Féregjáratok.pdf

8/16/2019 Féregjáratok.pdf

1/166

H. Nagy Péter

Féregjáratok

NAP KiadóDunaszerdahely


2/166

KALEIDOSZKÓP KÖNYVEK 1.


3/166

1

H. Nagy Péter

Féregjáratok


4/166

© H. Nagy Péter, 2005

A kötet megjelenéséta Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma (Pozsony), vala-

mint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (Budapest)támogatta.

Publikácia vy‰la s finanãnou podporou Ministerstva kultúry SR.

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma


5/166

„Minden könyvtárt, mindenhol, összekapcsolnak a könyvmoly-lyukak a térben, melyeket a bármely

nagy könyvgyıjtemény körül megtalálható, erŒs tér-

idŒ-torzulások hoznak létre.”

Terry Pratchett, ford. Sohár Anikó


6/166

Tartalom

Elegyes írásaim elé 7

A sikertörténet(ek) antropológiai elŒfeltevéseihez 9Szociális struktúrák – az önépítés alakzatai.

A társadalom és a jog autopoietikus felépítése 21 Az elmélet primátusa (?) Irodalom, nyelv, kultúra

– exkurzus – 34

A nemek tekintetében. Michel Foucault bemutatásábanHerculine Barbin, más néven Alexina B. 49Láthatatlan erŒk játéka. A vodu-paradigma 56Melankólia3 61Egy partitúra felépítése. Szentkuthy Miklós:

Az egyetlen metafora felé – vázlat – 67Hollólógia. Petr Rákos: Corvina, azaz A hollók

könyve – könyvbemutató – 75

A film grammatikája. F. Scott Fitzgerald: Az utolsó cézár – fragmentum – 79

Gaiman Lovecraft-újraírásai 83Dick és a paratér 97Hubbard horrorja: Rettegés 108Irodalmi vérszipoly. Szécsi Noémi: Finnugor

vámpír – könyvbemutató – 125

A szereptudat viszonylagossága. Barak László:És ha mégis ringyó? 133

Visszacsatolás kollázsban. Vida Gergely:Sülttel hátrafelé – könyvbemutató – 136

Szavak ébredése – képek lázadása. Papp Tibor: Vendégszövegek (n) 143

Digitális koronázás. A király visszatér 149

Névmutató 155 Az írások elsŒ megjelenésének adatai 165

167

aaaa


7/166

Elegyes írásaim elé

Ezt a kötetet részben saját szórakoztatásomra állítottamössze. Nem készült különleges alkalomra, nincsenek didak-tikai szándékai, nem szolgál semmilyen pedagógiai célt, tu-dományos értéke elenyészŒ, feltehetŒen nem lesz különö-sebb hatástörténete. Olyan írásokat tartalmaz, melyek nemjelentek meg könyvekben; néhányuk már-már elfeledett fo-lyóiratszámokban volt olvasható (1998-tól 2005-ig). A válo-

gatás a sokszínıség elvét követi, az egyes szövegek csak igenlazán kapcsolódnak egymáshoz. A kompozíciónak nincs te-leológiája, bárhol felüthetŒ, az adott rész féregjárathoz ha-sonlatosan viselkedik: összeköti a téridŒ egyébként elérhe-tetlen tartományait...

Az elŒszerkesztés és a szöveggondozás fáradságos mun-káját nem hárítottam át másokra, magam végeztem el. Azesetleges hibák ily módon csakis engem terhelnek. Ha akad

valaki és továbblapoz – a névmutató bizonyosan érdekes –,megtisztel vele, bár nem tartom kizártnak, hogy éppen ezenaz oldalon van eltemetve a könyv legtöbb olvasója.

Az Univerzum táguló korszakában,Érsekújváron, H. Orsinál,2004. május 6-án, egy esŒs napon.

7


8/166

8

aaaa


9/166

A sikertörténet(ek) antropológiai

elŒfeltevéseihez„Ha valaki csakugyan nagy, arról bárki büntetlenül

állíthatja, hogy kicsiny. (...) Ã a Minden. Ã a Semmi.

(...) A pofonoktól, mint valami edzŒ dögönyözéstŒl,

a halottak kipirulnak, s oly üdén és frissen

mosolyognak, mint a halhatatlanok.”

Kosztolányi DezsŒ

„Aki önmagában állítja az irodalmat, nem állít semmit.

Aki keresi, olyasmit keres, ami megszökik elŒle, aki

rátalál, csak olyasmit talál, ami innen van, vagy

túl van az irodalmon.”

Maurice Blanchot

Egy nem feltétlenül a cím által megjelölt kérdéshorizontbailleszkedŒ, a science fiction formanyelvét reflektáltan meg-szólaltató mı, Douglas Adams ötkötetes Galaxis-trilógiájá- nak második része a következŒ szituációt hozza játékba: azintergalaktikus menekültekbŒl és szökevényekbŒl álló tár-saság egyik párbeszédében szóba kerül egy rockegyüttes,amely „a leghangosabb, a leggazdagabb és a legsikeresebb

banda a világ történetében”. Az Útikalauz ban (a fikció„fŒhŒsében”) pedig ez olvasható: „a Katasztrófasújtotta Te-rület, ez a Gagrakaki Elmezónából származó plutónium-rock-együttes, általánosan elfogadott vélemény szerint nemcsak aGalaxis leghangosabb rockegyüttese, de minden zajforrásokleghangosabbika is egyúttal. Tapasztalt koncertlátogatók sze-rint a hangegyensúly a színpadtól harminchét mérföldnyire

elhelyezett betonbunkerek belsejében a legoptimálisabb. Azenészek távirányítással szólaltatják meg hangszereiket vas-tag hangszigetelésı ırhajójukból, amely ilyenkor a bolygó –

9

aaaa


10/166

10

A SIKERTÖRTÉNET(EK) ANTROPOLÓGIAI ELÃFELTEVÉSEIHEZ

sokszor egy másik bolygó – körül kering. (...) Sok világbanegyszer s mindenkorra megtiltották fellépésüket; néha esz-

tétikai okokra hivatkozva, de többnyire azért, mert az együt-tes koncertfelszerelése ellentmondásban állt a stratégiaifegyverekre vonatkozó helyi korlátozó egyezményekkel.”1

Természetesen nem feltétlenül az az érdekes, hogy az eh-hez hasonló parodisztikus részletek miként teszik sikeres-sé (olvasottá) Adams parazita alkotását; hanem inkább az,miért tekinthetŒ sikeresnek a Katasztrófasújtotta Terület

(környezetátrendezŒ produkciója) feltehetŒen nem tisztánhallható zenéje (?), a látványos show kiiktatása (nincs jelensem a zenekar, sem a közönség), a koncert interplanetáriskitágítása; pláne akkor, ha mindez (összes kellékével, hang-robbanásaival egyetemben) be is van tiltva. Ehhez hason-ló (látszólagos) paradoxonokkal szembesülhet, aki a kör-

vonalazott kérdés lehetséges válaszainak nagyon is evilágiutórezgéseit próbálja érzékelni, értelmezni és applikálni.

Az irodalmi siker fogalmának instabilitásából következik,hogy mielŒtt egy konkrét 90-es évekbeli példatöredékre al-kalmaznánk annak némely vonatkozását, érdemes néhány elŒzetes kérdést megfontolnunk, melyek alapján „ren-dezŒdhetnek” a megközelítés irányelvei. Az alább felvázo-landó kontextusok tehát semmiképpen sem fogják totalizál-ni a kérdéses fogalmat, sokkal inkább értelmezhetŒségének

relatív „szabályszerıségeit” viszik színre. Természetesenazoknak is pusztán elenyészŒ hányadát.

Mivel a különbözŒ kánonok, értelmezŒközösségbeli érde-keltségek, elemzési stratégiák stb. mást-mást jelöl(het)nek asiker alakzataként, érdemes elsŒként annak idŒ- és térbeliosztottságára utalni.

1 Douglas ADAMS: VendéglŒ a világ végén , fordította Nagy Sándor, Mór Fe-renc Könyvkiadó, Budapest, 1992, 89.

,


11/166

Ha abból indulunk ki, hogy a sikerkönyv apológiájaszinkron olvasásának konkretizációival függ össze, többféle

aszimmetriába ütközhetünk. Csak egy-két közhelyszerı, he- venyészett példa. A francia és az európai irodalomtörténe-tek prózafejezeteinek nagy része az 1857-es évet minden bi-zonnyal a Madame Bovary megjelenésével kapcsolja össze.

Arra azonban, hogy sikerkönyv volt-e Flaubert regénye, mártöbbféle válasz adható. Hiszen az ugyanakkor napvilágot lá-tott Fanny címı Feydeau-regény egy év alatt 13 kiadást ért

meg, míg a Madame Bovary szerzŒjét beperelték. Emellett akorabeli kritikában voltak olyan hangok is, melyek mindkétalkotásról elítélŒen nyilatkoztak, mivel azok átstrukturáltáka hagyománnyá merevedett szerelmi háromszögviszonyt. AzelbeszélŒformák tekintetében azonban egyértelmıen Flau-bert regénye bizonyult maradandóbbnak, a regényírás törté-netének fordulópontjaként világsikerre tett szert, míg a Fan- ny „divatmajmolása” elavult formációvá sikkadt.2 MielŒtt ar-

ra a következtetésre jutnánk – teljes joggal –, hogy mindezpusztán utóidŒben rendezŒdŒ folyamat és a szinkron olva-sás megbízhatatlanságához vezet, nézzünk egy másik példát.Goethe Werther ének 1774-es elsŒ és második kiadását 1775

végéig 11 kalózváltozat követte, hatása szinte minden iro-dalmi mıfajra kiterjedt; de túl is lépett azokon, hiszen a le-gendás „kék frakk sárga mellénnyel” öltözködési divatot te-

remtett (még Schleiermacher is varratott magának egyet!), afŒszereplŒ sorsa pedig (szintén közismert!) nem egészen fik-cionális öngyilkossági hullámot gerjesztett.3 Nos állítható-eteljes bizonyossággal, hogy Goethe levélregénye pusztán a

11


2 Vö: Hans Robert JAUSS: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány pro- vokációja, fordította Bernáth Csilla, in: HRJ: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerkesztette Kulcsár-Szabó Zoltán,

Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 58–60.3 Vö: SINDELYES Dóra: J. W. Goethe szupersztár. Egy végzetes regény, hvg,

1999. október 2, 86–88.


12/166

szinkron horizontban volt sikeres, mikor nehéz elképzelniolyan (európai) irodalomtörténeti munkát, mely a Werther

sikerét – más értelemben – csupán saját korára (mármint a18. század végére) korlátozná. Mindkét példa arra figyelmez-tet, hogy a siker antropológiai összetettsége olyan, idŒben módosuló komponenseket is magába foglal, melyeknek fel-tételezettsége is változékony konstellációk függvénye.

Természetesen a fentiek egy másik dilemmát is életre kel-

tenek, mégpedig a siker térbeli eloszlását illetŒen. Érde-mes lehet egy kicsit elidŒznünk annál a kérdésnél, hogy a sikerkönyvek (a bestseller értelmében) milyen funkció-kat konnotálnak. A tömeg- és elitirodalom kettŒsségét fenn-tartó irodalomszemléletben a kifejezés felemás karriert futottbe. A bestseller szó a 19. század utolsó harmadának egye-sült államokbeli terméke és elsŒsorban a kimagaslóan ma-gas példányszámú, széles körben olvasott irodalmat jelöli.4

Méghozzá annak olyan változatát, amely egyfajta „kollek-tív vállalkozásként” a produkció létrehozására irányul. NemmeglepŒ, hogy eme termékek elsŒsorban olyan regények (vagy azok alulstilizálásai), melyek ki vannak téve az áru-kapcsolásból fakadó reprodukciónak, újratermelésnek.5 Sut-herland szerint „Az »irodalmi« regénnyel összehasonlítva a si-kerkönyv egyik kiemelkedŒ vonása, hogy itt a játék tétje:

minden vagy semmi. Általánosságban a sikerkönyv az a mı,amelyet most mindenki olvas, vagy amelyet már senki semolvas. Mihelyt egy sikerkönyv kifulladt, vagy az adott siker-recept már nem válik be, nem marad belŒle semmi. Rész-ben ez magyarázza, hogy a népszerı regényeknél nem be-

12


4 Tehát elsŒsorban mennyiségi mutatók alapján (példányszám, honorári-um stb.) határozták meg a fogalmat. EttŒl és a könyvlisták manipulálha-

tóságától itt most tekintsünk el!5 Az elsŒ regény, melybŒl több mint egymillió példány kelt el, Harriet

Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója címı könyve volt.


13/166

szélhetünk sem fejlŒdési folyamatról, sem hagyományról.”6

(Ebben a szisztémában a fenti három „klasszikusból” a Fan-

ny minŒsülhetne sikerkönyvnek.) Vagyis az oppozíciót azelitisztikus kánonok Œrzésére berendezkedett irodalom-szemlélet úgy tarthatja fenn, hogy egyrészt az „ars longa,

vita brevis” hippokratészi elvére utalva a hagyomány foly-tonossága felŒl érvel, másrészt rehabilitálja annak vertiká-lis kiterjedését. Ez azonban újabb dilemmákat körvonalaz.Nemcsak azért, mert például eszerint a „világirodalom örök-

sége” bizonytalanabb kategória, mint a „nemzetközi siker-könyv”; hanem azért is, mert például (Escarpit szerint) a gyor-san fogyó könyv egy ponton állandó keresletnek örvendŒkönyvvé alakulhat át, mely utóbbiban már elhelyezhetŒ né-mely kánonalkotó mı is (vö: Werther ). Joggal jegyzi meg te-hát Sutherland: „Megtörtént már, hogy »szépirodalmi« mıvekalaposan nekilendültek, és sikerkönyv lett belŒlük, olyankönyvek viszont, amelyeket alsóbb rendı piaci sikermınek

fitymáltak, végül »irodalmi« rangot vívtak ki. Nem egy kriti-kus meggyŒzŒen fejtegette, hogy az »irodalom« és a »tömeg-termelésben elŒállított regény« szembeállítása olyan sajátostörténelmi jelenség, amely a jövŒ társadalmi-történelmi vál-tozásaival módosulni fog, vagy talán egészen elhal.”7 MielŒttegyfajta utópisztikus gondolatnak szolgáltatnánk ki eme na-gyon is kényszerítŒ erejı oppozíciót, érdemes egy másik vo-

natkozására is utalnunk. Mivel – úgy tınik – a könyvkiadásiipar semelyik komponense (a reklámtól a szamizdatig) semgarantálja (pusztán lehetŒvé teszi!) valamely mı siker-könyvvé válását, érdemes kissé elhanyagolni a produkciólogikáját, majd könyv és mı szétválasztása mentén halad-

va újrafogalmazni a fenti kérdéseket. Kétségtelen ugyanis,

13


6 John SUTHERLAND: Sikerkönyvek , fordította Balabán Péter, EurópaKönyvkiadó, Budapest, 1988, 24.

7 Uo, 47.


14/166

hogy a sikerkönyvek legalább kétféle ideológiát szolgálnakki: az egyik gazdasági, a másik az elvárásoknak való meg-

felelés.8 Százával említhetŒk persze olyan kiadványok, me-lyek mindkettŒt mıködtetik (pl. Roth, Burgess, Vonnegutbombasikerei), s helyük lehet elitirodalmi kánonokban,mégis fontos szerepre tehet szert mindezek alapján az el- várások megtörése, pontosabban újraszituálása . Melynekérzékelése azonban – s Flaubert esete is erre figyelmeztettöbbek között – már nem nélkülözheti a szövegek poéti-

kai megalkotottságának mikéntjét, hiszen ez alapján ké-pes átstrukturálni az aktualitás tematikus elvárásait.9

A fenti példák alapján talán már látható, hogy a siker antro-pológiája legalább kétfelé nyitható horizontot feltételez. Egy-részt az elvárások kielégítése és átrendezése olyan kompo-nensekkel társul, melyek nemcsak a produkció történetisé-gét, hanem az olvasás temporalitását is jelzik. Másrészt az ak-

tualitás elvére épülŒ oppozíciókba óhatatlanul beleíródikemlékezés és felejtés összjátéka. Mindez arra is utalhat, hogy az irodalmi siker eltérŒ értelmezései az „elosztási” folyamatkörkörösségét megtörve annak valamely elemére vagy egy-egy szöveg valamely hatásfunkciójára vonatkoznak. (Hogy éppen melyikre, aszerint válhat a sikeresség mechanizmusa

14


8 Harmadikként talán a társadalmi szubverzió említhetŒ. Vonnegut erre hív-ja fel a figyelmet egy esszéjében: „Salman Rushdie akaratlanul is egyetlenkönyv révén a Föld második legismertebb muzulmánjává avatta magát.(...) Alig néhány évtizeddel ezelŒtt egyetlen regényíró úgy megrendítettea Szovjetuniót, mintha komoly háborús vereség érte volna. AlekszandrSzolzsenyicinre gondolok. (...) A világ számára Stowe és szegény Rush-die és Szolzsenyicin fontossága abban áll, hogy ezek az írók hajlandók

voltak szembeszállni bizonyos, jól körülhatárolható társadalmi erŒvel.”Kurt VONNEGUT: Halálnál is rosszabb. Életrajzi jegyzetek az 1980-as

évekbŒl, fordította Szántó György Tibor, Maecenas Könyvkiadó, Budapest,2004, 82.

9 Jó példa lehet erre Ellis híres regényének (American Psycho ) fogadtatása.


15/166

15


maga is relatív kategóriává. Ennek legbeszédesebb „bizonyí-téka” talán az, hogy e fogalom megszólaltatásához például

negatív vagy akár ironikus modalitás is kölcsönözhetŒ. Pél-dául Ellis híres regényének hatástörténeti sikere egyben aprodukcióelvı olvasás sikertelenségét denotálja.)

Ha a továbbiakban azt a kérdést tennénk fel, hogy mi-képpen módosul a „siker” jelentése akkor, ha produkció,disztribúció, recepció hármasságát együttesen vesszük szem-ügyre; olyan horizontban fogjuk érteni, amely a kortárs és

idŒbeli tagolódás metszéspontjához a produktív rekontextu-alizálódás (újrarendezŒdés) lehetŒségét társítja. Nagyon le-egyszerısítve úgy is fogalmazhatnánk: a siker antropológiaifeltétele és egyben hermeneutikai alakzata: az újraolvasás.(Amelyet temporális viszonyok alakítanak és szubverzív po-tenciálokat is mozgósít, hiszen kánondecentráló erŒvel bír.)

Elfogadva természetesen, hogy a hatásfolyamatok és hatás-

funkciók bármelyikének kitüntetése sikertörténetek sokasá-gát eredményezi, a továbbiakban inkább azok összjátékátsem elhanyagolva közelítenék a 90-es évek egyik megfon-tolásra érdemes fejleményéhez.

Mint már utaltunk rá, a sikerkönyv egyfajta történeti fo-galma (és eddigi példáink is ezt igazolták) a regény mıfajá-nak széttagol(ód)ása mentén bontakozott ki.10 Kézen-

fekvŒnek tınne tehát, hogy a magyar nyelvı próza területéttüntessük ki a differenciálódás „másodlagos” helyeként. Er-re például Bodor Ádám, Darvasi László, Garaczi László, Ha-zai Attila és Závada Pál „látványosan újrarendezŒdŒ szépíróipályája” kitınŒ alkalmat is szolgáltatna, mégis egy más jel-legı kihívásnak engedve inkább a líra felé pillantanánk. Ez

10 Természetesen ez már magában szıkítés eredménye, hiszen nemfér bele például minden idŒk egyik legnagyobb bestsellere, Stephen

W. Hawking Az idŒ rövid története címı munkája.

,


16/166

pedig máris implikál egy megkerülhetetlen kérdést, mert míga regény esetében (mint talán láttuk) mindenkor (viszonyí-

tási pontként, elŒtérként vagy háttérként, attól függ...) ott le-beg(ett) a bestsellerek tömkelege, addig ez a verseskötetekesetében kevésbé hangsúlyozható. (Nem dŒl azonban rom-ba az eddigi konstrukció, sŒt egyes komponensei nagyobbjelentŒségre tehetnek szert.) A verseskötetek sikerességénekpoétikai feltételeit ugyanis aligha képes mérlegelni valamely (Bónus Tibor kifejezésével élve) „poétikailag alulkondicionált

kritika”11

. Ugyanakkor nem elhanyagolható a „veszélye” an-nak, hogy mondjuk egyetlen szerepben rögzítse azok olva-sási feltételeit és ahhoz kösse hatásfunkcióinak effektusait. (Ezutóbbira kellŒ példát szolgáltatott a néhány évvel ezelŒtti JAKTanulmányi Napok keretében elhangzó A mai magyar költé- szetrŒl címet viselŒ blokk néhány darabja, amely szöveg fele-dettségében az individualitás vagy a személyiség lenyomata-ként értelmezte egy-egy költŒi pálya sikertörténetét.12)

A fentebb elŒrebocsátott „fejlemény” (azaz líratörténeti szi-tuáció) a következŒképpen körvonalazódott. „Filológiai” ér-telemben az 1993-ban és 1994-ben megjelent három Kovács

András Ferenc-kötetet (Költözködés, Lelkem kockán pörgetem,Üdvözlet a vesztesnek ) ritkán tapasztalható egyetértéssel he-lyezte a kritika a 90-es évek lírakánonjának lehetséges cent-

rumába. Kulcsár-Szabó Zoltán interpretációja szerint: „Azt,hogy ehhez képest a két korábbi kötet miért maradt viszony-lag visszhangtalan, nehéz volna most megmagyarázni. Annyi

valószínısíthetŒ, hogy annak ellenére, hogy bizonyos poéti-

16


11 BestsellerekrŒl nemigen szokás elméletileg megalapozott kritikát írni...12 Vö: SCHEIN Gábor: Az individualitás viszonyai a kortárs magyar köl-

tészet néhány alkotójánál. (Vázlat) , Jelenkor, 1995/1, 31–38.; BAZSÁNYISándor: „...Szızi harcok, ifjú dühök / Most kellenétek.” (Fiatal költŒkrŒl és Térey Jánosról), Jelenkor, 1995/1, 38–45.

,


17/166

kai szempontok alapján e költészet sem nevezhetŒ teljesen»társtalannak«, úgy tınik, olvasása mégis szükségessé tette a

befogadók versértelmezési stratégiáinak revízióját, önkorrek-cióját.”13 Valóban feltınŒ, hogy e lírai életmı értelmezéstör-ténete egyfajta „fejlŒdésmenet” vonalszerıségét kölcsönöztea kötetek egymásutánjának és több esetben figyelmen kívülhagyta a lehetséges kapcsolások poétikai konzekvenciáit.14

EbbŒl az következne, hogy KAF sikertörténete is (jelen pilla-natban15) egy elŒkészítŒ, majd egy „virágzó” fázis után hanyat-

ló korszakát éli. Ha azonban fenntartjuk annak lehetŒségét,hogy a „versértelmezési stratégiák önkorrekciója” felŒl olvas-suk újra KAF líráját, úgy e „történet” egészen másfajta képetfog mutatni. Annál is inkább, mert az ilyen jellegı hatás – úgy tınik – sohasem tekinthetŒ átfogónak, másrészt a recepció-ban idejekorán megfogalmazódott az is, hogy egyfajta „auto-matizálódás” fenyegeti e költészeti mnemotechnikát. Ezen aponton máris érzékelhetŒ a siker kétféle értelmezése, mely

produkció és recepció szembeállítását elŒfeltételezi. (Legjobbpélda lehet erre Nyíri Miklós kritikája, amely így fogalmaz:„Következetlen költészettan, felismerhetŒ, individuális szabá-lyokkal és következetlenségekkel. Ezért azt gondolom, hogy az elmélet szigora nem alkalmazható e költemények értelme-zésekor.”16) Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy mindez a be-fogadás sikertelenségére is utal az applikáció szintjén: nem

az elŒfeltevések történeti megértését és elkülönbözŒdését

17


13 KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: „Hangok, jelek” (Kovács András FerencrŒl) ,Nappali ház, 1995/3, 85.

14 Ez azért is meglepŒ, mert KAF kötetei jelzik a versek keletkezési idejét,intervallumokat megadva, ily módon elŒkészítik az „átfedések” herme-neutikai mérlegelését.

15 A szöveg keletkezési ideje 1999 Œsze. ElŒadás formájában elhang-zott a JAK Tanulmányi Napokon.

16 NYÍRI Miklós: A sokféle mutatványokrúl (Kovács András Ferenc és értel- mezŒi) , Nappali ház, 1995/3, 92. Hasonló példák persze tucatjával idéz-hetŒk a KAF-recepcióból.


18/166

18


vonta maga után, hanem pusztán a „provokáció” elfogadását vagy elutasítását engedte mıködésbe lépni. Ugyanakkor a ka-

nonizáló(dó) interpretációk egyike-másika kilátásba helyez-te a KAF-líra „befagyásának” aktuálissá váló „ellenszerét”, aszövegközeli elemzések indokoltságát, az idŒindexek „újra-osztását”, melyekre e költészet „nemzeti kultusz”-ellenes di-menziói is rímelnek. Rövidre zárva a gondolatot: a siker(egyik) összetevŒje az olvasás „visszatérésekor” bontakoz-hatna ki, mely nem tragikus „visszatérés” a stabilnak vélt

elŒfeltevésektŒl a szövegek bizonytalanságához.

Végezetül egy-két „pihentetŒ” összefüggésre térnék ki mindez-zel kapcsolatban. A KAF-siker értelmezésének fenti kérdési-rányait érdemes egybeolvasni „néhány” olyan fiatal erdélyi köl-tŒ alkotásával, mely megszólalásának elŒfeltételeit a KAF-ha-gyományból származtatja, méghozzá látszólag oly módon,ahogyan több esetben a KAF-vers viszonyul valamely tradíció

beszédéhez. Orbán János Dénes Ifjabb csikóbb poéta Jack Co- le-hoz címı szövegét idézem, melynek mottója egy a Jack Co- le daloskönyvé bŒl (Pótdal: Picinyke testamentum ) vett idézet:

„Ifjabb csikóbb poétákPete Vincent Charlie Johnny Próbálják meg valómból

Valótlanom kivonni – Színhanta szinte hit leszTán tanulság is némi – Hadd fejtegesse nékikBrad Ferris Ava Chaney”

A vers így hangzik:

Jack Cole, derék koléga,bocsánat: drága Maszter,


19/166

örömtŒl döng alattunka Closenburgh-i flaszter,

hogy szétosztod vagyonkád,s mi is kapunk a zsákból.Popópuszink tenéked,szavak mágnása, Zsákk Kól!

Elhagyjuk rossz gurunkat, Judge Leslie-t, Ava Chaney-t,

Brad Ferris mágiájaimmár hiába bénít.Feléd megyünk e versben,te fergeteg, te vátesz,ki John Goldra, Boobitch-ra,

Alex Voresre rátesz.

Valódból a valótlant

– likból a makaronnit –,fogadva hév tanácsod,kévánjuk hát kivonni.Mint balnibarb tudósokszarból ételt csinálunk,legyél gyakorta vendég,derék Jack Cole, minálunk!

(Appendix)

Köszönjük, hogy reszeltedorrunk alá a tormát!TŒled tanuljuk, Maszter,a nyelvet és a formát.De megpróbáljuk azt majd

tölteni tartalommal,nem pedig sajtlikakkal,színhanta-tarka lommal.

19



20/166

A villoni hang és a két palinódia egymáshoz való viszo-nya, illetve a névjátékok összetettsége külön elemzés tár-

gyát képezhetnék, ezért itt csak röviden egyetlen (fontos-nak tınŒ) nyelvi és retorikai kérdésirányra utalnék. Azalapszituáció egyszerınek mondható: egy többes szám-ban (?) megszólaló „ifjabb csikóbb poéta” Jack Cole mes-ter ellen fordítja annak saját retorikáját, ezáltal is sugalmaz-

ván: ezt mindenki meg tudja csinálni. De. OJD kitınŒ versének zárlata a tartalmat kéri számon KAF szövegein,

melyek a beszélŒ szerint üres formaként jellemezhetŒk,pusztán nyelvi alakzatokat mıködtetnek. Csakhogy mit tesza grammatika... Jack Cole idézett szövegének elsŒ négy so-ra ugyanis nemcsak kijelentésként, hanem (a homonímiaalapján) felszólításként is olvasható („próbálják meg”).Ily módon, amikor az „ifjabb csikóbb poéta” deklaratívszinten „kivonja a valóból a valótlant”, nem ellenszegül,hanem eleget tesz a „felkérésnek”. És fordítva: ha Jack

Cole szavait kijelentésként konkretizáljuk, azok eleve le-írják az „ellenszegülŒ(k)” beszédének modalitását. Ép-pen ezért a „valótlan kivonása” „valóssá” konstruálja aKAF-szöveg grammatikáját. A tartalom ezek szerint nemsajátja a mınek (valótlan), hiánya pedig ily módon válika versszöveg olvasásának elŒfeltételévé. Ez az oszcillációleleplezi egyébként az ellenbeszéd diszkurzusát, melynek

tartalmát aláássa saját betı szerinti olvasata. Vagyis való-ban tanítványként is színre lépteti önmagát a vers prag-matikai alanya: a költemény kifutásában a „tartalom” a„tarka lommal” kerül rímkapcsolatba, ily módon kérdŒje-lezve meg önnön tartalomcentrikusságát is. Vajon melyikszöveg olvassa „sikeresebben” a másikat?

20



21/166

Szociális struktúrák

– az önépítés alakzataiA társadalom és a jog autopoietikus felépítése

Az utóbbi három évtizedben egyre nagyobb érdeklŒdés mu-tatkozik az önreferenciális problémák iránt. A szociológiaielméletek több ponton fordulnak a konstruktivizmus koránt-

sem egyöntetı paradigmájának irányzataihoz. Niklas Luh-mann egy elŒadásában a következŒképpen fogalmazott: „Azújabb elméletek (...) azt jelzik, hogy maga a realitás is önre-ferenciális, cirkulárisan felépített, és ezen vonatkozásának amegfigyelése elkerülhetetlen. Ennek következtében meg-nŒtt az érdeklŒdés az úgynevezett autopoietikus rendsze-rek, vagyis az olyan rendszerek iránt, amelyek folyamatosanújrateremtik magukat, s eközben nem pusztán szervezŒdésük

módját választják meg, vagyis nem pusztán strukturáljákmagukat, hanem még az alkotóelemeik, legutolsó egysége-ik, atomjaik, vagy egyéneik maguk is egységként konstitu-álják önmagukat. Ezek a rendszerek – egy definiálhatatlan,határtalan, komplex alap fölött mintegy lebegve – olyanegységek kombinálódásából alakulnak ki, amelyeket önma-guk hoznak létre sejtként vagy idegi impulzusként, avagy

cselekvésként vagy éppen szóként. Ezért nevezik ezeketHumberto Maturana javaslata nyomán autopoietikus rend-szereknek.”1 Niklas Luhmann „mıveleti konstruktivizmusa”a Maturana és Varela által kidolgozott biológiai önépítŒrendszerek elméletét alkalmazza a társadalomtudományokproblémafölvetésére és funkcionális referenciaképzŒ stra-

21

aaaa

1 Niklas LUHMANN: A szociológia és az ember, fordította Bittera Dóra, in:NL: Látom azt, amit te nem látsz, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 126.


22/166

tégiáira.2 A Jogfilozófiák sorozatban megjelent A társadalom és a jog autopoietikus felépítése 3 címı tanulmánykötet –

elsŒsorban Luhmann tevékenységére összpontosítva – a ki-bontakozó konstruktivizmus perspektívájában megfogalma-zódó kérdésekrŒl és vitapontokról ad áttekintést.

Cs. Kiss Lajos bevezetŒje felvázolja azt a tudománytör-téneti horizontot, melyben a társadalomelméleti gondolko-dás radikális fordulata végbement. Eszerint „A modern tár-sadalomban a fakticitás tapasztalásának újfajta módozata

jelent meg”4

, mivel az acentrikussá váló világ nem gondol-ható el olyan független létezŒként, mely normatív modell-ként szolgálhatna a szociológiai leírás számára. Ennek ered-ményeként bármilyen megfigyelés csupán alternatív való- ságkonstrukciókat hozhat létre, mivel „Maga az elmélet isa megfigyelni és leírni szándékolt tárgy részévé válik, denem a klasszikus tudásszociológia eredendŒ létbeágyazott-ságának, illetve létfüggŒségének az értelmében, hanem ab-

ból a meggondolásból, hogy a világ kívülrŒl nem figyelhetŒmeg, mert egyetlen megfigyelés sem képes önmagát a meg-figyelés tárgyától megkülönböztetni, illetve ezt csak egy következŒ megfigyelés teheti, amelyre újólag érvényes azönmegkülönböztetés lehetetlensége, s a sor folytatható a

végtelenségig. A megfigyelések mindig csak a világbanmehetnek végbe.”5 Már ezen a ponton hangsúlyoznunk

kell, hogy az ismeretelméleti konstruktivizmus eme alapté-tele összecseng az újkori hermeneutika azon meglátásával,mely szerint az értelmezés nem egy statikus alany/tárgy-vi-

22

SZOCIÁLIS STRUKTÚRÁK – AZ ÖNÉPÍTÉS ALAKZATAI

2 Niklas LUHMANN: Soziale Systeme, Suhrkamp, Frankfurt a. M., 1985.3 A borítón a felépítése szó , míg a belsŒ címlapokon a felépítettsége kifeje-

zés szerepel.4 Cs. KISS Lajos: Bevezetés , in: A társadalom és a jog autopoietikus felépíté-

se. Válogatás a jogi konstruktivizmus irodalmából, szerkesztette Cs. KissLajos és Karácsony András, ELTE, Budapest, 1994, 7.

5 Uo, 8.


23/166

szonyt feltételez, hanem a kérdezŒ és a kérdezett dolog on-tológiai elválaszthatatlanságát vonja be a játékba. Fontos

azonban, hogy e látszólagos hasonlóság ellenére különb-ség mutatkozik az idegenség megtapasztalhatóságának gya-korlatában, s éppen ez lehet az egyik kérdés, melyet az el-térŒ válaszok alapján érdemes szem elŒtt tartanunk.

A Bevezetés másik kiindulópontja a társadalmon éskommunikációs hálózatokon belül elkülönült részrend-szerek státuszát érinti. Ugyanis a fenti szemléletváltozás-

ból következik, hogy a modernitásban olyan autopoiézi-szen nyugvó autonóm részrendszerek épülnek ki, melyekmaguk is önreferenciális egységek. Ilyen a jog is, mely an-nak köszönheti érvényességét, hogy egészen egyszerıen„jogi mıveleteket alkalmaznak jogi mıveletek eredmé-nyeire. A jog érvényességét nem lehet a jogrendszeren kí-

vül, transzcendens igazolások formájában elŒállítani, majdonnan a jogba bevezetni. (...) »a jogon kívül nem létezik jog,

tehát a rendszer társadalmi környezetéhez való viszonyábannincs a jognak sem input ja, sem output ja«.”6 (Természetesenszámtalan analógia idézhetŒ lenne ennek alátámasztására.Luhmann egyszerı példájával élve magát az életet is megra-gadhatjuk autopoiéziszként: „Az élet életet szül, és kívülrŒlsemmi sem adhat hozzá további életet. Az élet önreferenciá-lis zárt reprodukcióként rendezkedett be. Az autopoiézisz

kifejezést elŒször erre alkották meg.”7) A kötetben szereplŒírások többször(ösen) újrafogalmazzák eme elŒfeltevést, ésfelteszik a kérdést: hogyan érintkeznek, érintkezhetnek-eegyáltalán az egyes részrendszerek. Tágabban fogalmazva:lehetséges-e az autopoiézisz elmélete alapján konstituáló-dó világban rendszerek közötti kommunikáció.

23


6 Uo, 9.7 Niklas LUHMANN: A szociológia és az ember, in: NL: Látom azt, amit te

nem látsz, 128.


24/166

MielŒtt rátérnénk a kiadványban szereplŒ tanulmányok-ra, érdemes egy rövid kitérŒt tennünk. Az imént vázoltak

alapján úgy tınhet ugyanis, hogy az önépítŒ rendszerek el-mélete univerzalisztikus modellt kínál a világ jelenségeinekleírására. El kell oszlatnunk ezt a félreértést. Éppen ellen-kezŒleg: Maturana és Luhmann is abból indul ki, hogy nemlehetséges teljes, mindent átfogó megismerés. SŒt, e parciá-lis játéktérben az egyes elméletek sem vihetŒk át identiku-san egyik tudományterületrŒl a másikra. Nem arról van te-

hát szó, hogy az autopoiézisz jelensége mentén ugyanúgy konstruálható meg az élet, a társadalom, a jog stb. területe;hanem arról, hogy milyen strukturáltságot mutatnak a szoci-ális rendszerek akkor, ha önépítŒ folyamataikat és belsŒmıködésüket nem valamely instanciához, hanem saját ma-guk által létrehozott funkciók referenciáihoz mérjük. E konst-ruktivizmus által kijelölt paradigmában éppen az a lehetŒségmegy veszendŒbe, hogy valamilyen értelmezendŒ egységet

visszavezessünk annak rendszerén túlra, s e külsŒ középpont vagy eredet alapján építsük fel annak határait. Siegfried J.Schmidt szerint „megismerésünk nem egyfajta objektív való-ságot képez le, hanem konstruál valamit, amit valóságként ismerünk el.”8 Éppen ezért érdemes eljátszani a gondolattal:milyen következményekkel találnánk magunkat szembe, haolyan területeket próbálnánk leírni az autopoiézisz kérdés-

irányai mentén, mint például az irodalom. Ebben az eset-ben ugyanis elterelŒdhetne a figyelem azokról a jelensé-gekrŒl, melyek pusztán kívülrŒl határozzák meg az irodalmiszisztémát. Kulcsár Szabó ErnŒt idézve: „A kérdés inkábbaz, hogyan reagál ezekre a tényezŒkre az irodalom mint ön-megalkotó rendszer. Hisz az irodalmiságban forgalmazottnézetek logikája maga ad hírt arról, hogyan »esztétizál« az iro-

24


8 Siegfried J. SCHMIDT: A világunk – és ez minden, fordította Hárs Endre,Helikon, 1993/1, 14.


25/166

dalom külsŒ meghatározottságból származó szerep-össze-tevŒket és miként válaszol az autopoietikus rendszer »fel-

törésére« irányuló hatásokra.”9 Vagy a kérdés így is átfo-galmazható: ha az autopoietikus rendszerként elgondoltirodalmiság radikálisan ellenszegül egy külsŒ centrumokmentén felépített történeti konstrukciónak, akkor ténylege-sen nem lehet más, csak irodalom .

De térjünk vissza fentebbi kiindulópontunkhoz. A Beve- zetés t Karácsony András Konstruktivizmus a társadalomel-

méletben címı tanulmánya követi, amely a konstruktivizmusparadigmáján belüli „áramlatok” elkülönítésével kezdŒdik. Etörténeti eszmefuttatás szerint a társadalmi (fenomenológi- ai) konstruktivizmus középpontjában Berger és Luckmanntevékenysége áll. Az említett szerzŒk által artikulált kérdésmindenekelŒtt arra irányul, hogy miképpen lehetséges tár-sadalmi rend. Nézetük szerint ennek megválaszolásához azintézményesülés, a tárgyiasodás és a legitimációs folyama-

tok vizsgálata vezethet el. Az ismeretelméleti konstruktivizmus elsŒsorban az autopoietikus rendszerek modellezésére(H. von Foerster), Piaget kognitív pszichológiájára, valamintMaturana és Varela biológiai munkáira támaszkodik. Emeirányzat a kognitív, konstruált, fiktív és interszubjektív való-ság leírhatóságára tesz kísérletet. Az empirikus konstruktivizmus áramlata a tudományos típusú tudást vizsgálja, s ennyi-

ben szorosan kapcsolódik a tudásszociológiához, az etnome-todológiához, a mikroszociológiához és egyes antropológi-ai elképzelésekhez. Ez a konstruktivizmus is a társadalmi

világ iránt érdeklŒdik. A szociológiai elméleteket ily módona társadalomhoz és nem a tudományhoz kapcsolja; mégpe-

25


9 KULCSÁR SZABÓ ErnŒ: Az esztétikai (?) tapasztalat nyomában. Irodal-

mi tankönyveink az évtized nyitányán, in: KSZE: Az új kritika dilem- mái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen, Balassi Kiadó, Budapest,1994, 103.


26/166

dig azért, mert „a szociológiai alapfogalmak, modellek azelemzési területekhez tartoznak, azokban lehorgonyzottak, és

azokra kell ezeket visszavezetni.”10 A tanulmány ezen irány-zat egyes meglátásait, pl. Knorr-Cetina következtetéseit össze-köti Gadamer koncepciójával, mely szerint a megértés átfor-dítási folyamat, nem pedig belehelyezkedés valami adottba.

A konstruktivizmus negyedik áramlata Niklas Luhmannmıveleti konstruktivizmusa. Karácsony András írásának ezenrésze mintegy bevezeti a kötet gerincét képezŒ Luhmann-

összeállítást. Kitér azokra a rendszer- és kommunikációelmé-leti fogalmakra, melyek alapján a „mıveleti konstruktiviz-mus” felépíti saját gyakorlatát. ElsŒsorban a megfigyelés, azön- és idegenreferencia, illetve a realitás vezérfonala men-tén mutatja be Luhmann hipotézisét. Eszerint a rendszer éskörnyezete közti aszimmetrikus megkülönböztetés az auto-poiézisz egyik alapja. „A rendszer önleírása konstrukció, mertaz önreferencia és az idegenreferencia további megkülön-

böztetési lehetŒségek elvileg végtelen sorára utal, s a való-ság más megkülönböztetésekkel másképp is felépíthetŒ.”11 Akonstrukciók valóságában tehát a realitás fogalma egy rend-szer számára saját mıveleteinek végrehajthatóságát jelenti.

Az irányzati struktúrák ismertetése után Karácsony And-rás tanulmánya az autopoiézisz fogalmának differenciálódá-sát járja körül. Utal többek között arra is, hogy a szociális

rendszerek elemi mıvelete, a kommunikáció hogyan értel-mezhetŒ Luhmann elmélete alapján. E konstrukció szerint azinformáció – közlés – megértés egymásra vonatkozásakor jönlétre kommunikáció, mely körforgóan zárt rendszer. „Luh-mann felfogása a kommunikáció fogalmát eloldja a tudat fo-galmától. Noha kommunikációról nem beszélhetnénk, ha

26


10 KARÁCSONY András: Konstruktivizmus a társadalomelméletben, in:A társadalom és a jog autopoietikus felépítése, 18.

11 Uo, 21.


27/166


28/166

Karácsony András tanulmányának zárófejezete a konst-ruktivista elképzelések határfeltételeire utal. Rendkívül fon-

tos annak hangsúlyozása, hogy több komponens (pl. a ha-gyomány) gátat szab a valóságkonstrukciók végtelenségének.Nem véletlen tehát, hogy ezen a ponton – Gadamerhez kap-csolódva – megfogalmazódik a hermeneutika illetŒségi kö-re is, hiszen például egy adott hagyomány „erŒteljesen össze-hangolja a valóságkonstrukciókat.”14

Átgondolt szerkesztŒi stratégiára vall, hogy a bevezetŒnek

szánt részek és Luhmann dolgozatai közé beékelŒdik egy függelék, amely az autopoietikus felfogás alapfogalmainakdefinícióit tartalmazza. Ez nemcsak a kötet használhatóságátkönnyíti meg, hanem egyben hozzájárul azon elŒfeltevések„tisztázásához” is, melyek elengedhetetlen feltételei a konst-ruktivizmusról szóló beszéd kialakításának, diszkurzívvá té-telének. Ugyanakkor a Függelék szerepeltetése azért is indo-kolt, mert több olyan kifejezést definiál, melyek más diszkur-

zusban mást-mást jelentenek (pl. „elvárás”, „értelem”, „kód”,„program” stb.). E „szótár” használata emellett megkönnyítia konstruktivista fogalomrendszer elsajátítását, miközben az-zal is szembesül olvasója, hogy a tanulmányok állításai ak-tualizálják eme elŒfeltevéseket, így „értelmük” folyamatosinterakcióban bontakozhat ki.

A kötet második részében Niklas Luhmann Szociális rend-

szerek címı könyvének három részlete kapott helyet. Ezekaz autopoiézisz, az értelem és a társadalom fogalmának ér-telmezhetŒségére épülnek. Luhmann az önreferenciális rend-szerek struktúraképzŒ folyamatait a komplexitás és a környe-zetre való nyitottság vezérfonala mentén fejti fel. Kitér arraa dilemmára is, mely a csatlakozóképesség elsajátítása, azegyoldalú ellenŒrzésrŒl való lemondás és az önmegfigyelés

differenciaképzŒ eljárása során nyílik fel a szociális és pszi-

28


14 Uo, 27.


29/166

chikai rendszerek szervezŒdése során: „Az önmegfigyelésegyúttal az autopoiézisz operatív mozzanata, mert az elemek

reprodukciója során biztosítani kell, hogy ezek az elemek arendszer elemeiként, és ne valami másként reprodukálódja-nak. Az önreferenciálisan zárt rendszereknek ez a koncep-ciója, s ilyen felfogása nincs ellentmondásban a rendszerekkörnyezetre való nyitottságával . Az önreferenciális mıveletimód zártsága sokkal inkább a lehetséges környezeti kapcso-latok kibŒvítésének a formája. Ez a forma – azáltal, hogy

a mıveletek meghatározására alkalmasabb elemeket hozlétre – fokozza a rendszer számára lehetséges környezetkomplexitását.”15 Luhmann interpretációja ezen a pontonelkülönbözŒdik azon klasszikus elméletektŒl, melyekszembeállítják egymással a zárt és nyitott rendszereket; deMaturana felfogásától is, aki a rendszer és környezete kap-csolatába mindenkor beleérti a megfigyelŒt mint önállórendszert. Luhmann szisztémájában ez a kapcsolat az érte-

lem alapzatát feltételezi: „Az értelem minden belsŒ mıve-letnél lehetŒvé teszi a magára a rendszerre, valamint a töb-bé-kevésbé feldolgozott környezetre vonatkozó utalásokfolyamatos együttvitelét.”16 Az értelem evolúciójának ilyenjellegı felfogása teszi lehetŒvé a szociális és pszichikairendszerek komplexitását , mert azok magát az önreferen-ciát is értelem formájában dolgozzák fel; azaz „Az értelem

a világ formájává válik számukra, és ezzel fogják át a rend-szer és környezet különbözŒségét.”17 Az értelemrendszerek

világkonstituáló stratégiái ugyanakkor feltételezik magánakaz értelemnek az önreferenciális folyamatok általi destabi-lizációját. Pontosabban: a statikusságtól való mindenkori el-

29


15 Niklas LUHMANN: Szociális rendszerek. Autopoiézisz, fordította Cs. KissLajos, in: A társadalom és a jog autopoietikus felépítése, 36.

16 Uo, 37.17 Niklas LUHMANN: Szociális rendszerek. Értelem, fordította Cs. Kiss La-

jos, in: A társadalom és a jog autopoietikus felépítése, 39.


30/166

mozdulás szükségszerıségét. Az értelem tehát folyamatosmozgásként jelenik meg a rendszer számára, mely biztosít-

ja az önreferenciális szervezŒdés aktualitásfeldolgozását ésa differenciákra vonatkozó információáramlást. „Végezetül,az értelem mint evolúciós universalia az önreferenciális rendszerképzŒdés zártsága tételének is megfelel. Az ön-referenciális rend zártsága itt azonos jelentésıvé válik avilág végtelen nyitottságával. Ez a nyitottság ugyanis az ér-telem önreferenciális jellege révén jön létre, és általa fo-

lyamatosan újraaktualizálódik. Az értelem újra és újra ér-telemre utal, és sohasem valami másra az értelemszerıbŒlkiindulva. Az értelemhez kötött rendszerek ezért nem ké-pesek az értelemmentes átélésre és cselekvésre.”18

Luhmann rendszerelmélete a fentiekbŒl kiindulva meg-kísérli értelmezni a társadalom fogalmát mint a szociális tel-jességének az egységét. „(...)a társadalom az az átfogó szoci-ális rendszer, mely minden szociálisat magába foglal, és ezért

nem ismerhet szociális környezetet. Ha mégis felbukkan va-lami, ami szociális – ha tehát újszerı kommunikációs partner

vagy téma merül fel –, akkor a társadalom bŒvül általuk.HozzánŒnek a társadalomhoz. Nem helyezhetŒk kívülre, nemkezelhetŒk a társadalom környezetének ügyeként, mert a tár-sadalom mindaz, ami kommunikáció. A társadalom az egyet-len szociális rendszer, amelynél ez a különös tényállás fel-

lép.”19 MindebbŒl következik, hogy a társadalom nem képeskommunikálni környezetével, saját mıködésén belül nem lé-tezik környezeti kapcsolat; vagyis teljes mértékben zárt rendszer és ez különbözteti meg minden más rendszertŒl.Ugyanakkor a társadalom képes érzékelni környezetét, min-denkor rá van utalva azokra az érzékelŒkre, melyek közve-

30


18 Uo, 40.19 Niklas LUHMANN: Szociális rendszerek. Társadalom, fordította Karácsony

András, in: A társadalom és a jog autopoietikus felépítése, 45–46.


31/166

títik számára a környezetet. „Ezek az érzékelŒk az interpenet-rációk (kölcsönös áthatások) teljes értelmében felfogott em-

berek mint pszichikai és testi rendszerek.”20 Vagyis az inter-penetráció jelensége teszi lehetŒvé, hogy az autopoietikusrendszerekben megnyíljanak a környezeti kapcsolatok. Ezazt is jelenti, hogy „A kölcsönös áthatás révén lehetŒvé válik,hogy az információk mıveleti folyamatba rendezésének funk-ciósíkjai egymástól elválasztottként álljanak fenn és ennek el-lenére mégis összekapcsolódjanak; vagyis olyan rendszerek

jöjjenek létre, melyek környezetükre való vonatkozásukbanegyszerre zártak és nyitottak.”21

A rendszerszintı megfigyelések alapjelenségeinek kifejté-se után a kötet harmadik része az autopoiézisz gyakorlati kö-

vetkezményeit alkalmazza a jogra, annak szervezŒdésére éshermeneutikájának leírására. Luhmann A jog szociológiai meg-

figyelése címı tanulmánya a jogrendszer társadalmi funkció-ját értelmezi. Eszerint a jognak környezetéhez való viszonyá-

ban nincs sem jogi input ja, sem jogi output ja: „A jogi köve-telmény a rendszer egységét és zártságát szimbolizálja.”22 Atanulmány a normativitás elvárásmóduszának funkcióját jár-ja körül; a joggyakorlatot olyan autopoietikus rendszerkéntértelmezve, melyben folyamatosan variálódik a normatív el-

várás-szerkezet. Eszerint minden jogi struktúra onnan nyeripozitivitását, hogy magára a jogra támaszkodik; ugyanakkor

a jog „saját érvényességi elvének instabilitására”23 alapozódik,hiszen mindenkor csak a következŒ döntésig érvényes. A jog-szolgáltatás tendenciaváltozásai mindazonáltal legitimációs deficitekhez vezethetnek, hiszen „A jog pozitivitásának kér-dése a jogrendszer számára megválaszolhatatlan kérdés, mi-

31


20 Uo, 47.21 Uo, 47.

22 Niklas LUHMANN: A jog szociológiai megfigyelése, fordította Karácsony András, in: A társadalom és a jog autopoietikus felépítése, 51.

23 Uo, 54.


32/166

vel e kérdésben sohasem kerül sor döntésre.”24 Luhmann ta-nulmányának zárása a rendszer reflexiójáról áttér a helyes

döntés kérdésének vizsgálatára, mely a jogdogmatika szerke-zeti változásait érinti. ElsŒsorban arra utal, hogy a következ-ményekhez való igazodás egyidejı elvárása és lehetetlensé-ge miért tekinthetŒ rendszerspecifikumnak a jog döntéselmé-letében.

A kötetben szereplŒ utolsó Luhmann-szöveg A jog mint szociális rendszer címet viseli. A tanulmány a jogot olyan,

a társadalomban létezŒ rendszerként értelmezi, amely sajátkóddal rendelkezik: „A kódolás döntŒ jelentŒségı a jog-rendszer szempontjából, mivel a rendszert saját, belsŒleglétrehozott kontingenciával látja el. Mindaz, ami a jogi re-levancia területére belép, vagy jogos, vagy jogtalan; és amie kódnak nem engedelmeskedik, az csak akkor lehet jogi-lag jelentékeny, ha a jogosságra és jogtalanságra vonatkozódöntések esetén elŒzetes kérdésként relevánssá válik.”25 A jog

ilyen jellegı mıködésének következményeit Luhmann írá-sa a rendszerhatárokon keresztül mutatja be; ott válik ér-zékelhetŒvé ugyanis a jog specifikus szırŒhatása. Luhmanngondolatmenete világossá teszi, hogy az adott rendszerenbelüli kommunikáció fenntartása (a jogászok érvelése)szociológiai szempontból redundanciák összjátékára, amıveletek meglepetéshatásának csökkentésére alapozó-

dik. E variabilitásnak köszönheti a rendszer, hogy érve-lési kultúrája képes megnyitni a jog szisztémáját a merevkörnyezeti rendszerekhez történŒ alkalmazkodás számára.

A jogrendszer autopoietikus felfogása teszi lehetŒvé Luh-mann szerint annak összekapcsolását a társadalmi evolúcióelméletével. A tanulmány zárófejezetei az epigenetikus

32


24 Uo, 54.25 Niklas LUHMANN: A jog mint szociális rendszer, fordította Karácsony

András, in: A társadalom és a jog autopoietikus felépítése, 57–58.


33/166

módon végbemenŒ evolúció során kialakult intézménye-sülés és kiválasztódás folyamatait értelmezik a joggyakor-

lat idŒbeli változásának függvényében. Eszerint a variá-ció és a szelekció elkülönülése, a reflexiós lehetŒségekkialakulása vezet el a jogi tudás komplexszé válásához.Érdekes, hogy Luhmann történeti példái között olyan isakad, amelynek interpretációja rokonítható Foucault egyesmeglátásaival. Az ókori Athén joggyakorlatának rövid ismer-tetése ugyanis párhuzamba állítható Foucault Oidipusz ki-

rály -elemzésével, amely szintén a jogi struktúrák megvál-tozására hívja fel a figyelmet az adott korszakban.26

A társadalom és a jog autopoietikus felépítése címı ta-nulmánykötetben szereplŒ írások27 bizonyossá teszik, hogy a szociális rendszerek megfigyelésének elméletében és gya-korlatában olyan paradigmaváltás zajlott le, melynek reflek-tált nyelvi hozadéka alapvetŒen járul hozzá az autoritatívsémák destabilizációjához. Luhmannt parafrazeálva: talán itt

nyílik elŒször lehetŒség arra, hogy „a szociológiai leírásbanmutatkozó tempóvesztést”28 ellensúlyozza elvárás és tapasz-talat interpenetrációja; vagy a kölcsönös áthatás „illúziója”.

33


26 Vö: Michel FOUCAULT: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák, for-dította Sutyák Tibor, Latin Betık, Debrecen, 1998, 23–43.

27 A kötetben az említetteken kívül két olyan tanulmány szerepel még, me-

lyekre e rövid ismertetés nem tudott kitérni. MindkettŒ szerzŒje GuntherTEUBNER. A Társadalomirányítás reflexív jog révén címı dolgozat az em-lített meglátásokból kiindulva elsŒsorban a rendszerautonómia kérdése kö-ré szervezŒdik, az információ és az interferencia jelenségei felŒl közelít aszociális rendszerek elemi nyitottságához. A Vajon hiperciklikus-e a jog? címı tanulmány mindenekelŒtt Luhmann tételeinek értelmezése kapcsánjut el a jog struktúráinak, folyamatainak, határainak és környezeteinek hi-perciklikus felfogásáig, a reproduktív összekapcsolódás formáinak körkö-rös alakzatáig. A kiadványt bibliográfia, név- és tárgymutató egészíti ki.

28 Niklas LUHMANN: A konstruktivizmus megismerésprogramja és az isme- retlenül maradó realitás, fordította Kiss Lajos András, in: NL: Látom azt,amit te nem látsz, 62.


34/166

Az elmélet primátusa (?)Irodalom, nyelv, kultúra – exkurzus –

A pécsi egyetem bölcsészkarának Irodalomelméleti Tanszé-kén mıködŒ Sensus Csoport elsŒ kiadványa hat tanulmánytfoglal magába, melyek egyik – mindenképpen kitüntetett

– közös komponense az elméleti kérdésekre való tudatosreflexióban jelölhetŒ meg. A kötet bevezetŒje szerint: „Aszövegek a jelenkori irodalmi diskurzust alakító irányzatok

– szemiotika, hermeneutika, dekonstrukció, újhistorizmus,kultúrkritika, nyelvfenomenológia – »revíziójával« kérdeznekrá az irodalom, a nyelv és a kultúra viszonyára.”1 MindebbŒlkövetkezik, hogy a kötet inszcenírozása igen széles hori-zontot feltételez, melyet erŒsít a cím általános megjelöléseis. Ugyanakkor meglehetŒsen nehéz elgondolni olyan szö- veget , mely az irodalom, a nyelv és a kultúra hármasságátképes lenne átfogni, mint ahogyan azt is, hogy ne része-

sülne valamelyikbŒl. Éppen ezért arra kell mindjárt utal-nunk, hogy nyilvánvalóan e hat tanulmány (bármelyike ésösszessége is) inkább metonimikusan viszonyul a kiadvány címéhez, mintsem ki- vagy megfejtené azt. Alátámasztja eztaz is, hogy az egyes dolgozatok beszélŒi inkább a részle-gesség vállalása, s így bárminemı autoritatív modalitás le-hetŒség szerinti elkerülése mellett érvelnek. Ismét a beve-

zetŒt idézve: „A kötet célkitızése elsŒsorban nem az emlí-tett irányzatok történeti vagy szisztematikus bemutatása,hanem az adott diskurzusok kritikus pontjainak feltárása ésmég inkább e kritikus pontok mentén a feltételezhetŒ el-mozdulási lehetŒségek vázolása.”2 A továbbiakban oly mó-don próbálok dialógusba bocsátkozni az egyes tanulmá-nyokkal (pontosabban azok részleteivel), hogy elŒfeltevé-

34

aaaa

1 Irodalom, nyelv, kultúra – exkurzus –, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998, 6.2 Uo, 6.


35/166

seiket játékba hozva szem elŒtt tartsam az iménti – dekla-rált – intenciót.

A kötet nyitótanulmánya Rácz I. Péter Lotman-interpretá-ciója3, mely arra a kérdésre keresi a válasz(oka)t, hogy meg-alapozható-e (és ha igen, akkor mennyiben jogosan) a lot-mani szemiotika és szövegfelfogás egy periódusánakposztstrukturalizmusa. A kérdés újraszituálását mindenek-elŒtt az indokolja, hogy egyrészt maga a lotmani életmısemmiképpen sem tekinthetŒ egységesnek, másrészt pedig

a diszkurzusok interakciója után láthatóvá váló töréspon-tok arra utalnak, hogy több korszakküszöb elŒtti teóriából vezetnek utak a posztstrukturalizmus korántsem homogénformációja felé. A tanulmány az intertextualitás értelmezé-se mentén tesz kísérletet Lotman koncepciójának áthelye-zésére és a Barthes – ugyancsak változó – szövegfelfogá-sával való párhuzamok kimutatására. Az érvelés elŒfeltevés-ként kezeli egyrészt, hogy Lotman a „szövegek immanens

vizsgálatát” kiegészíti a „szövegen kívüli struktúrák” bevo-násával, ami az „átkódolás” és a „fordítás” vezérfogalmaimentén alapozza meg azt az intertextualitás-koncepciót,mely horizontot nyit a pragmatikai „kultúrtipológia” (poszt)-strukturalista modelljére. Másrészt abból indul ki, hogy aszövegfogalom diszkurzivitását elŒlegezŒ Lotman-tanulmá-nyok maguk is diszkurzív megalkotottságúak és egymás va-

riánsainak tekinthetŒk. Mindössze két kérdést fogalmaz-nék meg ezekkel kapcsolatban, az egyik történeti jellegı,a másik inkább retorikai természetı. Az intertextualitás lot-mani értelmezése – úgy tınik – folyamatosan újratermeli aszövegen belüli és szövegen kívüli oppozícióját. SŒt, elte-kint olyan tényezŒktŒl, melyek ezt az oppozíciót mıfaji je-lölŒkhöz rendelik hozzá. Vagyis nem számol azzal, hogy

35

AZ ELMÉLET PRIMÁTUSA (?)

3 RÁCZ I. Péter: „Szemiotikai intertextualitás”. Lotman (poszt)strukturaliz- musának kérdéséhez, in: uo, 7–33.


36/166

az intertextuális viszonyok idŒbeli osztottsága inhomogénis lehet, ráadásul nem mindegy, hogy a szövegek áttınése

egymáson reflektálja-e a kapcsolódási formák sokrétıségét.EbbŒl a szempontból Lotman intertextualitás-felfogása in-kább struktúrák egybeolvadását, mintsem szövegek prag-matikai összjátékát jelentheti. A kultúra szövegként való fel-fogása jó példa erre, hiszen pusztán megfordítja az oppo-zíció két tagját (kiküszöböli pl. a véletlen, kiszámíthatatlan

vagy az esetleges stb. rekontextualizálódás lehetŒségét). A

posztstrukturalista szövegfelfogások ugyanis inkább azértnyithattak új horizontot a kérdésre, mert képesek voltakmegkülönböztetni például szemantikai, pragmatikai stb. in-tertextualitást, ami nem nélkülözhette magának a foga-lomnak a történeti elkülönbözŒdéseit sem. S Lotman éppenerrŒl feledkezik meg, homogenizálja a kultúrát (?) egy na-gyon is esendŒ (értsd: idŒnek kitett) szövegfogalom men-tén. A másik koncepcionális kérdés, mint említettem, reto-

rikailag válik érdekessé, hiszen ha Lotman írásait egymás variánsainak tekintjük, akkor hozzárendeljük egyazon be-szélŒhöz, mint ahogyan a dolgozat azt teszi is. Márpedigéppen annak bemutatása lehetne gyümölcsözŒ, hogy mondjuk e variációsorban miként változik az egyes kérdé-sekhez való viszony, azaz miért módosul a tárgyalt szöve-gek modalitása. Mert ha valami, akkor bizonyosan a mo-

dalitásban végbemenŒ differenciálódás utalhatna arra, hogy valóban újraszituálódnak a megfogalmazott kérdések. A ta-nulmány által bemutatott homogén struktúra így nagyonkönnyedén visszájára fordítható: lehetséges, hogy inkábbegyszerısödik az, amit bonyolultabbnak vélünk. Ha össze-

vonjuk az elŒbbi két kérdésirányt, láthatóvá válik Rácz I.Péter kiváló dolgozatának egyik vakfoltja: úgy helyezi Lot-

man szövegfelfogását történeti horizontba, hogy nem szem-besül annak történetietlen komponenseivel, miközben úgy állítja az életmı heterogenitását, hogy nem mutatja be an-

36



37/166

nak modalitásbeli összetevŒit. Hangsúlyoznunk kell azon-ban, hogy Rácz I. Péter tanulmánya nélkül a fenti kérdések

nem biztos, hogy megfogalmazódhattak volna. Ugyanakkoraz is szembeötlŒ, hogy a „Szemiotikai intertextualitás” be-szélŒje képes meggyŒzni olvasóját a feltett kérdés(ek) ar-gumentációjának diszkurzusfüggŒ igazáról. Vagyis olyan – természetesen jó értelemben vett – konstruktív képességrŒltesz tanúbizonyságot, amely a szövegelemzés és a teoreti-kus mérlegelés metszéspontjában válik hatékony, megen-

gedŒ és sokoldalú interpretatív „eszközzé”. A kötet második tanulmánya Böhm Gábor „archeológi-ai” kísérlete, mely a hermeneutika/dekonstrukció-vitáhozszól hozzá4. A dolgozat kellŒ példát szolgáltat arra, hogy mi-lyen kérdésekkel (vagy akár álkérdésekkel) szembesül az,aki e két amúgy is heteronóm „irányzat” részben látszatvi-táját megérteni igyekszik. Ily módon nagy érdeme, hogy ké-pes láttatni azokat a komponenseket, melyek kirajzolhat-

ják egy tényleges (diszkurzív keretek között zajló) vita kör- vonalait. A tanulmány egyik valóban jelentŒségteljes – anyelvfelfogást és az interpretáció mibenlétét érintŒ – elŒfel-tevése tulajdonképpen megegyezik annak majdani konk-lúziójával, ami azt sugallja, hogy elképzelhetŒ olyan hori-zont, mely felŒl újraolvasva Derrida és Gadamer idevonat-kozó szövegeit, azok különbözŒségük ellenére is (azokat

mintegy „fenntartva”) egy paradigma „topográfiáját” jelölikki vagy határolják. Mindemellett csak sajnálhatjuk, hogy adolgozat keretei nem tették lehetŒvé a Jauss–de Man-vita

vagy például a Celan-elemzések tárgyalását, melyek min-denekelŒtt azért lehettek volna fontosak, mert konkrét szö-

vegek mentén bontakoztak ki, s így – talán az applikációszintjeit is bevonva – befolyásolták volna az érvelés (egyéb-

ként precíz) folyamatát. (A Böhm Gábor szövege által fel-

37


4 BÖHM Gábor: Irodalom, filozófia, nyelv(használat), in: uo, 33–63.


38/166

vetett dilemma egyébként nagyon is emlékeztet ManfredFrank pozicionáló, a mottóban felvillanó kérdésére, de ha-

tékonyan szituálja azt – akár implicite is – újra.) Pusztán há-rom „apróságra”, de mégsem elhanyagolható megfogalma-zásbeli bizonytalanságra utalnék e tanulmány kapcsán, hi-szen ezek kizökkenthetik az argumentáció biztonságát/ural-hatóságát. A tanulmány felvezetése szerint a „metafizika utáni gondolkodás” egyik „irányultsága” a nyelvet „médi-umként” hozza játékba. Nos, ha valamilyen nyelvfelfogás

teljességgel idegen mindkét elemzett formációban, az ép-pen a köztesség vagy közvetítŒ funkció stratégiai kiemelé-se. Azaz éppen abban ért (többek között) egyet a dekonst-rukció és a hermeneutika – nagyon sarkítva –, hogy anyelv nemcsak közvetít, hanem el is választ, azaz nem te-kinthetŒ médiumnak, mint ahogyan egyébként a dolgozatkésŒbb ezt meg is fogalmazza. Az ilyen jellegı „nyelvbot-lás” sajnos többször is aláássa Böhm Gábor beszélŒjének

kompetenciáját. Hasonló bizonytalanság jellemzi azt a rész-letet, amikor a „genealógia” ellenében határozza meg a„textuális munkát”, hiszen a genealógiát azonosítja az ere-detgondolkodással, holott egyes (általa is idézett) teóriákszerint éppen a genealógia volna az, amely felszámolja (delegalábbis sokszorozza) az eredetmetaforák legitimációsalapját. A következetlenségek retorikája a dolgozat végén

is hatásba lendül, hiszen Gadamer szövegfelfogásának kap-csán „tudatfilozófiáról” kezd el beszélni (a filozófiai nyelv„lerögzítése” kapcsán), ami egy kis jóindulattal is „torzítá-sa” az adott kérdésnek (pláne akkor, ha Habermas lenne akivezetŒ út). Nos, lehetséges, hogy ezek valóban „kétélı”részletek, de talán mégsem kerülhetŒk meg, hiszen annak el-lenére tehát, hogy Böhm Gábor Irodalom, filozófia, (nyelv) -

használat címı kitınŒ szövege rekonstruál egy teoretikus vitát, retorikájában helyenként reflektálatlanul hagyja annakaxiomatikáját. Ez persze nem feltétlenül kárhoztatandó, hi-

38



39/166

szen szöveghıen konstruálja meg az adott vita preferenci-áit, és teszi fel ismét azokat a kérdéseket, melyek éppen e

rekontextualizáció által válhatnak újra élŒ kérdésekké. A kötet harmadik tanulmánya Orbán Jolán „komparatív”

Derrida/Wittgenstein-olvasata, mely a nyelvjátékok és írás-játékok adott szerzŒ(k)höz kötött funkcionálását értelme-zi.5 MielŒtt feltennénk egy-két kérdést ezzel kapcsolatban,ki kell térnünk ama hatástörténeti fejleményre, mely sze-rint e tanulmány szerzŒje vitathatatlanul a dekonstrukció

legmegbízhatóbb hazai „közvetítŒi” közé tartozik. Kétség-telen, hogy Orbán Jolán írásai minden bizonnyal a legjob- ban hozzáférhetŒbbé tették/teszik számunkra Derridakonstrukcióit, ugyanakkor nem feltétlenül hozták/hozzákazokat szövegközeli értelemben mıködésbe, hiszen inkábbkommentárokként, mintsem az értelmezés „elŒzetes struk-túráiként” engedték/engedik azokat hatályba lépni. VagyisOrbán Jolán mindeddig nem nagyon közölt olyan inter-

pretációkat, melyek irodalmi szövegek dekonstruálását végeznék el, miközben tanulmányai az „irányzat” ideológi- ájának maradéktalan megérthetŒségén, kontextualizálható-ságán munkálkodnak. (Jeleznem kell, hogy ezt kifogásta-lanul és igen magas színvonalon, a legreflektáltabb szak-mai korrektséggel és következetességgel hajtják végre,éppen ezért nem számon kérem az elŒbbieket, pusztán az

applikáció egy olyan szintjére utalok, mely esetleg továbberŒsíthetné a Derrida-olvasatok hatékonyságát.) A kötetbenhelyet kapó Nyelvjátékok, írásjátékok címı dolgozattal kap-csolatban két kérdést fogalmaznék meg. Az elsŒ egy apró-ságnak tınŒ részletre utal, mely szerint Wittgenstein ésDerrida egyaránt a filozófiát „tevékenységként, tettként,cselekvésként fogja föl”. Eme kijelentés elsŒsorban azért

39


5 ORBÁN Jolán: Nyelvjátékok, írásjátékok. Wittgenstein és Derrida, in: uo,65–99.


40/166

szorul(hat)na további pontosításra, mert ilyen formábanigen könnyen valamely pragmatizmus síkjára terelheti a fi-

gyelmet. Márpedig nem valószínı, hogy a „gyakorlatba va-ló átültetés” mıvelete itt ugyanazt jelenti, mint egyfelŒlmondjuk a marxizmus hatástörténetében, másfelŒl pedig abeszédaktus-elméletek horizontjában. Vagyis a különböz-tetés játéka ezen a ponton azért lehetne hangsúlyosabb,mert tovább differenciálná a tárgyalt két diszkurzus tradíci-ókhoz való viszonyának kereteit. A második tulajdonkép-

pen összefügg ezzel, hiszen Orbán Jolán tanulmányábantöbb olyan részlet figyelhetŒ meg, mely – véleményem sze-rint – nem a reflektáltság/ellenŒrizhetŒség kiterjesztésébenérdekelt (azaz argumentálatlan kijelentésnek minŒsülhet, pl.Mallarmé, Lautréamont, Joyce, Kafka, Ponge, Celan, Blan-chot, Sollers és Shakespeare „krízisbe döntik saját nyelvü-ket és írásukat”, Derrida „könyvkívületbe” esik, „szétcetli-zi” a lineáris gondolkodást stb.). Persze lehetséges, hogy

ezeken a pontokon a szöveg retorikája a címben jelölt kétfogalomhoz utalja az olvasást, így maga is inkább nyelvjá-tékként/írásjátékként mıködtethetŒ és nem egy fajta tudo-mányosságnak való megfelelés kívánalma motiválja. Mintahogyan az is lehetséges, hogy az egymás mellé metszettidézetek interakciója kap újabb hangsúlyt e részek által. Or-bán Jolán alapos dolgozata tehát nemcsak a két szerzŒ ál-

lításainak (szemantikai) összevethetŒsége, szembesítése ál-tal kínál utakat a 20. századi filozófiatörténetben, de az írásdiszkurzív gyakorlatának kiterjesztésével a homogén felü-letek hegemóniájának (retorikai) aláásásán is munkálkodik.

A kötet negyedik tanulmánya Bagi Zsolt fikciója Paul deMan munkásságának elŒfeltevéseirŒl6, amely minden két-séget kizáróan a kiadvány legproblematikusabb írása.

40


6 BAGI Zsolt: Nyelvfenomenológia a posztstrukturalizmus után, in: uo,99–132.


41/166

ElsŒsorban azért, mert tárgyának olyan identitást tulajdonít,mellyel az nem feltétlenül rendelkezett. Ezt persze nem inf-

ratextuális viszonyként viszi színre, hanem egészen egy-szerıen besorolja/katalogizálja azt egy számára magától ér-tetŒdŒ, azonban nagyon is kétséges – ám a tanulmánybankövetkezetesen felfejtett – szisztémába. Annak ellenére te-hát, hogy a dolgozat kérdésfeltevése aktuálisnak tekint-hetŒ, mert a dekonstrukció stratégiáinak egy olyan aspek-tusára irányul, amely évek óta az elméleti diszkurzus egyik

lehetséges centrumában áll (hiszen az „új retorika” különö-sen Paul de Man munkássága nyomán vált/válik produktív„teoretikus gyakorlattá”), mégsem gyŒzi meg olvasóját ar-ról, hogy képes lenne ténylegesen újraszituálni azt. Éppenezért mindössze néhány olyan kérdést fogalmaznék újra – Kulcsár-Szabó Zoltán és Molnár Gábor Tamás idevonatko-zó írásaira utalva7 –, amely esetleg hozzájárulhat a problé-ma tudatosításához (sajnos minden felvetŒdŒ dilemmára,

így pl. az allegória vagy a temporalitás de Man-i fogalmá-nak félreolvasására, nem tudok kitérni). Bagi Zsolt be-szélŒjével ellentétben de Man a retorikát trópusok rendsze-rének tekinti, olyan episztemológiai kritériumnak, mely „mindig eszköze az ideológiai kísértésnek, hogy a nyelvimegismerés és a természetes érzékelés különbségét elfeled-jük”. A dekonstruktív retorikai elemzés ilyen értelemben

„nem valamely (morális, társadalmi vagy esztétikai) konven-ciórendszer cáfolatára, hanem nyelvi föltételezettségénekbemutatására tör”, „inkább irányul a referencia formalista

vagy esztétista diszkreditálása, mint a referenciális olvasatellen”. De Man fogalompárja a nyelv fenomenális (jelensé-gelvı, obszervációs) és anyagi fölfogása nyomán az eszté-

41


7 KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: A disszenzus mint közös alap, Új Forrás, 1997/6,32–39.; MOLNÁR Gábor Tamás: Az új (?) retorika, Irodalomismeret,1997/4, 33–38.


42/166


43/166

próbál is elleplezni, valójában soha nem szüntethet meg.Bagi Zsolt Nyelvfenomenológia a posztstrukturalizmus után

címı interpretációja szerint „ezek a késŒbb beépülŒ elemeknem rengették meg alapjaiban a fenomenológiai indíttatást”.Mivel azonban ez a puszta tulajdonítás nem tartozik a retori-kailag (a retorikához) következetes de Man-értelmezések kö-zé, több érv szólhat amellett, hogy de Man dekonstruktív „el-járásainak” nem sok köze van az ideológiák fenomenalitásá-hoz, mint ahogyan a fenomenológia ideológiájához sem.

A kötet ötödik tanulmánya Kiss Gábor Zoltán újhistoriz-mus-értelmezése8, amely legalább két szempontból mutat-ja, implicite is hangsúlyossá teszi a megértés folyamatánakdiszkurzív komponenseit. Egyrészt maradéktalanul elegettesz a tárgyalt szövegekbŒl kiolvasható elvárások „rendjé-nek” (hallgat a szövegek igényére mint megkerülhetetlenpotencialitásokra), másrészt nem hagyatkozik pusztán azoktapasztalatára, hanem „saját” kérdései által ki is zökkenti té-

telezett magabiztosságukat, a szimpla teóriák identitását.Nem túlzás kijelenteni tehát, hogy a dolgozat önnön tárgyá-nak olyan értelmezési lehetŒségeit ajánlja, melyek mindenbizonnyal jelentékenyen járulhatnak hozzá az „irányzat”hazai befogadásának körülményeihez. Ez a stratégia perszeóhatatlanul szembe találja magát egy-két olyan kérdéssel,melyek kontextusfüggŒsége bár nyilvánvaló, mégsem

egyértelmı. A dolgozatban ugyanis rendkívül sok, nevekáltal „hitelesített” konstrukció jut közös nevezŒre. Márpe-dig érdekes kérdéseket vethet fel például egy „irány” ide-ológiáktól „mentesített” nyelvek általi lebontása. Ennek app-likálásához persze nem biztosan elégséges a „tematikai re-konstrukció” alapján felvillantott katalogizáció és címkézés.

A dolgozat logikája szerint mıködtetett „lajstromozó szem-

43


8 KISS Gábor Zoltán: Az újhistorizmus etikája: módszertan vagy politika?,in: Irodalom, nyelv, kultúra – exkurzus –, 133–158.


44/166

lélet” ugyanakkor mégsem tekinthetŒ pusztán ideológiai-nak. Hiszen – bár nagyon elvétve ugyan, de – éppen a „his-

torializálódó” komponenseken keresztül szituálja újra amegszólaltatott hagyományt. Eme retorikai éleslátás min-denképpen elismerésre méltó. Ezért mindössze egyetlenponton szólnék hozzá a tanulmány egyik többször vissza-térŒ, kirajzolódó dilemmájához: társadalom és irodalomkölcsönösségének bizonytalan, de újrakörvonalazódó értel-mezése kapcsán, s ez nagyon is érint(het)i az újhistorizmus

„üdvtörténeti” paradigmájának viszonylagosítását. A dolgo-zat beszélŒje Greenblatt koncepciója kapcsán említi, hogy „az irodalom kulturális tett (...) nem választható el társadal-mi kontextusától, hiszen benne jön létre és kerül fogyasz-tásra minden mıvészet”, majd késŒbb kifejti, hogy ezzelösszhangban mindenféle „dokumentum” esztétizálódhat,mint ahogyan „a hagyományosan esztétikainak, mıvészinektartott szövegek is közvetlen társadalmi-politikai tartalmat

nyernek”. Véleményem szerint termékeny lenne szembesí-teni ezeket az elŒfeltevéseket az autopoietikus rendszerekelméletével. Ugyanis olyan kontextust nyerne ezáltal a fen-ti dilemma, amely képes lehet átrendezni annak némely komponensét. A társadalomnál evidensebb autopoietikusrendszert nehéz elképzelni, hiszen minden társadalmi gya-korlat magából a társadalomból származik és oda is tér

vissza. A rendszer komplexitásából következik azonban,hogy minden eleme nem képes minden másikkal kapcso-latba lépni. (Ez egyben azt is jelenti, hogy az elemek kö-zötti kapcsolatok szelektíve jönnek létre, ezért mindenkortöbb cselekvésmód van, mint amennyi éppen megvalósul.)Nem elhamarkodott tehát a következtetés: annak ellenére,hogy az irodalom leírható „társadalmi tettként” (a társadalom

által konstruált modellként), maga is olyan, a társadalombólkikülönült önépítŒ rendszerként képes funkcionálni, mely-nek elemei magától az irodalomtól nyerik entitásukat. Nagy

44



45/166

a valószínısége, hogy az ily módon elgondolt két autopo-iezisz közötti határt a nyelv különbözŒ aspektusai bizto-

sítják. Vagyis ha egy irodalmi szöveg átpolitizálódik, reto-rikája azonnal meg is kérdŒjelezi azt. S ez egyben arra isutalhat, hogy társadalom és irodalom viszonya nem feltét-lenül írható le például szinekdochikus kapcsolatként. Mind-ennek mérlegelése tovább árnyalhatja azt a reflektált ké-pet, melyet Kiss Gábor Zoltán Az újhistorizmus etikája:módszertan vagy politika címı, nagyon színvonalas tanul-

mánya bemutat. A kötet záróeffektusa, Kálmán C. György írása az értel-mezŒközösségek létmódjának elméleti kérdéseivel foglal-kozik.9 Utalnunk kell itt arra, hogy nagyon is jelentésessétehetŒ az a szerkesztésbeli következetesség, amely által ép-pen ez a szöveg került a „vég” pozíciójába. Több szempont-ból is. Egyrészt a tanulmány nyitott, kérdezŒ logikája fel-erŒsíti a kötet (a hat dolgozat) azon (közös) szólamát, mely

mindenekelŒtt az adott dilemmák, diszkurzusok, nyelvjáté-kok stb. felnyitásában válik érdekeltté. Másrészt ugyanezenaspektusa alapján visszautal a bevezetŒben megfogalmazott„irányelvek” aktualitására és konkretizációinak lehetségeskövetkezményeire. Harmadrészt alátámasztja azt az észre-

vételt is, mely szerint az értelmezŒközösségek belsŒ osz-tottságából következŒen maga a Sensus-csoport sem konst-

ruálható meg a homogenizáció alakzata mentén, a reflek-tálatlan konszenzusigény jegyében. Ugyanakkor arra is utal,hogy a homogenizáció csak valamilyen külsŒ szemlélŒ(mondjuk más diszkurzusok nyilvánvalóan nem semlegeslátószöge) szerint lehet egyfajta elvárás, s így mindenkép-pen illúzió. A csoportidentitás megfogalmazódása, de fel isadása a szövegek elkülönbözŒdése alapján arra figyelmez-

tet ugyanakkor, hogy az egyes értelmezŒközösségeken be-

45


9 KÁLMÁN C. György: Elméletalkotói közösségek, in: uo, 159–179.


46/166

lüli viták, szemponteltérések válhatnak valójában produk-tív „állapottá”, a disszenzus által folyamatosan újrafogalma-

zódó kérdések és átrendezŒdŒ tapasztalatok igényének,fenntartásának és mérlegelésének „helyévé”. Vagyis a sen-sus communis ilyen jellegı áthelyezése a biztosítéka annak,hogy az értelmezŒközösség fogalma inkább szövegek párbe-szédének diszkurzív terepeként nyerjen legitimitást. Mind-ezek mellett persze számos olyan kérdés is megfogalmaz-ható Kálmán C. György tanulmánya alapján, melyek az el-

döntetlenség alakzatait hozzák játékba. A tanulmány általkonstruált „ideális olvasó” figurája éppen ezért maga is in-kább a „kész válaszok” kizökkentésében való érdekeltség-nek lehet a retorikai alakzata. Ugyanakkor rendkívül fon-tos dilemmákat vet fel implicite a dolgozat keretrendje. Ésitt az a furcsa helyzet áll elŒ, hogy tulajdonképpen megis-mételhetnénk a szöveg beszélŒje által ínszcenírozott kér-déseket. Ehelyett inkább egy olyan szöveghelyre utalnék,

melynek különbözŒ értelmezési lehetŒségei egyszerre mu-tatják meg a tanulmány komplexitását: a retorika uralha-tatlanságából fakadó „többletet”. A kánonok problémáikapcsán veti fel a dolgozat az idegenség és az analógiákösszetettségének mérlegelését. Nevezetesen arra utal töb-bek között, hogy a kánon amerikai felfogása mennyibenegyeztethetŒ össze más kultúrák (saját) tapasztalatával.

Eközben ezt mondja: „Ha az európai vagy ázsiai irodalmármegpróbálja az amerikai fogalmakat, terminusokat, megkö-zelítési módokat alkalmazni saját kultúrájára, hamarosan be-leveszhet az analógiák hiábavaló keresésébe, vagy, amimég rosszabb, egyszerıen utánozni kezdi a Nagy AmerikaiTestvért.” Nos, az állítás jogossága nagy valószínıséggel ige-nelhetŒ, csakhogy a betık összjátéka a nyelv performativi-

tására terelheti a figyelmet, hiszen a „Nagy Amerikai Test- vér” kifejezés rövidítése a NAT (feloldva: Nemzeti AlapTan-terv) összetételt adja. Vagyis a „Nagy Amerikai Testvér”

46



47/166

utánzása egyben „nemzeti” ügy is lehet, azaz nem feltétle-nül „rosszabb” stratégia, mint „az analógiák hiábavaló ke-

resése”. E részlet tehát jó példája annak, hogy a deklaratívszólamot miként ássa alá, forgácsolja szét saját nyelvénekmaterialitása. Ennek hatályba lépése ugyanakkor nagyon isalátámaszt(hat)ja Kálmán C. György Elméletalkotói közössé- gek címı munkájának modalitását, az elméleti provokációgyakorlatát, a kikezdhetetlennek („befagyottnak”) gondolttézisek újrafogalmazását, illetve annak igényét.

A fentiek fényében tagadhatatlan, hogy az elsŒ SensusFüzet nem a deklaratív „puszta szárnypróbálgatás” amúgy is kétséges trendjeivel rokonítja e kezdeményezést. Nagyonis azt elŒlegezi inkább, hogy egy olyan értelmezŒi közös-ség arculata körvonalazódik általa, amely – szintén a szópozitív értelmében – konstruktívan járulhat hozzá az iro-dalomtudomány jövŒjének alakításához. MielŒtt azonban

végrehajtaná e recenzió azt a következetlenséget, hogy

azonosítja az Irodalom, nyelv, kultúra címı hálózatbanmegszólaló pozíciók sokféleségét valamilyen differenciá-latlan csoporttudattal, arra utalnék inkább, hogy a sensus kifejezés az imént említett árnyalatai mellett kifejezetten anyelvre (pontosabban annak egy szövegtani applikációjá-ra) is horizontot nyit. A sensus (mint folyamat) ugyanis ajelek anyagiságához rendelt szemantikai mezŒ létrehozását

aposztrofálja egyes teóriák szerint. Azt a figurációt, amely a nyelv materiális alakzatait „konkrét értelmekkel” ruházzafel. De tegyük mindjárt hozzá: a jelviszonyok – egy másikperspektíva felŒl – képesek ellenszegülni eme gyakorlat au-tomatizálódásának. A kötet heteronómiáinak játékából (is)következhet tehát, hogy nem feltétlenül a reprezentáció lo-gikáját követve alkotnak e szövegek idŒszerı „kulturális to-

poszokat”. Ezáltal is újabb kontextusok felvillantásával alakít-ják élŒvé az elméleti elŒfeltevések korrekciójától eltekintŒ, adilemmák megkérdŒjelezhetetlenségére berendezkedett olva-

47



48/166

sási manŒverek uralhatatlan játéklehetŒségeit; és vonjákkérdŒre, s egyben oszlatják el – önnön argumentációjuk ál-

tal is – a kitüntetett, beidegzŒdött (az olvasás mechanizmu-sára vak) teóriák (?) primátusának „kísérteteit”.

48



49/166

A nemek tekintetébenMichel Foucault bemutatásában

Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Köztudott, hogy a francia posztstrukturalizmus egyik leg-nagyobb és máig legtöbbet vitatott alakjának, Michel Fou-cault-nak az életmıve a szexualitás történetének taglalásaközben szakadt meg. Az Histoire de la sexualité befejezet-lenül maradt három kötetének viszont megjelent a párizsi

Gallimard Kiadónál közzétett melléklete – a Párhuzamos életrajzok címen indított sorozat elsŒ és egyben utolsó kö-teteként –, amely egy hermafrodita önéletírását tartalmazzaés kiegészíti ezt a jelenség korabeli fogadtatásával, valamintegy-két fennmaradt orvosi szakvéleménnyel. A kiadvány egyik méltán legnagyobb érdekessége, hogy Foucault min-denféle kommentár nélkül teszi közzé a 19. századi hermaf-rodita (aki egyébként Baudelaire kortársa volt) önéletrajzát,

pontosabban csak egy rövid kiegészítŒ filológiai adatbázis-sal látja el. (Érdekessége mindenekelŒtt abban van, hogy aszerzŒ szinte minden könyvében a legapróbb részletekrekiterjedŒen elemzi azokat a szövegeket, dokumentumokat,amelyek megszervezik, kialakítják a kérdéshez való lehet-séges viszonyok diszkurzív stratégiáit.) Foucault a követ-kezŒket írja a kötet Függelék ében: „Örülök, hogy néhány

alapvetŒ dokumentumot összegyıjthettem Adelaide Hercu-line BarbinrŒl. A szexualitás története címı kötet hermaf-roditáknak szentelt fejezete foglalkozik ama különös sor-sok kérdésével, amelyek – hasonlóan az övéhez – annyigondot okoztak az orvos- és a jogtudománynak, kivált a

XVI. századtól fogva.”1 E rövid ismertetés tehát megpróbál-

49

aaaa

1 Függelék, in: Michel Foucault bemutatásában Herculine Barbin, más né- ven Alexina B., fordította Lóránt Zsuzsa, Jószöveg Mıhely Kiadó, Buda-pest, 1997, 101.


50/166

na megfogalmazni néhány olyan kérdést, amely egy fou-cault-i horizontban relevánsnak tınhetne a hermafroditiz-

musról szóló beszéd diszkurzussá alakítása során.„1868 februárjában az Odéon negyed egy hónaposszo-

bájában megtalálták Abel Barbin holttestét, aki faszénkályhafüstjével megmérgezte magát. TŒle származik az itt közöltkézirat.”2 – olvasható Foucault lábjegyzetében. (Érdekes le-het, hogy a kézirat elolvasása után fel sem merülhet az eset-leges baleset lehetŒsége...) A történet tehát nagyon leegy-

szerısítve a következŒ: Herculine–Alexina–Camille–Abel(!) minden kislányt megilletŒ környezetben serdült fel, majdkülönféle zárdákban és nevelŒintézetekben talált otthonraés értŒ tanárokra, akik egyengették tanítónŒi pályafutását.Még leányélete fénykorában a korszak egyik legképzet-tebb tanítónŒjeként kapott állást (külön kinevezéssel, kor-kedvezménnyel) egy vidéki lánykollégiumban. Közbenegyfolytában szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy

vonzódása az ellenkezŒ nemhez mintha eltérne a megszo-kottól és lányos vonásai is átalakulóban lennének. Mígnemegy napon (ez persze folyamat) ráébredt önmaga másságá-ra. A Charente-Inférieure-i Független címı újság 1860. júli-us 21-én a következŒképpen kommentálta az eseményt: „LaRochelle-ben néhány napja csupán egyetlen esemény ützajt, egy huszonegy éves tanítónŒ páratlan átváltozása. A

nemcsak tehetségérŒl, hanem illedelmes magaviseletérŒl is-mert fiatal leány a múlt héten váratlanul férfi öltözékben je-lent meg (...) a Saint-Jean templomban. (...) Esetünkben anem csalóka megjelenésével van dolgunk, amire kizáró

Féregjáratok.pdf

Documents

Transcript of Féregjáratok.pdf