*pya): —>Sogron.

V o l t a k (kyr—*pya): Az aquir ősfajokra használt kifeje-

zés a —>Quironeia vidékén.

w a s h k a k (tor): — O r w e l l a egyházának elsősorban a rej-

tőzve megrontást előtérbe helyező irányzata. Közösre a

kifejezés „arcrejtésként" fordítható.

W e i l a (kyr): A kyr istencsalád tagja, a Sorskovács.

A —>Kyr Birodalom széthullásával hívek nélkül maradt,

kiszorult Ynev elsődleges anyagi síkjáról.

498

w e c h y r (kyr): —>Császár-sziget.

w y c c h y s (kyr): A kyr időkben elsősorban az asszonyi

hatalom jelölésére szolgáló kifejezést a későbbi korokban

már egyértelműen a boszorkányokra kezdték vonatkoz-

tatni, függetlenül attól, hogy ezek a nők az általuk bir-

tokolt erőket milyen módon, mely célok elérésére alkal-

mazzák.

III. a kelet-toronban népszerű Receptekről

A Quironeia keleti részének konyhaművészetét rendkívül

vegyes hatások érték az évezredek alatt. A hagyományos

kyr főzési eljárások és ételsorok változatlan módon csak a

Nemes Házak asztalainál maradtak fenn, egyszerűsített

változataik azonban számtalan formában megtalálhatók

a köznép között is. A keleti népelemek bevándorlásával

(és később az ervek felbukkanásával) rendkívül színes és

gazdag konyha alakult ki, amely - elsősorban a Toronba

hurcolt rabszolgák számának növekedésével — a biroda-

lomban is érezteti hatását. Ez nem csupán a felhasznált

alapanyagokban (a rizs vélhetően az uluk felbukkanásá-

val hódított teret magának), de a fűszerezésben és a főzési

metódusokban is tükröződik. Ezt jól mutatja a magas hő-

mérsékleten, mély vasedényekben („obsor-tepsi") készített

ételek nagy száma is.

Az alább következő ételek elsősorban a navorok között

népszerűek, de a körmönfontabb, gazdagabb módon el-

készített változataik felbukkannak a kiváltságosak kony-

háiban is.

499

A halszószt - ezt a napon erjesztett „fűszerlevet" - a

legtöbb helyen a só kiváltására használják. Az ételek java-

része valamely fűszerpaszta alkalmazásával készül, ezért

álljon itt az egyik leggyakrabban használt, a gorshan alap-

receptje is:

Hozzávalók — Vi kg hagyma, egy fej fokhagyma, 3 cső

erős paprika, 3 féle bors, l - l közepes kanál nagyízű kö-

mény, mustár- és lepkeszegmag, egy háromujjnyi g y ö m -

bér, nádcukor, halolaj (vagy más olajféle), halszósz, víz.

A hagymát összevágjuk és kevés olajon folyamatosan

kevergetve addig pirítjuk, amíg barna krémet nem ka-

punk. Félretesszük. Őrlőkövön összemorzsoljuk a fok-

hagymát , a gyömbért és az erős paprikákat. Félretesz-

szük. Az összetört borsot és a többi szemes fűszert kevés

olajon felélesztjük (addig melegítjük, amíg pattogni nem

kezdenek), akkor hozzáadjuk a nádcukrot, majd a hagy-

mapasztát és az összetört csípős fokhagyma-gyömbérkré-

met is. Közepes tűzön pirítjuk egy darabig, s lassan föl-

eresztjük a halszósszal és - szükség szerint — vízzel is.

A d d i g főzzük, amíg tömény állagú, barnásvörös krémet

nem kapunk.

Z ö l d s é g m á r t o g a t ó k

Ezt az ételtípust számtalan formában készítik az ország

keleti vidékein. Léteznek hétköznapi és ünnepi változatai,

de a felhasznált zöldségfélék száma is gazdagít ja a képet.

Álta lában lassú tűzön, égetett cserépedényekben főzik, a

fűszerezése pedig vidékenkénti eltérést mutat. A követke-

ző egy odassyni recept:

500

Hozzávalók - 1 kg valamely keményebb húsú zöldség

(burgonya, répa, zeller, kabathar, zöldbab vegyesen vagy

önmagában is), 3 nagykanál gorshan, ízlés szerint további

csípős paprikák, babérlevél, citromfű, halszósz, víz.

Egy nagyobb kanál olajban feloldjuk a gorshant, vízzel,

halszósszal hígítjuk, s a maradék fűszerekkel összefőzzúk.

Ezután kerülnek az edénybe a zöldségfélék (egyes vidéke-

ken előfőzve akár), majd az egészet egy óra alatt pépessé

forraljuk. Bizonyos helyeken citrusfélékkel és szilvaszósz-

szal savanyítják, másutt darabolt főtt tojást is adnak hoz-

zá a tálaláskor. Búza- vagy rizskenyérdarabkákkal márto-

gatják — innen ered a neve is.

C s í p ő s o l a j b a n sült b a t y u k

Valószínűleg a Sinemossa szigeteinek közvetítésével ér-

kezett az országba ez az elsősorban a Quironeia déli ré-

szén népszerű étel.

A tésztához valók - 1 kg búzaliszt, 3 kanál olaj, só, víz.

A lisztből és olajból közepesen kemény, egyenletes álla-

gú tésztát készítünk, majd egy óráig pihentetjük. Ezután

átgyúrjuk, majd fél ujjnyi vastagságúra nyújtjuk. Késsel

négyzetforma darabokra vágjuk, ebbe kerül a vidéken-

ként változó töltelék. Ez készülhet zöldségekből vagy hús-

ból, de akár vegyesen is. D a g h Pietten környékén népsze-

rű az alábbi változat:

Hozzávalók - 1/3 kg hús (általában marha, de lehet

más, így akár rákhús is), 1 nagy fej hagyma, fél citrom le-

501

ve, l kanál darabosra tört vörös bors, 1 kiskanál nádcu-

kor, halszósz, 1 tojás. A sütéshez 1 liter olaj, 5-15 cső csí-

pős paprika.

A húst egészen apróra vágjuk, csakúgy a hagymát,

majd az összes hozzávalót elkeverjük, amíg krémes állagú

húspéppé nem válik. Ezt töltjük azután a négyzetes tész-

talapokba, majd a széleit felhajtjuk, hogy kicsiny batyu-

kat kapjunk. A széleket összetapasztjuk. Mély edényben

kevés olajat forrósítunk, majd rengeteg csípős paprikát sü-

tünk meg benne, amíg jól kiadják az ízüket. A papriká-

kat ezután kivesszük — bár egyes vidékeken a kész étel

mellé ezt is felszolgálják —, az olajat leszűrjük. M é g több

olajat öntünk az edényünkbe, feleresztjük a csípős alap-

pal és amikor már elég forró, kisütjük benne a batyukat.

Fontos, hogy az olaj teljesen ellepje őket! A Vinveriók vi-

dékén joghurt alapú szószokkal szokás kiegészíteni az íze-

ket. (Menta, uborka, narancs stb.)

F o l y a m i hal- és r á k r a g u

Az Őtfolyó környékén gyakorta bukkanhatunk erre az

egyszerű, ám mégis finom ételre. N e m csupán a különfé-

le átkelőhelyek fogadóiban, de a folyókon közlekedő hajók

és a faúsztatók között is igen népszerű.

Hozzávalók - 1 kg apróhal (füstölt vagy olajban elra-

kott is megfelel), 1 kg friss (folyami) rák, 3 fej hagyma,

3 kanál gorshan, 1 kanál savanyú szilvaszósz, nádcukor,

harmadkiló apró paradicsom (vagy hasonló lédús, édes-

savanykás gyümölcs , például hortal), 3 kanál olaj, hal-

szósz, víz, 1 nagy csokor víziszirom, 1 csokor koriander.

502

A rákokat megtisztítjuk, fejüket levágjuk. A páncélo-

kat és a fejeket kevés olajon megfuttat juk, és ha megpi-

rultak, vízzel feleresztjük. Összeforraljuk. Az így kapott

rák levet leszűrjük, és félretesszük (nagyobb piacokon üve-

gekbe zárva is árulják).

Kevés olajban megpirítjuk a hagymát, hozzáadjuk a

gorshant, a nádcukrot, a szilva- és a halszószt. Összefőzzük

néhány percig. Hozzákeverjük a tisztított rákot, az apró-

ra vágott paradicsomot és a ráklevet. 3 minutumig együtt

főzzük. Ezután belevegyítjük az apróhalat és az ujjnyi da-

rabokra vágott víziszirmot. Készre főzzük. Tálaláskor ap-

róra vágott korianderrel tökéletesítjük.

F o k h a g y m á s v í z i s z i r o m s z á r

Az Öt fo lyó mentén mindenütt megtalálható, legin-

kább a spenótra emlékeztető vízinövényből számtalan ét-

ket készítenek. Az itt következőt általában halételek mel-

lé adják.

Hozzávalók - 3 nagy csokor vízisziromszár (a friss leve-

lekkel), 5 gerezd fokhagyma, 1 nagykanál halszósz (vagy

rákié), 1 kiskanál borecet, 3 kanál halolaj, víz, barnára sü-

tött 3 gerezd fokhagyma.

A víziszirmot ujjnyi darabokra vágjuk, a fokhagymát

szétnyomkodjuk. Obsor-tepsiben felforrósítjuk az olajat,

majd hozzáadjuk a fokhagymát, és átforgatjuk, amíg az

olaj felveszi az ízét, de még nem ég meg. Ezután belevetjük

a víziszirmot és nagy lángon, gyorsan összerottyantjuk.

Mielőtt odaégne, meglocsoljuk a borecettel és a halszósz-

szal. Szükség szerint egy kevés vízzel még nyakonöntjük,

503

és úgy forraljuk néhány perc alatt készre. Sült fokhagymá-

val megszórva tálaljuk. (Az odassyni partvidéken rendkí-

vül csípős, apróra vágott paprikát is adnak hozzá, nagyjá-

ból a fokhagymával egyidőben.)

K ö v ö n sült r á k

Ennek az ételnek az elkészítéséhez mindenütt gondo-

san kiválogatott vulkáni köveket használnak. A bepácolt

rákok a faszénen felforrósított, gömbölyűre csiszolt köve-

ken sülnek készre.

Hozzávalók - 1 kg folyami rák (a haspáncéljuknál szét-

hasítva és a zsigereik kivágva), 3 kanál gorshan, 3 kanál

halolaj, 1 citrom, víz, só (vidékenként újabb adag őrölt

nagyízű kömény is).

A fűszerpasztát elkeverjük a halolajjal és kevés vízzel.

A kizsigerelt rákokat megforgatjuk ebben a pácban, fel-

forrósítjuk a faszénen a köveket. Egy-egy kövön egyszer-

re 1-3 rákot süthetünk ropogósra, miközben folyamato-

san kenegetjük őket a páclével. Tálalás előtt meglocsoljuk

őket a kifacsart citrom levével. (Aryll Marg környékén

a citromot a páclébe keverik, Terad-halas tartománytól

kezdődően pedig a savanyú ízhatást szilvaszósszal oldják

meg.)

P a p h o r

Elsősorban Jadil környékén népszerű étel, egyes város-

részekben (Tathryr, Gos-dabban) egymást érik a külön-

504

féle paphom szakosodott kifőzdék. Mindegyikük irigyen

őrzi a saját titkait, de az általános recept a következő:

Hozzávalók — Vi kg hosszú rizstészta, 1/3 kg zsírosabb

sertéstarja félujjnyi szeletekre vágva, só, bors, 1 fej ke-

mény fehérretek, víz, halszósz, 1 gerezd fokhagyma, 3 ka-

nál édesecet, 1 cső csípős paprika, friss bazsalikomfélék.

A rizstésztát ki főzzük, lecsepegtetjük és félretesszük.

A tarjaszeleteket óvatosan megütöget jük , sóval, durvá-

ra tört borssal ízesítjük, majd faszénparázson átsütjük.

Elkészít jük a mártogatólevet: összekeverjük a vizet hi-

degen a halszósszal és az édesecettel, beleaprítjuk a fok-

h a g y m á t (esetleg a csípős paprikát is) és a vékony szeletek-

re vágott retket. A nagyobb tálkába mért mártogatólébe

szedjük a kihűlt rizstésztát és a csíkokra vagdalt , pör-

cösre sült tarját, majd különféle nyers bazsalikomfélék-

kel fogyaszt juk.

R ó z s a b o r

A kyr nemesi udvarok egyik kedvelt itala, készítésé-

nek ötlete valahonnan a régmúltból származik. Különle-

ges és drága italféle, a túlzott képmutatással nem vádol-

ható köznép körében azonban inkább csak a híre ismert.

A toroniak maguk ritkán, vagy sohasem készítik, legfel-

jebb különleges ünnepi alkalmakra.

Hozzávalók - válogatott rózsaszirmok (a fehér részeket

gondosan kihagyva, és ügyelve arra, hogy harmatcseppek

se maradjanak rajtuk), valamint bor és méz.

505