Erlend Loe - Naiv.szuper.
-
Upload
eva-schuller -
Category
Documents
-
view
173 -
download
1
description
Transcript of Erlend Loe - Naiv.szuper.
Erlend Loe
Naiv.Szuper.
Scolar
A könyv fordítását a NORLA támogatta
A mű eredeti címe: Naiv.Super.
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
© J. W. Cappelens Forlag A/S, 1996
Fordította: Vaskó Ildikó
Hungarian translation © Vaskó Ildikó, 2002
Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2002, 2010
Második kiadás
Scolar Kiadó, 2010
1016 Budapest, Naphegy tér 8.
Tel./fax: (+36 1) 466 7648
[email protected], www.scolar.hu
Felelős kiadó: Érsek Nándor
Szerkesztő: Illés Andrea
Felelős szerkesztő: Nádor Zsófia
Borítóterv: Máthé Hanga
Tördelő: Bárány Gizella
ISBN 978-963-244-191-7
Nyomdai munkák: Gyomai Kner Nyomda Zrt.
Vezérigazgató: Fazekas Péter
A Naiv.Szuper. egy 25 éves fiú szemszögéből mutatja be azt a
generációt, amely nem találja az élet értelmét, nem látja az ahhoz
vezető utat, és céltalan pótcselekvésekkel igyekszik megtalálni a
helyét a világban. Hősünk egyszerűen gondolkodik az életről: listákat
ír a számára fontos és nem fontos dolgokról, labdázik és faxol, New
Yorkba repül, sőt még egy, a relativitáselméletről szóló könyvbe is
belekezd, hátha választ kap égető kérdéseire az idővel
kapcsolatban… Erlend Loe regénye, bár látszólag apró dolgokról
szól, elgondolkodtatja az olvasót az életről és a halálról, a jövőről és
a gyermekeinkről. Közel 20 nyelvre fordították le – a fiatal norvég
író sikerkönyve egyszerű történet nagyon komoly dolgokról.
A mára a magyar fiatalok között is kultuszművé vált könyvet a nagy
érdeklődésre való tekintettel másodszor jelenteti meg a Scolar Kiadó.
„Anybody who rides a bike
is a friend of mine.”
Gary Fisher
A fal
Van két barátom. Egy jó és egy rossz. És aztán van még a bátyám.
Lehet, hogy nem olyan jófej, mint én, de azért rendes.
Beköltözöm a bátyám lakásába, amíg nincs otthon. Tök jó lakás.
Neki aztán van pénze. A jó ég tudja, mivel foglalkozik. Nem igazán
követtem figyelemmel a dolgait. Vesz vagy elad valamit. Most meg
elutazott. Megmondta, hová megy. Felírtam valahová. Lehet, hogy
Afrikába.
Adott egy faxszámot, és meghagyta, hogy faxoljam át a postáját és az
üzeneteit. Mindössze ennyi a dolgom. Egyszerű és tűrhető munka.
Cserében itt lakhatom.
Ezt értékelem.
Pontosan ez az, amire szükségem van.
Kis időre, hogy lazítsak.
Meglehetősen furcsán alakult mostanában az életem. Elért egy olyan
pontra, amikor már nem is érdekel az egész.
Betöltöttem a huszonötöt. Alig néhány hete.
A bátyám és én a szüleinknél vacsoráztunk. Egy csomó kaja meg
süti. Ültünk és beszélgettünk. Egyszer csak azon kapom magam,
hogy szemrehányást teszek a szüleimnek, miért nem erőltették
jobban a sportolást.
Tiszta baromság.
Hülyeségeket beszéltem. Hogy ma profi lehetnék. Lenne
állóképességem. És pénzem. Örökké utazhatnék.
Még az is kicsúszott a számon, az ő hibájuk, hogy nem vittem
semmire, meg az is, hogy unalmas az életem.
Aztán bocsánatot kértem.
De folytatódott.
Aznap este a bátyámmal kroketteztünk. Nem fordul elő mindennap.
A régi krokettfelszerelés kint rohadt a kamrában. Egy csomó
benzinkútnál megálltunk, mire beszereztünk egy újat. A bátyám
fizette a sok bankkártyája közül az egyikkel. Aztán a szüleink
kertjében felrajzoltuk a pályát, leszúrtuk a kis fémkapukat meg a
botokat. Én választottam a pirosat, a bátyám a sárgát. Már nem
emlékszem, hogy kiskorunkban is ezeket a színeket választottuk-e.
Egyszerűen nem emlékszem.
Elkezdtünk játszani, és hosszú ideig jól ment. Gyorsan túljutottam az
első két kapun. Kaptam egy extraütést, és folytattam. Én vezettem.
Én lettem a rabló, jóval a bátyám előtt, egy fa mögé tettem a piros
golyómat, csak feküdtem és vártam rá, közben pedig nevettem és
hülyéskedtem. Egyre önteltebben. Amikor a bátyám elkezdett a
bokor felé tekingetni, már rég nem volt olyan vicces az egész.
Láttam rajta, hogy mit gondol.
Ezt talán mégsem kéne, mondtam.
De tudtam, hogy nem lesz rá tekintettel. Ráhelyezte a jobb lábát a
saját krokettgolyójára, és úgy választotta meg az irányt, hogy az ütés
a lehető legnagyobb kárt okozza. Sokáig állt így, és csak nézett,
nézett a kert végébe. Oda, ahol a fű megszűnik fű lenni, és leginkább
csak moha van. Egy-két óvatos próbamozdulatot tett, hogy
megbizonyosodjon afelől, képes-e maximális erejű ütésre, és persze
azt is el akarta kerülni, hogy a saját lábát találja el, ami a
legeslegmegalázóbb. Aztán beütötte a golyómat a nagy bokorba.
Beütötte a piros golyómat, baromi hosszan be a bokorba. A bokor
kellős közepébe.
Oda, ahol soha nem süt a nap.
Tulajdonképpen fantasztikus ütés volt. Ezért nem tehetek neki
szemrehányást. Kétségkívül én magam is ugyanezt tettem volna.
De a saját reakcióm, az aztán igazán meglepett.
Egyszerű és meglehetősen gyáva tervet eszeltem ki. Mi lenne, ha
lefeküdnék a célkörzetben, és úgy tennék, mintha semmi sem történt
volna, akkor elütném a golyóját olyan távolságból, hogy az már
szinte hihetetlen. Ha elhibázom, van visszavonulási lehetőségem,
mert még nem fejezte be a teljes kört. Ha eltalálnám, százkilométeres
sebességgel lökném a céloszlop felé a golyót, és az egészet
megfejelném azzal, hogy nemet mondok, amikor még egy játékot
javasol.
Az egészet elfelejthettem.
A kelleténél eggyel többször hibáztam. A bátyám lett a rabló, és a
piros golyóm a nagy bokor alatt maradt.
Nem adtam meg magam. Utol akartam érni. Azt terveztem, hogy a
golyóját a kocsi alá ütöm. Ez volt az egyetlen, ami tartotta bennem a
lelket. Hogy meglakol érte. Hogy a golyója, így vagy úgy, de
beszorul a kocsi alá. Hogy láthatom, amint négykézláb mászik, vagy
a hasán csúszik, és koszos lesz, és elkezd káromkodni.
De először is ki kellett ütnöm a golyót a bokorból. Felemeltem a
leveleket és félrehajlítottam. Aztán egy zseblámpával világítottam.
Ide-oda, a nagy bokor kellős közepén. Messze bent megláttam a
krokett-golyót. Képtelenség volt megállapítani, hogy piros-e, de nem
volt semmi kétség, az az én golyóm. A bátyám természetesen ott állt
és röhögött.
A számba vettem a zseblámpát, és bemásztam a bokorba. Orromat
nyirkos levegő csapta meg, és a hőmérséklet valószínűleg
hangyányival lehetett csak nulla fok felett. Mindig utáltam ezt a
bokrot, amióta csak az eszemet tudom. De nemsokára üthetek.
Céloztam. Jónak kell lennie. Meg voltam róla győződve, hogy
mindössze másodpercek kérdése, és újra vezetek. Utolérem a
bátyámat, azt a rohadékot.
De három ütés kellett ahhoz, hogy kijöjjek a bokorból. És amíg ott
álltam, és a leveleket meg a földet vakartam le magamról számban
még mindig a zseblámpával, a bátyám ismételten megkocogtatta a
golyókat, és újra beütött a bokorba.
Egy okkal több, hogy azt gondoljam, mégsem olyan jófej, mint én.
Én őt nem ütöttem volna kétszer a bokorba. Egyszer igen. De kétszer
aligha.
Bekapcsoltam a zseblámpát, és újra kiügyeskedtem magam a
bokorból.
Amikor a bátyám harmadszor is el akart találni, elvétette, ehelyett én
találtam el. De amikor a kocsi alá akartam beütni, nem találtam el a
golyót rendesen, és a próbálkozás kudarcot vallott. Valószínűleg túl
hevesen vágtam bele.
Ezek után gyorsan végzett. Odaütött a céloszlophoz, és a játék véget
ért.
Egy ideig még maradtunk és veszekedtünk. Azzal vádoltam, hogy
csalt, elolvastuk a szabályokat, és tovább vitatkoztunk. Mondtam
egy-két meredek dolgot. Végül a bátyám megkérdezte, van-e valami
bajom. Mi van veled? – kérdezte.
Már épp mondani akartam, hogy nincs semmi bajom, amikor is
kezdtem érezni, hogy minden felfordul bennem. Megrázó volt, és
visszataszító. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót, és egy szót sem
tudtam kinyögni. Ehelyett leültem a fűre, és ráztam a fejem. A
bátyám odajött, és leült mellém. Rátette a kezét a vállamra. Így még
sosem ültünk. Elkezdtem sírni. Évekkel ezelőtt sírtam utoljára. A
bátyám is meglepődhetett. Sajnálkozott, amiért olyan durva volt játék
közben.
Minden értelmetlennek tűnt. Egészen váratlanul. A saját életem,
mások élete, az állatok, növények élete, az egész világ.
Eltűntek az összefüggések.
Elmondtam a bátyámnak. Minden további nélkül megértett. Felállt,
és azt mondta, no gyerünk, shit happens, minden rendben lesz.
Megpróbált lábra állítani, finoman hasba bokszolt, csak úgy
testvériesen, és kurjongatott hozzá. A bátyám gyeplabdázott.
Úgyhogy ért ezekhez a lökdösődésekhez, üvöltözésekhez.
Megkértem rá, hogy maradjon nyugton. Mondtam neki, hogy ez
komoly. A bátyám leült, és nyugton maradt.
Beszélgettünk. Én teljesen összefüggéstelenül. Egyikünk sem értett
igazán sokat abból, amit mondtam. De a bátyám komolyan vett. Ezt
el kell ismerni. Érződött rajta, hogy aggódik. Még sosem láttam
ilyennek. Azt mondta, hogy bizonyára több ezer ember van, aki nap
mint nap falba ütközik. A legtöbbjüknek valószínűleg nehéz egy
ideig, de aztán megoldódnak a dolgok. A bátyám optimista. Segíteni
akart.
Ültem, és arra gondoltam, ez itt a vég. Attól féltem, hogy
elveszítettem az életkedvem, és soha többé nem tudok majd újra
lelkesedni.
Aztán azt mondta a bátyám, hogy el fog utazni. Néhány nap múlva
elutazik, és két hónapig lesz távol. Felajánlotta, hogy
kölcsönvehetem a lakását. Megköszöntem, és ott ültünk szó nélkül
egészen addig, amíg a bátyám ránézett az órájára, és megállapította,
hogy a sportprogram már elkezdődött. Megkérdezte, van-e
kifogásom az ellen, hogy bemenjünk. Mellesleg még mindig a
születésnapom volt, és jó sok süti várt odabent.
Másnap reggel felébredtem, és éreztem, hogy a dolgok nem
mehetnek úgy tovább, ahogy eddig. Ágyban maradtam, és
gondolkodtam. Ez már nem a krokettről szólt. Ebben biztos voltam.
A krokett kis ügy, ez viszont nagy. Hirtelen elkezdett derengeni
valami. Ez az egész összefügg azzal, hogy huszonöt éves lettem, és
hogy ezzel nem tudok mit kezdeni. Számomra az öregedés mindig is
egyfajta bizonytalansággal párosult.
Általában teszek a térre, de az idővel problémáim vannak.
Amíg öltözködtem, világossá vált, szóba sem jöhet, hogy ezt a napot
is azzal töltsem, amivel a többit szoktam.
A napokat másképp kell élni.
Az éjszakákat is.
Egy ideig csak álltam, és néztem kifelé az ablakon. Aztán döntöttem.
Felkerekeztem az egyetemre, és azt mondtam, nem vagyok abban az
állapotban, hogy befejezzem a tanulmányaimat. A tanszéki titkárnő
megkérdezte, nincs-e valami baj, és hogy tud-e segíteni. A
hozzáállása meghatott, de nem volt kedvem beszélgetni. Röviden
megköszöntem a gondoskodását, és igennel feleltem az első, nemmel
a második kérdésre. Azután visszakerékpároztam a városba, és
eltértem a megszokott napirendtől. Felkerestem az újságot, ahol
időnként leadok ezt-azt, és megmondtam, hogy egy ideig nem fogok
írni, és lehet, hogy már soha többé. Felmondtam az albérletem, a
telefonom és az újság-előfizetést. Eladtam a könyveimet és a tévém.
A tulajdonom maradék része elfért egy hátizsákban és két
kartondobozban. A dobozokat felpakoltam a szüleim padlására, a
zsákot a hátamra vettem, és hazabicikliztem a bátyámhoz.
Ott üldögéltem és izzadtam.
Most végre csináltam valamit.
Ez nem valami marhaság.
Ez nem a TV2.
A labda
Eltelt néhány hét.
A bátyám lakásában ülök.
Naponta lemegyek, és veszek valami kaját. És ha jön posta,
felbontom, és elfaxolom a bátyámnak. Hihetetlenül hosszú a
faxszáma. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy Afrikában van.
Kerestem azt a cetlit, amelyre felírtam a címét, de nem találtam.
Ezenkívül nem csinálok szinte semmit.
Az újságot lapozgatom, vagy fekszem a díványon, és csak úgy
bámulok a levegőbe.
Nincsenek terveim.
Még mindig bennem van az az érzés, hogy minden olyan értelmetlen.
Nem kifejezetten inspiráló.
Teljesen visszavettem az iramot. Nullára.
Azt hiszem, mindent elölről kell kezdenem. De hogy kezdi az ember
elölről?
Tegnap írtam egy listát arról, hogy mim van, és mim nincs.
A következőkkel rendelkezem:
– Egy klassz kerékpár
– Egy jó barát
– Egy rossz barát
– Egy fivér (Afrikában?)
– Szülők
– Nagyszülők
– Hatalmas diákkölcsön
– Egy egyetemi fokozat
– Egy fényképezőgép
– Egy kevéske (kölcsön)pénz
– Egy pár majdnem új sportcipő
A következőkkel nem rendelkezem:
– Tervek
– Lelkesedés
– Barátnő
– Az az érzés, hogy a dolgok összefüggnek és a végén minden jól
alakul
– Megnyerő alkat
– Óra
Ma, amikor többször is megnéztem a listát, rájöttem, több dologgal
rendelkezem, mint amivel nem. 11 dolgom van. 6 dolog hiányzik. Ez
már igazán okot adhatna az optimizmusra.
De miután jobban elolvastam a listát, világossá vált számomra, hogy
mindent egybevetve a végeredmény meglehetősen
kiegyensúlyozatlan és rossz. Nem mutat előre.
Nyugodtan meglennék néhány olyan dolog nélkül, amivel most
rendelkezem, ugyanakkor van néhány olyan dolog, amivel nem
rendelkezem, és elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy úgy éljek, ahogy
leginkább élni szeretnék.
Például bármikor lecserélném a rossz barátot egy kis lelkesedésre.
Vagy egy barátnőre.
Bármikor.
De én is jól tudom, mint ahogy mindenki más is, hogy ez nem így
működik.
Azzal szórakoztam, hogy összeadtam a számokat a listán.
11 + 6
Az 17. Meglehetősen nagy szám, ha azt vesszük, hogy egy ember
életének leglényegesebb dolgairól van szó. Rövid időre még büszke
is voltam egy kicsit. Azután rájöttem, hogy az egésznek semmi
értelme. Őrültség csak úgy összeadni azokat a dolgokat, melyekkel
az ember rendelkezik, és azokat, melyekkel nem. Azonkívül van, ami
kevésbé számít. Az óra például. Szeretnék egy órát, de azt nem
állítom, hogy életbevágóan fontos. Csak szeretnék egyet. Hogy
jobban tudjam követni az időt. Már említettem, problémám van az
idő kezelésével, és úgy gondolom, jobb ha az ember szembenéz a
problémákkal, mint ha meghátrál előlük. De hogy az óra fontos
lenne? Aligha.
Ugyanez a helyzet a sportcipővel. Az sem fontos, mégis rendelkezem
vele. Talán azt mondhatnánk, hogy az óra és a sportcipő kiegyenlítik
egymást. Akkor 10 + 5 az állás. Az 15. Ez is meglehetősen nagy
szám ebben az összefüggésben. De sajnos használhatatlan és
ugyanolyan értelmetlen, mint a 17. Meg kell próbálnom valami
másra gondolni.
Fekszem a díványon és szunyókálok, amikor is hallom, jön egy fax.
Várom, hogy teljesen átjöjjön, és hogy a készülék levágja a lapot.
Egy perc az egész. A lap leesik a földre, én meg felkelek, és
felveszem.
Kimtől jött.
Kim az én jó barátom. Már jó néhány éve ismerem. Kedves fickó, és
meteorológusnak készül. Gyakorlaton vagy min van egy szigeten,
északon. Ha jól értettem, egyedül van az egész szigeten. Valamilyen
mérőeszközt figyel, és kiszámol ezt meg azt. Aztán naponta
egypárszor felhívja a meteorológiai intézetet az egyetemen.
Azt hiszem, egy kicsit magányos odafenn.
Állandóan faxokat küldözget. Nem nagyon tudom követni a
tempóját. Mondtam neki, hogy nem vagyok képes annyiszor faxolni
neki, mint ahányszor ő faxol nekem. Azt mondta rendben, de azért
tudom, hogy nem esik jól neki. Anélkül, hogy ezt szóban is
megbeszéltük volna, kialakítottunk egy olyan rendszert, hogy ő
annyit faxolhat, amennyit csak akar, míg én csak akkor válaszolok,
ha képesnek érzem rá magam.
Ezzel a felállással együtt tudok élni.
Látom a faxból, hogy Kim nézte a svéd ZTV-t. Abból idéz:
1. Mondj fel!
2. Utazz el!
3. Szerezz új barátokat!
Elmeséltem Kimnek, hogy érzek mostanság. Segíteni próbál. Nagyon
rendes tőle. A bátyám íróasztala alatt van egy doboz, amelyre
ráírtam, hogy Kim. Odateszem az összes faxot, amit küld. A doboz
már majdnem tele van. Miután Kim megtudta, hogy egy olyan
helyen vagyok, ahová faxolhat, a készülék egy percig sem pihent.
Visszafekszem a díványra. Valaminek történnie kell. Nem feltétlenül
valami nagynak. Csak valaminek. Mi lenne, ha kimennék és vennék
valamit, amitől jó kedvem lesz, talán még nevetni is fogok.
Több üzletbe is bemegyek, de nem találok semmi kedvemre valót.
Próbálom közelebbről meghatározni, hogy mit is keresek.
Egyszerűen nem szabadulok ezektől a listáktól. Nem rossz ez a listás
dolog. Gyártok még néhányat a közeljövőben. Most is készítek
egyet. Rövid gondolkodás után világossá válik, hogy egy olyan
tárgyat keresek, ami:
– Nem túl nagy ahhoz, hogy magammal vihessem
– Nem kerül 100 koronánál többe
– Nagyon-nagyon sokszor lehet használni
– Kint is, bent is lehet használni
– Egyedül vagy másokkal együtt is lehet használni
– Aktivizál
– Feledteti velem az időt
Leülök egy padra, és alaposan végignézem a listát. Sokáig. Igazán
őszinte lista. Elégedett vagyok vele. Talán létezik egy olyan tárgy,
amit keresek, talán nem. Nem olyan fontos. De a lista, az fontos.
Felfedezésszámba megy. Értéke van.
Ülök, és azon töröm a fejem, hogy vajon milyen tárgyak felelnek
meg az elvárásaimnak.
Több is lehet. De nekem csak egy kell. Hirtelen világossá válik, hogy
egy labdát keresek.
Egyszerűen egy labdát. Ettől aztán belelkesedem.
Már régóta nem gondolok labdákra. Azért örülök, hogy eszembe
jutott. Ilyen dolgokra kell gondolnom. Ezen az úton kell haladnom.
Na most már csak egy labdát kell találnom. Hogy választ az ember
labdát?
A világ tele van labdákkal. Rendszeresen használjuk. Különböző
játékokhoz és biztos máshoz is. A lényeg, hogy a megfelelőt
válasszuk ki.
Bemegyek egy sportboltba.
Lenyűgöző választékuk van labdából. Jó és drága labdák. Bőrből és
más tartós anyagból. Megtapintok egyet-kettőt, de túl komolynak
találom ezeket a labdákat. Ha egy ilyet veszek, akkor teljesítményt is
fel kell mutatnom. Az idő nem érett meg egy minőségi labdához. A
versenyszellemet most egészen minimálisra kell állítani az
életemben. A pihenés a kulcsszó. Egy egészen egyszerű labdára van
szükségem. És ha lehet, gumiból.
Bemegyek egy játékboltba. Itt már tűrhetőbb a választék.
Szerencsére csak elenyésző a labdák száma. Különböző színűek és
nagyságúak vannak. Némelyiket a kezemben méricskélem, és a
földön pattintgatok vele. Végül megoldom egyszerűen, és egy adagos
nagyságú, piros gumilabdát választok. Majdnem 50 koronába kerül.
Kapok egy zacskót, hogy beletegyem. Aztán hazabiciklizem.
Küldök egy faxot Kimnek: Már rég nem volt ilyen jó hangulatom.
Vettem egy piros labdát.
Lefekszem a díványra, a labda a mellkasomon. Arra várok, hogy este
legyen.
Ha már sötét lesz, lemegyek a hátsó udvarba, és a falhoz fogom
dobálni a labdát. Már alig várom.
A fa
Esténként labdázni járok a hátsó udvarba.
Általában a híradó után megyek le, és egy olyan sarokba állok, ahol
nincsenek ablakok. Nem nagyon használja senki, csak egy
villanykörte világítja meg. Van valami nagyon jó a dobálásban. Nem
tudom egészen pontosan, hogy mi. Jó lenne, ha többen labdáznánk.
Mindannyiunknak labdázni kellene. Akkor minden másképp lenne.
Boldogabbak lennénk.
A falhoz dobom a labdát, és hagyom lepattanni, mielőtt elkapom. Jó
labda. Mindig visszajön. És jól kézbe lehet fogni. Már elfelejtettem,
milyen jó érzés megfogni egy labdát. Tartani. Olyan kerek.
Elfeledteti velem az időt.
Megint labdázom.
Más hangot ad a piros gumilabda, amikor a falhoz pattan, és más
hangot ad akkor is, amikor lepattan a földre. Aztán elkapom, egy
pillanatig kézben tartom, aztán újra eldobom. Automatikusan
csinálom. Nem is gondolok arra, hogy mit csinálok. Máson jár az
eszem. Ma este az anyai nagyapámra gondolok. Néhány hete
elmesélt egy történetet. Egy szép világról szóló mesét.
A nagyszüleim sárga színű faházban laknak. Nagyon régen építették.
Van egy nagy kertjük, amelyre mindig rengeteg időt fordítottak. A
virágok és a fák, meg a bokrok sokat jelentenek nekik. Ismerik
valamennyinek a nevét, tudják, mikor kell elültetni, meglocsolni és
leszedni a különböző növényeket. Szeretnek növényekről beszélni, és
fűnek-fának virágot ajándékoznak.
Amikor a házat építették, a nagyapám ültetett a kert végében egy
almafát. Sosem láttam ezt a fát. Elpusztult, mire megszülettem. De
hallottam róla.
Amikor a fa már elég nagyra nőtt, gyümölcsöt is hozott. Sok-sok
almát. Nagymama szörpöt és lekvárt készített az almából. Jó almafa
volt. De aztán történt valami.
Kivételesen jó nyár volt, az almák nagyok voltak, és szépek. Már
készülődtek a szüretre.
Ám az egyik reggelen arra ébredtek, hogy valaki megcsonkította a
fát. Vastag ágak hevertek a földön. A nagyapám szerint nagyon
csúnyán nézett ki. Már nem nőhetett rajta több alma. A fa haldoklott.
Nagyapám bement, és elmondta a szomorú hírt nagymamámnak.
Aztán levette a munkaruháját, ünneplőbe öltözött, és elindult lefelé
az úton, a temető mellett, le a szakiskoláig.
Ott aztán beszélt az igazgatóval.
Ügy lett az esetből, és kis idő múlva jelentkezett is három fiú.
Almát mentek lopni, de a dolog rosszul sült el.
Nagyon rossz volt a lelkiismeretük.
Kamaszcsíny volt. Nem nagy ügy, de azért elég komoly. A
nagyapám és az igazgató egyetértett abban, hogy igazságot kell
szolgáltatni.
Abban az időben egy almafacsemete 150 koronába került.
Megegyeztek, hogy a fiúknak ki kell fizetniük az almafát.
Fejenként 50 koronát.
A nagyapám elmondása szerint akkoriban az nagy pénznek számított.
A fiúknak az ősz hátralévő részében és egész tavasszal hetente kellett
egy bizonyos összeget leróni, mindaddig, amíg ki nem egyenlítik a
számlát.
Nagyapám maga is ugyanabba az iskolába járt, és pontosan tudta,
hogy a fiúk nincsenek jól eleresztve. Az iskolában laktak,
némelyikük távol az otthonától, és szüleiknek már az is megerőltető
volt, hogy iskolába járassák a gyereket. Saját zsebpénzükből kellett
visszafizetniük az almafa árát. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy
egy árva fityingjük sem maradt semmire. Nem vehettek meg semmit,
amire kedvük támadt, nem mehettek moziba, és a lányokat sem
hívhatták meg kólázni. Szóval ott álltak dohány nélkül.
Minden szombaton leszegett fejjel jelentek meg a fiúk a nagyszüleim
ajtaja előtt, és fizettek. Keveset beszéltek. Kinyújtották a kezüket, és
belecsúsztatták a pénzt nagyapám hatalmas tenyerébe. Ő
jelentőségteljesen bólintott, jelezve, hogy minden annak rendje és
módja szerint történik. És ez így ment hétről hétre. Eljött a tél, aztán
tavasz lett.
Májusban ismét virágzott a kert, és a szakiskolában közeledett a
szünet. A fiúk készülődtek haza a nyári szünetre. Amikor utolsó
alkalommal jöttek, felvették ünneplőruhájukat. Nem mindennapi
alkalom volt. Csengettek az ajtón, és a nagymamám betessékelte
őket. Kávét főzött, és gofrit sütött.
Megkínálta a fiúkat, és ők kifizették az utolsó részletet is, majd kezet
fogtak a nagyszüleimmel.
Az ügy lezárult egyszer s mindenkorra.
A fiúk megkönnyebbültek. Felszabadultak voltak, ez volt az első
alkalom, hogy beszélgettek egy kicsit a nagyszüleimmel. Meséltek az
iskoláról és a nyárról. Elmondták, hogy hová valósiak. Ragyogott az
arcuk. Kifizették az adósságot. Megtisztultak, és végre felemelt fejjel
járhattak.
Kis idő elteltével a fiúk felálltak, és szedelőzködni kezdtek.
Elköszöntek, elindultak az ajtó felé.
Akkor felállt a nagyapám is.
Várjatok csak, mondta, van itt még valami. A fiúk megálltak. A
nagyapám átment a szobán. Odament a nagy konyhaszekrényhez, és
kinyitotta. Kinyújtotta a kezét, mélyen benyúlt a belsejébe, és elővett
három borítékot. Aztán odament a fiúkhoz, és mindegyiknek adott
egyet-egyet. A fiúk nem egészen értették. Egymásra néztek. Aztán
kinyitották a borítékokat, és könny csordult a szemükből.
A nagyapám visszaadta nekik a pénzt.
Még mindig itt állok, és labdázom. Olyan jól belejöttem. Tetszik a
játék, nem látom semmi okát, hogy abbahagyjam. Lehetetlen, hogy
ez a játék rossz legyen. Függetlenül attól, hogy meddig csinálom,
soha nem lehet rossz.
A nagyapám elmondta, hogy egész idő alatt úgy gondolta, visszaadja
majd nekik a pénzt. A történet nem a pénzről szólt, mondta.
A fiúkra gondolok. Ma már felnőttek. Valószínűleg túl vannak az
ötvenen.
Biztosan úgy érezték, jó világban élnek. Hogy a dolgok
összefüggnek. Hogy van értelmük. Vajon mit csinálhatnak most?
Bizonyára van saját családjuk és kertjük almafákkal.
A nagyapám igaz ember.
Vajon én is igaz ember vagyok?
És az én generációmban léteznek még egyáltalán igaz emberek?
Az idő
Ma reggel találtam egy könyvet a bátyám könyvespolcán. Angolul
írták, és az időről, az univerzumról meg hasonlókról szól.
Belelapoztam, de izzadni kezdtem. Gyorsan letettem. Túl sok ez
nekem.
Bizonyos határok közt mozog, hogy most pillanatnyilag mit bírok
elviselni. Egy darabig fel-alá járkáltam a lakásban. Nyugtalan
voltam.
Hogy más irányba tereljem a gondolataimat, lapozgatni kezdtem egy
régi fotóalbumot, amit a bátyámnál találtam. Több kép van benne
rólam is. Még kicsi vagyok. És gyakran a legidétlenebb ruhákban.
Bársonyból. Mindig ez a bársony.
Hallatlanul magabiztos lehettem kiskoromban.
Az egyik képen az új kempingbiciklim mellett állok. Zöld alapon öt
piros katicabogár van a vázon. Rajtam sárgásbarna kantáros nadrág.
Éppen biciklizni készülök. Ez volt az egyetlen tervem.
Amikor reggel felébredtem, arra gondoltam: bicikli.
Egy gondolat.
Ma, amikor felébredek, sok gondolatom van. Egészen biztosan több
mint öt. Nyűg az egész.
Nem látom a dolgok értelmét. Miről van szó?
Küldtem Kimnek egy faxot, és megkérdeztem, hogy őt is bársonyba
öltöztették-e a szülei, amikor kicsi volt. Azt is megkérdeztem, tudja-
e, miről szól ez az egész.
Visszafaxolt, és igennel felelt a bársonyos kérdésre, nemmel a
másikra.
Kim azonnal visszafaxol. Teljesen olyan, mintha ott ülne, és arra
várna, hogy küldjek neki egy faxot.
Ez kissé aggaszt.
Ahogy a papírlapra meredtem, amelyet Kim küldött egy igennel és
egy nemmel, újra elfogott a nyugtalanság. Észrevettem, hogy egyre
közelebb kerülök a könyvespolchoz, és egyre több időt töltök
arrafelé. Ott állt a könyv, és én egy karnyújtásnyira voltam tőle.
Rásandítottam, miközben közelebb és közelebb mentem.
A végén ott ültem, ölemben a könyvvel, és arra gondoltam, jobb
lenne most azonnal a probléma végére járni. Nem vagyok egészen
biztos benne, de azt hiszem, nagyon bátor elhatározás volt.
A könyvet egy Paul nevű professzor írta.
Azt gondolom, ha valakinek ilyen szimpatikus neve van, aligha
sántikálhat rosszban.
Már órák óta olvasok, és rá kellett döbbennem, teljesen a hatása alá
kerültem.
Jóllehet itt az áll, hogy Paul arról híres, hogy bonyolult dolgokról is
tud egyszerűen írni, ez azért eléggé nehéz.
Paul nehéz dolgokkal foglalkozik. Az átlagnál is kevesebbet tudok,
nemhogy őt megértsem.
A gimnázium első osztálya után leadtam a matematikát és a fizikát.
Abban az időben úgy véltem, egy csomó más dolog érdekel, amire a
jövőmet építhetném. Ma már nem vagyok ebben olyan biztos. Talán
hiba volt.
Vagyis nem igazából értek mindent. Talán annál is kevesebbet értek,
mint amennyit gondolok, de amit felfogok, az elképeszt és
megrémiszt.
Fogalmam sem volt, hogy a bátyám ilyen könyveket olvas. Végül is
nem kell mindent tudnom róla.
De még kevesebbet tudok az időről.
Bonn egyik laboratóriumában áll egy három méter magas fémhenger.
Paul azt írja, úgy építették meg, mint egy tengeralattjárót, egy
acélkeretben vezetékek veszik körül, meg számos mérőműszer. Ez az
atomóra. Ez idáig a világ legpontosabb órája.
Pontosabb, mint a Föld forgása.
Egyszerűen elképeszt ez a pontosság. Nem lehet sok köze a Földhöz.
Olyasvalami, amit valaki elhatározott. Tetszik a dolog. Furcsa módon
úgy érzem, az idő megfoghatóbb lesz általa.
Azt hiszem, szeretnék egy atomórát.
A Föld pontatlanságát kiegyenlítik azzal, hogy időnként hozzáadnak
egy másodpercet. Utoljára 1994 júniusában toldották meg az időt egy
másodperccel.
Erről mindenki mélyen hallgatott.
Az atomóráknak köszönhetően megváltozott a másodperc
definíciója. Korábban egy másodperc a nap nyolcvanhatezer-
négyszázad része volt, most meg az az időegység, ami alatt a
céziumatom mágneses tere 9 192 631 770-szer fordul.
Soknak tűnik.
Megzavar kicsit ez az információ. Nem érzem jól magam. Elő kell
vennem a labdát. Ütögetek néhányat a hűtőnél, mielőtt
továbbolvasnék.
Emlékszem, amikor tejet ittunk az általánosban. Többünknek volt
már digitális karórája. Stopperrel. A másodperceket is mérte.
Képesek voltunk a leglehetetlenebb dolgokat is lemérni. Akkoriban
ez nagy szám volt.
Sokáig az volt a csúcs, hogy ki milyen gyorsan tudja meginni a tejet.
Nekem mindig több mint öt másodpercembe tellett, a gazfickó Espen
viszont az egész dobozzal lehúzta kevesebb, jóval kevesebb mint egy
másodperc alatt. Lenyűgöző, ha figyelembe vesszük az imént
olvasottakat. Jómagam elég kevés dolgot tudok megcsinálni
kevesebb mint egy másodperc alatt.
Egy másodperc alatt majdnem tizenötször érintem az asztalt, ha az
ujjammal dobolok. Amivel meglehetősen elégedett vagyok. És az is
megesik, hogy a másodperc egy ezredrésze alatt ellövök egy képet.
De ez semmi ahhoz képest, amit a céziumatomok művelnek. Valóban
így működne? Több mint 9 milliárd rezgés egy másodperc alatt?
Képtelen vagyok elképzelni. Soknak tűnik. Nem vagyok képes rá,
hogy megsaccoljam, egy bizonyos mennyiség hány egységet
tartalmaz. Minden nehézség nélkül megmondom, hogy négy vagy
kilenc tehén van-e a legelőn, de ha több mint tizenöt, már meg kell
számolnom. És ezer fölött meg már tökmindegy. Esélyem sincs arra,
hogy ellenőrizzem a céziumatomokat. Bíznom kell abban, hogy Paul
tudja, mit beszél.
El kell hinnem minden szavát.
Továbbolvasok.
Egyre rosszabb lesz.
Paul azt állítja, hogy a nehézségi erő befolyással bír az időre.
Ez az ember nem ismer határokat.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak azt mondja,
hogy az időre hatással van a nehézségi erő és a mozgás.
Megnézem a könyv borítóját. Komoly kiadótól való.
Valószínűleg stimmel, amit mond.
Bosszankodom.
Miért nem szólt nekem erről senki?
Hát nem értik a fizikatanárok, hogy éppen az ilyen dolgok teszik az
egészet izgalmassá? Teljesen hülyék? Pontosan azért nem a fizikát
választottam, mert csak ott ültünk, és protonokat és neutronokat
rajzoltunk anélkül, hogy halvány lila gőzünk lett volna arról, hogy
ezek miként függnek össze egymással. Halálra untatott. Sokkal
inkább szerettem volna a lányok felé fordulni és egy kört formálni a
bal kezem mutató-és hüvelykujjával, aztán a jobb mutatóujjamat ki-
be húzogatni ezen a körön.
Az időt sosem említették.
Egyik tanárom sem említette az időt egy szóval sem.
Utána kellene járnom, tudnak-e valamit egyáltalán.
Talán egész idő alatt tudtak erről. Ebben az esetben bosszút kell
állnom. Akkor kellene jól hátba vágnom őket, amikor a legkevésbé
számítanak rá.
Úgy érzem, becsaptak.
Úgy érzem, már senkiben sem bízhatok.
A Napon az idő 2 milliomodnyi résszel lassabban múlik, mint
nálunk.
Mindez a nehézségi erővel függ össze. Ez ugyanis nagyobb odafent,
Paul szerint.
Én eddig azt hittem, hogy az idő az idő, a nehézségi erő meg
nehézségi erő. Ez nyilvánvalóan nincs így. Egy pár igazán jó
atomórával mindezt könnyen bebizonyíthatjuk az Empire State
Buildingnél.
Az ötlet nem tőlem származik.
Ha elhelyezünk egy atomórát az Empire State Building lábánál, és
egy másikat a tetején, egy idő után azt látnánk, hogy a fenti óra
gyorsabban jár. Egy emberöltő alatt megspórolhatnánk néhány
ezreléknyi másodpercet, ha lent tartózkodunk az utcán. Akik fenn
ülnek a magasban, kicsit idősebbek lennének, mint mi itt lent.
Na most már leteszem a könyvet.
Elgyengültem. Teljesen letaglózott.
Talán máskor majd továbbolvasom.
Kicsit összekuszálódtak a gondolataim.
Nincs is idő.
Nehezen látom be, hogy másfajta konklúzió is létezhetne.
Az biztos, hogy nem csak egy idő van.
Az én időm. A te időd. Paul ideje. Idő a Napon.
Rengeteg idő.
A sok különböző idő ugyanaz, mintha semmilyen idő nem lenne.
Ha ez így van, akkor örülnöm kellene.
Hogy miért nem örülök mégsem? Ideges vagyok.
Talán majd később fogok örülni.
A bicikli
Még mindig nem örülök.
Őrültség volt beleolvasni abba a könyvbe. Önteltség. Már nem
vagyok benne olyan biztos, hogy Paul annyira szimpatikus.
Lehetséges, hogy nincs is idő, de a dolgok azért mégis haladnak. Az
élet megy tovább. Megszületünk és meghalunk. Öregszem. Mit segít
az akkor, hogy az idő nem ugyanaz a Napon?
Jöhetne valaki, és megbízhatna valamilyen feladattal. Építsek
valamit, vagy cipeljek valami igazán súlyosat. Készítsek egy szájjal
fújt hatalmas üveget.
Régen volt már, amikor úgy istenigazából megizzadtam.
Írtam egy új listát. Az áll rajta, miért voltam annyira oda, amikor
kicsi voltam. Elég hosszú.
– Víz
– Autók, teherautók
– Labdák
– Telefonok
– Állatok, melyek nagyobbak voltak nálam
– Halak
– Tükör
– A lepedő szegélye
– Farigcsálás
– Liftezés
– Botok
– Nálam kisebb állatok
– Magas hangok
– Traktorok
– Vonatok
– Repülők
– Rendőrök
– Tűz és tűzoltók
– Villamos Világűr
– Teljesen piros dolgok
– Hangyák
– Hattyúk
– Műfogsorok
– Festés
– Tűzőgépek
– Eldobható dolgok
– Fűrészek
– Ragtapasz
– Tej
– Harapófogó Magaslatok
– Az áfonya színezőanyaga Légó
– Dolgok, melyek gyorsabbak másoknál
– Hó
– Fák
– Csomók
– Tubák
– Bűvös kocka
– Fűnyírók
– Fényképezőgépek
– Kaki, pisi
– Fenyőtobozok
– Szappanbuborékok
– Afrika
– Arany vagy ezüst színű dolgok
– Erős szél
– Szörp
– Dolgok, amiket a papa csinált
Tele volt az életem efféle dolgokkal. Komplikációmentes és egyszerű
volt minden. Amikor éppen nem aludtam, rohangáltam, és mindenért
rajongtam. Soha nem mentem, hanem szaladtam.
Egy ideig nézegetem a listát, majd átfaxolom Kimnek. Úgy érzem,
tartozom neki egy faxszal.
Azon morfondírozom, készítsek-e egy listát azokról a dolgokról is,
amelyekért manapság lelkesedem. Előveszek egy tollat meg papírt,
de valami visszatart. Félek, hogy a lista túl rövid lesz. Soha nem
kellett volna abbahagynom a szaladgálást. Lemegyek a boltba, és
veszek egy liter sovány tejet. Amikor hazaérek, látom, hogy a hátsó
udvar tele van gyerekekkel. A hátsó udvarban egy óvoda van. Eddig
észre sem vettem.
Az egyik kissrác egy picike támasztókerekes biciklin odajön hozzám.
Kezeslábas és napellenzős sapka van rajta. Ezen meg egy kék
bukósisak. Rám néz, meg a tejre, amit épp most vettem. Kérdi, hogy
az enyém-e az a jó kis piros bicaj. A biciklim felé bólintok, amit egy
kerítéspalánk mellett parkoltam le, és kérdem, hogy arra gondolt-e.
Arra.
Az enyém, mondom.
A kissrác vágyakozva nézi. Azt mondja, ő is egy ilyet szeretne.
Odamegyünk a kerékpárhoz, és megnézzük. Nagy és piros.
Azon tűnődöm, honnan tudta, hogy ez az én biciklim.
Látta, hogy lezárom, mondja. És elmeséli, hogy itt lakik a szomszéd
házban. Egészen legfelül.
Akkor nincs messze az óvoda, mondom.
Bólint.
Láttalak labdázni is, mondja.
Fönn vagy olyan későn? kérdezem.
Néha, mondja a fiú.
Megkérdezem, hogy hívják, és azt mondja, Børre a neve.
Neked is nagyon klassz biciklid van, mondom.
Børre azt mondja, hogy a bicikli nem az övé.
Az óvodáé, teszi hozzá.
Børre elhallgat egy pillanatra. Majd megkérdi, hordok-e bukósisakot.
Kedvem lenne azt hazudni, igen, de mégsem teszem. Nem lehet.
Bevallom, hogy nem szoktam bukósisakot hordani. Nem, mondom.
Pedig kellene, feleli Børre. És úgy véli, kell vennem egy sisakot,
amilyen gyorsan csak lehet, lehetőleg még ma.
Elmeséli, hogy az egyik apuka az óvodában egy autóval ütközött
kerékpározás közben. Nem volt a fején bukósisak, és több napig
kórházban kellett feküdnie.
Belátom, ez egy fantasztikusan jó érv.
Igazad van, Børre, mondom. Veszek egy bukósisakot.
Børre azt kérdezi, megyek-e most biciklizni. De nem megyek.
Felmegyek, és tejet iszom. Azt firtatja, esetleg később nem megyek-e
mégis biciklizni. Nem tudom. Talán este, mondom. Børre szívesen
megnézne, amikor kerékpározom, de este már nincs az óvodában,
mondja.
Talán az ablakból látsz majd, vigasztalom.
Talán, mondja Børre.
Ott áll, és néz utánam, amint elindulok a lépcső felé. Integet, amikor
megfordulok.
Később eszembe jut, fel kellett volna tennem Børrét a biciklimre, és
körbetolni az udvaron. Biztosan örült volna neki.
A mester
Emlékszem, egyszer sikerült a végkimerülésig játszanom.
Kaptam egy új sílécet, és nagy lelkesedésemben elfelejtettem enni.
Egész nap síeltem, megállás nélkül. A végén elájultam az éhségtől,
és nekimentem egy lámpaoszlopnak. Agyrázkódásom lett, és a papa
bevitt a kórházba.
Az orvos azt mondta, rendben van, hogy sokáig játszom, de nem
szabad megfeledkeznem arról, hogy közben enni is kell.
Azért estem össze, mert az, amit csináltam, olyan érdekes volt, hogy
nem volt időm szünetet tartani. Van ebben valami, ami hihetetlenül
jó.
A lelkesedés.
De hol van az már?
A hangulatom eléggé változó az utóbbi napokban. Megpróbálok
képet alkotni a helyzetemről, de nem nagyon akar összeállni. Nem
tudom, valójában hol is tartok.
Sok minden megváltozott az elmúlt hetekben.
Megváltoztak a napok. Az éjszakák is.
De még mindig nem érzek elégedettséget. Még nem. Teljesen
világos, hogy egy-két lényeges dolog hiányzik.
Fogalmam sincs, hol keressem.
De van labdám.
Szerencsére van labdám.
Ütögetem a falhoz jó sokáig, minden este.
Egy hónap múlva a bátyám visszajön. Akkor nem lakhatok itt
tovább.
Van még egy hónapom.
Megvallom, ideges vagyok amiatt, hogy is lesz ezután.
Próbálom a kemény fiút játszani, de nincs hozzá túl sok kedvem.
Talán rá kellene gyúrnom, és lazán azt mondani, ha megy, hát megy.
Rágyújthatnék egy cigarettára és tehetnék magasról az egészre.
Esetleg átverhetnék valakit. Egypár lányt. Kimet. Kimet valószínűleg
csőbe húzhatnám. De előbb vagy utóbb ugyanott ülnék megint. A
fűben, a bátyám vagy valaki más karjaiban zokogva.
Mert valami gond van. Világos, hogy valami nagy gond van.
Azt hiszem, egy idősebb emberre lenne szükségem. Egy
tanítómesterre. Valakire, aki el tudja magyarázni, hogy függnek
össze a dolgok.
És csupa értelmetlennek tűnő feladatot adna nekem. Türelmetlen
lennék, tiltakoznék, de mégis végrehajtanám. És végül, több hónapos
kemény munka után rájönnék, hogy mélyebb összefüggés rejlik az
egész mögött, és hogy a mester végig tudta, mire megy ki a játék.
Akkor talán képes lennék arra, hogy meglássam a nagyobb
összefüggéseket. Hogy átlássam a dolgokat. Következtetéseket
vonjak le a világról és az emberekről. Képes lennék arra is, hogy
viselkedjek, hogy másokból is a legjobbat hozzam ki, meg minden,
ami ezzel jár. És a mester azt mondaná, hogy már nem tud mit
tanítani nekem, és adna nekem valamit. Egy nagy ajándékot. Esetleg
egy kocsit. És azt mondanám, hogy ez túl sok, és nem fogadhatom el,
de ő ragaszkodna hozzá, és aztán szomorúan, de véglegesen búcsút
vennénk egymástól. Aztán elindulnék a nagyvilágba, és találkoznék
valakivel, leginkább egy lánnyal, és családot alapítanék, meg talán
egy céget is, ami kiváló áruval és szolgáltatásokkal állna az
érdeklődők rendelkezésére.
Így kellett volna történnie. A pokolba vele. Teljesen világos. Soha
nem lett volna szabad másképp lennie. De az ilyen mesterek nem
nőnek csak úgy a fán. Soha nem találkoztam egyetleneggyel sem.
Mi ebből a tanulság? Magamnak kell helytállnom.
Megpróbálom végiggondolni, hogy kire nézek fel. Nincsenek sokan.
Ezeket csodálom:
– Laurie Anderson
– Gandhi
– Az Üdvhadsereg
– Carl Barks
– Astrid Lindgren
– Orson Welles
– Olav H. Hauge
– Lars Lillo-Stenberg
Biztos vagyok benne, hogy az egész a lelkesedésről szól. Belőlem
meg éppen az hiányzik.
Meg kell találnom. Vissza kell szereznem.
Valahol ott van odakint. Valószínűleg hiábavaló beszélni róla.
Tiszta zen.
Addig, amíg próbálkozom, aligha fog sikerülni.
Csak ha már nem próbálkozom, akkor fog sikerülni.
Pokolba a buddhistákkal. Azt hiszik, hogy fene sok eszük van.
Élet
Egy 70 kilós ember többek között a következőkből áll:
– 45 liter víz
– Egy tyúkól kimeszeléséhez elegendő mész
– 2200 gyufához elegendő foszfor
– Zsír kb. 70 darab szappanhoz
– Vas 2 ötvenes szöghöz
– Szén 9000 ceruzabetéthez
– Egy kanálnyi magnézium
Én több mint 70 kilót nyomok.
És eszembe jut egy tévésorozat, Kozmosz volt a címe. Carl Sagan
járkált a színfalak előtt, ami egy állítólagos világegyetemre
hasonlított, és nagy számokat emlegetett. Az egyik adásban egy
edény előtt ült, ami az embert felépítő anyagokkal volt teli. Az edény
tartalmát megkavarta egy pálcikával, és azon tűnődött, sikerül-e
belőle életet teremtenie.
Nem sikerült.
Az erdő
Tavasz van.
Hirtelen meleg lett.
Ma találtam egy biciklisnadrágot a bátyám szekrényében. És egy
trikót.
Csináltam egy kis uzsonnacsomagot, és megtöltöttem egy üres
üveget vízzel. A labdát is magammal vittem.
Aztán kibicikliztem az erdőbe. Most az erdőben vagyok.
Teljes a csend. Hétköznap van, tehát senki más nem jár erre. Az
emberek munkában vannak. Vagy az egyetemen.
Ennyit róluk.
Már említettem, hogy jó kerékpárom van. Váltós, és mélyen
bordázott a gumija. Akárhol tudok vele menni. Piszkosul tudok
tekerni.
Mielőtt megvettem a biciklit, a vezető kerékpárgyártók
megszámlálhatatlanul sok brosúráját és katalógusát tanulmányoztam
át. Szeretek kerékpáros képeket nézegetni, és elképzelem, hogy is
néznék ki a bicajon. Az egyik ilyen brosúra egy Gary Fisher nevű
fickótól származik. Kaliforniából való. Gary azt hirdeti magáról,
hogy ő találta fel a mountain bike-ot. Lehet, hogy igaza van.
Összeállított egy nagy, költséges katalógust, benne sok szép kerékpár
képével, műszaki adatával és olyan idézetekkel, amelyeket ő
mondott.
Egy helyen ez áll: „Anybody who rides a bike is a friend of mine”.
Ez tetszik.
Úgy érzem, mindenki, aki kerékpározik, a barátom. Egyetlen nagy
család.
Amikor más kerékpárossal találkozom, megesik, hogy köszönök.
De ma egyedül vagyok az erdőben.
Jó ez is.
Amikor kifelé jöttem, odajött hozzám Børre. Megkérdezte, hogy
vettem-e bukósisakot.
Azt feleltem, hogy majd veszek, ha lesz pénzem. Emlékeztetett rá,
mi történt azzal az apukával az óvodából. Bólintottam, és
megígértem, hogy majd óvatos leszek.
De igazából nem vagyok az az óvatos fajta.
Élvezem a száguldozást az erdő ösvényein.
Néha ugratok egyet a gyökereken vagy köveken. Amikor említettem
Børrének, hogy az erdőbe megyek, azt mondta, hogy a papája látott
egyszer egy jávorszarvast. Nagyon büszke volt. Én is láttam már
jávorszarvasokat, de nem volt szívem neki megmondani.
Most csak egy lovat meg egy mókust láttam.
Jól megizzasztottam magam biciklizés közben, megállok egy kis
tónál, és fürdök egyet.
Fürdök annak ellenére, hogy még csak április van, és hideg a víz.
Amíg a napon szárítkozom, dobálom a labdát a levegőbe. A hátamon
fekszem, és dobálom a levegőbe. Általában elkapom, de néha
elpattan. Akkor fel kell kelnem, hogy visszahozzam.
Most már megint elgurult, sokadszorra. Nincs kedvem érte menni.
Ott marad, amíg teljesen meg nem száradok.
Azon gondolkodom, hol romlott el ez az egész. Biztosan valami
teljesen nyilvánvaló dologról van szó.
A szüleim tisztességes munkát végeztek. Nem hibáztatom őket
semmiért. Az iskolában is jó dolgom volt. Senki nem volt szemét
velem. Legalábbis hosszú időn keresztül nem.
Megesett, hogy valaki valami csúnyát mondott, vagy hasonló, de
akkor vagy bokán rúgtam az illetőt, vagy hasba bokszoltam. Ennél
rosszabb nem volt.
Valami más lehet a gond.
Valamilyen oknál fogva az a gyanúm, hogy túl sokat tudok olyan
dolgokról, amikről marhaság sokat tudni. Hihetetlenül sokat tudok.
Ezekről rengeteget tudok:
– Film
– Irodalom
– Média
– Politika
– Ismert emberek
– Művészet
– Reklám
– Aerodinamika
– Információs társadalom
– Roland Barthes
– Számítógépek
– Történelem
– Nyelv
– Zene
– Topmodellek
– Szahara
És amikor azt állítom, sok, akkor tényleg úgy értem, hogy sok.
Ismerem a neveket, az évszámokat. Százával. Tudom, ki járt először
a Mount Everesten. Tudom, ki rendezte a legkülönbözőbb idióta
amerikai tévésorozatokat.
Ismerek egy felmérést, mely szerint 1957-ben, egy évvel azután,
hogy Brigitte Bardot játszott az „És Isten megteremte a nőt” című
filmben, a francia beszélgetések 47 százaléka Bardot-ról szólt.
Tudom, hogy amikor a repülő szárnya találkozik a levegővel, a
szárny alatt felhajtóerő keletkezik, és ettől tud repülni a repülő.
Tudom, hogy vélekedett Arisztotelész.
Tudom, hogy a többi filozófus hogy vélekedett Arisztotelészről.
Tudom, mennyit keres Claudia Schiffer.
Tudom, hogy az idő lassabban múlik a Napon.
Tudom, hogy Christo és Jeanne Claude milyen sokáig kilincselt
azért, hogy becsomagolhassa a berlini Reichstag épületét.
Ismerem a Coca-Cola receptjét.
Nagyon sokat tudok.
Nem vagyok egyedül ezzel a rengeteg ismerettel.
Sokan nálam is többet tudnak. De ez szerencsére nem az én
problémám.
Az én bajom az, hogy mindezt nem tudom mire használni.
Zavarba ejtő.
Természetesen részt vehetnék egy vetélkedőn, és nyerhetnék egy utat
Görögországba. Két személyre. De nincs barátnőm. Egyedül kellene
utaznom.
És mi a fenét keresnék én Görögországban?
Semmi okom nincs azt hinni, hogy ott jobban érezném magam.
Nem vagyok annyira hülye, hogy ne lássam be, bizonyos fajta
tudásra szükség van.
De abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy mi a fontos, és mi nem
az.
Hiányzik a megfelelő irány. A perspektíva.
Mitől lesz az embernek rálátása a dolgokra?
Talán a korral jár együtt. Talán nem.
Csak várjak bénán, mint a többi fajankó?
Sose kellett volna megtanulnom olvasni.
A szüleim egyik barátnője mesélte, hogy amikor kicsi volt, valami
klubféleségbe járt. Már nem emlékszem pontosan, mi is volt.
Olyasmi hely, ahol a gyerekek játszottak, vagy énekeltek, vagy
valami hasonló.
Azt hitte, a klubot úgy hívják, hogy a Gyermekek Máza, és büszke
volt rá, hogy ő is tagja. Tetszett neki az elnevezés. Amikor aztán
megtanult olvasni, rájött, hogy tévedett, és a Gyermekek Házáról volt
szó.
Szörnyen csalódott.
Én is ugyanígy érzek.
Akkor kezdődhetett, amikor egy gyerekműsort néztem a tévében.
Manapság sok bajt okoznak a számok. Amikor a kismutató az öt
közelébe ér, akkor öt óra körül járhat az idő.
Vibeke Saether, a műsorvezető, tett nekem egy aprócska szívességet.
Ma már ismerem a számokat és a betűket. Olyan gyorsan olvasok,
hogy csak na.
A gond csak az, hogy mi a fenét kezdjek vele.
Tulajdonképpen már késő erről beszélni. Meg hülyeség is.
A baj bekövetkezett.
Nem tehetek úgy, mintha nem tudnám azt, amit tudok.
Szar ügy. Tényleg az.
Adjatok egy labdát.
Adjatok egy bicajt.
A méretekkel elboldogulok.
Az úton hazafelé találkozom még egyszer a lóval.
Barna.
Az állatok
Amíg lelakatolom a kerékpárt, odajön hozzám Børre.
Az óvoda mára véget ért. Már csak egyedül játszik. A homokozóban
épít házakat, és szeretné, ha segítenék neki.
Először szeretnék felmenni átöltözni és enni valamit, de megígérem,
utána lejövök.
Fax Kimtől.
Már egy ideje nem hallottam felőle. Írja, nagyon el volt foglalva.
Az időjárási viszonyok arrafelé bizonyára rendkívül
figyelemreméltóak lehettek, de már vége. Száraz idő, egy kis
északkeleti széllel. Változó felhőzet.
Kim most ráér.
A lista, amit küldtem azokról a dolgokról, melyek kisebb koromban
különösen izgattak, őt is saját listájának megírására ösztönözte, íme
Kim listája:
– Nyomozás
– Tarzan
– Egy Jannicke nevezetű, hosszú szempillás lány az óvodából
– Egy másik hosszú szempillás lány az óvodából, akit Vibekének
hívtak
– Kémkedés
– Almalopás
– Legó
– Világűr
– Superman
– Rádiójáték
– Az én születésnapom
– Ajándékok
– Színház
– Adventi naptár
– Pedállal hajtható kék kisautó
– Fára mászás nyáron
– Nyaralóépítés
– Megőrülni a matchboxokért
– Egy másik, nálam idősebb lány, akit szintén Vibekének hívtak, és
aki egy házzal arrébb lakott, mint mi, és megtanított biciklizni
– Kerékpározás
Tetszik Kim listája.
Több olyan tétel is van, aminek az én listámon is szerepelnie kellene,
de úgy érzem, most már nem változtathatok rajta. Elvenni Kimtől.
Rázós. De a biciklizésnek meg a nyomozásnak feltétlenül szerepelnie
kellett volna az én listámon is. Nem is értem, hogy felejthettem ki.
De ez a dolog a lányokkal, részemről teljesen kizárt. Nagyon sokáig
teljesen hidegen hagytak. Voltak lány barátaim, de soha nem
foglalkoztatott az a tény, hogy lányok, az meg pláne nem, hogy
hosszú vagy rövid a szempillájuk.
Akkor kezdett el derengeni valami, amikor egyszer álltam a buszon,
és egy ürge megkérdezte, fiú vagyok-e vagy lány.
Hülye.
Legó és világűr szerepel mindkettőnknél. Még szép.
De nem hinném, hogy Kimet nem foglalkoztatta a pisi és a kaki.
Biztos csak elfelejtette.
Megesik az ilyen.
Børre még mindig a homokozóban ül, amikor lemegyek. Egy
számomra ismeretlen dalt dudorászik. Bukósisak van rajta. Talán
szigorúak a szülei. Børre egy rakás henger alakú házat épített.
Nyilván megtöltötte a vödrét homokkal, jól meggyömöszölte, aztán
fejre állította a vödröt. Azért lettek ilyenek a házak.
Érdeklődik, tudnék-e útrendszert meg hidakat építeni. Naná, hogy
tudnék.
Üldögélünk egy darabig, építgetünk és csevegünk.
Nem is rossz. Pihentető.
Børre szerint ügyes vagyok.
Ő is ügyes, teszem hozzá.
Mindketten ügyesek vagyunk.
Aztán megkérdezi, milyen állatokat láttam az erdőben.
Elmesélem, hogy láttam egy lovat meg egy mókust.
Csak kettőt? – kérdi Børre.
Úgy véli, kevés. Végül is az erdő tele van állattal.
A beszélgetés egyre inkább az állatokról szól.
Előáll egy kis versengés: melyikünk látott több állatot.
Én valószínűleg már több állatot láttam, mint ő, mondom, de ez
teljesen természetes. Elvégre húsz évvel vagyok idősebb.
Már a születése előtt is rengeteg állatot láttam, magyarázom.
Kérdi, láttam-e már hódot.
Igen.
Rénszarvast?
Igen.
Siketfajdot?
Igen.
Medvét?
Nem.
Børre már látott medvét. Az állatkertben. Ja, az állatkertben, igen. Az
állatkertben én is láttam medvét. De azt gondoltam, az állatkert az
nem számít. Børre szerint semmi okunk nincs arra, hogy kihagyjuk
az állatkertet.
De hát ennyi erővel akár azokat az állatokat is ideszámíthatjuk,
amelyeket a tévében láttunk, mondom. Børre szeretné tudni, van-e
kábeltévém.
Miután alaposan meghánytuk-vetettük a dolgokat, Børre belemegy,
hogy hagyjuk ki az állatkertet. Megegyezünk abban, hogy azok az
állatok számítanak, melyeket a saját, természetes környezetükben
láttunk. Javaslatom szerint azokat az állatokat kellene számításba
venni, melyeket a valóságban is láttunk, de Børre azonnal leállít,
mondván azok az állatok is valódiak, amelyeket az állatkertben
látunk.
Igaza van.
És hogy kiegyenlítsük a korkülönbséget, Børre beveheti azokat az
állatokat is, melyeket a papája látott. Részemről rendben.
Pontosabban én javasoltam. Ennek ellenére szinte biztos vagyok a
győzelemben.
Amikor megkérdem Børrét, tudja-e, milyen állatokat látott a papája,
csak bólint. Úgy véli, teljesen elképzelhetetlen, hogy a papája lát egy
állatot, és nem szól róla neki.
Megegyezünk abban is, hogy minden fajtából csak egy példányt
veszünk, nemre, korra való tekintet nélkül. Tehát nem írjuk fel külön
a csődört, a kancát vagy a csikót.
Egyszerűen csak vesszük a lovat.
Én inkább azon volnék, hogy hagyjuk ki a mindenki által ismert
állatokat.
Egyébként fel kellene sorolnunk az összes szokásos, unalmas állatot,
ami csak létezik. Kutyát, macskát példának okáért. Meg tehenet.
De Børre nem akar megkülönböztetést.
Szerinte az állat az állat. Végül is nem a kutya hibája, hogy
szokványos.
Nem, valóban nem, ismerem el.
Ezeket az állatokat látta Børre vagy az apukája:
– Ló
– Kígyó
– Tyúk
– Bálna
Közbevágok és megkérdezem, hogy ő vagy az apukája látta a bálnát.
Az apukája.
Megkérdem, biztos-e benne.
Bólint, majd folytatja:
– Disznó
– Kecske
– Hattyú
– Jávorszarvas
– Őz
– Dámszarvas
– Tőkehal
Várj egy kicsit, vetem közbe. A tőkehal nem egy állat.
Az egy hal.
Na és? mondja Børre.
Nyögve teszem hozzá, hogy akkor szükségszerűen a többi halfajtát is
be kell vennünk.
Természetesen, mondja Børre.
Másképp gondoltam volna, netalán?
– Foltos tőkehal
– Fekete tőkehal
– Lazac
– Cápa
Álljon meg a menet, mondom. Most hülyéskedsz. Az még csak
hagyján, hogy a papád látott egy bálnát, na de hogy cápát…
Jóformán alig akad valaki, aki látott volna cápát.
De Børre apukája természetesen már látott cápát.
No és hol?
Ausztráliában vagy merre, győzköd Børre.
Széttárom a karom. Nincs mit tenni.
Csak azt ne mondd, hogy kengurut is látott, kérdem némi
szarkazmussal.
De igen, feleli Børre.
– Kenguru
– Sas
– Teknős
– Sündisznó
– Pézsma
– Rák
– Birka
– Mókus
– Vidra
– Hörcsög
– Harkály
– Macska
– Bagoly
– Béka
– Róka
– Nyúl
– Siketfajd
– Gímszarvas
– Borz
– Kismadarak
Nem lett volna szabad ebbe belemennem. Szerencsére kezd kicsit
visszavenni a tempóból. Hálás vagyok, hogy Børre nem ismeri a
nevét az összes madárnak.
– Tehén
– Hófajd
– Hermelin
Aztán csend lesz. Sokáig.
Børre most gondolkodik.
Látom rajta, hogy elbizonytalanodott.
Végül kiejt még egy szót.
– Tigris
Tigris? kérdem. Børre bólint.
Ezt már nem veszem be, mondom. Pedig igaz, erősködik Børre.
Kérdem, hol látta.
Afrikában, válaszolja.
De most elkapom. Mindenki tudja, hogy Afrikában nincsenek is
tigrisek.
Mindenki, kivéve Borrét.
Azt hiszem, fel kellene ugrania és megkérdeznie a papáját, hogy
valóban látott-e már tigrist.
Vagy játszunk rendesen, vagy sehogy.
Børre elindul az ajtó felé. Lógó orral. Látszik rajta, hogy bizonytalan.
Néhány perc múlva már lent is van. Örül. Az apukája nem volt
Indiában. Nem látott tigrist, viszont látott jegesmedvét. Svalbardon.
És Børre egy fényképet mutat, amit a papája készített egy
jegesmedvéről. Veszélyesnek tűnik.
Egy ilyen papával szemben labdába sem rúghatok. A tigrist
mindenesetre kihúzom a listáról. Miért mondtad a tigrist? kérdem.
Tudtam, hogy van valami, amit elfelejtettem, válaszolja.
Hát ez elég jó válasznak tűnik. Próbálkozott.
Tiszta ügy.
Felírom az utolsó állatot is a listára.
– Jegesmedve
Ennyi volt.
És most jönnek azok az állatok, amelyeket én láttam. Végignézem a
Børre és a papája listáját. Mindent láttam, amit ők is láttak, cápa,
bálna, jegesmedve és kenguru meg vidra kivételével. Hogy a
csudában nem láttam még vidrát?
Láttam viszont hódot, azonkívül jó pár halat és madarat, de ha jobban
megvizsgálnánk a dolgot, ez igaz lenne Børre apjára is. Nincs hozzá
kedvem, így aztán befogom a szám.
Børre és papája nyert.
Børre magasba emeli mindkét karját.
Puszta kíváncsiságból rákérdezek, hogy mely állatokat látta ő maga.
Úgy tűnik, nincs olyan sok belőlük.
Látott már lovat, tyúkot, macskát és kutyát, tehenet, rókát, sima
tőkehalat és fekete tőkehalat.
Meg néhány madarat, aminek nem tudja a nevét.
8 állat és néhány madár.
Børre megelégedésére szolgál, hogy én kevesebb állatot láttam, mint
ő és a papája.
Hív, hogy menjek fel vele, és játsszunk az autóival. Jól hangzik, de
elfáradtam. Azonkívül, semmi kedvem sincs a sokat látott papával
találkozni.
Majd meggondolom még, mondom.
Talán egy másik alkalommal.
Børrének bármikor megfelel.
Négy
Zenés videót nézek a bátyám tévéjén.
Ritkán nézek tévét, de most kivételesen egy zenés videót nézek.
Marha klassz videó.
Az énekest Alanisnak vagy valami hasonlónak hívják.
Énekel, miközben kocsit vezet. Amerikában. Három barátnője is vele
van. Kirándulnak.
Alanis barna dzsekit és sötétpiros sapkát visel, azon a lányon, aki elöl
ül, szintén sötétpiros pulóver van, a másik két lányon a hátsó ülésen
pedig zöld, illetve sárga pulóver.
Tetszik a dal. Úgy tűnik, olyasvalamiről szól, hogy milyen kevéssé
tudjuk befolyásolni azt, ami velünk történik.
A szöveg visszafogott, de a refrén az tök jó. Egy széken ülve
döngetem a hátamat a zene ritmusára. Na most megint jön a refrén.
Egyszer csak észreveszem, hogy a négy lány tulajdonképpen egy és
ugyanaz. Mind Alanis. Egyszerre csak egyet mutatnak. Csak a ruhája
más. Elment kirándulni saját magával. És amikor énekel, saját magát
látja a visszapillantó tükörben.
Igazán elbűvölő.
Minden jel szerint remekül érzi magát.
Szerintem az az Alanis a legaranyosabb, aki az első ülésen ül.
Egy ilyen lányt én is szívesen elfogadnék. Baromira nem aggódik.
Csak jól érzi magát. Ahogy esik, úgy puffan.
Amíg így bámulom, több dolog is eszembe jut. Először is Amerikába
kéne mennem, és kocsit kéne bérelnem.
Nagyon klassz lehet. Csak úgy vezetni.
Másodszor pedig jó lenne egy ilyen lánnyal találkozni, mint ez az
Alanis, és összeköltözni vele. Hogy csak mi ketten legyünk. Ő és én.
Sétálnánk apály idején, kavicsokat gyűjtenénk, és egy kis idő
elteltével, amikor nagyjából megfelelne, gyerekeket csinálnánk. A
harmadik gondolat, ami felötlött bennem, az az, hogy már
elvégeztem három évet az egyetemen, és nem tudom, mi leszek, ha
nagy leszek.
Ez igazából a nagy kérdés.
Leginkább olyasvalaki szeretnék lenni, aki jobbá tudja tenni a
világot. Ez lenne az igazán nyerő. De fogalmam sincs róla,
lehetséges-e. Gőzöm sincs, mitől lenne jobb a világ. Van egy olyan
sanda gyanúm, hogy nem elég csupán kedvesen mosolyogni a
szembejövőkre.
A második legjobb az, ha olyan valaki leszek, aki nem sok vizet
zavar. Aki ugyan nem teszi jobbá a világot, de nem is ront rajta. Ez a
verzió talán nem egészen kielégítő, de tartok tőle, a legtöbben ide
tartoznak. Nem lennék egyedül.
A legrosszabb lehetőség az lenne, ha olyanná válnék, aki ront a világ
során. Ha lehet, ezt elkerülöm. Szinte minden áron. De nem hinném,
hogy olyan egyszerű. Lehet, hogy tisztességtelen, rossz emberek
közé keveredem. A legjobbakkal is előfordulhat. És akkor
megnézhetem magam. És akkor valamivel még rosszabb lesz a világ,
és nem tudok majd az emberek szemébe nézni az utcán.
Gyorsan megy az ilyen.
A negyedik dolog, ami eszembe jutott, hogy Alanisnak már biztos
van barátja, és feltehetőleg nagyon jófej.
A dühöngő
Ferdinand Finne jutott az eszembe. A művész. Iszonyatosan öreg
már, de ennek ellenére szégyentelenül jól bír kinézni, és a nap 24
órájában elégedettnek tűnik, ahogy ott áll a tengerparton, és festi a
képeit a tengerről, virágokról meg miegymásról.
Mesélte valaki, hogy látott egy tévéinterjút vele. Sok évvel ezelőtt.
Megkérdezték, hogyan jellemezné az életét, ha megállna egy
pillanatra, és visszatekintene, mi volt a lényeg? Finné sokáig
tanakodott, aztán azt válaszolta, hogy nem is olyan régen felfigyelt
arra, hogy az élet kicsit olyan, mint az utazás.
Remélem, így történt. Mármint hogy pontosan úgy mesélték el,
ahogy volt. Hogy Ferdinand Finne tényleg ezt mondta.
Fantasztikusan jó meglátás.
Feltételezem, Finne tud olvasni. Tud ezt-azt a világról. Ha valóban ez
a helyzet, az is megeshet, hogy a dolgok nem is olyan komplikáltak,
mint ahogy gondoltam.
Milyen klassz lenne, ha én is valami hasonlót mondhatnék, ha valaki
úgy hatvan év múlva majd arra kér, foglaljam össze az életemet. Egy
kicsit elmeditálnék, majd azt mondanám, nézetem szerint az élet
leginkább egy utazáshoz hasonlítható. És hogy ez a hasonlat épp
most jutott eszembe. És hogy erre minden további nélkül jöttem rá,
és valóban így is értem.
Egyelőre azonban messze vagyok attól, hogy ilyeneket mondjak. Túl
sok zavaró körülmény játszik közre. Olyan dolgok, amiket ismerek,
amikre gondolok. Irónia. Dolgok, amikről azt hiszem, meg kellene
csinálnom, helyek, ahová el kellene mennem. Mindig máshová. Néha
irigylem az aranyhalakat.
Nekik minden bizonnyal csak pár másodpercnyi
emlékezőképességük van. Képtelenek követni egy gondolatsort.
Mindent először élnek át. Minden egyes alkalommal. Miután ők
maguk nincsenek tudatában ennek a hiányosságnak, az élet maga a
beteljesült álom számukra. Egy nagy buli. Örvendezés reggeltől
estig. És persze éjjel is.
Ezeket festeném, ha festő lennék:
– Bicikli
– Sivatag
– Labdák
– Lányok
– Órák
– Olyan emberek, akik lekésik a buszt
Csörög a telefon.
Felveszem.
A rossz barátom hív. Kent. Régóta sejtem, hogy csak idő kérdése,
mikor fog megtalálni, és némileg aggódva vártam, mikor hív fel.
Megkereste a szüleimet, ők pedig nyilvánvalóan megadták a bátyám
telefonszámát.
Nem tehetek semmit. Itt van a vonalban. Azt firtatja, mért nem
jelentkeztem.
Az az igazság, hogy mindig ő szokott telefonálni. Néha az a
benyomásom, hogy ez neki fel sem tűnik. Talán abban a tévhitben él,
hogy felváltva hívjuk egymást.
Kent a Központi Statisztikai Hivatalban dolgozik. Tudja, hogy hány
liter tejet isznak évente a norvégok, és milyen gyakran élnek
házaséletet. Általában és úgy egyáltalán. Kent tagja a Mensának is.
Az a klub, ahová a lakosság két vagy hány százaléka tartozik, vagyis
azok, akiknek az IQ-ja magasabb vagy megközelíti a 140-et, vagy
valahogy így.
Imádja az olyan feladatokat, melyek meghatározzák az ember
intelligenciaszintjét. Ábrák, melyek összeillenek, asszociációs
tesztek. Hány liter víz folyik át egy ilyen és ilyen hengeren, vagy
mikor találkozik a két vonat, ha a délre tartó Bodøből indul és 80
km/órás sebességgel megy, míg az észak felé tartó Lillehammerből
indul, és 84 km/órás sebességgel megy, de 27 percre megáll
Trondheimben.
Néha ilyen teszteket visz magával a bulikra.
Állandóan rá akar beszélni arra, hogy én is csináljam meg a Mensa-
tesztet. Azt mondja, biztos benne, hogy én sem vagyok hülyébb nála,
és minden valószínűség szerint gond nélkül teljesíteném a szintet, de
tudom, titkon azt szeretné, ha nem sikerülne.
Sosem fogom megpróbálni.
Kent tényleg körülményes barát.
Használhatatlan.
Már többször céloztam arra, hogy szerintem Kent nem egy nagy
durranás. Általános óta ismerem, és volt, amikor jópofa dolgokat
csináltunk együtt. Nem olyan könnyű megszabadulni tőle. Kicsit
talán sajnálom is.
Kent világa teljesen idegen számomra. Nem vágyom rá, hogy
megismerjem. Ha megszólal, ostobaságokat fecseg. Olyan fickó, aki
diszharmóniában él szinte mindennel. A lányokról beszél a legtöbbet,
meg arról, mit tudna velük kezdeni. A szex legbizarrabb formáinak
megszállottja, és látszólag képtelen különbséget tenni jó és rossz
között. Ami számomra lealázó és vulgáris, azért Kent odavan.
Szerencsére csak ritkán látom, de a legszomorúbb az, hogy saját
magával még lazább kapcsolata van, mint velem.
Kent képviseli mindazt, amitől szeretnék eltávolodni. Ő testesíti meg
az emberek sötét oldalát.
Ha Kentnek lenne egy szerepe egy „Drágán add az életed” filmben,
bizonyára szörnyet halna egy autóban vagy egy liftben már az első
kockákon.
Mindennek tetejébe még túl hangosan is beszél. És most itt van a
vonalban, és arra vár, hogy mondjak valamit.
Egy Kenttel töltött este a legutolsó, amire most vágyom.
Mit szólnál egy sörhöz, kérdem. Megihatnánk egy sört.
Amíg a cipőm kötöm, jön egy újabb fax Kimtől. Hálás vagyok, hogy
valami elvonja a figyelmemet Kentről. Kim is látott néhány állatot.
Igaz, nem sokat. De egy párat végül is igen.
– Kutya
– Macska
– Disznó
– Galamb
– Sirály
– Varjú
– Veréb
– Kormosfejű cinege
– Széncinege
– Kakas
– Tyúk
– Hal
– Rák
– Kagyló (Kim húzott egy vonalat a szó fölé) – Ló
– Tehén
– Szamár
– Dromedár
Elég siralmas lista. Kim nem tölt valami sok időt a szabadban.
Egyszer elviszem majd magammal arra a helyre, ahol
jávorszarvasokat lehet látni. Ismerek ugyanis egy ilyen helyet.
Mire leérek a kávézóba, Kent már ott ül két, számomra ismeretlen
alakkal. Bemutatja őket, az egyik épp most fejezi be a doktoriját
fizikából, a másik pedig most végzett az orvosin, és pszichiáternek
készül.
Köszönök.
Kent aziránt érdeklődik, mit csinálok mostanság. Elmesélem, hogy
abbahagytam az egyetemet, és labdázni kezdtem, merthogy hirtelen
minden olyan értelmetlenné vált.
Ez nyilvánvalóan olyan újság, amit Kent nem képes egyből felfogni.
Elengedi a füle mellett, és azt kérdezi, találkoztam-e valami új csajjal
mostanság. Bevallom, hogy egyetleneggyel sem.
Kent elhallgat.
A másik kettővel kezdek el csevegni.
A pszichiáter megkérdi, megtört hullámnak tekintem-e a
választásaimat.
Kérdezem, hogy a kétségről beszél-e. Úgy érti, vannak-e kétségeim,
amikor választás előtt állok?
Úgy érti, ahogy mondja. Megtört hullámnak tekintem-e a
választásaimat?
Bizonyos mértékben talán annak. Igen, felelem. A pszichiáter
bólogat, és azt mondja, az jó. Ha nem így látnám, pszichotikus
lennék.
Koccintunk arra, hogy nem vagyok pszichotikus. Elmesélem a
fizikusnak, hogy beleolvastam egy könyvbe, amely az időről szól.
Megemlítek néhány kulcsszót, mint Einstein, relativitáselmélet,
nehézségi erő, és hogy nincs is idő.
Van is, meg nincs is, ki tudja.
Megkérem, ne viccelődjön. Ez nekem nagyon fontos. Ezzel az egész
relativitáselmélettel nem igazán foglalkozott fizikusunk. Nem többet,
mint amennyit nagyon muszáj volt a kötelező anyagból, jó pár évvel
ezelőtt. Azt mondja, nincsenek olyan sokan, akik igazán értik a
relativitáselméletet. De azt hallotta, akiknek ez sikerül, azok
csodálatos és elegáns elméletnek tartják.
Megkérdezem, érti-e, hogy az idő gyorsabban múlik az Empire State
Building tetején, mint idelent.
Rázza a fejét. Nem nagyon. De nincsenek kétségei efelől, és
megtanulta elfogadni, hogy ez így van. Megtanult ezzel együttélni.
Egészen más dolgokkal van elfoglalva, és nekem is azt tanácsolja,
hogy így tegyek.
Bár senki nem kérte, Kent elkezd beszélni egy lányról, akihez laza
szálak fűzték. Elég disznó történet. Szó nélkül végighallgatom. Aztán
megkérdem, hogy érzi magát Kent a Központi Statisztikai
Hivatalban.
Jól érzi magát, és ezt örömmel hallom.
Aztán mondom, hogy megyek haza aludni.
Felhívhatnál egyszer, mondja Kent.
Rendben, válaszoltam.
Másnap korán ébredek, és úgy érzem, vennem kell valamit, ami
ellensúlyozza azt a megrázkódtatást, ami a Kenttel való találkozáskor
ért. Úgy érzem, két lépéssel hátrébb jutottam. Egy jó háromnegyed
órát várakozom a játékbolt előtt, mire kinyit. De a listám készen áll.
Valami olyasmit akarok, ami:
– Segít megszabadulni a felgyülemlett agressziótól
– Élénk színű
– Nagyon-nagyon sokszor lehet használni
– Hangot ad ki
– Feledteti Kentet és az időt
Túl sok elvárás egy játékboltban kapható tárgytól. Túl sok elvárás
lenne egy akármilyen más üzletben kapható tárgytól is. De azért
lehet, hogy mégis van ilyen. Időm az van. Rajtam kívül nincs más
vevő a boltban. Ahogy járkálok a polcok között, az eladók feszülten
követnek a szemük sarkából. Már mondtam nekik, hogy nem kell
segítség. Ezt egyedül kell megoldanom. Az áttörés a Brio-polc előtt
történik. Ott látok meg egy olyan játékot, amit jól ismerek
kiskoromból. Jók az esélyeim arra, hogy a lista összes
követelményének megfeleljen.
Egy dühöngő.
Szép piros dobozban van, a fedelén egy kisfiú képével, aki ütögeti a
dühöngőt. Maga a deszka sárga, és piros nagybetűkkel áll rajta: Brio.
A kis pöckök pedig, amelyeket a deszkán kell átütögetni, sárgák kék
lábakkal. A kalapács piros és zöld színű.
Kellemes érzés járja át az egész testemet.
Emlékezetem szerint a dühöngő nagy megelégedésemre szolgáló
játék. Amikor a pockokét beleüti az ember a deszkába, a felülete
egyenletes lesz, és világos az összefüggés. A dolgok
összepasszolnak. Van értelmük. Aztán megfordítjuk a deszkát, és a
másik oldalon ütögetjük. Egy soha véget nem érő folyamat, ami azt
az érzést nyújtja művelőjének, hogy létezik összefüggés.
Többet nem is kívánhatnék. Se embertől, se tárgytól. Ha elég sokáig
ütögetek, talán értelmessé válik a világ, és benne a saját dolgaim is.
Mellesleg amúgy sincs mit veszítenem.
Megveszem a dühöngőt, és hazatekerek.
Aztán nekilátok.
Vákuum
Az utóbbi napokban aligha csináltam bármi mást is azon kívül, hogy
vertem a dühöngőt.
Reggeltől estig csak ütögettem. Roppant monoton művelet, ami
ugyanakkor nagy örömmel tölt el. Gondolataim megtorpannak.
Igazán hálás vagyok a Briónak.
Végre úton vagyok valamerre. Lett egy bizonyos rálátásom, és
erősebbnek érzem magam. Még bátorságot is merítettem ahhoz, hogy
továbbolvassam az időről szóló könyvet.
Most a fényről olvasok. Hogy gyors.
Majdnem 300 000 kilométert tesz meg egy másodperc alatt.
Vákuumban.
Az atmoszférában kicsit lassabban halad.
A métert pedig úgy lehet meghatározni, mint az a távolság, amit a
fény 1/299 792 458 másodperc alatt tesz meg. Vákuumban.
Küldök egy faxot Kimnek, és megkérdezem tőle ezt a vákuumdolgot.
Van-e valami fogalma erről. El tudná-e magyarázni, mi az.
Visszafaxol, és azt írja, hogy a vákuum az tulajdonképpen semmi.
Nincs benne levegő. Üres, nincs benne semmi. Ez a vákuum.
Azt reméltem, valamivel többről van szó. De hát végül is ez is elég.
Ha csak a semmiről van szó, nincs okunk bonyolultabbnak
feltüntetni a dolgot.
Csúcs a faxban, hogy Kim tud egy módot, hogyan lehet vákuumot
csinálni. Egypárszor már sikerült neki, esős időben, írja.
Csak egy lekváros üveg kell hozzá, félig meg kell tölteni vízzel, és
be kell tenni a mikrohullámúba tető nélkül. Aztán amikor a víz
elkezd forrni, ki kell venni, és rá kell csavarni a tetejét. Aztán
történik valami a nyomással az üvegben, és én ott állok egy
vákuummal a kezemben.
Ennyi az egész.
Kinyitom a hűtőt, és meglátok egy áfonyalekvárt, ami alig egy hónap
múlva fog lejárni. Kiöntöm a tartalmát a vécébe, és jól kimosom az
üveget tisztítószeres meleg vízben. Aztán félig töltöm vízzel, és
beteszem a mikroba. Maximumra állítom, és bent hagyom.
Most kezd forrni.
Kiveszem az üveget, és várok néhány másodpercig, hogy elszálljon a
gőz. Majd rácsavarom a tetejét.
Megvan a vákuum.
Antiklimatikus. Semmit nem lehet látni. De azért én tudom, hogy
minden, ami nem víz az üvegben, az vákuum. Különös módon
megelégedettséggel tölt el ez a gondolat.
Azon tűnődöm, mire is tudnám ezt használni.
Fény hatol át az üvegen, folyamatosan.
Olvastam, hogy a fény részecskékből tevődik össze. Fotonokból. És
most áthatolnak az üvegen. Bent gyorsabbak, mint idekint.
Hogy még jobban élvezzem a hatást, beviszem az üveget a
fürdőszobába, és leoltom a villanyt. Aztán bekapcsolom a
biciklilámpámat, és az üveg felé tartom.
Teljes nyugi van.
Semmi nem utal arra, hogy lenne valami a bátyám fürdőszobájában,
ami másodpercenként 300 000 kilométeres sebességgel mozogna.
Bár a helyzet nélkülöz minden drámaiságot, mégis ünnepélyesnek
érzem a pillanatot.
A bátyám fürdőszobája kisebb mint 300 000 kilométer. Sokkal
kisebb. Képtelen vagyok rájönni, mi történik a fotonokkal. Nem
tudom, hogy megállnak-e a falnál, vagy esetleg visszapattannak. Az
egyetlen, ami biztosnak mondható, hogy el nem tűnnek. Paul azt írja,
hogy semmi sem tűnik el.
Elég sokáig így álldogálunk a fürdőszobában.
A vákuum, a fotonok meg én.
Megkapó jelenet.
Egy idő után eloltom a biciklilámpát, és kimegyek a fürdőszobából.
Az ablakpárkányra teszem a vákuumos üveget. Otthagyom, hadd
lepődjenek meg egy kicsit azok a szerencsés fotonok, melyek
nekiütköznek. Jó érzés tölt el. Kicsit hasonlít ahhoz az érzéshez,
amikor madarakat etetek, vagy amikor még a nálam is
szegényebbeknek adok pénzt.
Aztán leülök a dühöngőhöz, és a híradóig verem.
A madár
Itt egy másik történet.
Ez is egy szebb világról szóló történet.
Azelőtt történt, hogy megszülettem volna.
A bátyám és a szüleim Dániában vakációztak. Házat béreltek a
tengerparton.
Fogalmam sincs, mennyi idős lehetett a bátyám azon a nyáron, de azt
hiszem, elég kicsi volt. Talán hét lehetett.
Futkározott, fürdött, botokat meg egyebeket dobált a vízbe.
Jól érezhette magát.
Egyik nap aztán talált egy sebesült madarat. Gondolom, egy
sirályfióka lehetett. Csak feküdt ott a földön. Nem tudott repülni.
A bátyám mit sem tudott betegségről meg halálról. Egyszerűen
megsajnálta a madarat. Elszomorította, hogy ott fekszik a
szerencsétlen betegen és egyedül. Azt szerette volna, hogy
meggyógyuljon és hazarepülhessen az övéihez, hogy megint boldog
legyen, és azt csinálja, amit a sirályfiókák általában.
Kézbe vette, óvatosan hazavitte a nyári házba, és egy vattával bélelt
dobozba fektette. Etette, itatta, és beszélt hozzá.
A madár volt az első, akire a bátyám gondolt, amikor reggelente
felkelt, és az utolsó, mielőtt elaludt. Reggelente kiszaladt a házból,
hogy megnézze, hogy van a madár, esténként pedig jó éjszakát
kívánt neki, és óvatosan megsimogatta a szárnyait.
Megszerette a madarat.
Fontos lett neki, hogy felgyógyuljon.
A szüleim is azt kívánták, hogy újra egészséges legyen. Látták,
mennyi érzelmet fektetett a bátyám a madárba. Attól féltek, nagyon
szomorú lenne, ha a madár elpusztulna.
A bátyám azt hitte, a madár napról napra jobban lesz. Úgy vélte,
javul az állapota. Egész idő alatt azt hitte, bármikor újra egészséges
lehet, és visszatérhet a szabad életbe.
De nem így történt.
Egy reggel, amikor a bátyám még aludt, apu halva találta.
Eltemette a háztól kicsit távolabb.
Amikor a bátyám felébredt, apu azt mondta neki, hogy a madár
meggyógyult és elrepült. Elmagyarázta, hogy a bátyám olyan jól
gondozta, és olyan kedves volt hozzá, hogy a madár végül
meggyógyult.
Sem anyunak, sem apunak nem volt szíve hozzá, hogy megmondja a
szörnyű hírt.
Valószínűleg azt gondolhatták, idővel a bátyám is kénytelen lesz
átélni szörnyű dolgokat, de amíg lehet, megkímélik ettől.
A bátyám minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse a madarat.
És most megtudta, hogy elrepült.
Boldogság töltötte el. Jó érzés volt arra gondolni, hogy a madár
odakint röpköd valahol, egészségesen, és ő segített neki.
Az egyedüli, amit kicsit sajnált, hogy nem búcsúzhatott el tőle.
A bátyámnak biztos az volt az érzése, hogy jó ez a világ. Hogy
lehetséges jót tenni, a dolgok nem csak elromolhatnak, de meg is
javulhatnak.
A bátyám a mai napig abban a hitben él, hogy a sirályfióka
felgyógyult.
Nem akadt senki, aki elmondta volna, mi is történt valójában.
A lány
Korán reggel van, és csengetnek.
Félreteszem a dühöngőt, és kinyitom az ajtót.
Børre áll kint egy férfival, gondolom, a papája. Kissé meglepődöm,
de azért beinvitálom őket. Az apja bemutatkozik és kezet fogunk.
Látom, hogy Børre sírt, az apja meg kicsit kínban van. Kérdi, hogy
felújítom-e a lakást. Mondom, nem, és hogy miért gondolja.
Kopácsolást hallott, magyarázza.
Megmondom az igazat, miszerint szabad perceimben szoktam egy
kicsit kopácsolni. Szerényen, csak úgy, magamnak. És előhúzom a
dühöngőt.
Børre apja bólogat. Nem igazán tudja, mit is higgyen.
A dolog úgy áll, hogy a család Hamarba készül meglátogatni Børre
beteg nagymamáját, de Børre nem akar velük menni. Úgy gondolja,
túl lehangoló. És most nem tudják, mitévők legyenek. Børre teljesen
megmakacsolta magát. Egyfolytában csak sír. Így esett, hogy eszébe
jutottam az apjának. Børre olyan sokat mesélt rólam.
No meg a bicajomról.
Tisztában van vele, túl sokat kér, de mégis, ha időm engedné. Óriási
segítség lenne. Lehetetlen helyzetbe kerültek. A nagymama nagyon
elkeseredne, ha nem mennének.
Megkérdem Børrét, lenne-e kedve velem maradni. Bólint, és nyel
egy nagyot.
Rendben, egyezem bele. Amúgy sem volt semmi tervem mára.
A papája roppant hálás.
Az éjjel is távol lesznek, csak másnap jönnek haza. Megkapom a
lakásuk kulcsát, elmondják, mikor kell Børrének aludnia és ennie.
Az apa ismét elmondja, mennyire hálás.
Szóra sem érdemes, mondom, és megkérdem, milyen érzés volt
jegesmedvét látni.
Óriási, mondja, valóban hatalmas állat. Nagyon nagy.
Aztán Børre mamája, papája meg a kishúga elindul Hamarba.
Lemegyünk az udvarra, és integetünk nekik.
Már csak mi maradtunk, Børre és én. Ki kéne találnunk valamit.
Valami jópofát.
Amíg reggelizem, Børre a bátyám íróasztalánál ül, és rajzol.
Versenyautót rajzol.
Felajánlom neki, hogy kölcsönveheti a dühöngőmet, de Børre inkább
rajzolni akar. Sokáig rajzolgat, a végén aztán ki is színezi.
Amikor Børre épp készen van a rajzolással, érkezik egy fax a
bátyámtól. Børre szerint ez fantasztikus. Igazi csoda. Nem érti, hogy
lehetséges. Csak úgy jön egy szöveggel teli lap, éppen ide a szobába.
Szeretné tudni, honnan jött. Azt hiszem, Afrikából, mondom.
Børre szeretné megkapni a lapot.
Csak először elolvasom, aztán megkaphatja, mondom.
Elolvasom a faxot, amit a bátyám küldött.
Ezzel eloszlik egy félreértés.
Világos, nem Afrikában, hanem Amerikában van.
Kissé összekevertem a két kontinenst.
Mindkettő A-val kezdődik és végződik. És mindkettő nagyon messze
van.
Kicsit csalódott vagyok.
Afrika azért jóval egzotikusabb, mint Amerika. Olyan izgalmas, ha
az ember bátyja Afrikában van. Majdnem olyan, mint ha pénzed van
a bankban. Az ember sosem tudja, pontosan mennyije is van, amikor
ki akarja venni.
Az már kevésbé figyelemre méltó, ha az ember bátyja Amerikában
van. Előbb vagy utóbb mindenkinek lesz egy családtagja, aki
megfordult Amerikában.
Úgy látom, a bátyámnak sikerült ezt vagy azt eladnia arrafelé. Jó
sokat keresett, és most valami szívességet kér tőlem. Az egész azzal
függ össze, hogy az amerikai dollár most sokkal jobb a norvég
koronánál. Jóval kedvezőbb. Szóval a bátyám arra kér, vegyek neki
egy kocsit.
Rögvest szüksége lesz egy kocsira, amint hazajön. Jól jönne neki, ha
az autó vásárlásával, regisztrálásával kapcsolatos összes formalitással
nem kellene foglalkoznia.
Arra kér, hogy vegyek egy kocsit.
Azonnal el kell faxolnom neki a bankszámlaszámomat, ő pedig
átutalja a kocsivásárláshoz szükséges összeget.
Ráírom a bankszámlaszámomat a Børre által rajzolt versenyautó
másik oldalára. Felteszek néhány kérdést is a kocsira vonatkozóan.
Milyen típusú autót szeretne? Milyen színűt? Legyen-e benne
légzsák? Aztán átfaxolom Amerikába.
Néhány perccel később visszajön a versenyautórajz, fekete-fehéren.
Børre a hetedik mennyországban érzi magát. Most már két példánya
is van a versenyautóból. Egy eredeti és egy második generációs
faxmásolat. A rajz felett ezt írja a bátyám: Hát ez meg mi? És hol a
bankszámlaszám?
Megfordítom a versenyautós lapot, és elfaxolom még egyszer a
bankszámlaszámomat a kérdésekkel együtt.
A bátyám azt írja a válaszában, hogy bízik a képzelőerőmben, már
ami a kocsitípust illeti. A lényeg, hogy belevaló járgány legyen. Igazi
státusszimbólum. Lendületes és sportos. A színe pedig lehet piros
vagy zöld. Esetleg olívazöld. És persze légzsák is kell bele
mindenképpen.
Børre belelkesül a kocsivásárlás gondolatától. Szerinte feltétlenül
versenyautót kellene vennem.
Komoly feladat, amivel a bátyám megbízott. Meg vagyok hatva.
Még sosem vettem autót.
Børre azt szeretné, ha elfaxolnánk a versenyautós rajzot a
nagymamájának. Próbálom meggyőzni, hogy csak nagyon kevés
nagymamának van faxa, de elküldhetjük levélben, ha tudja a címét.
Ha nem tudjuk elfaxolni, akkor tökmindegy, véli Børre.
Elmegyünk kocsikat nézni. Børre és én.
Először megnézzük a kocsikat az utcán. Bekukucskálunk az ablakon,
és megnézzük, milyen sebességgel tudnak menni. Børre számára ez
az egyetlen, ami számít. Meglát egy BMW-t, aminek a
sebességmérője 280 km/h maximumot mutat. Szerinte ilyet kellene
vennem.
Bemegyünk egy Volvo-üzletbe, és beülünk néhány Volvóba. Az
eladó azt hiszi, Børre a fiam. Úgy kezel, mint egy potenciális
vásárlót, körbevezet, és elmeséli a technikai finomságokat. A Volvo
nagy hangsúlyt fektet a biztonságra, mondja. Børre ellenőrzi a
sebességmérőt. Alig több mint 200 a max. Rázza a fejét.
Børre, magyarázom, a 200 km/órás sebesség jóval több, mint
amennyit el tudsz képzelni.
Próbaútra viszem a Volvót az E18-ason. Børre tapsol örömében.
Gyerekülésben ül, amit a kereskedőtől kaptunk kölcsön.
200-zal megyünk? kérdi.
Majdnem, mondom.
Nem rossz kocsi. Ráadásul zöld.
Ha hazaértünk, megfaxolom a bátyámnak, hogy jó az útfekvése, bár
nem tudom, mit is jelent ez pontosan.
Letérek az autópályáról, és a régi úton megyek vissza a város felé.
Jó egy kicsit kanyarogni.
Megállunk egy helyen, és fagyit veszünk.
Amíg a fagyit majszoljuk, elolvasom azokat a cetliket, amelyek a
bejárati ajtón vannak. Hirdetések szerencsejátékról meg
lovasiskoláról. De van itt egy másik cetli is.
Egy szép papírcetli. Børrének való.
Felolvasom neki.
Szia!
A nevem Jessica. Gondoltam, hátha akad valaki, aki megvenné a
következőket, van ugyanis néhány dolog a szobámban, amit nem
használok. Tehát:
Sampon, henna, kb. 10 cm-es üvegcsében, ára 10 korona.
Testápoló, dinnyeillatú, kb. 8 cm-es, ára 5 korona.
Ikertroll hosszú ősz hajjal, kulcskarikával, az egyiknek egy csillag
van a hasán: a kettő együtt 5 korona.
Mininyomda – ajándékcsomag és virágmintás, 10 korona a kettő
együtt.
Fehér gyöngy fülbevalók, új, 10 korona.
Bross, új, 5 korona.
Power Rangers-képek dobozban, kb. 10 cm magas, tele képpel, 20
korona.
Sam-kacsás persely, 5 korona.
Kindertojás-figurák, 3 oroszlán (2 egyforma), egy béka, egy teknős,
mindez 10 koronáért.
Sokszínű spirálrugó. Elasztikus, formálható. Ugrál a lépcsőn, 10
korona.
Egy porcelánelefánt fogpiszkálótartó, 10 korona.
Ha érdekel, hívj fel a következő számon:
22 47 45 64, Jessica.
Børrét érdekelte.
A lányos dolgok nem, de a Power Rangers-képek meg még egypár
dolog igen.
Nem volt egészen biztos. Először meg kellene nézni. Odamegyünk a
telefonfülkéhez, és felhívjuk. Børre beszél. Hallom, amint
megkérdezi, hogy Jessica otthon van-e. Amikor a telefon másik
végén megkérdezik, ki keresi, Børre azt mondja, hogy ő, Børre.
Jó darabig beszélnek Jessicával. Børre néha igennel felel, és néha azt
mondja: Power Rangers. Aztán megkapja a címet, és leteszi a
kagylót.
A gyöngy fülbevalók és a bross már elkelt, de a többi még nem.
Børre teljesen fel van dobva.
Jessica már a lépcsőn vár minket. Olyan tizenkét év körüli copfos
kislány. A szülei is otthon vannak. És egy idősebb nővére is, aki
hasonlít kicsit arra a lányra, aki kocsit vezetett és énekelt a videón,
amelyet a bátyám tévéjén néztem. Nagyjából egyidős lehet velem.
Mindenki kezet fog mindenkivel.
Jessica apja a Volvóval van elfoglalva. Látja, hogy ez a legújabb
modell.
Børre és Jessica eltűnnek Jessica szobájában.
Engem meghívnak kávéra és sütire.
A szülők szerint kicsit kínos, hogy Jessica kitette azt a cetlit a
boltnál. Attól tartanak, az emberek majd azt fogják hinni, rosszul
megy nekik, és Jessica nem kap zsebpénzt. Magyarázkodnak, hogy
nem erről van szó.
Ők sem állnak rosszabbul, mint mások, mondják.
Amikor Jessica mamája kávét akar önteni, be kell valljam, nem
iszom kávét. Megkérdi, mit kérek helyette, és mondom, hogy víz
vagy üdítő megteszi. Vagy gyümölcslé. Eltűnik a konyha irányában.
Jessica papája megjegyzi, szokatlan, hogy valaki nem iszik kávét.
Természetesen igaza van.
Minden egyes alkalommal, amikor felfedezik, hogy nem iszom
kávét, ugyanezt mondják.
Nem zárható ki, magyarázom, hogy egyszer majd kedvet kapok a
kávéiváshoz, de egyelőre nem vonz a dolog. Tulajdonképpen, még
sosem ittam. Volt már kávé a számban, de sosem nyeltem le.
Most ér vissza Jessica mamája egy pohár narancslével.
Jessica papája elkezd beszélni a kocsiról. Neki is Volvója van. És az
a helyzet a Volvóval, hogy ha egyszer vesz az ember egyet, már nem
gondol más autóra.
Egyszer már majdnem vett egy japán kocsit, de végül mégis
meggondolta magát. Nem volt annak semmi baja.
De a Volvo!
Az aztán autó. Maga a biztonság. Olyan, mint egy megbízható jó
barát. Soha nem hagy cserben.
Leteszi a kávéscsészéjét, és olyan kézmozdulatot tesz, mintha azt
mondaná, teljes sebesség, mindörökre. És napfény egész nap.
Miközben beszél, én Jessica nővérét, Lisét figyelem. Elnézően néz az
apjára. Szép.
Egyetértek, mondom az apjának. A Volvo jó kocsi.
Aztán megkérdezem Lisét, mivel foglalkozik.
Fényképésznek készül, feleli. Néhány női magazinnak készít
képeket.
De jobban szeretne inkább saját képeket csinálni. Elmesélem, hogy
én is fényképezek alkalomadtán. Van egy gépem, egy Nikon.
Nikon a legjobb, veti közbe az apja.
Jó a Nikon, mondja Lise.
Børre és Jessica kijön Jessica szobájából.
Børre egy Power Rangers-képekkel teli dobozt cipel, egy flakon
hennasampont és egy kacsa formájú perselyt.
Fülig érő szájjal kérdezi, van-e 35 koronám.
Már indulnánk, amikor Jessica mamája megkérdezi, nincs-e kedvünk
ott maradni vacsorára. Nemsokára asztalhoz ülnek.
Szerintem az már túlzás lenne, és különben is, vissza kell vinnem a
kocsit. Udvariasan visszautasítom, és mondom, hogy sajnos dolgunk
van.
Megköszönjük a vendéglátást és az üzletkötést, majd Jessica családja
kikísér minket.
Ahogy kettesbe kapcsolok, még egyszer megpillantom Lisét.
A visszapillantó tükörben.
Már rég nem történt meg velem, hogy megláttam egy lányt, és az
jutott eszembe, jó lenne gyakrabban látni. Akár mindennap.
De most ez történt.
Bárcsak itt ülne mellettem a kocsiban, piros pulóverben. Elmennénk
ide meg oda. Együtt. Azt hiszem, minden sokkal jobb lenne, ha lenne
egy barátnőm. Micsoda éretlen gondolat.
Ezzel együtt hajlamos vagyok azt hinni, van benne némi igazság.
Mindenesetre nem zárnám ki ezt a lehetőséget sem.
Børre elégedett a nap eseményeivel. Pénzt is adtam neki, hogy
betehesse a perselyébe. Amikor megkérdeztem, mi a fenét akar a
hennasamponnal, azt mondta, a mamájának adja. Láttam rajta, hogy
már alig várja.
A világűr
Børre alszik.
Nagyon elfáradt. Már rég ágyban kellett volna lennie, amikor mi még
mindig az autópályájával játszottunk.
Engedtem, hogy nyerjen.
Aztán egy olyan szójátékot játszottunk, ahol ki kell mondani az első
szót, ami eszünkbe jut. Gyorsan. Reméltem, úgy alakul majd, hogy
én például azt mondom: nap, mire Børre rávágja: nyár, de hamar
félresiklott a dolog. Børre csak egy szót hajtogatott: kaki. Akármit
mondtam is, mindenre rávágta, kaki. Aztán jókat nevetett saját
magán.
De most már alszik.
Átmentem a bátyám lakásába, és küldtem egy faxot Amerikába.
Volvo, írtam. Teljes sebesség, mindörökre. És napfény egész nap.
Aztán hoztam még egy gyapjúpulóvert.
Itt ülök az erkélyen Børréék lakásában, és gin-tonikot iszom. A
szülei bárszekrénye tele van piával.
Majd ha már eleget ittam, továbbolvasom azt a félelmetes könyvet az
időről.
Most olvasok.
Paul Einsteinről ír.
Azt hiszem, Einstein a barátom.
Az elméletébe valahogy bele van szőve, hogy a múlt, a jelen és a
jövő egymás mellett léteznek. Ez a relativitáselméletnek az egyik
következménye. Természetesen gőzöm nincs, hogy lehetséges ez, de
ez csöppet sem számít. Szarok rá, hogy lehetséges. A lényeg, hogy
miután elolvastam, megkönnyebbültem.
Újratöltöm a poharamat, és folytatom.
Rettenetesen izgat, hogy a szakemberek (akárkik is legyenek azok)
nem értenek egyet abban, mi is valójában az idő. Egyesek azt
tartanák helyesnek, ha az időt egyszer s mindenkorra definiálnánk,
mint valami univerzális időt, ami a változás mértékegysége lehet.
Mások viszont úgy vélik, az időt úgy kell felfogni, mint egy
tehetetlen, halott, nem létező valamit. Attól még hordhatunk órát.
Továbbra is mérhetjük a változásokat másodpercben, órában, évben,
de az idő fogalma, ami csak úgy van, használhatatlan. Ez utóbbi
csoporttal teljes mértékben egyetértek. Már amennyire lehetőségeim
engedik, azért fogok lobbizni, hogy idővel az ő nézetük kerüljön ki
győztesen.
Egyre inkább vonz ez az egész.
A saját létezésemet is némi távolságból szemlélem.
Perspektíva.
A perspektívának olyannak kellene lennie, amit az ember megvehet
és intravénásán beadhat magának. Paul nem ijed meg a komoly
gondolatoktól.
Most az örökkévalóságról ír.
Amit fontos tudni az örökkévalóságról, az az, hogy ez nem csupán
egy óriási nagy szám, írja.
Az örökkévalóság egészen más, mint csupán valami hatalmas,
felfoghatatlanul nagy dolog. Ha az univerzumban korlátlan idő áll
rendelkezésre, ez nem csak azt jelenti, hogy minden megtörténhet.
Azt jelenti, hogy minden meg is fog történni.
Függetlenül attól, hogy ez mennyire valószínűtlen, vagy milyen
sokáig tart, előbb vagy utóbb be fog következni.
Vagyis ha örökké élnék, mindent elvégeznék, mindent átélnék.
Az egész persze nem érdekes, ha az agyam nem képes végtelen
mennyiségű gondolat tárolására.
Őszintén szólva, nem tudok róla, hogy képes volna.
Leteszem a könyvet, és várom, eszembe jut-e valami. Valami új.
Mindegy, mi.
Becsukom a szemem, és iszom néhány kortyot a gin-tonikból.
Először nem gondolok semmi különlegesre, de aztán eszembe jut
Lise. Ez, ha úgy vesszük, egy új gondolat.
Megjárja.
De jön több is. Képeket látok. Egy cséplőgép és egy strand. Meg egy
hal. Nem tudom, nevezhető-e ez gondolatnak, de újnak új.
Kétlem, hogy elég fantáziám lenne az örök élethez.
Na, Paul most már bekeményít.
Szerinte minden arra utal, hogy az univerzumnak volt egy pontos
kezdete, és lesz egy vége is. Minden, amit ismerünk, egy napon majd
eltűnik.
Ezt állítja.
A Big Bang, vagyis a „nagy bumm” következtében tágul a
világegyetem minden irányban. A kifelé húzó erő, amely ezt kiváltja,
nagy, de a dolgok állása szerint a világegyetemben található tömeg
egy napon olyan nehézségi erőt fog képviselni, ami nagyobb ennél az
erőnél.
Akkor a kifelé tartó mozgás megáll majd, és a csillagok és
rendszerek vagy bármi, ami most van, mind befelé fog húzódni.
Minden visszafelé fog mozogni, és a végén az egész egyszerűen
összeesik.
Paul ezt hívja Big Crunch-nak, azaz „nagy reccs”-nek. És azután
nem történik semmi. Mint ahogy az égvilágon semmi sem történt a
Big Bang előtt se, egyszerűen azért, mert nem volt „előtte”, amikor
megtörténhetett volna.
Lehet, hogy a világegyetem elkezd összehúzódni már 100 milliárd év
múlva, de elhúzódhat egymilliárd milliárd évig is.
És azután még mindig ugyanannyi időnk lenne, hogy összepakoljuk
magunkat, és felkészüljünk a végzetre.
Imádom ezeket a számokat.
Paul varázslatosan bánik a számokkal.
A könyvben egy helyen olyan számmal dolgozik, amely egy egyes
sok-sok millió nullával a végén. Fényévekben mért távolságról van
szó, egy égitesthez vagy egy másik valamilyen rendszerhez, ami
egészen máshol található, távol a mi naprendszerünktől.
Egy másik számítást is említ, ami azzal a konklúzióval zárul,
miszerint a világegyetem galaxisainak összessége valószínűleg
megközelíti a 10 milliárdot, és mindegyiknek van kb. 100 milliárd
Nap nagyságú csillaga.
Ezek annyira abszurd számok, hogy meglepő módon jó kedvem lesz
tőle.
Az egész annyira félelmetes. Azt hiszem, egy kicsit Paul is így van
vele.
Nem igazán lehet mit elvenni vagy hozzátenni.
Felszabadító.
Az én egyéni felelősségem szinte teljesen eltörpül. Valósággal
érzem, hogy csökken a felelősségérzetem.
Hatalmas tempóban.
Majdnem semmi vagyok.
Ha jobban meggondolom, rémülettel kellene eltelnem, de egyáltalán
nincs így.
Lehet, csak az alkohol hatása teszi.
Ez az egész, hogy a világegyetem, úgy tűnik, egyszer véget érhet,
rányomja a bélyegét a dolgokra.
Az örök életről szóló gondolatok általában torokszorítóak. De úgy
néz ki, rám egyáltalán nincsenek hatással.
Egyelőre.
Épp ellenkezőleg. Elevenebbnek érzem magam, mint valaha.
A hirtelen felismerés, hogy van egy határidő, amit be kell tartani, jó
érzéssel tölt el.
Némi stressz alatt mindig is jobban tudtam dolgozni.
Meg leszek elégedve, ha kapunk lehetőséget a fejlődésre itt lent, még
néhány ezer vagy milliárd évre. Utána akár fel is robbanhat, össze is
húzódhat, amennyire csak akar.
Az igazán klassz dolog ebben az egészben az, hogy nem is kértem,
hogy itt lehessek. Egyszerűen csak itt vagyok. A többiek szintúgy.
Mindnyájan itt vagyunk.
De egyikünk sem kérte.
Nem a mi bűnünk.
Ülök, és átszellemülten bámulok ki az éjszakába, amikor Børre
odacsoszog.
Nagyon rosszat álmodott, és felébredt. Az ölembe ül, betakargatom a
gyapjúpulóverbe. Megpaskolom, és mondom, nincs mitől félnie.
Csak álmodta. És holnap már egy új nap kezdődik. Børre
megdörzsöli a szemét, és arra kér, énekeljek neki egy dalt.
Hogyne. Elénekelhetem a „Fola Fola Blakken”-t.
Nincs is kedvesebb ennél.
Amikor a dalban a kisfiú mosolyogva belép az istállóba, és hozza az
apa üzenetét, hogy Blakkennek aludnia kell, akkor megvan az
összefüggés.
Álmodj erről, Blakken. Csak egyél, csak legyél.
Holnap talán együtt megyünk a mezőre.
Visszaviszem Børrét az ágyába, és odafekszem mellé, amíg el nem
alszik. Aztán újra kiülök az erkélyre. Egy pohár vízzel.
Elnézem a várost. Alszanak az emberek. Nagyot kortyolok a vízből,
és csak fokozatosan nyelem le.
A víz jó.
Ha választanom kellene az összes dolog közül, majdnem biztosan a
vizet választanám.
Már rég nem éreztem magam ilyen jól.
Először a labda, aztán a dühöngő, majd ezek az óriási számok. A
felelősségmentesség kellemes érzése.
Talán mostantól fogva felfelé tartok.
Talán mostantól fogva elboldogulok.
És ahogy ott kezdenek megvilágosodni a dolgok, arra gondolok,
tulajdonképpen milyen rendes fickó is vagyok én, és lesz, ami lesz,
ezzel az egész világegyetemmel, idővel meg mindennel.
Crazy Love
Ülök a tévé előtt, és várom, hogy elmúljon a másnaposságom, és
megint ütögethessek egy kicsit. Megpróbáltam egy darab rongyot
kötni a kalapácsra, de a hang még így is túl erős. A gyártónak
fontolóra kellene vennie, hogy a fapöcköket esetleg műanyagra
cseréli.
Most jól jönne egy kis kalapálás. Óvatosan összegezhetném a múlt
éjszakai gondolataimat. De várnom kell.
Minden itt zsong körülöttem. Ez az egész a világegyetemmel.
Nemrég még úgy gondoltam, minden mindegy.
Most már nem így érzem.
Önteltség.
Børre szülei kimondhatatlanul hálásak voltak. Pénzt kínáltak, de
mondtam, szóba se jöhet, és egyébként is kiszolgáltam magam a
bárszekrényükből. Børre nem akarta, hogy hazamenjek.
Tényleg jó fiú.
A tévé nagy találmány.
Gyakrabban kéne tévét néznem. Kellemesen kikapcsol. Nem tudom
pontosan, melyek a saját gondolataim, és melyek jönnek a tévéből.
Az állatokról szóló műsorok a legjobbak.
David Attenborough magyarázza, hogy a természet nagyon
bonyolult, és minden összefügg mindennel. A darazsak a nap
segítségével navigálnak. Ők aztán tudják, mi a dolguk. Sokkal
inkább, mint én.
Most megy a reklám. Szeretem az autós reklámokat. Majdnem
mindegyik valamilyen sivatagban játszódik. Az autók sebesen
száguldanak a sivatagban. Magányos autó a tűző napon. A Volvo
legutóbbi reklámja szintén egy sivatagban játszódik. Nagyon menő.
A kocsi száguld. Annak, aki vezeti, semmi más dolga nincs, mint
hogy vezetgessen a sivatagban.
Csak kormányoz.
Azt hiszem, Volvót veszek. Méghozzá zöldet.
Tetszeni fog a bátyámnak.
Egy másik dolog, amit nagyon élvezek, annak a grafikai ábrázolása,
hogy hogyan fejtik ki hatásukat a samponok és a fogkrémek. Olyan
jó didaktikus. Látom magam előtt, hogyan szívódnak fel a
hatóanyagok a hajban vagy a fogakban, tisztítanak és rendet
teremtenek. És utána jobb lesz, mint előtte volt. Ez benne a pláne.
Hogy a dolgok jobbá válnak.
De begurulok, ha életre keltett vackokat és megelevenített kaját
látok. Kekszek, amik kiugrálnak a dobozukból, és a konyhapulton
táncolnak, miközben a hűtőben lévő fűszeres sajt után kiabálnak, és
amikor jön a sajt, a kekszek a sajt alá repülnek, és maguktól
megvajazódnak.
Nagyon megvisel, ha ilyeneket látok.
Manapság a reklámszakemberek mindent animálnak. Valakinek
lábon kéne lőni őket. A hülyeségnek is vannak határai.
Következik egy lista azokról a termékekről, amikről úgy vélem,
sosem kellene animációs reklámfilmet készíteni:
– Keksz és kenyéráru
– Tejtermékek
– Csokoládé
– Húsfélék
– Haláru
– Mosószer (és mosogatókesztyű)
– Tojás
– Zöldség, gyümölcs
– Órák
Egy kicsit nézem a svéd híradót. Éppen egy olyan ügyet próbálnak
felgöngyölíteni, amelyben egy önkormányzat alkalmazottai kavartak
a közpénzzel. Morbidnak tűnhet, de ettől jó kedvem lesz. Az
embereknek teljesen elment az eszük.
Ebben az esetben arról volt szó, hogy az önkormányzattól páran
tanulmányútra mentek Brüsszelbe. Lazítottak egy kicsit, és
szerencsétlenségükre épp egy szexklubban töltött éjszakai mulatozás
számláját egyenlítették ki az önkormányzat bankkártyájával.
Valamivel több mint harmincezer koronát vertek el egy éjszaka alatt.
Mutatják a számlát. Ettől lett csak igazán jó a kedvem.
A számlán található Dahls Färghandel, aztán Texaco egypárszor,
majd Crazy Love hatszor egymás után.
És az érintettek kifogásaitól égnek áll az ember haja.
Egyikük azt mondja, semmire sem emlékszik abból az éjszakából. A
másikuk azt állítja, neki nem úgy tűnt, hogy az egy szexklub lenne.
Rosszul vagyok tőlük.
Dahls Färghandel
Texaco
Texaco
Crazy Love
Crazy Love
Crazy Love
Crazy Love
Crazy Love
Crazy Love
Most egy másik sorozatot nézek, azt a fajtát, ahol a rendőrség
munkáját követik nyomon. Amerikában. Két Los Angeles-i zsaru
érdekes története néhány évvel ezelőttről. Könnyek szöknek a
szemembe, amin magam is meglepődöm.
Meghat egy jó cselekedet felelevenítése. A két rendőr bent van a
rendőrségen, és elmeséli a történetet, miközben látjuk az
eseményeket. A rendező talált két színészt, akik hasonlítanak a
rendőrökre. Teljes az illúzió.
A következő történt:
Karácsony előestéjén Los Angeles egyik szegény elővárosában egy
fekete nő ül a házuk előtt, és sír. A két rendőr éppen arra járőrözik.
Megállnak a kocsijukkal, és megkérdik, mi baj. A nő elmondja, hogy
amíg ő a kórházban meglátogatta rákos lányát, valaki ellopta
mindenét, amije csak volt. Az összes bútorát, az ételt a hűtőből, még
a gyerekek karácsonyi ajándéka is eltűnt. Benn a házban ül három
pici gyerek, és nagyon elkeseredettek. Az idén nem lesz karácsony.
A rendőrök elmondják, hogy ők nem sokat tehetnek. Az ilyen lopási
esetek szinte mindig megoldatlanok maradnak. De a biztonság
kedvéért azért felírják, milyen játékokat is vett a gyerekeknek.
Amikor visszaülnek a kocsijukba, a két rendőr arról beszél, milyen
szemétség ez az egész. A társadalom teljesen rossz irányba halad,
satöbbi, satöbbi. Elhatározzák, ők maguk fogják megvenni az
ajándékokat a nő gyerekeinek. Mégiscsak karácsony van, és nekik
megvan mindenük, amire csak szükségük van, bezzeg szegény nő
meg a gyerekei nincstelenek.
Megállnak egy játékboltnál, és megvesznek mindent, ami a listán áll.
Elég sok minden. Néhány száz dollár összegben. Beszédbe
elegyednek az üzlettulajdonossal, és elmesélik, mi járatban vannak.
Az üzlettulajdonos is csatlakozni szeretne a jócselekedetekhez, és
fele részben állja a számlát. Elvégre karácsony van. Úton visszafelé
az asszonyhoz, a rendőrök a kocsiban kapnak egy hívást a
rendőrőrsről. Azonnal oda kell menniük.
Az őrsön kérdi a főnök, mi történt, és kiderül, hogy a játéküzlet
tulajdonosa felhívott egy tévétársaságot, és most ez a tévétársaság
szeretne interjút készíteni a két rendőrrel.
Olyan ritkán esik meg, hogy hasonló jó híreket hallanak, most meg
épp karácsony van, és a nemzetnek szüksége van valami felemelő
közösségi élményre.
A gépezet beindul.
Több tévétársaság is felkapja a hírt. Beszáll a CNN is. Hamarosan az
USA egész területén elterjed a hír. A rendőröknek mindenki gratulál,
ismerősök és ismeretlenek, még maga Reagan elnök is kifejti, milyen
büszke rájuk.
Az emberek pénzt és ajándékokat küldenek, egy férfi pedig
felajánlja, hogy új házat épít a szerencsétlen asszonynak egy jobb
környéken.
Hirtelen ráébrednek, hogy az asszony erről mit sem sejt. Hiszen
nincs neki se tévéje, se rádiója. Ott ül az üres házban magára hagyva
a gyerekekkel. Azt hiszik, az idén nekik már nem lesz karácsony.
A rendőrök elhatározzák, várnak másnapig, karácsony napjáig.
Másnap reggel fölkel a fekete nő, felkelti a gyerekeket is, és mondja
nekik, hogy mennek a kórházba beteg testvérükhöz karácsonyt
ünnepelni.
A gyerekek szerint nagyon lehangoló az ünnep ajándékok nélkül, de
az asszony megvigasztalja őket, hogy itt vannak ők egymásnak, és
ennek is örülni kell. Majd szirénákat hallanak. Az asszony nagyot
sóhajt, mondván, az emberek még ezen a szent napon sem tudnak
békében meglenni egymással. Aztán a fiú kinéz az ablakon. Az utcán
óriási a tömeg, tele van rendőrkocsival, tűzoltóautóval meg
emberekkel. A két rendőr kint áll a füvön, ölükben egy rakás
ajándék. Néhányan bútorokat hordanak be a házba. A nőnek fogalma
sincs, mi történik, de aztán felismeri a rendőröket. Megölelik
egymást, és a rendőrök átadnak egy tizennyolcezer dolláros csekket.
Akkor aztán sírva fakad a nő.
Egy kicsit én is.
Elmúlt a fejfájásom. Kalapálok.
Aztán megint ez a világegyetemes dolog. A múlt éjszakai gondolatok
sem igazán tettek kevésbé halandóvá. Amikor a világegyetem is
mulandó, hamar megkérdőjeleződik az emberi lét értelme. Mi a
csudának fogjak bele bármibe is.
Más oldalról nézve a dolgokat, viszont kísértésbe esik az ember,
miért ne hozhatná ki a legtöbbet belőle. Ha már egyszer úgyis itt
vagyunk. Csekély a fantáziám ahhoz, hogy elképzeljem, hol másutt
is élhetnék.
Nem szégyellem, hogy ilyen gondolataim vannak.
Talán már előbb is kellett volna gondolkodnom ezekről a dolgokról.
Nem is tudom pontosan, mikor szokott az ember ilyeneket gondolni.
Sokan biztos már tizenöt éves korukban ilyesmin törik a fejüket. Hát
én nem tartozom közéjük. Ehhez képest most gondolkodom. Itt ülök
ebben a lakásban, és ilyen gondolatok cikáznak a fejemben. Őrület.
Azért nem kell emiatt szégyenkeznem.
Abban reménykedem, jobbá válnak a dolgok azáltal, hogy én most
ezeket végiggondolom. Tulajdonképpen sok olyan dolog van, amit
tényleg értékelek. A következő dolgokat:
– Kalapálás
– Labdázgatás
– Ha ülhetek a vécén
– Nap
– Evés
– Fák
– Barátság
– Strandok
– Lányok
– Hattyúk
– Alvás és álmodás és ébredés
– Ha valaki megsimogatja a hátam (ritka)
– Zene (All you need is love)
– Gyerekek (Børre)
– Víz
– Autóvezetés
– Biciklizés
Bárcsak lenne egy olyan érzésem, hogy a dolgok összefüggnek, és a
végén minden jól alakul. Olyan jó lenne.
Talán túl sok vagyok én egyedül. Többet kellene mozognom a
szabadban. Ha mondjuk, beszélnék valakivel. De kivel beszéljek?
Kim olyan messze van, Kent meg rossz barát.
A szüleimmel bármikor beszélhetnék, de nem szeretném a
problémáimmal aggasztani őket. Csak higgyék, hogy jól vagyok, és
minden a legnagyobb rendben van körülöttem.
Amikor kicsi voltam, apa meg én sétálgattunk a ház körül. Fogta a
kezemet, úgy sétáltunk. Valamilyen megfoghatatlan okból úgy
emlékszem erre, mint kellemes és értelmes dologra.
A házban laktunk. Ott ettem és aludtam. És azt jártuk körül.
Kicsit szüneteltetem a kalapálást, és elbiciklizek a szüleimhez.
Megkérem apát, járjuk körbe együtt a házat. Éppen ebéd utáni
álmából ébred, és enyhén szólva furcsálja az ötletet. Arra kérem, ne
tegyen fel kérdéseket. Győzködöm, szükségem van rá. Szükségem
van rá, hogy újra átéljem, milyen érzés, amikor együtt teszünk egy
kört a ház körül. Része annak, amin most dolgozom, magyarázom.
Apa gumicsizmát húz, felveszi a kabátját, majd körbesétáljuk a
házat.
Apa meg én.
Körüljárjuk az egész házat.
Nem éppen olyan, mint régen, de azért jó.
Nem reméltem, hogy bármit is megold, ha apával körbejárjuk a
házat. Mérsékelt elvárásaim voltak.
Máskor is megtehetjük, mondja apa, ha szükségem lenne rá.
Nagyon is lehetséges, mondom.
Apa szerint nem ártana gyakrabban kimozdulnom otthonról.
Találkozni emberekkel. Esetleg egy lánnyal.
Barátnők
Miért nincs egyetlenegy barátnőm sem?
Nem látom semmi okát.
A nálam kevésbé szimpatikus embereknek is van barátnőjük.
A hülyéknek is van barátnőjük.
Nekem is feltétlenül kellene, hogy legyen egy barátnőm.
Rengeteg igazságtalanság és hülyeség van a világon.
Problémáim egy részét valószínűleg ez okozza.
Lehetséges, hogy idióta emberek állnak a hülye zene, ostoba
könyvek, újságok, filmek mögött, meg a tévéreklámok eleven
élelmiszerei mögött?
Lehet, hogy ilyen egyszerű az egész?
Néha úgy hiszem, igen.
Ez egy roppant kézenfekvő magyarázat.
Meglehetősen vonzó.
Az emberek tulajdonképpen nem is olyan ostobák, tulajdonképpen
jót akarnak, de újra és újra hibáznak. Hát ez is egy lehetőség.
Óriási különbség van aközött, hogy az ember hülye vagy egyszerűen
csak szerencsétlen.
Mindenesetre egyvalami bizonyos, nekik van barátnőjük.
Mindegyiknek.
Bezzeg nekem nincs.
A pápa
Benyitok a bátyám lakásába, és megtalálom Kim iszonyatosan
hosszú faxát. Legalább harminc méter hosszú.
Ugyanaz áll rajta vagy százszor.
Be not afraid.
Kim a hurokmódszerrel faxolt.
Ez az, amiről már régóta mesél.
Már mióta álmodik arról, hogy egyszer megteszi.
Nem lehet túl bonyolult.
Az ember behelyezi a lapot a faxba a szokásos módon, bepötyögi a
megfelelő számot, és amikor a lap keresztülmegy, hozzáragasztja a
lap egyik végét a másikhoz. Ezáltal a fax folytatja ugyanannak az
üzenetnek a küldését addig, amíg le nem állítjuk, vagy a címzett
gépéből ki nem fogy a papír.
Az egész tekercs papíromat felhasználta. Egy egész tekercs drága
termopapírt.
Az összes ott fekszik a padlón. Kiábrándító látvány. Kim azt írja, az
idézet egy könyv hátoldaláról való, amit a pápa adott ki néhány évvel
ezelőtt. A sziget előző meteorológusa hagyhatta ott. Egy katolikus
meteorológus.
Be not afraid.
Nem rossz mondás. Ennyit a pápa javára írhatunk.
De nem százszor.
Kim faxának a végét bedugom a bátyám készülékébe, és
visszaküldöm a pápa mondását.
Egye csak meg, amit főzött.
Több mint egy óráig tart az egész elküldése.
Ez idő alatt továbbolvasom Paul könyvét.
Igazából ő is megemlíti a pápát.
A pápa, legalábbis Paul ezt írja, lelkesedik a Big Bang elmélete iránt.
A pápa természetesen Isten kezét véli felfedezni ebben az egészben.
Úgy véli, a teória teljes mértékben összeegyeztethető a teremtés
mítoszával. Tulajdonképpen Isten áll a Big Bang mögött. Zseniális.
A pápa örülhetett, amikor rájött erre a megoldásra. Izgalmas lesz
megtudni, mit mond majd, ha a világegyetem elkezd zsugorodni.
Talán nem mond semmit.
Letépek egy darabot a faxból, és a mondatot az ágyam fölé akasztom.
Jó lesz majd ránézni reggel, ha felébredtem.
Akár katolikus az ember, akár nem.
Holnap veszek egy Volvót.
Lift
Megyek a Volvo-kereskedőhöz, de útközben teszek egy kitérőt a
biciklivel egy sokemeletes nagy szállodához.
A liftben állok. Elindítom.
Fel-le liftezek. Már vagy háromnegyed órája ezt csinálom. Minden
egyes alkalommal, amikor leérek, megnyomom a legfelső gombot, és
amikor felérek, a legalsót.
Jönnek-mennek az emberek, senki nem tesz megjegyzést, nem
érdekli őket, hogy ott állok.
Amikor kicsi voltam, suli után gyakran elbicikliztünk az egyik közeli
lakótelepre. Toronyházaknak hívtuk az épületeket. Egy csomó rossz
gyerek lakott arrafelé. Némelyiknek nálunk idősebb fiútestvérei
voltak. Minden pénteken átruccantak Svédországba petárdát, tubákot
meg sört venni. Mindenki, aki a lakótelepen lakott, már látott
pornófilmet, mielőtt elkezdte volna az iskolát. Vad történetek
keringtek arról, hogy az idősebb testvérek egy csoportja Super 8-as
pornófilmet vetít a postaláda melletti falra. A filmben két nő pezsgőt
locsolt egy férfira, és ezért annak le kellett vennie minden ruháját.
Csináljanak, amit akarnak, nekem aztán mindegy. Minket persze nem
érdekelt az egész.
Azért mentünk oda, hogy liftezzünk.
Nagy kockázatot vállaltunk. Valamilyen oknál fogva nem engedték
meg, hogy liftezzünk. Egyszerűen nem volt szabad. Nem értettük,
miért.
Nem lenne szabad megtiltani a gyerekeknek a liftezést. De az összes
idős hölgy kiabált, és rikácsolt, és hívta a rendőrséget, és jött a
gondnok, és elkergetett minket.
Micsoda cirkusz volt minden alkalommal.
A lift fantasztikus találmány.
Még maradok egy kicsit.
Azért jó felnőttként liftezni, mert senkit sem érdekel, mi a fenét
csinálok a liftben. Még csak föl sem merül senkiben, hogy csak úgy
liftezek. Egy vagyok a sok közül.
Fiatal nő száll be a liftbe. Lefelé tart. Állok és nézem.
Megkérdezem, hogy van-e barátja.
Angolul mondja, hogy nem érti.
Megkérdezem angolul. Do you have a boyfriend?
Yes, közli.
Aztán azt is megkérdezem, szimpatikus-e, jó dolgokat művel-e, vagy
netalán nem kedves, és csupa hülyeséget csinál.
A nő azt feleli, hogy a világ bonyolultabb annál, mintsem
gondolnám, de ha igazán őszinte akar lenni, be kell vallania, voltak
már a mostaninál kedvesebb barátai is, akik ráadásul nem is csináltak
ennyi ostobaságot.
Kérdezi, nekem van-e barátnőm.
No, I don't, mondom.
Bólint, csak úgy magának. Mintha kicsit sajnálna ezért.
Amikor a lift leér a hallba, kiszállok, és felülök a kerékpáromra.
Elbiciklizek.
Paul
Még mindig nem értem oda a Volvo-kereskedőhöz, az egyetem
környékén járok.
Leülök egy padra az egyetemnél, és nézem a diákokat. Követem őket
a szememmel, ahogy jönnek-mennek.
Más már az életem.
Ennek ellenére nem érzem úgy, hogy ujjonganom kéne.
Egyszer, ha majd kicsit jobban ráérek, felmegyek a titkárságra, és
javasolni fogom, hogy az előkészítőre jelentkezőknek a kötelező
olvasmánylista mellé adjanak egy dühöngőt is. A Brio cég és az
egyetem közötti együttműködés előnyös lenne mindkét fél számára.
A Brio értékes publicitást nyer ezáltal, az egyetem pedig a
hallgatóknak egy olyan generációját, akik a földön járnak, és van
perspektívájuk. Hosszú távon az egész nemzetnek a hasznára válna.
Bemegyek az egyik terembe, ami tele van komputerekkel, a
hallgatók használják valamennyit.
A jelszavam (víz) még mindig érvényes, így be tudok menni az
internetre.
Szerintem túl sok minden van a világhálón.
Egy csomó olyan információt tartalmaz, amelyek nélkül vígan
meglennék.
Az a gyanúm, erről a témáról sokan gondolkodnak hozzám
hasonlóan.
Hihetetlenül sokat tudunk, de fogalmunk sincs arról, mit kezdjünk a
rengeteg információval. Sokan a jót sem tudják megkülönböztetni a
rossztól.
Rémisztő mennyiségű, hasznavehetetlen információ található a
hálón. Azt hiszem, például valamivel jobban éreztem magam, mielőtt
megtudtam volna, hogy Norvégia milyen szervezeteknek a tagja. No,
nem sokkal jobban. De egy kicsivel talán igen. Ami elég sok ahhoz,
hogy számítson.
Próbáld ki magad.
Norvégia a következő szervezeteknek a tagja: AfDB, AsDB,
Australia Group, BIS, CBSS, CCC, CE, CERN, COCOM, CSCE,
EBRD, ECE, EFTA, ESA, FAO, GATT, IADB, IAEA, IBRD,
ICAO, ICC, ICFTU, IDA, IEA, IFAD, IFC, ILO, IMF, IMO,
INMARSAT, INTELSAT, INTERPOL, IOC, IOM, ISO, ITU,
LORCS, MTCR, NACC, NAM (társult tag), NATO, NC, NEA, NIB,
NSG, OECD, PCA, UN, UNAVEM II, UNCTAD, UNESCO,
UNHCR, UNIDO, UNIFIL, UNIKOM, UNMOGIP, UNOSOM,
UNPROFOR, UNTSO, UPU, WHO, WIPO, WMO, ZC.
Igazán fárasztó. Senki ne akarja elhitetni velem, jó, ha az ember tud
ilyeneket, az esetleges kvízműsoroktól (külügyminisztériumi bulin)
eltekintve. Egyébként soha.
Olyan ez, mint ha ellopnák a gondolataimat azáltal, hogy tudom,
Norvégia az Australia Group tagja. Elég sok nehézségem van
azokkal az információkkal is, melyek használhatóak, úgyhogy nem
kellene tovább nehezíteni a helyzetet a hasznavehetetlenekkel.
Sokakat azonban elkápráztat az a tény, hogy ezeket az információkat
nem ott találja, ahol mi vagyunk, hanem egy másik helyen. Egy hely,
ami nem itt van, hanem mindenütt és egyidejűleg mindig máshol. És
egyikünk sem lehet ott. Testben nem.
Izgalmas belegondolni. Ezzel egyetértek. De azért olyan baromian
nem elképesztő. És már alig várom, hogy az emberek végre belássák
ezt.
Két jó dolog van a világhálóban.
Az egyik az, hogy az ember állandóan meglepődik, ugyanúgy, ahogy
egy újságcikktől vagy egy bolti árutól, ezáltal más lesz egy kicsit a
világ, kicsit boldogabb. Én például megörültem annak a kérdésnek,
amit egy pszichológushallgató tett fel:
Mit nevezünk boldogságnak legóépítés szempontjából? Hogyan
írnád le azokat az érzéseket, amelyeket legóépítés közben élsz át?
Véleményed szerint van-e különbség ezen „boldogságérzet” és az
öröm között? Hozzásegít a legózás mint tevékenység egy rövid vagy
hosszú távú örömérzés kialakításához?
A másik, hogy könnyen lehet kapcsolatot teremteni a világ
legkülönbözőbb helyein élő emberekkel.
Ezért jöttem ma ide.
Megpróbálom felvenni a kapcsolatot Paullal.
Meg akarok tőle kérdezni valamit.
Ma már szinte minden professzort el lehet érni elektronikus úton.
Biztos vagyok benne, hogy Paul is ott van valahol odakinn.
Név szerint keresem, és az e-mail címe meg is jelenik a képernyőn.
Csupán néhány másodperc az egész.
Már meg is van. Angolul írok neki:
Prof. Paul Davies!
Én egy fiatal ember vagyok, és nem érzem magam túl jól a
bőrömben. Van egy jó barátom meg egy rossz, és van egy bátyám,
aki kevésbé szimpatikus, mint én. Barátnőm az nincs. Jártam
egyetemre, de abbahagytam. A napjaimat leginkább azzal töltöm,
hogy ülök a bátyám lakásában, és gondolkodom, és esténként labdát
dobálok a falhoz, és elkapom, amikor visszapattan. És van még egy
játékom, egy kalapács és néhány pöcök, ezek egy fadeszkán mennek
át úgy, hogy a pöcköket belekalapálom a deszkába, majd az egészet
felfordítom és újrakalapálom.
Néha beleolvasok egy könyvbe, amit Ön írt. Abba, amelyik az időről
szól. Nem szeretek a múló időre gondolni, és nekem úgy tűnik, Ön
azt írja, az idő nem is létezik, és ez engem boldoggá tesz, de nem
vagyok benne biztos, hogy tökéletesen értem a dolgot. Azt is írja, a
világegyetem össze fog omlani egy nap. Rengeteg rémisztő dolgot ír.
Szeretném azt érezni, hogy mindennek van értelme, és a végén
minden rendben lesz.
Itt és most egyáltalán nem érzem így. Szeretnék feltenni önnek
tizenkét kérdést, és fölöttébb hálás lennék, ha megválaszolná ezeket.
Íme a kérdések:
1. Létezik az idő?
2. Ijesztőnek találja ön a világegyetem nagyságát?
3. Nem érzi néha azt, hogy minden, amit tesz, hiábavaló, hiszen a
Nap úgyis kialszik ötbillió év múlva?
4. Szereti falhoz dobálni a labdát és aztán újra elkapni? Gyakran
csinálja?
Gyakrabban tenné, ha több ideje lenne?
5. Ha Einstein ma élne, gondolja, barátok lennének?
6. Hogyan lehetséges az, hogy a múlt, a jelen és a jövő mind
egyidejűleg létezhet.
7. Nem kívánja néha azt, bárcsak ne tudná mindazt, amit tud, és
akkor szabadon szaladgálhatna a strandon, gondtalanul, mindenről
mit sem tudva?
8. Gondolja, hogy a Big Bang egy véletlen egybeesés volt?
9. Én nem kértem, hogy a világra jöjjek. Ahogy más sem. A
világegyetem mérete és összetettsége mellett én úgy érzem, kicsi
vagyok, és nem tartozom felelősséggel. Úgy érzem, az egyetlen
értelmes dolog, ha megpróbáljuk jól érezni magunkat. Megérti ezt az
érzést? Önnek is volt már ilyen?
10. Gondolja, hogy az emberi agy képes végtelen számú gondolatra?
11. Ellenzi a televíziós reklámok azon fajtáját, ahol életre keltik az
élelmiszereket, mint például a táncoló kétszersülteket, melyek aztán
beleugranak a sajtba?
12. Elfogta már valaha is a nevetés csak azért, mert olyan hatalmas
számokkal van dolga?
Előre is köszönöm.
Ahogy elkészültem, megnyomom a „send” gombot, és a számítógép
elküldi a levelemet egyenesen Ausztráliába.
Ha én professzor lennék, és olyan sokat tudnék az időről meg a
világegyetemről, részletes választ küldenék mindenkinek, aki
hozzám fordul. Minden professzornak ezt kellene tennie.
Remélem, Paul olyan, mint én.
Remélem, válaszol.
Szükségem van a válaszára.
Mielőtt még továbbbicikliznék, elkövetek egy pofátlanságot.
Beugrom a Meteorológiai Intézetbe, és azt mondom a titkárnőnek,
azért jöttem, hogy vigyek Kimnek egy tekercs faxpapírt. Nagyon jól
ismeri Kimet, és nem tesz fel semmilyen kellemetlen kérdést. Csak
aziránt érdeklődik, hogy jól van-e. Megnyugtatom, hogy remekül.
Aztán megkapom a tekercset.
Egyszerű, nem?
Az eső
Itt állok a Volvo-üzletben.
Voltam a bankban, és a zsebemben majdnem kétszázezer korona
lapul. Még sosem volt nálam ennyi.
Az üzletkötő megismer.
Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy megvenném azt a zöld
Volvót, mondom, de azért még egyszer kipróbálnám.
Az üzletkötő azt mondja, annyiszor próbálhatom ki, ahányszor csak
tetszik.
Van egy hátsó gondolatom.
Elmegyek abba az üzletbe, ahol Børrével fagyiztunk. Jessica cetlije
még mindig ott lóg, így fel tudom írni a telefonszámot.
Aztán visszamegyek a Volvo-üzletbe, és közlöm, hogy a kocsi
megfelel minden elvárásomnak, és megvenném.
Az üzletkötő matat a papírjai között, és megkérdi, elintéztem-e a
fizetéssel kapcsolatos formaságokat. Meg akarja nézni a banki
garanciát meg a többit. Mondom neki, én inkább készpénzzel
fizetnék, és kezdem előhúzni az ezreseket a zsebemből. Az üzletkötő
helyesel. Bevezet egy hátsó szobába, ahol kitöltünk néhány
formanyomtatványt. Megemlítem neki a regisztrációt, a bátyám
ugyanis szeretné, ha minden elrendeződne, mire hazajön, és az
üzletkötő felhívja egy haverját a közlekedésfelügyeletnél.
Beszélgetnek egy kicsit, aztán eldől, a kocsit még ma lehet
regisztráltatni.
Baráti kapcsolatok.
Megjegyzem az üzletkötőnek, hogy rendkívül elégedettnek néz ki, és
kérdem, attól van-e, hogy készpénzzel fizetek, és mondja, igen. Úgy
véli, igazából csak akkor beszélhetünk a vásárlás létrejöttéről, ha az
ember készpénzzel fizet. Szerinte az összes bankkártya meg
részletfizetési rendszer elidegenítette az eredeti vásárlási élményt.
Kipengetni a dohányt, az vásárlás.
Nem osztom ebbéli nézeteit, de örülök, hogy örül. Az ideiglenes
rendszámtáblával a kocsin elmehetek a közlekedésfelügyelethez. Ott
fog várni már a haverja, és mindent elintézünk. Mielőtt elválnánk,
megkérdezem, tudja-e, melyik sivatagban vették fel a legutóbbi
Volvo-reklámot. Nem tudja.
Talán a Szaharában.
A Volvót leparkoltam az utcán a lakás előtt.
Elfaxoltam a bátyámnak egy tájékoztatót a kocsiról, a számlával
együtt.
A bátyám autótulajdonos lett.
Én pedig ülök, és nézem Jessica telefonszámát.
22 47 45 64.
Ez egyben Lise száma is.
Fel akarom hívni Lisét, és megkérdezni, nem akar-e találkozni
velem.
Izzadok.
De úgy érzem, muszáj telefonálnom. Neki kellene fognom
valaminek. Megérett az idő, hogy belekezdjek valamibe.
Annak is vannak határai, hogy mennyi ideig tudok bent ülni és
kalapálni.
Furcsa dolog ez a lányokkal.
Az ember nem kerülheti meg őket.
Olyan szépek.
Aztán meg ott vannak mindenhol.
Mindig úgy tesznek, mintha mi sem történne.
Szeretem a hangjukat. Azt is szeretem, amikor nevetnek vagy
mosolyognak.
És amikor mennek.
Egy kicsit ijesztőek is.
Néha az az érzésem, hogy tudnak valamit, amit én nem tudok.
De azért klasszak.
És nehéz megtalálni őket.
Örökké elképesztenek azzal, hogy még a legnormálisabb csajok is
képesek vonzódni a legocsmányabb hapsikhoz.
Az egyetlen esélyem, ha nem csinálok úgy, mintha.
Amikor fiatalabb voltam, a tévé és a rádió minden egyes ifjúsági
programja arra biztatott, légy önmagad. Merj önmagad lenni. Néhány
program mellesleg arról is szólt, hogy legyen egy helyed, ahol
lehetsz. A legtöbb azonban arról, hogy légy önmagad. Igazából csak
most kezdek rájönni, mit is jelent. Hogy Lisének van-e fogalma róla,
nem tudom.
Megér egy próbálkozást.
Annak a valószínűsége, hogy Lise jár valakivel, természetesen elég
nagy.
Mért is ne lehetne Lisének kedvese?
Neki, aki szép is, szimpatikus is, és nemsokára fényképész lesz.
Biztosan van barátja.
Mégis felhívom.
Az apja veszi fel a telefont. Bemutatkozom, és megköszönöm a
múltkori vendéglátást. Kérdi, mi újság a Volvóval.
Kérdem, beszélhetnék-e Lisével.
Lise nem lakik ott, mondja. Aznap, amikor Børre és én ott jártunk,
csak látogatóban volt ott. De megadja a telefonszámát.
Leírom a számot.
22 60 57, és az apjának meg kell ismételni az utolsó két számot: 31.
Teszek egy kört a szobában. Veszek egy mély lélegzetet, majd
kiengedem.
Ez maga a pokol.
Kalapálok egy kicsit, mielőtt felhívnám.
Néhányszor kicseng. Aztán felveszi.
Most Lisével beszélek.
Miután befejeztük, lefekszem a díványra, és mosolygok. Olyan érzés,
mint amikor eláll az eső. Mint amikor egyre csak esik és esik, de
végül egyszer mégiscsak eláll. És mindennek erősen lehet érezni az
illatát, és a fák a zöld legkülönfélébb árnyalataiban pompáznak.
Furcsa dolog ez a lányokkal.
Először sehol nincsenek, és minden olyan fárasztó.
De aztán megjelennek, és a dolgok jobbá válnak.
Hallatlanul gyorsan megy. Csak néhány másodperc, és máris szebb a
világ.
Egy óra múlva találkozom Lisével.
Meglehetősen ideges vagyok.
Megyek zuhanyozni.
A csók
Egy új nap.
Felébredek.
Sokáig aludtam.
Lise nem jár senkivel.
Iszom egy pohár vizet, amíg ezt végiggondolom.
Örült, hogy felhívtam.
Elmentünk egy kávézóba.
Először egy kólát ittunk, de aztán sörre váltottunk.
És mindenféléről beszéltünk.
Elmeséltem, hogy Lise hasonlít egy kicsit arra az Alanisra, aki az
első ülésen ül, és piros pulóvere van. De hozzátettem, hogy Lise még
szebb. Úgy vélte, jó ezt hallani. Szeretne Alanisra hasonlítani, de
szeretne még szebb is lenni.
Ez egy találó bók volt.
Lisének szép hangja van. Szívesen elhallgatnám sokáig, ahogy
beszél. És aztán van egy helyes kis rés a két első foga között, és
aranyos haja, ami se nem hosszú, se nem rövid.
Elmesélte, mit szeret csinálni.
Szeret fürödni és az erdőben sétálni. Szereti a gyümölcsöt, meg aztán
szeret olyan embereket fényképezni, akik nem tudnak arról, hogy
fényképezik őket.
Azt hitte, Børre a fiam. Természetes, hogy azt hitte.
Megmagyaráztam, hogy nekem egyáltalán nincs fiam. És lányom se.
Még csak egy barátnőm sincs. Elegem van már abból, mondtam,
hogy úgy tegyek, mintha a dolgok mások lennének, mint amilyenek.
Nem hiszem, tettem hozzá, hogy itt kellene ülnünk és bólogatnunk
egymásnak, és azt mondanunk, hogy szerintünk az ilyen és ilyen
irodalom izgalmas, vagy hogy ez meg ez a film roppant érdekes.
Erről később is beszélhetünk.
Elmondtam mindent úgy, ahogy volt.
Úgy gondoltam, ha netalán azt hinné, komplett idióta vagyok, jobb
ha már most az elején megmondja.
De nem gondolta, hogy hülye vagyok. Ebben meglehetősen biztos
vagyok.
Azt kérdezte, mindig ilyen rámenős vagyok-e, én meg azt
válaszoltam, hogy ez az első alkalom.
Azt is kérdezte, kétségbe vagyok-e esve.
Nemmel feleltem. Egyszer az életben világosan akarom látni a
feltételeket.
Aztán meséltem a labdáról, a dühöngőről és Paulról. Akkor kezdte
megérteni, miről is beszélek.
Neki is volt egy dühöngője, amikor kicsi volt, de arra már nem
emlékezett, hogy Brio-termék volt-e.
Rávettem, hogy ő is írjon egy listát. Egy szalvétára.
Lisét ezek izgatták, amikor kicsi volt:
– Kis világokat kialakítani egy dobozban az ágy alatt
– Karlsson a tetőn (a háza, amit az asztal alatt építettem)
– Kunyhót építeni
– Katasztrófatúlélési játékot játszani
– Iroda, papírokat rendszerezni
– Bolt
– Átvágni valakit
– Kerékpáros üldözés
– Parafa dugót gyűjteni
– Áfonya
– Kiöltözni (hercegnőnek)
– Aranycipő
– Műanyag gyémánt
– Miniatúrák
– Szagos radír
– Anya sminkje
– Kis városokat építeni legóból a homokban
Amikor bezárt a kávézó, keresztülsétáltunk a Palota melletti parkon.
Hazakísértem, és még ittunk egy csésze teát. Megnéztem a
fényképezőgépét és néhány képét. Hatalmas színes képek. Amikor
eljöttem, megölelt, amit most így utólag úgy is értékelhetek, hogy
egészen közel állt egy csókhoz.
Valószínűleg egy ölelés volt.
De talán mégis egy csók.
Félelmetes
Ma kaptam három faxot.
Az első kettővel nincs semmi bajom, de a harmadik félelmetes. Ha
nem vigyázok, azt kockáztatom, elveszítem azt a keveset is, amit már
megszereztem.
Az első Kimtől érkezett.
Látott egy borzot. Szerette volna, ha tudom. Lerajzolta, és azt
mondja, egy nagyobb macska és egy kisebb kutya közti valamit
képzeljek el. Meglátogatta a témavezetője, ott fent. Esténként kint
üldögéltek a szabadban, és borozgattak, és először a témavezetője
vette észre a borzot. De Kim is látta. Úgy tűnik, büszke arra, hogy
látott egy új állatot. Osztozom az örömében.
A második fax is Kimtől jött.
Összeállított egy listát arról, mi okoz neki örömöt.
Nem emlékszem rá, hogy elküldtem volna neki az én listámat. Lehet,
hogy ezt most teljesen magától csinálta. Nagyszerű.
A következők teszik Kimet boldoggá.
– Víz
– Felhőkarcolók
– Olyan lányokkal találkozni, akikbe véletlenül beleszeretek az
utcán, és akiknek aznap épp nincs semmi dolguk, és nekem sem
– Úszás
– Kerékpározás
– Improvizatív jazz
– Tavasz
– Ha a lányok, akikbe beleesek, váratlanul telefonálnak
– Reggelek
– Néhány könyv
– Csokoládé
– Keserű csoki, esetleg mogyoróval, mandulával
– Konyak
– Az 50-es, 60-as években kézikamerával készült, szemcsés, fekete-
fehér dokumentumfilmek
– Repülés/utazás
– Amikor a dolgok éppen olyanok, ahogy vártam (ha valami jót
vártam)
– Amikor valami olyan jó dolog történik, amit még a legvadabb
fantáziámban sem tudtam volna elképzelni
– Borzot látni
– Faxot kapni
– Sok faxot kapni
– Barátok
– Munka
– Felhők (néha)
– Macska
– Olyan dolgot megcsinálni, amire már régen vágytam
– Zuhanyozni
– Ugrani
– Futni
– Énekelni
– Enni
– Aludni
Szép hosszú lista. Kicsit irigykedem.
Kim nálam jobban látja az élet dolgait.
De igyekszem én is. Egy nap ott leszek én is.
A harmadik fax nagyon nyugtalanító.
A bátyám küldte.
Megköszöni, hogy megvettem a Volvót. Szeretne valamit adni
cserében. Valamit valamiért. Ebben az értelemben a bátyám nagyon
rendes. De nyugtalanít, amit javasol.
Felajánlja, meghív New Yorkba. Egy egész hétre.
Ő már ott van, és azt mondja, lakhatnánk a barátai lakásában.
Manhattanben.
Ez egy olyan fax, amellyel kapcsolatban szeretném elkerülni az
állásfoglalást.
Fogom a labdát, és kimegyek a hátsó udvarba.
Labdázgatok.
Perspektíva
Úgy terveztem, az utolsó pár hetet, mielőtt a bátyám hazajönne,
pihenéssel töltöm. Kalapálok, és átgondolom a helyzetet.
Bebetonozom a biztonságnak azt a picinyke csíráját, amit a
nehézségek ellenére sikerült megteremteni.
De aztán jött ez a fax, és kútba esik az egész terv.
Már majdnem megnyugodtam. Sikerült egyfajta
kiegyensúlyozottságot létrehoznom.
Most már csak álmodhatok róla.
New York.
Ijesztően hangzik.
Nyomasztó.
Félek épp most ilyen állapotba kerülni.
Úgy rémlik, túl nagy az a város.
Több oka is van, miért nem kellene elutaznom.
Lise az egyik.
Később a nap folyamán még találkozunk. És talán más napokon is.
Nem tudom, milyen New York, de nehezen tudom elképzelni, hogy
jobb lenne, mint Lise. Azt is érzem, jó úton haladok afelé, hogy
végre kezelni tudjam a dolgokat.
Amennyiben elutazom, talán ez az érzés is elvész. Fölösleges még
jobban kihívni a sorsot magam ellen, így is elég zavaros minden.
Mindamellett várom Paul válaszát is. Biztosan hamarosan válaszol.
És az sok mindent eldönthet.
Inkább szeretnék tudomást szerezni a dolgokról, mint New Yorkba
utazni.
Néhány perc múlva hívni fog a bátyám.
Kicsit aggódom emiatt.
Muszáj lesz nemet mondani.
Már hív is.
Ragaszkodik hozzá, hogy New Yorkba menjek. Meglep, hogy
annyira erősködik. Soha nem láttam a bátyámat ennyire ragaszkodni
valamihez.
Jól éreznénk magunkat, győzköd. És úgy véli, minden arra utal,
kifejezetten jót tenne nekem, ha kimozdulnék. Szétnéznék a
nagyvilágban.
Most nagyon nem alkalmas, mondom.
A válaszom nem, de a bátyám szerint ez szóba sem jöhet.
Egyszer az életben nem kellene annyit gondolkodnom, mondja. Csak
megvenni a jegyet, és felülni a gépre.
Még a zsebpénzt is ő állja. Az utazáson felül.
Ez aztán már tényleg rendkívül nagyvonalú ajánlat.
De az a rengeteg ember meg a zaj. Ideges vagyok.
Kérdem, nem tudna-e valami mást adni. Esetleg egy órát. Egy
Rolexet. Úgyis szeretnék egy órát.
Soha az életben, feleli a bátyám.
Azt mondja, a Rolex legalább ötvenezerbe kerül, és akkor se menne
bele, ha csak ezer lenne.
A pláne az, hogy lehetőséget szeretne adni nekem az utazásra.
Rengeteg dolog történik, amikor utazik az ember, mondja.
Mint például? kérdezem.
Rájössz, hogy vannak perspektívák, válaszolja a bátyám.
Nincs mitől félnem, mondja. Hisz ő ott lesz. Az én bátyám. Ő majd
vigyáz rám.
Perspektívák? mondom.
A kar
Lise piros pulóvert visel.
Ülünk a fűben, ásványvizet iszunk, és csirkesalátás bagettet eszünk.
Kezd kisütni a nap.
Fura dolog, amikor találkozunk valakivel, mondom.
Mintha más bolygón lennénk.
Semmi perc alatt el tudom képzelni, hogy járok valakivel. Megy
magától. Egyik percről a másikra kigondolom az egészet. Látom őt
magam előtt minden lehetséges szituációban, látom a házat, ahol
laknánk, és a helyeket, ahová vakációzni utaznánk. És ez anélkül
történik, hogy akár csak egy szót is váltottunk volna. Megtörténhet
az utcán menet, amint tekintetem találkozik egy éppen arra járó
lányéval.
Lise kíváncsi, vajon a mi kapcsolatunkkal összefüggésben is voltak-e
ilyen gondolataim.
Kicsit tétovázok, letagadjam-e, de aztán bevallom.
Lise mosolyog, és azt mondja, azt hitte, nincsenek terveim.
Különbséget kell tenni tervek és álmok között, mondom.
Amikor megkérdezem, szerinte számít-e, rázza a fejét, és hozzám
hajol.
Elmesélem, hogy a bátyám meghívott New Yorkba.
Lise nagyon lelkes lesz. Szerinte feltétlenül el kell utaznom.
Szerintem sem ártana többet emberek közé járni és kevesebbet
ücsörögni otthon, de ez nagyon váratlanul jött.
Félek, nyomasztani fog.
Lise megnyugtat. Van egy elmélete New Yorkról.
Szerinte ott két dolog történhet, és rajtam múlik, a kettő közül
melyik.
Az egyik lehetőség, hogy fenntartásaimtól megszabadulva befogadok
mindent. Akár egy gyerek. A másik lehetőség pedig a távolságtartás,
ha a részletekre figyelek, és megpróbálok hasonlóságokat keresni.
Kiválasztani és összehasonlítani.
Az első akár nyomasztó élménnyé is válhat. A második esetben
megfigyelhetem a dolgokat, és közben még jól is érezhetem magam.
Ez Lise véleménye.
Szerinte lehet jó oldala is a nyomasztó dolgoknak.
Nem egészen értem, mit akar ezzel mondani.
Az ilyen helyzet idővel némi perspektívát ad a dolgoknak, teszi
hozzá.
Perspektívát? kérdem.
Lise a karomhoz ér, és újra elmondja, hogy szerinte el kellene
utaznom. Szeretem, ahogy a karomhoz ér. Majdnem úgy tűnik, hogy
a végén még fontolóra veszem ezt az utazást, csak azért, hogy újra
megbizonyosodjak afelől, mennyire örülök, ha hozzám ér.
Semmi nem akadályozhat meg abban, vélekedik, hogy folytassam a
labdadobálást meg a kalapálást, ha visszajöttem. Ki kellene
használnom ezt az alkalmat.
Lehet, hogy utána másképp látom majd a dolgokat.
Most, hogy ő mondja, logikusnak tűnik.
Forma
Újra hív a bátyám, és megint győzköd.
Napfény, Central Park, mondja, jó kaja, pia, no meg az Empire State
Building.
Nevezetességek, mondom megvetően. Mi a fenét kezdjek a
nevezetességekkel?
A bátyám szerint nem a város a fontos, hanem az, hogy mi ketten
együtt leszünk. A testvéreknek össze kell tartani, és néha együtt
csinálni valami kellemeset.
Ez szerintem is jó hozzáállás.
De New York biztosan túl nagy.
Nem túl nagy New York?
A bátyám szerint elfogadható méretű.
Kérdezem, nem nyomasztja-e.
Nem, feleli.
Arra is kíváncsi vagyok, érezte-e már nyomasztónak, vagy nem fél-e
attól, hogy majd fogja.
Erre szintén nem a válasz.
Aztán azzal próbálkozom, nem kellene-e inkább keresztülautóznunk
Amerikát.
Nem.
Megkérdem, vihetem-e Lisét.
Ki az a Lise, kérdezi, én meg elmagyarázom.
Nemmel válaszol.
Kérdezem, kaphatok-e egy Rolexet.
Nem.
Aztán megkérdezem a bátyámat, miben hisz.
No ebből elég, mondja.
Miben hiszel, kérdem újra.
Mit akarsz ezzel? kérdezi.
Mit akarok? Azt kérdezem, miben hiszel, mondom.
Az életben? kérdezi a bátyám.
Hol máshol? mondom.
Nem hülyéskedsz? kérdezi.
Nem, mondom.
Elgondolkodik.
Hiszek a piaci erőben, mondja.
A szabadban? kérdem.
Igen.
Hogy lehet ilyen dologban hinni? kérdem. Az egész egy szarság,
nem? Kinek van szüksége piaci erőkre? A bátyám szerint ez
egyáltalán nem szarság.
Na jó.
Mi másban hisz?
Hisz a barátságban.
Jó.
Hisz a szerelemben.
Ez igaz? kérdem.
Mi? kérdezi a bátyám.
Hogy hiszel a szerelemben, mondom.
Naná, hogy igaz.
Sosem gondoltam volna, mondom.
Számít valamit? kérdi.
Hogyne.
Aztán azt kérdezem, New York inkább tartalom vagy forma.
A bátyám szerint forma, tartalommal nekem magamnak kell
megtöltenem.
Miért gondolja azt, kérdezem, hogy jót tesz majd nekem az utazás.
Új helyek, új gondolatok, perspektíva.
Biztos vagy te ebben a perspektíva-dologban? kérdezem.
Halálbiztos.
Egy pillanatra csend lesz.
Aztán megkérdezi a bátyám, megadom-e végre magam.
Igen, mondom. Benne vagyok.
Kellemes repülést.
Kösz.
Átvilágítás
Megyek Amerikába.
Hagytam magam rábeszélni.
Sokáig állok, és bámulom a kalapálókészletet.
Lehet, hogy hülyeség magammal vinni.
New York aligha az a hely a világon, ahol a legtöbbet kopácsolnak.
Az ott lakók egészen biztosan más módszerekkel kapcsolódnak ki.
Miért kellene New Yorkban kalapálnom, és hülyét csinálni
magamból.
Más részről viszont semmi kedvem sincs azt játszani, hogy
keményebb vagyok annál, mint amilyen valójában vagyok. Hamar
megbosszulhatja magát.
Méricskélem a készletet a kezemben.
Szinte nincs is súlya.
Nem kell feltétlenül használni. Már az is megnyugvást okoz, hogy ott
van a táskámban. A tudat, hogy van. És ha mégis szükségét érezném
a kalapálásnak, bármikor elővehetem.
Utazhatnék a dühöngő nélkül is, és veszek esetleg egyet, ha úgy
alakul. De ez kockázatos.
Nem tudom igazán, hogy áll a Brio Amerikában. Előfordulhat, hogy
ott nem lehet kapni. Ebben az esetben azt kockáztatnám, hogy a
nyomasztó érzések bennem égnének.
Senki mást nem csapnék be, ha itthon hagynám, csak magamat.
A dühöngőt vinni kell.
Ha a város valóban olyan nagy, mint amilyennek én hiszem, nagy
valószínűséggel szükségem lesz egy kis kikapcsolódásra.
És egyébként is, milyen jól fog mutatni a repülőtéren az
átvilágításnál.
Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a vámosok.
Összepakolok.
Alsónadrág. Zokni. Trikó. Fogkefe. Rövidnadrág.
Fényképező.
Dühöngő.
Az élet értelme
Mindjárt indul a reptéri busz.
Lise és én a Kastélypark füvén fekszünk.
Palacsintát eszünk, amit Lise csinált.
Kérdezem Lisét, mit gondol, minden rendben lesz a végén.
Attól függ, mit értek azalatt, hogy a végén, mondja.
Ha egészen az élet végére gondolok, nagyon valószínű, hogy nem
lesz jó vége. Természetesen mindez hit kérdése. Egyesek ugye azt
gondolják, többször is élhetünk, vagy hogy valami szép helyre
kerülünk a halál után.
De ha arra gondolok, hogy előbb-utóbb, hogy idővel a dolgok
megoldódhatnak, úgy már nagyobb az esély.
De attól is függ természetesen, mit értek azalatt, hogy rendben lesz.
Hová akarsz kilyukadni? kérdezi.
Nem tudom, mondom.
Valószínűleg, csak azt szeretném tudni, megoldódnak-e a dolgok.
Nem kívánok én olyan sokat. De szeretném jól érezni magamat.
Szeretnék egy egyszerű, de jó életet élni kellemes pillanatokkal és
sok élvezettel.
Lise szerint ez abszolút megvalósítható.
Viszont nincs olyan sok élvezetes dolog mindaddig, amíg nem
érzem, hogy van értelme az életemnek.
Nem hagyhatnád ezt az egész értelemdolgot? kérdi Lise.
Nem, mondom. Képtelen vagyok rá.
Na és mi van a barátsággal? Mi, például. Ennek nincs értelme?
De igen.
No látod.
Amint megérkezik a reptéri busz, csinálok egy képet Liséről a
polaroid gépével.
Megkérdezem, vár-e rám.
Nevet és megpuszil, és kéri, hogy küldjek neki néhány képeslapot.
Azt kérdezem, sok lesz-e, ha naponta küldök egy lapot. Nem
gondolja úgy. De szeretné, ha szép helyeken írnám őket. Leginkább
magas épületek tetején.
Integetek Lisének a busz hátsó üléséről.
Éppen akkor, amikor már nem látom a buszból, kezd megjelenni az
arca a fényképen.
Így mégiscsak láthatom.
Kiáltvány
Felhívom a szüleimet a reptérről, hogy megmondjam, elutazom.
Amikor anyu meghallja, hogy Amerikába megyek, megelégszik
azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon izgalmas. Jó utat, mondja.
Apa már továbbmegy. Ha adok neki egy röpke órát, az elég lesz
ahhoz, hogy megírjon egy kiáltványt, amit, ha New Yorkba érek,
szétoszthatok az utcán.
Ebben a kiáltványban az állna, hogy ő elhatárolja magát mindattól,
amit Amerika képvisel, az ostobaságuktól, beteges álmaiktól,
külpolitikájuktól és kultúrimperializmusuktól. Csak egy kis A4-es
papír. Úgy véli, a legtöbb amerikainak fogalma sincs arról, hogy neki
és sok más európai intellektuelnek mi a véleménye Amerikáról.
Apa szeretne adni nekik valamit, amin elgondolkodhatnának. Kis
tanulópénzt.
A gépem egy negyedóra múlva indul.
A kiáltványt el kell halasztanunk a következő alkalomra.
N
Már a repülőn ülök.
Útban vagyok a nagyvilág felé.
Egy rém pocsék filmet nézek, és minden érintett nevében kikérem
magamnak, és arra a légitársasági alkalmazottra gondolok, aki
eldönti, melyik filmet vetítsék.
Azon tűnődöm, hogy szerencsétlen-e, vagy csak hülye, és hogy van-e
kedvese.
Tőlem balra, az ablak mellett egy német hölgy ül, aki egész idő alatt
dobozos üdítőkkel traktál, mert ő már nem bír többet inni.
Már rengeteg üdítőt ittam. Ha legközelebb megint felajánl egyet,
kénytelen leszek visszautasítani.
Ismét Paul könyvét olvasom.
Amióta írtam neki, valahogy jobban tetszik. Úgy érzem, közelebbi
kapcsolatba kerültem vele. Bizalmas viszonyban vagyunk. Paul és
én.
Talán épp most válaszol.
Talán azt írja, kár aggódni, és minden jóra fordul.
Azt írja, a Föld szabadon lebeg az űrben.
Forog és halad. Nagyon gyorsan. A Napot használjuk arra, hogy a
Föld forgását kövessük. Valaki elhatározta, hogy délben az órának a
Föld minden pontján tizenkettőt kell mutatnia. Ezért az óra sok
helyen egészen mást mutat, mint Norvégiában.
A földet 24 időzónára osztották. És mi úgy teszünk, mintha
ugyanannyi lenne az idő az egyes időzónákban. Ha nem így tennénk,
az órát mindig öt perccel kellene előbbre állítani minden kelet felé
megtett 100 kilométer után.
Ez azt jelentené, hogy a szüleim nyaralójában az óra mindig négy
perccel többet mutatna, mint az otthoni óra.
Amíg olvasok, eszembe jut, hogy New Yorkban nem ugyanannyi az
idő, mint Norvégiában.
Hat órával kevesebb.
Hat órát nyerek a New York-i úton. Ez a gondolat megelégedéssel
tölt el. Megpróbálom ezt az időt valami kellemesre fordítani.
Másrészről viszont tízezer méteres magasságban minden órában
elveszítem egy másodperc 3 milliárdnyi részét. Az út nyolc óráig
tart. A másodperc 24 milliárdnyi részét vesztem el.
Ez nagyon kevés.
Azt hiszem, megengedhetem magamnak, hogy ne foglalkozzak vele.
A német hölgy megint megkérdi, nem kérnék-e még egy doboz
üdítőt.
Köszönettel visszautasítom, és a hasamra teszem a kezem, mutatván,
hogy sem éhes, sem szomjas nem vagyok.
Leteszi a dobozt a földre, és egy sötétítő maszkot tesz a szemére. Azt
hiszem, aludni próbál.
Felállok, hogy kimenjek a vécére. Egy olasz áll előttem a sorban.
Már korábban is észrevettem. Két haverjával van. Mindnyájan
öltönyt viselnek, és egyfolytában fel-alá járkálnak.
Az az érzésem, hogy nincs minden rendben velük. Nem tetszenek
nekem.
Nem félek a repüléstől. Legalábbis a technikai részétől nem. De félek
az emberektől. Olyan sok hülyeséget kitalálnak.
Van valami gyanús ezekben az olaszokban. Attól félek, hogy egy
merényletet terveznek. Ahogy egymásra mosolyognak, nagyon rossz
érzést kelt bennem. Kicsit olyan, mintha egy szörnyű titkot
osztanának meg egymással. Tudom, hogy van egy olyan
robbanóanyag, amit a fémdetektorok nem tudnak kimutatni. Mit
lehessen tudni, talán tele van a zsebük robbanóanyaggal. És teljesen
biztos, valami egészen lehetetlen követelésük van.
Meg vagyok győződve róla, hogy ha meg akarnak sebesíteni egy
utast annak bizonyítására, hogy komolyan gondolják, amit tesznek,
engem fognak választani.
Tipikus lenne.
Talán kidobnak az Atlanti-óceánba.
Legszívesebben megkérném az utaskísérő kisasszonyt, énekeljen
nekem, de nem merem. Egyelőre megelégszem azzal, hogy kérek
egy gin-tonikot.
Paul azt írja, a Föld nem egy tipikus hely a világegyetemben. A
legtöbb más hely egy kilátástalan vákuumban található, vagy esetleg
gázokkal van beborítva. És a hőmérséklet gyakran abszurd. Nem
tudnánk túl sok helyen megélni.
Lehet, hogy olyan sok más időben sem élhetnénk, írja. Nagyon nehéz
követni a gondolatmenetét. Próbálom megérteni.
A valaha a Földön élt élőlényeknek körülbelül tíz százaléka él ma is.
Ezt tudjuk.
Ha abból indulunk ki, hogy továbbra is léteznek majd emberek, ezer
vagy akár millió év múlva is, akkor mi, akik most élünk,
különlegesek vagyunk, mert előbb élünk, és azok, akik utánunk
jönnek, már tipikusabbak lesznek, mert akkor élni viszonylag
hétköznapibb lesz, mint most élni.
De semmi okunk nincs azt gondolni, hogy mi, akik most élünk,
különlegesek vagyunk. De ha tipikusak vagyunk, azt jelenti-e vajon,
hogy csak kevesen fognak utánunk is élni, és ezáltal az emberiség
létének vége felé közeledik.
Paul egy izgalmas gondolatkísérletet végez, de nagyon megizzaszt.
Azt mondja, képzeljek el két urnát, melyekben cetlik vannak,
mindegyiken egy-egy névvel. Az egyikben tíz cetli van, a másikban
ezer. És az én nevem csak egyetlenegy cetlin áll. Mit gondolok, hol
található a legnagyobb valószínűséggel az a cetli, amin a nevem van.
Természetesen lehetetlen kitalálni. Az ember tulajdonképpen csak
találgathat, de pusztán a valószínűségét tekintve, ötvenszer nagyobb
a sansza annak, hogy a nevemmel ellátott cetli abban az urnában
található, amelyikben ezer darab van, írja Paul.
Aztán vegyük ki a cetliket az urnából, és a tízdarabos urnában a
harmadik cetlin ott áll a nevem.
Az, hogy a nevemet ilyen hamar kihúzzák, sokkal valószínűbb a
tízcetlis urna esetében, mint az ezresnél. Ha ezt vonatkoztatjuk az
összes olyan emberre, aki valaha is élni fog, Paul szerint
kiszámíthatjuk, hogy kétharmadnyi esély van arra, hogy ez a szám
véges, és az emberiség a végkifejlet felé halad.
Paul elismeri, hogy ez csak spekuláció, ennek ellenére hihetetlenül
nagy késztetést érzek a kalapácsolásra.
A dühöngöm a csomagtérben van, fölöttem. Itt van egészen a
közelemben, de úgy tűnik, minden utastársam alszik. Így nem merek.
Az olaszok is alszanak. Vagy csak úgy tesznek.
A helyzet egyre rosszabb. Paul biológiai érveket is kezd
felsorakoztatni. Az elviselhetőség határán van.
Azt mondja, azért létezik ember, mert a történelem során ismeretlen
számú valószínűtlen véletlen fordult elő. Minél több a
valószínűtlenségek száma, annál közelebb jutunk a véghez. Ha a
szám csak egy vagy kettő, az emberiség teljes létezésének az ideje
meglehetősen pontosan megegyezik a Nap létezésének idejével. De
ha ez a szám nagyobb, és a legtöbb biológus szerint ez a helyzet, a
Földön eltölthető időnk sokkal rövidebb. Felállíthatunk egy képletet,
egyszerű valószínűség-számításra alapozva, hogy kiszámoljuk,
milyen hosszú túlélési idő várható.
Ha a mai homo sapiens kifejlődésében n számú véletlen eseményt
tekintünk, és a Nap teljes létezési ideje 8 milliárd év, a képlet úgy
néz ki, hogy n + 1 osztva 8 milliárddal. Ha n például egymillió, úgy
várhatóan nyolcezer év múlva fogunk eltűnni.
Remélem, a bátyám várni fog a reptéren, amikor leszállunk.
Nincs kedvem egyedül lenni.
A város
Mindenre azt hiszem, hogy az Empire State Building.
Ma még egész nap ezt hittem.
De a bátyám azt mondja, még nem láttam.
Most megint azt hiszem, ez az.
Ez New York.
Hagyom magam lenyűgözni.
Fura itt lenni. Hallottam a városról, láttam filmen, amióta csak az
eszem tudom. De most érzem először az életemben, hogy igazán
létezik. Mindenki idejött. Norvégok is jöttek ide. Szegények. Az
álmaikkal. Az ember itt megcsinálhatja a szerencséjét. Bárki
megcsinálhatja a szerencséjét. Mind a mai napig. Talán én is
megcsinálhatom a szerencsémet. Pénzt kereshetek.
Úgy tűnik, az amerikaiak követik azt a visszataszító elvet, miszerint
kettő jobb egynél, és három jobb kettőnél stb. Azt hiszik például,
hogy kétszáz dollár jobb, mint száz.
Jópofa elmélet.
Most megint azt hiszem, hogy az Empire State Buildinget látom.
A bátyám rázza a fejét.
Hihetetlenül sok benyomás ér, amint megyünk az utcán. Mennyi
élményt tudok befogadni egy nap?
Sorban állnak az érzékelési impulzusok. Néhány mellett
természetesen simán elmegyek. Az agyamnak esélye sincs arra, hogy
lépést tartson a szememmel. Vagy a fülemmel. Vagy az orrommal.
Teljesen nyilvánvaló, bizonyos benyomások értékesebbnek tűnnek a
többieknél. Fogalmam sincs, hogy történik a válogatás. De
megtörténik.
Elhatároztam, leírom a legfontosabbakat. Ami fenn marad a rostán.
Amire még emlékszem, mire leszáll az est és aludni térek.
Azt hiszem, jobban izgatnak azok a dolgok, melyek nagyon nagyok,
illetve nagyon aprók, a kettő közöttiek nemigen érdekelnek.
Ez már néhány óra után is egyértelművé vált New Yorkban.
Itt a legtöbb dolog nagyon nagy.
Például a házak. Felhőkarcolók. Mindenütt.
És ezek tényleg nagyok. Van egy sanda gyanúm, hogy ez is a
presztízs miatt van így. Kezdetben talán épített valaki egy
meglehetősen magas házat, aztán a haverja is épített egyet, ami
magasabb volt. Aztán mindenki más azt gondolta, a fenébe is, ők is
építenek magas házakat. Tökmindegy, mi van benne, csak magas
legyen. Frankó magasra építjük őket.
Minden okunk megvan feltételezni, hogy az a teória, miszerint
egynél jobb a kettő, azt is kimondja, hogy kicsinél jobb a nagy, az
alacsonynál meg jobb a magasabb.
Több mint elbűvölő gondolat.
Szinte egyik épületről sem lehet tudni, mi van odabent. Bármi
lehetséges. És minden bizonnyal így is van. A nap folyamán többször
is az az érzésem támadt, hogy ezeket az épületeket egyáltalán nem
használják semmire. Hogy csak úgy állnak ott.
A bátyám azt olvassa egy útikönyvben, hogy egymillió iroda
található a városnak ebben a negyedében. Azt mondja, az összes
épületben, amiről azt gondolom, semmire sem használják, iroda van.
Ebben nem lehet biztos, mondom.
Az autók is nagyok.
A teherkocsik hatalmasak.. Úgy néznek ki, mintha szántszándékkal
emberölésre tervezték volna valamennyit.
Az emberek között is sok a nagy. Kövérek. A sportcipőjük is
kitaposott, csámpás, mert olyan súlyosak.
Eddig a következőkről gondolom, hogy nagy és hosszú és magas:
– Házak
– Autók
– Teherautók
– A kövér emberek
– Pizzaszeletek
– Utcák
– Halak a halüzletek előtt
– Avokádók
– Fényreklámok
– A park
– Néhány kutya
– Csészék, amelyekből a bátyám kávét iszik a kávézóban
– Néhány üzlet
– Postaládák
Ezekről gondolom, hogy kicsik:
– Parkolóhelyek
– Egyes kutyák
– Némely banánfajta
– Csokoládé
– A műanyag kanál, amivel a gombócos fagyimat mérték
Fáradt vagyok, de nem akarok aludni.
Arra használom a hat órámat, hogy az utcákat járjam a bátyámmal.
Szörnyű. Már túl fáradt vagyok, de ugyanakkor állandóan történik
valami. Kicsit olyan, mint amikor az ember lázas.
A hangok eltorzulnak.
Volt egy vitánk a bátyámmal, ami megviselt.
Először minden rendben ment. Várt a reptéren, és megöleltük
egymást.
Elvittük a csomagomat a lakásba, és beszélgettünk egy kicsit.
A bátyám érdeklődött, hogy vagyok.
Beszéltem neki a gondolataimról, aggodalmaimról és apró-cseprő
dolgaimról.
Az egyedüli, ami tetszett neki, az Lisével kapcsolatos. A többi
szerinte marhaság. És azt mondta, egy szót sem akar hallani
semmilyen időzónáról vagy intervallumról, ami kevesebb, mint egy
másodperc, vagy több, mint egy fényév. A világegyetemről meg
pláne nem.
Azt gondolok, amit akarok, de tartsam meg magamnak.
Azt hiszem, nagyon szigorú.
Azt mondta, sejtette, hogy ilyeneken töröm a fejem.
A legfontosabb a New York-i meghívásban, hogy a gondolataimat
más síkra terelje.
Kirúgunk a hámból, mondja.
Kétség nem fér hozzá, hogy jót akar, de azt hiszem, kicsit túl
messzire megy.
A dühöngőről például hallani sem akar.
Kénytelen leszek titokban kalapálni. Megalázó. Mégiscsak felnőtt
volnék. A felnőtteknek nem kellene zugkalapálniuk. Megpróbálom
másképp előadni a problémáimat, de a bátyám megakadályoz ebben.
Azt hiszem, neki magának is problémái vannak az idővel, csak még
nem jött rá. Egy nap majd ő ütközik falba. De én akkor majd
megengedem neki, hogy annyit kalapáljon, amennyit csak akar. És
akkor lelkiismeret-furdalása lesz, hogy ő bezzeg nem engedte meg
nekem.
Már megint azt hiszem, hogy az Empire State Buildinget látom.
A kutya
Olyan házban lakunk, ahol van liftkezelő, és őr áll a kapuban.
A lakás nagyon klassz.
De van benne egy kutya.
Egy kutya van a lakásban.
Egy David nevű fickónak kellene érte jönnie. Már tegnap el kellett
volna vinnie.
Semmit nem tudok a kutyákról. A bátyám meg fél tőlük.
Zavar minket, hogy itt van ez a kutya a lakásban.
Egy fekete kutya.
Adtam neki enni meg inni, de nem tudom, milyen gyakran kellene
ennie. És valakinek hamarosan le kell majd vinnie. Tegnap óta nem
volt kint, amikor is a lakástulajdonosok elhúztak New Orleansba,
hogy egy kis jazzt vagy mit hallgassanak.
Világos, hogy a kutya szeretne már kimenni. Leginkább a bejárati
ajtó közelében tartózkodik. A bátyám szerint nekem kell lemennem a
kutyával.
Ő nem mer.
Azt se tudom, mi a kutya neve.
Pórázt kötök a fekete kutya nyakába, és elindulunk.
Lefelé menet megkérdezem a liftkezelőt, tud-e valamit a kutyákról,
de rázza a fejét, és azt mondja, nem kell sokat tudni róluk. A kutya
biztosan tudja, hová akar menni.
Így most járom az utcákat New Yorkban egy kutyával.
Egy park felé cibál, néhány háztömbnyire délre. Mindent meg akar
szagolni, és pisil itt is, ott is. Mindent lepisil.
Ezt sose értettem a kutyákban. Az emberek azt mondják, olyan
okosak. Jó ösztöneik vannak, és előre jeleznek dolgokat, amik
bekövetkezhetnek. Jelzik a földrengést és baleseteket. Akár igaz is
lehet.
De ez a kutya nem tűnik különösen figyelmesnek. Eddig az
égvilágon semmire se figyelmeztetett.
A parkban teljesen megvadul. Meglát más kutyákat, és elkezd
ugrándozni. Teljesen ésszerűtlennek tűnik. Kicsit elhúzódom a többi
kutyatulajdonostól. Nem tudom, mit vár tőlem a kutya. Úgy érzem,
mindenki minket néz. Odajön egy hölgy. Neki is van kutyája.
Elmondja, az ő kutyája meg az én kutyám jó barátok. Mondom neki,
hogy én egy másik országból jöttem, és ez az első alkalom, hogy
kutyát sétáltatok. Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy hívják a
kutyát. A nő felvilágosít, a kutyát Obinak hívják, és határozottan kell
vele viselkednem.
Easy, Obi, mondom.
Megkérdezem, milyen gyakran kell neki enni és inni adnom, és mit
tegyek, ha kakilni kezd. A nő ad egy zacskót. Kérdi, nem láttak-e el
instrukcióval, mire elmondom, hogy egy David nevű fickónak
kellene a kutyáért jönni.
Minden pillanatban megjöhet.
Beszélek egy kicsit angolul Obihoz.
Come on, mondom. Good dog.
Most Obi leül, hogy elvégezze a dolgát. A fűre. Elég gusztustalan. A
kocogok és a gyerekek nézik, amint összeszedem az ürüléket a
zacskóba.
Most itt állok a kezemben egy zacskó kutyaszarral.
Teljesen abszurd.
Ez egy egészen más világ.
Az emberek nyilván azt hiszik, hogy kutyatulajdonos vagyok New
Yorkban. Hogy itt élek, van lakásom meg kutyám. Hogy itt szedem a
kutyaszart mindennap, munka előtt meg után.
Szédítő gondolat.
Lévén, hogy én nem vagyok New York-i kutyatulajdonos, ez azt is
jelentheti, hogy a többiek sem feltétlenül azok, akiknek kinéznek. Ez
azt jelenti, hogy lehetetlen bármit is tudni.
Itt ez a rakás ember.
Mindenhol ott vannak. Az utcákon, a parkokban, az üzletekben, a
felhőkarcolókban. Mivel foglalkoznak?
Lehetetlen kívülről megállapítani, mit csinálnak. Feltételezem,
megpróbálnak valahogy boldogulni.
Pontosan úgy, ahogy mi is Norvégiában, és mindenhol másutt a
világon. Megpróbálják ezt az egészet működtetni. Nézem őket, amint
egyik helyről a másik felé igyekeznek, kiragadva a részletet az
összefüggéséből. Az emberek mennek valahová, hogy intézzék
dolgukat. A dolgoknak működni kell mindenhol, és minden szinten.
A személyes ügyeknek, a családban, a munkahelyen és a barátok
közt, a kisebb közösségekben és természetesen globálisan is.
Nem kevés az a dolog, aminek klappolni kell.
És ahogy ott állok a kutyával, Manhattan keleti részében valamelyik
utcasarkon, azon tűnődöm, vajon ez az egész klappolni fog-e nekem
valaha is.
Boldogulok én valaha is az életben?
Nem hinném, hogy más lennék, mint a többiek. Ugyanolyan álmaim
vannak. Szeretnék családot. Szeretnék házat. Kocsit. Miért ne
lehetnének ilyen vágyaim. Mindenki erre vágyik.
És amikor már minden megvan, azt szeretném, ha mindez működne
is.
Érzem, hogy egyre inkább megkedvelem ezeket az embereket.
Megértem őket. Világos, hogy itt mászkálnak az utcán, tartanak
valahová. A dolgoknak menniük kell.
Ebben egyetértünk, úgy vélem. Tartsunk ki.
Minden rendben lesz.
Hopi
Nyaggatom a bátyám, hogy menjünk már fel az Empire State
Building tetejére. Megígéri, elmegyünk, ha majd süt a nap, és
teljesen tiszta lesz az idő.
Csak megyünk és megyünk.
Nézzük a házakat, embereket és autókat. Meg üzleteket. Eszünk,
iszunk. Vettem egy fürt egészen apró banánt.
Már több tíz kilométert megtettünk, és kaptam egy pár új cipőt, mert
a régi feltörte a lábam. Meglehetősen fájt.
Egy pár Nike cipőt kaptam. Túracipő. A bátyám fizette, az egyik
bankkártyájával.
Mindig Nike-it veszek. Meg Levist. Azt hiszem, ezek a legjobbak.
Tényleg azt hiszem. Eszembe se jutna más márkát venni.
Valaki nagyon jól végezte a feladatát.
A bátyám érdeklődik a művészetek iránt. Nem is tudtam.
Sok mindent nem tudok róla. De jó, hogy így együtt vagyunk. Annak
ellenére, hogy néha kicsit szigorú. Körbenézünk kicsit a Sohóban. A
galériákban.
Egy tervrajzot nézek, ami nagy hatással van rám.
Valakinek az az ötlete támadt, hogy egy hatalmas betonkolosszust
építsen a kaliforniai Szent András-törés mentén. Egy szobrot.
Nyolcvan méter hosszú, hatvan méter széles lenne. És hét méter
magas. Egy olyan fajta betonból épülne, amiről azt állítják, hogy a
világ legstrapabíróbb anyaga. A kolosszus 65 000 tonnát fog nyomni.
De az alap, amin állni fog, mozog. Meglehetősen gyorsan. A
betonalakzat idővel két részre szakad, és a két rész 6-9 cm-t
távolodik egymástól évente. 43 millió év múlva az alakzat bal oldali
része Alaszka mai helyére kerül.
Ez művészet, ha úgy tetszik. Minden projektnek így kellene kinéznie.
Egy másik galériában találok egy Einsteinről szóló mappát. Egy
képzőművész-hallgató készítette. Rengeteget olvasott Einsteinről, a
talált dolgokat összegyűjtötte egy mappába, aminek a „The Einstein-
papers” nevet adta. Meg akarom venni. 20 dollárba kerül. A bátyám
persze hülye ötletnek tartja. Megpróbál lebeszélni róla. De Einstein a
barátom. Azért is megveszem a mappát.
A bátyám csóválja a fejét.
A bátyám végre az Empire State Buildingre mutat.
Látom. Kiemelkedik a környezetéből. És a legfelső emeleteket
kékkel világították meg. Oda akarok menni.
Most rögtön.
De a bátyámnak más tervei vannak mára.
Késő van. Szerinte haza kellene mennünk tévét nézni.
Ülünk a tévé előtt kezünkben sörrel, miközben egy nő éppen azt
magyarázza, hogy ha balesetet szenvedünk, legyen az kisebb vagy
súlyosabb, őt kell felhívni, és ő majd segít beperelni azt, aki felelős a
balesetért, vagy akié a terület, ahol a baleset történt, és aki kártérítést
kell hogy fizessen. A nő szájából minden olyan egyszerűnek hangzik.
Az ágyban a „The Einstein-papers”-t olvasom. Mindössze húsz-
egynéhány A4-es oldal. Néhány kép és kézirat itt meg ott. Claire, aki
a mappát összeállította, azt írja, Einstein kedves ember volt, törődött
másokkal, és fontos volt neki, hogy a tudomány az emberiség javát
szolgálja.
Az áll a szövegben, hogy Einsteinnek két célja volt az életben. Az
első, hogy egyszerű életet éljen. A második, egy olyan elmélet
megalkotása, amely kifejezi a természet összefüggéseit, és amely
mindenki számára elhozza a békét és az igazságot.
A lapok egyike egy másolat abból a kéziratból, amire Einstein az
elméletét írta. Tisztelettudóan nézem az oldalt. Néhány szó és néhány
szám. Talán ez az a hely, ahol az áll, hogy nincs is idő.
A lap így néz ki:
A legjobb a mappában az a kép, ahol Einstein egy csoport indiánnal
van. Mosolyog, fején tolldísz.
A kép alatti szöveg szerint azt mondta, a hopi indiánok értik meg a
legnagyobb valószínűséggel a relativitáselméletét. Nyelvükben
ugyanis nincs szó az idő kifejezésére, nincs külön fogalmuk se a
múltra, se a jövőre. Az időt nem lineáris síkon élik meg, hanem
körkörös űrként, ahol a múlt, jelen és jövő mindig egymás mellett
létezik.
Ahogy hazamegyek, első dolgom lesz kideríteni, létezik-e hopi
közösség Oslóban, és járhatok-e közéjük annak ellenére, hogy nem
vagyok hopi.
Mielőtt elaludnék, lejegyzek mindent, amire az első két nap után a
leginkább emlékszem a városból:
– Egy férfi uniformisban, amint futva jön ki egy épületből, hogy egy
elegáns öltözetű hölgy csomagját cipelje, aki épp akkor szállt ki egy
taxiból
– Négy ázsiai fiú, akik röplabdáztak a füvön egy parkban
– Egy metróállomáson klasszikus gitáron játszó férfi
– Egy csőtörés miatt elkerített nagy terület
– Egy kisfiú a parkból, akibe az apja szaladgálás közben próbált
néhány falatot belediktálni
– Egy kirakat, teli felfújható párnával
– Egy nagydarab, oroszul beszélő férfi, aki hatalmas gombócnyi
vajban sütött hamburgereket eszik
– Egy üveg sör
– Egy görkoris férfi, aki először majdnem nekiment egy nőnek, aztán
meg egy autónak
– Egy ortodox zsidó walkmannel, piros tornacipőben
– Egy újfajta rágógumit osztogató lány, aki azt mondta, ingyen van,
de csak ma
– Egy férfi, kezében egy lappal, amin az állt, hogy nincs pénze és
HlV-fertőzött
– Egy lány, aki bement egy üzletbe, és azt kérdezte a pult mögött álló
eladótól, jól van-e
– Egy kávézóban ülő napszemüveges nő, aki azt mesélte a
barátnőjének, hogy hajnali négyig beszélgetett egy férfival, ráadásul
sokáig hitt a kapcsolatukban
– Egy étteremtulajdonos, aki az utcán állt, és egy golfütőt forgatott,
amíg mi vacsoráztunk
– Egy nagyon hosszú autó, matt, fekete ablakokkal, hogy senki se
láthasson be
– Egy kínai pornólap, ahol a címlapon lévő lány egy kezet tartott a
mellbimbói előtt
1-800-Parks
Arra ébredek, hogy az apró banánok szétszórva hevernek a
konyhakövön. Obi ráncigálta le az összesét a pultról.
Rázom a fejem, Obi, Obi, mondogatom.
David még mindig nem bukkant fel. Már két nappal ezelőtt meg
kellett volna jönnie.
Valakinek le kell vinnie Obit. Nekem kell Obit levinnem.
Felveszem az új Nike cipőmet.
Obi és én lemegyünk. Esik.
A park bejáratánál áll egy tábla, rajta telefonszám, amit az ember
felhívhat a parkkal kapcsolatos problémákkal.
Obi, bizonyos szempontból, egy ilyen probléma.
Felírom a telefonszámot.
1-800-Parks. Ha David nem jön Obiért a nap folyamán, fel fogom
hívni.
Egy kutyás ember már messziről kiabál, és kérdi, Obi fiú-e vagy
lány. Világos, hogy az ő kutyája lány, és tüzel. Valamint póráz nélkül
rohangál.
Visszakiáltom, hogy nem tudom.
Az ürge rám néz, és rázza a fejét. Azt hiszi, nem vagyok komplett.
Egy másik kutyás emberrel is találkozom. Ismeri Obit, mondja.
Meséli, hogy Obinak gyors az anyagcseréje, és Obinak gyakrabban
kellene enni adnom, nem úgy, mint más kutyáknak. És azt is tudja,
hogy Obi fiú.
Csak egy zacskót hoztam magammal, így amikor Obi másodszor ül
le, hogy elvégezze a dolgát, szégyenbe hoz. A járdára csinál. Amikor
végez, átmegyünk a másik oldalra, és úgy teszünk, mintha mi sem
történt volna.
Shame on you, mondom Obinak. Bad dog.
Képtelenség, hogy itt vagyok New Yorkban, és kutyát sétáltatok az
utcán.
De perspektívát ad. Rengeteget.
Olyan nagyon távol vagyok az otthonomtól. Egy nagyvárosban.
Itt ez a csomó ember. És én csak egy vagyok közülük. Az egyetlen
dolog, amit biztosan tudok, az, amire magam gondolok.
Fogalmam sincs, hogy a többiek mire gondolnak. Gondolnak arra,
hogy a világegyetem nagy és veszélyes?
Én igen.
Miben hisznek?
Én úgy hiszem, senkinek nem lenne szabad egyedül lennie. Hogy
együtt kellene lennie valakivel. Barátokkal. Azzal, akit az ember
szeret. Fontos, hogy szeressünk. Azt hiszem, ez a legfontosabb.
Amíg a bátyám reggelit készít, írok egy lapot Lisének. A
következőket írom:
Szia Lise.
New York nagyon nagy. Kicsit úgy vagyok vele, mint a
világegyetemmel. Hogy nincs felelősségérzetem. Hogy semmit se
tehetek, kivéve, hogy megpróbálom jól érezni magam. Egy kutyát
szoktam sétáltatni, akit Obinak hívnak. Olyan lakásban lakunk, ahol
egyenruhás portás van, és aki azt kérdi „how are you today, mister”,
és én azt felelem „fine”. A bátyám nem akarja, hogy az időről meg a
világegyetemről beszéljek. Alig várom, hogy lássalak. Nem
kalapáltam azóta, hogy utoljára láttalak. Azt hiszem, az a
legfontosabb, hogy szeressünk.
Elmentem feladni a lapot. Mire visszajövök, Obi már nincs ott.
David jött és elvitte.
Nem kell telefonálnom az 1-800-Parksnak.
Megkérdezem, mit mondott David, de a bátyám szerint alig valamit.
Csak elnézést kért, amiért két nappal később jött, és megkérdezte,
hogy a kis banánok igaziak-e.
Amerikában nem tudhatja az ember, hogy a földön heverő gyümölcs
igazi vagy műanyag.
Mialatt eszünk, megkérdezi a bátyám, mit gondolok.
Miről? kérdezem.
Erről az egészről, mondja.
Mesélek neki a perspektíváról, amit épp az imént éreztem, és hogy
úgy gondolom, New York kicsit olyan, mint a világegyetem, és az a
legfontosabb, hogy szeressünk.
A bátyám bólogat.
Kérdi, felmerült-e már valaha is bennem, hogy kevesebbet kellene
gondolkodni.
Naponta megfordul a fejemben, mondom, de egyáltalán nem olyan
egyszerű.
A bátyám szerint többször kellene olyan dolgokkal foglalkoznom,
amit elég csak megtapasztalni.
Mint például? érdeklődöm.
A játék, mondja. Hadd döntse el ma ő, hogy mit csináljunk.
Kérdem, hogy mi lesz akkor.
Úgy határoz, ma keveset fogunk gondolkodni és sokat nevetni.
Én benne vagyok, mondom.
Könyvtár
A New York-i közkönyvtárban ülünk.
A bátyám döntött úgy, hogy idejöjjünk.
Szép könyvtár. Nagy. Rengeteg az ember. És az őr. Arra felügyelnek,
hogy a távozók ne vigyenek ki egy könyvet sem.
A folyóiratokat nézegetem.
A Time egyik számában felfedezek egy képet. Egy gázfelhőt ábrázol
valahol a világegyetemben. A képet műhold készítette, és a szöveg
azt magyarázza, hogy a gázfelhő több trillió kilométer magas.
Ilyennek kell lennie.
A bátyám a terem másik végében ül egy számítógép előtt. Látom,
hogy magában nevet.
Odahív.
Vele szemben egy hajléktalan ül és olvas. Az összes szatyra mellette
hever a földön. Legalább tizenöt. Ruhája csupa rongy. Könyvet
olvas, aminek az a címe: Economic science.
A liftbeli nőnek az oslói szállóban igaza volt, amikor azt mondta, a
világ bonyolultabb, mint ahogy én gondolnám.
Az én bátyám nem olyan bonyolult.
Ül a gép előtt, és csúnya szavakat ír be, majd rákeres.
Most éppen egy nagyon ronda szót pötyög be.
Csak röhög rajta. Kicsit kínos a dolog.
De amikor megjön a válasz, én is elkezdek nevetni. Szörnyen
gyermeteg, de nagyon szórakoztató.
Én is beszállok. Miközben nevetek, szétnézek, és nagyon remélem,
senki nem sejti, mit művelünk.
Sokáig ülünk ott. Legalább egy órán keresztül. Nagyon élvezem. Már
régen nem nevettem ennyit. A legviccesebb az, milyen távol áll a
szerzők neve és az általuk írt komoly mű egymástól. De néha már az
is elég, ha az ember meglátja a szavakat megjelenni a képernyőn.
Úgy érzem, mintha becsapnánk valakit.
A bátyám és én egymással versengve találunk ki újabb és újabb
szavakat.
A bátyám kis idő múlva feláll, és kimegy csokoládét venni. Mindjárt
megyek, mondom. Van még egy-két szó, amit ki szeretnék próbálni.
Kicsit talán lelkiismeret-furdalásom van, mert olyan jót mulattunk
mások kárára.
Rákeresek egy-két kedvesebb szóra is.
Ez már nem annyira mulatságos, de úgy érzem, legalább valamifajta
egyensúlyt teremtek.
Tovább járkálunk a nagyvárosban.
Igazán jól sikerült a délelőtt.
Egy megveszekedett gondolatom sem volt, amíg a könyvtárban
ültünk.
Csak nevettem.
Mondtam is a bátyámnak, hogy jól tud dönteni.
Itt állunk az Empire State Building előtt. Még mindig esik, így
továbbmegyünk , ahelyett, hogy felmennénk a lifttel.
Nézem az épületet. Hatalmas. Nem látom a tetejét.
De tudom, az idő gyorsabban múlik ott fenn. Ezt meg is mondom a
bátyámnak, de ő úgy gondolja, hülyeség.
A park
Ebben a városban egyszerűbb nagy dolgokra gondolni.
Paul könyvére gondolok. Összezavar.
Az egyetlen kérdés, ami igazán számít, az nem más, mint hogy a
dolgok jobbá válnak, vagy rosszabbak lesznek.
Nekem ez számít, és tulajdonképpen ez az, ami mindenkinek számít,
az állatoknak meg az egész világnak.
És mindaz, ami egymilliárd milliárd év múlva fog történni, szigorúan
véve nem érint. Hirtelen tudatosodik bennem ez a gondolat. Lehet,
hogy önző dolog a részemről, de jobban foglalkoztat az, ami azalatt
történik, míg élek, mint az, ami utána. Hihetetlenül
megkönnyebbülök ettől a gondolattól.
Ezen morfondírozom, miközben frizbit dobálunk a bátyámmal a
Central Parkban.
Sokáig játszunk.
Egyre távolabb megyünk egymástól. A bátyám nagyon jó frizbit vett.
Van súlya, és stabil. Néha az az érzésem támad, hogy olyan messzire
tudnám dobni, amilyen messzire csak akarom.
Most én dobok.
A bátyám elkapja.
Most ő jön.
Elkapom.
Percek óta egyikünk sem ejtette el a frizbit.
A bátyám nagyon lelkes. Fut, amilyen gyorsan csak tud.
Ugrik és vetődik.
A lelkesedése rám is átragad.
Az jut eszembe, hogy sose fogom abbahagyni a dobálást.
Hiszem, a lélek megtisztul a játék és a jókedv által.
Ostobák
Este van, és kifáradtam fizikailag a játékban meg a gyaloglásban.
Kellemesen elfáradtam. Ugyanúgy, mint amikor kiskoromban
hazajöttünk egy-egy sítúra után.
És a frizbinek köszönhetően lett egy vízhólyagom is. A jobb
mutatóujjam külső részén.
Egy kis idő múlva ki fogom lyukasztani, kitisztítom, és leragasztom
egy Donald kacsás sebtapasszal. Rengeteg donaldos sebtapaszt
láttam a fürdőszobában. A bátyám kérdezi, elégedett vagyok-e a mai
nappal, és mondom, hogy igen.
Holnap is szívesen játszanék, teszem hozzá.
Mosolyog, és mondja, hogy igen, ez az ő kis öcsikéje. Szerinte meg
kellene szabadulnom attól a sok ijesztő gondolattól.
Felejtsd el ezt az egészet a világegyetemről, javasolja.
Japán gyorskaját eszünk, miközben a bátyám bekapcsolja a tévét.
Ma egy fiúról szól a történet, aki sovány volt a gimiben. A lányok
nemigen vették észre, és amikor megkérdezte az osztály legszebb
csaját, nem menne-e el vele buliba, a válasz nem volt.
Elmúlt néhány év, és a fiú teljesen megváltozott. Izmos lett, és
bajuszt növesztett. Körbefut a színpadon, és mutatja izmos felső
karját. A közönség tapsol. És lett neki egy barátnője is, aki szebb,
mint a legszebb lány annak idején.
Az is színpadra lép, aki anno az osztály szépe volt. Most már
bánhatja.
A program arról szól, hogy igazából nem a külső számít, hanem,
hogy milyenek vagyunk belülről.
Azt hiszem, az amerikaiak valamivel ostobábbak, mint én.
A bátyám is így gondolja. Apa pedig egészen biztosan.
Ma a következőket láttam:
– Egy fekete férfi, aki lekurvázta a biciklijét
– Egy tűzoltó-felszerelést árusító üzlet
– Egy Dali-kép, amelyen néhány harang úgy lógott, mintha
megolvadt volna
– Két kapedlis férfi, akik egy mentőből futottak ki
– Öt fekete fiatal, akik a parkban sétáltak, mindegyikük egy
magnóval a vállán. Beszélgettek, de egyikőjük sem hallhatott mást,
csak a zenét
– Egy felhőkarcoló, amely még nem készült el
– Egy parkban narkózó kisfiú
– Egy üzlet, ahol olyan sok folyóirat volt, hogy kénytelen voltam
feladni
– Egy idősebb, borostás férfi és egy meglehetősen fiatal nő, akik
egymást támasztva ültek és aludtak egy padon
– Egy kerékpárüzlet a kedvenc biciklimmel
– Egy unatkozó eladónő egy farmerüzletben
– Egy kerékpáros rendőr pisztollyal
– Egy fekete férfi, aki üres festékesvödrökön, kenyérdobozon és
sütőrácson dobolt. Tetszett, ahogy játszott, pénzt is adtam neki
– Egy férfi, aki itta a kávéját, miközben ment az utcán
– Egy férfi, aki adott egy párizsi címet egy olyan lánynak, akit nem is
ismert
– Egy fitnesscenter, ahol az emberek négy tévéképernyőt néztek,
miközben futottak a futópadon
– Egy csokor rózsa, elszórva az utcán
– Egy szemetes teli levágott disznó- és marhalábbal
– Egy kislány, aki egy falnál labdázott, míg a papája ott állt mögötte,
és azt mondogatta, milyen ügyes
– Egy nő, aki azért lett mérges, mert rájött, hogy vaníliafagyit adott,
pedig én csokifagyit kértem
Közelség
Jól érzem magam.
Hosszú idő óta először érzem úgy, hogy bármi megtörténhet. Ma
felébredtem, és arra gondoltam, akármi megeshet, a dolgok
megtalálnak, és ezek jó dolgok.
Kicsi korom óta nem éreztem így.
Talán a város teszi ezt velem. De lehet a bátyám is. Egy ideig azt
gondoltam, ő nem olyan jófej, mint én.
De már nem gondolom. Rendes fickó. Jót akar nekem.
Sok értékes időt töltöttünk együtt az elmúlt napokban.
Frizbit dobáltunk, és szaladgáltunk a fűben. Beszéltünk arról, milyen
is volt, amikor kicsik voltunk, és arra jutottunk, hogy másmilyen
volt.
A dolgok hol egyszerűnek tűnnek, hol bonyolultnak, de elsősorban
másnak. Néhányszor jobb volt, mint most, más alkalommal viszont
rosszabb. A bátyám szerint zsákutcába vezet azt állítani, hogy
régebben minden jobb volt.
De a más egy olyan szó, amit nagyon szeret.
És ma éjjel rávettem a kalapálásra.
Lekapcsoltuk a tévét, és beszélgettünk egy darabig.
Lányokról.
A bátyám már régóta elég mismásolós, ami a lányokat illeti. Akarná
is őket, meg nem is.
Szerintem rosszul gondolja. Mármint egyszerre nem csinálhat úgy,
hogy van is barátnője, meg nincs is. Ez nem megy. Ha csak nincs
ugyanúgy a lány is vele, akarja is, meg nem is.
Mesélt arról a lányról, akivel utoljára járt. Úgy tűnt, örökre együtt
maradnak. De aztán a bátyám meggondolta magát, és tönkretette az
egészet. És a legszörnyűbb az, hogy nem érti, miért is csinálta. Csak
egy megérzés volt. Úgy érezte, a dolgok esetleg jobban mennének
egy másik lánnyal. Már így is oké volt, de talán lehetne még jobb.
Egy másikkal.
Így otthagyta.
Most meg bánja. Mindennap.
Miután kibeszélte magát, elcsendesedett, sokáig ült magában, és csak
rázta a fejét.
Rosszul lettem tőle.
Elővettem a dühöngőt, és óvatosan elé helyeztem az asztalra. Aztán
odaadtam a kalapácsot, és amikor elvette, és kérdően rám szegezte
tekintetét, lassan bólintottam.
Aztán elkezdett kopácsolni. Csendes, kissé bonyolult ritmusban
kalapálta a pököket lefelé, és többször is megfordította a deszkát.
Egyikünk sem szólt egy szót sem.
Úgy éreztem, nagyon közel vagyunk egymáshoz, amikor kalapál.
A bárányka
Ma mindenki egyedül járkál.
A bátyám is a maga útján, meg én is. Később találkozunk, de
mindketten úgy éreztük, jót tenne egy kis egyedüllét.
Egy padon ülök, és bámulom az embereket. Jó érzéssel tölt el, hogy
olyan sok más embert látok, aki nem én vagyok. Hogy olyan sok más
is van. Gyengédséget érzek irántuk. Legtöbbjük teszi a dolgát olyan
jól, ahogy csak tudja. Én is teszem, amilyen jól csak tudom.
Sok embert látok, aki nem érzi ilyen jól magát.
Szegény vagy szomorú emberek.
Kedvesebbnek kellene lennünk egymással. És nem csak Amerikában.
Az egész világon kedvesebbnek kellene lennünk egymással.
Felállok, és szólok azokhoz, akik elmennek előttem. Sokan nem
vesznek tudomást rólam, de néhányan visszaszólnak.
Arra lennék kíváncsi, mi az, ami jelent számukra valamit.
Egyesek azt mondják, a szerelem.
Néhányuknak a barátok.
Másoknak a család.
Van, akinek a zene.
Az autók.
Valaki azt mondja, a pénz, de látom rajta, hogy egy ironizáló hülye.
Akad, akinek a lányok.
Ketten mondják, hogy a fiúk.
Többeknek a barátok és a család.
Egyesek meg nem tudják.
Azt is megkérdezem, hiszik-e, hogy a végén minden jóra fordul.
Többen csak a fejüket rázzák a kérdés hallatán, de a válaszolók közül
az egyik fele igennel felel, a másik pedig nemmel.
Nem tudom igazán, hogy ez reprezentatívnak tekinthető-e a népesség
egészére nézve.
Veszek egy tejturmixot, és azt kortyolgatom, amíg továbbmegyek.
Szuper az új csukám. Szuper a Nike.
Ez a város tele van márkanévvel. Részben azért, mert reklámplakátok
lógnak mindenhol, de azért is, mert a társaságok irodát tartanak itt
fent.
Most megyek épp el a Rolex-épület előtt.
Megkérdezem a portást, bemehetek-e megnézni az órákat, de azt
mondja, nincs más bent, csak egy műhely. Hatalmas egy műhely
lehet. Udvarias velem. Talán úgy nézek ki, mint aki megengedhet
magának egy Rolexet.
Most, hogy felfigyeltem rá, mindenhol reklámtáblákat látok.
Nagyon fura, de egyes társaságokhoz, illetve termékekhez érzelmileg
is kötődöm, sőt néhányukat kifejezetten kedvelem is, mint például:
– Nike
– Levis
– Volvo
– Snapple
– Ray Ban
– Brio
– Nikon
– Sony
– Findus
– Cannondale
– Rolex
– Rema 1000
– Carhart
– Colgate
– BBC
– Berghaus
– Universal Pictures
– NRK
– Urtekram
– Farris
– Statoil
– Apple Macintosh
– SAS
– Sørlandschips
– Absolut Vodka
– Atomic
– Fjällräven
– Solo
– Bang & Olufsen
– Europcar
– Stüssy
– Massey Ferguson
Nem csak a reklámról van szó. Ezek közül a cégek közül többen
gyártanak olyan terméket, aminek még sosem láttam a reklámját.
Egyszerűen csak valami jóhoz kapcsolódnak, anélkül persze, hogy
tudnám, miért. Néhány dolgot természetesen örököltem. Például a
Rema 1000-t. Apa imádja a Rema 1000-t. Mindent ott vásárol. Még a
hálózsákját is. De hogy a Statoil meg a Massey Ferguson hogy kerül
ide? Fogalmam sincs, honnan veszem.
Vagy az üzletpolitikájuk olyan sikeres, hogy rögtön azt a képzetet
kelti, én magam találtam rá, vagy az én személyiségem fogékonyabb
bizonyos nevekre, márkákra másokkal szemben.
Lehet, hogy arról van szó, egyszerűbb véglegesen választani, mint
minden egyes alkalommal zavarba jönni, amikor az ember valami
újat vesz. Nagy valószínűséggel soha az életben nem fogok traktort
venni, de ha mégis, akkor az Massey Ferguson lesz. Ez már csak így
működik.
Írok egy lapot Lisének, és megkérdezem tőle, ő milyen traktort
venne.
Ahogy egy padon ülve a turmix utolsó cseppjeit szürcsölöm, támad
egy ötletem. Egy üzleti ötlet.
Ez a kapitalista környezet ösztönzően hat rám.
Az ötlet nem más, mint egy teletérszolgálat.
Ki fogom deríteni, miként lehet egy ilyen szolgáltatást beindítani.
Roppant kellemesnek kell lennie.
Az ehhez hasonló szolgáltatások általában ellenérzést keltenek. A
sötét elemeket vonzzák, olyanokat, mint Kent, a rossz barátom. A
magánytól való félelmünket és hajlamainkat célozzák meg.
Én egy másfajta telefonos szolgáltatást akarok. Egy jót.
Az olyan emberek számára, akik csak egy kis szünetre vágynak.
Olyan embereknek, akiknek szükségük van arra az érzésre, hogy a
világ jó. Meg fogom kérni Børrét, énekelje magnóra azt a báránykás
dalt. Kedves kis dal.
Hol jártál, báránykám? Zöld erdőben, asszonykám. Mit ettél,
báránykám? Édes füvet, asszonykám. Mit ittál, báránykám?
Forrásvizet, asszonykám. Ki vert meg, báránykám? Szomszéd
gyerek, asszonykám.
Beindítok egy telefonos szolgálatot, fizetek Børrének egy egyszeri
összeget, mondjuk ezer koronát, majd hirdetést adok fel a
Dagbladetben, és tizenkét vagy tizenöt koronát kérek percenként a
telefonálóktól.
Ezzel aztán lehet majd keresni.
És biztos vagyok abban, hogy egy ilyen szolgáltatásra szükség van.
Hogy lenne rá kereslet. Mindannyiunknak vannak nehéz pillanatai.
Amikor értelmetlennek tűnik minden, és cinikusan, ironikusan
szemléljük magunk körül a világot. Amikor többé már nem hiszünk a
szeretetben, és abban sem, hogy a dolgok végül jóra fordulhatnak.
Valóságos áldás lenne ilyenkor egy vékony, bizonytalan
gyermekhangot hallani, amint egy kedves dalt ad elő.
Ha már létezne egy ilyen telefonos szolgáltatás, én is a szorgalmas
használói közé tartoznék. Talán már túl is jutottam volna a nehezén.
Egy kellemes, meleg hangú telefonos szolgálat.
Menedéket teremtek.
És ha működik, kibővítem más dalokkal is.
Kis kacsa fürdik…
Bújj, bújj, zöld ág …
Egyszer volt egy kemence …
Hosszú a lista.
Megemlítem majd a bátyámnak. Talán nyomhatna bele egy kis
indulótőkét, és ha beindul, bőségesen visszafizetem. A lényeg nem a
meggazdagodás. Nincs szükségem sokra az élethez. Csak azt
szeretném, ha oké lenne, és szeretnék még egy jobb órát.
Ha számottevő haszonra tennék szert, támogathatnék egy megfelelő
minőségű szervezetet.
Nagyon meg vagyok elégedve ezzel az ötlettel. Furcsa, hogy egészen
Amerikáig kellett jönnöm ahhoz, hogy eszembe jusson.
A bukósisak
Szereztem egy bukósisakot.
Nagyon szép. Kék.
Az első félórában nagyon lelkesített, hogy végre sikerült szert
tennem egy sisakra. Már alig vártam, hogy megmutathassam
Børrének.
Most meg már nem is örülök neki. Hülyeség az egész.
A bukósisak tudniillik nem az enyém. Elvettem olyasmit, ami nem is
az enyém.
A bátyám még abban a pillanatban a tudomásomra hozta, nem akar
belekeveredni az ügyeimbe.
Eszembe jut a nagyapám, és a története az almafáról meg a fiúkról.
Megbízhatatlan személynek érzem magam. Kicsit teszetoszának.
Olyan természetesnek tűnt elvenni a bukósisakot.
Azt hiszem, ez az, ami igazán megijeszt.
A bátyám és én kifelé jöttünk valamelyik múzeumból, ahol kitömött
állatokat meg egyéb tárgyakat láttunk a világ minden tájáról.
Jókedvű voltam, és csak mentem és beszéltem a dinoszauroszokról,
bálnákról és afrikai emlősökről. Meséltem egy nagy fekete férfiről is,
aki megkért, csináljak róla egy képet a nagy alaszkai barnamedve
előtt. Mindent tudott a medvékről, és nagy tisztelettel viseltetett
irányukban. Ha egyszer netalán kényszerleszállást kellene
végrehajtanom Alaszkában, mondta, jobban teszem, ha messzire
elkerülöm a barnamedvét. Az ugyanis 35 mérföldes sebességgel
képes futni, és egy csapással le tud teríteni egy embert.
Amíg ezt meséltem a bátyámnak, elmentünk egy parkoló autó
mellett, aminek egy bukósisak volt a lökhárítóján. Azonnal
megálltam. Aztán körülnéztem, és szinte pillanatok alatt kitaláltam
egy történetet azt igazolandó, hogy a sisak az enyém.
Úgy éreztem, teljesen nyilvánvaló, hogy egy biciklis elvesztette a
bukósisakját az utcán, és valaki felvette, és rátette a kocsira, hogy ne
lapítsa ki egy busz vagy valami más jármű. Az is eszembe jutott,
azzal hogy elhozom, meg is mentem a sisakot, mert ha ott hagyom,
biztos, hogy leesett és összetört volna, amikor a kocsi elindul.
Szóval fogtam, és betettem a táskámba, majd folytattam a
beszélgetést a bátyámmal egészen más dolgokról. De az idő
múlásával éreztem, hogy a bukósisak egyre nehezebb lesz, és mire
hazaértünk, már rohadt nehéz volt.
Épp az előbb találtam egy nevet meg egy telefonszámot a bukósisak
belsejében. Ettől a dolog még nem lett egyszerűbb. Egyszeriben a
tulajdonosnak neve is lett. Josénak hívják. Már látom is magam előtt,
Kubából menekült, és épp most kapott tartózkodási engedélyt. De
biztos nincs munkája. Éppen csak megél valahogy. A bukósisakot
pedig tuti, hogy ajándékba kapta.
Tényleg nagyon kínos belegondolni.
Legszívesebben belebújnék egy vastag könyvbe, és a káoszelméletről
olvasnék, de a bukósisak itt van az éjjeliszekrényen, és lehetetlen
nem észrevenni. Még a fejemre is feltettem.
Siralmas egy helyzet.
A bukósisakot vissza kell adni, de ma este már túl késő van ahhoz,
hogy felhívjam Josét. Leteszem a sisakot a földre, hogy ébredéskor
ne azt lássam meg rögtön.
Ma ezeket láttam:
– Egy fehér inges férfi, aki rágyújtott egy cigire egy kőlépcsőn, és
hosszú ideje most fújta ki magát először (legalábbis így tűnt)
– Egy telefonfülke, ahol két kagyló is lógott és himbálódzott a
vezetékeken
– Egy walkmanes férfi, aki villámgyorsan keresztülment a
Természettudományi Múzeum azon részén, amelyik az emberré
válás történetéről szól
– Egy fiú a kávézóban, aki állandóan a levegőbe bámult, ha a
barátnője mondott valamit, ugyanakkor azt akarta, hogy a lány
ránézzen, amikor ő beszél
– Egy bajuszát fésülő férfi
– Egy férfi, aki szájharmonikázott az utca közepén, és a szeme se
rebbent, amikor egy teherautó majdnem elütötte
– Egy háromtagú kövér, német család, akik megkérdezték egy
McDonald's étteremben, hogy van-e lift a második emeletre
– Egy férfi, aki bérbe vett egy másik férfit
– Egy rendőrnő, aki sokáig állt, és bámult egy almát
– Egy nő, aki azt mondta, hogy „please leave me alone”, amikor
megkérdeztem, segítsek-e neki felvinni a szatyrait a lépcsőn
A cetli
Nem bírok aludni.
Egyfolytában arra gondolok, hogy a bukósisak megtartása nem
elfogadható egy tisztességes ember számára. És amikor végre
elalszom, azt álmodom, hogy senki sem szeret.
Rossz éjszakám volt.
Miután felébredek, első dolgom, hogy felhívjam Josét.
Megmondom, ki vagyok, és hogy megtaláltam a sisakját, és elkérheti
a portástól, azon a címen, ahol lakom.
José nagyon megörül.
Úgy érzi, nagylelkű gesztus, hogy felhívtam. Nem is hitte volna,
hogy visszakaphatja a bukósisakot.
Az emberek New Yorkban olyanok, mint a farkasok, mondja.
Ez csak természetes a részemről, mondom, és a dolog több szót nem
is érdemel.
A bátyám büszke rám, és meghív reggelire az egyik közeli kínai
étterembe.
Fülig ér a szám.
Egy csapásra jókedvem lesz.
Az a gyanúm, jobban érzem magam most, hogy visszaadtam a
bukósisakot, mint ahogy akkor érezném, ha soha el sem vettem
volna.
Elég különös.
Tésztát eszem, és a báránykavonal tervéről mesélek. A bátyám
kétkedő álláspontot képvisel, de nem elutasító, és nem zárja ki annak
a lehetőségét, hogy hozzájáruljon egy kis kezdőtőkével.
Amikor megettük az ételt, egy fiatal kínai lány jön oda egy tálcával,
amelyet letesz az asztalra. A tálcán a számla két kis süti kíséretében.
A süteményekbe papírcetliket tettek apró jövendölésekkel.
A bátyám cetlijén ez áll: You are the center of every group's
attention.1
1 A figyelem központjába kerül minden társaságban.
Az én cetlimen pedig ez: You will be advanced socially without any
special effort.2
Hát ez fantasztikus. Több szempontból is megnyugtató. Abszolút
nem inspirál semmilyen cselekvésre.
Viszont remek.
Nem kell csinálnunk semmit sem. És aztán mégis kapok valamit.
Ennél jobbat senki sem kívánhat.
2 Nagyobb társadalmi megbecsülést szerez minden különösebb erőfeszítés nélkül.
Sok
Sok furcsát állíthatunk New Yorkról, de biztos vagyok abban, hogy
ez a város azon néhány hely közé tartozik, ahol az embernek több
mulatságban van része, mint amennyit saját maga csinál.
Ma sok minden történt.
Közülük négy az idővel kapcsolatos.
Először is találtam ezt a képeslapot.3
Azután láttam egy hirdetést a New York Timesban.
Tiffany & Co. reklámozott egy órát, Tiffany Tesoro névvel. 7500
dollárba kerül.
Ha elég sokan telefonálnak a báránykavonalra, talán megvehetem.
Nagyon tetszik a reklámszöveg. Különösen az arany hangzására
utaló rész. A bátyámnak is tetszett.
What we remember
is what touches our heart.
A certain gesture.
The play of light.
The sound of gold.
The very moment itself.4
3 Az idő mindig most van
Kicsivel később, amikor a bátyámmal egy múzeum felé tartottunk,
elmentünk egy lány előtt, aki pénzért írt verset.
Ha adok neki egy kis pénzt, úgy öt és húsz dollár között, akkor ír
nekem egy verset, mondta.
Adtam neki hét dolcsit, és kértem, hogy a vers az időről szóljon.
Tíz perc alatt meg is írta.
Aranyos kis vers lett. Volna ugyan még mit dolgozni rajta, de az
ember ne legyen mindig olyan kritikus és rámenős. És a lány
egyébként is nagyon szimpatikus volt.
így szól a vers:5
4 Arra emlékszünk, ami megérinti szívünket. Egy bizonyos gesztus. A fény játéka. Az arany csengése.
Maga a pillanat.
5 Karjaid homokórájába zárva szerelmünk testén át homok pereg. Egy időre az időn kívül függök,
bőröd vigaszában, tudva biztosan, hogy mikor fordulok, könyököm meglöki majd könyököd. És az órán átfolyó homok az örökkévalóság partjáról való, és sosem szárad ki.
A negyedik dologgal, ami az idővel kapcsolatos, a Televízió és
Rádió Múzeumában találkoztam. A bátyám valamilyen régi
tévéprogramot nézett. Túl sokáig vacakolt, én meg már kezdtem
unatkozni.
Leültem egy számítógép elé, és elkezdtem találomra pötyögni rajta.
Nem tudom pontosan, mit írhattam, de valami olyasmit, mint Time
vagy Timex. Mindenesetre egy csomó órareklámot varázsoltam elő.
Éppen beletaláltam.
Amúgy is egy karórára vágyom.
Sokáig ültem ott, és olvastam a reklámfilmek ismertetőjét. Érdekes
volt. Úgy érzem, felvérteztem magam az óraválasztásra, ha eljön
majd a nagy nap.
Íme néhány összefoglaló.
Az első:
Amiből kiderül, hogy a Citizen olyan karóra, aminek van stílusa, a
kifinomult férfiakat és nőket vonzza. Randevúra készülő férfiakat és
nőket látunk a képeken, miközben az „About a quarter to nine” című
dalt halljuk.
Szlogen: No other watch expresses time as beautifully.6
A második:
Ebben a Seiko reklámfilmben több férfi és nő is elmeséli, hogy Seiko
órájuk éveken keresztül megbízhatóan mutatta az időt. Mindannyian
egyetértenek abban, hogy Seiko órájuk minden pénzt megér.
Szlogen: Man invented time. Seiko perfected it. 7
A harmadik:
A Swatch reklámfilmben egy fiatal nő olasz nyelvleckét hallgat
magnón, miközben a hálószobájában ül, és lakkozza a körmét.
A negyedik:
6 Egyetlen más óra sem fejezi ki az időt ilyen gyönyörűen.
7 Az ember feltalálta az időt. A Seiko tökéletesítette.
A Timex reklámban egy hatalmas karórát mutatnak olyan emberek
képeivel, akik dolgoznak és játszanak. Egy hang közben
elmagyarázza, hogy a Timex olyan kollekciót hozott létre, amelyre
használói büszkék lehetnek. Ha órára van szükséged miközben
sportolsz, a szabadidődben vagy az üzleti életben tevékenykedsz, a
Timex megtalálja a megfelelőt.
Szlogen: Bring the value of Timex Quartz into your world.8
Az ötödik:
Ebben a Timex reklámfilmben John Cameron Swayze Acapulcóba
utazik, hogy kipróbálja, mennyire vízálló egy Timex. Amíg Swayze
nézi, a toronyugrás világbajnoka, Paul Garcia fejest ugrik Acapulco
híres sziklájáról, a La Perláról, egy Timexszel a csuklóján. Mikor
újra feljön a felszínre, az óra még mindig jár.
Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy egyre több ember választja
inkább a Timexet a világ bármely más órájával szemben, mondja
Swayze.
A hatodik:
Ez a TAG-Heuer sportórák fekete-fehér reklámfilmje, ahol úszók és
atléták harcolnak az idővel.
Szlogen: Success is a mind game.9
A hetedik:
Egy képsort láthatunk olyan férfiakról és nőkről, akiknek nagy a
felelőssége otthon és a munkában egyaránt.
Szlogen: When people are counting on you, you can count on
Seiko.10
Kicsit csalódott voltam, hogy a Rolex nem szerepelt köztük, és hogy
egy szó sem volt az atomórákról.
De mind a Timex, mind a Seiko és a TAG-Heuer is tetszik nekem.
8 Élvezze a Timex Quartz előnyét a saját világában is.
9 A siker az értelem játéka.
10 Amikor az emberek számítanak Önre, Ön számíthat a Seikóra.
Itt nem az a lényeg, hogy az elsőt és a legjobbat válaszd.
Kíváncsi lennék, Paulnak milyen órája van.
Bizonyára egy szép darab.
Talán neki van egy atomórája.
Abban az esetben, ha magánszemélyeknek van egyáltalán
atomórájuk, úgy Paulnak biztosan van.
Szerencsés fickó.
Nem esik meg gyakran, hogy olyan kellemes dologban van részem,
ami ráadásul még az idővel is kapcsolatos.
Legalábbis nem egy és ugyanazon napon. Biztos soká lesz a
legközelebbi.
És emellett még egy csomó mást is láttam.
Kezdek eltelni.
Ezeket láttam:
– Egy idősebb férfi, aki megköszönte, hogy pénzt adtam neki az
aluljáróban, és brothernek szólított
– Egy vietnami pincér, aki megpróbálta megmagyarázni a
bátyámnak, hogy az étlapon az egyik rák kemény, a másik pedig
puha
– Egy utca a Wall Street mellett, amelyet lezártak, miközben egy
halom tőzsdeügynök baseballozik
– Egy latin-amerikai, akinek a bicikliváltója túl alacsonyra volt
állítva
– Egy tévériport, amely a Fender márkájú gitárról szólt, és ahol egy
heav rocker elmondta, hogy egy Fender-gitárral úgy kell bánni, mint
egy nővel, kíméletesen és tisztelettel
– Egy csapat 40-es éveit taposó, kosarazó férfi, akik közel sem voltak
olyan jók, mint apu
– Clint Eastwood, aki épp a Modern Művészetek Múzeumába
érkezett egy limuzinnal
– Egy elegáns öltönyös férfi, aki nevetett, és a kezében lévő
aprópénzt nézte
– Egy jól öltözött nő, aki fasznak nevezett egy kerékpárost
– Egy idősebb fekete férfi, aki egy lift előtt őrködött, és odakiáltott
egy másik férfinak, egy barátnak, aki arra jött zöld egyenruhában
– Egy nő, aki azt kérdezte tőlem, hogy „are you going to make
someone happy?”, amikor virágot vettem azoknak, akiknek a
lakásában lakunk
– Egy lány a tévében, aki azért sírt, mert a mamája sosem volt kedves
hozzá, ehelyett azt mondta, hogy kövér és ronda, és soha többé nem
akarja látni
– Egy óriásit ásító férfi
– Egy kiállítás, ahol a művész rengeteg képet festett egy kék kutyáról
– Egy piros öltönyös fekete férfi a Times Square-en, aki azt kiabálta
egy mikrofonba: „Where is the love in our society today? There is no
love.”
Az épület
A bátyám és én most Kim játékát játsszuk.
Azt, amikor az ember elhelyez néhány tárgyat a földön vagy az
asztalon, majd letakarja terítővel, és a másiknak emlékeznie kell, mi
is van a terítő alatt. Megegyeztünk, a győztes döntheti el, mit fogunk
ma csinálni.
Én mindenre emlékeztem, de a bátyám elfelejtett néhány részletet.
A következőkre nem emlékezett:
– A saját nyuszis kulcstartója
– Söröskupak
– Metróérme
– Lufi
Mindig kellemetlen nyilvánvaló dolgokat elfelejteni. Amikor
levettem a terítőt, miután feladta a játékot, meglátta a nyuszis
kulcstartót, és felsóhajtott, hogy: Ó! a nyuszis kulcstartó! Ezt úgy
mondta, hogy rájöttem, mennyire elégedetlen volt a saját
teljesítményével.
Azzal vigasztaltam, hogy sok másban viszont nagyon jó.
Mindenki valamiben a legjobb.
A bátyám duzzogott még egy kicsit, de már túl vagyunk rajta.
Útban vagyunk az Empire State Buildinghez.
Amikor közelebb érünk, megpróbálom elmagyarázni a bátyámnak,
hogy függ össze az idő a nehézségi erővel, de amint kinyitom a
számat, felemeli a jobb kezét, és elutasítóan rázza a fejét. Amíg a
bátyám megveszi a jegyeket, felírom az első emeleti érmés telefon
számát: 502 5803.
Van egy tervem.
Nem hinném, hogy elárulom a bátyámnak.
Sorba kell állnunk, hogy eljussunk a lifthez. Egy idősebb hölgynek,
aki előttem áll a sorban, van egy füzetecskéje az épület adataival.
Belelesek a válla fölött. Azt írják, hogy 443 méter magas, 77 lifttel,
melyek percenként kettő-négyszáz métert tesznek meg. Tudom jól,
nem ez a világ legmagasabb épülete.
Még csak New Yorkban sem a legmagasabb.
Néhány nappal ezelőtt volt egy cikk a New York Timesban a
felhőkarcolókról. Abban állt, hogy ma a legmagasabb épület a
világon a Petronas Towers Malajziában. Száz év óta először esik
meg, hogy nem Amerika a rekorder. Sokáig a chicagói Sears Tower
volt a legmagasabb, de egy szervezet, amit úgy hívnak, The Council
on Tall Buildings and Urban Habitat, úgy határozott, a
tévéantennákat nem szabad beleszámolni a magasságba, és így aztán
a malajziai épület a legmagasabb. Hamarosan elkészül a World
Financial Center Sanghajban, és akkor az lesz a legmagasabb. A The
Council on Tall Buildings and Úrban Habitat vezetője, dr. Lynn
Beedle, a cikk szerint nem tartja ezt olyan szomorúnak az amerikai
építészet szempontjából. És egy másik mondását is idézik: „No, no,
no, there are still many great things about American buildings.”11
Számomra mindez semmit sem jelent. Az Empire State Building a
legnagyobb. Ez az, amit filmen láttam. Ez az, ami itt áll New York
közepén. Erről ír Paul is. A többi olyan magas lehet, amilyen magas
csak akar.
Megyünk a lifttel. Néhány másodperc elteltével érzem, bedugult a
fülem. A digitális számoló a liftben csak minden tizedik emeletet
mutatja. Ötvenről hatvanra ugrik röpke néhány másodperc alatt.
Bárcsak láthatna Paul. Legszívesebben tapsolnék.
A kilátás fantasztikus. Mindent lehet látni. A tengert. A várost.
Hegyeket a látóhatáron.
A bátyám nagyon szisztematikus. Hosszan böngészi az útikönyvet,
hogy kiderítse, mi minden látható innen.
Szívesen megmutatná, megmagyarázná, de kicsit odébb húzódom.
Keresek egy telefont, és meggyőződöm róla, hogy a bátyám nem lát.
Aztán tárcsázom az első emeleti telefon számát. Kicseng. Azt
tervezem, ha valaki felveszi, megkérdezem, tisztában van-e azzal,
11
Nem, nem, nem, még mindig nagyon sok érdekességet rejtenek az amerikai épületek.
hogy az idő gyorsabban múlik itt fent nálam, mint odalent náluk.
Cseng, cseng. Sokáig.
Senki nem veszi fel.
Rohadtul bosszantó.
Még hagyom kicsit csengeni.
Egy férfi felveszi a kagylót.
Hello? mondja.
Hello. I'm calling from the top of the building, mondom.
Yes? mondja a férfi.
Are you aware that the time runs slightly faster at the top than it does
at the bottom of this building? kérdezem.
No, mondja a férfi.
Well, it does, mondom.
All right, mondja a férfi.
Are you impressed? kérdem.
Not really, mondja.
But that means that time doesn't exist, mondom.
Oh yeah? mondja
So what do you think? kérdem.
I couldn't care less,12
mondja a férfi, és leteszi a kagylót.
Hülye.
Bosszúból beledobok egy érmét az egyik messzelátóba, és a lenti
utcára fókuszálok. Tele van emberekkel és kocsikkal.
Látom, amint egy férfi kijön a bankból. Megpróbál leállítani egy
taxit, miközben fél szemmel az órára sandít.
Úgy néz ki, mint te vagy én. Teljesen átlagos. Bizonyára van
felesége és gyereke és egy kis háza valamelyik elővárosban. Mindent
olyan jól csinál, ahogy csak bír. Követem a tekintetemmel, és azt
gondolom: Én látlak téged, de te nem látsz engem. Sosem fogunk
találkozni, de van valami, amit szeretném, ha tudnál. Az én időm
12
– Halló? – Halló. Az épület tetejéről hívom. – Igen? – Tudatában van annak, hogy az idő valamivel
gyorsabban múlik itt fent, mint az épület lábánál? – Nem. – Pedig így van. – Rendben. – Ugye meglepődött? – Nem igazán. – De hát ez azt jelenti, hogy az idő nem is létezik. – Igazán? – Nos akkor mit gondol? – Leszarom.
nem ugyanaz, mint a te időd. Az időnk nem ugyanaz. Neked megvan
a te időd, nekem meg a magamé. A pillanataink nem ugyanazok. És
tudod, mit jelent mindez? Azt jelenti, hogy az idő nem létezik.
Mondjam még egyszer? Nincs idő. Van viszont élet és halál. Vannak
emberek és állatok. A gondolataink is léteznek. És a világ. A
világegyetem is. De az idő, az nem létezik. Csak nyugalom. Jobban
érzed már magad? Én már igen. Minden rendben lesz. Legyen egy jó
napod.
Addig követem a tekintetemmel, amíg el nem tűnik. Aztán felfelé
irányítom a messzelátót, a felhőkarcolók fölé, feljebb és feljebb. Az
égig. És érzem, hogy a kellemes érzés elárasztja az egész testem.
Bizonyos értelemben elég volt.
Ezt már aligha feszíthetem tovább.
Már így is nagyobb perspektívát kaptam, mint amilyet álmodni
mertem volna.
Eleget láttam.
Mellesleg vannak dolgok, amikhez vissza kell térnem.
Lise.
Báránykavonal.
Válasz Paultól.
Három dolog.
Fák
Ma van az utolsó napunk New Yorkban. Veszek egy játékautót
Børrének. Zöld, és megy a padlón, ha felhúzzuk.
Kim kap egy könyvet a New York-i időjárásról, Lisének pedig
veszek egy zsebkaleidoszkópot.
Mindenből 24 felbontást készít. A legkellemesebb dolgok is szép
mintává változnak.
Arra késztet, hogy újragondoljam nézeteimet azokról a dolgokról,
melyek olyannyira hétköznapiak, hogy már észre sem veszem őket.
A bátyám például. Igazán klasszul néz ki a kaleidoszkópon keresztül.
Más.
Lise biztosan örülni fog, ha megkapja.
Fontosak az ajándékok.
A kis ajándékok gyakran jobbak a nagyoknál. És ami a kettő között
van, legtöbbször nem ér semmit.
Mikor megyek vissza a lakásba, elhaladok néhány munkás mellett,
akik öreg fákat és bokrokat vágnak ki, és újakat ültetnek helyettük.
Meglehetősen nagy fák fekszenek a járdán, és arra várnak, hogy
elvigyék őket.
Örömmel tölt el, hogy valaki egy ilyen nagy városban is gondol a
fákra. Az utcán kicsit távolabb találok egy faxot munkásoknak szóló
utasításokkal. Az áll benne, mely fákat kell kivágni, és melyeket kell
elültetni. A fax az utcán hever. Úgy tűnik, nincs már rá igazán
szükség. A munkások nyilvánvalóan tudják, mit kell tenni.
Magamhoz veszem a faxot. Megkaphatja a nagyapám. Biztosan
örülni fog neki, ha megtudja, New Yorkban is van, aki törődik a
fákkal és a bokrokkal.
A fák a világon a legszebbek.
Víz és fák és lányok.
Régebben egész nap csak fára másztam. És gyakran csak csendben
üldögéltem a fa tetején. Órákig. Amikor nyáron sűrű volt a lombozat,
senki sem láthatott. Én mindenkit láttam, de engem nem láthatott
senki.
Úgy éreztem, egészen messze járok. És amikor lemásztam, kicsit
olyan volt, mintha hosszú utazásról térnék haza.
És csináltam hintákat. Nagyon jó voltam hintakészítésben.
Felmásztam magasra, és a kötelet jó szorosan egy ághoz kötöttem.
Aztán hintáztam.
És köpködtem. Mindig olyan jólesett köpködni, mialatt hintáztam.
Ha előtte tejet ittam, jó nyúlósokat tudtam köpni. Hihetetlen hosszú
tejes köpéseket produkáltam a hintából.
Megint elkezdek hintázni.
Ha legközelebb pénzem lesz, elmegyek egy sportboltba, és veszek
ötven méter mászókötelet, aztán keresek egy nagy fát, ha egy mód
van rá, víz mellett, csinálok egy hintát félelmetes kilengéssel, és talán
leugrom a hintáról a vízbe.
Mialatt Lise figyel.
Már alig várom.
A bátyám figyelmeztet, hogy igyekezzek a pakolással.
Megyünk haza. Hazarepülünk Norvégiába.
Hazamegyek, és próbára teszem a perspektívámat. Amikor a
dühöngőmet pakolom, bátyám bevallja, kölcsönvette egypárszor,
amikor nem voltam otthon.
Viszonzásul szeretné, ha elismerném, hogy jót tett nekem ez az út.
Elismerem.
Nagyon jót tett.
Sok mindent láttam. És gondolkodtam is, meg nem is. Legjobb
pillanataimban egyáltalán nem aggódtam, és kellemes
gondolatmentes állapotban voltam.
Volt egy-két frizbiszeánszunk is, ami egyenesen zenhatással volt
rám.
Köszönet ezért a bátyámnak. És persze megköszönöm az egész utat.
Merthogy ugye az sem volt két fillér.
A bátyám azt mondja, ne törődjek vele.
Jól nézek ki, mondja. Ez az, ami számít. A pénz nem fontos. Jön,
aztán megy. De a testvéri érzés fontos.
A testvérek fontosabbak, mint a pénz.
Az utazás
Ülünk a repülőn.
Csak tenger van alattunk. Víz.
Jóllaktam, és álmos vagyok. És egy kis mosoly bujkál a szám szélén.
Valami megváltozott.
Még mindig nem tudom, összefüggnek-e a dolgok, és hogy a végén
minden jól alakul-e.
Tudom, mindennek van jelentése.
Hiszem, a lélek megtisztul a játék és a jókedv által.
Hiszek a szerelemben is.
És több jó barátom is van, és csak egy rossz.
És a bátyám legalább olyan jófej, mint én.
Most éppen alszik.
Ez alkalommal az ablak mellett ülök.
Sötét van odakint. De nemsokára kivilágosodik.
A fény felé repülünk.
Iszom egy korty vizet, és remélem, az élet hosszú lesz.
Azt is remélem, Paul válaszolt már. Talán megmagyarázott mindent.
Akkor aztán megkönnyebbülhetek, és rájuk hagyhatom ezt az egészet
a világegyetemmel meg az idővel.
Ha hazaérek, veszek majd egy bukósisakot.
Fel fogom hívni Lisét, és elmondom, úgy gondolom, az élet kicsit
olyan, mint egy utazás, és lehet, de csak lehet, hogy én is egy igaz
ember vagyok.
A válasz
Prof. Paul Davies, 22-05-96 04:18, Re:writers question/time and the
meaning
From: „Prof. Paul Davies” [email protected]
Subject: Re: writers question/time and meaning of life (no less)
To: [email protected] (Erlend Loe)
Date: Wed, 22 May 1996 13:48:13 +0930 (CST)
Mime-Version: 1.0
Thank you for your enquiry. Since Professor Davies started receiving
several such queries per day, he has had to adopt a policy of not
offering advice. I hope you will understand.
Your sincerelly,
Heather Duff
Assistant to Paul Davies13
13
Írói kérdés/az idő és az élet értelme (nem kevesebb).
Köszönjük az érdeklődést. Mivel Davies professzorhoz rengeteg hasonló kérdés érkezik naponta, kénytelen azt a stratégiát követni, hogy nem ad tanácsot. Megértését köszönöm.
Üdvözlettel, Heather Duff Paul Davies asszisztense