HÁZASSÁG A VÖRÖS VIHARBAN -...

ALEXANDRA RACHMANOVA

SZERELEM, CSEKA,HALÁL...

EGY OROSZ DIÁKLÁNY NAPLÓJA*

FORDÍTOTTA

BENEDEK MARCELL

B U D A P E S T

D A N T E K I A D Á S

RAG HMANOVA N A P L Ó J AA KÖVETKEZŐ KÖTETEKBŐL ÁLL:

ELSŐ K Ö T E TSZERELEM — CSEKA — HÁLÁI.

MÁSODIK KÖTETHÁZASSÁG A VÖRÖS VIHARBAN

HARMADIK KÖTETA B É C S I T E J E S A S S Z O N Y

COPYRIGHT BY DANTE KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

”Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest — 350365

„Beszélhetsz félelem nélkül,Ha nem vezet más, csak a lelkiismeret!”

Avvakum, 17. század.

1916. SZEPTEMBER 24.

MA lettem tizenhét esztendős. Szokatlan han-gulatban ébredtem föl, s nem értem, miért érzemmagamat ilyen különösen. De valami egészen újérzés volt. Hat órakor ébredtem, mint rendesen;a szobát elárasztotta a reggeli nap fénye. Kinyi-tottam a kertre néző ablakot, felkacagtam — nemtudtam, miért. Lenn a kertben az utolsó aszterekvirágzottak, a könnyű dér ezüstfátyollal harma-tozta be őket s ezüstösen csillogtak a gyepágyá-sok is. Éppen egy fehér macska surrant át akerten, óvatosan emelgetve lábát; ragyogó kékvolt az ég, teli apró, fehér bárányfelhővel. Hiábajárt késő őszre az idő, derűs volt, vidám voltminden. Messze-messze megcsillant a kék folyó srajta a hosszú vasúti híd áttört szövedéke.

A tükörhöz léptem s figyelmesen nézegetnikezdtem magamat, mintha legelőször látnám.Igen, tökéletesen úgy éreztem, mintha még soha-sem láttam volna magamat... Különösen feltűntnekem a szemem kifejezése. Azt mondják, saját-ságos szemem van. Különösnek találják azt akeleties vágását, meg a kifejezését is. Osztálytár-saim azt mondják, hogy valami titokzatos vanbenne. Ma világosan éreztem, hogy a szemem

6

rendkívüli életet jósol nekem. Mélyen belenéz-tem, mint valami tóba s nem tudtam a fenekéreérni. S minél tovább néztem belé, annál inkábbörültem, hogy csak tizenhét esztendős vagyok selőttem áll még az egész élet. Az egész életi Mi-csoda boldogsági Egy egész életi Micsoda végte-len boldogsági ...

Aztán a testemet kezdtem nézegetni s megintcsak az volt az érzésem, hogy először látom. Kü-lönösen a keblemnek örültem, de el is pirultama láttára. Ó, ha valaki most megpillantott volnálEngem, akiről Lida Kovalevszkája éppen tegnapmondta, hogy másra sem tudok gondolni, csakkönyvekre és filantrópiáral Hosszasan mosakod-tam s amikor törülközni kezdtem, önkénytelenülbelenéztem ismét a káddal szemközt függő nagytükörbe. Tanulmányozni kezdtem, milyen vonalállna legjobban a nyakamnak — az emberek aztmondják róla, hogy szép; tanulmányoztam a vál-lam hajlását, karcsú derekamat s vékony, hosszúlábamat. Még a hajamat is kibontottam, úgy,hogy vastag hullámokban omlott le a térdemig sgyönyörűséggel burkolóztam be ezekbe a feketehullámokba, mint valami köpenybe. De ekkorújra elfogott a szégyenkezés, őrültem, igaz, hogyolyan vagyok, amilyen; de mégis az volt az érzé-sem, hogy valami rút, alantas dolgot cselekedtem.Meg sem vártam a szobalány segítségét, gyorsanfölkaptam fehér ruhámat, fehér rózsát tűztem akeblemre s megindultam a templomba.

A házban még mindenki aludt. A szobalány,akivel szembetalálkoztam, feje fölött összecsaptaa kezét, hogy már megint magam mosakodtam ésöltöztem föl; aztán gratulált a születésnapomra.Nagyon szeret...

7

Az utcák egészen üresek voltak, csak egy-kétmunkás jött szembe velem. A székesegyházbamentem reggeli misére.

Megálltam egy sarokban a Szűzanya képeelőtt; hosszasan néztem a szemébe, amely sötétencsillogott az ámpolna fényében. Oly kitartóanbámultam rá, hogy úgy rémlett nekem, minthamegelevenülne; mintha valami nagy erő, édeskegyelem áradna belőle a lelkembe. Szememkönnybelábadt s szavak nélkül imádkozni kezd-tem; magam sem tudom, miért imádkoztam. Megakartam bocsátani mindenkinek, aki ellenem vé-tett, bocsánatot akartam kérni mindenkitől, aki-vel rosszat tettem. De ekkor eszembe jutott, hogyhiszen nem tettem én rosszat senkivel s nem isbántott meg engem soha senki — s nem tudommiért, valósággal elszomorodtam erre a gondo-latra.

Amikor hazaértem, szüleim fenn voltak márs szobámban ki voltak rakva az ajándékok, ó,mennyi minden! Egy szép nagy festőállvány,óriási festőszekrény olajfestékekkel, új naplópompás kötésben — zöld bőr, rányomtatottaranytollal; ez az a napló, amelybe most írok —s az a sok könyv, amit már oly rég kívántam:Schopenhauer művei, egy orosz irodalomtörténets Oscar Wilde munkái. Aztán az a szép akvama-rin nyakék! Szüleim tudják, hogy nem szeretemaz arany ékszereket s az akvamarin az egyetlenkő, amit hordok. Meg egy gyűrű, hasonlóképpenakvamarinnal, aztán édességek, virágok — és elsőhosszú ruhám, amelyben majd az egyetemi elő-adásokra járok. Mélységesen meg voltam hatva.Minden egyes ajándékon meglátszott a gondos-kodó szeretet és figyelem; arra kellett gondolnom,

8

hogy zsenge gyermekkorom óta jóformán min-den kívánságom beteljesült s ismét elszomorod-tam azon, hogy senkinek sincs mit megbocsá-tanom.

Igyekeztem vidámnak és hálásnak mutat-kozni, de a szívemben valami nyomasztó érzésvolt. Osztálytársaim közül elsőnek Mánya Bjel-jajeva jött gratulálni, egy felcser özvegyénekleánya, nagyon szegény és nagyon csúnya terem-tés. A gimnázium végeztével mingyárt állásbakell mennie, pedig úgy szeretett volna az egyete-men tovább tanulni! Egy kis skatulya cukorkáthozott nekem — megörvendeztetett, de zavarbais hozott vele. Tudtam, hogy nehezére eshetett ezta szerény ajándékot is megvásárolni.

— Olyan szomorú vagy ma, Alja, — mon-dotta.

— Nagyon szerencsétlen vagyok, Mánya!Megdöbbenve nézett rám.— Irigyellek téged, Mánya!

— Te — engem? Te engem? — ismételtetöbbször is; s az én csöndes kis Mányám egy-szerre csak dühbe gurult s kiabálni kezdett:

— Hát mit akarsz még? Gazdag vagy, szép,tehetséges, ilyen szüleid vannak, aranyéremmelvégezted a gimnáziumot...

Többször is megpróbáltam végetvetni enneka szóáradatnak, de nem sikerült.

— Mindenki szeret, — folytatta, — egye-temre kerülsz, ragyogó jövő áll előtted...

Most végképpen befogtam a száját s elmond-tam neki mindent, mindent, amit eddig senkineksem mondtam el:

— Azért vagyok boldogtalan, mert túlságo-san is boldog vagyok! Megvan mindenem, telje-

9

sítik minden kívánságomat, mindenki szeret ésén is szeretek mindenkit; a mai napom olyan,mint a tegnapi és mint a holnapi s elrémülökarra a gondolatra, hogy ez így lesz tíz esztendőmúlva is. Gondold el, Mánya — ingyen kaptammindent, amim van! Még a tehetségeim sem ke-rültek nekem semmibe. Rajzolok, írok, táncolok,s Isten tudja, mi mindent nem csinálok még! Desemmi sem szerez örömet nekem. Gondokat aka-rok, szenvedést, harcokat! Szükséget akarok, nél-külözéseket, még az emberek gyűlölséget is aka-rom! Aztán mindent magam akarok kiharcolnimagamnak, tulajdon kezemmel akarom ková-csolni az életemet, csak akkor leszek boldog!Mánya elsápadt rémületében.

— Hallgass, Alja, hallgass el tüstént, vesze-delmes dolgokat beszélsz. Hátha „rossz pillanat-ban” találtad ezt mondani s a sors igazán elvesztőled mindent----------------

Engem is elfogott a félelem, de legyőztemmagamban s kacagva öleltem át Mányát:

— Jó, hát hadd vegye el tőlem a sors! Ak-kor majd elkezdek új sorsot, új életet építeni ma-gamnak s boldog leszek!

Mánya egészen megzavarodva távozott; ko-molyan aggódott miattam.

Aztán Lidocska Kovalevszkája robogott beaz angol missé vei. Nem mondhatom, hogy be-lépett — szokása szerint egyenesen beröpült aszobámba, nyakamba ugrott s majd megfojtott acsókjaival.

— Hallod-e Alja, meddig tart még ez azélet? Idestova tizennégy éves leszek s még mindigkalickában tartanak, folyvást nyakamon van eza miss; reggeltől estig leckék, francia, német, an-

10

gol, írásbeli dolgozat, fizika, s tudja Isten még miminden, olvasnivalót meg semmi mást nem ad-nak a kezembe, csak jó kis lányokról szóló tanul-ságos történeteket! ... És különben is, miért nemadtak intézetbe, vagy gimnáziumba, miért akar-ják, hogy mindent otthon tanuljak? — kérdezteaztán hirtelen elkomolyodva.

— Valószínűleg azért, mert azt gondolják,hogy jobb így! — feleltem én.

— Nem, nem, itt valami nincs rendben! Kü-lönben mondd csak, Alja: nem találsz rajtamsemmi különöset? — kérdezte s az arcára valamiszomorú, szinte könyörgő kifejezés telepedett.Figyelmesen megnéztem, pedig ismertem jól.Hosszú, nyurga termete volt s tetejébe még fű-zőbe is préselték, pedig tizenhárom esztendős voltcsak s viharosan tiltakozott a fűző ellen — dehát„muszáj, hogy egy fiatal úrilánynak szép alakjalegyen.” Akaratlanul is meg kellett csodálnomgyönyörű, aranyszőke haját, finom arcát, nagybarna szemét, koromfekete szemöldökét, — mintmindig, valahányszor néhány napig nem láttam.

— Nem, ne az arcomat nézd, hanem a keze-met, meg a lábamat!

Tudtam, hogy keze és lába sok szomorúsá-got okoz az anyjának, mert szokatlanul nagy;Lidocska harminckilences cipőt viselt! A kezepedig nemcsak nagy volt, de vörös is, csúnyánvörös!

— Alja, sohse tűnt föl még neked, hogy semapámnak, sem anyámnak nincs ilyen keze?

Fölkacagtam s azt mondtam:— De talán nagyapádnak vagy nagyanyád-

nak volt!— Nem a szüleim arisztokraták s arra mér-

11

get vehetsz, hogy sem a Dolgorukov hercegeknél,sem a Kovalevszkieknél soha nem akadt ilyenkéz, vagy ilyen láb!

— No, mondd meg hát végre, hogy mitakarsz ezzel?

— Még nem tudok semmit. De gondolokvalamire ... — Lidocska hangja megremegett sigyekeztem megnyugtatni; de ami máskor min-dig oly könnyen sikerült, ez egyszer sehogysemakart sikerülni.

— Azt mondd meg nekem, miért nem vettekföl engem a „Nemes lányok nevelő intézetébe”?Bizonyosan tudom, hogy a szüleim folyamodtaka fölvételemért. Miért rejtegetnek az egész világelől? Miért vagyok mindig csak a missel? És íuvolt az az asszony, aki most újra meg újra azeszembe jut? Pici gyerek voltam még s egyszervéletlenül kijutottam a konyhába. Egy zsámo-lyon valami szegényesen öltözött asszony ült —sírvafakadt, amikor meglátott s egy darab mézes-kalácsot adott nekem. Megijedtem és elszaladtam;de most mindig erre az asszonyra kell gondol-nom, mindenképpen emlékezetembe szeretnémidézni az arcát — de nem sikerül! Csak egydolgot találok különösnek — a keze... s azenyém...

— De Lidocska, micsoda képzelődés ez? —kiáltottam fel.

— Itt valami titoknak kell lenni! Nem lesznyugtom, amíg nyomára nem jutok! — Közbengonosz kifejezés ült az arcára, a vonásain külö-nös keveréke jelent meg a gyerekes vidámságnakés gonoszságnak, sőt kegyetlenségnek.

— Ma különben ismét beszéltem Petuchová-val, — mondta kisvártatva.

12

— Hol? Mikor? — kérdeztem ijedten.— A templomban. A miss elfecsegte az időt

Vojnicki tábornoknéval, azalatt pedig odalépetthozzám Petuchova s megkérdezte: beszéltem-eapámmal úgy, ahogy ő tegnap tanácsolta.

— De Lidocska, hogy állhatsz szóba ezzel aPetuchovaval, hiszen nővére annak a forradal-márnak, akit az apád Szibériába száműzetett;bizonyos, hogy ez kellemetlen lesz a szüleidnek!

— Tőle akarom megtudni azt, amit eltitkol-nak előttem!

— Bizonyosan csak a fivérét akarja meg-bosszulni! — igyekeztem meggyőzni Lidocskát.

— Meglehet, de én azért mégis megfogadoma tanácsát.

— Miféle tanácsát?

— Majd megtudod! — mondotta s arcánismét megjelent az a gonosz mosolygás. Ekkormeghallottuk a folyosó felől anyám és a misshangját, Lidocska gyorsan a székbe vetette magáts odasúgta nekem:

— Adj nekem cukrot, sokat, sokat! Tudod,már megint büntetés alatt vagyok! A tegnapi esetmiatti Tegnap annak a langaléta fekete úrnak ajelenlétében — nem tudom, hogy hívják — aztkérdeztem apámtól, nem volt-e egy törvénytelengyereke!

— De Lidocska! — mondtam ijedten, —mit csináltál már megint? Ezt bizonyosan nemmagadtól találtad ki!

— Nem, ezt Petuchova tanácsolta! — sut-togta s telerakta a zsebeit cukorkával. — No, mégezt a marcipán-disznót, akkor aztán kibírom,még ha három napra bezárnak is s kenyéren,

13

vízen, meg angol fordításon tartanak a törvény-telen gyerekek miatti

— És mit tanácsolt még? — kérdeztem izga-tottan; de Lidocska már nem ért rá válaszolni,mert anyám és a miss beléptek a szobába. A missgratulált nekem s kimentette Lidocskát, hogy maeste nem jöhet el, mert kissé gyöngélkedik s ko-rán kell lefeküdnie. Lidocska a háta mögött ki-nyújtotta rá a nyelvét s kényeskedő orrhangonazt mondta:

— De miss, hiszen már egészen egészségesvagyokI

A miss úgy tett, mintha egyáltalán nem hal-lotta volna, újra gratulált, bejelentette estére Li-docska szüleinek látogatását és elbúcsúzott.

Kicsoda hát az az asszony, akire Lidocskaoly csökönyösen akar emlékezni s mi a szándékaPetuchovának? Mi köze neki Lidocska szárma-zásához? Mindez erősen nyugtalanított; ha szüle-tésnapom nincs, tüstént elmegyek hozzá, hogymegtudjam, miféle tanácsot adott neki ez az asz-szony. Így azonban nem foghattam semmihez,minden pillanatban vendégek érkezhettek.---------------

Egyáltalán nem örülök a mai estének. Mi-lyen szívesen töltenem egyedül a szobámban,vagy egy olyan kedves, egyszerű, őszinte leánnyal,mint Mánya Bjeljajeva, vagy még szívesebbennéhány gyerekkel. De, sajnos, az anyám máskéntgondolkozik; azt mondja, egy leánynak a „vi-lágba” kell járni, bálokra, estélyekre. Rendszerinttiltakozni szoktam, de ma meg akarom szerezniezt az örömet a szüleimnek, hisz olyan boldogok,ha társaságban látnak!

14


MA első gondolatom Lidocska volt. Mivel tízóra előtt nem mehetek oda, írok még néhánysort a tegnapi estéről.

Igen hangos volt és igen vidám. Az ifjúságénekelt, táncolt, virágpostát játszott; egész sereglevelet kaptam, köztük néhány nagyon gyöngé-det is.

Egy operaénekesnő románcokat énekelt, töb-bek közt ezt is: „Szánj meg engem!” — Kényte-len voltam Vadim Verchovszkira gondolni; egészörömömet s az egész estét odaadtam volna egy-két sor írásáért.-----------------

A társaságnak különösen tetszett egy dal,amely most igen divatos a városunkban* arrólszól, hogy hogy futnak a németek a kozákok előls hogy rohannak utánuk a kozákok. Mindenkiföllelkesedett s kijelentette, hogy a háborút okvet-lenül folytatni kell „a győzelmes befejezésig”.Csak egy ügyvéd, Pjotr Vasziljevics Bükov voltmás véleményen. Sokat beszélt a nép elégületlen-ségéről, meg arról, hogy a parasztok és munká-sok mennyi áldozatot kénytelenek hozni ezért aháborúért. Mindenki rátámadt. Különösen a he-lyettes kormányzó felesége, Zinajda VasziljevnaPeszockája hevült neki nagyon: „a háborút ok-vetlenül a győzelmes befejezésig kell folytatni!Oroszországnak győznie kell! Mindenemet oda-adnám ezért.”

Zinajda Vasziljevna valóban bámulatraméltóhonleány: tulajdon fiát kényszerítette, hogy agimnáziumot fél évvel korábban végezze el, magaösztökélte, hogy önként jelentkezzék s majdnema frontig elkísérte. Szegény Kolja semmi különös

15

vágyat nem érzett a front iránt, mert otthon kel-lett hagynia a menyasszonyát, Natocskát.

Milyen szép ez a Zinajda Vasziljevna, ami-kor a hazaszeretetéről beszéli Sudár termetével,sötét arcbőrével s lelkesedéstől lángoló fekete sze-mével úgy állt előttünk, mint egy istennő. De mi-közben ő ennyire fölhevült, megszólalt PjotrVasziljevics, olyan szelíden, olyan nyugodtan,ahogy csak ő tud beszélni:

— Ön nagyon forró érzéssel tud a hazasze-retetről beszélni; dehát amikor fehérneműt varr-tak a sebesülteknek s utána teáznak, miért ülnekrang szerint az asztalhoz? Sokat beszél a népről,de még csak egy asztalnál sem hajlandó ülni ezzela néppell Legelőször teáznak a „legelőkelőbbek”,aztán a „jobb társaságbeliek” s csak utánuk a„közönséges emberek”!

Zinajda Vasziljevna éles hangon, haragjábanegészen kipirulva válaszolta:

— Én szeretem a hazát s a népet, a mi orosznépünket, de ebből még távolról sem következik,hogy leülök egy asztalhoz akármilyen jöttmenttel!

E szavak hallatára önkénytelenül is LidocskaKovalevszkája anyjára kellett néznem — kisséelpirult s lehajtotta a fejét. Vagy csak nekem tűntfel így? Pjotr Vasziljevics szintén nekitüzesedettezekre a szavakra s szokatlanul éles hangonmondta:

— Amennyire én észrevettem, az ilyen esté-ken tulajdonképpen csak az egyszerű asszonyok,a „jöttmentek” szoktak varrni, a hölgyek pedigtöbbnyire a beszerzési gondjaikkal és pletykálko-dással foglalkoznak!

Erre ismét mindenki nekitámadt; ő azonban

16

tüstént visszanyerte megszokott nyugalmát s mo-solyogva mondta:

— No de nyugodjanak meg hölgyeim, egy-általán nem akarom beleártani magamat az önökjótékony bizottságának a dolgaiba. Csak azt akar-tam tanácsolni önöknek, hogy ne emeljenek túl-ságosan magas falat saját maguk és a nép közt,amelyért olyan megfeszített erővel dolgoznak ...

Evés után ismét politikára terelődött a szós a fáradhatatlan Pjotr Vasziljevics sokat beszélta kormányról. Feltűnt nekem, hogy a cárt valamisajátságos, szinte azt mondhatnám, megvető han-gon emlegette. Valamennyi jelenlevő — ZinajdaVasziljevna kivételével — egyetértett abban, hogyelkerülhetetlen szükség van felelős miniszté-riumra. Aztán Rasputinról kezdtek beszélni. Eza téma mindenkit mérhetetlenül érdekelt. Li-docska anyja felháborodva beszélte el, hogy ba-rátnőjének leánya kénytelen „muzsikok és ló-kötők” leányaival együtt tanulni egy intézetben.Ismét figyelmesen néztem Madame Kovalevszkájaarcát s megint úgy rémlett nekem, mintha ittvalami nem volna rendben, mintha túlságos fel-háborodása nem volna egészen őszinte. EkkorLidocska apja rápillantott a feleségére s fölemel-kedett. Megkopogtatta a poharát s azt mondta,hogy igen fontos közlendője van. Mikor a társa-ság elcsendesedett, így szólt:

— Ma nálam járt Anatol Ivanovics Volkov.Búcsúlátogatást tett, mert kormányzónak nevez-ték ki N ... -be.

Ezek a szavak úgy hatottak, mint a bomba.Óriási lárma tört ki, zűrzavaros, összevissza kiál-tozás. Senki sem tudta elhinni, hogy kormányzó

17

lett abból a kis hivatalnokból, akit a mi hölgyeinkmég csak fogadni sem akartak.

— Maga mutatta nekem a levelet, amelybenRasputin közli vele a kinevezését. A levél egyéb-ként rövid volt, így hangzott: „Örvendj, kor-mányzó vagy. Grigori.”

Erre mindenkinek eszébe jutott, hogy Vol-kov felesége, egy ritkaszép asszony, módjátejtette, hogy bejusson Rasputinhoz s megkérte,hogy férjét neveztesse ki kormányzónak. Annak-idején az egész város kacagott ezen a vakmerő-ségen és nagyzási hóborton s emlékeztek Raspu-tin szavaira is, aki — legalább Madame Volkovállítása szerint — azt mondta: „Senki nem megyel úgy tőlem, hogy meg ne kapná, amit kért.”

— Hát mégis! — Mégsem becsültük megeléggé ennek a muzsiknak a hatalmát! — Ennyiidő után! — Ilyen kiáltások röpködtek össze-vissza. Mindenki mélységesen föl volt indulva sátkozta ezt a Rasputint. Zinajda Vasziljevnaszinte sírvafakadt, kijelentette, hogy Rasputinegyszerűen hipnotizálta a cárt, máskülönbenilyesmi nem volna lehetséges. Mindenkit levert aza gondolat, hogy Anatol Ivanovics, ez az abszolútsenki kormányzóvá lehetett csak azért, mertSzofja Lvovna megtetszett Rasputinnak.

Bojarsinov mérnök elmondta, hogy tulajdonszemével látta, amint Rasputin egy vacsorán avörös mártásban felszolgált tokot egyszerűenujjaival kapta föl a tányérjáról, úgy, hogy a lévégigfolyt az abroszon; aztán ujjaival tépte széta halat s úgy rakta a szomszéd hölgyek tányér-jára; a hercegnőket és grófnőket pedig egyszerűenLizanykának és Masenykának szólította. — Éshölgyeim, — mondotta, — milyen piszkosak vol-

18

tak a körmei! A rubaskáról (ingblúz), ami rajtavolt, azt mondják, hogy maga a cárné varrta. Ésfekete bársonybugyogót viselt, meg kátránnyalkent csizmát! Evés után egyik hercegnő meg-csókolta a mancsát és átölelte azt a büdös csiz-máját!

Szörnyű volt, ahogy ezt mind elbeszélte.Zinajda Vasziljevna megbotránkozva kiáltott föl:

— Ez hazugság, kitalálás! Az egészet csakazért gondolták ki, hogy az uralkodóházat leala-csonyítsák.

— Nem, nem, ez nem hazugság! — mondtakomolyan és szomorúan a mérnök. — Tulajdonszememmel láttam.

S olyan hangon mondta ezt, hogy tüstént el-némult mindenki.


LIDOCSKA nincs többé, Lidocska meghalt!Még egyáltalán nem tudom felfogni. Először tör-ténik, hogy hozzám közel álló ember meghal.

Tegnap nagyon nyugtalan voltam Lidocskamiatt s tíz órakor elindultam hozzá. Már az uccánszembejött velem, egészen magánkívül: kalapjátferdén tette föl, a hidegben köpeny nélkül járt,ruhája egészen ki volt gombolva, úgy, hogy csu-pasz melle kilátszott. Olyan volt, mint az őrült.Kezében valami írásokat tartott s amikor meg-látott, ki akart térni előlem. De megragadtam akarját:

— Hova mégy? Mi történt veled?Úgy látszott, meg sem ismer; tágrameredt

szemmel nézett rám, aztán hirtelen hangosan fel-kiáltott:

19

— Emberek, jó emberek, gyertek ide mind,nézzetek rám! Nem vagyok a titkos tanácsosleánya! Nem vagyok Dolgorukova hercegnőleányai Platnikova leányzó gyermeke vagyok,törvénytelen gyermeke!

Közben hadonászott az írásaival, úgy, hogyvalamennyi kihullott a kezéből. Pillanat alatt cső-dület támadt körülöttünk; némelyek nevettekrajta, mások kérdezgették, résztvevőén szólongat-ták. Valaki füttyentett egyet, egy asszony pedigígy szólt:

— Ej, ej, ez a gyerek megzavarodott!Megértettem, hogy azonnal haza kell vinnem

Lidocskát, összeszedtem a szétszóródott írásokategy asszony segítségével s egyik okmányon vélet-lenül ezeket a szavakat olvastam: „Platnikovaleányzó törvénytelen leányát Kovalevszki titkostanácsos adoptálja.” Kézenfogtam Lidocskát éshazavezettem; most már engedelmesen jött velemArcát elárasztották a könnyek. A lépcsőn márszembejött velünk a tanácsosné. Arcát eltorzítottaa düh s amikor Lidocskát megpillantotta, meg-ragadta a karját s így kiáltott fel: — Te tolvaj!Elloptad a kulcsokat! Te, akit a piszokból emel-tem fel magamhoz!

Még láttam, amint a miss gyorsan fölszaladta lépcsőn s a dühében őrjöngő tanácsosné úgyarculütötte Lidocskát, hogy leroskadt a lépcsőn.Nem bírtam tovább és hazafutottam. Voltaképpenmaradnom kellett volna, mert úgy látszott, hogyezek valamennyien eszüket vesztették.

Senki sem volt otthon, amikor hazaértem.Apám a kórházban dolgozott, anyám vásárolniment. Tizenegy órakor Lidocska szobalánya sza-ladt hozzám s egy darab összegyűrt papírt adott

20

át. Ez volt rajta: „Drága Alja! Meghalok. Nemélhetek tovább. Mindent tudsz. „Anyám” meg-ütött. Platnikova leányzó gyermeke vagyok, azéaz asszonyé, akit csak egyszer láttam életembens aki akkor mézeskalácsot adott nekem. Bezártaka fürdőszobába. Megfogadtam Petuchova taná-csát: elloptam az íróasztal kulcsát s előkerestemaz okmányokat. Most meghalok, mert nem élhe-tek tovább. Add át első és utolsó levelemet igazianyámnak. Jelizaveta Alexandrovnának pedigmondd meg, hogy halálom pillanatában is gyű-lölöm. Ellopta tőlem az anyámat! Csókollak,drága Aljám!”

Természetesen mihelyt ezt a levelet megkap-tam, elrohantam Kovalevszkiékhez. Amikor aszobalány ajtót nyitott, tüstént láttam, hogy sze-rencsétlenség történt. Hallottam a tanácsosnészörnyű kiáltozását. Irtózatos volt. Nem eresztet-tek Lidocskához. A miss elmondta, hogy Li-docska néhány perccel ezelőtt felakasztotta magáta fürdőszobában. Azonnal orvost hívtak, de márnem tehetett semmit. — Holnap lesz a temetés.


LIDOCSKA temetése nagyon fényes volt.Megjelent az egész város. Hivatalosan azt mond-ták, hogy szerencsétlen véletlen okozta halálát. Acsaládi sírboltba temették. Jelizaveta Alexandrov-nát mély ájulásban vitték haza a temetésről. Atitkos tanácsos nem sírt, de szívbemarkoló voltcsak ránézni is.

Én még soká a temetőben maradtam és

21

sehogyse tudtam magamhoz térni... Nem messzeLida nyugvóhelyétől van egy nevezetes síremlék,amelynek látására messzeföldről is eljönnek azemberek. Nagy, kerek öntöttvas lemez, amelyarcot ábrázol. A két szem, a száj és az orr helyénkivágások vannak, amikből fű nő ki s az egészkörül óriási kígyó tekergőzik, ez is öntöttvasból.A kígyó mellett ez a felírás: „Az elátkozott leány-nak az apja, aki elátkozta.”

Azt mondják, a szegény gyermek egy szí-nészbe volt szerelmes s apja nem akarta, hogyfeleségül menjen hozzá. Megszökött vele s az apjaelátkozta. A színész csakhamar elhagyta a leányt,az vízbeölte magát, apja pedig ezt az emléketállította neki. Elborzad, aki látja.

Hát csakugyan van ilyen gyűlölet? A halálsem tudja megbékéltetni az embereket? Lidocskais így gyűlölte halálakor azt az asszonyt, aki töb-bet tett érte, mint bármely más asszony tett volnaa helyében — azt az asszonyt, aki tizenhároméven át úgy nevelte, mint tulajdon leányát.,.Dehát miért?


MA Natocska Voronkovával elmentem adiákszövetség irodájába. Azt akartuk, hogy va-lami munkát, valami tevékenységet osszanak kiránk. Nagy asztal mellett, nagy, világos szobá-ban ült egy magastermetű diák, egy szörnyenizgékony szőke fiú, akinek arckifejezése szokat-lan könnyelműséget és felületességet árult el.Kétes tisztaságú fehér ingblúzt viselt, kigomboltgallérral ült ott, körme feketéllett a piszoktól

22

Láttunkra föl sem állott, hanem lusta nyújtóz-kodás közben mutatóujjával intett, hogy lépjünkközelebb. Azt a hatást tette rám, hogy részeg.Már meg is bántam, hogy idejöttem s olyan gyá-moltalannak éreztem magam, mint egy gyerek.

— Nohát mit akarnak, kolleginák? — kér-dezte mosolyogva.

— Csak meg akartuk kérdezni, hogy nincs-evalami munka a számunkra, — mondtam félénkhangon s közben dühöngtem magamra, hogy ezta félénkségét nem tudtam legyőzni.

— De kérem, munka van, amennyit akar-nak I — kiáltotta a diák és felugrott. Hozzánkszaladt, derékonkapott s oda akart vezetni az asz-talhoz. Kiszabadítottam magam s hátráltam egylépést. Így még senki sem bánt velünk. Így szo-kás ez a diákok között? Mosolygott és kíván-csian nézett rám.

— Az intézetből? — kérdezte kurtán.— Nem, gimnáziumot végeztem.— Egyetlen lány?— Nem, hárman vagyunk.— No, nem nagyon látszik még magán,

hogy diáklány.— Nem csevegni jöttünk ide, hanem hogy

megtudjuk, nem segíthetnénk-e valahogy... —mondtam zavartan. A diák tetőtől-talpig végig-mért bennünket, aztán hangosan felkacagott skezébe vett egy könyvet.

— Okvetlenül szükségünk van lakásokra.Egész sereg diák járt itt, akinek nincs szállása.Nagyon sokat segíthetnek nekünk, ha a diákok-nak szállást és magánórákat keresnek.

Kitölteni való blankettákat adott át nekünk,azzal elmentünk. Útközben megtárgyaltuk leg-

23

frissebb benyomásainkat. Elvből nem akaroksenkiről rosszat mondani, ezért nem azt mond-tam Natocskának, hogy nem tetszik nekem eza diák, csak azt, hogy különösnek találom.

— Minket elrontott a gimnázium, — mondtaNatocska. — Mindig úgy elzártak a gimnazis-táktól és reálistáktól, hogy igazán nem tudjuk,hogyan viselkedjünk, ha összekerülünk vala-melyikkel. Talán ilyen náluk a szokás, ez a for-mája kollégák között az érintkezésnek.

— De én nem tűröm, hogy ilyen bizalma-san derékonkapjon valaki, akit először látok éle-temben! — mondtam én bosszúsan.

De hamarosan jobb kedvben voltunk mármindketten; örültünk, hogy most már mi is te-vékenykedni fogunk a közéletben, úgyszólvánbenne is vagyunk a társadalmi működésben.Csak egy pillanatra szaladtunk haza, hogy reg-gelizzünk valamit, aztán bementünk a városba,hogy szállást keressünk a diákoknak. Gyaláza-tos idő volt és bőrig áztunk; de ez csak növelteaz örömünket, mert szentül meg voltunk győ-ződve, hogy nincs fontosabb dolog az életben,mint szobát keresni. Az emberek egyébirántéppenséggel nem mutattak különös hajlandósá-got arra, hogy a szobáikat bérbeadják diákok-nak vagy diáklányoknak. Legtöbben úgy véle-kedtek, hogy a diák okvetlenül forradalmár,iszákos és kártyás, a diáklány pedig feltétlenülkönnyelmű életű nőszemély. Egyszóval aztmondták, hogy ilyenekkel csak kellemetlenségevan az embernek.

— Csak nem diáklányok a kisasszonyokis? — kérdezték. — Hiszen ilyeneket befogad-nánk, de a többiektől — Isten őrizz!

24

— Ugyan mennyit fizetnek ezek maguknak,hogy ilyen esős időben szaladgálnak? — kér-dezte egy asszony. S amikor megmondtuk, hogyingyen tesszük, szigorú ábrázattal jelentette ki:

— Mennyi cipőtalpat elkoptatnak! Csupafölösleges kiadás a szüleiknek!

Tulajdonképpen igaza volt. Jótékonyság —a mások zsebéből. Elhatároztam, hogy privát-órákat keresek s magam is szerzek valamipénzt. Akkor nyugodt lelkiismerettel dolgozha-tom a közösség javáért. Otthon sokáig igyekez-tem rávenni a szüleimet, hogy legalább egy szo-bát adjanak oda diákoknak; hiszen nyolc nagyszobánk van s csak öten lakunk benne. Anyámsokáig habozott, de végül is engedett.

1916. OKTÓBER 3.

MENNYI új benyomás! Nem is tudom, holkezdjem: az előadásokkal-e, a diákokkal-e vagyaz új szobaurunkkal. Hát ezzel kezdem. A szo-bánk bérbeadása olyan nehézségeket okozottanyámnak, hogy már megbántam, hogy bele-kevertem ebbe a dologba. Minden diáknak ésdiáklánynak, aki itt járt, roppantul tetszett aszép, nagy, kedélyes szoba, de bezzeg annál ke-vésbé tetszettek anyámnak a lakáskeresők.

Aztán egyszerre csak jelentette Dása, hogymegint egy diák vár a szalonban. Ez csöppetsem hasonlított azokhoz, akik eddig jártak itt.Először is nagyon elegánsan volt öltözve, úrimodora volt, szemmellátható önérzete ellenéreis igen szerényen viselkedett s nem is volt olyan

25

zöld, mint a többiek — 26 vagy 27 esztendős-nek látszott. Nem kérdezett semmit, nem voltakkülönös kívánságai, csak megnézte a szobát ésígy szólt:

— Ha nincs kifogásuk ellene, mingyárt maeste beköltöznék.

Anyám még mindig habozott, hiszen ez voltaz első idegen, akit valaha befogadott a laká-sába. Hosszasan magyarázgatta neki a „föltéte-leit”; már nem emlékszem pontosan valameny-nyire, de igen kemény föltételek voltak. Ezekszerint a szobaúrnak legalább is teljesen hang-talan, sőt úgyszólván testetlen lénynek kellettvolna lenni. Utolsó és legfontosabb föltétele volt,hogy nem szabad 12 óra után hazajönni és diák-összejöveteleket rendezni magánál.

— Bizonyára először ad ki szobát nagysá-gos asszony? — kérdezte résztvevően az új diák,mert anyám szemében már könnyek kezdtekcsillogni.

— Igen, először. A leányom diák s ő akartamindenáron, — felelte siránkozó hangon.

— Diák? — kérdezte csodálkozva, — megvoltam győződve, hogy a kedves leánya méggimnazista. — Közben olyan figyelmesen nézettrám, hogy belepirultam. Ostoba szokásom, hogymindig elpirulok és zavarba jövök, amikor nemkénél Különben rémesen bosszantott, hogy gim-nazistának tart. Hát igazán olyan fiatalnak lát-szom, hogy még tizenhét esztendőt sem akar-nak elhinni rólam?

Az új bérlő kijelentette, hogy minden fel-tételt elfogad s hozzátette, hogy az ismerőseisemmiféle összejövetelt nem szoktak rendezni,hogy egészen csöndes életet él és este egyáltalán

26

nem jár el hazulról. Azzal elbúcsúzott s közbenoly hosszasan nézett rám, hogy újra elpirultam.Anyám sokáig járt fel s alá a szalonjában s ígybeszélt magában:

— Csinos, jólnevelt, szerény ember, de azértki tudhatja ...! Istenem, rosszul tettük, hogy ki-adtuk a szobát!

Ismét furdalni kezdett a lelkiismeret s igye-keztem anyámat megnyugtatni.

Csengettek; az új bérlő máris itt volt, nyo-mában két hordár, két nagy külföldi kofferrel,aztán még két hosszú, nehéz ládát cipeltek be.Poggyászáról ítélve, jómódú ember lehetett, —sehogy sem hasonlított az a diákok cókmókjá-hoz. Anyámat láthatóan nyugtalanította ez a soknehéz láda, amit az emberek nagy erőfeszítés-sel cipeltek be. Ugyan mi lehet bennük?

— A végén még kisül, hogy anarchista éspokolgépeket rejteget a ládáiban! Mi lesz ak-kor? — mondta könnyezve anyám. — Tüsténtodaküldöm hozzá a szobalányt s elkéretem tőleaz Írásait! Semmi körülmények között nem aka-rok forradalmárral egy fedél alatt lakni, —semmi körülmények között!

Dása behozta az írásokat; anyám elolvastas egyszerre felderült az arca.

— Kisült, hogy a szobaurunk moszkvai ne-mes ember s magántanár az egyetemen, —mondta boldogan. De egy-két perc múlva ismétaggodalmaskodni kezdett s azon töprengett,hogy miért nem mutatkozott be mingyárt, mintmagántanár.

Én a szobámban elkezdtem gondolkodni amagántanárról. Az első tudós, akit ilyen közel-ről láttam. Nagyon érdekelt. Egyáltalán minden

27

ember érdekel. Mindig megpróbálom mindenemberbe beleérezni magamat s meggyőződésem,hogy minden emberben van valami, ami sóbasem ismétlődik meg. A magántanár miatt egyéb-iránt egészen hiába nyugtalankodik az anyám;soha sem tudnék belészeretni. Egyáltalában sohasem voltam még szerelmes s nem is tudom, mi-lyen az voltaképpen. Csak egy érzés van bennems emiatt nagyon szégyellem is magamat ön-magam előtt: minden férfit, akivel összetalálko-zom, úgyszólván magamhoz mérek — próbálok,keresek. Ezt az utóbbi hetekben vettem észre.Gimnazista koromban igazán minden férfi töké-letesen közömbös volt nekem, a tanulás meg akönyvek egészen betöltötték az életemet. Demost valami új dolog jött, valami, ami nagyonmegijeszt — mintha valahogy függenek a fér-fiaktól. Rajtakapom magamat, hogy igyekszemtetszeni nekik s ez felháborít. Megszólal ben-nem egy hang, biztat valamire, ami nem tetsziknekem, de mégis rabságában tart. A magán-tanárt is „felpróbáltam”, hogy illik-e hozzám;nem, nem illik. Túlságosan szép és túlságosanboldog. Csak olyan embert tudnék szeretni, akinagyon szerencsétlen; úgynevezett „szép em-bert” semmiesetre!

1916. OKTÓBER 6.

AZ ELSŐ egyetemi előadások nem olyanokvoltak, amilyeneknek képzeltem, sőt valósággalkiábrándítottak. Sohasem voltam önhitt s min-dig meg voltam győződve, hogy nem is vagyokannyira okos, inkább csak szeretnék az lenni. De

28

hogy ilyen buta vagyok, azt igazin nem gondol-tam volna! Amikor a fiú-gimnáziumban fényessikerrel letettem az érettségit, azt hittem, leg-alább meg tudom érteni, amit az egyetemi taná-rok előadnak; de be kell vallanom, hogy bártermészetesen igyekeztem lehetőleg értelmes ar-cot vágni, csak nagy üggyel-bajjal fogtam fel,hogy miről van szó egyáltalán. Az előadás címet„Bevezetés a filozófiába”. A tanár oroszul be-szélt, de a kifejezései oly idegenek voltak ne-kem, s oly gyorsan és egyhangúan hadart, hogyegyszerűen semmit sem értettem. Lopva végig-néztem a szomszédaimat; valamennyi értelmesarccal ült ott, szóval mindnyájan értették, egye-dül én vagyok ilyen ostobái Minél tovább tar-tott ez, annál kellemetlenebbül éreztem magams hamarosan a szó szoros értelmében unatkoznikezdtem. Unatkozni az első egyetemi előadáson!Egy filozófiai előadáson! Ez valósággal lesújtott.Ezt nem vártam volna! Újra megpróbáltam,hogy belemerüljek a tanár szavainak áradatába,de hiába!

Ekkor kopogtattak az ajtón s belépett a pe-dellus. Odament a filozófushoz s fülébe súgottvalamit, amitől a tanár úgy elpirult, mint a főttrák; lassan letette a krétát az asztalra s a kezereszketett. A pedellus már rég eltűnt, de a tanármég mindig ott állt, ismét kezében tartotta akrétát s az arcán boldog mosoly sugárzott. Töké-letesen megfeledkezett rólunk s mi csodálkozvanéztünk rá. Most, mintha lassacskán ismét fel-fogta volna, hogy hol van; a krétát végkép le-tette az asztalra s így szólt, egészen más hangon,mint ahogy eddig beszélt:

— Hölgyeim és uraim, abba kell hagynom

29

az előadást, — s egy kis habozás után hozzá-tette: — Ugyanis... ugyanis fiam született! —Azzal gyorsan kiment.

Ez igazán váratlan volt! Nekem szintekönnybe lábbadt a szemem, annyira áthatottegyszerre a tanár boldogsága. Fia született! Demár a következő pillanatban más irányba tere-lődtek a gondolataim: fia született, tehát feleségevan, lehet még több gyermeke is, sok is talán;vagyis nemcsak a tudományra gondol, egészenmás gondolatai is vannak, éppen olyan, mint atöbbi ember. Tudtam, hogy ez igen naiv gondo-lat, mert hiszen miért ne lenne a tanár olyan,mint a többi ember? De nem tehettem róla:mélységesen elszomorított, hogy a filozófia ta-nárának egyéb is járhat a fejében, mint a filo-zófia.

De még a filozófia tanáránál is jobban ki-ábrándított a nyelvtudomány professzora. Mor-cos képű, sápadt ember volt, lelógó bajusszals tökéletesen kifejezéstelen arccal. Roppant fé-lénken viselkedett s hozzá még gyalázatosantörte is az orosz nyelvet. Itt már legtöbben nemis igyekeztek az unalmukat eltitkolni. Első pil-lanattól fogva határozott részvétet éreztemiránta. Ez a legkínzóbb érzés a világon. Nemtudom miért, de részvétet érzek a legtöbb emberiránt, még boldog emberek iránt is. — Erősenelhatároztam, hogy egyetlen előadását sem mu-lasztom el, még ha meghalok is unalmamban.Azok közé az emberek közé tartozik, akikhezmingyárt kezdetben vonzódni tudok, éppenmert olyan „gyámoltalanok”. Bizonyára boldog-talan, ámbár írt néhány híres könyvet s Nyugat-Európában is jól ismerik. — Csak a harmadik,

80

aki antik történelmet ad elő, az tett rámolyan hatást, mint egy igazi professzor.Igen magas a termete, méltóságos a visel-kedése s olyan az arca, mint egy angol lordnak.Persze kissé hideg az arckifejezése — minthatúlságosan simára akarta volna borotválni ma-gát s a szőrszálakkal együtt lekaparta volnamagáról azt a fluidumot is, amely a meleg érzéskifejezését adja meg az emberi arcnak. Sok szel-lemet sejt benne az ember, de kevés érzést.

Ez a tanár bizonyosan sohasem közölné ahallgatóságával, hogy fia született, — még akkorse szólna, ha ikrei vagy hármas ikrei szület-nének.

Legjobban feltűnt nekem a nyugateurópaiirodalom tanárának nem túlságosan professzo-ros viselkedése. De előbb azt mondom el, hogyanhoztam zavarba a viselkedésemmel. Délután kisséelkéstem s az előcsarnokban sietve raktam le aholmimat. A kapus odaszaladt, hogy a bundá-mat lesegítse, de én magam akasztottam föl.Egyáltalán mindig igyekszem, hogy lehetőleg acselédek segítsége nélkül boldoguljak, ami se-hogysem tetszik az anyámnak. Mindig bosszan-kodik, ha magam húzom fel a sárcipőmet, mi-közben Dása ott áll mellettem s ostoba arcotvág, mert nem tudja, mit csináljon. — Hagydmár ezeket az ostoba, szocialista ideákat, —mondja ilyenkor az anyám.

Éppen fel akartam szaladni a lépcsőn, ami-kor éreztem, hogy valaki áthatóan néz rám smegálltam, mintha odaszögeztek volna. Sohaéletemben nem éreztem még ilyen erejű tekin-tetet.

31

1916. OKTÓBER 7.

TEGNAP abbahagytam itt az írást, hogymég egyszer végiggondoljam, ami történt. En-nek az embernek különös hatalma van rajtams ez a tudat irtózatosan lealáz. Aki megállásrakényszerített a tekintetével, szélesvállú kis em-ber volt s ott állt a tanárok ruhafogasa mellett.Arcát nem láttam világosan, mert háttal fordultaz ablaknak s a bundák árnyéka ráesett. Csakannyit láttam, hogy élesen néz rám. Eleinte azthittem, hogy a ruhámon van valami rendetlen-ség s hirtelen olyan érzésem volt, mintha egé-szen meztelen lennék. Ekkor eszembe villant,hogy ez az ember okvetlenül észreveszi a zava-romat 8 ettől aztán tökéletesen elvesztettem afejemet. Fölmentem a lépcsőn, de oly esetlenül,mint aki tudja, hogy hátulról figyelik. Mindenvonalát éreztem a testemnek. A meztelen tes-temnek. Iszonyú érzés volt. Haragomban és za-varomban egészen magamon kívül voltam, ami-kor az előadóterembe léptem.

Hogy elcsudálkoztam, amikor kinyilt azajtó s a belépő tanár éppen az az ember volt,aki odalenn a fogas mellett állott! Elhaladt mel-lettem, látszólag ügyet sem vetett rám, leülta katedra mellé, aztán egyszerre ismét rám-nézett sokáig, átható pillantással. Ügy elpirul-tam, hogy azt lehetetlen volt észre nem venni.A szomszédom, Grizelda Nikolajevna csudál-kozva nézett rám, de nem szólt semmit.

A tanár megkezdte előadását a franciaChanson de geste-ek keletkezéséről. Félig le-hunyt szemmel, meglehetős egyhangúan beszélt.Meg sem próbáltam, hogy bármit is megértsek

82

az előadásából. Kezemben tartottam a ceruzáts itt-ott írtam valamit, hogy a többiek azt higy-jék, hogy az előadásra figyelek; én azonbancsak a professzor arcát elemeztem s próbáltameltalálni, mit gondol és mit érez. Az arca külö-nös volt; legelőször is azt lehetett róla leolvasni,hogy szokatlanul erős akaratú ember. Legin-kább az ajka tűnt fel nekem; oly erősen össze-szorította, hogy még ha beszélt is, azt hitte az em-ber, hogy egyáltalán nem nyitja ki a száját. Nemtudom, igazam van-e vagy se, de én az emberbennem a szemet, hanem az ajkat tartom legjellem-zőbbnek. A szemnek önkényesen mindenfélekifejezést lehet adni, de azok az apró ráncok azajkak körül csalhatatlanul elárulják az emberigazi természetét. A homloka magas, majdnemnégyszögletes, haja úgy mered föl, mint egyruhakefe; szemét nem láthattam pontosan, mertmindig majdnem egészen lehunyta; de úgy tet-szett nekem, mintha a szemhéja keskeny hasa-dékán keresztül folytonosan rámnézne. Mentőgondolatom támadt: hátha lyukas a harisnyám?Óvatosan néztem le fekete, átlátszó selyemharis-nyámra, de semmi hibát nem találtam rajta. Ek-kor úgy rémlett, mintha alig észrevehető mo-solygásra vonná szét az ajkát. Megértettem,hogy megfigyel és helyesen magyarázza a moz-dulataimat. A mosolygás jóságos kifejezést adottaz arcának, de én nem tudtam elviselni. Füze-temre hajtottam a fejemet s ostoba szavakatfirkáltam össze-vissza. Azt írtam, hogy ez az em-ber, ha szükségesnek találná, nyugodtan a ha-lálba küldene egy másik embert s hogy gyöngédés szelíd tud lenni, mint a gyermek; verseketírtam róla s közben dühöngtem rá.

33

Előadás után a tanár fölállt s maga mentoda a diákokhoz, hogy mindenkitől külön-különelbúcsúzzék. Szándékosan visszahúzódtam a te-rem legtávolabbi sarkába, az ablak felé fordul-tam s úgy tettem, mintha egy könyvet olvasnék.A tanár odalépett hozzám s olyan elhagyatott-nak éreztem magamat, mintha egyesegyedülvolnék az óceán közepén. Majdnem valamennyidiák távozott már a teremből, csak Natocskatett-vett még a könyveivel s Grizelda Nikola-jevna állt a fal mellett, karját keresztbe fonvas engem figyelve. A tanár kezet nyújtott nekems úgy megszorította a kezemet, hogy kis híjánfelkiáltottam; amellett oly mereven és áthatóannézett, hogy szörnyen megijedtem. És mégisvalami kellemes, szinte gyönyörűséges érzés fo-gott el.

— No, maga büszke kis teremtés, —mondta a tanár s azzal elment. Szemében va-lami gyöngéd, mély érzést láttam. Ott álltam snem tudtam, mitévő legyek. De egyet azonnaltudtam, soha többé nem járok el az előadásaira.

Ekkor odajött hozzám Natocska és Gri-zelda Nikolajevna.

— Natocska, hagyj magunkra bennünket!— mondta parancsoló hangon Grizelda, — be-szélnem kell Alexandra Lvovnával.

Natocska engedelmesen kiment.Grizelda Nikolajevna egészen különös te-

remtés. Huszonkét éves már és igen intelligens.A filozófiai proszeminárium tanára már az elsőórán azt mondta, hogy férfi-esze van, amivelegyébiránt mélységesen megsértette.

— Ha intelligens vagyok, — válaszolta neki,— bizonyosan nem azért vagyok az, mert az

34

eszem hasonlít egy férfi eszéhez. Hát a nőneknincs joga, hogy okos legyen? Ha dicsérnekbennünket, azt mondják: férfi-eszünk van! Hátaz asszonyi észnek mindig a butaság a legfőbbjellemző vonása?

A tanárt meghökkentette ez a váratlan, éleskritika s bizonytalan hangon felelte:

— De kérem, ez csak olyan szólásforma,így szokták mondani...

— Én pedig azt gondoltam, hogy egy egye-temi tanár ne ismételgesse azt, amit a tömegmond, — felelte Grizelda Nikolajevna élesen.Persze mindenki elszörnyedt, de a tanár úgytett, mintha nem hallotta volna s ezzel meg-mentette a helyzetet.

Grizeldának nemcsak a viselkedése, de akülseje is furcsa. Nagy szeme van, de mindigmajdnem egészen behunyja, mintha nagyon fá-radt volna. Arca inkább csúnya, mint szép, deoly érdekes, hogy alig tud tőle elszakadni azember, ha közelebbről kezdi vizsgálgatni. Olyanember hatását kelti, aki sok mindent élt át éssokat érzett életében. Nagyon keveset beszél.Amily ritkán szólal meg, éppoly ritkán nevet,de a nevetése nem is illik hozzá: csúnya és go-nosz. Sápadt és betegesnek látszik, erősen festiaz ajkát és vastag karikákat fest a szeme alá.Furcsa az öltözködése is: mindig valami görögchitonfélét visel s első pillantásra azt hinnéd,hogy hanyagul veti magára, de ha jobban meg-nézi az ember, észreveszi, hogy mennyi finomízlés van ebben az öltözködésben. Grizelda vég-telenül érdekel engem.

— Alexandra Lvovna ... de különben en-gedje meg, hogy röviden Aljának szólítsam. Ez

35

az apai név éppoly kevéssé illik magához, minta hosszú ruha; hiszen maga még gimnazista,kedvesem. — Miközben ezt mondta, megfogtaa vállamat, olyan kedves, gyöngéd mosollyal,hogy még a hosszú ruha miatt sem sértődtemmeg, pedig arra nagyon büszke vagyok. Leültaz ablak párkányára, odavont maga mellé, ciga-rettát dugott a szájába s hosszasan nézett a sze-membe. Én hallgattam. Grizelda Nikolajevnacigarettájából könnyű füst szállt fel a mennye-zetre; odakünn végére járt a rövid őszi nap.

Ekkor kinyitotta Grizelda Nikolajevna azta csudaszép tengerzöld szemét; olyan volt, mintegy Pythia. No, most mingyárt jövendőt mondnekem, — gondoltam magamban. De még egyrehallgatott s én nemkülönben. Az előcsarnokfelől folyvást hallatszott az ajtók csapkodása.Megszólalt egy csengő.

Végre beszélni kezdett Grizelda Nikola-jevna. Halkan, egészen úgy, mintha szabályosidőközökben nagy csöppek hullanának a földre.

— A maga lelke, Alja, olyan, mint a szi-vacs. Beissza magába azoknak az emberekneka lelkét, akikkel találkozik. Ha meglátja magátaz ember s a szemébe néz, az első vágya az, hogymindent elmondjon magának. Olyan erős ez avágy, hogy nem tudok ellenállni neki. Észrevet-tem, hogy nézett most magára a tanár s láttama maga zavarát is. Ekkor eszembe jutott a ma-gam sorsa; bizonyosan elmondtam volna holnap,a jövő héten, vagy egy esztendő múlva, úgy,ahogy minden ember mindig ki fogja tárni aszivét maga előtt. De a tanár pillantása arrakényszerített, hogy már ma beszéljek magánaka házasságomról.

36

— Micsoda? Maga férjes asszony? — kér-deztem elcsodálkozva.

— Igen, — felelte, — három évvel ezelőtttörtént. Éppen Csita felé utaztam vonaton. Aszüleim elváltak. A válás békés volt, mind akettő új házasságot kötött s boldogan élnek.Egyetlen lányuk vagyok s nagyon szeretnek.Félévet mindig anyámnál töltöttem Szamarában,a másik félesztendőt Vladivosztokban, az apám-nál, így utazgattam minden félévben, a francianevelőnőm társaságában, Szamarából Vladivosz-tokba és vissza. Otthon voltam mind a két helyen,de igazi otthonom nem volt. Egyszer — éppentizenkilenc éves voltam, — egy kínai ült a ku-pémban; Vangnak hívták. Egész úton egy szótsem beszéltünk egymással, de úgy nézett rám,mint ma a tanár magára.

Amikor kiszállt Csita közelében, ideadtanekem a névjegyét. Doktor volt s magántanáraz S ...-i orvosi fakultáson. Egy álló esztendeignem tudtam elfelejteni; a gondolataim mindigvisszatértek hozzá s egyszerre csak rájöttem,hogy szeretem. Levelet írtam neki s azonnal vá-laszolt. Újra írtam, újra válaszolt. Így levelez-tünk egy egész évig. Beszélgettünk a leveleink-ben mindenről, művészetről, politikáról, termé-szetről és emberekről. Egyik utolsó levelében aztközölte velem, hogy egy kínai egyetemen azorvostudomány professzorának választották s alevél végén megkérte a kezemet. Szerelemrőlnem írt egy szót sem, egyáltalán egész levelezé-sünkben soha sem volt szó személyes érzelmek-ről. Egyszerűen megkérdezte: hajlandó va-gyok-e feleségül menni hozzá? Ha igen, utazzamtüstént Irkuckba, ahol éppen tartózkodott s az-

37

tán együtt utazunk tovább Kínába. Válasz-képpen táviratot küldtem neki: „Igen, Gri-zelda”.

Irkuckba utaztam s ezúttal egyedül, afrancia nő nélkül. Megírtam apámnak és anyám-nak, hogy férjhez megyek; bizonyosan örültek.Hogy ne nyugtalanítsam őket, csak azt árultamel róla, hogy magántanár, de azt nem, hogykínai. Vang Irkuckban a pályaudvaron várt. Azarca, a szeme kifejezése nem tetszett nekem.Olyan volt, mint egy állat: pedig a levelei olyanemberre vallottak, aki csak lelki életet él. Kar-ját nyújtotta nekem s azonnal a templomba ve-zetett. Minden elő volt már készítve s tanukathajszolt fel, akiknek jelenlétében megeskettekbennünket. Ez az esküvő, az idegen, tarka város,az elbűvölő folyó, mind nagyon tetszett nekem.Mindig is nagy fantaszta voltam. A templombólhazatérőben sokáig álltunk a hídon s lenéztünka folyó világoszöld, átlátszó hullámaiba.

— A szemed olyan zöld, mint ennek a folyó-nak a vize, — mondta Vang s közben rámnézett.Valósággal elbújtam önmagamba s az a gondo-lat villant át a fejemen, hogy nagy hibát követ-tem el, amikor feleségül mentem hozzá.

Akkor a szállodába mentünk. Többet nemmondhatok magának, Alja. Ami ott történt kö-zöttünk a következő órákban ...

Hallgatott egy-két pillanatig, aztán úgy foly-tatta, mintha elfelejtette volna, hogy nem akarjatovább mondani a történetét:

— Korbács volt nála s azzal ütött; megsér-tett minden érzésemben, amiben csak asszonytmeg lehet sérteni, kínozott s élvezte a fájdalma-

38

mat. Azt mondta, azért teszi mindezt, mert olysokáig várattam, mert kínoztam a leveleimmel.S amellett szeretett. — A legnagyobb kegyetlen-ségben rejlik a legnagyobb gyöngédség, — mon-dotta. — Azért kínozlak, mert szeretlek, bete-ged vagyok, tüstént meg tudnálak fojtani. —Újra meg újra, meg újra gyötörni kezdte a teste-met ... Én pedig hideg voltam, mint a jég. Csakegyet éreztem: mélységes undort, legyőzhetetlenellenszenvet. Utáltam a szemét, nagy sárga fogait,kékes-fekete haját, kiugró járomcsontjait, sárgaarcszínét, de legfőképpen a kipárolgását. S hogyolyan kicsi volt, hogy meztelen teste úgy moz-gott, mint valami macska — ez mind ellenállha-tatlan erővel taszított el tőle. Amikor végre el-aludt, felöltöztem és elmentem. Levelet hagy-tam hátra neki, közöltem vele, hogy örökre el-megyek.

— Hol van most? — kérdeztem halkan.

— Nem tudom, semmi hírt nem kaptamróla. S képzelje el, Alja: most napról-napra job-ban vágyódom utána. Visszaemlékszem mindenpercre, amit vele töltöttem s szeretném, ha min-den ilyen perc visszatérne ... Szeretném újramegkóstolni azt a gyámoltalanságot, de mégazt a fájdalmat is, amit akkor oly lealázónakéreztem. Kínozzon, üssön, mint akkor, de sze-ressen is úgy. De nem hív magához, nem tudjamegbocsátani, hogy akkor olyan ellenszenvet mu-tattattam iránta. Én sem hívhatom vissza, mertnem tudom megbocsátani, amit velem tett, mégha vágyakozom is utána ...

Grizelda Nikolajevna fölállt. — Ezt akartamelmondani magának, Alja.

39

Sokáig hallgattunk. Aztán lassan mentünklefelé a lépcsőn.

— Fütyüljön minden emberre, Alja! — szó-lalt meg újra. Ne keressen semmit a lelkükben;az embereknek nem a lélek a legfontosabb, ha-nem a test. Minden ember állat, csak titkolja.Egyik jobban, másik kevésbbé jól. Tudomány,művészet, költészet, technika — ez mind csakfelszínén van az életnek. Az ember élete ott kez-dődik, ahol a teste kezd élni. Minden egyéb csaklátszat... Az emberek arra gondolnak legtöbbets abban élnek leginkább, amiről legkevesebbetbeszélnek... Ez pedig a testük! Most én is ígybeszélek. Régebben másként gondoltam.

Amikor leértünk, Weidle tanár ott állt egysarokban és várt. Ez már sok volt... GrizeldaNikolajevna mosolyogva mondta:

— A mi professzorunk ma nem a renais-sance történetére fog gondolni, hanem a magalábára meg a szemére. Ilyen az ember. Még alegokosabb is. A szerelem erősebb, mint az ész!

Elbúcsúztunk s gyorsan hazamentem, visszase nézve.

Nem, nem, ez lehetetlen... Nem lehet ezígy, gondoltam roppant izgalomban. Az előadá-saira pedig nem fogok eljárni! Egyébiránt én ma-gam voltam a hibás. Miért pirultam el olyan osto-bán. És miféle furcsa gondolatok járnak maegész nap a fejemben? Nem, nem, csak könyvek,csupa könyvek! Ó, tudom már, mivel büntetemmeg magamat! Ma meg akartam hallgatni a szín-házban az Anyegint, de büntetésül itthon mara-dok és nyelvészettel foglalkozom. Igenis nyelvé-szettel, mert az érdekel legkevésbbé.

40

1916. OKTÓBER 10.

MA egy távoli rokonunk, Lizocska Vasziljev-szkája látogatott el hozzánk, agyonsírva, két-ségbeesetten. Kizárták a gimnáziumból, mert is-meretségben volt egy osztrák hadifogollyal. Aházuk mellett nagy kert van, annak a végénélegy kis tó. Az osztrák, aki szabadon járt-kelt,mert munkában volt valahol, esténkint a tavonszokott csónakázni s közben hegedül. Lizocskaapja szerint elbűvölően játszott. Lizocska min-den este ott ült a kertben s hallgatta az osztrákhegedülését. Az odaevezett a kerítés közelébe,Lizocskára nézett, Lizocska meg visszanézett rá.Ez az egész; egy árva szót sem beszéltek egy-mással. De valaki följelentette a dolgot az igaz-gatóságnak s Lizocskát „Oroszország egyik ellen-ségével való összeköttetés” miatt kizárták a gim-náziumból s megfosztották attól a jogától is,hogy bármilyen más középiskolába belépjen.Apám erősen dolgozik, hogy legalább egy másikvárosunkbeli gimnáziumba befogadják, de úgylátszik, ez egyszer semmiféle összeköttetés nemsegít.

1916. OKTÓBER 13.

MA nem volt előadásom, szabad voltam. Be-mentem anyámhoz a hálószobába s ajánlkoz-tam, hogy a beteg szakácsné helyett elmegyek apiacra bevásárolni. Elszörnyülködve nézett rám,fejét rázta s azt mondta: — Azt hiszem, te meg-bolondultál! Nem szégyellnél végigmenni az utcánegy kosárral, amelyből hús meg répa látszik ki?

41

— Nem, — feleltem határozottan.— Nohát igazán nem értem, honnan szedted

ezeket a különös hajlamokat, — mondta anyámharagos hangon. — Nem vagy cseléd, hogypiacra járj! Majd akad valaki Mása helyett; leg-rosszabb esetben telefonálok, mindent hazakül-denek. Igazán föl nem foghatom, honnan vannakilyen proletár-hajlamaid.

Hallgattam és elmentem; nekem mindigminden máskép sikerül, mint más embernek.Űtközben megláttam egy szakácsnét, aki nagylihegve cipelte nehéz kosarát. Odamentem hozzás felajánlottam, hogy segítek neki. Rámnézett solyan ostoba arcot vágott, hogy föl kellett kacag-nom. De mégis segítettem neki. — Aztán egészeste rossz hangulatban voltam.

Nagyon bánt, hogy anyámnak mindig kelle-metlenségeket okozok. De vannak dolgok,amikbe nem tudok belenyugodni. Például végte-lenül bosszant, ha öreg Dásánk mély tiszteletteláll előttem és magáz, miközben én tegezem. Egy-szer elkezdtem valamennyiüket magázni. De ezcsudálatos módon igen kínos hatást tett a cseléd-ségre s megkértek, hogy maradjak csak meg ategezés mellett. Így hát most egyszer magázom,másszor tegezem őket, de valahogy sem egyik,sem másik nincs helyén.

1916. OKTÓBER 19.

MOST mégis mondanom kell valamit a ma-gántanárunkról, mert amióta nálunk lakik, meg-ismertem valamennyire. Amit róla tudok, azannyira más, mint amit eddig a tudósokról kép-

42

zeltem, hogy nem tudtam mingyárt rászánnimagamat, hogy a benyomásaimat, mint meg-figyeléseim végleges eredményét, beírjam a nap-lómba, mert senkivel szemben nem akarok igaz-ságtalan lenni.

Azt mondhatnám, két emberből van össze-rakva; az egyik szerény, komoly, lelkes tudós,a másik ragyogó szalónhős, donhuán. Ezt a kétembert pontosan napszakok szerint osztja szét.Nyolc órakor fölkel — pillanattal sem korábbvagy később. Akkor tornázik, hideg vízben mos-dik, reggelizik s leül az íróasztalához. Abban akét vastag kofferben, amely anyámat annyiranyugtalanította, egyéb sincs, csak könyv; s bárnagyon fiatal — még csak harminckét éves —már vaskos könyvet írt a görög művészet törté-netéről s azt franciára és angolra is lefordítot-ták. Most egy második könyvön dolgozik s amintmondja, ezzel tökéletes fordulatot fog előidézniezen a területen.

— Maga csudálkozik azon, AlexandraLvovna, hogy ily fiatalon ennyit értem el. Deigen egyszerű ennek a magyarázata. Tehetsége-men kívül kedvező körülményeim is segítsé-gemre voltak. A családomban már a harmadiknemzedék vagyok, amely katedrát kap az egyete-men. A tudományban nőttem föl; négy éves ko-romban már „tudományos műveket” írtam min-denféle hernyókról, vagy egy játékszerről. A szószoros értelmében egyetlen napját sem veszteget-tem el az életemnek; már gyermek- és ifjúkorom-ban megtanultam mindent, aminek egy tudós ké-sőbb hasznát veheti, különösen a régi és modernnyelveket. A középiskolát a legnagyobb kitünte-téssel végeztem, egyetemre Németországban jár-

43

tam. Sohasem foglalkoztam politikával — tudja,hogy ez nagy ritkaság orosz diáknál. A németek-nél megszereztem valami roppant értékes dolgot,tudniilik azt a képességet, hogy rendszeresen,kitartóan, állandóan dolgozzam. Még ha tehetsé-gem nem lett volna is, sokra vihettem volna, mertkitartás és következetesség a munkában gyakrana tehetséget is pótolja.

Háromig mindig a szobájában ül. Egészencsöndesen viselkedik, csak időnkint hall az em-ber könyvlapozgatást vagy tollpercegést. Pont-ban háromkor, eltolja a széket az asztalától sakkor felöltözik.

Ruhájára nagyobb gondot fordít, mint akár-milyen dáma. Szobájában lóg egy nagy tükör, deez nem ér le a földig. Ezért aztán mindig átmegya szalonba s ott minden oldaláról megnézegetimagát a nagy tükrösszekrény előtt, odamegy atükörhöz, mindenféle mozdulatok közt s közbenfolyvást változtatja az arckifejezését.

— Hja, Alexandra Lvovna, nem olyan egy-szerű dolog eltalálni, milyen hangulatban leszaz ember estére s hogy kell annak megfelelőenöltözni!

Amikor tegnap véletlenül átmentem a sza-lonon, megállított s a legkomolyabb arccal kér-dezte:

— Nem találja, Alexandra Lvovna, hogy maegy kicsit fáradtnak látszom és sápadt vagyok?Nem gondolja, hogy most legjobban állna nekema fekete ruha krizantémos nyakkendővel?

— Hát nem mindegy egy tudósnak, hogymilyen nyakkendőt köt fel? — kérdeztem s nemtudtam egészen eltitkolni a megvetésemet. — A

44

legfontosabb mégis csak az ész és nem a nyak-kendő, legalább is egy tudósnál!

— Dehogy, dehogy, — mosolygott, — maganagyon téved, mert „túlságosan fiatal”. — Ez akedvenc kifejezése. — A ruha a férfinak éppenolyan fontos, mint az asszonynak. A ruha az aszükséges háttér, amelynek éppen azt kell ki-emelni és aláhúzni, ami abban a pillanatban fon-tosnak látszik.

Asztalnál érdekes csevegő. Úgy kacérkodik,mint egy asszony s a nőknél óriási sikere van.Ebéd után előadásra megy. Ragyogó szónok, aterem távolról sem tudja a hallgatóit befogadni,minden fakultásról özönlenek hozzá. Hallgatóiközt többségben vannak a diáklányok — azokistenítik. Még idegenek is eljönnek, különösentársaságbeli hölgyek. A tisztelői közt van a bak-teriológia magántanárnője, Jekaterina PavlovnaKalinnikova is, az orvosi fakultás egyik tanárá-nak felesége, egy rendkívül érdekes asszony.

Nyolc óra után a magántanár hazajön. Va-csora után vagy látogatóba megy, vagy itthon ma-rad a mi vendégeinkkel. S ha senki sincs itt, oda-megy apám dolgozószobájához, ahol én tanulok,bekopogtat és megkérdezi:

— Alexandra Lvovna, szabad egy pilla-natra?

De ez a pillanat rendesen két óra hosszattart s ezek az esti beszélgetések nagyon nyug-talanítják anyámat.

— Miről beszélt veled? — kérdezte egy-szer.

— A szerelemről és a nőről.Anyám arcán meglátszott a kétségbeesés.— És te?

45

— Én hallgatom, amit a szerelemről és azasszonyokról mond, — feleltem, aztán átölel-tem anyámat: — De azért egyáltalán ne aggód-jál, mamocska. Minél többet beszél ezekről a té-mákról, annál kevésbbé tetszik nekem.

— Dehát azt mondd meg, mit beszél?

— Azt mondja, hogy az asszonynak egyál-talán nem volna szüksége észre, csak szépségreés „simulékonyságra”, hogy a férfihoz alkal-mazkodni tudjon. Ez az ő sajátos kifejezése, a„simulékonyság”.

— És még mit? — folytatta anyám a ki-hallgatást.

— Meg, hogy ő is, mint a Lermontov Pe-csorinja, szeretné kiinni az asszony lelkét, hogyaztán mint egy hervadt virágot, az út porábadobja.

Anyám arcára kiült az elszörnyedés.— És aztán?

— Aztán, hogy a férfi nem szerethet egyet-len nőt, hogy a kétféle erkölcs mindig uralkodnifog, vagyis, hogy az asszony csak egyet szeret-het, de a férfi sokat.

Anyám nem kérdezett tovább, de én foly-tattam:

— Aztán azt mondta, hogy az igazi, nagy,hűséges szerelem ostobaság, s amellett végtele-lenül unalmas valami, hogy a legfontosabb éslegszebb dolog szerelmesnek lenni, legesleg-szebb pedig egy tiszta női lelket fölkavarni,szerelemre kényszeríteni, aztán eldobni s egymásikkal megismételni ugyanezt a játékot.Egyébiránt az a véleménye, hogy egyidőben isnagyon jól lehet többeket szeretni, sőt az még

46

érdekesebb. Aztán azt mondja, hogy nem tuddolgozni, ha előző este nem volt találkája egy„kis szőkével”.

— Miféle kis szőkével? — kérdezte anyámelszörnyedve.

— Azt mondja, hogy a legszebb asszony az,akinek szőke a haja és barna a szeme. De nemkell, hogy okvetlenül szőke legyen, barnák islángra tudják gyújtani. Egyébként minden nőt„kis szőkének” nevez, ez afféle műkifejezésnála.

Anyám egészen megsemmisült. Most az agondolat gyötri, hogy egy födél alatt kell él-nie egy moszkvai donhuánnal, aki leromboljaaz illendőségnek és erkölcsnek alapjait. Alig-hanem az az érzése, hogy puskaporos hor-dón ül.

Mostanáig senki sem beszélt velem ezekrőla dolgokról s nem igen várhattam, hogy a ma-gántanár lesz az, aki először érint előttem ilyentémákat. Amikor először kopogtatott be hozzáms meghallottam a hangját, remegni kezdett aszivem. Azt hittem, most „okosan” fog beszélnivelem s azt hallhatom, ami után legjobban vá-gyódom. Azt gondoltam, hogy tanítani fog: ho-gyan dolgozzam, mit olvassak, hogy igazi em-ber, egyéniség legyen belőlem. Ehelyett azonkezdte, hogy bókokat mondott a külsőmről.Kértem, hogy erről ne beszéljünk. — Nem so-kat törődöm a külsőmmel, — mondottam. — Ne-kem legfontosabb a belső tartalom.

— Ugyan, ugyan Alexandra Lvovna, —vágott közbe élénk hangon, — ha tudná, mitjelent a férfi számára a nő szépsége! A nyak

47

hajlása, egy csinos lábszár, egy kedves ar-cocska — ezért akármelyik tudós egész tudo-mányos lelkesedésével adózik magánaki

— Ha asszonyok nem volnának, — foly-tatta, — azt hiszi, le tudnék én írni egyetlen ér-telmes sort is? Az asszonyok lelkesítenek rálDe nem ám az eszükkel, hanem a nőiességük-kel, mosolygásukkal és lábacskájukkal!

Ez feldühített. De mielőtt még válaszolnitudtam volna, már tovább beszélt:

— Tudja-e különben, hogy a fényképe egyférfi kezében van, aki reménytelenül szerelmesmagába s valósággal betege ennek a szere-lemnek?

— Mit beszél? Micsoda fényképem? —kérdeztem, mert el nem tudtam képzelni, hogyankerülhet a képem idegen kezekbe. Erre egészrakás fényképet húzott elő a zsebéből, csupadiáklányét. Láttam Grizelda Nikolajevna képét.Natocskáét s a fakultásunk sok más nőhallga-tójáét.

— Hogy jutott ezekhez a fényképek-hez? — kérdeztem csodálkozva.

— Hát lássa, ez titok, csak magának áru-lom el. Tudja, hogy amikor az egyetemre valófölvételét kéri az ember, három fényképet kellmellékelni. Egyik az indexbe kerül, a másik azegyetem irodájában marad és ...

— A harmadik pedig a magántanár úr kezé-ben? — egészítettem ki.

— Vagyis el lehet kunyorálni az egyetemiiroda titkárától, természetesen titoktartás kö-telezettsége mellett. A maga fényképét már nemtaláltam meg, az egy professzor kezében van!

48

— Hát ez felháborító!— Alexandra Lvovna, én már több mint

két hete lakom maguknál, — mondta hirte-len, — lehetséges volna az, hogy maga semmitsem érez irántam?

Kővé meredtem a csodálkozástól.

— Maga tökéletesen közömbös nekem, —mondottam s közben egyenesen, keményen aszeme közé néztem.

— Ez teljesen érthetetlen! Tizenhét éves,először látott olyan embert, mint én s egészenközömbös vagyok magának? Az lehetetlen!

Ezeket a szavakat puszta szemtelenségnektartotta volna az ember, ha ki nem érzett volnabelőlük az őszinte csodálkozás.

— Sőt többet mondok, — folytattam s újrakeményen a szeme közé néztem, — maga hatá-rozottan ellenszenves nekem. Három óráig be-csülöm magát, de háromtól fogva nemcsakhogy nem becsülöm, hanem meg is ...

Elhallgattam, mert nem tudtam megtalálnia helyes szót, hogy elég világosan is beszéljek smégse legyen határozott sértés a dologból.

— Szóval megvet? — egészítette ki boldo-gan. — Hát az fényes, nagyszerű, pompás!Tudja, hogy ez jóformán még érdekesebb, minthogyha szerelmes volna belém? Csak vessenmeg nyugodtan, Alexandra Lvovna. De azért en-gedje meg nekem, hogy esténként néha elbeszél-gessek magával. Senki mással nem tudok ilyenőszintén beszélni. Én itt voltaképpen egészenegyedül vagyok. De maga előtt kitárhatom alelkemet!

49

Így lettem én, anyám goromba kifejezéseszerint, az a „szemetesláda”, amelybe még ezaz ember is elhelyezheti a „lelki hulladékait”.Anyám sokat bosszankodik azon, hogy előttemmindenki mindig „feltárja a lelkét”.

Felálltam.— Most már le kell feküdnöm, — mond-

tam és kimentem a szobából.— Uramisten! Micsoda naiv őszinteség,

micsoda közvetlen egyszerűség! AlexandraLvovna, maga igazán elragadó teremtés! Képesvolnék tisztelni magát. Úgyszólván az első nő.akit tisztelek.

Azt hiszem, mégis csak ostobaság volt bér-beadni a szobát. De vájjon ki kaparintotta ke-zébe a fényképemet? Weidle professzor?

1916. OKTÓBER 21.

MA nálunk ebédelt a kormányzó; különbenjókedvű ember, de most mogorva volt és szórakozott. Azt mondta, nyugtalanítja a munká-sok és a diákok hangulata.

— Maga nem vett észre semmit, AlexandraLvovna? Nem ismer forradalmár diákokat?

Tüstént eszembe jutott Maruszja Petuchovas egynéhány diák, de azt mondtam:

— Nem, nem vettem észre semmit.— Ó, ha most szerepet cserélhetnénk, ma-

ga lenne a kormányzó és én a diák! Milyen szép

50

volna! — mondotta s szelíden, szomorúan moso-lyogva nézett rám.

Sajnálni kezdtem.Aztán Lizocska Vasziljevszkájára fordult a

beszéd sora, aki még mindig nem tudta, beve-szik-e egy gimnáziumba az osztrák fogollyalvaló „regénye” miatt. A kormányzó heveskedetts nagyon ellene volt annak, hogy Lizocskát föl-vegyék.

— Nem tudom, mennyire jutottak azzal a„regénnyel”, de annyi mindenesetre igaz, hogyorosz leány létére osztrák ember, tehát ellen-ség iránt érdeklődött. Nincs helye a mi ifjainkközött!

Végtelenül fölháborítottak ezek az igazság-talan szavak s azt mondtam:

— Nem ellenségünk már, hogyha egyszerfogoly. Messzire van a hazájától, egyedül van,talán beteg is s ha valaki emberségesen bánikvele, azzal még nem követ el bűnt! Ha vissza-kerül a hazájába, legalább nem mondhatja,hogy mi oroszok csak gyűlölni tudunk!

Alig mondtam ezt el, már meg is értettem,hogy ez a beszéd nemcsak nem volt helyénvaló,de határozottan neveletlen is volt. A magán-tanár elragadtatva mosolygott, anyám elsápadt.Próbálta enyhíteni szavaim hatását s azt mondta:

— Tudnia kell, kegyelmes úr, hogy a leá-nyom nagyon szereti Lizocskát. És Lizocskacsakugyan nem vétett semmit, még csak nem isbeszélt azzal a fogollyal. Magam is azt hiszem,hogy túlságosan szigorúan büntették azt a gyer-meket. Éppen azon fáradozom, hogy az újraföl-

51

vételt megengedjék s az ön segítségét is kérniakartam.

A kormányzó hangulata megenyhült, deebéd után odalépett hozzám s így szólt:

—Engedje meg Alexandra Lvovna, hogy va-lamit tanácsoljak magának.

Azt hittem, azt fogja tanácsolni, hogy más-kor jobban vigyázzak a szájamra, vagy valamieffélét; de barátságosan mosolygott s így foly-tatta:

— Tartsa távol magát a forradalmár diák-ságtól! — Most elkomolyodott az arca. — Ezekmindent le akarnak rombolni, de nem lesz ere-jük, hogy valamit fölépítsenek. Vak hazaszere-tetükben okvetlenül sírba viszik hazájukat.

Nagyot sóhajtott s ott hagyott. Anyámnakmegígérte, hogy befolyását érvényesíteni fogjaLizocska érdekében.

A vendégek távozása után anyám behiva-tott a szobájába. Nehéz szívvel mentem oda:vártam, hogy alaposan megmossa a fejemet azosztrák fogoly miatt. De még csak szóba semhozta s aggódó arccal így szólt hozzám:

— Hallgass ide, Alja! Tudod, hogy mindentekintetben megbízom benned. Járhatsz ahovaakarsz, megismerkedhetel akivel akarsz, meg-hívhatsz akit akarsz, tökéletesen megbízom azeszedben s a szíved tisztaságában. A szíved nemis fog megcsalni. De egy dologra könyörögve kér-lek: soha ne menj el tiltott diák gyűlésekre! Ottletartóztatások történhetnek, ártatlanul magadis ilyesmibe keveredhetel, még talán száműz-hetnek is s az egész életed tönkre van téve. For-

52

radalmat csinálni, országot kormányozni nema diákok dolga. A diák tanuljon és ne politizál-jon. Megígéred ezt nekem?

—Megígérem, — mondtam szilárd hangon.Este, mint rendesen, belépett a magántanár

a szobámba. Szokatlanul izgatott, örvendezőarccal. Leült a nagy zöld díványra, örömtőlsugárzó szemmel nevetett rám s azt mondta:

— Ó, hogy tűzbe jött ma az ebédnél,Alexandra Lvovna! Nagyszerű szónok lesz ma-gából valamikor! Csak egy hibája van: túlsá-gosan fiatal. Az őszinteség szép dolog, de csaka serdültebb leányoknak szóló regényekben.Az életben nem őszinteségre, hanem udvarias-ságra van szükség. Az udvariasság pedig arrakötelez, hogy eltitkoljuk a gondolatainkat. Azangolnak van egy jó közmondása: az udvariasságnem kerül semmibe, de sokat hozhat a kony-hára ...

— Egyébként szeretnék magának egy-kéttanácsot adni arra nézve, hogy hogyan kellemberek közt élni. Talán magamnak is taná-csot adok, — folytatta elgondolkozva. — A leg-nehezebb dolog olyan asszonnyal szemben ud-variasnak és előzékenynek lenni, aki szerelmesbelénk s akit ki nem állhatunk ... Tudja mit,Alexandra Lvovna: legjobb, ha sohasem leszszerelmes életében, — vagyis ne szeressen sen-kit! Minden nő unalmassá és érdektelenné vá-lik, ha igazán szeret. Csak a könnyű, kecses,elegáns szerelmecske tud elbájoló lenni, — ami-kor minden csupa félig kimondott célzás,semmi sem világos, minden mélységes titokba

53

van még burkolva s ez a titok talán sohasemis fog kiderülni.

— Majdnem minden asszony el szokottkövetni egy óriási hibát: túlságos hamar lob-ban szerelemre s nem kínoz meg bennünketeléggé. Az asszonyok sehogysem akarják meg-érteni, hogy ami igazán érdekes és felejthetet-len, az a szerelem kezdete: a hosszú pillantá-sok, a habozó kézszorítás, a váratlan elpirulás, amélázás, a kételkedés ... érti, úgy-e: az a játék,amely lelkesedést követel, amely tele van várat-lan lehetőségekkel. .. Nem, tudni sem akaroka nagy, komoly, mély és mindig unalmas szere-lemről. Rámnézve abban a pillanatban érdek-telenné válik az asszony, amikor azt mondja:szeretlek! .. . Igenis, legnehezebb dolog a vilá-gon udvariasnak lenni olyan asszonnyal szem-ben, aki ezt a szót kimondta. Adjon tanácsot,Alexandra Lvovna, mitévő legyek Madame Ka-linnikovával, aki ma ezt mondta nekem; egyet-len estén elment a kedvem tőle.

Amikor befejezte, fölvett az asztalomrólegy füzetet s megkérdezte, szabad-e néhány szóibeleírnia. Meg sem várta a válaszomat s leírtnéhány francia verssort, amelynek értelme kö-rülbelül ez volt: hiábavaló az ellenállás, mégisgyőzni fogok. — Kíváncsi pillantást vetett rám,amint a verset olvastam.

— Túlbecsüli az erejét, — mondtam szá-razan.

Erre sértődött arcot vágott, hűvösen jó-éjszakát kívánt s kiment a szobából. Újra el-olvastam a versét, mosolyogtam s azt gondol-tam magamban: tévedsz barátom, belőlem soselesz afféle „kis szőke”!

54

1916. OKTÓBER 22.

AZ ELSŐ ember, akivel ma az egyetementalálkoztam, Jekaterina Pavlovna Kalinnikovavolt. Nem ismertük egymást, de sokat hallottammár róla s majdnem minden nap láttam. Férjeaz anatómia tanára, a külseje meglehetősen ér-dektelen, s van egy egészen különös sajátsága:állandóan erős náthában szenved s hegyes or-rán mindig lóg egy kis csöpp, amit nyilván szó-rakozottságból sohasem törül le. Kiváló tudósés hihetetlenül szórakozott. Előadásra gyakrannyakkendő nélkül jön s ilyenkor tudja az em-ber, hogy a felesége éppen nem volt otthon,amikor öltözködött. Egyszer egy kétes tiszta-ságú rövid fuszeklibe fújta az orrát, amit zseb-kendő helyett húzott elő a zsebéből.

1916. OKTÓBER 23,

ELŐADÁS után így szólt hozzám GrizeldaNikolajevna:

— Alja, jöjjön el ma velem egy diák-gyűlésre, nagyon érdekes lesz! Okvetlenül megkell ismernie más diákokat is, nemcsak ezt ami siralmas évjáratunkat!

— Miféle gyűlés az? — kérdeztem.— Azt hiszem, valami kölcsönös segélypénz-

tárról van szó, — felelte Grizelda. Volt valamiidegenszerű a hangjában, de azért hittem nekiA gyűlést egy diákotthonban tartották, amitkissé különösnek találtam; de meg voltam győ-

55

ződve, hogy Grizelda Nikolajevna nem visz elolyan helyre, ahol nem illik megjelenni.

Útközben feltűnt nekem, hogy Grizelda Ni-kolajevna magánkívül van izgalmában. Szem-héja elnehezedett, szeme zavaros volt s látha-tóan megerőltette a beszéd.

— Beteg? — kérdeztem résztvevően.— Köszönöm, nem, már elmúlt. Tegnap ro-

hámom volt. Hiszen epilepsziás vagyok. Nemtudta?

Sajnálkozva néztem rá. Az első ember volt,akiről megtudtam, hogy ebben a szörnyű betegségben szenved.

— Az irtózatosan kínos lehet!— Igen, de van valami szép is benne, —

felelte, — több élvezetet találok a szenvedésben,mint az örömben.

Ma sehogy sem tetszett nekem az arca. Va-lami kegyetlen, valami abnormális volt benne.

— Nem gondolja, Alja, hogy nagy öröm az,ha másoknak fájdalmat okozhatunk? — foly-tatta.

— Nem, — feleltem kurtán.— De én igen! Különösen utóbbi időben

vagyok így. A könyvekben csak szenvedések,kínzások, gyilkosságok leírásait keresem. Mareggel félholtra vertem a fokszi kutyámat s vég-hetetlen gyönyörűségem telt benne!

— Grizelda Nikolajevna, maga beteg! —mondottam.

— Mindig olyan különös álmaim vannak.Verek egy gyereket, vagy látom, amint egy asz-szonyt vernek s tisztán hallok minden ütést...Ha tudná, micsoda öröm ezeket a kiáltásokathallani! Tudja, mit szeretnék? Szeretnék valami

56

gyerek otthonba) vagy árvaházba jutni, aholsenki sincs, csak a gyerekek, olyan védtelenül,mint a fokszikutyám s verni szeretném őket,ma az egyiket, holnap a másikat s így tovább.Az volna az élet!

— De az Isten szerelméért! Hiszen magabeteg! — kiáltottam s a részvét helyét kezdteelfoglalni bennem az undor és félelem.

— Igen, igen, beteg... — ismételte fáradthangon. — Valószínűleg hamarosan megbolon-dulok. Ez már örökség a mi családunkban. Anagyapám ismert mérnök volt, valami nagy ta-lálmány szerzője — megőrült; az apám fivére,egy ismert újságíró, hasonlóképpen. A csalá-dunkban mindenki tehetséges és mindenki bo-lond. Bizonyos, hogy én is így végzem!

Közben eljutottunk a diákotthonba. Föl-másztunk egy sötét és meglehetősen piszkoslépcsőn s átmentünk egy nagy helyiségen, aholnehéz volt az egyes tárgyakat megkülönböz-tetni, oly vastag dohányfüst borított mindent.A középen nagy, leterítetlen asztal állt. Kenyér-héj, szárított halak bőre, almahéj hevert rajtaössze-vissza. Piszkos volt minden s félelmesenkedélytelen. A szobában kevesen voltak még.Az asztalon egy félig kiürített teáscsupor mel-lett az a könnyelmű képű langaléta diák ült,aki annakidején a blankettát adta nekem a diák-szövetség irodájában. Amikor megpillantottbennünket, megvető kézmozdulatot tett s féliggúnyosan, félig hízelegve mondta:

— Ahá, a kis gimnazista lány, akitemplomba jár s bizonyosan nemcsak a hazát,hanem a cárt is szereti!

Néhányan rámnéztek félvállról, moso-

57

lyogva. Sehogysem éreztem jól magam ebben afélelmes helyiségben.

— Maradjon itt, Alja, én közben átmegyekMaruszja Protopopovához, az is itt lakik az ott-honban, — mondta Grizelda Nikolajevna s mi-előtt még tiltakozhattam volna, már eltűnt asötét folyosón. Egyedül maradtam s percről-percre kényelmetlenebbül kezdtem érezni ma-gamat. A dohány szaga sem volt kedvemre, a diákszavai pedig felháborítottak. Aztán ez a rendet-lenség! Az egyik padon törökösen ült egy csi-nos, szőke leány s gondosan varrt föl egy gom-bot egy ócska diákblúzra. Egy diák állt mellette,nyilván az, akinek ezt a szívességet tette. Nagy,esetlen fickó volt, az arckifejezése hihetetlenüljámbor — bizonyosan ukrajnai. És csakugyanerős ukrajnai akcentussal beszélt:

— Így, köszönöm szépen, Varja! — Aztánelvette tőle a blúzt s bele akart bújni. — Igazánkeserves dolog, dehát ki varrná fel a gombjaitaz embernek?

— No és az nem jutott eszébe, hogy magais fölvarrhatná? Nem, nem, adja csak ide a blú-zát, Grisa, mert fázom, — mondta kényeskedvea szőke leány s kacérul vállára vetette a blúzt.

— Most pedig üljön le mellém, Grisa. Nemszeretem, ha ilyen nagy darab ember áll mellet-tem! — fordult hozzá s hangja még egy árnya-lattal kényeskedőbb volt, mint az imént.

A fiú, akinek így parancsolgatott, engedel-mesen leült melléje a padra.

Soha sem tudnék így beszélni ezzel a diák-kal — gondoltam magamban; hát még a blúzátfölvenni! Körülnéztem; senki sem vetett ügyetGrisára s a szőke leányra, itt tehát semmi fel-

58

tűnő nem lehetett a viselkedésükben. Ekkoregy erősen zsidó külsejű diák lépett hozzánk. Atekintete folyvást futkározott, orra valóságosfélkörbe görbült, ajka vastag volt és piros, mintegy szerecsené.

— Tovariscs Libermann! — mutatkozottbe, kezet nyújtva nekem.

— Rachmanova, — feleltem.— Milyen alapon áll maga, tovariscs Rach-

manova? — kérdezte, alighogy a nevemet ki-mondtam.

Bután néztem rá. Életemben először jutotteszembe, hogy az embernek valamilyen alaponkell állni.

— Mit olvas egyáltalán a fontosabb iroda-lomból? — folytatta tovább a kérdezősködést,mert nyilván belátta, hogy első kérdésére nem-igen tudok válaszolni, hiszen semmi „alapom”nincs. Olyan hangon kérdezgetett, mintha vád-lottként hallgatott volna ki-

— Hát... éppen Franck könyvét olvasom:Bevezetés a filozófiába, a regények közül pedigOscar Wilde Dorian Gray-jét, — feleltem hú-zódozva s egészen megzavarodva ettől a szokat-lan modortól. Hangosan felkacagott.

— Olvasta Karl Marx Kapitalját, vagy vala-mit Bebeltől, vagy Klára Zetkintől?

— Nem!— Szóval semmit sem olvasott. Szép kis

munkánk lesz magával. Egyébiránt majd ma-gam veszem kezembe a kiképzését.

Ezt leereszkedő hangon mondta s közbenjóakaratúan lapogatta a hátamat. Hátrább lép-tem s éles hangon szóltam rá:

— Kérem, hagyjon békében!

59

Éppoly ostobán nézett rám, mint én azimént őreá, amikor az alapról kérdezősködött,aztán vállat vont s lassan tovább ment. Néhánypillanat múlva láttam, hogy élénk beszélgetésbeelegyedik a langaléta diákkal s észrevettem,hogy folyton rám nézegetnek. A langaléta diákelnevette magát s abba se hagyta a nevetést.Közben szárított halat evett s a bőrt meg a szál-kákat folyton a padlóra dobálta. Erősen saj-nálni kezdtem, hogy eljöttem.

A szoba egyre jobban megtelt. Egy kis diákegyik társától a másikhoz ment s mindegyiknekodasúgott valamit, amire valamennyinek azarca elkomolyodott s meglátszott rajta az aggo-dalom. Az összejövetel hangulata kezdett meg-ijeszteni. Csak Grizelda Nikolajevnát akartammegvárni, hogy aztán tüstént hazamenjek. Denem jött. Ekkor a kis diák hozzám is odalépetts azt mondta:

— Tovariscs, sikerült forrongást támaszta-nunk a serfőző munkásai közt. Gvozgyev elvtársjelentést tesz majd erről.

Nagy izgalomban volt — ahogy a beszélge-tésekből kivettem, Karpenkónak hívták — pil-lanatig sem tudott nyugton maradni s mint afelhúzott masina, szaladgált egyik társától a má-sikig, mindegyiknek ugyanazt jelentve, amitnekem, ugyanazokkal a szavakkal.

Engem megrémített a közlése. Eszembe ju-tott, amit a kormányzó mondott: a diákok vakhazaszeretetükben okvetlenül sírba viszik a ha-zájukat. Szétrombolnak mindent, de nem leszerejük, hogy valami újat fölépítsenek.

A jelenlevők közt észrevettem Tolja Dvor-zecskit is, egy orvos fiát; apja jó barátja volt

60

az én apámnak. Rendkívül izgatott volt ő is slépésnyire sem tágított egy vöröshajú diáktól,aki piszkos, hímzett ingblúzt viselt s olyan arcavolt, mint a gorillának. Mellette egy nyurgazsidó diáklány állott, talpig feketében, feltűnő,keresett hanyagsággal öltözve. Az egész társa-ságban fel kellett tűnnöm az öltözködésemmel,különösen, mert félénken, a többiektől elsza-kadva álltam egy sarokban. Furcsának találtamazt is, hogy Tolja Dvorzsecki, bár bizonyosanlátott, úgy tett, mintha nem ismerne. Ékkorvégre kinyílt az ajtó s megjelent Grizelda Niko-lajevna egy diáklány társaságában, aki zöld ru-hájában, zöld szemével s lenszőke hajával vízi-tündérhez hasonlított. Elbájoló teremtés volt.

De Grizelda Nikolajevna nem jött oda hoz-zám. Macskaszerű mozdulattal hirtelen felug-rott az asztalra, egész nagyságában fölegyene-sedett s csengő hangon azt kiáltotta: —: Tova-riscsi! Közeleg a mi óránk!

Nekem libabőrös lett a hátam. Hangjábólaz őrülettel határos fanatizmus csendült ki ésmegbabonázó hatást tett a többiekre.

— Tovariscsi! Sikerült forrongást támasz-tanunk a serfőző és a vasúti műhelyek mun-kásai között! A szervezeteik képviselői itt van-nak közöttünk! Indítványozom: hallgassuk mega gyűléseiken hozott határozatot!

A jelenlevők tapsoltak. Most kilépett közü-lük három munkás, csupa ismert arc, mertmajdnem mindennap találkoztam velük, amikorreggel templomba mentem. Az arckifejezésükma egészen más volt, mint máskor. Különbenjámbor ábrázatukon valami kegyetlen, szinteállati vonás jelent meg. Rosszul beszéltek, mind-

61

untalan elakadtak s hevesen gesztikuláltak. Akezük durva volt s még piszkos a munkától.Arról beszéltek, hogy nem akarnak tovább har-colni, eleget itták már a vérüket, hogy a cártvalamennyi miniszterével együtt pokolba kellküldeni s helyükbe munkásokat és katonákatválasztani.

Rám úgy hatottak ezek a szavak, mint aderült égből lesújtó villám. Nem tudtam Orosz-országot cár nélkül elképzelni s egyáltalán soha-sem gondoltam arra, hogy mindez másként le-hetne, vagy éppen hogy másként is kéne len-nie. A munkások szavait túlharsogta a tetszészaja.

Most ismét Grizelda Nikolajevna szólaltmeg s kiderült, hogy ő az elnöke ennek a furcsagyülekezetnek. Az ő helyettese volt a majom-képű, vöröshajú Gvozgyev. Amikor megadtákneki a szót, arról beszélt, hogy a hadseregetmindenáron szét kell zülleszteni s fegyveres föl-kelést előidézni. Én egyre rosszabbul éreztemmagamat. Végül azt mondta:

— Tovariscsi, most pedig áldozzunk bajtár-saink emlékének, akik az ideálunkért, ha-zánkért vívott harcban elestek. Néhány nappalezelőtt két legjobb harcosunkat, Petuchovot ésLukanovot Szibériába küldték — a biztos ha-lálba, mert mind a kettő tüdőbajos!

Akaratlanul is Lidocska Kovalevszkájárakellett gondolnom s Gvozgyev, mintha eltaláltavolna a gondolatomat, így folytatta:

— De bosszút állunk értük. Petuchov nő-vérének sikerült megfizetni a titkos tanácsosnaka száműzetésért: elárulta leányának a szárma-zása titkát.

62

Amikor befejezte, valamennyien fölálltaks ezt énekelték:

Elhulltatok áldozatként a sorsdöntő csatábanÖrök szerelmében a népnek ...

A vigasztalanul szomorú dallam mélysége-sen meghatott s valamennyi jelenlevő arcárólle lehetett olvasni, hogy számukra mindenegyéni élet megszűnt, csak azokra gondolnak,akik szenvednek, akik tűrni kénytelenek azelnyomatást és az erőszakot.

Most ismét Grizelda Nikolajevna állt föl,arca tüzespirosan égett — egyáltalán most lát-tam először pirosságot az arcán, — szeme ragyo-gott s valósággal szép lett volna, ha nem ül azarcán a kegyetlenség, a vérszomj kifejezése.

— Tovariscsi! — kiáltotta csengő hangon.— Amíg egyesek gazdagságban, semmittevés-ben, jóllakottan töltik a napjaikat s csak azujjukat kell megmozdítaniuk, hogy mindenükmeglegyen: másoknak kora reggeltől későestig görnyedező háttal, büdös, füstös helyisé-gekben kell dolgozniok, hogy végül keserves ha-lállal haljanak meg. Egyiknek gyermekei soha-sem tudják meg, mi a munka és a gond — a má-siknak gyermekei kis koruktól arra vannakítélve, hogy börtönnel, tüdővésszel, részegség-gel és munkával, testet-lelket gyilkoló munká-val töltsék az életüket!

Soká beszélt még ezen a hangon s mindenszavából csak úgy ömlött a gyűlölet és a vér.

— Álljunk bosszút valamennyin, álljunkbosszút a burzsujokon, a jóllakottakon, a gazda-gokon, az élősdieken! A munkásság vegye ke-

63

zébe a hatalmat s álljon bosszút azokon, akikmegkínozták, álljon bosszút. Önmagáért, gyer-mekeiért, apáiért és nagyapáiért! Halál mind-nyájukra, halál!

Leült, de néhány pillanat múlva újra fel-ugrott s azt kiáltotta:

— De nem közönséges halál, hanem kínoshalál, csöppenkint hullassák a vérüket, úgy,ahogy évszázadok alatt a népből kipréselték!Meg kell sanyargatni, meg kell gyötörni őket,halálra kell kínozni!

A szávai irtózatos hatással voltak rám. Bi-zonyosan őrült, gondoltam magamban. De leg-főbb gondom az volt, hogy innen kijussak. Csak-hogy nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, hiszena távozásomat mindenki észrevette volna.

Grizelda Nikolajevna után egy valósággalKrisztus-arcú diák állt föl. Szinte földöntúlifény sugározta be, rajongó, idealista arc volt,olyan emberé, akinek fogalma sincs az életvalóságáról, aki képzeletbeli világban él. Tom-pított hangon beszélt; látszott, hogy a jelen-levők különösképpen tisztelik. Mindenekelőttaz első sorban ülő munkásokhoz fordult:

— Tovariscsi, — mondta, — sok társadalmiigazságtalanság van a világon, de seholsem érez-hető ez annyira, mint Oroszországban. Itt kétegyenlőtlen részre oszlik az egész lakosság; azegyik uralkodik és zabál, a másikon uralkod-nak s életének egyetlen célja, hogy nyomorbanés tudatlanságban dolgozzék azokért, akik ural-kodnak rajta...

Ő is, mint Grizelda Nikolajevna, azzal vé-gezte, hogy bosszút követelt az évszázados sö-tétségért, az emberfölötti munkáért s mind-

64

azokért a gyötrelmekért, amelyeket a munkás,a proletár kénytelen volt elszenvedni.

Figyeltem a munkásokat. Az arcuk elárultabenső izgalmukat; idegesen gyúrták a sapkáju-kat s szemükben villogott a düh és a gyűlölet.Ebben a pillanatban egy piszkos asszony rohantbe az ajtón s odasúgott valamit Grizeldának ésGvozgyevnek.

— Tovariscsi, — mondta felállva Gvozgyev,— a rendőrség értesült az összejövetelünkről sminden pillanatban itt lehet. Kérlek, távozzatokminél gyorsabban, de nem a főbejáraton, ha-nem a női hálótermen keresztüli

Ijedten néztem rá, de az arca tökéletesennyugodt volt s szeme még mindig csillogott alelkesedéstől. Most eszembe jutott az anyám saz ígéretem, hogy nem járok tiltott gyűlésekres elképzeltem, mi történnék, ha most letartóztat-nának. Mindenki gyorsan felkapta kabátját skiment azon az ajtón, amelyiken az imént Gri-zelda Nikolajevna belépett. Grizelda most oda-jött hozzám s parancsoló hangon mondta:

— Jöjjön, megyünk!Azzal odalépett ahhoz a diákhoz, akinek

a kis szőke leány felvarrta a gombját. A leánynjrugodtan aludt a pad sarkában összegub-baszkodva s egy diákhoz támaszkodva, aki me-reven ült ott s nem mert mozdulni.

— Fillipenko elvtárs, maga hazakísériAlexandra Lvovnát! — parancsolt rá. — Magapedig, Varja, menjen a hálóterembe s ott alud-jék tovább!

Varja szemét dörzsölte s csudálkozva né-zett körül; de amint Grizelda Nikolajevna meg-mondta, hogy a rendőrség hamarosan itt lehet,

65

pillanat alatt eltűnt. Ekkor Gvozgyev odamentGrizelda Nikolajevnához s súgott valamit neki,közben rám nézve. Grizelda Nikolajevna úgyválaszolt, hogy én is hallhattam:

— Legyen nyugodt, Alja nem árul el min-ket, tud hallgatni.

Gvozgyev elment. Csudálom, hogy GrizeldaNikolajevna nem kért meg a hallgatásra; nyil-ván eleve természetesnek találta, örültem, ami-kor végre ismét utcán voltunk. Néhányszorkörülnéztem, hogy nem jönnek-e utánunk, deaz utca üres volt. A diákotthon egészen a városvégén van s ilyen időtájban ezen a környékensemmi forgalom nincs az utcákon. Havazott,tiszta fehérség borított be mindent s olyan bé-kés, barátságos, nyugodt volt ez a kép, hogy felnem foghattam: hogyan lehetnek ebben a perc-ben emberi szívek, amelyekben gyűlölet ésbosszú él...

Szótlanul mentünk tovább. A kísérőm igenhallgatag és félénk embernek látszott. Ekkoregyszerre idegenszerű hangot hallottam s mesz-eiről fáklyavilág közeledett felém. Ez a lánc-csörgésre emlékeztető zörej s a szélben ide-odalobogó fáklyalángok megállítottak és megrémí-tettek.

— Mi baja? Hiszen ezek közönséges szám-űzöttek! Ez itt a Szibéria felé vivő országút! —mondta a kísérőm.

Nekem azonban nem volt ez „közönséges”dolog. Sohasem láttam még láncravert, kezük-nél és lábuknál fogva egymáshozbilincselt em-bereket, akiket éjszaka, fáklyavilágnál kísér-nek. S éppen ma kellett ilyesmit látnom! Mároda is értek hozzánk. Arcuk kísértetiesnek lát-

66

szőtt a fáklyafényben. A hideg ellenére is véko-nyan voltak öltözve; asszonyok is voltak közöt-tük. Jobbra-balra katonák lovagoltak, csupaszkarddal, kézben tartott revolverrel. Némánvánszorogtak, csak a láncok csörgése hallat-szott. Irtózatos volt. Pillanat alatt eltelt a lel-kem a fájdalmukkal, a félelmükkel, eddig átélts még reájuk váró szenvedéseikkel. Megálltam,mintha gyökeret vert volna a lábam, s tekinte-temmel követtem őket. Nem tudom, mi volt avétkük, miért száműzték őket, de megértettem,hogy a szenvedés felé mennek, míg én meleg,otthonos szobám felé megyek. Éreztem, hogyén tiszta fehérneműt, csinos ruhát, meleg bun-dát viselek, míg ezek ott fagyoskodnak, való-színűleg éheznek s szívükben a sorsuktól valórettegést hordozzák, önkénytelenül is vissza-emlékeztem a gyűlés szónokának szavaira s aztgondoltam, hogy ezek az emberek, akik ittláncraverve, éjben-fagyban mennek Szibériafelé: akarva nem akarva, csak gyűlölhetik azo-kat, akik most a meleg, világos szobában ül-nek. Kísérőmre azonban mintha semmi hatás-sal nem lett volna ez a menet.

— Szabad megkérdeznem, milyen utcábanlakik? — Ekkor jutott csak eszembe, hogy hi-szen neki haza kell kísérnie engem.

— Azt hiszem, magam is haza tudokmenni, — feleltem félénken, miközben azonigyekeztem, hogy az imént átélt benyomásokbólvalahogy visszataláljak a valóságba.

— De hova gondol? Hiszen én elkísérem ...Grizelda Nikolajevna megparancsolta.

A diák még nálam is félénkebb volt. Mostmindaketten tudatára ébredtünk a zavarunk-

67

nak s elnevettük magunkat. Egy-két pillanatmúlva már vidáman beszélgettünk s a kísérőmelmondta az élete történetét a maga ellenállha-tatlanul komikus ukrajnai kiejtésével. Egyetlenfia egy erdésznek, aki meghalt, amikor Grisaháromhónapos volt. Az anyja varrónő. Magán-órákból él. Amit meg tud takarítani, elküldiaz anyjának, mert az sokat betegeskedik s nemtud állandóan dolgozni. Most csak egyetlen ma-gánórája van. Igen rosszul fizetik; ma költötteel az utolsó pénzét s nem tudja, hogy holnap mitfog enni. Harmadéves medikus. Mindezt olyőszintén és naivul beszélte el, hogy odavoltam acsodálkozástól.

— No és mit fog enni, ha holnap nem fizetnek az órájáért? — kérdeztem.

— Nem eszem semmit, várok holnaputánig.— És ha holnapután sem fizetnek? — kér-

deztem tovább szinte izgatottan.— Akkor talán holnapután után fizetnek.— Maga pedig nem eszik semmit?— Nem, azaz hogy van egy darab kenyerem,

meg egy-két szem krumplim; majd igyekszemnéhány napra beosztani. Voltaképpen csak ar-ról van szó, hogy néhány napig kibírjam, aztánmajd csak fizet valaki.

Mélységes csudálkozással hallgattam, ahogyezekről a dolgokról beszélt, mintha a világ legtermészetesebb esetéről volna szó.

— S ki főz magának? — folytattam a vallátást.

— Természetesen én magam.— Igazán, hát tud főzni? — kérdeztem fé-

lénken, mert elszégyelltem magam, hogy halványsejtelmem sincs a főzésről.

68

— Persze hogy tudok, hát ki nem tudfőzni? Hisz az olyan egyszerű! Megfőzök énmindent, amit akar. Ha megkapom a pénzt azóráimért, akkor palacsintát sütök, az a kedvencételem. Úgy ki tudom sütni, mint a szakács.Okvetlenül viszek magának belőle.

— A főzés egyáltalán igen mulatságos do-log, — fecsegett tovább a diák, — de perszecsak akkor, ha van miből.

Eközben hazaértünk.— Nem jön fel hozzánk egy kicsit? — kér-

deztem.— A legnagyobb örömmel! — válaszolta. —

Ma nem nagyon kívánkozom haza, mert többmint egy hete nem fűtök s egy kicsit hideg aszobám.

— Micsoda? Nem fűt?— No, ez nem tart sokáig. Ha megkapom a

pénzemet a magánóráért, megint veszek egy kisfát.

— És maga fűt be?— Hát persze, s a fát is magam vágom fel.— S a főzéshez valót is maga vásárolja

meg a piacon?— Persze, hát ki más?Éppen vendégek voltak nálunk s mert Gri-

sát kissé gyanús blúzában nem akartam beve-zetni a szalonba, apám dolgozószobáján keresz-tül egyenesen a magam szobájába vittem. Csakmost láttam, mennyire fázhatott. Keze és orraégőpiros volt. Amikor belépett a meleg szobába,elmosolyodott gyönyörűségében s tüstént letele-pedett egy karosszékbe. Némán üldögélt s néze-gette a berendezést.

— Szokott kertészettel foglalkozni? — kér-

69

dezie végül a sok cserépben nevelt növényremutatva, amit én annyira szeretek. Kimondha-tatlan gyöngédséggel szeretem a virágot sazt hiszem, se nyáron, se télen nem mentem elúgy hazulról, hogy élő virágot ne tűztem volnaa ruhámra. De hogy a virágokat ápoljam, azmég sohasem jutott eszembe. A diáknak ez azegyszerű kérdése megszégyenített. Megvettem avirágot, növekedett csinos vázákban, ott állt azelegáns virágállványokon, élveztem az illatát,örültem a szépségének, de soha sem cseréltemki a vizet az edényekben s nem öntöztem a vi-rágaimat, ezt mind Dása végezte.

A teát behozták a szobámba. Grisa gyönyö-rűséggel szürcsölte s nem győztem örülni, amígkerek, jámbor ábrázatát figyeltem. Elbűvölőenkedves mosolya volt, a foga nagyon szép, fehér,hibátlan. Termete magas, mozdulatai oly esetle-nek, akár a medvének — de afféle játékmedvé-nek, nem igazinak, akitől félni kell.

Bocsánatot kértem egy pillanatra azzal azürüggyel, hogy a vendégekhez kell mennem, deigazában az ebédlőbe szaladtam s összekapar-tam, amit az ebédlőszekrényben találtam: egynelma-hallal töltött pirogot (kalácsféle), néhánydarab tésztát, aztán sajtot és almát, az egészetbecsavartam egy darab papírba, kimentem azelőszobába, megkerestem Grisa köpönyegét s zse-bébe akartam dugni a csomagot; de mindakétzsebében óriási lyukak voltak s a csomag belé-esett a köpönyeg bélésébe. No, majd csak meg-találja, gondoltam s örvendezve, hogy ilyen jőötletem támadt, beszaladtam a vendégekhez. Be-szélni akartam Arbuzov mérnökkel, akiről tudtam, hogy házitanítót keres hihetetlenül lusta

70

fiacskája számára. Néhány szóval mindent meg-magyaráztam neki s megismertettem Grisával,aki közben kiitta a teáját s valamennyi tányérttisztára ette. Grisa tetszett a mérnöknek sazonnal meg is fogadta. Mivel figyelmeztettem,hogy Grisának egy árva fillérje sincs, tüsténtfelajánlotta, hogy előre kifizeti egy hónapra.Azt hiszem, ebben a percben én voltam a leg-boldogabb ember ezen a világon — afféle mese-beli tündérnek éreztem magam.

Amikor Grisa felöltözött, aggodalmas pil-lantást vetett elálló zsebére, vagyis helyesebbena köpönyege alsó szélére; nyilván el sem tudtaképzelni, mi baj lehet ott.

1916. OKTÓBER 26.

AMIKOR ma reggel megszólalt a csengő,magam mentem ajtót nyitni, mert Natocskátvártam. De nagy csodálkozásomra Grizelda Ni-kolajevna állt a lépcsőházban. Irtózatos izga-lomban volt, gyorsan besurrant az előszobábas azt suttogta:

— Vezessen gyorsan a szobájába, hogy megne lásson senki!

Csodálkozva néztem rá. Amikor a szo-bámba értünk, lihegve, szaggatottan ezt mondta:

— Üldöznek. Le akarnak tartóztatni. Való-ságos csuda, hogy a kémeket félre tudtam ve-zetni. Arra kérem, rejtegessen magánál néhánynapig. A rendőrségnek természetesen nem fogeszébe jutni, hogy a maguk házában keressen.

71

Kérje meg a szüleit, adjanak nekem menedékethárom-négy napra, aztán külföldre kell mene-külnöm!

Anyámhoz mentem, mert apám nem voltotthon. Persze meg voltam győződve, hogysemmi körülmények közt nem egyezik bele, hi-szen semmitől a világon nem félt úgy, mint aforradalmároktól. Szórói-szóra megismételtemGrizelda Nikolajevna kérését s anyám egy kisgondolkozás után ezt felelte:

— Jó, itt maradhat, amíg szükségesnektartja. De ennek úgy kell történni, mintha ne-kem sejtelmem sem volna arról, hogy itt van aházamban. Készíts neki ágyat a felső szobábans te magad hordozd neki az ételt. Bizonyosan ősem akarja, hogy Dása megtudjon valamit azittlétéről.

Nyakába borultam az anyámnak és meg-csókoltam. Igazán jó emberek a szüleim. Leg-főbb gondjuk, hogy másokon segítsenek. Azapám rendelőóráin a pácienseken kívül mindigvan néhány kérelmező a várószobában s ritkánmegy el valaki úgy, hogy segítséget ne kapna.

Boldogan tértem vissza Grizelda Nikolajev-nához.

— Jöjjön, fölvezetem a szobájába!Némán jött utánam. Igyekeztem jó ágyat

készíteni, könyveket, teát, süteményt hordtamoda, szóval lelkesen teljesítettem feladatomat,mint az üldözöttek védelmezője. Hallgatva né-zett rám. Aztán kérdezte:

— Tudja az anyja azt is, hogy én éppen azok-nak az életét akarom szétrombolni s azokat azembereket akarom megsemmisíteni, akik közéő is tartozik?

72

— Természetesen, — mondtam nevetve, —hiszen maga forradalmár!

— De akkor miért engedte meg, hogy ittmaradjak? — kérdezte Grizelda Nikolajevnaszinte gonosz arckifejezéssel.

— Egyszerűen azért, mert maga veszede-lemben van és védelemre szorul.

Sötéten nézett rám s egy szót sem válaszolt.Aztán cigarettára gyújtott.

Ebéd közben apám odahajolt hozzám shalkan, úgy hogy senki sem hallhatta, megkér-dezte:

— Annak vittél már enni?— Azonnal viszek! — mondtam és hálásan

néztem rá. Ebéd után fölvittem az ételt GrizeldaNikolajevnának. Még mindig úgy ült, ahogy ott-hagytam, de a padló köröskörül tele volt szórvacigaretta-csutkákkal.

— És az apja tudja, hogy itt vagyok? —kérdezte ismét.

— Igen, éppen ő küldött fel, hogy ebédethozzak magának.

Szót sem szólt és gondolataiba merülvecigarettázott tovább. Csöndesen kimentem a szo-bából. Este, vacsoránál megkérdezte apám, hogyannak nincs-e szüksége pénzre, anyám pedigfehérneműt adott neki. Boldog voltam.

1916. OKTÓBER 30.

LIZOCSKA Vasziljevszkája ma kénytelenvolt hazautazni. Minden fáradozás eredményte-len maradt. Apám kérése, a kormányzó és másbefolyásos személyek segítsége mind hiábavaló

73

volt: egyetlen gimnáziumba se vették fel. Vájjontudja-e az a hegedülő osztrák fogoly, hogy mi-atta Lizocskának egész élete megsemmisült?Remélem, sohasem fogja megtudni.

1916. NOVEMBER 1.

FILOZÓFIAI dolgozat témájául ezt kap-tam: „Filozófia, vallás és költészet” s elragad-tatva olvasom a könyveket, amelyeket a tanáradott hozzá; egyre több örömet találok az„okos könyvekben”. S egyre igazabbnak talá-lom, amit Blok mond:

„A szívemben kincs rejlik és az utat,Mely hozzá vezet, csak én ismerem ...”

Szentül hiszem, hogy csak tőlem függ: lesz-ebelőlem valami vagy sem. Nem, senkinek semáldozom fel a szabadságomat! Senki számáranem akarok pusztán „asszony” lenni!

1916. NOVEMBER 2.

GRIZELDA Nikolajevna ma elment tőlünk.Nagy batyut adtam neki az útra: ennivalót, fe-hérneműt, pénzt. Nem mert mégegyszer haza-menni, mert meg volt győződve, hogy a rend-őrség figyeli a lakását.

— Mondja meg, kérem, a szüleinek, — szólthozzám búcsúzás közben, — hogy sohasemfelejtem el, amit velem tettek. Ha egyszer alkal-mam lesz rá, hogy visszafizessem nekik, megte-

74

szem, akármibe kerül is ... Dehát erre valószí-nűleg sohasem kerül sor, mert külföldre me-gyek.

Aztán megölelt s azt mondta még:— Magának pedig, kedvesem, azt a taná-

csot adom: fütyüljön minden emberre s az em-beri lélekre is! Az emberek nem érdekesek smajdnem kivétel nélkül rosszak. Ha nem fo-gadja meg a tanácsomat, egész életében csupakeserű csalódásban lesz része. Maga pedig ma-radjon olyan, amilyen most — ha lehet, maradjon meg ilyen naivnak, ilyen kedvesnek ésjónak.

Könny szökött a szemébe. Így ment eltőlünk.

Végtelenül sajnálom. Oly szerencsétlen, olyszomorú s annyira egyedül van! És sehogysemtudom megérteni, hogy ez a kedves, csöndesleány ugyanaz az ember lehet, aki néhány nap-pal ezelőtt oly szörnyű szavakat mondott bosz-szúról, kínokról, vérről. S ha megtalálnák, Szi-bériába kéne mennie! Miért van annyi gyűlöletaz emberekben, miért az a legfőbb vágyuk, hogyegymásnak fájdalmat okozhassanak, egymástkínozhassák?

1916. NOVEMBER 15.

A MAI diákgyűlésre még kezdete előtt ér-keztem meg. A nagy terem majdnem tele volt,annyira, hogy nagy nehezen tudtam magamnakegy kis helyet szorítani. Mellettem egy púposkis diák ült az ablak deszkáján s lógázta so-vány lábát, amely félretaposott sarkú, olvadt

75

hótól átnedvesedett kurta csizmába volt buj-tatva, így szólt egy mellette ülő diáklányhoz, aki-nek kedves, de nem túlságosan értelmes ábrá-zata volt:

— Na hallja, Verocska, szép kis butaságo-kat firkál maga össze a verseiben! Hogy a ka-tona meghal a hazájáért, az még csak hagyján,hanem a cárért?! Már megengedjen, de magá-nak semmi ízlése sincs, se művészi, se politikaiízlése. Ugyan ki hal meg manapság „a cárért”!Csak az őrmesternek szolgálati kötelessége,hogy ilyeneket mondjon a katonáknak. A midolgunk ellenben az, hogy felvilágosítsuk a né-pet s meggyőzzük arról, hogy Oroszországnak secárra, se Istenre nincs szüksége!

E pillanatban megkezdődött a gyűlés s apúpos diák abbahagyta a szónoklatát. ElnöknekSaposnikov diákot választották meg, ugyanazt,aki legutóbb a tiltott gyűlésen beszélt. Megintalaposan szemügyre vettem az arcát s most ismegállapítottam, hogy akármilyen fanatikus éssötét is ez az arc, egészében nagyon rokonszen-ves benyomást kelt. Roppant akaraterő érzikmeg rajta. Helyetteséül Govorovot választották.Ennek nagy, szomorú szeme és csudaszép fehérhomloka van; ehhez persze nem illik vastagvörös ajka. Ha beszél, a nyelve mindig beleütkö-zik az ajkába; olyan hatást tesz, mintha az ajkátvalaki csak úgy odavarrta volna az arcához,nem törődve azzal, hogy odaülik-e. Sokat hallot-tam már róla, — neki is, akárcsak a magántanárúrnak, az a híre, hogy mindenki belészeret.Csakhogy ő maga mindig hűvös marad. Az „asz-szonyt” csak a nőorvos szempontjából tanulmá-nyozza. Lélektani és fiziológiai előadásokat tart

76

róla. Nem dohányos, nem iszik és nagyon vallá-sos. A diáklányok istenítik: szerintük úgy tudbeszélni az asszony szenvedéseiről, hogy azt nemlehet száraz szemmel végighallgatni. A diákokazonban ki nem állhatják. Harmadéves me-dikus.

Első titkárrá egy Irocska Veszelkova nevűmedikát választottak. Mindig egész sereg diákveszi körül: valamennyi menthetetlenül szerel-mes belé. Nagy érdeklődéssel nézegettem. Ma-gas, karcsú és hajlékony, mint a nádszál. Az ar-cán nem lehet tüstént eligazodni; legfőbb varázs-ereje macskaszerű mozdulatainak kecsességé-ben van. Valami folytonos remegés, folytonoselevenség van a testében. Micsoda kölönc hozzáképest a szomszédja, pedig máskülönben azt isigen csinos leánynak tartják I

— Irocska Veszelkova! — kiáltotta vala-mennyi diák.

Gyors, kígyószerű mozdulattal felállt scsengő, ezüstös hangon kiáltotta, úgy hogy azegész teremben hallani lehetett:

— Köszönöm, lemondok erről az élvezetről!— s azzal tüstént le is ült. Nem, nem lehet egy-szerűen azt mondani, hogy leült. Egész szim-fónia volt ez szemkápráztató rezgésekből s válla,karja, keble megannyi elbűvölő akkord volt eb-ben a szimfóniában. Minden egyes mozdulatamesterkélt, sőt túlzott volt s mégis ellenállhatat-lan. Nem szép, nem, hanem elragadó, gondoltammagamban. Ez a néhány visszautasító szava egé-szen megbolondította a diákokat; nagy lábdobo-gás közben kiáltozták:

— Gyönyörű Irocska, kérlek, legalábbmondd ezt még egyszeri

77

Újra fölállt s fejének szinte megvető moz-dulatával, mintha királynő beszélne alattvalóihoz,megismételte:

— Lemondok erről az élvezetről.De a diákoknak még ez sem volt elég, még

jobban elment az eszük. Azt bömbölték:— Még egyszer, csak még egyetlen egyszer,

szépséges Irocska!Végre is elült a zaj s megválasztották titkár-

nak azt a majomarcú, vöröshajú diákot, aki an-nakidején szintén jelen volt a tiltott gyűlésen.

A napirend első pontja a tánc kérdése volt:tudniillik, hogy legyen-e diákbál vagy se.

Elsőnek egy fehér ingblúzos diák szólalt föl,akinek hihetetlenül széles volt az arca.

— Negyedéves medikus, — súgta a mellet-tem ülő diáklány, — nagyon jól tanul, itt akar-ják tartani az egyetemen, mint asszisztenst. Ki-tűnő szónok és nagyon jókedvű fiú.

— Táncoljunk, kollégák! — kiáltotta nagy-szerű mozdulattal. — Ha úgy mászkálunk isminden este, mint az álmos legyek, attól a fron-ton lévőknek nem lesz könnyebb a dolguk! Szól-janak a hegedűk! Táncolj ifjúság! Mulass és ka-cagj! — szavalt tovább. — Mit jelent az, hogyháború van? Éppen ezért kell, hogy jó hangulat-ban maradjunk! Legyünk jókedvűek, amíg lehet!

Leült s a viharzó tapsnak nem volt se vége,se hossza. Nyilvánvaló volt, hogy a szónok a diá-kok szája íze szerint beszélt.

Amikor végre elcsöndesedtek, felállt az el-nök s halk, tompa hangon szólalt meg:

— Nem, kollegák, nem fogunk táncolni! Neörömünnephez hasonlítson a diákgyűlés, hanemgyászoló gyülekezethez. A diákbál is gyászünnep

78

legyen, ahol elesett kollegáinkról emlékezünkmeg s azokról, akik talán a következő percbenelesnek ...

Szavaiban és hangjában volt valami, ami azösszes jelenlévőket lenyűgözte s kényszerítette,hogy megfeledkezzenek arról a vidám hangulat-ról, amely még az imént elfogta őket. Sohaseméreztem még annyira az emberi szó hatalmát, ameggyőző beszéd szuggesztív erejét, mint ebbena pillanatban.

— Nem, ne hegedűk szólaljanak meg, ha-nem gyászdalok! Minden egyes dallam, amely azesténken felhangzik, töltse el gyásszal és fájda-lommal a szívünket! Ne csak azokról emlékez-zünk meg, akik a fronton estek el, mint a háborúáldozatai, hanem azokról is, akik nem vettek részta háborúban s mégis elpusztultak a háborúsnyomorúság és nélkülözések miatt... Egyálta-lán lehet-e valaki vidám most, az igazságtalan-ság, az elnyomatás és az erőszak napjaiban?Gyásszal és gyűlölettel jelenjünk meg a diákbá-lon! Gyásszal az elesettekért, gyűlölettel azokiránt, akik halálba hajszolták őket! Nem fogunktáncolni! Le a tánccal!

Beszédét szűnni nem akaró taps fogadta.— Aki a tánc ellen van, emelje föl a kezét!

— kiáltotta az elnök s éles pillantásaival az egésznagy termet végigkutatta; egyetlen kéz semmaradt mozdulatlan. A diákmulatság sorsa megvolt pecsételve.

Hazamenet borzadva gondoltam arra, hogymilyen könnyű puszta szóval terelgetni az em-bert. Rövid negyedóra alatt ez a tömeg kétszercsapott át homlokegyenest ellenkező hangulatba!

79

1916. NOVEMBER 20.

BEVÁLASZTOTTAK a dísztermet feldíszítőbizottságba. Néhány órát töltöttünk el a kioszkokbefestésével. Négy kioszkot állítottunk fel: egycölöpökön álló kunyhót, egy japán házikót, egypiramist, meg egy jégbarlangot. Lárma és kaca-gás volt elég. A jelenlévő diákok közt sokat lát-tam, aki résztvett a titkos gyűlésen is. Eszembejutott Grizelda Nikolajevna s csudálkoztam, hogya távolléte senkinek sem tűnt fel. Úgyszólvánegyébről sem beszéltek, mint Rasputinról. Min-denki szidta. Csak Gvozgyev mondta, hogy nagyhálával tartozunk neki, mert senki sem dolgozikannyit a monarchia megbuktatásán, mint ő. Meg-figyeltem, amint egyik csoporttól a másikhozment s hangos szónoklatokban magyarázta, hogyOroszországot most egy részeg parasztlegénykormányozza, akinek természetesen fogalmasincs a kormányzat dolgairól. Aztán pontos rész-leteket mondott el a Rasputin-sugallta miniszterikinevezésekről. Vájjon honnan tudja mindezt?A diákok aggodalmasan rázták a fejüket s lát-tam, hogy Gvozgyev beszéde mély hatással vanrájuk.

Amikor este lefeküdtem, bejött hozzámDása, megállt az ajtóban s ezeket mondta:

— Barüsnya — kisasszony — ugyan ki-csoda az a Rasputin, akiről mostanában annyitbeszélnek? Nálunk az udvari épületben van egyszolgáló — koldusszegény, ennie sincs mit,amióta az ura meghalt. Sokat nyűgölődött, hogyvalami nyugdíjat kapjon, de sehogyse boldogult.Akkor aztán összekaparta az utolsó filléreit s el

80

utazott Rasputinhoz. Így tanácsolták neki; aztmondják, hogy most ő uralkodik a cáron, csak-hogy a cárhoz nem lehet bejutni, hozzá pedigigen. No, aztán csak két nap telt belé, megkaptaa nyugdíjat s az utazásra is pénzt adott neki solyan kedves volt hozzá, hogy! Az aztán a hatal-mas ember! Azt mondják, most kéri a cárt, hogylegyen vége a háborúnak, hiszen úgy lenyúzták,megkínozták már a népet. Egy Szukonscsikovnevű kereskedő is visszakapta a fiát Rasputinsegítségével, meg a patikus is. Megkenték. Denem magának veszi el a pénzt, hanem a szegé-nyeknek. A gazdagoktól elveszi, a szegényeknekodaadja. S aztán igaz-e, hogy rossz emberekmegverték szemmel a trónörököst s nemsokárameg fog halni? S hogy Rasputin azért van ott.hogy meggyógyítsa, de örök életére?

1916. DECEMBER 2.

TEGNAP végre megvolt a diákbál. Nagycsalódást okozott nekem. Azt hittem, egészen kü-lönös valami lesz, tökéletesen más, mint egygimnazista-bál; de szó sincs róla! Az az érzésem,hogy a mi ifjaink egyáltalán nem tudnak mu-latni. Vagy talán valamennyit megfertőzte Gvoz-gyev, aki azt követelte, hogy a diákmulatsággyászünnepély legyen? Hát először is nem táncol-tak, csak hangverseny volt. Elég sok ember jelentmeg, de éppen a legfontosabb személyiségek hiá-nyoztak. A szervezőbizottságunk igen ügyetlenüldolgozott. Vagy talán szándékosan történt ez így?

81

Meglehet, mert Gvozgyev s az a zsidó, aki engemaz „alapomról” kivallatott, benne voltak ebbena bizottságban. Tudniillik csak az est folyamánderült ki, hogy a kormányzót, az alkormányzót,a rendőrfőnököt, sőt magát a rektort is elfelej-tették meghívni! A tanárok közül csak néhányanjelentek meg s kiderült, hogy ezek is csak úgymaguktól jöttek, mert ők sem kaptak meghívót.Iszonyú botrány lett a dologból. Fél tíz körülhamar diákokat küldtek szét meghívókkal. Arektor udvariasan, de határozottan visszautasí-totta a meghívást, a kormányzó egyáltalán nemfogadta a diákokat s kiüzent nekik, hogy éppenfeküdni készül. Igen, bizonyos, hogy szándékosvolt a dolog; amellett most eszembe jut, hogynéhány teljesen ismeretlen ember kapott meghí-vót, köztük Krasznovszki ügyvéd is, akineksemmi néven nevezendő köze nincs az egyetem-hez, de szélsőségesen vörös gondolkozásáról is-meretes. A polgármester csak egy jegyet kapott, afeleségének nem küldtek. Megsértődött és nemjött el.

Én a piramis-kioszkban ültem és virágotárultam; egy diákot osztottak be mellém, akitidőnként felváltottak. Az első, aki velem voltszolgálatban, egy Akulov nevű medikus volt, akiteddig nem ismertem. Rendkívül élénk, vidám eszevan. Amikor először ránéztem, azt gondoltam,hogy ez az ember nem is lehet szomorú. Vagy ta-lán csak álarc ez rajta? Megvan az a komikusszokásom, hogy akárkire nézek, mingyárt valamititkos bánat forrását kutatom benne. Mindig azthiszem, hogy egészen boldog ember nem lehet avilágon. S az érdekel éppen, hogy a világ szá-mára felrakott álarc alatt meglássam az igazi

82

embert, ahogy önmagának mutálja magát. Ígyaztán nem is csodálkoztam, amikor lassankintel kezdett tűnni a vidám csillogás a diák szemé-ből s a helyét szomorú, aggodalmas tekintet fog-lalta el. Hallgatva figyeltem meg. Azt mondják,ritka tehetségem van arra, hogy másokat meg-hallgassak; talán ezért van, hogy az emberekmindig hozzám fordulnak, ha könnyíteni akar-nak a szívükön.

— Tudja, bennem valami különös dologtörténik. Elvesztettem az Istent. Azazhogy volta-képen sohasem volt az enyém, de most vágya-kozni kezdek utána.

Elmondta, hogy a szülei ateisták voltak s őtistentelenül nevelték; nem akarták „régi mon-dákkal és képzelődésekkel” megtömni a fejét.

— ... És mind mostanáig tökéletes nyuga-lomban éltem. Templomba csak azért jártam,mert a gimnáziumban kényszerítettek rá, deegyetlen alkalmat sem mulasztottam el, hogygúnyolódjam az egyházzal meg a papokkal. So-hasem éreztem megbánást emiatt. S képzelje el.hogyan kezdődött nálam a dologi Nyáron cso-portot szerveztünk, hogy a parasztoknak segít-sünk az aratásban. Sok gabonát behordtunk márs egy kis csoportnak az volt a dolga, hogy egykatona özvegyének segítsen. Az asszony nagyszegénységben élt, egész rakás gyereke volt, va-lamennyi beteg, s roppantul örült a segítségünk-nek. Kvasszal és reszelt retekkel vendégelt megbennünket, s már munkához akartunk látni, ami-kor így szólalt meg:

— No, gyerekek, most mutassátok meg ne-kem keresztjeiteket, mert inkább éhenhalok, hanem vagytok megkeresztelve; pogányokkal nem

83

hordatom be a gabonámat, mert csak beszeny-nyeznétek!

Valamennyi társamnak ott volt a kereszt amellén, csak az enyémen nem. Az asszony tilta-kozott az ellen, hogy részt vegyek az aratásban shiába állítottam, hogy meg vagyok keresztelve,hiába tanúsították a társaim is, nem használtsemmit. Haza kellett mennem. Ütközben elkezd-tem gondolkozni Istenről és a hitről. S ekkorvalami igen egyszerű gondolat jutott eszembe,amit már vagy százszor olvastam, de sohasemtörődtem vele. Ha nincs Isten, hogyan érezhetema lelkemben, hogy milyennek kéne lennie? Csakmost kezdtem megérteni azt, amit annyiszor ol-vastam, hogy a bennem élő erkölcsi törvény va-lami rajtam kívül álló dologra utal. Nem tudomformába önteni, amit érzek, de valami vágyako-zás él bennem Isten után. Milyen könnyű volnamost a szívem, ha hihetném, hogy van Isten! Deapám arra tanított, hogy nincs. Nekem azonbantúlságosan kevés a magam élete s nem elégíthetki az emberiség haladása sem, ami apám szemé-ber az Istent helyettesítette. Szükségem van va-lakire, akihez imádkozhatom, akihez gyengesé-gemben, magányosságomban és lelki szegénysé-gemben fordulhatok. Az a parasztasszony mély-ségesen meghatott. Nem kér a munkámból, mertnincs keresztem. Én pedig nem tudok többéörülni az életnek, mert nincs keresztem, s a lel-kemben a halál üressége van.

Még soká beszélt így. Aztán megkérdezte:— Hát maga vallásos-e?— Igen, — feleltem —, ez a mi családunk-

ban természetes.Kezdtem beszélni neki a kievi és uralvidéki

84

kolostorokról, az óhitű kerzsákokról, Grigoriról.az ocseljnikről (remete), aki télen-nyáron mezít-láb jár s csak bogyón és gombán él; a tavakról,amelyek partján a magányos vezeklők kunyhóiállnak...

— Szeretem ezeket a helyeket, elválaszthatatlanul össze vannak kötve a gyermekkorom-mal, minden nyarat ebben a magányban töltöka természettel és Istennel... Sohasem kérdezem,hogy van-e Isten vagy nincs. Ha csak egyetlenegy napot tölthetne ezekben a kolostorokban,ezekben a hegyekben, ezekkel az emberekkel:örökre kigyógyulna az ateizmusából...

Beszéltem aztán neki egy apáca temetésérőlis. amely annakidején különösen mély hatássalvolt rám. A kolostor a tó egyik partján van, a te-mető a másikon. A koporsót csónakba tették saz egész gyászmenet könnyű kis hajócskákonkelt át a tavon. Ezeket a csónakokat „lélekázta-tóknak” nevezik. A temetés este volt, az egésztó teleszórva égő gyertyákkal. A messzeségbőlkiemelkedtek a hegyek sötétkék körvonalai — acsúcsokon halványan derengett még az alkonypirossága. A csónakokban az apácák sötét alakjalátszott — csak arcukat világították meg a gyer-tyák. Az arckifejezésük nem volt szomorú: ellen-kezőleg, szinte vidámnak tetszett. Mintha nemis a föld méhébe kísérnék a halottat, hanem oda-vezetnék, ahol új és szebb élet kezdődik. A ha-lottnak, aki fáklyákkal körülvéve, nyitott kopor-sóban feküdt, derűsen, átszellemülten ragyogottaz arca. Azt gondoltam akkor: bárcsak így hal-hatnék meg én is, bárcsak így kísérnének engemis a sötét, zöld tavon keresztül...

— Nemigen tudom kifejezni, hogy milyen

86

érzéseim voltak akkor, — mondottam, — de aztaz egyet tudtam, hogy Isten egészen közel vanezekhez a könnyű kis csónakokhoz, ezekhez azemberekhez, akik olyan gyöngéden, ekkora elmé-lyedéssel tették lába elé az imádságukat... Meg-érti, hogy ilyen pillanatban lehetetlenség lettvolna hitetlennek lenni?

— Úgy látszik, az Istenben való hittel éppenúgy születni kell, mint valami tehetséggel, —mondta szomorúan a diák. — Apám, ha ezt amegható jelenetet látta volna, bizonyosan kije-lenti, hogy ezek az apácák komédiát játszanak.

— Szereti az apja a természetet?— Nem; természettudós. Csak a szerkezetét

tanulmányozza a növényeknek, de magukat anövényeket nem látja.

Közben elérkezett a felváltás ideje. A diákaz órájára nézett:

— Be kár! Most mindgyárt jön az utódom.Hogy szerettem volna még itt maradni magánállSoha senkivel nem tudtam még ilyen jól elbe-szélgetni!

Ekkor belépett a következő diák. Akulovkezet nyújtott és elment. Még néhányszor elha-ladt a kioszk ablakai előtt s barátságosan rámmosolygott.

1916. DECEMBER 5.

MA délben felháborodva beszélte apám, hogyegy kollegája, egy zsidó orvos, megvesztegetteRasputint, s sikerült neki két leányát fölvétetnia pétervári egyetemre, azonfelül a fiát kiszaba-dítani a katonaságtól.

86

— Egyébiránt Oroszországban most márnem is maga Rasputin uralkodik, nem is fáradezzel, hanem rábízza a dolgot a titkárjára, egyrendkívül gyanús és egészen közönséges alakra,— mondta Bojarsinov mérnök.

Apám egész ebéd alatt nem tudott megnyu-godni.

1916. DECEMBER 7.

A FAKULTÁSUNKON irodalmi kör alakult;egész sereg referátumot jelentettek be. Arkaditémája: „Az öngyilkosság”, Valja Rogozsnikováé:„A végső határ”, Tonya Voszkreszenszkájáé: „Ahalál”, Misa Tuganové: ,,A sírontúli élet”. Énezt választottam: „Az irracionális elem Turge-nyev női típusaiban”. Elnök Arkadi, alelnök énvagyok. Amikor a kör vezetőjének, az irodalomtanárának elvittük a témákat, megkérdezte, hogydiákegyesület vagyunk-e, vagy temetkezési in-tézet.

1916. DECEMBER 8.

MA levelet írtam Vadim Verchovszkinak.Valamennyi ismerősöm közül még mindig ő alegkedvesebb. Most egy éve, hogy megismerked-tünk. Éppen abban az időben történt, amikoriskolai reformokról volt szó: a tanítók igyekezze-nek közelebb kerülni a tanulókhoz s fiúkat ésleányokat se válasszanak el oly erősen egymás-tól. Hosszú tanácskozások után elhatározták,hogy közös szónoklási gyakorlatokat rendeznek

87

gimnazisták és gimnazistalányok között. Mi-csoda izgalom volt! Az első előadásra engem je-löltek ki, a gimnázium részéről pedig ő volt ellen-felem a vitában. Az én témám ez volt: „A negy-venes évek politikai áramlatai”. Vadimnak elkellett jönnie a mi iskolánkba s a hivatalos gar-dedám jelenlétében beszéltük meg a témát. Ígykezdődött az ismeretségünk.

Vadim magas, szélesvállú fiatalember. Ret-tentően félénk, az arca nem csinos, amolyan kö-zönséges orosz arc, csak nagy, csillogó kékes-szürke szeme szép. Nekem legfőképen egyszerű,mesterkéletlen viselkedésével imponált. Nagyonjó tanuló volt, különösen irodalomban, matema-tikában és rajzban. Amikor a szónoki gyakorla-tok révén megismerkedtünk, gyakran találkoz-tunk otthon is, „hivatalos alapon”. Rendesen hatóra körül szólalt meg a telefon csengője; hama-rosan megismertem a csengetését s magam men-tem a készülékhez. Mindig engedelmet kért, hogyeljöhessen hozzánk, ha már készen vagyok a fel-adataimmal. Negyedórával az igenlő válasz utánmár itt is volt. Akkor aztán gyakran sétálni men-tünk a folyó partjára. Vadim emléke elválhatat-lanul összekapcsolódik bennem a jégzajlással.Szerettük órahosszat elnézni, ahogy a dagadófolyó hátán végtelen rajokban úsztak lefelé ajégkoloncok. Közben csupa komoly tárgyról be-szélgettünk: Istenről, emberekről, életről, igaz-ságról. Gyakran hallgattunk s néztünk álmo-dozva a folyóra meg a távoli kék hegyláncokra.Jólesett egymással beszélni s jó volt együtt hall-gatni is. Amikor a szónoki gyakorlat ideje köze-ledett, már jóbarátok voltunk s a tanárok se-

88

hogysem tudtak egymásra uszítani bennünket.Egyébiránt a szónoki gyakorlatot igen mulatsá-gos módon rendezték. Bár éppen a közelebbiérintkezés létrehozása volt a cél, biztonság ked-véért mégis baloldalra ültették a lányokat, jobbraa fiúkat s középre az iskolai gardedámokat. Aszónoki gyakorlat igen jól sikerült, Vadimnakcsak egyetlen ellenvetése volt s azt magam is el-fogadtam.

1916. DECEMBER 12.

EGYFOLYTÁBAN kiolvastam azt a köny-vet, amelyet Weidle professzor ma azzal a kije-lentéssel adott a kezembe, hogy ez a kedvenckönyve. Még soha semmi nem tudott ilyen hirte-len rabul ejteni, soha sem éreztem ily világosanaz emberi sző kényszerítő hatalmát. De mostazon tűnődöm: miért éppen ezt a könyvet adtakezembe Weidle professzor? Mit akart mondaniezzel? Űjra meg újra elolvasom az első sorokat:„Miért vagy oly tartózkodó, oly félénk, édes ba-rátnőml Miért van tekintetedben ez a bánat, eza lemondás?” Aztán tovább olvastam a napnak saz örömnek hatalmas erejéről, a lemondás ter-méketlenségéről, végül pedig a szerző lelkesítőszavakat mondott az akarat és a tett embereiről,azokról, akik a történelmet csinálják s a tömeg-ről, amely ezektől az emberektől mindent meg-követel, de mégsem tudja nekik soha megbocsá-tani, hogy rákényszerítik az akaratukat. Az Éne-kek Éneke volt ez az akarat teremtő hatalmáról.

Most megértettem: Weidle professzor azok

89

közé az emberek közé tartozik, akik egykor acsúcson fognak állni.

Nem járok el többet az előadásaira. Nembánom, kicsi ember vagyok, egészen kicsi, azegyéniségem elenyészik az övé mellett! Jó. Deazért én mégis csak én akarok maradni, a magamlábán akarok járni, nem engedem elnyomni ma-gamat I

1916. DECEMBER 15.

A MAGÁNTANÁRUNK Pétervárra utazott,ott akarja eltölteni a vakációt.

1916. DECEMBER 18.

MA híre járt a városban, hogy Rasputintmeggyilkolták. Az egész város örömmámorbanúszik. A hölgyek sorra látogatják egymást s mindazt mondják: végre, végre meggyilkolták! Engemnagyon megrázott a dolog. Akármit tett is, mé-gis csak ember! Hát lehet azon ujjongani, hogyegy embert megöltek? A mi Dásánk azonbankinn ült a konyhában és zokogott.

— Ő is csak ember, bizonyosan van fele-sége és gyereke, — mondotta, — s a népnek ispártját fogta s a háborút sem akarta, mert a há-ború csak arra való, hogy a parasztok a vérüketontsák ...

Aztán elment a templomba s gyertyát állí-tott Rasputin lelke üdvéért.

90

1916. DECEMBER 19.

AZ EGÉSZ város csak Rasputin halálárólbeszél. Azt mondják, a Péter hídon megtaláltákvéres kalucsniját. Állítólag a Névában keresik aholttestét s ezért fölvágják az egész jeget. Juszu-pov herceg, Dimitri nagyherceg és Puriskevicsduma-képviselő az állítólagos gyilkosok. Min-denki dicshimnuszokat zeng róluk. Oroszországmegszabadult attól az embertől, aki az uralko-dóházat a nép szemében lealacsonyította s egészOroszországon uralkodott.

1916. DECEMBER 20.

MOST már részleteket mondanak el Ras-putin haláláról. Elcsalták Juszupov herceg pa-lotájába, a Mojka partjára azzal az ürüggyel,hogy egy szép asszony várja ott. Egy pincehelyi-ségben meg akarták mérgezni, de a méreg nemhatott. Aztán többször is rálőttek, de állítólag ahalálos sebek ellenére is tovább élt. Azt mond-ják, még élve vezették el, összekötözték s eleve-nen dobták a Péter hídról a Névába. A cárnéállítólag kétségbe van esve, mert most mársemmi reménye nincs, hogy a trónörököst meg-gyógyítsa valaki. A cár a főhadiszálláson van.

91

1916. DECEMBER 21.

AZ EGÉSZ város még mindig Rasputin ha-lálán örvendez. Azt mondják, a cár magánkívülvan haragjában, amiért a gyilkosságban egy ro-kona is részt vett.

Pétervárott állítólag élelmiszerhiány van sa tömegek elégületlenek a drágaság miatt. Egyál-talán van valami nyugtalanság a tömeg hangula-tában. A köznép erősen gyászolja Rasputin ha-lálát s ma templomból jövet hallottam, amintegy öregasszony így szólt a másikhoz:

— Ha bátyuskát meg nem ölték volna, ő ta-lán megcsinálja, hogy a gazdagok nem rejthetikel a kenyeret, a vajat meg a cukrot s a szegé-nyeknek is adnak valamit: de most, hogy meg-halt, ki lesz a nép szószólója a cárnál?

Tulajdonképen nagyon érdekel, hogy mi-ért örül éppen az intelligencia Rasputin meggyil-kolásának. Azt hiszem, először is azért, mertmost vége lesz a szóbeszédnek a „német asszony-ról”, ahogy a cárnét nevezik nálunk, akit egyéb-iránt nem túlságosan szeretnek; másodszor pe-dig, mert Oroszország megszabadult ettől a mű-veletlen „paraszt uralkodótól”.

Azt mondják, utóbbi időben egyetlen fontoselhatározás sem történt az állami élet területén,amelyben Rasputinnak döntő szava ne lett volna.És végül, harmadszor, örülnek annak, hogy mostmár a háború folytatásának senki sem áll többéútjában. Mindenki szentül hiszi, hogy Rasputinvéget akart vetni a háborúnak, sőt az is állítják,hogy német kém volt és sok pénzt kapott Vilmos-tól, hogy a cárt az ő akarata szerint befolyásolja.

92

1916. DECEMBER 22.

MA levelet kaptam Vadim Verchovszkitól.Milyen rég vártam már! Amikor Dása behozta,alig tudtam eltitkolni az izgatottságomat. Mie-lőtt olvasni kezdtem, sokáig néztem szép, nyu-godtvonású írását. „Drága Aljai” ez volt a meg-szólítás. Életemben először írták ezt nekem. Újrameg újra elolvastam a megszólítást, százszor is,ezerszer is el tudtam volna olvasni. Aztán lassanelolvastam magát a levelet. Vadim beszélt hoz-zám ebben a levélben, úgy mintha elevenen álltvolna előttem. Azt írja, egyetlen nap sem múlikel úgy, hogy rám ne gondolna.

„Milyen jó, Alja, hogy eszébe jutott leveletírni nekem. Nekem sohasem támadt volna ez agondolaton, így vagyok én mindig; éppen a leg-egyszerűbb, legtermészetesebb dolgok nem jut-nak soha az eszembe. De maga azért nem harag-szik rám. Egész idő alatt az a reménység tartottabennem a lelket, hogy karácsonyra ismét együttlehetek magával”.

Aztán az életéről írt — hogy folyton csak ta-nul, politikával nem foglalkozik, egyetlen diák-gyűlésre se ment el.

„Sietnem kell a tanulmányaimmal, mert ka-rácsony után a Mihály-tüzériskolába megyek shúsvétkor már valószínűleg a fronton leszek.Nem akarok a frontra menni, Alja! Meggyőződé-sem, hogy aki kardot vesz kezébe, kard általvész el. Kimegyek a frontra, mert kötelességem,de nagyon nehezemre fog esni, hogy egyenruhábabújjak; nem tudok ölni, még hazafias okokbólsem. Meggyőződésem, hogy Isten sohasem bo-

98

csáthatja meg a gyilkosságot, még katonának sem;mert az emberi élet az Istennek legdrágább aján-déka és senkinek sincs joga ezt az ajándékot el-venni, csak neki magának!” Aztán sokat írt méga könyvekről, amelyeket olvasott s ezekkel aszavakkal zárta levelét: „Sohase felejtse előszinte és hűséges barátját, Vadim Verchovsz-kit”. Olyan vagyok, mint az alvajáró s a lelkemtele boldogsággal.

1916. DECEMBER 23.

A POSTAÁLLOMÁS kicsi, homályos, füs-tös várószobájában írok. Mint minden kará-csonykor, most is nagyapához utazunk. A vo-nat este hat órakor érkezett meg s meg voltunkgyőződve, hogy tízre már ott leszünk nagyszüle-inknél; de váratlan akadályok jöttek közbe. Alovas szánok, a rengeteg meleg bundával meg azöt kutya, amely sosem mulasztaná el, hogy ér-tünk jöjjön, megérkezett ugyan, de kiderül, hogynem indulhatunk útnak. Az öreg Szunduk, egytatár, aki már harminc esztendeje kocsiskodiknagyapámnál, megmagyarázta a dolgot:

— Farkasoki Vadak, semmit sem enni, azértemberekre és lovakra vetni magukat! Mink márharminc versztát szaladtunk, hát bizonyosanutólérik! Múlt éjszaka parasztot és neki lovátszéttépték, mert fegyver nélkül járt. Meg aztánnyugtalanok vannak most nálunk, aj de nyug-talanok! Múlt héten kereskedőt, tizedik versztá-nál agyonütöttek, testet neki hegyről szakadékbagurítottak. Alig tudtunk megtalálni. És péntekenegy dámát agyonütötték, meg a kocsist és elra-

94

bolták, minden. Rosszak lettek, nyugtalanok! Népelbízza magát! Tegnap Vanyka Szerikov házról-házra járta, mindenkinek mondta: urak nemsoká esznek már pecsenye, mindent a szegények-nek adják. És fülön fognak a cár is! Azt mondjaideje nép maga uralkodni! De én azt hinni, hogytudna munkás meg paraszt uralkodni? Azért ta-nulták az urak, hogy mindent jól csinálni!Vanyka is azt mond, grófok agyonütötték Ras-putint, mert békét akart csinálni németekkel ésszegényeknek szétosztani mindent.

Soká beszélt még Szunduk ilyenformán;amit elmondott, nem volt túlságosan vigasztaló.Elbeszélte azt is, hogy a gyáros fia egy öreg ja-vasasszony tanácsára ivott valamit, hogy a ka-tonai szolgálattól megszabaduljon s belehalt.Egy másik ismerős ugyanilyen célból spiritusz-szal megöntözött dohányt vett be s most hal-doklik.

A postaállomáson kell töltenünk az éjszakát.Anyám az egyik díványon bundákból ágyat

vetett, lepedőt terített rá és lefeküdt. Apám a föl-dön heveredett le egy bundára s párna helyettcigarettaskatulyát tett a feje alá. Némelykorolyan hangulat jön rá, hogy a lehető legkényel-metlenebbül rendezze el a maga dolgát. Anyámszidta, de hiába.

Én nem tudtam elaludni. Szunduk elbeszé-lése nagyon felizgatott; sehogy sem tudtam el-képzelni, hogy ebben a csöndes zugban éppenolyan hangulatok uralkodnak, mint a mi diák-jaink között. Az érzésem súgta, hogy valami ret-tenetes dolog előtt állunk. Fölkeltem s kimentema megállóhelyre — alighanem ez a legelhagya-tottabb, legnyomorúságosabb megállóhely széles

95

Oroszországban. Az ablakok egészen jéggel vol-tak borítva. Hallatszott a hóvihar üvöltése, alovak csengője a posta istállójából, a távíró-készülék kopogása s a harmadosztályú váró-terem ablakán keresztül a kocsisok horkolásais. Az egész állomásépület mindössze háromhelyiségből áll. Első a távírótiszt és az állomás-főnök hivatali helyisége, a második a kimondha-tatlanul piszkos, teleköpdösött harmadosztályúváróterem, alacsony mennyezetén bűzölgő petró-leumlámpával, s a harmadik, a legkisebb, azelsőosztályú váróterem három fadívánnal s egysohasem tisztogatott petróleumlámpával, amelya harmadosztályú váróterem lámpájától csakannyiban különbözik, hogy egy valamikor fe-hér lámpaernyő is van rajta. A falakon lógó me-netrendek felírásokkal vannak borítva; a vára-kozó utasok azzal ütik agyon az idejüket, hogynevüket megörökítik.

Már vissza akartam térni a váróterembe,amikor szembejött velem az állomásfőnök. Sö-tét alak volt; hosszú, gondozatlan szakállt viselt,a lábán óriási szürke nemezcsizma, a testénkurta bunda; ha vasutas sapka nincs rajta, nyu-godtan azt hihette volna az ember, hogy aSzunduk említette rablók közül való. Különösena szemöldöke tűnt föl nekem; olyan bozontosvolt, hogy szinte eltakarta a szemét. Két kezételásta a zsebében s orrával folyton szipogott,mintha rettenetesen náthás volna, de zsebken-dője nem lenne. Beszédbe elegyedett velem. Szo-kás szerint azzal kezdte, hogy elmondta az életetörténetét. Egy nagy állomás főnöke volt, deszerencsétlenségére „nagyon szerette a disznó-kat”. Olyan gyöngédséggel beszélt a disznairól,

96

hogy akaratlanul is mélységes részvétet éreztemiránta.

— Uramisten, mindenkinek megvan a magagyöngéje, — mondta folytonos szipogás közben.— Az én gyöngém a disznó. Mondhatom, kis-asszony, semmiféle állatban nincs, hogy is mond-jam, annyi gondolkozóképesség, annyi érdeklő-dés, mint a disznóban. No és a hizlalás! Amikorlátja az ember, hogy szaporodik rajta napról-napra a zsír, akárcsak az aranyi

S lelkesen beszélt nekem a különböző faj-tákról, tenyésztésükről és táplálásukról.

— Bizony, éppen volt néhány csudálatosdisznóm, amikor új kerületi igazgatót kaptunk,aki éppen ellenkezőleg, mint én — semmit semutált jobban a disznónál. Parancsot adott ki,hogy minden disznót, ami a vasút területén lakószemélyzet birtokában van, haladéktalanul lekell ölni, állítólag azért, mert rongálják a pá-lyát. Mindenki leölette a disznait, csak én nem.Eldugtam az istállóba s az ajtót szalmával föd-tem be. Az igazgató kijött vizsgálatra. Megvizs-gálta az egész állomást, mintaszerű rendben voltminden. Akkor látni akarta a gazdasági épüle-teket is. Azt hiszem, elárulta neki valaki, hogydisznókat rejtegetek. Amint az istállóba értünk,a disznók egyszerre csak röfögni kezdtek, minta bolondok; azt hitték, enni hozok nekik. Azigazgató majd elájult a röfögés hallatára. Mégaznap megkaptam az áthelyezésemet ebbe a fé-szekbe, az Isten háta mögé. A feleségem nembírta sokáig, a lakás szörnyen nedves, megbete-gedett és meghalt. Magamra maradtam. De alegnagyobb komiszság az, hogy éppen egy hó-nappal az áthelyezésem után az igazgató valami

97

vesztegetési história miatt elvesztette az állásáts az utóda ismét megparancsolta, hogy minéltöbb disznót tartsunk — hogy milyen megoko-lással, már nem tudom ... De a feleségem mármeghalt, nekem mindegy volt minden s azótamég a disznók sem érdekelnek ...

Ezzel végezte elbeszélését az állomásfőnök.A távírógép mélabúsan kopogott tovább, a szélüvöltött, a kocsisok horkoltak s a váróterem ab-lakát időnkint sötét árnyék borította a lámpábólfelszálló koromfelhő miatt. Uramisten, milyenvigasztalan tud lenni az élet ezen a földön...

1916. DECEMBER 24.

VÉGRE itt vagyunk nagyapánál! Csak reg-gel indultunk el, de azért mégis akadt kalan-dunk. Az állomásról pompás, harmincegy ver-sztányi országút vezet abba a helységbe, aholnagyapa lakik, de télen azt képzelik az emberek,hogy ez az út nem arra való, hogy járjanak rajta,s néhány versztányi rövidítéssel mindenki vagyaz „erdei úton” jár, vagy „a tavakon át”. Énsohasem szerettem ezeket a sötét, járhatatlan ős-erdővel körülzárt utakat s különösen Szundukelbeszélése után féltem: minden bokor, mindenkanyarodó mögött valami veszedelmet vártam.Hogy mit, azt magam sem tudom. Gyönyörű reg-gel volt. A nap vakító fénnyel árasztotta el a hó-borította erdőket, ezernyi színben csillogott min-den. A trojka, nagyapa három legjobb lova, szél-sebesen ragadta előre a nagy utazószánt. Mimúmiák módjára be voltunk burkolva a bun-

98

dáinkba s tetejébe még óriási útikopenyt is húztunk lóbőrből. Csak a szemünk maradt szaba-don; harminc fok volt Réaumur szerint. A csen-gők, a csörgők énekelték a maguk egyhangú, depoétikus dalát. A kocsis, az öreg Szunduk magas,vékony kappanhangon valami egyhangú tatár-dallamot énekelt, amelynek se vége, se hosszanem volt s csak néha szakította félbe, hogy alovaknak odakiáltson valamit. Egyszerre lövészavarta meg ezt az áhitatos csöndet. Ijedten rez-zentünk össze. Az erdő szélén finom, fehér füst-felhőt láttunk felszállani, éppen ott, ahol azutunk a tó partjától bevezetett az erdőbe. Igye-keztünk lehetőleg gyorsan kivackolódni a ránknehezedő bundahegyekből. Ekkor második lö-vés dördült el s a golyó egészen közel járt a lo-vakhoz. A lovak megugrottak, az utánunk loholókutyák pedig vad üvöltésbe kezdtek. De mielőttmég észbekaphattunk volna, Szunduk már meg-fordította a szánt s vágtattunk visszafelé. Mégnéhány lövést küldtek utánunk. Amikor ismétaz országútra értünk, Szunduk megállította alovakat s felénk fordult. Sápadt volt, mint ameszelt fal s remegő ajakkal mondta:

— Ajaj, mit csinálják! Nép rossz lett, rosszlett!

Most már az országúton mentünk tovább.Itt csak lassan lehetett haladni, mert éjszakasok hó hullott s aznap mi voltunk az elsők, akikaz országúton jártunk. Nemsokára eljutottunka tizedik versztáig, itt nagy rakás kő volt felhal-mozva s beleütve egy fakereszt, amelyet mégnem ismertünk. Szunduk gyorsan hátrafordults úgy suttogta, mintha félne, hogy valaki meghallhatja:

99

— Itt nemrég a kereskedőt agyonütötték!— Hálás vagyok neked, Szunduk! Ha idejé-

ben vissza nem fordulsz, alighanem velünk isugyanaz történt volna! — mondta apám. Sápadtvolt és izgatott s valamennyien reszkettünk mégaz aggodalomtól meg a félelemtől. De nem voltidőnk, hogy megnyugodjunk. A jobboldali lóegyszerre csak elcsúszott s kitörte a lábát. A vércsak úgy ömlött a sebéből, kénytelenek voltunkkifogni s hátrahagyni, átengedni a biztos halál-nak, mert az erdő tele volt éhes farkassal. Sosefelejtem el azt a szívettépő pillantást, amit a sze-gény Karka vetett ránk; azt hiszem, megértette,hogy vége van. Legyezett szép hosszú farkávals kínosan ugrált három ép lábán, amíg Szundukújra befogta a másik két lovat. Én kibújtam abundák közül, amint a szán elindult s vissza-néztem. Karka utánunk nézett s mintha emberlett volna, úgy sírt a szeméből a kétségbeesés.

— Farkasok megeszik, mire én visszajönniérte, — mondta könnyes szemmel Szunduk.Alighogy kimondta ezt, mar fel is hangzott afarkasok elnyújtott üvöltése, a lovaink oldaltfaroltak, fülüket hegyezték, orrlikaik kitágul-tak. Szunduk hangosan kiáltozott nekik valamitatár szavakat, amiket én nem értettem s szél-sebesen kezdtek vágtatni az úton. Még egyszervisszanéztem szegény Karka után. Még most isutánuk ugrált három lábon s nyerített félelmé-ben. A szívem összefacsarodott. Egyre erősödöttaz üvöltés; Karkát nem láttuk már, de tudtuk,hogy a farkasok eddig utolérték szegény állatot.Ügy sírtam, mintha egy drága embert vesztet-tem volna el.

Egy óra múlva megláttuk a városkát. Ra-

100

gyogva, jókedvűen sütött a nap, csillogtak-vil-logtak a templom aranykupolái. A lovak vadulfölnyerítettek örömükben s már a városka ut-cáin száguldtak velünk. A járókelők közül sokanfölismertek bennünket, levették a sapkájukats odakiáltották nekünk:

— Ahá, vendégségbe! Nagyapához? Boldogünnepeket!

Asszonyok mentek a tóra vízért, vállukonvödröt cipelve s ránkmosolyogtak. Oly meg-hitt és otthonos volt minden, oly végtelen távol-ságban attól a borzalomtól, amit egy órávalezelőtt átéltünk!

Nagyapa óriási háza nagy kert közepén van.Kitárták a kaput s a ház előtt már egész seregember állt. Kiszabadítottak bennünket a bun-dáinkból, kérdésekkel halmoztak el, bevezetteka kedélyes, fűtött szobákba, ahol már zümmö-gött a szamovár s annyi pompás ennivaló voltaz asztalra rakva, hogy láttára könnybe borultaz ember szeme ... Vidámság és nyugalom jól-eső érzése fogta el testünket, lelkünket. Ittminden úgy volt még, mint húsz-harminc esz-tendővel ezelőtt...

Nagyanyám huszonkét gyermeknek adotJéletet. Csak a fele maradt meg, tíz leány s egyfiú. Egynek kivételével valamennyi leány férj-hez ment már s most szét voltak szórva széliesOroszországban.

Valahányszor húsvét és karácsony szent ün-nepe közeledett, valamennyi összetalálkozott aszülői házban s magával hozta férjét, gyerme-keit és rokonait. Ezeken az ünnepnapokon so-hasem ültek ötvennél kevesebben a hosszú asz-tal körül; középen, mint a régi bibliai időkből

101

való pátriárkák, nagyapa és nagyanya. Különösember a nagyapám, ritkítja párját. Akármilyenvárosba megy is vele az ember, legkésőbb ne-gyedórán belül mindenütt talál valakit, akit„kedves barátjának” szólít, akit „ilyen kis korá-ból” ismer, s aki nagyapa kedvéért a világ vé-géig is elmenne, mert valami nagy szívességéért„síron túlig tartó” hálára van kötelezve iránta.

Mindenki szereti, mert ahogy a nép mondja,„meg tudja becsülni az embert”, mert szegény-nyel és gazdaggal egyaránt barátságosan és mél-tóságosan tud bánni. Kedves mondása: „ne százrubeled legyen, hanem száz barátod”. Házamindig nyitva van mindenkinek. Nagyon gaz-dag, de mindenki elismeri, hogy gazdagságátegyesegyedül roppant energiájának köszönheti.

Amikor az apja meghalt, az egész vagyon abátyjára maradt, annak az elvnek alapján, hogytőkét sohasem szabad megosztani. A bátyja né-hány év alatt az egész vagyonnak nyakára há-gott, nagyapám pedig semmivel kezdte s húszesztendő múlva Oroszország egyik legnagyobbgépgyárának tulajdonosa volt. Nap-nap utánhajnali négy órakor kel föl s pontosan tizenötóra hosszat dolgozik naponta. Sok szerencsét-lenség is érte vállakózásaiban, de energiája ésmunkaereje mindig győztes maradt. Munkásainagyon szeretik s atyailag gondoskodik róluk.Sajnos, egyetlen fia, a nagybátyám sokkal rosz-szabb viszonyban van a munkásokkal; ez a leg-nagyobb gondja nagyapámnak, mert tavaly ótaa munka legnagyobb részét kénytelen volt afiának átengedni. Gyöngének érzi magát s tudja,hogy nemsokára egészen vissza kell vonulnia,hiszen már nyolcvanegy éves. Most is szomo-

102

rúan éreztük, hogy ismét „erősen hanyatlott”.Órák hosszat ül karosszékében s ilyenkor csakaz unokáival foglalkozik. Végtelenül fájdalma-san hatott rám, hogy ez a nagy ember mostolyan dolgok iránt kezd érdeklődni, amiket az-előtt semmiségnek tartott és számba se vett.Amikor ma Mása egy skatulya gyufát kért tőle,siránkozó hangon mondta:

— De Uramisten, Mása. hiszen tegnap vet-tél egy skatulyát!

— De Nikoláj Michajlovics, hiszen mindennap huszonegy kályhába fűtök be s hát még aza sok lámpa! — felelte a szobalány.

— Istenem, Istenem! — mondta erre nagy-apa ezüstös fejét rázva. — Mennyit pazaroltok,milyen meggondolatlanul pazaroltok!

Nagymama nem volt valami jó hangulat-ban. A nagy fehér kaktusz éppen kivirágzott,ami igen ritkán esik meg s nagymama, aki na-gyon babonás, ilyenkor mindig azt hiszi, hogyez szerencsétlenséget és halált jelent. Bementema szobájába s megnéztem a fehérvirágos kak-tuszt. Elragadóan szép. Az öregasszony szobájaszinte kápolnához hasonlít. Egy nagy szentképmajdnem az egész falat elfoglalja s több olaj-lámpa ég előtte.

1916. DECEMBER 25.

KARÁCSONY. Kora reggeltől kezdve csa-patszámra jöttek kis fiúk és leányok „Krisztusdicsérni”. Csengő hangocskájukon elénekeltéka három napkeleti királyról szóló régi dalt sminket széles jókedvre derítettek vele, mert az

103

egyházi szláv „volchvü” helyett „volkü”-t éne-keltek, vagyis azt mondták: „és mentek a far-kasok a csillag után”. Minden templomból el-jöttek az énekesek s rázendítettek az ünnepikarácsonyi himnuszokra. Nagyapám aztán meg-hívta őket, hogy „faljanak egyet”. Heves torok-köszörülés után, tisztességtudásból kissé húzó-dozva, beléptek végre, mindegyik megívott egypohár pálinkát, s leültek a karácsonyi aszta-lokhoz.

Mi minden volt ezeken a nagy, hófehérabrosszal megterített asztalokon! Fekete kaviáraranykupákban, tok, lazac és sok másfajta ne-mes hal füstölve vagy főzve, mindenféle mari-nírozott gomba, hering provanszi mártásban,étvágygerjesztő halkonzervek, sült tyúk, kacsa,liba, a hagyományos karácsonyi sonka, vajastésztából készült pirog — fel sem lehet azt mindsorolni. S az a sok édesség a második asztalonlA sok torta! Minden családtag hozott egyetnagyapának, de nem közönséges, hanem mű-vészi módon elkészített tortát.

Néhány percig egyebet sem hall az ember,csak az éhes énekesek mohó rágásának zaját.Aztán megkezdődik a beszélgetés a időről, meghogy melyik pap szolgáltatta a misét, helyi új-donságokról, házasságokról.

Ekkor megjelennek már az első látogatókis, utánuk mások, folytonos jövés-menés van.Akik dél felé érkeznek, gyakran alig állnak mára lábukon, mert már részegre vizitelték magu-kat, de buzgó kínálgatással még mindig beléjüklehet diktálni egy falás ételt, egy pohár italt. Azember azt hinné, attól függ az egész ház bol-

104

dogsága: kényszeríteni tudja-e a vendégeket,hogy minél többet egyenek és igyanak. Nagy-mamának legfőképpen arra van gondja, hogyaz étkezés hagyományos rendjét senki ne zavarja meg s valóságai elszörnyed, ha valaki sokkóstolgatás után kijelenti, hogy nem tud már„reggelizni”, vagyis nem tud megbirkózni aforró piroggal. De amikor aztán valósággal be-hozzák a pirogot, nagymama felvágja s leírha-tatlanul pompás illat árad belőle — akkor min-denki elfelejti, hogy jóllakott s úgy eszik ismét,mintha két álló hétig böjtölt volna. S így folyikez egész áldott nap, nem számítva a sok melegétkezést, ami még a reggeli után következik:az ebédet, a teát, vacsorát, az esti teát — és ígytovább éjfél után két óráig.

Nem csuda, ha minden esztendőben akad-nak emberek, akik a karácsonyi vigasságot éle-tükkel fizetik meg. Tavaly éppen öt órai teáhozültünk, amikor hírül hozták, hogy Chozjajnovkereskedő bélcsavarodásban hirtelen meghalt.A hosszú böjt, amit mindenki oly szigorúanmegtart s aztán közvetlenül utána ez a tobzódása malac és libapecsenyében s más egyebekben!— A boncolásnál kiderült, hogy meg sem rá-gott semmit, hanem mindent egész falatokbannyelt le.

És egész nap, reggeltől estig látogatók, ötpercenkint szán áll meg a ház előtt.

A hátsó bejáraton jönnek a munkások,szegény távoli rokonok, kéregetők. Ezek köztnagyapa előre elkészített adományokat oszt ki,többnyire pénzt.

Milyen boldog arccal mennek el! Mindenki

105

kapott valamit, aminek örül; nagyapái mind-egyiket megkérdezi, mi a baja s mindegyikhezszól egy kedves szót.

1916. DECEMBER 27.

MA nagyapának egy távoli rokona járt ittlátogatóban, Varvara Vasziljevna Terjochin.Valamennyien nagyon szeretjük; csöndes, fi-nom teremtés, talpig feketében jár, arca egyrégi szentképhez hasonlít. Minden karácsonykormegkérjük, hogy mondja el a házassága törté-netét s egy kis húzódás után mindig teljesíti akívánságunkat. Az apja igen szigorú volt, anyjakorán meghalt. Apja egy malomtulajdonoshozakarta feleségül adni, ő pedig egy diákhoz, egypap fiához akart menni. Apja tudni sem akarta dologról s ezért elhatározta, hogy titokbanmegy férjhez. Apja azonban megtudta ezt kishúgától, aki kihallgatta, amint vőlegényével be-szélgetett — s jókor érkezett meg, hogy az es-ketést megakadályozza. A templomban karon-ragadta s hazahurcolta magával. Néhány hétmúlva kényszerítette, hogy a gazdag üzletember-rel megesküdjék. Ez aztán hamarosan csődbejutott, az apa becsvágyó tervei semmivé fosz-lottak s lányától egyre kérte a bocsánatot,amiért erre a házasságra kényszerítette. Varvaraegyszer nyomorúságos szekéren ment a mezőre,mert magának kellett a földjüket megművelnie.Egyszerre csak egy trojka jött vele szembe,pompás lovakkal, s a kocsiban egykori vőle-génye ült, akiből doktor lett időközben. Szé-gyelte a szegénységét; férficsizmában, paraszt-

106

bundában volt s el akart bújni. A doktor mégismeglátta ...

Ez az egyszerű elbeszélés mindig mély ha-tással volt rám. A legcsudálatosabb azonban az,hogy Varvara Vasziljevna most ugyanazt cse-lekszi a leányával, amit egykor az apja tett vele.Az ő leánya is meg akart szökni a szülői ház-tól, hogy szülei akarata ellenére egy tanítóhozmenjen feleségül. Varvara nem engedte s éppenmost akarta elrendezni leánya házasságát egyöreg emberrel, valami államügyésszel.

— Az Isten szerelméért, hát nem sajnáljaa tulajdon leányát? — kérdeztük elszörnyül-ködve.

— Jobb ez így, — felelte rideg arccal. —Hiszen Ninocska éppen olyan, mint én. A bol-dogságot úgy sem birná, de a boldogtalanságotelviselni. A tanítójával, akit szeret, bizonyosanboldogtalan lenne. De az államügyésznek — ám-bár nem szereti —, becsületes, hű felesége leszs majd csak vigasztalást lel a boldogtalansá-gában!

— Nohát ez tiszta Dosztojevszkij, — mond-tam én s részvéttel gondoltam a kedves kis Ni-nocskára, akire szomorú jövő várakozik ...

1916. DECEMBER 29.

MA egy érdekes szektáról, az „újra-keresztelők” szektájáról beszéltek nekem, amelyitt a helységben keletkezett. Azt tanítja, hogy azember vétkezhetik, amennyit akar, mert az újkeresztség minden vétkét lemossa. Ezt a szer-

107

tartást télen hajtják végre; a keresztelendőtháncsgyékénybe burkolják, a jégbe vágott lékenbedugják a tó vízébe, áthúzzák a jég alatt s egymásik léken át ismét kiemelik. Közben a „pap-juk”, akit maguk választanak, ezt mondja:„Istenem, most megkereszteljük a te szolgádat,Vaszilit (vagy aminek éppen hívják) s mostan-tól fogva Jakov (vagy akármi más) lesz a neve.Amit a te szolgád, Vaszili tett, az maradjonmind a víz alatt s Jakov szolgád kerüljön kitisztán és büntetlenül a vízből!”

A kerületi főnök, akinek feladata, hogyharcoljon ez ellen a szekta ellen, elmondta, hogyéppen tegnap egy ilyen keresztelő alkalmávala gyékény megakadt a jég alatt s a keresztelendőmár halva volt, amikor végre mégis ki tudtákhúzni. Ilyen szerencsétlenségek igen gyakrantörténnek, de azért a szektának nagy sikere van,mivelhogy „mindent megenged”. Sokan egy té-len háromszor-négyszer is átesnek a keresztelőszertartáson. Érdekes, hogy ezek az emberekférfiból asszonnyá és megfordítva is újrakeresz-teltetik magukat. Vaszili, aki ilyenformán Mar-jává lesz, női ruhát is visel mindaddig, amíg is-mét férfivá nem keresztelteti vissza magát.

1916. DECEMBER 30.

MA van a karácsonyfa ünnepe. Az üveg-,arany- és ezüstholmikkal teleaggatott, gyertya-fénnyel elárasztott fenyőfát nem győzik csu-dálni a házat megtöltő vendégek. Érdekes ke-veréke van itt a különböző arcoknak, ruháknak,sőt nyelveknek is.

108

Itt van Michajlov, a gazdag nagybirtokos,aki szélmalomra emlékeztet, oly hevesen geszti-kulál két óriási kezével.

— Nem, batyenka, — mondja nagyapámnak,— rosszul teszi, hogy Oroszországban hagyja apénzét! Valóságos őrültség! Inkább adta volnael a nyáron amerikaiaknak a gyárat, ahogy éntettem s rakta volna amerikai bankokba a pén-zét! Most aztán akármi történik is Oroszország-ban, fütyülök rá. Fölülök az expresszre s agyő,megyek Amerikába!

— Igen, — feleli nagyapám s szomorúanrázza fejét, — megtenném én is, de a fiam nemakarja. Sehogy sem érti a dolgot. Nem tudjamegszimatolni a jövőt! Aztán kitartása sincs.Pedig az életben minden a kitartástól és az ener-giától függ! Hiszen dolgozik reggeltől estig, méga házasságra sem szakít időt magának, de azértösszevissza megy minden, hol csára, hol hajszra.

Ekkor odalépett nagyapámhoz jó barátja,az öreg fődiakónus. Már régóta él itt s egészéletét a mohamedánok megtérítésére s az itt kü-lönösen virágzó szekták legyőzésére szentelte.Még most is hétszámra járja a cseremiszek,votyákok, tatárok és baskírok falvait, hogyIsten igéjét prédikálja nekik. Különösen sokgondot okoznak neki a flagellánsok, aztán azújrakeresztelők szektája, meg az ó-hitűek, akik-nek itt különösen az erdei telepeken van sokkövetőjük. S aztán az „önelégetők”! Szeretekodafülelni, amikor kalandos utazásairól beszél:olyanok a történetei, mint valami vadnyugatiregények.

Sok megható vidéki tipus van itt, elmúltidőkből való emberek. Köztük egy hölgy, aki

109

még krinolint visel s büszke arra, hogy soha-sem ült még vasúti kocsiban. Mellette ül a dok-tor felesége. Micsoda furcsa ellentét! A leg-modernebb, Pétervárról éppen most érkezettmodell a krinolin mellett. Még különösebbentűnik szembe ez a keveredés az ifjúságnál. Egyika legújabb divat szerint öltözik választékos íz-léssel, másik a hagyományos helyi szokás sze-rint hosszú uszályos szoknyát visel s legalábböt alsószoknyát különböző színekben. S külö-nösen sikkes dolog tánc közben úgy emelni aszoknyát, hogy az alsószoknyák szabályos csí-kokban kukucskáljanak ki egymás alól, úgyhogyegész szivárvány ragyogjon fel: piros, kék,sárga, rózsaszín, narancsszín. Minél rikítóbbaka színek, annál jobb. A derék majdnem a hónalj-nál kezdődik, az öv fantasztikusan széles.

A termet fényesen megvilágítják a gáz-lámpák. A muzsika: Donauwellen, Pasd'Espagne, Pas de quatre, Hiawatha, Krakoviak,Quadrille, stb. Mindenki lelkesen táncol. Milyenmessze van mégis ez a világ a diákgyűlésektől,ahol bosszút, rombolást, megsemmisítést köve-telnek 1 E pillanatban valósággal nevetségesnektalálom azt a gondolatot, hogy Oroszország •—puskaporos hordó, amikor itt minden csupa bé-kesség s az emberek csak a mindennapi életapró érdekeit ismerik.

Nincs tehetségem ahhoz, hogy szórakoz-zam; kimegyek hát a teremből, végigjárom ajólfütött, fényesen berendezett szobákat a házegyik felében, amely európai ízlés szerint vanberendezve s átkerülök a másik részbe, aholminden megmaradt a régi stílusban. Nagy-szüleim tulajdonképen üt töltik el az életüket

110

Különösen szeretem a „kis-ebédIőt”. Petróleumlámpák világítják meg, padlóját puha szőnye-gek borítják s a falak mentén köröskörül régi,alacsony díványok, teliszórva duzzadó párnák-kal. Egyik sarokban tiszteletreméltó szentkép,alatta ámpolna, amelynek lángja soha ki nemalszik. Középen hosszú asztal, rajta óriási, kéz-zel szőtt abrosz, nagy vörös csíkokkal ki-hímezve. Az asztal körül néhány fekete fejkötősöregasszony ül. Mindig itt éltek nagyapa házá-ban; úgy rémlik, mintha itt is jöttek volna avilágra, sohasem lettek volna fiatalok s egészéletükben a szamovár mellett ültek volna csön-des beszélgetés közben. Valami olyan régies vanbennük, mintha egy másik világból származná-nak. A falak tele vannak aggatva képekkel, ami-ket nagyapa nagyon szeret; egyik-másik tőlemszármazik. Nagyapa meg van győződve arról,hogy „rajzoló tehetség” vagyok s nagyon büszkerám. Egyik sarokban széles kemencepadka,amelyre az öregasszonyok sorjában lehevered-nek, hogy fölmelegedjenek. Ezt a padkát imá-dom. Mindig meleg, csaknem forró; néhányhímzett vánkos hever rajta, ahol a macskák ál-landó pihenőhelyet találnak. Rengeteg macskavan nagyapa házában, különösen itt, a ház oroszrészében. A macskák dorombolása, a régi órákketyegése s az öregasszonyok halk beszélgetése— milyen otthonos, milyen kedélyes dolog ezmind! Az asszonyok harminc-negyven évvelezelőtt történt eseményekről beszélnek, de úgy,mintha tegnap történt volna minden. Keserűszemrehányással emlegetik éppen egyik isme-rősüket, aki annakidején a karácsony előttiböjt napjaiban tejjel itta a .teát...

111

A kis-ebédlő mellett húzódó folyosón egyszobalány áll s csöndesen sírdogál magában,arcát kezébe temetve.

— Mi bajod, Szima? — kérdezem s igyek-szem lecibálni kezét az arcáról.

Szima huszonkét esztendős, nagy, kövér,esetlen teremtés, óriási térden alul érő hajfonatavan s durva, de mégis csinos, igazi orosz arc-vonásai. Mennyi frissesség és természetes bájvan ebben a kedves, világoskékszemű ábrázat-ban, ebben az aranysárga hajban, tömpe orr-ban s a pirospozsgás arcba mélyedő gödröcs-kékben! S micsoda pompás, vakító fehér, nagyfogak!

— Bántott valaki, Szima? — faggatom to-vább. Eszembe jut, hogy nagynéném ma tizen-ötször rakatta le vele a szőnyeget, amíg végremeg volt elégedve az elhelyezésével. Láttam,hogy Szima odavolt már a napok óta tartó sza-ladgálástól és munkától, de a szőnyeget mégishajszálnyi pontossággal kellett leteríteni.

— Nem, nem, kedvesem, kell, hogy meg-szokjad a rendet és a pontosságot! — mondtaa nagynéni.

Ő maga tizenkét órakor kel föl, ágybanreggelizik s ha valamit a földre ejt, becsöngetia szobalányt, hogy fölvegye. Nem rossz asszony,sőt ellenkezőleg; minden cseléd szereti, mertmindig jókedvű és barátságos mindenkivel. De-hát megszokta, hogy mindent másnak kell csi-nálni s neki semmit. Mindenesetre nagyon el-csudálkozott volna, ha azt mondják neki, hogySzima fáradt, a feje fáj vagy ideges.

Végre sikerült a leánnyal odáig jutnom,hogy abbahagyta a sírást s szipogva válaszolta:

112

— Ó, most bizonyosan megházasítják VasziliNikolajevicset!

Most már értettem, hogy mi a baja. Szerel-mes a nagybátyámba. Eszembe jutott, hogy abátyám feleségül is akarta venni; nagyapa per-sze nem engedte meg s nagybátyám azóta min-den menyasszonyt csökönyösen visszautasított.Szegény teremtés most félt a legújabb meny-asszonytól, akit nagyapám idehozott. SzegénySzimat átöleltem, próbáltam megvigasztalni.

1917. JANUÁR 1.

TEGNAP ünnepélyesen köszöntöttük azújesztendőt. Vidám mulatság volt. Mindenek-előtt azon igyekeztünk, hogy kitaláljuk, mit hozaz újesztendő. Behoztunk a szobába egy kakastmeg egy tyúkot, zabot szórtunk eléjük, odatet-tünk egy csésze vizet s melléje két jegygyűrűt.Először Ninocskának, Varvara Vasziljevna leá-nyának akartunk jósolni, akinek a vén, kopaszállamügyészhez kéne feleségül menni. A kakasegy kicsit forgolódott a tyúk körül, aztán hirte-len otthagyta, a vízhez fordult s mohón innikezdett. Varvara Vasziljevna nagy zavarba jött,mert ez azt jelentette, hogy Ninocska jövendő-beli férje részeges lesz. Ez meg is felelt a való-ságnak, mert az államügyészt még soha senkifia nem látta színjózan állapotban. Amikor akakas teleitta magát, odalépdelt a két jegy-gyűrűhöz s mind a kettőt kilökte a krétakörből,ami azt jelenti, hogy ebben az esztendőbenmeg lesz az esküvő. Aztán visszatért a vízhez sújra inni kezdett.

113

— Eh, hagyjuk ezt, — mondta VarvaraVasziljevna. Egészen odavolt már zavarában sazt indítványozta, hogy jósoljunk teáscsészék-kel, mert az állítólag a legbiztosabb.

Öt felfordított csészét tettünk az asztalra salájuk egy darab szenet — ami szegénységet je-lent, kenyeret — ez gazdagságot, jegygyűrűt, —ez házasságot, egy kis földet, — ez halált, pénz-darabot — ez sikert. Nagyokat nevettünk aztán,mert Varvara Vasziljevna, aki férjes asszony,húzta ki a jegygyűrűt, Szima, a szobalány, akenyeret és így tovább.

Amikor tizenkettőt ütött az óra, megittuk apezsgőt s szerencsét kívántunk egymásnak. Nekem olyan jó kedvem volt, hogy folyvást nevet-nem kellett, magam sem tudtam, miért...

1917. JANUÁR 2

MA hazautazunk. Nagymama már kora reg-gel óta készíti nekünk az útravalót. Egy nagykosárba annyi pirogot, sült tyúkot meg libát,halat s miegyebet rak, hogy nemcsak az úton.de még odahaza is legalább egy hétig lesz mitennünk. S ilyen kosarat kap az egész nagy atya-fiság. Nagymamának egyik legszomorúbb em-léke, hogy anyámnak egyik nővére egyszer el-utazáskor ottfelejtette a kosarát.

Délután indulunk, hat család nyolc nagyszánon — egész karaván, igazán nincs mitőlfélnünk.

Minden be van már csomagolva, nagymamamég egyszer gondosan megvizsgál mindent s az-

114

tán hirtelen visszaszalad a házba. Tudom már,mi következik most. Hoz egy darab krétát sfehér keresztet rajzol mindegyik kosárra. Aztánmegint visszamegy a házhoz s minden ajtóra,minden ablakra gondosan keresztet rajzol. S eztmost mindennap meg fogja tenni, egészen ja-nuár hatodikáig. Nagyon babonás s azt hiszi,hogy január elseje és hatodika közt az ördögökminden éjszaka kimásznak a földből, belopóz-nak az emberek lakásába, hogy a jó dolgokatelrontsák s csak úgy lehet őket távoltartani,ha az újesztendő első hat napján minden ajtóraés ablakra krétával keresztet rajzol az ember.Hatodikán aztán szentelt vizet hoznak a tóból,s ha azzal meglocsolt mindent, jövő évig nyugtavan az ördögöktől.

1917. JANUÁR 3,

ÚJRA itthon vagyunk.Ma huszonöt esztendeje, hogy apám meg-

kezdte orvosi gyakorlatát. Nagyon megünnepel-ték ezt a napot, csakúgy özönlöttek az üdvözlő-iratok, látogatók, küldöttségek. Érdekes, hogylegnagyobb melegséggel a kishivatalnokok, azegészségügyi személyzet, a munkások, egyálta-lán: a klinika alsóbbrendű személyzete veszikörül. Egy munkás, aki üdvözlőiratot nyújtottát apámnak, így beszélt, izgatottságtól remegve,dadogva, pirulva:

— Minekutána . .. úgyszólván . . . mert önsohasem uraskodott velünk, azért... úgyszól-ván ... mivelhogy ön nem urunk volt, hanemigazi atyánk ...

115

Nem tudott tovább beszélni s apám átölelte.Mindenki szereti, bizonyára elsősorban azért,mert soha semmi különbséget nem tesz szegényés gazdag, arisztokrata és munkás közt; min-denkihez egyformán figyelmes, jóságos és elő-zékeny. Anyám azt mondja, hogy apámtól örö-költem „népies hajlamaimat”. De véleményeszerint, ami apámnál helyén van, az távolrólsem illik egy „úri kisasszonyhoz”.

1917. JANUÁR 4.

APÁM ma nagyon izgatottan jött haza.Ugyanaz a kapus, aki tegnap a munkások hála-feliratát nyújtotta át neki, később az ünnep cí-mén a sárga földig leitta magát s ilyen állapot-ban ment el az osztályvezetőhöz. Bekopogtatottaz irodája ajtaján, belépett, szétvetett lábbalállt meg előtte s azt mondta:

— Az osztályvezető szempontjából SztepanPetrovics Pugovkin kapus — hülye. A kapusszempontjából azonban az osztályvezető ahülye!

Szólt s távozott. Természetesen nagy bot-rány lett a dologból. Az osztályvezető azt köve-telte, hogy azonnal bocsássák el a szolgálatból.A kapus, mihelyt a mámorát kialudta, szörnyenmegijedt s maga sem tudta megérteni, hogyanlehetett képes így „ráröffenni” a feljebbvaló-jára. Hiszen senki ellen nincs semmi kifogása,legkevésbbé az osztályvezető ellen, s csak azértitta le magát, mert meg akarta ünnepelni azapám jubileumát s egyszersmind tizedik gyer-

116

mekének születését — még hozzá az első fiúvolt kilenc leány után! Ha az állását elveszíti,éhenveszhet egész nagy családjával együtt.Apám azt mondja, hogy szorgalmas, derék em-ber, de megvan az a hibája, hogy egy esztendő-ben kétszer-háromszor elissza az eszét. Idáignem történt semmi baj, mert mindig idejébenágyba dugták. Apám meg akarja menteni; re-méli, hogy az osztályvezető megelégszik a bo-csánatkéréssel.

1917 JANUÁR 5

TEGNAP hazajövet hozzám csatlakozottMaruszja Petuchova, a fakultásunk egyik hall-gatója. A családi neve gyanús nekem. Vájjonnem ugyanaz a Petuchova-e, akinek fivérét Szi-bériába száműzték s aki oly rettentő bosszútállott érte?

Hideg, szeles nap volt s nagyon vágyakoztam már meleg, kedélyes szobám után. Ránéz-tem a mellettem lépkedő Maruszja Petuchováras forró részvétet kezdtem érezni iránta, ócska,kék nyári kabát volt rajta — túlságosan rövidis volt neki, az ujja jóformán csak a könyökéigért. Még kesztyűje sem volt; kezét mélyen beledugta köpenykéje zsebébe, de azért a csuklójánegy széles csíkot vörösre mart a hideg. Hónaalatt ócska, fekete aktatáskát hordott.

— Mondja, Maruszja, — szólítottam meg,— miért kísér engem? Hiszen olyan hideg van!

— Dehogy, — felelte fogvacogva. — Azaz-hogy mindegy ... mert valami fontos dologrólkell beszélnem magával.

117

— Nézze, Alja, — folytatta egy kis habozásután, — szeretném . . . Tudniillik maga mégiszonyúan gyerek, politika dolgában ... Szeret-ném magát kissé felvilágosítani az ország hely-zetéről, mert úgy látszik, fogalma sincs róla.

Kerülte a tekintetemet, amíg ezt mondta;folyvást félrenézett. Szerettem volna faképnélhagyni; eszembejutott anyámnak tett ígéretem.De nem voltam rá képes; oly ostobán félek at-tól, hogy megsértek valakit.

— Maruszja, a maga fivére az, akit nemrégSzibériába száműztek? — fordultam hozzá hir-telen.

— Igen! — felelte kurtán. Most már tud-tam, hogy ez a mellettem lépkedő leány okoztaLidocska halálát s megborzadtam tőle ...

— Oroszország minden szenvedését a cármeg a cárné okozta! — szólalt meg újra, úgy,ahogy könyv nélkül megtanult leckét mond elaz ember, még pedig nem is először, de szá-zadjára.

— Ott ülnek a carszkoje-szelói palotábanés családi idillt játszanak, miközben a nép nyöga háború terhe alatt s kiszívják a vérét, az ere-jét. A cár meg a cárné nem is törődik Orosz-országgal; igyekeznek minél gyorsabban aláírniaz aktákat, hogy hazamehessenek, vodkát ihas-sanak, a gyerekeikkel játszhassanak, zenével éstennisszel üthessék agyon az idejüket. Kinek akezében van Oroszország? Nem a cárnak neve-zett hülye kezében, nem is a miniszterekében,hanem Rasputin-fajta emberekében, olyan pró-féták kezében, akik ...

— Ne beszéljen így, Maruszja! — szakítot-tam félbe. — ítélkezni könnyű!

118

— Nem, nem, engedje csak, hogy elmond-jam, amit akarok! — folytatta s nem engedettszóhoz jutni. — És mit tett maga Rasputin is?Csak amit az a zsidó akart, aki a kormányzókats a minisztereket kinevezte! Mit gondol, hovájut Oroszország, ha a minisztereit ilyen gazfic-kók nevezik ki?

— De hisz ez nem igaz! — vetettem közbe,de most már nem engedte többé, hogyfélbeszakítsam.

— Igenis, szórói-szóra igaz minden! És acárné, az a hisztériás, buta liba! — folytattadühtől reszkető hangon. — Meg a cár, az a ré-szeg disznó, az a hülye! Hát szabad egyáltalán,hogy ezek uralkodjanak Oroszországon? Mégiscsak kellene, hogy akadjanak férfiak az orosznép között, akik helyes útra tereljék az orszá-got! Ne a trónörökös, ez a félhülye kapja ke-zébe a hatalmat, hanem igazi, valóságos, erősférfiak! A háborút pedig azonnal abba kellhagyni! Ez az első és legfontosabb dolog l

Ekkor valaki odakiáltott nekem; körülnéz-tem: Kovalevszkája titkos tanácsosné volt.Éppen kikocsizott.

— Aljusza, — kiáltotta, — gyere, ülj fel akocsimba, mondani akarok neked valamit!

Búcsúzni kezdtem Maruszjától, aki erősenkipirult ebben a pillanatban. Arcáról hirtelencsak úgy sugárzott a gyűlölet.

— Nem Kovalevszkája tanácsosné ez? —kérdezte.

— De igen! Vele kell mennem, ő az anyjaa barátnőmnek, aki nemrégiben meghalt, —feleltem s közben erősen a szeme közé néztem.Maruszja még jobban elpirult.

119

— Csak egy pillanatra! — mondotta — Ol-vassa el legalább ezt a könyvet! Nekem felnyi-totta a szememet, amikor olvastam. Be ne mu-tassa senkinek, el van tiltva!

Kezembe nyomta a könyvet s mielőtt mégfelelhettem volna valamit, eltűnt...

Mihez fogjak most ezzel az eltiltott könyv-vel? A matrac alá dugtam el s most egy percnyugtom sincs. Holnap azonnal visszaadomneki. De mit csináljak vele, ha Maruszja nemjön el az előadásra?

1917. JANUÁR 6.

APÁMNAK sikerült Sztepan Pugovkin ka-pust megmenteni. Szigorú dorgálást kapott sezzel el van intézve a dolog. Ma itt volt a fele-sége három kislányával s hálálkodott apám-nak ...

A könyvet nem tudtam visszaadni, Ma-ruszja nem volt előadáson. Most a könyvszek-rényben rejtegettem a többi könyv között.

Mindgyakrabban kell Vadimra gondolnomVájjon nem felejtett-e még el?

1917. JANUÁ3 ?.

KELLEMETLEN dolog. Ma ismét megakartam próbálni, hogy Maruszjának vissza-adjam a könyvet, de a diákok közölték velem,hogy tegnap letartóztatták. Gyorsan hazaszalad-tam, fogtam a könyvet, kimentem a folyó part-

120

jára. Amikor meggyőződtem, hogy senki sincsközelemben, gyorsan bedobtam egy lékbe s is-mét hazasiettem. Igazán nem kellemes érzés til-tott könyveket rejtegetni otthon! ...

Ebéd után nálunk volt a kormányzó s töb-bek között megkérdezte tőlem, miről beszéltemhárom nappal ezelőtt Maruszjával, mert együttláttak vele.

— Az előadásokról beszélgettünk, — felel-tem erősen a szemébe nézve. Megértettem, hogyalighanem engem is letartóztattak volna már,ha a kormányzó nincs tekintettel a szüleimre.

— Úgy, úgy, — mondta elgondolkozva, —aztán anyámhoz fordult:

— Kérem, Lidia Nikolajevna, vésse lelkébea leányának, hogy vannak diákok, akikkel mégaz előadásokról sem szabad beszélgetnil

Kiéreztem a szavaiból, hogy nem túlságosanhisz nekem.

— Egyáltalán, milyen benyomást tesz ma-gára az a Petuchova? — faggatott tovább a kor-mányzó.

— Nagyon kevéssé ismerem, — válaszol-tam, — de egészen tisztességes leánynak látszik.— Semmi rosszat nem akartam mondani róla,ámbár ő okozta Lidocska halálát.

— Úgy, úgy, — mondta a kormányzó s vi-lágosan láttam rajta, hogy nincs velem meg-elégedve.

121

1917. JANUÁR 8.

AMINT újra szobámban ültem és görögöt ta-nultam, anyám bekiáltott hozzám, hogy valakibeszélni akar velem. Bementem a szalonba s olttaláltam Vadim Verchovszkit. Nagy zavarombanalig ismertem meg. Vadonatúj katonaruhát vi-selt s első pillantásra egészen idegennek érez-tem, mert mindig gimnazista egyenruhájábanszoktam elképzelni.

Hányszor kiszíneztem már magamban eztaz első találkozást! De sajnos, tanuk előtt tör-tént és nemsokára még vendégek is érkeztek! Aligegy-két szót válthattunk egymással s csak egy-szer találkozott a tekintetünk; mind a kettenzavarba jöttünk s aztán ismét elnéztünk egymásmellett.

Távozóban, már a folyosón azt mondta Va-dim: — Alja, hoztam magának valamit!

Ideadta a fényképét ezzel a felírással: „Éle-tem legszebb napjainak emlékéül.”

Már ma este visszamegy Pétervárra, de nema technikára, hanem a Michael-tüzériskolába.

1917. JANUÁR 9.

ESTE ismét meglátogatott a magántaná-runk, aki visszatért Pétervárról.

Hozott egy darab kenyeret, amilyent ott süt-nek mostanában: valami fekete, kőkemény ször-nyűség, amihez szalmát és korpát kevernek. Pé-tervárott mindenki a cár ellen van: a nép, amunkások, az intelligencia. Állítólag még a nagy-

122

hercegek is azt követelik, hogy felelős minisz-tériumot nevezzen ki; a cár azonban hallani semakar erről s egyáltalán nem fogja föl a helyzetet.Különösen a cárné ellenzi a felelős minisztériu-mot s az ő munkájának tulajdonítják, hogy Niko-láj Michajlovics nagyherceget, aki a cárt ilyenértelemben merészelte befolyásolni, a birtokairaszáműzték.

1917. JANUÁR 10.

A VONATKÖZLEKEDÉS nagyon megromlőtt. Pétervárott állítólag határozott éhínséguralkodik.

1917. JANUÁR 12.

MA tartottam meg első referátumomat a fi-lozófiai proszemináriumban erről a tárgyról:„Vallás, filozófia és költészet”. Várakozásomellenére kitűnően sikerült. Iszonyúan drukkol-tam. Eleinte reszketett a hangom, de összeszed-tem magamat s hamarosan egészen jól olvastam.Amikor befejeztem, elsőnek a tanár kezdett tap-solni s a diákok követték a példáját.

A szívem úgy dobogott, majd szétszakadt.A tanár dicsérte a módszeremet, azt mondta, afogalom-meghatározásaim oly jók, hogy azokhozsemmi hozzátenni valója nincs, ami pedig a for-mát illeti, esztétikai szempontból teljesen ki-fogástalan.

123

1917. JANUÁR 15.

MA kivételesen jó hangulatban jöttem hazaaz egyetemről. Reggel eredményesen dolgoztammásodik referátumomon — sokkal jobban ésgyorsabban ment, mint gondoltam volna. Annakis örülök, hogy tökéletesen ki tudtam verni afejemből Weidl professzort.

Az előadásaira nem járok s egyáltalán nemkívánom látni sem. Aztán meg ma egészen vá-ratlanul megválasztottak a kurzusunk szenior-jának! Sokáig vonakodtam, mondtam, hogy énvagyok a legfiatalabb közöttük, egészen járatlanvagyok ezekben a dolgokban, stb., de ez semhasznált. Még hozzá egyhangúlag választottakmeg.

Aztán annak is rémesen örülök, hogy olyanjól beszéltem. Mindenféléről vitatkoztak s végüláltalánosságban az emberre fordult a beszédsora. Jóformán valamennyi diákkollegám iszo-nyúan szkeptikus s szinte egyhangúlag meg-egyeztek abban, hogy az emberek szörnyű rosz-szak s minél kevesebb dolgunk van velük, annáljobb. Én azt állítottam, hogy ha nyílt szívvel ésjóakaratú kedéllyel közeledünk egy emberhez,semmi esetre sem viszonozhatja gonoszsággal.Nagyon poétikusan fejeztem ki magamat s aztmondtam, hogy minden ember lelkében van egycsalogány, csak érteni kell ahhoz, hogy megszó-laltassuk. Azt állítottam, hogy tökéletesen rosszember nincs is a világon, csak szerencsétlen, el-durvult és egoista emberek vannak, akik megfe-ledkeztek magukról.

Hazafelé egy diák jött velem szembe s elállta

124

az utamat. Most láttam először. De tüstént fel-fogtam, hogy olyan ember, akit a nagy szegény-ség és nyomorúság vad dühbe és kétségbeesésbehajszol. Még csak köpönyeg sem volt rajta! Hogydidereghetett abban a vékony, ócska diákblúz-ban, ebben a szörnyű hidegben! A lábán nevet-séges, ódivatú cipő volt, telistele rakva foltokkal.Furcsa ellentétben állt ezzel vadonatúj diáksap-kája, amely még jobban kiemelte többi ruhada-rabjának hiányosságát. Igen értelmes arca volt,magas, finom homloka, előkelő metszésű sas-orra, nagy, szürke szeme és büszke, vékony, hal-vány ajka, amely megvető kifejezést adott azarcának, ahogy összeszorította.

— Hallja, — mondta durva, rekedt hangon.— Elhiszi azt, amit arról a csalogányról locso-gott? — Fejének hanyag mozdulatával az egye-tem felé mutatott s megvető, gonosz tekintettelnézett rám. Erősen lengyeles kiejtéssel beszélt.

— Persze, hogy hiszem, — feleltem halkan,szinte ijedten s közben szégyelltem magam szép,meleg bundám, magasszárú csizmám és piros,egészséges arcom miatt.

— Eleinte, amíg hallgattam, csak afféle ér-zelgős, kacér teremtésnek gondoltam, — foly-tatta, — de most látom, hogy csakugyan hiszabban, amit mondott. Hát őszintén, tiszta szív-ből kívánom magának, hogy egy szép napon —persze magának nem lesz szép — egyedül, a leg-nagyobb szegénységben járjon egy idegen vá-rosban, a testén rongyos ruha legyen e helyetta szép bunda helyett — közben megrángatta abundám ujját; — kívánom, hogy napokig ne le-gyen mit ennie s legyen távol minden rokonátólés ismerősétől! Akkor aztán keresse a csalogá-

125

nyát az embertársai szívében! Majd meglátja,felnyittatik-e magának, ha zörgetni fog! Az em-berek mind csirkefogók, gazemberek, disznók!Valamennyi közömbösen fogja nézni, amintmaga éhendöglik a nyílt szívével és jóakaratúkedélyével!

Ekkor mintha magához tért volna; kezévelvégigsimította az arcát s most már csöndes, fá-radt hangon folytatta:

— Bocsásson meg, megsértettem, nem akar-tam. De egész lelkemet felkavarta a szavaival!Bocsásson meg! — S gyors léptekkel elment. ..

Egész ünnepi hangulatom odalett, nem lát-tam a nap ragyogását, borzongtam s oly egyedüléreztem magamat, mint még soha. Elhatároz-tam, hogy fölkeresem ezt a diákot s ha lehet,segítek rajta. Most eszembe jutott, hogy ott álltaz ajtó melleit, amikor az egyetemen beszéltem,de nem ügyeltem rá. Megfordultam és vissza-mentem az egyetemre. De vájjon melyik fakul-tásra jár, hogyan találjam meg?

1917. JANUÁR 19.

EZ a Msztiszlav Vojciechovszki-eset igenszomorúan végződött. Az utóbbi napokban foly-vást őt kerestem. Minél többet gondolkoztam atalálkozásunkon, annál jobban megértettem,hogy ez az ember a mélység szélén áll — és segí-teni akartam rajta! De minden kutatásom hiá-bavaló volt. Végigjártam minden fakultást, min-den szeniort, minden diákszervezetet, de senkisem tudott róla. Micsoda különös ismertetőjelet

128

tudtam volna megadni? Rosszülöltözött diák na-gyon sok van; új sapka, sápadt arc? ... Szintekétségbeestem. Elhanyagoltam az előadásokat, areferátumomat; csak egy gondolatom volt, hogyőt megtaláljam. Anyám nem állta utamat, deaggódott miattam; azt mondta, hamar rámegyaz egészségem, ha mindig ennyire szívemre ve-szem a mások szerencsétlenségét.

S amíg én így szaladgáltam a városban,hogy megkeressem, ő többször is járt nálunk!

Elszegődött favágónak. Már aznap, amikorengem megszólított, fölfogadta Dása három szá-sen fa fölvágására, szásenjét huszonöt kopekjé-vel számítva. Vagyis hetvenöt kopekért akkorhárom óra hosszat dolgozott s másnap reggeltőlmajdnem besötétedésig. Dása azt mondja,nagyonrosszul vágta a fát, nem tudta, mihez kezdjen ahasábokból kiálló ágakkal; minden pillanatbanpihennie kellett. Ennivalóval kínálta, de erreazt felelte, hogy majd akkor eszik, ha megkaptaa pénzt. Azonban az a rettenetes a dologban,hogy a pénzt sohasem kapta meg, Amikor elké-szült, anyám éppen nem volt otthon, Dásánakpedig nem volt pénze; azt mondta neki, hogyvárjon. Várt is egy kicsit, de aztán azt mondta,hogy majd eljön később; így jött el még kétszers mindig hiába, mert anyám sohasem volt ott-hon, Dása pedig elfelejtett pénzt kérni tőle. Ami-kor ezért heves szemrehányást tettem neki, sírvafelelte:

— Hiszen nem tudhattam, hogy diák éshogy éhes!

Nem jött el többé a pénzért... Ma behoztakapámhoz a kórházba egy fiatalembert, aki a vo-nat elé vetette magát. Az én diákom volt. Be-

127

mentem a hullakamrába. A vonat a derekánment keresztül s teljesen szétzúzta, arca azonbansértetlen maradt, úgy, hogy első pillantásra meg-ismertem, írásaiból kiderült, hogy egy lengyelföldbirtokos fia, valamelyik nyugati kormányzó-ságból, amely most haditerület. Egy darab pa-pirosra azt írta, hogy az éhhaláltól való félel-mében hal meg s nincs már ereje, hogy dolgoz-zék. Jótékonyságot nem akart igénybevenni.Szüleit az orosz hadsereg váratlan visszavonu-lása közben elvesztette, nem tudja, élnek-e még,vagy sem. Végül újra azt írta, hogy alamizsnátnem fogadhat el, nem gyalázhatja meg a Vojcie-chovszkiak ősi nemzetségét.

1917. FEBRUÁR 10.

MEGLÁTOGATOTT egy pétervári ismerő-sünk. Szörnyű dolgokat beszél. A Putilov-művekmunkásai nyugtalankodnak, nem akarnak dolgozni. Szokatlanul hideg van s az emberek órák-hosszat állnak sorba az üzletek előtt. Maga islátta, hogy a tömeg néhány péküzletet kifosztott.Fa sincs elég. Bútorokkal fűtenek. Ahol ő lakott,felfűtötték a székeket, az íróasztalt és a könyv-szekrényt. A Nevszki-Proszpekt-en állandó ösz-szeütközések vannak a munkások és a rendőr-ség közt. A nép békét követel s a cár le-mondását.

128

1917. FEBRUÁR 17.

MA a diákszövetség irodájában a kölcsönössegélypénztár választmányának ülése volt. Szív-vel-lélekkel részt veszek ebben a munkában smegválasztottak a fakultásunk képviselőjének.Mint rendesen, most is elsőnek érkeztem. Ez-idŐ5zerint az a bogaram, hogy mindig a lehetőlegpontosabb legyek. A bizottság összes többitagjainak azonban az az elve, hogy mindig ké-sőbb érkezzék. Az irodában egészen szokatlanlátvány fogadott. Rendesen csak az álmos Utya-kov üldögél ott lajstromozó könyvei fölött szu-nyókálva s gyakran megesik, hogy valósággal fölkell rázni, ha valaki választ akar kapni tőle. MaGvozgyev, a majomképű vörös diák ült a helyéns egy csoport katona és munkás állt előtte. Azarcuk rendkívüli izgalmat árult el. A diák éppenszéles mozdulattal mutatott azokra a székekre,amelyek az irodában úgy voltak felállítva, mintvalami előadóhelyiségben. Nyilván várták már akatonákat és munkásokat.

— Üljenek le, üljenek le, elvtársak, —mondotta, barátságosnak szánt vigyorgásra vonvaszét csúf ábrázatát.

— Ó, hiszen állhatunk is! — felelték a mun-kások és katonák.

— Ohó, vége már azoknak az időknek,amikor a köznép haptákban állt az előkelő urakelőtt. Tetszik egy cigaretta?

E szavakkal bőrből való cigaretta-tárcát hú-zott elő s végigjárta őket. Az emberek ügyetle-nül, zavartan ültek a helyükön, a hó kezdettleolvadni a csizmájukról s hosszú folyókákban

129

csordogált szét a padlón. Alig mertek ülni sIgyekeztek, hogy minél kisebb részét foglalják ela szék ülőkéjének.

— Nos, elvtársak! — szólalt meg most adiák, — gratulálok nektek! A népnek sikerülnifog, hogy kiragadja a hatalmat a cár és a gaz-dagok kezéből! A pétervári munkások már ki-mentek az utcára, nem akarnak tovább dolgoznis a cár letevését követelik. Igenis, kedveseim,mostantól fogva nem lesz többé altiszt, nemlesz gazda, nem lesz úr, egyenlő lesz mindenki!Értitek?

A munkások és katonák feszült figyelem-mel nézték a szónokot, de arcukról inkább aztlehetett leolvasni, hogy nem értik.

— Most ti vagytok az urak az országban!— folytatta ünnepélyes hangon Gvozgyev. —A burzsujok a győzelmes befejezésig akarjákfolytatni a háborút, de ti nem engeditek lóvátenni magatoka! Kiragadjátok a hatalmat a bur-zsujok és a cár kezéből, megkötitek a békét saztán felosztjátok magatok közt a gazdagokpénzét!

A katonák suttogni kezdtek egymás közt,aztán felállt az egyik s félénken megszólalt: — Hát, — hogy is — diák úr. ..

— Megállj! Nem úr, hanem elvtárs! — ki-áltott fel patetikusan a diák. — Nincsenek márurak!

— Hát — akkor — diák-elvtárs — akkor— hol is kaphatnám meg azt a pénzt? Mert afeleségemnek — hát — köpönyeg kéne — meghát a tehenem is elhullott — hát — hol kapha-tom meg azt a pénzt?

130

— Micsoda pénzt? — kérdezte Gvozgyev,aki nem értette meg tüstént, hogy mit akar tu-lajdonképpen a katona.

— Nohát hiszen éppen most mondta s a ka-szárnyában is mindenki arról beszél, hogy mostminden pénzt elvesznek a cártól s kiosztják anép között.

— Vagy úgy! ezt gondolja! Ez hamarosanmeglesz! — ígérte Gvozgyev. — De a legfonto-sabb az, hogy most szigorúan bánjatok a tisztek-kel, meg az altisztekkel! Nem szabad elkényez-tetni őket. Aztán ne mulasszátok el a kellőidőt. A kedvező pillanatot föl kell használni. Tüs-tént vegyétek kezetekbe a hatalmat. Máskülön-ben a gazdagok felállítják a maguk minisztériu-mát s maguk közt osztják szét a cár pénzét. Ak-kor aztán Isten veled tehén, Isten veled köpö-nyeg! — fordult ahhoz a katonához, aki az iméntbeszélt.

— Ne felejtsétek el, — folytatta aztán ismétvalamennyiükhöz fordulva, — ne felejtsétek el,hogy amíg ti a fronton véreztetek, a burzsujoka suton üldögéltek és pecsenyét ettek! Hogy ati asszonyaitok az úri dámáknak mostak, s közbenhektikások lettek! Közben pedig a dámák érzel-mes dalokat énekeltek, a díványon heverészteks nem tudták, hova legyenek a lustálkodástól ésunatkozástól! S ne felejtsétek el, hogy a ti gye-rekeitek mezítláb járnak s hullanak, mint a le-gyek, az ő gyerekeik meg nevelőnőkkel sétálnaka parkban s kiskutyákkal játszanak.

— Szervezkedjetek, elvtársak! — kiáltottamost hangosan, — a hatalom kihull a cár kezé-ből; ragadjátok föl s ne engedjétek át a burzsu-joknak, a kapitalistáknak, akik megint minden

131

erőt kiszívnak majd a csontotokból. Minden va-gyon a népé, s legyen béke háború helyetti Jóljegyezzétek meg, hogy a burzsujok addig akar-ják folytatni a háborút, amíg minden munkás éskatona el nem pusztul, hogy aztán maguk köztoszthassák föl a cár pénzét meg a földet s akkorkülföldről hozatnak munkásokat és gépeket,hogy az egész népet kiirthassák!

Bármily ostobák és eszelősek voltak is aszavai, láttam, hogy mély hatással vannak ajelenlévőkre.

— Majd összeszedjük magunkat! — mondtaaz a katona, akinek tehene elhullott. — Maguksegítenek nekünk, úgy-e, diák elvtárs?

— Természetesen. Csak jöjjenek ide min-den nap, én majd megadom a szükséges utasí-tásokat.

— Köszönjük szépen! Legyen a mi apánk!— felelték valamennyien kórusban s Gvozgyevmindegyiknek kezet nyújtott, ami zavarba hozta,de büszkévé is tette őket. Amikor elmentek, oda-léptem Gvozgyevhez.

— Micsoda ostobaságokat locsogott össze,kollega? —kérdeztem.

Mosolyogva nézett rám s így szólt:— Hja, kedves kisasszony, maga talán azt

hitte, hogy édes versikékkel lehet forradalmatcsinálni? Nem, nem: forradalom annyit jelent,mint vér, bosszú és rombolás! Most le kell rom-bolnunk mindent, hogy aztán fölépíthessük azúj világot!

132

1917, FEBRUÁR 10.

A DIÁKSZÖVETSÉG irodájában minden afeje tetején áll. Munkások, katonák, furcsa ala-kok, akikről senki sem tudja, honnan bukkantakföl — s valamennyiükön uralkodik Gvozgyev ésUtyakov, aki most egyszerre tökéletesen föl-ébredt. Azt mondja, el is felejtette már, hogymelyik fakultáshoz tartozik, mert „a forrada-lom után úgy sincs ott keresnivalója”. Aztán egyorvosnak, apám egyik barátjának fia. Ezek hár-man mindent tudnak, mindent megmagyaráz-nak mindenkinek s rossz szürke papirosra nyo-mott apró cédulákat osztogatnak, amelyekre la-konikus rövidséggel vannak följegyezve a leg-újabb pétervári hírek. Én is kaptam ilyen lapot:„Az egész hatalmat a munkások és parasztokkezébe! Követeljük a cár letevését, pokolba afelelős minisztériummal, minden hatalom a mun-kás- és katonaképviselőkéi Már egész Pétervára kezünkben van!”

1917. FEBRUÁR 21.

A MAI jelentés következőképpen hangzik:„Elvtársak! Már több, mint százezer munkássztrájkol! Támogassátok őket a ti gyáraitokban!Hagyjátok abba a munkát, menjetek ki az ut-cára, követeljetek békét, kenyeret, követeljéteka cár lemondását, pokolba az egész burzso-áziával!”

133

1917. FEBRUÁR 26.

A MAI jelentés: „Elvtársak! Egész Péterváraz utcán van! Az admiralitás, a Péter-Pál erődés a Téli palota kivételével kezünkben van azegész város! Megalakult a munkás- és katona-képviselők tanácsa! A burzsoázia meg akarjamenteni a cárt és a felelős minisztériumot! Po-kolba a cárral, pokolba a felelős minisztérium-mal! Minden hatalom a katona- és munkáskép-viselőké! A cár le akar verni bennünket, de acsapatok átpártoltak hozzánk!”

1917. FEBRUÁR 28.

A VÁROSBAN mintha mindenki elvesztettevolna a fejét. Minden sarkon beszédeket mon-danak, minden teremben gyűlések vannak.Csupa ígéret, csupa öröm. Mintha csak húsvétvolna. Mindenki sajtószabadságról, szabad véle-ménynyilvánításról, szabadságról, egyenlőségrőlés testvériségről beszél. Akik az utcán szembe-találkoznak, gratulálnak egymásnak. Csalá-dunkba én vittem meg elsőnek a forradalom hí-rét. Egészen magával ragadott az örvendezőhangulat. Berohantam az ebédlőbe s azt kiál-tottam:

— Forradalom! Vége a háborúnak! Zdrav-sztvujtye, tovariscsi!

Azt hittem, mindenki fölugrik örömében.De szüleimnek, a magántanárnak s az éppennálunk lévő Orlov ezredesnek megnyúlt a képe.Apám levette a pápaszemét, ami nála mindig a

134

legnagyobb izgalom jele s nagy, rövidlátó sze-mével rámpillantva, így szólt:

— No és te minek örülsz?Elképedtem. A forradalom az én szemem-

ben azoknak az embereknek kiszabadulását je-lentette, akik dermesztő hidegben, rongyosanvonultak száműzetésbe a szibériai országúton;végét jelentette a háborúnak, a hadikórházak-nak, a katonák kínszenvedéseinek, végét a le-tartóztatásoknak, száműzetéseknek, éhínségnekés balsorsnak. Anyám felállt s becsukta a folyo-sóra nyíló ajtót. Arcán aggodalom és rémülettükröződött. Anyám semmit sem szeret, ami új;ránézve egy költözködés, sőt a bútorok átrende-zése is szörnyűséges dolog.

— Csak egyet nem értek, — mondta re-megő ajakkal Orlov ezredes, — ki bántotta ma-gát? Magának talán rosszul folyt a sora mos-tanáig?

— Azt nem mondhatnám, — feleltem.— Hát akkor minek örül? A forradalom

mindent elvesz magától, amije voltl — mondtaharagosan az ezredes s nagy sarkantyúpengetés-sel járt fel és alá a szobában.

— Alexandra Lvovna, — fordult hozzám amagántanár, — kérem, mondjon valami ponto-sabbat erről a Gvozgyev nevű diákról; érde-kelne, hogy mit magyarázgatott a katonáknakés a munkásoknak.

Elismételtem a szavait, de hozzátettem:— De gondolja meg kérem, hogy nem ő csi-

nálta a forradalmat. Hiszen igaz, hogy elégület-lenséget szít, dehát sokat is szenvedett... Azok,akik a forradalmat előidézik, békét hoznak,szabadságot és testvériséget!

136

Mind haragosan néztek rám s a magán-tanár így szólt:

— Félek, túlságosan gyönge lesz az ideig-lenes kormány, s a hatalom végül is olyan em-berek kezébe kerül, mint ez a Gvozgyev.

A szavai meghökkentettek, de egy-két pil-lanat múlva ismét győzött bennem a lelkesedés.Eszembe jutott, hogy milyen szép tavaszi napvan, hogy csordogál az utcákon az olvadt hóleve s hogy nyüzsögnek mindenütt az emberek,vidám izgalomban, vörös virágokkal a gomb-lyukaikban.

— Nem, nem, — mondtam izgatottan, — aforradalom a boldogságot hozza! Ha látnátok,hogy örül mindenkil

— A maga hangulata, Alexandra Lvovna,rendkívül jellemző a diákság egy részére! —mondta a magántanár olyan hangon, mintha akatedrán állna és előadást tartana. — De félek,hamarosan nagy csalódások érik majd a re-ménységeiben s ezekben az örvendetes élmé-nyekben!

— Cár nélkül és Isten nélkül nincs Orosz-ország! — kiáltott fel hirtelen az ezredes. —Emlékezzék a szavaimra, itt össze fog omlaniminden! — Azzal gyorsan elbúcsúzott és elment.

Csüggedten vonultam vissza a szobámba.Kisvártatva bekopogtatott a magántanár s ígyszólt:

— Alexandra Lvovna, nagy kérésem volnamagához. Nem adhatna nekem egy ilyen vörösvirágot? Szeretnék kimenni a városba.

Adtam neki egy vörös szekfűt, gomblyu-kába tűzte és elment.

136

1917. MÁRCIUS 4.

AZ EGÉSZ városban az a hír járja, hogy acár aláírta a lemondását. Állítólag Gucskov ésSulgin duma-képviselők kényszerítették rá egykis állomáson a főhadiszállás és Carszkoje-Szeloközt. A diákirodában ilyen táviratot kaptunk:„Elvtársak! Nekünk nem kell sem MichajlAlexandrovics régens, sem az ideiglenes kor-mány! Nekünk a katona- és munkásképviselőktanácsa kell, mert csak ez az igazi népkormány-zat!”

Amikor a cár lemondásának hírét elmond-tam odahaza, az ezredesnek elsötétült az arca sígy szólt:

— No, majd meglátjuk, hogy fognak kor-mányozni!

Mása, a szakácsné, aki éppen benn volt azebédlőben, egyszerre csak hangosan bőgni kez-dett s azt mondta:

— Elkergették a cár atyuskát! Ó, sze-gényke! S a beteg gyerekei most egyedül ma-radtak az anyjukkal! És nem sajnálja őketsenki, mintha afféle szörnyetegek volnának! Smibe dugják a katonák azt a piszkos orrukat?Kormányozni akarnak?

Egészen magánkívül volt.— Tegnap beszélte nekem egy katona, —

folytatta, — hogy a cárné levelet írt a cárnaka beteg gyerekek miatt, mert mindegyik kanya-rói s visszaadták neki a levelet, hogy kézbesít-hetetlen. Mintha még azt sem tudnák, hol vantnost a cár! No, csak eresszétek szabadjára amuzsikot! Csak eresszétek! Majd meglátjátok,

137

mi lesz abból! ... És igaz-e, nagyságos asszony,hogy most a nagyságos asszonyokat nem is sza-bad nagyságos asszonynak szólítani, mert agyon-lövik az embert és akkor is agyonlövik, ha acárról beszél?

1917. MÁRCIUS 5.

A MAGÁNTANÁRUNK igazán sajátságosember. Most, amikor a forradalom miatt min-den kizökkent a kerékvágásból, amikor min-denki gyűléseken, utcán, vitatkozásokkal töltiaz idejét, egészen úgy él, mint régen. Pontosanháromig az íróasztala mellett ül s a tudományosművein dolgozik. Azt hiszem, ha lövöldöznénekaz ablaka alatt, akkor sem tenné le a tollat egypillanatra sem.

1917. MÁRCIUS 6.

„VALLÁS, filozófia és költészet” címűmunkámat kinyomatták s „Az állomásfőnök”című novellámat is. Majd megbolondulok örö-mömben.

1917. MÁRCIUS 7.

MA Jekaterina Pavlovna várt rám az egye-temen. Modern szoknya és fehér angol blúzvolt rajta, nagy fekete nyakkendővel. A blúzigen jól állt neki s megszépítette kedves arcát,amelyen valami átszellemült, boldog mosolygásderengett-

138

— Alexandra Lvovna, — mondta izgatot-tan, — kezdem ... kezdem már meghódítaniGeorgi Alexandrovicsot! ... — Muszáj, hogy be-széljek valakinek a boldogságomról, hát eljöt-tem, hogy magának elmondjam. Tudja, mivelhódítom meg? Csupa apró, hétköznapi figyel-mességgel. Finom, de erős hálót fonok köréje,kényszeríteni fogom, hogy szeressen! ...

Egészen furcsa hatást tett rám. Észre semvette a forradalmat, amely egész városunkatfelforgatta s mindenkit érintett valamilyen for-mában; csak egyetlen gondolata volt: hogyanláncolhatná magához Georgi Alexandrovicsot.

— Egészen egyszerű a tervem, — folytatta.— Csak az ő érdekeinek élek s nélkülözhetet-lenné teszem magamat számára. Kivonatokat ké-szítek a könyvekből, amelyekre éppen szükségevan s ezzel megkönnyítem neki a kutatás durvamunkáját. Látja, hogy értelmes vagyok s jósegítőtársa lehetek. Aztán mint asszony is tet-szeni akarok neki. Most azon igyekszem, hogyszép és elegáns legyek. Minden mozdulatomattanulmányozom, tanulmányozok minden asz-szonyt, akit látok, különösen azokat, akik az őfigyelmét fölkeltik s igyekszem megállapítani,hogy miért tetszenek neki? Azt jól tudom, hogyGeorgi Alexandrovicsot egy asszony az eszévelvonzhatja legkevésbbé. Ránézve az asszonybana nőiesség a legfontosabb, a kecsesség, a moz-dulatok, az arc és a test játéka... Igen, meg-próbálom, hogy rendszeres, tudományos alaponhódítsam meg. Az asszony úgy változhatik,ahogy akar. Az asszony olyan simulékony, olyanpuha!... És a szerelem rábírhatja, hogy egé-szén más, váratlan alakot öltsön fel, egészen más

139

emberré váljon. Lássa, én máris egészen másvagyok, mint akár két héttel ezelőtt voltam.

Érdeklődéssel néztem rá. A lábán magas-szárú nyersbőrcipőt viselt. Miközben velem be-szélt, egyszerre csak észrevettem, hogy fejétkissé oldalt és hátrahajtja, éppen mint az aszép kis szőke, a mérnök leánya, aki annyiratetszett a magántanárnak. Kezével könnyed ol-dalmozdulatokat tett s ezekben tüstént ráismer-tem a kis Natocskára. Hangosan felkacagott sközben élesen szemem közé nézett, éppen mintegy doktor felesége, aki szintén hatással volta mi magántanárunkra.

— No, úgy-e, — mondta aztán mosolyogva,egészen jól utánzóm ezeknek a nőknek a moz-dulatait? Azt akarom, hogy mindaz legyekneki együttvéve, amit ezekben egyenkint szép-nek talál. És győzni fogok!

Lelkesedve és diadalmasan nyújtotta búcsú-zásra a kezét. Erősen megszorítottam s így szól-tam:

— De vájjon szerencsét hoz-e majd magá-nak ez a győzelem? Hiszen neki mindig valamiúj kell, új benyomások és új asszonyok!

— Hát aztán! — kiáltott fel s nagy mozdu-latot tett a két karjával, mintha a tengerbeakarna ugrani. — Mindig új leszek, mindig más,akárcsak egy folyó; mert nem élhetek a sze-relme nélkül!

Szomorúan néztem utána.

Kezét a köpönyege zsebébe dugta s a ki-járat felé haladt, könnyed hanyagsággal lógázvamagát, hangsúlyozott közömbösséggel, kecsesenés kissé diákos büszkeséggel, éppen mint az a

140

diáklány, akiben a mi magántanárunknak ez atesttartás tetszett. Erősen aggódni kezdtemérte ...

1917. MÁRCIUS 8.

ZINAJDA Vasziljevna Peszockája ma büsz-kén beszélte el, hogy mily nyugodt méltósággalírta alá a cár a lemondó nyilatkozatot.

1— Egy arcvonása sem változott, az utolsópillanatig uralkodó maradt! — mondta elragad-tatva. — Hiszen majd meglátjuk, hogy fognakkormányozni ezek az ügyvédecskék! Bírálgatnikönnyű, de ha maguknak kell megcsinálni. *.

Izgatottan beszélte el, hogy az a hír járja:az új kormány külön békét akar kötni Német-országgal.

— A cár bizonyosan nem tenne ilyet, ő agyőzelmes befejezésig folytatná a háborút. De-hát ennek a polgári csőcseléknek fogalma sincshazafiságról, Oroszország nagyságáról!

Akaratlanul is azokra a szavakra gondol-tam, amelyekkel a diákszövetség irodájábanGvozgyev kísérte a cár magatartását. Aztmondta: „Hogy a cár degenerált ember és ré-szeges hülye, az világosan látszik abból is, ahogya lemondás alkalmával viselkedett. Csak aztakarta, hogy őt meg a fiát békében hagyják,hogy Livádiában kedélyesen kertészkedhessek.Az országot tökéletesen elpusztította s most fü-tyül a nép szenvedéseire! Fődolog, hogy a pálin-kája meglegyen”.

Ha a cár nem lett volna oly nyugodt a le-mondás alkalmával, bizonyosan gyávának ne-

141

vezte volna. Nem olyan könnyű az embereknekkedvére tenni.

Zinajda Vasziljevna sokáig beszélt még aforradalomról s engem különösen azok a szavakháborítottak föl, amiket az emberek egyenlősé-géről mondott:

— Ezek mind csak szép szavak. A szoba-lányom, Kátya, sohasem lesz „egyenlő” velem.Hogy lehetne egyszerűen eltörölni azt a különb-séget, amit egész nemzedékek élete halmozottfel? Azt hiszi, hogyha a csalánt más cserépbeültetik át, rózsa lesz belőle? Oroszországbansohasem lehet egyenlőség, mert a nép és az in-telligencia közt túlságosan széles a szakadék!És Kátya tízszer is egy asztalnál ülhet velem éselvtársnőnek szólíthat, azért mégis mindig énmaradok az úrnői

1917. MÁRCIUS 12.

MA az a hír érkezett a frontról, hogy Zi-najda Vasziljevna Peszockája fia a kórházbanmeghalt. Szegény fiú! Most másodszor történik,hogy olyan embert ragad el a halál, akit közel-ről ismertem. Az egész város izgalomban van,s mindenki Zinajda Vasziljevnát vádolja, hogymaga küldte halálba a fiát, mert kényszerítette,hogy a frontra menjen. Azonnal elutazott, hogya holttestet hazahozza.

Különös asszony és anya ez a Zinajda Va-sziljevna; azt mondják, egyetlen könnye semhullott s azt a néhány órát, ami még a vonatjaindulásáig hátra volt, arra használta fel, hogya vezetése alatt álló jótékony intézményekben

142

rendeleteket és utasításokat adjon ki. Akaraterőez, vagy szívtelenség? Mégis azt hiszem, hogy azelőbbi, hiszen nagyon szerette Kolját. Hát iga-zán lehet oly óriási nagy a hazaszeretet, hogymég az anyai szeretetet is fölülmúlja? ... ?

1917. MÁRCIUS 25.

MA volt Kolja Peszocki temetése. Ott voltaz egész város; rengeteg koszorú. Le nem tud-tam venni a szememet az anyja arcáról s újrameg kellett csodálnom a hősiességét. Nemsírt. Mély gyászba öltözve lépdelt a fia ko-porsója után. Nyilván az egész népnek megakarta mutatni, hogyan kell viselkednie egyhős anyjának. Az alkormányzó nem volt jelen,súlyos betegen feküdt, majdnem állandóan ön-tudatlanul. Natocska egészen kétségbeesettenviselkedett. Szívettépően zokogott s egyáltalánnem igyekezett rejtegetni fájdalmát. Próbáltammegnyugtatni, de nem sikerült a fájdalmánkönnyítenem. Irtózatos, elképzelhetetlen lehet el-veszíteni valakit, akit szeretünk!

Kolját Lidocskától nem messze temettékel. A sírokat még mindig hó borította. Hideg szélfújt s az ég halványszürke, részvétlen volt. Ami-kor énekelni kezdték, hogy: „örök nyugalom ésörök emlékezet”, — az egész gyászoló gyüleke-zet hangos sírásra fakadt. Csak Zinajda Vaszil-jevna nem sírt; márványarccal vetett kereszteta koporsóra. Ebben a pillanatban oly vilá-gosan értettem meg, mint még soha, hogya háború valami tökéletesen haszontalan.

143

esztelen dolog, s hogy szegény Kolja hiábahalt meg. Isten adta az embernek az életet, ezta csudálatos és rövid életet; miért rabolják elaz emberek egymástól azt, amit soha többé nemlehet visszaadni? S újra meggondoltam: ha márvan háború, akkor nekem nem itt a helyem,ebben a békés városban, hanem ott, ahol az em-berek szenvednek; újra visszatértem kedvesgondolatomhoz, hogy amíg a háború tart, ápoló-nővé leszek. De amikor az alkormányzóék la-kása felé menet anyámmal közöltem ezt a szán-dékomat, kurtán azt felelte: — Azt sohasem en-gedem megl

A halotti tor rendkívül fényes volt. Renge-teg ember gyűlt össze. Zinajda Vasziljevna nemvonult vissza a szobájába, nem is ült asztalhoz,hanem egész idö alatt barátságos, egészenőszinte mosolygással ment egyik vendégtől amásikhoz és kínálkodott. Amikor hozzám ért,szelíden megcirógatta az arcomat s így szólt:

— Hogy megcsinosodtál, Aljusenka! S mi-lyen jól áll neked a hosszú ruha!

Ezt már mégis kissé soknak találtam. Nemnagyon értelmesen nézhettem rá, mert odahajolthozzám s a fülembe súgta:

— Sohasem szabad megmutatni az embe-reknek a fájdalmunkat, érteni kell ahhoz, hogymagunkban birkózzunk meg velel

Azzal tovább ment, hogy a nagyvilági hölgymosolyával kínálgassa a vendégeit...

Végtelenül elcsudálkoztam azon, hogy azembereknek mennyire megjött az étvágyuk. Hi-szen valamennyien sírtak a temetőben, még aférfiak is, de most teljes erővel dolgoztak a rágó-izmaik s kezük szüntelenül azzal foglalkozott

144

hogy fekete kaviárt, meg füstölt halat rakjanaka tányérjukra s a leves, zsíros palacsinták egy-másután tűntek el a szájukban.

S milyen gondosan öntözgették olvasztottvajjal és tejföllel! S hogy ittak! Annyi bort meg-ittak, hogy hamarosan jókedvük kerekedett sa halotti tor végül víg mulatozássá változott.

Nézetem szerint szörnyen durva, pogányszokás lakomát adni a halottak tiszteletére.Mert szegény Koljára igen keveset gondoltak, deannál többet a kaviárra, a tokra, a hallevesres a többi száz jóízű holmira. Tisztességből ugyanegyszer-egyszer nagyot sóhajtott egyik-másikvendég, de a következő pillanatban már vissza-nyerte az arca azt a kifejezést, amely igazi ke-délyállapotának megfelelt. Amikor hazaértem,néhány hosszú, szomorú költeményt írtam sze-gény Koljáról. Csak volna valami hatása az énakaratomnakI Tüstént véget vetnék a háború-nak!

1917. MÁRCIUS 26.

SAJÁTSÁGOS álmom volt ma. Különösen azaz érzés volt furcsa, amely végigkísérte. A szo-bámban ültem, kedves karosszékemben s olvas-tam valamit. A szomszéd szobában valaki zon-gorázott — pontosan emlékszem: a Pathétique-szonátát játszotta. Ekkor kinyílt az ajtó sbelépett Weidle professzor, örültem, boldogvoltam, de féltem is tőle. Odalépett hozzám,megfogta a kezemet s hosszasan a szemembenézett. Előtte álltam csöndesen és alázatosan sa szememet nem tudtam levenni róla. Az a gyö-

145

nyörűséges érzésem volt, hogy valami ismeret-len, félelmes, de mégis örvendetes dolgot várok.Nemcsak a szívem érezte ezt, de a testem is; in-kább a testemmel éreztem, mint a lelkemmel.Ekkor megölelt. Ki akartam szabadítani maga-mat az öleléséből, de mind erősebben szorítottmagához s közben folyvást ugyanazokat a sza-vakat suttogta: „te büszke kislány, te!” Errefelébredtem. A szobát elárasztotta a napfény,odakünn frissen hullott hó borított mindent sablakomon ült az a galamb, amelyet a szellőz-tetölyukon át minden reggel etetni szoktam.Fölültem az ágyban s első érzésem a sajnálkozásvolt, hogy az álom oly hamar véget ért. Oly erő-sen éreztem Weidle professzor közelségét s úgyszerettem volna még látni a szemét, hallani ahangját s még egyszer érezni az ölelését... Deekkor egészen magamhoz tértem. Elpirultam sazt mondtam magamban: te buta liba! De hiábaszidtam magam, mégis bennem maradt az a kí-vánság, hogy ma meglássam a professzort, akár-mibe kerül. Megnéztem az órarendet, kilenckorvolt előadása. Egy pillanatig sem gondolkoztam,gyorsan felöltöztem, virágot tűztem a gomb-lyukamba, teát nem is ittam s indultam az egye-temre. Látni akartam, hogy tisztázzam magam-ban, mit jelent nekem ez az ember, miért ál-modtam róla ...

Egészen magától értetődőnek találtam, hogya tanárok ruhatára mellett pillantottam meg zö-mök kis alakját.

Amikor észrevett, odalépett hozzám, erő-sen megszorította kezemet s azt mondta: — Mamagáról álmodtam, maga büszke kislány!

Kitéptem kezemet a kezéből s elszaladtam,

146

föl a lépcsőn s mint első alkalommal, most iséreztem, hogy utánam néz. Igyekeztem gyorsanrendet teremteni a gondolataim közt. ő rólamálmodott, én róla. Vájjon jelent ez valamit?

Helyet kerestem az egyik legutolsó padban;alighogy leültem, már be is lépett az előadó-terembe s tüstént beszélni kezdett. De ma foly-ton szüneteket tartott, mintha nem tudná gon-dolatainak fonalát következetesen legombolyí-tani. Végül is azt mondta:

— Ma a Chanson de Roland-t fogjuk ol-vasni. Egy Arkadi Zelinszki nevű diáknak ke-zébe adott egy piroskötésű kis könyvet és sor-jában olvastatott a hallgatóival. Felállt helyérőls olvasás közben fel és alá járt a padok közt.Éreztem, hogy ezzel csak hozzám akar köze-lebb jutni. Egyre hátrább jött; már a negyedikpadhoz ért, most a hátsó fal mentén haladt tovább s megállt mögöttem. Nem láttam, nem for-dulhattam meg, de éreztem, hogy rajtam van atekintete. Az álmom újra megelevenedett, szintevalósággá vált. Éreztem, hogy egyre közeledikhozzám, hallottam a lélegzetét s azt hittem, akövetkező pillanatban megölel. És akartam,hogy megöleljen, akartam! Abban a pillanatban,amint ezt megértettem, iszonyodni kezdtem önmagamtól. Tudatára ébredtem tökéletes tehetétlenségemnek, éreztem, hogy ennek az embérnek korlátlan hatalma van rajtam. S egy-szerre egész lényem tiltakozni kezdett ez ellen.Felháborított, hogy ez az ember olyan élménye-ket kényszerít rám, amelyek mindent megsem-misítenek, ami eddig betöltötte a lelkemet. Eztnem tudom elviselni! ... Előttem egy nyitottbicska hevert. Nem tudtam, mit teszek.; de

147

hüvelykujjamat teljes erővel a pengéjéheznyomtam, úgy hogy kiszökkent belőle a vér.A fájdalom visszatérített a valósághoz. Gyorsanbekötöttem ujjamat a zsebkendőmbe; de egy pil-lanat alatt átáztatta a vér. Ekkor meghallottamhátam mögött Weidle professzor hangját:

— Maga büszke kislány!Hátranéztem s megláttam gyöngéden fel-

csillanó szemét. Csak á szemét láttam, hosszú,szinte szomorú pillantását. Ujjamból továbbfolyt a vér; alaposan megvágtam magam. Senkisem vett észre semmit. Weidle professzor továbbment, egy diáklányhoz, aki éppen fölolvasott aRoland-énekből, s valamit magyarázni kezdettneki. Az ujjam egyre jobban fájt s mind erőseb-ben tudatára ébresztett a valóságnak. Ismét aztmondtam magamban, hogy sohasem jövök eltöbbet a professzor előadására, nem akarok arabszolgája lenni! Ennek vége!

Ekkor megszólalt a csengő.Kiszaladtam a teremből. Így, most már tu-

dom, mit érek! Futásban kellett menedéket ke-resnem! ...

Otthon jónéhányszor elolvastam Lvova köl-teményét, amely annyira tetszik nekem:

Legyünk kegyetlenek, hiszen csak asszonyok vagyunk!Valóban, mi egyebet tehetünk? ...Üssétek, vágjátok!Mily szép az őszi alkony véres pirossága!Mind királynők vagyunk s a trónra várunk, *De királyunk halott...

Ma valóban éreztem a teljes igazságot: asz-szony vagyok, semmi más. S a királyom valahol

148

meggyilkolva fekszik. Mert nincs olyan embera világon, akit én királyomnak neveznék ...

Dehát csakugyan igaz, hogy nem lehetünkmások, csak asszonyok? ... Nem, nem, én nem-csak asszony, hanem ember is akarok lenni!

Csak azt fogom szeretni, akinek szemébennem csak asszony leszek, hanem ember isi...

1917. MÁRCIUS 30.

A CÁRT a cárnéval és a gyermekekkelegyütt letartóztatták. Azt mondják, igen rosz-szul bánnak velük. A katonák minden lehetőmódon kimutatják iránta való megvetésüket, nemfogadják a köszönését s a cárné és leányai je-lenlétében trágárságokat beszélnek. Mása, a sza-kácsnőnk egész álló nap sír. Ma azt mondta:

— Hát igazán senki sincs, aki megmentenéőket? Hol a kísérete, hol az a sok nagy úr?

Könnyek közt beszéli el, hogy az embereka cárnak, a cárnénak s a gyermekeiknek kivég-zését követelik, még hozzá nem is egyszerű ki-végzését, hanem halálrakínzását. El kelleneégetni őket, vagy karóra akasztani s ott lógatni,míg éhen nem halnak. Mása mindennap elszalada templomba s gyertyát állít a cár menekülé-séért.

A diákszövetség irodájában is a cár kivég-zését követelik. Csak így emlegetik: „Romanovpolgár”. Mondják, hogy amikor a cár visszatértCarszkoje-Szeloba, negyed óráig váratták azajtó előtt, amíg csak a szolgálattevő tiszt azt

149

nem mondta: „nyissatok ajtót az egykori cár-nak!”

Saposnikov és Gvozgyev egyébre se gondol-nak: a cárt ki kell végezni! Azt kiáltozzák: „Elv-társak, nem engedjük meg, hogy külföldre me-neküljön! Vérével fizessen a nép kiontott vé-réért!” . . .

1917, ÁPRILIS 1.

A MAGÁNTANÁR ma este is, mint rende-sen, benézett hozzám egy pillanatra — s mintrendesen, most is igen jókedvű volt. Kezébenfüzetet tartott s úgy lobogtatta, mint valamigyőzelmi zászlót.

— Olvassa el ezt, olvassa, AlexandraLvovna! Ezt kaptam ma ajándékba!

Elémtette a füzetet, kinyitotta az első ol-dalon s én olvasni kezdtem: „Tied vagyok, tied,tiedl Akármennyit hajtogatod is, hogy nem sze-retsz, nem hiszem el; szeretlek, kell, hogy te isszeress. Tied vagyok, az első naptól, az elsőpillanattól fogva, amikor megláttalak, az egye-temi iroda lépcsőjén. Ne fuss előlem, a szerelemelől nem lehet menekülni! A szerelem minden-ható. Előbb vagy utóbb eljön az a nap, amikormegérted, hogy nem élhetsz nélkülem...” Sezen a hangon tovább. Végre is abbahagytam sígy szóltam:

— Miféle füzet ez?— Jekaterina Pavlovna Kalinnikova nap-

lója! — felelte diadalmas hangon s valami vi-dám dallamot kezdett dudorászni magában. —No, úgy-e, hogy temperamentumos asszony? —folytatta kezét dörzsölgetve.

150

Becsuktam a füzetet s visszaadtam neki.— Minek adja ide, hogy elolvassam, ami

kor ezt csak magának írták?— Megosztott fájdalom félfájdalom, meg-

osztott öröm kettős öröm! Hát nem tudja?— De ez nem szép magától! — mondtam

komolyan.— Ugyan, Alexandra Lvovna! Nem lehet

mindig azt cselekedni, ami jó és erkölcsös! Ak-kor elviselhetetlenül unalmas volna az élet! Ér-dekes embernek okvetlenül romlottnak kelllenni egy kicsit. S még a maga keresztényi állás-pontjáról tekintve is: mit bánnék meg, ha nemvétkezném?

Mohón lapozni kezdett a vaskos, sűrűn tele-írt könyvben s könyörgő hangon mondta:

— De kérem, legalább ezt a helyet olvassael, ahol a testemről beszél!

— Nem, semmit sem akarok elolvasni, —feleltem és hevesen becsaptam a könyvet.

— Mégis csak igazam van abban, hogy aférjes asszonyok érdekesebbek, mint a leányok!A leányok tele vannak minden elképzelhető elv-vel és szabállyal. Egészen másnak képzelik azéletet, mint amilyen valójában. Eddig egyetlenférjes asszonnyal sem találkoztam, aki azt hittevolna, hogy csak egy férfit lehet szeretni, méghozzá éppen a férjét! A leányok ellenben mindazt hiszik, hogy a szerelem az egész életre szólés csak az uruknak van jussa hozzá! ... Perszemaga is ezt a naiv nézetet vallja? — kérdeztegúnyos mosollyal.

Kis szünet után, miközben hiába várt vá-laszt, elgondolkozva folytatta:

— Hát Jekaterina Pavlovna igazán kemény

151

dió nekem! El sem képzeli, Alexandra Lvovna,milyen hatással van rám minden egyes sora anaplójánaki Kétségtelenül igen tehetséges asz-szony. Nézetem szerint minden asszony tehetsé-gessé válik, mihelyt szeretni kezd s a szerelmérőlír. Azt hiszem, ha minden szerelmes asszony oda-adná szerelme tárgyának a naplóját, amelybenérzelmeit, szenvedéseit és szerelmét rajzolja: ezvolna a legerősebb lánc, amellyel magához köt-hetné. Az ilyen napló szavainak hipnotikusereje van. Nem olvasni lehetetlen, sokkal kíván-csibb annál az ember. De ha elolvas egy ilyennaplót: lépenragad, mint a légy ...

— De most elég Jekaterina Pavlovnából.Nagy kérésem van magához, Alexandra Lvovna.Nagyon szeretnék megismerkedni egy diáklány-nyal, akivel maga érintkezik: magas, barna-szemű szőke leány. Szünetközben mindig akályha mellett melegszik a folyosón. És milyenkecsesek a mozdulatai, amikor hozzásimul akályhához! Egyszerűen elragadó! S milyen a já-rása! És leírhatatlanul kedves, ahogy a kezéthanyag és természetes mozdulattal a köpönyegezsebébe vájja! Ki az?

— Egy mérnök lánya.— Kérem, mutasson be neki!— És feleségül veszi, ha megszereti magát?— Természetesen nem!— Akkor nem is mutatom be! — mondtam

és fölálltam.— Maga javíthatatlan! — jelentette ki vál-

latvonva.

152

1917. ÁPRILIS 2.

GRISA Filippenko ma elhozott nekem egymagasütötte palacsintát, egy füzet borítékábaburkolva. Egészen meleg volt még s Grisa arcamajd hogy szét nem folyt, olyan szélesen, elé-gedetten vigyorgott.

— No, egye csak meg! Ugye, hogy jó?Persze tej helyett vizet használtam hozzá s csakegy tojást és kevés cukrot. De legközelebb te-szek bele tejet és cukrot is, akkor mind a tízujját megnyalja utána!

Közben le nem vette rólam a szemét s min-den erőmet össze kellett szednem, hogy olyanarcot vágjak, amilyet várt tőlem.

— Maga annakidején olyan jó pirogokat éssüteményeket dugott a zsebembe, hogy azokhozképest cipőtalp az én palacsintám. Maga iga-zán nagyszerű szakácsnő! — mondotta s őszintetekintettel nézett rám.

— De hiszen nem is én sütöttem, hanem aszakácsnénk! — mondtam kacagva.

— Igen? De ha akarná, legalább éppenolyan jól megcsinálná maga is!

— Nem, még ha akarnám sem; egyáltalánnem tudok főzni!

— Micsoda, maga nem tud főzni? — mon-dotta és széles arcán egyéb sem látszott, csakaz elképedés. — Hát mit csinál akkor tulajdon-képpen?

— Tanulok, olvasok, zongorázom, rajzolok,táncolok, sportolok .. .

— S ki vezeti akkor a háztartást? — fag-gatott inkább bizonytalan hangon.

163

— Anyám. Azaz hogy tulajdonképpen ősem, dehát vannak cselédeink!

Grisa sokáig nem tudta összeszedni magát,aztán lassan s olyan hangon, amelyen megér-zett, hogy az egész kérdezősködés mögött rej-lik valami, azt kérdezte:

— De ha komolyan akarná, mégis csak megtudná csinálni?

— Lehet, hogy megtanulnám, — feleltem.— De mondja csak, miért szeretett bele magautóbbi időben a szanszkrit nyelvbe? Ahelyett,hogy az orvosi előadásokra járna, mindig a mifakultásunkon lóg!

— Szeretnék egy kis általános műveltségetis szerezni, — mondta fülig pirulva. — Hiszen miorvosok túlságosan egyoldalú specialisták va-gyunk! — tette hozzá, egy árnyalattal még job-ban elpirulva, amikor hitetlenül néztem rá.

— Úgy és éppen a szanszkrit érdekli magát?De nekem úgy rémlett, mintha az utolsó előadá-son szinte elaludt volna! — mondtam kacagva.

— Ha csak az előadásra hallgattam volna,talán csakugyan el is alszom. De én, — s itt hir-telen kemény és határozott lett a hangja, —csak magát néztem s csak magára gondoltam!

Ekkor megértettem, hogy szegény Grisabelémszeretett s azt is világosan láttam, hogyez nagy szerencsétlenség ránézve. Mielőtt mégvalamit felelhettem volna, így folytatta:

— Minden éjszaka magáról álmodom s min-dig magára gondolok!

— De ezt nagyon rosszul teszi! — feleltemén éppoly energikusan. — Ha nekem szívességetakar tenni, hagyja békén a mi fakultásunk elő-adásait s törődjék az orvostudománnyal!

154

— De akkor hol láthatom magát? — kér-dezte olyan naivsággal, hogy akaratlanul is el-nevettem magam.

— Hát nem bánom, jöjjön el hozzánk láto-gatóba!

Nem engedte el a kezemet s hűséges, boldogszemmel nézett rám:

— Hát — hát talán már ma is eljöhetek?— Nem bánom!— Igazán?! No hát akkor fütyülök a szan-

szkritra és az egész nyelvtudományra! ó, milyencsodálatos ember maga, Alexandra Lvovna!

Egészen bolond volt örömében, amikor el-ment tőlem s még jó messziről is visszaintegetetta sapkájával...

Szegény Grisa! A palacsintájától még mostis fáj a gyomrom; nyilván marhafaggyúval készí-tette s azonkívül túlságosan megsózta.

— Úgy látszik, maga már a medikusokat ispusztítani kezdi, — jegyezte meg Antonina Va-sziljevna, a fakultásunk legöregebb nőhallgatója,egy koros hölgy. — Szegény fiú! Már két hete jára Bevezetés a nyelvtudományba kollégiumára.Ilyen áldozatot csak olyan ember hoz, aki re-ménytelenül szerelmes!

Most aztán itt üldögélek s töröm a fejemet,hogyan gyógyíthatnám ki Grisát a szerelméből.Akármit beszél is Georgi Alexandrovics, én csakegy embert fogok szeretni, de szegény Grisa bizo-nyosan nem lesz az az egy! ...

155

1917. ÁPRILIS 3.

MA reggel, ahogy a kádban ültem, kihallgat-tam Mása furcsa beszélgetését Istennel.

— Édes Istenem! — mondotta, — már egyórája keresem a pincekulcsot és nem találom! Pe-dig muszáj lemennem a pincébe a gyöngytyúkok-ért meg a húsért... no, most már igazán nemérek rá tovább keresni! Istenem, hiszen te minden-ható vagy, mindent megtehetsz, könyörülj hátegy öreg asszonyon és akaszd a kulcsot erre a kiskampóra! Addig én bemegyek az éléskamrába!

Aztán hallottam, amint kiment s kisvártatvaismét visszajött. Néhány pillanatig csend volt, az-tán egyszerre csak elégedett nevetést hallok:

— ó, édes Istenem, tudtam én, hogy meg-könyörülsz rajtam! Igaz, hogy az asztalra tetteda kulcsot a cukrospikszis mögé, de az mindegy!A kampón, vagy az asztalon, az már egyremegyíÍgy, most legalább felhozhatom a húst meg agyöngy tyúkoka t!

1917. ÁPRILIS 4.

KIDERÜL, hogy a „vértelen forradalom”mégsem lehetett olyan vértelen. Mása ma ezt be-szélte el:

.— Megjött az unokanővérem Pétervárról; azurának szuronnyal hasították föl a hasát, ott hely-ben meghalt. Három gyerekével minden nélkülmaradt. Nyugdíjra gondolni sem lehet, hiszen azura „a régi uralmat szolgálta”. Pedig hát semmiegyebet nem tett, csak a kötelességét! A tábornokés gróf urak pedig elfutottak és cserbenhagyták

166

a cárt! Egyszerűen piros szalagot dugtak a gomblyukukba s nyugodtan sétálni mentek a városban!Ezeknek jó dolguk volt a forradalom előtt is s aforradalom után is jó dolguk lesz. Bezzeg a sze-gényeknek rossz dolguk volt eddig is, rossz leszezután is ...

Pétervárott nem volt maradása, a szomszédaikigúnyolták, bojkottálták, amiért az ura a cárt vé-delmezte. Most titkolja, hogy rendőr volt az ura;úgy hallatszik, hogy bezárhatnák miatta. S hányrendőrt megöltek! De senki sem sajnálja őket, hi-szen azt mondják, rendőr nem ember!

Mása elment a templomba s két gyertyát ál-lított „az ártatlanul megölt rendőrökért” meg Öz-vegyeikért és árváikért. Igazán érdekes ember eza Mása, most mindig azokra gondol, akik irántezekben a napokban senki sem érez részvétet.

1917. ÁPRILIS 6.

MA Fedoszja Sztepanovna Laptyevához, egygyáros feleségéhez voltunk hivatalosak tokkal töl-tött pirogra. Szörnyen kövér, végtelen nevetsége-sen öltözött asszony s egészen úgy beszél, mint aköznép, különös szeretettel használván a legzama-tosabb kiszólásokat. Amellett igen ügyes, élénk ésenergikus teremtés s nagyon éles esze van. Házafényűzően, de minden ízlés nélkül van beren-dezve. Ma csak úgy sugárzott örömében. Vastagujjain egész sereg nehéz aranygyűrű csillogotts karjának lelógó zsírtömegeibe néhány kar-perec vájódott bele. Mihelyt az ebédlőbe léptünk,szemünkbe ötlött az abrosz. Nehéz, óriási darabvolt, virágokkal hímezve, hallatlanul pompás és

157

szép. Büszkén mosolyogva simította végig azabroszt párnás, kövér kezével s azt mondta:

— Igen, ezt Szerjozsenka küldte nekünk.Tudniillik, amikor Pétervárott kitört a forrada-lom és kifosztották a palotákat, ő ezt az abrosztvette el, emlékül a forradalomra. Meg aztán ezt aszőnyeget is!

S rámutatott a nagy fehér perzsaszőnyegre,amely a szoba egész padlóját eltakarta.

— Aztán nézzék ezt a finom ezüst evőeszközt,meg ezeket a köveket!... Szerjozska tudniillikőrségen volt; de a csőcselék úgyis elhurcolt volnamindent s mihez fogtak volna azok a rongyosokilyen finom holmikkal? Hiszen nem is értik,mi az!

Olyan becsületes öröm sugárzott a szavaiból,hogy nem tudtunk mit válaszolni neki. Ekkortűnődve megszólalt az ura, Vaszili Ivanovics:

— Bizony, bizony, ha a mi népünknek nya-kába hajítják a gyeplőt, majd meglátják, mi leszabból. Csak rossz vége ne legyen a dolognak! HaSzerjozska itt volna, alaposan kiporolnám a fene-két ezért az abroszért, meg ezekért a holmikért!Még ha százszor diák is! Az idegen tulajdont tisz-teletben kell tartani. S ez a liba még örül s min-denkinek megmutatja! — fordult a felesége felé,akivel többnyire ilyen finom hangon szokott be-szélni.

— Csak aztán ügyelj, kedvesem, hogy egy-szer tőled is el ne vegyenek mindent!

Vaszili Ivanovics különben is mintaképe agorombaságnak. Hetenkint egyszer, még pedigszombaton mind a négy fiát — a legidősebb húszesztendős — nadrágszíjjal veri el abban a föltevés-ben, hogy az elmúlt héten okvetlenül elkövettek

158

valami rosszat. S alighanem hisz ebben a feleségeis. Pontosan nyolc órakor minden ajtót bezárnaks ha valamelyik fia csak öt perccel is elkésik,kénytelen egész éjszaka künn maradni, vagy át-mászni a kerítésen, hogy legalább az istállóbanmegbújhassák. Az asszonynak eszébe sem juthat,hogy ajtót nyisson a gyermekeinek. S melleslegaz egyiknek hetenkint kétszer este fél kilencigelőadása van.

Fedoszja Sztepanovna megmutatta még ne-künk Szerjozska leveleit is: vastag, finom levélpa-píron, amelybe címer volt belenyomva.

— Ez mind az udvartól van! — mondtabüszkén, — s azt írja, egész életére el van látvalevélpapírral s valamennyin csupa különbözőcímer van!

— No, — mondta sötéten apám, — úgy lá-tom, a mi diákjaink nem nagyon különböznek acsőcseléktől!

— Ez az én véleményem is, — helyeselt Va-szili Ivanovics, — de várja csak meg, amíg haza-jön, majd elveszem én a jókedvét! A rablás csakrablás, s az is maradi S ez a vén ló még örül neki!

Szegény Fedoszja Sztepanovát porig sújtot-ták az ura szavai s a reggeli siváran, unalmasanfolyt tovább. Végül még azt mondta Vaszili Iva-novics:

— Az én Szerjozskámat megválasztottákmunkás- és katonaképviselőnek! Mit szólnak eh-hez ?

— Egyáltalán nem értem a maga Szerjözs-káját! — felelte apám sötéten.

— Én sem. De lopásra semmiesetre sem ta-nítottam, — felelte sértődötten Vaszili Ivanovics sajkába harapott.

l59

1917. ÁPRILIS 7.

MA hirtelen meghalt Grigori Petrovics Dmit-rijevszki, Vadim nagybátyja, egy itteni gépgyárigazgatója. Felesége, aki orvosnő, telefonált ne-kem s megkért, hogy menjek el hozzá. Azt hittem,odalesz fájdalmában, de nyugodt, derűs arccal lé-pett elém. Eszembe jutottak Vadim szavai — őmindig „kőből faragott asszonynak” nevezte.Idáig jóformán nem is ismertem s csudálkoztam,hogy éppen engem akar látni.

— Annyi jót hallottam magáról a leányoktólés Vadimtól, hogy éppen magához szeretnék for-dulni a kérésemmel. Arra kérném, hogy írjonnekrológot a boldogult uramról.

Nem vártam ezt a. kérést s nagyon furcsá-nak találtam.

— Hiszen alig ismertem az urát, — feleltemelképedve. — S aztán hogyan is csináljam? Sohaéletemben nem írtam még nekrológot!

— Jobban megcsinálja, mint akárki más, —mondta ellenvetést nem tűrő hangon. — Nekrológírásához meleg szív kell, az pedig megvan magá-ban. Az életrajzi adatokat rendelkezésére bocsá-tom.

Nagy paksaméta írást, újságkivágást és ok-levelet nyújtott át nekem.

— Tudja, minek örülök? — folytatta. —Annak, hogy Grigori Petrovics a forradalom utánhalt meg. Végtelenül szerette a népet és gyűlölte acárizmust. Egész életét a népnek szentelte s eztmegértik a munkások is. Ma küldöttség járt ná-lam s megkért, hogy vörös koporsóban, vörös vi-rágokkal temethessék el. Szívesen megadtam a be-leegyezésemet.

160

Közelebbről megnéztem szép, szigorú arcátA rövidre vágott haj valami férfias kifejezést adottneki s ezt még növelte a ruházata: sötét blúz fe-kete nyakkendővel.

Néhányszor megpróbáltam még megmagya-rázni neki, hogy csöppet sem vagyok alkalmasarra a munkára, amelyet tőlem kíván — de hiába.Az írásokat egyszerűen bedugta az irattáskámbaés kitessékelt. Most aztán nyakamon az a feladat,hogy nekrológot írjak valakiről, akit tulajdonkép-pen nem is ismertem.

1917. ÁPRILIS 9.

A POÉTÁNK, Arkadi Zelinszki, illatos borí-tékot hozott ma nekem, amelyen nagy, széthúzott,alig olvasható vonásokkal az én címem volt.

— Ezek a maga költeményei? — kérdeztem.— Nem, ez egy magának szóló levél, — fe-

lelte s az arca igen költői, de egyben fölöttébbkomikus kifejezést öltött, amely sehogy sem illettkis babaarcához.

— Levél? Nekem? Magától? Hát nem közöl-hetné velem egyszerűen élőszóval, amit akar? —kérdeztem elcsudálkozva.

— Vannak dolgok, amiket nem lehet elmon-dani, csak leírni, — mondta olyan orrhangon,mintha náthás lett volna. — De kérem, válaszké-pen csak egyetlen szót mondjon nekem: igen vagynem !

Éppen a művészettörténeti gyűjteménybenvoltunk. A könyvtáros — kedves, komoly leány,°gy egyetemi tanár leánya — ott ült az íróasztalá-nál, de egyébként senki sem volt a nagy helyiség-

161

ben. Arkadi odament a nagy Laokoon-szoborhozs figyelmesen nézegette; én azonban láttam, hogyminden mozdulatomat megfigyeli. Feltéptem a bo-rítékot s igyekeztem kideríteni, miről lehet szó tu-lajdonképen ebben a titokzatos levélben. Mindenegyebet vártam, csak ezt nem: heves, viharos sze-relmi vallomás volt, megspékelve idézetekkel min-den elképzelhető költőből. „Már régóta és örökkészeretem magát. Négyesztendős koromban márelőttem lebegett a képe...” Hangosan föl kellettkacagnom, amint elképzeltem a négyesztendősfiúcskát, aki keblében hordja imádottjának képét.„Legyen az én szeretett, forró vággyal kívánt Li-lithem! Végére-járhaíatlan, titokzatos pillanato-kat fogunk átélni, elmegyünk együtt Damasz-kuszba, hogy ott a dóm kupolája alatt imádkoz-zunk és sirassuk boldogságunkat!” S ebben ahangnemben folytatódott tovább. „De ha nemetmond, akkor számomra csak az öngyilkosságvan hátra, mert az életemnek nem volna többéértelme. Igen, vagy nem?” — ez volt az utolsómondat. Egészen megzavarodtam. Az első sze-relmeslevél volt, amit életemben kaptam — deegészen másként képzeltem. És másnak gondol-tam a szerelmet is. Ez a levél és ez a szerelemvégtelen komikusan hatott rám, s csak azöngyilkossággal való fenyegetőzés volt kelle-metlen. Arkadi nem engedett időt a gondolko-zásra. Amint észrevette, hogy végigolvastam a le-velet, odalépett hozzám, rámnézett vizes szemével,mint egy esztendős kis kakas, amely harcra ber-zenkedik. Síri hangon kérdezte:

— Igen vagy nem?Úgy tetszett nekem, hogy valami szerepet ját-

szik, valami erősen drámai színészt utánoz, ami-

162

bői persze csak paródia sülhetett ki. Mindig hajlandó vagyok ilyen helyzetekből a komikus elemet kihámozni s nem tudtam elfojtani a mosolygásomat.

— Arkadi, maga úgy-e tréfál? — kérdeztem.De a szavaimnak egészen váratlan hatása

volt.— Hát azt hiszi, hogy tréfálok? — mondta

reszketve haragjában, — no, majd meglátja, milesz ebből! — s kirohant a gyűjteményből.

Egy-két pillanatra megdermedtem. Aztán ki-mentem az előcsarnokba, hogy még megtaláljamArkadit s beszéljek a fejével. A folyosón találtammeg, a kályha mellett, éppen ott, ahol a szép szőkeleány szokott állni. Arcát eltakarta kezével, egészteste remegett. Odamentem hozzá s így szóltam:

— Ugyan, Arkadi, ne legyen gyerek, bizonyo-san maga sem gondolta meg alaposan, hogy mit ír!

Ekkor felémfordította az arcát; valósággal el-árasztották a könnyek, s zokogva mondta:

— Igen vagy nem? — A hangja olyan volt,mint a szeszélyes, elkényeztetett gyereké.

— Nem, — feleltem s meg akartam magya-rázni neki, hogy ő sem szeret engem, az egész do-log csak költői képzeletének szüleménye. De ott-hagyott s gyorsan leszaladt a lépcsőn. Hallottammég, amint lekapta köpönyegét a fogasról s heve-sen becsapta a lépcsőház ajtaját. Elment. Én csakálltam s meglehetősen ostoba arcot vághattam.Csak most kezdett rémleni nekem, hogy talánmégsem volt komédia az egész, s felfogtam, hogynagyon megbántottam a fiút. Legalább is kímé-letesebben fejezhettem volna ki magamat.

Hazamenet, ahogy elgondolkoztam a dolgon,egyre kellemetlenebb volt az érzésem, s otthon már

163

valósággal búsultam, mert erősen meg voltam győ-ződve arról, hogy Arkadi csakugyan öngyilkoslesz. Ez a gondolat irtózatosan megijesztett. És havalóban agyonlövi magát?... Isten tudja, mirenem képesek ezek a férfiak! Csak most jutotteszembe, hogy milyen szemeket meresztett rámmindig Arkadi, hogyan igyekezett mellém kerülniaz előadásokon s feladni a kabátomat — s hogyúj költeményeit mindig nekem olvasta föl leg-először s többnyire nekem is ajánlotta. De mind-ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítottam.Este már nem bírtam tovább; semmivel semtudtam foglalkozni és sírva szaladtam az anyám-hoz. Megmutattam neki a levelet:

— És hátha mégis igazán agyonlövi magát?Anyám hangosan felkacagott s így szólt:— Ezt is először látom életemben: hogy egy

leány sír, mert szerelmes levelet kapott! Miattapedig ne nyugtalankodjál; olyan emberek, mintő, nem lövik mingyárt agyon magukat!

Ezek a szavak eleinte megnyugtattak kissé,de most megint egészen kétségbe vagyok esve.Hátha mégis agyonlövi magát?

1917. ÁPRILIS 10.

IGEN rosszul aludtam. Egész éjszaka azt lát-tam, hogyan készül Arkadi az öngyilkosságra.Szörnyű! Beszaladok az egyetemre, bizonyosat kelltudnom.

Este.Arkadi él! Az első ember, akivel az egyetemen

összetalálkoztam, ő volt! Lent ült az előcsarnok-

164

ban s éneklő hangon verseket olvasott fel SzonyaIvanovná-nak. Annyira meg voltam győződve azöngyilkosságáról, hogy szinte valami csalódásfélétéreztem, amikor megpillantottam.

Persze tüstént elszégyeltem magam emiatt azérzés miatt — de azért mégis bosszantott, hogyegész nap s egész éjjel annyit nyugtalankodtam.

1917. ÁPRILIS 11.

MA levelet kaptam Vadimtól. Ezt írja a pé-tervári forradalomról:

„Sohasem felejtem el ezt a felséges napot.Mi zászlósok büszke csapatokban vonultunk vé-gig a városon, ének- és zeneszó mellett, s a népmindenfelől éljenzett. Teliszórták virággal — ibo-lyával és hóvirággal. Egy kis bokrétát fölvettems megőriztem két szál ibolyát: egyet magának,egyet magamnak. Alja, hadd emlékeztessenek ben-nünket ezek a virágok azokra a felséges napokra,amikor a népünk megtalálta végre a szabadságotés a boldogságot... a mi szerencsétlen, sokat szen-vedett orosz népünk! Valamennyien szentül hisz-szük, hogy most már hamarosan vége lesz a hábo-rúnak s hozzákezdhetünk a békés építőmunkához.Alja, Alja, gondolja csak el, micsoda boldogság,hogy ezeket a napokat átélhette az ember: szabad-ság, egyenlőség, testvériség! Ez most igaz valósággá vált Oroszországban!”

Mindenki Kerenszkiről beszél. Mindenki bízikabban, hogy ő meg tudja menteni Oroszországot.Mindenütt az ő képét látni. A bonbongyárunk cu-korkákat készített a képével. A cukorka ugyan ré-

165

mes: valami fahéj-ízű, csokoládéval leöntött zöl-des massza, de divatba jött, hogy az ember „Ke-renszkivel” kínálja meg a vendégeit. „Kérem,egyék még egy Kerenszkit!” Ez a tréfa roppan-tul tetszik mindenkinek s a szó szoros értelmé-ben mindenütt hallani lehet.

1917. ÁPRILIS 13.

MA volt Vadim nagybátyjának a temetése.Majdnem az egész város résztvett rajta, óriásimunkástömeg jelent meg. A koporsó vörös volt, akoszorúk vörös rózsából és vörös szekfűből kötve.Olyan volt, mint valami ünnep; az emberek úgyviselkedtek, mint nem sírjához kísérték volnaezt az embert, hanem névnapja alkalmából kö-szöntötték volna. Minden beszéd tele a szabadságés a forradalom diadalmas örömével. Az elhunyta szabadság, egyenlőség és testvériség eszméiértharcolt s halála előtt látta még éltető eszméinekmegvalósulását — ez volt a tenorja minden be-szédnek. Nagyezsda Pavlovna nem sírt. Feketegyászruhájára nagy vörös szekfűt tűzött. Csak Va-dim nővérei sírtak. Amikor a koporsót leeresztet-ték a sírba, mindenki vörös virágokat szórt bele.A nap élesen tűzött s olyan meleg volt, mint nyá-ron ...

Nagyon szomorúan hatott rám ez a temetés.A forradalom himnusza volt, magára a halottranem gondolt senki.

166

1917. ÁPRILIS 14.

PÉTERVÁROTT éppen a kadétpárt kong-resszusa ülésezett. Megdöbbenve hallottuk, hogya kormány folytatni akarja a háborút „a győzel-mes befejezésig.” Az osztrák-német militarizmusmegsemmisítése, a tengerszorosok felszabadítása.... A kormány célja ugyan a nép felszabadítása,de előbb ki kell vívni a győzelmet. Hódítás és hadi-sarc nélküli béke. Radicsevet roppantul ünnepel-ték.

Hanem a katonáink, úgy látszik, egészen másvéleményen vannak, mint Radicsev. Nálunk ne-vettek és fütyültek a katonák, amikor a kormányhatározatait felolvasták nekik. Mása, aki folyvástkint üldögél a ház előtt lévő padon s boldog-bol-dogtalannal szóbaáll, azt mondja, hogy a katonákfütyülnek a győzelemre, akár hadisarccal és hódí-tással, akár anélkül. Békét akarunk, békét, aztmondják, pokolba az ideiglenes kormánnyal, csaka munkás- és katonatanácsok hozzák meg a békét.

A magántanárunk úgy vélekedik, hogy amunkás- és katonatanácsok hamarosan erősebbeklesznek, mint a kormány. Hogy ki hívta össze őket,honnan jöttek, azt nem tudja senki. De itt vannak,s ami fő: tudják, hogy mit akarnak, mig az ideig-lenes kormány az ismert jelszó értelmében cselek-szik: „Egyrészt... másrészt.” Egyrészt a hadse-regben nélkülözhetetlen a fegyelem, másrészt for-radalom után mégsem lehet fegyelmet követelni.Egyrészt az egész közgazdaságnak tönkre kellmenni, ha nem dolgoznak, másrészt mégsem leheta munkaidőben tartott gyűléseket betiltani, mertforradalom után mindenki szabadon ki akarja

167

mondani a véleményét. És így tovább. A magán-tanár szerint a munkás- és katonatanácsok nemsokáig dolgoznak már együtt a kormánnyal.

1917. ÁPRILIS 15.

HÚSVÉT. Minden templomban szól a harang.Az utcák tele emberekkel. Mindenfelé csapat-számra részeg katonák, akik a forradalom utánegyszerre elárasztották az egész várost. Ezelőtt akaszárnyában tartózkodtak, most egész álló napaz utcán vannak, gyűléseket rendeznek s oly ki-hívóan viselkednek, mintha övék volna a város.Kifosztottak néhány boros- és pálinkáspincét, le-itták magukat s nekitámadtak a munkásoknak,amiért megkapták a napi nyolcórás munkaidőt.Magam hallottam, amint egy katona ezt ordítozta:

— Mi a fronton mindennap huszonnégy óránát ontottuk a vérünket, ti meg itt kuksoltatok ahinterlandban és gránátokat gyártottatok. Mostweg egy órával sem akartok tovább dolgozni?

Az összeütközés verekedéssel végződött s apolgárőrség megjelent a helyszínén. De a polgár-őrséget senki sem veszi komolyan, mindenki kacagrajta. Csupa suhancból, kis diákból s öreg rok-kantból áll. Még a piaci kofák is szégyennek tart-ják, ha egy polgárőr rendreutasítja őket. Láttam,amint egy kofa a polgárőrnek, aki más helyreakarta küldeni, egész fazék savanyúkáposztát bo-rított a fejére, nagy mulatságára a körülöttüknyüzsgő tömegnek.

Már a külsejük sem igen alkalmas arra, hogytiszteletet ébresszen. Sajátságos módon mindigolyan köpenyt húznak rájuk, amely vagy túlsá-

168

gasan nagy, vagy túlságosan kicsi. Aztán megmindenütt odaütik az orrukat, ahol nincs semmidolguk, élelmiszereket vesznek el a parasztoktóls megtartják maguknak, tetszésük szerint letartóz-tatnak akárkit, hogy borravaló ellenében szabadonbocsássák. Az átlagos polgár sajnálkozva gondola régi rendőrségre, amely legalább az utcán rendettartott, úgy, hogy az ember nyugodtan járhatotta dolga után. A régi rendőröket azonban mind ki-küldték a frontra. A katonák nemrégiben gyűlésttartottak s ilyen követelésekkel álltak elő: szabaddohányzás az utcán, ingyen utazás az első és má-sodik osztályon, szabad éjszakázás a kaszárnyánkívül, engedély civilruha viselésére és... arra,hogy ne kelljen minden „kutya” tisztnek szalu-tálni.

Ezeket mondta el nekünk Orlov ezredes.Azonnal a frontra akar jelentkezni, mert ilyenkörülmények közt a hinterlandban nem lehetdolgozni többé.

A lakosság nyugtalan hangulata miatt az idénle kellett mondanunk arról, hogy a húsvétot, mintmáskor, nagyszüleimnél töltsük. Az utazás mostteljességgel lehetetlen. A vonatok túl vannak zsú-folva katonákkal; első és második osztályon utaz-nak s a nekik nem tetsző utasokat gyakran menet-közben hajigálják ki a kupé ablakán. A vasutas-személyzet csak játékszer a katonák kezében. Akiellenszegül, azt irgalmatlanul elverik a „tovaris-csok”. Még a vagonok tetején is utaznak s nemegyszer megtörténik, hogy valamelyik lezuhan út-közben. Apámhoz mostanság sok ilyen baleset ál-dozatát hozzák el a kórházba összetört tagokkal...A katonák nem akarnak harcolni; elszaladnak afrontról, amilyen messzire csak lehet.

169

1017. ÁPRILIS 18.

MA a szeminárium könyvtárában akadt dol-gom s ott találkoztam össze Maraszja Protopopo-vával. Tüstént észrevettem rajta, hogy valaminincs rendben. Elmondta, hogy reggel ittjárt adiákőrség, elvitte az üzleti könyveket, amiket Ar-kadi Zelinszki vezetett s kis idő múlva őt magátis elfogták lakásán. Állítólag egy százrubeles csek-ket kellett beváltania a diákszövetség részére, deegy zérus hozzáírásával ezrest csinált a százasbólés ezer rubelt vett föl. Alighogy a bankból távo-zott, már föl is fedezték a csalást s kiadták a pa-rancsot a letartóztatására. Ez azonban csak ké-sőbb sikerült, mert Arkadi tüstént hozzálátott,hogy az üzletekben különböző bevásárlásokat vé-gezzen. Selyem fehérneműt vásárolt, édességet,drága illatszereket, néhány tortát, egy óriási kri-zantémbokrétát s egy cobolyprém muffot. Ma-ruszja, amikor mindezt elmondta nekem, átadottegy levelet s így szólt:

— Ezt a levelet magának küldi Arkadi!Drága papírosra írt, erősen beillatosított, nyi-

tott levél volt; nyilván azt akarta, hogy mások iselolvassák. A huszonnégy sűrűn teleírt oldal címeez volt: „Gyónásom”. Lendületes szónoki hangonmagyarázgatta benne, hogy ő „a szenvedély és azima hangjainak elzengésére született”. „Lelkem-ben, — írta tovább — mindig egy szent meg egybűnös élt együtt. Gyermekkoromtól kezdve kétkép vésődött mélyen a lelkembe. Anyám, amintforró könnyek közt imádkozik a szentkép előtt sNatocska, a gimnazista lány, aki gyakran járt el anővéremhez s táncolt vele — mindig meztelenül,

170

nem tudom, miért. Én csak négyéves voltam akkor, senki sem törődött a jelenlétemmel, de a mez-telen testeket már akkor sem néztem a kis gyer-mek szemével.” Átfutottam két oldalt, amelyekenezer meztelen női testről s azoknak mozdulatairólvolt szó s a papír széle fölött ránéztem MaruszjaProtopopovára. Fülig pirult — megértettem, hogyolvasta már a levelet. „Apám egyszerű hivatalnokvolt, a legegyszerűbb, leglelkiismeretesebb és leg-becsületesebb ember az egész hivatalban; hogyérthetett volna meg engem? Lelke szűk volt, minta palack nyaka, képzelődéseimet és költeményei-met mindig egy őrült agyrémeinek tartotta.Anyám nagyon jó, de rendkívül korlátolt és el-nyomott asszony volt. Megértett bennem mindent,de mélységesen megrémítette az, amit megértett.A nővérem? Nem mint nővért, hanem mint nőtszerettem. Mindig azon tűnődtem: képes volnék-ebűnt elkövetni s mit éreznék, ha letartóztatnának?Ma aztán elkövettem a bűnt csak azért, hogy szépkölteményt írhassak a bűnös benső élményeiről.Vagy talán nem érdemes hosszas kínszenvedéseketelvállalni egy felséges költemény kedvéért?” Ilyenhangon folytatta tovább egészen Dosztojevszkiszellemében. „Csak maga menthetett volna megszigorúságával, tisztaságával, világos eszével. Demaga eltaszított. Magával szent lettem volna, maganélkül bűnös lesz belőlem.” így végződött a levéls aláírás helyett Arkadi arcképe volt ráragasztvaezzel a fölírással: „Amo et odi.”

171

1917. ÁPRILIS 19.

GRIGORI Petrovics Dmitrijevszkiről írt nek-rológom rámnézve egészen váratlan sikert ara-tott. Most mindenfelől gratulálnak írói tehetsé-gemhez s ez ma nagyon boldoggá tesz. Legjob-ban annak örülök, hogy Vadim olvasni fogja anekrológot.

Ma ebéd nélkül maradtunk s kénytelenekvoltunk beérni azzal, „amit Isten adott”. Egészcselédségünk a háztartási alkalmazottak gyűlésénvolt. Mind nagyon izgatottan tértek haza. Másatüstént leült egy székre, amint beléptek; előszörtörtént ez, amióta nálunk van, mert máskülönbenmindig áll, ha valaki beszél vele. Azt mondta:

— A személyzetnek ezentúl nem szabad állniaz urak előtt, most előbb kell leülnünk mint ők,hát ne haragudjék, barüsnya, ha ülve maradok amaga jelenlétében I

— Hát mi történt azon a gyűlésen? — kér-deztem kíváncsian.

— Lelkünkre kötötték, hogy minél keveseb-bet dolgozzunk, aztán meg azt mondták, hogyminden rendőrt és minden uraságot Szibériábakell küldeni, hogy megtanuljanak a maguk kezé-vel dolgozni, meg, hogy nem is szabad bejönni,ha az uraság csönget és nekünk is azt kell enni,amit ők esznek és egy asztalnál kell ülni velük éselvtársnak kell szólítani őket. Igen és még azt ismondták, hogy most minden az államé s a gyára-kat meg az üzleteket el kell venni a tulajdonosok-tól és kiosztani a nép közt.

172

1917. ÁPRILIS 21.

— MA bizonyosan eljön hozzánk Orlov ezre-des, — mondta Mása, — mert bizonyisten min-dig azon a napon, amikor idejön, szoktam leesnia kemencéről, ha fölmászom rá, hogy a felső ajta-ját becsukjam. Ebédre okvetlenül libát készítekkásával, azt nagyon szereti.

Anyám sohasem állítja össze az étlapot, eztegészen rábízza Mására; egyetlen föltétele, hogyegy héten belül semmiféle ételt nem szabad meg-ismételni. Milyen gyöngéden beszél Mása az ezre-desről! Azért, mert mindig megdicséri a főztjét.

Estére csakugyan eljött az ezredes s veleegyütt a kormányzó. Mind a kettő igen pesszi-mista hangulatban volt s elítélően nyilatkozottKerenszkiről.

— Minden hivatalból el kellett távolítani acár képeit s helyükbe Kerenszki arcképeit aggatni.Meg kell vallanom, kellemesebb dolog volt a cárcsaládjára nézni, mint erre az ügyvédpofára, —mondta a kormányzó, az ezredes pedig így pa-naszkodott:

— A katonákat most magáznunk kell, azokpedig igyekeznek tegezni bennünket. Napról-napracsökken a fegyelem. A katonák nem akarnaktöbbé engedelmeskedni; érzik, hogy nincs márföljebbvaló. Azelőtt a fegyelem tartotta féken aszemtelenségüket. Az orosz muzsik olyan fékte-len, mint az állat s jaj annak, aki keményen nemfogja. Kerenszki és társai megsiratják még ezta nagy szabadságot! Arra még nem érett megaz orosz muzsik!

Aztán ismét a kormányzó:

173

— A munkások sztrájkolnak és 25—50 száza-lékos béremelést követelnek. A falusi tanító, akieddig beérte harminc rubellel, most kétszerany-nyit akar. A postások meg a vasutasok ülésekettartanak és fizetésemelést követelnek. Mindenkicsak követel, követel és követel. Az állam pediga hosszú háború után olyan szegény, mint atemplom egere. De mindenki elvesztette a fejét,mindenki azt hiszi, hogy a forradalom csak jo-gokat hozott és semmi kötelezettséggel nem jár.Mindenki követel, de hogy ki fog adni, különö-sen ha dolgozni senki sem akar, azt egy léleksem kérdezi! Most mind odavannak a boldog-ságtól, mert „az orosz forradalom nagyanyja”.Bresko-Breskovszkája asszony újra felbukkant.De hogy az eszméi alkalmazhatók-e Orosz-országra, az más kérdés. Higgyék el, hölgyeimés uraim, igen kellemetlen események előestéjénvagyunk!

1917. ÁPRILIS 22.

MA fényes, meleg tavaszi nap volt. A folyónmár egészen sötét a jég, hamarosan elolvad. Aparti erdő zöldesbarna színt kezd ölteni: nyílniakarnak már a rügyek. Kimentem a temetőbe,hogy Kolja és Lidocska sírját meglátogassam.Mindig odamegyek, ha szomorú vagyok.

A temető iszonyúan el van hanyagolva, alignéhány sírt gondoznak, a többi tökéletesen elha-gyatott, a keresztek ferdén állnak, vagy össze-vissza hevernek a földön. Ha virágot visz ki azember, azt másnap már bizonyosan nem találjaott: rögtön ellopják. Senki sem meri már érték-

174

tárgyakkal vagy akár csak jó ruhában is eltemetnia halottait, mert vannak tolvajok, akik feldúljáka sírokat s kirabolják a holttesteket. Szörnyű,hogy hány sírt gyaláznak meg így. Az utóbbi na-pokban borzalmas bűnt fedeztek föl. Nemrégibenhalt meg Teljuskin kereskedő kislánya s a játék-szereivel együtt temették el. Teljuskinné néhánynappal utóbb meglátott az utcán egy gyereket, akia halott bábujával játszott. Tévedésről szó semlehetett, mert a bábu haja magának a gyerek-nek a hajából készült. Utánajártak a dolognak sfelbontották a sírt. Kiderült, hogy nemcsak a já-tékszerek hiányzanak, hanem maga a holttest is.A további kutatások eredménye az volt, hogyegész banda működik, amely a friss holttesteketkiássa s a disznóknak adja enni, amelyeket aztánkolbásszá dolgoznak fel...

1917. ÁPRILIS 23.

AZ IDEIGLENES kormány megható szavak-kal fordult a katonákhoz, hogy a vasúti köz-lekedést ne zavarják. A katonák ugyanis kidobál-ják az utasokat a vonatból, beverik az ablakokats a gépészeket kényszerítik, hogy oda vezesséka vonatot, ahová ők akarják.

A kormány teljes amnesztiát ígér mindenszökevénynek, ha május 15-ig jelentkezik, sőt méga kincstári tulajdon eladásáért sem büntetik meg.Ezt a felhívást hangos derültséggel fogadják a ka-tonák; a pályaudvarok, a város, mind tele van szö-kevényekkel. A tisztekkel iszonyúan bánnak el akatonák, ott sértegetik őket, ahol éppen alkalmukakad. Egy katona arcába köpött egy tisztnek s

175

fölmentették azzal az indokolással, hogy a tisztkihívóan viselkedett, mert azt követelte, hogy tisz-telegjen neki. A tiszt agyonlőtte magát, a kato-nák pedig azt mondták: „Úgy kell neki, a kutyadögöljön meg kutya módjára!”

1917. ÁPRILIS 24.

A MAI általános diákgyűlést holtom napjáignem felejtem el. Az első gyűlés volt a forradalomóta s az uralkodó hangulat sehogyse tetszett ne-kem. Féktelenség — ez a szó jellemzi az egészet.

A napirend első pontja az a kérdés volt, hogya diákságnak legyen-e helye és szavazata a tanárikar ülésein. A gyűlés elnöke Gvozgyev volt, agorillaképű diák, alelnöke Verescsagin professzor!Már az is megdöbbentett, hogy egyáltalán eljött —a viselkedése még inkább. Pókhasú, kopasz em-berke, ötvenesnek látszik. Igen kedélyesen visel-kedett; barátságos, sőt túlontúl barátságos voltmindenkihez s minden áron népszerű akart lennia diákok között. Így kezdte a beszédét:

— Igen tisztelt diák elvtársaki (Az „elvtár-sak” szót erősen hangsúlyozta.) Köszönöm, hogybizalmukkal megajándékoztak. Most először vá-lasztott be diákgyűlés az elnökségbe, s erre a napraegész életemben emlékezni fogok.

Közben úgy hajlongott mindenfelé, mint egyCirkuszi zsonglőr. Elszörnyedtem s föl nem fog-hattam, hogy egy ilyen öreg tanár hogyan eresz-kedhetik le ilyen alantas népszerűség-hajhászásig,különösen a nagyzási hóbortba esett taknyosok-nak ilyen csürhéje előtti De jött még szebb is.s folytatta:

176

— Okvetlenül szükséges, hogy a diák elvtár-sak is jelen legyenek a tanári kar zárt ülésein.Mert megérthetik-e, — kiáltott fel patetikusanszéttárt karokkal, — a tanárok a diákság szük-ségleteit és kívánságait? ők odafenn trónolnakaz Olympuson és sejtelmük sincs a diákság han-gulatáról. A diák elvtársaknak képviselve kelllenni a tanári karban, hogy jóvátegyék a profesz-szor elvtársak hibáit!

Ezt a beszédet fülrepesztő tetszészaj követte,megerősítve a padok tetejének fel- és lecsapásával,

A professzor után Govorov kért szót, az,akibe valamennyi diáklány szerelmes volt (s alegtöbb diák ki nem állhatta éles és oktató hangjamiatt). Tiszta, kifogástalanul vasalt diák-egyen-ruhájában erősen elütött a diákok többségétől,mert most divatba jött köztük, hogy forradalmiérzésüket orosz ing viselésével bizonyítsák. A pa-dokból ilyen kiáltások hallatszottak:

— Fehér gallér! Disznó!Govorov azonban úgy tett, mintha ezeket a

kiáltásokat nem hallotta volna s így kezdett be-szélni:

— Nagy sajnálatomra nem csatlakozhatom aprofesszor úr véleményéhez.

— Professzor elvtárs! — igazította ki Veres-csagin professzor.

— Sajnos, nem vagyok egy véleményen aprofesszor úrral, — folytatta Govorov, erősenhangsúlyozva az „úrral” szót. — A közmondásszerint: ültesd a disznót a székre, tüstént felmászikaz asztalra. Szent meggyőződésem, hogy nem adiákok dolga a tanári kar tanácskozásaiban részt-venni. És ha a professzorok csakugyan bevesznekbennünket: meggyőződésem, hogy ezzel csak a

177

diákok vesztenek. Azt hiszik majd, hogy ők azurak a házban, mindenféle követeléssel hozakod-nak elő s úgy viselkednek, mint az a szeretetre-méltó állat, amelyről az imént beszéltem. Nemazért jöttünk az egyetemre, hogy a professzoro-kat tanítsuk, hanem hogy tanuljunk tőlük!

Szólt és leült. A diáklányok tapsoltak, a fiúknagy többsége azonban iszonyú lármát csapott.Leghangosabban bömbölt Utyakov, az az esetlendiák, aki mindig a szövetség irodájában lézeng.Utána Saposnikov beszélt, a krisztusképű ember.Habzott a szája s minden második szava a „for-radalmi szabadság” volt. Szavaiból ítélve, mostminden visszájára fordult, a diákság a fő, a pro-fesszorok dolga, hogy engedelmeskedjenek. Elégsoká senyvedtek a diákok a professzorok igájaalatt, ideje, hogy forduljon a kocka. Egyedül adiákságban él a szabadság, egyenlőség és testvéri-ség szelleme.

Hosszas tetszésnyilvánítások után végre sza-vaztak. Szótöbbséggel elhatározták, hogy követe-lik a diákság bebocsáttatását a tanári kar tanács-kozásaira. Különösen aláhúzták a „követelik''szót.

A napirend második pontja a vizsga-kérdésvolt. Ismét Gvozgyev szólt elsőnek s ezt bömböltehangszalagjainak és karizmainak teljes megfeszí-tésével:

— A tanáraink azt követelik, hogy pontosanegy hónap alatt rakjuk le a vizsgáinkat! De mostnem vizsgázásról van szó, most ki kell mennünka nép közé, a munkások, a parasztok közé, hogymegmagyarázzuk nekik, mit köszönhetnek a for-radalomnak! A gazdagok hatalmának végei Meg-kezgiődőtt a nép uralma! A népnek kell segíte-

178

nünk, amely nem tud még élni a hatalmával —nem pedig könyvek közt, ócska salabakterek köztkuksolnunk! A mi könyvünk az élet, lelkiismere-tünk a szabadság, egyenlőség és testvériség!Bosszú mindenért, ami tegnapi — ez a jelszavunka holnapért vívott harcban! Mindenki, aki azidei tavaszon egyetlenegy vizsgáját is leteszi,kerüljön be a diákság fekete könyvébe — zárjukki az egyesületeinkből és közöljük minden fő-iskolával az ilyen árulók nevét!Erre fölálltam és így szóltam:

— A történelmi-filológiai fakultás diákjai ne-vében kijelentem, hogy minket senkisem kény-szeríthet arra, hogy a vizsgáinkról lemondjunk,éppen egy hónappal a terminus előtt. Puszta szó-ból még sohasem lelt semmi. Mi egész télen tanul-tunk és le fogjuk tenni a vizsgáinkat. Aki akar.aztán elmehet a nép közé. Aki nem akar, az to-vább tanul, hogy ne üres szőszátyárkodással, ha-nem igazi tudással szolgálhassa a népetl Bátor-kodom ugyanis kifejezni azt a reményemet, hogyOroszországnak a forradalom után is szükségelesz még tudósokra, orvosokra, tanítókraésatöbbi. ..

Az én szavaim után még nagyobb lett a zaj.A jogászok kiabáltak, csatlakoztak a történelem -filológiai fakultáshoz; az orvosok, akik az egésztelet ellézengték, a vizsgák ellen voltak. Erre ismétfelállt Gvozgyev s a filológusok padjai felé for-dulva azt bömbölte:

— Tovariscsi! Ide egy egoista banda lopóz-kodott be, az élén egy női agent provocateurrel!Ne hallgassatok rájuk, ezek ellenforradalmárok,a burzsoázia védelmezői!

Erre a hízelgő elnevezésre, hogy női agent

179

provocateur, fölálltam és tüntetően elhagytam atermet. A filológusok és jogászok többsége csatla-kozott hozzám.

1917. ÁPRILIS 25.

APÁM nagyon panaszkodik, hogy az aláren-delt kórházi személyzetből kiveszett minden fele-lősségérzet. Ahelyett, hogy a betegekkel törődné-nek, az emberek a folyosókon lődörögnek és gyű-léseket rendeznek. Béremelést követelnek, amunkaidő csökkentését, negyedik munkacsoportbevezetését, ruhák kiosztását és így tovább. Köz-ben senki sem akar dolgozni, csupa piszok min-den, az orvosokkal szemtelenül feleselnek. Máriselőfordult néhány vérmérgezés a tisztátlanságukés figyelmetlenségük miatt. Ha apám el akar ren-delni valamit, azt felelik neki, hogy az uraknakbefellegzett már, most a népnek jött el az ideje.Apám roppantul le van verve.

Ma két diák, Saposnikov és Utyakov jötthozzám küldöttségbe s azt mondta:

— Bocsánatot kérünk Gvozgyev elvtárs teg-napi meggondolatlan szavaiért s felajánljuk ma-gának, hogy együtt keressük meg az útját, hogyanlehetne a vizsgáztatást visszautasítani.

Azt feleltem:

— Gvozgyev elvtárs az én személyemet s egy-úttal az egész fakultást, amelynek megválasztottképviselője vagyok, nyilvánosan sértette meg azegész diákság füle hallatára, maguk pedig ittkérnek bocsánatot a lakásomon, ahol senki semhallja. Azonfelül mi filológusok semmiféle közös

180

utat nem keresünk a medikusokkal. Folytatniakarjuk a munkánkat...

A tegnapi ülés a mi kivonulásunkkal felosz-lott s a vizsgák kérdése eldöntetlen maradt. A me-dikusok dühöngenek, mert nem akarnak dolgozni.Az orvosi fakultás összetétele erősen különbözika többiekétől. A medikusoknak nem kellett ka-tonai szolgálatra bevonulni. Ezért aztán orvosnakment mindenki, aki a fronttól félt, tekintet nélkülarra, volt-e kedve az orvostudományhoz, vagysem. Az internátusaikban isznak, kártyáznak,dorbézolnak és sehol sem politizálnak annyit,mint az orvosi fakultáson. Most aztán, mert köze-ledik a vizsgák ideje, egyszerre úgy érzik, hogya nép közé kell menniök! Ez persze közönségesürügy. A nép közé legfeljebb néhány tucat megyki, a többinek tökéletesen közömbös a dolog.

1917. ÁPRILIS 26.

ARKADI Zelinszki ügye aránylag jól végző-dött. A tanári kar minden lehetőt megtett, hogy adolgot elsimítsa. Visszaadták a pénzt a banknak,a vásárolt holmikat a kereskedőknek s Arkaditkibocsátották a börtönből. Az egyetemről perszeki kellett zárni.

1917. ÁPRILIS 27.

MA érdekes felolvasást tartott S., az ismertorosz költő. Télen-nyáron kék selyem ingblúztvisel, sohasem vesz föl meleg ruhát s mindig kalap

181

nélkül jár. Eddig is híres volt már különcködőéletmódja miatt, ő maga így nevezi magát: „a ter-mészet, a nap és a szerelem barátja”. Felolvasásamély hatással volt a diákságra. El kell ismerni:rendkívül „szép” ember, egészséges, óriási ter-metű s bikanyaka furcsán duzzad ki selyemblú-zának gallérjából. Nyakában, mint valami kitün-tetést, három aranyfigurácskát hord: egy sast,egy napot meg egy szívet. — A diákoknak legjob-ban ez az alaptétele tetszett: mindenkinek szabadminden.

— A forradalom meghozta nekünk a szabad-ságot! — kiáltotta prófétai mozdulattal. — Sza-badságról, egyenlőségről és testvériességről elegetbeszélnek nektek a többiek; én ma a test szabad-ságáról akarok beszélni, a napfénynek örvendezőszegény emberi testről, amely eddig a szokásokés előítéletek igája alatt nyögött.

S hosszasan beszélt arról, hogy minél ke-vesebb ruhát kell viselni:

— A testnek nap kell és szerelem. A nap fessemeg aranyszínűre, testedző gyakorlatok tegyékkeménnyé és hajlékonnyá, a szerelem tegye virág-zóvá és fiatallá! A forradalom semmisítse megmindörökre azt a fogalmat, hogy „aggszűz”. Min-denkinek joga van a szerelemre! Az egyházi es-küvő ostobaság. Ha az utcán összetalálkozol vala-kivel, akinek teste csábít, add oda magadat neki!Holnap más valakivel találkozol, aki tetszik ne-ked: helyes, add oda magad annak is! Minden asz-szonynak anyává kell lenni; nem mindegy, hogykitől való a gyereke? Vessük el az ósdi előítélete-ket, adjunk napot és szabadságot szegény testünk-nek, amely eddig az illem és a szokás börtönébensorvadozott!

182

Néhányszor föl akartam már állni, hogy el-menjek, annyira undorodtam ettől a demagóg be-szédtől; de láttam, hogy az emberek nyugodt arc-cal ülnek körülöttem, mintha a világ legminden-napibb szavait mondaná ki. A felolvasás után hal-lottam, amint a diákok mindenfelé arról beszél-tek, hogy az egyházi házasság elavult dolog s aszerelemben teljes szabadságnak kell uralkodni.Eszembe jutottak a kormányzó szavai: rombolnikönnyű, de mit fognak ezek fölépíteni annak he-lyébe, amit leromboltak?

1917. ÁPRILIS 28.

MA elmentem Pjotr Vasziljevics Bükov, azismert ügyvéd előadására, aki már régebben is hí-res volt forradalmi gondolkozásáról. De azt mégsem vártam volna, amit most hallottam tőle. A„szépségről” szóló felolvasásának egész értelmétugyancsak össze lehet foglalni ezekben a szavak-ban: mindenkinek szabad minden. Igazán, mint-ha mindenki eszét vesztette volna. Leghülyébb-nek találtam az ügyvédnek azt az állítását, hogya gonosztettben, a bűnben is van szépség. PjotrVasziljevics sajátos körülmények közt olvasottföl. A terem egészen sötét volt, csak a felolvasó-asztalon égett egy kis vörös lámpa. Pjotr Vaszil-jevics mindent megtesz, hogy kiemelje arcánakmefisztói jellegét. Fekete mefisztó-szakállt visel,ajkát vörösre festi, bajuszát és haját a megfelelőstílusban fésüli, egészen úgy, mintha a színházifodrász ragasztotta volna föl. Kitűnően beszél;nem csoda, hogy néha még a fővárosba is meg-hívják, hogy valami különösen nehéz ügyet kép-

183

viseljen a törvényszék előtt. Két óriási fehér kri-zantém állt elölte az asztalon. Az ablakok tárva-nyitva voltak, beáradt a meleg tavaszi éjszakaa feslő rügyek illatával, a csillagok ragyogásá-val s a jégzajlás távoli morajával. Nekem úgyrémlett, mintha a mi orosz hazánk életében isjégzajlás kezdődött volna. A jég széttöredezett,a táblák nyomában özönlik a kiáradó víz —vájjon mit hoz nekünk?

A felolvasást követő estén Orlov ezredes ná-lunk volt; kijelentette, hogy számára már csak egydolog van hátra: hogy agyonlőjje magát. A had-sereg széthullik, mondotta, az intelligencia pedigmindent megtesz, hogy a népet tökéletesen meg-bolondítja.

1917. ÁPRILIS 29.

MA letartóztatták a kormányzót. Hosszasanmeghordozták az egész városban s a nép gúnyo-lódással, szitokkal árasztotta el. Voltak, akik sár-ral hajigálták meg s az arcát is eltalálták. Emeltfővel, márványarccal ment tovább. Nem akadtsenki, aki az érdekében közbelépett volna. A „pé-tervári munkás- és katonaképviselők kiküldöttei”tartóztatták le s már ma délután elszállítottákPétervárra. Semmi vádat nem emeltek ellene selfogatási parancsot sem mutattak neki. Lakásánházkutatás volt s majdnem egész berendezését el-hurcolták. — El kell rabolni a rabolt holmit! —kiáltozta a megvadult tömeg. — Le a régi rend-szer embereivel! — A polgárőrség gyönge kísér-leteket tett, hogy a tömeget szétszórja, de kikacag-ták s végül is megkergették.

184

A kormányzóné börtönben ül. Letartóztattáktegnap az eddigi rendőrfőnököt is s megmondtákneki, hogy állását és nyugdíj-jogosultságát elvesz-tette. Ez a kijelentés olyan hatással volt rá, hogyszívszélhűdés érte és meghalt.

1917. ÁPRILIS 30.

ANYÁM váratlanul súlyosan megbetegedetts az orvosok nem tudják, mit mondjanak. Egésznap egész éjjel az ágya mellett ülök s csak arraszakítok időt, hogy egy-két pillanatra a temp-lomba fussak. Istenem, tartsd meg az anyámat 1

1917. MÁJUS 1.

ANYÁM kissé jobban van s kiküldött a leve-gőre. Az egész város vörös zászlókkal van föléke-sítve. Az utcákon csoportosan lődörögnek a kato-nák, nyitott köpenyben, vörösszalagosan. Senkitsem látni, aki vörös virágot vagy vörös szalagotne tűzött volna föl. Minden iskola, üzlet és hiva-tal zárva van, május elsejét szabad nappá nyilvá-nították.

Kimentem a főutcára, hogy anyámnak egykis bokréta hóvirágot vegyek, amit ma előszörárultak. A sarkon, ahol a virágárus leányok álltak,megláttam egy magasnövésű katonát, aki éppenvirágot akart venni. Vadim volt. Azonnal megis-mertem. De ahelyett, hogy odamentem volnahozzá, elszaladtam. Tudtam, hogy nekem veszi avirágot s mingyárt eljön hozzánk. Nagy kavaro-

185

dás támadt a lelkemben, olyan boldog voltam,mint még soha. Otthon le sem rakodtam még, mármegszólalt a csengő. Eléje mentem az előszobábas kezembe adta a bokrétát. Ha lehet, még nagyobbzavarban volt, mint én.

— Nem jönne velem sétálni egy kicsit?kérdezte. — Olyan szép nap van!

Beszaladtam anyámhoz a hálószobába s meg-mondtam neki, hogy fél órára sétálni megyekVadimmal. — Most először nyújtotta nekem a kar-ját. Hallgattunk mind a ketten. Kiértünk a folyó-hoz s lenéztünk az utolsó lefelé úszó jégtáblákra.

— Már csak tizenöt percem van. Tizenötperc múlva el kell válnom magától, indul a gőz-hajó, ősszel eljövök még egyszer, mielőtt a harc-térre mennék.

Azzal újra elhallgatott. Belenéztem kedves,kékesszürke szemébe. Mennyi gyöngédséget,mennyi bánatot láttam benne! Félrefordultam shallgatva mentünk vissza, úgy ahogy jöttünk.Most már csak egyszer látom, bizonyosan ismétcsak néhány percre, mielőtt a harctérre megy.

1917. MÁJUS 3.

A KORMÁNYZÓ sorsáról semmi pontosatnem tudni, ámbár csökönyösen tartja magát az ahír, hogy útközben az „elvtársak” megölték éskidobták az ablakon. Letartóztatását egyébkéntnem a pétervári képviselők rendelték el, hanema helybeliek hajtották végre önhatalmúlag. Azitteni katona- és munkástanácsok élén egy olyanmunkás áll, akit régebben iszákossága miatt el-

186

bocsátottak az állami lőszergyárból s büntetendőcselekmények tekintélyes sorára pillanthat vissza.A városunk napról-napra jobban megtelikszökevényekkel, a katonák ott hagyják a frontot,mert mindenütt az a hír járja, hogy hamarosanfelosztják a földet s félnek, hogy megcsalhatjákőket, ha nincsenek jelen. Sok faluban a parasztoknem akarnak szántani és vetni, mert elégedetle-nek a földjükkel s remélik, hogy földosztáskorjobbat kapnak.

1917. MÁJUS 4.

AZ ÜGYÉSZT és a törvényszéki bírákat le-tartóztatták. Helyükbe a katona- és munkás-tanácsok a „maguk” bíráját küldték ki, egy ki-szabadított politikai foglyot, a bolsevista Loszku-tovot. aki fölöttébb gyanús egyéniség. Azt mond-ják, egyáltalán nem is volt soha politikai fogoly,hanem közönséges gonosztevő. Állítólag megöltés kirabolt egy kereskedőt s ezért került fegy-házba. Dehát most persze mind politikai foglyok!

1917. MÁJUS 5.

PÉTERVÁROTT állítólag nagy bolsevik-tüntetés volt; Lenin is felszólalt, akit a németekleplombált vasúti kocsiban engedtek át az or-szágukon. Lenin mindenáron békét követel.

A katonatisztekkel pokoli módon bánnaka mi városunkban.

187

1917. MÁJUS 6.

MA ismét diákgyűlés volt a vizsgák tárgyá-ban. Mindenekelőtt a medikusok igyekeztek alegutóbbi kellemetlen esetet tisztázni. Gvozgyevelvtárs bocsánatot kért a sértésért, amellyel„forradalmi buzgalmában Rachmanova elvtársatés a filológiai fakultást illette.” A dolog azzalvégződött, hogy a medikusok megbuktak s avizsgasztrájkot visszautasítottuk.

— Ezek a nők, ezek az undok stréberek,— mondta gyűlés után Gvozgyev, — elrontanakmindent. Fütyülnek a forradalomra, csak akönyveik közt ülhessenek és magolhassanak!

1917. MÁJUS 9.

BELÉPTEM egy pillanatra a diákszövetségirodájába s hallottam, amint Gvozgyev eztmondta:

— Gucskov és Miljukov minisztereknekmenni kell! Az egész hatalom a katona- és mun-kástanácsokat illeti! És meg is fogják kapni! Atiszt urak vállrojtjait pedig lerángatjuk, hamégúgy kapálóznak is!

1917. MÁJUS 10.

MA letartóztatták a fiúgimnázium igazgatóját, aki ismert híve a monarchiának. A katona-és munkástanácsok ukázt adtak ki, hogy csaknekik van joguk letartóztatásokat és házkuta-

188

tásokat foganatosítani. Hol van hát az ideigle-nes kormány? Ki uralkodik rajtunk tulajdon-képen? Hol van a megígért szólás- és gyüleke-zési szabadság, hol a véleménynyilvánítás sza-badsága? A polgárőrség valósággal nevetségesszerepet játszik. A város ténylegesen a katona-és munkástanácsok kezében van.

1917. MÁJUS 11.

MEGVAN az új kormány: miniszterelnök:Lvov; hadügy: Kerenszki (szociálforradalmár);közlekedésügy: Nekraszov (kadétpárt); posta- éstávíró: Tszereteli (szociáldemokrata); földművelés: Gsernov (szociálforradalmár) s még mások,akiket nem ismerek. De Orlov ezredes és apáma legsötétebb színben látják a jövőt. A front szét-hull, a katonák fraternizálnak a németekkelvagy elszaladnak, az országban rémület van;mindenütt nyugtalanság, letartóztatások, rablás,gyilkolás, éhség. Legkomiszabbak a katonák.Szegény Oroszország, mi vár reád? Csak egyetnem értek: miért nem kötnek végre békét?

1917. MÁJUS 20.

MA letettem a latin vizsgát „igen jó” ered-ménnyel.

189

1917. MÁJUS 23.MA a görög vizsgán „igen jót”' kaptam.

1917. MÁJUS 24.MA logikából vizsgáztam: „igen jó”.

1917. MÁJUS 26.

MA letettem a nyelvtudományi vizsgát.„Igen jó”. Egészen boldoggá tesznek a sikereim.

1917. MÁJUS 27.

MA olyasvalami történt az egyetemen, amitvalószínűleg sem a diákság, sem Weidle pro-fesszor nem fog soha elfelejteni.

A németnyelvű vizsgák voltak kitűzve. Megkell jegyeznem, hogy Weidle professzor egészesztendőben úgy kínlódott velünk, mint senkimás. Nemcsak, hogy egyetlen órát sem mulasz-tott el és soha egy percet sem késett, de magán-úton még a húsvéti és karácsonyi vakációban isfoglalkozott a diákokkal, természetesen ingyen.A diákokat mélységesen meghatotta a viselke-dése. Majd minden órán elismételte, hogy a né-met nyelv ismerete mindenkinek nélkülözhetet-len, aki tudománnyal foglalkozik; minden diák-

190

nak szótár nélkül kell németül olvasni, a világlegszebb és legjobb könyveit német nyelvenírták — egyszóval úgy tüntette fel a dolgot, hogyaki németül olvasni nem tud, az a legszeren-csétlenebb teremtés a földön. Ezért aztán adiákok nagy fáradságot fordítottak a nemeinyelv tanulására, annál is inkább, mert a lányokmind halálosan szerelmesek Weidle profesz-szorba. A magántanárunk azt mondja: az asz-szony kész a világ legérdektelenebb dolgával isa legnagyobb buzgalommal és érdeklődéssel foglalkozni, ha remélheti, hogy ezzel tetszeni fogannak, akit szeret.

Mindenki úgy ment erre a vizsgára, minta bálba; senkinek eszébe sem jutott, hogy ittbárki is megbukhatik. Antonina Vasziljevnaarra is gondolt, hogy valami figyelmességgel kel-lene viszonozni a professzor rendkívüli fárado-zásait. Megtudta a professzor szállásadó asszo-nyától, hogy nagyon szereti a piros rózsát, vásároltunk hát egy óriási bokrétát a legszebb éslegdrágább szálakból. De ki adja át neki a viragot? Antonina Vasziljevnának az a szerencsét-len gondolata támadt, hogy engem javasoljon.

— Először is, — mondotta, — maga a szé-niora az évfolyamunknak, meg aztán különben isgondolkozzék egy kicsit emberségesen: egésztélen kínozta szegényt, most szerezhetne nekiegy kis örömet is!

Majd egy óra hosszat kérettem magamat,míg végre beleegyeztem. Az ablakhoz teleped-tem, hogy elgondoljam a „szónoklatot”, amely-lyel vizsga után a bokrétát átnyújtom a pro-fesszornak.

Akkor már jött is ki az első vizsgázó a

191

szobájából: Misa Tuganov. Rákvörös volt az arca,tekintete villámgyorsan járt körül a teremben.

— Atya, fiú, szentlélek, — mondta keresztetvetve, amikor odalépett hozzám.

— No, lehet gratulálni, Misa? — kérdeztem.— Az Úr nem segített nekem, hogy a né-

met vizsgát letegyem. Isten segítségével meg-buktam! — felelte; az ablak felé fordult s úgylátszott, mintha sírna.

Utána Antonina Vasziljevna jött ki; s ígyment ez tovább, míg mind a huszonkét jelöltmeg nem bukott. Akkor kinyílt az ajtó és meg-jelent Weidle professzor. Annyira odavoltam,hogy még azt sem fogtam föl, micsoda ostoba-ság, ha ilyen katasztrófa után átnyújtom nekia rózsákat. Elkezdtem hát ledarálni az iméntelgondolt köszönőszavakat. De Weidle profesz-szor már az első szavak után elvette tőlem a vi-rágot, hosszan, erősen megszorította kezemet éselsietett.

1917. MÁJUS 28.

A NÉMET vizsgáról valamennyien csak ígybeszéltünk: „Bethlehemi gyermekgyilkosság”. Amagántanárunk délben azt mondta, hogy Weidleprofesszornak ez az elve: első alkalommal min-denkit megbuktat, második alkalommal a diá-kok felét s csak harmadszorra enged át minden-kit. Azt állítja, hogy ezzel nagy eredményt ér ela diákoknál s később valamennyien hálásakneki érte; de mert nálunk még csak első eszten-dejét tölti, senki sem ismeri az „elvét”. Mostismét mindenki ott ül a könyvei közt s reméli,

192

hogy legközelebb a vizsgázók első, szerencsé-sebbik feléhez fog tartozni.

1917. MÁJUS 29.

MA sikerült az orosz történelemből „igenjó” eredménnyel levizsgáznom.

Most egyáltalán csak úgy lehet élni, hakönyvei közé menekül az ember. Az újságolva-sás eredménye csak izgalom és félelem. Az ideig-lenes kormány igen rosszul áll. Az északi kormányzóságokban éhínség van.

Kerenszki azt mondja, hogy így nem foly-hat tovább a dolog; kérdezi, vájjon a szabadOroszország lázadó rabszolgák hordája-e? Sa-posnikov azt állítja, hogy Kerenszki napjai megvannak számlálva. Szerinte koalíciós miniszté-rium sem mentheti meg Oroszországot; a leg-első feladat most a koalíciós minisztériumot ésKerenszkit megbuktatni, békét kötni és a forra-dalmi munkát szétvinni az egész világba. Az egészvilág munkásainak harca a kapitalizmus ellen— ez az egyetlen menekülés. — Egyébiránt min-den újság azzal van tele, hogy a háborút föltét-lenül abba kell hagyni. A diákok közt sokat be-szélnek arról, hogy minden gyárat és vállalatotkonfiskálni kell a proletariátus javára.

1917. JÚNIUS 1.

A MAGÁNTANÁR ma délben azt állította,hogy az ideiglenes kormány semmi esetre semmaradhat meg, mert „a győzelmes befejezésig”akarja folytatni a háborút.

193

— Emlékezzenek a szavaimra, — mondotta, övid időn belül annak a pártnak kezébenlesz a hatalom, amelyik megígéri a népnek abékét!

A magántanár holnap Pétervárra akarutazni.

1917. JÚNIUS 2.

TAVASZ. Szelíden, világoskéken ragyog azég, hollók kárognak, a folyó messze kiáradt,minden kert friss smaragdzöld színbe öltözött.A parton ülök s az ibolyakék messzeségbe né-zek. Messziről hallom egy közeledő vonat robo-gását. Egész lelkem tele örömmel, mintha a bol-dogságomat hozná ez a vonat. A váltóőr kis kert-jében torkuk szakadtából kukorékolnak a ka-kasok, s a nyitott ablakon kiárad a napraforgó-olajjal sütött lepény szaga. Várok. Tudom, hogysenki sem jöhet ide hozzám a pálya lejtőjére, ahosszú nyírfatörzsre, amelyen legutoljára üldö-géltem Vadimmal. Mégis várok s amikor oda-fönn lépéseket hallok, s egy hosszú alak felbuk-kan, boldog várakozásban szorul össze a szívem.

A lépések már rég elhangzottak. Csönd vanismét, csak lábamnál csapkodják halkan a par-tot a hullámok. Sötétedik, a váltóőr ablakábanlámpavilág csillan meg. Megint lépések. Eltaka-rom arcomat a kezemmel... várok, várok rád,Vadim.

194

1917. JŰNIUS 3.

A MAGÁNTANÁRUNK ma elutazott Péter-várra, ott tölti a szünidejét.

Dása meg a kocsis vitték ki külföldi kof-fereit és könyvesládáit, ő pedig így búcsúzottel tőlem:

— Ne haragudjék rám, Alexandra Lvovna!Gyakran önző módon elraboltam tanulásra szántidejét, de sok kellemes percet töltöttem magá-val, amit sohasem fogok elfelejteni.

Kíváncsian léptem be a szobájába: látniakartam, milyen világ van ott, ahol ő annyitdolgozott. Mindenütt a legnagyobb rend, egypapírszeletet sem hagyott el; csak egy fiók mé-lyén találtam egy csomó gondosan összecsavartzsinórt. Nyilván minden vásárolt csomagról gon-dosan leszedte és megőrizte. Már ki akartainlépni a szobából, amikor a kályha mögött egészpapírhegyet pillantottam meg. Odamentem slegnagyobb meglepetésemre leveleket találtamott, csupa szerelmes levelet: asszonyoktól, diák-lányoktól, elárusító kisasszonyoktól — aztánhervadt virágokat, szalagokat és kis képeket.Gondosan összekapartam ezt a sok sóhajt éscsókot s átvittem a magam szobájába. Szegénykis szőkék, megőrzöm a titkotokat! Magamnáltartom a leveleket, hadd emlékeztessenek a sze-gény asszonyi lélekre, vágyódására a király után!

... De a királyunk halott.

195

1917. JÚNIUS 4.

MA búcsúzni jött hozzám Grisa Filippenko.Majd, hogy sírva nem fakadt. Ajándékot is ho-zott, Vereszájev könyvét: EGY ORVOS EMLÉK-IRATAI.

— Kihúztam az illetlen részeket, amiketjobb nem olvasni. De minden egyéb csodaszépbenne. Legkedvesebb könyvem.

Nagyon kért, hogy írjak neki; egy falusikórházba megy közönséges betegápolónak, hogya következő iskolai évre pénzt szerezzen.

A fakultáson igen megható volt a búcsúz-kodás, mintha nem egy nyárra, hanem egészéletre válnánk el. Mindenki megköszönte nekem,hogy a diákság javáért dolgoztam. Meghatottanjöttem haza s itthon sírva fakadtam — volta-képen magam sem tudom, miért.

Útközben találkoztam Jekaterina Pavlovná-val, aki ismét régimódi köpönyegét viselte. Szo-morúan nézett rám s csak ennyit szólt:

— Elment...Azzal tovább lépdelt. Olyan volt, mint egy

halálrasebzett madár.

1917. JÚNIUS 5.

AZ ITTENI intelligencia szentül hiszi, hogyKerenszki, „a szuperlativuszok embere” fogjamegmenteni Oroszországot. Mindenütt az ő arc-képét látni. Csak harmincöt éves, de állítólaghihetetlenül energikus, munkás és tehetséges. Ami intelligenciánk tagjai közül soha senki sem

196

hallott róla s nem is látta senki; de most egy-szerre mindenki benne és csak benne hisz.

Most rendeletben adták ki, hogy a katonáknem kötelesek a tiszteket üdvözölni. Ez a pa-rancs, legalább nálunk, későn érkezett; mert ittmár régóta egyetlen katona sem üdvözli a tisz-teket.

1917. JÚNIUS 8.

EGYRE hevesebb panaszok hallatszanakOroszország reménytelen helyzetéről. Mindenkiérzi, hogy katasztrófához közeledünk. És mégisfolytatják a háborút! Ezt nem tudom megérteni.A szabadság-kölcsön is szégyenletes kudarcotvallott; ugyan ki adna pénzt arra, hogy ezt azostoba háborút tovább folytassák?

1917. JÚNIUS 10

MINDENÜTT ezt a kérdést tárgyalják: há-ború vagy béke? Mindenütt beszélnek, beszélnek,beszélnek. A cselédeink folyvást gyűlésekre szaladgálnak s mi hol vacsora, hol ebéd nélkül ma-radunk. A gyárakban nem dolgoznak semmit,mindenütt állami ügyekről vitatkoznak. Min-denki a kötelességről beszél, de senki sem telje-síti. Szörnyű ez. A pék-kenyér egészen szürkes minden pillanatban egy darab spárgába, sváb-bogárba vagy szögbe harap az ember. Az üzletielárusítók udvariatlanok és hanyagok, színházbamár egyáltalán nem lehet járni, mert az ülése-

197

ken terpeszkedő katonák folyvást napraforgó-magot ropogtatnak s a héját egyenesen az em-ber arcába köpik. Komoly helyeken kacagnakés hujjogatnak s akinek valami nem tetszik,tüstént fütyülni kezd.

1917. JÚNIUS 11.

A MALOM-MUNKÁSOK ma sztrájkba lép-tek és béremelést követelnek. Amikor a tulaj-donos azt mondta, hogy nem adhatja meg, be-dobták a garatba s az szétdarabolta. Feleségés öt kis gyerek marad utána. A gyufagyár ésa nagysütőde munkásai is sztrájkolnak. Az utcáktele emberekkel, mintha ünnep volna.

1917. JÚNIUS 12.

A CSŐCSELÉK kifosztotta a kolostort! Akedves, régi kolostort, a városunk büszkeségét!A barátokat legnagyobbrészt agyonverték, a kle-nódiumokat elhurcolták. Amikor az épületekmár lángban álltak, kiderült, hogy a tűzoltóságis sztrájkol s a kolostor porig égett. A polgár-őrség nemhogy útját állta volna a csőcseléknek,maga is buzgón fosztogatott. A diákok és rok-kantak, akik az alapítás idejében a polgárőrséglegnagyobb részét alkották, már rég nincsenekbenne, az újoncokat csaknem kizárólag a népsöpredékéből szedik. A polgárőrségtől éppen úgyfélnek nálunk, mint a rablóktól és gyilkosoktól.

Csinos kis anekdota jár szájról szájra: egy

198

úrilány este megszólít egy arra járó urat: — Ké-rem, kísérjen át a másik oldalra, nagyon félek,mert egy polgárőr áll ott!

1917. JÚNIUS 13.

A KORMÁNYZÓNÉ még mindig fogságbanvan. Semmit sem szabad bevinni neki. Állítólaghihetetlen körülmények közt tartják ott. Pusztakőpadlón hál és éhezik. Még a cári uralom alattsem bántak így a politikai bűnösökkel. Amikornéhány bátor ember megpróbálta pártját fogni,a munkás- és katonatanácsok elnöke kijelentette,hogy azonnal elfogat mindenkit, aki egy árvaszót is szól az érdekében.

1917. JÚNIUS 14.

AZ ÉLELMISZEREK egyre drágulnak.Roppant tömegekben bukkan föl a papírpénz.Az állampénztár állítólag üres. Júliusra éhínsé-get várnak, ötven százalékkal kevesebb a meg-művelt föld, mint tavaly.

Hanem a háborút folytatni akarják.

1917. JÚNIUS 15.

GYÖNGÉD, szomorú levelet kaptam Vadim-tól. Azt írja: nem teljesült az a reménye, hogyhamarosan vége lesz a háborúnak; elhatároz-ták, hogy folytatják „a győzelmes befejezésig”.

199

A tüzérségi iskolában, ahol Vadim el van szál-lásolva, Singarev miniszter beszédet mondott;panaszolta a nép fegyelmezetlenségét, pazarsá-gát, élvezetvágyát s rámutatott Franciaországpéldájára. „Ó, Alja, -- írja Vadim, — milyenszomorú, hogy ilyen szavakat végig kell hallgat-nom! Köztünk, úrifiúk közt reménytelen a han-gulat. Látjuk, hogy Oroszország menthetetlenülelpusztul s nem tudunk segíteni.” Vadim leveleiszonyúan leverő hatással volt rám.

1917. JÚNIUS 17.

NYÁRON rendszerint a Kaukázusba vagyKrímbe mentünk valamilyen fürdőhelyre. Azidén itthon kell maradnunk, mert a vasúti köz-lekedés teljesen lezüllött.

A délvidék helyett nagyapához utazunk,gőzhajón.

1917. JÚNIUS 18.

A GŐZÖSÜNKKEL baleset történt. A folyóközepén át kellett szállnunk egy kis teherhajóra.Pici, kétágyas kabint kaptunk, amelynek ablakaa fedélzetre nyílik. Ott helyezték el a harmad-osztályos utasokat. A beszédjük behallatszikhozzám.

— Öreganyám, talán bizony beteg az a gye-rek? — hallom egy rekedt hang résztvevő kér-dését.

— Beteg bizony, már ötödik napja s milyen

200

láza van a kicsikének, bátyuska! Most kórházbaviszem! — felelt egy siránkozó női hang.

— Bizony, bizony, tovariscsi, — szólaltmeg ismét a rekedt, — ez is egy példa, lássátok!Ez a gyerek öt napja lázas s talán meg is hal,mert a födélzetén kénytelen tölteni az éjszakát.És láttátok azt a két kövér tisztet, akik kabintkaptak? Egészségesek, mint a bika, de azértkaptak kabint, mert elsőosztályon utaznak smert urak. Szóval hiába volt a forradalom! Úgymaradt minden, ahogy volt; az urak plüssdívá-nyon üldögélnek, a mi beteg gyermekeink pe-dig a födélzetén henteregnek!

Az asszony hangosan sírni kezdett:

— Kértem a kapitányt, hogy engedjen agyerekkel legalább a gépházba, de nem engedtemeg. Az urak csak maguknak csinálták a for-radalmat, hogy a cár pénzét elosszák magukközt, a népnek meg éppen olyan rossz a dolga,mint a cár idejében!

— Aztán békét ígértek s most nem akarjákmegkötni, — vágott közbe egy haragos basszus.

— Persze, hogy nem akarják — folytatta arekedt. — S láttátok azt a két pufókképű tisz-tet? Csak itt a hinterlandban hetvenkednek;nőcskék után járni, plüssdiványokon hempe-regni, ahhoz értenek, a mi fiaink meg azalatt afronton véreznek!

— Tökéletesen igaz, tovariscs — szólaltmeg egy másik. — Ebből a forradalomból iga-zán nincs semmi hasznunk. A háború csakúgyfolyik, mint eddig, a földet pedig még mindignem osztották föl. Jól elintézték azt az urak!Meg kellene csinálni a magunk forradalmát éskivenni a hatalmat az urak kezéből! Az ideig-

201

lenes kormány éppen olyan szemét, mint a cáriuralom volt! Egyszerűen véget kell vetni a há-borúnak, odasózni egyet-kettőt a tiszturak po-fájába, elszedni a fegyvereket s elkergetni azo-kat az urakat, akik most kezükbe kaparintottáka cár pénzét, meg a földet s a népet becsapták!Gyalázatosan becsaptak bennünket! Ne tűrjétek,hogy lóvá tegyenek, tovariscsi! Fogjatok fegy-vert s vegyétek el azt, ami tiétek!

Kinéztem az ablakon. Sötét volt már s abeszélő arcát nem lehetett megismerni, de lát-tam a hallgatók körvonalait. Mennyi gyűlöletés düh érzett ki minden mozdulatukból! A gye-rek sírt. A fekete víz csapdosta a hajó falát;az égen sötét felhők száguldottak, csöndesenesni kezdett.

1917. JÚNIUS 22.

TULAJDONKÉPPEN volt-e forradalom,vagy sem? Ezen tűnődöm minden nap. Ebbena csöndes vidéki városkában mintha semmi semváltozott volna meg. Ma délelőtt kiültem a padranagyapa háza előtt, amely a főutcára néz smegfigyeltem a „forgalmat”: hat asszony, akirúdon hordott vödrökkel vízért megy, egy szé-násszekér, három tehén, amely lekésett a reggelikihajtásról s néhány kutya — ez volt az egész.A nap égetően süt, a levegő tele a virágzó jáz-min és orgona illatával — nehéz, lusta, szívóslevegő.

A posta csak hetenként egyszer jár ebbe azugba. Miből is élnek ezek az emberek? Való-színűleg olyan dolgokból, mint tegnap, ami-

202

kor az egész város oda volt izgalmában, mertSzáfranov kerületi írnok gyanúba fogta a fele-ségét, hogy viszonya van Puzankov kereskedő-vel s a fejére borított egy tejfölös lábast, amitaz asszony sehogysem tudott levenni — végülis nekiszaladt a kerítésnek s így törte össze rög-tönzött fejfödőjét.

1917. JÚNIUS 28.

SOKSZOR úgy rémlik nekem, hogy hirtelenmegállt velünk az élet, annyira hasonlít a ma ategnaphoz, öt órakor felkelek és nagyszüleim-mel teázom a terraszon. Köröskörül nyílik ajázmin, nagyapa kedves virága. A jázmin sma-ragdzöld levelei közül sötétpiros rózsák dugjákki a fejüket. A levegő tiszta és friss, örömetsugárzó, meleg nyári reggel: a terített asztalonfényesre sikált sárgaréz szamovár.

Állandóan fortyognia kell, mert nagyapanem állhatja a „bedöglött” szamovárt. Mihelytelhallgat, másikat kell hozni.

Tea után lemegyek a kertbe és sokáig jár-kálok a fák között.

Elmegyek egészen a tó partjáig. Van ottegy kis lugas meg egy pad, ahonnan csodálatoskilátás nyílik a tóra és a begyekre, órák hosz-szat elüldögélek ott, kezemben könyvet tartva;de nem mindig olvasok, inkább a kék messze-ségbe nézegetek és bámulom a hazám csöndes,hatalmas szépségét. Sok verset írok, valamennyitele van ennek a tónak, ezeknek a hegyeknekszeretetével s vágyakozással valami ismeretlenután. Egy távoli, magányos csónak a vízen, a

203

napfény megcsillanása a hegycsúcsokon — ezmind valami csöndes bánatot ébreszt a lelkem-ben. Szomorú vagyok s oly magányos, mint ez amesszevetődött csónak a tó hullámain . . .

1917. JÚNIUS 29.

ÜNNEPNAPOKON a városka széles főutcá-ján az úgynevezett „guljanye” folyik. Elbájolóvalami. Lányok és fiúk méltóságosan sétálnakfel s alá. A leányok tizenhárom eves koruktólfogva kezdenek részt venni benne. Hosszú szok-nyát viselnek s a fejükön tüll-fátyolt, mert kala-pot csak a „nagyságák” meg a „kisasszonyok”hordanak. A leányok lassan járnak fel s alá súgy tesznek, mintha észre sem vennék az őketnézegető fiúkat. Így van ez tizenhatéves koru-kig, amikor legnagyobb részt elmátkásodnak.Akinek még tizenhétéves korában sincs vőle-génye, az bizonyosan vénleány marad. Van ittegyébként egy igen durva szokás. Ha a helységlegényei megállapították, hogy valamelyikleány „lekésett” a férjhezmenetelről, kátránnyalmázolják be egész kapuját annak a háznak, ahola szegény teremtés lakik.

Azt mondják, régebben csak ott történt ezmeg, ahol törvénytelen gyerek volt, most azon-ban kiterjed ez a helytelen szokás minden olyanesetre, amikor egy leány, akármilyen okból.nem mehetett férjhez. Ha idegen kerül avárosba, okvetlen feltűnik neki, milyen furcsaképe van sok kapunak. Némelyik apa úgy pró-bál megszabadulni a szégyentől, hogy lebontatja

204

a kaput és ujat építtet, de ez természetesen fur-csán elüt a régi kerítéstől s a régi házikótól.Mások megpróbálják levakarni és átmázolni akátrányt, de a cikkcakkos fekete vonalak át-ütnek a festéken s annál furcsábban hatnak.Végül sokan úgy hagyják a dolgot, ahogy van sbeletörődnek abba, hogy a „huligánok” meg-jelölték a kapujukat.

1917. JÚLIUS 6.

VÉGRE elmentünk Grigori sztarechez.Nagymama, aki még mindig nem tud megszaba-dulni balsejtelmeitől, elhatározta, hogy megkéri:imádkozzék az egész család jólétéért. Egész társa-ság kerekedett össze, velünk jött még Iván Ivano-vics Michajlov a családjával, a kerületi kapitánys a kerületi orvos, hozzátartozóival. Elsőnek mitettük meg a tavon hat motorcsónakkal a har-mincegy versztnyi utat. A tükörsima kék víz,a nagy fehér vizililiomok, a közeledtünkre ra-jokban felröppenő vadkacsák s a cirógató melegnap — ez mind egyetlen benyomássá olvadtössze. Milyen szép volt! — Grigori sztarec a tó-nak egy magányos szigetén él rcmeteéletet. Té-len-nyáron mezítláb jár s gombával meg szárí-tott gyökerekkel táplálkozik. Télen-nyáron egyszál hosszú fehér ing minden öltözete. Hogylehet az, hogy az itteni hideg télen nem fagymeg? Barlangban lakik s a puszta földön hál.

A part köves, a tó hullámai hegyes sziklák-hoz csapódnak. Csak nagynehezen sikerült ki-kötni. Valamennyien hosszúszárú csizmát visel-tünk, mert a sziget tele van kígyóval s a mará-

205

suk halálos. Bár a sztarecet minden esztendő-ben látom, mégis mindig roppant hatással vanrám. Felénk jött s karjait összefonva megálltvelünk szemközt. Hosszú, majdnem aranyszínűhaja egészen összetapadt s szinte a térdéig ér.Arcát félig elborítja a szőr s ez valami mithikusállathoz teszi hasonlatossá. A szőrcsimbókokközül kicsi, de igen éles tekintetű szürkéskékszem nézett reánk. Inge piszkos és rongyos volts a lyukain kilátszott a naptól sötétbarnáraégetett teste. Sohasem mosott keze majdnemfekete volt s mintha pikkelyek borították volna.Azt mondják, a kígyómarástól van ez, ami ugyannem árt meg neki, de ezt a sajátságos bőrképző-dést idézte elő.

Elsőnek nagymama ment oda hozzá s hal-kan így szólt:

— Áldj meg bennünket, sztarec! S imád-kozzál az uramért, Nikoláért, Isten szolgájáért!

A sztarecről azt beszélik, hogy meggyógyítjaa betegeket. Gyakran hoznak csónakon bete-get hozzá s állítólag elég a gyógyulásra, ha kezéta homlokára teszi. Persze csak akkor, ha abeteg maga is mélységesen hisz Istenben. Hitet-leneken nem segít. Nagymama lehajtott fejjelállt előtte s hullott a könnye. Ekkor odalépetthozzá a sztarec s fakó hangon mondta:

— Nagy szerencsétlenség vár mindnyá-junkra. Szerencsétlenség és halál. Az emberekelfordulnak Istentől s az Isten is tőlük.

Gyorsan megfordult s visszament a barlang-jába. Mi megrendülten maradtunk ott. Utána-menni hiábavaló lett volna. Tudtuk, hogy mostimádkozni ment s imádság közben nem szabadzavarni. Vártunk estig, de a remete nem jött

206

vissza. Holdvilágnál tértünk haza, amely fan-tasztikus csillogással öntötte el a víz sötét tük-rét. A csónak orrában ültem s lenéztem a hold-fény csillogó csíkjaira, amik végigfutottak asötét vizén. Vadimra gondoltam, ősszel a frontrakerül. Vájjon mi lesz vele?

1917. JÚLIUS 8.

DÉLBEN Vaszja bácsi igen izgatott volt.Azt mondta, hogy látta Gorbunov munkást.

— Ugyan, dehogy, — felelte nagyapa, resz-kető kézzel vágva fel egy halkotlettet. — Lehe-tetlen, hiszen sokáig sínylődik az még a kator-gában!

— De hogyha láttam! Igaz, hogy nincsszakálla és katonaruhát visel, de mégis csakő az!

Nagybátyám félelme rám is elragadt. Gor-bunov réme volt gyermekéveimnek. Egyik leg-jobb munkása volt nagyapának, aki rendkívülnagyrabecsülte. De volt Gorbunovnak egy nagyhibája: egyszer vagy kétszer egy esztendőbenelitta az eszét s ebben az állapotában mindig azvolt a rögeszméje, hogy a nagybátyámat megkell ölnie. Máskülönben képzelni sem lehetettnála szelídebb, gyöngédebb embert Folyvástharcban állt a gyerekekkel, akik sokszor kegyet-lenül kínozták az állatokat. Az itteni gyerekek-nek van egy különösen kegyetlen mulatságuk.Tavasszal összefogdossák a fészkekben a madár-fiókákat, vesszőket dugdosnak a szemükön ke-resztül s egész füzéreket csinálnak a még élőkis teremtésekből; vagy nagy követ kötöznek

207

a verebek lábára. Ha Gorbunov elcsípett egy-egyilyen kölyköt, alaposan elnadrágolta, elvette tőlea madarakat s próbálta meggyógyítani. Egészmadár-kórháza volt odahaza.

De aztán egyszerre csak „rájött a bolondja”.Eltűnt és itta valahol a „snapszot.” Mindenkitudta ilyenkor, hogy Gorbunov hamarosan meg-jelenik s a szobalány már az ajtóból leste. Ren-desen éppen asztalnál ültünk, amikor felhang-zott a kiáltás: — Jön Gorbunov! — Minden ajtótjól bezártak, s egy-két pillanat múlva hallat-szott már, ahogy öklével dörömbölt az ajtón, segy mély, pálinkaízű hang azt kiáltotta: — Holvan Vaszilij Nikolajevics, adjátok a kezembe,tulajdon kezemmel akarom megfojtani, ki aka-rom taposni a belét! — Nagybátyám elsápadt,felugrott az asztaltól s idegesen járt-kelt a szo-bában. Nagyapa fejét rázta s így szólt:

— Eh, már megint leitta magát az a disznó!Sehogyse tudtam megérteni, mi vonzza

nagyapát ehhez a Gorbunovhoz. Nagybátyámezerszer is könyörgött neki — a szó szoros ér-telmében könyörgött, — hogy bocsássa el agyárból vagy jelentse föl, de nagyapa hallanisem akart erről. — Majd kialussza magát s újramunkába áll, — mondotta. Amikor Gorbunovaz ajtó előtt lármázott, nagyapa maga ment kihozzá s azt mondta neki:

— No, add ide, ami a zsebedben van, te vén,részeg disznó! Te ördögfajzatja, te!

Erre Gorbunov sápadt mefisztó-arca alá-zatosra vált s lassan előhúzta azt a finn vadász-kést, amellyel medvevadászatra szokott járni.Nagyapa elvette tőle s szigorúan mondta:

— Ha majd kialudtad magad, gyere el me-

208

gint és visszakapod. Most pedig eredj ésfeküdj le.

Egy óra múlva visszajött s nagyapa ismétkénytelen volt valami fegyvert elszedni tőle.Végre csakugyan lefeküdt, aludt három napigs akkor eljött bocsánatot kérni. Földön fetren-gett nagyapa lába előtt, sírt, könyörgött s nagy-apa ismét visszavette a gyárba.

Egyszer aztán, éppen négy esztendeje,nagybátyám kivezettetett az udvarra egy új lo-vat, amellyel a kormányzóság székhelyén ren-dezett versenyen akart résztvenni s amint fölakart rá ülni, kivont késsel felbukkant a hátamögött Gorbunov. Okvetlenül megöli, ha Szima,a szobalány, meg nem látja az erkélyről svadul föl nem kiált.

Nagybátyám gyors mozdulatot tett; a döfésnem sikerült úgy, ahogy a gyilkos akarta. DeVaszja bácsi mégis öt hónapig feküdt kórház-ban. Gorbunov a törvény kezére került. Denagyapa még ekkor is minden tőle telhetőt meg-tett, hogy lehetőleg csekély büntetést kapjon, sbeavatkozásának eredményeképpen a tettestcsak nyolc esztendei katorgára ítélték. Szima el-mondta, hogy Gorbunov így kiáltott fel, amikormegkötözték: — Kezembe kerül még, az énkezemtől fog meghalni!

S ez a Gorbunov most újra itt volna? Irtó-zatos!

200

1917. JÚLIUS 10.

MA valamennyi templomban ünnepi isten-tisztelet volt abból az alkalomból, hogyKerenszki halálzászlóalja győzelmet aratott Sta-nislaunál. A nép azonban tudni sem akar a há-borúról: megelégelte. Tökéletesen értem — ma-gam is szeretném, ha ebben a pillanatban meg-kötnék a békét. De az intelligenciánk sok tagjafurcsán viselkedik; a bíró, az orvos, a kerületielőljáró, mind csupa lelkesedés s örvend, hogyOroszország meg akarja őrizni méltóságát ésfolytatni akarja a harcot. A templom kijáratá-nál hallottam, amint egy katona ezt mondta:

— Csak imádkozzatok, marhák! Imádkoz-zatok, hogy a testvéreiteket legyilkolják a fron-ton! A gazdagok itt ülnek és örvendeznek, hogyott agyonverik a muzsikokat. De ti muzsikok,ti marhák, ugyan minek örültök ti? Legjobbvolna kezünkbe venni a fegyvert s minden gaz-dag embert agyonverni, akkor tudom, hamarvége lenne a háborúnak!

Istentisztelet után a kerületi kapitány el-fogatta; de voltaképpen nincs igaza ennek akatonának? Mire való folytatni ezt az esze-veszett háborút?

1917. JÚLIUS 16.

NAGY tévedés volt azt hinnem, hogy ebbea távoli fészekbe nem jutott el a forradalom.Ma tüntetést rendeztek a bolsevikok, akikrőlutóbbi időkben sokat beszélnek. Persze nem vol-tak sokan, mindössze talán húsz-huszonötén;

210

végigvonultak a főutcán és nagy vörös zászlókathordoztak ilyen fölírásokkal: „Le a háborúval,le Kerenszkivel! Halál a burzsujokra! Le az al-kotmányozó nemzetgyűléssel! Le az Istennel!Minden hatalom a munkás- és katonatanácsé!”

Amint az emberek ezt a feliratot olvasták:„Le az Istennel!” — megdobálták a tüntetőketmindennel, ami a kezük ügyébe került: tejes-korsókkal, tejfölös lábasokkal, pálinkásüvegek-kel — s mire a polgárőrség megjelent, az asszo-nyok már a maguk emberségéből leverték abolsevikokat.

A tüntetők közt volt Petrov is, a felcser fia,a többiek munkások voltak. Az egészet Gorbu-nov rendezte, aki valóban hazakerült. Elrendel-ték a letartóztatását, de sikerült idejében elrej-tőznie. Szóval megugrott a katorgából. Nagy-bátyám egészen odavan, nagyapa aggodalmasancsóválja fejét s azt mondja:

— Hát megszökött az az ördöngös fráter!De miért nem jött hozzám? Szerettem volnabeszélni vele!

Igazán nem értem nagyapát.

1917. JÚLIUS 16,

MA lemondott a polgármester. A katonákazt követelték, hogy már a tizennyolcéveseknekis engedje meg a választójog gyakorlását. Mint-hogy erre törvény szerint nem volt módja, kény-telen volt a követelésüket visszautasítani. De pol-gármesteri állásában nem kívánt többé meg-maradni, mert a katonák ragaszkodnak a köve-

211

telesükhöz s agyonveréssel fenyegetik, ha nemenged. A katonák közt utóbbi időben rendkívülveszedelmessé vált a hangulat.

1917. JÚLIUS 17.

A KATONÁK agyonverték az állomásfő'uö-köt — azt, aki télen kedves disznairól beszéltnekem. Azért tették, mert néhány percig visszaakarta tartani a katonai vonatot, hogy az ellen-vonatot átengedje. A katonák minél előbb Pétervárra akartak érni. Ott állítólag zendülések vol-tak, sok halottal és sebesülttel.

1917. JÚLIUS 18

VÉGRE ismét levelet kaptam Vadimtól.Nagyon szomorú, mert közeledik az az idő, ami-kor ki kell mennie a frontra. „Hova lett az énragyogó csillagom?” — ezzel fejezte be a levelét.Űjra meg újra elolvastam ezeket a sorokat. Iste-nem, milyen szörnyű most az élet Oroszország-ban! Mi lesz még ebből?

1917. JÚLIUS 19.

MA a nyilvános szervezetek képviselői„Vas-napot” rendeztek. Mindenütt vasat gyűj-tenek a parasztok számára. Nagyapa igen sokatadott.

212

1917. JÚLIUS 20

NAGYBÁTYÁM ablakára ma éjszaka isme-retlen kezek egy darab papírt ragasztottak,amelyre otromba vonalakkal halálfej s két ke-resztbe tett csont volt rajzolva. Alatta ez az írás:.,Hamarosan véged lesz, készülj utolsó órádra”.Szegény nagybátyám kétségbe van esve. Azt hiszi,hogy Gorbunov volt.

1917. JÚLIUS 22.

IVANOVA egyetemi hallgatónő, egy ide-valósi gazdag nagybirtokos leánya, belépett egymuniciós gyárba, mint egyszerű munkás. Aztraondta, nem akar többé az apja burzsuj pénzé-bői élni. Az apja megátkozta s kiadta a paran-csot, hogy be se engedjék a házába.

1917. JÚLIUS 23.

BETÖRTEK a lóistállóba s elkötötték nagy-bátyám kedves lovát, a szép Almást. Az istállóajtaján ismét halálfejes papírost találtunk ezzela fölírással: „Készülj a halálra!4

1917. JÚLIUS 25.

APÁMTÓL aggasztó levelet kaptunk. Azttanácsolja, hogy utazzunk haza, mert különbenkönnyen elakadhatunk a nyílt pályán. Olyan

218

hírek járnak, hogy az ideiglenes kormány meg-bukott s a katona- és munkástanácsok vettékkezükbe a hatalmat.

1917. JÚLIUS 26.

PETROV felcser fia, aki résztvett a rosszulsikerült bolsevik tüntetés rendezésében, mostházról házra jár s igyekszik mindenütt elégedet-lenséget szítani. Kerenszkit nem is nevezi más-képp, csak „ballerinának”, mert mindig auto-mobilon jár s virágokkal hajigáltatja meg magát.Azt mondja, már csak az hiányzik, hogy kezetis csókoltasson magának. Lázít a papság ellen,amely a hinterlandban él s a katonákat egyene-sen a fronton keresztül akarja a paradicsombajuttatni.

Azt mondja: — Mi már csak inkább a föl-dön maradunk háború nélkül, a paradicsombamenjetek ti magatok! — Gúnyolja Bocskarjovaasszony női zászlóalját, amiért maga is hábo-rúba megy, ahelyett, hogy a háború ellen agi-tálna, ahogy asszonyokhoz illenék. Beszédeitmindig azzal a felszólítással végzi, hogy harcol-junk a legnagyobb ellenség, a kapitalizmus ellen,a munkás- és katonaképviselők zászlaja alatt; agaídagoktól vegyünk el mindent s osszuk ki aszegények között. Ez a gondolat természetesentefszik a népnek.

— Parasztok, — azt mondja, — menjetekés raboljátok vissza azt, ami tőletek elraboltak!

214

1917 JÚLIUS 27.

ISTENEM, milyen szomorú, milyen nehézmost az élet! Mindenfelől csupa panaszt, sóhaj-tást nyögést hallani. Télire éhínséget, zavargást,proVomSt várnak. Bennem csak az tartja a lel-ket C Vadimra gondolok. Behunyom a sze-memefhogy arca, mosolygása megelevenedjékelőttem s szünetlenül olvasom a leveleit.

1917. JÚLIUS 28.

A HELYZET kétségbeejtő. A katonáink fut-nak. Egyik vereség a másikat követi. Állítólagparancsot adtak ki, hogy közéjük kell lőni afutóknak.

1917. JÚLIUS 29.

MOST jöttek ki a főparancsnok új rende-letei: behozzák a halálbüntetést, megszüntetika sajtószabadságot! Sokan vannak, akik mindenreménységüket ebbe a változásba vetik s azthiszik, hogy mostantól fogva az emberek ismétengedelmeskedni fognak a hatóságok rendele-teinek. De nagyapa azt mondja:

— Későre találták meg az eszüket! Előbbmegengedni mindent, aztán újra eltiltani — ittmár a halálbüntetés sem segít!

215

1917. AUGUSZTUS 4.

MA nyilvánosságra hozták az ideigleneskormány felhívását:

„Oroszország rendíthetetlenül el vanszánva, hogy amíg az orosz forradalom ideáljaiteljes győzelmet nem aratnak, a háborút nemfejezi be s nem riad vissza semmiféle nehézség-től. Megújhodott bátorsággal felelünk az ellen-ség fenyegetéseire, végrehajtjuk a belső átala-kítások nagy művét s a negyedik háborús évkezdetén mindent megteszünk, ami a hadjáratfolytatásához szükséges ..”

Tehát még mindig nincs vége a háborúnak!Lehetséges ez? Ne essék kétségbe az ember?Azok odafönn tökéletesen elveszíthették azeszüket!

1917. AUGUSZTUS 5.

ISMÉT itthon vagyunk. Hogy örülök a szo-bámnak, könyveimnek! Vadimtól levelet talál-tam. Két nap múlva itt lesz! Szóval, ha csak né-hány nappal tovább maradunk nagyapánál, nemis láthattam volna!

1917. AUGUSZTUS 6.

A VÁROSUNKRA nem ismertem rá. Szinteolyan hatást tesz, mintha ellenség tanyázottvolna benne, oly elhanyagolt és olyan piszkosminden. A folyómenti park, városunk büszke-sége, be van borítva papírrongyokkal, sok fát

216

kitörtek, a kerítést kidöntötték; mindenütt cso-portosan járnak a katonák, sohasem az úton,hanem a gyepen és a virágágyásokon tapodva.A medencéből minden aranyhal eltűnt, az üveg-golyókat összezúzták. Katarina cárnő szobránakorrát, fülét, kezét leverték. Az utcán mindenütta pusztítás nyomai, a kockaköveket feltéptékDe ha a rombolók közül valamelyiknekcsak egy szót mer szólni az ember, legalább iselverik. Hiszen forradalom van, azt tehet min-denki, amit akar! Hallottam, amint egy katonarákiáltott egy asszonyra: — Ha az arcodbaakarok köpni, azt is megtehetem, mert forrada-lom van!

1917. AUGUSZTUS 7.

VADIM nálam volt, elment — és mindennek vége. Mennyi gyöngédséget tartogattam szá-mára a szívemben! Hogy is fordulhatott így adolog? Amikor megérkezett hozzánk, éppen aszobámban voltam. Belépett, új tiszti egyen-ruhájában, kezet nyújtott és elpirult. Leültünk.

— Alatürba vezényeltek, — mondta, — hol-nap utazom.

Hát megint csak egy „félóra”. Aztán vár-hatok ismét.

— Alja, — mondta halkan, — szerezze megnekem azt az örömet: olvasson föl legalább egyolyan verset, amit nekem írt!

— Szívesen! — feleltem nagy örömmel, —elővettem a füzetet, kinyitottam s bele akartamfogni az olvasásba.

217

Csakhogy, ha ezt fölolvasom neki, meg-tudja, hogy szeretem! Becsuktam a füzetet.

— Nem tudom olvasni! — mondottam.— Hát akkor kimegyek az előszobába. Ott

nem lát engem s könnyebben esik az olvasás.— Jó!Kiment. Még onnan is hallottam a lélegze-

tét. Nagyon izgatott volt — én nem kevésbé.— Várok, Alja! — mondta odaküntről.— Nem lehet, nem tudom magának fel-

olvasni a verseimet!— Várok, Alja! — ismételte egy kis szünet

után. Nekem könny szökött a szemembe. Miértis nem tudok olvasni? Hiszen úgy vártam ezeketa perceket!

— Alja, öt perc múlva mennem kell!Hallgatás.

— Alja, két perc múlva mennem kell!Ekkor halkan olvasni kezdek . . .Tudom, hallott minden szót. Verseimben,

hangomban szerelem csengett. Befejeztem ésvártam. — Az előszobában lépéseket hallottam.— De nem hozzám jött! Nem! A folyosóra ment;hallottam, amint fölveszi a köpenyét és eltávo-zik. — Egyedül maradtam. — ölemből íöldre-siklott a versesfüzet Vadim képével. Elment.Miért? Miért? — Lassan kimentem az elő-szobába, a folyosóra. A tükrösszekrényen hevertottfelejtett barna kesztyűje. Mindennek vége.Ném szeret.

218

1917. AUGUSZTUS 8.

AZ ASZTALOMON könyvek hevernek. Egészkünyvhegyek. Azt mondom magamban: a sze-relem nem neked való, csak a tudomány ment-het meg a kétségbeeséstől. A tudomány nemcsal meg. A boldogságról le kell mondanod, aznem neked való. Külsőleg nyugodt vagyok,szinte vidám. Senki sem fogja megtudni bána-tomat s a rajtam esett sértést — még ő sem.

1917. AUGUSZTUS 9.

MA választják a városi duma tagjait. Álta-lános izgalom. A mi Másánk, aki váratlanulszavazati joghoz jutott, majd hogy össze nemroppan a felelősség súlya alatt, amely az államügyeiben ránehezedik. Hozzám fordult:

— Barüsnya, melyik listára szavazzak, hogya vallás és az Isten megmaradjon s a cár atyuskavisszajöjjön?

— Olyan lista egyáltalán nincs!— No, de hogy legalább ne a muzsikok

parancsoljanak, mert azok mindenképen tönk-reteszik Oroszországot!

— Nohát idefigyelj, — magyaráztam neki.— Az első lista a háztulajdonosoké. Azokhozsemmi közöd. A 2. lista a demokratikus blokk.A 3-as: a szociálforradalmárok és szociáldemo-kraták; a 4-es: a katona- és munkásképviselők.Hát szavazz a 2-esre vagy a 3-asra, de semmi-esetre a 4-esre, mert azon a bolsevikok vannak.s azok mindenképen ellene vannak Istennek ésa vallásnak.

219

Mása ragyogó kedvben tért vissza a válasz-tásról. — Ö, barüsnya, azt hittem, Isten tudja,mi történik majd ott, de nagyon nyugodtan mentaz egész. Különben is volt ott egy barátságos-képű fiatalember, az pontosan megmondta,hogyan válasszunk. Kérdezte, hogy kit akarunk?Mondtuk: azt akarjuk, hogy megmaradjon avallás s a cár jöjjön vissza! Azt mondta, hogyakkor a 4-es listára kell szavazni. Mondtuk,hogy a kisasszonyunk éppen megfordítva csi-nálta; de megmagyarázta nekünk, hogy az utolsópercben megváltoztatták a listákat. Gondoljameg, kisasszony, ha az a fiatalember ott nincs,a végén még azokra az istentelen ördögökre, abolsevikokra szavaztunk volna!

Keservesen sírt, amikor megmagyaráztamneki, hogy választási trükk áldozatául esett.

1917. AUGUSZTUS 10.

MA összetalálkoztam az utcán a vöröshajúCívozgyevvel; egy leánnyal ment karonfogva.Amikor meglátott, zavartan mosolygott s le-kapta a sapkáját.

Nem tudtam megállni, hogy meg ne kér-dezzem:

— No, hát kiment a nép közé?— Neeem, — hebegte, — annyi dolgom

volt, s nyáron keresnem is kellett valamit, megaztán ...

Vizsgák előtt valamennyien alig várták,hogy „a nép közé mehessenek.” De a nagyszájúakközül egyetlen egy sem ment ki a nép közé.

220

1917. AUGUSZTUS 16.

EZEKBEN a napokban állítólag keresztül-vitték a városunkon a cárt és családját. Másaismét könnyes szemmel jött hozzám:

— S az emberek még örülnek, hogy Szibé-riába viszik szegénykétl A katonák valameny-nyien sajnálják, hogy a szállítást titokban ren-dezték, mert szerették volna agyonverni! Aztmondják, elég embert ölt meg a háborúban saz ilyen véreb megérdemli, hogy úgy dögöljönmeg, mint a kutya. Istenem, segítsd meg őket,hogy visszakerüljenek abból a Szibériából! Hogymuzsikokkal ne akadjanak össze! Jaj, hova lettmost az a sok gróf, meg herceg? Miért engedikazok, hogy a cárt Szibériába küldjék?

Mása elment a templomba s gyertyát gyúj-tatott a cárnak és családjának egészségéért ésjólétéért.

1917. AUGUSZTUS 17.

DÁSA szemétbe akart dobni egy régi kulcs-tartót; egészen fekete volt már. Bilincshez ha-sonlított Felhúztam a kezemre s elhatároztam,hogy karperecnek fogom viselni, mint boldog-talan szerelmem jelképét.

— Mi van a karodon? — kérdezte délbenaz apám. — Már megint valami gimnazista-ostobaság? — Hallgattam, de szilárdan elhatá-roztam, hogy a bilincsemet nem vetem le.

221

1917. AUGUSZTUS 18.

ISMÉT boldog vagyok! S oly hirtelen, olyváratlanul jött a boldogságom! Tegnap este ven-dégek voltak nálunk — különösen nagy számban az ifjúság. Mialatt Mása éppen Natocská-nak segített a holmiját lerakni, újra csengetteks magam futottam ajtót nyitni — és ki állt előt-tem ... Vadim! Elállt a szavam, mozdulni semtudtam — mosolygott rajtam. — Alja, — aztmondta, — annyira vágyódtam maga után,hogy jelentkeztem a frontra. Tudniillik, akifrontra jelentkezik, háromnapi szabadságot kap.Nem maradhattam Alatürban, úgyhogy magátne lássam! Legalább a szemét látni akartam.Kérem, adja ide azt a versesfüzetet. Holnaphazautazom s holnapután megint itt vagyok,egészen amíg a frontra nem indulok. Kikísér,úgy-e?

Mindezt oiy gyorsan mondta, hogy már ké-szen is volt vele, mire a szalonba értünk. Min-denki kővé meredt csodálkozásában, hogy ittlátja, nem várta senki. Egész este égett az ar-com, éreztem, hogy rajtam pihen a tekintete,egész este boldog voltam. De minél inkább kö-zeledett a vacsora, annál jobban elszomorod-tam, s amikor egy Sura Ponomarjov nevű diákezt a románcot énekelte: „Miért is láttalak megtéged” — alig tudtam visszafojtani a könnyei-met. Csöndesen, észrevétlenül kisurrantam adolgozószobába s leültem a díványra. Arcomatkezembe temettem. Vadim két nap múlva afrontra megy!

Ekkor belépett Vadim, odaült mellém s ígyszólt:

223

— Alja, azért mentem el akkor, mert meg-értettem mindent, és mert nem tudtam .,, ésmert... és ... — elakadt, elhallgatott. Sokáigültünk így. Éreztem, hogy egy könnycsepp hulla kezemre.

A szalonból széktologatás hallatszott. Vadimfölállt, erősen megszorította kezemet s kiment;én utána. A vendégek eltávoztak s velük együttVadim is. Két nap múlva látom még néhánypercig, aztán megy a frontra . . .

1917. AUGUSZTUS 22.

REGGEL eljött Vadim s hívott, hogy kísér-jem ki az egy órakor induló hajóhoz. Együttreggeliztünk. Én egy falatot sem tudtam le-nyelni, de Vadim nagy étvággyal evett megmindent, amit eléje raktak. Reggeli után oda-adtam neki a versesfüzetet, de megkértem, hogycsak akkor olvassa, ha már a hajón ül.

1917. AUGUSZTUS 23.

VADIM elutazott. Egész sereg ember jöttel, hogy kikísérje, a szülei is ott voltak, meg anagynénje. Egy darabig beszélgettünk a vendé-gekkel, aztán félrevont és megkért: kísérjem ela kabinjába, adni akar nekem valamit. Aminta nagy tükör előtt elhaladtunk, belenéztem sa pillantásom véletlenül Vadim jobbkezére esett...éppen olyan fekete karperec volt rajta, miniénrajtam.

224

— Mit jelent ez, Vadini? — kérdeztem.— Magán láttam, — felelte zavartan, — s

azonnal csináltattam magamnak is egyet. Meg-értettem, hogy azért viseli, mert én akkor elmentem.

S oly zavartan, oly gyöngéden mosolygott,amíg ezt mondta! Hogy fogok élni enélkül amosoly nélkül?

Amikor a kabinba értünk, átadott egyó-orosz stílusú, kovácsoltvas-ládikót, ezzel afelírással: „Ragyogó csillagomnak!” A ládikó-ban Vadim arcképe volt meg egy szál virág.

Alighogy visszajöttünk, már megszólalthosszú, éles füttyel az első jelzés. Még egészenközel álltunk egymáshoz, de ő már a hajón sén a parton.

— Vigyázz magadra, Vadim! —- kiáltja azanyja.

— No, győzd le a németeket s gyere visszaegészségesen! — mondja tréfálkozva az apja,de ajka reszket közben.

Vadim rámnéz, mintha még egy utolsó szótvárna tőlem, de nem tudok beszélni. Harmadikfüttyentés: elszedik a pallókat, a kerék lassanforogni kezd s az a keskeny vízszalag, amelyelválaszt bennünket, egyre szélesedik. Mindenkielőszedi a zsebkendőjét és integet. Vadim nő-vérei hangos sírásra fakadnak, ő maga integeta zsebkendőjével s arcán még látok egy hal-vány mosolyt. Utolsó pillanatig férfinak akarlátszani szegényke! De egyszerre csak sarkon-fordul s a szó szoros értelmében elszalad a fö-délzetről.

— Sírva fakadt! — mondta a nagynénje.

224

— Ó, ez a mai ifjúság, milyen idegesek manapság a fiatalok!

De Vadim már ismét a födélzetén van, ke-zében fényképezőgép s még néhány fölvételtkészít rólunk.

A gőzös egyre távolodik, egyre gyorsabbanhalad, most belevész egy napfénytől aranylósávba, s orra körül a habzó víz úgy sziporkázik,mint ezernyi csillag. Most a hídnál van, mosteltűnik a folyó kanyarodásában. Egyedülvagyok.

1917 AUGUSZTUS 29

MARIS levelet kaptam Vadimtól! Másahozta be. Leolvasta arcomról az örömet s megkérdezte:

— Nem Nikolajevics Vadimtól jött ez alevél?

Végig sem hallgattam, siettem a szobámbas elolvastam a levelet:

„Nem tudom, mit mondjak. Szeretsz en-gem! Itt van hát a boldogsági A boldogság, ame-lyet oly rég keresek s már előre is átéltem. Rég-óta éreztem már, de féltem a világosságtól, fél-tem, hogy hátha mégis csalódtam. Szívem mé-lyén rejtegettem szerelmemet, de most meg-nyilatkozhatik, szabadon bonthatja ki nagyszerűvirágait. Alja, Aljám, édes Aljám! Hogy is vi-seljem el ezt az isteni szerelmet! Szeretnék bele-ugrani a vízbe és visszaúszni hozzád. Szeretnémújra hallani a hangodat. Alja, miért is nem ad-tad ide a verseidet, hogy elolvassam? Egyre csakszerelmemről szeretnék beszélni neked. Meg-

226

találtam a boldogságot, nem félek többé. Alja:le, meg Oroszország egyek vagytok — a nagyOroszország és te, kicsi Alja! Kettőtökért szíve-sen odaadom az életemet. Ügy örülök, hogy vá-lásunk utolsó pillanatában még le tudtalak fo-tografálni! Oly szomorúan álltál ott s mégisigyekeztél mosolyogni, szerelmedben ragyogniakartál nekem, mint csillag a sötét égen ...”

1917. AUGUSZTUS 30.

TEGNAP boldog voltam, mert megkaptamVadim levelét, ma éjszaka pedig rettentő álmotláttam! Magamban csónakáztam a tavon s kö-rülöttem sűrű sötétség volt. A csónakot valamiláthatatlan kéz a part felé irányította; egy fe-kete alak valami nagy, sötét dolgot helyezett ela csónakban s ismét a tó közepe felé taszítottaEkkor egyszerre villám hasította át a sötétséget,az éles fény ráesett a csónak terhére — élettelenemberi test volt... Vadimi Felsikoltottam sfelébredtem. Vadim a frontra ment. — Viszont-látom-e valaha?

1917. SZEPTEMBER 8.

AMINT a szalonon keresztülmentem, oda-lépett hozzám a magántanár s így szólt:

— Találkoztam a levélhordóval, ezt a leve-lezőlapot adta át a maga számára.

Szobámba mentem s elolvastam Vadim le-velezőlapját. Csak néhány sor volt, de mélyen

226

megbántott. Rendetlen írással volt odavetve, azírás elkenve, tüstént meglátszott, hogy részegenírhatta. Ez volt a tartalma:

„Bocsáss meg, kedvesem! Itt ülök a pálya-udvaron a bajtársaimmal s nagyban mulatunk.Nem mondhatnám, hogy most éppen az a derék,tiszta fiú vagyok, akiről a költeményeidben be-szélsz. De, úgy-e, megbocsátasz? Csókol Vadim.”

Mitévő legyek? Ezer meg ezer versztányiravan tőlem, a fronton, talán meg is halt már. Megvan győződve arról, hogy megbocsátok neki. Miaz: megbocsátani? Hogy írhat nekem ilyen han-gon? A dolgozószobában, amikor egyedül vol-tunk, a kezemet sem merte megcsókolni, mostpedig nyílt lapon, amit akárki elolvashat, egy-szerűen azt írja: „Csókollak”.


WEIDLE professzor nem tért vissza Péter-várról. Annál jobb.

Ismét a könyveim közé menekülök.


SÖTÉT, kis szobában írok, Evgeni Vaszü-jevics Bjelaljev roskatag kunyhójában. Ide, aváros környékére menekültünk a pogrom elől.Harmadik napja tanyázik már városunkban azemberségéből kivetkezett, részeg csőcselék. Még

227

mindig nem tudok magamhoz térni. Az „utca”eddig soha nem volt olyasmi a szememben, ami-től félni kellene; a „nép”, a „tömeg” gondolatanem töltött el rémülettel, borzalommal. Mostminden megváltozott. Eddig minden emberbenaz isteni elemet kerestem, „a szívében éneklőcsalogányt” — most már tudom, hogy nincsállat, amely kegyetlenebb, baromibb, undorí-tóbb tudna lenni az embernél.

Szeptember 15-én színházban voltunk. AzAnyegint játszották a szegény diákok javára.Hazatérőben szép, csillagos ég borult fölénk, ami csodálatos orosz őszi egünk.

A házunk közelében egy csapat katona-köpönyeges embert pillantottunk meg. A víz-vezeték csapja körül matattak valamit, s nagyonfeltűnt nekünk az erős pálinkaszag, hiszen azalkohol el van tiltva. Beszéltünk egymás köztezekről a gyanús alakokról, aztán lefeküdtünk.

Egészen sötét volt még, hajnali öt óra táj-ban, amikor szokatlan lárma riasztott föl ál-momból. Sok össze-vissza hang, aztán néhánykiáltás, lövések. Lassan pirkadni kezdett s lát-tam, hogy az utca tele van ide-odaszaladgálóemberekkel. Egy utcai lámpa világánál meg-pillantottam egy katonát, aki a fegyverével ép-pen a mi ablakaink felé célzott. Csak egy pilla-natra láttam, de nem felejtem el soha. Egészenközönséges, kerek orosz muzsik-arc, csupa szőr,inkább jó, mint gonosz. Szeme egészen elveszettduzzadt szemhéjai alatt. De bármily kevesetárult el az arca: egész viselkedésében annyi gyű-lölet és kegyetlenség érzett, hogy talán jobbanmegrémültem tőle, mint a felém irányított fegy-vertől. Alighogy félreugrottam, csörömpölve

228

hulltak a földre az ablaküveg szilánkjai s aszobába egyszerre behatolt a hűvös hajnali le-vegő. Összetört a nagy tükör is, amelyet annyiraszerettem: a golyó a közepén találta. Életembenelőször éreztem a halál közelségét; reszkettemfélelmemben, mert azonnal felfogtam, hogy azutcán nyüzsgő emberek egészen jogosnak talál-ják a meggyilkolásomat. Nem ismernek, de gyű-lölnek és halálomat akarják. Ekkorra már a lö-véstől felriasztott szüleim is berohantak a szo^bániba. Amint apám az utcán lévő embereketmeglátta, tüstént a telefonhoz ment, hogy segít-séget hívjon. Azt felelték neki, hogy az egészvárosban pogromok vannak. A nagy spiritusz-gyárban az egész alkoholkészletet beleöntöttékaz újonnan berendezett vízvezetékbe, amikor akatonák rohamot akartak intézni a gyár ellen.De a katonák fölfedezték a csövet, teleitták ma-gukat s nekiindultak a városnak, hogy az üzle-teket s a burzsujokat kifosszák.

Anyám, ahogy ő mondta, azonnal „gyakor-lati oldaláról” fogta föl a helyzetet. Bement anappaliba, gyorsan összecsomagolta a legérté-kesebb aranyholmikat s azt mondta:

— Csak azon igyekezzünk, hogy valami-képen kijussunk a házból!

A húgaim sírtak, csak Irina nem; őt egy-általán csak nagy üggyel-bajjal tudtuk az ágyá-ból kitépni. Még amikor a szétlőtt tükröt meg-látta s megértette, hogy pogrom folyik, akkoris azt mondta, hogy semmi mást nem akar, csakaludni. Amikor a magántanárhoz kopogtattunkbe, vele is úgy jártunk, mint Irinával. Aztmondta:

229

— Charaso! Pogrom! Ezért nem forgatha-tom fel az időbeosztásomat!

De legrosszabbul én viselkedtem. Egyik ab-laktól a másikhoz szaladtam, kinéztem az esze-veszett tömegre s reszkettem félelmemben, minta nyárfalevél. Csak egyetlen értelmes dologravoltam képes: becsomagoltam Vadim leveleit sa naplóimat. A függönyök mögül láttam, hogyrohant elő a tömeg, minden elképzelhető edény-nyel fölszerelve. Egy katona egy gyerek-fürdő-káddal szaladt, egy öregasszony egy főzőkász-rollal, egy fiú egy nagy csuporral, egy katonaa cipőjét húzta le, egy másik prémes sapkájátbélelte ki gondosan újságpapírral; s ez az egészpiszkos, rongyos, részeg tömeg a vízcsap körültülekedett, amely éppen a mi házunkkal szem-közt van. Ordítoztak, lökdösődtek, még harap-ták is egymást, hogy hozzáférkőzhessenek — saz egész harc azért a mocskos folyadékért folyt,amely a beszakított csőből kiszökkent. Azok aboldogok, akik egy edényt, sapkát vagy cipőt meg-tölthettek ezzel az undorító folyadékkal, félre-álltak néhány lépésnyire s mohón nyakalnikezdték. Tüstént lerészegedtek. Sokan végigvá-gódtak a földön, mások hányni kezdtek s aztánmellükkel vagy arcukkal estek bele a szörnyűmocsokba.

Közben egészen kivilágosodott — szürke,szomorú őszi reggel lett. Hóval vegyes eső esett.A városból egész processzió vonult fel, nyugod-tan taposva a pocsolyában s az eszméletlenülheverő részegek testén. Mind holmikkal voltakmegrakodva. Egy katona óriási gramofont cipel,fejére női kalapot tett, rikító vörös rózsákkal segy fantasztikus paradicsommadárral. Hóna

280

alatt egész vég rózsaszín tüll; egy része hosszúuszályként hurcolódik a sárban. Zsebéből aranyés ezüst láncok lógnak ki, amiken órák fityeg-nek. Nyakán néhány drágaköves nyakék. Bo-torkálva jár, szeme kidülled a mohóságtól, va-lami undok nedvesség csöpög orrából bajuszáraés köpönyegére. Most megáll, orrlyukai kitágul-nak, megszimatolja az alkoholt, a nehéz gra-mofont odavágja egy mellette heverő katoná-hoz, akit okvetlenül megölt vele, ha már halottnem volt. Lázasan rángatja le lábáról egyik ci-pőjét, a csaphoz rohan, megtölti s tüstént innikezd. Néhány pillanat múlva már a földön fet-reng s más tülekedők tapodják a szép női ka-lapot. Most egy asszony szalad elő, örömtőlsugárzó arccal; egyik kezében hegedű, másik-ban gyerekbicikli, hóna alatt egy vég kék virá-gos szövet, fején vadonatúj, fényes cilinder sazon egy angol sportsapka. Szalad egy munkás,olajjal átitatott sapkája a nyakában, mert fejénegész nyaláb hermelinprémet cipel. Nyaka körékék- és ezüstrókákat tekert, kezében óriásigumilabda meg egy csodaszép, óriási bábú. Zse-béből hosszú női selyemharisnyák és finom csip-kés ingek lógnak ki. Ekkor egy földön heverőkatona hirtelen éppen a munkás előtt emelkedikfel, bambán rábámul, kezébe kapja puskáját, smár hallatszik is a lövés. A munkás értelmetlenmozdulatot tesz a karjával s hosszában elvágó-dik, arccal a kövezetre borulva. Mozdulatlanulottmarad.

— Mamocska! — kiáltok fel, őrjöngve a ré-mülettől. — Mamocska, megölte!

Végigfutok a szobákon és sehol sincs mara-dásom. Minden összezavarodott bennem,

231

— Nem bírom tovább, nem bírom! — kiál-tok fel s anyám karjába vetem magam. Arcasápadt, szigorú. Sietve rak össze mindent, ke-nyeret, sajtot, vajat; azt hiszi, menekülnünkkell. Apám újra telefonál. Rossz hírek. A tömegmár a második főutcát fosztogatja, egyetlen üz-letet sem kímél, még a könyvkereskedéseketsem; most éppen egy nagy játékosboltot és egycsemegeüzletet fosztanak ki. Ismét az ablak feléfordulok. A tömeg most kolbászt, sonkát, tortát,kenyeret, cipőt hurcol magával.

Életemben először láttalak őrjöngeni, orosznép! Bár utoljára lenne!

Irina kijön a szobájából s nem törődveaz utcáról behallatszó kiáltozással, zongoráhozül és skálázni kezd. Mindenki elszörnyedverohan oda hozzá: én, szüleim, húgaim, Mása,Dása, mind kővémeredünk rémületünkben arraa gondolatra, hogy az utcán lévő emberek újrafigyelni kezdenek ránk.

— Csak nem mulaszthatom el a zongora-órámat amiatt a csürhe miatt! — mondja hara-gosan Irina s mert mi nem tágítunk, lecsapjaa zongora födelét. A magántanár szobájából ki-hallatszik a papírlapok zörgése; oly nyugodtanszolgálja a tudomány haladását, mintha min-denütt a legnagyobb békesség lenne.

De odalenn meghallották a skálázást. Azablakaink alatt csoportosulás támadt s egy re-kedt, részeg hang azt kiáltja:

— Mi vérünket ontjuk a fronton, a burzsu-jok meg itt zongoráznak!

Egy másik:— Pokolba a burzsujokkal! Verjük be azt

232

a zsíros pofájukat! Rángassuk ki őket a füg-gönyök mögül! Ide velük! Felkötni! Agyonlőni!

S a dühöngő tömeg, amely percről-percrenövekszik, mint a lezúduló hógörgeteg, abla-kaink alá nyomul, megrohanja a házunk kapu-ját, mint egy százfejű szörny.

Ez a halál, — gondolom magamban. Csakegy gondolatom van: elrejtőzni, elbújni, akár-hova!

Mása zokogva ront be a szobába:— Nagyságos úr, nagysága! Jönnek!— Ne félj, Mása, hiszen téged úgysem báu-

tanak, — mondja apám.— De hátha engem is nagyságának néznek?

Jaj, agyonvernek magukkal együtt, mint a ku-tyát! Jaj, jaj...

Apám nem tudja mosolygását elfojtani:— De nyugodj hát meg, majd megmondom

nekik, hogy nem vagy nagysága!— De bizonyosan nem hiszik el!Apám bekopogtat a magántanár ajtaján:— Georgi Alexandrovics, komoly a helyzet!— Hát mit csináljak? Igazán... igazán

nem érek rá ... fontos cikk ... Még ma okvet-lenül el kell végeznem a korrektúrát... — ezvolt a válasza.

Ekkor szólni kezd a villanyos csengő, sza-kadatlanul; az ebédlőből beront Lebedev mér-nök a feleségével, a hátsó lépcsőn jöttek le. Aférfi arcát őrült félelem torzítja el.

— Mitévők legyünk? — kérdi reszkető han-gon. — A kapun nem menekülhetünk, azt el-nllta a tömeg, a díszbejáratot is, a kerítés megtúlságosan magas!

A mérnök felesége sokkal nyugodtabban

233

viselkedik; hároméves fiacskája foglalja el, akitkarján cipel s aki torkaszakadtából bőg. Vernikezdik az ajtót, az ütések egyre erősebbek, fe-nyegetőbbek. Most teljes erejükből rugdalják azajtó deszkáját. A mérnök támolyogni kezd saléltan roskad egy karosszékbe; finom metszésű,értelmes arca egyszerre olyan fehér lesz, minta kréta; felesége leteszi a gyereket egy székre,urára veti magát s kezdi a gallérját feltépni.

— Ajjajjaj, jön a halál! — kiáltja Mása. —Mingyárt bejön egy gazember és hasbaszúrja azembert a szuronyával, azzal vége! — És versenytkezd üvölteni a mérnök gyerekével. Az ablakonkő röpül be, az ablaktáblák összetörnek. Oda-künn egyre erősebb az emberbőrbe bujt vad-állatok üvöltése és bömbölése. Apám dolgozó-szobájába szalad és telefonál:

— Küldjön gyorsan egy csapat polgárőrt,a tömeg ki akarja fosztani a lakásunkat..Mind el van foglalva??... De hiszen legfőbbideje ... Az Isten szerelméért, azonnal küldje!

Eltelik egy perc, kettő, három...Apám ismét telefonál: — Gyorsan, gyorsan,

már betörik az ajtót! Az Isten szerelméért,gyorsan!

Ekkor betörik az ajtó a tömeg nyomásától,halljuk, amint húszával dobognak a lábak a fo-lyosón ...

Mit érez az ember élete utolsó perceiben?Nem tudom. Nem tudtam semmit, nem gondol-tam semmit. Ott álltam a zöld plüssfüggönymellett, naplómat a szívemhez szorítva, s figyel-mesen néztem a plüss mintáit; oly pontosanszemügyre vettem minden egyes virágot, min-den egyes levelet, mintha ebben a pillanatban

284

egyetlen feladatom az lett volna, hogy a lehetőlegalaposabban tanulmányozzam ezeket a raj-zokat.

Ekkor egyszerre lövések! Kettő, három,aztán egész sortűz egyszerre. A tömeg, amelyközben az egész folyosón végigszaladt s mostaz előszobánk előtt áll, nem mozdul tovább,pillanatra mintha habozóvá válnának a lépések,aztán gyorsan eltávolodnak. Az „önkéntes dru-zsina” érkezett meg, egyetemi hallgatók és gim-nazisták sietve összeállított csapata. Kaptak va-lahonnan egy géppuskát s most lőni kezdik atömeget. A csorda kiáltozva, üvöltve szétszalads perc sem telik bele, nincs ember az utcán...

Kimegyünk.— Fussanak el gyorsan! — kiáltja valaki az

utca sarkáról.Futunk, ahogy csak tudunk, s alig kerültük

meg a sarkot, már vad lövöldözés kezdődik azönkéntes druzsina és a martalócok között.

Soká nem tudjuk elszánni magunkat, hogymerre forduljunk. Ismerőseinknél keressünkmenedéket? Bolondság volna, hiszen csupa„burzsuj” valamennyi! Ekkor támad az a gon-dolatunk, hogy Maruszja Bjeljajevához kell for-dulni; ott bizonyosan nem fosztogatnak!

Nem messze a házunktól Jekaterina Pav-lovna Kalinnikova szalad felénk — hosszú fe-kete köpenyében olyan, mint egy nagy madár.Ahogy megpillant, a magántanárra veti magát,megragadja kezét és mellére vonja.

— Hála Istennek! — kiált fel. — Csakhogymegmenekült! Hallottam, hogy maguknál fosz-togatnak s megkértem a fivéremet, aki az ön-kéntes druzsina tagja, hogy társaival siessen a

235

segítségükre, amilyen gyorsan csak lehet. Hátnem késtek el, hála Istennek!

Szóval ő mentett meg bennünket! Apám kö-szönetet mond neki s megcsókolja a kezét. El-mondja, hogy csak nagy fáradsággal tudta szo-bájából kihúzni a magántanárt.

— Egész munkanapomat elvesztettem ezekmiatt az elvtársak miatt! — sóhajtozik a ma-gántanár.

— Maga velem jön! — mondja JekaterinaPavlovna s a szeme ragyog, mint a csillag, arcamegszépül. Kézenfogja a magántanárt, az enge-delmesen megy vele, mi pedig indulunk tovább,Maruszjához.


AZ ASZTALON kedélyesen zümmög a sza-movár; egy tányéron fekete kenyér, egy mási-kon vékony karikákra szeletelt krumpli. Ma-ruszja szolgál ki bennünket, meg az anyja, akiéppen olyan csúnya, mint Maruszja, de éppenolyan kedves és rokonszenves. Maruszja anyjamár régen ismeretes volt „szocialisztikus” esz-méiről. Mindent maga készít magának, mégcipőjét is maga varrja. Annakidején mint szám-űzött szociál-forradalmár került a városunkba.Haját rövidre nyírva viseli és pápaszemet hord.

Maruszja ma a városban volt; majdnem aházunkig sikerült eljutnia. Azt mondják, egé-szen lerombolták, éppen úgy, mint a mellettelévőt, Laptyev gyáros házát. Néhány kisebb üz-letet, köztük a sarkon a tatár szatócsboltját tel-jesen kifosztottak.

238

Maruszja meg az anyja mindent megtesz-nek, hogy náluk való tartózkodásunk minél kel-lemesebb legyen. Maruszja egyébiránt közöltevelem, hogy nemsokára férjhezmegy egy posta-tiszthez, aki sok esztendővel idősebb nála.

— Persze, túlságosan öreg hozzám, —mondta szégyenkező mosollyal, — dehát az életetgyakorlati oldaláról kell nézni. Hiszen szegényvagyok és csúnya . ..


VÉGRE ismét itthon vagyunk. A házunksértetlen, de Laptyev gyárosét tökéletesen ki-rabolták. Sikerült gyermekeivel együtt idejébenelmenekülnie. Velünk egyszerre tértek vissza.Amikor aztán az ajtó előtt összetalálkoztunk,így szólt apámhoz:

— Emlékszik azokra a szőnyegekre, megmás szép holmikra, amiket Szerjozska küldöttnekünk Pétervárról, ahol a pogromtól „meg-védelmezte?” Mind elrabolták tőlünk s azon-kívül minden egyebet. Megérdemeltük! Ebülgyűlt, ebül veszett!

Az udvarunkon a tatár felesége úgy sza-ladgál, mint az őrült s próbálja összekeresgélnia holmija maradványait. Itt egy darab papírt,ott egy üres konzervdobozt emel föl s közbenúgy visít, mintha gyilkolnák. Hogy miért fosz-tották ki ezeket a szegény tatárokat, azt még abolsevikok szempontjából sem lehet megérteni.

Kifosztottak néhány templomot is, jóformánminden üzletet összeromboltak, sok házat föl-

237

gyújtottak. A lakosok most önkéntes druzsinátalakítottak s felváltva maguk őrzik a házakat.Ma apám, a magántanár és a mérnök vannakszolgálatban. De a magántanár csak azzal a föl-tétellel csatlakozott hozzájuk, hogy a munká-jában nem zavarják. Három munkanapot vesz-tett, szegény!


A SZÜLETÉSNAPOM. Tizennyolcéves va-gyok! De mennyire nem hasonlít ez a nap atavalyihoz! Jóformán senki sem vesz tudomástróla, ajándékokat sem tudtak vásárolni nekem,mert a városban még mindig nagy a nyugtalan-ság. Csak Maruszja hozott egy bokréta maga-készítetíe papírvirágot. De mégis kaptam egyszületésnapi ajándékot, a legszebbet, amit csakelképzelhettem: levél jött Vadimtól a frontról,még hozzá ismét olyan levél, amilyent régen szo-kott írni, az én régi Vadimom. Az a rosszemlékűlevelezőlap, amelyet annakidején küldött, na-gyon nyomja a lelkét s meghatóan kéri a bocsá-natot ezért az ostobaságért.

Kaptam egy egész sereg „sürgős táviratot”is. Mostanában csak „sürgős táviratot” szoktakküldeni, amiért háromszoros díjat fizetnek, merta közönséges távirat sokszor lassabban utazik,mint a levél, vagy egyáltalán nem is érkezik meg.És milyen mulatságosak! Gratuláló táviratokatmost nem szabad küldeni, így hát körülírják ajókívánságokat. Nagyapám ezt táviratozta: „Táv-iratozzatok Alja egészségéről!” Nagybátyám:„Alja ügye jól áll” — és így tovább. Legfurcsább

238

Natocska távirata: „Aljának legmelegebb jó-kívánatokat vásároltam!”


A VÁROSBAN kihirdették az ostromállapo-tot. Az utcákon csak tíz óráig szabad tartóz-kodni. A lakosok kötelesek maguk őrizni a há-zakat, minden férfi tartozik résztvenni az őr-ségben. Minthogy jóformán senkinek nincs fegy-vere, hát fölfegyverkezik azzal, ami éppen akezeügyébe kerül. Amikor a magántanár éjfél-kor átvette a szolgálatot, bundáját egy koffer-szíjjal szorította össze a derekán s ebbe a rög-tönzött övbe hosszú konyhakést dugott. Hango-san kacagnunk kellett, amint így felkészülvemegpillantottuk. Olyan volt, mint egy statisztavalami olasz operában! Vele együtt JekaterinaPavlovna is kiment őrt állni; háromnegyedtizenkettőkor váratlanul megjelent. A magán-tanárt szemmel láthatóan meghatotta ez a ra-gaszkodás. Hajnali négykor apám és a mérnökkerültek sorra.

A pogrom alkalmával igen sok ember pusz-tult el. Némelyek alkoholmérgezésben haltakmeg, másokat agyonlőttek, polgárőröket és fosz-togatókat egyaránt. A halottak közt gyerekek ésasszonyok is vannak.


BOGDANOV, a római jog tanára megkértea kezemet! Tudni sem akarok róla.

239


MA találkoztam egy fiatalemberrel, aki kurtakatonabundát, magas prémes sapkát és hosszú-szárú csizmát viselt. Valahogy nagyon ismerősvolt az arca, de sehogysem tudtam rájönni, kilehet. Az az egy bizonyos: valami igen kellemet-len emlékem fűződik hozzá. Honnan is ismeremezt a zöld szemet, ezt a sajátságos formájú szem-öldököt, ezt a mosolyt? Ügy rémlett, ő is érdek-lődéssel nézett rám, de ezt nem akarta elárulni.A sarkon visszafordultam s ugyanabban a pilla-natban ő is. Aztán gyorsan eltűnt a mellék-utcában.


MA sírva szaladt át hozzánk Laptyev gyá-ros felesége. A munkás- és katonatanács elhatá-rozta, hogy a férje gyárát „nacionalizálják”. Apétervári és moszkvai „kormánynál” mindenfáradozásuk eredménytelen maradt. Most aztánnem tudja, miből fognak élni.

1917. OKTÓBER 1.

NATOCSKA valahol felhajszolt egy a város-ban lakó cseh hadifoglyot, aki állítólag tud gö-rögül, összeállított egy csoportot, amely görögórákat vesz a csehtől. Ez azt állította, hogy egye-temet végzett s úgy beszél görögül, mint mi oro--szul. De hamarosan kiderült, hogy görögül épp-

240

oly kevéssé tud, mint oroszul. Nagyon fiatal segészen műveletlen ember, afféle alkalmi mun-kás hatását teszi. Igen rosszul van öltözve s gal-lér helyett zöld sált csavar a nyaka köré. Az órákfelváltva Natocskánál és nálunk vannak. Míiraz első leckén világosan láttuk, hogy bajosanvergődünk vele zöldágra, mert mindnyájan töb-bet tudunk görögül, mint ő. De kidobni nemakartuk, mert a mi óráinkon kívül más keresetenincs. Jól megfizetjük s amellett enni is adunkneki. Az első óra így folyt le: a cseh mindenek-előtt leült a kályha mellé és melegedett, aztánevett s végül sorjában valamennyien olvastunkegy-egy mondatot Xenophonból. A cseh közbenmegjegyzéseket tett félig németül, félig csehül,közbe-közbe egy-egy orosz szót is keverve, de azegészből senki sem értett semmit, oly szakado-zottan és össze-vissza beszélt. Nyilván az is volta szándéka, hogy ne értsék meg. A második óránazt mondtuk neki, hogy olvasson ő maga, haddtanuljunk legalább valami kiejtést. Kiderültazonban, hogy még a görög betűket sem igenismeri. Azóta egészen nyugton hagyjuk. Meleg-szik és eszik, mi sorban olvasunk és saját erőnk-ből segítjük ki egymást. Ma a cseh óra közbenelszunnyadt s több mint egy óra hosszat aludta karosszékben. Horkolt, mint a fűrész. Egy-szerre csak fölriadt, ostoba arcot vágott s elsőzavarában megfeledkezett arról, hogy ő márrégóta néma hallgató. Hozzám fordult s aztmondta:

— Kérek, maga tovább olvasnyi!Erre már nem tudtuk tovább visszafojtani

a nevetésünket. Amint a fejezettel elkészültünk,véget vetettünk az órának, kifizettük neki s elé-

241

gedetten hazament. Ez a foglalkozás persze nemtúlságosan kellemes, de így legalább segíthetünkezen a szegény ördögön.

1917. OKTÓBER 2.

JEKATERINA Pavlovna ma egy font cuk-rot hozott ajándékba a magántanárnak. Nagyonhálás volt neki. Én az egyetemre mentem s Je-katerina Pavlovna elkísért. Magánkívül voltörömében. A szerelem tökéletesen vakká tesziaz embert a valósággal szemben. Egyáltalánfigyelmére sem méltatja azt, ami körülöttünktörténik, egyedül csak „őrá” gondol. Semmi másnem érdekli, csak az: hogy lehetne neki örömetszerezni s az életét megkönnyíteni.

Hóna alatt vaskos kézirat-csomót cipel, amita magántanár számára fog letisztázni, mert an-nak nincs írógépe. Útközben szakadatlanulbeszél:

— Igazán nem értem, Alja, miért nem akarfeleségül menni Bogdanov professzorhoz. Nemakarok a maga ügyeibe avatkozni, de ez nagyhiba volt. Legtöbb asszony maga az oka a bol-dogtalanságának. Arra a meggyőződésre jutot-tam, hogy először „piszkozatban” kell házas-ságot kötni, mint ahogy Georgi Alexandrovicselőször piszkozatban írja le a műveit. Szörnyűdolog vénlánynak maradni; de tizenhét és húszév között a nekünk való férjet megtalálni majd-nem lehetetlen. Először is semmi tapasztalásanincs az embernek, meg aztán a választék is na-gyon kicsi. Szóval először férjhez kell menni,ahogy éppen lehet s aztán lassan, gondosan ki-

242

választani a megfelelő férjet. Így tettem példáulén is. Először piszkozatban mentem férjhez, smost megtaláltam Georgi Alexandrovicsot s„tisztázatban” hozzámegyek feleségül.

— S mi lesz az első férjével, akihez „piszkozatban” ment? — kérdeztem.

— Ó, — mondta nevetve —, ahhoz semmiközöm! Kereshet ő is másikat magának! Külön-ben is: éljen az emlékeibőlI Odaadtam neki,amit adhattam. Most a boldogságot akarom smeg is fogom találni!

— És ha gyerekek vannak? — vetettemközbe.

— Azt döntsék el mások. Nekem nincsenekgyerekeim, — felelte. — Beszéltem már GeorgiAlexandroviccsal s megmondtam neki, hogyfelesége akarok lenni. Azt mondja, hogy ő nemtudja beérni egy asszony szerelmével s a fele-sége boldogtalan lenne vele. Én kijelentettem,hogy mindenbe beleegyezem. Nem akarok egyet-len lenni, ha megengedi, hogy az első, az állandóasszony lehessek. Meggyőződésem, hogy a férfinem tud egyetlen asszonyt szeretni s azt mond-tam neki, hogy ha én leszek a felesége, szeret-het akit és ahányat akar, sohasem leszek fél-tékeny, még segítem is a szerelmi ügyeiben.Anyja, barátnője, szolgálója leszek — feleségecsak akkor, amikor neki tetszik!

Csodálkozva néztem erre az asszonyra. Lel-kesedésében szép volt, valósággal csodaszép.De mindaz, amit mondott annyira idegen voltnekem, annyira ellenmondott az én felfogá-somnak, hogy ki kellett jelentenem:

— Sajnos, nem tudok igazat adni magánaks azt hiszem, hogy maga... hogy maga ...

248

— Hogy nem tudom majd viselni a ma-gamra vállalt keresztet? — kiáltott fel. — Nem,kedvesemi Viselni fogom, akarom is viselnilCsak alázza meg minden nap a szerelmemet,hogy minden nap újra kiharcolhassam!

— Alja, — mondta aztán hirtelen, ünne-pélyes hangon, — végképpen elhatároztam ma-gam. A fakultás a legközelebbi napokbantanárnak fog ajánlani a könyvem alapján. Alja,ezennel komolyan kijelentem magának, hogyez volt az utolsó könyvem. Abbahagyom a tudo-mányos munkát, mostantól fogva csak GeorgiAlexandrovics tudományával foglalkozom. Tu-dományos segítőtársa leszek.

— Dehát kielégíti ez majd magát? — kér-deztem megdöbbenve ezen az emberfölöttiáldozatkészségen.

— Csak mellette, csak vele lehetek bol-dog .. . még hogyha nem is akar gyereketl —De talán mégis rá tudom venni, hogy legalábbegyetlen egyet megengedjen!

Hallgatva tett még mellettem néhány lépést,aztán erősen megszorította a kezemet éselsietett. Egész szerelme úgy tűnt föl nekem,mint valami fantasztikus álom.

1917. OKTÓBER 6.

MA reggel egy rongyos utcagyerek egy da-rab papírt hozott nekem, amelyre elváltoztatottírással ez volt írva:

„Ha ismét találkozunk az utcán, ne nézzenrám olyan mereven. Ne ismerjen rám, mert

244

nagy kellemetlenségeim lesznek. Ha szükségevan rám, segítségére leszek. Bánjék óvatosan anaplójával, rejtse el úgy, hogy senki se talál-hassa meg! A levelemről ne szóljon senkinek,különben a halál fenyeget!”

Most már tudtam, ki az a fiatalember, akitnem ismertem meg. Grizelda Nikolajevna! Mitkeres a városunkban? Eszembe jutott, amit bosz-szúról, vérről, kínzásokról beszélt, szívem össze-szorult a borzalomtól s aggódni kezdtem leendőáldozataiért. Úgy jött a városunkba, mint akeselyű, mint a vérszomjas tigris! ő az, ő!-Semmikétség! Kérdeztem Dását, hol az a fiú, akia papírt hozta. — Mingyárt elszaladt, felelteDása.

Nem volt mit tennem: követtem GrizeldaNikolajevna tanácsát s próbáltam elrejteni anaplómat. Hogy bolonddá nem akar tenni, arrólmeg voltam győződve. De hová rejtsem? Sza-ladgáltam egyik szobából a másikba, de úgyéreztem, hogy mindenütt túlságos könnyen meg-találhatják. Végül is a szobámban lévő szellőző-lyukat választottam, amelyet egy gobelin takar.Odadugtam a naplómat. De nyugodtabb azértmég sem lettem.

1917. OKTÓBER 8.

NÁLUNK járt Zinajda Vasziljevna Peszoc-kája; mély gyászban van a fia meg az ura miatt.Csak egy gondolata van: hogy lehetne megmen-teni a cárt és családját, akiket Tobolszkbanőriznek. — Nekem már nem kell az élet, —mondotta, — azokért akarom áldozni, akikért

245

a fiamat is feláldoztam. Odaadom Oroszországmegmentéséért, hiszen csak akkor marad Orosz-ország, ha uralkodója visszatér a trónra. Szer-vezetet alakítottunk a cári család megmentésére.Biztos forrásból tudom, hogy az uráli munkás-és katonatanács már elhatározta a cárnak éscsaládjának agyonlövetését. Egyelőre titokbantartják. De nem fog sikerülni nekik! Már össze-köttetésbe tudtunk lépni az őrséggel, amely acárhoz húzó katonákból áll. Átsegítjük a hatá-ron, a visszatérés aztán majd csak sikerül neki.

1917. OKTÓBER 10.

Szörnyű újság! A fehér kaktusz virágainem hazudtak; Grigori Sztarec igazat mondott.Nagymama meghalt. Három nappal ezelőtt —mint nagynéném írja levelében — megjelentnagyapa házában a munkás- és katonatanácsküldöttsége, Gorbunov vezetésével s követeltenagybátyám kiadatását ,,a forradalom és a népellen elkövetett bűncselekmény” miatt. Vaszjabácsi majd hogy el nem ájult, amikor Gorbuno-vot megpillantotta. Megragadták és el akartákvezetni. Gorbunov öklével az arcába vágott sígy kiáltott rá:

— No várj csak, végre kezembe kerültél,fe kutya! Most kitaposhatom a beledet!

Nagymama térdre vetette magát Gorbunovelőtt s úgy könyörgött neki; emlékeztette, hogymennyi jót tett vele ő maga meg nagyapa. DeGorbunov úgy hasbarúgta, hogy a feje teljeserővel nekiütődött a kályhának. Pár perc múlva

246

meghalt, anélkül, hogy közben eszméletre tértvolna. Nagybátyámat aztán elvezették a szov-jetbe s útközben ütötték, verték. Ott Szima, aszobaleány mentette meg. Befogta a legjobbtrojkát s a munkás- és katonatanácshoz hajtott,amely az öreg Iván apó házában volt elszállá-solva. Amikor Szima a szovjetbe lépett, éppenpuskaaggyal verték Vaszja bácsit. Berontott aszoba közepére, odaállt nagybátyám elé s aztkiáltotta:

— Mit veritek a gazdámat, ti állatok? tidisznók? Mit vétett nektek?

A vörös milicia tagjai kővémeredtek cso-dálkozásukban — Gorbunov is. Szima kézen-fogta Vaszja bácsit, kivezette, fölültette a troj-kás kocsira s odakiáltott neki:

— Hajts, amilyen messzire csak lehet,barün (uram)!

Vaszja bácsi gépiesen megragadta a gyep-lőt s a lovak futottak, mint a szél — hogy hová,nem tudja senki. Szima gyorsan hazaszaladt.De alig telt el néhány perc, a katonák és mun-kások újra megjelentek nagyapa házában, élü-kön Gorbunov, s nagybátyámat keresték. Ma-gukon kívül voltak haragjukban, amiért ki-siklott a kezükből, s még hozzá egy „fehércse-léd” bátor föllépésének jóvoltából. Megragad-ták Szimat, addig verték, míg eszméletét nemvesztette s akkor magukkal vitték. Azt mondják,még aznap agyonlőtték.

A katonák és munkások nem engedték,hogy nagymamát a családi sírboltban temessékel. Nagynénémet otthagyták, hogy gondozzanagyapát, aki Gorbunovnak, saját kifejezése

247

szerint, „mindig mintha tulajdon édesapja lettvolna!”

Nagynéném azt írja, hogy nagyapa is végétjárja. Már egészen megzavarodott. Amikor a ka-tonák az ebédlőben zajongtak s nagybátyám ki-adatását követelték, egyre azt kiáltozta:

— Hát nem halljátok, hogy vendégek van-nak itt? Fogadjátok őket tisztességgel!

A nagynéni szörnyű levele mélységes gyászbaborított bennünket.

1917. OKTÓBER 11.

MA reggel ismét levelet kaptam a múltkoriírással:

„Rejtsenek el minden értéktárgyat, rejtseel a naplóját, s nehogy fegyvert találjanak ma-guknál! Ma éjszaka házkutatás lesz!”

Aláírás most sem volt. Megkérdeztem anyá-mat, van-e valamilyen fegyverünk — azt felelte,hogy nincs. Nem akartam a ránk váró házkuta-tás elárulásával megrémíteni; éppen elég nekinagymama halála. A legértékesebb holmikat el-rejtettem a szelelőlyukban s azt mondtamanyámnak, hogy jobb helyen vannak ott újabbpogrom esetén. Rámhagyta; neki minden mind-egy.

Éjszaka félkettőkor erősen csöngettek. Tüs-tént felébredtünk. Apám ment ki ajtót nyitni.Alighogy valami ruhát kaptunk magunkra, be-lépett hét vöröskatona. Azaz, hogy nem igenlehetett megállapítani, mik voltak.

— Ha van fegyverük, adják ide! Ha fegy-

248

vert találunk, valamennyiüket agyonlövik! —mondta egy barna bőrkabátos ember.

— Nincs fegyverünk, — felelte anyám.— Mit tud a fivéréről, Vaszili Nikolajevics-

ről? — kérdezte tovább.

— Egyáltalán semmit sem tudok róla, —mondta anyám. E rövid kihallgatás után meg-kezdődött a házkutatás.

— Nyolc szobájuk van? — jegyezte meg egymatrózféle. — Majd elveszünk egynéhányat,kettő tökéletesen elég!

Amint félrefordult, anyám odalépett hoz-zám s izgatottan súgta:

— Egészen elfelejtettem, Alja ... A fiókos-szekrényben, tudod, van egy kis bársonydoboz,abban egy kis revolver.. .

Többet nem mondhatott, mert az egyik em-ber gyorsan odalépett hozzánk s megtiltotta,hogy sugdosódjunk. Agyamban egymásra to-lultak a gondolatok. Mit tegyek? Most már ma-gam is emlékeztem; ez volt az a revolver, ame-lyet apám ajándékozott anyámnak házasságukelső éveiben, mert anyám akkor céllövő-gyakor-latokkal szórakozott s büszke volt rá, hogy jobblövő sok katonatisztnél. Hogy is feledkezhetettmeg erről? Minden áron ki kellett szednem azta revolvert s elrejtenem valahol. A házkutatástapám dolgozószobájában kezdték s hallottam,amint a barna bőrkabátos ember éppen aztmondta:

— Adják ide a levelezésüket, a följegyzé-seiket és a naplóikat!

— Naplóink nincsenek. — felelte apám, —a leveleim itt vannak!

249

— Rosszul járnak, ha eltitkolnak valamits mi megtaláljuk! — fenyegetőzött a bőrkabátosember.

Életemben először láttam házkutatást;szörnyű dolog az. Apám íróasztalfiókjaiban min-den a legszebb rendben volt — most össze-vissza repült a földre, kusza halom emelkedettlevelekből, blankettákból, jegyzőkönyvecskék-ből, miegymásból. Amikor a jobboldali nagyfiókhoz értek, apám elsápadt izgalmában s re-megő hangon mondta:

— Az Isten szerelméért, itt vigyázzanak, itta nagy munkámhoz gyűjtött cédulák vannak!

— Eh, fenét! Munka! Szemét! — kiáltottfel dühösen a bőrkabátos ember, belekapottmancsával a fiókba, kiragadta a száz meg százcédulát s a többihez dobta. Apám tiltakozniakart, de az ember azt mondta:

— Ha tüstént el nem hallgat, a kályhábahajítom ezt az egész burzsuj-szemetet!

Amikor már egy darabka papír sem ma-radt az íróasztalban, a műszeres szekrényre vetették magukat. Dobozokat, tokokat, üvegcséket— mindent kidobáltak a padlón egyre növekvőhalom tetejére; a szobát erős szag töltötte meg,mert az orvosságos üvegek összetörtek ebben avad munkában. A rakás alól vékony patakokkezdtek szétcsordogálni a padlón.

— A leveleket és fényképeket magunkkalvisszük! — jelentette ki kurtán a házkutatásvezetője. Figyelmesen megnéztem ezt az embert.Egészen közönséges arc, fehéres-szőke haj,szürke szem, borostás szakáll, goromba, keményarckifejezés, de minden különös kegyetlen vo-nás nélkül. Úgy végezte a házkutatást, mint va-

250

lami egészen magától értetődő dolgot, mint va-lami kötelességet, amelynek teljesítése örömetszerez. Szemmellátható öröme telt abban, hogylátta ijedt ábrázatunkat, tetszése szerint tanyáz-hatott a házunkban s a rend és műveltség he-lyébe rendetlenséget, zűrzavart plántálhatott.Amint a fekete jódtinktúra szétáradt az új par-ketten, arcán széles, jókedvű vigyorgás jelentmeg... És fiatal volt, egészen fiatal, legföljebbhuszonegy-huszonkét esztendős!

— Szeretném tudni, kinek a parancsárarendezik nálam ezt a házkutatást? — mondtaapám reszkető hangon.

— A munkás- és katonaképviselők szovjet-jének megbízásából! — felelte büszkén s köz-ben puskájával leverte a falról azt a szép, nagyolajfestményt, amely apámnak büszkesége volt.A fedőüveg ezer darabra tört. A bőrkabátos em-ber beletaposott a földön heverő képbe s a sar-kával nagy lyukakat szakított a vásznon. El-szörnyedve bámultunk rá, nekem könny szökötta szemembe. Apám összerázkódott s felkiáltott:

— Ehhez nincs joga!Erre az ember egészen közel lépett apám-

hoz, megvetően nézett rá s nyugodt hangonmondta:

— Fogd be a szád, burzsuj disznó, külön-ben mingyárt elfelejted, hogy minek hívnak!

Most gyorsan a szalonba futottam. Az ajta-jában két katona ült s szemmelláthatóan küsz-ködött az álmossággal. Amint megláttak, felálltaz egyik s így szólt:

— Nem, nem szabad, nem léphet be ebbea szobába!

251

Arca — s a társáé is — csak úgy sugárzotta jóindulattól.

— Ó, csak egy zsebkendőt akarok kihozni,olyan náthás vagyok! — mondtam gyorsan, hir-telen ötletnek engedelmeskedve. Átengedett;keresztülsiettem a szalonon, az ebédlőn, a fo-lyosón s már ott is voltam anyám szobája előtt.Hogy mit éltem át ezekben a pillanatokban, aztle nem írhatom. De mindent legyőzött az a gon-dolat, hogy meg kell kerítenem azt a revolvert.Már ki akartam nyújtani a kezemet, hogy afiókot kinyissam, amikor durva hangot halloka hátam mögött:

— Hé, elvtársnő, hova, hova? Semmit seszabad eldugni!

A legnyugodtabb hangon előadtam a nátha-históriát s a katona elhitte. Ekkor rájöttem,hogy oly remekül tudok hazudni, mintha egészéletemben ezt a művészetet tanultam volna —s még valami gyönyörűséget is éreztem, akár-csak a színész, aki egyszerre tudatára ébred atehetségének. Villámgyorsan kinyitottam a fió-kot, kivettem a revolvert s beburkoltam egytiszta zsebkendőbe. Alig, hogy ezzel elkészültem,már mellettem állt a bőrkabátos ember s nyershangon mondta:

— Mindenki együttmarad egy szobában,nem szabad ott tartózkodni, ahol még nem ku-tattunk!

Megismételtem a zsebkendő-hazugságot.Kétkedve nézett rám. Ekkor a mellére mutatva,így szóltam:

— Vigyázzon, tovariscs, lóg egy gombja,mingyárt leszakad!

A katona elképpedve nézett rám; sehogy-

252

sem értette, hogy engem ilyen pillanatban agombjai érdekelnek. Mire magához tért, mármegint az ebédlőben voltam; gyorsan az asz-talra tettem a revolvert s letakartam egy szal-vétával.

Négy óra hosszat tartott a házkutatás s avégén éppen olyan volt a lakásunk képe, minta városé a pogrom után. De nem találták megsem a naplómat, sem a revolvert. Amikor végreszedelőzködni kezdtek, már virradt is; sápadtreggel köszöntött ránk. Halálosan fáradtak vol-tunk az izgalomtól A katonák nagy zsák leveletés fényképet vittek magukkal s azonkívül né-hány arany- meg ezüstholmit.

Amikor elkészültek, a bőrkabátos emberegy darab papírt nyújtott oda apámnak s aztmondta:

— írja rá, hogy házkutatás volt, hogy leve-leken és fényképeken kívül semmit sem vittünkel és zsentelmánok módjára viselkedtünk!

A zsentelmán szót különös büszkeséggel ésméltósággal ejtette ki; alighanem gentlemantakart jelenteni.

Apám nem tehetett mást: aláírta.

1917. NOVEMBER 6.

RÉGÓTA nem írhattam már. Nem olyanaz élet, mint régen volt. Minden pillanatbanházkutatást, letartóztatást várunk. A naplómállandóan a szellőzőlyukban hever s csak nagy-ritkán merem néhány percre előszedni. Volta-

253

képen azt hihetné az ember, hogy semmi lénye-ges változás nem törtónt az életünkben; úgyfolyik minden, mint azelőtt. Apám mindennapbemegy a klinikára, én az egyetemre, anyámés a cselédek végzik a dolgukat, húgaim eljár-nak a gimnáziumba. De mintha valamennyienfulladoznánk. Valami megpattant, összetört azéletünkben ... Csak azt nem tudom, mióta ...A pogrom, vagy a házkutatás után történt, vagyazon a napon, amikor a magántanár azzal a hír-rel jött haza, hogy a katona- és munkástaná-csok átvették a hatalmat? Aznap délben ünne-pélyes, komoly arccal jelentette ki:

— A bolsevikok hatalomra jutottak. Nehézfeladat prófétának lenni; de azt hiszem, hogyaz a nap, amikor a bolsevikok kezükbe kapa-rították a hatalmat, az orosz intelligencia ha-lálának napja. Tulajdonképen össze kellenepakkolnunk a holminkat s külföldre emigrál-nunk. Itt, Oroszországban nincs már keresni-valónk. Azaz, hogy van még egy menekvés..Egyesülni a bolsevista áramlattal, szellemileglealacsonyodni, eldurvulni, testben és lélekbenismét primitív emberré válni...

A házkutatás után következő nap apám el-ment a katona- és munkásképviselők szovjetjébe, hogy panaszt tegyen. Egy fiatal kölyökezekkel a szavakkal fogadta:

— Él még? Letartóztatták? Nem? Hát ak-kor mit akar? Talán ezt? — s közben egy na-gajkával hadonászott az orra előtt, — vagy aztakarja, hogy falhoz állítsák? Nem? No hát ak-kor menjen a pokolba s örüljön, hogy él! Haszükségünk lesz magára, úgyis érte megyünk!

254

Amikor apám hazajött, alig ismertünk rá.annyira fel volt dúlva.

— Huszonöt esztendeje dolgozom a népért,— mondotta, — hiszen az emberek magukmondták, a jubileumom napján. S mit tesznekmost velem? Megsértenek, mindenemet össze-rombolják s ha panaszkodom, agyonlövessél fé-ny égetnek I

Egész éjjel nem hunyta le a szemét.

1917. NOVEMBER 8.

MA éjjel Laptyev gyárosnál volt házkuta-tás; apámnak mint tanúnak jelen kellett lenni.Amikor egy óra tájban elvitték, nagy izgalomfogott el bennünket, mert természetesen azthittük, hogy ismét rólunk van szó. A házkuta-tás öt óra hosszat tartott s a végén letartóztat-ták és elvitték Laptyeveí, mert a Niva címűfolyóiratban a cár képeit találták meg nála. Fe-lesége sírva beszélte el a dolgot s azt mondta,hogy a cárnak minden képét elégették, de hogymég a régi lapokban lévő képekért is meg-büntethetik az embert, azt nem gondolta volna.

Most óvatosságból egész nap azzal foglal-kozunk, hogy átnézzük a könyveket és folyó-iratokat s kivágunk mindent, ami gyanús. Kára Niva szép bekötött évfolyamaiért, amelyek-ből most úgyszólván minden harmadik oldaltkivágunk!

255

1917. NOVEMBER 10.

MA éjszaka elástuk a revolvert a kertbenegy sereg arany- és ezüstholmival együtt. Ször-nyen nehéz munka volt, mert a föld keményrevan fagyva. Csak meg ne látott légyen senkii

1917. NOVEMBER 11.

A HÁZUNK előtt most — őrizet alatt —mindennap Laptyev gyáros söpri a havat. Azértrendezték ezt így, hogy a burzsujt nevetségessétegyék a nép szemében. Amikor éppen a miházunk előtt söpört, néhány munkássiheder gú-nyolódott vele. Szétvetett lábbal állt meg előttüks azt mondta:

— Csak fogjátok be a szátokat; a hólapáto-láshoz éppen olyan jól értek, mint ti. De csinál-játok meg ti azt, amit én csináltam! Építsetekegyszer ti ilyen házat és ilyen gyárat 1

A felesége most megnyugodott: a fia aztírja neki Pétervárról, hogy tagja lett az ottanimunkás- és katonatanácsnak. Természetesenazonnal hozzá fordult segítségért.

1917. NOVEMBER 15.

PUGOVKIN kapust, akit apám megmentett,amikor részegségében gorombáskodott az iroda-vezetővel, most a kórház biztosává nevezték ki.Átadták neki apám dolgozószobáját s ő mostkénytelen egy homályos kis helyiségben fogadni

256

a betegeket. Sztepan Petrovics Pugovkin gőgö-sen fölemelt fővel jár-kél, mindenüvé beüti azorrát s egy darab papír sem hagyhatja el a kór-házat, ha az ő aláírása nem ékeskedik rajta.Igaz, hogy csak a nevét tudja leírni s olvasni is„csak nyomtatást”. A feleségének kijelentette:

— Te pedig eredj most a pokolba; ebbenaz állásban különb asszony kell nekem, valamitanítóné, vagy ilyesmi s nem ilyen pofa, mintte. Vidd a kölykeidet is, azok se kellenek nekem!

Szegény asszony sírva jött hozzám.— Ültesd asztalhoz a disznót, mingyárt föl-

rakja a lábát! — mondotta. — Amíg a padlótsöpörte, addig jó voltam neki, most meg, hogya piros bársonyszékben ül, nem elégszik megvelem!

Most aztán igazán nem segíthetett rajta azapám. Maga is eleget szenved Pugovkin „uralma”alatt, — folyvást jóakaratúan veregeti a válláts beleszól legsajátosabb orvosi ügyeibe is.

1917. NOVEMBER 17.

AZ MOST a legkellemetlenebb, hogy azember mindig valami szörnyűségre van elké-szülve. Érzik az egész városon, hogy mindenkizökkent a kerékvágásból. A villanyvilágításminden pillanatban kialszik, a piacon mindendrágul, sok termény egészen el is tűnt már. Aztmondják, a bolsevikok egyáltalán meg akarjákszűntetni a magánkereskedelmet. Amikor mareggelinél cukrot akartam tenni a teámba, meg-szólalt az anyám:

257

— Alja, ne végy négy darabot! Elégedj megegyelőre hárommal. Azt mondják, nemsokáraegyáltalán nem lehet már cukrot kapni.

Rám igen kínosan hatott ez a megjegyzés;először történt életemben, hogy nem ellettemazt, amit akartam.

Amikor Irina másodszor akart málnaíztrakni a tányérjára, anyám nem engedte s aztmondta, hogy ezt betegség esetére kell félre-tenni. Erre apám felugrott s izgatottan kiáltotta:

— Mit, reggeltől estig dolgozom, mint akutya s a gyerekeim még csak ne is ehessenek,amit akarnak?

Apám egyáltalán nagyon ingerlékeny és ide-ges lett utóbbi időben.

— Felőlem tegyetek, amit akartok, —mondta anyám éppoly ingerült hangon. — Csak-hogy ha most négy darab cukrot teszek a teábahárom helyett, később majd talán egészen cukornélkül ihatjátok!

Kisvártatva így folytatta:

— Egyébként pedig nincs szükségünk há-rom cselédre, kettő is elég. Fenyát elküldöm.

— Tégy amit akarsz, — felelte haragosanapám, azzal felállt s a szobájába ment.

1917. NOVEMBER 20.

FENYA keservesen sírva ment el tőlünk.Azt mondja, sohase lesz ilyen jó helye életében.Anyánk ma megkért, hogy magunk vessük megaz ágyunkat. Persze, nevetnem kellett, hiszen

258

még nem is olyan régen jelenetet csinált nekem,amikor kijelentettem, hogy magam akarom vé-gezni ezt a munkát.

1917. NOVEMBER 21.

ÚJABB és fölöttébb kellemetlen intézkedés:szinte minden nap valami egészen lehetetlenidőpontban egyszerre bőgni kezd valamennyigyár szirénája. Mindenki megrémül, újabb pog-romra gondol, pedig valójában csak a munká-sokat hívják össze gyűlésre; vagy pedig, minttegnap történt: „minden eshetőségre kipróbálják,hogy a szirénák rendben vannak-e”. Azt hiszem,az elvtársak puszta gonoszságból állandó ret-tegésben akarják tartani a lakosságot.

1917. NOVEMBER 22.

MA Alexander Ljuperszolszki lelkész voltnálunk vendégségben. Igen szomorú volt.

— A bolsevikok hadjáratot akarnak indí-tani az egyház ellen, — mondotta, — vájjon elégellenálló lesz-e az orosz nép lelke? El akarjáktörülni a vallást, mint haszontalan életformát,atheista szellemben akarják nevelni a gyerme-keket ... S attól tartok, hogy az orosz nép őr-jöngésében boldogan siet segítségükre!

— Hamarosan kiürülnek a templomok, —mondta a magántanár, — azt hallottam, hogya bolsevikok el akarják választani az egyházataz államtól. A mi népünk gyöngeakaratú és

259

könnyen hívő. Az orosz nép lelkében az ördögéppoly erős, mint az Isten. Fel tudja ismerni azIstenét, mert hiszen ott van a lelkében; deugyanezt az Istent keresztre is tudja feszíteni,mert az ördög éppen úgy lehet vezetője, minta világosság. Mindig túlságosan idealizálták azorosz népet; olyannak kell látni, amilyen!

Apám némán hallgatta, aztán kissé húzó-dozva megszólalt:

— Nem, nem, uraim! Az orosz nép sohasemfogja az Istenét megtagadni!

— A cárját pedig már elfelejtette! — kiáltottföl a magántanár; s lágy hangon, látszólagegyetértve a többiekkel, ahogy mindig beszélniszokott, ha olyasmit akart mondani, ami mind-nyájunk véleményével ellenkezett, így folytatta:

— A lelket tanítani kell arra, hogy Isten-ben higgyen és szeresse őt! A bolsevikok azon-ban kezükbe fogják venni az ifjúság neveléséts arra tanítják majd, hogy megtagadja, sőt gyű-lölje Istent.

— Hát mi mire valók vagyunk? — kiáltottfel izgatottan a bátyuska. — Majd gondoskodunkmi arról, hogy az orosz nép megőrizze Istenismeretét és szeretetét!

Hosszú fehér szakálla reszketett, amíg eszavakat mondta; finom, sápadt arca olyan volt,mint egy őneg szenté, a kievi kolostor valame-lyik tiszteletreméltó szentképén.

— És ha megfosztják attól a lehetőségtől,hogy tanítsanak? — vetette közbe a magántanárla«san, minden szótagot hangsúlyozva.

— Ki akadályozhat meg abban, hogy tanít-sunk és prédikáljunk ?

— És ha börtönbe vetik?

260

Bátyuska hosszú, fájdalmas pillantást ve-tett a magántanárra s megértettem, hogy magais sokszor gondolt már erre a lehetőségre.

Más vendégek érkeztek s a beszélgetés félbe-maradt. A vendégeket most nem a szalonban ésa vendégszobában fogadjuk, hanem az ebédlő-ben, mert annak az ablakai nem nyílnak az ut-cára. Anyám azt mondja, jobb így, mert minekizgassuk a népet? Most már sohasem feledke-zünk meg arról, hogy mingyárt az ablakainkmögött fenyegető szörnyeteg van: az „utca”,amely jogot formál tulajdonunkra és életünkre.

1917. NOVEMBER 25.

MA ismét láttalak őrjőngésedben, „szent”orosz nép!

Egy utcasarkon csődületet vettem észre,egy éles gyerekhang halálos rémülettel kiálto-zott segítségért s valaki püfölt valakit — eztmeg lehetett ismerni a mozdulatokról. De a kö-rülállók nevettek, élcelődtek s hallottam, amintvalaki mély basszushangon felkiáltott: — Csakverd be a pofáját annak a disznónak! Adta tak-nyos kölyke! Régi kokárdát visel a gimnazista-sapkáján! Még csak át se mázolta vörösre! Vár-jatok csak, majd adunk mi nektek, ti burzsujfajzatok, készakarva így öltözködni a proletár-államban!

Amikor odaértem a csoporthoz, éppen osz-ladozóban volt s három katona cipelt egy élet-telen, vérrel borított kis gimnazistát. Kiderült,hogy a katonák valamelyik gyűlésükön elhatá-

261

rozták, hogy minden régi kokárdát el kell távo-lítani; én is most hallottam ezt először, való-színűleg ez a szegény gyerek se tudta .. . s mosttalán életével bűnhődik ezért! Amint a katonáktovább vitték az élettelen testet, nagy érdeklő-déssel néztem az arcukba. Torkomon akadt aszó csodálkozásomban. A világ legközönsége-sebb, legjámborabb ábrázatai néztek velemszembe. Hova lett az a bestia, amely egy perc-cel előbb még megszállta őket, amikor ennek agyereknek szegény kis testéi szétmarcangolták?

1917. NOVEMBER 29.

MA levizsgáztam népjogból.A helyi irodalmi lap közölte egy a diákélet-

ről szóló elbeszélésemet s néhány versemet.

1917. DECEMBER 1.

PANASZOS levél a nagynénémtől. Nagyapahaldoklik, a házat fosztogatják. Kér, hogy utaz-zunk oda s legyünk segítségére. Apám hallanisem akar erről, de anyám mégis elmegy s énelkísérem. Holnap utazunk.

1917. DECEMBER 3.

Ó, MILYEN szomorú egy ilyen öreg, el-csöndesült ház! Az emberek könyörtelenül pusz-títják, nekem pedig úgy fáj a szívem azért a

282

tiszteletreméltó, nyugalmas életért, amely ebbena nagy, régi házban folyt, ahol nagyapái és ős-apái éltek azoknak az aggastyánoknak, akikmost ott hervadnak el.

És nagyon furcsa érzés volt, hogy a gyer-mekem — ha lesz valaha — nem láthatja többéezt a régi, csöndes életet, mert ez meghal nagy-apával együtt.

Nagyapa haldoklik. Már nem ismer megsenkit. A tágas szobák üresek, mindent belep apor. A cselédek majd mind megszöktek, félnekitt maradni, mert a bolsevikok fogadkoznak,hogy felakasztanak mindenkit, aki a burzsujo-kat szolgálja. Szomorúak a régi ház fényes szo-bái; a kert egészen elvadul, hideg hó borítja azutakat s eltemeti — mélyen, egyre mélyebben ...

Nagynéném kisírt szemmel, izgatottan jöttelénk. Soká kellett dörömbölnünk a nagy ka-pun, amíg kinyitották. Maga a néni volt kény-telen a súlyos reteszt félrehúzni; főzni is nekimagának kell, fűteni is s haldokló nagyapamat is egyedül ápolja. Keze egészen eldurvults valósággal fantasztikus volt a kék kötény,amit selyem háziruhája fölött viselt.

— Rosszul van ez így, rosszul! — ezekkela szavakkal fogadott. A fűtetlen szobákon és fo-lyosókon keresztül bevezetett a kis ebédlőbe,ahol nem zümmögte már jólismert dalát a sza-movár, ahogy emlékezetet meghaladó idők ótaéjjel-nappal szünetlenül szokta. A szamovár elnémult, élettelenül állt egy sarokban, halottvolt... Haldoklott a ház.

— A gyárakat elvették tőlünk, — suttogtaa néni, mintha félne, hogy valaki meghallhatjas felelősségre vonhatja a szavaiért; — s ha

263

Gorbunov nincs, a házból is rég kidobtak volnamár. Azt mondja: Amíg Nikolaj Michailovics él,senkit sem engedek ebbe a házba, mert valósá-gos atyám és jóltevőm volt... Gorbunov azizpolkomnak, a végrehajtó bizottságnak elnöke!Nagyapa házában az izpolkomot akarjákelhelyezni s minden nap megjelenik néhányelvtárs és morogva kérdezi, nem döglött-e mégmeg a vén burzsuj. Hogy nagybátyám hol van,azt még mindig nem tudja senki. Szimat való-ban agyonlőtték, amiért segített neki a mene-külésben. Minden reggel eljönnek az elvtársaks elhordanak valamit a szobákból, vagy a mel-léképületekből. Nagymamát nem engedték atemetőben eltemetni, a falon kívül fekszik. Meg-tiltották azt is, hogy sírkövet, vagy keresztet ál-lítsanak neki.

1917. DECEMBER 6.

NÉHA attól félek, hogy az idegeim nembírják már tovább. Minden pillanatban a leg-nagyobb izgalom fog el, minden neszre, mindenlépésre összerezzenek. Vaszja bácsi abban aszobában van elrejtve, ahol én alszom, a tachta,az alacsony tatár divány alatt.

így történt: Tegnap éjjel három óra tájbanhalljuk, hogy kopogtatnak az ablakon. Kinézünk,de a jég ujjnyi vastagságban borítja az üveget,nem látunk semmit.

— Bizonyosan a szél lesz, — mondja a nénis még jobban beburkolózik puha, meleg sáljába.Tudniillik karosszékben ülve, felöltözve alszunk.Néhány pillanat múlva újra kopogtatnak, mostmár a terraszra nyíló üveges ajtón.

264

— Nénikém, mégis csak kopogtat valaki,— mondom s a fogam hangosan vacog pokolifélelmemben.

A kis folyosón odamegyünk az üveges ajtó-hoz s körmünkkel kis nyílást karcolunk a vas-tag jégrétegbe, amely az üvegtáblákat borítja.Kinézünk — s a terraszon Vaszja bácsi áll. Demilyen állapotban! Csontig soványodva, ronggyámállott ruhában. Gyorsan beengedjük s hango-san felsírunk a láttára.

Vaszja bácsi megtudta, hogy apja haldok-lik. Egész idő alatt az erdőben élt egy favágókunyhójában. Amikor hidegre vált az idő,előbb a lovait ölte meg s azoknak a húsábóltáplálkozott. Aztán egy öreg erdésznél találtmenedéket, annak segített fát vágni s attól érte-sült nagyapa betegségéről is.

— Hát nem mindegy, hogy megfagyok,vagy a korbács alatt halok meg? — mondotta,amikor szemére lobbantottuk meggondolatlan-ságát.

Az ajka sötétkék volt. Szörnyű ajak! Kezemegfagyott, csupa daganat; járni csak nagykínnal tudott. Nem volt már ember, csak ha-lálra hajszolt állati

Nem írom le, hogyan találkozott nagyapá-val. Vannak dolgok, amikről még egy naplóbansem lehet írni. — Még nagymama haláláról semtudott.

Aztán sokáig gondolkoztunk, hogy holrejtsük el. Még egy naplót is nehéz elrejteni,hát még egy embert! Végre elhatároztuk, hogya tachtában bujtatjuk el. Hogy nyugodtan ki-alhassa magát, a tachtát nyitvatartottuk s mi

265

felváltva aludtunk a karosszékben. A legkisebbneszre becsuktuk a tachtát.

Reggel azt mondta Vaszja bácsi:— Félek, hogy az erdész elárul. Utóbbi

időben nagyon furcsa volt. Nem engedett betöbbé a kunyhójába, ahol melegedni szoktams ha kértem, hogy engedjen be, mindig aztfelelte: menjek a városba s kérjek kegyelmeta szovjet-hatóságtól. Azt is tanácsolta, hogyjöjjek haza s búcsúzzak el haldokló apámtól.Érzem, hogy elárul. De mindegy. Az erdőben,a hidegben töltött hónapok után nekem mármegváltás a halál!

Reggel egyszerre csak lármázni kezdettvalaki a kapunál. A kutyák hangosan ugattak;fogtam a kulcsot s mentem kaput nyitni.Anyám és nagynéném gyorsan a tachtára vetet-ték magukat, hogy becsukják.

— No, még mindig nem döglött meg az aNikolaj Michailovics? — kérdezte a kapubancinikus mosolygással egy állig fölfegyverzettfiatal katona.

— Nem szégyelli magát? — sziszegtemdühösen. — Szégyen, gyalázat! — s közben bele-néztem mongol metszésű szemébe. Lehetőlegsokáig akartam a kapuban föltartóztatni, hogyodabenn azalatt minden gyanús nyomot eltün-tethessenek.

A katonát eleinte kissé megzavarta merevtekintetem, de aztán gúnyos hangon mondta:

— Bocsánat, nagyságos kisasszony, nemkegyeskedett a nagyságos úr esetleg egy jobbvilágba költözni?

A társai harsány nevetésben törtek ki.

266

— Még él és kérem magukat, ne zajongja-nak úgy! — mondtam.

— No, no, ne olyan hevesen! — felelte amongol. —. Házkutatás végett jöttünk. Aztmondják, Vaszili Nikolajevics látogatóba jött apapuskájához!

Hát mégis csak árulkodott az erdész, —gondoltam magamban rémülten. S kétségbeesvenéztem ezeknek a fiatal, egészséges, friss em-bereknek az arcába, akik azért jöttek, hogyegy beteg, agyonhajszolt embert a halálba vigye-nekl Kétségbeesve néztem a szemükbe, háthafölfedezhetem a mélyén a csalogányt, amelyaz ő lelkükben is dalol, mint minden ember lel-kében. De a csalogány aludt! Aludt!

Ekkor odalépett hozzám Gorbunov. Azon-nal megismertem, bár sok esztendeje nem láttam már. Ráismertem halvány arcára, hosszú,hegyes orrára, nagy, bánatos szemére, amelymost félelmes tűzben égett s visszataszítóanrút, vékony kezére. Olyan volt, mint egy tüdő-vészes beteg a baj utolsó stádiumában.

— Hazajött Vaszili Nikolajevics? — kér-dezte rekedt hangon.

— Nincs itt! Semmit sem tudok róla! —feleltem nyugodtan.

— No majd megkeressük, magam csiklan-dozom ki a galambocskát, — mondotta őrület-től csillogó szemmel nézve rám s gyors léptek-kel szaladt föl a széles márványlépcsőt borítóvörös szőnyegen.

Kutatni kezdtek. Fölforgatták az egész há-zat, szétverték a bútorokat, feltépték a kandalló-kat, leszaggatták az ajtófüggönyeket, bemász-tak mindenüvé, de nagybátyámat nem találták

267

sehol. A legfélelmesebb pillanat az volt, amikorGorbunov odament a tachtához s többször isbeledöfött hosszú vadászkésével, hogy meggyő-ződjék, nincs-e benne valaki. Csak nagy nehe-zen tudtam egy kiáltást visszafojtani. De csodatörtént. Éppen olyan helyet ért a késsel, aholnagybátyámat nem találhatta.

Amikor végre belátták, hogy nem találnaksemmit, abbahagyták a keresést. Távozás előttígy szólt Gorbunov a nagynénémhez:

— Adja ide az összes melléképületek kul-csaitl Egyáltalán, minden kulcsot adjon ide!

Nagynéném átadott neki egy óriási kulcs-csomót s Gorbunov eltüntette irattáskájában.Azzal köszönés nélkül távozott.

Amikor a tachtát kinyitottuk, nagybátyámájultan feküdt benne és soká tartott, míg magá-hoz tudtuk téríteni.

1917. DECEMBER 7.

MINTHA megállt volna az idő. A szív, afélelem karmai közt, nem dobog már. Ma reg-gel ismét egész horda fiatal katona járt nálunk,megkérdezni, hogy nagyapa nem halt-e megvégre. Amikor megtudták, hogy még mindig él,Gorbunovot kezdték szidni, aki megtiltotta ne-kik, hogy beköltözzenek a házba, amíg ő élet-ben van. Az egyik előhúzott egy írást, amelylakonikusan megparancsolta, hogy ki kell adniegy íróasztalt, egy tucat széket, egy írógépet, abarna medve bőrét, a karosszéket és a tűz-mentes pénzszekrényt Vaszili Nikolajevics dol-gozószobájából. Aláírás: Gorbunov. Mit tehet-

268

tünk volna? A fickók bementek, kihordták min-dent s hosszasan cepekedtek a pénzszekrénnyel.Értéktárgyak, értékpapírok és okmányok voltakbenne.

Két órakor újra eljöttek. Most már egyálta-lán nem szóltak semmit, nem is mutattak írásts egyszerűen minden lehető holmit ki kezdtekhordani a raktárakból. Aztán kinyitották a ló-istállót s kezdték egymásután kivezetni a lova-kat. Végül a gépekre vetették magukat. Jóked-vűen dolgoztak, tréfálkoztak, énekeltek — akilátta őket, azt hihette volna, hogy valami hasz-nos, jó munkát végeznek. Pedig hát. csak aztrombolták le, amit mások évtizedek alatt arcukverejtékével teremtettek. Ha még legalább a gé-pek jó kezekbe jutottak volnál De egyesegyedülazzal a szándékkal hurcoltak el mindent, hogymegsemmisítsék, szétrombolják; egyetlen céljukaz volt, hogy az az átkozott burzsujgazdálkodáseltűnjön a föld színéről. Milyen boldog nagy-apa, hogy ezt már nem érti, nem fogja feli

Estefelé eljött embereivel Gorbunov s is-mét a bácsit kereste. A tachtába bujtatni késővolt már, csak nagynehezen rejtőzhetett el egyajtófüggöny mögött. Most sem találták meg; demit szenvedett szegény!

— Ha megtalálom, — bömbölte a részegGorbunov, — nemcsak neki, de mindnyájatok-nak kitaposom a belét!

Amikor a bácsi előbújt: ha lehet, még sá-padtabb volt, mint azelőtt. Azt mondta: elmegy,mert nem akarja még nekünk is vesztünketokozni.

269

1917. DECEMBER 9.

TEGNAP elment a bácsi — ki a sötét, hideg,könyörtelen éjszakába. Azt mondta, egy halász-kunyhóban lakik majd a tó partján. Kenyeret,szalonnát és gyufát vitt magával. Dehát nem£og-e megfagyni? És a farkasok? Az erdő televan most éhes farkassal, s ő szegény, beteg, aligáll a lábán ... Eljut-e egyáltalán a halászkuny-hóig, szinte harminc versztányira? Harmincöt-fokos hidegben!

Természetesen nem állítom, hogy Vaszjabácsi ideális ember; mindenkinek megvannak amaga hibái. De annyi bizonyos, hogy ezeket aszenvedéseket, ezeket a kínokat nem érdemeltemeg. Dolgos, szerény, komoly, kissé talán túl-ságosan is komoly ember. Éppen az a tehetséghiányzik belőle, hogy másokkal megkedveltessemagát. Sohasem értette a tréfát s nem tréfáltmaga sem. Nem ismert mást, csak a munkájátmeg a lovait. Senkinek sem volt oly kevés hasznaa millióiból, mint neki magának; még arra semért rá, hogy megházasodjék.

Itt ülök a naplóm fölött és sírok... Istenem,engedd, hogy szegény nagybátyám életben ma-radjon, önts egy kis könyörületességet, egy ke-vés emberséget ennek a Gorbunovnak a szívébe!

1917. DECEMBER 10.

NAGYAPA meghalt. Gorbunov eljött s aztmondta, eltemethetjük, ahova akarjuk; még aztis megengedte, hogy papot hívjunk.

270

Alighogy nagyapa meghalt, eljöttek a ka-tonák s lefoglalták az egész házat. Csak egyet-len szobát hagytak meg nekünk. Most egész naplármáznak, énekelnek, ordítoznak mindenfelé aházban. Ma azzal szórakoztak, hogy végigjártáka szobákat s revolverrel lődöztek a szentképekbes a tükrökbe.

1917. DECEMBER 12.

GORBUNOV parancsára behozták a tó szi-getéről az öreg Grigori sztarecet. Gorbunov elhatározta: megmutatja a népnek, hogy szent-sége és csodái nem egyebek otromba szédelgés-nél. Megbilincselve, gyalog hozták s a nyakánhosszú kötél lógott. Az izpolkom elé hurcolták;óriási tömeg csődült össze.

— Ha szent vagy, — mondta Gorbunov, —hát tégy úgy, mintha nem éreznéd, amit mostteszünk majd veled!

A sztarec hallgatott. Hosszú, fehér ingétviselte, mint mindig s mezítláb volt.

Most négy katona hegyes karót vert a föld-be. Kettő megragadta a sztarecet, fölemelte, steljes erejéből belenyomta a karók hegyébe,úgy, hogy az mélyen a testébe fúródott.

— Hó, nem úgy! — ordította Gorbunov. —Erősebben, hadd menjen a gyomráig a karó!

Újra megragadták, fölemelték és teljes ere-jükkel lezuhintották. Így tettek még néhányszor,amíg Gorbunov meg nem elégelte. A sztarecegyetlen egyszer sem kiáltott fel, csak halkannyögött.

271

— No, hát ha szent vagy s az istened csak-ugyan isten, mért nem segít neked? — kiáltattaGorbunov.

A tömeg érdeklődve figyelt s gúnyos kiál-tások, szólongatások hallatszottak mindenfelől.Ugyanazok az emberek voltak ezek, akik mégnemrég térdet hajtottak előtte. S nem akadt egysem, aki közbelépett volna a sztarec érdekében!

A sztarecet a katonák otthagyták karóba-húzva s őrt állítottak melléje. Reggel felé meg-halt — holtteste még mindig a karón van, szem-közt az izpolkommal.

Napközben Gorbunov a pópát családostulodavezettette a sztarec holtteste elé. Folytatniakarta annak bizonyítását, hogy nincs Isten. Apapot és feleségét megkötözték s egy padra ül-tették a karó elé. Aztán odahozták a gyerme-keiket, egy nyolcesztendős fiút, meg egy három-éves leánykát s puskatussal agyonverték a szü-leik szemeláttára.

— No, most imádkozz, te disznó pópa! —kiáltotta Gorbunov, aki ismét tökrészeg volt. —Mért nem imádkozol hát, hogy mentsen meg?

Az anya velőtrázó kiáltásokat hallatott, az-tán elájult. Egy idő múlva feloldozták a szülő-ket s a tóhoz vezették. A katonák ott lábuknálragadták meg őket, fejjel egy lékbe lógatták, az-tán újra kihúzták s addig folytatták ezt a játé-kot, amíg a mártírok nem adtak többé életjelt.A nép pedig csak nézett, bámészkodott és hall-gatott, hallgatott... ki tud úgy hallgatni, mintaz orosz nép?

272

1917. DECEMBER 13.

A HELYSÉGBEN ma valóságos csata folyta „szovjetisták” meg az asszonyok között. Azitteni templomban van egy szentkép, amely helyiereklyeszámba megy. Gorbunov ezen a képenis be akarta bizonyítani, hogy nincs Isten. A„haditörvényszék” és az izpolkom tagjaival el-ment a templomba, hogy fejszével szétvagdossaa képet. Alighogy nekifogott, a templomban lévőasszonyok rávetették magukat a bolsevikokras csatlakozott hozzájuk egy csomó paraszt is aközeli falvakból, akik hírét vették a sztarecmeggyilkolásának. Botokkal, meg ami éppen akezük ügyébe akadt, kezdték ütni a katonákat.

— Te világcsúfja! — kiáltották. — Nemtűrjük, hogy a szentképeinket meggyalázzátok!

Az izpolkom tagjait félholtra verték s Gor-bunov csak nagy üggyel-bajjal tudott a haragvótömeg elől megmenekülni. Egyik katona mégma meghalt. A parasztok aztán az izpolkom elévonultak s levették a sztarec holttestét a karó-ról, hogy eltemessék.

Kisvártatva azonban megkezdődtek a le-tartóztatások; majdnem valamennyi asszonyt,aki a templomban volt, elfogták már s néhányatazóta agyon is lőttek. A falvakba büntető expe-díciókat küldtek ki.

Tegnap elítéltem az orosz népet a hallga-tása miatt: lehet, hogy kissé igazságtalan voltamvele szemben. Ma megszólalt s helyt áll az erek-lyéiért.

273

1917. DECEMBER 14.

NAGYAPÁT „annak rendje és módja sze-rint” temettük el, „pópákkal”, ahogy Gorbunovmegengedte. A temetésen csak mi vettünk résztés — Gorbunov! Más mindenki félt eljönni! Igen,— mondották, — most megengedik, aztán fel-írják, hogy ki volt ott s számonkérik az ember-től ... Nagyon hideg volt, harmincöt fok Réau-mur szerint s heves szél is fújt.

Temetés után csak egy percre mentünkhaza, vagyis abba a házba, amely azelőtt a miénkvolt. A kapu előtt már várt az izvoscsik, a kocsis,hogy az állomásra vigyen.

Nagynéném velünk akart jönni, de Gorbu-nov ott tartotta mint túszt Vaszja bácsiért.

— Majd, ha őt agyonlőttem, mehetsz, amerrea szemed lát, — mondotta, — de amíg a ke-zembe nem kerül, addig itt maradsz!

Keservesen sírtunk, amikor elhagytuk arégi házat. Milyen szomorú is ez az élet!

Amikor a szemétlerakodó hely mellett ha-ladtunk el, láttuk, hogy a nagybátyám gyárai-ból elhordozott, összetört gépek úgy meredeznekki a hóból, mint megcsonkított holttestek tag-jai. Hogy örült nagyapa és Vaszja bácsi, amikorújonnan kapták ezeket a gépeket Németország-ból s micsoda örömük telt ezeknek a hunoknakabban, hogy összezúzták s a szemétre dobták!

Alig jutottunk három versztányira, egyszánkó csengőit hallottuk a hátunk mögött;Gorbunov volt az, aki gyorsan utólért bennün-ket trojkájával.

— Kikísérlek benneteket az állomásra, —

274

kiáitolta felénk, — hogy semmi bajotok aeessék! Veszedelmes dolog most egyedül utazni!Egy szót sem szólt többet s szorosan a nyo-munkban hajtott. Nagyapa legszebb szánjábanült, a legjobb trojka volt eléje fogva nagyapaistállójából s maga Gorbunov nagyapának leg-jobb bundájába burkolózott. Nagymamát meg-ölte, nagybátyámat halálba hajszolta ... min-ket pedig kikísér ebben a hidegben, negyvenversztányit szánkázik harmincöt fok hidegbena tuberkulózisával! Ki érti ezt?

1917. DECEMBER 16.

ITTHON. Ismét könyvek között. Görögnyelvtan, összehasonlító nyelvtudomány — tibékéltessétek meg most a szívemet. Ma csakkönyvek között lehet élni, csak úgy, ha az em-ber nem látja és elfelejti a jelent.

1917. DECEMBER 18.

TEGNAP felnyitották városunk védőszent-jének ereklyetartóját, hogy megmutassák a nép-nek: mennyire félrevezették és megcsalták apapok és a hatóságok.

Hivatalosan közhírré tették, hogy az erek-lyetartóban egyáltalán nem voltak ereklyék,hanem csak egy kitömött bábu, meg néhány ál-lati csont, a kéz pedig, amely az üvegszelencé-ből kicsüngött s amelyet a nép csókolgatott, bőr-ből volt. Alexander atya azonban kihirdette a

275

szószékről, hogy közönséges csalás az egész, abolsevikok maguk szedték ki az ereklyéket. Es-tére kelve a papot a csőcselék bántalmazta s az-tán agyonlőtték. A bolsevikok azt mondják, hogya nép verte agyon, mert felbőszült a pópák csa-lásain. Az emberek azonban azt beszélik egymásközt, hogy a hatóság Alexander atya mindenvagyonát a csőcseléknek ígérte, ha agyonveriks valóban, még az éj folyamán egész házát ki-fosztották anélkül, hogy a katonaság közbe-lépett volna. A pópa feleségét börtönbe vetettéks agyonlőtték tizennégyéves fiával együtt.

Az embernek hideg borzongás fut végig ahátán, ha azt hallja, hogy ezt vagy azt az em-bert agyonlőtték. De ha olyasvalakiről hallja,akit napról-napra látni szokott, akit becsül ésszeret, mint Alexander atyát — hát akkor olyszörnyű, oly hihetetlen az egész, hogy fel semlehet fogni. Azt hiszi az ember, hogy maga semél már, eltompul és meghal.

1917. DECEMBER 25.

KARÁCSONY! Itt a karácsonyfa, a sonka,a karácsonyi liba, sütemények, vendégek, sokvendég... de mégsem igazi karácsony ez. Holvan nagyapa kedves régi háza, ahol amióta azeszemet tudom, a karácsonyt ünnepelni szok-tuk, hová lettek a nagyszüleim, hol a nagy-bátyám? S mi történik a nagynénivel? Mi tör-ténik Vadimmal? Nem, nem, nem karácsony ez!

276

1917. DECEMBER 28.

MA Orlov ezredes szegény özvegye volt ná-lunk mély gyászban. Az ezredest fronton lévőkatonák ölték meg. Megragadták, földobták alevegőbe s a szuronyaikkal fogták föl. Ma meg-jelent az özvegynél a katona- és munkástanácskét tagja s azt mondták neki, hogy vesse le agyászruhát. Ellenforradalmárokért tilos gyásztviselni.

1917. DECEMBER 29.

A TEMETŐBEN lévő templom lelkészét ésdiakónusát letartóztatták, mert a misén imád-koztak a cárért és családjáért. Elfogták a hoz-zátartozóikat is.

1918. JANUÁR 2.

MA meglátogattam Vadim húgát. SzegényZinocska beteg, harmincnyolc fok láza van.Utóbbi időben annyira megbarátkozott velem,hogy a szó szoros értelmében egy napig sem tudnélkülem meglenni.

Hazafelé jövet, amint éppen azon gondol-koztam: mivel szerezhetnék valami örömet abeteg Zinocskának — odalépett hozzám egy ka-tona, teljesen szétrongyolódott köpenyben, egyiklábán bőrcipővel, másikon óriási nemezcsizmá-val, hátán egy rákötözött zsákkal. Megállt előt-tem, felém nyújtotta mindkét kezét s felkiáltod— Alja!

277

Vadim volt!De a régi Vadimból nem maradt meg egyéb,

csak a szeme. Arcát torzonborz szakáll nőtte be,sebhelyek és karcolások borították; egyik kezétfelkötve hordta, hangja rekedten szólt, minthameghűlt volna. És különös: az első percben in-kább fájdalmat és rémületet éreztem, mint anem remélt viszontlátás örömét.

— Csak megmosakszom és átöltözöm, az-tán tüstént megyek magához ... hozzád! —mondta gyorsan és továbbszaladt.

Szörnyű az, amit aztán elbeszélt nekünk.A front széthullása, a tisztek legyilkolása, uta-zása a vasúton, ahol közkatona ruhája ellenéreis tisztnek nézték, szinte félholtra verték s ki-dobták a mozgó vonat ablakán ... Valóságoscsuda, hogy élve menekült.

— No, de most kipihenem magam idehazas remélem, soha többé nem kell fegyvert ven-nem a kezembe!

Este még tovább kellett volna utaznia a szü-leihez, de sehogy sem akart tőlünk elmozdulni.Ügy szerettem volna vigasztalni, sajnálni, betegkezel cirógatni, de nem mertem. Csak gyöngé-dé* néztem rá, ő meg énrám.

1918. JANUÁR 15.

ZINAJDA Vasziljevna Peszockája semmiegyébről nem beszél, csak a cár családjáról. Sze-rinte minden elő van már készítve a szökésükre.Arra a pillanatra tervezik, amikor a cári családtemplomba megy reggeli ájtatosságra. Szánkón

278

viszik egy erdei kunyhóba s innen álöltözetbenmenekül majd Archangelszkbe, ahonnét alkalmalesz Angliába jutni.

— Kevesebbet kéne beszélni a dologról sgyorsabban cselekedni! — mondta kedvetlenülegyik vendégünk. — Megeshetik, hogy elkésnek!Oly könnyen eltilthatják a cárt a templomba-járástól!

— Hát akkor persze nehezebb lenne a do-log! — felelte gondterhelt arccal a vicekor-mányzóné.

1918. JANUÁR 20.

MÁR megint házkutatás volt nálunk. De azember megszokik mindent. Amikor láttuk, hogysenkit sem tartóztatnak le, nyugodtan engedtük,hogy tegyenek a katonák, amit akarnak. El-vitték az asztali ezüstneműt, néhány gyűrűnkets egy tekintélyes összeg pénzt. Később megtud-tuk, hogy ezek olyan katonák voltak, akik —mint mostanában mondani szokás — ,,sajátkezdeményezésükből és saját javukra” végeztéka házkutatást. Amikor apám azt követelte, hogytegyenek lépéseket az elrabolt holmi visszaszer-zése érdekében: azt mondták neki, hogy ez tel-jesen reménytelen dolog.

1918. FEBRUÁR 1.

MOST mindenki fél bármiről is beszélni amásik emberrel, mert lépten-nyomon följelenté-seket tesznek s minden rosszaló nyilatkozatértagyonlőhetik az embert. Szonyecska Ivanova.

279

egy gimnazista lány barátnőjével a parkban sé-tálgatva, azt mondta, hogy a bolsevisták nemhagyják aludni az embert a szirénáikkal. Oda-lépett hozzájuk egy fiatalember, letartóztatta éselvezette. Azóta mind a kettő eltűnt. A városbansokat suttognak a kormányzósági cseka egytisztviselőnőjéről, aki férfinak öltözik s azzalszórakozik, hogy irtózatosan megkínozza a fog-lyokat, mielőtt agyonlőné. Senki sem látta, demindenki halálosan fél tőle. Vájjon nem Gri-zelda az?

1918. FEBRUÁR 10.

MA ismét kaptam egy cédulát Grizeldától.Este hat órakor a parton a hídnál várjak rá,beszélni akar velem. Irtózatosan félek tőle, mertbizonyos, hogy őrült.

1918. FEBRUÁR 11.

TEGNAP találkoztam Grizeldával; borzal-mas nőszemély! Milyen szörnyű, hogy egy vá-rosban kell élni vele! Férfiruhát visel s kis ba-juszt és vékony kecskeszakállat ragasztott föl.Szemét félig lehunyja, úgy, mint régen. Iszonya-tos szeme van. Ajka fakó, mint a papír. Erősenmegszorította kezemet s így szólt:

— Beszélriem kellett valakivel s maga ju-tott az eszembe. Ügy rémlik nekem, hogy néhaelvesztem az eszemet. Esténkint mindenfélehangokat és sóhajtásokat hallok. Túlságos sokatöltem utóbbi időben! Fáraszt a sok kiáltás, nyö-gés, sírás... és mégsem tudok enélkül élni, min-

280

den nap meg kell kínoznom, gyötörnöm valakit...Emlékszik Szonyecska Ivanovára? Én öltemmeg, én! De sajnálom, hogy megöltem, úgy sze-rettem! Tudja, mindennap bementem a cellá-jába, s addig ütöttem, míg végre belehalt. Ennisem adtam neki. Szegény gyerek, mit szenved-hetett! De a barátnőjét, azt mingyárt első alka-lommal agyonlőttem, undok kis dög volt, foly-vást imádkozott és jajgatott! Most találnom kellvalakit Szonyecska helyébe! ...

Közben mereven nézett rám. Halálfélel-memben mozdulni sem tudtam. Ekkor rám-kiáltott:

— Fusson hát, meneküljön innét! Nemlátja, hogy őrült vagyok?

Azzal gyorsan elszaladt. Soká tartott, mígannyira magamhoz tértem rémületemből, hogyhaza tudtam támolyogni.

Még most sem hagy nyugodni az aggoda-lom. Hátha megint rájön a rohama s én jutokeszébe?

1918. FEBRUÁR 20.

MA Nagyesda Pavlovna Dmitrijevszkájánálvoltam. Egész háza fel van fordulva. Éjszakaházkutatás volt. Mindent tővel-heggyel fölfor-gattak. A cseléd suttogva mondta el nekem, hogymi történt. A cseka emberei valami titkos ok-mányok kiszolgáltatását követelték, amelyekállítólag Nagyesda Pavlovna birtokában voltak.Büszkén kijelentette, hogy férjét forradalmi gon-dolkozása miatt száműzték ebbe a városba, hogyvörés koporsóban temették el s maguk az elv-

281

társak is a nép hősének nevezték. Erre a csekaegyik embere durván azt válaszolta:

— Titeket szociál-forradalmárokat sorraagyon fogunk lőni! Most pedig add ki az írá-sokat, vén k ... s mondd meg tüstént a családodvalamennyi tagjának nevét, akik összeesküvéstakartak szőni a szovjet uralma ellen!

Amikor Nagyesda Pavlovna azt felelte erre,hogy hiszen ö maga is örül, hogy a nép végrekezébe vette a hatalmat: úgy arcába csapott akorbácsával, hogy összeesett. Aztán odakötöttékegy székhez. Vadim nővérei ráborultak a nagy-nénjükre; a cseka emberei erre a két leánytis korbácsolni kezdték. Zinocska eszét vesztette.Vadul szaladgált föl s alá a szobában, állatihangon kiáltozott s egy ollót akart a mellébedöfni. A cseka emberei őt is megkötözték s ki-dobták a kamrába. A házkutatás végeztével el-vitték Nagyesda Pavlovnát és Vadim idősebbiknővérét, a házban csak a cseléd s a szegényZinocska maradt. Még aznap be kellett szállítaniaz elmeklimkára.

1918. MÁRCIUS 1.

KOVALEVSZKÁJA titkos tanácsosnénálvoltam látogatóba. A házukat elvették s Őketvalamennyi helyiségből kikergették. Most akrumplis pincében laknak; azt meghagyták ne-kik. Maga a titkos tanácsos tífuszban fekszik.A házukban a rupvodot, a vizi utak hivatalát he-lyezték el. A rupvod biztosa, egy fiatal taknyos,azt mondta, hogy a titkos tanácsosnét házi szol-gálóvá „nevezik ki”, az ő feladata lesz, hogy a

282

lépcsőket és előcsarnokokat felmossa s a fátfelvágja. Ha vonakodik, azonnal agyonlövik azurával együtt.

— Így kell nektek, burzsujóknak! Azelőttti parancsolgattatok nekünk, most mi paran-csolgatunk nektek! — mondta a biztos. Rá-néztem a titkos tanácsosné kezére: egészenfekete volt s keresztül-kasul fölhasogatva.

1918. MÁRCIUS 4.

LEVIZSGÁZTAM orosz néprajzból és nyu-gateurópai kultúrtörténetből.

1918. MÁRCIUS 6.

Z1NAJDA Vasziljevna Peszockája nagyonlevert. Ügy látszik, elmulasztotta azt az időt.amikor a cárt meg lehetett volna menteni. Acár nem járhat többé templomba, a felügyele-tet megszigorították. Még a vállrojt viselésétis megtiltották neki.

1918. MÁRCIUS 17.

MÁSA egészen másként viselkedik mostvelünk szemben, mint azelőtt. Rettentően félattól, hogy túlságosan alázatos talál lenni. Aztmondták neki, hogy agyonlövik azokat a cse-lédeket, akik eltűrik, hogy munkaadóik úgy

283

bánjanak velük, mintha uraik volnának. Ha aszobába lép, első gondja, hogy gyorsan leüljöns csak aztán kérdezi, hogy mit csináljon. Sok-kal gyakrabban jár be a szobába, mint azelőtts minden beszélgetésbe beleszól. Szüleim nemszólnak semmit s úgy tesznek, mintha tökéle-tesen rendjén volna a dolog. Mása végtelenülkomikus hatást tesz fontoskodó viselkedésével,de világosan meglátszik rajta, hogy mindeztnem gonoszságból teszi.

1918. MÁRCIUS 29.MA ismét házkutatás volt nálunk.

1918. ÁPRILIS 1.

ZINAJDA Vasziljevna, aki most T .. .-benvan, érdekes dolgokat írt nekem MichailAlexandrovicsról, a cár fivéréről. „Teljesen sza-badon él a főutca egyik szállodájában; ma ta-lálkoztam vele, amint a városligeten át a folyófelé mentem. Egy padon ült s a vízbe bámult;arca sápadt és fáradt volt. Nem messze tőlemegálltam s kíváncsian néztem azt az embert,aki Oroszország uralkodója lehetett volna sakinek halálát most minden nap viharosankövetelik a kommunisták. Ekkor fölállt, át-hajolt a korláton s a messzeségbe nézett, a sö-tét vízfoltokkal teliszórt jégtakarón túl a ho-mályos erdő felé, amely a végtelenbe húzódika folyam túlsó partján. Vájjon mire gondolha-tott?

284

Ekkor egy fiatalember lépett a nagyherceg-hez s halkan néhány szót szólt hozzá. MichailAlexandrovics gyorsan megfordult; követtem atekintetét, s egy csupasz facsoport mellett né-hány műhelyi munkást vettem észre, akik fe-lénk mutattak — arcuk sápadt volt, szemükbengyűlölet lobogott. Arckifejezésük oly vad volt,hogy ijedtemben összerezzentem. Aggodalma-san pillantottam a nagyhercegre; az arcánmélységes keserűség, fájdalom és alázatosságtükröződött. Lassan lépdelt tovább, körül semnézve. Szörnyű lehet, ha így gyűlölnek valakit!Bizonyos távolságban két fiatalember követte,nyilván detektívek. Most megindultak a mun-kások is s közvetlenül mellettem haladtak el.

— Agyonlőni, minél előbb! — mondta azegyik. — Nézzétek csak, még a természetetélvezi I

— Elintézni, agyonlőni! — morogta egymásik s közben megrázta fölemelt öklét.

Gyorsan tovább mentek, szorosabban be-burkolózva rongyos munkazubbonyukba, merta folyó felől hirtelen erős szél támadt.”

1918. ÁPRILIS 1

ZINAJDA Vasziljevna ismét hírt ád a nagy-hercegről: „Michail Alexandrovics gyakran el-jár a N ...-féle leánygimnázium templomába.Többnyire a baloldali kliroszhoz megy s azoszlopok mögött áll, ahol azoknak a gimnazista-lányoknak a helye van, akik az Evangéliumés a Zsoltár olvasásánál ministrálnak. Azok a

285

lányok, akik a jobboldali klirosznál a karbanénekelnek, igyekeznek megfigyelni a nagyher-ceget. Mélységes részvéttel vannak a szeren-csétlen ember iránt, aki a sötét oszlopok mö-gött imádkozik.”

1918. MÁJUS 2.

TEGNAP állami ünnep volt. Mindenkinekrészt kellett venni a felvonulásban; mindenkivörös szekfűt tűzött fel, vörös szalagot tett agomblyukába s iparkodott vidám arcot vágni.Sok beszédet mondtak a szabadságról, meg ar-ról, hogy a szovjet máris mennyi mindent adotta népnek. A nép hallgatott. Rendeztek egy nagy„pópa-f el vonulást” is. Sihederek papoknak öl-töztek s végigjárták az utcákat, arcukat fintor-gatva, disznóságokat kiabálva s „áldást” osz-togatva a népnek. A nép hallgatott.

1918. MÁJUS 15.

MA egész csapat fegyveres cseka-emberjást nálunk. Jártak-keltek a szobákban, tár-gyaltak egymással, ránk ügyet sem vetve. —Itt lakik majd Ivancsikov biztos, itt helyezzükel Katyát és Tónyát, itt Tyerescsenko elvtár-tai ... — mondogatták.

— Ez a leányaim szobája! — szólt közbeanyám remegő hangon.

— A kisasszonyok, — felelte egy cseka-ember, — igen jól elalhatnak a szalonban, a

286

zongora alatt! S hogy el ne unják magukat,majd bekvártélyozzuk hozzájuk Fedka és Vo-lodka elvtársakat!

1918. MÁJUS 17

APÁM nagy üggyel-bajjal kiverekedettszámunkra két szobát: a miénket s az ő háló-szobájukat. A többi helyiségeket leírhatatlantársaság foglalta el. Most már Dását is el kellettküldenünk. Sírva ment el ő is, mint Fenya.Csak Mása maradt meg. Főz és behozza azételt — miközben keresztül kell mennie vala-mennyi folyosón és szobán. Ilyenkor a katonákgyakran kiugranak az ágyukból — ahol éppenhemperegnek — s azt mondják:

— No, mutasd, mit főztél a burzsujoknak!— s beleköpnek a tálba. Ilyenformán gyakranétlen maradunk. A katonák egész nap a „kutya,kutya tarkát” zongorázzák s a levegőt megfer-tőzi a machorka, a kapadohány szaga. A klozetleírhatatlan állapotban van, a falakat a leg-undorítóbb feliratok és rajzok borítják.

1918. MÁJUS 29

A TITKOS tanácsosné iszonyú helyzetbenvan. A rupvod biztosa vonzalmat érez iránta sházassági ajánlatot tett neki. Amikor azt felelte,hogy hiszen férjnél van, a biztos így szólt:

— Az igen egyszerű dolog: a férjét agyon-lőjük.

Most örökös aggodalomban él, hogy a biz-tos végre találja hajtani ördögi tervét.

287

1918. JÚNIUS 3,

MÁSA ma a csekának egy női alkalmazott-járól beszélt, aki egészen embertelen rémségek-kel tünteti ki magát. Elővesz egy foglyot, hozzá-köti egy karóhoz, amely egy cellában egyenesenerre a célra van felállítva, s nem ád neki enni —ott veszejti éhen. Közben minden étkezését azéhező szeme előtt végzi. Könyörgésére feléjenyújtja a legfinomabb falatokat s elrántja is-mét — amíg csak meg nem őrjíti. Ez bizonyo-san Grizelda Nikolajevna.

1918. JÚNIUS 5.

SZOMSZÉDUNKNÁL, a mérnöknél, ismétházkutatás volt. Amikor letartóztatták és elvit-ték, szökni próbált, de lezuhant a lépcsőn s halvamaradt ott. Felesége, amint a földön elterültholttestet meglátta, így szólt:

— Inkább így, mint a hóhérok kezétől!Erre őt is letartóztatták és elvitték.

1918. JÚNIUS 13.

EBBEN az évben tizennégy vizsgát tettemle és nyolc szemináriumba jártam. Amikor a dé-kán átnézte az indexemet, elismerően mosoly-gott. Ennyit senki sem végzett ebben az eszten-dőben 1

Magántanárunk rendes tanárrá lett. Akönyvének óriási sikere volt.

288

1918. JÚNIUS 18.

DSERZSINSZKI azt mondta, hogy ellenségei-vel szemben nem ismer irgalmat Mindenki resz-ket ennek a szörnyű embernek még a nevétől is.Azt mondják, az egész esekát ő találta ki.

1918. JŰNIUS 20

MA ismét találkoztam Vadimmal az utcán.De micsoda körülmények közti Apját vitte azelmcklinikára. Elvették házukat, mindenüket, saz apja beleörült ebbe. Folyvást azt kiáltozta:

— Nem akarok a Kaukázusba menni, aKrimbe megyek I Ti meg erőnek erejével a Kau-kázusba akartok vinni!

Szívettépő látvány volt.

1918. JÚNIUS 30.

TEGNAP az elmeklinikán jártam s meglátogattam Zinocskát, Vadim húgát. Hosszú kékchalat-ban, vagyis körházi köpenyben s fehérkötényben jött elém. Most egészen nyugodt, túl-esett a dühöngő állapoton. Virágot vittem neki.Elvette, letette a padra, leült s szó nélkül elő-vette kötését a zsebéből. Aztán kötött. Mindenzsebéből harisnyák lógnak ki, de egészen össze-vissza kötve.

— Száz pár harisnyát kell kötnöm, — mon-dotta, — ha a századikkal is elkészültem, meg-döglenek a bolsevisták!

289

Az ápolónő azt mondja, hogy éjjel-nappal,szakadatlanul köt. Ha el akarják tőle venni amunkáját, rettenetes állapotba kerül.

1918. JÚLIUS 3.

ZINAJDA Vasziljevna kétségbe van esve; acárt Jekaterinburgba vitték s az Ipatyev-féleházban őrzik. Az őrség oly erős, hogy megmen-tésére gondolni sem lehet többé. Azzal rontot-tak el mindent, hogy azok, akik a dologra vál-lalkoztak, nem tudtak megegyezni a végrehajtásmódjára nézve, mindenki maga akart végeznimindent s aztán mégis csak a többire bízta. Zi-najda Vasziljevna attól fél, hogy a cárt agyonfogják lőni.

1918. JÚLIUS 5.

ZINAJDA Vasziljevnát erősen nyugtalanítjaa nagyherceg állapota. Nem tud aludni és iszo-nyúan le van verve, mert Lenin még mindig nemválaszolt arra a kérésére, hogy engedjék kül-földre utazni. Legutóbb egy este két órát töltöttZinajdánál. Azt írja: néhány barátja azt taná-csolta a nagyhercegnek, hogy tojáskereskedő-nek öltözve szökjék meg; hamis propuszk-ot,igazolványt szereznének neki és eljuttatnákA.. .ig, onnan aztán hívei ismét tovább segíte-nék.

— S a komornyikom meg a titkárom is ve-lem jöhet? — kérdezte a nagyherceg.

— Természetesen nem, hiszen hármasban

290

szökni teljességgel lehetetlen! — mondta ZinajdaVasziljevna.

— Akkor nem mehetek! — jelentette ki anagyherceg.

Ez végtelenül elszomorítja Zinajda Vaszil-jevnát.

1918. JÚLIUS 9.

AZT ÍRJA Zinajda Vasziljevna: tegnap is-mét próbálta rávenni a nagyherceget, hogy pa-rasztnak öltözve meneküljön. Időközben annyirakiélesedett a helyzet, hogy most már mindennap tartani lehet az elfogatásától — ha más ok-ból nem, hát azzal az ürüggyel, hogy így kellmegvédelmezni a munkások dühétől. A kommu-nisták azt a híresztelést terjesztik a munkásokközt, hogy a monarchislák meg akarják men-teni és cárrá akarják kikiáltani a nagyherceget.A munkások — különösen az X-gyárban — mostmindennap gyűléseket rendeznek s követelik anagyherceg agyonlövetését. Ezek a hírek lesúj-tották ugyan, de hosszas gondolkozás után mp',iscsak azt felelte:

— Csak veszedelembe sodrom a híveimet smégsem menekülök meg. Bizonyosan oly jólőriznek, hogy megfognának!

1918. JÚLIUS 10.

LEVELET kaptam Vadimtól. Le volt tar-tóztatva s azt hitte, agyonlövik. Egy volt iskola-társa mentette meg, aki most a cseka embere.Három napig hevert étlen-szomjan egy pajtá-

291

ban. Mit szenvedhetett szegény! Nem jöhet hoz-zánk, mert írásban kellett köteleznie magát,hogy a tartózkodóhelyét nem hagyja el.Folyvást Vadimra gondolok.

1918. JÚLIUS 14.

ZINAJDA Vasziljevna kétségbe van esve. Abolsevisták elhurcolták a nagyherceget, s ő sze-gény szemrehányásokat tesz magának, hogy nekiis része van ebben a szerencsétlenségben. Megírtaegy ismerősének, hogyan történt a dolog — leg-alább is amennyire a komornyik elbeszélésébőlkiderült:

Éjnek idején öt ember jelent meg a szállo-dában; kettő lent maradt, három fölment anagyherceghez. A személyzetnek mint a csekatagjai mutatkoztak be, sőt megmutatták az iga-zolványaikat is; erre tüstént beengedték őket anagyherceghez. Az már aludt; föl kellett kelteni.A komornyik elmondta, hogy irtózatosan fel-izgatta, amikor közölték vele, hogy cseka-embe-rek akarnak beszélni vele. öltözködni kezdett,de sehogyse tudott beletalálni a kabátja ujjába,a keze reszketett s folyvást azt kérdezgette:

— Milyenformák azok az emberek? Hányanvannak? Mit akarnak tőlem?

Amikor végre kiment, kijelentették a jöve-vények, hogy ők egyáltalán nem a cseka embe-rei, hanem barátai a nagyhercegnek s azért jöt-tek, hogy végre megvalósítsák régóta tervezettmenekülését. A nagyherceg néhány pillanatigélesen az arcukba nézett, aztán kijelentette, hogysemmiesetre sem megy velük, kivéve, hogyha

292

előzetesen összeköttetésbe léphet a cseka nacsaí-nikjával, parancsnokával. Erre izgatottan aztfelelték:

— De az Isten szerelméért! Mit akar tenni,kegyelmes uram! Vesztébe rohan s nekünk isvesztünket okozza! Nézze, itt egy letartóztatóparancs! Ezt mi hamisítottuk, de biztosan tud-juk, hogy legkésőbb egy órán belül elfogják ésagyonlövik! Hiszen tudja, hogy a munkásokfolyton a halálát követelik s most végre enged-tek nekik.

A nagyherceg nyugtalanul járt fel s alá,aztán hirtelen megkérdezte: — Kik maguk? Mia nevük? Ki küldte ide?

Erre megneveztek néhány családot, ahol anagyherceg meg szokott fordulni s említettékZinajda Vasziljevna nevét is. Ingadozni kezdett.

Ekkor a három ember közül az egyik eztmondta:

— No, gyorsan, burkolózzék bele ebbe aköpenybe! Gyorsan, különben késő lesz!

Most már lemondott a nagyherceg az ellen-állásról; velük ment s nyomában a titkára is,ami ellen a többiek nem tiltakoztak. Odalenn be-ültették a nagyherceget és titkárát egy könnyűkocsiba s a pályaudvar irányában elhajtattak.

A komornyik azt mondja, hogy semerresem látott egy élő lelket sem, pedig máskor acseka néhány embere mindig fel s alá járt aszálloda közelében.

„Bizonyosan agyonverték!” — írja ZinajdaVasziljevna. — „Értesültek a tervünkről, elhur-colták s most azt beszélik a városban, hogy amonarchisták rabolták el!”

293

1918. JÚLIUS 18.

ZINAJDA Vasziljevna ezt írja:„Minden irányba, különösen a szibériai or-

szágútra járőröket küldtek ki, hogy a nagyher-ceget felkutassák; mindenfelé röpülnek a távira-tok, amelyek szökését jelentik ... de azért min-denki tudja már a városban, hogy a nagyherce-get a munkások hurcolták el és senki sem kétel-kedik abban, hogy erről tudtak a hatóságok éstudott a cseka is. Éppen ezen az éjszakán nemőrizték! Mindenki szentül hiszi, hogy MichailAlexandrovicsot agyonütötték s a hatóságok azegész világot telekiabálják a monarchisták vak-merőségével, akik megszöktették a nagyher-ceget.

Azoknál a családoknál, ahol MichailAlexandrovics meg szokott fordulni, házkutatá-sokat tartottak és sok embert letartóztattak.Amikor I... urat el akarták fogni, izgalmábanszívszélhűdés ölte meg; erre feleségét és két fiátvitték el.

1918. JÚLIUS 20.

AZ ÖREG postatisztet, Maruszja Bjelajevaférjét letartóztatták. Szegény Maruszja nap-napután reggeltől estig szaladgál, de még csak aztsem sikerül megtudnia, hogy hol van az öreg.Egyik azt mondja, hogy Moszkvába szállították,másik, hogy Tyumenbe vitték, harmadik, hogyitt van valamelyik börtönben. Azelőtt különbencsak egy börtön volt a városunkban; most egytucatnál is több új börtönt rendeztek be külön-böző épületekben.

294

1918. JÚLIUS 21.

EGYRE határozottabban hallatszanak azoka hírek, hogy a csehek fölkelést szerveztek;állítólag oroszok is résztvesznek benne. A föl-kelőket „fehéreknek” nevezik. Azt hiszik, ezzelfügg össze az a sok letartóztatás is, ami azutóbbi napokban történt.

1918. JÚLIUS 22.

MOST már világos, hogy miféle „monar-chisták” rabolták el P . . .ben a nagyherceget.Mása ma izgatottan jött haza a piacról s ezeketmondta el:

— Ajajaj, tulajdon szememmel láttam anagyherceg gyilkosát, aki most a mi városunk-ban bukkant föl. Hangosan beszéli a piacon smég dicsekszik is vele. Amint a nagyherceget azerdőbe vitték, észrevette, hogy mit akarnak vele,s kérte őket, hogy hagyják életben, megígérte,hogy sohasem akar cár lenni. — Erre olyat vág-tam a pofájába, hogy tüstént elhallgatott, —mondta a munkás. A titkár a nagyherceg elé ve-tette magát s védelmezni akarta; előbb őt kellettagyonlőni s csak aztán tudták magával MichailAlexandroviccsal végezni...

— Isenem, Istenem! — sopánkodott Mása.— Azelőtt bezárták a gyilkosokat, most még di-csekedni is mernek!

Siránkozik a nagyherceg feleségének ésfiainak sorsán s megint elmegy, hogy gyertyá-kat gyújtson érte a templomban.

295

1918. JÚLIUS 23.

A SZÓ szoros értelmében éhínség van. Apiacok üresek, az üzletek majdnem mind zárvavannak, csak a legkisebbeket tartják mégnyitva.

1918. JÚLIUS 24.

TEGNAP este volt meg a diákság színielő-adása. Egy vígjáték került színre; én is szerepel-tem benne. Hanem az előadás egészen sajátsá-gos módon bukott meg. Az utolsó felvonásbannagy ebéd van a színpadon. A diákok mindenlehetőt megtettek, hogy a közönségben a dúsanmegrakott asztal benyomását keltsék; egyik ke-nyeret, másik kolbászt, a harmadik sajtot, a ne-gyedik sült krumplit hozott magával és így to-vább, s a látvány igazán lélekbemarkoló voltezekben az éhes napokban. Amint azonban asz-talhoz ült a társaság, a diákok legnagyobb részeegyszerűen enni, sőt falni kezdett. A súgó úgykiabálta a végszavakat, hogy az egész nézőtérenhallani lehetett, de a szereplők nem zavartattákmgukat, úgy ettek, hogy az állkapcsuk is ropo-gott belé. Ezt már a súgó sem bírta tovább. Ki-ugrott a lyukból s dühösen kiáltotta:

— Szép társaság! Ilyen disznóságot! Meg-ígérik, hogy előadás után testvériesen megosz-tozunk, most meg mindent maguk falnak föl! —Az asztalhoz rohant s leült a többiek közé. Aközönség homéri kacagásban tört ki és senkisem gondolt többé arra, hogy a darabot be iskellene fejezni.

296

1918. JÚLIUS 25.

A RUPVOD biztosa valóban agyonlőtte Ko-valevszki titkos tanácsost s kényszerítette a ta-nácsosnét, hogy együtt lakjék vele, mint „fele-sége”.

1918. JÚLIUS 26.

ZINAJDA Vasziljevna visszatért s ma rész-leteket mondott el a cári család haláláról.

Július tizenhetedikén éjjel a cári családnaks a személyzetnek megparancsolták, hogy ágy-neműjével együtt menjen le a földszintre. Vala-mennyien sápadtak voltak s minden rosszra elvoltak készülve. De amikor a cárnak felolvas-ták az agyonlövetését elrendelő parancsot, mégnem értette, miről van szó s kérdezni akartvalamit. Be sem fejezhette, már sortűz dördültel s valamennyien a földön hevertek. A cár, atrónörökös, a két idősebbik leány, Botkin dok-tor és a szolgák azonnal meghaltak; a cárné, alegkisebb és a harmadik leány meg a cárné ko-mornája még élt. Néhány katona odasietett sagyonlőtte őket. Azt mondják, a cárné a földönfekve néhányszor azt kiáltotta:

— Ez nem lehet! Ez nem lehet!— Ohó, dehogynem lehet! — mondta egy

katona és hasbarúgta a haldoklót.Zinajda Vasziljevna egyébként azt állítja,

hogy a cár egyik leánya, Anasztázia, ellentétbena jelentés adataival, csak súlyos sebet kapott segy katona megmentette.

A cári család agyonlövetésének híre semmihatással nem volt a lakosságra. Nem is csoda.

297

Az intelligens középosztályban majdnem min-den családból letartóztattak vagy agyonlőttek va-lakit, majdnem mindenkinek számolni kell azzal,hogy őt magát is bármely pillanatban elérheti eza sors. Hogy is tudna résztvenni mások szeren-csétlenségében ?

1918. JÚLIUS 27.

AZ UTCÁKAT most társaságbeli hölgyeksöprik, már amennyire söprik egyáltalán. Aztmondják: aki nem dolgozik, ne is egyék. Hús-neműek közül a sós hering az egyetlen, amitmostanában a piacon kapni lehet. Mása hősieserőfeszítéseket tesz, hogy ebből az egyetlenanyagból lehetőleg sokféle ízű ételt készítsen.Süti, főzi, felvagdalja, de mégis csak mindigugyanaz marad.

1918. JÚLIUS 28.

ZINAJDA Vasziljevna azt mondja, hogyAnasztázia, a cár legkisebbik leánya most az őlakásában van, de azt a hatást teszi, mintha tel-jesen elvesztette volna az eszét.

1918. JÚLIUS 30.

ZINAJDA Vasziljevna erősen kételkednikezd abban, hogy Anasztáziát valóban megmen-tették. Néhány napra szállást kell adnia a meg-mentett leánynak, de azt hiszi, hogy az egészdolog csalás.

298

1918. AUGUSZTUS 1.

A FEHÉREK bevették Jekaterinburgot!Mi történik Vaszja bácsival? Mi történik anagynénivel? Semmit sem tudunk.

1918. AUGUSZTUS 3.

SZTEPAN Petrovics Pugovkin most revol-vert akasztott a nyakába s rákiált a kórházbanmindenkire, aki útjába kerül. Apámnak min-dennap ezt mondja:

— Ha rajtakaplak valamin, lepuffantlak,mint a veszett kutyát!

Apám borzasztóan ideges. Legutóbb egyoperációja rosszul sikerült, mert nem képestöbbé a személyzetet a szükséges tisztaságrakényszeríteni.

1918. AUGUSZTUS 4.

MA letartóztatták Zinajda VasziljevnaPeszockáját. Vadim nagynénje és nővére mégmindig fogságban vannak s lehetetlen hírt kapniróluk.

1918. AUGUSZTUS 7.

MARUSZJA Bjeljajevával közölték, hogy aférjét tévedésből lőtték agyon, mert összetévesz-tették egy hasonló nevű valakivel. A cseka em-bere azt mondta:

299

— Hova jutnánk, ha még az apai nevével istörődnénk mindenkinek! Különben is tökélete-sen mindegy, akár Pjotr Sztepanovics, akárPjotr Andreics Lebegyev!

1918. AUGUSZTUS 10.

LETARTÓZTATTÁK Maruszja anyját is,mert szidta a cseka embereit, akik tévedésbőlagyonlövették a vejét.

1918. AUGUSZTUS 12.

AMIKOR ma Maruszja anyjának ételt vit-tem a börtönbe, nem vették el. Ez annak jele,hogy „nincs már a létszámban”, vagyis, ahogymost szokták mondani, „elintézték”. A csekárólmost az a szójáték járja, hogy kezdőbetűi eztjelentik: csak kínhaláil Irtózatosan sajnálomMaruszját. Hát a szegénység s a proletárszárma-zás sem használt neki semmit!

1918. AUGUSZTUS 13.

SZTEPAN Petrovics Pugovkinnak mostminden második szava: agyonlőni — vagy: fal-hozállítani! Parancsára agyonlőtték azt a ka-pust, aki az ő egykori helyét foglalta el, mertrészegen állt szolgálatba. Mikor is volt, hogyapám őt mentette meg részegsége következmé-nyeitől? Martünova felcsernőt agyonlövette,mert egy betegnek kinint adott aszpirin helyett.

300

1918. AUGUSZTUS 15.

KUROCSKIN kereskedőt agyonlőtték, mertházkutatás alkalmával megtalálták nála a fiatiszti gombjait és vállrojtjait, aki elesett a németfronton.

1918. AUGUSZTUS 16.

SOK társaságbeli fiatal hölgy megy mostfeleségül bolsevik biztosokhoz, akik föllebvalóika hivatalban, ahol dolgoznak. Natocska a had-tápszolgálat biztosához ment, Meier mérnökleánya egy vasúti biztoshoz, Volsinszki köz-jegyző leánya a cseka szolgálatában álló Terjo-chovhoz stb. Egyik „önként” teszi, hogy az éhség-től és nyomortői meneküljön, másik azért, hogyrokonait az agyonlövetéstől megmentse, a harma-dik azért, hogy önmagát mentse meg. Egy biz-tosnak kosarat adni annyit jelent, mint a bizo-nyos halált választani.

Sztepan Petrovics Pugovkin elkergette afeleségét s csakugyan talált egy „tanítónét”,ahogy megálmodta, mégpedig N... kisasszonyt,a matematika tanárnőjét a második leánygim-náziumban.

1918. AUGUSZTUS 17.

GVOZGYEV, a vöröshajú diák, a csekaszolgálatába lépett s szögre akasztotta egyetemitanulmányait. Kijelentette Orlov ezredes fele-sége előtt, hogy leányával együtt agyonlövi, ha

301

a leányt feleségül nem kapja. Így lelt a törékenykis Lidocska, aki még alig tizenhétéves, Gvoz-gyevnek, a cseka emberének felesége. Szörnyű!

1918. AUGUSZTUS 18.

MINDENKI a fehéreket várja. Mindenki tő-lük reméli a megváltást.

1918. AUGUSZTUS 19.

A PETROGRÁDI cseka vezetőjét, Uruckitmeggyilkolták. Mindnyájan meg vagyunk győ-ződve, hogy szörnyű megtorlás következik. Min-denki újabb letartóztatásokat és kivégzéseketvár.

1918. AUGUSZTUS 20.

MA éjjel automobil állt meg a házunk előtt.Nem aludtam, ébren tartott a félelem Urickimeggyilkolása miatt. Négy cseka-ember jött salapos házkutatást rendezett. Amikor elkészül-tek, felszólították apámat, hogy menjen velük.Anyám egy darab fekete kenyeret adott vele,egyéb nem volt a háznál.

— Isten megoltalmaz benneteket, — mondtaapám, amikor elvezették.

Első gondolatom az volt, hogy Grizeldáhozfordulok. De hol találom? Hogy tudok összeköt-tetésbe, lépni vele?

302

1918. AUGUSZTUS 21.

EGÉSZ nap szaladgáltunk mindenféle hi-vatalokban, hogy valamit segíthessünk apámon.

Gvozgyev kollégánál akartam megpróbál-kozni, hiszen most elnöke lett a csekának.Többször is jártam nála, de még csak maga elésem bocsátott...

Sztepan Petrovics Pugovkin megígérte,hogy engedélyt szerez nekünk, „hogy legalábbláthassuk még egyszer”.

Ügy hírlik, a fehérek már bevették Kazánt,Isten adjon sikert nekik, de hamar, hogy meg-menthessenek bennünket I Minél hamarabb, kü-lönben csak romokat és hullákat találnak itt!

1918. AUGUSZTUS 22.

SZTEPAN Petrovics Pugovkin szavánakállt: megszerezte nekünk az engedélyt. Apámata hadtáp-börtönbe vitték, amely messze kinnvan a városból. Ahogy az országúton mentünk,egész processzió vonult velünk együtt, asszo-nyok és gyerekek, akik mind vittek valamit: ta-karókat, ételes kosárkákat, párnákat, törülkö-zőket. Mind azért mentek, hogy apjukat, fivérü-ket vagy fiukat lássák s valamit enyhítsenek asorsukon. Mi főtt krumplit, néhány karéj feketekenyeret és fehéreműt vittünk apámnak. Út-közben majdnem valamennyi ismerősünkkel ta-lálkoztunk; mintha ezekben a napokban a városegész intelligenciáját börtönbe vetették volna.Az utolsó éjszakák folyamán állítólag százötven

303

személyt tartóztattak le. Egy kis szobában kel-lett várnunk, amíg ránk került a sor. Akkor be-vezettek a látogató-helyiségbe. Meglehetős nagyszoba volt, amelyet két párhuzamos vasrács osz-tott két részre. A közbül levő keskeny fo-lyosón katonák jártak föl s alá; egyik részbe aletartóztatottakat engedték be, mindig tizesével,a másikba a hozzátartozókat. A kettős rácsonkeresztül láttuk apámat, de alig ismertünk Fá,annyira megváltozott a két utolsó éjszakán.Anyám sírva fakadt. Mindenki össze-vissza kiál-tozott, egy szót sem lehetett érteni. Apám mel-lett egy borotvált fejű tatár állt s folyvást aztkiáltotta:

— Engedjetek szabadon, én nem vagyokpolitikai fogoly! Ha agyonvertem egy ilyen bur-zsujt, azért úgysem eshetik bajom!

Apám másik oldalán Bükov ügyvéd álltszmokingban; valószínűleg valami látogatásközben ütöttek rajta s nem hagytak időt neki,hogy átöltözzék. Könnyes szemmel nézett ifjúfeleségére s azt kiáltotta:

— Mondd, Anya, hogy van Vologya? Job-ban van-e már?

— Igen, jobban van, már húslevest is ad-tam neki! — kiáltotta torkaszakadtából a fele-sége, hogy megértesse magát.

— Hogy érzed magad? — kiáltja sírvaanyám az apámnak.

— Jól, jól! — felelte apám.— Párnát, takarót és ennivalót hoztunk

nekedl — folytatja anyám.— Köszönöm! — kiáltja vissza.Aztán hallgattunk. Mit is mondhatnánk?

304

— Sebaj, Anya! Nicsevo! ... Ne nyugtalan-kodjál! — hallatszik az ügyvéd kiáltása.

— Hát ti hogy vagytok? — kiáltja apám.— Jól, jól! — feleljük.Ekkor egy katona elordítja magát:— A látogatási idő letelt! Indulj! Kifelé!A foglyokat elvezetik.— Isten veletek! — kiáltja még apám.— Anya, Anya! — zokogja az ügyvéd s

görcsösen belekapaszkodik a korlátba; de a ka-tonák megragadják és elvonszolják. Gyorsankimegyünk a szobából.

1918. AUGUSZTUS 23.

AZT BESZÉLIK, hogy az a Kannegiessernevű diák, aki a petrográdi cseka elnökét meg-gyilkolta, bosszúból cselekedte ezt egy barát-jáért, akit a bolsevikok megöltek. A bolsevikokmost ezernyi ezer kivégzéssel válaszolnak errea „terrorisztikus cselekedetre”, ahogy ők neve-zik. A mi csekánk fő embere egy gyűlésen ki-jelentette, hogy minden városnak, sőt mindenfalunak kötelessége Uricki elvtárs halálánakmegtorlásaképpen néhány tucat burzsujt agyon-lőni. Kétségbe vagyunk esve. Hátha apámat istúszként tartóztatták le a pétervári cseka-elnökmiatt? S ha ő is beletartozik abba a „néhánytucatba”? Ó, csak hozzáférkőzhetnénk Grizel-dához! Talán mégis megmentené apámat!

305

1918. AUGUSZTUS 24.

FÁRADOZÁSAINKNAK még mindig nincssemmi eredménye. Az élelmiszereket, amiketapámnak viszünk, átveszik s ezért reméljük,hogy él még. Bükov ügyvéd feleségének ma aztmondták, hogy az ura számára semmit semvehetnek át, mert elvitték Jekaterinburgba.Délután azonban az újságban olvastuk a nevétazoknak a burzsujoknak a jegyzékében, akiketvárosunkban agyonlőttek, mint „túszokatUricki elvtárs Pétervárolt történt meggyilkolá-sáért”. A jegyzékben egyelőre tizenöt név volt,köztük Vadim nagynénjének neve is. Mennyimindent, lett ez az asszony és elhunyt férje, mintlelkes szociálforradalmár, hogy a bolsevistaforradalmat diadalra juttassa — s most magaízlelheti meg ennek a munkának gyümölcseit.Szerepelt a jegyzékben Tolja Dvorzsecki apjais, pedig a fia a cseka szolgálatában áll. Nemtudta megmenteni, vagy talán nem is akarta?És köztük volt a fakultásunk egyik hallgatójais, szegény Misa Tuganov. Apám neve nem voltott. Valamelyest megkönnyebbülve lélegzünkföl.

1918. AUGUSZTUS 25.

APÁM ismét itthon van. De nem embermár, csak árnyék. Egy szót sem beszél s nem iszaklatjuk kérdésekkel.

Tegnap éjjel két óra tájban hirtelen meg-szólalt a csengő. Jaj, ez az éjszakai csöngetés,ez legfőbb megrontója az életünknek. Én men-tem ajtót nyitni. A küszöbön Grizelda Nikola-

306

jevna állt s mint valami kis gyereket, kézen-fogva vezette apámat. Apám halálsápadt volt,födetlen fővel, hálóingben és hálókabátban, ép-pen mint letartóztatása pillanatában.

Grizelda arca ragyogott az örömtől — cso-daszép volt ebben a percben.

— Tessék, Alja, — mondotta, — itt van azapuskája. Ha egy perccel elkésem, agyonlőttékvolna. Éppen a kivégzendők névsorát olvastams ki akartam választani, hogy én magam kit. . .— itt elakadt, de aztán tüstént folytatta: — Sekkor a Rachmanov nevet olvasom. Micsoda,kérdem, csak nem a doktor? Leszaladtam, minta bolond s éppen akkor értem oda, amikor ap-ját a kivégzésre vezették ki a cellájából. Elfu-tottam Begunov elvtárshoz s elmondtam neki.hogy az apja megmentett engem, amikor leakartak tartóztatni s kértem, hogy adja ki ne-kem, így, most itt van!

1918. AUGUSZTUS 26.

APÁM eljár a klinikára, írja a receptjeit,végzi az operációkat, de nem beszél egy szót sem.A szó szoros értelmében egy szót sem.

A vasútigazgatóság elnökét és Ponomarjovközjegyzőt agyonlőtték.

1918. AUGUSZTUS 27.

APÁM ma először említette meg azt a bi-zonyos élményt. Azt mondta:

— Jobb lett volna, ha engem is agyonlőnek

307

akkor éjjel. Szégyen élni, amikor minden tisz-tességes embert agyonlőnek.

Nem múlik el nap, hogy agyonlövetésekrőlne hallanánk ...

Vadim ismét itt van. Újra bevették katoná-nak, a vörös hadseregbe. Úristen, mily boldogvoltam, amikor viszontláttam! Nálunk fog lakni.A dolgozószoba, ahol egy „elvtárs” lakott, fel-szabadul. Csak az a kár, hogy ritkán fogjuklátni egymást, mert én háromtól este nyolcig akönyvtárban dolgozom, ő meg reggel kilenctőldélután háromig van szolgálatban. Így aztáncsak nyolckor láthatjuk egymást. Értem jön akönyvtárba.

1918. AUGUSZTUS 28.

MA este azt mondja Mása:— Kisasszony, ma állítsa föl maga a sza-

movárt, okvetlenül ki kell mennem a padra aház elé, annyi érdekeset beszélnek az érsekmeggyilkolásáról! Azt mondják, elevenen te-mették el! Aztán még egy sereg papot fojtottaka vízbe. Sorban egymáshoz kötötték őket s afolyóba dobták, aki pedig kiúszott, annak kö-veket hajigáltak a fejéhez. Azért, azt mondják,mert a szovjet-uralom ellen vannak!

Kimentem a konyhába s magam akartama tűz fölé állítani a szamovárt. De sehogy semállt rá a kezem. A fahasábok túlságos vasta-gok voltak, nem akartak égni s amikor a vö-dörből betöltöttem a vizet, mind melléje folyt.Majd hogy sírva nem fakadtam; eszembe ju-tott, hogy életemben először végzem ezt a mun-

308

kát. Ekkor Vadim kijött a konyhába, ő fogotthozzá s öt perc múlva már forrott a víz.

— Ezt mind a fronton tanultam, — mon-dotta büszkén. Én majd a föld alá süllyedtemszégyenletemben, hogy ilyen ügyetlen vagyok.

1918. AUGUSZTUS 29.

MA szabadnapom volt a könyvtárban. Sza-bad volt Vadim is, hát anyám megkért bennün-ket, hogy menjünk a piacra. Mása egyszerűennem volt hajlandó a parasztokkal való huzalko-dás hálátlan mesterségét folytatni, hát nekünkkellett kimenni. Útközben azt mondta Vadim:fél, hogy hamarosan el kell mennie a városból.A fehérek állítólag nincsenek már messze s agyanús katonákat, akik közé ő is tartozik, eltá-volítják a front közeléből.

— Hát csakugyan újra el kell válnunk? —kérdeztem.

— Bizony el s fájdalom, úgy látszik, hogyhamarosan! — felelte komoly hangon.

Elértünk a piacra. Vásár napja volt, de pa-rasztot nem lehetett látni. Ellenben a nagy, tá-gas tér tele volt éhező városiakkal, össze-visszaszaladgáltak, hogy valahol fölfedezzenek egyparasztot. Ha a tér egyik sarkában felbukkantegy, tüstént rávetette magát mindenki. De aminta rohanó tömeget megpillantotta, gyorsan meg-fordította a szekerét s vágtatva hajtott visszaarra, amerről jött. Most több, mint egy órahosz-szat vártunk. Ekkor egyszerre három paraszt-szekér érkezett. Mindenki odarohant, mi is,

309

— Alja, — mondta Vadim, — ez nem ne-ked való mulatság, add ide a kosarat!

Fogta a kosarat, betolakodott a tömeg közé,jobbra-balra lökdösött szét mindenkit, felugrotta szekérre, telerakta a kosarát fehér és vörösrépával, káposztával és krumplival, fizetett söt perc is alig telt belé, ismét mellettem volt.

— Így ni! így gyorsabban megy, katoná-san kell csinálni!

Anyám el volt ragadtatva, amikor ilyen tö-meg élelmiszert látott egyszerre.

1918. SZEPTEMBER 2.

EGY Kaplan nevű szocialista nő augusztus28-án merényletet kísérelt meg Lenin ellen. Is-mét pánik fogta el az egész várost, mert újrakegyetlen megtorlást várnak. Ma éjjel állítólagrengeteg letartóztatás lesz.

Ma végre elmondta apám, hogy mi történtazon a szörnyű éjszakán. Szakadatlanul lőttékagyon az embereket. Időnként katonák jöttek,elkiáltottak egy nevet s azt mondták:

— Indulj a holmiddal együtt!A felszólított emberek nem akartak menni,

a földre vetették magukat, kiáltoztak, sírtak,de a katonák korbáccsal kergették ki őket s át-vezették a szomszédos cellába. Onnan aztán afalon át nemsokára szörnyű kiáltásokat, állatiüvöltéseket lehetett hallani, egy idő múlva pe-dig mélységes csend lett ismét. A kivégzéseketnyilván szándékosan rendezték a szomszédoshelyiségben, hogy a szegény áldozatokat még

310

jobban megrémítsék. Némelykor egy-egy túsztbevittek ebbe a cellába, végignézették vele a ki-végzést, aztán visszavezették. Szegény embere-ket irtózatosan megkínozták agyonlövetésükelőtt. Letépték a bőrüket, tüzes vassal égettékőket, a volt tiszteknek hosszú szögekkel vállroj-tokat vertek a vállukba, némelyeket fejjel lefeléakasztották föl s addig verték őket, míg életvolt bennük. A folyosón és a szobákban min-denütt ilyen felírású plakátok lógtak:

Halál a burzsoáziára, halál a kapitaliz-musra!

Egyért miközülünk ezer hal meg közületek!

1918. SZEPTEMBER 3.

Legboldogabb perceim azok, amiket Va-dimmal tölthetek el. Pontban este nyolc órakorkinyílik a könyvtár ajtaja s megjelenik Vadimmagas alakja. Akkorára rendesen készen va-gyok már a munkámmal, segít felöltözködni selmegyünk. Este a szobánkban ül s felolvasnekem valamit. Néha egy dalt is elénekel.

1918. SZEPTEMBER 4.

MA a könyvtárban egész nap a gyermekek-kel foglalkoztam. Szenvedélyesen imádom a ki-csinyeket. Csak köztük érzem most jól maga-mat. A gyermekek többnyire lerongyolódva,éhesen és piszkosan jönnek a könyvtárba. Sok-nak szülei sincsenek. Például gyakran jár el

311

hozzám Abrikoszov mérnök hat kis gyermeke,akit feleségével együtt túszként lőttek agyonIsmerőseik egyenkint magukhoz vették a gyer-mekeket, de egyebekben ki tudna törődni velük? A férfiak szolgálnak, az asszonyok a fal-vakban szaladgálnak, hogy csere útján élelmetszerezzenek s a gyerekek magukra maradnak;minthogy a mi könyvtárunkban van egy olvasó-terem gyermekek számára is, csapatostul jön-nek hozzánk. Ott gondozom, mosdatom okot,etetem is egy kicsit, ha van valamim s meséleknekik. „Mindenki mamájának” neveznek és sokszülőtől kaptam már köszönő levelet. Perszetöbbnyire erősen kifáraszt a dolog. De nagy ki-elégülés nekem, hogy ennyien szeretnek.

1918. SZEPTEMBER 5.

MA öt versztányira, Nyegorjelojéba szalad-tam tejért. A pénzt most nagyon kelletlenül fo-gadják el a parasztok, csak kézzelfogható érté-ket akarnak. Iszonyúan el vannak már ké-nyeztetve. Abban az izbában, ahol végre, hosz-szas keresés után, tejet kaptam, egy pianino állt.A gazda tíz pud lisztért kapta cserébe. Volt gra-mofonja is s rengeteg finom porcellán-edénye.Az asszony drága bársonyruhát viselt, amit per-sze a maga ízlése szerint alakított át. Két csoda-szép, kézzel hímzett zsebkendőért csak hosszasrábeszélés után kaptam egy csetvert — háromés félliter — tejet. Anyámnak egy selyemblúzá-ért nagy könyörgésre adtak egy font vajat.Akármit mondtam, azt felelték rá:

312

— Úgyse tudjuk, mitévők legyünk az egészvacakkal, nemsokára el se fér már a házban!

Ezt az élelmiszer után való faluraszalad-gálást „mesocsnicsaty”-nak — batyuzásnak —nevezik.

1918 SZEPTEMBER 6.

MA így szólt hozzám Vadim:— Aljuszja, te inkább az eszeddel élsz,

mint az érzéseiddel!Nagyon bántottak a szavai, mert valami

szemrehányást éreztem bennük.— Én egyáltalán nagyon megváltoztam,

amióta megjártam a frontot, — folytatta, —azelőtt magam is azt hittem, hogy a tudománya legfontosabb dolog a világon — de most útá-lom az egész tudományt! Csak egy dolgot aka-rok: a nyugalmat. Szeretnék valahol egy kisdarab földet, ahol szántsak, vessek, a napsütés-ben, a természetben éljek. Egyáltalán nem aka-rok gondolkozni!

— Vadim, mi bajod? — kérdeztem, mertúgy rémlett nekem, hogy erősen pálinkaszagavan.

— Eh, nicsevo! Csak ittunk egy kicsit,mert nemsokára elválunk egymástól. Hát per-sze, az ital, arra rászoktam a fronton; nehézdolog lesz, amíg leszoktatsz róla!

Szomorúan néztem rá.— Egyáltalán azt hiszem, hogy hamaro-

san kiábrándulsz belőlem! Tökéletesen elszok-tam a rendszeres munkától, s amit azelőtt ér-téknek tartottam, abból nem maradt meg

313

semmi. Csak az életet becsülöm már, a pusztaéletet. Csak élni akarok, egyebet semmit, egyébnem is kell nekem, Istenemre mondom!

— Vadim, feküdj le! — mondtam.— Igaz, jobb lesz, ha lefekszem, különben

butaságokat beszélek ... De azt még megmon-dom neked, hogy semmit sem sajnálok, amitelvesztettem, sem a házat, sem a birtokot . . .Semmit sem sajnálok! Omnia mea mecumportó!

Felállt, támolygott s úgy tett, mintha újrale akarna ülni.

— Eredj lefeküdni! — mondtam erélye-sen.

Elment. Én pedig fájó szívvel gondoltamel, hogy a „boldogságom” nem lesz könnyűdolog.

1918. SZEPTEMBER 7.

SZOLGÁLATI kötelességeim mellett az afeladat is rám hárul a könyvtárban, hogy „ott-honias légkört” teremtsek. Rajtam kívül négydiák szolgál ott — mind magányos, elhagyatottés rettentően ki van éhezve. Fizetéséből perszehárom napig sem élhet meg az ember, batyuznipedig nem járhatnak a szolgálat miatt. Abbólélnek, amit az Isten küld nekik. Anyám néhaazt mondja:

— Alja, vigyél valami ennivalót a diákja-idnak!

Ilyenkor ad néhány szem sült krumplit smindegyikük számára egy karéj fekete kenye-ret. Micsoda öröm van, amikor a könyvtári

314

szolgának azt mondom, hogy állítsa föl a sza-movárt, fehér abrosszal megterítem az asztalts mindegyiknek a teáscsészéje mellé odarakoma kenyeret meg a krumplit! A dolognak azonbanaz lett a vége, hogy mind a négy szerelmet val-lott nekem. Különösen megható volt a kövér,pattanásos Iván Ignatyevics, aki erősen dadog,ha izgatott. Soká tartott, amíg közölni tudtavelem, hogy szívesen feleségül venne, ha akönyvtárigazgató állását megkaphatná..

A könyvtárunk most igen gazdag, — aburzsujoknál végzett rekvirálásokkal legalábbis megnégyszerezték az állományát. Minden he-lyiség tele könyvvel, nagy rakások hevernekmindenfelé a földön. De csak az orosz köny-vekkel bánnak féligmeddig emberségesen. Asok értékes német, francia, angol stb. könyvvela kályhákat fűtik. Éppen ma láttam, amint aszolga egy nagy, jegyzetes német Kant-kiadástakart elégetni; megkértem az igazgatót: en-gedje, hogy hazavigyem ezt a könyvet. Aztmondta:

— Kérem, vigyen csak, amennyit akar!Semmi szükségünk erre a szemétre!

Most sok idegennyelvű könyvet hordozokhaza. Helyünk nincs, hát a nedves pincébe kellleraknom.

1918. SZEPTEMBER 8.

MA találkoztam az utcán a mérnök leányá-val, aki annyira tetszett a magántanárunknak.Olyan volt, mint a halál. Apját és három fivérétletartóztatták, irtózatosan megverték s abbana gyárban, ahol dolgoztak, az olvasztott vasba

315

dobták. Bosszúból a Lenin ellen megkíséreltmerényletért!

Azt hiszem, ilyen szörnyűség, mint ez a„vörös terror”, ahogy a bolsevisták nevezik,nem volt még a világtörténelemben s talán nemis lesz soha. A legborzalmasabb pedig az, hogya bolsevisták nemcak hogy nem szégyenlik sokezer ártatlan ember meggyilkolását, hanem mégbüszkék is rá! Úristen, hát nincs megváltás eb-ből a pokolból?

1918 SZEPTEMBER 9.

NYEGORJELOJÉBA büntetőexpediciót küld-tek. A parasztok állítólag nyugtalankodnak,mert papjukat, diakónusukat és tanítójukat le-tartóztatták.


A KÖNYVTÁRUNKBA sűrűn eljár egy ti-zennégyéves fiú, Trocki unokaöccse. Rendkí-vül kihívóan viselkedik, sohasem akar sorba-állni, órahosszat válogat, s ha szól neki az em-ber, azt feleli:

— A nagybátyánk Trocki, s ha mi akar-juk, huszonnégy órán belül mindnyájatokat el-intézi.

Mindenki hallgat s egy árva szót sem szól,ha a kölyök végigjárja a könyvtár egész helyi-ségeit s mindenütt szemtelen megjegyzésekettesz. Ha kinyitott egy régi újságot s megláttabenne a trónörökös képét, rátámadt az igazga-tóra:

— No lám, hol a fészke az ellenforrada-

316

lomnak! Várjatok csak, megírom a nagybá-tyámnak!

Az igazgató majd elájult ijedtében, mertabban senki sem kételkedik, hogy ennek a tak-nyosnak a fenyegetéseit komolyan kell venni.


VADIM azt mondta ma, hogy szeretne beszelni a szüleimmel: szívesen fogadják-e vejük-nek.

Szüleim válasza éppen olyan volt, amilyen-nek vártam. Apám azt mondta:

— Alja tehet, amit akar. Ha magát vá-lasztja, hát ő akarja így.

Anyám:— Szeretném, ha Alja elvégezné az egye-

temet, mielőtt férjhez megy. Alkarom, hogy füg-getlen legyen az urától. A pénzünk odaveszetta bankban, a házunk nem a miénk már. Leg-alább kész műveltséget vigyen magával a há-zasságba. Elvben tehát mindakettő beleegyezett. Vadim odajött hozzám, forrón megcsókoltaa kezemet s azt mondta:

— A szüleid beleegyeztek!


VADIM menyasszonya vagyok. De a vőle-gényem elment. Vájjon mikor látom viszont?Oly nehéz a szívem!

317


SZÖRNYŰ esetet mondott el ma nekemKraszovszki kolléga. Apját egy héttel ezelőttletartóztatták, ő minden éjjel kiszaladt a város-ligetbe, hogy a kivégzettek hullái közt, amiketott szoktak lerakni, megkeresse az apjáét. Maéjjel megtalálta. Áldott szerencsére kiderült,hogy csak mély ájulásban hevert, súlyos sebbelugyan, de nem reménytelen állapotban. Boriszelvitte egy erdészkunyhóba s ott fogja ápolni.

A cseka emberei lusták már ahhoz, hogymaguk ássák meg a kivégzettek sírját. Kiviszika delikvenseket a városból az erdőbe, kénysze-rítik őket, hogy maguk ássanak, aztán felállít-ják a hosszú tömegsír szélén s beléjük lőnek.Aki nem esik tüstént a sírba, azt behajítják,aztán egy kis földet szórnak rá s mennek visszaa városba új áldozatokért. Aki csak megsebesült,néha kimászik a sírból. De nem juthat messzire,mert a legközelebbi szállítmányt kísérő cseka-emberek végérvényesen agyonlövik. Mindez tö-kéletesen valószínűtlennek hangzik, el sem le-het hinni. És mégis igaz! Igaz!!! Emberek-e mégezek a kommunisták? Nem, nem, még csak nemis állatok! A legkegyetlenebb, legvérengzőbb,legalattomosabb, leggyávább állatot is hallatlansértés volna egy kommunistával összehasonlí-tani!!!

— Borisz, — kérdeztem, — dehát miérthagyja az apját az erdészkunyhóban? Hiszenott megtalálhatják! Hogy akar észrevétlenülételt hordani neki?

— Igen, ez mind igaz, — felelte. — De mittegyek? Apám súlyosan megsebesült, járni nemtud. Ha visszük, az tüstént feltűnik.

318

Az apa, Kraszovszki Borisz, munkavezetővolt a vasöntődében. Lelkes szociáldemokratavolt s talán neki volt legnagyobb része abban,hogy a gyár munkásait annyira felizgatták azintelligencia ellen. Most ő is úgy járt, mint Va-dim szegény nagynénje! Azt mondják, igen sokanarkistát és szociáldemokratát tartóztatnak lemostanában. Persze most ők is hevesen ellenzika terrort.


A KÖRÜLÖTTÜNK ólálkodó borzalomegyre félelmesebb. A „Krasznaja Gazeta”augusztus 31-iki számában ma olvastunk egyfelhívást, amely hivatalosan bejelenti a „vörösterrort”. Azt mondja többek közt: „Egy bolsevikhaláláért ezer burzsujnak kell elveszteni az éle-téti Elég volt a szelídségből, halál a burzsu-jokra, ez a mostani idők jelszava! A lakosságotterrorizálni kell!”

1918. SZEPTEMBER Í4.

MA váratlanul felbukkant nálunk Gorbu-nov. Anyám elájult a láttára. Feleségével jött skijelentette, hogy a lakásunkon száll meg; hal-lotta, hogy van egy üres szobánk. Gorbunovcsöndes és szomorú volt, — alig lehetett elhinni,hogy ugyanaz az ember, aki Grigori sztarecetkaróba húzta. Tőle tudtuk meg nagybátyám ésnagynéném sorsát is. Szörnyű; de annyira el-tompultunk már, hogy alig hat ránk. A nagy-nénit túszként agyonlőtték, mert Vaszja bácsit

319

nem tudták megtalálni. Vaszja bácsi tartóz-kodóhelyét parasztok árulták el. Gorbunov ak-kor tüstént a halászkunyhóba sietett, de Vaszjabácsi közben elment onnét. Néhány nap múlvaaz erdőben találták meg a holttestét. A farka-sok egészen szétmarcangolták már.

A nagyapa házában talált pénzen és érték-tárgyakon az izpolkom három elnöke osztozottmeg. Gorbunov, a negyedik, lemondott róla; kijelentette, hogy neki nem kell a burzsuj pénze,csak az élete.

S ez az állat most feleségestől mellettünkfog lakni, csak egy vékony fal választ el tőle! Aházunk pokollá változott.


BORISZ Kraszovszki örömtől ragyogvamondja, hogy az apja gyorsan gyógyul. Csakaz okoz gondot neki, hogy hol rejtse el később.


MÁSA sírva beszéli, hogy a nálunk lakó biz-tos felesége maga mondta neki: a Vozkreszen-szki-templom lelkészét és diakónusát elevenentemették el. Tiszteletlenül nyilatkoztak a szov-jet-kormányzásról. Mása nagyon szomorú, mertazt mondja: senki sem tudott olyan szépen pré-dikálni, mint a Vozkreszenszki-templom lelké-sze.

320


MÉGIS csak megtalálták Borisz Kraszov-szki apját! Tulajdon leánya volt oka a halálá-nak. Az utcán elmondta legjobb barátnőjének,hogy apja megmenekült s az erdészkunyhóbanrejtőzködik. Egy véletlenül arrajáró cseka-em-ber meghallotta. Azonnal letartóztatta a leányt.

Amikor Borisz ételt vitt apjának a kuny-hóba: az öregnek iszonyúan eltorzított holttestétott találta az ágyban, a szegény tizenkéteszten-dős leánynak ugyancsak borzalmasan megcson-kított teste pedig karjánál fogva lógott le amennyezetbe vert kampóról, meztelenül, lábánsúlyos gerendával. A test csupa seb volt, körmealatt szögek, orra levágva.

Borisz rettentő állapotban van, anyja meg-őrült.


AMINT várni lehetett: Borisz Kraszovszkitis letartóztatták. Bizonyára ő sincs már az élőksorában.


MINDIG suttogva beszélünk, mert attól tar-tunk, hogy a legközömbösebb beszélgetésbenis valami ellenforradalmi összeesküvést orron-tanak meg.

Házunkban lakik egy ember, akinek any-nyi gyilkosság nyomja a lelkét! De a legször-nyűbb az, hogy tulajdonképpen nem is szörnye-

321

teg. Ha az volna, kevésbé volna félelmetes. Ve-lünk udvarias, a feleségével gyöngéden bánik.Szolgálata után órák hosszat üldögél vele a dí-ványon és szeretettel átkarolja. Közben valamimélabús dalt énekel. Nagyon szereti a zenét, azállatokat pedig szenvedélyesen imádja. A macs-káinkat óraszám tartja az ölében és simogatja.A pénz teljesen közömbös neki; szegényesenöltözködik. Szó nélkül elhiszem, hogy semmitsem vett el nagyapa pénzéből. Gyakran halljuk,amint a felesége szemrehányást tesz neki, ami-ért a többi kommunista-asszony fényesen öltöz-ködik, csak ő kénytelen úgy járni, mint valamimunkásnő. — Nagyon szeret pasziánszozni. Haezzel a békés szórakozással foglalkozik s közbenhalkan dünnyög valami kis dalt, olyan emberhatását teszi, akinek lelkiismerete tökéletesennyugodt és tiszta. Pedig hány embert ölt meg,hányat kínzott meg embertelenül! Mindig igye-keztem valami jót találni minden emberben.Most gyakran bosszankodom ezen a hóborto-mon. De hogy még Gorbunovról is azt lehet gon-dolni, hogy van benne valami jó, az kétségbe-ejt és végtelenül felháborít.


MA az egész város a Kooperatív elárusítói-nak agyonlövetéséről beszélt. Csupa kistisztvi-selő, akinek semmi köze a burzsujokhoz. Elsem tudja képzelni senki, hogy mivel vádolhat-ták őket.

Most már maga az utcánjárás is olyan ese-mény, amely szüntelen félelemmel kapcsolódik

322

össze. A bolsevikok új divatot hoztak be. Mind-untalan körülvesznek egy háztömböt, színházatvagy mozit, senkit sem engednek ki s minden-kitől az okmányai felmutatását követelik. Havalami nincs rendben, letartóztatják az embert.Ma én is ilyen kellemetlen helyzetbe kerültem.Éppen a városi parkban voltam, amikor híreterjedt, hogy a parkot körülvették. Mindenkirémülten rohant a kijárathoz, de ott már egysereg cseka-ember állt s mindenkitől az okmá-nyait követelte.

— Hol vannak az okmányai? — kérdeztetőlem egy egészen fiatal cseka-ember oly vidá-man mosolyogva, mintha húsvéti locsolásróllenne szó. Odanyújtottam neki diákigazolvá-nyomat és könyvtári szolgálatom igazolását. Avidáman mosolygó, rózsaszínképű cseka-emberegyre csak rámnézett s anélkül, hogy az írá-saimba egy pillantást is vetett volna, így szólt:

— Az okmányai nincsenek rendben, ve-lem jön!

— Nem igaz, rendben vannak! — kiáltot-tam hangosan s halálos félelem fogott el.

— Nem, nem, itt valami nincs rendben,igenis velem jön! — válaszolta nyugodtan s va-lami zsíros, disznószerű kifejezés terpedt szétaz arcán. Félelmemben egy szót sem tudtamszólni s a lábam mintha megbénult volna. Ek-kor odalépett egy másik cseka-ember, megnézteaz írásaimat és azt mondta:

— Minden rendben van. Elmehet!A rózsaszínű, disznóképű fiatal cseka-em-

ber dühös pillantást vetett a másikra, felelniakart valamit, de én éltem az alkalommal s egymásodperc alatt eltűntem.

323

1918. OKTÓBER 1.

MARUSZJA Bjeljajevát letartóztatták, mertegy szolgálati táviratban néhány szót fölcserélt.

1918 OKTÓBER 4.

MARUSZJA Bjeljajevát agyonlőtték. Állító-lag szándékosan cserélte föl a szavakat a szol-gálati táviratban, hogy ezzel valami szolgálatottegyen a fehéreknek. Szegény Mariiszja! Szegényproletárlány! A proletárság keze előbb az urára,aztán reá magára sújtott le halálosan. Mostmindenfelé egyre többet hall az ember arról,hogy a cseka munkásokat is tömegestül végez ki.

1918. OKTÓBER 5.

MINDNYÁJAN oly fáradtak, elkínzottakés ... agyonéhezettek vagyunk ... Van-e mégvalahol egy ország, ahol élni, egyszerűen csakélni lehet, ahol nem kell minden pillanatbanfélni, hogy meggyötrik, megkínozzák, megölikaz embert? Vannak még emberek, akik egysze-rűen jóllakhatnak? Emberek, akik egyszerűenkimondhatják, amit gondolnak?

Jekaterinburg már a fehérek kezében van.Ó, hogy várja mindenki a felszabadulást! El-jön-e vájjon? S ha nem: mi lesz akkor? Meddigbírjuk még?

324

1918. OKTÓBER 25.

A FORRADALOM ünnepe. A város tele vö-rös zászlóval. Tüntetések, beszédek. Mi is ottvagyunk, mindenkit kényszerítenek, hogy résztvegyen az ünnepen. A nép hallgat.

1918. OKTÓBER 28.

ALIG van már intelligens család a váro-sunkban, amelynek legalább egy tagját agyonnem lőtték a bolsevikok. De senkin nem lehetgyászruhát látni. A terror áldozatait gyászolniszigorúan tilos.

1918. OKTÓBER 29.

EGY közeli falu öreg lelkészét letartóztat-ták s az izpolkomba hozták. Hamarosan nagysereg falujabeli paraszt gyűlt össze az épületelőtt s követelte a lelkész kiadását. A cseka em-berei egy szó válasz nélkül belelőttek a tömegbeés sok parasztot megöltek, köztük asszonyokatés gyermekeket is. A parasztok elfutottak, deúgy dühöngtek, hogy útközben néhány katonáta szó szoros értelmében darabokra szaggattak.A lelkészt agyonlőtték, a faluba pedig büntető-expediciót küldtek. A község lakosainak egy ré-szét agyonlőtték, a többit — az asszonyokat semvéve ki — drótkorbáccsal verték meg. Az ilyenkorbácsnak már legelső ütéseitől cafatokbanszakad le a ruha és a hús.

325

A parasztok közt vad kétségbeesés uralko-dik. Azt mondják, a cári uralom alatt sohasem„sértették meg” őket annyira, mint most, aszovjeturalom idején.

1918. NOVEMBER 2.

BEHOZTÁK az általános munkakötelezett-séget. Mindenkinek dolgozni kell. A mi csalá-dunkban valóban dolgozik is mindenki, még ahúgaim is; de még ez sem véd meg bennünketaz éhezéstől. Rég elfelejtettük már, hogy mi aza cukor; a teát sokan szacharinnal isszák; énazonban jobb szeretem egyszerűen cukor nél-kül, mert a szacharinos teának olyan íze van,mint a réznek. Különben is, tea! A teának csaka neve maradt meg. Hogy a forró víz valamiszínt kapjon, minden elképzelhető kivonatotfelhasználunk: málna- és eperlevelet, pirítottrépát stb. Jóformán kizárólag krumplival táp-lálkozunk. Tejet kapni majdnem lehetetlen. Aszomszédasszonyunk elment egy húsz versztá-nyira lévő faluba, ott a jegygyűrűjét cserélte elegy csetvert tejért, aztán a lépcsőn fölfelé jövetelcsúszott s eltörte az üveget. Azt hittem, meg-őrül fájdalmában.

Lassankint minden értéktárgyunkat kiás-suk s elcseréljük élelmiszerekért.

1918. NOVEMBER 6.

LAPTYEV gyárost szabadon engedték; afia szabadította ki, aki most nagy szerephez ju-tott a kommunista pártban. Megmagyarázta

326

azonban az apjának, hogy a burzsujokat, mintosztályt meg kell semmisíteni; egészen mindegy,hogy egy burzsuj elkövetett-e valami bünte-tendő cselekményt, vagy sem. Azt mondta:

— Maga, apám, burzsuj s ezért el kellenepusztítani; de mert az én apám, életben hagy-juk!

1918. NOVEMBER 15.

AZ ELŐADÁSOKON nem egyszer megtör-tént már, hogy valamelyik professzor elájult azéhségtől. A tudósok nincsenek gyakorlati életreteremtve. Ma csak úgy lehet élni, ha az emberért hozzá, hogy élelmet szerezzen. Csak a ma-gántanárunknak van viszonylag jó dolga. Jeka-terina Pavlovna mindent megtesz, hogy minéltöbbet megkaparintson neki. A legtávolabbi fal-vakban cserélgeti el minden holmiját, hogy nekiebédet szerezzen.

1918. NOVEMBER 18.

VALJA Rogozsnikova kollégám ma elájultmellettem az előadáson. Amikor magához tért,elmondta, hogy már majdnem négy napja nemevett.

1918. NOVEMBER 19.

AZ EGYETEMEN nem fűtenek többé. Diá-kok és diáklányok bundában, kesztyűben, ne-mezcsizmában ülnek a helyükön. Mégsem hi-

327

ányzik jóformán senki az előadásokról. Tanulniezekben az időkben — ehhez igazán páratlanhősiesség kell!

1918. NOVEMBER 20.

MA kérdőlapokat hoztak hozzánk a könyv-tárba. A sok kérdés közt ott van ez is: milyenpárthoz tartozik? Aki mást ír oda, mint a kom-munista pártot, azt azonnal letartóztatják. Ab-ban a hivatalban, ahol a húgom szolgál, valaki aszociáldemokrata pártot írta be. Tüstént letar-tóztatták s azóta semmit sem hallunk róla.Most mindenki ezt szokta beírni: egy párthozsem tartozom, a kommunista párttal szimpati-zálok. Erre a kérdésre: miért? — mindenki aztírja: mert a nép javát szolgálja. — így aztán akommunisták kézzelfogható bizonyságot kap-nak arról, hogy pártjuk iránt mindenki rokon-szenvvel viseltetik, valójában pedig mindenkiátkozza ezt az uralmat a párttagok kivételével,akik többnyire nagyszerűen és vidáman élnek.

1918. NOVEMBER 21.

EL sem tudjuk már képzelni, hogy lehet le-vetkőzve is aludni, másként, mint suttogva be-szélni s egy percig is élni anélkül a félelemnélkül, hogy agyonlövik az embert.

Igazán vannak még emberek a világon,akik fehér kenyeret esznek és cukrot, igazi, va-lódi cukrot?

328

1918. NOVEMBER 22.

TEGNAPELŐTT letartóztatták Andrejevvasúti tisztviselőt. Előbb öt óra hosszat tartóházkutatás volt nála, aztán kiderült, hogy téve-dés van a dologban, Andrejev mérnökről lettvolna szó. Amikor azonban mégsem engedtékszabadon s a szegény vasutas tiltakozott, azt fe-lelték neki:

— Egészen mindegy, akár vasutas, akármérnök! Úgyis bizonyos, hogy a legközelebbinapokban letartóztatták volna!

Tegnap már agyonlőtték mind a kettőt, avasutast is, a mérnököt is.

Ördögi szörnyűség az, hogy a hozzátarto-zóknak többnyire nem adnak helyes felvilágo-sítást. Ma azt mondják, hogy ebbe a városba szál-lították a foglyot, holnap, hogy a másikba. Vé-gül aztán megtudja az ember, hogy már régótanem is él — amint mondják: „törölték a jegy-zékből”.

1918. NOVEMBER 23.

MA találkoztam az utcán kedves matema-tika tanárnőmmel, Júlia Michailovna Zdravosz-müszlovával. Borzalmas állapotban van, leg-alább tíz esztendőt öregedett. Elfogták, bezár-ták, megverték s majdnem egész haját kitépték.Néhány fiatal cseka-ember erőszakot követettel rajta, aztán kivezették a városligetbe, aholhalomban hevertek az agyonlőtt emberek, meg-parancsolták, hogy térdeljen le, bekötötték aszemét és sortüzet adtak rá. Azonban vaktöltés-

329

sel lőttek s amikor szegény Julja Michailovnaismét magához tért, a cseka egyik embere, Ta-nov, nevetve mondta neki:

— Ez a büntetése, amiért a lányomnakelégtelent adott!

Moszkvába akar utazni, hogy panaszt te-gyen; én lebeszéltem erről, sőt azt tanácsoltam,hogy senkinek se szóljon a szándékáról. Mertha Tanovnak fülébe jutna valami, majd gondos-kodnék róla, hogy ne jusson el Moszkvába.

1918. NOVEMBER 30.

VÉGRE levél jött Vadimtól. Hosszú és szo-morú levél. Magányosan, elhagyatva érzi ma-gát s fél a jövőtől. Először életében. Lesújtó ha-tással volt rám ez a levél. Bárcsak ismét mellet-tem volnál

1918. DECEMBER 1.

AZ a könyvtárban szolgáló diák, aki olymeghatóan vallott szerelmet nekem, kiütéses tí-fuszt kapott. Kórházba került. A szülei — egyöreg, nyolcvanéves lelkész és nem sokkal ifjabbfelesége — egészen támasz nélkül maradtak. Ahívek jóformán semmit sem adnak az egyház-nak, mert maguknak sincs semmijük; meg-egyeztek ugyan egymás közt, hogy felváltvaküldenek egy ebédet, de gyakran nem tartjákmeg az ígéretüket, mert nincs mit vigyenek, sa két öreg a szó szoros értelmében meghal éhen.

330

Ma odamentem, befűtöttem a kályhába s vittemnekik valami ennivalót is Megígértem, hogymindennap elmegyek.

1918. DECEMBER 3.

A FALUBAN sikerült egy gyűrűn malacotcserélnem. Nagy az öröm, mert így mégis csakmeglesz a karácsonyi malac.

1918. DECEMBER 5.

AZT MONDJÁK, a fehérek már egészenközel vannak. Hogy ez igaz, azt látjuk a nálunklakó biztosok gondterhelte képén.

1918. DECEMBER 6.

ISZONYÚAN vágyódom Vadim után. Azthiszem, nem tudtam őt igazán szeretni. Ha mostitt lenne, jőrafordulna minden. Hol lehet váj-jon? Isten oltalmazza meg!

1918. DECEMBER 7.

MOST már csak este nyolc óráig szabad azutcán tartózkodni. A mérnökünk szolgálója teg-napelőtt nyolc óra után néhány perccel átsza-ladt az utcán a barátnőjéhez. Letartóztatták smáig nem hallottunk róla.

331

1918. DECEMBER 10.

A KONYHÁBAN Gorbunov és Kataszájevkollégám ülnek az asztalnál, mindakettő paszi-ánszozik s azt akarja kirakni, hogy ki győz, afehérek vagy a vörösök. Valamelyiknek min-denesetre kellemetlen lesz az eredmény, mert adiák epedve várja a fehéreket.

1918. DECEMBER 15.

APÁM, mielőtt a kórházba megy, minden-nap lelkünkre köti, hogy tartsuk jól a malacot.Még a maga fekete kenyerének felét is fölál-dozza „Murzülkáért”. Tulajdonképpen nyomo-rúságos kis malac, hosszúpofájú, hosszúlábú ésszörnyen sovány, mert rosszul tápláljuk; demégis csak reménységünk, karácsonyi malacunk!

1918. DECEMBER 16.

MINDENNAP eljárok az öreg lelkészhez.Felesége nem kel fel többé, azt hiszem, az is ki-ütéses tífuszt kapott. Ápolom, ahogy tudom.

1918. DECEMBER 17.

A GYÁRAKBAN, úgy látszik, nagyon elége-detlenek már a szovjet uralmával. A munkásokszitkozódnak sorbanállás közben s azt mondják,hogy a cár alatt sohasem volt ilyen éhség s nem

332

történtek ilyen kegyetlenkedések. Különösen aztnem tudják elfelejteni, hogy a mérnök, akit is-tenítettek, három fiával együtt elpusztult. A sor-ban állva hallottam, amint egy munkás eztmondta:

— Azt bizonyosan ok nélkül intézték el.Jönnek, Isten tudja honnét s agyonlövik az em-bereket! Mintha mi nem tudnók itt, hogy kitkell agyonlőni, kit nemi

Alighogy ezt kimondta, letartóztatták s mégaznap agyonlőtték. Az utóbbi napokban egészsereg munkást fogtak el, akik sorbanállás köz-ben kifejezést adtak elégedetlenségüknek — sazt mondják, mostanában több mint száz mun-kást lőttek agyon, köztük asszonyokat is.

Amikor ma újra elmentem az öreg lelkész-hez, nem találtam senkit s a lakásban össze-vissza volt dobálva minden. A sztorozs fia el-mondta, hogy a cseka emberei ma éjszaka el-hurcolták őket.

Azt hiszem, valami betegség lappanghatbennem; iszonyú fejfájásaim vannak, pedig so-hasem szokott fájni a fejem. Térdemben és kö-nyökömben is tompa, húzódó fájdalmakat ér-zek.

Vájjon mi lehet Vadimmal?

1918. DECEMBER 18.

— MIVEL készítsük el karácsonyra a ma-lacot? — kérdezte ma reggel elmenőben apám. — Káposztával, vagy inkább hajdinával?

— Még van eldugva egy font hajdinám! —mondta anyám.

333

— Ó, egy kis tejföllel, ha valahol föl le-hetne hajszolni! — tette hozzá apám vágya-kozva.

Amint keresztülmentem Gorbunov szobá-ján, sírást hallottam. Maga Gorbunov sírt! A dí-ványon ült és sírt, a szó szoros értelmében. Ami-kor meglátott, felugrott s azt kiáltotta:

— Minden elveszett, mert most a bolsevis-ták közt tízszerannyi a tolvaj csirkefogó, mint atisztességes ember! Boldog lehet, a fehérek ha-marosan felszabadítják magukat!

1918. DECEMBER 19.

A MA éjszaka beköszöntő erős fagynak ál-dozatul esett a mi szegény Murzülkánk. Így hátmégsincs karácsonyi malacunk! Apámat egé-szen leverte a dolog; különösen az bántja, hogykarácsonyra semmi örömet nem tud szerezni acsaládjának. Anyám is egészen kétségbe vanesve. öreg embereknek még keservesebb az„ünnepi lakomáról” lemondani, mint a fiata-loknak.

Elhatároztam, hogy mindenáron megmen-tem a családunk ünnepét. A piacon most lóhústárulnak; persze nem lehet tudni, hogy a lovatlevágták-e, vagy magától mondott búcsút ez ár-nyékvilágnak, de azért mindenki boldog, akiegy darabot megkaparinthatott ebből a cseme-géből. S valóban: a lóhús még mindig jobb, minta krumpli meg a zablisztből készült fekete ke-nyér. A piac tele volt vásárlókkal, de eladót aliglehetett látni. Egy-egy paraszt körül sűrű tö-

334

megben tolakodtak a kosárcipelő asszonyok.Benyomakodtam a vásárlók sorai közé. A pa-raszt nyulakat árult; az éhség arra kényszerí-tette az embereket,1) hogy ne csak a lovat, de anyulat is megegyék, sőt megfelelő pótléknak te-kintsék a karácsonyi liba vagy malac helyett.De alig kerültem be a tömeg közepébe, amikoregy körülbelül tizennégyéves fiú gyors mozdu-lattal kitépte kezemből a pénztárcámat. Ugyan-akkor egy csomó nyolc-tíz éves gyerek olyanpokoli lármát csapott körülöttem, hogy túlhar-sogta a kiáltásaimat. Amikor nagynehezen kike-rültem a tolongásból s körül akartam nézni a fiúután, egy másik még a kis szánkót is kitépte akezemből, amit magammal húztam, hogy azonvigyem haza, amit vásároltam. Ekkor megpil-lantottam egy katonát.

— Katona elvtárs! — kiáltottam. — Ellop-ták a pénztárcámat!

— No, hát mit csináljak? — felelte szemte-len hangon. — Nem győzném a munkát, hamindenkinek utána akarnék szaladni, aki itt apiacon pénztárcát lop!

A fiúk közben már rég eltűntek a tömegközt s nem volt más hátra, mint hazamennem.Pénzem — egy havi fizetésem — s a gyűrűk,amiket anyám cserélésre adott át — mindenoda volt s egyúttal a karácsonyi lakoma utolsóreménysége is.

*) Oroszország sok vidékén a nyúlhúst olyan étel-nek tekintik, mint másutt — mondjuk — a kutyahúst.

335

1918. DECEMBER 20.

MOSTANÁBAN mindig szörnyű fejfájá-saim vannak. Nem tudom, mi lesz még ebből.

1918. DECEMBER 21.

GORBUNOV és felesége ma elmenekültek,mert a fehérek már állítólag egészen közel van-nak. Éjjel mentek el Az asszony erősen másálla-potban van.

1918. DECEMBER 22.

KIADTÁK a parancsot, hogy minden hiva-talt és intézetet ki kell üríteni. A kórházat is.ahol apám dolgozik. Odaadtuk neki mindenmegmaradt kenyerünket; azonfelül fehérneműtés takarókat. Két órakor már ki kellett menniea pályaudvarra, ahonnan Moszkva felé kellutaznia. Nehéz volt a búcsú. Elment — senkisem tudta, hova; mi itt maradtunk a harctéren.Azt beszélik, hogy a vörösök nem adják fel harcnélkül a várost; lázasan dolgoznak a megerősí-tésén.

— Ha harcra kerül a sor, menjetek a pin-cébe! — mondta apám. Ezek voltak utolsó sza-vai. Aztán megcsókolt, megáldott bennünket éselment. Messziről hallatszott a nehéz ágyúktompa döreje.

336

1918. DECEMBER 23.

A LAKÁSUNK kiürült. A biztosokat, a vö-rös ápolónővéreket s a többieket mind sietveevakuálták. Egyedül vagyunk. Csak a magánta-nár ül a szobájában és dolgozik.

1918. DECEMBER 23 (éjjel).

NEM tudok aludni, összerezzenek, vala-hányszor idehallatszik egy távoli lövés. Minthamegállna bennem az élet, mintha megőrültemvolna. Gondolataim foszlányokban jönnek-men-nek. Hol apámra gondolok, hol Vadimra, holmeg Grizeldára. Márta, a cicám, odajön hozzáms a térdemhez dörgölőzik. Ez sem alszik. Miért?

Ismét lövés. Ki lő? A vörösök vagy a fehé-rek? Él-e még apám? Azt mondják, a vörösökútközben agyon akarnak lőni mindenkit, akinekevakuálását elrendelték ...

Már megint lövés — egészen közel, jófor-mán a házunk előtt. Anyám kijön hozzám a szo-bájából. Kettesben járunk fel s alá s idegenülnézegetjük az ágyakat, mosdókat, székeket, azongorát, amelynek fedele leszakítva lóg le, s azösszezúzott csillárt. Mása beront a szobába:

— Lőnek! Lőnek!— Uram Isten, mikor hagyják már végre

nyugodtan aludni az embert! — kiált ki ha-ragosan Irina a szobájából. — Ma is lövöldöz-nek, tegnap is, minden nap!

Igaza van; az embernek mindenekelőtt al-vásra van szüksége, különösen tizenhateszten-dős korában.

337

— Hiszed, hegy él még? — kérdi anyám.Természetesen apámra gondol.

Úgy érzem, mintha a lelkünk már rég meg-halt volna, úgy tönkretette a szenvedés.

A lövések egyre közelebbről s mindsűrűb-ben hallatszanak.

— Irina! Natasa! — kiáltja anyám. — Öl-tözzetek feli Le kell menni a pincébel

A lövések hangja gyöngül. Kissé felléleg-zünk s elhatározzuk, hogy várunk még. Nyug-talanul járunk fel s alá. Mikor lesz már végeennek a szörnyű éjszakának?

1918. DECEMBER 25.

KARÁCSONYI A város a fehérek kezében!Apám itthon! Hogy megváltozhatik minden egyóra alatti

Azon a keserves éjszakán, amikor anyám-mal a ház egyik zugából a másikba osontunk,pirkadatkor kopogtattak az ajtónkon. Az ud-vari szárnyon lakó biztos volt. Ott állt az ajtóelőtt: egyik kezében írógép, hátán néhánv pa-nyókára vetett köpeny, másik kezében is min-denféle holmi.

— Ezt mind a vörösöknél rekviráltam! —mondta zavart mosollyal. — Gratulálok, a fe-hérek megszállták a városunkat!

Megnémultunk csodálkozásunkban.— No, hát nem örülnek, hogy a fehérek itt

vannak? — kérdezte csodálkozva.Ami azt illeti — persze, hogy örültünk, de

annyira meg voltunk rémülve, úgy féltünk min-den szótól, minden embertől, hogy nem mer-

338

tük elárulni az örömünket. S különben is: miez a furcsa átalakulás, ami itt néhány óra alattvégbement? Egy vörös biztos gratulál nekünka fehérek bevonulásához?

— S mennyi vörös elesett már! A folyónálmég most is lőnek! — beszélt tovább a biztos.Észrevettem, hogy az arca halálsápadt és eltor-zult a félelemtől. Látván, hogy most sem vála-szolunk semmit, gyorsan elbúcsúzott és elsietett.

Mi még mindig kővémeredve álltunk. Igazez? Lehetséges? A fehérek bevették a városun-kat? Vége a kínjainknak, a szenvedéseinknek?S ezt a hírt éppen egy vörös biztos, egy gyilkosszájából kell meghallanunk? Nem, nem lehet, ezegyszerűen ugratás, meggondolatlan nyilatko-zatokat akartak kicsalni belőlünk!

A kapuhoz szaladtunk s kiléptünk a gya-logjáróra. Soha életemben nem felejtem el ezt apercet. Valahol messze élénk lövöldözés folyt,a pirkadat homályából alakok bukkantak föl,énekhang verődött el hozzánk. Kis csapat ka-tona. Nem, nem vörösök! Tüstént megismertükőket fehér karszalagjukról, magas sapkájukról,nemezcsizmájukról, kurta bundájukról. Fagy-tól kipirult, vidám arccal vonultak be s hango-san szólt a daluk:

Bátran szállunk harcbaSzent Oroszországért!

Igen, ezek a mi felszabadítóink, a szabad,szent Oroszország harcosai!

Most már el tudtuk hinni, hogy meg va-gyunk mentve. Mostantól fogva ismét emberekdöntenek a sorsunkról! Emberek! Micsoda csen-gése van ennek a szónak! Emberek! Ezt csak az

339

értheti meg, akinek teste-lelke egy álló eszten-deig játékszer volt a legszörnyűbb állatok, alegszívtelenebb bestiák mancsai közt!

Szabadok vagyunk, élhetünk megint! Élhe-tünk!

Esti öt óráig folyt a lövöldözés. Mily türel-metlenül vártuk a harc végét! Egyébiránt igaziharcról nem volt szó. A fehérek csak üldözték amenekülő vörösöket.

Azonban nagyon nyugtalanított apám sorsa.Azt hittük, elvitték a vörösök. De estefelé visz-szajött. Menetté formálták ugyan az evakuálan-dókat, de már nem volt idejük, hogy elszállít-sák őket. A biztosok elfutottak, a többiek visz-szatértek a városba.

1918. DECEMBER 26.

ITT vannak a fehérek! Még mindig nemtudjuk felfogni ezt a boldogságot. Ehetünk, iha-tunk, alhatunk, beszélhetünk s nem kell min-den pillanatban a halálra gondolnunk! Rongyosruhában, lefagyott tagokkal jöttetek, életeteketáldoztátok, hogy bennünket megszabadítsatok!Köszönet, hála nektek, megmentőink!

A fehérekkel jött egy távoli rokonom is;önként tartott velük, mint közkatona. Pontosanelbeszélte, milyen nehézségekkel járt az előre-nyomulásuk. Hegyeken, szakadékokon, hóme-zőkön keltek át, elegendő táplálék nélkül. A pa-rasztok majdnem mindenütt szabadítók gya-nánt üdvözölték őket. A legszörnyűbb a melegruha hiánya lehetett. Harminc fok hideg s csak-nem mezítláb jártak!

340

Sokat beszéli a csehekről is. Harcra nincsmár kedvük, a hinterlandban kóborolnak sjátsszák a nagyurat. Igen sokan vannak mostJekaterinburgban. Mulatságos történetet mon-dott el két csehről, akik a két leggazdagabb n...ileánynak udvaroltak. Már az esküvőre is elővolt készítve minden, amikor a két cseh össze-veszett. Egyik elment a bajtársa menyasszonyá-hoz s elárulta neki, hogy a vőlegénye nem gaz-dag szállodatulajdonos, aminek kiadta magát,hanem közönséges pincér. Ez azonban bosszútállt s bebizonyította, hogy a társa viszont nemmérnök, hanem egyszerű gyárimunkás. A kettősházasságból nem lett semmi, ellenben a botránynagy volt, mert az eljegyzést már a lapokban ishírüladták.

1918. DECEMBER 27.

A PIACOT valósággal elárasztják a termé-nyek. Egyszerre, mintegy varázsütésre, felbuk-kant minden: vaj, cukor, sajt, sör, minden van,korlátlan mennyiségben. A város örömmámor-ban úszik. A fehér szabadítók tiszteletére bálá-kat és estélyeket rendeznek. Kolcsáknak hódolóés köszönőtáviratokat küldenek, s a nagy vas-öntőművek munkásai voltak az elsők, akik kö-szönetet mondtak neki, amiért kiszabadítottaőket a „munkáskormány” kezéből. Anyám aztakarja, hogy én is vegyek részt az ünnepségek-ben, de nem tudom megtenni. A vörösök végte-len kegyetlenkedései, az örökös agyonlövés,agyonlövés, agyonlövés ... mindez legmélyéigszétmarcangolta a lelkemet. Csak egyet szeret-nék: semmiről sem tudni, aludni, sokáig aludni...

341

1918. DECEMBER 28.

JEKATERINA Pavlovna Kalmnikova im-már felesége Georgi Alexandrovicsnak. Odavanboldogságában. Az ura gyöngéd és kedveshozzá.

1918. DECEMBER 29.

A HÁZUNK tele vendéggel. Tánc, ének,öröm . . Egész sereg tiszt, diák és diáklány. Azasztalokon bor, fehér kenyér, sonka, sajt, stb.Van minden. De én nem tudok enni. Azt hiszem,beteg vagyok, ó, bárcsak beteg lehetnék!

Az a gondolat bánt most legjobban, hogymi a fehéreknél vagyunk, szegény Vadim pedigkénytelen a vörös hadseregben szolgálni! Él-emég? Viszontlátom-e valaha? Most teljességgellehetett hírt kapni róla.

Jövendölést játszottunk, aztán templombamentünk. Alighogy hazaértünk, rosszullettem snem tudtam többé magamról. Magamhoz térvefélálomban hallottam anyám szavát:

— Túlságosan dolgoztak az idegei utóbbiidőben. Pihennie kell. Egyébként is sokat dol-gozott, testileg és szellemileg . ..

Az az érzésem, hogy most írtam le az utolsósorokat életemben.

1919. JANUÁR 23.

ELKÜLÖNÍTŐ-barakk tífuszbetegek szá-mára, A 2-es számú teremben fekszem. Mégmindig oly gyönge vagyok, hogy alig tudok írni.

342

1919. JANUÁR 24.

HÚGOM behozott egy tükröt. Belenéztemés iszonyodva hőköltem vissza. Hajamat lebo-rotválták, egy gömbölyű tök bámult rám. Ar-com halvány és kicsi, mint egy gyereké. Én vol-nék ez? Tizenhat napig hevertem öntudatlanul,a kiütéses tífuszom nehéz eset volt. De most végea veszélynek, lábadozom, élek! Hanem a külsőm— olyan vagyok, mint a koppasztott tyúk!

1919. JANUÁR 25.

A NAPSUGÁR játszik a sárgaréz szellőzte-tőn. Micsoda örömmel nézek erre a kedves,ragyogó sugárra! Istenem, milyen boldog va-gyok, hogy élek; mily hálás vagyok neked,amiért másodszor is megajándékoztál az élet-tel! . ..

Az utolsó napok csak most kezdenek ismétszilárdabb alakot ölteni az emlékezetemben.Anyám ijedt arca, ahogy fölém hajol, amikornaplóm fölött összeroskadok; kiáltása: — Hiszenneked lázad van! Ágyba fektetnék, jön az orvoss azt mondja: — Hm, hm, a leánykának bizonykiütéses tífusza van! Matracon kivisznek a ház-ból, szánra tesznek... Most világosan emlék-szem, hogy csillagos ég ragyogott fölöttem, amígaz utcán vittek; emlékszem, hogy tettek a kádba,hogyan vágták le a hajamat. Itt aztán megsza-kadnak az emlékek.

Ekkor kezdtek üldözni a láz rémképei.Egyikre határozottan emlékszem. Két alak lé-

343

pett be a terembe. Nem ismertem meg őket, detudtam, hogy egyik az Élet, másik a Halál. —Mingyárt meghall — mondta a Halál. — Nem,hagyd még élni! — könyörgött a másik alak. —Jobb, ha meghal. Tudod, mi vár még reá? Bá-nat, szenvedés, nélkülözések. Vájjon el tudja-eviselni? Jobb, ha úgy megy el, ahogy most látod:most jó és tiszta s szereti mindenki. — Nem,nem, ne haljon meg! — erősködött az Élet. —Keblére teszem a boldogság kulcsát; amíg aztviseli, semmi rossznak nem lesz rajta hatalma.Nézd, a gyertyája még olyan fényesen ég! — Sláttam egy fényes lánggal égő nagy gyertyát;mellette pedig egy kicsi, tövig égett gyertyacson-kot, amelynek sötét belét lüktető lobbanásokkalnyaldosta egy apró lángnyelvecske. — De hogyfogja ezt a halált elviselni? — kérdezte a sötétalak. — Én majd segítségére leszek! — felelteaz Élet. Ebben a pillanatban végképpen kialudta kis láng. Iszonyú félelem fogott el, hadonász-tam a kezemmel s a vas-karperec elgurult. —Vadim! Hol van Vadim! — kiáltottam fel elször-nyedve. A nővér odajött hozzám s orvosságotadott be.

Még egy pillanatra emlékszem világosan alázas álmok fekete óceánjából. Betegségemtizenötödik napján volt, tizenöt napi, több mintnegyven fokos láz után. Egyszerre csak úgy érez-tem, hogy meg kell halnom. Elővettem a szent-képet, amelyet anyám a párnám alá helyezett els hangosan imádkozni kezdtem az életemért.Később elmondták nekem, hogy mindenki sírta könyörgésem hallatára, mert azt hitték, hogyvégem van. Sokáig imádkoztam s egyre azt is-

344

metéltem, hogy élni akarok, élni, élni! A doktoraztán meg is magyarázta nekem, hogy az élni-akarás volt a megmentőm.

Ülni nem tudok még, írni is csak nagy fá-radsággal. De élek!

1919. JANUÁR 26.

NAGYON érdekel a tífuszos barakk élete.Oly fiatal és friss most a lelkem, hogy megragadés megörvendeztet minden, a legapróbb részletis. Reggel négy órakor mindenkit fölkeltenekmosakodni. Azokat a betegeket, akik ezt nemtudják maguk elvégezni, a nővérek nedves törül-közőkkel dörzsölik le. Aki ezt az alkalmat el-alussza, egész nap mosdatlan marad. Hat órakortea. Tea címén egy csésze meglehetősen gyanúsfolyadékot kap az ember, a nővér egy darab pa-pirosra mindenkinek két kávéskanál kristály-cukrot szór s egy darab fehér, meg egy darabfekete kenyeret tesz a csésze mellé. Ezt a porciótmegkapják azok is, akik semmit sem tudnakenni s természetesen tüstént rávetik magukat alábbadozók, akik valamennyien csillapíthatatlanfarkaséhségben szenvednek. Tíz órakor tejet ka-punk, de ez csak afféle becézőnév; a valóságbanmeleg víz, amelyet tejjel festettek fehérre. Errőla „fogásról” rendszerint lemondok. Tizenkétórakor következik az ebéd, mindig ugyanaz, alegcsekélyebb változatosság nélkül: káposzta-leves, amelyben két apró kotlett úszkál, másodikfogásul pedig pohánka-kása növényi olajjal, ötórakor vacsora, ismét pohánka-kása növényiolajjal s hat órakor már mindenki alszik.

345

1919. JANUÁR 27.

VALÓSÁGGAL szerelmes vagyok az életbeés minden emberbe. Mindenkit szépnek, jónak,kedvesnek látok. Egész álló nap kacagok s ma-gam sem tudom miért. A többiek is szeretnekengem. A doktor sokáig elüldögél a mi termünk-ben s elbeszélget velem; hosszú, bozontos embers a világra olyan, mint egy szelíd vadászkutya.Minden meg tud kacagtatni, még az is, hogy matörülközők helyett hosszú férfi-alsónadrágokatosztottak ki. Lemondtam a törülközőről, merta tisztasága felettébb kétes volt. Amikor a nővérészrevette ezt, hozott egy férfiinget.

— Alja, — mondotta, — hiányt szenvedünkmindenben. El kell fogadni, amit kap az ember.

Felsóhajtottam s rezignáltan elvettem az in-get. De amikor meg akartam törülni velem akezemet, a pillantásom egy óriási sárgásfehértetűre esett. Életemben először láttam ennek ahírhedt lénynek egy példányát élő állapotban.Pedig hát alighanem megismerkedtem már ezzelaz állattal, mert azt mondják, hogy a kiütésestífuszt csak a tetű terjeszti. Szüleim azt hiszik,hogy a lelkész feleségétől kaptam el, akit ápol-tam.

— Fenicska! — kiáltottam elszörnyedve, —az Isten szerelméért, egy tetű!

Fenicska olyan nyugodtan lépett oda hoz-zám, mintha ez volna a legközönségesebb dologa világon s körmei közt szétroppantotta a tetűt.

— No nézd csak, hát maga egy tetűtől ismegijed?! Ha nekem annyi kopekem volna,ahány tetű van a mi barakkunkban! Tizedrészét

346

elküldeném Kolcsák admirálisnak s nem szo-rulna többet angol kölcsönre!

1919. JANUÁR 28.

A TÍFUSZOS kórházban kevés az asszony.Többnyire olyanok vannak itt, akik valahogyan— például vonaton — katonákkal jutottak érint-kezésbe. A betegek legnagyobb része katona. Hétkórteremre nyolc nővér jut s egyszerre mindignégy van szolgálatban. Mingyárt fölkeltették afigyelmemet, mert éppen olyan érdekesek, mintez a félelmes, nemrég fölbukkant betegség. Kettőközülük, ahogy a beteg Fekljussa mondja, „elő-kelő dáma”. Egyik egyetemi tanár felesége, má-sik egy doktor leánya. De legjobban szeretik akedélyes, kövér Fenicskát, mert „vele legköny-nyebb beszélni”; ha az ember kért tőle valamit,nem érzi, hogy mentegetőznie kellene. Paraszt-leány s amint maga mondja, „ezer rubel erá-nyába” jött a kórházba. A vőlegénye megígérte,hogy feleségül veszi, mihelyt ezer rubellel megtudja toldani a hozományát. Gyors elhatározás-sal a tífuszos-barakkba ment, mert ott igen jólfizetnek.

— S nem félsz, hogy te is megkapod?kérdeztük.

— No, csak ügyeljetek, lányok, hogy meg netetvesedjem tőletek! — felelte tőzsgyökeres pa-raszt tájszólásában. Nagy darab, otromba terem-tés, mintha fejszével vágták volna ki keményfá-ból. Egyetlen szépsége szinte földig érő óriásihajfonata.

347

— De hogyha megbetegszel, levágják ám aszép hajadat! — mondta az egyik beteg.

— Isten őrizzen attól! Hajfonat nélkül nemvesz feleségül a Ványa! De nem leszek én beteg.Majd csak megkönyörül rajtam az Isten!

1919. JANUÁR 29.

A SZOBÁNNKBAN hat beteg nő van. Járnicsak egy tud, Ljubov Vasziljevna Korobejnikovaorvosnő. A második Fekljusa, a parasztme-nyecske. Ez férfiruhába bujt, hogy a vörösöküldözésétől megmeneküljön. Amikor aztán tí-fuszt kapott s elvesztette az eszméletét, egy fehérevakuáló vonatra került; csak a hinterlandbanvették észre, hogy nő. Kiderült azonban, hogybetegsége miatt minden nevet elfelejtett, nem-csak a személyneveket, hanem a szülőföldjehelyneveit is. Most aztán nagy a gondja: hogyfogja megtalálni az urát, akihez éppen félesz-tendeje ment feleségül. Minden második szava:

— Haj, uramisten, egészen kótya a fejem!Nem emlékszem semmire!

A doktor megígéri neki, hogy felhívást teszközzé a lapokban; de Fekljusa azt mondja, hogyaz sem ér sokat, hiszen az ő ismerősei közülsenki sem tud újságot olvasni.

A harmadik beteg a prostituált Tászja. Iga-zán földöntúli szépség; a haja vörös, de valamisötét, aranyos fénye van s csudálatos összhangbaolvad alabástromfehér arcával, cseresznyepirosajkával és tengerzöld szemével, órákhosszat eltudnám nézni ezt a mozdulatlanul fekvő arcot s

348

minél tovább nézi az ember, annál inkább meg-ragadja ez az izgató bűbáj.

Aztán itt van még Bobüljeva — kicsi, kövérasszony, akinek hihetetlenül mérges az arckife-jezése. Elvből haragszik mindenre és minden-kire. Valamennyi nővérrel veszekedni szokott,még a doktornak is hallatlan szemtelenségeketmond. Minden nap előadja nekünk, hogy álmá-ban látta, amint megjöttek a vörösök s minketsorban fal mellé állítottak és agyonlőttek. Aztállítja, hogy a fehérek agyonlőtték az urát, mertegy vörös büntetőkülönítmény parancsnokavolt.

Végül az ötödik Greta, egy rigai németleány, aki még mindig eszméletlenül fekszik,éppen mint a szép Tászja.

No és a hatodik én vagyok.

1919. JANUÁR 30.

A PROSTITUÁLT Tászja ma esett át a krí-zisen. Vadul hánykolódott az ágyban s folyvástsírt.

— Istenem, — kiáltotta, — ha meghagyodaz életemet, fütyülök a férfiakra s közönségesmunkásnő leszek! És soha többet nem parfőmö-zöm be magamat, soha életemben!

Különösen ezt az utóbbi kiáltást ismétel-gette szakadatlanul. Aztán keservesen pana-szolta, hogy soha semmi jóban nem volt része smindig csak bántotta mindenki.

Egyikünk sem tudott aludni s mindnyájana szegény Tászját hallgattuk.

349

1918. JANUÁR 31.

A LEGJOBB ápolónővérünk, LjenocskaSzkorogljadova maga is megkapta a kiütéses tí-fuszt. Orvos leánya, éppen most végezte a gim-náziumot s lelki hajlamból szentelte magátennek a nehéz hivatásnak. Csöndes, szerény te-remtés, az arca nem szép, nagy szomorú szemevan. Mindig hihetetlen önmegtagadással dolgo-zott s önként vállalta a legnehezebb, legkellemet-lenebb munkát.

Most köztünk fekszik ő is.Bobüljeva ma annak rendje és módja szerint

hajtóvadászatot rendezett a tetvekre, amelyekutóbbi időben hihetetlenül elszaporodtak ná-lunk. Milyen szakértő ábrázattal működött, mi-lyen elragadtatással mutatott meg minden egyeselfogott tetvet!

— Hohó, lányok, — kiáltotta ,— érteni kellám, hogy hol keresse az ember a tetvet! Ott buj-kál legszívesebben, ahol szőr van! Hát csak neröstelkedjetek, hanem keressétek!

Valóságos kéjjel vetette magát mindegyikbetegre, kitakarta őket és segített gusztustalanmunkájukban.

Iszonyúan sok tetű van a szegény Gretán, aszó szoros értelmében elevenen falják föl. Mármásodik hónapja beteg, a fekvéstől csupa seb ateste s elviselhetetlen szagot áraszt, mert ágyba-vizel s a nővérek nem rakják tisztába. Ki nemállhatják. Némelyik rettentően goromba vele.

— Doktor, — mondottam esti látogatáskor,— az a szegény Greta csupa tetű!

— Mit csináljak? — felelte a doktor. — Azegész barakk csupa tetű s hamarosan megtölti

360

az egész várost is. Nincs elég fehérnemű, nincselég személyzet, nincs elég orvosság. Hihetetlenkörülmények közt kell dolgoznunk!

1919. FEBRUÁR 1.

FENICSKA nővér ma már reggel óta nagyonfurcsa volt. Céltalanul futkosott egyik szobábóla másikba, vörösen, mint a rák; kiöntötte a le-vest, eltörte az edényt. Este 39.8 láza volt s tüs-tént a kádba ültették és levágták hosszú haját.Sohasem hallottam még embert oly kétségbe-esetten üvölteni, mint a szegény Fenicskát, akitudta, hogy hajfonata elvesztésével elválasztha-tatlanul együtt jár asszonyi boldogságának el-vesztése is. Megkérdeztem a felcsernőt, hogycsakugyan okvetlenül szükséges-e lenyírni a be-tegek haját. Azt felelte:

— Szigorú parancs, hogy minden tífuszosbeteget meg kell nyírni!

— De ki tudja már ma megmondani, hogyigazán tífuszról van-e szó?

— A tífuszos barakkban csak tífusza lehetaz embernek! — válaszolta ellentmondást nemtűrő hangon.

1919. FEBRUÁR 2.

FENICSKA hőmérséklete ma 37.2, kiütés-nek semmi nyoma. A doktor és a felcsernő nagyzavarban van. Fenicska az ágyban fekszik éssenkivel sem beszél egy szót sem.

351

1919. FEBRUÁR 4.

FENICSKA hőmérséklete normális, a dok-tor utasította, hogy folytassa a szolgálatát. Fenicska azonban felkötötte a fejkendőjét s aztmondta:

— Minek szolgáljak még, ha levágták ahajamat s Ványa úgy sem vesz feleségül?

Elment.Este fölakasztva találták a félreeső helyen.

1919. FEBRUÁR 5.

FENICSKA nélkül sokkal rosszabb az éle-tünk. Többnyire Vera Ivanovna, egy egyetemitanár felesége teljesít szolgálatot mellettünk,vagy pedig Glása, aki úgy fél a betegektől, mint apestistől s gondosan vigyáz, hogy meg ne érint-sen valakit. Vera Ivanovna finom, kecses úri-asszony s ha az ágytálat nyújtja oda valakinek,vagy feltörli a padlót, ahová valamelyik beteghányni talált — ez az alantas tevékenység szintefájdalmas ellentétben áll előkelő mozdulataival.Akárhogy igyekszik is, mégsem tudja undorátegészen eltitkolni; ezt észreveszik a betegek snem szeretik túlságosan.

— Vera Ivanovna, — kérdeztem egyszer, —hogy került maga tulajdonképpen ebbe a tífu-szos barakkba?

— Mert meg akartam mutatni a másodikuramnak, hogy én is éppen annyira oda tudomadni magamat egy ügynek, mint ő a tudománya-

352

nak. A kedvéért elrontottam az első uram életéts erőszakot tettem a magamén, — a végén aztánkiderült, hogy a tudományt jobban szereti, mintengem. Az első uram mérnök volt, de az mégistudott számomra időt szakítani. S az egésznekaz oka az én ostobaságom. Annyit beszéltünkJekaterina Pavlovnával a „piszkozat-házasság”-ről, hogy azt hittem, az én első házasságom semegyéb fogalmazványnál. Hitem szerint „tisztá-zatban” szerettem bele a professzorba és most...Hirtelen elsápadt és fölkiáltott:

— Az Isten szerelméért, megcsípett valami!Halálsápadtan nyúlt a ruhája alá s kihú-

zott egy tetvet, amely egészen vörös és duzzadtvolt a vértől.

— Isten irgalmazzon nekem, ha megkapoma betegséget! Élni akarok, nem akarok meg-halni! — kiáltotta.

Estefelé haragosan kiáltott fel a mérgesBobüljeva:

— Ha addig kell várnom, amíg a nagyságosasszony kegyeskedik ideadni az ágytálat, inkábbmingyárt kipakkolok a padlóra!

S alig ért rá Vera Ivanovna megfordulni,már végre is hajtotta a fenyegetését.

— Miért tette ezt, Bobüljeva? — kérdezteszemrehányóan Vera Ivanova.

— Hát mert maga mindig fintorgatja azorrát, ha az ágy tálat kérjük! Ha valami céljavan, ment volna inkább máshova, ne a tífuszosbarakkba! — volt a válasz. Vera Ivanovna elpi-rult, de egy szót sem szólt s feltisztogatta apadlót.

363

1919. FEBRUÁR 6.

VIDÁM hangulatom lassankint tünedeznikezd. A piszok, a rossz ápolás és az egész kör-nyezet nyomasztóan hat rám. Szörnyű lehet akatonák szobáiban, ahol egész sereg fehér tisztvan lefagyott tagokkal. A kiáltások, nyögésekállandóan áthallatszanak hozzánk s egy óra isalig múlik el, hogy halottat ne vinnének végiga folyosón.

A prostituált Tászja sokkal jobban van. Azarca pirosodni kezd s az ajkán minduntalan ked-ves mosoly jelenik meg. Elbeszélget mindenki-vel.

— Most csak azt nem tudom, — mondja, —mit csináljak, ha meggyógyulok. Melyik gyár-ban vesznek föl egy tífuszból fölkelt gyönge asz-szonyt? — S közben gondterhelt kifejezés ülaz arcára. Aztán tüstént elmosolyodik újra s aztmondja:

— Ó, a lelkem olyan tiszta most, mint hús-vét előtt!

Ekkor megjelent valaki az ablakban — bun-dájának gallérja magasan feltűrve, sapkája mé-lyen a homlokába nyomva — nyílván nemakarta, hogy ráismerjenek.

— Tászja! Itt a babád! — kiáltotta Bobül-jeva úgy, hogy mindenki meghallotta a szo-bában.

Tászja arrafelé fordult és elpirult.— Glása! — kérte a nővért, — mondd meg

neki, hogy menjen a pokolba!— Várj, majd én mondom megl — kiáltotta

Bobuljeva, aki szenvedélyesen szeret kellemet-

354

lenségeket mondani az embereknek; az ablak-hoz szaladt s olyat kiáltott, hogy az üveg csakúgy zörgött belé: — Eredj a pokolba!

A férfi az öklét rázta és eltűnt. Közben be-hozták Tászjának a csomagot, amit neki kül-dött: egy üveg parfőmöt és egy doboz cukorkát.Tászja megragadta az üveget s úgy a földhözvágta, hogy izzé-porrá tört, a cukorkát pedigodaadta Bobuljevának: — Nesze, zabálj!

Bobuljeva most ül az ágyán s úgy falja acukorkát, hogy estére bizonyosan rosszul lesz.A papirosokat a padlóra hajigálja — s amikorVera Ivanovna megkérte, hogy tegye legalábbaz asztalkára, azt felelte neki:

— Csak söpörd össze azzal a fehér kacsód-dal! Én beteg vagyok, neked kötelességed, hogykiszolgálj!

1919. FEBRUÁR 7.

A SZEMÉLYZET ma egészen fejetlen. Semebédet, sem vacsorát nem kaptunk. Bobüljevaazt mondja: hallotta, hogy a vörösök vissza ké-szülnek foglalni a várost.

— Rosszul jársz, kedvesem! — mondta ne-kem. — Bizonyosan burzsujka vagy, ni, milyenkezed van! Engem nem lőnek agyon, nekemmár a pofámon meglátszik, hogy közönségesteremtés vagyok. Nagyon jó lesz, ha minél töb-bet agyonlőnek!

355

1919. FEBRUÁR 8.

HOZZÁM most mindennap eljönnek a szü-leim, a húgaim s a gyerekek a könyvtárból.Majd hogy azt nem írtam: „látogatóba.” Ez alátogatás azonban abból áll, hogy felállnak azablak előtt lévő hőrakásra és kölcsönösen néz-zük egymást. Hozzánk nem jöhet be senki. Havalami kívánságom van, nagy betűkkel fölíromegy darab papírra s az ablakhoz tartom. Szüleimválaszolnak s a kapusnál átadják, amit kértem.Mindennap hoznak ennivalót s abból ítélve, amithoznak, ismét igen jól élhetnek. De az arcuksápadt és sovány. Talán az én betegségemmiatt?

1919. FEBRUÁR 9.

MOST Vera Nikolajevna is megkapta a tí-fuszt, még pedig igen súlyos alakjában. A kiüté-sei nem vörösek, hanem szinte feketék. Nálunkfekszik. Éppen ittjártak a férjei, a régi meg azúj; mind a kettő ott állt az ablak alatt és sírt.

Ljubov Vasziljevnát, az orvosnőt, ma bo-csátják el a betegállományból. Távozóban mégmegkért bennünket, hogy ügyeljünk Gretára, anémet leányra, mert különben elpusztul. Decsak Fekljusa képes szegény Gretával foglal-kozni. Már fennjár a szobában s hosszú kór-házi köpenyében, hosszú tagjaival olyan, mintegy felöltözött majom. Nagyon megbarátkoztamvele s órák hosszat elbeszélgetünk. Roppantultetszik nekem gyerekes ítéleteivel és naiv néze-

356

teivel. Ma nagykomolyan elmondta nekem, hogya falujukban van egy boszorkány, aki kakasttud az emberek hasába varázsolni. A szegényelvarázsolt ember aztán csak kukorékolni tudés nyomorúságosan pusztul el. A faluja nevéremég mindig nem tud visszaemlékezni s attólfél szegény, hogy egész életét itt, a tífuszos ba-rakkban kell eltöltenie. Elkezdtem olvasni ta-nítani.

Tászjával is igen jól megértjük egymást.Gyakran mondja nekem:

— Ó, Aljecska, csak egy napig szeretnék amaga helyében lenni! Szülők, lakás, jó ismerő-sök! Fél életemet odaadnám magának egy nap-jáért!

Gyakran félrefordul és belesír a párnájába,amikor látja, hogy néznek rám a szüleim azablakon át.

— S ha egyszer az utcán találkozik velem,Álja, bizonyosan úgy tesz majd, mintha nem is-merne! — mondta egyszer; s különösen gyötriaz a gondolat, hogy a szüleim nagyon bosszan-kodnának, ha tudnák, hogy ki az ágyszomszé-dom.

1919. FEBRUÁR 10.

MA Szása Govorov jött el az ablakhoz. Aligismertem meg magas papachájában és egyenru-hában, önkéntesnek lépett be a fehér hadse-regbe. Szomorúan nézett rám. A levélben, ame-lyet az ápolónő átadott, közli velem, hogy kiáb-rándult a fehér mozgalomból, hogy a fehérek

357

is sok kegyetlenséget követnek el, hogy a hin-terland semmi áldozatot nem akar hozni, s hogyegyesek isznak, flörtölnek és tobzódnak, amígmások az életüket adják oda. Csupa reményte-lenség volt az egész levél. Bobüljeva, aki mostmár a folyosón is járkálhat, azt mondja, hogya vörösök hamarosan visszajönnek. Ma reggelígy szólított meg:

— Jó reggelt, galambocskám! Most márnem sokáig lófrálsz ezen a világon! A vörösökmegint rendbeszedik a várost! Most nem lesznekolyan ostobák, mint először! Most lelőnek min-denkit, akinek fehér keze és fehér gallérja van!

Iszonyúan megijesztenek a szavai. Úristen,csakugyan visszajönnének a vörösök? Megintaz a szörnyű „agyonlövés” fogja kormányozniszegény Oroszországot?

1919. FEBRUÁR 11.

VERA Nikolajevna nagyon rosszul van.Nem tér magához s lázában egyre a nyomorú-ságáról beszél, Szemére veti a férfiaknak, hogynem tudnak szeretni, csak áldozatot elfogadni,s az urának, hogy jobban szereti az anatómiát,mint a feleségét. — Most meghalok s te itt ma-radsz az anatómiáddal! — kiáltott fel. Lázasbeszédei mindnyájunkat elszomorítanak és két-ségbeejtenek.

Ma egy kereskedő feleségét szállították behozzánk; Omszkban járt üzleti úton s ott sze-rezte betegségét. Félrebeszél ő is, de nem elpa-

358

zarolt szerelemről, hanem cukorsüvegekről, va-jashordókról és füstölt halról.

1919. FEBRUÁR 12.

TÁSZJA ma rossz kedvében van.— Ej, én is csak hazudtam az Úristennek!

— mondja. — Mégse állok be munkásnőnekegy gyárba!

Most már parfőmözi is magát s piros se-lyemkendőt kötött kacérul a fejére.

— Bárcsak megdöglöttem volna! Megja-vulni nem tudok, de az Isten büntetését sem ke-rülhetem el. Előbb vagy utóbb megfizet nekem!— mondja, amikor ibolyaparfőmmel locsoltameg magát. Mélyen megindított, hogy ennyirehisz Isten elkerülhetetlen büntetésében.

1919. FEBRUÁR 13.

MA félig nyitva volt a folyosó ajtaja s Bo-büleva megmutatott nekem egy katonát, aki ottült s a napon sütkérezett.

— Ezt hamarosan agyonlövik a fehérek,— mondotta.

— Hogyan?— A vörös hadseregben szolgált s agyon-

vert valami burzsujt a városban. Hát ezért lövikagyon. Többször is értejöttek már, de a doktormindig azt mondja, hogy még nem gyógyult ki

359

egészen a tífuszból. Csak akkor vihetik el, hamár egészséges lesz.

Feltűnt nekem, hogy Bobüljeva ezt egészenközömbösen, szinte kedélyesen mondta el. Meg-kérdeztem, hogy mért olyan közömbös neki ezaz eset. Azt felelte:

— Hát az világos! A fehérek arravalók,hogy agyonlőjék a vörösöket, a vörösök arra,hogy agyonlőjék a fehéreket!

A szobánkban egyre rosszabb a levegő. VeraNikolajevna ágybavizel, a kereskedő felesége ésa német lány hasonlóképpen, a nővéreket pedigegyáltalán nem lehet már rábírni, hogy időnkintvelünk is törődjenek. A konyhában ülnek s alábbadozó katonákkal szórakoznak. Azt mond-ják, semmi kedvük a „burzsujkikkal” törődni,úgyis hamarosan jönnek a vörösök és agyonlő-nek valamennyiünket.

Ma megpróbáltam kissé felkelni, de tüsténtle kellett feküdnöm megint.

Glása ma mindnyájunktól elvette a csengőts azt mondta, hagyjuk békében őket. A nővérekközül már csak egy maradt, aki törődik velünk,a lett Méta, egy csöndes, szerény leány; sajnos,ez csak minden másodnap van itt.

1919. FEERUÁR 14.

VERA Nikolajevna egyre rosszabbul van;már gennyedő sebei vannak a fekvéstől. Glásanővér ma megverte, mert ágybavizel. Életembenelőször láttam, hogy egy védtelen, gyönge em-bert vernek.

360

— Glása! — kiáltottam elszörnyedve, —hát elment az esze?

— Mit rondítja be nekem az ágyat! — fe-lelte s még egy nagyot ütött Vera arcába. VeraNikolajevna sírni kezdett, mint a kisgyerek.

A viziten a doktor közölte Tászjával, hogymár holnap elhagyhatja a kórházat. Nemhogyörült volna, mint mindenki, aki ezt a várvavártnapot megéri; egyszerre csak bőgve fakadt:

— Ugyan hová menjek? Nincs nekem ott-honom, nincs senkim a világon! Engedjenek ittmaradni, ha másképpen nem, hát mint nővért!

A doktor nem nagyon akarta, de megígérte,hogy majd gondolkozik a dolgon.

Vizit után Tászja folyton arról beszélt, mi-csoda boldogság volna ápolónővérnek lenni.Szegény Tászja, azt hiszem, csak bolondítjamagát; aligha lesz neki kedve akármiféle mun-kára.

1919. FEBRUÁR 15.

VALAMENNYI nővér azt mondja, hogy en-gem szeretnek legjobban, mert semmit sem ké-rek és mindennel meg vagyok elégedve.

1919. FEBRUÁR 16.

MA egyszerre szörnyű üvöltés hallatszott aférfiosztályról s egy ember gyorsan elfutott aszobánk nyitott ajtaja előtt.

— Ó, galambocskám! — mondta Bobül-jeva. — Most végre megértette, hogy a fehérek

361

agyon akarják lőni! Tegnap megmondtam neki;de izgul is most! — A kis kövér Bobüljeva, sajt-fehérségű arcával s szemében a hályog fehérfoltjával olyan volt ebben a percben, mint a go-noszság megtestesült démona.

A katona — Alfjorovnak hívták — fel s alászaladgált a folyosón, mint az őrült. A szanité-cek utánafutottak, megfogták s hosszúujjukényszerzubbonnyal az ágyhoz kötözték. Mostott fekszik s szakadatlanul kiáltozza:

— Nem akarok meghalni! Nem akarokmeghalni!

Eszembe jut, hogyan sütkérezett nemrég afolyosón s mily boldognak látszott, mert köze-ledett a gyógyulása. Akkor olyan volt az arcki-fejezése, mint egy buta, jámbor parasztgyerek-nek; nem tudtam volna elhinni, hogy ez az em-ber agyonütött egy másik embert.

1919. FEBRUÁR 17.

MA éjszaka álmunkból riasztott fel Alfjo-rov szörnyű üvöltése. Az egész barakkra sötét-ség borult, a villanyvilágítás nem működött snyolc szoba világítására mindössze két kis pet-róleumlámpa maradt, amit a szolgálattevők hor-doztak magukkal. Egy darabig csend volt, aztánösszezúzott ablaktáblák csörömpölését hallottukés sok ember összevissza kiáltozását.

— Megjöttek a vörösök! — kiáltotta hir-telen Bobüljeva.

— Hála Istennek, itt vannak a vörösök!A többi beteg azt kiáltozta:

362

— Az Isten szerelméért, mentsetek meg,ilt vannak a vörösök!

Iszonyú pánik támadt. Kiugrottam az ágy-ból s el akartam szaladni, de tüstént összeestem.Ottmaradtam a padlón s vártam a vörösöket, ahalált...

Néhány perc múlva valaki odaszaladt azajtónkhoz s kívülről bezárta. Úgy voltunk ott asötétben, mintha börtönbe zártak volna.

— Elvtársak! — kiáltotta torkaszakadtá-ból Bobüljeva. — Én proletárasszony vagyok, azuramat agyonlőtték a fehérek! De idebent vanegy kereskedő felesége, egy egyetemi tanárné,meg egy doktor leánya, azokat vigyétek, lőjétekagyon! Lőjétek agyon, lőjétek agyon!

Odakint azonban újra elcsöndesedett min-den; semmi sem mozdult, mi sötétségben marad-tunk s csak a hold világított be sápadtan a befa-gyott ablakon.

Csak reggel felé jött be hozzánk a felcsernős az mondta el, mi volt az oka az éjszakai lár-mának. Alfjorov, aki Bobüljevától megtudta,hogy a fehérek agyon akarják lőni, kiugrott azablakon s oly súlyosan megsebesült, hogy reggel felé meghalt.

A katonáknak, akik délben értejöttek,semmi tennivalójuk nem maradt.

1919. FEBRUÁR 18.

AZ ABLAK alatt, a szüleim mellett, a szo-kott időben még egy mély gyászba öltözött hölgyis állt, akit sehogysem tudtam megismerni. A

363

levélben közölték velem a szüleim, hogy Vadimanyja itt van; azért jött, hogy leányát és férjétmeglátogassa az elmeklinikán.

Vadim anyja? Vadim? Milyen különös: be-tegségem óta először gondolok Vadimra.

ő a vörösöknél van, mi a fehéreknél; hírtvagy éppen levelet kapni teljes lehetetlenség.

1918. FEBRUÁR 19.

VERA Nikolajevna ma egész éjszaka úgykiáltozott, hogy ki kellett vinni a folyosóra. Adoktor azt mondja, hogy reménytelen az álla-pota. Ma éjjel meghalt Ljenocska. Szegény le-ány! Egész lelkét odaadta embertársainak!

1918. FEBRUÁR 20.

ELŐSZÖR keltem föl. Alig tudok két lépésttenni leülés nélkül. Ócska, mosatlan kórháziköpenyt adtak rám, amelyen látni, sőt szagolniis lehet, hogy előbbi viselője hányt benne. Fe-hérneműnek férfialsónadrágot és katonaingetadtak. Női fehérnemű nincs.

1919. FEBRUÁR 22.

HA szüleim megkérdezik:, nem szenvedek-ehiányt valamiben, nem vagyok-e elégedetlen va-lamivel: mindig nemmel válaszolok. Nem is pa-

364

naszkodhatom; mindenki szeret és jó hozzám.De végtelenül felháborít az a bánásmód, ame-lyet a többiek kénytelenek eltűrni

1919. FEBRUÁR 23.

VERA Nikolajevna ma meghalt. Mindkétférje, az előbbi és a mostani, kétségbe van esve.

1919. FEBRUÁR 24.

TASZJA dolgozik, mint ápolónővér. Bol-dog mosollyal ápolja a betegeket, hordja ki azedényeket, eteti az arraszorulókat. Vájjon ki-tart-e?

1919. FEBRUÁR 25.

LASSACSKÁN járkálni tudok már a szobá-ban.

1919. FEBRUÁR 26.

ÉPPEN most volt nálam Tászja, rikító zöldblúzban, amely igen jól illik az arcához; olyanbenne, mint egy csillogó gyík. Erősen parfőmösvolt s ajkát rikító vörösre festette. A gyöngeségés gyermeki gyámoltalanság kifejezése eltűnt azarcáról s szája körül diadalmas, szinte gonoszmosoly játszadozott.

365

— Elmegyek a barakkból, — mondotta, —meguntam az éjjeliedények cipelését. Torkig va-gyok azzal, hogy a szentet játsszam. Isten áldjameg, Alja! Ne felejtsen el — és köszönöm a ked-ves szavait.

Leült mellém, átkarolta a nyakamat és sír-vafaltadt. Rajtam is erőt vett a sírás. De segíteninem tudok rajta.

1919. FEBRUÁR 27.

GRETA a halállal vívódik. Naphosszat mel-lette ülök, dehát mit tehetek? Annyi erőm sincs,hogy megfordítsam, az ápolónőknek pedigeszébe se jut, hogy az ágytálat odaadják neki,hát folyvást ágybavizel. Mindegyre azt kiáltja:

— Mama! Mama!A villany minden pillanatban kialszik, a

szobákban hideg van, az étel jóformán ehetetlen,mindenki csak arról beszél, hogy a várost újrahatalmukba kerítik a vörösök s újrakezdődnekaz agyonlövések. Haza akarok menni, nem aka-rok tovább ittmaradni. Ha szegény Greta nincs,már régen hazakéredzkedtem volna.

1919. MÁRCIUS 1.

GRETA ma éjjel szörnyű kínok közöttmeghalt. Glása, az ápolónő, szintén megbetege-dett; fél, hogy őt is verni fogják, ahogy ő vertea betegeket.

366

1919. MÁRCIUS 3.

ÚJRA itthon vagyok! De — különös — alelkemben nincs öröm. Keveset beszélek, csön-des vagyok. A nagy, világos szobák, a jó étel, avendégek, a zene, a szórakozások — mindezvalami sajátságos hatással van rám. Megszok-tam, hogy sóhajtást halljak és halált lássak.

Velem szemközt a tükörben egy magas,nyurga valaki áll, rövidrenyírt hajjal — olyan,mint egy tizenötesztendős fiú. Vájjon fog-e mégszeretni Vadim, ha így lát meg?

1919. MÁRCIUS 4.

KOLGSÁK ellátogatott a városunkba. Fe-lejthetetlen ünnep volt; az egész lakosság, min-den néposztály köszönetet mondott neki, amértmegszabadított bennünket a bolsevistáktól. Alelkesedés óriási, ismét százával jelentkeznek azönkéntesek a hadseregbe. Jelentkezett Grisa Fi-lippenko is.

1919. MÁRCIUS 5.

A MAGÁNTANÁRUNK ma visszatértOmszkból. Megszokásból még mindig magánta-nárnak nevezem, pedig már régtóa professzor.Azt mondja, hogy Kolcsák napjai meg vannakszámlálva, Omszkban leírhatatlan a zűrzavar.Szerinte a fehérek balsikerének oka elsősorbanaz entente magatartása. Kétségtelen, hogy az

367

entente-hatalmak egyáltalán nem akarják a fe-hérek győzelmét; a bolsevista Oroszország sok-kal kedvesebb nekik, mint a nacionalista. Szö-vetségesek nélkül pedig a fehérek túlságosangyöngék, hiányt szenvednek a legszükségesebbdolgokban is.

— Csak az a kár, hogy annyi értékes erő-nek, annyi fiatalos idealizmusnak hiába kell el-pusztulni! — mondta a magántanár. — Persze,részben hibás a fiatalság is. Nem azok, akikhihetetlen körülmények közt hősiesen verek-szenek a vörösökkel, de igenis azok, akik Ir-kuckban, Omszkban s egyebütt az utcán kószál-nak, irodákban üldögélnek, flörtölnek s csakazon jár az eszük, hogyan lehet bőséges élelmi-szer-adagot és szép egyenruhát kapni. Meg az-tán könnyű is a vörösöknek: nekik megvannaka maguk határozott jelszavai, amik világosak,egyszerűek, a legprimitívebb ember számára iskönnyen érthetők; hogy ezeket végre lehet-ehajtani, vagy akár csak végiggondolni is, aztúgy sem kérdi senkii A fehérek nem szolgálhat-nak ilyen egyszerű formulákkal. A bolsevistá-kat le kell győzni. Ez egyszerű, — de mi lesz az-tán? Ki tudja pontosan, hogy mi következikakkor? A felszabadítás után? Meg tudja-e értenia nép, hogy a történelem útja ezerszer bonyo-lultabb, mint a világ minden jelszava? Akkormár sokkal inkább hisz azoknak, akik azt mond-ják: agyon kell lőni mindenkit, akiknek többjevan, mint nektek, aztán tiétek lesz minden, amiazelőtt az övék volt... S aztán az Eszer-ek, aszociálforradalmárok aljas bandája! Ha a fehé-reknek sikerük van, azt mondják, mégse volnajó, hogyha ezek győznének; de ha a vörösöknek

368

sikerül valami, megint attól félnek, hogy bajlenne, ha azok kerülnének uralomra. Amelletthatározottan romboló munkát végeznek a had-seregben, a katonákat a tisztek ellen izgatják.Azt persze nem értik meg, ezek a gyönge ítéletű,zavarosfejű urak, hogy ezzel a tulajdon sírju-kat ássák meg. Higyjék el nekem, hogyha abolsevizmus Oroszországban végképpen győznifog, — már pedig győzni fog, — a történelemítélőszéke előtt elsősorban az Eszer-ek viselikezért a felelősséget!

Kínos csend támadt a magántanár szavaira,mert a nálunk összegyűlt vendégek nagy részeaz Eszer-párthoz tartozott. De mindenki, termé-szetesen az Eszer-eket is beleértve, elszörnyedtarra a gondolatra, hogy a vörös rémuralom nap-jai ismét ránehezedhetnek a városunkra. AzIsten szerelméért — ha valóban igaza van a ma-gántanárnak! ..

1919. MÁRCIUS 6.

MA először voltam az egyetemen. Sok újprofesszor bukkant föl, akik a vörösöktől meg-szállott egyetemi városokból menekültek ide.

1919, MÁRCIUS 7.

APÁMNAK egyszerre csak eszébe jutott,hogy utazzunk N... be, a nagynénénkhez. Aztakarja, hogy más környezetbe kerüljek s reméli,hogy ott gyorsabban tudok erőre kapni. Ma esteutazunk.

369

1919. MÁRCIUS 8.

N ... VÁROSÁBAN feltűnően pezseg a tár-sadalmi élet. Estélyek, bálok, színház, hangver-senyek. A csehek udvarolnak a fiatal hölgyek-nek s ebben Gajda jár elől jó példával. Nagyné-ném házában tüstént meg lehet érezni, hogy ittkét ellenséges tábor áll egymással szemközt. Aleányok táncolnak és szórakoznak; a két fiú —mind a kettő sebesült fehérkatona — rosszkedvűés levert. Gyűlölik a léha hinterlandot, amelynem segíti a frontot s a jó ügy bukásának oko-zója. Nagybátyám törvényszéki elnök, de mind-két fia önként vonult be közkatonának. Sok voltiskolatársuk tiszt már; ezeknek nem szabad ke-zet adniuk s nem mehetnek velük színházba,mert ők csak közkatonák. Misa egyik osztály-társa, Miska Chorosavin ma nagybátyámnál atársaság szemeláttára haptákba állította Misátés Szerjozsát; azt mondta, ennek a fegyelem ked-véért kell így lenni. Nagybátyám ekkor válláraveregetett s azt mondta:

— Fiacskám, ha fegyelmezni akar, azt in-kább a fronton cselekedje s ne az én házamban!

Az ifjú hadnagy sértődötten távozott. Hasaját szememmel nem látom, nem hittem volnael, hogy az emberi ostobaság ilyen arányokatölthet. Ez a tacskó természetesen egyáltalán nemvolt még a fronton, csak a hinterlandban flör-tölget.

370

1919. MÁRCIUS 9.

AMIKOR ma a csöngetésre magam nyitot-tam ajtót, egy fiatal katonatiszt átadta apámnakegy vastag levelét s megjegyezte, hogy ez azírás semmiesetre sem kerülhet Rachmanov dok-tor legidősebbik leányának kezébe. Rövidrenyírthajam miatt a tiszt valószínűleg egyik húgom-mal tévesztett össze. Mi lehet ez? Mi vár rám?Mi történt Vadimmal?

1919. MÁRCIUS 10.

ANYÁM szokatlanul gyöngéden bánik ve-lem. Bizonyos, hogy valami szerencsétlenség tör-tént. Mindenki olyan hozzám, mintha súlyosbeteg volnék. A levélben — azt mondták —semmi különös nem volt.

1919. MÁRCIUS 11.

MOST végre közölték velem, hogy Vadimmeghalt. Apám azért hozott bennünket N ... be,mert a városunkban nagy ünnepélyességgel temették el Vadimot és társait. De a részleteketmég mindig titkolják előttem. Vájjon mit tehettek a vörösök az én Vadonommal?

1919. MÁRCIUS 14.

MA egy újságban részleteket találtam Vadim haláláról. Néhányad magával megszökötta vörösöktől harminc fok hidegben. Két versztá-

371

nyira a fehérek állásaitól elárulta őket egy pa-raszt, akihez bementek melegedni. Egy vörösbüntetőkülönítmény mindnyájukat elfogta s ir-tózatos kínzások után megölte. Vadim holttes-tét úgy találták meg, hogy karja és lába el volttörve, orra, füle, nyelve levágva, szemébe ka-rókat vertek. A többit is hasonlóan csonkítottákmeg. A vadállatok áldozatainak nagyszerű te-metést rendeztek s mint hősöket ünnepeltékőket.

De mit ér ez mind? Ki adja nekem visszaVadimot? Nekem már nincs egyéb hátra, mintgyászolni őt és imádkozni érte.

1919. MÁRCIUS 15.

VADIM halálával minden megváltozott ben-nem. A jókedvű, élénk, szeretetreméltó terem-tésből olyan ember lett, aki mindent sötét szín-ben lát, senkit sem szeret és senki társaságáranem vágyik. Egyetlen vígaszom, ha egyedül le-hetek.

1919. MÁRCIUS 16.

A FEHÉREK bevették Ufát. A városunkdiadalmámorban úszik. Kozmin tábornok, akiCsismát elfoglalta, a nap hőse. A fehérek nagyzsákmányt ejtettek; állítólag maga Trockij iscsak nagy nehezen kerülte el a fogságot.

Ha Vadim élne!...

372

1919. MÁRCIUS 20.

ÚJRA itthon vagyunk. A szüleim mindentmegpróbálnak, hogy fájdalmamat könnyebbentudjam elviselni. A házunk folyvást tele ven-déggel — énekelnek, táncolnak. A frontról kü-lönös hírek jönek. Csökönyösen tartják magu-kat azok a híresztelések, hogy a vörösök hama-rosan visszatérnek. De az emberek mintha meg-bolondultak volna — mindenki táncol, énekel,szórakozik, szegény és gazdag, előkelő és köz-rendű ember. Senki sem akarja elhinni, hogy apokol borzalmai még egyszer megismétlődhet-nek.

1919. MÁRCIUS 22.

ÁPOLÓNŐI tanfolyamra járok. A szüleimezúttal egy szóval sem ellenezték. Még mindignagyon gyönge vagyok s fárasztanak az előadá-sok. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől,hogy személyes életemnek örökre vége van.Nincs mit várnom, nincs kire gondolnom többé.Nem maradt egyebem, csak a gyász szegényVadimért.

1919. MÁRCIUS 23.

SZÁSA Govorov ismét nálunk járt. Megsebe-sült, de alighogy féligmeddig összeszedte magát,megint ki akar menni a frontra. Köpönyegbenült s még csak ki sem akarta gombolni.

— Miért nem veti le a köpönyegét? — kér-deztük.

373

— Csak egy rongyos szvetter van rajtam,még ing sincs alatta. Egyáltalán nem is tudommár, mi az a fehérnemű.

S egész idő alatt így élt a fronton, nemcsakő, de a többiek is mind! Anyám természetesenazonnal adott neki az apám fehérneműjéből.

1919. ÁPRILIS 1.

VADIM anyja ma átadta nekem a verses-füzetemet, amit Vadimnak ajándékoztam. Az aparaszt, aki Vadimot és bajtársait elárulta, lel-kifurdalástól gyötörve fölkereste Vadim anyjáts bocsánatáért könyörgött. Ugyanakkor át isadott neki mindent, amit a holttesten talált.

A versesfüzetembe, amely a zsebéből kerültelő, pontosan beírta Vadim halála napját és órá-ját s hozzá ezeket a szavakat: „örökké emlékez-zenek rád, szegény Vadim!”

Vadimot ugyanazon a napon, ugyanabbanaz órában ölték meg, amikor én azt a lázas ál-mot láttam a kialvó kis gyertyalángról. A meg-gyilkoltak testét oly kegyetlenül meggyaláztákés eltorzították, hogy Vadimot csak a vaskarpe-recről lehetett fölismerni.

1919. ÁPRILIS 8.

A FEHÉREK bevették Szterlitamakot. Ál-lítólag egész vörös hadosztályt semmisítettekmeg.

374

1919. ÁPRILIS 11.

A VÁROSBAN most mindenki Vinokurovmérnök esetéről beszél. Amikor a fehérek elfog-lalták a városunkat, sok bolsevistát tartóztattakle, köztük Vinokurov mérnököt is s a bolsevis-tákkal együtt őt is megbüntették — vagyis meg-korbácsolták. Később kiderült, hogy egy hiva-tali kollégája árulkodott rá. Bár a hatóságokhivatalosan bocsánatot kértek tőle, fűnek-fánakelmondja, hogy amily epedve várta azelőtt a fe-héreket, úgy várja most a vörösöket. Sírnitudna az ember bosszúságában, amikor ilyene-ket hall.

1919. ÁPRILIS 12.

A FEHÉREK elfoglalták Belebejt, a szibé-riai hadsereg pedig állítólag bevette VotkinszkiZavodot. Mégis tele a város azzal a híresztelés-sel, hogy a fehérek napjai meg vannak szám-lálva. Ki terjesztheti ezeket a híreket? Azt hi-szem, az Eszer-ek. Szemére lobbantottam eztMaruszja Petuchovának, aki velem együtt járaz ápolónői tanfolyamra s azt mondtam jieki:

— Ti Eszer-ek borzasztóan ártotok ezzel afehér mozgalomnak. Hát nem tudjátok ezt meg-érteni?

Gonosz mosollyal válaszolta:— Azt hiszi, hogy a fehérek megmentik

Oroszországot, ha uralomra kerülnek? Csak mi,Eszer-ek menthetjük meg, a fehérek csak össze-gabalyítják a helyzetet.

375

1919. ÁPRILIS 13.

A SZIBÉRIAI hadsereg bevette Zarapult, anyugati hadsereg Buguljmát. A vörösök úgy fut-nak, hogy alig lehet utóiérni őket.

A városban mindenütt csak örvendező arco-kat látni.

1919. ÁPRILIS 19.

A FEHÉREK bevették Buguruszlánt. Min-denki ünnepi hangulatban van, himnuszokat ír-nak és komponálnak megszabadítónk, Kolcsákadmirális meg Gajda tábornok tiszteletére. A leg-több ember úgy él, mint a vörösök uralma előtt,s a frontra nem gondol senki, mindenki megnyu-godott. Ott azonban, úgy látszik, szörnyű nyomo-rúság van. A katonák, akiket behoznak a kórhá-zunkba, nemezcsizmát viselnek ugyan, de azmár oly rongyos, hogy szegény ördögök a szószoros értelmében mezítláb járnak. A fehérne-műről nem is beszélek. Az csupa szánalmasrongy.

1919. MÁJUS 3.

MA referátumot tartottam az orosz iroda-lomról. A professzor nagyon megdicsért. Ez voltelső örömem Vadim halála óta.

1919. MÁJUS 5.

MINDEN zöldelni kezd.A fehérek bevették Jelabugát. Azonban úgy

hírlik, hogy az egész hadsereg beteg, nagy hideg

378

van s meleg ruházatnak nyoma sincs. A fehérhadsereg valóban csodákat művel. De a binter-land nemigen törődik felszabadítóival. A hadi-kórház javára rendezett gyűjtésnek szánalmaseredménye volt.

1919. MÁJUS 7.

MA nálunk járt Pavlov podporucsik, aki afrontra menendő rekrutákat oktatja. Igen pesszi-mista hangulatban van s panaszkodik az Eszer-ek romboló tevékenysége miatt, akik a tisztek el-len izgatják a legénységet; ezzel szemben a vörö-söknél, akikhez az Eszer-ek mindig átkacsingat-nak, vasfegyelem uralkodik.

— Miért legjobbak a Kappel és Sztepanovezredesek csapatai? — kérdezte. — Mert nemtűrnek maguk között Eszer-eket; mert azt mond-ják: aki fehér, az nálunk van, aki vörös, a vörö-söknél van, de aki maga sem tudja, hogy mi-csoda, az menjen a fenébe!

Aztán panaszkodik Gajda tábornokra is,akinek szerinte fogalma sincs a sztratégiáról, deigyekszik végrehajtani a maga sötét terveit.

Legfőképpen azonban az bosszantja, hegyGajda szemtelenül önhitt s Kolcsákkal szembenúgy viselkedik, mintha ő volna a főparancsnok.Gajda szentül hiszi, hogy június közepén márhevonul Moszkvába s erre az alkalomra össze isállította testőrségét. Néhány embert cserkész-módra kihímzett barna kaftánba bujtatott, sezekkel a fickókkal vonul végig a városon. Aztmondják, így okolta meg ennek a fantasztikuskiséretnek szükségességét: — A cárnak és Niko-

377

láj Nikolájevicsnek kaukázusi kísérete volt, énis ilyesmit akarok, ha bevonulok Moszkvába . . .

— Egy dolog igen szomorú, — folytatta azezredes. — Kolcsák valósággal vak Gajdávalszemben, mert az elsők közé tartozott, akik hozzácsatlakoztak. Észre sem veszi, hogy Gajda ottparancsol, ahol neki magának kéne rendelkez-nie . . .

1919. MÁJUS 10.

A NYITOTT ablakon behallatszik a biztosfeleségének sírása, akinek az urát agyonlőttékaz érsek meggyilkolása miatt. Becsukom az abla-kot, de mégis hallom ezeket a szívettépő kiáltá-sokat. Pillantásom szegény Vadim fényképéreesik, akit halálra kínoztak a bolsevisták s mégisrészvétet érzek a biztosné iránt — együtt tudnéksírni vele.

Úristen, hát igazán szükséges, hogy az em-berek így gyötörjék egymást?

1919. MÁJUS 20.

AZ ORENBURGI fronton a vörösöknek állí-tólag sikerült áttörniök s most Ufát fenyegetik.Mindenki szidja a fehéreket; szemükre vetik,hogy semmi fegyelem nincs náluk, hogy nyilvá-nosan vitatják meg a legfontosabb haditerveket,hogy veszekszenek egymással, stb. Egyre határo-zottabban híresztelik, hogy a városunk hamaro-san ismét a vörösök kezébe kerül. A hatóságok'ugyan azt állítják, hogy erről szó sem lehet, deazért a bizalom tűnőiéiben van.

378

1919. MÁJUS 21.

A VÖRÖSÖK áttörése alkalmával egyunokatestvérünk is elesett; a Sevcsenko osztag-ban a katonák fellázadtak, agyonverték a tiszte-ket s átmentek az ellenséghez. Ez az Eszer-ekmunkájának gyümölcse. Szegény Pavlov ezredesannyira bánkódik a fehéreknek ezen a veresé-gén, hogy szinte sírvafakad. Azt hiszem, jobbangyűlöli az Eszer-eket, mint a bolsevistákat, de aztis hiszem, hogy igaza van, amikor azt mondja:ilyen időkben azok a legártalmasabb emberek,akik az örökös „egyrészt-másrészt” hangoztatá-sával kivonják magukat a határozott állásfogla-lás kötelezettsége alól.

1919. MÁJUS 23.

AZ ÚJSÁGJAINK dicshimnuszokat zenge-deznek Gajda tábornokról. Magáról Kolcsákrólsem beszélnek annyit, mint róla. Valamennyienazt mondják, hogy csak Gajda mentheti megOroszországot s magasztalják taktikai lángelmé-jét. Mint ahogy régebben Kerenszkitől vártakmindent — most Gajdától. A legérdekesebb az,hogy ezek az okoskodások mindenkit megnyug-tatnak, mindenki azt hiszi, hogy ez a varázsige:Gajda segíteni fog, — nemcsak a félelmes, ször-nyű jövendőtől ment meg bennünket, hanem föl-ment minden áldozat alól is. Senki sem törődika fronttal, senki!

379

1919. MÁJUS 24.

A FEHÉREK hátrálnak. Buguruszlán, Bu-guljma, Belebej elesett, Ufában állítólag szörnyűpánik uralkodik. A városunkba már menekültekérkeztek. Amikor ma az egyetemre mentem, afolyó felől egész menet közeledett, porlepte, fá-radt emberek kosarakkal és batyukkal megra-kodva, asszonyok, karjukon síró gyerekekkel;így vonultak tovább. Otthonukat elvesztették smost nem tudják, hogy a kegyetlen orosz végzetmerre hajszolja őket.

1919. MÁJUS 25.

A HATÓSÁGOK felkérték a lakosságot,hogy fogadja be a menekülőket. Sajátságos, hogymily önzők az emberek; senki hallani sem akarilyesmiről s éppen a legnagyobb lakások tulaj-donosai erősítgetik, hogy egyetlen szobát semnélkülözhetnek.

Mi három szobát rendeztünk be a menekü-lőknek. Olyan most nálunk az élet, mint egypályaudvaron; a gyerekek sírnak, üvöltenek, afelnőttek civakodnak, veszekednek, mindenkiingerült és ideges. Legtöbbjüknek a szó szorosértelmében semmije sincs. Majdnem valameny-nyien az utolsó pillanatban menekültek, ruhanélkül, pénz nélkül. Valamennyit mi etetjük.

1919. MÁJUS 26.

A FRONTRÓL igen leverő hírek érkeznek.Gajda híres „halhatatlan zászlóalja” átment a

380

vörösökhöz. Vagyis a vörösök ismét uralkodnifognak nálunk, ismét következik az agyonlövés,az agyonlövés!

1919. MÁJUS 27.

SENKI sem tudja, mi történik tulajdonkép-pen. Egyfelől azt beszélik, hogy a fehérek sza-ladnak, minden nap újabb csapatrészek mennekát a vörösökhöz — másfelől azonban a várospa-rancsnok kijelenti, hogy legyünk nyugodtak, avárost sohasem adják át a vörösöknek. Kinekhiggyünk? A menekülők tömege napról-napranő. Az iskolák és nyilvános épületek már televannak velük; a puszta padlón kell hálniok.

1919. MÁJUS 28.

A HÍRESZTELÉSEK egyre szörnyűbbek, deaz életünk még nem zökkent ki a régi kerékvá-gásból. Mindennap eljárok az egyetemre s hall-gatom az előadásokat, mindennap vendégeinkvannak s az ifjúság mindennap piknikeket éscsónakkirándulásokat rendez.

1919. MÁJUS 29.

APÁM ma meglátogatta a városparancsno-kot s azt ajánlotta neki, hogy kezdjék meg a kór-házak kiürítését, hiszen a fronton reménytelen ahelyzet. A parancsnok azonban megnyugtattaapámat s azt mondta, hogy veszélyről szó semlehet.

381

1919. MÁJUS 30.

A VÖRÖSÖK egyik várost a másik utánfoglalják el, nálunk minden zsúfolva van mene-kültekkel. A lakosság minden osztálya menekül,nemcsak az intelligencia, hanem sok munkás ésparaszt is. Igen jól emlékeznek még valameny-nyien a vörös terror idejére.

1919. JÚNIUS 1.

VÉGRE elejtette Kolcsák Gajdát, ezt a csehkóklert; állítólag azt a jogot is megvonta tőle,hogy orosz egyenruhát viseljen. Most már azon-ban alighanem késő. Ki állítsa helyre az össze-omlott frontot?

1919. JÚNIUS 3.

AZ EGYETEMEN ma Szrelkov professzorigen érdekes előadást tartott G. Sz. Szkovorodafilozófiai rendszeréről. Az előadás izgalmasanfolyt le, a vitánál egész sereg felszólaló jelentke-zett ellene, a végén aztán egy tanárokból és diá-kokból álló nagy társaság kiment a folyóhozcsónakkirándulásra. Csöndes, meleg tavaszi éj-szaka volt, a levegő tele a virágzó orgona illatá-val. Énekelni kezdtünk, a mélabús hazai dalokhangjai széles hullámokban ömlöttek el a sötétlővíz fölött... az én gondolataim azonban elka-landoztak: a kórházra gondoltam, ahol szegényfehér katonáink maghalnak — s azokra, akikcsöndes városunkat megrohanják, hogy mind-nyájunkat meggyilkoljanak ...

382

1919. JÜNIUS 5.

AZ UTOLSÓ menekülők jelentik, hogy avörösök már egészen közel vannak. Nálunk azon-ban még mindig semmi sem mozdul. Még csaktávolról sem emlékeztet semmi a küszöbön állókiürítésre. Úgyszólván minden nyitott ablakbóléneket és zenét hallani s az utcák tele emberek-kel, akik élvezik a meleget, a világosságot, anapot.

1919. JÜNIUS 9.UFA a vörösök kezében van!

1919. JÚNIUS 10.

A VÁROSUNK a vörösök kezében van!Marhakocsiban ülünk és Szibéria felé uta-

zunk. A városparancsnok még tegnapelőtt a vá-ros minden részében kiplakátoztatta, hogynincs veszély; nyugalomra intette a lakosságots megígérte, hogy a várost nem fogja átadni avörösöknek. Még előző este ülése volt a filozó-fiai társaságnak, aztán majdnem éjfélig csóna-káztunk a folyón s hajnalban, amikor apám be-lépett a kórházba, már ott találta a kiürítő pa-rancsot. Uramisten, micsoda pánik volt a vá-rosban! Hiszen mindenki úgy fél a vörösöktől,mint a haláltól! Mindenkire szörnyű lidérc-nyo-másként nehezedik a vörös terror napjainakemléke. Mindenki őrjöngve szaladgált a városutcáin, mindenki a vasút felé igyekezett, min-denki kétségbeesetten küzdött egy kis helyért

383

valamelyik marhakocsiban. De nagyon kevesentudtak helyet kapni, így hát a lakosok legna-gyobb része végtelen menetben vonul az ország-úton — hajszolja az őrült félelem a bolsevistagyilkosoktól.

Apám szörnyűségeket beszél a kórházról.Minthogy lehetetlen volt valamennyi sebesültetés beteget evakuálni, soknak ott kellett marad-nia. Hogy a vörös hóhérok kezébe ne kerüljön,sok tiszt és katona főbelőtte magát, mások azereiket vágták föl vagy megmérgezték magukat.Természetesen mindenki felháborodik azon,hogy előbb nem rendelték el a kiürítést.

Én csak a naplómat hoztam magammal,semmi mást. Anyám még arra is talált időt, hogynéhány értéktárgyat összepakkoljon. A lakás-ban Mása maradt, aki nem akart velünk jönni.

1919. JÚNIUS 11.

EGYIK állomás a másik után villan fel éstűnik el. Hegyek, sziklák, tavak, mezők ... sma-ragdzöld mezők. Virágzó fák és nyíló virágokédes illata. A vonatunk gyorsvonati sebességgelrohan Szibéria felé. Apám ma mindnyájunknakapró üvegcséket adott s azt mondta:

— Ez itt ciankáli. Ha a vörösök utolér-nek, jobb meghalni, mint a kezükbe kerülni.

1919. JÚNIUS 12.

ÁTTETTEK bennünket egy másik teplus-kába, személyszállításra berendezett marhako-

384

csiba. Csak legfölül van két kis nyílás rajta; deha az ajtót becsukják, sötét éjszaka van a ko-csiban. Elől és hátul egy sor priccs. Tizennyol-can vagyunk ebben a kocsiban, a levegő fullasz-tóan tele dohányfüsttel. A kocsinkat egy sebe-sültvonathoz csatolták. Nekünk az elülső sa-rokban utaltak ki egy priccset. Olyan keskeny,hogy mozdulni is alig lehet rajta. A vonat nyak-törő sebességgel száguld s jóformán seholsemáll meg.

1919. JÚNIUS 13.

ÚGY hírlik, hogy a bolsevisták sarkunkbanjárnak. A menekülők tele vannak keserűséggela fehérek ellen. Minek szabadítottak föl, ha mostújra visszaadnak kínzóink kezébe? Megbíztunkbennük, megcsaltak bennünket! — mondjamost mindenki. De vájjon azok, akik így beszél-nek, nem bűnösök-e maguk is abban, hogy eny-nyire jutottunk?

1919. JÚNIUS 14.

FULLASZTÓ meleg van. Az Ural hegység-ben járunk. Vájjon mikor látom viszont a szü-lőföldemet? Talán soha többé ...

1919. JÚNIUS 15.

N ...! Megállunk. Mindenki kiszáll a kocsi-ból, a vonatot szétkapcsolják. Itt kell megvár-nunk, amíg a fehérek ismét előrenyomulnak.

385

Reggel úgy volt, hogy itt kell megvárnunka fehér offenzívát. A nap folyamán azonban jó-formán minden óra újabb rémhírt hozott. Nagy-nénémnél lakunk. Egészen fejét vesztette s nap-hosszat ócska limlomok eladásával foglalkozik.Itt most állandóan gyanús alakok járnak ház-ról-házra, akik ruhákat, ékszereket, miegymástvásárolnak össze. Nagynéném mindent odaadnéhány garasért. Hogy mit akar ezzel, maga semtudja; úgy hiszem, az az érzése, hogy valamikép-pen „cselekednie kell”.

A pályaudvaron voltunk s ott találtuk azegyetem vonatát. Telistele van zsúfolva. Azegyetemiek tovább mennek Szibéria felé. A ma-gántanárunk fekete zsakettet viselt, kalap nél-kül volt s egyáltalán semmit sem vitt magával.A professzorok külseje szörnyű: napok óta nemmosakodhatnak. Jekaterina Pavlovna áldottállapotban van, de azért egyetlen gondja, hogyGeorgi Alexandrovicsnak valami szolgálatot te-hessen.

1919. JÚNIUS 16.

ISMÉT a vonatban vagyunk. Nagynénémis velünk utazik. Újra ugyanaz a komédia, aminálunk volt: a hatóságok utolsó percig erősít-gették, hogy nincs semmi veszély s csak néhányórával a város átadása előtt adták ki a paran-csot a kiürítésre. Nagynéném összevissza szalad-gált a szobában, mint az őrült s nem tudta, mitvigyen magával, mit hagyjon ott. Siettében egyezüst szamovárt meg egy perzsaszőnyeget cso-magolt össze. A vagonban eszébejutott, hogy a

386

szamovár útközben elromolhat s viszakükltevele a szolgálót. Kevéssel indulás előtt megint azjutott eszébe, hogy legfőképpen ennivalót kellettvolna magunkkal hozni. Felpattantam egy gaz-dátlan lóra s gyorsan visszavágtattam a városba.

Nagynéném lakása szörnyű hatást tett rám.Minden összevissza volt dobálva — meglátszott,hogy azok az emberek, akik a legutóbbi órákatitt töltötték, teljesen elvesztették érzéküket a lo-gikus cselekvés iránt. Halomszámra hevert apadlón mindenféle holmi, ami az esztelenül fut-kosó embereknek éppen kezeügyébe került s amitaztán ismét félredobtak. A levelek, amiket nagy-bátyám vőlegény korában írt a néninek, szét-szórva hevertek a szőnyegen — egész hegyekemelkedtek törvényszéki iratokból, — a sarok-ban nyitva állt a zongora, a kottatartón egy Cho-pin-keringővel, — szomorúan várta azt a pilla-natot, amikor majd egy vörös gárdista tüzelő-anyagnak használja föl... Amilyen gyorsan csaktudtam, beszaladtam a kamrába s összeszedtemannyi élelmiszert, amennyit siettemben megka-parinthattam s amennyit elbírtam: kenyeret, cuk-rot, egy sonkát, néhány sült tyúkot — aztán le-szaladtam a széles, puha szőnyeggel borított lép-csőn. Még egyszer, utoljára körülvett az elfino-mult kultúra levegője, amely ennek a háznakminden sarkából áradt — aztán vágtattam apiszkos, bűzös marhakocsi felé. A kapu előtt állta cseléd. — Liza, — mondottam, — kérem, zárjabe a lakás ajtaját!

— De hisz én is elmegyek, kisasszony! S az-tán minek bezárni? Ha a fehérek elvonultak, avörösök úgyis fosztogatni fognak. Azt hiszi, za-varja őket, ha az ajtó be van zárva?

387

A lovat egyszerűen otthagytam a pályaud-var előtt, várja meg az is az új gazdákat; szomo-rúan nézett rám, mintha tudná, hogy örökre el-búcsúzhatik az istállójától. Ne félj, szegény állat,neked nem eshetik bajod, hiszen nem beszélszfranciául, nem zongorázol, nem viselsz fehér gal-lért, nem mosod a fogadat — egy szó mint száz:nem vagy burzsuj...

Megszámlálhatatlan ember cipelte szegényesbátyúját és kosarait a pályaudvar felé; a férfiakkiáltozása és káromkodása, az asszonyok és gyer-mekek sírása, üvöltése betöltötte a hosszú, porosutcákat. Tülekedve nyomult előre a tömeg,mintha az őrület korbácsa hajtotta volna. A po-koli félelemtől megzavarodott ezernyi ezer agy-velőnek csak egy gondolata volt: menekülni avörösök elől! Amit évtizedek munkájával fölépí-tettek és megszereztek, azt mind úgy dobálták elmaguktól, mint egy ócska kesztyűt... menekülnia vörösök elől!

1919. JÚNIUS 17.

N . . . városa, ahonnan tegnap elutaztunk,ma már a vörösök kezében van. A vonatunkváratlanul megállt; előtte egy másik vonat áll,az előtt ismét másik, és így tovább, ameddig aszem ellát. Végtelen szalag csupa marhakocsi-ból, s mindegyik telezsúfolva életükért rettegőszerencsétlenekkel. A másik sínpáron pedig cse-hekkel s mindenféle külföldiekkel megrakott vo-natok haladnak el előttünk. Apám odament azállomásfőnökhöz s figyelmeztette, hogy a fehértiszteket és katonákat, akik sebesülten hevernek

388

a kocsikban, agyonlövik, ha a vörösök kezébe ke-rülnek.

— Nem engedhetem tovább a vonatokat, tel-jesítenem kell a csehek és amerikaiak paran-csait, — válaszolta az állomásfőnök, — különbenengem lőnek agyonl

Apám nem akarta engedni, hogy ilyen egy-szerűen intézzék el a dolgot, de minden igyeke-zete hiábavaló volt.

1919. JÚNIUS 18.

SZOROSAN egymás mellé zsúfolva ülünk sbamba állatok módjára bámészkodunk egy-másra. Meleg van, szörnyű meleg; úszunk a ve-rejtékben. A vonat a szabad mezőn áll, előttünkés mögöttünk végtelen szalagja a vonatoknak.A legborzasztóbb az, hogy a kocsikon nincs klo-zet; a vonat némelykor órákhosszat halad meg-állás nélkül, néha meg félnapokat álldogál el avégtelen csupasz síkságon s ilyenkor mindenkis bokor, minden vakondtúrás jó fedezék a leg-elkerülhetetlenebb szükségletek elvégzésére.

1919. JÚNIUS 19.

A KOCSI utasai kölcsönösen torkig vannakegymással. Szörnyű együttélés ez. Velünk utazikKovalevszkája titkos tanácsosné, a nagynénémcsaládja, egy orvos a családjával — három kisgyerek! — néhány betegápoló nővér meg egyfelcser. A felcser a többinél is jobban izzad, s

389

minthogy zsebkendője nincs, állandóan a ka-bátja ujjával törölgeti a verejtékét — egészenfekete és zsíros már.

1919. JÚNIUS 20.

— VASZJA, Vaszja! Azt hiszem, megcsí-pett egy tetű! — Ezzel a rémkiáltással riasztjafel nagynéném minden öt percben az egész ko-csit. Tüstént elkezd kigombolkozni. Küra egytakarót tart eléje, nagybátyám pedig addig ku-tat, míg meg nem találta a megcsípett helyet sazt aztán bedörzsöli spiritusszal. Nagynénémpokoli módon fél a kiütéses tífusztól.

Apám sötéten üldögél a priccs egyik zugá-ban. Arca piszkos a szénportól s vodka-szagavan — neki, aki máskülönben sohasem iszik!Minden állomáson ide jön Veznovszki mérnökegy üveggel, a kocsi előtt megállnak s vizespo-harakból isszák a pálinkát. Mind a kettőnekvigasztalan bánat ül az arcán; nem hisznek mármenekvésben, számukra elveszett minden. Én asarokban ülök és sírok; így még sohasem lát-tam szegény apámat!

1919. JÚNIUS 21.

A FEHÉRNEMŰNK piszkos, de nem vált-hatunk tisztát, egyetlen egy rend fehérneműtsem hozhattunk magunkkal. A levegő szörnyűa kocsiban.

A felcser leánya vérhasban megbetegedett.

390

1919. JÚNIUS 22.

EGY ápolónővér súlyos gyomorrontást ka-pott; a magával hozott étel nyilván megrom-lott a hőségben. A felcser beöntést akart adnineki; más alkalmas eszköz hiján egy teáskannasegítségével. Aztán egyszerűen kinyitották azajtót, két ember megfogta a beteg kezét s ígykellett szükségét a robogó vonaton elvégeznie.Szegény teremtés — finom, gyöngéd, igen csi-nos leány, — most egy sarokban kuksol s úgyszégyenli magát, hogy senkire nem mer rá-nézni.

1919. JÚNIUS 23.

NINCS edényünk. A felesemé egy bádogbólvaló cukrosdobozt ajándékoz nekünk s most azállomásokon azzal szaladunk forró vízért. A fel-cser háromesztendős leánykája belehalt a vér-hasba. Eltemettük, amikor a vonat a szabadmezőn állt.

1919 JÚNIUS 24.

ENYHE nyári eső esik. Ez rátereli figyel-münket a kocsi tetejére, amely tele van lyukak-kal. A víz egyenesen rácsorog köpönyegből ve-tett ágyainkra.

Most anyám betegedett meg. Láza van.

391

1919. JÚNIUS 25.

A VONATUNKAT „szanitécvonatnak” neve-zik, de inkább illenék rá ez a név: „a halálvonata.” A betegek és sebesültek legnagyobbrésze még csak nem is priccsen fekszik, hanema padlón. Az alájuk terített szalma átnedvesedettés megrothadt az exkrementumoktól, mert leg-többjük olyan súlyosan beteg vagy sebesült,hogy magától mozdulni sem tud. A személyzetelégtelen, meg aztán az aránylag ritka és rövidállomási tartózkodások közben nem is lehetvalamennyit végigjárni és ellátni — mert a ko-csik (csupa marhakocsi) nincsenek összekötveegymással. Kötözőanyag nincs, ennivaló alig.Aki még képes erre, állomásokon kimászik akocsiból, ami szintén nem csekélység, mert akocsi padlója és a föld közt lévő nagy távolsá-got csak egy, a tengelyhez erősített deszkahidalja át. A kimászó emberek fakó árnyak,akik nagynehezen vánszorognak oda a többimenekülőhöz, hogy egy darab kenyeret koldul-janak. Sokan adnak — sokan nem, mert ma-guknak sincs.

De ott szemközt, a párhuzamos sínen, szép,tiszta, nem is zsúfolt kocsik állnak, nyírfakéreg-keretes képekkel díszítve; ragyogóan öltözött,vidám, jóltáplált, pirosképű alakok állnak előt-tünk s rosszul leplezett megvetéssel néznek aszánalmas, legyőzött fehérekre. Ezek a csehek.A kocsijaik mennyezetig megrakva élelmisze-rekkel. Gyűrűk, órák s effélék ellenében kegyes-kednek átadni egy keveset a fölöslegükből.Ennyi vajat, kakaót, cukrot s a többit életemben

392

nem láttam még. S a mi sebesültjeinknek és be-tegeinknek éhen kell halni!

Szibériában végtelenül meglep a lakosságviselkedése. Tyumenben kimentünk a piacra,hogy csere utján élelmet szerezzünk s egy kofá-hoz fordultunk, hogy egy gyűrűért vajat adjon.Megkérdezett:

— Bjezsencek — menekülők — vagytok?— Azok.— Hát akkor nem adok el nektek semmit!

Maradtatok volna otthon! A vörösök tízszertetöbbet érnek, mint a fehérek! Az ördög hozottide a nyakunkra!

S elmondhatatlan szidalmakat vagdalt afejünkhöz, amilyenek csak egy szibériai kofaszótárában teremhetnek meg. Velünk volt a tit-kos tanácsosné is, s reá valósággal lesújtó hatásttettek a kofa szavai, annál is inkább, mert akörénk gyülekező embertömeg élénken pártjátfogta a szibirják delnőnek. A titkos tanácsosnéfelugrott egy parasztszekérre s kiáltozni kez-dett:

— Nektek nem kellenek a fehérek? A vörö-söket akarjátok? Nagyon jó, kitűnő! Csak vár-játok a felszabadítóitokat! Jönnek már, itt lesz-nek hamarosan! Bezárják a templomaitokat,agyonlövik a férfiakat, megkínozzák a fiúkat,elszedik mindeneteket! Nem soká árulod a vaja-dat, galambocskám, azzal majd a biztosok tö-mik a bendőjüket! Aztán ha majd koldusbotrajutottatok, emlékezzetek a bjezsencekre, akikmindent elvesztettek és éheznek, s akiknek timég aranyért sem akarjátok a vajatokat meg acukrotokat odaadni!

393

Alighogy befejezte, sírógörcsöt kapott scsak nagynehezen tudtuk elvinni onnét.

Istenem, milyen ostobák is az emberek!Mindent a maguk kárán kell kipróbálniuk, hogyfel tudják fogni; akárcsak a kutya, amely nemtudja, mi a korbács, amíg a bőrén nem érezte.Egyébiránt érdekes, hogy itt Tyumenben, úgylátszik, éppen azok kívánják legforróbban avörös uralmat, akiknek számára a bolsevistáka legérdekesebb meglepetéseket eszelték ki: akereskedők, kishivatalnokok, az intelligenciastb.

1919. JÚNIUS 26.

TYUMEN városa, amely már tegnap is olybarátságosan fogadott bennünket, éjszakáramég kedvesebb fogadtatást rendezett. A vona-tunkat egy egészen félreeső sínpárra tolták.Egyszerre csak egész csapat huligán vette körüla kocsinkat s a tömeg azt kiáltozta:

— Burzsujok vannak benne! Bjezsencek!Tapossuk szét őket! Tépjük ki a belüket! Akasz-szuk föl! Lőjük, agyon! Lőjük agyon!

S máris röpültek a kövek a kocsi felé, azapró ablakot tüstént bezúzták s a huligánokpróbálták kinyitni az ajtót. Teljes erőnkből be-lekapaszkodtunk a keresztgerendákba, úgyhogynem tudták azonnal széttolni az ajtókat. Perszenem tudtunk volna sokáig ellenállni s meg vol-tunk győződve, hogy utolsó perceinket éljük.Az ajtók már engedni kezdtek, amikor revolver-lövéseket hallottunk; éles vezényszavak hang-zottak föl valami idegen nyelven s néhány má-sodperc múlva már mélységes csönd volt. Vala-

394

milyen külföldiek, talán csehek vagy ameri-kaiak, szétkergették a tömeget.

1919. JÚNIUS 27.

ANYÁMNAK még mindig láza van; nagyonfélünk, hogy kiütéses tífusza talál lenni. Tágra-nyílt szemmel, égő arccal fekszik s azt kiál-tozza:

— Uramisten! Csak öt percig fekhetnék azágyamban! Vájjon vigyáz-e Mása a holmikra?...Ki fog most az ágyamban aludni?

Sírvafakad. Mindnyájan hallgatunk. Apámlassan azt mondja:

— Mi az, hogy: otthon? Az otthon ott van,ahol mi vagyunk, az élet a legfontosabb!

Mindenki hallgat ismét s magunkban aztgondoljuk: meddig lesz még ez is a miénk?

1919. JÚNIUS 28.

ISMÉT utazunk. A vonat őrült sebességgelvágtat. A mozdonyvezetőnknek nincs válasz-tása, akarva sem haladhatna lassabban; a szószoros értelmében néhány méterrel mögöttünkszáguld a következő vonat, mert a vörösök ál-lítólag nyomon követnek bennünket. De mégüldözőinknél is rosszabbak azok a vörösök,akik jobbról-balról fenyegetnek halállal — abolsevisták párthívei. A pálya oldalában heverőszétrombolt és elégett vagonok minden pillanat-ban vallomást tesznek véres kezük szomorúmunkájáról.

395

A vonat mind gyorsabban és gyorsabbanszáguld ... behunyom a szememet, azt hiszem,most, most kell leröpülnünk a magas töltésről...várom a halált. Nem jobb-e még ez is, mint avörösök kezétől meghalni?

Lassan kinyitom a szemem s arcába nézekazoknak az embereknek, akik velem együttutaznak a halál felé. Itt van az apám! Zavarostekintettel ül a helyén, arcát egészen benőtte aszőr, olyan, mint egy szürke medve. Arcába bá-mulok, tudom, hogy soha életében nem vétettsenkinek, ellenben százakat mentett meg a ha-láltól. Egész életét a szegény népnek szentelte.De hogyha most kezükbe kerítik a vonatot, ele-venen szétszaggatják — talán ugyanazok, akik-nek életét visszaharcolta a haláltól: állati kéjjelfogják kínozni és megölni, mert burzsuj! Bur-zsuj? Hát persze, fehér gallért hordott, mindigmeg volt mosva a keze, még arany plomba isvan a fogában! Eszembe jut Fetuchov, az a sze-gény írnok, akit városunkban a pogrom alkal-mával agyonvert a tömeg: burzsujnak tartottákaz aranyplombája miatt!

És Filippov felcser, széles, kedélyes oroszarcával, szláv trombita-orrával: egész életecsupa munka és nélkülözés volt... burzsuj!Meg kell halnia, mert hát a vörösök nem akar-ják, hogy egyetlen burzsuj is életben maradjon!Jól megválasztottátok a színeteket! Vörös! Igen,a vörös szín a vér színe; vér vagytok ti maga-tok, vér a gondolkodástok s az érzéstek, vér azakaratotok, vér és egyre csak vér!

Kezem erősen szorongatja a ciankális üveg-csét ... ez az utolsó reményem.

396

1919. JŰNIUS 30.

MÖGÖTTÜNK van már Vagaj, Isim, Nazi-vajevszkája. A vonat gyakran áll órákhosszat anyílt pályán, az állomásokon azonban nagy rit-kán sikerül egy kis vízhez jutnunk, oly sietvemegyünk tovább. Iszonyúan szenvedünk aszomjúságtól, mert nincs edényünk, hogy egykis készletet tartsunk benne. Anyám még min-dig beteg, apám visszaeső tífusztól fél. Szegény-nek minden zökkenés irtózatos kínokat okoz.Nagynéném egyebet se tesz, csak spiritusszalégeti ki a tetűcsípéseket.

Anyámnak kiütéses tífusza van! Apám mel-lette ül és szomorúan mered sovány arcába.Anyám most öntudatlan ...

Nekem ez az egész utazás olyan, mint egyszörnyű álom, mint egy lidércnyomás ... nemlehet ez valóság!

A kocsi ingadozik, anyám nyög, a többieka kiütéses tífusztól való féltükben a kocsi sar-kaiba zsúfolódtak össze, húgaim fejüket köpö-nyegükbe dugva kuksolnak s csöndesen sírnak.A vonat szakadatlanul rohan előre. A forróságelviselhetetlen, víz nincs ... nem bírom tovább!

1919. JÚLIUS 1.

A VONATUNKON naponta meghal néhányember. A holttesteket az állomáson rakják le.Ha soká nem áll meg a vonat, a szörnyű hőség-ben a holttestek oszlásnak indulnak s pokolibűzzel töltik meg a kocsit... s mellettük mégélők hevernek!

397

Az állomásokon azonban mindenütt ünnepidíszben öltözött tömeg vár bennünket, amelyegyenesen azért jár a pályaudvarokra, hogy amenekülő vonatokat nézze. Ezek az emberek,akik a vörösöket még nem ismerik, kíváncsiannéznek bennünket, félig megvetően, félig csu-dálkozva, s kérdezik, hogy miért menekülünk.Legtöbbjük ostobaságnak vagy szeszélynektartja a futásunkat.

Anyámnak még mindig nagy láza van.

1919. JÚLIUS 2.

ANYÁM lázas állapotában folyvást a vörö-sökről beszél. Néha felugrik, menekülni akar,Gorbunovról, Grizeldáról, a csekáról kiált vala-mit ... Kínos figyelemmel követjük lázas láto-másait .. . segíteni nem tudunk rajta.

Ma véletlenül ismét az egyetem vonatávalkerültünk, össze. Ki sejtené, hogy ezek a le-rongyolódott, piszkos, bozontos szakállal benőttférfiak — egyetemi tanároki Georgi Alexandro-vics a lépcsőnél ült s egy könyvet olvasott, mel-lette füzet s abba időnkint jegyezgetett. Akarat-lanul is elmosolyodtam: hű maradt önmagához!

Jekaterina Pavlovnára alig lehetett ráis-merni, annyira lesoványodott és elgyöngült.Micsoda kínszenvedés ez egy terhes asszonynak!

Az elegáns professzor, aki olyan volt, mintegy angol lord, most a kocsi padlóján kuksolts egy kis tálban holmi piszkos rongyokat mo-sott; felesége betegen feküdt. A nyelvtudomány

398

professzora egy kis gyerekkel járt fel s alá spróbálta lecsöndesíteni a bakkecskéről szólódalocskával. Az ő felesége is beteg volt.

1919. JÚLIUS 3.

ÁTHALADTUNK Omszkon, Tatarszkáján,a barabinszki síkságon ... Éjszaka nyitva tart-juk az ajtót, hogy valamennyire aludni tudjunk.A csöndes, sötétkék felséges ég lenéz hozzánk,betódul a friss fű illata, a tücskök ciripelnek ...de az emberek, akiket a félelem, a fájdalom ésa gyűlölet harapófogói marcangolnak, nem tud-ják felfogni ezt az isteni szépséget!

Apám sem tud aludni. A padlón ül, lábátlelógatja s kinéz a messzeségbe. Arca húsz esz-tendővel idősebbnek látszik, mint félévvelezelőtt. Vájjon mire gondolhat?

1919. JÚLIUS 4.

NOVONIKOLAJEVSZK. A pályaudvar tele-zsúfolva mindenféle nemzetiségű katonával éstiszttel. Hogy lehet ez? Egész úton egyetlen vo-nattal sem találkoztunk, amely a front irányábahaladt volna. Mit csinálnak itt ezek az orosztisztek? Miért nem mennek a frontra?

Tovább utazunk. Sok bjezsenc Novoniko-lajevszkben maradt, a titkos tanácsosné is, aki-nek itt rokonai vannak.

Mellettünk folyvást idegeneket vivő vona-tok haladnak el, majdnem csupa szalonkocsi

399

konyhával, fürdővel s minden elképzelhetőfényűzéssel. Bőszítő dolog ezekbe a jóllakott,telezabált arcokba nézni, amíg a mieink éhesen,piszkosan fetrengenek a marhakocsikban.

1919. JÚLIUS 5.

ISMÉT a nyílt pályán állunk. Mögöttünk,előttünk menekülő-vonatok. A kocsik zsúfolvaemberrel és holmival. Ágyakat, asztalokat, dí-ványokat látni. Sokan tyúkokat, sőt disznókatis hoztak magukkal. Újra meg újra föltűniknekünk az a tény, hogy a menekülők közt nem-csak úgynevezett burzsujok, hanem egészenkis emberek, sőt munkások is vannak. Vala-mennyinek szeme elé mered a vörös terrorkísértete.

Anyámnak még mindig nagy láza van.

1919. JŰLIUS 7.

AZ ÁLLOMÁSOKON és kis megállóhelye-ken, ahol áthaladtunk, a falak teli s tele vannakragasztva apró cédulákkal: ez a menekülők pos-tája. Hogy ki gondolta ki, azt persze senki semtudja, de legcélszerűbb módja az értesítésekadásának olyan időben, amikor nincs levél,nincs távirat s ezrek és ezrek nem tudják, holvannak legközelebbi hozzátartozóik. Az emberfölragaszt egy ilyen cédulát s reméli, hogy azutána következők ennek az egész irodalomnakvégigolvasása közben rábukkanak az őket ér-

400

deklő közlésre is. Ezeket a kis leveleket min-denki a legnagyobb gonddal kezeli; ha valakimeglátja, hogy a szél elfúj egyet, tüstént föl-veszi és visszaragasztja. Ragasztóanyagul több-nyire kenyeret használnak. Honnan venne egye-bet egy bjezsenc? A közlések rendszerint igenrövidek; de mennyi fájdalom, szomorúság ésboldogtalanság beszél belőlük! Például:

„A gyerekekkel Irkuck felé megyek. Vaszjaútközben meghalt. M. P. Vasziljevszkája Kun-gurból.”

„Papa, a vasútasvonattal utazunk, mamaútközben kiütéses tífuszt kapott. Kátya ésTászja Gyakonov.”

„Kolja! Az utolsó pillanatban menekül-tünk, rólad már semmit sem tudhattunk meg ésborzasztóan nyugtalankodunk miattad. Csitafelé megyünk. Szüleid: Trofimov, Jekaterin-burg.”

Többnyire azonban erre a mintára vannakfogalmazva a közlések, s mi is így csináltuk:

„Rachmanov doktor családja X-ből a szani-técvonattal Irkuck felé utazik, kocsiszám:72.532.”

Ezek a cédulák kicsi, de borzalmas tanu-ságai annak a viharnak, amely az orosz földönvégigsöpör s az embereket úgy kavarja össze-vissza, mint a száraz faleveleket.

1919. JÚLIUS 7.

MA ismét összetalálkoztunk az egyetemivonattal. A vasúti kocsi rázásától JekaterinaPavlovna idő előtt lebetegedett s a gyermek hol-

401

tan jött a világra. Az asszony mozdulatlanul he-ver a kocsiban s olyan, mint a halott. Hogyörült ennek a gyereknek!

Beszéltem néhány tanárnéval. Nem lehetrájuk ismerni; piszkos rongyokba öltözve, kor-mos arccal kuksolnak egy kis rőzsetűz körül spróbálnak összekotyvasztani valamit. A kocsikbelsejében a férfiak a priccseken hevernek, agyerekek ordítoznak, veszekszenek, vereksze-nek a szárításra mindenfelé felaggatott rongyokközött.

1919. JŰLIUS 8.

ANYÁM átesett a krízisen, de még olygyönge, hogy mozdulni sem tud.

1919. JÜLIUS 9.

A CSEHEKKEL gyűrűkön vajat, cukrot éskonzerveket cseréltünk. Anyámat most igen jólkell táplálni, de még a legszükségesebbet semtudjuk megszerezni neki.

19t9. JŰLIUS 11.

APÁMNAK egy régi páciensnője ma egykis tálat meg egy férfiinget ajándékozott ne-künk. Most apám legalább inget válthat.

Iszonyú hangulatban van, ingerült, foly-vást veszekszik; igen sűrűn iszik Veznovszkimérnökkel, akinek nem tudom honnét, de min-dig van vodkája. Engem kétségbeejt ezzel.

402

1919. JÚLIUS 12.

MA ismét fehérneműt mostam a sebesül-teknek. Ez a fehérnemű! Csupa genny, rotha-dás, ürülék! Emberfölötti lelkierő kell márahhoz is, hogy hozzányúljon az ember. S nemis ér sokat, hiszen tüstént bepiszkolódik megint.

Nem múlik el óra anélkül, hogy a vonatun-kon meg ne halna valaki.

1919. JÚLIUS 13.

MÖGÖTTÜNK Marjinszk, Bogotol, Acsinszk.A vörösök párthívei egyre félelmesebbek. Azitteni lakosság nagyon haragszik a fehérekre,különösen a csehekre, akik a pályatestet őrzik.Azt mondják, hogy ezek bosszúból, amiért avörösök hívei a vonalat meg akarták rongálni,felégettek néhány falut, amelyek az egész do-logban ártatlanok voltak. Állítólag különösenveszélyes a helytet Tajset körül.

1919. JÚLIUS 14.

TAJSET. Figyelmeztettek bennünket, hogyaz előző vonatot a vörösök hívei kisiklatták svalamennyi utasát — az asszonyokat és gyere-keket is — lemészárolták. Kértük az állomás-főnököt, hogy tartsa vissza a vonatot, amíg apályát meg nem tisztítják, de azt felelte: —Miattatok nem béníthatom meg az egész közle-kedést! A síneket úgy ahogy kijavították, talánkeresztüljuttok valahogyan!

403

Hozzánk is, a többi kocsiba is felszállt né-hány cseh, hogy az esetleges vörös támadástólmegvédjen. Talán most írok utoljára a füze-tembe. De érdekes: a halál gondolata nem ijeszttöbbé. Vadim meghalt, nagybátyám, nagyné-ném, nagyszüleim, annyi jóbarátunk és ismerő-sünk nem él már, minden órában halnak kö-rülöttem az emberek ... Miért maradnánk éppenmi életben? Nem is imádkozom már az életért;csak azt mondom: történjék meg a Mindenhatóakaratai

1919. JÚLIUS 15.

A FÉLELMES éjszaka elmúlt. Vonatunktovább ássa bele magát a végtelen Szibériába.De ezt az éjszakát nem felejtem el soha! A sö-tét égen nincs egy árva csillag, nedves földszagkúszik be hozzánk az ajtó hasadékán. A vonatlassan, egészen lassan halad, mert a síneketcsak most igazították meg s mert lehet, hogya vörösök közben ismét föltépték a pálvát. Ki-nézek a törött ablakon s látom a lejtőn a szét-rombolt vagonok szörnyű sziluettjeit: olyanok,mint az ősvilág fenyegető szörnyetegei. Háttér-ben a sötétfekete szibériai Tajga végtelen fala.Ekkor hirtelen lövés dördül el, aztán második,harmadik s Isten tudja, még hány. A csehekleugrálnak a priccsről, az ablakhoz rohannak skezdenek kilövöldözni a sötétségbe. Néhánygolyó belecsapódik a kocsinkba, az asszonyokrémülten sikoltanak fel, a gyerekek sírni kez-denek. A vonat egyszerre gyorsabban kezdhaladni s néhány másodperc múlva már úgyszáguld, mint a szélvész, egyre gyorsabban —

404

azt hisszük, minden pillanatban leröpülünk ameredek lejtőn.

A lövöldözés elcsöndesedik; rövid időmúlva megérkeztünk a biztos állomásra s ottmegálltunk. Még éjszaka megjött a hír, hogy avörösök a mögöttünk jövő vonatot kisiklattáks mielőtt még a csehek elűzhették volna őket.több mint száz embert, nagyobbrészt asszonyo-kat és gyerekeket, lemészároltak.

Azt mondják, a csehek nagy hibát követ-nek el ebben a körzetben, amikor a lakosságotteszik felelőssé a vörös párthívek szörnyű, vé-res tetteiért, büntető különítményeket küldenekki a falvakba, sőt helységeket égetnek fel. Alakosság gyűlöli a cseheket s velük együtt a feheréket is.

1919. JÚLIUS 16.

IRKUGK. A vonatunk mellékvágányon áll,a betegeket már bevitték a városi kórházba.Persze nem sokan maradtak az egyhónaposutazás szörnyű szenvedései után. Mi még mindig a vagonban lakunk, de már voltunk a város-ban. Leverő hatást tett ránk. Nap, életöröm,gondtalanság. Az asszonyok világos, tarka szok-nyácskákban, fehér kurta harisnyában, kacagvasétálgatnak; teméntelen harcképes korban levőférfi, a kávéházak és cukrászdák zsúfolva.Egész sereg külföldi — japán, francia, ameri-kai és mindenek fölött: cseh. Sötétben surra-nunk végig az utcákon — mi, akik mindent el-vesztettünk, akik a „halál vonatáról” jövünk segyebet sem láttunk, csak betegséget, éhezést éshalált. Bánt ezeknek az embereknek öröme és

405

életkedve — hiszen éppen úgy el vannak je-gyezve a vörös halállal, mint mi. Gyűlöljük eze-ket az embereket, akik vígan kacagnak szembea feléjük közeledő rettenetes, mérhetetlen nyo-morúsággal; százszorta ostobábbnak látjuk őket,mint az állatokat, amelyeket a vágóhídra vezet-nek s amelyek útközben kérődzve álmodoznakaz imént megevett szénáról.

1919. JÚLIUS 17.

FÖLKERESTÜK apám rokonait. Igen gaz-dag emberek, fényesen berendezett óriási házukvan a legélénkebb utcában. Megijedtek a lat-iunkra. Apám közölte velük, hogy mindenün-ket elvesztettük s a pályaudvaron marhakocsi-ban lakunk, mert a városban nem tudunk lakásttalálni. A kedves rokonok azonban, akik ötenlaknak tizenkét szobában, nem tartották szük-ségesnek, hogy menedéket ajánljanak föl ne-künk. Ebédre meghívtak ugyan, ezt azonbanköszönettel visszautasítottuk, mert láttuk,mennyire rettegnek ezek a gazdag üzletembereka „szegény rokonoktól.” — Sajnáljátok a pénze-teket, sajnáljátok az embertársaiktól, még ro-konaitoktól is? Igen, hisz sajnáltatok mindengarast azoktól a hősöktől is, akik a fronton avérüket adták oda, hogy a szabadságot, az em-beriességet és Oroszországot megmentsék! Nemgondoltátok meg, hogy ezek az emberek, ami-kqr ideáljaikért harcoltak, mellesleg a ti pénzes-zsájcjaitokat is védelmezték! Nem, ezt meg semtudtátok gondolni, mert az a garas, amelyet makell odaadnotok, égeti a lelketeket és keserves

406

könnyeket csal ki a szemetekből! Ilyenkor olyvakká váltok, mint a dögben mászkáló féreg;túlságos fájdalmatokban, amiért kedves pénzete-ket még ma, azonnal oda kell adnotok, meg semtudjátok látni, hogy ezzel az áldozattal talánmegváltottátok volna azt a jogot, hogy pénzes-zsákotok még holnap is a tiétek legyen!

Miért is vannak olyan emberek, akik em-bertársaik vérét akarják inni? Bizonyára azért,mert vannak olyanok is, akiknek szemében egyuncia arany többet ér, mint az egész emberiségvére!

1919. JÚLIUS 18.

A NAP legnagyobb részét a pályaudvarontöltjük el. Ismerősöket kutatunk, tudakozódunka dolgok állásáról. Itt különösen világossá válikaz, amit már egész utunkon láttunk: hogy t. i.csak a cseheknek, amerikaiaknak, japánoknaks a többieknek van szavuk, az oroszoknaknincs, pedig hát az ország mégis csak az övékvolna. Az oroszokkal leereszkedőn hűvösek ezeka külföldiek; minket menekülteket nyiltan meg-vetnek.

1919. JÚLIUS 19.

A KOCSINKBAN úgy elszaporodtak a férgek,hogy most a vágón alatt hálunk. Bárcsak talál-nánk már valami szobát a városban! Annál isinkább szeretnénk lakáshoz jutni, mert joggalfélünk attól, hogy a vörösök mindenekelőtt avagónlakókat fogják agyonlőni.

407

1919. JÚLIUS 20.

LEGTÖBB bjezsenc Vladivosztok irányá-ban akar továbbmenni s onnan Japánon átEurópába jutni. Nekünk itt kell maradnunk,mert nincs pénzünk, hogy külföldre menjünk.De mi lesz belőlünk, ha a vörösök elérnek Ir-kuckba?

1919. JÚLIUS 21.

A PÁLYAUDVARI étteremben van egynagy gipszfigura, egy néger, akinek valaki le-verte az ajkát. Kezében vázát tart, amelybenvalamikor gyümölcs volt. Most tele van cédu-lákkal: ez a menekülők postája. A közlések tar-talma mindig ugyanaz: Megyünk Vladivosztokfelé. Külföldre megyünk, stb. Betettünk egy cé-dulát, amely így szól: Rachmanov doktor éscsaládja a 24-es tartalékvágányon laknak, va-gonszám: 72.532.

1919. JÚLIUS 24.

MA összetalálkoztunk a pályaudvaronapámnak egy régi betegével, egy pályamunkás-nővel. Szinte sírt örömében s alaposan kikér-dezett mostani helyzetünk felől. Legnagyobbrészvéttel azt hallotta, hogy még csak szamová-runk sincs.

Alighogy „haza” értünk, megjelent a derékFjokla Szemjonovna s hozott egy szamovárt —régi volt, horpadt, ütött-kopott, de mégis hasz-nálható.

108

— Hát maga nem marad aztán szamovárnélkül? — kérdezte apám.

— Az mindegy, rokonoknál lakom, ihatokvelük együtt.

Amikor ez a kedves asszony elment, kese-rűen mondta apám:

— Látjátok, gyerekek, így van ez. Csak aszegénynek van szíve, gazdag ember nem ismeria részvétet. A mi rokonainknak legalább öt sza-movárja van, de egyet sem ajánlottak fel, s hakérünk tőlük, bizonyosan azt felelték volna,hogy egyet sem nélkülözhetnek!

1919 JÚLIUS 25.

VÉGRE elszállásoltak bennünket. Szobátkaptunk egy mérnök lakásában, főznünk pedigegy távírász konyháján szabad. Új házigazdánkelső kérdése ez volt: — Miért menekültetek el avörösök elől? Mi itt alig várjuk már, hogy avörösök megszabadítsanak a fehérektől. Ezekel sem képzelik, mennyire megnehezítik az éle-tünket!

Amikor aztán a csekáról beszéltünk nekik,hitetlenül rázták a fejüket és kikacagtak. Egy-szerűen hazugságnak tartották az egészet!

A padlón hálunk, a köpenyeinken, s a föl-dön ülve kell ennünk.

1919. JÚLIUS 26.

MA jártam az egyetem irodájában. Apámmegszidott s azt mondta, hogy az ember le-mondhatna az efféle ostobaságokról, ha az sincs,

409

amit egyék. Utóbbi időben igen ingerlékeny éssok-sok esztendőt öregedett.

Az egyetem irodájában egy kicsi, karcsú,igen elegáns szőke nő fogadott. Amikor közöl-tem vele, hogy bjezsenka, menekült vagyok, eztmondta:

— Nem értem, hogy lehet a vörösök előlmenekülni; mi mind türelmetlenül várjuk abolsevistákat! Egyébiránt nagyon nehéz dolgalesz itt az egyetemen; aligha talál valakit, akikönyveket adjon kölcsön magának.

Hát még itt, az egyetemen is a bolsevistá-kat várjákI Nem akartam hinni a fülemnek;lehetséges, hogy a diákok csak azért ne adjanaknekem könyvet kölcsön, mert a vörösök előlmenekültem? Oly valószínűtlen ez, hogy nem ishiszem.

1919. JÚLIUS 27.

HÍRESZTELIK, hogy a fehérek offenzí-vára készülnek. Ma idejött hozzám a távírász smegkért, — persze nevetségesen alacsony díja-zásért, — hogy tanítsam egy kicsit az ő Vaszjkafiát.

— És kérem, ne felejtse el hittanra is taní-tani! — tette hozzá.

1919. JÚLIUS 28.

GLASZKOVÓBAN lakunk, a pályaudvarmellett emelkedő dombon. A kertben van egyszárnyépület, amelyben hadifoglyok laknak.Csodálatos tortákat készítenek a kávéházak

410

számára. Amikor ma délután a padon élveztema napsütést, egyik fogoly odalépett hozzám sbeszélgetni kezdett. Csupa osztrák tisztek.

1919. JÚLIUS 30.

ÉPPEN lecke előtt hallottam, amint a tá-vírász azt mondja a fiacskájának:

— Vaszjka, vedd le a keresztet, s nehogyimádkozni merj! Az csak afféle hülyeség.

Tüstént megértettem, hogy a fehérek dolgarosszul áll. Meg is tudtuk nemsokára, hogyGseljabinszk már a vörösök kezén van.

1919. AUGUSZTUS 2.

Ma ismét a pályaudvaron voltam, hogy is-merősöket keressek s megnézzem, nem tarto-gat-e számunkra valamit az ajkatlan néger.Amint éppen átnézem a menekülők postáját,odalép hozzám egy egyenruhás idegen s törtorosz nyelven megszólít. Megértettem annyit,hogy valamiféle miszterek többször is megfigyel-tek bennünket, amíg a vagonban laktunk, na-gyon sajnálnak és szívesen elvinnének Vladi-vosztokba. Semmiben nem szenvednénk hiányt.Természetesen köszönettel visszautasítottam. Azidegen távozása után egy kisasszony szólítottmeg, aki hallotta a beszélgetésünket:

— Bocsásson meg, de nagy ostobaságotkövet el, ha visszautasítja az amerikaiak aján-latát! Én is velük utazom. Finom és előzékeny

411

emberek, nekem egymagámnak félkupét tarta-nak fenn. S micsoda evések vannak! Aztán min-dennap kádfürdő, még manikűrözés is! És mitakar itt? Ha a vörösök idejönnek, talán agyon-lövik; így azonban megmarad az a lehetősége,hogy egy ilyen amerikai még feleségül is veszis kikerül külföldre!

1919. AUGUSZTUS 4.

ÚJRA elmentünk a csehekhez s egy arany-láncon cukrot, lisztet és vajat cseréltünk. Hogyhonnan van ennyi mindenük! S mi jogon úsz-nak ők a bőségben, amíg mi jóformán éhen-halunk? A mi napi eledelünk most egy tányérscsi meg egy kis kenyér — semmi más.

1919. AUGUSZTUS 5.

VÉGRE sikerült tapcsánokat, primitív fa-ágyakat szereznünk s most úgy alszunk ezek-ben, mint a legpuhább pelyhes nyoszolyában.Matrac: a köpenyünk, párna: egy bátyú fehér-nemű, takaró: a ruhánk. De mit csinálunk majdtélen?

1919. AUGUSZTUS 7.

A TÁVÍRÁSZ felesége ma egy kis asztaltadott nekünk. Vaszja kereszt nélkül jár s énnem tanítom hittanra. Vagyis: a fehérek rosszulállnak.

412

A cseljabinszki előnyomulás vereséggelvégződött, a sereg szalad.

1919. AUGUSZTUS 8.

AZ ANGARÁN átvivő pontonhíd hosszúkorlátja tele van ilyen felírásokkal: „Üssétekagyon a zsidókat, üssétek agyon a cseheket!Mentsétek meg Oroszországot!” Napközben el-távolítják a felírásokat, reggelre mindig ott van-nak újra.

1919. AUGUSZTUS 15.

ESTE. Szüleim, húgaim a városba men-tek a nagynénémhez. Egyedül vagyok. Egésznap dolgoztam: padlót súroltam, ételt hoztam,fát aprítottam, aztán, három órától fogva, azegyetemi könyvtárban tanultam. Ablakunkalatt, a kertben, hervadni kezdenek már a leve-lek . . . Azt hittem, az idő megkönnyíti majd,hogy feledjem Vadimot — de nem tudom fe-ledni, egyre fájóbb a seb ...

1919. AUGUSZTUS 25.

KEVÉS már a bjezsenc a pályaudvaron;nagyobbrészt továbbutaztak Vladivosztok felé...Nekünk itt kell maradnunk.

418

1919. AUGUSZTUS 28.

AMINT apám hazafelé jött a kórházból,kilopták zsebéből arany cigarettatárcáját, ame-lyet alkalmazottai ajándékoztak neki huszonöt-éves szolgálati jubileumára. Kétségbe van esve.A rendőrségen mosolyogtak, amikor segítségetkért; hogy is lehetne egy tolvajt megtalálni eb-ben a zűrzavarban! Azt tanácsolták neki, hogya zsibvásáron nézzen utána.

1919. SZEPTEMBER 1.

A TÁVÍRÁSZ ma azt mondta:— Vaszjka, vedd föl a keresztedet! Maga

pedig, Alexandra Lvovna, legyen oly jó és ta-nítsa ismét hittanra!

Szívem hangosan feldobogott örömömben:a fehérek ismét jobban állnak!

1919. SZEPTEMBER 3.

AZ EGYETEMEN megkezdődtek az elő-adások. Az egyetemi iroda tisztviselőnőjénekigaza volt.

A diákság felháborítóan bánik velünk me-nekültekkel. Húsz kommunista sincs az egyete-men, de majdnem valamennyien „szimpatizá-lók”, ahogy ezeket a megvetésreméltó embere-ket nevezni szokták. Az első előadáson az utolsópadba ültem, mellettem két diáklány foglalt he-

414

lyet: egy bájos szőke, olyan arccal, amilyene-ket az angol képeslevelezőlapokon látni, megegy keleti típusú fekete. Mindakettő igen ro-konszenves hatást tett rám, megkérdeztem hátőket, mit kell tenni, hogy a vizsgákhoz szüksé-ges könyveket megkaphassa az ember.

— Idevaló maga? — kérdezte a szőke.— Nem, bjezsenka vagyok.— Akkor itt senkisem ad magának köny-

vet! — felelte, — kevés a könyv és kézről-kézrejár, de csak köztünk!

Mindakettő felállt s másik padba ült át;egyedül maradtam. Lehetséges ez? Megőrültekitt az emberek? A vörösöket várják? Boykottál-nak valakit, aki a .cseka elől meg akarta men-teni az életét? S éppen azok, akik elsőknek fog-ják a vörös öklöt megérezni? Igazán nehéz el-dönteni, hogy a komiszságuk nagyobb-e, vagyaz ostobaságuk!

Hanem én azért tovább dolgozom: jegy-zem az előadásokat s a jegyzeteim alapján fo-gok levizsgázni.

1919. SZEPTEMBER 5.

MOST csak azoknak az estéknek élek,amikor az egyetemre járok s az előadásokathallgatom. Hosszú utat kell megtennem, há-zunktól a pályaudvaron át a régebbi kormányzóházáig, ahol most az egyetem tanyázik. Legjob-ban szeretem a filozófia történetéről s a lélek-tanról szóló előadásokat. S olyan különös érzésaztán, amikor késő este hazajövök, a vad An-gara partján, amelyben a város ezer fénye tük-

415

röződik, s fölöttem a békésen ragyogó csilla-gok... Nem tudom elhinni, hogy valahol amesszeségben ellenség ólálkodik, aki egyre kö-zelebb jő s mindnyájunkat meg akar semmisí-teni.


A KÍSÉRLETI lélektan szemináriumábanegy csoportba kerültem a szőke leánnyal meg afeketével, akik múltkor oly nyíltan kifejeztékirántam érzett megvetésüket. Most azonbanmár kegyeskednek szóba állni velem.


A PRESZNOVSZKÁJA Sztanicánál állító-lag megverték a fehérek a vörösöket. Uram Is-ten, segítsd meg őket! De apám nem reményke-dik; azt mondja, hiába verekszenek akármilyenjól a katonák, ha a hinterland nem teljesíti kö-telességét. És hogy is teljesítené, amikor éppenaz intelligencia, amelynek a nép helyett gondol-kozni kellene, minden lehetőt megtesz, hogy abolsevista őrületet diadalra juttassa!

1919. OKTÓBER 2.

MAJDNEM négy hétig tartó harcok utánsikerült a fehéreknek a vörösöket a Tobolontúlra visszavetni.

416

Köztünk, menekültek közt, már el-elhang-zik az a szó, hogy a karácsonyt talán otthontöltjük. Én azonban nagyon is világosan látom,hogy a győzelmet jóformán csak a fronton har-coló hősök akarják; a hinterland, a gyáva, os-toba, önző tömeg s vele a még gyávább, még os-tobább és még önzőbb polgárság a vörösöketvárja. Ti drága, derék hősök, akik a frontonéhenvesztek és megfagytok, mert a hinterlandnem akar áldozatot hozni, miért is haltok timeg voltaképpen? Kiért? Ezekért az emberek-ért? Inkább mondjatok le a harcról, hadd kap-ják meg a vöröseiket, akiket olyan epedve vár-nak!

Siratni tudlak, ti hősök, annak a dalnakhallatára, amelyet karácsonykor énekeltetek,amikor bennünket felszabadítottatok:

Bátran szállunk harcbaSzent Oroszországért!Együtt ontjuk érteFiatal vérünket!

1919. OKTÓBER 15.

A LAKÁSADÓINK ma meghívtak teára.Régen elszoktunk már attól, hogy széken ül-jünk s csészéből igyunk, ne olyan pohárból,amelyet szétvágott palackból magunk készítet-tünk. A háziaknál egy fiatal technikus vendégis volt. Ez is előállt azzal az ízetlen kérdéssel,amelyet itt senki sem enged el nekünk — hogyvoltaképpen miért is menekültünk el a vörösökelől.

417

— A fehérek a monarchiát akarják vissza-állítani, de ez nem fog sikerülni nekik! — tettehozzá fenyegetően.

— A fehérek egyáltalán nem akarják amonarchiát! — mondta apám.

— No, hát akkor mondja meg, hogy mitakarnak tulajdonképpen! Egyik azt állítja,hogy a monarchiát, másik, hogy az Eszer-ekkeltartanak, a harmadik, hogy Kolcsák a külföld-nek akarja Oroszországot eladni... Ellenben abolsevisták a nép uralmát jelentik! Nekünk bi-zony kedvesebbek ők, mint a maguk fehérei,akik azt se tudják, mit akarnak!

1919. OKTÓBER 17.

N ... tábornokné sokat beszél nekem Kol-csákről. Férje a régens közvetlen közelébendolgozik s azt mondja, hogy rendkívül finom,képzett, önzetlen és szerény ember; egyáltalánnem vágyik a hatalomra, csak Oroszországotakarja megmenteni. Utóbbi időben persze ide-ges, izgatott és ingerlékeny. Nem is csoda; látja,hogyan kezd összeomlani az a mű, amelynekéletét szentelte. A tábornokné azt mondja: nemlehet részvét nélkül nézni sápadt arcát, össze-szorított ajkát s lázasan csillogó szemét.

Pepelajev tábornokban azonban nem bízik;azt mondja róla:

— Ez az ember Eszer, azok pedig a leg-megbízhatatlanabb, legalattomosabb emberek,akiket el lehet képzelni. Inkább bolsevistákkal

418

legyen dolgunk, mint Eszerekkel. Mert a bolse-vista nyílt ellenség, az Eszer titkos.

Ellenben Szakharov tábornokról a legna-gyobb tisztelettel beszél.

1919. OKTÓBER 18.

EGÉSZEN sajátságos ez az én mostani éle-tem — tarka, akár a menekültek ruhája. Reg-gel, mikor fölkelek, begyújtom a szamovárt,kitisztítom a cipőket és elkészítem a szűkösreggelit. Apám hallgatva, morcosan elfogyasztjas indul a hadikórházba. Anyám, aki a tífuszután még mindig nem tud egészen magáhoztérni, majdnem egész nap ágyban fekszik, sapám távozása után elég bajom van vele. Mostkezdődik az a nehéz feladat, hogy megállapít-suk: kevés megmaradt holminkból mit lehetmég élelmiszerekért elcserélni. Anyám olyannehezen válik meg ezektől a dolgoktól, minthaélőlények volnának. Micsoda gyöngédséggel ésszeretettel nézegeti el valamennyit! Ezt a gyűrűtapám ajándékozta neki, amazt nagyapa, egyharmadik a nagymamára emlékezteti és így to-vább. — Végre, amikor anyám sok könnyhul-latás után megbarátkozott azzal a gondolattal,hogy valamelyiktől meg kell válni, elindulok a„Manzurkára”, hogy pénzzétegyem az illető ér-téktárgyat. A világ minden népéből összeverő-dött, leírhatatlanul tarka tömeg veszi körül azo-kat a szerencsétleneket, akik itt kénytelenek aholmijukat árúba bocsátani. Mindenki igyek-szik a lehető legolcsóbban vásárolni, minden-féle komiszság és csalás felhasználásával; méga legkorrektebb eszköz a kő vagy a fém valódi-

419

ságának kétségbevonása. Már megszoktamazokat a szemtelenségeket és otromba elméssé-geket, amiket ilyenkor el kell viselni. Ha végresikerült a gyűrűt vagy láncot eladnom, megve-szem az élelmiszereket s hazasietek. Anyámgondosan beosztja a megszerzett kincseket,hogy az életünket minél tovább tengethessükbelőlük.

Aztán fát vágok, a folyóra megyek vízért skiviszem az öblögetővizet. Anyám ilyenkor szo-morúan néz rám, én azonban nem fogom feltragikusan a dolgot. Lassankint vissza kezdtérni régi vidámságom és életörömem. Ismétélni akarok ... Csodálatos, megbecsülhetetlenérzés ez! örülök a fehér hónak, az Angaratiszta, világoszöld vízének, örülök favágás köz-ben minden mozdulatnak, minden izomfeszü-lésnek. Az életnek ez a lángja átjárja testemet-lelkemet — semmi egyebet nem akarok most,csak azt, hogy körülöttem mindenki éljen s énmagam is éljek, éljek ...

Az ebédet egyetlen lábasunkban főzzükmeg, amely amellett még lyukas is, s használatelőtt minden alkalommal meg kell foltoznunk.Ebéd után a hadikórházba megyek, este pedigaz egyetemre. Ezek a legboldogabb óráim. A lé-lektani és filozófiai előadásokon kis időre kitudok szabadulni a valóság hatalmából.

1919. OKTÓBER 25.

MA váratlan látogatóm volt: Maruszja Pe-fuchova. Éppen olyan undokul volt öltözve,mint én, de az arca ragyogott az örömtől.

420

— Jöjjön, Alja, — mondotta, — menjünksétálni egy kicsit!

Az Angara partjára érve hirtelen ezt kér-dezte:

— Tulajdonképpen miért nem mennekkülföldre?

— Nincs pénzünk, — feleltem kurtán.— Tudniillik megmondom, miről van szó,

— folytatta húzódozva. — Mi Eszerek elhatá-roztuk, hogy csatlakozunk a bolsevistákhoz .. .Ilyenformán Irkuck hamarosan a kezükbe ke-rül. Utazzanak külföldre, gyorsan, amíg nemkéső; mert ha egyszer itt lesznek, bizonyosanagyonlövik mindnyájukat! Azért mondom, mertőszintén ragaszkodom magukhoz!

— Ismétlem: nincs pénzünk; egyébirántolyasvalaki részéről, aki ezekhez a gyilkosokhoz csatlakozik, nagyon szentimentális dolog-nak találom, hogy az én életemért aggódik! —Dühtől reszketve vágtam arcába ezeket a szava-kat s faképnél hagytam. Ó, ezek az Eszerek,ezek az árulók, ezek a ...

1919. OKTÓBER 29.

MA nagy sikerrel olvastam fel a jellemrőlés egyéniségről szóló dolgozatomat. Felolvasásután a professzor behívott a szobájába, hossza-san elbeszélgetett velem eddigi tanulmányaimról,aztán felajánlotta, hogy az egyetem elvégzéseután maradjak az ő tanszéke mellett.

Legfőbb, legszebb vágyam teljesülne, haaz egyetemen maradhatnék! Hálásan szorítot-tam meg a professzor kezét; de egy szempillan-

421

tás alatt ismét tudatára ébredtem a szörnyű va-lóságnak: jönnek a vörösök! Megeredt a köny-nyem; a professzor megdöbbenve nézett rám.Sírva mondtam el neki, hogy bjezsenka vagyoks így az elsők közé fogok tartozni, aki a vörösterrornak áldozatul esnek. Amikor elhallgat-tam, szelíden megsimogatta a hajamat s mély-séges komolysággal mondta:

— Kedves kisasszony, az életünk Isten ke-zében van. Úgy kell dolgoznunk, úgy kell telje-sítenünk a kötelességünket, mintha nem islenne holnap, amely véget vethet mindennek.Talán csakugyan úgy van, hogy a napjai megvannak számlálva, ha a vörösök bejönnek ide;de nemcsak az ön napjai, hanem az enyémekés sok más emberé is. Higyje el nekem: ha a vö-rösök bejönnek s végképpen hatalmukba kerí-tik Oroszországot, itt kő kövön nem marad; el-pusztul minden s talán még azok lesznek a leg-boldogabbak, akik az elsők közt esnek áldoza-tul a vérgőzös, vörös mámornak.

Szívemben halálos szomorúsággal mentemhaza a vidáman tovatáncoló Angara partján.Halálos szomorúsággal... de már nem maga-mat, a magam nyomorult kis életét sirattam,hanem a hazámat, Oroszországot, s azt a sokembert, aki Oroszországot jelenti. Most megér-tettem mindent. Ez a vég . . .

1919. OKTÓBER 30.

A FEHÉR hadsereg teljesen szét van verve.A hinterlandban: Marjinszkban, Tajsetben,Krasznojarszkban mindenütt fölkelések, ami-ket nyilván az Eszerek rendeznek.

422

1919. NOVEMBER 5.

OMSZKOT kezdik kiüríteni.

1919. NOVEMBER 10.

MENEKÜLT-szobánk még jobban meg-telt. Egy lengyel vasutas feleségét és leányaitszállásolták be hozzánk. Novonikolajevszkbőlmenekültek. Átengedtem nekik az ágyamat.

1919. NOVEMBER 11.

MA egy doktor felesége is hozzánk kerülta leánykájával. Ezek Omszkból menekültek.

1919. NOVEMBER 14.

MIÉRT van az, hogy a magányosság érzetemind jobban erőt vesz rajtam? Jóformán soha-sem vagyok egyedül, az egyetemen mindig vanvalaki körülöttem, mindig meghallgatom a töb-biek panaszait és kívánságait. Otthon: a munka,beteg anyámnak és szegény apámnak gondo-zása, aki irtózatosan szenved egész szerencsét-lenségünk miatt. Az a sok gyerek, akivel fog-lalkozom, s akinek mesélek ... azt hihetné azaz ember, hogy időm sem marad a magányos-ságra. És esténkint mégis valahogy fölmászik a

423

torkomban — fejemet a párnába rejtem és sí-rok, oly magányosnak, oly elhagyottnak érzemmagamat.

Senkinek sem szólok erről egy szót sem,mindenki jókedvűen, vidám arccal lát, min-denki azt hiszi, hogy ennek így kell lenni. Pe-dig úgy szeretnék gyönge lenni, odasimulni va-lakihez s azt mondani: sajnálj engem, szeressengeml Úgy szeretném egyszer magam kimon-mondani ezeket a szavakat, nemcsak hallanimindig: szeretlek!

Éppen ma mondta anyám Xénia Michailov-nának:

— ó, Alja miatt egészen nyugodt vagyok,azt nem lehet tönkretenni. Látta-e már valahais szomorúnak?

Ha tudná, hogy a bátor Alja éjszakánkéntbelebőg a párnájába!...

1919. NOVEMBER 16.

OMSZK elesett! Úristen! Hány napig élünkmég?

1919. NOVEMBER 20.

EGÉSZ Irkuckot elárasztották a menekü-lők. Képzelni sem lehet szörnyűbbet, mint ezeka rongyos ruhájú, sápadt, beesett arcú emberek,akiknek láztól csillogó szemében ott ül az ül-döző vörösöktől való halálos félelem! Ugyanmit vétett ez a megszámlálhatatlan sok ember,asszony és gyerek?

424

1019. NOVEMBER 21.

MA megtudtuk, hogy a keleti front főpa-rancsnokául Szakharov tábornokot nevezték ki.Most minden szem ezt az embert nézi, akinekszívósságáról és energiájáról sokat beszélnek.Talán neki sikerül megmenteni a mi Oroszor-szágunkat!

1919. NOVEMBER 22.

SZAKHAROV tábornok kiáltványt adottki, amelyben kijelenti, hogy a fehér hadseregsemmiféle párthoz nem tartozik s egyetlen fel-adata, hogy a vörösöket legyőzze. A nép ezutánmaga határozza el, hogy milyen uralmat kíván.

Érdekes, hogy milyen különböző hatásavolt ennek a kiáltványnak.

— Ez az egyetlen helyes dolog, amit ebbenaz időben mondani lehetett, — jelentette ki atörténelem-professzorunk.

— Ugyan kérem, — felelte egy tiszt, — aztkellett volna mondania, hogy helyre akarja ál-lítani a monarchiát! Mi okosat lehet várni anéptől?

— A tábornokok és Kolcsák a külföldiek-nek akarják eladni Oroszországot! — hallottamvalakitől a pályaudvaron.

— A cár alatt éheztünk, éhezünk a vörö-sök alatt is; a cár alatt be kellett fogni a szá-junkat, a vörösöknél szintén! — mondta egyasszony. — A szegény embernek már csak az asorsa, hogy ezen a földön csak a burzsujnakmeg a biztosoknak lehet jó dolga.

425

Ilyen különbözők a vélemények. Csuda-e,ha a kormányon lévők nem tudják megtalálniazt az utat, amely mindenkit kielégít?

1919. NOVEMBER 23.

A KORMÁNY az úgynevezett „politikaicentrum” kezébe ment át, amelyben az Eszerekjátsszák a főszerepet. De mindenki meg vangyőződve arról, hogy a Eszerek hamarosan, ta-lán már holnap a bolsevistáknak adják át a ha-talmat. És ez lesz a vég ...

1919. NOVEMBER 28.

A KÍSÉRLETI lélektan szemináriumábankörkérdést intéztek a nőhallgatókhoz, hogy miaz élet értelme az asszony számára.

Én asszony és ember akarok lenni egy-szerre; asszony és anya akarok lenni, családotakarok, de egyéniség is akarok maradni, a tu-dománynak akarom szentelni magamat s együttakarok munkálkodni vele.

A válaszok egyébiránt igen érdekesek. Leg-többen azt mondják, hogy a közjóért végzettmunkának akarják szentelni magukat s ebbenlátják az élet értelmét. Némelyek úgy nyilat-koznak, hogy családot akarnak; de ezek nin-csenek sokan s maradiaknak tekintik őket. Má-sok viszont azt írják, hogy még nincs életcéljuk,mert eddig együtt éltek a szüleikkel — egy vá-lasz írója pedig kijelentette, hogy csak az alkal-

426

mas pillanatra vár és öngyilkossá lesz, mert azéletnek egyáltalán nincs értelme.

1919. DECEMBER 11.

MA az egyetem előtt Maruszja Petuchovavárt rám; örömtől sugárzó arcán tüstént láttam,hogy valami új és számunkra kellemetlen hírthoz. Azt mondta:

— Nohát, a maguk Szakharov tábornokát,akiben olyan nagyon reménykedtek, elfogták a„mieink”. A tajgai állomáson fogatták el a Pe-pelajev testvérek.

— Lehetetlen! — kiáltottam az arcába, —Pepelajev, aki egy évvel ezelőtt megszabadítottminket a vörösöktől?

— Pepelajev a mieink közé tartozik, ő isEszer! — válaszolta büszkén Maruszja.

— Hát akkor áruló!

1919. DECEMBER 12.

ÉPPEN most járt nálam Anya Vereszájeva,a világ legnyughatatlanabb teremtése. Mindigsiet, mindenkivel veszekszik s mindig panasz-kodik, hogy őt mindenki megsérti.

— Ugyan, mondja meg nekem, Alja, hogycsinálja ezt maga? Emlékszik: amikor előszörjött az egyetemre, senki sem akart magánakkönyvet adni, mert bjezsenka. Most mindenkitűzbe-vízbe menne magáért, mindenki tisztelis a férfiak mind szerelmesek magába. Ez volta-

427

képpen hosszant engem s kedvem volna össze-veszíti magával, de éppen magával sehogyselehet. Amellett nem is kacérkodik, nem epeke-dik s tulajdonképpen egész természetesen, hét-köznapiasan viselkedik!

1919. DECEMBER 14.

G ... professzor ma egy pillanatra feljötthozzánk s ezt mondta:

— Alexandra Lvovna! Én még ma este el-utazom a cseh vonattal; rövid időn belül kül-földön leszek! Nem küldene velem leveletWeidle professzornak? Amint tudja, az mostminiszter valahol külföldön. Talán segítségérelehet valahogyan!

Az öreg professzor közben részvéttel nézettkét vörös kezemre, amely a jéghideg vizescsöb-röt tartotta.

— Levelet Weidle professzornak? Jó,majd átviszem, ha készen leszek!

Leülök a faagyra és írni akarok. De miről?Arról, hogy fázom, hogy éhezünk, vagy arról,hogy néha fájdalommal gondolok vissza arraaz időre, amely számomra most az elvesztett if-júságot jelenti? Most írjak neki, amikor sze-gény és szerencsétlen vagyok? Nem!

A ceruza kihull kezemből s megragadom acsöbröt, hogy ismét a pályaudvarra menjekvízért.

1919. DECEMBER 17.

MA ismét sok munka volt. Először is acsehekhez szaladtam cukrot, vajat és darát cse-

428

rélni. Aztán megfőztem az ebédet, mostam, akönyvtárba mentem, aztán az egyetemre; esteelláttam a szamovárt, fehérneműt foltoztam,tanultam a kis Vaszjkával s most végre egyedülvagyok a naplómmal. Rólad akarok írni, sze-gény Vadim ... Miért kellett elmenned tőlem,miért kellett magányosan itthagynod engem?Hát egész életem öröm nélkül, szerelem nélkülfog eltelni? . ..

Estefelé, amikor már sötétedni kezdett, egykoldusasszony lépett az ablakunkhoz, félénkenmegkocogtatta és enni kért; karján gyerekettartott — sovány, sápadt, nyomorúságos kis te-remtést. Amíg az anya evett, karomra vettem.Körülbelül nyolc hónapos fiúcska volt. Vékonykis karjával átfogta a nyakamat, fejecskéjét ar-comra hajtotta. Lelkem legmélyéig megrendí-tett. Odaadtam volna egész tudományomat —mindent odaadtam volna azért a boldogságért,hogy egy ilyen gyermekem lehessen.

— Milyen boldog lehet maga, hogy gyer-meke van! — mondtam a koldusasszonynak.

— Csakhogy nincs, amit enni adjak neki,— felelte szomorú mosollyal.

1919. DECEMBER 20.

MOST mindennap eljárok a pályaudvarra,hogy vizsgára készüljek az újkori filozófiából.Ott legalább világosság és meleg van; a lármát,a jövés-menést meg lehet szokni, sőt még azt is,hogy az embernek minduntalan belebotlanak alábába.

Itt a pályaudvaron mindent hall, mindent

429

megtud az ember. Szörnyű, félelmes dolog!Súgva adják tovább a híreket, mindenütt csuparettegés, félelem, kétségbeesés. Minden erőmetösszeszedem, hogy a filozófiára koncentráljammagam, de ma hiába: mintha sötét kísértetekhúzódnának végig a világos termen s mindenteltöltenének suttogásukkal. S ahelyett, hogy ki-vonatokat készítenék, azokat a szavakat firká-lom a füzetembe, amelyek körülöttem szállon-ganak a levegőben:

— Hallja? Hallja? Kolcsákot elfogták acsehek!

Szegény Kolcsák!— Nizsnajdinszkban elfogták, kicsúfolták,

francia, angol s nem tudom még miféle zászló-kat ragasztottak a vagonja ablakára, csak azoroszt nem tűzheti ki többé!

— Elárulták és meg fogják ölni!— Az Isten szerelméért! És a szövetsége-

sek? Eltűrhetik ezt?— A szövetségesek, azok is elhagytak ben-

nünket!Lázas szemmel nézem a füzetemet,

amelybe reszkető kézzel írtam bele a körülöt-tem röpködő szavakat...

Ekkor fölemelkedik a szomszédom, egyfiatal tiszt, aki talán halálos betegen, mozdulat-lanul hevert mellettem a padlón.

— Miért ment el tőlünk? — dadogja nehe-zen forgó nyelvvel. — Ha nálunk marad, utolsócsepp vérünkig harcoltunk volna mellette!

Egészen föl akar állni, de elgyöngülve ros-kad vissza s elhaló hangon mormogja:

— Kolcsák jön, Kolcsák jön! Lovasroham!Fel, fel! Oroszország megindul!

430

Rémülten felugrom, elfutok, vissza se né-zek s hazasietek az Angara sötét hullámai men-tén. Mögöttem mintha harsogna a kiáltás:Oroszország megindul! Oroszország megindul!

Igen, Oroszország megindul... A pusztu-lás, a halál felé!

1919. DECEMBER 21.

MA este végre pontosabb részleteket tud-tunk meg Kolcsák elfogatásáról. A csehek egy-szerűen eladták a bolsevistáknak s Janin tábor-nok, az entente-csapatok parancsnoka, hall-gatva tűrte ezt.

Amint a pályaudvaron ismét átsiklottama vagonok közt, hallottam, hogy egy munkás,aki éppen a tengelyágyakat olajozta, így szólta társához:

— Bizony, komám, Cserjomchovónál fel-tartóztattuk a vonatját s kövekkel akartuk be-verni a koponyáját, de nem engedték. De aztmégis elértük, hogy a mi vörös őrségünk fogjaőrizni! Többet nem röpül ki a kezünkből!

— Hol van most a vonatja? — kérdeztea másik.

— Ott!Abba az irányba néztem, ahová a munkás

mutatott. Holtvágány volt s néhány személyko-csiból összeállított vonat állt rajta. Gyorsanodamentem, legalább látni akartam egyszer aztaz embert, aki meg akart menteni bennünket,akire a sorsunkat rábíztuk, akiért Szibériábajöttünk ...

Igen: a „barátaink” zászlóival díszített ab-

431

laknál csakugyan állt egy férfi, kinézett egy sá-padt arc, egy mártír arca. Soha életemben nemfelejtem el ezt az arcot! Kalitkába zárt sas — skörülötte, mint undok dongólegyek, a franciák,angolok, japánok, csehek és amerikaiak zászlói-Sötéten, mereven bámult maga elé a sínekközt heverő hókupacokra. Félelmes csend ural-kodott köröskörül, a kétségbeesés, a halálcsendje. Tudtam, hogy Kolcsáknak meg kellhalnia s ezt tudja ő is. S én tudom, hogy hős halmeg a személyében . . .

— Hol jársz? — kiáltott rám hirtelen va-laki, egy kurta fekete bundát viselő munkás; azövében kard volt, a kezében hatalmas revolver.— Mész mingyárt a fenébe! — s fenyegető moz-dulattal közeledett felém.

Lassan, szomorúan mentem haza.

1919. DECEMBER 22.

NÉGY órakor láttam a menetet, amelybenKolcsákot végigvezették az utcán; azonnal ráis-mertem sápadt arcára, összeszorított ajkára. Váj-jon hová viszik? Csehek nem voltak a menet-ben, „elvtársak” hurcolták magukkal; arcuk csakúgy ragyogott az örömtől és megelégedettségtől.Így vezethették Krisztust a Golgotára, — gondol-tam magamban akaratlanul. A menet nem kel-tett nagy feltűnést, hiszen elég letartóztatás tör-tént az utóbbi napokban. Hová vezették? Mit csi-nálnak vele?

Kolcsák nyugodt, kimért léptekkel haladt;ajkbiggyesztése keserűséget és megvetést fejezett

432

ki. Egy arrajáró tiszt szalutált neki; Kolcsákvisszaköszönt, de arckifejezését nem változtattameg. Néhány percig követtem a menetet, mígcsak a kíséret egyik tagja rám nem ordított: —Eredj vissza, mert különben ...!

1920. JANUÁR 7.

KARÁCSONY. Most egy éve, hogy a fehérekmegmentettek bennünket a vörösöktől, amikor avárosunkat bevették; vájjon ma ki teszi meg ezta csodát? Anyám a faágyon ül, bundába burko-lózva, a fején kendő. Odakünn szibériai hideg,s a szobánkban sincs sokkal melegebb.

— Ezen a napon mindig nagyapánál gyűl-tünk össze, az egész rokonság, ötvenhat ember!Hol vannak most azok? — mondja anyám hal-kan s csöndesen sírdogálni kezd.

Apám nyugtalanul, szakadatlanul jár fel salá a szobában, úgyszólván minden lépésre bele-ütközik egy faágyba; ugyan mire gondolhatmost?

— Hol lehetnek most a szüleim? — mondjaszomorúan a diák, akit időközben szintén be-szállásoltak hozzánk. — Alighanem megfagytakvalahol Novonikolajevszk és Irkuck közt!

A sápadt lengyel asszony, aki kislányáttartja a karján, csöndesen siratja férjét — Kol-csák menekülő hadseregében van s többé alighalátja viszont.

Ekkor halkan kopogtatnak az ajtón. Apámkinyitja s a fehér gőzből, amely a külső fagyoshidegről betódul, Joszif Sztaniszlavovics bukkan

433

föl. Ócska, rongyos subát visel; a süvege lyukai-ból ujjnyi vastagon duzzad ki a vatta.

— Boldog ünnepeket! — kiáltja felénk, mi-közben nemezcsizmájáról lerázza a havat. Sorra-jár mindnyájunkat s mindenkinek jó ünnepetkíván.

— Reggel templomban voltam, — mondja,— aztán a vizeshordóval lementem az Angarára,aztán előkészültem az előadásomra, aztán újravízért mentem. A vízhordásért tudniillik enni ada háziasszonyom és segít a mosásban. Nagyszerűemberek ezek!

Csodálatos ember ez a Zavadovszki profesz-szor; mindig másokra van gondja, mindig azzalfárad, hogy másoknak örömet szerezzen. Amel-lett minden embernek csak a jó oldalát látja, nekimindenki nagyszerű, jólelkű és így tovább.

A derék Joszif Sztaniszlavovics erősen igyek-szik, hogy bennünket valamivel vidámabb han-gulatba hozzon. Beszél a mindennapi élet tragi-komikus részleteiről, miközben én összevarroma süvegét, amennyire lehet.

Most fölálltam s a köpenye legkiáltóbb hiá-nyosságait is ki akartam foltozni; odamentem azablakpárkányhoz, ahová letette. Ekkor hirtelenárnyék húzódott el az ablak táblákon, egy má-sodperccel később kopogtattak az ajtón, kinyi-tottam s a küszöbön megjelent — Grisa Filip-penko!

De micsoda állapotban! Magas prémsapkájaalól összefagyott, sebekkel és kelésekkel borítottarc bukkant elő; karját alig tudta mozdítani shangosan felkiáltott fájdalmában, amikor meg-fogtam a kezét. Lábán rongyos nemezcsizma

434

volt, s meztelen ujjai kilátszottak belőle. A me-nekültek postájának segítségével talált ránk.

— Uramisten, milyen meleg, milyen kelle-mes világ van itt maguknál! — kiáltott föl elra-gadtatva, aztán egy pillantást vetett az asztalras így folytatta:

— S micsoda isteni kenyéri És sajt! meg tea!Betöltök neki egy pohár teát. Nem tudja

fogni megfagyott kezével, hát segítek neki. Há-lásan tekint rám.

— Mi újság a fronton? — kérdi apám.— A hadsereg szalad, — feleli sötéten. Kol-

csákot állítólag elfogták a csehek. Egyetlen remé-nyünk még, hogy Szakharov tábornok bevesziIrkuckot! Igen, ha volna még egynéhány ilyenvezérünk, akkor nem győznének a bolsevisták!Gyakran láttam; sohasem felejtem el azt a lé-lekbenéző egyenes pillantását, ó, ha ő bevennéIrkuckot, akkor talán volna még remény!

Most úgy rémlik, mintha világosabb lennea szobában. Éppen egy esztendeje, hogy a fehé-rek megmentettek bennünket! Most talán nem vo-nul el Szakharov Irkuck mellett, talán megszaba-dít bennünket, talán ...

Éjfél van már. Gyönge vörös fény sugárzika kis vaskályhából, amely a szobának egy sar-kát is alig tudja átmelegíteni. Grisa a faágyonfekszik; mindent alája raktunk, amink csak volt,hogy annyira-amennyire kényelmes ágyat ves-sünk neki.

— Alja, — mondotta, — üljön ide mellém!Oly rég nem láttam már igazi emberi arcot, csakhalottakat és halni készülőket... Alja, tegye akezét a homlokomra ... Így ... Azt képzelemmajd, hogy szeret engem, Alja. Hiszen úgy vá-

435

gyódom olyan emberek után, akik szeretnek,akik törődnek velem! Oly fáradt vagyok... Azthiszem, hamarosan meghalok ... Azt hiszem ...

Grisa elalszik, mindenki hallgat. Zavadov-szki professzor odamegy hozzá s csöndesen rá-teríti a bundáját. A fény kialudt; soká üldögé-lünk még a sötétben, mintha börtönben vol-nánk ... Messziről lövések hallatszanak. A vörö-sök, vagy a fehérek? Élünk-e még holnap?

— „Krisztus urunknak áldott születésén”, —kezdi el apám az éneket; de az első szavak utánhirtelen abbahagyja. Nem látom a többiek arcát,mert sötét van. De azt hiszem, nem én vagyokaz egyetlen, akinek szeméből forró könnyek csor-dulnak ki . . .

1920. FEBRUÁR 4.

ÉPPEN a pályaudvarról jövök; leírhatatlanösszevisszaság, mindenki oda van izgalmában,mindenki a legfrissebb hírekre kíváncsi. Szóbaelegyedtem néhány paraszttal és parasztasszony-nyal, akik megkértek, hogy segítsek nekik valamiMoszkva felé induló vonatot megtalálni. Beszéd-jükből megtudtam, hogy azért igyekeznek visszanyugat felé, mert attól félnek: hátha mégis sike-rül Szakharov tábornoknak Irkuckot bevenni.Ez ismét valamelyes reményt öntött belém — azutolsó reményt. Szakharov neve most az utolsó,az egyetlen, amitől még tartanak a bolsevisták.

Ezeket a parasztokat egyébiránt a csehek tet-ték kommunistákká. Arra a puszta gyanúra,hogy vörösök, elfogták és félholtra verték őket.Az egyik asszony megmutatta nekem az ütéseknyomát a testén; irtózatos látvány volt.

426

1920. FEBRUÁR 5

MA elhatároztam, hogy bármibe kerüljön is,átmegyek az Angara túlsó partján lévő város-részbe; meg akartam látogatni Grisát s egy kiskenyeret vinni neki a kórházba. De a folyón nemengedtek át senkit. A pályaudvar tele volt min-denféle nemzetiségű csapatokkal; mindegyik pa-rancsolt, csak az orosz nem. Hosszas könyörgésrea pályaudvar parancsnoka adott egy igazolványt,amely feljogosított a hadikórház meglátogatá-sára, pontosan felsorolva benne az utcákat, ame-lyeken jogom van járni. Nehéz út volt, mert min-denütt lövöldöztek. Hogy ki lőtt és kire, azt nemtudta senki. Amikor végre eljutottam a kórházigés bebocsátást kértem, az ápolónővér közölte ve-lem, hogy szegény Grisa ma reggel meghalt

1920. FEBRUÁR 6.

MILYEN szívós az emberi reménység! Mégmindig várunk a szabadulásra. Kappel tábornokmeghalt, de amíg Szakharov tábornok él, addigél a reménységnek egy szikrája is. Talán mégisbeveszi Irkuckot és fölszabadít bennünketTalán!

A szobában egészen sötét van, nem látom,amit írok, egyik betű a másik hátára mászik.Messziről lövéseket hallani. Vájjon támadnak-ea fehérek?

437

1920. FEBRUÁR 7.

KOLCSAK meghalt. Éppen most tudtammeg attól a katonától, aki agyonlőtte s aki azegész várost beszaladgálja, hogy mindenkivel kö-zölje ezt. Amikor én hallottam, talán már szá-zadjára beszélte el visszafojtott lélegzettel figyelőhallgatóinak s szavainak mégis mélységes hatásavolt; pontosan megjegyeztem:

— Nohát, testvérek, kora reggel kivezettüks a fal mellé állítottuk; nyugodtan, csöndesenállt oda. Aztán elővette a cigarettatárcáját s rá-gyújtott egy cigarettára. Mi mind ott állunkelőtte és nézzük. Nekem reszketni kezd a térdem.Érzem, hogy nem tudok rálőni. Olyan arca van,mint Krisztusnak! Én ugyan nem hiszek se Is-tenben, se ördögben, csupa hülyeség az, de azértmégis ... Amikor a cigarettája ég már, ideadjanekem a tárcát s azt mondja: — No, fogjad,testvér, emlékül! — Elveszem, zsebredugom s ke-zet akarok csókolni neki, akkor eszembe jut,hogy hát mégis csak bűnös s nekünk az a do-gunk, hogy agyonlőjjük. Most jön a vezényszó:— Tűz! — Ott állunk mind, ráirányított fegy-verrel, de senki se lőtt, senki! Akkor eldobja Kol-csák a cigarettát, fölemeli a kezét s maga vezé-nyel: — Tűz! — Arra aztán lőttünk! ... Magavezényelte a tüzet! ... Amikor elesett, én elsza-ladtam s még most sem tudom, hol a fejem. Ezvolt aztán az ember! Ez volt aztán az ember!... De a minisztere, az bezzeg vinnyogott, minta kutya; a térdünket szorongatta, úgy könyör-gött az életéért. Azt könnyű szívvel lepuffantot-

438

Luk!... Bizony, Kolcsákot nem tudtuk volna le-lőni, ha maga nem vezényli a tüzet!

1920. FEBRUÁR 8.

ÜLÜNK és várunk, magunk sem tudjuk,mire. A város felől lövések hallatszanak: aztmondják, a fehérek meg akarják rohamozni aGlaszkovót. Ekkor egyszerre csak megjelenikZavadovszki professzor:

— Azt mondják, Glaszkovóban szétrombol-tak néhány házat; igazolványt szereztem s átjöt-tem megnézni, élnek-e még — nagyon nyugta-lankodtam maguk miatt..,

1920. FEBRUÁR 9.

A FEHÉREK tovább vonultak. Azt mond-ják, a csehek nem engedték meg nekik, hogy avárost bevegyék — úgy nyilatkoztak, hogy a vörö-rösökkel együtt védelmeznék meg. Állítólag a szö-vetségesek is ellene voltak a dolognak. Hogy miaz igazság, azt nem tudom; de a fehérek elvonul-tak, utolsó reménységünk romba dőlt...

A városban harcok folynak, de hogy ki har-col és ki ellen, azt nem tudom.

1920. FEBRUÁR 22.

A VÁROSBAN várják a győztes vörösek ér-kezését. Az Angara partján egyik utcában jégbőlóriási szabadságszobrot állítottak föl.

439

1920. FEBRUÁR 27.

ZAVADOVSZKI professzor a szegény Ivinprofesszornak minden nap bevisz a börtönbe egykis csomag élelmiszert. Valóságos hőstett. Elő-ször is gyakran órákhosszat kell a hidegben áll-dogálnia, amíg a csomagot elveszik tőle, másod-szor pedig bizonyos, hogy a bolsevisták alaposanszemügyre veszik s jól megjegyzik azokat, akikszívességet tesznek Kolcsák egykori miniszteré-nek. Dehát a professzort már ilyennek teremtetteaz Isten!

1920. MÁRCIUS 1.

IVIN professzor meghalt a börtön kórházá-ban. Jobb így neki, hiszen úgyis megölték volna.Dehát igazán úgy kell lenni, hagy Oroszországlegkülönb, legtehetségesebb emberei ilyen halál-lal pusztulnak el?

1920. MÁRCIUS 3.

MIKOR volt az, hogy a házigazdánk úgyörült a vörösök érkezésének, mintha azok min-den rossztól megváltanák a világot? Ma felszólí-tott bennünket, hogy segítsünk neki a padlótfölszedni s lisztet meg egyebet rejteni alája. Mihajlandók voltunk a dologra. A liszttel együtt el-rejtem a naplómat is.

440

1920. ÁPRILIS 5

A LEGJOBB hangulatban tértem vissza azegyetemről, mert nagy sikerrel adtam elő dolgo-zatomat az orosz irodalomról. De otthon zavartarccal fogadtak s apám azt mondta: — EngemOmszkba tettek át. Két nap múlva utazunk.

A könyv kiesett a kezemből. Hiszen Omszkban nincs egyetem! Két hónappal a záróvizsgákelőtt! Ez végét jelenti az egyetemi tanulmá-nyaimnak!

1920. ÁPRILIS 7.

TELE a két kezünk az utazás előkészületei-vel. A rejtekhelyünk feltárása súlyos csalódásthozott. Kiderült, hogy az egész liszt megromlott— annyira megpenészesedett, hogy még a mihelyzetünkben lévő emberek számára is teljesenélvezhetetlen. Az egyetlen vigasz — igaz, hogycsak nekem, — hogy a naplóm sértetlen maradt.

1920. ÁPRILIS 8.

A VÖRÖSÖK itt vannak s mi még élünk,senki sem törődött velünk. Azt mondják, hogya nemes, megbocsátó győztest akarják játszani.Mi azonban nehezen hisszük el.

441

1920. JÚNIUS 3.

OMSZK. A szürke, lomha Irtüs. Ismét va-gonban lakunk. Egész vagonváros van körülöt-tünk. A mi kocsink éppen egy nagy épület falamellett áll, amely egyetlen napsugarat sem engedhozzánk. A kocsi falai mentén priccsek, a köze-pén vastűzhely. Anyám folyvást fekszik, a tífuszóta még mindig nem tudott magához térni. Es-ténkint kiülök a kocsi lépcsőjére (azelőtt jegetszállítottak benne) s végigjártatom szememet aszerencsétlenség szomorú városán, amely itt sö-téttik az óriási rendezőpályaudvar végtelen sín-párain.

1920. JÚNIUS 10.

AZ ÉTELT a 14-es szovjet-étkezőben kap-juk, amelynek az a híre, hogy a legjobbak közétartozik a városban. A menü napról-napraugyanaz: pacal-leves, egy undorító rosszszagúfolyadék, amelyet igazán csak az fogyaszthat el,aki a szó szoros értelmében éhezik. Majd mindenalkalommal valami új „meglepetés” úszkál eb-ben a „kollektív” ételben: hol egy marhaszem,hol egy fog, máskor szőrszálak, s változatosságkedvéért azoknak a katonáknak egyenruhagomb-jai, akik sok ilyen étkezőben szakács-szolgálatotteljesítenek. A második fogás: pohánka-kása, va-lami bűzös, zöldes olajjal leöntve. Ennek a kásá-nak is, akárcsak a levesnek, megvannak a maga„mellékletei”, de ezek többnyire fadarabok, kö-vek, szegek és spárgadarabok. Hús soha sincs; azt

442

mondják, húst csak a kommunisták kapnak.Valószínűleg így is van . ..

Most egész nap mezítláb járok, a városbanis. Csak egy pár cipője van az egész családnak.Itt ez egyébként is divat, mert a cipővel is úgyállhat a dolog, mint a hússal, az is csak a kom-munistáknak való. Az ellátási jegyünkön ugyansok mindenféle szép dologra szóló szelvény van,nemcsak cipőre, de mindmáig semmit sem kap-tunk, csak egyszer egy tucat manzsettagombot.

1920. JÚNIUS 15.

MOST már egészen lehetetlen a szovjet-ételtelfogyasztani; próbálni kellett valamit. Elhatá-roztam, hogy kereskedésre adom magamat.A vagonvárosnak csaknem valamennyi lakosakereskedik valamivel. A szomszéd mérnök mégengedélyt is szerzett s szolgálata után azon-nal kiszalad a piacra, tejet, főtt tojást és kalá-csot árulni.

Borzasztóan féltem, amikor először indul-tam el a kosarammal, amelyben tíz sült karmo-nádli és néhány kalács képviselte az üzemi tőkét.A piac tele volt katonákkal, kirgizekkel s min-denféle rongyos népséggel. Minthogy engedélyemnem volt, nem rakhattam ki az árumat valame-lyik fabódéban, hanem szerényen meg kellett hú-zódnom egy sarokban; mellettem kuksolt a föl-dön Seremetyevszkája asszony, egy volt minisz-ter felesége s egy bádogvödörben sósuborkátárult. Lábam előtt egy tízesztendős fiúcska aNivából kivágott képeket teregetett ki, s torka-szakadtából kiáltozta:

443

— Ide, ide, elvtársak! Szép képek, tájképek,hölgyek ruhástól és ruha nélkül!

Egy lerongyolódott katona, aki kenyeretkoldult, meg egy hosszú szakállú, pápaszemesosztrák, aki fekete faládából Kant, Schopen-hauer, Fichte és mások műveit árulgatta ciga-rettapapírnak — ezek voltak többi szomszédaim.Kezdődhetett a vásár . . .

De egyszerre vad kiáltás hallatszik, vesze-kedő, rikácsoló hangok zűrzavara, vad lökdöső-dés, tolakodás: egy kisfiú ellopott valamelyikárusítópolcról egy zsemlyét s az árusasszony el-verte. Ebben a pillanatban éreztem, hogy a kosa-ram hirtelen megkönnyebbedik — körülnézek skét nagy kalács hiányzik belőle; még láttam kétrongyos fiút, aki elrohant vele. Alig tértem ma-gamhoz rémületemből, már jelentkeztek az elsővevők. Két katona kivett néhány karmonádlit,ott mellettem állva megette, tréfálkozott s barát-ságosan veregette a vállamat. Amint az evésselelkészültek, nyugodtan megfordultak s tovább-mentek fizetés nélkül.

— Elvtársak, elfelejtettek fizetni! — kiáltot-tam utánuk. Az elvtársak azonban úgy tettek,mintha nem is róluk volna szó s eltűntek a tö-megben, így fogytam ki a legrövidebb idő alattegész árúkészletemből, anélkül, hogy egy kope-ket is bevettem volna érte.

Most új riadalom támad. De ezúttal komo-lyabb. — Razzia! Razzia! — kiáltja mindenki sfutni kezd, mintha szemét vették volna ki. Én isvelesodródom a futók áradatával s mellettemSeremetyevszkája asszony. Mögöttünk lövésekhallatszottak, mindenfelől jöttek a katonák s csak

444

nagy üggyel-bajjal tudtunk átvergődni a tüleke-désen. Meg sem álltunk, vissza se néztünk — fu-tottunk, míg a vagonjainkhoz nem értünk.

1920. JÚNIUS 18.

MOST már egészen simán megy az üzlet.Rájöttem, hogyan kell hozzáfogni. Fődolog:őrizkedjünk a tolvajoktól és katonáktól! Ma elő-ször esett meg, hogy a keresetemből rendes ebé-det főzhettünk! Hogy ez mit jelent, azt csak azfoghatja föl, aki hétszámra ette a szovjet-étkezőfőztjét, mint mi. Valóságos ünnepnap volt eza mai.

1920. JÚNIUS 19.

MA meglátogattam a vagonjában Sereme-tyevszkája asszonyt, a volt miniszter feleségét.A férje börtönben ül, ő maga négy óráig mintgépírónő dolgozik, aztán a piacra szalad kenye-ret árulni. Három kislányát a vagonban hagyja,a nagymama felügyelete alatt, aki fiának letar-tóztatásakor megőrült. Nem ismer meg senkit,csak franciául beszél s azt képzeli, hogy a cárelőtt áll és kegyelmet kér tőle a fia számára.

1920. JŰNIUS 25.

AZ ÁLTALÁNOS munkakötelezettség alap-ján állást vállaltam egy könyvtárban. Havi fize-tésemből éppen egy sós uborkára telik. De abban

445

a szovjet-étkezőben, amelynek körzetébe a könyv-tár tartozik, valamivel jobb az étel s főleg étvágy-gerjesztőbben készítik, mint máshol; nyilvánazért, mert a főszakács osztrák hadifogoly.

1920. JÚNIUS 28.

A KÖNYVTÁR vezetője, Jakov PetrovicsKaplun — zsidó és volt szociálforradahnár —igen rokonszenves embernek látszik. Ma el-mondta nekem az élete történetét. Fél életétszáműzetésben töltötte s teljes öt esztendőt ma-gánzárkában.

— Akkor hát legalább örül, hogy most meg-érhette a kívánságai teljesedését! — mond-tam én.

— Nem, nem, — válaszolta s szomorúanrázta a fejét, — amit a bolsevisták csinálnakOroszországból s amit még ezután csinálnakmajd belőle, az nem az, amiért mi harcoltunk!Még a cári uralom alatt sem éreztem magamatsoha olyan rosszul, mint most; minden nap vá-rom, hogy letartóztatnak és agyonlőnek, mertnyíltan, szabadon kimondom a véleményemet, ezpedig a legeslegnagyobb bűn a bolsevisták sze-mében! Hogy visszasírom most a börtönben töl-tött magányos esztendőket! Igen, rombolni rom-boltunk — de építeni? ...

Jakov Petrovics hihetetlen rosszul van öl-tözve; ő is mezítláb jár.

446

1920. JÚLIUS 3.

SZÖRNYŰ a hőség, olyan a levegő, mint afolyékony tűz. Az ember folyvást inni szeretnes a „bak”, a vízelosztó állomás, negyedórányiravan! Amellett száz meg száz ember áll sorbana „bak” előtt s mind türelmesen várakozik, mígvégre órákhosszat tartó álldogálás után egyvödröt telimeríthet a drága nedűvel. A várako-zók azzal ütik agyon az időt, hogy nagy bőbe-szédűséggel találgatják, vájjon az állami koope-ratív árúházakban mit lehet legközelebb jegyrekapni. Mindenki rettenetesen van öltözve, sze-gényesen, rongyosan, koldusmódra. Előttemegy mérnök áll lovasbricseszben, meztelen láb-ikrával, mezítláb, a blúza öv nélkül lóg a nad-rágja fölé, egyetlen gomb sincs már rajta; gom-bot nem adnak jegyre, anélkül vásárolni pedigolyan hallatlan fényűzés volna, hogy azt egybjezsenc nem engedheti meg magának. Mögöt-tem egy orvos felesége áll egy rózsaszín báli-ruha maradványaiban, amely alól igen szerény-telenül kukucskálnak ki egy férfialsónadrágszárai. Mellettem egy vasutas hatesztendős le-ánykája áll magánál kétszerte nagyobb vödör-rel; apja szolgálatban van, anyja betegen fek-szik a vagonban ...

A bak vizét, amely közvetlenül az Irtüshullámaiból kerül ide, nem lehet meginni,amíg fel nem forralta az ember. De hol lehetfelforralni? A vagonban, ahol tűz nélkül semlehet már kibírni a hőséget? S különben is hon-nan vennénk fát? Ezt tehát a közös konyhánkell elintéznünk. Ez a konyha, amelyet egyóriási, amerikai vagonból rögtönöztek, szörnyű-

447

séges valami. A közepén levő óriási tűzhelykörül néhány tucat, nagyrészt az intelligenciá-hoz tartozó asszony tülekedik. Most már ken-dőt viselnek a fejükön s lesoványodott arcuk,hőségtől felégetett meztelen lábszáruk, kérgeskezük nemigen emlékeztet többé az egykori„úrhölgyekre”. Valamennyi ideges, ingerlékeny,izgatott. Mindenki a legjobb helyekért harcol atűz körül, de a két legeslegjobb hely természe-tesen a két biztosnénak van fönntartva. Azokmindig nagy kotletteket sütnek óriási serpe-nyőkben! Az asszonyok a legnagyobb szeretet-reméltósággal és előzékenységgel bánnak velüks igyekeznek mindenféle apró szolgálatokkalkeresni a kedvüket. Ez természetes is: ennek akét „feleségnek” egyetlen szava letartóztatást,vagy agyonlövetést jelenthet. De ha a két „úrnő”eltávozik, ismét élénkség támad, a legjobb he-lyekért vívott harc némelykor tettlegességgé fa-jul s egyáltalán nem ritkaság, hogy egy fazéktartalmával együtt a padlóra röpül vagy egé-szen eltűnik. Nem is csodálkozik már senki azo-kon a különös hirdetéseken, amelyek a vágónfalait ékesítik. Néhány példa:

„Polgárok! Kérem az illetőt, aki kis faze-kamat a darafelfújttal tévedésből magával vitte,szíveskedjék visszahozni. Egyetlen fazekam sanélkül nem tudok ételt készíteni kis gyerme-keimnek, A darafelfújtat megtarthatja. A faze-kat legyen szíves a jobb sarokba tenni. Versi-nina mérnökné.”

Avagy: „Polgárok! Ki lopta el a fazeka-mat? Majd megtudom! Becsületszavamra, azegész fáját ellopom a tettesnek!”

448

Becsület, igazságosság, illendőség — eltűntfogalmak!

1920. JÚLIUS 4.

A VEZETŐNKET, Jakov Petrovics Kap-lunt ma letartóztatták a könyvtárban s elvitték,úgy, ahogy volt, mezítláb, ingben és nadrágban.Hogy miért, azt nem tudja senki, ő maga legke-vésbé. Vájjon viszontlátjuk-e még?

1920. JÚLIUS 7.

A VONATUNK végén két kocsi a vagónvá-ros foglyainak van szánva. A legkisebb fegyelmivétség, elkésés a szolgálatból, sőt gyakran egy je-lentéktelen íráshiba is elegendő, hogy a bűnösta rabkocsiba juttassa. Harmadosztályú kocsi,amelynek ablakai sűrű vasráccsal vannak el-zárva.

A biztos mindennap végigjárja a telepünkvágányait s olyan szemmel vizsgálgat mindent,mint egy börtönfelügyelő. Tegnap a vagonunkközelében „leereszkedően” szóbaállt egy asz-szonnyal. Azt mondta:

— Irgalom pedig nincs. Azt hiszitek, a szépszemetekért történt, hogy nem lőttünk agyonmindnyájatokat? Nem, galambocskám! Mostmég igen kevés képzett kommunistánk van.Egyelőre szükségünk van a szolgálataitokra. Decsak legyetek nyugodtak, mire mindent kihúz-tunk belőletek, valamennyien sorrakerültök.

449

Egyetlen burzsuj sem maradhat életben! Le-lövünk mindnyájatokat, mint a kutyákat, tifehérgallérosok, ti intelligens disznók!

A „barátságosan” kezdett beszélgetés folya-mán a biztos annyira feldühödött saját hangjá-tól, hogy arca kivörösödött s vastag nyaka puj-kataréj módjára buggyant ki a gallérjából.

Borzongva éreztem, hogy ez a biztos, akivalaha hentes volt, nem puszta magánvélemé-nyét mondta el most. S hogy igyekszik min-denki, hogy ennek a laposhomlokú, sárga met-szőfogait csattogtató vadállatnak lehetőleg kel-lemes arcot mutasson! Persze, hiszen óvakodnikell mindentől, ami fölingerelhetné ezt az álla-tot, aki ezer ember életének és halálának ura!

A szomszéd mérnököt ma szolgálat közbenletartóztatták, mert szigorúan ragaszkodott afelsőbb hatóság rendelkezéséhez! Amikor a biz-tos előtt kijelentette, hogy a határozott paran-csot nem szegheti meg, ez ráordított:

— A pillanatnyi helyzetre kellett volnatekinteni!

— Igen, de a parancs ... — próbált aláza-tosan érvelni a mérnök.

— Hallgass, kutya! — kiáltott rá a biztos.— Majd megmutatjuk nektek, szabotálóknak!

Szegény felesége őrjöng félelmében. Sza-botáló! Ez a szó egyértelmű a halálos ítélettel.

1920. JÚLIUS 9.

LEGTÖBB vágón lakói iszonyúan szenved-nek a férgektől. Minden tele van poloskával segyre jobban terjed a tetű is, amivel a katonák

450

fertőzték meg az egész várost. Majdnem min-denki a vagonok alatt, a kerekek közt alszik.Sötét júliusi éjszaka borul a városra. Csöndvan, de sóhajokkal teli csönd. Itt is, ott is, min-denütt halk nyögést, panaszt, sírást hallani.Fölöttem a végtelen ég, a csillagok ragyognak,a messzeségben csobognak a szürke Irtüs hul-lámai . .. Kimehetek a partjára, messze elgya-logolhatok a szteppén ... s mégsem vagyokszabad, úgy érzem, mintha börtönben volnék...Omszk városa, amelynek börtönében egykorDosztojevszki ült — most ezrek és ezrek óriásibörtöne, vagy olyan börtön, amelyből nincsszabadulás . . .

1920. JÚLIUS 10.

GYAKRAN észrevettük már, hogy a vago-nunk közelében egy furcsa alak ólálkodik, egylábatlan nyomorék, aki két keze segítségévelmozog s törzsét maga után húzza. Minden ajtó-nál alamizsnát kér; minden asszony ad neki azutolsó falatjából is s a hátán minden este nagyzsákot cipel, mint csiga a házát. Néha beül va-lamelyik vágón alá és szunyókál. Azt mondják,fehér katona volt. Ma a letartóztatott mérnökfelesége azt a megfigyelését közölte velem,hogy amelyik vágón alá a nyomorék beül, abbólmásnap mindig letartóztatnak valakit.

1920. JÚLIUS 13.

A VAGONJAINK falai nagyon vékonyak,minden szó kihallatszik abból, amit odabenn

451

beszélnek. S nem minden menekült érti a hall-gatás tudományát. Amikor apám ma hazajötta hadikórházból, dühösen csapta le sapkáját apadlóra s felkiáltott:

— Nem, itt már nem lehet dolgozni! Nincsorvosság, csak a kommunistáknak, persze; atöbbi megdögölhet. Még alkoholt sem adnak kiazt felnyakalják a kommunista urak!

Lefeküdt s eltakarta arcát a kezével. Ki-mentem s leültem a lépcsőre; egyszerre csakmegpillantottam a kocsi alatt a nyomorékot.Alamizsnáért nyújtotta felém a kezét s az ajkángonosz mosoly villant meg. Egy pillanatra meg-dermedtem a rémülettől; aztán hoztam nekiegy darab kenyeret s lassan elmászott onnét.

1920. JÜLIUS 14.

MÉG tegnap, késő este, elvitték apámat.Reggel, amikor ételt vittünk neki, sápadt

arca már a rabkocsi rácsos ablakából nézett kiránk. A vörös katona nem engedte meg, hogyodaadjuk neki, amit hoztunk.

Kilenc óra után elszaladtam a biztosunk-hoz, hogy apámért könyörögjek. Igen barátság-talanul fogadott s azt mondta:

— Úgy úgy, hát nem tetszik az apuskának,hogy mi orvosságot kapunk, a menekülteknekis szeretne orvosságot? Nem, galambocskám,nektek nem kell orvosság, a mi fejünk nem fáj,ha ti, intelligens disznók, megdögöltök is! Hamajd nem lesz rátok szükségünk, úgyis leszú-runk mindnyájatokat, disznók, disznók! A

452

drága apuskádat pedig most nem lőjjük le,ahogy megérdemelné, hanem elküldjük Vjer-nübe, a kolerás vidékre.

1920. JÚLIUS 17.

MÉG csak el sem búcsúzhattunk apámtól,fehérneműt és ruhát sem adhattunk neki. Ügy,ahogy volt, nyári blúzban, köpeny nélkül kel-lett elindulnia a kolerás területre, a kínai ha-tárra. Uramisten, miért kell ennyit szenved-nünk?

1920. JÚLIUS 20.

A VAGONUNK sivár és üres. Egész napapámat siratjuk, mert alig reméljük, hogy vi-szontláthatjuk valaha. Anyám napról-naprahalványabb s mindjobban hanyatlik. Neki márminden mindegy. Ha az étkezőből nem horda-nánk ebédet, egyáltalán nem ennék semmit.

1920. JÚLIUS 21.

NÉMELYKOR magunk is csodálkozunk,hogyan tudjuk egyáltalán megenni ezt a szov-jet-levest. A tehénszemek, fogak és szőrszálakegyre gyakoribbak, ellenben a májdarabok,amiket a szakács piszkos ujjaival rak bele,egyre kisebbek. A hadifogoly helyett, aki vissza-tért hazájába, most egy tatár a szakácsunk, akicsak úgy feketéllik a piszoktól. A kása helyett,

453

amelyet valahogy még meg lehetett enni, mostnéhány nap óta újfajta ételt kapunk másodikfogásul, az úgynevezett halkotlettet. Mindenféleapró halat összevagdalnak, szálkástul, fejestül,farkastul, pikkelyestül s az egészet kisütik va-lami zöld, bűzös olajban, amely szovjet-olaj né-ven vált hírhedtté. Ennél szörnyűbb valamit el-képzelni sem lehet, s mégis nap-nap után százá-val tolongnak szolgálattevők és munkások apiszkos étkezőbe, hogy ezt a kutyának sem valóételt megkaphassák. Micsoda nyomorúság, mi-csoda éhség, micsoda szükség!

Köztünk, menekültek közt a legolvasottabbkönyv most kétségtelenül a szakácskönyv; min-denki töri magát, hogy legalább néhány óráramegkaphassa, persze nem azért, hogy aszerintfőzzön, hanem csak hogy olvassa, mint valamimeséskönyvet.

Igazán vannak még emberek a világon,akik emberek módjára táplálkozhatnak?

1920. JÚLIUS 22.

DÉLBEN, amikor éppen nyálkalevest főz-tem anyámnak a közös konyhán, belépett azállatfejű biztos felesége s az összes jelenlevőketmeghívta estére a klubba egy műkedvelő elő-adásra, amelyben ő játssza a női főszerepet.Kívánsága természetesen mindnyájunk számáraparancs. Nekem is el kellett mennem. Propa-gandadarab volt, a „Bolsevistát” a biztos ját-szotta, a „bolsevista nőt” a felesége A propa-gandabeszédeket és a darabot hangos tetszés-

454

nyilvánítások fogadták, se vége, se hossza nemvolt az újrázásnak és brávózásnak. Pedig a kö-zönség jóformán csupa menekültből állt, akikhalálosan gyűlölik a bolsevistákat! De min-denki félt az árulkodóktól és kémektől s a lel-kesedés hiányát nem nehéz ellenforradalmi ér-zületnek tekinteni! Milyen gyávák is az embe-rek! De én magam is tapsoltam, éppen úgy,mint a többiek . ..

A komikus számait azonban fagyos csend-ben fogadta a közönség, pedig ezek igen jókvoltak. Először egy kuplét énekelt, amely azélelmezési viszonyokat gúnyolta ki s refrainjeígy hangzott: „Lesz-e máma fasszolás, vagyse?” Aztán bejött hátán egy nagy zsákkal s ki-jelentette, hogy a zsákban fautalványok van-nak. Amikor a másik bohóc megkérdezte, hogyhol van a fa, amit ezekre az írásokra kapott,fölmutatott egy szál gyufát. Fagyos csönd ío-gatdta ezt az igazán sikerült tréfát is, csak né-hány kommunista tapsolt. Nem régóta vagyunkmég szovjet-polgárok, de azt már valamennyienjól tudjuk, hogy itt is a provokálásnak egyikfajtájával állunk szemben, amit új uraink olysokféle módon s oly bőségesen tudnak alkal-mazni. Hiszen a cári uralom alatt az tette olygyűlöletessé a rendőrséget, hogy állítólag ettőlaz utálatos eszköztől sem riadt visza. De mégha mind igaz volna is, amit ebben a tekintet-ben a régi uralomról beszélnek, — ha százszo-rosan, ezerszeresen igaz volna is, az is mindgyerekjáték ahhoz képest, ami most történik.Senki sem mer beszélni, lélegzetet venni, mo-zogni, mert mindenki tudja, hogy körül vanvéve kémekkel és provokatőrökkel.

455

Hirtelen felhangzott a kiáltás: — Razzia,razzia! — Mint az őrült rohant mindenki a ki-járatok felé, de ott már a cseka emberei álltak.Más cseka-emberek állig fölfegyverkezve sor-ról-sorra jártak s letartóztattak mindenkit, akinem tudta igazolni magát. Elrémültem, mertnem voltak nálam az írásaim. Ekkor mentőgondolatom támadt, amint megpillantottam abiztosunkat. Odamentem hozzá s kértem, hogyigazolja a személyazonosságomat, hiszen jól is-mer. Megvetően nézett rám s azt mondta:

— Ha mindenki mellett tanúskodni akar-nék, kilógna a nyelvem!

Nem is reméltem már, hogy a letartóztatástelkerülhetem, amikor hirtelen kialudt a villany.Lehet, hogy valami találékony ember intézteígy, de lehet puszta véletlenség is, mert utóbbiidőben az elektromos művek hihetetlen rosszulműködnek. Éltem az alkalommal, a félig nyi-tott ajtón besurrantam a színészek öltözőjébe sonnét a nyitott ablakon kiugrottam a szabadba.Meg voltam mentve! — Megmentve! De mennyiidőre? Hátha a biztos, aki tudja, hogy nem voltnálam írás, mégis elfogat?

1920. JÚLIUS 23.

KÜLÖNÖSEN nagy részvétet kelt a sze-gény gyermekek sorsa. Apák, anyák, egész napszolgálatban vannak s ha hazajönnek, még csakakkor kell igazán hozzálátniuk, hogy valami-képen kenyeret keressenek; mert a szovjetura-lom behozta ugyan az általános munkakötele-zettséget, azt azonban egyáltalán nem tartja

456

kötelességének, hogy a dolgozók eltartásárólgondoskodjék. Az én havi fizetésem példáulezernyolcszáz rubel, egy font kenyér pedig két-ezernégyszáz rubelbe kerül. Persze élvezzükmost a híres „közös élelmezést”. Kommunistákszámára igen szép dolog lehet ez, a közönségeshalandó számára azonban a jól ismert „szovjet-ebédből” és napi háromnegyed font kenyérbőláll.

Hanem én a gyerekekről akartam írni.Nézzük például a szegény Vitya Nikiforovot.Anyja kora reggeltől késő éjszakáig dolgozik,négy óráig ingyen, mint a szovjet rabszolgája,aztán valahol néhány falás kenyérért s egy kistejért, vajért, vagy cukorért — parasztoknál,kereskedőknél — vagy mint tisztogató asszonyegy biztos családjánál. Az apa eltűnt. Vitya nap-közben a vagonok közt kószál, estefelé aztánmindig nyugtalankodni kezd s végigkérdezi azismerősöket, hogy nem fogták-e el az anyját.Éppen tegnap történt meg az, amitől szegényVitya mindig fél: az anyja nem jött haza. Egyrésztvevő szívű szomszéd azt mondta neki:

— Vitya, az anyádat bezárták, de csak rö-vid időre, három nap múlva kijön. Addig el-lakhatol nálunk.

Szegény gyerek odaszaladt a rabkocsihoz,én messziről követtem. A rácsos ablakon kiné-zett az anyja kisírt arca.

— Bácsi kérlek, engedd ki a mamámat! —mondja sírva Vitya s kinyújtja kis kezét a vö-rös katona felé. De már jön a szomszédasszony,aki Vityát magához vette s elvonszolja a síró,kapálózó gyereket.

Vitya anyját azért tartóztatták le, mert

457

szolgálatban az írógépen helytelenül másolt levalami iratot.

1920. JÚLIUS 28.

AMINT ma a biztost láttam a kocsink feléközeledni, azt hittem, elájulok rémületemben;mintha hallottam volna már, ahogy mondja: —Mars a rabkocsiba, maga iratok nélkül ment ela klubba!

Egészen más ügyben járt; azt akarta, hogytanítsam a leányát az első és második gimná-ziumi osztály anyagára. Fizetésül egy csetverttejet igért, amit egyébiránt magamnak kellettelhoznom minden szombaton egy öt versztá-nyira lévő német telepesfaluból. Természetesenelfogadtam.

1920. JÚLIUS 29.

MAJD minden este mesélek a gyerekek-nek. Negyvenen, vagy még többen is összegyűl-nek a kocsink körül; ők a földön kuksolnak,én a lépcsőn ülök. Ezek a legboldogabb pillana-tok örömtelen életemben. Az égen egyik csillaggyullad ki a másik után, a menekültek nyílttűzön krumplit sütnek, a vágányok közt s a va-gonok alatt röfögnek a disznók és kotyognakaz alvó tyúkok. A mesét most igazabbnak ér-zem, mint ezt az egész, valószínűtlen vagón-életet, amely csupa félelem és kínszenvedés.

458

1920. AUGUSZTUS 1.

MA nagy nap volt a könyvtárunkban: szol-gálatbalépésünk óta először kaptunk iparcik-keket a jegyeinkre. Mondja még valaki, hogy akommunista jegyrendszer nem funkcionál! Le-nyűgöző látvány volt ez a sok felséges holmi,amit a huszonnyolc alkalmazottnak szántak!Felsorolom, mi volt: egy pár 33-as számú csa-tos cipő, egy üveg kölnivíz, egy tucat gomb, kétdarab szappan s egy katonaalsónadrág. Huszon-nyolc jegyet készítettünk és sorsjátékot ren-deztünk. A vezető azt mondta:

— Nekem okvetlenül muszáj egy darabszappant nyernem, több mint egy hónapja nemmosdottam szappannal!

— Ó, ha megnyerhetném a katona-alsó-nadrágot, — ábrándozott a helyettese, — mi-lyen jó volna a menyasszonyomnak! Hiszen anők tudnak magukon segíteni; egyszerűen le-vág belőle valamit és csipkét varr rá — pom-pás lesz!

A könyvkiadásnál dolgozó kedves kis kis-asszony a parfőmről álmodozott, a szolga azalsónadrágról s így tovább — mindenkinekmegvolt a maga kívánsága.

Én a csatos cipőt nyertem, de nem tudom,mihez fogjak vele, mert a 33-as szám senkineksem jó a családunkban.

1920. AUGUSZTUS 2.

MA érdekes teremtéssel elegyedtem szóbaa piacon. Német kommunista nő, aki egy árvaszót sem tud oroszul s így nagy öröme telt az

459

én németségemben. A bajor kommün bukásaután menekülnie kellett s igen boldog volt,amikor eljuthatott álmainak országába, a kom-munizmus paradicsomába. Most közeljár az ön-gyilkossághoz; azt mondja, hogy itt a kommu-nisták közt általában alig talált mást, mintcsirkefogót, tolvajt és rablót, s különösen a vé-leményszabadság gúzsbakötése miatt panasz-kodik. Szeretne visszajutni Németországba; in-kább élne ott a kapitalisták börtönében, mintitt, a bolsevista paradicsomban — de nem en-gedik vissza, félnek, hogy el találja szólni ma-gát. Azt állította, hogy itt az élete sem biztos;be fogják zárni és agyonlövik, mert igazi meg-győződéses kommunista lévén, zavarja az ittenikommunistákat. . .

Igen finom arca, nemes vonásai vannak,még rokonszenvesnek is mondhatná az ember,ha nem volna szája körül az a kegyetlen kifeje-zés, a fanatikus ember szívtelensége, akinekszemében egy emberélet — semmi, az eszmeminden... Bizonyos, bizonyos, hogy ő is öltmár embert!

1920. AUGUSZTUS 3.

MA szubbotnik volt, önkéntes szombatimunka. Az egész város könyvtári alkalmazot-tainak egy nagy bárkát kellett kirakni. Térdigjártunk a vízben és súlyos fatörzseket cipeltünka partra. Legközelebb minden könyvtári alkal-mazottat egy hétre az erdőbe visznek, favágómunkára.

A könyvtárunkba most néhány új alkal-mazott lépett be, volt német hadifoglyok. Egyi-

460

kük, egy hosszú szürke szakállú idősebb ember,állandóan maga előtt tartja felesége és gyerme-kei fényképét s látszik rajta, hogy majd bele-hal az utánuk való sóvárgásba.

1920. AUGUSZTUS 9.

KOLERAESET a vonatainkon! Tegnapmeghalt a beteg s a halála valóságos pánikotidézett elő. A felcsert, aki kezelte — fiatal, har-madéves medikus volt, — azonnal elfogták smég aznap agyonlőtték.

Állítólag már a városban is több kolera-esetet állapítottak meg. Holnap kezdődik akoleraellenes oltás.

1920. AUGUSZTUS 10.

NO, ma érdekes találkozásom volt — Szte-pan Petrovics Pugovkinnal! Éppen be akartülni egy elegáns könnyű kocsiba; válogatottelőkelőséggel volt öltözve, vadonatúj egyenru-hába; hóna alatt óriási bőrtáska, sőt még cvik-ker is lovagolt széles, húsos paraszt-orrán,örültem, hogy ismerős arcot látok és megszó-lítottam.

— Hol az apja? — kérdezte leereszkedően.Ó, szegény apám! ... S ekkor szerencsés

gondolatom támadt; segítségét akartam kérnis elmondtam neki mindent.

— Úgy, úgy... és miért menekültek elelőlünk? — kérdezte, amikor elhallgattam. —Most maga is láthatja, kinek van igaza: nem

461

maguknak, hanem nekünk; különben nemgyőztünk volna!

Természetesen nem mondtam neki ellent scsak azt az egyet kívántam, hogy apámon se-gítsen.

— Jöjjön el hozzám a pályaudvarra! —mondotta, — csak Sztepan Petrovics Pugovkinttudakolja!

Intett a kocsisnak s tovább hajtatott, rámse nézve többet.

Néhány óra múlva kimentem a pályaud-varra s amint megkérdeztem, hogy hol találha-tom Sztepan Petrovics Pugovkint, egy katonatisztelettel mutatott meg egy nagy szalónkocsit,amelynek óriási, ragyogó tükörablakai voltak.

Meglehetős soká kellett várnom. Végremegkért a titkár, hogy lépjek be. Éppen mintegy miniszternél, gondoltam magamban. A vá-gón berendezése valósággal megdöbbentett afényűzésével — különösen olyasvalakit, mintén, aki egyenesen a marhakocsiból jött!

Szetpan Petrovics úgy belesüllyedt egypuha párnás karosszékbe, hogy jóformán csakcvikkeres orrahegye s gömbölyű kis potrohalátszott ki belőle. Mellette, a padlón, bájos, piszeleányka játszott vakítóan fehér ruhában, fu-szekliben és fekete lakkcipőben. Kissé a hát-térbe húzódva egy hölgy ült és franciául beszélta gyerekkel. Spárgatalpú szandálomban és el-nyűtt zsákvászon-ruhámban nyomasztóan ha-tott rám ez a „művelt” környezet. Mintha Szte-pan Petrovics Pugovkin is érezte volna, hogynem vagyok egészen idevaló. Még csak ülésselsem kínált meg, hanem állni hagyott.

— Úgy, úgy, hát az apja érdekében jött! —

462

mondta kisvártatva. Aztán, úgylátszik, mégisszükségesnek tartotta, hogy a hölgynek bemu-tasson:

— A feleségem, született Victinghoff bá-rónő! Ez meg itt a leányom; előbb csak fran-ciául tanul, oroszul majd megtanul később ma-gától is! Különben is meglehet, hogy hamaro-san külföldre kerülünk, diplomáciai küldetés-ben!

Megismételtem a kérésemet s ezekkel aszavakkal bocsátott el:

— No, majd megpróbálom megmenteni azapját. Hiszen jó fiú, csak politikailag kissé el-maradt a szellemi fejlődése ... No jól van, el-mehet!

Hát így változott meg a világ. Sztepan Pet-rovics Pugovkin, aki ezelőtt a kórházban — hajózan volt — a padlót súrolta, most magasrangútisztviselő s talán nemsokára külföldön kép-viseli Oroszországot. Ugyan hol hagyhatta sze-gény feleségét, akit fölcserélt a „tanítónéval?”De úgylátszik, pályája oly meredeken ívelhetettfölfelé, hogy elhagyta a tanítónét is s egyszerreegy bárónőig lendült.

1920. AUGUSZTUS 15.

ITTHON mind betegek vagyunk; betegminden bjezsenc s az egész város. A kolera-ol-tásnak oly erős a hatása, hogy voltaképpen egykis kolerát szenved végig az ember. Mindnyá-junknak 38 és 39 fok közt van a láza, kínzóhányás, szédülés és szörnyű fájdalmak gyötör-

463

nek. S amellett a szolgálatunkat úgy kell telje-sítenünk, mintha tökéletesen egészségesek vol-nánk.

1920. AUGUSZTUS 16.

A könyvtárban dolgozó német hadifoglyokközül az egyik majd mindennap eljár hozzánk.Német órákat veszek tőle s cserébe oroszul ta-nítom. Nagy érdeklődéssel nézem ezeket a né-meteket; hiszen ezek a mi egykori ellenségeink,akikkel „a végső győzelemig” harcoltunk. Va-lamennyi meglepően udvarias és jómodorú.Az öltözködésük lehetetlen, szinte groteszk. Az,akitől tanulok, zöld kozák-nadrágot, feketenyári blúzt és óriási papachát visel — mégistüstént megérzik rajta, hogy nagykultúrájúember.

1920. AUGUSZTUS 17.

A NÉMETÜNK ma beszélt foságban átéltkalandjairól, szökési kísérleteiről, amelyek el-juttatták az Altáj-hegységbe, át a néptelenTajgán s a kirgiz szteppéken s csak azért nemsikerültek, mert saját vöröskatonává lett honfi-társai elárulták s börtönbe dugták kínai úton-állók társaságában. Sok utálatosat hallottammár ezekről a német és magyar vöröskatonák-ról — de azt mégsem hittem volna lehetséges-nek, hogy valaki a bajtársát megakadályozzaabban, hogy esztendők óta nem látott hazájábavisszatérjen.

464

Szegény most itt ül Omszkban, ahová a„bajtársai” hozták; azt mondja, csak két kíván-sága van: az első, hogy hazakerüljön, a máso-dik, hogy ezeken a vörös árulókon bosszút áll-hasson.

Különösen ragyog a németnek a szeme,valahányszor a „haza” szót kiejti. Szegény 1 Denem — nem szegény; van hazája, ha messze is,s előbb vagy utóbb mégis csak viszontlátja, el-felejti a nélkülözések és szenvedések éveit. Demi? Hová meneküljünk mi? Kitaszítottak va-gyunk, hazátlanok a hazánkban.

1920. AUGUSZTUS 20.

A NÉMETÜNKNEK ma születésnapja van.Egy kis ünnepet rendeztünk a tiszteletére: piro-got sütöttünk és krumplit pirítottunk.

A német a melegségnek és örömnek egysugarát hozza szomorú életünkbe s mi oly há-lásak vagyunk neki ezért! Segít nekem fát haso-gatni, hegedül s udvariasan végighallgatjaanyám panaszait és elbeszéléseit.

1920. AUGUSZTUS 23.

A NÉMET ma magával hozta egy kollegá-ját. Felállítottam a szamovárt és teáztunk. Énkeveset beszéltem s figyeltem a másik hadi-foglyot, a filozófia tanárát. Szokatlanul átszel-lemült külseje van, óriási, magas homloka,

465

hosszú, fekete szakálla — próféta-arc. Nagyszemével néhányszor áthatóan nézett rám s úgyéreztem, hogy a lelkem legmélyére néz. Hogylehet az, hogy ilyen emberek ellen kellett har-colnunk?

Az utóbbi napokban gyakran gondolokarra, hogy a naplómat odaadom a német hadi-fogolynak. Itt úgyis csak elvész, s különben is,ilyen időben naplót írni tiszta őrültség. Hamegtalálják nálam, az biztos halálomat jelenti.

1920. AUGUSZTUS 27.

MOST a tanítók átképző kurzusán előadá-sokat kell tartanom a gyermeklélektanról. Na-gyon örülök ennek a foglalkozásnak, de van-nak benne kellemetlen momentumok is. Meg-esik néha, hogy a hivatalos „elvtársak” meg-szólítás helyett a tilos „uraim” csúszik ki aszájamon s ilyenkor mindig akad egy túlbuzgóalak, aki felkiált: — Az urak külföldre men-tek és beálltak pincérnek! Itt csak elvtársakvannak!

Előadás után kérdőcédulákat adnak át ne-kem, sokszor igen naiv kérdésekkel. Például:„Lektor elvtárs, mi az, hogy ösztön?” — avagy:„Elvtárs, van-e különbség a proletár- és a pol-gár gyermek lélektana közt?” Némelykor szem-telen kérdések is: „Nem jönne ma este rande-vúra a városi parkba? Szemjonov, politikaivezető.”

Tizenhat óráért két tyúkot, félfont vajat,egy font kristálycukrot és két font kölest kap-tam.

466

1920. SZEPTEMBER 2,

APÁMTÓL egy sor írást sem kaptunk. Él-emég? Hol van? Valahányszor meglátom a vá-rosban a fehér kolerás-kocsit, arra kell gondol-nom, hogy talán ő is áldozatul esett már enneka félelmes betegségnek. Szegény apám!

1920. SZEPTEMBER 3.

A „POÉTÁNK”, Arkadi Zelinszki mégiscsak híressé vált, még pedig igen eredeti módon.Egy szép napon eltűnt s barátjával azt a hírtterjesztette, hogy fehér bandákkal vívott har-cokban hősi halált halt. A „hős költőt” illőké-pen ünnepelték s társai elhatározták, hogy múl-hatatlan emléket állítanak neki „összes költe-ményei” kiadásával. Amikor úgy látta, hogyhírneve, mint kommunista költőnek, eléggémegszilárdult már: ismét felbukkant a süllyesz-tőből s most politikai szerephez igyekszikjutni.

1920. SZEPTEMBER 5.

MA nagy napnak kéne lenni. Tegnap kö-zölték velünk, hogy a könyvtár alkalmazottaiszámára nagy élelmiszerkiosztás lesz. S való-ban, egy szobának egész padlója tele volt —ürülábbal és ürüfejjel; a fejek borzalmasan bá-multak ránk üveges szemükkel. Iszonyú bűz töl-tötte meg az egész könyvtárt, mert ezek az un-

467

dorító dolgok már romlásnak is indultak. Akár-hogy éhezünk is, senki sem tudta rászánni ma-gát, hogy elvigyen valamit.

1920. SZEPTEMBER 6.

SOK bjezsenec elkezd most szappankészí-téssel foglalkozni. Szappanért meg sóért min-dent meg lehet kapni a parasztoktól. Sokancipőt is csinálnak zsákvászonból, zsinegtalppal.

1920. SZEPTEMBER 7.

MA elmentem Seremetyevszkája asszony, avolt miniszter feleségének vagonja előtt. Belép-tem. A gyerekek sírva ültek az egyik sarokban;a kocsi csaknem teljesen sötét volt.

— Hol van anyátok? — kérdeztem.— Mama fát vágott és szálka ment a sze-

mébe; elment az orvoshoz! — felelte a legidő-sebb leányka. A nagymama a priccsen ült smindenféle összefüggéstelen dolgot beszélt fran-ciául; engem nem ismert meg.

Kopogtattak az ajtón s belépett egy férfi,kurta bundában, nemezcsizmában, papachávala fején. Tüstént megismertem: Seremetyevszkitábornok volt.

— Hol az anyátok, gyerekek? — suttogtagyorsan.

— Azonnal érte megyek! — mondtam.— Csak néhány pillanatra engedtek el a

koncentrációs táborból, addig könyörögtem a

468

vörös katonának, amíg végre lehetővé tette,hogy eljöjjek; azt mondta: úgyis agyonlőnek,legalább lásd meg még egyszer a feleségedetmeg a gyermekeidet!

Néhány pillanat múlva már vissza is jöt-tem a feleségével. Eleinte nem akart hinni ne-kem; most vad sikoltással vetette magát az urakarjai közé.

Halkan kimentem a kocsiból.Egy kommunista megengedte egy tábor-

noknak, hogy a hozzátartozóitól elbúcsúzzék!Hát kommunistának is lehet szíve? Mikor ők aa részvétet és könyörületet mindig megvetésre-méltó polgári előítéletnek nevezik? Hogy lehetez?

1920. SZEPTEMBER 9.

MA piacra menet találkoztam azzal a hadi-fogoly magyar tiszttel, aki a németünket megszokta látogatni a könyvtárban. De hogy talál-koztam! Négy katona kíséretében, csupasz fő-vel, mezítláb, ingujjban! Amikor megpillan-tott, megállt s remegő hangon odakiáltottanekem:

— Éppen most fogtak el... mint túszt...Ha Magyarországon valami baja esik a bolse-vistáknak, agyonlőnek! ... Kérem, adja át vala-melyik német bajtársnak a feleségemnek szólóüdvözletet! Budapesten lakik, a ...

Ekkor hátbavágták s egy katona rákiáltott:— Elég! Tovább! Itt nem lehet beszélni!

Indulj!Így hát szegény még a feleségének szóló

469

üdvözletet sem tudta átadni nekem — talán azutolsót. . .

Sokáig néztem utána, amíg csak magas,karcsú alakja el nem tűnt a messzeségben . . .


A KÖNYVTÁRBAN dolgozó hadifoglyokma sugároznak az örömtől: hazájukba szállít-ják őket. Hazamegy a mi németünk is.


A KIS parkban ülök az Irtüs partján, őszdereka van. A folyam másik partján már egé-szen lesárgultak a mezők, a kert nedves, kavi-csos útjai tele vannak szórva haldokló piros éssárga levelekkel. Az ég komoran borul a városfölé, a folyam fenségesen és mélabúsan höm-pölygeti habjait.

Vadimra gondolok, akit szétmarcangoltaka bolsevisták; apámra gondolok, akinek talánvalahol messze kell meghalnia; minden szen-vedő oroszra gondolok, és keresztrefeszítetthazámra.

Ma átadom naplómat a hazautazó német-nek. Vaktában kiküldőm a messzeségbe, szaba-

470

dabb országba, kétségbeesett kiáltásként a„szabadság országából”.

Ősz, sötét, szomorú, reménytelen ősz,amelyre gyilkos tél következik.

Lesz-e még neked tavaszod, Oroszország?

VÉGE.

HÁZASSÁG A VÖRÖS VIHARBAN -...

Documents

Transcript of HÁZASSÁG A VÖRÖS VIHARBAN -...