CATHAROSE DE PETRI J. VAN RIJCKENBORGH

Szegletkő sorozat 6

1991

ROZEKRUIS PERS - HAARLEM - HOLLANDIA

Tartalom

I Az új jelben

II Húsvét előestéje

III A Szent Szellem vihara

IV A misztériumok igazsága

V A szent úrvacsora

VI A szellem vihara

VII A levél

VIII Meghívó a menyegzőre

IX Rózsakereszt Krisztián álma (I)

X Rózsakereszt Krisztián álma (II)

XI A vér rejtélye (I)

XII A vér rejtélye (II)

XIII A vér rejtélye (III)

XIV A vér rejtélye (IV)

XV Az igaz élet (I)

XVI Az igaz élet (II)

I

Gyorsan közeledik az a pillanat, amikor a világnak egy része meglátja és megérti a rózsakereszt igazságát. A hazugságok, rágalmak és csalások gubancából melyet a századok e szent és magasztos Rend jelképe köré fontak, nemsokára páratlan, makulátlan és szép em­lékmű emelkedik ki: a rózsakeresztesek egyetemes ke­reszténysége, melyet az idők lanyha folyásában már csak nagyon kevesen értettek meg. Eljön a nap, amikor a rózsakereszttel szemben, Saulhoz hasonlóan a fenye­gető, üldöző és gyilkos érzetekkel tel t emberek is aláza­tosan és megrendülten, Pál apostolhoz hasonlóan fogad­ják el e kereszt fényességét és szeretetét, s vakságuk­ból új szemekkel ébrednek rá a világosságára.

Ez a minden időkben véresre vert, de sohasem agyon­vert Rend betölti hivatását, egészen a győzelem napjáig, hogy aztán minden jóakaratúval, az isteni hierofánsok egyetlen, szent, általános Szerzetének fehér templomá­ban a világosság és a szeretet ünnepét ünnepelje.

Szinte trombita harsan, amikor az egyetemes Szerzet új munkához lát. Mire a trombitaszó rezgései kiáradnak és széles körökben elterjednek a földön, a Szerzet fóku­szaiban már új, t iszta hangot keltenek, hogy célját soha el nem hibázó hatását kifejthesse bolygónk legsötétebb zugaiban is.

A modern Szellemi Iskola most ilyen új, kezdődő munka jegyében áll. A halhatatlan Rózsakereszt megren­díthetetlenül bebizonyítja erejét. E tevékenység össze­foglalását többek között a Rend nyugaton való fellépé-

7

Az új jelben

sének klasszikus és legfontosabb hagyatékában is meg­találjuk, a »Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzője, anno 1459« című műben.

El jött az ideje, hogy e hagyaték egy részéről lehull­jon a lepel. E könyv fejezeteiben is köztudomásra jut a benne rejlő örök igazság. Az emberiség legnagyobb része ma is látván nem lát és hallván nem hall, pedig most őrült sebességgel vezetik egy mélypont felé, ami­nek következtében elképzelhető, hogy sokan, akik ed­dig a csalás és a hamis irányzatok igája alatt görnyed­tek, akiket a mélység szellemei félrevezettek, most meg­pillantják e hagyaték magasztos, érintetlen, igazi, fényes alakj át.

Meghívjuk Önöket, lépjenek be velünk a Szerzet be-avatótemplomába, a Szent Szellem szárnyainak árnyéká­ban. Aki keze munkáját, feje és szíve képességeit a szent Rózsakeresztnek akarja szentelni, annak tárjuk fel ezeket az előadásokat, azzal a kérelemmel a szívünk­ben, hogy egyszer szintén megtalálják az utat, mely az Urunkkal és Megváltónkkal ünnepelt, áldott menyegző-höz vezet.

Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzője részle­tesebb vizsgálatának el jött az ideje. E kijelentés azon a tényen alapul, hogy a Szerzetnek e hagyatéka nyugaton először 1616-ban jelent meg nyomtatásban. A következő előadások, e könyv fejezetei, pontosan 333 évvel később hangzottak el 1949-ben, azon kívül 1949-nek ugyanaz a mágikus kulcsa, mint 1616-nak. Ha valamelyest ismerik a számok mágiáját, akkor látják, hogy eljött az új trombitaszó helyes időpontja.

A mű szerzőjeként az akkoriban ismert lelkészt, Jo-hann Valentin Andreae-t nevezik meg; ugyanakkor azt mondják, hogy Andreáé a történetet 16 éves korában írta. A jelentés, így, természetesen megtévesztő, mert az alkémiai menyegző tartalma egyetemes jellegű, s az ismeretek, melyeket közöl, régiek, mint maga az emberi-

8

ség. Holott szerzőségét és az ifjú kort Andreáé soha sem tagadta kimondottan, ismeretes, hogy erről mindig finom humorral nyilatkozott, ami miatt értelmiségi kö­rökben egyre határozottabban azt gyanították, hogy »A1-kémiai menyegzőjével« Andreáé furcsa regények sorához akart hozzájárulni: tehát valami diákcsínyről van szó.

Andreáé rosszakaratú ellenfelei a századok folyamán nagy vitákat is folytattak naiv, és keveset értő szószó­lóival. Gúnyolódás-e a mű, vagy igaz? Egy fiatalember fantasztikus bolondozásának vagy Rózsakereszt Krisz­tián igazi tapasztalatának nézzék-e a dolgot? Andreáé soha sem adott pozitív választ a hozzá intézett kérdé­sekre. Üldözőket és érdeklődőket egyaránt kielégítet­lenül kUldött el. holott mindenkit minden további nélkül felvilágosíthatott volna a könyv bevezetője.

Ott ugyanis az áll: Ne hányjátok gyöngyeiteket a disznók elé. sem rózsákat ne adjatok a szamaraknak. Ez nevén nevezi a dolgot, s világosabban nem lehetne megmondani. Aki az alkémiai menyegző tartalmát nem az ösvény magasztos kulcsának ismeri fel, annak még nincsen szüksége rá. Ha valaki nem érti, akkor nem ne­ki szól. A rózsakereszt iskolájának egyetlen igazi ta­nulója sem beszél Rendjéről, ha nem számíthat valódi érdeklődésre és megértésre.

Andreáé semmiképpen sem volt az Alkémiai Menyeg­ző szerzője. Ez a mű reges régen megvolt már írásban. A régi kéziratok a legtávolabbi múltra, a dialektikus emberiség történelmének pirkadatára utalnak. A jelké­pes Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzője mindig is kísérte az emberiséget, mint annak az egyetemes tannak egy magasztos része, amelyet Isten adott Ádámnak az ember bukásakor, ahogyan a Confessio Fraternitatis Roseae Crucis mondja. Andreáé nem te t t mást, mint az »előírt napon«, melynek időpontját az Egyetemes Szerzet munkafejlődése határozza meg, a saját módján tette közzé ezt az örök igazságot, s mi

9

ehhez a publikációhoz igazodunk, hogy ugyanazt az igazságot terjesszük a modern Szellemi Iskolában.

A menyegző dátumát, 1459-et, és a szerző, Andreáé 16 éves korát is a kabalista titok rejtett értelmében kell vizsgálnunk. Az 1459-es évszám összekapcsoló szinté­zisében megmagyarázza az Istentől jövő világosságot, mely Krisztusban újra megérinti az emberiséget a leg­nagyobb szükségben; és a 16 éves kor arra utal, hogy azt az embert üdvösnek, méltónak találták arra, hogy kihordja ezt a világosságot az emberek közé.

Az alkémiai menyegző azt a keresztény-hierofáns utat mutatja meg, amelyen transzfigurálás, az átalaku­lás révén egyesülhetünk az eredeti élettel. Rózsake­reszt Krisztián, a Krisztusban a Szent Szellem által meghatott ember, hét nap alatt több szertartáson, vizsgán és tapasztalaton megy át, míg végül eléri a nagy világosságot. A mű rendkívül gazdag, szinte aranybánya. Merüljünk hát le aknáiba, hogy a kiemelt kincsek segít­ségével megtanuljuk megérteni »az építés királyi mester-ségét«.

Először is meg kell érteni, mit jelent a Rózsakereszt Krisztián név. hogy azután ebből levezethessük az al­kémiai menyegző fogalmát.

Rózsakereszt Krisztián nevével kapcsolatban a vi­lágtörténelem folyamán sok találgatásra bukkanunk. Az a legelterjettebb vélemény, hogy egyszer élt egy Rózsakereszt Krisztián nevű ember.

Azt is gondolták, hogy ebből valami mélyértelmű jelképet kell levezetni. Azt mondták, hogy a név két la­tin szóból ered: ros-ból, ami harmatot jelent, és crux-ból, vagyis keresztből, amiből azonban a fény, a világosság szó is levezethető. Az alkémiában a harma­tot tartották az arany hatásos oldószerének, s így az rózsakeresztes - úgymond -, aki a harmat segítségével keresi a világosságot. Azt mesélik, hogy valóban akadtak olyanok, akik szorgalmasan gyűjtötték a harmatot kísér-

10

leti célokra. Itt azonban a »mennyei harmat« fogalmára kell gondolnunk, amellyel a szentírás az őspránai vilá­gosságot jelöli. Mások a Szerzet jelét a rózsával és a kereszttel, vagy pedig Krisztusnak a kereszten ontot t vérével hozták kapcsolatba.

így vetemedtek a különböző kívülállók mindenféle találgatásokra, anélkül, hogy a lényeget megfoghatták volna. Persze meg kell jegyeznünk, hogy a rózsakereszt magjához való behatolást egyetlen kutatónak sem teszik könnyűvé. Mert először is a Szerzet kifelé hallgatásba burkolódzik, másodszor pedig a rózsa és a kereszt olyan egyetemes és ősrégi jelkép, hogy majdnem mindenre használható, amit minden időkben meg is tettek.

Van például egy ezüst rózsa a brahmánok paradicso­mában (ez egy mennyei kert, ahogyan sok vallásos le­gendából ismeretes). A brahmánok paradicsomában lévő rózsa közepén lakik Isten. Ez tehát Ádám és Éva para­dicsomának élet-fájához hasonlít. Azt mondják, hogy Buddhát keresztre feszítették, mert egy virágot rabolt el ebből a kertből.

Továbbá a gnosztikus evangéliumok egyike azt mondja, hogy Jézust a legmagasabb mennyországban feszítették keresztre. Ezt megértjük, ha meggondoljuk, hogy Jézus Názáretből származik, mely Kármel hegyének lejtőjén fekszik. Názáret »virágot« jelent, és Karmel hegye »Isten kertjét«, vagy »szőlőskertjét«, Jézus tehát az az ember, aki virágként lakik Isten kertjében. ,

Egy középkori költemény kertről ad hírt, ahol rózsa található. A kert falai tele vannak képekkel, jelképes alakokkal, a gyűlölet, kapzsiság, irigység, gyász, öreg­ség, képmutatás, szegénység, szóval a dialektikus ember minden nyomora és bűne ábrázolásával. Aki birtokolni akarja a rózsát, annak át kell törnie a nyomoron és vét­keken - így zárul a költemény. Ha ez sikerül neki, akkor megkapja a rózsát, mint a szeretet legszebb jutalmát.

Órákig foglalkoztathatnánk egymást a rózsáról és

11

a keresztről szóló elbeszélésekkel és legendákkal. Még Dante »Isteni színjátéka« paradicsomának rózsájára és keresztjére hívjuk fel a figyelmet. Dante paradicsomá­ban úgy látjuk a keresztet, ahogyan a modern Szellemi Iskola is ábrázolja. Dante úgy beszél e hatalmas rózsa­keresztről, mint a világosság óriási tengeréről:

És ha alját ily fények öntözék meg, Gondolhatod, mily tágra nyíl a Rózsa S mily messzeségét borítja az égnek. Nincs o t t hatása távolnak s közeinek; E hely közvetlen Isten kezében, S a természet törvényi szünetelnek, Az örök Rózsa arany közepébe, Mely fejlik, feslik, és a szent tavaszba Illatát küldi a Napot dicsérve, Oda vont már engem Beatrice...

Meg kell tanulnunk megérteni, hogy a rózsa és a ke­reszt alapvető és szerkezeti egységet képez. A Szerzet a rózsa alatt az ember auráját vagy lélegzőterét érti. A rózsában pedig a személyiség áll, a kereszt, elválasztha­tatlan kapcsolatban. Az aura az egész emberi lényvaló­ság szerves része, anatómiailag éppoly bonyolult szerke­zetű, mint minden más rész.

A rózsának, mely a dialektikus ember keresztjén vi­rul, az a feladata, hogy megőrizze az egész emberi aka­rat, gondolkodás, érzés és vágyakozás eredményét, en­nek megfelelően erőket és anyagokat vonzzon, melyek megegyeznek az általános emberi állapottal, és eltaszít­sa, ami ezzel nincs összhangban. Az aura tulajdonképpen a karma szerve, különösen azért, mert két élet között nem oszlik fel, s így megőrzi az ember korszakokon át lefolyt fejlődésének kivonatát.

Az aura a legenda virágoskertje, melyet ura elhanya­golt, s amely emiatt tele van gyommal. Falai befelé és

12

kifelé is a gyűlölet, kapzsiság, irigység, gyász, öreg­ség, képmutatás és szegénység, tehát a dialektikus em­ber minden bűnének és nyomorúságának képét sugá­rozzák. - És minden korszakban akadtak olyanok, akik ezt az elhanyagolt kertet ki akarták gyomlálni és meg akarták tisztítani, akik ezt a helyet újra rózsakertté akarták tenni, ahol a mennyei harmat hatására kivirá­gozhatott volna a fehér rózsa. Számtalan természetok­kult és természetvallásos utat jártak be. Valóban sokat is tudtak változtatni a rózsán és a kereszten. A kultúra sok formáját fejlesztették ki, de a természetrózsák ara­nyát nem sikerült úgy kivirágoztatni, hogy a tökéletesen megszabadult élet mennyei illatát árasszák.

Most itt van a Szerzet, az Egyetemes Szerzet, mely menetel az úton, anélkül, hogy az emberek megértenék. Ismeri az utat, a módszert és a királyi művészetet, mellyel teljes eredeti pompájában helyre lehet állítani az ősrégi, szerves rózsakertet, az istenek kertjét, a ré­giek klasszikus paradicsomát. A Szerzet mindenkinek kész megmutatni ezt az utat, melynek az a feltétele, hogy az esetleges jelöltek a legkisebb részletekig is kövessék Jézus, az Úr nyomdokait, aki birtokolta a Krisztust. A je lölteknek ki kell jelenteniük, hogy fel­hagynak a művelés minden helytelen irányú kísérleté­vel, hogy bejárhassák ezt az egyetlen ösvényt.

Az egyetlen ösvénynek két alapvető nézete van. Először is univerzálisan keresztény, s ezért rózsake­resztes. A valóban az ösvényen járót nevezik Rózsake­reszt Krisztiánnak. Másodszor a dialektikus rózsake­reszt teljes átalakulására, transzfigurálására vonatko­zik. Ebben az értelemben beszélnek alkémiai átváltoz­tatásról. Ezért nevezik ezt az univerzális utat végül is Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzőjének.

Ismerjük meg tehát az üdvnek ezt az ösvényét, hogy a hervadhatatlan szépségű rózsa felragyoghasson ke­resztünkön.

13

Húsvét előestéje

»Húsvét előtt, este, ültem az asztalnál, s szokásom szerint, alázatosan imádkozván, alaposan kibeszélget­tem magam teremtőmmel, és elgondolkoztam a sok nagy titkon (amiből nem is keveset engedett nékem meglátni a világosság Atyja őfensége). Amikor pedig kedves húsvéti bárányommal kovásztalan, folttalan ke­nyérkét akartam szívemben elkészíteni, olyan szörnyű szél kerekedett, hogy azt hittem szétveti a hegyet, amelybe házacskám volt ásva. Mivel azonban az ördög (aki már oly sok bajt csinált nekem) ilyesmit még soha sem tett velem, bátorságra kaptam, s megmaradtam a szemlélgetésnél, amíg (amihez nem voltam hozzászok­va) valaki meg nem érintette a hátamat, amitől annyira megijedtem, hogy alig mertem hátranézni.«

így kezdődik Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyeg­zője. Más kezdet el sem képzelhető. A keresztény-hiero-fáns Szellemi Iskolai tanuló vándorútjának húsvét előtti estén kell kezdődnie. Minden más időponttól komolyan el kell őt tanácsolnunk. Ha máskor kezdené, kétségtele­nül elveszítené a nyomokat, a balesetek sora érné, s az elfecsérelt energia miatt az ösvényen valahol össze­rogyna.

»Húsvét előestéjén«. Mit jelent ez? Tudják, hogy ál­talában mit értenek húsvéti ünnep alatt: egyesek a ter­mészet feltámadását az évszakok váltakozása folytán, mások egy feltámadott ember emlékünnepét. Jézus, az Úr emlékezetére.

Olyanok is vannak azonban, akik az új, magasabb és

14

örök tudatossá válásnak egy időtől, természettől vagy történelemtől független, időszerű pillanatában lépnek az új, magasabb, örök tudatossá válás elé. Ez az abban való feltámadás, amit mi az »új életnek« nevezünk. Feltámadás egy másik világvalóságban, melyet a szent­írás »Isten birodalmának« nevez.

Egy ilyen feltámadás megvalósításához természete­sen előkészületekre, egy rendkívül életbevágó folya­matra van szükség. Senki sem mondhatja, hogy »nézzük csak meg Isten országát«. Isten birodalmát nem lehet megtekinteni, csak átélni lehet.

A közönséges metafizikai turizmussal az élet minden területét tanulmányozhatják, értelemmel vagy misztiku­san, a természet fátylának ezen az oldalán és a túlvilá­gon is, s tanulmányuk alapján cselekvésre szánhatják magukat. Hogy azonban Isten birodalmába bemehesse­nek, ahhoz abból valóknak kell lenniük. Belátják majd, hogy ez mennyire megváltoztatja az élettel szemben el­foglalt álláspontjukat. A dialektikus ember rendelkezik bizonyos életösztönnel, bizonyos motorikus erővel bizo­nyos tudattal, mellyel céljait választja, s azokat értelem­mel vagy misztikusan megközelíti. Isten birodalmával kapcsolatban azonban a tudat és motorikus erő, a leg­nagyobb értelmi képesség és a legmagasztosabb miszti­kus elragadtatás is teljesen és tökéletesen elégtelen.

Számtalan ember vetette alá magát a legnagyobb fára­dalmaknak, hogy megszabaduljon ettől a képtelenségtől, hogy végül a szentírás abszolút igazságát tapasztalja: »Test és vér nem örökölheti Isten birodalmát«. Ezután a keserű tapasztalat után (hogy az isteni birodalomban a legműveltebb dialektikus módszerekkel sem lehet ré­szesülni) sokan jutottak arra az álláspontra, hogy akkor az nem is létezik. A metafizikai turizmus sikertelenségé­re tipikus anyagi reakció következett.

Értsék meg tehát, hogy milyen rendkívüli mértékben kell megszabadulniuk a felületességtől, ha Rózsaké-

reszt Krisztián Alkémiai Menyegzőjét csak valamelyest is meg akarják érteni. A keresztény titkok üdvözítő ösvénye teljesen az evangélium ösvénye, ami azt jelenti, hogy sok mindennek kell megtörténnie, míg a tanuló eléri húsvét előestéjét. A régi napnak alá kell hanyatla-nia az élet tengerének hullámaiban, mielőtt megélheti az új nap pirkadatát. Ha tehát az Alkémiai Menyegző szűkszavúan azzal kezdődik, hogy »húsvét előestéjén az asztalnál ültem«, akkor meg kell gondolnunk, hogy ezt nagy munka előzte meg, a szüntelen én-elölés munkája, a régi én levetése, a dialektikus világosság eloltása.

A rózsakereszt Iskolája a tanulóknak sokféleképpen, különböző spirálisokon nyilvánul meg. Néhányat meg­kísérelünk valamelyest ecsetelni, s nagyon őszintén meg kell vizsgálniuk, hogy melyik nézetet ismerik belülről, hogy tehát a rózsakereszt-élménynek melyik spirálisán állnak. Ha mindenki felismeri magát, léte állapotát, min­den szépítgetés nélkül (mert az önámítás nagyon sajná­latos lenne), akkor szilárd alapokon áll. Akkor tudja, hogy mi van már mögötte és mi fejlődik ki előtte, ami a múlhatatlan világossághoz hívja integetve.

A Rózsakereszt Szerzete a munkát ot t kezdi, ahol ez a világ abbahagyja. Ez a keresztény rózsakereszt meg­dönthetetlen igazsága. Amíg Önök még elvárnak valamit e t tő l az é le t tő l , amíg minden vágyakozásukat és remé­nyüket ennek a természetnek az embereibe és dolgaiba fektetik, addig a Rózsakereszt Szerzetének nincsen mon­danivalója az Önök számára, s még az Alkémiai Mennyeg-ző jelszava érvényes: Ne hányjátok gyöngyeiteket a disz­nók elé, s ne adjatok rózsákat a szamaraknak. Ha ebben a helyzetben Önök persze nem is disznók, de a Szerzet szempontjából kétségtelenül szamarak. Amíg Önök mindenféle intézménnyel, egyesüléssel, szövetkezéssel és sürgölődéssel ezt a világot próbálják megjavítani vagy megváltoztatni, tudatuk központjával, egész jóságképes­ségükkel, addig a Rózsakereszt Szerzete egy szikrányi

16

energiát sem fog Önökre fecsérelni. Ezt szigorúnak tartják? Érthetet lennek? Ellentmondásnak? Ez annak a bizonyítéka lenne, hogy még nem érettek a rózsakereszt­tel való találkozásra.

És mi van az emberiségnek azokkal a képviselőivel, akik egész erejük, birtokuk, egészségük és életük beve­tésével küzdenek az emberiségért? Nézzék meg a sike­reiket! Néhány ilyen nagy személyiséget mintegy tiszte­letre méltó óvónőkhöz lehetne hasonlítani, akiknek arról kell gondoskodniuk, hogy a kis oktalan lények be ne verjék egymás fejét. A többiek a dialektikus speku­lánsok tarka sokaságát képezik, esetleg olyanok hősies csapatát, akik tudatlanságukban az isteni birodalom el­len harcoltak. Amíg Önök még tisztelettel jes szemfor­gatással méltatják az ilyen spekulánsokat, addig a Ró­zsakereszt Szerzete szerényen háttérbe lép. Nem eteti rózsával a szamarakat.

Feltesszük a kérdést: miért akarnak reménytelen törekvéssel egy olyan világot és emberiséget megjaví­tani, mely nem foglaltatik benne az istentervben, mia­latt egy isteni birodalom és isteni emberiség valóban létezik? Miért akarnak egy düledező, lakhatatlan pajtát minden erejük bevetésével Jakhatóvá tenni, ha mellette ott áll az Önök számára egy villa, tágra nyílt ajtókkal? Szamárság - ha megbocsátható is, mert nem látják az Atya házát a sok lakóhellyel.

Ezért van a végtelen, szeretettel jes türelem, korsza­kok óta tartó várakozás, míg az ember kezdi a szamár­ságból való kigyógyulás jelét mutatni. A gyógyulás jele pedig nem ezer problémának a megoldása, hanem az a tény, hogy e világot és emberiséget nagyon is tudato­san kezdik pusztaságnak tapasztalni, a világkerék dübörgésében meglátják az abszolút reménytelenséget, s mintegy fejhez kapva, kézbe temetett arccal, kétség­beesetten felsóhajtanak: »Istenem, milyen balga vagyok! Rohanok a szokások taposómalmában. Az évek elsuhan-

17

nak, vérem elmeszesedik. Reménytelenül vonszolom ma­gamat, s utolsó sóhajtásom egy újabb vigasztalan kezdet első lélegzete.«

A gyógyulás jele annak a hazugságnak a leleplezése, hogy »az élet oly gyönyörű«; a felfedezés, hogy minden nevetés valami sóhajtásféle, a Prédikátor belső felfede­zése, hogy ennek a természetnek a legkitűnőbb dolga is csak hiábavaló fáradozás. A gyógyulás jele, ha e felfe­dezés miatt csaknem belefulladnak a problémákba, a kérdések örvényében találják magukat; mert küzdő lel­kek lettek. Csak akkor kerülnek szükségbe, igazi szük­ségbe. Verik az élet falát, hogy megértsék ennek az át­kozott életnek az értelmét. Akkor nem szamarak többé, illetve nem állatok, nem ennek a természetnek az em­berállatai.

Ekkor találkoznak először a Rózsakereszt Szerzeté­vel, mely, mint Önök, ennek az életnek a pusztaságában tartózkodik. A Szerzet ennél az érintkezésnél beszélge­tések, példák, a figyelem felhívása és tanácsok képében mutatja meg az átkozott lét miértjét és hováját. Ki­mondja a prófétai »itt az idő«-t, mert egy küzdő lélek­nek már nincsen sok ideje. Már aktuális stádiumba lé­pett. A lelket tettre ébreszti. »ltt az idő, hora est, egyen­gessétek a bennetek lévő Isten útját.« Aki a Szerzetnek ezt az érintését megérti, megnyílt az igazsággal és a valósággal szemben, az megérett a második spirálisra, a Szerzet második érintésére. A tanuló rálép sivatagi útjá­ra. Időszerű élményként lábát a búcsú ösvényére teszi. Ez a János-keresztelő a Jordánban, mintegy pozitívan beleveti magát a búcsúba.

Et tő l a pillanattól kezdve itt van a második érintés. Mint odareppenő madár, leereszkedik a tanulóra a megvilágosodás kegyelme. Világosságot kap az ösvényen, és ennek a vezetése alatt járja be az én-elpusztítás út­ját, természete ön-keresztrefeszítése útját. Lépésről lépésre alkalmazza gondolkozásának, akarásának, vágya-

18

kozásának és tudatának harmadik képességét, a semle­gesítési képességet, az endúrisztikus képességet.

A közönséges önvalónak van vonzó képessége, taszí­tó képessége és a »szemrebbenés« nélküli elutasítás képessége. Vonzással és taszítással fenntartják, sőt erősítik az élet és halál kerekéhez kötő kötelékeket. A semleges figyelmen kívül hagyással feloldozzák a kapcsolatokat, de csak akkor, ha az ösvényen megvan a világosságuk. Ha ezt a semleges megtagadást a küzdő lélek aktuális keresztelője nélkül gyakorolnák, akkor a megszabadulás csak ideiglenes lenne és feszültség fejlődne ki, melynek a szenvedély különböző formáiban kellene kisülésekhez jutnia.

így oldozza fel magát a tanuló intelligensen - a Szerzet sugárerejében - a világ dolgai alól, s nagy nyu­galom, nagy csend keríti hatalmába. Az én-elölés nyu­galma és csendje, annak a bizonyítéka, hogy a természet kálváriája, keresztútja a végéhez közeledik és a személyi­ségnek (ez a kereszt) és a rózsának (ez az aura) izgága mozgása a Gnózis érintésében lecsendesült és megállt.

Ez az a nyugalom és csend, amelyről a szentírás be­szél. A zsoltárokban: »Ez lesz nyugvóhelyem örökre; itt lakozom, mert ezt szeretem«. Vagy Esaiás: »Ez a nyuga­lom, hogy nyugtassák meg a megfáradottat, és ez a pi­he nés«.

Ez az a nyugalom, melyről a zsidókhoz írt levél beszél, s amit a tanuló maga valósít meg. Ez az Istennel való rejtett kapcsolat, a kezdődő egyensúly a tanuló és a Gnózis között. Ez a nyugalomban, a csendben-lakás, abban a csendben, amely a vihart követi; az abszolút csendben, mely az én-elhalás következménye. Akik is­merik ezt a csendet, azok megölték a természet én-jét, véghezvitték az endúrát, bemennek a rejtett nyugalom­ba, közel kerültek húsvét előestéjéhez.

Nemde többen is vannak Önök között, aki még nem ismerkedtek meg a küzdő lélek keresztelőjével, s az

19

endúrának egy veszélyes kalandját, egy őrült kísérletet vészeltek át! Hányan billentek ki talán az egyensúlyuk­ból is? A nyugalmat, a megelevenítő Istenben-rejlést fel­ajánlották nekik, de nem akartak hallgatni a jó szóra.

Figyeljék meg, hogy néhányan bemennek ebbe a nyu­galomba, s hogy mások, akiknek a megszabadulás evangéliumát kihirdették, nem mentek be, »engedetlen-ségük miatt«, ahogyan Pál mondja. Amiatt az engedet­lenség miatt, mely teljesen az önfenntartás, az önérvé­nyesítés területén fekszik.

Akik azonban a Gnózis értelmében megtalálták az énelpusztítás nyugalmát és csendjét, azok mind be­mennek a Szerzet harmadik érintésébe. Ezek egy új fo­lyamatban, a transzfigurálás, az átalakulás folyamatá­ban, az alkémiai menyegzőben támadnak fel. Ez egy olyan folyamat, amely húsvét előestéjén kezdődik.

A Szerzet e lső érintését a Rózsakereszt Iskolájának nevezzük, a második érintés a Magasabb Tudat Iskolája. A Szerzettel először az élet pusztájában találkoznak létszükségük lelki küzdelme közepette. A második ta­lálkozást akkor ünnepelik, ha rálépnek a csend ösvényé­re, az én-elölés ösvényére, s ezt bejárják addig a pontig, amit húsvét előestéjének neveznek.

A Szerzet harmadik érintését nem jelöljük dialekti­kus névvel. Ez a rej tett kapcsolatban lévő érintés, a fel­menés az új templomba, melyet nem kézzel építettek. Ez egy új keresztút, a transzfigurálás keresztútja, az Isten templomának oszlopaivá alakulás fényes fejlődé­se. Itt az idő. hogy néhány tanuló elhivattasson ehhez az élő templomhoz.

Tanulóinak a Rózsakereszt Szerzete különböző mó­don és különböző spirálisokon nyilvánul meg. Ezeknek néhány nézetét ecseteltük valamelyest a kezdettől húsvét előestéjéig. Vizsgálják meg nagyon őszintén, hogy ennek a pályának meJyik pontján állnak pillanat­nyilag. Akkor tudják, hogy mi van mögöttük, és mi

20

fejlődik ki - hivogatva és integetve - Önök előtt . Önök előtt áll dicsőségesen az új élet nyugalma és csendje. Reméljük és imádkozunk, hogy megtalálják ezt a nyu­godalmat - mert itt az ideje!

21

III

Az előző fejezetben a három érintésről volt szó, a há­rom fejlődésről a Mozdulatlan Birodalom Egyetemes Szerzetében. Ennek a három hatásnak az a célja, hogy az eltévedt és kijózanodott embernek megmutassa a születés házába visszavezető utat, és segítsen neki az ütőn is.

Az első érintés úgy történik meg, ahogyan azt a Ró­zsakereszt Iskolájában ismerik meg. A kérdést nyitva hagyjuk, hogy ezt az első érintést külsőleg vagy belső­leg tapasztalják-e. Mint mondtuk, az első igazi érint­kezés a Szerzettel, a belső érintkezés csak akkor törté­nik meg, ha a kutató, kereső ember létszükségében elért lelke megzavarodásához. Akkor a Szerzet eljön hozzá, hogy a rejtett birodalom igazságát és valóságát minden elképzelhető módon megnyilvánítsa neki.

Mihelyt a tanuló, léte szükségében, a Szerzet megvi­lágosító érintése alatt elhatározza, hogy bejárja az ösvényt, felveszik a Szerzet második hatás-spirálisába. Ezután a testvérek segítségével halad lépésről lépésre a csend ösvényén, az én-elölés ösvényén, egészen a hús­vét előtt i estéig, feltámadási folyamata előestéjéig. Ezt a feltámadáséleti fejlődést nevezi Johann Valentin And­reáé »alkémiai menyegzőnek«, melyről most további részleteket szeretnénk közölni.

Figyelmüket először a feltámadási ünnep bevezetőjé­re kell terelnünk, melynek 1616-ban megjelent szövegét idézzük:

»Húsvét napja előtt, este, ültem az asztalnál, s szo-

22

A Szent Szellem vihara

kasom szerint, alázatosan imádkozván, alaposan kibe­szélgettem magam teremtőmmel, és sok nagy titkon gondolkoztam el, amiből nem is keveset engedett nekem meglátni a világosság Atyja őfensége. Amikor pedig ked­ves húsvéti bárányommal kovásztalan, folttalan kenyér­két akartam szívemben elkészíteni, először olyan ször­nyű szél kerekedett, hogy azt hittem szétveti a hegyet, amelybe házacskám volt ásva.«

A szövegben nagyon meglepő néhány különös rész­let. Először is, mint tudjuk, húsvét előestéje van; másodszor, Rózsakereszt Krisztián nagyon bensőséges és rendkívüli imaéletet él; harmadszor, ismeri a misz­tériumokat, hitrejtélyeket; negyedszer be van avatva a szent úrvacsora kiosztásába és ötödször a Szent Szellem kitöltésének hatalmas erejét éli át.

Hogy mit jelent húsvét előestéje, azt már tudják, fi­gyelmüket így jó lesz a tanuló imaéletére irányítani, aki a szellemi felemelkedés harmadik spirálisára nemese­dett. Teljesen tudatában kell lenniük, hogy ez az imaélet egészen más, mint a természetvallásos ember meditálá-sa. A természetvallásos imaéletben megkülönböztetjük: a szokásból végzett imádkozást a közönséges belső ösz­tönből való imádkozást és a mágikus kultusz-imát.

A szokásimában a vallásosságra nevelt ember szokása jut kifejezésre. Automatikusan mormolja imáit, csupán a vérében lévő tiszteletadási szokásféléből, összetet t kézzel, csukott szemmel. Ez a tömeg jelentéktelen me-ditálása.

Ezen az alapon i t t-ott , néha kifejlődik a belső, ter­mészetes ösztönből való imádkozás. Mert az élet ne­héz, és tele van fáradalmakkal. Az »én« nagyon gyakran nem boldogul a körülményekkel, s rájön tehetetlensé­gére. Ezt a ráébredést félelem kíséri. A félelem pedig, mint tudják, vérhevülés és a vörös életelixír keringésé­nek a lefékeződése. Félelem esetén »torkunkban dobog a szívünk«, o t t érzik a vér lüktetése, s azt is mondják,

23

hogy megfagyott a vérük. Ebben a helyzetben tör ki az emberből a félelem-ima. Mintegy kiáltás a lényben: Istenem, segíts! Teljes erejével rátör a természetvallás múltja. Félelmükben az emberek jámborok és alázato­sak. Ha a természetemberben a félelem lobog és dúl, akkor - nem tehet mást - természeti erőket és a ter­mészet isteneit hívja segítségül. így a természet töké­letesen természet marad és ez az imaélet semmi más, mint az énközpontúság, az önzés fokozott kifejezésre jutása.

A mágikus kultúra bonyolultabb, s ravaszabbul gya­korolják. Az a célja, hogy az embert, mint tömeget, en­nek a világnak az istenéhez, a tükörszféra-hierofánsok egyesületéhez kötözze, akik ezt a világot a saját önfenn-tartási ösztönükből akarják fenntartani. Ismeretes, hogy a hivatalos személyek serege, akiket »lelkészeknek« vagy »Krisztus szolgáinak« neveznek«, miután évekig oktat­ták őket a vallási természetmágiára, hogyan terelik össze a tömeget termekben és templomépületekben, hogy ot t összekössék őket a természetistennel, s ezt a kötést megerősítsék. Sokat beszéltünk ezekről a dolgok­ról, itt nem akarunk részletesebben kitérni rájuk. Csak emlékeztetni akarunk erre a sötét, reménytelen háttérre Rózsakereszt Krisztián fényesen világító, megszabadító tevékenységével szemben.

Mindenekelőtt azt kell világosan látniuk, hogy a természetvallási imaélet minden formája a dialektikus életet még fáradságosabbá teszi, s ezt az amúgy is oly sötét természetrendet még pokolibbá teszi. Nagy kegye­lem, hogy a rózsakeresztnek az első érintését átélő ta­nulói közül sokan állnak el a természetvallási imaszo­kástól és az egyházi mágiától. Az ösvényen megtett első lépések általános és kegyes következménye a szokásos imádkozás és a természeti ösztönből gyakorolt imádko­zás abbahagyása. A természetistennek akkor már le kell adnia valamit az erre az emberre gyakorolt hatalmából.

24

így fejlődik ki a másik világosságban, az Egyetemes Szerzet világosságában való fokozatos felébredés. Mi­helyt a tanuló eltakarította az első akadályokat, azonnal beáramolhat a Szerzet világossága és ezzel a kapcsolat­tal mindennapi közösséget teremt az örökkel.

Ha meg akarják érteni a mondanivalónkat, akkor jól meg kell gondolniuk, hogy a transzfigurista alakulási folyamatban lévő embert miért nevezik Rózsakereszt Krisztiánnak.

Mert keresztneve, kezdete Jézus Krisztusban, Urunk­ban van; ez a másik élet ereje, ez a Gnózis. Mert »csalá-di« neve egész, elsüllyedt dialektikus lényvalóságára utal, melyet Krisztus erejében át akar alakítani, transz-figurálni.

A rózsa az aura, a kereszt a dialektikus személyiség. Hogy a rózsa kivirulhasson a kereszten, ahhoz Krisztus szíve vérével kell táplálkoznia és a Gnózis csodálatos napfényében kell kibontakoznia. Ezek nem misztikus jelképek, hanem a szükséges folyamat vázlata. Kezde­tének, folytatásának és végének Jézus Krisztus Urunk­ban kell lennie. Hogyan lehet ezt elérni? A rózsát, az aurát meg kell nyitni az új pirkadat világossága számá­ra. Ez az egész szegletkő-szabadkőművesség lényege.

Kertjükben ki kell virultatniuk a rózsát, a misztériu­mok szent rózsáját. Tehát meg kell tanulniuk megérte­ni az aura titkait. Az aurában egész lényünk sorsa fonadékának (karmá-jának) legvészesebb hordozójában ki kell irtani minden gyomot, s ha a kapa nem elég, akkor gyökerestől kell kitépni, hogy a rejtélyek rózsája felébredhessen. Ha a legenda klasszikus rózsakertje nem felel meg az isteni követelményeknek, akkor a rózsa nem virulhat a kereszten, tehát a személyiség­nek a megszabadító értelemben való megtámadása tel­jesen lehetetlen.

Miért térnek vissza ismételten régi szokásaikhoz? Miért derül ki újra meg újra, hogy régi gondolatviláguk

25

rabjai? Mert az aurában lévő bajoknak nem a gyökereit támadják meg. És ezért kell az eredeti evangélium útját bejárniuk, a Szerzet első érintésétől kezdve egészen húsvét előestéjéig.

Ezen a keresztúton a rózsakert újjászületik és a ta­nuló bemegy egy új szellemi közösségbe. E szellemi közösségnek egy nyugodt, egyensúlyban lévő aurán kell alapulnia, mely csendes, kristálytiszta tó lett. Ez a tó aztán a személyiségben átalakítás nélkül képes tükrözni az örök nap világosságát.

Aki elért ehhez, az a rózsát ráerősítette a keresztre. Ismeri belső Krisztusa lényét.

Az előbb a félelmet említettük. A félelem az aurának egy állapota. A félelem a természetösztön, a természet­hezkötöttség jelensége, annak a jele, hogy a lény külső és belső tekintetben is ehhez a természetrendhez van kötve. A félelem egy önkéntelen dialektikus tulajdon­ság. Minden fél, ami itt él. Az erdőben az állat hegyezi a fülét, hogy nem észleli-e valahonnan a veszély jelét. Rovarok és madarak a virágok, levelek, vagy a fa kér­gének színét veszik fel, hogy elkerüljék seregnyi ellen­ségük figyelmét. Az ember megtanul körültekintő és számító lenni, mert a létfélelem befészkelte magát a lényébe.

A félelem az aurikus térség bizonyos érzékelőköz­pontjaiból ered, mégpedig a marsra vonatkozó közpon­tokból. Felfedezték-e már, hogy a félelemnek és a Marsnak köze van egymáshoz, hogy a félelem és a ter­mészetes bátorság édestestvérek? A bátorság, a ter­mészetben található hősiesség, melyet világunkon nagy­ra becsülnek, félelemből, létszükségből ered. A törté­nelem legnagyobb hősei gyakran vallották be bizalmas nyíltszívűséggel, hogy legvitézebb tetteik valójában fé­lelmükből magyarázhatók.

A félelemnek tehát az aurikus szféra marsi, azaz dinamikus érzékelőközpontjaihoz van köze. Ezeknek a

26

központoknak az a feladatuk, hogy az ősanyagból azt az atomi állapotot vegyék fel, amit mi végső fokon vasnak ismerünk. Ennek a csodás fémnek, tiszta ősál-lapotában, az egész lényvalóságot kell dinamikus ener­giával ellátnia. Ennek a dinamikus energiának kell az ember szellemi, erkölcsi és ősanyagi egészségét szünte­lenül eszményi állapotban tartania. Ha ezt az energiát helytelenül alkalmazzák, akkor a kimerülés miatt ezek a központok a kelleténél több ősanyagot vesznek fel.

Ugyanebben a pillanatban sarjadni kezd a gyom a ró­zsakertben, s ezt a csodás kertet vad burjánzás csúfítja el. Mert a több ősanyag megragadásának forradalmi öt­lete az isteni törvények megszegése miatt megkövese-déshez vezet, s a személyiség azzá a húsos börtönné töményedik. amelyet jelenségünk formájában ismerünk.

A vérünkben lévő vas, a szentségtelen aurikus bur­jánzás kivonata melengeti a vérünket, fenntartja az életünket, de ez az élét fogság. Ez egy ellentermészet-ben-élés, s ebből keletkezett a félelem, mely alapvető­en hozzátartozik a létállapotunkhoz. A dinamikus ener­gia egy isteni erő, mellyel azonban szentségtelenül élünk. A dialektikus ember, minden szívdobbanással a bűnből él, minden lélegzete az isteni erővel való vissza­élés. Ez az erős ellentermészet, mely rendszerünknek minden sejtjéhez fűződik, ez az Istennel szembeni alap­vető ellenállás, ez az őrült istenellenes »lét« keltette rendszerünkben a félelmet.

A félelem arra a gondolatra, arra a tudásra, annak az alapvető, abszolút tudatára való lelki reagálás, hogy »elmúlok«! Ez kibírhatatlan! Ebből aztán bátorság ke­letkezik, mely abban a makacs kísérletben tornyosul, hogy mégis kibírjuk, hogy ezt az átkozott »létet« fenn­tartsuk.

Ha ezt belátják, akkor megértik a hegyi beszédet. Ha valóban a rózsakereszt tanulói akarnak lenni, ha életük­ben a Szerzet első érintését áldássá akarják fejleszteni,

27

akkor a dinamikus energia ősrégi érzékelőközpontjainak burjánzó tevékenységét semlegesíteniük kell.

Hogyan? Azzal, hogy kitépik magukból a félelmet! Hogyan? Azzal, hogy már nem akarnak minden áron bát­rak lenni, ami azt jelenti, hogy a természet életösztönét elhallgattatják.

Gondoljanak a hegyi beszédre: »Ne aggodalmaskod­jatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok, sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Ne aggodalmas­kodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggo­dalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja. Hanem keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, és minden, amire szükségtek van, meg­adatik néktek«.

A tanulónak el kell hallgattatnia az egész természeti hajszát, ösztöneivel, akcióival és reakcióival. Radikáli­san! Mert értelmetlen. A dialektikában minden nap van valami baj, s ez napról-napra ismétlődik. Ha abba tudják hagyni a küzdelmet, egyszerűen nem vesznek már részt benne, akkor ennek hatalmas aurikus változás a követ­kezménye. A marsi központok újra szert tesznek nek valamelyest eredeti kapcsolatukra. A rózsakertben dol­goznak! S a megnyugodott marsi érzékelőközpontokon keresztül behatolhat valami az eredeti gnosztikus vilá­gosságból, egészen a vérig.

Akkor hatni kezdenek az új fémek, amelyekről Para­celsus beszélt. Az ősprána világossága a lényvalósá­gunkban egészen új köntöst sző szinte arany fonalakból. E királyi palást minden szála az örökkel való imakapcso­lat, közvetlen kapcsolatnak az alapja.

így, és csakis így látjuk Rózsakereszt Krisztiánt hús­vét előestéjén az asztalnál ülni, alázatos imakapcsolat­ban alkotójával.

28

IV

Ha egy újonc rá akar lépni az Alkémiai Menyegző meg­váltó ösvényére és sikeresen be is akarja járni, akkor Rózsakereszt Krisztiánhoz hasonlóan, sok misztérium­mal kell megismerkednie. Jó lesz tehát részletesebben beszélni a szent rejtélyek céljáról és lényegéről, mert ezek nélkül a tanuló aligha képes elég mélyen behatolni az alkémiai menyegző alapjaiba, ha komolyan meg akarja találni a világosságot.

Minden fejlődés a rejtélyek ismeretén alapul, és a misztériumiskolák létezése annak az isteni kegyelem­nek, az O szeretetének világos bizonyítéka, Aki »nem hagyja el kezeinek alkotásait«. A misztérium szót »rej-tettséggel« fordíthatnánk. A dialektikus ember számára három rejtély, három alapvető rejtély létezik: honnan jön micsoda és hová megy. Ez a három alapvető rejtély a való szabadkőművesség három eredeti foka. Ez a három rejtély olyan szorosan az emberiséghez tartozik, hogy erre minden ember feleletet keres, egyénileg, vagy valami csoport tagjaként.

Amikor az emberiségnek egy része lebukott, a misz­tériumok önkéntelenül felemelkedtek. Isten valósága az emberi bukás reggelétől kezdve rejtéllyé, elkülönüléssé vált. Ahogyan az emberiség tovább süllyedt, olyan mértékben törlődött el az emlékezés utolsó maradéka is. még a vérből is. Akkor azonban - mondja a szentírás -Istennek mintegy kéznyújtásaként, a bűnöst kísérő megváltási lehetőségként, maga a világosság is lement a hanyatló emberhez. A világosság nem akar rejtély len-

29

A misztériumok igazsága

ni, hanem hív és zörgeti az ajtót. Csak balesetszerűen rejtély az ember számára, mert a sötétség nem képes meglátni a világosságot.

»És a világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség nem értette meg azt«, így kezdődik János evangéliuma. Semmi sem nyíltabb és hozzáférhetőbb tehát Isten rejtélyeinél. Természetrendünk dolgai sokkal titokza­tosabbak és rejtettebbek, Isten világosságát azonban rejtélynek tapasztaljuk, mert a bukottak rezgésszáma nem képes elérni, nem képes megragadni a végtelen szeretet valóságát. A rejtély, ezt hangsúlyozzuk, tulaj­donképpen nem rejtély. Az Isten és az ember közötti fátyolt dialektikus, bűnös állapotunk képezi.

Ha tehát misztériumiskoláról beszélünk, akkor ez nem titokzatos iskola, hanem ragyogó valóság, melyhez közeledhetnek, melyet birtokolhatnak - ha a fátylakat, melyeket maguk szőttek, képesek szétszakítani.

A fátylakat három sugár fúrja át és behatol rendsze­rünk szívéhez. A rejtett szentélyből három, erősen mág­neses befolyás közeledik és ráébreszti Önöket az isten­ismeretre, az önismeretre és a jövendő átalakulásra, a transzfigurálásra. Azt mondtuk: »A Gnózis háromságos hatása minden embert megérint, ahogyan a napfény is minden élőlényt befolyásol«. És minden ember reagál is. Minden ember válaszol az isteni misztérium háromszo­ros kiáltására.

Ennek bizonyítékát mindenütt bőségesen megtalál­juk. Minden természetvallásosság, az emberbarátság minden formája, minden dialektikus, emberi törekvés, a legdurvábbaktól a legfinomabb módszerekig a »honnan jövök, mi vagyok és hová megyek« kérdéseire való rea­gálás. Ebbe torkollik minden művészet, minden tudo­mány és vallás.

Nem a filozófus foglalkozik-e az emberiség eredeté­vel, lényével és rendeltetésével? Mai világunk nem an­nak a képnek a vetülete-e, melyet minden idők filozófiá-

30

ja vázolt? Isten háromszoros sugárhatásának ösztökélé­se olyan erős. hogy még a legprimitívebb ember is a misztériumok befolyása alatt szolgálja isteneit és áldoz nekik. Modern világunk embere, aki pénzt és javakat gyűjt és annyira betelt a gazdagsággal, hogy már alig tudja mit tegyen vele, ugyanezen ösztön hatására cselek­szik. Talán csodálkoznak, hogy a földi javakra törekvő ember is, meg a minden ember egyenlőségére törekvő is ugyanarra az ösztönzésre reagál, de némi meggondolás után Önök is ehhez a belátáshoz jutnak. A birtokösztön és következményei, meg a szabadságra törés a hatásai­val, azokra az ismeretekre való regálás, amelyek eredet­re, létre és rendeltetésre vonatkoznak. Önök egyszerű körülmények között élő családból származnak, vagy talán elnyomott népcsoportban, vagy más aggodalmas helyzetben élnek, vagy éppenséggel gazdag emberek;

lényük bizonyos viszonyban van ezzel; rendeltetésük pedig bizonyos tevékenység, mellyel

megpróbálnak menekülni a múlttól, megpróbálnak bi­zonyos helyzeteket fenntartani vagy elérni.

Talán még elfogadhatatlannak tartják, hogy ez az egész, ismeretes emberi viselkedés az isteni rejtélyek ösztönzésére, hatására keletkezik. Akkor ezt a problé­mát meg kell vizsgálniuk közelebbről. Képzeljék el, hogy egy gödörről félretolják a tetőt, s a gödörbe hir­telen lehatoló, erős világosság miatt a pincebogarak egymás hegyén-hátán menekülnek minden irányban. Az állat az erős fény elől vackába menekül. Ha a te tőt nem teszik vissza, akkor lassan alkalmazkodik az új körülmé­nyekhez. A világosságból persze nem ért meg semmit. Reakciója csak biológiai reagálás. Ha a pincebogarak tudnának gondolkodni, fogalmakat meghatározni és élet­elméleteket felállítani, akkor, mint mi, az élet megjaví­tásának és megváltoztatásának ösztöne alapján, tehát puszta biológiai fejtételek alapján eredettel, léttel és rendeltetéssel kezdenének foglalkozni.

31

Ebből arra következtethetünk, hogy mindannyian a há-romságos, alapvető rejtélyek befolyása alatt állunk és élünk. Felvethetik a kérdést: hogyan van ez minálunk, a rózsakereszt Iskolájának tanulóinál? Jelenlétünk az Is­kolában szintén biológiai reakció-e, vagy több annál.

Ezekre a kérdésekre önmaguknak kell válaszolniuk. Ha elődeik ezotérikával foglalkoztak, vagy okkult, vagy misztikus úton kerestek megoldást, akkor jóllehet, hogy ez a hajlam vezette Önöket hozzánk. Akkor Önök is biológiailag reagálnak a világosság sugarára, mint a pincebogarak. Valaki büszkén kijelentheti: Apám is rózsakeresztes volt! Akkor tulajdonképpen azt mondja, anélkül hogy értené: Én is apám biológiai csoportjához tartozom. Apám is így reagált a rejtélyek sugárerejére, én is ezt teszem.

Nem kell ismétlésekbe bocsátkoznunk, hanem megér­tik, hogy a dialektikus ember a rejtélyek háromszoros sugárzására háromféleképpen reagálhat: jól, rosszul, vagy semlegesen. A semlegesek osztályába soroljuk a dialektikus emberek többségét; ezek nem jók, és nem is gonoszak. Színtelen jelenségek, akik éppoly közömbösen mennek tovább, ahogyan jöttek. Olyan emberek, akik be­letörődnek bizonyos szabályokba, alkalmazkodnak, bizo­nyos társasághoz igazodnak és ezzel a helyzettel meg vannak elégedve. Ez az az embertípus, amely a megteste­sülések sorozata, a kerék számtalan fordulata után még mindig nem tanult semmit. Erről mondják a jelenések könyvének lángoló szavai: »Mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból«.

Ezzel el lentétben a másik két típus tele van indulat­tal. A rosszul és a jól reagáló ember aktív. Ezért hamar elhatol a törvényszerű dialektikus határokhoz, s így időnként erősen szenved, mégpedig a korlátozottság fáj­dalmas érzése miatt. A háromszoros sugárzásra felelő biológiai reakciója valójában áthajszolja a világon anél­kül, hogy nyugalomra találna. Ő megfelel a dialektikus

32

természetrend lényének. Mozgásban tartják, ami meg­akadályozza végleges megkövesedését. Ez a rejtélyhá­romság vele szemben tanúsított kegyelme. Ertjük a jele­nések könyvét, ha azt mondja: »vajha hideg volnál, vagy meleg!« Akkor meg lehetne akadályozni a megkövese-dést, az örök halált.

Állapítsák meg, hogy természetüknél fogva melyik dialektikus típushoz tartoznak. A hideg, tehát rossz csoporthoz, a meleg, tehát jó csoporthoz, vagy a már nem reagáló típushoz. Ugyanakkor ki kell találniuk, hogy mennyiben emelkedtek a közönséges természet síkja fölé.

Ha a természet közönséges síkján állnak, akkor Isten rejtett, háromszoros hatása Önöknél semmi más, mint az ibolyántúlinak a hatása, melyből a kemény követ is feltörő erő indul ki; az infravörös hatása, mely előre hajszoló befolyással van; és a felfedező és leleplező \-sugarak hatása. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy ter­mészetállapotukban ezek csak mozgásban tartják Önö­ket. Nem Önök közelednek Isten rejtélyeihez, hanem a rejtélyek akadályozzák meg életük kerekének a megreke­dését! A fátyol szétszakításáról szó sem lehet.

Most azonban megvannak a könyveik, látogatják a szolgálatokat és konferenciákat, beszélgetnek a többiek­kel Krisztusról és küldetéséről, és életproblémákkal foglalkoznak. Ezzel kiemelkedtek-e a dialektika lapos, vízszintes síkjából? Közelednek-e a szent rejtélyekhez, melyek lényegükben egyáltalán nem rejtélyek.

Egyre újabb kérdések, melyekre önmaguknak kell válaszolniuk. Ezek a rejtélyek a saját életük problémái - Isten rejtélyeivel szemben. A síkságot akkor kezdik el­hagyni, ha a vérükbe hatol a felfedezés, hogy a vízszin­tes vonal hajszájának nincsen értelme, hogy a jó és a rossz változatos játékából ki kell emelkedniük. Akkor kezdenek felemelkedni a vízszintes síkról, ha némileg bensőségesen tudatossá válik, hogy más életvalóság is

33

létezik, amely nem tartozik a két anyagi világhoz. Ne állítsák elhamarkodottan, hogy tudatában vannak

ennek. Mert nem lehetetlen, hogy ismeretük könyveikből származnak, vagy a mi szavaink következtében keletkez­tek, vagy mert a szentírás beszél róla. Az olyan tudat­nak élő birtoknak kell lennie, s akkor Isten rejtélyei másképpen beszélnek Önöknek. Akkor sok ajtó nyílik meg a rejtett szentély felé vezető úton.

Tudják, hogy hét misztériumiskoláról beszélnek. Azt teszik hozzá, hogy egy a nyugatnak, egy a keletnek van, stb. Aki azonban ezt állítja, az téved. A háromszoros, alapvető rejtélyhez hétféleképpen lehet közeledni. Hét fokozat van, melyeken át be lehet hatolni a fátylak mögé, és mindenkinek, keleten és nyugaton is ugyan­azokra a fokokra kell lépniük, ugyanazt az utat kell bejárniuk.

Ismerik János evangéliumából, hogy »valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten gyerme­keivé váljanak«. Akik kiemelkednek a vízszintes síkból, azok a háromszoros, isteni rejtélyek sugárerőit máskép­pen tapasztalják, mint azelőtt: megváltó értelemben. A Gnózis sugárereje akkor isteni erő lesz, mely az üdvhöz vezet. Az üdvhöz vezető úton hét fázist különböztethe­tünk meg. Az újonc, aki bement az első fázisba, testileg tökéletesen a Szellemi Iskola tanulója lett. Ezt őnála minden fivér és nővér észreveszi, itt semmilyen tévedés, semmilyen nézeteltérés vagy meg nem értés sem lehet­séges. Mert az ösvény minden fázisában nagyon is vilá­gosan megmutatkozik egy tökéletes cselekedet.

A tanuló tudja, honnan jön! Ez isteni eredetének tu­datát jelenti. Meghallotta a hangot, mely azt mondta (és mindig is mondja): »En mondom nektek, hogy iste­nek vagytok!« Aki ezt belülről tudja, az meg van jelölve, és ez a jelleg egész lényén világosan felismerhető; a rózsa és a kereszt tanúskodnak róla.

A tanuló ugyanakkor azt is tudja, hogy micsoda!

34

Elsüllyedt ember, akinek lényvalósága teljesen elrom­lott és zilált; olyan állapotban van, hogy a világosságot nem képes minden további nélkül elérni és megragadni. Ennek tudata benne van a tanuló minden procikájában is. Ennek a tudásnak jellege van. A rózsát (ez az aura), és a keresztet (ez a test) , mélyen áthatotta. De a tudás azt jelenti, hogy az életnek azon kell alapulnia!

A tanuló azon kívül azt is tudja, hogy hová megy, hogy a vízszintes síkról tudatos tapasztalattal felemel­kedett. Lényében tehát a hála, a csodálkozás és az öröm versengenek. Mert tudja, hogy a világosság megragadta őt az életre. Hálás, hogy bejárhatja a transzfigurálás, az átalakulás ösvényét, csodálkozik Isten nagy, erős szere­tetén , aki kegyelmét bizonyítja, örül a találkozásnak, hogy tovább haladhat erőről erőre és dicsőségről dicső­ségre; örül a régi én levetésének és valami egészen Új kialakulásának; hogy bement az Úr kapuján, s hogy a testvérek másodszor születettnek nevezik.

Ezeken gondolkozott el Rózsakereszt Krisztián hús­vét előestéjén. Alkémiai Menyegzője ünnepének elő­estéjén.

Jegyezzék meg tehát : az egész emberiség a rejtélyek alatt él.

Önök a rejtélyek e lőt t állnak. Ezek hívják Önöket. De csak az igazi tanuló van valóban kapcsolatban a

rejtélyekkel, a misztériumokkal. Szeretnénk, ha egyszer Önöket is üdvözölhetnénk az

Atya. a Fiú és a Szent Szellem nevében.

35

V

A szent úrvacsora

Az előbbi fejezetben megállapítottuk, hogy a Mozdu­latlan Birodalommal kapcsolatban csak annyiban létez­nek rejtélyek, amennyiben a dialektikus ember, termé­szeténél fogva, számtalan fátyolba burkolja magát. Mi­helyt az én-elölés folyamatában a fátylak eltűnnek, a rejtélyek napvilágos fényességgel tárulnak fel, s a tanu­ló dicsőségről dicsőségre és erőről erőre megy be az örök valóság ragyogó világosságába. Az úgynevezett rejtélyek tehát csak saját, e lsötétült lényvalóságuk álla­potai.

Továbbá megtudtuk, hogy a Gnózis háromszoros su­gárhatása, mellyel az Egyetemes Szerzet a világot és emberiséget szüntelenül feltördelve megérinti, arra szol­gál, hogy a bukott emberiséget és a rezgési teret, amely­ben ez él, mozgásban tartsa, hogy elejét vegye a rezgés lelassulásának, hogy az élet, mely a bukott emberiség­ben fejezi ki magát, meg ne rekedjen a teljes megkövese-désben.

Isten háromszoros, összetörő sugárhatását, Isten kegyességét tehát az emberrel szemben tanúsított nagy, szeretettel jes kegyelemnek kell látni. Érthető azonban, hogy a rózsakereszt Iskolájának tanulója nem állhat meg ennél a megállapításnál. Semmi haszna abból, ha meg­állapítja, hogy a dialektika lényegét a Gnózis szeretet­hatása okozza. Nincs haszna abból, ha tudományosan be tudja bizonyítani, hogy a végleges megkövesedéstől a jó és a gonosz változatos játéka őrzi meg, s azt hiszi, hogy csak vigyáznia kell, nehogy »lágymelegnek« találják,

36

sem hidegnek sem hévnek, ahogyan a szentírás mondja, tehát hogy ne zuhanjon a közömbösségbe a jóval és a gonosszal szemben is, olyannyira, hogy már egyetlen di­namikus elemet se lehessen megkülönböztetni őbenne. Az ilyen állapot a megkövesedést jelentené.

Ha valaki olyanná vált, akkor visszaveszik tőle az eredeti élet utolsó maradékát, mely egy atom képében van jelen a rendszerében, mert birtokának semmi hasz­na többé és haladásra nem képes. Az ilyen lelketlen teremtmény, holott »élőnek« nevezik és a kerékhez van kötve, s talán még számtalan megtestesülés vár rá, szinte a »külső sötétségbe vettetett«, mert elepvetően elvált az isteni világosság örök, szellemi valóságától.

Ezért nem szabad abban a helyzetben maradniuk, hogy csak megértik. Tanulóságuknak az Iskolában csak akkor lesz értelme, ha nekilátnak a munkának, kiseprik rend­szerükből a sötétséget, s ezzel a Gnózis háromságos sugárhatása a feltörésen és a mozgásbantartáson kívül még mást is tehet Önökben. Arra összpontosuljanak: Isten örök valósága hogyan kelhet fel új napként a mik­rokozmoszomban? Hogyan láthatom meg életem látha­tárán a reggel világosságát?

Ha minden problémájuk ebben merül ki, ha ezek a kérdések szinte belülről jönnek, ha létük minden rész­lete ezekről tanúskodik, akkor erőterük már csak emi­att is pezsgő ifjúságot sugároz és ebben vibrál.

Ameddig azonban problémáik központja a dialektiká­ban található, erre az életre vonatkozó félelmeik, ag­godalmaik és szenvedésük súlya alatt görnyednek, amed­dig vérük erre a természetre vágyik, addig a rózsakereszt igazi tanulóságáról szó sem lehet.

Ezt be kell látniuk, ha az Iskola mondanivalóját meg akarják érteni. Túl gyakran derül ki, hogy az embernek van füle, de nem hall, és szeme világtalan Isten ragyogó világosságával szemben. Nem az-e gyakran a helyzet, hogy Minden Elet Ura mintegy trombitaszóval hívja

37

Önöket, anélkül hogy meghallanák? Mi ennek az oka? Az, hogy aurikus szférájuk szinte vastag köpeny, mint valami szerzetes csuhája, mely elzár a világosságtól. Ez nagyon akadályozza érzékszerveik működését.

Aloméletükben talán talákoztak már ilyenekkel, a szürkületvilág alakjaival, többé-kevésbé görnyedt test­tartásukkal, vastag kámzsába burkolódzva. A vastag anyag egyik ránca mögött szem villan, tele halálos fé­lelemmel, szüntelenül fürkésző pillantás, amelyben az önzőség, az énközpontúság minden feszültsége és vésze lobog. Ön volt ez az alak. Az Ön tükörképe volt; sok ilyen él az Önök aurikus szférájában.

Almukban egész panteonuk sétálni megy Önökkel. Az álomban az egész lény szétterül, mint valami min­talap. Látszatlényekkel élnek látszatállapotokban. Saját történetük aktuális helyzetével szembesülnek. így ál­modják álmaikat, s ezeknek minden valósága és valótlan­sága a felébredéskor újra egyesül a tudatban. Ez a tudat mindenütt van. Ez a vérük - és a szívük, mely sóhajtoz­va pumpálja szegényes életüket egészen a végég - és agyuk gondolkodik. Egymást pedig olyan lélegzési té­ren keresztül nézik, melyet rémképeik színeznek és mér­geznek meg. Ezt be kell látniuk, ha a rózsakereszt Isko­lájának tanulói akarnak lenni. Meg kell érteniük, hogy életüknek mindezt a sötét rejtélyét szét kell szakítani­uk, ha meg akarják találni Istent. Azt is meg kell érteni­ük, hogy Önöktől azonnali cselekvést, pozitív te t te t várnak el.

Értsék meg végre: egy árnyvilágot alkottak maguk körül. Ez az elveszettség és énközpontúság életéből keletkezik. Vannak olyan árnyékok és ötletek, melyek egész figyelmüket a mindennapi szükségletekre terelik. Mások a családra és sok más kapcsolatra, például a jog­állam rögeszméjére irányítják az érdeklődést. Figyelmük minden pillanatban a vízszintes síkra terelődik, mert aurájuk árnyképei egy keringési folyamatban vesznek

38

részt, mint a vér és az idegközeg. Időnként ugyanazok a dolgok és szívóerők, ugyanazok

a nyomorúságok és úgynevezett örömök térnek vissza. Ahogyan az ember a ruháit váltogatja, s különböző jel­mezek változó színpompájában tartja magát uraságnak, úgy pántlikázza fel panteonjuk újra meg újra más ruhá­val, másik fátyollal Önöket.

Önöktől azonnali cselekvést, pozitív te t te t várnak el. Nem valami olyan fátyolt, mely a rózsakereszt tanuló­ságát ábrázolná. Nem szabad megismételni a régi, Ádám féle tragédiát. A bukott ember mezítelenül áll a Gnózis háromszoros sugártevékenysége előtt, s amikor a Gnó­zis mindent felfedő világossággal szól: »Ádám, hol vagy?« akkor az embernek két lehetősége van: elosonni, mint egy kutya, látszatköntösbe burkolódzva, az önfel-fedezés szégyenét takargatva - vagy pedig mintegy tárt karokkal megállni és felkiáltani: »Uram, itt vagyok!«

Nem arra kérik Önöket, hogy az Iskola tanulóiként viselkedjenek, hanem hogy valóban azok legyenek! Mit várnak el tehát Önöktől? Megpróbáljuk megmagyarázni.

Úgy viselkedni, mintha az Iskola tanulói lennének, az ószövetségi életvitel. Akkor bizonyos jogrendbe zárják be magukat: ezt szabad, azt nem szabad. Akkor paran­csokhoz és előírásokhoz igazodnak. Figyeljék meg a »vi-selkedés« szót. Akkor egy köpenyt, ruhát viselnek, s a tanulóság lényege nem Önökben, hanem a ruhában van. Ez a ruha aztán a ki tudja hányadik fátyol Önök és a Gnózis között. A Gnózis így rejtély marad. Ez az Iskolá­val való kapcsolatuknak a veszélye. Túl sokat firtatják, hogy »mit kell tennem és mit kell kerülnöm - hogyan viselkedhetem példásan«?

Mit várnak el tehát Önöktől? Most megint valami előírást remélnek, amely szerint élhetnek. Útikalauzt kérnek, melyben fel van sorolva az új élet minden látni­valója és szükséges részlete. Ne kérdezzenek és köves­senek, hanem legyenek valamik. Legyenek az Iskola ta-

39

nulói. Ehhez pedig még ma meg kell támadniuk saját életvitelüket és ki kell javítaniuk azt, tényleg, komolyan. Még ma. Senki sem mondhatja, hogy »ehhez semmi közöm«.

Arnyékviláguk alakjait és azoknak következményeit azonnal meg kell támadniuk. A fátylaknak le kell hul­laniuk. Akkor érzékszervi képességeik azonnal megnyíl­nak a Szerzet hangja számára, s ettől a pillanattól kezd­ve önkéntelenül, belülről, nem látnak már problémát a tanulóságban. Teljesen megegyeznek mindenben, ami az életvitelt illeti és amit az Iskola a tanulóktól megkö­vetel.

Kíméletlenül meg kell támadniuk saját lényüket. Életterük kijáratát akkor az örök valóság fényének pir­kadata szinezi be. Ha ez a kezdődő virradat már látható, akkor azt is tudják, hogy Rózsakereszt Krisztián miért foglalkozik a szent úrvacsora elkészítésével, mielőtt az alkémiai menyegzőre indul. Ha a tanuló pozitív cseleke­dettel a saját lénye gyökerébe vágja a fejszét, nem riad vissza a következményektől és emiatt ragyogni kezd az új nap, akkor ez a világosság egy egészen új gnosztikus hatás bizonyítéka.

Mondtuk, hogy a Gnózis háromszoros sugárzása min­den embert feltörő és mindig mozgásban tartó érintést okoz. A tanuló pedig elkezdi letépni saját fátylait, ami azt jelenti, hogy valamelyest rendet teremt aurikus rend­szerében, egy kis derűs nyugalmat, nagyobb egyensúlyt teremt. Mihelyt a nap megjelenik, mihelyt a felhőket el­seperte, az aura tisztulása miatt észlelhetővé válik a gnosztikus világosság.

A tanuló akkor a régi Atlantisz haladó népeinek él­ményét éli át, akik az atlantiszi ködvilág homályos légkörében éltek, de amilyen mértékben testük meg­változott és ezért finomabb légköri területekre költöz­tek, úgy jö t t el számukra egyszer az a pillanat, amikor először látták meg a napot, a pirkadat igazi fejedelmét.

40

Valami ilyen hatalmasat tapasztal a tanuló, aki először hasítja szét saját aurája ködös légkörét, pozitív önfeltö-rő tettel . Érzékszerveivel éli át »a felkelő pirkadatot«, ahogyan Jákob Böhme nevezi.

J ó l meg kell azonban érteniük, hogy ez a világosság még nem személyes birtokuk. Egy új sugárzás erejét tapasztalja, de magát a világosságot még nem birto­kolja. Mintegy távolról látja az ígéret földjét, de még nem ért oda. Ezt nevezi Pál a hit állapotának, a hit­kapcsolatnak. »Hegyeket mozdíthat ki helyökről«, de mégsem tökéletes.

A tanuló ezért folytatja a munkát önmagán. A fejsze csapásai nap mint nap hasogatják a dialektikus burján­zás gyökereit, minden önsajnálat nélkül. Az igazi ta­nulót az jellemzi, hogy nagy szánalommal és mérhetet­len türelemmel van mások iránt; önmagával szemben azonban kíméletlen és semmit sem halaszt másnapra, így készíti el minden képességének bevetésével a drága húsvéti bárányt, tehát auráját alkalmassá teszi a vilá­gosság végleges beáramlására, abszolút beköltözésére, így jön el annak a pillanata, amikor az aurát megérinti és néhány szervi szerkezetét végképpen beszinezi a Gnózis fényessége. A tanulóban megszületett az Úr Világossága.

Most az a kérdés, hogy a tanuló ebben a fázisban képes-e elkészíteni kovásztalan, tiszta kenyerét is, ahogyan azt az Alkémiai Menyegző nevezi. Ha a vilá­gosság megszületik a tanulóban, akkor - ez érthető -azt egyetlen tekintetben sem lehet összeegyeztetni a dialektikus élettel és a dialektikus természettel . A ta­nulóban tehát felerősödve fog hatni a lebontás tüze, mely az egész emberiséget, fenntartása érdekében meg­támadja. Minél közelebb jön a világosság, annál erő-sebb a tisztogatás, az égés, a felemésztés, de mérhe­tetlenül megnövekszik a kegyelem és a fejlődés lehető­sége is. Segítenek neki. Ebben a világosságban halad a

41

tanuló tovább, de már nem ő teszi ezt, hanem a benne lévő világosság. Az én-elölés nagy sebességgel halad, s teljes pompájukban kibontakoznak az átalakulás lehe­tőségei.

Már csak az a lényeg, hogy a tanuló, aki ezt a folya­matot ismeri és törekszik erre, önkéntelenül, egész természetével ehhez igazodva, ennek megfelelően kezd­jen cselekedni. Ha ezt nem teszi, akkor a folyamatban zavar keletkezik, szinte megsavanyodik. A tanulónak azt is tudnia kell, hogy ezt a folyamatot az ő dialekti­kus türelmetlenségével nem szabad siettetnie. Mert ez is erjedést okozna. Ha azonban harmonikusan a folya­matba merül, akkor drága húsvéti báránya mellett a tiszta, kovásztalan kenyeret is elkészíti, s így siet to­vább fejlődésének új tetőpontjához: a szellem vihará­hoz.

42

VI

Figyelmüket most arra a hatalmas viharra irányítjuk, mely húsvét előestéjén tör ki az Alkémiai Menyegző bevezetője szerint.

Talán tudják, hogy itt a Szent Szellem kitöltéséről van szó, ami a szentírás közleményei szerint heves fel­indulással jár. Ha a Szent Szellem hatalmába kerít egy tanulót, akkor annak teljes megváltozás a következmé­nye. A változás oly mélyreható, hogy az il lető nagy cso­dálkozást kelt ismerősei körében. Amikor a Szent Szel­lem kiáradt Jézus Urunknak a nép által jól ismert tanít­ványaira, akkor a nép csodálkozása megdöbbenésnek adott helyet, az azelőtt nyugodt, szerény, és többé-kevésbé visszavonultan élő emberek teljesen megválto­zott fellépése miatt.

Ebben a fejezetben megpróbáljuk valamelyest ábrá­zolni a Szent Szellem mibenlétét és hatását, mert en­nek a magyarázatnak a megértése nemcsak kívánatos, hanem föltétlenül szükséges is. A Szent Szellem kitöl­tése ugyanis szükséges a transzfigurációs, azaz átala­kulási folyamat megkezdéséhez és véghezviteléhez. Azért kell Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegző­jének is egy ilyen kitöltéssel kezdődnie, mert a könyv a Szent Szellem erejében elkezdődő átalakulási folyamat eseményeiről és eredményeiről akar pontosan beszá­molni.

A témával kapcsolatos gondolataikat először is ren­dezniük kell, mert a dialektikus emberiség metafizikai találgatásai a Szent Szellemmel kapcsolatban nagyon

43

A szellem vihara

sok e lsötétülést okoztak. A Szent Szellem az egyetemes isteni Szerzet sugár­

erejének bizonyos nézete. Isten sugárzásában, ahogyan korábban mondtuk, három áramlatot, három hatást kü­lönböztethetünk meg. Az emberiség az ősidőktől a mai napig is tudott erről, de ez a tudás számtalan ember szívében és fejében megkövesedett, néhány dogmatikus fogalommá vált, melynek mélységeit és valóságát már nem képes felmérni.

Tudják, hogy a teológia az isteni lényben lévő három személyről beszél, melyek összetartoznak, holott el vannak választva, s háromságot, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem háromságát képezik. Ez a tan, holott nem értik, a teológiában annyira le van horgonyozva, hogy az ezeket a tantételeket tanító egyházak az isten­ségben lévő három személy tagadását megszentségte-lenítésnek tekintik. Történelmünk sok véres eseményét a háromság-egység tana okozta. Gondoljanak csak Mi­chel Servetre, aki életét Kálvin által vesztette el Genf­ben, mert az Atyában lévő három személyt másképpen értelmezte.

Az egyetemes isteni Szerzet sugárzásában három áramlat különböztethető meg, egy alaperő és a belőle induló két hatás. Az emberiség viselkedésének nagyon sok jelensége magyarázható ebből a három áramlatból. Vegyünk egy példát, egy virágot. Először is a jelenléte válik számunkra tudatossá. Ezután, ha közelebbről meg­vizsgáljuk, érzékszerveink reagálnak rá, s a virág így megnyilvánítja nekünk a formáját, színét illatát és más tulajdonságát. Harmadszor pedig azt a kérdést hagyja felmerülni, hogy mire szolgálhat, mi haszna lehet szá­munkra, s ezzel tettre késztet minket.

E három hatás között a szabadság elemei vannak je­len. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy a virágnak mind a három erejét észlelik. Lehetséges, hogy csak a tudatbenyomást kapják. Ha valaki ebben az esetben ar-

44

ra kérné hogy ecseteljék a virágot, akkor erre nem len­nének képesek. Az is lehet, hogy a haszon kerülte el a figyelmüket, amit a növény Önöknek hozhatna, mert ezt nem tapasztalták, vagy lényük nem irányult erre. így a cselekvési impulzust sem kapják meg, melyet a növény kelt.

Ha most ennek az egyszerű példának a segítségével közelednek az Egyetemes Szerzetben lévő és abból kiin­duló három áramlathoz, akkor sok minden válik vilá­gossá. Először is van egy alaperő, mely az isteni Szer­zetből indul. A tény, hogy az űrben létezik egy isteni makrokozmosz, azt hozza magával, hogy minden te­remtett dolog, bármennyire elfajult is, bizonyos hatását tapasztalja. Azért mondják, hogy Isten alapvető világos­sága mindennek és mindenkinek világít, jóknak is és gonoszoknak is, s hogy ez a világosság behatol a fekete átkozottnak a legmélyebb búvóhelyeire is.

Ebből az alapvető isteni befolyásból aztán két hatás indul ki: az egyik a tudatot serkenti, aktiválja, a másik meg regeneráló, gyógyító hatású. Ez logikus és magától értetődő. Az isteni makrokozmosz fénye átsugároz az egész kozmikus területen, s természete miatt bizonyos hatást kelt. mint minden fénysugár és fényhatás. Az isteni világosság így szükségképpen nyugtalanít, támad, ébreszt és megéget mindent, ami sugaraival szemben sötétségként viselkedik. Ez a hatás ösztönzi a tudatot reagálásra, annak a felfedezésére, hogy mi van és minek kell lennie. Ezért mondják, hogy »az Úr emésztő tűz«. Ez az isteni világosság azonban vonzó is, azaz új, rege­neráló cselekedetre akar ösztönözni.

Ebben egy isteni törvény jut kifejezésre, a taszítás és vonzás, a büntetés és a kegyelem törvénye; ezek rend­kívül mélyértelmű dolgok. A szentírás bizonygatja, ami­kor erre a törvényre utal, hogy Isten a bűnösöket meg­bünteti és a bűnbánókat szeretettel jes kegyelemmel magához veszi.

45

It t harmadik lehetőséget is meg kell említenünk, a kárhozatot, a külső sötétségre való kivetést. Ha a Mozdulatlan Birodalom isteni világossága fénylik, akkor ez a tudattal először is észlelhető, s egy Istennel, isteni világossággal valahogyan számolni lehet. Másodszor ez a világosság megtámadhat és megégethet a bűnösség mi­att; a büntetést akkor az én állapotom miatt szenvedem el. Ez a hatás azonban annak a bizonyítéka, hogy a vilá­gosság el tud érni engem, s hogy nem vagyok érzéketlen. A büntetés, a tüzes égetés után tehát annak a lehetősége is fennáll, hogy a tisztulás miatt a világosság, megújít­son és felemeljen engem. Ezzel a kibékülés, a »megbéké-lés« kegyelmét tapasztalom.

A természetben továbbá az a lehetőség is fennáll, hogy néhány teremtmény süllyedése annyira előrehaladt, hogy a három fényhatás közül már egyik sem képes őket bárhogyan is megérinteni, bennük hatást kifejteni. Érin­tés, büntetés és megbékélés akkor már lehetetlen. Az ilyenek be vannak zárva a saját létállapotukba, a saját sötétségükbe, s így mintegy ki vannak taszítva.

Ez azt mutatja, hogy az Istenségben jelenlévő három nézet, három erő, vagy három személy magától értetődő sugárhatáson vagy erőhatáson, háromságos hatáson ala­pul, amit sokféleképpen és számtalan példával bizonyít­hatunk. Nincs ok félreértésre, ha az Istenségben lévő alapvető áramlatot Atyának, az aktiváló, megmozdító áramlatot Fiúnak, a regeneráló, újjáépítő áramlatot pedig Szent Szellemnek nevezzük. Amikor azt mondjuk, »az Atya. a Fiú és a Szent Szellem nevében«, akkor az Iskola összekapcsolja Önöket a tudatukon keresztül először is az Istenség alapvető áramlatával; majd egész érzékszervi állapotukat mágikusan a második, aktiváló hatással köti össze, hogy megtámadhassa Önöket Isten világosságá­nak égető tüze; harmadszor pedig össze lesznek kötve Isten regeneráló erejével, hogy egyszer tapasztalhassák az isteni valóság boldogságát.

46

További felvilágosításként szolgáljon, hogy tüzes tá­madásaival és tisztító képességével Istennek éppen a második, vagyis mozgósító áramlata teszi lehetővé a bukott mikrokozmosz üdvözülését és megmentését. Azért jelölik ezt a hatást Jézus Krisztus névvel, ami üdvhozót, megmentőt, boldoggá tévőt jelent.

Azt is tudni kell, hogy az üdvhozó tisztogató mun­kája után a regenerálás, a helyreállítás, vagy transzfi-gurálás a mennyei vigaszt jelenti. Azért nevezi az ere­deti szöveg az Istenség harmadik hatását paraklétának, ami »vigasztalót« jelent. Ezért beszél a menni készülő Jézus a tanítványainak a »vigasztalóról, melyet Atyám küld az én nevemben«, mely bizonyságot tesz Isten nagy, egyetemes céljáról, hogy hazavigye az elveszettet.

így kézenfekvő, hogy az Egyetemes Szerzet, az Isten­ségben lévő három áramlattal egyezően, szintén három­féleképpen dolgozik: először is van egy általános tevé­kenysége; másodszor egy támadó, feltörő tevékenysége; harmadszor pedig megújító tevékenysége.

A szellemi iskoláknak van egy olyan csoportja, amely teljesen az Istenség alapvető áramlatával dolgozik együtt: egy másik csoport a második áramlatot fejlesz­ti ki: a harmadik csoportja pedig teljesen és tökélete­sen a Szent Szellem helyreállító erejével dolgozik. Az Iskoláknak ez a hármas rendszere egységet képez, a különböző tevékenységek teljes egyensúlyban vannak. Holott a különböző Iskolák tanulói olykor ferde szem­mel nézik egymást és heves vetélkedés folyik, a válasz­tófalak és a dialektikus esetlenség mögött egyetemes terv erővonalait kell látniuk.

Tanulói számára az iskolák első csoportja csupán rendező, szabályozó jellegű; a második csoport teljesen a tevékenység stádiumában, a harmadik pedig az alkotó fázisban van.

A dialektika lényéhez és mibenlétéhez az e lső cso­port áll a legközelebb. Ennek az a feladata, hogy min-

47

denféle életszabály és viselkedés propagálásával fenn­tartsa és életben tartsa az emberiség nagy részének és az Istenség alapvető áramlatának a kapcsolatát. Ezeken az iskolákon a jelöltek nagy csoportjait vezetik át, hogy előkészítsék őket a második stádiumra, amelynek el­kerülhetetlenül jönnie kell. Az e lső csoportban megé­rett tanulót a második veszi fel, belső tevékenységhez vezeti és .szembesíti Jézus Krisztus tisztító erejével. Erősen beleavatkoznak a személyiségéletébe. Megtá­madják én-lényét, érvényesülésre és földi dolgokra irá­nyuló természetét és a keresztúthoz terelik. Világossá teszik neki, hogy Isten birodalma nem ebből a világból való, s hogy Urát egészen az én-elölés-sírig kell követ­nie. A tanulónak be kell látnia, hogy az új nap reggele csak golgota után virradhat meg.

Önöknek mindez nagyon ismerősnek tűnhet, mert tudják, hogy a rózsakereszt Iskolája a vezetésére bízott tanulókkal ebben a második stádiumban halad, miután néhány évvel ezelőtt, nagyon is tudatosan és határozot­tan elhagyta az első, szabályozó időszakot. Persze semmiképpen sem azért, hogy megrekedjen a második­ban, hanem hogy áttörjön a harmadikhoz, az alkotó stádiumhoz.

A tanulóval közlik a vigasztalót, »akit Atyán küld az én nevemben«. Ahogyan sok tanuló vonult át velünk a pusztán a szabályozótól az aktív időszakba, úgy hívnak most minket mintegy trombitaszóval a kreatívhoz, az alkotó stádiumhoz, hogy újjászülessünk.

Ezért szembesítünk oly nyomatékosan Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzőjével. Az a tanuló, akit ez a hétszeres történet mutat be nekünk, a hierofánsok tevékenységének első két fázisán már átvonult, s most bemegy az alkotó stádiumba. Lángra lobbantotta Isten szelleme, az Istenség lényében lévő alapáramlat. El­merült, elpusztult Jézusban, az Úrban, o t t fekszik gol­gotán, elvégezte az én-elölést.

48 i

És ekkor jön a feltámadás reggele! A tanuló bemegy a teljesen megújuló élet fázisába. Létállapotában új tu­dat jut hatalomra, s ennek következtében teljesen meg­változik, egészen más ember lesz. Annyira más, hogy a többiek csodálkozva kérdezik: »kicsoda ez az ember, honnan van hatalma és tanúsága, s kinek nevében cse­lekedheti ezeket«?

Lássák, hallják és ne felejtsék el! A Rózsakereszt ehhez a harmadik stádiumhoz akarja vezetni Önöket, a paraklétához. a vigasztalóhoz, aki mindent megújít.

A pusztában vonulunk; de a végén ot t fénylik a meg­váltó, világító láthatár. Hagyjunk vissza a szoronga-tottság homokjában mindent, ami földről-földi.

Menjünk át a hallgatag Szfinx mancsai alatt a pira­mis szívébe, mert o t t bent győzetik le a halál, s ot t le­het elnyerni az igaz életet.

49

VII

Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzőjének vizs­gálatánál felfedeztük, hogy a Gnózis isteni sugárerejé­nek három nézetét különböztethetjük meg: a szabályozó, az aktív, és az alkotó nézetet. I t t három különböző ké­pességről, három különböző rezgéshullámról, három különböző sugárzásról van szó, melyek a Mozdulatlan és megingathatatlan Birodalomból indulnak ki és a dia­lektikus élet legapróbb részleteibe is behatolnak. Érthe­tő, hogy három, különböző rezgéshullámnak a dialekti­kus életben három különböző hatást kell keltenie.

Az e lső rezgéshullám a legcsekélyebb mértékben sem támadja meg az étererőket, de az asztrálist és a spiná-list sem. Csak az erők átcsoportosítását hozza létre. Azt látjuk például, hogy az érintés miatt a két alacsony éter hatása csökken, míg a két magasabb éter, a fényéter és a visszatükröző éter hangadó helyzetbe kerül, ami különösen a fej és a szívszentély központjait érinti.

Ha az érintés valóra válik, akkor az arra reagáló em­bernél emberbarát, vagy művészi, vagy vallásos, vagy értelmi reakciót figyelhetünk meg, vagy több irányú ilyen jellegű viselkedést, a vér szerkezetétől és öröklött tényezőktől függően. Az érintés a magasabb életre, az igazi megszabadulásra hívja el. A hívást azonban első­sorban csupán dialektikusan érti és magyarázza. Valami vízszintes irányú tevékenység keletkezik, mely egyhá­zakban, emberbarát szervezetekben, művészmunkában és filozófiai tudományos kutatásban jut kifejezésre. Az ilyesmihez felemelkedő embert tehát lángra lobban-

50

A levél

totta Isten szelleme, emiatt bonyolult megmozdulás ke­letkezik, melyet jól ismernek a társadalmi életben, amelyben részt vettek, vagy még mindig részt vesznek.

Életvitelükben Önök meghatározott dialektikus esz-ményiségből indulnak ki. Ez a vérükben van, ösztönöz, s ezt az ösztönzést minden lélegzet és minden szívdob­banás áthajszolja az életükön, annak bizonyítékául, hogy Isten szelleme hívja határozottan Önöket. Vegyék figye­lembe, hogy ez a hívás csupán dialektikus erők hatását váltja ki. Ez a hívás feltüzeli jóságképességüket. Szóval ez a hatás a nagy ellenséget, a »vádolót«, a gonoszt is erősen felélénkíti.

Ennek a hívásnak, a Gnózis érintésének és reagálá­suknak végül is az életkerekük erősítése, dinamizálása a következménye, gyors erőelhasználás, a kikelet, virulás és pusztulás görcse. »Ebből a világból Isten zárt egysé­get csinált, hogy benne az élet kerékként forogjon, s ebből folytonos felőrlődés és feltörés keletkezzen.«

Tapasztalták-e Istennek ezt az érintését kétségbe­esetten, holott ez a megkövesedéstől óvja meg Önöket? Ismerik-e a fojtogató érzést, amelyet egy cél elérhe­tetlenségének a tudata kelt? Tapasztalták-e már, hogy begyakorolt eszményiségük sehol sem képes végleges eredményt elérni? Ha ez belevésődött a tudatukba, ak­kor érettek lettek a Gnózis második rezgéshullámára.

A Szerzet második rezgéshulláma nem ösztönöz dia­lektikus eszményekre, ez nem csak valami hívás, amelyre önkéntelen, természetes módon felelhetnek. Ez egy tá­madás, mérkőzés, melyben a szabadság eleme áll előtér­ben. Ha a tanuló alkalmas erre a második érintésre, ak­kor olyan erőket vezetnek bele, melyek nem a közönsé­ges természetből magyarázhatók. Az első rezgéshullám­ban az éterek átcsoportosulása fejlődik ki. A visszatük­röző éter és a fényéter kezd uralkodni, ennek minden következményével. A második rezgéshullámban azt lát­juk, hogy lassan a szokásos éterek felvételére való kép-

51

telenség fejlődik ki, és a rendszer megnyílik az úgyneve­zett szent éterek számára, a négy szent eledel számára. Ez a kémiai éterrel kezdődik és az életéterrel folytató­dik, tehát különösen a két alacsony éterrel törődik.

Próbálják meg elképzelni a helyzetet. Isten szent ereje dialektikus megmozdulásra ösztönöz, s így a leg­nagyobb jóságra, a legnagyszerűbb vallásos meggondo­lásra, a legszebb művészi megnyilatkozásra és a tudo­mányos felismerések csúcsára vezethet. Önök ezt tel­jesen létük színvonalának megfelelően teszik, ahogyan azt a vérállapotuk engedi. Ezt az egész tevékenységet egy személyiségfókusz vezetése alatt, a tudat vezetése alatt teszik, melynek székhelye a főszentélyben van.

Egyszer aztán felfedezik, hogy semmilyen tevékeny­ségük sem vezethet megszabadító eredményekhez. Nyo­masztóan érzik az elérhetetlent, a negatív eredmény miatti kétségbeesést. Ez rendkívül veszélyes helyzet, mert ennek anatómiai károsulás lehet a következménye. A szentírás azt mondja, hogy »a csalódás megtöri a szívet«. Aki az elérhetetlen e lőt t áll, s ennek következ­tében kétségbeesik, annak a cselekvési élete megbénul, valami levert megadás állapotába kerül, ami a tudat betokosodásával jár.

Anatómiailag itt mindenekelőtt a medulla károsul, s mivel ez a szívszentélyt ellenőrzi, a szív végeredmény­ben ferde helyzetbe kerül, ami meg a lélegzéstechnikai működések teljes megváltozását okozza. A folyamatok sorának ezzel nincs vége, mert ezután a kis vérkeringés megváltozását látjuk kialakulni, aminek következtében megváltozik az agyalapi mirigy és a tobozmirigy kivá­lasztása. A végeredmény a tudat teljes elsötétülése. A reményben csalódott szív tehát a folyamatok egész so­rát okozhatja.

Az is lehetséges azonban, hogy a tanuló, aki átélte az elérhetetlenség nyomasztó érzését és felfedezi, hogy a természetre támaszkodó és számító törekvése tökéle-

52

tesen negatív eredményekhez vezet, most az én-je sürgö-lődését leállítja, eláll minden dialektikus nyüzsgéstől, de nem kétségbeesetten, hanem intelligens csendben, nyugodtan. A szentírás ezt úgy nevezi, hogy »csendessé válni Isten előtt«.

A lecsendesülési folyamatban, melyet különböző né­ven ismertünk meg, a dolgoknak ugyanaz a lefolyása fejlődik ki, de egészen más eredménnyel. Ez szintén a medullával kezdődik. A »Gnózis előtti csendessé válás« a medullát megnyitja a második rezgéshullám számára. A Gnózis előtti elcsendesedés, »a szemek felemelése a hegyekre, ahonnan a segítségnek kell jönnie«, bizonyos testtartást, bizonyos szervi állapotot, bizonyos pillan­tást hoz magával, szabálytalan ütemű, sajátos lélegzés­sel jár. Ezek nem olyan változások, melyeket a tanuló kényszerít magára, hanem a csendből keletkeznek.

Ezek megnyitják a medullát, mint valami kelyhet, a gnosztikus világosság számára. A szív valamelyest fele­gyenesedik ferde helyzetéből és új légzéstechnikai lehe­tőségek keletkeznek. A kis vérkeringés megváltozik, a belső elválasztás másfajta váladékai befolyásolják a vér­lényt, s új tudatlehetőségek jelennek meg. Az új légzés­technikai lehetőségek abban állnak, hogy a medullában kezdődött változás a vérben magasabb rezgésű étererők felvételét teszi lehetővé. Ezek kémiai étererők, s válto­zást először az agysejtekben hoznak létre.

Ha a főszentélynek ez a megváltozása tartós, akkor a tanuló anatómiailag, testileg egészen nyitva áll a Szerzet második erőhulláma számára. Ennek célja, mint korábban láttuk, a jelöltnek az újjászületésre való elő­készítése. Ezt az előkészületet nevezik a rózsakereszte­sek »Jézusban, az Úrban való aláhanyatlásnak«. Ez azt jelenti, hogy az egész én-lény, személyiségével együtt, mely anatómiai kapcsolatba került a második gnosztikus sugárzással, egyre mélyebben, csendesen és ellenállás nélkül, testileg belemerül a Krisztuslénybe, mely meg-

53

érintette. Teljesen és intelligensen átadja magát neki. »Alázatosan beszélget teremtőjével«, ahogyan az Al­

kémiai Menyegző mondja. Ezt nem szabad csupán misz­tikus folyamatnak látni, mert az ellenkezőjéről van szó: ha valami is befolyással van a személyiségre, akkor ez. A főszentélyre, a tudatközpontra gyakorolt befolyás a személyiség minden szervében megmutatkozik. A főszen-télyből sugárzik ki a tizenkét pár agyideg az egész test­be. A vért, az idegfluidumot és a tudatot az új kémiai éter és é letéter befolyása alatt arra használják, hogy a szervezetet lassan kiszabadítsák, kivonják a dialektika uralma alól. Ez a széttörés tűzvésze, égetése, melyről a hatodik fejezetben volt szó.

Ha ez az elválás, ez a Jézusban, az Úrban való aláha-nyatlás előrehalad, akkor a je löl t hazautazása folyamán eljön egy új pszichológiai pillanat. Megkapja a meghívót az Alkémiai Menyegzőre. Ez a meghívás, a felszólítás sajátos módon történik. Valószínűleg olvasták. Rózsa­kereszt Krisztiánnak megérintik, vagy megkoppantják a hátát. Az a benyomása, hogy fényes lény van jelen égszínkék ruhában, s ruhája sajátos módon tele van csil­lagokkal. Az égi küldött jobbkezében harsonát tart, mely­be búcsúzóul oly erősen belefúj, hogy az egész domb be­leremeg, melyre Rózsakereszt Krisztián háza épült. A le­vél a rózsakereszttel van lepecsételve, s felirata így szól: »Ennek jegyében t fogsz győzni«.

Itt a Gnózis harmadik áramlatának érintéséről, illet­ve ennek kezdetéről, a Szent Szellem érintéséről, a transzfigurálás kezdetéről van szó. Az első áramlatban, úgy mondtuk, a dialektikus erőket átcsoportosították, aminek következtében az ember, tapasztalatai nyomán, arra a felfedezésre jut, hogy a földi természet nem hoz­hatja meg a megváltást. A második gnosztikus áramlat­tal a tanuló rendszerébe új, magasabb rezgésű étererő­ket vezetnek be, aminek következtében a személyiség minden atomjára kiható elszigeteltség alakul ki a

54

dialektikus élettel szemben. A harmadik érintésben pe­dig a személyiségnek meg kell újulnia, a Szent Szellem által újjá kell születnie.

Ha ez a folyamat megkezdődik, akkor a tanulónak a hátára koppantanak, azaz eddig ismeretlen feszültségű és rezgésű erőáram érinti meg újra a medullát, mely a kígyótűz-csatorna mentén lelövell, egészen a plexus-sacralisig. E heves érintés következtében olyan tudati felemelkedés válik valóra, hogy a tanuló a második szi-dérikus születést úgy éli át - szervileg - mint valami sokkot.

Valószínűleg tudják, hogy az ember az agyközpont­ban mintegy magával hordja a dialektikus makrokoz-mosz csillagtengerének képét, ahogyan az az anyagi születés pillanatában állt fenn. A dialektikus makro-kozmosznak ez a vetülete az élet sok tapasztalatánál mérvadó, mert ez a bevésett kép teljesen egyezik a kar-mikus eredményekkel, melyeket a tanuló magával hor­doz aurájában.

Abban a pillanatban, amikor a Szent Szellem, az isteni lényben lévő harmadik áramlat megérinti a ta­nulót, ennek agyközpontjába testileg belevésődik az eredeti makrokozmosz, a Mozdulatlan Birodalom vetü­lete. Ezért mondható, hogy a tanuló másodszor is szü­letik.

Értsék ezt jól ! Ahogyan egy újszülött gyermek tehe­tetlen, szervei képtelenek segíteni magukon, érzékszer­vei használatában rendkívül korlátozott, úgy van ez a második szidérikus születésnél is, mely csak új, alapo­kat lerakó kezdet, az eredeti életbe való felemelkedés és növekedés szempontjából.

Abban a pillanatban, amikor a második szidérikus születés megvalósul, a tanuló mintegy maga e lőt t látja a küldöttet. Nem angyalt, nem valami tükörszféra­fényszellemet, hanem az eljövendő felettes én valóságát látja. Az eredeti ember képét látja, aki van, aki volt, és

55

aki eljövendő, az e l sőt és az utolsót. Benyomást kap a Mozdulatlan Birodalomról, ahol nincsen kezdet és vég.

Ebben a pillanatban tehát egy nagyon sajátos és bo­nyolult helyzet fejlődik ki, az örökkévalóság és az idő egymásbahatolása; a tanuló két világ polgára, olyan vilá­gé, amelyiktől aggastyánként elbúcsúzik, és egy másiké, amelybe egyelőre tehetetlen lényként megy be.

A tanuló azonban, holott tehetetlen, Istenben nyug­szik, a Gnózisban, mely megérinti. Ezért van a meghívón, mely az új életben való felébredést jelenti be, a szent rózsakereszt jele. A tanuló e lőtt megnyílik egy új auri-kus tér, mint fényes, fehér ruha, mint ragyogó, fehér rózsa, azoknak a fehér köntöse, akiket a Bárány mentett meg. Ebben a rózsában benne áll a diadal keresztje. Egy új személyiség született. Es ó, kimondhatatlan boldog­ság: Ennek jegyében t győzni fog!

56

VIII

Az előző fejezetben azt írtuk le, hogyan hozott levelet csodás módon egy fényes, földöntúli lény Rózsakereszt Krisztiánnak. Ebben az Alkémiai Menyegzőre szóló meghívó van, mely a következőképpen hangzik:

Itt a nap, el jött a napod; hogy királyi menyegzőre meghívód kapod. Ha pedig tényleg születtél te erre, Isten kiválasztott erre az örömre, a hegyre felmehetsz. Ott három templom lesz, nézd meg ot t a csodát. De nagyon-nagyon vigyázz, magad e lőtt vizsgázz. Ha nem fürdesz szorgalmasan, a menyegző neked biztosan megárt. Kárt szenved az elcsüggedő, meg aki a mérlegen túl könnyű.

Az a nap, amelyet itt a király menyegzőjének neveznek, - ugye megértik -, a Mozdulatlan Birodalomba való visszatérés, melyet csak az egész mikrokozmosz mara­déktalan átalakulása, transzfigurálása tesz lehetővé. Ezért beszél a Szerzet Alkémiai Menyegzőről. Ez az egész emberi lényvalóság tökéletes, alkimista újjáalakí­tására utal. A napok napját, ezt az ünnepet, az igazán törekvő léleknek ezt a diadalénekét minden szent könyv

57

Meghívó a menyegzőre

az új, valóban isteni élet fogalmának mondja. A Mennyei Szerzet az elsüllyedt emberiség éjszaká­

jában korszakok óta mindig is erre hív fel minket, de jól meg kell érteni, hogy erre a menyegzőre csak névre szóló meghívóval lehet elmenni, csak személyre szóló utasításra lehet belépni. A személyre szóló meghívó pedig az ösvény kulcsa. Az isteni valóság örök napja mindig ragyog, az isteni szeretet és a mennyei élet dia­daléneke változatlanul hallható; de a szellemnek e vi­lágító hegyéhez csak azok közeledhetnek, akik szüle­tésüknél fogva hivatottak és Isten örömére utasítást kaptak erre.

Ez az elkerülhetetlen feltétel is megtalálható a szent írásban. Az ösvénynek ez a kulcsa sajnos ismételten adott okot szomorú félreértésekre, melyek számtalan embert kötöttek még erősebben a dialektikus élet éjsza­kájához. A misztikus és természetvallásos hajlamú em­berek kiválasztásról beszélnek, isteni önkényről, ami szerint az egyik előre ki jelöltetett az ösvény bejárására, a másik meg nem. Az okkultista ugyanabba a lényeges tévedésbe esik, mert szerzetektől és fényhierofánsoktól teszi magát függővé, akik őt - úgymond - miután kivá­lasztották erre a kívánt életre, beavatják és hazavezetik.

Megkísérelünk tehát valamelyest világosságot vetni az ösvény kulcsának igazságára, hogy megszabadulhas­sanak mindenféle rögeszméktől, mert ha Istennek meg­váltáshoz és megszabaduláshoz vezető adományairól van szó, akkor senki sem függ másoktól.

Ha kötve érzik magukat, akkor ez az önámítás a kötél. Ha a világosság keresésénél másoktól vélik alap­vetően függőnek magukat, akkor rögeszme teszi Önöket függővé. Ha megszabadulásuk ösvényét eltorlaszoltnak látják, akkor az Én rögeszméje a gát.

Az emberi lélek önálló lény, s az is marad, bármilyen állapotban is él. Ezt a kijelentést esetleg kétesnek tartják, s a dialektikus élet természeti törvényeitől és

58

erőitől való függőségükre, alapvető fogságukra utalnak. Ezt a véleményt azonban azonnal feladják, ha megértik, hogy mi az igazi szabadság. A dialektikus ember számá­ra, aki természetes ellentétekhez szokott, a szabadság a kötöttség ellentéte, a függetlenség. A transzfigurista számára azonban a szabadság nem más, mint a törvény­hez, értelemhez és kozmoszhoz fűzött, önálló belemerü-lés az isteni valóságba.

A királyi menyegző ünnepére tehát mindenki hivata­los, aki az ösvényt önmagában szabaddá teszi. »Az ösvényt önmagában szabaddá tenni« azt jelenti: lényét előkészíteni a Szent Szellem befogadására, tehát be­menni egy magasabb természeti törvénybe, szabadon hozzákapcsolódni egy új élethez. A tanulónak úgy kell születnie erre a lehetőségre, hogy ezt a születést ma­gának kell véghezvinnie. Ha ez a születés megvalósult, akkor a tanuló új életre hivatott, s ehhez az isteni szellem világosan és félreérthetetlenül elvezeti.

Tárgyaljuk meg tehát ennek az új születésnek a lé­nyegét és folyamatát. Hallottak a kígyótűzrendszerről, amellyel minden dialektikus lény rendelkezik. Ez a kí-gyótűzrendszer az életnek, a tudatnak a székhelye. Eb­ből a rendszerből ered a gondolkodás, akarás, érzés és cselekvés. Ez a bonyolult életforrás egészen pontosan arra a világra, arra az élettérre van hangolva, amelyben ennek az életnek kell kifejezésre jutnia. Az élet és az élettér közötti egyensúly annyira alapvető, hogy ennek bármilyen megzavarása elkerülhetetlenül katasztrófát okoz.

Az aurikus lény, amely a megtestesülések folyamán nem hal meg, pontosan feljegyzi minden lét tapasztala­tait. A megnyilvánulási térben megjelenő minden új lét így az előbbinek az élethű folytatása, mely összhang­ban van az élettérrel és a kozmosszal. Az élet a múl­ton, az élettéren és a kozmoszon belüli mozgásra és tartózkodásra kényszerül. Nem léphet ki ebből a keret-

59

bői. mert a dialektikus természetrendből magyarázható, teljesen egyezik ezzel, ezzel áll, vagy bukik. Az élet ha­tásköre tehát nem terjedhet korlátlanul minden irány­ban. Az élet kötött, s ezen a hatáskörön belül megpró­bálhat megnyilvánulni a jóban vagy a gonoszban. Élet­terünk a szüntelen változás képét, a kikelet, virulás és hanyatlás és az el lentétek képét mutatja, s életünknek és életforrásunknak, a kígyótűzrendszernek tehát telje­sen egyeznie kell ezzel. Ez az Ön átka, az emberi nem átka. Mi, az Iskola tanulói, tudjuk ezt!

Minek kell tehát megtörténnie, ha meg akarnak me­nekülni et től az élettől, et től az átoktól? Bizonyos, hogy a kígyótűzrendszer életállandója, az Én, nem kí­sérelhet meg más életmódot. Az ember bármilyen életmóddal is próbálkozik, annak mindig is ebből az élet­térből kell erednie, mindig ebből magyarázható, mert, mint mondtuk, az élet és az élettér teljesen egyek. Ha le akarják rázni magukról az emberi nem átkát, akkor a kígyótűzrendszerben másik életforrásnak, másik élet­erőnek kell hatalomra jutnia, mely nem ebből a termé­szetből magyarázható, úgy, hogy a régi életet ebben elő­ször háttérbe szorítja, majd eltörli. Ezt nevezzük a Szent Szellem »kitöltésének«, vagy a Szent Szellem általi be-árnyékolásnak.

Akinek szabad befogadnia ezt a szellemet, az szüle­tet t és hivatalos a királyi menyegzőre. Annak szabad a szellem hegyére törekednie, mert az új kígyótűz, a valódi pünkösdi tűz érintése miatt kapcsolatba került egy másik életterülettel, másik kozmosszal, s így az egyetemes törvény arra készteti, hogy ezzel az új világ­valósággal éljen és legyen összhangban.

Az a furcsa helyzet keletkezik, hogy egy lény a sze­mélyiségével, húsból és vérből lévő testével ebben az élettérben áll, kígyótűzrendszerével azonban másik élet­területhez tartozik. Az ilyen emberről mondja a szent írás, hogy ezen a világon van, de nem ebből való. Érthe-

60

tő, hogy ez nem normális állapot, ha az új születésből meg is magyarázható. A személyiség ehhez a világhoz tartozik, az élet azonban már nem. Mot újabb folyamat­nak kell megjelennie, mert a személyiség, mely ebből az életből, ebből az élettérből magyarázható, a másik élet­térre nem alkalmas, amire viszont a tanuló az új kígyó-tűzszületés miatt hivatott.

Ezért kell a régi személyiséget, a régi templomot lebontani és új templomot építeni. Az új kígyótűzszüle-tés után tehát az átalakulás vagy transzfigurálás folya­matának kell kifejlődnie. Amikor az új születés a tanulót a transzfigurálás elé állítja, akkor szabad törekednie a szent hegyre, ahol három hatalmas templom áll. Ott elejétől végéig megnézhet és megvalósíthat mindent.

Az egyetemes tanban sokszor van szó erről a három templomról, vagy arról, hogy három nap alatt kell felé­píteni. Itt az új személyiségről van szó, melyet az új élet­térben kell felépíteni: az új tudat templomát, a vér új templomát és az anyagtest új templomát.

Ha kígyótűzrendszerüket új kígyótűz érinti meg, ak­kor ez még nem jelenti azt, hogy az új tudattemplom már elkészült. Ennek a templomnak (melyet fának is mondanak, az élet fájának), újnak, magasnak és erősnek kell lennie, szilárdan kell állnia, tizenkét pár ágának teljes lombdíszében egészen másképpen kell sarjadnia, mint ahogyan ezt jelenlegi idegrendszerük teszi. Ennek megfelelően új, tizenkétszeres vérlénynek kell kibonta­koznia, hogy megdicsőült tes t emelkedhessen oszloppá az isteni templomban.

így szabad tehát felismerniük, hogy a Szent Szellem megszületése természetes, dialektikus létük kígyótüzé-ben kezdet, az igazi tanulóság kezdete, a transzfigurá-láshoz vezető út kezdete. Ezért kell Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzőjének is ezzel kezdődnie. S mivel ez a kezdet a lét szabálytalanságával jár (az ember a világban van, de nem belőle való), a tanulót

61

ebben a helyzetben figyelmeztetik:

De nagyon-nagyon vigyázz, magad e lőt t vizsgázz. Ha nem fürdesz szorgalmasan, a menyegző neked biztosan megárt. Kárt szenved az elcsüggedő, meg aki a mérlegen túl könnyű.

Világos, hogy erre szükség van, mert a tanulóság első állapotában a régi élettér erői harcba szállnak, hogy újra hatalmukba kerítsék a megszokottét. Medúza min­denféle ruhákkal ékesíti magát, hogy a fiatal tanulót visszatérésre csábítsa. A régi természet - ahogyan Mey-rink mondja - fényes lehet, mint valami fehér Nap, és jaj annak, aki ezt a világosságot imádja. Akit azonban a Szent Szellem, a felkelő virradat felébresztett, az kitárja karjait, hogy teste élő keresztet képezzen. A szellem tüze körüllángolja a tanulót, mint valami arany rózsa.

Aki ebben az állapotban kitárja karjait, az azt ta­pasztalja, hogy, láthatatlan kezek fogják meg azokat a Szerzet jelével. Belekapcsolják, őt az élő láncba, mely a végtelenségig ér. Elégett benne a múlandó, mely ennek a természetnek az elhalása révén az élet lángjává vál­tozott. Egyenesen áll az Arany Rózsakeresztben. Örökre megszabadult!

A keresők legnagyobb része nincsen még ebben a Szent Szellemből született tanulóságban. Még az elő-udvar tanulói. Meghívják őket ehhez a születéshez és ünnepelhetik majd, ha önismeret alapján annyira vágy­nak már a megújulás szellemére, hogy »mint a szarvas kívánkozik a folyó vizekre«, úgy szomjúhoznak az élő víz folyamára. Csak azok érettek az új születésre, akik mintegy a lélekre éhezve és szomjúhozva állnak a dia­lektikus életben, már nem énközpontúságban, hanem az

62

éntelen vágyakozás csendjében. Ezen alapul a szellemi születés.

Ha Önök szent komolysággal szándékozzák megta­lálni az élet szellemét, akkor maguknak kell azt felé­leszteniük kígyótűzrendszerükben. Ha el akarják nyerni a szellemet, akkor legyen bátorságuk elveszíteni önma­gukat. Aki a szellemet akarja látni, annak a saját lényé­ben kell azt szikrából lánggá szítania. Hogyan? A ke­reszt ösvényének bejárásával; azaz a saját kezeivel kell szétszakítania a dialektika láncait. Ha ebben a folyamat­ban képesek a szellemnek olyan életállapotot nyújtani, mely az új életforrás éntelen szívbéli vágyakozásának csendjéből fakadt, akkor a szellem él mindörökké.

63

IX

A nyolcadik fejezet a meghívó jelentőségét magyaráz­ta, amellyel Rózsakereszt Krisztiánt hívták meg a kirá­lyi menyegzőre. Láttuk, hogy a meghívó tartalma olyan létállapotra utal, melyet valami születésnek nevezhet­nénk, nagyon is különös szempontokkal. Ez a létállapot ugyanis egy új kígyótűzkisugárzásra utal, mely a régi tudatvalóságot kiszorítja, majd leváltja.

Ezért bizonyos szabálytalanságról beszélünk, melyre a szentírás azt mondja: a világban van, de nem a vi­lágból való. Új erőről is beszélhetnénk, mely egy alap­vetően alkalmatlan templomban azzal a kötelező, elemi követelménnyel lép fel, hogy a régi templom megújíttas­son, mert az új erő azt csak nagyon is ideiglenesen hasz­nálhatja. Új lakóhelyet kell tehát készíteni, egészen másképpen épült, másféle lakást, mely egészen más kozmosszal, más élettérrel, s ezért egészen más erő­kisugárzással van kapcsolatban.

E törekvés elkerülhetetlen következménye a régi templom lebontása. Az előbbi fejezetben említett új születés tehát valami bevezető, nagy munka kezdete, a lebontás és felépítés munkájának, második, új szüle­tésnek a kezdete is, szóval a tevékenység nagy területe, melyet minden időkben »transzfigurálásnak«, »kémiai menyegzőnek« vagy »szabadkőművességnek« neveztek.

Az ösvény első szakasza az a törekvés, mellyel el le­het hatolni az új kígyótűzbirtok elemi állapotához, mely első születésnek nevezhető. Erre az első lépésre vállal­kozunk ebben az Iskolában. Tudjuk, hogy ezt bűnös

64

Rózsakereszt Krisztián álma (I)

állapotunk tudatában, tehát önismerettel meg lehet valósítani és az ezzel kapcsolatos emberi reagálással, hogy a dialektikát elutasítjuk, világosan nem-et mon­dunk a világnak. Ezen kívül az eredeti emberiség rendel­tetésének áttekintésére, alapvető belátásra van szükség.

Az eredeti alakulásnak ebben a kezdeti folyamatában még semmi sincsen a transzfigurálásból. Itt még transz-mutálásról van szó. Transzmutálás alatt az egész mikro­kozmosz kezdődő transzfigurálásra való előkészítését értjük. Transzmutálás a dialektikus lény haladó tisztu­lása, új építőanyagok gyűjtése és rendezése.

Ha ez a mű az első születésben létrejött, akkor a jelölt átmegy a második fázisba. A második fázis a je löl t figyelmét a régi templomtól és a régi élettértől való el­búcsúzásra, és az emberi nem új, eredeti templomának a megépítésére irányítja.

A harmadik fázis kezdetén ez a nagy mű létrejött. A jelölt akkor újra élő lélek lett, mint egykor. Rálép a dicső útra. mely az élő lélektől az életet adó szellem­hez vezet.

Az ösvényre lépő tanulót természetesen az a bensősé­ges vágy fűti, hogy felöltöztessék az eredeti élet lakásá­val, de világosan áll a tudata előtt, hogy a régi templom­ban először a transzmutálás munkáját kell elvégeznie, hogy »a világban legyen, de már ne legyen ebből való«. Nem áll meg tehát, hogy szenvedélyes elragadtatással az ösvény végcélját bámulja (habár a célt ismernie kell), hanem a jelenre összpontosul. Tudja, hogy a »nemsoká-ra« eljön, de a »most« az időszerű. A »most« is boldog­ság, ha a végcél világosságában természetesen tökélet­len is. így megelégszik azzal ami van; nem szerénység­ből, hanem az aktuális, élő, vibráló »most«, a jelen miatt, melyben oly sok a tennivaló másokért és saját magáért is. Ezért állítja a hegyi beszéd az időszerű je­lent az ösvényen lévő tanuló elé. »Ne aggódjatok a hol­nap miatt! «

65

A világ folyásában legtöbb sorstársunk a jövőt haj­szolja, páni félelemmel menekül a jelen elől. Meg kell tanulnunk, hogy az örökkévalóságot a jelenben kell és lehet megragadni. Akinek szabad az első kígyótűzszüle-t é s dicsőségét ünnepelni (ha olyan testben is, amely a szenvedés, öregség, bosszúság és az ellentétek kegyet­len játéka alatt görnyed), az az örökkévalóság megvál­toztathatatlan világosságában áll és az időszerű jelen örömében örvend.

Ismerik már a »most«, a jelen pillanat örömét? Annak a tudatát, hogy: a megrendíthetetlenben állok, az élő lánc része vagyok, mely innen az örökkévalóságig ér?

Ne örüljenek túl korán, felületességből, mert ha szegletkövük nem elég erős, akkor csalódni fognak. Vigyázzanak, hogy ne szépítgessék túlságosan a jelent. Vannak akik szegényes és ködös jelenjüket a látszat és igaztalanság mögé próbálják elrejteni, s figyelmüket mindig a mások jelenjére irányítják.

Mielőtt az új valóság örök örömeit élvezhetik, telje­sen és tudatosan el kell pusztulniuk annak a jelennek a kínjaiban és szétforgácsolódásaiban, mely elől a tömeg­gel együtt éppen menekülni szeretnének. A dialektikus ember messzemenően meghasonlott lélek. Nem az élet fájának gyümölcsét eszi, mert arra nem képes. Meg kell elégednie a jó és gonosz ismerete fájának termékével.

A jónak őbenne nincsen maradandó értéke, mert mú­landó. Nem lényeges dolog. Nem olyasmi, amiből épí­tőanyagot lehetne csinálni. Csak az alapvetően gonosz lényvalóságának illó, lényegtelen ellentéte. Ezt tudják, de bevallják-e belső törvényszékük előtt is? Pedig az önismeret törvénye megköveteli ezt. Ennek a törvény­nek a betöltésében rejlik az ösvény kulcsa.

Minden misztérium, a régmúlttól a mai napig is en­nek a követelményével szembesített: létállapotukat be kell vallaniuk belső törvényszékük előtt . A jelen beval­lásának kell azt a jelent megelőznie, melyről Pál mond-

66

ja: megtanultam megelégedni azzal, ami vagyok. Ezt nevezték a régi misztikusok bűnbevallásnak. Később mennyire félreértették ennek az igazi jelentőségét ! A bűnbevallás kultúránkban valami változatos ügyeske­dés, amivel a büntetést akarják elkerülni, vagy a cél t illetően előnyösebb helyzetbe kerülni.

Az önismeret törvényének hatása alatt a Szellemi Iskola egészen mást ért. Itt nem a társadalom szem­pontjából úgynevezett szégyen, nemtörődömség, képmu­tatás és túlzott anyagiság beismeréséről van szó, mert aki még ezekben él, az ne törekedjen a beavatás templo­mára. Az olyannak először esetleg az üdvhadsereg, vagy hasonló intézmény gondozása alá kell kerülnie. A rózsa­kereszt előudvara nem a társadalmilag vagy erkölcsileg fogyatékosok számára készült. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy ezekkel szemben nem érzünk szánalmat és nem kellene segíteni nekik.

A rózsakereszt Iskoláját a tökéleteseknek sem szán­ták, mert az egészségesnek nem kell orvos. Az Iskola az efézusbeliekért, bizonyos etikai életmódú embere­kért van, akik magas erkölcsi, társadalmi, misztikus és intelligens szabályok szerint élnek. Csak az ilyeneket veszi fel.

Miért? Mert a dialektikus értelemben fogyatékosok­nak még dialektikus fejlődésre van szükségük, minde­nekelőtt pedig azért, mert még olyan karmikus teher alatt görnyednek, melyet csak ebben a természetben, a dialektikus viszonyok között lehet lebontani, kiegyenlí­teni. Az így terhelt ember, aurikus lényének ilyen állapo­tában nem hagyhatja ki a következő fokot - de bizonyos szerzetek segíthetnek neki.

Az önismeret törvénye csak azokra vonatkozik, akik dialektikus tevékenységük területének határán állnak, akikről azt lehet mondani, hogy: »Tudom a te dolgaidat, a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és megkísértetted azokat, akik apos-

67

tolóknak mondják magukat, holott nem azok, és hazu­goknak találtad őket; és terhet viseltél és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el.«

Ezeknek az embereknek, akik fáradozások és szere­tettel jes szolgálat közepette elhatoltak lehetőségeik határáig, s most a falakat döngetik, hogy eresszék át őket, ezeknek meg kell tanulni megérteni, hogy miért vannak a falak, meg kell érteniük, hogy milyen ma­gasról buktak alá: az eredeti élet, a szellem hegyeinek magaslatairól. Át kell hatolniuk természetes dialekti­kus állapotuk szerkezeti és alapvető tökéletlenségének a felismeréséhez. Nem elérzékenyülve, könnybe lábadt szemekkel és önsajnálatban, hanem teljesen tudatosan kell tapasztalniuk állapotuk baját az isteni valóság tu­datalatti ismeretének világosságában.

Amikor a régi misztériumok az Itt és a beavatás temploma közötti mély szakadékról, vagy a halál folyó-járól, a Stixről beszélnek, akkor a dialektika és az isteni valóság közötti alapvető szakadékról van szó. A tanuló­nak tudatában kell lennie ennek, ismernie kell a »bűnét«, s ezt belső törvényszéke e lőt t be is kell ismernie.

Miért bűntudat? Nem elég a tudat? A tudat ebben az esetben csak a korlátozások tapasztalata lenne. A bűn­tudat sokkal mélyebbre hatol. Az efézusbeli érzi és tud­ja, hogy elhanyagolta »első szeretetét«, az isteni valóság­ban élő lélek létállapotát és teljes mértékben felismeri, hogy milyen szédületes magasságról bukott le. Azért kell ennek nem csak »tapasztalatnak« lennie, hanem »megtérésnek« is, az isteni szeretetvalóság tökéletessé­géhez való odafordulásnak. »Akinek van füle, hallja, hogy mit mond a szellem a gyülekezetnek.«

Akinek van füle, megérti amit hall és ennek megfe­lelően cselekszik, ahhoz jön el a Stix révésze, hogy át­vigye őt a halál folyóján. Akinek, mint efézusbelinek, megvan az ősemlékezés kincse, azt nap mint nap hívják a királyi menyegzőre. Az lehajtott fejjel és keresztbe-

68

font karokkal áll folyója partján. Úgy érzi magát, mint Rózsakereszt Krisztián, miután megkapta a meghívót. A hideg verejték tör ki rajta; mert, habár felismeri, hogy ez az előre bejelentett menyegző, nem gondolta, hogy ilyen fáradságos körülmények között zajlik le. Ugyanakkor észreveszi súlyos félreértését, vakságát, személyiségének, életvitelének és testvéri, felebaráti szeretetének korlátozottságát. Tapasztalja, hogy a közönséges természethez van kötve. Amikor tehát re­mény és félelem között ingadozik, s magát szüntelenül vizsgálgatva csak gyengeséget és tehetetlenséget talál, végül elhatározza, hogy a megszokott utat követi. Forró imát mond és lefekszik aludni, azt remélve, hogy álom képében kap isteni útmutatást, ami - Istennek hála - valóban meg is történik.

Tény, hogy minden jelölt tel , akit felszólítanak a me­nyegzőre, már jóval azelőtt, hét évvel azelőtt tudatják ezt. Ne hétszer 365 napra gondoljanak, hanem egy idő­szakra, az előkészület bizonyos időszakára, melynek jelei leolvashatók a saját aurikus szféra érzőközpontjai­ban. Itt a Szerzet által megérintettség bizonyos állapo­táról van szó. melyben a je löl t fog élni. Je lenét különös események jellemzik; előkészítik az ösvényre. Amikor megjön a meghívó, a tanuló Jordánja partján áll, tökéle­tes, mélyen bevésődött bűntudatban. így, remény és ret­tegés közepette várja az álmot.

Ne essenek abba a nagy tévedésbe, hogy az itt emlí­tett álmot és ennek következményeit annak tartsák, amit Önök értenek alvás és álom alatt. Rózsakereszt Krisztián nem reked meg a bűntudata görcsében. Mihelyt ennek a tapasztalata mélyen belevésődött a lényébe, szó sincsen többé szüntelen önsanyargatásról, amihez a misztikusok vannak hozzászokva, hanem átmegy az ab­szolút nyugalom állapotába, a »nem- cselekvés« állapotá­ba, melyről Lao Ce is beszél. Ez az az állapot, amelyben »legyen meg a te akaratod«, amit a zsoltárok szerzője

69

»a Felséges rejtekének, pajzsának« nevez.

»Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az. Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram Istenem, őbenne bízom. Mert ő szabadít meg téged a természet kötelékétől, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad. Pajzs és páncél az ő hűsége.«

Amikor a je lölt ebben a menedékben hál, akkor jön hozzá a révész, hogy átvigye a folyón.

70

Rózsakereszt Krisztián álma (II)

Az előző fejezetben Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzőjének egyik megjegyzését említettük, ami sze­rint minden je löl tet az alkémiai menyegzőre való határo­zott meghívó e lőt t hét évvel már tájékoztatnak. I t t nem hétszer 365 napról van szó, hanem az előkészület bizo­nyos időszakáról, melynek jelei a saját aurikus szféra érzékelőközpontjaiban leolvashatók. A Szerzetnek egy munkafolyamatáról és érintési folyamatáról van szó, melynek az új lélektűz születését kell megelőznie.

Amikor azonban a meghívó megjön, a je löl t mégis nagyon zavarba jön. Magánál helytelen fogalmakat a me­gértés hiányát és más elégtelenséget állapít meg. A félreértés fátyla nem vonul el minden további nélkül. A tanuló így áll Jordánja partján, tökéletes, mélyen bevé­sődött bűntudattal. A remény és a félelem között lebeg­ve várja álmát. Ennek az álomnak semmi köze a termé­szetes, ismert álomhoz. I t t az abszolút nyugalom állapo­táról, a tudatos »nem-létezésről« van szó, melyről Lao Ce is beszél, a »mindazáltal ne úgy legyen ahogyan én akarom, hanem ahogyan te akarod«-ról, Jézus nyilatko­zata szerint Gecsemán kertjében, tehát a Buddha tanai­ból is ismeretes én-feladásról van szó.

Ebben a helyzetben a tanuló bizonyos tapasztalatra tesz szert, mely teljesen megmagyarázza neki a meghívó miértjét és hogyanját. Rózsakereszt Krisztián először a dialektikus világvalóságot látja meg, amelyben számta­lan emberrel együtt, mintegy börtönben ül. A börtön tökéletesen sötét. A látószerv teljesen negatív, s ezért

71

mindenki a hallásra van utalva, melynek segítségével csak valami találgató tájékozódás lehetséges. Rózsake­reszt Krisztián érzi, hogy meg van béklyózva, s amit hall, az azt mutatja, hogy fogolytársai is ebben a helyzetben vannak. Mindenütt lánccsörgés, sóhajtozás, nyögés és küzdelem, amellyel egyesek szeretnének mások fölé ke­rekedni, hogy valamivel több levegőt és teret kapjanak. Mindenhonnan szüntelenül hallatszik a szemrehányás, mert a bajért mindegyik a másikat okolja.

Ezt az ál lapotot Önök kétségtelenül teljes mérték­ben felismerik. Ez a mindennapi élet, s emiatt a helyzet miatt a dialektikus emberben az emberi nem végleges megváltását il lető pozitív belátásnak nyoma sincsen. Minden és mindenki találgatásra van utalva, mindenütt leírhatatlan a zavar és kimondhatatlan szenvedés. Bör­tönfal és lánc minden ember öröksége.

Rózsakereszt Krisztián ekkor hirtelen trombitaszót és dobpergést hall, s ugyanakkor fénysugár hatol a bör­tönbe. Ugye értik, hogy a figyelmet itt a Szerzet munká­jára irányítják, mely ezen a világon megjelenik, hogy a keresőknek megmutassa az elveszett hazába vezető ös­vényt, s a jelöltnek segítsen azt bejárni is.

Trombita alatt általában valami rézből készült fúvó hangszert értenek. A régi bölcsesség azonban egészen mást ért ez alatt. Ez is hangot hallat, de nem szabad fémhangszerre gondolnunk. A misztériumok trombitájá­nak hangját a Szerzet szolgái keltik. Egy tudatosan kel­te t t rezgésről van szó, mely mélyen kezdődik, lassan felerősödik, majd éppoly lassan suttogássá halkul. Ezt a rezgést azért keltik, hogy behatolhassanak a dialekti­kus világvalóságba. Aki meghallja ennek a trombitának a hangját, annak olyan rendkívül csodás élményben van része, melyet nem lehet szavakba foglalni.

Ugyanígy értsék a dobpergést is. Ne közönséges üstdobokra gondoljanak, melyeket a sötét múltban val­lási ünnepeken vagy harci zenének használtak, hanem

72

figyeljék meg a tényt, hogy a trombitaszóval egyidejű­leg a dobpergés is hallatszik. Legtöbbször két dobról beszélnek, melyek a darab fő hangjait adják, amelynél verni kell őket. A trombita i tt a Szerzet vibráló hívása, mely behatol a sötétség legmélyebb odúiba is. A dupla dobverés azt jelképezi, hogy az erre fogékony, nyíltszí­vű embert mintegy a szívverés ritmusában, lényvalósá­gának pozitív és negatív nézetében, nagy erővel megtá­madják.

Tehát fénysugár hatol a börtönbarlangba vagy töm-löctoronyba, ahogyan fogdánkat szintén ábrázolják. Rózsakereszt Krisztián pszichológiailag helyesen éli át látomása következő fázisát. Ha földi világunk menetét úgy kell elszenvednünk, hogy teljesen megfelelünk en­nek a természetnek, akkor sokféle bajt enyhít az alapve­tő sötétség fekete bársony köpenye. Ha azonban az iste­ni világosságnak egy sugara világítja meg tömlöcünket, akkor rettenetes vészét teljes mértékében és valóságá­ban tapasztaljuk.

Ha ennek az Iskolának egy tanulója rádöbben álla­potára, akkor ez annak a ténynek a következménye, hogy a Szerzet fénye trombitaszóval és dobpergéssel behatolt a lényébe. Aki a dialektika lényegét dogmának látja, az még nem jutot t el ehhez a tapasztalathoz. Ez a felismerés kegyelemadomány, mely a másodperc töre­déke alatt viszi végbe azt, amihez egyébként egy tanul­mányokkal és megfontolásokkal teli emberélet sem elég. A tanuló belülről látja a földi természet pokolra­törését, az ijedelem keringését, olyan tökéletesen és közvetlenül, hogy a dialektika filozófiája már csak en­nek az elsőkézből jövő ismeretnek a bizonyítéka

A régi bölcsesség a tömlöcbe eső fénysugár kegyel­mét az isteni szeretet felfedező világosságának nevezi, melynek következtében a tanuló látja és átéli saját álla­potát és környezete helyzetét, mégpedig olyan mélyreha­tó élményként, hogy, mint Rózsakereszt Krisztián, az

73

ijedségnek és veszedelemnek e káoszát alig képes leírni. Ekkor a fény által megvilágított lélek életkönyvének

nagyon szomorú oldala következik, melyet Johann Va­lentin Andrea nagy őszinteséggel ír le. Amikor a Szer­zet világosságában a lélek először látja meg léte való­ságát és az iszonytól megrendül, akkor első reakciója páni félelem és önfenntartási ösztön. Reméli, hogy megszabadul; nézi, merre szabad az út, s ebben az ösztönben jó kiindulópontra akar szert tenni: előre tola­kodik az első sorokba.

Rózsakereszt Krisztián is ezt teszi. Nem késlekedik, hanem nehéz láncaival átfurakodik a többiek között és sikerül egy kőre felállnia. A többiek többször is megra­gadják, de kézzel lábbal védekezik, amennyire csak tehe­ti. Rózsakereszt Krisztián nagyon komolyan és őszintén vallja be tanulói ösvénye életútjának ezt a szomorú fá­zisát. Semmi emberi dolog sem idegen számára.

Minden ember keres valami alapot, alapkövet, melyre önfelfedezése után támaszkodhat. S hányan vannak, akik el akarják Önöket cibálni a helyükről, a pozíció­jukból? Ugye nagyon is hajlandók felvenni a harcot, az érvényesülésért folytatott küzdelmet? Csak amikor már nagyon sokszor átnyújtották tanulónak a Szerzet ta­nácsát, hogy ez a viszálykodás veszélyes és be kell szüntetni, akkor lesz alkalmas a további segítségre. Hallja, hogy a tömlöcbe hét kötelet eresztenek le, s hogy mindenkit megszabadítanak, aki bele tud kapasz­kodni és rajta tud maradni valamelyiken. A Szerzet, mely harsonaszóval és dobpergéssel tör be ebbe a vi­lágba, hétszeresen tevékeny, hogy mindenkit megment­hessen, aki alkalmas erre. A hétszeres módszert részle­tesen megmagyarázza az »Univerzális Gnózis« című könyv, újabb megbeszélését így nem tartjuk szükséges­nek. Csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy Rózsakereszt Krisztián a hatodik kötéllel, a hatodik plexuskör újra­élesztésével szabadul ki börtönéből. Ezután felfedezi,

74

hogy seb van a homlokán, melyet felhúzása közben egy éles kő okozott, s hogy emiatt ruháján vérfoltok látha­tók. A homlokon lévő seb egy dicső jel, annak bizonyíté­ka, hogy új lélek született, hogy új kígyótűz vonulhatott be a spinális rendszerbe. A homlokon lévő sebet nevezi az evangélium »az emberfia jelének«, mellyel az Úr szol­gáit pecsételik le és mentik meg minden dialektikus veszélytől. Ez a pecsét egy új embertípus jele, aki dia­lektikus személyiség létére új lélektűzzel van felszerel­ve, s így képes bejárni az újjászületés ösvényét. Ezt a nagy csodát akarja Rózsakereszt Krisztián álma megér­tetni, hogy ugyanis nem csak a tökéletes ember járhatja be az ösvényt, hanem ez a többiek számára, a tökéletlen­ségükben megragadottak számára is nyitva áll.

A jelölt az éntelenség állapotában rájön, hogy miért hívják, miért kap meghívót. Nem arra hívják meg, hogy azonnal lépjen be a tökéletességbe, hanem meghívása után kitűnik, hogy hosszú és terjedelmes folyamatban teszik képessé a tökéletességbe való belépésre. Tehát nem mindjárt a végcélhoz hívják, mert erre bizonyára nem lenne alkalmas. Arra hívják és választják ki, hogy egyáltalán rálépjen az ösvényre és megtanuljon azon járni - tehát egy üdvözítő folyamathoz hívják.

A megszabadítás a tömlöcből, az új embertípussá ne-mesedés új kezdetet jelent, egy ösvény kezdetét, me­lyen a tanulóra szintén nagy fáradalmak, veszélyek és bonyolult nehézségek várnak. Ez az új állapot azonban nagyon különbözik a puszta dialektikus állapottól. A dialektikában a tanuló a le és fel, az ide és oda ered­ménytelen fáradalmai e lőt t áll, amelyek valamilyen for­mában szakadatlanul ismétlődnek. Az új lélekállapot-ban minden legyűrt akadály végleges győzelem és új lényvalóság alapköve. Ezért ajándékozza meg ez az álom Rózsakereszt Krisztiánt nagy, belső nyugalommal.

Azáltal, hogy Krisztus Szerzete hozzányúl a tanuló­hoz, a tanuló megszabadul béklyóinak gyökereitől. Ha

75

felfedezi, hogy láncai sebeket okoztak neki, s csak ne­hezen tud mozogni, akkor azt mondják neki: »Fiam, ne törődj hiányosságoddal, hanem emlékezz a gyengéidre, s adj hálát Istennek, aki téged már ezen a világon ilyen magasra engedett emelkedni a világosság felé. Tartsd meg ezeket a sebeket az én kedvemért«.

Rózsakereszt Krisztián álomlátomásának célja tehát az, hogy a jelöltnek intelligens módon megmutassa, melyik pillanatban és melyik létállapotban kezdődik számára az ösvény.

Először meg kell lennie annak a tapasztalatnak, hogy az ember a sötétségben fogoly; azután ugyanannak a tapasztalatnak, de ezerszer erősebben, a világosság mi­att, a Szerzet felfedező világossága miatt; harmadszor a páni félelemnek, az önzésben, az én-központúságban kifejezésre jutó önfenntartásnak és helytállásnak a le­győzése következik; negyedszerre az éntelenség nyu­galmának kell megjönnie, a dialektikus megszabadulási törekvés abbahagyásának, félelem és kétségbeesés nélkül; ötödször az új lélektűz belemerülésének kell magvalósulnia a spinális rendszerben, ami a Szerzet új kéznyújtása; hatodszor az ösvényrelépés következik, végül pedig az újra elnyert szabadság, hogy az ember Isten gyermekévé válhat.

Megfontolásaink végén vessünk még egy pillantást a homlokon vérző sebre, az új élettel való lepecsételésre. Ez a seb a régi lélekanyag elfolyását jelképezi, fájdal­mak, kínok és heves belső küzdelem közepette. A régi természet helyét az új vér, Krisztus Szerzetének új lé-lekanyaga foglalja el. A Szerzet Élő Vizének ivása a há­laadás kelyhe, melyet megköszönve áldunk, a közösség Krisztus vérével. A tanuló bizonyára megérti, hogy nem ihat az Úr poharából, ha ugyanakkor a természet poha­rából is iszik. Nem szolgálhatja egyszerre Istent és a mammont.

Ezért kell először ettől a természettől teljesen elbú-

76

csúznia, ezt a búcsút teljesen megvalósítania, teljes én-telenségben. Nem szabad többé a gonoszság poharából frissítenie magát, hogy a régi kígyótűz elfolyhasson, s az új bort olyan serlegben fogadhassa, mely az Úrnak készült.

77

XI

A vér rejtélye (I)

Mindeki tudja, milyen fontos szerepet játszik a vér az életben, milyen alapvető jelentőségű. E rendkívül érté­kes anyag nélkül az élet és minden életjelenség elgon-dolhatatlan lenne. A vér szerkezete és állapota minden közvetlen és jövendőbeli tevékenységnél annyira alap­vető, hogy az életnek ezt az alapelvét minden idők tu­dománya, vallása és társadalmi élete nem csak elfo­gadta, hanem minden törekvésnél még mindig abból in­dul ki.

A metafizika területén az animistát látjuk meghozni véráldozatát és elvégezni vérszertartását, és az evangé­lium egyik klasszikus prédikálója kijelenti, hogy »Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől«. A szent mítoszok és legendák hírt adnak, hogyan ontot­ták vérüket az emberiségért az Egyetemes Szerzet nagy küldöttei, és a metafizikai misztériumok tanúsága sze­rint ez a véráldozat az erőknek akkora áramlatát sza­badította fel, hogy aki részesülhet benne, az a mai na­pig is megszabadulhat a természet béklyóitól.

Nincsen két egyforma ember, ez ismeretes, és nyil­vánvaló, hogy a hajlamok, lények és jellemek minden különbségének magyarázata a vérben, a vér állapotában rejlik. A csaknem végtelen sokrétűségben azonban mé­gis megkülönböztethetünk néhány összefüggést. Vérkü­lönbség van a népek, a fajok között, a fehér, a barna, a sárga és a fekete között, a különböző társadalmi cso­portok és osztályok között, a családok milliói között és a családokban is a családtagok között.

78

Ahogyan vércsoportokat különböztetünk meg, ame­lyeket az orvostudomány vesz figyelembe, úgy félreis­merhetetlenül létezik öt, alapvető embercsoport, melye­ket a transzfigurista tudomány vesz figyelembe. Bárho­gyan is. az emberiségnek van egy teljesen egyenirányított törekvése, a vérművelésre való őstörekvés, s ezzel a vér megváltoztatásának a kísérlete. Ez az emberi lét ős-ösztöne.

Ehhez végtelenül változatos és különböző utakon akarnak eljutni, de az ösztön mindig ugyanaz. Nincsen alapvető különbség azok között, akik vérátömlesztést végeztetnek, a vértisztítást valami gyógyszerrel akarják elérni, s ehhez egy orvos segítségét veszik igénybe, és azok között, akik ezt egy iskola vagy egyházi intézmény által akarják elérni, vagy Jézus Krisztus vére által akarnak megtisztulni. Minden esetben vérátömlesztésről van szó. A vöröskereszt véradási szolgálata és a külön­böző egyházi intézmények sokban megegyeznek.

Aki társadalmi helyzetét házassággal akarja megjaví­tani; aki a táplálkozását változtatja meg ismert okok miatt: egy kormány, amely tiltja a fehérek és feketék vérének keveredését; az egyház, mely a vegyes házassá­got tiltja; egy csoport, mely részt vesz az úrvacsorán; az egyház, mely alárendeltjeit mágiával és tömjénfüsttel tartja fogságban; minden intézmény, mely kulturálisan, a metafizikában, okkultisztikusan vagy transzfiguriszti-kusan buzgólkodik, azt bizonyítja, hogy ugyanazon ős-ösztön megszállottja.

Szükséges tehát, hogy Iskolánkban mi is elgondol­kozzunk a vér rejtélyén és meghatározzuk a helyünket ebben az általános mozgalomban. Meg kell tanulnunk belátni, hogy a vérrel kapcsolatos követelményeket il­letően semmi emberi dolog sem idegen nekünk.

Kötelességünk ezt a tanulmányt mély megfontolás tárgyává tenni, melynek le kell hatolnia az alapokig, mert az utóbbi években a világon különös öt let került

79

forgalomba, t i tokzatos impulzus mozgósítja az embe­riséget, s az emberiség megpróbál reagálni. Az intelli­gens embernek, a világ eseményeit összefüggéseikben kell vizsgálnia. Ha századunk húszas éveire gondolnak, akkor azt látják, hogy a fasizmus és nacionálszocializ-mus ötletével egyidejűleg a kiválasztott nép ötlete, a ki­tűnő, hangadó, a világot vezetni tudó faj ötlete is felme­rül. Személyiségek, mint d-Annunzio Olaszországban és Rosenberg Németországban, latin, illetve germán ötlet szószólói voltak. Önök talán tudják ezt, talán a hideg borzongott végig a hátukon, mert a vérükig érezték, hogy milyen óriási hatalmakat szabadított fel ezeknek az ötleteknek a kinyilatkoztatása.

Feltűnt-e azonban az is, hogy ugyanez az öt let az angol népben is erősen él? Ismeretes-e, hogy Angliában nagy, hangadó csoport abból az ötletből indul ki, hogy az angol nép az új Izrael kiválasztott népe? S hogy ez a csoport ezt mindenféle úgynevezett tudományos módon bizonygatja?

Feltünt-e, hogy ugyanaz az öt let (»Mi vagyunk az Isten által tervezett, fövendő, kiválasztott nép«) Ame­rikában is él? Elég gyakran megtalálható az amerikai irodalomban. Amerika vezető helyzete persze pillanat­nyilag a gazdasági világhelyzetből magyarázható, de az amerikai mítosz számára is mérvadó.

Ahogyan a németnek vethetik szemére, hogy fölény­ben képzeli magát, ugyanúgy mondható ez joggal az an­golról és az amerikairól is. Véleményük szerint Európa kialvó, pislákoló hamucsomó, mely fölölt magasra emel­kedik az amerikai demokrácia és hatalom. Világunkon pedig milliók hajlonganak alázatosan az amerikai óriás e lőtt . Mindenekelőtt a metafizikában, a vallásban és az okkultizmusban lett Amerika egyre hangadóbb, s a Vati­kánnál most az amerikai befolyás a legerősebb. Olvas­hatják például Baird Spalding »Távol-Kelet mesterei« című könyvében, hogy mindezek a mesterek kivétel nél-

80

kül az amerikai népre utalnak, hogy az az eljövendő. Figyelmüket továbbá a szovjet ötletre is felhívjuk

mely szintén hatalmas erővel sugárzik a világ fölött. Az eljövendő szláv kultúrfaj szláv mítosza itt másféle és más megjelenésű. Tanulmányozzák csak az orosz irodalmat, figyeljék meg a körülményeket.

Kínában is hasonló mozgalom üti fel a fejét, s egyre nagyobb terepet hódít. »Mi vagyunk a legrégibb kultú­rájú faj. Népünkben minden bölcsesség, minden erő és szépség, minden jóság, igazság és igazságosság meg­van. Tengernyien vagyunk. Ébredjetek fel, s árasszuk el a világot vívmányainkkal.

Ha ezt képesek megfigyelni és tárgyilagosan meg­vizsgálni, akkor felfedezik, hogy úgyszólván minden né­pet egyre növekvő erővel ragad meg az ötlet : mi vagyunk az ígéret népe, mely eljövendő. Sok népnél jut kifejezés­re ez az ötlet, s művészetük, tudományuk és vallásuk széles körben terjeszti ezt.

Itt tehát kimutathatóan egy t itokzatos impulzusról van szó, mely az egész emberiséget megragadta, s a vérben talál visszhangra. Erre a hatalmas impulzusra a népcsoportok, fajok, és népek vérbeli különbségeik mi­att különbözőképpen reagálnak. Meg kell vizsgálnunk, hogy e sok vérreakcióban látjuk-e a lényeget, az igaz­ságot; hogy az oly sokfelé osz lot t vérképlet csillogá­sából ki lehet-e még szabadítani az igazságot. Nem le­hetséges-e, hogy ennél a vizsgálatnál a saját vérünk csap be minket? Képesek vagyunk-e még tárgyilagosan látni és következtetéseket levonni? Nem tévedés-e egész filozófiánk, mely esetleg saját vérnézetünkből magyarázható? Nem lenne-e jobb a sorsra bízni magun­kat, mert végeredményben úgy sem vagyunk képesek kibogozni az igazságot?

Világunkon csak úgy örvénylik az ötletek áradata, Vannak bolond, együgyű, erkölcstelen, kriminális, hát­borzongató, lélegzetállító, szép, jó és magasztos ötle-

tek. Holott tehát ezek sok tekintetben egymás ellenté­tei, mindegyikben megvan az igazságnak valami eleme, mert mind nagy komolyságról tanúskodik. A vér kiáltá­sai! Van-e út valahol és meg lehet-e találni? A vér­visszhangok duhaj táncában meg lehet-e hallani az igazság ezüstös csendülését?

Csak két lehetőség van, csak kettő! Az egyik az, hogy sikerül megtalálnunk az egyetlen, megváltó igazságot; a másik lehetőség az lenne, hogy nem sikerül.

Az a véleményünk, hogy a dialektikus emberiség tár­gyilagos észlelésre már nem képes. Létállapota ezt egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi. Vére képlete és ennek következményei miatt Önök már nem képesek meglátni a láthatáron íziszt, az isteni igazság világos­ságát. Ezért mondják azok a lények, akik segíteni akar­nak, hogy a tapasztalat útját kell bejárniuk. Az igazsá­got tapasztalatok segítségével kell felismerniük. Pilla­natnyilag nincsen más lehetőség.

Ezért gyűlnek össze a rózsakereszt Iskolájában a kö­rülbelül egyforma vérképletű emberek, s képeznek olyan csoportot, mely bizonyos módon előkészített ötlet veze­tése alatt úton van, hogy megkeresse az igazságot, hogy magát alkalmassá tegye erre az igazságra.

Sikerül-e? Helyes úton vannak-e? A vér ösztöne arra tesz hajlamossá, hogy igent mondjanak, de nem lehet-e ez is valami tévedés? Sokan állítják, hogy ismerik az igazságot, látták az igazságot, hallották a hangját és tudják az utat. De igaz-e? Nem végződhet-e mindez csalódással? Mindannyian azt a hangot követjük, mely a vérünkben visszhangzik, s bizonyos módon átalakítva bizonyos je l leget kap.

Megmutattuk, hogy az egész emberiséget egészen a véréig hatalmas impulzus izgatja. Ezt a megújulás impul­zusának nevezhetnénk, mely légkörként lebeg országaink fölött . Ez mozgósítja a vérünket, ebben lélegzünk - és reagálunk. A reakciók különbözők, de az emberiség rea-

82

gál, megmozdul. Ez a megmozdulás századunk eleje óta egyre erősö­

dik, duzzad, mint nagy vizek morajlása. Arra vagyunk hajlamosak, hogy a saját reakciónkat tartsuk az egyet­len helyesnek, s a többiekét elítéljük. Be kell azonban látnunk, hogy, habár az igazságnak kell minket megsza­badítania, ezt csakis a tapasztalat ismertetheti meg velünk.

A számtalan vérreakció közepette és láttán értelmet­lenség azt mondani, hogy »a mi reakciónk az egyetlen helyes reagálás!«. A mi reakciónkat csak szóban, írás­ban és példákkal ábrázolhatjuk. Csak azt mondhatjuk: »Jöjjenek és nézzék!« Csak meghívhatjuk Önöket, hogy részesüljenek a vagyounkban és vizsgálják meg amit találtunk.

Önök eljönnek, ha a vérükben bizonyos rokonságot éreznek velünk, ha vérképletük bizonyos mértékben megegyezik a miénkkel. S ha eljönnek, akkor bizonyos boldogságot tapasztalnak, mint amikor rokon lelkek találnak egymásra. Ha nem, akkor másik vérreakció irá­nyában fognak próbálkozni. Ezt megteszik, mert meg kell tenniük, mert nem tehetnek mást.

Az egész emberiség, különböző módon, bizonyos ti­tokzatos, légköri impulzusra reagál. Ezt be lehet bizo­nyítani. Az egyik a német mítoszban hisz, a másik az angolszászban, a latin eredetű nyelveken beszélőkében, az amerikaiban, a kínaiban, stb. Mindez annak a bizo­nyítéka - amit sokszorosan lehetne bővíteni - hogy az emberiség egy közeledő megújulás impulzusára reagál, melyet szinte belélegez, ízlel, tehát szervileg észlel. Lehetséges-e, hogy ebben egy különös jóslat megvaló­sulását kellene megpillantanunk, mely az egyetemes szentírásban van lefektetve?

Hagyják csak egyszer a vérüket valóban szóhoz jutni. Ez a jóslat kijelenti, hogy Krisztus egyszer újra eljön az atmoszférában, »az ég felhőiben«, s minden szem látni

fogja őt. Hagyják a vérüket beszélni! Nem lehetséges-e, hogy a megújulásnak ez a hatalmas, mindent érintő im­pulzusa, melyet mindannyian szervileg tapasztalunk, ez a Krisztus-impulzus az az egyetemes erő, mely az egész világot szinte átöleli és reagálásra készteti? Az egész emberiség megmozdult. Olyan ez, mint nagy vizek zúgá­sa. Az Önök vérének beszélnie kell; nem tehet mást.

Iskolánk egy rokon-vér szerkezetű csoportból indul ki. Ha vérük hangja azt bizonyítja, hogy hozzánk tar­toznak, akkor együtt reagálunk vérünk ösvénye szerint arra, ami a légkörben megjelent, s ami sem éjjel sem nappal nem hagy nyugton minket. Kivonulunk, hogy megismerjük az öt letet, mely a légkörben megjelent. Eléje megyünk az ég felhőibe.

Ha így reagálnak, akkor megtudják, hogy vérük meg­egyezik-e az igazsággal, vagy elutasítják. Úton vannak, vagy felkerekednek az új reggel felé, a feltámadás regge­le felé? Akkor í téletet hajtanak végre mindannyiónkon: a megszabadítás vagy az elutasítás ítéletét.

A nagy világforradalom elkezdődött. A vér szava el­hangzott. Ha nem bizonyulunk jogosultaknak a vérünk alapján, akkor a megszabadulás kapui zárva maradnak számunkra.

Mi tehát a vér titka? Válaszoljunk erre a következő fejezetben.

84

XII

A vér rejtélye (II)

Az előző fejezetben megállapítottuk, hogy századunk eleje óta titokzatos befolyás érvényesül légkörünkben, mely bolygónkon növekvő erővel támad meg minden megnyilvánult életet. Megláttuk, hogy befolyása alól egyetlen teremtmény sem vonhatja ki magát, mert be­folyása légköri, s erre a légkörre a formák fenntartá­sához a halál fátylának ezen az oldalán lévő négy élet­területnek (ásványi, növényi, állati és emberi birodalom­nak) éppúgy szükség van, mint a másvilági életterületek­nek (az éteri szférának, az asztrál szférának és a két spinális területnek).

Az új, t itokzatos légköri állapotok a mindenségi meg­nyilvánulást a véren és az életközegeken keresztül tá­madják meg, s éppen a vér és az életközegek állnak szo­ros kapcsolatban a légkörrel. Az élőlényt a légköri befo­lyásolás általános módszerével kényszerítik reagálásra.

Olyan módszer ez, melyet a tükörszféraerők (másvi­lági erők) és az ő szolgálatukban álló csoportok is sokféleképpen alkalmaznak. Az egyetemes Krisztusfára­dozás utánzása ez és csaknem minden esetben sikeres, habár szörnyű következményekkel jár. Hogy ezt jól ért­sék, és a harc lényegét felismerhessék, melyet a tanuló­nak kell végigküzdenie, ahhoz el kell hatolnunk az ala­pokhoz. Ennek folyamán kiderül, hogy az egyetemes böl­csesség miért int minket a sok ál-krisztustól és hamis prófétától, akik oly nagyon akadályoznak az ösvényen.

Amikor tehát egy ilyen hatalmas légköri hatás érvé­nyesül, ideje lesz a tanulót ellátni minden megkülönböz-

85

tető képességgel, melyre mai tudati állapotában szert tehet. Abból kell kiindulnunk, hogy a vér és az életköze­gek a legszorosabb kapcsolatban vannak a légkörrel, s ebből táplálkoznak.

A légkör az ősanyag bizonyos állapota. Ez nem csak a mi bolygói kozmoszunkra érvényes, hanem mindegyik­re. Anyagvilágunk kémiai szférájának minden állapota és formája bolygónk légkörének állapotaiból magyaráz­ható. A légkör pedig a tér ősanyagából táplálkozik, amelyben az egész kozmosz mozog. Mindez bizonyos elv, bizonyos képlet szerint megy végbe, melyet boly­gónk tudatának nevezhetnénk.

E rendszer következtében a bolygó csak a lényének megfelelő erőket veheti fel és dolgozhatja fel. Ez a mi Földünk természete, amely - ezt gyakran megtárgyal­tuk - a mi személyes természetünk is. Feltételezzük, hogy a rözsakereszt tanulói ebben a tekintetben tájé­kozódtak dialektikus tömlöcünk jellege felől.

Egy bolygó vagy egy ember tudatát, amely szerint az egész életfolyamat végbemegy, »lelkes természetnek«, lélekkel e l lá tot t természetnek is nevezhetnénk. Egy lelkes természetlény nem szellemlény. A lelket a szel­lem vetületének vagy tükörképének kell tekintenünk.

Ezt elképzelhetik, ha a szellemet - mondjuk - vilá­gosságnak, fénynek veszik. Fénysugár esik az ősanyag bizonyos mennyiségére, s ebben az anyagban, a fénysu­gár mibenléte, lénye és célja szerint, hatás keletkezik. Ha ennek az anyagnak van elég szunnyadó ereje, elég alkémiai lehetősége, akkor olyan folyamat indul, mely akkor is folytatódik, ha a fénysugár visszahúzódott. A folyamat azonban ekkor megváltozik. Örök alakulás helyett, mely a világosság mibenlétének és céljának fe­lelt volna meg, a lelkesített, lélekkel e l látott anyag dia­lektikus jelenségeket kezd mutatni. Lelkes anyag, a szel­lem vezetése nélkül végzetszerű menet, szüntelen halá­los ugrás a romlásba, szenvedésbe és fájdalomba, szaka-

86

datlan haldoklás és szüntelen űjra-megszületés más és más körülmények között; az ősanyag láncreakciója.

Akik természettudományokat és az atomhasítás terü­letén végzett kísérletek körülményeit tanulmányozták, azok jó fogalmat alkothatnak maguknak a dialektika okairól. Lelkes anyag kisiklik a szellem vezetése alól. A lelkes anyag hosszú korszakok óta, mérhetetlenül értel­mesen arra törekszik, hogy a veszedelem orgiája ellen védekezzék, a következményeket valahogyan elkerülje. A lelkes anyagnak van tudata, s ezért érez, észlel.

Az ősanyag legkisebb része is nagy dolgon való együttműködésre hivatott. Tehát a legkisebb töredéke is, lehetőségeire nézve, isteni. Ha ősanyag kerül alkal­mazásra, akkor visszavonhatatlanul felszabadul a tuda­ta, érzése és szunnyadó élete is. Ha azonban ősanyagot olyan célra használnak, mely nem felel meg a világos­ságnak, az eredeti ötletnek, akkor, mivel érez, mérhe­tetlen fájdalmat szenved. Akkor a szenvedés kiáltása hasít a világmindenségbe. Az olyan rendszerben, mint az emberi léleklény, minden sejt együtt szenved a lény fájdalommenetében. Aki ezt megfigyeli, az a megnyilvá-nultnak minden formájából a rettenetes dialektikus vi­lágtragédia jeleit olvashatja le.

Bolygói kozmoszunk ábrázolására teremttettünk. Ami­kor világunk keletkezett, mi is megjelentünk. Akkor még a világosságban jártunk, ahogyan egész kozmoszunk a világosságban volt. Mi azonban, léleklények, akik lé-lekvilágunkban élünk, megszakítottuk a kapcsolatot a világossággal, s most ennek a következményeit szen­vedjük el.

Mai helyzetünkben meg kell értenünk, hogy a megsza­kadt kapcsolatot helyre lehet állítani, aminek szintén következményei vannak. Ezért nyilatkozik meg lélekvilá-gunk egyik rétegében az a t itokzatos erő, melynek célja az emberiség és a világosság összekapcsolása. Felada­tunk ebben az Iskolában ennek a megmentési folyamat-

nak a tanulmányozása. Ki kell puhatolnunk, hogyan le­het szert tenni megkülönböztető képességre, hogy az utánzásokat leleplezhessük és az egyetlen célra töreked­hessünk. Ezért akarjuk megvizsgálni a vér titkát.

A bukott mikrokozmoszban lélekadó elv uralkodik, melyet eredetileg a világosság keltett . Ezt a lelkesítő elvet tudatnak, e tudat egyik legjellemzőbb tulajdonsá­gát pedig rezgésnek nevezzük. A léleklény tudata a lé-lekvilágból táplálkozik. Megnyilvánulásra, megjeJenésre ösztönződik, s a rezgés ennek érdekében különböző ha­tásokat kelt.

A tudatrezgés egyik hatása egy erővonalrendszer ke­letkezése, melyet idegrendszernek ismerünk fel, mely már a későbbi személyiség alakját mutatja. Ha ez a rezgés létrejött és a tudatrezgés kering benne, akkor másik hatást figyelhetünk meg. Másik szerkezet kép­ződik, a későbbi érrendszer, szoros kapcsolatban az idegrendszerrel, amelyhez nagyon hasonlít. Ebben a második rendszerben ugyanaz a közeg kering, de lelas­sult és besűrűsödött állapotban.

Tehát a következőket látjuk: a tudatsugárzást; az idegsugárzást a kialakult idegrendszerben; a vérsugár­zást a kialakult érrendszerben.

Az erővonalrendszer hálózatában ebből a három alap­vető szerkezeti elvből nyilvánulnak meg a különböző ál­lapotok és formák, mint a tes t alakja, a csontváz, az izomrendszer és a hús sejtcsoportjai és a különböző szervek, mint az erővonalszerkezet besűrűsödései, a fej, a szív, belső elválasztású szervek, plexus-körök, stb. Ez az egész rendszer lélekvilágunk légkörében lélegzik és ebből táplálkozik.

így bizonyos, hogy minden légköri erő, minden légkö­ri befolyás minden rendszerben érvényesülni fog. De gondolják meg, hogy az életfeltételek már nem minden léleklény számára egyenlők. A csaknem a végletekig fo­kozott dialektikus életszétforgácsolódás káosza miatt

88

már szó sem lehet egyforma lélek-életszínvonalról, és az emberiség a lélekélet személyes szükségleteinek vi­szonyaiban is teljesen elegyéniesedett. Minden léleklény élesen elkülönül, különbözik a többiektől.

Az említett t itokzatos befolyás az emberiségben vala­mi teljesen egyenlő lélek-életszínvonalra való mérhetet­len vágyakozást kelt. Ez a vágyakozás azonban a csopor­tok és egyedek sokfélesége miatt szintén sokféleképpen jut kifejezésre.

A rögeszme következtében, ami szerint olyan sok nép véli magát kiválasztottnak, az -a gondolat, illetve ígéret is felmerül, hogy egyszer majd tejben vajban fUr­dunk, olyan országban lakunk, ahol mindenki egyetért és egyenlő, ahol mindenkire ugyanazok az életfeltételek érvényesek a természetet illetően. A Bellamy-ötlet, a kommun-ötlet, a zsidóság ötlete, a piramisban való hit, stb., mind a vízszintes vonalon parodizálja a világosság­gal való lélekközösséget, amely szerint minden léleknek egyenlő esélyei voltak, ugyanazon értékek és erők álltak a rendelkezésére. Ezek az ötletek, és dialektikus meg­jelenési formáik, a légkörben ható Krisztus-impulzusra adott természettudományos reagálások.

Ha tehát megállapítjuk, hogy a lények lélek-életszín-vonala teljesen különböző, akkor az is világos, hogy életünk káoszos állapotának a légkörünkben is meg kell lennie, mert minden léleklény a légkörből tápLálkozik és ott elégíti ki személyes szükségleteit.

Vérképletük mindig pillanatnyi létállapotukat mu­tatja. Testük minden sejtje ennek felel meg és ideg­rendszerük és kígyótüzük ugyanazt a nyelvet beszéli. A tény, hogy mikrokozmoszuk tovább él, kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a minket körülvevő világerőknek legalább is a mikrokozmosszal egyenlő fajtájúaknak és minőségú'eknek kell lenniük. Ez egy megrendítő felfe­dezés. Ha a rothadás bennünk és körülöttünk van, ak­kor tartós állapotról sehol sem lehet szó. Ami rom-

89

landó, az egyre erősebben elromlik, s egyre nagyobb bajt okoz a környezetében.

Ez a természettudományos tény ezért ismételten rettenetes kozmikus katasztrófákat okozott, melyeket nem büntetésnek, hanem nagyon is szükséges esemé­nyeknek kell látni, hogy az élethullám életben marad­hasson és a katasztrófa ne terjedjen ki más területekre. Mert az ilyen élethullámot is fenntartják, mint a miénk, az egyetemes szeretetelv alapján, melynek szüntelenül meg kell kísérelnie, hogy az elveszettet, az elsüllyedtet visszavezesse az eredeti dicsőséghez.

Amikor tehát a vérrothadás sátáni mélységeket ért el és az élethullám mintegy pokoli örvényben kavarog, a mikrokozmikus rendszerek legnagyobb részét kiürítik. Nem valami halál katasztrófája által, hanem kozmoszok közötti atomi robbanással, melynek következtében az ember nem hal meg, hanem mikrokozmoszának legna­gyobb része úgyszólván nem létezik. Egy ilyen állapotot neveznek kozmikus éjszakának. Később, az egész boly­gói é let tér óriási megtisztítása és teljes újjászületése után, ezt az élethullámot újra megmozdítják és megnyil­vánuláshoz vezetik, hogy, alulról, újra megtalálhassa az üdv útját.

Vannak azonban a mi élethullámunkból eredő erők, melyek az egyetemes emberiségkataszrófa alól képesek kivonni magukat. Nem azért, mert az üdvösség feltáma­dott bennük, hanem a bajból eredő mágikus keletkezés segítségével. Bizonyos mértékben örök életük van, de nem isteniségben és a mindenségi megnyilvánulás fényes dicsőségében, hanem nagy kötöttségben és mérhetetlen szenvedésben. Filozófiánkban ezeket az erőket nevezzük dialektikus hierarchiának. Ezek az erők azt gondolják, hogy ha sikerül az egész élethullámot az ő létállapotuk­hoz, az ő aranyfüst dicsőségükhöz felemelni, akkor az ő szenvedésük megszűnik és az emberiség elérné a meg-váltottság állapotát.

90

Ezekkel áll szemben Krisztus hierarchiája. Erről a két befolyásról minden idők univerzális tana beszél, ha jelképesen és nagyon titokzatosan is. A Logosz, mondja a szentírás, a világot a Krisztus-hierarchiának szolgál­tatta ki, ami azt jelenti, hogy a Krisztus-hierarchia a leghatalmasabb. Ez aztán ellenállhatatlan terv szerint, megmentése érdekében, megtámadja a világot és az emberiséget, és a világtörténelem meghatározott idő­pontjaiban mindazok számára, akiknek eddig még nem lehetett segíteni, kozmikus forradalommal az egész te­ret teljesen semlegesíti, hogy ezzel az egyelőre meg­mentetleneket is - kiürítéssel - kivonják a dialektikus hierarchia befolyása alól. így érthető, hogy a dialekti­kus hierarchia két kozmikus forradalom között a termé­szeténél fogva minden lehetőt megtesz, hogy az emberi­séget felemelje a saját létállapotához, s ezt a kísérletet folytatja, amíg még egyetlen lélekért is lehet küzdeni. Ha az utolsó lélek is belemerül a Krisztuslény isteni valóságába, akkor eljön a dialektikus hierarchia törvény­szerű vége. Az egyetemes tan az emberiségmegnyilvánu­lásnak ezt a fázisát ecseteli . Mindezt meg kel lett mon­danunk, hogy lerakjuk a további megértés és a jóirányú megkülönböztetés alapjait.

Feltehetjük a kérdést: hogyan próbálja a dialektikus hierarchia az emberiséget megnyerni a saját öt lete szá­mára? A választ megtaláltuk. Az emberi léleklénynek három alapelve van: tudat, idegközeg és vér. A Krisz­tushierarchia, t itokzatos légköri impulzusával, megsza­badító hatást próbál gyakorolni erre a léleklényre.

A dialektikus hierarchia ugyanazt teszi; megkísérli az emberiséget vértisztítással, általános tannal és a vér­re gyakorolt általános hatással felemelni a saját ötleté­hez. Megpróbálja elérni a célját, mielőtt a vérrothadás annyira előrehaladt, hogy a dialektikus hierarchiát újabb kozmikus forradalom készteti tétlenségre.

Hogy a dialektikus hierarchia hogyan ragadja meg -

91

minden időkben - az emberleiket halálszükségében, azt a következő fejezetben tárgyaljuk. Gondolják meg, hogy mindezzel nem nyugtalanítani akarunk, hanem jobban meg akarjuk értetni az isteni Megváltó tevékenységét a valóság hátborzongató játékában.

92

XIII

A vér rejtélye (III)

Az előző fejezetben azt állapítottuk meg, hogy a lélek-lénynek három alapelve van: a tudat, az idegfluidum és a vér. A Krisztushierarchia megpróbál erre a léleklényre megszabadítóan hatni t itokzatos légköri impulzusával. Ugyanakkor a dialektikus hierarchia hatalmas tevékeny­ségét is látjuk, amellyel az emberiséget fel akarja emel­ni a saját ötletéhez. Az emberiségnek a légköri Krisztus­sugárzás érintésére következő reagálását is részletez­tük.

Minden ember, minden nép és faj reagál, természete vérlénye szerint kell reagálnia, s ezért alakul ki minden népben az uralkodási rögeszme és a jövendő, magasztos feladatának vérképük által kiszínezett mítosza. Ha te­kintetbe vesszük a természetnek oly mélyre süllyedt, anyagivá vált vérképletét, akkor jobb reagálást egyelőre nem várhatunk el. Iskolánk tanulója így megérti, hogy ez a légköri impulzus az emberiséget minden tekintet­ben megrázó és feltarthatatlan szükségességgel, min­tegy óráról órára erősödve, egészen más következmé­nyekre ösztönzi és kényszeríti.

Ezeket a következményeket tehát meg kell beszélnünk és tanulmányoznunk, mielőtt hatalmukba kerítik és elő­készületlenül találják Önöket. Ebben a korszakban az a hatalmas és a Szellemi Iskolától kapott nagyszerű ke­gyelem, hogy felkészíti Önöket, s alkalmat kapnak arra, hogy olyan létállapotba helyezzék magukat, amelyben az eljövendő dolgokkal szembenézhetnek. Ezért nem sza­bad egyetlen napot sem elmulasztani. A puszta érdeklő-

93

dés, a szórakozásból-tanulóság ideje elmúlt. Választó vonalat vésnek a vérbe. Melyik oldalon állnak majd Önök?

Ha a hasadás az emberiség vérében a közeljövőben alapvetővé válik és az új embertípus megjelenik, akkor egyre nehezebb lesz időben eljutni a választóvonal he­lyes oldalára. Akkor a segítő és buzdító szó, a folyamat­ról és az Iskola erőteréről adott felvilágosítások egész sora sem tehet már sokat az olyan emberért, akinek a vérét a természet annyira megmérgezte, hogy a földi erők fogva tartják. A legközelebbi jövő a döntés és az alapvető önmegváltoztatás ideje.

Ezt nem a nekünk tulajdonított tekintély miatt kell elfogadniuk, sem pedig a szentírás valamiféle magyará­zata miatt, hanem józan ésszel felfogható tények miatt, amelyekre, amennyiben megengedett és lehetséges, rá­mutatunk. Ezek a tények már most is az idő jeleként mutatkoznak meg, nemsokára pedig mindannyiónk szá­mára lenyűgöző, kötelező érvényre jutnak. Komolyan reméljük, hogy amit kinyilatkoztatunk, amire a figyel­müket tereljük, arra önmegvalósító tevékenységgel vála­szolnak. Ne halogassák ezt egyetlen óráig sem. Gondol­ják meg, tájékozódjanak, lesz elég alkalmuk erre; és épí­tsenek velünk, a kapott útmutatások segítségével, ön-megvalósítóan olyan művet, mely képes Jesz rövidesen a lélekmenekültek ezreit felvenni.

Önmegvalósítás! Sokan ajánlják ezt Önöknek. Ez a kifejezés gyakran felmerül az irodalomban. Önmegvaló­sítás mint vérbirtok! Természetesen!

Önmegvalósítás a Krisztus-impulzus szerint, vagy önmegvalósítás a dialektikus hierarchia forgolódása nyomán. Képesek ezeket megkülönböztetni? Képesek megkülönböztetni a két módszert és részleteiket, me­lyeknek mindegyike vérmegvalósítást akar?

Erre nem képesek! Ezért szeretne az Iskola felvilá­gosítani. Mert a Krisztus-impulzus szerinti önmegvaló-

94

sítás a küzdelem ösvényéhez vezet. Tévedéseken, ámításokon és természetes ellenállá­

sokon keresztül kell utat vágniuk maguknak. Meg kell oldaniuk a vér titkát, mert a vér tartalmazza a fogság és a megszabadulás képletét. A vér, a léleknek ez a harmadik alapvető nézete a dialektika kulcsa. A vérben található a tudat, az idegközeg és az egész mikrokoz-mikus elv összefoglalása, és ha az egész rendszer már nincs összhangban a szellemmel, akkor elfajulási folya­mat, általános romlás fejlődik ki, mely végül a rendszer egy részének a végéhez, halálához vezet, majd ennek a résznek az újramegtestesüléséhez az elért, elfajult szín­vonal alapján. Szóval egy örökkévalóság fájdalomban és mérhetetlen szenvedésben.

Logikus, hogy a mikrokozmikus rendszer megmenté­sének alapjában véve a vérből kell kiindulnia. A vér meg­változása megváltoztatja az életet, idővel legyőzi a ha­lált és megváltoztatja a személyiséget. Ha Önöket bizo­nyos létállapotban akarják tartani, akkor csak arról kell gondoskodni, hogy a vérnek ez az állapota meghatározó fajtája változatlan maradjon. Az is világos, hogy vér­műveléssel bizonyos életviszonyokat és életviteleket lehet kialakítani. Megértik tehát a dialektikus hierarchia kétségbeesett kísérletét, mellyel az emberiség létállapo­tát vallásos és okkult befolyásolással akarja a saját álla­potához felemelni. Azonkívül talán azt is megértik, hogy ezek a kísérletek bizonyára nem egészen önzetlenek.

A vér több tulajdonsággal rendelkezik; van például kisugárzó ereje - és ez a vérkisugárzás a dialektikus istenek táplálékául szolgál. Ha viszont az emberiség vére egyre romlik, akkor a sugárzása is elfajul. Az iste­nek táplálékának romlik a minősége, az általános romlás ezeket a lényeket is károsítja. Létükért folytatott küz­delmükben tehát arra kényszerülnek, hogy minden elkép­zelhető módon javítani próbálják az embervér sugárzó­képességét és minőségét.

95

A régi bölcsesség azt mondja, hogy »a vérben van a lét minden titka«. A vér sokféle anyagot tartalmaz. Vér­sugárzásuk teremti a kísérteteket is. Minden gondolatot és vágyat, mely a megnyilvánulási térségünkben áramlik, vérük sugárzása lát el élettel, mert ez adja azokat az anyagokat, amelyekből a gondolatok és vágyak megjele­nési formái képződnek. Az embervér kisugárzása tehát komolyan el is rontja és megmérgezi a légkört.

A dialektika fenntartásának érdekében a természet halála valóban szükséges biztonsági berendezés. Ezért képezték a mágikus szertartások minden időkben a dia­lektikus hierarchiának azt a módszerét, amellyel a vér­kisugárzást próbálták lehetőleg hosszú ideig bizonyos színvonalon tartani, hogy ez a sugárzás élvezhető ma­radjon.

Ezért t i l tották a zsidó papok is a vér megevését. Ez­zel a további elállatiasodást akarták megakadályozni. Világos, hogy ez a tilalom nem emberi érzésből és szá­nalomból eredt, mert az állatokat a szertartásban ször­nyű kegyetlenséggel mészárolták le, hogy vérüket mági­kus célokra használhassák. Az ereket megnyitották; az egész idő alatt eszméletén lévő állat elvérzett. A vért edényekben fogták fel.

Kis eltérésekkel az akkori időkben mindenütt a követ­kező folyamat ment végbe:

A templom tele van alázatosan várakozó tömeggel. Egyik rej tett teremben papok kórusa helyezkedik el. A kórus énekelni kezd. Végtelen szomorúság vibrál a da­lokban. Hatásuk szándékos, s nagyon hasonlít a mai gre­goriánhoz (mely ugyan nem »gregorián«, mert Gregor pápa csak feldolgozta azokat). A dalok ritmusa borús, hangulata mardosó, mély vágyakozást kelt, s a templom­ban lévők érzik, hogy kábulat ejti hatalmába őket; tuda­tuk felerősödik, érzékenyek, szenzitívek lesznek. Emberi comb és lábszárcsontokból készült sípok szólalnak meg; emberbőrből és emberkoponyákból készült dobok pereg-

96

nek. Nagy füstölőedényekre marokkal szórják a füstölő­szereket, a templomban füstfelhők terjengnek.

A jelenlévők idegesek lesznek, a t itokzatos köd köpenyként fekszj meg őket.

A feszült légkörbe fájdalomüvöltés hasít. A főpap az állat nyakába vágja a pengét. Ezüst edényekben fogják fel a vért, s ráöntik az oltárra. A zene ritmusa gyorsul. A papok mantramokat mormolnak, kezeikkel különös mudrákat rajzolnak a levegőbe.

Felhívják az isteneket. Mintegy vihar keletkezik és tombol a boltozatok alatt, jeges hideg érezhető. Megfújják a nagy harsonákat, s kimondják a döntő mondatokat. Fantasztikus árnyak suhannak a boltoza­tok alatt. Megjelennek az istenek. Az emberek közül sokan durva ordítással vesztik eszméletüket. Az aszt-rális világok szörnyei pedig járkálnak a templomban, a vérben, a rothadó húsban és az emberek haláltusájában gyönyörködnek és lábadnak. Egyesek tőrrel szurkálják magukat, a templom vérben úszik; - a vér orgiája.

És táncolnak, mint Dávid a bizonyság ládája előtt . Sokan hosszú fehér ruhát viselnek, hajadonfővel, kopasz­ra nyírva, késekkel felfegyverkezve, izgalmukban meg-sebzik magukat és egymást, mígnem ruháik és a talaj vérben úszik. Táncolnak, s mielőtt az »istentisztelet« véget érne, minden táncosnak megvan a láthatatlan part­nere, aki vele kereng.

Mint valami lidércnyomás. Mégis a mai napig is tar­tanak ilyen »istentiszteleteket« a világ bizonyos tájain, s e vérorgiák gőzeivel táplálkoznak az istenek.

És a modern világrészeken, a dialektikus keresztény­ség igája és átka alatt, van-e lényeges különbség? Ha látogatják az emberek gyülekezeteit, akkor felfedezik - ha hajlandók tanulmányozni - , hogy minden dialektiku­san komoly ember megkísérel bizonyos vérsugárzást fenntartani az istenek kedvéért.

Nagy és terjedelmes a nyugati istenek kara. A határ-

97

vidékek fekete átkozottaitól a fényterületek magaszto­saiig mind űzik a vérrablás mesterségét, kapják az iste­nek táplálékát. Önök módszeresen vagy öntudatlanul, mindannyian felhívják isteneiket és táplálják őket. Kol­lektív vérsugárzással pedig együtt hívjuk őket, hogy vá­laszoljanak.

Feltehetik a kérdést, hogy napjainkban miért nem szokásos már az állatáldozat. Mert az emberi faj mély színvonala ezt már nem engedi meg. Már nem lenne si­keres, vagy pedig, az istenek számára, az ellenkezőjét érné el. Az állat verőeréből eredő vér ugyanis olyan erőket tartalmaz, melyek egy primitív, azaz gyermekes embert elérhetnek, megérinthetnek. Amikor azonban a dialektikus ember a kultúrájával előrehalad, természete elveszíti az ehhez szükséges fogékonyságot; sőt, az ál­lati vér még jobban begubóztatná.

A régi időkben így több papközösség rátért arra, hogy állati vér mellett embervért is ontson. A fent leírt szertartásban ez önkéntelen megszállottságban történt. Más szertartásokban azonban állatokkal együtt embe­reket is lemészároltak. Ez Dél-Amerika egyes hozzáfér­hetetlen vidékein ma is megtörténik.

A dialektikus világrend alapítása óta bárhogyan is, de mindig is gyakorolták a vérből élést, az idegen vér­ből élést. Ez a dialektika törvénye, a természetben szük­séges élősködő lét törvénye.

Mi a helyzet Önöknél? Mit kívánnak Önöktől, akik vérsugárzásaikkal szintén összegyűlnek, tehát szintén saját istenek karát teremtenek a megnyilvánulási terü­kben; számtalan természeti kapcsolatukkal és jelen­létükkel ezen a természetterületen magukhoz engedik az élősködőket? Mit kívánnak Önöktől, akik szintén idegen vérből élnek, a vérből születtek, a növények vé­rével táplálkoznak; akik, mint mindenki más, szintén kötve vannak - mit kívánnak Önöktől? A vér teljes for­radalmát! Nem kultiválását, vérművelést, nem vérvál-

98

toztatást, nem az önvédelem életmódját ebben a rotha-dásban, hanem teljesen ezen kívül, a vérben lévő má-sik-természetből-élést.

»Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűn­től.« Mit jelent ez? Misztikus vagy okkult révületben kell egyesülniük, hogy felhívják a t isztító erőt? Ha ezt teszik, akkor - erről biztosítjuk Önöket - olyan vérsu­gárzást valósítanak meg, melyből az istenek és kísérte­tek zabálnak. Higyjék el, hogy így csak naponta hozzá­járulnak általános megszállottságukhoz.

Nem; Önöktől egészen új metafizikai beál l í tottságot várnak el. A felismeréstől a tapasztalathoz, onnan pe­dig a megnyilvánuláshoz mennek. Ez azt jelenti, hogy vérük önmegváltó cselekedetével meg kell nyitniuk ma­gukat a titokzatos, légköri Krisztusimpulzus számára. Ezt a forradalmat gyakoroljuk ebben az Iskolában.

Ha egészen a vérükig létre tudják hozni a kapcsola­tot a Krisztussugárzással, akkor megszabadítják magu­kat a természet szorításától. Akkor vérüknek olyan su­gárzását fejlesztik ki, melyet a dialektikus élősködők már nem képesek rágcsálni. így széles fronton megtá­madják az alapokat, melyeken a dialektikus társadalom nyugszik, s magukkal is meg másokkal is végleges világ­forradalmat hajtanak végre.

Nem valami misztikus sütkérezés ám ez! Ez hősi me­netelés a szellem, a lélek és a tes t számára is. Ez a visszatérés az örök virradat kezdetéhez. Ez a kereszt és a rózsa. Ez ennek az Iskolának a célja. Ez a Jézus mihi omnia, Jézus mindenem!

99

XIV

A vér rejtélye (IV)

Folytassuk a kísérletet, hogy fellebbentsük a vér rejté­lyének fátylát János első levelének ismert idézetével:

»Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született az; és mindaz, aki szereti a szülőt, azt is sze­reti, aki attól született. Abból ismerjük meg, hogy sze­retjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük és az ő parancsolatait megtartjuk. Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek. Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzede­lem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.

Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?! Ez az, aki víz és vér által jöt t el, Jézus a Krisztus; nem csak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel. És a szellem az, amely bizonyságot tesz, mert a szellem az igazság. Mert hárman vannak, akik bizony­ságot tesznek: a szellem, a víz és a vér, és ez a három egy. Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, Isten bizonyságtétele nagyobb.«

A csodás János-levél írója ezzel is bizonyítja, hogy a transzfigurisztikus misztériumok nagy beavatottja. Ta­nulóit az »aranycsinálás« régi, klasszikus képlete elé állítja. Egy transzfigurista Szellemi Iskola tanulóját úgyszólván az aranyra való szomjúhozás ötletének kell megszállnia. Vágynia kell a birtoklására, s hogy szükség­letét teljesen kielégíthesse, arra törekszik, hogy az ara­nyat korlátlan mennyiségben maga állíthassa elő. Házat kíván magának, ruhát, életterületet, ahol aranyban fü-

100

rödhet. Önök tudják, hogy minden élő, gondolkodó dialekti­

kus lény, egészen a véréig, ugyanarra szomjúhozik. Az arany vallása az egyetlen, mely az egész emberiséget a mai napig is izgatja és előre hajszolja. Nincs más vallás, mely több kínt, szenvedést és fájdalmat okozott volna. Az emberiség viszályai mindig nyersanyagok és piacok birtoklásáért és a meghódítottnak a megtartásáért foly­nak. Ha pedig valahol birtokot lehetett meghódítani, akkor egy ösztön az embert tovább hajszolja, hogy a birtokot megfinomítsa és gyarapítsa. Ez az egész emberi lét ősösztöne. A tanulóságnak is ez az őseivé. Önök az arany birtoklására vágynak!

Az arany egy csoda, isteni fenség. Az arany az ere­deti anyag, amelyben és amely által a Mozdulatlan Bi­rodalom létezik. Ebből épül az eredeti ember teste. Az egész isteni világmindenség ebből a nemes fémből ma­gyarázható. Továbbá ez a nemes fém a mindenségi megnyilvánulás végtelen sokféleségének az alapja. Ez az őstudás, mélyen a tudat alatt, még a legprimitívebb emberben is megvan. Az arany segítségével ugyanis mindenre képes!

Ez a világ aranyban nagyon szegény, s az arany na­gyon egyenlőtlenül oszlik el. Az eredeti arany, a régi idők isteni, fényesen világító rezgése, az istentelen élet miatt megdermedt. Először folyékony lett, majd ke­mény, »megkövesedett« ásvány. Az eredeti közeg néhány cseppje lehullott ide ásványi formában. Amikor az első emberek megtalálták, fényességét meglátták és megder­medt állapota ellenére hatalmas befolyását felismerték, megrendültek a t isztelettől . Kiásták, megtisztították, templomaik szent szokásainak eszközeivé tették és ima­házaik falait aggatták tele aranylapokkal.

A birtok és az aranyfedezet öt lete csak később ala­kult ki. De ez nem tet te boldoggá az embereket, nem szabadította meg a szenvedéstől. A földi arany mágikus

101

öt le tet tartalmaz, olyan nagyon varázslatosat, hogy az emberek et től az öt le t tő l már nem tudtak megszaba­dulni, s ez megszállta őket. Az öt letet azonban soha­sem lehetett valóra váltani ebben a fagyos, földi éjsza­kában. Érzik-e, mily nagyszerű, és ugyanakkor vészes, ha az embert egy isteni öt let szállja meg, mely nem ké­pes megvalósulni? Tehát a fejszék koponyákat hasogat­nak, a dárdák beleket szaggatnak, gránátok fröccsentik szét az agyakat és csatahajók fényképeit látjuk, melye­ket tudós matematikusfejek kormányoznak, lelkészek kísérnek útjukon, s amelyek egész városokat törölnek el a föld színéről ütegeik pergőtüzével. Mindezt ugyanazon öt let miatt, amelyet soha sem lehet megvalósítani.

A megkövesedett eredetiségnek ez a néhány cseppje, mely erre az elveszett bolygóra hullott, pándémoniumot keltett , dúló orkánt, olyan vihart, mely az emberiség utolsó napján ér véget. Érzik-e, milyen nagyszerű ez?

A dialektika, amelyet egy öt let szállt meg, mely nem válhat valóra! Szívünk átpumpálja ezt az öt letet minden erünkön, s ez így sem éjjel sem nappal nem hagy nyug­ton minket. Ennek csakis az lehet a következménye, hogy egyszer minden dialektikus ember megérik a ta­nulóság ötletére, hogy megkaphassa az aranycsinálás képletét, s az öt le t végre valóra válhasson. Ezért olyan türelmesek, olyan végtelenül türelmesek velünk szem­ben. Ha halálra hajszoltuk egymást és megrekedtünk a rögeszménkben, akkor egy másik csoda számára leszünk feltörve: az eredeti arany még mindig csepeg létünk fagyos hidegébe, anélkül hogy megkövesedne, annak bizonyítékául, hogy az alapötletet még mindig valóra lehet váltani egy másik alapvető képlettel, még­pedig ezzel: »aki el akarja veszíteni az életét énérettem, az megtalálja Ezt!«

Hogyan lehet megtalálni az aranyat, a javakat, melyek soha sem múlnak el?

A régi rózsakeresztesek azt mondták, hogy aranyat

102

három alapanyag segítségével lehet csinálni: kénnel, higannyal és sóval! Ezt a három elemet Flammá-nak, Natúrá-nak és Máter-nek is nevezték, vagy, mint a Já­noslevél szerzője, Szpiritusz-nak, Aquá-nak és Szangu-isz-nak. A modern Szellemi Iskolában tudatról, ideg-fluidumról és vérről beszélünk.

Ebből a képletből azonban még hiányzik a negyedik elem: a tűz. A ként ugyanis először a tűzre kell bízni, aztán lassan higanyt és sót teszünk hozzá, s a végter­mék arany lesz. A Flammát, vagyis a lángot a tűzzel kell feléleszteni. Aztán a természet (Natura) megválto­zik, a matricából, materből, az anyából (anya-g) aranyat lehet megvalósítani. A spirituszt a tűzzel kell lángra lobbantani, akkor a víz forrni fog, és a sanguis, vagyis vér, amit a vízben főznek, aranyként marad vissza a re-tortában.

Mit jelent mindez? Tudatát a modern alkimistának át kell adnia a titokzatos légköri impulzusnak; ha ezt a tudatot a tűz feltölti, akkor az idegközeget kell vezető­képessé tenni az új sugárzás számára; ezután az ideg-fluidumnak, az idegekben keringő közegnek az új erőt át kell ruháznia a vérre; hogy végül a vérből, az így meg újult vérből előálljon az új, örök, isteni, arany ruha.

Mit jelent ez? »Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Isten­ből született az; mindaz, aki Istenből született, legyőzi a világot lélekben, vízben és vérben és ezek által.«

Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a klasszikus transzfi-gurisztikus képletet. Mindenekelőtt le kell tenniük arról, hogy ehhez a közönséges dialektikus gondolat és érzéslényükkel közeledjenek. Jelenlegi gondolatlényük és érzéslényük teljesen az Önök vértípusából és mai vérkisugárzásukból magyarázható. A kis vérkeringés segítségével a vér szüntelenül fogva tartja a szívben lévő hét agycsoportot és a fejben lévő hét agycsopor­tot; ezek a vér segítségével működnek. Gondolat- és érzéslényük ezen az állapoton alapul. Ebből magyaráz-

103

ható értelmi és misztikus fejlődésük. Ezek a képessé­gek, melyeket naponta használnak, amelyekből élnek és léteznek, tehát a vérük mélységei a teljes megtörtség képét mutatják és teljesen egyedi központiságba, »önzésbe« vesztek.

A rózsakereszt Iskolája gyakran kifogásolja a ter­mészetvallásokat és a természetokkultizmust. Megértik most már, hogy miért teszi ezt? Mert azok a természe­tes érzésekre és természetes észre támaszkodnak. Misztikus és értelmi beállítottságuk az Önök vérbeli és vér általi fogságának a bizonyítéka és hangsúlyozása. Aki a rózsakereszt Iskolájába a természetes szívszer­kezetével (bármilyen szeretettel jes, alázatos és odaadó is az) és természetes észtehetségével (bármilyen intel­ligens is az) jön el és itt azokat akarja alkalmazni, az a klasszikus transzfigurista képlet lényegét nem érti meg. Nem képes áthatolni az igazi aranycsinálás szent alkémi-ájához. Legfeljebb annak az ötletnek a megszállottja marad, amely itt soha sem válhat valóra.

Ha ezt jól megértik, mert az Iskola ezt akarja közvetíteni Önöknek, akkor valószínűleg megdöbben­nek. Mert abból indulnak ki, hogy vagy a fejükkel vagy a szívükkel megközelíthetik az élet dolgait; a fej és a szív legfeljebb egyszerre is működhet. Azt mondják, hogy ha a vért kivonjuk a fejből és a szívből, akkor az »halált« jelent. Tehát nem cselekedhetünk másképpen.

Mi azonban azt mondjuk: ha a meggondolásnak nem létezne más útja, akkor Önök száz év múlva is válto­zatlanok lennének. Van bizonyos képzettségük, a fej és szív dicséretes adottságai. Bevetik ezeket, megpróbál­nak ezekkel dolgozni, csinálni akarnak belőlük valamit, de nem sikerül. Csak az öt let megszállottjai, mint a többiek. A megvalósítás azonban nem sikerül. A kerék­hez láncoltva mindig ugyanazokat az ősrégi dolgokat beszélik, míg Önöket is meg nem ragadja a rögeszme őrülete.

104

Van harmadik képesség, harmadik felismerési képes­ség is minden emberben. Az aranycsinálás transzfigurisz-tikus képletéhez ezzel a harmadik képességgel kell kö­zeledniük. A harmadik felismerési képesség székhelye a kígyótűzrendszerben van, s ezt tudatnak, kénnek, fiam-mának, spiritusnak jelölik. Ennek a felismerési képesség­nek is hét nézete van. Egyike az emberi akarat. Az aka­ratképesség nem a fej vagy a szív agytekervényeiből magyarázható, hanem a hét tudatfény egyike. Az akarat­képesség a tudat kulcsa!

Szeretnénk megtanítani Önöket az alkémia gyakorla­tára. Azt ajánljuk, próbálják meg Rózsakereszt Kriszti­án Alkémiai Menyegzőjét szintén átélni. Ehhez kérjük szives figyelmüket.

A képlet azt mondja: először a ként kell a tűzzel megmunkálni, aztán lassan higanyt és sót hozzátenni -s a végtermék arany lesz.

Ha ezt mai nyelvre fordítjuk, akkor azt tudjuk meg, hogy először a tudatukat kell a tűzre bízni.

Ha ezt a feladatot ki akarják vitelezni a gyakorlat­ban, akkor ezt a tudat első nézetével, az akarattal kell kezdeniük. Ezt kell először a tűzre bízni. Ezt az alké-miát képesek elkezdeni. Érzés- és észösztönüket az Is­kola erőtere (az iskolával való kapcsolatuk miatt) »puhá-ra veri«, hogy a harmadik felismerési képességüket, az akaratot a tűzre bízhassák.

Olvassák el és tanulmányozzák, hogy mit mond a »Dei Glória intacta« című könyv az első heteskör Mars­beavatásáról. »Az akarat mindennek a kezdete vagy a vége«. Az Önök templomában az akarat a főpap. Ezt az akaratot kell tehát a tűzre bízniuk.

Melyik tűzre? Krisztus tüzére, az aktuális, gnoszti­kus kisugárzás tüzére, az időszerű, t itokzatos légköri impulzusra.

Az akaratnak ebben a tűzben való átváltoztatása nem valami médium állapota. A médiumságban ugyanis a

105

személyiség kulcsát, az akaratot meggyúrják, hogy a személyiségen uralkodhassanak. Azoknál az erőknél, melyekkel a médiumságban találkozunk, nem tűzről van szó. mert azoknak a rezgési kulcsa megegyezik a tuda­téval; ez legfeljebb harminc méter másodpercenként. A Krisztussugárzás viszont olyan impulzus, melynek su­gárzási képessége a tudatukét messze felülmúlja. Ezért hat az ezzel való találkozás égető tűzként, átfúr, mint valami fegyver.

A ként a tűzre bízni tehát azt jelenti, hogy a tanuló egész, természetre irányuló akaratösztönét semlegesíti, felmegy Krisztus máglyájára; mint a régi misztériumok madara, szabályszerűen belerepül a tűzbe.

»Aki elveszíti az ő életét énérettem, az megtalálja Ezt!« Ez persze ellenkezik az Önök természetével. De ez az el lentermészet az aranycsinálás receptje, Rózsa­kereszt Krisztián Alkémiai Menyegzőjének receptje.

A keresztény alkémia mágikus értelmében a »hit« te­hát nem azt jelenti, hogy az ember misztikusan elmerül­jön, belevesszen a vér érzéki szféráiba, hanem hogy az akaratot, mint az egész tudat kulcsát, az én alapját a Krisztustűzre bízza. A »hit« cselekvés a Szent Szellem lángjátékában. Aki így hiszi, hogy Jézus a Krisztus, aki az akarata átadásával így veti magát az üdv tűzvészébe, az Istenből születik. Aki pedig Istenből születik, az le­győzi a vetélkedés és ötletsokaság világát és elnyeri az örök bőség arany köpenyét a szellemben, vízben és a vérben és ezek által.

A flammát, a lángot a tűzzel kell feléleszteni - ak­kor a természet megváltozik és a matricából meg lehet valósítani az aranyat.

Az anyagi ember, akit az öt let hajszol, birtokra törek­szik, és íme, nincstelen marad, szegénysége és fájdalmai fokozódnak. Küszködve, halálra fáradtan rábízza magát a misztikus életre és azt mondja: »Ne a természet ara­nya, hanem a misztikus arany koronázza életemeU. Ez-

106

zel a koronával feldíszítve bámulja aztán Önöket médi-umsága üres, elembertelenedett tekintetével. Egyszer majd csalódottan fogja mondani : »Az okkult hatalom akarása valósítja meg az alapvető öt letet«.

így egykor, felpántlikázva, teljes ünnepi díszben, mint a májusi ló, tükörszférai birtoka területéről néz majd le az anyagi élet területeire, amelyeknek segítsé­gével fenntartja magát, s ahonnan egyenruhája dísze származik. Ekkor tudni fogja, hogy aranyőrületét pokoli pocsolyában építette fel, s hogy számtalan ember mér­hetetlen szenvedéséből él.

És azt is megtudja, hogy az alapvető öt le t megvaló­sítására csak egyetlen lehetőség van: természetének harmadik felismerési képességével kell az égő, szent tűzhöz közelednie, saját lángját annál a tűznél felszíta­nia azzal, hogy Gecsemánjában, a megpróbáltatás kert­jében azt mondja: »Uram, ne az én akaratom, hanem le­gyen meg a te akaratod«.

Attól az órától kezdve a Nagy-Kelet hierofánsai az Arany Rózsakereszttel szolgálják őt.

XV

Az igaz élet (I)

Sokféle élet, egyéni lét van messze eltérő, nagy különb­ségekkel. Csaknem mérhetetlen különbség van például egy európai ember és a dzsungellakó élete között, a civi­lizált ember és a patagóniai emberevő között. Mélység tátong az anyagszférában élő emberek és a tükörszféra lakói között.

A különbségek tucatjait sorolhatnánk fel a lények faj­tái, csoportjai, társadalmi és természetvallási elkülönü­lései alapján.

A megnyilvánult élet minden változatának van azon­ban egy közös vonása: az egyéniesedett, egyedi lét eb­ben a dialektikus természetrendben. Olyan életről, lé­lekkel e l lá tot t életről van itt szó, amely teljesen hoz­záigazodik és aláveti magát a földi szféra és a tükör­szféra (túlvilág) szabályainak és törvényeinek.

Ez az élet bizonyos fokig művelhető. Lehetséges, hogy a daják fejvadász, aki Borneo őserdejének lombsá­torában született, később orvos lesz, talán híres sebész, kultúránk valamelyik központjában, ahol XY asszonyság appendixével ügyködik. Az ágyékkötős négerrel később esetleg valamelyik híres egyetemen találkozunk, ahol előadó. A tegnap egyszerű embere ma ünnepelt tekintély lehet.

Ezzel csak azt akarjuk kifejezni, hogy rasszista rög­eszméknek vagy osztálygőgnek semmiféle számottevő alapja nincsen. Ha minden, ami él, ugyanazt a lehetősé­get kapja, akkor minden élőlény ugyanazon a műveltségi fokon mozoghat, s ennek a természetnek a keretében

108

mindent el is érhet. Gondoljanak csak a természetvallás fellépésére, egyházi tekintélyeire, nagyságaira és számta­lan követőire. Minden hívőnek örök boldogságot helyez­nek kilátásba, attól függetlenül, hogy gazdag-e vagy szegény, hogy bőre fekete-e vagy fehér, barna-e vagy sárga. Ezért próbál kivétel nélkül minden természetval­lási csoport a vele kapcsolatba kerülő emberekben vala­mi olyasmit a kifejleszteni, amit a metafizika művelésé­nek nevezhetnénk.

Világos, hogy ugyanezt mondhatjuk a művészetről és a tudományról is. A vallás, a művészet és a tudomány, ahogyan ezeket a dialektika érti, minden ember és min­den élő számára (művelődéssel) hozzáférhető. A fejlődés útjai nagyon sokrétűek, ugyanakkor különböző irányza­tokat lehet követni és bármikor irányt változtatni. Az eredmény bizonyos létállapot lesz, melyet a műveltség vagy képzettség fokának neveznek.

Bármilyen fejlődési irányt is követnek, döntő jellege mindnek ugyanaz. Vegyük például a vallásoktatót. Bi­zonyos tanulmányokba kezd, s ezekkel kifejleszti képes­ségeit. Tanulmányai befejeztével tanítónak nevezheti magát. Ugyanezt mondhatjuk azokról is, akik valami ipart űznek, vagy valami tudománynak szentelik magu­kat. Vallásos fajtájuk vagy érdeklődésük iránya abban mutatkozik meg, hogy bizonyos tanító vagy annak egyik könyve, létállapotuknak megfelelően, elnyeri a tetszé­süket. Jellemük, érzékszerveik vagy a tudatuk, melyet a múltjuk alakított, fogékonnyá tette Önöket bizonyos tanokra. A tanító ellátja Önöket szabályokkal, előírások­kal, leckékkel és törvényekkel. Ha hajlandók ezek sze­rint élni, akkor az ebből következő kulturális fejlődés azelőtti állapotuk fölé emeli Önöket, ahogyan a tanító megígérte.

Ugyanígy jellemezhetnénk esetleges művészi vagy tudományos fogékonyságukat is, melynek következté­ben bizonyos művészeti vagy tudományos szükséglete-

109

ket fejlesztenek ki, ezeknek minden kulturális kísérője­lenségével és következményével.

Kétségtelenül megállapítható tehát, hogy a vallást, művészetet és tudományt először is mindeki szabadon elsajátíthatja, másodszor pedig, hogy ezek a kultúra és a civilizáció területén félreismerhetetlen következmé­nyekkel járnak. Mindegy, hogy mit választanak, vallást, vagy művészetet, vagy tudományt, vagy vallást egy kis művészettel, vagy művészetet valamiféle vallással, vagy művészetet és tudományt űznek - bármit akarnak, az a kezdet színvonala fölé emeli Önöket, egészen... egé­szen... meddig - ez a kérdés, melyik fokig, milyen szín­vonalra?

Ezt az »egészen addig«-ot filozófiailag meghatároz­zák ugyan, de nem világosan és egyértelműen. Ez az irány a földi szférában legtöbbször a halálba vész. Hogy a fátyol mögött mi van, azt a legtöbb ember nem képes megállapítani, s erről az ismeretlenről így a legmesz-szebbmenő találgatásokba lehet kezdeni. Egy azonban bizonyos: a természetben gyakorolt istenszolgálat, azaz vallás, művészet és tudomány - kétségtelenül a művelt­ség tényezői - az embert nem teszik boldogabbá. Bár­milyen messze is jut a kulturális fejlődésben, ugyanaz a szegényes, siralmas alak marad, mely lassan elmeszese­dik, míg utói nem éri a halál.

Vallás, művészet és tudomány csak időtöltést jelen­tenek a kísérteties életjátékban, a létért folytatott küz­delemben, a gyűlöletben és szeretetben, a harcban a halál ellen, mely csápjaival már a születésnél megragad­ta Önöket. Egy ideig elfeledkeznek magukról valami prédikáció hallatán, vagy egy könyv olvasásakor, más szinteken lebegnek Debussy zenéje mellett, vagy egy tudományos képlet köti le a figyelmüket néhány órára.

Marx azt mondta: »A vallás ópium a nép számára«. Ugyanezt mondhatjuk a művészetről és a tudományról is, melyek a nép számára szintén súlyos kábítószerek.

110

Nem akarjuk elvenni Önöktől időtöltésük tárgyát. Eb­ben a haláltermészetben szükségük van rá; de ismerjék fel és vallják be minden kultúra lényegét. Eletük telje­sen megfelel a haláltermészetnek, s ezért a halál mű­velése és fejlesztése csak halált szülhet.

Miért írjuk ezeket a dolgokat? Világossá akarjuk tenni, hogy az életnek bizonyos szintjén állnak, bizonyos életszínvonalból indulnak ki. Az életet kultiválhatják ugyan, megemelhetik ezerféleképpen de ez a művelés Önöket nem képes megszabadítani. Eletük művelése esetleg lázas tevékenységgel járhat, lefoglalja Önöket. Tanulnak, és esetleg tanítanak is. Valami mennyei biro­dalom eléréséről azonban, melynek találgató megfonto­lásával minden metafizikai kultúra foglalkozik, szó sem lehet. Pál ezért je lenthette ki, hogy a zsidók nem isme­rik a mennyei birodalmat, mert azt Mózes törvényeinek gyakorlása segítségével, az erkölcsi törvények igazságos­sága segítségével akarják megtalálni.

Mi egy erkölcsi törvény? Művelődési módszer. Ki volt Mózes? Az ószövetség egyik hierofánsa. Mindkét szövetségnek, az ószövetségnek meg az újszövetségnek is megvannak a hierofánsai. Hogy ez mit jelent, azt megpróbáljuk megmagyarázni.

Miért hozott Mózes művelődési módszert? Mert mű­velődési módszer, tehát életművelés, az embereket előre hajszolja a krízisig, egy válságos helyzetig. A kultúra, a művelődés az embert a földhöz köti. Ebben a természet­ben minden művelés, kultiválás a természetnek egy kri­tikus tetőpontjához vezet. Aki itt él, annak meg kell tanulnia, hogy természetünk a halál természete. Ezt nem lehet fájdalom és szenvedés árán megtanulni, mert ha fájdalmat éreznek, akkor azt mondják, hogy »valamit nem jól csináltam«, vagy »ennek valaki más az oka«.

A nagy leckét tulajdonképpen csak életkultúrával, a művészet, a tudomány, a természetvallás és ezek mel­lékágainak a kombinálásával lehet a legjobban megtanul­

ni

ni és helyesen megérteni. Ez az ószövetség, az ótestam­entum időszaka, melyben az egész emberiség éli éle­tét nemzedékről nemzedékre, ma is, és egyik válságból a másikba sodródik. A mózes féle erkölcstörvény sze­rinti élet és az ehhez tartozó kultiválási módszerek szerinti élet élesíti tudatukat, jobb reagálásra készteti, hogy végül a tudatfejlődés tetőpontjára érvén hibátlan biztonsággal megállapíthassák életük nagy csődjét. Ezért mondja a régi erkölcsi törvény, hogy kövesd a hierofánst, egészen az általa mutatott ígéret földjéig, amíg ot t meg nem rekedsz.

Gondolják meg, hogy Mózes maga nem megy be a zsidók úgynevezett »ígéret-földjére«. Amikor üdvrival­gással bevonulnak álmaik Kánaánjába, hierofánsuk nin­csen velük; eltűnt. Amikor pedig kívánságaik megvalósí­tására mindenféle kísérletet tesznek, azoknak a vége csak tengernyi bosszúság és nyomorúság.

A zsidók tovább keresnek, tovább tévelyegnek. Aztán a próféták hosszú sora következik. Mindegyik az ószö­vetségnek egy hierofánsa, vagy egy hierofánsnak a kül­dötte. Mindnek az a feladata, hogy a zsidókat újabb krí­zisbe vezesse. A legnagyobb Éliás volt.

Míg el nem jö t t az utolsó próféta - Keresztelő Já­nos. O az ószövetség utolsó hierofánsa, aki aztán beje­lenti az újszövetség hierofánsát: Jézust, az Urat. Aztán az elragadtatás a hegyen; Mózes. Éliás (Illyés) és Jézus együtt állnak ott, nagy dicsőségben. Nyilvánvalóvá vá­lik, hogy minden hierofáns ugyanabból a Szerzetből, ugyanabból a világosságból jön.

Ha ezt a folyamatot megértjük, akkor a következő helyzet e lő t t állunk: itt az ember, aki a halál termé­szetében találja magát. Egy kulturális fejlődési menet­ben vonszolják azzal a szándékkal, hogy felfedeztessék vele állapotát. Eléri kulturális fejlődése tetőpontját és kétségbeesik; a belátás mély kétségbeesése ez. Küszkö­dik és harcol, hogy elkerülje a sorsát. Egyre újabb,

112

művelődési módszerekkel kísérletezik, mindez azonban megváltoztathatatlanul a dolgok természete szerint elő­re meghatározott krízishez viszi. Ebben az egész, ótesta­mentumi életkultúra-folyamatban tizenkétszer két meg­jelenési formát különböztethetünk meg, melyek mind­egyikét az egyénnek az a kísérlete jellemez, hogy letépje béklyóit - és minden megjelenési formánál egy ennek megfelelő heirofánsi elutasításban részesül.

Ha egy ilyen folyamat végigfutotta természettörvé­nyes útját, akkor az embert az újszövetséggel szem­besítik, akkor az újszövetség hierofánsa áll e lőtte. Ha az ember reagál, akkor megvirrad megszabadulásának reggele.

Aki beJép a Rózsakereszt Iskolájába, az erre a szabad­ságra hivatott. Ezzel azt akarjuk kifejezésre juttatni, hogy a modern rózsakereszt Iskolája nem a régi kultúra­fejlődés hierofánsainak fokán áll, hanem a hierofáns általi szabadságrahívás rezgésében.

A hívásra reagáló tanuló pedig azt bizonyítja, hogy a kultiválás folyamán megtisztult tudatával felfedezte a két természet, két életvalóság létezését, melyek nem csak nincsenek kapcsolatban, hanem teljesen különböz­nek is egymástól. Ez a tanuló azt is megérti, hogy az egykori zsidók és az ószövetség alatt állók miért nem nyerhetik el a mennyei birodalmat, miért nem képesek azt megragadni és elsajátítani kultúra, a mózesi törvé­nyek, az erkölcsi törvények igazságossága segítségével.

A tanuló most megismer egy új valóságot, melybe ugyan még nem léphet be, amelyhez azonban közeled­het az igaz hit által. Most Krisztusnak, az újszövetség hierofánsának igazságossága és valósága e lőtt áll. Ezen a fokon tudja, hogy a mózesi törvény és a hierofáns próféták tevékenysége azért van, hogy a testi lelket a természetben elvezesse fejlődése válságaihoz, s hogy Jézus Krisztus valósága más lélekállapotra, a szellemi, vagyis eredeti lélekállapotra vonatkozik.

113

Csak az a mikrokozmosz beszélhet igazán »életről«, az mondhatja, hogy »vagyok«, amelyik be tud menni a Krisztusszellem egyetemes területére.

Mint mikrokozmikus rendszerek, bemehetnek abba az életbe, ha elbúcsúznak régi természetüktől, a halál természetétől az én-jük megszüntetésével. Ha valóban a búcsú jegyében állnak, akkor az aurikus lény megnyil­vánulási terében atomilag megszületik az új élet. A szel­lemnek az aurikus lény megnyilvánulási terébe való atomi belépését nevezik a misztikában az örök Isten fia születésének. Ezért bizonyos, hogy aki a szellemnek ezt a fiát nem szülte meg, annak az egyetlen, igaz Istenről nincsen fogalma.

»Senki sem ismeri az igazi Istenségnek és Bárányá­nak alapvető lényigazságait, mielőtt azok így meg nem nyilvánultak a rendszerében. Tehát élni, a szent könyvek értelmében nem annak a hitét jelenti, hogy létezik vala­hol egy univerzális szellem, hanem tudni, átélni, hogy itt van. Az igazság igéjének ismerete, lelkükben és szí­vükben való megszületésének tudata, azt jelenti, hogy tiszta sarját, az atomi szellem-belépést megélték, a fiút bensőjükben megszülték; az abszolút biztonságot jelen­ti, hogy össze vannak kapcsolva Isten univerzális terüle­tével. A krisztusmegnyilvánulásnak ezen az aurikus lény megnyilvánulási terében lévő szikláján alapul Krisztus való kongregációja« - írja R. M. Buck »Kozmikus tudat« című könyvében.

A kongregáció egy szerzet, testvérség. Az a tanuló tehát, aki üdvözölheti a szellemnek a megnyilvánulási térbe való atomi belépését, ezáltal ugyanakkor tagja Krisztus kongregációjának, munkatársa az Egyetemes Szerzetnek. így világos, hogy egy tanulót a Szerzetbe soha sem hívnak meg vagy választanak ki, hanem az újjá­születése miatt vesznek fe/. Aki ennek az újjászületés­nek a belső bizonyságában áll, az velünk együtt tudja, hogy csakis ebben nyugszik az igazi élet egyetlen

114

biztos, megrendíthetetlen alapja. Aki ezt a bizonyságot még nem képes átélni, az még

az ószövetség időszakának igézetében áll, egyik kritikus fordulótól a másikhoz vezető, végtelen hajszában, a fé­lelem és remény váltakozása közepette. Az ilyennek to­vább kell élnie a halál természetének örvényeiben, míg én-je megszüntetése által, az újjászületésben meg nem kapta az új megnyilvánulást.

Azok pedig, akiknek meg szabad kapniuk ezt a meg­nyilvánulást, akik szemtől szemben láthatják, elsőkéz­ből tudhatnak, azok soha sem lehetnek már viszályban egymással, mert testvérek láncaként állnak Krisztus kongregációjában.

115

XVI

Az igaz élet (II)

Az előbbi fejezetben megállapítottuk, hogy a dialekti­kus embert ebben a természetben, Isten terve szerint, a kultúra, a művelés pályáján hajszolják előre. A szentí­rás ezt az utat nevezi az »ószövetség időszakának«. Az emberiségnek azért ilyen a sorsa, hogy kultúrája tető­pontjának válságán megértethessék vele múlandóságát, állapota korlátozottságát és istentelenségét, hogy elér­hesse őt az újszövetség, Jézus Krisztus Szellemi Szerze­te, Melkhisédek Rendje.

Hogy az embert fogékonnyá tehessék a szellem ter­mékeny érintésére, hogy egy mikrokozmoszt be lehes­sen vezetni az egyetemesség szent csarnokaiba, ahhoz természetes tudatát meg kell finomítani. Az embernek ismernie kell az állapotát, teljesen ki kell azt vizsgál­nia. Az ismeretet, a vizsgálatot, a felfogást, kipuhato-lást és áthatolást csak a tudat segítségével lehet meg­valósítani.

A szavak áradatával az emberek rövid időre lenyűgöz­hetik, viharos lelkesedéssel egy ideig elragadtathatják egymást, vagyis létállapotuk fölé kerekedhetnek. Mara­dandó eredményről azonban ilyen esetekben semmikép­pen sem lehet szó. Azért törekednek az ószövetség hie-rofánsai mindig a tudat tartós felemelésére, a felisme­rési képesség megfinomítására, mielőtt a szellem ki­mondhatja, hogy »íme itt vagyok«. Értsék meg tehát, milyen szereteten, mérhetetlen szereteten alapul a Szer­zetnek ez a munkája.

Ha, mondjuk - a fentiek alaposabb magyarázata ér-

116

dekében - a zsidók történetét szó szerint vesszük, ak­kor azt látjuk, hogy sivatagi utazásuk, egy negyven évig tartó út, bizarr irányt követ, melyen az »emelkedőket« »lejtők« váltják fel. Tévelygés ez a szó szoros értelmé­ben. Az izraeliták utazása szolgai lakásukból az ígéret földjére, nem olyan vállalkozás, melyet egyenesen és sima úton lehetne megtenni. A Vörös-tengertől nem ve­zet egyenes út a Holt-tengerhez, és azt látjuk, hogy az ószövetség hierofánsai ebben a tévelygésben velük men­nek az utolsó lépésig.

Amikor Minden Ele t Ura kiküldi szolgáit, hogy be­hordják a termést, akkor nincsen erőltetés, sem felet­tes tekintély felszólítása: »jössz, vagy nem jössz?«, ha­nem akkor minden egyes emberiélekért küzdenek, hogy megmenthessék. Azért vonulnak a hierofánsok a tévely­gőkkel, készek velük kóborolni és butaságaikat eltűrni; és, mint Mózes, »eltakarják orcájukat«, hogy a tévelygők ne lássák pompás fényességüket.

Isten szőlőskertjének munkásai nem azon dolgoznak, hogy maguk menjenek be a hazába, hanem hogy tévely­gőket vezessenek vissza az Atya házába. Ha a rájuk bí­zott nyáj visszatér a régi útra, mert tudata még nem tudja megragadni a mentő fonalat, akkor a hierofánsok készek visszamenni velük. Ha a nyáj megáll, akkor vele maradnak.

így lesz a tévút az újabb és újabb próbálkozás, a vál­lalt feladat soha-el-nem-eresztése az igazi, isteni ál­dozat Krisztusban. Ennek tudatában értsék és ítéljék meg a szent munkásoknál mindazt, amit tesznek és nem tesznek. A kóborló emberiséget egyetlen másodpercre sem hagyják magára. Eljönnek velük a vérösztönök vö­rös tengerén át a kultúraválság holt tengeréig. Hogy te­hát újjászülethessenek, ahhoz először meg kell szület­niük. Teljes tudatukkal fel kell ismerniük állapotuk át­kát. Ezt jelenti a szürke óceánról szóló vers: »Üdvözöl-lek, ó életnek szürke óceánja, üdvözöllek, a dialektikus

117

valóságnak, ó, holt tengere - mindörökre«. Észre kell venniük, hogy a szentírásban és a szent műben két hang beszél az emberiséghez. A történetek értelme, ezen a létterületen a hierofánsok kijelentései szerint: »Ime a régi elmúlt és minden új lett«.

Elmúlt-e minden számukra? Új lett-e minden Önök­nél? A régi csak akkor múlt el, ha valóban minden új lett . Ezért áll még az emberiség legnagyobb része min­denestől az ószövetség időszakában, holott az újszövet­ség hangosan hívja őt. Tehát az ószövetség hierofánsai is teljes erővel tevékenykednek még, hogy az emberisé­get elvezessék a vértermészet vörös tengerén át a kul­túrakritérium holt tengeréhez.

A Szellemi Iskolában is szüntelenül dolgozunk a tu­dat pozitív és abszolút felfogáshoz való felemelésén.

Aki elérte az abszolút megértést, azt az örökkévaló­ság karjai ölelik át az újszövetségben; olyan szövetség­ben, mely szellem, tehát szeretet. Az olyan ember az egységben, a szabadságban és a szeretetben áll! Nem mondja, hogy »viszontlátásra, most már egyedül is tu­dom csinálni«, hanem együtt áll a testvérekkel a szol­gálat nagy mezején. A sivatagban, a pusztában! Ez ma­gától értetődik! Az ijedelem, a vész kellős közepén! Természetesen! Egy olyan világban, amely már nem az ő világa. Ez is magától értetődik! Mivel azonban mikro­kozmosza megnyilvánulási terében megszületett az iste­ni szeretet, nem hagyja már el Isten kezeinek alkotásait, s a tévelygőkkel megy bolyongásuk útjain az utolsó lé­pésig. A szellem egységében és Isten gyermekeinek sza­badságában újjászületve a minden észt felülmúló szere­tet az, mely lehetővé teszi, hogy mélységes boldogság­gal merüljön le a sötétség barlangjaiba.

Aki ezt megérti, az olyan örömben részesül, mely csaknem tökéletes. Mert újra meg újra bebizonyosodik, hogy nem hagyják magára, hogy életének vezérfona­la van; hogy durva hibáit nem számítják fel neki. Me-

118

gérti a zsoltárost énekét: »Nagy az Úr! És nem bűneink szerint cselekszik velünk«.

A Világosság seregei nagyok és hatalmasak. A Szer­zet mindent megtesz, hogy az embernek segítsen. Mint az Úr, a Szerzet is leszáll a halottak birodalmába, hogy feltámassza Önöket a világosságban. A nagy emberi­ségkorszakok egymást követik, mint kozmikus napok és éjszakák. Önök tudják ezt! Amikor egy nap befejező­dik, mint az idők mostani fordulójában, mindig elhang­zik a kiáltás: Keljetek fel és menjUnk el innen ! Hora est ! Itt az idő !

Aki megérti, az megy! - teljes tudatával! Aki nem ér­ti, az marad, és a nagy, kozmikus kerékhez láncolva újabb dialektikus emberiségkorszak elé néz; a Szerzet pedig o t t is jelen van, hogy újra felvegye hívó és mentő munkáját.

Holott a megértők és az értetlenek között filozó-fiailag abszolút választóvonal van, a Szerzet tevékeny­sége nem merül ki ebben a pillanatnyi, fennálló hely­zetben, amikor mindenütt visszhangzik a felhívás: »Eredjetek útnak, mert jön a vőlegény !« Az értetlenek nagy tömegében ugyanis sokan vannak mintegy félá­lomban, akikben nyugvó állapotban megvan a lehető­ség, hogy ebben az emberiségkorszakban megszabadul­janak. Ez a helyzet képezi a modern Szellemi Iskola létjogosultságát. Holott egészen a felhívásra irányul (»menjetek a vőlegény elé«), ugyanakkor arra törekszik, hogy a tudatuk félálomvölgyében időző embereket olyan erős műveltségi válsághoz vezesse, hogy tudatosan ke­rüljenek Jordánjuk partjára, a folyóhoz, amely az ő dia­lektikus csődjük holt tengerébe torkollik.

Most, ezekben az utolsó időkben, új fázishoz értek. Majdnem elérték a Holt-tengert. Ott állnak a Jordánjuk partján, s mialatt az utolsó próféta még szót emel és hangosan kiáltja: »Egyengessétek Uratok útját!«, a fo­lyó túlsó partján már az újszövetség hierofánsa közele-

119

dik. Ekkor hatalmas, szinte zavarba hozó csoda játszó­dik le, olyan óriási és nagyszerű, olyan összehasonlítha­tatlanul szeretettel jes, hogy sem az ész, sem a szív nem képes felfogni.

Amikor János azt mondja az új hierofánsra mutatva: »Ő az, aki utánam jő, aki erősebb nálamnál. Én nem va­gyok méltó, hogy saruja szíjját megoldjam«, akkor Jé­zus, az Úr, odamegy ehhez a Jánoshoz, hogy megke­resztelkedjen. És belemerül a Jordánba a feje tetejéig.

Mit jelent ez? Ha elérték Holt-tengerüket, annak teljes tudatában, hogy a földi szürkületben állnak, s emiatt tapasztalják a ziláltságot, s ha a természet én­jük itt áll az önleleplezés alázatosságában, akkor egy pszichológiai pillanatban eljön Önökhöz Minden Élet Ura. Önökhöz! Ért ik? !

Akkor a jelölt, teljesen helyesen azt mondaná: »De Uram, hát nékem kell általad megkeresztelkednem«. Az isteni szeretetfáradozás azonban Önökkel megy az utolsó milliméterig. Az újszövetség szelleme ot t áll velünk Holt-tengerük partján, mellettük áll, amikor elérték kétségbeesésük legmélyebb pontját. Belemerül ebbe a lét-térbe a feje tetejéig.

Mialatt o t t állnak, az egész megnyilvánulási teret, melyet körülzár az aurikus lény, eltölti a szellem. Az élet holt vize hevesen megmozdul. És amikor a SZENT felmerül belőle, akkor a megnyilvánulási térben világo­san megszületett a másik, az új ember pozitív, atomi, szervi kezdete.

Akkor valóra válik az ige: »Erről a szellemi lélekről beszélt az igazságnak lelke, amikor azt mondta: ez az én szeretett fiam - ma újjászültelek téged«. Amikor a tanuló, hierofánsa vezetésével, megteszi ószövetségi utazását a pusztán át, akkor a benne lévő, hiábavaló életet visszavezetik a nullaponthoz, az érvénytelensé­gig, az elveszettséghez. A Vörös-tengertől a Holt-ten­gerhez megy, a vérösztöntől a törvényszerű végéig. El-

120

megy a véghez, mialatt a tudat, önismeretben, világo­san lát és hall.

Ez az én-összetörés, a menetelés a csalástól a csaló­dásig, így lesz az egész megnyilvánulási tér, melyben a személyiség létezik az aurájával és mágneses tereivel, előkészítve arra a nagy napra, amikor a szellemi lélek, a szellemi tudat megszülethet. A szellemi tudat és a szel­lemi lélek a személyiségtől elválasztva, szabadon állnak a megnyilvánulási térben, s ebben új napként világítanak. A lénybe ez a világosság, ez a fény az örök bőség fiaként merül bele. A tanuló ettől a naptól kezdve tudja, hogy az Atya e lőt t igazán feléledt, mert az új szellemi lélek önkéntelenül, abszolút biztonsággal felismeri az örök lényt.

Az örök szellemnek ez a megnyilvánulása így min­denkiben előhívja az igazságot, akiben feléled. Aki eb­ben a születésben áll, az tudja hogyan jöt t létre.

Csak ezek, a vérösztönök holt tengerénél újjászüle­tettek, tudják, hogy hol van és mi Isten birodalma, s így mindőnkre érvényes a megmásíthatatlan alapigaz­ság, hogy »aki nem születik újjá, nem láthatja meg Istennek országát«.

Ameddig még ószövetségi időszakukban állnak, addig minden csak vallás, művészet és tudomány, természet­erők felvétele, útravaló a Vörös-tengertől a Holt-ten­gerhez vezető úton. Elengedhetetlen, elmaradhatatlan folyamat, amelyen mindenkinek át kell mennie, amelyet szintén a Szellemi Iskola vezet. Ebben a fázisban azon­ban valóság és tökéletesség még nincsen Önökben.

Ha eljön a nagyszerű, dicső nap Jordánjuk partján, az én-lebontás holt tengerének közvetlen közelében, csak akkor lehet mondani: »Légy tudatában annak a napnak, amikor a Szent Szellem eljött hozzád; akkor tudod, hogy én vagyok az Atya, hogy te énbennem vagy és én tebenned. Mert akik lélekben újjászülettek, szemtől szemben felismerik egymást, a testvéreket, akik velük

121

együtt emeltet tek az örök bőségbe«. A Vörös-tengertől A Holt-tengerhez! A Holt-ten­

gertől az örök dicsőségbe.

122

Azújje.

A rózsakeresztes rend klasszikus és legjelentősebb ha-„,-gyatéKa, Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője • anno 1459 rendkívüli folyamatokat ecsetel, amelyek "Valójában réges-régen és mindig is ismeretesek voltak,

j ^ o h a n n Valentin Andreáé csak a saját módján és »az ő .számára elrendelt napon« újra közzé tet te ezeket.

Az.új jel első tíz fejezete megmagyarázza az alkémiai menyegző folyamatait a modern olvasónak és meglát­tatja bennük a sürgős felhívást, hogy haladéktalanul lép­jen rá az élethez vezető útra. Akit e fejezetek után az érdekel, hogy mi akadályozza meguz embert újra meg újra abban, hogy rátérjen erre a férve s ösvényre, az a további fejezetekben felvilá­gosítást kap. Ugyanakkor utalásokat talál arra is. ho-gyan* lehet leküzdeni az akadályokat. Mindenekelőtt a vér rejtélyét fejtegető fejezetek lesznek sokak -számára rendkívül megvilágosító jellegűek.

Rozekruis Pers 9006 HU ISSN 0866 1200 ISBN 963 7420 00 2