A könyv egyaránt nevezhető útleírásnak, szakácskönyvnek vagytársadalomrajznak, de leginkább mégiscsak regény, Frances Mayesnaplószerűen beszéli el, hogyan teremtettek férjével igazi otthont

egy Cortona melletti régi házban, és leltek második hazáraOlaszországban. A látszólag érdektelen apróságok - a ház renoválása,

a takarítás nehézségei, az olajfa-liget újraélesztése, a kertszépítgetése, a piaci bevásárlások, a séták, az üldögélés a városfőterén egy erős espresso mellett, a receptek, a dolce far niente,vagyis az édes semmittevés - élvezetes olvasnivalót nyújtanak.Az írónő egyszerre tudja rabul ejteni az olvasó gondolatait és

érzékszerveit. A sültmalacárus, a zöldséges, a lengyel kőművesbrigád,a házvétel körüli hercehurca, a toszkán konyha megannyi fortélya,a pohárban megcsillanó bor ugyanolyan fontosságot kap, mint a

történelmi, művészettörténeti, irodalmi kitekintés.A lét végső értelme és a hideg fokhagymaleves nem is esik olyan

messze egymástól. Vagy ha mégis, ebben a hőségben az nem számít,Frances Mayes amerikai író- és költőnő. Az olaszországi Cortonában és

San Franciscóban él. Kreatív írást tanít a San Franciscó-i egyetemen.Ez a könyve megjelenését követően több mint két évig folyamatosan

szerepelt az amerikai bestsellerlistákon.

Frances Mayes

Napsütötte Toszkána

avagy otthon Olaszországban

UNDER THE TUSCAN SUNBroadway Books, New York

Copyright© Frances Mayes, 1996

Fordította: Sümegi Balázs Szerkesztette: Pavlov Anna

Translation copyright © Sümegi Balázs Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2001, 2002

Ann Cornelisennek

ELŐSZÓ

- Mit termesztenek itt? - kérdezi a kárpitos. Rogyadozik a fotel súlya alatt, de apró szemei a birtokot fürkészik.

- Olívabogyót és szőlőt - válaszolom.- Persze, persze, olívát meg szőlőt, és mást nem?- Van egy-két fűszernövényünk is... meg virágaink, de nem vagyunk itt

tavasszal, hogy mást is ültessünk.Leteszi a fotelt a nedves fűbe, a szépen megmetszett olajfákat méregeti a

teraszokon, ahol az egykori szőlőskertben már megkezdtük a helyreállítást.- Krumpli kell ide - tanácsolja, - azzal nincs gond. A harmadik teraszra mutat.- Oda kell ültetni a krumplit, ott sok nap érné. Vöröset, sárgát, és akkor lesz

miből csinálni a gnocchi di patatét.És az ötödik toszkánai nyárunk elején már saját krumpliból készül a

vacsoránk. A krumplik könnyen kifordulnak a földből, mintha húsvéti tojásokat kapdosna fel az ember a kertben. Mindig meglepődöm, hogy milyen tiszták. Csak leöblítem őket a csap alatt, s már ragyognak is.

Pontosan így jöttek össze itt a dolgaink, ilyen magától értetődő egyszerűséggel, miközben az elmúlt négy évben szép lassan felújítottuk ezt a toszkánai házat, és rendbetettük a körülötte elterülő elhanyagolt birtokot. Francesco Falco hetvenöt éves, élete nagy részét a szőlőnek szentelte; mi csak megfigyeljük, hogyan dugja a földbe az öreg vesszőket, hogy új hajtást hozzanak, aztán utána csináljuk. A szőlő pedig kisarjad. Idecsöppent külföldiek vagyunk, kipróbálunk bármit. A házat is nagyrészt magunk pofoztuk helyre. Ahogyan a nagyapám szokta mondogatni: a tökéletes hozzá nem értés is megtermi gyümölcsét.

1990-ben töltöttük itt az első nyarat. Vettem egy nagy alakú naplót, a fedele firenzei papírból, a gerince kék bőrből készült. Az első oldalra egyetlen szót írtam: OLASZORSZÁG. A könyv olyan szép volt, hogy halhatatlan verssorokkal kellett volna teleírni, de én inkább vadvirágok nevét, új szavakat, tennivalók listáit körmöltem bele, Ponipei csempéiről készítettem vázlatokat. Szobákat, fákat, madárcsicsergést írtam bele, meg kertészeti tanácsokat. Például azt, hogy ,,akkor kell napraforgót ültetni, amikor a Hold a Mérleg jegyében áll”, pedig sejtelmem se volt, hogy ezt mikor teszi, írtam az emberekről is, akikkel találkoztunk, meg az ételekről, amiket főztünk. A kék gerincű napló az első négy toszkánai nyár krónikája lett. Tele van receptekkel, képeslapokkal, olasz versekkel, benne van egy kolostor alaprajza, és persze a kertünkről készült sok-sok vázlat. Jó vastag a füzet, még van benne hely néhány nyárnak, de máris kisarjadt belőle ez a könyv, a Napsütötte Toszkána. A ház helyreállítása, az elgazosodott kert igazi olajbogyó- és szőlőtermelő birtokká alakítása, az alámerülés Toszkána és Umbria évezredeibe, az ételek és a kultúra közötti összefüggések felfedezése egy idegen konyha tűzhelye mellett, nos, ilyen örömök

alkotják azt a mérhetetlen élvezetet, amelyet egy másfajta életforma megismerése nyújt. A szőlővesszőt a föld alá kell temetni, hogy friss hajtásokat hozzon –nekünk is változtatnunk kell az életünkön, ha azt akarjuk, hogy felfrissüljenek a gondolataink.

Június elején ki kell írtanunk a teraszokról a gazt, hogy amikor júliusban beüt a forróság, és kiszárad a föld, ne fenyegesse a birtokot a tűz. Az ablakom alatt hárman serénykednek motoros kaszával, mint valami túlméretezett méhek. Domenico holnap jön, hogy beboronálja a földbe a levágott füvet, vissza oda, ahonnan kinőtt. A traktor ugyanazokat a fordulókat teszi meg, mint annak idején az ökrök. Motoros kaszával és traktorral gyorsabban megy a munka, mégis megérzek valamit a nyár ciklikusan visszatérő örök rítusából. Itália földje bizony több ezer évnyi mélység. A legfelső réteg tetején állok, egy szerény birtokon, és a domboldalt pettyező narancssárga vadliliomokban gyönyörködöm.

Bámészkodásomból egy öregember zökkent ki. Megáll az úton, és megkérdezi, itt lakom-e. Azt mondja, jól ismeri a vidéket. Tekintete megpihen a kőfalon. Halkan elmeséli, hogy itt lőtték le az öccsét, csak tizenhét éves volt, azt hitték, partizán. És csak szomorúan bólogat. Tudom, hogy nem a rózsáimat nézi, a zsálya se érdekli, meg a levendula se. Tovább indul. Bella casa, signora. Tegnap búzavirágot találtam az olajfa tövében, ahol az öccse állhatott. Biztos egy rigó ejtette ki a csőréből a magokat. Lehet, hogy jövőre a virágok ellepik a terasz peremét is. Az ilyen ősi vidékeken az idő és a tér furcsán görbül. Kezdem megérezni a hely szellemét.

Kinyitom a kék gerincű naplót. Öröm az is, hogy írhatok erről a helyről, a kóborlásainkról, a felfedezéseinkről, a hétköznapjainkról. Egy kínai költő sok száz évvel ezelőtt azt mondta, hogy ha valamit leírunk, újra át is éljük. A változás utáni vágynak pedig nyilván sok köze van ahhoz az igényünkhöz, hogy egyre tágasabb tudati térben éljünk. A Napsütötte Toszkána egy ilyen teret térképez fel. Az olvasóra úgy gondolok, mint egy barátra, aki látogatóba jön hozzám, hogy megtanulja, hogyan kell a vastag márványlapon beledolgozni a lisztbe a tojást; akit a hársfáról felhangzó kakukkszó ébreszt, és hajnalban dudorászva sétál a szőlőben; aki szilvát szed velem, és elkísér a kerektornyú, muskátlis hegyi városkákba; aki látni szeretné az olajbogyót az első napon, amikor már olajbogyónak nevezhető.

Aki nyaralni megy, jól akarja érezni magát: élvezni a szellőt, amely a forró márványszobrokat cirógatja, ülni a kandalló mellett, kenyeret pirítani, olajat csepegtetni rá, meginni egy pohárka idei Chiantit. Az umbertidei reneszánsz szüzek szobáiból poros mellékutakon döcögünk hazáig. Angolnát sütök fokhagymával és zsályával. A fügefa alatt két macska szunyókál összegömbölyödve, mi is itt hűsölünk. Megszámoltam, hogy a galambok percenként hatvanat búgnak. Az etruszk fal a házunk mögött az időszámításunk előtti nyolcadik században épült. Beszélgethetünk. Van időnk.

Cartona, 1995.

BRAMARE: VÁGYAKOZNI

Arra készülök, hogy házat vegyek külföldön. Gyönyörű a neve: Bramasele. A ház magas, szögletes, barackszínű, kifakult zöld spalettákkal, régi cseréptetővel, és van egy vaskorlátos erkélye is, ahol hajdan a hölgyek legyezgették magukat, és nézték, mi történik odalenn. Lent egyelőre tüskebokrok, elvadult rózsák és térdig érő gaz. Az erkély délkeletre néz, egy mély völgyre és Toszkána hegyeire. Amikor esik az eső, vagy csak beborul, a ház homlokzata aranyban, sziénabarnában, okkerben játszik, és egy korábbi skarlátvörös festékréteg is átsejlik néhol, mintha egy doboz zsírkréta olvadt volna meg a napon. Ahol a vakolat lehullott, előtűnnek a durva kövek is. A ház egy strada bianca, azaz egy fehér kavicsos út fölé magasodó teraszos domboldalon áll, gyümölcsfák és olajfák között. A „Bramasele” név a bramare - „vágyakozni”, illetve a sole - „nap” szavakból tevődik össze, vagyis azt jelenti, „napra vágyó”. Mint én.

A családom persze ellenzi a döntést. Anyám azt mondta, „nevetséges”, a szokásos agresszív hangsúlyával. A nővéreimnek tulajdonképpen tetszik a dolog, de azt hiszik, még mindig csak egy csitri vagyok, aki el akarja kötni a családi kombit, hogy megszökjön egy tengerésszel. Egyébként nekem is vannak kétségeim. Kissé elbizonytalanítanak az istentelenül kényelmetlen székek a notaio hivatalának várószobájában. A kárpit lószőr tüskéi belém szúrnak a vékony fehér vászonruhán keresztül, valahányszor megmoccanok, és mivel iszonyú meleg van, muszáj mocorogni. Lesem, hogy mit ír Ed egy nyugta hátoldalára: szalámi, kávé, kenyér. Hihetetlen. Végül a signora felcsapja az ajtót, és ránk zúdul az olasz szózuhatag.

A notaio az a hivatalos személy, aki az ingatlanügyleteket intézi Olaszországban. Nekünk Signora Mantucci jutott, egy alacsony, energikus szicíliai nőszemély. Szemüvegének vastag, enyhén színezett lencséi felnagyítják a szemeit. Ő a világ leggyorsabban hadaró asszonya. Hosszú törvénycikkeket olvas fel. Eddig azt hittem, az olasz nyelv dallamos. Signora Mantucci ajkain inkább egy kőomlásra emlékeztet. Ed megbűvölten figyeli; tudom, rabul ejtette ez a hang. Dr. Carta, akitől vesszük a házat, hirtelen úgy véli, túl keveset kért érte; már csak azért is, mert elfogadtuk az árat. Mi viszont tudjuk, hogy felháborítóan nagy összeget húz ki a zsebünkből. A szicíliai nőszemélyt nem lehet félbeszakítani. Megjelenik Giuseppe, a földszinti bár pincére; elcsodálkozik, amint meglátja az ő americani vendégeit, azaz bennünket, ahogy itt ülünk fönt, és szinte bandzsítunk a zavarodottságtól. Leteszi a signora elé a délelőtti espressót, a signora felhörpinti, csak egy pillanatra szakítva félbe a mondatot. A volt tulaj a valódinál jóval alacsonyabb vételárat akar a szerződésbe írni.

- Nálunk így mennek a dolgok - mondja, - nincs olyan bolond, aki a valós értéket vallaná be.

Azt javasolja, adjunk át egy csekket a notaio hivatalában, majd pedig „az asztal alatt” nyújtsunk át neki tíz kisebb összegről szóló csekket. Szó szerint az asztal alatt.

Anselmo Martini, az ügynökünk megvonja a vállát.Ian, az angol ingatlanügynök, akit azért fizetünk, hogy segítsen leküzdeni a

nyelvi nehézségeket, ugyancsak vállat von.Dr. Carta elegánsan vonja le a tanulságot:- Maguk, amerikaiak mindent túl komolyan vesznek. És, per favore, a

csekkeken egyhetes eltéréssel szerepeljenek a dátumok, hogy a banknak se tűnjön fel a dolog.

Nem nagyon tudom elképzelni, hogy ugyanarról a bankról beszélhet, ahová én járok, ahol az őzikeszemű pénztárosnő negyedóránként piszkálja meg a számítógépet, bágyadtan szakítva félbe a folyamatos telefon- és cigarettaszünetet...

A signora hirtelen elhallgat, begyűri egy dossziéba az iratokat, és feláll. Jöjjünk vissza, amikor megvannak a papírok meg a pénz.

Hotelszobánk ablakából Cortona ódon háztetőire látunk, el egészen a sötétlő Val di Chianáig. A scirocco, a vad, forró szél pattanásig feszíti az idegeket. Ha nem fújna, az enyémek maguktól is ezt tennék. Aludni se tudok.

Otthon, Amerikában vettem már néhány házat, el is adtam őket, többször bepakoltam a kocsiba anyám porcelánkészletét, a macskát meg a fikuszt, hogy öt vagy ötezer kilométerrel arrébb új kulcsot illeszthessek egy új zárba. Az embert óhatatlanul felzaklatja, amikor inog a fedél a feje fölött, mert ilyenkor egy csomó emléket hagy maga mögött, egy kicsit tőlük is elköltözik, az új hely pedig végül is meghatározza, hogy hol fog játszódni a jövő. És a hely sohasem semleges, mindenképpen hatást gyakorol az emberre, és persze a hivatalos oldalát is rendezni kell a dolgoknak, ami mindig komplikáltabb a kelleténél. De most aztán mintha minden összeesküdött volna ellenem: a sötétben tapogatózom.

Olaszország amúgy mindig mágnesként vonzott. És házakon is törtem már a fejem eleget az elmúlt négy évben, hiszen minden nyáron Toszkánában barangoltunk, és kibéreltünk már jó pár házat. Az elsőben, amelyet én és Ed a barátainkkal vettünk ki, rögtön az első este a teraszon ücsörögve elkezdtük számolgatni, hogy kijön-e az ára, ha összeadjuk a megtakarított pénzünket. Ed egy csapásra beleszeretett a vidéki életbe. Egész nap járta a szomszédos földeket, és figyelte a munkát. Antoliniék dohányt termesztettek: amennyire sokat kárhoztatott, annyira szép is ez a növény. Hallottuk, ahogy kiabálnak a munkások a földeken, hogy figyelmeztessék egymást: vipera! Esténként kékes-lila ködfátyol szállt fel a sötét levelekről. A szépen gondozott farm tényleg gyönyörű volt.

A barátaink nem jöttek vissza velünk, de mi a következő három nyáron is folytattuk felfedezőútjainkat. Miközben a tökéletes nyaralót kerestük, olyan helyekre jutottunk el, ahol tiszta, zöld olívaolajat sajtolnak, aztán eldugott falvakban románkori templomocskákra bukkantunk, bandukoltunk a szőlők között a földutakon, és megkóstoltuk a leglágyabb Brunellót és a legsötétebb Vino Nobilét. Amikor az ember házat keres, sokkal jobban figyel mindenre. Sosem mulasztottuk el a heti nagypiacot, ahol a környék kínálatának minőségét és változatosságát vizslattuk, miközben a majdani születésnapi vacsorák meg a hétvégi vendégeinkkel elköltendő gazdag reggelik jártak a fejünkben. Órákig képesek voltunk elüldögélni a piazzákon vagy a bárokban egy limonádé mellett, hogy titokban kifürkésszük a hely hangulatát. Jó párszor áztattam elgyötört lábaimat a szállodai bidékben, és tubusszám kentem a lábamra a krémet a macskaköves utcákon megtett sok-sok kilométer után. Persze könyvek is voltak nálunk: útikönyveket, növényhatározókat, regényeket, történetírásokat bújtunk a hotelszobákban és a kibérelt házakban. A helybeliektől megtudakoltuk, hogy hol szoktak enni, és így olyan éttermekbe jutottunk el, amelyekről az útikönyvek említést se tesznek. Mindkettőnkben olthatatlan az érdeklődés minden vacak várrom iránt. Nekem még ma is az a tökéletes boldogság, ha Umbria és Toszkána kavicsos vidéki útjait járhatom. Még jobb, ha egy kicsit el is tévedünk.

Cortona volt a legelső olasz város, ahol megszálltunk, és később minden nyáron visszatértünk ide. Volterra, Firenze, Montisi, Rignano, Vicchio és Quercegrossa környékén béreltünk varázslatos házakat. Az egyiknek olyan kicsi volt a konyhája, hogy egyszerre csak egy ember fért el benne, de az ablakból látni lehetett az Arnót. Volt olyan konyhánk is, ahonnan kifelejtették a melegvizet és az evőeszközöket, de magát a házat középkori bástyafalba építették, és szőlőültetvényekre nézett. A harmadik helyen negyven személyes porcelán étkészlet és ezüst evőeszközök vártak, de minden nap szétfagyott a frizsider, és délután négykor kinyílt az ajtaja, mert kifeszítette a jég, továbbá nedves időben enyhe áramütés ért, ha bármihez hozzányúltam a konyhában. Csakhogy a legenda szerint éppen azon a birtokon fedezte fel Cimabue az ifjú Giottót, amint éppen egy birkát rajzolt a porba. Olyan házban is megszálltunk, ahol az ágyak közepe úgy ki volt feküdve, hogy tíz percnyi „pihenés” után már sajgott is a hátunk; denevérek szálltak be a hálószobába a kéményből, a szúrágta gerendákból pedig folyamatosan hullott a párnánkra a finom fűrészpor. A kandalló viszont akkora volt, hogy akár el is üldögélhettünk volna benne, amíg sült a borsos borjúszelet.

Sok száz kilométert autóztunk poros utakon. Akadt olyan ház is, amelyről csak a helyszínen derült ki, hogy a Tevere árterén, vagy egy külszíni fejtés közvetlen közelében áll nagy büszkén. Sienai ügynökünk élénken bizonygatta, hogy húsz év múlva újra szép lesz a kilátás, mivel törvény írja elő az újrafásítást. Megnéztünk egy fantasztikus középkori házat is, amely fantasztikusan drága volt. Egy fogatlan paraszt, akivel beszédbe elegyedtünk egy bárban, ránk akarta sózni a viskót, ahol nevelkedett. Nem volt nagyobb egy tyúkólnál, a szomszédban pedig acsargó-

hörgő kutyák rángatták láncaikat. Valósággal beleszerettünk egy Montisi melletti tanyába, de a contessa, aki napokig hitegetett minket, végül azt mondta, csak akkor adhatja el, ha égi jelet kap. Nekünk viszont még a jel megérkezése előtt haza kellett repülnünk az Államokba.

Ha visszagondolok azokra a helyekre, már megmagyarázhatatlanul idegennek érzem őket, de még Cortonát is. Ed azonban másképp látja a dolgot. Minden délután a piazzán lebzsel. Bámul egy fiatal párt: haladni próbálnak a babakocsival, de mindig meg kell állniuk. Mindenki odahajol a babához; az emberek gügyögnek, grimaszolnak, dicsérik, milyen gyönyörű gyerek.

- A következő életemben olasz csecsemő akarok lenni -mondja Ed.Imád belemerülni a részletekbe, amelyekből a piazzán nincs hiány: itt a kreol

bőrű szépfiú, aki feltűri az ingujját, hogy látszódjanak domborodó karizmai, amint bágyadtan az asztalra könyököl; valaki Vivaldit fuvolázik az emeleten; ott a virágárus színpompás áruja a szuvenírbolt mellett; amott egy drabális férfi bárányokat pakol ki teherkocsijából, átveti őket a vállán, mint a liszteszsákot, hogy kidülled szegény jószágok szeme. Ed pár percenként felpillant a hatalmas órára, amely már oly régóta mutatja az időt a piazza felett. Végül sétára indul. Valószínűleg memorizálja az összes macskakövet.

Pirkadatkor, amikor végre el tudnék aludni, közvetlenül a szállodával szemközti házban egy arab kántálja imáit, mintha sós vízzel gargarizálna. Néhány hangot variál órákon át, fáradhatatlanul. Át akarok kiabálni neki, hogy hagyja már abba, megyek az ablakhoz, közben nevethetnékem támad. Kinézek, ő rám bólint a saját ablaka mögül, és kedvesen mosolyog. A dohányárverezőkre emlékeztet, akiket a fülledt raktárakban annyiszor hallottam kiabálni Délen, gyerekkoromban.

Itt vagyok több, mint tízezer kilométerre az otthonomtól és arra készülök, hogy elköltsem az összes megtakarított pénzemet. Szeszély? Inkább olyan érzés, mint amikor szerelmes lesz az ember. És a szerelem nem szeszély, az mindig mélyről jön. Elvileg.

Ahányszor csak elhagyjuk hűvös emeleti szobánkat, és a szállodából kilépünk a vakító napsütésbe, valahogy mindig még jobban megszeretjük a várost. A Sport bár utcai asztalairól rálátni a Piazza Signorellire. A tizenkilencedik századi teatro lépcsőin reggelente néhány paraszt árulja terményeit. Miközben a kávénkat kortyolgatjuk, nézzük, ahogy rozsdás kézi mérlegükkel a paradicsomot mérik. A piazzát tökéletes állapotban lévő középkori és reneszánsz palazzók szegélyezik. Azon sem lepődnénk meg, ha egyszer csak valamelyik palotából kilépne valaki, és rázendítene egy áriára a Traviatából. Minden nap látjuk az etruszk falakba vágott középkori városkapukat, járjuk a reneszánsz és még régebbi épületekkel szegélyezett Fiat-szélességű utcácskákat, felfedezzük a még keskenyebb, titokzatos, gyakran igen meredek lépcsőkbe torkolló sikátorokat. A befalazott, tizennegyedik századi „holtak ajtói” most is láthatók. A főbejárat melletti kisebb

ajtót annak idején állítólag azért vágták, hogy azon keresztül vigyék ki a pestis áldozatait, és rosszat jelentett, ha véletlenül mégis a főbejáraton toltak ki valakit. Sok ajtóban egyébként benne hagyják az emberek a kulcsot.

Az útikönyvek azt írják Cortonáról, hogy „komor”, „szigorú” hely. Szerzőik rosszul ítélik meg a dolgot. A dombtetőn álló, falakkal körülvett, magas, tekintélyes kőépületek a függőlegesség érzetét kölcsönzik a városnak. Az árnyékok éles szögekben, euklideszi szabályossággal hullanak a kövezetére. Úgy érzem, ki kell húznom magam. A büszkén magasodó épületek tartása átragad az itt lakó emberekre is. Lassan, méltóságteljesen járnak az utcán, legszívesebben azt mondanám, vonulnak. Egyfolytában ilyeneket mondok Ednek:

- Ugye, milyen szép az a nő? Ugye, milyen jóképű az a fickó? Nézd azt az arcot... mintha Raffaello festette volna!

Késő délután megint kávé mellett ücsörgünk, de most a másik piazzán. Egy hatvan körüli asszonyság a lányával és tinédzserkorú lányunokájával sétál el előttünk: egymásba karolnak, élénk arcuk ragyog a fényben. Vajon, mitől ilyen sugárzó itt a fény? Talán a környező napraforgómezők aranya festi meg a levegőt. A három nő nyugodt, büszke, megkapóan boldog. Aranypénzre kéne vésni ezeket az arcokat.

Sajnos, a dollár gyorsan esik, veszít az értékéből addig is, amíg a kávénkat kortyolgatjuk. Reggelente a piazzáról indulva első körünket a bankok között futjuk, keressük a legjobb árfolyamot. Az árfolyam nem érdekes, amikor az ember beváltja az utolsó utazási csekkjeit, hogy vegyen még valamit a bőrpiacon, mielőtt hazautazik, de amit mi veszünk, az egy öt holdas birtokon álló ház, úgyhogy minden líra számít. Ha csak egy kicsit romlik a dollár, már kő van a gyomromban. Minden száz lírás esésnél újra kiszámoljuk, mennyivel lett drágább a ház. Semmi értelme, de ilyenkor azt is kiszámolom, hogy a különbözetért hány pár cipőt vehetnék. Azelőtt, valahányszor Olaszországban jártam, szinte nem is vettem mást, csak cipőt. A cipő a gyengém. Előfordult, hogy kilenc pár új cipővel utaztam haza. Volt közöttük piros kígyóbőrből készült lapos sarkú, meg szandál, meg kék hasított bőr csizma, meg különféle sarokmagasságú fekete alkalmi cipők.

A bankok csak úgy nyelnék a jutalékot, ha nagyobb összeg érkezne a tengerentúlról. Tele van a hócipőnk. Híznak a kamatokon is, hiszen Olaszországban hetekig is eltarthat egy csekk beváltása.

Végül aztán kapunk egy kis leckét: Dr. Carta, aki szeretne már túl lenni az egészen, felhívja Arezzóban a bankját, amely egyben az apja meg az apósa bankja is, aztán minket is felhív:

- Menjenek el oda. Félórára van innen. Jutalékot nem kérnek, és amikor megjön a pénz, az éppen érvényes árfolyamon váltják.

Ügyessége nem lep meg, bár mialatt tárgyaltunk a házról, végig úgy látszott, hogy a pénz egyáltalán nem érdekli. Csak kibökött egy jó magas árat, de abból viszont nem engedett. Egy évvel korábban egy perugiai földbirtokos családtól, öt idős nővértől vette a házat, de a feleségével örököltek valami tengerparti

ingatlant, és inkább odajárnak majd nyaralni. Hogy tényleg így volt-e, vagy pedig áron alul kicsalta a házat a kilencven valahány éves anyókáktól, hogy nagyot kaszáljon, nem tudom, és az se érdekel, ha most a mi pénzünkből vesz magának tengerparti villát. Nem is orrolnék rá amiatt. Aki ügyes, az ügyes.

Dr. Carta talán fél egy kicsit, nehogy meggondoljuk magunkat, ezért felhív, és kéri, hogy találkozzunk a háznál. Tetőtől talpig Armaniban száll ki 164-es Alfa Rómeójából.

- Van még valami - mondja, mintha csak egy félbeszakított beszélgetést folytatna, -jöjjenek, megmutatom.

Úgy száz métert megyünk az úton, azután egy kikövezett ösvényre fordulunk, illatos sárga rekettyebokrok között kapaszkodunk föl a dombra. Furcsa, de az ösvény enyhén kanyarogva a dombtetőre visz, ahonnan elénk tárul a völgy. Alattunk a ciprusokkal szegélyezett út meg a szelíd táj a szőlőültetvényekkel és az olajfaligetekkel. A kék folt a távolban a Trasimeno-tó; jobb kéz felől Cortona vörös tetős házainak sziluettje rajzolódik ki tisztán a kék égen. A lapos kövek itt szélesebbek. Dr. Carta diadalmasan fordul felénk:

- Ezt az utat a rómaiak építették. Egyenesen a városba visz.Megsülünk a napon, de Dr. Carta csak mondja a magáét arról a nagy

templomról, amott, azon a dombtetőn, mutogatja, hogy a római út merre is haladhatott át a Bramasole-birtokon...Lent a háznál kinyit egy kerti csapot, benedvesíti az arcát.

- Remek vizük lesz itt, saját vizük, igazi acqua minerale, jót tesz a májnak. Eccellente!

Egyszerre lelkes és unott, barátságos és leereszkedő. Talán otrombán beszéltünk a pénzről? Vagy túl naivnak tartja a törvénytisztelő amerikaiakat? Kinyitja a kerti csapot, a tenyeréből iszik, óvatosan hajol oda a vízhez, hogy a vállán átvetett jól szabott vászonzakó le ne csússzon a földre.

- Annyi víz van itt, hogy még úszómedencét is építhetnek. Szerintem amoda tetessék - mutatja a kezével. Onnan jobbra látszik a tó, ahol Hannibál legyőzte a római sereget.

Elkápráztat minket a tény, hogy a dombon vadvirágokkal borított római út kanyarog. Estefelé majd azon sétálunk be a városba kávézni. Dr. Carta megmutatja az ódon ciszternát is. Toszkánában nagy kincs a víz. Már bevilágítottunk a nyílásba egy zseblámpával, és észrevettük, hogy a földalatti ciszternában kőből rakott boltív is van, nyilván valami átjáró. Fönt a hegyekben a Mediciek várában ugyanilyen boltívet láttunk a ciszternában, és a gondnok azt mondta, egy titkos alagút indul onnan a völgybe, aztán tovább a Trasimeno-tóhoz. Az olaszok lazán veszik az ilyesmit. Én viszont döbbenten állok a tény előtt, hogy valaki itt ennyire régi dolgokat is birtokolhat.

Amikor először láttam Bramasolét, nagy kedvet éreztem hozzá, hogy azonnal beakasszam a nyári ruháimat egy annadióba, és az egyik völgyre néző ablak alatt kipakoljam a könyveimet. Már négy napja jártuk a vidéket Signor Martinivel, akinek az alsóvárosban, a Via Sacco e Vanzettin volt az irodája. A sötét helyiségben az íróasztal fölött Signor Martini saját egyenruhás fényképe lógott a falon. Nyilván Mussolini katonája volt. Úgy hallgatta végig a mondókánkat, mintha kifogástalan olaszsággal beszélnénk. Mikor elmondtuk, hogy mit is akarunk, felemelkedett a karosszékéből, feltette kalapját, és egyetlen szó hagyta el ajkát: Andiamo, azaz „menjünk”. Bár nemrég operálták a lábát, olyan utakra vitt, ahol a madár se jár. Tüskés bokrok dzsungelén vágott át, hogy olyan helyeket mutasson nekünk, amelyek létezéséről rajta kívül valószínűleg senki nem tudott. Méregdrága házakat mutatott, messze a várostól, bedőlt tetővel. Az egyiknek a tornyát még a keresztes lovagok építettek, de a contessa, a ház tulajdonosa, ott helyben megduplázta az árat, amikor látta rajtunk, hogy komolyan érdekel minket a ház. Egy másik helyen a tyúkok ki-be szaladgáltak a házból, és az udvaron rozsdaette földműves szerszámok között disznók turkáltak. Láttunk áporodott levegőjű házakat, meg forgalmas útról nyíló házakat is. Láttunk olyat is, amelyhez nekünk magunknak kellett volna utat vágnunk, szederbokrok sűrűjében omladozott, és csak egy apró ablakon tudtunk belesni, mert egy összetekeredett fekete kígyó nem volt hajlandó odébb kúszni a küszöbről.

Signor Martininek vettünk egy csokor virágot, és megköszöntük a segítségét. Őszintének tűnt a szomorúsága.

Másnap reggel kávézás után egymásba botlottunk a piazzán.- Épp most találkoztam egy arezzói orvossal, aki eladná a házát. Una bella

villa! - mondta nyomatékkal.Azt is mondta, hogy onnan még gyalog is be lehet jönni a városba.- Mennyi? - kérdeztük kórusban, pedig akkor már tudtuk, hogy nincsenek

ínyére az efféle egyenes kérdések.- Először is nézzük meg.Többet nem mondott. Cortonát elhagyva ráfordult a domb túloldalára vezető

útra, azután a strada biancára, hogy pár kilométer után bekanyarodjon egy hosszú, lejtős kocsibehajtóra. Észrevettem egy kegyhelyet, aztán ott állt előttünk a háromemeletes épület: a bejárat felett cirkalmas vaslámpa, két oldalán egy-egy magas, egzotikus pálmafa. Azon az üde reggelen a homlokzaton csak úgy sziporkáztak a citromsárga, vörös, terrakotta festékrétegek. Egy szót se szóltunk, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Miközben az isten háta mögötti földutakon bolyongtunk, ez a csodás ház mindvégig minket várt.

- Tökéletes, megvesszük - viccelek, ahogy átlábalunk a gazon.Signor Martini eddig sem dicsérte a házakat, egyszerűen csak ott volt velünk.

Most sem szól. Odasétálunk a házhoz a rozsdás pergola alatt, amely szinte összeroskad a futórózsa súlya alatt. A dupla ajtó panaszosán sikolt, mintha élne, amikor belökjük. A falak méteres vastagságúak, hűvösek. Megremegnek az

ablaktáblák. Finom porréteg borítja az amúgy tökéletes állapotban lévő téglapadlót. Ed minden szobában kinyitja az ablakokat, a spalettákat. Mindenhonnan csodás kilátás nyílik ciprusokra, zöldellő dombokra, távoli villákra, egy völgyre. Két működő fürdőszobát is találunk. Nem valami szépek, de fürdőszobák. Külön öröm az olyan házak után, ahol padlót se láttunk, nemhogy vízvezetéket. Harminc éve nem laktak a házban. Körülötte elvarázsolt, mesebeli kert, szederrel, elvadult szőlővel benőve. Látom, hogy Signor Martini a vidéki ember gyakorlott pillantásával méri fel a terepet. Borostyán fut fel a fákra, a leomlott teraszfalakra.

- Molto lavoro.Vagyis rengeteg munka. Hát, igen. De a több éves keresés során egyetlen házat

sem éreztük ennyire nekünk valónak. Másnap sajnos lejárt a szabadságunk, és amikor meghallottuk az árat, szomorúan nemet mondtunk és hazarepültünk.

A következő hónapokban gyakran emlegettem Bramasolét. Fölragasztottam a tükrömre a házról készült fotót, és gyakran kaptam rajta magam, hogy képzeletben szobáról szobára járok benne. A ház természetesen az „én” metaforája, ugyanakkor nagyon is valóságos. És egy külföldi ház valahogy még inkább hordozza a házhoz kapcsolódó asszociációkat. Mivel éppen véget ért egy hosszú kapcsolatom, ami komoly törést jelentett, és egy új kapcsolatba is belevágtam, ez a házkeresés tulajdonképpen arról is szólt, hogy mi lesz az én új identitásom. Amikor túlestem a váláson, ott álltam a nagy semmi közepén a felnőtt lányommal, az egyetemi tanári státusommal (miután évekig csak félállásban tanítottam), szerény részvényeimmel, és egy üres jövővel, amely arra várt, hogy végre kitaláljam. Bár a válás rosszabb volt, mint a halál, furcsa módon mégis úgy éreztem, hogy az intenzív családi élet után most visszakaptam önmagamat. Késztetést éreztem, hogy egy idegen kultúra háttere előtt vizsgáljam meg az életemet, új tapasztalatokra vágytam. Valami fizikai dimenzióra volt szükségem, hogy betöltse az űrt, amelyet korábbi életformám elvesztése okozott. Ed maradéktalanul osztja Olaszország iránti lelkesedésemet, és mivel ő is tanít, nyaranta neki is van három szabad hónapja. Kedvünkre kóborolhatunk, írhatunk, kutathatunk. Ha Ed van a kormánynál, mindig enged a kanyargós mellékutak csábításának. Olaszországban a nyelv, a történelem, a művészet, a helyek kimeríthetetlenek, két élet sem lenne elég a megismerésükhöz. És persze ott lesz az a bizonyos külföldi „én” is - új életem talán a házhoz idomul majd, amely régóta otthon van már azon a vidéken, meg a táj ritmusához.

Tavasszal fölhívtam a kaliforniai nőt, aki belevágott valami ingatlanfejlesztési üzletbe Toszkánában, és megkértem, hogy nézzen utána Bramasolénak - ha még nem kelt el, talán lejjebb ment az ára. Egy héttel később visszahívott egy kávézóból: éppen akkor találkozott a tulajdonossal.

- Még mindig eladó a ház, de úgy látszik, a speciális olasz logika azt diktálta, hogy időközben még feljebb vigyék az árát. A dollár pedig nagyot esett, és a házzal rengeteg munka lenne.

És most újra itt vagyunk. Az én speciális logikám pedig azt diktálta, hogy most már kifejezetten ragaszkodjak Bramasole

megvételéhez. Végül is csak egyetlen dolog, nem stimmel: az ára. Mindketten imádjuk a tájat, a várost, a házat, meg a birtokot. És ha csak egy dolog nem stimmel, bele kell vágni.

A ház ára tényleg egy sacco di soldi - egy zsák pénz. És irtózatos meló lesz rendbe hozni a házat és a kertet is. Szivárog a víz, penész itt is, ott is, ingó kőfalak, málló vakolat, egy szétrohadt fürdőszoba, meg egy másik, szép vaskáddal, repedt vécécsészével.

Miért látom mindezt rózsás színben, amikor San Franciscó-i konyhám felújítása igencsak felborította a lelki egyensúlyomat? Otthon egy képet se tudunk feltenni a falra anélkül, hogy le ne vernénk egy tenyérnyi területen a vakolatot. Amikor meg az eldugult lefolyót pumpázzuk, mivel megint megfeledkeztünk róla, hogy az articsókaszirmokat nem szabad a mosogatóba dobni, a szennyes lé mintha egyenesen a San Franciscó-i öbölből folyna vissza.

A ház büszkén magasodik egy római út tőszomszédságában, a dombtetőn egy etruszk (etruszk!} fal maradványai, szemben a Mediciek egyik vára, kilátás a Monté Amiatára. Lesz egy titkos földalatti átjárónk, száztizenhét olajfánk, húsz szilvafánk, és még meg se számoltuk a sárgabarackfákat, mandulafákat, almafákat, körtefákat. A kút közelében dús fügefák, a bejárat lépcsői mellett egy nagy mogyoróbokor. És itt van a közelben az egyik leggyönyörűbb város, amelyet valaha láttam. Marhaság lenne, ha nem vennénk meg ezt a házat.

De mi lesz, ha valamelyikünket elüti egy autó, ha megrokkanunk, és nem tudunk dolgozni többé? Különféle betegségek listája lebeg a szemem előtt. Az egyik nénikémet negyvenkét éves korában vitte el egy szívroham, nagyanyám öregkorára megvakult... Mi lesz, ha összedőlnek az egyetemek, ahol tanítunk? Bölcsészkarunk épülete is szerepel azoknak az épületeknek a hivatalos listáján, amelyek nagy valószínűséggel azonnal leomlanak egy közepesen erős földrengésben. És mi lesz, ha összeomlik a tőzsde?

Hajnali háromkor kiugrom az ágyból, a zuhany alá állok. Hűtöm az arcom a hideg vízzel. Sötétben botorkálok vissza, belerúgok az ágy fémkeretébe. A fájdalom a gerincemig hatol.

- Ed, ébresztő! Asszem, eltörtem a lábujjamat, te meg alszol! Ed felül az ágyban.

- Éppen azt álmodtam, hogy fűszereket szedek a kertben, zsályát és citromfüvet. A zsálya olaszul salvia.

Ed soha egyetlen pillanatra sem kételkedett abban, hogy a Bramasole remek ötlet. Miénk lesz a földi paradicsom, ha megvesszük a házat. Felkapcsolja az olvasólámpáját. Vigyorog.

Az egyik lábujjamról félig leszakadt a köröm, alatta csúnya sötétvörös véraláfutás. Idegesít a lifegő köröm, de letépni nem merem.

- Haza akarok menni...

- Bramasoléba, ugye? - kérdezi Ed, és ragtapaszt tesz a sebemre.

Azt a zsák pénzt elektronikus úton továbbította kaliforniai bankunk, csak még nem érkezett meg. Ez meg hogy lehet, kérdezem az itteni bankban, azonnal meg kellene érkeznie, amikor feladják. Vállvonogatás. Lehet, hogy a firenzei központ tartja vissza. Napok telnek el. Egy bárból felhívom Steve-et, kaliforniai brókeremet. A tévében foci megy, kiabálnom kell.

- Ott kell utánanézni a dolognak - kiabál ő is -, már rég elment a pénz. Egyébként tudja, hogy Olaszországban a második világháború óta negyvenhét kormányváltás volt? Különben a pénze nagyon jól volt befektetve azokba az adómentes papírokba meg a legjobb növekedési alapokba. Azok az ausztráliai kötvények tizenhét százalékot hoztak a konyhára. Hát, igen, la dolce vita...

A sivatagi széllel érkező szúnyogok elárasztják a szállodát (a nevük: zanzare, pont olyan, mint a hangjuk). Addig forgolódom az ágyban, amíg el nem kezd égni a bőröm. Fölébredek az éjszaka közepén, kihajolok az ablakon, látom magam előtt a szállóvendégeket, a kutyagolástól vízhólyagos lábukat. Útikönyvvel a kezükben zuhanhattak álomba. Még most sem késő visszakozni: bedobjuk a csomagokat a bérelt Fiatba és arrivederci. Tengünk-lengünk egy hónapot Amalfiban a tengerparton, aztán irány haza. Lesülve, kipihenten. Sok új szandál büszke birtokosaként. Szinte hallom nagyapám hangját:

- Gondolkozz reálisan! Szállj le a földre!Nagyon dühös volt rám, hogy húszévesen irodalmat tanulok és latin

etimológiát, csupa haszontalan dolgot. Most meg mire készülök? Hogy megvegyek egy elhagyott, öreg házat egy olyan országban, amelynek a nyelvét is alig beszélem. Nagyapám valószínűleg olyan hevesen forog a sírjában, hogy egészen kikoptatja a koporsóját... Egyébként pedig tényleg nincsen tartalékunk arra az esetre, ha valami mégis rosszul sülne el.

És honnan ez a nagy lelkesedés a házak iránt? Olyan családból származom, amelyben a nők laza kézmozdulattal húznak elő a retiküljükből kárpitmintákat, lehetséges fürdőszobacsempék színmintáit, meg virágmintás tapétadarabokat, a sárga hét különböző árnyalatában. A lakberendezést mintha nekünk találták volna ki.

- Milyen a lakása? - kérdezi a nővérem, de tudjuk mind a ketten, hogy arra gondol, az a nő milyen.

Mindig begyűjtőm az ingyenes ingatlankatalógusokat az újságárusnál, ha elutazunk valahová hétvégére, akkor is, ha nem megyünk messzire. Egyszer júniusban két barátnőmmel béreltünk egy házat Mallorcán, egy másik nyáron pedig egy apró casa lakója voltam San Miguel de Allendében, a szigorú Sierra Madrében, ahol örökre beleszerettem a szökőkutas udvarokba és a hálószobaerkélyéről lecsüngő pompás futónövényekbe. Egy Santa Fé-i nyaralás során is nekiláttam házat keresni. Akkor úgy képzeltem, igazi délnyugati lakos lesz majd belőlem, aki állandóan chilivel főz, és le se lehet szedni róla a sok

türkizkék ékszert. Egy másik élet lehetősége volt az is, esély, hogy egy másik változatban létezzek. De aztán egy hónap elég volt belőle, hazautaztam, és sose jutott eszembe, hogy visszamenjek.

Nagyon szeretem Georgia partjainál a szigeteket, ahol gyerekkoromban nyaraltam. Miért nem veszek inkább ott egy ütött-kopott kis faházat, amely olyan, mintha a tenger vetette volna a partra? Rongyszőnyegek, őszibarack ízű jeges tea, a patakban görögdinnye hűl, szunyókálás a hullámok aláfestő zenéjére... Olyan hely lehetne, ahol meglátogathatnak a testvéreim és a barátaim, akár családostul. De tapasztalatból tudom, hogy amikor a saját lábnyomomba lépek, nem tudok megújulni, feltöltődni. Ugyan szeretem a jól ismert dolgokat, a meglepetések még jobban vonzanak. Olaszország pedig egyenesen beszippant - „az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam”... Az lesz a legokosabb, ha apámra gondolok - a józan gondolkodású, spórolós nagyapám fiára -, aki azt szokta mondani: Bepakolás, kipakolás - ez a mi családi mottónk.” Azt is szokta mondogatni: „Ha nem utazhatsz első osztályon, el se indulj.”

Ébren fekszem az ágyban, ellep a jól ismert érzés: lassan megfogalmazódik bennem a megoldás. Tíz éves koromban imádtam a fekete jövendőmondó gömböt, aminek az alján lebegtek a válaszok. Gyakran érzem úgy, hogy egy gondolat vagy egy probléma megoldása lassan felszáll a zavaros folyadékból, és hirtelen tiszta fehér betűkkel látom kiírva magam előtt. Tulajdonképpen szeretem a várakozás feszültséggel teli állapotát, amikor érzem, ahogy a gondolat titokzatos kacskaringókkal ugyan, de végül eljut a tudatom felszínére.

Mi lenne, ha nem bizonytalankodnál annyit? - mondja a fehérbetűs írás. Különben meg miért hiszed, hogy nem szabad kételkedned? Miért nem hívod inkább izgalomnak, ami történik veled? Kikönyökölök a széles ablakpárkányra. A napfelkelte első arany-bíbor fényei. Az arab még alszik. Olyan békések a környező dombok... A völgyekben megbújó mézszínű udvarházak olyanok, mint a frissen sült cipók. Tudom, évmilliókkal ezelőtt gyűrődtek föl ezek a hegyek, most mindenesetre úgy domborodnak, mintha egy óriási kéz formázta volna őket. Egyre fényesebb a nap, a táj színei lágyak: kimosott zöld bankjegy, tojáshéj, halványkék ég, mint egy vak szeme. A reneszánsz festők élethűen festettek. Sosem gondoltam, hogy Perugino, Giotto, Signoreili meg a többiek realisták lettek volna. Pedig a képeik hátterében látható tájak - ahogy arra a legtöbb turista rájön - ma is pontosan olyanok, amilyennek ők ábrázolták. Itt vannak a sötét ciprusok is, hogy összefogják a kompozíciót. Most már tudom, hogy a cortonai múzeumban az aranyruhás, szőke angyal lábán miért fénylik úgy a vörös csizma, vagy hogy miért olyan mélykék a Madonna kobaltkék ruhája. Ebben a tájban, ebben a fényben minden szín erősebb, minden kontúr élesebb. Az a piros törölköző is odalenn a szárítókötélen saját pirosságának dicsfényében sziporkázik.

Gondolkozz, olvasom tovább a fehér betűket, miért is szakadna rád az ég? Mi van, ha győzünk? Mi van, ha három év alatt sikerül helyrepofoznunk a házat? Kézzel írt címkék az üvegeken, bennük a saját készítésű olívaolajunk...

Sziesztaidőben behúzzuk a vékony vászonfüggönyt... A szilvalekváros üvegek katonás rendben sorakoznak a polcokon, a hársfák alatt hosszú asztal a lakomákhoz, az ajtó mellett egy halom kosár (paradicsomot szedünk a kosarakba, rucolát, édesköményt, rózsát, rozmaringot). De kik leszünk mi magunk ebben az új életben?

Végül megjön a pénz, kivehetjük a számláról. De a bankban nincs csekk! Egy ilyen komoly bank, tucatnyi fiókkal Olaszország aranyvidékének szívében, nem tud csekket adni.

- Talán a jövő héten - mondja Signora Raguzzi, - most egyetlen darab sincs.Dadogni se tudunk. Két nappal később telefonál.- Van az önök számára tíz csekkünk.Miért jelentenek ekkora problémát ezek a vacak papírdarabok? Nem értem.

Otthon van egy dobozzal az íróasztalfiókban. Signora Raguzzi akkurátusán leszámolja a tíz darab csekket. Signora Raguzzi feszes szoknyácskában, feszes pólóban van. Durcás formájú ajka folyamatosan nedves. Bőre csillog. Döbbenetesen jól néz ki. Ráadásul vastag aranylánc van a nyakában, mindkét csuklóján pedig vastag aranykarkötők csillognak. Megcsörrennek, ahogy ráüti a számlaszámunkat a csekkekre.

- Csodásak az ékszerei. Nagyon szépek a karkötői - mondom neki.- Itt nincs is más, csak arany - válaszolja borúsan.Unja Arezzo sírjait és piazzáit. Kaliforniáért viszont odavan. Mindig felvidul,

amikor meglát minket.- Ó, ó, Kalifornia! - sóhajtja köszönés helyett. A bank egyre szürreálisabb. Valami tárgyalóban ücsörgünk. Egy fickó betol

egy kiskocsit, amely aranyrudakkal van megrakva - igazi kis arany téglácskákkal. Egyetlen őr sem kíséri. Egy másik fickó belerak két aranytéglát egy barna bélelt borítékba. Olyan a ruhája, mint egy egyszerű munkásemberé. Kilép az utcára a borítékkal. Álruhás pénzszállító... A csekkjeinken nincs hajós, pálmás, lovas címer, se név, se cím, se a jogosítványunk száma, se a társadalombiztosítási számunk. Halványzöld papírdarabok, úgy néznek ki, mintha a húszas években nyomtatták volna őket. De így is nagyon boldogok vagyunk, hiszen igazi bankszámlánk lett, ez pedig már-már felér az állampolgársággal.

Összegyűlünk a notaio irodájában az utolsó találkozón. Peregnek az események. Mindenki egyszerre beszél, senki se hallgatja meg a másikat. A barokkos jogi kifejezések értelmét föl se fogjuk. Az utcán egy légkalapács ugat - mintha az agyamat fúrná. Elhangzik valami két ökörről és két napról. Ian, aki fordít nekünk, elmagyarázza, hogy ez az archaikus kifejezés a tizennyolcadik század óta használatos a föld mennyiségének leírására: azt határozza meg, két ökör hány nap alatt szántja fel az adott földdarabot. Kiderül, hogy a mi birtokunk két „ökörnapnyi”.

Csekkeket állítok ki, görcsbe rándul az ujjam, valahányszor azt kell leírnom, hogy milione. Arra gondolok, hogy azok a jó kis értékpapírok, azok a tuti kis

részvényecskék, amelyeket a házasságunk hosszú évei alatt gyűjtöttünk össze, most egy csapásra átalakulnak egy teraszos domboldallá, meg egy nagy, üres házzá. Az üvegházam Kaliforniában, ahol tíz évig éltem kamkvátok, citromfák, dísznarancsfák, olasz jázminok és guajávák között, meg az úszómedence, meg a terasz a nádbútorokkal és a virágmintás párnákkal - nos, ez mind vészesen távolodni látszik, mintha már most is csak egy erős távcsövön keresztül látnám... A millió nekünk nagyon sok, itt sem vagyunk képesek lezseren kezelni ezeket a számokat. Ed kétszer is megszámolja a nullákat, nehogy véletlenül miliardo legyen a milionéből. Készpénzzel fizeti ki Signor Martini járandóságát. Ő maga nem mondta, mennyit kér, a házunk volt tulajdonosától tudtuk meg, mi az ilyenkor szokásos százalék. Signor Martini mindenesetre boldognak látszik, mintha ajándékot kapott volna tőlünk. Zűrzavaros, de élvezetés módja ez az üzletelésnek. Mindenki kezet ráz. Gyanúsan elégedett mosoly a volt tulajdonos feleségének arcán. Arra számítunk, hogy legalábbis egy kézzel írt pergament nyújtanak át, de nem, a notaio szabadságra készül, nem biztos, hogy addig elkészül a papírokkal.

- Normale - mondja Signor Martini, és mi hiszünk neki.Véget nem érő jogi csűrcsavarás, ilyen-olyan klauzulák felemlegetése?

Ugyan... A hőség fejbe vág, ahogy kilépünk a délutánba. Nincs a kezünkben semmi, csak két hatalmas kulcs: az egyik a rozsdás kaput nyitja, a másik a bejárati ajtót. Ilyen óriási kulcsaim még sose voltak. Persze, hogy nincs belőlük másolat.

Giuseppe int a bár ajtajából; rögtön újságoljuk, hogy vettünk egy házat.- Hol? - kérdezi.- Bramasole a neve - mondja Ed, és kezdené magyarázni, hogyan lehet eljutni

oda.- Ó, Bramasole, una bella villa!Giuseppe gyerekkorában cseresznyét szedett ott. Bár még fiatal a délután,

behúz minket a bárba, és grappát tölt.- Gyere ki, Mama!Anyja és nővére is előre jönnek az üzletbe. Ők is isznak egyet a tiszteletünkre.

Egyszerre beszélnek, méghozzá rólunk, a strani-eriről, a külföldiekről. A grappa iszonyú erős. Felhörpintjük, mint Signora Mantucci az espressót, és kilépünk a forróságba újra. A kocsiban pokoli hőség, mint egy pizzasütő kemencében. Beülünk, az ajtókat nyitva hagyjuk. Egyszer csak nevetni kezdünk: csak nevetünk, alig tudjuk abbahagyni.

Még korábban megszerveztük, hogy két asszony jöjjön takarítani, meg hogy hozzanak egy ágyat, amíg mi aláírjuk a szerződést. Hazafelé menet megállunk, és vesszünk egy üveg hideg proseccót, egy rosticceriában pedig marinírozott cukkinit, olívát, sült csirkét, sült krumplit szerzünk be.

Az események hatása alatt, a grappától kissé kábán érünk haza. Anna és Lucia már túl vannak az ablakpucoláson, a portalanításon, a pókhálókat is leszedték. Az első emeleten a téglapadlós teraszra nyíló hálószoba már ragyog. Az új kék ágyneművel vetették meg az ágyat, és nyitva hagyták a teraszajtót. A hársfákról behallatszik a kakukk szava meg a vadkanárié. Levágjuk az utolsó rózsaszínű rózsákat, és beletesszük egy-egy Chiantis üvegbe. A meszelt falú, frissen felmosott szoba az egyszerű ággyal, a vadonatúj ágyneművel, a behajtott spalettákkal, az illatos rózsákkal az ablakpárkányon, meg a csupaszon lecsüngő, negyven wattos izzóval olyan puritán, mint egy ferences cellája. De amint átlépem a küszöbét, tudom, hogy ez a legtökéletesebb szoba a világon.

Lezuhanyozunk, átöltözünk. A békés alkonyaiban a terasz kőfalán üldögélünk, és a zamatos proseccóval koccintunk egymásra és a házra. A processo olyan könnyű, mintha folyékony levegő lenne... Köszöntjük vele a ciprusokat az út mellett, a fehér lovat a szomszéd birtokon, a távoli villát, amelyet egy hajdani pápa érkezésére építettek. Az olívamagokat ledobjuk a teraszról, hátha jövőre kisarjadnak. A vacsora mennyei. Ahogy sötétbe borul a táj, olyan közel repül egy bagoly, hogy halljuk szárnycsapásainak zaját, és amikor leszáll az akácfára, furcsán rikolt, mintha üdvözölne minket. A Göncölszekér pontosan a ház felett látszik. Olyan tisztán kivehetők a csillagképek, mint egy csillagtérképen. Amikor teljes a sötétség, a Tejút is kirajzolódik a ház felett. A város fényeiben élve megfeledkezem a csillagokról, pedig itt vannak mindig, megtöltik az eget, sziporkáznak, lüktetnek. Addig bámuljuk őket, amíg bele nem fájdul a nyakunk. A Tejút olyan, mint egy kibomló csipkegombolyag. Ed, aki szeret sugdolózni, a fülemhez hajol:

- Még mindig haza akarsz menni, vagy lehet ez az otthonunk?

EGY HÁZ MEG A FÖLD, AMELYET KÉT NAP ALATT SZÁNT FEL KÉT ÖKÖR

Csodálatosan szépek a skorpiók: saját maguk fekete tintával rajzolt hieroglifái. Az is lenyűgöz, hogy a csillagok segítségével tájékozódnak, bár fogalmam sincs, hogy kedvelt tartózkodási helyükről, az üresen álló házak poros, sötét szegleteiből hogyan tudnak felnézni az égre. Minden reggel találok egyet a bidében. Az új porszívó is beszippant párat, de többségük szerencsésebb: elkapom, és egy befőttesüvegben kiviszem őket a kertbe. Minden csésze, minden cipő gyanús. Amikor beágyazok, és felverem az egyik párnát, meztelen vállamra pottyan egy albínó példány. Pókok hadait riasztjuk fel a lépcső alatti tároló helyiségben, az üres üvegek között. Hosszú, fonalszerű lábuk és légy nagyságú testük van. Látom a szemüket is. Ezeken az apró élőlényeken kívül a ház előző lakói semmit sem

hagytak ránk, csak poros borosüvegeket a fészerben és az istállóban, méghozzá több ezret. Számolatlanul töltjük az üveggyűjtő konténereket. Az istállóban és a limonaiában, a ház mellé épített, garázs nagyságú helyiségben, ahol a citromfákat tárolták télen, rozsdás edényeket, 1958-as újságokat, drótot, festékes dobozokat meg mindenféle kacatot találunk. Pókok és skorpiók egész ökoszisztémáit pusztítjuk el, bár néhány óra elteltével újra kezdik a hódítást. Régi fényképeket keresek, meg antik kanalakat, de nem találok semmi érdekeset, csak néhány kézi készítésű vasszerszámot meg egy „papot”, azaz egy fából készült, madár alakú micsodát, amelyből egy kampó áll ki: erre akasztották annak idején, télen, a parázsló szenet tartalmazó edényt, mielőtt a lepedő alá dugták volna, hogy előmelegítse az ágyneműt. Találok egy ügyes kis szerszámot is: tenyérnyi sarló, fényesre kopott gesztenyefa nyéllel. Minden toszkán tudja, hogy ezzel kell a szőlőt metszeni.

Amikor először láttuk a házat, fantasztikus vaságyak is voltak benne, és bárányokat kezükben tartó pásztorokat és a Szűzanyát ábrázoló festett medalionok a falakon. Voltak itt szúette, márványtetejű fiókos szekrények, bölcsők, megsárgult tükrök, ládák, meg vérző szíves feszületek. De az előző tulajdonos mindent elvitt, ami mozdítható, még a villanykörtéket is kicsavarta, csak egy harmincas évekbeli konyhaszekrényt hagyott itt, meg egy ronda, piros ágyat, amelyet nem bírunk levinni a szűk hátsó lépcsőn a második emeletről. Szétszedjük, és a darabjait kidobáljuk az ablakon. A matracot is. Összerándul a gyomrom: a matrac lezuhanását valamitől úgy látom, mint egy lassított felvételt.

A cortonaiak, akik délutáni sétájukat végzik, megállnak az úton, és kíváncsian lesik a nagy sürgés-forgást, a repülő matracot, a palackokkal megtöltött csomagtartót, engem, ahogy felsikoltok, amikor a blúzomba pottyan egy skorpió, miközben az istálló kőfalát seprűzöm, Edet, aki egy igazi kaszát suhogtat elég ügyetlenül a gazban. Van, aki bekiált:

- Mennyiért vették a házat?Megdöbbentő ez az őszinteség, de tulajdonképpen le is nyűgöz.- Valószínűleg többért, mint amennyit ér - kiáltom vissza.Valakinek rémlik, hogy réges-régen egy nápolyi illetőségű művészember

lakott itt, de a legtöbben már csak elhagyott állapotban látták a házat.Minden nap cipekedünk, rendezkedünk, súrolunk. Vettünk egy csomó

tisztítószert, egy új tűzhelyet meg egy hűtőszekrényt. Két vastag deszkából konyhapultot eszkábálunk. A forró vizet ugyan a fürdőszobából hordjuk egy műanyag vödörben, mégis meglepően használható a konyhánk. Azután, hogy évekig egy Williams-Sonoma konyhában garázdálkodhattam, vissza kell szoknom egy primitívebb konyhai környezetbe. Három fakanál, kettő a salátának, egy a keveréshez, serpenyő, kenyérvágó kés, szeletelőkés, sajtreszelő, tésztafőző fazék, tepsi, kávéfőző. Hoztunk magunkkal néhány kiszolgált kemping-evőeszközt, vettünk néhány poharat és tányért.

Azok az első tészták isteniek... A hosszú, kemény meló után mindent fölfalunk, ami a szemünk elé kerül, aztán beledőlünk az ágyba, mint két elcsigázott aratómunkás. A kedvencünk: spagetti valami egyszerű szósszal. Például megpirítjuk a kockákra vágott patuettát, a füstöletlen szalonnát, tejszínt öntünk hozzá és apróra vágott mezei vad rucolát teszünk bele (olaszul: ruchetta), ami a kocsibejáró mellett is, meg a kőfalak mentén is nő. Parmezánt reszelünk rá, és egész halmokat falunk fel belőle. Mellé a világ legjobb salátája dukál: jó vastag szeletekre vágom azokat a remek paradicsomokat, megszórom összevágott bazsalikommal, és mozzarellát teszek közé. De megtanultuk azt is, hogyan kell készíteni toszkán fehér babot zsályával és olívaolajjal. Még reggel megpucolom, azután kis lángon megfőzöm a babot. Hagyom kihűlni, és utána meglocsolom az olajjal. És persze irdatlan mennyiségű fekete olajbogyót is pusztítunk.

Általában háromféle hozzávalóval megelégszünk, de ami kijön belőlük, az valami csodálatos. Nagy kedvem van itt a főzéshez, hiszen ilyen remek anyagokból nem nehéz jót főzni.

Valamikor egy fésülködőasztal teteje lehetett az a márványlap, amelyet gyúródeszkának nevezek ki, amikor megpróbálkozom a szilvás lepénnyel. Egy fúvott Chiantis palackkal nyújtom a tésztát, és közben a San Franciscó-i konyhámra gondolok, a fekete-fehér járólapokra, a tükörre a szekrény és a makulátlan fehér főzőpult között, a hatalmas éttermi tűzhelyre, a tetőablakon át beömlő napfényre, meg Vivaldira, Robert Johnsonra és Villa Lobosra, akiknek a zenéjére főzni szoktam. Itt egy makacs pók az egyetlen társaságom - új hálóját szövi a kandallóban. A tűzhely és a hűtőszekrény meghökkentően újnak látszik a málladozó meszelt fal előtt, a csupasz villanykörte fényében, amely egy életveszélyesnek látszó dróton lóg a plafonról.

Délutánonként az ülőkádban ázom: kimosom a pókhálót a hajamból, eltávolítóm a körmöm alól a piszkot, ledörzsölöm a koszcsíkot a nyakamról. Utoljára gyerekkoromban volt koszcsíkos a nyakam, mikor egész délután homokoztam. Ednek a zuhany alatt is sikerül újjászületnie. A fehér póló és a kék színű sort kiemeli barnaságát.

Az üres, tágas ház minden négyzetcentiméterét tisztára súroltuk. A skorpiók többsége elköltözik. A vastag kőfalaknak köszönhetően a legforróbb napokon is kellemesen hűvös van bent. A limonaiában találunk egy rusztikus asztalt: az lesz az ebédlőasztalunk a teraszon. Sokáig kint maradunk vacsora után, és a felújítást tervezgetjük, miközben gorgonzolát csipegetünk az imént leszedett körtével, és hozzá a szomszéd völgyben termő, Trasimeno-tavi bort isszuk. A felújítás gyerekjátéknak tűnik. Központi vízmelegítő-kazán, rákötve egy új fürdőszoba és a már meglévők, új konyha, de persze egyszerű, a lehető legegyszerűbb. Mennyi idő alatt kapjuk meg az engedélyeket? Tényleg szükségünk van arra a kazánra? Maradjon a konyha, ahol van, vagy jobb lenne a tehénistálló helyén? Akkor a mostani konyha lehetne a nappali ezzel a szép nagy kandallóval. A sötétben kivehető a hajdani kert alaprajza: hosszú, elvadult bukszussövény, öt hatalmas,

egykor gömb alakúra nyírt bokor maradványaival. Megtartsuk-e a kert eredeti elrendezését? Kiszabadítsuk-e a bokrokat a sövény szorításából? Vagy inkább vágjuk ki ezt az ősrégi sövényt, és a bukszus helyett ültessünk valami kevésbé fegyelmezett növényt, mondjuk levendulát? Becsukott szemmel próbálom magam elé képzelni a kert három évvel későbbi állapotát, de ez a dzsungel teljesen beleivódott a tudatomba. Vacsora után akár állva el tudnék aludni, mint egy ló.

A ház minden bizonnyal pozitív erővonalak mentén épült, a kínai Feng Shui szabályainak öntudatlan alkalmazásával. Valami miatt a tökéletes jólét érzése tölt el minket folyamatosan. Ed három ember energiájával tevékenykedik. Egész életemben szenvedtem az álmatlanságtól, de itt minden éjjel úgy alszom, mint akit fejbe vertek, és boldog vagyok álmomban: egy tiszta, zöld folyó hátán úszom a sodrás irányába, játékosan, mintha a víz lenne a természetes közegem. Az első éjszakán azt álmodtam, hogy a ház igazi neve nem Bramasele, hanem Cento Angeli, azaz Száz Angyal, és hogy egyesével fogom felfedezni mind a százat. Vajon szerencsétlenséget jelent-e, ha megváltoztatják egy ház nevét, ahogyan a hajók esetében? Illedelmes külföldiként nem vetemednék ilyesmire. De legalább már tudom a ház titkos nevét.

Az üres üvegek is eltűntek, a ház ragyog. A padlólapok csillognak. Néhány ajtóra kampókat szerelünk fel, hogy felakaszthassuk a ruháinkat. Tejesrekeszekből, meg néhány márványlapból, amit az istállóban találtunk, éjjeli asztalkát is készítünk magunknak az ágy mellé. Két egyszerű széket is vettünk a barkácsáruházban.

Úgy érezzük, felkészültünk a házfelújításra. Besétálunk a városba kávézni, és felhívjuk Piero Rizzattit, a geometrát. Ez a szakma Amerikában ismeretlen; ő az „összekötő” a háztulajdonos, az építtető és a városfejlesztési szerv hivatalnokai között. Ian biztosított minket, hogy Signor Rizzatti a legjobb geometra a vidéken, a legjobb kapcsolatokkal, ami azt jelenti, hogy gyorsan be tudja szerezni a szükséges engedélyeket. Másnap Ian már hozza is Signor Rizzattit, mérőszalagostul, noteszestül. Megkezdjük a bejárást.

A földszinten öt helyiség sorakozik: kiskonyha, nagy konyha, nappali, lóistálló, tehénistálló. A nagy konyha és a nappali között előszoba, amelyből lépcső vezet az emeletre. A házat kettéosztja a tekintélyes lépcső. Korlátja kovácsoltvas. Furcsa az alaprajz, olyan, mint egy babaházé: katonás rendben sorakoznak benne a közel azonos méretű szobák. Mintha az ember az összes gyerekének ugyanazt a nevet adná. A két felső szinten a lépcső mindkét oldalán két-két hálószoba. A lépcsőtől távolabbi szobákba csak a lépcső melletti szobákon keresztül lehet eljutni. Az elkülönülésre a legutóbbi időkig nem nagyon volt lehetőség az olasz családokban. Ha jól tudom, Michelangelo négy kőfaragójával aludt egy ágyban, amikor valami nagyszabású megbízáson dolgozott. A hatalmas

firenzei palazzókban például az egyik hatalmas szobából lépünk a következőbe; nyilván úgy gondolták, a folyosó csak helypocsékolás.

A ház nyugati oldalán emeletenként egy helyiséget lefalaztak a contadini, a bérescsalád részére, amely az olajfákat és a teraszos szőlőültetvényt gondozta. Keskeny kőlépcső köti össze a szinteket ebben a külön kis lakásban, ahová csak a földszinti kiskonyha udvarra nyíló ajtaján át lehet bejutni. A két istállóajtóval és a bejárattal együtt tehát összesen négy duplaszárnyú ajtó tagolja a homlokzatot. Már látom is az ajtókon az új, egyforma spalettákat, mindig szélesre tárva. Közöttük a teraszon levendula, rózsa, citrom, hogy illatuk átjárja a házat; összekötik a kinti és a benti létet. Signor Rizzattinak a kezében marad a kiskonyha kilincse.

A leválasztott lakás legvégében, a második emeleten külön szobácskát „ragasztottak” a falhoz, amelyben a vécét a padlóhoz cementezték - a földműves család nyilván vödörből zúdította bele a vizet, mivel folyóvíz ezen az emeleten nincsen. A két fürdőszoba a földszinten és az első emeleten van, a lépcsőfordulóban, szintén a hátsó falnál. Általában ezt a nem túl vonzó megoldást alkalmazták azokban a kőházakban, amelyeket a víz bevezetése előtti időkben építettek. Valószínűleg először a kisebbik fürdőszoba készült el. Elég kicsi a belmagassága, pepita kőpadlója van, és itt az a klassz kis ülőkád. A nagyobbik fürdőszobát az ötvenes években építhették, nem sokkal azelőtt, hogy lakói elhagyták a házat. Valakinek az a beteges ötlete támadt, hogy a falakat a padlótól a plafonig rózsaszín, világoskék és fehér pillangómintás csempével burkolhassa be. A padló kék, de más árnyalatú. A zuhanyból közvetlenül a padlóra folyik a víz, vagyis úszik az egész fürdőszoba, amikor zuhanyozunk. A zuhanyrózsa olyan magasan van, hogy a testünkre csapódó vízsugarak finom permetet képeznek, ami azt eredményezi, hogy a műanyag függöny, amit már mi szereltünk fel, alattomosan a lábunkra tekeredik.

Kilépünk az első emeleti hálószobánk L-alakú teraszára, egy kicsit a korlátra könyökölünk, hogy élvezzük a gyönyörű völgy meg a gyümölcsfák látványát. Természetesen az eljövendő reggelikre gondolunk, amikor a terasz fölé hajló sárgabarackfa virágba borul és a környező dombokon nyílik a nőszirom (mindenütt látjuk az elszáradt maradványokat). Látom a lányomat a barátjával, ahogy olvasgatnak a nyugágyakban, közöttük a kisasztalon jeges tea. A padló itt is ugyanolyan, mint bent, de a kövek mohásak, viharvertek, gyönyörűek. Signor Rizzatti azonban a fejét csóválja. Lemegyünk a földszintre. Vádlón mutat a limonaia plafonjára, amely pontosan a terasz alatt van: mohos és mállik. Foltokban hullik a vakolat. Beszivárog a víz. Ez nem lesz olcsó mulatság. Signor Rizzatti ákombákomjai már két oldalt megtöltenek a noteszában.

Úgy döntünk, a ház elrendezése tökéletesen megfelel úgy, ahogy van. Nincs szükségünk nyolc hálószobára. Elég négy, és mindegyikhez csatlakozik egy dolgozó-, nappali- vagy öltözőszoba, nincs ezzel semmi gond. A mi hálószobánk melletti szobát viszont szeretnénk fürdőszobává alakítani. Persze, két fürdőszoba

is bőven elég, de ezt a luxust talán megengedhetjük magunknak, hogy legyen egy saját fürdőszobánk a háló mellett. Ha sikerül megszüntetni a primitív vécét a lefalazott lakás hálószobájában, ott lehet a ház egyetlen beépített szekrénye. A geometra fém mérőszalagjával hálószobánk falára bök, oda, ahol látszik, hogy valaha ajtó nyílt a szélső szobára. Reméljük, nem lesz túl nehéz kibontani.

A földszinten már nem ennyire rózsás a helyzet. Amikor először láttam a házat, azt gondoltam, hogy egyszerűen kiverjük a válaszfalakat, hogy összesen két tágas szoba legyen itt. A geometra figyelmeztet, hogy csak két méter széles nyílások vághatok a válaszfalakba a földrengésveszély miatt. Ez a kevés idő, amióta itt vagyunk, elég volt hozzá, hogy ráérezzek a ház szerkezetére: látom, hogy a földszinti helyiségek falai a föld közelében szélesebbek, az alap hatalmas köveiből rakhatták. A kert teraszainak támfalaihoz hasonlóan a házat is habarcs nélkül építették. Az ajtókeretek és az ablakpárkányok szélességéből látszik, hogy felfelé haladva vékonyodnak a falak. A földszinten majdnem egy méter szélesek, a másodikon „alig” fél méteresek. De mi tartja össze a házat? Néhány acélgerenda helyettesítheti-e azokat a robusztus köveket?

Amikor a firenzei duomo kupolájának terve megszületett, senki sem tudta, hogyan lehet ilyen hatalmas félgömböt építeni. Valaki azt javasolta, földből hordjanak össze egy egész dombot az épület belsejében, és a földbe rejtsenek pénzt, hogy amikor elkészül a kupola, a parasztok szívesen ássanak az érmék után kutatva, egyúttal elhordva az irdatlan mennyiségű földet. Szerencsére, Brunelleschi végül kidolgozott egy jobb módszert. Remélem, a mi házunkat is jól megtervezték. Mindenesetre most már kissé tartok tőle, hogy nyílásokat vágassunk a földszinten a méteres falakba... A geometrának persze mindenről van véleménye. Szerinte a béreslakás hátsó lépcsőjét el kell távolítani. Mi viszont szeretjük: titkos menekülési útvonal. Szerinte vakoljuk újra a megviselt homlokzatot és fessük okkersárgára. Erről szó sem lehet. Imádom, ahogy a fénnyel változik a ház színe, ahogy ragyog, mint az arany, amikor esik az eső, mintha a begyűjtött napfény szivárogna a falakból. Szerinte az első és legfontosabb probléma a tető. Szerintünk a tető nem szivárog, tehát nem érdemes hozzányúlni, amíg annyi más sürgős munka van. Magyarázom, hogy képtelenek leszünk mindent egyszerre megcsináltatni, mivel egy vagyont fizettünk a házért. A munka nagy részét mi magunk fogjuk elvégezni. Az amerikaiak igenis szeretnek barkácsolni. Amikor ezt mondom, Ed arcára kiül a pánik. Nem akarja fordítani... A geometra pedig csak ingatja a fejét, mintha teljesen reménytelen lenne a helyzet, ha ennyire alapvető dolgokat is magyarázni kell nekünk.

Kedvesen és lassan beszél hozzánk, mintha a tiszta artikulációval akarna hatni ránk.

- Higgyék el, a tetőt meg kell erősíteni. A cserepekre vigyázni fognak, megszámozzák őket, hogy az eredeti helyükre kerüljenek vissza, de a tetőt mindenképpen szigetelni kell, és meg is kell erősíteni.

Döntenünk kell, vagy a tető, vagy a központi fűtés. Egyszerre nem fog menni a kettő. Megvitatjuk a kérdést. Leginkább nyaranta leszünk itt, de karácsonykor viszont nem akarunk megfagyni, amikor jövünk olajbogyót szüretelni. Ha tényleg akarunk fűtést, akkor kell megcsináltatni, amikor a vízvezeték-szerelést végzik. A tetőt máskor is rendbe hozathatjuk - vagy soha. Jelen pillanatban a béreslakás hálószobájában lévő tartályból jön a víz. Amikor zuhanyozunk, vagy lehúzzuk a vécét, bekapcsolódik a szivattyú, és vizet pumpál a kútból a tartályba. Hibátlanul működő (!) bojler van mindkét fürdőszobában. Egy központi kazánra lesz szükségünk, és egy nagyobb víztartályra, hogy a zajos szivattyúnak ne kelljen folyamatosan dolgoznia.

Úgy döntünk, a fűtés az első. A geometra azonban biztos benne, hogy később még meggondoljuk magunkat, ezért a tetőfedő munkálatokra is be fogja szerezni az engedélyt.

A ház történetének egyik legsötétebb fejezete volt, amikor egy őrült arra vetemedett, hogy a gesztenyefa gerendákat minden szobában valami szörnyű olajfestékkel kenje be jó vastagon. Dél-Olaszországban valamikor nagy divat volt az igazi fagerendák befestése. A festékrétegbe azután fésűvel karcoltak műerezetet, hogy igazi fához hasonló felületet kapjanak. Az lesz az első dolgunk, hogy lecsiszoljuk - kellemetlen munka, de jól lehet vele haladni, megcsináljuk magunk. Egyszer felújítottam egy tengerész-ládát, és nagyon élveztem a dolgot. Ajtókat, ablakokat is kell javítani. Az ablaktokokat és a belső spalettákat is ez a szörnyű festék borítja. Valószínűleg ugyanez a zseni felel a téglát utánzó csempével kirakott kandallóért is. Milyen beteg agyvelőben foganhatott a gondolat, hogy a valódi anyagot olyan anyaggal fedje, ami a valódi anyagot próbálja utánozni... Ezeknek a kínos ügyeknek nyoma se maradjon! És el kell tűnnie a széles ablakpárkányokat borító kék csempéknek is. A pillangós csempéknek sincs nagy jövőjük a fürdőszobában. A nagy konyhában és a béreslakáshoz tartozó kiskonyhában is ronda cement mosogatók vannak... Signor Rizzata noteszében betelt a harmadik oldal. A kiskonyha padlóját hiper-ronda műmárvány járólap fedi. Őskori vezetékek lógnak ki a plafonból. Őskori fehér porcelán-biztosítékok mindenütt - gyakran pattognak a szikrák, amikor felkapcsolom a villanyt.

A geometra a terasz falán ül, hatalmas monogramos zsebkendővel törölgeti az arcát, és sajnálkozva néz ránk.

Egy ház felújításánál a legfontosabb szabály, hogy legyen ott az ember. Mi viszont több mint tízezer kilométerre leszünk a tett színhelyétől. Csak reménykedhetünk, hogy sikerül megbízhatónak látszó vállalkozót találni.

Nando Lucignoli, akit Signor Martini küldött hozzánk, Lanciával érkezik. Megáll a kocsibehajtó elején, kiszáll, de hátat fordít a háznak. Talán a tájban gyönyörködik? Nem, a mobilján értekezik, hadonászik a cigarettájával. Mikor végez, bedobja telefont az anyósülésre.

- Bella posizione! - lengeti a Gauloises-t, miközben kezet rázunk.Épp csak meg nem hajol... Apja kőműves mester, ő pedig építési vállalkozó,

méghozzá nagyon jóképű. Az olasz férfiak többségéhez hasonlóan citromos, napfényes illatfelhő lengi körül, amit a cigarettafüst sem tud elnyomni. Mielőtt bármit mondana, biztos vagyok benne, hogy meg is találtuk az emberünket. Körbevezetjük.

- Niente, niente - ismételgeti. „Semmiség”, gond egy szál se.- A melegvizes csöveket hátul vezetjük, egy hét, a fürdőszoba három nap,

signora, egy hónap alatt kész az egész. Tökéletes háza lesz. Hagyják nálam a kulcsot, és mire jönnek megint, minden el lesz intézve.

Garantálja, hogy talál régi téglákat, amelyek passzolnak a házhoz, ne aggódjak, szép lesz az új konyha az istálló helyén. Vezetékek? Majd a barátja megcsinálja. A terasz téglái? Megvonja a vállát: csak egy kis habarcs kell hozzá, nem nagy ügy. Megbontani a falat? Édesapja ebben szakértő. A hátrazselézett tincsek szeretnének visszagöndörödni, a homlokába hullanak. Nando olyan, mint Bacchus Caravaggio képén, csak mohazöld a szeme, és kissé görnyedt, talán mert annyit markolja a Lancia kormányát. Szerinte remek ötleteim vannak, építésznek kellett volna mennem, nagyszerű az ízlésem. Ülünk a kőfalon, kezünkben borospohár. Ed bemegy, hogy főzzön magának egy kávét. Nando egy boríték hátoldalán fölvázolja a tervezett vízvezetékeket. Nagyszerűen beszélek olaszul, mondja. És tényleg megért mindent, amit mondani akarok. Majd holnap hozza az árajánlatot. Biztos vagyok benne, hogy reális áron dolgozik, és abban is, hogy ő és az apukája meg a legmegbízhatóbb embereik csodát tesznek majd.

- Csak lazítson, és bízza rám a dolgot - mondja búcsúzóul, és elhajt.Integetek neki. Észreveszem, hogy Ed is kijött. Nincs határozott véleménye

Nandóról, de nem túl diplomatikusan megjegyzi:- Bűzlik, mint egy profumeria, Gauloises-t szívni modorosság, azon kívül

szerintem egész egyszerűen lehetetlen úgy megcsinálni a központi fűtést, ahogy ő mondja.

Ian embere következik. Benito Cantoninak sárga szeme van. Tömzsi, mint Mussolini, akire több szempontból nagyon hasonlít. Hatvan körül jár, tehát valószínű, hogy szülei Mussolini tiszteletére választották a Benito nevet. Eszembe jut, hogy Mussolini a mexikói Benito Juarez után kapta a nevét, aki a francia elnyomás ellen küzdött. Furcsa, ahogy a forradalmár neve a diktátoron keresztül eljut ehhez a nyugis emberkéhez, akinek úgy csillog széles arca és kopasz koponyája, mint egy kifényesített mogyoró. Amikor nagyritkán megszólal, a helyi Val di Chiana-i dialektusban teszi. Semmit nem ért abból, amit mondunk, de mi se értjük, amit ő mond. Ian is bajban van. Benito részt vett a közeli kolostor kápolnájának felújításában, ami jó ajánlólevél. Még ennél is meggyőzőbb a ház, ahová Ian elvisz minket. Castiglione dél Lagóban van ez az udvarház, tornyát állítólag a templomos lovagok építették. Benito munkásai gazdájukkal ellentétben szélesen vigyorognak.

Visszamegyünk Bramasolébe. Benito végigjárja a házat, nem is jegyzetel, annyira magabiztos. Amikor Ian kérésünkre árajánlatot kér, ingatja a fejét. Nem tudhatja előre, milyen problémába ütközik. Mi mennyit akarunk költeni rá? Micsoda kérdés... Nem biztos, hogy tud szerezni járólapot, és nem tudja, mit talál, amikor felszedi a téglákat az emeleti erkélyen. Egy kisebb gerendát ki kell cserélni a második emeleten.

Az itteni mesterek, úgy tűnik, nincsenek hozzászokva, hogy árajánlatot adjanak. Egyik napról a másikra élnek, illetve dolgoznak, általában van otthon valaki, aki tudja, mennyit is dolgoztak aznap. Az előkalkuláció egyszerűen hiányzik az eszköztárukból, bár annyit azért mondanak, hogy „nem tart három napig se”, meg azt is mondják: „Quindicigiorni”, azaz tizenöt nap, ami tulajdonképpen azt jelenti, fogalmuk sincs, mennyi időbe telik a dolog, de tudják, hogy nem áll rendelkezésükre az egész örökkévalóság. A „Quindici minuti „jelentését is megtanultuk, amikor lekéstünk egy vonatot - nem tizenöt perc, hanem csak pár perc, még akkor is, ha a kalauz mondja. Azt hiszem, az olaszok többsége hosszabbnak érzi az időt, mint mi. Mire jó a nagy sietség? Ha egyszer áll az épület, ott lesz még sokáig, talán ezer évig is... Két hét, két hónap nem számit.

Megbontani a falat? Nem ajánlatos, mondja Benito, és mutatja, hogy fog a fejünkre dőlni a ház. Azért összehozza azt az árajánlatot, és valamikor a héten átadja Iannek. Búcsúzóul végre elmosolyodik. Sárga kockafogai a téglát is átharapnák. Ian természetesen Benitóra szavaz, szerinte Nando csak egy simlis szépfiú. Úgy látom, Ed most elégedett.

A geometra ajánlja be a harmadik jelöltet, Primo Bianchit, aki háromkerekű kisteherautóval érkezik. Ő is kicsi, alig százötven centi magas. Zömök kis fickó overallban. A nyakában vörös kendő. Kimérten köszönt minket, régies kifejezéssel:

- Salve, signori!Mintha a Mikulásnak dolgozna: aranykeretes szemüveget visel, hosszú, ősz

haja van, a lábán térdig érő csizma.- Permesso? - kérdezi, mielőtt belép az ajtón.Minden ajtónál megáll, és megkérdezi, szabad-e belépnie. Forgatja a sapkáját a

kezében, ahogy Délen nagyapám malmában a munkások; nyilván hozzá van szokva, hogy ő a „paraszt” a padrone színe előtt. Ugyanakkor magabiztos, van benne büszkeség, amit gyakran tapasztalok az itteni pincérek, különféle szerelők, kézbesítők között. Kipróbálja, jól záródnak-e az ablakok meg az ajtók, zsebkésével bökdösi a gerendákat, hogy meggyőződjön róla, nem rohadnak-e, megkocogtatja a kilazult téglákat.

Letérdel, ahol a padló két téglája egy kicsit világosabb a többinél. Fölragyog az arca:

- Io... molti anni fa.

Ő cserélte ki azt a két téglát sok-sok évvel ezelőtt. Elmeséli, hogy ő hozta össze a nagyobbik fürdőszobát, és hogy minden decemberben hívták, hogy segítsen télire becipelni a citromfák dézsáit a limonaiába.. A ház tulajdonosnője annyi idős lehetett, mint az ő apja, de akkor már özvegy volt, öt leánygyermekkel, akik azóta persze nagyra nőttek és rég elköltöztek innét. Amikor meghalt az asszony, a lányai hagyták, hogy üresen álljon a ház. Nem akarták eladni, de harminc évig ide se dugták az orrukat. Ó, az öt perugiai nővér... Öt keskeny vaságy, öt hálószobában, egyszerre ébrednek, egyszerre tárják ki a spalettákat... Nem hiszek a szellemekben, de kezdettől fogva érzem a jelenlétüket: látom a súlyos fekete hajfonataikat, bennük a szalagokat, látom hófehér hálóingeiket, amelyekbe bele van hímezve nevük kezdőbetűje, látom anyjukat, ahogy minden este felsorakoztatja őket a tükör előtt, hogy százszor végighúzza hajukon az ezüst-fésűt.

Az első emeleten, a teraszon Primo Bianchi a fejét rázza. A téglákat bizony fel kell szedni, kátránypapírral és valami szigeteléssel kell megoldani a problémát. Ügy érezzük, tudja, mit beszél. Hát a központi fűtés?

- Signora, rakni kell a tüzet, és jó melegen fel kell öltözni. A központi fűtés nagyon sokba kerül.

A két fal megbontása? Nem gond.Döntéseink általában irracionálisak. Mindketten biztosak voltunk abban, hogy

Primo Bianchi lesz a mi emberünk.Ha az első felvonásban fegyver tűnik fel a színpadon, a darab végén el is kell

sülnie, ugyebár.Az előző tulajdonos nem egyszerűen biztosított minket a bőséges vízellátást

illetően, hanem áradozott a témáról. Nagyon büszkén adta elő a dolgot. Amikor körbevitt bennünket a birtokon, kinyitotta a kerti csapot, kezét a vízsugár alá dugta.

- Már az etruszkok is itták ezt a vizet! Ez a víz kristálytiszta. A Mediciek vízrendszere is itt halad át a birtok alatt - mondta és az egyik dombtetőn álló tizenötödik századi várra mutatott.

Jól beszélt angolul. Nem volt kétséges, hogy a vízhez nagyszerűen ért. Elmesélte, merre haladnak a patakok a környező hegyekben, és hogy a Monté Sant'Egidio felénk eső oldalán milyen bő a vízhozamuk.

Természetesen meg is vizsgáltattuk az ingatlant, mielőtt megvettük, méghozzá egy független, elfogulatlan geometrával, aki a hegyek túloldalán fekvő Umbertide városából jött, hogy alapos helyzetjelentést készítsen a számunkra. Szerinte is bőséges vízellátásnak örülhetünk.Alig hat hete miénk a ház, amikor egyszer csak zuhanyozás közben egyre vékonyabb sugárban jön a víz, aztán csak csöpög, végül nem jön a vezetékből semmi. Döbbenten ácsorgok, kezemben a szappannal, aztán megnyugtatom magam, hogy biztos a szivattyú kapcsolódott ki véletlenül, vagy ami még

valószínűbb, hogy áramszünet van. De a lámpa ég. Ledörzsölöm magamról a szappant egy törölközővel.

Signor Martini rohan hozzánk az irodájából, hoz magával egy hosszú kötelet, a végén függőónnal. Eltávolítjuk a kutat fedő követ, leereszti az ónt.

- Poco acqua - jelenti ki jó hangosan.Kevés a víz. Felhúzza a kötelet, fekete gyökerek lógnak rajta, de a végén alig

pár centiméternyi rész vizes csak. A kút csak húsz méter mély, a szivattyú pedig olyan ósdi, mintha még az ipari forradalom előtt készült volna. Az elfogulatlan umbertidei geometra nyilván nem is konyít a szakmájához. Az is súlyosbítja a helyzetet, hogy már harmadik éve tart az aszály Toszkánában.

- Un nuovo pozzo - mondja Signor Martini még hangosabban. Addig is vehetünk vizet a barátjától, lajtos kocsiról. Szerencsére, minden helyzetben akad egy jó barátja, aki elintézi a dolgot.

- A tóból? - kérdezem, mivel apró teknőcöket és nyálkás hínárt látok magam előtt, ha a Trasimeno-tóra gondolok.

De Signor Martini biztosít róla, hogy a barátja kifogástalanul tiszta vizet hoz, még fluor is van benne. Egy jó nagy adagot belepumpál a kútba, ami aztán elég is lesz a nyár hátralévő részére. Ősszel pedig jöhet az új pozzo, mélyebb, mint a mostani, finom, bő vizű, elég lesz a víz egy medencéhez is!

A medence egyébként fontos motívum volt végig, amíg házat kerestünk. Mivel Kaliforniából jöttünk, mindenkinek, aki eladó házat mutatott nekünk, az volt az első gondolata, hogy nekünk biztos medence is kell. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt a keleti parton jártam, egy barátom sápadt kamaszfia megkérdezte, fürdőruhában járok-e tanítani az egyetemre. Tetszett az ötlet. Már volt medencém, úgyhogy tudom, az a legjobb, ha az ember átugrik egy barátjához, és ott fürdik. A nyári terveim között nem szerepel az úszómedence vizének hirtelen bezöldülése miatti idegeskedés. Van itt elég bajunk medence nélkül is.

Úgyhogy veszünk egy kocsi vizet. Hülye érzés, de megnyugtató. Már csak két hét van a nyárból, és olcsóbb a víz, mint egy szálloda. És kevésbé megalázó. Hogy a víz miért nem szivárog le a kiszáradt földbe, nem tudom. Mindenesetre gyors zuhanyokat veszünk csak, kizárólag palackozott vizet iszunk, gyakran megyünk étterembe, és a tisztítóba hordjuk a szennyest. Egész nap halljuk a kútfúró berendezések ütemes dübögését a völgyből. Ügy látszik, másoknak sem elég mély a kútja. Arra azért kíváncsi lennék, rajtunk kívül volt-e már valaki itt Olaszországban, aki kocsiszámra öntötte a vizet a földbe... Egyébként is mindig összekeverem a pozzót a pazzóval (az utóbbi azt jelenti, „őrült”). Mire nagyjából felmérjük, mennyi mindent kell itt elvégezni, mire kezd világossá válni, hogy kik vagyunk mi magunk ebben az új környezetben, már indulnunk is kell haza. Kaliforniában már veszik a diákok a tankönyveiket, már próbálják összeállítani az órarendjüket. Még beadjuk a különféle engedélykérelmeinket a megfelelő hivatalokhoz. A vállalkozók árajánlatai csillagászati összegekről szólnak - úgy látszik, a munka oroszlánrészét saját magunknak kell majd elvégeznünk. Egyszer

áramütés ért, amikor kicseréltem a villanykapcsolót kaliforniai dolgozószobámban. Ed egyszer a padlásról beesett a plafonon át a szobába, amikor kereste, hogy hol is szivárog be a víz a tetőn. Felhívjuk Primo Bianchit, és megmondjuk neki, hogy azt szeretnénk, ha ő lenne a fővállalkozó, és hogy majd keressük, amikor megjöttek az engedélyek. Bramasele szerencsére „zöld zónában” van, és „belle arti zónában” is, ahol tilos új házakat építeni, a meglévők pedig védettek, azaz tilos átépíteni őket. Mivel az engedélyekre a helyi és az országos hivatal pecsétje is kell, a folyamat hónapokig húzódhat, vagy akár egy évig is. Reméljük, Rizzatti tényleg jó kapcsolatokkal rendelkezik. Bramasole üresen áll a következő nyárig... És a kiszáradt kút miatt kissé szomorúan távozunk. Még összefutunk a piazzán a volt tulajdonossal. Igazán nagyon kedves. Armani zakója lezseren a vállára dobva.

- És milyen az élet Bramasolében? - kérdezi.- Tökéletes - válaszolom. - Egyszerűen tökéletes.Ahogy bezárom a házat, számolok. Tizenhét ablak, mindegyiken nehéz külső

spaletta, meg díszes belső ablak, kihajtható fatáblákkal. Összesen hét ajtó, amelyet kulcsra kell zárni. Ahogy becsukom a spalettákat, minden szoba elsötétül, csak a fénycsíkok látszanak a padlón. Az ajtókra fel kell lakatolnom a keresztvasakat, csak aportonére, a nagy bejárati ajtóra nem, ott csak a hatalmas kulcsot kell kétszer elfordítanom a zárban. Gondolom, teljesen fölösleges az a sok keresztrúd, hiszen egy eltökélt tolvaj nyilván könnyedén ki tudja nyitni a bejárati ajtót, hiába kattan olyan szépen a zár. Ha harminc telet kibírt a ház egyedül, mi történhetne pont most? Különben is, a tolvaj csak egy ágyat, ágyneműt, törölközőket, egy tűzhelyet, egy hűtőszekrényt, meg néhány edényt találna.

Furcsa érzés összecsomagolni és beülni a kocsiba, itt hagyni a házat a kora reggeli fényben, amelyet úgy szeretek. Mintha itt se lettünk volna.

Nizza felé vesszük az irányt, átszeljük Toszkánát a liguriai partvidék felé haladva. Elsuhannak mellettünk a napperzselte hegyek, a bágyadt napraforgómezők, meg a letérők a varázslatos nevű helyek felé: Montevarchi, Firenze, Montecatini, Pisa, Lucca, Pietrasanta, és Carrara, ahol a márványportól tejszerű a folyó vize.

A házak antropomorfak - és önmaguk. Bramasele mintha örült volna neki, hogy újra egyedül marad, mintha elégedetten kihúzta volna magát, hogy a napba nézzen.

Megállás nélkül a „The cheese stands alone”-t dúdolom („A sajt magára marad”), ahogy száguldunk az alagutakon és viaduktokon át.

- Mi is ez a dal? - kérdezi Ed, miközben száznegyvennel előz.- Kisiskolás korodban nem játszottál ilyet?- Nem, én a fiús dolgokat szerettem. Csak a lányok játszották az éneklős

játékokat.

- Én imádtam, hogy az utolsó sort mindig egyszerre üvöltjük, minden szótagot külön hangsúlyozva, hogy, a sajt magára marad”. Kár, hogy haza kell mennünk, és nem jó arra gondolni, hogy a ház magára marad, üresen áll egész télen, mi meg melózunk, és nem is gondolunk rá.

- Hülyéskedsz? Minden nap az fog járni a fejünkben, hogy mit hová akarunk tenni majd, mit akarunk ültetni, meg hogy a munkások mennyi pénzt húznak ki a zsebünkből.

Mentónban kiveszünk egy szobát az egyik szállodában, és fürdünk egy nagyot a tengerben. Olaszország már csak egy távoli nyúlvány a horizonton a párás alkonyaiban. Valahol, fényévnyi távolságra innen, Bramasoléra sötétség borul, a nap már lebukott a domb mögött. További fényévekre innen most kel fel Kaliforniában. A fény betölti a nappalit, ahol Sister, a macska, az asztalon napozik.

A hosszú sétányon begyalogolunk a városba, soupe au pistou-t és sült halat eszünk. Másnap korán reggel indulunk tovább Nizzába, a reptérre. Ahogy gyorsul a gépünk a kifutópályán, még látom a tiszta kék ég előtt integető pálmafákat. Felszállunk. Kilenc hónapig leszünk távol.

VÍZ NŐVÉR, TŰZ FIVÉR

Június van. Azt mesélték, hogy kemény volt a tél, tavasszal meg pazarlóan sok volt a virág. A pipacs még most is virágzik, betölti a levegőt a tüskés sárga rekettye illata. Úgy látszik, a ház még több napfényt szívott magába, amíg távol voltunk. Amivel a dilettáns festő hiába próbálkozik egy életen át, azt az évszakok könnyedén megoldják. Különben minden ugyanúgy van, ahogy hagytuk, azt az illúziót keltve, mintha csak néhány nap lett volna az a kilenc hónap. Egy perce még a gazt húzkodtam, és most újra itt vagyok, ugyanazt csinálom, bár elég gyakran megállok, úgy lesem, jön-e a férfi a virágokkal.

Leanderág, erős fűszállal összekötött erdei turbolya és édeskömény, nagy csokor vadrózsa, gyermekláncfű, boglárka, levendula - minden nap megnézem, mit helyezett el a kegyhelynél a kocsibejárónál az út szélén. Amikor először vettem észre a virágokat, azt hittem, hogy egy asszony hozza. Vártam, mikor jelenik meg újra, kék vászonruhában, ütött-kopott biciklin, a kormányon kis kosárral... Hajnalban néha tényleg megjelenik egy hajlott hátú nő piros sálban. Megcsókolja ujjainak végét, és megérinti a Mária-szobrot. Azt is láttam már, ahogy megáll egy autó, kipattan belőle egy fiatal férfi, aztán gyorsan visszaül és elhajt. De egyikük sem hoz virágot. Aztán egy napon látom, hogy egy férfi lépked az úton Cortona felől, lassan, méltóságteljesen. Hallom a murva csikorgását, amikor megáll a

szobornál egy pillanatra. Aznap egy friss csokor lila szagosbükkönyt találtam, az előző napi mezei őszirózsa-csokrot a férfi a hervadt, elszáradt virágkupacra dobta.

Most már várom. Felméri, hogy milyen vadvirágokat talál az út szélén, a réteken, leszedi, ami tetszik neki. Váltogatja, mindig mást hoz, mindig azt, ami éppen kibontja a virágát. Az egyik magasabban fekvő teraszunkon dolgozgatok éppen, tépem a borostyánt a kőfalról és levagdalom az elhanyagolt fák elszáradt ágait. A virágok hihetetlen bőségében gyönyörködöm. Soknak az angol nevét sem tudom, nemhogy az olaszt. Van egy növény, amely olyan, mint egy miniatűr karácsonyfa, és tele van apró fehér virággal. Azt hiszem, vörös mezei kardvirágunk is van. A dombokat érzéki, vérvörös pipacsszőnyeg borítja; a pipacsok vibráló színét csak a nőszirom kék foltjai oldják, amelyek lassan hamuszürkévé fonnyadnak. A fű a térdemet csiklandozza. A zarándok pont akkor érkezik, amikor megint abbahagyom a munkát, hogy körülnézzek. Megáll az úton, rám bámul. Integetek neki, de ő nem integet vissza, csak bámul tovább, mintha a külföldi olyan kreatúra volna, aki nincs tudatában, hogy nézik, olyan, mint egy állat az állatkertben.

A kegyhely az első, amit az ember észrevesz, amikor a házhoz ér. A girbegurba kőfalba vágott kicsiny boltíves fülkében kék háttér előtt áll a porcelán Mária. Ezen a vidéken tipikus, Della Robbia stílusú objektum ez. Sokfelé látni hasonlókat, amelyek elhanyagoltak, porosak, de a miénk valamilyen oknál fogva nagyon is aktív.

Ez a vállára vetett kabátban bandukoló vándor egy öregember. Egyszer összetalálkoztunk a városban a parkban, akkor kinyögte, hogy „Buon giorno”, de csak miután én köszöntöttem. Egy pillanatra a sapkáját is levette, láttam, hogy kopasz, ősz haja mindössze pár szál, koponyája csillog, mint a biliárdgolyó. Tekintete ködös, távoli, hideg kék a szeme. Láttam a városban többször is. Nem tűnik társas lénynek, barátokkal nem kávézik, meg sem áll, ahogy végigmegy a főutcán, nem köszön senkinek. Talán egy angyal. Mindig ott lóg a vállán a kabát, és mintha kizárólag nekem jelenne meg, mintha csak én látnám, csak én vennék tudomást a létezéséről. Eszembe jut az álmom az első itt töltött éjszakán: egyesével fogok felfedezni száz angyalt. Ez az angyal nem testetlen, az biztos. Zsebkendővel törölgeti a homlokát. Talán itt született a házban, vagy szerelmes volt valakibe, aki itt lakott. Vagy a karcsú ciprusok az út mentén halott barátaira emlékeztetik (minden egyes fát a város első világháborús hősei tiszteletére ültettek - milyen sokan elestek egy ilyen kis város fiai közül!) Anyja híres szépség volt, itt szállt be a hintóba... Vagy a szigorú apa itt tiltotta meg fiának, hogy valaha is átlépje a ház küszöbét. Vagy nap mint nap megköszöni Jézusnak, hogy kimentette leányát a pármai sebészek kezei közül. Vagy egyszerűen csak szeret sétálni, és a séta Istenének hódol csupán. Mindegy. Én mindenesetre nem merem letörölni Mária arcáról az út porát, nem pucolom fényesre a kék mázas felületet, nem nyúlok az elszáradt csokorhalomhoz sem. Az ódon, öreg helyek nagyon is élnek, az ember használja őket, aztán eltűnik. Ettől a hajlott korú zarándoktól

olyan érzésem támad, mintha széles körök húzódnának a házunk körül. Még évekig fogom tanulni, mihez érhetek hozzá, mihez nem, és hogy mit hogyan foghatok meg. Látom magam előtt az öt perugiai nővért, akik hagyták, hogy a zárt szobák kőfalát beborítsa a hófehér penész, hogy a futónövények megfojtsák a fákat, hogy nyár végén a túlérett szilva és körte a földre potyogjon, évről évre. De a házat nem engedték ki a kezükből! Kislánykorukban vajon egyszerre ébredtek mind az öten, egyszerre nyitották ki a spalettákat, egyszerre szívták be a friss reggeli levegőt? Nyilván ehhez hasonló emlékek miatt ragaszkodtak a házhoz.

Aztán végül mégis megváltak tőle, én pedig, aki tulajdonképpen véletlenül kerültem ide, most egy tizennyolcadik századi térképet tanulmányozok, hogy tudjam, hol a telekhatár. A határ közelében, de még a saját birtokunkon ráakadok egy kőlépcsőre, amely egy precízen összeillesztett kövekből rakott kőfalból áll ki. A mészkőlépcsőt, amely az égbe vezet, egy hajdani földműves építhette, hogy az eggyel feljebbi teraszra jusson. Csipkeszerű kék és szürke zuzmó borítja a követ. Ahogy végigsimítok egy lépcsőfokon, érzem, hogy ki van kopva a közepe.

Innen, erről a magas teraszról lenézek a házunkra. Ahol lehullott a falakról a vakolat, kilátszik a méretes, kocka alakú építőkő, amelyből a falat rakták, a pietra serena. A bejárat két oldalán magasodó pálmafáktól olyan érzése támad az embernek, hogy Costa Ricában vagy Tangerben van ez a ház. Szeretem a pálmafákat, szeretem a leveleik száraz zörgését. Látom az udvari lámpát a kétszárnyú bejárat felett, meg a kovácsoltvas erkélyt, amelyre éppen csak ki lehet lépni, hogy megcsodáljuk a muskátlit meg a jázmint, amit majd ültetni fogok.

Ide, erre a magas teraszra nem hatol fel a káosz, a munkásaink zaja. Viszont jól láthatók az olajfáink. Van közöttük néhány elsatnyult, kiszáradt példány is a híres 1985-ös fagynak köszönhetően, de a többi nagyon él, csak úgy csillog levelük ezüstje-zöldje. Három fügefánk is van. Valószínűtlenül nagy leveleik alatt jól mutatnának a sárga liliomok. Itt kedvemre pihenhetek, nézhetem a dombokat, a ciprusokat az út mellett, a türkizkék eget, a nagy, barokkos felhőket, amelyek mögül bármikor kikandikálhatnának a puttók, a távoli kőházakat (alig látszanak), a rendezett olajfa- és szőlőteraszokat. Vajon a mi teraszaink mikor lesznek ugyanilyen rendesek?

Elbűvöl, hogy egy kegyhely is a birtokunkba került a házzal. A virágot hozó öregember látogatásai még jobban elbűvölnek. Ilyenkor leteszem a fűbe a metszőollót. Lassan lépked az öregember az úton, a virágcsokor a háta mögött. Soha nem nézek oda, amikor megáll a szobornál. Később majd lemegyek, hogy megnézzem, mit hozott. Harsányan sárga ginestrát, és piros pipacsot? Levendulát és búzavirágot? Mindig megérintem a fűszálat, amellyel összekötötte a csokrát.

Ed két terasszal feljebb serénykedik, burjánzó borostyántól szabadít meg egy akácot. Minden komolyabb reccsenés után várom, hogy lebukfencezzen a domboldalon. Én is a futónövényeket irtom a teraszfalakon. A borostyán gyilkos növény, sajnos, nekünk több kilométernyi jutott belőle. Ledőlnek miatta a kőfalak. Némelyiknek olyan vastag a gyökere, mint a bokám. Eszembe jut a

borostyán, amely San Franciscó-ban a kandallópárkányon díszeleg. Távollétemben hirtelen vad növésnek indul, elborítja a bútorokat, az ablakokat... Ahogy haladok ezzel a fallal, a lábam egyre nehezebben talál biztos pontot, mert a terasz egyre jobban lejt. Citromfűre és nepitellára, vagyis apró mezei mentára taposok, érzem illatukat az orromban. Nekitámaszkodom a falnak, elvágok egy szál borostyánt, kirántom. Föld hullik az arcomba, kődarabok potyognak a cipőmre. Egy kígyó sziesztáját is megzavarom. A feje valahol bent van a falban, hogy milyen mélyen, nem tudom. Félméternyi kígyófarok lóg ki a falból. Hogy fog kijönni? Először becsusszan, aztán U-kanyar, vagy inkább kitolat? Jobb a békesség, kihagyok öt métert, folytatom a tépkedést. És akkor egyszer csak eltűnik a fal a szemem elől, és megnyílik alattam a föld.

Kiabálok Ednek, hogy jöjjön le.- Csak nem egy kút? De hogy lehet kút a falban?Ed lenéz a fölöttem lévő teraszról. Különösen erős itt a borostyán és a szeder

is. - Mintha itt fent is lenne valami nyílás. Bekapcsolja a gazvágót, de a szederbokor szára túl kemény. Jöhet a jó öreg

sarló. Lassan letisztítja a kövekkel kirakott akna bejáratát. Mint valami játszótéri csúszda, úgy kanyarodik a járat, eltűnik a föld alatt. Az Ed feletti teraszon is szétnézünk - semmi. De két terasszal feljebb, egy vonalban az aknával, újabb különlegesen dús szederbokorra bukkanunk.

Talán annyi az egész, hogy a gondolataink újabban gyakran forognak a víz, a kutak körül. Pár nappal korábban, amikor végre megjöttünk Kaliforniából, teherautók és személykocsik egész sora fogadott az út szélén, a behajtón pedig egy hatalmas földhányás. Az új kút, amelyet Signor Martini egyik barátja fúrt, majdnem készen állt. Giuseppe, a vízszerelő, akinek a szivattyút kellett beüzemelnie, tiszteletreméltó Fiat Cinquecentójával véletlenül ráállt a behajtó egyik alacsonyabb szegélykövére. Udvariasan bemutatkozott nekünk, majd szidni és rugdosni kezdte a járművét.

- Madonna serpente! Porca Madonna!A Madonna egy kígyó? Egy disznó? Giuseppe hiába túráztatja a motort, nem

sikerül lehoznia a kőről a fennakadt tengelyt. Ed megpróbálja belökni, lehintáztatni a kocsit. Giuseppe ez után újra megrugdossa járművét. A három kútfúró segéd jót röhög, aztán jönnek segíteni. Eddel együtt könnyedén felemelik az apró kis járgányt. Giuseppe elővarázsolja a vadonatúj szivattyút a kocsiból, indul a kúthoz, de még mindig a Madonnáról motyog valamit. Végignéztük, ahogy a szivattyút leengedték a száz méteres mélységbe. Valószínűleg nekünk van a legmélyebb kutunk a keresztény világban. A kútfúrók gyorsan elérték a vizet, de Signor Martini azt mondta nekik, folytassák, amíg csak bírják, mert nem örülnénk, ha még egyszer kifogyna a vizünk. Signor Martinit a házban találtuk meg, éppen Giuseppe segédjét ellenőrizte. Mi nem is gondoltunk rá, de a régebbi fürdőszobából áthozták a bojlert a konyhába, így majd nem kell a fürdőszobába rohangálnunk a forró vízért. Egészen meghatódom, hogy Signor Martini

kitakaríttatta a házat, és körömvirágot, petúniát ültetett a pálmafák köré - egy zsebkendőnyi civilizált szigetet hozott létre a gazos udvaron.

Máris megfogta a nap, a lába meggyógyult.- Hogy megy az üzlet? - kérdezem. - Sok házat eladott a gyanútlan

külföldieknek?- Non c' é male.Int, hogy kövessük. A régi kútnál előhúz a zsebéből egy függőónt, és leengedi

a nyílásba. Halljuk, hogy szinte azonnal vizet ér. Nevet:- Pieno, tutto pieno.Télen a régi kút újra megtelt vízzel.Egy itteni történelemkönyvből tudom, hogy Torreone, vagyis Cortonának az a

területe, ahol Bramasole van, valójában vízválasztó. Egyik oldaláról a Val di Chianába tartanak a vizek, a másik oldaláról a Tevére völgyébe. De megragadta a fantáziánkat már a behajtónk közelében talált földalatti ciszterna is. A kerek nyíláson bevilágítva láttuk már, hogy az a kőből rakott boltív elég magas, hogy felálljon alatta egy ember, maga a ciszterna pedig olyan mély, hogy a leghosszabb botunk sem ér le az aljára. Eszembe jut, mennyire tetszett kilenc éves koromban az egyik Nancy Drew-történet, a The Mystery in the Old Well (Az öreg kút rejtélye), de már egyáltalán nem emlékszem a sztorira. A Mediciek földalatti alagútjai most sokkal izgalmasabbak. Lepillantva a kútba, eszembe jut legelső emlékem a történelmi Itáliá-ról: Mrs. Bailey hatodikban fölrajzolta a táblára egy ókori római vízvezeték boltíveit, és elmesélte, milyen ügyesen bántak a rómaiak a vízzel, hogy az Acqua Marcia hatvankét mérföld hosszú volt - vagyis kétharmada Fitzgerald és Macon, a két georgiai város közötti távolságnak - és hogy egyes 140-ben épített boltívek még ma is állnak. Emlékszem, nehéz volt felfogni a 140-et mint évszámot, miközben megpróbáltam elképzelni, azok a bizonyos boltívek hogyan mutatnának az északra tartó Ben Hill megyei országúton.

Az a boltíves nyílás a ciszternánk alján valószínűleg egy alagút szája. Noha a falon mindkét oldalon vannak kiugrások, tehát lenne hová lépni, egyikünk sem mer lemászni öt méter mélyre. Bámulunk bele a sötétbe, és azt latolgatjuk, mekkorák lehetnek az odalent megbújó viperák és skorpiók. A ciszterna felett egy bocca, azaz száj, afféle vízköpő van a kőfalban, mintha a ciszternába föntről ömlene a víz.

Ahogy tovább tépkedjük a vastag borostyángyökereket és a kacsokat a kőfalakról, vízszintes aknát találunk, amely nyilván a ciszterna feletti szájjal áll összeköttetésben. A következő néhány nap során további vízszintes aknákat találunk - összesen négyet -, amelyeken teraszról teraszra haladva a víz eljut egy nagy négyzet alakú nyíláshoz. Innen körülbelül nyolc méteres föld alatti csatorna vezet a legalsó teraszra, a ciszterna fölé, ahogy gondoltuk. A járatok szájánál az alsó falukat egy darab, csúszdaszerűen kiképzett hatalmas kő alkotja, hogy megkönnyítse a víz útját lefelé. Ha ezeket a járatokat kitisztítjuk, eső után a ciszternába gyűlik majd a teraszokról a víz. Máris azon gondolkozom, nem

lehetne-e megoldani egy vízforgató szivattyúval, hogy a ciszterna vize folyamatosan tápláljon egy szerény szökőkutat... A kiszáradt kút után a vízcsobogás zene volna füleinknek. Egyébként nagy szerencse, hogy tavaly nyáron egyik víznyelő aknába sem szakadtunk bele, amikor a teraszokat jártuk nagy vidáman, nézegettük a vadvirágokat és felmértük, milyen gyümölcsfáink vannak.

A harmadik terasz falánál egy rozsdás csövet találunk, amint az istentelenül tüskés szederindákat sarlózzuk. A rozsdás cső alja egy nagy lapos kőhöz csatlakozik. Lapáttal lekotorjuk róla a földet. Egyre nagyobb a kő - valami gigantikus lehet itt eltemetve. Lassan, de biztosan előkerül a földből a durván faragott kő mosogató, amely a konyhában lehetett, mielőtt a „modernebb” cementből készült mosogatóra cserélték. Tartok tőle, hogy el van törve, de nem. Miután lekaparjuk róla a sarat, és egy rúd segítségével kiemeljük, látjuk, hogy sértetlen. Egyetlen kőtömbből faragták ki, több mint egy méter széles, majdnem fél méter mély, vastagsága húsz centi. Sekély a kivájt rész, ahol mosogatni lehetett, a víz pedig az oldalsó vágatokon keresztül folyt le. Amikor a házat vettük, sajnáltuk, hogy a házunkból hiányzik ez a jellegzetes tárgy, amely ma is megtalálható sok régi házban. A konyha falán át közvetlenül az udvarra vezetik belőlük a vizet; általában egy kagyló alakú kőről csurog az udvar földjére. Szívesen mosogatnám a poharainkat egy ilyen ősrégi mosogatóban. A ház mellett fogjuk elhelyezni, a fák alatt, hogy jeget rakjunk bele a bornak, amikor partit rendezünk. Eleget mosogattak benne, mostantól kitüntetett szerepe lesz: itt töltjük a bort, rátesszük a vázát a rózsákkal. Újra hasznos tárgy lesz belőle, miután hosszú évekig a föld alatt pihent.

Haladunk tovább a borostyán irtásával, körülbelül három méterre vagyok a kő mosogatótól, amikor két rozsdás kampót veszek észre a levelek alatt. Egy lapos kőből állnak ki. Ed nagy adag földet lapátol le a kőről. A közepén egy fogantyút találunk, amelyre rozsdás drótot tekertek. A lapátnyelet kellett segítségül hívnunk, hogy félre tudjuk tolni ezt a kőfedelet.

Késő délután van, vihar után, amikor a fény olyan ragyogó aranyszínű, hogy legszívesebben palackba zárnám. A félretolt kőfedél alatt a fény tiszta vízre esik a fehér szikla természetes hasadékában. A sziklában egy másik egyenetlenséget is észreveszünk, ahol zöldeskék a víz. Lehasalunk a földre, hogy felváltva világítsunk le a nyílásba. A kőfalon fügegyökerek törekednek a nedvesség felé. A tároló alján egy oldalára dőlt kanna, oldalán kibetűzhetők a zölddel ráfestett szavak: Olio d'Oliva. Nem római szobortöredék, nem is táncoló szatírokkal díszített amfora, az igaz. A fehér sziklafal előtt a vízben jól kivehető egy rozsdás cső is, amelynek vége a két vaskampó alatt van a felszínen, benne parafa dugó. Nyilván egy kis kézi kút működött itt, ezt rögzítették a kampók. A víz egy természetes forrásból jön, amelyről évtizedekre megfeledkeztek. A kőfedél mellett mintha egy újabb nyílás maradványa látszana. A díszesen faragott mésztufa áthidaló gerendák, amelyek a nyílás sarkánál találkoznak, tovább

haladnak a föld alatt. Ha nekilátunk az ásásnak, nem lehetetlen, hogy egy egész kis medencére bukkanunk. Valahol olvastam, hogy a környéken egy szerencsés fickó karácsony este kiment az udvarra, hogy salátát szedjen a vacsorához, és belepottyant egy díszes szarkofágokat rejtő etruszk sírkamrába. És ez: vajon csak egy természetes hasadék a sziklában, amely annak idején öntözővizet biztosított? De miért faragták meg a követ? Miért borították be a faragást közönségesebb kővel? Nyilván akkor fedték be a nyílást, amikor a közelben lévő kutat fúrták, így hát van egy harmadik vízlelőhelyünk. Mi vagyunk a víz után kutatók legfrissebb generációja, zajos fúróinkkal bármilyen sziklán át tudunk hatolni. Nagyon messze vagyunk attól az elődünktől, aki fölfedezte ezt a természetes forrást.

Hívjuk Signor Martinit, hogy vessen egy pillantást csodálatos felfedezésünkre. Zsebre dugott kézzel jön, le se hajol a nyíláshoz.

- Boh - mondja, ami ezek közül bármit jelenthet: hát, nahát, ki tudja?, ugyan már! - Acqua.

És legyint. Lelkesedésünket a lepusztult házak meg az ősrégi kutak iránt érthetetlennek találja. Szerinte gyerekesek vagyunk. Tehát jó képet kell vágni a bogarainkhoz. Megmutatjuk neki a kő mosogatót is, meséljük, hogy ki fogjuk ásni, le fogjuk tisztítani, és használni is fogjuk a kertben. Signor Martini csak rázza a fejét.

Giuseppe viszont lelkes. Shakespeare-színésznek is elmehetne. Minden mondatát három-négy gesztussal kíséri, testének minden porcikája részt vesz az előadásban. Majdhogynem fejen áll, úgy fürkészi a nyílást.

- Molto acqua! - mondja, és két irányba is mutat.Mi azt hittük, csak az egyik irányban van víz, de ő, fejen állva látja, hogy a

másik irányban is folytatódik a természetes hasadék.- Oké! Yes!Giuseppe angol tudása ennyiben ki is merül. Ezt a két szót mindig szélesre tárt

karokkal ejti ki, amikor valami nagy ötletet ad elő. Szerinte kerti használatra egy új kézi kutat kellene csatlakoztatni. Láttunk is harsányzöld kerti kutakat a vasboltban Val di Chianában.

Másnap veszünk is egyet, a vascsőből eltávolítjuk a parafa dugót, és a kampókhoz rögzítjük a kutacskát. Giuseppe megtanítja nekünk, hogyan kell beindítani: felülről vizet öntünk bele a kar melletti lyukon, közben ritmikusan hajtjuk, és akkor tényleg elkezdi szivattyúzni a vizet. Ez a mozdulatsor már régen elhalványult a génjeimben, most mégis természetesnek tűnik. Néhány száraz böffenés után tiszta, jéghideg víz ömlik a vödörbe. Megőrizzük a hidegvérünket, nem kóstoljuk meg. Inkább kinyitunk egy üveg bort a teraszon. Giuseppe azt kéri, meséljünk neki Las Vegasról és Miamiról. Békésen szemléljük a dombokat. Giuseppe szerint a pálmafák is sok törődést igényelnek. Hogyan fogjuk megmetszeni őket? Hiszen magasabbak minden létránál... Két pohár bor után Giuseppe felmászik a nagyobbik tetejére. Soha nem láttam még ilyen széles

vigyort. A pálma kicsit meghajlik, Giuseppe csúszik lefelé, és meglehetősen gyorsan... Egy száraz levélkupacra esik. Ed már nyitja is a második üveg bort.

Ügy tűnik, a volt tulajdonos nem hazudott a vízzel kapcsolatban. Nem kétséges, a Villa d'Este kertjeivel nem vehetjük fel a versenyt, de a vezetékrendszer van annyira komplikált, hogy napokig ássunk. Ez a földalatti rendszer ékesszóló bizonyíték rá, hogy ezen a vidéken milyen értékes minden csepp víz. Amikor esik az eső, gyűjteni kell az esővizet, de amikor bőségesek a tartalékok, akkor sem szabad pazarolni. Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában ezek a sorok is szerepelnek: „Áldjon, Uram, Tégedet víz nővérünk miatt, / Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos”. Gyorsan zuhanyozunk, és mosogatáskor, fogmosáskor csak akkor folyatjuk a vizet, amikor éppen kell.

Legrégebbi vízlelőhelyünket túlfolyóval is ellátták: a fölösleg a ciszternába folyik. Miután kitisztítjuk a ciszterna környékét, két kőkádra bukkanunk, ezekben nyilván ruhát mostak annak idején. A ciszterna feletti kőfalban is találunk két kampót, ezekhez kézi kutat rögzíthettek. Egyetlen csepp víz sem veszhet kárba. És pár méterre a természetes forrástól ott a régi kút, amely tavaly nyáron kiszáradt, de a téli esőknek köszönhetően megtelt újra. Ed úgy dönt, hogy a kézi kút vizével a cserepes növényeinket locsoljuk, a régi kút vizével a füvet és a kertet, a száz méter mély új pozzo vizét pedig a házban használjuk.

- Nagyon jó víz - mondja a pozzoaiolo, a kútfúró, miközben egy vagyont fizetünk neki. - Pokoli mélyről jön, de jéghideg.

Leszurkoljuk neki a készpénzt. Csekket nem akar, az gyanús; miért állítana ki csekket bárki, hacsak azért nem, mert nincs pénze?

- Acqua, acqua - mondja még, és körbe mutat. - Megtölthetnek egy egész úszómedencét.

Amikor megvettük a házat, a szemünk sarkából láttuk, hogy a homlokzatra merőlegesen futó kőkerítés néhány helyen beomlott. Mindenféle gaz, szömörce, füge hajtott ki a leomlott kövek közül. Amikor először láttuk a házat, a fal mentén egy jó tizenkét méteren rózsával befuttatott, orgonával szegélyezett pergola állt. Amikor másodszor jöttünk, hogy tárgyaljunk a vételről, megdöbbenve láttuk, hogy a pergola eltűnt - elbontották, hogy „rendesebbnek” tűnjön az udvar. A rózsabokrokat, az orgonabokrokat kivágták. Amikor a szomorú látványtól elborzadva tekintetemet a házra emeltem, láttam, hogy a szép, kopottas zöld spalettákat befestették csillogó sötétbarnára. Annyira megdöbbentünk, hogy azokat a kőhalmokat észre sem vettük. Később azonban rá kellett jönnünk, hogy egy igencsak nagy kövekből rakott, negyven méter hosszú falat kell újjáépítenünk. Rögtön el is felejtettük a romantikus pergolát...

Tavaly nyáron az első pár hétben Ed már elkezdte a fal javítgatását a leomlott részeknél. Azt gondolta, hálás munka lesz. Kiválasztani a megfelelő nagyságú követ, fakalapáccsal a helyére ütni, elegyengetni a felületeket, követ darabolni vésővel, pontos kalapácsütésekkel - az ősi mesterség nagyon vonzó, és vonzó a kemény munka is. Napról napra nőttek a kőrakások, és Ed izmai is. Kissé

mániákusán csinálta: vastag bőrkesztyűt is vett a munkához. Egy sorba kerültek a nagy kövek, egy másik sorba a kis kövek, megint egy másik sorba a lapos kövek. Ahogy az összes többi teraszfal a birtokunkon, ez is száraz építésű, és körülbelül egy méter vastag. Kívül ügyesen illesztett kövek, mögöttük kisebb kövek, egy kicsit a domb felé dőlve, hogy a fal stabilan álljon a lejtőn. A bájos New England-i kőkerítésekkel ellentétben, amelyek a földből kiforduló kövekből épülnek, a mi kőfalainknak „strukturális” szerepük van: csak a megerősített, megtámasztott teraszok nevezhetők igazi olíva- és szőlőültetvénynek. Az egyik teraszon, ahol a kőfal leomlott, ki is dőlt egy nagy mandulafa.

Amikor tavaly haza kellett mennünk, a falnak már elkészült egy tízméteres szakasza. Ed nagy örömmel dolgozott, bár kissé visszahőkölt, amikor rájött, milyen vastag a fal. De nem azt néztük, hogy még milyen sok van hátra, hanem azt, hogy milyen szép, ami már elkészült.

Télen elolvastuk Charles McRaven Hogyan építkezzünk kőből? című szakmunkáját, amelyből megismertünk olyan szempontokat, mint például a szigetelés, az alapozás, vagy a fagyhatár. Rájöttünk, hogy a még álló falszakaszok magassága távolról sem optimális, ha azt akarjuk, hogy megfelelően támassza meg a széles teraszt, ami egészen a házig tart. Nem elég, hogy negyven méter hosszú, legalább három méter magasnak kell lennie, belső támpillérekkel megerősítve. Ahogy a kitöltésről, a nyomatékról, az egyensúlyról olvastunk, meg olyan apróságokról, hogy a föld milyen mozgásokra képes, ha megfagy, kezdtük úgy érezni, hogy legalábbis egy kínai Nagy Falat kell emelnünk.

És milyen igazunk volt! Már felmérte a terepet néhány tapasztalt muratore, azaz kőműves. Iszonyú nagy munka. A ház felújítása kismiska ahhoz képest, amit itt kellene összehozni. Persze Ed továbbra is arról álmodozik, hogy egy igazi kőfaragó mester segédje lesz... „Santa Madonna, molto lavoro”, azaz „rengeteg munka”, szörnyülködik minden egyes muratore. Azt is mondják, „troppo”, vagyis hogy „túl sok”, túl nagy munka. Azt is megtudjuk, hogy Cortona nemrégiben szabványokat is meghatározott a hasonló falak tekintetében, mivel a vidék földrengésveszélyes övezetben fekszik. Vasbetonra is szükség lesz. De mi nem akarunk betonkeverőt. Elég dolgunk van az ötholdnyi szeder- és szömörcedzsungellel, a fák metszésével, hogy a házról ne is beszéljünk. És persze nagyon nagy összegeket emlegetnek a kőművesek (muratori), már amelyik egyáltalán elvállalná a munkát.

Elmondom, végül hogyan építettük fel Toszkánában a lengyel Nagy Falat. Signor Martini megint néhány barátját küldte hozzánk... Figyelmeztettem,

hogy nekünk olyan ember kell, aki rögtön nekifog a munkának, és baráti árat szeretnénk - amilyet fratelli, azaz a testvérek kapnak, nem pedig olyat, amit a stranieri, vagyis az idegenek. Most fizettünk ki egy halom pénzt az új kútért, csak az engedélyekre várunk és bármelyik percben megkezdhetjük a felújítást. Az első „barát” azt mondja, hatvan napig tartana a munka. Az összegből, amit kérne érte, vehetnénk egy motoros jachtot, és körbehajózhatnánk az összes görög szigetet. A

második „barát” - Alfiero - meglepően józan árat szab, és az a nagyszerű ötlete támad, hogy egy másik falat is kéne rakni a hársfasor melletti szakaszon. Ha az ember nem beszéli jól a nyelvet, nehezebb reálisan megítélni bárkit. Mindketten úgy gondoljuk, Alfiero kissé bolondos, de Signor Martini szerint bravó. Azt akarjuk, hogy a munkát végezze el, amíg mi is itt vagyunk, úgyhogy gyorsan aláírjuk a szerződést. A geometra nem ismeri Alfierót, és felhívja rá a figyelmünket, hogy ha ráér, akkor valószínűleg nem is fog jó munkát végezni. Ezt az okoskodást elengedjük a fülünk mellett.

Következő hétfőn kell kezdődnie a munkának. Eltelik a hétfő, aztán a kedd, a szerda, s végül megérkezik egy kocsi homok. A hét végén Alfiero is megjelenik egy tizennégy éves kamasz fiú, meg három nagy termetű lengyel társaságában. Nekilátnak, és napnyugtára lebontják az egész falat. Figyeljük őket: a lengyelek olyan könnyedén emelgetik az ötven kilós köveket, mintha görögdinnyék lennének. Alfiero egy szót se tud lengyelül, a lengyelek meg öt szót ha tudnak olaszul, de a kétkezi munkáról mutogatva is könnyű értekezni. „ Via, via”, mondja Alfiero, és a kövekre mutat, a lengyelek pedig már csinálják is. Másnap földet lapátolnak. Alfiero eltűnik, nyilván több helyen dolgoztat egyszerre. A srác, Alessandro, csak duzzog. Alfiero a mostohaapja, aki meg akarja tanítani neki, mi az igazi munka. Alessandro olyan, mint valami Medici hercegecske: sértődötten rugdossa a kavicsokat egész nap. A lengyelek nem is törődnek vele. Reggel héttől dolgoznak délig, akkor beülnek a Polski Fiatjukba, és csak háromkor kezdik újra a munkát, és meg sem állnak este nyolcig. Az olaszok, akik maguk is sok helyen voltak már vendég munkások, döbbenten figyelik, hogy most az ő országukat özönlik el a vendégmunkások. Ezen a második bramasolei nyarunkon az újságok tele vannak azzal, hogy albánok tömegei jönnek Dél-Olaszországba. Mivel San Franciscóba folyamatosan érkeznek a bevándorlók, nem nagyon értjük, mi ezzel a probléma. Az amerikai nagyvárosokban élők régóta tudják, hogy a migráció egyre meghatározóbb jelenség, és a huszadik század utolsó évtizedeiben az egész demográfiai térkép alaposan átrajzolódik. Úgy látszik, Európa nehezebben emészti meg ezt a tényt. Nálunk is vannak szegények, mondják. Igen, nálunk is, válaszoljuk. Olaszország még mindig kifejezetten homogénnek tűnik, Toszkánában alig látni fekete vagy ázsiai arcot. Mostanában főként kelet-európaiak jönnek Észak-Olaszországnak erre a jómódban élő vidékére, miután rájöttek, hogy Németország megtelt. Végül is, érthető, hogy Altiero hogyan tud ilyen normális áron dolgozni. A huszonöt-harmincezer lírás átlagos olasz óradíj helyett kilencezret ad a lengyeleknek. Garantálja, hogy legális munkaerő, nem kell aggódnunk. A lengyelek pedig elégedettek az óradíjjal, hiszen otthon. Lengyelországban egy nap alatt kerestek ennyit, amikor még nem húzták le a rolót a gyárban.

Ed egy katolikus lengyel közösségben nőtt fel Minnesotában. Szülei lengyel bevándorlók gyermekei voltak, és még lengyelül beszéltek farmjaikon Wisconsin és Minnesota határán. Persze Ed már nem beszéli ősei nyelvét, szülei „normális”

amerikait igyekeztek faragni belőle. A három lengyel persze egy mukkot sem értett abból a pár szóból, amellyel Ed megpróbálkozott, mégsem idegenek. Ednek ismerősen cseng a nevük: Orzechowski, Cichosz, Borzyskowski. Amikor összefutunk az udvaron, egymásra mosolygunk és bólintunk. Végül is a költészet segítségével kerülünk egymáshoz közelebb. Egyik délután a kezembe kerül Czeslaw Milosz egyik verse, és eszembe jut, hogy a költő, bár már jó ideje Amerikában él, mégis vérbeli lengyel maradt. Azt is tudom, hogy néhány éve nagy ünneplés közepette tért haza Lengyelországba. Amikor Stanislao elhalad a talicskával a terasz mellett, nekiszegezem a kérdést:

- Czeslaw Milosz?Erre felderül az arca, és vidáman kiált valamit két másik társának. Ez után

valahányszor összeakadunk, köszönés gyanánt mindig azt mondják, „Czeslaw Milosz”, amire én azt válaszolom, „Sí, Czeslaw Milosz”. Helyesen ejtem ki a nevét, mivel jól begyakoroltam, amikor pár éve egy felolvasóesten be kellett mutatnom a költőt. Előtte úgy emlegettem magamban, hogy „Coleslaw”, és kicsit aggódtam, nehogy véletlenül a felolvasóesten is így mutassam be a közönségnek.

Alfiere viszont problémás alak. Mindenbe belekap, nem végzi el lelkiismeretesen a munkát, és feltűnően korán távozik. Vannak napok, amikor ide se dugja az orrát. Amikor a civilizált kérdőre vonás hatástalannak bizonyul, a jól bevált déli dührohamhoz folyamodom. Azt hiszem, jól csinálom. Alfiero össze is szedi magát, odafigyel arra, amit csinál, de aztán megint kiesik a ritmusból, mint egy szeszélyes gyerek. Nem mondom, nagyon sármos, amikor eljátssza nekünk a békaugró versenyt, vagy amikor lelkesen mesél a száguldó Moto Guzzikról, vagy arról, hogy mennyi bort ivott meg a múltkoriban. Dobol a pocakján, miközben helyi dialektusban ömlik belőle a szó. Nem sokat értünk belőle. Amikor a helyzet megérik egy újabb dührohamra, hívom Signor Martinit is, aki mindent ért. Bólogat, és látom rajta, hogy titokban jól szórakozik. Alfiero kínosan érzi magát, a lengyelek megőrzik a nyugalmukat, arcuk szenvtelen. Ed zavarban van. Mondom többször is, hogy malcontenta, elégedetlen vagyok, széttárom a karom, rázom a fejem, mérgesen dobbantok, mutogatom, mi az, ami nem tetszik: hogy kis köveket rakott a nagyok alá, hogy függőleges törések vannak a „konstrukcióban”, hogy egy szakaszon kifelejtette az alapozást, hogy a homokhoz alig tesz cementet. Martini ordibálni kezd, Alfiero visszaüvölti a magáét, merthogy velem nem merne kiabálni. Záporozik a „Porca Madonna”, ami nagyon komoly szitok, meg az egyik legkedvesebb káromkodásom, a „Porca miseria”, szó szerint: disznó mizéria. Egy ilyen jelenet után arra számítok, hogy Alfiero duzzogni fog, de nem, másnap reggel jókedvűen jelenik meg, mint aki már nem is emlékszik semmi kellemetlenségre.

- Buttare! Via!Bontsátok le, vigyétek innen. Signor Martini rugdalni kezdi Alfiero művét.- Milyen iskolába járatott az anyád? Hol tanultad, hogy rendes cementezés

helyett homokvárat építs?

Aztán mind a ketten üvöltöznek egy kicsit a lengyelekkel. Néha Signor Martini beront a házba, és felhívja Alfiero édesanyját, aki régi kedves ismerőse. Halljuk, ahogy először kiabál egy sort, aztán ő csitítgatja a feltehetőleg hajlott korú hölgyet.

Alfiere és Signor Martini minden bizonnyal azt hiszik, nagyon értünk a falrakáshoz. Egyikőjük sem tudja, hogy a lengyelek mindig szólnak, ha valami nem stimmel. Krzysztof, aki Cristoforónak hívatja magát, jön és mondja, miközben mutogat:

- Signora, Italia cemento - morzsolja ujjai között a túlságosan száraz anyagot. - Polonia cemento - mondja, és nagyot rúg a támfal egyik sziklakemény szakaszába.

Hát, igen, a cement nemzetiségi kérdéssé vált...- Alfiero, poco cemento - fejezi be, és a szája elé teszi az ujját, hogy maradjon

kettőnk között az ügy.Megköszönöm az információt. Hűséges lengyeleink a szemükkel is jelezni

tudják, ha valami nem kóser, és amikor Alfiere lelép, általában már délelőtt, egyszerűen megmutatják, mi a baj. Minden, amihez Alfiero hozzányúl, problémát jelent, de aláírtunk egy szerződést, a lengyelek tulajdonképpeni neki dolgoznak, és nélküle nem akadtunk volna rájuk, az biztos.

Közvetlenül a fal legvégében a lengyelek találnak egy fatönköt; egy szintben van a földdel. Alfiero szerint ez non importa, viszont látjuk, hogy Riccardo rázza a fejét, tehát Ed ellentmondást nem tűrő hangon közli, hogy ki kell ásni. Alfiero beadja a derekát, de gasoliót akar önteni rá. Felhívjuk rá a figyelmét, hogy a gyönyörű új kút alig néhány méternyire van, tehát gázolajról szó sem lehet. A lengyelek ásni kezdenek. Két órával később még mindig ásnak. A fatönknek óriási az átmérője, háromágú gyökérben folytatódik, amely egy autókerék nagyságú szikladarabot fon körül. Több száz mellékgyökér ágazik el minden irányban. Vagyis megtaláltuk a fő okát annak, hogy miért is omlott le ez a fal. Amikor lengyeleinknek végül sikerül kiszedniük a hatalmas gyökeret a földből, ragaszkodnak hozzá, hogy tartsuk meg a kerek kővel együtt. Berakják egy talicskába, és feltolják a hársfalugasba. Kicsit fűrészelgetik, s máris kész Toszkána legrondább asztala.

Lengyeleink dalra fakadnak, miközben a köveket emelgetik. Énekelnek, és keményen dolgoznak. A mackós Cristoforo néha egy torokszorítóan szép dalt énekel kappanhangon. És soha meg nem állnak a munkával, pedig a főnökük állandóan magukra hagyja őket. Azokon a napokon, amikor elfogy az anyag, mert Alfiero nem rendelt eleget, azt mondja nekik, ne dolgozzanak, de mi persze mindig találunk nekik munkát. Segítenek kigazolni a teraszokat, lecsiszolják a belső spalettákat. Mindenhez értenek, és kétszer olyan gyorsan dolgoznak, mint bárki, akit eddig dolgozni láttam. A nap végén levetkőznek, leslagozzák magukat, tiszta ruhát vesznek, majd meghívjuk őket sörre.

Don Fabbio, egy helybeli pap megengedte nekik, hogy a templom egyik használaton kívüli helyiségében lakjanak. Fejenként öt dollárért naponta háromszor jól is lakatja őket. Hat napot dolgoznak, a pap ugyanis nem engedi, hogy vasárnap is dolgozzanak, és minden keresetüket dollárra váltják, hogy hazavigyék a családjuknak. Riccardo huszonhét éves, Cristoforo harminc, Stanislao negyven. Amíg nálunk dolgoznak, olasz tudásunk tovább csökken. Stanislao Spanyolországban is dolgozott már, így négy nyelvet keverve kommunikálunk. Lengyel szavakat is tanulunk: jutro, holnap; stopa, láb; brudny, piszkos; jezioro, tó. És még egyet: grubbia, amit akkor mondtak, amikor Signor Martininek fájt a gyomra. Ők pedig felszednek pár angol szót: beautiful, idiot, és néhány egyszerűbb olasz kifejezést.

A falunk, még Alfiero közreműködése dacára is, erős lett és gyönyörű. Az első két teraszt lágyan kanyarodó lépcső kötik össze, kétoldalt sima kövekkel, ahová virágokat fogunk ültetni. A kutat és a ciszternát is kőfal veszi körül. Lentről nagyon robusztusnak tűnik a fal. Nehezen szokjuk meg; szerettük az omladozó, mállott állapotában is. A többi falhoz hasonlóan nemsokára megjelennek majd a résekben a növények. Mivel régi kövekből rakták, rögtön belesimul a tájba, bár talán túl magas. Most következik az igazi élvezet: ki kell találni, merre vezessen a ,,járda” a kocsibehajtótól a kőlépcsőig, ki kell találni, milyen virágok és fűszernövények legyenek mellette, milyen fákat ültessünk a fal elé. Először is ültetünk egy fehér hibiszkuszt, ami hálából rögtön virágba is borul.

Egy vasárnap délelőtt lengyeleink beállítanak mise után, vasalt ingben, vasalt nadrágban. Eddig csak rövidnadrágban láttuk őket. Egyforma szandált vettek maguknak a szupermarketben. Éppen gazolunk, amikor betoppannak, koszosak vagyunk, sort van rajtunk, izzadunk - szerepet cseréltünk. Stanislaónál öreg szovjet fényképezőgép. Bedobunk egy kólát, csinálnak néhány képet. Mint mindig, amikor kólát adunk nekik, most is felsóhajtanak:

- Ó, Amerika...Hívnak, mutatni akarnak valamit. A fal tövénél ásnak kicsit, hogy lássuk, a

betonból öntött alapba beleírták: POLONIA.A házban a három szintet összekötő lépcsőt kovácsoltvas korlát szegélyezi. A

bejárat feletti lámpa, a hálószobaerkély korlátja és a bejárat feletti balkon korlátja is ugyanannak a kovácsnak a munkája. A kocsibejáró elején a nagykapu valaha tekintélyt sugallón állt, de mint a legtöbb dolog Bramasolében, ez a kapu is túlságosan sokáig volt az idő karmaiban. Az alja csúnyán megsérült: eltévedt turisták nyilván többször is nekifaroltak, miután rájöttek, hogy a Mediciek várához nem a mi utunk vezet. A zár régen berozsdásodott, a sarokvasak elöregedtek, lógnak a kapu szárnyai.

Giuseppe elhozza egy jó barátját, egy kovácsmestert, hogy megvizsgálja, meg lehet-e menteni a kapunkat a végső enyészettől. Giuseppe nem nagyon hisz a dologban. Valami szebb kéne ide, ami jobban menne a bella villához. Az öregúr, aki előkerül Giuseppe Cinquecentójából, mintha a középkorból érkezett volna.

Olyan magas, olyan ösztövér, mint Abraham Lincoln; fekete overallban van, és hihetetlenül fekete haja nem csillog. Nehéz megragadni, mi az, ami furcsa rajta; mintha más anyagból lenne gyúrva, mint mi. Szűkszavú, szerényen mosolyog. Nekem azonnal szimpatikus. Alaposan megtapogatja a kaput. Minden, amit mondani akar, a kezéből jön ki. Világos, hogy azért tette föl az életét erre a mesterségre, mert szereti, amit csinál. Bólint, a kaput meg lehet javítani. Csak az a kérdés, mennyi idő alatt. Giuseppe csalódott, valami komolyabbra számított. Ilyen-olyan alakzatokat rajzol a levegőbe, leginkább íveket, nyilakat. Szerinte új, díszesebb kapu kellene ide, kivilágítható, elektronikus, olyan, hogy egy gombnyomásra a házból is be tudjuk engedni a látogatót. Ő egy művészt hoz nekünk, mi meg csak azt akarjuk, hogy javítsa meg ezt az ócskaságot?

Elindulunk a műhelyébe, hogy lássuk, miről maradunk le. Útközben Giuseppe többször is megáll, hogy megszemlélhessük a mester néhány korábbi alkotását. Kardok, összefonódó körök, búzakévék, a birtok tulajdonosának kezdőbetűi, az egyik iniciálé fölött koronát is láttam... Jobban tetszenek az ívelt tetejű hurkoskörös darabok, mint azok, amelyek a tetején nyilak meredeznek azt a kort idézve, amikor a Guelfek és a Ghibellinek fosztogattak és gyilkolták egymást a vidéken. Az látszik, hogy ezek a masszív kapuk soha nem fognak tönkremenni. A mester mindegyiken végigsimít, de nem szól egy szót se, hagyja, hogy magukért beszéljenek. Máris forgatom a fejemben, hogy a mi kapunk közepén egy kis méretű, stilizált napkorong lehetne, hullámos sugarakkal...

A ferro battuto, vagyis a kovácsoltvas tárgyak előállítása ősi mesterség Toszkánában. A városokban hatalmas zárak vannak a középkori ajtókon, az utcákon díszes vaslámpák, zászlórudak, és fantasztikus állat-ábrázolások, például gyűrűvé tekeredő kígyók a házfalakon (a gyűrűkhöz kötötték a lovakat). Mint a többi kézműves mesterség, a kovácsoké is kihalófélben lévő szakma, és nem nehéz belátni, hogy miért: fekete a műhely, fekete a kovácsmester is a koromtól, feketék a szerszámai, fekete a kovácstűzhely, amelynek a kialakítása nem sokat változott azóta, hogy Héphaisztosz begyújtott Aphroditénél. A levegőben koromszemcsék lebegnek. Igaz, az összes kapu a környéken az ő keze munkáját dicséri, ami nagyon jó érzés lehet. A saját háza erkélyén puritán, négyzetrácsos a korlát, a modernizmussal való kacérkodás eredménye. Néhány szolid virágláda díszíti csak. A műhely a ház felé néz. A két épület közötti udvaron tyúkok kapirgálnak, nyúlketrecek sorakoznak, mellettük veteményeskert és egy szilvafa, amelynek gyümölcstől roskadozó ágai közé házilag összetákolt falétra nyúlik. Csak föllép a gazda, és máris megvan a vacsora utáni desszert. Tovább erősödik a benyomásom, hogy ez az ember az idő mélyéből lépett elő.

- Az idő. Csak az idő a probléma - mondja a mester, - mert egyedül dolgozom. Van egy fiam, de...

Nem tudom elképzelni, hogy a huszadik század végén egy fiatalember ezt a kormos műhelyt választaná, ezeket a vasrudakat, vasbakokat, vaskapukat. Persze, szorítok, hogy a fia hajlandóságot erezzen rá. Vagy bárki más. A mester elővesz

egy rudat, a végén szögletes farkasfej, de nem mond semmit, csak mutatja. Olyan, mint a fáklyatartók, amelyeket Sienában és Gubbióban láttam. Megkérdezzük, mennyiért javítaná meg a cancellai, és megkérdezzük azt is, mennyibe kerülne egy új kapu, valami egyszerűbb darab, amelynek a mintája esetleg hasonlítana a házunkban futó lépcsőkorlátéhoz, egy napkoronggal a tetején, hogy passzoljon a ház nevéhez. Most az egyszer nem kérdezünk rá, hogy mikorra tudna elkészülni vele, jóllehet már megtanultuk, hogy az időérzék irigylésre méltó latinos hiánya ellen folyamatosan küzdenünk kell.

De kell nekünk egyáltalán kovácsoltvas kapu? Mindig mondogatjuk, hogy csak legyen minden a legegyszerűbb, hiszen nem ez a mi igazi otthonunk, ez csak egy nyaraló. De valamitől úgy érzem, hogy végül olyan kaput akarunk majd, amelyet ez az ember készít a két kezével, még akkor is, ha netán hónapokig elhúzódik a dolog. Szemlátomást megfeledkezik rólunk, még mielőtt elbúcsúzunk. Vasdarabokat emel fel, a súlyukat latolgatja talán, keresgél az üllők között. A kapunk jó kezekben lesz. Szinte hallom a fémes kattanást, ahogy majd becsukódik mögöttem.

Úgy érezzük, nagy eredmény, hogy elkészült a kút és a fal. A házhoz azonban még hozzá se nyúltunk. Amíg a jelentősebb munkák hátravannak, az apróságokba nem érdemes belefogni. Nincs értelme falat festeni, amikor meg kell bontani őket a vízcsöveknek. A lengyelek lecsiszolták a spalettákat, és a falakról is elkezdték lekaparni a meszet. Eddel a teraszokon dolgozgatunk, vagy az üzleteket járjuk csempét, csapot, festéket keresve. Az új konyha padlójához régi, keskeny téglákat keresünk. Veszünk két hatalmas fotelt. Amikor meghozzák őket, már otrombának látszanak, és a sötét kárpit is meglehetősen komor rajtuk, de hihetetlenül kényelmesek, különösen azután, hogy hetekig a kerti székeken ültünk esténként is, mint aki kardot nyelt. Esős estéken odahúzzuk a két fotelt az étkezőasztalunkhoz, az abrosszal leterített faládához, amelyen gyertya ég, sőt, vadvirágok is díszelegnek rajta egy befőttesüvegben, és óriási adag padlizsános, paradicsomos, bazsalikomos tésztát pusztítunk el. Hűvösebb estéken aprófával begyújtunk a kandallóba, de csak egy fél órára, hogy eltűnjön a nyirkosság.

A tavalyival ellentétben az idei július sok esőt hoz. Gyakran van vihar. Napközben nagyon élvezem, talán mert Délen nőttem fel, ahol nagyon látványosak és gyakoriak a viharok. San Franciscóban ritkán van vihar. Anyám mindig mondogatta: „Ebből a forróságból csak vihar lehet”. Általában igaza is lett, a vihar jött, egyre nagyobb villámokkal és mennydörgéssel. Olyan villámokat is láttunk sokszor, amelyek bevilágították az egész égboltot. Itt gyakran késő este jön a vihar. Ülök az ágyban, konyha- és fürdőszobaterveket készítek, Ed pedig a római költők helyett a Vakolás felsőfokon és a Vízvezeték-szerelés című örökbecsű szakmunkákat bújja. Eső veri a pálmafákat. Odamegyek az ablakhoz, kihajolok, aztán gyorsan hátralépek. Töredezett vonalú villámok csapnak a földbe a ház körül - pont olyanok, mint amilyeneket a képregényekben szoktak rajzolni: egyszerre négy, öt, hat. Bekerítik a házat. Egyre gyorsabban kavarognak a

viharfelhők a dombok fölött, a mennydörgés annyira közel csattan, hogy úgy érzem, mintha a gerincem törne ketté. A ház is belerázkódik, és kimegy a villany. A csukott ablakokat veri a víz, bejön a réseken, amelyekről nem is tudtunk, iszonyú erősen zúg a szél a kéményben, szegény pálmafáink riadtan hajladoznak. Mintha ózon szagát erezném; biztos vagyok benne, hogy a házba is belecsapott a villám. Ez a vihar minket szemelt ki magának. Nem akar tovább menni, mi vagyunk a közepén, nyilván bele akar mosni minket a Trasimeno-tóba.

- Szerinted mi jobb - kérdezem, - ha földcsuszamlás végez velünk, vagy ha belecsap a házba a villám?

Bebújunk a takaró alá, mint a gyerekek, és minden újabb villanásnál kiabálunk, hogy „Ne!!!”, „Elég!!!”. A mennydörgés behatol a ház falai közé, és átrendezi a falakban a köveket.

A vihar lassan észak felé vonul, az ég tisztul fölöttünk, már látszik néhány csillag. Ed kinyitja az ablakot, hogy beáradjon a fenyőillat - letörtek az ágak, lehullottak a tűlevelek. Még tart az áramszünet. Derekunk mögött párna, ülünk csöndben, várunk, hogy megnyugodjunk. Egyszer csak zajt hallunk az ablak felől. Egy kis méretű bagoly telepedett a párkányra. Mintha bólogatna. A Hold is előkerül a felhők mögül, így már látjuk, hogy a bagoly minket bámul. Meg se moccanunk. Csak be ne jöjjön... Kisgyerekkorom óta halálosan félek a madaraktól, de ez a baglyocska valamiért lenyűgöz. Amerikában a bagoly szinte totem-állat, de legalábbis szimbolikus lény. Eszembe jut Minerva baglya. Amúgy meg ez a kis bagoly pusztán egy élőlény, a hegyünkhöz tartozik. Nagyobb testű rokonait esténként már láttuk többször is. Nem mukkan egyikünk se. A madár még mindig a párkányon őrködik, így alszunk el. Hajnalban már csak a napfelkelte aranya látszik az ablakban, amint lassan elönti a völgyet, mielőtt a nap a hegyek fölé emelkedne, hogy zavartalanul uralkodjon megint.

AZ ELVADULT GYÜMÖLCSÖS

Délután alig várom a görögdinnye óráját. Sokak szerint a görögdinnyének van a világon a legjobb íze, és be kell vallanom, hogy a toszkánai görögdinnye méltó vetélytársa azoknak a mézédes dinnyéknek, amelyeket gyerekkoromban szedtünk Dél-Georgiában. A hangja alapján egyébként mind a mai napig nem tudom megítélni, hogy jó-e a dinnye, de itt mindegyik tökéletes, amit felvágok: harsogó és pimaszul édes. Amikor együtt dinnyézünk a munkásokkal, észreveszem, hogy a fehér részt is megeszik. A héjból csak egy vékony, méregzöld szalag marad utánuk. Ülök a kőfalon, süti a nap az arcom, kezemben nagy szelet dinnye - megint hétéves vagyok, lövöldözöm a magokat, mohón kanalazok.

Hirtelen észreveszem, micsoda sürgés-forgás van a kocsibehajtó melletti öt fenyőfán. Mintha a mókusok tépőzárat tépkednének, vagy kemény olasz zsemlét ropogtatnának. Megáll az úton egy autó, kiszáll belőle egy férfi, felvesz a földről

pár tobozt, visszaül a kocsijába. Aztán megérkezik Signor Martini. Remélem, tud valakit ajánlani, aki felszántaná a teraszainkat. Felemel egy tobozt, megrázza, megkopogtatja. Fekete magvak esnek ki belőle. Kővel töri fel az egyiket. Feltartja az előbukkanó héjas, ovális magot.

- Pinolo - jelenti ki, és a kocsibehajtóra hullott tobozokra és magvakra mutat. - Torta della nonna - mondja, arra az esetre, ha netán nem fogtam volna fel a dolog jelentőségét.

Én inkább a saját kezűleg ültetett bazsalikomból készített pestora esküszöm. A fenyőmagot a salátákon imádom. Itt az orrom előtt a fenyőmag, én meg ostobán rájuk is léptem.

Persze, tudtam én, hogy a pinolo fenyőfán terem, otthon meg is vizsgáltam az udvarunkon a fenyőket, hátha találok magokat valamelyiknek a tobozában. De itt eszembe se jutott, hogy a kocsibehajtó melletti fenyők ilyen kincset rejtenek, eddig csak úgy tekintettem rájuk, mint olyan fákra, amelyekkel egyelőre semmi tennivalónk. Ezek a kusza, festői fák az olasz tengerpart tipikus szélfújta fenyői: ilyen fenyők között kóborolhatott Dante is ravennai száműzetése idején. A behajtó melletti példányok magasak, ágas-bogasak. A növényhatározóból tudom, hogy ezek egyszerű fenyők. A pino domestico tobozában rejtőznek azok a vajpuha magvak, amelyek megpirítva olyan ízletesek. Biztosan itt is lakott egy nonna valamikor, aki laktató, pinolóval megszórt süteményt sütött. Biztosan isteni raviolit is készített őrölt földimogyoróval, meg makarónit, és mindenféle süteményeket is, hiszen van itt húsz mandulafa is, meg egy hatalmas, dús mogyoróbokor, teli mogyoróval. Az érett mogyorónak halványsárga burka van, a mandula pedig bársonyos zöld héjban rejtőzik. Az a mandulafa is, amelyik kidőlt, bőséges termést hozott.

Lehet, hogy Signor Martininek inkább az irodájában kellene ülnie, hogy tető és kút nélküli házakat mutogathasson a külföldieknek, de ő inkább velem együtt szedi a tobozokat és a szétszóródott pinolót. Mint a legtöbb olasz, akivel találkoztam, ő sem sajnálja az idejét. Tetszik, ahogy belemerül a pillanatba, bármit is csinál. A fekete magvaktól gyorsan fekete lesz a kezünk.

- Maga annyi mindenhez ért. Falun született? - kérdezem. - Ma van a tobozhullás napja, ugye?

Múltkor figyelmeztetett, hogy a mogyoró augusztus huszonkettedikén érik be, Szent Filbert napján.

Elmeséli, hogy Teverinában született - odavezet az utunk, ha tovább megy rajta az ember, -, és egészen a háborúig ott élt. Jó lenne tudni, partizán lett-e, vagy a háború végéig kitartott Mussolini mellett, de inkább csak azt kérdezem, voltak-e harcok Cortona körül. A Medici-várra mutat.

- A németek rádióadót működtettek ott fönn, és a tisztjeik egy részét a környékbeli tanyákon szállásolták el. Néhányan vissza is jöttek a háború után, és megvették a tanyákat. A parasztok nem voltak túlságosan segítőkészek - mondja, és felnevet.

Még csak húsz toboz sorakozik a kőkerítésen. Nem kérdezem meg, hogy a mi házunkban is voltak-e nácik.

- És a partizánok?- Teli volt velük a vidék - mondja, és körbemutat. - Tizenhárom éves srácokat

is lelőttek, pedig csak szamócát szedtek, vagy a birkákat legeltették. És sok akna is volt mindenfelé.

Nem folytatja. Aztán hirtelen azt mondja, az édesanyja néhány éve halt meg, kilencvenhárom évesen.

- Azóta nincs több torta della nonna.Ma nincs valami jó kedve... Miután ügyetlenül szétlapítok egy kődarabbal

néhány pinolót, megmutatja, miként kell úgy ráütni, hogy épen maradjon a bele. Elmesélem neki, hogy apám már meghalt, anyám pedig ágyhoz van kötve, mióta volt egy komoly agyvérzése. Signor Martini azt feleli, most már ő is egyedül maradt. Feleségről, gyerekekről nem merek kérdezősködni. Tavaly nyáron találkoztunk először, de ez volt az első alkalom, hogy személyes dolgokról beszéltünk. A tobozokat egy papírszatyorba rakjuk. Amikor elmegy, azt mondja: „Ciao”. A nyelvtanfolyamokon tanultakkal ellentétben tapasztalataim szerint Toszkánában a felnőttek búcsúzáskor általában inkább azt mondják: Arrivederla, vagy egy kicsivel barátságosabban azt, hogy Arrivederci. Úgy látszik, most hirtelen közelebb kerültünk egymáshoz Signor Martinivel.

Fél órán keresztül bontogattam a fenyőmagokat, de négy evőkanálnyi lett az egész. Az ujjaim ragacsosak és feketék. Nem csoda, hogy egy kis zacskó is olyan drága. Fejembe veszem, hogy sütök egy torta della nonnát. Az olasz desszertek alfája és ómegája... A francia és az amerikai desszertek valahogy hiányoznak errefelé az étlapokról, az olasz édességek nagy részét pedig igazán azok tudják csak értékelni, akik ezeken nőttek fel. Az én ízlésemnek általában túlságosan szárazak a süteményeik. A legtöbb helyen torta della nonna, gyümölcstorta és tiramisu kapható (ez utóbbit nem nekem találták ki). Csak a legdrágább éttermekben van nagyobb desszertválaszték. A torta della nonnát azaz a „nagymama tortáját” pékségekben, kávézókban is árulják. Bár tud finom is lenni, gyakran olyan az íze, mintha intonaco, vagyis gipsz is volna benne. Nem csoda, hogy az olaszok általában gyümölcsöt rendelnek desszert gyanánt. A fagylalt, amely egész Olaszországban mennyei szokott lenni, újabban már nem garantáltan finom. Sok helyen kiírják, hogy helyben főzik, csak azt felejtik el közölni, hogy előre gyártott porból; amikor viszont valódi őszibarack- vagy eperfagylaltot talál az ember, az tényleg felejthetetlen. Szerencsére, a hideg vízben hűsölő gyümölcs is tökéletes desszertnek bizonyul a nyári vacsora végén, különösen egy kis helyi pecorino, gorgonzola vagy egy szelet parmezán kíséretében.

A szakácskönyv receptje alapján kávéscsészével próbálom kimérni a grammokat. Egyébként több száz féle torta della nonna létezik. Nekem az a legszimpatikusabb, amelynek a tésztájába polentát (árpa- és kukoricalisztből készült kása) kell tenni, és középre a vékony tölteléket. Nem bánom, hogy

majdnem egy órát elbíbelődöm a fenyőmag megpucolásával, pedig otthon, Kaliforniában, csak leveszem a polcról a zacskót. Először sűrű sodót keverek két tojássárgájából, 1/3 csésze lisztből, 2 csésze tejből, 1/2 csésze cukorból. Túl soknak találom, két adagot csészékbe töltök, és elteszem későbbre. Amíg a sodó hűl, elkészítem a tésztát: másfél csésze polentából, másfél csésze lisztből, 1/3 csésze cukorból, másfél teáskanál sütőporból, tíz deka vajból, egy tojásból és egy plusz tojássárgájából. Elfelezem a tésztát, egyik felét szétterítem a tepsiben, ráöntöm a sodót, a tészta másik felét még nyújtom egy kicsit, aztán ráteszem a tetejére, a szélén összenyomkodom a két tésztaréteget, egy marék pirított fenyőmaggal megszórom a tetejét, aztán huszonöt percig sütöm háromszázötven fokon. Az illata reményt keltő. Amikor arany-barnára sült, kirakom hűlni az ablakpárkányra, és felhívom Signor Martinit.

- Kész a torta della nonna.Amikor megjön, főzök egy kávét, és vágok neki egy jó nagy darabot a

süteményből. Az első falattól ködös lesz a tekintete. Az ítélet:- Perfetto!

A mogyorón és a mandulán kívül a hajdani nonna egész kis Édent telepített ide. Ami megmaradt belőle: háromféle szilva (a Santa Rosa-szilvát a helybeliek coscia di monacának hívják, vagyis ,,apácacomb”-nak), füge, alma, sárgabarack, egy félig elszáradt cseresznyefa és többféle körte. Az éppen érő apró, zöldes-piros körte édes és ropogós. A göcsörtös almafák valószínűleg menthetetlenek. Jó lenne tudni, milyen fajtájúak. Apró termésük olyan csúnyácska, mint a gyümölcsök a rovarirtó-reklámokban a termék használata előtt. A fák többsége „önkéntes”, annyira fiatal, hogy nem lehetett még itt, amikor a háznak még voltak lakói, és véletlenszerűnek tűnik a helyük is. Az egyik teraszon egymás mellett sorakozik tíz szilvafa, négy pedig közvetlenül alattuk - nyilvánvaló, hogy lehullott gyümölcs magjából sarjadt az a négy.

Biztos vagyok benne, hogy a hajdani nonna édesköményt is szedett, hogy megszárítsa sárga virágát és a szárát a tűzre dobja a sülő hús alá. Szőlőtőkéket szabadítunk ki a teraszok szélén az elvadult bozót szorításából. Az életrevalóbbak hosszú kacsokat növesztenek most is. Már látszanak az apró fürtkezdemények. Térdmagasságú, lyukas, sírkőszerű „szőlőkövek” állnak katonás rendben végig a teraszok szélén; a gazdák a lyukakba vasrudat tűznek, hogy azon is futhasson a szőlő, a terasz szélén túl is. Ed drótot is feszít a rudakra, és felemeli a szőlőkacsokat, hogy azon haladjanak. Most jövünk rá, hogy annak idején az egész birtok egyetlen méretes szőlőskert volt.

A hatalmas sienai enotecában, az állam által fenntartott borkóstolóban, ahol az összes olasz bor megvásárolható és megkóstolható, a pincér azt mondta nekünk, hogy a legtöbb olasz szőlőskert öt holdnál is kisebb - nagyjából a miénkkel azonos méretű. Sok kistermelő helyi termelőszövetkezeteket hoz létre, és többféle bort is készít, köztük vino da távolát, vagyis asztali bort. Miközben

körbekapálgatjuk a szőlőtőkéinket, arra gondolunk, milyen szép is lenne egy 2000-es évjáratú Bramasole Gamay vagy Chianti. Miután kiszabadítjuk a sok-sok szőlőtőkét, már értjük, mit keresett a tengernyi borosüveg a házban. Lehet, hogy ugyanolyan fanyar vörösbor volt bennük, amilyet a környékbeli vendéglőkben szolgálnak fel, vagy talán kovás Grechettot, a vidék citromsárga fehérbora... Hát igen, ezt a birtokot nekünk találták ki. Vagy minket a birtoknak.

A nonna által használt legfontosabb alapanyag minden bizonnyal az olívaolaj volt. Fával fűtött tűzhelyében elégett a tengernyi lemetszett gally; belemárthatta az olívaolajba a kenyérszeleteket, mielőtt megpirította őket; bőségesen locsolhatott zöld olívaolajat a levesekbe és a szószokba is. Vászonzsákokban füstölhette a bogyókat telente. Valószínű, hogy a szappant is olívaolajból és a tűzhely hamujából készítette. Férje (vagy bérese) heteket tölthetett az olajfák gondozásával. A régiek szerint az olajfákat úgy kell megmetszeni, hogy a nagyobb ágak között át tudjon repülni egy madár anélkül, hogy szárnyával hozzáérjen a levelekhez. A hajdani gazdának pontosan tudnia kellett azt is, hogy mikor kell szüretelni. Ha a leszedett bogyók nedvesek, penészedésnek indulhatnak, mielőtt az olajsajtolóba kerülnek. A „nyers”, fogyasztásra szánt bogyókból pedig ki kell áztatni a kesernyés glükozidot - lúgban vagy sós lében. A praktikus szempontokon kívül számos ősi babona is meghatározza, mikor kell ültetni és szüretelni. Különösen a Hold állása számít. Vergilius is feljegyezte a földművesek hiedelmeit: „Ültess a telihold utáni hetedik napon, az ötödiken semmiképp; éjszaka kaszálj, amikor a harmat meglágyítja a gabona szárát”. Attól tartok, Ed orra esne a sötétben.

Olajfáink közül némelyik göcsörtös, girbegurba vén fa. Sok fiatal fa is van, ezek a tönkrement, öreg törzsek körül sarjadtak ki. Nehéz elképzelni, hogy ebben a békés völgyhajlatban akár mínusz hat fokig is süllyedhet télen a hőmérséklet, márpedig 1985-ben ez történt. Vastag, elhalt csonkokat találunk az ültetvények foghíjaiban a gaz alatt. Az elhanyagolt, elvadult olajfákat fel kell élesztenünk. Minden egyes törzset ki kell szabadítanunk a szömörce, a rekettye, a gaz szorításából, aztán meg kell őket metszeni és meg kell trágyázni a földjüket. A teraszokat meg kell tisztítani, föl kell szántani. Ezt a nagy munkát, egyelőre, el kell halasztanunk. Az olajfák nagyon ellenállók, mondhatni halhatatlanok, így kibírnak még egy évet.

Milton azt írja valahol az Elveszett Paradicsomban, hogy (a galamb) „olajágat hozott, a béke jelét”. A Noé bárkájára visszatérő galamb jól választott, az olajfák valóban békét, nyugalmat árasztanak, talán időtlenségüknek köszönhetően. Ezek a fák itt vannak, és itt lesznek. És itt voltak. Hogy mi vagyunk itt, vagy valaki más, vagy senki, nekik mindegy, rendületlenül billegnek leveleik, rendületlenül törekszenek a nap felé.

Egyszer nyáron egy barátommal Mallorcán kirándultunk Soller fölött. Széles teraszokon hatalmas olajfák álltak kilométereken át, közöttük gyalogoltunk. A dombtetőn kőkunyhókat találtunk, ahol a csőszök tanyáztak. Bár eltévedtünk és

egy bikával is találkoztunk, egész nap nagy békesség volt a szívünkben a hatalmas, öreg fák között. Ugyanaz a béke szállja meg a szívem, amikor ezen a néhány holdnyi kacskaringós teraszon sétálgatok. Noha emberkéz alkotta a teraszokat, a föld művelésének ez a módja kifejezetten természetesnek tűnik. Az írás egyik legkorábbi típusa, a busztrofedon felváltva rója a sorokat balról jobbra és jobbról balra. Valószínűleg hatékonyabb, gyorsabb így olvasni is. A szó görög tövek összetétele, amelyek jelentése: „úgy fordulni, ahogy az ökör szánt”. Ilyenek a mi teraszaink is: amikor az ekét húzó ökör U-alakban megfordul, egy szinttel feljebb találja magát, és már megy is a másik irányba.

Az öt tiglio, vagyis hársfa nem hoz gyümölcsöt. Árnyékot adnak a ház melletti széles teraszon, ahol hűsölhetünk, amikor a tűző nap nem engedi, hogy a ház teraszán lebzseljünk. Szinte minden nap a hársfák alatt ebédelünk. Virágaik gyöngy fülbevalóhoz hasonló bimbókból bomlanak ki - mind az öt fa szinte ugyanazon a napon bontotta virágát, és illatukkal betöltik a völgyet. Virágzáskor az emeleti teraszon üldögélünk alig pár méterre a hársaktól, és próbáljuk azonosítani az illatot. Szerintem olyan, mint a vegyesboltban a parfümrészleg illata, Ed szerint Syl bácsi használt ilyen illatú hajzselét. Mindenesetre a környék összes méhét idevonzza a hársak illata, még este is szorgoskodnak, amikor mi már kávézunk. Olyan hangosan döngicsélnek, mintha egy egész darázssereg közeledne - elhódít ez a hang, mégis fenyegető. Ed az ajtófélfát támasztja, hogy gyorsan be tudjon menekülni a házba, mert allergiás a méhcsípésre. De a méhek nem törődnek velünk. Csak az érdekeli őket, hogy minél több nektárt gyűjtsenek.

Az allergiája ellenére Ed nagyon szeretne néhány kaptárt. Megpróbál meggyőzni róla, hogy milyen jó méheket tartani. A tényt, hogy engem még sosem csípett meg méh, úgy értelmezi, hogy a jövőben sem szándékoznak ilyet tenni. Hiába mondom neki, hogy egyszer egy egész fészeknyi darázs csípett meg egyszerre. A darazsak nem számítanak. Ed már el is képzelte a kaptárokat, amint ott sorakoznak a hársak mellett.

- A kaptár belseje egyszerűen lenyűgöző - mondja Ed. - Amikor nagy a meleg, sok dolgozó a bejáratnál állomásozik, és hajtja a levegőt a szárnyával, hogy a királynőnek ne legyen melege.

Ed jó néhány fajta mézet begyűjtött a környéken. A megcukrosodott, megkeményedett mézet forró vízben olvasztja a tűzhelyen. Az akácméz sápadt citromsárga, a sötét gesztenyeméz olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál. Van egy üveg kakukkfűméze is, és persze hárs. A legerősebb a macchia, amely a toszkánai partvidék sós levegőjén növő bozótosok virágporából készül.

- Egyébként a méhkirálynő élete se habos torta. Semmi mást nem csinál, csak rakja a petéket örökkön-örökké. Egyetlen röpke nászútja, jobban mondva nászrepülése után soha többé nem hagyja el a kaptárt. Viszont a dolgozóknak, vagyis a szexuálisan nem elég fejlett nőknek arany életük van. Tágas rétek

virágaiban tobzódhatnak. Képzeld el, milyen lehet egy rózsa belsejében hemperegni.

Látom, nagyon megragadta a fantáziáját a dolog. Engem is kezd érdekelni...- És télen mit esznek?- Méhkenyeret.- Méhkenyeret? Hülyéskedsz? Az meg mi?- Pollen és méz keveréke. A dolgozók sárga viaszt választanak ki, abból lesz a

lép, tudod, azok a szabályos viasz hatszögek. Vajon egy kiskanálnyi méz előállításához hányszor kell fordulnia a

dolgozónak a tiglio és a kaptár között? Ezerszer? Egy kis üveg méz milliónyi súlyos virágporszállítmány eredménye. A Georgicában Vergilius azt írja, hogy a méhek apró kődarabokat szednek fel, s ballasztként használják amikor viharos keleti szélben repülnek. Vergilius ért a ménekhez, de azért nem mindent lehet komolyan venni, amit leír: például azt sem, hogy a méhek spontán módon keletkeznek a tehenek rothadó hullájából. Tetszik a kép: az apró kődarabot magához szorító méh olyan, mint a labdával vágtázó center az amerikai fociban.

- Hát... Esetleg négy kaptár, zöldre festve... A méhész eszközei is tetszenek, az a középkorias kinézetű védőháló például. A viaszból meg akár gyertyát is készíthetünk.

Egyre jobban tetszik az ötlet.De Ed feláll, és üdvözült képpel szívja be a hárs bódító illatát. Minden

realitásérzékét elveszíti...- A darazsak anarchiában élnek, a méhek viszont... Indulok a konyhába az üres

kávéscsészékkel.- Szerintem várjunk a dologgal. Először legyen kész a ház.A fügefák elárulják, hol a víz. Ott a legdúsabbak a teraszokon, ahol a vízaknák

vannak. A természetes forrás felé szorgalmasan törekednek a fölötte növő fügefa gyökerei. Én azonban vegyes érzelmekkel viseltetek a füge iránt. Hússzerű állaga kissé riasztó. Az olasz nyelvben az il fico, a „füge” szlenges torzítása a la fica, ami azt jelenti: „vulva”. Valószínűleg a fügefalevél ószövetségi szerepe miatt a fügét a legősibb gyümölcsnek tartják. Az egyik legfurcsább gyümölcs: a füge virágja a gyümölcsön belül helyezkedik el. Ha szétnyitunk egy fügét, az élet körforgásának primitív, mégis végtelenül kifinomult tablóját pillantjuk meg. A füge beporzása egy bizonyos hárommilliméteres darázsfajta közreműködésével történik. A nőstény befúrja magát a gyümölcs belsejében fejlődő virágba, és görbe tojócsövével elhelyezi a magházban saját petéit. Ha tojócsöve nem éri el a magházat (egyes virágoknak túl hosszú a bibéjük), akkor is megtermékenyíti a fügevirágot a pollennel, amelyet repülései során összegyűjtött. Akárhogyan is történik, egyikőjük mindenképpen jól jár: ha a nőstény darázs lerakta petéit, kifejlődnek a darázslárvák, ha nem, a beporzott fügevirág magokat termel. Ha van reinkarnáció, nem szeretnék fügedarázsként újjászületni. A nőstény darázs ugyanis, ha nem talál elérhető magházat, általában elpusztul a kimerültségtől a

füge belsejében. Ha sikerrel jár, petéiből kikelnek az utódok. A hím példányoknak nincsen szárnyuk; egyetlen funkciójuk, hogy megtermékenyítsék a nőstényeket, és segítsenek nekik a távozásban. Amikor a megtermékenyített nőstények kifúrták magukat a fügéből, a hátrahagyott hímek elpusztulnak. A megtermékenyítés során a nőstények annyi szaporítóanyagra tesznek szert, hogy képesek megtermékenyíteni saját petéiket. Nem túl étvágygerjesztő a tudat, hogy a füge zamatos gyümölcse szárnyatlan hímdarazsak hulláit rejtheti. Az is lehet, hogy rövid, szenvedélyes életük után halálukban érzéki ízzé olvadnak a darazsak.

Családomban az asszonyok körtelekvárt, zöld-dinnye befőttet, őszibarackbefőttet, szilvalekvárt tettek el. Engem is vonz a forralófazék, a gyorsan szétfövő málna, ahogy kicsurran a fedő alól, a szegfűszegillatú sziruppal leöntött mézédes őszibarack, a kisujjnyi nagyságú uborkák. Kaliforniában azonban megolvad a szigetelő gumigyűrű, a dzsem nem áll össze, a guajavából szürke zselé lesz a fazékban, pedig egzotikus, topázszínű dzsemre számítok. Hiányzik belőlem az a gén, amely anyám kezét vezette, amikor a kamra polcait megtöltötte ragyogó piros és zöld befőttesüvegekkel. Az ecetes lében eltett savanyúságot itt sottacetónak hívják, ami szó szerint azt jelenti: ecet alatt. Egész délután erőlködök, hogy eltegyek valamit, aztán szomorúan szemlélem a nem túl fényes eredményt.

A hajdani lakó, aki a gyümölcsfákat ültette a teraszokon, bizonyára a lépcső alatti tárolóhelyiségben tartotta a befőtteket, és örömmel tálalta fel a téli reggeleken a zamatos szilvát. Remélem, itt majd sikerül elsajátítanom a befőzés művészetét, amelyet örökölnöm kellett volna anyámtól ugyanúgy, ahogyan a kézzel festett porcelánok és a drága cipők szeretetét.

A szombati piacon beszereztem egy láda első osztályú őszibarackot. A barackok olyan gyönyörűek, hogy legszívesebben csak a színükben gyönyörködnék egész nap. Egyetlen egy szakácskönyvem van itt velem, kikeresem benne Elizabeth David baracklekvár-receptjét. Egyszerűen hangzik: a félbevágott gyümölcsöket cukros vízben megfőzzük, majd hagyjuk kihűlni, másnap újra főzzük, amíg olyan sűrű nem lesz az állaguk, hogy egy csészealjba állítva nem folynak szét. Elizabeth David megjegyzi: „Ezzel a módszerrel különleges, nagyon finom lekvár készíthető. Sajnos, rövid idő alatt vékony penészréteg képződik a tetején, de ez nem befolyásolja a dzsem minőségét. Én egy évig is eltartottam egy meglehetősen nedves, nyirkos házban.” A penészre vonatkozó megjegyzéssel nem vagyok kibékülve, az üveg sterilizálásáról sem ejt szót, és nem említi azt a jellegzetes pukkanást, amelyet az üvegek fedele produkált, amikor anyám zöldparadicsoma kihűlt. Emlékszem, anyám mindig megkocogtatta a fedőket, hogy ellenőrizze, rendesen rászívódott-e a fedél az üvegre. Úgy hangzik ez a recept, mintha Elizabeth David csak beletöltené a kész lekvárt az üvegbe, és rögtön meg is feledkezne róla, amíg sor nem kerül arra, hogy egy laza mozdulattal eltávolítsa a penészt a tetejéről, és kanalazzon belőle a vajas pirítósra. De ha Elizabeth David azt állítja, hogy ez a lekvár „különleges és

nagyon finom”, én hiszek neki. Ebből a sok barackból csak négy kilót csinálok meg lekvárnak, a többit majd megesszük. A lekvárt pedig még most nyáron elfogyasztjuk, mielőtt a penésznek szemernyi esélye lenne. Adok majd a baracklekvárból új barátainknak is, akik bizonyára nem fogják érteni, miért fecsérelem ilyesmire az időt, amelyet például a spaletták befestésére is fordíthatnék.

Beledobom a barackokat a forrásban lévő vízbe, csak egy percre, és gyorsan kiveszem őket. Olyan könnyen lejön a héjuk, mint egy selyemkombiné. Nagyon egyszerű ez a recept, még pár csepp citromlevet, szegfűszeg- vagy szerecsendió-őrlést sem ír elő. Emlékszem, anyám egy barackmagot is megtört, és elhelyezte a mandulaszagú belet az üvegben. A konyhánk megtelik a legyeket vonzó édeskés illattal. Másnap a biztonság kedvéért kiforrázom a befőttes üvegeket, miközben újra fő a gyümölcs. Öt üveg gyönyörű lekvár lett belőle, őszibarack ízű, nem túl édes, tökéletes.

A cortonai forno ropogós héjú, csodás kenyeret süt hagyományos kemencéjében, amelyből fantasztikus pirítóst lehet készíteni. A reggeleket szeretem itt a legjobban, mert a levegőben ilyenkor még nyoma sincs a későbbi forróságnak. Korán kelek, a pirítóst és a kávét kiviszem a teraszra. Olvasok egy órácskát. A meleg-kék ég háttere előtt magasodó sötétzöld ciprusokat nézem, meg az olajfás teraszokat, amelyek pontosan ugyanolyanok, mint az évszakok váltakozását ábrázoló középkori zsoltáros könyvek illusztrációin. Alattunk a völgy néha megtelik párával, köddel. Két fügefán is látok kemény, zöld gyümölcsöket. Látom a körtéket is a fán, amely itt van az eggyel lejjebb lévő teraszon. Jó termés lesz. Leteszem a könyvet. Körtetorta, körteszósz, körteturmix, körtefagylalt, zöld füge (vajon a darazsak a zöld fügébe is belemennek?) malacsülttel, bundásfüge, fügés nocciolo-torti. Bárcsak száz évig tartana a nyár!

AMIKOR SUHAN A NAP

A ház csak két kilométerre van a várostól, de tökéletesen vidékies a hangulata. A szomszédainkat nem is látjuk. Néha halljuk, ahogy a fölöttünk lévő földön hívja valaki a kutyáját (vieni qua f). A nyári nap fejbe vág, mint egy vallási meggyőződés. Abból, hogy merről éri a nap a házat, mindig tudom, mennyi az idő; olyan a ház, mint egy gigantikus napóra. Fél hatkor ébresztenek az első sugarak, így a hajnalt sose hagyjuk ki. Kilenckor zuhan be a napfény a dolgozószobámba az oldalablakon. Ez a kedvenc ablakom: látszanak a ciprusok, a ligetek a völgyben, az Appeninek. Jó lenne festeni a tájról egy akvarellt, de sajnos csapnivaló festő vagyok, az akvarelljeimnek a szekrényben a helye. Tízkor a nap már magasan a ház fölött jár, és ott marad egészen délután négyig, amikor az első árnyék a füvön azt jelzi, hogy elindult lefelé a hegy túloldalán. Ha késő délután

elsétálunk arrafelé, hosszú, grandiózus naplementét láthatunk a Val di Chiana felett. Amikor végül elolvad a horizonton a napkorong, aranysávot és sáfrányszín foltot hagy maga után, amely megvilágítja az utat hazafelé. Fél tízkor már teljes a sötétség.

Amikor a Hold nincs fenn az égen, olyan sötét az éjszaka, mint egy tojás belseje. Ed hazarepült Minnesotába a szülei ötvenedik házassági évfordulójára, egyedül vagyok a házban. Becsapódik egy spaletta. Különben visszhangzik a csönd. Hallom, ahogy a vér kering az ereimben. Arra gondolok, hogy biztosan álmatlanul forgolódok majd az ágyban, és rettegek, mikor hallom meg a benarkózott géppisztolyos betörő lépteit. Ezt megelőzendő inkább kirakom a papírokat, a képeslapokat meg a noteszt a virágmintás takaróra a széles franciaágyon, és nekiállok levelet írni a barátaimnak. Ritkán írok levelet, pedig tulajdonképpen szeretek. És gimnazista korom óta szeretek kekszet majszolni és kólát inni, miközben mondatokat, bekezdéseket, verssorokat másolok a jegyzetfüzetembe. Csak Sister, a hosszúszőrű fekete macskám hiányzik. Vele aztán tényleg jó megosztani a magányt. Ahhoz túl meleg van, hogy szokásához híven a lábamhoz bújva aludjon; itt inkább az ágy lábánál, a földön lenne a párnája. Magány ide vagy oda, úgy alszom, mint egy jóllakott csecsemő. Reggel kávézok a teraszon, aztán besétálok a városba, hogy bevásároljak. Dolgozgatok a teraszokon, bejövök egy pohár vizet inni, és még csak tíz óra. Órák telnek el, és nem is érzem szükségét, hogy szóljak valakihez.

Pár nap alatt beáll a ritmusom. Hajnali háromkor felébredek, olvasok egy órát, aztán bóbiskolok, hatkor kelek; csak bekapok valamit, például egy paradicsomot, mintha alma lenne, tizenegykor és háromkor is, hogy kihagyhassam az ebédet, ami úgyis csak megfeküdné a gyomrom. Sziesztaidőben két órát pihenek: az apró ventilátor zümmögésére mély álomba zuhanok. Végre arra is van érkezésem, hogy kifeküdjek egy pokrócra a csillagok alá, és persze viszem a csillagtérképet meg a zseblámpát. Könnyű dolgom van: a Göncölszekér pont a ház fölött döcög, így gyorsan megtalálom a Polluxot az Ikrekben és a Procyont a Kis Kutyában. Hajlamos vagyok megfeledkezni a csillagokról, pedig ők aztán mindig a helyükön vannak, lüktetnek, sziporkáznak rendületlenül.

Betér hozzám egy francia nő és angol férje: mint kiderül, a szomszédaink. Hallották, hogy egy amerikai pár vette meg a házat, és alig várták, hogy találkozhassanak azokkal az őrültekkel, akik hajlandók ilyen irdatlan munkára. Meghívnak másnap ebédre. Mivel mind a ketten írók, és ők is most újítják fel a tanyájukat, azonnal összebarátkozunk. Itt legyen a lépcső vagy amott? Mit csináljanak ezzel a kis szobával? Vajon túl sötét lenne hálószobának a volt istálló? A comune nem engedi, hogy ablakot vágjanak a falba, még a levegőtlen tanyaházak esetében sem; a műemlék épületek külső megjelenése nem változhat. Másnap vacsorára hívnak, és bemutatnak még két írónak, az egyik francia, a másik amerikai-ázsiai. Amikor Ed megjön, már van meghívásunk tőlük is.

Az asztalt az árnyas szőlőlugasban állítják fel, rajta hideg saláták, behűtött bor, gyümölcs és egy remek sajtos szuflé. A távoli ciprusokat körbeveszi a forró levegő, még mindig tart a hőség, de a kőburkolatú teraszon már hűsölhetünk. Bemutatnak a többi vendégnek: regényírók, újságírók, műfordítók; mindannyian itt telepedtek le, mindannyian helyreállítottak valami régi házat. Nagyon érdekel, hogy mi az, ami idekötötte őket idegenbe, meg is kérdezem Fenellától, az újságírótól, aki mellettem ül.

- El se tudja képzelni, milyen volt Róma az ötvenes években. Egyszerűen varázslatos volt az a város. Egyszerűen beleszerettem, mintha egy férfi lett volna. Törtem a fejem, hogyan maradhassak itt. Nem mondom, hogy könnyű volt. Szerencsére, a Reutersnél találtam munkát. Róma csodás volt. Alig volt autó, de ezt a régi filmekben is lehetett látni. Akkoriban ért véget a háború, Olaszországban nagy volt a szegénység. De az élet pezsgett. És borzasztóan olcsón is lehetett élni. Persze, kevés pénzünk volt, de potom összegekért béreltünk hatalmas lakásokat gyönyörű palazzókban. Valahányszor haza kellett utaznom Amerikába, alig vártam, hogy visszajöhessek. Nem tagadtam meg a hazámat - bár, ki tudja. Mindegy, a lényeg az, hogy máshol már nem is tudtam elképzelni az életemet, csak itt.

- Mi is így vagyunk vele - válaszolom, de rájövök, hogy ez így nem igaz.Elvarázsol engem is ez a hely, persze, de tudom, hogy az egyik vonzereje

pontosan az, hogy egyensúlyba hozza az amerikai életemet. Nem szeretném elhagyni Amerikát akkor sem, ha megtehetném.

- Elég nehéz az otthoni munkám, de nagyon szeretem csinálni, és igaz, hogy San Francisco nem a szülővárosom, de gyönyörű hely. Szeretek ott lakni, a földrengésveszély ellenére. Amikor itt vagyok, úgy érzem, kiszabadulok az őrületből, az erőszak világából, Amerika szürreális poklából, meg a saját túlságosan betáblázott életemből. Eltelik majdnem egy hónap, mire észreveszem, hogy valamiféle görcstől szabadultam meg, amelyet már észre sem veszek, amikor otthon vagyok.

Látom, hogy Fenella megért. Pedig annak, aki nem ott él, nehéz elképzelnie, mennyire elharapódzott Amerikában a hétköznapi erőszak. Folytatom:

- Szóval, amikor megjövök, még a pulzusom is lelassul, komolyan. De akkor is úgy érzem, hogy a gondolkodásom csak otthon fejlődik, a saját kultúrámban, ott, ahol a saját múltam vesz körül.

Nem biztos, hogy elég világosan fejeztem ki magam, de Fenella felém emeli a poharát.

- Esatto, a lányom is ezt mondja. Későn érkeztek, már nem láthatják azt a régi Rómát. A mostani Róma szörnyű. De akkor még tényleg varázslatos volt.

Rájövök, hogy kettős száműzetésben élnek: otthagyták Amerikát, otthagyták Rómát.

Max is bekapcsolódik: a múlt héten Rómába kellett mennie, és elviselhetetlen volt a forgalom, molesztálták a koldusok, mintha valami bárgyú turista lenne, bökdösték a táblájukkal, hogy elvonják a figyelmét, ki akarták rámolni a zsebét.

- Régebben elég volt, ha csúnyán néztem rájuk - mondja Ednek és nekem.A többiek is felsóhajtanak: igen, igen, Olaszország már nem a régi.Otthon is örökké azt hallom, hogy a Szilikon-völgy hajdan maga volt az Éden,

hogy Atlanta előkelő volt, hogy annak idején a kiadók úriemberek voltak, hogy régen egy ház került annyiba, mint most egy autó. Ez mind igaz, de nincs más választásunk, csak a jelenben élhetünk, nem igaz? Például a barátaink, akik nemrég vettek egy lakást Rómában, lelkesednek a városért. És mi is nagyon szeretjük Rómát, úgy, ahogy van. A San Francisco-i forgalmi dugók és árak után már kevés meglepetés érheti az embert.

Van itt ma este egy írónő, akinek régóta nagy csodálója vagyok. Húsz éve költözött ide Toszkánába. A háború után Dél-Olaszországban, később Rómában élt. Egy közös georgiai ismerősünktől a telefonszámát is megkaptam. Mindig is nehezemre esett csak úgy fölhívni valakit, akit nem ismerek, és hát föl is nézek erre a nőre, akinek kristálytiszta, szigorú prózája olyan nagyszerűen örökítette meg a háború dúlta Basilicata asszonyainak nehéz sorsát.

Elizabeth az asztal túloldalán ül. A poharára teszi a kezét, amikor Max bort akar tölteni neki.

- Nem szoktam bort inni az ebédhez.Tehát ebben is puritán. Kék pamutingben van, nyakláncán valami vallásos

medál. Kék szeme hideg, a bőre fehér, és enyhe akcentust vélek felfedezni a beszédén, méghozzá olyat, mint az enyém.

Előre hajolok, és megkockáztatom:- Jól hallom, hogy enyhe déli akcentusa van?- Remélem, hogy nem - válaszolja kurtán. - Jól látom, hogy halványan

elmosolyodik? - és visszafordul a mellette ülő, jónevű műfordítóhoz. Én meg a salátámat vizsgálom elmélyülten.

Mire Richárd felszolgálja a citromfagylaltot mascarponéval, a hangulat már emelkedettebb. Jó pár kiürült borosüveg sorakozik a kisasztalon. A tűző naptól most egy hatalmas gesztenyefa lombja véd. Eddel próbálunk itt-ott bekapcsolódni a beszélgetésbe, de ez egy összeszokott társaság, régi jó barátoké. Fenella a bulgáriai és oroszországi kutatóútjairól mesél, férje, Péter, pedig elmeséli, hogyan hozott haza Afrikából egy papagájt a kabátzsebében. Cynthia megosztja a társasággal egy családi veszekedés történetét (híres édesanyja noteszei felett kaptak hajba). Max megnevettet minket a sztorijával: egy filmproducer mellett ült a repülőgépen, és egész úton egy filmötlettel traktálta szegényt; a producer végül azt mondta, küldje el neki a forgatókönyvet. És most a producer látogatóba jön hozzá, megvette a forgatókönyvet. Látom, Elizabeth is jól szórakozik.

Amikor kezd lecsengeni a parti, Elizabeth felém fordul:

- Nem úgy volt, hogy felhív telefonon? Próbáltam megszerezni a számát, de nem sikerült. A telefonkönyvben sincs benne. Irby (ő a nővérem ismerőse) mondta, hogy maga vett itt egy házat. Különben találkoztam is a nővérével Rómában, illetve Georgiában.

Mentegetőzök, amiért nem hívtam fel, aztán hirtelen meghívom vasárnap estére vacsorázni. Talán túlságosan hirtelen, hiszen még rendes bútoraink és edényeink sincsenek.

Abroszt veszek a piacon, hogy legyen mivel letakarni rozoga asztalunkat. Vadvirágot teszek egy befőttesüvegbe, a befőttesüveget pedig egy virágcserépbe. Körültekintően állítom össze a szolid menüt: vajas-zsályás ravioli, sült csirke és prosciutto-tekercs, friss zöldség, desszertnek gyümölcs. Ed éppen az asztalt cipeli a teraszra, amikor Elizabeth betoppan. Leesik az asztallap, kipotyog egy láb is, mielőtt Ed letenné az asztalt. Vagy megtörik a jég, vagy katasztrofális este elé nézünk... Elizabeth segít összerakni az asztalt, Ed bever néhány szöget is. Abrosszal letakarva nem is néz ki rosszul (mármint az asztal). Körbejárjuk a nagy, üres házat, vízvezetékről, kútról, kéményről, meszelt falról csevegünk. Amikor Elizabeth ideköltözött, ő is felújított egy nagy casa colonicát. A legelső napon beomlott az egyik fal, és előkerült egy sértődött koca: ott felejtették a parasztok. Gyorsan világossá válik, hogy Elizabeth mindent tud erről az országról. Ed meg én csak kérdezünk és kérdezünk és kérdezünk. Hol lehet megvizsgáltatni a vizet? Milyen hosszú a római mérföld? Melyik a legjobb hentes a városban? Lehet-e valahol szerezni régi tetőcserepet? Érdemes-e tartózkodási engedélyért folyamodni? Elizabeth 1954. óta éles szemű megfigyelője az olaszországi eseményeknek, hihetetlenül sokat tud az ország történelméről, a nyelvről, az olasz belpolitikáról, és persze a legjobb vízvezeték-szerelők telefonszáma is megvan neki. Ismeri azt az asszonyt, aki Rómától északra a legkönnyebb gnocchit készíti. Sokáig üldögélünk a holdvilágos estében. Az asztal nem omlott össze. Lett egy barátunk.

Elizabeth minden reggel bemegy a városba, megveszi az újságot, és ugyanabban a kávézóban issza meg az espressót. Én is korán kelek, én is szeretem nézni, ahogy ébredezik a város. Besétálok az olasz nyelvkönyvvel a hónom alatt, menet közben magolom az igéket. Néha verseket olvasok menet közben; a séta jól megy a vershez. Pár sort átfutok, ízlelgetem, átgondolom, megint olvasok párat. Ez a meditatív séta valahogy felszabadítja a szavakat. Lépteim ritmusa a vers üteméhez igazodik. Ed szerint meglehetősen bizarr a viselkedésem, szerinte úgy fognak csak emlegetni a környéken, hogy az „agyalágyult amerikai nő”, úgyhogy a városkapun belül már nem olvasok menet közben. Inkább figyelem, ahogy Maria Rita a zöldségeket rendezgeti, és a boltosok igazi cirokseprűvel sepernek a boltjuk előtt, olyannal, amilyen a boszorkányoknak is van, és figyelem, ahogy a borbély hátradől a székben, rágyújt az első cigarettájára, ölében a szunyókáló cirmossal. Elizabeth-tel gyakran összefutunk. Anélkül, hogy megbeszélnénk, hetente egyszer-kétszer találkozunk.

A városban is egyre otthonosabban érezzük magunkat Eddel. Megpróbálunk mindent az itteni üzletekben beszerezni: szerszámokat, transzformátort, kontaktlencse-tisztító folyadékot, szúnyogriasztó-gyertyát, filmet a fényképezőgépbe. Nem támogatjuk az olcsóbb szupermarketet Camuciában. A pékségből átsétálunk a zöldségeshez, onnan a henteshez, és mindent a kék vászonszatyrainkban viszünk haza. Maria Rita a kedvünkért hátramegy a frissen szedett salátáért, a legszebb gyümölcsért, és azt mondja, ráérünk másnap is fizetni, ha éppen nincs aprónk. A postán a kisasszony saját kezűleg ragasztja fel leveleinkre a bélyeget, és a bélyegzővel is könyörtelenül lecsap mindegyikre. A zsúfolt kis vegyesboltban harminchétféle száraztészta kapható, a pulton pedig friss gnocchi, pici, hosszúszálú vastagtészta, fettuccine és kétféle ravioli. Mostanra tudják az eladók, hogy milyen kenyeret kérünk, meg azt is, hogy bufalát, vagyis bivalytejből készült mozzarellát viszünk, nem pedig a normalét, azaz a tehéntejből készült verziót.

Veszünk egy ágyat, mivel nemsokára meglátogat minket a lányom. Hagyományos rugós ágybetét errefelé nem kapható. A vaskeretre szerelt keresztlécekre egyszerű matrac kerül. Eszembe jut, hogy kislánykoromban egyszer összedőlt alattam az ágy, amikor már egy órája ugráltam rajta. Ez az új ágy azonban masszívnak és kényelmesnek tűnik. Egy nagyon fiatal, zilált fekete hajú, fekete szemű nő régi ágyneműt árul a vasárnapi piacon. Ashley új ágyához választok egy súlyos vászonlepedőt, amelynek horgolt a széle, meg jó nagy, hímzett, csipkés párnahuzatokat. Mint egy menyasszony stafírungja. Talán egyszer sem vetették meg ezekkel az ágyat, olyan jó állapotban vannak. Ahol össze voltak hajtva, sötét csík látszik, úgyhogy beáztatom az ülőkádban, aztán kiterítem őket a napra. Mikor megszáradnak, hófehérek.

Elizabeth úgy döntött, eladja a házát, és kibérel egy egykori parókiát egy tizenharmadik századi templom mellett. A templom neve: Santa Maria del Bagno. „Fürdős Mária”. Bár csak télen fog költözni, Elizabeth már most válogatni kezdi a holmiját. Úgy látszik, nem felejtette el rozoga asztalunkat, mert nekünk ajándékozza vasból készült kerti asztalát a négy székkel együtt. Évekkel ezelőtt, amikor egy Moraviáról szóló tévéműsoron dolgozott, az író pihenni szeretett volna a forgatás szüneteiben, Elizabeth akkor vette az asztalt és a székeket. A „Moravia-asztalt” olyan sötétzöldre festem, amilyenek a padok a párizsi parkokban. Könyvespolcokat is kapunk, meg pár szatyor könyvet. Azok a tizennegyedik századi remeték, akik a mi hegyünkön éltek, bizonyára elégedettek lennének fehérfalú szobáinkkal: ágyak, könyvek, fotelek, egyszerű asztal néhány székkel az összes berendezés. Ruháinkat nagy fonott ládákban tároljuk.

Minden hónap harmadik szombatján egy kis antik vásárt tartanak a közeli erődítményváros, Castiglione del Lago főterén. Veszünk egy csapat péket ábrázoló megbámult fényképet és egy gesztenyefából készült fogast, aztán inkább csak nézelődünk, és pislogunk az irreális árak láttán. A darabok nagy része nem is antik, csak egyszerű használt bútor. Hazafelé menet le kell lassítanunk egy baleset

helyszíne előtt. Az apró Fiat valószínűleg a kanyarban próbált előzni, és frontálisan ütközött egy Alfa Rómeóval. A Fiat felborult, két utasát próbálják kiemelni a roncsból. A mentő szirénája némán villog. Az ugyancsak totálkáros Alfa Romeo ajtaja nyitva, elöl nem ül senki. Ahogy araszol a forgalom, látjuk, hogy a hátsó ülésen egy tizennyolcéves-forma srác ül mozdulatlanul, egyenesen. Biztonsági öve be van kötve, de nyilvánvaló, hogy a fiú meghalt. Alig egy méterre vagyunk tőle, amikor megáll a kocsisor. A halott fiú szeme kék, kifejezéstelen, szája sarkából csurog a vér. Ed nagyon óvatosan vezet hazáig. Másnap, amikor visszamegyünk Castiglione dél Lagóba, hogy ússzunk egyet a tóban, megkérdezzük a bárban a pincértől, helybeli volt-e a fiú, aki előző nap meghalt az Alfa Rómeóban.

- Nem, nem, terontolai volt a srác.Hogy milyen messze van Terontola? Nyolc kilométerre.Bármelyik nap megjöhetnek az engedélyek. Megpróbáljuk lecsiszoltatni a

gerendákat, még mielőtt augusztus végén haza kellene utaznunk. Minden szobában három nagy gerenda van és huszonöt-harminc kicsi. Nem kis munka.

A Ferragosto, vagyis augusztus tizenötödike a Szűz ünnepe, Nagyboldogasszony napja. Ilyenkor megáll az élet egész Olaszországban. Miután elkészült a fal, sabbiatricét, vagyis csiszolót kezdtünk keresni. Egyetlen egyet találtunk, aki vállalja, hogy augusztusban megcsinálja a munkát. Abban állapodtunk meg, hogy elsején kezdi el, és három nap alatt el is készül vele. Nem jött. Másodikán telefonáltunk neki, és azóta is telefonálgatunk. Egy idős nő veszi föl a telefont, és kiabálva közli, hogy az illető úriember a tengerparton tölti a szabadságát (vacanze al mare), ahelyett, hogy a mi ragacsos gerendáinkat csiszolná. Várunk türelmesen, hátha megjelenik.

Nem lehet elkezdeni a festést, amíg a központi fűtés csövei be nem kerültek a falba, de addig is nekiállunk, hogy lekaparjuk az öreg mészrétegeket. Szombatonként, meg olyan napokon, amikor máshol nincs munkájuk jönnek a lengyelek is, hogy segítsenek. Hámlik a fal, ha nekidőlünk, fehér lesz tőle a ruhánk.

Ahogy vizes ronggyal, szivaccsal mossák a falat, régebbi festékrétegek bukkannak elő. A legerősebb egy átható kék színű felület. Nyilván Mária kék köpenye adta az ötletet. A reneszánsz festők ezt a ritka színt csak a mai Afganisztán területéről származó őrölt lapis lazuliból tudták kikeverni. Halványan előtűnik az akantusszal díszített szegély a plafon alatt. A contadina hálószoba falain harminc centi széles kék-fehér csíkok tűnnek elő. A két emeleti hálószoba falai tiszta sárga színűek voltak, mint a reneszánsz festők által kedvelt gialloríno, amely sárga üveg, vörös ólom, és az Arno partjairól származó homok összeolvasztásával készült.

A másodikon vagyok, de hallom, hogy Cristoforo Edet hívja, aztán engem. Izgatott a hangja. Egyszerre hadarnak Riccardóval, persze lengyelül, és az ebédlő falára mutatnak. Festett boltívet látunk. Finoman dörzsölik a környékét a vizes

ronggyal: kék ég, egy tanya, mandulazöld falomb... Freskót találtak! Mi is vödröt és szivacsot ragadunk Eddel, és munkához látunk. Egyre több látszik a képből: két emberalak valami vízparton, a távolban hegyek. Ugyanazt a kéket használták a vízhez, mint a falakhoz, az ég halványabb kék, a felhők halvány korall-pirosak, a barnás árnyalatú házak olyanok, mint a környéken álló házak többsége. Nedvesen a színek élénkek még, de ahogy szárad a fal, kifakulnak. Az ajtó fölött festett keretben klasszikus jelenet, romok között. Egész délután a falat dörzsöljük. Végigcsorog a karunkon a víz, lecsöpög a földre. A karom már hasogat. A tavi jelenet folytatódik, körbe a falakon, és mintha ismerős lenne a táj, mintha a Trasimeno-tavat és a körülötte megbúvó falvakat látnánk. Ez a naiv falfestmény nem Giotto ecsetjét dicséri, az biztos, de nagyon bájos. Aki átfestette, nyilván nem osztotta a véleményünket. Szerencsére, nem tett nagy kárt a képben. Örülök, hogy ez a szelíd festmény vesz majd körül minket, amikor bent vacsorázunk.

Kezdem azt gondolni, hogy száz év se lenne elég a helyreállításra. Ecettel dörzsölöm az ablaküveget az emeleten, és persze néha kinézek a zöld dombok vonulatára és a kék égre. Látom, hogy Ed a harmadik teraszon irtja a gazt. Rikító piros rövidnadrágban van és fekete bakancsban a tüskék miatt, és védőszemüveg is van rajta. Izmos angyal, de nem hoz égi jelet, csak ugyanazt teszi, mint számos sorstársa a múltban: igyekszik rendben tartani a teraszokat, hogy a birtok ne változzon vissza meredek, terméketlen lejtővé, amilyen utoljára talán az etruszkok előtti időben volt, amikor egész Toszkánát erdő borította még.

A motoros kasza ronda vonyításától nem hallani, ahogy az út túloldalán néha felnyerít a két fehér ló, és nem hallom a sokféle madár csivitelését se, amelyre reggelente ébredünk. A száraz gazt mindenképpen el kell távolítani, nehogy leégjen a birtok. Ed póló nélkül dolgozik a tűző napon. Napról napra sötétebb a bőre. Megismertük a hegyoldal gravitációját: tudjuk, hogy eső után apró patakok sodornák a lejtő irányába a törmeléket, a földet, ha nem állnának masszívan a falak, mint afféle bástyák, megtartva a talajt. Az olajfagallyakból Ed egész kis farakást épít, hogy legyen mivel tüzelni a hűvösebb éjszakákon. Hihetetlen, hogy mennyi munka van... Egyébként az olajágak jól égnek, meleget adnak. A hamut pedig visszük a fák alá, jót tesz a földnek. Ahogy a sertésnek, az olajfának is minden porcikája hasznosítható.

Az öreg ablaküveg mintha megolvadt volna néhol, torzítja a kinti látvány éles kontúrjait. Amikor otthon kell vasalni, vagy ezüstöt fényesíteni, vagy porszívózni, mindig azt gondolom, hogy a házimunka időpocsékolás, lenne fontosabb dolgom is, jegyzetelés, felkészülés az előadásaimra, dolgozatjavítás, írás, mert a munkám az egyetemen teljes embert kíván. A házimunka olyankor tényleg teher. Néha szenvednek is a szobanövények rendesen. Itt vajon miért dúdolgatok önfeledten, miközben ablakot pucolok? Ráadásul, jó nagy veteményes kertet is tervezek. És varrni is fogok. Legalább egy finom kis függönyt a fürdőszoba üvegajtajára. Ennek a háznak minden négyzetcentiméterét úgy fogom ismerni, mint a saját testemet, vagy mint a kedvesemét.

Helyreállítás... Szeretem ezt a szót. Helyreállítjuk a házat, a földet, és talán önmagunkat is. Pedig az életünk enélkül is teljes. Attól döbbenek meg a legjobban, hogy ilyen hihetetlen lelkesedéssel vetjük bele magunkat a munkába. Amikor benne vagyunk, már nem gondolkozunk rajta, hogy miért csináljuk. Ez az izgalom, ez a fanatizmus nem engedi, hogy rákérdezzünk a lázas tevékenység valódi értelmére. De tudom, érzem, hogy megvan a gyökere, amely kiirthatatlan, mint a szikla köré fonódó óriási gyökerek.

Eszembe jut Bachelard könyve, A tér poétikája. Nincs itt velem, csak néhány jegyzetfüzetbe másolt sora. Úgy ír a házról, mint az emberi lélek elemzésének eszközéről. Visszaemlékszünk a szobákra, amelyekben laktunk, s ez segít abban, hogy belakjuk önmagunkat. Nagyrészt egyetértek azzal, amit a házakról mond. írja, hogy milyen furcsán „suhan” a napfény, amint bekúszik a szobába, ahol az ember éppen egyedül van. Bachelardnak azzal a gondolatával is mélyen egyetértettem, hogy a ház elsősorban a benne álmodót védelmezi; a házak, amelyek fontosak nekünk, biztosítják, hogy nyugodtan aludjunk a falaik között. A vendégeink, akik egy-két éjszakát töltenek nálunk, azzal köszöntenek az első reggel, hogy elmesélik, mit álmodtak. Általában a gyerekkorukról álmodnak, apás-anyás álmokat mesélnek: „Ültünk a kocsiban, apám vezetett, de valahogy mégis annyi idős voltam, mint most, pedig apám meghalt, amikor tizenkét éves voltam. Túl gyorsan hajtott...”

Vendégeink nagyokat alszanak, mint mi, amikor megjövünk. Ez az egyetlen hely, ahol képes vagyok reggel kilenckor is szundítani egyet. Lehet, hogy ez az, amit Bachelard „mély álom élményből fakadó nyugalomnak” nevez? Alig telik el itt az első hét, máris annyi energiám van, mint egy tizenkét éves gyereknek. A ház képzete bennem mindig nagyon ősi képekhez kapcsolódott. Bachelardtól megtanultam, hogy azok a házak, amelyek nagy hatással vannak ránk, visszaviszik a lelkünket a legelső házhoz. Én ezt úgy értelmezem, hogy a legelső ház jelenti az „én” legkorábbi átélésének élményét is. Különben is, a délieknek van egy eleddig felfedezetlen génjük, amely azért a meggyőződésükért felelős, hogy a hely maga a sors. Ahol vagy, az vagy. Minél közelebb áll a szívedhez egy hely, minél mélyebben van benned, annál jobban összefonódik vele az identitásod, az egész lényed. Az ember sohasem véletlenszerűen választ ki egy helyet - a hely, amelyet választ magának, elárulja, mi az, amire valójában vágyik.

Kisgyerekkori emlékem: szűk a szobám, hat ablaka van, odakint nyári éjszaka. Három- vagy négyéves vagyok, ébren fekszem, már mindenki lefeküdt. Kimászom az ágyból, az ablakhoz megyek, és a strandlabda nagyságú kék hortenziákat nézem. A mennyezeten csendesen forog a ventilátor, besodorja a kertből a virágok illatát, meglebbenti a fehér tüllfüggönyöket. Felmászom az ablakpárkányra, a kampót piszkálom, sikerül is kiakasztani. Most is előttem van a fémkampó és a lyuk, amelybe be volt akasztva, majdnem belefért a kisujjam. Kiugrom a kertbe, a sötét udvarra. Futni kezdek, elönt egy érzés, amelyről ma már tudom, hogy a szabadság érzése. Nedves a fű, a fehér kaméliák világítanak a

fekete bokron, a frissen ültetett fenyőcske pont akkora, mint én. A hintámhoz szaladok, ami a pekándiófára van felakasztva. Csak most tanultam meg hajtani magam. Szállok magasra. Megkerülöm a házat, elhaladok az alvó családtagjaim szobái mellett, és kiállok az úttest közepére, ahová különben nappal le sem léphetek. Aztán bejövök a házba a hátsó ajtón, soha nincs ráfordítva a kulcs, és visszaosonok a szobámba.

A kéjes öröm, amelyet az okozott, hogy felfedeztem a külső és belső tér összefüggését.

San Franciscóban is ki tudok lépni a virágokkal telezsúfolt, udvarra néző kicsike erkélyre. Ha lenézek, szerény teraszt látok a földszinten, körülötte az udvaron kellemes virágágyások és az öntöző. Még kertész is jár a házhoz. De mégsem vonz az udvar. Az viszont jó, hogy a jázmin a magas kerítésen felkúszott hozzánk a másodikra; és vadul virágzik a lépcsőkorláton. Esténként, amikor befejezem a munkát, kiállok az erkélyre, meglocsolom a virágaimat, nézem a csillagokat, és beszívom a fűszeres illatokat. A jázmin, a lőne, a gardénia felidézi a Délt, az igazi otthonomat. Persze, itt a másodikon lakom, és amikor elmegyek otthonról, talpam és a föld között ott a beton. Barátaink vették meg az első emeleti és a földszinti lakást is. Néha összeülünk, hogy megbeszéljük, mikor javíttatjuk meg a lépcsőt, mikor legyen a festés. A másodikon a fák lombjával vagyok egy szinten. Az összefüggő viktoriánus homlokzat alapján nem gondolná senki, hogy milyen intim kis kertek vannak az udvarokban. Ha lebontanánk a kerítéseket, kész kis parkja lenne a háztömbnek. Mivel nagyon jól érzem magam abban a lakásban, nem is tudtam, hogy hiányzik valami az életemből.

Vajon tényleg lakott ebben a házban egy nonna, aki mindent úgy rendezett, ahogy a legjobb? Ez a három szintes épület, amely úgy áll itt, mintha vastag gyökerek rögzítenék a földhöz, nappal is, éjjel is tökéletes nekem. Helyreállítom ezt a házat - ösztönösen a legkorábbi énem felismerésére, újraélésére törekszem talán.

Otthon, San Francisóban azokról a házakról álmodom, amelyekben életem során hosszabb-rövidebb ideig laktam. Almomban mindig olyan szobákra bukkanok, amelyek létezéséről nem tudtam. Több barátom is szokott hasonlót álmodni. Például felmegyek annak a tizennyolcadik századi háznak a padlására, ahol annak idején három évig lakhattam a New York állambeli Somersben, és három új szobát fedezek fel. Az egyikben kókadt muskátli, leviszem a földszintre, megöntözöm, s mint egy Walt Disney-rajzfilmben, azonnal feléled, vadul virágzik... Álmomban minden házban kinyitok egy ajtót, s mögötte olyasmit találok, amiről nem volt tudomásom - a legjobb gimnáziumi barátnőm házában is, abban a házban is, ahol felnőttem, apám szülőházában is. Azt is álmodtam, hogy a somersi ház összes ablakában világosság van, és én látom, mi zajlik odabent, minden egyes szobában. De arról a skatulyáról, amelyben akkor laktam, amikor a Princetonra jártam, sohasem álmodom. És nem álmodom a mostani San Franciscó-i lakásomról se, de talán azért nem, mert elalvás előtt mindig hallom a

ködkürtök bugását az öbölben. Lehet, hogy azok a magányos, mély hangok megzavarják az álmokat - mintha valami tudatalatti nyelven üzennének, amelyet mindannyian értünk, anélkül, hogy tudnánk róla.

Néhány éve Vicchióban béreltem egy házat, ahol az ismétlődő álom meg is történt velem. Hatalmas épület volt, az egyik szárnyban lakott a gondnok. Egy használaton kívüli hálószobában kinyitottam egy ajtót, amelyről azt hittem, a beépített szekrény ajtaja. Hosszú kőpadlós folyosót pillantottam meg, mindkét oldalán üres szobák. Fehér galambok röpködtek ki-be. A gondnok lakása fölötti emeleti traktus volt, és nem tudtam, hogy lakatlan. Nem halványult el az emlék, azóta gyakran látom magam előtt a folyosó köveinek derengését, a téglalap alakú napfényfoltokat a padlón, a fehér szárnyak verdesését.

Itt, Toszkánában, újra átélem a kinti világgal való közvetlen, szoros kapcsolat tiszta örömét: szabad bejárásuk van a pillangóknak, böglyöknek, méheknek, bárminek, ami bejön és ki is megy. És szinte mindig kint eszünk a teraszon vagy a hársfák alatt. Ez a ház helyreállította bennem anyám ösztöneit - a lekvárfőzéssel megőrzőm a nyarat -, és az időérzékem is helyrebillent. Ezért tudok örömet találni az ablakpucolásban is. Ebben a házban szabadok az álmaim. Az épület egyik vége a hegyoldalnak támaszkodik - ómen volna ez is? Itt mindenesetre nem házakról álmodom: itt nyugodtan álmodhatok folyókról is.

A napok hosszúak, de a nyár nagyon rövid... Megjön a lányom, Ashley is.. A forróság ellenére járjuk a vidéket. Amikor Ashley először sétált fel a házhoz, megállt egy pillanatra:

- Milyen furcsa, hogy ez most már mindannyiunk emlékei között szerepelni fog!

Ráismertem a lányom szavaiban arra az érzésre, amikor az ember előre tudja a még ismeretlen városról, hogy fontos lesz neki -- amikor megsejti, hogy el fogja varázsolni egy hely.

Természetesen azt szeretném, hogy jól érezze magát. Nem mintha győzködni kellene. Máris arról beszél, hogy jó lenne itt tölteni a karácsonyt. Szobát választ.

- Van tésztavágó géped? Ehetünk dinnyét minden étkezés után? A második teraszon elférne az úszómedence. Hol a menetrend? Bemegyek vonattal Firenzébe, venni akarok egy cipőt.

Amikor elvégezte az egyetemet, rögtön New Yorkba költözött. Bohémélet, egy kis munka, csak amennyi feltétlenül szükséges, hosszú, forró nyár a városban, betegség - ezek után Ashley nagyon élvezi a jéghideg vizet az uszodában, amelyet egy pap üzemeltet fenn a hegyekben, és nagyon élvezi, amikor lemegyünk a tengerpartra, és nyugágyakat bérelünk, és nagyon élvezi az esti sétákat a hegytetőre épült kisvárosokban, a szigorúan csak a helybeliek által látogatott trattoriákban elköltött vacsorák után.

Rohannak a napok, haza kell mennünk. Ed még marad tíz napot. Talán a csiszoló is megjön még.

FESTINA TARDE: LASSAN SIESS!

Ahogy San Franciscóban kilépek a repülőtér épületéből, visszahőkölök a hűvös, párás, sós, kerozinszaga levegőtől. Jön egy taxis, segít cipelni a poggyászomat. Néhány udvarias szót váltunk, aztán csöndbe burkolózunk, aminek nagyon örülök. Huszonnégy órás utazás áll mögöttem. New Yorkban, a reptéren elbúcsúztunk egymástól Ashleyvel, én jöttem tovább. A szokásosnál egy órával hosszabb volt a repülés New Yorkból, talán az erős szél miatt. Itthon, a domboldalakon, mint fénygyöngyök bújnak meg a házak, aztán jobbra ott az öböl, a hullámok vadul ostromolják a partot. Várom azt a bizonyos kanyart, amely után egyszer csak ott magasodik az egész város, teljes, fényes pompájában. Aztán várom a hullámvasutazást a meredek utcákon, várom a helyeket, ahonnan egy-egy pillanatra látszik az óceán kékje.

Le se kell hunynom a szemem, és látom magam előtt a toszkánai városkákat, a sárga tarlót, a dombokat, a szőlőket, az olajfákat, a napraforgókat. San Francisco még idegen egy kicsit. Keresgélem a kulcsomat, azt hittem, a táska belső cipzáras zsebében van, de nincs. Elvesztettem volna a kulcsot? Az egyik szomszédnál is van egy kulcs, meg két barátunknak is adtunk, de mi van, ha nincsenek otthon? Mi van, ha nincsenek a városban egész héten? A taxi elsuhan a viktoriánus házak diszkréten elfüggönyözött ablakai, a fakorlátos tornácokon égő lámpák, a virágtartók mellett. Az utcán egy lélek se jár, kutyával se, a boltba sem ugrik le senki tejért. Máris hiányoznak az olasz kisvárosok: mindenki az utcán, a kulcsot az ajtóban hagyták, itt az esti passeggiata ideje, mindenki sétál, látogatóba megy, vásárol, kávézik. Ed még ott van - náluk később kezdődik a tanítás -, mert a gerendák lecsiszolását jó lenne letudni még ezen a nyáron. Fizetek, kiszállok a taxiból. A házunk pontosan olyan, mint volt. Bár a futórózsa sokat nőtt, próbál felkúszni az oszlopokra. A kulcsomat a pénztárcámban találom meg. Sister, a cicám, szomorúan nyávog, és futólag a lábamhoz dörgölőzik. Fölkapom, olyan a szaga, mint a vizes avaré. Toszkánában sokszor ébredtem úgy, hogy azt hittem, felugrott az ágyra... Felszökken az egyik táskám tetejére, és összegömbölyödik. Nem is hiányoztam neki!

Lámpák, szőnyegek, szekrények, ágytakarók, festmények, asztalok - fantasztikus kényelem az üres ház után. Roskadásig rakott könyvespolcok, az üvegfalú konyhaszekrények zsúfolásig tömve színes tálakkal, lábasokkal. És milyen puha az előszobaszőnyeg! Nem tudnám itt hagyni ezt a lakást. Virginia Woolf vidékre költözött a háború alatt. Amikor egy bombázás után visszarohant Londonba és látta, hogy találat érte a házát, nem omlott össze, hanem furcsa megkönnyebbülést érzett. Én nem ilyen vagyok, az biztos. Egy földrengés után napokig szomorkodtam az elferdült kémény, az összetört vázák és borospoharak miatt. Csakhogy a talpam még emlékszik a hűvös cotto-padlóra, a szemem előtt még ott lebegnek a csupasz fehér falak. Félig még Toszkánában vagyunk.

Tizenegy üzenet vár a rögzítőn. „Megjöttél?” „Aláírást szeretnék kérni...” „A megbeszélt időpontban ez és ez...” A barátunk, aki locsolta a virágainkat, felírt még néhány hívást, és a postát betette a dolgozószobámba. Három térdig érő halom, a nagy része csak a szokásos szemét. Megszállottan nekiesem.

Mivel addig maradtam Toszkánában, ameddig csak lehetett, azonnal el kell kezdenem a munkát. Az órák négy nap múlva kezdődnek az egyetemen, és annak ellenére, hogy már előre elfaxoltam Olaszországból a teendőket, és a titkárnőm is tudja a dolgát, be kell mennem, mivel tanszékvezető vagyok. Reggel kilenckor már az egyetemen vagyok, gabardinnadrágban, selyemblúzban.

- Hogy telt a nyár? - kérdezzük egymástól a kollégákkal. Az évkezdés mindig izgalmas. Szinte pezseg körülöttünk a levegő. Ha a jegyzetbolt nem lenne tele diákokkal, leszaladnék, vennék egy-két tűhegyű tollat, egy nagy jegyzetfüzetet, noteszeket, de inkább aláírom a memókat, és felhívok mindenkit, akit muszáj. Ötödik sebességbe kapcsolok, nem törődöm az időeltolódás okozta fáradtsággal.

Munka után vásárolni megyek. A bioboltban már masszőr is van, megállhatnék egy hétperces masszírozásra, mielőtt krumplit válogatok... Egy időre teljesen lenyűgöz a rengeteg áru, élvezem a színes dobozokat, címkéket, a csomagolást. És a sütik is csábítanak az új látványpékségben. Veszek mustárt, majonézt, folpackot, főzőcsokoládét - csupa olyasmit, amit egész nyáron nélkülöztem. A kis csemegeboltban ráklepényt veszek, snidlinges töltött krumplit, kukoricasalátát, meg taboulit. Mennyi minden! De legalább elég lesz két napra, úgysem lesz időm főzni.

Bramasolében reggel nyolc óra van. Ed bizonyára a gazt irtja egy olajfa körül, és várja a csiszolót. Ahogy befordulok a garázsba, látom az egyfogú koldusunkat: üvegek után kotorászik a kukában. Az egyik szomszéd kitett egy táblát a garázsa ajtajára: NE REMÉNYKEDJ, ÚGYIS ELVONTATJÁK, HA IDEÁLLSZ!

Az üzenetrögzítőn először csak zörejek, aztán Ed kissé reszelős hangja: „Azt hittem, otthon vagy, drágám. Még mindig bent vagy? Na, mindegy. Itt volt a csiszoló a homokfúvó készülékével együtt, amikor hazaértem a reptérről.” Hosszú szünet. „Nehéz elmesélni, hogy mi van. Iszonyú zaj reggeltől estig. Egy hatalmas generátorról működik a gépe, és tényleg marhára fújja a homokot. Már minden csupa homok. Mint egy vihar a Szaharában, csak soha nincs vége. Tegnap három szobával sikerült elkészülnie. El se tudod képzelni, minden csupa homok. Mindent kivittem a teraszra, és behúzódtam az egyik szobába. A homok elborítja az egész házat. A gerendák nagyon jól néznek ki, tényleg gesztenyefából vannak, kivéve egyet, ami szilfa. Nem tudom, hogyan fogom ezt a rengeteg homokot feltakarítani. A fülem is tele van vele, pedig nem is vagyok a fickóval egy szobában. A söprögetés nem érne semmit. Úgyhogy nagyon hiányzol...” Normális esetben Ed nem nyomja meg ennyire a szavakat.

Amikor újra hív, már a sztrádán repeszt Firenze felé, megy Nizzába a reptérre, repül haza. A hangjából ítélve nagyon fáradt, de elégedett. Végre megjöttek az engedélyek. A csiszolás befejeződött. Viszont Primo Bianchi nem tudja vállalni a

munkát, mert műteni kell a gyomrát. Ed újra találkozott Benitóval, a sárgaszemű Mussolini-hasonmással, és alá is írták a szerződést. A munka késedelem nélkül elkezdődik, és november elején fog befejeződni, tehát tényleg ott tölthetjük a karácsonyt. A takarítás lassan ment. A csiszoló szerint még öt év múlva is találunk majd homokot a repedésekben. Ian, aki a házvételkor is segített nekünk, ellenőrizni fogja a munkát. Mindent lerajzoltunk: az elektromos szerelvények, a villanykapcsolók, a radiátorok helyét, a fürdőszobát, a konyhát. Felírtuk, hogy milyen magasan legyen a csap a mosogató fölött, hogy hol vegyék meg a csapokat, a csempét. Mindent lerajzoltunk és felírtunk. Csak kezdődjön végre a munka!

Szeptember tizenötödikén kapjuk az első faxot: Benito eltörte a lábát a munka legelső napján. Akkor fogják újra elkezdeni a munkát, amikor lábra tud állni.

A festina tarde reneszánsz gondolat. Lassan siess... Ne rohanj! Gyakran ábrázolták saját farkába harapó kígyóként, horgonyként és delfinként, ülő nőként, kinek egyik kezében szárny, a másikban teknősbéka: Bramasole „nagy fala” az egyikben, fűtés, konyha, terasz, fürdőszoba a másikban. Október tizenkettedikén a kettes számú faxból értesülünk, hogy „egy-két munka elhúzódik, és néhány apróbb eltérés is várható a tervekhez képest”, de Ian bizakodó, azt írja, ne aggódjunk.

Bátorító hangnemben válaszolunk. Kérjük, hogy mindent takarjanak és ragasszanak le.

Nemsokára újabb faxot kapunk: megkezdődött a konyha és az ebédlő közötti egy méter vastag fal áttörése. Két nappal később: amikor kimozdítottak egy nagy szikladarabot a falból, az egész ház roppant egy nagyot. A munkások kiszaladtak, mert azt hitték, összedől az épület.

Telefonálunk. Miért nem dúcolták alá a helyiségeket...? Benito még sose hallott acélgerendákról? Miért nem tudják, hogy mit hogyan kell csinálni? Hogyan történhetett ilyen veszélyes dolog? Ian azt mondja, a kőházak szeszélyesek, nem úgy reagálnak, mint az amerikai házak, és már be is rakták a helyére az ajtót, minden rendben, bár nem olyan széles, amilyet akartunk, mert nem merték kiszélesíteni a nyílást. Nem tudom, mit gondoljak. Legyek dühös, mert a munkások nem értenek ahhoz, amit csinálnak, vagy legyek ideges, hogy akár agyon is üthette volna valamelyiket egy elszabadult kődarab?

November közepére Benito elkészül az emeleten a terasszal, és kivágja a két ajtót az első emeleten és a másodikon is. Úgy döntünk, a földszinten nem vágatjuk át a falat a nappali és a contadina-lakás konyhája között. Nem akarjuk, hogy elijedjenek Benito munkásai. Ian tájékoztat, hogy a fürdőszoba és a fűtés kialakítása is késik, és „valószínűleg nem lesz fűtés karácsonyra, a ház nem lesz lakható, mivel a melegvizes csöveknek mégis belül kell majd haladniuk, nem lehet megoldani a beszerelésüket úgy, ahogyan eredetileg tervezték”. Benito kérésére Ian tájékoztat arról is, hogy a munkadíjak magasabbak lesznek a vártnál. A szerződésben szereplő munkák egy részét Benito különféle villanyszerelőknek

és vízvezeték-szerelőknek adta ki, számláik átfedésben vannak, átláthatatlanok. Nem lehet tudni, hogy valójában ki is végezte el az egyes munkákat; Iant legalább annyira összezavarták, mint minket. A pénz, amit átutalunk, nagyon lassan ér oda, Benito dühös. Az biztos, hogy nem vagyunk ott, és csak az egyéb megbízásai közötti szünetekben dolgoznak a házunkon.

Valami csodában reménykedve mégis odautazunk karácsonyra. Elizabeth felajánlotta, hogy lakjunk cortonai házában. (Holmijának a fele már dobozokban várja a költözést.) Bútoraiból sokat nekünk akar ajándékozni, mivel új otthona jóval kisebb lesz. Ahogy elhagyjuk Rómát, úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenék. Haladunk észak felé, egyre nagyobb a köd. Megérkezünk Camuciába, s azon nyomban beülünk egy forró csokira a bárba. Először Elizabeth házába megyünk, kicsomagolunk, megebédelünk, és csak ezután nézünk szembe a bramasolei állapotokkal.

Amikor megpillantjuk a házat, elborzadunk. Az összes helyiségben már kivésték a melegvizes csövek helyét. A munkások ott hagyták a kőtörmeléket a padlón, amelyet persze nem takartak le semmivel. Hiába kértük, hogy takarjanak le mindent - a műanyag fóliát csak rádobták a bútorokra, minden csupa por: a könyvek, a székek, az edények, az ágy, a törölközők. A padlótól a plafonig mély vágások szabdalják a falakat. Mintha nyílt sebek volnának. Az új fürdőszobában most kezdődik a munka, most cementezik a padlót. Az új konyhában máris repedezik a vakolat. A remek új mosogató legalább a helyére került, és nagyon jól néz ki. Az ebédlőben a freskóra egy munkás fekete filccel valami telefonszámot firkantott, Ed már hoz is egy megnedvesített rongyot, hogy ledörgölje. Most viszont nem tudjuk a vízvezeték szerelő telefonszámát. Ed lecsapja a rongyot egy törmelékkupac tetejére. Nyitva hagyták az összes ablakot, reggel zivatar volt, víztócsák a házban mindenfelé... Mindenütt a gondatlanság, a nemtörődömség jelei, a telefont például egészen elborítja a sitt. Annyira elkeseredek, hogy ki kell mennem a kertbe, hogy beszívjak egy kis hideg levegőt. Benito persze egy másik munkán van valahol. Egyik embere észreveszi, hogy milyen feldúltak vagyunk, és vigasztalni próbál. Az új konyha és a cantina közötti ajtónyíláson dolgozik. Nagyon szerény, és átérzi a helyzetünket. Gyönyörű ház, nagyon jó a fekvése. Minden rendben lesz! Szomorúan néznek ránk a vizenyős, öreg, kék szemek. Befut Benito és handabandázik. Nem volt rá idő, hogy kitakarítsanak, olyan hamar megjöttünk. Különben is, a vízszerelő dolga lett volna, a vízszerelő pedig nem akkor jött, amikorra ígérte, de minden perfetto, signori. A megrepedt vakolatot kijavítják; azért nem száradt meg rendesen, mert jött a nedves, esős idő. Nem is válaszolunk. Miközben Benito gesztikulál, elkapom az öreg munkás tekintetét: fejével Benito felé int, aztán mutatóujjával lehúzza a szemhéját.

Az emeleten szép lett a terasz: lerakták a vörös téglát, megjavították a rozsdás kovácsoltvas korlátot. A terasz így már tökéletesen biztonságos, de megmaradt a patinája is. Ez legalább tökéletesen sikerült.

Négykor szürkül, ötkor már sötét van. A boltok azért kinyitnak a szieszta után: az élet téli ritmusa ugyanolyan, mint a nyári. Beköszönünk Signor Martinihez. Örülünk, hogy újra halljuk: „Boh,” meg „Anche troppo”, ami nagyjából azt jelenti, „azért ez már túl sok a jóból”. Tört olaszsággal megosztjuk vele a bánatunkat. Mikor indulunk, még megkérdezem, hogy mit jelent, ha lehúzza valaki a szemhéját.

- Furbo - válaszolja, azaz „ravasz”. - Ki a furbo?- Az építési vállalkozónk...Köszönjük a meleg házat, Elizabeth! Piros gyertyákat veszünk, fenyőágat

vágunk, hogy legyen egy kis karácsonyi hangulat. Főzni semmi kedvünk, bár a boltokban igazán szép a téli áru is. Szépek a bútorok, amelyeket Elizabeth nekünk adott. Franciaágyakat, dohányzóasztalt, két íróasztalt, lámpákat kapunk, meg egy antik madiát, amelynek a tetején kenyeret dagasztottak valamikor. A koporsó alakú kenyértartó alatt fiókok, polcok. A gesztenyefa patinás és olyan szép, hogy meg kell simogatnom. A listán szerepel még a hatalmas armadio, amelyben elfér majd az összes vászonnemű, egy ebédlőasztal, antik szekrények, egy cassone (magas, karcsú szekrény), két parasztszék, csodás tányérok és tálak. Egy berendezett házunk lesz hirtelen; bár, marad így is elég helyünk, hogy saját magunk választotta kincseket is felhalmozhassunk. A helyreállítás nyűgei közepette jólesik Elizabeth fantasztikus nagylelkűsége. Ezeket a gyönyörű bútorokat át kell vitetnünk a kőtörmelékkel borított szobáinkba, mielőtt hazautazunk.

Ahogy közeleg a karácsony, lassul a munka, majd leáll teljesen. Nem számítottunk rá, hogy ilyen sok szabadságot vesznek ki az emberek. Újév körül több kapcsolódó ünnep is van itt. Még sosem hallottam a Santo Stefanóról, de az is megér egy munkaszüneti napot. Francesco Falco, aki már húsz éve dolgozik Elizabethnek, elhozza a fiát, Giorgót, meg a vejét. Egy nagy teherautóval jelennek meg. Szétszedik az armadiót, és az összes bútorral együtt felrakják a teherautóra. Az óriási íróasztal nem fér ki az ajtón, úgy látszik, itt kell maradnia. Végül is Elizabeth ezen írta az összes könyvét. Dobozokba rakom a tányérokat, és kiviszem az autóba. Amint jövök vissza a házba, látom, hogy az első emeleti ablakból kötélen eresztik le az íróasztalt. Mindenki tapsol, amikor finoman leérkezik a földre.

Szétvert házunk két szobájából kilapátoljuk a sittet. Felsöprünk. Bezsúfoljuk a bútorokat, fóliával betakarjuk őket, ragasztószalaggal rögzítjük a fóliákat.

Egyszerűen nem tehetünk semmi mást. Benito nem veszi fel a telefont. Fáj a torkom, úgy látszik, megfáztam. Ajándékot se vettünk egymásnak. Ed naphosszat hallgat. A lányom influenzás, New Yorkban marad, egyedül lesz karácsonykor, a rossz hírek hallatán lemondott az utazásról. Percekig bámulom egy utazási iroda hirdetését egy magazinban: banális fotón fehér homok, azúrkék tenger, a Bahamák. Vannak, akik sárgacsíkos gumimatracon lebegnek, süttetik a hasukat, kezüket a langyos vízbe lógatják és álmodoznak.

Karácsony este tésztát eszünk gombás szósszal, borjúhússal, és kiürítünk egy palack remek Chiantit. Rajtunk kívül csak egyetlen vendég van az étteremben, hiszen a Natalét mindenki a családja körében tölti. A fickón barna öltöny. Úgy ül, mint aki karót nyelt. Figyelem, ahogy lassan kortyolja a bort az ételhez. Félig tölti a poharát mindig, és szagolgatja, mintha valami csodás évjárat lenne, nem csak egy házi caraffa. Lassan, körültekintően tünteti el a fogásokat. Mi már be is fejeztük. Még csak fél tíz van. Nemsokára visszamegyünk a házba, begyújtunk a kandallóba, és moscato desszertbort szopogatunk, hozzá süteményt majszolunk, amelyet délután vettem. Miközben Ed kávéjára várunk, a fickónak kihoznak egy sajttálat és egy tálban diót. Az étteremben semmi nesz. A fickó megtör egy diót, vág egy kis sajtot, bekapja, ízlelgeti, bekapja a diót. Már töri is a másodikat. Zokogni volna kedvem a fehér abroszra borulva.

Ian szerint minden kielégítő állapotban van, amikor februárban befejezik a munkát. Csak a szerződésben rögzített összeget fizetjük ki, azt a botrányosan sok extrát, amit Benito hozzácsapott a számlájához, inkább megtartjuk magunknak. Ezer dollárt akar egy ajtó helyére akasztásáért. Ott kell lennünk, hogy a saját szemünkkel lássuk, mennyi plusz munkát végzett, ha egyáltalán elvégezte. Nem tudom, hogyan fogunk végül dűlőre jutni.

Április végén Ed megint Olaszországba utazik. A tavaszi szemeszterben nem kell dolgoznia. Azt tervezi, hogy mire június elsején én is megérkezem, megcsinálja az összes kerti munkát, és lekezeli, befesti, viasszal kifényesíti az összes gerendát a házban. Együtt fogjuk kitakarítani a szobákat, lefesteni a falakat, és helyreállítani a padlót, hogy olyan legyen, mint Benito dúlása előtt. Az új konyhában egyelőre csak a mosogató, a mosogatógép, a tűzhely és a hűtőszekrény van a helyén. Konyhaszekrények helyett téglából és deszkákból fogunk polcot építeni, és márványlapot vágatunk konyhapultnak. A cél, hogy június végére lehetőleg mindennel elkészüljünk, mivel Susan barátnőm akkor fog férjhez menni Cortonában. Amikor megkérdeztem, hogy miért pont Olaszországban tartják az esküvőt, Susan csak annyit mondott:

- Szeretném olyan nyelven kimondani az igent, amit nem beszélek.A vendégek nálunk fognak lakni, az esküvő a tizenkettedik századi városházán

lesz.Ed azt meséli, hogy csak a teraszra nyíló szobát használja az emeleten.

Kitakarította az egyik fürdőszobát, elővett néhány fazekat és tányért. Benito a sitt nagy részét kihordatta a házból, de csak a kocsibehajtóig jutott vele... A teraszon hagyott egy nagy halom követ, amit a falból szedtek ki. A terasz és a hálószoba régi téglái: újabb domb. Ed így is boldog, hogy a munkások végre eltűntek a házból. Az új fürdőszoba a harminccentis járólappal, a talapzaton álló belle époque mosdóval és a beépített káddal tágas és fényűző, különösen az előző primitív, vödrös állapot után. A tavasz elképesztően zöld, ezrével nő a teraszokon a vad nőszirom és a mezei nárcisz. Ed egy kis csermelyt is talál a mohás kövek

között, amelyeken két apró teknőc napozik. A mandulafák, a gyümölcsfák olyan csodálatosak, hogy Ed alig tudja rávenni magát, hogy bemenjen dolgozni a házba.

Igyekszünk ritkán hívni egymást, mert mindig nagyon sokáig beszélünk, és a végén sajnáljuk, hogy nem a házra költjük inkább azt a pénzt is. Persze, nagy szüksége van rá az embernek, hogy elmesélje, hol tart; valakinek hallania kell, hogy a gerendák pompásan festenek a viaszos fényesítés után; hogy borzasztóan fáj az ember nyaka, miután egész nap kitekeredve dolgozott a mennyezet alatt; hogy már a negyedik szoba jön. Ed elmeséli, hogy minden szobában negyven órányi munkát jelentenek a gerendák, a plafon és a falak. (A padlót együtt csináljuk majd.) Ed reggel héttől este hétig dolgozik, a hét minden napján.

Végre, végre itt a június! Mehetek Ed után. Miután Ed olyan érzékletesen adta elő, hogy milyen keményen dolgozik, arra számítok, hogy ragyogni fog a ház. Amikor megérkezem, természetesen rá kell jönnöm, hogy elsősorban a már elvégzett munkákról beszélt, arról nem, hogy mennyi minden van még hátra. Igen, a gerendák tényleg pompásan festenek. De a padlón törmelék, sitt, szemét. A villanyszerelő még mindig nem jött. Hat szobához Ed hozzá se fogott. Az összes bútor három szobába összezsúfolva. Az ostromállapot alig enyhült. Próbálom leplezni, mennyire elszomorít, amit látok. De nekem is ki kell vennem a részem a munkából. Három hét múlva érkezik az első nagy csapat vendégünk. Az esküvő! Egyelőre el se tudom képzelni.

Ed jóval magasabb nálam, övé a mennyezet, enyém a padló. Nehéz lenne eldönteni, ki a szerencsésebb. Ed azt mondja, szeret a gerendákkal foglalatoskodni. A téglamennyezet befestése már nem annyira szórakoztató, de jól lehet haladni vele. A felújított, sötét, erőteljes gerendák jól mutatnak a tiszta fehér mennyezet alatt, meghatározzák a szobák hangulatát. A festés gyorsan megy a vaddisznósörtéből készült óriási ecsetekkel. Tiszta, fehér falak. Semmi sem lehet fehérebb! Amikor kész a festés, még a battiscopát, is fel kell festenem, a fal alján körbefutó tizenöt centis szürke sávot, amely a legtöbb házban megtalálható ezen a vidéken. Általában téglaszínű, de mi a világosabb, könnyedebb szürkét választjuk. A battiscopa azt jelenti: seprűcsapás. A sötét sávon kevésbé látszik meg a felmosórongy vagy a seprű nyoma. A tizenöt centis magasságot több helyen is bejelölöm, és ragasztószalagot teszek fel, hogy egyenes és éles legyen a sáv széle, és a padlót is leragasztom, hogy ne legyen festékes. Gyorsan végigmegyek a szürkével a felületen, aztán letépem a ragasztószalagot, amivel néhol leszedek egy kis fehér festéket. Ott újra átfestem fehérrel. Tizenkét szoba, mindegyikben négy fal, plusz a lépcső, a lépcsőfordulók, az előszoba. A kő cantinát úgy hagyjuk, ahogy van. A padló mésztelenítése következik. Első lépés: a maradék faltörmelék felsöprése. Második lépés: porszívózás. Harmadik lépés: speciális oldatot viszek föl a felületre, amely feloldja a sár- és vakolatmaradványokat, valamint a festék-cseppeket. Negyedik lépés: háromszoros felmosás (másodszor laza szappanos oldattal). Térdelek a földön egész nap... Ötödik lépés: felmosás nagyon híg sósavas oldattal, majd újra tiszta vízzel. Hatodik lépés: a padló bekenése lenolajjal

(hagyni kell, hogy beszívja és megszáradjon). Két napig szárad a padló, aztán jöhet a viaszolás (hetedik lépés). Megint térdelek egész nap. Már csak nyögdécselve tudok felállni. Nyolcadik, egyben utolsó lépés: fényesítés puha ronggyal. A padló sötéten csillog. Tökéletes újjászületés! Lassan, de biztosan befejeződik az összes helyiség helyreállítása. Szinte ugyanúgy néznek ki, mint amikor megvettük a házat, csak most gyönyörűek a gerendák, frissen festett a fal, és radiátorok is vannak.

- Bruttó - vagyis „ronda”, mondtam a szerelőnek, amikor megláttam a radiátorokat.

- Igen, de télen nagyon szépek.Ahogy Ed mondta: reggel héttől este hétig, a hét minden napján. A

kőtörmeléket a kocsibehajtón terítjük szét, úgyis tönkretették már a nehéz teherautók. A nagyobb darabokat be is ássuk. Ha esik rá az eső, össze fog tömörödni a behajtó. Elvitetünk egy teherautónyi sittet, amely Benito után maradt. Pár nappal később megtaláljuk a rakományt egy út mellett, alig másfél kilométerre a háztól: a madonna-kék faldarabok alapján biztosak lehetünk benne, hogy a mi sittünket borították oda.

Ed egyetemista korában dolgozott is tanulás mellett. Volt költöztető, kisegítő pincér, asztalossegéd, hűtőszekrény-házhozszállító. Az egyik barátja „izmos költőnek” hívja. Szereti a fizikai munkát, de estére ő is nagyon elfárad. Én nem igazán vagyok szokva a kétkezi munkához. Persze csináltam már egyet-mást, például átfestettem egy-két bútort, fát metszettem, falat festettem, tapétáztam. Ez a nagyon kemény munka komoly megerőltetést jelent. Mindenem fáj. Estére hulla vagyok. Reggel viszont mind a ketten újra tele vagyunk energiával, és lelkesen dolgozunk tovább. Nem is értem, honnan van bennünk ez az eltökéltség. Most már egész másképp tekintek a fizikai munkára, mint régen. Jóval több pénzt érdemelnének azok, akik ebből élnek.

A terasz tégláit kenem lenolajjal. A nap nagyon erős, már-már elviselhetetlen. Minél előbb be akarom fejezni a teraszt, még mielőtt összeesnék. Néha felállók, és nagyot szippantok a lőne illatából (magunk ültettük egy hatalmas cserépbe). Gyönyörködöm egy kicsit a panorámában, aztán: vissza az ecsethez. Nem jutott eszünkbe, hogy rákérdezzünk, a terasz újratéglázásának az árában benne lesz-e a felület kezelése. Nem számítottunk rá, hogy nekünk kell kétszer-háromszor felvinnünk rá ezt az olajat.

Amikor a nap végén már a tisztálkodáson is túl vagyunk, körbesétálunk, hogy lássuk, mi van még hátra, és mi az, ami kész. Eddel már nem tervezünk közös gyereket - de amit most csinálunk, hármasikrekkel is fölér. Ahogy lassan elkészülnek a szobák, el is helyezzük bennük a megfelelő bútorokat, így is nagyon puritán a környezet, de a szobák legalább nem konganak az ürességtől. A franciaágyakhoz otthonról hoztam fehér ágytakarókat. Egy délelőttöt Arezzóban töltünk, veszünk néhány lámpát, amely a vidék hagyományos majolika vázájának átalakításával készült. Nagyon jól érezzük magunkat, mert kezdenek összejönni a

dolgok. Egyre szebb a ház, de legalábbis tiszta minden helyiség, van fűtésünk, télen is jöhetünk nyugodtan. Megcsináltuk! Szédítően jó érzés. Erőt ad a folytatáshoz.

Az esküvő előtt egy héttel megérkeznek Kaliforniából a barátaink, Shera és Kevin. Látjuk, ahogy lekászálódnak a vonatról a peron végén. Kevinnél egy hatalmas csomag: a biciklije. Kirándulásokat tesznek Firenzébe, Assisibe, megnézik Piero della Francesca képeit, miközben mi teljes gőzerővel folytatjuk a munkát. Esténként nagy közös vacsora: ők elmesélik, mit láttak, mi meg azt, hogy lecseréljük az ülőkád csapját. Első látásra beleszerettek a vidékbe, és azt se bánják, hogy mi csak a konyhakő felmosásának rejtelmeiről tudunk beszámolni. Amikor nem utaznak sehová, Kevin nagyokat biciklizik. Shera képzőművész, jól elvan velünk. Az egyik szobában világoskék félköröket fest az ablaküvegek felső részére. Giotto egyik festményének reprodukcióján kiválasztunk egy csillagot, Shera stencilt csinál róla, és aranyszínű csillagokkal tölti meg a kék „kupolákat”. Néhány csillag jut a fehér falakra is: ez lesz az ifjú pár szobája. Perugia közelében egy régiségkereskedőnél találok két színes metszetet a csillagképekről (mitikus vadállatokkal). Cortonában a piacon szép vászon és pamut ágyneműt találok: halványkék, fehér hímzéssel. Az első partira is készülünk: húsz borospoharat veszek, vászon abroszokat, tepsiket, hogy rendes esküvői tortát tudjak sütni, meg egy láda bort.

Lehetetlen, hogy mindennel elkészüljünk az esküvőre, de nagyot léptünk előre így is. A vendégek érkezése előtti napon Kevin egyszer csak megkérdezi:

- Miért gőzölög a vécé? Minden olasz vécé ilyen?Ed behozza a létrát, belekukkant a víztartályba, a kezét is beledugja. Forró víz

van benne. Ellenőrizzük a többit is. Az új fürdőszobában semmi gond, de a másik régiben is forró vizet találunk a vécé fölötti tartályban. Nem nagyon használtuk eddig ezeket a fürdőszobákat, nem folyattuk annyi ideig a vizet, hogy felforrósodjon, de most rájövünk, hogy mindkét régi fürdőszobában csak melegvíz van. Shera azt mondja, nem értette, hogy miért jön a zuhanyból ilyen forró víz, de nem akart szólni miatta. A szerelő pár napig nem tud jönni, úgyhogy a vendégeinknek fürgén kell majd zuhanyozniuk, a vécék pedig gőzölögni fognak.

A ház melletti terasz még nincs kész, de a cserepes muskátlik talán elvonják a vendégek figyelmét a földről. A sittet legalább eltávolítottuk. Négy szobában ágyak is vannak. Megérkezik Angliából Susan két unokatestvére, Colé bátyja és sógornője is itt van már. Shera és Kevin pár napra szállodába mennek Cortonába. Befutnak a vendégek Vermontból is. Nappal tizenketten vagyunk a házban. Segítenek az italok felszolgálásában, az ebédfőzésnél. Rögtönzött torta lesz, mivel a sütő nem túl nagy. Három réteg piskótatésztát képzelek el mogyorós krémmel, tejszínhabbal, cukrozott borba áztatott cseresznyével. Nem volt elég nagy a tepsi, úgyhogy végül vettünk egy alumínium kutyaetető-tálat, és abban sütöttük meg a

tortát. Elég jól sikerült, csak ferde egy kicsit. Mindenki várost néz, vásárol, rohan erre-arra.

Az esküvő előtti este könnyű vászonruhát öltünk a vacsorához. A levegő tiszta és meleg. Fotókat csinálunk: egymásba karolva állunk a lépcsőn, az erkély korlátjára támaszkodunk. Susan unokatestvére felbontja a pezsgőt, amelyet Franciaországból hozott. Bruschettát, és olajbogyót majszolunk az italhoz, aztán kezdődik is a vacsora, méghozzá hideg köménylevessel. Egyszerű csirkeragut készítettem fehér babbal, kolbásszal, paradicsommal, hagymával. Apró zöldbab, friss kenyér, saláta rucolából, retekből, endíviából. Mindenki esküvői sztorikat mesél. Mark majdnem feleségül vett egy coloradói lányt, aki az esküvő napján megszökött, és egy héten belül hozzáment valaki máshoz. Karen koszorúslány volt egy esküvőn, amelyet egy jachton tartottak, ahol a pávakék ruhában pompázó örömanya úgy leitta magát, hogy beleesett a vízbe. Huszonkét évesen éjféli esküvőt szerettem volna, ahol mindenki hosszú köpenyt visel és gyertyát tart a kezében, de a pap meghiúsította a tervet. Azt mondta, az éjfél a tolvajok órája. Este kilencnél később nem volt hajlandó összeadni minket. Köpönyeg helyett a nővérem esküvői ruhája volt rajtam, és egy bőrkötésű Keats kötetet szorongattam. Az oltár felé lépkedtünk, amikor anyám meghúzta a szoknyám, odahajoltam hozzá, hogy meghallgassam bölcs tanácsát, de ő csak azt súgta a fülembe, hogy „fél évig se fog tartani”. Tévedett.

Kellene egy jó kis tangóharmonikás, a la Fellini, a menyasszony felülhetne egy fehér lóra... de megelégszünk a mesés éjszakával is. A CD-játszó is beindul, néhányan táncolnak egy kicsit az ebédlőben. A fenyőmagos őszibaracktortának kellene megkoronáznia ezt a vacsorát, de Ed olyan őszinte lelkesedéssel beszél a cortonai gelatiról („a crema és mogyoró a legjobb”), hogy autóba vágja magát az egész társaság. Meg vannak döbbenve, hogy mennyire él ez a kisváros este tizenegykor. Mindenki az utcán: kávéznak, fagylaltoznak, amarót isznak (vacsora utáni gyomorkeserű). A kisbabák a kocsijukban ugyanolyan éberek, mint a szüleik. A tinédzserek a városháza lépcsőjén lebzselnek. Csak egy macska alszik összegömbölyödve a rendőrautó tetején.

A nagy nap reggelén Susan, Shera meg én nagy csokor levendulát és rózsaszínű meg sárga vadvirágot szedünk, ez lesz Susan esküvői csokra. Amikor már mindenki selyemruhában vagy öltönyben feszít, az ókori római úton besétálunk a városba. Az ünneplő cipőket Ed hozza, szatyorban. Susan színes, kínai papírnapernyőt vett mindenkinek a déli nap ellen.

Átsétálunk a városon, felmegyünk a tizenkettedik században épült városháza lépcsőin. A terem magas, sötét, a falakon freskók, gobelinek; tekintélyes környezet egy komoly megállapodás aláírásához. Cortona önkormányzata piros rózsákkal kedveskedik, Ed pedig megszervezte, hogy a szertartás végére a Sport bárból ideérjen a hideg prosecco. Brian, Susan unokaöccse ide-oda futkos a videokamerával, különféle szögekből igyekszik megörökíteni az eseményeket.

A rövid szertartás után átvágunk a téren, hogy igazi toszkánai lakomát csapjunk a La Logettábun. Tipikus előételekkel kezdünk: crostinivel (apró kenyérkarikákon olajbogyó, paprika, gomba vagy csirkemáj); prosciutto e melonével (hideg, nyers füstölt sonka, zöldhúsú sárgadinnyével), sült olajbogyó pancettával és fűszeres zsemlemorzsával töltve; és a vidék specialitásával, finocchionával (köménymagos szalámi). Ezután megkóstolhatunk különféle első fogásokat: vajas-zsályás raviolit, gnocchi di patatét (errefelé pestóval tálalják). Sorakoznak a fogások, aztán végül megjön a báránysült, a borjúsült és a híres Val di Chiana-steak. Karen észreveszi, hogy az egyik sarokban a hatalmas virágváza egy zongora tetején díszeleg, és Cole-t kapacitálja, hogy játsszon valamit. Ed az asztal túlsó végén ül, de elkapja a pillantásomat, amikor Cole a zongorához ül, és Scarlattit kezd játszani. Három hete ez a tökéletes hangulat nagyon távoli álomnak tűnt. „Csirió!”, kiáltják az angliai unokatestvérek.

Mire hazaérünk, a társaság elpilled a bőséges ebédtől és a hőségtől, tehát úgy döntünk, csak később fogunk hozzá a tortához. Hallom, valaki horkol. Ketten is horkolnak. Bár a tortát nem egy profi készítette, elmondhatom, hogy talán soha nem ettem még ilyen finomat. A magvakért a fáinkat illeti köszönet.

Shera és Kevin megint táncolnak az ebédlőben. Páran elsétálnak a birtok határáig, hogy megcsodálják a tó és a völgy látványát. Nem tudjuk eldönteni, hogy vacsorázzunk-e. Végül leugrunk Camuciába pizzát enni. A kedvenc helyeinket zárva találjuk, egy átlagon aluli pizzeriában kötünk ki, egy nem túl hangulatos kis étteremben, de a pizza remek. Senkinek sem tűnnek fel a sárszínű függönyök, és az se, hogy a szomszéd asztalon egy macska lakmározik a maradékból. Az asztalfőn a friss házasok csak egymással vannak elfoglalva, fogják egymás kezét az asztal alatt.

Susan és Colé elmentek Luccába, onnan visszautaznak Franciaországba; a meghívott családtagok már el is tűntek.

Shera és Kevin még maradnak néhány napig. Eddel elmegyünk a marmistához, és vastag fehér márványlapokat választunk a konyhai pultokhoz. Másnap méretre vágja a lapokat, lecsiszolja a szélüket, Ed és Kevin pedig berakja őket a csomagtartóba. És a konyha pontosan olyan, amilyet szerettem volna: téglapadló, fehér gépek, nagy mosogató, deszkapolcok, márványpultok. Már megvárnám a kék tartánfüggönyt a mosogató alá. Egy füzér fokhagymát akasztok a polc oldalára. A városban találtunk egy rusztikus edénytartót. A sötét gesztenyefa jól mutat a fehér falon. Mindenki elutazott. Megesszük a torta maradékait. Ed újabb listát ír - egy egész szobát kitapétázhatnánk a listáival -, mi mindent kell még elvégeznünk a ház körül. A konyha mindenesetre maga a tökély. Kezdődhet az igazi zöldség- és gyümölcsszezon. Július negyedike: a nyár nagy része még hátra van. Nemsokára itt lesz a lányom. Errefelé utazgató barátaink felhívnak: beugranának egy-két napra, egy-két éjszakára. Készen állunk a fogadásukra.

HOSSZÚ ASZTAL A FÁK ALATT

Camuciában csütörtökön van a piac. A turisták nem állnak meg ebben az élénk kisvárosban a hegy lábánál, azt gondolják, ez csak a tekintélyes, hegytetőn fekvő Cortona modern kinövése. De viszonylagos, hogy mi modern, és mi nem. A. frutta e verdura, a vegyesbolt és a mezőgazdasági termelők boltja között etruszk sírokba botlik az ember. A hentes mellett romos villa: hatalmas, gazdagon díszített kovácsoltvas kapuja és kerítése van. Ugyan a második világháború idején a várost lebombázták, hangulatossá teszik az öreg gesztenyefák, a díszes kapuk, a zárt spalettás, álmos épületek.

Piacnapon néhány utcát lezárnak. Az árusok korán megérkeznek, lenyitják speciális furgonjaik és utánfutóik oldalát: olyan az utca, mint egy óriási áruházi gondola. Az egyik furgon helyi pecorinót árul, juhsajtot, ami lehet lágy, szinte krémszerű, vagy erősre érlelt, kemény, na és persze malomkeréknyi parmezánt. A tökéletesre érlelt sajt szétolvad a számban, nagyszerű csemege.

Be kell vásárolnom, vacsorára hívtuk új barátainkat. A két kedvenc furgonom a porchetta-készítő mestereké. A malac farkán petrezselyem, szájában alma vagy hatalmas gomba. Előfordul, hogy a levágott fej elfordul egy kicsit, és nézi a testet, amelyet fűszerekkel, saját fülének darabjaival és egyebekkel töltenek meg (érdemes elsiklani a részletek felett), mielőtt fatüzelésű kemencében ropogósra sütik. Lehet venni paninót (ropogós zsemlét), amelybe nem raknak mást, csak egy zsíros vagy sovány porchetta-szeletet. Az egyik porchetta-furgon ura nagyon hasonlít árujára: szemei kicsik, bőre csillog, alkarja masszív, ujjai tömpék, húsosak. Szívélyesen mosolyog, magasztalja a malacot, de amikor a feleségéhez fordul, morog. Szegény asszony ajkára ráfagy a kényszeredett félmosoly. Már vásároltam tőlük, finom a porchet-tájuk, de ezúttal mégis inkább a szolidabb szomszédjukhoz megyek. Edre gondolva plusz adag sálét, azaz „sót” kérek (valamiért így hívják a tölteléket). Én is szeretem, de attól félek, egyszer valami gusztustalanságot is találok benne. A sertésnek minden része hasznosítható, sokféle módon elkészíthető, de a csúcs ezen a téren minden bizonnyal a lassú tűzön átsütött porchetta. Megyek zöldségért, de előbb felpróbálok egy pár sárga espadrillát, a bokámon kell megkötni a szalagját, tökéletesen illik a lábamra, és még tíz dollárba se kerül. Bedobom a szatyorba a porchetta és a parmezán mellé.

Sálak (tarka Chanel és Hermés utánzatok) és vászonabroszok lógnak a ponyvatetők alatt; vécékefék, ragasztószalagok, rövid ujjú pólók minden mennyiségben a kosarakban, összecsukható kempingasztalokon. Minden kapható ezen a piacon. Elvétve látom csak a helyi kézművesek termékeit. A toszkánai piacok nem olyanok, mint a mexikóiak. Egyébként érthetetlen, hogy még mindig megtartják a piacot; annyira magas ezen a vidéken az életszínvonal, hogy feleslegesnek tűnik a felhajtás. Erezhető a hagyományos kovácsok jelenléte, néha

szép kandallóvasakat és rostélyokat is lehet látni. A kedvenc tárgyam az a fogó, amellyel az egész prosciuttot lehet megfogni a deszkán, hogy könnyebb legyen szeletelni; lehet, hogy veszek majd egyet, ha sok prosciuttó-ra lesz szükségünk. Múltkor kézzel font vesszőkosarakat vettem (sötét fűzből vannak) - a nagyokat a konyhában használom például a zöldségek tárolására, a kis kerek kosarakba pedig barackot és cseresznyét szedek. Egy asszony régi abroszokat és ágyneműt árul, vastagon hímzett monogramokkal. A környékbeli udvarházakban és villákban szedhette össze őket. Három nagy halom megsárgult csipkéje is van, biztos a Trasimeno-tó szigetén, az Isola Maggiorén készítették az asszonyok. Ott még ma is az a szokás, hogy az asszonyok kiülnek a kapuba minden délután, és csipkét horgolnak. Kiválasztok két hatalmas párnahuzatot (gyönyörű csipkével és szalagokkal), összesen tízezer líra, mint az espadrillák. Párnákat kell majd csináltatnom ezekhez a huzatokhoz. Veszek néhány csíkos konyharuhát is. Kecskebőrök lógnak le egy kampóról a szomszéd sátorban - talán jól nézne ki a házunkban a téglapadlón. De mind a négy túl kicsi. Az árus azt mondja, jöjjek vissza a jövő héten, hoz nagyobbat. Addig is, győzködni próbál, hogy a báránybőr szebb, inkább azt vegyek. Nem egyezik az ízlésünk.

Haladok a zöldségek felé, veszek ezt-azt, aztán beülök egy kávéra, hogy nyugodtan bámulhassam az embereket. A környékbeliek nem csak vásárolni jönnek ide, hanem azért is, hogy összefussanak a barátaikkal, és hogy üzleteljenek. A piac zsongása teli van a Val di Chiana dialektus hangjaival; beszédük nagy részét nem is értem, de azt legalább észreveszem, hogy a „cs” helyett, „s”-t ejtenek. „Sento”, mondják a „csento” (cento, vagyis száz) helyett. Hallom, hogy cappuccino (kapucsínó) helyett „kapusínó”-t mond valaki (pedig általában csak „kapucsó”-nak becézik). A városukat sem „Kamucsá”-nak, hanem „Kamusiá”-nak mondják. Furcsa, hogy az olaszban pont a „c” betű ejtése torzul ilyen gyakran. Siena környékén az emberek a „h” hanggal helyettesítik, azt mondják: hasa (casa, vagyis ház); Hó-ca-Hola (Coca-Cola). Bárhogyan is ejtik a hangokat, a lényeg az, hogy mindenki beszél. A bár előtt parasztok ácsorognak, talán százan is vannak. Néhányan kártyáznak. Az asszonyok vásárolnak, kosarukba apró szemű epret, friss bazsalikomot raknak (gyökerestül), szárított gombát, esetleg halat vesznek (csak egyetlen standon lehet adriai halat kapni). Az olaszokkal ellentétben, akik azonnal felhörpintik az espressót, én inkább lassan kortyolgatom ezt a forró, erős kávét, és nézelődöm.

Az egyik barátnőm szerint Olaszország is kezd olyan lenni, mint a többi nyugat-európai ország: homogén, amerikanizálódott. Kár, hogy most nincs itt velem. A férfiakra rá van írva az életük - bár ez talán mindannyiinkról elmondható. Látszik rajtuk, hogy keményen dolgoznak, az arcuk komoly, a testük erős, és karcsú mindegyik, nincs szemernyi súlyfölösleg egyiken se. Naptól cserzett bőrük télen sem fehéredik ki. Vidékies öltözetük egyszerű és célszerű: nem „öltözködnek”, hanem felöltöznek. Viselkedésükben természetes méltóság. Persze, nyilván vannak közöttük alattomos, durva és kegyetlen alakok is, de a

többségükön az látszik, hogy itt van a jelenben, nincs rejtegetnivalója, és nagyon él. Néhánynak hiányzik pár foga, de elfogulatlanul vigyorog így is. Belenézek egy idős férfi szemébe: egyik szeme fehér, kék erek vannak benne (mint egy márvány golyó), a másik fekete, mint a napraforgó közepe. Egy értelmi fogyatékos gyerek is mászkál közöttük - nem szolgálják ki, de nem is utasítják el. Itt van ő is, éli az életét, ahogyan mindenki más.

Kaliforniában mindig előre kitalálom, hogy mit fogok főzni, bár gyakran improvizálok vásárlás közben is. Itt viszont csak akkor kezdem a gondolkodást, amikor látom, hogy mi az, ami éppen beérett a héten. Hajlamos vagyok rá, hogy túlzásba vigyem a vásárlást, mintha tíz éhes száj várna otthon. Először dühös voltam, amikor megromlott a paradicsom vagy a borsó, mire pár nappal később fel akartam használni. Aztán ráébredtem, hogy amit ma megveszek, azt ma reggel szedték a fáról vagy a földből, tehát ma a legfinomabb, tartogatni nem érdemes. Sokáig nem értettem, hogy miért olyan kicsik az olasz hűtőszekrények, aztán rájöttem, hogy az olaszok nem spájzolnak be mindent úgy, mint mi. Az otthoni Sub-Zero behemót tökéletesen feleslegesnek tűnik, ha arra gondolok, hogy itt egy apró frizsider is megteszi.

Két héttel ezelőtt az apró, hosszúszárú lila articsókával volt tele a piac, most egyeden darabot se látok. Pedig hogy szeretjük! Gyorsan megpárolom, aztán megtöltőm paradicsommal, fokhagymával, tegnapi kenyérrel, petrezselyemmel, meglocsolom olajjal és ecettel. De ellenállhatatlan a fagiolini, a zsenge zöldbab is. Csináljak kétféle salátát? A zöldbab jól megy a mogyoróhagymához is. Miért is ne csinálhatnék kétféle salátát? Reggelre veszek egy kiló fehérhúsú őszibarackot, de ma este cseresznye lesz a desszert. A piac másik felén keresek cseresznyemagozót; mivel nem tudom, hogyan mondják olaszul, jelbeszéddel értetem meg magam. Azt azért tudom, hogy a cseresznye: ciliegia. A francia és az olasz paraszti konyha a desszertek esetében nem írja elő, hogy a cseresznyét kimagozzuk, de amikor csak cseresznyét szolgálok fel desszertként, szeretem, ha ki van magozva. A cseresznyére ilyenkor hintek egy kis cukrot és citromlét, és meglocsolom Chiantival. Apró szemű, sárga burgonyát is veszek. Kefével ledörzsölöm a krumplikat, egy kis tepsibe rakom őket, meglocsolom olajjal, megszórom rozmaringgal, és már sülhet is ropogósra.

Megvehetnem itt helyben a húst is: élő tyúk, kacsa, csirke és nyúl is kapható. De a lányomnak volt egyszer egy fekete angóra nyula, úgyhogy nehéz megőrizni a hidegvéremet, amikor meglátom a két foltos nyuszit: répát esznek egy ütött-kopott Alitalia utazótáskában. El se tudom képzelni, hogy a kocsim csomagtartójába tegyem ezeket a szegény remegő jószágokat. Inkább megállok a hentesnél borjúhúsért. A hentesnél se érzem jól magam. Belátom, hogy nincs értelme a kényeskedésnek. Ha már húst eszik az ember, tudjon szembenézni vele, hogy mit is eszik valójában. De tényleg nagyon lehangoló a látvány. Először is ott vannak a kitekert nyakú fürjek és galambok, szemük csukva. Kakasfejek, csirkelábak külön halmokban (a csirkék karma olyan sárga, mint a jó öreg Mrs.

Rickeré, aki nagyanyám kártyapartnere volt). Aztán ott vannak felakasztva a megnyúzott nyulak (alattuk a bundájuk, hogy lássuk, nem macska, ami a kampóról lóg), meg a lábuknál fogva fellógatott egész marhák, alattuk a földön papírtörölköző, hogy arra csöpögjön a vérük. Felfordul a gyomrom a látványtól. Azokat a pelyhes kiscsibéket csak nem eszik meg! Emlékszem, gyerekkoromban a hátsó lépcsőn üldögélve figyeltem, ahogy a szakácsunk elkapja a csirkét, megtekeri a nyakát, és egy gyors mozdulattal eltöri. A csirke szaladt még pár kört, spriccelt a vér a csőréből, és nemsokára felbukott, és már csak rángatózott a földön. Imádom a sült csirkét, de a nyakát nem tudnám eltörni.

Már annyi mindent összevásároltam, hogy többet el se bírnék. Még egy helyre be kell ugranom: a termelőszövetkezet cantinájába, egy kis borért. A piac szélén egy asszony virágot árul. Újságpapírba csomagolja a rózsaszínű cinniát, még pont elfér az egyik szatyor tetején. A nap már nagyon erős, nemsokára itt a szieszta ideje. Elcsigázottnak látszik a nő, aki alig adott el egy párat a csíkos törölközőkből, ledobja a kutyát a kempingszékből és leül, hogy kifújja magát, mielőtt rámolni kezdene.

Kifelé menet észreveszek egy férfit, akin pulóver van a hőség ellenére. Apró Fiatjának csomagtartójában fekete szőlő, amely egész délelőtt a napon melegedhetett. Megállít a boros, mustos, bordó illatfelhő. Megkóstolhatom. A forró szőlőszem csodálatosan édes. Soha életemben nem találkoztam még ennyire esszenciális ízzel. Ez az íz már az etruszkok előtt is ugyanilyen lehetett: annyira friss, annyira élvezetes, hogy egészen megdöbbenek. Milyen dúsak a poros fürtök a két kosárban, milyen nagyok a szőlőszemek! Csak un grappolót, egy fürtöt kérek belőle, az is elég, hogy egész nap velem maradjon ez a fantasztikusan gazdag íz.

Amikor kipakolok a vászonszatyrokból, a konyha megtelik a kocsiban felmelegedett gyümölcsök és zöldségek illatával. Biztos vagyok benne, hogy aki megjön a piacról, ellenállhatatlan késztetést érez, hogy egy kosárban igazi csendéletet rendezzen be a paradicsomokból, a cukkiniből, a hatalmas paprikákból és a padlizsánból. A padlizsán olasz neve melanzane, amely úgy hangzik, mintha személynév volna. A gyümölcsöt muszáj hűtőszekrénybe tenni, csak annyit rakok egy tálba, amennyit még ma elfogyasztunk.

Még mindig nem merem elhinni, hogy a konyhánk elkészült. A kertre nyíló ajtó fölött még halványan látszik egy kör, ahol kereszt vagy egy szent kis méretű szobra lóghatott, amikor ez a helyiség volt a ház kápolnája (mielőtt a marhák és a tyúkok kaptak itt szállást). Amikor a jászol tartórúdjait téptük ki a falból, a hulló vakolat alól szép csigavonalas faldíszítés maradványai kerültek elő. Amikor eltávolítottuk a tyúkketrecet, zöld márványt imitáló festést találtunk. Munka közben néha egymásra néztünk Eddel: „Gondoltad volna, hogy több évtizedes húgysavréteget fogsz lekapirgálni egy falról?” És: „Felfogtad, hogy egy kápolnában lesz a konyhánk?”

Most már persze úgy néz ki a konyhánk, mintha mindig is ilyen lett volna. A padló itt is viasszal fényesített tégla, a falak fehérre festve, a mennyezet alatt sötét gerendák (Ed nyaka és háta még mindig fáj...) Konyhaszekrényünk nincs. Könnyű volt téglából megépíteni, bevakolni és fehérre festeni a vastag deszkapolcok lábát (ezt még akkor találtuk ki, amikor esténként milliméterpapíron tervezgettük a dolgokat). A deszkákat mi vágtuk méretre, és azokat is fehérre festettük. A kosarakban, amelyeket a piacon vettem, zöldségeket, konyhai eszközöket tárolunk. Az öt centi vastag carrarai márványlapok szépek, hűvösek. A pizzatésztát és a sütemények tésztáját is a márványpulton gyúrom. Egy másik falra is deszkapolcokat szerelünk a poharaknak és a bögréknek. Ed a polctartó vasak füles csapjait a kemény kőbe ütötte; amikor a lyukakat fúrta hozzá, a fúrógép visítása megközelítette a magas „cét”.

A signora, aki mondjuk száz évvel ezelőtt lakott ebben a házban, egész nyugodtan beléphetne a konyhámba. Tetszene neki a porcelán mosogató, amely akkora, hogy egy gyereket is meg lehetne fürdetni benne; tetszene neki a az edényszárító meg a krómozott csaptelep is. Hegyes állú, fényes fekete szemű nőnek képzelem, a haja hátrafésülve, kontyba csavarva, fésűvel feltűzve. A lábán cúgos cipő. Fekete ruhája feltűrve a karján, hogy bármikor gyúrhassa a tésztát. Eksztázisba esne az elektromos gépek, a mosogatógép, a tűzhely, a jegesedésmentes hűtőszekrény láttán (utóbbi még újdonságnak számít Toszkánában), de ezeket leszámítva nagyon is otthon erezné magát. Ha a következő életemben építész leszek, csak olyan házakat tervezek majd, ahol a konyha a kertre nyílik. Szeretek kiülni a kőfalra zöldbabot tisztítani. A konyharuhákat is a kőfalra terítem száradni. A maradék vizet ráöntöm a rucolára, a kakukkfűre, a rozmaringra - ott nőnek az ajtó mellett. A kétszárnyú ajtó reggeltől estig nyitva áll. Egy darázs, talán ugyanaz, minden nap bejön, a csapra száll, iszik, majd távozik.

A konyhában egyetlen dolog van, amely teljes mértékben amerikai - a világítás. Az áram nagyon drága Olaszországban, ezért a legtöbb házban negyven wattos izzókat használnak, de én nem bírom elviselni, ha nincs elég világos a konyhában. Két erős fényű világítótestet és egy reosztátot szereltettünk be, amit Linó, a villanyszerelő, nehezen emésztett meg. Egyrészt még sohasem szerelt fel reosztátot, másrészt pedig megpróbált minket meggyőzni, hogy bőven elég lesz az egyik világítótest is. „Elvégre nem akarnak operálni ebben a konyhában, nem igaz?” Figyelmeztetett, hogy a villanyszámlánk horribilis lesz; nem mondta, mutatta: rázta mind a két kezét és a fejét. Tönkre fogunk menni...

A mosogató fölötti téglapárkányon már gyűlnek a kézzel festett majolika tányérok és tálak. Kitaláltam, hogy visszacsábítom Sherát, hogy szőlőfürtöket, leveleket, indákat fessen körbe a falra, fent, a plafon alatt. Mindenesetre a konyha egyelőre finito.

Azért fektettünk annyi energiát a konyhába, mert a családomban mindig is domináns volt a „főző-gén”. Az asszonyok, akik között felnőttem, alkalomtól függetlenül remekeltek a konyhában, legyen szó ínyenc fasírtról, csirkeraguról, vagy hatalmas fazékban gőzölgő pörköltről. Anyám nyaranta a szakácsunkkal, Willie Bell-lel maratoni befőzéseket, lekváreltevéseket rendezett. Tettek el paradicsomot, savanyú uborkát, és kádnyi dzsemet készítettek muskotályszőlőből. December elején már halomban állt az aprósütemény és irdatlan mennyiségű pekándiót is megpucoltak. Mindig volt a konyhában házi készítésű keksz és cukormázzal bevont mézeskalács, vagy az előző estéről megmaradt piskóta. Milyen jó volna most is az a finom házi piskóta a reggelihez! Reggelinél az ebédről beszéltünk, ebédnél pedig a vacsoráról.

Eleinte úgy látszott, hogy a lányom nem folytatja a hagyományt. Én és a nővéreim léptünk anyám és Willie nyomdokaiba: több polcnyi szakácskönyvvel rendelkezünk, állandóan a következő partit tervezgetjük, és saját magunknak is képesek vagyunk nekiállni vacsorát főzni. A lányom viszont már kislánykorában sem nem érezte jól magát a konyhában. Viszont amikor elvégezte az egyetemet, főzni kezdett; jöttek a telefonok, hogy mondjam már el, hogyan is kell csinálni a csirkét negyven gerezd fokhagymával, a rizottót, a csokoládés szuflét, a profiterolt, vagy a rakott krumplit. Óhatatlanul felszedett némi tudást, úgyhogy amikor együtt vagyunk, együtt esünk át a főzésrohamokon. Már én is tanultam tőle pár pompás receptet, például a pácolt bélszínét meg a joghurtos tortáét. Ez számomra egyértelművé teszi, hogy a családomban a főzés: sors.

A megkerülhetetlen örökség ellenére azonban az utóbbi években egyre többet dolgoztam. San Franciscóban, a mindennapos rohanásban, a főzés inkább teher. Előfordul, hogy vacsorára jégkrémet kanalazok dobozból, ráadásul villával és a konyhapultra könyökölve. Előfordul, hogy mind a ketten későn érünk haza, és a frizsiderben csak egy kis zellert, egy fürt szőlőt, pár ráncos almát, és egy fél doboz tejet találunk. Nem gond, hiszen San Franciscóban sok jó étterem van. Hétvégén megsütünk két csirkét, vagy csinálunk egy nagy fazék minestronét, vagy egy nagy adag sugót a tésztához, s ezzel kihúzzuk keddig. Szerdán aztán irány a Gordo's, ahol vár a tejfölös carnitas burritos, aguacamole, a méregerős szósz, meg egy kiló zsír... Amikor megszervezett, megjósolható életre vágyom, kis műanyag dobozokban levest, chilit, ragut fagyasztok le, és megtöltőm velük a mélyhűtőt.

A nyaralás alatt a rendelkezésre álló friss alapanyagok bősége és az oldott hangulat pontosan ilyen konyhát kíván, mint amilyen Bramasoléban van. Gyakran eszembe jutnak anyám nyári remeklései. Feltűnő könnyedséggel „hangszerelte” a lakomákat szinte minden nap... Végül rájövök, hogy nem vagyok én ügyetlenebb, csak éppen neki könnyebb dolga volt. Sokan voltak körülötte. Én fogtam a tálat, a nővérem keverte benne a fagylaltot. A másik nővérem borsót fejtett. És ott volt Willie is, ereje teljében. Anyám volt a karmester a konyhában, és ő terítette meg

az asztalt. Receptjeit ma is használom, és talán örököltem a keresetlenségét a vendégek kezelésében. Sült csirkét nem csinálok. A főzéshez itt a rendelkezésemre áll a legfontosabb hozzávaló: az idő. A vendégek pedig élvezik, ha cseresznyét magozhatnak, vagy ha beküldőm őket a városba egy darab parmigiano-ért. Kevesebb időt vesz igénybe itt a főzés, mert az alapanyagok elsőrangúak, és csak a legegyszerűbb előkészületekre van szükség. Még a cukkininek is van íze. A fokhagymás olajban sült mangold mennyei. A gyümölcs friss, ma szedték, a zöldségek nincsenek kifényesítve, nincsenek kezelve semmivel, az ízük valódi.

Kilencszáz méterrel a tengerszint felett estére néha lehűl a levegő, ami nagyon jó, mert így legalább elkészíthetjük azokat a nehezebb ételeket is, amelyeket a nyári hőségben egyáltalán nem kíván az ember. Délben megelégszünk egy kis prosciuttóval és fügével, hideg paradicsomlevessel, római articsókával, és citromhéjas-spárgás tésztával. A hűvös esti levegő viszont meghozza az étvágyunkat, és akkor jöhet a spagetti raguval (végre felvilágosítottak, hogy a jó ragu titka a csirkemáj), a minestrone pestós gombóccal, az osso buco, vagyis velős csont, a sült polenta, a ricottavi töltött piros színű sült paprika fűszeres tejszínmártással, és jöhet a Chiantiba áztatott meleg cseresznye mogyorós süteménnyel.

Az érett paradicsomból remek hideg paradicsomleves készíthető: kell bele egy marék frissen vágott bazsalikom, meg pirított polenta-kocka. A panzanella, vagyis „kis mocsár” a másik nagy kedvenc: a paradicsomhoz teszünk egy kis olívaolajat, ecetet, bazsalikomot, uborkát, apróra vágott hagymát, és beáztatott, alaposan kifacsart száraz kenyeret (a szükség teremtette hozzávaló). Mivel minden nap friss kenyeret kell venni, a toszkánai konyhaművészet igyekszik hasznosítani a kenyérmaradékot. A szikkadt kenyérből remek kenyér-pudingot, és isteni sajtos melegszendvicset lehet csinálni. Egyébként napokig elvagyunk hús nélkül, aztán csinálok egy kis sült faraónát (gyöngytyúkot) rozmaringgal, vagy zsályával töltött sertés-vesepecsenyét, és újra megtanuljuk, milyen finom tud lenni a legegyszerűbben elkészített hús is. Egy kis kosárkába szedek kakukkfüvet, rozmaringot és zsályát, és arra gondolok, bárcsak San Franciscóban is ilyen dúsak lennének ezek a növények, és nem csak kókadoznának a virágládában az ablak alatt. Itt kéthetente megduplázzák méretüket a napon. A kút körül az oregano kis idő alatt egy méter széles sávot alkot. A mezei menta és a citromfű is vadul nő, a hegyoldalon kiásott töveket ültettem el a ház mellett. Vergilius szerint a megsebesített szarvasok is mentát keresnek, hogy begyógyuljon a sebük. De Toszkánában a vadászok rég kilőtték a nagyvadak jelentős részét, nem nagyon vannak errefelé szarvasok, hogy lelegeljék a mentát. Maria Rita a frutta e verdura üzletben azt tanácsolja, hogy a salátába és a főtt zöldséghez is tegyek citromfüvet, meg a fürdővízbe is. Ha nem főznék, akkor is szívesen szednék ilyen csodás növényeket naphosszat. A fűszernövények erős illata legalább akkora örömet okoz a szakácsnak, mint a kóstolgatás. Amikor kigazolom a kakukkfű-ágyást,

addig nem mosok kezet, amíg nem muszáj, hogy minél tovább rajta maradjon a jellegzetes illat. Ültettem zsályát is, jóval többet, mint amennyit fel tudok használni a konyhában. A pillangók is szeretik. A zsálya virága és a levendula jól mutat a vadvirág-csokrokban is. Frissen is használom a zsályát, meg szárítok is valamennyit. Gyakran csinálok fehérbabot apróra vágott zsályával és olívaolajjal - ez a toszkánok egyik kedvenc eledele, akik amúgy „nagy babevők” hírében állnak.

Amikor grillezünk, Ed mindig tesz rozmaringot a parázsra és a húsra is. Nyersen is jó rágcsálni ezt a növényt. Amikor Ed rákot süt, rozmaringszálra fűzi fel őket.

A konyhaajtó mellett cserepekben nő a bazsalikom, állítólag elriasztja a legyeket. A falrakás és kútfúrás heteiben láttam, hogy az egyik munkás összemorzsolt pár bazsalikomlevelet, azzal kente be a darázscsípést. Azt mondta, hogy a bazsalikom megszünteti a fájdalmat. Pár lépésre az ajtótól egész ágyásnyi nő; minél többet levágok, annál több nő helyette. Egész leveleket rakok a salátákba, egész csokrokat a pestóhoz, és nagy mennyiséget - apróra vágva - a könnyű, nyári főzelékekhez és a paradicsomos ételekbe. A bazsalikom a toszkánai nyár igazi esszenciája.

A nyári ebédekhez nélkülözhetetlen egy hosszú tavola. Most, hogy elkészült a konyha, nekünk is kell egy kerti asztal. Minél hosszabb, annál jobb. Egyrészt azért, mert a heti piacon mindig túlságosan megrakom a szatyrokat, másrészt azért, mert gyakran toppannak be barátok, ismerősök - az otthoni barátaink, a rokonaink barátai, akik csak beköszönnek, ha már erre jártak, meg az itteni új barátaink, akik természetesen magukkal hozzák az ő barátaikat is. Ilyenkor pár marékkal több tésztát zuttyantok a fazékba, kihozok még néhány tányért és poharat, meg pár széket. Az asztal és a konyha kötelez.

Alaposan átgondoltam, mekkora legyen az asztalom és milyen. Ha gyerek lennék, bemászhassak a végtelenül hosszú asztal alá a sárga fénybe, és megbújhassak az abrosz menedékében. Hallgatnám a hangos nevetést az asztal körül, a poharak koccanását, a felnőttek beszédét, a „Salute” és a „Cin-cin” vándorlását körbe-körbe; bámulnám a lábakat, a hőség miatt felhajtott szoknyákat. Egy ilyen asztal körül egy kutya is nyugodtan rohangászhat. Az asztal végében mindenképpen lenne egy hatalmas váza, amelyben elférne az összes virág, amely nyílik a vidéken. Az asztal épp olyan széles lenne, hogy középen kézről kézre lehessen adogatni a tálakat, de elférnének rajta a felgyűlő boros és ásványvizes palackok is, meg a hideg vizes tál, amelyben a szőlő és a körte hűl. És lenne helye a letakarható tálnak is, amelyben ott pihen a gorgonzola - méghozzá dolce, mert a piccante főzéshez való - és a caciotta, egy helyi lágy sajt. Az olajbogyó magját a hátuk mögé dobhatják a vendégeink is. Egy ilyen asztalhoz vagy pasztellszínű, például világoskék kockás vagy zöld-piros skótkockás abrosz való, semmi esetre sem hófehér, mert attól káprázik az ember

szeme. Azért is fontos, hogy elég hosszú legyen az asztal, mert akkor nem kell folyamatosan ki-be rohangászni a konyhába, mindent ki lehet hozni egyszerre. Egy ilyen asztal minden élvezetek legnagyobbikát nyújtja: az elhúzódó ebédekét a fák árnyékában. A szabad levegő könnyeddé, lazává, szabaddá tesz. Ilyenkor az ember saját maga vendége - ez a legjobb a nyárban, ilyen az igazi nyaralás.

Amikor az utolsó körtét is félbevágtuk, az utolsó morzsáját is bekaptuk a gorgonzolának az utolsó falat kenyérhéjjal, és az utolsó csepp bort is kitöltöttük, valamiféle kellemes bambaság telepszik az emberre, amely kifejezetten alkalmas arra, hogy az ember eltöprengjen azon - már amennyiben hajlamos a töprengésre -, hogy ő is részese a kollektív tudatalattinak. Hiszen pontosan azt tesszük ilyenkor, amit mindenki más Olaszországban: több millió derék támaszkodik ilyenkor a több millió széktámlára a több millió asztal mellett, és minden asztal körül rajzanak a muslicák. A parkolóőrök, a pincérek, a szakácsok képezik a kivételt, és persze a turistahadak. Sok turista ugyanis elköveti azt a hibát, hogy már délelőtt tizenegykor bevág két nagy szelet kolbászos pizzát, így ebédidőben nincs étvágya. Inkább kutyagol a pokoli napsütésben, kirakatokat nézeget (a rácson keresztül), irdatlan templomkapukkal próbálkozik (zárva vannak), egy szökőkút szélén ücsörög (útikönyvét bújva). Pedig ennek így semmi teteje - tudom, mert én is sokszor csináltam. Később, este hét körül azután képtelenség, hogy az ember megtagadja magától azt a csábító sárgadinnyés fagyit, amikor még mindig hőség van, és a szandál is feltörte a lábat... A gyenge jellem (mea culpa) a szállodába tartva elcsábul még egy szelet pizzára, ezúttal articsókásra, tehát amikor egész Olaszország nekilát a vacsorának este kilenc körül, a gyenge jellemű idegen pocakja nem is jelez. Csak jóval később, amikor a jobb vendéglőkben már nem kap asztalt.

Még ha nem is tartjuk magunkat egészen a toszkánai étkezések ritmusához, a szabadban elköltött hosszú ebéd után csak egyetlen dolog következhet: a szieszta. A nappalt kettéosztó háromórás ájulás tökéletesen logikus. Hóna alá csapja az ember a Piero della Francescáról szóló könyvet, és irány az ágy.

Abban biztos vagyok, hogy fából készült asztalt szeretnék. Apám annak idején minden pénteken ebédre hívta hozzánk a barátait és néhány alkalmazottját. Anyám és Willie Bell megterítették a hosszú asztalt az egyik pekánfa árnyékában. A csirkehúst ott sütötték a kerti téglatűzhelyen, hozzá krumplisaláta járt, aztán jött a sütemény, a jeges tea, a piskóta, és pár palack gin meg Southern Comfort. Az ebéd gyakran estig tartott, amikor a férfiak már az asztal körül dülöngéltek. Egymásba karoltak, úgy énekeltek, azt, hogy „Darktown Strutter's Ball” meg azt, hogy „I'm a Ramblin' Wreck from Georgia Tech”. Mintha egy napon felejtett magnószalagról szólt volna az énekük.

Eddel kezdettől fogva a kertben ettünk. Egy durván összetákolt munkaasztalhoz ültünk le - ez volt a prototípusa annak az asztalnak, amelyet az öt hársfa mellé álmodtam. A piacon jó nagy abroszokat vettem, hozzájuk színben illő szalvétákat. Pipacsot, erdei turbolyát és kék búzavirágot szedtem a

befőttesüvegbe. A COOP-ban vettük a sárga tányérokat. Jókat ettünk, eleinte általában kettesben.

Egy kétórás ebéd Eddel nekem maga a mennyország. Biztos vagyok benne, hogy előző életében olasz volt. Újabban már hevesen gesztikulál is. Otthon is szeret főzni, de itt aztán él-hal érte. Ha ő készíti az ebédet, akkor biztos lehetek benne, hogy lesz parmezán, friss mozzarella, egy kis pecorino a hegyekből, paprika, frissen szedett saláta, köménymagos szalámi, pane con sale (noha ezen a vidéken a só nélkül készülő kenyér számít hagyományosnak), prosciutto, egy halom paradicsom, desszertnek pedig őszibarack, szilva és a kedvenc helyi görögdinnyém, a minne di monaca (vagyis „apáca-cicik”). Ed a kenyérvágó deszkára halmozza a sajtokat, a szalámit, a paprikát, és a tányéron készíti el a klasszikus capresét: felszeletelt paradicsom bazsalikommal, mozzarellával és egy kis olívaolajjal.

A hársak árnyékában elviselhető a hőség. A kabócák veszettül ciripelnek - ez a nyár legjellegzetesebb hangja. A paradicsom annyira zamatos, hogy csendben falatozunk. Ed kinyit egy palack ünnepi proseccót. Újra és újra felelevenítjük a ház megvételének és felújításának igaz történetét, de furcsa módon máris hajiunk rá, hogy megfeledkezzünk az átélt bonyodalmakról, a gyakori pánikról; szelektív az emlékezetünk. Az teszi lehetővé az emberi faj túlélését, hogy sikerül elfelejtenie a küszködést. Ed kemencét akar rakni, hogy kenyeret süthessünk. De ábrándozunk sok más tennivalóról is. A virágzó fák lombján átszűrődik a napfény.

- Ez nem is igaz. Olyan, mintha belecsöppentünk volna egy Fellini-filmbe - mondom én.

Ed a fejét ingatja:- Fellini szerintem dokumentumfilmeket csinált. Már nem hiszek a zsenijében.

Mindenütt Fellini-jeleneteket látok. Emlékszel arra a motorra az Amanordban? Az például teljesen reális. Ott van az ember egy eldugott faluban, sehol egy lélek, és egyszer csak elődübörög a semmiből egy hatalmas Moto Guzzi.

Meghámoz egy barackot (egyetlen hosszú spirálban válik el a héja), és mivel nagyon kellemesen érezzük magunkat a sok finomság után, kinyitunk még egy palack proseccót, és még egy órát csevegünk. Aztán bemegyünk a házba, lepihenünk egy kicsit, hogy legyen elég energiánk besétálni a városba, ahol majd azt fontolgatjuk, melyik étteremben vacsorázzunk, miközben végigsétálunk a völgyre néző parterrén. Akármilyen furcsa, már itt is a vacsoraidő.

Felhívtuk Marcót és Rudolfot, a szerény, csöndes asztalosokat. Mindig jól szórakoznak rajtunk, amikor itt dolgoznak. A tíz személyes, festett asztal ötlete váratlanul éri őket. Ők a gesztenyepáchoz vannak szokva. Biztos, hogy azt akarjuk? Látom, hogy lapos pillantást küldenek egymás felé. Két év múlva át kell festeni...! Nem praktikus. Vázlatot is csináltunk Eddel, és a festékminta is megvan. Sárga.

Négy nap múlva már hozzák is az asztalt, befestve. Hihetetlen, hogy ilyen gyorsak voltak, hiszen mindig nagyon sok a munkájuk. Nevetnek. Szerintük az asztal világítani fog a sötétben. Hát, tényleg jó erős a színe. A helyére állítják, oda, ahol a legszebb a völgyre nyíló panoráma. Az árnyékban tényleg ragyog a sárga, csábít, hogy hozzuk a poharakat, a tálakat a gőzölgő étellel, a gyümölcsöt a kiskosárban, a friss sajtot a szőlőlevélben.

Ma este egy olasz pár jön hozzánk vacsorázni, hozzák a kisbabájukat is, meg az amerikai írók a környékről. A héthónapos kislány olajbogyót szopogat, és vágyakozva nézi a nagy halom ennivalót. A barátaink már hallottak a kalandjainkról - és jól szórakoztak, mivel ők még jóval azelőtt újították föl a házukat, hogy eltűntek a megbízható munkások. Az ő idejükben a dollár sem zuhant. Mindannyian szinte mindent tudnak a kutakról, a fertőtlenítő-rendszerekről, a csatornázásról, a fák metszéséről - hosszú éveket töltöttek már az öreg házakban. Tökéletesen beszélnek olaszul, értik a telefonszámla minden sorát... Arra számítottam, hogy az olasz irodalomról, az olasz operáról, valamint a kalandos házfelújításokról fogunk eszmét cserélni, de inkább belemerülünk az olajfametszés titkaiba, a zsírfogók tulajdonságaiba, a kútvíz bevizsgáltatásának rejtelmeibe, a spalettajavítás finomságaiba.

A menü aperitifje: bruschetta szeletelt paradicsommal és bazsalikommal, crostini piros húsú paprikával. Első fogás: gnocchi, de nem a közönséges burgonyából, hanem a könnyebb állagú semolinából készülő változat (csak kis adag, mert nagyon laktató). Második fogás: fokhagymával, burgonyával sütött borjúszelet pirított zsályával meghintve. Apró zöldbab, nem szétfőve, melegen, édesköménnyel, olajbogyóval. A vendégek érkezése előtt szedek egy nagy kosár salátát. Nyár elején két zacskó vegyes salátamagot szórtam ki az egyik virágágyás köré. Egy hét alatt kihajtottak, három hét múlva nem látszott közöttük a föld, és terjedni kezdtek minden irányban. Furcsa érzés, hogy miközben a virágágyást „gazolom”, egyúttal begyűjtőm a vacsorára valót. Van köztük olyan is, amit nem ismerek. Remélem, nem a bimbózás előtt álló körömvirágot vagy mályvarózsát esszük. A leforrázott, lehűtött cseresznye délután méhek egész raját vonzotta. Egy kolibri-szerű aprócska madár is berepült a konyhába. Valószínűleg a vörösboros szirup illata csalta be.

Amikor megjönnek a vendégek, már kezdődik a lágy, lassú toszkánai alkonyat: az italoknál még áttetsző a fény, majd aranysárgába fordul, később esti kékbe, aztán az első fogás végére besötétedik. Az éjszaka gyorsan beáll, mintha valaki egy gyors mozdulattal rántaná le a napot a hegy mögé. Meggyújtjuk a gyertyákat a kőfalon és az asztalon a vihar-gyertyatartókban.

Háttérzenének tökéletes a békák vicces kórusa. Molti anni fa, vagyis „sok évvel ezelőtt”, általában így kezdik a mondókájukat a barátaink. Történeteik egy olyan Olaszországot varázsolnak elénk, amelyet csak könyvekből, filmekből ismerünk. A hatvanas években... a hetvenes években... valóságos paradicsom volt

ez az ország. Azért jöttek ide, azért ragadtak itt. Szeretnek itt élni, bár most már nem olyan tökéletes, mint amikor a habókos contessa egyszerre négy szekrényt ajándékozott nekik. Rómában tömve voltak az utcák... és emlékszel arra a színházra, amelynek szét lehetett nyitni a tetejét, és néha teljesen váratlanul eleredt az eső... Aztán a politikára terelődik a szó. Tudják mindenkiről, hogy kicsoda, micsoda. Meg vagyunk döbbenve a szicíliai autórobbantás hírétől. Hát tényleg ennyire aktív a maffia? Naivak a kérdéseink... Az asztal körül mindenkit zavar az újfasiszták erősödése a legutóbbi választásokon - vajon visszafordulhat-e a történelem kereke? Elmesélem, mi történt velem a Monte San Savinóban a régiségkereskedőnél. Észrevettem, hogy egy Mussolini-kép van kiragasztva a boltja ajtajára, a kereskedő pedig látta, hogy észrevettem a képet. Széles mosollyal kérdezi, tudom-e, ki van a képen. Nem tudom, vajon ironikus-e a fotó, vagy pedig a Mussolini iránti tiszteletből van kiragasztva, így bemutatok egy ügyetlen fasiszta tisztelgést. A kereskedő el van ragadtatva, azt hiszi, hogy én is Mussolini híve vagyok... Teljesen fölhergeli magát, be nem áll a szája, csak mondja, mondja, hogy a Duce milyen bravó, milyen bátor volt. Távozni szeretnék végre, vinném, amit kiválasztottam, a nagy aranyozott keresztet és egy ereklyetartó ajtaját, de hirtelen alacsonyabb árat mond, hív, hogy jöjjek újra, ismerkedjek meg a családjával. Az asztal körül egyöntetű a vélemény, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül használjam ki ezt az ölembe hullott árleszállítást.

Úgy érzem, nyakig belemerültem az itteni világba, „igazi életem” távolinak tűnik. Furcsa, hogy pont itt vagyunk. Egy másik országban születtünk, és mégis itt építettünk életet magunknak - a barátaink sokkal inkább, mint mi, hiszen ők a munkájukat is itt végzik, nem pedig ott. Annak ellenére, hogy sápadt amerikaiak vagyunk, otthon érezzük magunkat Toszkánában. Mi is itt maradhatnánk, letelepedhetnénk. Megnöveszteném a hajam, angolt tanítanék, kis Vespámmal robognék a pékhez. Ed egy apró, speciális traktorral művelné a teraszokat, bort termelne, citromolajat sajtolna... Ránézek, de éppen bort tölt. Nem csak hallom, érzem is, ahogy a hangunk - angol, francia, olasz beszéd - szétterjed a völgyben. A hegyekben jobban terjed a hang. (Stranieri, „külföldiek” vagyunk, de hidegebb ez a szó, mintha inkább azt jelentené: „idegenek”.) Gyakran ideszűrődik a láthatatlan szomszédaink által rendezett összejövetelek zaja a hegytető felől. Felborítottuk az ősi rendet ezen a hegyoldalon. Nem látjuk őket soha, de tudjuk, hogy a szomszédaink - az adó-felügyelő, a rendőrtiszt, és az újságosbódé tulajdonosa csak olasz szót hallott, amíg mi ide nem jöttünk.

A Göncölszekér tisztán kivehető a ház felett, a Tejút pedig, latinul via lactia, a fejünk felett húzódik, mint egy menyasszony ruhájának uszálya. Az összes béka egyszerre hallgat el, mintha vezényszóra térnének aludni. Ed hozza a vin santót és egy tányér biscottit, amelyet reggel sütött. Az éjszaka tágas, nyugodt. A Hold nincs az égen. Csak beszélünk, beszélünk, beszélünk. Nincs, ami félbeszakítson, csak a hullócsillagok.

NYÁRI RECEPTEK

Egyszer egy tavaszon provence-i házában főzni tanultam Simone Becktől. Tisztán emlékszem minden szavára. Volt ott egy diák, egy szakács-oktató, valami vendéglátó-ipari iskola tanára, aki örökké a dolgok „technikájára” volt kíváncsi, és Simca minden szavát leírta a noteszébe, folyamatosan jegyzetelt. A többi négy diákot sokkal jobban érdekelte, hogy milyen lett az íze az ételnek, amelyet Simca főzött. Simca egyszer megelégelte a kérdezősködését, és kissé durván csak ennyit mondott: „Nincs technika! Egyszerűen csinálni kell. Most méricskélünk, vagy főzünk?” Itt, Toszkánában én is megtanultam, hogy az egyszerűség felszabadít. Simca filozófiájának jegyében már mi sem méricskélünk a konyhában, csak főzünk. Minden szakács tudja, hogy az éppen rendelkezésre álló hozzávalók határozzák meg, hogy mit lehet, és mit nem. Különben is, a legtöbb étel, amelyet itt főzünk, annyira egyszerű, hogy lehetetlen megadni a receptjét, csak azt lehet elmondani, hogyan csináljuk. A jó öreg prosdutto e melonét dinnye helyett néha félbevágott fügével tálalom. A hideg paradicsomlevest úgy készítem, hogy a frissen vágott fűszernövényekkel, leginkább bazsalikommal megszórt érett paradicsomot elkeverem a tiszta csirkehúslevesben, és berakom a frizsiderbe. Ennyi. Aztán cseréptálban, kevés olívaolajon fokhagymát pirítok, és a megpirult gerezdeket kenyérre kenjük. Aztán az egyik legjobb pasta: a friss rucolát, a tejszínt, az apró kockákra vágott pancettát összekeverem a frissen kifőzött spagettivel, a tetejét megszórom parmezánnal, és kész. Vagy a legegyszerűbb és legnagyszerűbb zöldbab: a babot összekeverjük fekete olajbogyóval, nyers, vágott édesköménnyel, újhagymával, aztán nyakon öntjük könnyű ecetes lével vagy citromlével - ennél jobb dolog nem is történhet egy zöldbabbal. Ed egyik újítása is egyszerű, de nagyszerű: megkeni mézzel a félbevágott fügéket, beteszi egy kicsit a grillsütőbe, tálaláskor meghinti tejszínnel. Nagy kedvencünk a felszeletelt őszibarack is, cukrozott mascarponével és összemorzsolt amaretti keksszel. Vannak azután egy kicsivel bonyolultabb kedvenceink is, de egyiknek sem olyan megerőltető az elkészítése, hogy az ember megbánja, amiért belefogott.

A kertemben vadul nőnek a fűszernövények, így pazarló módon bánok velük. Mindig kerül a tányérra valami zöld: virágzó kakukkfű a zöldségre, zsálya-ágy a sült hús alá, oregano ágacskák a tészta köré. Lehet díszíteni a tányért levendulával, szőlő és fügelevéllel, az ánizskapor légies zöldjével is. Vadvirágokkal díszítve külön cseréptálban is az asztalra tehetjük a frissen szedett fűszernövényeket.

Következzen most néhány gyorsan, könnyen elkészíthető receptem; vendégeim őszintén lelkesedtek, amikor megkóstolták ezeket az ételeket, mi pedig rájártunk a maradékra. Az olaszok a rizottót vagy a tésztát nem tekintik főfogásnak, de nekünk gyakran az. Természetesen olívaolajat érdemes használni

ezekhez az ételekhez; ahol nem, külön felhívom rá a figyelmet. Ha tehetjük, frissen szedett, zöld fűszernövényekkel ízesítsük őket!

ANTIPASTI / ELŐÉTELEK

Balzsamecetben párolt paprika (vagy hagyma)A kövér, duzzadó paprika (piros, zöld, sárga) a kedvenc nyári zöldségem, mert

sokféle ételt fel lehet dobni vele. A háromféle színű paprika gyorsan megsütve szinte bármilyen fogáshoz adható köretnek. És persze ott a paprikaleves, a sárga paprikából készült krém, no meg a jól bevált töltött paprika is.

Kicsumázunk és vékonyán felszeletelünk 4 paprikát, majd kevés olívaolajon és 1/4 csésze balzsameceten lassú tűzön főzzük, körülbelül egy óráig, amíg teljesen meg nem puhul. Néha megkeverjük. Miután a paprika „szétolvadt”, sóval és borssal ízesítjük. Főzés közben egyszer-kétszer önthetünk még hozzá olívaolajat és balzsamecetet, ha a paprika száraznak tűnik. Pirítsunk meg 25 kis szelet kenyeret, azután hintsük meg olívaolajjal, és dörzsöljünk be fokhagymával. A kész paprikapürét kanállal halmozzuk a kenyerekre, tálaljuk melegen. Ugyanezt vékonyra szeletelt hagymával is megcsinálhatjuk, ilyenkor egy teáskanál barna-cukrot is tegyünk a balzsamecetbe és hagyjuk, hogy a hagyma lassan karamellizálódjon. Mindkét változat jól megy a sült csirkéhez. A maradékot tésztára tehetjük vagy polentára. Kenyérre is kenhetjük: sajttal és/vagy grillezett padlizsánnal rendkívül ízletes szendvicsek készíthetők belőle.

Bruschetta borsóval és hagymávalA friss borsószemek kipattannak a hüvelyből. Mindig úgy gondoltam, hogy a

borsófejtés kifejezetten meditatív tevékenység, de megváltozott a véleményem, amikor láttam egy nőt Cortonában a háza kapujában, ahogy borsót fejtett. Macskája a lábánál szunyókált. A nő már megtöltött egy nagyobbacska tálat. Hadart valamit gyorsan olaszul, rámosolyogtam, és rájöttem, hogy azt mondta: „A kutyának se kívánom...”

Vágjunk apróra négy mogyoróhagymát. Fejtsünk ki egy csészényi borsót. Kevergetve addig pároljuk vajon, amíg meg nem puhul, és a hagyma meg nem üvegesedik. Adjunk hozzá zöld mentát, sózzuk, borsozzuk. Vágjuk össze az egészet géppel vagy kézzel, majd kanalazzuk a fenti recept szerint elkészített huszonöt kenyérszeletkére.

Bazsalikomos-mentás sörbetA közeli Sinalungában. a fattoriából étteremmé átalakított Locanda

dell'Amorosában kóstoltam meg ezt a valószínűtlen, de nagyon finom sörbetet. Másnap megpróbáltam elkészíteni otthon. Az étteremben a tészta és a hal után, a

főfogás előtt szolgálták fel. De otthon nyugodtan kezdhetünk vele meleg nyáresti vacsorát.

1 csésze vízből és 1 csésze cukorból cukorszirupot készítünk, folyamatosan kavargatva körülbelül 5 percig főzzük, majd lehűtjük a frizsiderben. 1/2 csésze mentalevelet és 1/2 csésze bazsalikomlevelet 1 csésze vízben pépessé főzünk. Hozzáadunk még egy csésze vizet és 1 evőkanál citromlét, majd lehűtjük. Összekeverjük a cukorsziruppal, majd a fagylaltkészítő gépbe tesszük és a használati utasításnak megfelelően járunk el. Martinis poharakban vagy egyszerű üvegpoharakban, mentalevéllel díszítve tálaljuk. 8 személynek elegendő.

PRIMI PIATTI / ELSŐ FOGÁSOK

Hideg fokhagymalevesAhogyan a 40 gerezd fokhagymával sült csirke esetében, itt sem kell

rettegnünk a nagy mennyiségű fokhagymától. A főzés elveszi a fokhagyma erejét, de nem veszi el az ízét.

Tisztítsunk meg 2 fej fokhagymát. Vágjunk fel 1 kisebb hagymát, hámozzunk meg és kockázzunk fel 2 közepes méretű burgonyát. Dinszteljük a hagymát 1 evőkanál olívaolajban; amikor üvegesedni kezd, adjuk hozzá a fokhagymát. A fokhagymának meg kell puhulnia, de nem szabad barnára sütni; kis lángon süssük. Pároljuk meg a kockára vágott burgonyát, és adjuk a hagymához és a fokhagymához 1 csésze csirkehúsleves kíséretében. Forraljuk fel, majd tegyük takarékra a lángot, és kis lángon főzzük 20 percig. Pépesítsük turmixgépben, majd öntsük vissza a fazékba; adjunk hozzá még négy csésze csirkehúslevest és egy evőkanál apróra vágott kakukkfüvet. (Ha nincs pépesítő gépünk, a főzés megkezdése előtt a fokhagymát és a hagymát nyomjuk ki fokhagymanyomóval vagy vágjuk nagyon apró darabokra, a megpárolt burgonyát pedig krumplinyomóval törjük össze.) Keverjünk hozzá 1/2 csésze zsíros tejszínt, ízesítsük sóval és borssal, majd hűtsük le. Tálalás előtt keverjük össze, és hintsük meg apróra vágott kakukkfűvel vagy snidlinggel. 6 személynek elegendő.

ÉdesköménylevesVágjunk vékony szeletekre 2 édesköménygumót és 2 csomag újhagymát. Rövid

idegig pároljuk olívaolajon. 2 csésze csirkehúsleves hozzáadásával főzzük a lábasban kis lángon, amíg az édeskömény meg nem puhul. Kavargassuk gyakran. Pépesítsük simára, majd keverjünk hozzá 2 és fél csésze csirkehúslevest. Sózzuk, borsozzuk, tegyünk rá fedőt. Forraljuk fel, majd kis lángon főzzük 10 percig. Keverjünk el benne 1/2 csésze mascarponét vagy zsíros tejszínt, majd vegyük le a tűzről. Hidegen és melegen is tálalhatjuk, pirított köménymaggal a tetején. 6 személynek elegendő.

Pizza hagymapürével és kolbásszalA pizza-félék száma végtelen. Ed kedvence a pizza nápolyi módra:

kapribogyó, szardella, mozzarella. Az én kedvencem: a fontina-sajtos, olajbogyós, prosciuttós. De azt is nagyon szeretem, amelyiknek rucola és parmezán van a tetején. De nem csak a normál pizzát, hanem a burgonyás pizzát is szeretjük. Amikor kerti sütést rendezünk, mindig sok plusz zöldséget és kolbászt sütünk a másnapi salátához és pizzához. Pazar vegetáriánus pizza készíthető sült padlizsánból, napon szárított paradicsomból, olajbogyóból, oreganóból, bazsalikomból és mozzarellából.

Vágjunk vékony szeletekre 3 fej hagymát, és olívaolajon 3 evőkanál balzsamecet hozzáadásával „olvasszuk” szép lassú tűzön. Amikor a serpenyőben a hagyma már karamellszínű és puha, ízesítsük majoránnával, sóval és borssal. Grillezzünk vagy süssünk meg két nagy kolbászt (mi a helyi, köménymagos, sertéshúsból készült kolbászt használjuk), majd vágjuk fel. Reszeljünk egy csészényi mozzarellát vagy parmezánt.

A tésztához oldjunk fel egy csomagnyi élesztőt 1/4 csésze melegvízben (l Opere). 3 és fél csésze lisztet keverjük össze 1/2 teáskanál sóval, 1 teáskanál cukorral, 3 evőkanál olívaolajjal, 1 csésze hidegvízzel. Dolgozzuk bele a megkelt élesztőt. Gyúrjuk a tésztát simára, rugalmasra. Ha gépet használunk, vegyük ki belőle a tésztát, amikor gömböt formáz, és gyúrjuk tovább kézzel. Helyezzük a tésztát egy vajjal és liszttel kikent tálba, és hagyjuk állni 30 percig. Ezután nyújtsuk 1 nagy vagy 2 kisebb körré, és kenjük meg egy kis olajjal. Tegyük rá a sajtot, a hagymát és a kolbászt, majd 400 fokon süssük 15 percig. Vágjuk fel 8 darabra.

Semolinas gnocchiEz a laktató, ízletes gnocchi másképpen néz ki, mint a megszokott burgonyás

gnocchi vagy a könnyű spenótos-juhsajtos gnocchi - a semolinas gnocchi ugyanis keksz nagyságú és formájú darabokból áll. A lenti faluban vettem egy asszonytól, amíg rá nem jöttem, milyen könnyű elkészíteni.6 csésze tejet egy nagy méretű nyeles lábasban addig melegítünk, amíg majdnem forr. Folyamatosan keverve adjunk hozzá 3 csésze semolinát. Kis lángon, állandó keverés mellett főzzük 15 percig. Vegyük le a tűzről, keverjünk el benne 3 tojássárgáját, 3 evőkanál vajat és 1/2 csésze parmezánt. Ízesítsük sóval, borssal és egy csipetnyi szerecsendióval. Verjük fel, hogy levegő is kerüljön bele. 2 és fél centiméter vastagon helyezzük el a liszttel enyhén megszórt gyúródeszkára (kör alakban) és hagyjuk kihűlni. Pohárral vagy pogácsaszaggatóval szaggassunk belőle karikákat, majd a karikákat helyezzük vajjal kikent tepsibe. Öntsünk rá 3 evőkanál olvasztott vajat, hintsük meg 1/4 csésze parmezánnal. Fedő nélkül süssük tizenöt percig 400 fokon. 6 személynek elegendő.

Zöldséges tésztasaláta sült paradicsommalAmikor leveseket, ratatouille-t vagy ezt a salátát készítem, külön párolok meg

mindent - így az egyes ízek elkülöníthetők maradnak, és minden zöldséget annyi ideig tudok párolni, ameddig kell. Tésztasalátát sohasem láttam olasz étlapon, pedig ez az amerikai étel igen ízletes. Piknikezéshez kiváló, műanyag dobozban jól szállítható.

Elkészítjük a salátaöntetet: 3/4 csésze olívaolajat és ízlés szerinti (kb. 3 evőkanálnyi) vörösborecetet rázzuk jól össze egy befőttesüvegbe 3 gerezd kinyomott fokhagymával, 1 evőkanál apróra vágott kakukkfűvel, sóval, borssal.

Friss zöldségek: 8 közepes méretű sárgarépa, 5 kisebb cukkini, 2 nagy piros paprika, 2 erőspaprika, kb. negyed kiló zöldbab és egy csomag újhagyma. Apró darabokra vágjuk az összeset, kivéve az erős paprikát, azt reszeljük le. Külön-külön pároljuk meg, majd hűtsük le őket.

A csirke: dörzsöljünk be 2 egész csirkemellet olívaolajjal és helyezzük el az olajjal kikent tálban, ízesítsük kakukkfűvel, sóval és borssal. Kb. 30 percig süssük 350 fokon. Amikor kihűlt, vágjuk vékony csíkokra.

A tészta: a salátához a fusilli, a rövid, orsóalakú tészta a legjobb. Főzzünk meg két félkilós csomaggal és szűrjük le; azonnal hintsük meg 2 evőkanál olívaolajjal, ízesítsük és hűtsük le.

Valamennyi hozzávalót keverjük össze egy nagy edényben (például pulykasütő tálban), és tálalás előtt legalább egy óráig hűtsük. Keverjük össze még egyszer, és szedjük ki két nagy tálba.

A paradicsom: válasszunk ki személyenként egy-egy nagy paradicsomot (plusz még néhányat, hogy maradjon is). Vágjunk lyukat a szárnál és kanalazzuk ki a magokat. Vágjuk le az alját, hogy ne billegjen. Hintsük meg sóval és borssal, majd töltsük meg kenyérmorzsa, apróra vágott bazsalikom és pirított fenyőmag keverékével. Hintsük meg olívaolajjal. Körülbelül 15percig süssük 350 fokon.

Helyezzük a paradicsomot egy lapos tál közepére, szedjük köréje a tésztasalátát, díszítsük fekete olajbogyóval és kakukkfű ágacskákkal és/vagy bazsalikomlevelekkel. 16-20 személynek elegendő.

SECONDI / MÁSODIK FOGÁSOK

Rizottó vörös mángolddalA rizottó is nagy kedvencem lett. A pastához, a pizzához és a polentához

hasonlóan ennek is végtelen számú változata létezik. Tavasszal alig főtt spárgából, apró répából és egy kis citromból remek, könnyű rizottó készíthető. Nagyon szeretem azt rizottót is, amikor a rizshez fedő alatt együtt párolt reszelt gömbhagymát meg lóbabot keverek. További ötletek: apróra vágott édeskömény, alig megfőzve, garnélarákkal; pirított gomba vagy szárított porcini (langyos vízbe

áztatás után); grillezett zeller és pancetta. Olaszországban az élelmiszerboltokban mindenütt kapható funghi porcini húsleveskocka. Az ebből készített gyorsleves remek hozzávaló, ha éppen nincsen előre elkészített húsleves a frizsiderben. Sok recept túlságosan sok vajat ír elő, de ha jó húslevest használunk, a vaj teljesen felesleges, elég egy kis olívaolaj. Ha marad a rizottóból másnapra is, melegítsünk fel egy evőkanál olívaolajat egy teflon serpenyőben, szedjük bele a rizottót, és süssük közepes lángon, amíg pirulni nem kezd az alja, ezután egy nagy méretű spatulával fordítsuk meg, és pirítsuk meg a másik oldalát is: kitűnő ebéd.

1 közepes méretű hagymát vágjunk fel és körülbelül 2 percig pároljuk 1 evőkanál olajban. Adjunk hozzá 2 csésze Arborio rizst és pirítsuk pár percig. Ezalatt egy másik edényben forraljunk fel 5 és fél csésze csirkéből, borjúból, vagy zöldségből főtt levest és 1/2 csésze fehérbort, majd kis lángon melegítsük, miközben szép lassan belemerjük a folyamatosan kavargatott rizsbe. Mindig akkor öntsük fel a következő adag levessel, ha meggyőződtünk róla, hogy a rizs felszívta az előző merőkanálnyi adagot. A levest és a rizst is kis lángon főzzük. Addig kevergessük, amíg meg nem fő a rizs. Al dente és jó szaftos legyen a rizs. Adjunk még hozzá 1/2 csésze reszelt parmezánt. Alaposan mossunk meg egy marékra való - lehetőleg piros - mángoldot. Vágjuk fel és gyorsan pirítsuk meg olívaolajban, kinyomott fokhagyma társaságában. Keverjük bele a rizottóba. Máris tálalhatjuk egy csésze reszelt parmezán kíséretében.

Gazdag parmezános polentaInkább kaliforniai étel - messze van a hagyományos olasz polentától. Mennyi

vaj és sajt...! A klasszikus polenta egyébként ugyanezzel a módszerrel készül - nem szabad abbahagyni a kavargatást -, csak két-három csészével több víz hozzáadásával. Ezután kiöntjük a polentát egy vágódeszkára, és addig „pihentetjük”, amíg meg nem állapodik. Gyakran raguval vagy funghi porcinivel tálalják. Ezt a verziót olaszoknak is főztem már, és nagyon ízlett nekik. Másnap a maradék polenta (bármelyik változat) pompás eledel serpenyőben megpirítva is.

Áztassunk 2 csésze polentát 10 percig 3 csésze hidegvízben. Forraljunk fel egy leveses fazékban 3 csésze vizet, és keverjük bele a polentát. Amikor újra felforrt, 15 percig kevergessük takarékon, de akkora lángon, hogy lassú, nagy buborékok jöjjenek a massza felszínére. Adjunk hozzá sót és borsot, 8 evőkanál vajat és egy csésze reszelt parmezánt. Ha túlságosan sűrű lett a polentánk, adjunk hozzá vizet. Keverjük meg alaposan, és öntsük egy nagy vajjal kikent tepsibe. 15 percig süssük 300 fokon. 6 személynek elegendő.

Porcini-szószAmikor kapható, a friss porcini gomba pompás eledel. Akkor a legfinomabb,

ha egyszerűen megkenjük olívaolajjal és megsütjük: olyan, mint egy steak, egyébként gyakran együtt tálalják vele. Szezonon kívül a szárított porcini is

remek. Noha kissé drága, elég egy kevés is belőle. Öntsük le ezzel a szósszal a polentát, keverjük rizottóba, vagy szolgáljuk fel tésztával.

Másfél csésze melegvízben áztassunk körülbelül fél óráig 5-6 deka szárított porcinit. Vágjunk apró darabokra öt gerezd fokhagymát, és finoman dinszteljük meg 2 evőkanál olívaolajban. Adjunk hozzá 1 evőkanál apróra vágott kakukkfüvet meg rozmaringot, 1 csésze paradicsomszószt, sót, borsot. A gomba levét szűrjük át gézen, majd öntsük bele a paradicsomos keverékbe. Vágjuk fel a gombát és tegyük a szószba, majd kis lángon főzzük, amíg be nem sűrűsödik (körülbelül 20 percig). Polentához 6 személynek elegendő, tésztához 4 személynek.

Csirke csicseriborsóval, fokhagymával, paradicsommal és kakukkfűvelAnnyit készíthetünk ebből az ételből, amennyit csak akarunk, nagyobb

társaságnak is megfelelő.Kis lángon, 2 gerezd fokhagymával, sóval, borssal főzzünk meg 2 csésze

szárított csicseriborsót. Addig főzzük, amíg meg nem puhul (nem szabad szétfőzni!), ez körülbelül két óráig tart. Forró olívaolajban gyorsan pirítsunk barnára 6 darab lisztbe forgatott csirkemellet. Helyezzük el a csirkemelleket egy tepsiben, majd terítsük szét rajta a leszűrt csicseriborsót. Tegyünk még egy kis olívaolajat a serpenyőbe, amelyben a húst pirítottuk, és dinszteljünk meg benne egy nagyobb darabokra vágott hagymát és 3 három gerezd összezúzott fokhagymát; adjunk hozzá 4 érett paradicsomot (nagy darabokra vágva), 1 teáskanál fahéjat és 2 evőkanál kakukkfüvet. Kis lángon pároljuk 10 percig, majd öntsük rá a csirkére, ízesítsük sóval, borssal, zöld kakukkfű ágacskákkal és 1/2 csésze fekete olajbogyóval. Fedő nélkül 350 fokon süssük körülbelül 30 percig, a csirkemellek méretétől függően. Cseréptálban nagyon jól mutat. 6 személynek elegendő.

Bazsalikomos-citromos csirkeEz a gyorsan elkészíthető kedvencünk egy tányér párolt tökkel és

paradicsommal a legmelegebb júliusi estéken is megnyugtatja az embert.Keverjünk össze egy nagy tálban 1/2 csésze feldarabolt újhagymát és

ugyanennyi bazsalikomlevelet. Adjuk hozzá 1 citrom levét, sózzuk, borsozzuk, majd keverjük össze alaposan. Hat csirkehúsdarabot tegyünk egy olajjal kikent tepsibe, a tetejükre rakjuk rá a fűszeres masszát, és locsoljuk meg egy kis olívaolajjal. Fedő nélkül süssük 350 fokon, körülbelül 30 percig (a csirkedarabok méretétől függően). Díszítsük bazsalikomlevéllel és citromkarikával. 6 személynek elegendő.

Pulykamell zöld és fekete olajbogyóvalA pulyka kedvelt eledel errefelé, bár egészben talán csak karácsonykor sütik.

Ehhez a recepthez a pulykamellből szabályos szeleteket vágunk. Csirkemellfilét is használhatunk pulyka helyett. Ha nem magozzuk ki az olajbogyókat,

figyelmeztessük erre a vendégeinket! A maradék mellehúsából egyszerű lecsós sült húst szoktam csinálni, aminek semmi köze Toszkánához.

Egy nagy serpenyőben pároljunk meg majdnem készre 6 szelet pulykahúst, majd helyezzük el a szeleteket egy tányéron. Öntsünk még egy kis olajat a serpenyőbe, és futtassunk meg benne 1 apróra vágott hagymát és 2 átnyomott fokhagymát. Adjunk hozzá 1 csésze vermutot, forraljuk fel, majd gyorsan vegyük le a lángot. Fedjük le 2-3 percre, majd tegyük vissza a serpenyőbe a pulykaszeleteket 1 citrom levével és összesen 1 csésze zöld és fekete olajbogyóval együtt. Pároljuk 5 percig (vagy amíg a pulyka át nem sül), ízesítsük sóval és borssal, és adjunk hozzá egy maréknyi apróra vágott petrezselymet. 6 személynek elegendő.

CONTORNI / KÖRETEK

Sült cukkinivirágHa jól sikerül, mennyei! Ha rosszul, akkor nagyon rossz. Kipróbáltam ezt is,

azt is. A hiba az olajban volt, amelynek nagyon forrónak kell lennie. Mogyoróolajjal vagy napraforgóolajjal finomak igazán ezek a nyári virágok.

Szedjünk le 10-12 cukkinivirágot. Ha egy kicsit is hervadtak, próbálkozni sem érdemes velük. Ne mossuk meg a virágokat; ha nedvesek, konyharuhával óvatosan szárítgassuk le. Helyezzünk vékony mozzarellacsíkot minden egyes virágba, majd forgassuk őket felvert, híg bundatésztába. A bundatészta elkészítése: verjünk fel 2 tojást késhegynyi sóval, 1 csésze vízzel, 1 és 1/4 csésze liszttel. Jól keverjük el, a csomókat villával nyomjuk szét. Az olaj legyen jó forró (350 fokos), de ne füstöljön! A bundázott cukkinivirágokat süssük aranyszínűre, ropogósra. Itassuk le róluk az olajat papírtörlővel, és azonnal tálaljuk.

Juhtúróval és bazsalikommal töltött sült paprikaA töltött paprika volt a kedvencem a menzán az egyetem alatt. A juhtúró

azonban gyökeres ellentéte a ki tudja milyen húsból készült darálthústölteléknek, amelyet a Randolph-MaCon használt. A friss juhtúró önmagában is nagyon finom. Speciális kosarakban készítik, hogy fonott minta nyomódjon a már lágysajtnak nevezhető massza oldalába. Gyakran veszünk juhtúrót Pienza környékén (arrafelé sok a juh, és ott készül a pecorino is).

Kapassunk meg 3 nagy sárga paprikát a gázlángon vagy a grillsütőben. A paprika egész felületét lángoljuk meg, de vigyázzunk, hogy ne puhuljon meg túlságosan. Hagyjuk kihűlni a paprikát egy műanyag zacskóban, hámozzuk meg, majd vágjuk félbe, magozzuk ki és hintsük meg olívaolajjal. Egy tálban keverjünk össze 2 csésze juhtúrót, 1/2 csésze apróra vágott bazsalikomot, 1/2 csésze vékony karikákra vágott zöldhagymát, 1/2 csésze apróra vágott olasz petrezselymet; a keveréket ízesítsük sóval és borssal. Üssünk bele két egész tojást. Töltsük meg a

paprikákat, és 350 fokon, 30 percig süssük őket. Díszítsük bazsalikomlevéllel. 6 személynek elegendő.

Sült zsályaA zsályáról sokaknak csak az a zöld por jut eszükbe, amelyet kis üvegekben

lehet kapni, és amelytől nagyot tüsszent az ember. A friss zsálya erős íze jól illik a húsokhoz.

Mossunk meg 20-30 szál zsályát, tegyük papírtörlőre, és hagyjuk megszáradni. Töltsünk egy edénybe 3 ujjnyi napraforgó- vagy mogyoró-olajat, forrósítsuk fel (de ne füstöljön!). A zsályaszálakat mártsuk híg tésztába (lásd a sült cukkinivirág receptjénél), és süssük körülbelül 2 percig a 350 fokos olajban (illetve amíg ropogósra nem sülnek). Itassuk le róluk az olajat papírtörlővel. Remekül megy a bárány- vagy a sertéshúshoz, illetve bármilyen húsételhez.

Zsályás pestoTaláltam egy olajfából készült mozsártörőt az arezzói régiségpiacon, és

használatba is vettem azzal a kőmozsárral együtt, amelyet az egyik barátunknál mentettünk meg attól a méltatlan sorstól, hogy hamutálnak használja. Ez a barátunk azt is elmesélte, hogy ezekben a mozsarakban annak idején sót törtek. A finomra őrölt só sokáig súlyos adóval terhelt állami monopólium volt, és csak a dohányboltokban lehetett kapni, ezért sokan inkább az olcsóbb sótömböket vették. A pestóhoz jól jönnek a régi nagy mozsarak; a mozsártörő a kőmozsárban előcsalogatja a fűszernövényekből az illóolajokat, összekeveredhetnek az esszenciák. Az egyszerű bazsalikomos pesto alapján már csináltam citromos-petrezselymes pestót halhoz, rucolás pestót tésztához és crostinihez, mentás pestót rákhoz. Ezeknek az állagát már jobban szeretem, mint a lágyabbakét, amelyekhez amúgy hozzászoktam. A zsályás-olívaolajos hagyományos toszkánai fehérbab még finomabb, ha teszünk rá egy kicsit ebből a zsályás pestóból. Én bruschettán is nagyon szeretem. Külön tálkában körbeadva nagyszerű kísérő a sültkolbászhoz is.

Aprítsunk fel egy jó maréknyi zsályalevelet, 2 fokhagymagerezdet és 4 evőkanál fenyőmagot. Törjük össze őket a mozsárban (vagy mixerben), óvatosan adagolva a mozsárba az olívaolajat, amíg sűrű pasztát nem kapunk. Szedjük át a masszát egy tálba, keverjük meg, ízesítsük sóval és borssal, majd adjunk hozzá egy marék reszelt parmezánt. Így körülbelül másfél csészényi pestót kapunk.

DOLCI / DESSZERTEK

Mogyorós gelato

Ez a pompás gelato gondolkodóba ejt: vajon nem lenne érdemes mégis csak letelepedni itt? Azok is dicshimnuszokat zengenek róla, akik azt állítják, hogy nem szeretik a fagylaltot.

Közepesen meleg sütőben pirítsunk öt percig másfél csésze mogyorót. Figyeljünk a sütőre, mert a mogyorószemek könnyen megégnek. Borítsuk ki őket egy konyharuhára, és dörzsöljük le róluk a barna héjat, majd aprítsuk fel őket (nem kell túlságosan apróra). Verjünk fel 6 tojássárgáját és fokozatosan, alaposan keverjünk el benne másfél csésze cukrot. Addig keverjük, amíg tökéletesen f el nem oldódik a cukor. Melegítsünk 1 liter tejet a forráspont közelébe (de ne forrjon!), vegyük le a lángról, és gyorsan keverjük bele a felvert cukros tojást. Duplafalú forralóban vagy gőz fölött kis lángon főzzük, amíg be nem sűrűsödik annyira, hogy a fakanálon maradjon. Hűtsük le a frizsiderben, ízesítsük két evőkanál Fra Angelico mogyorólikőrrel vagy vaníliával, majd adjunk hozzá 2 csésze zsíros tejszínt, tegyük bele a mogyorót és egy citrom levét meg reszelt héját. Öntsük a keveréket fagylaltgépbe, és a használati utasítás szerint járjunk el. Körülbelül két liter fagylaltot kapunk.

Vörösborba áztatott cseresznyeEgész júniusban kapható friss cseresznye - mi általában egy kilót veszünk

minden nap, és már a kocsiban elkezdjük enni. A friss cseresznye ízét talán semmi sem tudja még tovább javítani. Ültettünk mi is három cseresznyefát, három másikat pedig találtunk a borostyán és a szederbokrok szorításában. Két egymástól nem túl messzire lévő fa kell ahhoz, hogy termés is legyen.

Magozzunk ki fél kiló cseresznyét. Öntsünk a cseresznyére 1 csésze vörösbort, és egy citrom héjával együtt 15 percig főzzük kis lángon, néha megkeverve. Tegyünk rá fedőt, és hagyjuk állni 2-3 órán keresztül. Tálkában szolgáljuk fel, bőséges lével, cukrozott tejszínhabbal vagy mascarponével. Adhatunk mellé mogyorós piskótát vagy kekszet is. Szilvából és körtéből is elkészíthető. 4 személynek elegendő.

Őszibarackos lepény mascarponévalEgy Paula Wolfert-szakácskönyvből tanultam meg, hogyan kell hajtogatott

lepényt készíteni. A tésztát elnyújtjuk, a közepére halmozzuk a tölteléket, majd lazán a közepére hajtjuk a széleket (nem kell szabályos formára törekedni). Az itteni őszibarack egyébként annyira buján lédús, hogy igazából csak magában volna szabad fogyasztani...

Nyújtsuk kedvenc lepénytésztánkat kicsit nagyobbra, mint amekkorára szoktuk (az adott tepsihez). Vágjunk fel 4-5 őszibarackot. Keverjünk össze 1 csésze mascarponét, 1/4 csésze cukrot és 1/4 csésze aprított, pirított mandulát. Óvatosan keverjük bele a barackot, majd terítsük az egészet a tészta közepére. A széleket hajtsuk középre, és óvatosan nyomjuk rá a gyümölcsös töltelékre. Felül ne

ragasszuk össze a tésztát, hagyjunk egy 10-12 centis lyukat. Körülbelül 20 percig süssük 375 fokon. 6 személynek elegendő.

Körte mascarpone-sodóbanEz az olasz változata annak a gyümölcstortának, amelyet valószínűleg már

féléves koromban ismertem meg, Délen, ahol szinte mindig őszibarackkal vagy szederrel készítették.

Hámozzunk meg és szeleteljünk fel 6 közepes méretű körtét (őszibarackot, almát), és helyezzük el a gyümölcsöt egy vajjal kikent tepsibe. Hintsük meg 1 teáskanál cukorral. Verjünk fel könnyűre 4 evőkanál vajat egy 1/2 csésze cukorral, üssünk bele 1 tojást, keverjünk hozzá 2/3 csésze mascarponét és két evőkanál lisztet. Alaposan keverjük össze, majd öntsük a masszát a gyümölcs tetejére. Körülbelül 20 percig süssük 350 fokon. 6 személynek bőségesen elég.

CORTONA, HÍRES VÁROS

Az olaszok mindig is a bolt fölött éltek. A leghíresebb családok palotáinak földszintjén nem ritkán befalazott árkádokat találunk, ahol annak idején derékmagasságú pultok mögül mérték a vevőknek a sós halat vagy a töltött sült malacot. Ez utóbbi ma már lenyitható oldalú furgonokról szerezhető be a heti piacon vagy az országút mellett. Mindig végigsimítok ezeken a kopott kő-pultokon, amikor mellettük visz az utam. Egyébként a palazzo házi borát is árulták a földszinti ablakokon keresztül. Sok nagyobb ház utcaszintjén raktárak voltak. Cortonai bankom például az etruszk köveken nyugvó pompás Laparelli-ház földszintjét foglalja el. Az emeleti ablakok tárva-nyitva a meleg éjszakában. Antik csillárok tükröződnek bennük. A lakók kettesével-hármasával könyökölnek az ablakokban: nézik, ahogy lassan egy újabb nap telik el a piazza életéből. A fontosabb bevásárló utcákon sorakozó nagy házak földszintjét egytől egyig üzletek foglalják el. A legtöbb épület esetében ez valószínűleg mindig is így volt.

A homlokzatokon látszik, hányszor gondolták meg magukat a múltban a házak lakói: az ajtó legyen itt, vagy nem, inkább ott; a boltívet üvegezzük be; és nem kéne egybeépíteni a házunkat a szomszéd házzal, és akkor a másik szomszéddal együtt a három háznak lehetne egy közös, új homlokzata, ha már egyszer itt a reneszánsz? A középkori halpiacból étterem lett, a reneszánsz magánszínházból kiállító terem, viszont a kőből faragott mosókádak most is csak a vizet várják, meg az asszonyokat a szennyes ruhával.

Az órásmester a másfélszer két méteres üzletében a városháza tizenegyedik századi lépcsője alatt idődén idők óta ugyanúgy ül. Most ugyan egy külföldi diák Swatch órájában cseréli az elemet, de ő volt az, aki annak idején fújta az üveget és Populoniánál szitálta a Földközi-tenger fehér homokját a homokóráihoz, és ő

tanulmányozta a vízórákat is, cseppről cseppre... Állni még sose láttam az öregurat. A háta karikába görbült: évszázadok óta hajol az apró alkatrészek fölé. Arca eltűnik a hatalmas, vastag szemüveglencsék mögött. Megállok az üzlete előtt, és nézem egy kicsit: a fény csak az apró fogaskerekeket, az arany háromszögeket és a fehér számlapról lehullott számokat, a négyest, az ötöst és a kilencest világítja meg.

Lehet, hogy a tanári tevékenységem halhatatlanná tesz engem is, és csak azért vagyok ebben a kérdésben bizonytalan, mert a helynek, ahol dolgozom, nincsen múltja, sőt, jövője se nagyon, merthogy valószínűleg elbontják, mielőtt maga alá temetne minket a következő földrengéskor. Ősszel új épületbe költözünk, olyanba, amelynek rugalmas a szerkezete, a részben homokdűnén „nyugvó” alapozásnak köszönhetően. A bölcsészkar jelenlegi épületét valamikor a háború után húzták fel - ötven év alatt elavult.

A cipész azonban nagyon is állandó a barlangszerű, szűk műhelyében, ahol az asztal és a szerszámos polc mellett épp hogy elférnek a megjavított cipők. Piros csizma (olyan, mint az egyik angyal lábán a Museo Diocesanóban), Gucci-félcipők, bakancsok. És egy özönvíz előtti táskarádió. Az öreg cipész áttörli egy ronggyal a szandálomat. Azt mondja, még évekig jó lesz.

A frutta e verdurában július végén ugyanaz a gyönyörű fehérhúsú barack kapható, mint tavaly. És a tökéletes füge, amely túlérik, mire hazaérek vele. Sárgabarack: miniatűr felkelő napok egy kis kosárban. A salátaleveleken még a reggeli harmat csillog. A Laparelli-lány, akit szentté avattak, s most bűntelenül fekszik sírjában, itt vehette a szőlőt, mielőtt lemondott az evés élvezetéről, hogy jobban érezhesse Krisztus szenvedését. Neki is azt mondhatta az eladó, mint nekem: „Reggel szedtem a kertben.” Maria Rita az orrom alá dugja a dinnyét, szagoljam meg, milyen csodálatos az illata. Közelről látom a kezét: patyolattiszta, pedig nyilván sokat túrja a földet. Hátra visz, hogy megmutassa, milyen hűvös van odabent. Középkori nyúlketrec... Mint a legtöbb épületben a videokamerákkal, selyemszoknyákkal, Alessi-mütyürökkel megtörnöd: kirakatok mögött. A kőlépcsők alatt vízcsap, ahol Maria Rita az árut mossa reggelente. Lelépünk egy lépcsőn. Szűk, hosszú, ablaktalan helyiség.

- Fresca - mondja, és legyezi magát.Mutatja a széket, ahol üldögél, ha éppen nincs vevő. Nem sokat üldögélhet, az

biztos. Az emberek már csak azért is hozzá járnak, hogy hallják a nevetését, és persze az áruja is mindig kifogástalan. Hat és fél napot dolgozik a boltban hetente. Gondozza a kertet. Idén a férje állandóan betegeskedik, úgyhogy Mária Rita emelgeti a ládákat is. Reggel nyolcra már a kövezetét is felmossa a bolt előtt, letörli az utolsó porszemet egy hatalmas paprikáról és mosolyog. Piramist rakott az óriás méretű, piros húsú paprikákból.

Minden nap itt vásárolunk. Maria Rita minden nap azt mondja:- Guardi, signori - és fölmutat egy obszcénül csavarodó répát, egy kosár

fantasztikus paradicsomot, vagy egy csinos csomag retket. Minden fej

fokhagymára, citromra, minden egyes dinnyére odafigyel. Mindent megmos, mielőtt elrendezi őket a ládákban. Figyel rá, hogy a legjobb vevői mindig válogatott árut kapjanak. Ha én szedem zacskóba a szilvát, amikor elfelejtem, hogy nem szokás hozzányúlni a zöldségboltokban az áruhoz, szemenként átnézi. Azt a szemet, ami esetleg nem tökéletes, kicseréli. És minden alkalommal ellát egy főzési tippel. A minestronét, nem lehet bietola (fehérrépa) nélkül elkészíteni. És a parmezán héját is dobjam bele. Ezt a hagymát pedig lassan pároljam olívaolajon, aztán locsoljak hozzá egy kis balzsamecetet, és már kenhetem is a bruschettára.

Sok turista is betér Maria Rita boltjába egy fürt szőlőért vagy pár szem őszibarackért. Egy férfi kifizeti a gyümölcsöt, aztán kezével úgy tesz, mintha megmosna valamit. Maria Rita magyarázza, hogy nem kell megmosni a gyümölcsöt, ő már megmosta, a férfi persze nem érti, tehát az ajtóból megmutatja neki, hogy hol van a kút.

- Honnan jöhetett, hogy azt hiszi, nem tiszta a gyümölcs? - kérdezi, és kuncog.A kézműves műhelyek is az utcára nyílnak. Aki benéz, azt hiheti, hogy a

középkori céhek még mindig aktívak errefelé. Egy fiatalember egy tizenhetedik századi asztal intarziáját újítja fel. Koncentrál, mint egy sebész. A Porto Sant'Agostino közelében lévő műhelyében a sötét tekintetű Antonio botanikai tárgyú metszeteket keretez. Az egyik polcon szép kis régi tükör.

- Posso? - vagyis „Szabad?”, kérdezem, mielőtt hozzányúlnék.Ahogy emelem le a polcról, a keret a kezemben marad, az antik tükör leesik a

földre. A föld alá süllyednék szégyenemben, de Antonio sokkal inkább amiatt aggódik, hogy hét évig nem lesz szerencsém. Kifizetem az összetört tükröt, pedig nagyon tiltakozik. Kis kézitükröket fog csinálni a cserepekből, a keretet megjavítja, és új tükröt tesz bele. Óvatosan szedegeti a földről a tükördarabokat.

A legizgalmasabb mégis az a műhely, ahol festményeket restaurálnak. A vegyszerszagban két fehérköpenyes nő végtelen türelemmel távolítja el a képről az idő rétegeit. A reneszánsz festők márványporhoz, krétaporhoz, porrá tört tojáshéjhoz keverték a színeket. Fokhagymából készült maró páccal oldották az aranylemezt. A feketét lámpakoromból, elszenesedett olajfából, dióhéjból nyerték; egyes piros árnyalatokat Ázsiából importált rovarnedvből kevertek. Őrölt féldrágakőből, bogyós gyümölcsök levéből, megtört őszibarackmagból, üvegből is keverték színeiket. Ecseteik vaddisznósörtéből, hermelinszőrből, madártollból készültek. Spirituális művészetükhöz közvetlenül a természettől kapták az anyagokat. Ebben a kis műhelyben modern alkímia kell a pompás lila, mályvaszínű, azúr köpönyegek felújításához.

Sok helyen újítanak fel régi bútorokat, és sok helyen készítenek asztalt, szekrényt régi fából. Senki nem akarja ezeket antik bútorként eladni. Mindenki tudja, hogy a régi fa nem reped, szépen lehet pácolni, viasszal fényesíteni, tehát biztos, hogy jól fog kinézni a bútor, azaz réginek fog látszani. Szerszámainkat elhozzuk a köszörűshöz. A fabbro elnézést kér, csak másnapra tudja vállalni.

Amikor értük megyünk, a sarlók, kaszák, kapák éle ragyog. Kísértést érzek, hogy végigsimítsak rajtuk, de inkább nem teszem.

A szabónak szemüvege sincs, de olyan apró öltésekkel dolgozik, hogy egy kisegér se csinálná szebben. Sötét műhelyében az ablak alatt áll a varrógép, az ablakpárkányon sorakoznak a spulnik. Egy új fehér bicikli van a falnak támasztva, a vázon kulacs, hátul biciklitáska. Legközelebb a parkban találkozom össze vele. Kóbor macskákat etet a biciklitáskából. Úgy látszik, vasárnap délelőtt csak mi ketten vagyunk az utcán, a többiek ilyenkor valami mással vannak elfoglalva. Amikor a múlt héten nála hagytam egy nadrágot, hogy szegje be, megmutatta a fényképeit a belső falon. Fiatal feleség, elnyíló ajkakkal, hullámos, középen elválasztott frizurával. Morta. Anyja, mint egy hajas baba. Ő is meghalt. A nővére is. Róla is van egy kép: a Vatikán szolgálatában, huszonöt évesen, vigyázzállásban, a háború után. Eltelt azóta ötven év, és mindenki meghalt. Megpaskolja a vadonatúj fehér bicikli nyergét. Sose gondoltam, hogy én leszek az utolsó.

A kitűnő Blue Guide: Northern Italy hét teljes oldalt szentel Cortonának. Szerzője akkurátusán végigvezeti az olvasót minden utcán, felhívja figyelmét az összes nevezetességre. Kirándulásokat is ajánl a környéken. A duomo összes mellékoltárát leírja tájolásuk szerint haladva, úgyhogy ha az országút kacskaringói után valaki még mindig tudja, hogy merre van Kelet, a könyv segítségével könnyen tájékozódhat a templomban. A szerző nem feledkezik meg a megfakult, megfeketedett festményekről sem a kórus falán. Ahogy olvasom az útikönyvet, újra meglepődök, hogy mennyi művészet, mennyi nagyszerű épület, mennyi történelem zsúfolódik össze ebben az egyetlen kisvárosban. És ez csak egy a több száz ódon martalóctanya közül.

Most, hogy egy kicsit már ismerem a várost, kétszer akkora érdeklődéssel tanulmányozom az útikönyvet. Amikor a belső városfal mellett árnyékot adó akácokról ír, előttem vannak a szerény kőházak az egyik oldalon, és látom magam előtt a Val di Chiana panorámáját a másikon. De látom a háromlábú kutyát is, amely abban a házban lakik, ahol mindig óriási alsógatyák száradnak a kötélen. Látom a fonott székeket, amelyeken ülve esténként a naplementét és az előbújó csillagokat nézik a szerencsések, akik ezen a szakaszon laknak. Tegnap, amikor arra sétáltam, majdnem ráléptem egy patkány friss, még puha hullájára. A szűk utcára nyíló egyik ajtó nyitva volt. Bent a konyhaasztalnál egy asszony könyökölt, arcát a tenyerébe temetve. Nem tudom, hogy sírt, vagy szunyókált.

Bármi áll is az útikönyvben, szimat és ösztön dolga, hogy megragad-e egy hely valakit, és hogy emlékezni fog-e rá. Vannak olyan helyek, amelyek teljesen kihullottak az emlékezetemből, pedig amikor ott voltam, hűségesen követtem az útikönyv tanácsait, bejelöltem a margón minden este, hogy merre megyek majd másnap. Amikor először voltam Olaszországban, annyira fel voltam dobva, hogy két hét alatt öt várost jártam be szélsebesen. És szinte mindenre emlékszem: az első kávéra Bologna árkádjai alatt (marta a torkomat), meg arra, hogy minden

toronyba felmásztam, ahová lehetett; és esténként szállodai bidében áztattam a feltört lábam; meg a gyertyafényes firenzei étteremre, ahol először találkoztam a vajas-zsályás raviolival. Süteményt vásároltam, felvittem a szobámba; olyan szépen volt becsomagolva, mintha ajándékba Vettem volna valakinek. A cipőbolt szagára is emlékszem, amelyben az első pár olasz cipőt vettem magamnak. Felfedeztem Allorit az Uffizi egyik eldugott sarkában. Emlékszem a szobára a Spanyol lépcsőnél Rómában, ahol Keats meghalt. A csónak alakú szökőkút vizébe mártottam a kezem, és arra gondoltam, hogy Keats is ugyanezt tette. Akkor még nem írtam útinaplót, azt csak később kezdtem el, amikor rájöttem, mennyi mindent elfelejtek. Az emlékezet nagyon csalóka. Nem sokra emlékszem abból a három napból, amelyet Innsbruckban töltöttem - ősziesen hűvös volt az idő, egy szép, vörös hajú nő ült mellettem az étteremben -, viszont Cuzco minden kövét fel tudom idézni. A Puerto Vallarta kiesett, de a Yucatanra nagyon jól emlékszem. Nagyon megragadtak a maják településének romjai, az iszonyú hőség ellenére is. A tornácon alvó hatalmas iguánát se fogom elfelejteni, és a konok, magányos arcokat meg a tomboló viharokat sem. Elment az áram, a moszkitóháló vadul libegett az ágyam körül, a gyertyák meghökkentő gyorsasággal elégtek. Amikor csak egy hétvégére menekül el otthonról az ember, olyankor egyszerű a képlet, de a hosszabb utazásokon mindig keresünk valamit: élményeket, felfrissülést, kalandot, és még valamit. „Ez az utazás megváltoztatta az életemet”, mondta egyszer az unokaöcsém, amikor Olaszországba jött. Érezte volna, hogy valami meg fog változni benne, és csak azért utazott, hogy beigazolódjon az előérzete? Kétlem. Azt hiszem, valójában az utazás alatt ébredt rá, hogy megváltozik az élete. Volt olyan vendégünk is - egy nő -, aki bármit látott, evett vagy ivott - vizeket, tájakat, épületeket, borokat -, mindenről megállapította, mennyivel jobb ugyanaz az ő szülővárosában. Falra másztam tőle. Legszívesebben ragtapaszt tettem volna a szájára! Nézd inkább ezt a tizenegyedik századi kolostort! Biztos vagyok benne, hogy semmit sem látott, úgy ment haza. Pár héttel később megírta, hogy tizennégy évi házasság után válnak (erről egy szót se szólt, amíg nálunk volt), mert a férje most jött rá, hogy valójában homoszexuális. Most már értem barátnőnk viselkedését: azért utazott, mert kétségbeesetten kereste az otthon melegét, azt, amit elveszített. Idén nyár elején volt már olyan látogatónk is, aki kis ideig megpihent nálunk a tipikus „hét ország három hét alatt” szlogennel hirdetett körutazása alatt. Én megértem a kilométerfalókat is, hiszen nagyon amerikai ez az ösztön: csak nyomd a gázt, gyerünk, jussunk minél messzebb, minél gyorsabban. Az ilyen utazások esetében erős menekülési vágy húzódik meg a háttérben, még ha azt is mondja az illető, csak gyorsan szétnéz, hogy tudja, hová érdemes visszatérni. Neki tényleg nem az úti cél az érdekes: csak az számít, hogy úton lehet, örül, hogy olyan helyeken jár, ahol senki sem tud azokról a pokoli marhaságokról, amelyek a hétköznapokban nyomasztják. Az emberek néha azért utaznak, hogy letudják a dolgot. Az egyik barátom az egyetemen egyszer azt mondta, „Annyira örülök, hogy elutaztam

Londonba: így már soha többet nem kell odamennem.” A másik véglet Charlotte barátnőm, aki egy teherautó platóján utazott keresztül egész Kínán, hogy eljusson Tibetbe. W. S. Merwin a lényegre tapint A totemállat tanácsai című versében:

Engedj egy másik életbe át,uram, mert a sajátom színtelen,

és tudom, hogy nem hozzád vezet.

Amikor ott van az ember valahol, megkezdődik az utazás a lélek mélyére - vagy nem. Valami a sajátoddá teheti a tájat, az a bizonyos valami, amit semmilyen könyv lapjain nem fogsz megtalálni. Lehet, hogy valami egyszerű dolog, mint például az a fény, amelyet az egymásba karoló három nő arcán láttam, amikor a késő délutáni nap besütött a Rugapianára. Olyan volt az a fény, mint az áldás. Azt akartam, hogy az én bőrömet is ilyen fény melegítse.

A várossal való ismerkedést az etruszk sírokkal érdemes kezdeni, lent, a hegy lábánál. A camuciai vasútállomás közelében a Foianóba vezető út mentén találhatók az i. e. 800 és i. e. 200 között épített sírkamrák. Az őr visszautasítja a borravalót - talán a kísértetek rontják el a kedvét éjszakánként. Kicsiny háza mellett babot termeszt, udvarán csirkék szaladgálnak. A tomba kísérteties látvány lehet a holdfényben. Kicsit feljebb haladva csak egy rozsdás sárga tábla mutatja az utat az úgynevezett Püthagorasz-sír felé. A táblánál leparkolok, és a patakocska mellett gyalog megyek tovább, amíg el nem érem a ciprusokkal szegélyezett ösvényt, amely a sírhoz vezet. Kapu is van, de soha nem zárja be senki. Kerek kőalapon nyugszik az építmény. A szarkofágok fölött a tető részben hiányzik, de látszik így is, hogy milyen lehetett a kupola. Kétezer éve rakták egymásra ezeket a köveket. A bejárat fölött tökéletes félkör alakú kő.

Mielőtt elkezdtem Olaszországba járni, a titokzatos etruszkokról csak annyit tudtam, hogy a rómaiak előtt éltek itt, és a nyelvüket nem sikerült megfejteni. Fából építették házaikat, következésképpen szinte semmit nem hagytak az utókorra. Ismereteim e téren hiányosak voltak. Valóban kevés írott szöveg maradt ránk, de ami ránk maradt, annak a nagy részét már sikerült megfejteni, mégpedig azoknak a textilcsíkoknak a segítségével, amelyek egy egyiptomi múmiától származnak, és az idők során egy zágrábi múzeumba kerültek. Hogy az etruszk textilcsík, amelyre koromból vagy szénből készült tintával írták a szavakat, pontosan miként is került Egyiptomba, egy kislány múmiájára, egyelőre nem világos. Elképzelhető, hogy az etruszkok közül néhányan Egyiptomba mentek, miután területeik véglegesen római fennhatóság alá kerültek az i. e. l. század körül, és hogy az a kislány is etruszk volt. Az is lehet, hogy akik bebalzsamozták a kislányt, megfelelőnek találták a kezük ügyébe kerülő anyagdarabot, és egyszerűen csíkokra tépték. Mindenestre kellő hosszúságú etruszk szöveget találtak a múmián ahhoz, hogy az etruszk nyelv alapelemeit azonosítsák, bár még mindig nem tudják hiánytalanul lefordítani az etruszk szövegeket. Nagy kár, hogy

a ránk maradt feliratok többsége száraz sírfelirat, hivatalos szöveg. Egy barátunk mesélte, hogy egy helybeli geometra talált egy bronztáblát, amelyet etruszk szöveg borított. Egy felújítás alatt álló ház udvarán találta a földben, hazavitte, de még aznap este telefonáltak a rendőrségről, hogy szolgáltassa be. Remélhetőleg a régészek kezében kötött ki.

Az etruszk kultúráról egyre többet tudunk, hiszen ma is folynak feltárások. A környékünkön 1990-ben az egyik etruszk sír mellett egy hét lépcsőfokból álló kőlépcsőt találtak, mellette pedig fekvő kőoroszlánokat, amelyeknek emberi testrészeik is voltak (talán alvilági lények). A közeli Chiusiban, amely Cortonához hasonlóan Etruria tizenkét ősi városának egyike, nemrégiben találták meg a városfalat. Cortonában és Chiusiban is komoly etruszk gyűjtemény látható a régészeknek és a helybeli földműveseknek köszönhetően. Chiusiban a múzeumi őr szívesen megmutat néhányat az érdeklődőknek a város környékén talált több tucat etruszk sír közül. A rómaiaknak az volt a véleménye az etruszkokról, hogy harcos, agresszív nép (mintha ők maguk ma született bárányok lettek volna), de a sírkamrákban talált agyaglovak, bronzfigurák és háztartási eszközök inkább azt mutatják, hogy az etruszkok invenciózus, szellemes emberek lehettek. Abban biztosak lehetünk, hogy nagyon izmosak voltak, hiszen annyi hatalmas kődarabot összehordtak a falaikhoz és sírjaikhoz...

A helybeliek a Cortona körül talált sírokat úgy emlegetik: meloni, vagyis „dinnyék”, a mennyezetük ívei miatt. Elég, ha az idelátogató csak pár percig álldogál valamelyik ív alatt, hogy magába szívjon valamennyit abból az érzésből, amelyet Cortona jelent.

Elhagyom a sírokat. Fölfelé visz az út, először csak lágyan emelkedve, aztán jönnek a hajtűkanyarok. Egyre meredekebben emelkedik az út, a szélvédőn keresztül olajfás teraszokat látok, aztán megpillantom a Palazzone csipkézett tornyát, ahonnan Luca Signorelli lezuhant az állványzat építése közben (néhány hónappal később meg is halt). Látom a romos őrtornyot, a homokszínű udvarházakat.

Lágyak a színek: a sárgás kövek, az olajfák mohazöldből platinába váltakozó színe; az égen áttetsző ködfátyol a közeli tó miatt. Júliusban az olajfaligeteket szegélyező keskeny gabonaföldeken a tarló olyan színű, mint az oroszlán sörénye. Cortona „profilja” nekem legalább olyan nemes, mint Nefertitié. Először a Santa Maria del Calcinaio nagyszerű reneszánsz épülete alatt haladunk el, azután egy 280 fokos kanyar után már az épülettel egy szintben vagyunk, majd nemsokára fölülről nézhetünk le az ezüstszínű kupolára, a latin kereszt elrendezésű pompás épületre. A cserzővargák építették ezt a templomot, miután Szűz Mária arca megjelent a cserzőműhelyük falán. Ő a „Mészkőbánya Máriája”, mivel meszet használtak a bőr cserzéséhez, és a templomot a kőfejtő helyén emelték. Érdekes, hogy a szent hely milyen gyakran szent marad a későbbiekben is: a templom alatt etruszk romok találhatók: valószínűleg egy szentély vagy sírkamrák maradványai.

Hátranézek, hogy lássam, milyen magasan vagyok. A Val di Chiana zöld legyezőként terül el alattunk. Amikor tiszta az idő, látszik a Monté San Savino, a Sinalunga és a Montepulciano is a horizonton. Hajdan füstjeleket küldhettek egymásnak: nagy festa van ma este, gyertek át! A magas városfalat elérve a legtávolabb eső kapuhoz, a Porta Coloniához megyek, hogy megnézzem a hatalmas etruszk köveket - a kaput a középkorban és még később emelték etruszk alapokra.

Szeretek bekukkantani a városkapukon. A látvány képeslapokról is visszaköszön: a kapu, a meredeken emelkedő szűk utca, két oldalán: palazzi. Amikor belépek valamelyik városkapun, azonnal érzem, hogy belül vagyok - biztonságot adó érzés, ha a távolban Ghibellinek vagy Guelfek rázzák a kardjukat. Biztonságot adó érzés az után is, hogy megúsztam az autostradát anélkül, hogy a visszapillantó tükrömet súrolta volna egy vadul előző démon (akinek az autója feleakkora, mint az enyém).

Ha kocsival jövök, a Via Dardanón sétálok be a városba. A Bardano ősi név; a legenda szerint Dardano alapította meg Tróját, itt született. Az utca baloldalán egy négyasztalos trattoria, amely csak a déli órákban van nyitva. Étlap nincs, a választék ugyanaz, mint a többi hasonló helyen. Nagyon szeretem itt az alaposan kiklopfolt sültet, amelyet rucola-ágyon szolgálnak fel. És szeretem nézni a két asszonyt a fatüzelésű tűzhely mellett. Soha nem izzadnak.

Ebben az utcában tökéletesen szabályosak a „holtak ajtói”. Úgy tartják, ezeken vitték ki a házakból a pestis áldozatait (hogy ne az élők által használt ajtón távozzanak). Ha ez igaz, nyilván jóval a kereszténység előtti időkből származhatott a szokás. Vannak, akik amellett kardoskodnak, hogy ezeket a szűk ajtókat akkor használták, amikor háború idején a nagykaput, a portonét, elbarikádozták. Vajon nem egyszerűen akkor használták-e ezeket az ajtókat, amikor esett az eső, hogy a hintóból kiszállva rögtön a házba léphessenek? Az utca meglehetősen mocskos lehetett, tehát a hosszú selyemruhák megóvása érdekében talán még napos időben is érdemes volt a kiskaput használni. George Dennis, a tizenkilencedik századi régész azt írta, hogy Cortona utcáin „rendkívül nagy a kosz”. Ugyanakkor az, hogy a kiskapuk koporsó-szélességűek, mégiscsak inkább azt támasztja alá, hogy a holtak ajtói voltak.

A centro két szabálytalan alakú piazzából áll, amelyeket egy rövid utca köt össze; józan várostervező nem tervezne ilyet, de ettől függetlenül nagyon hangulatos. A Piazza della Repubblicán áll a tizennegyedik századi városháza. Huszonnégy széles lépcsője az esti fagylaltozás idején olyan, mint egy nézőtér, ahonnan be lehet látni az egész teret. Jól látszik innen az a loggia is a tér túloldalán, ahol hajdan a halpiac volt. Ma étterem, ahonnan szintén jól lehet látni az egész teret. Körben a téren csupa arányos épület - egységüket csak három utca torkolata bontja meg, ezek a három városkaputól vezetnek idáig. A téren, az utcákon nagy élet van. Csodálatos, hogy itt nem járnak autók: az ember visszanyeri jelentőségét. Először csak érzem a remek épületek léptékét, aztán

látom is, hogy az emberi test igényeihez szabták őket. A főutcát, amelynek hivatalosan Via Nazionale a neve, a helybeliek Rugapianának, azaz lapos utcának nevezik. Sétálóutca ez is, kivéve az áruszállítás idejét reggelente. De a város többi része sem járható autóval: túl keskenyek az utcák, túl meredekek. Az alacsonyabban fekvő utcákat gyalogos átjárók, vicolók, kötik össze a magasabban haladó utcákkal. Nevük arra csábít, hogy végigjárjam, felfedezzem mindegyiket: Vicolo della Notte, Vicolo dell'Aurora, Vicolo della Scala („az éjszaka utcája”, „a hajnal utcája”, „a lépcsők utcája”).

Ezekben a csupa kő toszkán városokban egyébként nem érzem úgy, hogy visszamentem az időben, ellentétben azokkal az ugyancsak nagyon régi jugoszláviai, mexikói és perui városokkal, ahol megfordultam. A toszkánok nagyon is a jelenben élnek - jó ösztönüknek engedelmeskedve együtt élnek a múlttal, magukkal hozzák a múltat a jelenbe. A mi kultúránk azt mondja: égessük fel magunk mögött a hidakat. A toszkánoké: használjuk a hidat, járjunk rajta ide-oda. Ha a pestis egyik tizennegyedik századi áldozata feltámadna, házát valószínűleg nagyjából ugyanabban az állapotban találná, amilyen akkor volt, amikor a tulajdonost kivitték belőle a holtak ajtaján. A jelen és a múlt itt együtt él. A piazzán még tavaly is ott díszelgett a kommunista párt kerámia sarló-kalapácsa a Mediciek címere mellett.

Átsétálok a Piazza Signorellire, amelyet Cortona egyik híres szülöttéről neveztek el. Egy kicsivel nagyobb, mint a másik piazza. Szombatonként, piacnapon egész évben nagy itt a nyüzsgés. A nyári hónapokban minden hónap harmadik vasárnapján régiségvásárt is tartanak itt. Két kiülős kávézó asztalai is benyúlnak a térre. Mindig vetek egy pillantást a magányos firenzei kőoroszlánra: egy oszlop tetején emészti az idő. Nem lehet elég későn érkezni erre a térre, mindig vannak itt, akik még felhörpintenek egy utolsó kávét, mielőtt éjfélt üt az óra.

A comune esti koncerteket is szervez a térre. Amúgy is mindenki itt van, de amikor hangversenyt tartanak, a piazza zsúfolásig megtelik a közeli frazioniból, birtokokról, udvarházakból érkezőkkel. Nem is tudom, összesen hány katolikus templom van Cortonában - ma este mindenesetre egy amerikai fekete gospel-kórus lép fel a piazzán, nem egy „spontán” déli baptista társaság, hanem egy professzionálisan vezetett chicagói énekegyüttes, piros és kék reflektorokkal. A kazettájuk helyben megvásárolható huszonötezer líráért. A „Dicsőség Neked, Urunk” és a „Ne sírj, Szent Szűzanya” című dalokat éneklik teli torokból, de a tér akusztikájához nem nagyon illenek ezek a dalok. A tizenegyedik-tizenkettedik századi épületek között rendszeresen rendeznek lovagi tornákat, zászlókat forgatnak, egyházi ünnepeken a püspök a szentek ereklyéit tartja a kezében, papok lengetik tömjénes-mirhás füstölőiket, és a tömeggel együtt virágszirmok szőnyegén menetelünk. Megigazítják a mikrofonokat, a szólista kezdi lelkesíteni a közönséget: „Mondjátok utánam”, mondja angolul, „Áldjuk az urat, Jézus, köszönünk Neked mindent.” A közönség felélénkül. A szövetséges csapatok

1944-ben szabadították fel Cortonát, azóta talán nem is volt itt egyszerre ennyi külföldi, mint most, különösen feketék nem. A kórus nagy. A University of Georgia cortonai bölcsész vendéghallgatói teljes számban megjelentek egy kis nosztalgiázásra, itt vannak a turisták és a helybeliek is. „Oh, Happy Day”, énekli a fekete kórus. Fölemelnek a színpadra egy olasz kislányt, hogy együtt énekeljen velük. Ugyanolyan erős hangja van, mint nekik, és szépen énekel. Vajon mire gondolnak, mit éreznek a cortonaiak? Eszükbe jut vajon a nap - ó, a boldog nap! -, amikor begördültek az amerikai tankok, és a katonák narancsot dobáltak a gyerekeknek? Vagy azt gondolják, bárcsak ilyen vidám lenne a mise a duomóban is? Vagy csak hagyják, hogy a kevésbé kifinomult, nyersebb amerikai Jézus magával ragadja őket?

A piazza meghatározó épülete a tekintélyes Palazzo Casali, az Etruszk Múzeum. A múzeumban egy gazdagon díszített, i. e. 4. századi bronz mécsestartó a leghíresebb: a közepén egy tál van, benne olaj, amely a tizenhat lámpát táplálja, a tál és a lámpák között remek faragványok, különféle állatok, szarvval ábrázolt Dionüszosz, delfinek, meztelen férfiak in erectus, szárnyas szirének. Két lámpa között egy etruszk szó: tinscvil. James Wellard Az etruszkok nyomában című könyvében azt írja, hogy Tin volt az etruszk Zeusz, és a felirat azt jelenti: „Dicsőség Tinnek!” Ezt a fantasztikus tárgyat 1840-ben találták Cortona mellett. Fölötte tükröt helyeztek el, hogy jobban láthassák a látogatók. Egyszer ott voltam, amikor egy angol nő azt mondta: „Érdekes darab, de ha a bolhapiacon látnám, nem venném meg.” A vitrinekben kupák, cserépedények, csodás bronzdisznó, kétfejű ember, ólomkatona-nagyságú bronzfigurák sokasága az i. e. 6. és 7. századból, köztük néhány tipo schematico, vagyis az elnyújtott fajta (mintha Giacometti mintázta volna őket). Az etruszk gyűjtemény mellett meglepően gazdag egyiptomi kollekció is helyet kapott. A világon olyan sok múzeumban van egyiptomi gyűjtemény, hogy felmerül bennem a kérdés: lehet, hogy az ókori egyiptomi művek közül nem pusztult el soha semmi...? Mindig megnézem itt a kedvenc képeimet is. Az egyik, talán a legkedvesebb, Polühümniát ábrázolja kék köpenyben, babérkoszorúval. Sokáig úgy gondolták, hogy ez egy ókori római festmény az első századból. Polühümnia a vallásos, kultikus költészet múzsája - mintha gondolkodóba esett volna a ránehezedő felelősségtől. Újabban azt mondják, kitűnő 17. századi másolata egy római festménynek, de a múzeumban nem cserélték ki a kép alatt a feliratot.

Tetszetős családi címerpajzsok díszelegnek a Palazzo Casali oldalán (hattyúkkal, körtével, fantasztikus állatokkal). Egy rövid utcácska vezet a Duomóhoz és a Museo Diocesanóhoz (korábban Chiesa del Gesúnak hívták), ahová beugrok néha, hogy megnézzem az emeleten Fra Angelico Angyali üdvözletét, amelyen neonos narancssárga az angyal haja. A szájából latin szavak tartanak a Szűz felé, a Szűz szavai pedig fejjel lefelé áramlanak az angyal irányába. Ez Fra Angelico egyik remekműve. Tíz évig dolgozott Cortonában, de

sajnos csak ez a triptichon maradt meg és egy félköríves festmény a San Domenicóban.

A Palazzo Casali jobb oldalán a Teatro Signorelli áll, a város legújabb, neoreneszánsz stílusú 1854-ben felhúzott épülete; íves oszlopcsarnoka árnyékot ad a tövében tanyázó zöldségárusoknak, akik beállnak az árkádok alá, ha elered az eső. Az operaház belső kialakítása valami miatt mindig az egyik Márquez regényt juttatja eszembe: ovális nézőtér, többemeletnyi apró páholy, bordó kárpit a székeken, szűk kis színpad (ahol egyszer volt alkalmam két órán keresztül gyönyörködni egy orosz balett-társulat előadásában). Újabban itt a mozi is telente. A film közepén negyedóra szünet. Az emberek felállnak, mennek kávézni és beszélgetni. Ha valaki tényleg nagyon szeret beszélni, annak nagyon nehéz lenne két órát csöndben végigülni. Nyáron a filmvetítés sotto le stelle, a csillagok alatt történik a parkban, ahol narancssárga műanyag székeken ücsörög a közönség.

A két piazzától sugárirányban haladnak az utcák; ez a középkori házakhoz visz, az a tizenharmadik századi kúthoz, emez a kis piazzákhoz, amaz a zárdához és a kápolnákhoz. Sokadszor járom be ezeket az utcákat, de mindig látok valami újat. Ma például találtam egy vicolót, amelyről eddig nem tudtam. A neve: Polveroso, azaz „poros”, de egyáltalán nem porosabb, mint a város többi utcája.

Aki jó kondícióban van, az is liheg, mire a város felső részébe ér, de még a gyilkos déli napsütésben is megéri a séta. Elhaladok a kórház középkori épülete mellett, és magamban imádkozok, nehogy egyszer itt kelljen kivetetni a vakbelemet. Az étkezések idején lefedett tálakkal, letakart tálcákkal megjelennek az asszonyok - ha kórházba kerül valaki, természetesnek veszik, hogy a családja hordja be a betegnek az ennivalót. A következő épület a mindig zárva tartó San Francesco-templom, amely Éliás testvér - Szent Ferenc barátja - szigorú tervei szerint épült. Oldalán kivehető az egykori kerengő boltíveinek a nyoma. Egyre feljebb jutok. Itt minden utca tiszta, rendben vannak tartva a házak is. Ha van egy zsebkendőnyi szabad hely, oda biztosan paradicsomot vagy salátát ültetnek. A cserepekben muskátli és hortenzia, ami bokor nagyságúra is megnő, és valahogy mindig rózsaszínű a virága. Az asszonyok kihozzák a széket az utcára, babot pucolnak, zoknit stoppolnak és trécselnek a szomszédasszonyokkal. Egyszer láttam itt egy hajlott hátú öregasszonyt hosszú fekete ruhában, fekete kendőben. Fonott széken ült. Egy pillanatra úgy éreztem, a tizennyolcadik századba kerültem. De ahogy közelebb értem, láttam, hogy mobiltelefonon beszél. A Via Berrettini 33-as szám alatt emléktábla hívja fel rá a figyelmet, hogy itt született Pietro Berrettini; kiderítettem, hogy ő volt Pietro da Cortona. Néhány árnyas piazzára érünk, öreg sorházak, előttük kertecskék. Ha itt élnék, abban a házban szeretnék lakni; ott, ahol a kertben tuja árnyékolja a márványasztalt, és hófehérek az ablakokban a függönyök. Rafinált kontyba fésült hajú asszony abroszt rak az asztalra. Ebédhez terít. A gazdag ragu illata nagyon csábító. A terítékek mellett zöld kockás asztalkendő, az asztal közepén nagy kanna házi bor.

A San Cristoforo-templom a hegy tetején a kedvenc templomom a városban. 1192-ben kezdték építeni, természetesen etruszk alapokra. Mellette a kis kápolnában a híres freskó: az Angyali üdvözlet. Az angyal éppen hogy földet ért, világoskék ruhája még hullámzik a repüléstől. A templom kapuja mindig nyitva áll. De csak résnyire, hogy meggondoljam, bemenjek-e. Románkori alaprajz - de a galéria kacskaringós festett fadíszítése bájos parasztbarokk. Egy kifakult, perspektíva nélküli freskó: Krisztus a kereszten. Minden sebe alá angyal tart kelyhet, hogy felfogja a lehulló vért. Otthonos, barátságos hangulatúak ezek a kis templomok. Tetszik, hogy az oltáron mindig kókadozik vágott virág (ma hat váza!), tetszik, hogy egy halom katolikus magazin van a földre szórva egy másik freskó, egy újabb angyali üdvözlet alatt (amelyen Mária megrökönyödve emeli a levegőbe a kezét, arcán olyan kifejezés ül, mintha azt mondaná: „na, ne hülyéskedj...!”) Hátul, a sötét padsorokból diszkrét horkolás hallatszik.

A San Cristoforo mögött fantasztikus kilátás nyílik a völgyre. Csak egy erődítmény magas falai törik meg a dombok vonalát: a Mediciek vára is magaslatra épült, és a város felé eső oldala különösen meredek. Tovább sétálok a Montanina-kapu felé, a város magasan fekvő bejáratához. Természetesen ez is etruszk alapokra épült. Gyakran megyek a városba ebből az irányból: gyalog, a római úton, mivel a házunk a domb túloldalán, ugyanebben a magasságban van; szeretek úgy sétálni itt a felsővárosban, hogy nem kell előtte megmásznom a hegyet. Sétáim egyik pompás állomása a Santa Maria Nuova. A Santa Maria del Calcinaióhoz hasonlóan ez a templom is egy széles teraszra épült a város alá. A montaninai útról mindig lenézek a világos szerkezetű, ritmikus hajlatokkal és kecses kupolával ékes épületre (a napsütésben mély akvamarin és bronzszínű a kupola). Noha a Calcinaio híresebb, mivel Francesco di Giorgio Martini tervezte, a Santa Mária Nuova nekem jobban tetszik, mert szinte súlytalannak tűnik, mintha véletlenül pottyant volna a helyére, és a megfelelő csoda segítségével bármikor elrepülhetne máshová.

A kapuból visszafordulva egy másik pompás templom, a San Niccolo felé veszem az irányt. A tizenötödik század közepén épült. A San Cristoforóhoz hasonlóan a díszítés itt is naiv. Van itt komoly értéket képviselő mű is, Signorelli kétoldalú festménye: levétel a keresztről az egyik oldalon. Madonna a gyermekkel a másik oldalon. Felvonulások alkalmával annak idején körbehordozták a városon, de a templomszolga a látogatók kedvéért ma is megfordítja. Forró napokon jó ide betérni. Szépet lát a szem, hűvös kövön jár a láb. Kifelé menet megpillantok egy kisméretű Krisztust: a festmény a cortonai Gino Severini munkája. Severini a futuristák manifesztójának egyik aláírója volt, aki elvetette az édeskés, élettelen művészetet; nem is sejtettem, hogy vallási témájú képeket is festett. A futuristák lenézték a múltat, a sebesség, a gépek, az ipar hívei voltak. A városban sokfelé láttam Severini képeit posztereken, és mind csupa szín, csupa örvénylés, csupa energia. Aztán a Sport bárban kiakasztott poszteren észrevettem, hogy azt a modern Madonnát is ő festette, aminek akkorák a keblei, mint két

görögdinnye. A Madonna kebleit valahogy elvontabban szokták ábrázolni, általában kereknek, mint két teniszlabdát. A kép eredetije az Etruszk Múzeumban látható; nem is röhejes, inkább csak végtelenül unalmas festmény. Severini munkáinak egyébként külön termet szenteltek a múzeumban. A jelentős művek közül nincs itt egy sem, de azt legalább láthatjuk, hány féle stílust „próbált fel”: vannak itt braque-os kollázsok a futuristák által annyira kedvelt fogaskerekekkel, csövekkel, sebességmérő órákkal, egy női portré Sargent stílusában, néhány korai rajza, néhány ismertebb kubista képe. Vitrinek őrzik publikációit, meg néhány levelet, melyeket Braque-tól és Apollinaire-től kapott. De az itt látható munkákon semmi sem látszik abból a lendületből, amely különben jellemezte. Az olasz futuristák persze megfizettek a fasizmus iránti korai lelkesedésükért - a fürdővízzel kiöntötték a gyereket is. De talán még többet szenvedhettek attól, hogy a világ inkább Párizsból várta az új művészetet. A futuristák sok nagyszerű képe viszonylag ismeretlen maradt. És úgy tűnik, Severini kései korszakában valami miatt visszanyúlt a gyökerekhez. Az olasz festők vérében van egy öröklődő vírus, amely arra készteti őket, hogy Madonnákat és Jézusokat fessenek.

Kilépek a San Niccolóból, lefelé indulok. Elhaladok néhány ablaktalan zárda mellett (nyilván tágas udvaruk van). Ha lenne szakadt csipkém, rátehetném a Katalin-kerékre, hogy megvarrják az apácák. A zárdák közül kettőnek saját kápolnája is van, mind a kettőt ízléstelenül újították fel. A San Marconál megnézem a Severini-mozaikot. Ha felkaptatok ezen az utcán, egy Golgotához jutok, amelyet Severini tervezett: mozaikok beszélik el a stációkat, a keresztre feszítést, a levételt. Hőség van. Mire az utca végére érek, én is úgy érzem, mintha kereszt lett volna a vállamon. Itt fent áll a Santa Margherita-templom és -zárda. Bent üveg alatt látható maga Margherita. Összement szegény, rémisztőén kicsik a lábai. Mindig térdel előtte valaki. Margherita is böjtölő szent volt, úgy kellett beleerőltetni naponta legalább egy kanálka olívaolajat. Szétkiabálta a bűneit az utcán. Ma azt mondanánk rá: neurotikus, anorexiás. Az ő idejében azonban még úgy gondolták az emberek, hogy ugyanúgy akar szenvedni ő is, mint Krisztus. Állítólag Dante is eljött hozzá 1289-ben, hogy megvallja „kishitűségét”. A helybeliek ma is annyira tisztelik Margheritát, hogy a leánygyermekek nagy részének ezt a nevet adják - ezt hallom leggyakrabban a parkban. A Bernada-kapu mellett, amelyet ma már nem használ a város, emléktábla tájékoztat, hogy Margherita ezen a kapun lépett először a városba 1272-ben.

A Piazza della Repubblicáról viszonylag széles utca vezet a parkba: a Rugapianán kávézók és kis üzletek sorakoznak. Tulajdonosaik gyakran kiülnek a bolt elé az utcára, vagy éppen kávéznak a szomszéd presszóban. A rosticceriából a sülő csirke, kacsa, nyúl illata száll. Délben nagyon sok lasagne fogy, és egész nap viszik az emberek a panzarottit, a töltött kenyeret. A töltelék szinte bármi lehet: gomba, sonka, sajt. (Az egyik legfinomabb verzió a kolbászos-mozzarellás.) Miután az ember elhagyta a kör alakú Piazza Garibaldit - minden olasz városban van ilyen nevű tér -, végleg megbizonyosodhat arról, hogy ez a

város a világ egyik legcivilizáltabb helye: egy kilométer hosszú árnyas park húzódik a virágokkal beültetett terület mellett. A helybeliek minden nap kijárnak ide. A parkok valami időtlenséget sugallnak: az emberek ruhája, a virágok fajtája, a fák mérete változik, különben lehetne akár száz évvel korábban is. A szülők a szökőkút medencéjének a széléről figyelik csemetéiket; csobog a víz, nimfák lovagolnak a delfineken. A padokat is ellepték a trécselők. Az apák biciklizni tanítják az apróságokat, arcukon aggodalom és büszkeség. Szeretek itt újságot olvasni. Ide járnak a kutyások is, hogy megfuttassák ebeiket. Jobbra ott a tágas völgy és a Trasimeno-tó.

A park végében strada bianca. Ciprusok szegélyezik, amelyeket az első világháború hősi halottainak emlékére ültettek. Elindulok hazafelé. Körülbelül egy kilométernyi baktatás után már jól látható a Medici-falak „Bramasole” néven ismert etruszk szakasza. Erről a falról kapta a nevét a házam. Dél felé néz ez a fal, mint a Bologna melletti Marzabotto naptemploma. Nem lehetetlen, hogy ez a fal is egy naptemplom része volt. A helybeliek szerint a név onnan jön, hogy a hegynek ezen az oldalán télen olyan rövidek a nappalok. De ki tudja, hogy mennyire régi egy ilyen név, amely azt jelenti, „vágyakozni a nap után”? A felkelő nap rögtön megvilágítja a falat. Én is a nappal ébredek. A napfelkelte üde szépsége azt jelenti, hogy újra itt a világosság, hogy a sötétség ura nem nyelte el a fényt. A naptemplom a leglogikusabban épített templomfajta, amelyet az ember valaha létrehozott. Biztos vagyok benne, hogy a „Bramasole” kifejezés huszonhat évszázados múlttal rendelkezik; látom magam előtt az etruszkokat, amint az Appeninek fölött megjelenő első fénysugarakat imával üdvözlik, majd leheverednek, hogy élvezzék a jó öreg mediterrán nap melegét.

Henry James írja erről az útról Az utazás művészete című művében: „Bandukoltam a perzselő napon, és végre elértem a külső falat. Hatalmas kövekből állt, amelyek ragyogtak, sziporkáztak az erős fényben; fel kellett tennem kék monoklimat, hogy az etruszkok homályos múltját hunyorgás nélkül vehessem szemügyre...” Kék monokli? Tizenkilencedik századi napszemüveg? Látom magam előtt, ahogy Henry James felnéz a fehér útról, bölcsen bólint, leporolja a kamásliját, és szépen visszafordul, hogy szállodai szobájának íróasztalánál letudja a napi penzumot.

Én is ugyanarra sétálok, mint ő, és ugyanazt a misztikus tettet próbálom végrehajtani: szeretném újra elevenné tenni a távoli múlt ragyogását.

RIVA, MAREMMA: A VADREGÉNYES TOSZKÁNA

Végre megtehetjük, hogy kirándulunk, ha csak pár napig is. A padló ragyog. Az összes bútor is ragyog, amelyet Elizabeth-től kaptunk. A fiókokat firenzei papírral béleltük. A piacon az összes ágyra sikerült régi, fehér ágytakarót vennem.

És minden működik! A spalettákat is beolajoztuk az egyik szombaton, egyesével leemeltük őket, és átkentük őket lenolajjal (lassan minden lenolajos már a házban). A vegyes virágmagokból, amelyeket a „lengyel fal” mellett szórtam el, színpompás egyveleg sarjadt. Szóval, beköltöztünk. Megkezdhetjük a környék bejárását. Idén maradunk Toszkánában és Umbriában, de jövőre talán Dél-Olaszországba is eljutunk. Az utazgatás egyelőre a házunkról is szól: elhatároztuk, hogy összegyűjtünk egy tisztességes készletet azokból a borokból, amelyeket a helyi ételekhez szolgálnak fel utazásaink során. Sok olasz bort „azonnali” fogyasztásra szán készítőjük; a mi kis gyűjteményünkben a lépcső alatt csak a komolyabb borok kaphatnak helyet. A konyhából nyíló cantinában tároljuk majd a demizsont és a lepalackozott házi borokat is.

Azt is elhatároztuk, hogy út közben elmerülünk a maremmai konyha rejtelmeiben, sütkérezünk a napon, és mindenhol megnézzük az etruszk emlékeket. Évekkel ezelőtt került a kezembe D. H. Lawrence egyik könyve, az Etruszk helyek, azóta szeretném megnézni az ókori búvárfiút, a fuvolást, a meglapuló leopárdokat; szeretném én is átélni a felfokozott joie de vivre-t, amely évszázadokon át a föld alatt rejtőzött. Napokig terveztük az útvonalat, mintha hosszú útra mennék, pedig valójában alig százötven kilométerre van tőlünk Tarquinia, ahol többhektárnyi területen folyik ma is az etruszk sírkamrák feltárása. Az idő fölém tornyosul megint. A toszkánai látnivalók sűrűsége miatt egészen másképp érzékeljük itt a távolságot, mint otthon, Kaliforniában. Ed nyolcvan kilométert vezet, amikor bemegy a munkahelyére. Mégis, itt úgy tűnik, egy hét is kevés lesz arra a százötven kilométerre. A Maremma, azaz a mocsárvidék ma már egyáltalán nem mocsaras. Rég lecsapolták az utolsó mocsarat is. Az egykori gyilkos malária miatt azonban Toszkánának ez a dél-nyugati csücske viszonylag ritkán lakott. Ez a butteri, vagyis a tehénpásztorok földje. Az egyetlen lakatlan partszakasz a Földközi-tenger mentén. Tágas, nyílt táj; néhol egy-egy kőkunyhó, ahová behúzódhatnak a pásztorok.

Megérkezünk Montalcinóba. Szép kilátás nyílik ebből a dombvonulatra épült kisvárosból: hullámzó zöld táj, ameddig a szem ellát. És borkereskedések a városban mindenütt: minden ajtó mögött fehér abrosszal leterített asztal vár, rajta pár borospohár.

A szálloda szerény. Kissé aggaszt, hogy a fürdőszobai villanykapcsolók a zuhanymikében találhatók. Az ellenkező oldalra irányítom a zuhanyrózsát, és óvatosan mozgok. Nem szeretném, ha megütne az áram, mielőtt megkóstolom az itteni borokat. A cseréptetők és a zöld vidék látványa persze kárpótol a kényelmetlen zuhanyért. A városközpontban található belle époque kávéház szemernyit se változott az 1870-es évek óta - márványasztalok, vörös bársonnyal bevont padok körben a falnál, aranykeretes tükrök. A pultot törölgető pincérnőnek úgy hajlik a felső-ajka, mint Cupido íja. Makulátlan fehér blúzának szalagos az ujja. Az ebédünk egyszerűen pompás: prosciutto és szarvasgomba schiacciatán,

ezen a focacciához hasonló lapos kenyéren, sóval, olivaolajjal, egy pohár Brunellóval. Ó, a toszkán konyha utolérhetetlen egyszerűsége és méltósága!

Szieszta után elsétálunk a tizennegyedik századi fortezzához, amelyet fantasztikus enotecává alakítottak. Lent, ahol hajdan az íjakat, a nyilakat, az ágyúkat meg a puskaport tartották, megkóstolható a vidék összes bora. Kint kék az ég, tűz a nap, de a fortezzában diszkrét félhomály, hűvös kőfalak. Vivaldi szól, miközben megkóstoljuk a Banfi és a Castelgiocondo szőlőskertek néhány jó kis fehérborát. És jön Brahms, amikor a sötét Brunellókat kóstoljuk (a borpincék: II Poggiolo, Case Basse és minden Brunello nagyapja, a Biondi). Nagyszerű, tökéletesen érett borok ezek, legszívesebben rohannék a konyhába, hogy főzzek „nekik”: balzsamecetben sült rozmaringos nyulat, csirkét negyven gerezd fokhagymával, borban párolt körtét mascarponéval. A fickó, aki töltöget nekünk, ragaszkodik hozzá, hogy megkóstoljunk néhány desszertbort is. Legjobban az egyszerűen „B”-nek nevezett nedű ízlik, meg egy másik Moscadello a Tenuta II Poggionéből. A borász valószínűleg parfüm-szakértő volt előző életében. Ezekhez a borokhoz bizony desszert sem kell, csak talán egy érett, fehérhúsú őszibarack. Bár, egy kis citrom-szuflé mennyei volna. Vagy a régi déli kedvencem, a créme brulée. Veszünk pár palackkal a csodálatos Brunellókból. Elönt a méreg, ha eszembe jut, hogy otthon mennyit kérnek érte. Bramasolében a kőlépcsőnk alatt két kuckó is akad, ahol nagyszerűen lehet tárolni a bort. Berakjuk a rekeszeket, bezárjuk az ajtót, és majd pár év múlva elkezdjük iszogatni, amit összegyűjtöttünk. Mivel a hosszú távú tervezés nem erőssége egyikünknek sem, veszünk néhány rekesz olcsóbb Rosso di Montalcinót is, amely már most tökéletes: lágy, de testes. Kétlem, hogy a desszertborokból egy csepp is maradni fog nyár végére.

Késő délután átmegyünk a néhány kilométerre fekvő Sant'-Antimóba. Olyan hely ez, ahol úgy érzi az ember, hogy megszentelt földön jár. Már messziről látszanak a gondozott olajfák és a világos travertinóból épült románkori apátság. Szigorú egyszerűségével s puritán stílusával nem is tűnik olasz épületnek. Amikor Nagy Károly erre haladt seregével, katonái között járvány ütötte fel a fejét. Uralkodójuk imádkozott, hogy szűnjön meg a járvány, és fogadalmat tett: ha imája teljesül, apátságot alapít. 781 -ben fel is épített egy templomot. A jelenleg látható épületet 1118-ban emelték, s talán az eredeti templom franciás vonalait őrzi. Odaérünk vecsernyére. Csak egy tucatnyi hívő van itt, közülük három nő, akik legyezgetik magukat és csevegnek. Általában nagyon tetszik, hogy az emberek a templomot itt a nappali és a piazza kiterjesztésének tekintik, de most mégis szigorúan hátrafordulok. Az öt Ágoston-rendi szerzetes már elkezdte az erre az órára előírt gregorián himnuszokat. A tágas, dísztelen belső tér felerősíti hangjukat. A lemenő nap fénye áttetszővé varázsolja a köveket. A zene szinte fáj a fülemnek, mint a túlságosan éles madárdal. A szerzetesek hangja olyan, mint a hullámverés, éneklésük kikapcsolja az agyamat, megszabadít a logikától. Valami

nagy csöndben úszik a tudatom, miközben hallom, hogy az énekszó áramlik, mint egy folyó. Eszembe jutnak Gary Snyder szavai:

maradj egybentanuld a virágokat

lépj könnyedén

Ed felfelé néz, a fényoszlopokra. Az asszonyokat, úgy látszik, nem érinti meg a pillanat, valószínűleg minden nap itt vannak.

Az ének közepén kivonulnak, mind a három egyszerre beszél. Ha itt élnék, én is eljönnék minden nap. Aki itt sem érzi Istent, az nem fogja érezni sehol. Lenyűgöz a szerzetesek szorgalma: napjában hatszor énekelnek, a hat liturgikus órán (reggel hétkor kezdik a hálaadó lodival, este kilenckor fejezik be a compietával, azaz a kompletóriummal). Jó lenne visszajönni egyszer, hogy végighallgathassam az egész napot. Olvasom a brosúrában, hogy akik magányos lelkigyakorlaton vannak, megszállhatnak az apátság vendégszobáiban és étkezhetnek egy környékbeli zárdában.

Körbesétáljuk az épületet, megcsodáljuk a stilizált csuklyás figurákat a tető támpillérein.

Kellemes az este, ilyenkor érdemes a földutakon kóborolni, szagolni a száradó szénát. Megérkezünk a Sant'Angelo in Colléhez - a Poggio Antico borászat tartja fenn ezt az éttermet. Zajos esküvői buliba csöppenünk, már a pincérlányok is nagyon jól érzik magukat. Egyedül üldögélünk az egyik belső helyiségben, de nem bánjuk. A kő-mosogatóban felhalmozott érett őszibarack illata megtölti a termet. Hagymalevest rendelünk, sült galambot, rozmaringos burgonyát, és természetesen a ház Brunellóját.

A „vad Toszkána” elnevezés tulajdonképpen nem helytálló, hiszen már évszázadokkal ezelőtt megszelídítették a területet. Amikor ások a kertben, mindig eszembe jut, hogy már hányan művelhették előttünk ezt a földet. Már egészen komoly gyűjteményem van különféle mintájú cserépdarabokból - mintha a régiek direkt a kertbe hajigálták volna a tányérokat. Cserépszűrők, fedők, finom kis csészék és különféle tányérok darabjai gyűltek össze a kerti asztalon egy vaddisznó és egy sündisznó állkapocscsontjával együtt. Ezt a földet hosszú évszázadok óta művelik. Teraszokat alakítottak ki, hogy biztosítsák a könnyebb művelhetőséget. A Maremma azonban még száz évvel ezelőtt is szinte lakatlan parti síkság volt, ahol csak tehénpásztorok és szúnyogok éltek. A mal’aria elriasztotta az embert. Még ma is csak itt-ott látni tanyát, pedig Toszkána többi része teli van velük. A reneszánsz is alig hagyott nyomot a területen. A rossz levegő ma már lágy és tiszta, de annak idején nyilván viszonylagos védelmet jelentett az etruszk síroknak. Noha sokat feldúltak és kiraboltak, sok megmaradt

érintetlenül. Vajon az etruszkokon nem fogott a malária? Minden jel arra mutat, hogy az ő idejükben a Maremma sűrűn lakott vidék volt.

Következő szálláshelyünk egy villából kialakított kis hotel az Acquaviva borászat területén Montemerano mellett. Ed a Gambero Rosso útikönyvből nézte ki ezt a kis falut, ahol állítólag három kitűnő étterem is van. Mivel pont a közepén van annak a területnek, amelyet be akarunk járni, úgy döntünk, itt maradunk egy pár napig, nem vándorlunk szállodáról szállodára. Fasor vezet a parkméretű árnyas kerthez, ahová kiülhetnek a vendégek, ha a hullámzó dombokon sorakozó szőlőket szeretnék nézni. Szobánk a kertre néz. Kinyitom a spalettákat. Az ablakunk alatt kék hortenziák. Gyorsan kicsomagolunk, aztán már indulunk is, majd lazítunk később.

Pitigliano a legfurcsább városka egész Toszkánában. Orvie-tóhoz hasonlóan egy tufahegy tetejére épült, de Pitigliano úgy néz ki, mint egy vár, amely bármelyik pillanatban lecsúszhat a meredélyen. Le se merünk nézni, ahogy az út lassan kapaszkodik felfelé. A tufa nem valami tömör kőzet, néha tekintélyes darabjai erodálódnak és törnek le. Pitigliano házai szó szerint a szakadék szélére épültek. Alattuk a tufa teli van barlangokkal. A Bianco di Pitigliano csípős fanyarságát a vulkáni eredetű talajnak köszönheti. Régen talán a barlangokban tárolták a bort. A csapos szerint etruszk sírok voltak, és nem csak bort, hanem olajat és állatokat is tartottak bennük. A középkori városokban van valami sötét, valami riasztó; ez a városka, ha lehet, még sötétebb, még riasztóbb. A tizenötödik században sok zsidó telepedett le itt, mivel a pápa keze idáig nem ért el. Gettónak hívják a zsidónegyedet. Nem tudom, hogy itt is olyan szigorú volt-e a gettó, mint Velencében, ahol az esti tűzkioltás után tilos volt az utcára lépni, és a zsidóknak saját kormányuk és külön kultúrájuk volt. A zsinagóga felújítás miatt zárva, semmi mozgás. És szinte minden eladó. Ki tudja, hogy a város szélső házai mikor zuhannak a mélybe... Kísérteties ez a város. Elmenőben veszünk néhány palackkal a helyi fehérborból. Egy asszonytól megkérdezem az utcán, hogy hány zsidó élt itt a második világháború idején. „Nem tudom, signora, nápolyi vagyok.” Az útikönyvben aztán megtalálom a választ: a város teljes zsidó lakosságát meggyilkolták.

A közeli Sovana nevű városka olyan, mint egy kaliforniai kísértetváros, csak éppen itt ódon házak szegélyezik a főutcát. Embert alig látni, viszont nagy számú etruszk sír van a hegy oldalába vájva. Az eligazító táblánál leparkolunk. Nyirkos erdőn keresztül, posványos, szúnyogtermő patak mellett vezet a gyalogösvény. Meredek, köves ösvényeken csúszkálunk, kapaszkodunk fölfelé, már látjuk is a sírokat: alagutak, amelyek a hegy gyomrába vezetnek, vagy legalábbis viperafészekhez. Mintha évszázadok óta nem járt volna erre senki, jegyet se kell venni, múzeumi őr se magyaráz; mintha mi fedeznénk föl ezeket a sírkamrákat. Indák, kacsok a bejáratok körül, mint Palenque körül a maják dzsungelében, és a tufába vésett rajzolatoknak ugyanolyan keleties hangulatuk van, mint a maják faragványainak. Ha régész lennék, biztos az etruszkokkal foglalkoznék, hiszen

annyi minden vár még felfedezésre. Csak mászunk és mászunk, órákon át. Egy hatalmas hófehér tehénnel találkozunk: a patakban álldogál. Mire visszaérünk a kocsihoz, tele vagyok horzsolással, de nem csípett meg egyetlen szúnyog sem. Biztos vagyok benne, hogy álmatlan éjszakákon eszembe fog jutni ez a hely. Valamivel lejjebb az úton újabb nyíl mutatja, hogy merre vannak a szentély maradványai. Tufából vájták ki ezt is. Ívek, oszlopok - úgy látszik, félbehagyták a feltárást. Tényleg rejtélyesek ezek az etruszkok. Mit kerestek itt? Talán itt tartották a nyári zenei fesztivált? Az útikönyv szerint szentély áll itt, és kész, ennyi legyen elég. Talán a szentély közepén jósoltak a birka májából. Piacenza közelében találtak egy bronzból megmintázott darabot, tizenhat részre osztva - az etruszkok hasonlóképpen osztották fel az égboltot is. Állítólag a felvágott máj mintázata határozta meg az etruszk városok elrendezését is. Ki tudja? Az is lehet, hogy itt volt a halpiac. Az olyan ősi helyeken, mint Machu Picchu, Palenque, Mesa Verde, Stonehenge, vagy ez itt, mindig belém hasít a felismerés, hogy milyen könyörtelenül nyúzza rólunk a bőrt az idő, hogy a múlt bizony örökre elmúlt. Ezeket a helyeket, ahol a kultúra mátrixa összeállni látszott, önkéntelenül interpretációnk keretei közé kényszerítjük. A filozófusok és a költők örök ambíciója, hogy felállítsák az örök visszatérés elméletét, hogy felélesszék a múltat. De talán Bertrand Russellnek volt igaza, amikor azt mondta: az univerzum csak öt perce született. Nem láthatjuk a mozdulatokat, amelyek kivájták ezt a sziklát, egymásra rakták a köveket, tüzet gyújtottak az ebéd alatt, keverték a fazekat. Nem halljuk, hogyan sóhajtottak fel szeretkezés után. Nem ismerhetjük meg őket soha. Mi is ugyanolyan kis pontok vagyunk az idő mérőszalagján, mint ők. Ennek tudatában mindig megdöbbenek magamon, miért izgatom magam olyasmiken, hogy jól van-e összehajtva a térkép, van-e elég benzin a kocsiban, van-e nálunk elég készpénz. Ha egyszer minden eltűnik az idő torkában, miért számítanak annyira az apróságok? Mára eleget láttunk, de mégsem tudunk ellenállni a kísértésnek, és felkapaszkodunk még egy omladozó tufatömbre, hogy rövid sétát tegyünk az ódon Soranóban. Ezen a vidéken rajtunk kívül egyetlen turista sincs, az utak is üresek. Sorano ugyanolyan, mint mondjuk 1492-ben, amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát. Itt talán akkoriban épült az utolsó ház. A szűk utcák komorságot árasztanak; szürkén verik vissza a fényt a sötét kövek. Az emberek ellenben nagyon barátságosak: amikor a fazekasmester észreveszi, hogy befelé kukucskálunk, ragaszkodik hozzá, hogy nézzük meg a műhelyét; a zöldségesnél veszünk két szem barackot, ingyen kapunk egy fürt szőlőt („Speciale!”); ketten is segítenek kiállni a szűk parkolóhelyről, mutogatnak kézzel-lábbal.

Koszosán, fáradtan érünk haza a szálláshelyünkre. Lezuhanyozunk, tiszta ruhát veszünk, és vacsora előtt a kertben elszopogatunk egy kis Bianco di Pitiglianót. Kényelmesek a székek. Nézzük, ahogy lebukik a nap a domb mögött. Könnyen meglehet, hogy ugyanezen a helyen valamikor két etruszk ült, és szintén a naplementét nézte.

Montemerano pár percnyire van: dombtetőre épült, karcsú kisváros, az elmaradhatatlan tizenötödik századi templommal, benne az elmaradhatatlan Madonnával. Viszont ez a Madonna nagyon is különleges: Madonna della Gattaiola, vagyis a „Macskaajtós Madonna”. A festmény alján van egy lyuk, hogy a templom macskája ki-be járhasson. Persze mindenki az utcán; néhány srác dzsesszt játszik a főtéren. A bár ajtaját bevágja maga mögött a pincérlány, talán nem szereti a zenét. Egy magas, nagyon jóképű férfi parádézik lovaglócsizmában, feszes pólóban, mindenki őt nézi, ahogy végigmegy az utcán, de ő nem köszön senkinek. Viszont kedvtelve pislog saját tükörképére a kirakatokban.

Kopog a szemünk az éhségtől. A varázslatos fél nyolcas időpontban, amikor kinyitnak az éttermek, nem késlekedünk. Egyedül ülünk az Enoteca dell'Antico Frantoióban, egy étteremmé alakított olajprésházban, amelyet annyira kiglancoltak, hogy most olyan, mintha önmaga másolata lenne. Akár egy szellős kis étterem a Napa Valley-ban - otthonosan érezzük magunkat. Az étlap azonban nagyon is maremmai: szerepel rajta az acquacotta (egész Toszkánában népszerű helyi specialitás: „főtt víz”, vagyis zöldségleves egy tojással); a testina di vitella e porcini sott'olio (borjúfej porcini-gombával és olívaolajjal); i pappardelle al ragu di lepre (széles metélt nyúlraguval); a cinghiale in umido alle mele (füstölt vaddisznóhús almával). Különben a toszkánai irattáriak elcserélhetnék az étlapjaikat, hiszen mindenhol kaphatók a különféle tészták raguval, vajjal és zsályával, pestóval, paradicsommal, bazsalikommal, meg persze a szokásos grillezett vagy roston sült húsok, a contorni pedig mindenütt sült krumplit, parajt, salátát takar. Úgy tűnik, senki nem akar változtatni a klasszikus konyha ételein. Toszkánának ezen az eldugottabb vidékén a konyha is ősibb, közelebb áll az eredethez, amikor a vadászó férfi hazahozta a zsákmányt, vagy amikor a paraszt az állat minden porcikáját felhasználta, felesége pedig egy marék zöldségből és egyetlen tojásból főzte a levest. A nagyvárosi éttermek étlapjain nem szerepelnek a fenti ételek, mint ahogy a capretto, vagyis a kecskehús és a fegatello di cinghiale, a vaddisznómájból készített kolbász sem. Azért a Frantoio is kínál könnyebb ételeket: ravioli di radicchio rosso e ricattai (raviolit vörös radicchióval és ricottával), sfornnato di carciofit (articsókafelfújtat). Amit rendelünk: crostini di polenta con puré di funghi porcini e tartufo (polenta-kockák porcini- és szarvasgombapürével), laktató, ízletes fogás. Ed ezután burgonyával, hagymával, fokhagymával egybesült nyulat kér, én pedig kecskét. Jól választottam. A környék bora a Morellino di Scansano, amely fekete, mint Cahors bora. A ház saját bora a Banti Morinello: testes, érett vörösbor. Boldog vagyok.

Másnap reggel nagyon kellemes és felejthetetlen élményben van részünk: már hajnali ötkor felkelünk, és elmegyünk a Saturnia közelében található meleg vizű vízeséshez. Ezen a korai órán még egyedül vagyunk itt - a szállodában figyelmeztettek, hogy napközben nagy a tömeg. Kristálytiszta, világoskék víz hullik alá a tufára. A víz sok helyen kivájta már a sziklát, így könnyű ülőhelyet

találni. Amikor először hallottam erről a vízesésről, azt hittem, záptojásszagúak leszünk tőle, de szerencsére nem annyira kénes. A víz sodrása elég erős, jól megmasszíroz, de nem ragad el. Igazi áldás, tökéletes boldogság, csak a nimfák hiányoznak. Biztos vagyok benne, hogy gyógyító ereje van ennek a víznek.

Egy órácskát töltünk benne, és máris úgy érzem magam, mint akit kicseréltek: teljesen ellazultam, jólesik nem beszélni. Amikor visszaindulunk, két autó érkezik egyszerre. Az Acquavivá-ban a teraszon reggelizünk: frissen facsart narancslé, magos kenyér, pirítós, valami piskótaszerű sütemény, forró kávé, meleg tej. Nehéz elindulni, de várnak az etruszkok, tehát hónom alá csapom a térképet, s már itt se vagyunk.

Tarquinia már néhány kilométerrel Toszkána határán túl található. Egyre iparosodottabb vidéken haladunk, egyre nagyobb a forgalom. Itt már nehezebb magam elé képzelni az etruszkokat, mint a zöld, álomszerű Maremmában. A sok üres országút után idegesítő a nagy forgalom is. Megérkezünk Tarquiniába, ahol egy tizenötödik századi palazzóban hatalmas etruszk gyűjtemény látható. Már csak az a két terrakotta szárnyas ló (i. e. 4. vagy 3. század) is megérte az utazást. 1938-ban bukkantak rájuk egy szentély lépcsői mellett (a szentélyből csak a mészkőtömbökből rakott kétszintes alap maradt meg). A lovak nyilván a szentélyt díszítették. Azon töröm a fejem, lehetett-e közük a Pegazushoz, aki patája egyetlen dobbantásával fakasztotta a szent Hippokréné-forrást, melynek vizében a múzsák fürdenek. Ez a két terrakotta ló csupa izom; látszanak a genitáliák, és a bordák; a fülük hegyes, a szárnyuk erős. Kronológiai sorrendben vannak kiállítva a tárgyak, tehát jól látható, hogy mikortól jelentkezett a görögök hatása, hogy mikor kezdték el kőből készíteni a szarkofágokat, hogyan változtak a motívumok. Az urnáktól a füstölőkig minden egyes tárgy mögött érezni lehet az alkotó energiát, a kreatív szellemet. Számos freskót is behoztak a sírokból a múzeumba, hogy megóvják őket a lassú pusztulástól. A Triclinium-sír, melyet egy büszke muzsikus és a könnyű leplet viselő ifjú táncos díszít, egyszerűen gyönyörű. Egy-két óra alatt elfáradok a múzeumokban, és ilyenkor könnyen elmegyek olyan dolgok mellett, amelyek a bejárat közelében még percekre megállítottak volna. Elhatározzuk, hogy ide még visszajövünk, hiszen annyi minden van, aminél szívesen elidőznénk.

A sírkamrák egy jellegtelen mezőn találhatók. A felszínen csak kis kőépületek láthatók, amelyek a látogatható sírkamrákba levezető lépcsőket takarják. Maguk a sírkamrák meg vannak világítva. Kissé csalódottak vagyunk, hogy naponta csak négy látogatható. Nem tudja megmondani senki, hogy miért; így van, és kész. Most már biztos, hogy visszajövünk, mert sajnos a vadászos-halászos sírkamra ma pont zárva van. Meg lehet nézni viszont a lótuszvirágost (ahol szinte szecessziós a dekoráció) és az oroszlánosat is (ahol egy kereveten fekvő férfi feltört tojást tart a kezében, a feltámadás szimbólumát). A táncosok lábán ugyanolyan a szandál, mint amilyen rajtam van. Úgy látszik, Itáliában mindig megbecsülték a tetszetős lábbelit. Szerencsénk van, nyitva a zsonglőrös sír is (itt

inkább egyiptomi jellegűek a díszítések, kivéve a már-már megmozdulni látszó közel-keleti hastáncosnőt). Már csak a kétkamrás delfines sír marad, fölötte egy lakomát ábrázoló kifakult freskó meg egy másik, ezen olajággal koszorúzott nő csodálatos profilja.

Bekapunk valamit, és megyünk tovább Norchiába, ahol az utóbbi időben állítólag sok új leletet tártak fel. De úgy tűnik, tíz éve nem járt erre senki. A törött útjelző az égre mutat. Bolyongunk erre-arra, aztán egy földműves útbaigazít. Leparkolunk, ahol egy búzamező szélén véget ér a földút. Alig megyünk pár métert az ösvényen, amikor egy levágott kecskefejet találunk. Nyüzsögnek rajta a legyek. Kecskét áldoztak volna a környékbeliek? Brrrr. Lejteni kezd az ösvény, és csak arra tudok gondolni, milyen nehéz lesz itt visszajönni. Néhány rozsdás korlát megnyugtat, hogy jó irányba megyünk. Egyre meredekebb a lejtő, fenéken csúszunk, gyökerekbe kapaszkodunk. Mintha nem láttunk volna elég sírt ezek nélkül is. A lejtő alján már látjuk a nyílásokat a domboldalon, de a bozótot meg az indákat is. Két üregbe is bemerészkedünk, botokkal szedjük le a szebbnél szebb pókhálókat, de sajnos töksötét van - mint a sírban. Azért kivehetők a gödrök, ahová a testeket vagy az urnákat temették. Nagyon valószínű, hogy most viperák tanyáznak itt. Megyünk még pár száz métert az ösvényen. Több üreg van itt, mint Sovana mellett, több szinten vájták őket a domboldalba. Veszélyt érzek, megmagyarázhatatlan félelmet, el akarok menni innét, és amikor kérdezem Edét, hogy szerinte nem félelmetes-e ez a hely, csak annyit mond, „Dehogynem. Menjünk!” Visszafelé tényleg nagyon meredek a kaptató. Amikor Ed megáll, hogy kiürítse a cipőjét, egy csontszilánk is kihullik belőle. A levágott kecskefej eltűnt. A kocsink mellett parkol egy másik autó. A hátsó ülésen nyalja-falja egymást két fiatal, ránk se hederítenek. Szóval mégiscsak béke van! Az etruszk mágiával átitatódva indulunk vissza a szállodánkba.

És lassan ideje vacsorázni. A nap legszebb órája ez. Ma a Cainóba megyünk, ahol számításaink szerint az utazás gasztronómiai csúcspontja vár ránk. Mielőtt azonban Montemerano felé kanyarodnánk, kis kitérőt teszünk Saturnia felé, amely talán Itália legrégibb városa (ha mégsem Cortona lenne az). A legenda szerint Szaturnusz, az ég és a föld fia, alapította. A melegvizű vízesés pedig akkor keletkezett, amikor Orlando lova dobbantott egy nagyot. A város a Via Clodia köré csoportosul, s olyan régi, hogy felfoghatatlan. Mondogatom magamban: „a Via Clodián lakom”, és megpróbálom elképzelni, milyen lehet. Az árnyas városka egyáltalán nem álmos. A vízesés melletti sokcsillagos hotel néhány barnára sült vendége vásárolni akar, de az üzletekben nincsen semmi csábító, tehát letelepednek egy kávézó előtt, és színes koktélokat isznak karcsú poharakból.

A Caino igazi gyöngyszem: két hangulatos kis terem, az asztalokon virág, szép porcelántányérok, kecses borospoharak. Spumantét kortyolgatunk, miközben elmélyülten tanulmányozzuk az étlapot. Minden nagyon vonzó, alig tudok dönteni. Vannak kifinomultabb ételek, és a rusztikusabb maremmai specialitások is kaphatók, például zuppa di fagioli, fehérbableves, pasta nyúlszósszal, cinghiale

all'appretto di mora, vaddisznó szedermártással. Előételnek ezt választjuk: flan di melanzane in salsa tiepida di pomodoro (padlizsánnal töltött kosárka langyos paradicsomszósszal) és mousse di formaggi al cetriolo (uborkás sajtkrém). Az első fogásnak mindketten a tagliolini all'uovo con zucchine e fiori di zuccá-t rendelünk, ami tojással gyúrt metélttészta cukkinivel és tökvirággal. Ed ezután roston sült bárányt kér, én pedig kacsamellet borecetes mártással. Azt isszuk, amit a pincér ajánl: Mantellassi 1990-es „Le Sentinelle Riserva” Morellinóját. Allahnak hála, ez a bor egyszerűen fantasztikus. A vacsora nemkülönben. Minden falat pompás, a kiszolgálás elsőrangú. Az étteremben mindenkinek feltűnt a középen ülő fiatal pár. Mintha ikrek lennének. Mindkettőjüknek laza fürtű fekete haja van; a lány hajában jázminvirágok. Mindkettőjük tekintete fülledten perzselő (anyám az ilyen szemekre mondta, hogy „hálószoba-szemek”). Mindkettőjük ajka olyan szép metszésű, amilyet ókori görög szobrokon látni. Római vagy milánói butikokból öltözködnek: a fiún kissé gyűrött sárgásbarna vászonöltöny van, a lányon sárga selyemruhácska feszül. A pincér pezsgőt tölt a poharukba (ritkán látni ilyet Olaszországban). Mindenki elfordítja a szemét, amikor koccintanak és elmerülnek egymás tekintetében. A salátát bizonyára délután szedték. Elégedetten elernyedünk, átjár minket a nyugodt öröm. Soha rosszabb vakációt!

- Nem akarsz Marokkóba menni? - kérdezi Ed minden apropó nélkül.- Mit szólnál Görögországhoz? Szerintem azt sem volna szabad kihagyni.Az új helyek felébresztik a vágyat újabb helyek után. Megint azt a gyönyörű

párt nézzük. Látom, hogy a többi vendég is diszkréten rajtuk tartja a szemét. Már nem egymással szemben vannak, mert a fiú átült oldalra, közelebb a lányhoz, hogy megfoghassa a kezét. Apró dobozt húz elő a zsebéből. A salátába bámulunk. Desszertnek már nincs hely a hasunkban, de a kávéhoz hoznak egy tányér aprósüteményt is, azt azért legyűrjük. Az egyik legpompásabb vacsora volt, amelyet Olaszországban valaha ettem. Ed azt javasolja, hogy maradjunk még pár napot, és minden este jöjjünk ide vacsorázni. A gyönyörű lány eltartja magától a kezét, a négyszögletes smaragdot csodálja az ujján (innen is látom, hogy gyémántokkal van körberakva). Körbenéznek, mindenkire rámosolyognak, aki véletlenül épp itt van az eljegyzésükön. Mindenki egyszerre emeli rájuk a poharát, a pincér pedig sürög-forog, újratölt. A lány hátradobja a haját, és az apró fehér jázminok lehullanak a földre.

Amikor kilépünk az éjszakába, az utca már csendes. De a végén ott a bár, ahol a fél város kávézik, kártyázik, beszélget.

Reggel irány Vulci, egy újabb ódon hangzású hely. Púpos híd van itt, meg egy múzeum a várban. A hidat az etruszkok építették, a rómaiak javítgatták, a középkor toldozta-foldozta. Hogy miért is olyan magas az íve, nem tudja senki - a Fiora, ez a nagyobbacska patak lent csörgedezik egy szűk hasadékban. Út már nem vezet a hídhoz. Az erődítményt jóval később építették; eredetileg vizesárokkal körülvett ciszterci kolostor volt, ma múzeum, teli kincsekkel, mint a tarquiniai. Nagy kár, hogy üveg választ el a tárgyaktól, olyan fognivalók.

Szeretném megtapogatni az összes apró fogadalmi kézszobrocskát, az őz alakú parfümös üvegcséket, és persze szeretném megsimogatni a nagy kőszobrokat is (például a fiút a szárnyas lovon). Erőt ad az etruszkok művészete, mert legegyszerűbb tárgyaik is azt sugározzák, hogy létrehozóik a jelennek, a pillanatnak éltek. Ez már D. H. Lawrencenek is feltűnt - nem is csoda, hiszen annyi mindent látott. Ahogy út közben újraolvasom, néha megdöbbenek, hogy különben mennyire öntelt volt: a parasztok szerinte ostobák, csak mert nem ugranak az első szavára, senki nem hajlandó hosszú kilométereken át elkalauzolni a romokhoz, senkinél nincs gyertya, amikor a nagyságos úr több fényt szeretne... Tényleg, milyen kényelmetlen ország...! A vasúti menetrend nem olyan, mint a Victoria Station menetrendje... Felháborító! És ahogy főznek, az aztán tényleg csapnivaló... Néha azért megbocsátok szegénynek, különösen akkor, amikor ő maga eltűnik a szövegből, és egyszerűen leírja, amit lát.

Az etruszk, majd római város romjai szétszórva a mezőn, néhol egy ház alapja, néhol a fekete-fehér mozaikpadló, földalatti átjárók, fürdők maradványai - a régi város alaprajza tehát. Körbesétálunk, elképzeljük a falakat, a lázas tevékenységet, a rég letűnt város életét. Oldalt egy szigorú római téglaépület maradványai, falak, néhány ablaknyílás, a gerendák helye. Itt aztán volt és van dolguk a régészeknek! Sajnos, a freskókkal díszített sírkamrák ma zárva vannak. Vissza kell jönnünk ide is.

Az éttermek is kivívják csodálatunkat. A Montemeranóba vezető út mentén lévő Enoteca Passaparola laktató, egyszerű ételeket kínál, kifejezetten oldott légkörben: papírszalvéta, fekete táblára krétával felvésett napi ajánlat, deszkapadló. Ha a Maremmában vannak még ma is tehénpásztorok, valószínűleg ide járnak. Nagy tányér sült zöldséget rendelünk zöldsalátával és egy palack remek Lunaiát (Bianco di Pitigliano ez is, a La Stellata palackozza). A pincér hoz egy kis kóstolót a helyi Cantina Cooperativa del Morellino di Scansano borából is. Megvan a tökéletes asztali borunk a nyár hátralévő részére. Mindössze 1 dollár 70 centbe kerül egy üveg, és mély mézíze meghökkentően finom.

Őszintébb, nyíltabb, mint a reserve Morellinók, amelyeket eddig kóstoltunk. A hátsó ülésen elfér még pár rekesz.

A szomszéd asztalnál ülő művész karikatúrát rajzol rólunk. Az enyém olyan, mint Picasso Dóra Maarja. Iszunk az egészségére, csevegni kezdünk. A fickó a táskájából katalógusokat vesz elő, amelyek a kiállításaihoz készültek. Már csak udvariasan bólogatunk. A róla írt kritikák gyűjteményét is elővarázsolja, újratölti a poharunkat. Felesége lemondó arccal mered maga elé, nyilván nem mi vagyunk az első áldozatok. A terménél üdülnek, jót tesz a víz a művész májának. Látom magam előtt, ahogy megkörnyékezi a gyógyvizüket gyanútlanul kortyolgató fürdő-vendégeket. Székét az asztalunkhoz húzza, egyedül hagyva a feleségét. Nagyon vonzó a cseresznyés lepény, de még vonzóbb gondolat, hogy kérjük a számlát és lelépjünk. Ed kitalálja a gondolatomat. Kávézunk valahol följebb a városban, aztán visszafelé jövet benézünk az étterem ablakán. Signor Picasso

szerencsére eltűnt. Mégis megkóstolhatjuk a cseresznyés lepényt! A pincér hoz egy amarót is, grátisz.

- Minden este itt vacsoráznak - panaszkodik, - mi meg számoljuk a napokat, hogy végre visszamenjen Milánóban a májával együtt.

Csordultig telve az etruszkokkal, jóllakottan összecsomagolunk, és elhagyjuk kellemes hotelünket. Talamonébe megyünk, a magas falú tengerparti városkába. Biztosan tiszta itt a víz. Kiúszom messzire, jó hideg. Modern szállodánknál nincs „igazi” tengerpart, csak a vízből kiálló sziklákra épített betonstégek, ahol csíkos nyugágyakban napozhat az ember. Azért esett a választásunk Talamonére, mert szomszédos a Maremma védett tengerpartjával, az egyeden olyan toszkánai partszakasszal, ahol nincsenek kiépített strandok. A legtöbb homokos tengerpartot teljes szélességében napernyők és nyugágyak erdeje borítja, keskeny sávot hagyva a víz szélén a gyalogosoknak. Ezeken a strandokon általában öltözők, zuhanyozók, snack-bárok sorakoznak. Az olaszok szeretik a strandolásnak ezt a módját - beszélgethetnek reggeltől estig. Családok, barátok általában együtt jönnek a strandra. Kaliforniaiként nincs ínyemre a zsúfoltság a parton. A georgiai tengerpartok és a Point Reyes hosszú, szeles homokpadjai után az Óvilág strandjai nem vonzanak túlságosan. Ed és a lányom szereti a napernyős tengerpartot is. Rábeszéltek, hogy menjek velük Viareggióba, Marina di Pisába, Pietrasantába, ott biztosan másmilyen lesz, csak meg kell tanulnom élvezni a dolgot. De én szeretek egyedül lenni a tengerparton: magányosan sétálok és hallgatom a hullámokat. A toszkán tengerparton akkora a tömeg, mint egy forgalmas városi utcán. A maremmai természetvédelmi területen azonban vadló, róka, vaddisznó és szarvas is él, legalábbis a brosúra szerint. Szeretem a vad sós tengerparti bozótos, a macchia szagát - a tengerészek állítólag már azelőtt érzik, hogy meglátnák a partot. Nincs itt túl sok látnivaló, csak vadrozmaringgal és tengeri levendulával szegélyezett ösvények a homokdombok között, meg az üres tengerpart. Itt sétálunk, beszélgetünk egész délelőtt, a vénséges vén Tirrén-tenger partján. Mortadellás szendvicset hoztunk magunkkal, egy nagy darab parmezánt és jeges teát. Egyetlen másik társasággal találkozunk össze a parton, őket leszámítva teljesült a vágyam: egyedül vagyunk a természetben. Hogy milyen színű a tenger? Talán azt mondanám, kobaltkék. Nem, inkább lapis lazuli. Pont olyan, mint Mária köpenyének a kékje a festményeken, feldobva egy kis ezüst-mozaikkal. Jól esik a séta azután, hogy napokig autókáztunk a látnivalókat keresve. Még olvasni is megpróbálok, de nagyon erős a nap. Talán mégsem ártana egy napernyő. Reggel tovább utazunk Riva degli Etruschibe, az etruszkok partjára. Egyszerűen nem tudjuk kikerülni őket. Ezen a strandon vannak bérelhető nyugágyak, de mivel közvetlenül a természetvédelmi körzet mellett található, nem annyira zsúfolt.

Hosszú sétát teszünk a parton, és a saját kis tengerparti házikónkban sziesztázunk. Itt van a közelben San Vicenzo, ahol Italo Calvino töltötte a nyarait. Az üzletek strandlabdát, tutajt, homokozó vödröt kínálnak, esténként mindenki az

utcán, képeslapot vesznek, fagylaltoznak, szóval igazi tengerparti városka ez is. Találunk egy kellemes éttermet, és cacduccót, vagyis hal-pörköltet rendelünk. Többféle halat kifiléznek, a halakat megfőzik, nagy fehér tálba rakják és nyakon öntik őket forró húslével, a pincér sült fokhagymát ken a pirítós szeletekre, amelyeket a levesbe dobunk. Beszívjuk a tömény aromát. Két rák bámul ránk a tálból. A pincér többször odajön az asztalunkhoz, annyi levet szed a halra, hogy ússzanak a pirítósok. Aztán odatolja hozzánk a salátás kocsit, rajta nagy kancsókban olívaolaj, színes cserépedényekben a zöldségek. Megkérjük, hogy állítsa össze a salátánkat. A piros és zöld radicchióra magasról önti a fakó zöld olívaolajat.

Útban Massa Marittima felé kis kitérőt teszünk Populoniába, kizárólag azért, mert nagyon közel van, és olyan ókori hangzású a neve. Akárhol állunk is meg, úgy érezzük, jó volna eltölteni ott néhány napot. Beülünk egy bárba kávézni: két halász vödörben hozza a friss halat. Sajnos az ebédidő még nagyon messze van. Egy asszony fogja a krétát, hogy felírja a napi ajánlatot a táblára. Begurulunk a városkába, leparkolunk a hatalmas erődítmény árnyékában. Újabb etruszk múzeum!? Ed a fejét rázza, úgy látszik, egy időre elege van mindenből, ami ezer évnél régebbi, és inkább elmegy mézet venni, amelyet a tengerparti bozótos virágaiból készítettek a méhek. Később összetalálkozunk a boltban, ahol egy etruszk terrakotta lábfejet is lehet kapni. Hogy eredeti vagy másolat, nem tudom. Még meggondolom, hogy szükségem van-e rá. Sétálunk egyet, de amikor visszaérünk, az üzletet már zárva találjuk. Ahogy elhagyjuk a várost, meglátok valami etruszk emlék felé kalauzoló jelet, de Ed inkább beletapos a gázba.

Az utolsó esténk szállodában - abban a városkában, aminek mindig rosszul hangsúlyozom a nevét. Marittima helyett mindig Marittimát mondok. Meg fogok valaha is tanulni olaszul? Nehéz ügy. Kétségbeejtő hibákkal beszélek még most is. A város egykor a tenger mellé épült, de a lassan felhalmozódó hordaléknak köszönhetően Massa Marittima ma már messze van a tengertől, hullámzó zöld síkság fölé emelkedik - akár Brazíliában is lehetne valami isten háta mögötti helyőrségben -, az ilyen helyekről imádnak írni. A Massa Marittima tulajdonképpen két részből áll: a régi városból és a még régebbi városból. Mindkettő szigorú hangulatú, sötét árnyékok és hirtelen vakító napsütés váltogatják egymást. Kissé fáradtak vagyunk. Becsekkolunk a szállodába. Itt még tévé is van a szobánkban! Épp egy fekete-fehér, olaszul beszélő második világháborús film megy. Ottragadunk a tévé előtt. A németek megszállták a falut, az emberek csak a környéken bujkáló amerikai katonában bízhatnak. El kell hagyniuk a falut, megraknak néhány szamarat, már mennek is. Elbóbiskolok. Valaki a spalettát feszegeti Bramasoléban! Felébredek. A szénapadláson egy újabb amerikai katona. Valami ég. Vajon Bramasoléban minden rendben van? Már tudom, hogy csak egyetlen napot töltünk Massa Marittimában.

Két óra alatt bejárjuk az egész várost. A Maremma emlékeztet egy kicsit Amerika nyugati vidékeire: eldugott kisvárosok, ötven kilométerre az

autópályától; a boltos kibámul az utcára, szemében az ég kékje. A piazza és a csodálatos katedrális persze nagyon más; a hasonlóság inkább a mélyben rejtőzik: az emberek magányosságában, meg abban, ahogyan az idegenre néznek.

Útközben hazafelé megállunk San Galganónál, minden romok legszebbikénél. Szép, gótikus templom volt valaha, de már több száz éve nincsen meg sem a födém, sem a padlózat. Csak a falak állnak, fűvel benőve, fölöttük bodros felhők. Romantikus esküvőt lehetne tartani itt. Ahol régen a hatalmas rózsaablak volt, ma már csak a képzelet töltheti ki a helyét skarlátvörössel és kékkel. Annak idején gyertyát gyújtottak a szerzetesek a mellékoltárokon, most madarak fészkelnek a zugokban. A semmibe vezet a kőlépcső. Megmaradt az egyik kőoltár, de olyan messze van már eredeti funkciójától, hogy akár emberáldozatot is bemutathatnának rajta. Akkor pusztult el az épület, amikor egy apát valamelyik régi háború idején eladta a tetőzetből az ólmot. Kóbor macskák foglalták el a romokat: a nagy testű, fehér szőrű anya körül valószínűleg különböző apáktól származó vörös, fekete és cirmos kiscicák.

Végre itthon! Kinyitjuk a spalettákat, rohannánk meglocsolni a kókadozó növényeket, de először becipeljük a bort. A lépcső alatti hűvös tároló helyiség legsötétebb sarkában helyezzük el a rekeszeket: a szőlő nemes szellemét, palackokba zárva. Ed becsukja az ajtót, csak porosodjanak békében, vigyázzanak rájuk a skorpiók. Csak egy hétig voltunk távol, de már hiányzott a ház. Igaz, megismertünk egy kicsivel többet magunk körül: ez is valami. Most már biztosan tudom, hogy az északi ember által irigyelt olasz tulajdonságok, a gondtalanság, az arra való képesség, hogy szívüket-lelküket beleadva éljenek a pillanatnak, az etruszkok öröksége. Ha becsukom a szemem, élesen látom az ugrani készülő leopárdot, a fürge halál figuráját, a véget nem érő lakomákat. Eszembe jutnak a görögök mítoszai is: Perszephoné, Aktaión és a kutyák, a Pegazus, de biztos vagyok benne, hogy az etruszk sírok falfestményei még korábbi képek leszármazottai - az ősi archetípusoké, amelyek újra és újra megjelennek, és mi mindig meg is értjük őket, mert legősibb idegsejtjeinkhez szólnak.

Amikor a New York állambeli Somersben éltem, sok fűszernövényt termesztettem az álmaimban mostanában is felbukkanó tizennyolcadik századi ház kertjében. A földben gyakran találtam barna és sárga orvosságos üvegcséket, és egyszer, amikor ciprusfát ültettem, amelynek az ágait a középkorban a templomban a földre szórták, hogy elnyomja az emberszagot, ültetőkanalammal egy rozsdás fémfigurát fordítottam ki a földből, egy vágtázó ló aprócska szobrát. Azóta is ott áll az íróasztalomon, privát totem. Idén nyáron köveket szedtem ki a földből, és az ásóm apró tárgyon koppant: ez is egy futó ló szobrocskája. Hogy etruszk tárgy-e vagy csak egy százéves játékszer, tulajdonképpen mindegy. Pár éve az Aieneiasz olvasása közben akadt meg a szemem a következő sorokon, amelyek leírják, hogyan született döntés Karthágó alapításáról:

hol kezdetben már táltos hadimén koponyáját ásta a tengeri vész kisodort poenus fel a földből. Jóslel volt ez Júnótól, hogy örökre vitézlő, fennmaradó, leleményes nép fog válni belőlük.(I, 444)

Hogy „örökre vitézlő” - nem is tudom. De hogy leleményes, az biztos. Orlando patája hőforrást fakasztott. A földből kiásott tarquiniai szárnyas lovak is gyakran eszembe jutnak. Vettem róluk képeslapot, ott van az íróasztalomon a két lószobrocska mellett. Leleményesség... Az etruszkok igazán leleményesek voltak. Bizonyos korokban, bizonyos helyeken él ez a leleményesség. Sajnos nem mindig és nem mindenhol.

OLASSZÁ VÁLUNK

Az „olasz Ed” listákat gyárt. Noteszlapra, borítékra írt listákat találok az ebédlőasztalon, az ágy mellett, a kocsiban, ing- és nadrágzsebekben, mert Ed listát ír mindenről: mit kell venni, mit kell megcsinálni most, mit a jövőben, a házban, a kertben, éppen csak a listákról nem vezet listát. Ed listáin angol és olasz szavak szerepelnek vegyesen (mindig a rövidebbet választja). Néhány speciális szerszámnak csak olaszul tudja a nevét. El kellett volna tennem a felújítás alatt az összes listát, most kitapétázhatnám velük a vécét, ahogy James Joyce tette a kiadók elutasító leveleivel. Szerepet cseréltünk Eddel, otthon ugyanis én gyártom a listákat: kinek kell levelet írnom, milyen házimunka vár rám, mit kell megcsinálnom az adott héten. Itt általában semmit sem tervezek. Nehezebb saját magunkban észlelni az új környezet hatását; sokkal könnyebb észrevenni azt a másikon. Mielőtt elkezdtünk Olaszországba járni, Ed teaivó volt. Egyetemista korában halasztott egy fél évet, és Londonba ment, hogy önállóan tanuljon. A British Museum mellett bérelt egy hideg szobácskát. Cukros-tejes teán élt, Eliotot és Conradot olvasott. Az espresso mindenütt jelen van Olaszországban: minden piazzán hallani a kávégép szusszanásait. Emlékszem, amikor első nyarunkat töltöttük Toszkánában, Ed a szeme sarkából figyelte, hogyan rendelnek az olaszok, aztán egyszer csak ő is odalépett a pulthoz, és kissé félénken kimondta a varázsszót: „un caffe”. Akkor még Amerikában szinte sehol nem lehetett espressót kapni. Az olasz pultosok eleinte visszakérdeztek: „Normale?” Azt gondolhatták, a turista úr nyilván nem tudja, mi az olasz caffe. „Sí, sí, normale „ mondta ilyenkor Ed kissé türelmetlenül. Aztán gyorsan megtanulta, hogy a kellő eréllyel rendelje a kávét. Azt is megfigyelte, hogy az olaszok egyszerre hörpintik fel az egészet, nem kortyolgatják. A különféle márkák is érdekelni kezdték: Illy,

Lavazza, Sandy, River. Kommentárt fűzött a cremához is. És mindig feketén itta a kávét.

- Bizonyára édes az élete - mondta neki egyszer a banista -, ha a kávét ilyen keserűen issza.

Ed figyelni kezdte a cukros tálkát, ami minden bárban megtalálható. Tapasztalta, hogy amikor leteszik elé a csészét, odatolják a cukros tálkát is. Feltűnt neki, hogy az olaszok milyen sok cukrot lapátolnak a kávéjukba - akár két-három púpozott kanállal is. Aztán egy szép napon megrökönyödve láttam, hogy Ed is beledönt a csészéjébe egy nagy adag cukrot.

- Így olyan, mint a desszert - magyarázta bűnbánóan.A második olaszországi nyaralásról egy La Pavonival tértünk haza, amelyet

Firenzében vásároltunk. Csillogó rozsdamentes acélból készült, klasszikus kézi kávéfőző, a tetején sassal. Én jártam vele a legjobban: Ed azóta rendszeresen ágyba hozza nekem a cappuccinót. A vendégeinknek pedig ugyancsak Olaszországban vásárolt apró csészékben szolgálja fel a vacsora utáni espressót.

Ide is egy La Pavonit vett, de ez már automata. Ed lefekvés előtt hörpinti fel az utolsó csésze kávét - vagy itthon, vagy a városban. Valami miatt nagyon szeret bárokban rendelni, ahol előfordulnak szecessziós La Faema-gépek meg a divatos Ranchillio-masinák is. Mielőtt felhörpinti, mindig megvizsgálja a cremát, lötyögted egy kicsit a csészében a forró italt. Azt mondja, erőt ad neki a kávé az alváshoz.

A másik dolog, amibe hasonló lelkesedéssel veti bele magát Olaszországban, az autóvezetés. Pedig a legtöbb turista úgy érzi, hogy a római forgalom olyan élmény, amelyet az ember „a büdös életben nem felejt el”; hogy az autostrada felér egy bátorságpróbával, és hogy Amalfi környékén a tengerparti országút maga a pokol. „Az olaszok nagyon jól vezetnek”, mondja Ed lelkesen, indexel, és előzni kezd aprócska, bérelt Fiatunkkal. A tükörben azonban észreveszi, hogy egy Maserati közeleg, mint egy rakéta, úgyhogy gyorsan visszasorol a jobboldali sávba... Egy idő után már a merész megoldásokért is lelkesedni kezdett:

- Láttad? Két keréken kanyarodott! Persze, vannak kontárok közöttük is, akik az út közepén kóvályognak, de a többség betart bizonyos szabályokat.

- Milyen szabályokat? - érdeklődöm szelíden, miközben a miénkhez hasonló aprócska járgány húz el mellettünk legalább száznegyvennel.

Sebességkorlátozást csak a motor teljesítménye jelent. Soha nem láttam még, hogy gyorshajtásért megállítottak volna bárkit. Inkább akkor közlekedik veszélyesen az ember, ha döcög. Nem ismerem a baleseti statisztikákat. Ritkán látok balesetet az utakon, és valami azt súgja, hogy azoknak a többségét is a túl lassan haladó turisták okozzák.

- Ha valaki egy kicsit is kockázatos előzésbe fog, a mögötte jövő nem mászik rá, hanem megvárja, hogy az előtte haladó befejezze az előzést, sőt, helyet is hagy neki, hogy vissza tudjon állni a jobb oldali sávba. És soha senki nem előz jobbról.

És az autópályán is csak akkor mennek ki balra, amikor előznek. Otthon meg sokan azt hiszik, hogy bármelyik sávban furikázhatnak folyamatosan.

- Igazad van, persze. Na de hogy kanyarban is előznek! Mintha direkt csinálnák. Biztos ezt tanítják az oktatók. Lehet, hogy csak gázpedál van az oktatók oldalán, fék nincs. És ha valaki mögötted jön, akkor muszáj előznie. Olyan nincs, hogy nyugton maradna. Mintha kötelező lenne állandóan előzgetni a többieket.

- Ja, viszont ezzel a szembejövők is tisztában vannak.Ed nagy örömmel olvassa Nápoly polgármesterének nyilatkozatát: „A

zöldjelzés, az zöldjelzés, avanti, avanti... A piros jelzés - suggerimento, javaslat. És akkor minek a sárga?, kérdezték tőle. „Hogy felvidítsa az embert.” Nápolyban a legkaotikusabb a közlekedés az egész világon. Ed nagyon élvezte. Arra is volt lehetősége, hogy a járdán guruljon, amikor az úttestet elfoglalták a gyalogosok.

Toszkánában szerencsére törvénytisztelőbbek a polgárok. Itt a szűk középkori utcák jelentenek kihívást, meg a hirtelen kanyarok. Szerencsére a városok többségében kitiltották az autókat a történelmi városközpontból, ami nagy áldás, mert így a piazzák új reneszánszukat élhetik. És nagy áldás az én idegeimnek is: Ed annak idején minden kacskaringós, beszűkülő sikátorba becsábult, és a helybeliek csak bámultak ránk csodálkozva, hogy miért rükvercben haladunk át becses városukon.

Ednek nagyon tetszett az is, hogy a rendőrök is Alfa Rómeóval járnak. Első olaszországi nyarunk után vett magának egy tökéletes állapotban lévő, húsz éves, ezüst színű GTV-t. Minden idők egyik legdögösebb autója, annyi szent. Másfél hónap alatt háromszor büntették meg gyorshajtásért. A legutolsó alkalommal tiltakozott, azt mondta a bírónak, hogy ok nélkül állították meg, mert pikkelnek a sportkocsikra, ezúttal tényleg nem száguldozott. A bíró szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy adja el a kocsiját, ha nem tetszik neki a rendszer, majd megduplázta a bírságot...

Egy időre autót cseréltünk. Muszáj volt. Már az a veszély fenyegetett, hogy elveszik a jogosítványát. Engem persze egyszer sem állítottak meg az ezüst csodával, ő pedig végül is jól eldöcögött veterán Mercédeszemmel, a Delta Queennel.

- Kicsit zörög már az öreglány - próbált panaszkodni. - Viszont nagyon biztonságos, és ezzel legalább nem büntetnek meg.- Naná, hogy nem állítanak meg egy ilyen csotrogányt...! Amikor visszajöttünk

Olaszországba, Ed újra elemében volt.Szinte mindig alsóbbrendű utakon közlekedünk, ha megyünk valahová. Nem

riadunk vissza a földutaktól sem, ha festőinek ígérkezik a táj, általában azokon is gond nélkül lehet haladni. Az útról is lemegyünk, ha egy elhagyott tizenharmadik századi templomhoz akarunk eljutni, a kisvárosokban pedig egyszerűen kitolatunk a sikátorból, mielőtt beszorulnánk. Nem nagy ügy, ha az embernek jeges víz folyik az ereiben. Az viszont már tényleg nagy élmény, amikor hegynek fölfelé

kell tolatnunk egy kacskaringós, egysávos földúton... Ed boldogan rikkant, egyik keze az üléstámlámon, másik a kormányon. A szakadék szélétől körülbelül tíz centire van az autónk kereke. Egy kocsi jön lefelé, megállunk, a pasik kiugranak, hogy megbeszéljék, amit meg kell. Már két autó tolat felfelé: idióták konvoja. Piros Alfa GTV, ugyanaz a típus, mint itthon Edé. Mindannyian kiszállunk, ahol már szélesebb az út, hogy alaposan megtárgyalhassák a pasik az autót, az eredeti visszapillantó tükörtől a rendetlenkedő indexen át a „gép” jelenlegi és jövőbeni értékéig. A Fiat forró motorháztetejére terítem a térképet, hogy megkeressem a kivezető utat ebből a szurdokból, ahol nyilvánvalóan nincsenek kolostor-romok. Ed talán azért szereti annyira az autósztrádát, mert itt halmozhatja az élvezeteket. Negyven-ötven kilométerenként sorakoznak a benzinkutak az elmaradhatatlan bárral. Ed imádja ezeket a végtelenül hatékony út menti helyeket: bekapja a kávéját, esetleg mellé egy vastag mortadellás paninót. Én cappuccinót rendelek, pedig délután nem szokás, Ed vár türelmesen, pedig magától nem lebzselne ennyit. Be és ki, ahogy az olaszok csinálják. Visszaülni a kocsiba, és gyerünk tovább. A méregerős espressóval az ereiben Ed haladéktalannl felveszi az utazósebességet. Paradiso! Ha mélyebbre nézek. azt látom, hogy Edet maga a föld változtatja meg. Először húsz-harminc holdat akartunk. Az öt hold kevésnek tűnt, amíg el nem kezdtük irtani a dzsungelt. Mostanra a limonaia megtelt szerszámokkal. Otthon elfér minden a kisebbfajta piros szerszámtartó fémdobozban is... Nem számítottunk rá, hogy szükségünk lesz láncfűrészre, sövényvágó ollóra, metszőollóra, motoros kaszára, ásókra, lapátokra, gereblyékre és olyan ipari forradalom előtti kéziszerszámokra, mint a sarló és a kasza. Azt gondoltuk, hogy majd szépen kiirtjuk a gazt, megmetsszük a fákat és kész. Meg hogy néha lenyírjuk a füvet, kiszórunk egy kis trágyát. Nem számoltunk a természet hihetetlen energiájával, amivel megújítja magát. Minden, ami a földből nő ki, meghökkentő gyorsasággal regenerálódik. Kertészkedtem én régebben is, de mindig azt gondoltam, a növényeknek sok biztatásra van szükségük. De a borostyán, a füge, a szömörce, az akác, a szeder egyszerűen megállíthatatlan. Van egy futónövény, amit mi csak „pokolfajzatnak” nevezünk, mert rátekeredik mindenre, és lassan megfojtja a többi növényt. Csak úgy lehet elpusztítani, ha kiássuk a földből répa nagyságú gyökerét. A csalánnal ugyanez a helyzet. Kisebbfajta csoda, hogy nem borítja csalán ez egész világot. Amikor kiásom őket, hiába van rajtam vastag védőkesztyű, valamelyik testrészemet biztos megcsípik. A bambuszcserje is szeretné átvenni a hatalmat a kocsibehajtón. Az újonnan ültetett olajfákat minden vihar után újra a karóhoz kell kötözni. A teraszokat fel kell szántani, aztán jöhet a tárcsázás. Körbe kell ásni az olajfákat, meg kell trágyázni körülöttük a földet. A szőlővel is többhetes munka van. Szóval, egész kis farm ez, amelyhez farmer kell. Ha nem dolgozunk vele folyamatosan, a birtok pár hónap alatt elgazosodik, olyan lesz újra, mint volt. Érezhetjük úgy is, hogy nagy teher nehezedik a vállunkra, vagy dönthetünk úgy, hogy inkább élvezzük ezt a munkát.

- Hogy van a te kis földművesed? - kérdezi a barátnőm, aki már látta, ahogy Ed minden egyes növényt megvizsgál egyik vagy másik teraszon, megtapogatja a növendék cseresznyefa leveleit, halomba gyűjti a köveket. Ed ismeri az összes tölgymagoncot, sziklát, facsonkot; talán a „dzsungelirtás” hozta ilyen közel a földhöz.

Mostanában minden nap végigjárja a teraszokat, sortban, bakancsban, levágott ujjú feszes pólóban (amilyet apám is viselt a kertben gyerekkoromban). A bicepszei és a mellizmai úgy dudorodnak, mint egy rajzfilmfiguráé. Az apja földműves volt negyven éves koráig, amikor végül kénytelen volt a városba költözni. Ed ősei lengyel parasztok voltak; biztos vagyok benne, hogy beleillene most is az ottani tájba. Noha San Franciscóban mindig elfelejti megöntözni a virágokat, itt hajlandó vödör-számra hordani a fiatal gyümölcsfáknak a vizet szárazság idején, odaadóan gondozza a különleges, illatos levelű levendulát, és késő éjszakáig bújja a komposztálásról és a metszésről szóló szakkönyveket.

Hogy mennyire váltunk olasszá? Attól tartok, nem nagyon. Túlságosan sápadtak vagyunk, és nem tudunk elég jól gesztikulálni. Egyszer láttam egy fickót, aki kilépett a telefonfülkéből, mert a szűk helyen nem tudott elég széles mozdulatokkal hadonászni. Sokan lehúzódnak, megállnak az út szélén, mert képtelenek egyik kezükben a mobiltelefont, a másikban pedig a kormányt tartani és közben beszélni is, hiszen nincs harmadik kezük... És hát nem tudjuk elsajátítani az egymás szavába vágva zajló, folyamatos csevegés művészetét sem. Az ablakból sokszor látom, hogy hárman-négyen sétálnak az úton, egyszerre beszélnek mindannyian. A focimeccs után sem fogunk dudálva végiggurulni a városon, nem fogunk körbe-körbe száguldani a robogóval a piazzán. És a politikát sem fogjuk kapizsgálni soha.

A ferragostót eleinte nem értettük - amíg mi magunk is fokozatosan rá nem hangolódtunk erre a lelkiállapotra. A ferragosto, vagyis augusztus tizenötödike az a nap, amikor Szűz Mária a mennybe szállt. Hogy miért pont augusztus tizenötödikén? Talán mert nem bírta már a kánikulát. Például a pannai katedrális mennyezetfreskója is ezt dicsőséges mennybemenetelt ábrázolja. Máriának és kísérőinek csak úgy lobog a köpenyük. (Az alsóneműjük nem látszik, hála a művész diszkréciójának.) A jeles dátum azonban csak arra szolgál, hogy jelt adjon a szélesebb értelemben vett ferragosto, vagyis az augusztusi vakáció megkezdésére, amikor egész Olaszország intenzív pihenésbe fog. Már megtanultuk, hogy valójában egész augusztusban áll az ország. Hiába nyüzsögnek a turisták a városban, bizony könnyen előfordulhat, hogy a legjobb trattoria ajtaján ott a chiuso per ferie tábla (szabadság miatt zárva), mert a tulajdonosok nyaralni mentek Viareggióba. Az amerikai üzleti logika itt nem érvényes; augusztusban nem akarják halálra dolgozni magukat az emberek, hogy aztán novemberben vagy áprilisban menjenek szabadságra. Nem, ők most mennek, mert most van augusztus. Ilyenkor van a legtöbb baleset az utakon - zsúfolásig telnek a

tengerparti városok. Megtanultuk, hogy a lekváreltevésnél nagyobb dologba ne fogjunk ilyenkor. Vagy még abba se. Én is inkább csak szedek egy kis szilvát a szalmakalapomba, leülök a fa alá, és majszolgatok. Nagyboldogasszonykor egész Olaszország ünnepel. Cortonában nagy bulit csapnak ilyenkor: ez a Sagra della bistecca, vagyis a vidék híres sült húsainak ünnepe.

A sagra mindig jót jelent Toszkánában. Amikor kezdődik valaminek a szezonja, ez már elég ok az ünneplésre. A toszkánai kisvárosokban érdemes figyelni a táblákat, amelyek a cseresznye, a gesztenye, a bor, a vin santo, a sárgabarack, a békacomb, a vaddisznó, az olívaolaj vagy a pisztráng sagráját hirdetik. Idén nyáron például voltunk a felsővárosban a sagra della lumacán, vagyis a csiga ünnepén. Körülbelül nyolc asztalt összetoltak az utcán, szólt a zene, de mivel már jó ideje nem esett az eső, nem bújtak elő a csigák. Csiga helyett borjúpörköltet szolgáltak fel. Az egyik hegyi borgo ünnepén a tombolán egyetlen számjegyen múlt, hogy nem nyertem egy szamarat. Tésztát ettünk raguval, meg roston sült bárányhúst, és láttunk egy méltóságteljes idős párt: a férfin keményített hófehér inggallér, a hölgyön hosszú fekete ruha. Játszott a tangóharmonikás, ők pedig elegánsan táncoltak.

Cortona több napon át készül kétnapos ünnepére. A város alkalmazottai hatalmas, kétszer hét méteres grillsütőt építenek a parkban, térdmagasságig rakják az alapját téglából. Erre kerül a grillező rács. (Olyan, mint a barbecue-sütőn gyerekkoromban.) Ugyanitt, ugyanezt a rácsot használják a város másik festáján, amelyet az őszi porcini tiszteletére tartanak. (A cortonaiak állítják, hogy ők sütik a gombát a legnagyobb serpenyőben a világon. Ezen a festán még nem voltunk, de el tudom képzelni, milyen lehet, amikor a parkot megtölti a porcini gazdag illata.) A férfiak négy-, hat-, nyolc- és tizenkét-személyes asztalokat állítanak a fák alá, és lampionokat akasztanak az ágakra. Kis pultokat helyeznek el a sütő körül. A jegyárusító bódé is előkerül, a park bejáratához állítják. A tárolóban nagy halom faszén.

A parkon az év többi napján nem lehet autóval áthaladni, de a sagra kedvéért most megnyitják a hátsó kapuját is. Egymás után húznak el a kapunk előtt az autók. Úgy döntünk, inkább a római úton sétálunk be a városba, hogy ne kelljen a fehér porfelhőkben kutyagolnunk. Szomszédunk integet; ő lesz az egyik önkéntes grillmester.

Hatalmas hússzeletek sülnek a parázs fölött. Beállunk a sorba, veszünk crostinit, tányért, szedünk salátát, zöldséget. A grillnél szomszédunk két óriási steaket tesz a tányérunkra. Alig találunk üres széket. Körbejár a boroskancsó. Az egész város itt van, de érdekes módon nincsenek turisták, csak egy asztalnyi brit. Nem ismerjük az asztaltársainkat. Két házaspár Aquavivából, három gyerekkel. A kislány boldogan szopogatja a csontot, a két kisfiú szorgalmasan fűrészeli a húst, illedelmes olasz gyerekek. Szüleik ránk emelik a poharukat. Viszonozzuk. Amikor kiderül, hogy amerikaiak vagyunk, a férfi megkérdezi, véletlenül nem ismerjük-e Chicagóban élő nagybátyját és nagynénjét.

A vacsora végeztével a többiekkel átsétálunk a városon. A Rugapiana megtelt, a bárok is. Nagy nehezen szert teszünk egy mogyorós jégkrémre. Tinédzserek énekelnek a városháza lépcsőjén. Három kissrác petárdákat hajigál ártatlan képpel, aztán összegörnyednek a nevetéstől. Ed bemegy az egyik bárba kávézni, én inkább megvárom idekint. Visszaindulunk, a parkon át megyünk haza. Fél tizenegy van, de még sül a hús. Látjuk, hogy szomszédunk gyönyörű feleségével és lányával együtt tucatnyi barátjával vacsorázik.

- Mióta rendezi meg a város ezt a sagrát? - kérdezi tőlük Ed.- Mindig, mindig, örökké - válaszolja Placido.A tudósok szerint Nagyboldogasszony napját először Antiochiában ünnepelték

meg i. sz. 370-ben. Idén tehát 1624. alkalommal ünneplik Mária mennybemenetelét. Ha meggondolom, hogy Cortona milyen régi város, nem kizárt, hogy a fehér tehén leölését és húsának megsütését még ennél is hosszabb ideje ünneplik.

A ferragosto után Cortona néhány napig szokatlanul csendes. Aki el akart látogatni a városba, már megtette korábban. A boltosok kint ülnek az utcán, újságot olvasnak, vagy csak bámulnak a távolba. Az élet csak szeptemberben kezdődik újra.

Szomszédunk, az önkéntes grill-mester az adóhivatalnál dolgozik. Az idő múlását Vespája berregése jelzi: reggel dolgozni megy, délben hazajön ebédelni, szieszta után visszamegy dolgozni a városba, este hazajön. Kezdem idealizálni az életét. Az idegenek könnyen esnek abba a hibába, hogy a helybelieket romantikus sztereotípiákba szorítják: a részeg fickó, aki reggel végigdülöngél az utcán, miután ládákat pakolt a piacon, természetesen a Város Részege szerepét kapja; a vörös-fehér terrier, amely reggelente körbejárja a három hentesüzletet, a Város Kutyája lesz, ott van azután a Bolond Művész, a Fasiszta, a Reneszánsz Szépség, a Próféta... Ha már megismeri magát az embert, a beskatulyázás, hál' Istennek elhalványul. Placidónak, a szomszédunknak két fehér lova van, és énekelve szokott robogni a Vespájával. Tisztán halljuk, hogy mit énekel, mert a házunk előtt csak gurul, amikor hazafelé megy. Csak akkor kapcsolja be a motort, amikor leér a lejtő aljára. Pávát, libát, fehér galambokat is tart. Jó harmincas, de a haja hosszú, néha copfba köti. Szépen lovagol - született lovas. Felesége és lánya gyönyörűek. Édesanyja is szokott virágot hozni a kegyhelyünhöz, nővére csak úgy emlegeti Edet, hogy „az a jóképű amerikai”. Én azt képzelem, hogy Placido tökéletesen boldog. Az egész város szereti. „Ó, a Placi! - sóhajtják. - Szerencséjük van, hogy a szomszédjuk...” Mindenki ráköszön. Bármilyen korban élhetne; kőházában, békés királyságában az olajfa-teraszokon független az időtől. Tovább aranyozta a róla alkotott képemet, amikor beállított hozzánk egy csuklyát viselő sólyommal a karján.

A gyerekkoromból megmaradt madárfóbiám miatt egyáltalán nem örülök, hogy egy ragadozó madár kér bebocsátást, de Placido az egyik barátját is magával hozta, hogy reptessék a sólymot. Kérdezi, nem zavar-e, ha a sólyom átrepül a mi

birtokunkra is. Próbálom leplezni, hogy mennyire félek. „Ho paura”, mondom riadtan, és arra gondolok, milyen pontos az olasz kifejezés: van félelmem. Hiba volt az őszinteség, mert Placido előrelép, és biztat, vegyem át, ültessem a karomra a kis aranyost, a félelmem megszűnik, ha közelebbről látom, milyen nagyszerű teremtés... Megjelenik Ed, és diszkréten közénk áll, látom, hogy ő is kibillent kissé a nyugalmából. Talán átragadt rá is a fóbiám? Azért persze örülünk, hogy Placido ilyen kedves szomszéd, hogy csak úgy beállít az „idegenekhez”, és kisétálunk velük a telek végébe. Most Placido barátjának a karján gubbaszt a madár, tőlünk tizenöt-húsz méterre. Placido kivesz valamit a zsebéből. A sólyom kiterjeszti a szárnyát - tekintélyes fesztávolság! - és verdes, mintha fel akarna emelkedni.

- Egy élő fürjecske. Nemsokára a piazzáról hozom neki a galambokat - vigyorog Placido.

Barátja leveszi a sólyom fejéről az apró bőr csuklyát, és a madár Placidónál terem, mint a nyíl. Már repkednek is a fürjecske tollai: a sólyom gyorsan szétkapja a kis madarat. Placido barátja a sípjába fúj, a madár azon nyomban visszaszáll a karjára, hogy megkapja újra a csuklyát. Jó kis műsor... Placido szerint Olaszországban ötszáz aktív solymász van. Ő Németországban vette a madarat, a csuklyát Kanadában. A sólymot minden nap tréningezni kell. Megdicséri az állatot, amely most az ő csuklóján ül.

Placido tényleg időtlennek tűnik. Látom fehér lován, a sólyommal a karján - akár ha egy középkori vásárba vagy lovagi tornára tartana. Amikor elsétálok a háza mellett, látom a sólymot a ketrecében, könyörtelen profilja Mrs. Hattawayre, egyik tanárnőmre emlékeztet: ahogy hirtelen hátrafordítja a fejét, eszembe jut, hogy Mrs. Hattaway mindig megérezte, amikor óra közben gombóccá gyúrt levelek repültek a háta mögött.

Már csomagolok, nemsokára indulok Rómába, a reptérre, amikor Amerikából felhív egy vadidegen.

- És van-e valami hátulütője a dolognak? - kérdezi a hang. Olvasta a cikkemet, amelyet egy magazinnak írtam a ház megvételéről és helyreállításáról.

- Ne haragudjon, hogy zavarom, csak az a helyzet, hogy nincs senki, akivel meg tudnám beszélni a dolgot. Azt tudom, hogy akarok valamit csinálni, csak nem tudom, hogy pontosan mit. Ügyvéd vagyok Baltimore-ban, anyám nemrég halt meg, és...

Tudom, hogy mi hiányzik neki. Ismerem azt a vágyat, amikor az ember meglepetést akar vinni az életébe. „Változtasd meg életed”, ahogy Rilke írja. Amit egy idegen ország részidős lakójaként tanultam, úgy őrzöm, mint az aranyat. Az is remek érzés, hogy egyre több olasz szó cseng ugyanolyan ismerősen, mint az angol megfelelője: pompelmo, susino, fragola - mindennek új neve lett! Attól féltem, hogy a házasságom felbomlása után beszűkül az életem. A családom története tele van magányos, csalódott ősökkel, megyeszerte híres szépségekkel, akiknek idősebb korukra nem maradt más, csak a préselt virágok a világatlaszban.

A nőmozgalommal együtt váltam én is nagykorúvá, de még most is bennem van a félelem, hogy az életem talán nem is valóságos, hogy nem az enyém, hogy bármikor kivehetik a kezemből a döntést. Mintha egy hatalmas hullámon siklanék, amely bármikor maga alá temethet. Mostanában már kezdem elhinni, hogy az istenek nem büntetnek meg, ha élvezem az életet. A vonal túlsó végén a nő az egyetemtől szerezte meg a telefonszámomat.

- És hol akar házat venni? - kérdezem.- Az egyik szigeten, nem messze Washingtontól. Mindig imádtam azokat a kis

szigeteket. És van ott egy eladó ház, de a barátom azt gondolja, hogy megbolondultam, mert túl messze van. De amikor felszáll az ember a kompra...

- Nincs hátulütője - válaszolom határozottan.A problémák tömkelege Benitóval, a költségek, a nyelvi nehézségek, a forró

víz a vécétartályban, a ronda festék a gerendákon, a hosszú, fárasztó repülés Kaliforniából - mindez tényleg semmi ahhoz a tökéletes boldogsághoz képest, amit ennek a kis toszkánai domboldalnak a birtoklása jelent.

Legszívesebben meghívnám pár napra ezt az idegen nőt. Megértem őt, tehát rögtön összebarátkoznánk, átbeszélgetnénk az éjszakát... De sajnos nemsokára haza kell utaznom. A félhold a Medici-vár fölé emelkedik, miközben ezzel a nővel beszélgetek, aki nyilván az irodájában kuksol egy felhőkarcoló ikszedik emeletén. Az egyik felső teraszon ki tudom venni a tölgyfa alatt a padot, amelyet Ed készített nekem. Két farönkre fektetett egy deszkát. Szeretek oda felsétálni késő délután, amikor aranyfény önti el a völgyet, és meghíznak az árnyékok a hosszú dombhátak között.

- Ismeri azt a régi mondást, hogy a „saját üdvödet kövesd”? - kérdezem, pedig soha nem voltam hippi.

- Persze, persze, huszonöt éve ott voltam Woodstockban, de most ennek a transznacionális konglomerátumnak a munkaügyi vitáival foglalkozom... és nem vagyok benne biztos, hogy helyesen döntök, ha beleugrok a házvételbe.

- Nem érzi úgy, hogy kiterjeszti vele az életét? Én legalábbis istenien érzem magam itt a nyaralómban.

Nem beszélek neki a napfényről, és nem beszélek arról se, hogy amikor Kaliforniában az itteni önmagámra gondolok, tiszta, erős fényben látom magam. Szinte áttetszővé válok itt. A toszkánai nap átjárja minden porcikámat. Flannery O'Connor arról beszélt, hogy „összeszorított foggal kell keresni” az örömöt. Otthon néha valóban ezt kell tennem, de itt az öröm természetes. Könnyedén sorjáznak a napok - olyan könnyedén, ahogy a piacozó kis srác emeli fel mérlegét, egyik oldalon a kövér dinnyével, másikon a rozsdás súlyokkal.

Alig várom, hogy megtudjam, vajon ez a nő megvette-e végül a faházat, amelynek saját mólója van. Már látom, ahogy egy fenyő törzsének támasztja a biciklijét, látom a folyondárt a tornác korlátján...

Placido ezúttal a lányával megy sólymot röptetni a birtok szélére. Bátor kislány! Ahogy lépked, hajfürtjei gyönyörűen ringatóznak. Most az ő csuklóján ül a madár. Valami félelmes ülepedik le most az emlékezetemben. Télen egy rémálomban fogom viszontlátni ezt a sólymot. Lehet, hogy álmomban újra látom majd, ahogy a ciprusok között viszik a madarat az úton, hogy röptessék, minden nap egyre messzebb. Mennyi minden történt ezen a nyáron! Cesare Pavese verse, az Éjszaka, így zárul:

Néha visszatéra nappal mozdulatlan békéjébena szédítő fénybe merült napok emléke.

ZÖLD OLAJ

- Ma ne szüreteljenek, túlságosan nedvesek a bogyók - mondja Marco, amikor látja, hogy elővettük a kosarakat. - A hold állása sem megfelelő. Várjanak szerdáig!

Marco visszaakasztja a két öreg gesztenyefa-ajtót, miután megjavította és beolajozta őket, meg az újakat is, amelyeket ősszel csinált nekünk. Az újakat nem is lehet megkülönböztetni a régiektől. Azokat az üreges farostlemez ajtókat cseréltük így le, amelyeket valószínűleg az ötvenes években tett fel az elődünk, aki annyi bűnt követett el a ház ellen.

Máris elkéstünk az olajbogyószürettel. Karácsony előtt bezár az összes olajprés, alig egy hetünk van addig. Kint ködpermet áztatja a novemberi esőkben megerősödött füvet. Az ablaküveg hideg. Marconák igaza van. Ha nem tudunk egy nap alatt végezni, könnyen megpenészedhetnek a nedves bogyók, mire a présbe visszük a termést. Mindenesetre előkészítjük a derékra erősíthető fonott kosarainkat, a kék zsákokat, az alumínium létrát, a gumicsizmákat. Még fáradtak vagyunk a repüléstől, az időeltolódástól, de korán keltünk, mert Marco fél nyolcra jött; akkor kezdett csak világosodni. Azt tanácsolja, beszéljünk meg egy időpontot egy présházzal, hátha később kisüt a nap, és gyorsan megszárítja a bogyókat a fán.

- És a hold nem számít? - kérdezem, de ő csak felhúzza a vállát. Tudom, hogy ő bizony semmi pénzért nem szüretelne ma. Legszívesebben visszabújnánk az ágyba, mert egyáltalán nem sikerült még kipihennünk a huszonnégy órás utazás fáradalmait. Az óceán fölött egész úton viharok dobálták a gépet. Majdnem megcsókoltam a római Fiumicino repülőtér betonját. Bementünk Rómába vásárolni, és elkövettük azt az őrültséget, hogy utána rögtön elindultunk Cortonába a bérelt autónkkal: egy teljesen hibbant kinézetű, kívül bordó, belül zöld Twingóval. Az apró járgánnyal vágtunk neki az autópályának, hullafáradtan.

A víztől csillogó, vibráló táj azért feldobott minket: minden ragyogó zöld. Sok fa még most is hullatja színes leveleit. Amikor elutaztunk augusztusban, minden hervadt volt vagy száraz, de mostanra újra felfrissült a természet. Besötétedett, mire megérkeztünk a házhoz. A városban vettünk kenyeret és egy nagy adag borjúhúsos cannellonit. A friss levegőn egészen feltöltődtünk. Laura, a fiatal takarítónő, már két nappal ezelőtt bekapcsolta a radiátorokat, hogy a vastag kőfalak átmelegedjenek, mire megérkezünk. Fát is hozott be, úgyhogy lobogó tűz mellett vacsoráztunk, majd szobáról szobára járva üdvözöltük kedves tárgyainkat, mielőtt bezuhantunk volna az ágyba.

- Laura mondta, hogy megérkeztek, hát itt vagyok. Azt gondoltam, biztos rögtön szükségük lesz az ajtókra - mondta Marco, amikor reggel beállított.

Amikor megjövünk, mindig de mindig cipelni kell valamit egyik helyről a másikra... Ed is segített felhozni az ajtókat a lépcsőn, és ő tartotta, amíg Marco a sarokvasra igazította őket.

Marco tájékoztat, hogy a remek Sant'Angeló-i prés dolgozik a legtisztábban: mindenkinek külön préselik az olaját, a kistermelőknek nem kell összeönteniük a termést. Viszont legalább egy quintale, vagyis száz kilogramm a minimális beadható mennyiség. A mi fáink még nem tértek magukhoz a harminc éves elhanyagolás után, van olyan is, amelyen egyetlen szem sincs. Nem biztos, hogy összejön a száz kiló.

A présház tömény olajszagot áraszt, a nedves padló síkosnak tűnik (nyilván az olajtól). Azoknak a helyiségeknek, ahol szőlőt vagy olajat préselnek, „időszaga” van, mint a templom hűvös kövének. A szivárgó-csöpögő nedvek beférkőznek az itt dolgozók pórusaiba. A főnök tájékoztat, hogy sok helyen vállalnak kis mennyiséget. Nem is sejtettük, hogy ennyi présház van a környéken. (Forduljunk jobbra a legmagasabb fenyőnél, vagy balra a domb után, vagy rögtön jobbra a hosszú disznóól mellett.)

Mielőtt indulnánk, végighallgatjuk áradozását a tradicionális módszer előnyeiről. Egy kád frissen préselt olajból vesz két evőkanállal, és nyújtja, hogy kóstoljuk meg. Kénytelenek leszünk lenyelni egy kanál olajat... Képtelen vagyok rá, de megteszem mégis. Enyhe az illata, az íze hihetetlenül gazdag és lágy. Mintha orvosságot kellett volna lenyelnem.

- Splendido - nyelek egy nagyot, és Edre pillantok, aki még hezitál, úgy tesz, mintha az olaj tiszta zöld színében gyönyörködne. - És ezzel mihez kezdenek? - kérdezem a kisajtolt rostok vályújára mutatva.

A főnök odafordul, Ed gyorsan visszaönti az olajat a kádba, és lenyalja a kanalát.

- Favoloso - mondja Ed.És igaza van, tényleg mesés. Megtudjuk, hogy az első préselés után

visszamaradt masszát egy másik présházba viszik, hogy egy újabb sajtolással közönséges olajat nyerjenek, majd még egy utolsó sajtolást végezve kenőolajat

állítsanak elő belőle. A kiszáradt rostokat pedig általában trágyaként hasznosítják az olajfák alatt.

Beülünk a kocsiba, indulunk haza, de észrevesszük, hogy a San Michele Arcangelo-templom ma nyitva van. Régóta szerettük volna belülről is megnézni. A templom küszöbén rizsszemek - arborio, ebből készül a rizottó. Esküvőt tartottak itt, valaki biztosan jönni fog, hogy leszedje a fenyő- és cédruságakat. Az épület majdnem ezer éves. Az út két oldalán, egymással szemben helyezkedik el a présház és a templom, két alapvető igény kielégítésére. Ezekről az ódon templomokról mindig a hajók jutnak eszembe, mondom Ednek.

- Mások is így voltak ezzel. Az angol „nave” szó („templomhajó”) a latin „navis” („hajó”) szóból ered.

- És az „apse”? - kérdezem. A boltíves ereklyetartók az udvarokon álló kenyérsütő kemencékre emlékeztetnek.

- Azt hiszem, a szó töve csak azt jelenti, hogy „egymáshoz erősíteni”, úgyhogy nincs benne költészet.

Van viszont költészet a három templomhajó és a három ereklyetartó ritmusában - a klasszikus bazilika kicsinyített mása ez a templom. Tökéletesen rímelnek a kőbe álmodott vonalak. Az egyetlen dísz az örökzöldek illata. Szeretem a monumentális, freskókkal ékes templomokat is, de ezek a kicsi, dísztelen épületek érintenek meg a legjobban. Alakjuk és állaguk olyan, mint az emberi szellemé, amelyet kővé és fénnyé alakítottak.

Rákanyarodunk egy ókori római útra, amelyen a középkorban a zarándokok vándoroltak a Szentföld felé. A San Michelé-ben megpihenhettek. Vajon állt-e már az olajprés, hogy a zarándokok bekenhessék sebes lábukat?

Két présház már bezárt. A harmadikból előjön ugyan egy asszony, akin legalább hat pulóver van, de azt mondja, elkéstünk, az olívabogyót már le kellett volna szedni, és most a hold állása sem megfelelő.

- Tudjuk - mondjuk neki kórusban.Férje már bezárta a présházat, vége a szezonnak. Menjünk tovább és a nagy

kőháznál forduljunk be. Egy kis tábla mutatja az utat (IL MULINO), megkerüljük az épületet, de látjuk, hogy a két alkalmazott már slagozza, tisztítja a prést. Túl későn jöttünk. Próbáljuk meg a nagy prést a város mellett.

Útközben figyelem a téli kerteket. Mindenki sápadt, hosszú szárú card it (hosszúlevelű articsókát) ültetett, amit az itteni dialektusban gobbinak neveznek, és zöldesfekete cavolo nerót, vagyis kelkáposztát. Piros és zöld radicchio is virít minden kertben. Sok helyen látok articsókát is. Nem is tudtam, hogy ilyen sok datolyaszilva is van errefelé. A viaszos, narancssárga gyümölcsök a csupasz, levéltelen ágakon lógnak. Maguk a fák olyanok, mintha egy japán festő pár gyors ecsetvonással mintázta volna őket.

A présházban nagy a sürgés-forgás, velünk nem is foglalkoznak. Körbesétálunk, figyeljük a folyamatot. Nem szeretnénk, ha a mi termésünkkel is ez történne, valahogy nagyon gépesítettnek tűnik itt a munka. Hol vannak a nagy

malomkövek? Nem tudjuk megállapítani, hogy alkalmaznak-e hőt, ami állítólag nem tesz jót az olaj ízének. Figyeljük, ahogy belép egy kuncsaft, rögtön mérlegre teszik, amit hozott, aztán beöntik egy nagy talicskába. Lehet, hogy egyforma az íze minden bogyónak, lehet, hogy nem számít, ha összekeverik őket, de mi szeretnénk, ha két kezünk munkájának eredményét tisztán élvezhetnénk. Gyorsan távozunk tehát, és elszáguldunk utolsó reménységünk felé, a Castiglion Fiorentino melletti kis présházház. Az ajtó mellett három hatalmas kerek kő van a falnak támasztva. Bent faládákban tárolják a termést, a ládákon nevek. A mienket is meg tudják még csinálni, jöjjünk vissza holnap.

Délutánra kisüt a nap, felmelegszik a levegő. Marco szerint nekiláthatunk a szüretelésnek. A holddal nem törődünk. Gyorsan megy a munka: kosarainkból a szennyes ruhának fenntartott nagy fonott ládába öntjük a bogyókat, és amikor megtelik, tartalmát a zsákba öntjük. Kevés hullott a földre eddig, mégis könnyen lejönnek a bogyók az ágról. Ha erős szél fúj, a fele termés kárba vész, ha nem terítünk hálót a fa alá. A csillogó fekete bogyók kövérek, érettek. Kíváncsiságból beleharapok egybe, olyan íze van, mint a timsónak. Vajon hogy jöttek rá a régiek, hogy miben kell pácolni, hogy fogyasztható legyen? Kísérletező kedvű egyének lehettek, mint az, aki először megkóstolta az osztrigát. Liguriában a tengerbe áztatták a bogyókat, a tengertől távolabb élők a kéményben füstölték őket, amit én is ki szeretnék próbálni. Levesszük a kabátot, a pulóvereket, az ágra akasztjuk a feleslegessé váló ruhadarabokat. Kellemes az idő. A gumicsizmák vizesek, de a levegő balzsamos. A távolban a Trasimeno-tó kék foltja a mélykék ég alatt. Délután háromra teljesen elkészülünk tizenkét fával. Egy pulóvert visszaveszek. Rövidek a téli napok, a Nap nemsokára lebukik a hegy mögé. Négy órakor már merevek az ujjaink a hidegtől, abbahagyjuk a munkát, lecipeljük a zsákot a cantinába.

Nem először fordul itt elő velem, hogy nagyon is tudatára ébredek a testemnek. Most a vállam sajog. Nagyon jólesne egy forró fürdő és egy masszázs - az olajat is az egyik radiátoron hagytam -, de mivel csak húsz napot tölthetünk itt, minden perc számít. Összeszedjük magunkat, bemegyünk a városba, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszert vásároljunk. A lányom és a barátja, Jess három nap múlva érkeznek, több lakomát is tervezünk. Éppen nyitnak az üzletek a szieszta után. Furcsa, hogy már besötétedett, és mégis újra feléled a város. A szűk utcákon fehér fényfoltok táncolnak a szélben. Az A & O üzlet előtt ütött-kopott műanyag karácsonyfa árválkodik (az egyetlen a városban), bent ajándékkosarak.

A tavalyi karácsonyi villámlátogatásunkon megtudtuk, hogy ilyenkor két dologra érdemes figyelni: az ételekre és a presepióra, vagyis a betlehemre. Az ennivalóba belevetjük magunkat, a betlehemre pedig nagyon kíváncsiak vagyunk. A kávézókban izgalmas édességek kaphatók, meg színes dobozban a panettone, a karácsonyi gyümölcskenyér olasz változata. Néhány üzletben házilag készített koszorúkat látunk - ennyi a dekoráció, plusz a betlehem a templomokban és a kirakatokban. „Auguri, auguri”, mondja mindenki, „minden jót”. Senki sem siet,

nincsenek karácsonyi csomagolópapír-árusok, nincs felhajtás, nincs mániákus ajándékvásárlási láz.

A frutta e verdura kirakatüvege bepárásodott. Kint, ahol nyáron a gyümölcs és a zöldség kínálja magát, most egy kosárban dió, gesztenye és illatos klementin (apró, mag nélküli mandarin). Bent Maria Rita, egy nagy fekete pulóverbe bújva, mandulát tör.

- Ah, benissimo - üdvözöl bennünket. - Ben tornato!A paradicsom helyén most nagy halom cardi. Még soha nem ettem ilyet. -

Meg kell főzni, de először le kell szedni a zöldjét. Citromos vízbe kell tenni, különben gyorsan megfeketedik. Megfőzi, és jöhet a parmigiano meg a vaj.

- Mennyi?- Amennyit gondol, signora. És már mehet is a sütőbe.Pár nap múlva azt tanácsolja, csináljunk bruschettát a kandallórácson, és

olajon fokhagymával pirított kelkáposztát tegyünk rá. Veszünk vérnarancsot, kis szemű, zöld lencsét - Maria Rita befőttesüvegből adja -, gesztenyét, téli körtét, almát és brokkolit, amelyet Olaszországban, érdekes módon, eddig sehol sem láttam.

- Lencsét újévre - mondja Maria Rita. - Én mindig teszek bele mentát.Szatyrunkba rakja a ribollita, vagyis a téli leves hozzávalóit is.A hentesnél új kolbász kapható, ki van rakva a húsos pult elejére. Egy

kolbászorrú ember oldalba böki Edet, a kövér kolbász-füzérre mutat, és úgy tesz, mint aki a rózsafüzért morzsolgatja. Nagy nehezen leesik a poén. Egy dobozban fürjek és más madarak. Rajtuk van még a toll, úgy néznek ki, mintha még élnének, csak éppen alszanak. A falon színes fényképek, rajtuk hatalmas fehér marhák, hátukon a hentes nevével - ezekből a fehér marhákból készül a Val di Chiana-szelet, amelynek tiszteletére Toszkánában még ünnepet is rendeznek. Az egyik képen látszik Bruno is: éppen az egyik hatalmas állat nyakát fogja. Int, hogy menjünk utána. A hűtőkamrában elefánt nagyságú marha lóg a mennyezetbe vert kampókon. Bruno megpaskolja.

- A legfinomabb bistecca. Forró grill, rozmaring, egy kis citrom az asztalon.Felfelé fordítja mindkét tenyerét, mintha azt mondaná: „Kell ennél több?”

Hirtelen becsapódik az ajtó. Összezárva egy hűtőkamrában ezzel az irdatlan, fehér zsírba ágyazott hústömeggel...

- Jaj, ne!!!Az ajtó felé veszem az irányt. Bruno csak nevet, könnyedén kinyitja az ajtót.

Nem akarok steaket venni.

Főzni akartunk, de marasztal a város. Berakjuk a szatyrokat az autóba, és visszasétálunk a Dardanóba, az egyik kedvenc trattori-ánkba. A srác, aki azóta pincérkedik, amióta megtelepedtünk itt, megnyúlt, igazi nagykamasz lett belőle. Az egész család a konyhában ül és eszik. Rajtunk kívül csak két vendég van az étteremben, mind a kettő elmélyülten fogyasztja a pennét. Fekete szarvasgombás

tésztát rendelünk, meg egy kancsó bort. Aztán sétálunk egyet a kihalt utcákon. Néhány srác focizik az üres piazzán, kiáltásaik visszhangzanak a hidegben. A kinti asztalok letakarva, a bárok ajtaja bezárva, mindenki bent szorong. Autó sehol. Egy kóbor kutya. Egyetlen külföldi sincs a városban rajtunk kívül. A város megmutatja csöndjeit a hosszú éjszakákon, amikor a férfiak sokáig kártyáznak, az üres utcák pedig a középkorra emlékeznek. A duomo mellett kinézünk a völgy fényeire. Vannak itt rajtunk kívül páran, akik ugyanezt teszik. Amikor már nagyon fázunk, visszaindulunk, s benyitunk az egyik zajos kávézóba. A kávégépen főzött kakaó olyan sűrű, mint a puding. Csak egy napja vagyunk itt, de máris beleszerettem a télbe.

Ahogy kivilágosodik, már megyünk is a teraszokra szüretelni, pedig csupa harmat minden. Ma be akarjuk fejezni az olajszüretet, nem hagyunk időt a bogyóknak, hogy megpenészedjenek. Alattunk a völgyben olyan sűrű a köd, mint a mascarpone. Mi kiemelkedünk belőle, itt fenn tiszta, csípős a levegő. Mintha egy repülőgép ablakából látnánk a felhőket alattunk, mintha lebegne a hegy... Még Placido házának piros tetejét se látjuk. A tó is hozzájárul a táj misztikumához, ködgomolyagok emelkednek fel tükréről, hogy szétterjedjenek a völgyben. A köd dagad, felemelkedik. Szedjük az olajbogyót, felhőfoszlányok úsznak el mellettünk. A nap összeszedi magát, lassan elégeti a ködöt, már látjuk Placido egyik fehér lovát, most már a háza tetejét is, meg az olajfáit. A tó felett azonban megmarad a gyöngyházszínű ködgomolyag. Most olyan fákhoz érünk, amelyeken egyetlen szem sincs. Most egy olyanhoz, amely teli van: én az alsó ágakról szedem, Ed létrázik. Nagy örömünkre Francesco Falco, olajfáink megbízott gondozója is jön, hogy segítsen. Ő az olajszüretelők kvintesszenciája, durva gyapjúnadrágban, skót sapkában, derekán kosárral. Sokkal gyorsabban dolgozik, mint mi. Nem óvatoskodik, hagyja, hogy apró ágak, levelek is belehulljanak a kosárba. Pedig azt olvastuk, hogy akkor nagyobb lesz a tannintartalma az olajnak. Elő-előhúzza hosszú kését a farzsebéből (hogy nem szúrja a fenekét...?), hogy levágja a futónövényeket. Azt mondja, mindenképpen végeznünk kell a munkával, mert jön a fagy. Amíg mi kávézunk Eddel, ő tovább dolgozik. Ősszel visszavágta a fákat, eltávolította az elszáradt ágakat, hogy bátorítsa az új ágak sarjadását. Tavaszra teljesen visszametszi majd a fákat, csak a legígéretesebb ágkezdeményeket hagyja meg, és megtisztítja a fák környékét is. Fölvetjük a bokrosított olíva kérdését, mivel olvastunk mindenféle kifinomult metszési technikáról, de Francesco Falco csak a fejét rázza. Az olajfák gondozása a vérében van; amit csinál, megkérdőjelezhetetlen. Hetvenöt éves, de olyan energikus, mintha csak harmincöt lenne. Nyilván ugyanaz a lendület van benne még mindig, amely ahhoz kellett, hogy a második világháború végén hazagyalogoljon Oroszországból. Számunkra ő elválaszthatatlan a Cortonát övező tájtól, alig tudjuk elképzelni messze innen, fiatal katonaként. Folyamatosan viccelődik, de mivel ma otthon hagyta a műfogsorát, alig értjük. Megy is az alsó

teraszokra, amelyek még nincsenek rendesen megtisztítva, mert az útról látta, hogy néhány fán ott is van termés.

És így már össze is jön a quintale. A sziesztát kihagyjuk, dolgozunk, aztán már halljuk is, hogy jön Francesco és Beppe a traktorral. Gino barátjuk zsákjai már fenn vannak a platón. A mi zsákjainkkal együtt berakják azokat is Beppe furgonjába. Kocsiba vágjuk magunkat, követjük őket. Már majdnem sötét van, és egyre hidegebb a levegő. Kaliforniában elszoktam az igazi hidegtől. Lefagy a lábam, és a Twingo csak langyos levegőt fúj.

- Csak mínusz egy-két fok van - mondja Ed.Árad belőle a meleg - előjön a minnesotai gyerekkora, valahányszor a hidegre

panaszkodom.- Mintha Bruno hűtőkamrájában lennék.Lemérik a zsákjainkat, majd a bogyókat beleöntik egy tartályba, megmossák,

és három kőkerék között összetörik. Az összetört bogyókat gép teríti vékonyan egy kerek, kenderből font alátétre, majd újabb alátét következik, majd újabb vékony rétegben az összetört bogyók, amíg el nem készül a körülbelül másfél méter magas „rakat”. Ezután egy súly segítségével sajtolják ki az olajat, ami a kenderfonaton keresztül csurog a tartályba, ahonnan egy centrifugába kerül, hogy kicsapassák belőle a vizet. A mi olajunk a nagy üvegedényben zöld, felhős. A hozam jó magas, mondja a prés tulajdonosa: a száz kilónyi olajbogyóból 18,6 kilogramm olaj lett - azaz minden rendesen termő fa körülbelül egy liter olajat jelent. Nem csoda, hogy olyan drága az olívaolaj .

- És az olajsav mennyi? - kérdezem. Olvastam valahol, hogy csak egy százalék alatti olaj savtartalom esetében nevezik az olajat extra szűznek.

A tulaj a rátapos a csikkjére.- Egy százalék! Dehogy, signori, piú basso, basso, sokkal kevesebb egy

százaléknál - dörmögi, majdnem hogy sértődötten. Az ő présházában csakis minőségi olaj készülhet. - Ezek a hegyek a legjobbak egész Olaszországban.

Otthon tálkába öntünk egy kis olajat és kenyeret mártunk bele, mint mindenki más Toszkánában, hogy megkóstoljuk az olajunkat. A mi olajunk! Ennél finomabbat még soha nem ettem! Kicsit vizitormára emlékeztet a zamata, enyhén borsos, de nagyon friss. Ezzel az olajjal meg fogom csinálni az összes létező és még ki nem talált bruschettát. Lehet, hogy a narancsot is olajjal és sóval fogom enni, mint ahogy a paptól láttam.

A seprő a nagy üvegben le fog ülepedni egy idő után, de nekünk így is nagyon ízlik, ilyen homályosan. Megtoltunk néhány csinos palackot, amit külön erre az alkalomra tartogattam, a nagy üveget pedig beállítjuk a cantinába. A márványpulton öt palackot állítok sorba. Mindegyiken ott az a fém kiöntő csőr, amelyet a csaposok tesznek a tömény italra. Rájöttem, hogy tökéletesen megfelel az olaj öntéséhez is - az olaj a kis csőrön át lassan csurog, így szép tiszta marad a többi olaj. A saját olajunkkal fogunk sütni-főzni! Ha meglátogatnak a barátaink, kapnak egy-egy üveggel, hiszen több van, mint amennyit el tudunk használni. Itt a

környéken mindenkinek van saját olaja, vagy legalábbis egy rokona, aki ellátja friss olajjal. Ha majd többet teremnek a fáink, a felesleges olajat eladhatjuk a helyi konzorciumnak. Már én is vettem a comune remek olajából: a négy literes kanna mindössze húsz dollárba került. Egyszer még Amerikába is magammal vittem egy kannával, de megérte. Pedig végig a lábam között utazott.

A hideg idő ellenére is dúsak a fűszernövényeink a kertben. Vágok egy marék zsályát és rozmaringot, négybe vágok néhány hagymát és krumplit, és elrendezem az egészet az első saját olajunkkal kikent tepsiben, a hússzeletek körül.

Másnap délután olívaolaj-kóstolót rendeznek a városban. Ez az első festája az olio extravergine del colle Cortonesének, vagyis a cortonai hegyek extra szűz olajának. Eszembe jut az evőkanál olaj, amelyet legyűrtem a mulinóban, de ezúttal a pékség friss kenyere is jár a kóstoláshoz. A piazzán kilenc termelő friss olaját lehet megízlelni. A hosszú asztalokat cserepes olajfák veszik körül.

- Erre álmomban sem gondoltam - mondja Ed, miközben a negyedik vagy az ötödik olajat kóstoljuk.

Ugyanolyan frissek ezek az olajok is, mint a miénk. Az ízükben ugyanaz az élénkség van, amitől megnyalom a szájam szélét. Finom eltéréseket lehet felfedezni az egyes olajok között: az egyikben érzem a forró nyári szelet, a másikban az első őszi esőt, a harmadikban a római út hangulatát, a negyedikben a leveleken táncoló napfényt. De mindegyiknek zöld az íze, és mindegyik tele van élettel.

LEBEGŐ VILÁG: A TÉL IDEJE

Valami ellenállhatatlan erő taszít a konyhába karácsony felé. Sóvárogni kezdek a csillag alakú kekszek, a mandarinos cukorbevonatok, a karamellás sütik után, amelyekre év közben sohasem gondolok. Amikor megfogadom, hogy nem bonyolítom túl a dolgokat, akkor is azon kapom magam, hogy a szörnyen időigényes, ám fergeteges Martha Washington-felé Jetties nevű édességen dolgozom, amelyet anyám minden karácsonykor a hideg hátsó teraszon csinált. Csak hidegben lehet elkészíteni, mert a tejszínbe és porcukorba forgatott pekándiót fogpiszkálóra tűzve kell a csokoládéba mártani és tartani egy kicsit a levegőben, mielőtt elhelyezzük a lehűtött, zsírpapírral borított tálcán. A csokoládé persze mindig megkeményedik, és vissza kell vinni a konyhába melegíteni. Anyám minden karácsonykor csinált Jetties-t, mivel a barátai számítottak rá. Mindig mondtuk, hogy túl édes, de addig ettük, amíg bele nem vásott a fogunk. Még mindig őrizgetem a metszett üveg édességtartót, amelyben anyám tárolta (amíg rövid idő alatt meg nem ettük az összeset).

A másik örök csemegénk a sós, pörkölt pekándió volt. Kilószámra ettük. A kalóriákkal nem törődtünk. Ma sem tudom elképzelni a karácsonyt pekándió nélkül, bár a nagy részét a barátainknak adom. A többit a vendégek falják fel.

Idén nem lesz Jetties... A mandulatermést azonban fel kell használni valamire: nekilátok a pörkölésnek. Az időjárásnak megfelelően előveszem a nagy piros leveses fazekat. Ashley és Jess érkezésére ribollitát csinálok, amely olyan jól tud esni este a kemény munka után. Vagy amikor megérkezik az ember New York-ból. A ribollita nem különösebben étvágygerjesztő fordítása: „újraforralt”. Ezt az ételt is a szükség diktálhatta a parasztoknak: bab, zöldség és kenyérkocka kell bele.

A téli ételek segítenek, hogy még mélyebben megértsem a toszkán konyhát. A francia konyha, első szerelmem, úgy érzem, fényévekre van tőle: az a polgári hagyomány fejlődésének eredménye, ez pedig a paraszti hagyományé. Az egyik helyi szakácskönyv a cucina poverát, vagyis a szegények konyháját emlegeti mint a ma is virágzó toszkán konyha ősét. A tortellone in brodo, ez a karácsonyi étel például első látásra bonyolultnak látszik: három félhold alakú töltött tészta tiszta húslében megfőzve. Valójában mi is lehetne egyszerűbb, mint a felesleges húslébe dobni a maradék tortollonét? A kenyérmaradék hasznosítása még jellemzőbb. A kenyérleveseket és a kenyérsalátákat, amelyek olyan izgalmasak egy kaliforniai étlapon, valójában a szükség szülte, amikor semmi más nem volt a kamrában, csak kenyér és egy kis maradék húsleves vagy olaj. A szegények konyhájának talán legjellegzetesebb étele az acquacotta, a „főtt víz” - talán a kőleves rokona. Toszkánán belül is mindenhol másképp készítik, de a kreáció mindig a kenyér és a víz párosából indul ki. Szerencsére az út szélén mindig akadnak ehető növények. Az acquacottába lehet tenni egy kis mentát, pár darab gombát vagy valamilyen zöld fűszernövényt, és ha van kéznél egy tojás, az utolsó pillanatban azt is bele lehet ütni a levesbe. Az, hogy a toszkán ételek ilyen egyszerűek tudtak maradni mind a mai napig, minden bizonnyal annak köszönhető elsősorban, hogy a parasztasszonyok olyan ügyes szakácsok voltak, hogy eszébe sem jutott senkinek, hogy változtasson a recepteken.

Ashley és Jess alig egy óra eltéréssel érkeznek, ami az időzítés csodája: a lányom Chiusiban száll le a római gyorsról, a barátja pedig Camuciába érkezik a firenzei vonattal. Először elmegyünk Ashleyért, aztán száguldunk vissza Camuciába. Pont akkor érünk az állomásra, amikor Jess lelép a peronra.

Akiket az ember gyereke hazahoz, gyakran igen problémás egyének, ha finoman akarok fogalmazni. Volt egy srác, aki akkor jött hozzánk látogatóba, amikor a Firenzétől északra fekvő Mugellóban béreltünk egy házat. Odavolt Thomas Wolfe-ért, hátul ült a kocsiban, és a Nézz vissza angyalt olvasta megállás nélkül. Végigszáguldottunk egész Toszkánán, hogy megmutassuk a két ifjú művészkének Piero della Francesca összes képét, de ez a srác csak lapozott és néha felsóhajtott. Egyszer nézett ki az autó ablakán, látta a szalmabálákat, és azt mondta: „Dögös... olyanok, mint Richard Serra szobrai.” A mai napig nem tudjuk,

hogy ezen kívül bármi más is eljutott-e a tudatáig. Ashley egyik barátnője krónikus fogfájástól szenvedett, kivéve, ha vásárlásról volt szó. Olyankor ideiglenesen tünetmentesnek látszott, és mindent megvett, amit érdemes volt - jó szeme volt a dologhoz -, aztán visszazuhant az ágyba, és tálcán kellett vinni neki az ennivalót. Az étvágyával nem volt semmi baj... Amikor visszament New Yorkba, három fogát kellett gyökérkezelni, úgyhogy a vásárlási rohamai tényleg a tudatnak a fajdalom felett aratott diadaláról tanúskodtak. Volt már nálunk olyan Ashley-barátnő is, aki nem fizette ki a New York-Róma-New York-repülőjegyét, mivel Ashley vette át a jegyeket az én AmEx kártyámmal. Szóval, nagyon vártuk, hogy kiderüljön, ezúttal kivel fogunk eltölteni pár hetet.

Ha lenne fiam, örülnék, ha olyan lenne, mint Jess. Ednek és nekem is azonnal szimpatikus volt: van humora, érdeklődő, kedves. Fűzfavesszőből font dobozzal érkezik, benne füstölt lazac, Stilton, keksz, méz, dzsem. Utolsó két napján Londonban mindenkinek vett ajándékot, és be is csomagolta. S ami a legjobb, szemlátomást nem szülőknek tekint minket, hanem potenciális barátoknak. Fesztelenül fogjuk érezni magunkat vele. Ettől megnyugszom, és azt a feldobottságot érzem, amelyet akkor szoktam, ha új embert engedek közel magamhoz - ilyenkor mintha kitágulna az életem. Egy iráni barátnőm azt mondta, hogy az emberek közötti vonzalom a szagok függvénye, ami tulajdonképpen logikus is. A legtöbb számomra valóban fontos ember esetében első látásra tudtam, hogy szeretnék összebarátkozni az illetővel. (És most is fájdalmas felidéznem azokat a kapcsolatokat, amelyek ennek ellenére megszakadtak.) Jess az összes rockszám szövegét tudja. Ashley nevet. Máris énekelünk a kocsiban...? Micsoda mázli!

Dél van, túl meleg a ribollitához, úgyhogy megállunk inkább a városban, hogy bekapjunk pár szendvicset egy bárban. Jess elmeséli az esküvőt, ahová hivatalos volt a Westminster-székesegyházba. Ashley mögött hosszabb utazás áll, szeretne már pihenni.

Eddel sétálunk egyet. Az idő kellemes, jöhet a kerti munka. Kigazolom a veteményt. A muskátlikat kiveszem a cserepükből, lerázom a gyökerükről a földet, újságpapírba csomagolom őket. Ed lenyírja a füvet, gereblyéz. Minden vizes, dús, még a gaz is gyönyörű. Lucfenyő- és olajágakkal díszítem a Mária szobrot, még egy aranyszínű csillagot is teszek a fejére. Ed megpróbál elégetni egy halom avart, amelyet nyáron a szárazság miatt nem lehetett. Most viszont annyira nedves minden, hogy csak bágyadtan füstölög a kupac.

Előkerül Ashley és Jess, együtt megyünk a faiskolába, veszünk egy kis élő fenyőt meg egy nagy cserepet, hogy legyen mibe tenni. Kicsi fa, de így is uralja a nappalit. Mivel nincsenek karácsonyfadíszeink, csak egy fehér lámpákból álló füzér, úgy döntünk, hogy Firenzébe megyünk vásárolni. Otthonról hoztam néhány csillag alakú gyertyát és farolitót, (Egyszer Santa Fé-ben töltöttem a karácsonyt, azóta szeretem a papírzacskóba rakott gyertyákat, amelyeket a kerítésre tesznek. Ezekre a zacskókra csillag alakú lyukakat vágtak. Egy tucatnyit sorakoztatunk fel

az út felé néző teraszfal tetején.) A kandallópárkányra tobozokat, cipruságakat teszünk. Milyen könnyűnek tűnik minden, és milyen nagy öröm újra felfedezni a karácsonyt! A ribollita és a kandallóban pattogó tűz kiüt mindenkit. Berakunk egy Elvis CD-t, blue, blue, blue Christmas, énekli, és mohertakarókba burkolózva belesüppedünk a hatalmas fotelekbe.

Egy firenzei piacon papírmasé gömböket és papírból kivágott angyalkákkal díszített csengőket veszünk. Egy furgonról trippát vagyis pacalt árulnak, a firenzeiek kedvence. Nagy a nyüzsgés. Már tegnap éreztem, hogy beleszeretek a télbe... Firenze egyenesen fenséges ezen a hideg decemberi délelőttön. Ahogy a többi olasz városban, a karácsonyi dekoráció itt is visszafogott, mondhatni bájos: fényfüzérek díszítik a keskeny utcákat. A nők errefelé nem izgatják magukat az állatvédők szlogenjei miatt. Ennyi pompás, hosszú bundát soha életemben nem láttam. Műszőrmét hiába keresünk az üzletekben. A férfiakon finom gyapjúkabátok és elegáns sálak. A Gilli, az egyik kedvenc kávézóm megtelt, látom, hogy folyamatosan dolgozik a kávégép. Ed egyszer csak megáll, és felemeli a kezét:

- Figyeljetek csak!- Mi az?- Hát ez az! Semmit nem hallunk. Hogy eddig nem jöttünk rá! Nincsenek az

utcán robogók. Biztos túl hideg van most nekik.Ashley csizmát szeretne karácsonyra. Ennél jobb helyre nem is jöhetett

volna... Feketét is talál, meg egy barna hasított bőrt. Nekem meg egy táska tetszik nagyon, de nincs rá szükségem, úgyhogy

hősiesen ellenállok a csábításnak. Már zárnak az üzletek, amikor befordulunk a San Marco-kolostorba, hogy megnézzük Fra Angelico freskóit. Jess még sose látta őket, és a tizenkét muzsikáló angyal most amúgy is aktuális. És már itt is a szieszta ideje: kényelmesen megebédelünk egy jó kis tarattoriában, az Antolinóban, ahol az étterem közepén nagy hasú kályha terpeszkedik. Az étlapon többek között nyúl- és vaddisznóragu, kacsa, polenta, rizottó szerepel; a pincérek malomkenyérnyi sült húsokkal rohangásznak.

Még van elég időnk arra, hogy sétáljunk egy nagyot, mielőtt újraéled a város. Firenze - turisták nélkül! Vagy ha mégis itt vannak, elbújtak a szemerkélő eső elől. Elmegyünk a ház előtt, ahol kivettünk egy lakást öt évvel korábban, amikor kihűlt a lelkesedésem Firenze iránt. Nyáron a turisták rajokban lepik el a várost, mint a legyek. És mindegyik zabál. A köztisztaságiak egy hétig sztrájkoltak azon a nyáron, és már azt hittem, jön a pestis. A kukák mellett rohadt a szemét. A pincérek, a bolti eladók viszont meglepően higgadtak és kedvesek maradtak. Úgy éreztem, mindenhol útban vagyok, és nagyon csúnyának láttam az embereket - a lépcsőkön lebzselő nemzetközi ifjak hordái rongyos pólóban, hátizsákkal; a hőségtől megbuggyant buszos turisták, akik eldobálják a jégkrém papírját, és folyamatosan azt kérdezgetik, mi mennyi dollárban; a túl rövid sortban flangáló

németek, akik fütyülnek arra, hogy a gyerekeik terrorban tartják az egész éttermet; az angol anya és lánya, akik lasagne verdét és kólát rendelnek, és panaszkodnak, amiért a spenótos tészta zöld; és végül, de nem utolsó sorban, látom saját tükörképemet a kirakatok üvegében: az új cipőkkel teli reklámszatyrokat... ez a rövid ruha valahogy nem tűnik előnyösnek... Szóval, megromlott csodaország. Henry James Firenzében a „gyűlölt zarándoktársakat” emlegeti. Ha az ember már a saját tükörképében is gyűlölt zarándoktársat lát, akkor tényleg indulni kell. Szomorú, hogy a mi századunk semmit nem tett hozzá Firenzéhez, csak a turistákat és a kipufogógázt.

Korán reggel azonban meleg brióst vettünk Marinónál, vittük magunkkal a híd közepére, és néztük az ezüstszürke Arnót. Délutánonként a Piazza Santo Spiritón ültünk egy kávézóban - ott még nyáron is otthonosan érezheti magát az ember. Néztük, amint a fák lombjain át a nap sugarára szúrja a hatalmas, dísztelen, de nagyon plasztikus homlokzatot, amelyet Brunelleschi tervezett. Kis srácok fociztak mellette. Csak jelent valamit, ha úgy nő fel valaki, hogy a Santo Spirito falának rugdossa a labdát... Talán mások is megtalálják Firenzében a maguk helyét, a maguk pillanatát még nyáron is, amikor a város néhány félórára újra önmaga tud lenni.

Ma az utca köve a szemerkélő esőtől csillog. Besétálunk a Brancacci-kápolnába, most nem kell sorba állni, csak öt-hat, hosszú fekete ruhás fiatal pap figyeli a rangidőst, aki Masaccio freskóiról ad elő nekik. Nem láttam a Kiűzetést, amióta Ádám és Éva intim testrészei elől eltávolították az egyház parancsára utólag odafestett leveleket. A kép megdöbbentő a restaurálás után: évszázadok gyertyafüstjének nyomai alól végre kiszabadultak az egyéni arcok, a rózsaszínű és sáfránysárga köpönyegek. Minden egyes arc egy jellem tükre. „Tudni akartam, mi tette őket azzá, amik”, magyarázta Gertrude Stein, hogy miért szeretne sok ember életéről írni. Masacciónak nagyon jó szeme volt: nagyszerűen ábrázolta a jellemeket és alakjait remekül helyezte el a térben. Egy neofita térdel a patakban, várja, hogy megkereszteljék.

Az átlátszó vízben térdét, lábfejét is látjuk. Szent Péter pedig önti rá a vizet, a fejére, a hátára - a festő elhagyta a bevett szimbolikát a pillanatért, amikor a hideg víz a fiú testéhez ér. Masaccio (és Masolino és Lippi) roppant nagy figyelmet fordított az épületekre, a fényre, az árnyékra. Az ő Firenzéjében, ahogyan látta vagy idealizálta a várost, a hús-vér emberekre a nap sugarai logikusan esnek, nem pedig úgy, mint ahogy festő-elődeinek képein, ahol a nap süt ugyan, de nem tudjuk, honnan és miért pont úgy.

Rohanunk a hat óra tizenkilenc perckor induló vonathoz, de lekéssük. Miközben várjuk a következőt, megemlítem a fekete táskát, amelyet hősiesen nem vettem meg magamnak. Ed és Jess természetesen úgy gondolják, hogy tökéletes karácsonyi ajándék lenne, pedig Eddel megbeszéltük, hogy csak olyasmit veszünk „egymásnak” ajándékba, amire szükség van a házban. Ed és Jess elrohan. Ashley meg én kicsit idegesek vagyunk, amikor már csak öt perc

van a vonatindulásig, de pont amikor bemondják, hogy vonat indul ilyen és ilyen vágányról, befutnak a fiúk, vigyorognak, lihegnek, lengetik a szatyrot, amelyben ott lapul a táska.

A karácsony előtti napon umbriai kirándulást csapunk. Ed úgy véli, hogy karácsony este nem ihatunk mást, csakis az egyik kedvenc vörösborát, a Sagrantinót, amelyet származási helyétől ilyen távolságra nem lehet megtalálni, én pedig a tökéletes panettonét keresem. Felhívom Donatellát, olasz barátnőmet, aki nagyszerű szakács, hogy megkérdezzem, nem csinálunk-e közösen egyet, hátha a házi készítésű finomabb, mint az, amelyet százféle színes dobozban árulnak minden boltban és bárban.

- Húsz órán keresztül kel. Négyszer kell dagasztani.Emlékszem, hányszor tettem tönkre az élesztőt, amikor csak egyszerű kenyeret

próbáltam sütni. Amikor az édesanyja volt kislány, meséli Donatella, a panettone közönséges kenyér volt, amelynek a tésztájába diót, mogyorót, aszalt gyümölcsöket dugtak. La cucina povera, megint.

- Szóval, az a legjobb, hidd el, ha megveszed a boltban. Mond is néhány jobb márkanevet. Veszek egyet Francesco családjának és már raknám a kosaramba a következőt, magunknak, amikor egy asszony tájékoztat, hogy Perugiában készítik a legjobbat. Felírja nekem az üzlet nevét egy cetlire: Ceccarani. Irány Perugia.

A Ceccarani kirakatát egyetlen cukormázzal bevont tésztából készült betlehem foglalja el. A tészta láthatóan nagyon jó médium; az alakok arca egészen kifejező, a bárányok gyapjasnak tűnnek, akkurátusán megmintázott levelek vannak a pálmafákon. Körben marcipángombák, oldalt jó pár panettone. Üreges oldalukban miniatűr betlehemek...Asszonyok hada tölti meg az üzletet. Benyomulok és kiválasztok egy panettonét, amely olyan magas, mint egy cilinder.

Még mélyebbre hatolunk Umbriába, egészen Spellóig. A meredek teraszos városban sétálunk egyet. Amikor hazaindulunk, a szerpentinen leereszkedve látjuk, hogy a Hold lassan kapaszkodik felfelé a hegyek fölött. Aztán elveszítjük szem elől, de a következő kanyarban meglátjuk újra: ennyire nagy, ennyire fehér, ennyire kísérteties holdat még sohasem láttam. Egészen Monte-falcóig üldözzük, a Sagrantino hazájáig. Jess Montefalcónak nevezi Edet a fekete dzsekije és a vezetési stílusa miatt. Montefalco kalandjait meséli (persze ő találja ki a sztorikat), miközben párszor eltévedünk. A piazzán ugyan nyitva van a borkereskedés, de az eladót nem találjuk se kint, se bent. A bolt tárva-nyitva áll, őrizetlenül. Végül megkérdezzük a bárban a csapost, hogy hol lehet a boltos. Az egyik kártyázó férfira mutat. Veszünk négy palack bort, indulunk haza, üldözzük a Holdat egész Umbrián át.

Másnap, a Szentestére készülve, Ashley meg én belevetjük magunkat a főzésbe. Jess még újonc, de kap feladatokat ő is, miközben a számok szövegét énekli együtt a rádióval. Ed egész délelőtt az ablakokat szigeteli, de közben beugrik a városba, hogy a friss házi tésztát árusító üzletből beszerezze az első fogást estére, a crespellét.. Ezúttal szarvasgombával és tejszínnel vannak töltve az

apró kis palacsinták. A crespelle után következik a meleg Corani-saláta, aztán sült paprika, friss saláta, báránysült, besamel-mártással elkészített hosszúlevelű articsóka, majd sült mogyoróval fejezzük be a lakomát. Desszertnek egy régi családi sütemény lesz, amelynek a receptjét fejből tudom, és castagnaccio, a klasszikus, toszkánai, gesztenyelisztből készülő édesség. A szomszédunk azt tanácsolja, ne is próbálkozzak vele. A nagyanyja sütött ilyet, amikor nagyon szegények voltak.

- Csak gesztenyeliszt, olívaolaj és víz kell hozzá - grimaszol. - Nagyanyám mesélte, hogy rozmaringgal, fenyőmaggal, köménymaggal, mazsolával dobták fel, ha volt kéznél valamelyik. Még soha nem használtam gesztenyelisztet. Azt hittem, különlegesség, amíg rá nem jöttem, hogy a la cucina povera egyik alapvető nyersanyaga volt. Ez a recept akkor is nagyon furcsa. Nyilván csak az szereti, aki megszokta.

- De hol a cukor, a tojás? Tényleg sütemény lesz belőle? És mennyi víz kell hozzá? A receptben az áll, annyi, hogy könnyen lehessen önteni a masszát.

A szomszéd csak a fejét rázza. Annál jobban izgat ez a recept: meg vagyok győződve arról, hogy visszavisz bennünket a toszkán konyha gyökereihez. Ashley és Jess nem biztos abban, hogy ilyen messzire kéne mennünk.

Szieszta előtt besétálunk a városba a rómaiak útján, hogy salátát és kenyeret vegyünk. Hol az „angyalunk”? Úgy látszik, télen nem jár a kegyhelyünkhöz. Figyelem, hogy nem jön-e mégis; lassan, ahogy szokott, szeme sarkából a házat lesve, majd virágait elhelyezi a szobor mellett. Vajon hoz-e csipkebogyóágat, vagy töpörödött szemű szőlőfürtöt, vagy tüskés gesztenyét? Télen máshol sétál talán, vagy ki se mozdul középkori házából, csak rakja egész nap a kályhát...

Cortonában nagy a nyüzsgés. Mindenkinél panettone és celofánba csomagolt ajándékkosár. Egyetlen üzletben sem szól a magnóból a megszokott karácsonyi gejl, amely otthon valamelyest elveszi a kedvem az ünneptől. A kávézók tömve vannak, az emberek kávéznak, forró kakaót kortyolgatnak, mert fúj már az éles, északról érkező tramontana, amely metszően hideg levegőt hoz az Alpokból és az Appeninek északi részéről.

Szépen telik a Szenteste, a vacsora bőséges és finom. Desszert a kandalló mellett. A gesztenyelisztből készült keksz nem ízlik senkinek. Rágós, fűrészporízű. Talán a partizánoknak ízlett utoljára a környékbeli erdőkben. Mi most inkább egy tál dióból és téli körtéből szemezgetünk, gorgonzolát csipegetünk hozzá. - ez az istenek desszertje... Terveztük, hogy elmegyünk valamelyik apró templomba az éjféli misére, de már jóval előbb kidőlünk.

Ed felkiabál a földszintről, hogy nézzünk ki az ablakon. Az éjjel egy kis hó esett, ahhoz elég, hogy megmaradjon egy kevés a pálmaleveleken és vékony rétegben a teraszokon.

- Gyönyörű! Vegyük feljebb a fűtést.

Lefagy a lábam. Felveszem a pulcsit, a farmert, a cipőt, és már megyek is le. A bejárati ajtó szélesre tárva. Ed a kerti asztalról gyűjti a hógolyónak valót. Félreugrom, a hógolyó az előszobában landol. Csipkerózsikáék még nem jöttek le. A terasz falához visszük a kávénkat, nézzük, ahogy lassan hullámzik alattunk a völgyben az opálos ködtenger.

Fehér karácsony! Vajon szabad ennyire boldognak lenni?, kérdezem magamban, magamtól. Vajon az istenek nem szállnak-e alá, hogy elkobozzák az egészségünket, a jó kedélyünket, a fényes jövőnket? Vagy csak egy régi seb miatt mocorog most bennem a félelem? Apám karácsonykor halt meg, tizennégy éves koromban. A temetés napján zuhogott az eső. Ahogy leeresztették a földbe a koporsót, egy pillanatig a meggyűlt vízen lebegett, csak aztán süllyedt meg a sáron. Karácsonyi rózsaszín tüllruhám a szekrényajtón lógott. Lehet, hogy ez a kis nyugtalanságom talán csak az ünnepek alatti kollektív szomorúság tünete, amelyről ilyenkor annyit cikkeznek minden évben? Felnőtt életem során a karácsony általában nagyon szép volt, különösen amikor még kicsi volt a lányom. Néhányszor magányos és egyszer nagyon nehéz volt az ünnep. Mindenesetre az öröm időszaka a tudat mélyén valami kezdetleges nyugtalanságot is gerjeszt.

Reggeli után tüzet rakunk és kibontjuk az ajándékokat. Amerikából csak néhány apróságot hoztunk magunkkal, mégis felgyűlt a szokott halom a fa alatt, főként a firenzei kirándulásnak köszönhetően, ahonnan egy szekérre való szappannal, szép kötésű naplóval, pulóverrel, és meghökkentően sok csokoládéval jöttünk haza. Az ajándékaink között van egy gesztenyesütő edény, amelyet rögtön ki is próbálunk. Négy órára megyünk Fenellához és Péterhez, vörösborba áztatott sült gesztenyét viszünk. Vékony bevágást teszünk a gesztenyéken, aztán alig tíz percig sütjük őket a parázs fölött. Attól félünk, hogy tönkremegy a körmünk, mire meghámozzuk, de rögtön lejön a héjuk, talán mert olyan frissek. Mindenki kap valamilyen feladatot a konyhában, így aztán nagyon gyorsan elkészülünk a két faraoné-vel (gyöngytyúkkal) és az egyszerű almás lepénnyel (kerekre nyújtjuk a tésztát, középre halmozzuk a megcukrozott, megvajazott gyümölcsöt és a pirított mogyorót, majd felhajtjuk a tészta szélét). Willie Bell is büszke lenne a tejszínes szószra, amelyet az ő receptjéből kiindulva alkotok. A faraónés serpenyőben maradt lébe apróra vágott sült gesztenyét és besamelt teszek. Mindenbe gesztenyét akarok tenni! Fenella disznóhúst süt és polentát készít, Elizabeth salátát hoz, Max valami zöldséges köretet és desszertet. Böjtölhetnénk is egy ilyen lakoma előtt, de mégis bekapunk ebédre egy könnyű kis erdei gombás lasagnét. A karácsonyi séta régi hagyomány nálunk (legalábbis Ashleynek és nekem). Eddel még nem mondtuk meg a gyerekeknek, hogy hová megyünk.

Nem messze a háztól leparkolunk, ott, ahol az erdei ösvény nyílik. Véletlenül akadtunk rá erre a remek sétaútra. Amikor egyszer gyalog jöttünk az úton, akkor vettük észre ezt az ösvényt. Elindultunk rajta, és csodálatos dologra bukkantunk: ez az egyik legszebb sétaút, amelyen valaha jártam. El is határoztunk, hogy karácsonykor visszajövünk ide. Víz folyik sok helyen, ahol nyáron nem volt

semmi. Kisebbfajta patakok keresztezik az utat. Még egy vízesést is találunk. Nemsokára beérünk egy gesztenyefás fenyőerdőbe, ahol hatalmas, öreg fák tornyosulnak. Néhol hófoltokat látunk, feljebb összefüggő hótakarót. A levegő párás és fenyőillatú. Odaérünk, ahol már kövekkel burkolták az ösvényt.

- Nézd csak, út - mondja Ashley. - Nahát! Előrébb még jobban kiszélesedik.Itt, a semmi közepén egy római úton állunk, amely tökéletes állapotban maradt

meg hosszú szakaszokon. Nem jártuk végig, de Beppe mesélte, hogy a Monté Sant'Egidio csúcsára visz, amely tőlünk húsz kilométerre van. Kanyargás helyett a római utak inkább egyenesen haladnak a hegytetőre. A szekereik könnyűek voltak, így útépítőik a két pont közötti legrövidebb távolságot, az egyenest részesítették előnyben. Olvastam valahol, hogy egyes római utak alatt négy méter mély alapozás van. Figyeljük, hogy nem látunk-e mérföldköveket, de azok már eltűntek. Cortona alattunk pihen, a város alatt pedig ott a völgy. A horizont tiszta, szinte csillog. Olyan hegyeket is ki lehet venni a távolban, amelyeket eddig sose láttunk, és a három hegytetőre épült város, Sinalunga, Montepulciano és Monte San Savino is tisztán látszik. Olyanok, mint három hajó. Nyugtalanságom utolsó csomója is kioldódik. Dúdolni kezdek: „I saw three ships come sailing in on Christmas Day, on Christmas Day in the morning” („Három hajó közeleg a széllel szent karácsony napján, szent karácsony reggelén”). Egy vörös róka ugrik az ösvényre előttünk, bozontos farkát mozgatja, ránk néz, berohan a fák közé.

Fenella és Péter pompás házához nem olyan könnyű eljutni nyáron sem, de az út most olyan, hogy erősen kell szorítanunk a fazekakat és a tálcákat, hogy az étel ne boruljon az ölünkbe. Szegény Twingo! Áthajtunk néhány szezonális patakon, és majdnem bennragadunk egy hatalmas kátyúban. Már mindenki az óriási kandalló körül kortyolgatja a vörösbort, mire megérkezünk. Ez az egyik legszebb ház a környéken. A nappalinak, amely korábban magtár volt, két emeletnyi a belmagassága, és sötét gerendák ékesítik. A hatalmas helyiségben régiségek és szőnyegek garmadája. Teremnyi ez a szoba, nem lehet kifűteni, úgyhogy inkább az egykori konyha ugyancsak hatalmas kandallója körül elhelyezett kényelmes kanapékat választjuk. A szakácsok annak idején székestül is elférhettek a kandallóban, ha kavargatni kellett a levest. A tíz méter hosszú asztalt egy szinttel lejjebb fenyőágak, piros gyertyák díszítik. Mindenki régi karácsonyokról mesél. Fenella a kiönti a vágódeszkára forró polentát, Ed a faraonét vágja, Péter a pompás húst szeleteli. Megrakjuk a tányérunkat. Fenella elment Montepulcianóba kedvenc vino nobiléjéért, amely most körbejár.

- Azokra a barátainkra, akik most nem lehetnek itt! - emeli a poharát Fenella.- A polentára! - mondja Ed.Emigráns bandánk nagyon vidám.Hazafelé menet megállunk a városban egy kávéra. Arra számítottunk, hogy

karácsonykor este kilenckor egyetlen lélekkel sem találkozunk, de mindenki kint

van az utcán, csecsemőtől a nagymamáig. Sétálgatnak, beszélgetnek. Megállás nélkül beszélnek!

- Jess, mint objektív kívülálló, szerinted ez csak illúzió, vagy tényleg ez a bolygó legpompásabb városa?

Gondolkodás nélkül vágja rá:- Bizony, valószínűleg az. Tényleg hihetetlenül jó hely.A passeggiata most annyit tesz, hogy az ember templomról templomra jár,

hogy mindenütt megnézze Krisztus születését. Itt még ma is ez a karácsony lényege: a születés. Mindenhol látjuk a jeleit. Én magam ugyan pogány vagyok, de akkor is csodálatos metaforának tartom az év végén, az év sötét, halott végén. Felsír a szalmán az újszülött, és máris kibabráltunk a halállal. Akárhány Betlehemet nézünk meg, mindenütt fénykoszorú van a kis Jézus feje körül. A nap most halad át az égi egyenlítőn, hogy visszahozza azokat a napokat, amelyeket a legjobban szeretek. Megint a fény uralma felé haladunk. Az a bizonyos ünnepi nyugtalanság talán csak a vágy, hogy az ember újra megtalálja a saját belső fényét. Valahol olvastam, hogy az emberi testben pontosan olyan arányban találhatók meg az egyes ásványok, mint a földben; például a cink és a kálium aránya ugyanaz a földben is, mint a testünkben. Lehet, hogy a testünk ilyenkor arra vágyik, hogy ugyanúgy újjászülethessen, mint a föld?

Az összes cortonai templom kiállítja saját betlehemjét. Van, amelyik egy híres festmény viaszból készült reprodukciója, máshol fából faragott, gyönyörűen felöltöztetett bábukat látni, és van olyan is, ami terrakottából készült. Az egyik templomban jégkrém-pálcikákból csinálták meg a bölcsőt. A gimnázium meghatóan egyszerű betlehemjeit a gyerekek készítették. A legtöbb a hagyományt követi: a szereplők apró babák, ágacskából készültek a fák, kézitükör a tó. De van egy, ami egészen megdöbbentő. Paolo Alunni már tízévesen is a futuristák méltó örököse. Betlehemjét kizárólag kulcsok felhasználásával készítette. Az állatok természetesen vízszintesek, és tudni lehet, hogy melyik a bárány, melyik a tehén, az emberalakok álló kulcsok, kivéve az apró emlékkönyv-kulcsot, amely a kis Jézus. Az istálló teteje: egy sarokvas. Meglepő, hatásos műalkotás a naiv munkák között.

Minden reggel kinézek a köddel teli völgyre. Ha nem felhős az ég, a felkelő nap rózsaszínűre festi a ködtengert, amely általában zavaros, szürke, amikor északról jönnek a felhők a magasban. Tökéletesek ezek a napok: sétálunk, olvasunk, kirándulunk Anghiariba, Sienába, Assisibe és a közeli Lucignanóba. Esténként a kandallórácson pirítjuk a bruschettát, olvasztott pecorinóval, dióval, prosciuttóval, kolbásszal. A scamorza ugyan abruzzói sajt, de egyre népszerűbb Toszkánában is - kemény héjú, nyolcas alakú darabokban kapható. Felolvasztjuk, kenyérre kenjük. Lassan megtanulom, hogyan melegítsem a tányérokat a tűz fölött, hogyan tartsam melegen az ételt, ahogy a nonna csinálhatta annak idején. Kedvenc tésztánk újabban a pici con funghi e salsiccie (ceruza vastagságú tészta

erdei gombával, sült kolbásszal). Egy jó tíz-tizenkét kilométeres séta képes csak semmissé tenni egy ilyen vacsora hatásait.

Szilveszter napján egy halom zöldséggel jövök haza a városból. Természetesen lencsét főzünk - az apró, érme alakú szemek a bőség szimbólumai - és zamponét, vagyis disznóláb formájú kolbászt. Az úton hazafelé elmegyek a Santa Maria Nuova mellett. Csak a templom kupolája emelkedik ki a ködből, lebegni látszik, és körülötte öt egymást metsző szivárvány feszül. Majdnem belehajtok az árokba. A kanyarban megállok, kiszállok, és arra gondolok, bárcsak a többiek is itt lennének velem. Döbbenetes látvány. Ha a középkorban élnék, azt mondanám, csoda. Egy másik autó is fékez. Vadászruhába öltözött alak száll ki belőle, valószínűleg gyilkolja az énekesmadarakat, de ő is lenyűgözve bámulja a látványt. Ahogy a felhők helyet változtatnak, a szivárványok eltűnnek, egyik a másik után, de a kupola továbbra is lebegni látszik, várja az újabb csodát. Intek a vadásznak. „Auguri”, mondja.

Mielőtt Ashley és Jess visszamennek New Yorkba, ahol igazi, kemény tél várja őket, és mielőtt Eddel hazautaznánk San Franciscóba, ahol a Golden Gate Parkban már biztosan virágzanak az első fehér nárciszok, kiültetjük a karácsonyfát a kertbe. Arra számítok, hogy kemény lesz a föld, de nem az. Kövér, termékeny, enged a lapátnak is. Jess lapátja kifordít a földből egy fehér sündisznókoponyát. Az állkapcsokban még benne vannak a parányi fogak is. Memento mori az új év elején. A keménykötésű kis fa szemlátomást máris otthonosan érzi magát új helyén, az alsó teraszon. Ha megnő, az út fölé fog magasodni. Fentről figyeljük majd, ahogyan egyre magasabbra nyúlik a csúcsa. Ha az első néhány évben elég eső lesz, ötven év múlva a hegyoldalunk legnagyobb fája lesz belőle. Ashley, aki akkorra megöregszik, még emlékezni fog az ültetésre. Ashley most olyan szép, hogy el se tudom képzelni, milyen lesz öregkorára. A barátaival lesz itt, vagy a családjával... És a hatalmas fenyő mindenkinek tetszeni fog. Vagy másoké lesz a birtok, akik az alsó ágait elhasználják tüzelőnek. Bramasole mindenesetre itt lesz, és a teraszokon teremni fognak az olajfák, amelyeket mi ültettünk.

TÉLI RECEPTEK

A cibo, vagyis az élelmiszer, alapszó. Egy táskányi cibót viszek magammal Kaliforniába. Nem is tudnám megmondani, hogy mikor kezdett átalakulni a kézitáskám elemózsiás kosárrá... Az olívaolajon kívül, amelyből fejenként két litert viszünk haza, tubusos fehér szarvasgomba, kapribogyó, olíva és fokhagyma kerül a táskámba; nagyszerű előételek készíthetők a segítségükkel, a tubusok olcsók, könnyen szállíthatók. Porcini-gombás leveskockát is viszek magammal,

mivel otthon nem lehet hozzájutni, meg egy jó fél kilónyi szárított porcini-gombát. A Perugina csokoládé színes dobozos és zacskós kiszerelésben remek ajándék. Szívesen magammal vinnék egy malomkeréknyi parmezánt is, de nem férne be a táskába. Szarvasgombával ízesített ecetet és egy jó kis aceto balsamicót is elteszek. Ed egy üveg grappát és egy üveg gesztenyemézet dug a csomagjába.

A vámos majd megkérdezi, hogy van-e nálunk élelmiszer. Kénytelen leszek azt válaszolni, hogy van. Ha rendesen be van csomagolva, egy szót se szólnak. Egy ferrarai barátunk szülővárosának kolbász specialitásával tömte meg kabátjának belső zsebeit, de a reptéri kutyák kiszagolták, és letépték róla a ruhát.

Az egyetlen konyhai kellék, amelyet Olaszországba szoktam hozni, az a műanyag fólia. Az olasz gyártmány szélével mindig küszködni kell. Ezúttal egy zacskó georgiai pekándiót és egy doboz cukornádszirupot is hoztam, mert pekándiós lepény nélkül elképzelhetetlen számomra a karácsony. A többi toszkán karácsonyi étel újdonság nekem; a szakács egyik öröme, hogy mindig sok újat tanul.

A toszkáriai téli ételek azokat az időket idézik fel, amikor a vadász hazahozta a tollas zsákmányt, amikor a földműves leszüretelte az olívabogyót és nekilátott a téli munkának, a metszésnek. Hatalmas étvágyra van szükség ezekhez a téli ételekhez. Mi hosszú sétákkal készülünk fel a laktató fogásokra, amelyeket a trattoriában rendelünk: tészta vaddisznóraguval, leprével, vagyis nyúllal, sült gombával, polentával. A téli illatoknak is megvan a maguk varázsa a konyhában. A könnyed nyári bazsalikom-, citromfa- és paradicsom-illatot felváltja a sülő mézes sertésszelet, a pancettaréteg alatt sülő gyöngytyúk és a világ legkiadósabb levesének, a ribollitának az illata. A finom, erdőillatú umbriai szarvasgomba a forró tésztára reszelve igazi ünnep az érzékeknek. Reggelire a fantasztikus nyári görögdinnyék helyett ilyenkor száraz kenyeret pirítunk, amelyre a ház mögött termő coscia di monaca, vagyis „apácacomb” nevű szilvából készített lekvár kerül. Mindig meglepődöm, hogy milyen sárga itt a tojás. Sokat számít, hogy friss, mert így az egyszerű mascarponés rántotta is különlegesen finomra sikerül.

Nem számítottam rá, hogy ilyen izgalmas lesz a téli főzőcskézés. A boltokban nincsen perui spárga vagy chilei szőlő, csak jobbára az, ami helyben terem; igaz, a citrusféléket délről és Szicíliából hozzák. Az apró, narancssárga klementinek úgy csillognak az ablakpárkányon egy kék tálban, mintha nem is igaziak lennének. Ed kettőt-hármat is megeszik, héjukat a tűzre dobja, ahol megfeketednek, felpöndörödnek, és jellegzetes illatuk megtölti a házat. Mivel a nappalok rövidek, a vacsora hosszúra nyúlik, és tovább tart az elkészítése is.

ANTIPASTI / ELŐÉTELEK

Téli bruschetta

A crostini, amely minden toszkánai étlapon szerepel, és a bruschetta nem egyéb, mint pirított kenyérszeletek, amelyekre különféle dolgokat tesznek vagy kennek. A crostini kerek kenyérszeletekből készül (a baguette alakú kenyerek mindenütt kaphatók a fornónál). A tipikus crostimi-tálon egész kis választék szerepel; a crostini di fegatini, a csirkemájjal megkent a legnépszerűbb. Gyakran szolgálok fel fokhagymakrémmel megkent crostini egy-egy sült garnélarákkal a tetején. A bruschetta közönséges kenyérből készül: a kenyérszeleteket egy pillanatra olívaolajba mártjuk, megpirítjuk vagy grillezzük, majd bedörzsöljük fokhagymával. Nyáron apróra vágott paradicsom és bazsalikom kerül a bruschettára, és máris kész a remek előétel vagy snack. A téli, kiadósabb bruschettát élvezetes dolog a kandallórácson elkészíteni. Ha benéznek hozzánk a barátaink, kinyitunk hozzá egy testes vino nobilét is.

Bruschetta pecorinóval és dióvalKészítsük el a pirítást a fent leírt módon. Egy serpenyőben olvasszunk meg

lassú tűzön szeletenként egy szelet pecorinót (vagy fontinát), szórjunk rá apróra vágott diót, majd egy tálaló lapát segítségével csúsztassuk a pirításra.

Bruschetta pecorinóval és prosciuttóvalKészítsük el a pirítást a fent leírt módon. Kissé olvasszunk meg egy szelet

pecorínót, helyezzünk el rajta egy szelet prosciuttót, arra pedig tegyünk még egy szelet pecorínót. Fordítsuk meg, hogy mindkét oldalon puhuljon meg a sajt. Amikor pirul a széle, csúsztassuk a kenyérre.

Zöldséges bruschettaVágjunk apróra egy cavolo nerót, azaz kelkáposztát (vagy mángoldot).

ízesítsük, majd pirítsuk meg egy serpenyőben kevés olívaolajon két gerezd apróra vágott fokhagymával. Egy-két evőkanálnyit helyezzünk a bruschettára.

Bruschetta con pesto di rucolaA pestónak ez a változata tésztával is ugyanilyen finom. Az rucolát öröm

termeszteni, mert gyorsan nő; a fiatal levelek a legfinomabbak. Amikor már nagyok a levelek, általában keserű az ízük.

Készítsük el a bruschettát, ezúttal kis darabokra vágva a kenyeret. Mozsárban vagy turmixgépben törjünk és keverjünk össze egy maréknyi rucolát, sót, borsot, 2 gerezd fokhagymát és 1/4 csésze fenyőmagot. Miután alaposan összekevertük, fokozatosan keverjünk hozzá annyi olívaolajat, hogy sűrű pasztát kapjunk. Adjunk hozzá 1/2 csésze reszelt parmezánt. Kenjük a bruschettára. (Körülbelül másfél csészényi lesz belőle.)

Bruschetta sült padlizsánnal

Néhányszor odaégettem a padlizsánt a grillen, mert mire elkészül, meg is feketedik, úgyhogy újabban egészben beteszem a sütőbe körülbelül 20 percre, aztán felszeletelem, és csak az íz kedvéért teszem a rácsra egy kicsit.

Tegyünk egy padlizsánt alufóliára, és közepesen forró sütőben süssük meg majdnem készre. Vágjuk szeletekre, sózzuk meg, majd pár percig hagyjuk pihenni (papírtörlőn). Kenjük meg a szeleteket kevés olivaolajjal, szórjunk rájuk borsot, majd grillezzük meg őket. Vágjunk apróra egy jókora csokor friss petrezselymet, keverjük össze apróra vágott friss kakukkfűvel és majoránnával. A padlizsánszeleteket, ha száraznak tűnnek, kenjük meg újra egy kis olívaolajjal. Helyezzünk el egy szeletet a bruschettán, szórjunk rá egy keveset a fűszernövény-keverékből és egy kis reszelt pecorinót vagy parmezánt is. Melegítsük egy kicsit a mikróban, hogy megolvadjon a sajt a tetején.

PRIMI PIATTI / ELSŐ FOGÁSOK

Erdei gombás lasagneA dobozban kapható száraz lasagnét nem kedvelem - a hullámos széle olyan,

mint a traktorgumi, és túl vastag is a tészta. A friss, vékony tésztából fantasztikusan könnyű lasagne készíthető. Megfigyeltem egy igazi profit az egyik cortonai boltban; az ő tésztája olyan vékony volt, mint a vászonlepedő, és nagyon rugalmas. Nyáron ez a recept gomba helyett zöldségekkel is finom (szeletelt cukkinivel, paradicsommal, hagymával és padlizsánnal, friss fűszernövényekkel ízesítve). Mindkét recept használható a crespelle, vagyis hosszú, felcsavart palacsinta töltelékeként is.

Vágjunk fel 6 rétegnyi tésztát úgy, hogy a lapok passzoljanak egy nagy tepsibe (a közbülső rétegek több darabból is állhatnak). Készítsünk besamelmártást: olvasszunk fel 4 evőkanálnyi vajat, keverjünk el benne négy evőkanál lisztet; melegítsük, de ne bamítsuk meg. 3-4 perc után vegyük le a lángról, majd lassú tűzön kevergetve adjunk hozzá apránként annyi tejet, amíg tejszínsűrűségű szósz nem lesz. Tegyünk bele 3 gerezd összezúzott fokhagymát, 1 evőkanál apróra vágott kakukkfüvet, valamint sót és borsot ízlés szerint. Reszeljünk le másfél csészényi parmezánt. Egy nagy serpenyőben forrósítsunk meg 2 evőkanál olívaolajat vagy vajat, és pirítsunk meg benne 3 csésze felszeletelt, friss gombát, lehetőleg porcinit vagy portobellót. Ha friss erdei gomba nem áll rendelkezésre, használjunk apró gombát, amelyhez húslevesbe, vízbe, borba vagy konyakba félóráig áztatott szárított porcinit kevertünk.

Összeállítás: Főzzünk meg félkészre egy tésztaréteget, vegyük ki a vízből, tegyük ki a pultra terített konyharuhára. A félig még nedves tésztát helyezzük az olajjal vékonyán kikent tepsibe, szedjünk rá egy réteg besamelmártást és egy réteg pirított gombát, majd szórjunk rá sajtot. Közben főzzük a következő

tésztaréteget. Ha az első néhány rétegre túl sok mártást használtunk el, a maradékot hígíthatjuk pár kanál forró tésztavízzel A toszkánai szakácsok általában tesznek a mártásaikba a tészta vizéből. Vajban megpirított zsemlemorzsával és parmezánnal szórjuk be a legfelső tésztaréteget. Körülbelül 30 percig süssük fedő nélkül 350 fokon. 8 személynek elegendő.

RibollitaNagyon kiadós leves, amely fehérbabból, kenyérből és zöldségekből készül.

Szó szerinti fordításban: „újraforralt”, ami arra utal, hogy nagy vasárnapi ebédek maradékaiból is könnyedén elkészíthető. A klasszikus recept szerint a kenyérdarabokat a végén kell a fazékba tenni. A toszkánok már az asztalnál tesznek egy evőkanál olívaolajat minden tányérba. Valami salátával ez a leves egytálételnek is elmegy, hacsak nem dolgozott az ember egész nap a kertben. Tulajdonképpen bármilyen zöldség felhasználható hozzá. Ha azt mondom Mária Ritának, hogy zuppa vagyis „leves”, akkor mindent belerak a szatyromba, amire szükségem lesz, plusz egy kis friss petrezselymet, bazsalikomot és fokhagymát is. Megfogadom a tanácsát, a parmezán héját is beledobom a fazékba. A megfőtt héj a szakácsé lehet...

Alaposan mossunk meg fél kiló fehérbabot. Fedő alatt forraljuk fel egy fazék vízben. Vegyük le a tűzről, és néhány óráig hagyjuk állni. Ezután adjunk hozzá vizet, ízlés szerint sózzuk-borsozzuk, és kis lángon addig főzzük, amíg már majdnem kész. A végén figyelni kell a babra, mert könnyen szétesik, miután megfőtt. Mossunk meg és daraboljunk közepes méretű kockákra 2 hagymát, 6 répát, 4 zellert, egy maréknyi fehér káposztát vagy mángoldot, 4-5 gerezd fokhagymát és 5 nagy paradicsomot (télen egy doboz hámozott paradicsomkonzervet). Vágjunk apróra egy csomag petrezselymet. Pirítsuk meg a hagymát és a répát olívaolajban. Pár perccel később adjuk hozzá a zellert, a mángoldot és a fokhagymát (illetve olajat, ha még szükséges). 10 perccel később adjuk hozzá a paradicsomot, a parmezán héját és a babot. Öntsük fel zöldségből, csirkéből vagy egyéb húsból főtt lével. Forraljuk fel, majd 1 óráig főzzük kis lángon, hogy jól összeérjenek az ízek. Adjunk hozzá kenyérkockákat, majd több órán át hagyjuk pihenni. Tegyük bele a petrezselymet, melegítsük fel újra. Szórjunk bele reszelt pamezánt az asztalnál, adjunk körbe olívaolajat is. Másnap belerakhatjuk a maradék tésztát, zöldbabot, borsót, pancettát és krumplit is. Legalább 15 személynek elegendő (attól függ, mennyi húslét adunk hozzá).

Pici paradicsomkrémes szósszalA nyúl- és vaddisznóhúsból készülő szószok különösen jól mennek a vidék

hosszú, ceruzavastagságú tésztájához. Ezt a szószt fusillire, pappardellére vagy bármilyen széles tésztára szoktam tenni; igazi kedvenc.

Süssünk meg 4-5 szelet pancettát, hagyjuk lecsurogni papírtörlőn, majd vágjuk apróra és tegyük félre. Vágjunk apróra 2 közepes nagyságú hagymát és 2-3

gerezd fokhagymát, majd dinszteljük meg olívaolajon. Adjunk hozzá 1 nagy méretű paprikát és 4-5 paradicsomot apróra vágva. Sózzuk, és hagyjuk a tűzön még 5 percig, ízesítsük apróra vágott kakukkfűvel, oreganóval és bazsalikommal. Keverjük el 1/2 csésze könnyű tejszínnel és 3/4 csésze összetört paradicsommal. Adjunk hozzá egy-két kanálnyi tésztalevet. Keverjük a szószhoz a pancettát (csak az utolsó pillanatban, hogy megőrizze ropogósságát). Főzzünk tésztát 4 személyre és szűrjük le. A szósz felét keverjük a tésztához, a másik felét már a tányérban tegyük a tésztára. Adjuk körbe a parmezánt. 4 személynek elegendő.

SECONDI / MÁSODIK FOGÁSOK

Borókabogyóval és pancettával párolt fürjApám vadászott, így Willie Bell gyakran merült madártoll-felhőbe, amikor egy

halom fürjet kellett megkopasztania. Az élettelen fejecskék mindig ugyanabba az irányba néztek. Én persze nem ettem meg őket, hiába forgatta tejszínbe és borsba a madárkákat, mielőtt fedő alatt megsütötte őket a kerti serpenyőben. Új köntösben találkoztam velük mostanában... A balzsamecet legyen modenai. Az Aceto Balsamico Tradizionale di Modena az igazi (az API MO jelzettel); ezt legalább tizenkét évig érlelik. A korosabb balzsamecetek némelyike olyan finom, hogy vannak, akik úgy isszák, mint a tömény italt. Biztos vagyok abban, hogy Willie Bell is áldását adná erre a fürjreceptre.

12 fürjet (fejenként kettőt) forgassunk lisztbe és olívaolajba, majd nagy lángon süssünk barnára. Helyezzük el a fürjeket egy nagy tűzálló tálban; öntsünk bele 1/4 csésze balzsamecetet. Fedjük be a fürjeket pancettacsíkokkal és szórjunk rájuk 2 apróra vágott mogyoróhagymát.Hintsük meg kakukkfűvel, törött borssal és borókabogyóval. Lassú tűzön (275 fokon) pároljuk 3 órán keresztül. Körülbelül a párolás felénél fordítsuk meg a fürjeket. Ha száraznak tűnnek, öntsünk rájuk egy kis vörösbort vagy balzsamecetet. Polentával szolgáljuk fel. 6 személynek elegendő.

Polentával töltött sült csirkeGeorgiában gyerekkoromban a karácsonyi pulykát mindig kukoricalisztből

készült töltelékkel csinálták. Anyám receptjének ez az átdolgozása olasz hozzávalókat feltételez.

2 csésze polentát áztassunk 2 csésze vízben 10 percig, majd adjuk hozzá 2 csészényi forrásban lévő vízhez. Forraljuk fel, majd kis lángon főzzük 10 percig, folyamatosan keverve. Keverjünk el benne 1csésze vajat. Vegyük le a tűzről és habarjunk el benne két tojást. Adjunk hozzá 2 csésze friss croutont, azaz pirított kenyérkockát, 2 apróra vágott hagymát, 3 apróra vágott zellert és gazdagon ízesítsük sóval, borssal, zsályával, kakukkfűvel és majorannával. Töltsünk meg két

csirkét (vagy egy pulykát), kössük össze a lábukat, és hintsük meg kakukkfűvel. Olajon süssük őket, nagy méretű tepsiben. Félkilónként 25 perc 350 fokon - durva becsléssel ennyi idő kell ahhoz, hogy jól megsüljön a hús, de már előbb érdemes hústűvel ellenőrizni, hogy elkészült-e. A maradék tölteléket külön megsüthetjük egy vajjal kikent tálban. 8 személynek elegendő.

Gyöngytyúk (faraone) köménnyelEzek az ízletes madarak mindig kaphatók a hentesnél. Karácsonyra kettőt

sütöttünk meg, és egy nagy tálon tettük az asztalra, sült kolbásszal és nagy adag fűszernövénnyel körberakva. A csontokból másnap remek levesalap lett. A gyöngytyúkhoz a legjobb köret a sütőben sült burgonya rozmaringgal és fokhagymával.

Először is, csipesszel távolítsuk el a gyöngytyúk maradék tollait. Mossunk meg alaposan két madarat, majd töröljük meg őket. Minél egyszerűbben készítjük el, annál jobb - érdemes kiemelni a gyöngytyúk ízét. Fektessünk rozmaring-ágakat egy olajjal kikent tepsibe, és tegyük rájuk a tyúkokat. Dörzsöljük be őket apróra vágott rozmaring, bazsalikom és kakukkfű keverékével, majd zsírozzuk be csíkokra vágott pancetta segítségével. Távolítsuk el 2 köménygumó kemény külső rétegeit. Vágjuk 1-2 centiméteres darabokra, hintsük meg olívaolajjal, és helyezzük el a madarak körül néhány elnegyedelt hagymával együtt. Félkilónként 20 percig süssük 350 fokon. A gyöngytyúknak zsengébb a húsa, mint a csirkéé, figyeljünk rá, hogy sütés közben ne szárítsuk ki. Pazar szósz készíthető, ha a tepsiben maradt húsléhez besamelmártást és sült gesztenyét keverünk. 4 személynek elegendő.

Nyúl paradicsommal és balzsamecettelA coniglio, azaz a nyúl a toszkánai étrend fontos összetevője. A szombati

piacon egy parasztasszony 3-4 élő nyuszit is árul, amelyek egy régi Alitalia táskából néznek ki. A hentesnél megnyúzott (és így elvontabb) állapotban találkozhatunk a nyúllal - ott már rózsaszínű. A nyulak farkán általában rajta hagyják a szőrt, bizonyítandó, hogy életében nem macska volt szegény jószág. Nem hangzanak túlságosan étvágygerjesztőén ezek a részletek, de higgyék el, a fűszernövényekkel gazdagon ízesített, sűrű paradicsomszószban főtt nyúl mennyei eledel. A gyerekekre való tekintettel érdemes olasz nevén conigliónak nevezni.

Daraboljuk fel a nyulat. Forgassuk lisztbe és gyorsan pirítsuk meg olívaolajon a darabokat, majd helyezzük őket a tepsibe, és öntsük nyakon a következő paradicsomos-balzsamecetes szósszal: vágjunk fel 1 nagyobb hagymát, és 3-4 gerezd apróra vágott fokhagymával együtt pároljuk üvegesre. Vágjunk fel 4-5 nagy méretű paradicsomot és tegyük ezt is a serpenyőbe, ízesítsük fél teáskanál kurkumával, rozmaringgal, sóval, borssal és pirított köménymaggal. Keverjünk el benne 4 evőkanál balzsamecetet, és főzzük kis lángon addig, amíg a szósz elég sűrű nem lesz. A nyulat fedő nélkül süssük körülbelül 40 percig, 350 fokos

sütőben. Félidőnél öntözzük meg 2-3 evőkanál balzsamecettel. 4 személynek elegendő.

Polenta kolbásszal és FontinávalTélen a tésztaüzletben kapható a reszelt diós polenta, amely egyszerű (de

nagyszerű) körete lehet a sült húsnak vagy sült csirkének. A polenta kolbásszal és egy komoly salátával kiadós ebéd.

Készítsük el a klasszikus polentát (lásd előző oldal). Öntsük a felét egy olajjal kikent, nagyméretű tepsibe. Vágjunk apróra vagy reszeljünk le másfél csésze Fontina sajtot, és kenjük rá a polentarétegre. ízesítsük sóval és borssal. Öntsük rá a polenta másik felét. Szeleteljünk fel 6 szál megpárolt olasz kolbászt és helyezzük el a polenta tetején, öntözzük meg a serpenyőben maradt lével. 300 fokon, 15 percig süssük. 6 személynek elegendő.

Mézes sertés-vesepecsenye köménnyelA sertés legjobb, legfinomabb része a vesepecsenye, amelyből két ember is

jóllakhat. A kömény remekül illik a sertéshúshoz. A vadkömény az egész birtokon nő - hogy ezen a vidéken minek köszönheti népszerűségét, nem tudom (afrodiziákumként és szembajok gyógyítására is használják). Szeretem bolyhos leveleit is, meg a hozzá kapcsolódó mítoszt - állítólag Prométheusz a kömény üreges szárában hozta el az embereknek a tüzet.

Kenjünk be két vesepecsenyét mézzel (ne túl vastagon!). Mozsárban vagy turmixgép segítségével törjünk össze 1 evőkanálnyi köménymagot, adjunk hozzá 1 evőkanál apróra vágott rozmaringot, sót, borsot és 2 gerezd apróra vágott fokhagymát. Az így kapott keverékkel alaposan dörzsöljük be a húst. A húst olajjal kikent tepsiben, 400fokon süssük körülbelül 30percig, amíg rózsaszínű nem lesz középen. Ezalatt vágjunk 1-2 centiméteres darabokra 2 köménygumót. (A kemény részeket távolítsuk el.) Pároljuk körülbelül 10 percig, amíg meg nem fő (ne főjön szét!). Pépesítsük, majd adjunk hozzá 1/4 csésze fehérbort, 1/2 csésze reszelt parmezánt és 1/2 csésze mascarponét (vagy tejfölt). Helyezzük a húst vajjal kikent tálba, öntsük rá a szószt, szórjunk rá vajas kenyérmorzsát. Süssük 10 percig 350 fokon. A húst díszíthetjük köménylevéllel, ha van, vagy friss rozmaringágakkal. 4 személynek elegendő.

CONTORNI / KÖRETEK

Vörösboros gesztenyeBár gesztenyés erdő közelében van a házunk, a gesztenye mégis luxus.

Esténként megsütünk pár darabot egy pohár amaro vagy grappa, vagy az utolsó kávé mellé. Rövid bevágás vagy X-alakú bemetszés után belerakjuk a

serpenyőbe; melegen könnyen hámozható. Sok szakácskönyv azt tanácsolja, hogy több mint egy órán keresztül süssük a gesztenyét! A kandalló parazsa fölött legfeljebb 15 perc kell neki, attól függően, hogy milyen forró a parázs. Rázogassuk gyakran a serpenyőt és a szenesedés első jelére vegyük ki a gesztenyét. A gesztenye jól megy az összes fűszeres téli húshoz, különösen a gyöngytyúkhoz.

Süssünk és hámozzunk meg 30-40 szem gesztenyét. Főzzük őket kis lángon fél óráig annyi vörösborban, amennyi pont ellepi a gesztenyét. A bor nagy részét öntsük le. 6 személynek elegendő.

Fokhagymás felfújtBármilyen sült húshoz illik.Szedjünk gerezdjeire egy nagy fej fokhagymát és a gerezdeket hámozás nélkül

tegyük 5 percre forrásban lévő vízbe. Hűtsük le, nyomjuk ki a héjukból a gerezdeket. Törjük össze őket villával, majd keverjük el két csésze tejszínben. Egy serpenyőben melegítsük (ne forraljuk fel!), adjunk hozzá szerecsendiót, sót, borsot, majd a tűzről levéve keverjünk el benne 4 tojássárgáját. Öntsük szét olajjal jól kikent formákba (körülbelül 6 forma kell) vagy egy tepsibe. 350 fokon süssük 20 percig, vagy amíg a beleszúrt tűre nem ragad a massza. Várjuk meg, hogy kihűljön, mielőtt kiszednénk a formákból vagy a tepsiből.

Hosszúlevelű articsóka (cardi)Ez a tüskés, halványzöld növény olyan hosszú, mint az emberi kar. Nehéz

bánni vele, de megéri a faradságot. Nekem is új volt ez a zöldség, de végül megtanultam, hogyan kell a kemény, szálas külsejét lehámozni a szárról - a szár egyébként a zeller szárához hasonlít. A feldarabolt növényt gyorsan citromos vízbe kell rakni, különben befeketedik. Először párolni próbáltam, de sose akart elkészülni. Rájöttem, hogy a legjobb, ha megfőzöm, csak annyira, hogy bele lehessen szúrni a villát, íze és állaga az articsóka közepéhez hasonló - ugyanahhoz a családhoz tartoznak.

Miután meghámoztunk egy nagy csokor hosszúlevelű articsókát és savanyított vízbe raktuk, vágjuk öt centis darabokra és főzzük meg tiszta vízben. Szűrjük le és helyezzük el egy vajjal kikent tepsiben, ízesítsük sóval és borssal, öntsünk rá vékony rétegben besamelmártást, tegyünk rá vajdarabokat, szórjunk rá parmezánt. Süssük 20 percig 350 fokon.

Meleg porcini- (vagy portobello-) saláta sült paprikávalEz a piros és sárga paprikából készült színes saláta első fogásként vagy fő

fogásként is tálalható.Süssünk meg 2 nagy méretű gombát olívaolajon, kalapjukkal lefelé (így nem

vész el a levük). Szeleteljük fel, és hintsük meg őket ecetes lével, lángoljunk meg egy piros és egy zöld paprikát, hagyjuk kihűlni őket egy zacskóban, majd húzzuk

le róluk a megégett héjat. Vágjuk fel és hintsük meg ecetes lével. Vágjunk karikákra egy vöröshagymát. Pirítsunk meg 1/4 csésze fenyőmagot. Keverjünk össze radicchiót, rucolát és különféle salátaleveleket, locsoljuk meg ecetes lével, és helyezzük el a tányérokon. A meleg paprikát, a hagymakarikákat és a gombát tegyük a salátára, szórjunk a tetejére fenyőmagot. 6 személynek elegendő.

DOLCI / ÉDESSÉGEK

Téli körte vino nobilébenA körte nagyon jól mutat az asztalon; zamatát felerősíti, ha gorgonzolával,

pirítóssal, sós vajban pirított dióval esszük.Hámozzunk meg 6 nagy körtét és állítsuk őket egy lábasba. Szárukat hagyjuk

rajtuk. Facsarjunk mindegyikre citromlét, majd öntsünk rájuk egy csésze vörösbort, és szórjunk mindegyik tetejére 1/4 csésze cukrot. Tegyünk a borba 1/4 csésze mazsolát, egy rudacska vaníliát és pár szem szegfűszeget. Fedjük be és kis lángon főzzük 20 percig vagy tovább, a körte méretétől és érettségétől függően. Ügyeljünk arra, hogy ne főjenek szét. Félidőben fordítsuk oldalukra a gyümölcsöket, és locsolgassuk a boros lével, amelyben főnek, majd tegyük tálkákba, osszuk el rajtuk a mazsolát, öntsünk mindegyikre egy kis bort, és díszítsük őket citromhéjjal. 6 személynek elegendő.

Falusi almás-kenyeres pudingA szombati piacon kapható kis, formátlan almák meglepően zamatosak. Még a

mi hosszú ideig elhanyagolt almafáink is megtermik ráncos gyümölcseiket, amelyek ahhoz túl kicsik, hogy felszeleteljük őket, de finom almalét lehet csinálni belőlük. Ehhez a pudinghoz azonban szép nagy almaszeletek kellenek.

Hámozzunk meg, magozzunk ki és vágjunk nagy szeletekre 4-5 almát. Facsarjunk az almaszeletekre citromot, szórjunk rájuk szegfűszeget. Pirítsunk meg 1 csészényi feldarabolt mandulát. Távolítsuk el a tegnapi kenyér héját (a friss kenyér túlságosan puha lenne ehhez a recepthez). Szeleteljük fel a kenyeret, és helyezzünk el belőle egy réteget egy négyszögletes, kb. 20 x 30 centiméteres, vajjal kikent tálban. Serpenyőben olvasszunk fel 6 evőkanál vajat és 6 evőkanál cukrot, adjuk hozzá a pirított mandula 3/4 részét, keverjünk bele 2 evőkanál citromlét és 1/4 csésze édes almabort vagy vizet. Keverjük bele az almaszeleteket, majd kenyérrel váltogatva, rétegesen helyezzük el a serpenyőben. A legfelső réteg kenyér legyen. Keverjünk össze 6 evőkanál olvasztott vajat és 4 evőkanál cukrot, üssünk bele 4 tojást, tegyünk bele 1 és 1/4 csésze tejet és 3/4 csésze nem zsíros tejszínt. Egyenletesen öntsük a legfelső kenyérréteg tetejére, hintsük meg egy kis cukorral, szegfűszeggel és a maradék pirított mandulával. Süssük 350 fokon 1

órán keresztül. Hagyjuk hűlni 15-20 percig. Tálaljuk édesített mascarponével vagy tejszínhabbal. 8 személynek elegendő.

MandarinsörbetHa itt nőttem volna fel, biztos vagyok benne, hogy a citrusfélék illata a

karácsonyhoz kötődne bennem. Assisiben karácsonykor nagy citromágakkal díszítik az üzleteket. A sápadt kőfallal a háttérben úgy fénylenek a citromok, mintha kivilágított díszek lennének, és illatuk betölti a hideg utcákat. Cortonában az élelmiszerboltok előtt kosárban áll a klementin. A bárokban vérnarancsból facsarják a dzsúszt - először grapefruitíze van, de aztán rögtön jön is az édes utóíz. Ez a sörbet, amely nagyszerű közjátéka a téli lakomának, bármilyen gyümölcslé felhasználásával elkészíthető. Könnyű desszertnek is elmegy - különösen akkor, ha vékony, csokoládés kekszet is adunk mellé.

Készítsünk cukorszirupot 1 csésze vízből és 1 csésze cukorból (forraljuk fel, majd 5 percig főzzük kis lángon). Keverjünk bele 1 és 1/4 csészényi friss mandarinlét, 1 csésze vizet, 1 evőkanál citromlét és a kifacsart mandarinok lereszelt héját. A masszát hűtsük le alaposan a frizsiderben, majd tegyük bele a fagylaltgépbe, és járjunk el annak használati utasítása szerint. 6 személynek elegendő.

Citromos süteményEz a családi recept a Dél hangulatát idézi. Már legalább százszor sütöttem

ilyet. A vékony szeletek nagyon jól mennek nyáron az eperhez és a cseresznyéhez, télen a körtéhez, vagy egy kis pohár fantasztikus olasz desszertborhoz (például Banfi „B”-jéhez).

Keverjünk össze 1 csészényi teavajat 2 csészényi cukorral; egyesével keverjünk el benne 3 tojást. Addig keverjük, amíg egészen sima nem lesz a massza. Keverjünk össze 3 csésze lisztet, 1 teáskanál sütőport, 1/4 teáskanál sót, és 1 csésze íróval felváltva keverjük el a vajas masszában (Olaszországban tejszínt használok, mivel író nem kapható.) A lisztkeverékkel kezdjük és azzal is fejezzük be az adagolást. Adjunk hozzá 3 evőkanál citromlevet és egy citrom lereszelt héját. TefIon tepsiben süssük 50 percig, 300 fokon. Fogpiszkálóval ellenőrizzük, hogy készen van-e már. (Mázzal is bevonhatjuk a sütemény tetejét: 1/4 csésze olvasztott vajban elkeverünk másfél csésze porcukrot és 3 evőkanál citromlét.) Díszítsük citromhéj-karikákkal.

SÉTA A RÓZSÁK KÖZÖTT

A tíz óra alatt, amelyet egyenesen ülve töltök a repülőgép kényelmetlen ülésében, az első betűtől az utolsóig elolvasom a francia experimentális költészet

történetéről szóló könyvet, a légitársaság magazinját, valamint a vészhelyzetre vonatkozó utasításokat. Annyi problémával kellett megküzdenem az elmúlt szemeszter során San Franciscóban, hogy május végén, a tanév utolsó napja utáni napon kivonszoltam magam a repülőtérre. Nem bántam volna, ha hordágyon visznek fel a gépre, és beraknak egy elfüggönyözött fülkébe, ahová néha benéz a stewardess egy pohár meleg tejjel vagy egy zafírkék gin martinivel. Ednek csak egy héttel tovább tartottak az órái. De képtelen voltam megvárni, menekülnöm kellett az első géppel.

A Charles de Gaulle repülőtérről rövid várakozás után egy Alitalia géppel indulok tovább. A pilóta szinte függőlegesen viszi fel a gépet. Hiába, az olaszok jól vezetnek, még repülőt is. Hirtelen úgy érzem, tele vagyok energiával. Azon gondolkozom, vajon kit akarunk megelőzni. Nemsokára megyünk is lefelé, meredeken, a pisai repülőteret megcélozva. Senki sem pánikolt, úgyhogy mélyeket lélegeztem, és a karfánál fogva megpróbáltam a levegőben tartani a gépet.

Az éjszakát Pisában töltöm. Ha késett volna a gép, Firenzében éjszaka kellett volna átszállnom egy másik vonatra, és ezt nem akartam megkockáztatni. Bejelentkezem egy szállodába és magam is meglepődöm azon, hogy kedvem támadt egy kis sétához. Amúgy is itt a passeggiata ideje. Mindenki beszélget, látogatóba megy, sétafikál, intézkedik. A torony még mindig ferde, a turisták rendületlenül fényképeztetik magukat előtte - jobbra vagy balra dőlve. A kifakult, okkersárga házak a folyóparton még mindig olyanok, mintha egy akvarellről másolták volna ide őket. A bevásárlószatyros asszonyok megrohanják a fantasztikus illatokat árasztó kenyérboltokat. Pompás érzés egyedül megérkezni külföldre, és hagyni, hogy megrohanjanak az élmények. Minden annyira más, mint otthon! Az itteniek el vannak foglalva az életükkel; máshogy beszélnek és máshogy néznek ki, mint én. Gyökeresen eltér a ritmusuk az enyémtől: idegen vagyok. Jól bevacsorázom egy piazzán egy kiülős étteremben: ravioli, sült csirke, zöldbab, saláta, fél kancsó helyi vörösbor. A feldobottságom lassan apadni kezd, jóleső fáradtság önt el. Forró fürdőt veszek, aztán tíz órát alszom.

A reggeli vonat piros pipacsmezők, olajfás teraszok, már ismerős falvak mellett száguld el velem. Szénakazlak, négy apáca tiszta fehérben, szellőző ágynemű az ablakpárkányon, karámok, leander, Itália... Csak bámulok ki az ablakon, egész úton. Firenzéhez közeledve kicsit aggódom, nehogy baja essen a vadiúj laptopomnak, miközben a poggyásszal ügyeskedem. A nyári ruháim nagy része a házban maradt, nincs sok csomagom, de így is teherhordó öszvérnek érzem magam, ahogy lóg rajtam a számítógép, a sporttáska és a kézitáska. Azért így is remek érzés a peronra lépni Firenzében - ilyenkor mindig eszembe jut a legelső olaszországi utazásom majdnem huszonöt évvel ezelőtt: a hangosbeszélő egzotikus, füstös hangja, ahogy bemondja a binario undidre érkező római vonatot és a Milánóba indulót (binario uno), az olajos vonatszag, a tömeg...

A vonatom szerencsére majdnem üres, van hely bőven a táskaimnak. Félúton hazafelé (nahát! azt mondtam magamban hazafele) szendviccsel, üdítőitallal kínál a mozgóbüfés. Ez a szerelvény nem áll meg Camuciában, úgyhogy Terontolában szállok le. Taxit hívok.

Tizenöt perc múlva megérkezik a taxi. Amint beszállok, megáll mellettünk egy másik taxi; sofőrje hevesen gesztikulál, ordít... Azt hittem, hogy abba a taxiba szállok, amit rendeltem, de nem: ez egy másik, csak véletlenül vetődött arra. Mondom a sofőrnek, hogy tévedés történt, én rendeltem egy taxit, ő azonban csökönyös, indít, a.másik kocsi sofőrje csapkodja a kocsit, s még hangosabban ordít: az americana kedvéért szakította félbe az ebédjét, neki is meg kell keresnie a kenyérrevalót. Tajtékzik. Mindjárt habzik a szája...

- Kérem, álljon meg! Nagyon sajnálom, de tényleg rendeltem egy taxit.A pilóta morogva beletapos a fékbe, kezembe nyomja a táskákat a

csomagtartóból. Beszállok a másik taxiba. A két taxisofőr egyszerre ordít, remeg az állkapcsuk, rázzák az öklüket. Aztán hirtelen kezet fognak, és már vigyorognak is. Az „elhagyott” taxi sofőrje rám mosolyog, jó utat kíván.

A nővérem, az unokaöcsém és három barátjuk már néhány hete itt vannak a házban. A nővérem fehér és rózsaszín muskátlit ültetett a cserepekbe. A frissen vágott fű illata elárulja, hogy Beppe ma reggel nyírta le a füvet. Annak ellenére, hogy decemberben alaposan visszavágtam a rózsabokrokat, amelyeket tavaly nyáron ültettünk, most olyan magasak, mint én, és tele vannak virággal: sárgával, fehérrel, rózsaszínűvel. A levendulán lepkék százai billegtetik a szárnyukat. A házban kisebb-nagyobb vázákban sárga liliom, százszorszép, vadvirágok. A ház ragyog, és tele van élettel. A nővérem még bazsalikomot is ültetett egy cserépbe a konyhaajtó mellé.

Vendégeink Firenzébe mentek, délután is egyedül vagyok. Kiszellőztetem a nyári ruháimat. Mivel rajtam kívül már öten berendezkedtek itt, pár napig a dolgozószobámban alszom majd. A keskeny ágyat sárga ágyneművel vetem meg, a számítógépet a travertino-lappal borított íróasztalomra teszem, kinyitom az ablakokat. Megérkeztem!

Kicsivel később felhúzom a gumicsizmámat, és végigjárom a teraszokat. Beppe és Francesco kiirtották a gazt. A vadvirágokat sem kímélték, és kiirtották a vadrózsát is (nálunk délen Cherokee rózsának hívják). A pipacs, a vadszegfű, valami bolyhos fehér virág és az a szép sárga virágú gaz csak a teraszfalak mentén élte túl a tisztogatást. De a nagy hír: az olajfák. Márciusban harminc fát ültettek a foghíjakba - így már összesen százötven fánk van. Már virágzanak is. Idén nagyobb fákat rendeltünk, mint az a tíz volt, amelyet Ed tavaly ültetett. Szeretnénk megérni, hogy megkóstolhassuk a saját ültetésű olajfáink terméséből sajtolt olajat. Beppe és Francesco minden új fa mellé karót vert le, és egy csomó gazt rakott a fácskák és a karók közé, hogy ne érjenek össze. Ed is jó nagy lyukakat ásott tavaly, amikor olajfát ültetett, de nem tudhatta, hogy ennyire széles és mély lyukra van szükség. Beppe elmagyarázta, hogy a frissen ültetett fáknak

nagy polmonére, azaz tüdőre van szükségük. Minden egyes fa több mint egy méteres kerületű gödörbe került. Két cseresznyefát is ültettek, hogy legyen társasága annak a kettőnek, amelyet Ed tavaly tavasszal telepített.

Egy hétig nem csinálunk mást, mint főzőcskézünk, elugrunk Arezzóba és Perugiába, nagyokat sétálunk, sálakat, ágyhuzatot veszünk a camuciai piacon, és kicseréljük a családi híreket, pletykákat. Ed is befut a búcsúvacsorára; nem sajnáljuk magunktól azt a néhány üveg Brunellót, amelyet az unokaöcsém Mon-talcinóban vett. Aztán csak csomagolnak és csomagolnak és csomagolnak (hiszen olyan sokat lehet itt vásárolni), majd elutaznak.

Meleg volt a május, most viszont esni kezd. A túl magasra nőtt rózsák nagyon hajladoznak a szélben. Kiszaladunk, hogy karóhoz kössük őket, közben bőrig ázunk: Ed ássa a karóknak a lyukat, én visszavágom egy kicsit a tüskés ágakat és trágyát teszek a tövükhöz, pedig ettől csak még jobban növésnek fognak indulni. Vágok egy adag fehér rózsát, amely eleve kész csokrokat növeszt. Bemegyünk. Kivasaljuk a ruháinkat, visszarendezünk mindent az eredeti helyére. Már csak dereng, hogy volt idő, amikor létrák, munkások, csövek, drót, sitt, por vártak a házban. Most egyszerűen megkezdjük a nyári életünket.

A nagy tazék minestrone jól jön az esős estéken. Besétálunk a városba a római úton sajtért, rucoláért, kávéért. Maria Rita cseresznyéje fantasztikus: huszonnégy óránként egy kilót eszünk meg belőle.

Nagyon megérte, hogy kiszedtük a facsonkokat és összegyűjtöttük a köveket - most könnyebb dolga van a motoros kaszának. Hány követ is szedtünk ki a földből? Házat lehetne építeni belőlük. Éjszaka szentjánosbogarak világítanak a teraszokon, a puha, kék hajnalokon kakukk szól. (Szerintem nem azt mondja, hogy „kakukk”, hanem azt, hogy ,,hukuu”.) A szép tollú búbos bankának semmi dolga, csak szemezget a fűben. Hosszúak a nappalok. Itt a madarakat hallgatjuk, nem a telefoncsörgést.

Még több rózsát ültetünk. Toszkánának ezen a vidékén különösen szépen virágzanak, szinte minden kertben. Egy Paul Neyront választunk, amelynek olyanok a szélfútta, mély rózsaszínű szirmai, mint egy tüllszoknya, és fantasztikus citromillata van. A teniszlabdányi lágy rózsaszínű virágokat hozó Donna Marella Agnelliből is kell két tő. Az illata valamitől eszembe juttatja nagyanyám egyik barátnőjét, a hatalmas kalapokat hordó Deliát, aki mindig a kebléhez szorított. Delia kleptomániás volt, de soha nem leplezték le, mert nem akarták kínos helyzetbe hozni a férjét, aki ha észrevett egy új tárgyat a házukban, másnap visszavitte a boltba és azt mondta: „A feleségem véletlenül elfelejtette kifizetni ezt a holmit, valahogy a kezében maradt, és csak este jött rá. Mennyivel is tartozom?” Lehet, hogy Delia a pompás rózsaillatú parfümjét is elemelte valahonnan...

Egy barátunk, aki nagy rózsaszakértő, azt tanácsolta, hogy ne ültessünk Peace rózsákat, mert banálisak. Szerintünk viszont nem csak gyönyörűek, hanem a vaníliakrém-, az őszibarack- és rózsaszínű virágok megismétlik a házunk színeit,

s így abszolút idevalók. Több tövet is veszünk. A tavalyi narancssárga rózsáink botrányosan hatalmas virágokat nyitnak, rikító színük nagyban hozzájárul kihívó szépségükhöz. A házhoz vezető utat végig rózsabokrok szegélyezik, levendulával váltakozva. Kezdek hinni az aromaterápiában. Amikor a virágalagútban sétálok a ház felé, mélyen belélegzem az illatokat, és úgy érzem, boldog vagyok.

A teraszra vezető lépcsősor alján és tetején a régi vaspergola maradványai még mindig megvannak, két éve jázmint ültettünk oda, hadd fusson fel a lépcső vaskorlátjára is. Az út másik szélére is rózsabokrokat akarunk ültetni, az út alsó végére pedig egy másik pergolát tervezünk, így olyan érzés lesz egy kicsit, mintha még meglenne az eredeti rózsapergola, amelyet akkor láttunk itt, mielőtt megvettük volna a házat. Most már megszerettük a széles út nyitottságát, folyamatos lugast nem akarunk föléje. Kétféle rózsát választunk: halvány rózsaszínű Queen Elizabethet és bársony-vörös Abe Lincolnt. Kellemes érzés, hogy egymás mellé kerül ez a két pozitív erő. Nagy kedvencem, a Gioia, vagyis az Öröm, gyöngyházfényű, amikor bimbózik, és rózsaszínnel erezett szalmasárga, amikor kibomlik. A sárgabarack-napfelkeltés narancssárga őrületből is veszünk még néhány tövet, és veszünk egy sárga Pompidou-t meg egy XXIII. János pápát. Fontos emberek virágzanak majd nálunk. És muszáj megvennem azt a dekadens füstös-lilát is, amely leginkább egy halott kezébe illik a koporsóban.

Elmegyünk egy fabbróhoz, vagyis kovácsmesterhez Camuciába. Két fia ott sündörög mellette, nem szalasztják el az alkalmat, hogy alaposan megbámulják a fura külföldieket. Az egyik fiú talán már tizenkét éves is megvan. Nem tudom levenni róla a tekintetem: hideg, metsző zöld szeme van, karcsú, kreol bőrű, már csak a kecskebőr hiányzik a válláról és a pánsíp a kezéből. A fabbrónak is zöld a szeme, de nem olyan különleges. Már öt vagy hat kovácsműhelyt láttam a környéken. Ügy látszik, ez a mesterség vonzza az elmélyült férfiakat. Ennek a műhelynek nyitott az egyik oldala, így nem lebegnek a levegőben a koromszemcsék, mint a többiben. A mester megmutatja a kútrácsokat, a csatornafedeleket, az összes használati tárgyat, amelyet készít. Eszembe jut a melankolikus fabbro, akivel először ismerkedtünk meg. Azóta meghalt gyomorrákban. Emlékszem, hogyan bogarászott fekete műhelyében a tárgyai között, hogyan tapogatta a kígyószerű fáklyatartót, az archaikus állatfejeket. A kapunk még most sem zárható, meghalt a mester, mielőtt megjavíthatta volna. Már egészen megszoktuk a rozsdás öreg kaput. A zöldszemű fabbro megmutatja a kertjét, a házát. Faun-fia talán megtanulja majd a mesterséget.

Néhány dolgot nagyon egyszerű megcsinálni. Ásunk egy kisebb gödröt, belevetjük a vasrudat, a lyukba cementet öntünk. Rózsaszínű futórózsát választottunk a pergolához. Amikor kérdeztem, mi a neve, ez volt a válasz:

- Nincs neve, signora, ez csak egy rózsa. Bella, non?Többször is volt már kertem, de rózsát nem ültettem soha. Gyerekkoromban

apám kertet csinált nagyapám pamutszövödéje körül, és megmagyarázhatatlan eltökéltséggel ezer egyforma rózsatövet ültetett: vérvörös L'étoile de Hollandot.

Az volt az ő virágja. Nehéz ember volt, enyhén szólva, ráadásul negyvenhét évesen volt képe meghalni. De egészen a haláláig tele volt a házunk a rózsáival: rózsák virítottak hatalmas vázákban, kristályedényekben, ezüst keskenyszájú vázákban, mindenütt, ahol volt egy kis szabad felület. A rózsák látszólag sohasem hervadtak el, mert amikor virágoztak, apám minden nap vágatott egy nagy csokorral. Most is látom, ahogy délben belép a hátsó ajtón a hőség ellenére is kifogástalan drapp vászonöltönyében. Karjában hatalmas csokor, tölcsér alakban fogja össze a papír a vörös bimbókat. „Elintézné ezeket?”, mondja Willie Bellnek, akinek a kezében már ott az olló. Megpörgeti az ujján a Panama-kalapját. „Ki akar ezek után a mennyországba jutni?”

Ez idáig fűszernövényeket, izlandi pipacsot, fuksziát, árvácskát, török szegfűt ültettem. Most a rózsákba szerettem bele. Füvünket minden kérkedés nélkül pázsitnak lehet nevezni. Reggelente akár mezítláb is kisétálhatok a harmatos füvön, hogy vágjak egy rózsát meg pár szál levendulát az íróasztalomra. Apám mindig csak egyetlen szál rózsát tartott az irodájában az íróasztalán. Csak egyetlen tő piros rózsát ültettem. Ahogy a reggeli nap éreztetni kezdi az erejét, egyre erősebb a rózsa és a levendula illata.

Most, hogy túl vagyunk annyi munkán, belekóstolhatunk az eljövendő szép napokba. Mert eljön idő, amikor csak kertészkedünk, és javítgatjuk, szépítgetjük a házat. Kissé megdöbbentünk, hogy néhány ablakkeretre már most ráférne némi felújítás. Eljön az idő, amikor csak finomítani kell majd a dolgokat, írtunk egy listát az élvezetesnek ígérkező munkákról: ösvények kikövezése, freskó készítése a konyha falára, régiségek beszerzése a Marchéban, kerti kemence felállítása. De van listánk a kevésbé kellemes feladatokról is: a szennyvízrendszer ellenőrzése (a derítő ijesztő szagot áraszt, ha sokan használják a házat), a cantina falainak felújítása, jó pár teraszfal újjáépítése, a pillangós fürdőszoba újracsempézése. Régebben ezeket fölénk tornyosuló hatalmas feladatoknak láttuk volna, de most csak a tennivalók listájának egyszerű szereplői. Közeledik az idő, amikor növényhatározóval a kezünkben megyünk sétalni, kirándulunk Venetóba, Szardíniára, Apuliába, és Brindisiből vagy Velencéből Görögországba hajózunk. Velencéből, ahol a Kelet első érintését érezheti az utazó!

De addig nagy munka vár még ránk...

SEMPRE PIETRA: KŐ, KŐ, KŐ...

Primo Bianchi bedöcög háromkerekű furgonján, cementet hoz. Kiugrik a kormány mögül, hogy segítsen feltolatni a kocsibejárón egy nagy fehér teherautónak, amely homokot, acélgerendákat, téglát hozott. A visszapillantó tükör súrolja a fenyők ágát, egyet hangos reccsenéssel le is tör. Három évvel

ezelőtt Primót választottuk a kőművesek közül, de akkor mégsem tudott részt venni a felújításban egy gyomorműtét miatt. De ugyanúgy néz ki most is, mint akkor - mint aki a Mikulás műhelyéből szökött meg. Átbeszéljük az egész munkát. A nappali méteres falát meg kell nyitni a contadina-konyha felé, ahova új padló, új vakolat, új vezetékek kellenek. Bólint. „Cinquegiorni, signori”, öt nap. Ehhez a helyiséghez még hozzá se nyúltunk, télen itt tároljuk a kerti bútorokat, és ez a skorpiók utolsó menedékhelye is. A földrengésveszély miatti előírásoknak megfelelően az ajtónyílás csak másfél méter széles lehet, pedig szélesebbet akartunk, de az udvarra is nyílni fognak ajtók, és végre lesz átjárás a helyiségek között.

Elmeséljük, hogy Benito embereire majdnem rádőlt a ház, amikor megbontották a nappali és az új konyha közötti falat. Megnyugszom tőle, hogy nevet. Holnap el is kezdik a munkát? - Nem, holnap kedd van. A kedden elkezdett munka soha nem ér véget. Régi babona, én nem hiszek benne, de az embereim igen.

- Bólintunk. Mi is azt szeretnénk, ha a munka záros határidőn belül be lenne fejezve.

Kedden tehát kihordjuk a nappaliból a bútorokat és a könyveket, mindent leszedünk a falakról és a kandallópárkányról. Megpróbáljuk elképzelni a megnagyobbodó szobát. A képzeletünk segít túlélni ezeket a munkákat: nemsokára boldogok leszünk! Nemsokára olyan lesz, mintha mindig is egybenyílt volna a két szoba. Felhozunk a teraszra két kerti széket, a nappaliban Brahms szól vagy Charlie Parker, és a contadina-konyha ajtaján remekül kihallatszik. Nemsokára úgy gondolunk majd arra is, mint a nappali részére.

Az intercapedine olyan szó, amelyet csak olaszul tudok. A szótár szerint azt jelenti, „nyílás; üreg”. A nedves, nyirkos kőházak felújításánál ez az egyik kulcsszó. Az intercapedine olyan téglafal, amely egy nedves kőfal egy része mellé due dita, azaz két ujjnyi távolságra épül, hogy megállítsa a nedvesedést. A contadina-konyhának ilyen fala van hátul, de a szokásosnál nagyobb a távolság a két fal között. Eddel már türelmetlenek vagyunk, kibontjuk egy kicsit, hogy lássuk, nem lehet-e az intercapedinét közelebb tenni a kőfalhoz, hogy nagyobb legyen ez a helyiség. De a téglák mögött nem kőfalat találunk, hanem a hegyoldal szikláját - a Monté Sant'Egidio összefüggő sziklatömbjét!

- Most már tudjuk, miért volt vizesedés ebben a helyiségben - mondja Ed, és kihúzkodja a szömörce- és füge-gyökereket. A padló szélénél törmelékkel teli vízelvezető csatornát találunk, amely valamikor régen talán el is vezette a vizet.

- Jó kis borospince - mondom kissé ostobán.Csinálunk egy-két fotót. Azt hiszem, ez a felfedezés egyáltalán nem passzol a

száz angyalról szóló transzcendens álmomhoz.Eljön a sokat ígérő szerda. Primo Bianchi már fél nyolckor befut két kőműves

és egy kubikos kíséretében, aki majd a követ hordja. Gépeket nem hoznak, csak egy vödör szerszám van a kezükben. Lepakolják a furgonról az állványzatnak

való anyagot, a fűrészbakokat (capretti, azt jelenti: „kecskegidák”), és a T-keresztmetszetű mennyezet-támasztékokat (cristi, a kereszt után, amelyen Jézust megfeszítették). Amikor meglátják a sziklafalat, csípőre teszik a kezüket és kórusban mondják: „Madonna mia”. Alig akarják elhinni, hogy mi magunk vertük le a falat, pláne hogy én is részt vettem a munkában. Aztán nekilátnak: védőfóliát terítenek a padlóra és már bontják is a nappali felé eső falat. A majdani ajtónyílás tetejénél vésik ki az első sor követ, és rögtön betesznek egy acélgerendát a nyílásba, majd cementtel, téglával rögzítik. Amíg a cement megköt, nem tudják folytatni a munkát az ajtón, úgyhogy feszítővassal elkezdik a padlóról felszedni a ronda járólapokat.

Ugyanolyan gyorsan beszélnek, ahogyan dolgoznak, és sokat nevetnek. Mivel Primo nagyot hall, folyamatosan kiabálnak. Ha Primo nincs velük, akkor is. Tisztán, szépen dolgoznak, állandóan takarítanak is maguk után. Most bezzeg nem temeti be a sitt a telefont.

Franco a legerősebb közülük; csillogó, fekete szeme van, mint egy vadállatnak. Kistermetű, de inas, nagy ereje inkább az akaratából fakad, nem az izmaiból. Figyelem, ahogy fölemel egy hatalmas követ, amely a hátsó lépcső legalsó foka volt. Látja, hogy nézem, tehát vagánykodik: a vállára lendíti a követ. Úgy látjuk, Emilio is élvezi a munkát, pedig neki tényleg megállás nélkül követ kell hordania. Meleg van, de ő a fejébe húzza a gyapjúsapkáját, a haja eláll a koponyájától, ahol leszorítja a sapka. Hatvanöt éves lehet, kissé talán idős ehhez a nehéz fizikai munkához. Két ujja hiányzik az egyik kezén. Gondolom, régebben kőműves volt ő is. A járólap és egy réteg beton alatt kőpadlót találnak. Franco kiemel néhány követ: alattuk újabb kőpadló.

- Pietra, sempre pietra - mondja, vagyis „kő, mindig csak kő”. Igaza van. Kőházak, teraszfalak, városfalak, utcakövek. Amikor elültetek egy rózsatövet, négy-öt nagy kő fordul ki a földből. Azok az etruszk szarkofágok, amelyeknek a tetején az eltávozottak kőből megmintázott, realisztikus szobrai vannak, a lehető legtermészetesebb elképzelést tükrözik a halál utáni életről. Miután egész életükben kő vette körül az embereket, halálukban miért is ne változnának kővé?

Másnap az emberek a nappali felől is ugyanúgy megbontják a falat. Behívnak. Primo megkopogtatja vésőjével egy tartógerenda végét. .

- E completamente mama, questa trava. - A kilátszó gerenda végét piszkálja.- Dura, qua. - Vagyis teljesen elrohadt a falban, annak ellenére, hogy amennyi

kilátszik belőle, épnek látszik.- Pericoloso! -Veszélyes.Ha ez a vastag gerenda megvetemedik, a plafon is beomolhat. Aládúcolják a

beteg gerendát egy cristóval, miközben Primo méricskél, majd elmegy venni egy új gesztenyefa gerendát. Délre a nappali oldalán is bent van az acélgerenda a majdani ajtó fölött. Nem tartottak szünetet egyszer sem - csak ebédelni ugranak el egy órácskára és délután öt óráig dolgoznak újra, megállás nélkül.

A harmadik nap végére már nagyon sokat elvégeznek. Reggel a régi gerenda olyan könnyen kijön a helyéről, mint egy meglazult fog: hosszú deszkákat tartanak a dúcok a gerenda mindkét oldalán, hogy a téglamennyezet a helyén maradjon, kiütnek egy-két követ a gerenda mellől, és szépen kiemelik a gerendát. Az újat beteszik a régi helyére. Milyen egyszerű! Kövekkel és cementtel rögzítik, és a mennyezet és a gerenda közötti nyílásba is cementet tömnek. Közben ketten lapátolják a törmeléket a padlóról. Ed az udvaron dolgozik, az ajtó közelében, amikor azt hallja: „Dio maiale!” (szó szerinti fordításban: „disznó Isten!”) Ed bekukkant. Emilio egy harmadik kőrétegre bukkant a volt padló alatt. Az első két réteget sima, nagy kövekből rakták, amelyeket nehéz volt kifordítani a helyükből, ez a réteg azonban durva, bőrönd nagyságú szikladarabokból áll; némelyik mélyen a földbe süllyedt. Ijesztő nyögéseket hallok, ahogy nagy nehezen kiszedik és egy deszkán felgörgetve kitaszítják a kőtömböket az ajtón. Ha így folytatják, nemsokára vizet találnak... A kisebb köveket és a földet Emilio talicskával viszi ki a kocsibehajtóra, ahol egész domb emelkedik a törmelékből. A nagy köveket megtartjuk. Az egyiken hosszúkás, faragott jelek. Etruszk kő lenne? Megkeresem az írásjeleiket egy könyvben. A jelek a kövön nem is hasonlítanak rájuk. Lehet, hogy csak egy földműves véste föl annak idején, hogy mit ültetett. Ed mindenesetre leslagozza a követ, és az oldalára fordítjuk. A faragványok így már értelmesek: IHS, felette kereszt, mellette még egy kereszt. Sírkő lenne? Esetleg oltár? Lapos, sima, tehát tökéletes kerti asztal lehet belőle. Emiliót nem hozza lázba a felfedezés.

- Vecchio - mondja, „régi”. Azzal egyetért, hogy ezeket az öreg köveket is fel lehet még használni erre-arra. A kőművesek ásnak egész délután. Azt mormogják: „Etruschi, etruschi”. A harmadik kőréteg alatt azonban a hegy sziklájába ütköznek. Mostanra kinyitottak egy üveg bort, néha kortyolnak belőle.

- Come Sisyphus - próbálok viccelni -, mint Sziszifusz. - Esattamente - válaszolja Emilio -, „pontosan”.

A harmadik rétegben régi gerendák darabjait is megtalálják, meg egy sogliát, vagyis küszöböt, amelyet pietra serenából, a vidék legerősebb köveiből faragtak ki. Nyilvánvalóan egy korábbi épület köveiből épülhetett a házunk. Ezeket a nagy köveket a ház falának támasztják, és megtárgyalják, milyen pompás építőanyag.

Az egyik teraszon van még egy halom cotto a padlóhoz. Akkor raktunk félre, amikor az új fürdőszobán és az emeleti teraszon dolgoztak. Reméljük, hogy elég lesz az új helyiség padlójára. A sértetlen darabokat drótkefével mossuk le egy talicskában. Száznyolcvan darab, némelyik sérült, de felezni azok is jók. Munkásaink még mindig követ hordanak. A padlószint több mint fél méterrel lejjebb került. A fehér teherautó újra feltolat a kocsibejárón, ezúttal hosszú, lapos téglákat hozott (25 x 60 centisek és belül lyukasak). Embereink tíz rétegben közönséges téglát raknak a kiásott, elegyengetett talajra, néhol a pisciára(a helybeliek „pisinek” nevezik ezt a követ, mert az ilyen sziklák hasadékaiban mindig csöpög a víz). A téglák között vízelvezető járatokat is kialakítanak,

amelyeket hosszú, lapos téglákkal fednek be. A habarcsot úgy keverik, mintha tésztát készítenének: a földre halmozzák a homokot, lyukat csinálnak a dombocska tetejére, oda szórják a cementet és öntik a vizet, és lapáttal „dagasztják”. A lapos téglák tetejére membranét terítenek, úgy néz ki, mint a kátránypapír, arra pedig erős vasrácsot fektetnek. Aztán jön a cement. Egynapi munka...

Szerencsére most nem kell hallgatnunk a betonkeverő zaját. Már nevetve gondolunk vissza arra az időre, amikor a „nagy fal” építése nyarán Altiero betonkeverője zakatolt. Egyszer volt, hogy bekapcsolta a gépet, cementet kevert, dolgozgatott, aztán elrohant egy másik munkára, és mikor visszajött, láttuk, hogy ököllel üti a betonkeverőt, mert belekötött a cement, amelyet benne felejtett. Már csak nevetünk a régebbi munkásaink hibáin, mert a mostaniak nagyszerűen dolgoznak.

Megrepedezett a vakolat a második és a harmadik emeleten a most megnyitott fal fölött, akárcsak a nappalimban San Franciscóban a földrengés után. Néhány nagyobb darab le is esett. Lehet, hogy tényleg összedől a házunk? Nappal lekötik a figyelmemet az események, de éjszakánként tipikus szorongásos álmaim vannak: vizsgáznom kell, de nincs nálam az indexem, azt se tudom, hogy milyen tárgyból lesz a megmérettetés; lekéstem a vonatot valahol külföldön, és már be is sötétedett. Ed azt álmodja, hogy egy egész iskolabusznyi diák hozza bírálatra a kéziratát, és holnapra kell elolvasnia az összeset... Reggel hatkor nagyon álmos vagyok, kétszer is szénné égetem a pirítóst.

Az ajtónyílás majdnem kész. Három acélgerenda hidalja át fölül, és az egyik oldalon téglából rakott tartóoszlop is áll. Már dolgoznak a dupla vastagságú új hátsó téglafalon is, amely a hegyoldaltól fog elválasztani minket. Primo átnézi a téglákat, amelyeket megpucoltunk. Az egyik alól egy nagy skorpió bújik elő, Primo rácsap a kalapácsával és nevet, amikor összerándulok.

Később, amikor a dolgozószobámban olvasgatok, észreveszek egy apró skorpiót a halványsárga falon. Általában üvegpohárban viszem ki őket a házból, de ezt most békén hagyom. A három kőműves keleti ritmusokat üt a kövön. Olyan meleg van, hogy legszívesebben elfutnék a naptól, mint a zivatar elől. Mussoliniról olvasok. Begyűjtötte az olasz nőktől a jegygyűrűjüket, hogy finanszírozni tudja az etiópiai háborúját, de végül nem olvasztotta be őket. Évekkel később, amikor elfogták menekülés közben, volt nála egy zacskó aranygyűrű. Van róla egy olyan fénykép, amelyen kidülled a szeme, összeszorítja a száját, kopasz koponyája torz. Úgy fest, mint egy tébolyodott vagy Casper, a kísértet. A vésők és kalapácsok fémes zaja olyan, mint egy javai gamelán-zenekar. A Mussoliniról készült utolsó fényképen a diktátor fejjel lefelé lóg. A képaláírás szerint egy asszony az arcába rúgott. Álmos vagyok. Kőműveseink odalenn indonéziai táncot ropnak a Ducével.

Az ajtó mindkét oldalán botrányosan nagy a törmelékhalom, itt az ideje, hogy eltakarítsuk. Stanislao, az egyik lengyel emberünk már hajnalban itt van. Hatkor befut Giorgio is, Francesco Falco fia, egy vadonatúj ekével a kistraktor mögött. Jön Francesco is, gyalogosan. Most is nála van a vágószerszáma (a sarló és a machete keresztezése). Segíteni fog Giorgiónak: félredobja a köveket a traktor útjából, félrehajtja az ágakat, elsimítja a földet, ahol kell. Francesco azt mondja, nem jó a vasvillánk. Eltartja magától, a fokokkal fölfelé, és a szerszám átfordul, fokokkal lefelé. Addig üti a fémet, amíg ki nem jön a nyele, elfordítja és újra rögzíti rá a villát..Eltartja magától: meg se moccan. Legalább százszor használtuk már a vasvillát, de nem tűnt fel, hogy miért nem esik kézre.

- Az öreg olaszok mindent tudnak - mondja Stanislao.Talicskázzuk a köveket fáradhatatlanul az egyik olajfás teraszon lévő

kőhalomhoz. Én csak a kisebb köveket rakodom, a nagyobb darabokkal Ed és Stanislao küzd meg. Jobb, mint az aerobik, az biztos. Nyolc pohár víz naponta? Még kevés is. Otthon bordó tornadresszben ugrándozok, emelem a lábam, emelem a kezem, egy-két-há-négy... de ez itt nem torna, hanem munka. Hajolni, emelni, hajolni, emelni... Sokkal könnyebb, amikor a hegyoldalon csinálom. Szóval, nagyon elfáradok ettől a munkától, de nagyon szeretem mégis. Három óra alatt a kövek negyedét sikerült kivinni. Madonna serpente! Meg se próbáljuk kiszámolni, hogy még mennyi idő lesz, amíg elkészülünk vele. Az igazán nagy kövek a másik halomban vannak... Csupa kosz vagyok, folyik rólam a víz. A fiúk már nagyon büdösek. Az izzadtságtól és a portól összeragad a hajam. Ednek vérzik a lába. Francesco az olajfákkal beszélget. Giorgio traktora majdnem az oldalára dől az egyik teraszon. A hosszú esti fürdőre gondolok. Stanislao a „Misty”-t fütyüli. Az egyik kő, amellyel alig tudnak megbirkózni, olyan, mint egy ló feje. Hozok egy vésőt meg egy kalapácsot: szemet, sörényt próbálok mintázni. A könyörtelen nap büszkén úszik az égen. Primo még nem látott minket dolgozni, dicsér az embereinek. Volt már sokszor felújításon, de a külföldi padrone csak áll és néz (előadja: csípőre teszi a kezét, ráncolja a homlokát). És hogy egy nő így tudjon dolgozni (az égre emeli a kezeit). Késő délután Stanislao elkáromkodja magát, „Madonna sassi” („Madonna-kövek”), de aztán megint fütyüli a kedvenc számát. „It's cherry pink and apple blossom white when you're in love...” Aztán mindenki abbahagyja a munkát, a terasz falára ülünk és legurítunk egy sört. Mennyi mindent elvégeztünk ma!

Megint itt a fehér teherautó, homokot hoz a vakoláshoz -igen, a vakoláshoz, mert közeleg a munka vége -, és elviszi a sittet. Munkásaink az amerikai futball-világbajnokság meccseiről kiabálnak egymásnak, a zsályás-vajas ravioliról, és hogy mennyi idő alatt lehet Arezzóba érni. Harminc perc. Ne hülyéskedj, húsz is elég.

Befut Claudio, a villanyszerelő, hogy újra bekösse az áramot a háznak ebbe a sarkába is. A fiát is magával hozta. Roberto tizennégy múlt, csodálatosan sűrű

szemöldöke középen összeér, mandula-alakú bizánci szemével egyfolytában figyel. Érdeklik a nyelvek, magyarázza fiát az apa, de nem árt, ha valami szakma is van a kezében, úgyhogy ezen a nyáron vele dolgozik. A srác lezseren támasztja a falat - csak a szerszámokat kell adogatnia. Amikor apja kimegy a teherkocsihoz, felveszi a földről az angol újságot, elmélyülten tanulmányozza.

A vezetékek helyét ki kell vésni a falban a vakolás előtt. A vízvezeték-szerelőnek még át kell helyeznie a radiátort, amelyet még a fűtésszereléskor rakattunk be ide is. Mennyi munka! Ha nem ment volna el több nap a három rétegnyi kő kiásásával és kihordásával, a munka oroszlánrésze már készen lenne. A lengyelek megint itt voltak Olaszországban, a dohányföldeken dolgoztak, de már hazamentek. Egyedül Stanislao maradt itt. Ki fogja megmozgatni azokat a hatalmas köveket...? Mielőtt elmennek a kőművesek, mutatnak egy ágacskákból, fűből font fészket, amelyet a falban találtak: nido di topo, vagyis patkányfészek.

Kezdik feldobni az alapozást a vakolathoz, jól odacsapják az anyagot, hogy rendesen felragadjon, aztán szépen elsimítják. Primo a padlóhoz saját készletéből is hoz cottót, a miénkkel együtt biztosan elég lesz. A padló az utolsó fázis, tehát most már tényleg mindjárt befejezzük. Már nagyon várom az örömteli részét, amikor a bútorokon, a berendezésen gondolkozhatunk. Lehetetlen ilyesmivel foglalkozni, amíg a szoba úgy néz ki, mint egy szürke betoncella. És végül mégis kell egy gép is: a villanyszerelő fia hatalmas fúróval esik a falnak, hogy kivésse a vezetékek helyét. Apja orvoshoz ment, mivel megütötte az áram, amikor hozzáért az egyik elöregedett vezetékhez. Úgy látszik, ennyire rossz állapotban lévő vezetékekkel még soha nem találkozott.

A vízvezeték-szerelő, aki az új fürdőkádat és a központi fűtést szerelte nekünk annak idején, két segédjét bízza meg, hogy az előző héten szétszedett csöveket szereljék fel az új helyükre. Ők is nagyon fiatalok. Mindig elfelejtem, hogy akik nem akarnak továbbtanulni, itt már tizenöt éves korukban befejezik az iskolát. Mindketten vaskosak, szótlanok, de fülig ér a vigyor a képükön. Remélem, tudják, mit csinálnak. Persze mindenki egyszerre beszél, sőt, kiabál.

Most már talán minden gyorsan elrendeződik. Esténként behozunk két kerti széket, és üldögélünk egy kicsit az új szobában, megpróbáljuk elképzelni, milyen lesz itt kávézni, talán egy kétszemélyes kék vászonkanapén, antik tükörrel a fejünk fölött, miközben szól a zene, és a következő nagy munkát tervezgetjük...

Mivel a vakolat alapozásának meg kell száradnia, Emilio egyedül dolgozik, a hátsó lépcsőnél szedi le a régi vakolatot, talicskával viszi a törmelék halomhoz. A villanyszerelő nem tudja befejezni a munkát, amíg fönn van a régi vakolat. Most már egyébként értem, hogy miért találták ki a deszkaburkolású falat. A vakolás nem is olyan egyszerű dolog. Nézni jó, ahogy csinálják: a folyamat egyébként semmit sem változott az ókor óta. A vízvezeték-szerelő ifjú segédei nem vágták vissza a vezetéket annyira, amennyire kellett volna - felhívjuk őket, hogy jöjjenek vissza. Egy szusszanásnyi szünetet tartunk: elugrunk Passignanó-ba és padlizsános pizzát eszünk a tóparton. Hol vagyunk már az öt naptól! Már nagyon

vágyom az édes semmittevésre, a dolce far nientére, mert már csak hét hetem van, és mehetek is vissza Amerikába. Meghalljuk az első kabócát - tehát itt az igazi nyár. - Mint egy beszpídezett kacsa - mondja Ed.

Szombaton nagyon nagy a hőség. Stanislao magával hozta Zénót, aki nemrég érkezett Lengyelországból. Leveszik a pólójukat rögtön, pedig hozzászokhattak a forrósághoz, hét közben gázvezetéket fektetnek valahol. Alig három óra alatt egy tonna követ megmozgatnak. A laposakat az ösvényekre szántuk, a nagyokat pedig a bejáratok elé, hogy ne vigyük be a cipőnkön a földet a házba. Ebéd után hozzá is látnak, ásnak, homokágyat lapátolnak, faragják, illesztik a köveket, földdel tömik ki a réseket közöttük. Könnyedén kitöltik a félköröket, amelyeket még tavaly nyáron raktunk le az ajtók elé a birtokon talált kisebb kövekből. A padlóból kibányászott kövek közül párna nagyságúakat használnak fel.

Írtom a gazt, a karomat véletlenül végighúzom a csalánon. A csalán könyörtelen, azonnal csíp. Ugyanakkor a zsenge csalánhajtások finomak a rizottóban. Beszaladok a házba, hogy bőrfertőtlenítővel dörzsöljem be a karom, de hiába. Nagyon viszket, mintha forró, elektromos férgek nyüzsögnének a bőrömön. Ebéd után lezuhanyozok, fölveszem a rózsaszínű vászonruhám, és üldögélek a teraszon, amíg ki nem nyitnak a boltok. Elegem van a munkából. Itt a teraszon egy kis szellő is simogat, kellemesen elpazarlom a fél délutánt, egy szakácskönyvet nézegetek, meg egy gyíkot, amely a vonuló hangyákat tanulmányozza. Gyönyörű kis állat, a bőre csillogó zöld és fekete, a lábai gyorsak, finomak, lüktet a torka. Kíváncsian forgatja a fejét. Jó lenne, ha közelebb jönne, de minden apró mozdulatomra megriad, elszalad, igaz, vissza is jön, hogy a hangyákat bámulja. Hogy a hangyák is tanulmányoznak-e valamit, nem tudom.

A városban veszek egy fehér pamutruhát, egy kék vászonnadrágot, egy vászoninget, drága testápolót, rózsaszínű körömlakkot, és egy üveg nagyon finom bort. Amikor hazaérek, Ed éppen zuhanyozik. A lengyelek átvetették a slagot egy fa ágán, és szórásra állították rajta a fejet. Éppen vetkőznek. A négy ajtó előtt elkészült a kövezés.

Franco már a legutolsó vakolatréteget simítja. A víz- és fűtésszerelő cég tulajdonosa kék rövidnadrágban érkezik, hogy ellenőrizze, hogyan dolgoztak az emberei. Ismerjük már, mert annak idején ők szerelték itt a fűtést, de akkor fel volt öltözve rendesen. Most úgy néz ki, mint aki elfelejtett nadrágot húzni. Szőrtelen, hófehér lábak, vasalt ing, finom arc, rendezett, ősz haj. A fekete selyemzokni és elegáns félcipő felerősíti az obszcén hatást. Sajnos, amióta az emberei elmozdították a radiátort, a szomszédos helyiségben lévő radiátorból csöpög a víz.

Francesco és Beppe megjön a háromkerekű furgonnal. Motoros kaszával fogják lekaszabolni a gazt és a vadrózsát. Beppe tisztább kiejtéssel beszél, Francesco ráadásul megint otthon hagyta a műfogsorát. Pedig imád beszélni, és utálja, ha Beppe tolmácsolja a szavait. (Ha Beppe látja, hogy valamit nem értünk,

természetesen megpróbálja elmagyarázni.) Francesco már maestró-nak hívja Beppét. Vitatkoznak, hogy meg kell-e köszörültetni Ed kaszáját, vagy csak a nyelével van baj. Vitatkoznak, hogy fémből vagy fából legyenek a szőlőkarók. Beppe háta mögött Francesco a fejét rázza, ránk néz, aztán szemét az ég felé fordítja. Beppe pontosan ugyanezt csinálja Francesco háta mögött.

A teherkocsi hoz egy adag homokot a padlóhoz, de Primo azt mondja, az ő régi téglái nem ugyanakkorák, mint a mi tégláink. Még ötvenet kell találnia valahol, mielőtt nekiláthat a munkának.

Piano, piano, csak lassan, nyugodtan - ez minden felújítás mottója.Még egy kis vakolás is hátravan. A malter úgy néz ki, mint a fagylalt, csak

éppen szürke. Francónak van egy régi kis háza, azt mondja, nem is kell nagyobb, mert ezekkel a nagyokkal csak a baj van. Kijavítja a repedéseket az emeleten. Megkérem, hogy kicsit verje le a vakolatot az ajtónál, amelyet még Benito nyitott. Csak az eredeti hosszúkás köveket találjuk a vakolat alatt, az acél áthidaló gerendák sehol. De Franco azt mondja, emiatt ne aggódjunk, mert egy ilyen keskeny ajtónyílásnál így is jó.

Nekem száraznak tűnik a vakolat, de szerintük még nem az. Egy nap szünet. Már nagyon szeretnénk festeni: a falat, a gerendákat, a téglamennyezetet. Szeretnénk végre elfoglalni a nappalit és az új helyiséget. Két székre a kék-fehér kockás kárpit került, a nővérem küldte, a másik kettőre pedig a sárga-kék csíkos anyag, ezt meg én találtam Anghiariban. Már megrendeltük a kétszemélyes kék kanapét és hozzá két kényelmes fotelt is. A CD-lejátszó és a könyvek még mindig bedobozolva, a könyvespolc meg a székek elosztva a többi szobában... Sose lesz vége?

A reneszánszban szokás volt felütni Vergiliust és rábökni valamelyik sorra, hogy eligazítson a jövőt illetően. Délen mi a Bibliával csináltuk ugyanezt. Az etruszkok az áldozati állatok májából jósoltak, a görögök a madarak röptéből, az állatok ürülékéből... Felütöm Vergiliust és ráteszem az ujjam egy sorra: „Mindent elvesznek az évek, az ember szellemét is.” Hát, nem túl biztató...

Toszkána alapvetően száraz vidék, de ezen a nyáron minden csupa zöld. A teraszok: zöld hullámok a hegyoldalon. Ma megmoccanni sem érdemes, olyan meleg van. A szentekről olvasok. Giuliana Falconieriről, aki halálos ágyán azt kérte, hogy a szent ostyát tegyék a keblére. Az ostya beleolvadt a szívébe és eltűnt. Egy fácán csipkedi a salátáimat. Tovább olvasok. Colomba csak szent ostyát evett, aztán belehányta a vödörbe, amelyet az ágya alatt tartott. Veronica öt narancsmagot rágott el Krisztus öt sebére emlékezve. Ed hatalmas szendvicseket hoz fel és jeges teát. A teában egy őszibarackdarab is úszik. Egyre jobban lenyűgöznek a női szentek, különösen az önmegtagadásuk - talán az itáliai élet varázslatát kompenzálták így. Mindig van valami rejtélyes abban, amikor az embert hirtelen érdekelni kezdi valami. Miért van az, hogy egyszerre négy könyvet visz haza az ember a hurrikánokról? Vagy miért akarja egyszer csak

meghallgatni Mozart összes operáját? Aztán később, sokkal később általában kiderül, hogy mi volt az értelme. Én vajon mit fogok tanulni ezeknek a furcsa asszonyoknak az életéből?

Primo hozza a régi téglákat, Fabio már tisztogatja őket. A fogfájás ellenére dolgozik. Megmutatja rohadó fogsorát (bal oldalon, lent), négy fogát húzzák ki a jövő héten. Az ajkamba harapok, hogy ne ájuljak el.

Primo csak spárgát és egy vízszintezőt használ a padló lerakásakor, gyorsan, ügyesen dolgozik, mintha ösztöne súgná, hova üssön, mit hová tegyen. A sok kő kihordása után a két szomszédos helyiség padlója egy szintbe került. Primo alig érzékelhető emelkedőt csinál a küszöb irányába. Jöhetnek az apró részletek, az egyengetés. Fabio egy sivító géppel téglát vág, a karjait vörös téglapor borítja a könyökéig. Azért élvezetes munkának tűnik a padló téglázása, és nem is tart olyan sokáig. Ugyanolyan egymásba kapcsolódó L-ek alkotják a mintát, mint a nappaliban.

Vendégek is befutnak, pedig a lámpák még műanyaggal vannak letakarva, kosarak, könyvek az átjárókban, a nappali bútorai továbbra is a többi szobában... Simon, Ed kollégája, Ph. D.-jének örömére Görögországba tart; Barbara, egy volt tanítványom, aki két évet töltött Lengyelországban a Békehadtesttel, most éppen Afrikába igyekszik. Itália mindig forgalmas utak csomópontja volt: a középkorban a Szentföldre tartó zarándokok például itt mentek el a Trasimeno-tó mellett. Mindenféle modern zarándokok hordái lepik el Olaszországot most is - és a házunk kellemes pihenést biztosít nekik néhány napig. Madeline, olasz barátnőm és John, San Franciscó-i férje ma jönnek hozzánk vacsorára.

Ide-oda szaladgálunk a vendégeink és a sürgős döntések között. Embereink ma fejezik be a munkát. A jól időzített vacsora tehát kettős ünnep: a vendégeké és a házé. Vittoriotól rendeltük a crespellét, fantasztikus a friss tésztája. A palacsintája is habkönnyű. Noha csak hatan leszünk, tizenkét tartufót (szarvasgombásat) rendeltünk, tizenkét pestót és tizenkettőt a kedvencünkből, a piselli e prosduttóból (zöldborsós és pácolt sonkás). De előtte azért lecsúszik egy kis caprese (paradicsom, mozzarella, bazsalikom, olívaolajjal meghintve). Egy nagy tálon olajbogyó, sajt, kenyér és különféle helyi szalámik. A salátát a kertünkben növő rucolából készítjük el. A bort Trerosében vettük. Salterio a neve ennek a chardonnay-nek, talán a legfinomabb olasz fehérbor. Sok chardonnay-n, különösen a kaliforniaiakon, túlságosan érezni a tölgyfahordót, meg túl sziruposak is az én ízlésemnek, de ennek kicsit őszibarackos, kicsit kovás a zamata, a tölgyfahordós érlelés pedig alig érződik rajta.

A hársak alatt a hosszú asztal sárgakockás vászonabrosszal van megterítve, rajta napsárga vesszőkosár. Munkásainkat is borral kínáljuk, de ők előbb be akarják fejezni a munkát. Már a cement is a helyén van, a padló téglái között. Felmossák a padlót, felszórják fűrészporral, aztán söpörnek. Tartóoszlopot is építenek a ház mellé a kő mosogatóhoz, amelyet a földben találtunk annak idején. A régi konyhában tároltuk két évig. A hatalmas kődarabot két férfi cipeli át a

teraszon, föl a három lépcsőfokon az árnyas területre, ahol a társaság már elfoglalta helyét az asztal körül. John, a vendégünk, persze felugrik, hogy segítsen. Öt férfi emeli a helyére az irdatlan darabot.

- Novanta chili, forse cento - mondja Primo.A kő mosogató legalább egy mázsa. Embereink ezután már csak összepakolják

a szerszámaikat, a dúcokat - a munka elkészült. Primo még marad egy kicsit, hogy megcsináljon néhány apróságot: becementezi a kőfal néhány kisebb repedését, felmegy az emeleti teraszra, hogy rögzítse a kilazult téglákat.

Azt hiszem, végső soron minden összefoglalható egyetlen költői képben, amely egyetlen ecsetvonásba sűríti egy élmény teljességét.

Nem csak ez a mostani munka, hanem az egész hároméves felújítás ért ma véget. Itt ülnek a vendégeink a fénypettyes lugasban, ahogy annak idején elképzeltem. Bemegyek a konyhába és szőlőlevélre helyezek néhány helyi sajtot. Kipirulok az örömtől, az izgatottságtól. A rövid ujjú fehér vászonruhám van rajtam. Felettem Primo még javítgatja padlót. Felnézek. Kivett két téglát: lyuk van a mennyezeten! Amikor visszanézek a sajtos tálra, Primo véletlenül felrúgja a vödrét, és a cement kifolyik: a fejemre, a hajamra, a ruhámra, a padlóra. Felnézek: Primo arcát látom a lyukban, olyan, mint egy rémült kerub valami bizarr freskón.

A humoros oldaláról fogom fel a dolgot. Kisétálok a többiekhez, csöpög rólam a cement. Leesik az álluk, aztán nevetnek. Primo is lejön, veri a fejét...

Mire lezuhanyozok, a vendégek már a meleg kőfalon üldögélnek Primóval együtt. Ed Fabio szájműtétjéről érdeklődik. Csak két napot hagyott ki. Egy hónap múlva kap új fogakat. Primo most elfogadja a bort, iszunk a szórakoztató napra és a munka sikeres befejezésére. Eddel jó magasra emeljük a poharunkat, hiszen mi aztán nyakig benne voltunk a nagy munkában. Primo is jól érzi magát. Elmeséli saját fogainak a történetét is, megmutatja, milyen sok hiányzik. Öt évvel ezelőtt úgy fájt a foga, de úgy - fogja a fejét, előrehajol, nagyot nyög - hogy kihúzta ő maga. A fogóval.

- Via, via - kiáltja, menj, menj, és mutatja, hogyan húzta ki a fogát.

Szomorú vagyok, hogy Primo elmegy. Hiszen nagy sármőr volt, és lelkiismeretes, tökéletes muratore. Kifogástalanul végezte el a munkát, meghökkentően reális áron. Másfelől meg határozottan örülök, hogy elmegy. Arról volt szó, hogy öt napig fog tartani a munka - és huszonegy napja kezdte. Persze, senki nem láthatta előre, hogy három réteg követ találunk a padló alatt, vagy hogy szétrohadt gerenda van a falban. Primo jövő nyáron visszajön, hogy újracsempézze a pillangós flirdőszobát és újrafugázza a cantina padlóját. Most berakja a talicskát a háromkerekű furgonba. Az már nem lesz nagy munka, cinque giorni, signori, csak öt nap...

A NYÁR RELIKVIÁI

Szárazak a szenteltvíz-tartók a templomokban - végighúzom az ujjam a poros márványkagylón, de egyetlen csepp vizet sem találok, hogy felüdítse forró homlokom. A toszkánai július forró, de enyhülést lehet találni a templomokban. Vastag faluk megőrzi a tél szürke hűvösét egész nyáron. Amikor besétálok valamelyikbe, olyan érzésem támad, mintha tapintható csöndbe kerültem volna, mintha egy nagy fedő tompítaná a hangunk, vagy egy hatalmas, nyirkos kéz. Montepulciano alatt az óriási San Biago templomban a kupola alatt van egy pont: ha tapsolok vagy mondok valamit, alatta gyors visszhang ismétli a kupolából. Nem olyan itt a visszhang, mint egy tó tükrén; sokkal élesebb, pontosabb, gyorsabb. A hangom ijesztő, száraz, túlvilági hangszínt kap. Tréfás kedvű angyal lakhat a kupolában. Már ha a galambok szorítanak helyet neki is.

Amióta Cortonában töltöm a nyarakat, az okozza mindig a legnagyobb megdöbbenést és örömöt, hogy mennyire otthon érzem itt magam. Az ősi, első otthonomba térek itt meg. Otthon érzem magam, mert az útkereszteződésekben ütött-kopott teherautókról árulják a görögdinnyét. Megveregetem az egyik dinnyét, hogy halljam, érett-e már, a fiú feltartja rozsdás mérlegét. Karján úgy dudorodnak az izmok, mint Popeye-nek. A fiúnak széna-, hagyma- és földszaga van. Amikor kitör a vihar, cikk-cakkos villámok csapódnak a fölbe, és csak úgy pattog a jég az udvaron. Az ózonszag eszembe juttatja georgiai gyerekkoromat, amikor vihar után tálba szedtem a pingponglabda nagyságú jégdarabokat az udvaron, és betettem a tálat a frizsiderbe.

Itt vasárnap vannak a temetések, és bár Délen a mi szerény kisvárosi temetőnk szinte kopárnak mondható ehhez a virággal borított toszkánai temetőhöz képest, azért vasárnaponként mi is kimentünk egy csokor kardvirággal vagy cinniával. Én hátul ültem, a térdem közé szorítottam a hűvös kék vázát, anyám pedig panaszkodott, hogy Hazel sose visz a sírra egyetlen szál virágot sem, pedig a saját anyja fekszik ott, nem csak egy anyós. Anselmo Arnaldo (1904-1982) sírja körül népes família gyülekezik. Valószínűleg ők is azt mondogatják egymásnak, mint az én családom tagjai: istennek hála, hogy a vén kecske a föld alatt van, és többé már nem kerget bennünket az őrületbe.

A tikkasztó éjszakákon a levegő majdnem olyan meleg, mint a bőröm, és a szentjánosbogarak konstellációi versenyre kelnek az ég csillagaival. Próbálom elkapni a szúnyogokat, de csak a levegőt markolom. Egy szúnyog beleakad a hajamba. Hosszú nappalok, amikor élvezem a napfény ízét. Bolyongok a házban. Mintha az igazi őseim hagyták volna itt a nyomaikat ezekben a szobákban. Mintha mindig is ez a ház lett volna az igazi otthonom.

Az is jó ebben a házban, hogy egy kisváros tőszomszédságában van, ugyanakkor benne a természetben. (Meglátogatott egy Los Angeles-i diákom. Kisétáltam vele arra a pontra, ahonnan a legjobban belátni a vidéket, a tavat, a gesztenyés erdőt, az Appenineket, az olajfás teraszokat, a völgyeket. Váratlanul

érte a fenséges látvány, szótlanul állt - ez volt az első eset. hogy csendben maradt - és végül kinyögte: „Szóval, ez ilyen, szóval ilyen... a természet.”) Hát igen, a természet. Jönnek a felhők a tó felől, és csattannak a villámok. Mintha eltörne a gerincem. A mennydörgés olyan, mint a háborgó hullámok robaja a nyílt tengeren, írom a noteszembe: „A mosogatógépbe csapott volna? Hallotuk a sistergést. Gigantikus ez a vihar. El tudom képzelni, menynyire félhettek az őseink a barlangban a tűz körül. A mennydörgés úgy ráz meg, mint a kismacskát az anyja, amikor viszi a szájában. Hazarohanni a vihar elől! Hatezer kilométerre innen fekszem a földön, hagyom, hogy verje az eső a testem.”

Veri az eső a szőlőt. Hát, igen, a természet. Megérett már a gyümölcs? A kocsibejárót vajon elmossa az áradat? Mikor kell krumplit szedni? Mennyi víz van a kútban, amelynek a vizével öntözünk? Nagyon korai emlékeim jönnek elő. Kimegyek fáért; egy fekete skorpió mászik a kézfejemen, hirtelen beugrik a kép: szőrös tarantulák a zuhanyozóban Lakemontban, anyám sikolya, meztelen talppal rálép az egyikre és érzi, ahogy összeroppan a pók a súlya alatt, és a lábujjai között felfröccsen a megbarnult banánhoz hasonlító undorító anyag...

Vagy a semmittevés hoz elő annyi régi emléket? Azt álmodom, hogy anyám egy tál esővízben mossa a hajam.

Édes semmittevés, hosszú-hosszú napok. Hajnalban kelek. Nyár derekán a felkelő nap sugarai úgy találják meg az arcom, mint Stonehenge kultikus kamráját napfordulókor. Tökéletesen fel vagyok ébredve hajnalok hajnalán, amikor rózsaszínű korall az ég és köd úszik a völgyben és megszólalnak a vadkanárik... Georgiában apámmal néha felkeltünk hajnalban, és lementünk a tengerpartra napfelkeltét nézni. San Franciscóban az óracsörgés ébreszt reggel hétkor, vagy az alattunk lakók gyerekét figyelmeztető autóduda, vagy a kukáskocsi szemétdarálójának éktelen zaja. Szeretem a várost, de ott soha nem éreztem otthon magam.

A hegytetőre biggyesztett városkák vonzottak Olaszországba, meg az ételek, a nyelv, a művészet. Vonzott az igazán megélt élet is, a különböző korok egymás mellett élése, amitől olyan időtlen itt a világ - reggelente a fölöttünk húzódó etruszk falat üdvözölhetem. Az élet szerkezete vonzott, amely mindenben megnyilvánul: az autósok agresszivitásában és a piazza délutáni békéjében. Minden évben itt töltök néhány hónapot, mert vonz Olaszország többrétegű kultúrája, amelyet - bármennyire kíváncsi vagyok is - tökéletesen sosem fogok megismerni. De ami leginkább ideköt, az tulajdonképpen irracionális módon a templomokban érintett meg.

Meglepődtem magamon, amikor beszereztem egy házi szenteltvíztartóként funkcionáló kerámia Mária-szobrot (kis csészével). Elhagytam a metodista, majd az episzkopális egyház kebelét is, úgyhogy a szenteltvizem valószínűleg nem működik. A ház mellett talált forrásból hozom a csészébe a vizet. A fehér szikla repedésében feltörő víz nekem nagyon is szent, hiszen ez lehetett a ház legkorábbi vize. Ez a forrás régebbi, mint a ház. Itt lehetett már a középkorban, az ókori

rómaiak, az etruszkok idejében is. Bár sok minden megfordul a fejemben mostanában, arra azért nem számítok, hogy katolikus leszek valaha is, vagy akár csak vallásos, mert pogánynak születtem, és azt hiszem, az is maradok. És persze a déli populizmus is korán belém ivódott: minden porcikám tiltakozik például az ellen, hogy van egy pápa, akié az utolsó szó. Lelkipásztorunk annak idején azt mondta Mária és a szentek tiszteletéről, hogy ,,bálványimádás”. Andy Evans-t, aki az egyetlen katolikus volt az iskolában, „makrélazabálónak” csúfolták az osztálytársaim. Az egyetemre jártam, amikor egy kis időre megérintett a katolikus mise romantikája, különösen a St. Louis katedrálisban a halászok részére hajnali háromkor celebrált mise New Orleans-ban. Aztán alábbhagyott az érdeklődésem, amikor az egyik jó barátom, egy New Orleans-i katolikus előadta nekem, hogy a tíz másodpercnél hosszabb csók már halálos bűn. A tíz másodperces nyelves csók még rendben, de a húsz másodperces puszi már bajt jelent... Naná! A szertartásokat most is szeretem, de ami itt varázsol el, az valami sokkal radikálisabb.

Szeretem a gyors miséket az apró felsővárosi templomokban; nyolcszáz éve ugyanazok a hangok veszik itt körül az embereket. Amikor egy nagy fekete kutya tévedt be mise közben, a pap félbeszakította a misézést: „Az isten szerelmére, vigye már ki innen valaki azt a dögöt!” Ha hétköznap járok erre délelőtt, beülök egy kicsit, élvezem a paraszt barokkot. Közben csak az jár a fejemben: ez az. Nagyon szeretem a körmeneteket is, amikor az aranypalástos papok tömjénfelhőben viszik körbe az ereklyéket a városban, előttük gyerekek szórják a virágszirmot (rekettyét, rózsát, százszorszépet). A déli hőségben szinte hallucinálok: mi is van az aranyszínű ládikában, amelyet a zászlókkal együtt feltartanak a levegőbe? A bölcső egy darabja? Én úgy tanultam, hogy Jézus istállóban, jászolban született, ez viszont egy igazi bölcső darabja. Vagy rosszul tudom? A keresztfa darabja inkább? Évente egyszer körbeviszik az utcákon. És akkor hirtelen átfut az agyamon egy zsoltár, melyet sok évvel ezelőtt hallottam egy georgiai fehér deszkatemplomban.

Délen néhol táblák voltak az út menti fák törzsére szögezve: „Bánd meg a bűneidet!” Tisztán emlékszem egy vékony kis fenyőre, a törzsére volt erősítve egy konzervdoboz, hogy abba csurogjon a gyanta, és a konzervdoboz fölött tábla lógott: „Jézus eljön!” Bekapcsolom a kocsiban a rádiót, egy mézesmázos hang arra kéri Máriát, hogy járjon közben az érdekünkben a purgatóriumban. Az egyik közeli kisvárosban van egy templom, ahol egy fiolányi szent tejet őriznek (ahogy a tanítványom mondaná: „így, kvázi,” Mária tejét).

Délben a teraszon napoztatom a lábam, a korai mártírokról és a középkori szentekről olvasok. San Lorenzo, akit eretnekként égettek meg, a vasrácson sülve a legenda szerint azt mondta hóhérainak: „Fordítsatok meg, mert az egyik oldalam már megsült!” - és ennek köszönhetően a szakácsok kedvenc szentje lett.

Fiatal szüzeket erőszakoltak meg, megkínozták és tömlöcbe zárták őket Krisztus iránti odaadásukért... Az Úr azonban néha közbeavatkozott. Például Orsolyát, aki nem akart hozzámenni a barbár Conanhoz, tízezer szűz kíséretében egy hajóra ültette az Úr, amelyet a viharos égen át elröpített egyenesen Rómába, ahol azután mindannyian citromillatú vízben fürödtek, és apácarendet alapítottak. Fantasztikus, hogy régen mennyi csoda történt! A középkorban az is megesett, hogy némely nagy tiszteletben álló asszony szájában Jézus fitymája materializálódott. Nem tudom, ilyen ereklyét őriznek-e valahol. (Ügy nézne ki, mint egy megkövült rágógumi?) Jézus fitymája miatt legalább tíz percre abbahagyom az olvasást, és a hársfáknál zümmögő méheket bámulom. Próbálom elképzelni, hogyan történhetett a dolog. Megesett nem is egyszer... Amikor rájött az asszony, hogy mi is az, ami a szájában van, vajon mit mondott? Ezekről a bizarr szentekről valamilyen oknál fogva Amerikában soha nem hallottam, nem olvastam, pedig valaki egyszer küldött nekem egy doboz vadonatúj könyvet: mindegyik a szentek életéről szólt. Amikor felhívtam a könyvesboltot, ahonnan érkezett, azt a tájékoztatást kaptam, hogy az adományozó nem óhajtotta felfedni a kilétét.

Tovább olvasok. Olyan szent is volt, aki „szent anorexiában” szenvedett és kizárólag ostyán élt. Ha szentek csontjait ássák ki a földből, virágillat tölti be az egész várost. Miután Szent Ferenc a madaraknak prédikált, felröppentek a levegőbe, keresztet formáztak az égen, majd elrepültek a négy égtáj felé. Egyes szentek megették a szegények sebeiből szivárgó gennyet és a tetveiket is, hogy bizonyítsák alázatosságukat. Az erős hitűek pedig szívesen ittak a szentek fürdővizéből. Amikor egy szent szívét kivágták a halála után, arra számítottak, hogy rubinba vésve szent családot találnak majd benne... Szóval, innen fújt a szél! Minden világos.

Nagyon meg tudom érteni ezeket a dolgokat, mert a csodára éhes Délen nevelkedtem. Mintha csupa emlék lenne: a Szent Szűz csigolyái, Szent Márk nagylábujjának körme, és a kedvencem, Szent Józsefnek, vagyis Krisztus mostohaapjának a lehelete. Gondolom, áttetsző zöld üvegpalackban tárolják. Emlékszem, a varrónőnk az epeköveit az énekeskönyvén tartotta, az ablakpárkányon. A szegésen dolgozott, ajkai között gombostűkkel, úgy morogta: „Istenemre mondom, semmi kedvem még egyszer átesni egy ilyen szörnyűségen. Fordulj csak meg, úgy ni. Ezek a kövek benzinben sem oldódnak ám fel!” Az epekövei voltak a talizmánjai a betegség ellen. Jelképek, ómenek.

Szent Dorottya két évig vezekelt befalazva a cellájában egy nyirkos katedrálisban. Kenyéren és zabkásán élt, amelyet a szűk rácson keresztül adtak be neki, ahol az ostyát is. Nem szerettem Miss Tibbyt, aki anyám pedikűröse volt. Kis sárga bőrdarabkákat távolított el egy krumplihámozóval, aztán valami éktelenül büdös kenőccsel dörzsölte be anyám lábát. A csupasz villanykörte nem csak anyám lábát világította meg a kispárnán, hanem a szoba végében lévő

koporsót is, ahol Miss Tibby aludni szokott, hogy ne érhesse meglepetés a halála után sem.

Gimnáziumi osztálytársaimmal mindig egy háztömbbel távolabb parkoltunk az iskolától, hogy belessünk a Holy Rollers (a „szent hempergők”) ablakán, akik „nyelveken szóltak”, és gyakran ijesztő eksztázisban vonaglottak, rángatóztak a padlón, vadul sikoltozva. Próbáltunk diszkréten vihogni, mert kifejezetten szexuális töltetűnek látszottak a kitekeredett pozitúrák. Beültünk a kocsiba, Jeff békésen cigizett, és figyeltük, amint a málló vakolatú imaházból kicsődültek az utcára - akkor már tökéletesen prózainak látszottak ők is, mint mindenki más. Nápolyban a San Gennaro alvadt vérét tartalmazó fiolában évente egyszer folyóssá válik a vér. Egy olyan feszület is van ott, amelyen minden évben egyszer le kell borotválni a Krisztus fejéből kinövő egyetlen hosszú hajszálat. Ez utóbbi ereklye igazán közel áll a déli lelkivilághoz.

Amerikában nincsenek olyan helyek, ahol „hivatalosan” létezhetnének a furcsaságok, ezért ott váratlanabbul érik az embert. Nemrégiben a georgiai Metter közelében megálltam egy kicsit, hogy bedobjak egy barbecue-szendvicset. Az édeskés szósszal nyakon öntött sertésszelet és a jeges tea után a hájas, verítékező tulaj csak egy bólintással jelezte az irányt a hátsó udvaron található mosdó felé. Kiléptem az udvarra - és két kedves, jól megtermett strucc nézett velem farkasszemet. Álmatlan éjszakákon olykor eltöprengek azon, hogy vajon miféle ikonográfiái szükségszerűség szabta meg, hogy ez a dél-georgiai család struccot tartson.

Az istenfélő, hit által gyógyító, világvégét váró Délen számtalan alkalmam adódott, hogy kígyógyűjteményeket tekintsek meg a benzinkutak mögött. Sokszor haladtunk el út menti ceremóniák mellett, ahol eksztázisban lévő hívők kezében kígyók tekeregtek, és láttam a „világ csodáit” a mocsarak mellé épült kisvárosokban. Tudom, hogy egy doboznyi feketemacska-csont erős rontás, és azt is tudom, hogy aprópénzekből fűzött karkötővel lehet védekezni ellene. Kislánykoromban megszokott látvány volt a seregnyi alligátorkölyök ötméteres anyjuk hátán, amelynek akkorára nyílt a szája, hogy állva is elfértem volna benne. A toldozott-foldozott drótkerítés nem tartotta volna vissza, ha támadni akar. Az alligátor meghökkentően gyorsan tud futni, nem lehet elszaladni előle. Az albínó szarvasról tetűlegyek ugranak a kezemre, amikor megveregetem az orrát. Van itt egy kitömött párduc, a szeme zöld üveggolyó. És van itt egy tízméteres galandféreg is, befőttesüvegben. A tulajdonos elmeséli, hogy a tizenhét éves unokahúga gyomrából csalogatták elő a férget egy fogpiszkálóra szúrt fokhagymagerezddel. Megvárták, hogy kidugja a fejét, aztán megragadták, lemetszették egy borotvával, és kihúzták az állatot Darleenből, mint egy hajókötelet a folyóból.

Csodák mindenütt! Városainkban egyre kevésbé használjuk a képzeletünket, mivel tudatunkat eltompítja a hétköznapi realitások nyomasztó világa. Vidéken azonban, közel a csillagokhoz, közel a fákhoz, még esélyt adunk a varázslatnak.

Emlékszem a kobrára is, amely lapos fejével sokkal ijesztőbb, mint a csörgőkígyó. Csörgőkígyók bőre díszítette az iroda falát... Megálltunk tankolni Georgia határánál, a Világ Nyolcadik Csodájánál, nem messze a floridai Jaspertől, ahol anyám és apám éjfélkor kötött házasságot. Lenyűgözőnek találom a helyet, pedig anyám megmondta, hogy csak egyszerű cirkuszosok, nem érdemes megnézni, pontosan tíz percem van, ha nem akarom, hogy nélkülem induljanak tovább White Springsbe. Izgalmas ez is, hogy esetleg itt hagynak, ebben az isten háta mögötti kanyarban, a mohás törzsű öreg tölgyek alatt. Az ezüstszínű lakókocsit betonkockákra állították. Bent egy nő bádoglavórban mossa a haját, a rádió pedig az „I'm So Lonesome I Could Cry”-t üvölti. Biztos vagyok benne, hogy férje, akinek a hátára foszforeszkáló fáklyát, a bicepszére pedig pompás rózsákat tetováltak, el is hiszi, hogy csodái valódiak. Követem a bambuszkunyhóba, ahol a Calcuttai kobra felemelkedik a celofánnal borított fésűvel elzümmögött dalocskára. Ringatózása transzba ejti a koszos kis korcsot a küszöbön. A páva nagyot rikolt, felborzolja a tollait. Kékebb, mint a szemem, vagy az anyámé - pedig tudja mindenki, hogy nekünk van a legmélyebb égszínkék szemünk egész Georgiában. A páva tekintete pontosan olyan, mint a kígyóé. Az asszony is előbújik a lakókocsiból, nyakában egy óriáskígyóval. Hatalmas patkányt helyez el egy másik kígyó ketrecében. A patkányt egészben nyeli el a kígyó. Veszek egy üdítőt és egy sütit, szaladok a szüleimhez. Az Oldsmobil vibrál a hőségben. Apám a gázba tapos, kipörög a kerék a murván.

- Mit vettél? - fordul hátra anyám. - Innivalót meg ezt a sütit.- A töltelék zsír és porcukor, tudtad? Olyan édes, hogy csikorog tőle az ember

foga.Nem hiszem, amit anyám mond, de ahogy kettétöröm az édességet, látom,

hogy kukacok nyüzsögnek benne. Gyorsan kidobom az ablakon.- Na, és mit láttál abban a bódéban?- Semmit.Délen nevelkedve magamba szívtam a hely fontosságába vetett hitet. A hely az

Én kiterjesztése, folytatása. Engem is vörös agyagból, a folyó fekete vizéből, fehér homokból és mohából gyúrtak.

Felnőtt nőként San Franciscóban nem élem át a valahová tartozás élményét. A fehér város tiszta fényei a vízen, a fantasztikus tengerpart, a Marin-hegység, a zöld takaró alatt alvó óriások lágy kontúrjai, nos, mindez lenyűgöz engem is, de úgy, mint a turistát. Ügy érzem magam, mintha csak elutaztam volna otthonról egy kis időre - ez az én felnőtt életem. A házam csak egy az ezer között, az életem egyszerű történet a meztelen városban. Az ebédlő ablakából közönyösen bámulom a Transamerica-piramist, a felhőkarcolók ritmusát. Résnyire nyitják az ajtót az emberek, hogy lássák, ki jött hozzájuk. Látlak téged a résen át, te is láthatsz belőlem egy ötcentis csíkot. Csak önmagunkra támaszkodhatunk.

Képtelen vagyok megunni az olaszországi templomokat. A boltívek, a szárnyas oltárok egy idő után persze unalmasak, de mindenhol ott az a bizonyos kék porszag, az idő szaga. Angyali üdvözlet, Krisztus születése, keresztre feszítés mindenütt: végső soron a születés és a halál misztériumának megértésére tett csö-könyös kísérletek. Törékenyek vagyunk. A mellékoltárokon, a mennyezeten, a kriptában, az apszis félhomályában ezek az archetipikus témák és a vallási elragadtatottság álomszerű világa néhol nagyon egyéni módon jelenik meg. Van egy bizarr freskó, amely egészen elvarázsol: a San Gimignano egyik sötét falrészén a mennyezet alatt Éva emelkedik ki a hanyatt fekvő Ádám megnyíló oldalából. Nem az egyetlen pillanat alatt lezajló teremtés látványa ez, ahogyan a Genezis alapján képzelheti az ember, hanem részletgazdag, plasztikus vízió. A művész jelen akar lenni, amikor megtörténik a csoda. Jelen lenni, ahogyan én tátottam a számat a bambuszkunyhóban táncoló kobra láttán. Ádám: húsvér ember. Beszippantja a nézőt ez a vízió. Jöjj és láss! Az orvie-tói dómban Signorelli alakjai, akik az ítéletkor visszakapják húsukat, büszkén viselik pompás testüket a vigyorgó csontvázak mellett. Pedig a puszta csont kísérteties fehér aurája még átdereng a dicsőséges új húson. Mindig a hús múlandóságán gondolkozunk, itt viszont az újjászületés tanúi lehetünk. Ugyanebben a templomban a pokol több ábrázolásával találkozhatunk: zöldfejű, kígyószerű nemi szervvel büszkélkedő ördögök kínozzák az elkárhozottakat. Egy buja szőkeséggel satnya szárnyú ördög repül valahová. A művész fejében vagyunk, vízióinak kellős közepén. Sok csodás freskó van, de a legtöbb templomban van bennük valami képregényszerű. A szavak nélküli, kissé primitíven illusztrált történeteket tökéletesen értenék és éreznék a keresztény fundamentalisták, akik még manapság is olyan sokan vannak odalenn Délen. Ők azok, akik szó szerint veszik a Biblia minden szavát. Ha több hely lenne a fenyők törzsére szegezett táblákon, nem csak azt olvashatnánk rajtuk, hogy „Bánd meg a bűneid!”, hanem azt is, hogy „Közeleg az ítélet napja!”

Az olasz templomokban szinte mindenütt látható Szent Sebestyén, testében a nyilakkal, Ágota, a mártír, aki tálcán tartja maga előtt a melleit, és a térdeplő Szent Ágnes, akit nyakon szúr egy jóképű ifjú. Szinte minden templomban ott a lelakatolt ereklyetartó is, vagy egy tüske a töviskoronából, vagy Szent Lőrinc ujjperce. Ezek a hit talizmánjai, amelyek azt üzenik a hívőnek: „Tarts ki a hited mellett, mint a szentek!” Egy kis falu templomának félhomályos kriptájában ácsorgok, ahol több száz éve őriznek egy maréknyi port. Most, a huszadik század végén is friss szegfűt helyezett valaki az ereklyetartó mellé. Ujabb felfedezés: idehozzák az emlékeiket és a vágyaikat. A múlt örökségének kimeríthetetlen tárházai ezek a templomok, amelyek ugyanakkor nagyon is emberi szükségleteket elégítenek ki ma is. Otthonosak, családias hangulatúak - messze a történeti egyháztól, messze a pápaság véres történelmétől. Szent Ferenc csuhája. Mária könnyei egy fiolában. Eszembe jut a medálom, amelyben egy világosbarna hajtincs volt; senki sem tudta, hogy kié. Eszembe jut a doboz, amely tele volt

rózsaszirommal, és a kék tejesüveg mögött rejtőzött a polcon, a kopott szalaggal átkötött levelek, az áttetsző fehér kő a Half Moon Bayből. Ne felejts el soha! Mikor a padlót fényesítem, eszembe jut Iuccai Zita, a házimunka védőszentje, és eszembe jut Willie Bell Smith is. Kosárfonó, koldus, sírásó, dizentériás, közjegyző, barlangkutató - mindenkinek saját paradigmája van. Elvesztem, de rám találtak. Az a középkori elképzelés, hogy a világ Isten elméjének a tükre, módosult formában jelent meg a fejemben: a vallás az emberi lélek igényeinek térképe. Velejéig világi ez az értelmezés: mi hoztuk létre a vallást vágyainkból, emlékezetünkből, magán csodáink nyersanyagából.

Ha fáj a torkom, mert narancslét ittam, noha tudom, hogy allergiás vagyok a narancslére, enyhíti a fájdalmat Montepulciano büszke templomának szentje. A város nevének olyan a hangzása, mintha gordonka húrjait pengetnénk. San Biago átlényegített metafora - és egy maréknyi por egy vasdobozban. Emlékeztet minket arra, amire a leginkább szeretünk gondolni: hogy nem vagyunk egyedül. San Biagóra gondolok, és máris múlik a torokfájás. Imádkozz érettem, Biago, gyógyíts meg! Amikor elromlik a kép, és hiába nyomkodjuk a tévén a gombokat, hiába ütögetjük az oldalát, Santa Chiara segít ki a bajból. Chiara azt jelenti: tiszta. Látó volt - így lett a telekommunikáció védőszentje. Nagyon praktikus. Kicsiny szobra ott áll a tévékészülék tetején. Jövőre, július 31-én Mária jegygyűrűjét állítják ki a perugiai dómban. „Kegyes lopással” - micsoda oximoron! - került Perugiába Chiusi egyik templomából. Noha egyáltalán nem vagyok vallásos, biztosan elmegyek megnézni.

A lépcső tetején ujjam hegyét belemártom a Mária-alakos kerámia szenteltvíztartóba, kört rajzolok a forrásvízzel a homlokomra. Amikor megkereszteltek, a metodista lelkipásztor egy rózsát nedvesített meg az ezüsttálban, azzal szórt egy kis vizet a hajamra. Pedig arról ábrándoztam, hogy az iszapos vizű Alapahában fogják a víz alá nyomni a fejemet, hogy azután a parton éneklő gyülekezet nagy örömére a megfulladás előtti utolsó pillanatban engedjenek csak újra levegőhöz jutni. Mária csészéjében nincs megszentelve a forrásvíz, nem mossa le a bűneimet, nem mossa le a világ bűneit sem. A szobrocska inkább Maryre, kedvenc nagynénémre emlékeztet, nem pedig Szűz Máriára. Mária már nekem is jó barátom: a gyermekük fájdalmát megszenvedő anyák barátja, az anyjuk szenvedését végignéző gyermekek barátja. A városban az összes pénztárgépen ott áll egy Mária szobrocska, de ott van a bankban, az orvosnál, a péknél is, és én megszoktam a jelenlétét. Tim Parks, az angol író azt mondja, hogy a mindenütt jelenlévő Mária arra emlékezteti az embereket, hogy nélkülük is minden megy tovább a maga útján. ,,... Mária nélkül az ember azt képzelhetné, hogy ami itt és most történik vele, az kivételes fontosságú... Kezdek hinni abban, hogy Máriában van valami, ami a Holddal rokonítja.” Hát igen. A szenteletlen víz is jólesik a homlokomon. Megállok egy kicsit, és hangosan kimondom ezt a gyönyörű szót: acqua. Eszembe jut az a másfél-két éves

kisgyerek, akit évekkel ezelőtt láttam Princetonban a tóparton, a rózsaszínű virágba borult fák alatt. Acqua, acqua, kiabálta, és kezéből csurgatta a fejére a vizet. Az acqua szóban ott van a folyékonyság, a nedvesség, és a felfedezés öröme is. Most is hallom annak a babának a hangját. Megérintem a kisujjamat, arany pecsétgyűrűt, családi örökségemet hordtam rajta; aznap veszítettem el a fűben. Az élet vize. Az emlékek intimitása.

Intimitás. Megérinteni a földet úgy, ahogyan Éva ősanyánk, amikor még semmi sem választotta el tőle.

Vannak festmények, amelyeken a város Mária tenyerén pihen, vagy kék köpenye védelmében. Gondolatban georgiai szülővárosom minden utcáját be tudom járni. Emlékszem a pekánfák ágaira, a csatornákban csobogó vízre, a körtefára. A toszkánai hegytetőkre épült városkák olyanok, mintha megnagyobbított, lakályos paloták lennének, folyosó-szélességű utcácskákkal és az óriási, zsúfolt fogadószobáknak tűnő piazzákkal. A templomok is nagyon otthonosak a vasalt, csipkés, vászon oltárterítőkkel, a bordó dáliákkal - akár nagyobbacska családi kápolnák is lehetnének. A házak pedig olyanok, mintha a nagy közös palota lakosztályai lennének. Mintha én is megnőnék itt. A nagyszüleim házát, a nagynénémét, a barátaimét úgy ismertem, mint a tenyeremet, és most enyém ez az egész város. Szeretem a zárdához vezető meredek, kacskaringós utcákat, ahol a Katalin-kereket megforgatva beadhatom a javítandó csipkét a láthatatlan apácáknak, akik négyszáz éve lakják ezt az épületet. Az utcán ütött-kopott székeken két asszony üldögél. Kötögetnek. Gyerekkoruk óta ismerhetik egymást. Az utca hirtelen lejt a városfal felé, mögötte már a széles völgy látszik. Apró Fiat mássza meg a majdnem függőleges utcát. Őrület! Nagyon élveztem, amikor apám gondolkodás nélkül belehajtott a megduzzadt patakokba, amikor elöntötték a földút kátyúit. Nevetve nyomta a dudát, a víz az ablakig spriccelt.

Mindig visszatérhetünk ezekbe a csodálatos otthonokba. Csak meg kell forgatni az óriási kulcsot a zárban és belökni a kaput.

SOLLEONE

Milyen hasznos az olasz nyelvben az -one toldalék! Megnagyobbítja a főnevet. A porta, azaz ajtó, portone lesz - a főbejárat. A torre, torony, pedig torreone - ez Cortona felénk eső részének a neve, ahol valamikor nyilván tekintélyes torony állhatott. Minestrone: „nagy” leves. A legforróbb nyári napok: solleone, vagyis amikor „nagy a nap”. Dog days, vagyis „kutya meleg napok” mondtuk Délen. Szakácsunk szerint az a magyarázata ennek a kifejezésnek, hogy a forróságban úgy megvadulnak a kutyák, hogy mindenkit megharapnak, aki az útjukba kerül, és engem is meg fognak harapni, ha nem fogadok neki szót... Kifejezetten

csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy a Sinus, vagyis a Nagy-Kutya csillagkép főcsillaga a Nappal együtt kel és nyugszik. A tanárunk azt mondta, hogy a Sinus kétszer akkora, mint a Nap; titokban meg voltam győződve arról, hogy ettől olyan nagy a hőség. Itt, Toszkánában nagyobbnak tűnik a Nap: betölti az eget, mint a gyerekrajzokon. A kabócák tudják a legjobban, hogy itt a nyár, hiszen ők szolgáltatják a kísérőzenét az igazi kánikulához. Már hajnalban éktelen ciripelésbe kezdenek. Sejtelmem sincs, hogyan képes egy kisujjnyi rovar ekkora zajt csapni. Mikor aztán belelendülnek, az ember úgy érzi, mintha a fülében lévő apró csontokat ráznák vadul, mint a tamburint. Délre már a szitárnál tartanak, amely szerintem a lehető legirritálóbb hangszer. Csak a széltől nyugszanak meg egy kicsit. Amikor feltámad a szél, talán kapaszkodniuk kell, és nem tudják rezegtetni a torukat. Igazi szél azonban csak néha fúj, ellentétben az alattomos sirokkóval, amely csak kavarja a forró levegőt, miközben tombol a hőség. Ilyenkor legszívesebben púposra görbíteném a hátam, mint egy macska. A forró sirokkó az afrikai sivatagok porát egyenesen a torkomba szállítja. Kiteregetem a mosott ruhát; percek alatt megszárad. A dolgozószobámban, mint a békegalambok, szétrepülnek a hófehér papírlapok. A hársfákról lehullik néhány elszáradt levél, a virágok megfakulnak, pedig idén nyáron elég esővíz gyűlt össze hozzá, hogy minden nap meg tudjuk locsolni őket. A régi kút jéghideg vizével öntözünk esténként - talán a hidegvíz viseli meg őket a forró nap után. A körtefa úgy néz ki, mint egy terhes nő, akinek már két hete szülnie kellett volna. Ritkítanunk kellett volna a termésen, amíg zöld volt, mert most letörnek az ágai a pirosodó, aranysárga körték súlya alatt. Nem tudom eldönteni, hogy metafizikát olvassak, vagy főzzek inkább. A lét végső értelme és a hideg fokhagymaleves nem is esik olyan messze egymástól. Vagy ha mégis, ebben a hőségben az sem számít.

Minél nagyobb a forróság, annál korábban megyek sétálni: reggel nyolckor, hétkor, hatkor, miután 30-as naptejjel alaposan bekenem az arcom. A kedvenc útvonalam a Torreonéből lefelé visz a Le Celléhez, a tizenharmadik századi kolostorhoz, ahol Szent Ferenc szűk kis cellája egy szezonális patakocskára nyílik. A Monté Sant'Egidión remetéskedő ferencesek 1211-ben építették a hegyoldalnak támaszkodó, méhkaptárszerű épületet. Tapintható itt a béke, a vegytiszta magány. Nyár elején a patak még zajosan zúdul lefelé a szűk szurdokban, és énekszó foszlányait is hallani vélem. De mostanra majdnem teljesen kiszáradt a patakmeder. A kolostorkertben példás rend. Egy öreg kapucinus barát mezítláb tart a város télé. Durva anyagú barna csuha és furcsa, hegyes fehér kalap van rajta (innen a cappuccino!) A barát két bottal jár, alig vonszolja magát. Hófehér szakáll, vadul csillogó sötét szemek - mintha a középkorból lépett volna elém. Rám mosolyog, és azt mondja:

- Buongiorno, signora. Bene qua - szép itt; kört ír le a szakállával. És Idő atya már csoszog is tovább.

Ma reggel az enyhén emelkedő utat választom, elhaladok néhány új ház meg egy kutyatenyésztő-telep mellett. Az ebek éktelen ugatást csapnak, de rögtön elhallgatnak, ahogy tovább haladok a fehér murvás úton a fenyő- és gesztenyeerdő felé. Sehol egy lélek. A lejtőket pompás vadvirágszőnyeg borítja. Kis kitérőt teszek: megmászok egy dombot, hogy a tetején közelebbről megnézhessem az elhagyott, régi házat. Vastag palatető, szeder-dzsungellel benőtt ajtó és ablakok, terméskőből rakott falak. Cortona mélyen alattam. És belátni innen az egész Val di Chianát: a napraforgómezők és a zöldségparcellák zöld-sárga foltokból összefércelt takaróját. Az emeleten nyilván alacsony a mennyezet. Rusztikus gesztenyefaágy való oda, fehér ágytakaróval. A teraszt az orgonabokrok felé eső oldalon kellene kialakítani. Teljes erőbedobással virágzik egy rózsaszínű virágokat hozó, dús, elvadult rózsabokor. Vajon kié volt ez a ház? Egy szűkszavú favágóé, aki pipázott és grappát iszogatott a hosszú téli estéken, amikor a tramontagna zörgeti az ablakokat? A felesége biztosan sokat morgott miatta, hogy így eltemetkeztek vidéken. Vagy nagyon is elégedett volt a sorsával, örült, hogy hímezheti a contessa lepedőit.

Kicsi ez a ház, de ki akar a négy fal között senyvedni, amikor az ajtón kilépve ilyen fenséges panorámában gyönyörködhet? A gazdájára váró ház csupa lehetőség. Aki álmodozni kezd róla, valójában egy új életet próbál elképzelni. És valaki biztosan megveszi majd, és bejárja egész Toszkánát, hogy öreg palát keressen a tető autentikus helyreállításához. De az is lehet, hogy az új tulajdonos inkább egyszerű cseréptetőt akar. Az mindenesetre biztos, hogy ennek a sasfészeknek a magánya és a lenyűgöző panoráma előbb-utóbb idecsábít valakit.

Az út egy erdei ösvénybe torkollik, amely elvezet a kedvenc római utunkhoz. Rabszolgák építhették. Amikor megtudtam, hogy a házunk közelében ókori római út húzódik, azt gondoltam, ettől még különlegesebb ez a környék. Azonban pár nappal később egy igen vastag könyv került a kezembe a vidék számos ókori útjáról. A harci szekerekre gondolok, de manapság legfeljebb egy cinghialével, vaddisznóval találkozhatok. Itt egy patak, amely még nem száradt ki. A római hírvivő is megállhatott a partján, hogy áztassa egy kicsit a lábát, ahogy én is, aztán indult tovább délre a hírrel: Hadrianus falának építése jól halad. De járt itt azóta más is: eldobott gumióvszert és papírzsebkendőt pillantok meg a füves parton.

A városban egy összeaszott, holtsápadt öregemberre leszek figyelmes az egyik kapualjban. A veszettül tűző napon melengeti magát a haldokló, utolsó esélye talán ez a kánikula. Roppant hosszú ujjait szétterpeszti a mellkasán. Hatalmas keze van. Tegnap úgy megrázott az áram, hogy az egyik hüvelykujjamat fél óráig nem tudtam mozgatni utána. A dolgozószobámban valahogy a radiátor mögé szorult a lámpa zsinórja, megpróbáltam kiszabadítani, de szétesett a kezemben a kapcsoló, a másik kezem pedig éppen a vasradiátoron volt. Felsikoltottam és hátraugrottam. Állati halálfélelem hasított belém. Talán ez a haldokló öregember is ilyen állati halálfélelmet érez. Érzi, hogy elszivárog belőle az életerő, és

kétségbeesetten próbálja feltölteni magát a pokoli napsütés energiájával. A felesége is itt ül mellette tétlenül, mintha várna valamire. Őrzi az alvilágba készülőt. Lehet, hogy megszárítja majd a napon az élettelen testet, vagy olívaolajjal és borral balzsamozza be... Az agyamra ment a hőség; az öregúr bizonyára csak egy könnyű kis vakbélműtét után lábadozik.

Arezzóba kell mennünk, hogy befizessük a jövő évi biztosítási díjat. Valami homályos okból azt szeretnék, ha személyesen adnánk át a pénzt. A pályaudvar melletti parkolóban tesszük le a kocsit. A digitális kijelző a pályaudvar falán azt mutatja, hogy harminchat fok meleg van. Beszélünk Signor Donatival, aztán fagylaltozunk, veszünk Ednek egy inget a kedvenc boltjában, a Sugarban, veszünk néhány törölközőt a kedvenc boltomban, a Busattiban. A digitális kijelző szerint már negyven fok van, árnyékban. Az autó kilincse tűzforró. A kocsiban olyan a meleg, mint a kemencében. Percekig szellőztetünk, mielőtt beülnénk. Forró a szemhéjam, süt a fülbevalóm. Ed két ujjal fogja az átforrósodott kormányt. Szinte gőzölög a hajam. Most zárnak az üzletek, az év legmelegebb napjának legmelegebb órái ezek. Otthon beülök a kádba, vizes törölközőt teszek az arcomra, és várom, hogy a testem átvegye a langyos víz hőmérsékletét.

A szieszta rituálé lett az életünkben: az ablakokat nyitva hagyjuk, de behajtjuk a spalettákat, fényrácsok szabdalják a félhomályt az egész házban. Senki, még egy kutya sincs az utcán ilyenkor. Kábult ernyedtség, ájult mozdulatlanság három órán keresztül. A szieszta főműsoridőnek számít az olasz tévében. És ez a szex ideje is. Itt fényben fogannak a gyerekek; talán ez az oka az északi és a mediterrán temperamentum közötti különbségnek. Ovidius verset írt a sziesztáról az első században. Lustán hevert az ágyán félig elsötétített szobájában - „félhomályban, hogy a szégyenlős lány ne habozzon”. A versben ezután meg is ragadja a lány ruháját, amely amúgy sem takart sokat... Vannak dolgok, amelyek igenis újak a nap alatt. Gyors tisztálkodás, és jöhet újra a munka.

Milyen nagyszerű találmány! Három óra a nap közepén, amelyet az ember saját magának, saját vágyainak szentelhet. A nappal csúcsán - nem a nyolc-kilenc órás napi munka után...

A házban mély csend. Még a kabócák is elhallgatnak. Békés, álmos délután. Szeretek mezítláb sétálni a hűvös cotto-padlón, bejárom a szobákat. A klasszikus belső kialakítás nagy megelégedésemre szolgál az új nappaliban is: sötét gerendák, fehér tégla-mennyezet, fehér falak, kifényesített téglapadló. Számomra a tipikus toszkánai ház puritán textúrájú anyagai és erőteljes színkontrasztjai az elképzelhető legotthonosabb környezetet jelentik. Nyáron hűvös, üde ez a környezet, télen biztonságos és kényelmes. A bambusztetős trópusi házak és a dél-nyugati vályogépületek, ahol a padkás kandallók lekerekített formája az emberi testet idézi, ugyanilyen otthonosságot sugároznak. Az ilyen építészet természetes - mintha a földből nőne ki, és puszta kézzel alakítaná az ember. Olaszul a festék- vagy a viaszréteg neve mano, egy maréknyi az adott anyagból.

A vakolás előtt láttam Fabio nevének kezdőbetűit a cementben. Lengyeleink a kőfal alapjára írták fel, hogy POLONIA. A névtelen kőművesek időtálló munkáit vajon megtalálják-e majd a jövő régészei? Franciaországban a Pech Merle-barlang falán megdöbbenve fedeztem fel a lovak fölött a kézlenyomatokat, az őskori művész „szignóját” vérből, koromból, hamuból kikeverve. Amikor felnyitották az egyiptomi királysírokat, a bejáratok hajdani lezárása előtt utolsóként távozó munkások lábnyomait találták meg a porban.

Egy lepke újra meg újra nekirepül a behajtott spalettának. Hallgatom a ventilátor bugását, lassan elalszom.

Szeretem a meleget. Szeretem a hőség csökönyösségét. Valami azt mondja bennem: igen! Talán csak azért, mert Délen nőttem fel. Egy ősi „igen” van a tudatomban a forrósággal kapcsolatban - az őskori ember életigenlése.

A táj a tikkasztó hőség ellenére zöld. A teraszok idén nem égnek ki. Az Appeninek lejtői is zöldek. Odalenn a völgyben egy köpcös kis alak fejest ugrik a medencéjébe.

Mivel elég magasan vagyunk, az éjszakák balzsamosan langyosak. Késő délután gomolyfelhők vándorolnak az égen, árnyékuk végigsöpör a zöld dombok tengerén. Ma lesz a Perszeidák éjszakája, Szent Lőrinc csillaghullásos éjszakája, amely elég ok az ünneplésre. Sokszor láttuk már a hullócsillagokat: felkiáltunk, odamutatunk, de már késő, olyan gyorsan kihunynak. A fokhagymaleves, amely végül legyőzte Boethiust, már kihűlhetett a frizsiderben. A citromos-bazsalikomos csirke már csak a sütésre vár, akárcsak a Gratin Dauphinois is az agyagtálban (évek óta csinálom ezt a régi Julia Child-féle kedvencünket, amely burgonyából készül). Meghámozom, felszeletelem a körtéket, és mascarpone-sodót improvizálok hozzá. Eltüntetem a madarak nyomát a sárga asztalról, és felteszem az abroszt - annak az anyagnak a maradékából varrtam a télen, amelyből tizenöt évvel ezelőtt varrtam utoljára, a Palo Altó-i tornácomon használt a nádbútorok párnáit. Napokig tartott, mire duplán beszegtem a pamlag párnáit. Mintha tegnap lett volna: kisétálok az ebédlő ajtaján, hogy felrázzam a párnákat, ráparancsoljak a kutyára, üljön le, majd lemegyek a kertbe, ahol kamkvat, naspolya, olasz jázmin vár. Nem sejthettem, amikor a sárga virágos anyagot megvettem a Calico Cornersnél, hogy Olaszországban fog kikötni velem együtt.

Mintha egy kártyapaklit pörgetnék, úgy jut eszembe a sok véletlen: az aprók, és a nagyok, amelyek ahhoz kellettek, hogy pont mi keltsük újra életre ezt a házat. Ha bármit máshogy tettem volna, most nem itt lennék, más valaki lennék. Ha racionálisan gondolkodom, azt kell mondanom, hogy van szabad akarat, és van véletlen is, de az ösztöneim azt súgják, hogy minden bele van kódolva a sorsomba. Azért vagyok itt, mert négyévesen egyszer éjszaka kimásztam az ablakon.

A csodálatos mediterrán nap egész nyáron érlelte a gyümölcsöket. Amikor megjöttünk, először a cseresznye ért be, azután a sárga húsú őszibarack. A Sant'Egidión kanyargó római út mentén szedjük a legfinomabb gyümölcsöt: az erdei szamócák a cakkos szélű levelek alatt himbálóznak, apró ékszerek. Azután érik a zamatos, fehér húsú őszibarack. Olyan finom fagylaltot lehet csinálni belőle, hogy az ember táncra perdül. Aztán jön a szilva: az apró, kerek, sárga, a viaszos lila és a halványzöld, amely nagyobb, mint egy golflabda. A szőlőt először délről hozzák. Terem a nyári alma, aztán a körte - először az apró zöld, amelyről nehéz elhinni, hogy már érett, aztán a gömbölyded, szeplős sárga is. Augusztusban már nagyok a fügék, de csak szeptemberre érnek be, mint a szeder, a forró nyár gyümölcse.

Augusztus végén, hazaindulásom előtt pár nappal, egy reggel teleszedem a szűrőt szederrel. Pusztítják a madarak, de marad nekünk is elég. Imádok szedret szedni. A pirosakat rajta hagyom, csak a tökéletesen érett, puha, fekete szemeket szedem le, piros lesz tőle a kezem. A naptól meleg szeder íze eszembe juttat egy gyerekkori emléket. Egy elhagyatott temetőben befőttesüvegbe szedtem a szedret, egy földkupacon ülve eszegettem a bokrok dús termését. A bokrok gyökere lenyúlt a csontok közé.

Méhek fúrják a körtét. A hullott gyümölcsből a rigók is lakmároznak. Ki tudja, hogy az őseink ambíciói hogyan jelennek meg bennünk is? Az érett gyümölcsök illatáról eszembe jut szigorú Davis nagyanyám. Apám magunk között csak úgy emlegette: a Kígyó. Vak volt, ógörög márványszobrokon látni ilyen szemeket, de én mindig azt gondoltam, hogy lát velük. Férje elherdálta az összes földet, amelyet nagyanyám örökölt a szüleitől, akik még tekintélyes dél-georgiai birtokosok voltak. Amikor vasárnap kocsikáztunk, mindig megkérte anyámat, hogy vigye el az elvesztett birtokhoz. Nem látta a földet, de érezte a mogyoró és a gyapot illatát a párás levegőben. „Ez itt mind”, motyogta mindig, „ez mind”. Olyankor felnéztem egy pillanatra a könyvemből: a sötétbarna föld a horizontig nyúlt előttem. Azon a lapos vidéken senki nem hitte volna el, hogy a föld gömbölyű. Először akkor jutott eszembe, amikor felszántottuk a teraszokat. Itt is termékeny a föld, dús, barna, mint a csokoládé. Drága, öreg Nagymami, ráncos ajcú, öreg kígyó, ezt a földet kéne látnod, ezt mind.

A forróságból persze zápor lesz, határozottan, bőségesen, gyorsan jön, és már megy is. Újra tűz a nap, de már nem kegyetlen, gőzölög a zöld táj. Az ősz első pillanatai. A száradó levelek illata. Hirtelen valami megváltozik a levegőben, aranyszínű lesz a fény, estefelé pedig kékes pára lepi el a völgyet. Jó lenne látni a sárguló leveleket, jó lenne mogyorót és mandulát szedni, érezni az első hidegeket, olívaágakból tüzet rakni reggelente. A nyári ruháimat beteszem a vászonzsákba az ágy alá. Készítek néhány szőlőlevél-koszorút, és zsályát, kakukkfüvet, oreganót tűzök hozzájuk. Jó lesz a főzéshez decemberben. A megszárított köményvirágot egy kis festett dobozba rakom, amelyet a házban találtam. Talán annak idején a nonna is erre használta ezt a dobozt.

Egy csokor szárított cickafark van a férfi kezében, kabátja a vállára vetve. Kisöpri a tenyerével a kegyhelyet, leteszi a virágot. Ősszel, amíg tanítok, ugyanígy meg fog jelenni majdnem minden nap, végigsétál a fehér úton, régi kötött pulóver lesz rajta, aztán egy sál is. Hazaindul. Megáll, visszanéz a házra. Ezredszer próbálom kitalálni, hogy mire gondol. Látja, hogy az ablaknál állok. Indul tovább.

Minden könyvet visszateszek a helyére, rendet rakok. Csinálok egy utolsó szeder-bólét. Besurran egy gyík, megijed, kiszalad. Hirtelen a jövőre gondolok: milyen titokzatos új mágnes fog vonzani? A kivasalt lepedőket elhelyezem az armadio polcain. Rendet teszek az íróasztalomon. Találok egy listát: rézfényező, spárga, felhívni Donatellát, napraforgót, mályvarózsát ültetni. A nap az etruszk falat bombázza sugaraival. Az akáclomb olyan, mint egy finom csipke. Két fehér pillangó násztáncát figyelem a levegőben. Ablaktól ablakig sétálok a házban, gyönyörködöm a tájban.

DIZIONARIO: SZÓTÁR

A

aceto: ecetaceto balsamico: balzsamecetacqua minerale: ásványvízacqua: vízacquacotta: szegényes zöldségleves (szó szerint: „főtt víz”) al dente: ilyen állagúnak kell lennie a kifőtt tésztának (szó szerint: „harapnivalónak”) al mare: tengerparton all'uovo: tojásosamaretti: kesernyés, mandulás sütemény amaro: keserű likőr americani: amerikaiak anche troppo: ez azért már túlzás! Andiamo!: Menjünk! angelo, angeli: angyal, angyalokarmadio: ruhásszekrény Arrivederci, Arri vederla!: Viszontlátásra!aspretto: mártás Auguri!: Minden jót! aurora: hajnalautostrada: autóút, autósztráda

avanti: előre

B

bagno: fürdőbarrista: pultos, kávézóbanbattiscopa: fal alján körbefutó, szürkére festett sáv bello, bella: szép Ben tomato!: Isten hozta! (szó szerint: Jó megérkezést!)bene: jóbenissimo: nagyon jóbianco, bianca: fehérbietola: fehérrépabinario: vágánybiscotti: kekszbistecca: marha- vagy borjúrostélyos, illetve -bélszín bocca: száj borgo: várBoun giorno!: Jónapot! bravó: bátor, derék brodo: húslé, erőleves bruschetta: pirított kenyérszelet bruttó: csúnya buttare via: kidob .

C

cacciucco: halpörköltcaciotta: toszkán lágysajtcafre: kávécancello: kertkapucannelloni: henger alakú, tölthető tésztacantina: pincecaprese: paradicsomból, mozzarellából és bazsalikomból készült előétel capretto: kecskehús caraffa: vizesüveg vagy korsó carciofi: articsóka cardi: hosszúlevelű articsóka casa: házcasa colonica: parasztház cassone: magas keskeny szekrény castanaccio: gesztenyelisztből készült hagyományos toszkán édesség

cavolo nero: kelkáposztacemento: cementcento:százcentro: városközpontcetriolo: uborkachiesa: templomchilo, chili: kilogramm, kilogrammokchiuso: zárvachiuso per ferie: szabadság miatt zárvaciao: sziacibo: élelmiszerciliegia: cseresznyecinghiale: vaddisznócinque: ötcolle: hegyek, dombokcome: hogyan, ahogyancompletamente: teljesencomune: községi vagy városi vezetőségcon sale: sóvalconiglio: nyúlcontadini: parasztokcontessa: grófnőcontorno, contorni: köret, köretekcoscia: combcotto: terrakotta, égetett téglacrema: vaníliafagylaltcrespelle: kis palacsintákcristi: keresztekcrostini: pirított kenyérszeletcucina: konyha

D

Dio: Istendolce far niente: édes semmittevésdolce: édesduomo: dóm dura: tart

E

eccelente: kitűnő

enoteca: borszaküzlet esatto, esattamente: pontosan espresso: erős rövid feketekávé

F

fratelli: fivérek frazione: tanya, település fresco, fresca: friss frutta: gyümölcs funghi: gomba furbo: ravasz fusilli: orsó alakú tésztafabbro: kovács, köszörűsfagiolini: zsenge zöldbabfaraona: gyöngytyúkfarolito: gyertyatartófattoria: gyár, üzemfavoloso: mesésfegatello: kolbászfélefegatini: májdarabkákferro: vasferro battuto: kovácsoltvasfesta: ünnepfettuccine: hosszú metélttésztafico: fügefinito: készfinocchiona: édesköménnyel ízesített szalámi vagy kolbász fiori di zucca: tökvirág foccaccia: leveles vagy kelt tésztából készült, töltött hasé fontina: sajtféleség formaggio: sajt forno: sütöde, pékség forse: talán fortezza: erőd fragola: eper

G

gasolio: gázolajgelato, gelati: fagylalt, fagylaltokginestra: rekettyegiorno, giorni: nap, napok

gnocchi: általában burgonyás tésztából készült, kerek nudli grappolo: szőlófurt Guardi!: Nézz! Nézzék!

H

ho paura: félek

I

intonaco: vakolat io: én isola: szigetlasagne: nagy tésztalapokból, különféle töltelékekkel készült rakott tésztalavoro: munka le stelle: a csillagok lepre: vadnyúl limonaia: citromfák téli tárolóhelyisége lumaca: csiga

M

macchia: bozótos, annak virágaiból származó mézféleség madia: dagasztóteknő maestro: mester maiale: malac mal'aria: „beteg” levegőmalcontenta: elégedetlen mano: kéz marcia: rothadás marmista: márvány faragó mascarpone: tejszín alapú, ízetlen sajtkrémmela, mele: alma, almák melanzana: padlizsán melone: sárgadinnye membrana: hártya miliardo: milliárd milione: millióminestrone: vegyes zöldségleves minne: cicikminuto, minuti: perc, percek molti anni fa: sok évvel ezelőtt

molto: sok monaca: apáca monte: hegy mora: szeder morto, morta: halottmoscato: desszertbor mozzarella: friss lágysajt mulino: malom muratore : kőműves museo: múzeum

N

natale: karácsonynepitella: mezei mentanido di topo: patkányfészekniente: semminocciolo: mogyorónon c é male: nem rossznon importa: nem számít, nem fontosnonna: nagymamanormale: normális, megszokottnotaio: közjegyzőnotte: éjszakanovanta: kilencvennuovo: új

O

olio d'oliva: olívaolajolio extravergine: extraszűz olajosso buco: velőscsontpadrone: gazda, háziúr palazzo, palazzi: palota, paloták pancetta: húsos szalonna pane: kenyérpanettone: kelt tésztából készült karácsonyi gyümölcskenyérpanino: péksüteménypappardelle: széles metéltparadiso: mennyországparmigiano: parmezán sajtparterre: virágoskert

passeggiata: sétapasta: tésztapatate: krumplipazzo: őrültpecorino: juhsajtpenne: rövid csőtészta (szó szerint: „tollszár”)per favore: légy szíves, legyen szíves perfetto: tökéletes pericoloso: veszélyes Permesso?: Szabad? piazza, piazze: tér, terek piccante: csípős pici: hosszúszálú vastagtészta pieno: tele pietra: kő pietra serena: építkezési homokkő a toszkán Appeninekből pino domestico: tobozos fenyő pinolo, pinoli: fenyőmag, fenyőmagok piselli: zöldborsó piu basso: alacsonyabb, kevesebb poco: kevés polenta: árpa- és kukoricalisztből készült kása polmone: tüdő Polonia: Lengyelország polveroso: poros pomodoro: paradicsom ponipelmo: grapefriut porca miseria: a fene egye meg! porcini: vargánya vagy tinorúgombaportobello: toszkánai gombafajta portone: bejárati ajtó posizione: elhelyezkedés, helyzet Posso?: Szabad? povero, povera: szegény pozzo: kút pozzoaiolo: kútfúró presepio: karácsonyi betlehem profiterol: főzött krémmel töltött könnyű sütemény profumeria: illatszerbolt prosciutto: sonka prosecco: trevisói kissé szénsavas bor

Q

qua: ittquesta trava: ez a gerenda quindici: tizenöt quintale: 100 kilogramm

R

radicchio: vörös vagy zöld levelű, kesernyés salátaféleség ragu: ragu ravioli: négyszög alakú, cakkos szélű, töltött tészta ribollita: levesféleség ricotta: túró rosso: pirosrosticceria: pecsenyesütő üzlet ruchetta: vad mezei rucola rucola: hosszúkás levelű, kissé csípős salátafajta

S

sabbiatrice: csiszolósacco: zsáksagra: búcsú, népünnepélysale: sósalsa: szószsalsiccia: kolbászSalve!: Üdvözlöm!, Isten hozott!salvia: zsályaSanta Madonna: Szent SzűzanyaSanto Spinto: Szentléleksasso, sassi: kő, kövekscala: lépcsőscamorza: abruzzói sajtfajtaschematico: sematikusschiacciata: lapos kenyérfélescirocco: tikkasztó, páradús szél (sirokkó)semolina: darasempre: mindigserpente: kígyósformato: pudingsignora: asszony

signore, signori: úr, uraimsoglia: küszöbsoldi: pénzsole: Napsottaceto: savanyúságsotto: alattspeciale: különlegessplendido: remek, kitűnőspumante: pezsgőborstrada: útstranieri: külföldieksuggerimento: javaslatsugo: tésztához való szószsusino: szilvafa

T

tagliolim: metélt tésztatartufo: szarvasgombatavola: asztalteatro: színháztestina: fejhústiepida: langyostiglio: hársfatipo: típustiramisu: mascarpone alapú krémmel készült sütemény tomba: sírhelytorta: kerek pite vagy lepény tortellone: félhold alakú töltött tészta tradizionale: hagyományos tramontana: vad északi szél trattoria: vendéglő trava: gerenda trippa: pacal troppo: túlságosan tutto: minden

U

umido: nedves, nyirkos undici: tizenegy uno: egy

uovo: tojás

V

vacanze: szabadság, nyaralás vecchio: öreg verde: zöldverdura: zöldségVespa: kismotor vagy robogó (szó szerint: „darázs”) via: elvicolo: szűk utcácska villa: házvin santo: aszúbor vino da tavola: asztali bor vino nobile: testes vörös nemesbor vino: bor vita: élet vitello: borjú

Z

zampone: disznóláb formájú kolbászzanzare: szúnyogzucchini: cikkinizuppa: leveszuppa di fagioli: fehérbableves

TARTALOM

ELŐSZÓ •7 BRAMARE: VÁGYAKOZNI • 11 EGY HÁZ MEG A FÖLD, AMELYET KÉT NAP ALATT SZÁNT FEL KÉT ÖKÖR • 34 VÍZ NŐVÉR, TŰZ FIVÉR • 53 AZ ELVADULT GYÜMÖLCSÖS • 78 AMIKOR SUHAN A NAP • 92 FESTINA TARDE: LASSAN SIESS! • 110 HOSSZÚ ASZTAL A FÁK ALATT • 129 NYÁRI RECEPTEK • 149 CORTONA, HÍRES VÁROS • 166RIVA, MAREMME: A VADREGÉNYES TOSZKÁNA • 189 OLASSZÁ VÁLUNK • 211 ZÖLD OLAJ • 226LEBEGŐ VILÁG: A TÉL IDEJE • 238 TÉLI RECEPTEK • 255 SÉTA A RÓZSÁK KÖZÖTT • 272 SEMPRE PIETRA: KŐ, KŐ KŐ... • 281 A NYÁR RELIKVIÁI • 299 SOLLEONE • 314 DIZIONARIO: SZÓTÁR • 325

Kiadta a Tericum Kiadó Kft.1277 Budapest, Pf. 39

Felelős kiadó: a Tericum Kiadó igazgatójaA kötetet tervezte: Pavlov Anna

Nyomdai előkészítés: Pozitív Logika Grafikai Stúdió Korrektor: Rajsli Emese

Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Felelős nyomdavezető: Mádi Lajos vezérigazgató

ISBN 963 8453 53 2