Emailing Tammara Webber-A Sorok Kozott 2-Ahol Te Vagy

8/16/2019 Emailing Tammara Webber-A Sorok Kozott 2-Ahol Te Vagy

1/343

1

T A M M A R A W E B B E R

A sorok között 2. where y ou are

a h o l t e v a g y

Ahol_te_vagy2korr.indd 1 2015.12.03. 15:43


2/343

2



3/343

3

Első kiadás

K önyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015

T A M M A R A W E B B E R

A sorok között 2. where y ou are

a h o l t e v a g y



4/343

4

Írta: Tammara Webber A mű eredeti címe: Where You Are (Between the lines Book 2.)

Where You are Copyright © 2011 by Tammara Webber

Cover image used under license from Shutterstock.comCopyright © Yuri Arcus, 2011

Cover design by Sarah Hansen at Okay Creations

Fordította: Komáromy Rudolf A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzeneta borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769ISBN 978 963 399 317 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-benCím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139E-mail: [email protected]

www.konyvmolykepzo.huFelelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér GáborKorrektorok: Tóth Eszter, Széll Katalin

Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., DebrecenFelelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetverövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a

tel jes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan

vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást –nem sokszorosítható.



5/343

5

PROLÓGUS

GRAHAM

–T ALÁN EZ ELÉG TISZTA LESZ – rajzoltam körül ujjam hegyével

gyönyörű száját, nem bírtam távol tartani a kezemet az ajká-

tól. Csak meg akartam csókolni, de első alkalommal összesen ennyit tet-

tem, és szándékom a jelek szerint nem érződött olyan nyilvánvalónak,

mint eredetileg gondoltam. Emma szavakat várt. Egyértelmű megnyi-

latkozásokat. Jobban hasonlítottunk egymásra, mint azt korábban fel-tételeztem, és most ebből kiindulva adtam meg neki, amit kívánt. –

A megismerkedésünk estéjétől fogva nem kell nekem senki más, csak te.

És bármennyire értékelem is a barátságunkat… nem ezt képzeltem el

magunknak.

Elkerekedett a szeme, elakadt a lélegzete, ahogy végigcsúsztattam

kézfejemet a halántékán, bársonyos bőrén, majd behajlítottam ujjai-

mat, és tenyerembe fogtam az állát. Ahogy az arcához hajoltam, meg-rebbenve csukódott le a szemhéja, és ebből a látszólag semmitmondó re-

akcióból érzékeltem odaadását, belenyugvását. Ez jelentette a forduló-

pontot, azt a pillanatot, amikor megértettem.

Kényszerítettem magam, hogy lassítsak, éppolyan határozottan szív-

tam magamba a válaszában rejlő érzelmet, ahogy friss leheletét. Nyel-

vem hegyével végigtapogattam az ajkát, gyöngéden megízleltem, és



6/343

6

közben újra meg újra emlékeztettem magam, hogy nem szoríthatom

sarokba őt, nem gyűrhetem magam alá, nem engedhetek szabad folyást

hónapok óta féken tartott összes vágyamnak.Visszafogottságom igen csekély mértékben eredt abból a tényből, hogy

nyilvános helyen tartózkodtunk. Az igazat megvallva, ez a körülmény

most kevésbé érdekelt, mint valaha.

Attól a csóktól előző este a szobájában majdnem megtörtem, de gya-

korlatom van benne, hogy megtagadjam magamtól azt, amiről tudom,

hogy nem kaphatom meg. Belőle viszont hiányzott az én ma reggeli

óvatosságom. Becsúsztatta kezét a pólóm alá, kinyitotta a száját, úgyrepesztette meg önuralmam páncélját, mint a kalapács az üveget. Mé-

lyen megcsókoltam, gondolataim összezavarodtak, még véletlenül sem

engedték szóhoz jutni elmém logikus felét. Hozzám bújt, nem is tudom,

hogyan, csak egyszeriben felsőtestek és végtagok gubancává váltunk, föl-

húzta a térdét, az oldalamhoz szorította, én átkaroltam, egyik kezem

a nyakszirtjére tapadt, a másik a derekára, mintha lett volna rá mód,hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz.

Nem volt.

Egyetlen gondolatom inkább érzés volt, semmint tudatos megfonto-

lás: Enyém. Enyém. Enyém.

Félbeszakítottuk a csókot, hogy levegőt vegyünk, és dühített, hogy

egyáltalán szükségem van levegőre. A száját fölfedezni sokkal érdeke-

sebbnek tűnt, mint a lélegzés. Homlokához támasztottam az enyémet,mindketten úgy ziháltunk, ahogy valaha futáskor egy emelkedő tete-

jére érve szoktunk. Végtelenül hosszú idő választott el bennünket aus-

tini mindennapi futásainktól – azoktól a hetektől, amikor azt hit-

tem, hogy ő Reid Alexanderé, vagy hamarosan az övé lesz. Félelmem

és bizonytalanságom beszorult a kettőnk közötti térbe, mialatt figyel-

tem, ahogy a szeme kinyílik, és tekintete lassan rám irányul. Akkor az



7/343

7

jutott eszembe, kibírnám-e, ha most elhúzódna tőlem. úlélném-e, ha

újra elveszíteném.

– Pff – szuszogott, szürkészöld szemével pislogva, és majdnem fölne-vettem a megkönnyebbüléstől. Jól ismertem ezt az artikulálatlan han-

got, ezt a jeladást, és ahogy ebben a pillanatban kiejtette, meggondo-

latlanul kiadott, titkos útmutatások sorával ért föl, amiről tudtam, ho-

gyan kell követni. És követtem is.

– udod, azt hiszem, jobb szeretném, ha mégis megtartanád ezt a

bizonyos szokásodat – mondtam, majd közelebb vontam magamhoz,

és ismét megcsókoltam.



8/343

8



9/343

9

1. FEJEZET

GRAHAM

B , hogy soha senkit nem fogok úgy szeretni,ahogyan Zoét szerettem.

Az első szerelem valahogy utánozhatatlan. Előtte érintetlen az

ember szíve. Üres lap. Utána teleirkált-firkált felület. Amint a szere-

lem véget ér, nincs az a radírozgatás, ami megtisztíthatná a belekör-

mölt fogadkozásoktól és ráskiccelt képektől, de előbb-utóbb rájö-

vünk, hogy a szavak között meg a margón akad hely valaki másnak.Egy ideje beletörődtem, hogy ez a valaki más számomra a lá-

nyom, Cara. Ez akkor észszerű következtetésnek tűnt, hiszen Cara

az egyetlen kézzelfogható tényezőként vészelte át azt a viharos kap-

csolatot, és végül csakis ő maradt meg nekem Zoéból.

Miután Zoe közölte, hogy vége, másnap fölhívtam, megkérdez-

tem, mi az indoka, mit vétettem, és tehetek-e valamit, bármit, ami-

vel visszanyerhetem őt. Azt hittem, szeretjük egymást – tehát bár-mi késztette is szakításra, még orvosolhatom. Azt akkor egyikünk

sem tudta, hogy terhes.

– Miért akarod, hogy rosszul érezzem magam? – kérdezte. – Ez

nekem is nehéz.

Fegyelmezett, mély lélegzetet vettem.

– Nem úgy látom.



10/343

10

Aznap délelőtt elmentem mellette a folyosón, amikor a szekré-

nyének támaszkodva udvaroltatott magának két osztálytársunkkal.

Azok a srácok nyáron férfivá értek. Ezt én nem mondhattam el ma-gamról. Bár Zoéval mindketten a tizenkettediket kezdtük, ő több

mint egy bő esztendővel idősebb volt nálam. Nyári születésnapom

és az általánosban átugrott tanév miatt én csak négy hónapja töltöt-

tem be a tizenhatot. Érettségi után pár héttel ünnepelhettem a ti-

zenhetedik születésnapomat.

– Jesszus, Graham – felelte túljátszott sóhajjal –, tudod, hogy ne-

gyedik éve járok drámatagozatra. Képes vagyok színlelni, hogy min-den rendben, akkor is, ha egyáltalán nem az a helyzet.

Akkor semmiképpen nem színlelt, amikor Ross Stewart, a sulivá-

logatott birkózócsillaga valami incselkedő megjegyzést tett, mire

Zoe a fiúra vihogott, szempilláját rebegtette, és kicsi kezével megfog-

ta Ross vaskos alkarját. Még huszonnégy óra sem telt el a szakításunk

óta. Én berekedtem, mert fél éjszaka sírtam, ő pedig mosolyogva ka-cérkodott, úgy csillogott a szeme, mintha mi sem történt volna.

– Mit tegyek, Zoe? Elrontottam valamit? Csak állj szóba velem,

mondd meg, mit kell tennem…

– Nincs mit tenni, Graham. Tudod, egyszerűen nem vonzódom

hozzád többé. Ez a döntés rólam és a saját érzéseimről szól, nem ró-

lad.

Ez a nem vonzódom hozzád többé nagyon is úgy hangzott, mintharólam szólna. Úgy éreztem, mintha a telefonon keresztül belém rú-

gott volna. Nekem Zoe volt mindenben az első, bár én neki nem – ez

a tény engem addig sosem zavart. Eléggé készségesen alkalmazkod-

tam, és vitáink, számos nézeteltérésünk ellenére azt hittem, jól il-

lünk egymáshoz. Egészen addig, amíg össze nem törte a szívemet.



11/343

11

– Valaki más miatt? – Nem tudom, mit vártam, amikor ezt kér-

deztem. Talán azt, hogy azonnal tagadni fogja. De nagyon is soká-

ig hallgatott a vonal végén. Érzékeltem, hogy fontolgatja a választ.– A francba, Zoe! – nyögtem az éjszakai sírástól elcsukló hangon.

– Bocs, Graham, de nem óhajtok tovább tárgyalni veled erről.

Nem tehetek róla, hogy mit érzek vagy nem érzek. Egyáltalán nem

akartalak megbántani, de akár tetszik neked, akár nem, köztünk

mindennek vége.

Ezután pár hétig nem beszéltünk, bár az iskolában rendszere-

sen láttam. Míg szakításunk rám váratlan és megsemmisítő csapás-ként hatott, őrá felszabadítóan, bár kissé kényelmetlenül. A kényel-

metlen részről csak onnan tudtam, hogy Mia meg Taylor elmesélte,

Zoe azért változtatta meg az órák közti útvonalát, és azért jár na-

ponta ki a suliból ebédelni, mert lelombozza a látvány, ahogy lóga-

tom az orromat.

– Nem lógatom az orromat. Jó, nem is ugrálok örömömben, el-végre nem számítottam erre. Nem bírom egyik napról a másikra

túltenni magamat rajta.

Mia a szemét forgatta.

– Ennek már kábé két hete.

Taylor megrándította csontos vállát, és arra a lefitymáló grimasz-

ra húzta el a száját, amit előszeretettel dobott be.

– Most már tényleg továbbléphetnél, Graham. Zoe már megtette.– De hát ő szakított – meredtem rájuk döbbenten. – Valószínűleg

már a szakítás előtt lapozott. Nekem pedig még nem volt időm rá-

hangolódni a lecserélhetőségem tudatára. Nem tudok csak úgy ki-

szállni, mintha az elmúlt év semmit sem jelentett volna.

Még ha Zoe pontosan így tett is.



12/343

12

– Graham meg a zseniszókincse – motyogta Mia elég hangosan,

hogy én is meghalljam, miközben elvonultak.

– Most mondd meg! – értett egyet Taylor.

* * *

Tegnap este, amikor Emma megcsókolt, közvetlenül azelőtt, hogy

kiviharzottam szállodai szobájából, fölismertem, hogy újra föltá-

mad a sóvárgás, amit austini tartózkodásunk egész ideje alatt érez-

tem iránta. Azt hittem, már legyőztem ezt az érzelmet, mert számos

okból ez az egész lehetetlen.Először is még fiatal – most tizennyolc éves, a megismerkedésünk-

kor tizenhét volt. Ámbár korát meghazudtoló érettséget mutat, és

amint jobban megismertem, már tudtam, miért. Édesanyja meg-

halt, édesapja érzelmileg eltávolodott tőle, és Emma évek óta pótol-

ta önmagának a saját szüleit. De nem tudtam elfelejteni, hogy az

érettség álarca mögött az a lány rejtőzik, aki belezúgott Reid Ale-xanderbe, a hollywoodi gyökerek királyába. Gondolatban betettem

őt a barátok skatulyájába, és erőnek erejével ott is tartottam. Nem

zúghattam bele olyan lányba, aki képes belezúgni Reid Alexander-

be – ez mindjárt a kettes számú ok.

Hármas számú ok: az ország túlsó végén lakik, bár tudattalan el-

mém (jó, rendben, nagyon is tudatos elmém) minden elképzelhetőt

megtett, hogy változtasson ezen a körülményen. Mihelyt a tovább-tanulásra terelődött a szó, és arra a vágyára, hogy inkább színpadon

játsszon, mint a kamera előtt, logikusnak tűnt New York-i egyete-

meket és konzervatóriumokat javasolni. Ezt magyaráztam magam-

nak, miközben lázasan kergetőztek agyamban a gondolatok, hogy

állandóan egészen a közelemben tudhatom majd őt.



13/343

13

Végezetül a négyes számú ok: Caráról csak a családom és egy-két

jó barátom tud. A nagyvilág előtt ismeretlen a létezése, bár ez való-

színűleg nem sokáig marad így. Tegnap, amikor Emma összefutottvelünk a kávézóban, és szóba elegyedett Carával, védőfalamnak ez

a része omladozni kezdett.

Tegnap esti csókunk pedig gyakorlatilag szétrobbantotta a ma-

radékot.

– Tűnjünk el! – indítványozom most, karórámra pillantok, majd

papírpénzt dobok az asztalra, és megfogom Emma kezét. – Mikor

megy a géped?– Délben – szegezi rám tekintetét, miközben kihúzom a boksz-

ból. – Éppúgy szorongatom a kezét, ahogy ő az enyémet, amíg a

kávézó kijáratához kísérem, és gondolatok zűrzavara örvénylik az

agyamban. Rövidesen a reptérre indulnak az apukájával, hogy föl-

szálljanak egy sacramentói gépre. Hirtelen elviselhetetlen messze-

ségbe kerül az augusztus.Csaknem nyolc hónapja láttam először Emmát. Éppen kiléptem

a szállodai szobámból, hogy lebeszéljem Brooke-ot egy kiborulás-

ról, amit az idézett elő, hogy évek múltán összetalálkozott Reiddel,

és észrevettem Emmát, aki szobaajtaja zárjába csúsztatta a kulcskár-

tyáját. Csomagokkal körülvéve állt, fölpillantott, ahogy tekintetem

végigpásztázta, gyönyörű zöld szeme csillogott. Elmosolyodtam,

azonnal fölébredt bennem a kíváncsiság, hogy ki ez az aprócska,karcsú lány. Mivel azonban Brooke-támogató küldetésre indultam,

nem értem rá szépséges idegenekkel ácsorogni és csevegni.

– Szia! – köszöntem rá, és seggfejnek éreztem magam. Miféle srác

lép ki a hotelszobájából pizsamában, és köszön rá vaktában az első

lányra a folyosón, mielőtt belép egy másik lány szobájába?



14/343

14

Két nap múlva a stáb első esti elhajlása után végre megismerked-

tünk. A bárban rögtön feltűnt az a folyosói lány, MiShaunnal be-

szélgetett, az egyik szereplőtársunkkal táncolt, de Brooke egészenaddig maga mellett tartott, amíg világossá nem vált, hogy Reid egy-

általán nem óhajt tudomást venni róla. Kiugrottam rágyújtani, meg-

láttam Emmát, aki taxira várt, hogy visszamenjen a szállodába, és

hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, nem bánja-e, ha csatlako-

zom. Brooke kiakadt, hogy csak így lepattantam, de nem bírtam

sajnálkozni.

Aznap éjjel feküdtem az ágyamban, és ízlelgettem, hogyan hang-zik az ajkamról a neve – Emma.

Reggelente futni jártunk, és párszor kettesben mentünk el vala-

hová, dumáltunk, közben latolgattam, mennyire jutott a kapcsola-

ta Reiddel. Türelmesen és óvatosan viselkedtem addig a reggelig,

amikor bőrig ázva ültünk egymás mellett egy fedett piknikező he-

lyen, vártuk, hogy alábbhagyjon az eső, és befejezhessük a futásun-kat. Ahogy ott ülve diskuráltunk, a felszín alatt egy másik társal-

gás zajlott.

Lófarkából a hátára hullottak a cseppek, vékony pólója szorosan a

testére tapadt, és a bőre hihetetlen illatot árasztott. Egy rakoncátlan

tincs az arcán kígyózott, a vége a szája szögletéhez ragadt a nedves-

ségtől, és azt hiszem, majdnem elállt a lélegzetem, ahogy azt a haj-

tincset bámultam. Odanyúltam, hogy a füle mögé kanyarítsam, ésközben az jutott eszembe, hogy nem, nem, nem szabad megcsókolni.

Rögtön ezután pedig az, hogy azonnal megcsókolni, én idióta!

Gondolatban vállon veregettem magamat, amiért az előbbire

hallgattam, és az utóbbival nem törődtem.

Egészen aznap estig nem, amikor arra léptem ki (újabb Reid mi-

atti pánikrohamot követően) Brooke-tól, hogy Emma épp az én



15/343

15

ajtómtól vágtázik vissza a saját szobájába, mint aki nem akarja, hogy

meglássák. Két választás állt előttem: vagy bemegyek a szobámba,

és a fejemet verem a falba, vagy bekopogok a lányhoz, és enyhítenipróbálom az abból eredő kárt, hogy szemtanújává vált, amint késő

este Brooke szobájából távozom.

Tudtam, hogy Emma távoltartásának az a legsikeresebb módja,

ha hagyom, hadd feltételezze, hogy viszonyom van Brooke-kal. Fé-

lig-meddig már erre a következtetésre is jutott, nekem tehát nem volt

más teendőm, mint a tétlenség. Akkor lelki szemeim előtt megjelent

az aznap reggeli látvány, Emma, amint fölfelé néz, és fölidéződöttaz eső illata a bőrén meg a hajában. Mérlegeltem a bizalmi kapcsola-

tot, amit kialakítottunk, a megnyugvást, amit a közelében éreztem.

Példátlanul hirtelen felindulásból az ajtajánál termettem, behívat-

tam magam, és mielőtt elhagytam a szobáját, átöleltem, megcsókol-

tam, és úgy beleestem, hogy cseppet sem bántam, ha a zuhanástól

darabokra török.Huszonnégy órával később Emma és Reid csókolózós fotója be-

járta a világot. A csók az azt követő estén csattant el, hogy a lányo-

mat légzésképtelenül szállították kórházba. Azon az estén, amikor

megadóan tűrtem anyám megsemmisítő ledorongolását a dohány-

zásom meg Cara asztmája miatt, el sem akartam hinni, hogy Emma

így időzítette nagyszerű tervét, hogy segítsen kiszállni. Azon az es-

tén, amikor még a kislányom miatti aggodalom közepette is az jártaz eszemben, hogy vissza fogok térni az első lányhoz, akibe Zoe óta

beleestem.

Azután Brooke SMS-ezett a koncertről – ugyanazt a fotót küld-

te el, amely másnap különféle internetes pletykaoldalakon kötött

ki, bár Brooke esküdözött, hogy ő csak „pár megbízható barát-

nak” küldte el. Nem tettem neki szemrehányást, nem nagyon, bár



16/343

16

csalódást okozott, hogy ennyire meggondolatlanul járt el. Azzal

mentegetőzött, hogy Reid és Emma nyilvánosság előtt csókolóz-

tak, tehát bárki lefényképezhette volna őket.– De bárki nem fényképezte le őket, te viszont igen – feleltem

erre.

Vállat vont.

– Nem a kép a lényeg. A csók a lényeg.

Igaza volt. Számomra a csók volt a lényeg.

* * *Most kevesebb mint három óránk maradt együtt, és az utcán va-

gyunk, és késve kapok észbe, milyen rohadt hideg az idő, továbbá

hogy ma reggel a totál ködbe borult agyammal elfelejtettem kabá-

tot venni, amikor kiléptem a házból. Lepillantok Emmára, aki ösz-

szekucorodva didereg vékony kardigánjában. Fél kézzel magamhoz

ölelem, és egy metrólejáratra mutatok:– Szerintem odalent melegebb van.

Lemegyünk a mozgólépcsőn, és fölpattanunk az R járatra.

A Brooklynba vezető hídról nyíló kilátás önmagában elegendő,

hogy az is beleszeressen New Yorkba, akinek ez addig nem sikerült.

Amint helyet foglalunk a gyéren benépesült metrókocsiban, Em-

ma a vállamra hajtja a fejét, karunk egymásba fonódik, kezünk ösz-

szekulcsolódik a térdemen. Szerintem még a kijárati forgókeresztkedvéért sem változtatunk ezen.

– Játsszunk felelsz vagy merszet – javaslom –, de a mersz nélkül.

– Úgy tudtam, nem vagy társasjátékos típus – szalad föl a szem-

öldöke.

– Tényleg azt mondtam, igaz? – mosolygok le rá. Bólint. – Hát

jó, akkor ne nevezzük játéknak. Nevezzük inkább a nehéz kérdések



17/343

17

eltakarításának, mert tudom, hogy mindkettőnkben motoszkálnak

olyanok. Te kezded. Bármit kérdezhetsz.

Az ajkába harap, mélyen a szemembe néz.– Rendben. Miért csókoltál meg Austinban?

Halkan elnevetem magam, mire a homlokát ráncolja.

– Bocs, ez nagyon könnyű. – Tekintetem a szájára siklik, majd

vissza. – Attól fogva szerettelek volna megcsókolni, hogy Quinton

fölvetette, hogy játsszunk üvegezést, és mire elérkezett az az este a

szobádban, kimerült az akaraterőm, hogy küzdjek ellene.

– Miért voltál…– Nana! – teszem az ujjam az ajkára, és a fejemet rázom. – Én

jövök.

Ahogy végigcsúsztatom az ujjaimat a száján, kinyílik. Szeretném

újra megcsókolni, de gyanítom, hogy ha belekezdünk, nincs megál-

lás, és ez a beszélgetés most tényleg szükséges. Inkább töltöm a kö-

vetkező hónapot a csókjáról ábrándozva, mint föl nem tett és meg-válaszolatlanul hagyott kérdések miatt szorongva.

– Miért csókoltad meg Reidet a csókunk másnapján?

Nem teketóriázom. Ez a legfájdalmasabb pont, és szeretném ma-

gunk mögött hagyni.

Mély lélegzetet vesz, összekulcsolt kezünkre mered. Egy teljes

perc telik el, mielőtt megszólal.

– Amikor Austinba mentem, azt hittem, ő kell nekem. – Figye-li, hogyan fogadom ezt, és enyhe biccentéssel ösztönzöm folytatásra.

– Tévedtem. Csak ezt akkor még nem tudtam. – Könnybe lábad a

szeme, meg-megremeg a hangja. – Tudom, hogy ez nem elég jó vá-

lasz.

Megfogom az állát, fölemelem az arcát, hogy a szemébe nézhessek.

– Ez az igazság, tehát elég jó válasz. Szerelmes voltál belé?



18/343

18

Fintorog, a fejét rázza, ajkamra teszi az ujját.

– Nana! – szól rám. – Most én jövök. – Homlokráncolásomra el-

neveti magát, és szeme sarkából egy könnycsepp gördül le. Keze fe- jével elmaszatolja. – De nem. Nem voltam.

Elfojtom a késztetést, hogy ősember módjára a mellemet dönges-

sem, közelebb vonom magamhoz Emmát, és beszívom még eny-

nyi hónap múltán is ismerős illatát. Halkabbra fogom a hangomat.

– Most megcsókolhatlak?

Szégyenlős arcot vág.

– De Graham, ez már zsinórban a harmadik kérdés. Kezdem azthinni, nem vagy tisztában a sorra kerülés fogalmával.

Pokolba a kérdésekkel! Szövegelni telefonon is lehet. A távolsági

csókot meg még nem találták föl.

– Jaj, hagyom én, hogy sorra kerülj, Emma – csökkentem a ket-

tőnk közötti szűk távolságot, kezemet a tarkójára csúsztatom, ajka-

mat az ajkához érintem. Közelebb nyomul – ajka meleg, leheleteüde, ujjai bársonyosak, amint csókolózás közben lesiklanak az ar-

comon.

Mindeddig tudomást sem vettünk csekély számú utastársunkról,

a metróvonalon néhány percenként következő megállóknál ki- és

beszállókról. Azután a szerelvény csikorogva fékez, és vagy negyven

zsivajgó felső tagozatos tódul be egyforma pólóban, zilált idegzetű

kísérőkkel a kocsinkba. Egy kisebb lánycsapat leplezetlenül bámulminket Emmával, mintha nem is a valóságban, hanem filmvásznon

látszanánk. Tágra nyílt szemmel, kezüket szájuk elé téve sutyorog-

nak, figyelmük hol ránk összpontosul, hol a fiúk csoportjára, akik

a szomszédos ülésekre dobják le magukat, és a legkülönfélébb test-

részeikkel produkálnak szellentős hangokat.

Hát ennyit arról a csókról.



19/343

19

* * * * * *

EMMA

A N Y , több tucatszor jutott eszembe

Graham, meg is pirongattam magamat, amikor egy csemegebolt

pultjánál zsebre vágott kézzel álldogáló, vagy egy útkereszteződés-

nél sietve átkelő, vagy egy udvaron dohányzó magas, sötét hajú fic-

kón akadt meg a szemem.

Graham persze hónapokkal ezelőtt leszokott a dohányzásról.De hogy inkább a tárgynál maradjunk: vajon mekkora a valószí-

nűsége, hogy egy ilyen hatalmas városban éppen Grahammel akad-

jak össze? Már attól hülyének éreztem magam, hogy fontolóra vet-

tem a lehetőséget. Azután tessék – ott ült Graham egy MacDougal

Street-i kávézóban. A lányával.

– Szóval Cara négyéves? – teszem föl soron következő kérdése-met.

– Pontosabban pár hónap múlva tölti be a négyet – hajol köze-

lebb Graham, lehelete melegíti a fülemet. – Mindjárt a születésna-

pom után.

– Landon tisztára dedós – jegyzi meg az egyik szemközti lány a

többieknek, mire mind bólogatnak, és megvetően néznek a gusz-

tustalan zajkeltésért leginkább felelős fiúra.– Most mi bajotok? – tárja szét a kezét a srác. – Csináltam valamit?

– Hülye picsák, öregem – közli véleményét egy másik, együttér-

zően összeöklöznek, azután valamennyien nyerítenek, miközben a

lányok dúlva-fúlva elfordulnak.

Graham és én könnybe lábadt szemmel meredünk egymásra, ösz-

szeszorított ajakkal igyekszünk kifelé közömbösek maradni.



20/343

20

– Ha kell, megesküszöm, hogy soha nem voltam kiskamasz – je-

lenti ki szemét forgatva.

– Ez megátalkodott tagadásnak hangzik.– Hát igen, én már csak ilyen vagyok – csillan föl a szeme. – Kö-

vetkező kérdés: most találkozgatsz-e valakivel?

Emily az elmúlt hónapokban több sráccal is próbált összeboro-

nálni – vacsora, mozi, balett, tekézés. Mindegyikük teljesen rend-

ben volt, de egyikük sem ragadott meg. Azután az ünnepek alatt,

Az élet csodaszép amatőr színházi produkcióján megismerkedtem

Marcusszal. Őt már fölvették a Pace-re, és belelkesedett, hogy ősz-től mindketten New Yorkban kezdjük az egyetemet. December óta

jó néhányszor elmentünk szórakozni. A múlt hét végén is találkoz-

tunk. Megbeszéltük, hogy miután ma este hazamegyek, csinálunk

valami programot. És beleegyeztem, hogy a jövő hét végén elme-

gyek a kis magániskolája szalagavató báljára.

– Hmm. Nem az a gyors nemleges válasz, amiben reményked-tem – mondja Graham, hüvelykujja zsongítóan ide-oda mozog a

kézfejemen. – Tervezgessem, hogy hazáig követlek, és kihívok pár-

bajra valami pasit? – Tekintetében évődés, szavai mögött komolyság

érződik. – Soha nem voltam borzasztóan birtokolni vágyó fazon,

Emma, és tudom, hogy ez most mindkettőnknek nagyon hirtelen-

váratlan. De ahogy Reiddel figyeltelek, az már majdnem meghalad-

ta a tűrőképességemet. Nem hiszem, hogy a szívem újra osztoznibírna rajtad. Természetesen szabadon hozhatsz döntéseket. De ne-

kem is jogom van az enyémekhez.

Rühellem a gondolatot, hogy megbántsam Marcust. Minded-

dig türelmesen bánt velem, sosem faggatott a Reid Alexanderrel

köztudottan meghiúsult viszonyomról. A múlt hónapban, amikor

visszamentem A suli büszkesége fotózásáról, Marcus jó képet vágott



21/343

21

mindenhez, kivárta, amíg átvonszolom magam az egész reides katy-

vasz késleltetett depikorszakán, még azt a békát is lenyelte, hogy

még mindig fontos nekem Graham, és érzem a hiányát, noha mind-az, ami Austinban történt, már a múlté.

Kivéve most, hogy váratlanul jelenné változott. És Graham itt ül

mellettem, várja, hogy közöljem, mennyire kívánom.

– Éppenséggel találkozgatok valakivel, de az nem ez – nyelek egy

nagyot, reménykedem, hogy hagy nekem időt az illető iránti együtt-

érzésre. – Amikor hazamegyek, véget vetek a dolognak. – Kifújja a

levegőt, s ekkor eszmélek rá, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét.– Azt viszont megígértem a srácnak, hogy a jövő hét végén elme-

gyek a szalagavatójára.

Csücsörítve fürkészi az arcomat.

– Most aggódnom kéne?

– Nem – rázom meg kissé a fejemet.

Behajlítja az alkarját, fölemeli összekulcsolt kezünket, elfordítjaa csuklóját, és megcsókolja a kézfejemet.

– Akkor gondolom, semmi okom rá, hogy sajnáljam szegény fló-

tástól a sulibáli partnerét.

A lányok csapata a metrókocsi túloldalán hallhatóan sóhajto-

zik, és egyikük épp lefotózott bennünket a telefonjával. Lehetséges,

hogy tudják, kik vagyunk. A suli büszkeségé -t csak a jövő hónapban

mutatják be, de a médiafelhajtás már megkezdődött. Vagy taláncsak elandalodott kislányok, és ahogy a metrón egymásba gabalyo-

dunk, az vérbeli New York-i romantika – ez pedig Emilyt juttatja

eszembe. Rengeteg mesélnivalóm lesz neki, ha hazamegyek.

– Na és te… szóval… jársz valakivel?

A fejét rázza, sötét szeme komolyan csillog, bár félmosoly játszik

az ajkán.



22/343

22

– Már rég túljutottam azon a ponton, hogy hajlandó legyek ki-

kötni valahol. Amihez nincs baromi nagy kedvem, azzal nem baj-

lódom.Összeszorítom az ajkamat, de féloldalasan magától fölhúzódik.

Ez nem teljesen korrekt, hogy én örülök, mert nem kell konkuren-

ciával vetélkednem a figyelméért, ő pedig megbízik bennem, hogy

hazamegyek, szalagavatózom valami arctalan sráccal, aztán kirú-

gom, hogy a lába sem éri a földet.

A kiskamaszok megállója következik, a ricsaj olyan mértékűvé

fokozódik, ami a pamplonai bikafuttatásra emlékeztet, ahogy a kí-sérők igyekeznek maradéktalanul kiterelni a társaságot, mielőtt el-

húz a szerelvény. Távozásukkal olyan csönd támad, hogy hallom a

saját lélegzetvételemet.

– Hogy lehetséges az – hajol közelebb Graham –, hogy átvészel-

tem az elmúlt öt hónapot, holott ezalatt egyetlenegyszer láttalak,

most pedig tébolyítónak hat a gondolat, hogy négy hónapra elsza-kadok tőled?

Vállára hajtom a fejemet, közben elkapom átható pillantását.

– Az ügynököm szerint a jövő havi bemutatót tévé- és rádióshow-

szereplések előzik meg, amik valószínűleg már a jövő héten elkez-

dődnek.

Elfintorodik.

– Emma, én nem vagyok A suli büszkeségé -nek sztárja, te megReid igen. A díszbemutatón természetesen részt veszek, de a többi

megjelenés csak kettőtökre vonatkozik.

Valamiért meg sem fordult a fejemben ez a szempont.

– Pff – mondom, és Graham kuncog.



23/343


24/343


25/343

25

Megpuszilom az orra hegyét, és halk nevetéssel csóválom a feje-

met.

– Fogalmam sem volt erről. Rengeteget kaszálhatnál pókerezés-sel, Emma. Semmivel sem árulod el magad.

A metró ekkor felszínre bukkan az East River partján, és a Brook-

lynba vezető hidak egyike, a Manhattan híd felé tart. A szemünkbe

sütő nap hirtelen félig elvakít bennünket. Azután egy-egy sugár át-

vetül a túlsó partot szegélyező épületek között, megannyi hullám-

ként verődik vissza a hátunk mögötti felhőkarcolókról, és megcsil-

lan a rövid folyószakaszon. Varázslatos kép, nem sok embert hagyhidegen.

– Jaj! – sóhajtja pislogva Emma. Keményen hozzákezdtem azon

tervem megvalósításához, amivel elveszem a kedvét, hogy ideköltö-

zése után valaha is el akarja hagyni New Yorkot.

Cassie, az idősebb nővérem korán kelő. Ha leszállunk a DeKalb

Avenue-nál, percek alatt a loftjához érünk. Előhúzom a telefonomat,és Emma kezét tenyérrel a combomra fordítom. Jó érzés ott látni.

Én: Fenn vagy? Szeretnék bemutatni neked valakit.

Cas: Most? Részeg vagy? Még 7 sincs! KICSODA az a valaki???

Én: Igen és igen és tudom és Emma

Cas: AZ az Emma?

Én: Aha Cas: De nem vagyok fogadóképes.

Én: Semmi pánik, ő nem olyan

Cas: Ha mondod. Doug még alszik. A baba fenn van. A baba min-

dig fenn van. Alig várom, hogy egy szép napon újra alhassak.

Már nem is nagyon emlékszem, milyen az…

Én: :) szegény Cas! Pár perc múlva ott vagyunk.



26/343

26

– Látogassuk meg a nővéremet!

Emma arcán riadalom suhan át, a szeme elkerekedik.

– Hogyhogy… most? Nevetnem kell, hiszen Cassie ugyanígy reagált.

– Közvetlenül a híd túloldalán lakik. Szeretném, ha megismer-

kednél vele. Imádni fogod.

Visszalököm a telefont a farmerem zsebébe, és Emma melléhez

szorított kezét az ölembe vonom. Évek óta nem éreztem magam ilyen

meggondolatlannak, ami kábé tök tragikus, ha figyelembe vesszük,

hogy még be sem töltöttem a huszonegyet. Eléggé mindennaposnálam, hogy idősebbnek érzem magam éveim számánál, de a ko-

rai apaság ezzel jár.

Az út hátralévő részén mindketten hallgatunk, ki-ki a gondola-

taiba merül. Tudom, előítéletesen hangzik, ha feltételezem, hogy

Emma, a fiatal kora miatt nehezen tud megbirkózni a ténnyel, mi-

szerint gyermekem van. De az apaság az oka, hogy nem randizom,hogy óvakodom szívügyekbe bonyolódni. Ezzel nem azt akarom

mondani, hogy teljes önmegtartóztatásban élek, bár Emmában ta-

lán pontosan ilyen benyomást keltettem. Nem tudom, ezt hogyan

tisztázzam kínos beszélgetés nélkül, úgyhogy az még határozottan

várhat.

A nővéreim nagyon támogatók, nógatnak, hogy járjak szórakozni,

és minél inkább a normálisra hasonlító életet éljek. Korban Brynntőlválaszt el kevesebb – mindössze négy év –, mégis a nálam hat eszten-

dővel idősebb Cassie-hez állok közelebb. Mindig őhozzá fordultam,

ha az osztálytársaimmal valami balul ütött ki, ami gyakran előfor-

dult. Eleve szerencsétlen párosítás, ha az ember szorgalmasabban

tanul, és fiatalabb, mint a többiek. Vegyük hozzá ehhez, hogy haj-

lottam az okoskodásra, így persze nagyon kevés barátot szereztem.



27/343

27

Cassie művészlélekként jobban megértette érzékenységemet, mint

amennyire tanár szüleink fölfoghatták.

Húszas éveik elején, amikor alig tizenhét esztendős öccsük szü-lő lett, nővéreim nem irigyelték tőlem a címet. Cassie mégis vállal-

ta, hogy heti egy éjszakára hazaviszi Carát, így én akadálytalanul

kimozdulhattam, mint egy normális tinédzser, majd miután rend-

szeresen kaptam filmszerepeket, a szüleimmel felváltva vigyázott a

kislányra.

Az egyetemi élet a Columbián már az elején kevésbé bizonyult

bensőségesnek, mint kis tanulólétszámú középiskolámban, és köny-nyen elvegyülhettem az alapszakosok tömegében. Mivel a campus

helyett a szüleimnél, Felső-Manhattanben laktam, senki sem szá-

míthatott arra, hogy hazaviszem éjszakára. Amikor éjjel Cassie fel-

ügyelt Carára, kollégiumokban éjszakáztam, vagy haverok lakásán,

akik nem sokat tudtak rólam, vagy lányoknál, akik legfeljebb a ne-

vemet meg a szakomat ismerték, olykor még annyit sem.– Mi jár az eszedben? – kérdezi Emma, alighanem ideges a nővé-

remnek való bemutatás miatt, míg én folyton amiatt izgatom ma-

gam, hogy vajon képes-e tudomásul venni hogy apa vagyok.

– Hogy? Ja, semmi különös – engedem el a kezét, és karomat a

háta mögé csúsztatva, az oldalamhoz húzom. – Szíves tájékoztatá-

sul közlöm, hogy Cassie máris kedvel téged. – Riadt arckifejezése

inkább fokozódik, semmint enyhül. Ajjaj. – Ööö… amikor filmez-tünk, meséltem neki rólad.

Úgy vélem, jobb, ha nem említem, hogy ez a mesélés nem korlá-

tozódott egyetlen alkalomra.

– Kedvel? Mi kedvelnivalót talált bennem? Nem borult ki a vi-

selkedésemtől?

Nevetek. Majd megérti, ha megismerkedik Cassie-vel.



28/343

28

– Nem, a végeredmény kilencven százalékáért engem hibáztatott,

a maradék tíz százalékért Reidet.

– Pff! – mondja Emma, és képtelen vagyok mással válaszolni,mint hogy lehajolok hozzá, és megcsókolom.

– Itt szállunk le – szólok, amint kelletlenül elszakadok az ajkától,

miután sikerült néhány percig elvonnom a figyelmét. Több okból

nem szoktam hirtelen elhatározásból cselekedni, az egyik az, hogy

elég bénán adom elő az ilyesmit. A metróra szállásnál csak a ked-

vezőbb hőmérséklet lebegett a szemem előtt, valamint a kápráza-

tos kilátás – amit csak a visszaúton élvezhető panoráma múl felül.Cassie meglátogatásának ötlete abszolút magától pattant ki a fejem-

ből.

Ha jobban meggondolom, Emmát nem egészen két órával azután

elvonszolnom a nővéremhez, hogy megnyíltunk egymásnak, igen-

csak túlmegy a hirtelen elhatározásból cselekvés szintjén, és jócskán

megközelíti az esztelenséget. Basszus.

* * * * * *

EMMA

E , hogy Graham ilyen korán reggel, ráadásul

szombaton elvisz a nővéréhez bemutatkozni. Miután kilépünk az

utcára, perceken belül a ház előtt állunk, és azzal nyugtatom ma-gam, hogy így a szorongásnak nincs ideje annyira elfajulni, hogy

kifeküdjek tőle.

Graham megnyomja a kaputelefon gombját.

– Ki a franc csönget hajnali hétkor? – kérdezi azonnal egy női

hang.

– Szia, Cas! – mosolyog Graham.



29/343


30/343

30

– Kérek – szegődöm a nyomába, csak gyorsan hátrasandítok Gra-

hamre, aki mosolyt villant rám. Sötét szeme beissza a látványomat,

míg én ugyanígy teszek vele. Valószerűtlen élmény, hogy immáregyetlen porcikája sem tilos terület a képzeletemnek – telt ajka épp-

oly hozzáférhető, mint széles válla vagy a keze, ahogy behajlított kar-

jában dédelgeti a babát.

Hirtelen túlságosan fölgyorsultak az események, de még mielőtt

istenigazából bepánikolhatnék, elülső zsebemben rezegni kezd a te-

lefonom. Megrándulok, fölkiáltok, mire Cassie hátrapillant, bájos,

festetlen arcán fölvonja fél szemöldökét. Amikor előveszem a zse-bemből a telefont, a kijelzőről apám képe mosolyog föl rám. Üze-

netet hagytam neki, hogy Grahammel találkozom a kávézóban.

– Szia, apu!

– Hol vagy, Emma?

Nem dilizik, de nem is higgadt.

– Megtaláltad a cetlimet? A szemüveged alatt.– Meg. Úgyhogy most a kávézóban ülök, ahol te mellesleg nem.

Ajjaj.

– Hm, Grahammel sétálni támadt kedvünk, aztán fölszálltunk a

metróra, mert kicsit cidriztünk az utcán, és most Brooklynban va-

gyunk.

– Brooklynban? – ordítja velőtrázó hangon, mire Graham és Cas-

sie a hatalmas lakás két végéről előbb a telefonomra, majd egymás-ra pillantanak.

– A nővére loftjában – mosolygok Cassie-re abban a reményben,

hogy ez megnyugtatóan hat –, éppen kávézunk.

– Emma – próbálkozik apu mérsékelten aggódó hangnemmel –,

a gépünk délben…



31/343


32/343

32

– Nem tűrhettem, hogy az öcsikém teljesen lekörözzön szülői

vonalon – figyeli mosolyogva Grahamet, aki Calebnek, a kisbabá-

nak grimaszol.Cassie egy bárszék felé int, és átmegy a gránitlapú konyhapult túl-

oldalára, mialatt szemügyre veszem a lakást. A vakolatlan téglafa-

lakon fafaragványok, vasszobrok, festmények, nyomatok és külön-

féle médiakompozíciók mellett két kerékpár díszeleg. Az osztatlan

ablakokat egy nagybőgő meg egy cselló fogja közre, a padlótól meny-

nyezetig érő polcok tonnányi könyvet és fotót fogadnak be. Feszte-

lenül otthonos hely.Chloe, a mostohaanyám utálná ezt a loftot. Én imádom.

– Mi szél hozott New Yorkba, Emma? – érdeklődik Cassie, mi-

közben három bögrébe kávét tölt.

– Apukámmal egyetemet választani jöttem.

Tekintete ide-oda villan a helyiségben, és elmosolyodik.

– Tényleg? Szóval ősszel New Yorkba költözöl? – Bólintok, erreajka még szélesebb mosolyra nyílik. – Az öcsém ennek biztosan örül.

– Nem tudom, pontosan miket mesélt neki rólam Graham. Mint-

ha hangosan fogalmaztam volna meg ezzel kapcsolatos kérdésemet,

Cassie a pultra könyököl, és halkabbra fogja a hangját. – Nagyon

kedvel téged, tudod? – Fölforrósodik az arcom, de ő mintha észre

sem venné. – Nem akarok tolakodni, de ő baromira tartózkodó, és

ha egyikőtök nem mutat valami merészséget, ez az egész egy marhanagy kihagyott lehetőség marad.

Megköszörülöm a torkomat.

– Ma reggel már, khm, beszéltünk a dologról – felelem.

– Na, hála istennek! – csap a pultra. – Legfőbb ideje.

– Minek legfőbb ideje? – szólal meg közvetlenül a hátam mögött

Graham, és a mellettem lévő bárszékre telepszik.



33/343

33

– Ha be óhajtottunk volna vonni ebbe a társalgásba – méri vé-

gig fölvont szemöldökkel, gőgösen Cassie –, hangosabban beszél-

tünk volna. A srác nevet, és Caleb fölgügyög rá.

– Rendben. Majd később kiszedem Emmából.



34/343

34

3. FEJEZET

GRAHAM

A E . Mindketten hall-gatunk. Minden korábbi egyezkedésünk után most nem fog-lalkoztat más kérdés, csak az, hogy a következő négy hónapban

négyezer kilométer választ el bennünket. Még három hét tanítás

van hátra érettségiig. A suli büszkesége Los Angeles-i díszbemutató-

ját a rákövetkező héten tartják, az ahhoz kapcsolódó vörös szőnye-ges rendezvények meg stábbulik kavalkádja közepette és Hollywood

szokásos cirkuszi légkörében. Nyár derekán itt, New Yorkban kez-

dem a következő filmem forgatását. Kis költségvetésű, független

produkció, ami gyorsan és olcsón lezavart, egész napos felvételeket

jelent, közben nincs idő hétvégére Los Angelesbe repülni.

Cassie kölcsönadott nekünk egy-egy kapucnis felsőt, így most

nem muszáj összekapaszkodva melegítenünk egymást, de azért ujja-im ráfonódnak Emma kezére, ő pedig combját az enyémhez szorítja,

és vállamra hajtja a fejét. Sóhajtva gyönyörködik a Manhattan híd

látványában, abban a látványban, ami engem visszatart attól, hogy

valaha is másutt kívánjak lakni, mint New Yorkban. A toronyházak

ablakai ebből a távolságból ezer meg ezer pici tükörnek tetszenek,

a város hullámokban megvilágított panorámája napfényben fürdő



35/343

35

vízesésre emlékeztet, ahogy a sugarak megcsillannak az egyes épü-

leteken. Bárcsak újra meg újra lepergethetném ezt az ötperces idő-

szakot, jól ellennék vele egy darabig. De ahogy átérünk a folyó túl-oldalára, a metrószerelvény befut velünk a föld alá, és a neonvilágí-

tás mindenkit beteges zöld derengésbe borít.

A kicsit későbbi időpont és a kapucnis felsők jóvoltából most már

fogvacogás nélkül sétálhatunk. A SoHo negyedben még ennyire

kora délelőtt is bőven akad látnivaló. Óriási kirakatú galériákba és

kicsi boltokba kukkantunk be, portékájukat aznapra kirakodó utcai

árusokat kerülgetünk, akik elfoglalják a pár óra múlva gyalogosok-tól nyüzsgő járdák szélét. Összebújva ballagunk Emmával, mintha

csak reggelizni ugrottunk volna ki, és ráeszmélek, hogy éppen ettől

parázom baromira – hiszen máris ezt szeretném. A közelségét kívá-

nom, bele akarom olvasztani őt az életembe, és a magamét az övébe.

Az a beszélgetés tolul a tudatomba, amit évekkel ezelőtt folytat-

tam Cassie-vel, nem sokkal azután, hogy szakítottunk Zoéval.– Nem értem, mit akar ez a csaj – panaszoltam a nővéremnek.

Amennyire meg tudtam állapítani, a lányok úgy viselkednek, mint-

ha az örök szerelem megnyilatkozásait kívánnák, mihelyt azonban

megkapják ezeket a vallomásokat, magától értetődőnek tekintik

őket. Vagy pedig lapátra teszik az embert, mert túlságosan ragasz-

kodó, önállótlan vagy bizonytalan: Zoe mindezt a fejemhez vágta a

szakításunkhoz vezető héten. – A lányok azt várják, hogy élethosz-sziglan szeresd őket, és azt állítják, ők is ugyanezt érzik, de valójá-

ban úgy értik, hogy amíg rád nem unnak.

A legjobb úton haladtam, hogy mélységesen elkeseredett tizen-

hat éves fiúvá váljak.

Cassie huszonkettő volt, és addigra már rendesen kijutott neki

a kapcsolatokból. Dougot csak három évvel és egy újabb zátonyra



36/343

36

futott kapcsolattal később ismerte meg. Két másik lánnyal közösen

bérelt, külső lépcsős pici lakásának konyhaasztalánál ülve, az abla-

kon át egy kaviccsal és kiégett fűvel borított udvarban gyönyörköd-hettünk. A kilátás többi részét egy hasonlóan lepusztult szomszédos

épület adta, égbolt még mutatóba sem akadt.

– Graham, nem minden lány ilyen.

Kétségbeesés és remény között őrlődve hümmögtem, majd na-

gyot húztam a dobozos kólából, amit a kezembe nyomott, amikor

leültem. Cassie elkapta a kezemet, tudom, hogy szerette volna min-

den problémámat megoldani, de a történteket éppoly kevéssé orvo-solhatta, mint én. Szolidáris szomorkodása és a Zoét illető gondo-

latok újabb hulláma együttes erővel szorította össze a torokomat.

Elrántottam a kezemet, és kibámultam a kilátás nélküli ablakon.

Többé nem akartam Zoe miatt sírni. Inkább dühöngeni akartam.

A dühöt sokkal könnyebben tudtam kezelni.

Cassie sóhajtott.– Egyszer találsz majd olyan lányt, aki képes viszonozni a te heves

érzelmeidet. Akit nem bátortalanít el a szerelmed… ugyanis most

erről van szó. Zoe semmi és senki iránt nem képes ilyen mély érzé-

seket táplálni. Felszínes és önző. És eljátszotta az esélyét egy csodá-

latos pasinál.

Persze nem hittem el neki, hogy találhatok ilyen lányt, valaki

mást Zoe után.Még tegnap este sem egészen hittem, amikor Emma megcsókolt,

és fölvillant a szemem előtt mindaz, amit róla álmodtam.

Most magam előtt látom, hogy együtt sétálunk az utcán, kettes-

ben, vagy Carát közrefogva. Elképzelem, amint az ágyamban alszik.

Lefestem magamban, ahogy tanítási szünetekben forgatási hely-

színekre kísér. Azután gyorsabban peregnek a képek, és figyelem,



37/343

37

amint a dobogóra lép, hogy átvegye az oklevelét. Látom magamat,

ahogy gyűrűt húzok az ujjára, örök hűséget esküszöm, föllibbentem

a fátylát, és megcsókolom.Ha tegnap éjjel kettőkor nem küldi el azt az SMS-t, talán hagy-

tam volna elmenni. Talán soha nem vallottam volna meg neki, mit

érzek iránta. Féltem, hogy túl sokat kívánok, azt hittem, semmikép-

pen nem ad esélyt, hogy tényleg valóra váljon. Soha többé nem aka-

rok olyan eszelősen félni.

A szabad kezünket mindketten a felsőnk zsebébe dugjuk, Emma

balját is jól a zsebembe mélyesztve szorongatom a jobbomban. Vé-gül a szállodája előtti egyik padon kötünk ki, telnek-múlnak a per-

cek, nem tehetünk mást, mint hogy hagyjuk őket peregni, amíg

mennie nem kell.

– Most hogyan tovább? – szólal meg, amikor pont azt akartam

kérdezni, nem feszélyezte-e nagyon, hogy elvittem bemutatni Cas-

sie-nek. Nem sok, nem korai ez?Magamba fojtom a kérdésemet, és válaszolok az övére.

– Most percről percre tartjuk a kapcsolatot mobiltelefonon, SMS-

ben meg szkájpon, és nem egészen öt hét múlva Los Angelesben ta-

lálkozunk. – Azután rádöbbenek, hogy nem tudom, mit ért most

alatt, vajon ezt a másodpercet, vagy inkább újra létrehozott kapcso-

latunk jelenlegi állását. Az ajkába harap, miközben felelek. – Légy

szíves, ne mondd, hogy csak arra gondoltál, mit csinálunk a követ-kező fél órában, mert idiótának érezném magamat.

– Nem – nevet –, nekem megfelel ez az öthetes terv.

Mit szólnál ötéves tervhez? – gondolom, de ahelyett hogy hangot

adnék ennek, kezem közé fogom Emma arcát, és megcsókolom.

* * * * * *



38/343

38

EMMA

A . Én olvasni próbálok, de nem tudok koncent-rálni, úgyhogy végül ugyanazokat a bekezdéseket olvasom újra meg

újra, amíg annyira röhejessé nem válik, hogy föladom, és kibámu-

lok a kék égre. Az alattunk kisebb-nagyobb kupacokban elúszó vat-

tafelhők hol látni engedik, hol eltakarják hosszú kilométereken át

a nagy semmit, amelyben olykor valami kistelepülés vagy nagyvá-

ros bukkan föl és tűnik el ismét, még mielőtt találgatni kezdhet-

ném, merre járunk.Minden kilométer egyre távolabb visz Grahamtől.

És minden kilométer még jobban elbizonytalanít, hogy tulajdon-

képpen mi is zajlott le kettőnk között. Olyan ez, mint egy álom.

Az egész. Próbáltam elmagyarázni apunak a történteket – persze

abban a formában, ahogy az ember a szüleivel osztja meg az ilyes-

mit. Azt nem mondtam el neki, hogy Graham tegnap este a szállo-dába jött. Se azt, hogy éjjel kettőkor SMS-eztem neki. Mégis látja,

hogy valami történik – több ez együtt reggeliző haveroknál. Párszor

rám sandított, amit elvileg nem kellett volna észrevennem. Érzékeli,

hogy Graham hirtelenjében fontossá vált. Még magamnak sem tu-

dom megmagyarázni. Tudom, mit érzek, csak az nem világos, mi-

ként fogalmazzam meg olyan észszerűen, amilyennek nekem tűnik.

Töröm a fejemet. Egyikünk sem mondta ki a szót, de ott lebeg afejünk fölött, mint egy közös gondolatbuborék: Szeretlek. Nem tu-

dom összeegyeztetni azt a két körülményt, hogy egyszerre tűnik ko-

rainak és elkésettnek.

Emily majd segít nekem tisztázni. New Yorkba utazásom előtt

megkérdezte, beleestem-e Marcusba. Néhányszor elmentünk szóra-

kozni négyesben. Emily fiúja, Derek az a fajta srác, aki mindenkivel



39/343

39

meg tudja értetni magát, és rendszerint Marcus is ilyen. Ezért na-

gyon különös, hogy mintha nem találnák egymással a közös han-

got. Emilyvel figyeltük, ahogy beszélgetnek, és arra jutottunk, hogyolyanok, mint az udvarias kollégák, vagy azok a szomszédok, akik

még sosem látták belülről egymás házát, és köszönik szépen, nem

is nagyon kíváncsiak rá.

Vállat vontunk, hogy persze, fiúk, bár mindkettőnk csőrét pisz-

kálta a dolog.

Közvetlenül felszállás előtt SMS-eztem neki.

Én: Újság van.

Em: Meggondoltad magad, és mégsem költözöl ÖBB EZER kilo-

méterre tőlem?

Én: Nem, az a terv nem változott. Azt hittem, rendben. :(

Em: Már hogy lenne rendben, ha elpályázol Kaliból! Rohadtul hi-

ányozni fogsz! Na és mi az az újság? Én: Összefutottunk Grahammel

Em: NA NEE fárassz! ÖBB MILLIÓAN élnek NY-ban, de pont

a titokzatos izompacsirta színésztársaddal futsz össze, akivel

fülledt hotelszobai jelenetet adtatok elő?

Én: Szóval már megint azokat a vacak szerelmes regényeket bújod

Em: Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Én: MINDEGY. Szóval grahamnek van 1 lánya Em: MI?!?!?!?

Én: Azonkívül most tulajdonképpen együtt járunk.

Em: MI?!?!?!?

Én: Le kell tennem. A stewardess szúrós szemmel figyel. alálkoz-

zunk 3 tájban otthon.

Em: Én még csak… MI?!?!?!?



40/343

40

* * *

Két perccel leszállás után, amint bekapcsolom a mobilomat, rögtöncseng. Meglepetten látom a kijelzőn Dan nevét, de előre figyelmez-

tetett, hogy összeállítja nekem A suli büszkesége premierkampányá-

nak programját, és majd megbeszéljük, miután visszatérek a „kis

egyetemnézősdiből”. Nem tudtam, hogy a megbeszélést abban a

pillanatban képzeli, amint megérkezem. Fáradhatatlan ügynököm

valószínűleg teljes harckészültségbe helyezte magát, bár azt hiszem,

más üzemmódja nincs is.– Szia, Dan!

– Örülök, hogy visszajöttél, Emma. Megvan az interjúk, média-

meg jelenések stb. előzetes listája, hogy mást ne mondjak, szerepelsz

Ellen DeGeneres show-jában, lehet ájuldozni, de egy pillanatra te-

gyük még félre az egészet, mert előbb tényleg muszáj föltennem egy

kérdést. Teljesen biztos vagy a döntésedben, hogy egyetemre mész,hátat fordítasz a karrierednek, nem vállalsz több filmet? Mert ton-

naszámra kapom a hívásokat olyan szerepek miatt, amiket tökéle-

tesen neked…

– Nem, Dan. Biztos vagyok.

– Légy szíves, hallgass végig, ma reggel kifejezetten egy akciófilm

ügyében kerestek, amihez persze némi személyi edzésre lesz szüksé-

ged, hogy totál zúzósan adhasd elő, de figyuzz, ha Linda Hamiltonbevállalja a erminátor folytatása kedvéért… na jó, azt hiszem, az

nálad még odébb van… – heherészik, én pedig kihasználom a lehe-

tőséget, hogy újra megpróbáljam leállítani.

– Komolyan mondom, Dan, biztos, hogy nem érdekel. De azért

köszönöm. Nagyon köszönöm!

A sokat szenvedett ügynökök sóhaját hallatja.



41/343


42/343

42

Egy pillanatra tátva marad a szám, majd hirtelen becsukom, ahogy

apu pajkos tekintetet vet rám. Tisztában vagyok vele, hogy előttem

és mögöttem összezsúfolódtak a kiszállásra várakozók, tehát halk-ra fogom a hangomat.

– Csak nem… azt akarod mondani, hogy tegyünk úgy, mintha

együtt lennénk? – kérdezem fogcsikorgatva. A francba, még csak ez

hiányzott. Szó sem lehet ilyesmiről.

– Jaj, dehogy! Csak ne tegyetek úgy, mintha nem lennétek együtt.

– Az ugyanaz, mintha azt tettetnénk, hogy együtt vagyunk. Dan,

nem vagyunk…– A lényeg az, hogy ne nagyon feltűnően csináljátok.

Behunyt szemmel megnyomkodom az orrnyergemet. Ez egy

rémálom.

– Szóval a stúdió azt szeretné, hogy úgy tegyünk, mintha együtt len-

nénk.

– Hát jó, ha mindenáron így akarod megfogalmazni. – Hallgatá-somra hozzáteszi: – Csak teremtsetek kellő illúziót, hogy esetleg sze-

relmesek vagytok egymásba, vagy valami finom kis titkos viszony

szövődött köztetek. – Nem nehéz elképzelnem Dant, amint rop-

pant íróasztala mögött (amiről mindig gyanítottam, hogy illegá-

lisan kitermelt esőerdei faanyagból készült) ül öblös bőrfoteljában.

Fejbeszélőt használ, a fotel karfáján könyököl, egymáshoz támaszt-

ja széttárt ujjai hegyét, úgy fordul, hogy kilásson a Los Angelesrenéző faltól falig ablakon. Nagyon is sokszor ültem már az íróaszta-

la túloldalán, hallgattam, ahogy más színészekkel folytatta ezeket a

kisded beszélgetéseket. – Ja, és aproposz, most szóltak, hogy más-

fél hét múlva fotózás a People -nek. Teljes stáb. Úgyhogy tedd sza-

baddá magad!

Az agyam csikorogva fékez. Teljes stáb. Graham.



43/343

43

– Hol?

– Itt, Los Angelesben. Repülővel idehozatnak mindenkit.

Egy pillanatra feledésbe merül a tervezett álkapcsolat Reiddel,most arra a tényre összpontosítok, hogy a jövő héten látom Gra-

hamet. Amint leteszem a telefont Dannel, SMS-ezek Grahamnek,

hogy őt is értesítette-e már az ügynöke.



44/343

44

4. FEJEZET

BROOKE

E G. Talán kettő. Három-négy hét múlva diplomázik. Nem tudom, fölvessem-e, hogy el-megyek a diplomaosztó ünnepségre. Mintha bizony igényt tartana

rá. Négy éve a haverom, és a családjával csak párszor kerültem kap-

csolatba, amikor New Yorkban jártam. A nővérei elég nagyképer-

nyősen viselkedtek. Az egyik a Wall Streeten dolgozik, a másik va-lamilyen komolyzenész – hegedűs vagy valami más vonós. A Fil-

harmóniában játszik. Vagy a New York-i Szimfonikus Zenekarban?

Egykutya.

Most üzent a menedzserem, hogy a jövő héten fotózás a People -

nek itt, Los Angelesben. Erre Grahamnek is muszáj eljönnie. Ő a leg-

jobb srác a szereposztásban, amit azok, akik csak a filmet látják, nem

feltétlenül tudnak – a szerepe szerint hülye balfék. Egyáltalán nemolyan, mint az igazi Graham. Jó, ezt visszaszívom. Időnként Graham

is balfék, de azon az elragadó, még mindig ártatlannak látszó mó-

don. Amíg az ember jól bele nem néz abba a szívdöglesztő barna sze-

mébe, és el nem felejti, mire gondolt éppen. Mert az a szempár min-

den, csak nem ártatlan.

A fenébe! Felejtsd el, Brooke!



45/343

45

Én: Szia, szépfiú! Hallottál a jövő heti fotózásról?

Graham: Igen, most hallottam Emmától, azután az ügynököm hí-

vott, és közölte.Én: Nem is tudtam, hogy még tartod a kapcsolatot Emmá-

val.

A franc egye meg! Beszél Emmával? Mióta? Azt reméltem, hóna-

pokkal ezelőtt lerendezte ezt a kis mániáját. Az utóbbi időben egy

büdös kukkot se szólt róla. Azonkívül a forgatás befejezése óta újra

meg újra lábra kapnak híresztelések arról, hogy Emma és Reid ösz-szejöttek, bár gyanítom, hogy ez mind csak kamu – sehol egyetlen

új fotó.

Graham: egnap összefutottunk.

Én: Összefutottatok. New Yorkban.

Graham: Igen. Cara is velem volt.Én: Hú, basszus. Emma nem fogott gyanút?

Graham: Elárultam neki. Illetve tulajdonképpen Cara árulta el,

amikor apunak szólított.

Az agyam teljes sebességre kapcsol. Ez összefutott Emmával. New

Yorkban. Ugyan hogy fordulhat elő valaha is ilyen? Na jó, ideje újra-

értékelni a helyzetet. Talán jó is, hogy Emma tudomást szerzett Ca-ráról, ez újabb fal kettejük között, a csaj az egyik oldalon, én a mási-

kon Grahammel. Senki nem értheti meg Grahamet úgy, ahogy én.

Türelmesen várok, hogy lássam, mi alakulhat ki kettőnk között, ő

pedig a tipikus mit sem sejtő pasit játssza.

Ideje rákapcsolni. Nem fogom újra megengedni, hogy Emma

helyzetbe kerüljön.



46/343

46

Én: Nahát, és hogy sült el?

Graham: ulajdonképpen egész jól.

Várom a részleteket, de persze hiába, mert Graham nemcsak ma-

gas, barna és dögös srác, hanem dühítően szófukar is. Több tucat

társalgást folytattam le vele úgy, hogy azt képzeltem, valóban köz-

lünk egymással valamit. Később azután ráeszméltem, hogy a beszél-

getés az ő részéről szinte kizárólag az általam mondottakat illető kér-

désekre vagy észrevételekre szorítkozott. Ő valójában nem sokat,

vagy épp semmit sem árult el. Ahogy mondtam: dühítő. És rémesen bosszantó. Olyan étvágy-

gerjesztő módon.

Én: Hát akkor nem egészen két hét múlva talizunk


47/343


48/343

48

Én: Nem érdekel. De azért kösz, hogy gondoltál rám.

Brooke: NEM OLYAN ajánlatom, te hülye. Ez Emmára vonatkozik.

Én: Ez egyszerre érdekes és gyanús.Brooke: Bízz bennem, olyasmire gondolok, amivel mindketten jól

járunk.

Én: Nincs az az isten, hogy bízzak benned. De kíváncsibb va-

gyok a kelleténél.

– Öt percet kapsz, hogy meggyőzz, mennyire érdemes végighall-

gatnom a továbbiakat, úgyhogy lökjed! – mondom köszönéskép-pen, amikor ajtót nyit.

A lakása döbbenetes, csak ő maga múlja felül. Mikroszkopikus

fehér sortjához ibolyakék nyakpántos felsőt visel, ami egyaránt kie-

meli hamvas bőrét és csillogó szőke haját. Igyekszem a lehetőségek-

hez képest minél kevésbé a szemébe nézni. Olyan, mint Medúza –

a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam, és a lehető legveszedelme-sebb is.

Valahogy az az érzésem, simán kinyírna, ha azt hinné, hogy meg-

úszhatja.

Belépek fekete-fehér nappalijába, aminek padlótól a mennyezetig

érő ablaka káprázatos kilátást nyújt, ledobom magam a fehér bőrka-

napéra, hátrahajtom a fejemet, és a plafonra meredek. Eddig életben

maradtam. A velem szemközti fekete klubfotelba ül, keresztbe teszitökéletesen feszes lábát, de nem szól semmit. Ha azt hiszi, harapó-

fogóval húzom ki belőle a közlendőjét, nagyon téved.

Végül fölsóhajt.

– Gondolom, ha úgy vélnéd, van még egy dobásod Emmánál,

kihasználnád.

Mi a picsa?



49/343

49

– Ez nem nagyon tartozik rád, Brooke – nézek továbbra is egye-

nesen fölfelé, számolom a vonalvilágító pici fénypontjait, és közben

azon töprengek, vajon miféle fondorlatot vett a fejébe.– Ugyan már, Reid, ez nem államtitok.

Megkockáztatom, hogy rápillantsak. Komoly, majdhogynem har-

cias az arckifejezése. Egyértelműen akar tőlem valamit, és csakis tő-

lem, mert ha mástól is megkaphatná, semmiképpen nem ülnék most

itt. Csak úgy deríthetem ki, mi ez az egész, ha belemegyek a já-

tékba.

– Oké, bekapom a horgot. Naná, kihasználnám, ha még egy do-báshoz jutnék. Te jössz.

Az egyetlen árulkodó jel az, hogy mutatóujjával újra meg újra a

fotel varrását vakargatja. Fölegyenesedik ültében.

– Grahamet akarom.

– Olyat mondj, amit nem tudok! – nevetek.

– Nos – stírölget gúnyos mosollyal –, a jelek szerint ezek kettenegymást akarják.

– Micsoda?

Tudtam. udtam!

Nevet, de nem jókedvében.

– artózkodó a srác. Nehéz megmondani, mit vagy kit akar, de

néhány nappal ezelőtt összefutottak New Yorkban, ahol a lány jövő

ősztől egyetemre akar járni, ő pedig ott lakik. A puszta tény, hogymegemlítette röpke találkozásukat, elegendő ahhoz, hogy megszó-

laltassa bennem a vészcsengőt.

Én is felülök, térdemre támasztom az alkaromat. Még mindig

nem egészen értem, mit forgat a fejében Brooke, de kezdem sejteni.

– Ha úgy döntenek, hogy összejönnek, mi mégis mit tehetünk?

Talán elfelejtetted, hogy Emma neked köszönhetően dobott engem.



50/343

50

Nem egy másik srácot választott helyettem. Úgy határozott, hogy

inkább marad egyedül, mint velem. Az egész szart te kavartad,

Brooke. Nem tudom, mit mondtál neki…– Semmit sem mondtam neki. Az egyik vécéfülkében ült.

Közlését síri csönd követi. Tényleg sikerült megdöbbentenie.

Emma nem egyszerűen másodkézből kapott beszámolót a Brooke

és énközöttem történtekről, hanem végighallgatta az egész mocskos

párbeszédet, és érzékelhette az ellenségességemet is, amit még min-

dig nyilvánvalóan tápláltam Brooke évekkel azelőtti árulása miatt.

Addig az estéig azt hittem, hogy masszívan kihevertem a csapást.évedtem.

Nem csoda, hogy Emma azon az estén eltűnt.

– Azt a kurva, Brooke! – hanyatlom vissza a kanapéra. – Hogy

tehettél ilyet? Egyedül te vagy a felelős azért, hogy mindketten tud-

nak arról a terhességről. És arról, hogy faképnél hagytalak. De va-

jon arról is tudnak, hogy megcsaltál? A történetnek arról a kibaszottrészletéről is tudnak?

Hátradől, állát tenyerébe támasztva jó néhány másodpercig bá-

mul kifelé az ablakon.

– Nem tettem semmit.

Fölállok. Ezt a süket dumát!

– Nem tudom, miféle képzeletvilágban élsz, ahol rá tudsz venni

két embert, hogy egyszerűen felejtse el azt az eszméletlen, kártékonybaromságot, amit mind a kettő tud rólunk, ismétlem: neked köszön-

hetően, és a karunkba omoljon. Nem értem, miként érhetnéd el ezt.

Ha tudtam volna, hogy Emma aznap este hallott bennünket… –

A hajamba túrok. Annyira bepöccentem, hogy legszívesebben szét-

rúgnám a krómozott lábú üvegasztalát, vagy földhöz vágnék va-

lamit. – Ha tudtam volna, hogy hallotta azt a beszélgetést, akkor



51/343

51

lehetőséget adtam volna neki hogy lehiggadjon, ahelyett hogy szó

szerint az első szembejövő lányt megkefélem.

Brooke hallgat, a homlokát ráncolja, és még mindig kifelé bá-mul az ablakon.

– Jobb belátásra tudom bírni a lányt – mondja végül halkan, jó-

formán a tenyerébe.

– Hogyan? Miért hallgatna rád… azért, mert annyira bízik ben-

ned? Nem olyan hülye – vetem oda még mindig állva.

– Fogadunk? – villan rám a tekintete.

Az elmúlt hónapban nemegyszer eszembe jutott Emma, attól fog-va, hogy a fotózás utáni estén a hotelszobámban kibukott belőlem az

a bocsánatkérés. Amit ő kereken visszautasított. Az a helyzet, hogy

nem tudom, ténylegesen meg akartam-e változni a kedvéért, vagy

képes lettem volna-e rá. Összesen annyi változtatás lebegett a sze-

mem előtt, hogy megpróbálkozom a monogám kapcsolattal, amed-

dig egyáltalán tart. Most itt állok azzal a lánnyal szemben, aki ezt az igényt valaha egyszer kiváltotta belőlem. Brooke és Emma azon-

ban ég és föld, ezért valószínűnek tűnt, hogy Emmával másként fog

végződni a dolog. Nem mintha esélyt adott volna rá, hogy kiderít-

sem.

Visszaülök.

– Tisztázzunk valamit. Azt javaslod, fogjunk össze, hogy vagy

eleve megakadályozzuk, vagy pedig szétszakítsuk Graham és Emmakapcsolatát. Ráadásul csábítsuk őket magunkhoz.

– Igen – emeli föl az állát. – Benne vagy, vagy nem?

Egymásra meredünk a valószínűtlen fényárban úszó helyiségben,

a hatalmas üvegasztal két oldaláról. Tisztán látok minden halvány-

kék vonalkát a szemében, minden tökéletesen húzott sávot, ami ter-

mészetes mézszőke hajából a természetben nem létező melírozottat



52/343

52

csinál. Még az orra is tökéletesebb egy picivel, mint fiatalabb ko-

runkban volt, kifogástalanra formált szemöldökét néma kérdésként

vonja föl, a válaszomat várja.Kurtán biccentek.

– Benne vagyok.



53/343

53

5. FEJEZET

EMMA

A , ami a szállodámból az Élő adásban felvételének hely-színéül szolgáló hollywoodi stúdióba visz, megpróbálok lelki-leg fölkészülni arra, hogy találkozom Reiddel. Fogalmam sincs, mit

várhatok. Mindössze egy hónapja, amikor legutóbb láttam, bocsá-

natot kért azért, amit tavaly ősszel művelt velem. Kérlek, bocsáss meg!

Megbocsátottam, de nem úgy, ahogy szerette volna. Azt mondta, úgy gondolja, velem másmilyen lehetne. Hogy segít-

hetnék neki valami jobbá válnia. Azt feleltem, olyasvalakit akarok,

aki eleve, a saját erejéből olyan, akár velem, akár nélkülem. Miköz-

ben kimondtam ezeket a szavakat, Grahamet láttam magam előtt.

Teljesen biztos voltam benne, hogy Brooke-hoz tartozik. Teljesen

biztos voltam benne, hogy Graham elérhetetlen, hozzáférhetetlen,

nem lehet az enyém.Most pedig elérhető, hozzáférhető, az enyém.

Arra számítok, hogy Reid dölyfösen fog viselkedni. Talán sértő-

dötten. De Reid Alexander nem koncentrál ilyen sokáig egyetlen

lányra. Mindenkit megkaphat, akit csak akar. Na jó, majdnem min-

denkit. Az ő esetében képtelenség lenne, hogy még maradt benne

valami érzés irántam, de ez nem okvetlenül tartja vissza attól, hogy



54/343

54

bosszút álljon rajtam az elutasításért, mert Reid Alexander nem tűri,

hogy elutasítsák.

Összetűzések vonatkozásában az utóbbi időben kiléptem a kom-fortzónámból. Első beszélgetésem Marcusszal kevésbé jól alakult,

mint reméltem. Szombat este szokásos jó kedvében érkezett. Ami-

kor megcsókolt, azaz csak puszit nyomott a számra, tudtam, hogy

azonnal sort kell kerítenem a kínos társalgásra. Még ilyen tessék-lás-

sék sem akarok mással csókolózni, mint Grahammel.

– Mi a ma esti program? Emmel és Derekkel megyünk valahová,

vagy egymagam élvezhetem a társaságodat?Emmel. Valami megmagyarázhatatlan okból baromira idegesít,

ha Marcus így hívja Emilyt. Nincs rá észszerű indokom. Az nem

zavar, ha apu hívja így. Vagy Derek, bár ő csak akkor szokta Em-

nek szólítani, amikor a Jersey Shore tévésorozat egyik szereplőjét pa-

rodizálja, mint a múlt héten is:

– Figyeljél már, Em, husikám, mi az, hogy nem érünk rá enyelegni?Sitty-sutty, öt perc, és mindenki elégedett, abszolút príma minden. –

Emily a karjába bokszolt, mire még neki állt feljebb. – Na, ezt most

miért kaptam? Érzékeny pacák vagyok.

Erre Emily a szemét forgatta, Derek meg hanyatt döntötte, és

olyan alaposan megcsókolta, hogy én is éreztem.

Elengedtem a fülem mellett Marcus emezését, ahogy minden ko-

rábbi alkalommal is.– Ma este kettesben maradunk. És, hm, beszélni szeretnék veled.

– Hűha, ez kicsit komolyan hangzik – felelte még mindig moso-

lyogva. Miután összeszorítottam az ajkamat, és nem cáfoltam, hogy

komoly a dolog, lehervadt az arcáról a mosoly, én pedig megfordul-

tam, és a szobámba vezettem.



55/343

55

Tulajdonképpen addig sohasem láttam Marcust rossz hangulat-

ban, kivéve Az élet csodaszép néhány próbáját, amikor szerintem kis-

sé túlzottan kritikusan nyilatkozott szereplőtársaink alakításáról. Az amatőr színház nem a Broadway. De ezt annak tudtam be, hogy

Marcus tipikus maximalista, mindent véresen komolyan vevő szín-

házmániás, és ennyiben hagytam. Azután kezdtünk együtt járni,

hogy a darabot levették a műsorról, és Marcus soha nem mutatta,

hogy bármi is fölingerelte volna.

Leültünk az ágyamra, és várta a magyarázatomat. Megköszörül-

tem a torkomat, és magamban megfogalmaztam, amit mondaniakartam. Semmi sem indokolta, hogy Marcusszal ne maradjunk ba-

rátok. Ritka csókmaratont futottunk le, de annál tovább nem men-

tünk. Az igazat megvallva, nehezen tudtam elképzelni magamat

Marcusszal bármiféle komolyabb testi értelemben. Feltételeztem,

hogy a Reiddel és Grahammel félresikerült kapcsolatépítési kísérle-

tek egyszerűen kioltották bennem az efféle vágyakat. Ahogy Graham eszembe jutott, elárasztották az agyamat a vele

kapcsolatos gondolatok, és minden erőmet össze kellett szednem,

hogy ezeket a megfontolásokat kiűzzem az elmémből, és figyelme-

met a napirenden lévő feladatra irányítsam: szépen búcsúztassam

el Marcust.

– Tudsz a… filmről, amit tavaly forgattam?

Fölvonta fél szemöldökét, és kicsit elnevette magát.– Persze, A suli büszkeségé -ről? Szerintem minden ismerősöd tud

róla.

Az ajkamba haraptam.

– Akkor összebarátkoztam a filmben szereplő egyik sráccal…

– Graham Douglasszel?



56/343

56

– Igen. Ezt honnét…? Mindegy. Nem fontos – ráztam meg a fe-

jemet. A pletykalapok cikkeire, amikre én csak legyintettem, nem

mindenki csak legyintett. És a jelek szerint Marcus is azok közé tar-tozott, akik nem. – New Yorkban összefutottam vele, és úgy látszik,

érzünk valamit egymás iránt.

Figyeltem, hogyan hatnak Marcusra ezek a szavak – láttam za-

vart homlokráncolását, kissé oldalra billentett fejét, amikor kezdett

világossá válni, miről beszélek, és a hitetlenkedő arcot, amikor föl-

fogta.

– Várjunk! New Yorkba mész, és „összefutsz” egy sráccal, akit egyhónapja láttál utoljára, azt megelőzően pedig hónapokig nem talál-

koztatok… vagy más is van itt, amit tudnom kell?

Indulatossága meglepetésként ér, nem mintha nem érdemelném

meg, de ez egyáltalán nem jellemző rá.

– Nem, azt nem…

– Szóval összefutsz vele, és egyszerűen elhatározzátok, hogy… mitis? Tartós párkapcsolatot létesítetek? Most szakítasz velem?

Megdöbbent a hevessége. És a feltételezés.

– Marcus, mi egyáltalán nem állapodtunk meg abban, hogy egy

pár vagyunk…

– Emma, már majdnem négy hónapja járunk együtt, és a legutób-

bi pár hónapban tudomásom szerint egyikünk sem randizott sen-

ki mással. Nem hülyültem meg, hogy feltételezésekre ragadtassammagam – közölte rosszindulatúan. Nem is hasonlított arra a Mar-

cusra, akit hónapok óta ismertem.

– Sajnálom.

Ez bénán hangzott, de több nem tellett tőlem.

Az ágyterítőre meredt, én majdnem visszafojtottam a lélegzetemet.

Nem akartam megbántani, de sejtettem, hogy már erősebb érzéseket



57/343

57

táplál irántam, mint ahogy addig gondoltam. Talán vak voltam? Föl-

idéztem magamban az elmúlt néhány hónapot, és nem találtam se

szóbeli, se tevőleges megnyilatkozást, amivel tudatta volna velem,hogy mindinkább igényt formál rám. Igaz, korábban én sem adtam

rá okot, hogy kifejezésre juttassa ezt. Biztonságban érezte magát ab-

ban a tudatban, hogy nincs a színen senki más.

– Azt hiszem, egyedül megyek a szalagavatóra – jelentette ki sér-

tődött, ellenséges hangon.

– Nem kell, én változatlanul szívesen megyek veled, ha akarod.

– Szóval a srác elenged velem? – villant a szemembe a tekintete.– Hogy érted azt, hogy elenged? – ráncoltam a homlokomat. –

Erről én döntök, és azt mondtam, hogy elmegyek veled, tehát haj-

landó vagyok elmenni…

– Figyelj, ne tegyél nekem szívességet, jó? – állt föl öklét az ol-

dalához szorítva. – Holnap hívlak. Szalagavató ide vagy oda, nem

tudom, akarlak-e még látni, Emma. Ez túlmegy minden határon.Nem hittem volna, hogy képes vagy így átverni valakit. Úgy látszik,

sokkal inkább hollywoodi csaj vagy, mint gondoltam.

Könnybe lábadt a szemem, miközben kitrappolt a helyiségből, le

a lépcsőn, majd ki a kapun.

* * * * * *

REID

A L . Több

mint egyéves már a kocsi, és iszonyatosan unom. Azon gondolko-

dom, hogy Porschét veszek. Valami elegáns feketét. Szexit. Fogal-

mam sincs, mi a francot gondoltam, amikor citromsárga autót vá-

sároltam. Túl apu durungtaxis megjegyzésein, ez a kocsi most már



58/343

58

túlontúl napsugarasan vigyori jó kedvű hozzám. A múlt hónap-

ban töltöttem be a tizenkilencet. Gyerekek választanak citromsár-

gát, nem férfiak.Fölkészülök arra, hogy találkozom Emmával, bár alaposan visz-

sza kell fognom magamat. Brooke figyelmeztetett, hogy semmilyen

tekintetben ne lépjek tovább a jól nevelt, barátságos viselkedésnél.

Udvarlásról szó sem lehet.

– A legutóbbi találkozásotoknál megpróbáltad visszarángatni

egy kapcsolatba. Most arra számít, hogy vagy sértődötten visel-

kedsz, vagy rástartolsz. Egyiket se tedd. Csak legyél… kedves. Aztel tudod játszani, nem?

Olyan pillantást vetettem rá, amivel értésére adtam, hogy sze-

métkedésben világbajnok, erre elnevette magát. Brooke számító

lángész, és örülök, hogy ez egyszer az ő oldalán állok. Ha úgy vesz-

szük.

– Ja, és ha már itt tartunk, semmi félrekúrás. Semmi. Tavaly ősz-szel láncfűrésznél hatékonyabban vágtad magad alatt a fát ezzel a

baromsággal. Ha arról akarod meggyőzni Emmát, hogy megváltoz-

tál, akkor kezdetnek tartsd a farkadat a gatyádban.

– Ez nagyon finom volt, Brooke.

– Nyasgem, Reid, és áruld el: megérte ez a Blossom, vagy hogy a

picsába hívták a csajt, hogy elveszítsd miatta Emmát? Mert az tette

be a kaput. Emma megbocsátóbb a kelleténél, és lefogadom, hogyadott volna neked még egy esélyt, ha nem kúrtad volna el… a szó

szoros értelmében.

Aú! Ez talált.

Amint a kocsirendező elindul a Lotusszal a bejárat elől (óvatosan,

mert tudja, hogy figyelem), egy taxi áll meg a helyén. Virágmintás

nyári ruhában, a feje tetejére imádnivalóan tornyozott hajjal, ami



59/343

59

minden pillanatban leomlással fenyeget, Emma száll ki a hátsó ülés-

ről, és óvatosan méreget.

– Szia, szépségem! – mosolygok. Hoppá. Ennyit a nyomulás mel-lőzéséről.

– Szia, Reid!

Egyaránt látszik tartózkodónak és megkönnyebbültnek, tehát

még nem baltáztam el.

Koncentráljunk a kedvességre és barátságosságra. Semmi rástar-

tolás. Ezek szerint olyan most valószínűleg nem játszik, hogy ma-

gamhoz rántom, és meglátjuk, hagyja-e magát megcsókolni. Megolyan sem, hogy közlöm vele, milyen ennivalóan néz ki.

– Khm. Fölkészültél a találkozásra Ryannel?

Ha jól sejtem, Seacrest eddig nem szerepelt a várható riporterei

listáján.

Mély lélegzetet vesz, és lassan kifújja. Ideges.

– Azt hiszem.– Semmi pánik. Tök laza a pasas, nem csinál semmi olyat, amivel

feszélyezné az embert. – Hüvelykujjamat a farmerem zsebébe akasz-

tom, és behajlított karomat nyújtom neki. – Feltételezem, hogy ér-

tesültél a hatalmasok elhatározásáról, miszerint játsszuk el a szerel-

mes Darcy és Lizbeth műsort.

Belém karol, és a stúdió bejáratához indulunk. Lepillantok rá, ő

fölnéz, homlokán vékony barázda fut végig.– Igen, az ügynököm tájékoztatott. Részemről nem igazán…

– Nyugi! – hajolok közelebb, és lehalkítom a hangomat. – Ez sé-

tagalopp lesz. Egyszer már elő kellett adnom, és akkor ki nem áll-

hattam a partneremet. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy

ne tömjek zoknit a szájába, valahányszor megszólalt. Sikerült fenn-

tartanunk a látszatot a filmforgalmazás kezdete utánig. Veled nem



60/343

60

lesz hasonló problémánk, hacsak nem ébred föl benned a vágy, hogy

az én számba tömj zoknit.

Féloldalasan fölszalad a szája szöglete, elmosolyodik, és tudom,hogy nyerő a helyzet.

Emailing Tammara Webber-A Sorok Kozott 2-Ahol Te Vagy

Documents

Transcript of Emailing Tammara Webber-A Sorok Kozott 2-Ahol Te Vagy