David Herbert Lawrence

Lady Chatterley szeretője

FordítottaFALVAY MIHÁLY

A fordítást az eredeti szöveggel egybevetetteZENTAI ÉVA

2

Első fejezet

Korunk eredendően tragikus, éppen ezért nem akarjuk tragikusnak látni. A világkatasztrófautáni romokon élünk, s építgetjük új kis hajlékainkat, istápoljuk új kis reményeinket. Keménymunka: sima út nem vezet a jövőbe, kerülőket kell tenni, akadályokon kell átvergődni. Élnikell, még ha reánk szakadt is a mennybolt.

Többé-kevésbé így látta ezt Constance Chatterley. A háború forgószélként dúlta szét az életét.Fölismerte, élni kell, és okulni.

1917-ben ment feleségül Clifford Chatterleyhez, amikor hazaengedték egyhavi szabadságra.Egy hónapig voltak együtt. Akkor Cliffordot újra behajózták, és útnak indították Flandriába,ahonnan hat hónappal később úgyszólván darabokban került vissza Angliába. Constance, afelesége huszonhárom éves volt, Clifford huszonkilenc.

Bámulatosan ragaszkodott az élethez. Nem halt meg: testének diribdarabjai összeforrtak vala-hogy. Két évet töltött kórházban, akkor gyógyultnak nyilvánították, s visszatérhetett az életbe,de testének alsó fele, csípőtől, mindörökre béna maradt.

1920-at írtak. Clifford és Constance hazament Wragby Hallba, a „családi fészekbe”. Idő-közben meghalt az apja, és Clifford baronet lett, Sir Cliffordnak szólították, Constance-t pedigLady Chatterleynek. A Chatterleyk meglehetősen elhagyatott házában s eléggé szűkösjövedelemmel kezdték meg házaséletüket és a háztartást. Clifford nővére másutt telepedettmeg. Közeli rokon nem volt több. Az elsőszülött fivér elesett a háborúban. Örök életre meg-nyomorítva, s tudva, hogy gyermeke nem lesz, Clifford azzal a szándékkal tért meg a füstösKözép-Angliába, hogy fenntartja a Chatterley nevet, ameddig lehet.

Nem volt egészen elesett. Kerekes székével szabadon közlekedett a házban, s volt egy kismotorral fölszerelt rokkantkocsija is, amellyel óvatosan körbejárhatta a kertet meg a szép,mélabús parkot; ez utóbbira igen büszke volt, bár egy világért nem mutatta volna.

Mivel oly sokat szenvedett, eltompult valamelyest a szenvedésre való képessége. Élénkkedélyű maradt és vidám, mondhatni virgonc; az arca egészséges pirospozsgás, sápadt-kékszeme kihívó, eleven. A válla széles és erős, a keze hatalmas. Drága ruhát és elegáns BondStreet-i nyakkendőket hordott. Mégis, figyelő tekintetében ott ült a nyomorékokra jellemzőtétova üresség.

Olyannyira közel volt egyszer a halálhoz, hogy amije megmaradt, azt csodálatosan értékesnektudta. Szeme aggodalmas csillogásán meglátszott, milyen büszke, hogy lám, túlélte a nagymegrázkódtatást. Igen, de mivel olyan súlyos sérülést hevert ki, elenyészett benne valami,érzéketlenné vált bizonyos értelemben.

Constance, a felesége pirospozsgás, falusias jelenség volt, selyem-barna hajú, erőteljes testű;lassú mozdulatai szokatlan energiát sejtetők. Csodálkozó-nagy szeme volt, és szelíd, halkhangja, akárha egyenest a szülőfalujából jött volna. Csalóka látszat: apja, az öreg Sir MalcolmReid ismert festő volt valaha, a Királyi Akadémia tagja. Édesanyja pedig művelt fábiánus volta régi szép preraffaelita időkben. Művészberkekben és a kulturált szocialisták körében szabadesztétikai iskolának mondták a neveltetést, amelyben Constance és Hilda, a nővére részesült.Párizsba, Firenzébe, Rómába vitték őket, hogy ott szívják magukba a művészetet, deeljutottak északra is, Hágába és Berlinbe, a nagy szocialista konvenciókra, ahol a szónokok avilág valamennyi civilizált nyelvén szóltak, és senki bele nem sült a mondókájába.

3

A két lány így aztán kora fiatalságától otthonosan mozgott a művészet és az elméleti politikakérdései között, természetes atmoszférájuk lévén mind a kettő. Kozmopoliták és provinciá-lisak voltak egyszerre: a művészet kozmopolita provincializmusa együtt jár a tiszta politikaieszmékkel.

Tizenöt éves korukban Drezdába küldték őket, egyebek között azért, hogy zenét tanuljanak.Szép napokat értek meg Drezdában. Szabadon éltek a diáktársadalomban, filozófiáról,szociológiáról, művészetről vitatkoztak a férfiakkal, és semmiben nem maradtak el mögöttük,sőt - nők lévén - jobbak voltak. És járták az erdőt a gitárt pengető, izmos ifjakkal. Wander-vogel-dalokat énekeltek, szabadok voltak. Szabadság! Ez volt a bűvös szó. Odakinn a szabadég alatt, a friss reggeli erdőségben, jó torkú, vidám cimborákkal, azt tették, amihez kedvükvolt, és - jelesül - azt mondtak, amit akartak. A beszéd, a szenvedélyes vitatkozás számítottigazán. A szerelem mellékes kísérője volt csak.

Tizennyolc éves korára Hilda is, Constance is túl volt az első tétova szerelmi próbálkozáso-kon. A fiatal férfiak, akikkel oly szenvedélyesen vitáztak és oly vidáman nótáztak, akikkelegyütt sátoroztak a lombok alatt, persze szerelmi kapcsolatra vágytak ebben a nagy szabad-ságban. A lányok haboztak, de ha ennyit beszélnek az emberek erről a dologról, csak-csakfontosnak kell lennie. És a fiúk olyan alázatosak és sóvárak. Miért is ne gyakorolna hátkirálynői kegyet egy lány, miért ne ajándékozza oda magát?

Odaajándékozták tehát magukat, ki-ki annak a fiúnak, akivel a legmeghittebb, legcsavarosabbvitákat folytatta. De így is a vita, az eszmecsere maradt a valóban nagy élmény: a szeretkezést,a nemi kapcsolatot afféle primitív visszalépésnek, sőt antiklimaxnak tekintették. A történtekután kevésbé szerették társukat, talán meg is gyűlölték egy kissé, mint afféle illetéktelenbehatolót az ember magánszférájába, az ember belső szabadságának megcsorbítóját. Merthiszen, lányok lévén, emberi méltóságukat s az életük értelmét a teljes és abszolút, tiszta ésnemes szabadságban vélték megtalálni. Mi más lehetne egy leány életének célja, mint leráznia gyűlöletes, régi függőséget és megkötöttségeket?

És pengessünk bármilyen érzelmes húrokat, a nemi tevékenység mégiscsak a legősibb, leg-visszataszítóbb megkötöttségek és függőségek egyike. A nemiséget dicsőítő költők javarésztférfiak. A nők mindig is tudták, van ennél jobb, fennköltebb. Most pedig a két nővér határo-zottabban tudta ezt, mint valaha. Minden testi szerelemnél csodálatosabb a szépséges, tisztanői szabadság. Csak az a kár, hogy a férfiak olyan sokkal el vannak maradva a nők mögöttebben a kérdésben. Bulldogmód ragaszkodnak a szexualitáshoz.

A nőnek pedig engednie kell. A férfi gyermek a vágyaiban. Ha a nő nem enged, a férfi gyer-mek módra duzzogni kezd, s könnyen véget vethet az oly igen kedves kapcsolatnak. És a nőengedhet úgy is a férfinak, hogy benső, szabad énjét nem adja oda. Ez az, amit a költők és aszerelemről beszélők mintha nem vennének kellőképpen figyelembe. A nő elfogadhatja úgy isa férfit, hogy magát nem adja ki igazán; úgy legalábbis bizonyosan, hogy alá ne rendeljemagát a férfi hatalmának. Megfordítva, ő nyerhet hatalmat fölötte, és éppen a szexualitásjóvoltából. Nem kell mást tennie, mint visszafogni magát a szeretkezésben, hagyni, hogy aférfi bevégezze anélkül, hogy ő, a nő eljutna a csúcsra: akkor aztán, megnyújtva az érint-kezést, s eszközként használva a férfit, ő is elérheti a maga beteljesedését.

A két nővér tehát belekóstolt már a szerelembe, amikor kitört a háború, és sebtiben hazaren-delték mind a kettőt. Szerelembe egyikük sem keveredett anélkül, hogy verbálisan igen közelne került volna a választott fiatalemberhez, azaz anélkül, hogy ne tudtak volna igen-igenjóízűeket beszélgetni. A döbbenetes, mélységes, hihetetlen izgalmat az jelentette, ha óraszámelbeszélgethettek egy-egy valóban okos fiatalemberrel, nap nap után, hónapról hónapra... ez

4

volt az, amiről nem is álmodtak, míg meg nem élték! A paradicsomi ígéret - Lészen férfiú,akivel beszélhetsz - soha ki nem mondatott: teljesült, mielőtt ráébredtek volna, micsoda ígéretis ez.

S ha az élénk és szívderítő eszmecserék gerjesztette meghittség - többé-kevésbé elkerülhe-tetlenül - szexuális intimitásba torkollott, hát istenem! Egy fejezet végét jelentette mindössze.Amellett izgalmas volt az is a maga nemében: az ember testében vibráló izgalom s az ön-érvényesítés görcsös záró akkordja, akár egy vita utolsó szava, jólesett, s olyan volt, mint egysor aszteriszk, mely a könyvben egy téma végét s egy újnak a kezdetét jelzi.

1913-ban, mikor a lányok hazajöttek vakációzni - Hilda húszéves volt, Connie tizennyolc -,apjuk azonnal meglátta rajtuk, hogy átestek a tűzkeresztségen.

L’amour avait passé par là, mondja valaki. De Sir Malcolm, maga is a tapasztalatok emberelévén, hagyta, hogy a dolgok a maguk útján menjenek. A felesége pedig, aki ideges, betegroncs volt élete utolsó hónapjaiban, nem akart mást, mint hogy a lányai „szabadok” legyenek,és „megvalósítsák magukat”, ő, szegény, soha nem tudott teljesen önmaga lenni, ez az egynem adatott meg neki. Isten a tudója, hogy miért nem, hiszen saját jövedelme volt, járhattavolna a maga útját. Ő mindenesetre a férjét okolta, pedig igazság szerint éppen az ő tudatábanvagy lelkében volt valami régi tekintélyelvűség, amitől nem tudott megszabadulni. Nem voltannak semmi köze Sir Malcolmhoz; a férfi nem avatkozott bele idegesen ellenséges, fennköltgondolkodású felesége ügyeibe, járta inkább a maga útját.

A lányok tehát „szabadok” voltak, s mentek vissza Drezdába, ahol várta őket a zene, azegyetem meg a fiatalemberek. Szerette mind a kettő a maga ifjú lovagját, s az ifjú lovagokviszontszerették őket, elvont vonzalmuk minden szenvedélyességével. Amit ezek a fiatalem-berek gondoltak, mondtak, írtak, azt mind ennek a két fiatal lánynak a kedvéért gondolták ki,mondták el, írták le. Connie lovagja zenész volt, a Hildáé műszaki ember. De mind a kettőcsak értük élt és halt. Már, ugye, elvont értelemben, lelki izgalmaikban. Egyébiránt hopponmaradtak némiképp, de ezt maguk sem tudták.

Az viszont nyilvánvaló volt mindnyájuknak, hogy a szerelem, ti. a testi tapasztalat sokatalakított rajtuk. Különös, milyen finom s mégis nyilvánvaló átalakulás ment végbe mind aférfiak, mind a nők testében: a nők kivirultak, kikerekedett kamaszos szögletességük, arc-kifejezésük aggodalmasabb vagy éppen diadalmasabb lett; a férfiak elcsendesedtek, befeléfordultak, s még a válluk, a tomporuk formája is elbizonytalanodott valami módon.

A két nővér a testét feldúló nemi élmény hatására kicsi híján megadta magát az idegen férfi-erőnek. De csakhamar összeszedték magukat, s az egészet egyfajta érzékelésnek könyvelve el,szabadok maradtak. A férfiak azonban, hálásan a lányoktól kapott élményért, átengedték nekika lelküket, s aztán úgy érezték magukat, mint aki elvesztett egy shillinget, és mindössze egyhatpennyst talált helyette. Connie lovagja elszótlanodott egy kevéssé, a Hildáé csúfondároslett egy csöppet. De hát ilyenek a férfiak! Hálátlanok, soha meg nem elégednek. Gyűlölik azembert, ha nem adja meg nekik, amit kívánnak, s ha megadja, valami más okból gyűlöliktovább. Vagy éppenséggel ok nélkül, hacsak azért nem, mert elégedetlenkedő gyerekekigazából, és semmi ki nem elégíti őket, tegyen meg értük bármit is a nő.

De jött a háború, és Hildát és Connie-t ismét sürgősen hazarendelték: májusban is otthonvoltak előzőleg, az anyjuk temetésén. 1914 karácsonyára halott volt már mind a két németfiatalember: a nővérek szenvedélyes szeretettel elsiratták, de lényegében elfelejtették őket. Akét fiatalember megszűnt létezni.

5

A két nővér az apjuk, pontosabban az anyjuk kensingtoni házában lakott, és fiatal cambridge-iekkel barátkozott, azzal a csoporttal, amelyik a „szabadságra” esküdött, meg a flanellnadrág-ra, a nyitott nyakú flanellingre s egyfajta jólfésült anarchiára. Suttogó-motyogó volt a hang-hordozásuk, a modoruk ultraérzékeny. Hilda aztán váratlanul hozzáment egy tíz évvel öregebbférfihoz, a cambridge-i csoport egy idősebb tagjához. A férfinak jócskán volt pénze, kényel-mes családi állása a közigazgatásban, sőt filozófiai tanulmányokat is írogatott. Nagynak éppennem mondható házban laktak Westminsterben, és jóféle közigazgatási körökben forogtak,olyan emberek között, akik nem hivalkodnak, mégis ők alkotják - vagy fogják alkotni - a nem-zet értelmiségi vezető rétegét; olyanok voltak, akik tudják, vagy tudni vélik, miről beszélnek.

Connie vállalt valami könnyű jótékonysági munkát, és a flanellnadrágos cambridge-i hajtha-tatlanokkal barátkozott, akik ez idő szerint még enyhén csúfondáros szemmel néztek mindent.Egy huszonkét éves fiatalember, bizonyos Clifford Chatterley volt a „barátja”; CliffordotBonnból, bányamérnöki tanulmányai mellől ugrasztotta haza a háború; ezt megelőzőenCambridge-ben tanult két évig. Főhadnagy lett egy elegáns ezredben, s így, egyenruhában mégimpozánsabban csúfondároskodhatott.

Clifford Chatterley felsőbb osztályból való volt, mint Connie. Connie családja tehetősértelmiségi volt, Clifford viszont arisztokrata. Nem éppen magas rangú, de mégiscsak az.Édesapja baronet volt, anyja egy vikomtnak a lánya.

Ám Clifford, noha nemesebb vérből született, és „társaságképesebbnek” számított, a magamódján mégis vidékiesebb, félénkebb volt, mint Connie. Otthonosan érezte magát a szűkebbértelemben vett „nagyvilágban”, azaz a földbirtokos arisztokrácia körében, de a tágabbvilágban, a közép- és alsóbb osztályok és a külföldiek irdatlan tömegei között ideges-félénkenmozgott. Az igazat megvallva, félt egy kissé a közép- és alsóbb osztályok képviselőitől meg anem az ő osztályából való külföldiektől. Bénítólag hatott rá a tulajdon védtelenségének tudata,hiába volt kiváltságokkal körülbástyázva. Különös jelenség, de korunkra jellemző.

Így aztán érthetően vonzotta Constance Reid különös, lágy magabiztossága. Constance sokkalinkább a maga ura volt ebben a kaotikus világban, mint ő, Clifford.

Pedig Clifford is lázadó volt: lázadt még a saját osztálya ellen is. Bár a lázadás szó talán erősaz ő esetében, túlságosan erős. Egyszerűen őt is magával ragadta a fiatalok általános ésnépszerű idegenkedése a konvencióktól és a tekintély minden valódi megnyilvánulásától.Minden apa nevetséges, hát még az övé, ez a makacs ember! Minden kormány nevetséges, hátmég ez a halogató, tétova angol kormány. Minden hadsereg és minden vén, trotyakos tábornoknevetséges, hát még a vörös képű Kitchener! Nevetséges maga a háború is, még ha bele-pusztul is annyi ember.

Nevetséges vagy éppen szörnyen nevetséges minden a világon, s leginkább az, ami bármimódon a hatalommal vagy a tekintéllyel kapcsolatos, légyen az a hadsereg, vagy a közigaz-gatás, vagy az egyetem. És amennyiben az uralkodó osztály csakugyan uralkodni akar, hát azis nevetséges. Clifford apja, Sir Geoffrey pedig végképpen nevetséges volt: a saját erdejétirtatta, a saját kiszuperált bányászait küldte a háborúba; ő maga biztonságban lévén, nagyhazafi volt; bár igaz, hogy többet költött a hazájára, mint amennyit józanésszel költhetettvolna.

Mikor Miss Chatterley - Emma - Londonba ment Közép-Angliából, hogy ápolónőnek álljon, amaga csöndes módján igen szellemesen beszélt Sir Geoffrey nekibúsult hazafiságáról.Herbert, az elsőszülött, az örökös, teli szájjal nevetett, noha az ő fáit vágták lövészárok-ácsolatnak. Clifford azonban kissé elfogódottan mulatott. Minden nevetséges, kétségkívül. De

6

ha a nagyon közeli dolgokat nézzük, mi magunk is nevetségessé válhatunk?... A más osztály-beliek, mint Connie is, legalább őszintébbek, ők legalább hisznek valamiben.

Igen, őket őszintén aggasztották a Tommyk, a katonai behívók és a gyerekek számáraugyancsak nem közömbös cukor- és édességhiány. No persze, mindezekért nevetséges módona hatóság hibáztatható. De Clifford valahogy nem tudta a szívére venni. Az ő szemében ahatóság ab ovo volt nevetséges, s nem az édesség vagy a Tommyk okán.

És a hatóság maga is nevetségesnek érezte magát, meglehetős nevetségesen ténykedett is, ésegy ideig takaros bolondokházára emlékeztetett az egész. Mígnem odaát komolyra fordultak adolgok, és ideát Lloyd George vette kezébe a gyeplőt. Ez meghaladta már a tréfálkozáshatárait, a léha ifjak nem nevettek többet.

1916-ban elesett Herbert Chatterley, s így Clifford lett az örökös. Cliffordot elrémítették afejlemények. Olyannyira beléivódott annak a tudata, hogy Sir Geoffreynak a fia és Wragbyszülötte, hogy ezt már nem tudta tréfára venni. Ugyanakkor tudta, a forrongó nagyvilágszemében ez is csak nevetség. Lám, örökös lett, Wragbyért immár ő a felelős. Hát nemiszonyú? És nem nagyszerű egyúttal, noha ugyanakkor talán teljességgel abszurd is?

Sir Geoffrey aztán végképp semmit nem látott abszurdnak. Sápadt volt és merev, magábahúzódó, a végsőkig elszánva, hogy megmenti hazáját és a maga pozícióját, ha Lloyd George-dzsal, hát ővele. Annyira el volt szigetelve, annyira elszakadt a valóságos Angliától, s annyiraértetlen volt, hogy még Horatio Bottomley felől is jót gondolt. Sir Geoffrey kiállt Angliáért ésLloyd George-ért, ahogy ősei álltak volt ki Angliáért és Szent Györgyért: soha észre nemvette, hogy a kettő mégsem ugyanaz. Sir Geoffrey tehát erdőt irtott, és kiállt Lloyd George-értés Angliáért, Angliáért és Lloyd George-ért.

És azt kívánta Cliffordtól, nősüljön meg, és nemzzen örököst. Clifford reménytelen anakro-nizmusnak látta az apját. De ő vajon többre vitte-e azzal, hogy finnyásan nevet mindenen,beleértve a tulajdon helyzetét is? Így aztán kelletlenül bár, de véghetetlenül komolyan vállaltaa baroneti méltóságot és Wragbyt.

Rég kimúlt a háború ünnepi izgalma... meghalt, megölte a temérdek halott és a temérdekborzalom. Vigaszra, támaszra sóvárgott az ember, horgonyra egy biztonságos világban. Fele-ségre vágyott Clifford.

A Chatterley testvérek, két fiú, egy lány, amíg együtt voltak, külső kapcsolataik ellenére iskülönös elszigeteltségben, összezártságban éltek Wragbyben. Elszigeteltségük tudata erősí-tette a családi köteléket, egyek voltak gyöngeségük, védtelenségük tudatában, rangjuk és birto-kuk ellenére, vagy tán éppen azért. El voltak vágva a közép-angliai iparvidéktől, noha ezen avidéken pergették napjaikat. A tulajdon társadalmi osztályuktól is el voltak vágva, elvágtaőket Sir Geoffrey borongós, nyakas, magának való természete - kinevették, mégis érzékenyenszerették az apjukat.

Azt mondták, örökké együtt fognak élni mind a hárman. De Herbert, íme, halott, és SirGeoffrey meg akarja házasítani Cliffordot. Mondani ugyan csak egyszer mondta, igenszűkszavú ember volt. De ha így határozott egyszer, néma-méla következetességének nehezentudott volna ellenállni Clifford.

Emma azonban nem adta be a derekát. Tíz évvel volt idősebb, mint Clifford, s úgy érezte, aházassággal Clifford elárulja azt, amire a család fiataljai szövetkeztek.

7

Clifford mindazonáltal feleségül vette Connie-t, s megvolt az egy hónapig tartó mézeshetük.Az iszonyú 1917-es évben történt ez; kettejük meghittsége egy süllyedő hajón álló ember-páréhoz volt hasonló. Clifford szűzen lépett házasságra: a nemiség nem sokat jelentett neki.Oly közel voltak ők ketten egymáshoz, függetlenül ettől. Connie örült is ennek a nemiségentúli meghittségnek, melyet nem rontott a férfi „kielégülési” vágya. Akárhogy is, Cliffordnak,nem úgy, mint a férfiak legtöbbjének, valóban nem volt fontos a „kielégülés”. Nem, az őkapcsolatuk mélyebb, személyesebb. A nemiség csak afféle közjáték vagy kiegészítés; egyikeama ósdi, különös szervi funkcióknak, melyek továbbélnek a maguk esetlenségében, devoltaképp nem szükségesek. Bár az is igaz, hogy Connie gyereket akart, ha másért nem, háthogy megerősítse helyzetét sógornőjével, Emmával szemben.

Ám 1918 elején Cliffordot összezúzva szállították haza, és gyerek nem volt. És Sir Geoffreybelehalt bánatába.

8

Második fejezet

Connie és Clifford 1920 őszén tért meg Wragbybe. Miss Chatterley, megrendülve öccsepálfordulásától, Londonba költözött, és egy kis lakásban rendezkedett be.

Barna kőből rakott, hosszú, alacsony ház volt Wragby, a tizennyolcadik század derekánkezdték építeni, s építgették mindaddig, míg jellegtelen, bérkaszárnyaszerű hajlékká nem váltvégül. Magaslaton állt, szép öreg tölgyes park közepén, de sajna! odalátszott, s nem is nagyonmessziről, a tevershalli bánya gőzt és füstöt okádó kéménye s a ködös-párás domboldalongirbe-gurbán nyújtózó Tevershall falu, melynek házai elmerészkedtek majdnem a parkkapujáig, s vigasztalan rondaságban sorjáztak egy hosszú, kietlen mérföldön át; roskatag,koromvert téglaházak, a tetejük fekete pala, éles-szögletes, szándékosan sivár, nyomorúhajlékok.

Connie Kensingtonhoz, a skóciai hegyekhez, a sussexi dombvidékhez volt szokva, az volt aző Angliája. A fiatalok sztoicizmusával fogadta első pillantásra a szenet-vasat termő Közép-Anglia lélektelen, végletes csúfságát; elfogadta egyszer s mindenkorra mint olyasmit, amihihetetlen, de amiből gondot nem kell csinálni. Wragby Hall meglehetősen vigasztalanszobáiba behallatszott a szénrosta zörömbölése, a felvonó gőzgép csühögése, a mellék-vágányra tolt vasúti kocsik ütközése, a bányamozdonyok rekedt füttyögése. A tevershallimeddőhányó égett, évek óta égett már, s mivel a tűz elfojtása ezrekbe került volna, hagyták,hadd égjen. Ha onnan fújt a szél, s ez gyakran megesett, tele volt a ház a föld ürülékénekkénes bűzeivel. De még szélcsendes napokon is örökké föld alatti szagokkal, kén, vas, szén,savak szagával volt terhes a levegő. Még a hunyorvirágon is megállt, vigasztalan egekbőlhulló fekete mannaként, a rendületlenül szállongó korom.

Hát így: mint minden dolgok, ez is elrendeltetett. Elég borzasztó, de rúgkapálni ellene?Változtatni úgysem lehet rajta. Így megy ez, ez is csak élet, mint annyi más! Az alacsonyancsüngő felhőmennyezeten éjjelente vörös foltok reszkettek, tágultak-szűkültek, vibráltak: akemencék visszfényei. A jelenség eleinte viszolygató izgalommal töltötte el Connie-t. Minthaa föld alatt élne. Aztán ezt is megszokta. És reggelente esett az eső.

Clifford azt állította, jobb szereti Wragbyt, mint Londont. Saját komor akarata van ennek avidéknek, lakóinak helyén a szívük. Ugyan mi mással dicsekedhetnek, gondolta Connie; hogyszemük és eszük nincsen, az biztos. Ugyanolyan színtelenek, alaktalanok és kormosak voltakezek az emberek, mint a vidék, és ugyanolyan barátságtalanok is. Nehezen érthető, mély,torokhangú tájszólásukban meg abban, ahogy munkából csapatostul hazafelé menet jancsi-szöges bányászbakancsuk az aszfaltot döngette, mégis volt valami félelmes titokzatosság.

Nem fogadták ünnepélyesen a fiatal földesurat, nem várta küldöttség, nem kapott egy szálvirágot sem. Barátságtalan autózás egy sötét, nedves földúton, komor fák alatt, végig a parklankáin, nedves-szürkén legelő birkák között, s föl a dombra, amelyen a sötétbarna homlokúház terpeszkedett; a ház előtt csak a házvezetőnő meg a férje, tétován, két bizonytalan pára,várva, hogy elmakogják üdvözletüket.

Wragby Hall és Tevershall nem volt beszélő viszonyban: senki nem nyúlt a sapkájához, senkimeg nem hajolt. A bányászok csak bámultak; a kereskedők mint holmi alkalmi ismerősnek,úgy emeltek kalapot Connie előtt, Cliffordnak csak sután odabiccentettek, és ennyi volt azegész. Át nem hidalható szakadék, csöndes neheztelésféle mind a két oldalról. Connie eleinteszenvedett a falusiak csöndes eső módjára szemerkélő neheztelésétől, de idővel megkeménye-dett, s inkább serkentőleg hatott rá, mint olyasmi, amivel meg kell birkózni. Nem mintha ő

9

meg Clifford népszerűtlenek lettek volna; nem, csak végérvényesen más fajtához tartoztak. Átnem hidalható szakadék, megfoghatatlan távolság: a Trenttől délre talán nincs is ilyen. DeKözép-Angliában és az iparos északon át nem hidalható a szakadék, szót érteni lehetetlen akét partjáról. Át ne jöjj a térfelemre, én is maradok a magamén! - különös tagadásaképpen aközös emberi szívverésnek.

Pedig a falu - elvben - rokonszenvezett Clifforddal és Connie-val. Gyakorlatilag azonban akölcsönös „Hagyj békén!” uralkodott.

Hatvanas, derék ember volt a lelkész, csak a kötelességének élt; személy szerint szinte nemlétezővé zsugorította a falu néma „Hagyj békén!”-je. A bányászfeleségek szinte mindmetodisták voltak; a bányászok mind vallástalanok. Mégis, a puszta tény, hogy hivatásaegyenruháját viseli, elég volt ahhoz, hogy elhomályosítsa a tényt: ő is csak olyan ember, mintmás. Ashby tiszteletes afféle önműködő prédikáló és imádkozó vállalkozás volt csupán.

Ez a nyakas, ösztönös szemléletmód - Hiába vagy Lady Chatterley, érünk azért mi is annyit,mint te! - eleinte zavarta és a végsőkig kétségbe ejtette Connie-t. Tűrhetetlennek érezte a bá-nyászfeleségek furcsa, gyanakvó, hamis ömlengését, amellyel közeledését fogadták,tűrhetetlennek az alázatoskodó hangjukban bujkáló sértő élt: No lám, most aztán vagyok ámvalaki, hogy Lady Chatterley szóba ereszkedett velem! Csak nehogy azt higgye, kevesebbretartom magam nálánál! - Túltenni ezen nem tudta magát. Olyan reménytelenül, olyan sértőennonkomformisták!

Clifford nem törődött velük, és Connie utánozni próbálta: úgy ment el mellettük, hogy rájukse nézett, azok pedig megbámulták, mint egy lépegető viaszfigurát. Clifford, ha rákényszerült,eléggé magas lóról beszélt velük; kárba veszett fáradság lett volna barátságosabbnak lenni.Igazság szerint meglehetősen kevélyen és lekicsinylően bánt mindenkivel, aki nem azosztályából való volt. Állta a sarat, esze ágában sem volt békülékeny húrokat pengetni. Azemberek nem szerették, de nem is utálták: tény volt a szemükben, mint a meddőhányó, vagyakár mint Wragby.

Pedig így, bénán, igazából roppantul félénk és zavart volt. Nem akart látni senkit személyeskiszolgálóin kívül, mivel kerekes székben, rokkantkocsiban kellett ülnie. Mindazonáltal mostis nagy gonddal öltözködött, drága szabókkal varratott, most is disztingvált Bond Street-inyakkendőket hordott, és - derékig - most is olyan elegáns és lenyűgöző volt, mint azelőtt.Soha nem volt az a modern, nőies fajta: bukolikus jelenség inkább, vörös arcú, széles vállú.De igen halk, tétova hangja meg a szeme, amely egyszerre volt merész és gyámoltalan,magabízó és bizonytalan, fölfedte valódi természetét. Modora nemegyszer sértően fennhéjázóvolt, máskor meg éppenséggel túl szerényen, mondhatni félszegen viselkedett.

Connie és Clifford a modern, tartózkodó módi szerint tartoztak össze. Clifford sérültebb volt,hogysem könnyed, frivol tudjon lenni; nem heverte ki a megnyomorodás okozta megráz-kódtatást. Sérült lélek volt. És Connie, mint ilyenhez, szenvedélyesen ragaszkodott hozzá.

Mégsem kerülte el a figyelmét, milyen kevés kapcsolata van Cliffordnak az emberekkel. Abányászok bizonyos értelemben az ő emberei voltak, mégis tárgynak tekintette őket jobbára, abánya s nem az élet részének; nyersanyagnak, érdes-különös jelenségnek, s nem hozzá hason-ló emberi lénynek. Mondhatni, félt tőlük, nem tűrhette, hogy nézzék bénaságát. Különös,nyers életüket éppolyan idegennek érezte, mint a sündisznókét.

Érdeklődni azért érdeklődött utánuk, de csak távolból, mintha mikroszkópon vagy teleszkó-pon nézné őket. Kapcsolata nem volt velük. Valójában senkivel sem volt kapcsolata, hacsakWragbyvel nem, hagyományosformán, és Emmával talán, a családi védszövetség okán.Egyébiránt semmi nem érintette igazán. Connie úgy érezte, még ő sem tud igazán a közelébe

10

férkőzni; s ha tudna, sem lenne talán érdemes: nincs is ott egyéb, mint minden emberi kapcso-lat tagadása.

Clifford mégis teljes mértékben Connie-tól függött, szakadatlan szüksége volt az asszonyra.Nagy, erős ember létére gyámoltalan volt. Kerekes székét maga hajtotta ide-oda, motorosrokkantkocsijával körültöföghette lassan a parkot. Egyedül mégis elveszett ember volt.Szüksége volt Connie-ra, általa érezte csak, hogy él egyáltalán.

Becsvágynak azonban nem volt híjával. Novellákat kezdett írni, különös, erősen személyesjellegű történeteket azokról, akiket ismert valaha. Okosan írt, eléggé hetykén, de valami mó-don mégis jelentéktelen volt, amit csinált. Rendkívüli, jellegzetes megfigyeléseket tett. Csak avalódi közelség, a kapcsolat hiányzott. Valahogy légüres térben lebegett minden, amit leírt.Ám mivel manapság mesterséges fénnyel megvilágított színpadon zajlik az élet, Cliffordnovellái furcsamód mégis kifejezték a modern életet, vagyis hát a modern pszichológiát.

Clifford szinte betegesen érzékeny volt az írásaira. Azt akarta, mindenki jónak, a legjobbnak,a non plus ultrá-nak ítélje őket. Munkái a legmodernebb folyóiratokban jelentek meg, s aszokásos dicséretet és elmarasztalást aratták. Igen, de az elmarasztaló ítéletek meggyötörtékCliffordot. Mintha késsel szurkálnák. Úgy tetszett, egész lényét az írásaiba adja bele.

Connie segítette, amennyire tudta. Eleinte izgalmas is volt: Clifford mindent megbeszélt vele,egyhangúan, következetesen, állhatatosan, mintha azt várná az asszonytól, mindenét adja belea válaszba. Mintha egész testével-lelkével, teljes nemiségével a férje írásait kellene áthatnia.Ez volt az, ami izgatta, ami lenyűgözte Connie-t.

Fizikailag nem sokból állt az életük. Connie-nak kellett felügyelnie a háztartásra. De aházvezetőnő, aki Sir Geoffreyt is hosszú évekig szolgálta, ez a kiaszott, idős, véghetetlenülkorrekt nőszemély - szobalánynak, de még nőnek is aligha lehetett nevezni -, aki felszolgált azétkezéseknél, negyven éve volt már a háznál. Még a cselédek sem voltak fiatalok. Iszonytató!Mi mást tehetni egy ilyen házzal, mint hagyni a fenébe? Ez a végtelen sok szoba, amit senkinem használ, ez a közép-angliai módi, a gépies tisztaság, a gépies rend! Clifford mindösszeszakácsnőt hozott újat, egy tapasztalt asszonyt, aki már a londoni lakásán is főzött rá. Ami atöbbit illeti, gépies anarchia igazgatta a házat. Szép rendben mentek a dolgok, szigorú tiszta-ság és szigorú pontosság, szigorú tisztesség uralkodott mindenben. Connie mégis módszeresanarchiának látta. Az érzés melege hiányzott, mely szerves egységbe foglalná a dolgokat. Mintegy elhagyatott utca, olyan kietlen volt a ház.

Mi mást tehetett volna, mint hogy hagyja a fenébe? Hát úgy is hagyta. Eljött néhanap MissChatterley, s látva, hogy mi sem változott, diadal ült ki keskeny, arisztokratikus arcára. Sohameg nem bocsátotta Connie-nak, hogy így szétdúlta a bátyjával kötött lelki szövetségét. Neki,Emmának illett volna bábáskodnia ezeknek a történeteknek, ezeknek a könyveknek aszületésénél; a Chatterley-novellákkal, ezekkel az újdonságokkal nekik, a Chatterleyknekkellett volna meglepniük a világot. Ennyit legalább elvárt volna. Egyéb kapcsolatuk úgysemmaradt a hajdani érzés- és gondolatközösséggel. Csak ez, a világban megjelenő újdonság, aChatterley-könyvek, ezek a szigorúan személyes írások.

Connie apja Wragbyben tett röpke látogatása alkalmából így szólt a lányához, mikor kettesbenmaradtak: - Ami Clifford írásait illeti, ügyes munkák, de semmi nincsen bennük. Nem fognakfennmaradni!... - Connie elnézte ezt a tagbaszakadt skót lovagot, aki egész életében semmi jótmeg nem vont magától, és egyszer csak bepárállott csöndes-nagy, csodálkozó kék szeme.Semmi nincs bennük! Hogy kell érteni azt, hogy semmi nincs bennük? Hiszen a kritikusokmagasztalják, hiszen Clifford már-már híresnek mondható, lám, pénzt is keres a munkájával...Mit érthet az apja azon, hogy semmi nincs bennük? Mi a csudának kéne lennie bennük?

11

Mert Connie a fiatalság normái szerint ítélt: ami az adott pillanatban van, az minden. És apillanatok úgy peregnek egymás után, hogy közük sincs szükségképpen egymáshoz.

A Wragbyben töltött második télen történt, hogy Connie-hoz így szólt az apja: - Remélem,Connie, nem hagyod, hogy a körülmények rád kényszerítsék a demi-vierge sorsot.

- A demi-vierge sorsot! - visszhangozta bizonytalanul Connie. - Miért? Miért ne?

- Ha neked megfelel, az persze más - vágta rá gyorsan az apja. De Cliffordnak, mikorkettesben maradt vele, ugyanezt mondta: - Attól félek, nem tesz jót Connie-nak ez a demi-vierge állapot.

- A félszüzesség! - fordította le Clifford, hogy biztos legyen a dolgában.

Gondolkodott egy percet, aztán fülig vörösödött. Dühös lett, sértve érezte magát.

- No és mennyiben nem tesz jót neki? - kérdezte ridegen.

- Soványodik egyre... kiütköznek a csontjai. Nem neki találták ezt ki. Nem az a vértelen,keszegfajta a lányom, virgonc skót pisztráng inkább.

- Pettyek nélkül, ugyebár! - mondta Clifford.

Később maga is szóba akarta hozni Connie előtt ezt a demi-vierge témát... ezt a félszűziállapotot, de valahogy nem vitte rá a lélek. Túlságosan meghitt, egyszersmind nem eléggémeghitt volt a viszonyuk. Egyek voltak ők ketten, egyek a lélekben, s ugyanakkor testileg nemis léteztek egymásnak, olyannyira, hogy még szóba hozni is képtelenek lettek volna a corpusdelictit. Mélyen bensőséges volt a viszonyuk, csak épp kapcsolat nem volt köztük, semmi.

Connie azonban ráérzett, hogy az apja mondott valamit; látta, Clifford forgat valamit afejében. Tudta, Clifford nem bánja, demi-vierge vagy demi-monde módra él-e a felesége; nembánja, amíg biztosat nem tud, amíg az orra alá nem dörgölik. Amit a szem nem lát, amiről azelme nem tud, az nincs.

Idestova két éve éltek már Wragbyben, élték a Clifford és a Clifford munkája körül forgó,tétova életüket. A közös mederben, Clifford munkája iránt, szakadatlanul áramlott érdek-lődésük. Vállvetve birkóztak a szerkesztés nehézségeivel, s úgy érezték, történik valami,valóban történik, kitöltődik az űr.

Ekképpen élet volt ez is: élet az űrben. Ami a többit illeti, a többi nem létezett. Ott volt éppenWragby, a személyzet... de fantom módra csak, nem valóságosan. Connie elsétálgatott aparkban s a parkon túl nyújtózó erdőségben, élvezte a magányt, az erdő misztériumát, tapostaa barna őszi avart, szedte a tavaszi kankalint. De álom volt csak mindez, a valóság csalókalátszata. A tölgylevelek mintha valamely tükörben sustorognának, s ő maga, akárha egy könyvhősnője, nem is kankalint szed, hanem csak árnyakat, emlékeket, szavakat. A lényeg hiányzottönmagából és minden egyébből... a kapcsolat, a jelenlét! Élni ezt az életet Clifforddal, végnélkül szövögetni a mesék szálait, egy tudat aprólékos részleteit, írni ezeket az elbeszéléseket,amelyekben Sir Malcolm szerint semmi nincsen, amelyek nem fognak fennmaradni! De miértis lenne bennük bármi is, miért is maradnának fenn? Elég a napnak a maga baja. Elég apillanatnak a valóság látszata.

Cliffordnak sok barátja volt, ismerősök inkább, meg-meghívta őket Wragbybe. Mindenféleembereket hívott, kritikusokat, írókat, olyanokat, akik föltehetőleg dicsérni fogják könyveit.És mivel hízelgett nekik a meghívás, hát áradoztak is eleget. Connie átlátott rajtuk. De hátmiért is ne? Ez is csak tükörben elsuhanó visszfény. Mi rossz van abban?

12

Háziasszonykodott tehát, fogadta Clifford vendégeit, többségükben férfiakat. És fogadtaClifford alkalmanként felbukkanó arisztokrata rokonait. Szelíd, pirospozsgás, vidékiesteremtés lévén - a bőre szeplőre hajlamos, a szeme nagy és kék, a haja göndör-barna, a hangjalágy, a csípője is telt, nőies -, vendégei némiképp ódivatúnak, „asszonyosnak” ítélték. Valóbannem „az a vértelen, keszegfajta” volt, nem az a fiúsan lapos mellű, apró fenekű típus.Nőiesebb volt, hogysem egészen divatosnak tessék.

Így aztán a férfiak, különösen az idősebbje, igen kedvesek voltak hozzá. Ő azonban, tudva,micsoda kínokat állna ki szegény Clifford a flört legenyhébb jele láttán is, a legkevésbé sembátorította őket. Csöndes volt és tétova, nem teremtett és nem is akart kapcsolatot teremtenisenkivel. Clifford módfelett büszke volt magára.

A férje rokonai eléggé nyájasak voltak vele. Tudta, nyájasságuk annak köszönhető, hogy nemtartanak tőle; ezek az emberek csak azt tisztelik, aki rájuk tud ijeszteni egy kissé. Kapcsolataazonban velük sem volt. Eltűrte lekicsinylő nyájasságukat, éreztette, nem kell kivontszablyával, gyanakvón közeledni hozzá. Valódi közösséget nem érzett velük.

Telt-múlt az idő. Bármi történt, semmi nem történt, olyan tökéletesen kívül rekedt Connie adolgokon. Eszméikben, könyveikben éltek ők ketten. Connie szórakoztatta a vendégeket...mindig volt vendég a háznál. Körbejárt az idő, mint az óramutató, fél nyolc órára fél kilenc.

13

Harmadik fejezet

Connie azonban érezte, egyre nyugtalanabb lesz. Úrrá lett rajta az elszigeteltségéből fakadó,elmebajjal rokon nyugtalanság. Az rángatta a végtagjait, mikor nem akarta mozdítani őket, azegyenesítette ki a hátát, mikor kényelmesen ült volna a legszívesebben. Az reszketett atestében, a méhében, odabent valahol, míg Connie úgy nem érezte, vízbe kell ugrania, s úszni,míg meg nem szabadul tőle; bolond, bolond nyugtalanság. A szívét is az dobogtatta meg oknélkül. Soványodni kezdett.

A nyugtalanság. Megesett, hogy odahagyva Cliffordot, kiszaladt a parkba, és hasra vetettemagát a harasztban. Elkerülni a házból... el innen, el mindenkitől. Az erdő lett az egyetlenmenedéke, a szentélye.

De az sem volt igazán menedék, szentély, mert kapcsolata azzal sem volt. Az erdő is csak arravolt jó, hogy távol legyen minden egyébtől. Az erdő szellemével, ha ugyan létezik ilyenabszurdum, nem tudott érintkezni.

Homályosan maga is érezte, széjjelhullóban van valami módon. Érezte, elszigetelődött,elveszítette kapcsolatát a való, eleven világgal. Clifford csupán, meg a könyvei, amelyek nemléteznek... amelyekben semmi nincsen! Csak az űr, a semmi. Homályosan tudta. De minthakőhöz verdesné a fejét.

Az apja ismételten figyelmeztette: - Miért nem kerítesz szeretőt, Connie? Jót tenne, hidd el.

Azon a télen néhány napra ellátogatott hozzájuk Michaelis, egy fiatal ír, aki színdarabjaivalsok pénzt keresett Amerikában. A divatos londoni társaság lelkesen kapta föl annak idején,mert Michaelis divatos társasági darabokat írt. Ám a divatos társaság rájött lassacskán, hogynevetségessé tette ez a rongyos dublini patkány, és a megtorlás nem késett. Elmondtákmindennek, hangoskodónak, alávalónak, közönséges fráternak. Sőt rájöttek, hogy angol-gyűlölő, és annak a társadalmi osztálynak a szemében, amelyik rásütötte a vádat, súlyosabbvolt ez, mint a leghitványabb bűncselekmény. Egyszóval Michaelist elintézték, és tetemét aszemétládába dobták.

Ő azonban továbbra is a Mayfairen lakott, továbbra is úriembermód sétálgatott a BondStreeten, mert arra a legjobb szabót sem lehet rávenni, hogy ne szolgálja ki a jöttmentet, ha ajöttment fizet.

Clifford a harmincas éveit taposó fiatalembert pályájának ebben a szerencsétlen szakaszábanhívta meg. Nem habozott meghívni: Michaelis szavára, úgy lehet, milliók figyelnek, s ilyenreményvesztett kívülálló lévén, nyilván hálás lesz, ha eljöhet Wragbybe, most, hogy azelőkelő világ teljességgel hátat fordított neki. És ha hálás lesz, az is bizonyos, hogy valamimódon „jót” fog tenni Clifforddal odaát Amerikában. Hja, a hírnév! Az ember igenis hírnévretesz szert, jelentsen ez bármit is, ha beszélnek róla, és a megfelelő módon - különösen„odaát”. Clifford a jövő embere volt, igencsak fejlett hírverési érzékkel megáldva. Michaelisvégül csakugyan hírét keltette, s igazán fennkölt módon: színdarabot írt róla, és Cliffordbólafféle népszerű hős lett. Míg meg nem jött az ellenhatás, és Clifford ráébredt, nevetségessétették.

Connie el-elcsodálkozott férjének ezen a vak, kényszerítő erejű feltűnési vágyán; Clifford aztakarta, hogy róla beszéljen az alaktalanul gomolygó, tág világ, a nagyvilág, amelyet magaClifford nem ismert, amely szorongó félelemmel töltötte el; azt akarta, írónak, elsőrendűmodern írónak tartsák. Connie látta a sikeres, öreg, szíves, nagyhangú Sir Malcolm példáján,

14

hogy a művész reklámozza önmagát, erőfeszítéseket kell tennie, hogy túladjon portékáján.Igen, de Connie apja csak jól bevált módszerekkel élt, olyanokkal, mint a Királyi Akadémiatöbbi tagja, akik maguk árulják a képeiket. Clifford ezzel szemben egyre újabb reklámfogá-sokat eszelt ki. Mindenféle embereket látott vendégül Wragbyben, noha le nem alacsonyítottavolna magát. Eltökélvén azonban, hogy minél gyorsabban fölépíti önnön hírneve tornyát,minden kéznél lévő kőnek hasznát akarta venni.

Megérkezett tehát Michaelis. Elegáns autón jött, sofőrrel, komornyikkal. Valóban BondStreet-i jelenség volt! De Clifford arisztokrata lelkében, hogy meglátta, bizonytalan ellenérzéskelt. Nem egészen... nem egészen... igazság szerint egyáltalán nem az ez a Michaelis, amineklátszani akar. És Cliffordnak elég is volt ennyi. Persze azért igen udvariasan bánt vendégével,lenyűgözte Michaelis nagy sikere. Mert a Siker lotyó-istennője - így hívják - ott kullogott,vicsorogva-védelmezőn, a félig alázatos, félig pökhendi Michaelis sarkában, teljességgel meg-félemlítve Cliffordot, aki szintén kész lett volna prostituálni magát a lotyó-istennő kegyeiért.Ha őt is pártfogásba venné!

Michaelisről lerítt, hogy nem angol, hiába tettek ki magukért a legelőkelőbb londoni szabók,kalaposok, fodrászok, cipészek. Bizony, egyáltalán nem volt angolos: ellene vallott laposkás,sápadt arca, a tartása, a sértődöttsége. Mert Michaelis örökkön duzzogott; minden valódiangol úriember azonnal meglátta rajta, s az angol úriember nem tűri, hogy ilyesmi meglássék.Szegény Michaelist annyit rugdosták, hogy arcán állandósult a megvertkutya-tekintet. Makacsösztönnel, makacs arcátlansággal küzdötte fel magát drámáival a színpadra, annak is aközepére. Meghódítván a közönséget, azt hitte, nem rugdossák többé. Pedig hát persze hogytovább rugdosták, mindig is fogják. Bizonyos értelemben ugyanis maga kínálkozott fel arugdostatásra. Oda áhítozott, ahol semmi keresnivalója... az angol felsőbb osztályok közé. Ésmennyire élvezték ezek, hogy rugdoshatják! És mennyire gyűlölte őket Michaelis!

Mindazonáltal komornyikjával és roppantul elegáns autóján utazgatott, a kis dublini korcs.

Volt benne valami, amit Connie azonnal megkedvelt. Michaelis nem játszotta meg magát,nem voltak illúziói a saját személyét illetően. Értelmesen, tömören, gyakorlatiasan beszél-getett Clifforddal mindazokról a dolgokról, amikre ez kíváncsi volt. Nem terjengett, nemveszítette el a mértéket. Tudta, azért hívták Wragbybe, hogy hasznát lássák, s akár egy öreg,ravasz, szinte közönyös üzletember vagy nagykereskedő, hagyta, hadd kérdezzék, s a lehetőlegkevesebb érzelmi befektetéssel válaszolgatott.

- A pénz! - mondta. - A pénz afféle ösztön. Vele született tulajdonsága az embernek, hogytud-e pénzt keresni. A pénzkeresés nem cselekvés. Nincs annak trükkje. Inkább bizonyosfajtatulajdonság állandó megnyilvánulásának mondanám; az emberhez, ha elkezdte, mondhatni,magától dől a pénz, s hiszem, így megy ez egy bizonyos határig.

- De valahogy csak el kell kezdeni - jegyezte meg Clifford.

- No igen. Belül kell kerülni. Akit nem engednek be, semmit sem tud kezdeni. Be kellverekednie magát az embernek a körbe. A többi aztán magától megy.

- De maga például mással is tudott volna pénzt csinálni? Nem csak a darabjaival? - érdek-lődött Clifford.

- Nem hinném. Meglehet, hogy jó író vagyok, meglehet, hogy rossz, de író vagyok minden-képpen, méghozzá színműíró, és annak kellett lennem. Ez az egy nem vitás.

- És úgy gondolja, éppen népszerű színművek írójának kellett lennie? - szólt közbe Connie.

15

- Igen, éppen hogy annak! - fordult nyomban Connie felé a férfi. - Nincs abban semmi.Nincsen semmi a népszerűségben. A közönségben sincs semmi, ha már erről van szó. Igazságszerint semmi nincs a darabjaimban, ami népszerűvé tenné őket. Olyanok, mint az időjárás...olyannak kell lenniük, amilyenek... ez idő szerint.

Michaelis az asszonyon nyugtatta lassú tekintetű, meglehetősen nagy szemét, és Conniemegreszketett egy kissé. Milyen öreg ez az ember... milyen véghetetlenül öreg... mennyi csaló-dás rétegződött rá, nemzedékek csalódásai, megannyi földtörténeti üledékréteg - s mennyireelesett ugyanakkor, milyen kisgyerekmód elesett. Számkivetett egy bizonyos értelemben, demilyen nekibúsult bátorsággal viseli űzetett patkány mivoltát.

- Mindenesetre csodálatos, mi mindent elért, fiatalember létére - jegyezte meg eltűnődveClifford.

- Harmincéves vagyok... az ám, harminc! - mondta váratlanul élesen Michaelis, tompánkongó, diadalmas-keserű kis nevetéssel kísérve szavait.

- Magányos? - kérdezte Connie.

- Hogy értsem? Hogy egyedül élek-e? Szolgám, az van. Görög, azt mondja, és rettentőenügyetlen. De azért csak tartom. No és előbb-utóbb megnősülök. Ó, igen, meg kell nősülnöm.

- Úgy mondja, mintha mandulaműtétre készülne - nevetett Connie. - Nehezére esnék?

Michaelis hódolatteljesen nézett rá: - Bizony nehezemre, Lady Chatterley. Az a helyzet... márelnézést... hogy angol nőt, ahogy látom, nem vehetek feleségül, de még ír nőt sem.

- Akkor tán egy amerikait - kockáztatta meg Clifford.

- Még hogy amerikait! - eresztett meg egy lélektelen nevetést Michaelis. - Nem. Megkértemaz emberem, keressen nekem egy törököt például... valami keleti fajtát, mindenesetre.

Connie csak ámult ezen a különös, melankolikus sikeremberen; azt rebesgetik, egyedülAmerikából ötvenezer dollárt söpör be évente. És olykor igazán jóképű: mikor oldalt nézett,szemlesütve, s reá esett a lámpafény, egy faragott néger maszk csöndes, állhatatos szépségétmutatta; nagy szeme, különös ívű, erős szemöldöke és mozdulatlan, összeszorított ajka - ez atünékeny mozdulatlanság - egyfajta időtlenséget sugallt, azt az időtlenséget, amelyet Buddhahirdet, s amelyet a négerek fejeznek ki olykor, akaratlanul; valami réges-régi, mondhatni ősibeletörődést látott Connie a férfi arcán. A faj sorsában rejlő, örökkönvaló beletörődést, egyéniellenállás helyett. És ez az ember, lám, átúszott mégis az innenső partra, mint patkány a sötétfolyón. Connie-ban hirtelen különös rokonszenv buzgott fel iránta, együttérzéssel elegyes,idegenkedéssel szeplős rokonszenv - szerelem szinte. A kívülrekedt! A kívülálló! És még ezthívják törtetőnek! Mennyivel törtetőbb, mennyivel önösebb Clifford, a férje! Mennyivelostobább!

Michaelis azonnal megérezte, hatással van az asszonyra. Reáfordította enyhén dülledt, nagy,mogyorószín szemét, és tiszta elfogulatlansággal nézte. Felbecsülte az asszonyt és a be-nyomást, amit benne keltett. Tudta, semmi, még a szerelem sem válthatja meg attól, hogy örökkívülálló ne maradjon az angolok szemében. A nők azonban beleszeretnek olykor... még azangol nők is.

Pontosan tudta, hányadán áll Clifforddal. Idegen kutyák ők ketten, legszívesebben vicsorog-nának egymásra, mosolyognak mégis kényszeredetten. De az asszony felől nem volt ennyirebizonyos.

16

A reggelit mindenkinek a hálószobájába hozták; Clifford ebéd előtt soha nem mutatkozott, ésaz ebédlő meglehetősen kietlen volt. A kávénál Michaelis nyugtalanul s némiképp rosszlelkiismerettel fontolgatta, mit is tegyen. Szép novemberi nap volt... wragbybeli mértékkelmérve. Kitekintett a búskomor parkra. Micsoda egy hely, uramatyám!

Elküldött egy szolgát, kérdezze meg Lady Chatterleyt, lehet-e a szolgálatára valamiben: arragondolt ugyanis, áthajt Sheffieldbe. Volna-e szíves fölfáradni Lady Chatterley nappalijába,jött meg a válasz.

Connie nappalija a harmadik emeleten, a középső épületszárny legfelső szintjén volt. Cliffordpersze a földszintet lakta. Michaelisnek hízelgett, hogy Lady Chatterley a lakosztályába kéreti.Vakon követte a szolgát... soha nem figyelt meg semmit, nem volt kapcsolata a külvilággal.Az asszony szobájában is csak egy futó tekintetet vetett a szép német Renoir- és Cézanne-nyomatokra.

- Milyen kellemes idefönn - jegyezte meg különös, vicsorító mosolyával, mint akinek fájmosolyra húzni a száját. - Okosan tette, hogy felköltözött.

- Hát igen, magam is úgy vélem.

Connie szobája volt az egyetlen derűs, modern helyiség a házban, az egyetlen zug Wragbyben,amely valamicskét az ő egyéniségét visszhangozta. Clifford soha nem látta, maga Connie igenritkán hívott föl valakit is.

A tűz mellé ültek, kétfelől, és beszélgetni kezdtek; Connie magáról, a szüleiről, a fivéreirőlkérdezte a férfit... mindig is csudaszámba vett másokat, s ha valaki iránt rokonszenvet érzett,mindenestül félre tudta tenni osztályöntudatát. Michealis őszintén, egészen őszintén válaszol-gatott, nem kérette, nem kellette magát, föltárta keserű, közönyös, kóborkutya-lelkét; sikerei-ről beszélve egy árnyalatnyi bosszúálló büszkeség érződött a hangján.

- De hát miért ilyen magányos lélek? - kérdezte Connie, s Michealis rávetette tágra nyílt,kutató mogyorótekintetét.

- Ilyen lelkeknek is kell lenniök - felelte, s egy csipetnyi bizalmas iróniával így folytatta: - Noés maga? Talán nem magányos lélek a maga módján? - Connie meghökkent egy kissé, elgon-dolkozott, aztán ezt mondta: - Bizonyos értelemben igen. De nem mindenestül, mint maga!

- Hát én mindenestül az vagyok? - villantotta rá vigyorba hajló, különös, fogfájós mosolyát aférfi; kényszeredett kis mosoly volt, s a szeme kérlelhetetlenül melankolikus, vagy sztoikus,vagy kiábrándult, vagy rettegő.

- Miért? - nézett rá elakadó lélegzettel az asszony. - Talán nem az?

Olyan iszonytató esdeklés áradt a férfiból, hogy Connie ültő helyében is kicsi híjánegyensúlyát vesztette.

- Dehogynem, igaza van! - fordította el a fejét Michaelis, s szemét lesütve abba a különösmozdulatlanságba merevedett, mely mintha egy rég letűnt, ősi fajnak lenne a sajátja. Connievoltaképp ettől, a tőle hirtelen eltávolodó férfi látványától gyöngült el végképpen.

Michaelis ráemelte mindent látó, mindent megjegyző, tágra nyílt tekintetét. Némán kiáltotthozzá a férfi melléből az éjszaka felsíró, gyámoltalan gyermek, s Connie-nak méhéig hatolt azesdeklés.

- Milyen kedves, hogy gondol velem - mondta lakonikusan Michaelis.

- Már miért ne gondolnék? - kiáltotta elfogyó lélegzettel az asszony.

17

Michaelis fölkaccant a maga szikár, kurta, sziszegő módján.

- No igen, bizonyos értelemben... Megfoghatnám egy percre a kezét? - kérdezte váratlanul,tekintetét hipnotikus erővel kapcsolva az asszonyéba, s Connie-nak egyenest a méhébe rezdültaz érzés.

Kábán, kövülten nézett a férfira; az odalépett, és melléje térdelt, kezébe fogta a két lábát, arcátaz asszony ölébe temette, és nem mozdult. Connie szinte félájultan, elképedve nézett le a férfigyönge nyakszirtjére, s érezte a combjához préselődő arcot. És lám, minden égő döbbenetedacára, akaratlanul is a védtelen nyakszirtre tette a kezét, gyöngéden, együttérzéssel, s a férfiegész testében megremegett.

És akkor fölnézett rá, és tágra nyílt, perzselő tekintetében néma könyörgés égett. Connie nemtudott ellene szegülni. Kebléből, válaszképpen, felbuzgott a gátjaszakadt sóvárgás: bármit,mindent oda kell adnia ennek az embernek.

Michealis különös szerető volt, gyöngéden, igen gyöngéden bánt az asszonnyal; visszafog-hatatlanul reszketett, de fel mégsem oldódott, éber maradt, éberen figyelte a kinti neszeket.

Connie-nak nem jelentett többet az eset, mint hogy odaadta magát. Végül elnyugodottMichaelis remegése, s mozdulatlanul, egészen mozdulatlanul feküdt. Connie akkor puhán,együttérzően megsimogatta a keblén nyugodó férfifejet.

A férfi, mikor fölállt, megcsókolta az asszony két kezét és szarvasbőr papucsba bújtatottlábait, majd némán a szoba távolabbi végébe ment, és megállt, háttal az asszonynak. Percekigtartott a csönd. Akkor Michaelis megfordult, visszajött Connie-hoz, aki akkor már régi helyénült a tűz mellett.

- Most, gondolom, meggyűlölt - mondta Michaelis halkan, mint akinek ki kellett mondania.Connie ránézett.

- Miért mond ilyet?

- Mindig ez a vége - mondta a férfi, majd észbe kapva helyesbített: - Vagyis hogy... ezt tartjáka nőkről.

- Hogyan is gyűlölném éppen most? - kérdezte megbántva Connie.

- Tudtam! Tudtam! Így kellett ennek lennie! Maga ijesztően jó hozzám!... - kiáltotta szeren-csétlenül Michaelis.

Connie nem értette, miért érzi szerencsétlennek magát a férfi. - Ugyan, üljön már le - kérlelte.Michaelis az ajtóra nézett.

- Sir Clifford! - mondta. - Nem lesz... nem fogja Sir Glifford...? - Connie megfontolta aválaszt. - Talán igen - mondta. Fölnézett a férfira: - Nem akarom, hogy megtudja... hogygyanítsa is akár. Annyira bántaná. Pedig nem hiszem, hogy rosszat tettünk volna. Ugye, nem?

- Rosszat? Istenem, dehogyis! Maga véghetetlenül jó hozzám... elviselni is alig bírom.

Elfordult, és Connie látta, egy perc, és sírva fakad.

- De ugye, nem mondjuk meg Cliffordnak? - kérdezte szorongva. - Annyira bántaná a dolog.És ha nem tudja meg, nem is gyanítja, akkor senkit nem bántottunk, igaz?

- Tőlem - mondta szinte vadul a férfi -, tőlem aztán meg nem tudja! Jól is néznénk ki. Énaztán nem adom ki magam. Haha! - nevette el magát üres-cinikusan a gondolatra. Connie csakámult. - Megcsókolnám a kezét, és mennék - mondta ekkor Michaelis. - Átugrok Sheffieldbe,

18

ott is ebédelek, ha lehet. Teára visszaérek. Hozzak-e valamit? Biztos, hogy nem utált meg?...És nem is fog? - tette hozzá kétségbeesett cinizmussal.

- Nem utáltam meg - mondta Connie. - Maga igazán kedves.

- Ó! - tört ki vadul Michaelis. - Mennyivel szebb lett volna, ha azt mondja, szeret. Mennyiveltöbbet jelentene... Akkor hát délután látjuk egymást. Sokat gondolkodom addig. - Alázattalkezet csókolt, és elment.

- Nem szenvedhetem azt a fiatalembert - jelentette ki ebédnél Clifford.

- Miért?

- Kellemetlen fráter, csak viselkedik... Azt lesi, hol marhat belénk.

- Sok keserű tapasztalat érhette - védte Connie.

- Annak is megvan az oka. Azt hiszed talán, Michaelis jótékonykodással tölti Isten szépnapját?

- Szerintem van benne egyfajta nagylelkűség.

- Kicsoda iránt?

- Nem is tudom.

- Persze hogy nem tudod. Attól tartok, a gátlástalanságot téveszted össze a nagylelkűséggel.

Connie eltűnődött. Csakugyan összetévesztené? Elképzelhető éppen az is. MindenesetreMichaelis gátlástalansága izgatta valami módon. Lám, Michaelis mennyit haladt azon az úton,amelyiken Clifford néhány bátortalan lépést tett csak ez idáig. A maga módján meghódította avilágot, és Clifford is éppen hogy ezt akarná. No és az eszközei?... Megvetendőbbek talán,mint a Cliffordéi? Ahogy ez a szegény kívülálló kifurakodta-könyökölte az útját mindenfélehátsó ajtókon át, rosszabb lenne, mint Clifford lármás önreklámozása? Siker lotyó-istennőneknyelvlógató kutyák ezrei loholnak a sarkában. Amelyik legelőbb éri utol, az a legkülönb kutya,ha a siker alapján ítélünk. Michaelis méltán és büszkén csóválhatja a farkát.

Csak az a furcsa, hogy mégsem csóválta. Teaidőtájban nagy csokor ibolyával és liliommalállított be, s szemében a régi, kivertkutya-tekintet. Connie már-már arra gyanakodott, álarccsupán, ezzel szereli le mások ellenkezését, olyannyira rámerevedett arcára a bánat. Csak-ugyan ilyen szomorú kutya lenne?

Egész este ez a lemondó, kivertkutya-hangulat uralkodott rajta, bár Clifford megérezte afelszín alatti megátalkodott arcátlanságot. Connie nem érezte, talán azért nem, mert ez nem anőknek szólt, csak a férfiaknak, a férfiak elbizakodottságának és előítéleteinek szegült ellen.Éppen ez az elpusztíthatatlan, belső pökhendiség hangolta ellenszenvre a férfiakat a hitványfickó ellen. Társasági embernek sértés volt a puszta jelenléte is, hiába próbálta jó modorralfogadtatni el magát.

Connie belészerelmesedett, de meg bírt ülni békén a hímzése mellett, hagyta a férfiakatbeszélni, nem adta ki magát. Ami Michaelist illeti, tökéletesen viselkedett; éppen azt amelankolikus, figyelmes, tartózkodó fiatalembert adta, mint az előző este, elérhetetlen távol-ságban vendéglátóitól, mégis kezükre játszva a maga lakonikus módján, egy percre semengedve belső tartásából. Connie úgy érezte, Michaelis elfelejtette a reggel történteket. Nemfelejtette el, csak tudta a helyét... tudta, régi helyén van, odakint, ahol lennie kell a születettkívülállónak. A szeretkezés sem ragadtatta messzemenő következtetésekre; tudta, ugyanaz agazdátlan kutya marad, mindenki irigyli arany nyakörvét; belőle ugyan nem lesz szívesenlátott társasági eb.

19

Igazság szerint Michaelis kívülálló, sőt antiszociális volt a lelke mélyén, s ezzel maga istisztában volt, bármennyire Bond Street-ies volt is a külseje. Igényelte az elszigeteltséget, deugyanúgy a konformitás látszatát, a jobb körökkel való érintkezést is.

Egy-egy alkalmi szerelmet azonban, vigaszként, megnyugtatásként, szintén sokra tartott, éskorántsem volt hálátlan. Ellenkezőleg, heves és szívszaggató hálát érzett minden természetes,spontán gesztusért; szinte könnyekig hatódott, ha ilyet tapasztalt. Arca sápadt, merev, ki-ábrándult kulisszája mögött gyermeklelke hálát zokogott az asszonynak, s égett a vágytól,hogy ismét hozzá mehessen; számkivetett lelke ugyanakkor tudta, mindig is távol fogja tartanimagát tőle.

Gyertyagyújtás közben, a hallban, alkalmat talált, hogy megkérdezze:

- Jöhetnék?

- Majd én jövök magához.

- Ó, pompás.

Sokáig várta... sokáig, de nem hiába.

Michaelis reszketeg, izgatott szerető volt, korán ért el a csúcsra, és azzal készen is lett.Meztelen testében volt valami gyermeteg védtelenség: a gyermek ilyen, ha levetkőzik. Azesze, a ravaszsága volt a páncélja, s ezek nélkül mintha kétszeresen lett volna meztelen;kifejletlen, gyönge húsa, akár a gyermeké, valahogyan kétségbeesetten vergődött.

Vad részvétet és sóvárgást ébresztett az asszonyban, s még vadabb, mohó fizikai vágyat. Afizikai vágyat Michaelis nem tudta kielégíteni; hamar, igen hamar végzett, s aztán csak meg-bújt az asszony keblén, s visszanyert valamennyit pökhendiségéből, míg Connie megkövülten,kiábrándultan, elveszetten feküdt.

De csakhamar rájött, hogyan tartsa magában a férfit, miután az kiélte magát. Akkor aztánMichaelis nagylelkű lett és különös módon potens; szilárdan megállt az asszonyban, adakozóntartotta magát, míg ez tevékenykedett... vadul és szenvedélyesen, mígnem maga is eljutott acsúcsra. És mikor a férfi megérezte az asszonynak a maga kemény, merev passzivitásánfelvirágzó orgazmusát, ő is különös büszkeséget, kielégülést élt meg.

- Ó, de csodás - súgta reszketve Connie, s elnyugodva, szorosan ölelte a férfit. Az pedig ottfeküdt a maga elszigeteltségében, némán, mégis büszkén.

Michaelis mindössze három napig maradt, s Cliffordhoz mindvégig olyan volt, mint az elsőnapon, de olyan maradt Connie-hoz is. Külső burka nem repedt meg.

Panaszosan melankolikus leveleket írt Connie-nak, szellemes is volt olykor, s minden írásátkülönös, nemiségtől mentes kedvesség hatotta át. Afféle reménytelen rokonszenvet érezhetettaz asszony iránt; megmaradt a kettejük közötti eredendő távolság. Lelke velejéig reménytelenember volt, s az is kívánt maradni. Gyűlölte a reményt. „Une immense espérance à traverséela terre” - olvasta valahol, s ezt a megjegyzést fűzte hozzá: és ez piszokul megfojtott mindent,amit érdemes lenne bírni.

Connie, noha igazán soha meg nem értette, szerette a maga módján. És mindvégig a férfireményvesztettségét látta tükröződni a magáéban. Connie a reménytelenségben képtelen voltigazán szeretni. S a férfi, reménytelen lévén, szeretni egyáltalán nem tudott.

20

Így ment ez egy ideig, levelezgettek, s néha találkoztak Londonban. Connie-nak szüksége voltarra a fizikai, szexuális felindulásra, amelyet - tulajdon aktivitása révén - megkaphatott, ha aférfi túljutott a maga kis orgazmusán, s amelyet Michaelis továbbra is készséggel megadott.Ennyi elég is volt, hogy összetartsa őket.

És elég ahhoz is, hogy Connie egyfajta csöndes önbizalomra, vak és némiképp arrogánsönbizalomra tegyen szert. Mondhatni, szinte mechanikusan bízott a tulajdon erejében, s ezőszinte derűvel töltötte el.

Ijesztően vidám lett Wragbyben is. Új keletű vidámságát, kielégültségét Clifford serkentésérefordította: Clifford ekkortájt írta a legjobb munkáit; szinte boldog is volt a maga különös-vaksi módján. A Michaelis férfiúi passzivitásán szárba szökkent asszonyi kielégülés gyü-mölcseit voltaképpen ő, Clifford szüretelte le. Persze nem is sejtette, s ha megsejti, köszönetetbizonyára nem mondott volna!

Amikor azonban a serkentő-nagy vígság napjai elmúltak, mert elmúltak végképpen, és Connieismét lehangolt és ingerlékeny lett, maga Clifford sírta vissza a leginkább a régi szép időket!Ha megtudja, még tán ő maga próbálta volna ismét összeboronálni Connie-t és Michaelist.

21

Negyedik fejezet

Connie kezdettől fogva sejtette, reménytelen ez az ő viszonya Mickkel - ismerősei így hívtákMichaelist. Más férfiak mégsem jelentettek semmit neki. Kötve volt Cliffordhoz. Cliffordnagy részt igényelt az életéből, és Connie adta is jó szívvel. Igen, de ő is nagy részt igényeltvolna a férfi életéből, s Clifford ezt nem adta meg, nem tudta megadni. Michaelis föl-föllángolt időről időre, de az asszony megérezte, tudta, ennek is vége lesz egyszer. Mick nemtud megtartani semmit. Lényéből adódik, hogy megszakítson minden kapcsolatot, és tengő-lengő, magányos, kivert kutya legyen ismét. Elemi szükséglete volt ez, még ha ő maga ezthajtogatta is: kosarat kaptam!

A világ, mondják, tele van lehetőséggel, de a személyes kapcsolatteremtésben igen kevésreszűkül a lehetőségek száma. Sok jó hal van a tengerben... úgy lehet... de nagy többségükmakréla csak és hering, és aki nem makréla vagy hering maga is, az bizony nagyon kevés jóhalat talál.

Clifford a hírnevet, sőt a pénzt ostromolta. Jártak hozzá az emberek. Connie-nak szintemindig vendéget kellett fogadni Wragbyben. De ezek a halacskák, ha nem makrélák, hátheringek voltak, elvétve ha akadt köztük egy-egy farkashal, angolna.

Volt néhány visszajáró, állandó vendég, azok, akikkel Clifford együtt járt Cambridbe-ben.Ilyen volt a továbbszolgáló Tommy Dukes, dandártábornok immár. - A hadseregben van időmgondolkodni, s nem kell kiállnom az élet harcmezejére - mondta Dukes.

Ott volt aztán az ír Charles May, csillagászati szakíró, meg egy másik íróember, Hammond.Nagyjából egykorúak voltak Clifforddal: a korszak fiatal entellektüeljei, a szellem életébenhívők. Amit ezen kívül művel az ember, az magánügy, s amúgy sem sokat számít. Nemszokás az iránt érdeklődni, ki hánykor rendezi a székletét. Kit is érdekelne az érintettszemélyen kívül?

S ugyanígy a köznapi élet majd minden más vonatkozásában... Nem tartozik másra, hogyankeresi az ember a pénzét, szereti-e a feleségét, vannak-e „kalandjai”. Ezek csak az érintettszemélyre tartoznak, csakúgy, mint az emésztése, másnak semmi köze hozzájuk.

- A szexuális problémának az a lényege - fejtegette a magas, cingár Hammond, férj és kétgyermek apja, akinek azonban az írógépéhez több köze volt, mint a családjához -, hogymindenestül lényegtelen. Ez a probléma nem probléma. Eszünk ágában sincs utánamennivalakinek a W. C.-re: miért is akarnának utánamenni, mikor ágyba bújik egy nővel? Éppen ittvan a kutya elásva. Nincs probléma, ha egy jelenségnek nem szentelünk nagyobb figyelmet,mint amennyit megérdemel. Végérvényesen értelmetlen és lényegtelen ügy, méltatlan tárgyrapazarolt kíváncsiság kérdése.

- No igen, Hammond, persze. De ha valaki udvarolni kezd Júliának, te is csak felfortyansz, ésha folytatódik a dolog, robbansz is egyhamar. - Júliának hívták Hammond feleségét.

- Az csak természetes! Ugyanígy bosszantana, ha valaki a fogadószobám sarkába vizelne.Mindennek megvan a maga helye.

- Nem bánnád tehát, ha diszkréten, egy hálófülkében szeretkeznének a feleségeddel?

A kérdésnek volt egy kis éle, mivel Charlie May valamikor ártatlan flörtöt folytatott Júliával,amit Hammond nagyon is rossz néven vett.

22

- Már hogyne bánnám! A szexualitás a kettőnk ügye Júliával; persze hogy bánnám, ha bárkimás bele akarna avatkozni.

- Az az igazság - kezdte a szikár, szeplős Tommy Dukes, aki sokkal írebb jelenség volt, mint asápadt és meglehetősen kövér May -, az az igazság, Hammond, hogy erős birtoklási ösztön éserős önérvényesítési ösztön munkál benned. Sikerre pályázol. Hogy katona lettem végérvénye-sen, és kiléptem a világ forgatagából, most látom csak, milyen mértéktelenül erős a férfiakbanaz önérvényesítési vágy, a siker akarása. Iszonyúan túlfejlődött ösztön ez. Beleöljük egészegyéniségünket. És persze a magadfajta férfiak azt hiszik, többre vihetik egy asszony támo-gatásával. Ezért vagytok annyira féltékenyek. Tudod-e, mi neked a szexualitás? Létfontosságúkis dinamó közted és Júlia között, afféle sikergerjesztő. Ha alábbhagyna a sikered, te isflörtölni kezdenél, mint Charlie, aki nem sikeres ember. Az olyan házasemberekre, mint temeg Júlia, címke van ragasztva, akár egy utazóbőröndre. Júlia címkéjén ez áll: Mrs. Arnold B.Hammond... jelzendő, mint egy vasúti poggyászon, a tulajdonost. A te címkédre pedig eztírták: Arnold B. Hammond, Mrs. Arnold B. Hammond poggyászával. De hát igazad van,nagyon, is igazad van! A szellemi élethez kényelmes otthon és jó konyha szükségeltetik.Igazad van. Még utódok is kellenek hozzá. De mindezt a sikerösztön tartja mozgásban. Asiker tengelyén fordulnak a dolgok.

Hammondon látszott, neheztel. Eléggé büszke volt szellemi függetlenségére, arra, hogy nemforgatja köpönyegét. Noha a sikert persze kívánta.

- Már az csak igaz, hogy pénz nélkül nem lehet élni - jegyezte meg May. - Kell ahhoz vala-mennyi, hogy megéljen, hogy előbbre juthasson az ember... még a gondolat szabadságához ispénz kell, másként közbeszól a gyomrunk. Mindazonáltal úgy vélem, a nemiséget kár lennemegcímkézni. Ha szabadon beszélhetünk bárkivel, miért ne fekhetnénk le bármelyikasszonnyal, ha hajlandóságot érzünk iránta?

- Lám, a buja kelta - mondta Clifford.

- Még hogy buja! Nos jó, miért is ne? Nem látom be, miért rosszabb, ha lefekszem egy nővel,mint ha táncolok vele... vagy akár az időjárásról beszélgetünk. Végtére, érzékleteket cserélünkeszmék helyett, ennyi az egész, nem?

- Párosodni nyakra-főre, mint a nyulak? - fakadt ki Hammond.

- Miért ne? Mi bajod a nyulakkal? Rosszabbak talán, mint ez a neurotikus, forradalmár, idegesgyűlölködéssel átitatott emberiség?

- Csakhogy mi nem vagyunk nyulak - szögezte le Hammond.

- Éppen ez az! Eszem van: bizonyos számításokat kell végeznem bizonyos asztronómiaikérdések megoldására, és ez szinte az életnél és halálnál is jobban érdekel. Van úgy, hogyemésztési zavaraim meggátolnak tevékenységemben. Az éhezés katasztrofálisan gátolna meg.Ugyanígy zavar a kiéheztetett nemi ösztönöm is. Akkor hát?

- Azt hinné az ember - jegyezte meg gunyorosan Hammond -, hogy a csömör adta szexuálisemésztési zavarral sokkal több bajod van.

- Korántsem! Nem zabálom torkig magam, és nem koitálok csömörig. Az ember mindigeldöntheti, mennyit egyék. De te legszívesebben holtra éheztetnél.

- Egyáltalán nem! Meg is nősülhetsz, például.

23

- Ezt meg honnan veszed? Nem biztos, hogy eltűrné az észjárásom. A házasság gátat vethetneés gátat is vetne a gondolataimnak. Másképpen működöm én. Te meg ketrecbe zárnál, mintegy majmot? Mesebeszéd, fiacskám. Élnem kell, és végeznem a számításaim. És olykor nőrevan szükségem. Nem vagyok hajlandó felfújni a kérdést, és fütyülök minden fejcsóválóerénycsőszre. Szégyellném is, ha egy nő az én névcédulámmal, címmel, rendeltetési hellyeljárna-kelne, mint valami lábra kelt útibőrönd!

Ezek ketten, látszott, nem tudják megbocsátani egymásnak Júliát.

- Nem rossz gondolat, Charlie - vette át a szót Dukes -, hogy a nemiség is a közlés egy fajtája;nem kimondjuk, hanem eljátsszuk a szavakat. Igazad van, úgy hiszem. Úgy hiszem, legalábbannyi érzést és érzelmet cserélhetni az asszonyokkal, mint szót, teszem azt, az időjárásrólvagy egyébről. Meglehet, a szexualitás a férfi és a nő közötti fizikai társalgás normális nyelve.Az ember nem beszélget olyan nővel, akivel nincsenek közös gondolatai, azazhogy nem igaziérdeklődéssel beszél az ilyennel. És ugyanígy, nem fekszel le vele, ha nincsenek közösérzelmeitek, ha nem kölcsönös a rokonszenv. Ha azonban kölcsönös...

- Ha megfelelő érzelmet vagy rokonszenvet táplálsz egy nő iránt, akkor le kell feküdnöd vele -vágott közbe May. - Az egyetlen tisztességes dolog, amit tehetsz, hogy lefekszel vele. Nemharaphatsz a nyelvedbe, nem visszakozhatsz prűd módra. Aki át mond, mondjon bét is. Ésugyanígy vice verza.

- Nem addig van az - mondta Hammond. - Tévedés. Mert te például, May, az energiáid felétnőkre pocsékolod. Soha el nem fogod érni, amit elérhetnél azzal a ragyogó eszeddel. Túl sokatfecsérelsz másra.

- Talán igen... te viszont, Hammond fiacskám, túl keveset, hiába, hogy házas vagy. Jó, meg-tarthatod a gondolkodásod tisztaságát és függetlenségét, de csudára ki fogsz száradni. Az atiszta eszed, már ahogy én látom, előbb-utóbb kiszárad, mint a tapló. Egyszerűen kibeszéledmagadból a problémát.

Tommy Dukes elnevette magát.

- Mondjátok csak, mondjátok, ti nagyokosok! Nézzetek meg engem... nem végzek magas-röptű, tiszta szellemi munkát, lefirkantok néha egy-egy gondolatot, és kész. És nem nősülökmeg, de nem is szaladok a nők után. Szerintem Charlie-nak igaza van: ha nők után akarszaladni, rajta áll. Én ugyan el nem tiltanám tőle. Ami viszont Hammondot illeti a birtoklásiösztönével, neki nagyon is megfelel az egyenes út meg a szűk kapu. Meglássátok, nagy angolirodalmár lesz még ő. És aztán itt volnék én. Egy senki. Hanem neked mi a véleményed,Clifford? Te is azt vallod, hogy a nemiség afféle dinamó, ami az ember világi sikerét mozdítjaelő?

Clifford ritkán szólalt meg ilyenkor. Értekezni meg éppen soha nem szokott, eszméiben nemvolt elég vitalitás, ő maga túlságosan zavart és emocionális volt. Elpirult: látszott, kényel-metlenül érinti a kérdés.

- Nos, jómagam bors de combat lévén, nem hiszem, hogy mondhatnék bármit is ebben atárgyban.

- Nem úgy van az - vetette ellen Dukes -, a koponyád éppen hogy nem bors de combat. Ép ésegészséges a szellemi életed. Úgyhogy halljuk csak a véleményed.

24

- Hát - hebegett Clifford -, ebben a dologban akkor sem hinném, hogy különvéleményemlenne... Amit én gondolok róla, annak jól megfelel az a nézet, hogy az ember a házassággalegyszer s mindenkorra a helyére tette a kérdést. Noha persze nagy dolog akkor, ha egy férfi ésegy nő vonzódik egymáshoz.

- Hogy értsük azt, hogy nagy dolog? - firtatta Tommy.

- Hát... kiteljesíti a meghittséget - mondta ki nagy nehezen Clifford, női módra vonakodva azilyen témától.

- Nohát, Charlie meg én a szexualitást olyasféle kommunikációnak tartjuk, mint a beszél-getést. Ha egy nő ilyen kommunikációba bocsátkozik velem, mi sem természetesebb, minthogy az ágyban fejezzük be a csevegést, amint megérett rá a helyzet. Sajnos, velem nemigenkezdenek ilyesféle beszélgetésbe a nők, így aztán egyedül fekszem le, bár nem hiszem, hogykevesebb lennék ezáltal... remélem legalábbis, hogy nem, mert hát ki tudja? Akárhogy is,csillagfényes számításaim, amiket megzavarhatna a dolog, nincsenek, halhatatlan műveketsem kell írnom. Lógós fráter vagyok én csak a hadseregben...

Csönd lett. A négy férfi dohányzott. Connie ott ült közöttük, s a varrását öltögette. Ott ült,igen! Ott kellett ülnie szótlanul. Csöndben, mint egy kis egér, s bele nem szólni ezeknek aroppantul intelligens férfiaknak a magasröptű spekulációiba. De hogy ott legyen, az fontosvolt. Nélküle nem boldogultak volna olyan jól, gondolataik nem szárnyaltak volna olyanszabadon. Connie távollétében Clifford sokkal idegesebb és ingerlékenyebb volt, inába szállt abátorsága, és a beszélgetés egyhamar elakadt. Tommy Dukesnak is jobban forgott a nyelve azasszony jelenlétében. Hammondot nem szerette igazán Connie; önző volt a maga elvontmódján. Charles May pedig, noha Connie talált benne valami kedvelnivalót, ízléstelennek,tisztátalannak tűnt egy kissé, csillagképei dacára.

Hány estét ült végig Connie, ennek a négy embernek a megnyilvánulásait hallgatva! Ennek anégynek, s olykor egy-két másiknak is. Hogy szemlátomást soha semmire nem jutnak, nemérintette különösebben. Szerette hallgatni őket, különösen, ha Tommy is ott volt. Elszórakoz-tatta a beszélgetés. Ahelyett hogy csókolgatnák, s a testükkel érintenék az embert, a lelkükettárják fel. Valóban jó szórakozás! Hanem micsoda hideg elmék!

Ám valamiképp bosszantották is. Akkor már több tiszteletet érzett Michaelis iránt, akit ezeknem győztek pocskolni; korcs kis parvenü, mondták, a legpocsékabb fajta tanulatlan akarnok.Korcs vagy nem korcs, akarnok vagy sem, ő legalább véghezviszi, amit gondol, s nemmegannyi szóval járja körbe eszméit a szellemi élet promenádján.

Connie-nak nem volt kedve ellen való a szellemi élet, őszinte örömét lelte benne. Úgy vélteazonban, túlzásba megy már ez egy kissé. Szeretett ott lenni, a cimborák között, ahogymagában nevezte őket, ezeken a híres, dohányfüstös estéken. Elmondhatatlanul szórakoztatta,sőt büszkévé is tette, hogy lám, az ő szótlan jelenléte nélkül még a beszélgetéssel sem boldo-gulnak. Mérhetetlenül tisztelte a gondolatot... és ezek az emberek legalább tisztességesenpróbálnak gondolkodni. A szög azonban csak-csak nem akart kibújni a zsákból. Olyan hévvels annyira egyformán beszélgettek ezek valamiről, de hogy miről is, azt Connie, ha az életefügg tőle, se tudta volna megmondani. Ezt a valamit mellesleg Mick sem tisztázta.

De hát Mick nem is akart semmit, csak átvergődni az életén, s megnehezíteni annyira a másoksorsát, amennyire azok próbálták az övét. Valóban antiszociális figura volt, ezt Clifford meg acimborák méltán hányták szemére. Clifford meg a cimborák bezzeg nem voltak anti-szociálisak; többé-kevésbé mindnyájan az emberiség megmentésére vagy legalábbis okításáratörekedtek.

25

Egy vasárnap esti kellemes beszélgetésen megint csak a szerelemre terelődött a szó.

- Áldassék hát a kötelék, Mely szíveinket szelíden fogja össze...

- mondta Tommy Dukes. - Jó lenne tudni, milyen kötelékről van szó. A kötelék, amelybennünket fog most össze, az, hogy egymáson köszörüljük az eszünket. Mert ettől eltekintveátkozottul kevés, ami összeköt. Inkább széthúzunk, rosszindulatú megjegyzéseket teszünkegymásra, már ahogy ez lenni szokott a világ minden nyavalyás entellektüeljével. És nya-valyás mindenki egyebével, ha jól megnézzük, hisz mindenki ezt csinálja. Vagy széthúzunk,de közben cukrozott hazugságokkal leplezzük az egymás iránti rosszhiszeműségünket. Milyenkülönös, hogy a szellemi élet gyökerei, úgy látszik, gyűlölségből, mérhetetlen és feneketlengyűlölségből táplálkoznak. És hogy ez soha nem volt másként! Nézzétek meg Szókratésztmeg a bandáját, ahogy Platónnál meg van írva! Az a tömény rosszakarat, az az öröm, ahogyízekre szaggatnak másokat... Protagorászt vagy kit, például. És Alkibiadész meg a többi kistanítványkutya hogy kap a koncon! Az ember akkor már, komolyan mondom, inkább Buddhátválasztaná, ahogy békén ül a bódhi-fa alatt, vagy Jézust, amint vasárnapi kis történetekkeltraktálja a tanítványait, békességben, holmi szellemi sziporkák nélkül. Valami nagy-nagy bajvan a szellemi élettel. Gyűlölségben és irigykedésben, irigykedésben és gyűlölségben gyöke-rezik mindenestül. Gyümölcseiről ismeritek meg a fát.

- Azért én nem mondanám, hogy olyan mindenestül gyűlölködők lennénk - tiltakozottClifford.

- Kedves jó Cliffordom, arra gondolj, hogyan szoktuk, mindnyájan, kibeszélni egymást.Mindőnk közül én vagyok talán a legrosszabb, mert én aztán mérhetetlenül többre tartom aspontán rosszindulatot, mint a szirupfőzetet; ez utóbbi, ez az igazi méreg; ha rákezdem,micsoda pompás fickó is ez a Clifford stb. stb., akkor a szegény Cliffordot csak sajnálni lehet.Az isten szerelmére, rólam csak rosszat mondjatok, halljátok-e! Akkor legalább tudni fogom,hogy jelentek nektek valamit. De ha összeszirupoztok, végem.

- De ha én úgy érzem, hogy őszintén kedveljük egymást! - ellenkezett Hammond.

- Én is azt mondom... Hisz olyan rosszindulatú megjegyzéseket teszünk egymásra, egymásháta mögött, hogy csak még. És én vagyok a legkomiszabb.

- Meggyőződésem, hogy összetéveszted a szellemi életet a kritikai tevékenységgel. Abbanigazad van, hogy Szókratész ragyogó lendületet adott a kritikai tevékenységnek, de tett annáltöbbet is - mondta Charlie May, némiképp professzorosan. A cimborák, szerénységükpáncélja mögött, igencsak nagyképűek tudtak lenni. Ex cathedra nyilatkozott mind, s mindolyan alázatosnak tette magát.

Dukes nem volt hajlandó Szókratészról vitázni.

- Nagyon igaz, a kritika és a tudás nem ugyanaz - jegyezte meg Hammond.

- Nem bizony - szúrta közbe Berry, egy barna, félénk fiatalember, aki Dukesot keresvecsöppent a társaságba, és ott fogták éjszakára.

Úgy néztek rá, mint egy beszélő szamárra.

- Nem a tudásról beszéltem... a szellemi életről beszéltem - nevette el magát Dukes. - A valóditudás a tudat teljes corpus-ából fakad; a gyomrunkból és a péniszből csakúgy, mint az agybólés az észből. Az elme csak elemezni és racionalizálni képes. Ha az elmét, a rációt fölébehelyezzük a többinek, sivatagot teremtünk, nem tudván egyebet tenni, mint kritizálni. Csak ezt

26

tudjuk tenni, azt mondtam. És ez bődületesen fontos. Isten az atyám, kritikára van ma szüksé-ge a világnak... hogy holtra kritizálják, arra van szüksége. Éljük tehát csak szellemi életünket,tobzódjunk csak rosszindulatunkban, romboljuk földig ezt az egész rohadt öreg cirkuszt.Hanem jól ügyeljetek, mert ez már csak ilyen: amíg az ember éli az életét, valami módonszerves egységben marad az élet egészével. De amint a szellem életét kezdi élni, leszakítja azalmát. Megszünteti az alma és a fa kapcsolatát, vége a szerves kapcsolatnak. És akineksemmije nincs az életben, csak a szellemi élet, az maga is leszakított alma... az lehullott afáról. És akkor már logikai szükségszerűség, hogy gyűlölködjék, aminthogy a leszakított almais szükségképpen romlik meg.

Clifford nagy szemeket meresztett: végképp nem értette. Connie nevetett magában.

- Akkor hát leszakított almák vagyunk mindnyájan - mondta epés-ingerülten Hammond.

- Csináljunk legalább almabort magunkból - jegyezte meg Charlie.

- No de mi a véleményük a bolsevizmusról? - kockáztatta meg a barna Berry, mintha ugyanerre ment volna ki az egész.

- Bravó! - dörögte Charlie. - Mi a véleményetek a bolsevizmusról?

- Rajta! Kritizáljuk tönkre a bolsevizmust! - mondta Dukes.

- Tartok tőle, hogy a bolsevizmus fogas kérdés - ingatta a fejét komolyan Hammond.

- A bolsevizmus, már ahogy én látom, a burzsoának nevezett jelenség felsőfokú gyűlölete -jelentette ki Charlie. - De hogy mit jelent a burzsoá, az nincs kellőképp tisztázva. Jelenti,többek között, a kapitalizmust. De az érzés és érzelem is olyannyira burzsoá dolog, hogy kikell találni az ezek nélkül való embert. Aztán az individuum, különösen az emberi személyi-ség ugyancsak burzsoá, következésképp el kell nyomni. Meg kell merítkeznünk egy nagyobbedényben, a szovjet-szocializmus edényében. De burzsoá még az élő szervezet is, az ideálnakily módon mechanikusnak kell lennie. És az egyetlen nem organikus, egységes létező, melysok különféle, de egyaránt lényeges részből áll: a gép. Minden ember egy-egy gépalkatrész, ésa gép hajtóereje a gyűlölet... a burzsoá gyűlölete. Hát ennyit jelent nekem a bolsevizmus.

- Pontosan! - vette át a szót Tommy. - Szerintem azonban mást is jelent: tökéletesen és mara-déktalanul leírja az ipari eszményt. Voltaképp a gyártulajdonos eszményét adja, dióhéjban,csak épp a gyártulajdonos tagadná, hogy a gyűlölet a hajtóerő. Pedig bizony hogy az: magánakaz életnek a gyűlölete. Meg kell csak nézni ezt a mi Közép-Angliánkat, mi mást fogalmazmeg, mint a gyűlöletet... De hát ez is a szellemi életből adódik, logikus következménye annak.

- Tagadom, hogy a bolsevizmus logikus volna, ellene mond a tulajdon premisszái javarészének - jelentette ki Hammond.

- Drága barátom, a materiális premisszának nem mond ellent, aminthogy a tiszta ész is aztigenli... kizárólagosan.

- A bolsevizmus legalább odáig süllyedt, ahonnan nincs tovább - mondta Charlie.

- Nincs tovább? Mindenhonnan van tovább! Nagyon rövid időn belül a bolsevikieké lesz avilág legjobb és legkorszerűbben felszerelt hadserege.

- De hát ez nem mehet így örökké... ez a gyűlölködés. Kell jönnie valami reakciónak... -mondta Hammond.

27

- Évek óta várjuk... és várunk tovább is. A gyűlölet, mint minden egyéb, expanzív természetű.El nem kerülhető következménye annak, hogy eszméket erőszakolunk az életre, hogyerőszakot teszünk legmélyebb ösztöneinken; eszmékbe kényszerítjük legmélyebb érzéseinket.Formulákkal hajtjuk magunkat, akár a gépet. A logikus elme azt hiszi, ő uralja a helyzetet, áma helyzet így tiszta gyűlölséggé válik. Mi is bolsevikok vagyunk, de képmutatók. Az oroszoklegalább képmutatás nélküli bolsevikok.

- De annyi más út van, nem a szovjeteké az egyetlen - vélekedett Hammond. - A bolsevikokmég csak nem is intelligensek.

- Persze hogy nem! De néha okos dolog féleszűnek lenni, már akkor, ha az ember el akarjaérni a célját. Személy szerint az a véleményem, hogy a bolsevizmus féleszű, de ugyanígyféleszű ez a mi nyugati társadalmi berendezkedésünk is. Sőt féleszűnek tartom ezt a mi nagyrabecsült szellemi életünket is. Kreténmód merevek, idiótamód érzéketlenek vagyunk. Mi isbolsevikok vagyunk, csak épp más névvel illetjük magunkat. Azt hisszük, istenek vagyunk...istenszerű emberek! Ugyanott vagyunk, ahol a bolsevizmus. Emberibb, szívvel és pénisszelbíró embernek kell lennünk, ha nem akarunk istenné vagy bolsevistává válni... mert a kettőugyanaz: jobb, hogysem igaz lehessen.

A rosszalló csöndet Berry félénk kérdése törte meg:

- De a szerelemben azért te is hiszel, ugye, Tommy?

- Te arany gyerek! Nem, te angyali lélek, nem és nem, majdhogynem soha! A szerelemmanapság szintúgy féleszű, mint minden egyéb. Mert miféle szerelemre gondolsz? Arra,ahogy ezek a ringó derekú fickók dzsesszmuzsikára prütykölik a kis ugribugri, fokhagyma-gerezd-fenekű nőiket? Vagy arra a másikra, a birtokegyesítőre, a siker kovácsolójára, az énférjem-én feleségem formulára? Hát nem, barátocskám, nem hiszek én ezekben!

- Valamiben azért csak-csak hiszel te is?

- Én? Hát, elméletileg, hiszek a jó szívben, a virgonc péniszben, az eleven intelligenciábanmeg abban, hogy legyen mersze az embernek hölgyek előtt is kimondani, hogy „szar”.

- Neked akkor, lám, megvan mindez - mondta Berry.

Tommy Dukes féktelen hahotára fakadt. - Ó, te angyal! Bár úgy lenne! Bár úgy lenne! Denem: a szívem zsibbadt, mint egy krumpli, a péniszem csak lóg, és soha föl nem üti a fejét, ésinkább azt vágatnám le, mint hogy szart mondjak az anyám vagy a nagynéném füle hallatára...mert ők aztán valódi úrihölgyek, úgy vigyázz; intelligens sem vagyok igazában, csak afféle„szellemkedő”. De szép is lenne intelligensnek lenni: akkor aztán minden említett és említ-hetetlen porcikájában élne az ember, csakugyan. Jó reggelt! - köszön rá emelt fővel a pénisz avalóban intelligens emberre. Renoir mondta, hogy a péniszével festi a képeit... és micsodaremek képeket festett! Bár én is tudnék kezdeni valamit a magaméval. Istenem! De ha csakbeszélni tud az ember! A Hadész kínjai mellé még ez is! Szókratész volt a megmondhatója.

- Vannak azért kedves nők is a világon - ütötte föl a fejét s szólalt meg váratlanul Connie.

A férfiak megnehezteltek... úgy illett volna, hogy süketnek tettesse magát. Rossz néven vették,hogy tanújelét adta, milyen élénken figyel az efféle beszédre.

- Istenem!

„Ha énhozzám nem kedvesek,Mit érdekel, hogy milyenek?”

28

- szavalta Tommy. - Nem, reménytelen eset vagyok, sajna. Egyszerűen nem tudok együttrezdülni egy nővel. Nincs az a nő, akit igazán akarnék, mikor arra kerül a sor, és nem fogokerőszakot tenni magamon... Istenemre, nem! Már csak maradok, ami vagyok, élem ezt aszellemi életet. Az egyetlen tisztességes dolog, amit tehetek. Egész boldogan el tudok beszél-getni a nőkkel; csak ne lenne olyan tiszta, olyan reménytelenül tiszta ügy! Mit szólsz hozzá,Hildebrand, gyermekem?

- Sokkal egyszerűbb tisztának maradni - mondta Berry.

- Hát ez az, már csak ilyen egyszerű az élet.

29

Ötödik fejezet

Egy fagyos, bágyadt napsütéses februári reggelen Clifford és Connie sétára indult a parkba ésaz erdőbe. Pontosabban, Clifford a motoros székét csühögtette, Connie pedig mellette lépke-dett.

A metsző levegő kénes volt most is, de rég megszokták mind a ketten. Pára ülte meg a közelilátóhatárt, opálosan csillogott a fagyban és a füstben; fönt egy kis darab kék ég; mintha zárttérben lettek volna, örökké odabent. Az élet álom vagy őrjöngés: örökké zárt térben, odabent.

A park durva-száraz füvén birkák köhögtek, a fűcsomók tövében kéken ült meg a dér. Aparkon át ösvény, szép rózsaszín szalag vezetett az erdei kapuhoz. Clifford nemrég hordatottrá rostált salakot a meddőhányóból. Az alvilág kőzete és hulladéka, égetéssel szabadulvánmeg kéntartalmától, élénkrózsaszínt játszott, garnélarákszínűt száraz időben, remeterákszínűt,ha esett. Most halvány garnélaszíne volt, kékesfehér dérrel csipkézve. Connie kedvelte a talpaalatt csikorgó rózsaszín salakot. Lám, minden rosszban akad valami jó is.

Clifford óvatosan ereszkedett alá a dombon, Connie keze a széken nyugodott. Előttük terült elaz erdő, legközelebb a mogyoróbozót, távolabb a tölgyes lilás rengetege. Az erdőszélennyulak rágcsáltak, szökdécseltek. Varjúsereg rebbent föl hirtelen, s húzott fekete vonalat azalacsony mennyboltra.

Connie kinyitotta az erdei kaput, és Clifford lassan átpöfögött rajta, ki a széles lovaglóútra,mely dombnak föl vezetett a csupasz vesszejű mogyoróbokrok között. Az erdő annak azerdőségnek volt a maradványa, amelyben Robin Hood vadászott egykor; a lovaglóút pedighajdan maga volt az országút. Most már persze csak magánút egy magánerdőben: a mansfieldiországút északnak kerülte meg az erdőt.

Az erdőben teljes volt a mozdulatlanság, a száraz levelek alján megült a dér. Szajkó kiáltottélesen, kicsi madarak röpdöstek. Vad sehol; még a fácánokat is kipusztították a háborúban, saz erdő őrizetlen maradt, míg Clifford nemrégiben föl nem fogadott egy vadőrt.

Clifford szerette az erdőt, szerette az öreg tölgyeket. A tulajdon nemzedékéhez tartozónakérezte, védelmezni akarta őket. Háborítatlannak kívánta az erdőt, elzárni a világtól.

A kerekes szék lassan pöfögött fölfelé, meg-megdöccenve a fagyott göröngyökön. Bal kéz feléhirtelen tisztás tárult fel, halott páfrányok bokrai, egy-egy nyurga-vékony facsemete; nagy,fűrészelt tönkök mutogatták csonkjukat s levegőt csapoló, halott gyökereiket. Hellyel-közzelfekete foltok, ahol a favágók gallyat, aljfát égettek.

Sir Geoffrey ezen a helyen is lövészárok-ácsolatnak való fát vágatott a háború alatt. Alovaglóúttól jobb kézre eső, enyhén emelkedő domb le volt tarolva, szánalmas, elhagyatottlátvány. A dombtetőn, ahol egykor tölgyek álltak, csak a kopárság; innen a fák fölött el lehe-tett látni a bányavasútig meg az új Stacks Gate-i bányáig. Connie máskor is megállt és körül-nézett itt. Seb az erdő tiszta magányában, beengedi a világot, gondolta, de Cliffordnak nemmondta.

Ez az irtás mindig felbőszítette Cliffordot. Megjárta a háborút, tudta, mit jelent. De a sodrábólcsak akkor jött ki, ha meglátta ezt a domboldalt. Újratelepíttette, de Sir Geoffreyt gyűlöltemiatta.

30

Clifford mozdulatlan arccal ült, míg széke az emelkedőt mászta. A dombtetőre érve megállt;nem kockáztatta a lehajtást a hosszú, hepehupás lejtőn. Csak ült, s nézte az aláereszkedőlovaglóút zöldjét, a páfrányok és tölgyek között nyújtózót. A domb tövében egy kanyarraleltűnt az út: könnyed ívű, kecses kanyar, hajdanvolt lovagoknak s poroszka lovukat megülőúrhölgyeknek való.

- Az én szememben mindig is ez a vidék volt Anglia szíve - jelentette ki Clifford a fátyolosfebruári napsütésben.

- Csakugyan? - mondta Connie, s kék kötött ruhájában rátelepedett egy útszéli fatönkre.

- Igen. A régi Anglia, s annak is a szíve; szeretném megőrizni érintetlenségét.

- Hát igen - mondta Connie, de miközben kimondta, meghallotta a Stacks Gate-i bányatizenegy órát jelző szirénahangját. Clifford annyira szokva volt hozzá, hogy meg se hallotta.

- Azt akarom, hogy ez az erdő tökéletes legyen... és érintetlen. Senki be ne tehesse a lábátilletéktelenül - mondta Clifford.

Volt némi pátosz a szavaiban. Az erdő csakugyan megőrzött valamennyit a régi, vad Angliamisztériumából, de Sir Geoffrey irtásai csapást mértek rá. Milyen csöndesek a fák, milyenszépen hálózzák zegzugos ágaik az eget, milyen makacsul magasodik szürke törzsük a barnapáfrányok fölé! S micsoda biztonságban röpdösnek ágaik közt a madarak. Valaha szarvasok ésíjászok járták a rengeteget, szerzetesek szamaragoltak a fák alatt. Az erdő emlékezett, emlé-kezett.

Clifford csak ült a sápatag napfényben, amely meg-megcsillant sima, szőkés haján; telt,pirospozsgás arca kifürkészhetetlen.

- Ilyenkor bánom csak igazán, hogy nincs fiam - mondta.

- De az erdő a családodnál is öregebb - mondta gyöngéden Connie.

- Öregebb bizony - viszonozta Clifford. - De mi őriztük meg. Nélkülünk már... odalenne már,mint a többi része. Meg kell őrizni valamennyit a régi Angliából!

- Kell? - kérdezte Connie. - S ha csak az új Anglia ellenében lehet? Szomorú, tudom.

- Ha meg nem őrzünk valamit a régi Angliából, egyáltalán nem lesz Angliánk - mondtaClifford. - És nekünk, akiknek ez a birtok adatott, s ez az érzés iránta, meg kell őriznünk.

Szomorú csönd lett.

- Hát igen, még egy kis ideig - mondta akkor Connie.

- Egy kis ideig! Ez minden, amit tehetünk. Megtenni a magunkét. Úgy érzem, mióta csakmiénk ez a vidék, családunk minden férfitagja becsülettel megtette a magáét. A konvenciókkalszembe lehet szegülni, de a tradíciót őrizni kell. - Megint csönd lett.

- Milyen tradíciót? - kérdezte Connie.

- Ezt! Anglia tradícióját!

- Igen - mondta rá lassan az asszony.

- Éppen ebben segítene egy utód; az ember, magában, csak egy szeme a láncnak.

Connie nem rezdült az effélékre, de nem szólt semmit. Arra gondolt, milyen személytelenülbeszél Clifford a gyermek utáni vágyáról.

- Kár, hogy nem lehet fiunk - mondta végül Connie.

31

A férje állhatatosan függesztette rá kerek, sápadt-kék szemét.

- Talán nem is bánnám, ha más férfitól fogannál gyereket - mondta. - Ha itt nevelnénk föl,Wragbyben, hozzánk tartozna, hozzánk és Wragbyhez. Nem tartom én olyan nagyonfontosnak az apaság kérdését. Ha mi nevelnénk, hát a miénk lenne, s folytathatná, ahol miabbahagyjuk. Érdemes eltűnődni rajta, nem gondolod?

Connie ránézett valahára. Úgy beszél a gyermekről, az ő, a Connie gyermekéről, mint valamitárgyról!

- No és az a másik férfi? - kérdezte.

- Sokat számít az? Olyan mélyen érintenének bennünket ezek a dolgok?... Az a régi szeretőd,Németországban... jelent ma már valamit is? Aligha. Úgy vélem, nem ezek a kis cselekedetek,nem ezek a múló kapcsolatok számítanak az életben. Elmúlnak, semmivé lesznek. Hol... dehol van a tavalyi hó?... Ami kitart egy életen át, az számít csak igazán; kinek-kinek a sajátélete, a maga folyamatosságában, a maga fejlődésében. De az ilyen alkalmi kapcsolatok? Éskülönösen egy alkalmi nemi kapcsolat! Ha az emberek el nem túloznák olyan nevetségesen,nyom nélkül múlna el, akár a madarak párosodása. És úgy volna is rendjén. Mert mit számít?Az élethossziglani párkapcsolat, egyedül annak van jelentősége. Együtt élni nap nap után, snem együtt hálni egyszer vagy kétszer. Te meg én házasok vagyunk, bármi történjék is velünk.Szokásává lettünk egymásnak. És a megszokás, nézetem szerint, bármilyen alkalmi izgalom-nál fontosabb. A lassú, hosszú, folyamatos együttlét... ez az, ami éltet... és nem holmi esetle-ges kaland. Ha együtt él két ember, lassan-lassan eggyé válnak szinte, együtt és egymásbanrezdülnek. Ez a valódi titka a házasságnak, nem a nemiség; legalábbis nem a szimpla nemifunkció. Te meg én egymáshoz tartozunk a házasságban. Ha ehhez tartjuk magunkat, meg-oldhatjuk ezt a nemi kérdést, ahogy a fogorvoshoz járást is megoldjuk; meg kell oldanunk,mivel a sors keresztülhúzta számításainkat.

Connie csak ült, és ámulattal és némi félelemmel hallgatta a férjét. Nem tudta, igaza van-evagy sem. Ott van Michaelis, akit szeret, vagy legalábbis ezt mondja magának. De ez a sze-relem csak afféle kirándulás a házasságából, kiruccanás az együttlét, szenvedéssel és türelem-mel teljes, lassú évei során gyarapodó meghittségből. Úgy lehet, az emberléleknek szükségevan ilyen kiruccanásokra, nem szabad megtagadni tőle. De a kiruccanásnak az a lényege, hogyaz ember hazatér.

- És nem érdekelne, milyen férfi gyermekét hordom ki?

- Meg kell bíznom, Connie, a természetes ösztönödben, a tisztességedben. Tudom, nemhagynád, hogy méltatlan fickó érintsen.

Connie Michaelisre gondolt. Ha Clifford valakit, egy Michaelist aztán bizonyosan méltat-lannak ítélne.

- Csakhogy egy férfi meg egy nő különbözhet abban, hogy kit tart méltatlannak - mondta.

- Nem - felelte Clifford. - Hisz szeretsz. Nem tudom elképzelni, hogy szóba állj olyanemberrel, aki nekem nyilvánvalóan ellenszenves. Nem is engedné a természeted.

Connie hallgatott. Logikus szavak, mégis tévesek mindenestül, ugyan mit felelhetne rájuk?

- És ha megtörténik, elvárnád, hogy elmondjam? - nézett szinte lopva a férjére.

- Nem, jobb, ha nem tudom meg... De ugye, te is úgy látod, hogy egy ilyen alkalmi viszonysemmiség az egymással töltött hosszú évekhez képest? A nemiséget, nemde, alá lehet rendelniegy hosszú élet egyéb szükségleteinek? Élni kell vele, ha úgy adódik, s ha már egyszer

32

késztetést érzünk rá. Végtére, mit számítanak ezek a tünékeny izgalmak? Érintik-e az életlényegét, amely nem más, mint önálló, teljes személyiséget alakítani ki az évek során? Teljeséletet élni, ez a lényeg. Ha a nemi élet hiánya meggátol ebben, menj, és keríts szeretőt magad-nak. Ha a gyerek hiánya gátol meg, szülj gyermeket, ha lehet. De csak az életed teljességevégett, egy tartalmas harmónia reményében. Mert te meg én meg tudjuk ezt teremteni... ugye,te is így látod?... megteremtjük, ha alkalmazkodunk a körülményekhez, s ha, mint mindent,ezt is közös életünk állhatatos szövedékébe szőjük bele. Te is így látod?

Connie-t megrendítették férje szavai. Tudta, elvben igaza van. De mikor a Clifforddal valóközös élet állhatatos szövedékére gondolt... elbizonytalanodott. Valóban azt követelné avégzete, hogy a férje életének szövedékébe szövögesse bele magát élethossziglan? Ezt éssemmi mást?

Ennyi lenne hát? Azzal kell megelégednie, hogy ővele szője rendületlenül a közös életegyhangú kelméjét, melyet legföljebb egy-egy kaland alkalmi brokátvirága frissít? De honnantudja, miként fog érezni jövőre? Lehet azt előre tudni? Hogy mondhatja rá az igent? Évekhosszú sorára? Azt a kicsike, lélegzetnyi igent! Igazság, hogy egy ilyen pillekönnyű szó kössemeg örökre? Mikor annak természete szerint el kell rebbennie, hogy újabb igenek és nemekkövessék, csapongó pillangók módjára!

- Úgy érzem, igazad van, Clifford. Már ahogy én látom, egyet gondolunk. Csakhogy az életátformálhatja ám az ember véleményét.

- De amíg át nem formálja, egyetértünk?

- Ó, igen! Valóban úgy érzem.

Connie egy barna spanielra lett figyelmes; a kutya egy mellékösvényről szaladt elő, s mostőket nézte fölszegett fejjel, apró, torokhangú vakkantásokkal. Mögötte puskás férfi tűnt fel:sebes-könnyed léptekkel feléjük tartott, akárha támadásra készen, de csakhamar megtorpant, skezét a kalapjához emelve, völgy iránt fordult. Az új vadőr volt csak, de hirtelen, baljós fel-bukkanása megrémítette Connie-t. Ilyennek látta, igen, semmiből előtűnő, váratlan fenyege-tésnek.

Sötétzöld bársony vadásznadrágja volt és kamásnija, a régi módi szerint; arca és a bajuszavörös, a tekintete tartózkodó. Szapora léptekkel indult lefelé.

- Mellors! - kiáltott rá Clifford.

A férfi könnyedén megfordult, s kurta mozdulattal, katonásan tisztelgett.

- Megfordítaná a székem, és segítene beindítani? Könnyebb lenne úgy.

A férfi vállára vetette fegyverét, és sajátos, gyors, mégis halk léptekkel közeledett, mint akiészrevétlen akar maradni. Szikár volt, mérsékelten magas, hallgatag. Szemét a székreszegezte, Connie-ra rá se nézett.

- Connie, ez itt Mellors, az új vadőr. Mellors, találkozott már a méltóságos asszonnyal?

- Nem, uram - jött a semleges-készséges válasz.

A férfi levette kalapját, s előtűnt sűrű, sötétszőke haja. Egyenest Connie szemébe nézett,higgadtan, félelem nélkül, személytelenül, mint aki megnézi, kinek mutatják be. Connieelbátortalanodott. Félénken fejet hajtott a férfinak, s az, kalapját átvéve baljába, könnyedénmeghajolt, akár egy úriember, de szólni nem szólt. Egy pillanatig így maradt, mozdulatlanul,kalappal a kezében.

- Pedig nálunk van már egy ideje, nem? - kérdezte Connie.

33

- Nyolc hónapja, asszonyom... méltóságos asszonyom - helyesbített higgadtan Mellors.

- No és hogy tetszik itt?

Connie a szemébe nézett. A férfi szeme összeszűkült egy csöppet, ironikusan vagy talán csakhetykén.

- Köszönöm, méltóságos asszonyom, tetszik! Iszen itt nevelkedtem... - Újfent meghajtottamagát, majd hátat fordítva föltette kalapját, és a rokkantkocsihoz lépett. Az utolsó szavakat akörnyék nehézkes, vontatott tájszólásában ejtette... talán gúnyból azt is, mert korábban tisztán,dialektus nélkül beszélt. Szinte úriembernek is beillett. Mindenképp különös, kemény,független embernek tetszett; látszott, magányos, de bízik magában.

Clifford beindította a kis motort, a férfi óvatosan megfordította a széket, a lejtő felé, melygyöngéd ívben veszett a mogyoróbokrok közé.

- Ez minden, Sir Clifford? - kérdezte akkor.

- Nem. Jobb, ha velem jön, hátha elakadok. Domb iránt nem elég erős ez a motor. - A férfikörülnézett, kutyáját keresve. Gondos tekintet, állapította meg Connie. A spániel visszanézettrá, és megbillegtette a farkát. Mellors csúfondáros, mégis gyöngéd kis mosollyal nézte akutyáját, de a mosoly ki is hunyt szinte azonnal, és ismét kifejezéstelen lett az arca. Megle-hetős sebességgel haladtak lefelé, a férfi, kezét a karfán tartva, vigyázott a kocsi egyensúlyára.Zsoldoskatonának látszott inkább, mint szolgának; volt benne valami, ami Tommy Dukesraemlékeztette Connie-t.

A mogyoróbozóthoz érve Connie hirtelen előreszaladt, s kinyitotta a park kapuját. Míg akapuszárnyat tartotta, a két férfi áthaladóban ránézett, Clifford kritikusan, a másik hűvösérdeklődéssel, mintegy személytelenül firtatva, milyen ember lehet. És Connie ebben a kék,személytelen szempárban szenvedést látott és függetlenséget, de valami melegséget is. Miértolyan zárkózott, miért olyan tartózkodó ez az ember?

Clifford megállította a kocsit, amint túljutott a kapun; a férfi gyorsan, udvariasan odaugrott,hogy becsukja.

- Miért szaladtál előre kaput nyitni? - kérdezte Clifford higgadt, halk hangon; éppen ezmutatta, hogy elégedetlen. - Kinyitotta volna Mellors.

- Gondoltam, úgy megállás nélkül hajthatsz be.

- És hagytuk volna, hogy utánunk szaladj?

- Miért ne, szeretek szaladni.

Mellors ismét megfogta a széket, látszatra közönyösen, de Connie úgy érezte, semmi el nemkerüli a figyelmét. Dombnak fel, a ház felé haladtukban a férfi elnyílt ajkakkal, sebesen szedtea levegőt. Voltaképp eléggé törékeny alkatú volt. Különös vitalitás árad belőle, mégistörékeny és visszafogott, érezte meg női ösztönével Connie.

Connie lemaradt, hagyta, hadd előzze meg a kocsi. Elszürkült a nagyvilág; az a kis kékégdarab, mely kiviláglott a fojtogató ködpára gyűrűjéből, bezárult immár, becsukódott azégbolt, harapós hideg lett. Látszott, havazni fog. Szürke minden, szürke! Agyonfáradt világ.

A rokkantkocsi a rózsaszín ösvény tetején várt. Clifford hátranézett, Connie-t keresve.

- Elfáradtál, igaz? - kérdezte.

- Ó, nem.

34

Pedig fáradt volt. Különös, elcsigázott sóvárgás, elégedetlenség mozgolódott benne. Cliffordnem vette észre, nem volt szeme az ilyenre. De az idegen, az tudta. Connie világában és azéletében megfakult minden, elégedetlensége öregebb volt a hegyeknél is.

A házhoz érve hátrakerültek, ahol nem volt lépcső. Clifford átlendítette magát az alacsony,kézi hajtású kerekes székbe: a karja nagyon erős és ügyes volt. Connie utánaemelte lába holtterhét.

A vadőr, várva, hogy elbocsássák, mindent látott, semmi el nem kerülte a figyelmét. Minthafélelmében, elsápadt - mikor Connie karjába vette a férfi tehetetlen lábát, s áttéve a másikszékbe, magát Cliffordot is vele fordította -, elborzadt, igen.

- Köszönöm a segítségét, Mellors - mondta közönnyel Clifford, s hajtani kezdte magát acselédbejáró felé.

- Más egyebet, uram? - kérdezte Mellors idegenül, mint aki álmában beszél.

- Semmit. Viszontlátásra.

- Viszontlátásra, uram.

- Viszontlátásra! - köszönt Connie is, visszanézve az ajtón kívül álló vadőrre. - Kedves volt,hogy segített föltolni a széket... Nem volt nagyon nehéz?

Mint aki fölébred, úgy nézett egy pillanatra Connie szemébe a férfi.

- Nem, nem, egyáltalán! - mondta gyorsan, és megint csak átváltott tájszólására: - Viszon’lá-tásra, mé’tóságos asszony!

- Ki ez a vadőr? - kérdezte ebédnél Connie.

- Hiszen láttad, Mellors - felelte Clifford.

- Igen-igen, de honnan jött?

- Sehonnan! Tevershalli gyerek... egy bányásznak a fia, nyilván.

- Ő is bányász volt?

- Kovácskodott a bányánál, patkolókovács volt, fönn a napszinten, ha jól emlékszem. De aháború előtti két évben már nálunk volt vadőr... amíg be nem sorozták. Apám mindig jóvéleménnyel volt róla, így aztán, mikor hazajött, és újból kovácsnak állt, áthoztam ide, a régihivatalába. Örültem, hogy kötélnek állt. Szinte lehetetlen jó vadőrt találni errefelé. Olyanember kell, aki ismeri a környékbelieket.

- Házasember?

- Az volt. De a felesége elbitangolt... mindenféle férfiakkal... míg ki nem kötött egy StacksGate-i bányásznál; tudtommal ma is együtt élnek.

- Eszerint ez a férfi magányosan él?

- Többé-kevésbé. A faluban ott az anyja... meg a gyereke, ha jól emlékszem.

Clifford ránézett Connie-ra; halvány, enyhén dülledt szeme elködlött egy kevéssé. Látszatramintha nagyon is élénk lenne, de a mélyebb háttér, akár a közép-angliai légkör, ködös-fátyolos. S mintha egyre közelebb nyomulna a köd. Mikor így nézett Connie-ra, kerek, pontosválaszt adva egy-egy kérdésére, az asszony úgy érezte, köddel telítődik, semmivé ritkul férjebelső világa. Megrémült ilyenkor: szinte az idiotizmusig menően személytelennek érezte aférjét.

35

Fölsejlett benne az emberi lélek egyik nagy törvénye: ha az ember érzelmi élete megrázkód-tatást szenved, olyat, amelyik nem öli meg a testet, mintha a lélek is a testtel együtt gyógyulna.De ez csak a látszat. Csak az ember szokásrendszere tér magához. A lélek sebe lassacskán újrajelentkezik, zúzott seb gyanánt, s a könyörtelen fájdalom lassan-lassan tovaterjed, míg be nemtölti a teljes pszichikumot. S mikor már azt hisszük, felépültünk, s elfelejtettük a rosszat,akkor kell megküzdenünk a legiszonytatóbb utóhatással.

Így történt ez Clifforddal is. „Felépült”, visszatért Wragbybe, írni kezdett; úgy tűnt, sikerülfelejtenie, visszatért az életbe vetett hite, visszanyerte lelki egyensúlyát. De aztán, az évekmultával - Connie úgy érezte - lassacskán megsajdult a félelem és az iszonyat zúzott sebe, sazóta is terjed a fájdalom. Éppen mert olyan mély volt a seb, lehetett érzéketlen jó ideig,mintha nem is léteznék. Most azonban ismét jelentkezik, egyre terjedő, már-már bénítófélelemként. Mentálisan ép volt Clifford, de a bénulat, a mély megrázkódtatás okozta bénulatfokozatosan terjedt, és érzelmi életét fojtogatta.

És Connie úgy érezte, benne is éppen úgy munkál a rontás, mint a férjében. Valami bensőrettegés, üresség, valami minden iránt való közöny terjedt feltartóztathatatlanul a lelkében.Clifford, ha jó napja volt, most is csodásan tudott beszélni, s úgy látszott, kezében a jövője,mint legutóbb is, az erdőben, mikor arról beszélt, foganjon gyermeket Connie, szüljön örököstWragbynek. De másnapra a csillogó szavak elhervadtak, megannyi száraz levél, összekunko-rodó, széjjelporló, semmit nem jelentő; elragadja őket az első szélroham. Nem egy tevékenyélet nedvdús hajtásai, nem is maradnak meg fájukon: egy tehetetlen élet elhullatott leveleicsupán.

Mindent ilyennek látott maga körül. A tevershalli bányászok ismét sztrájkot emlegettek, deConnie úgy látta, ebben sem energiájuk nyilvánul meg, hanem a háború okozta belső zúzódás,mely sokáig nem adott életjelt, de most lassan felszínre törve, megteremti a nyugtalanságfájdalmát, az elégedetlenség bódulatát. Mélységes mély a zúzódás... a hamis, embertelenháború ütötte seb. Nemzedékek eleven vérkeringése moshatja csak el az emberek lelkében éstestében megfészkelt fekete vérrögöt. S az is csak akkor, ha új reménység sarjad.

Szegény Connie! Az évek lassú vonulásával semmivé foszló életét siratta. Mert Cliffordszellemi élete meg az övé mintha egyre vesztett volna tartalmából. Voltak napok, amikorházasságuk, a meghittség szokására épülő, egybefonódó életük, mindaz, amiről Cliffordbeszélt, egyszerűen semmivé foszlott. Szó, szó, megannyi üres szó. Egyedül a semmi a valódi,s ezt takarja a szavak hipokrízise.

Ott volt aztán Clifford sikere: a lotyó-istennő! Clifford híres volt szinte: könyvei ezer fontothoztak a konyhára. Sokfelé közölték a fényképét. Mellszobra volt egy galériában, két másikolajportrét őrzött róla. Úgy tetszett, a modernek közt is ő a legmodernebb. Hátborzongató,visszás nyilvánossági ösztönével elérte, hogy a négy-öt legismertebb „fiatal entellektüel” közészámítsák. Hogy az intellektusnak mi köze az egészhez, Connie nem tudta volna megmon-dani. Clifford valóban ügyes volt az emberek és indítékaik enyhén gunyoros elemzésében,annak is abban a fajtájában, amely mindent és mindenkit darabokra szed, és úgy hagy. Demintha csak kölyökkutya tépdesne szét egy díszpárnát, azzal a különbséggel, hogy Cliffordírásai nem voltak sem fiatalosak, sem játékosak, hanem éppen hogy nyugtalanítóan öregek ésmegátalkodottan önteltek. Hátborzongatóak. Üresek. Ez az érzés visszhangzott minduntalanConnie lelke mélyén: üres az egész, az üresség ragyogó fitogtatása. Üres hivalkodás.Hivalkodás! Hivalkodás!

Michaelis Cliffordot tette meg új darabja kulcsfigurájává; a cselekményt már föl is vázolta, elis készült az első felvonással. Michaelis még Cliffordnál is jobban értett a semmi

36

fitogtatásához. Ezekben a férfiakban ez volt talán az utolsó épen maradt szenvedély: ahivalkodás szenvedélye. Nemi vonatkozásban szenvedély nélkül valók, sőt halottak. És ezegyszer Michaelis sem a pénzre utazott. Cliffordot soha nem a pénz érdekelte elsősorban,noha megszerezte azt is, ahol csak tudta, hiszen a sikernek a pénz a záloga. És ők ezt, a sikertakarták. Hivalkodni akartak mind a ketten... önmagukkal hivalkodni, magukra terelni, egyidőre legalább, a tömegek figyelmét.

Különös jelenség... prostitúció a lotyó-istennő szolgálatában. Connie, idegen lévén tőle adolog - jó ideje érzéketlen volt már iránta -, ebben is csak a tátongó űrt látta. Semmi csak ezis, ez a fajta prostitúció, s a férfiak, lám, mégis folytonosan prostituálják magukat. Holottsemmi ez is.

Michaelis megírta Cliffordnak, hogy drámát ír róla. Connie persze régóta tudta már. Cliffordotizgalomba hozta a hír. Újfent hallani fognak felőle, sőt ezúttal más hivalkodik vele, tisztanyereség. Meghívta Michaelist, hozza le Wragbybe az első felvonást.

Megjött Michaelis: nyár lévén, világos öltönyt és zergebőr kesztyűt viselt, Connie-nak szépmályvaszín orchideával kedveskedett, és az első felvonással nagy sikert aratott. Még Connie ismegrendült... fölkavarodott, ami kevés érzés eleven volt még benne. És Michaelis, meg-rendülve attól, hogy hatni tud, valóban csodás volt... szép is szinte, Connie-nak legalábbis.Egy olyan faj ősi mozdulatlanságát látta a férfiban, amelyet kiábrándítani nem lehet immár;valami végletesen tisztátalan tisztaság nyilvánult meg benne. Michaelis, mindenestülprostituálván magát a lotyó-istennő imádatában, tisztának tetszett, tisztának, mint egy afrikaielefántcsont maszk, melynek faragott ívei és síkjai a tisztátalanságot tisztasággá álmodják.

Életének egyik legnagyobb pillanata volt a Chatterley házaspárral átélt felindulás, az, hogy ígymagával tudta ragadni Connie-t és Cliffordot. Sikerült: magával ragadta őket. Átmenetilegmég Clifford is belészerelmesedett... ha szabad így mondani.

Következésképp másnap reggel Mick a szokásosnál is nyugtalanabb volt: nem találta a helyét,emésztette magát, keze izgett-mozgott a nadrágja zsebében. Connie nem látogatta meg azéjjel... s ő nem tudta, hol keresse. Kacérkodnak vele!... és éppen most, győzelme pillanatában.

Fölment az asszony nappalijába. Connie tudta, hogy föl fog jönni. Nyugtalansága oka nyil-vánvaló volt. A színdarabjáról kérdezte Connie-t... mit gondol, nem rossz? Hallania kellett,hogyan dicsérik: a dicséret fölszította, s minden nemi izgalomnál erősebben, gyatrácskaszenvedélyét. Connie elragadtatottan dicsérte is a darabot, noha legbelül tudta, semmi az is.

- Idehallgasson! - mondta váratlanul a férfi. - öntsünk tiszta vizet a pohárba, maga meg én.Miért nem házasodunk össze?

- De hisz házas vagyok - mondta elképedve Connie, de érezni semmit nem érzett.

- Ugyan!... hiszen elválhat... Miért nem házasodunk össze? Nősülni akarok. Az kell nekem,tudom... megnősülni, normális életet élni. Ahogy most élek, az maga a pokol, egyszerűenszétszaggatom magam. Idehallgasson, maga meg én egymásnak vagyunk teremtve... mi aztántényleg egy húron pendülünk. Miért nem házasodunk össze? Most mondja meg, miért nem?

Connie elképedve nézte; semmit nem érzett. Ezek a férfiak, lám, mind egyformák, képesekmindenről megfeledkezni. Gondolnak egyet, és sziporkázva felszállnak, mint a petárda, éselvárnák az embertől, hogy beléjük kapaszkodva velük repüljön, mint hiszik, a mennyekbe.

- De hiszen férjes asszony vagyok - mondta. - Nem hagyhatom el Cliffordot.

37

- Miért nem? Ugyan miért? - kiáltotta Michaelis. - Fél év múlva észre sem fogja venni ahiányát. Cliffordnak csak ő maga létezik, senki más. És magának, Connie, ahogy látom,semmi haszna őbelőle, annyira önmaga körül forog az az ember.

Van benne némi igazság, gondolta Connie. De tudta, Mickről sem lehetne megmintázni azönzetlenség szobrát.

- Minden férfi önmaga körül forog, nem? - mondta.

- Hát igen, úgy lehet, többé-kevésbé. Nem is tehet másként, ha vinni akarja valamire azember. De nem erről van szó. Hanem arról, hogy mit tud nyújtani az ember egy nőnek. Eltudja-e szórakoztatni amúgy istenigazából? Mert ha nem, nincs joga hozzá... - Michaeliselhallgatott, és szinte hipnotikus erővel meresztette Connie-ra nagy, mogyoróbarna szemét. -Márpedig én azt hiszem - folytatta -, hogy bitang jól el tudok szórakoztatni egy nőt, úgy, hogyjobban se kell. Ezt garantálhatom.

- Miféle szórakoztatásra gondol? - kérdezte Connie csodálkozó tekintettel, amelyből minthavárakozás sütött volna, noha igazából semmit nem érzett.

- Mindenfélére, az istenfáját neki, mindenre a világon! Ruhákra, ékszerekre egy bizonyoshatárig, night-clubokra, ha úgy tetszik; arra, hogy megismerkedtetem érdekes emberekkel,nagylábon élhet... utazhat, és számít valakinek, bárhova megy is... Mindent megkap, azistenfáját, na!

Michaelis diadalmas szenvedéllyel beszélt; Connie úgy nézte, mint aki megszédült, ésigazában semmit nem érzett. Még a lelke felszínét sem csiklandozták meg az elébe tártragyogó kilátások. Legkülsőbb énje sem reagált jószerint, pedig azt szinte minden másalkalommal meg lehetett hatni. Nem, Connie üres volt, nem bírt „felszállni”. Csak ült, ésbámult, és elképedtnek látszott, de semmit nem érzett, hacsak nem a lotyó-istennő módfelettkellemetlen szagát.

Mick bezzeg tűkön ült, előrehajolva, szinte hisztériásan meredt az asszonyra, s nehéz lettvolna megmondani, azt kívánja-e, puszta hiúságból, hogy igent mondjanak neki, vagy inkábbretteg-e, hogy kimondják az igent.

- Jobban meg kell gondolni ezt - mondta Connie. - Most nem tudnék mit mondani. Magának,lehet, nem számít Clifford, de nekem igen. Gondolja csak meg, mennyire elesett...

- Az istenfáját neki! Ha már az elesettségre kell hivatkozni, akár én is belefoghatnék, hogymilyen magányos vagyok, s hogy mennyire az voltam mindig, megatöbbi, üres fecsegés,könnyet én is tudok fakasztani. Ha egy fickó mellett, az istenfáját, nem szól más, mint azelesettsége...

Elfordult, zsebre vágott két keze vadul izgett-mozgott. Aznap este így szólt az asszonyhoz:

- Ma éjjel, ugye, átjön a szobámba? Azt sem tudom, az istenfáját, hol a maga szobája.

- Nem bánom - mondta Connie.

Michaelis aznap éjjel még izgágább szerető volt különös, kisfiús, törékeny meztelenségében.Connie képtelen volt elvergődni a csúcsra, míg a férfi túl nem jutott a maga tetőpontján.Kisfiús, lágy meztelensége sóvárgó vágyra lobbantotta az asszonyt: miután a férfi bevégezte,Connie vadul vonagló ágyékkal küszködött tovább, míg ez hősiesen fenntartotta magát,minden erejével és önátadásával maradva meg benne, míg csak különös kis kiáltásokkalConnie is révbe nem jutott.

38

Mikor végre elhúzódott az asszonytól, kesernyésen, szinte csúfondárosan ezt mondta: - Magapersze nem tud elélvezni, amikor a férfi, mi? Egyedül akar a dolgok végére járni, igaz?Magának kell a karmesternek lenni!

Connie életének egyik megrázkódtatása volt ez a kis szónoklat. Hiszen nyilvánvaló, hogyMichaelis csak ezt a passzív, önátengedő módját ismeri a szeretkezésnek.

- Nem értem, mit mond.

- Már hogyne, értené. Miután készen vagyok, maga még órákig tartja magát... én meg foggal-körömmel kapaszkodhatok, amíg ki nem elégíti magát a saját tornamutatványaival.

Connie-t villámcsapásként érte ez a nyers kitörés, épp mikor szavakba nem foglalható örömtőllángolt, mikor már szinte szerelemmel fordult a férfi felé. Hiszen Michaelis, mint annyi maiférfi, alighogy elkezdte, már el is készült. És amiatt kellett neki, Connie-nak tevékeny résztvállalnia.

- De hiszen maga is azt akarta, hogy folytassam, és én is kielégüljek, nem?

A férfi zordan elnevette magát: - Még hogy akartam! Hát ez jó! Kapaszkodhattam foggal-körömmel, amíg maga gyakorlatozott rajtam.

- Miért, hát nem akarta? - kérdezte újra Connie.

A férfi kerülte a választ. - Minden nő egykutya - mondta. - Vagy el sem élveznek egyáltalán,mintha bénák vagy mik lennének... vagy kivárják, amíg a pasas elkészül, és akkor kapcsolnakrá, az ember meg kapaszkodhat. Soha még olyan nőm nem volt, aki akkor készült volna el,amikor én!

Connie csak fél füllel hallgatta ezt a férfiúi vallomást. Megbénították a férfi iránta valóérzései... ez az érthetetlen brutalitás. Annyira ártatlannak tudta magát.

- De maga nem akarja, hogy nekem is jó legyen? - kérdezte ismét.

- Jaj, dehogynem. Akarom hát! De kutya legyek, ha férfinak való mulatság várni, amíg a nőelkészül...

Kevés súlyosabb csapást ért meg Connie. Meghalt benne valami. Olyan nagyon soha nemrajongott Michaelisért, nem is kívánta, amíg az ki nem kezdett vele. Valóban soha nemkívánta igazán. De ha már egyszer rávették, mi sem természetesebb, mint hogy ő is eljusson abeteljesedésig. És szinte meg is szerette érte a férfit... igen, azon az éjszakán kicsi híjánbeleszeretett, kész lett volna hozzámenni.

Talán Michaelis is megérezte ösztönösen, s ezért akart véget vetni ilyen gorombán azegésznek... ezért döntötte össze a kártyavárat. Azon az éjszakán Connie-ban meghalt az irántavaló s minden más férfi iránt való nemi vonzódás. Elvált az útjuk, Connie számára Michaelismegszűnt létezni.

Kínkeservvel pergette tovább napjait. Nem maradt más, csak a taposómalom, amelyet Cliffordkét ember egymásba fonódó életének nevezett, két emberének, akiknek szokásává vált, hogyegy fedél alatt lakjanak.

A semmi! Elfogadni az élet semmi voltát, mintha magának az életnek a végét jelentené.Elfogadni azt a temérdek fontos kis dolgot, amelynek végösszege a nagy semmivel egyenlő!

39

Hatodik fejezet

- Manapság miért nem kedvelik igazán egymást a férfiak és a nők? - kérdezte orákulumától,Tommy Dukestól Connie.

- Ó, de hisz kedvelik! Nem hiszem, hogy mióta csak kitalálták az emberfajt, bármikor isjobban kedvelték volna egymást. De csakugyan! Itt volnék például én... én aztán valóbanjobban kedvelem a nőket, mint a férfiakat; a nők bátrabbak, őszintébb lehet velük az ember.

Connie eltűnődött.

- No igen, de magának soha semmi dolga velük! - mondta aztán.

- Csakugyan? Mi mást csinálok most, ebben a pillanatban, mint hogy teljesen őszinténbeszélgetek egy nővel?

- Beszélget, igen...

- És ha maga férfi lenne, tehetnénk-e többet, mint hogy őszintén elbeszélgessünk?

- Talán nem. De a nők...

- A nők azt akarják, hogy kedveljük őket, beszélgessünk velük, egyszersmind szeressük éskívánjuk őket; csakhogy szerintem ez a kettő kölcsönösen kizárja egymást.

- Nem kellene, hogy így legyen!

- Nem vitás, a víznek sem kellene annyira nedvesnek lennie, igazán túlzásba viszi. De hát ígyvan ez! Kedvelem a nőket, és beszélgetek velük, következésképp nem szeretem és nemkívánom őket. A kettő egyszerre nem fordul elő nálam.

- Pedig úgy kéne, hogy előforduljon.

- Megengedem. De hogy egy dolognak másnak kellene lennie, mint ami, ahhoz én nem tudokhozzászólni.

Connie megfontolta a hallottakat. - Nem igaz - mondta. - Van olyan férfi, aki szereti a nőket,és beszélgetni is tud velük. Én inkább azt nem értem, hogyan lehet szeretni bennünket anélkül,hogy beszélgetnének velünk, hogy barátságosak és közvetlenek lennének hozzánk. Ez hogylehet, azt mondja meg.

- Hát, nem tudom. Hiába is általánosítok: csak a magam ügyét ismerem. Kedvelem a nőket, denem kívánom őket. Szeretek beszélgetni velük, s bár ezáltal bizonyos értelemben meghittviszonyba kerülünk, éppen ez távolít el mérföldekre a csókolózástól és más egyébtől. Én márcsak ilyen vagyok! De kár lenne belőlem általánosítani, nyilván különleges eset vagyok: azokközül a férfiak közül való, akik kedvelik, de nem szeretik a nőket - sőt meg is utálom őket, harám erőszakolják, hogy szerelmet tettessek, vagy ha sikamlós helyzetbe hoznak.

- És nem szomorú emiatt?

- Egyáltalán nem! Miért is lennék az? Ha elnézem ezt a Charlie Mayt meg a többi férfit, akikviszonyt folytatnak... hát nem mondhatom, hogy egy kicsit is irigyelném őket! Ha olyan nővelhoz össze a sors, akit megkívánok, ám legyen. De ilyen nőt nem ismerek, soha nem isismertem... Már csak ilyen hideg a természetem, de mondhatom, bizonyos nőket erősenkedvelek.

- Engem is?

40

- De mennyire! Pedig, ugye, szóba se jöhet, hogy mi ketten csókolózzunk?

- Nem bizony - hagyta rá Connie. - Pedig voltaképp szóba jöhetne, nem?

- Ugyan miért, az isten szerelmére? Cliffordot is kedvelem, de nem tudom, mit szólna,Connie, ha odamennék és megcsókolnám?

- Azért talán mégis van valami különbség, nem?

- Ugyan hol, ha miránk szűkítjük a kérdést? Intelligens emberi lények vagyunk, fel vanfüggesztve közöttünk ez a hím-nőstény téma. Fel van függesztve, ez a jó szó. Hogy tetszenékmagának, ha előhozakodnék hirtelenjében ezzel a hímparádéval, ahogy odaát a kontinensenszokás?

- Nagyon nem tetszene.

- Nohát akkor! Megmondhatom, ha hímfajta vagyok egyáltalán, magamfajta nősténnyel nemtalálkoztam még. És nem is hiányolom; egyszerűen kedvelem a nőket. Szeretném én látni azt,aki rám tudja erőszakolni a szerelmet vagy a szerelem tettetését, aki bele tud ugratni ebbe anemi társasjátékba.

- Én aztán nem is akarom. De mondja csak, rendjén van ez így?

- Maga szerint talán nem, szerintem igen.

- Szerintem bizony nem: úgy érzem, valami nincsen rendjén a férfiak és a nők között. A mainők nem tudják elbűvölni a férfiakat.

- És a férfiak a nőket?

Connie megfontolta a visszájára fordított kérdést.

- Nemigen - vallotta meg őszintén.

- Akkor tán hagyjuk is ennyiben, legyünk egyszerűek és tisztességesek, bánjunk embermódegymással. És le a mesterségesen kötelezővé tett szexszel! Tagadom a jogosultságát!

Connie tudta, igaza van Tommynak. A beszélgetés mégis elszomorította; elveszettnek,gazdátlannak érezte magát; szalmaszál egy kietlen tóban. Mi értelme az életének, mi értelmebárminek?

A fiatalsága lázadozott. Olyan öregek, olyan hidegek ezek a férfiak. Öreg és hideg itt minden.Hogy cserbenhagyta Michaelis is, a semmirekellő. Nem kellünk a férfiaknak, igazából nemkell ezeknek a nő, lám, még Michaelisnek sem.

És az akarnokok, akik teszik, mintha akarnák, és bele-belefognak a nemi játékba, azok alegrosszabbak.

Elszomorító állapot, mégis bele kell nyugodni. Nagyon igaz: a férfiak sem tudják igazánelbűvölni a nőket; ha az ember elbolondítja magát, s azt hiszi, elbűvölik, mint ő hitte voltMichaelisről, megtette, aminél többet nem lehet megtenni. És az ember csak él, és céltalan azegész. Nagyon jól megértette, miért járnak koktélpartira az emberek, miért bolondoznak, miértjárják a charlestont, míg bele nem szédülnek. Valamiképp ki kell tombolnia magából azembernek az ifjúságát, másként éppen az emészti el. Milyen iszonytató is az ilyen ifjúság!Vénnek érezte magát, mint Matuzsálem, fel-felgyöngyöző ifjúsága mégsem hagyta nyugodni.Nyomorú egy élet! És semmi kilátás! Szinte bánta már, hogy nem ment el Mickkel, s nemváltotta át az életét egyetlen végenincs koktélpartira vagy dzsesszdélutánra. Még az is jobb,mint mélázni a sírig.

41

Rossz napjai egyikén magányos, töprengő sétára indult az erdőben, nem is tudva, merre jár.Egyszer csak közeli puskalövés zaja riasztotta meg s hozta méregbe.

Továbbmenve hangokat hallott. Megtorpant. Emberek! Nem akart embert látni. De akkor élesfüle újabb hangot fogott el: gyerek zokogott valamerre. Feszülten figyelt: bántanak egygyereket! Connie nekiiramodott a nedves lovaglóútnak, komor harag füstölgött benne. Készvolt jelenetet csinálni.

Fordult az ösvény, s két emberalakot látott meg az úton, a vadőrt meg egy síró kislányt, bordókabátkában, pamutbársony sapkában.

- Elhallgass, te hamis kis perszóna! - hallatszott a férfi ingerült hangja, s rá a gyerekmegerősödő bömbölése.

Constance villámot szóró szemmel közeledett. A férfi fölkapta a fejét, s meglátva az asszonyt,odatisztelgett, de látszott, belesápad mérgébe.

- Mi van itt? Miért sír a kicsi? - kérdezte Constance keményen, mindazonáltal egy csöppetlélegzetvesztve.

Halvány mosoly, gúnyba hajló, jelent meg a férfi arcán. - Őtet tessen kérdeni - mondtanyersen, tájszólásban.

Connie-t mintha arcul csapták volna. Elvörösödött. Összeszedve bátorságát, ránézett a férfira,de sötétkék szemében elbizonytalanodott az indulat.

- Magát kérdeztem - mondta elfulladva.

A vadőr különös-kurtán meghajtotta magát, s kalapot emelve így szólt: - Engem kérdezett,méltóságos asszony. - Aztán, ismét tájszólásban: - Csakhogy én nem tom. - És azzal katonás,kifürkészhetetlen tartásba merevedett, csak sápadtsága mutatta indulatát.

Connie hát a pirospozsgás, fekete hajú, kilenc-tízéves kislányhoz fordult. - Mi baj, kedves-kém? Mondd meg szépen, miért sírsz - kérte, a hagyományos édeskedést érezve megfelelőnek.Még vadabb zokogás, gyaníthatóan szándékkal. Még több édesség Connie részéről:

- Ugyan-ugyan, ne sírj már. Ugyan mondd el, mi történt. - ...Connie gyöngédebb már nem islehetett volna. Belekotort kötött kabátja zsebébe, és szerencsére talált egy hatpennyst.

- Ne sírj hát - hajolt le a gyerekhez. - Nézd csak, mit adok neked!

Zokogás, szipogás, a gyerek egyik öklét elvette fölázott arcáról, ravasz, fekete szeme rávillanta hatpennysre. Zokogás, immár fojtottabban. - Mondd meg nekem, mi a baj. Mondd megszépen! - nyomta Connie a pénzt a gyerek ragacsos markába.

- A... a... cica!

Halkuló, reszketeg hüppögés.

- Milyen cica, kedveském?

Csönd, majd a tétova öklöcske, öblében a pénzzel, a vadrózsabozót felé mutatott.

- Arra e!

Connie odanézett, és csakugyan, nagy fekete macska hevert elmúlva, vérében.

- Ó! - szakadt ki Connie-ból az irtózat.

- Orvvadász, méltóságos asszony! - szólalt meg gunyorosan a férfi.

42

Connie mérgesen meredt rá. - Nem csoda, hogy sír a gyerek - mondta -, ha a szeme láttáralőtte le. Nem csoda!

A vadőr szótlanul, leplezetlen megvetéssel állta az asszony tekintetét. Connie megint csakelpirult; lám, kellett neki jelenetet rendezni. Ez az ember nem tiszteli.

- Hogy hívnak? - fordult kedveskedve a gyerek felé. - Mondd meg szépen, hogy hívnak.

Szipogás, majd az affektált, selymes hangocska: - Connie Mellors!

- Connie Mellors! Lám, milyen szép neved van. A papával sétáltál, és a papa meglőtte a cicát?Rossz cica volt, ne búsulj.

A gyerek ránézett; ravasz-merész, fekete szeme fölmérte Connie-t, a részvétét.

- Nagymamival akartam volna maradni - jelentette ki.

- Igen? Hát hol a nagymami?

A gyerek a lovaglóútra mutatott: - A kunyhóban.

- A kunyhóban! Szeretnél visszamenni hozzá?

Hirtelen borzongással kitörő, emlékező könnyek. - Igen!

- Tudod, mit, elviszlek én hozzá. Elvigyelek a nagymamihoz? Akkor a papa is nyugodtanvégezheti a dolgát. - A férfihoz fordult: - A magáé ez a kislány, ugye?

A férfi tisztelgett, és kurtán biccentett.

- Gondolom, elvihetem a házba?

- Ha úgy tetszik a méltóságos asszonynak.

Ismét azzal a higgadt, kutató, személytelen pillantással nézte az asszonyt. Igen-igen magányosember, ura magának.

- Akkor hát eljössz velem a nagymamihoz, kedveském?

A gyerek rásandított. - Gyövök! - selypegte.

Connie-nak nem tetszett a gyerek: elkényeztetett, hamis kis kölyök. Mindazonáltal megtörölteaz arcát, és kézen fogta. A vadőr némán tisztelgett.

- Viszontlátásra! - mondta Connie.

Majd egy mérföldre volt a vadőr háza, és az idősebb Connie ugyancsak ráunt a fiatalabbra,mire feltűnt a festői kis hajlék. Addigra a gyerek, akár egy kis majom, már csupa vásottságvolt, és roppantul magabiztos.

A ház ajtaja nyitva, zörgés hangzott odabentről. Connie tétovázva megtorpant, a gyerekkiszabadította kezét, és berohant.

- Nagymami! Nagymami!

- Né csak, má vissza is gyöttél?

Az öregasszony, szombat délelőtt lévén, a tűzhelyt suvickolta. Kinézett az ajtón, zsákvászonkötény volt rajta, kályhafestékes kefe a kezében, fekete maszat az orrán; apró, töpörödöttasszony.

- No csak, ki az? - Meglátva Connie-t, karjával sebtében megtörölte az arcát.

- Jó napot! - köszönt rá Connie. - Sírt a gyerek; gondoltam, hazahozom.

43

A nagymama körülnézett, a gyereket keresve.

- Mér, hát apád hun van?

A kislány nagyanyja szoknyájába kapaszkodva hüppögött.

- Együtt voltak - mondta Connie -, de meglőtt egy kóbor macskát, és a gyerek fölizgattamagát.

- Jaj istenem, nem kellett vón bajt venni a nyakába, Lady Chatterley. Nem kellett von. Nagyonkedves, nem aszondom, de igazán nem kellett vón. Még ilyet! - Az öregasszony a gyerekhezfordult: - Lám, Lady Chatterley mit bajmolódott veled. Nem kellett vón, csakugyan.

- Ugyan, egy kis séta mindössze - mosolygott Connie.

- Na de hogy milyen kedves, igazán. Szóval hogy sírt! Tuttam, nem jutnak messze baj nékül.Fél ez a gyerek az apjától, az az igazság. Mintha nem is ösmerné, igen, és hát bizony nehezengyönnek ki ezek egymással. Fura egy ember az.

Connie nem tudta, mit szóljon.

- Nédd e csak, Nagyi - nyafogta a gyerek.

Az öregasszony rámeredt a csöpp tenyéren csillogó pénzre.

- No nédd, egy hatpennys! Nem kellett vón, métóságos asszony, nem kellett vón. Lám, milyenjó hozzád Lady Chatterley. Mondhatom, szerencséd van máma.

Úgy ejtette Connie nevét, mint a környékbeliek: Chat’ly.

- Hogy milyen jó hozzád ez a Lady Chat’ly. - Connie, bárhogy kerülte is, kénytelen volt azöregasszony orrára nézni, mire az újfent megtörölte képét a keze fejével, de a maszat ottmaradt.

Connie indulóban volt... - Hát, köszönjük nagyon szépen, Lady Chat’ly. Igazán. Köszönd megLady Chat’lynek! - bökte oldalba a kislányt.

- Köszönöm szépen - selypegte az.

- Szívesen, aranyoskám - nevetett Connie, és elindult. - Viszontlátásra! - szólt vissza,megkönnyebbedve, hogy mehet. Különös, gondolta, hogy ennek a büszke, szikár embernekilyen töpörödött, morcos anyja van.

Az öregasszony pedig, amint elment Connie, a konyhai kis tükör elé penderült, és megnéztemagát. Toppantott egyet tehetetlen mérgében. - No, szép! Persze hogy a rossz kötényembe,kormos képpel kelletett itt kapjon! Képzelem, mit gondol most rólam!

Connie lassan, elgondolkozva ment haza, Wragbybe. „Haza!” ...hogy ezt kell mondania arra akopár hodályra! Pedig valaha tartalma volt ennek a szónak. Volt, de nincs többé. A nagyszavak, úgy tűnt Connie-nak, mind értelmüket vesztették ennek a nemzedéknek a szemében;szerelem, öröm, boldogság, otthon, anya, apa, férj - félhalottak ezek az erős, szép szavak, ésenyésznek napról napra. Az otthon az a hely, ahol lakik az ember; a szerelemmel nem isáltatja magát többé; örülni legföljebb ha egy jó charlestonnak szokás; a boldogság merőhipokrízis, mások megtévesztésére szolgáló szó; az apa olyan személy, aki csak magával vanelfoglalva; a férjével egyszerűen együtt él az ember, és őrzi a látszatot. És a nemiség, az utolsóa nagy szavak közül, koktél mellé való kifejezés lett, feldobja az embert egy kis időre, hogyaztán még nagyobb nyomorúságban hagyja. Megkopott minden! Mintha maga az ember isolcsó, hitvány anyagból készült volna: megkopik, semmivé foszlik.

44

Nem maradt más, mint holmi megátalkodott sztoicizmus: valamennyi öröm ebben is akad.Zord elégtétellel szolgál, átélni a világ semmi voltát, fokról fokra, étape-ról étape-ra. Hátennyi csak?! Ez lett a végkicsengése mindennek: az otthonnak, a szerelemnek, a házasságnak,Michaelisnek. Hát ennyi csak! S ha majd meghal az ember, bízvást ez lesz az utolsó szava is:Hát ennyi volt csak!?

És a pénz? Arra talán nem lehet ezt mondani. A pénz, a Siker, vagy ahogy Tommy Dukesnevezte Henry James után, a lotyó-istennő állandó szükség. Ha az ember elkölti utolsófillérjét, nem mondhatja: hát ennyi csak! Nem, mert ha csak tíz percet él is még, továbbifillérekre lesz szüksége ilyen-olyan okokból. Hogy meg ne álljon a mechanizmus, pénzre vanszükség. Kell. Pénze kell hogy legyen az embernek. Másra igazán nincs is szükség. Hát ennyicsak!

Mert hiszen nem a mi hibánk, hogy élünk. Ha élünk, pénz kell, a pénz az egyetlen abszolútszükséglet. A többi nélkül valahogy csak elvan az ember. De nem pénz nélkül. Hát ennyi csak,igazán!

Connie Michaelisre gondolt, meg a pénzre, amit mellette megkapna, s lám, még arra semvágyott. Akkor már inkább azt a kevesebbet, amit Cliffordnak segít megkeresni az írásaival.Amiben neki magának is része van. Clifford meg én évi ezerkétszázat keresünk az írással,mondta magának. Pénzt csinálni. Pénzt! A semmiből. Kifacsarni a levegőből! A legutolsó,amire, emberként, büszkék lehetünk. Üres fecsegés minden egyéb.

Hazaballagott tehát Cliffordhoz, hogy erőiket egyesítve újabb elbeszélést rázzanak ki a sem-miből: amit írnak, pénzzé lesz. Clifford igen kényes volt arra, hogy első osztályú irodalomnaktekintsék, amit ír. Connie-t igazából ez sem érdekelte. Semmi nincs bennük, megmondta azapja. Ezerkétszáz font évente - szólt az egyszerű és végső ellenérv.

Ha fiatal az ember, és összeszorítja a fogát, és kitart, előbb-utóbb csordogálni kezd hozzá apénz a semmiből: erő kérdése az egész. Akarat kérdése; az emberből áramló finom, mégiserőteljes akaratkisugárzás visszafordul idővel, s hozza a pénz titokzatos semmiségét; szót egydarab papíron. Varázslatféle, és diadal, kétségkívül. A lotyó-istennő! Ha már prostituálódniakell az embernek, hát a lotyó-istennőnek adja el magát! Megvetni megvetheti még akkor is, haeladta magát neki, és ez jó dolog.

Cliffordnak persze szép számmal voltak gyermeteg tabui és fétisei. Azt akarta, „igazán jónak”tartsák, bármilyen beképzelt képtelenség is ez. Mert hiszen az az igazán jó, aminek sikere van.Mi értelme igazán jónak lenni, és az útfélen maradni? Úgy tűnik, mintha a legtöbb „igazán jó”ember lekéste volna az autóbuszt. Végtére csak egy élete van az embernek, s ha lekéste abuszt, éppúgy ott marad a járdán, mint a többi kudarcember.

Connie arra gondolt, jó lenne a telet Londonban tölteni Clifforddal. Elérték a buszt, végül is,hát miért ne mutassák is, miért ne kocsikázzanak rajta egy kicsit?

Csak az a baj, hogy Clifford egyre szórakozottabb, egyre visszafogottabb lett, s gyakran tört rávalami sivár depresszió. A lelki sebe kínozta. Connie legszívesebben sikított volna. Istenem,ha még maga a tudat mechanizmusa is elromlik, mi lesz akkor? A fenébe is, megtette, amitmegtehetett! Hát minden cserbenhagyja már az embert?

Keservesen sírt olykor, de még sírás közben is így korholta magát: Buta szamár, csak azegereket itatod. Mintha használna valamit is!

A Michaelis-közjáték után elhatározta, nem akar ő már semmit. Ez látszott az egyébkéntmegoldhatatlan helyzet legegyszerűbb megoldásának. Nem akar mást, mint amije van; azzalés nem mással akar előbbre jutni, Clifforddal, a novellákkal, Wragbyvel, Lady Chatterley

45

mivoltával, a pénzzel és a sikerrel, úgy, amint van... ezekkel akart csak előbbre jutni. Méghogy szerelem, még hogy nemiség meg a többi? Ugyan már. Fátylat reá. Ha az ember nemfoglalkozik vele, lényegtelen, semmi. Különösen a nemiség... semmi az! Elhatározás dolga,hogy megoldja-e az ember ezt a problémát. A nemi öröm meg egy ital koktél: egyaránt rövidideig tart, a hatásuk is azonos, nagyjából ugyanazt jelentik.

Hanem a gyermek! Egy pólyás! Az még azért valódi élmény. Nagyon körültekintően kellhozzálátnia. Megfontolandó az apa személye, és milyen különös, nincs olyan férfi a világon,akinek akarná a gyermekét! Mick gyermekét? Micsoda gondolat. Mintha egy nyúlnak hordanáki a gyerekét. Hát Tommy Dukes?... igazán kedves ember, de valahogy nem lehet elképzelniróla, hogy gyermeknek, új nemzedéknek adjon életet. Tommy önmagában végződik. És hiábavette sorra Clifford népes ismeretségi körét, nem akadt olyan férfi, akire ne megvetésselgondolt volna, ha a gyermeke apjának képzelte. Szeretőként számba jöhetne nem is egy, akárMick is. De hogy gyermeket foganjon tőlük! Hahh. Megalázó, undorító csak gondolni is rá.

Hát ennyi csak!

A gyermek mindazonáltal ott motozott gondolatai alján. Türelem! Türelem! Át fogja rostálni aférfinemzedéket, hátha mégis akad valaki. „Menjetek ki az utakra és Jeruzsálem utcáira, ésnézzétek, találtok-e egy férfit.” Lám, nem találhatni férfiút a próféta városában, noha emberekezrével vannak benne. Hanem férfiak? C’est une autre chose!

Talán majd egy külföldi, gondolta; nem angol, s különösen nem egy ír. Egy valódi külföldi.

Addig is türelem! Türelem! A télen Londonba viszi Cliffordot, a rákövetkező télen pedigelmennek Dél-Franciaországba, Olaszországba. Türelem! Nem kell azt elsietni. A magánügyeaz a gyermek, s az egyetlen ügy, amelyet a legkomolyabban vesz a maga különös, női módján.Ő aztán nem fog akármilyen jöttmenttel kísérletezni! Szeretőt bármikor találhat, de olyanférfit, akitől méhében foganna... Türelem! türelem! Többről van itt szó. „Menjetek ki azutakra és Jeruzsálem utcáira...” Nem szerelem kérdése ez, hanem egy férfié. Egy férfié, akitszemély szerint akár gyűlölhet is az ember. Mert ha igazi férfi, mit számít a személyesgyűlölet? Semmit, másról van itt szó.

Esett, mint mindig, az ösvények föláztak, nem bírták meg Clifford kocsiját, de Connie ki-kijárogatott. Kijárt, egyedül, mindennap, legtöbbször az erdőbe, hogy igazán egyedül lehessen.Ott aztán lelket sem látott.

Egy nap azonban Clifford üzenni akart a vadőrnek, s mivel a boy influenzás volt - valakimindig influenzás volt Wragbyben -, Connie ajánlkozott, elmegy a vadőrlakba.

Enyhe volt a levegő, és halott, mintha maga a világ halódnék lassan. Szürke, nyirkos csönd,még a bánya sem csühögött, rövidített munkaidőben dolgoztak a föld alatt, s erre a napraegészen leálltak. Minden dolgok vége!

Halott és mozdulatlan volt az erdőben is minden, csak a tar ágakról hulló nehéz cseppekzörrentek az avaron. A vén fák között szürke mélység nyílott szürke mélységekre, tehetetlen,reményvesztett csönd, semmi.

Connie borongva lépdelt. A vén erdő időtlen mélabúja elzsongította, jobban esett, mint akülvilág nyers érzéketlensége. Szerette a maradványerdő befelé fordulását, az öreg fák némazárkózottságát. Csöndjükben erő, életteli jelenlét rejlett. Lám, ők is várnak, kitartóan, sztoikusnyugalommal, a csend potenciáját lehelve. Talán csak a végüket várják, a fejszét, azelhurcoltatást, az erdő s számukra minden dolgok pusztultát. De talán mást jelent ez azerőteljes, arisztokratikus csönd, az erős fák csöndje.

46

Az erdő északi peremére érve meglátta a vadőr sötétbarna kőházát, az oromfalakat, a takaroskéményt. Lakatlannak tetszett a magányban, a csöndben. A kéményből azonban füstkígyózott, s a ház előtt elkerített kis kert felásva, szépen gondozva. Az ajtó zárva volt.

Most, hogy ideért, félni kezdett egy kissé a férfitól, különös, távolba tekintő pillantásától.Nem szeretett parancsot osztogatni, legszívesebben visszafordult volna. Halkan bekopogott,semmi. Újra kopogott, most sem erősen. Megint csak semmi. Belesett az ablakon a sötét kisszobába, melynek szinte fenyegető magánszférája szemlátomást nem kért a betolakodóból.

Connie csak állt és fülelt, s mintha neszt hallott volna a ház mögül. Hogy nem hallották megjöttét, fölbátorodott: csak nem fog szégyenszemre visszakozni.

Megkerülte a házat. A ház mögött meredeken emelkedett a térszín, a hátsó udvar a domb-oldalba volt ásva, alacsony kőfal védte. Connie a ház sarkához érve megtorpant. A kis udvar-ban, talán kétlépésnyire, a férfi mosakodott: sejtelme sem volt róla, hogy látják. Derékigmeztelen volt, pamutbársony térdnadrágja leeresztve sima csípőjén; fehér, sovány háta nagytál szappanos víz fölé görbült. Vízbe mártotta, majd fura, gyors kis mozdulatokkal rázogatta afejét, s fölemelve sima, fehér karját, kinyomkodta füléből a szappanos vizet, hirtelen, kurtamozdulatokkal, akár a vízzel játszadozó menyét, egyedül, magányosan. Connie meghátrált,szinte szaladt vissza az erdőbe, megrendült, noha nem akarta. Egy mosakodó férfi, nagydolog! Hát istenem!

Az élmény különös módon mégis látomásszerűen hatott rá, mondhatni, a velejéig hatolt. Láttaa tiszta, finom, fehér csípőre csusszanó idétlen térdnadrágot, az enyhén kiütköző bordákat, s amagány érzete, egy lény tiszta magánya megbolygatta a nyugalmát. Tökéletes, fehér, magá-nyos meztelenség, egy magányosan élő, bensőleg is magányos lény meztelensége. És minde-nekfelett egy tiszta lény szépsége. Nem anyagi, nem testi szépség; az a gyöngyházragyogás,egy magányos élet meleg, fehér lángja, mely érinthető kontúrokban: testben mutatja fel magát!

Connie-t a bensőjéig megrendítette a látomás; megismervén, a testében melengette. Józanésszel mégis nevetni volt kedve. Mosakodó férfi egy hátsó udvarban! No hiszen! És nyilvánafféle rossz szagú, olcsó sárga szappannal mosakszik. Meg is dühödött magára: miért is kellettilyen közönségesen intim látványba botlania?

Tovább sétált, mintegy magától is el, de kisvártatva leült egy tönkre. Zavarában gondolkodnisem tudott. Mindazonáltal eltökélte, igenis átadja az üzenetet. Csak nem fog meghátrálni? Adannyi időt, hogy felöltözzék, s visszamegy, mielőtt a fickó elindul hazulról. Mert nyilvánkészül valahová.

Lassan, hallgatózva visszasomfordált. Közelről csak olyan volt a ház, mint az imént. Kutyaugatott, és Connie kopogott az ajtón, de a szíve kalapált, hiába próbált uralkodni magán.

Hallotta, a férfi könnyed léptekkel lefelé jön a lépcsőn. Mégis meglepte Connie-t, olyangyorsan nyitott ajtót. Látszott, ő maga is meghökkent, de csakhamar felderült az arca.

- Lady Chatterley! - mondta - kerüljön beljebb!

Tökéletes, könnyed volt a férfi modora; Connie átlépte a nyomasztó kis szoba küszöbét.

- Üzenetet hoztam Sir Cliffordtól - jelentette ki lágy, kissé lélegzetvesztett hangján.

A férfi ránézett mindent látó, kék szemével, Connie kénytelen volt elfordítani az arcát egykevéssé. Connie kellemesnek, szinte szépnek ítéltetett félénkségében: a férfi azon nyombanura lett a helyzetnek.

- Foglaljon helyet, kérem - mondta, feltételezve, hogy visszautasítják. Az ajtó nyitva maradt.

47

- Nem, nem, köszönöm. Arra kéri Sir Clifford... - és azzal átadta az üzenetet, akaratlanul isújra a férfi szemébe nézve. És íme, most melegnek, kedvesnek látta a tekintetét, különösenígy, asszonyszemmel ítélve: csodálatosan meleg, kedves, könnyed szempár.

- Értem, méltóságos asszony. Haladéktalanul utánajárok.

Hogy parancsot nyugtázott, megváltozott a lénye, a tekintete is keményebb, távolságtartóbblett. Connie tétovázott, tudta, mennie kell. Szorongva nézett körül a takaros, tiszta, mégisnyomasztó kis nappaliban.

- Egészen egyedül él idekint? - kérdezte.

- Egészen egyedül, méltóságos asszony.

- Hát az édesanyja?...

- Saját házában lakik a faluban.

- A gyerekkel?

- A gyerekkel!

És akkor az egyszerű, kissé nyűtt férfiarcon valami meghatározhatatlan gunyorosság derengettföl. Zavarba ejtő, örökké változó ábrázat.

- Nos, azért nem egészen így van - mondta Mellors, látva Connie tanácstalanságát. - Anyámeljön minden szombaton, és kitakarít, a többit magam is győzöm.

Connie ismét rátekintett. A férfi szeme mosolyos volt újra, csúfondáros is egy kissé, mégismeleg-kék, és, igen, kedves. Connie csak ámult. Flanellingben, szürke nyakkendőben álltelőtte a férfi, a haja puha, nedves, az arca meglehetősen sápadt és megviselt. Szeme, ha nemmosolygott, szenvedésről árulkodott, de a melegét olyankor sem vesztette el. De elfelhősödötta tekintete, távolság szüremlett közéjük, mintha ott se lett volna Connie.

Annyi mindent szeretett volna mondani, és nem mondott semmit. Végül csak ennyit kérdett,ismét fölnézve a férfira:

- Remélem, nem zavartam meg?

Csúfondáros kis mosolyban szűkült össze Mellors szeme.

- Csak fésülködtem, ha zokon nem veszi. Sajnálom, hogy ingujjban talált, de hát nem tudtam,ki kopog. Errefelé nem szokás kopogni, s ha mégis kopognak, az általában rosszat jelent.

Mellors előrement a kerten át, hogy kaput nyisson. Így, ingujjban, a suta pamutbársony kabátnélkül látszott csak igazán, milyen karcsú, sovány, sőt görbén is tartja magát egy kissé. Mégis,mikor Connie elhaladt mellette, fiatalos derű áradt feléje a férfi szőke hajából, rebbenőtekintetéből. Harminchét-harmincnyolc éves lehet, gondolta.

Connie az erdő felé baktatott, tudva, hogy nézik; alaposan fölizgatta a találkozás, noha nemígy akarta.

A férfi pedig, visszatérve házába, ezt gondolta: - Milyen szép, milyen kedves. Szebb, mintamilyennek hiszi magát.

Connie igen sokat tépelődött rajta; annyira nem vadőrszerű ez az ember, annyira nemmunkásemberforma, bár az is igaz, hogy sokban hasonlít az itteniekre. Ugyanakkor merőbenel is tér tőlük.

48

- Ez a vadőr, ez a Mellors igazán fura egy figura - mondta Cliffordnak. - Szinte úriembernek iselmenne.

- Csakugyan? - mondta Clifford. - Nem vettem észre.

- Mégiscsak szokatlan ember, nem gondolod? - erősködött Connie.

- Rendes fickó, nem mondom, de hát alig ismerem. Tavaly szerelt le, egy éve sincs még.Indiában szolgált, ha jól tudom. Nyilván ott szedett föl némi jó modort, tán tisztiszolgaként.Nem ő az egyetlen. De nem sok hasznát veszik az ilyenek: hazaérve visszasüllyednek a régihelyzetükbe.

Connie eltűnődve nézte a férjét. Ez a különös, merev szembehelyezkedés a feltörekvésrehajlamos alsóbb osztálybeliekkel, tudta, jellemző a Clifford fajtájára.

- Nem gondolod, hogy mégiscsak eredeti ember? - kérdezte ismét.

- Nem, ha mondom. Legalábbis nem vettem észre, hogy az lenne.

Clifford nyugtalan, félig-meddig gyanakvó tekintetet vetett Connie-ra. Connie megérezte,elhallgat valamit a férje, nem a teljes igazságot mondja. Nem tűri, hogy valóban kivételesembereket emlegessenek előtte. Elvárja, az emberek nagyjából az ő színvonalán vagy inkábbaz alatt mozogjanak.

És Connie ismét arra gondolt, milyen merevek, milyen kicsinyesek nemzedéke férfitagjai.Milyen merevek, mennyire félnek az élettől!

49

Hetedik fejezet

Hálószobájába érve Connie azt tette, amit rég nem csinált: levette minden ruháját, ésmeztelenül állt a nagy tükör elé. Nem is tudta, mit akar, mit keres igazából; addig igazgatta alámpát, míg az teljesen meg nem világította a testét.

Arra gondolt, mint már annyiszor, milyen törékeny, sebezhető, mennyire kiszolgáltatott is ameztelen emberi test, mennyire esetlegesnek, befejezetlennek tűnik!

Általában azt tartották róla, jó alakja van, hanem ma már divatjamúlt egy kissé az ilyen alkat:túlságosan nőies, nem az a kamaszfiú-fajta. Nem volt magas termetű, inkább skótosan tömzsi,testének könnyed, ereszketeg bája mégis szépnek mondható. A bőre enyhén barnás, lábainyugodalmas-szépek, a teste egyfajta adakozó, ereszketeg bőséggel lehetett volna teljes, hanem hiányzik belőle valami mégis.

Mert Connie teste, ahelyett hogy virult volna lejtős ívű, kitelt gazdagságában, inkábbellaposodóban, mondhatni fanyarodóban volt. Mintha kevés napot, kevés meleget kapottvolna, szürkésnek, erőtlennek tetszett.

Csalatkozván önnön valódi nőiségében, ez a test nem lett fiús, lényegtelen, áttetsző, inkábbcsak megfakult valami módon.

Keblei elég kicsik, s körtemód megereszkedtek. Éretlennek tetszettek valami módon, keser-nyésnek, cél nélkül valónak. A hasa is elvesztette kerekded frissességét, melynek birtokábanvolt hajdan, fiatal korában, a német fiú napjaiban, aki igazán, fizikailag szerette. Igen, akkorfiatal volt a hasa is, várakozással teljes, szép. Most, íme, ellazult, meg is laposodott egy kissé,sovány lett, de ernyedten sovány. És a combja, mely egykor olyan üde és mutatós volt nőiesteltségében, az is ellaposodik, megereszkedik, jelentéktelenné válik.

Jelentéktelenné válik a teste, eltompul, megfakul, oda a varázsa. Véghetetlen levertség,reménytelenség kerítette hatalmába Connie-t. Mit remélhet még? Íme, megöregedett huszon-hét éves fejjel, oda a bőre csillogása, a húsa varázsa. Beleöregedett a hasztalan várakozásba, amellőztetésbe. A mellőztetésbe, igen. A divatos nők - külsőleg - mint holmi drága porcelántvigyázzák, ápolják a testüket. A porcelánban belül aztán persze semmi sincs, de ő, lám, mégezt a felszíni csillogást is elhanyagolta. A szellemi élet, ugyebár! A becsapottság érzésehirtelen eszeveszett indulatba hozta.

A szemközti tükörben szemügyre vette a hátát, a csípőjét. Soványodik, állapította meg, denem előnyére. A derekát, hogy hátrafordulva megvizsgálta, fáradtnak vélte, pedig az is milyeneleven volt hajdan! És a csípő, a tompor hosszú ívei, lám, azok is elvesztették varázsukat,gazdag nőiességüket. Odavan minden! Csak a német fiú szerette a testét, és ő már csaknem tízéve halott. Hogy szalad az idő! Tíz éve már, igen. Pedig még csak huszonhét éves. És hogylefitymálta annak a fiúnak az egészséges, friss, ügyetlenke érzékiségét! Hol talál most annakpárjára? A mai férfiakban ugyan nem. Két másodperces, szánalmas kis görcseik ha vannak,mint Michaelisnek; egészséges, emberi érzékiséget, a vér melegét, a lényük frissességét hiábais keresné.

Úgy ítélte, testének legszebb tája most is a csípők hosszú ívű, szelíd lejtője és tomporánakálmatag, kerek, nyugodalmas dombja. Homokdomb, ahogy az arabok mondanák, lágy,ereszkedő ívű. Itt, még itt talán lappang a reménykedő élet. De lám, soványodik, savanyodik,keseredik az is.

50

Elölről azonban kétségbe ejtette teste látványa. Ernyedt, petyhüdik, fogyatkozik: megvénülanélkül, hogy élt volna valaha is. A gyermekre gondolt, akit meg akar szülni. Alkalmas-e ráegyáltalán?

Hálóingébe bújt, és lefeküdt. Keserves zokogásra fakadt az ágyban. Keserűségében jegesindulat támadt Clifford, meg az írásai, meg a beszédei ellen: a Clifford-féle férfiak ellen, akik,íme, a tulajdon testétől is megrabolják az embert.

Nem igazság! Nem igazság! A lelkét perzselte a fizikai igazságtalanság érzete.

Mégis talpon volt már reggel hétkor, és lement Cliffordhoz. Segítségére kellett lennie mindenintim dolgában, mert Cliffordnak inasa nem volt, asszonycselédet pedig meg nem tűrt magamellett. A házvezetőnő férje, aki gyerekkora óta ismerte Cliffordot, segített emelgetni, amikorkellett, de a személyesebb szolgálatokat Connie végezte, s akarta is végezni. Nem minthakibújhatott volna alóluk, mégis, akarta is tenni, amit megtehetett.

Így aztán ritkán ment el Wragbyből, egy-két napnál hosszabb időre soha; olyankor Mrs. Betts,a házvezetőnő látta el Cliffordot. Clifford az idő múlásával óhatatlanul természetesnek vetteConnie szolgálatait, nem is lehetett volna ez másként.

Mégis, Connie-ban, a bensőjében, mélyen, égni kezdett a méltánytalanság, a becsapottságérzete. A méltánytalanságérzet, ha egyszer felébred, veszedelmes érzés. Ha nincsen kifutása,azt emészti el, akiben lángra lobbant. Cliffordot, szegényt, nem lehet hibáztatni. Hiszen ő jártrosszabbul. Az általános katasztrófa az oka mindennek.

De nem hibáztatható-e mégis egy bizonyos értelemben? A melegség hiányáért, az egyszerű,meleg, fizikai kapcsolat hiányáért? Clifford soha nem volt meleg, de még kedves sem, csupángondos, figyelmes a maga hideg, jól nevelt módján! De meleg, ahogy férfi lehet meleg anőhöz, ahogy még az apja is meleg tudott lenni Connie-hoz, annak a férfinak a melegségével,aki semmit meg nem tagad, és nem is akar megtagadni magától, s mégis támasza lehet anőnek férfias izzása egy sugarával - ilyen soha nem volt Clifford.

Nem tudott ilyen lenni; idegen ez az érzés az egész fajtájától. Kemények bensőleg, ésfüggetlenek, minden emberi melegséget a rossz ízlés jelének tekintenek. El kell lennie enélkülaz embernek, tartania kell magát, ami rendjén is való, ha az ember ehhez a fajtához, ehhez azosztályhoz tartozik. Mert akkor nyugodtan lehet hideg és tiszteletre méltó, tarthatja magát, sélvezheti az ebből fakadó elégedettséget. De aki más fajtához és más osztályhoz tartozik,annak nem megy, annak nem öröm, hogy tarthatja és az uralkodó osztályhoz tartozónakvallhatja magát. Mert mi a dolog veleje, mikor még a legfinomabb arisztokratának sincs miérttartania magát, mikor mesebeszéd, nevetség az uralma, mikor nincs is semmilyen uralma? Miakkor a veleje ennek a nagy tartásnak? Semmi.

Zendülés szelleme nyiladozott Connie-ban. Mire jó, amit csinál? Mire jó az áldozata, mit ér,hogy Cliffordnak szenteli az életét? Mit szolgál végül is? Egy csupa hiúság, hideg szellemet,akinek nincsenek meleg emberi kapcsolatai, aki korruptabb a legutolsó zsidónál, aki a lotyó-istennő kegyeiért prostituálja magát. A sikerért. Cliffordot még ez a hűvös, kapcsolattalanmagabiztossága, még az uralkodó osztályhoz való tartozásának érzete sem menti meg attól,hogy nyelvlógatva ne koslasson a lotyó-istennő után. Végtére Michaelis sokkal méltóság-teljesebb ebben a műfajban, no és mennyivel sikeresebb. Valójában, ha közelebbről nézzükCliffordot, kitűnik, hogy pojáca, és pojácának lenni megalázóbb, mint akarnoknak.

51

Ami ezt a két embert illeti, Michaelis sokkal nagyobb hasznára volt Connie-nak, mintClifford. Szüksége is Michaelisnek volt inkább őrá. Nyomorék lábakkal bármelyik jó ápolónőel tud foglalkozni! Ami meg a hősies erőfeszítést illeti: Michaelis heroikus patkány, Cliffordmeg csak egy magamutogató uszkár.

Vendégek voltak a háznál, többek között Clifford nagynénje, Eva, vagyis Lady Bennerley.Hatvanas, ösztövér özvegyasszony volt, vörös orrú, mégis volt benne valami a grande dame-ból. A legelőkelőbb családok egyikéből való volt, a tartása is ennek megfelelő. Conniekedvelte, mert egyszerű volt és őszinte, már amikor az akart lenni; még kedves is volt a magafelszínes módján. Valójában nagymestere volt a „tartásnak” s annak, hogy maga alá rendeljenmásokat. Sznob egyáltalán nem volt: jócskán magabiztosabb volt annál. Tökéletes művelője ahűvös rátartiság társasjátékának, fensőbbsége éreztetésének.

Connie-hoz kedves volt; éles szemű megfigyelései fúrójával próbált Connie asszonyibizalmába férkőzni.

- Szerintem egyenesen csodálatos vagy, kedvesem - mondta. - Csodákat művelsz Clifforddal.Magam sosem láttam közelről szárnybontogató géniuszt, és lám, itt van ő. - Eva néni önteltenbüszke volt Clifford sikereire. Újabb diadalmi jelvény a család trófeatárában. Clifford köny-veivel fikarcnyit sem törődött, miért is törődött volna?

- Ó, hiszen nem az én érdemem - szabadkozott Connie.

- Dehogynem! Ki másé lenne? Hanem azt mondják, te magad nem részesedsz kellőképpbelőle.

- Nem értem...

- Csak elnézem, ahogy be vagy ide zárva. Mondtam is Cliffordnak, ha az a gyermek föllázadegy nap, magadnak fogod köszönhetni!

- Clifford semmit meg nem tagad tőlem - ellenkezett Connie.

- Ide hallgass, drága gyermekem - tette sovány kezét Connie karjára Lady Bennerley. - Egynőnek élnie kell a maga életét, mert meg fogja bánni, ha nem élte. Hidd el nekem! - És azzalszippantott még egy korty konyakot, jeléül talán a maga megbánásának.

- De hisz a magam életét élem, nem?

- Hát én nem így látom. Cliffordnak Londonba kéne vinnie, az kellene, hogy szabadjáraengedjen egy kicsit. A barátai, megengedem, neki megfelelnek, de neked mi hasznod belőlük?Ha neked lennék, nem elégednék meg ennyivel. Ha hagyod szertefolyni a fiatalságod, egészöregségedben meg már hamarabb is csak azt fogod siratni.

És azzal őméltósága szemlélődő, konyakkal fűszerezett hallgatásba süppedt.

Connie azonban nem sok kedvet érzett Londonhoz meg ahhoz, hogy Lady Bennerley vezessebe az előkelő társaságba. Nem érezte magát eléggé előkelőnek, nem vonzotta a dolog. Ésegyáltalán, érezte ezeknek a kilátásoknak a fogvacogtató hidegét; Labrador talajára gondolt,amelynek felszínén tarka kis virágok nyílnak, s egy lábbal alább fagyott a földje.

Tommy Dukes is Wragbyben tartózkodott egy másik férfival, Harry Winterslow-val, meg JackStrangewayszel és annak Olive nevű feleségével. A társalgás vontatottabb volt, mint amikorcsak a cimborák voltak jelen; mindenki unatkozott egy csöppet, mert rossz idő volt, s odabentnem volt más, csak a biliárd meg a gépzongora, amelynek zenéjére táncolni lehetett volna.

Olive a jövőről olvasott egy könyvet, amikor a magzatot palackban fogják nevelni és a nőket„immunizálják”.

52

- Ez már igen! - csettintett Olive. - Akkor a nők is élhetnék a maguk életét. - Strangewaysgyereket szeretett volna, de Olive nem állt kötélnek.

- Örülne, ha magát is immunizálnák? - kérdezte visszataszító mosollyal Winterslow.

- Remélem, az is vagyok, természettől immunis - mondta az asszony. - Akárhogy is, a jövőbenokosabbak leszünk, a nőket sem fogják földhöz kötni a funkcióik.

- Talán akkor el is lebegnek a világűrbe - jegyezte meg Dukes.

- Nekem bizony az a véleményem, hogy egy fejlettebb civilizáció sok fizikai nyűgtől meg fogszabadítani bennünket - jelentette ki Clifford. - Példának okáér, erre a szerelem-ügyletre sincsigazán szükség. El is fog enyészni, gondolom, ha megtanuljuk, hogyan neveljük palackbanutódainkat.

- Dehogy! - kiáltotta Olive. - Éppen hogy az fog tágabb teret nyitni a szórakozásnak!

- Úgy vélem - szólalt meg eltűnődve Lady Bennerley -, ha a szerelmi ügyletek kimúlnak,valami más lép a helyükbe. Talán a morfinizmus. Egy kevés morfiumot a levegőbe. Milyenfrissítőleg hatna mindenkire!

- Maga a kormány engedne étert a levegőbe minden szombaton - szőtte tovább Jack. - Nem isrossz, hanem mivé lennénk szerdára?

- Addig boldog az ember, amíg meg tud feledkezni a testéről - mondta Lady Bennerley. - Elvan veszve, mihelyst ráeszmél ismét. Ha tehát jó egyáltalán a civilizáció, ahhoz segítsen hozzábennünket, hogy megfeledkezhessünk a testünkről, és akkor boldogságban múlik az idő.

- Ahhoz segítsen hozzá, hogy mindenestül megszabadulhassunk a testünktől - lódítottaWinterslow. - Valóban hozzákezdhetne már az ember tulajdon természete megjobbításához.Elsősorban fizikai tekintetben.

- Lebegnénk, mint a dohányfüst, csak elképzelni is - mondta Connie.

- Arra ugyan várhattok - jelentette ki Dukes. - Előbb bukik meg ez az egész vénséges cirkusz,kudarcra van ítélve ez a mi civilizációnk. El fog tűnni a süllyesztőben, elnyeli a szakadék. Éshiggyétek el, a fallosz lesz az egyetlen híd a szakadék felett!

- Juj, de lehetetlen ember maga, tábornok! - sikkantotta Olive.

- Szerintem is össze fog omlani a civilizáció - mondta Lady Bennerley.

- És mi jön utána? - kérdezte Clifford.

- Halvány fogalmam sincs, valahogy majd csak lesz - felelt az idős hölgy.

- Connie azt mondja, füstgomoly lesz belőlünk, Olive immunizált asszonyokról meg palack-ban nevelt gyerekekről beszél, Dukes szerint a fallosz lesz a jövőbe vezető híd. Kíváncsilennék, hogyan lesz igazából? - mondta Clifford.

- Emiatt ugyan ne aggassza magát! Törődjünk csak a mával - mondta Olive. - Hanem csakgyorsan azzal a bébipalackkal, hadd könnyebbedjünk meg mi, asszonyok, szegények.

- Még az is meglehet, hogy valódi férfiak teremnek az eljövendő időkben - elmélkedettTommy. - Valódi, intelligens, épkézláb férfiak és kedves, épkézláb nők! Micsoda változás islenne az mihozzánk képest! Mert mi aztán nem vagyunk férfiak, s a nők sem nők. Észcsi-korgató kváziemberek vagyunk, megannyi mechanikai és intellektuális kísérlet. De eljöhetmég a valódi férfiak és nők civilizációja, hogy felváltson bennünket, hétéves gyermek értelmi

53

szintjén toporgó kis okosjánosokat. Nagyobb csoda lenne ez minden füstembernél éspalackbébinél.

- Én bizony föladom, ha az emberek valódi nőkről kezdenek beszélni - sóhajtotta Olive.

- Márpedig bizonyos, hogy csak a szellem, a spiritusz ér valamit is bennünk - mondtaWinterslow.

- A spiritusz! - visszhangozta Jack, belekortyolva szódás viszkijébe.

- Csakugyan? Én inkább a test feltámadására szavazok - mondta Dukes. - El fog jönni ez is amaga idejében, majd ha arrább gördítjük agykoholmányaink kövét, a pénzt meg a többit.Akkor aztán az emberi kapcsolatok demokráciája váltja föl a zseb demokráciáját.

Connie-ban visszhangot vertek a szavak: Add meg az emberi kapcsolatok demokráciáját, atest feltámadását! Nem értette pontosan, mégis megvigasztalták ezek a szavak, ahogyértelmetlenségek is meg tudják vigasztalni az embert.

Olyan szörnyen ostoba minden! Connie kétségbeejtően unt mindent és mindenkit, Cliffordot,Eva nénit, Olive-ot és Jacket, Winterslow-t, de még Dukesot is. Szavak, üres szavak! Mi azördögnek ez az üres kerepelés!

De nem lett jobb akkor sem, amikor elmentek a vendégek. Connie tovább vonszolta napjait;néma kétségbeesés, bosszúság égett a testében, szabadulni nem bírt tőle. Fájdalmasegyhangúsággal teltek-múltak a napok, semmi nem történt. Csak soványodott egyre; még aházvezetőnőnek is feltűnt, az is faggatta. Tommy Dukes is erősködött, hogy valami nincsrendjén, hiába állította Connie, hogy kutya baja. De félni kezdett a kísérteties, fehérsírkövektől, a carrarai márványok gyűlöletes, visszataszító műfogsor-fehérétől; a tevershallitemplomdomb oldalában meredező kövekre rálátás nyílt a parkból, és Connie zord fáj-dalommal nézte őket. Iszonyattal töltötte el a förtelmes műfogkövek hemzsegése. Úgy érezte,nincs messze az idő, mikor őt is oda temetik, a kövek és emlékművek alatt porlókísértettömeg közé, a szennyes közép-angliai tájban.

Tudta, segítségre szorul: írt hát egy kis cri de coeur-t a nővérének, Hildának. „Nem vagyokvalami jól mostanában, nem tudom, mi bajom lehet.”

Lóhalálában érkezett meg Hilda Skóciából, ott ütött ugyanis végleges tanyát. Márciusban jöttmeg, maga vezette fürge, kétüléses sportkocsiját. Jött fölfelé a kocsiúton, tülkölt is egyet-kettőt, majd megkerülve az ovális pázsitot meg a két nagy bükkfát, a ház előtti sík platóragördült.

Connie rohanvást sietett elébe a lépcsőn. Hilda leállította a kocsit, kiszállt, és megcsókolta ahúgát.

- Connie-kám! - kiáltotta. - Mi lelt?

- Semmi - mondta szégyenkezve Connie; tudva tudta, milyen szánalmasan hat a nővéremellett. Ugyanolyan aranyfényű bőre, ugyanolyan selyem-barna haja volt mind a két nőnek, afizikumuk is természettől erős, meleg. Hanem Connie most vékony volt és fakó, nyakavéznán, sárgán ütközött ki laza blúzából.

- De hisz beteg vagy, te gyerek! - mondta Hilda a Connié-hoz hasonló lágy, lélegzetvesztetthangján. Mindössze két évvel volt idősebb a húgánál.

- Nem vagyok beteg. Talán unatkozom csak - mondta Connie némiképp restelkedve.

Harcias tűzben égett Hilda arca; csöndes-lágy nő létére amazontermészet volt, férfiakkalnehezen alkudó.

54

- Ez a gonosz környék! - mondta halkan, gyűlölettel nézve a szegény, öreg bagolyvárat. Őmaga, noha szemre lágy volt és meleg, mint egy érett körte, a régi, kemény amazonokfajtájából való volt.

Halkan lépett be Cliffordhoz. Milyen csinos, gondolta a férfi, mindazonáltal riadt készenlétbehúzódott előle. Más modorú, más etikett szerint élő volt a felesége rokonsága. Kívülállók,gondolta, s hogy mégis bévül kerültek, alaposan megnehezítették az életét.

Merev tartásban, ápolt külsővel ült a székében, a haja fényes-szőke, az arca friss, sápadt-kékszeme dülledt egy kissé, az arckifejezése kifürkészhetetlen, de illedelmes. Hilda mindösszemogorvának és ostobának látta. Clifford várt. Higgadt magabiztosságot sugallt a tartása, debánta is Hilda, mit sugall, mit nem! Harcra kész lévén, azt se bánta volna, ha Clifford maga apápa vagy a császár.

- Connie ijesztően rosszul néz ki - jelentette ki halk hangján, szépséges, szikrázó szürkeszemét a sógorára függesztve. Szűzies jelenség volt, akárcsak Connie; de Clifford jól ismertea külszín alatt lappangó skót megátalkodottságot.

- Lefogyott egy kissé - mondta könnyedén.

- És te semmit nem tettél érte?

- Szükséges lenne, úgy látod? - kérdezte Clifford a legnyájasabb angol merevséggel; gyakranjár együtt ez a kettő.

Hilda lángoló tekintetet vetett rá, de nem felelt; nem volt erőssége a visszavágás, aminthogyConnie-nak sem volt az; rámeredt tehát csak fenyegetően, és ez jobban hatott, mintha mondottvolna bármit is.

- Megmutatom egy orvosnak - jelentette ki végül. - Tudsz jó orvost a környéken?

- Sajnos, nem.

- Akkor magammal viszem Londonba, van ott egy megbízható, jó orvosunk.

Clifford, noha dúlt-fúlt, hallgatott.

- Gondolom, itt maradhatok éjszakára - húzta le a kesztyűjét Hilda -, majd reggel indulunk.

Clifford elsárgult mérgében; aznap estére a szeme fehérje is besárgult egy kissé. A májárament a méreg. Hilda azonban következetesen szerény és szemérmes maradt.

- Ápolónőt kell fogadnod, valakit, aki gondod viseli. Igazán fölfogadhatnál egy inast például -mondta Hilda, mikor a vacsora utáni kávénál ültek, látszatra nyugodtan. Halkan, mondhatnigyöngéden beszélt, Clifford mégis úgy érezte, furkósbottal verik fejbe.

- Úgy véled? - kérdezte hűvösen.

- De mennyire! Múlhatatlanul szükséges. Másként el kell vinnünk, apámnak meg nekem,Connie-t néhány hónapra. Ez így nem mehet tovább.

- Micsoda?

- Csak rá kell nézni arra a szegény gyerekre! - meredt rá keményen a sógorára Hilda. Mint egyhatalmas főtt rák, gondolta.

- Majd megbeszélem Connie-val - jelentette ki Clifford.

- Megbeszéltük azt már mi ketten.

55

Clifford, aki oly sokáig volt ápolónők keze között, gyűlölte őket: megfosztják az embert amagánéletétől. Ami meg az inast illeti... még csak az kéne, hogy egy férfi ólálkodjék ittkörülötte. Akkor már egy nő is jobb. De miért nem Connie?

Reggel elhajtott a két nővér; Connie leginkább húsvéti bárányra emlékeztetett, kicsi volt avolánnál ülő nővéréhez képest. Sir Malcolm nem tartózkodott Londonban, de nyitva állt akensingtoni ház.

Az orvos alaposan megvizsgálta Connie-t, töviről hegyire kifaggatta az életéről. - Találkozomolykor a lapokban a fényképével, meg a Sir Cliffordéval - mondta az orvos. - Hírességszámbamennek már önök, nem igaz? Lám, felnőnek a csöndes kis lányok; habár ön csöndes kis lánymég most is, hiába az illusztrált lapok. Hát nem, nem! A szervezetével semmi baj, de ez ígynem mehet tovább! Nem bizony. Kérje meg Sir Cliffordot, hozza fel Londonba, vigye elkülföldre, szórakoztassa egy kicsit! Arra van szüksége, szórakozásra! Kimerült a vitalitása,felélte a tartalékait. A szívidegek máris rendetlenkednek. Úgy bizony. Semmi baj, hacsak azidegekkel nem: egy hónap Cannes-ban, Biarritzban rendbe is hozná. De így nem mehettovább, egyszerűen nem mehet, megmondhatom. Ha marad minden a régiben, nem állhatok jóta következményekért. Fecsérli csak az életét, s nem gondoskodik az utánpótlásról.Szórakozásra, egészséges, normális szórakozásra van szüksége. Tékozol csak, anélkül hogygyűjtene. Ne tovább! Depresszió lesz a vége. Óvakodjék a depressziótól!

Hilda összeharapta az ajkát, és ez jelentett valamit.

Michaelis, megtudva, hogy Londonban vannak, rohanvást érkezett, rózsacsokorral. - Mitörtént magával? - kiáltotta. - Hisz csak árnyéka önmagának. Még ilyen változást! Hát miértnem szólt? Jöjjön velem Nizzába! Vagy Szicíliába! Csodaszép most arrafelé. Napsütés, az kellmagának! Élet! Hisz elfogy, mint a gyertya. Jöjjön el velem! Elmegyünk Afrikába! Ó, apokolba Sir Clifforddal. Hagyja a fenébe, jöjjön el velem. Feleségül veszem, amint elváliktőle. Jöjjön velem, merjen már élni egy kicsit! Az isten szerelmére, az a Wragby bárkitmegölne. Iszonyú egy hely! Gonosz egy hely! Bárkit megölne. Jöjjön velem valami naposvidékre! Napfény, az kell magának, nap és egy kis normális élet.

De Connie szíve szinte megállt a gondolatra, hogy elhagyja Cliffordot. Itt és most, nem bírja őazt megtenni. Nem... nem! Hiába. Wragbyben a helye.

Michaelis föl volt háborodva. Hildának nem tetszett a férfi, de Cliffordnál szinte még őt isjobbnak tartotta. És a két nővér visszakocsikázott Közép-Angliába.

Hilda beszélt Clifforddal, akinek még most is sárgállott a szeme fehérje. Megviselt volt ő is amaga módján, de nem volt mese, végig kellett hallgatnia Hildát, hogy mit mondott az orvos -Michaelisről persze nem esett szó -, és némán hallgatta az ultimátumot.

- Itt egy jó inas címe, az orvos egyik betegét gondozta, míg a beteg meg nem halt a múlthónapban. Valóban használható ember, és szinte biztos, hogy elszegődne.

- Csakhogy én nem vagyok lábadozó, és nem akarok inast fogadni! - ellenkezett Clifford,szegény feje.

- És itt van két nő címe; az egyikkel már beszéltem is, nagyon jól megfelel, ötvenéves,nyugodt, erős, nyájas, kulturált is a maga módján.

Clifford nem felelt, duzzogott.

- Hát jó, Clifford. Ha holnapig nem tudunk megállapodni, táviratozom apának, és elvisszükConnie-t.

56

- No és Connie elmenne? - vetette föl Clifford.

- Nem szívesen, de tudja, hogy meg kell tennie. Anyánk rákban halt meg, ő is sokat emésztettemagát, attól kapta. Nem vállalhatunk ilyen kockázatot.

Így aztán másnap Clifford Mrs. Bolton, a tevershalli községi ápolónő mellett döntött, akitvalószínűleg Mrs. Betts javasolt. Mrs. Bolton épp akkor ment nyugdíjba a községházától, ésmagánbeteget keresett. Clifford erősen idegenkedett a gondolattól, hogy idegenek kezére adjamagát, de Mrs. Boltont ismerte: ő ápolta, amikor skarlátja volt.

A két nővér fölkereste Mrs. Boltont egy újszerű, tevershalli mérték szerint előkelőnek számítósorházban. Jó arcú, negyven-egynéhány éves nő volt, ápolónői egyenruhában, fehér gallérral,fehér kötényben; teázott éppen a lakás kicsi, zsúfolt nappalijában.

Rendkívül figyelmesen, udvariasan hallgatta őket, kedvesnek látszott. Enyhe tájszólásban, dekínosan helyes angolsággal beszélt, s mivel hosszú évekig basáskodott a beteg bányászokfölött, igen jó véleménnyel volt magáról, önbizalomban nem szenvedett hiányt. Egyszóval afalu vezető rétegéhez tartozott, köztiszteletnek örvendett.

- Hát igen, Lady Chatterley bizony rossz bőrben van! Hisz valódi szépség volt, nem igaz?Most meg csak gyengül, soványkodik egész télen! Szomorú dolgok ezek. Az a szegény SirClifford! Ez a háború, hogy ez mi mindent tönkre nem tett.

Azt mondta, ha elengedi dr. Shardlow, akár azonnal munkába állhat Wragbyben. Meg-állapodásuk szerint még két hétig a körzetében kell tevékenykednie, de akad talán, akihelyettesítse.

Hilda elnyargalt dr. Shardlow-hoz, és Mrs. Bolton vasárnap, két bőrönddel, taxivalmegérkezett Wragbybe. Hilda megbeszélte vele a dolgokat; Mrs. Bolton bármikor késznekmutatkozott egy kis beszélgetésre. S milyen fiatalos volt! Meglehetősen sápadt arcát pirosrafűtötte a tettvágy. Negyvenhét éves volt.

Ted Bolton, a férje a bányában lelte halálát huszonkét éve, karácsonykor volt huszonkétesztendeje, éppen karácsonykor hagyta özvegyen Mrs. Boltont két gyerekével, karon ülő voltmég csak a kisebbik. Ó, azóta már az is férjes asszony, Edith, hozzáment egy sheffieldifiatalemberhez, a fiatalember a Boots Cash Chemistsnél dolgozik. A nagyobbik lánya megtanítónő Chesterfieldben, hazajár a hétvégén, ha más programja nincsen. A fiatalok manapságélik világukat, nem úgy, mint amikor ő, Ivy Bolton volt fiatal.

Ted Bolton huszonnyolc éves volt, mikor megölte a sújtólég. Az elöl dolgozó akkordáns rájukkiáltott - négyen voltak -, vágják hasra magukat. Le is feküdtek még idejében, csak Ted nem,és Ted meghalt. A vizsgálatnál társai az igazgatóság pártjára álltak, azt vallották, hogy Tedmegijedt, el akart szaladni, nem engedelmeskedett a parancsnak, vagyis hogy voltaképp ő volta hibás. Így aztán mindössze háromszáz font lett a kártérítés, azt is inkább ajándékképpenadták, és nem jogos kártérítés gyanánt, mert igazából Ted volt a hibás. De még azt a pénztsem számolják a kezéhez, pedig Mrs. Bolton egy kis boltot akart nyitni. Azt mondták,hogyisne, hogy elherdálja, tán még el is inná! Így aztán heti harminc shillinget kapott. Úgybizony, minden hétfőn el kellett mennie az irodára, és órákig várni a sorára, igen, mindenhétfőn, majd négy éven át. És mihez is foghatott volna azzal a két aprósággal? Hanem Tedanyja nagyon jó volt hozzá. Mikor járni kezdett a kisebbik, napközben magához vette agyerekeket, és így Ivy Bolton eljárhatott a sheffieldi egészségügyi tanfolyamra, a negyedikévben még az ápolónő-tanfolyamot is elvégezte, és megkapta az oklevelét. Eltökélte, megáll alábán, felneveli a gyerekeit. Egy ideig a parányi uthwaite-i kórházban volt segédápolónő. Deamikor a Társaság, a Tevershalli Szénbánya Társaság - voltaképp Sir Geoffrey - látta, hogy

57

megáll a lábán, melléje állt, és kinevezte körzeti ápolónőnek, ennyi a javukra legyen mondva.Azóta is ez a munkája, de most már sok egy kicsit, könnyebb munkára vágyik, egy körzetiápolónőnek rengeteget kell talpalnia.

- Igen, mondom is mindig, hozzám nagyon jó volt a Társaság. De amíg élek, el nem felejtem,milyen csúnyán intézték el Tedet; Tednél bátrabb, keményebb legény soha nem szállt a kasba,hát hogy volt képük gyávának nevezni? De hát, halott lévén, ő már szegény meg nem védhettemagát.

Furcsán keveredő érzések ömlöttek az asszonyból. Szerette a bányászokat, akiket oly sokáigápolt, de magát sokkal felsőbbrendűnek tudta. Szinte a felsőbb osztályok közé tartozónakérezte magát, ugyanakkor kemény harag füstölgött benne az uralkodó osztály ellen. Az urak!Ha nézeteltérés támadt az urak és a munkások között, mindig ez utóbbiak pártján állt. Ettőleltekintve azonban foggal-körömmel ragaszkodott felsőbbrendűségéhez, ahhoz, hogy felsőbbosztálybelinek tartsák. Roppantul érdekelték az előkelőbbek, benne is munkált a fensőbbségiránt való vonzódás sajátos angol szenvedélye. Felvillanyozta, hogy Wragbybe hívják, fel-villanyozta, hogy Lady Chatterleyvel beszélhet; istenem, micsoda különbség az egyszerűbányászfeleségekhez képest! Nem győzte áradozva bizonygatni; ugyanakkor ki-kibukkantbelőle a Chatterleykre, az urakra való neheztelés.

- Az már csak természetes, hogy szegény Lady Chatterley így ki van merülve! Még szerencse,hogy segítségére jött a nénje. A férfiak nem gondolkoznak: akár urak, akár egyszerű emberek,természetesnek veszik, amit a nő tesz értük. Hányszor meg nem mostam érte a bányászaimfejét! Hanem Sir Cliffordnak, így megnyomorodva, bizony nem könnyű a sora. Rátarti családvolt mindig is az övé, eléggé fenn hordták az orruk, de hát joguk volt hozzá. Hanem hogy ígyrájuk járjon a rúd! És Lady Chatterleynek sem könnyű, sőt neki tán még nehezebb. Micsodaveszteség! Én csak három évet éltem Teddel, de mondhatom, olyan férjem volt, hogy el nemfelejtem, amíg élek! Ezer közül ha egy ilyen akad. Ki hitte volna, hogy ilyen korán meghal?Én nem hiszem a mai napig se, nem tudom elhinni, pedig a saját kezemmel mosdattam megszegényt. Nem bizony, számomra ma is él. Soha el nem hittem.

Szokatlan hang volt ez Wragbyben, merőben új a Connie fülének; megújuló érdeklődésselhallgatta.

Az első egy-két héten azonban igen csöndes volt Mrs. Bolton, cserbenhagyta magabiztos,basáskodó modora, szemlátomást ideges volt. Clifford jelenlétében félénken, szinte ijedtenviselkedett, szavát se igen lehetett venni. Cliffordnak kedvére volt a dolog, csakhamarvisszanyerte önbizalmát, s úgy végeztette Mrs. Boltonnal a szolgálatait, hogy jószerint észresem vette az asszonyt.

- Hasznos kis senki - mondta. Connie szeme kerekre nyílt meglepetésében, de nem mondottellent. Mennyire eltérő tud lenni két ember benyomása!

Clifford csakhamar eléggé fölényes, sőt dölyfös lett az ápolónővel. Mrs. Bolton éppen eztvárta el tőle, s Clifford, anélkül hogy tudta volna, a kezére játszott. Milyen erős ahajlandóságunk, hogy azt tegyük, amit elvárnak tőlünk! A bányászok olyanok voltak, mint agyermek, beszédesek, elmondták neki, mi bántja őket, miközben az asszony kötözgette, ápoltaőket. A bányászok tették, hogy Mrs. Bolton olyan nemesnek, szinte emberfölöttinek érezhettemagát munkájában. Most Clifford, lám, a kicsiségét éreztette, szolgaként bánt vele, és azasszony szó nélkül fejet hajtott, alkalmazkodott az uralkodó osztályhoz.

Hallgatagon, lesütött szemmel lépett be, hogy ellássa a férfit, hosszúkás, kellemes arcazárkózott volt. Alázatosan kérdezgette: - Mit parancsol, Sir Clifford. Ezt csináljam? Aztcsináljam?

58

- Hagyjuk csak egyelőre. Majd később.

- Igenis, Sir Clifford.

- Jöjjön be egy félóra múlva.

- Igenis, Sir Clifford.

- És lesz szíves kivinni ezeket a régi újságokat, igen?

- Igenis, Sir Clifford.

Halkan ment ki, s félóra múlva ugyanolyan halkan lépett be. Meg volt félemlítve, de nembánta. Gyűjtögette felsőbb osztálybeli tapasztalatait. Nem neheztelt Cliffordra: tudta, részeegy jelenségnek, a felsőbb néposztály nevű jelenségnek, amelyet nem ismert ez idáig, s örült,hogy most megismerheti. Lady Chatterleyvel otthonosabban érezte magát, s végül is a házúrnője számít igazán.

Esténként Mrs. Bolton segítette ágyba Cliffordot, ő maga a folyosóról szemközt nyílószobában aludt, és éjjel is átjött, ha Clifford csöngetett. Reggel is ő segédkezett, és csakhamarmegtanulta teljesen kiszolgálni, még meg is borotválta, óvatosan, lágyan, asszonyi módra.Valóban nagyon ügyes és rátermett volt, hamarosan arra is rájött, hogyan uralkodjék a férfifölött. Hiszen, végtére, Clifford sem különbözik olyan sokban a bányászoktól, mikor az emberaz állát szappanozza, a borostáit vakarja. A férfi dölyfe, zárkózottsága nem zavarta: újtapasztalatokat gyűjtött.

Clifford azonban nem tudta megbocsátani Connie-nak, hogy felhagyva személyes szolgála-taival, idegen, megfizetett asszony kezére bízta. Elpusztult ezzel, mondogatta magában, akettejük meghittségének gyöngéd virága. Connie azonban ezt sem bánta. Meghittségükgyöngéd virága az ő szemében holmi orchidea volt csak, élősdi az élete fáján, s a virág, amithajtott, eléggé hitvány.

Most, hogy több ideje maradt, játszhatott halkan a zongorán, odafönn a szobájában, sénekelhetett hozzá: „...A szerelem béklyóit nehéz megoldani.” Nem tudta ez idáig, milyennehéz megoldani őket. De ő, hála az égnek, oldozgatja mégis! Boldog volt, hogy egyedüllehet, nem kell örökké vele beszélgetni. Clifford, ha egyedül volt, vég nélkül az írógépetkopogtatta. De mikor nem „dolgozott”, és ott volt Connie, akkor beszélt, örökké beszélt;végeérhetetlenül elemezgette az embereket és indítékaikat, tetteik következményét, ajellemüket, a személyiségüket - és Connie-nak egyszer csak elege lett. Szívesen hallgattaévekig, míg elege nem lett, sőt csömört nem kapott. Hálás volt immár, hogy egyedül lehet.

Mintha a tudat ezer meg ezer kis gyökere-fonala növögetett volna össze kettejükben, s mostmár, gubanccá bonyolódva, tovább zsúfolódni képtelenül, csak sorvadna életük növénye.Connie tehát csöndesen, gyöngéd kézzel széjjelfejtegette közös tudatuk kuszált gyökérzetét,óvatosan, egyenként szabadítva ki a szálakat, türelmesen munkálkodva, egyszersmind türel-metlenül várva a teljes kibontakozást. De egy ilyen szerelem béklyóját nehezebb megoldani,mint más béklyókat, még ha sokban segítette is Mrs. Bolton jelenléte.

Clifford továbbra is igényelte a meghitt esti együttléteket, a beszélgetést, a felolvasásokat.Connie azonban úgy intézte, hogy Mrs. Bolton tízkor véget vethessen az együttlétnek. Tízkorfölmehetett a szobájába, s egyedül lehetett. Clifford jó kezekben volt Mrs. Boltonnál.

Mrs. Bolton Mrs. Bettsszel étkezett a házvezetőnő szobájában; a két asszony jól megértetteegymást. Különös, milyen közel nyomult a személyzet birodalma, egészen a dolgozószobaajtajáig nyúlt a határa, pedig egykor jócskán távolibbnak tűnt. Megesett, hogy mikor Mrs.Betts a Mrs. Bolton szobájában üldögélt, Connie, kettesben lévén Clifforddal a nappaliban, a

59

két asszony halkra fogott hangját hallva érezni vélte, hogyan hatja át őket ezeknek a dolgozóembereknek az erős, szokatlan, idegen frekvenciája. Mrs. Bolton a puszta jelenlétével isennyire megváltoztatta Wragbyt.

És Connie őszintén megkönnyebbült, más világba került szinte, még a lélegzetet is máskéntvette. Mégis félt, hogy sok gyökere, talán életfontosságú gyökerei maradtak közös talajban aCliffordéival. Mindenesetre szabadabban lélegzett, érezte, életének új szakasza kezdődik.

60

Nyolcadik fejedet

Mrs. Bolton Connie-nak is igyekezett gondját viselni; úgy érezte, rá is ki kell terjeszteniehivatásszerű, asszonyi gondoskodását. Váltig biztatta, menjen sétálni, hajtson át Uthwaite-be,legyen többet szabad levegőn. Mert Connie rákapott, hogy naphosszat a tűznél üldögéljen,olvasást mímelve, tétován varrogatva; magától alig is mozdult ki.

Egy szeles napon, nem sokkal Hilda távozta után, így szólt Mrs. Bolton: - Miért nem jár egyetaz erdőben, megnézhetné a kápolnavirágot a vadőr háza mögött. Teljes napi járóföldre nincsannál szebb látvány. Hozhatna haza is, a szobájába, olyan szívderítő egy csokor kápolnavirág,hát nem?

Connie jó szívvel fogadta a tanácsot, azt se bánta, hogy nárcisz helyett kápolnavirágotmondanak. Vadnárcisz! Az ember végül is nem kuksolhat örökké odabent. Ki is tavaszodott...„Négy évszak visszatér, de vissza nem tér hozzám a nappal, este-reggel édes közelgése...”1

És a vadőr, és a vadőr sovány, fehér teste, akár egy láthatatlan virág magányos szirma!Mélységes levertségében, lám, róla is megfeledkezett. De most megmoccant benne valami...„Túl portán, földi ajtón...”2 Túljutni portán, földi ajtón, az lenne a jó!

Megerősödött valamelyest, nem esett nehezére a járás, s az erdőben a szél sem volt olyanfárasztó, mint a parkban, ahol majd ledöntötte a lábáról. Felejteni akart, megfeledkezni avilágról s a sok visszataszító, hullatestű emberről. „Újjá kell születnetek! Hiszek a testnekfeltámadásában! Ha a búzaszem a földbe jutván meg nem hal, bizony nem hoz termést. Mikora sáfrány előbúvik, előjövök én is a napvilágra!” A márciusi szélben végefogyhatatlanidézetek kergetőztek Connie fejében.

A szél föl-fölragyogtatta a napot, s az erdő peremén, a mogyoróvesszők alatt fénybe borult épélénksárgán ragyogott a vérehulló fecskefű. Az erdő csöndes volt, igen csöndes, de meg-megreszkettette a változékony napsütés. Kibújtak az első berki szellőrózsák is, sápadt volt azegész erdő a szélborzolta kicsi anemónák végtelen szőnyegétől. „A világ elsápad aleheletedtől.” De ez a lehelet a Perszephonéé volt: Perszephoné ezen a hűvös reggelen szálltföl az alvilágból. Hideg sóhajtásokkal kelt föl a szél, és mérgesen zörgött odafenn, csapdábaesvén az ágak sűrűjében; szabadulni próbált, mint Absalom. Hogy fáztak a szellőrózsák!Meztelen, fehér válluk hajladozott zöld krinolinjuk fölött. De állták a hideget. Az út menténnéhány fakó kis kankalin is szirmot bontott a sárga bimbók között.

Odafönn bömbölt a szél, hajlítgatta a fákat, de a föld színéig csak hűvös kis légáramokjutottak. Connie-nak megpezsdült a vére, kipirult az arca, szeme kék tűzben égett. Fárad-hatatlanul gyalogolt, szedett néhány szál kankalint, letépte az első ibolyákat, s beszívta édes-hűvös illatukat. És ment tovább, nem is figyelve, merre jár.

Egyszer csak az erdő végében, a tisztáson találta magát, s meglátta a vadőrlak, moha borítottakőfalát: rózsállott szinte, mint a gomba húsa, köveit melengette a fölfénylő napsütés. Az ajtó,a zárt ajtó előtt sárgán szikrázó jázminbokor. De hang semmi, a kémény nem füstölt, kutyanem ugatott.

1 Jánosy István fordítása.2 Hajnal Anna fordítása.

61

Connie halkan a ház mögé került, ahol emelkedik a partoldal; megvolt a mentsége, nárcisztnézni jött.

És íme, a rövid szárú virágok ott sustorogtak, hajladoztak, reszkettek a szélben, fényesen,elevenen, s nem volt hová rejtsék a szél elől elforduló arcukat.

Mintha csak kétségbeesésükben ráznák napsütött, ragyogó kis rongyaik. Bár az is lehet, hogykedvükre van, meglehet, szeretnek így borzolódni.

Constance leült, s hátát egy fiatal fenyőnek vetette; a fa törzse hajladozott, élte különös-erős,rugalmas életét. Szálegyenes, életerős lény, koronája a napban! Connie elnézte, hogyan ara-nyozza be a nárciszokat a hirtelen földerülő napfény, a kezét-ölét melengető. Orrába csapott avirágok tartózkodó illata. És akkor, a csöndben, a magányban mintha magával ragadta volna atulajdon sorsának áramlata. Kőtéllel volt megkötve ez idáig, horgonyon táncolt, mint acsónak, de most, íme, szabadon sodródik.

Elbújt a nap, hűvös lett; árnyék terült a bólogató nárciszokra. Így fognak bólogatni egész nap,egész éjjel, a hidegben. Milyen törékenyek, s milyen erősek mégis!

Connie kissé elmerevedve állt föl, letépett néhány szál nárciszt, és elfelé indult. Nem szívesentépte le őket, de magával akart vinni egyet-kettőt. Vissza kell térnie Wragbybe, a falak közé;hogy gyűlölte most a házat, különösen azokat a vastag falakat! Falak! Falak mindenütt! Ésmégis, kellenek ebben a szélben.

Otthon megkérdezte Clifford:

- Merre jártál?

- Átvágtam az erdőn! Nézd csak, milyen csodásak ezek a nárciszok. Olyan nehéz elhinni, hogysár nevelte őket.

- No meg a levegő és a napfény - mondta Clifford.

- Igen, de a földben kapták a formájukat - vágott vissza Connie, hevességével magát ismeglepve egy kissé.

Másnap délután ismét elment az erdőbe. A széles lovaglóúton haladt, amely leírva félkörét,vörösfenyők között vezet a forráshoz, melyet Jánoskútjának hívnak. Hideg volt ezen adomboldalon, a vörösfenyők sötétjében nem termett virág. De a jeges kis forrás lágyanbuzgott fel tiszta, vörös-fehér kőágyában. Milyen hideg, milyen tiszta! Milyen csillogó!Bizonyára az új vadőr ágyazott meg neki friss kaviccsal. Connie elhallgatta egy ideig a halkcsobogást, ahogy a víz, átbukva a kicsiny csorgón, völgy iránt szaladt. A levéltelen, szúrós,rideg farkashomályt terítő fenyves zúgásán át is mintha parányi víziharangok csilingeléséthallaná a domboldalban.

Baljós, hideg, nedves tájék. A forrás mégis itatóhelyül szolgált évszázadokon át. Ma márnincs haszna; buja, mégis hideg, rideg kis tisztás.

Connie fölállt, és lassú léptekkel hazaindult. Egyszer csak halk kopácsolást hallott jobb kézfelől; megállt, hallgatózott. Kalapál valaki? Vagy csak egy harkály? Nem, kalapálnak,bizonyos.

Fülelve lépkedett tovább. Keskeny ösvény tűnt elébe a fiatal fenyők között, sehová nemvezető utacska. Connie azonban megérezte, járnak rajta. Kalandos kedvvel fordult rá azösvényre; a sűrű, fiatal fenyvest hamarosan öreg tölgyek váltották fel. Közelebbről hallatszotta kalapálás a széljárta erdő csöndjében; fák között, még ha zúgatja is őket a szél, csönd van.

62

Titkos kis tisztás nyílt meg Connie előtt, a tisztáson rönkökből ábdált, titkos kis kunyhó. Hogyő még soha nem járt itt! Rájött, ez az a csöndes hely, ahol a fácánokat nevelik; ott térdelt avadőr, ingujjban, ő kalapált. A kutya éles, kurta vakkantással rúgtatott előre; a vadőr fölkaptaa fejét, és meglátta az asszonyt. Meglepetés ült a szemében.

Fölegyenesedett, tisztelgett, s némán nézte az elgyöngülő térddel közeledő Connie-t. A férfinem örült a betolakodónak; a magány jelentette életének utolsó, maradék kis szabadságát.

- Nem tudtam, mi ez a kalapálás - mondta elgyöngülve, lélegzetvesztve Connie; félt egy kisséa szeme közé néző férfitól.

- Katrócot eszkábálok a fácáncsibéknek - mondta erős tájszólással a vadőr.

Connie nem tudta, mit mondjon, gyöngének érezte magát.

- Leülnék egy kicsit - jelentette ki végül.

- Gyöjjön, oszt üljön le a kunyhóban - mondta a férfi, s előremenve félretolt néhány deszkát ésegyéb kacatot, és előhúzott egy mogyoróvesszőből font parasztszéket.

- Gyújtsak-e tüzet? - kérdezte s a tájszólás valami különös együgyűséget kölcsönzött abeszédének.

- Ne fáradjon, köszönöm - hárította el Connie.

De a férfi az asszony kezére nézett; kék volt a hidegtől. Hozott hát gyorsan egy kevésfenyőgallyat a sarokban álló kis téglakandallóba, s egy perc múlva sárga láng szaladt föl akéménybe. Akkor helyet csinált a kandalló mellett, és oda állította a széket.

- Így e, üljön le, oszt melegedjék - mondta.

Connie engedelmeskedett; engedelmeskednie kellett a férfiból áradó különös, védelmezőfensőbbségnek. Leült, és melengette a kezét, fát rakott a tűzre, s hallgatta az odakint megújulókopácsolást. Igazából nem ezt akarta, ülni a sarokban, a tűznél; szívesebben nézelődött volnaaz ajtóban, de hát gondját viselték, megadta magát.

Takaros kis kunyhó volt, a fala festetlen fenyődeszka; Connie széke mellett rusztikus kisasztal és még egy szék, arrébb gyalupad, egy nagy ládában szerszámok, deszkák, szögek; afalon balta, szekerce, csapdák, zsákok, a férfi kabátja. Ablak nem volt, a nyitott ajtó engedtebe a fényt. Afféle kis szentély, a rendetlenség ellenére is.

Connie a kalapács táncát hallgatta; nem valami vidám muzsika. Rosszkedve volt a vadőrnek.Megsértették a magányát, és méghozzá milyen veszedelmes személy! Egy asszony! Eljutott őodáig, hogy nem akart egyebet, mint hogy békén hagyják. És lám, nem őrizheti meg magá-nyát: bérből él, és ezek itt a kenyéradói.

Különösen a nőkkel való érintkezést kerülte. Félt a nőktől, egy régi kapcsolat súlyos sebétviselte. Úgy érezte, meghal, ha nem lehet egyedül, ha nem hagyják magára. Mindenestülszakított a külvilággal; ez az erdő volt az utolsó menedéke, itt akart elrejtőzni!

Connie megmelegedett; túlságosan meg találta rakni a tüzet, csakhamar sok is lett a jóból.Átült hát a másik székre, s a dolgozó embert nézte az ajtónyílásból. Az ügyet sem vetett rá,pedig tudta, hogy nézik. Dolgozott tovább, mint aki elmélyed munkájában; barna kutyája ottült mellette, s maga alá húzott farokkal a megbízhatatlan világot kémlelte.

A szikár, hallgatag, gyors mozgású férfi készen lett a ketreccel, megfordította, az ajtajátpróbálgatta, majd félretette. Aztán fölállt, elővett egy régi ketrecet, és a munkapadul szolgálófavágító tuskóra tette. Melléje kuporodva, a rúdjait vizsgáztatta, volt, amelyik eltörött a

63

kezében. Kihúzgálta a fölöslegessé vált szögeket, aztán fölfordította a ketrecet, és eltanakodottmagában; nem adta semmi jelét, hogy tudja, nézik.

Connie tehát éberen nézte. És mint meztelenségében, most is ugyanazt a magányosságot láttarajta: magányos, elmélyedt, akár az egyedül dolgozó állat, de mélázó is, magába húzódó lélek,minden emberi kapcsolattól menekülő. Lám, tőle, Connie-tól is milyen elszántan, türelmesentartja távol magát. Egy alapjában türelmetlen és szenvedélyes ember néma, időtlen türelme: ezvolt az, ami egészen a méhéig hatolt Connie-nak, ezt a türelmes tartózkodást érezte meg aférfi lehajtott feje és higgadt-gyors keze meg keskeny, érzékeny csípője láttán. Érezte, ennekaz embernek több és mélyebb élményben volt része, mint neki; sokkal mélyebben tapasztalta,és talán keményebben szenvedte is meg az életet. Connie mintha megkönnyebbedett volnaettől; szinte felelőtlennek érezte magát.

Csak ült a kunyhó ajtajában, akárha álomban, teljesen megfeledkezve az időről, akörülményekről. A férfi, megérezve oldott lebegését, rásandított, s látta az arcára merevedőcsöndes várakozást; ő legalábbis annak, várakozásnak látta. És akkor parányi lángocskalobbant az ágyékában, a gerince tövében; belényögött a lelke. Iszonyodott. Szinte halálosanrettegett minden közeli emberi kapcsolattól. Erősen kívánta, bár menne el az asszony, hagynávégre magára. Irtózott az idegen, asszonyi akarattól, ettől a modern, asszonyi önfejűségtől. Ésmindenekfelett irtózott a maga akaratát érvényesítő, hűvös, felső osztálybeli arcátlanságtól.Hogyne, hiszen alkalmazott lévén, tehetetlen vele szemben. Gyűlölte az asszony jelenlétét.

Connie hirtelen és kényelmetlen érzéssel tért magához. Fölállt. Estébe hajlott a délután,mégsem tudta indulásra szánni magát. Odament a férfihoz; az tiszteletteljesen fölegyenesedett,és ránézett, megviselt arca merev, kifejezéstelen.

- Milyen szép itt, milyen nyugodalmas - mondta Connie. - Most járok itt először.

- Igen?

- Arra gondoltam, eljövök máskor is, szívesen elüldögélnék.

- Igen?

- Be szokta zárni a kunyhót, mikor elmegy?

- Igen, méltóságos asszony.

- Mit gondol, kaphatnék én is egy kulcsot, hogy elüldögélhessek itt néha? Nincs még egykulcs?

- Nem tudok róla, hogy vóna.

Lám, ismét tájszólással beszél. Connie habozott; a férfi ellenkezik. De hát övé ez a kunyhó,végtére?

- Nem keríthetnénk még egy kulcsot? - kérdezte lágyan, de hangjában ott bujkált az asszonyieltökéltség: véghezviszi, amit kigondolt.

- Még egyet! - nézett rá fellobbanó haraggal s egy árnyalatnyi megvetéssel a férfi.

- Igen, egy másodpéldányt - pirult bele Connie.

- Hát aztat csak Sir Clifford tunná - hárították el Connie kérését.

- Csakugyan, neki talán van egy másik. És ha nincs, csináltathatunk a maga kulcsa után. Egy-két nap alatt kész lenne, gondolom. Addig elnélkülözi, nem?

- Hát, nem tom, métóságos asszony. Nem ösmerek senkit erre, aki kulcsot szok csinálni.

64

Connie belepirult hirtelen mérgébe.

- Nos, jó. Akkor magam járok a végére.

- Igenis, méltóságos asszony.

Találkozott a tekintetük. A férfiéban hideg távolságtartás, megvetés, közöny. Connie szemeégett a visszautasítástól.

Ugyanakkor el is szorult a szíve, látva, mennyire ellenszenves lett a férfinak, hogy így elleneszegült. Dacos kétségbeesés áradt feléje.

- Viszontlátásra!

- Látásra, méltóságos asszony. - A férfi tisztelgett, és azon nyomban elfordult. Fölizzott régi,ádáz dühe az önfejű asszonyfajta ellen. És tehetetlen volt. Tudta, tehetetlen.

Connie viszont az önfejű hímre volt mérges. Mit nem képzel magáról az a szolga! Füstölögvement haza.

A halmon, a nagy bükk alatt Mrs. Boltonba botlott: az ápolónő őt kereste.

- Azt lestem, jön-e már, méltóságos asszony - közölte derűsen.

- Elkéstem volna?

- Ó,... Sir Clifford teázna már.

- Miért nem szolgálta ki maga?

- Nem hinném, hogy helyénvaló lenne, méltóságos asszony. Sir Clifford egyáltalán nemörülne neki.

- Ugyan már, miért nem?

Bement Clifford dolgozószobájába; a tálcán ott gőzölgött az öreg teaforraló üst.

- Elkéstem, Clifford? - tette le Connie a virágait, s vette kézbe a teásdobozt; kalapját, sálját lesem vette. - Igazán sajnálom. Miért nem készíttetted el a teát Mrs. Boltonnal?

- Látod, erre nem is gondoltam - felelt gunyorosan a férfi. - Valahogy nem az az igaziteázópartner.

- Ugyan már, nem olyan szentséges dolog egy ezüst teáskanna - vágott vissza Connie.

Clifford kíváncsian nézett föl rá.

- Hol jártál egész délután? - kérdezte.

- Sétáltam, aztán elüldögéltem egy védett helyen. Mit szólsz, a nagy magyalbokor még mindigtele van bogyóval!

És azzal levette a sálját, a kalapot nem, s úgy ült neki a teakészítésnek. A pirítós bizonyáramegrökönyödött már. A teababát ráhúzta a kannára, s fölállt, hogy poharat hozzon azibolyáinak. Szegény virágok, ernyedten lógatták fejüket.

- Magukhoz térnek nemsoká! - mondta Connie, és férje elé tette őket, hadd illatozzanak.

- Puhább, akár Júnó szemhéja3 - idézte Clifford.

3 Kosztolányi Dezső fordítása.

65

- Hogy ennek mi köze az ibolyához? - mondta Connie. - Mondhatom, eléggé dagályosak ezekaz Erzsébet kori szerzők.

Kitöltötte a teát.

- Mit gondolsz, van-e pótkulcs ahhoz a kis kunyhóhoz a Jánoskútja közelében? Tudod, afácántelepen.

- Akad talán. Miért?

- Ma bukkantam rá... soha nem jártam arra. Elbűvölő kis hely. Gondoltam, elüldögélnék ottnéhanap.

- Mellors nem volt ott?

- De igen! Ott kalapált, úgy találtam oda. Nem nagyon tetszett neki, hogy rátörtem.Mondhatni, szinte goromba lett, mikor a kulcsot kérdeztem.

- Mit mondott?

- Ó, semmit, csak hát tudod, milyen a modora; azt mondta, nem tud másik kulcsról.

- Apám dolgozójában talán lesz egy. Ott vannak az összes kulcsok, Betts ismeri őket. Majdszólok neki.

- Tedd meg, légy szíves.

- Szóval Mellors gorombáskodott?

- Ugyan, semmi az egész! Csak hát látszott, nincs ínyére, hogy be akarok telepedni a várába.

- Rá vall, mondhatom.

- Pedig nem értem, mi baja. Végül is nem ott lakik. Nem az övé az a kunyhó. Nem látom be,miért ne üldögélhetnék ott, ha nekem úgy tetszik.

- Persze! - helyeselt Clifford. - Túl sokat képzel magáról az az ember.

- Úgy gondolod?

- De mennyire. Azt hiszi, ő a nagy kivétel. Tudod, nem jött ki a feleségével, hát fogta magát,és bevonult 1915-ben. Indiába vezényelték, ha jól emlékszem. Annyi bizonyos, hogyEgyiptomban is szolgált egy ideig, patkolókovács volt a lovasságnál. Ért a lovakhoz, mindiglovak közt forgolódott. No és ott történt, hogy megtetszett egy indiai ezredesnek, és hadnagyotcsináltak belőle. Kinevezték, igen. Aztán, ha jól tudom, visszament az ezredesével Indiába, azészaknyugati frontra. Megbetegedett; nyugdíjat kap ma is. Úgy tudom, tavaly szerelt csak le,és persze nem könnyű egy ilyennek visszasüllyedni a régi helyzetébe. Hajlamos a felvágásra,igen. De a munkáját tisztességgel végzi, engem egyéb nem érdekel. Hanem azt nem tűröm,hogy a hadnagyot játssza itt nekünk.

- Hogyan léptethették elő, mikor vaskos derbyshire-i tájszólást beszél?

- Csak akkor, ha kijön a sodrából. Egyébként tökéletes a kiejtése, már ugye ahhoz képest.Gondolom, most, hogy visszavedlett közemberré, úgy véli, jobb, ha közember módjára beszél.

- Eddig miért nem meséltél róla?

- Idegesítenek az ilyen romantikus históriák. Csak a rendnek ártanak. Elég baj, hogymegtörténnek egyáltalán.

Connie hajlott rá, hogy ő is így gondolja. Mi hasznuk az ilyen elégedetlen, beilleszkedni nemtudó embereknek?

66

A szép idő Cliffordot is kicsalogatta az erdőbe. A szél hideg volt, de nem túl kellemetlen, s anap, mint maga az élet, fényesen ragyogott.

- Különös - jegyezte meg Connie -, mennyire másként érzi magát az ember ilyen szép, frissidőben. Legtöbbször mintha maga a levegő is haldokolna. Ölik az emberek még a levegőt is.

- Komolyan gondolod? - kérdezte a férje.

- Igen. Annak a sok emberi unalomnak, elégedetlenségnek, dühnek a kigőzölgése a levegőéltető erejét is megrontja. Biztos vagyok benne.

- Talán inkább a légkör állapota csökkenti az ember életerejét, nem?

- Nem, nem, az ember mérgezi meg a világot - bizonygatta Connie.

- Belerondít a saját fészkébe - hagyta rá Clifford.

Továbbpöfögött a kerekes szék. A mogyoróbozóton barkák aranylottak, a naposabb részekenvirított az erdei szellőrózsa, világgá kiáltva az élet örömét, ugyanúgy, mint hajdan, mikor mégaz emberek vele kiálthattak. Connie tépett Cliffordnak néhány szál almaillatú virágot.

Clifford átvette, és érdeklődve nézte őket.

- Ódon csöndnek bemocskolatlan lánya... - idézte. - Mennyivel jobban illik ez egy virágra,mint holmi görög vázákra.

- Szörnyű egy szó ez a bemocskolás! - mondta az asszony. - Bemocskolni, bármit is, csak azember tud.

- Hát, nem is tudom... a csigák és egyebek - ellenkezett Clifford.

- A csiga csak megeszi, és a méh sem mocskolja be a virágot.

Connie megmérgelődött Cliffordra. Miért kell mindent szavakba foglalni? Az ibolya, az Júnószemhéja, a szellőrózsa bemocskolatlan lány. Hogy gyűlölte Connie a szavakat, mindigodatolakodnak közéje és az élet közé: ha valami, hát a szó mocskolja be a dolgokat, mindenélőnek a szavak, a készen vett frázisok szívják ki az életnedveit.

Nem sikerült valami pompásan a közös séta. Feszültség volt közöttük; tették mind a ketten,mintha nem tudnák, noha érezték. És Connie azon kapta magát, hogy női ösztöne mindenerejével taszítja magától a férjét. Csak minél távolabb lenni tőle, távol a tudatától, a szavaitól,a maga körül forgásától, ettől az örök taposómalomtól, igen, és legfőképpen a szavaitól!

Esős lett az idő újra. De Connie egy-két nap múlva, dacolva az esővel, kiment az erdőbe. S hamár az erdőt járta, a kunyhó felé ment. Esett ugyan, de nem volt hideg, s az erdő tartóz-kodónak, megközelíthetetlennek tetszett az esőfüggöny mögött.

Kiért a tisztásra. Senki! A kunyhó zárva. Connie behúzódott a rusztikus verandácska alá, leülta gerendaküszöbre, s elfészkelte magát a tulajdon testmelegében. Üldögélt, nézte az esőt,hallgatta a neszezését meg a szél furcsa sóhajtozását a fák koronájában, noha úgy tűnt,szélcsend van. Vén tölgyek álltak körös-körül, szürke, erős törzsüket feketére mosta az eső; akerek, életerős törzsek vakmerő ágakat bontottak szét. Aljnövényzet kevés volt: szellőrózsa,elszórva; egy-két bokor, bodza meg kányabangita és egy bíborló vadrózsabokor; a szárazsasharaszt szinte eltűnt a szellőrózsa bolyhos zöldjében. Ez a hely talán még nincsenbemocskolva. Ha ugyan! Be van mocskolva az egész világ.

Van azért, amit nem lehet bemocskolni, gondolta Connie. Egy doboz szardíniát például. Éshány nő és hány férfi van ilyen! Hanem a föld!...

67

Alábbhagyott az eső. Világosabb lett a tölgyek alatt. Connie menni készült, de nem tudtaelszánni magát. Fázni kezdett, búskomorsága mégis tehetetlenségre kárhoztatta, megbénítottaszinte.

Bemocskolni! Mennyire mocskos lehet az ember anélkül is, hogy érintették volna.Bemocskolják a halott, obszcénná váló szavak, a megszállottságba forduló, halott eszmék.

Ázott-barna kutya rontott a tisztásra; nem ugatott, csak farka nedves lobogóját csaptamagasba. Mögötte a férfi, nedves, vízhatlan, fekete zekében, mint egy sofőr, nekipirulva egykissé. Connie érezte, hogy törik meg láttán a férfi lendülete. Fölállt a karnyújtásnyira szárazhelyen, a verandatető alatt; a férfi némán tisztelgett, és lassan közelebb jött. Connie hátrábbhúzódott.

- Megyek már - mondta.

- Be akart vón menni? - kérdezte a férfi; a kunyhót nézte, nem őt.

- Nem, csak behúzódtam egy percre az eső elől - felelt csöndes méltósággal Connie.

A vadőr ránézett, látta, fázik.

- Hát Sir Cliffordnak nem vót másik kulcsa? - kérdezte.

- Nem, de nem baj. Véd az esőtől ez a veranda. Viszontlátásra! - Connie-t erősen bosszantottaa férfi tájszólása.

A vadőr figyelmesen nézte az indulni készülő asszonyt. Aztán följebb rántotta a zekéjét, stérdnadrágja zsebéből előhalászta a kulcsot.

- Arra gondótam, tegye csak el ezt a kulcsot, tanálok én más helyet a csibéknek.

Connie rámeredt.

- Hogyhogy?

- Hát csak úgy, hogy elmék, oszt máshova teszem a fácánokat. Ha maga itten akar ejtekezni,biztosan nem jó szemmel lássa, hogy én is itt téblábolok.

Connie csak nézte a férfit, s lassan hüvelyezgette a tájszavak értelmét.

- Miért nem beszél normálisan? - kérdezte hűvösen.

- Én-e? Aszittem, úgy beszélek.

Connie-t elnémította a harag.

- Szóval, ha köll a kulcs, fogja, oszt tegye csak el. De ha hónapig ráér, kiganézok elébb akunyhóból. Nem tom, jó-e lesz úgy.

Az asszony még mérgesebb lett.

- Nem kell nekem a kulcsa - mondta. - Nekem maga itt ne takarítson. És egyáltalán, nemakarom kitenni a kunyhóból, értse már meg! El akartam üldögélni itt néhanap, ennyi az egész.De jó lesz nekem a verandán is, úgyhogy erről egy szót se többet.

A férfi ismét ráfüggesztette indulatos kék szemét.

- Nohát - kezdte elnyújtott tájszólásban -, a métóságos asszony persze hogy szívessen vanlátva a kunyhóba, a kulcsot is megkaphassa meg minden. Igen, de mostanság fognak megtojnia fácánok, és nekem ölég sokat kell lesz itt szöszmögnöm velük. Télidőtt feléje se nézek akunyhónak. Hanem most, tavasszal, hogy Sir Clifford mindenáron fácánost akar... És amétóságos asszony se akarhassa, hogy örökké zavarogjak, mikor ideki van.

68

Connie enyhe meghökkenéssel hallgatta.

- Már miért bánnám, hogy maga itt van?

A férfi különös pillantást vetett rá.

- Nekem terhes - mondta kurtán, jelentőségteljesen. Connie elvörösödött. - Hát jó! - mondtavégül. - Nem akarom zavarni. Pedig szívesen elnéztem volna, ahogy a madarakat gondozza.Egyáltalán nem bántam volna. De ha magának ez terhes, ne aggódjék, nem fogom zavarni.Végtére maga Sir Cliffordnak a vadőrje, nem az enyém.

Furcsán hangzott, Connie nem is tudta, miért. De ha kimondta, nem bánta.

- Ne tessen már, métóságos asszony. Iszen a métóságos asszonyé az a kunyhó. Úgy lesz,ahogy a métóságos asszony kívánja. Iszen akkor téteti ki a szűröm, amikor akarja... Csaképpeg...

- Nos? - sürgette zavartan Connie.

- Csak éppeg, ha kedveli ezt a helyet, nem akarhassa, hogy itt zavarogjak.

- De miért nem? - kiáltotta türelmetlenül Connie. - Hiszen civilizált ember, nem igaz? Csaknem gondolja, hogy félnem kell magától? És egyáltalán, törődöm is azzal, hogy itt van-e vagysem! Miért olyan fontos ez?

A férfi ránézett; gonosz nevetés bujkált az arcán.

- Nem fontos, méltóságos asszony. A legkevésbé sem fontos.

- Hát akkor?

- Kívánja, hogy kerítsek egy másik kulcsot, méltóságos asszony?

- Köszönöm, nem! Nem akarom.

- No, azér csak kerítek én. Jobb, ha kettő van belőle.

- És vegye tudomásul, hogy nagyon szemtelen! - mondta nekipirulva Connie, még lihegett isegy kissé.

- Jaj, ne tessen má ilyet mondani! De csakugyan. Iszen nem akartam rosszat. Csak aszittem, hakigyön ide, szednem köll a sátorfám, penig nem kis munka vóna áthurcókodni. De ha nemzavarom a métóságos asszonyt... A Sir Cliffordé ez a kunyhó, és úgy lesz minden, ahogy amétóságos asszony parancsójja, csak zokon ne vegye töllem, hogy el kell matatnom itten,végezni, ami a dogom.

Connie teljesen fejvesztetten indult útnak. Nem tudta, vérig sértették-e vagy sem. Lehet, hogykomolyan gondolta az ember, amit mondott: azt hitte, ő, Connie akarja, hogy távol maradjon.Pedig neki álmában sem jutott volna eszébe! Mintha ugyan olyan fontos lenne ez az ember; nohiszen, ki törődik vele, ott van-e vagy sem.

Elbizonytalanodva ért haza, nem tudta, mit gondoljon, hogyan vélekedjen.

69

Kilencedik fejezet

Connie-t magát is meglepte a Clifford iránt támadt ellenszenve. Hirtelenjében úgy érezte,mindig is idegenkedett tőle. Gyűlölni nem gyűlölte: szenvedély nem volt az érzésében.Idegenkedett csak, mélységesen, fizikailag. Úgy tetszett, azért is ment hozzá, mert már akkoris idegenkedett tőle, valami rejtelmes, fizikai értelemben. Persze igazából azért lett a felesége,mert Clifford szellemileg nagyon is vonzotta, sőt izgatta. Urának tekintette valami módon,fölötte állónak.

Most, hogy a szellemi izgalmak kimúltak, semmivé lettek, Connie csak a fizikai ellenszenvetérzékelte, önmagából, a tulajdon mélységeiből támadt az érzés: látta már, hogyan emésztinapról napra az életét.

Gyöngének, teljességgel elveszettnek érezte magát. Kívülről remélt segítséget. De segítségnem akadt széles e világon. A társadalom iszonyú, mert őrült. Igenis őrült a civilizálttársadalom. A pénz és az úgynevezett szerelem a két rögeszméje, s közülük is a pénz az első.Az individuum, bomlott szertelenségében, ezzel a kettővel, a pénzzel és a szerelemmelérvényesíti magát. Itt ez a Michaelis! Merő őrültség az élete, minden cselekedete. A szerelmeis az őrültség egy fajtája.

És Clifford sem különb. Az a sok beszéd! Az a sok írás! Az a kétségbeesett vergődés, hogyelőbbre jusson! Őrültség. És romlik csak egyre, valóban rögeszméssé válik.

Connie-t át- meg átjárta a rettegés. De Clifford legalább nem őt, hanem Mrs. Boltontszorongatja már. Persze ő maga nem is tudja, hogy ezt csinálja. Clifford őrültségét, mint annyimás őrültét, éppen az mutatja, hogy mi mindenről nem tud: kopár sivatagok nyújtóznak atudatában.

Mrs. Bolton nem egy tekintetben csodálatos volt. De belőle sem hiányzott az a különöshatalmaskodás, az az örökös önérvényesítési hajlam, amely - egyebekkel együtt - a modern nőőrültségét jelzi. Gondolni azt gondolta, végtelenül alázatos, és csak másokért él. Cliffordéppen azért izgatta, mert a férfi mindig, vagyis igen gyakran meghiúsította az akaratát, akárhavalamely finom ösztön sugallatára. Igen, a Clifford önérvényesítő ösztöne ravaszabb,kifinomultabb, mint az övé. És éppen ez bűvölte el az asszonyt.

Meglehet, annak idején ezzel hatott Connie-ra is.

- Gyönyörű idő van - mondta például Mrs. Bolton a maga behízelgő, rábeszélő módján. -Olyan szépen süt a nap, biztosan élvezne egy kis sétát.

- Csakugyan? Lesz szíves ideadni azt a könyvet... azt ni, azt a sárgát. És jó lenne, ha kivinnéezeket a jácintokat.

- De hisz olyan szépek! - Furcsán elnyújtva ejtette a szót. - És az illatuk, hát az külön csoda.

- Éppen az illatuk az, amit nem állhatok - mondta a férfi. - Temetőszag.

- Csak nem?! - kiáltott meglepetten Mrs. Bolton, csöppecskét megbántva, mégis csodálattal.És azzal kivitte a csokrot, hódolattal adózva Clifford kifinomult ízlésének.

- Megborotváljam? Vagy egyedül óhajt borotválkozni? - Behízelgő, alázatos hang, mintmindig, mégis benne a felülkerekedés vágya.

- Nem is tudom. Várjunk egy kicsit, ha nem bánja. Majd szólok.

70

- Igenis, Sir Clifford! - vonult vissza megadóan Mrs. Bolton. De minden visszautasítás csakújabb akaratenergiát halmozott föl benne.

Clifford csöngetett némi idő elteltével, s az asszony nyomban ott termett.

- Úgy gondoltam, megborotválhatna - közölte Clifford.

Mrs. Bolton szíve megdobbant, s különös gyöngédséggel felelt:

- Máris, Sir Clifford!

Ügyes volt, az érintése lágy, tapintatos, noha kissé lassú. Clifford eleinte idegenkedett avéghetetlenül lágyan matató ujjak érintésétől, de csakhamar megszerette, érzéki örömét leltebenne. Majd mindennap megborotváltatta magát: az asszony arca közel az övéhez, aszemében végtelen figyelem, összpontosítás. És Mrs. Bolton lassacskán kitapasztalta, ésnemsoká teljesen kiismerte ujjbegyével a férfi arcát, ajkát, állát, nyakát. Jól táplált, kellemesábrázat, az arca, a nyaka is szemrevaló, no és valódi úr.

Szemrevaló volt Mrs. Bolton is, sápadt, hosszúkás arca tökéletesen nyugodt, a szeme fényes,de korántsem beszédes. És fokról fokra, véghetetlen gyöngédséggel, szerelemmel szinte,fölébe kerekedett a férfinak, s az megadta magát.

Most már szinte mindent ő végzett Clifford körül, és Clifford egyre otthonosabban éreztemagát vele, kevésbé szégyellte tőle, mint Connie-tól fogadni el az alantas szolgálatokat. Mrs.Bolton pedig élvezettel szolgálta. Szerette ezt a gondjaira bízott testet, feltétel nélkül szerette,öröme telt a legalantasabb teendőkben is. Egy nap ezt mondta Connie-nak: - Végső soron, hafenekére nézünk a dolgoknak, minden férfi pólyás. Nekem elhiheti, nekem aztán sokszor alegkomiszabb tevershalli bányászokkal volt dolgom. De ha bármi bajuk van, ha rászorulnak azember segítségére, kiderül, pólyások mind, nagyra nőtt pólyások. Én mondom, minden férfiegyforma.

Eleinte azt gondolta Mrs. Bolton, egy úriember, egy ilyen Sir Clifford-féle valódi úriemberazért mégiscsak más. Clifford tehát számottevő előnnyel indult. De aztán, fenekére nézve adolgoknak - hogy Mrs. Bolton kifejezésével éljünk -, rájött az asszony, hogy ő is csak olyan,mint a többi: felnőtt méretű pólyás, csakhogy különös vérmérsékletű, finom modorú, nagyobbönuralmú, no és tele különös ismeretekkel, olyanokkal, amikről Mrs. Bolton nem is álmodott,s amelyekkel Clifford még most is meg tudta félemlíteni.

Connie-nak nemegyszer a nyelve hegyén volt már:

- Az isten áldjon meg, hogy adhatod meg magad ilyen szörnyűségesen ennek az asszonynak! -De aztán arra gondolt, nem érdekli őt annyira Clifford, hogy szóvá tegye.

Az estéket, tíz óráig, továbbra is együtt töltötték. Beszélgettek, olvastak, vagy Cliffordkéziratát javítgatták, noha Connie szemében ez is elvesztette már a varázsát. Unta a férjemunkáit. Mindazonáltal lelkiismeretesen gépelgette őket. Tudta azonban, idővel ezt is Mrs.Bolton fogja elvégezni.

Connie állt elő ugyanis azzal, hogy Mrs. Bolton megtanulhatna írógépelni. És a készségesMrs. Bolton, ha egyszer belefogott, hát gyakorolt is rendületlenül. Clifford tehát olykor márneki diktált egy-egy levelet, s az asszony lassan ugyan, de kifogástalanul dolgozott. Cliffordpedig módfelett türelmes volt, készséggel betűzte a nehezebb szavakat meg a hellyel-közzelelőforduló francia kifejezéseket. Szinte öröm volt oktatni, olyan lelkesen igyekezett.

Így aztán megesett, hogy Connie, fejfájásra hivatkozva, vacsora után fölment a szobájába.

- Mrs. Bolton, gondolom, szívesen játszik veled egy parti pikétet - mondta Cliffordnak.

71

- Ó, persze, jól megleszek, amiatt ne aggódj. Menj csak föl a szobádba, és pihenj, kedves.

És alighogy távozott Connie, Clifford becsöngette Mrs. Boltont, és egy parti pikétet, bezique-et vagy éppen sakkot javasolt. Ő tanította meg az asszonyt ezekre a játékokra. Connie pedigkülönös ellenérzéssel nézte a kislánymód nekipirult és reszketeg Mrs. Boltont, hogyan nyúlbizonytalankodva a királynőhöz, a lóhoz, s hogyan kapja vissza a kezét. Clifford pedigcsöndes mosollyal, évődő fensőbbséggel mondta:

- Ilyenkor azt kell mondani, hogy j’adoube!

Mrs. Bolton ránézett fényes, elbűvölt szemével, és félénken, engedelmesen makogta:

- J’adoube!

Igen, a férfi tanította. És élvezte, hatalomérzettel töltötte el, hogy taníthatja. Az asszony el voltbűvölve. Lassan, fokról fokra elsajátította, amit a jobb emberek tudnak, amitől - a pénzt nemszámítva - felsőbb osztálybeliek. Ez volt az, ami elbűvölte. Ugyanakkor ezzel tette nélkülöz-hetetlenné magát Cliffordnál. Mert Cliffordnak erősen hízelgett Mrs. Bolton őszinte elragad-tatása.

Connie szemében Clifford mintha most mutatkozott volna meg igaz valójában; egy kisséközönségesnek, fantáziátlannak és meglehetősen kövérnek látta. És Connie nagyon is könnyenátlátott Ivy Bolton alázatot mímelő, hatalomra törő kisded játékain. Mindazonáltal meg-lepetten nyugtázta, micsoda őszinte izgalmat vált ki ez az asszony a férjéből. Hiba lenne aztállítani, hogy Mrs. Bolton beleszeretett Cliffordba. Megbabonázta, hogy közeli kapcsolatbakerült egy felsőbb osztálybeli férfival, ezzel a valódi nemesúrral, aki könyvet, sőt verseket ír,akinek ott a fényképe az illusztrált lapokban. És hogy ez az úr „tanítja”, az minden szerelmikapcsolatnál nagyobb izgalmat, mélyebb szenvedélyt ébresztett benne. Valójában éppen az,hogy szerelmi kapcsolatról nem lehetett szó, gerjesztette még nagyobb lángra ezt a másfajtaszenvedélyt, a tudás szenvedélyét, azt, hogy tudni fog, mint Clifford.

Nem kétséges, az asszony valami módon szerelmes volt Cliffordba, jelentsen bármit is ez aszó. Olyan szemrevaló volt Mrs. Bolton, olyan fiatalos, szürke szeme olykor igazán csodálatosszép. És az a bujkáló, lágy elégedettség vagy éppen diadal, az a titkos kielégülés, amikörüllengte! Az a titkos kielégülés, hahh! Mennyire megvetette Connie ezt az érzést!

Nem csoda, hogy Cliffordra is hatott az asszony. Hiszen valósággal imádta, feltétel nélkül,állhatatosan imádta, mindenestül neki szentelte magát; használhatta Clifford, ahogy akarta.Nem csoda, hogy hízelgett neki a dolog.

Connie kihallgatta hosszú beszélgetéseiket. Pontosabban, rendszerint Mrs. Bolton beszélt;rázúdította Cliffordra Tevershall falu pletykaözönét. Több is volt az pletykánál. Mintha Mrs.Gaskellt, George Eliotot és Miss Mitfordot gyúrták volna egybe, meg még mi mindent, amirőlezek a nők hallgattak. Mrs. Bolton, ha egyszer rákezdte, minden könyvnél többet tudott mon-dani az emberekről. Alaposan ismerte őket, és őszinte gyönyörűségét lelte viselt dolgaikban;Valóban jó, noha egy kicsikét megszégyenítő volt a meséit hallgatni. Eleinte nem mertelőhozakodni „tevershalli traktáival”, ahogy ő nevezte, de ha belefogott mégis, többé nemhagyta abba. Clifford „anyagra” vadászott, és Mrs. Boltontól bőséggel kapott anyagot. Connierájött, Clifford úgynevezett géniusza éppen ebből táplálkozik: kétségtelenül jó érzéke van aszemélyes pletykához, okosan és szemlátomást elfogulatlanul pletykálkodik. Mrs. Boltonpersze igen elevenen adta elő „tevershalli traktáit”. Magával ragadta a téma. Csudálatos, hogymi minden történik, s hogy neki mi mindenről volt tudomása. Tucatnyi kötetre futotta volnatörténeteiből.

72

Connie izgalommal hallgatta, de utána mindig szégyellte magát egy kissé. Miért hallgatjailyen szertelen kíváncsisággal? Mások legszemélyesebb ügyeit végül is meg szabad hallgatni,de csak tisztelettel a küszködő, zaklatott emberlélek iránt - minden emberi lélek ilyen -, éscsak gyöngéd, különbségtevő szimpátiával. Mert még a szatíra is a rokonszenv egy formája.Éppen rokonszenvünk nekilendülései és megtorpanásai határozzák meg életünket. Ebbenrejlik a jól megírt regény nagy fontossága is. Tájékoztatja, új utakra vezeti, s a holttámerevedett dolgoktól elriaszthatja rokonszenvünket. Ezért tárja fel a jól megírt regény az életlegtitkosabb részeit: éppen az élet szenvedélyes-titkos vonatkozásaiban kell apadnia-áradniaaz érzéki létnek, itt van szüksége tisztulásra, megújulásra.

Ám a regény, a pletykához hasonlóan, álságos vonzalmat és taszítást is ébreszthet, s ezek amechanikus ingerek sorvasztják a lelket. A regény a legkorruptabb érzést is megdicsőítheti,feltéve, hogy konvencionálisan „tiszta” érzésről van szó. És akkor a regény, mint a pletyka,gonosszá válik, s különösképpen azért, mert - mint a pletyka - látszatra mindig az angyalokpártján áll. Mrs. Bolton pletykája mindig az angyaloknak fogta pártját. „És egy ilyen komiszalak bánt el úgy azzal a rendes nővel!” Holott - Connie még Mrs. Bolton pletykájából iskihámozhatta - a nő csak amolyan mézesmázosfajta volt, a férfi pedig nekibúsultantisztességes. De nekibúsult tisztessége „komisszá” tette a férfit, s a nőt „rendessé” a mézes-mázossága - legalábbis a Mrs. Bolton gonosz útra tévedt, konvencionális szimpátiái szerint.

Ezért volt megalázó a pletykálkodása. És ugyanezért megalázó a legtöbb regény, különösen anépszerűbbje. A közönségre manapság csak vétkeivel lehet hatni.

Mrs. Boltont hallgatva, Tevershall falut mindenesetre más szemmel látta az ember. Szörnyű-séges, fortyogó, visszataszító életkavargás, nem az a sivár szürkeség, aminek távolról látszik.Clifford persze ismerte látásból a történetek hőseit, Connie talán egyről-kettőről tudta csak,kicsoda. De amit hallott, az inkább holmi közép-afrikai dzsungelra s nem egy angol községreemlékeztette.

- Hallották talán önök is, hogy Miss Allsopp férjhez ment a múlt héten. Ki hitte volna! MissAllsopp, igen, az öreg Jamesnek, a cipőboltos Allsoppnak a lánya. Aki odafönn a Pye Croftnálépített házat. Nohát, az öreg Allsopp meghalt a télen, elesett és meghalt; nyolcvanhárom évesvolt, de olyan fürge, mint egy legényke. Elcsúszott a Bestwood Hillen, egy csúszkapályán,amit a gyerekek sikároztak ki, elesett, és a combját törte, és azzal vége is lett szegénynek. Noés minden pénzét Tattie-ra hagyta: a fiukra semmit, egy árva pennyt sem. Tattie pedig nálamis öt évvel... igen, igen, az ősszel múlt ötvenhárom. És uram-atyám, micsoda templomjáróemberek voltak! Tattie vagy harminc éven át tanított a vasárnapi iskolában, egészen amíg megnem halt az apja. És egyszer csak nesze! járni kezd egy kinbrooki illetővel, nem tudom,ismerik-e, elég vénecske, vörös orrú, de öltözködik ám; Willcocknak hívják, a Harrison-fa-telepen dolgozik. Nohát, hatvanöt évesnél biztos hogy egy nappal se fiatalabb, de ahogy azokketten turbékolnak, hát azt látni kéne, kart karba öltve, és csókolóznak a kapuban, bizony, ésTattie-t a térdére veszi, és úgy ülnek ki az erkélyablakba a Pye Croft Roadon, ország-világcsúfjára. Pedig már a fiai is negyven fölött járnak, és alig két éve, hogy meghalt a felesége.Szegény öreg James Allsopp biztosan forog a sírjában: rém hogy milyen szigorúan fogta alányát! Most már, hogy összeházasodtak, leköltöztek Kinbrookba, és mondják, hogy Tattiereggeltől estig slafrokban flangál, szép látvány lehet, köszönöm szépen. Szörnyű, mit megnem tesznek ezek az öregek! Én mondom, a fiataloknál is rosszabbak, arról nem beszélve,hogy mennyivel rosszabbul áll nekik. Én már csak amondó vagyok, a mozi az oka ennek is.De hát hiába, nincs mit tenni. Egy tisztességes, tanulságos film, az igen! De az ég szerelmére,hogy mennyit ártanak ezek a melodrámák, ezek a szerelmes filmek! Legalább a gyerekeketkímélnék meg tőle! De hát nem és nem: a felnőttek még a gyerekeknél is rosszabbak, és amit

73

az öregek művelnek, az mindennek a teteje! Tisztességet papolni, ezeknek? Ki figyel oda?Senki. Kényére-kedvére él mindenki, és milyen könnyű szívvel! Hanem most majd alább kelladniuk: gyengén hoz a bánya, fogy a pénzük az embereknek. És hogy mit össze bírnakmorogni, különösen az asszonyok, hát az valami rémes. A férfiak olyan jók, olyan türelmesek!Mit is tehetnének szegény ördögök. Hanem az asszonyok, azok aztán! Most, hogy gyűjtés vanMary hercegnő esküvői ajándékára, persze rázzák a rongyot, egymást licitálják túl, és aztán,mikor látják, mi minden gyűlt össze, hát szabályszerűen őrjöngnek: „Ugyan ki ez a Maryhercegnő, ugyan mitől különb, mint bárakármelyikünk! Miért nem nekem ad egy bundát ez aSwan & Edgár, ahelyett hogy neki ad hatot! Bánom is már a tíz shillingemet, amit adtam!Kíváncsi volnék, ő ugyan mit ad nekem? Amilyen rosszul keres mostanság az öregem, egy újtavaszikabátot se bírok venni, neki meg ott van teherautó-számra! Ideje már, hogy aszegényeknek is legyen egy kis költőpénzük, ne csak örökké a gazdagoknak. Kéne egy újtavaszikabát, igenis hogy kéne, de honnan a pokolból vegyek?” És hiába mondja ám nekik azember, örüljetek, hogy tisztességgel tudtok táplálkozni, öltözni, minek nektek az a sok újkacat? Mert ezt vágják a képembe: „Hát akkor Mary hercegnő mért nem örül a régirongyainak, minek neki még több? Az ő fajtájából valóknak bezzeg van teherautó-szám, énmeg, nesze! egy új tavaszikabátot se bírok venni. Disznóság. Még hogy hercegnő! Teszek én ahercegnőre. Csak a péz számít, és mivel neki tele a bukszája, hát adnak neki még többet!Nekem bezzeg senki nem ad, pedig jogom, az éppen annyi vóna hozzá, mint másnak. Nekemaztán senki ne mondja, hogy így a műveltség meg úgy a műveltség. Csak a péz számít. Újtavaszikabátot akarnék, de hiába, ha egyszer nincs péz...” Ezen jár örökké az eszük, a ruhán.Zokszó nélkül kiadnak hat-nyolc guinea-t is egy télikabátra - bányászlány létükre! -, kettőt egynyári gyerekkalapra. És úgy mennek a kétguinea-s kalapjukban a metodista templomba, mikoraz én időmben bármelyik lány örült volna egy három shilling hat pennys kis kalapnak. Mikora metodista évfordulón emelvényt építettek a templomba a vasárnapi iskolásoknak, de föl ámmajdnem a mennyezetig, olyan volt, mint egy futballtribün, akkor hallottam MissThompsontól, az elsős lányok vasárnapi iskolai tanítónőjétől, hogy több mint ezer font áravadonatúj vasárnapi ruha ül azon az emelvényen! Amikor ilyen szűkös idők járnak! De háthiába, meg vannak veszve ezek az öltözködésért! És a fiúk se különbek. A legények mindenpennyt magukra költenek, ruhára, dohányra, italra a Bányászházban; egy héten kétszer-háromszor is átruccannak Sheffieldbe. Más lett a világ, na. És semmitől nem félnek, semmitnem tisztelnek, ezek a fiatalok aztán végképp nem. Az idősebb férfiak, azok jók éstürelmesek, hagyják, hogy az asszonyoké legyen minden. És meg lehet nézni, hova vezetmindez. A nők egyszerűen szörnyetegek. De a legények se az apjukra ütöttek. Áldozatot, aztegy világért nem hoznának, önzőek egytől egyig. Ha megmondja nekik az ember,gyűjthetnének egy keveset, teszem azt, saját otthonra, tudják, mi a felelet? „Élvezni akarom azéletem, ameddig lehet. Csak az ér valamit, más semmi.” Gorombák ezek és önzőek, ez azigazság. Minden az idősebb férfiak vállára nehezedik, szomorú, de bizony hogy így van.

Clifford más szemmel kezdte nézni a tulajdon faluját. Tartani mindig is tartott tőle, de többé-kevésbé megbízhatónak vélte. Hanem most...

- Beszélnek-e az emberek szocializmusról, bolsevizmusról? - kérdezte.

- Ó! - felelt Mrs. Bolton. - Egy-két nagyszájú mindig akad. Jobbára csak az asszonyok közt.De a férfiak nemigen törődnek velük. Nem hiszem, hogy valaha is vörösök lesznek ezek a miderék tevershalli férfiaink. Tisztességesebbek ők annál. A fiatalok, nem mondom, szájalnakolykor. De ők sem gondolják komolyan. Egy kis pénz a zsebükbe, az kell csak nekik, hogyihassanak egyet a Bányászházban, vagy hogy randalírozhassanak odaát Sheffieldben. Nemérdekli ezeket semmi más. Mikor nincs pénzük, akkor figyelnek csak oda a vörösökpusmogására. De igazából senki nem hisz nekik.

74

- Egyszóval maga szerint nincs veszély?

- Veszély? Ugyan! Addig legalábbis, amíg nem romlik a helyzet, nem lesz baj. De hahosszabb ideig rosszul mennek a dolgok, a fiatalok fura dolgokat művelhetnek, önző,elkényeztetett banda, ha mondom. Bár nem tudom, mihez is tudnának kezdeni. Semmit nemvesznek ezek komolyan, hacsak a motorozást nem, meg a táncot a sheffieldi Palais-de-danse-ban. Nem is fognak megkomolyodni. Annyi csak a különbség, hogy a komolyabbak frakkothúznak, és abban parádéznak a lányok előtt a Pallyben, abban táncolják ezt az új charlestontvagy mit. A busz zsúfolásig frakkos fiatalokkal, a Pallyből hazatérő bányászgyerekekkel; csakazok nincsenek ott, akik autózni vagy motorozni vitték a barátnőjüket. Nincs ezeknek egykomoly gondolatuk - a doncasteri versennyel, a Derbyvel van tele a fejük, mert ezek mindlóversenyeznek. No és a futball! De már a futball sem az, mint rég, korántsem. Keménymunka már az is nekik. Nem is igen játsszák, inkább motorra ülnek szombat délután, aztánirány Sheffield vagy Nottingham.

- De mit csinálnak, ha odaértek?

- Hát lézengenék. Beülnek valami jobb teaházba, a Mikadóba, teszem azt, vagy elmennek aPallybe, vagy egy moziba, vagy az Empire-ba, lehetőleg lánytársaságban. Mert a lányok iséppen úgy szabadjára vannak eresztve, mint a fiúk. Azt teszik, amit akarnak.

- No és amikor nincs pénzük, mit csinálnak?

- Valahogy mindig megszerzik, amennyi kell. És ha mégsem, akkor vad dolgokat kezdenekbeszélni. De hogy a bolsevizmusra lyukadnának ki, azt kötve hiszem, mert ezeknek az ifjon-coknak nem kell más, csak a pénz, hogy élhessék világuk, és a lányok se különbek, nekik is azkell, meg a szép ruha, más egyébbel nem törődnek. Ahhoz sincs elég eszük, hogy szocialistáklegyenek. Komolytalanok, semmit nem vesznek igazán komolyan, és soha nem is lesznekmások.

Lám, ezek az alsóbb osztályok is csak olyanok, mint a többi, gondolta meglepetten Connie.Tevershallban is csak az járja, mint a Mayfairen vagy mint Kensingtonban. Egyetlen osztálylétezik manapság: a pénzlesőké. Pénzleső fiúké és lányoké, és különbséget csak az teszköztük, hogy kinek mennyi a pénze, és ki mennyit szeretne.

Mrs. Bolton hatására Clifford megújuló érdeklődéssel fordult a bányák felé. Érezni kezdte,tartozik valahová. Újfajta öntudat mozdult meg benne. Végtére ő az igazi főnök Tevershall-ban, övé a bánya. Új hatalomérzet töltötte el, olyasmi, amitől ez idáig ellenszenvvel húzódo-zott.

A tevershalli tárnák kincse kimerülőben volt. Két bánya működött csak, Tevershall és NewLondon. Tevershall híres bánya volt valaha, nagy pénzeket hozott. De most már oda afénykora. New London soha nem volt gazdag, a jobb időkben is épp hogy csak tisztességesnekvolt mondható a hozama. Ám most, hogy nehezebb idők járják, éppen az ilyen bányákathagyják oda az emberek.

- Egész csomó tevershalli bányász szegődött el Stacks Gate-be és Whiteoverba - mondta Mrs.Bolton. - Nem látta még az új Stacks Gate-i üzemet, Sir Clifford? A háború után nyitottákmeg. Nem látta? Nahát, egyszer feltétlenül el kell mennie, az valami egészen nagyszerű: nagyvegyiüzem van rögtön az aknák mellett, de nem is úgy néz ki, mintha bánya lenne, egyáltalán.Azt mondják, a vegyi melléktermékekből több a haszon, mint magából a szénből - elfe-lejtettem, mi a neve, amit előállítanak. És micsoda remek házakat építettek a munkásoknak!Valósággal paloták! No persze, mindenféle aljanép odagyűlt szerte az országból, de ott egycsomó tevershalli bányász is, és sokkal jobb a soruk, mint idehaza volt. Azt mondják,

75

Tevershallnak befellegzett: egy-két év, és be kell csukni. Elsőnek New Londont. Hátszavamra, fura lesz, Tevershall bánya nélkül! Mert épp elég komisz szokott lenni sztrájkidején is, de ha becsukják mindörökre, hát az egy kész világvége. Még lánykoromban isTevershall volt az ország legjobb bányája, szerencsés volt az az ember, aki ott dolgozhatott.Igen-igen szép pénzeket kerestek Tevershallban. Most meg azt mondják, süllyedő hajó,meneküljön, ki merre lát. Hát nem szörnyű? No persze, sokan lesznek, akik maradnak, mígcsak el nem küldik őket. Nem bíznak ezekben a trükkös új bányákban, ezekben a mélyaknákban, a sok gépszerkezetben. Sokan egyszerűen irtóznak a vasasoktól, ahogy a géppeldolgozó bányászokat nevezik; még hogy géppel fejtsék a szenet, mikor emberemlékezet ótakézzel bányászták! Azt mondják, rém hogy mekkora pazarlás. De ami pocsékba megy, azbusásan megtérül a béreken. Nemsoká, mondják, nem is lesz szükség emberre a földön,mindent a gépek fognak csinálni. Habár mondták ezt már akkor is, mikor meg kellett válniuka régi harisnyakötő rámáiktól, én még láttam egyet-kettőt. De én mondom, minél több a gép,annál több az ember is. Így megy ez! Azt mondják, a tevershalli szénből nem lehet olyan vegyianyagokat gyártani, mint a Stacks Gate-iből, hiába hogy három mérföldre vannak egymástól.Fura. De hát azt mondják. És azt is mondják, mindenki azt mondja, disznóság, hogy nemkezdenek valamit, ami könnyítene egy kicsit a férfiak sorsán, és ami a lányokat is munkáhozjuttatná. Mert azoknak bizony minden áldott nap át kell caplatniuk Sheffieldbe meg vissza!Szavamra, lenne miről beszélni, ha a Tevershalli Bányatársaság új erőre kapna valahogy,most, hogy mindenki azt hajtogatja, süllyed, mint a hajó, és az emberek menekülnek, mint apatkány. De hát annyi mindent beszélnek az emberek. A háború alatt, ugye, ott volt az afellendülés. Mikor Sir Geoffrey trösztösítette magát, és valami módon egyszer s mindenkorrabiztosította a pénzét. Ezt mondják, igen! Most pedig, mondják, még a vezetőség, még atulajdonosok sem találják meg a számításukat. Most mondja meg! Ki hitte volna? Én bizonyazt hittem, ezek a bányák örökké termelni fognak. Ki gondolta volna lánykoromban! És nesze,New Englandet becsukták, és becsukták Colwick Woodot: és mondhatom, siralmas látvány,elmenni abba az erdőcskébe, és látni, milyen elhagyatott most Colwick Wood ott a fák közt,az aknalejáratot benőtte a bozót, a síneket eszi a rozsda. Mint maga a halál, egy ilyen elhagyottbánya. Mi lesz, ha becsukják Tevershallt?... Csak elgondolni is! Micsoda élet volt ott mindig,épp csak sztrájk idején nem, bár a szellőzőkerekek még akkor is jártak, azokat csak akkorállították le, ha a lovakat is felhozták. Hát, fura ez a világ, nem tudja az ember, mire virradegyik napról a másikra, bizony hogy nem lehet tudni.

Clifford új harci kedvét végül is Mrs. Bolton monológjai gerjesztették fel. A jövedelme, mintaz asszony rámutatott, biztosítva volt az apja trösztje révén, ha bőségesnek nem volt ismondható. Nem is érdekelte ez idáig a bánya. Más világot akart ő meghódítani, az irodalom, ahírnév világát; a népszerűség és nem a munka birodalmát.

Most azonban ráébredt a népszerűség és a munka sikere közti, a szórakozók és a dolgozóktábora közti különbségre. Ő, Clifford, magánemberként, a szórakozók táborának írta elbeszé-léseit. És befutott velük. Igen, de a szórakozók tábora alatt ott a dolgozóké, komor, kormos,ijesztő sereg. Róluk is csak gondoskodnia kell valakinek. És mennyivel komorabb munka őketlátni el, mint a szórakozókat. Míg Clifford az elbeszéléseit írta, és „haladt előre” a világban,Tevershall a csőd felé botladozott.

Ráébredt, Siker lotyó-istennő kétféle táplálékon hízik: egyrészt az írók, a művészekhízelgésén, imádatán, simogatásán, csiklandásán, de másrészt komorabb táplálékon, húson éscsonton. És a lotyó-istennőnek kijáró húst és csontot az iparból pénzt csikaró emberekszolgáltatják.

76

Mert bizony két nagy kutyafalka marakodik a lotyó-istennő kegyeiért: a hízelgők falkája, akikkönyvvel, filmmel, színházzal szórakoztatják, és a másik, a sokkal vadabb falka, amelyikhússal, a pénz valódi szubsztanciájával áldoz neki. A szórakoztatás divatos-mutatós kutyáiegymásra acsarkodva hajhásszák az istennő kegyeit, de mi az ő viaskodásuk a csonttal adózónélkülözhetetlenek néma élethalálharcához képest!

Mrs. Bolton hatására Clifford kísértést érzett, hogy kilépjen erre a másik küzdőtérre, s az iparitermelés nyers eszközeivel hódítsa meg a lotyó-istennőt. Fölhorgadt a harci kedve. Mrs.Bolton embert faragott belőle a maga módján; Connie éppen ebben vallott kudarcot. Connietávol tartotta mindentől, és Clifford érzékennyé vált, magával és az állapotával foglalkozott. Akülvilágra Mrs. Bolton nyitotta rá a szemét. Míg belül, mondhatni, péppé puhult, kifeléhatékonyabb lett.

Arra is rászánta magát, hogy ellátogasson még egyszer a bányába, s ha már elment, hátalászállt egy csillében, és elguríttatta magát a szénfejtő frontra. Visszaködlött, amit még aháború előtt tanult, s amit, mint hitte, örökre elfelejtett. Ott gubbasztott, nyomorékként, acsillében, és a frontmester egy erős fényű lámpával megmutatta neki a telért. Clifford kevesetbeszélt. De a fantáziája nekilendült.

Újra elővette szénbányászati szakkönyveit, szorgalmasan tanulmányozta a kormányjelenté-seket, és gonddal végigolvasta a szén és az agyagpala bányászatáról és kémiájáról szólólegújabb, német nyelvű munkákat. Persze a legfontosabb felfedezéseket titokban tartották,amennyire lehetett. De aki kutatni kezd a szénbányászat területén, aki tanulmányozza az el-járásokat, a szén és melléktermékei vegyi hasznosításának lehetőségeit, az maga is meglepő-dik, milyen találékony, milyen hátborzongatóan leleményes a modern műszaki elme; valóban,mintha maga a sátán ruházná fel ördögi értelemmel az ipari-műszaki tudományok művelőjét.Mennyivel érdekesebbnek találta Clifford ezt az ipari-műszaki tudományt a művészetnél megaz irodalomnál! Gyöngeelméjű érzelgősök kenyere, gondolta emerről. A tevékenységnek ezenaz új mezején viszont szinte isten vagy démon az ember, új dolgokat talál fel, s küzdmegvalósításukért. Ezen a téren az ember minden elképzelhető szellemi érettségnek fölébeemelkedhetik. Érzelmi, emberi vonatkozásban viszont, Clifford bölcsen tudta, ezek azönerejükből lett emberek tizenhárom esztendős, tétova fiúcskák csupán. Döbbenetes, kiáltóellentmondás.

No és akkor, gondolta Clifford. Hadd süllyedjen általános idiotizmusba az ember érzelmi,„humán” lénye. Ő aztán nem fog búsulni érte. A modern szénbányászat technikai kérdéseirevetette rá magát, ki akarta billenteni holtpontjából Tevershallt.

Nap nap után leszállt a bányába, tanulmányozta a munkát, és úgy megtáncoltatta az igazgatót,a napszinti művezetőt, a mélyszinti művezetőt meg az összes mérnököket, hogy csak még.Hatalom! Újszerű hatalomérzet töltötte el Cliffordot: hatalma van ezek fölött az emberekfölött, száz meg száz bányász fölött rendelkezhet. Tapogatózott, ismerkedett, és lassacskánmagához ragadta az irányítást.

Csakugyan, valósággal újjászületett. Életre kelt végre! Mert Connie-val csak haldoklottlassacskán, bezárva a művész, a tudatos lény elszigeteltségébe. Most búcsút mondott ennek.Úgy érezte, magából a szénből, az aknából áramlik beléje az élet. Az oxigénnél is jobbanéltette a bánya pállott levegője. Hatalmat, hatalmat lélegzett be. Végre csinál valamit, és mégmi mindent fog csinálni! Győzni fog, győzni, s nem úgy, ahogy az elbeszéléseivel győzött, ottnevet szerzett csupán, de micsoda rosszindulat közepette, micsoda veszteségek árán. Nem, eza győzelem férfiembernek való győzelem lesz.

77

Eleinte arra gondolt, a villamosság a megoldás, elektromos energiává alakítja át a szenet. Deaztán új ötlete támadt. A németek egy újfajta gőzmozdonyt találtak föl, önetetős rendszerűt,amelyikhez nem kell fűtő. És ezt a mozdonyt új üzemanyaggal hajtják, amely különlegeskörülmények között kis mennyiségben is igen nagy hőt fejleszt.

Ennek az új, koncentrált fűtőanyagnak a gondolata ragadta meg Cliffordot: lassan, folyama-tosan, óriási hővel égő üzemanyagot akart gyártani. Ennek égetéséhez nem elég a szabadlevegő, valami külső stimulust kell alkalmazni. Kísérletezni kezdett; felfogadott egy ügyesfiatalembert, akiről bebizonyosodott, hogy valóságos vegyészeti zseni.

Diadalmas érzések közt ringatózott: végre túllépett önmagán, s régi, titkos vágya teljesültezzel. A művészet mit sem használt, csak rontott a helyzetén. Hanem most, most aztánsikerül!

Nem tudta, milyen sokat köszönhet Mrs. Boltonnak. Nem tudta, mennyire függ az asszonytól.Mindazonáltal mikor kettesben maradt vele, a hangja önkéntelenül valami könnyed, meghitt,hajszál híján közönséges színezetet öltött.

A Connie-val való érintkezésben viszont merevebb lett. Úgy érezte, mindent, mindent neki,Connie-nak köszönhet, s ezért véghetetlen tiszteletet és belátást tanúsított iránta, míg Conniecsak külsőséges tisztelettel volt őiránta. De leplezni Clifford sem tudta, hogy titokbanvoltaképpen idegenkedik a feleségétől. Mert az újjászületett Cliffordnak volt egy Achilles-sarka, és az asszony, egy Connie-féle asszony, a tulajdon felesége halálosan megsebezhetiezen a ponton. Clifford tehát amúgy félig megalázkodva rettegte a feleségét, és végtelenülkedves volt vele. De a hangjában, ha hozzá beszélt, feszültség bujkált, és újabban hallgataglett a jelenlétében.

Csak amikor egyedül volt Mrs. Boltonnal, akkor érezte igazán nyeregben magát, akkor ahangja is szabadon szárnyalt, és kicsi híján olyan szószátyár volt, mint az asszony. Ésmindennap megborotváltatta magát, és lemosatta vele az egész testét, mint egy gyerek, igen,mint egy kisgyerek, egészen úgy.

78

Tizedik fejezet

Connie sokat volt egyedül mostanában, kevesebben látogattak Wragbybe. Clifford nemigényelte már őket. Még a cimborákat sem. Furcsa lett. Rádiózott inkább: tetemes pénztköltött a készülékre, de végül is megérte. Olykor bejött még Madrid, még Frankfurt is, aminagy szó a nyugtalan légkörű Közép-Angliában.

Órákig el tudta hallgatni a hangosan csaholó hangszórót. Connie csak ámult és bámult, elnézteaz elbűvölt-üres tekintettel hallgatózó Cliffordot: mint aki eszét vesztette, úgy hallgatta, vagytette, mintha hallgatná azt a lehetetlen holmit.

Vajon tényleg hallgatta? Vagy nyugtatóként bömböltette csak, s valami máson járt az esze?Connie nem tudhatta. Fölmenekült a szobájába, vagy ki az erdőbe. Olykor szinte rettegésszállta meg, rettegett a civilizált emberfaj egyre nyilvánvalóbb esztelenségétől.

Most, hogy Clifford az ipari tevékenységnek e másfajta s nem kevésbé kísérteties véglete felésodródott, s pépes lényege köré kemény, hasznos külső héjat növesztett, mint a modern ipari-pénzügyi világnak valami különös rákja vagy homárja a gerinctelen héjasok rendjéből, Connievégképp nem tudott mit kezdeni ezzel a gépi-acélos külhéjú, belül pépes-lágy lénnyel.

Szabad azonban még így sem volt, mert Clifford igényelte a közelségét. Úgy tetszett, idegesenretteg attól, hogy Connie elhagyja netán. Pépes-lágy belső része, az érzelmi, emberi-egyediClifford rémülettel, már-már idióta módjára kapaszkodott Connie-ba. Ott kell neki lennieWragbyben, kell lennie egy Lady Chatterleynek, a feleségének. Mert másként elvész,elsüllyed, mint aki eltévedt a lápon.

Connie enyhe rémületfélével nyugtázta férjének ezt a rászorultságát. Látta, hogyan beszélClifford a frontmesterekkel, az igazgatótanács tagjaival, a fiatal tudósokkal, és elámult a férfiravasz éleslátásán, erején, hátborzongató hatalmán ezek fölött a gyakorlati emberek fölött.Gyakorlati ember lett ő maga is, méghozzá bámulatosan agyafúrt és energikus. Connie Mrs.Bolton befolyásának tulajdonította a változást, amely a legjobbkor, élete nagy válságábanköszöntött rá Cliffordra.

Hanem ez az agyafúrt és gyakorlatias férfi szinte idióta volt, amikor magára maradt azérzelmeivel. Bálványozta Connie-t. Magasabb rendű lénynek látta a feleségét, és különös-gyáván, mondhatni vadember módra imádta, valóban úgy, mint egy bálványt, félelemmel, sőtgyűlölettel a bálvány, a rettegett bálvány hatalma iránt. Nem akart egyebet Connie-tól, minthogy esküdjék, esküdjék meg, nem fogja elhagyni, nem ad túl rajta.

- Clifford - mondta egy nap Connie, amikor már saját kulcsa volt a kunyhóhoz -, valóbanszeretnéd, ha gyereket szülnék egyszer?

A férfi titkos balsejtelemmel meresztette rá dülleteg, halvány szemét.

- Nem bánnám, ha a kettőnk viszonya maradna a régiben - mondta.

- Hogy értsem?

- Úgy, hogy ha nem változna az egymás iránt való szeretetünk. Ha arra is kihatna, ellenzem.Hisz még az sincs kizárva, hogy magam nemzek gyereket egy nap.

Connie megkövülten nézte.

- Már úgy értem, hogy még visszatérhet a képességem.

79

Connie továbbra is csak nézte. Clifford feszengett.

- Egyszóval nem akarod, hogy gyerekem legyen?

- Megmondtam - vágta rá sarokba szorított ebként a férfi -, akarom, ha nem érinti az irántamvaló szeretetedet. Ha igen, mereven ellenzem.

Connie-t elnémította a jeges iszonyat és megvetés. Ilyet tényleg csak egy idióta habarhatössze. Nem tudja már a jámbor, mit beszél.

- Afelől nyugodt lehetsz, hogy az irántad való érzéseimen semmit nem fog változtatni -mondta végre némi szarkazmussal.

- Na látod! Erről van szó! Ebben az esetben csöppet sem bánom. Sőt pompás lesz, ha egygyerek szaladgál körülöttünk, és érezhetjük, hogy a jövőjét építjük. Akkor aztán csakugyanlesz miért küzdenem, s tudni fogom, hogy a te gyereked, ugye, drágám? És mintha az enyémis lenne egyúttal. Mert hiszen ezekben a dolgokban te vagy az, aki számít. Te is tudod, ugye,kedves? Én ebben zéró vagyok. Ami az életet illeti, abban te vagy a nagy Én! Érzed, ugye?Szóval, hogy ami engem illet. Már úgy értve, hogy én egy senki vagyok, végetted. Csakteérted, a te jövődért élek. Magamnak semmit nem jelentek.

Connie növekvő rettenettel és ellenérzéssel hallgatta. Ama szörnyű féligazságok egyike,amelyek megmérgezik az emberi létet. Hogy mondhat férfi józanésszel ilyet egy asszonynak!De hát a férfiaknak nincs józan eszük. Ha egy szemernyi tisztesség lenne benne, rátenné-e eztaz iszonyú felelősséget az asszonya vállára, s hagyná-e magára a semmiben?

És félóra sem telt belé, Connie hallhatta, milyen fűtötten, mennyire impulzívan beszél CliffordMrs. Boltonnak, micsoda szenvedélymentes szenvedéllyel tárja föl magát, mintha félig aszeretője, félig a mostohaanyja lenne az asszony. Mrs. Bolton pedig gondosan frakkbaöltöztette, mert fontos üzleti vendégek voltak a háznál.

Connie sokszor valóban úgy érezte, most kellene meghalni, összetöri, érezte, ez a sokhátborzongató hazugság, ez a meghökkentően gonosz idiotizmus. Clifford újsütetű szakmaihatékonyságát tán a kelleténél is jobban tisztelte, személyes imádatának megnyilvánulásaitólugyanakkor elfogta a rettegés. Semmi közös dolguk nem volt. Connie már hozzá sem ért sohaCliffordhoz, Clifford sem őhozzá. A kezét sem fogta meg a férfi, nem tartotta kedvesen amagáéban. És mivel testileg ilyen végletesen eltávolodtak egymástól, Clifford csak gyötörteimádatával az asszonyt. A teljes impotencia aljassága. És Connie érezte, eszét veszti vagymeghal.

Ahányszor csak tehette, az erdőbe menekült. Egy délután, mikor a Jánoskútja hidegenbugyogó vizét nézve tűnődött, rábukkant a vadőr.

- Megcsináltattam a kulcsot, méltóságos asszony - mondta a férfi, és tisztelgett.

- Igen? Nagyon köszönöm! - riadt föl Connie.

- Nincs valami nagy rend a kunyhóban, ha zokon nem veszi - folytatta Mellors. - Elrámoltam,amit lehetett.

- Nem akartam vesződséget okozni - tiltakozott Connie.

- Nem volt az vesződség. Egy héten belül leültetem a kotlósokat. Nem fognak félni öntől.Nekem reggel-este utánuk kell néznem, de ígérhetem, csak annyit leszek a terhére, amennyitmuszáj.

- Ne aggódjék, csöppet sincs a terhemre. Inkább tájékára sem megyek a kunyhónak, ha útbanleszek.

80

A férfi ráfüggesztette éber-kék tekintetét. Nyájas volt, noha távolságtartó, de legalább épeszű,embernyi ember, még ha soványnak, betegnek látszott is. Köhögés kínozta.

- De hisz maga köhög - jegyezte meg az asszony.

- Semmiség... megfáztam! A tüdőgyulladásomból maradt vissza. Semmi az egész.

Tartotta a távolságot, látszott, nem is szándékozik közeledni.

Connie ettől kezdve gyakran járt ki a kunyhóhoz, reggel vagy délutánonként, de a férfi sohanem volt ott. Kétségtelen: szándékkal kerülte a találkozást, őrizte a magányát.

Mellors valóban kitakarított; a kandalló mellé állította a kis asztalt és a széket, kis halomgyújtóst és aprófát készített oda, a szerszámot, csapdát elrakta, amennyire lehetett; egyszóvalfélrehúzódott. Odakinn a tisztáson ágakból, szalmából alacsony fedelet emelt a madaraknak, salája állította az öt ketrecet. Egy nap aztán Connie két barna fácántyúkot talált a fedél alatt,lázban kotlottak tojásaikon, felfuvalkodva, büszkén, önnön nőstényvérük melegében hevülve.Connie szíve belesajdult. Ő maga, lám, milyen elveszett, haszontalan, jószerint nőnek semmondható, rettegések fészke mindössze.

Következő alkalommal lakója volt már mind az öt ketrecnek, három barna, egy szürke, egyfekete kotlós. És mind egyazon nőstényi késztetés merengő-lágy otthonosságával ülték megtojásaikat, egyazon nősténytermészet borzolta tollaikat. Csillogó szemmel figyelték az eléjükkuporodó Connie-t, és kurta-éles kodácsolással adtak hangot riadalmuknak, de mégisnősténymérgüknek a leginkább, amiért valaki a közelükbe merészkedett.

Connie a kunyhóban kukoricát talált egy ládában. Kézből kínálta a tojókat: nem fogadták el.Sőt az egyik vadul odakoppintott a kezére, és Connie megijedt. Mégis, adni akart valamit akotló anyáknak, akik, lám, nem esznek, nem isznak semmit. Vizet hozott hát egy kisbádogban, s megörült, mikor az egyik kotlós ivott egy kortyot.

Ettől kezdve mindennap kijárt a fácánokhoz, széles e világon ők tudták csak megmelengetni aszívét. Clifford tiltakozása jeges dühöt ébresztett benne. De ugyanígy reagált Mrs. Boltonhangjára meg a vendégeskedő üzletemberekére. S ha néha levelet kapott Michaelistől, az iscsak tovább hűtötte. Biztosra vette, meghal, ha sokáig tart még ez az állapot.

Tavasz volt mégis: az erdőben kinyílt a csillagvirág, a mogyoróbokrokon zöld zápor gyanántnyiladoztak a levélrügyek. Iszonyú, hogy tavasz van, s mégis olyan szívtelen-hideg minden,minden! Csak a tojásaikon ülő, szépségesen borzolt tollú kotlósok, a fölhevült asszonytestűek,csak ők melegek. Connie úgy érezte, örökké ájulás kerülgeti.

És aztán egy nap, egy ragyogó, verőfényes délután, mikor a mogyoróbokrok alatt seregestülvirított a kankalin, s az ösvényt ibolyák pettyezték, Connie, a ketrecek elé érve, egy aprócska,hetyke csibét látott botladozni a ketrec előtt. A kotlós rémült kotyogással hívta vissza kicsi-nyét. Szürkésbarna, sötét pettyes kis jószág, a legelevenebb kis élet-izink a földkerekségen!Connie szinte önkívületben kucorodott melléje. Élet, élet! Tiszta, tüzes, vakmerő új élet! Újélet! Milyen kicsiny, milyen vakmerő! Még amikor nekiiramodott, s engedelmeskedve anyjavad vészjelzéseinek, visszament a ketrecbe, s eltűnt az anyaállat tollai alatt, akkor sem voltmegijedve, játékra vette inkább, játszotta az élet játékát. A parányi, keskeny fejecske ki-bukkant egy pillanatra a kotlós aranybarna tollai alól, és rácsudálkozott a világegyetemre.

Connie el volt bűvölve. És ugyanakkor soha még ilyen élesen nem fájlalta, ilyenelviselhetetlennek nem érezte a saját asszonyi elesettségét.

81

Egyetlen vágya volt már csak: az erdei tisztás. Fájdalmas álom minden egyéb. De olykor egésznap ki se mozdulhatott Wragbyből, ott fogták háziasszonyi kötelességei. És olyankor minthamaga is kiüresedett, sőt szinte meghülyült volna.

Egy este, tea után, fittyet hányva a vendégeknek, megszökött. Késő volt, úgy menekült aparkon át, mint aki fél, hogy visszahívják. Rózsásan nyugodott le a nap, mikor az erdő széléreért, de Connie csak gázolt tovább a virágok között. Az ég, tudta, sokáig világos marad még.

Kipirulva, félig öntudatlanul ért a tisztásra. Ott volt a vadőr, ingujjra vetkőzve, a ketreceketzárta a kis lakók éjszakai biztonsága végett. De három kiscsibe még ott totyogott csöpp lábaina szalmatető alatt, eleven, sárgásbarna kis lurkók, nem hallgatva anyjuk aggodalmas hívo-gatására.

- El kellett jönnöm, látni akartam a csirkéket - lihegte Connie, félénken tekintve a vadőrre,mégis mintha nem is látná. - Több is van?

- Harminchat ez idáig! Nem is rossz!

Látszott, ő is örömét leli a kikelő kis életekben.

Connie leguggolt a legutolsó ketrec elé. A három csibe beszaladt. De hetyke fejecskéjükkibukkant a sárga tollak közül, majd visszabújtak, s aztán csak egy gyöngyös kis madárfejkémlelt kifelé az óriási anyatest alól.

- Úgy szeretném megfogni őket! - dugta át ujjait Connie a ketrec rácsán. A kotlós azonbanodavágott a csőrével, és Connie riadtan hőkölt hátra.

- Nézd csak, hogy vagdalkozik! Utál engem. Pedig nem bántanám őket - mondta csodálkozva.

A férfi, mögötte állva, elnevette magát, aztán ő is leguggolt, szétvetett térddel, s higgadtönbizalommal nyúlt be a ketrecbe. Az öreg kotlós odakapott, de már nem olyan hevesen. És aférfi lassan, gyöngéden, biztos ujjakkal tapogatta ki és húzta elő az anyamadár tollai alól azegyik halkan csipogó fiókát.

- Tessék! - tartotta nyitott tenyérrel Connie elé. Connie átvette a barna kis jószágot, és íme, ottállt, képtelenül vékonyka lábain, egy atomnyi, reszketve egyensúlyozó élet, súlytalanul szinte,az asszony tenyerén. Csinoska, tiszta metszésű fejét azonban magasba tartotta, bátran körül-nézett, és egy kis „piip” hangra nyitotta a csőrét. - Milyen bűbájos! Milyen kis szemtelen! -mondta lágyan Connie.

A mellette guggoló vadőr is érdeklődve nézte a bátor kis madárpalántát. És akkor meglátta,egy csepp könny hullik az asszony csuklójára.

A férfi azonnal fölállt, s hátrébb húzódva, egy másik ketrechez ment. Ágyékán átvillámlott ajól ismert láng, a rég feledett, amelyről azt hitte, végképp elnyugodott már. Küszködvefordított hátat az asszonynak. De a láng nem csitult, alább szökkenve, a térdében keringett.

Visszafordult, hogy megnézze Connie-t. Az asszony térden állva, vakon, lassan nyújtotta előrekét kezét, hogy a fióka anyjához futhasson. Néma elesettséget kiáltott a lénye. A férfizsigereiben részvevő szánakozás sajdult.

Meg sem fontolva, mit tesz, odament, és melléje guggolt megint; elvette a csibét, mert Conniefélt a kotlóstól, s visszadugta a ketrecbe.

Aggodalommal tekintett az asszonyra. Connie elfordított fejjel, vakon ontotta könnyeit,elveszett nemzedékét siratta. A férfi szíve lángot fogott, ujjait az asszony térdére tette.

- Ne sírjon - mondta gyöngéden.

82

Connie azonban arcára szorította két kezét, és azt érezte, megszakad a szíve, és mindenmindegy már.

A vadőr a vállára tette a kezét, és lágyan, gyöngéden végigsimított a háta ívén; vaktában,kedveskedve simogató keze a kuporgó asszony csípőjéig vándorolt, és igen-igen lágyan,becézgetve ölelte-simogatta a drága hajlatot.

Connie elővette meggyűrt zsebkendőjét, és vakon szárogatta az arcát.

- Nem jön be a kunyhóba? - kérdezte higgadt, semleges hangon a férfi.

Gyöngéden megfogva a felső karját, talpra segítette Connie-t, és lassú léptekkel a kunyhó felévezette; el sem engedte, amíg be nem értek. Akkor félretolta az asztalt meg a széket, aszerszámszekrényből elővett egy barna katonai pokrócot, és lassan a földre terítette. Connienem mozdult, a férfi arcát nézte.

Sápadt volt ez az arc, és kifejezéstelen, olyan emberé, aki megadja magát sorsának.

- Pihenjen le - mondta lágyan, és becsukta az ajtót. Sötét lett, egészen sötét.

Connie engedelmesen a takaróra feküdt. És akkor megérezte testén az arcát kereső, gyöngédenkutató, vágyteli ujjakat. Lágyan, igen lágyan, nyugtató nyugalommal, biztonságot adóansimogatta a férfikéz, és Connie végül egy csók könnyű érintését érezte az arcán.

Mozdulatlanul feküdt, akárha álomban. Megreszketett, mikor a kéz gyöngéden, ügyetlenül aruháján kezdett matatni. Ám a kéz tudta, mit akar, hogyan vetkőztesse. Lassan, nagy gonddalhúzta le Connie testéről a vékony selymet, s emelte át a lábán. Aztán kimondhatatlan, reszke-teg élvezettel érintette meg a puha, meleg asszonytestet, s lehelt egy futó csókot a köldökére.És azzal máris magához vonta, és behatolt a szendergő, meleg asszonytest földöntúlibékességébe. A tiszta béke pillanata volt ez a férfinak, a bebocsáttatás pillanata.

Connie mozdulatlanul feküdt, mintha csak álmodnék, örökké mintha álmodnék. A férfié, csakaz övé volt a tevékenység, az orgazmus; Connie nem volt képes többre vágyni. Még a férfiszorosan ölelő karját, erőteljes mozgását, még testébe szökő magját is csak álomként élte meg,álomként, amelyből csak akkor kezdett ocsúdni, mikor a férfi bevégezte, és pihegve elnyugo-dott a mellén.

Akkor ködlött csak fel benne a kérdés, miért? Miért kellett ennek megtörténnie? Miért rebbentel lelkéről egy sötét felhő, s miért tölti el ez a békesség? Hát igaz volt? Valóban megtörtént?

Elkínzott, modern asszonyagya még most sem hagyta nyugodni. Igaz volt? Tudta a választ: haodaadja magát a férfinak, igaz. De ha visszafogja, ha őrzi magát, semmi az egész. Öregnek,millióévesnek érezte magát. S érezte azt is, immár nem bírja tovább önmaga terhét. Vég-képpen megérett a birtokba vételre. Hogy birtokba vegyék végre.

A férfi rejtélyes-hallgatagon feküdt. Vajon mit érez? Mire gondol? Connie nem tudhatta.Idegen ez az ember, nem ismeri. Várni kell, meg nem merné szegni ezt a rejtelmes csöndet. Aférfi karja a derekán, teste a testén, nedves teste oly közel az övéhez. És teljességgel idegen.Mégis, milyen békességes így. Békés még a csöndje is.

Connie idáig jutott gondolataiban, mikor a férfi végre elhúzódott tőle. Akár egy cserbe-nhagyás, gondolta Connie. A férfi a sötétben ráhúzta Connie térdére a szoknyát, aztán csak álltegy-két percig, nyilván a saját ruháját igazgatta. Végül csöndesen ajtót nyitott, és kiment.

Fényes, keskeny holdsarló ragyogott a tölgyek fölötti alkonyégen. Connie fölállt, és gyorsanrendbe tette magát. Aztán ő is az ajtóhoz ment.

83

Az erdő alja árnyékba, szinte teljes sötétségbe burkolózott. Az ég még kristály odafönn, defényt már alig vetett. A férfi odalépett hozzá a homályban, ráemelt arca sápadt folt.

- Hát menjünk? - kérdezte.

- Hová?

- Elkísérem a kapuig - mondta a férfi.

Lám, a maga módján intézi dolgait. Bezárta a kunyhót, és Connie után sietett.

- Ugye, nem bánja? - kérdezte Connie-t, mikor melléje ért.

- Nem, nem! Hát maga?

- Nem én! Azt nem - felelt a férfi, és kisvártatva hozzátette: - Hanem a többit.

- A többit?

- Sir Cliffordot. Az embereket. A bonyodalmakat.

- Miféle bonyodalmakat? - kérdezte csalódottan Connie.

- Bonyodalom, az lesz. Magának is, nekem is. Mindig van - jelentette ki Mellors, s némánlépkedett a sötétségben.

- No és bánja? - kérdezte újra Connie.

- Bizonyos értelemben igen! - nézett föl az égre a férfi. - Azt hittem, leszámoltam én márezzel. És lám, újra kezdődik.

- Micsoda?

- Az élet.

- Az élet! - visszhangozta különös izgalommal az asszony.

- Igen, az. Nem lehet tisztának maradni. S ha annak marad mégis az ember, alig jobb ahalálnál. Ha föl kellett töretnem, hát megtörtént.

Connie nem éppen így látta, mindazonáltal...

- Hisz ez a szerelem - mondta vidáman.

- Mindegy, minek hívjuk.

Csöndben mentek át az alkonyi erdőn, míg a kapu közelébe nem értek.

- De azért engem nem utált meg, ugye? - kérdezte sóváran Connie.

- Ugyan, ugyan - felelt a férfi, és azzal erősen, az iménti egybeforrósító szenvedéllyel öleltemagához az asszonyt. - Ugyan, nekem aztán jó volt, nagyon jó. Hát magának?

- Nekem is - mondta Connie, nem egészen híven az igazsághoz, mert olyan sokat azért nemérzett.

A férfi megcsókolta gyöngéden, lágyan, melegen.

- Csak ne élne annyi sok ember a világon - mondta panaszosan.

Connie elnevette magát. A park kapujához értek. A férfi kaput nyitott.

- Nem jövök tovább - mondta.

- Ne is - nyújtotta a kezét Connie, mintha csak kézfogásra. A férfi azonban két kézzel fogadtael a feléje nyújtott kezet.

84

- Jöjjek-e máskor is? - kérdezte sóváran az asszony.

- Igen! Igen!

Connie sarkon fordult, és megindult a parkon át.

A férfi csak állt, és nézte, mint vesznek sötétbe az asszony körvonalai. Csöppnyi keserűséggelfigyelte a távolodót. Magányos akart volna lenni, és íme, visszahozták. Annak az embernek akeserű magányával fizetett, aki végtére csak maga akart maradni.

Megfordult, és elindult az erdő sötétjében. Nyugalom volt, lement a hold. De körülfogták azéjszaka neszei, a Stacks Gate-i gépzaj, a főútvonal moraja. Lassú léptekkel ment föl a letaroltdombra. A dombtetőről végigtekintett a vidéken, látta a Stacks Gate-i fényes lámpasort, atevershalli bánya kisebb fényeit, Tevershall község sárgás lámpáit, fényeket mindenütt, itt is,ott is, szerte a sötét vidéken; látta a távoli kohók rózsás visszfényeit: felhőtlen éjszaka volt, akohókból ömlő, fehéren izzó fém rózsás fényeket vetett az égre. És a Stacks Gate-i villany-lámpák kemény, erőszakos fénye! Valami meg nem határozható gonoszság ég bennük. Aziparos Közép-Anglia nyughatatlan, zaklatott álmú éjszakája! Hallotta a Stacks Gate-i akna-csörlő zaját: a hétórási sihta bányászait bocsátották alá. A bánya három műszakban dolgozott.

Mellors alámerült a sötétségbe, az erdő magányába. Az erdő magánya azonban, tudta,illuzórikus; megtöri a gépek zaja, megcsúfolják, noha láthatatlanul, az éles fényű lámpák.Nem élhet itt az ember magában, visszahúzódva. Remetéknek nincs helyük többé a világon.És most, hogy magáévá tette az asszonyt, újabb fájdalmak és bajok tengerébe vetette magát.Tapasztalásból tudta, így van ez.

Nem az asszony hibája, nem a szerelemé, nem is a nemiségé. A hiba odakint van, azokban agonosz villanyfényekben, a gépek ördögi csühögésében. Odakint, a mechanikus kapzsiak, akapzsi mechanizmus, a mechanizált kapzsiság világában, ott munkál a fényeket szikrázó,olvadt fémet árasztó, forgalmat bömböltető gonosz szörny, s elpusztít mindent, ami nemalkalmazkodik. Hamarosan elpusztítja az erdőt is, nem nyílik többé a csillagvirág. Ahengergő, robogó vas maga alá gyűr minden sebezhetőt.

Véghetetlen gyöngédséggel gondolt az asszonyra. Szegény, elesett teremtés, mennyivelfinomabb, mint maga is gondolná; túlságosan finom ahhoz a nyers környezethez, mely azosztályrésze. Szegényke, ő is olyan sebezhető, akár a vadjácint, nem abból a nyers gumiból-platinából mintázták, mint a mai lányokat. És el fognak bánni vele! Biztos, mint a halál, hogyelbánnak vele, elbánnak ezek minden, természettől gyöngéd élettel. Gyöngédség! Gyön-gédség, igen, az bujkál benne, a vadon növő jácintok gyöngédsége, éppen az, amit elvesztettekezek a mai celluloid asszonyok. De én a szívem védelmébe fogadhatom egy kis ideig,gondolta. Egy kis ideig, igen, amíg ez az érzéketlen vasvilág, a mechanizált kapzsiságnak ez aMammonja el nem bánik mind a kettőnkkel.

Hazament puskájával meg a kutyával a sötét vadőrházba, lámpát gyújtott, tüzet élesztett,megette kenyérből, sajtból, újhagymából, sörből álló vacsoráját. Egyedül volt, élvezte acsöndet. A szobája tiszta volt és rendes, ha rideg is. Ám a tűz lobogott, a tűzhely fehérlett, afehér viaszosvászonnal takart asztal fölött sugárzott a petróleumlámpa. Elővett egy Indiárólszóló könyvet, de nem akaródzott olvasnia. A tűz mellé ült hát ingujjban, rá sem gyújtott, csaka sörös kupát helyezte keze ügyébe. És Connie felől gondolkozott.

Az igazat megvallva, sajnálta a történteket, talán inkább az asszony miatt. Rossz előérzeteivoltak. No nem a bűntudattól; ebben a tekintetben nem volt lelkifurdalása. Tudta, a lelki-furdalás valójában nem más, mint a társadalomtól vagy az önmagunktól való félelem. Mellors

85

magától nem félt. A társadalomtól azonban, melyet ösztönösen rosszakaratú, eszeveszettbestiának tartott, annál inkább.

Az az asszony! Ha itt lehetne vele, és senki más nem lenne a világon! Újra fölhorgadt a vágya,pénisze, mint egy eleven madár, megmozdult. Ám a vállát félelem ülte meg; félt kitárniönmagát és az asszonyt annak a villanyfényt villogtató, odakinti Valaminek. Az, szegény, az afiatal jószág csak egy fiatal asszonyi lény, de olyan, akibe, íme, behatolt, és akit újramegkívánt.

Nyújtózott egyet, a vágytól különös módon ásítás tört rá: négy éven át élt egyedül, embertől-asszonytól távol. Fölállt, fogta a kabátját meg a puskát, lecsavarta a lámpát, s kutyájávalkiment a csillagos éjszakába. Vágyától űzetve, s rettegve az odakinti rosszakaratú Valamit,lassan, eltűnődve körbejárta az erdőt. Szerette a sötétséget, valósággal beléje burkolózott.Illett duzzadó vágyához a sötétség; végtére ez volt minden kincse; a pénisz nyughatatlan moz-golódása, az ágyékában lobogó tűz! Ó, ha csak lennének mások, férfiak, akikkel együtt harcol-hatna az ellen a szikrát hányó elektromos Valami ellen, védelmében az élet gyöngédségének,az asszonyi gyöngédségnek, a vágy természet adta gazdagságának! Ha lenne, akivel vállvetveharcolhat! De a férfiak mind odakint vannak, és a Valamit dicsőítik, győzedelmeskedve vagymegtöretve a mechanizált kapzsiság, a kapzsi mechanizmus zúzómalmában.

Connie ezenközben sietősen, úgyszólván gondolattalanul vágott át a parkon. Nem voltakutógondolatai, remélte, hazaér vacsorára.

Az ajtót azonban, mérgére, zárva találta, kénytelen volt csöngetni. Mrs. Bolton nyitott ajtót.

- Lám, hát csak megjött, méltóságos asszony! Már aggódtam, hogy eltévedt, vagy mi! -mondta némiképp hamiskásan. - Sir Clifford nem kereste még; Mr. Linley van nála, tárgyal-nak. Most már ittragad vacsorára is, úgy néz ki, nem igaz, méltóságos asszony?

- De. Úgy néz ki.

- Nem tudom, ne tálaljak-e egy negyedórával később? Hogy nyugodtan átöltözhessen.

- Az jó lenne, igen.

Mr. Linley, a bánya vezérigazgatója észak-angliai, idősebb ember volt; energiában nem kelhe-tett volna versenyre Clifforddal, nem volt elég kemény ezekhez a háború utáni állapotokhoz,az ímmel-ámmal dolgozó, háború utáni bányászokhoz. Connie azonban kedvelte Mr. Linleyt,de annak őszintén örült, hogy ma este nem kell Mrs. Linley hízelgését tűrnie.

Linley valóban ott maradt vacsorára, és Connie az a fajta háziasszony volt, akit szeretnek aférfiak: szerény, mégis figyelmes, élénk; nagy kék szeme és vonzó nyugalma sikerrel leplezte,mit gondol igazából. Connie oly sokszor játszotta ezt a szerepet, hogy valósággal másodiktermészetévé vált - de szigorúan csak másodikká. Különös, mégis mennyire eltűnt mindenegyéb a tudatából, mikor szerepét játszotta.

Türelmesen kivárta, míg fölmehet a szobájába, és átadhatja magát gondolatainak. Mindig várt,ez volt az ő nagy erőssége.

A szobájába érve azonban még mindig gyengének, zavarodottnak érezte magát. Nem tudta,mit gondoljon. Milyen ember is ez a férfi? Kedveli őt, Connie-t egyáltalán? Nem túlságosan,úgy látszik. Milyen kedves volt mégis. Valami meleg, egyszerű kedvesség van a lényében,furcsa és váratlanul feltörő, s ez a kedvesség kicsi híján megnyitotta Connie méhét.Ugyanakkor úgy érezte, akárki más nővel is ilyen kedves lett volna ez az ember. De még így ismilyen megnyugtató, milyen vigasztaló élmény volt. És szenvedélyes ember ez a férfi, teljes

86

ember, szenvedélyes. Csak talán nem eléggé egyedi, nyilván ilyen volt élete többi nőivel is.Nem volt igazán személyes az élmény, ő, Connie csak egy nőstényt jelentett neki, nem többet.

Azért talán mégsem ilyen sötét a helyzet. Végtére igen kedves volt a benne lakozó nőstényhez,kedvesebb, mint bárki ez idáig. A személyéhez nagyon is kedvesek a férfiak, de annálkegyetlenebbek nőstény mivoltához, megvetik, vagy éppen figyelemre se méltatják. Rém,hogy milyen figyelmesek a férfiak Constance Reiddel vagy Lady Chatterleyvel, de a méheiránt korántsem azok. Ez a vadőr bezzeg észre se vette Constance-ot vagy Lady Chatterleyt, dea csípőjét, de a mellét milyen gyöngéden illette!

Másnap is kiment az erdőbe. Szürke, borongós délután volt, az erdei szélfű sötétzöldenterjengett a mogyoróbokrok alatt, a fák néma igyekezettel bontogatták rügyeiket. Connieaznap szinte a tulajdon testében érezte a masszív törzsekben fölfelé törekvő nedveket, föl, föl,egészen a rügyek csúcsáig, hogy ott apró, tüzes vérbronz tölgylevélkékben bomoljanak szét.Fölfelé törekvő, az égboltot is elárasztó szökőár.

Connie kiért a tisztásra; a férfi nem volt ott. Nem is számított rá igazán, hogy ott találja. Afácáncsibék szabadon kóricáltak, megannyi könnyű kis rovar; az anyák aggodalmasankodácsoltak rájuk a ketrecből. Connie leült, nézte őket, várt. Nem tett egyebet, várt. Alig islátta a csibéket. Várt.

Álomszerű lassúsággal telt az idő, és a férfi nem jött. Connie nem is hitte igazán, hogy eljön,délután, tudta, nem jár erre. Haza kell menni teára. Nem könnyen szánta el magát az indulásra.

Hazafelé mentében szemerkélni kezdett az eső.

- Megint esik? - kérdezte Clifford, a kalapját rázogató Connie-ra nézve.

- Szemerkél csak.

Némán töltötte ki a teát, makacsul magába zárkózott. Látnia kell a vadőrt még ma, tudnia kell,igaz-e, ami történt. Igaz volt-e vajon?

- Mit szólnál egy kis felolvasáshoz? - kérdezte Clifford.

Connie ránézett. Megérzett volna valamit?

- Furcsán érzem magam... a tavasz teszi. Gondoltam, pihennék inkább egyet.

- Ahogy tetszik. De nem érzed rosszul magad, ugye?

- Nem, nem. Fáradt vagyok csak inkább. Tavaszi fáradtság. Játszol valamit Mrs. Boltonnal?

- Nem. Rádiózni fogok.

Connie megérezte a férje hangjából kicsengő elégedettséget. Fölment a hálószobájába.Kisvártatva meghallotta a rádiót: hülyén behízelgő, bársonyos hang reklámokat olvasott be,affektáltan utánozva a régi utcai árusok hanghordozását. Connie magára kapta régi, ibolyaszínesőkabátját, és kiosont a mellékajtón.

Az esőpermet fátyolként borult a világra, titokzatosan, susogva, langyosan. Conniekimelegedett, míg keresztülsietett a parkon, ki is gombolta az esőkabátját.

Csöndes volt az erdő, csöndes és titokzatos az esti halk esőben, eltelve a félig nyílt rügyek,bimbózó virágok titkával. Csupaszon, sötéten csillogtak a fák a félhomályban, a föld zöldjemintha a tulajdon élénk színét zümmögné.

87

A tisztás most is elhagyatott volt. A fiókák szinte mindnyájan anyjuk alatt voltak, már csakegy-két kalandos kis teremtés tévelygett a nedvességtől óvó szalmatető alatt. És ők semvalami sok meggyőződéssel.

Hát így. A férfi nem volt még itt. Szándékkal marad távol. Vagy tán történt valami. Legjobblenne elmenni a házához, és megnézni.

De Connie várakozásra született. Elővette kulcsát, és kinyitotta a kunyhót. Rend volt, akukorica a ládában, a pokrócok a polcon, összehajtogatva, a sarokban friss köteg szalma. Aviharlámpa egy szögön. Az asztal és a szék a régi helyén.

Connie az ajtóhoz húzta a széket, és leült. Milyen csöndes minden! A vékony szálú esőlágyan, fátyolosan lengedezett, de a szél semmi neszt nem ütött. Teljes csönd. A fák, meg-annyi hatalmas lény, némán, elevenen tornyosultak a szürkületben. Mennyire eleven minden!

Alászállóban volt az éjszaka, Connie-nak mennie kellett. Lám, kerüli a férfi.

Ám egyszer csak ott termett a tisztáson, nedvesen fénylő, fekete vízhatlan zekéje akár egysofőré. Gyors pillantást vetett a kunyhóra, ujjával tisztelgésfélét billentett, majd iránytváltoztatva a ketrecekhez ment. Ott aztán némán leguggolt, gondosan szemügyre vett mindent,s gondosan bezárta éjszakára a kotlósokat és a csibéket.

Végül lassan megindult Connie felé. Connie némán ült a székén. A férfi megállt előtte averandán.

- Hát elgyött - mondta vontatottan lejtő tájszólásban.

- Igen - nézett rá Connie. - Késett!

- Ühüm - nézett el az erdő felé a vadőr.

Connie lassan fölállt, félrehúzta a széket.

- Be akart jönni? - kérdezte.

A férfi ravaszkás tekintettel nézett le rá.

- Mit fognak szólni az emberek, hogy maga idegyön minden este?

- Miért? - nézett föl tanácstalanul Connie. - Megmondtam, hogy jövök. Senki nem tudja.

- Nohát, egyhamar megtudják. És akkor osztán mi lesz?

Connie nem tudott felelni.

- Ugyan miért tudnák meg? - kérdezte végül.

- Mindég megtudják.

Connie ajka megreszketett.

- Hát, nem tehetek róla - lehelte.

- Dehonnem - mondta a férfi. - Nem tudják meg, ha nem gyön el... ha úgy dönt, hogy nem -tette hozzá halkabban.

- Nem akarok úgy dönteni - suttogta az asszony.

A férfi az erdőt nézte, nem szólt.

- És ha kitanálják az emberek? - kérdezte végül. - Gondolja csak el. Gondolja el, milyenmegalázó lesz, hogy hát a férje szolgájával...

88

Connie föltekintett a férfi elfordított arcára.

- Egyszóval... nem akarja, hogy jöjjek?

- Gondolkozzon! Mi lesz, ha kitanálják az emberek... Sir Clifford például... ha mindenkifecsegni kezd...

- Akkor akár el is mehetek.

- De hova?

- Akárhová! Van saját pénzem. Anyám húszezer fontot hagyott rám letétben; ahhoz a pénzhezClifford nem nyúlhat. Elmehetek.

- De ha, teszem azt, nem akar menni?

- Éppen ez az! Nem érdekel, mi történik velem.

- Nocsak, gondolja meg. Persze hogy érdekli! Kell hogy érdekelje. Gondolja meg, méltóságodmeg egy vadőr! Persze hogy érdekli, olyan nincs, hogy ne érdekelje.

- De ha mondom! Mit érdekel a méltóságom! Gyűlölöm. Úgy érzem, gúnyolódnak, mikor aképembe mondják, hogy Lady Chatterley. És úgy is van. Úgy, ha mondom! Még maga isgúnyból mondja nekem.

- Én-e!

Most először nézett rá a férfi, egyenesen a szemébe.

- Én nem gúnyolódom önnel - mondta.

Connie látta, elsötétül az arcába néző szempár, kitágulnak a pupillái.

- Nem törődik a kockázattal? - kérdezte rekedten a vadőr. - Rosszul teszi. Törődjék, amíg nemkéső!

Különös, esdeklő fenyegetés volt a hangjában.

- De mikor nincs mit veszítsek - jelentette ki bosszúsan Connie. - Ha tudná, miről beszélek,maga is látná, csak örülhetek, ha elveszítem. Hanem inkább magáért aggódik, nem?

- Hát igen - mondta kurtán a férfi. - Én bizony félek. Félek. Mindenféle dolgoktól.

- Mitől, mégis?

A férfi hátrafelé, a külvilág felé biccentett.

- Tőlük! Mindenkitől. Mindentől.

És azzal lehajolt, és váratlanul megcsókolta az asszony boldogtalan arcát.

- Á, nem is bánom - mondta. - Nem bánom, és kész. Fütyülök az emberekre. De ha magamegbánja, bármikor is!...

- Ne utasítson el - esdekelt Connie.

A férfi Connie arcára tette az ujját, és újra megcsókolta.

- Akkor hát hadd menjek be - mondta gyöngéden. - És vegye le az esőkabátját.

Szögre akasztotta a puskáját, levette a nedves bőrzekét, és a takarókért nyúlt.

- Hoztam még egy takarót - mondta -, az egyiket magára teríthetem.

- Nem maradhatok soká - mondta Connie. - Fél nyolckor vacsora.

89

A férfi gyorsan rá, majd a karórájára nézett.

- Jó.

Becsukta az ajtót, és kicsiny lángot gyújtott a gerendán függő viharlámpában.

- Egyszer azért ráérősebbek leszünk - mondta.

Gondosan leterítette a takarókat, egyet párnának hajtogatott az asszony feje alá. Aztán leült aszékre, s magához húzva Connie-t, fél karral szorosan átölelte, szabad kezével a testét kereste.Connie hallotta a férfi elakadó lélegzetét, mikor rátalált; meztelen volt a vékony alsószoknyaalatt.

- Ó, micsoda öröm hozzád érni! - mondta a férfi, az asszony derekának, csípőjének sima,meleg bőrét becézve. Lehajolt, és arcát újra és újra Connie hasába, combjába fúrta. És Connieújfent elcsodálkozott, micsoda elragadtatást vált ki a férfiból. Nem értette, mi szépet találbenne, mi az a szinte eksztatikus szépség, ami eleven, titokzatos testének érintésére ébred.Mert erre csak a szenvedély fogékony. Amíg a szenvedély alszik, vagy nincsen jelen, felfog-hatatlan, sőt megvetendő is egy kissé a szépségnek ez a fenséges lüktetése - az érintésnek ezaz eleven, meleg, a látásnál oly sokkal mélyebb szépsége. Connie érezte a férfi arcát acombján, a hasán, a tomporán, a bajusz meg a sűrű, selymes haj érintését, és megreszketett atérde. Odabenn, mélyen önmagában újfajta izgalom, új meztelenség volt ébredőben. Conniefélt; kívánta szinte, hogy ne így öleljék. Mintha körülzárná a férfi. De csak várt, várt.

És amikor beléhatoltak - a férfinak a megkönnyebbülés, a beteljesedés tiszta békéje volt ez -,Connie csak várt tovább. Kívülrekedtnek érezte magát egy kissé; tudta, részben a magahibájából. Valami módon ő akarta ezt a kívül maradást. És most már talán erre van kárhoz-tatva. Mozdulatlanul feküdt, érezte a férfi mélyre hatoló, célra törő mozgását, magja áradá-sának hirtelen borzongását s a lassan elcsituló utórezgéseket. Ahogy föl-le mozog a tompora,gondolta, az bizony nevetséges egy kissé. Így asszony szemmel, az aktus részeseként, nagyonis nevetséges ez a hánykolódó tompor. Nevetséges, igen, ebben a pózban, ebben atevékenységben a férfi!

De nem mozdult, nem húzódott el. Mikor a férfi bevégezte, Connie nem vette át az irányítást,nem törekedett a maga kielégülésére, mint Michaelisszel tette volt; csak feküdt, szemételfutották lassan a könnyek, és az arcára csordultak.

A férfi sem mozdult, de szorosan ölelte az asszonyt, s szegény, meztelen lábát a tulajdonlábával takarta, melengette. Szorosan, biztos meleget árasztva takarta a testével.

- Nem fázik? - kérdezte gyöngéden, halkan, mintha valóban közel lennének egymáshoz. PedigConnie távol volt, kívül rekedt.

- Nem. De mennem kell - mondta kedvesen.

A férfi sóhajtott, még jobban magához ölelte Connie-t, aztán ismét elernyedt.

Nem vette észre a könnyeket. Azt hitte, együtt voltak.

- Mennem kell - mondta ismét Connie.

A férfi fölemelkedett, melléje térdelt egy pillanatra, megcsókolta az asszony két combjánakbelső felét, majd rásimította a szoknyát, és a saját ruháját kezdte gombolni, önfeledten, el semfordulva a lámpás sápadt-halvány fényében.

- Elgyöhetne eccer a házamba - mondta, s melegen, derűsen, magabiztosan nézett le azasszonyra.

90

Connie azonban erőtlenül feküdt; fölnézett rá, és ezt gondolta: idegen! idegen! Meg isneheztelt egy kissé.

A férfi fölvette kabátját, megkereste az elgurult kalapját, majd vállára lendítette a puskát.

- Menjünk hát! - mondta meleg, megbékélt tekintettel.

Connie lassan kászálódott föl. Nem akart menni. De maradni se szívesen maradt volna. A férfirásegítette esőkabátját, megnézte, nincs-e híja az öltözékének.

Aztán ajtót nyitott. Odakinn sötét volt. A hű kutya fölállt a verandán, s örömmel üdvözöltegazdáját. Az eső szürkén szemetelt. Egészen besötétedett.

- Hozom a lámpát - mondta a férfi. - Úgyse látja meg senki.

Connie előtt lépkedett a keskeny ösvényen, kezében lengett a viharlámpa, fényében kígyóknaktűntek a nedves, fénylő gyökerek, megfakultak a virágok. Körös-körül szürke esőpermet, teljessötétség.

- Elgyöhetne eccer a házamba - mondta ismét. - Ugye, elgyön? Ha lúd, legyek kövér.

Connie-t zavarba ejtette, hogy ilyen különösen, ilyen állhatatosan kívánják, hiszen semminincs köztük, szinte nem is szól hozzá a férfi. Bántotta a tájszólás is, akaratán kívül. Ez az„elgyöhetne” - mintha nem is neki, hanem egy közönséges nőnek címezték volna. Agyűszűviráglevelekről ráismert a lovaglóútra; nagyjából tudta már, merre járnak.

- Negyed nyolc - mondta a férfi -, odaér még. - Változtatott a hanghordozásán, megérezhette atávolságot kettejük között. Az utolsó kanyarban, a mogyoróbokrokhoz és a kapuhozközeledve elfújta a viharlámpa lángját. - Most már így is eleget látunk - fogta meg gyöngédenConnie karját.

Nem ment könnyen: csupa titok volt lábuk alatt a föld, de a férfi hozzá volt szokva, a talpávalérezte az utat. A kapunál Connie-nak adta a zseblámpáját. - A parkba világosabb van - mondta-, de azér vigye csak, le ne tévelyegjen az ösvényről.

Valóban, a park nyílt térségein kísérteties szürkeség borongott. A férfi hirtelen magához húztaaz asszonyt, s nedves-hűvös kezét a ruhája alá csúsztatva, megsimogatta meleg bőrét.

- Meg is tunnák halni egy ilyen asszonyér - mondta elfúló torokhangon. - Maraggyon még egypercet.

Connie megérezte a férfi hirtelen támadt vágya erejét.

- Nem, nem, szaladnom kell - mondta ijedten.

- Ó - változott meg hirtelen s engedte el a férfi.

Connie elfordult, de már fordult is vissza: - Csókoljon meg.

A férfi kifürkészhetetlen arccal hajolt fölé, és megcsókolta a bal szemét. Connie odatartotta aszáját, a férfi azt is megcsókolta, de vissza is húzódott menten. Nem szerette a szájra adottcsókot.

- Holnap is jövök - mondta távolodóban Connie -, ha tudok.

- Csak ne ilyen későn! - hallatszott a sötétből. Connie már egyáltalán nem látta.

- Jó éjszakát! - mondta.

- Jó éjszakát, méltóságos asszony.

91

Connie megtorpant, fürkészve meredt a sötétségbe. Épp csak a férfi körvonalait sejtette. - Hátezt meg miért mondta?

- Jaj. Hát akkor csak jó éjszakát. Szaladjon.

Connie nekivágott a szinte tapintható, sötétszürke éjszakának. Nyitva volt a mellékajtó,észrevétlen surrant föl a szobájába. Mikor magára csukta az ajtót, megszólalt a gong. Mégismegfürdik előbb, gondolta, muszáj megfürödni. - De nem késem többé - ígérte magának. -Olyan sértő késni.

Másnap nem ment ki az erdőre. Clifforddal ment el Uthwaite-be. Clifford most már autóbatudott ülni, erős, fiatal sofőrje kisegítette az autóból, ha kellett. Elsősorban a keresztapját,Leslie Wintert akarta látni. Leslie Winter Shipley Hallban élt, nem messze Uthwaite-től.Idősödő úriember volt, gazdag volt, egyike azoknak a gazdag bányatulajdonosoknak, akikmég Edward király korában élték fénykorukat. Maga Edward király is többször megfordultShipley Hallban, vadászvendégségben. Szemrevaló stukkódíszes épület, igen elegáns berende-zéssel: az agglegény Winter büszke volt jó ízlésére. Ám a birtokot bányák vették körül. LeslieWinter kedvelte ugyan Cliffordot, de tisztelni vajmi kevéssé tisztelte, és éppen az újságbanmegjelenő fényképei meg az írásai miatt. Az öregúr, Edward király iskoláján nevelkedvén, aztvallotta, hogy az élet az maga az élet, és ezeknek a firkászoknak nem sok a közük hozzá.Connie iránt roppantul lovagias volt, vonzó, szerény teremtésnek tartotta: Clifford meg semérdemli az ilyet, és öreg hiba, hogy nem szülhet örököst Wragbynek. Neki, Winternek semvolt örököse.

Connie elgondolkozott, mit szólna az öregúr, ha megtudná, hogy lefeküdt Clifford vadőrével,és a vadőr ezt mondta neki: „elgyöhetne eccer a házamba”. Megvetné, lenézné érte, hiszen ő isgyűlöli a dolgozó osztályok feltörekvését. Nem bánná, ha a férfi a Connie osztályából valólenne, mert Connie-t a természet áldotta meg szerény, engedelmes, lányos kinézetével, s talánez a dolga is természetéből adódik. Winter „drága gyermekem”-nek szólította, és megajándé-kozta egy tizennyolcadik századi hölgy meglehetősen szép miniatűrjével, hiába szabadkozottConnie.

Connie-nak azonban a vadőrrel való viszonya járt a fejében. Lám, ez a Mr. Winter, ez valódiúriember, világfi, ez úgy bánik vele, ahogy egy személlyel, egy szuverén egyéniséggel kell,nem személytelen asszonyiságában nézi, mint az a másik.

Nem ment az erdőbe sem aznap, sem másnap. Azt gondolta, nem megy mindaddig, amíg nemérzi, vagy érezni nem véli, hogy a férfi várja, kívánja. De negyednapra már rettenetesennyugtalan lett. Nem megy oda, nem tárja szét még egyszer a combját annak az embernek,gondolta. Sorra vette, mi mást tehetne - áthajthat Sheffieldbe, meglátogathatja ismerőseit. Deegyik lehetőség sem vonzotta. Sétálni megy, döntötte el végül, de nem az erdőbe, hanem azellenkező irányban; elmegy Marehaybe, át a park túlsó végében nyíló kis vaskapun. Nyugodt,szürke tavaszi nap volt, meleg is szinte. Magába mélyedve lépkedett, de maga sem tudta,milyen gondolatok foglalkoztatják. A külvilág se igen hatolt a tudatáig, míg föl nem rezzent aMarehay Farm-i kutya hangos ugatására. Marehay Farm! A farm legelői egészen a Wragbypark kerítéséig húzódnak, szomszédok tehát, mégis jó ideje már, hogy Connie átlátogatott.

- Bell! - szólt rá a bull-terrierre. - Bell! Hát elfelejtettél? Már meg se ismersz? - Félt akutyáktól. Bell nem tágított, harsányan ugatott, és Connie-nak a tanyaudvaron kellett volnaátvágnia a vadaskerti útra.

Előbukkant Mrs. Flint. Egykorú volt Connie-val, tanítónősködött, míg férjhez nem ment.Connie elég alattomos kis nőszemélynek tartotta.

92

- Lám csak, Lady Chatterley! Lám csak! - Mrs. Flintnek ragyogott a szeme, elpirult, mint egycsitri kislány. - Bell, Bell! Még ilyet, megugatni Lady Chatterleyt! Elhallgass már! - Lépettegyet, és egy fehér kendővel a kutya felé legyintett, majd közelebb jött Connie-hoz.

- Régebben pedig megismert - mondta Connie, mikor kezet fogtak. Flinték Clifford Chatterleybérlői voltak.

- Hisz ismeri a méltóságos asszonyt! Csak nyűzgölődik - hadarta Mrs. Flint, és lángolózavarban tekintett föl. - És hát rég látta a méltóságos asszonyt. Ugye, jobban van már?

- Jobban, köszönöm. Semmi bajom.

- Alig láttuk egész télen. Nem jön be hozzánk megnézni a kislányom?

- Hát jó - tétovázott Connie. - Egy percre.

Mrs. Flint valóságos pánikban szaladt előre, hogy rendet rakjon; Connie lassan követte. Asötét konyhában forrt a teavíz. Connie habozva megállt. Visszaröppent Mrs. Flint.

- Jaj, ugye megbocsát? - mondta. - Erre tessék.

Bementek a nappaliba. A kisgyerek ott ült egy rongyszőnyegen a kandalló előtt, az asztalátabotában teához terítve. Fiatal cselédlány hátrált ki a folyosóra, félénken, idétlenül.

A gyerek elevenke volt, egyéves forma, haja vörös, mint az apjáé, élénk tekintetű szeme hal-ványkék. Kislány volt, és látszott, nem fél semmitől. Párnák közt üldögélt, körülötte rongy-babák, egyéb játékok modern bősége.

- Nahát, milyen aranyos! - mondta Connie. - És hogy megnőtt! Nagylány vagy, hallod?Nagylány!

Mikor született, Connie sálat adott neki, karácsonyra pedig kaucsuk kacsákat.

- Odanézz, Josephine, ki jött hozzánk? Na ki, Josephine? Lady Chatterley - ismered ezt anénit, Lady Chatterleyt, ugye?

A hetyke kis kölök merészen bámulta Connie-t. Lady vagy nem Lady, neki ugyan egyre ment.

- Gyere csak - hívta Connie. - Gyere az ölembe.

A gyerek a füle botját se mozgatta, Connie fölnyalábolta hát, és az ölébe ültette. Milyenmeleg, milyen pompás érzés egy ilyen kisgyerek az ember ölében; az a puha kis karja, az abuta lábacskája!

- Épp teázni készültem, csak úgy magamban. Luke elment a piacra, teázhatok, amikoreszembe jut. Megkínálhatnám egy csészével? Tudom, nem ilyenhez van szokva, de hát...

Connie elfogadta, bár nem szerette, ha emlékeztetik, mihez van szokva. Hirtelenjébenátrendezték az asztalt, elővették a szép csészéket meg a szép kannát.

- Jaj, csak gondot ne csináljon miattam! - kérte Connie.

Ám ha Mrs. Flint nem csinál gondot, hol marad az öröme? Így aztán Connie tovább játsza-dozott a gyerekkel; elszórakoztatta a kicsi női rettenthetetlensége, és őszinte érzéki örömétlelte a fiatal kis test melegében. Fiatal élet! Milyen bátor! Bátor, mert védtelen. A többiek, afelnőttek mind félelemtől szűkölnek!

A tea elég erős volt, nagyon jó vajas kenyér volt hozzá, és szilvabefőtt. Mrs. Flint izgett-mozgott, irult-pirult izgalmában, mintha Connie holmi gáláns széptevő lenne. Valódi nőicsevegést folytattak, mindkettőjük őszinte örömére.

93

- Bizony, ez csak ilyen szegényes tea - mondta Mrs. Flint.

- Sokkal jobb, mint az otthoni - állította Connie.

- Ugyan! - tiltakozott Mrs. Flint, nem hitte persze.

Végül felállt Connie.

- Mennem kell - jelentette ki -, a férjem nem tudja, hol késem. Aggódni fog még a végén.

- Arra aztán biztosan nem gondol, hogy nálam tetszett lenni - nevetett izgatottan Mrs. Flint. -Talán máris keresteti.

- Szervusz, Josephine - köszönt el Connie a gyerektől, megborzolva pihés-vörös haját.

Mrs. Flint ragaszkodott hozzá, hogy kinyissa a bezárt és elreteszelt első ajtót. Connie kilépett,és a kis előkertben találta magát. A kertet fagyalsövény szegélyezte, az ösvény két oldalánbársonyos, buja medvefű virított.

- Milyen szép ez a medvefű - jegyezte meg Connie.

- Fülvirág, Luke csak úgy hívja - nevetett Mrs. Flint. - Várjon csak, szedek egypárat.

És szolgálatkészen tépkedni kezdte a bársonyos sárga virágokat.

- Elég! Elég! - mondta Connie.

Együtt mentek a kis kertajtóhoz.

- Merről jött? - kérdezte Mrs. Flint.

- A vadaskerti úton.

- Lássuk csak... A marhák még kinn vannak a legelőn. Hanem a kapu zárva lesz, át kellmászni rajta.

- Nem baj, át tudok mászni - mondta Connie.

- Átkísérném a legelőn, ha zokon nem veszi.

Átvágtak a nyúlrágta, sovány legelőn. A madarak diadalmas esti hangversenyt fütyültek azerdőben. Egy ember a késlekedő teheneket nógatta, el-elmaradoztak az ösvénnyel szabdaltlegelőn.

- Késnek az esti fejéssel - mondta rosszallóan Mrs. Flint. - Tudják, Luke nem jön megsötétedés előtt.

A kerítéshez értek, mögötte fiatal, sűrű fenyves. A kis kapu valóban zárva volt. Mögötte, afüvön üres palack.

- A vadőr tejesüvege - magyarázta Mrs. Flint. - Idáig hozzuk el neki, innen maga viszi tovább.

- Mikor? - kérdezte Connie.

- Mikor hogy. Többnyire reggel. Hát, viszontlátásra, Lady Chatterley. Jöjjön máskor is. Olyanjó, hogy eljött.

Connie átmászott a kerítésen, s rálépett a hemzsegő-sűrű fiatal fenyvesben nyíló keskenyösvényre. Mrs. Flint tanítónénis napozókalapjában szaladva vágott át a legelőn. Constancenem szerette ezt a sűrű erdőrészt, ijesztőnek, fojtogatónak érezte. Lehajtott fővel szaporáztalépteit; Flinték kisgyerekére gondolt. Kedves kis teremtés, kár, hogy karikalábú egy kissé,mint az apja. Meglátszik máris, bár lehet, hogy elnövi még. Milyen meleg, milyen teljes érzéslehet egy ilyen gyerek anyjának lenni, no és hogy hivalkodik vele Mrs. Flint! Lám, neki is van

94

valamije, amije Connie-nak nincs, és nem is igen lehet. Igen, Mrs. Flint határozottan fitogtatjaanyaságát. És Connie bizony irigyelte egy kicsit, egy cseppecskét. Nem tehetett róla.

Ijedt kis kiáltással rezzent föl merengéséből. Egy ember állt előtte.

A vadőr. Ott állt előtte az ösvényen, elállva az útját.

- Hát maga? - kérdezte meglepetten a férfi.

- Hogy kerül ide? - pihegte Connie.

- És maga? Volt a kunyhónál?

- Nem. Nem! Marehayben voltam.

Connie csöppnyi bűntudattal horgasztotta le fejét a férfi érdeklődő, kutató pillantása előtt.

- No és most a kunyhó felé indult? - kérdezte meglehetős szigorúan.

- Nem. Nem mehetek most már, elidőztem Marehayben. Nem tudják, hol lehetek. Máriselkéstem. Szaladnom kell.

- Szóval bujkál előlem? - kérdezte ironikus kis mosollyal a férfi.

- Nem, dehogy. Nem arról van szó. Csak épp...

- Hanem miről? - lépett közelebb s ölelte át a másik. Connie iszonyúan közelinek éselevennek érezte a hozzásimuló férfitestet.

- Jaj, ne most, ne most - kérte, s próbálta kiszabadítani magát.

- Miért ne? Még csak hat óra. Van egy félóránk. Ugyan már! Akarom!

Szorosan ölelte, Connie érezte, mennyire kívánják. Régi ösztöne lázadozott, küzdeni akart aszabadságáért. Ugyanakkor különös módon elnehezült, tehetetlen lett. A férfi teste sürgetőenfeszült neki, és Connie-nak nem volt szíve tovább ellenkezni.

A vadőr körülnézett.

- Jöjjön csak... erre! Erre, ni - fürkészte a sűrű, fiatal, félig felnőtt fenyvest.

Visszanézett az asszonyra. Connie fényes-vadnak, keménynek, korántsem szeretetteljesneklátta a tekintetét. Mindhiába, cserbenhagyta az akarata. Különös súly húzta le végtagjait.Engedett, megadta magát.

A vadőr kézen fogva vezette a szúrós, nehezen áthatolható ágak között. Kis tisztásra értek, atisztáson halomba rakott fenyőgallyak. A férfi kettőt-hármat a földre lökött, rájuk terítettekabátját és mellényét, és Connie-nak, mint egy állatnak, le kellett feküdnie a fák alatt, miköz-ben a férfi ott tornyosult ingujjban, térdnadrágosan, és égő szemmel nézett le rá. De gondosvolt még így is, kényelmesen elrendezte a fekhelyet. Ám Connie alsóneműjében mégiscsakkárt tett, mert Connie nem segített, feküdt csak tehetetlenül.

Akkor a férfi is lecsupaszította magát, s Connie érezte a nekifeszülő meztelen testet, mikorbeléhatoltak. Egy percig a férfi sem mozdult, mereven, reszketve állt meg Connie-ban. Salighogy mozogni kezdett, hirtelen, tehetetlen orgazmusa új, soha nem érzett gyönyört fod-rozott föl Connie-ban. Fodrozó-gyűrűző hullámverés, megannyi egymásra torlódó, rebbenő,puha lángnyelv, felfénylő, csodálatos, csodálatos, az egész bensőjét megolvasztó. Akárhaharangok rengenének mind följebb, följebb, egy mondhatatlan kiteljesedés felé. Connieöntudatlanul feküdt, s kurta kis kiáltások szakadtak ki belőle végül. De vége lett hamar, igenhamar, nem jutott ideje, hogy maga harcolja ki magának a végkifejletet. Más volt így, egészen

95

más. Semmit nem tehetett, nem tudott megkeményedni, hogy ő szorítsa ki a férfiból a magakielégülését. Várni volt csak képes, várni, s felzokogott lélekben, mikor megérezte, hogy aférfi zsugorodik, húzódik vissza; várta az iszonyú pillanatot, mikor végképp kicsúszik belőle,s magára marad. Megnyílt a méhe, lágy volt, lágyan esdeklő, akár az árban hullámzó tengerirózsa; némán esdekelve várta, hogy újrakezdődjék, s kiteljesedhessen. Vak szenvedéllyel ölel-te a férfit, és íme, a lágy bimbó, anélkül, hogy kicsúszott volna, megmozdult ismét, és különösritmus burjánzott föl Connie-ban; egyre csak áradt a ritmikus, emelkedő hullámverés, mígnemelborította hasadozó tudatát, és akkor újrakezdődött a mondhatatlan mozgás, nem is mozgás,tiszta, mély örvénylés inkább, teste szöveteiben és a lelkében egyre mélyebbre hatoló, ésConnie immár nem volt egyéb, mint egy tökéletes, koncentrikus gyűrűket verő érzésfolyam, ésöntudatlan, artikulátlan kiáltások hagyták el az ajkát. A legfeketébb éjszakából előtörő han-gok, az élet! A férfi ámuló áhítattal hallgatta, miközben életnedve az asszony testébe áradt. Shogy ez elnyugodott, elnyugodott a férfi is, és mozdulatlanul, gondolattalanul feküdt, miköz-ben lassan elernyedt az asszony ölelő karja is. Feküdtek csak, semmiről, még egymásról semtudva, elveszetten. Végül a férfi emelkedni kezdett, s tudatára ébredt védtelen meztelensé-gének. Az asszony érezte, távolodik a férfi teste. Szétváltak, de Connie érezte, mélyen amellében, nem viselheti el, hogy ne takarja testével a férfi. Takarnia kell, mindörökre immár.

De a vadőr végképp elhúzódott, megcsókolta Connie-t, visszasimította a szoknyáját, s maga isöltözni kezdett. Connie csak feküdt, a fa ágait nézte, mozdulni is képtelenül. A férfi állt, atérdnadrágját szíjazta, körültekintett. Csönd és nyugalom volt a sűrűségben; az ámuló kutyanézte csak őket, orrát a lábára fektetve. A férfi leült Connie mellé az ágakra, és csöndesenkezébe fogta a kezét.

Connie megfordult, ránézett. - Most egyszerre lettünk készen - mondta a férfi.

Az asszony nem felelt.

- Milyen jó is így. Sokan úgy élik le az életüket, hogy nem tapasztalják meg - folytattaálmatagon a vadőr.

Connie a merengő arcot nézte.

- Igen? - mondta. - Örülsz?

A férfi visszanézett rá. - Örülök - mondta. - De hisz mindegy is. - Látszott, nem akarja, hogyConnie beszéljen. Föléje hajolt, és megcsókolta; Connie azt érezte, örökké így kell csókolnia.

Végül felült.

- Ritkán szoktak egyszerre elkészülni az emberek? - kérdezte kíváncsian.

- Sokan bizony sohasem. Meglátszik, csak rájuk kell nézni. - Nehézkesen beszélt, bánta, hogyelkezdte.

- Voltál-e így más asszonnyal is?

A férfi szemében derű csillant.

- Nem is tudom - felelte. - Nem is tudom.

Connie rájött, soha olyat ki nem húz belőle, amit Mellors nem akar megmondani. A férfi arcátnézve fellobbant és zsigereibe hatolt az iránta való szenvedélye. Küzdött ellene, ameddigküzdhetett, tudva, hogy elveszíti magamagát.

A férfi fölvette mellényét, kabátját, s utat tört az ösvényhez.

A nap utolsó sugarai érintették az erdőt. - Nem kísérlek el - jelentette ki -, jobb, ha nem.

96

Connie sóváran tekintett rá, majd sarkon fordult. Annyira menni akart már a kutya, s a férfinlátszott, nincs mondanivalója. Nem maradt semmi.

Connie lassan ballagott hazafelé, új élménye mélységeit ízlelgette. Odabent egy új énje voltébredőben, olvatag-lágyan töltötte el méhét, zsigereit, és az asszony ezzel az új énjévelcsodálta a férfit. És csodálta mindaddig, míg járás közben el nem gyöngült a térde. Áramló,eleven, sebezhető élet kelt a méhében, a beleiben, s kiszolgáltatottan, a legegyügyűbb asszonymódjára imádta a férfit. Mint egy gyermek, gondolta, mintha egy gyermek lenne bennem. Éscsakugyan, mintha a méhe, mely zárva volt mindeddig, megnyílt és új élettel töltekezett volna,teherrel szinte, mégis csodálatosan.

Ó, ha gyerekem lenne - gondolta -, ha, miként egy gyermeket, magamban hordozhatnám! -Elgyöngült, megolvadt a lába a gondolatra, és akkor eszmélt rá, micsoda különbség magánakszülni gyereket, vagy annak a férfinak, akihez a zsigerei vonzzák. Amaz közönséges egybizonyos értelemben, de annak a férfinak szülni, akit a zsigereivel és a méhe mélyével imád -ha erre gondolt, egészen másnak, új embernek látta magát; érezte, süllyed, egyre mélyebbre,minden asszonyiság középpontja felé, a teremtés álmának mélységeibe.

Nem a szenvedély: a sóvárgó imádat volt az új. Tudta, mindig is ettől félt, mert tehetetlennélesz általa, s félt most is: túlságos imádatában elveszejti, föladja magát, és nem akart rabszolgalenni, mint a primitív népek asszonyai. Félte ezt az imádatot, küzdeni mégsem akart mostellene. Tudta, képes lenne rá, a keblében fészkelő megátalkodott konokságot szembeszegez-hetné méhe áradó-lágy imádatával, és le is győzhetné, akár most is - legalábbis így érezte -, ésakkor a tulajdon akaratával kormányozhatná szenvedélyét.

Ó, igen, szenvedélyesnek lenni, mint egy bacchánsnő, fékeveszett táncban száguldani át azerdőn, s meglátogatni Jakkhoszt, a fényességes falloszt, mely nem független személy, csak azasszonyok tiszta szolgaistene! A férfi, az individuum közel ne merészkedjék! Hisztemplomszolga, nem egyéb, a fényes fallosz hordozója, mindenestül az asszonyé.

Íme, új élete hajnalán föllángolt még egyszer régi, makacs szenvedélye, s a férfi megvetendőtárggyá zsugorodott, szimpla falloszhordozóvá, akit darabokra kell tépni, mihelyst teljesítetteküldetését. Connic a lábában, a testében érezte a bacchánsnő erejét, a férfit legyűrő, diadal-mas-erős nőt, de a szíve elnehezült. Ismerte, nem akarta ezt, kopárnak, meddőnek tudta; azimádat az ő kincse. Az imádat, a parttalan, a lágy, a mély, az ismeretlen. Igenis föladja érces-csillogó asszonyi hatalmát, belefáradt, elnehezült benne; az élet új vizeiben mártózik meginkább, az imádat néma énekét zengő méhe és zsigerei mélységeiben. Korai lenne máris félnikezdeni.

- Átruccantam Marehaybe, megteáztam Mrs. Flinttel - mondta Cliffordnak. - Megnéztem akisbabáját. Imádni való kis falat, semmi kis vörös pókháló a haja. Tündéri, mit mondjak! Mr.Flint piacra ment, hármasban teáztunk a kisgyerekkel. Nem tudtad, hol késem, igaz?

- Nem tudtam, de gondoltam, ott fogtak teára valahol - mondta féltékenyen Clifford. Hatodikérzékével megérezte, hogy valami szokatlan van a feleségében, valami, ami teljességgelérthetetlen a számára, de a kisgyereknek tulajdonította. Úgy vélte, Connie nagy bánata - hogynincs gyermeke -, lám, úgyszólván szült neki egyet.

- Láttam a méltóságos asszonyt, mikor a kiskapu felé ment a parkban - szólalt meg Mrs.Bolton. - Azt hittem, a parókiára megy.

- Odaindultam, de aztán gondoltam egyet, és Marehay felé fordultam.

97

Találkozott a két asszony tekintete: a Mrs. Boltoné szürke, fényes, kutató; a Connie-é kék,fátyolos, idegenül szépséges. Mrs. Bolton szinte bizonyosra vette, hogy szeretője van, deugyan hogy? Ugyan kicsoda? Hol az a férfi?

- Ó, nagyon is jót tesz a méltóságos asszonynak, ha kirándulgat, embereket lát néha - mondta.- Mondtam is Sir Cliffordnak, azt mondtam, milyen jót tenne a méltóságos asszonynak, hatöbbet járna emberek közé.

- Hát igen, örülök is, hogy elmentem. Milyen bizarr, milyen kis szemtelen az a csöppség, hatudnád, Clifford! A haja, mint a pókháló, és élénkvörös, képzeld, no és az a halványkék,szemtelen porcelánszeme! Kislány, persze, azért olyan merész. Akár egy kis Sir FrancisDrake.

- Igaza van, méltóságos asszony, szabályszerű kis Flint-palánta. Az a hirtelenszőke, talpraesettfajta az egész család - jegyezte meg Mrs. Bolton.

- Nem akarod te is megnézni, Clifford? Meghívtam őket teára, hogy te is láthasd.

- Kiket? - nézett Connie-ra rémülten a férje.

- Mrs. Flintet meg a kicsit. Hétfőre.

- Nohát, teázzatok csak a te szobádban.

- Hát meg se nézed azt a kisgyereket? - kiáltotta Connie.

- Megnézni megnézhetem, de semmi kedvem végigülni velük a teát.

- Ó - mondta Connie, tágra nyílt, fátyolos szemmel nézve a férjét.

De nem őt látta, valaki mást.

- Megteáznak szép kényelmesen odafönn, méltóságos asszony, Mrs. Flint is felszabadultabblesz, ha nincs ott Sir Clifford - bizonygatta Mrs. Bolton.

Bizonyosra vette, szeretője van Connie-nak; titkon ujjongott a lelke. De ki lehet az? Ki azördög? Mrs. Flint talán tud valamit.

Connie nem akart fürödni aznap este. Drágának, szentnek érezte a férfi érintésének nedvesemlékét.

Clifford láthatólag feszengett, vacsora után nem akarta elengedni Connie-t, pedig az erősenvágyott a magányra. Ránézett a férjére, de aztán különös készséggel adta meg magát.

- Játsszunk egyet? Felolvassak? Mit csináljunk? - kérdezte nehézkesen Clifford.

- Olvassál - hagyta rá Connie.

- Verset olvassak? Prózát? Vagy inkább drámát?

- Olvass Racine-t.

Racine-t olvasni eredetiben, zengzetesen deklamálva, Clifford régi nagy erősségei közétartozott, de ma valahogy rozsdásan ment a dolog, félszeg volt egy kissé; jobb szerette már arádiót. Connie varrt, egy régi, halványsárga selyemruhájából szabott kis ruhát Mrs. Flintlányának. Kiszabta még vacsora előtt, s most ott ült, csöndes-nyugodalmas elragadtatásbanvarrogatva, s a felolvasás csak döcögött tovább.

Befelé hallgatózva, szenvedélye halk zümmögésére, megannyi mély hangú harang utózen-gésére figyelt.

Clifford mondott neki valamit Racine-ról. Connie csak utólag fogta föl a szavak értelmét.

98

- Igen! Igen! - kapta föl a fejét. - Valóban csodálatos.

És Cliffordot újfent megrémisztette a szeme mélykék ragyogása, lénye lágy nyugalma. Sohanem látta ilyen lágynak, ilyen csöndesnek a feleségét. Reményvesztetten izgatta Connie,akárha megrészegedett volna valami titkos illatszerétől. Csüggedten olvasott tovább, s afrancia torokhangok úgy érték az asszonyt, mint a kéményben dudáló szél. Racine-ból föl nemfogott egy szótagot sem.

A tulajdon lágy elragadtatásában fürdött, akár a rügyfakasztó, boldog tavasz sóhajában lélegzőerdőség. Úgy érezte, belső világában vele van a férfi, a névtelen férfi, a szépséges lábú, a falli-kus misztériumtól fénylő. És a testében, összes ereiben ott volt ő, a férfi, és a férfi gyermeke.Az ő gyermeke volt az ereiben, pirkadat gyanánt.

„Mert nincsen még keze, sem szeme, sem lába, sem aranykincse hajának...”

Erdő volt Connie, tölgyágak sötét szövedéke, milliárd fakadó rüggyel zengő. S a vágy madaraiott szunnyadtak teste véghetetlen, bonyolult ágszövedékében.

Clifford hangja egyre csattogtatta, gurgulázta a szokatlan hangzókat. Rendkívüli jelenség!Rendkívüli, ahogy ott ül, a könyve fölé hajolva, furcsán, mohón, civilizáltan - a válla széles, alába semmi! Micsoda különös teremtmény: kemény, rideg, hajlíthatatlan akarata, mintvalamely ragadozó madáré, és melegség semmi, de semmi nincsen benne! Afféle túlvilágilény, lelke nincs, csak ritka éber, kemény akarata. Connie megborzongott, félt tőle. De hisz,gondolta aztán, az élet puha, meleg lángja erősebb nála; ami valódi, az rejtve van előle.

Clifford befejezte. Connie fölriadt. Ránézett Cliffordra, és még nagyobb riadalommal látta,hogy a férfi hátborzongatóan halvány tekintete szinte gyűlölettel tapad rá.

- Köszönöm, Clifford - mondta lágyan. - Csodálatos szépen olvasod Racine-t.

- Csaknem olyan szépen, ahogy te hallgatod - mondta gonoszul Clifford.

- Mit csinálsz? - kérdezte kisvártatva.

- Ruhát varrok Mrs. Flint kislányának.

Clifford elfordult. Gyerek! Gyerek! Hát ez másra már nem is tud gondolni?

- Végtére - mondta szónokiasan - Racine-tól mindent megkap az ember, amire szüksége van.A megformált, rendezett érzelmek fontosabbak, mint a fésületlenek.

Connie tágra nyílt, távoli, fátyolos szemmel nézett a férjére.

- Úgy is van, bizonyosan - mondta.

- A modern világ azzal, hogy szabadjára engedte az érzelmeket, vulgarizálta őket. Klasszikusfegyelemre lenne szükségünk.

- Igen - mondta lassan Connie, s arra gondolt, milyen elrévülten hallgatja Clifford a rádióbólömlő érzelgős idiotizmust. - Az emberek csak tettetik az érzelmeket, mikor valójában semmitnem éreznek. Gondolom, ennyit tesz romantikusnak lenni.

- Pontosan! - helyeselt a férfi.

Clifford igazság szerint fáradt volt. Kimerítette ez az este. Szívesebben foglalkozott volna aműszaki könyveivel, a frontmesterrel, szívesebben hallgatta volna a rádiót.

Mrs. Bolton lépett be két pohár malátás tejjel; Cliffordnak hozta, hogy jobban aludjék, ésConnie-nak, hogy felhizlalja egy kissé. Ő, Mrs. Bolton rendszeresítette ezt az esti italt.

99

Connie, kihörpintvén poharát, örült, hogy mehet, s hogy nem neki kell ágyba segítenieCliffordot. Clifford poharát is a tálcára tette, s fogva a tálcát, indulni készült.

- Jó éjt, Clifford! Aludj jól! Úgy hat ez a Racine az emberre, akár az álom. Jó éjszakát!

Connie már az ajtónál állt; úgy akart távozni, hogy meg sem csókolja a férjét. Cliffordkemény, rideg tekintettel nézte. Hát így állunk! Lám, búcsúcsókot se kap, pedig egész esteneki olvasott. Hogy megkérgesedett ez a nő! Még ha csupa formaság lenne is az a csók, éppenaz ilyen formaságokon múlik az élet. Bolsevista ösztönökkel teli! Clifford jeges dühvelmeredt az ajtóra, mikor Connie behúzta maga után. Szörnyű!

Megint hatalmába kerítette az esti rettegés. Csupa pucér ideg volt Clifford; amikor - energiá-val teli - nem dolgozott, vagy amikor - tökéletes passzivitásban - nem rádiózott, nyombanelfogta a szorongás, rettegett a fenyegetően közelgető ürességtől. Félt. Connie, ha akarná,távol tarthatná tőle a félelmet. De nem akarja, nyilvánvaló, hogy nem. Megkérgesedett, hideglett és kérges, hiába töri érte magát annyit. Érette adta fel a maga életét, és Connie, lám,könyörtelen hozzá. A maga útjait akarja járni. „A Lady úgy tesz, amint kedve tartja.”

Most is, lám, megszállottja lett a gyereknek. Gyereket akarna, de csak magának, egyedülmagának, neki, Cliffordnak része ne legyen benne!

Clifford makkegészséges volt a körülményekhez képest. Az arca piros, a válla széles, erős,domború a mellkasa, hízott is valamennyit. És mégis, félt a haláltól. Mintha iszonytatómeredély fenyegetné valahol, valami módon, akárha maga az űr, s ebben az űrben, tudta,szertefoszlik minden energiája. Az ilyen energiavesztett pillanataiban halottnak, végérvénye-sen halottnak érezte magát.

Enyhén dülledt, halvány szemében ezért ült az a különös tekintet, alamuszi, gonosz-hideg isegy kissé, ugyanakkor szinte pökhendi. Roppantul különös volt ez a pökhendiség: mintha azélet fölött, az élet ellenére diadalmaskodnék. „Ki ismeri az akaratnak titkát - mely angyalokfelett is diadalt arat...”

És rettegte az álmatlan éjszakákat. Valóban iszonyú volt, mikor mindenfelől a megsemmisülésszorongatta. Élet nélkül létezni: kiszolgáltatva, élettelenül, az éjszakának.

Hanem most már csöngethetett Mrs. Boltonnak. És Mrs. Bolton jött is mindig. Nagy vigaszvolt, ha megjelent pongyolásan; hátul lazán összefogott haja lányos tétovaságot kölcsönzöttlényének, noha a barna hajfonatba ősz szálak vegyültek. Kávét főzött, vagy egy csészekamillateát, elővették a sakkot, vagy pikétet játszottak. Különös asszonyi érzékkel s nem isrosszul sakkozott, még ilyenkor, félálomban is, ahhoz mindenesetre elég jól, hogy Cliffordnakérdemes legyen megvernie. Ott ültek hát az éjszaka meghitt csendjében - Clifford olykor fekvemaradt az ágyban -, az olvasólámpa fénykörében, az asszony álomtól, Clifford a félelemtőlaléltan, és játszottak, játszottak - együtt fogyasztottak el egy kávét meg egy kétszersültet, aligis beszélve az éjszaka csendjében, s kölcsönösen megnyugtatták egymást.

Mrs. Boltonnak ezen az éjjelen az járt a fejében, ki lehet Lady Chatterley szeretője. És aférjére, a rég halott Tedre gondolt, aki - számára - soha nem halt meg egészen. S mikorrágondolt, felhorgadt régi-régi haragja a világ, de leginkább az urak ellen, akik megölték aférjét. Igazából nem ők ölték meg, de az asszony érzelmeiben mégiscsak ők. És emiatt,valahol mélyen, nihilista, sőt anarchista volt Mrs. Bolton.

Félálmában összekeveredtek a Tedről és a Lady Chatterley ismeretlen szeretőjéről valógondolatai, s egyszer csak úgy érezte, osztozik azzal a másik asszonnyal nagy ellenérzésébenSir Clifford iránt, s minden iránt, amit az képvisel. Ugyanakkor, lám, pikétet játszik vele,

100

hatpennys alapon kártyáznak. Egyfajta elégtétel volt ez, pikétezni egy baronettal, elégtétel voltmég veszteni is ellene egypár hatpennyst.

Mert tétre játszottak, valahányszor kártyáztak, Clifford így tudott jobban belefeledkezni. Ésrendszerint ő nyert. Ezen az éjjelen is ő állt nyerésre. Így aztán az asszony nem térhetettnyugovóra pirkadatig. Szerencsére már fél öt tájban megpitymallott.

Connie ekkor már rég és mélyen aludt. A vadőr azonban szintén nem nyughatott. Bezárta aketreceket, körüljárta az erdőt, aztán hazament, és megvacsorált. De le nem feküdt: a tűz melléült, és gondolkodott.

Tevershalli gyerekkorára meg házasélete első öt-hat évére gondolt. A feleségére, mint mindig,keserűen emlékezett. Brutális asszonya volt. Mellors 1915 tavaszán bevonult, azóta nem látta.Pedig ott élt az asszony, alig három mérföldre, állatiasabban, mint valaha. Mellors remélte,nem látja többé az életben.

Aztán a külföldön töltött katonaévek. India, Egyiptom, ismét India: vak, gondolattalan élet alovak mellett; az ezredesére gondolt, aki szerette, s akit ő is szeretett; a tisztként végigszolgáltesztendőkre gondolt, hadnagy volt, s már nem is messze a kapitányi kinevezéstől. Aztán azezredes meghalt tüdőgyulladásban, s kicsi híján ő is elpusztult, az egészsége azóta sem a régi.Mélyen fészkelő nyughatatlansága járt az eszében: otthagyta a hadsereget, visszajött Angliába,munkásembernek ismét.

Megalkudott az élettel. Azt gondolta, nyugalma lesz ebben az erdőben, egy időre legalább.Lőni még nem volt mit: a fácánokat kellett nevelni. Puska nélkül is elláthatta volna aszolgálatát. Egyedül lesz, gondolta, távol az élettől, nem is kívánt ennél többet. Tudta, valaholmeg kell vetnie a lábát. Ez a vidék a szülőföldje. Itt él az anyja is, noha sokat soha nemjelentett neki. El lehet így éldegélni, napról napra, kapcsolatok nélkül, remény nélkül. Hiszennem tudta, mihez kezdjen.

Nem tudta, mit kezdjen magával. Azóta, hogy évekig katonatiszt volt, s a tisztek és egyébköztisztségviselők meg a családjuk körül forgolódott, kiveszett belőle minden becsvágy, hogy„előbbre jusson”. Volt valami különös, érzéketlen merevség, valami életidegenség a felső- ésközéposztályokban, már ahogy ő látta őket, s ezért hidegült el tőlük, érezve, hogy őt más fábólfaragták.

Vissza kellett térnie tehát az övéihez, s csak azért, hogy azt a kisszerűséget, azt a visszataszítóközönségességet találja meg közöttük, amelyről megfeledkezett távolléte éveiben. Immárbeismerte magának, fontosnak érzi, hogy legalább úgy tegyen az ember, mintha nem érdekelnéa garas meg az élet többi csip-csup dolga. Ám a köznép nem tettet. A köznépnek a Szentírás-nál is fontosabb, hogy egy garassal olcsóbb-e vagy drágább a szalonna. És Mellors éppen eztnem állhatta.

No és a bérharcok. A vagyonosok között élve megtanulta, mennyire hiábavaló a bérharctólvárni bármilyen megoldást. Nincs megoldás, hacsak a halál nem. Nem szabad törődni vele,nem szabad a pénzzel törődni, ez minden.

Igen, de ha az ember szegény és elesett, muszáj azzal törődnie. Akárhogy is, az emberek egyrekevésbé tudnak bármi másra figyelni. A pénzzel való törődés, könyörtelen rák módjára,fölzabálja minden társadalmi osztályban az egyéniséget. Mellors a maga részérőlvisszautasította, hogy ezzel törődjék.

No és akkor? Mi mást kínál ezen kívül az élet? Semmit.

101

Az ember eléldegélhet egyedül, az egyedüllét sápatag vigaszával, s fácánokat tenyészthet,amelyeket kövér, jól bereggelizett emberek puffantanak le végül. Hiábavalóság! Hiábavalóságaz n-edik hatványon!

De hát nem kell mellre szívni a dolgokat! Mellors nem is szívta mellre egészen mostanáig,amíg ez az asszony be nem lépett az életébe. Korban csaknem tíz évvel, tapasztalatban ezerrelis öregebb nála, amilyen mélyről indult. S egyre szorosabb a kapcsolatuk. Mellors látta anapot, mikor majd odáig jutnak, hogy összekössék az életüket. „A szerelem béklyóit nehézmegoldani.”

És akkor? Ugyan mi lesz akkor? Újra kell kezdenie, a semmiből? Kellett neki összegabalyod-ni ezzel az asszonnyal? Hiányzik neki egy iszonyú csetepaté a béna férjjel? S egy másik, nemkevésbé rémes csetepaté a saját állatias feleségével, aki gyűlöli őt? Nyomorúság! Tengernyomorúság! Hiszen ő, Mellors sem fiatal és gondtalan többé. Nem is tudja könnyen venni adolgokat, nem az a fajta. Minden keserűség, minden fonákság őt fogja sérteni, őt és azasszonyt!

De ha, mondjuk, megszabadulnak Sir Cliffordtól meg az ő feleségétől - ha megszabadulnaktőlük, ugyan mihez kezdenek? Mihez kezd ő maga? Mihez fogjon az életével? Valamitkezdeni kell. Nem lóghat az asszony nyakán, az asszony pénzén meg a maga csekélykenyugdíján.

Megoldhatatlan. Csak arra bírt gondolni, elmegy Amerikába, új életet kezd. A dollárbanvégképp nem hitt ugyan, de odaát van még talán valami más is.

Nem nyughatott, lefeküdni sem volt kedve. Éjfélig üldögélt bénán, keserves gondolataiközepett; akkor fölpattant, s kabátjáért, puskájáért nyúlt.

- Gyere, kutyus, jobb lesz nekünk odakünn.

Csillagos, de holdtalan volt az éjszaka. Lassan, mélán, halk léptekkel, lopózva járta körbe azerdőt. Egyéb híján csak a nyúlcsapdát állító bányászokra kellett ügyelnie; különösen amarehayi oldalon, a Stacks Gate-i bányászokra. De olyan nagyon még rájuk sem: tenyészidővolt, s erre még a bányászok is tekintettel vannak valamennyire. A vadorzókereső titkosőrjárat mégis lecsillapította, elterelte a gondolatait.

Lassú, gondos őrjárata végére érve - majd öt mérföldet gyalogolt - elfáradt. Megállt a domb-tetőn, körülnézett. Nesz semmi, csak a soha nem pihenő Stacks Gate-i bánya távoli, fojtottzörömbölése; fény is alig, csak a bányamű szikrázó villanylámpasora. Sötét párákban aludt avilág. Fél három óra. De ez a világ még álmában is gonosz volt és nyughatatlan, meg-meg-rezdült egy vonat vagy az országúton tovahúzó nagy teherautók zajától, meg-megvillámlott akohók rózsás fényeiben. A vas és a szén világa, a kegyetlen vasé és a füstös széné, meg amindeneket mozgató, véghetetlen kapzsiságé. A kapzsiság, maga a kapzsiság hánykolódottnyugtalan álmában.

Hideg volt, Mellors köhögött. Gyönge, hideg légáram söpört végig a dombon. A férfi azasszonyra gondolt. Íme, mindenét, amije van vagy lehet még, örömest odaadná, hogy karjai-ban tarthassa, s egy takaró alatt, egymást melegítve alhassanak. Az örökkévalóság mindenreményét, minden múltbeli sikerét odaadná, csak hogy együtt lehessenek, s egy közös takarómelegében, együtt alhassanak. Úgy érezte, egyetlen szükséglete, hogy karjába zárva ezt azasszonyt, vele aludjék.

102

A kunyhóba ment, s pokrócba burkolózva lefeküdt a padlóra. Nem tudott elaludni, fázott. Sráadásul kegyetlenül bántotta a tulajdon befejezetlensége. Félbemaradt, magányos sorsagyötörte. Kívánta az asszonyt, érinteni akarta, magához ölelni a teljesség egyetlen pillanatá-ban, s elaludni vele.

Fölcihelődött ismét, s ezúttal a park kapuja felé indult, majd át a kapun, a ház felé tartottlassan az ösvényen. Négy óra volt már majdnem, tiszta, hideg idő, pirkadni még nem akart. Avadőr szokva volt a sötétséghez, jól látott.

A ház lassan, lassan, akár a mágnes, egyre közelebb vonzotta. Közelebb kerülni az asszony-hoz! S nem is a vágy tette, hanem félbemaradt, magányos sorsának rideg érzete, az késztette,hogy karja közé szorítsa a hallgatag asszonyt. Talán megtalálja. Talán ő, az asszony szól kineki, s ha nem, megtalálja az utat hozzá. Mert a szüksége nem tűrt ellentmondást.

Némán, lassan kaptatott fel a halomra. Megkerülve a nagy fákat, kilépett a kocsifelhajtóra,mely lendületes ívben kerülte meg a bejárat előtti, rombusz alakú pázsitot. Földerengett anagy, vízszintes gyeprombuszon álló két fenséges bükk, sötéten tornyosultak a sötét égen.

Az alacsony, hosszú, homályló háznak csak a földszintjén, Sir Clifford szobájában égett alámpa. Nem tudhatta, melyik szobában lehet az asszony - az asszony, aki kezében tartja agyönge szálat, mely olyan irgalmatlan erővel húzta őt ide.

Közelebb húzódott egy kissé, kezében a puskával, s mozdulatlanul, a házat nézve állt meg akocsiúton. Talán még most is rátalálhat, valami módon talán be is mehet hozzá. Nem olyanbevehetetlen ez a ház: ügyes ember ő, ér annyit, mint egy betörő. Miért is ne keresse meg azasszonyt?

Mozdulatlanul állt és várt, miközben a háta mögött halványan, alig észrevehetően megsápadtaz ég. A férfi látta, a házban kialszik a fény. Az ablakhoz lépő Mrs. Boltont azonban nemláthatta. Mrs. Bolton félrehúzta az öreg, sötétkék függönyt, s a sötét szobából kitekintett aszürke derengésbe, várva az óhajtott hajnalt, tudva, Clifford megnyugszik, amint látja, hogyhajnalodik. Elalszik szinte azonnal, ha tudja, itt a napvilág.

Álmosságtól leragadó szemmel állt és várt az ablakban. Egyszer csak kicsi híján hangosanfelkiáltott. Meglátta a kocsiúton álló férfit, fekete figura a szürke derengésben. Kiröppent azálom a szeméből; figyelt, moccanás nélkül, nem akarván Sir Cliffordot zavarni.

Lopakodva áradt szét a világban a fény, a sötét emberalak élesebb körvonalat kapott, s minthakisebbedett volna. Mrs. Boltonnak szemébe tűnt a puska, a lábszárvédő, a buggyos zeke -Oliver Mellors lesz az, a vadőr. Ő az, igen, hisz ott szaglászik, árnyék gyanánt, a kutyája is!

Mit akar ez az ember? Föllármázni a házat? Miért áll itt, elvarázsolva szinte, s nézi a házat,akár egy kan kutya, mely szukát sejdít odabent?

Te jó Isten! A felismerés villámcsapásként érte Mrs. Boltont. Lady Chatterley szeretője! Ő az!Ő!

Ki hitte volna! Igaz, annak idején ő maga, Ivy Bolton is beléje szeretett egy csöppecskét.Mellors tizenhat éves legényke volt még, Ivy Bolton huszonhat éves asszony. Akkor volt ez,mikor tanult, és a Mellors gyerek segítette az anatómiában meg a többi tantárgyakban. Okosfiú volt, ösztöndíjat is kapott a sheffieldi középiskolában, franciát tanult, s ki tudja még, mimindent, aztán egyszer csak elszegődött a bányához, patkolókovácsnak; mint mondotta, azért,mert szereti a lovakat, pedig egyszerűen félt a világtól, így volt, noha ő maga soha be nemvallotta volna.

103

Kedves fiú volt, de milyen kedves, és mennyit segített, milyen ügyesen tudott magyarázni.Volt olyan okos, mint Sir Clifford, és nagy barátja a nőknek; mondják, többet volt nőtársa-ságban, mint a férfiakkal.

Mígnem egy szép nap, mintha csak akarata ellenére, feleségül vette Bertha Couttsot. Van, akiígy házasodik, akarata ellenére, valami csalódás okán. Nem csoda, hogy nem sikerült az aházasság. Aztán évekig, a háború alatt mindvégig távol volt: hadnagy lett, az ám, úriember lettbelőle, kész úriember! S hogy mindezek után visszajött Tevershallba, és vadőrnek állt!Egyesek, úgy látszik, nem tudják üstökön ragadni a szerencséjüket. És újra a helyi tájszólástbeszéli, mint az aljanép, mikor - Ivy Bolton tudta - olyan kifogástalanul tud beszélni, mint egyszületett úr, de csakugyan!

Lám, lám! Hát beleszeretett Chatterleyné őméltósága! Nos, nem ő az első: van valami ebbenaz emberben. De csak elgondolni is! Hogy egy tősgyökeres tevershalli gyerek Wragby Hallúrnőjével! Szavamra, ez aztán a pofon ezeknek a fennhéjázó Chatterleyknek!

A vadőr ezenközben rájött a fényesedő reggelben: nem jól van ez így! Nem törheti meg azember a tulajdon magányát. Inkább minden erejével ragaszkodnia kell hozzá. És időnként,néha, feltöltődik a szakadék. Néha! De ki kell várni. Addig is vállalni a magányt, s ragasz-kodni hozzá minden erőnkkel. És vállalni, mikor feltöltődik a szakadék, mikor eljönnekhozzánk. De nekik kell jönniük. Erőltetni nem szabad.

Hirtelen megszakadt a sürgető vágy, mely ide sodorta. Ő maga szakította meg, így kell enneklenni. Kétfelől kell közeledni egymáshoz. S ha az asszony el nem jön, ő ugyan nem fog utánakoslatni. Nem szabad. Vissza kell húzódni, megvárni, amíg ő jön el.

Lassan, tűnődve fordított hátat, ismét magára öltve magányát. Tudta, így a jobb. Jöjjön el azasszony, ha akar: ő hasztalan koslat utána. Hasztalan!

Mrs. Bolton figyelte, hogyan távolodik, hogyan szalad utána a kutya.

Lám, lám - gondolta. - Ő az egyetlen, akire nem gondoltam, pedig ki másra kellett volnagondolnom? Legénykorában, mikor elvesztettem Tedet, kedves volt hozzám is. Mit szólna ő,ha megtudná!

Diadalmasan mérte végig az alvó Cliffordot, s halkan kiosont a szobából.

104

Tizenegyedik fejezet

Connie a lomkamrák egyikében rendezkedett. Sok lomkamra volt Wragbyben: a család sohasemmin túl nem adott, zsúfolt volt a ház. Sir Geoffrey apja a festményeket szerette, az anyja acinquecento bútort. Maga Sir Geoffrey régi, faragott komódokat, sekrestyeszekrényeketgyűjtött. A gyűjtőszenvedély nemzedékről nemzedékre öröklődött. Clifford igen modernképeket vásárolt, igen mérsékelt áron.

A kamra tehát tele volt rossz Sir Edwin Landseer-vásznakkal, William Henry Hunt festetteérzelgős madárfészkekkel s egyéb akadémikus műtárgyakkal; méltán rémisztették a KirályiAkadémia-tag lányát. Connie elhatározta, rendet tesz közöttük egy nap, kiszórja őket. Izgattáka groteszk bútorok is.

Korhadástól, sérüléstől védő, gondos csomagolásban ott volt a régi családi rózsafa bölcső is.Connie nem állta meg, hogy ki ne csomagolja, meg ne nézze. A bölcső bájos volt a maganemében, Connie sokáig nézegette.

- Milyen kár, hogy nem lesz rá szükség - sóhajtotta a Connie-nak segédkező Mrs. Bolton. -Bár igaz, ma már nem divat a bölcső.

- Nem biztos az. Még meglehet, hogy szülök egy nap - vetette oda közönyösen Connie, minthacsak azt mondaná, lehet, hogy vesz egy kalapot.

- Már, ugye, ha történik valami Sir Clifforddal - hápogta elképedve Mrs. Bolton.

- Dehogy. Éppen ha nem történik. Sir Cliffordnak csak az izmai bénák, ő maga nemkárosodott - hazudta könnyedén Connie.

A gondolatot egyébként Clifford ültette a fejébe. Azt mondta: - Egyáltalán nincs kizárva, hogygyerekem lehessen. Nem vagyok én megcsonkítva vagy mi. A potenciám bármikor vissza-térhet, még ha béna marad is a csípőm meg a lábam. És akkor a magom átjuttatható.

Energikus periódusaiban, mikor nekihevülten dolgozott a bánya ügyein, csakugyan úgy érezte,mintha a nemi potenciája is visszatérne. Connie iszonyattal nézte. De volt annyi esze, hogy aközlést a maga javára fordítsa. Szülni fog, ha teheti, de nem tőle.

Mrs. Bolton levegő után kapkodott. Nem hitte el, cselt gyanított. Bár ezek az orvosokcsodákat művelnek manapság. Talán csakugyan át tudják ültetni Clifford magját.

- Nohát, méltóságos asszony, csak azt kívánom, úgy legyen, imádkozni fogok, hogy sikerül-jön. Milyen jót is tenne önnel, mindnyájunkkal. Szavamra, gyerek Wragbyben, az lesz csak aszép!

- Ugye? - mondta Connie.

Kiválasztott három hatvanesztendős festményt, hajdani akadémiai tagok munkáit, hogyelküldje őket a shortlandi hercegnő jótékonysági bazárjára. Megyeszerte „bazárhercegnőnek”hívták a shortlandi hercegnőt, aki mindenkit azzal nyaggatott, küldjenek árvereznivalót.Nohát, ezzel a három bekeretezett akadémiai festménnyel igazán boldog lesz, még az ismegeshet, hogy személyesen jön el megköszönni. Milyen mérges volt Clifford a legutóbb is,mikor itt járt!

Istenem, istenem, gondolta ezenközben Mrs. Bolton. Csak nem Oliver Mellors gyerekérekészítesz elő bennünket? Istenem, hát tevershalli gyerek lesz Wragby bölcsőjében! No ésakkor! Nem fog szégyent hozni rá!

105

A lomkamra szörnyűségei között volt egy nagyobbacska, lakkozott, fekete doboz, hatvan-hetven esztendős, gondos, leleményes kezek mestermunkája, telerakva minden elképzelhetőtárggyal. Legfelül, összesűrítve, tisztálkodókészlet: kefék, üvegcsék, tükrök, fésűk, dobozok,még három szép borotvakés is, biztonsági tokban, borotvatányér, minden. Alatta írókészlet:itatós, tollak, tintásüvegek, papír, boríték, jegyzettömbök; egy teljes varrókészlet, háromkülönböző méretű ollóval, gyűszűkkel, tűkkel, selyem- és pamutcérnákkal, stoppolófával -mind a legjobb minőség, mind tökéletes munka. Még egy kis gyógyszerraktárnak is jutotthely, megcímkézett üvegcsék, Laudanum, Mirrha-tinktúra, Szekfűszeg-esszencia, és ígytovább, sajnos, mind üres. Minden darab teljesen újnak látszott, s az összecsukott doboz nemvolt nagyobb, mint egy degesz kisbőrönd. Belül úgy illettek egymásba a holmik, mint egykirakós játék darabjai. Az üvegek sem borulhattak fel, olyan pontosan illeszkedtek a helyükre.

Csodálatosan agyalta ki és csinálta meg a készítője. Elsőrangú iparosmunka, Viktória korimértékkel mérve. Mégis szörnyű volt valahogy az egész. A Chatterleyk is ilyennek láthatták,mert soha senki nem használta. Sajátosan lélektelen darab.

Mrs. Bolton azonban magánkívül volt.

- Lám, milyen gyönyörű kefék, milyen drágák, és milyen tökéletes még ez a háromborotvapamacs is! Ez igen! Ó, és ezek az ollók! Nem létezhet ezeknél jobbat kapni. Elragadó,mit mondjak!

- Csakugyan tetszik? - kérdezte Connie. - Tessék, a magáé.

- Nem fogadhatom el, méltóságos asszony!

- Ugyan már! Inkább itt heverjen ítéletnapig? Ha magának nem kell, elküldöm a képekkelegyütt a hercegnőnek, pedig ennyit igazán nem érdemel. Fogja csak bátran!

- Ó, ó, méltóságos asszony! Nem is tudom, hogy köszönjem meg.

- Nem kell azt megköszönni - nevetett Connie.

Mrs. Bolton, karjában a nagy, fekete dobozzal, megdicsőülten, rózsaszínűre pirulva távozott.

Mrs. Betts befogott a kétkerekű kocsiba, és dobozostul hazafuvarozta a faluba Mrs. Boltont.Mrs. Boltonnak persze muszáj volt vendégeket hívni, s megmutatni a kincsét: elhívta atanítónőt, a gyógyszerésznét meg Mrs. Weedont, a takarékbank pénztároshelyettesének fele-ségét. Mindnyájan el voltak bűvölve. És akkor megkezdődött a sugdolózás Lady Chatterleygyermekéről.

- Lám, vannak még csodák - vélekedett Mrs. Weedon.

Mrs. Bolton meg volt győződve, hogy a gyereknek, ha megjön, Sir Clifford lesz az apja. De őám!

Nem sokkal később történt, hogy a lelkész gyöngéden így szólt Cliffordhoz:

- Valóban remélhetjük, hogy örököse lesz Wragbynek? Megmutatja az Úr az ő végtelenirgalmát?

- Remélni remélhetjük - felelt némi iróniával, egyszersmind bizonyos meggyőződésselClifford. Maga is hinni kezdte, hogy a gyerek még az övé is lehet.

Egy délután aztán beállított Leslie Winter, Winter uraság, ahogy hívták környékszerte, szikár,kifogástalan, hetvenesztendős és úriember tetőtől talpig, ahogy Mrs. Bolton mondta Mrs.Bettsnek. Úriember a kisujja körméig! Ómódias, finomkodó hanghordozása avultnak tűnt,akár a rizsporos paróka. Az idő, röptében, elhullajtja ezeket a szép régi tollait.

106

A bányáról beszélgettek. Clifford előadta, hogy a bányáiból felhozott szenet, még a gyöngébbfajtát is, koncentrált fűtőanyaggá akarja átalakítani, ez az üzemanyag bizonyos nedvesség-tartalmú, savas levegővel táplálva, viszonylag nagy nyomáson igen nagy hőt fejleszt. Régmegfigyelték már, hogy párás, erős szélben sokkal élénkebben s szinte füst nélkül ég ameddőhányó és nem a szokásos rózsaszín salak, hanem csak egy kevés hamu marad utána.

- Igen, de van-e olyan gőzgép, amit ezzel a maga új üzemanyagával kell táplálni? - kérdezteWinter.

- Ha nincs, magam gyártok olyat. És a magam üzemanyagát hasznosítom. Sőt villany-energiával fogok eladásra termelni. Megoldom, bizonyos vagyok benne.

- Nos, ez igazán nagyszerű. Sok szerencsét, kedves öcsém. Pompás! Örülnék, ha a segítségérelehetnék. Csak hát, sajnos, ódivatú vagyok én már egy kissé, és a bányáim is csak ilyenek. Kitudja, ha én nem leszek már, talán magához hasonló ember lesz az utódom. Pompás! Így aztánmunkát adhat újra mindenkinek, és a szenet sem kell eladnia, már ha el tudja adni egyáltalán.Pompás ötlet, remélem, sikere lesz. Ha nekem fiaim lennének, ők is ilyen korszerű elkép-zeléseket hoznának Shipleybe, az egyszer biztos! Jut is eszembe, kedves öcsém, van-e alapja ahíresztelésnek, mely szerint örököst remélhetünk Wragbynek?

- Hát ez a hír járja? - kérdezte vissza Clifford.

- Hogy járja vagy sem, arról csak annyit mondhatok, hogy a fillingwoodi békebíró kérdeztetőlem. Persze magam egy világért sem adnám tovább, ha nincs alapja.

- Nos - mondta Clifford vonakodva, de különös fényben égő szemmel -, van remény. Remény,az van.

Winter odasietett Cliffordhoz, és derekasan megrázta a kezét.

- Kedves öcsém! Kedves fiam, ha tudná, milyen örömmel hallom! Milyen jó hallani, hogy egyörökös reményében munkálkodik, s hogy nemsoká munkát adhat megint minden tevershalliférfinak! Ah, kedves öcsém! Milyen szép is ez, fenntartani a családi nevet, és munkát adni amunkára váróknak!...

Az öregúr csakugyan meg volt indulva.

Másnap, mikor Connie hosszú szárú, sárga tulipánokat rendezgetett egy üvegvázában, ígyszólt hozzá Clifford:

- Connie, tudtad-e, hogy azt híresztelik, nemsoká örököst adsz Wragbynek?

Connie egészen elgyöngült rettenetében, de nem mozdult, keze a virágon.

- Nem tudtam! Mi ez, tréfa? Értelmetlen gonoszkodás?

- Egyik sem, remélhetőleg. Szeretném inkább jóslatnak hinni.

Connie a virágot babrálta.

- Levelet kaptam Apától - mondta. - Tudatja, elfogadta Sir Alexander Cooper meghívását aszámomra. Sir Cooper szívesen lát július-augusztusra a velencei Villa Esmeraldában.

- Júliusra és augusztusra? - kérdezte Clifford.

- Olyan sokáig úgysem maradnék. Mondd csak, meggondoltad, hogy nem jössz velem?

- Nem megyek külföldre - szögezte le Clifford.

Connie az ablakhoz vitte a vázát.

107

- És nem bánod, ha én elmegyek? Hiszen tudod, megbeszéltük, hogy a nyáron...

- Mennyi ideig lennél távol?

- Három hétig, gondolom.

Csönd lett.

- Hát - mondta lassan s némi bánattal Clifford -, három hétig még csak elleszek valahogy,feltéve, hogy bizonyosra vehetem, visszajössz.

- Bizonyos, hogy vissza fogok kívánkozni - mondta egyszerűen, nyugodtan, súlyos meggyő-ződéssel az asszony. A másik férfira gondolt.

Clifford érezte a felesége meggyőződését, s valami módon elhitette magával, az ő szemé-lyének szól. Mondhatatlanul megkönnyebbült, egyszeriben földerült.

- Ha így van, akkor minden rendben, nem igaz?

- Dehogynem.

- Örülsz a kikapcsolódásnak?

Különös tekintet ült az asszony kék szemében.

- Örülök, hogy újra látom Velencét - mondta -, s hogy megfürödhetek azokon a kavicsos partúszigeteken, túl a lagúnán. Hanem a Lídót, te is tudod, ki nem állhatom! És gyanítom, hogy SirAlexander Cooper és Lady Cooper társasága sem lesz kedvemre való. De ha arra gondolok,hogy ott lesz Hilda, és saját gondolánk lesz, akkor bizony örülök. Olyan jó lenne, ha te isjönnél!

Connie őszintén így gondolta, szerette volna legalább ilyen módon boldoggá tenni a férjét.

- Jaj, de hát gondold meg, hogy festenék a Gare du Nord-on vagy a calais-i kompnál!

- Ugyan már, azt hiszed, mások, más hadirokkantak nem utaznak hordszékben? Arról nem isbeszélve, hogy autón mennénk végig.

- Ahhoz két férfiszolga kellene.

- Dehogy. Elég lenne Field. Ahol szükséges, kerülközik segítség.

Clifford csak a fejét rázta.

- Nem, nem, kedves. Idén még nem! Jövőre talán nekivágok én is.

Connie rosszkedvűen távozott. Jövőre! Ki tudja, mi lesz jövőre? Igazából ő sem kívánkozottVelencébe, most, hogy itt a másik férfi. Elmegy mégis, gondolta, afféle önfegyelmezésből, ésazért, hogy ha gyermeke lesz, hadd gondolja Clifford, hogy Velencében fogant.

Május volt már, az indulást júniusra tervezték. Ó, ezek az örökös tervezgetések! Hogy örökkéígy el van tervezve az ember élete! Kerekek hajtanak, kerekek működtetnek bennünket, ésigazából nincs hatalmunk fölöttük!

Május volt, de hideg, csapadékos idő ismét. Májusi eső aranyat ér! És milyen fontos manapsága jó termés! Connie-nak dolga akadt Uthwaite-ben, ebben a kisvárosban, ahol a Chatterleykmind a mai napig a Chatterleyknek számítanak. Egyedül ment, a kocsit Field vezette.

Hiába volt május, hiába a friss zöldek, a vidék gyászosnak tetszett. Elég hűvös volt, az esőfüsttel terhes, a levegő íze mint a fáradt gőzé. Az embert mintha csak a tulajdon ellenállásaéltetné. Nem csoda, hogy olyan csúfak és nyersek az itteniek.

108

Az autó fölfelé kapaszkodott a hosszú, mocskos, rendetlen tevershalli utcán, koromleptetéglaházak, éles sarkú, esővert, csillogó fekete palatetők között; a sár is fekete volt a szén-portól, a járda is nedves-fekete. Át- meg átitatott mindent a reménytelen csúfság, mindentermészetes szépség, minden életöröm végletes tagadása, abszolút hiánya az ösztönösen szépformának, mely sajátja minden madárnak és élőlénynek: az emberi intuitív érzék halála. Aszappankazlak a szatócs kirakatában, a zöldséges rebarbara- és citromtornyai! A kalaposförtelmes kalapjai! Csúfság csúfság hátán. És a mozi aranyos-stukkós iszonyata, a nedvesmoziplakáttal: „Egy asszony szerelme!” És az új primitív metodista imaház, valóban primitívnyerstégla építmény, zöldes és málnapiros táblaüvegeivel. Följebb a wesleyánus imaház ko-romvert téglatömbje, vaskorlátok és feketült bokrok mögött. Aztán a magát felsőbbrendűnektudó kongregacionalista kápolna, rovátkolt homokkőből, valódi, noha kurtácska toronnyal.Közvetlen szomszédja, az új iskola épületcsoportja csupa drága, rózsálló dísztégla, vaskorlátmögé szorított kavicsos játszótérrel, roppantul lenyűgöző látvány, átmenet a börtön és atemplom között. Énekórájuk volt az ötödik elemista lányoknak, végére érvén a lá-mi-dó-lágyakorlatoknak, egy „kedves gyermekdalba” fogtak bele. El sem képzelhetni semmit, amikevésbé emlékeztetne a spontán dalolásra: kényszeredett, dallamos nyüszítés leginkább. Nemolyan, mint a vadak éneke, a vadaknak kifinomult ritmusaik vannak. Nem is állati vonyítás: azállat okkal nyüszít. Éneknek neveztetik, és a világon semmire nem hasonlít. Connie elszorulószívvel hallgatta, míg Field benzint töltetett a kocsiba. Mivé is lesznek ezek az emberek,akikben halott az éltető intuitív érzék, akik csak mechanikus nyüszítésre képesek, és akikbencsak valami kísérteties akaraterő maradt épen?

Szeneskocsi zörömbölt lefelé az esőben. Field megindult fölfelé; elhúztak a nagy, de nyűttneklátszó rőfös- és készruhaboltok, a postahivatal meg a néptelen kis piactér mellett; a piactériNap Fogadó - nem kocsma, fogadó: vigécszállás - ajtaján Sam Black tekintett ki, s hajtott fejetLady Chatterley elhaladó autójának.

Bal kéz felől elmaradt a fekete fák között álló anglikán templom. A kocsi völgynek szaladt,elhúzott a Bányászpaizs mellett. A Wellingtont, a Nelsont, a Három Hordót már korábbanelhagyta - a Bányászpaizs után a Gépészcsarnok következett, majd az új és némiképphivalkodó Bányászjóléti, aztán néhány új „villa”, s a fekete országút kifutott a városkából, éssötét ösvények, sötétzöld földek között kanyargott Stacks Gate felé.

Tevershall! Ez volt hát Tevershall! A régi jó Anglia, Shakespeare Angliája! Dehogyis az: amai Anglia, amilyennek Connie ismerte, mióta itt élt. Új emberfajt teremt ez a vidék:szuperérzékeny a pénz, a társadalmi és politikai kérdések iránt, de lénye spontán, intuitív részenem létező, halott. Félhalott az egész fajta, de lénye eleven részében iszonytató, makacs tuda-tosság munkál. Hátborzongató, síron túli jelenség, egyfajta alvilág. És teljességgel kiszámít-hatatlan. Hogyan számíthatná ki az ember félhalottak reakcióit? Mikor Connie látta egyszer anagy sheffieldi teherautókat, megrakva a Matlockba kiránduló acélgyári munkásokkal,különös, torz, korcs növésű férfiutánzatokkal, elszorult a szíve, és arra gondolt, Istenem, mivéis tette ember az embert! Mit tettek felebarátaikkal az emberek vezetői? Szubhumán létrekényszerítik őket; testvériségről szó nem lehet immár! Merő lidércnyomás, ami megmaradt.

És most, e szürke-érdes reménytelenség láttán ismét elöntötte a rettegés hulláma. Ha az iparilyen néptömeget termel, s ha a felsőbb osztályok olyanok, amilyennek megismerte Connie,akkor csakugyan és végképp nincs remény. S ő mégis gyermeket akar, örököst Wragbynek!Örököst Wragbynek! Connie irtózattal borzongott össze.

109

De Mellors is innen került ki! - Igaz, de Mellors egyedül maradt, éppúgy, mint ő. Testvériérzés őbenne sincs. Meghalt. Meghalt a testvériség. Elkülönülés van csak, és reményvesztett-ség, már ami ezeket a dolgokat illeti. Anglia ilyen, ilyen ez a temérdek ország: Connie tudta,hiszen az ország szívében autózott.

Emelkedett a térszín Stacks Gate felé. Elállt az eső, a levegő májusi-tisztán fénylett. A vidékhosszú hullámokat vetett, délnek a derbyshire-i fennsík, keletnek Mansfield és Nottinghamfelé. Connie gépkocsija délnek tartott.

A fennsíkra érve, bal kéz felé, a dombos tájék egy magaslatán feltűnt Warsop Castlesötétszürke, zömök tömbje, alatta az újnak tetsző bányászházak vöröses vakolata s még alább,fekete füst- és fehér gőzfelhőkben a nagy bányamű, amely évente annyi ezer fontot juttat aherceg és a többi részvényes zsebébe. Romos volt a zömök, vén kastély, mégis lenyűgözőensötétlett a szűk horizonton, a párás levegőben terjengő sötét és fehér füstök-ködök felett.

Egy utolsó kanyarral feljutottak Stacks Gate magasságába. Innen, az országútról mindösszeegy hatalmas, fényűző új szálloda látszott a településből, s Coningsby Arms: barbár elszige-teltségben, vörös-fehér-arany pompában állt az út mentén. Jobban körülnézve azonban bal kézfelől feltűntek a „modern” bányásztelep házsorai, megannyi dominókő, kertekkel tűzdelt térbeállítva; természetfölötti „mesterek” játszhatták ezt az új játékot a meglepett földasztalon. Túlaz épülettömbökön, a háttérben hökkenetesen tornyosultak egy valóban korszerű bányafelszíni építményei, vegyiüzem, hosszú karzatok; monumentális, ember nem látta formák.Maga az aknatorony és a szénosztályozó eltörpült ezek mellett az új csodák mellett. S azelőtérben, örök tettenértség pózába merevedve, ott álltak a dominókövek, mindhiába várva,hogy valaki játsszék már velük.

Ez hát Stacks Gate, új jelenség a föld színén, a háború előtt sehol nem volt még. Völgy iránt,félmérföldnyire az új „hoteltól” - maga Connie sem tudta - ott bújt meg a régi Stacks Gate,régi kis bányájával, ósdi, koromvert téglaházaival, egy-két templomával, egy-két boltjával,egy-két kis kocsmájával.

De a régi Stacks Gate nem számít többé. Az óriás füstpamacsok és gőzök a fenti új gyárbólgomolyognak elő, most már ez az, amit Stacks Gate-nek hívnak: se egy templom, se egykocsma, de még boltok sincsenek; csak a nagy „üzem”, ez az újkori Olimpia, az új isteneknekemelt megannyi templomával, meg a mintalakótelep, meg a szálló. A szálló voltaképp nemegyéb, mint bányászkocsma, noha kinézetre első osztályú.

Azóta nőtt ki a földből ez az új település, hogy Connie Wragbybe érkezett; a mintalakótelepmegtelt mindenünnen szalajtottakkal, akik egyéb foglalatosságaik mellett Clifford nyulainakállítanak csapdát.

A gépkocsi a hullámos hátú felföldön szaladt, kiterült előtte a dimbes-dombos grófság. Agrófság! Micsoda büszke, zárkózott vidék volt ez egykor! Előttük, a látóhatár peremén fel-ködlött a lenyűgöző, fenséges Chadwick Hall, ablaka több, mint a fala, a leghíresebb Erzsébetkori épületek egyike. Nemesen tornyosul terebélyes parkja közepén, de hiába, az idő eljártfölötte. Fenntartják, de immár csak múzeum gyanánt. „Lássátok, hogy éltek eleink!”

Chadwick Hall a múlté. A jelen alatta nyújtózik. Hogy a jövő hol keresendő, csak a Minden-ható tudja. Az autó már megfeketedett kis bányászházak között kanyargott, ereszkedőbenUthwaite felé. Maga Uthwaite is gőz- és füstgomolyok légióit löki égnek egy-egy párásabbnapon, áldozatul ki tudja, milyen isteneknek. A völgyben húzódik meg Uthwaite, átszőve asheffieldi vasút acélfonalaival s a hosszú csövekből füstöt-tüzet okádó bányáival és acélmű-veivel, temploma szánalmas kis dugóhúzótornyával, mely most még mérgesen csipdesi afüstöt, de leroskad egy nap; ez a városka mindig különös érzéseket ébresztett Connie-ban.

110

Régi piacváros a völgyek csomópontjában, egyik ódon kocsmáját Chatterley Armsnak hívják.Itt, Uthwaite-ben Wragbyt még Wragbyként tisztelik, mintha nemcsak egy ház lenne, mint amáshonnan valóknak: a Tevershall melletti Wragby Hall, Wragby, a „székhely”.

Kétfelől megfeketedett bányászházacskák guggoltak a járdán, évszázados, meghitt törpesé-gükben. Végigszegték az utat, mely országútból utcává lett, s ahogy egyre alább ereszkedett azember, megfeledkezett a szabadon nyújtózó vidékről, melyet, noha kísértetként, még mindigkastélyok és nagy nemesi udvarházak uralnak. A meztelen sínek tömkelegében öntödék ésegyéb „üzemek” tornyosultak Connie körül, oly nagyok, hogy csak falaik látszottak. Vasakcsörömpöltek visszhangos csengéssel, nagy teherautók rázták a földet, füttyök hasogatták alevegőt.

Ám ha az ember még alább ereszkedik, a templom mögött, a város göcsörtös szívében kétszázesztendővel ezelőtti világban találja magát; a girbegurba utcán ott áll a Chatterley Arms meg arégi patika; ezek az utcák hajdan a kastélyok és méltósággal terpeszkedő udvarházak nyílt ésvad világába vezettek ki.

A sarkon azonban egy rendőr tartotta fel kezét, s adott utat három teherautónak; a vassal rakottjárművek megrezzentették a szegény vén templomot. S csak miután eldübörögtek ateherkocsik, tiszteleghetett a rendőr Chatterleyné őméltóságának.

Hát így. Az ódon, görbe városi utcákat egymásra zsúfolt, koromvert, vénecske bányászházakszegték véges-végig. Közvetlenül utánuk újabb, nagyobb, vörösebb házsorok tűntek fel, sültek meg a völgy felett: új munkások új otthonai. És rajtuk is túl, a kastélyok dimbes-dombos, tág látóhatárú birodalmában füst és gőz birkózott gomolyogva, s itt is, ott isnyerstégla épületek vörös foltjai: új bányásztelepülések tűntek elő, s nemcsak a völgyekben,de olykor a dombok peremén is, hajmeresztő csúfságban rajzolódva ki a látóhatárra. Közöttükpedig, elszórva, zsugorodóban az udvarházas-hintós régi Anglia maradványai, Robin Hooderdőrengeteges Angliájának nyomai, ahol ma ólálkodó bányászok élik ki szabad idejükbennyomorú, elfojtott vadászszenvedélyüket.

Anglia, én egy Angliám! De hát melyik is az én Angliám? A méltóságteljes kastélyok perszejól mutatnak a fényképen, s az Erzsébet kor továbbélésének illúzióját keltik. Állnak még a jóAnna királynő és a Tom Jones idejéből való, szemrevaló épületek, de a szállongó korommegfeketíti a világos stukkódíszeket, aranyozásuk réges-rég a múlté. És egyre-másra hagyjákel lakóik az udvarházakat, s a házak, sorsukra hagyva, romladoznak. És az angol nemesinyárilakok, mi lett azokból is - gipsszel vakolt üres, nagy téglaházak a vigasztalan vidéken.

Az udvarházakat bontják, eltünedeznek a György kori paloták. Fritchleyt, ezt a tökéletes,ódon, György kori udvarházat is széthordják: Connie a tovagördülő autóból láthatta. Pedigmilyen szépen rendben tartották; a Weatherleyk egészen a háborúig lakták, még a régi módiszerint. De aztán túl nagynak, túl költségesnek s a környezetét túl barátságtalannak ítélték. Anemesség enyhébb tájakra menekül, ahol úgy költheti pénzét, hogy nem kell látnia, hogyanteremtődik elő.

Hiába, a történelem. Az egyik Anglia megeszi a másikat. Ezeket az udvarházakat a bányáktették gazdaggá, s most, íme, a bányák eszik meg őket, ahogy korábban a nyárilakokat dúltákfel. Az iparos Anglia megeszi a mezőgazdasági Angliát, az egyik elv a másikat. Az új Angliamegeszi a régit. S a folytonosság pusztán mechanikus, ahelyett hogy organikus lenne.

Connie, a dologtalan osztály tagja lévén, a régi Anglia maradványait siratta. Évekbe telt, mígráeszmélt, valóban tönkretette a régit ez az új és csúf Anglia, s pusztítani fogja mindaddig,míg semmi nem marad belőle. Odavan Fritchley, odavan Eastwood; már Shipley, Winteruraság szeretett Shipleyje fölött is megkondult a lélekharang.

111

Connie beugrott egy percre Shipleybe. A park hátsó kapujánál keresztezte az utat a bányaiparvágánya, maga a bánya ott volt rögtön a fák mögött. A kapu tárva-nyitva: a parkonátvezető gyalogúton szabad járásuk volt a munkásoknak.

A gépkocsi elhúzott a díszes medencék mellett (a munkások ezekbe hajigálják újságjaikat), srátért a házhoz vezető magánútra. Dombtetőn, elkülönülve állt a ház, kellemes, stukkódíszesépület, a tizennyolcadik század derekán építették. Szépséges tiszafa alléját még a hajdani házidején ültették; Shipley Hall derűs nyugalomban terpeszkedett a dombon, György kori zsaluimintha bátorítóan hunyorítottak volna. A ház mögött gyönyörű kertek.

Connie az enteriőrt is jobb szerette, mint az otthonit. Világosabb volt, elevenebb, stílusosabb,előkelőbb. A szobák faburkolata pasztellszínűre festve, a mennyezet aranydíszes, s mindenkifogástalanul karbantartva, tekintet nélkül a költségekre. Még a folyosók is tágasabbak,kellemesebbek, enyhe íveik élettel tele.

Igen, de Leslie Winter egyedül élt. Szerette a házát, igen, de parkját három bányája fogtaközre. Winter uraság nagyvonalú ember volt, szívesen látta bányászait a parkban. Hiszen ők, abányászok tették gazdaggá. Amikor meglátta a díszes medencéi körül őgyelgő idomtalanférfiakat - no, nem a park privát részében, határt azért ő is szabott -, azt mondta: a bányászok,meglehet, nem olyan kellemesek a szemnek, mint az őz, no de mennyivel hasznosabbak!

Mindez azonban még a Viktória kor második felében, a gazdasági aranykorban történt. Akkormég „derék munkások” voltak a bányászok.

Winter félig-meddig mentegetőzve mondotta hajdan az imént idézett szavakat vendégének, azakkori walesi hercegnek. A herceg így felelt sajátos torokhangján:

- Teljesen igaza van. Ha szén lenne Sandringham alatt, magam is bányát nyitnék a pázsiton, ésazt mondanám, ez ám az igazi tájkertészet. Magam is szívesen cserélném bányászokra azőzeimet, ha ennyire megéri. És hallom, jó emberek ezek a maga bányászai.

Meglehet, a herceg kissé eltúlozta a pénz szépségét s az iparosítás áldásait.

A herceget azonban királlyá koronázták, a király meghalt, s most már új király uralkodik,akinek, úgy tetszik, az a legfőbb tevékenysége, hogy új meg új ingyenkonyhákat állít fel.

És a derék munkások azóta valahogy satuba szorították Shipleyt. Új bányászfaluk zsúfolódtaka park peremén, s lakosságukat már idegennek érezte az uraság. Mindig is birodalma sbányászai kényurának tekintette magát, nyájas, de megfellebbezhetetlen tekintélynek. Ámmost, hogy észrevétlen beszivárgott az új szellem, Winter hoppon maradt valami módon.Immár ő volt az, aki nem oda tartozott. Kétségtelen tény: a bányának, az iparnak önállóakarata van, s ez az akarat ellene fordult a gentleman tulajdonosnak. A bányászok is részeseiennek az akaratnak, melynek roppantul nehéz ellene szegülni: félreállítja az embert, s ha azember nem tágít, az életébe kerülhet.

Winter uraság, katonaember lévén, állta a sarat. De immár nem sétált a parkban ebéd után.Rejtőzött szinte, visszavonult a házába. Connie emlékezett, hogyan is volt, mikor egyszerlekísérte a kapuhoz: Winter hajadonfőtt volt, a lábán lakkcipő és bordó selyemharisnya, s amaga jól nevelt, kissé affektált modorában társalgott. De mikor el kellett haladniuk acsoportba verődött bányászok mellett, akik csak álltak és bámultak, s eszük ágában sem voltköszönni, Connie megérezte, hogy szűköl ez a szikár, jól nevelt öregúr: megriadt, ahogy aketrecbe zárt elegáns antilopbak riadozik a közönségesen bámészkodóktól. Nem minthaszemélyesen ellenségeskedők lettek volna a bányászok, arról nincsen szó. Hanem a szellemük,az volt az idegen, az taszította ki Wintert. És mélyen, tán maguk sem tudták, mennyire

112

mélyen, nehezteltek is rá. „Neki dolgoztak.” És csúfságukban bántotta őket ez az elegáns,ápolt, jól nevelt jelenség. „Ugyan mit nem gondol magáról!” Winter mássága bántotta őket.

És Winter titkon, angol katonaszíve legmélyén igazat adott nekik. Nem volt egészen tiszta alelkiismerete, bántotta kiváltságos helyzete. Mindazonáltal, mivel egy rendszert képviselt,félreállítani nem hagyta magát.

Hacsak nem a halál által. Mert az is eljött, s nem sokkal Connie látogatása után, váratlanul.Végrendeletében nagyvonalúan megemlékezett Cliffordról.

Az örökösök egyszeriben úgy határoztak, Shipleyt föl kell oszlatni. Túl sokba kerül afenntartása. No és kinek volna kedve ott élni? A házat tehát lerombolták. Kivágatták a tiszafaallét, kiirtották és kiárusították a park fáit, s a parkot felparcellázták. Elég közel volt Uthwaite-hez. És e különös, kopár, új senki földjén csakhamar új utcácskák nyíltak vöröstéglásikerházakkal. A telkek kapósak voltak: Shipley Hall Telep!

Lezajlott mindez egy évvel Connie utolsó látogatása után. Ott áll a Shipley Hall Telep,vöröstéglás ikerházak, „villák” új utcasorai. Senki sem hinné, hogy egy esztendeje mégstukkódíszes udvarház állt a helyükön.

De ez már egy későbbi szakasza az Edward király-féle tájkertészetnek, annak a fajtának,amely ornamentális bányaművet tervezett a pázsitra.

Az egyik Anglia megeszi a másikat. Winter uraság és Wragby Hall Angliájának befellegzett,csak még nem teljes a pusztulás.

Mi jöhet eztán? Connie el sem tudta képzelni. Csak a földekre kinyúló új utcákat látta, csak azúj ipari létesítményeket a bányák mellett, a selyemharisnyában parádézó új lányokat s aPallyben, a Jólétiben lebzselő új bányászlegényeket. Az új nemzedéknek fogalma sincsen arégi Angliáról. Megszakadt a tudat folytonossága, szinte amerikai módra; ipari módramindenesetre. Mi jöhet eztán?

Connie úgy érezte, semmi. Homokba dugta volna legszívesebben a fejét, vagy ha oda nem, hátegy eleven férfi mellére.

Bonyolult, érthetetlen, rettentő ez a világ! Annyian vannak az egyszerű emberek, s ők is olyanrémesek. Ezt gondolta hazafelé menet, látva a bányából elősereglő férfiakat; fekete-szürke,torz alakok, egyik válluk följebb a másiknál, fáradtan húzzák nehéz, vasalt bakancsukat. Földalatti, szürke ábrázatok, szemük fehére villog, nyakuk görbe a tárnaboltozattól, vállukformátlan. Férfiak! Férfiak! Ó, jaj, türelmes, jó emberek a maguk módján. Kineveltek, kiöltekbelőlük valamit, amire szüksége lenne egy férfinak. Férfiak mégis. Gyermekeket nemzenek.Az ember kihordhatná akár az ő magzatjukat is. Iszonytató, iszonytató gondolat! Pedig jók ésjámborak. Mégis, félemberek csupán, fele, szürke fele van meg bennük csak az embernek.Egyelőre, no igen, egyelőre „jók”. De ez a jóság is csak eleven felükből táplálkozik. Mi lenne,ha egyszer csak feltámadna halott felük! Nem, nem, szörnyűség elgondolni. Connie-t teljes-séggel megfélemlítették az ipari tömegek. Hátborzongatóan idegennek látta őket. Mindenszépség, minden ihletettség nélkül való az életük, örökké „odalent”.

Gyermeket egy ilyen férfitól! Istenem, Atyám!

És lám, Mellors apja is ilyen volt. No, mégsem egészen. Negyven év, azért az nagy különbség,döbbenetes különbség, ha emberségben mérjük. A vas és a szén azóta beette magát azemberek testébe-lelkébe.

A megtestesült csúfság, s eleven mégis! Mi lesz ezekből az emberekből? Talán ha elfogy aszén, ők is eltűnnek a föld színéről. Ezrével álltak elő, jószerint a semmiből, mikor a szén jött,

113

és megkívánta őket. Talán nem is egyebek, mint a szénmezők kísérteties faunája. Egy másvalóság teremtményei, elemi lények, elemei magának a szénnek, ahogy a fémmunkások iselemi lények, a vas elemet. Nem embernyi emberek: a szén, a vas, az agyag animái. Azelemek faunája, a széné, a vasé, a szilikoné. Úgy lehet, az ásványok nem emberi, kísértetiesszépsége, a szén csillogása, a vas súlya, az acél kékje, ellenállása, az üveg átlátszósága vanmeg bennük. Az ásványi világ különös, torz, elemi teremtményei! A szénhez, a vashoz, azagyaghoz tartoznak, ahogy hal a vízhez, féreg a korhatag fához. Az ásványi bomlás animái!

Connie örült, hogy otthon lehet végre, hogy fejét homokba rejtheti. Örült még annak is, hogyszólhat Cliffordhoz. A szenes-vasas Közép-Anglia rettenete, akár az influenza, átjárta egésztestében.

- Persze hogy ott ragadtam teára Miss Bentley boltjában - mondta.

- Ugyan minek? Winternél is megteázhattál volna.

- No igen, de nem akartam csalódást okozni Miss Bentleynek.

Miss Bentley, ez a nagy orrú, szikkadt, romantikus vénleány olyan áhítatos gonddal szolgáltaföl a teát, mint valami szentséget.

- Engem nem kérdezett? - kérdezte Clifford.

- Dehogynem! Megkérdezhetném méltóságodat, hogy van Sir Clifford? Az a nő szerintemCavell nővérnél is többre tart téged.

- És te, gondolom, azt felelted, majd kicsattanok.

- Persze. És szegénykém olyan elragadtatott képet vágott, mintha azt mondtam volna, amennyek nyíltak meg neked. Mondtam is, ha Tevershallban jár, feltétlenül nézzen be hozzád.

- Hozzám! Ugyan minek! Még hogy nézzen be hozzám!

- Úgy bizony, Clifford. Ha így imádják az embert, nyújtani is kell valamit érte. Állítom,Kappadókiai Szent György, az neki senki hozzád képest.

- Mit gondolsz, el is jön?

- Ha láttad volna, hogy elpirult! Egész megszépült egy percre, szegény. Miért nem olyan nőtvesznek feleségül a férfiak, aki valóban imádná őket?

- Mert a nők mindig elkésnek az imádatukkal. De tényleg azt mondta, hogy eljön?

- Ó! - Connie utánozni próbálta a lélegzetvesztett Miss Bentleyt: - Méltóságos asszonyom, alegvakmerőbb álmaimban sem mertem remélhetni!

- Mertem remélhetni! Rémes! Merem remélhetni, hogy azért csak nem eszi ide a fene. No ésmilyen volt a teája?

- Lipton, és szörnyű erős. Hanem, Clifford, felfogtad-e, hogy Miss Bentleynek és a hozzáhasonlóknak te vagy a Roman de la rose?

- Ha felfogtam is, egyáltalán nem tartom hízelgőnek.

- Kivágják a képeidet az illusztrált lapokból, talán még imádkoznak is hozzád esténként. Azértez felemelő.

És azzal fölment a szobájába, hogy átöltözzék.

Aznap este így szólt Clifford:

- Ugye, te is úgy véled, hogy van valami örökkévaló a házasságban?

114

Connie csak nézte.

- De Clifford, úgy hangzik a te szádból az örökkévalóság, mint valami csapdafedél, vagy egyhosszú-hosszú lánc, amit az ember maga után vonszol, menjen bármilyen messze.

Clifford megbántottan nézett vissza.

- Csak azt akartam mondani, hogy ha elmégy Velencébe, ugye, nem egy au grand sérieuxszerelmi viszony reményében mégy el?

- Hogy egy au grand sérieux viszonyt keressek Velencében? No nem. Megnyugtathatlak,Velencében legföljebb ha au très petit sérieux kalandom lesz.

Különös megvetés csendült ki a hangjából. Clifford összevonta a szemöldökét.

Reggel, hogy lejött a szobájából, Connie a vadőr kutyáját, Flossie-t találta a folyosón, Cliffordszobája előtt. A kutya halkan nyüszített.

- Lám csak, Flossie - mondta kedvesen Connie. - Hát te mit keresel itt?

És azzal halkan rányitott Cliffordra. Clifford ült az ágyában, betegasztala és írógépe félretolva;az ágy lábánál, tiszteletteljes tartásban a vadőr. Flossie lelkendezve beszaladt. Mellors egyszemvillanással az ajtóhoz parancsolta; Flossie kiódalgott.

- Jó reggelt, Clifford - mondta Connie -, nem tudtam, hogy el vagy foglalva. - Akkor ránézetta vadőrre, és neki is köszönt. A férfi választ mormolt, s alig is nézett rá. Connie-t azonban apuszta jelenlététől is meglegyintette a szenvedély szele.

- Félbeszakítottalak, Clifford? Sajnálom.

- Semmiség, nem fontos.

Connie kisurrant, s fölment emeleti kék budoárjába. Az ablakhoz ült, s nézte a kocsiútontávolodó férfi jellegzetes, halk, feltűnést kerülő lépteit. Van valami csöndes eredetiség, valamitermészetes, büszke méltóság ebben az emberben, s mégis, bizonyos törékenység is érződikrajta. Szolga! Clifford szolgája! „Nem csillaginkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban, kikmegbókolunk.”4

Megbókolna Mellors is? Csakugyan? Vajon mit gondol róla, Connie-ról?

Napsütéses idő volt, Connie a kertben dolgozott Mrs. Bolton segédletével. A két asszonyközelebb került egymáshoz, talán az emberek közt kiszámíthatatlanul apadó-áradó rokonszenvjóvoltából. Szegfűt kötöztek, nyári növénykéket palántáztak. Kedvükre volt a munka. Conniekülönösen nagy örömét lelte, hogy a porhanyós, fekete talajba temesse a fiatal növények puhakis gyökereit. Ezen a tavaszi reggelen gyöngéd remegést érzett a tulajdon méhében, mintha aztis érintené s boldoggá tenné a napsugár.

- Régen vesztette el a férjét? - kérdezte Connie az asszonytól, miközben újabb palántát vettkézbe, s helyezte el a kis gödörben.

- Huszonhárom éve! - bontogatta óvatosan széjjel a galambvirág friss gyökereit a kérdezett. -Huszonhárom éve, hogy hazahozták.

Connie szíve megsajdult. „Hazahozták”, ez a szörnyű megmásíthatatlanság!

- Mit gondol, miért kellett meghalnia? - kérdezte. - Boldogok voltak együtt?

4 Vörösmarty Mihály fordítása.

115

Asszonynak szánt asszonyi kérdés. Mrs. Bolton a keze fejével félresimított egy fürtöt azarcából.

- Nem tudom, méltóságos asszony! A férjem soha nem adta be a derekát, mindig a maga útjátjárta. És fejet nem hajtott volna senkinek, semminek a világon. Valamiféle makacsság, azokozta a halálát. Tudja, a férjem nem szívta mellre a dolgokat. Én mindenesetre a bányaszámlájára írom. Nem lett volna szabad soha alászállnia. De hát az apja kényszerítette, mikormég legényke volt; később, ha az ember elmúlik húszéves, már nem könnyű abbahagyni.

- Mondta-e, hogy nem szereti?

- Hogy mondta-e! Nem. Soha! Soha nem mondta, hogy bármit is utálna. Legföljebb ha arcokatvágott. Nem az a fajta volt, aki mellre szívja a dolgokat; olyan volt inkább, mint azok afiatalemberek, akik olyan vidáman indultak a háborúba, csak hogy azonnal meghaljanak.Pedig nem volt amolyan széllelbélelt, csak nem vette föl a dolgokat. Mondtam is neki, aztmondtam, nem törődsz te senkivel, semmivel. Pedig törődött! Ahogy ott ült, moccanás nélkül,mikor az első gyerekem szültem, s amilyen szemmel nézett rám, mikor túl lettünk rajta!Nehéz szülés volt, és még nekem kellett őtet bátorítanom. Semmi baj, fiacskám, semmi baj,azt mondtam. És csak nézett rám azzal a fura mosolyával. Soha nem szólt semmiért. De nemhiszem, hogy azok után egyszer is örömét lelte volna benne, ha összefeküdtünk; soha többé elnem engedte magát. Ugyan má, fiacskám, eriszd el magad, mondogattam, mert volt, hogytájszólással beszéltem hozzá. Ő meg csak hallgat. És nem akarta, vagy nem bírta elengednimagát. Nem akart még egyszer teherbe ejteni. Az anyját hibáztatom érte, minek engedte be aszobába. Nem lett volna szabad ott lennie. A férfiak, ha egyszer búnak eresztik a fejüket,szörnyű, hogy milyen túlzásokba esnek.

- Annyira hatott rá az az élmény? - kérdezte ámulattal Connie.

- Annyira. Nem tudta természetesnek venni azt a nagy fájdalmat. El is vette a dolog a kedvét aházasélettől. Pedig mondtam neki, ha én nem törődök vele, te minek törődsz? Az én dolgom,nem? De ő csak azt mondta, nem igazság!

- Talán túl érzékeny volt - vélte Connie.

- Ez az! Ha az ember megismeri a férfiakat, rájön, túl érzékenyek, és épp olyasmiben, amibennem kellene. És hiszem, hogy gyűlölte a bányát, noha maga se tudta. Olyan nyugodalmas volthalálában, olyan volt, mint aki megszabadult. Milyen jóképű legény volt, istenem! A szívemszakadt belé, látni, milyen nyugodt, milyen tiszta - mintha csak meg akart volna halni. Aszívem szakadt belé. De hát ilyen a bánya.

Mrs. Bolton ejtett néhány keserű könnyet, Connie többet is. Meleg tavaszi nap volt, illatozotta föld, illatoztak a sárga virágok, nyiladoztak a rügyek, s a kert csöndesen nyújtózott acsorduló napsütésben.

- Iszonyú lehetett magának - mondta Connie.

- Ó, asszonyom! Föl se tudtam mérni eleinte. Csak azt mondtam, ó, fiacskám, miért kellettelhagynod. Ennyi volt a panaszom. És úgy éreztem, vissza fog jönni valami módon.

- De hisz nem akarta elhagyni magát - vetette ellen Connie.

- Ó, asszonyom! Nem hát, csak ilyen ostobácskán panaszoltam én. És egyre vártam, hogyvisszajöjjön. Különösen éjszakánként. Ébren feküdtem, és ilyesformán gondolkodtam: miértnincs itt mellettem! Az érzéseim nem hitték, hogy elment. Úgy éreztem, vissza kell jönnie,hozzám kell simulnia, a testemmel akartam érezni. Nem mást akartam én, mint azt, érezni őt a

116

testemmel, érezni a melegét. És ezer csalódás árán, évek múlva tanultam csak meg, hogy nemjön el többé.

- Az érintése - mondta ki Connie.

- Úgy van, ez az, asszonyom, az érintése! Mai napig sem hevertem ki a hiányát, nem is fogomsoha. És ha van egyáltalán mennyország odafönn, hát ő is ott lesz, és akkor lefekszünk, éshozzám simul, és úgy alszom el.

Connie félénk áhítattal nézte a szemrevaló, merengő arcot. Lám, még egy szenvedélyestevershalli. Az érintése! A szerelem béklyóit nehéz megoldani!

- Iszonyú, ha egy férfi egyszer beette magát az ember vérébe - jelentette ki.

- Ó, asszonyom! Hisz ez az, ami úgy elkeserít. Azt érzem, az emberek meg akarták ölni. Abánya meg akarta ölni. Úgy éreztem, ha nincs a bánya meg akik a bányát igazgatják, nemmaradtam volna magamra. De a férfit és a nőt, ha együtt vannak, mindenki szét akarjaválasztani!

- Ha együtt vannak fizikailag - jegyezte meg Connie.

- Úgy van, úgy, asszonyom! Sok keményszívű ember él a világon. Reggelenként, ha fölkelt azuram, s ment a bányába, tudtam, nincs ez így rendjén, egyáltalán nincs rendjén. De hát mimást tehetett szegény? Mit tehet az ember?

Különös gyűlölet lángolt Mrs. Bolton szemében.

- De csakugyan ilyen sokáig eltart egy érintés emléke? - kérdezte hirtelen Connie. - Ténylegilyen sokáig érezte az urát?

- Ó, asszonyom, mi más lenne maradandó? A gyerek felnő, és elvadul az embertől. Hanem aférfi!... De ezek még ezt is, az érintése emlékét is kiölnék az emberből. Még az ember tulajdongyermekei is! Ó, igen! Talán széjjelmentünk volna, ki tudja. De az érzés, az valami egészenmás. Talán jobb is lenne nem törődni vele. De lássa, ha elnézem ezeket az asszonyokat, akiketsoha férfi igazán át nem fűtött, hát csak sajnálni tudom szegény ördögöket, akárhogyflancolnak, akármilyen szabadon csatangolnak is. Köszönöm, én már csak maradok ilyennekinkább. Nemigen tudom én már tisztelni az embereket.

117

Tizenkettedik fejezet

Connie ebéd után azonnal nekivágott az erdőnek. Gyönyörű nap volt: az első pitypangok,megannyi napocska, az első százszorszépek tiszta fehére. A mogyoróbokron félig nyíltlevélkék hímzése s az utolsó barkák poros kis mérőónjai. A vérehulló fecskefű már tömegévelvirított, szélesre nyílva, tulajdon sárga csillogásában fürödve. A nyár, a kora nyár ragyogósárga színei! A szoros fürtű kankalin szabadon burjánzott, nem bújt meg már olyan korai-félénken. Tengernyi buja-zöld jácintlevél, s köztük a bimbók, megannyi sápadt búzaszem; alovaglóút mentén a nefelejcs gyöngéd szőnyege s a tintalila fodrot vető harangcámoly; egybokor tövében kék madártojáshéj. Rügyek, bimbók, bontakozó élet mindenütt!

A vadőr nem volt ott a kunyhónál. Derűs és nyugodt volt a világ, a barna fácáncsibék frisskedvvel szaladgáltak. Connie a vadőr háza felé indult, látni akarta a férfit.

Napfényben fürdött az erdőszéli vadőrlak. A kis kertben, a szélesre tárt ajtó mellett bokrokbanvirított a dupla nárcisz, az ösvényt vörös szirmú dupla százszorszép szegte be. Ugatás harsant,rohanvást jött elő Flossie.

Az ajtó szélesre tárva! Otthon van hát. A vörös téglapadlóra hulló napfény! Connie, azösvényre érve, az ablakon át meglátta a férfit: ingujjban ült az asztalnál, evett. A kutya halkanvakkantott egyet, s tétován megcsóválta a farkát.

A férfi fölállt, s az utolsó falatot rágva, száját egy vörös kendőbe törölve az ajtóhoz lépett.

- Bejöhetek? - kérdezte Connie.

- Tessék csak!

A napfény beragyogta a szobát; érződött a birkacomb szaga, az öntöttvas lábos, melybenkészült, ott állt még a fehér tűzhelyen, mellette barna serpenyőben krumpli. A tűz vörös volt,izzott már csak inkább, a rostély leeresztve, sziszegett a teafőző.

Az asztalon tányér, krumpli- és birkacomb-maradványokkal; kenyérkosár, só s egy kékbögrében sör. Az abrosz fehér viaszosvászon. A férfi megállt az árnyékban.

- Látom, elkésett az ebéddel - mondta Connie. - Egyék csak tovább nyugodtan.

Connie helyet foglalt egy széken, a napsugaras ajtónyílásban.

- Uthwaite-be kellett mennem - ült vissza a férfi, de nem evett tovább.

- Egyék csak - biztatta Connie.

Mellors nem nyúlt az ételhez.

- Mivel kínáljam? - kérdezte. - Kér egy csésze teát? Forr az üst, láthassa - emelkedett megismét ültéből.

- Ha elkészíthetem magam - állt föl Connie. A férfi szomorúnak látszott, Connie érezte,terhére van.

- Amott van a kanna - intett a férfi egy kis barna sarokszekrény felé. - Csészét is ott tanál. Atea meg itt van e, a feje fölött, a polcon.

Connie elővette a fekete teáskannát s a polcról a bádogdobozos teát. Forró vízzel átöblítette akannát, s tanácstalanul megállt, nem tudva, hová öntse.

- Öntse csak a ház elé - mondta a férfi -, iszen tiszta.

118

Connie az ajtóhoz lépett, s a vizet kilöttyintette az ösvényre. Milyen szép is itt, gondolta,milyen nyugalmas, igazi erdei hangulat. A tölgyek bontogatták friss okker leveleiket; a kertvörös százszorszépei, megannyi piros plüssgomb. Connie tekintete a homorúra kopotthomokkő küszöbre tévedt, melyet olyan kevés láb tapos immár.

- Milyen szép is itt - mondta. - Ez a szépséges nyugalom; minden olyan eleven, olyan nyugodt.

Mellors mégiscsak folytatta ebédjét, eléggé lassan és kelletlenül; Connie érezte, zavarja ajelenléte. Némán szorgoskodott a teával, a kannát a tűzhely lapjára tette, tudta, így csinálják azegyszerű emberek. A férfi eltolta tányérját, s kiment a kamrába; Connie retesz csattanásáthallotta, s Mellors egy tányér sajttal és vajjal tért vissza.

Connie letette a két csészét az asztalra, kettő volt mindössze.

- Maga is iszik? - kérdezte.

- Ha úgy kívánja. A cukor meg ekkis tejszínes csupor ott van a pohárszékbe. A tejesköcsög akamrába.

- Elvehetem a tányérját? - kérdezte Connie. Mellors halvány, gunyoros mosollyal nézett föl rá.

- Ha úgy tetszik... mért ne - mondta, tűnődve rágcsálva a kenyeret és a sajtot. Connie hátra-ment a toldaléképületben berendezett mosogatókonyhába, ott volt a szivattyú is. Bal kéz felőlajtó, az lesz nyilván a kamra. Kireteszelte, s kis híján elmosolyodott, látva, mit nevez a férfikamrának: egy hosszú, keskeny, fehérre meszelt polcos állványt. Kis hordó sör, némi edény,egy kevés élelem azért megfért rajta. Öntött egy kevés tejet a sárga köcsögből.

- Honnan szerzi be a tejet? - kérdezte, mikor visszajött.

- Flintéktől. A vadaskert végébe teszik ki a palackomat. Hisz tudja, ott, ahol találkoztunk.

Kedvetlen volt, látszott.

Connie kitöltötte a teát, s kézbe vette a tejszínes csuprot.

- Nem kérek - mondta a férfi, s akkor, mintha zajt hallott volna, felfülelt.

- Jobb lesz tán, ha bezárkózunk - mondta.

- Kár lenne - felelt Connie. - Úgysem jár erre senki, nem igaz?

- Hát, igen ritkán, de sose lehet tudni.

- No és ha mégis, számít az? Hiszen csak teázunk. Hol vannak a kanalak?

Mellors kihúzta az asztalfiókot. Connie-ra rásütött a napfény a nyitott ajtóból.

- Flossie! - szólt rá a férfi a kutyára, az állat a lépcső tövében feküdt egy kis szőnyegen. -Ergye és fülelj! Fülelj!

Fölemelt mutatóujjal, nyomatékkal mondta ezt a „fülelj”-t. A kutya kiódalgott őrködni.

- Miért ilyen szomorú? - kérdezte az asszony.

- Szomorú! Nem vagyok én szomorú, csak kelletlen. Tanúskodnom kellett két vadorzóügyében, akiket megfogtam, és hát... nem szeretem az embereket.

Hűvösen, kifogástalan kiejtéssel beszélt, hangján érzett a bosszúság.

- Nem szeret vadőrködni?

119

- Dehogynem, azzal nincs bajom, amíg békén hagynak. De ha el kell mennem a rendőrőrsrevagy egyéb helyre, és ott tüsténkedni... kivárni, amíg ezek a marhák szóba állnak azemberrel... hát igen, ez az, ami megőrjít... - mosolyodott el halvány öngúnnyal Mellors.

- És nem lehetne egészen független?

- Én? Lehetnék éppen, ha arra gondol, meg tudnék-e élni a nyugdíjamból. Meg tudnék élni!De meghalok, ha nem dolgozhatom. Azaz, ha nincs mivel elfoglalnom magam. És hogy amagam szakállára dolgozzam, ahhoz kedv is kéne. Rossz kedvemben hagynám abba egyhónap alatt, ha nem másnak, csak magamnak dolgoznék. És hát, végtére, jól megvagyok én itt,különösen az utóbbi időben...

Ránevetett az asszonyra, szemében évődés csillant.

- De mitől ilyen rossz a kedve? - kérdezte Connie. - Csak nem azt akarja mondani, hogymindig ilyen?

- De bizony, mondhatni - nevetett Mellors. - Epés természet vagyok, mit tegyek.

- Epés? Hogyhogy?

- Hát epés! Nem tudja, mi az? - Connie csalódottan hallgatott. A férfi mintha föl se venné.

- Jövő hónapban elutazom egy időre - jelentette ki Connie.

- Csak nem? Hová?

- Velencébe.

- Velencébe! Sir Clifforddal? Mennyi időre?

- Egy hónapra, nagyjából. Clifford nélkül.

- Sir Clifford itthon marad?

- Itthon. Nem szeret utazni az állapota miatt.

- Szegény szerencsétlen! - mondta együttérzően Mellors.

- Ugye, nem felejt el, amíg távol leszek? - kérdezte Connie. A férfi állhatatosan ráfüggesztettetekintetét.

- Hogy elfelejtem-e? Hisz maga is tudja, senki nem felejt. Nem memória kérdése az.

Hát minek a kérdése, szerette volna megkérdezni Connie. Helyette fakó hangon megjegyezte:- Megmondtam Cliffordnak, lehet, hogy gyerekem lesz.

Most nézett csak rá igazán a férfi, élénken, fürkészve.

- Igen? - szólalt meg végre. - Mit szólt?

- Ó, Clifford nem bánja. Örülni fog, de igazán, feltéve, ha az a látszat, hogy tőle van. - Connienem mert ránézni a férfira.

A férfi sokáig hallgatott, aztán újra Connie arcába nézett.

- Engem persze nem említett?

- Nem. Magát nem.

- Hát engem aztán aligha fogadna el nemzőhelyettesnek. Hanem akkor mit gondol SirClifford, hogyan tesz szert arra a gyerekre?

- Megeshet, hogy lesz egy kalandom Velencében.

120

- Megeshet - ismételte lassan Mellors. - Szóval ezért megy oda?

- Nem azért, hogy kalandom legyen - tekintett föl esdeklőn Connie.

- Hanem csak a látszatáért - szögezte le a férfi.

Csönd lett; a férfi kesernyés-csúfondáros, halvány mosollyal bámult ki az ablakon. Connie-tsértette ez a mosoly.

- Egyszóval - szólalt meg hirtelen a férfi - nem tett óvintézkedést a gyerek ellen? Mert énugyan nem vigyáztam.

- Én sem - vallotta meg az asszony -, a gondolatától is irtózom.

Mellors előbb ránézett, majd ismét ki az ablakon, az iménti torz vigyorral. Feszült csöndtelepedett rájuk.

Végül visszafordult, és gunyorosan megkérdezte:

- Szóval ezért akart engem? Hogy teherbe ejtsem?

Connie lehorgasztotta a fejét.

- Nem. Tulajdonképpen nem ezért.

- Hanem? Tulajdonképpen miért? - kérdezte élesen a másik.

Connie szemrehányóan nézett rá. - Nem tudom.

Mellors elnevette magát.

- Nahát, én mégúgyse!

Hosszú, kínos csönd.

- Nos hát - mondta végre a férfi -, ahogy a méltóságos asszony parancsolja. Ha meglesz agyermek, hát meglesz, hadd örüljön Sir Clifford. Végül is semmit nem vesztek. Ellenkezőleg,kellemes élmény volt, igazán kellemes! - Mellors azzal nyújtózkodott egyet, elfojtva egyásítást. - Ha kihasznált, istenem, nem először használtak ki, de megmondhatom, soha senkikellemesebben, mint maga; más kérdés, hogy olyan haj de nagyon megtisztelve azért nemérzem magam. - Újból nyújtózkodott, furcsán, beléremegtek az izmai, állkapcsa minthagörcsöt kapott volna.

- De hisz nem használtam ki - esdekelt Connie.

- Mindenkor méltóságod szolgálatában.

- Miért beszél így, igazán örültem a testének.

- Csakugyan? - nevette el magát a férfi. - Akkor kvittek vagyunk, mert én is örültem amagáénak.

Különös, elsötétülő tekintettel nézett az asszonyra.

- Fölmenjünk az emeletre? - kérdezte fojtottan.

- Ne, ne itt. Ne most! - szakadt ki nehézkesen Connie-ból, bár ha a férfi erősködik, vele mentvolna, tehetetlen lévén vele szemben.

Mellors elfordította a tekintetét; mintha meg is feledkezett volna róla.

- Szeretném én is úgy megérinteni, ahogy maga engem - szólalt meg akkor az asszony. - Sohamég igazán nem érintettem a testét.

121

Mellors ránézett, immár mosolyogva. - Most?

- Nem! Nem! Nem itt! A kunyhóban. Nem haragszik?

- Hogyan érintem én magát? - kérdezte a férfi.

- Simogatón.

Mellors az asszonyra nézett, tekintete az asszony mély tükrű, szorongó szemébe fúródott.

- És szereti, ha simogatom? - kérdezte, és rámosolygott.

- Szeretem, és maga? - kérdezte vissza Connie.

- Hogy én-e!... Szeretem - folytatta más hangon. - Tudja azt maga kérdés nélkül is. - Amipersze igaz volt.

Connie fölállt, vette a kalapját. - Mennem kell - jelentette ki.

- Máris? - viszonozta udvariasan Mellors.

Connie várta, hogy megérintsék, hogy szóljanak hozzá egy szót, de a férfi nem szólt semmit,udvariasan várt.

- Köszönöm a teát - mondta akkor Connie.

- Én köszönöm, hogy a méltóságos asszony megtisztelte szerény hajlékom.

Connie elindult az ösvényen, a férfi megállt az ajtóban, néma vigyor játszott az ajkán. Flossiefölcsapott farokkal szaladt elő. És Connie-nak sután végig kellett caplatnia az erdei úton,tudva, hogy a férfi nézi azzal a talányos kis vigyorral.

Rossz hangulatban, megbántottan ment haza. Sértette, hogy a férfi azt mondta, kihasználta:sértette, mert bizonyos értelemben igaz volt. Mégsem kellett volna így kimondani. Connieellentétes érzések közt hányódott: haragudott a férfira, és szerette volna megbékíteni.

Átvészelvén egy igen feszélyezett és feszült teázást, nyomban fölment a szobájába. De nyugtaott sem volt, se ülni, se állni nem volt türelme. Tenni kell valamit, gondolta; elmegy akunyhóhoz, s ha a férfi nincs ott, kész, be van fejezve.

Kisurrant az oldalajtón, s komoran elindult a legrövidebb úton. Szörnyűségesen elbizonytala-nodva ért a tisztásra. De íme, ott volt a férfi, ingujjban guggolt a ketrecek előtt, a tojókatengedte ki a csibék közé, amelyek már nem voltak olyan kecsesek, mint kisebb korukban, de abaromficsibéknél így is ügyesebben mozogtak.

Connie habozás nélkül odalépett hozzá.

- Lássa, eljöttem! - mondta.

- Látom - egyenesedett föl s nézett kedvtelve Connie-ra a férfi.

- Kiengedi a tojókat?

- Muszáj, csonttá-bőrré fogytak. És most már hajlandók eleség után nézni. A madár, amígkotlik, nem törődik magával, a tojás, a csibe a mindene.

Szegény kotlósok, micsoda vak odaadás! Még ha nem a sajátjuk is a tojás. Connie együtt-érzéssel nézte őket. Suta csönd telepedett a két ember közé.

- Bemenjünk a kunyhóba? - mondta akkor a férfi.

- Kíván engem egyáltalán? - gyanakodott Connie.

122

- Kívánom hát, ha maga is akarja.

Connie elhallgatott.

- No, jöjjön szépen!

És azzal bementek. Sötét lett, mikor a férfi becsukta az ajtót, gyújtott hát, mint akkor, egy kislángot a lámpában.

- Az alsóneműjét otthon hagyta? - kérdezte Mellors.

- Otthon!

- Ajha, akkor én is nekivetkezek.

Leterítette a pokrócokat, az egyiket félrehajtotta takarónak. Connie levette a kalapját, meg-rázta fürtjeit. A férfi leült, levette a cipőjét meg a lábszárvédőjét, kigombolta a térdnadrágját.

- Feküdjön hát le! - rendelkezett aztán, immár egy szál ingben. Connie némán engedelmes-kedett; a férfi melléje feküdt, és magukra húzta a pokrócot.

- Így e! - mondta.

És azzal nyomban fölgyűrte Connie ruháját, egészen a melle fölé. Gyöngéden megcsókolta amelleit, bimbójukat becézte az ajkával.

- Aj, de finom vagy, micsoda finom vagy! - mondta a férfi, és arcát egy hirtelen mozdulattalszorosan az asszony meleg hasához dörzsölte.

És Connie átölelte a férfi vállát az ing alatt, de félt; félt ettől a sovány, sima, mezítelen testtől,mely erőt sugallt mégis, félt a vad izmoktól. Megijedt, visszahőkölt.

S mikor a férfiból kiszakadt a kurta sóhajtás - Aj, de finom vagy! -, Connie-ban megreszketettvalami, mereven visszahőkölt a lelke, megrettentette ez a nyomasztó fizikai közelség s a férfikülönös, birtokba vevő sietsége. Ezúttal elmaradt a maga éles gyönyöre; keze erőtlenül nyugo-dott a férfi küszködő testén, s a lelke, hiába harcolt ellene, mintha kívülről, felülről szemléltevolna őket: nevetségesnek látta a férfi hánykolódó tomporát s a pénisz aggodalmas küszködé-sét a maga ürítkező kis gyönyöréért. Lám, ez hát a szerelem, ez a szánalmas fenékdobálás, eza jellegtelen, kókatag, nedves kis pénisz. A mennyei szerelem! Lám, igazuk van a modernok-nak, ha megvetik ezt a színjátékot; mert az, színjáték az egész. Mennyire igaz, amit egyesköltők mondanak: gonosz humora volt az emberteremtő Istennek, hogy értelmes lényt alkot-ván, ebbe a nevetséges helyzetbe kényszerítette, s arra, hogy vakon sóvárogja ezt a hitványszínjátékot. Még egy Maupassant is csak megalázó antiklimaxot látott benne. A férfiakmegvetik a nemi aktust, s lám, mégis bolondulnak érte.

Asszonylelke hidegen, megvetően távol tartotta magát, s Connie, bár mozdulatlanul feküdt,legszívesebben fölhányta volna a csípőjét, hogy lelökje magáról a férfit, megszabaduljonundok szorításától, a lehetetlen tompor uralgó hánykolódásától. Ostoba, szemtelen, tökéletlenalkotmány egy ilyen férfitest, gusztustalan is egy kissé befejezetlen sutaságában. Mert bizo-nyos, hogy az evolúció teljességében ki fog küszöbölődni ez a komédia, ez a „funkció”.

És mégis, mikor - eléggé gyorsan - bevégezte a férfi, s nagy-nagy csöndbe, nyugalombasüppedve elnyugodott rajta, ebben a különös, mozdulatlan távoliságban, valahol messze, túl atudat látóhatárán Connie-nak felzokogott a lelke. Érezte, apályként húzódik vissza, egyrevisszább a férfi lénye, magára hagyva őt, követ a parton. Tudta, érezte a férfi is, mikénttávolodik, húzódik el lélekben az asszonytól.

123

És Connie gyászában, furcsamód meghasadt tudata kínjában lassacskán könnyekre fakadt. Aférfi nem vette észre, talán nem is sejtette. De a fölgyűrűző zokogás megrázta Connie testét, svele rázódott a férfi.

- Aj - szólalt meg Mellors -, rosszul sikerült ez. Jószerivel itt se vótál. - Lám, hát ő ismegérezte! Connie-t egyre hevesebben rázta a zokogás.

- De hát mi lelt? Van ez így néha.

- Nem... nem tudlak szeretni - hüppögte Connie, s úgy érezte, megszakad a szíve.

- Nem-e? Azér emésztődöl? Hadd el, nincs az sehol megírva, hogy úgy kellenék. Fogadd elolyannak, amilyen.

A férfi keze még mindig az asszony mellén, de az asszony már nem ölelte a férfit.

Nem sok vigaszt adtak a szavak. Connie hangosan zokogott.

- Hadd el már, de csakugyan! Eccer hopp, másszor kopp. Nem vót jó ez eccer, hát istenem.

De Connie csak ontotta a keserű könnyeket. - De szeretni akarlak, és nem megy! Azért ezborzasztó!

A férfi kesernyés-derűsen elnevette magát.

- Nem borzasztó az, még ha annak érzed is. Már hogy vóna borzasztó. Kár amiatt emésztőd-nöd, hogy hát szeretsz-e. Ez az, amit nem lehet erőszakóni. Ilyennek is kell lenni néha. Hanem ment, hát nem ment, el kell fogadni.

Mellors levette a kezét Connie melléről, elhúzódott. Connie pedig valami perverz örömet leltebben az elhagyatottságban. Gyűlölte a férfi dialektusát, a vónát, a hadd elt, az eccert. Rögtönfölkel, gondolta Connie, és itt, az orrom előtt fogja gombolgatni azt a lehetetlen kordbársonynadrágját. Michaelisben legalább volt annyi tisztesség, hogy elforduljon. Amilyen önhitt ez azalak, nem is sejti, micsoda pojácának, micsoda korcsnak tartják az emberek.

És mégis, mikor valóban arrább húzódott, készen arra, hogy fölkeljen és ott hagyja, Connierémülten kapaszkodott belé.

- Ne menj el, maradj velem! Ne hagyj itt! Ne haragudj rám! Ölelj meg! Szoríts magadhoz! -susogta vak hévvel, nem is tudva, mit mond, ijesztő erővel kapaszkodva a férfiba. Önmagától,a tulajdon dühétől, belső ellenállásától akart szabadulni. Milyen erős ez az ellenállás,mennyire a hatalmában tartja!

A férfi átölelte hát, magához vonta ismét, és Connie egyszer csak kicsiny lett a gyámolítókarok között, kicsiny, megbújó. Megtört az ellenállása, semmivé lett, csodálatos békességáradt szét benne. S hogy ilyen megadó és olvatag-szép lett, a férfiban mérhetetlen vágy támadtiránta, forrón szökkent ereibe a mohó, mégis gyöngéd sóvárgás - sóvárogta a karja közt fész-kelő, vérébe hatoló puha, fenséges, követelő erejű szépséget. És lágyan, finoman, madár-könnyű kézzel dédelgetni kezdte a csípők selymes hajlatát, lejjebb, egyre lejjebb, a lágy,meleg farpofák közé hatolva, mind közelebb az asszonyiság eleven kútfejéhez. És Conniemint vágyteli, mégis gyöngéd lángot érezte a férfit, és érezte, megolvasztja ez a láng.Elengedte magát; érezte a döbbenetes erővel testének feszülő pénisz néma sürgetését,elhagyta, fölajánlotta magát. Reszketve, akárha a halálnak, behódolt, megnyílt a férfinak. Jaj,micsoda gonoszság, ha most nem lesznek gyöngédek hozzá, most, hogy ilyen vak bizalommalnyitotta meg magát!

Megreszketett ismét a kemény, kérlelhetetlen, idegen, iszonyú beléhatolás gondolatától. Hakarddöfésként érné lágyan megnyílt testét, az maga lenne a halál. Hirtelen felnyilalló rette-

124

géssel ölelte a férfit, ám mikor az lassan a testébe nyomult, mintha maga a béke tért volna megConnie-hoz, a béke sötét nyugalma s valami súlyos, jelentőségteljes, történelem előttigyöngédség, az, ami kezdetben a világot teremtette. És a rettegés elenyészett a keblében, akeble is békességgel engedett, és Connie semmit meg nem tartott. Meg merte tenni, hogyelengedjen mindent, tulajdon magát is az áradatra bízva.

És mintha tengerré válnék, emelkedő, áradó sötét hullámtömeggé, a némán zajgó hullám-verésben lassacskán mozgásba lendült sötét nyugalma, s Connie maga volt a sötét, súlyostömegeket görgető óceán. És valahol, messze bent magában megnyíltak és széjjelgördültek atitkos mélységek, rengő hátú árhullámként vonulva tova, lénye centrumában nyíltak meg újraés újra, s széjjelgördülve engedtek utat a lágyan merítkezőnek, mely mind mélyebbre smélyebbre hatolva, új meg új rétegeket érintett, mind mélyebben, mélyebben, mélyebben tárvaföl a titkot, s a hullámverés erősödvén, távoli partokra csapott ki, és ott hagyta őt, feltárulkoz-va; mind közelebb nyomult, merült a tapintható ismeretlenség, mind messzebb és messzebbgörögtek tőle s hagyták oda a tulajdon hullámhegyei, mígnem egy hirtelen, lágy, reszketeggörcsben lénye eleven plazmájáig hatolt az érzés: Connie tudta, megérintetett; s hogy vágyakiteljesedett, Connie megsemmisült. Megsemmisült, megszűnt, és újjászületett - asszonyként.

Ó, milyen csodálatos, milyen gyönyörű! Múlóban hatolt csak Connie tudatáig az élménygyönyörűsége. Gyöngéd szerelemmel, egész testével az ismeretlen férfihoz simult, vakontapadt a lankadó péniszhez, mely harcos, kemény potenciája múltán lágyan, gyarlón, öntudat-lanul húzódott vissza. S mikor a titkos, érzékeny jószág végképp kicsusszant a testéből,Connie öntudatlan kis kiáltással siratta el veszteségét, s próbálta visszabújtatni a menekülőt.Tökéletes volt, csakugyan! Gyönyörűséges!

S most kezdett csak ráeszmélni a pénisz rügyszerű, tartózkodó gyöngédségére, s még egyámulatteljes kis felkiáltás szakadt ki belőle; asszonyszíve kiáltotta ki csodálatát a gyöngédlágyság iránt, mely nemrég maga volt az eleven erő.

- Milyen csodálatos volt - súgta -, milyen szép! - A férfi nem válaszolt; testével takarva azasszonyt, lágyan megcsókolta. És Connie, az áldozat, az újonnan született nyöszörgöttmondhatatlan gyönyörűségében.

Ébredezett szívében a férfi különös csodája. Férfi! A nőt rabul ejtő, idegen hatalom! Conniekeze, kissé még félénken, elkószált a férfi testén. Félt attól az idegen, ellenséges, enyhéntaszító jelenségtől, aminek még csak az imént is látta. Ám most, hogy megérintette a férfit,mintha csak az istenek fiai feküdnének az emberek leányaival. Milyen szépséges, milyen tisztaanyagból van gyúrva a férfi! Csodás, csodálatos, erőteljes, s mégis milyen tiszta, finom ez aszendergő, eleven test! Az erő és a gyengéd hús mélységes nyugalma. Milyen szép is ez!Milyen szép! Connie keze bátortalanul kalandozott a férfi hátán, s állapodott meg a tomporkeskeny, lágy domborulatán. Gyönyörű! Micsoda szépség! A felismerés hirtelen lángnyelvecs-kéje lobbant Connie-ban. Hogyan létezhet, hogy vak volt erre a mondhatatlan szépségre,borzadt tőle még csak az imént is! A meleg, eleven tompor érintésének tiszta gyönyörűsége!Élet az életben, tiszta, meleg, erőteljes szépség. És a herék különös súlya! Micsoda miszté-rium! Maga a misztérium, mely súlyosan, mégis lágyan elnyugszik itt a tenyerén. Lám, agyökér, gyökere mindannak, ami csodálatos, őseredeti gyökere minden teljes szépségnek.

Connie felszisszent ámulatában, ahogy a férfit ölelte, de ámulata szinte valami áhítatosrettegéssel volt rokon. A férfi magához szorította, de nem szólt semmit, néma maradt, mintmindig. Connie közelebb fészkelte magát, közel, egészen közel a férfi érzéki csodájához. És avégletes, felfoghatatlan férficsöndben ismét megérezte azt a másik erőt, a fallosz lassú,jelentőségteljes, árhullámos emelkedését. És Connie szíve olvadozott ámuló áhítatában.

125

Csupa lágyság, irizáló, tiszta gyöngédség volt most a férfi jelenléte benne, tudattal föl nemfogható, irizáló lágyság. Öntudatlan-elevenen, plazmamód reszketett Connie egész lénye.Nem tudta, mi történik vele, s később sem bírt visszaemlékezni. Csak azt tudta, csodálatosabbvolt minden elképzelhetőnél. Csak azt, semmi mást. És aztán ő is néma lett és mozdulatlan,öntudatlan szinte, maga sem tudta, meddig. S a férfi mindvégig vele volt a méretlen ésmérhetetlen csöndben. Erről, tudták, soha nem fognak beszélni.

Connie, mikor ráeszmélt lassacskán a külvilágra, a férfi mellére bújva suttogta: - Szerelmem!Szerelmem! - A férfi hallgatagon ölelte, s Connie teljes békében bújt meg a mellén.

De a férfi csöndje áthatolhatatlannak tetszett. Keze mint egy virágot, olyan mozdulatlanul,olyan különösen tartotta az asszonyt. - Hol jársz, kedves? - suttogta az asszony. - Hol jársz?Szólj hozzám! Mondj valamit!

A férfi gyöngéden megcsókolta: - Aj, szépségem - súgta.

Connie nem tudta, mit gondoljon, nem tudta, mit gondol a másik. Mintha elvesztené ebben anagy csöndben.

- Ugye, szeretsz? - susogta.

- Aj, hisz tudod te azt.

- Azért csak mondd, hadd halljam.

- Aj, aj, hát nem érzed? - mondta halkan, lágyan, megnyugtatóan a férfi. És Connie mégközelebb bújt hozzá. Mennyivel békésebb a szerelemben ez az ember, mint ő; Conniemegnyugtatást várt tőle.

- Igenis szeretsz! - jelentette ki súgva. S a férfi gyengéd ujjakkal illette, mint egy virágot,ezúttal nem a vágy reszketésével, hanem kedves meghittséggel. Connie-t mégis nyughatatlanszükség hajtotta, hogy szavakban keressen bizonyságot.

- Mondd, hogy örökké szeretni fogsz! - esdekelte.

- Aj - mondta szórakozottan a férfi, s Connie megérezte, faggatózása csak távolítja tőle.

- Nem kéne fölkelnünk? - szólalt meg végre Mellors.

- Nem! - vágta rá Connie.

De érezte, a férfi figyelme elkószál, a kinti neszekre figyel.

- Ránk sötétedik rögvest - mondta a férfi, s Connie kihallotta hangjából a körülményeksürgetését. Megcsókolta hát, annak az asszonynak a bánatával, akinek kitelt az órája.

A férfi fölkászálódott, följebb csavarta a lámpát, s szaporán öltözni kezdett. Ott állt az asszonyfölé tornyosulva, nadrágját szíjazta, s tágra nyílt, sötét tüzű szemmel nézett le rá, az arcanekipirulva egy kissé, a haja fölborzolva; különös, meleg, nyugalmas szépség áradt belőle alámpás halvány fényében; milyen szép, istenem, gondolta Connie, soha meg nem mondomneki, milyen szép. Legszívesebben ismét szorosan magához ölelte volna; volt valami ebben ameleg, álmoskás, visszahúzódó szépségben, ami miatt Connie kiáltani akart, s átölelve birto-kolni a férfit. Soha nem fogja birtokolni. Elfeküdt hát a pokrócon, íves, lágy, mezítelencsípővel, s a férfi nem tudhatta, mire gondol, de ő is szépnek látta az asszonyt sugaras, lágymeztelenségében, melybe, ím, beléphet, s ami mindennél többet ér.

- Szeretlek, szeretem, hogy magadba fogadsz - mondta ki fennhangon.

- Szeretsz? - kérdezte megdobbanó szívvel Connie.

126

- Mindent jóvátesz, hogy magadba fogadsz. Szeretlek, amért megnyíltál nekem. Amért ígyfogadtál magadba.

Azzal lehajolt, megcsókolta a puha csípőhajlatot, hozzádörzsölte az arcát, majd rávonta atakarót.

- Ugye, soha nem hagysz el?

- Ne kérj ilyent sosem.

- De ugye, elhiszed már, hogy szeretlek?

- Hogy most éppeg szerettél, jobban, mint magad is hitted vón, azt el. De ki tuggya, mi lesz,ha eccer gondolkodni kezdel rajt?

- Jaj, hogy mondhatsz ilyet!... Ugye, nem hiszed el, hogy csak hasznod akartam venni?

- Hogyhogy?

- Hogy csak a gyerek miatt...

- Mai napság akárkinek lehet gyereke akárkitől - jelentette ki Mellors, lábszárvédőjét gom-bolva.

- Miért mondod? - jajdult föl Connie. - Nem mondhattad komolyan.

- Eh! - nézett rá összevont szemöldökkel a férfi. - Azért csak így a legjobb.

Connie nem mozdult. Mellors halkan ajtót nyitott. Sötétkék volt az ég, a pereme kristály-türkizzel szegve. Mellors kiment, hogy becsukja éjszakára a fácánokat, halkan szólt akutyájához. És Connie csak feküdt, és ámult az élet és a létezés csodáján.

Feküdt még akkor is, mikor visszajött a férfi, feküdt, és fénylett, mint egy cigánynő. Mellorsszéket húzott melléje, és leült.

- Mielőtt elmégy, eccer még el kell gyönnöd a házamba. Eegyössz? - kérdezte fölhúzottszemöldökkel, kezét a térde közt lógatva.

- Eegyössz? - visszhangozta hamiskásan Connie.

Mellors mosolygott.

- Aj, hát eegyössz?

- Aj! - utánozta Connie a férfi tájszólását.

- Ugyi hogy el?

- Ugyi hogy!

- És vélem alszol - folytatta a férfi. - Mer hogy arra vágyok. Mikó gyössz?

- Há mikó gyöjjek?

- Na, ne csináld má. Mikó gyössz el?

- Valamék vasárnap - mondta Connie.

- Valamék vasárnap! Ajha!

Mellors ránevetett az asszonyra.

- Nem mén ez néked - jelentette ki nevetve.

- Osztán mér? - csúfolódott Connie.

127

Mellors nevetett, komikus volt az asszony nyelvtörős igyekezete.

- De most má ergye, menned kő - mondta.

- Ergyek?

- Mennyek - javította ki a férfi.

- Miért kell nekem mennyek-et mondanom, mikor te azt mondod, ergye? Nem igazság! -tiltakozott Connie.

- Nem-e? - hajolt előre a férfi, s cirógatta meg kedvesen Connie arcát.

- Tudod-e, milyen fájin kis punád van? Ilyen puna nincs még egy a fődkerekségen. Amikó teis akarod! Amikó néked is jó!

- Puna? Az meg mi?

- Aj, hát asse tudod? Puna! Amid ott van e, ami az enyim, mikó benned vagyok, és a tiedszintugyanúgy, értedi?

- Értemi! - csúfolódott Connie. - Puna! Ugyanaz, mint a baszás.

- Affenét! Baszás csak az, amit csinálsz. De arra az állat is képes. Hanem a puna több annál.Te magad vagy az, értedi, és azér te nem csupán állat vagy, hanem egyéb is, igaz-e!...Baszáskor is több vagy. Puna, az maga a gyönyörűséged, te lány!

Connie fölkelt, és megcsókolta a férfit a szeme közt, a két sötét tüzű, mondhatatlanul meleg,elviselhetetlenül szép szeme közt.

- Csakugyan? - kérdezte. - És szeretsz?

A férfi válaszként megcsókolta.

- Menned kő, hadd porollak le.

A férfi keze bejárta Connie testhajlatait, vágytalanul immár, de lágyan, meghitten kedves-kedve.

Hazafelé szaladtában Connie-nak álomnak tűnt az alkonyi világ; a park fái, megannyidagályban táncoló, horgonyát tépő bárka, maga a dombhajlat is, melynek tetején a ház állt,elevennek tűnt, lélegzett.

128

Tizenharmadik fejezet

Vasárnap Cliffordnak is kedve szottyant az erdőre menni. Szép reggel volt, a körte és a szilvaváratlanul kinyitotta fehér virágcsodáját.

Ilyen élettől duzzadó világban iszonyú lehetett Cliffordnak, hogy úgy kell szobaszékéből amotoros székbe segíteni, de hozzászokott már, sőt mintha bizonyos önelégült örömét is leltevolna bénaságában. Nem így Connie, akit még most is megkínzott, ha neki kellett helyükreemelnie az élettelen lábakat; így aztán Mrs. Bolton vagy Field végezte ezt a feladatot.

Connie a kocsifelhajtó tetején, a bükkfák levélfüggönyénél várta be Cliffordot. Krehácsolva,lassan, fontoskodva gördült elő a motoros szék. Felesége mellé érve, így szólt Clifford:

- Ímé, Sir Clifford, tajtékzó csataménjén!

- Horkantó ménjén, legalábbis - nevetett vissza Connie.

Clifford megállt, s végignézett a vén, barna épület hosszú, alacsony homlokzatán.

- És Wragby - mondta -, Wragbynek a szeme se rezdül. De miért is rezdülne! Az emberilelemény alkotásán lovagolok, s ez túltesz bármilyen lovon.

- Úgy lehet, igen - mondta Connie. - Manapság Platón lelkei sem kétlovas diadalszekéren,hanem Fordon hajtanának a mennyekbe.

- Inkább Rolls Royce-on: Platón arisztokrata volt!

- Úgy is van! Lomtárba a sötét lóval! Lomtárba a pálcát meg a sarkantyút! Platón nem isálmodta, eljön az idő, amikor fekete és fehér ménjei szükségtelenné válnak, mikor motorralhelyettesítjük őket.

- Motorral és benzinnel! - tódította Clifford.

- Remélem - tette hozzá kisvártatva -, jövőre tataroztathatjuk valamennyire ezt az öregfészket. Gondolom, egy ezrest kell félretenni rá; drága manapság a munkaerő!

- Nagyszerű! - mondta Connie. - Csak nehogy újabb sztrájkot szervezzenek.

- Mi értelme lenne annak! Csak az ipart tennék tönkre még inkább, ma már a vak is látja.

- Talán nem is bánják, ha tönkremegy az ipar - jegyezte meg Connie.

- Asszonybeszéd! Az ipar tömi meg a bendőjüket, még ha a zsebüket nem is annyira, mintszeretnék - mondta Clifford, a Mrs. Bolton szavajárására emlékeztető fordulattal.

- De hát nem te mondtad a minap, hogy valójában konzervatív anarchista vagy? - kérdezteártatlanul Connie.

- Csak épp föl nem fogtad, mit értek rajta - vágott vissza Clifford. - Azt értem rajta, hogy azemberek felőlem azzá lehetnek, amivé szeretnének lenni, úgy vélekedhetnek, ahogy nekiktetszik, s tehetik, amit akarnak, már persze szigorúan a magánéletükben, feltéve, hogy az életformáját s az apparátust meg nem bolygatják.

Connie némán lépett néhányat, aztán makacsul ennyit mondott:

- Azazhogy minden tojás úgy zápul meg, ahogy neki tetszik, amíg megfér a héjában.Csakhogy a záptojás magától reped meg.

- Szerintem az ember nem tojás. Még csak nem is angyaltojás, kedves kis evangélistám.

129

Clifford fényes kedvében volt ezen a fényes reggelen. Pacsirtatrilla zengett a park fölött; atávoli bánya néma gőzpamacsokat eregetett a völgyből. Olyan volt szinte, mint rég, a háborúelőtt. Connie voltaképp nem akart vitatkozni; de hát voltaképp ahhoz sem volt kedve, hogyClifforddal járja az erdőt. Így aztán egyfajta csöndes megátalkodottsággal lépkedett a kerekesszék mellett.

- Sztrájk márpedig nem lesz több - jegyezte meg a férfi -, ha ügyesen bánunk az emberekkel.

- Hogyhogy?

- Csak úgy, hogy képtelenség lesz sztrájkot szervezni.

- És az emberek hagyni fogják?

- Nem kérdezzük meg őket. Észre sem fogják venni; úgy ütjük nyélbe a dolgot; végtére az őérdekük, hogy megmentsük az ipart.

- No meg a tiéd - jegyezte meg az asszony.

- Az enyém is, persze! Mindenkié. De nekik még inkább érdekük. Én megélek a bánya nélkül,ők nem. Éhen vesznek, ha becsuk a bánya. Nekem vannak egyéb forrásaim.

A bányát nézték a völgy sekély ölében, s túl a bányán Tevershall fekete háztetőit, melyekkígyómód kúsztak föl a völgyben. Vasárnap, vasárnap, vasárnap, kongatták az öreg barnatemplom harangjai.

- De hát belenyugszanak az emberek, hogy te diktáld a feltételeket?

- Bele kell nyugodniuk, drágám, ha kesztyűs kézzel csinálom.

- Kölcsönös megegyezésről szó sem lehet?

- Dehogynem, amint hajlandók megérteni, hogy az ipar előbbrevaló az egyes embernél.

- És vajon szükséges-e, hogy az ipar a te tulajdonod legyen?

- Nem feltétlenül. De amennyiben és amennyire az enyém, igenis szükséges. A tulajdonjogismét vallási kérdéssé lett, mint hajdan, Jézus és szent Ferenc idejében. De ma már nem az akövetelmény: osszad szét mindened a szegények között, hanem ez: használjad mindened azipar gyámolítására, hogy munkát adhass a szegényeknek. Csak így lehet minden szájnak enniadni s minden testet felruházni. Mindenünket a szegényeknek adni annyit tesz, mint nyomorbadönteni mind a szegényeket, mind saját magunkat. Nem épp a legfennköltebb cél az általánoséhezés. De még az általános szegénység sem az. A szegénység szörnyű.

- No és az egyenlőtlenség? - vetette ellen Connie.

- Ilyen a sors. Miért nagyobb a Jupiter, mint a Neptunusz? A dolgok rendjét nem lehetfelborogatni!

- De mikor lábra kap ez a sok irigykedés, féltékenykedés, elégedetlenség... - kezdte volnaConnie.

- Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a megfékezésére. De valakinek csak-csak igazgatniakell a cirkuszt!

- Aha, és kinek?

- Az ipar tulajdonosainak és irányítóinak - szögezte le a férfi.

Hosszú csönd lett.

- Nekem úgy tetszik, rosszul igazgattok - mondta ki végül az asszony.

130

- Akkor tán azt is tudod, mit kellene tennünk.

- Nem veszitek elég komolyan igazgató mivoltotok - mondta Connie.

- Sokkal komolyabban vesszük, mint, teszem azt, te a te méltóságodat, Lady Chatterley - lőttvissza a férfi.

- Hát hiszen éppen ez az! - szakadt ki Connie-ból. - Mi szükségem a méltóságomra! - Cliffordmegállította a székét, és a feleségére nézett.

- Lám csak, ki húzódozik hát a felelősségtől! - mondta. - Ki az, aki szabadulna igazgatómivoltától, ahogy te mondod?

- Nem akartam én mindenáron lady lenni - tiltakozott Connie.

- Mert félsz a felelősségtől. Pedig nincs kibúvó: megkaptad, erre rendeltettél. Tessék felnőnihozzá! Ugyan ki adta a bányászoknak mindazt, ami fontos, a politikai jogokat, az iskolázást, ahigiéniát, az orvosi ellátást, a könyveiket, a zenét, mindent? Kitől kapták? Bányászok adtáktalán a bányászoknak? Éppenséggel nem! Az angol Wragbyk és Shipleyk, azok adták, mind amaga részét, s kell adniok továbbra is. Itt lenne a te felelősséged!

Connie hallgatott, fülig vörösödve.

- Adnék én is valamit - mondta -, de nem tehetem. Ma már mindent pénzért adnak-vesznek;mindazt, amit említettél, Wragby és Shipley eladja, és jó haszonnal adja el a bányászoknak.Minden eladó. Egy szívdobbanásnyi valódi együttérzés nincs bennetek! Arról nem beszélve,hogy ki vette el az emberektől természetes létezésüket és emberségüket? Ki adta ezt az iparipoklot cserébe? Ugyan ki tette ezt?

- Miért, szerinted mit kellene tennem? - zöldült bele az indulatba Clifford. - Megkérjem tánőket, legyenek szívesek kifosztani?

- Miért olyan iszonytató, olyan csúfságos ez a Tevershall is? Miért olyan reménytelen aterevshalliek élete?

- Tevershallt ők építették maguknak; a tulajdon szabadságuk manifesztációja. Maguk építettékaz elbűvölő Tevershallt, s élik benne az elbűvölő kis életük. Én aztán nem élhetek helyettük.Minden féreg a maga életét kell hogy élje.

- Az ám, csakhogy te dolgoztatod őket, magadnak. Az életük nem egyéb, mint a te szénbányádélete!

- Távolról sem. Minden féreg megleli a maga eleségét. Senkit nem kényszerítek, hogy nekemdolgozzon.

- Iparba tört, reménytelen az életük, és a miénk sem különb! - kiáltotta Connie.

- Én nem így látom. Ez csak afféle romantikus szóvirág, a megboldogult romantika késeiutóhajtása. Te például, drágám, ahogy itt állsz, korántsem látszol valami reményvesztettfigurának.

És ez igaz volt. Connie sötétkék szeme szikrát hányt, az arca nekitüzesedett, lázadó szenve-délye éppen nem elesettséget vagy reménytelenséget sugallt. Észrevette, a füves buckákonmég ott sápadozik a bolyhos-pihés tavaszi kankalin. Hogyan lehet, gondolta indulattal, hogynoha érzi, mennyire nincs igaza Cliffordnak, beláttatni nem tudja vele, nem tud rávilágítani,miben is téved?

- Nem csoda, hogy gyűlölnek az emberek - vetette oda.

131

- Nem gyűlölnek! - felelt Clifford. - És ne essünk tévedésbe: ezek nem emberek a szerint, amitte értesz ezen a szón. Állatok, akiket nem értesz, és soha nem is érthetsz meg. Ne aggasdmásokra a saját illúzióidat. A tömegek mindig ilyenek voltak, s ilyenek is maradnak. Nérórabszolgái édeskeveset különböztek a mi bányászainktól vagy a Ford-gyári munkásoktól. Néróbányász- és parasztrabszolgáira gondolok természetesen. Ilyen a tömeg - megváltoztathatatlan.Egy-egy ember kiemelkedhet belőle, de a tömegen ez mit sem változtat. A tömeg ment-hetetlen. Ez a társadalomtudomány egyik legsarkalatosabb tétele. Panem et circenses!Manapság többek között az iskolázás helyettesíti jól-rosszul a cirkuszt. Az a baj ezzel a mikorunkkal, hogy szörnyűséges zagyvalékot csinált a program cirkuszrészéből, s azzal a kisiskoláztatással csak mérgezzük a tömegeket!

Valahányszor Cliffordot így elragadták a köznép iránti érzései, Connie őszintén megijedt. Voltvalami lesújtó igazság abban, amit mondott. De ez az igazság, érezte, gyilkol.

Látva, milyen sápadtan hallgat a felesége, Clifford újra indította a motort, s nem szóltak többetaz erdőre szolgáló kapuig. Connie kaput nyitott.

- És manapság nem a kardot, az ostort kell a kezünkbe vennünk - mondta Clifford. - Atömegeken uralkodnak az idő kezdete óta, s uralkodni is fognak az idők végezetéig. Merőönáltatás, nevetséges áltatás, hogy valaha is magukat: fogják kormányozni.

- De te vajon képes vagy kormányozni őket?

- Én? De mennyire! Sem az eszem, sem az akaratom nincs megnyomorodva, és nem alábammal kell kormányoznom őket. Igenis, ki tudom venni a részem az uralkodásból, amagam részét persze; s ha adsz nekem egy fiút, utánam ő is ki fogja venni a maga részét.

- De ő nem a te fiad lesz, nem a te uralkodó osztályodból való, vagyis hát nem biztos, hogyabból való lesz - hebegte Connie.

- Bánom is én, ki lesz az apja, ha egészséges ember, s az intelligenciája nem hitványabb azátlagénál! Bármelyik egészséges, ép intelligenciájú férfi gyerekét adod nekem, tökéletesenkompetens Chatterleyt faragok belőle. Nem az számít, ki nemz bennünket, hanem az, hogyhová állít a sors. Állítsd bárki gyerekét az uralkodó osztályba, s uralkodó lesz a maga mértékeszerint. Ejtsd a királyi, a hercegi gyermeket a tömegbe, és plebejus lesz belőle, tömegtermék.Ennyire döntő a környezet hatalma.

- Ezek szerint a köznép nem külön faj, és az arisztokratát sem a vére teszi azzá - jegyezte megConnie.

- Nem bizony, gyermekem! Romantikus képzelgő, aki ezt állítja. Arisztokratának lennifunkció, az ember sorsából adódik. A tömegek szintén a maguk sorsa szerint funkcionálnak.Maga az individuum aligha számít. Azon fordul meg minden, milyen funkcióra nevelik,szoktatják. Nem egyedek teszik az arisztokráciát, hanem az arisztokratizmus egészének aműködése. Ugyanígy a tömeg egészének a működése teszi olyanná a közembert, amilyen.

- De hisz akkor ember és ember között nincs semmi közös emberi!

- Te mondád. Megengedem, a gyomrunkat mindnyájunknak meg kell töltenünk. De azexpresszív vagy megvalósító funkcióink tekintetében hitem szerint áthidalhatatlan szakadékvan az uralkodó és a szolgáló osztályok között, ellentétes lévén e kettőnek a funkciója. És afunkció határozza meg az egyedet.

Connie megkövülten nézte.

- Nos, menjünk? - kérdezte.

132

Clifford elindította motoros székét. Elmondta a mondókáját; visszasüppedt különös, üresapátiájába, amit Connie mindig is olyan nehezen viselt. Az erdőben mindenesetre nem akartvitába bonyolódni.

Előttük húzódott a lovaglóút nyílt hasítéka, mogyoróbokrok és halványszürke törzsű fáksorfala között. A kerekes szék lassan pöfögött tova, s nemsoká a mogyoróbokrok árnyékábahúzódó, tejhab gyanánt szétterülő nefelejcspászták közé értek. Clifford az út közepére kor-mányozta kocsiját, ahol gyalogos lábak tiszta ösvényt tapostak a virágok között. A mögöttelépkedő Connie azonban látta, a meg-megdöccenő kerekek rátipornak a szagos mügére és azindás infűre, széjjellapítják a lizinka apró, sárga kelyheit, aztán a nefelejcsben törnek rendet.

A virágok csodája, az első csillagvirág-kolóniák, megannyi kék tükrű tavacska.

- Igazad van, ez aztán csakugyan elragadó - mondta Clifford. - Versenyezhet-e bármi is azangol tavasszal!

Mintha ugyan a tavasz az angol parlament határozatára szökne virágba, gondolta Connie. Méghogy angol tavasz! S miért nem ír tavasz? Vagy zsidó? A kerekes szék lassan döcögött azeltökélt csillagvirágok között, melyek búzaként ütötték fel fejüket a szürkés lapulevelekközött. Mikor kiértek az irtásra, keményen vágott szemükbe a verőfény. A csillagvirág-pászták fényes-kéken ragyogtak, hellyel-közzel orgona- és ibolyaárnyalatba csapva át.Közöttük az ölyvharaszt ütötte fel kunkori, barna leveleit: fiatal kígyók hada, új titkot súgókÉvának.

Clifford fölkaptatott a dombtetőre, Connie lassú léptekkel követte. A puha tölgyrügyek barnánnyiladoztak. Gyöngéden bomlott ki minden a régi szikkadtságból. Még a görcsös-göcsörtöstölgyek is hihetetlenül finom levélkéket bontottak, a vékony, barna kis levelek mint megannyidenevérszárnyacska rebbentek a fényben. Vajon a férfiak miért nem újulnak meg soha, miértnem frissülnek meg ők is az évszakokkal? Áporodott népség!

Clifford leállította a gépet a dombtetőn, körülnézett. A csillagvirág vízárként lepte meg aszéles lovaglóutat, szívderítő kékkel tarkítva a domb tövét.

- Milyen szép is ez a szín - jegyezte meg Clifford -, kár, hogy festményen semmit nemmutatna.

- Nem bizony - hagyta rá közönyösen Connie.

- Mit gondolsz, elmerészkedjem a forrásig?

- Vissza tud-e kapaszkodni a gép?

- Próbáljuk ki, aki mer, az nyer! - mondta Clifford.

És az alkotmány meg-megdöccenve nekiindult a szép, széles lovaglóútnak, s megmerült atobzódó kék áradatban. Ó, utolsó hajó a kéklő vizeken! Ó, az utolsó vadvizek dereglyéje,civilizációnk utolsó kalandos útján! Törj utat, ó, barna bárka, a lassú messzeségbe! Cliffordhallgatagon, önelégülten markolta a kaland kormányrúdját: mozdulatlanul vigyázta az utatrégi, fekete kalapjában, tweedkabátjában. Kapitány, ó, kapitány, végére értünk dicsőutunknak? Nem még: tovább! A szürke ruhás Constance, a nyomdokvizekben gázolva,követte a völgy iránt döcögő széket.

Elhaladtak a kunyhóhoz vezető keskeny ösvény szájadzása mellett. Hála istennek,keskenyebb, hogysem megbírná a kerekes széket, egy ember is épp hogy elfér rajta. A szék alejtő aljára ért, megkanyarodott, és eltűnt szem elől. Connie halk füttyentést hallott a hátamögül. Riadtan körülnézett: a vadőr csörtetett felé völgy iránt, kutyája mögötte paskolt.

133

- Sir Clifford a kunyhóhoz megy? - kérdezte a férfi, Connie szemébe nézve.

- Nem, csak a forráshoz.

- Ó! Pompás! Akkor nem kell a szeme elé kerülnöm. De este látjuk egymást, ugye? Tíz óratájban várlak a park kapujánál.

És megint merően az asszony szemébe nézett.

- Jó - mondta elhalóan Connie.

Pipp! Piiip! - hasított a levegőbe Clifford Connie-t hívó kürtjele - Hahó! - jelzett vissza azasszony. A vadőr arca tünékeny grimaszba rándult; kezével alulról fölfelé, lágyan végigsimí-tott Connie mellén. Connie meglepetten meredt rá, sarkon fordult, s hahózva iramodott lefelé.A férfi utánanézett, majd megfordult, s gonoszkás vigyorral indult vissza az ösvényen.

Clifford széke már az ellenlejtőt mászta, ott volt a forrás félúton, a vörösfenyők között. Oda isért, mire Connie utolérte.

- Eddig megjárja - dicsérte meg Clifford a motorját.

Connie a fenyves peremén nőtt nagy, szürke, kísérteties lapuleveleket nézte. A nép, tudta,Robin Hood rebarbarájának nevezi őket. Milyen hallgatagon, milyen komoran méláznak aforrásnál! Ám a víz üdén, csodásan csobog. És lám csak, itt a szemvidítófű meg az erős, kékinfű is... Amott meg, a part alatt, mozdul a sárgás talaj. Vakond! Az állatka rózsaszín lapát-kezével felszínre tornázta magát, s vaksi fúrófejét megcsóválva, fölütötte rózsaszín orrát.

- Mintha az orrával nézne - jegyezte meg Connie.

- S jobban látna vele, mint a szemével. Nem iszol egyet?

- Hát te? - kérdezte Connie.

Egy közeli faágra zománcbögre volt akasztva; Connie levette, s lehajolva megmerítette.Clifford apró kortyokban ivott. Connie ismét lehajolt, s most magának merített.

- Hű, de hideg - kapkodott lélegzet után.

- Finom, igaz? Kívántál-e valamit?

- Hát te?

- Én igen, de nem árulom el, mit.

Connie harkálykopácsolást hallott, majd a szellőre lett figyelmes, mely puhán, titokzatosansóhajtozott a fenyők között. Fölnézett, az ég kékjén fehér felhők úsztak.

- Felhők! - mondta.

- Fehér bárányok csupán.

Árnyék vonult át a kis tisztáson. A vakond időközben följebb taposta magát a porhanyós sárgaföldkupacban.

- Kellemetlen kis bestia, el kellene pusztítanunk - mondta Clifford.

- Nézd csak, úgy terpeszkedik, mint pap a szószéken - mondta az asszony.

Connie szedett néhány szál szagos mügét, és Clifford ölébe tette.

- Frissen kaszált széna! - mondta a férfi. - Úgy illatozik, mint a múlt századi romantikushölgyek, akik nagy nehezen rájöttek, mi is áll jól nekik igazán.

134

Connie a fehér felhőket tanulmányozta.

- Lesz-e esőnk vajon?

- Eső? Miért? Szeretnéd?

Visszafelé indultak, Clifford óvatosan zötykölt völgynek. A domb sötétlő aljára érve jobbrafordultak, s mintegy száz yard után nekivágtak, napfürdőző csillagvirágok között, a hosszúemelkedőnek.

- Rajta, öreglány - biztatta meg járművét Clifford.

Meredek, göröngyös kaptató volt. A motor küszködve, vonakodva dolgozott, de az alkotmány,ha meg-megtorpanva is, haladt, míg a jácintok közé nem értek; ott aztán kihagyott, fuldokolnikezdett, rándult még egyet elfelé a virágoktól, és elnémult.

- Dudálni kellene talán, hátha meghallja a vadőr - vélte Connie. - Megtolhatná. De hiszmegtolhatom én is, biztosan használ valamit.

- Hadd szusszanjon egyet a gép - mondta Clifford. - Alátennél valamit a keréknek?

Connie talált egy követ. Vártak. Egy idő után Clifford beindította a motort, majd sebességbekapcsolt. A szék tántorgott, mint a beteg jószág, a motor fura hangokat hallatott.

- Hadd toljam meg - lépett mögéje Connie.

- Meg ne told! - szólt rá mérgesen a férje. - Mi haszna ennek az ócskavasnak, ha tolni kell!Tedd alá a követ!

Újabb szünet, majd újabb kísérlet, az iméntinél is sikertelenebb.

- Ugyan már, hadd toljalak meg! Vagy dudálj a vadőrnek!

- Várj!

Connie várt; Clifford újfent nekiveselkedett, de a próba többet ártott, mint használt.

- Legalább dudálnál, ha már nem hagyod, hogy megtoljalak.

- Ördög-pokol! Hallgass már egy percet!

Connie hallgatott: Clifford hasztalan erőltette a kis motort.

- Az lesz a vége, hogy teljesen tönkreteszed, Clifford - méltatlankodott Connie -, ráadásul jólfölidegesíted magad.

- Ha legalább kiszállhatnék, hogy alája nézzek ennek a dögnek - mérgelődött a férfi. És azzalvadul tülkölni kezdett. - Talán Mellors rájön, mi a baj.

Tétlenül vártak a megtiport virágok között, lágy felhőket görgető égbolt alatt. A csöndbenvadgalamb burukkolt. Clifford elhallgattatta egy fülsértő tülköléssel.

Feltűnt a kanyarban a vadőr, kíváncsian tartott feléjük. Tisztelgett.

- Ért a motorokhoz? - kérdezte kurtán Clifford.

- Nemigen, sajnos. Elromlott?

- Úgy fest - vetette oda a másik.

A férfi leguggolt a kerék mellé, és megbámulta a kis motort.

- Sajnos, nem értek én az ilyen gépszerkezetekhez, Sir Clifford - mondta higgadtan. - Habenzin és olaj elég van benne...

135

- Nézze csak meg alaposan, nem lát-e valami törést rajta - röffent rá Clifford.

A férfi egy fának támasztotta puskáját, s kabátját levéve, melléje terítette. A barna kutyaodaült vigyázni. Mellors akkor ismét leguggolt, s a szék alá kandikálva megpiszkálta az olajoskis gépet, bánva a tiszta vasárnapi ingén esett zsírpecsétet.

- Így, látszatra ép - jelentette fölegyenesedve, s kalapját visszatolva a homlokából, tanács-talanul dörzsölgette a homlokát.

- Megnézte a hajtórudakat is odalent? Nézze meg már, hátha ott a baj - rendelkezett Clifford.

A férfi hasra feküdt, oldalt fordított fejjel bepréselte magát a szék alá, s megbökdöste a gépet.Milyen esendő figura, gondolta el Connie, törékenynek, kicsinynek látszik, ahogy így elnyúlika széles anyaföldön.

- Minden rendben, már ahogy meg tudom állapítani - hallatszott Mellors hangja.

- Hát, nem hiszem, hogy segíthetne rajta - mondta Clifford.

- Magam is úgy vélem, hogy nem - mászott elő s ült bányászmód a sarkára Mellors. - Eltörveszemlátomást semmi nincsen.

Clifford beindította, majd sebességbe rakta a motort. A jármű nem mozdult.

- Túráztassa meg egy kicsit jobban - javasolta a vadőr.

Cliffordot ingerelte a közbeszólás, de azért szót fogadott, a gép zúgott, mint egy dongó,csuklott egyet-kettőt, és prüszkölve felpörgött.

- No, tán magához tér - vélte Mellors.

De Clifford máris sebességbe tette. A jármű megrázkódott, és erőtlenül nekiindult.

- Meglököm egy kicsit, akkor elkapja - került mögéje a vadőr.

- El onnan! - reccsent rá Clifford. - Bírja most már magától is.

- De Clifford! - szólt közbe Connie a partoldalról. - Te is tudod, sok neki ez a kaptató. Miértvagy ilyen önfejű?

Clifford belesápadt mérgébe. A fogantyúkhoz kapkodott. A kerekes szék nekiveselkedett,gördült még néhány yardot, s aztán végképp megrekedt egy különösen ígéretes csillagvirág-telep kellős közepén.

- Ennek ugyan vége! - jelentette ki a vadőr. - Hiába, nem elég erős.

- Volt már, hogy megmászta - vetette oda ridegen Clifford.

- Hát most nem fogja.

Clifford nem felelt. A gépével manipulált, hol felbőgette, hol lassabban járatta, mintha valamidallamot akarna kicsalni belőle. Az erdő visszhangzott az idegköszörülő lármától. Aztán,hirtelen kiengedve a féket, egy rándítással ráengedte a tengelykapcsolót.

- Széttépi azt a szerencsétlen gépet - morogta a vadőr.

A szék megbillent, és oldalt szánkázott, neki az árokpartnak.

- Clifford! - kiáltott futásnak eredve Connie.

Ám a vadőr elkapta a karfát. Cliffordnak, összeszedve minden erejét, sikerült visszakormá-nyoznia a gépet az útra, s a szék fura csörömpöléssel bár, de haladt fölfelé. Mellors hátulrólsegített neki, és a szerkezet, mintha jóvá akarná tenni hibáját, haladt.

136

- Na ugye, hogy bírja! - kiáltott diadalmasan Clifford, s hátranézett - egyenest a vadőr képébe.- Maga tolja?!

- Hisz nem bírná anélkül.

- Hagyja békén! Megkértem, hogy ne nyúljon hozzá.

- Nem fogja bírni.

- Azt mondtam, hagyja békén! - dörögte vészes nyomatékkal Clifford.

A vadőr keze lehanyatlott; visszafordult, s indult a kabátért, puskáért. A szék azon nyombanelakadt, s csak állt mozdulatlan. Clifford, széke rabjaként, belefehéredett az indulatba.Lábának nem vehetvén hasznát, kézzel annál hevesebben rángatta az emeltyűket, kísértetieszörejeket csalva ki a gépből. Dühöngő türelmetlenségében ide-oda kapkodott, s a szerkezetmég nagyobb lármával felelt. De mozdulni nem mozdult. Nem és nem. Clifford leállította amotort, és mérgébe fagyva ült.

Constance leült a partoldalban, s a megtiport, tönkresilányított csillagvirágot nézte. „Verse-nyezhet-e bármi is az angol tavasszal?” „Kiveszem a magam részét az uralkodásból.” „Nem akardot, az ostort kell kezünkbe venni.” „Az uralkodó osztályok!”

A vadőr puskával, kabátban, az óvatos Flossie-val a sarkában visszament Cliffordhoz.Clifford utasította valamire a motor körül. Connie, aki nem értett ugyan a motorhoz, dedefektet átélt már néhányat, jelentéktelensége tudatában türelmesen üldögélt. A vadőr isméthasra feküdt. Az uralkodó meg a szolgáló osztályok!

Mellors talpra kecmergett, s türelmesen mondta:

- Na, most tessék megpróbálni.

Higgadtan beszélt, mintha csak egy gyerekhez szólna.

Clifford tehát megpróbálta, és Mellors gyorsan mögéje kerülve tolni kezdte. Haladtak, amunka felét a gép végezte, a többit az ember.

Clifford hátrapillantott, és elsárgult mérgében.

- Eltakarodjon onnan!

A vadőr azonnal elengedte a támlát. - Honnan tudjam így, mire képes a motorom! - tette hozzáClifford.

A férfi letette puskáját, s magára öltötte a kabátot. Megtette a magáét.

A szék szép lassan megindult hátrafelé.

- Fékezz, Clifford! - kiáltotta Connie.

Connie, Mellors és Clifford egyszerre mozdult; Connie és a vadőr egymást taszigálta sietségé-ben. A szék megállt. Percnyi halálos csend.

- Lám, hát mindenki kényére-kedvére ki vagyok szolgáltatva - mondta akkor Clifford, sárgán améregtől.

A másik kettő nem felelt. Mellors hátára vetette a puskáját; az arca kifejezéstelen, merev,legföljebb ha némi szórakozott türelemről árulkodott. Flossie, szorosan gazdája mögött, deszinte a lába közé bújva, gyanakvó ellenszenvvel méregette a gépet; látszott, szorong a háromember közelségében. Az élőkép megmerevedett a szétmázolt csillagvirágmezőben, szólásrasenki nem vállalkozott.

137

- Úgy látom, tolni kell mégis - erőltetett végül hidegvért magára Clifford.

Válasz semmi. Mellors szórakozott arccal hallgatott, mint aki nem hallja. Connie szorongvapillantott rá. Clifford is hátranézett.

- Lenne szíves hazatolni, Mellors - rendelkezett ridegen, fensőbbségesen. - Remélem, nemmondtam semmit, amivel megbánthattam - tette hozzá nyilvánvaló ellenszenvvel.

- Semmit a világon, Sir Clifford! Kívánja, hogy hazatoljam a székét?

- Ha lenne szíves.

A férfi nekiveselkedett, de ezúttal hasztalan: beragadt a fék. Piszkálták, rángatták; a vadőrmegint egyszer levette puskáját, és nekivetkőzött. Clifford immár egy szót sem szólt. Végül avadőr megemelte a szék hátulját, s lábát keményen megvetve forgásra nógatta a kereket.Hasztalan erőlködött, a szék visszasüppedt. Clifford két kézzel kapaszkodott a karfába. A férfilélegzetért kapkodott.

- Hagyja abba! - kiáltott rá Connie.

- Ha most ön próbálná megforgatni a kereket, így ni - mutatta Mellors.

- Nem! Meg ne emelje még egyszer! Hisz megszakad belé! - kiáltotta Connie, vörösen aharagtól.

De a férfi csak a szemébe nézett, és biccentett. Connie, mi mást tehetett, odalépett, és készen-létbe helyezkedett a keréknél. Mellors emelt, Connie belekapaszkodott a kerékbe, a szék meg-billent.

- Az isten szerelmére! - kiáltott rémülten Clifford.

De már vége is volt, a fék kiengedett. A vadőr követ tett a kerék alá, és félrehúzódva leült apartoldalban. Kalapált a szíve, az arca fehér volt a kiállt erőfeszítéstől, alig is volt eszméle-ténél. Connie nézte, és kicsi híján elsírta magát dühében. Halotti csönd. Connie látta, a férfikeze reszket a térdén.

- Nem sérült meg? - lépett oda hozzá.

- Nem. Nem! - fordult el szinte haraggal Mellors.

Tovább nyúlt a halotti csönd. Clifford szőke tarkója nem moccant. Még a kutya isrezzenetlenül állt. Megfelhősödött az ég.

Mellors végre sóhajtott egyet, orrát kifújta egy vörös kendőbe.

- Ez a tüdőgyulladás, ez sokat kivett belőlem - jegyezte meg.

A másik kettő hallgatott. Connie azt méregette, mennyi erő kell a szék s a testes Cliffordföltaszigálásához: nehéz munka, rettentő nehéz! Még a végén csakugyan belészakad Mellors.

A vadőr felállt, fogta a kabátját, s rávetette a karfára.

- Készen van, Sir Clifford?

- Én igen, ha maga is.

Mellors lehajolt, eltávolította a követ, és nekifeküdt a széknek. Ilyen sápadtnak s ilyentávolinak soha nem látta Connie. Clifford súlyos ember, s a kaptató meredek. Connie a vadőrmellé lépett.

- Hadd tolom én is!

138

És női mérge feltorlódó energiájával nekiveselkedett. A szék szaporábban gördült. Cliffordhátranézett.

- Szükséges ez? - kérdezte.

- De mennyire! Meg akarod ölni ezt az embert? Ha hagytad volna, amíg a motor működött...

Befejezni nem tudta, annyira lihegett máris. Lemaradt egy csöppet, a munka meglepően nehézvolt.

- Lassabban, hé! - mondta mellette a férfi; szemében mosoly bujkált.

- Biztos, hogy nem sérült meg? - kérdezte indulatosan Connie.

A férfi megrázta a fejét. Connie a férfi kicsinek mondható, kurta ujjú, napbarnított kezétnézte. Lám, ez a kéz dédelgette. Ez idáig soha meg nem nézte. Nyugodalmas, mint a gazdája,különös belső nyugalmat sugall; Connie legszívesebben átkulcsolta volna. Elöntötte az érzésmelege: milyen hallgatag, milyen hozzáférhetetlen! Mellors pedig azt érezte, új erő ébred akarjában. Bal kézzel a széket taszítva, jobbal Connie kezéhez nyúlt, gyengéd, becéző mozdu-lattal fogva át a csuklóját. És a lángos erő végignyargalt a hátán, s lágyékába szökkenve frisskedvvel töltötte el. Connie egy hirtelen mozdulattal odahajolt, és megcsókolta a férfi kezét.Clifford elegáns tarkója, arasznyira tőlük, nem moccant.

A dombtetőn megpihentek; Connie örült, hogy arrább állhat. Titkos álmaiban barátságotszövögetett a két férfi, a férje s a gyermeke apja között: be kellett látnia, milyen ostobánreménytelen álom. Tűz és víz nem lehet ellenségesebb, mint ezek ketten. Kölcsönösenkizárják egymást. Most döbbent csak rá Connie, milyen különös, milyen szövevényes érzés agyűlölet. Először esett meg vele, hogy határozott, tudatos, eleven haraggal gyűlölte a férjét: aföld színéről is eltörölte volna. Különös, mennyire felszabadította, mekkora életkedvveltöltötte el, hogy gyűlöl, s gyűlöletét nyíltan meg is vallja magának. Hogy így meggyűlöltem,eztán képtelen leszek vele élni, gondolta.

Sík terepre érve a vadőr egyedül is elboldogult a székkel. Clifford beszélgetést kezdeménye-zett a feleségével, csak hogy megmutassa, mennyire felülemelkedett a történteken: Eva nén-jéről beszélgettek, aki Dieppe-ben tartózkodott, meg Sir Malcolmról, aki levélben tudakolta,vele utazik-e kis autóján Velencébe Connie, vagy inkább Hildával vonatozik.

- Sokkal jobb lenne vonattal menni - mondta Connie. - Nem szeretem a hosszú autótúrákat, apor miatt elsősorban. De hát majd meglátjuk, hogy dönt Hilda.

- Szerintem a saját autóján akar menni, s téged is vinne magával - vélekedett Clifford.

- Meglehet... Hanem most segítenem kell. Nem is képzeled, milyen nehéz ez a szék.

És azzal hátulra került, s a vadőrrel vállvetve tolta a széket fölfelé a rózsálló salakon. Nemtörődött vele, látja-e más.

- Miért nem hagysz itt, és szólsz inkább Fieldnek? Field erős fickó - mondta Clifford.

- Nem vagyunk már messze - lihegte Connie.

De mire fölértek, ő is, Mellors is a verejtékét törölgette. Különös, de ez az együtt végzettmunka közelebb hozta őket egymáshoz, mint bármi egyéb.

- Nagyon köszönöm, Mellors - szólalt meg Clifford az ajtóhoz érve. - Másik motort kellkerítenem, ennyi az egész. Bemehetne a konyhába, kap enni valamit. Ebédidő van lassacskán.

- Köszönöm, Sir Clifford, de anyámhoz készültem ebédre. Vasárnap nála szoktam enni.

139

- Ahogy gondolja.

Mellors nyakába kanyarította a kabátját, Connie-ra nézett, tisztelgett, és elment. Connie dúlva-fúlva ment föl az emeletre.

Ebédnél aztán nem türtőztette magát tovább.

- Hogy lehetsz ilyen gyalázatosan kíméletlen, Clifford?

- Kivel?

- A vadőrrel! Ha szerinted ilyennek kell lennie az uralkodó osztálynak, őszintén sajnállak.

- Miért?

- Ez az ember beteg volt, gyönge még most is. Komolyan mondom, majd én megmutatnám, haa szolgáló osztályból való lennék. Hagytalak volna, tülkölj csak.

- Azt elhiszem!

- Ha ő ült volna béna lábbal abban a székben, és úgy viselkedett volna veled, mint te, nemtudom, mit szóltál volna.

- Drága kis evangélistám, rossz ízlésre vall, ha valaki összetéveszti a személyt a személyi-séggel.

- El sem képzelhetni nagyobb ízlésficamot, mint ezt a te mások iránti, undorítóan sterilérzéketlenségedet. Noblesse oblige! Nagyon szép, mondhatom. Te meg a tisztelt uralkodóosztályod!

- Mire kötelezne, úgy mégis, a nemességem? Hogy szükségtelen érzelmeket pazaroljak avadőrömre? Azt már nem. A dolognak ezt a részét ráhagyom a házi evangélistámra.

- Mintha ugyan nem lenne ember ő is, éppolyan, mint te!

- Ember, s azonfelül a vadőröm, heti két fontot fizetek neki, és a házamban lakhat.

- Fizetsz neki! Gyönyörű! És mit gondolsz, mit fizetsz meg neki azzal a két fonttal meg aházzal?

- A szolgálatait.

- Bah! Én bezzeg megmondanám, hova tegyed a két fontod meg a házad!

- Gondolom, ő is örömmel megmondaná, ha megengedhetne magának ezt a luxust.

- Te meg az uralkodás! Nem uralkodsz te, kedvesem, ne is áltasd magad. Egyszerűen többpénzed van, mint amennyi megilletne, s dolgoztatod heti két fontért az embereket, vagy pedigéhhalállal fenyegeted őket, ha nem állnak kötélnek. Ezt nevezed uralkodásnak? Tudsz valamitis róla! Belekérgesedsz, nem veszed észre? Zsarnokoskodsz a pénzeddel, mint egy zsidó, mintegy Schieber!

- Milyen választékosan fejezi ki magát, méltóságos asszonyom!

- Biztosíthatlak, te is roppantul választékos voltál odakinn az erdőn. Ha tudnád, hogyszégyenkeztem miattad! Az apámba tízszer több emberség szorult, mint beléd, te... teúriember!

Clifford megragadta a csengőt, és dühtől sárgán csengetett Mrs. Boltonnak.

140

Connie dühöngve ment föl a szobájába. Ahogy ez megvásárolja az embereket, östörgöttmagában. Nohát, engem ugyan nem vásárolt meg, semmi szükség, hogy vele éljem le azéletem. Besült egy úriember ez, azzal a celluloid lelkével! Hogy elbolondítják az embert azilyenek a modorukkal, az álságos jólneveltségükkel! Igaz érzés annyi bennük, mint egykaucsuk figurában.

Terveket kovácsolt estére, elhatározta, kiveri a fejéből Cliffordot. Gyűlölni nem akarta:semmilyen érzelem kapcsán nem kívánt meghittebb viszonyban maradni vele. Nem akartbármit is megmutatni magából, s végképp semmit a vadőr iránti érzéseiből. Szolgáik okánrégóta civódtak már: Clifford túl bizalmasnak érezte a felesége modorát, Connie ostobánérzéketlennek, mesterkélt-ridegnek tartotta Cliffordot a másokkal való érintkezésben.

Ebédidőben meghiggadva tért vissza, magára öltötte régi tartózkodását. Clifford képe mégmindig sárgállott: megint a májára ment a mérge, igen groteszk látvány volt. Egy franciakönyvet olvasott.

- Olvastál-e valamit Prousttól? - kérdezte.

- Megpróbáltam, de untat.

- Pedig rendkívüli író.

- Meglehet, mégis untat. Az az észbontó kifinomultsága! Érzései nincsenek, csak szóáradataiaz érzésekről. Belefáradtam ezekbe a fontoskodó szellemkedőkbe.

- Jobb kedveled a fontoskodó állatkodókat?

- Talán még őket is. A fontoskodást mindenesetre ki nem állhatom.

- Nohát, nekem pedig tetszik a finomsága, ez a jólfésült prousti anarchia.

- Éppen ebbe pusztul bele a lelked, nem látod?

- Lám-lám, az én kis evangélista feleségem.

Hiába, újra és újra itt kell megfenekleni! Connie nem tudott nem hadakozni a férje ellen. Úgyül ott Clifford, mint valami csontváz, síri-hideg akarat-nyilait lődözve rá. Connie érezni vélte,hogyan markolja meg, s szorítja csontbordáira a csontváz. Clifford valóban fegyverben állt, sConnie valóban félt tőle egy kissé.

Amint tehette, visszamenekült a szobájába, s le is feküdt rögtön. Fél tízkor azonban kibújt azágyból, s kilopózott hallgatózni. Semmi nesz. Clifford bizonyára kártyázik Mrs. Boltonnal,remélhetőleg abba se hagyják éjfélig.

Visszament a szobájába, pizsamáját a feldúlt ágyra dobta; vékony teniszruhát, annak tetejébegyapjúruhát húzott, teniszcipőt vett föl, s végül egy könnyű kabátot. Készen volt: ha bárkimeglátná, néhány perces sétára indult. Ha pedig reggel, visszajöttében látják meg, tett egykurta sétát a harmatban, tett ilyet máskor is reggeli előtt. Egyébiránt más veszély nincs, hacsaknem keresik éjjel a szobájában. De ez nem valószínű, egy a százhoz vagy annyi sem azeshetősége.

Betts nem zárta be még a házat. Este tízkor szokott zárni, reggel hétkor nyit. Connie halkan ésészrevétlenül siklott ki. Fénylő félhold, ad egy kis világosságot az útra, de nem annyit, hogymeglássák a sötétszürke kabátos Connie-t. Sietősen vágott át a parkon, nem is annyira atalálka izgalmától, mint inkább a szívében égő dühtől és lázadástól űzetve. Nem a legjobblelkiállapot egy szerelmes légyottra. De hát, à la guerre comme à la guerre!

141

Tizennegyedik fejezet

A parkkapu közelébe érve Connie meghallotta a retesz kattanását. Ott van tehát a férfi, az erdősötétjében, és látja őt!

- Milyen jókor ideértél - szólalt meg Mellors a sötétben. - Minden rendben?

- Simán ment, igen.

Mellors halkan behajtotta a kaput az asszony után, s kerek kis fénytócsát villantott a földre;sápadt virágok álltak nyílt kehellyel az éjszakában. Szótlanul lépkedtek, nem érintettékegymást.

- Biztos, hogy nem lett bajod, mikor azt a széket emelgetted? - kérdezte az asszony.

- Biztos, ha mondom.

- Nem múlt el nyom nélkül a tüdőgyulladásod?

- Ó, semmi vész. A szívem lett csak gyengébb, és a tüdőm bír kevesebbet. Hiába, ilyen atüdőgyulladás.

- És nem szabad megerőltetned magad, igaz?

- Legalábbis nem gyakran.

Connie ingerülten hallgatott egy ideig.

- Nagyon megutáltad Cliffordot? - kérdezte végül.

- Hogy megutáltam-e? Nem én. Jobban ismerem a fajtáját, hogysem felizgatnám magammiatta. Jó előre elhatároztam, nem törődök az ilyenekkel, csináljanak, amit akarnak.

- Miért, milyenek az ilyenek?

- Tudod te azt, jobban is, mint én. Ismered ezeket a nőies fajta, töketlen fiatal úriembereket.

- Mi az, hogy töketlen?

- Mi az, mi az. Hát mi a férfi töke!

Connie elgondolkozott.

- Gondolod, hogy azon múlik? - kérdezte enyhén megbántódva.

- Ha valaki bolond, azt mondjuk rá, nincs esze; ha gonosz, hogy nincs szíve; ha gyáva, hogynincs vér a pucájában. És ha hiányzik belőle az a bizonyos férfias mokányság, azt mondjuk,nincs töke. Ha olyan birka, érted?

- No és Clifford birka?

- Az, de ráadásul még harapós is: az a fajta, aki harap, ha ellene szegülnek, hiába hogy birka.

- És te nem vagy birka?

- Azért talán mégsem annyira!

Sárga fényt láttak meg a távolban.

Connie megtorpant.

- Lámpa! - mondta.

142

- Mindig égve hagyom a lámpám - nyugtatta meg Mellors.

Megindultak, a férfi mellett lépkedett, de nem ért hozzá; Connie azon tűnődött, miért is tartvele.

Mellors ajtót nyitott, bementek; a férfi azonnal behúzta a reteszt. Akár a börtön, gondoltaConnie. Vöröslött a tűz, a teaüst zümmögött fölötte, az asztalon csészék.

Connie egy karosszékbe telepedett a tűz mellett. Jólesett a meleg a kinti hűvösség után.

- Leveszem a cipőm, átnedvesedett - mondta.

Zokniba bújtatott lábát föltette a kályhaellenző fényes acélrúdjára. A férfi befordult azéléskamrába, és ennivalóval, kenyérrel, vajjal, préselt marhanyelvvel jött vissza. Conniemegmelegedett, kibújt a kabátjából; Mellors átvette és az ajtóra akasztotta.

- Mit iszol, kakaót, teát, kávét? - kérdezte.

- Igazából nem kívánok semmit - felelt Connie, az asztalt nézve. - Te azért egyél csaknyugodtan.

- Áh, nekem se fontos. Hanem a kutyát meg kell etetnem.

És csöndes-eltökélten vágva át a téglapadlós szobán, ennivalót rakott ki a kutyának egy barnatálba. A spániel szorongó tekintettel nézett föl rá.

- Ne te ne, itt a vacsorád, e, ne nézz má úgy, mintha nem kéne! - korholta Mellors.

A tálat a lépcső alji lábtörlőre tette, majd széket húzott a falhoz, és ráült, és a lábszárvédőjét,cipőjét kezdte bontogatni. Az állat ott hagyta a tálat, gazdájához ment, és aggodalmasan nézettföl rá.

Mellors komótosan gombolta lábszárvédőjét. A kutya közelebb törleszkedett.

- Mi bajod, te? Nem teccik tán, hogy más is van itt? Nédd mán, micsoda kis nyőstény. No,ergye, oszt egyél.

Kezét az állat fejére tette, s a szuka hozzátörleszkedett. Mellors lassan, gyöngéden húzgálta ahosszú, selymes kutyafület.

- Jó van, na - mondta. - Jó van hát. Ergye vacsorálni. Ergye!

És azzal székét a kutyatál felé billentette; Flossie engedelmesen odasomfordált, és ennikezdett.

- Szereted a kutyákat? - kérdezte Connie.

- Nem igazán. Málébbak, ragaszkodóbbak a kelleténél.

A lábszárvédőtől megszabadulva, a nehéz bakancsot bontogatta. Connie elfordult a tűztől.Milyen kopár ez a kis szoba! A férfi feje fölött, a falon ízléstelen, kinagyított fénykép, fiatalpár portréja: a férfi kétségkívül ő, a merész tekintetű fiatalasszony nyilván a felesége.

- Te vagy az? - kérdezte Connie.

A férfi hátracsavarta fejét.

- Én. Nem sokkal az esküvőnk előtt, huszonegy esztendős koromban. - Kifürkészhetetlenarccal nézte a fényképet.

- Szereted ezt a képet?

- Nem én. Sose is szerettem. Az asszony rakatta föl, nem én.

143

- Miért tűröd meg a falon, ha nem tetszik? A feleséged biztos örülne, ha nekiadnád.

Mellors hirtelen támadt vigyorral nézett Connie-ra.

- Talyigára hordatott mindent, amit érdemes vót elvinni. Ezt bezzeg itthagyta!

- No és te miért tartod? Érzelmi okokból?

- Dehogy, rá se nézek sosem. Jószerivel nem is tudtam, hogy itt van. Itt lóg attól fogvást, hogyidekőttöztünk.

- Miért nem dobod tűzre?

Mellors ismét hátrafordult, s a képet tanulmányozta. Förtelmes, aranyos-barna keretben simáraborotvált, élénk szemű, nagyon fiatal férfi, a gallérja elég magas; a fiatal nő kövérkés, merésztekintetű, a haja bodros, blúza sötét szatén.

- Nem is rossz ötlet - mondta végül.

Lehúzta a bakancsát, papucsba bújt. Fölállt a székre, s leakasztotta a képet. Sápadt folt maradtutána a zöldes tapétán.

- Ezt már nem érdemes leporolni - jegyezte meg, a képet a falnak támasztva.

Térült, fordult, kalapácsot és fogót hozott. Visszaült a székre, és letépdeste a védőpapírt aképkeret hátáról, majd a rögzítő szögeket húzgálta ki, csöndesen, elmélyedve munkálkodva,ahogy szokott.

A szögekkel végezvén kivette a hátlemezt, majd magát a fehér kartonra ragasztott fényképet.Kedvtelve nézegette.

- Hát ez az, épp ilyenek voltunk - jegyezte meg -, én afféle fiatal papocska, ő meg egyerőszakos perszóna. Egy smokk és egy zsarnok.

- Hadd nézzem - kérte Connie.

Mellors valóban igen tisztára volt borotválva és mosdatva: egy húsz év előtti, tiszta fiatal-ember. De a tekintete már akkor is éber, elszánt. A nő sem látszott mindenestül zsarnokinak,bár az álla csakugyan határozott vonalú volt. Nem hiányzott belőle bizonyos vonzerő.

- Nem kellene őrizgetni az ilyen képeket - vélte Connie.

- Nem bizony! Sőt megcsináltatni sem kellett volna.

Mellors széttördelte a térdén, s tűzre tette a kemény kartont.

- Elrontja a tüzünket - mondta.

Az üveget meg a hátlemezt fölvitte az emeletre.

A keretet széttördelte néhány kalapácsütéssel; repedtek a gipszdarabkák. Aztán fogta, és akamrába vitte a roncsokat.

- Ezt majd holnap tesszük tűzre - jelentette ki. - Túl sok benne a gipsz.

Eltakarította a törmeléket, és visszaült székére.

- Szeretted a feleséged? - kérdezte Connie.

- Hogy szerettem-e? Hát te szeretted-e Sir Cliffordot?

Connie nem hagyta magát.

- Kedvelted-e legalább? - faggatózott.

144

- Hogy kedveltem-e? - visszhangozta vigyorogva.

- Talán még most is szívesen gondolsz rá...

- Még hogy szívesen! - Mellors szeme elkerekedett. - Hát nem. Rá sem bírok gondolni -fejezte be csöndesen.

- Miért nem?

Mellors csak a fejét csóválta.

- Akkor miért nem válsz el tőle? Még a végén visszaköltözik.

A férfi szúrósan nézett Connie-ra.

- Mérföldre elkerül; sokkal jobban utál, mint én őt.

- Majd meglátod, visszajön egy nap.

- Arra ugyan várhatsz. Miköztünk vége mindennek. Beteg vagyok a látásától is.

- Pedig meglehet, hogy látni fogod még. Hivatalosan nem vagytok szétválasztva, ugye?

- Nem.

- Akkor bizony visszajöhet, és kénytelen leszel befogadni!

Mellors mereven nézte Connie-t. Végül furán biccentett.

- Igazad lehet. Bolond voltam, hogy egyáltalán visszajöttem. De hát zátonyra futottam,valahová csak kellett lennem. Sodródik az ember tehetetlenül. De igazad van. Elválok, tisztalapot nyitok. Tiszta szívből gyűlölök minden hivatalt, bíróságot, ügyvédet, de hiába, át kellesni ezen is. Elválok.

És keményen összeharapta a száját. Connie némán felujjongott.

- Most már jólesne egy csésze tea - mondta.

A férfi fölállt, hogy elkészítse, de az arca kemény maradt.

Mikor asztalhoz ültek, az asszony megkérdezte:

- Miért vetted feleségül? Mikor annyival alábbvaló nálad. Mrs. Boltontól tudom. Ő sem érti,miért vetted el.

Mellors mereven nézte.

- Megmondhatom. Tizenhat éves koromban volt az első nőügyem. Egy ollertoni tanító lányavolt az illető, csinos, mondhatni gyönyörű teremtés. Én meg afféle reményteljes nebuló asheffieldi gimnáziumban, franciául, németül is tudtam egy keveset, és rém nagyra voltammagammal. A lány romantikus lélek volt, gyűlölte a közönségességet. Ő kapatott rá a ver-sekre, az olvasásra; bizonyos értelemben ő faragott embert belőlem. Megszállottan olvastam,gondolkodtam a kedvéért. Hivatalnok lettem a Butterley Offices-ben, vékonydongájú, sápadtfickó, a fejem dugig az olvasmányaimmal. És mindent, de mindent a világon megbeszéltünkmi ketten. Ami csak belefér, Perszepólisztól Timbuktuig. Fogadok, tíz grófságban nem voltpárja az irodalmi műveltségünknek. Micsoda elragadtatással tudtam papolni neki! Csupa tűzvoltam, mit mondjak. És a lány odáig volt értem. Végül is a szexuális téren futott zátonyra adolog. A lányban valahogy nem volt szexualitás, legalábbis nem ott, ahol kellett volna. Énmeg csak soványodtam, emésztődtem. Végül kerek perec megmondtam, legyünk szeretők.Rábeszéltem, már ahogy az lenni szokott. Hagyta magát rábeszélni. Én lobogtam, őt nemérdekelte a dolog. De egyáltalán nem. Soha. Pedig odavolt értem, szerette, ha beszélek neki,

145

ha csókolgatom: ilyen értelemben szenvedélyes volt. De amúgy a legkevésbé sem. És hányilyen nő van! Én meg, ugye, éppen hogy azt akartam volna. Így aztán szakítottunk. Kegyetlenvoltam, én hagytam el. Nemsoká összeálltam egy másik lánnyal, tanítónő volt; botránybakeveredett egy nős emberrel, akit kicsi híján az őrületbe kergetett. Puha, fehér bőrű lány volt,idősebb nálam, ő vitte a prímet. Hát az a nő maga volt az ördög. Majd megveszett aszerelemért, csak épp a nemiség hagyta hidegen. Ölelkezni, csókolózni, simogatózni: azt igen,az szörnyen tetszett neki, de ha rákényszerítettem magára a lényegre, hát összeharapta a fogát,és csak úgy sütött belőle a gyűlölet. Rákényszerítettem, persze hogy rá, de egy kanál vízbenmeg tudott volna fojtani érte. Így aztán megint hoppon maradtam. Nagyon megelégeltem:olyan nőre vágytam, akinek csakugyan kellek, és aki azt is akarja.

- No és akkor jött Bertha Coutts. Kiskoromban a szomszédban laktak, közönséges népség, jólismertem őket. Bertha Birminghamben vállalt munkát, ő azt mondta, társalkodónőnek ment, ahelybéliek szerint pincérnőnek vagy minek egy szállodába. Elég az hozzá, hogy épp mikortorkig lettem azzal a másik nővel - huszonegy éves voltam -, betoppant Bertha, magakelletve,szépen öltözve, szemlátomást virulva - afféle női vagy éppen lotyós, érzéki virulásra gondo-lok. Én pedig éppen rémesen rossz lelkiállapotban voltam. Odahagytam a hivatalnoki állásom,mert mihasznának éreztem magam benne, és napszinti patkolókovácsnak álltam Tevershall-ban. Lovakat patkolni, az volt az apám munkája is, kiskoromban mindig mellette lógtam. Ezta munkát szerettem, meg a lovakkal bánni; ezt természetesnek éreztem. Felhagytam az „uras”beszéddel is, ahogy errefelé a köznyelvi angolságot nevezik: visszatértem a tájszóláshoz.Otthon továbbra is olvasgattam, de patkolással kerestem a kenyerem, saját pónifogatom volt,úr voltam a magam kis szemétdombján. Az apám háromszáz fontot hagyott rám, mikormeghalt. Összeálltam hát Berthával, és örültem, hogy olyan közönséges. Épp azt akartam,hogy az legyen. Magam is közönséges akartam lenni. Elég az hozzá, hogy feleségül vettem, ésnem bántam meg. Ezek a „tiszta” nők, mondhatni, kibéreltek szinte, és Bertha ebben atekintetben nem volt rossz. Kívánt engem, és köntörfalazás nélkül, tudtomra is adta. Nekempersze ínyemre volt a dolog. Éppen erre volt szükségem, egy nőre, aki szereti, ha megbaszom.Hát én meg is basztam becsülettel. Azt hiszem, meg is vetett egy kicsit, amiért annyiraelégedett voltam vele; néha még a reggelit is ágyba vittem neki. És Bertha hamarosan el-engedte magát, nem várt rendes vacsorával, mikor megjöttem a munkából, és ha szóltam, mégneki állt feljebb. Persze én se hagytam annyiban, visszakiabáltam. Egyszer, mikor hozzámvágott egy bögrét, elkaptam a tarkójánál, és a lelket is majd kiráztam belőle. Most képzeld el!De hiába, csak még inkább elszemtelenedett. Rászokott, hogy ne engedjen magához, mikormegkívántam: nem engedett soha! Elzavart, és milyen gorombán! És aztán mikor elvette akedvem, akkor kezdett ő közeledni, mézesen-mázosan, és én mindig bedőltem neki. De haösszefeküdtünk, soha nem akarózott akkor elkészülnie, amikor nekem. Soha! Mindig csakvárt. Ha félóráig tartottam magam, hát ő még tovább. És ha már nem bírtam és elkészültem,akkor látott csak munkához, és nekem mozdulnom se volt szabad őbenne, amíg vergődve,kiáltozva ki nem elégítette magát; addig szorongatott, gyűrködött a lába között, amíg nagyboldogan el nem élvezett. Akkor aztán azt mondta, hű, de csodás volt! Lassacskán elegem lettbelőle. És Bertha egyre rosszabb lett. Egyre nehezebben tudott elkészülni, szinte széjjeltépettott alul, de igazán, mintha csőrrel szaggatna. Szavamra, azt hinné az ember, minden nőnekpuha a lába köze, mint az érett füge. Hát én megmondhatom, ezeknek a hárpiáknak csőrük vana lábuk közt, és tépik vele az embert, amíg belé nem betegszik! Az önzés! Az önzés! Ez azeszeveszett tépkelődés! És még a férfiakat mondják önzőnek. Szeretném látni, ki tudmegállítani egy ilyen nekibúsult, csőrös nőszemélyt, ha egyszer elkapatta magát. Mint egyhárpia! És nem tudott változtatni magán! Elmondtam neki, megmondtam, mennyire utálomezt. És Bertha megpróbálta. Nyugton feküdt, hagyta, hogy én dolgozzam. Megpróbálta, mon-dom. De hasztalan. Semmi öröme nem volt benne. Az kellett neki, hogy ő legyen a karmester.

146

És valamiféle őrjöngő szükséglete lett ez neki, muszáj volt elengednie magát, és szaggatni,szaggatni, mintha csupán a csőrében, legkívül, a csőre hegyén lenne érzés a testében.Mondják, a régi kurvák voltak ilyenek. Valami fonák akarat, valami őrjöngő, önérvényesítőakarat volt benne, olyan, mint az iszákos nőkben. Egyszer aztán nem álltam tovább. Nemaludtunk többé együtt. Ő kezdte ezt is, egyik dührohamában, mikor látni se bírt, és mintmindig, azzal vádolt, hogy elnyomom. Külön szobába költözött. És hamar eljött az idő, mikornem engedtem be a szobámba. Elegem lett.

- Gyűlöltem ezt a helyzetet. És Bertha engem gyűlölt. De hogy gyűlölt, uramatyám, különösena gyerek születése előtti időkben! Néha azt gondolom, merő gyűlöletből esett teherbe.Akárhogy is, a gyerek születése óta ujjal se nyúltam hozzá. Aztán kitört a háború, bevonultam.És haza sem jöttem, míg meg nem tudtam, hogy Stacks Gate-ben él azzal a fickóval.

Mellors sápadtan elhallgatott.

- És milyen ez a Stacks Gate-i férfi? - kérdezte Connie.

- Nagydarab, pipogya fráter, mocskos szájú. Az asszony terrorizálja, és isznak mind a ketten.

- Istenem, mi lesz itt, ha az a nő visszajön!

- Csak rágondolni is! Akkor bizony szednem kell megint a sátorfám.

Csönd lett. A kartonból szürke hamu lett a tűzben.

- Egyszóval - összegezte Connie - mikor végre olyan asszonyod lett, aki kívánt is téged, soklett a jóból.

- Valahogy úgy. De még ő is jobb volt, mint ezek a nebáncsvirágok: az első patyolat-szerelmem, meg az a másik, az a mérgező illatú liliom, meg a többi.

- Miért, a többi milyen volt?

- A többi? Nincsen többi. Tapasztalatom szerint a nők többsége már csak olyan, hogy a férfitakarja, a nemiséget nem, de - valamit valamiért - azért azzal is megalkuszik. Az ómódibb fajtacsak fekszik, mint egy tuskó, s hagyja a férfit, tegyen, ahogy jónak látja. Nem mintha bánnák,hiszen szeretik az embert. De maga a szeretkezés, az nekik semmi, sőt gusztustalan egy kissé.És a legtöbb férfinak elég is ennyi. Én meg épp ezt gyűlölöm. A ravaszabbja aztán teszi,mintha élvezné. Megjátssza a szenvedélyt. De becsapás az egész, lóvá teszik az embert. Aztánolyanok is vannak, akik szívvel-lélekkel benne vannak minden ölelkezésben-csókolózásban, akielégülés minden fajtájában, csak épp a normális módját nem tűrik. Úgy mesterkednek, hogyaz ember mindig akkor készüljön el, amikor nem ott van, ahol lennie kéne olyankor. Aztán,ugye, vannak olyanok, mint a feleségem, akiket pokoli nehéz kielégíteni, akik igazából csakmaguk tudnak örömet szerezni maguknak. Nekik muszáj az aktív félnek lenni. Aztán ittlennének azok, akik teljesen halottak belül: tisztára érzéketlenek, és ezt maguk is tudják.Vannak olyanok is, akik kitessékelik az embert, mielőtt elkészülne, s az ember combjántornázgatnak, míg el nem élveznek. Főként a leszbikusok. Ijesztő, milyen sokan vannak azilyenek, tudatosan vagy öntudatlanul. Néha azt hiszem, szinte minden nő leszbikus.

- Idegenkedsz tőlük?

- Meg tudnám ölni őket. Ha valaki leszbikussal kerülök össze, szűköl a lelkem, mint a veszettkutya, legszívesebben megölném az ilyet.

- És ehelyett?

- Odébbállok, amint lehet.

147

- No és szerinted a leszbikus nők rosszabbak, mint a homoszexuális férfi?

- Szerintem igen! Nyilván azért, mert többet szenvedtem tőlük. Hogy elvben rosszabbak-e, aztnem tudom. Mindenesetre ha leszbikussal kerülök össze, akár tudja magáról, akár nem,vöröset látok a dühtől. Azt már nem, köszönöm szépen! El is határoztam, eztán semmi közömnem lesz egy nőhöz sem. Maradok magamnak, megőrzöm a magányom és a tisztességem.

A férfi sápadt volt, a homloka borongós.

- Akkor hát bántad, mikor az utadba kerültem?

- Bántam és boldog voltam.

- Hát most?

- Bánkódom, ha kívülről nézem: félek a bonyodalmaktól, a kínos jelenetektől, azelkerülhetetlen hadakozástól. Ha erre gondolok, a vérem is megfagy, és szenvedek. De mikorfölpezsdül a vérem, boldog vagyok. Sőt diadalmas. Tudod, már egészen megkeseredtem. Azthittem, kiveszett a valódi nemiség az emberekből; azt hittem, nincs az a nő, aki igazán éstermészetesen örülne a férfinak - hacsak nem a néger nők között, csakhogy, nézzük akárhogyis, fehér emberek vagyunk, és a néger, az mintha agyagból lenne gyúrva.

- Végtére örülsz-e nekem vagy sem? - kérdezte az asszony.

- Örülök! Már amikor meg tudok feledkezni a többiről. Amikor a többi is ott van azeszemben, legszívesebben az asztal alá bújnék, és meghalnék.

- Asztal alá bújnál? Miért?

- Hogy miért? - nevette el magát Mellors. - Hát hogy elbújjak a világ elől, gyönyörűm.

- Rettenetes tapasztalataid lehettek a nőkkel.

- Tudod, nem vagyok képes, elbolondítani magam. Épp ez az, ami sikerül a legtöbb férfinak.Magukra erőszakolnak egyfajta viselkedést, belenyugszanak egy hazugságba. Én, hiába, nemtudom elbolondítani magam. Mindig tudtam, mit akarok a nőtől, s nem tudtam rámondani,hogy meg is kaptam, amikor nem.

- Most vajon megkaptad?

- Igen. Mintha megkaptam volna.

- Akkor miért vagy ilyen sápadt és rosszkedvű?

- Egész zsákra való rossz emlék kínoz. És talán félek is magamtól.

Connie hallgatott. Későre járt.

- Szerinted ennyire fontos a férfi és a nő dolga? - kérdezte végül.

- Nekem igen. Az életemben a legfontosabb, hogy jó kapcsolatom legyen egy nővel.

- És ha nem úgy sikerül?

- Akkor meg kell lennem nélküle.

Az asszony elgondolkozott, mielőtt újra kérdezte:

- Úgy véled, mindig igazságos voltál a nőkkel?

148

- Istenemre, nem! A feleségem is én tettem olyanná, amilyen: nagyrészt az én hibám. Énrontottam el. És roppantul bizalmatlan vagyok. Ami, végtére, nem csoda. Nem olyan könnyűbárkiben is megbízni úgy igazán. Lám, úgy lehet, én is szélhámoskodom. Bizalmatlan vagyok.És olyan megtévesztő még a gyöngédség is.

Connie ránézett.

- De a tested iránt, mikor felpezsdül a véred, nem vagy bizalmatlan? - kérdezte. - Ugye hogynem?

- Nem bizony, sajnos. Mindig emiatt kerülök bajba. És emiatt vagyok annyira gyanakvó azeszemmel.

- Na és ha gyanakvó vagy az eszeddel! Számít az?

A kutya nehézkesen felsóhajtott a lábtörlőn. A tűz megroskadt a hamu alatt.

- Mi aztán szép pár vagyunk, két viharvert harcos - jegyezte meg Connie.

- Hát téged is megvert a vihar? - nevetett a férfi. - És lám, mégis újabb harcokba bocsát-kozunk.

- Igen! Félek is, igazán.

- Haj-haj!

A férfi fölkelt, száradni tette az asszony cipőjét, a magáét megtörölgette, s azt is közelebbállította a tűzhöz. Reggel majd bezsírozza. Aztán elpiszkálta a képkarton hamuját a fuldoklótűzről. - Lám, még hamvában is bajt okoz csak - mondta, majd gallyakat hozott be, s készítetteőket a kandallóra a reggeli begyújtáshoz. Aztán kiment egy kis időre a kutyával.

Mikor visszajött, azt mondta Connie:

- Kimennék én is egy percre.

Egyedül ment ki a sötétbe. Csillagos volt az ég. Az éjszaka virágoktól szaglott. Connie érezte,nedves cipője még jobban átnedvesedik. S érezte azt is, elmenne innen, el a férfitól ésmindenkitől.

Hűvös volt. Connie megborzongott, visszament a házba. A férfi ott ült a pislákoló tűznél.

- Huhh! Hideg van - mondta reszketve Connie.

A férfi rárakta a gallyat a tűzre, s hozott másikat, míg csak vidáman föl nem lobogott a láng. Aropogó, nyargaló, sárga láng felvidította mindkettejüket, arcukat, lelküket melengette.

- No ne bánkódj - fogta meg az asszony a hallgatásba burkolózó férfi kezét. - Az embermegteszi, ami tőle telik.

- Haj-haj! - sóhajtott Mellors, mosolyt erőltetve arcára.

Connie fölállt, és a férfi ölébe csusszant.

- Ne gondolj rá! - suttogta. - Felejtsd el!

A férfi magához szorította a tűz sugaras melegénél. Maga a láng is, akár a felejtés. És azasszony lágy, meleg, érett terhe! Lassacskán megpezsdült a férfi vére, s erővel, rakoncátlanenergiával töltötte el a testét.

- Az is lehet - szólalt meg ismét Connie -, hogy azok a nők igazán veled akartak lenni, jólakartak szeretni, csak nem ment nekik. Talán nem is az ő hibájuk volt.

149

- Tudom. Azt hiszed, nem tudom, micsoda törött gerincű, megtaposott egy kígyó voltam énis?

Connie hevesen átölelte. Nem akarta újrakezdeni a gyötrelmet, mégis erre kényszerítettevalami visszás erő.

- De most már nem vagy az - bizonygatta. - Most már nem vagy törött gerincű, megtiportkígyó.

- Nem is tudom, mi vagyok. Rossz napoknak nézünk elébe.

- Ugyan már! - simult hozzá még szorosabban Connie. - Miért? Miért?

- Mindnyájan rossz napoknak nézünk elébe - ismételte prófétáló komolysággal a férfi.

- Nem igaz! Ne mondj ilyet!

Mellors hallgatott, de Connie megérezte a lelkében fészkelő fekete, üres kétségbeesést. Avágy halála, a szerelem halála: sötét kétségbeesés-barlang tátong a férfiakban, elvész benne alelkük.

- És milyen hűvösen beszélsz a nemiségről - folytatta Connie. - Mintha csak a magadöröméről, a magad kielégüléséről lenne szó.

Ideges ellenkedés támadt benne a férfival szemben.

- Nem úgy van az! - tiltakozott a másik. - A magam örömét és kielégülését kerestem a nőkben,de soha meg nem kaptam, mert csak akkor jön el az én örömem és kielégülésem őbennük, haők is megtalálják a magukét énbennem, ugyanakkor. Ez az, ami soha nem sikerült. Kettőn álla vásár.

- De hiszen soha nem hittél a nőkben; bennem sem hiszel igazán.

- Nem tudom, mit tesz az, hinni egy nőben.

- Látod, ez az!

Connie ott ült a férfi ölében, de a férfi lelke szürke volt és távoli, nem nyílt meg Connie-nak.És minden, amit az asszony mondott, csak még távolabb sodorta.

- Miben hiszel, mégis? - erősködött Connie.

- Nem tudom.

- Semmiben, mint a többi férfi, akit ismertem - állapította meg Connie.

Hallgattak egy sort. Akkor Mellors fölegyenesedett ültében, és így szólt:

- Igenis, hiszek valamiben. Hiszek a gyöngédségben. És különösen hiszek a gyöngédszerelemben, a gyöngéd szerelmeskedésben. Hiszem, ha a férfiak gyöngéd szívvel tudnánakszeretkezni, és a nők gyöngéd szívvel tudnák fogadni, rendbe jönne minden. De ez a szívtelenbaszás, ez maga a halál, ez elmebaj.

- De velem nem szívtelenül csinálod - tiltakozott az asszony.

- Most éppen veled sem akarom csinálni. Hideg a szívem, mint a rökönyödött sült krumpli.

- Ó, ó - csókolta meg csúfondárosan Connie -, melegítsük föl gyorsan szegényt. - Mellorselnevette magát, de továbbra is egyenes derékkal ült.

- Nem tréfa - mondta. - Mindent odaadnék egy kis gyöngédségért. De a nők nem kérnekbelőle. Még te sem szereted igazán. Te is csak a jó kemény, borzongató, hideg szívű baszást

150

szereted, és aztán ráfogod, csupa édesség volt. Miért, talán gyöngéd vagy irántam? Egy fenét,gyanakszol rám, mint macska a kutyára. Hiába mondom, hogy kettőn áll a gyöngédség, amelegszívűség? Baszni szeretsz, nem mondom, de valami fenséges, titokzatos élménynekakarod tudni, csak hogy azzal is a magad fontosságának hízelegj. Többet ér neked, ötvenszertöbbet ér a magad fontossága, mint akármelyik férfi, mint az együttlét egy férfival.

- Látod, ezt magadról éppúgy elmondhatod. Te is csak magad körül forogsz.

- Hajjaj! Hát úgy is jó! - mondta a férfi, s megmozdult, mint aki föl akar állni. - Akkor tánhagyjuk is békén egymást. Meghalok inkább, mint hogy még egyszer hideg szívvel feküdjek levalakivel.

Connie lecsusszant az öléből, a férfi fölállt.

- Azt hiszed, én talán azt akarom? - kérdezte.

- Remélem, nem - felelt Mellors. - De akárhogy is, te fölmégy a hálóba, én pedig idelennalszom.

Connie ránézett. A férfi sápadt volt, szemöldöke bosszúsan összevonva, távolibb, zárkó-zottabb nem is lehetett volna. A férfiak mind egyformák.

- Nem mehetek haza reggelig - jelentette ki.

- Nem is. Eredj feküdni. Negyed egy van már.

- Azt már nem. Maradok!

Mellors átvágott a szobán, és a bakancsába bújt.

- Akkor én megyek ki! - mondta.

És azzal kötni kezdte a bakancs fűzőjét. Connie csak nézte.

- Várj! - mondta elhalóan. - Várj! Mi történt velünk?

A férfi nem felelt, előregörnyedve kötözte a bakancsot. Múltak a percek. Connie-t ájulásszerűgyengeség környékezte, öntudatlanul állt ott, tágra nyílt szemmel, a férfit nézte, de alig is látta,s minden gondolat kiröppent a fejéből.

A férfit a csönd arra késztette, hogy fölnézzen, s meglátta a tágra nyílt szemű, elveszettasszonyt. S mintha szélroham emelné, föllendült, és amúgy félbakancsosan odabotorkálthozzá, s karjaiba zárva, testét megsebzett testéhez szorította. És csak szorította, és az asszonycsak maradt.

Mígnem a férfi vakon tapogatózó keze rátalált a ruha alatt rejlő sima asszonyi melegségre.

- Kincsem! - mormogta. - Kicsi kincsem! Ne pörlekedjünk! Ne pörlekedjünk soha-soha többé!Iszen szeretlek, iszen milyen jó csak hozzád érni is! Ne pörölj velem! Soha-soha-soha!Legyünk szépen együtt.

Connie a férfira emelte arcát.

- Ne izgasd fel magad - mondta higgadtan. - Annak semmi értelme. Igazán együtt akarsz lennivelem?

Állhatatos, tágra nyílt tekintettel nézte a férfit. A férfi elhallgatott, elfordította az arcát. Egészteste mozdulatlanná dermedt, de el nem húzódott.

Aztán fölemelte a fejét, s az asszony szemébe nézve, különös, csúfondáros kis mosolyávalmondta: - Igen, igen. Akarom csakugyan.

151

- De igazán?

- Igazán, no. Szívvel-lélekkel, minden porcikámmal.

És egyre mosolygott, és egy szikra irónia és egy csepp keserűség volt a szemében.

Connie hangtalanul sírt, és lefeküdtek ott, a kandalló előtti szőnyegen, és a férfi az asszonybahatolt, és visszanyerték valamennyire a nyugalmuk. Aztán gyorsan ágyba bújtak, mert hűvöslett, és mert alaposan kifárasztották egymást. És Connie befészkelte magát a férfi karjába, éskicsikének és védelemre szorulónak érezte magát, és egykettőre elaludtak, és mély, közösálomban, mozdulatlanul feküdtek, míg a nap a fák fölé nem emelkedett, s rájuk nemköszöntött a nappal.

A férfi fölébredt, s látta, világos van. A függöny be volt húzva. Meghallotta a fekete- éssárgarigók friss, hangos erdei lármáját. Fényességes reggel, fél hat, ilyenkor szokott kelni.Milyen mélyen aludt! Micsoda pompás reggel! Az asszony még összegömbölyödve, békésenaludt. A férfi megsimogatta, s az asszony rányitotta álmatag kék szemét, és öntudatlanulrámosolygott.

- Hát te ébren vagy? - kérdezte a férfitól.

A férfi a szemébe nézett, visszamosolygott, megcsókolta. Connie magához tért, hirtelen felült.

- Csak elképzelni is, hogy itt vagyok!

Körülnézett a fehérre meszelt, lejtős mennyezetű kis hálószobában; a manzárdablakon fehérfüggöny, összehúzva. Bútor jószerint semmi, csak egy sárga kis komód, egy szék meg aszélesnek nem mondható, fehér ágy, amin együtt feküdtek.

- Csak elképzelni is, hogy együtt vagyunk! - mondta, rápillantva a férfira. Mellors feküdt, és őtnézte, ujjai Connie mellét simogatták a vékony hálóing alatt. Így, kisimulva, melegen,fiatalnak és jóképűnek látszott a férfi. Kedves, meleg volt a nézése is. Connie meg friss volt ésfiatal, mint egy virág.

- Ezt pedig leveszem, de tüstént - húzta át Connie a fején a vékony batiszt hálóinget. Ott ültmeztelen vállal és szelíden aranyló, körtére emlékeztető kebleivel. A férfi odanyúlt, és mintkét harangot, gyöngéden megrengette őket.

- Vedd le te is a pizsamád!

- Ugyan má!...

- De bizony, vedd csak le! - rendelkezett Connie.

És Mellors levette öreg pizsamakabátját, és letolta a nadrágját. Kezét és csuklóját, arcát ésnyakát kivéve fehér volt, mint a tej, a bőre alatt finom, nyúlánk izmok. Connie megint olyanfájdalmasan szépnek látta, mint akkor, amikor megleste mosdás közben.

A napfény arannyal szegte be a fehér függönyt. Connie be akarta hívni a napsugarakat.

- Húzzuk szét a függönyt! - kérte. - Olyan szépen énekelnek a madarak. Hadd jöjjön be anapsugár!

Mellors kilépett az ágyból, s háttal az asszonynak, meztelenül, fehéren, soványan az ablakhozment, kissé meggörnyedve elhúzta a függönyt, s kinézett egy pillanatra. Fehér és finom volt aháta, kis feneke szépségesen férfias, a tarkója vörös, finom művű, mégis erős.

Nem külső, de belső erőt sugallt ez a finom, szép férfitest.

152

- Milyen szép vagy! - ámuldozott Connie. - Milyen tiszta, milyen finom a tested! Gyere! - tártaszét a karját.

A férfi felhorgadt meztelenségében restellt megfordulni. Fölkapta ingét a padlóról, s azttartotta maga elé.

- Ne így! - tárta szét szép, karcsú karját körtekeble előtt az asszony. - Hadd lássalak!

Mellors elengedte az inget, s az asszonyt nézve, némán megállt. A nap beküldte sugarát a szűkablakon, bearanyozva a férfi combját, lapos hasát meg a vörösarany szőrzetből kiemelkedősötét, forró, merev falloszt. Az asszony döbbent ámulattal nézte.

- Milyen különös! - mondta lassan. - Milyen idegenül meredezik! Milyen nagy! Milyen sötét,mennyire magabiztos! Valóban ilyen?

A férfi végigtekintett nyúlánk, fehér testén. Nevetett. Szikár mellén sötét, majdnem fekete volta szőr. A hasa alján azonban, ahol a fallosz ágaskodott vastagon, vörösarany, eleven felhőkéntpompázott.

- Milyen büszke! - motyogta megfélemledve Connie. - Milyen méltóságteljes! Most márértem, miért olyan erőszakosak a férfiak. De gyönyörű, igazán! Mint valami független lény!Ijesztő is egy kicsit. De igazán gyönyörű! És hozzám akar jönni! - Connie félelmében,izgalmában beharapta az alsó ajkát.

A férfi szótlanul nézte az állhatatos, merev falloszt. - Aj! - szólalt meg végre halkan. - Ajhaj,fiacskám, lám, hogy bemutatkozol. Emelt fővel, ahogy dukál. A magad ura vagy, he? Törődölis mással! Én meg semmi vagyok, he? Te vagy tán a gazda, John Thomas? Az én gazdám,asziszed? Ammán igaz, hogy arcátlanabb vagy nálamnál. Hát őtet akarod? Lady Jane-takarnád, he? Veled is jól bevásároltam, az eccer biztos! Hogy osztán megin röhöghess rajtam,he?... Nohát, kérdezd meg tölle! Kérd meg lady Jane-től! Mondjad, nyíljatok meg, kapuk,hadd gyöjjék be a dicső király! Ajhaj, te szégyentelen! Puna, az köll neked, tudom én. Monddmeg hát lady Jane-nek, punát akarnál. John Thomas meg puna-lady Jane!...

- Jaj, ne kínozd szegényt! - esdekelt Connie, s térden csúszkálva az ágy pereméig, átölelte aférfi fehér derekát, s magához húzva, rengő mellével érintette a lüktető, meredt falloszt,letörölve hegyéről a nedvességet. Szorosan ölelte a férfit.

- Feküdj le! - mondta Mellors. - Feküdj le hát! Erissz!

Ez egyszer nagy sietségben volt.

Később, miután elnyugodtak, az asszony megint kitakarta a férfit, rá kellett csudálkoznia afallosz misztériumára.

- Most meg, lám, kicsiny és puha, mint egy kicsi életrügy! - mondta, s kezébe vette az el-lágyult kis péniszt. - Hát nem csodálatos?! Milyen különváló, milyen furcsa! És milyenártatlan. És milyen mélyen tud belém hatolni! Ne sértegesd, soha többé, hallod-e? Ő az enyémis. Nemcsak a tied. Az enyém! Olyan csodás, olyan ártatlan! - dédelgette lágyan a péniszt.

A férfi nevetett.

- Áldott legyen a kötelék, mely nyájas szerelembe nyűgözi szíveinket - mondta.

- Úgy legyen! - helyeselt Connie. - Még mikor ilyen kicsi és puha, akkor is, érzem, őhozzá vankötve a szívem. És milyen csodás a szőröd is! Mennyire más!

- Az ottan a John Thomas haja, nem az enyém.

153

- John Thomas! John Thomas! - ismételte Connie, s egy futó csókot lehelt a mozdulófélbenlévő, puha péniszre.

- Ajahaj - nyújtózott szinte fájdalmasan a férfi. - Egyenest a lelkembe gyökeredzik ez a kisúriember. Úgy ám! Van, hogy nem tom, mit kezdjek vele. Mer bizony hogy rettentően önfejű,és nem könnyű a kedvére tenni. Mégis kár lett vóna megölni.

- Nem csoda, hogy a férfiak is félnek tőle! - mondta Connie. - Bizony rettentő.

Megreszketett a férfi teste, ahogy tudata ismét csapást változtatva lefelé kezdett áramlani.Tehetetlen volt a pénisszel szemben, mely lassú, lágy hullámokban telt ki egyre jobban, hogyvégül megkeményedve, gőgösen, mereven tornyosuljon ismét. Az asszony is reszketett,miközben figyelte.

- Fogadd hát! Fogadd el, iszen a tied! - mondta a férfi.

És Connie reszketett, és vajként olvadozott a lelke. Mondhatatlan gyönyör élesen lágyhullámai csaptak át fölötte, mikor belényomult a férfi, s egyre áradt benne a különös, olvatagborzongás, míg a végső, vak gyönyörhullám mindenestül magával nem sodorta.

A férfi meghallotta a hét órát jelző Stacks Gate-i sziréna távoli jaját. Hétfő volt. Megreszke-tett, s az asszony mellére bújva, fülére szorította kétfelől a lágy emlőket, hogy semmit nehalljon.

Connie nem hallotta a szirénát. Tökéletes nyugalomban, áttetszőre fürdött lélekkel feküdt.

- Föl kéne kelned, nem? - motyogta Mellors.

- Hány óra? - kérdezte fakó hangon Connie.

- Az imént fújtak hetet.

- Akkor bizony muszáj.

Keserülte, mint mindig, a külvilág tolakodó kényszerét.

Mellors felült, és üres tekintettel nézett ki az ablakon.

- Ugye, szeretsz? - kérdezte komolyan az asszony.

A férfi lenézett rá ültéből.

- Iszen tudod, amit tudsz. Minek azt kérdeni! - mondta csöppnyi ingerültséggel.

- Azt szeretném, hogy tartóztass, nem azt, hogy elküldjél.

A férfi szeméből sötét, lágy, gondolattalan melegség sütött.

- Mikor? Most?

- Most, igen, a szívedben. Mert akkor hamarosan visszajövök, hogy veled éljek, örökké.

A férfi meztelenül, lehorgasztott fővel, gondolkodni képtelenül ült az ágy szélén.

- Talán nem akarod? - faggatta Connie.

- Aj!

És akkor sötét szemét, melyben, akárha álomként, a tudat másféle lángja lobbant, az asszonyrafüggesztette.

154

- Ne faggatózz most - kérte. - Haggyál békén. Szeretlek, no. Szeretem, ahogy itt fekszöl.Szépséges egy ilyen szerelemmel eltelt asszony, és a puna csudás. Szeretlek, szeretem a lábod,a figurád, az asszonyságod. Szeretem az asszonyságod. Szívemből-lelkemből szeretlek. De nekérdezzél most semmit. Hadd ne mondjak semmit. Hadd álljak meg egy kicsinyég, amíg bírokmég. Osztán kérdezhetsz majd bárakármit. Hanem most haggyál békén, haggyál nekem békét!

És azzal kezét gyöngéden Connie vénuszdombjára, a fényes, barna szeméremszőrzetre tette, scsak ült meztelenül az ágy szélén; arcán, akár a Buddháén, időtlen elmélyedés, és a nő testénpihenő kézzel, e másféle tudat láthatatlan lángjába merítkezve várta, hogy forduljon az ár.

Egy idő után ingéért nyúlt, és magára öltötte; csendben öltözködött, ránézett még egyszer ameztelenül heverő, Gloire de Dijon rózsaként aranyló asszonyra, és kiment. Connie hallotta aföldszinti ajtó nyílását.

És Connie csak hevert és merengett, merengett. Nem tudta indulásra szánni magát, távozni aférfi karjaiból. - Fél nyolc! - kiáltotta odalentről Mellors. Connie sóhajtott egyet, és fölkelt. Akopár kis szoba! Üres, csak a kis komód meg a keskeny ágy. De a hajópadló tisztára súrolva.És a sarokban, a manzárdablak melletti polcon könyvek, köztük kölcsönkönyvtári példányokis. Connie megnézte őket. A bolsevik! Oroszországról szóló könyvek, útleírások, értekezés azatomról és az elektronról, egy másik a föld belsejéről meg a földrengések okairól; néhányregény s három könyv Indiáról. Lám! Hát olvas ez az ember.

Az ablakon bezúduló napfény rásütött Connie meztelen tagjaira. Odalenn, látta, Flossieszaladgál. A mogyoróbozót pasztellzöldben pompázott, alatta az erdei szélfű sötétebb zöldje.Fényes, tiszta reggel; röpdöső, diadalmasan éneklő madárhad. Ó, ha itt maradhatna! Ha nemlenne az a másik világ, az a szörnyű füstös-vasas! Ha ő, a férfi teremthetne neki egy új világot.

Connie aláereszkedett a keskeny, meredek falépcsőn. Meg is elégednék ezzel a kis házzal, haegy más világban, a sajátjában lenne.

A férfi frissen mosdva várta, lobogott a tűz.

- Ennél-e valamit? - kérdezte.

- Nem. Hanem ha adnál egy fésűt.

Connie követte Mellorst a mosogatókonyhába, s megfésülködött a hátsó ajtóra erősítetttenyérnyi tükörben. És azzal kész is volt az indulásra.

Megállt a kis előkertben, nézte a harmatos virágokat meg a bimbózó szegfű szürke ágyasait.

- De szép is lenne, ha eltűnne a külvilág - mondta -, s itt élhetnénk ketten.

- Nem fog eltűnni - mondta a férfi.

Alig szóltak, míg átkeltek a szép, harmatos erdőn. De együtt voltak, ketten, a maguk világá-ban.

Keserves volt egyedül menni tovább Wragbybe.

- Hamarosan eljövök, és veled maradok örökre - mondta búcsúzóban Connie.

Mellors mosolygott, nem felelt.

Connie baj nélkül, észrevétlen ért haza, s ment föl a szobájába.

155

Tizenötödik fejezet

A reggelizőtálcán Hilda levele várta. „Apánk Londonba megy a héten. Érted jövök csütör-tökhöz egy hétre, június 17-én. Légy teljesen készen, hogy azonnal indulhassunk. Nem akarokWragbyben vesztegelni, undok egy hely. Az éjszakát valószínűleg Colemanéknál töltömRetfordban, úgyhogy csütörtökön nálatok ebédelhetnék. Teaidőben indulhatnánk is, valószí-nűleg Granthamben alszunk meg. Semmi értelme Clifforddal tölteni az estét. Neki sem öröm,ha bánja, hogy elutazol.”

Hát így! Lám, megint tologatják, akár egy sakkfigurát.

Clifford csakugyan bánta, hogy Connie utazik, de csak azért, mert nem érezte biztonságbanmagát a felesége távollétében. Ha ott volt Connie, Clifford valami furcsa biztonságot érzett, sfelszabadultan foglalkozott az őt érdeklő dolgokkal. Sok időt töltött a bányában, sokatküszködött szinte megoldhatatlan problémáival: hogyan bányássza ki a lehető leggazdaságo-sabban a szenet, s ha kibányászta, hogyan értékesítse. Tudta, rá kellene jönni, hogyan tudná őmaga hasznosítani, vagy átalakítani a bányakincseit, hogy ne kényszerüljön eladni, vagy amimég rosszabb, ne kelljen szembenéznie azzal, hogy eladni sem tudja. De ha elektromosenergiát termel, azt hogyan adja el, hogyan hasznosítsa? Olajüzletekbe kezdeni egyelőre túlköltséges és bonyolult. Hogy életben tartsa az ipart, még erősebben kell iparosítani: készőrület.

Őrület valóban, s csak egy őrült birkózhat meg a feladattal. Nos, Clifford valóban meg vanháborodva egy kissé. Connie legalábbis így gondolta. A bányaügyekben tanúsított éleslátását,energiáját Connie az őrültség jelének vette, inspirációit az őrület sugallta inspirációknak.

Clifford Connie-nak is előadta komoly terveit, s Connie ámulattal hallgatta, s hagyta, haddbeszéljen. Aztán egyszer csak elállt a beszédözön, Clifford bekapcsolta a rádiót, s ürestekintettel hallgatta, miközben, mintha csak álomban, nyilván tovább szövögette terveit.

És minden este a Tommyk játékát, a huszonegyest játszotta Mrs. Boltonnal, hatpennys alapon.És kártyázás közben újfent egyfajta öntudatlanságba, valami üres révületbe vagy éppen arévület ürességébe zuhant. Connie látni se bírta ilyenkor. De mikor lefeküdt, Clifford és Mrs.Bolton tovább kártyázott, hajnali kettőig-háromig is, biztonságban, s valami különös gerje-delemben. A gerjedelem Mrs. Boltont is éppúgy elfogta, mint Cliffordot, annál is inkább, mertszinte mindig az asszony vesztett.

Mondta is egy nap Connie-nak: - Az éjjel huszonhárom shillinget vesztettem Sir Cliffordellen.

- És a férjem elfogadta a pénzt? - kérdezte viszolyogva Connie.

- Az csak természetes, méltóságos asszony! Becsületbeli ügy, nemde?

Connie kereken megmondta a véleményét, és igen mérges volt mind a kettőre. A dolognak azlett a következménye, hogy Clifford évi száz fontra emelte Mrs. Bolton fizetését, legyen mibőlvesztenie. Clifford, Connie-nak úgy tetszett, napról napra halottabb.

Aztán nagy nehezen bejelentette, hogy tizenhetedikén utazik.

- Tizenhetedikén! És mikor jössz vissza? - kérdezte Clifford.

- Legkésőbb július huszadikán.

- Rendben. Tehát július huszadikán.

156

Clifford üres tekintettel, egy gyermek tétovaságával s ugyanakkor egy vénember furcsa, vaksiravaszságával nézte a feleségét.

- De ugye, nem hagysz cserben?

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy bizonyosan visszajössz?

- Semmiben olyan bizonyos nem vagyok, mint hogy vissza fogok jönni - jelentette ki Connie.

- Akkor jó. Július huszadikán!

És megint olyan különösen nézett Connie-ra.

Mégis, őszintén kívánta, hogy utazzék a felesége. Furcsa egy állapot: határozottan kívántaConnie-nak ezt az utat, hadd élje meg a kis kalandjait, s jöjjön haza állapotosan, ha lehet. Ésmégis, félt tőle.

Connie pedig reszketett a gondolatra, hogy itt a soha vissza nem térés alkalma, most lehetnekivárni valahol, míg benne és a férfiban megérlelődik a döntés.

A vadőrrel is az utazásról beszélt.

- És ha megjöttem - mondta -, megmondhatom Cliffordnak, hogy el kell hagynom. És akkornekivághatunk, te meg én. Senkinek meg se kell tudnia, hogy téged választottalak. Akárkülföldre is költözhetünk, nem igaz? Afrikába, Ausztráliába. Nos?

Connie-t izgalomba hozta a tervezgetés.

- Nem voltál soha a gyarmatokon, ugye? - kérdezte Mellors.

- Nem, hát te?

- Indiában, Dél-Afrikában, Egyiptomban.

- Tényleg, elmehetnénk például Dél-Afrikába!

- Elmehetnénk - mondta lassan Mellors.

- Miért, nincs kedved?

- Nekem aztán mindegy. Nem fontos, mit csinálok.

- Nem is örülsz? Miért nem? Nem leszünk szegények! Évi hatszáz fontom van nagyjából,utánaérdeklődtem. Nem valami sok, de azért elég lesz, nem?

- Nekem az elégnél is több.

- Ó, de szép is lesz!

- Csakhogy el kell válnom, és neked is el kell, ha nem akarunk bonyodalmakat.

Átgondolnivaló volt elég.

Egy másik nap Connie a maga dolgai felől kérdezte a férfit. A kunyhóban ültek, vihar volt.

- Boldog voltál-e, amikor hadnagy voltál, tiszt, úriember?

- Hogy boldog voltam-e? No igen. Kedveltem az ezredesem.

- Szeretted?

- Szerettem, igen.

- És ő is téged?

157

- Ő is. A maga módján.

- Mesélj valamit róla.

- Mit meséljek? A sorállományból küzdötte föl magát. Szerette a katonaságot. Agglegény volt,húsz évvel idősebb nálam. Roppantul értelmes ember volt, és mint ilyen, a hadseregben perszemagára maradt; a maga módján szenvedélyes is volt, és igen jó tiszt. Míg együtt szolgáltunk, abűvkörében éltem. Valahogy hagytam, hogy ő irányítsa az életem. Nem bántam meg máigsem.

- Szomorú voltál, mikor meghalt?

- Én se voltam sokkal messzebb a haláltól. De mikor fölépültem, tudtam, valami meghaltbennem. De hisz tudtam én, úgyis halállal végződhet csak ez. Mint minden, mellesleg.

Connie némán emésztette a hallottakat. Odakinn tombolt a vihar. Mintha bárkában ülnének azÖzönvíz hátán.

- Mennyi mindenen túl vagy te már! - mondta Connie.

- Gondolod? Magam is úgy érzem, túl vagyok egy vagy két halálon, a saját halálomon. És lám,itt vagyok, ragyogok, új bonyodalmakra készen.

Connie mélyen elgondolkozott, ám közben a vihart hallgatta.

- És miután meghalt az ezredes, már nem élvezted a tiszti mivoltodat?

- Nem bizony! Siralmas egy népség az. - Mellors váratlanul elnevette magát. - Azt mondta azezredesem: fiacskám, az angol középosztály minden falatot harmincszor rág meg, mert olyanhitvány a bele, hogy egy babszemtől is szorulást kap. Siralmasabb, nőiesebb mitugrászokatnem hordott a föld a hátán: tele mind önelégültséggel, és rettegnek még attól is, hogy acipőfűzőjük nem úgy van megkötve, ahogy kéne, rohadtak a csontjuk velejéig, és perszemindig azt teszik, amit illik. Ez az, ami kikészít engem. Csúszni-mászni, segget nyalni, amígel nem kopik a nyelvük, és mégis örökké ezeknek van igazuk. Beképzelt banda! Egynemzedéknyi nőies, beképzelt, féltökű alak...

Connie elnevette magát. Szakadt a zápor.

- Gyűlölte őket!

- Dehogy - mondta a férfi. - Nem izgatta magát. Épp csak nem szerette őket. És azért ezkülönbség. Mert, mint mondta, a Tommyk is éppolyan beképzeltek, töketlenek, beszariakkezdenek lenni. Már csak ez az emberiség végzete.

- A közembereké, a munkásoké is?

- Igen. Mindenkié. Nincs ezeknek vér a pucájukban. Az autó, a mozi, a repülőgép, az szívja kia vérük. Én mondom, minden nemzedék hitványabbat nevel magánál, gumibélű, bádoglábú,bádogképű népséget. Pléhembereket! Valamiféle szívós bolsevizmus, az öli ki az emberből azemberit, az bálványozza ezt a mechanikus világot. Pénz, pénz, pénz! Ez a modern csürhe, ezcsak abban leli igazán örömét, ha kiölheti az emberből az emberi érzést, ha vagdalt hústapríthat a régi Ádámból meg a régi Évából. Egyformák ezek mind. Egy srófra jár ez a világ,megöli az emberi valóságot: fontot ér a fitymánk, kettőt a tökünk párja. És a puna - mi lettabból is, a gépi baszás eszköze! Egy srófra jár itt minden. Pénzért vágják le a világ faszát.Pénz, pénz! Pénzen lopják ki a rittyót is belőlünk, s hagynak ott gyámoltalan kis gépekgyanánt.

158

Mellors arcán, ahogy ott ült a kunyhóban, csúfondáros mosoly játszadozott, de fél füllel mostis az erdőt verő zivatart hallgatta, s nagy magányérzettel töltötte el a monoton suhogás.

- De hát soha nem lesz ennek vége? - kérdezte az asszony.

- Dehogynem. Eljön így is a megváltás a maga módján. Majd ha megölték az utolsó valódiembert is, és csak a birkák maradnak meg: fehérek, feketék, sárgák, birkák minden szín-árnyalatban: akkor aztán mindenki hibbant agyú lesz. Mert az épelméjűség az ember tökébengyökeredzik. Hibbant agyú lesz mindenki, és megrendezik a maguk nagy autodafé-ját. Tudod-e, hogy az autodafé hitvallás-t jelent? Úgy ám, akkor aztán elmondják a maguk nagyszerű kishitvallását. Föláldozzák egymást.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy megölik egymást?

- Éppen hogy azt, kedveském! Ha ez így megy tovább, száz év múlva jó, ha ezer ember maradezen a szigeten. Vagy tán tíz mindösszesen. Csupa szeretetből kiirtják egymást.

- Hát ez biztató.

- De mennyire! Micsoda megnyugtató gondolat, hogy eltűnik az emberfaj, s hosszú-hosszúidőnek kell eltelnie, amíg feltűnik egy új változat. Ha ez így megy tovább, ha az entellektüe-lek, a művészek, a politikusok, a gyárosok és a munkások ilyen eszeveszettül öldöklik azemberi érzéseket, az intuíciót, ha megölik az utolsó egészséges ösztönt is; ha ez ilyen mértanihaladvány szerint gyorsul továbbra is, akkor lőttek az emberfajnak! Alászolgálja! A kígyófölfalja magát, s mi marad: az űr meg a zűrzavar. De az sem lesz reménytelen. Mikor majdelvadult kutyák csaholnak Wragbyben, és elvadult bányalovak tiporják a tevershallimeddőhányót! Te Deum laudamus!

Connie elnevette magát, de nem mondhatni, hogy vidáman.

- Akkor hát csak örülhetsz, hogy ezek mind bolsevisták - mondta. - Örülhetsz, hogy siettetik avégpusztulást.

- Örülök is. Én ugyan meg nem állítom őket. Ha akarnám, sem tudnám.

- Lám, miért vagy mégis ilyen keserű?

- Dehogy vagyok! Bánom is én ezt az egészet!

- És ha gyermeked lesz?

A férfi lehorgasztotta a fejét.

- Már ahogy én látom - mondta nagy sokára -, rossz dolog, szomorú dolog gyermeket szülnierre a világra.

- Jaj, nem! Ne mondd ezt - könyörgött Connie. - Hiszen gyerekem lesz, úgy lehet. Mondd,hogy örülsz neki! - és azzal kezét a férfi kezére tette.

- A te örömödnek örülök is - felelt Mellors. - De szörnyű árulásnak érzem az ellen a kismegszületendő teremtmény ellen.

- Nem! - szakadt ki az asszonyból a megdöbbenés. - Hiszen akkor engem sem kívánhatszigazán! Nem kívánhatsz, ha ezt érzed!

A férfi komor arccal hallgatott. Odakinn csak az eső suhogása.

- Nem így van az - suttogta az asszony. - Nem egészen így. Van egy másik igazság is. - Úgyérezte, azért ilyen keserű a férfi, mert ő, Connie odahagyja, Velencébe utazik a tulajdonjószántából. És a gondolat valamicskét hízelgett is neki.

159

Connie megbontotta a férfi ruházatát, s hasát felfedve megcsókolta a köldökét. Aztán arcát aférfi hasához szorította, s átkarolta meleg, sima derekát. Egyedül voltak a vízözönben.

- Mondd, hogy te is akarod a gyereket - kérlelte Connie, arcát Mellors hasához nyomva. -Mondd, hogy akarod!

- Tudod - mondta végre a férfi, s Connie megérezte a férfitestben különös remegéskéntvégigfutó hangulatváltozást, vagy tán megkönnyebbedést. - Tudod, eszembe jut néha, milenne, ha megpróbálná valaki, akár itt a bányászok között! Rosszul megy a munka, kevesetkeresnek mostanában. Ha valaki ezzel állna elő: Ne gondoljatok már örökké csak a pénzzel.Hiszen olyan kevés, amire igazából szükség van! Ne csak a pénzért éljetek...

Connie lágyan Mellors hasához dörzsölte az arcát, s kezébe fogta a heréit. A pénisz lágyanduzzadozni kezdett, de nem ütötte fel a fejét. Odakinn rázendített a zivatar.

- Másér kéne élni, emberek, nemcsak azér, hogy pézt keressünk; magunknak vagy másnak,egyre megy. Kényszerítve vagyunk, tudom. Muszáj ekkis pézt keresni magunknak, és jócskántöbbet a főnököknek. De most ma elég legyen ebből! Abba kéne hagyni, lassan, fordítsunkhátat ennek az ipari világnak, forduljunk szépen vissza. Pézből, higgyétek meg, igen kevés ismegteszi. Nekem, nektek, az uraknak és a főnököknek, de még a királynak se köll sok. Elégabból egy csöppecske. Untig elég. Csak el kéne szánni magatok, rajtatok fordul meg,kimásztok-e ebből a csávából. - Szünetet tartott, majd így folytatta:

- Aszondanám nekik, nézzétek! Nézzétek csak Joe-t! Milyen szép a lépte! Micsoda eleven erőlakozik benne. Milyen szépséges! Jonah pedig, lám, esetlen és randa; hogy is ne lenne az,mikor nem akarózik összeszennie magát. Aszondanám, nézzétek meg magatok! A vállatokferde, a lábszáratok csálé, a lábotok bal mind a kettő! Mivé is lettetek abba az átkozottmunkába! Tönkresilányítottátok magatok. Minek annyit dógozni? Hányjátok le a ruhátok, ésnézzetek végig magatokon. Elevenek és szépek lehetnétek, és milyenek vagytok, pocsékok,félholtak. Megmondanám nekik, meg én. Más ruhát adnék rájuk; mi lenne, ha vörös, égővörösnadrágba és kurta kis fehér zekébe bújtatnám őket! Iszen ha csak a vörösbe őttözött, széplábuk néznék, fogadok, egy hónap alatt mások lennének! Férfiak lennének ismét! A nők megőttözhetnek, ahogy akarnak. Mert ha a férfiak szoros, skarlátszín nadrágot viselnének, s afenekükön szépen feszülne a vörös posztó, s fölötte a pászent fehér zeke, hát a nők is nőklennének újra! Hisz a nők is azér ilyenek, mert a férfiak nem férfiak... aztán lebontanámTevershallt, és építenénk néhány szép házat, akkorát, hogy mind ellakhassunk bennük.Megtisztogatnánk ezt az országot. És kevés gyerekünk lenne, úgyis túl van zsúfolva ez a világ.

De tán nem is papolnék a férfiaknak, csak pucérra vetkeztetném őket, és aszondanám,nézzétek meg magatok! Ez az eredménye, ha pézért dógoztok. Pézért dógoztatok! Nézzétekmeg Tevershallt, milyen csúf. Miért? Azért, mer pézért dógoztatok, mikor építettétek. Ésnézzétek meg a leányaitok! Nem törődnek veletek, mert tik sem törődtetek velük. Mert apézért törtétek magatok, csak arra bírtatok gondóni. Most ma nem tudtok se beszélni, semozogni, se élni, nem tudjátok, mit tesz az, nőnek lenni! Hisz nem is éltek. Nézzétek csakmeg magatok!

Nagy csönd lett. Connie, míg fél füllel a szavakat hallgatta, nefelejcset tűzködött a férfi nemiszőrzetébe; a virágot még a kunyhóhoz jöttében szedte. Odakinn hűvöskésen elcsöndesedett avilág.

- Négyféle szőr nő rajtad - mondta az asszony. - A melleden majdnem fekete, a hajad szőke, abajuszod kemény és bronzvörös, és a szerelemhajad, itt ni, akár egy kis bokornyi vörösaranyfagyöngy. Mind közül ez a legszebb!

160

A férfi lesandított a lágyékát ékítő sápadt nefelejcsekre.

- Ez igen! A nefelejcsnek itt a helye, itt meg a vénuszdombon. Hanem mondd csak, a jövővelnem gondolsz?

Az asszony rátekintett.

- Ó, dehogynem, nagyon is.

- Már csak azért, mert ha arra gondolok, hogy az ember világa halálra van ítélve, hogy magátítélte halálra a tulajdon zsugori őrültségével, akkor bizony úgy érzem, a gyarmatok sincsenekelég messze. A Hold se lenne elég messze; visszanézve onnan is látszana a Föld, mindenégitestek között a legpiszkosabb, legszörnyűbb, legízetlenebb: maga az ember szentségte-lenítette meg. S ha erre gondolok, mintha epét nyeltem volna, az marna széjjel belülről, ésérzem, nincs hova menekülnöm. De van úgy, hogy megfeledkezem róla. Tudom, szégyen, amiaz utóbbi száz évben az emberiséggel történt: robotoló rovarrá alacsonyodott az ember,megfosztották emberségétől és a hozzá méltó élettől. Ha tehetném, minden gépet eltüntetnék aföld színéről, véget vetnék mindenestül ennek az egész ipari korszaknak, s megfeledkeznékróla, mint egy szomorú tévedésről. De mivel nem tehetem, és senki sem teheti, jobb, hacsöndben maradok, s megpróbálom élni a magam életét, már ha van egyáltalán saját életem,mert már ebben is kételkedem.

Odakinn elült a mennydörgés, ám az eső, amely szintén megcsöndesedett az imént, azelvonuló vihar utolsó villámával és morajával ismét rázendített. Connie-nak nehéz volt aszíve. Olyan sokáig beszélt a férfi, és igazából nem is neki, hanem magának. Látszott,hatalmába keríti a kétségbeesés - Connie pedig boldog volt, gyűlölte a kétségbeesést. Tudta,Mellorsban most tudatosul csak, hogy ő, Connie odahagyja, és ettől lett olyan búskomor.Aprócska diadalt könyvelhetett el magának.

Connie ajtót nyitott, s kitekintett az acélfüggönyként alázúduló súlyos esőre. Vágy ébredtbenne, hogy kirohanjon a záporba, el innen. Fölállt, gyorsan kibújt a harisnyájából, aruhájából, az alsóneműjéből, a férfi lélegzet-visszafojtva nézte, hogyan rezdül meg éber,hegyes, eleven melle. Teste elefántcsontszínt játszott a zöldes fényben. Gyorsan visszalépettteniszcipőjébe, s kurta, vad kacagással szaladt ki; karját széttárva, felkínálta mellét a súlyosesőnek, s a réges-rég, Drezdában tanult euritmikus tánclépésekkel iramodott neki a párállótérségnek. Különös, halvány figura, emelkedő-süllyedő; mikor meghajolt, telt csípőit verte aporzó zápor; fölegyenesedve, megperdülve, csillogó hassal közeledett, majd ismét megper-dülve, meghajolva, gömbölyded tomporát kínálta, mintegy hódolatként, a férfinak, szilajhívással tárulkozva föl előtte.

Mellors fölnevetett; lehányta magáról a ruhát. Ő sem állhatta tovább. Megborzongott, mikorfehéren, meztelenül kiugrott a rézsút lendülő kemény záporba. Flossie eszelősen ugatvatáncolta körül. Connie haja nedvesen tapadt a fejéhez; áthevült arccal tekintett hátra, s láttameg a férfit. Kék szeme szikrát szórt izgalmában: sarkon fordult, és űzött vadként iramodottneki az ösvénynek, nem törődve a testét vesszőző nedves ágakkal. Rohant, és a férfi semmimást nem látott, csak az asszony nedves, kerek fejét, a futtában előrehajoló nedves hátat s acsillogó, kerek tomport: csodálatos, meggörnyedő nősténymeztelenség, menekülőben.

Connie közel járt már a széles lovaglóúthoz, mikor a férfi utolérte, s meztelen karjával átöleltea lágy, nedves-meztelen asszonyderekat. Connie sikkantott egyet, fölegyenesedett, s hűvös,lágy húsa a férfi testéhez simult. A férfi vak indulattal szorította magához Connie hűvös-puhahasát, s az csakhamar fölizzott az érintésre. Záporozott rájuk az eső, gőzölgött a testük.Mellors összemarkolta az asszony szépséges, nehéz tomporát, s reszkető áhítattal, mozdulat-lanul szorította magához az esőben. Aztán hirtelen hanyatt döntötte: az ösvényre huppantak az

161

eső tomboló csendjében, és a férfi kurtán és keményen, mint az állat, magáévá tette azasszonyt.

És azzal már állt is föl, s a vizet törölgette ki a szeméből.

- Gyerünk vissza! - mondta. Futásnak eredtek. A férfi egyenesen, gyorsan szaladt a kunyhófelé, nem szerette az esőt. Connie nem sietett, meg-megállt nefelejcset, kakukkszegfűt,csillagvirágot szedni, szaladt néhány lépést, a távolodó férfit nézte.

Mikor lihegve, virággal a kézben betoppant a kunyhóba, pattogott a tűz a kandallóban. Conniehegyes melle emelkedett-süllyedt, haját fejéhez tapasztotta az eső, arca pirosra gyúlt, testénfénylő patakokban csorgott a víz. Így, tágra nyílt szemmel, lélegzetvesztve, nedves kis fejével,víztől csöpögő, telt csípőjével egészen más embernek látszott.

A férfi fogta a régi lepedőt, ledörzsölte vele az asszonyt, s az mozdulatlanul tűrte, mint agyermek. Aztán, miután magukra csukta az ajtót, Mellors is megtörülközött. Egyre nagyobblángot vetett a tűz. Connie a lepedő szabad végébe fúrta a fejét, s nedves haját dörzsölgette.

- Veszekedni fogunk, ha közös törülközőt használunk - szólalt meg a férfi.

Connie borzas fejjel tekintett föl egy pillanatra.

- Nem! - mondta tágra nyílt szemmel. - Hisz ez nem is törülköző, csak egy lepedő.

És azzal tovább szárítgatta a haját, s Mellors is a magáét.

Katonai pokrócot terítettek a vállukra, de nem húzták össze elöl a testükön, s úgy ültek, mégegyre lihegve, a tűz elé, egy fatörzsre. Connie-nak nem tetszett a pokróc durva érintése, de alepedő csupa víz volt.

Ledobta magáról a pokrócot, s a kandalló elé térdelve a tűzhöz hajolt, és fejét rázogatvaszárította a haját. A férfi Connie csípőjének szépséges ívét csodálta. Milyen gazdag, széphajlattal siklik át a tompor súlyos kerekdedségébe! És a test titkos kapui, a farpofák titkosmelegébe zárva!

A férfi megsimogatta az asszony fenekét, hosszasan, gyengéden elidőzve a hajlatoknál, atompor kerek dombján.

- Micsoda csuda egy segged van, te lány - mondta a dialektus dédelgető, reszelős torokhangján-, ilyen segge senkinek sincs. Tied a legszebb női segg a világon. Minden porcikád asszonyi,hallod-e! Te asztán nem az a semmi seggű, fiús kis fruska vagy, de nem ám. Épp az ilyenpuha, temérdek-szép segg, ez melegíti a férfiember szívét. Ez az, ami a világot is megbírja, hakell!

És miközben beszélt, gyöngéd kézzel dédelgette az asszony domborulatait, és Connie bőre,válaszként, olvatag tűzzel sütött vissza. A férfi ujjhegye meg-megérintette a test két titkosnyílását, és Connie-ban mindannyiszor puha kis lángok lobbantak.

- És accsak jó, ha pisálsz, ha kakálsz. Milyen lány is vóna az olyan, amék nem pisál, nemkakál.

Connie-ból horkanásszerűen szakadt ki egy meglepett kis kacagás, de a férfi rendületlenülfolytatta.

- Merhogy így az igazi, így, hogy eleven szuka vagy mind a legkisebb porcikádig. Ittenpisálsz, itten meg kakálsz: ide teszem, ládd-e, a kezem, és szeretlek érte. Becsületes, büszkenői segged van, ez osztán nem szégyenkezik, de nem ám!

És meghitt üdvözlésként szorította tenyerét a két titkos kapura.

162

- Milyen jó is így - mondta. - Ha csak tíz percem vóna hátra az életemből, és ezt tudva asegged simogatnám, hát aszondanám, megérte, egész vót az életem! Fütyülök erre az iparosvilágra. Ez az én életem.

Connie megfordult, és fölkapaszkodott a férfi ölébe. - Csókolj meg! - suttogta.

Tudta, mindkettejüknek az elváláson jár az esze, s ez végre őt is elszomorította.

A férfi combján lovagolt, fejét a férfi mellére hajtotta, elefántcsontfényű lába lazán széjjel-tárva. A tűz reszkető fényeket vetett rájuk. A férfi lehajtott fővel az asszony testének hajlataitmeg a hasa alján gyapjadzó fényes-barna szőrzetet nézte a rebbenő tűzfényben. Aztán hátra-nyúlt, s elvette az asztalról a virágcsokrot; a csokor még most is olyan nedves volt, hogyvízcsöppek hullottak róla az asszony bőrére.

- A virág odakinn áll minden időben - mondta halkan Mellors. - Nincs neki háza.

- Még csak kunyhója sincs - lehelte Connie.

A férfi békés ujjakkal néhány nefelejcset tűzött a vénuszdomb selymes barna gyapjába.

- Lám - mondta -, itt a helyük.

Connie lesandított a barna szőrzetben megbújó sápadt, furcsa kis virágokra.

- Milyen szép - mondta.

- Akár az élet - viszonozta a férfi.

És egy rózsaszín mécsvirágbimbót tűzött a nefelejcsek mellé.

- Így e! Most osztán nem fogsz elfeledni: én vagyok ez a virág, úgy ülök ott, mint Mózes a sásközt.

- Ugye, nem bánod, hogy elmegyek? - tekintett Connie sóváran a férfi arcába.

A férfi arca azonban kifürkészhetetlen volt komor szemöldöke alatt; érzést semmilyent nemtükrözött.

- Ahogy kedved tartja - mondta.

És tájszólás nélkül beszélt.

- De ha te nem akarod, itthon maradok - simult hozzá az asszony.

Csönd lett. Mellors előrehajolt, és megrakta a tüzet; a lángok megvilágították hallgatag,gondolatokba mélyedt arcát. Az asszony várt, de a férfi néma maradt.

- Tudod, arra gondoltam - szólalt meg ismét Connie -, hogy ha el akarok szakadni Cliffordtól,talán így a legjobb kezdeni. Gyereket akarok. És így megvan az esélyem, hogy... hogy...

- Hogy néhány hazugsággal nyugtassák meg magukat - fejezte be Mellors.

- Hát igen, többek között. Miért, te azt szeretnéd, hogy megtudják az igazat?

- Felőlem aztán gondolhatnak, amit akarnak.

- Csakhogy felőlem nem! Nem akarom, hogy hideg megvetéssel kezeljenek, addig legalábbis,amíg Wragbyben maradok. Utána aztán édes mindegy, mit gondolnak.

A férfi hallgatott.

- De Sir Clifford visszavár, ugye? - kérdezte aztán.

- Hát persze, vissza kell jönnöm. - Újabb csönd.

163

- És Wragbyben fogod megszülni a gyereket?

Connie átölelte a férfi nyakát.

- Ha el nem viszel innen, kénytelen leszek.

- Hová vihetnélek?

- Akárhová! El! Minél messzebb Wragbytől.

- Mikor?

- Hát amikor visszajövök.

- De mi értelme visszajönni, ha egyszer elmégy? Hogy aztán újból elmenj?

- Jaj, hát vissza kell jönnöm. Megígértem! És olyan tiszta szívvel ígértem meg. Hiszenvoltaképp hozzád jövök vissza.

- A férjed vadőréhez?

- Mit számít az!

- Nem számít? - Mellors eltöprengett. - És mondd csak, mikor akarsz még egyszer, immárvégleg elmenni? Pontosan mikor?

- Hát azt még magam sem tudom. Visszajövök Velencéből, és akkor majd mindentelőkészítünk.

- Hogyan?

- Megmondom Cliffordnak. Meg kell mondanom.

- Megmondod?

Mellors hallgatásba süppedt. Connie átölelte a nyakát.

- Ne nehezítsd meg már ennyire a dolgom - kérte.

- Milyen dolgod?

- Hát azt, hogy Velencébe utazzam, és elrendezzem a dolgokat.

Félmosoly, grimaszba hajló, villant a férfi arcán.

- Nem teszem én nehézzé - mondta. - Csak látni szeretném pontosan, mit is akarsz. És úgylátom, magadat sem ismered eléggé. Időt akarsz nyerni, távolabb kerülni, hogy átgondolhasd adolgot. Nem is hibáztatlak érte. Bölcsen teszed. Az is megtörténhet, hogy Wragby úrnőjeakarsz maradni. Nem hibáztatlak: én nem tudok neked Wragbyt kínálni. Igazság szerint tudod,mit várhatsz tőlem. És persze igazad van. Komolyan mondom! Meg aztán nehéz szívvelmennék veled, nehéz szívvel enném a te kenyered. Ezt is meg kell fontolni.

Connie visszavágásfélét érzett ki a szavakból.

- De azért kellek neked, nem? - kérdezte.

- Hát én neked?

- Te is tudod, hogy kellesz. Ez nyilvánvaló.

- No igen. És mikor kellek neked?

- Mondtam már, ha megjövök, mindent elrendezünk. De most valahogy kifogytam alélegzetből. Nyugalomra, tisztánlátásra van szükségem.

164

- Ez az. Nyugalomra és tisztánlátásra!

Connie némiképp megbántva érezte magát.

- De ugye, megbízol bennem? - kérdezte.

- Teljes mértékben!

Connie meghallotta a csúfondáros felhangot.

- Akkor hát mondd meg nekem - szegezte neki a kérdést -, szerinted jobb, ha nem megyekVelencébe?

- Bizonyos, hogy jobb, ha mégy - felelt hűvösen, enyhén csúfondárosan a férfi.

- Csütörtökön indulok, tudtad?

- Igen.

Connie elgondolkozott. Végül így szólt:

- És okosabbak leszünk, mire visszajövök, ugye?

- Hát persze.

Az a különös csöndszakadék közöttük!

- Ügyvédnél voltam a válásom végett - jelentette ki a férfi kissé kényszeredetten.

Connie megreszketett.

- No lám. És mit mondott?

- Azt mondta, korábban kellett volna; adódhatnak nehézségek. Mindazonáltal, mivel katonavoltam, úgy véli, menni fog. Csak a nyakamra ne hozzam ezzel őt!

- Meg kell tudnia?

- Meg! Értesítést kap ő is, meg a férfi is, akivel együtt él.

- Jaj, de szörnyű ez a hercehurca! Gondolom, nekünk is át kell esnünk rajta Clifforddal.

Csönd lett.

- No és persze - folytatta a férfi - példás életet kell élnem az elkövetkezendő hat-nyolchónapban. Így aztán, ha elmégy Velencébe, egy-két hétig legalább nem lesz kísértésem.

- Hát én vagyok a kísértésed? - simogatta meg Connie a férfi arcát. - De jó, hogy én! De mostmár ne gondoljunk rá többet. Megijesztesz, amikor gondolkodni kezdesz: lehengerelsz. Negondoljunk rá! Ha el leszek utazva, gondolkozhatunk épp eleget. No és pontosan erről vanszó! Gondolkoztam, és rájöttem: el kell jönnöm hozzád még egy éjszakára, mielőtt útnakindulok. El kell jönnöm még egyszer a házadba. Csütörtökön este jó lesz?

- Akkor már itt lesz a nővéred is, nem?

- De igen. Azt mondta, teaidőben indulnánk. Nos, akkor fogunk indulni, de ő majd megalszikvalahol, én pedig nálad!

- Igen, de akkor ő is megtudja.

- Úgyis el kell mondanom neki. Mellesleg célozgattam is már rá. Meg kell beszélnemHildával. Hilda nagy segítség, roppant érzékeny.

A férfi eltöprengett Connie tervén.

165

- Egyszóval teaidőben elindultok Wragbyből, mintha egyenest Londonba mennétek? Merrefogtok menni?

- Nottinghamen és Granthamen át.

- És a nővéred kitesz valahol útközben, és te visszagyalogolsz? Vagy kocsit fogadsz? Eléggékockázatosnak látom a dolgot.

- Csakugyan? Akkor mi lenne, ha Hilda hozna ide? Ő maga megalhat Mansfieldben, esteáthozna ide, és értem jönne reggel. Egyszerű, nem?

- És ha meglátnak?

- Motorosszemüvegben leszek és fátyolban.

Mellors elgondolkozott.

- Hát igen - mondta aztán -, kedved szerint alakítod a dolgokat, mint mindig.

- Miért, neked nem kedved szerint való?

- Dehogynem, nagyon is - mondta Mellors komoran. - Végtére addig kell ütni a vasat,ameddig tüzes.

- Tudod, mit gondoltam? - mondta hirtelen Connie. - Most jutott eszembe. Te vagy a TüzesMozsártörő Lovagja!

- Lám. És te? Netán az Izzó Mozsár Úrnője?

- Úgy is van! Te vagy a Mozsártörő gróf, én meg Mozsár grófnő.

- Nos jó, tehát nemesi rangot kaptam. Most már John Thomas is Sir John, úgy is illik LadyJane-hez.

- Igen-igen! John Thomast lovaggá ütöttük. És ha Lady Jane virággal van övezve, neki isdukál. De úgy ám!

Connie két rózsaszín mécsvirágot tűzött a péniszt övező vörösarany bozótba.

- Így ni! Gyönyörű! Gyönyörű! Sir John!

És azzal egy nefelejcset bújtatott a férfi sötét mellszőrei közé.

- Ugye, így már nem felejtesz el? - csókolta meg a férfi mellét, s egy-egy nefelejcset tapasztvaa két mellbimbóra, ismét megcsókolta.

- Virágnaptárt csinálsz belőlem - nevette el magát a férfi, s a virágok lepotyogtak a melléről.

- Várj egy csöppet! - mondta.

Fölállt, ajtót nyitott. A verandán fekvő Flossie föltápászkodott, és ránézett.

- Iszen csak én vagyok, semmi baj - mondta a gazdája.

Elállt az eső. Nedves, súlyos, illatozó csend. Elközelgett az este.

A férfi kiment, és elindult a keskeny ösvényen, a lovaglóúttal ellentétes irányban. Azutánatekintő Connie olyannak látta távolodóban a szikár, fehér figurát, mint egy jelenést.

A jelenés eltűnvén a szeme elől, mélabú fogta el. Ott állt az ajtóban, vállán a pokróccal, snézte az ázott, mozdulatlan csöndet.

166

De már jött is vissza a férfi, furcsán lépkedve, virággal a kezében. Connie félt egy kissé tőle;valami nem egészen emberit látott a lényében. A férfi közelebb érve a szemébe nézett, deConnie nem fogta föl a tekintet értelmét.

Mellors harangcámolyt és mécsvirágot, frissen kaszált szénát, tölgyrügyeket és apró bimbójúloncot hozott. A bolyhos-barkás fiatal tölgyágakat az asszony melle köré fonta, csillagvirágotés mécsvirágot tűzdelt közé, a köldökébe egy rózsaszín mécsvirágot ültetett, a vénuszdombgyapját nefelejccsel és szagos mügével tűzdelte tele.

- Íme, teljes pompádban! - mondta. - Lady Jane menyegzőt ül John Thomasszal.

Magát is fölékesítette: lizinkát font a pénisze köré, a köldökébe egy jácintkelyhet illesztett.Connie kedvtelve nézte a férfi elmélyedt munkálkodását. Aztán fogta, és egy mécsvirágottűzött a férfi bajuszába, a virág megtapadt, és ott lengedezett az orra alatt.

- John Thomas feleségül veszi Lady Jane-t - jelentette ki a férfi. - Constance és Oliver penigmenjen csak a maga orra után. Talán...

Beszédes mozdulattal tárta szét a kezét, ám akkor eltüsszentette magát, s bajuszából és aköldökéből kipottyant a virág. Még egyet tüsszentett.

- Nos? - kérdezte Connie, várva a folytatást.

Mellors csöppet megütközve nézett rá.

- He?

- Talán micsoda? Fejezd csak be, ha elkezdted - biztatta Connie.

- Ejnye csak, mit is akartam mondani?

Elfelejtette. És Connie élete csalódásai közé sorolta, hogy soha meg nem tudta, mit akartmondani a férfi.

Arany napsugár ragyogott fel a fák fölött.

- Kisütött! - mondta Mellors. - Hogy eljárt az idő! Az idő, asszonyom, az idő! Mi az, méltó-ságos asszonyom, ami szárnyak nélkül is repül? Az idő! Az idő!

És azzal az ingéért nyúlt.

- Mondjál szépen jóccakát John Thomasnak - nézett le a péniszére. - Milyen békén elvan ott alizinka karjában. Most osztán nem mondhatni, hogy tüzes mozsártörő vóna.

Átvetette fején a flanellinget.

- Ilyenkor a legkiszolgáltatottabb a férfiember - mondta, mikor előbukkant a feje. - Mikor azingét húzza, mintha zsákba dugná a fejét. Ezér is szeretem jobban ezeket az amerikai ingeket,csak beléjük kell bújni, mint egy zekébe. - Connie csak állt, és nézte. A férfi magára húzta ésderekán begombolta az alsónadrágját.

- Nézd csak Jane-t - mondta -, milyen szép a virágdíszében. Jövőre, Jinny, ugyan ki tesz rádvirágot? Én-e vagy másvalaki? „Ég áldjon, virágom, Isten veled!” Hogy utálom ezt a nótát, aháború első éveiből való. - Azzal leült, és a harisnyáját kezdte húzni. Connie még mindig nemmoccant. A férfi becézve a fenekére tette a kezét. - Szép kicsi Lady Jane! - mondta. - Velencé-ben majd talán jázmint tűz a hajadba egy férfi, igen, és gránátalmavirágot az asszonyodköldökébe. Szegény kicsi Lady Jane.

- Ne beszélj így! - mondta az asszony. - Azért mondod csak, hogy fájdalmat okozz.

167

A férfi lehorgasztotta a fejét. Dialektusban folytatta: - Aj, meglehet, hogy azér. Meglehet.Nohát, inkább nem is szóllok többé. Hanem néked is őttöznöd kell, s menned vissza abba améltóságos angol otthonodba, abba a csudásba. Eljárt az idő. Lejárt Sir John és kis Lady Janeideje. Vedd föl hát az üngöd, Lady Chatterley. Várj csak, várj, kurta farkú énekes kisrigómadaram, levetkeztetlek elébb. - És kivette a leveleket Connie hajából, és megcsókoltanedves haját, levette a virágot a melléről, és megcsókolta a mellét, és megcsókolta a köldökétés alább a szerelemhaját, de az oda tűzött virágokat nem bántotta. - Ők csak maradjanak,valameddig bírják - mondta. - Így e, csupasz vagy ismét, pucér seggű lány a szép kis LadyJane-nel! Most penig öltsed fel az üngöd, osztán ergye, el ne késsen Lady Chatterley avacsoráról, mer akkor osztán lesz ám: hát te hun jártál, szépségem?

Connie nem tudta, mit mondjon, mikor a férfi ilyen tájnyelvi lendületbe jött, felöltözött hátszótlanul, és nekikészült, hogy kissé megszégyenülten visszamenjen Wragbybe. Vagy ahogy őérezte, haza, kissé megszégyenülten.

A férfi elkísérte a széles lovaglóútig. A fiatal fácánok biztonságban vészelték át fedezékükbenaz esőt.

Mikor kiértek a lovaglóútra, Mrs. Bolton botorkált sápadtan feléjük.

- Ó, méltóságos asszonyom, már azt hittük, valami baja történt!

- Hát nem! Semmi bajom!

Mrs. Bolton a férfi kisimult, szerelemtől megfiatalodott arcába nézett. Találkozott atekintetük, a férfi szemében csúfondáros félmosoly. Mindig így nevetett, ha szorult helyzetbekerült. Mindazonáltal kedvesen nézett az asszonyra.

- Jó estét, Mrs. Bolton. Méltóságos asszonyom, innen már baj nélkül hazaérhet, én fordulnékis vissza. Jó éjszakát, méltóságos asszony. Jó éjt, Mrs. Bolton.

Tisztelgett, és azzal elfordult.

168

Tizenhatodik fejezet

Connie-t, hogy hazaérkezett, szabályszerűen vallatóra fogták. Teaidőben Clifford is kinn járt,a vihart éppen hogy megelőzve ért haza, és Chatterleyné őméltóságának csupán hűlt helyéttalálta. Senki nem tudta, hol lehet, csupán Mrs. Bolton vélte úgy, hogy talán az erdőben sétál.Az erdőben, ilyen ítéletidőben! Clifford ez egyszer nem tudott uralkodni az idegein: mindenvillámra összerezzent, minden mennydörgésre elsápadt. A világvégét sem nézhette volnarémültebben, mint ezt az égzengéses, jeges felhőszakadást. Egyre jobban belelovalta magát arémületbe.

Mrs. Bolton hiába nyugtatta.

- Bizonyára a kunyhóba húzódott, ott várja ki a zivatar végét. Ne aggódjék, Sir Clifford, nemlesz semmi baja őméltóságának.

- De hát mit keres az erdőben ebben az ítéletidőben! Azt mondja meg nekem valaki! Hiszentöbb mint két órája oda van már. Mikor ment el?

- Nem sokkal az előtt, hogy ön megjött.

- Nem láttam a parkban. A Jóisten tudja, hol kószál, mi történt vele!

- Ugyan már, mi történt volna. Semmi. Meglássa, uram, megjön, mihelyst eláll az eső.Biztosan az tartóztatja csak.

De őméltósága nem jött meg, mikor elállt az eső. Telt-múlt az idő, a nap is előbújt egy sárgafényű búcsúpillantásra, és Connie-nak se híre, se hamva. Aztán lenyugodott a nap, sötétednikezdett, megszólalt a vacsoragong.

- Hát ez rémes! - mondta magánkívül Clifford. - Utána kell küldenem Fieldet és Bettset.

- Ne tegye, uram! - kiáltotta Mrs. Bolton. - Még azt hinnék, öngyilkosság vagy mi történt. Neadjon tápot a szóbeszédnek. Engedje meg inkább, hogy magam szaladjak el a kunyhóhoz,hátha ott a méltóságos asszony. Megtalálom én, ne tessék aggódni.

Némi rábeszélés után Clifford engedett.

Így esett, hogy Connie a lovaglóúton a sápadt és tétova Mrs. Boltonba ütközött.

- Ne vegye zokon, asszonyom, hogy a keresésére indultam! Sir Clifford annyira fölizgattamagát. Azt hitte, villámcsapás érte, asszonyom, vagy rádőlt egy fa. És már azon volt, Fielddelés Bettsszel kerestesse a holttestét. Gondoltam, csak-csak jobb, ha magam jövök már inkább.

Mrs. Bolton ideges volt; látta Connie elsimult vonásain a félálomba szenderült szenvedélyt, sérezte, neheztelnek rá.

- No igen. Persze - szólt Connie, s egy szóval sem többet.

Hallgatagon botorkált a két asszony a nedves fűben; a levelekről hulló súlyos csöppek nagyzajjal koppantak az erdőben. A parkba érve Connie megszaporázta a lépteit. A hízásnak indultMrs. Bolton lihegett egy kissé.

- Micsoda szamárság Cliffordtól ilyen hűhót csapni! - szólalt meg végre Connie ingerülten,mintegy magában beszélve.

- Hisz tudja, asszonyom, milyenek ezek a férfiak. Olyan könnyen fölizgatják magukat.Megnyugszik, mihelyst meglátja önt.

169

Connie dúlt-fúlt, hogy Mrs. Bolton rájött a titkára; rájött, nem lehet kétséges.

Hirtelen haraggal megtorpant az ösvényen.

- Azért mégiscsak szörnyű, hogy leselkednek utánam! - kiáltotta szikrázó szemmel.

- Ó, méltóságos asszonyom, ne mondjon ilyet! Ha Sir Clifford kiküldi a két férfit, azokegyenest a kunyhóhoz mentek volna. Én meg azt sem tudom, hol az a kunyhó. De csakugyan!

Connie arca bíborpirosra gyulladt a nyílt célzástól. Szerelmes szenvedélyében mégsem vitte ráa lélek, hogy hazudjon. Nem akart úgy tenni, mintha semmi nem lenne közte meg a vadőrközött. Ránézett a félszegen, lehorgasztott fejjel álldogáló asszonyra, s megérezte benne azasszonyi szövetségest.

- Nos jó - mondta. - Ha így állunk, hát azt sem bánom!

- De hisz semmi nem történt, méltóságos asszonyom. Behúzódott a vihar elől a kunyhóba,nem igaz? Semmiség.

Több szó nem esett a házig. Connie becsörtetett Clifford szobájába. Mérges volt rá, ingerelteClifford sápadt, megviselt arca, dülleteg szeme.

- Na végre! - reccsent rá Clifford. - Hol jártál, az ég szerelmére? Órák hosszat ebben a komiszviharban! Mi a fenét kerestél abban az istenverte erdőben? Mi a fenét, azt mondd meg! Hisztöbb órája elállt már az eső, több órája, érted? Van fogalmad egyáltalán, hány óra? Megőrjítedaz embert, te asszony! Hol voltál? Mi az isten csudáját csináltál, azt mondd meg!

- És ha nincs kedvem megmondani? - vette le kalapját s rázta meg a haját Connie.

Clifford csak a szemét düllesztette; szeme fehérjén kiütközött a méreg sárgája. Nagyonmegviselték az ilyen indulatrohamok: szegény Mrs. Bolton napokig érezhette az utóhatásukat.Connie hirtelen meghiggadt.

- Jaj, hagyd el már - mondta szelídebben. - Ugyan hol lehettem volna? A kunyhóban vártam kia vihar végét, gyújtottam egy kis tüzet is, és igazán nagyon jól éreztem magam.

Könnyedén beszélt; nem látta értelmét, hogy tovább csigázza Cliffordot. Clifford gyanakodvanézte.

- És hogy néz ki a hajad! Fogalmad sincs, hogy nézel ki, nézd meg már magad!

- No igen - viszonozta higgadtan Connie. - Levettem a ruhám, és kiálltam az esőbe.

Clifford némán meredt rá.

- Hát te nem vagy normális!

- Miért? Mert megzuhanyoztam az esőben?

- És hogy tudtál megszárítkozni?

- Egy öreg törülközővel, a tűznél.

Cliffordnak szemlátomást szavát szegte a döbbenet.

- És ha arra téved valaki?

- Ugyan ki?

- Ki, ki! Akárki! Teszem azt. Mellors. Csakugyan, nem jött? Jönnie kellett az este.

- Jött is, később, mikor elvonult a vihar. Megetette a fácánokat.

170

Bámulatosan könnyen találta meg a szavakat. A szomszéd szobában hallgatózó Mrs. Boltonámulattal adózott úrnőjének. Hogy valaki ilyen természetes könnyedséggel üsse el a kérdést!

- És ha épp akkor eszi oda a fene, amikor anyaszült meztelen szaladgálsz az esőben, mintvalami futóbolond?

- Gondolom, holtra rémült volna, és hanyatt-homlok elmenekül.

Clifford megkövülten nézte a feleségét. Hogy a tudata felszíne alatt mi zajlik, maga sem tudta.Ahhoz pedig, hogy akár egy épkézláb gondolatot is megformázzon, túlságosan izgatott volt.Okosabbat nem tehetvén, báván elfogadta hát, amit hallott. És csodálta a feleségét, mondhatni,akarata ellenére. Connie szép volt így nekipirulva, kisimulva, szerelemsimán.

- Csak annyit mondhatok - jelentette ki enyésző haraggal -, hogy nagy szerencséd, ha összenem szedtél egy tisztességes megfázást.

- Ó, nem fáztam én meg - felelte Connie, de az esze a másik férfi szavain járt: tied a legszebbnői segg a világon. Ó, ha megvallhatná Cliffordnak, mit mondtak neki abban a nevezetesviharban! Ha elmondhatná! Sértett királynői méltósággal vonult föl a szobájába, hogyátöltözzön.

Aznap este Clifford kedves akart lenni hozzá. Egy nemrég megjelent tudományos-vallásoskönyvet olvasott: nem volt idegen tőle egyfajta talmi vallásos érzés; egocentrikusan foglal-koztatta a tulajdon egója sorsa. Szokásává vált, hogy könyvekről kezdeményezzen beszél-getést Connie-val; úgy kellett létrehozni, szinte vegyi úton, beszélgetéseiket, kikeverték, mintkémikus a vegyszert, a társalgás anyagát.

- Jut is eszembe - nyúlt a könyvéért -, erről mi a véleményed? Ha néhány eónnal előbbretartanánk a törzsfejlődésben, neked sem kellene jeges esővel hűtened a tested hevét. Hol is...itt van ni, ez az!... „A világegyetem kétféle arculatát mutatja nekünk: fizikailag sorvadóban,lelkileg emelkedőben van.”

Connie várta a folytatást, de Clifford nem olvasott tovább. Connie meglepetten tekintett rá.

- De ha lelkileg emelkedik - kérdezte -, mi lesz azzal, amit odalent hagy, mi lesz a hátsófertályával?

- Ugyan már, nem szó szerint kell azt érteni. Az emelkedés nyilván ellentéte a sorvadásnak.

- Aha. Egyszóval holmi szellemi vízfejűségre kell gondolni?

- Na de most komolyan. Vicc nélkül. Nem gondolod, hogy van benne valami?

Connie ismét ránézett.

- Sorvadni fizikailag? Hisz napról napra kövérebb leszel, és magam sem sorvadok éppen.Vagy úgy látod, hogy a nap kisebb lett, mint rég? Nekem nem úgy tűnik. Sőt, szerintem azalma, amit Éva Ádámnak kínált, az sem lehetett sokkal nagyobb, ha nagyobb volt egyáltalán,mint a mi nagy aranyranettünk. Szerinted nagyobb volt?

- Hallgasd csak, hogy folytatja: „A világegyetem lassan, a mi emberi időérzékünk szerintfelfoghatatlan lassúsággal halad új, kreatív állapotok felé, amikor a fizikai világot, illetve azt,amit ma annak ismerünk, már alig is lehet majd megkülönböztetni a semmitől.”

Connie jót mulatott magában. Egy sereg tiszteletlen és pajzán gondolat rajzott fel a fejében, deszólni csak ennyit szólt:

171

- Még egy ilyen ostoba hókuszpókuszt! Mintha ugyan felfoghatná azzal az önelégült kiseszével, ami ilyen lassan megy végbe. Szerintem arról van itt szó, hogy ez az ember egyfizikai csődtömeg, azért szeretné annak látni az egész világot is. Micsoda felfuvalkodottarcátlanság!

- Jaj, hát hallgass már egy percet! Ne szakítsd félbe a nagy ember emelkedett gondolatait!...„Jelenlegi világrendünk az elképzelhetetlenül távoli múltban keletkezett, s az elképzelhetet-lenül távoli jövőben sírjába fog térni. Megmarad azonban az absztrakt formák kimeríthetetlenbirodalma s az örökkön változó jellegű kreativitás, melyet a tulajdon kreációi teremtenekörökkön újjá, meg az Isten, kinek bölcsességében minden formarend nyugszik”... Lám, milyenszépen mondja!

Connie megvetéssel hallgatta, majd így szólt:

- Szellemi vízfejűség, nem megmondtam? Még ilyen maszlagot. Az el nem képzelhetés, asírjába térő világrend, az absztrakt formák birodalma, a változó jellegű kreativitás meg aformarendekkel összekutyult Isten! Hisz ez merő idiotizmus!

- Nem tagadom, konglomerátumszerű egy kissé, afféle gázkeverék, ha úgy tetszik - engedettClifford. - De azért van valami abban a gondolatban, hogy a világ fizikailag sorvad, lelkilegviszont emelkedik.

- Csakugyan? Felőlem ugyan emelkedhet, csak engem hagyjon békén, és fizikailag idelent,ahol vagyok.

- Szereted a fizikumodat? - kérdezte Clifford.

- De mennyire! - mondta Connie, és erre gondolt: ilyen segge senki másnak nincs.

- Ez, látod, meglepő, hiszen nyilvánvaló, hogy a fizikum csak tehertétel. Hiába, a nőktőlidegen a szellemi élet felsőbbrendű gyönyöre.

- Felsőbbrendű gyönyör? - visszhangozta Connie a férjére nézve. - Ez a hülyeség lenne aszellemi élet felsőbbrendű gyönyöre? Köszönöm szépen, nem kérek belőle. Maradok a testnél.A test élete valóságosabb, mint a szellemé; már amikor csakugyan életre ébred a testünk.Csakhogy a legtöbb embernek, mint ennek a te híres szélkelepednek is, fizikai hullához vanragasztva a lelke.

Clifford megbotránkozva nézett föl.

- A test élete - mondta - nem más, mint az állat élete.

- Pontosan, és mennyivel jobb ez, mint a hivatásos hulláké! De ez így nem is igaz. Az emberitest most fog csak valódi életre ébredni. A görög korban biztatóan ébredezett már, de Platónés Arisztotelész megölte, a maradékkal pedig Jézus végzett. Most kel csak igazi életre a test,most támad föl sírjából. És az emberi test élete szép lesz, gyönyörű lesz a gyönyörűvilágegyetemben!

- No de, drágám, ez úgy hangzik, mint egy valóságos megnyitóbeszéd! Nyaralni indulsz,tudom, de szépen kérlek, ne örvendezzél azért ilyen illetlen módon. És hidd el nekem, azIsten, légyen bárki is, lassacskán ki fogja küszöbölni a zsigereinket és az emésztőrendszerün-ket, s egy magasabb, szellemibb szférába fogja emelni az emberfajt.

- Miért higgyek neked, Clifford, mikor úgy érzem, hogy az Isten, légyen bárki is, fölébredtvalahára a zsigereimben, hogy a te szavadat használjam, s oly boldogan repes ott, akár ahajnal! Miért is higgyek neked, mikor mindannak, amit mondasz, az ellentétét érzem?

172

- Azt látom! És szabad kérdeznem, mi okozta benned ezt a rendkívüli változást? Mitőlrohangálsz anyaszült meztelenül az esőben, mint valami bacchánsnő? Az érzéki vágytól, vagyaz utazás előlegezett izgalmától?

- Mind a kettőtől! Mondd csak, tényleg olyan csúnya tőlem, hogy ennyire örülök azutazásnak?

- Mindenesetre csúnya, hogy ilyen nyíltan kimutatod.

- Akkor hát magamba zárom.

- Ugyan, ne fáradj. Komolyan, szinte rám is átragad az izgalmad. Szinte úgy érzem, magamvagyok az, aki elmegy.

- Ejnye, hát miért nem jössz velem?

- Letárgyaltuk mi ezt már. Igazság szerint, azt hiszem, leginkább abból táplálkozik azizgalmad, hogy egy időre búcsút mondhatsz mindannak, ami itt körülvesz. Semmi sem olyanizgalmas, átmenetileg legalábbis, mint búcsút mondani a megszokásnak... Csakhogy mindenelválás egyúttal találkozást jelent máshol. És minden találkozás új kötelékeket jelent.

- Nem szándékozom új kötelékeket rakni magamra.

- Ne kérkedj, meghallják az istenek!

Connie megfékezte magát.

- Nem kérkedem. Igazad van - mondta.

Mindazonáltal csakugyan örült az elválásnak; örült, hogy szakadozik a kötelék. Nem tehetettróla.

Clifford nem tudott aludni aznap éjjel; addig kártyázott Mrs. Boltonnal, míg az asszony szintemeghalni is álmos nem lett.

És elközelgett Hilda érkeztének a napja. Connie megbeszélte Mellorsszal, ha nem leszakadálya az együtt töltendő éjszakának, zöld sálat akaszt ki az ablakába, ellenkező esetbenpirosat.

Mrs. Bolton segített csomagolni.

- Jót fog tenni ez a kis levegőváltozás a méltóságos asszonynak.

- Remélhetőleg. Ugye, nem bánja, hogy egy időre teljesen a maga gondjaira bízom SirCliffordot?

- Persze hogy nem! Elboldogulok én vele. Már úgy értve, hogy minden szükségében el tudomlátni. Ugye, asszonyom is úgy látja, hogy jobb bőrben van Sir Clifford?

- Ó, sokkal! Maga valóságos csodát művelt azzal az emberrel.

- Csakugyan? De hisz minden férfi egyforma, pólyások ezek mind, hízelegni, kedveskednikell nekik, elhitetni velük, hogy az ő akaratuk szerint mennek a dolgok. Hát nincs igazam,méltóságos asszonyom?

- Nem is tudom, nincs valami sok gyakorlatom ebben.

Connie megállt foglalatossága közben.

- Mondja csak, még a férjét is kényeztette? Vele is „bánni” kellett? - kérdezte, Mrs. Boltonranézve.

173

Mrs. Bolton kezében is megállt a munka.

- Hát - kezdte -, bizony vele is ravaszkodni kellett, és nem is keveset. De meg kell mondjam, őaztán mindig tudta, miben sántikálok. Mégis, általában engedett nekem.

- Szóval nem volt az az uralkodófajta?

- Nem. Ámbár néha megláttam a tekintetéből, hogy most aztán nekem kell engednem. Derendszerint ő engedett. Nem mondhatnám, hogy uralkodófajta volt. De hisz én se voltam az.Tudtam, meddig mehetek el vele, azon túl én engedtem, még ha olykor drágán fizettem is érte.

- Mi lett volna, ha olyankor sem adja be a derekát?

- Nem tudom, soha nem próbáltam. Még ha nem volt igaza, de láttam, hogy el van tökélve,akkor is engedtem inkább. Lássa, nem akartam elrontani a kettőnk dolgát. És ha az embermereven ellene szegül a férfinak, akkor vége. Ha az embernek fontos az a férfi, s ha a férfi elvan szánva, muszáj engedni, akár igazunk van, akár nincs. Mert máskülönben valami törik.De azt is meg kell hagyni, hogy néha Ted engedett, mikor én makacsoltam meg magam, holottnem is volt igazam. Egyszóval már én csak azt mondom, két oldala van ennek is.

- No és a betegeivel hogy boldogult?

- Ó, az egészen más. Ők ilyen szempontból nem számítanak. Tudom, vagy legalábbis tudnivélem, mi az, ami a hasznukra válik, s igyekszem rávenni őket, a saját érdekükben. Egészenmás ez, mint ha olyasvalakiről lenne szó, akit igazán szeret az ember. Ha van egy olyan férfi,akit szívvel-lélekkel szeretünk, akkor szinte mindenkivel könnyű szeretetteljesnek lenni. Márpersze azzal, aki igényli is a szeretetet. De az mégis más. A betegek nem fontosak igazándiból.Ha volt az embernek valakije, akit igazán fontosnak érzett, kétlem, hogy valaha is mégegyszer így érezhessen bárki más iránt.

Megijesztette Connie-t ez a beszéd.

- Úgy gondolja, csak egyszer szerethetünk igazán?

- Vagy soha. A legtöbb nő soha senkit nem szeretett igazán, meg sem próbálta. Nem is tudják,mit tesz az. No persze a férfiak sem tudják. De mikor látok egy nőt, aki igazán szeret, akkorminden rokonszenvem az övé.

- És maga szerint a férfiak sértődékenyek?

- Azok bizony! Ha az ember a büszkeségükbe gázol. De hát a nők vajon mások? Nem, csak ami büszkeségünk másféle, mint a férfiaké.

Connie megrágta a hallottakat. Kételkedni kezdett, jól teszi-e, ha elutazik? Végtére, nem adja-e ki ezzel az embere útját, még ha csak rövid időre is? Érzi ezt Mellors is; azért olyan furcsaés gunyoros.

Ámde az ember sorsát jórészt a külső körülmények gépezete határozza meg. És Connie enneka gépezetnek a hatalmában volt már. Nem visszakozhatott a huszonnegyedik órában.Mellesleg, nem is akart.

Hilda csütörtökön érkezett, kora reggel, fürge kétüléses autón, bőröndje szorosan a kocsifarára szíjazva. Tartózkodó és szűzies volt, mint mindig, de az akarata kemény. Hogy milyenpokolian kemény az akarata, azt csak a férje tudhatta volna megmondani, a férje, aki váló-félben volt tőle. Hilda a válást is megkönnyítette a férjének, pedig szeretője sem volt. Elegelett egy időre a férfiakból. Látszott, megelégedéssel tölti el, hogy a maga ura, a magáé meg akét gyermekéé, akiket, megfogadta, „tisztességgel” fog fölnevelni, jelentsen ez bármit is.

174

Connie is csak egy bőröndöt vihetett magával, de apjához, aki vonattal megy utánuk, elküldöttegy utazóládát. Sir Malcolm nem látta értelmét, hogy autón menjen Velencébe; túl forró mu-latság az Olaszországban, júliusban. Majd csak szép kényelmesen, vonattal. Nemrég rándult leSkóciából.

Így aztán, mint egy tartózkodó, bölcs tábornagy, maga Hilda vette kezébe a gyakorlatiteendőket. Az emeleti szobában beszélgetett Connie-val.

- De Hildám - mondta Connie egy kissé megszeppenve -, nekem itt kell maradnom még maéjszakára. Nem itt: a közelben.

Hilda a húgára függesztette kifürkészhetetlen, szürke szemét. Igen higgadtnak látszott, pedigkönnyen méregbe tudott gurulni.

- A közelben? Hol? - kérdezte lágyan.

- Nem tudom, mondtam-e, szeretek valakit.

- Éreztem én valami ilyesmit.

- Nohát, itt lakik az illető a közelben, és vele akarom tölteni az utolsó éjszakát. Muszáj!Megígértem!

Connie hajthatatlan volt.

Hilda lehajtotta szép Minerva-fejét. Kis idő múltán fölnézett.

- Megmondanád, kicsoda az illető?

- A vadőrünk - lehelte Connie, és mélyen elpirult, mint egy megszégyenített gyermek.

- Connie! - kapta föl az orrát utálkozva Hilda; a mozdulatot anyjától örökölte.

- Tudom, tudom. De igazán csodálatos ember. Olyan gyöngéd - mentegette magát Connie.

Hilda, ez a pirospozsgás Pallasz Athéné lehajtott fejjel töprengett. Roppantul mérges volt, denem merte kimutatni, tudva, hogy Connie, akárcsak az apjuk, megmakacsolná magát, ésvégképp kezelhetetlenné válna.

Igaz, Cliffordot nem állhatta Hilda: az a hűvös fölényessége, mintha ugyan lenne valaki! Úgyvélte, szégyentelenül és szemérmetlenül kihasználja Connie-t. Őszintén remélte, előbb-utóbbel is hagyja a húga. Csakhogy, a skót felső középosztály tagja lévén, gyűlölte, ha egy közülükvaló „lealacsonyítja” magát vagy az osztályát. Végre fölnézett.

- Megbánod még - mondta.

- Nem én! - kiáltotta belevörösödve Connie. - Ő a nagy kivétel. Igazán szeretem. Csodálatosszerető.

Hilda eltűnődött.

- Hamarosan eleged lesz belőle - jósolta -, és megéred még, hogy szégyenkezni fogsz miatta.

- Nem! Hiszem és remélem, hogy gyereket szülök neki.

- De Connie! - sápadt bele haragjába Hilda; szava akár a kalapácsütés.

- Igenis, szülök neki, ha lehet. És büszke leszek, hogy tőle van a gyerekem.

Ennek ugyan hiába beszélek, gondolta Hilda.

- No és Clifford nem gyanítja?

175

- Dehogyis. Miért gyanítaná?

- El tudom képzelni, milyen sok alkalmat adtál neki a gyanakvásra.

- Nem adtam én semmit.

- Meg kell mondjam, elképesztő oktalanságnak tartom ezt a ma esti programodat. Hol lakik azaz ember?

- A vadőrlakban, az erdő túlsó végében.

- Agglegény?

- Nem. Elhagyta a felesége.

- Mennyi idős?

- Nem is tudom. Öregebb nálam.

Hildát húga minden válasza csak még jobban fölingerelte; méregbe gurult, mint az anyjaszokta, egészen az őrjöngésig. De egyelőre türtőztette magát.

- Ha neked lennék, lemondanék erről a ma esti kalandról - tanácsolta higgadtan.

- Nem tehetem! Vele kell töltenem az éjszakát, mert ha nem, inkább el sem megyekVelencébe. Egyszerűen meg kell tennem!

Hilda az apjuk természetét hallotta ki a szavakból, diplomatikusan engedett tehát. Ráállt, hogyáthajtsanak Mansfieldbe, ott vacsorázzanak, s utána, sötéttel, elfuvarozza Connie-t az ösvé-nyig, majd másnap reggel érte menjen; ő maga Mansfieldben alszik, mindössze félórányiraWragbytől. De azért dúlt-fúlt magában. Megfogadta, nem felejti el a húgának, hogy ígyelrontotta az útitervet.

Connie smaragdzöld sálat akasztott ki az ablakpárkányra.

Hildát a mérge megenyhítette Clifford iránt. Cliffordnak legalább nem ment el az esze. És haképtelen a nemi életre, csak annál jobb: egy dologgal kevesebb, amin veszekedni kellene.Hilda a maga részéről végzett a nemiséggel: elege volt a férfiakból, undorító, önző kis bestiák.Ha tudná Connie, mennyivel kevesebbet kell eltűrnie, mint más asszonynak!

Clifford pedig rájött, hogy Hilda végül is igazán intelligens nő; pompás segítőtársa lehetne egyférfinak, ha az, mondjuk, politikai ambíciókat dédelgetne. Korántsem olyan butácska, mintConnie: Connie éretlen gyerek, nem felelős a tetteiért, ennyi a mentségére legyen mondva.

Ittak egy korai teát a hallban, az ajtókat kitárták a napfénynek. Mintha mindnyájan kifogytakvolna egy kissé a lélegzetből.

- Isten veled, Connie-kám! Vigyázz magadra, és gyere vissza épségben.

- Isten veled, Clifford. Meglásd, nem maradok el soká. - Connie is szinte gyöngéd volt.

- Visz-lát, Hilda! Ugye, rajta lesz a fél szemed ezen a lányon?

- Rajta lesz mind a kettő! - ígérte Hilda. - Nem engedem messzire kószálni.

- No, ha így megígérted, akkor minden rendben.

- Viszontlátásra, Mrs. Bolton! Tudom, ragyogóan el fogja látni Sir Cliffordot.

- Megteszem, ami tőlem telik, méltóságos asszonyom.

- És írjon, ha van valami újság, írja meg, hogy s mint van Sir Clifford.

176

- Meglesz, méltóságos asszonyom. Érezze jól magát odaát, és jöjjön vissza erőben, egész-ségben.

Mindenki integetett. Az autó elindult. Connie hátranézett, és utoljára megnézte Cliffordot: ottült kerekes székében a lépcső tetején. Végtére a férje, s Wragby az otthona: a körülményektették azzá.

Mrs. Chambers kaput nyitott, és jó nyaralást kívánt a méltóságos asszonynak. A gépkocsiátsuhant a parkot határoló sötét cserjés közt, s rátért az országútra, amelyen bányászokbaktattak hazafelé. Hilda kisvártatva rákanyarodott a Croshill Roadra, amely, noha mellékút,Mansfieldbe vezet. Connie föltette autós szemüvegét. Mellettük, egy bevágásban a vasútisínek futottak, nemsoká átkeltek fölöttük egy hídon.

- Ez az ösvény vezet a vadőrlakhoz! - mondta Connie.

- De nagy kár, hogy nem vághatunk neki egyenest Londonnak - jegyezte meg Hilda. - Kilencremár a Pall Mallen lehetnénk.

- Igazán sajnálom, ne haragudj - mondta szemüvege mögül Connie.

Befutottak Mansfieldbe, ebbe a hajdan romantikus, de ma már igencsak sivár bányász-városkába. Hilda megállt a szálloda előtt - címét az útikönyvből nézte ki -, és kivett egyszobát. Végképp nem érdekelte az egész história, s mérgében megszólalni is nehezére esett.De Connie-nak persze muszáj volt elmondani egyet-mást a férfi előéletéből.

- Ő, ő! Örökké csak azt mondod, ő! - fakadt ki Hilda. - Hogy szoktad szólítani?

- Sehogy, ő sem szólít soha a nevemen; furcsa is, ha belegondolok. Legföljebb ha Lady Jane-nek és John Thomasnak hívjuk egymást. Egyébként Oliver Mellors a neve.

- No és hogy tetszik, ha majd nem Lady Chatterleynek, hanem Mrs. Oliver Mellorsnak fognakhívni?

- Örülni fogok neki.

Connie-val képtelenség szót érteni, gondolta Hilda. Ámbár, ha azt vesszük, hogy ez a pasasnégy vagy öt évig katonatiszt volt Indiában, akkor talán nem teljesen társaságképtelen.Markáns figura, nyilvánvaló. Hilda meg is enyhült egy kissé.

- Hamarosan eleged lesz belőle - mondta mindazonáltal -, és akkor aztán szégyellni fogod,hogy kapcsolatod volt vele. Az ember egyszerűen nem keveredhet a dolgozó osztályokkal.

- Épp te mondod, aki világéletedben szocialista voltál, Hilda? Mikor mindig a munkásokpártján állsz?

- Politikai válságok idején persze hogy nekik fogom pártjukat, de éppen ezért tudom, micsodaképtelenség velük keveredni az életben is. Nem sznobságból mondom, nehogy azt hidd,hanem azért, mert annyira más az egész életritmusuk.

Hilda valódi politikus entellektüelek között forgolódott: kárba veszett fáradság lett volnavitába bocsátkozni vele.

Lassan telt a szállodában a jellegtelen délután, végül elköltötték jellegtelen vacsorájukat.Connie akkor kis selyemtáskájába rakott egy kevés holmit, s megfésülködött még utoljára.

- Tudod, Hilda - mondta -, a szerelem azért mégiscsak csodálatos; akkor érzi csak az ember,hogy igazán él, s mintha éppen a teremtés középpontjában.

- Minden moszkító ezt érzi - vetette ellen Hilda.

177

- Csakugyan? Hisz ez pompás!

Szépségesen tiszta, hosszú este volt, még itt, a városkában is. Úgy látszott, éjjel sem leszteljesen sötét. Hilda, aki úgy viselte neheztelését, mint valami álarcot, beindította a gépkocsit,s már robogtak is visszafelé; ezúttal a másik, a bolsoveri úton.

Connie némán ült a porszemüvege és a gépkocsizósapka álcájában. Hilda ellenkezése végképpés nekibúsultan a férfi oldalára állította: tudta, tűzön-vízen kitart mellette.

Elhagyva Crosshillt, bekapcsolták a fényszórókat; a bevágásban tovapöfögő, kivilágított kisvonat igazi éjszakai hangulatot teremtett. Hilda hozzákészült, hogy a hidat elhagyva rátérjenaz ösvényre. Meglehetősen keményen fékezett, s lendületesen kanyarodott le az útról,fényszórói vakító fehér éket vágtak a fűvel benőtt ösvényen. Connie, körültekintve, meglátottegy emberi árnyat; kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Hát itt volnánk - mondta lágyan.

De Hilda már le is kapcsolta a lámpát, és tolatni kezdett, hogy visszafordítsa a kocsit.

- Üres a híd? - kérdezte kurtán.

- Jöhet nyugodtan - hallatszott a férfi hangja.

Hilda föltolatott a hídra, megfordult, néhány yardot gurult az úton, aztán visszatolatott azösvényre, és megállt egy szil alatt. Kialudtak a kocsi lámpái. Connie kiszállt. A férfi ott állt afák alatt.

- Régóta vársz? - kérdezte Connie.

- Nem olyan nagyon.

Várták, hogy kiszálljon Hilda is. De Hilda becsapta a kocsi ajtaját, és merev derékkal, némánülve maradt.

- A nővérem, Hilda. Menjünk oda, bemutatlak neki. Hilda, bemutatom Mr. Mellorst.

A vadőr kalapot emelt, de nem lépett közelebb.

- Eljöhetnél velünk a házhoz, Hilda - kérlelte Connie. - Nincs messze.

- Hát a kocsi?

- Nyugodtan itt hagyhatod az ösvényen. Csak a kulcsát hozd magaddal.

Hilda némán mérlegelt. Végül visszanézett az ösvényen.

- Beállhatok a mögé a bokor mögé? - kérdezte.

- Tessék csak - felelt a vadőr.

Hilda tehát lassan, nagy ívben hátratolatott, míg az út felől el nem takarta a bokor, akkorkiszállt, és bezárta a kocsit. Este volt már, de a sötétség nem áthatolhatatlan. A kevesethasznált ösvény mentén magasan, fenyegetőn, sötéten álltak a bokrok. Friss, édes illat úszott alevegőben. Elöl ment a vadőr, utána Connie, majd Hilda, némán mind a hárman. A férfi anehezebb szakaszokon zseblámpával világította meg az utat, s mentek tovább; a tölgyek fölötthalk bagolyhuhogás kísérte őket, Flossie halkan poroszkált mellettük. Megszólalni senki nembírt: nem volt mit mondani.

Connie szíve megdobbant, mikor végre meglátta a ház sárga fényét. Félt egy kissé. Továbbrais libasorban haladtak.

178

A férfi kikulcsolta az ajtót, és előrement a meleg, kopár kis szobába. Álmoskás tűz vöröslött akandallóban. Az asztalon ez egyszer igazi fehér abrosz, két tányér, két pohár. Hilda megrázta ahaját, s körülnézett a kopár, komor szobában. Végül összeszedte a bátorságát, és a férfiranézett.

Mérsékelten magas, szikár, jóképű ember, állapította meg. Mellors távolságtartó volt a magahiggadt módján; látszott, semmi kedve megszólalni.

- Ülj le, Hilda - kínálta hellyel Connie a nővérét.

- Tessék csak - mondta a férfi. - Mivel szolgálhatok, teával vagy sörrel? Elég jó hűvös asöröm.

- Sört kérek - mondta Connie.

- Én is egy kis sört kérnék - mondta tüntető szerénységgel Hilda. A férfi ránézett, hunyorgott.

Fogott egy kék köcsögöt, és kiment a kamrába. Mire visszajött a sörrel, más volt már az arca.

Connie az ajtóhoz legközelebb álló székre telepedett le, Hilda a férfiéra, amely az ablakmellett állt, háttal a falnak.

- Az az ő széke - jegyezte meg halkan Connie, és Hilda fölpattant, mintha parázsra ült volna.

- Ugyan má, maraggyon csak. Érezze otthol magát, nem harapunk ám mink - mondta Mellorsegykedvűen.

Poharat tett Hilda elé, s elsőként neki töltött a kék köcsögből.

- Cigarettám, a’ sajnos nincsen, de maga tám hozott magával. Én magam nem dohányzok.Hanem ha hozhatnék valami falnivalót... - Egyenest Connie-hoz fordult: - Ennél-e egy falást?Hozok örömest. Iszen átalában nem veted meg a harapnivalót. - Különös, higgadt önérzettelbeszélte a tájszólást, mintha csak vendéglős lenne, s a ház a saját fogadója.

- Mit tudsz adni? - kérdezte Connie, és elpirult.

- Van főtt tojásom, sonkám meg pácolt dióm, ha kedveled. Másom nemigen.

- Jöhet, köszönöm - mondta Connie. - Te nem kérsz, Hilda?

Hilda ránézett a férfira:

- Miért beszél yorkshire-i tájszólásban? - kérdezte.

- Én-e! Iszen e nem is yorkshire-i, hanem derbyshire-i beszéd.

- Legyen hát derbyshire-i. Miért csinálja ezt? Az előbb még tisztán ejtette a szavakat.

- Csakugyan? És mér nem fordíthatok a beszédemen, ha úgy tartsa a kedvem? Hadd beszélekmár csak Derby módra, ha ugyan meg nem sértem véle.

- Affektáltnak tűnik egy kissé - jegyezte meg Hilda.

- No lám. Odaát Tevershallba éppeghogy a maga beszédjére mondanák ezt.

És újból végigmérte az asszonyt, hűvös, távolságtartó tekintettel, mintha csak ezt mondaná:hát te meg miféle szerzet vagy?

Aztán sarkon fordult, és kiment a kamrába az ennivalóért.

A két nővér szótlanul ült. A férfi még egy tányért, kést, villát tett az asztalra, majd így szólt:

- Most pedig, ha nem bánják, ingujjra vetkezek, ahogy mindég is szoktam.

179

Azzal levette és a fogasra akasztotta a kabátját, és ingujjban ült asztalhoz; krémszínű, vékonyflanellinget viselt.

- Tessenek csak, tessenek! - mondta. - Ne kéressék maguk.

Megszegte a kenyeret, várt. Ahogy régebben Connie, Hilda is megérezte a férfi csöndjének,távolságtartásának erejét. Tekintete a férfi kicsi, érzékeny, tétlen kezére tévedt az asztalon. Ezaz ember nem holmi egyszerű munkás: szerepet játszik!

- Szerintem - mondta, s egy kevés sajtot tett a tányérjára - mégiscsak természetesebb lenne, havelünk nem tájszólásban beszélgetne.

Mellors ránézett, felmérte Hilda pokoli kemény akaratát.

- Valóban természetesebb lenne? - kérdezte kifogástalan angolsággal. - Mondhatunk-e miketten akár egyetlen természetes szót is egymásnak? Hacsak maga ki nem mondja, hogy apokolba kíván, hogy most lássam utoljára a húgát; hacsak én magam nem valami hasonlógorombasággal válaszolok, elképzelhető-e természetes szó kettőnk között?

- De mennyire! - vágott vissza Hilda. - Természetesnek tartanám például a tisztességes jómodort.

- Második természetünk, ugyebár - nevette el magát Mellors. - Hát azt ma nem. Elegem vót amodorból. Haggyon nekem békét!

Hilda zavarba jött, egyszersmind mélységesen sértve érezte magát. Végtére adhatná valamijelét ez az alak, hogy megtisztelve érzi magát. Ehelyett még neki áll feljebb, megjátssza, mint-ha ugyan ő osztaná itt a tisztességet! Még ilyen arcátlanságot! Ez a szegény, megtévesztettConnie meg itt vergődik a hálójában.

Némán ettek. Hilda azt figyelte, hogy bánik Mellors a késsel-villával. Be kellett ismernie, aférfi ösztönösen bár, de sokkal kulturáltabban étkezik, mint ő. Hildában volt valami skótosnehézkesség, Mellors ezzel szemben szemlátomást birtokában volt az angolokra jellemzőhiggadt önérzetnek. Nem lesz könnyű fölébe kerekedni ennek az embernek.

De azt lesheti, hogy ő kerekedjék Hilda fölébe!

- Mondja csak - szólalt meg ezúttal emberibb hangnemben Hilda -, valóban úgy gondolja,hogy megéri a kockázatot?

- Micsoda és milyen kockázatot?

- Ez a kaland a húgommal.

Fölvillant a férfi sértő mosolya.

- Kérdje meg tán őtet!

És azzal Connie-ra nézett.

- A magad jószántábul gyöttél, nem igaz, szépségem? Hát erővel kötlek én magamhó?

Connie Hildára nézett.

- Jobb lenne, ha nem akadékoskodnál, Hilda.

- Gondolhatod, hogy nekem sem öröm. De valakinek csak végig kell gondolnia a dolgokat. Azembernek vigyáznia kell az élete folytonosságára, nem lehet felelőtlenül felborogatni adolgokat.

Pillanatnyi csönd.

180

- A folytonosság, ugye? - mondta akkor a férfi. - Merhogy az ám a fontos! Magának, teszemazt, miféle folytonosság van a maga életébe? Aszondják, válni készül. Miféle folytonosságaz? A saját nyakasságának a folytonossága, megmondhatom. És azt hiszi tán, ezzel osztánkinn van a vízbül? Bele fog gebedni ebbe a maga folytonosságába, és nem is igen sokára.Nyakas asszony, meg a csökönyös akarata: ez ám a szép folytonosság! A Jóistennek hála,hogy nem nékem köll bajmolódnom az ilyennel.

- Mi jogon beszél így velem?

- Mi jogon, mi jogon! Hát maga mi jogon ártja bele magát a más ember dógába? Bízza csak rámindenkire a maga folytonosságát.

- Hát azt hiszi, jóember, hogy én magával törődöm? - kérdezte vészes-halkan Hilda.

- Azt hát. Még ha kényszerűségbül is. Végtére szegrül-végrül a sógornőm.

- Messze vagyunk még attól, biztosíthatom.

- Közel vagyunk már ahhó, biztosíthatom! Megvan ám nékem is a magam folytonossága, csakannyit mondok, s nem is hitványabb, mint a magáé. És ha a maga húga hozzám gyön ekkisszívbéli gyöngéd baszásér, hát akkor nem hiába gyön. Vót már ő azelőtt is az ágyamba, nemúgy, mint maga a nagy fene folytonosságával, jó időbe legyen mondva. - Halálos csönd lett;Mellors kisvártatva így folytatta: - Én osztán nem árulok zsákbamacskát. Ha ilyen váratlanszerencse ér, hát megköszönöm a csillagzatomnak. Mer ez a lány, ebbizony öröm aférfiembernek, és az ilyenfélékrül, mint maga, éppeghogy ezt nem lehet elmondani, öreg hibaegyébiránt, mer maga se vóna rossz fajta, ha nem ilyen sülthalmód viselkednék. Egy derekasojtás, akkéne az ilyen magafajtának.

A férfi gunyoros mosolyában csipetnyi érzéki elismerés villant.

- A magafajta férfiakat pedig el kellene különíteni. Rászolgálna a közönségességével meg azönző kéjvágyával!

- Nem addig a’. Nagy szerencse, hogy maradt még nehány ilyen magamforma férfi. Hanemmaga csakugyan rászógált a sorsára, megérdemli, hogy egyedül maradjon, mint a kisujjam.

De Hilda ekkor már az ajtónál volt. Fölállt Mellors is, és a kabátjáért nyúlt.

- Egyedül is odatalálok - jelentette ki Hilda.

- Kötve hiszem - felelt könnyedén a férfi.

Nevetséges libasorban, szótlanul bandukoltak vissza az ösvényen. Még egyre huhogott abagoly. Meg kellene lőni, gondolta a férfi.

A kocsi érintetlen volt, megeste a harmat. Hilda beszállt, indított. A másik kettő várt.

- Csak azt mondom - szólt ki fedezékéből Hilda -, rá fognak jönni mind a ketten, hogy nemvolt érdemes!

- Az egyik ember étke a másiknak mérge - szólt vissza a sötétségből a férfi. - Nekem ételem-italom, annyi szent.

Kigyúltak a fényszórók.

- Aztán meg ne várass reggel, Connie!

- Pontos leszek. Jó éjt!

A gépkocsi lassan kúszott fel a műútra, aztán tovasiklott, s az éjszaka ismét elcsöndesedett.

181

Connie félénken belekarolt a férfiba, és megindultak az ösvényen. A férfi nem beszélt. Connievégül megállította.

- Csókolj meg! - lehelte.

- Várj, hadd higgadok meg egy kicsit.

Connie mulatott magában. Nem engedte el a férfi karját; gyorsan, némán talpaltak tovább.Boldog volt, hogy a férfival lehet. Megreszketett a gondolatra, hogy Hilda el akarta szakítanitőle. Mellors hallgatása kifürkészhetetlen volt.

A házba érve Connie-t majd szétvetette az öröm, hogy megszabadult a nővérétől.

- Hanem szörnyű kegyetlen voltál Hildához - mondta.

- Az a baj vele, hogy el nem fenekelték még idejekorán.

- Miért? Igazán olyan kedves teremtés.

Mellors nem felelt; higgadt, kiszámított mozdulatokkal végezte az esti teendőket. Látszott,mérges, de nem Connie-ra; Connie legalábbis így érezte. Mérgében csak még vonzóbbnaklátta a férfit: annyira felizgatta ez a hallgatag befelé fordulás, hogy a lába is elgyöngült tőle.

Mellors azonban ügyet sem vetett rá.

Végül leült, és kezdte kifűzni a bakancsát; fölsandított Connie-ra a szemöldöke alól, melyetmég mindig szigorú vonalba nyűgözött a düh.

- Fölmehetnél, hallod? - szólt rá Connie-ra. - Ott a gyertya.

Kurta mozdulattal biccentett az asztalon álló gyertya felé. Connie engedelmeskedett, és a férfia lépcsőt mászó asszony csípőjének telt ívét figyelte.

Az érzéki szenvedély éjszakája volt ez; Connie meglepetten s kissé vonakodva adta megmagát: testét át- meg átjárta a szenvedély perzselő tüze; más volt ez, élesebb, szörnyűbb, minta gyöngédség parazsa, de az adott helyzetben kívánatosabb. Noha megijedt egy kissé, hagyta aférfit kedve szerint tevékenykedni, s az így felburjánzó szilaj, szégyentelen érzékiség a lelkevelejéig megrázta Connie-t, mondhatni kivetkőztette magából, más asszonyt teremtett belőle.Nem volt ez igazán szerelem, de kéjelgés sem: maga volt a metszően éles, tűzként égetőérzékiség, amely csontig perzseli a lelket.

Kiégette a szégyent, a legmélyebb, legősibb szégyent a legtitkosabb helyeken. Connie-nakerőfeszítésébe került, hogy hagyja érvényesülni a férfit, s a maga akaratát alávesse az övének.Passzívnak és beletörődőnek kellett lennie, rabszolgát, fizikai rabszolgát csináltak belőle. Deaz emésztő szenvedély körüllobogta a testét, s mikor az érzékek lángja zsigereit és mellét isáthatotta, Connie csakugyan azt hitte, haldoklik; de micsoda szívszaggató, gyönyörűségesagóniában!

Régebben sokat töprengett azon, mire is gondolt Abélard, mikor azt írta, hogy az Héloïse*-zaltöltött szerelmes esztendejük alatt végigjárták a szenvedély minden fokozatát, kiismertékminden fortélyát. Lám, ugyanaz, mint ezer évvel ezelőtt; mint tízezer évvel ezelőtt! Ugyanaz,mint a görög vázákon, mindenütt! A szenvedély fortélyai, az érzékiség extravaganciája! És kikell, mindörökre ki kell égetni a hamis szégyenérzetet, s az érzékiség tiszta tüzén tiszta fémetolvasztani a test leggazdagabb érceiből.

Connie sokat tanult ezen a kurta nyáréjszakán. Azt hitte, bele is pusztulna szégyenébe, ha veleilyen dolgok történnének. És lám, a szégyene pusztult el. A szégyen, amely maga a félelem; amély, organikus szégyen, az ősi fizikai félelem, mely ott fészkel testünk mélyén, s melyet csak

182

az érzéki tűz irthat ki: ezt riasztotta fel és futamította meg a férfi fallikus hajtóvadászata, ésConnie önmaga rengetegének a legmélyére hatolt. Úgy érezte, fölfedte önnön természeténekalapjait, s minden szégyen kiégett belőle. Találkozott végre meztelen és szégyentelen érzékilényével. Diadalt érzett, kérkedni lett volna kedve. Ez az hát! Így megy ez! Ilyen az élet! Ilyenaz ember valójában! Takargatni, szégyellni való immár semmi nem maradt benne. Egy másiklénnyel, egy férfival osztotta meg végső meztelenségét.

És micsoda szilaj egy ördög volt a férfi! Ördögi volt csakugyan! Erő kellett hozzá, hogyelviselje az ember. De erő kellett ahhoz is, hogy a fizikai dzsungel szívéig hatoljanak, fel-kutassák az organikus szégyen legmélyebben fészkelő maradványait. Ez az, amit egyedül afallosz tárhat fel. És micsoda állhatatos erővel kutatott Connie-ban!

És hogy gyűlölte félelmében Connie! De ugyanakkor mennyire kívánta is! Tudta most már:lelke legmélyén ő akarta ezt a fallikus feltárást, éppen erre volt szüksége, noha már leszámoltazzal, hogy megkapja valaha is. És íme, most mégis eljött, és egy férfival osztozhat végsőmeztelenségében, szégyen nélkül immár.

Micsoda hazug fráterok a költők meg a többiek! Elhitetik az emberrel, hogy érzelmekre vanszüksége, mikor amit leginkább kívánunk, az éppen ez az égető, emésztő és meglehetősenszörnyűséges érzékiség. S hogy olyan férfira lelt, akinek mersze van hozzá, aki mindenszégyen, bűntudat és tétovaság nélkül való! Ha a történtek után elszégyellné magát, s Connie-tis szégyenkezésre késztetné, iszonyú lenne. Milyen kár, hogy a legtöbb férfi sunyi ésszégyenkező, mint Clifford vagy akár mint Michaelis. Sunyi és megszégyenítő mindkettejükérzékisége. A szellem felsőbbrendű öröme! Mi az egy asszonynak! És ugyanígy, a férfinaksem jelenthet sokkal többet. A férfit is csak zavarossá, sunyivá teszi, még szellemileg is. Aszellem megtisztításának is a szeplőtlen érzékiség az eszköze. A tiszta, tüzes érzékiség, s nemholmi zavaros tétovaság.

Istenem, atyám, milyen ritka is a valódi férfi! Ódalgó, szaglászó, koslató kutya csupán a leg-több. Hogy olyan férfira találhatott, aki nem fél, nem szégyenkezik! Connie ránézett a párjára:az álom mélységeit járó, alvó vadállatra emlékeztette. Melléje kucorodott, közel, minélközelebb.

Arra serkent, hogy a férfi ébren van; ül az ágyban, és őt nézi. Connie a tulajdon meztelenségétlátta a férfi szemében, s a látvánnyal eltelő férfiszem sugara mintha kéjes-meleg burokbavonta volna a testét. Ó, milyen kéjesen pompás érzés, hogy az övé ez a szendergő, szerelem-ittas test!

- Mennyi az idő? - kérdezte.

- Fél hét - felelt a férfi.

Nyolc órára kell az ösvény végében lenni. Mindig, mindig ez a sietség, ezek a kötelezettségek!

- Mit szólnál, ha elkészíteném és felhoznám a reggelit? - kérdezte a vadőr.

- Pompás!

Flossie halkan nyüszögött odalent. A férfi fölkelt, levetette pizsamáját, s egy törülközővelvégigdörzsölte magát. Milyen szép is az ember, mikor élettel és bátorsággal teljes, gondoltaConnie, szótlanul nézve a férfit.

- Húzd szét a függönyt, légy szíves.

183

A gyöngéd-zöld leveleket beragyogta a reggeli napfény; kékes-frissen tündökölt az erdő.Connie fölült az ágyban, s álmoskásan tekintett ki a manzárdablakon; meztelen karjával egy-máshoz szorította meztelen melleit. A férfi öltözködött; az asszony álmodozva az életre, akettejük közös életére gondolt.

Mellors arrább húzódott, távolabb a veszedelmesen hívogató asszonyi meztelenségtől.

- Lám csak, elvesztettem a hálóingem - mondta Connie.

A férfi benyúlt a paplan alá, és előhúzta a lenge selymet.

- Ott éreztem a bokám körül az éjjel - mondta.

A hálóing végig volt szakadva.

- Annyi baj! - mondta Connie. - Hisz úgyis itt a helye. Nálad hagyom.

- Az jó lesz, legalább a lábom közé gyűrhetem éjszakánként, társaságnak. Monogram nincsrajta, ugye?

Connie belebújt a tépett ingbe, s álmodozva nézett ki az ablakon. Az ablak nyitva volt, beáradta madárcsicsergéses reggeli levegő. Föl-alá röpdöstek szüntelen a madarak. Connie meglátta aház előtt szaladgáló Flossie-t. Fényességes reggel.

Fölhallatszott, hogyan rak tüzet odalent a férfi, hogyan szivattyúz vizet, megy ki a hátsó ajtón.Kisvártatva fölszivárgott a piruló szalonna illata, s végül megjelent Mellors; hatalmas feketetálcája épp hogy befért az ajtón. A tálcát az ágyra tette, kitöltötte a teát. A szakadt hálóingbenkucorgó Connie farkasétvággyal vetette magát a reggelire. A férfi a szoba egyetlen székéretelepedett, tányérját a térdére tette.

- Milyen jó is így! - jegyezte meg Connie. - Milyen jó együtt reggelizni.

A férfi szótlanul evett, a gyorsan múló időre gondolt. Connie is észbe kapott.

- Tudod, csak azt kívánom, örökre itt maradhatnék veled, millió mérföldre Wragbytől.Igazából, ugye te is tudod, Wragby elől menekülök.

- Ühüm.

- Ígérd meg, hogy együtt fogunk élni, te meg én. Megígéred?

- Meg hát. Amint lehet.

- Igen! Úgy lesz, ugye? - hajolt előre, kilöttyintve a teát, s fogta meg a férfi csuklóját Connie.

- Úgy lesz - mondta a férfi, a teafoltot törölgetve.

- Ugye, mi már nem is tudnánk egymás nélkül élni? - kérdezte rimánkodva Connie.

A férfi gunyoros kis mosolyával nézett rá.

- Nem bizony. Csakhogy huszonöt perc múlva indulnod kell.

- Az nem lehet! - kiáltotta Connie. Mellors figyelmeztetően föltartotta mutatóujját, és talpraszökkent.

Flossie felmordult, és három kurta, éles, figyelmeztető vakkantást hallatott.

A férfi halkan a tálcára tette tányérját, és lement a földszintre. Aztán a kerti úton csikordultaka léptei. Odakint biciklicsengő csilingelt.

- Adjisten, Mr. Mellors. Ajánlott levél!

184

- No nézd csak. Van egy ceruzája?

- Itt van e.

Szünet.

- Kanadábul! - hallatszott az idegen hangja.

- Aha, eccsak a bajtársam lehet Brit Kolumbiábul. Nem tom, mit akarhat.

- Tám vagyont testál magára, he?

- Inkább kérni akar valamit.

Szünet.

- Így e! Szép időnk van.

- Abbizony.

- No, akkor viszlát.

- Isten áldja.

Mellorson látszott, hogy mérges, mikor kisvártatva feljött.

- A postás - mondta.

- Ilyen korán?

- Így szokta; ha jön egyáltalán, már hétkor itt van.

- No és tényleg vagyont küldött a bajtársad?

- Nem. Fényképeket meg papírokat egy brit-columbiai helyről.

- Elmennél oda?

- Gondoltam, elmehetnénk.

- Menjünk! Pompás!

De a férfit szemlátomást felingerelte a postás.

- Ezek a nyavalya biciklik, ezek csak úgy itt teremnek a semmibül. Remélem, nem fogottgyanút a postás.

- Ugyan már, hogy foghatott volna?

- Hanem most már kelned köll, készülődj. Én addig körülnézek odakinn.

Connie nézte, hogyan vág neki az ösvénynek Mellors, puskával, kutyával. Lement, megmos-dott, s készen is lett, mire a férfi visszajött, holmija is összekészítve a kis selyemtáskában.

A férfi bezárta a házat, és elindultak, de nem az ösvényen, hanem az erdőn át, csupa elő-vigyázatból.

- Szerinted is az olyan alkalmakért él az ember, mint ez a mai éjszakánk? - kérdezte Connie.

- Igen, de azér nemcsak ebbül áll az élet - felelt kurtán Mellors.

- De ugye, együtt akarunk, együtt fogunk élni? - firtatta tovább Connie.

- Persze! - csörtetett tovább, vissza se nézve a másik. - Amikor elgyön az ideje. Hanem elébbte most elmégy Velencébe vagy hova.

Connie nehéz szívvel, némán követte. Igen-igen bánta már, hogy elmegy.

185

Végre megállt a férfi.

- Át kell vágnom erre - mutatott jobb kéz felé.

De Connie átfonta a nyakát, és hozzábújt.

- De, ugye, megtartod nekem a gyengédségedet? - suttogta. - Gyönyörű volt ez az éjszaka. Deazért, ugye, megtartod nekem a gyengédségedet?

Mellors megcsókolta, és magához szorította egy pillanatra. Aztán felsóhajtott, és újramegcsókolta.

- Erisszél, meg köll néznem, meggyött-e az autó.

Átgázolt az alacsony szedercserjén, ösvényt törve a páfrányok között. Egy-két percre eltűntszem elől, majd újra megjelent.

- Az autó még sehol - jelentette -, de a pék kordéja bezzeg ott az úton.

Látszott, aggódik, szorong.

- Csitt!

Közeledő autóduda a távolból. A kocsi lassított, és megállt a hídon.

Connie gyászos hangulatban vágott neki a férfi taposta ösvénynek a páfrányosban, míg egymagas magyalsövényhez nem ért. A férfi szorosan a nyomában.

- Itt, ni! - mutatott Mellors egy nyiladékra. - Itt átalbújhatsz. Én nem mék tovább.

Connie kétségbeesetten nézett rá. A férfi megcsókolta, és útnak indította. Connie a végsőelesettség állapotában vergődött át a sövényen, majd a deszkakerítésen, belehuppant egy kisárokba, s fölkaptatott az ösvényre, ahol Hilda épp akkor szállt ki ingerülten a gépkocsiból.

- Itt vagy hát! - mondta. - És hol van ő?

- Nem jött el idáig.

Connie patakzó könnyekkel szállt be a kocsiba, ölébe fogva kis táskáját. Hilda elővette azautós bőrsapkát meg a formátlan szemüveget.

- Vedd föl - rendelkezett. Connie magára öltötte a maskarát, majd a hosszú autóskabátot, ésdülleteg szemű, embertelen, fölismerhetetlen figuraként ült vissza. Hilda szakavatottmozdulattal útnak indította a kocsit. Fölkúsztak az ösvényen, s rátértek az országútra. Conniehátrafordult, de nem látta a férfit. Oda már! Oda! Keserű könnyek között ült. Olyan hirtelen,olyan váratlan volt az elválás. Mint maga a halál.

- Hála az égnek, egy időre távol leszel tőle - mondta Hilda, rákanyarodva a Crosshill falutkikerülő útra.

186

Tizenhetedik fejezet

- Tudod, Hilda - mondta ebéd után Connie, már Londonhoz közeledőben -, a baj veled, hogysoha nem volt részed sem igazi gyengédségben, sem igazi érzékiségben. És aki ezeket megnem kapta egyazon személytől, az nem tudja, miről van szó.

- Az ég áldjon meg, hagyj békén a tapasztalataiddal! - mondta Hilda. - Való igaz, nem talál-koztam olyan férfival, aki képes lett volna meghitt kapcsolatra egy nővel. Mert ezt kerestemén, a meghittséget. Fütyülök a férfiak öntelt gyengédségére, fütyülök az érzékiségükre. Nemakarok senki cicababája lenni, s még kevésbé afféle chair a plaisir. A teljes meghittségetkerestem, és hiába. Részemről a téma be van fejezve.

Connie eltöprengett. Teljes meghittség! Fölfedni a másiknak mindent, ami bennünket érint, smeghallgatni mindent, ami a másikat érinti? Merő unalom! Az a nagy fene, fárasztótudatosság! Micsoda nyűg!

- Azt hiszem, túlságosan öntudatos vagy mindig, mindenkivel - fogalmazta meg fennhangon.

- Úgy lehet, de legalább nem vagyok senki rabszolgája.

- Nem biztos az! Talán éppen a magadról alkotott véleményed rabszolgája vagy.

Hilda némán vezetett egy jó ideig; készületlenül érte ekkora arcátlanság Connie-tól, ettől a kistaknyostól.

- Mindenesetre nem a más véleményének vagyok a rabszolgája, különös tekintettel arra, hogyez a más a férjem cselédje - vágott vissza nyers indulattal.

- Látod, ez az, ami nem igaz - felelt higgadtan Connie.

Ez idáig mindig alávetette magát a nővére akaratának. Most, noha zokogott a lelke, érezte,megszabadult a többi asszony zsarnokságától. És micsoda megkönnyebbülés már csak ez is:felér egy új élettel, szabaddá lenni a többi asszony megszállottságától, kényszerítővéleményétől. Milyen rémesek is a nők!

Örült, hogy viszontláthatja apját, akinek mindig is ő volt a kedvence. Egy Pall Mall környékikis szállodában szálltak meg Hildával; a klubjában tartózkodó Sir Malcolm programot csináltestére a lányainak, s a lányok örömmel tartottak vele.

Jóképű, robusztus ember volt még most is az öregúr, bár félt egy kissé ettől a hirtelen támadtúj világtól. Újból megnősült Skóciában; felesége fiatalabb és gazdagabb volt nála. Gondos-kodott azonban róla, hogy minél több napot tölthessen távol tőle, csakúgy, mint az elsőfeleségével tette volt.

Connie az apja mellett ült az operában. Sir Malcolm enyhén kövérkés volt, a combja is vastag,de erős és jól formált; olyan ember lába, aki egészségnek örvend, és világéletében semmit megnem tagadott magától. Connie úgy látta, az apja kedélyes önzése, makacs függetlensége,felszabadult érzékisége még a lába erős, egyenes szabásán is meglátszik. Talpig férfi! És lám,milyen szomorú, hogy öregszik már. Mert ezeken a vaskos-erős férfilábakon nyoma sem voltannak az éber érzékenységnek, annak a friss gyöngédségnek, amely az ifjúság záloga, s amely,ha megadatott, soha el nem enyészik.

Connie valahogy érzékeny lett a lábak iránt. A láb, úgy vélte, többet mond, mint az arc, a lábnem tud színlelni. Milyen kevés embernek van éber, eleven lába! A zsöllyében ülő férfiaklábát tanulmányozta. Löttyedt, pudingszerű combok fekete pudingszövetben, sovány piszka-

187

fák fekete temetési kelmékben; jól formált, fiatal, mégis jelentéktelen lábak, nem sugároznaksem érzékiséget, sem gyöngédséget vagy érzékenységet: cél és értelem nélkül botladozójárószerkezetek. Még csak az az érzékiség sincsen meg bennük, ami az apja lábában.Csüggeteg végtagok, alig is részesülnek a létezésből.

A nők bezzeg nem csüggetegek. Azok a szörnyűséges, hájas cölöpök! Azok a szánalmasanvékony szőlőkarók! Azok a selyembe bújtatott formás, takaros, mégis élettelen lábak!Rémséges ez a milliónyi, cél és értelem nélkül botladozó, hiábavaló láb!

Londonnak sem tudott örülni Connie. Megannyi fantomszerű, vigasztalan ember; nincsbennük egy szikrányi eleven boldogság, bármennyire fürgék és szemrevalók is. Kopár vidékez. És Connie vakon, asszony módra sóvárogta a boldogságot, kereste, mindhiába, a boldog-ság megnyugtató jeleit.

Párizsban legalább maradt egy csipetnyi érzékiség. De micsoda unott, fáradt, elnyűtt érzékiségaz is! Elnyűtte a gyöngédség hiánya. Szomorú város Párizs, a legszomorúbb városok egyike:belefáradt mechanikussá züllött érzékiségébe, a pénz, a temérdek pénz bódult feszültségeibe,belefáradt még a neheztelésbe és a gőgbe is; ugyanakkor nem idomult még annyira Ameriká-hoz vagy Londonhoz, hogy holmi mechanikus sürgés-forgás mögé rejthetné kiábrándultságát.Az a sok férfias díszhím, az a sok széptevő, az a sok, hivatásos zabáló! Mennyire fásultakmindnyájan, mennyire elnyűtte őket az adni és kapni való gyöngédség tökéletes hiánya!Kimerülőben az ember világa. Úgy lehet, nemsoká vad pusztításba csap át. Valamiféleanarchiába! Clifford meg a nevezetes konzervatív anarchiája! De tán nem is konzervatív leszez az új anarchia. Úgy lehet, nagyon is radikális irányba fog fordulni.

Connie magába húzódott, azon kapta magát, hogy fél ettől a világtól. Olykor, egy-két percreboldog volt a bulvárokon, a Bois-ban, a Luxemburg-kertben. De már Párizs is tele voltamerikaival és angollal, a legfurább uniformisokban parádézó amerikaiakkal meg a szoká-sosan förtelmes, külföldön oly igen gyámoltalan angolokkal.

Boldog volt, mikor továbbautóztak. Az idő hirtelen melegre fordult, Hilda tehát Svájc feléindult, átkeltek a Brenner-hágón, s a Dolomitokon át, jutottak le Velencébe. Hilda nagykedvvel vezetett, irányított, szervezett; Connie örült, hogy békén megülhet.

És az utazás igazán kellemes volt. Connie mondogatta is magában: hogyan van, hogy mégsemérdekel? Miért nem tudok örülni semminek? Lám, már a tájban sem telik örömem. De hanem, hát nem. Szörnyű, de hiába. Olyan vagyok, mint Szent Bernát, aki úgy hajózott végig aluzerni tavon, hogy észre sem vette a hegyeket meg a zöld vizet. Hiába, nem mond már nekemsemmit a táj. Mit bámuljak rajta? Nem érdekel, és kész.

Semmi figyelemre méltót nem látott Franciaországban, Svájcban, Tirolban, Olaszországban.Érzéketlenül kocsikázott keresztül rajtuk. Még Wragbynél is kevésbé valóságosnak érezteőket. Még a förtelmes Wragbynél is! Bánja is ő, ha soha többé nem látja Franciaországot,Svájcot! Megvannak azok nélküle is. Már akkor Wragby valóságosabb.

No és az emberek! Az emberek, nem számítva bizonyos lényegtelenül kis különbségeket,mindenütt egyformák. Mind csak az utazók pénzét akarja; az utazók meg mind csak élvezetetakarnak mindenáron, vért facsarni még a kövekből is. Szegény vidék! Szegény hegyek!Facsarják, egyre csak facsarják őket, izgalmat, élvezetet sajtolnak belőlük! Mit is akar azember, mi a célja ezzel az eltökélt élvhajhászással?

Hát nem!, mondta ki magában Connie. Akkor már inkább Wragbyben maradok, ahol nyugtonjárhatok-kelhetek, s nem kell csodaváróan bámészkodnom, nem kell szerepet játszanom.Olyan szomorú, olyan megalázó ez az élvezkedő turistaszerep: kudarcra ítélt erőlködés.

188

Visszavágyott Wragbybe, hiányolta még Cliffordot, a szegény, megnyomorodott Cliffordot is.Végtére még Clifford sem olyan ostoba, mint ez a nyüzsgő, vakációzó, gyülevész népség.

Tudata mélyén azonban őrizte kapcsolatát a másik férfival. Érezte, nem szabad elszakadnitőle: ha elszakad, vége, elvész ezeknek a mindenünnen szalajtott lármás, élvezetmoslékothabzsolóknak a tömegében. Jaj, ez az élvezetmoslék! Jaj, ez a „szórakozás”! A lelki betegségegy modern fajtája.

A gépkocsit Mestrében garázsba állították, és a menetrendszerű gőzössel hajóztak átVelencébe. Csodás nyári délután volt, tündökölt a sekély lagúna, a verőfény szinteelsápasztotta a lagúnának hátat fordító Velencét.

A kikötőben gondolába ültek, s megadták a címet a gondolásnak. A kék-fehér ingblúzosgondolás nem volt éppen jóképű legény, még csak bizalomgerjesztőnek sem volt mondható.

- Igen-igen, a Villa Esmeralda! Ismerem, igen! Ott voltam egyszer egy úriember gondolása.Hanem az jócskán messze van!

Meglehetősen gyermeteg, indulatos léleknek látszott. Túlzó lendülettel evezett a sötétcsatornasikátorokon át, szörnyű, nyálkás-zöld falak között, végig a szegénynegyedben, aholmosott ruha lóg a magasba feszített köteleken, s hol gyengébben, hol erősebben, de állandóanérződik a szennyvíz bűze.

Végül aztán egy szélesebb, nyílt vizű csatornára eveztek, járda volt mind a két szélén, hidakíveltek át fölötte, s derékszögben torkollt bele a Canal Grandéba. A két nővér a parányi tetőalatt ült; a férfi mögöttük állt a gondola farában.

- Sokáig szándékoznak a signorinák a Villa Esmeraldában időzni? - kérdezte, könnyedénforgatva a lapátot, meg-megtörölve verejtékes arcát egy kék-fehér zsebkendővel.

- Húsz napig talán; férjes asszonyok vagyunk mind a ketten - felelte Hilda különös, fátyoloshangján, mely erősen idegenszerűvé tette olasz kiejtését.

- Ah! Húsz napig! - mondta a férfi. Kisvártatva ismét ő törte meg a csöndet: - Óhajtanak-e asignorák gondolást fogadni arra a húsz-egynéhány napra, amíg a Villa Esmeraldábantartózkodnak? Napi- vagy hetibérről is lehet szó, ha úgy alkalmasabb.

Connie és Hilda elgondolkozott. Velencében jó, ha saját gondolája van az embernek, olyan,mint a saját autó a szárazföldön.

- Mi van a Villában? Van ott csónak?

- Van egy motorcsónak meg egy gondola. Csakhogy... - Az nem lesz a tiétek, jelentette ez a„csakhogy”.

- És maga mennyit kér?

- Harminc shilling egy napra, tíz font egy hétre.

- Ennyi a szokásos bér? - kérdezte Hilda.

- Több ennél, signora, több ennél. A szokásos bér...

A két nővér számolgatott.

- Tudja mit, jöjjön el holnap reggel, és akkor megegyezünk - ajánlotta Hilda. - Hogy hívják?

Giovanninak, és tudni szeretné, hány órára jöjjön, és kit keressen név szerint. Hildának nemvolt névjegye, Connie adott egyet az övéiből. A férfi gyorsan rávetette forró, délies-kékszemesugarát, aztán még egyszer, jobban megnézte.

189

- Ah! - derült föl a képe. - Milady! Milady, igaz?

- Milady Constanza - erősítette meg Connie.

A gondolás bólintott. - Milady Constanza - ismételte, és a kártyát gondosan ingébe rejtette.

A Villa Esmeralda csakugyan jó messze volt, a Chioggia felé néző lagúna legszélén. Nem volttúlságosan régi épület, kellemesnek látszott, teraszai a tengerre szolgáltak, nagy kertjébensötét fák, fallal védve a lagúna felől.

Vendéglátójuk, egy nagy testű, meglehetősen nyers skót ember a háború előtt gazdagodottmeg Olaszországban; a háborúban tanúsított szélsőséges hazafias magatartásáért lovaggáütötték. A feleségének, ennek a sovány, sápadt, csontos nőnek nem volt saját vagyona, s tűrniekellett a férje visszataszító szerelmi históriáit: Sir Alexander állandóan a személyzetetzaklatta, de most, hogy a télen kapott egy enyhe agyvérzést, már könnyebben lehetett kezelni.

A ház meglehetősen zsúfolt volt. Sir Malcolmot és lányait nem számítva, heten lakták: egyskót házaspár két gyerekkel, egy fiatal özvegy olasz contessa, egy fiatal grúz herceg meg egytüdőgyulladásból lábadozó, még fiatalnak mondható anglikán pap, aki az egészsége végett SirAlexander mellett vállalt káplánságot. A hercegnek fillérje sem volt, viszont jóképű volt éspompás sofőr, a szükséges orcátlanságban sem szenvedett hiányt, és azzal basta! A contessacsöndes, játékos kis macska. A pap egyszerű, faragatlan emberke volt egy buckinghamshire-iegyházkerületből; feleségét és két gyermekét szerencsére otthon hagyta. Guthrie-ék, anégytagú család józan, edingburghi középosztálybeliek voltak, mértékkel élveztek mindent, snoha mindent mertek, semmit nem kockáztattak.

Connie és Hilda azonnal és egyöntetűleg elzárkózott a herceg elől. Guthrie-ék, noha többé-kevésbé az ő fajtájukból valók, unalmasnak bizonyultak; a lányok ráadásul férjfogóban voltak.A káplán nem lett volna rossz gyerek, ha nem olyan túlzóan tiszteletteljes. Sir Alexander,felépülvén enyhe szélütéséből, roppant nehézkesen, de adta a joviálist; látszott, mennyirefelvillanyozza a sok szemrevaló fiatal nő. Lady Cooper csöndes, de csípős nyelvű teremtésvolt; meglehetősen egyhangúan pergette napjait, szegény feje, második természetévé vált,hogy hűvös gyanakvással figyeljen minden nőt; hűvöskés, csípős megjegyzései elárulták,milyen rossz véleménnyel van úgy általában az emberi természetről. Connie úgy látta, hogycsöndesen bár, de annál gyilkosabb indulattal uralkodik a személyzeten. Ravaszul úgy intézte,hogy Sir Alexander méltán gondolhassa: voltaképp ő maga igazgatja az egész cirkuszt, hálajoviálisnak álcázott, terjedelmes pocakjának és fárasztóan unalmas tréfáinak - humortolulá-sainak, ahogy Hilda nevezte.

Sir Malcolm festett. Igen, a fejébe vette, hogy egy-két velencei lagúnalátképpel frissíti skóttájképrepertoárját. Reggelente gondolába szállt egy nagy vászonnal, és kivitette magát a„helyszínre”. Nem sokkal később rendszerint Lady Cooper is vízre szállt vázlatfüzetével ésfestékesdobozával, s a város szívében ütötte fel tanyáját. Megrögzött akvarellista volt; a házatrózsaszín palotákkal, sötét csatornákkal, kajla hidakkal, középkori homlokzatokkal aggattatele. Utána Guthrie-ék, a herceg, a grófnő, Sir Alexander indultak fürdőzni a Lídóra, velüktartott olykor Mr. Lind is, a káplán, s csak fél kettőkor kerültek elő a kései ebédre.

A vendégsereg kimondottan unalmas volt, de a két nővér nem zavartatta magát. Alig voltakotthon. Apjuk kiállításokra vitte őket, mérföldnyi unalmas festményt csodáltak végig. Elvitteőket régi cimboráihoz a Villa Lucchesébe, meleg estéken elüldögélt velük a piazzán (sajátasztala volt a Floriánban); Goldoni-darabokat néztek a színházban. Lampionos vízi parádé-kon, táncestélyeken vettek részt. Hiába, Velence a vakációzok paradicsoma. A Lídó, ez a sokhektárnyi, rózsaszínre sült vagy pizsamába bújtatott embertest: akár egy tengerpartnyi,párzásra elősereglett fóka. Túl sok a nép a piazzán, túl sok kéz, láb és törzs a Lídón, túl sok

190

gondola, túl sok motorcsónak, túl sok gőzös, túl sok galamb, túl sok fagylalt és koktél, túl sokborravalót leső szolga, túl sok zagyva nyelv, túl sok napsütés, túl sok velencei illat, túl sokeper, túl sok selyemsál, túl sok és túl nagy marhahússzelet és görögdinnye: túl sok élvezet,túlon-túl sok élvezet!

Connie és Hilda napozóruhában járta a várost. Rengeteg embert ismertek, rengetegen ismertékőket. Előkerült Michaelis is, mint a rossz pénz. - Hahó! Hol laknak? Velem jönnek egyfagylaltra vagy valamire? Jöjjenek már, csónakázzunk egyet a gondolámon! - Még ő is kishíján napbarnított volt; bár a sok égett embertestre talán a napon sült lenne a jobb szó.

Voltaképp egész kellemesen telt az idő. Szinte élvezni is lehetett. Mindenesetre narkoti-kumként hatott a koktél, a langyos vízben való fürdés, a heverés a forró homokon, a tüzes napalatt; meleg estéken a tánc, egy-egy férfihoz szorulva, a hűsítő fagylaltozás. És hát mindenkiezt akarta: kábítószer a lassú víz, kábítószer a nap, kábítószer a dzsessz, a cigaretta, a koktél, afagylalt, a vermut. Belekábulni! Szórakozni! Szórakozni!

Hilda a maga módján kedvelte ezt a kábulatot. Kedvvel nézegette a nőket, találgatta,milyenek. A nők mind ilyen mélységes érdeklődéssel vizsgáztatták egymást. Hogy fest ez ésez a nő? Milyen pasast fogott? Hogy szórakozik? A férfiak, megannyi fehér flanellnadrágosnagy kutya, simogatást vártak, dagonyázni az élvezetekben, nőket szorítani a hasukhoz adzsessz ütemére.

Hilda szerette a dzsesszt, szerette úgynevezett férfiak hasához préselni a hasát; szerette, ha aférfi a zsigerközpontjával irányítja az ő, a Hilda mozgását föl és alá a parketton, hogy aztánkiszabadítsa magát az ölelésből, és faképnél hagyja a „pasast”, akinek hasznát vette csupán.Szegény Connie meglehetősen boldogtalan volt. Nem táncolt: nem akarta semmilyen „pasas”hasához préselni a magáét. Gyűlölte a Lídó meztelen húsrengetegét: tenyérnyi víz ha jutegynek-egynek. Ellenszenvezett Sir Alexanderral és Lady Cooperral. És nem akarta, hogy asarkában koslasson Michaelis vagy bárki más.

Azok voltak a legboldogabb percek, amikor rá tudta venni Hildát, csónakozzanak át a lagúnaelhagyatott, kavicsos partjaira, ahol aztán egyedül fürödhettek; a gondolát a zátony túloldalánhagyták.

Giovanni segítségül hívott egy gondolást, mert hosszú volt az út, és rettentően izzadt anapsütésben. Giovanni igen kedves és szeretetteljes volt, mint az olaszok általában, de teljesenszenvedélytelen. Az olaszok nem szenvedélyesek: a szenvedély mélységet feltételez. Az olaszember könnyen meghatódik, gyakran szeretetteljes, gyöngéd, de emésztő szenvedélye ritkánvan csak.

Giovanni tehát híven szolgálta a hölgyeket - minden hölgyutasát ilyen híven szolgálta. Készlett volna prostituálni is magát: titkon remélte, meg fogják kívánni. Bizonyára szép ajándékotkapna, s milyen jól jönne is az, hiszen házasodni készül. Beszélt is a menyasszonyáról, és ahölgyek illő érdeklődéssel hallgatták.

Azt gondolta, ez a hosszú vízi út a lagúnán, az elhagyatott partokra, üzletet jelent: l’amore, aszerelem volna ez az üzlet. Segítőtársat kerített tehát, mivel az út csakugyan hosszú, s mivel ahölgyek is ketten vannak. Két hölgy, két gondolás! Számtanból jeles! És méghozzá milyenszép hölgyek. Giovanni méltán volt büszke rájuk. S noha a Signorától kapta a pénzt és azutasításokat, titkon azt remélte, l’amore ügyben a fiatal mylady fogja őt választani. A myladypénzt is többet adna.

191

Giovanni társát Danielének hívták. Nem volt hivatásos gondolás: hiányzott is belőle az apotyaleső, prostituált tempó. Szandolinos volt; a szandolin nagyobbfajta csónak, gyümölcsöt,egyéb termékeket szállít a szigetekről.

Daniele szép férfi volt, magas, arányos alkatú; kerek kis fején hamvasszőke fürtök, az arcaférfias, kissé oroszlánra emlékeztető; kék szeme távolba tekintő. Nem az az ömlengő, fecsegő,iszákos fajta, mint Giovanni. Hallgatott - és olyan könnyeden, erőteljesen evezett, mintha egyedüllenne a vízen. A hölgyek, azok hölgyek: semmi köze hozzájuk. Rájuk se nézett. Előrenézett.

Valódi férfi volt; meg is haragudott Giovannira, mikor az túl sok bort talált inni, és groteszk,látványos mozdulattal forgatta a nagy evezőt. Daniele férfi volt, mint Mellors: nem prosti-tuálta magát. Connie szánta is az ömlengős Giovanni leendő feleségét. Daniele feleségeviszont nyilván ama egyre ritkábban látható, édes velencei nők közül való, akik a város-labirintus rejtett zugaiban élik szerény virágéletüket.

Milyen szomorú is, hogy előbb a férfi prostituálja a nőt, s aztán a nő is a férfit. Giovanni alig várja,hogy prostituálják, nyáladzik, mint a kutya, szíves-örömest odadobná magát. És persze pénzért!

Connie a távoli, rózsásan ködlő Velencére nézett a vizek fölött. Pénzen építették, pénzenvirágzott, a pénzbe halt bele. Pénzenholt! Pénz, pénz, pénz, prostitúció, halál.

Daniele azonban még azok közül a férfiak közül való, akik tudják, mi az önként vállalt hűség.Nem a gondolások ingblúzát viseli, csak egy kék pamuttrikót. Vad, bárdolatlan egy kissé,büszke. És lám, ennek a silány Giovanninak a bérence, Giovanni viszont két nő bérence. Ígyállunk hát! Bezzeg Jézus, amikor ellenállt a Sátán pénzének, s úgy ott hagyta a Sátánt, mintegy zsidó bankár, nyomban ura lett a helyzetnek.

Connie egyfajta merev kábulatban tért haza nap nap után a lagúna fényzuhatagából, s szintemindig levél várta a villában. Clifford rendszeresen írt, és milyen jó leveleket: úgy, amintvoltak, ki lehetett volna nyomtatni őket. Ugyanezen okból Connie nem találta őket túlságosanérdekesnek.

A lagúna fényességes kábulatában élt, átadta magát a sós víz ölelésének, a térnek, azürességnek, a semminek: egészséges volt, az egészség tökéletes kábulatában ringatózott. Ajóleső érzés elzsongította Connie-t; elengedte magát, semmivel nem törődött. Ráadásulállapotos volt. Most már bizonyos volt benne. Így aztán a verőfény és a sós lagúna, a tengerifürdő és a kavicson heverészés, a kagylókeresgélés és a lebegő gondolázás kábulatát mintegykiegészítette a terhesség tudata: az egészség egy másfajta teljessége, nem kevésbé jóllakatóanés elzsongítóan.

Két hete volt már Velencében; úgy tervezte, marad még tíz napig, két hétig. A napszámlálatlanul ontotta sugarát, s a túláradó fizikai egészség teljes feledést hozott. Connie ajólét bódulatában lebegett.

Ebből az állapotából zökkentette ki Clifford levele.

„Idehaza mi is megéltük a mi szerény kis helyi izgalmainkat. A vadőr Mellors kószafelesége beállított a vadőrlakba, de nem talált szívélyesnek mondható fogadtatásra.Mellors kitette az asszonyt, holmistul, és bezárta az ajtót. Igen, de mint hírlik, amikorhazatért az erdőből, az immár nem tündöklően szép hölgyet a tulajdon ágyában találta inpuris naturalibus, vagy tán inkább in impuris naturalibus. Betörte a jó lélek az ablakot,így esett a honfoglalás. Mellors, képtelen lévén elűzni nyoszolyájáról viharvert Vénu-szát, visszakozót fújt, s a hírek szerint meg sem állt az anyja tevershalli házáig. Ezalatt,a Stacks Gate-i Vénusz berendezkedett a vadőrlakban, melyről hittel vallja, hogy azotthona; Apolló pedig, úgy fest a dolog, visszahonosodott Tevershallba.

192

Hallomásból ismétlem mindezt, mivel Mellors nálam nem tette tiszteletét. Szemét-kurkászó íbiszünk, házi hírszarkánk és hollókeselyűnk: Mrs. Bolton jóvoltából kedves-kedhetem neked honi szemétládánk e szép darabjával. Említetlen is hagyom talán, haMrs. Bolton föl nem kiált: őméltósága nem megy többet az erdőbe, amíg az a nőszemélyel nem tisztul!

Szép képet festettél a tengerre induló Sir Malcolmról; tetszik, amit lobogó ősz hajáról,barna bőréről írtál. Lásd, a napsütést irigylem tőled. Minálunk esik. Hanem azt amegrögzött érzékiségét nem irigylem Sir Malcolmtól, még ha illik is a korához. Úgylehet, ahogy öregszik az ember, úgy lesz egyre földibb, egyre érzékibb. A halhatatlanságiránt csak az ifjúságnak van érzéke...”

Jóléte félbódulatában ez a hír az elkeseredésig felbosszantotta Connie-t. Tessék, most e miattaz állatias nőszemély miatt főhet a feje! Vége-hossza nem lesz az idegeskedésnek! Mellorstólnem kapott levelet. Igaz, megbeszélték, nem fognak írni egymásnak, most mégis jó lett volna,ha tőle értesül a fejleményekről. Végtére ő az apja a megszületendő gyermeknek. Igazánírhatna!

Milyen szörnyű is, hogy így összekuszálódott minden. Milyen rémesek ezek a közönségesnépek. Mennyivel kellemesebb ez a napsugaras tétlenség, mint a dicstelen, zűrzavaros Közép-Anglia. Úgy lehet, a tiszta égbolt szinte a legfontosabb dolog az életben.

Terhességéről senkinek nem szólt, még Hildának sem. Levelet írt Mrs. Boltonnak, pontostájékoztatást kérve.

Duncan Forbes, a család festőművész barátja Rómából észak felé utaztában megszállt a VillaEsmeraldában. Betársult harmadikként a nővérek gondolájába, velük fürdött a lagúnatúlpartján, ő lett az állandó kísérőjük: csöndes, szinte hallgatag fiatalember, ígéretes tehetség.

Megjött Mrs. Bolton levele:

„Tudom, örülne a szíve, méltóságos asszonyom, ha látná Sir Cliffordot. Kiváló egész-ségnek örvend, keményen dolgozik, tele van reményteljes tervekkel. Természetesen aligvárja, hogy ön ismét közöttünk lehessen. Üres a ház ön nélkül, mindnyájan erősenhiányoljuk.

Ami Mr. Mellorst illeti, nem tudom, mennyit írt róla Sir Clifford. Egy délután váratlanulmegjelent a felesége: ott ült a küszöbön, mikor Mr. Mellors megjött az erdőből. Aztmondta, ismét vele akar élni, végtére ő a törvényes felesége, és hallani sem akar aválásról. Mr. Mellors azonban mereven elzárkózott előle, nem engedte be a házba, sőtmaga sem ment be: az ajtót ki sem nyitva, visszament az erdőbe.

De mikor sötétedés után visszajött, látta, hogy betörtek a házba. Rosszat sejtve fölment ahálószobába, és ott feküdt az asszony az ágyban, anyaszült meztelenül, tisztesség neessék szólván. Mr. Mellors pénzt ajánlott neki, de az asszony megmakacsolta magát: ő afelesége, és Mr. Mellorsnak kötelessége, hogy visszafogadja. Nem tudom, hogyanjátszódott le a jelenet. Jómagam Mr. Mellors anyjától értesültem a dolgokról, az öreg-asszony is szörnyen izgatott. Azt mondta Mr. Mellors, inkább meghal, mint hogyösszeköltözzön a feleségével; fogta a holmiját, és átköltözött az anyjához Tevershallba.Ott töltötte az éjszakát, és másnap a parkon át ment az erdőbe, s közelébe se mentházának. Úgy tűnik, aznap nem is látta a feleségét. A rákövetkező nap az asszonyDannél, a bátyjánál járt Beggarlee-ben; átkozódott, hangoskodott, hogy ő a törvényesfeleség, és hogy Mr. Mellors nőket fogadott házában; tudja, mert illatszeres üveget találta fiókban, és aranyvégű cigarettát a hamuban, és még ki tudja, mi mindent. És aztán

193

Fred Kirk, a postás is azt vallja, hogy egy kora reggel, mikor arra járt, Mr. Mellorsbeszélgetett valakivel a hálószobában, igen, és az ösvényen gépkocsi járt.

Mr. Mellors az anyjánál maradt, és a parkon át járt ki az erdőbe, a felesége meg továbbbitorolta a vadőrlakot. Vége-hossza nem volt a találgatásoknak. Végül aztán Mr.Mellors meg Tom Phillips elment a vadőrlakba, kirámolták a bútort meg a fekvőhe-lyeket, leszerelték még a szivattyú karját is, úgyhogy az asszonynak mennie kellett. Deahelyett hogy visszament volna Stacks Gate-be, szobát vett ki Mrs. Swainnél Beggarlee-ben, mert Dan felesége meg nem tűrte a házukban. És egyre eljárkált az öreg Mrs.Mellorshoz, és ha otthon kapta, mocskos beszéddel beszélte tele a fejét: hogy avadőrlakban igenis összefeküdt Mr. Mellorsszal, és nőtartásért fogja perelni a férjét.Meghízott, közönségesebb, mint valaha, és erős, mint egy bivaly. És szörnyű, hogyvárosszerte miket terjeszt a férjéről: hogy nőket fogad a vadőrlakban, és hogy hogy bántvele, mikor még együtt éltek, micsoda aljas és szörnyűséges dolgokra kényszerítette,meg a többi. Iszonyú, mi bajt tud keverni egy nő, ha egyszer kinyitja a száját. És lehetakármilyen aljas, mindig akad, aki hisz neki, és annak a sok mocsoknak egy kis részebizony megtapad. Egyszerűen gyalázat, amilyen durva, állatias embernek állítja be aférjét. Az emberek pedig mindig készek elhinni másról a rosszat, különösen, hailyenfajta bűnökről van szó. Az az asszony kijelentette, amíg él, nem hagyja békén azurát. Én erre csak azt tudom mondani, ha valóban olyan durva volt hozzá a férje, akkormost ugyan miért akar mindenáron visszamenni hozzá? De hát persze közeledni érzi aklimaxot: évekkel öregebb az uránál. És az ilyen közönséges, erőszakos nőknek aklimaxszal mindig elmegy a józan eszük...”

Súlyos csapás volt ez Connie-nak. Lám, ő sem ússza meg, neki is kijut ebből az alpárimocsokból. Mérges volt a férfira, miért nem vált el már rég attól a nőtől - és egyáltalán, miértvette feleségül! Talán titkon éppen erre a lealacsonyodásra vágyott. Connie-nak eszébe jutottaz együtt töltött búcsúéjszaka, és megborzongott. A férfi Bertha Couttsszal is bejárta ezeket azérzéki ösvényeket! Undorító csak rágondolni is. Legjobb lenne egyszer s mindenkorramegszabadulni tőle. Talán csakugyan ilyen közönséges, ilyen alacsony lélek.

Megundorodott az egésztől; szinte irigyelte a Guthrie lányok tapasztalatlanságát, esetlenszüzességét. És most csakugyan rettegett attól, hogy valaki is megtudja, mi volt közte meg avadőr között. Ezt a mondhatatlan szégyent! Fáradt volt, félt, feddhetetlennek szerette volnatudni magát, a Guthrie lányok közönséges, hervasztó feddhetetlenségére vágyott. Nem éli túl aszégyent, ha Clifford tudomást szerez erről a viszonyról! Connie félt, iszonyodott atársadalomtól, az emberek piszkos nyelvétől. Szinte már a gyermekétől is szabadult volna,csak hogy tiszta lappal kezdhessen mindent. Egyszóval szabályszerű pánikba esett.

Az az illatszeres üveg bizony az ő bűne. Nem tudott ellenállni a vágynak, hogy megillatosítsaa férfi zsebkendőit és ingeit a komódfiókban; gyermeteg ötlettel ott hagyta a fél üvegnyiCoty’s Wood ibolyakölnit a férfi holmija között. Azt akarta, emlékezzenek rá, amíg távol van.A cigarettavégek viszont Hildától valók.

Szorultságában elmondott egyet-mást Duncan Forbesnak. Hogy a vadőr szeretője volt, arrólhallgatott, csak annyit mondott hogy kedveli ezt az embert, és elmesélte a történetét.

- Tudja - mondta Forbes -, már csak olyanok az emberek, hogy nem nyugszanak, amíg ízekrenem téphetik az ilyent. Ez az ember nem dörgölőzött a középosztályhoz, mikor módja lettvolna rá, volt bátorsága kiállni a nemiségéért - következésképp végezni fognak vele. Azt azegyet nem tűrik, hogy az ember nyílt és egyenes legyen a nemiség kérdésében. Egyébkéntolyan mocskos lehet, amilyen csak akar. Sőt minél mocskosabb, annál jobban tapsolnak neki.

194

De aki hisz a maga nemiségében, s nem hajlandó bemocskolni magát, annak nincs irgalom. Anemiséget, ezt a természetes és vitális funkciót sújtja az utolsónak maradt őrült tabu. Ezt azegyet be nem veszik soha, megölik inkább az embert, hogysem hagynák, hogy kiélje magát.Lássa, hajtóvadászatot fognak indítani ez ellen a szegény ember ellen is. Pedig hát mi a bűne?Hogy a maga módján, felszabadultan szeretkezett a feleségével? Tán nem volt joga hozzá?Büszke lehetne rá az az asszony. De lássa, még ez az utolsó némber is ellene fordul inkább, acsőcselék hiénaösztönét fordítja a szerelem ellen, és sárba rántja a férjét. Szemforgató módonbebeszélik az embernek, hogy a testiség bűnös és undorító, mielőtt még alkalma lennemegtapasztalni. Bizonyos, hogy kikészítik ezt a szegény ördögöt is.

Connie ellenérzése száznyolcvan fokot fordult. Végtére mi bűnt követett el? Mi mást tett vele,Connie-val a férfi, mint hogy csodálatos élvezetet, szabadságérzetet és életörömét adott neki?Fölszabadította benne a nemiség természetes, meleg áramát. És ezért akarják mosttönkretenni.

Nem szabad annyiban hagyni! Megképzett előtte a férfi, meztelenül, fehéren, barnára égettarccal és kézzel, amint úgy beszél merev péniszéhez, mint egy független lényhez. Hallanivélte a szavait is: Tied a legszebb női segg a világon. Érezte újra a kezet, mely oly lágyan,meghitten becézte a farát, s mintha áldást osztana, úgy érintette titkos nyílásait. Forróságnyargalt keresztül a méhen, lobbanó lángocskák gyúltak a térdében, és így szólt: Ó, nem! Eztaz érzést nem szabad cserbenhagyni! Nem hagyhatom cserben ezt az embert. Ragaszkodnomkell hozzá, és ahhoz, amim tőle van, bármi áron is. Nem ismertem ezt a meleg, lángos életet,amíg ő meg nem ajándékozott vele. Nem hagyom cserben.

Merész lépésre szánta el magát: levelet írt Ivy Boltonnak, s megkérte, juttassa el Mellorsnak amellékelt borítékot. Ezt írta a férfinak:

„Nagy aggodalommal értesültem arról, hogy mennyi kellemetlenséget okoz a feleséged;ne félj, afféle hisztéria ez csak. Elmúlik, olyan hirtelen, ahogy jött. Nagyon-nagyonsajnálom, és remélem, nem emésztődsz túlságosan. Végtére, nem érdemes. Hisztérikusnőszemély, bántani akar. Tíz nap múlva otthon leszek, és reméljük, minden rendbe jön.”

Néhány nappal később levél érkezett Cliffordtól. Clifford nyilvánvalóan fel volt dúlva.

„Örömmel hallom, hogy hazaindulsz tizenhatodikán. De ha jól megy sorod, nem kellelsietned. Hiányollak, Wragby is hiányol. Fontos azonban, hogy kivedd a részed anapfényből, a napfényből és a strandpizsamákból, már ahogy a Lídó reklámjai hirdetik.Kérlek tehát, maradj nyugodtan tovább, ha élvezed, töltekezz föl napsütéssel avárhatóan undok telünkre. Itt ma is esik.

Mrs. Bolton lankadatlanul és csodálatra méltóan viseli gondom. Különös fajta ez azasszony. Minél öregebb leszek, annál nagyobb ámulattal látom, milyen különös teremt-mény is az ember. Vannak, akiknek akár száz lábuk is lehetne, mint a százlábúnak, vagyhat, mint a homárnak. Az emberi következetesség és méltóság, amit mégiscsak elvár-hatnánk embertársainktól, mintha nem is létezne. Az ember már abban is kételkedik,vajon magában megvannak-e, érdemleges mértékben, ezek a tulajdonságok.

A vadőr botránya úgy növekedik, mint a lavina. Mrs. Bolton gondoskodik jólértesült-ségemről. Komolyan mondom, halra emlékeztet ez az asszony, halra, amely, nohabárgyú, mintha néma pletykát szívna be a kopoltyúján, s ez éltetné mindhalálig. Mindentátszűr a kopoltyúján, de semmi meg nem lepi. Úgy tűnik, ennek a teremtésnek a másokéletének eseményei jelentik az éltető oxigént.

195

A derék Mrs. Boltont erősen foglalkoztatja a Mellors-botrány, s ha nem vagyok résen, ésengedem, hogy rákezdje, engem is magával ránt a mélybe. Mélységes felháborodása -amely mellesleg ilyenkor is olyan, mint egy szerepet játszó színésznőé - Mellors felesé-gét sújtja, akit ő következetesen Bertha Couttsként emleget. Nem először merülök alá aBertha Couttsok életének iszapos mélységeibe, s amikor a pletykaörvényből szabadulvalassan fölemelkedem a felszínre, mindig elcsodálkozom, hogy lám, mégis ragyog anapvilág.

Teljesen igaznak tartom, hogy világunk, amelyet mi minden dolgok felszínének látunk,valójában feneke egy mély óceánnak: a fák tenger alatti növények, mi magunk iskísérteties, pikkelyes, mélytengeri lények vagyunk, s hulladékkal táplálkozunk, mint azapró rákok. A lélek csak ritkán, küszködve emelkedik föl az irdatlan mélységekből azéteri felszínre, a valódi levegőre. Meg vagyok győződve, hogy amit általában be-lélegzünk, az csak egyfajta víz, és mindnyájan, férfiak-nők egyaránt, halak vagyunk.

Olykor azonban fölemelkedik a lélek, eksztatikus ívben tör a fény felé; mint a tengerisirály, miután zsákmányt ragad fel a víz alól. Gondolom, halandó részünknek az avégzete, hogy embertársaink nyomasztó, víz alatti létéből, az emberiség mélytengeridzsungeléből szerezze táplálékát. Halhatatlan részünk viszont megmenekül: amikorlenyeltük nyálkás tengeri táplálékunkat, ez a részünk töri át az ősóceán felszínét, srobban ki a fényes éterbe, a valódi fényre. Ilyenkor érzi meg az ember, hogy öröklétreszületett.

Mikor Mrs. Boltont hallgatom, úgy érzem, merülök egyre mélyebbre, ahol az emberititkok halai vergődnek és tenyésznek. Az érzéki étvágy teszi, hogy el kell ragadnunk egycsőrre való prédát, és akkor aztán föl, föl a sűrűségből az éterbe, a vízből a légbe. Nekedel tudom mondani az egész folyamatot, de Mrs. Bolton társaságában csak a lefelé húzóerőt érzem, az iszonytató merülést a tengeri növények és a tengerfenék sápadt szörnyeiközé.

Attól tartok, meg kell válnunk vadőrünktől. A kósza feleség botránya nem hogy apadna,egyre nagyobb árhullámokat vet. Fantasztikus dolgokkal vádolja a férjét, és bármilyenfurcsa is, de maga mellé tudta állítani a bányászasszonyok java részét - rémisztő halak,nem mondom -, és a falu bűzlik a pletykáktól.

Ez a Bertha Coutts, miután feldúlta a vadőrlakot és a kunyhót, megostromolta Mellorstaz anyja házában is. Elragadta egyszer a tulajdon lányát, mikor a gyerek iskolából volthazatérőben, ám a háládatlan kis jószág, ahelyett hogy megcsókolta volna szerető anyjakezét, vadul beleharapott, s így aztán a másik kéztől egy fergeteges nyaklevest kapott, deakkorát, hogy az árokba gurult, ahonnan is aztán az elgyötört és méltatlankodó nagyanyahúzta ki.

Elképesztő mennyiségű mérges gázt bocsátott a levegőbe ez a nőszemély. Részletesenmegszellőztette házaséletének azokat az eseményeit, amelyeket rendszerint a házastársihallgatás kettős sírjába szokás temetni. Ő azonban, tíz esztendő után exhumálván őket,hátborzongató listát gyűjtött belőlük. Ezeket a részleteket Linleytől és az orvostóltudom; ez utóbbi jókat mulat rajtuk. No persze, igazában nincs az ilyesmiben semmi. Azemberiség mindig is roppantul találékony volt szokatlan szexuális helyzetek kiagyalásá-ban, és ha egy férfi, Benvenuto Cellini szavaival, „olasz módra” kívánja használni afeleségét, hát az magánügy, ízlés dolga. De az engem is meglepett, hogy a mi derékvadőrünk is ennyi trükköt ismer. Számomra nem kétséges, hogy éppen Bertha Couttstanította meg rájuk. De légyen bármiként is, a kettejük dolga, nem tartozik senki másra.

196

Mégis mindenki hegyezi a fülét, még én is. Tíz-tizenkét éve a közszemérem hallgattattavolna el az egészet. Közszemérem azonban nincs többé, és a bányászasszonyok, álligfegyverben Mellors ellen, bizony nem szégyenlik hallatni a hangjuk. Azt hinné azember, az utóbbi ötven évben minden tevershalli gyerek szeplőtelenül fogantatott, s ezeka mi derék nonkonformista nőink egytől egyig fénylő erkölcsű Szent Johannák. S azt,hogy tiszteletre méltó vadőrünkben van egy csipetnyi rabelais-i hajlam, szörnyűsé-gesebbnek és elvetemültebbnek tartják, mintha Crippen módjára gyilkolt volna. Pedig ajó tevershalliek sem feddhetetlenek éppen, ha hitelt adunk a szóbeszédnek.

Hanem az a bökkenő, hogy a förtelmes kis Bertha Coutts nem állt meg a maga tapasz-talatainak és szenvedéseinek ecsetelésénél. Fölfedezte, s ezt is teli torokkal kürtöltevilággá, hogy a férje nőket „tartott” a vadőrlakban, s amúgy vaktában meg is nevezettnéhányat. Így esett, hogy egy-két tisztes név is sárba rántatott, s ezzel aztán betelt, sőttúlcsordult a mérték. Elfogatóparancsot adtak ki a némber ellen.

Mivel a némbert képtelenség volt távol tartani az erdőtől, ki kellett kérdeznem Mellorsta dolgok állása felől. Mellors azóta is úgy jár-kel, mint akinek semmihez nincs köze:nem törődöm másokkal, velem se törődjék senki. Én azonban bölcsen gyanítom, úgyérzi magát, mint a kutya, akinek konzervdobozt kötöttek a farkára, bár meg kell hagyni,derekasan játssza, mintha nem úgy lenne. Pedig hallom, a faluban az asszonyok be-hívják a gyereküket, ha Mellors arra jár, mintha maga de Sade márki jönne személyesen.Ő meg a szokásos orcátlanságával jár-kel, de azt hiszem, az a bádogdoboz jó erősen odavan kötve a farkára, s magában bizonyára mondja is, mint Don Rodrigo a spanyolballadában: »Jaj, és most ott mardos, ahol a legtöbbet vétkeztem!«

Megkérdeztem, el tudja-e látni munkáját az erdőben: azt felelte, nem tud róla, hogyelhanyagolta volna. Megmondtam, igen kellemetlen, hogy a nő ott illetéktelenkedik,mire ő, hogy ő aztán nem tartóztathatja le. Aztán célzást tettem a botrányra, s hogymilyen kellemetlenül elfajult a dolog. - Igen - mondta erre -, ha a népek békén és jókatbasznának, nem ütnék bele az orruk a más ember baszásába.

Igen keserűen mondta, és bizonyos, hogy nem igazság nélkül való, amit mondott. Amódját azonban igencsak közönségesnek és tiszteletlennek találtam. Céloztam is rá, ésíme, újfent megcsördült a bádogdoboz: - Sir Clifford, maga osztán nincs abba azállapotba, hogy a szememre hányhassa, amiért nem üres az acskóm.

Ezek a válogatás nélkül való vagdalkozások persze csak rontanak a helyzetén, Finley ésBurroughs, a lelkész egyaránt úgy véli, nem ártana, ha eltágulna innen.

Megkérdeztem, igaz-e, hogy hölgyeket fogad a vadőrlakban, és mit felelt: - Hát ahhómeg mi köze, Sir Clifford? - Elmagyaráztam, megkívánom, hogy tisztességgel viselked-jenek a birtokomon, és erre ő: - Akkor mér nem varrassa be ezeknek az asszonyoknak aszáját? - Tovább firtatván, hogyan is él a vadőrlakban, ezt a választ kaptam: - Már annyiszent, hogy a Flossie szukámmal, ha akarja, egykönnyen hírbe hozhat. Erre bezzeg nemgondutt, mi? - Hát így; ez az ember egy kis orcátlanságért nem megy a szomszédba.

Megkérdeztem, találna-e könnyen más munkát. - Ha azt forgassa a fejibe, hogy kiteszi aszűröm, abbizony nem lesz nehéz. - Egyszóval nem akadékoskodott, a jövő hét végénelmegy, de addig, úgy tűnik, be akar avatni a mesterség rejtelmeibe egy Joe Chambersnevű fiatal fickót. Megmondtam, adok búcsúzóul egyhavi fizetést. Tartsam meg apénzem, felelte, ő ugyan nem fog könnyíteni a lelkiismeretemen. - Maga, Sir Clifford,semmivel nem adósom, hát csak ne is fizessen semmit. Ha ki akar innen akolbolíntani,szóljon csak, oszt kész.

197

Itt tartunk hát ez idő szerint. A némber eltűnt, hogy hová, nem tudni: ha Tevershallbabeteszi a lábát, lecsukják. Mint hallom, halálosan fél a börtöntől, ami nem csoda, hiszalaposan rászolgált. Mellors szombathoz egy hétre lép ki, s a dolgok hamarosan vissza-zökkennek a régi kerékvágásba.

Drága Connie-m, ha szívesen maradsz Velencében vagy Svájcban augusztus elejéig, éncsak örülök, hogy kimaradsz ebből az undok históriából; a hó végére minden magátólelcsitul.

Láthatod, mélytengeri szörnyek vagyunk, s ha a rák iszapba gázol, fölzavarja mindenkivizét. Viseljük el filozofikus nyugalommal, egyebet úgysem tehetünk.”

Clifford levelének sértett hangulata meg az, hogy senki iránt nem érez egy szikrányi rokon-szenvet, rossz hatással volt Connie-ra. Jobban megértette a dolgokat, mikor megkapta Mellorslevelét:

„Kibújt a szög a zsákból, méghozzá többedmagával. Te is tudod, hogy feleségem,Bertha visszatért csöppet sem szerető karjaimba, s az erdei házban ütötte föl tanyáját,ahol, tisztesség ne essék szólván, patkányt orrontott meg egy kis üveg Cotyra bukkanva.Más bizonyítékot nem talált egy ideig, de néhány nap múlva teleüvöltötte a világot azelégetett fényképpel. Megtalálta a hálószobában az üveget meg a hátlemezt. A hátlemez-re, sajnos, valaki kis vázlatokat rajzolt, s több példányban is a monogramját: C. S. R. Ezazonban nem vezette nyomra mindaddig, amíg be nem tört a kunyhóba is, ahol egykönyvedre bukkant, Judith színésznő önéletrajzára, s a könyv első oldalán ott volt aneved: Constance Stewart Reid. Ezek után napokig azt trombitálta, hogy a kedvesemnem kisebb személyiség, mint maga Lady Chatterley. A hír végül eljutott a lelkész, Mr.Burroughs, és Sir Clifford fülébe is. Akkor szánták rá magukat, hogy jogi lépésekettesznek hű feleségem ellen, hű feleségem pedig az eltűnésre szánta el magát, mivel arendőrségtől mindig is halálosan rettegett.

Sir Clifford magához kéretett, hát elmentem. Alaposan körbejárta a dolgokat, sláthatólag dühös volt rám. Megkérdezte, tudom-e, hogy Lady Chatterley őméltóságaneve is szóba került. Azt feleltem, soha nem hallgatok a pletykára, és meg vagyokdöbbenve, hogy ezt is éppen Sir Cliffordtól kell hallanom. Goromba sértés, mondta per-sze ő: megnyugtatásul előadtam, hogy a kamrában, egy naptáron ott van Mária királynéképe, s nem is vitás, hogy azért, mert őfelsége is tagja a hárememnek. A szarkazmuspersze lepergett róla. Kerek perec megmondta, tisztességtelen fráter vagyok, éskigombolt nadrágsliccel járok szanaszerte; kerek perec megmondtam, neki viszont nincsis mit begombolnia a nadrágjába, mire persze kirúgott. Szombathoz egy hétre távozom,és többet engem ez a vidék nem lát.

Londonba megyek, a régi szállásadónőmhöz, Mrs. Ingerhez, a Coburg Square 17. alá;Mrs. Ingernél bizonyára kapok szobát, vagy ha nem, ő majd talál nekem.

Már az bizonyos, hogy az embert utolérik a bűnei, különösen, ha házas ember, ésBerthának hívják a bűnét...”

Ami őt, Connie-t illeti, vele kapcsolatban, őhozzá, egyetlen sort sem írt Mellors. Conniekeservesen bánta, írhatott volna néhány vigasztaló, bátorító szót. De csakhamar rájött, a férfinem akarja megkötni a kezét: menjen vissza Cliffordhoz Wragbybe, ha úgy dönt. Connie eztis bánta. Semmi szükség, hogy ilyen hamisan lovagias legyen a párja. Miért is nem mondtameg Mellors Cliffordnak: Igenis, ő a szeretőm és a szerelmem, és büszke vagyok rá! Eddigpersze nem terjedt a bátorsága.

198

Egyszóval Tevershallban együtt emlegették a nevüket! Micsoda gabalyodás! Habár elfelejtő-dik ez is egykettőre.

Connie mérges volt; bonyolult, zavaros haragja tehetetlenségre kárhoztatta. Nem tudta, mittegyen, mit szóljon, tehát nem tett és nem szólt semmit. Tovább morzsolta napjait Velencé-ben, mintha mi sem történt volna, gondolázott Duncan Forbesszal, fürdött, sodortatta magát anapok múlásával. Duncan, aki vagy tíz éve eléggé nyomasztó módon szerelmes volt belé,újfent belészerelmesedett. De Connie megmondta neki: - Csak azt az egyet kívánom aférfiaktól, hogy hagyjanak nekem békét.

Duncan tehát békét hagyott neki, s nagyra volt magával, hogy erre is képes. Mindazonáltalfölajánlotta csöndes, különös, befelé forduló szerelmét. Connie-val akart lenni, nem kívántegyebet.

- Gondolt-e már arra - mondta egy nap -, hogy milyen kevés közük van az embereknekegymáshoz? Itt van például ez a Daniele. Milyen szép ember, ragyog, mint a nap. És lám,mennyire magányos ezzel a nagy szépségével. Pedig fogadok, hogy nős, sőt családos, és hiábais akarna szabadulni tőlük.

- Kérdezze meg - javasolta Connie.

Duncan meg is kérdezte. Kiderült, hogy Daniele nős ember, két gyermeke van, fiú mind akettő, hét- és kilencévesek. Érzelmet azonban semmit el nem árult velük kapcsolatban.

- Talán éppen azok az emberek látszanak ennyire magányosnak, akik képesek valódiközösséget hozni létre - vélte Connie. - A többiek mind ragadósak egy kissé, ragadnak atömeghez, mint ez a Giovanni. - És mint maga, Duncan, tette hozzá gondolatban.

199

Tizennyolcadik fejezet

Connie-nak döntenie kellett. Akkor, azon a szombaton indul el Velencéből, amikor Mellorselhagyja Wragbyt: hat nap múlva. Hétfőn ér tehát Connie Londonba, és akkor találkozhatnak.Írt a londoni címre, s megkérte a férfit, küldjön üzenetet a Hartland-szállodába, és jöjjön odahétfőn este hétre.

Különös, bonyolult düh ágaskodott benne, bénának érezte minden reakcióját. Még Hildát semavatta bizalmába, és Hilda, akit sértett a húga állhatatos hallgatása, meglehetősen meghittbarátságot kötött egy holland asszonnyal. Connie gyűlölte az efféle nyomasztó asszonyibarátkozást; maga Hilda sem ment bele egykönnyen ilyen kapcsolatokba.

Sir Malcolm úgy döntött, Connie-val utazik, Duncan hadd menjen Hildával. Az öreg művésznem sajnálta magától a kényelmet: hálókocsijegyet vett az Orient-expresszre, hiábaidegenkedett Connie a train de luxe-től, pontosabban attól az elfajzott, közönséges légkörtől,amely manapság ezeket a vonatokat jellemzi. Mindenesetre gyorsabban érnek így Párizsba.

Sir Malcolm mindig nehéz szívvel tért meg a feleségéhez; ezt a szokását még az elsőházasságából mentette át. De szalonkavadászatot vett tervbe, s jóval a vendégei előtt akartmegérkezni. Connie szépséges volt és napbarnított, de csöndben gubbasztott, ügyet sem vetvea tájra.

- Elég nagy csacsiság, hogy visszamégy Wragbybe - jegyezte meg az apja, látva Connieborongós hangulatát.

- Nem is tudom, visszamegyek-e Wragbybe - mondta ki váratlanul Connie, nagy kék szemétaz apjára emelve. Sir Malcolm nagy kék szemében az olyan ember riadt tekintete ült, akineknem egészen tiszta a lelkiismerete.

- Úgy értsem, hogy Párizsban maradsz egy ideig?

- Nem! Úgy értsd, hogy soha többé nem megyek Wragbybe.

Az öregúr el volt foglalva a saját kis problémáival: őszintén remélte, nem kell a lánya gondját-baját is a vállára vennie.

- Hogyhogy? Csak így, ilyen hirtelen?

- Gyerekem lesz.

Most mondta ki először bárki emberfiának a szót; tudta, fordulóponthoz jutott.

- Honnan tudod? - kérdezte az apja.

Connie mosolygott.

- Ugyan honnan?

- Persze nem Cliffordtól van?

- Nem! Mástól.

Connie élvezettel csigázta az apját.

- Ismerem? - kérdezte Sir Malcolm.

- Nem. Nem is láttad soha.

Hosszú szünet.

200

- No és mik a terveid?

- Hiszen ez az. Nem tudom.

- Elboronáljátok a dolgot Clifforddal?

- Cliffordon, azt hiszem, nem múlna. Azután, hogy beszéltél a fejével, mondta is nekem, nembánná, ha szülnék, feltéve, hogy diszkréten járok el az ügyben.

- Tekintve a tekintendőket, ennél értelmesebbet nem is mondhatott volna. Akkor hát,gondolom, minden rendben.

- Már milyen szempontból? - kérdezte Connie, apja szemébe nézve. A nagy kék szempársokban hasonlított az övére, bár volt benne némi szorongás; egy tétova kisfiú szorongásaolykor, máskor megátalkodott önzés, de legtöbbször csak jó humor és óvatos körültekintés.

- Örököst ajándékozol Cliffordnak meg az összes Chatterleyknek, új baronetja leszWragbynek.

Sir Malcolm mosolyában csipetnyi érzékiség bujkált.

- De ha nincs kedvem!

- Ugyan miért ne lenne? Belehabarodtál abba a másikba? Lám, lám. Ha az igazságra vagykíváncsi, gyermekem, csak ezt mondhatom: a világ nem áll meg. Wragby viszont áll, ésmindig állni fog. A világ, ugye, többé-kevésbé adva van, külsőleg alkalmazkodnunk kellhozzá. Ettől eltekintve, szerény véleményem szerint, élhetünk kedvünkre. Az érzelmek változ-nak. Idén ezt az embert szereted, jövőre talán már egy másikat. De Wragby áll. RagaszkodjWragbyhez, amíg Wragby ragaszkodik hozzád. Attól még élhetsz kedvedre. De a szakításbólnem sok hasznod lenne. Persze szakíthatsz, ha azt akarod, önálló jövedelmed van, ez az egy,ami soha nem hagy cserben. De azért azzal sem mégy sokra. Szülj egy kis baronetetWragbynek. Az sem utolsó szórakozás.

Sir Malcolm azzal mosolyogva hátradőlt. Connie nem felelt.

- Remélem, végre igazi férfira akadtál - mondta kis szünet után Sir Malcolm, felhangoltérzékekkel.

- Hát igen. Épp ez a baj. Nem sok van belőlük.

- Igaz! Istenemre, igaz! Nos, kedvesem, ahogy így elnézlek, szerencsés fickó lehet. Ugye, nemfog bajt keverni neked?

- Nem bizony! Nem akar korlátozni a szabadságomban.

- Úgy is van rendjén. Az igazi férfi már csak ilyen.

Sir Malcolm meg volt elégedve. Connie volt a kedvesebbik lánya, mindig is méltányoltabenne a nőt. Kevesebb van benne az anyjából, mint Hildában. No és Cliffordot soha nemszívelte Sir Malcolm, örült tehát, és olyan gyöngéd volt a lányához, mintha tőle volna az amegszületendő gyermek.

Együtt hajtottak a Hartland-szállóhoz; Sir Malcolm szobát vett ki a lányának, aztán átugrott aklubjába. Connie lemondta az estére ajánlott közös programot.

Üzenet várta Mellorstól.

„Nem akarok a szállodád közelébe menni. Hétkor várlak az Adam Streeten, azAranykakas előtt.”

201

Ott állt a megbeszélt időben, magas volt és szikár, és oly különös a sötétszürke öltönyben.Természetes méltóságnak nem volt híjával, mégis más volt, mint a Connie osztályabéli, egykaptafára készült férfiak. Connie rögtön látta, akárhol megállná a helyét. Mennyivelértékesebb is ez a természetadta jó modor, mint a középosztály konfekcióviselkedése!

- Lám, hát megjöttél! Ragyogóan nézel ki!

- Lehet, de te annál kevésbé.

Aggodalmasan nézett a férfi arcába. Megsoványodott, kiütköztek a pofacsontjai. A szemeazonban mosolygott, és Connie rögtön otthonosan érezte magát mellette, a látszatőrzésfeszültsége egyszeriben lefoszlott róla. Sugárzott valami ebből az emberből, ami oldotta,boldoggá, otthonossá varázsolta Connie-t. Érzékeny női boldogságösztönével azonnalmegérezte. Boldog vagyok, ha a közelemben van, fogalmazta meg magának. Velence mindennapsütése nem adhatta meg ezt a belső kiteljesedést, melegséget.

- Mondd csak, nagyon rémes volt? - kérdezte Connie, mikor asztalhoz ültek. Most látta csak,mennyire megsoványodott. A keze ismerős módon pihent az asztalon: akár egy oldott álombafeledkező állat. Hogy szerette volna a kezébe fogni és megcsókolni! De nem merte.

- Az emberek mindig rémesek - felelt a férfi.

- Megviselt a dolog?

- Megviselt, és mindig is meg fog viselni. Ugyanakkor tudtam, bolond vagyok, amiérthagyom, hogy megviseljen.

- Úgy érezted magad, mint a kutya, akinek bádogdobozt kötöttek a farkára? Clifford szerintúgy kellett lennie.

A férfi ránézett. Kegyetlenség volt ezt mondani, hiszen valóban súlyos sérelem érte abüszkeségét.

- Hát úgy valahogy.

Connie nem tudhatta, milyen keserűen emésztődik a férfi a sértéseken.

Sokáig hallgattak.

- No és hiányoztam neked? - kérdezte Connie.

- Örültem, hogy kimaradtál belőle.

Újabb hallgatás.

- De az emberek elhiszik, hogy te meg én...?

- Nem! Azt egy percig sem hittem!

- Hát Clifford?

- Szerintem ő sem. Elhessegette, anélkül hogy belegondolt volna. De persze a háta közepébese kíván azóta.

- Gyerekem lesz.

Teljesen kifejezéstelen lett a férfi arca, de még a teste is. Elsötétülő szemmel tekintett föl.Connie nem értette ezt a tekintetet: akárha egy sötét lobot vető szellem nézne rá.

- Mondd, hogy örülsz neki! - esdekelt, megragadva a férfi kezét, s látta, különös ujjongás kelbenne, de valami, Connie számára érthetetlen érzés lefojtja ezt az ujjongást.

202

- A jövő - mondta Mellors.

- Hát nem örülsz?

- Olyan szörnyűségesen bizalmatlan vagyok a jövő iránt.

- A felelősség miatt nem kell aggódnod. Clifford elfogadja a gyereket, mintha a sajátja lenne.Boldog lesz.

Látta, hogyan sápad el s húzódik magába a férfi. Csönd volt.

- Visszamenjek Cliffordhoz, szüljek egy kis baronetet Wragbynek?

Mellors sápadtan, távoli tekintettel nézte. Kellemetlen kis mosoly játszott az ajkán.

- Nem mondod meg neki, hogy ki az apja?

- Ó! - szakadt ki Connie-ból. - Elfogadná még azt is, ha akarnám.

Mellors eltöprengett.

- Hát igen - mondta, mintegy magának -, magam is úgy vélem.

Csönd lett. Mély szakadék nyílt meg közöttük.

- De te, ugye, nem akarod, hogy visszamenjek Cliffordhoz?

- Mit akarsz tenni te magad?

- Veled élni - felelt egyszerűen Connie.

A szavak hallatán, akarata ellenére is, apró lángok gyúltak a férfi bensőjében. Lehorgasztotta afejét.

- Ha ugyan megéri. Semmim sincs.

- Többed van, mint a legtöbb embernek. Ugyan, hisz te is tudod.

- Bizonyos értelemben igen. Tudom. - Mellors hallgatott egy sort, gondolkozott. Akkor ígyfolytatta: - Mondják, túl sok nőiesség van bennem. Nincs igazuk. Azért, mert nincs szívemmeglőni egy madarat, mert nem akarok pénzt gyűjteni, vagy előbbre jutni, még nem vagyoknő. A hadseregben könnyen megcsinálhattam volna a „szerencsém”, de nem szerettem ahadsereget. Pedig az emberekkel jól elboldogultam: kedveltek, de meg rettegtek is tőlem,mikor méregbe gurultam valamin. Hanem a feljebbvalóknak az az ostoba fafejűsége, az vetteel a kedvem a katonaságtól, de végképpen. Szerettem az embereket, ők is engem. De ki nemállhatom azt a sületlen és szemtelen fensőbbségességet, amivel a pozícióban lévők megvannak verve. Ez az, amivel nem tudok megalkudni. Gyűlölöm a pénz orcátlanságát és azosztálygőgöt. És egy ilyen világban mit is nyújthatok én egy asszonynak?

- Miért akarnál bármit is nyújtani? Ez nem adásvétel kérdése. Szeretjük egymást, és azzalkész.

- Nocsak, no. Nem olyan egyszerű az. Az élet halad, nem áll meg. És az én életem nem találutat magának az intézményes csatornákon. Nem, ha mondom. Selejt vagyok, ha úgy tetszik.És asszonynak nincs helye az életemben mindaddig, amíg az életem meg nem oldódik,bensőleg legalábbis, mert csak ez tarthat frissen mind a kettőnket. Muszáj, hogy a férfifölajánlhasson az asszonynak valami értelmet az életében, ha ilyen elszigetelt életrekészülnek, s ha az asszony igazi asszony. Nem lehet, hogy csak az ágyasod legyek és semmitöbb.

- Ugyan miért nem?

203

- Mert nem. Te is egyhamar meggyűlölnéd ezt az állapotot.

- Úgy beszélsz, mint aki nem bízhat meg bennem.

Földerengett a férfi szarkasztikus mosolya.

- Tiéd a pénz, a pozíció, s lám, tiéd még a döntés is. Csakhogy én is több vagyok, mintLadységed lövőlegénye.

- Mi vagy hát te?

- Jogos kérdés. Kétségkívül megfoghatatlan, amire gondolok. A magam számára legalábbmégiscsak jelentek valamit. Látom a létezésem értelmét, noha érthető, hogy senki más nemlátja.

- És a létezésed vajon veszítene az értelméből, ha velem élnél?

A férfi hosszasan fontolgatta a választ.

- Meglehet.

Connie is megszívlelte a hallottakat.

- No és mi a létezésed értelme?

- Megfoghatatlan, mondom. Nem hiszek ebben a világban, a pénzben, a karrierben, nemhiszek ennek a civilizációnak a jövőjében. Ha van egyáltalán jövője az emberiségnek,bizonyos, hogy egészen más lesz, mint a jelene.

- Milyennek kellene lennie a jövőnek?

- Isten tudja. Megérzem néha, érzek valamit, elkeveredve a dühömmel. De hogy mi is légyenaz, magam sem tudom.

- Megmondjam? - kérdezte Connie a férfi szemébe nézve. - Megmondjam neked, mid van,ami a többi férfiból hiányzik, s amire a jövő épülhet? Megmondjam?

- Mondd meg hát.

- Az, hogy van merszed gyöngédnek lenni! Mikor például a faromat simogatod, és aztmondod, milyen szép a fenekem.

Újból az a vibráló, gonoszkás mosoly.

- No lám.

Eltöprengett.

- Hát igen! - mondta ki végül. - Igazad van. Végül is mindig erről volt szó. A férfiakkal is.Kapcsolatban kellett lennem velük, fizikai kapcsolatban, s vigyázni, vissza ne éljek vele.Testileg tudatosultak bennem, gyöngédnek kellett lennem irántuk, még ha meghajszoltam isőket. Figyelem kérdése, ahogy Buddha mondaná. De a testi ébrenlét elől még ő is vissza-hőkölt, visszahőkölt az elől a természetes fizikai gyöngédség elől, ami a legjobb még a férfiakviszonyában is, a maga megfelelő, férfias módján persze. Ez teszi igazán férfiassá a férfit,megmenti attól, hogy majom módra viselkedjék. Igen! Gyöngédség, erről van itt szó, valamifigyelemmel teljes érzékiségről. A nemiség is csak kapcsolat, minden kapcsolatok legszoro-sabbika. És mi félünk ettől a kapcsolattól. Nem vagyunk igazán ébren, félig élünk csak. Életrekell kelni, figyelni kell! És különösen az angoloknak kellene megtanulni ezt. Egy kevésgyöngéd figyelem egymás iránt, ez a legégetőbb szükségünk.

Connie ránézett.

204

- Akkor hát miért félsz tőlem?

A férfi hosszasan elnézte, mielőtt válaszolt.

- Voltaképp a pénz meg a pozíció miatt. A világ miatt, amit magadban hordasz.

- Bennem talán nincsen gyöngédség? - kérdezte sóváran Connie.

Mellors tétova, elsötétülő szemmel nézte.

- Van! Árad és apad benned, csakúgy, mint énbennem.

- Miért nem bízod rá magad a kettőnk gyöngédségére? - kérdezte szorongó tekintettel azasszony.

Látta, megenyhül a férfi, lefoszlik a páncélja.

- Megpróbálhatnám! - mondta.

Hallgattak.

- Szeretnélek a karomba szorítani - mondta az asszony. - Szeretném hallani tőled, örülsz, hogygyermekünk lesz.

Olyan szép volt sóvárgó, meleg asszonyiságában, hogy a férfi minden porcikája feléjekívánkozott.

- Fölmehetnénk talán a szobámba - jelentette ki. - Még ha újabb botrányt kockáztatunk is.

Connie látta, eltávolodik Mellorstól a világ, arcán földereng a gyöngéd szenvedély tiszta-meleg fénye.

Félreeső utcákon sétáltak el a Coburg Square-re. Mellors a ház legfelső emeletén lakott,padlásszobát bérelt; ebédjét maga főzte egy kis gáztűzhelyen. A szoba kicsiny volt, de tiszta ésrendes.

Connie levetkőzött; a férfi követte példáját. Kezdődő terhessége lágy asszonyiságábancsodaszép volt Connie.

- Nem is szabadna hozzád nyúlnom - mondta a férfi.

- Jaj, dehogynem! Szeress! Szeress, és mondd, hogy megtartasz magadnak. Mondd, hogymegtartasz! Mondd, hogy soha el nem engedsz, nem adsz oda senkinek!

Szorosan hozzábújt, átölelte a sovány, erőteljes, meztelen férfitestet, az egyetlen otthont, melyvalaha is adatott neki.

- Megtartalak hát - mormolta a férfi. - Megtartalak, ha te is úgy akarnád.

És szorosan, szenvedélyesen magához ölelte.

- Mondd, hogy örülsz a gyermekünknek - kérlelte Connie. - Csókold meg! Csókold meg améhem, és mondd ki, örülsz, hogy lakója lett.

De éppen ez esett nehezére Mellorsnak.

- Irtózok tőle, hogy gyereket segítsünk erre a világra - mondta. - Aggódok a jövőjéért.

- De hiszen tőled való. Légy gyöngéd hozzá: a gyöngédséged lesz a jövője. Csókold meg!

Mellors megreszketett a szavak igazságától. - Légy gyöngéd hozzá, és az lesz a jövője! -Véghetetlen szerelmet érzett Connie iránt. Megcsókolta a hasát és a vénuszdombját, méhénekés a méh magzatának szánva a csókot.

205

- Ó, hát szeretsz! Szeretsz! - szakadt ki az asszonyból, a gyönyör vak, artikulátlan kiskiáltásaihoz hasonlóan. És a férfi lágyan beléhatolt, és érezte, testéből az asszony testébeáramlik a gyöngédség hulláma, elborítja őket az irgalmas együttérzés árja.

S mikor az asszonyba hatolt, megvilágosodott előtte, erre van ő rendeltetve: erre a gyöngédkapcsolatteremtésre, melyben megtartja mégis büszkeségét, férfiúi méltóságát, önmagát. Merthiszen ha az asszonynak van pénze és befolyása, neki pedig nincs, átkos büszkeség lenne csakezért tagadni meg tőle a gyöngédséget. Az emberek közötti figyelmes testi kapcsolatot, azérintés gyöngédségét szolgálom, mondta ki magában. És ő az én társam. Ez az én harcom apénz, a gép és a világ rideg-hideg őrültsége ellen. És ő mindig mellettem fog állni. Hálát adokIstennek az asszonyomért! Istennek hála, asszonyom van, aki velem tart, és gyöngéd figye-lemmel van irántam. Istennek hála, hogy az asszonyom nem erőszakos, nem őrült; Istennekhála ezért a gyöngéd, figyelmes asszonyért! S amikor Connie-ba áradt a magja, beléje áradt alelke is a teremtő aktusban, amely oly sokkal több a nemzésnél.

Connie megbizonyosodott, el nem szakadnak immár egymástól, noha tisztázatlan még azegyüttélés útja-módja.

- Gyűlölted Bertha Couttsot? - kérdezte.

- Ne is említsd nekem azt a nevet.

- De igen! Beszélnünk kell róla, mert szeretted valamikor. És valaha éppolyan meghittviszonyban voltál vele, mint most énvelem. El kell mondanod. Mondd csak, nem rettenetes,hogy a meghittségetek után így meg kellett gyűlölnöd? Miért van ez?

- Nem tudom. Talán azért, mert ellenem szegezte a maga akaratát, mert örökkön-örökké résenvolt: azt az iszonytató nőstényakaratát, a szabadságát akarta érvényesíteni! Azt az iszonytatónői szabadságot, ami rendre a legvadabb erőszakoskodásba torkollik. Ó, igen, a szabadságávalfenyegetett örökké, mint egy üveg vitriollal, amit bármikor a szemem közé loccsanthat.

- De lám, még most sem szakadt el egészen tőled. Lehet, hogy még mindig szeret?

- Nem, nem! Ha nem szakadt el tőlem, csak azért nem, mert dühöngő őrült, mert tovább akargyötörni!

- Valamikor csak-csak szeretett...

- Soha! Vagyis hát olykor-olykor mégis. Vonzódott hozzám, igen. De azt hiszem, még ezt avonzalmát is gyűlölte. Voltak pillanatok, amikor szeretett. De vissza is vonta azonnal, hogytovább gyötörhessen. Ez volt a legigazabb szükséglete, hogy gyötörjön, igen, és nem voltképes megváltoztatni. Az akarata volt visszás, a kezdet kezdetétől.

- Talán úgy érezte, nem szeretted igazán, és azt akarta kipréselni belőled.

- Gonosz egy prés volt, istenemre!

- Nem szeretted igazán, igazam van? Ebben, úgy lehet, te hibáztál.

- Hogy is szerethettem volna? Megpróbáltam. Szeretni akartam, de mindig-mindig visszaélt aszándékommal. Nem, ne is beszéljünk róla. Maga volt a kárhozat, elhiheted. Kárhozott egy nővolt az. Legutóbb már legszívesebben lelőttem volna, mint egy rühes vidrát. Le én, hatehettem volna: maga volt az asszonybőrbe bújt dögvész! Ha lelövöm, az vethetett volna csakvéget ennek a nyomorúságnak! Mikor egy nőt ennyire a hatalmába kerít az akarata, mikormindennel az akaratát szegezi szembe, hát az valami félelmetes. Le kell lőni az ilyet.

- A férfiakat vajon nem kell lelőni, ha az akaratuk megszállottjai lesznek?

206

- De igen. Ők sem különbek. Hanem meg kell szabadulnom attól a nőtől, mielőtt megint rámtelepszik. Meg is akartam mondani neked. Elválok, ha tehetem. És ezért óvatosnak kelllennünk. Nem szabad együtt mutatkoznunk. Azt az egyet nem élném túl, ha ránk szállna az anő, rám és rád.

Connie elgondolkozott.

- Nem lehetünk együtt? - kérdezte.

- Nem bizony, jó hat hónapig. Gondolom, szeptemberben meglesz az első tárgyalás: márciusigtehát.

- Csakhogy a gyerek valószínűleg február végén fog megszületni.

Mellors hallgatott.

- Miért nem tudnak meghalni a cliffordok és a berthák! - sóhajtott végül.

- Nem vagy valami gyöngéd irántuk - jegyezte meg Connie.

- Nem-e? Kívánhatnék-e könyörületesebbet az ilyeneknek, mint hogy haljanak meg? Hiszennem bírnak élni! Megcsúfolják csak az életet! Rossz szagú a lelkük! Megváltás lenne nekik ahalál. Hiszen ha büntetlenül lelőhetnem őket!

- Olyat úgysem tennél.

- Mi az, hogy nem! Megtenném, és kisebb lelkifurdalással, mint ha menyétet ölnék. A menyétlegalább szép és magányos. De ezek, mint a pelyva. Lelőném őket, le én!

- Még szerencse, hogy így legalább nem mered megtenni.

Connie-nak volt min törnie a fejét. Nyilvánvaló, hogy Mellors mindenáron szabadulni akarBertha Couttstól. Igaza van, gondolta Connie. Ez az utolsó kirohanás valóban több volt asoknál. Ez azonban annyit jelent, hogy tavaszig egyedül kell élnie neki, Connie-nak is. Azalatttalán ő is elválhat Cliffordtól. De hogyan? Ha megemlíti Mellors nevét, Clifford bizonyos,hogy elzárkózik a válás elől. Nyomorúságos egy állapot! Miért is nem kerekedhet föl azember, s telepedhet meg szabadon a föld egy távoli zugában?

Mert ez az, amit nem lehet megtenni. Manapság a föld távoli zugai is öt percre vannak aCharing Crosstól. Mióta a rádiót föltalálták, nincsenek távoli zugok. Dahomey királya és adalai láma Londont és New Yorkot hallgatja.

Türelem! Türelem! Óriási és roppantul bonyolult gépezet ez a világ, és csak a legóvato-sabbakat nem zúzza tönkre.

Connie bizalmába avatta az apját.

- Tudod, apa, Cliffordnak volt a vadőre, de azelőtt tiszti rangban szolgált Indiában. Csak hát őis olyan, mint C. E. Florence ezredes, aki önként lett közlegénnyé.

Sir Malcolmot azonban nem hatotta meg a híres C. E. Florence kétes miszticizmusa; reklámotgyanított a nagy alázat mögött. Pontosan ezt a fajta önelégültséget, a megalázkodás önelégült-ségét vetette meg a leginkább az öreg lovag.

- Honnan szalajtották ezt a te vadőrödet? - kérdezte ingerülten.

- Tevershalli bányász volt az apja. De ő már teljesen társaságképes.

A lovagi rangra emelt művész még ingerültebb lett.

207

- Szerintem közönséges szerencselovag - jelentette ki. - És veled aztán könnyen megcsinálta aszerencséjét.

- Nem úgy van az, apa. Te se mondanád, ha ismernéd. Valódi férfi. Clifford neheztelt is rámindig, amiért nem elég alázatos.

- Az ösztöne éles, azt az egyet meg kell hagyni.

Sir Malcolm büszkesége nem tudta elviselni, hogy a lányának egy vadőrrel van viszonya. No,nem a viszony, hanem a botrány miatt.

- Nem érdekel engem az a fickó. Látható, alaposan elcsavarta a fejed. De az Isten szerelmére,a pletykára nem gondolsz? Gondold csak el, mit fog szólni a mostohaanyád!

- Tudom. A pletyka irtóztató, különösen, ha valaki jobb körökben él. De Mellors mindenáronel akar válni a feleségétől. Talán ha azt mondanánk, hogy mástól van a gyerekem, és Mellorsnevét nem is hoznánk szóba...

- Mástól! És ki lenne az a más?

- Talán Duncan Forbes. Régi barátja a családnak. És eléggé ismert művész. No és szeretengem.

- Ördög-pokol! Szegény Duncan! És neki mi lenne a haszna ebből az egészből?

- Nem tudom. Semmi. Az is meglehet, hogy élvezni fogja.

- Na ne mondd. Csakugyan? Fura egy bogár, csak annyit mondhatok. Hiszen soha nem voltviszonyotok, nem igaz?

- Nem. De nem is vágyik rá igazából. Az a vágya, hogy velem lehessen, nem az, hogy hozzámnyúljon.

- Micsoda egy nemzedék, uramatyám!

- És leginkább azt szeretné, hogy modellt álljak neki. De soha nem álltam kötélnek.

- Szerencsétlen flótás. Habár kinézek én belőle rosszabbat is, amilyen megtiport egy alak.

- De azért, ugye, megteszed, hogy beszélsz vele?

- De Connie, az ég áldjon meg, még egy ilyen rohadt cselszövést!

- Tudom, tudom. Szörnyű. De mit lehet tenni!

- Ármány és cselszövés! Cselszövés és ármány! Szavamra, ilyenkor érzem, tovább éltem akelleténél.

- Ugyan már, apa, ha a magad idejében nem ármánykodtál volna te is éppen eleget, mégmegérteném.

- Az egészen más volt, megnyugtathatlak.

- Mindig, minden egészen más.

Megjött Hilda, s őt is földühítették az új fejlemények. Ő is irtózott a gondolattól, hogy abotránykrónikák együtt emlegessék a húgát egy vadőrrel. Még ilyen gyalázatot!

- Mi lenne, ha egyszerűen eltűnnénk, külön-külön, ha áthajóznánk Brit Kolumbiába? - vetetteföl Connie. - Akkor talán nem lenne botrány.

208

Az sem jobb, a botrány mindenképpen kirobban. És ha Connie csakugyan el akar menni azzalaz emberrel, jobb, ha előbb összeházasodhatnak, vélte Hilda. Sir Malcolm habozott: megeshetmég, hogy magától abbamarad ez az áldatlan viszony.

- De azért, ugye, beszélsz vele, apa?

Szegény Sir Malcolm! egyáltalán nem örült az ötletnek. Szegény Mellors még kevésbé voltelragadtatva. A találkozó mégis létrejött: a klub egyik különszobájában, ebédlőasztal fölöttmérte föl egymást a két férfi.

Sir Malcolm derekas mennyiségű whiskyt nyakalt be; ivott Mellors is. És egész idő alattIndiáról beszélgettek: ebben a témában otthonosan mozgott a fiatalabbik.

Amíg ettek, másról nem esett szó. Mikor már a kávét is elébük tették, és a pincér távozott, SirMalcolm szivarra gyújtott, és csak akkor tette föl a szívélyes kérdést:

- Nos hát, fiatalember, mi a helyzet a lányommal?

Felvillant Mellors gonoszkás mosolya.

- Nos hát, mi a helyzet vele, uram?

- Teherbe ejtette, annak a rendje és módja szerint.

- Volt szerencsém, igen, - mosolygott Mellors.

- Volt szerencséje! Azt elhiszem, hogy volt! - bugyborékolt föl egy kurta nevetés SirMalcolmból. Egyszeriben ízig-vérig skót lett, és bizalmasan malackodó. - Még hogy voltszerencséje! No és hogy esett, fiam? Jól, mi?

- Jól.

- Meghiszem azt! Haha! Az én lányom, az aztán érti a dörgést, mi? Magam sem voltam sohaellensége egy jó kis kamatyolásnak. Hanem az anyja, szegény, az aztán... - tekintett mókáskétségbeeséssel a mennyezetre. - Mindenesetre maga rendesen aláfűtött a lányomnak, azt azegyet meg kell hagyni. Haha! Hiába, az én vérem! Tisztességgel alája fűtött, mit mondjak.Hahaha! Őszintén örültem is neki, megmondhatom. Az hiányzott neki, a vak is láthatta.Helyre kis nő az: tudtam én, hogy értené a mókát, ha valaki végre tisztességgel alája fűtene.Hahaha! Vadőr maga egyáltalán, fiacskám? Szerintem inkább egy bitang vadorzó! Hahaha!Hanem ide hallgasson, fordítsuk komolyra a szót, hova fogunk kilyukadni ezzel az egésszel?De komolyan, érti?

Komolyra fordítván a szót, nem jutottak túl messzire. Mellors, noha ő is becsípett egy kissé,sokkal józanabb volt, mint a másik. Igyekezett a lehetőséghez képest kulturált keretek közötttartani a beszélgetést - nem túl sok sikerrel.

- Egyszóval vadőr a foglalkozása. Igaza van, fiam! Ilyen vad meg is éri a fáradságot, no nem?Tudja, mi a nő próbája? Bele kell csípni a fenekébe. A feneke tapintásán megérzik, mire isképes. Haha! Irigylem magát, fiam! Hány éves is?

- Harminckilenc.

A lovag fölvonta a szemöldökét.

- Olyan sok? Nohát, így ránézésre akkor is hátravan még vagy húsz jó éve. És akár vadőr, akárnem, férfi a talpán, a vak is láthatja. Nem olyan, mint az a nyavalyás Clifford. Annak anebáncsvirágnak víz folyik az ereiben. Kedvelem magát, fiacskám, meglátszik, hogy tökösgyerek. Harcias kis kakas maga, hallja-e? Vadőr! Szavamra, én aztán rá nem bíznám magára

209

az őzikéimet! Haha! De ide hallgasson, komolyan, mihez kezdjünk most már? Tele a világpletykás vénasszonyokkal.

Végül is komolyan semmihez sem kezdtek, hacsak ahhoz nem, hogy cinkosan megosztoztak amegértő férfiérzékiségben.

- Idehallgasson, fiacskám, ha tehetek bármit is magáért, számíthat rám. Vadőr! Hisz ez valamióriási! Pompás! Pompás, ha mondom. Hiába, bátor kis nő a lányom. Nem igaz? Végtére,maga is tudja, saját jövedelme van neki, no nem valami sok, de megjárja. És én is ráhagyom,amim van. Ráhagyom, én úgy éljek! Megérdemli, ha ilyen bátor tud lenni ebben a vén-asszonyvilágban. Magam hetven éve próbálok nem törődni a vénasszonyok nyelvével,hasztalan. Hanem maga talpig férfi, megmondhatom.

- Örülök, ha ez a véleménye. Pedig a legtöbben nem haboznak tudomásomra hozni, perszecélzásként csak, hogy talpig majom vagyok.

- Azt elhiszem! Drága barátom, mi mást várna ezektől a vénasszonyoktól!

A legjobb hangulatban váltak el, és Mellors egész nap jókat nevetett magában.

Másnap Connie-val és Hildával ebédelt egy szerény kis vendéglőben.

- Milyen kár, hogy ilyen undorító helyzetbe kényszerülünk mindahányan - jegyezte meg Hilda.

- No, én osztán nem panaszkodhatok - mondta Mellors.

- Véleményem szerint őrizkedhettek volna attól, hogy gyereket indítsanak útnak, mielőtttisztességgel összeházasodhattak volna!

- Az Úr ekkicsit korábban pattantotta el a szikrát.

- Ehhez aztán semmi köze az Úrnak. No persze, Connie-nak van elég pénze, hogy megéljenekbelőle mind a ketten, de a helyzet akkor is tűrhetetlen.

- Pedig magának, nemde, csak egy kis csücskét kell elviselnie?

- Ha legalább ez a társadalmi különbség nem lenne!

- Vagy ha állatkerti ketrecben lennék, ugye?

Csönd lett.

- Talán az lesz a legjobb, ha Connie valaki mást nevez meg partnereként, és maga mindenestülkimaradna az ügyből - mondta Hilda.

- Penig jó alaposan beletettem a lábom.

- Már úgy értem, hogy a válóperből.

A férfi meglepetten nézett rá. Connie ez ideig nem merte szóba hozni előtte Duncan Forbest.

- Nem értem - mondta Mellors.

- Van egy barátunk, akit talán rá tudnánk beszélni, és akkor a maga neve említetlenmaradhatna.

- Mármint hogy egy másik férfi?

- Hát persze.

- De, ugye, nincs neki másik?

Ámulva nézett Connie-ra.

210

- Nincs, nincs! - sietett Connie a válasszal. - Régi barát, tiszta ügy, szerelemről szó sincsen!

- Akkor miért venné magára a felelősséget? Ha egyszer semmi nem volt köztetek?

- Vannak még lovagias emberek, akik nem azt nézik, mi hasznuk a nőből - jegyezte megHilda.

- Nem úgy, mint én, igaz? De hát ki ez a fickó?

- Gyerekkori jó barátunk Skóciából. Művészember.

- Duncan Forbes! - mondta ki Mellors, Connie ugyanis beszélt róla. - De hogyan tudnákrákenni a felelősséget?

- Megszánhatnának együtt egy szállodában; esetleg elmehetne Connie a lakására is.

- Sok hűhó semmiért, ha kíváncsi a véleményemre - jegyezte meg Mellors.

- Van jobb ötlete? - kérdezte Hilda. - Ha a maga nevét belekeverjük, nem fogják elválasztani afeleségétől, és ővele aztán végképpen kár lenne kikezdeni.

- Az már igaz - ismerte el zordan Mellors.

Hosszú csönd lett.

- Világgá mehetnénk szó nélkül - kockáztatta meg a férfi.

- Connie ugyan nem. Clifford túlságosan közismert.

Megint az a tehetetlen csönd.

- Ilyen ez a világ. Ha zavartalanul együtt akarnak élni, össze kell házasodniuk. Ahhoz viszontelőbb el kell válni. Hogyan akarják megoldani?

A férfi hosszan hallgatott.

- Maga hogyan oldaná meg? - kérdezte végül.

- Meglátjuk, Duncan hajlandó-e vállalni a felelősséget, aztán rá kell venni Cliffordot, váljon elConnie-tól, közben magának is válnia kell, és amíg szabadok nem lesznek mind a ketten, nemtalálkozhatnak.

- Kész őrültekháza.

- Az lehet. A világ viszont magukat fogja őrültnek vagy annál is rosszabbnak tartani.

- Minek?

- Teszem azt, bűnözőnek.

- No igen, remélem, még lesz alkalmam egyszer-kétszer megmártani a tőrömet - jegyezte megkényszeredett vigyorral a férfi, és ingerült hallgatásba süppedt.

- Hát jó - szólalt meg végül. - Mindenbe beleegyezem, örült ez a világ, és senki el nempusztíthatja, bár megteszem, ami tőlem telik. Igaza van: menteni kell a bőrünket, ahogy lehet.

Megalázva, dühösen, fáradtan, kétségbeeséssel nézett Connie-ra.

- Aj, kedveském, kibabrál velünk ez a kutya világ.

- Nem, ha nem hagyjuk magunkat.

Őt nem ejtette annyira kétségbe a cselszövés, mint a férfit.

211

Duncan, mikor megkörnyékezték, szintén látni akarta a vétkes vadőrt; rendeztek tehát egyújabb vacsorát, ezúttal Duncan lakásán, négyesben. Duncan meglehetősen kurta növésű,zömök, sötét bőrű, hallgatag Hamlet-figura volt, egyenes szálú haja fekete, s tele az egészember valami különös kelta önhittséggel. Ultramodern művészete csupa cső, szelep, spirál,csupa szokatlan szín, erőt sugárzó mégis, a forma és a tónus bizonyos tisztaságát sem nél-külöző - csak Mellors látta kegyetlennek és visszataszítónak. Mondani azonban ő sem merte,mert Duncan szinte elmebajosan tisztelte a tulajdon művészetét; afféle egyszemélyes kultuszvagy vallás volt ez nála.

Végignézték a műtermét, és Duncan le nem vette apró, barna szemét a másik férfiról.Kíváncsi volt, mit mond a vadőr. Connie és Hilda véleményét ismerte már.

- Vegytiszta gyilkosság - jelentette ki végül Mellors; Duncan ilyen szavakra végképp nemszámított tőle.

- És ugyan ki az áldozat? - kérdezte hidegen és némiképp csúfondárosan Hilda.

- Én! Megölik ezek a képek az együttérző könyörületet.

A művészt tiszta gyűlölethullám öntötte nyakon. Érezte a másik férfi hangjából kicsendülőmegvetést. Ő maga viszont az együttérző könyörület hallatán érzett megvetést. Érzelgősbadarság!

Mellors magasan, soványan és némiképp nyűtten állt a műterem közepén, tekintete lepkegyanánt rebbent képről képre.

- Talán éppen a butaság az áldozat. Az érzelgős butaság - gúnyolódott a művész.

- Csakugyan? Mintha ezek a csövek és recézett vibrációk nem lennének épp elég buták önma-gukban is. És milyen érzelgősek! Már ahogy én látom, önsajnálattal vannak tele, meg egy jóadag ideges beképzeltséggel.

A művész valósággal belesárgult újabb indulatrohamába. Néma fensőbbséggel fordítottafalnak a vásznakat.

- Azt hiszem, átmehetnénk az ebédlőbe - mondta.

És gyászosan átvonultak.

Kávé után így szólt Duncan:

- Szívesen vállalom, hogy a gyerek apjának adjam ki magam. De csak azzal a feltétellel, haConnie modellt áll nekem. Évek óta hiába kérem. - Komoran és megfellebbezhetetlenülbeszélt, mint egy autodafét kihirdető inkvizítor.

- Ohó! - mondta Mellors. - Szóval feltételhez köti, mi?

- Pontosan. Csak ezzel a feltétellel vagyok hajlandó megtenni. - Duncan Forbes mindenmegvetését belesűrítette ebbe a mondatba; a sűrítés túlságosan jól sikerült.

- Tudja, mit? Hadd álljak én is modellt - javasolta Mellors. - Fessen rólunk csoportképet.Vulkán és Vénusz a szerelem hálójában. Úgyis kovács voltam, mielőtt vadőrnek álltam.

- Köszönöm - mondta a festő. - Vulkán alakja nem érdekel.

- Akkor sem, ha meg van csövesítve és ki van glancolva?

Válasz semmi. A művészt gőgje nem engedte szóhoz jutni.

212

Siralmas vendégség volt; a házigazda ettől kezdve nem méltatta figyelemre a másik férfit,kurtán beszélt, csak a két nővérhez, s mintha úgy kellett volna borongós nagyképűségemélyéről szakítani ki a szavakat.

- Látom, nem kedveled, pedig hidd el, nem ilyen igazából - mentegette Connie távozóban.

- Rovátkolt kedélyű fekete mitugrász - mondta tömören Mellors.

- Hát, igaz, ma nem volt valami kedves.

- És te hajlandó leszel modellt állni neki?

- Én már azt se bánom. Hozzám nyúlni nem fog, az biztos. Nem bánok én már semmit, csakkerüljünk össze mielőbb.

- De az az ember szart csinál belőled a vásznán.

- Az sem baj. Csak az irántam való érzéseit fogja festeni. Hogy egy ujjal is hozzám nyúljon,azt úgysem engedem. És ha úgy hiszi, elér valamit azzal, hogy meresztgeti rám azt aművészies bagolyszemét, hát hadd meresztgesse. Annyi üres csövet és recét csinálhat belőlem,amennyit akar. Az lesz a temetése. Megutált azért, amit mondtál: hogy érzelgős és fontoskodóez az ő csövesített művészete. Mert persze igazad volt.

213

Tizenkilencedik fejezet

„Drága Clifford!

Attól tartok, bekövetkezett, amit te is előre láttál. Beleszerettem egy másik férfiba, ésremélem, visszaadod a szabadságomat. Jelenleg Duncannél lakom. Tudod, megírtam,hogy ő is velünk volt Velencében. Roppantul sajnálom, de ha már így történt, próbáldhiggadtan elfogadni. Nincs már, igazán szükséged rám, én pedig képtelen vagyokvisszamenni Wragbybe. Nagyon-nagyon sajnálom. Csak arra kérlek, bocsáss meg, ésváljunk el. Szívből kívánom, találj jobb feleséget. Én nem voltam igazán hozzád való:türelmetlenebb és önzőbb voltam a kelleténél. Lásd, nem tudok visszajönni, hogy veledéljek tovább. Kimondhatatlanul sajnálom. De ha összeszeded magad, meglásd, nemfogsz olyan nagyon hiányolni. Végtére, igazából nem is magamért szerettél. Bocsássmeg hát nekem, és bocsáss el.”

Cliffordot bensőleg nem lepte meg a levél. Bensőleg rég tudta már, hogy Connie el fogjahagyni. De mivel maga előtt is tagadta érzését, az újság iszonyú megrázkódtatásként érte. Afelszínen töretlenül őrizte a felesége iránt való bizalmát.

Így vagyunk ezzel mindnyájan. Intuitív megérzéseinket szántszándékkal rekesztjük kitudatunkból, s innen ered az a félelem és szorongás, ami a csapást, ha bekövetkezik, tízszertesúlyosabbnak mutatja.

Clifford hisztériázott, mint egy gyerek. Mrs. Bolton iszonyúan megrémült, mikor rányitott aholtsápadtan, üres tekintettel révedező Cliffordra.

- Te jó ég! Mi történt, Sir Clifford?

Semmi válasz. Mrs. Bolton még jobban elrémült, azt hitte, szélütés érte a gazdáját.Odaszaladt, megtapintotta a homlokát, a pulzusát kezdte számlálni.

- Fájdalmai vannak? Mondja el, mi lelte! Mondja el, az isten szerelmére!

Semmi válasz.

- Jaj istenem! Telefonálok Sheffieldbe dr. Carringtonért, szólok dr. Leckynek is.

Már az ajtónál volt, amikor megállította Clifford fakó hangja.

- Ne!

Mrs. Bolton megpenderült, ránézett. Cliffordnak sárga volt az arca, a tekintete üres, akár egyidiótáé.

- Azt akarja mondani, hogy ne üzenjek orvosért?

- Azt. Nem kell nekem orvos - mondta síri hangon Clifford.

- De hiszen rosszul van, Sir Clifford, nem vállalhatom a felelősséget. Muszáj orvost hívnom,mert utóbb még én leszek a hibás!

Szünet, majd az iménti síri hang:

- Nem vagyok beteg. Nem jön vissza a feleségem. - Mintha sóbálvány szólt volna.

- Nem jön vissza? Őméltósága nem jön vissza? - Mrs. Bolton közelebb lépett az ágyhoz. -Hisz az lehetetlen. Vissza fog jönni. Megbízhat őméltóságában.

214

A sóbálvány rezzenetlen arccal egy levelet lökött a takaróra.

- Olvassa! - rendelkezett síri hangon.

- Ha ezt a levelet őméltósága írta, nem örülne, ha elolvasnám, Sir Clifford. Mondja el, haakarja, mi áll benne.

- Olvassa! - makacskodott a másik.

- Hát, ha úgy parancsolja, engedelmeskednem kell, Sir Clifford.

És azzal elolvasta a levelet.

- Nahát, meg vagyok döbbenve! - jelentette ki. - Olyan erősen megígérte őméltósága, hogyvisszajön!

A fekvő férfi arcán elmélyült a dermedt, vak téboly. Mrs. Bolton aggódva nézte. Tudta, miveláll szemben: férfihisztériával. Nem azért ápolt annak idején annyi katonát, hogy meg netudjon egyet-mást erről a roppant kellemetlen betegségről.

Türelmetlen volt egy kissé Clifford iránt. Az ő helyzetében minden épeszű férfinak látniakellett volna, hogy a felesége mást szeret, és el fogja hagyni. Bizonyosra vette, hogy Cliffordnem vak, csak nem engedi közel magához a gondolatot. Ha beismeri magának, és felkészül rá,vagy akár harcba bocsátkozik a feleségével, akkor viselkedett volna férfimód. De Cliffordnem ezt tette. Tudta, de mindvégig áltatta magát. Érezte, hogy az ördög kerülgeti, de azthazudta magának, angyalok mosolyognak rá. Ez az álságos helyzet hozta magával a krízist, azegyensúlyvesztést, a hisztériát, ami nem egyéb, mint az elmebaj egy formája. Attól van ez,gondolta némi ellenszenvvel Mrs. Bolton, hogy örökké csak magával gondol. Annyira csak atulajdon halhatatlan lénye foglalkoztatja, hogy ha megrázkódtatás éri, behúzza fülét-farkát, ésolyan lesz, mint a pólyáiba tekert múmia. Csak rá kell nézni!

Ám a hisztéria veszedelmes: Mrs. Bolton, ápolónő lévén, kötelességének érezte, hogytúlsegítse rajta. Ha a férfiasságára, a büszkeségére hivatkozik, csak súlyosbítja a helyzetet:Clifford férfiassága halott egy ideje, s lehet, hogy mindörökre. Csak még jobban felpuhulna,tekeregne, mint a féreg, és még inkább elszakadna a valóságtól.

Nincs mást tenni, az önsajnálatára kell játszani. Mint a Tennyson megírta hölgynek,Cliffordnak is sírnia kell, máskülönben meghal.

Mrs. Bolton tehát elöl járt a jó példával. Kezébe temette az arcát, és csukladozó zokogásbantört ki. - Soha el nem hittem volna őméltóságáról, ezt az egyet soha, de soha! - sírta, sfelidézve saját régi gyászát és bánatát, a saját sérelmeit siratta el. S ha már egyszer elkezdte,hamarosan őszintére tisztult a bánata, hiszen volt miért sírnia.

Clifford pedig arra gondolt, milyen galádul elárulta Connie, s átragadván rá is az asszonykeserve, könnyek szöktek a szemébe, s folytak végig az arcán, ő is magát siratta. Mrs. Bolton,mihelyst meglátta a férfi merev arcán csorgó könnyeket, kis zsebkendőjével gyorsanfelszárította a magáéit, és odahajolt Cliffordhoz.

- Ugyan, ugyan, ne eméssze magát, Sir Clifford - vigasztalta fölös bőségben áradóérzelmekkel. - Ne bánkódjék már, csakugyan, magának árt csak vele.

Clifford megreszketett, nagy, keserves sóhajba fojtotta néma jaját, és szeméből szaporábbanpatakzottak a könnyek. Az asszony a karjára tette a kezét, és újra megeredtek az ő könnyei is.Clifford testét az iméntinél is erősebb reszketés rázta meg; Mrs. Bolton átölelte a vállát. -Nocsak, no. Hagyja el már, Sir Clifford, ne eméssze magát. - És azzal magához vontaCliffordot, átölelte széles vállát, Clifford pedig az asszony keblére hajtotta a fejét, és immár

215

hangosan hüppögött, meg-megrázva vaskos vállait, és Mrs. Bolton lágyan simogatta sötét-szőke haját. - Ejnye, ejnye. Ejnye no, ne búsuljon már. Ne búsuljon, csakugyan.

Clifford is átölelte az asszonyt, hozzábújt, mint egy gyerek, könnyeivel áztatva a keményítettfehér kötény mellrészét meg a halványkék cérnaruhát. Elengedte magát végre teljesen.

És Mrs. Bolton megcsókolta, és kebléhez szorítva ringatni kezdte a férfit, de magában eztgondolta: Lám, lám, Sir Clifford! Lám, a dölyfös Chatterley-vér! Hát ide alacsonyodtunk! ÉsClifford végül elaludt szépen, mint a gyermek. Mrs. Bolton pedig megviselten baktatott át aszobájába, és ott aztán sírva-nevetve tört ki belőle a tulajdon hisztériája. Milyen nevetséges!Milyen szörnyű! Még ilyen lealacsonyodást! Még ilyen szégyent! És mégis, még ilyenboldogító izgalmat!

Clifford eztán mintha gyermekévé vedlett volna Mrs. Boltonnak. Kapaszkodott a kezébe,mellére hajtotta a fejét, s mikor az asszony egy könnyű csókot lehelt rá, így szólt: - Igen, igen!Csókoljon csak! Csókoljon! - És mikor az asszony spongyával mosogatta a nagy, szőke testet,Clifford megint csak ezt mondta: - Csókoljon meg! - és Mrs. Bolton könnyű kis csókokatadott a testére is, mindenhová, félig-meddig tréfásan.

És Clifford különös, kifejezéstelen arccal feküdt, mint a gyermek, enyhe gyermekiálmélkodással. És tágra nyílt, gyermeteg szemmel, a Madonna-imádat áhítatával bámult azasszonyra. Tökéletesen elengedte magát, lehámlott minden férfiassága, s egyfajta gyermetegés tulajdonképpen perverz állapotba süllyedt vissza. Keze az asszony keblére tévedt, megtapo-gatta, és elragadtatással, a gyermekké lett férfi perverz elragadtatásával csókolgatta Mrs.Bolton mellét.

Mrs. Bolton megrendült és szégyenkezett, szerette és gyűlölte ezt az új helyzetet, de sohavissza nem utasította, meg nem rótta érte a férfit. Szorosabb, fizikai meghittségbe keveredtek,a perverzitás meghittségébe: Clifford gyermek volt, őszinte és áhítatos, szabályszerű vallásosrajongás kerítette hatalmába: perverz módon, szó szerint élte meg az írást: „Míg csak olyanoknem lesztek, mint a gyermek...” És Mrs. Bolton lett az erős és tettre kész Magna Mater;érintése erejével teljesen hatalmába kerítette a nagy, szőke gyermekférfit.

Az volt a legkülönösebb, hogy amikor ez a gyermekférfi, amivé Clifford lett - és ami felé évekóta közeledett már -, a világ elé lépett, sokkal keményebb és éberebb volt, mint hajdaniférfikorában. Valódi üzletember lett ebből a kificamodott gyermekférfiból; gyakorlati kérdé-sekben talpig férfinak bizonyult, vágott az esze, mint a borotva, és kemény volt, mint az acél.Férfiak között, a maga céljait követve, bányája „üdvén” munkálkodva szinte kísértetiesenravasz, kemény és könyörtelen tudott lenni. Mintha éppen a passzivitása meg az, hogyprostituálta magát a Magna Maternak, élesítette volna ki az üzleti ösztönét, s ruházta volna felezzel a nem is emberi eréllyel. Az érzelmekben való tocsogás, férfi voltának teljes feladásamintha egy második természettel, valami hűvös, szinte látnokias üzleti tehetséggel ajándé-kozta volna meg. Az üzleti életben, mondhatni, embertelenül hatékony lett.

Mrs. Bolton ebben érte meg a maga diadalát. Lám, milyen szépen halad, gondolta büszkén.Nekem köszönheti! Hiába, Lady Chatterleyvel erre nem lett volna képes. Nem férfinak valótámasz az az asszony. Túl sokat követelt magának.

És ugyanakkor bizarr női lelkének egy zugában megvetette és szívből gyűlölte Cliffordot.Lecsúszott ripők, fetrengő szörnyeteg! És miközben kényeztette és kiszolgálta, ősiegészségesasszonylelkének legeldugottabb zugában mélységes, határtalan megvetéssel sújtotta. Alegutolsó csavargó is különb ember ennél!

216

Clifford Connie-val kapcsolatban igen furcsán viselkedett. Látni akarta mindenáron, ésragaszkodott hozzá, hogy Wragbyben lássa viszont. És ebből jottányit sem engedett. Conniemegígérte, visszajön Wragbybe, szavát adta, hogy úgy lesz.

- Ugyan mi végre? - kérdezte Mrs. Bolton. - Miért nem ereszti szélnek, miért nem szabadultőle minél előbb?

- Nem úgy van az! Megígérte, hogy visszajön, hát jöjjön is vissza.

Mrs. Bolton nem ellenkezett többé. Tudta, kivel van dolga.

„Nem szükséges ecsetelnem, milyen hatással volt rám a leveled (írta Clifford Connie-nak Londonba). Ha akarod, magad is elképzelheted, bár kétlem, hogy hajlandó lennélmegerőltetni a képzeleted végettem.

Válaszként csak ezt mondhatom: találkoznunk kell személyesen itt, Wragbyben; enélkülsemmit sem tehetek. Szavadat adtad, hogy visszajössz Wragbybe, és most szavadonfoglak. Semmit el nem hiszek, semmit meg nem értek, amíg személyesen nem talál-kozhatunk, itt, normális körülmények között. Talán nem is kell mondanom, idehazasenki nem gyanít semmit, úgyhogy nyugodtan visszatérhetsz. Akkor, ha majd mindentmegbeszéltünk, és változatlan marad a szándékod, bizonyos, hogy meg tudunk egyezni.”

Connie megmutatta Mellorsnak.

- Bosszút akar állni rajtad - adta vissza Mellors a levelet.

Connie hallgatott. Enyhe meglepetéssel nyugtázta, hogy fél Cliffordtól. Félt a közelségétől,félt, akár egy gonosz és veszedelmes embertől.

- Mit tegyek? - kérdezte.

- Semmit. Ne lépj, ha nem akarsz lépni.

Connie írt; jobb belátásra próbálta bírni Cliffordot. Clifford ezt írta vissza:

„Ha most nem jössz vissza Wragbybe, olybá veszem, hogy visszajössz még egy nap, ése szerint fogok cselekedni. Minden annyiban marad: ha kell, ötven évig is várlak.”

Connie megijedt. Ilyen alattomos kényszerítést! Afelől nem volt kétsége, hogy Clifford nemtréfál. Nem fog elválni, és így a gyermek is az övé lesz, hacsak Connie nem bizonyítja valamimódon a törvénytelen származását.

Néhány gyötrelmes nap után úgy döntött, elmegy Wragbybe. Vele megy Hilda is. MegírtaCliffordnak. Ezt a választ kapta:

„Örülni éppen nem fogok a nővérednek, de ajtót nem mutatok neki. Nincs kétségemafelől, hogy ő is összejátszott veled kötelességed és felelősséged megcsúfolására; nevárd tehát, hogy örömet színleljek a láttán.”

Elutaztak Wragbybe. Clifford nem volt otthon, mikor megérkeztek. Mrs. Bolton fogadta őket.

- Ó, méltóságos asszonyom, bizony nem ilyen szomorú hazatérésre számítottunk!

- Én sem - mondta Connie.

Tehát az asszony is tudja! Vajon mit tud, mit gyanít a többi cseléd?

Belépett a házba, amelyet immár minden idegszálával gyűlölt. Gonosznak, fenyegetőnekérezte ezt a nagy, kongó hodályt. Immár nem úrnője: áldozata volt a háznak.

- Nem bírom ki, ha sokáig kell maradnunk - súgta oda Hildának rémülten.

217

Szenvedés volt fölmenni a hálószobájába, birtokba venni ismét, mintha mi sem történt volna.Gyűlölt minden percet, amit Wragby falai között kell töltenie.

Clifforddal nem találkoztak, míg le nem mentek vacsorázni. Clifford kiöltözött, fekete nyak-kendőt vett; tartózkodó volt, adta a fensőbbséges úriembert. Tökéletesen udvarias volt vacsoraközben, semleges témákról csevegett, mégis az őrület lehelete érződött minden szaván.

- Mennyit tudnak a szolgák? - kérdezte Connie, mikor Mrs. Bolton kiment a szobából.

- A szándékaidról? A világon semmit.

- Mrs. Bolton tudja.

Clifford elvörösödött.

- Mrs. Bolton voltaképp nem egyszerű szolga.

- Nekem aztán mindegy.

A feszültség megmaradt, míg Hilda a kávé után ki nem jelentette, hogy fölmegy a szobájába.

Clifford és Connie még ezután is jó ideig némán üldögélt. Egyikük sem mert belevágni.Connie örült, hogy Clifford nem érzeleg, igyekezett is megtartani gőgös zárkózottságában;némán ült, és a kezét nézte.

- Remélem, nem bánod, hogy szavadon fogtalak? - szólalt meg végre a férfi.

- Mi mást tehettem volna - suttogta.

- Ha te semmit nem tehetsz, ki tehet valamit is?

- Azt hiszem, senki.

Különös, jeges dühvel nézte Clifford Connie-t. Hozzá volt szokva az asszonyához, úgy érezte,szinte be van ágyazva az akaratába. Hogy merészel most mégis ellene szegülni, hogymerészeli elszaggatni a mindennapi élet szövedékét? Hogy merészel ekkora zűrzavart okozniaz ő, a Clifford személyiségében?

- De miért akarsz hátat fordítani mindennek? - ütötte a vasat Clifford.

- Mert szerelmes vagyok. - Legjobb lesz a közhelyeknél maradni, gondolta az asszony.

- Duncan Forbesba? Más nótát fújtál még, amikor megismerkedtünk. Csak nem azt akarodmondani, hogy most jobban szereted Duncant, mint bármi egyebet az életben?

- Változik az ember.

- Megengedem. Lehetnek múló szeszélyeid, megengedem. Hanem meg kell győzzél ennek aváltozásnak a fontosságáról. Egyszerűen nem hiszek a Duncan Forbes iránti szerelmedben.

- Ki mondta, hogy hinned kell benne? El kell válnod tőlem, senki sem kért, hogy higgyél azérzéseimben.

- Aha, és miért kell válnom?

- Mert nem akarok tovább itt élni. És mert igazából én sem kellek neked.

- Már megbocsáss, de én nem változom. Ami engem illet, azt akarom, hogy a fedelem alatt éljtisztességben-méltóságban, hiszen a feleségem vagy. Nem tekintve most a személyes érzé-seket, noha biztosíthatlak, jó adagtól kell eltekintenem, iszonytatóan nehezményezném, ha itt,Wragbyben megszakadna az élet megszokott rendje, a mindennapi élet tisztességes menete, éscsupán egy ilyen múlékony szeszély miatt.

218

Connie hallgatott egy sort, majd így felelt:

- Nem tehetek róla, el kell mennem innen. Gyerekem lesz, úgy lehet.

Most Clifford hallgatott.

- No és a gyerek végett kell menned?

Connie bólintott.

- De miért? Duncan Forbes ennyire szívén viselné az utódja sorsát?

- Bizonyos, hogy jobban a szívén viseli, mint te.

- Csakugyan? Szükségem van a feleségemre, nem látom semmi okát, hogy szélnek eresszem.Ha a feleségem szülni akar, a fedelem alatt, csak örülök neki, és örülni fogok a gyermeknek is,feltéve, hogy senki nem vét a tisztesség és az élet rendje ellen. Azt akarod elhitetni velem,hogy Duncan Forbes többet jelent neked? Ne fáradj, nem hiszem.

Csönd lett.

- De hát nem érted, hogy el kell mennem tőled, és azzal az emberrel kell élnem, akit szeretek?

- Nem! Egyáltalán nem értem! Fütyülök a szerelmedre meg arra a férfira, akit szeretsz. Nemhiszek én az ilyen frázisokban.

- Csakhogy, lásd, én hiszek.

- Valóban? Drága hölgyem, biztosíthatom, okosabb ön annál, hogysem komolyan vegyen egyilyen Duncan Forbes iránti szerelmet. Hidd el, ha mondom, még most is én jelentek többetszámodra. Azt akarod, hogy bedőljek egy ilyen badarságnak?

Connie érezte, igaza van Cliffordnak. És érezte azt is, hogy nem hallgathat tovább.

- Tudod, voltaképp nem Duncan az, akit szeretek - nézett föl a férjére. - Csak azért neveztükmeg őt, hogy kíméljük az érzéseidet.

- Hogy kíméljétek az érzéseimet?!

- Úgy van! Mert akit igazán szeretek, tudom, meggyűlölsz érte, az nem más, mint Mr.Mellors, a hajdani vadőrünk.

Clifford, ha teheti, fölugrott volna. Arcát elöntötte az epe, ijesztően dülledő szemmel meredtConnie-ra.

Aztán hanyatt vetette magát székében, s levegő után kapkodva bámulta a mennyezetet.

Végül fölegyenesedett.

- Van fogalmad, mit mondtál? Igazat beszélsz? - nézett hátborzongatóan Connie-ra.

- Igen. Te is tudod.

- Mikor adtad magad össze azzal az alakkal?

- Még a tavasszal.

Clifford hallgatott, mint a csapdába esett vadállat.

- Egyszóval te voltál az a nő a vadőr hálószobájában?

Lám, tudta ő is kezdettől fogva, csak magának sem ismerte be.

- Én voltam.

219

Clifford előrehajolt székében, s úgy meredt Connie-ra, mint egy sarokba szorított állat.

- Istenemre, le kéne fricskázni az ilyet a föld színéről!

Connie nagyot nézett.

- Egy ilyen bugrissal! Egy ilyen felfuvalkodott senkiházival! Egy ilyen ostoba fajankóval! Egyilyennel, a tulajdon szolgámmal adja össze magát a hátam mögött! Istenem, Istenem, hát nincshatára a hitszegő asszonyi hitványságnak?

Magánkívül volt haragjában; Connie éppen ettől félt.

- És azt akarod mondani, hogy ennek a bugrisnak szülnél gyereket?

- Igen. Éppenséggel neki.

- Éppenséggel! Szóval már bizonyos vagy benne. Mióta?

- Június óta.

Cliffordnak elakadt a szava, hatalmába kerítette az a különös, gyermeteg bávaság.

- Meg kellene tiltani, hogy ilyenek egyáltalán a világra szülessenek - mondta ki végül.

- Milyenek?

Clifford hátborzongató tekintetet vetett rá válaszként. Mellors létezéséről, látszott, a magarészéről tudomást sem hajlandó venni. Határtalan, tehetetlen gyűlölet sütött a szeméből.

- És hozzámennél feleségül, mi? Fölvennéd azt a pocsék nevét!

- Igen, ez a szándékom.

Cliffordnak ismét torkára forrasztotta a szót a harag.

- Hát igen - mondta aztán. - Ez is azt bizonyítja, amit mindig is gyanítottam: nem vagynormális! Elment a józan eszed. Félőrült, perverz nőszemély, az eszelős lealacsonyodásivágyad, a nostalgie de la boue, az hajt téged!

Clifford hirtelenjében szomorkás moralizálásba csapott át, önmagában látva minden jónak,Connie-ban és Mellorsban minden rossznak és alpárinak a megtestesülését. És minthatakaróul használta volna a maga köré idézett dicsfényt.

- Akkor hát nem az lenne a legokosabb, ha elválnánk, és lezárnád a magad részéről az ügyet?

- Nem! Mehetsz, ahová akarsz, de én nem válok - makacsolta meg magát Clifford.

- Miért nem?

Clifford gyengeelméjű megátalkodottsággal hallgatott.

- Hagynád, hogy a gyermek jog szerint a tiéd legyen? Megtennéd örökösödnek?

- A gyerekkel egyáltalán nem törődöm.

- Csakhogy, ha fiú lesz, ő lesz a jog szerinti örökösöd, ő kapja meg a címedet és Wragbyt.

- Nem érdekel!

- Már hogyne érdekelne! Mindent meg fogok tenni, hogy a gyermek jog szerint ne legyen atiéd. Legyen inkább törvénytelen és csak az enyém, ha már Mellorsé nem lehet.

- Tégy, ahogy jónak látod.

Clifford tapodtat sem engedett.

220

- De miért nem akarsz válni? Ürügynek ott lenne Duncan. Azt a másik nevet meg sem kellemlíteni. Duncan nem bánja.

- Soha nem válok el tőled - szögezte le egyszer s mindenkorra Clifford.

- Miért nem? Csak azért, mert én kérlek?

- Azért, mert a magam feje s nem a tiéd után megyek.

Connie, látva, hogy hasztalan vitázik, fölment Hildához és beszámolt a fejleményekről.

- Legjobb lesz eltűnni innen holnap - mondta Hilda. - Talán észre tér, ha békén hagyjuk.

Connie fél éjszaka csomagolta a személyes holmiját. Reggel, anélkül hogy Cliffordnak szóltvolna, kihordatta az állomásra a bőröndöket. Úgy határozott, majd csak ebéd előtt köszön eltőle.

Mrs. Boltonnal azonban beszélt.

- Búcsúznom kell, Mrs. Bolton, maga is tudja, miért. Magában megbízhatom: tudom, hallgatnifog.

- Megbízhat, méltóságos asszonyom, igen. Nagy szomorúság ez mindnyájunknak. Csak aztremélem, boldog lesz azzal a másik úriemberrel.

- A másik úriemberrel! A másik úriember Mr. Mellors, és őszintén szeretem. Sir Clifford istudja. Megkérem, ne mondjon senkinek semmit. És ha majd úgy látja egyszer, hogy SirClifford hajlandó válni, ugye, tudatja velem? Tisztességgel meg akarok esküdni azzal, akitszeretek.

- Úgy is lesz, méltóságos asszonyom, meglátja. Megbízhat bennem. Hűséges leszek SirCliffordhoz, és hűséges leszek önhöz is, mert úgy látom, mindkettőjüknek igaza van a magamódján.

- Köszönöm szépen. Nézze csak, ezt magának adnám emlékbe... ugye, elfogadja? - Connietehát még egyszer elindult Wragbyből. Skóciába ment Hildával. Mellors vidékre költözött, ésegy farmon vállalt munkát. Megbeszélték, elválik, ha tud, függetlenül attól, hogy Connie-naksikerül-e válnia vagy sem. Hat hónapig fog a farmon dolgozni, és akkor vesznek Connie-valegy szerény birtokot, hogy a férfi ne kényszerüljön tétlenségre. Tudták, Mellorsnak dolgozniakell, méghozzá keményen, meg kell állnia a maga lábán, még ha Connie tőkéje segíti iskezdetben.

Várnak tehát, amíg meg nem jön a tavasz, amíg meg nem érkezik a gyermek, és be nemköszönt ismét a kora nyár.

„Old Heanor, The Grange Farmszeptember 29.

Némi fondorlat árán kerültem ide, régi bajtársam, Richards, a társaság mérnöke segítettbe. A farm a Butler és Smitham Bányatársaságé, a bányalovakat látja el zabbal és széná-val. De van itt azért tehén és disznó is, meg minden, ami kell; gyalogmunkásként hetiharminc shillinget kapok. Rowley, a főnök a lehető legváltozatosabb munkákat bízzarám, hogy húsvétig beletanulhassak a gazdálkodásba. Bertháról semmi hírem. Fogal-mam sincs, miért nem volt ott a válóperes tárgyaláson; nem tudom, hol van, mik aszándékai. De ha márciusig meghúzom magam, úgy néz ki, szabad leszek.

Sir Clifford miatt pedig ne aggódj. Előbb-utóbb ő akar majd megszabadulni tőled.Addig is kész nyereség, hogy békén hagy.

221

Öreg falusi házban lakom a Gépész soron, igen kényelmesen. Házigazdám mozdony-vezető High Parkban, magas, szakállas, mélyen vallásos ember. A felesége madárcsontúkis asszony, imád előkelősködni, finnyás gonddal ejti a szavakat, és ki nem fogy azudvarias fordulatokból. Egyetlen fiukat elvesztették a háborúban, és ez, hogy úgymondjam, léket ütött rajtuk. Van egy lányuk, hórihorgas, esetlen teremtés, tanítónőnekkészül, segítek neki olykor a tanulásban. Láthatod, belecsöppentem a családba. Nagyontisztességes emberek, szinte túl kedvesek hozzám. Gyanítom, téged nem kényeztetnekennyire.

Jókedvvel végzem a munkám. Nem éppen lelkesítő, amit csinálok, de hisz nem is arrólvolt szó. A lovakkal mindig is jól megvoltam, a marhák is nyugtatólag hatnak rám, nohaeléggé nőies teremtmények. Mikor leülök a tehén mellé, s fejemet az oldalánaktámasztva fejni kezdem, nagy békesség tölt el. Hat szép Hereford-tehenünk van. Nemrégvégeztünk a zab betakarításával, élveztem azt is, bár feltört a tenyerem, és sokat esett azeső. Az emberekkel nemigen törődöm, de azért jól elvagyok velük. Legjobb, ha azember oda se figyel semmire.

A bányák rosszul hoznak; olyan ez a bányavidék, mint Tevershall, csak takarosabb.Beülök néha a Wellingtonba, és elbeszélgetek az emberekkel. Folyton morgolódnak, desemmi változtatásra el nem szánnák maguk. Mondják, a Notts-Derby környéki bányá-szoknak helyén a szívük. Megengedem, de a többi porcikájuk ugyancsak nincs a helyén;pontosabban, olyan világban van, amely nem engedi, hogy hasznát lássák. Kedvelemezeket az embereket, de föl éppenséggel nem vidítanak: kiveszett belőlük a régi küzdő-szellem. Sokat beszélnek az államosításról, hogy hát államosítani kellene a bányákat, azegész bányaipart. De nem lehet csak a szenet államosítani, s a többi ipart annyibanhagyni. A szén újfajta hasznosításáról is beszélnek, arról, amivel Sir Clifford ispróbálkozik. Hellyel-közzel talán sikerül is, de általános gyakorlat szerintem nem leszbelőle. Amit a bánya kitermel, azt el is kell adnia. Az emberek nagyon elfásultak. Érzik,döglődik itt minden, aminthogy én is így hiszem. És az emberek vele halódnak. Egy-kétfiatal a szovjetekkel példálózik, de nem valami nagy meggyőződéssel. Nincsenek ezeksemmiről meggyőződve, hacsak a hiábavalóságról, a zűrzavarról nem. A szenet még aszovjethatalomban is el kell adni: ez itt a bökkenő.

És itt ez a megduzzadt ipari népesség, akit etetni kell, következésképp mennie kelltovább az egész nyomorult verklinek. A nők manapság többet beszélnek, mint a férfiak,ők aztán jócskán biztosabbak a dolgukban. A férfiak bénák, érzik, hogy rohad valami,de bebeszélik maguknak, hogy nincs mit tenni. Mindenesetre hiába, hogy annyitbeszélnek, senki nem tudja, mit kellene tenni. A fiatalok dühöngenek, mert nincs elégpénzük. A költekezésen fordul meg az egész életük, és nesze, nincs mit költeniük. Márcsak ilyen ez a mi civilizációnk és nevelési rendszerünk; arra neveljük a tömegeket,hogy a költekezés legyen az életük, és a pénz fogytán. A tárnák csak két, két és fél napottermelnek hetenként, és télire se jobbak a kilátások. Annyit jelent ez, hogy az embe-reknek heti huszonöt-harminc shillingből kell eltartani a családjukat. A legjobban azasszonyok vannak nekibúsulva. De hát mainapság ők is költekeznek a legnekibúsul-tabban.

Hiszen ha meg tudnám értetni velük, hogy élni és költekezni azért mégsem ugyanaz!Hasztalan, pedig ha arra tanítanák őket, hogy keresés és pénzköltés helyett éljenek,boldogok lehetnének azzal a huszonöt shillinggel is. Ha a férfiak, mint mondtam egy-szer, skarlátvörös nadrágban járnának, nem gondolnának annyit a pénzre: ha táncolni,ugrándozni, ha dalolni tudnának, ha szépek és könnyedek lennének, nagyon kevés

222

pénzzel is beérnék. És elgyönyörködtetnék az asszonyaikat, és az asszonyaik őket. Rákellene vezetni őket a meztelenség szépségére, a tulajdon szépségükre; tanuljanak megegyütt énekelni, tanulják meg a régi csoportos táncokat, faragják maguk a széket, amireráülnek, hímezzék ki maguk az ingüket. Nem lesz akkor pénzre szükségük. Csak ígylehet megoldani ezt az ipari kérdést: megtanítani az embereket élni, takarosan, aköltekezés kényszere nélkül. És éppen ez az, ami lehetetlen. Keskenyvágányú elmékezek mind. És a tömegeknek meg sem szabad kísérelniük, hogy gondolkodjanak, hiszenképtelenek rá. Elevenen, játékosan kellene élniök, s hódolni a nagy Pán istennek. Ő atömegek egyetlen igaz istene mindörökre. A kevesek, ha kedvük tartja, ám hódoljanakegy magasabb kultusznak, de a tömeg hadd legyen mindörökre pogány.

Csakhogy a bányászok korántsem pogányok. Szomorú, halott egy gyülekezet: meghaltakaz asszonyaiknak, meghaltak az életnek. A fiatalok motorbiciklin száguldoznak alányokkal, dzsesszmuzsikára mulatnak, ha tehetik. Pedig halottak ők is, hiszen pénz kellahhoz, hogy jól érezzék magukat. A pénz megmérgezi azt, akinek jut belőle, éskiéhezteti, akinek nem jut.

Tudom, a könyöködön jön ki már ez az egész. De nem akarok magamról fuvolázni, megaztán nem is igen történik velem semmi. Nem szeretek túl sokat rád gondolni, mert ez iscsak összekuszálja a dolgainkat. Persze ez a mostani életem a kettőnk életét készíti elő.Neked megvallom, félek. Érzem, itt settenkedik az ördög, és ránk pályázik. Nem is azördög, inkább a Mammon, ami, gondolom, nem egyéb, mint a tömeg pénzsóvár, élet-idegen akarata. Nos, akárhogy légyen is, tény, hogy nagy, mohó, fehér kezeket érzek alevegőben: azoknak a torkát akarják elszorítani, akik a pénznek fölébe emelkedvepróbálnak élni. Rossz idők jönnek ránk. Rossz idők jönnek, gyerekek, borús napokjönnek! Ha ez így megy tovább, az ipari tömegekre csak a halál és a pusztulás vár.Magam is úgy érzem olykor, vízzé válik a vérem, és te, nesze, a gyermekemet hordod.No de fel a fejjel! Olyan rossz idők soha nem járták még, hogy ki ne hajtson asáfrányvirág, s szárba ne szökjön a szerelem. Nem tudja ez a világ kiölni belőlem azirántad való sóvárgásom, sem azt a lángocskát, amit mi ketten lobbantottunk. Jövőreegyütt leszünk. És félek bár, hiszek az együttlétünkben. Az embernek nemesebb célokrakell törekednie, s bízni valamiben, ami túlmutat önmagán. Hogy a jövő milyen lesz, arranincs biztosíték, hacsak az nem, hogy énünk legjobbik részébe s a fölöttes hatalmakbavetjük bizodalmunk. Hiszek tehát én is a kettőnk lángocskájában. Számomra most ennyia világ. Barátom, meghitt barátom nincsen rajtad kívül. És egyedül ez a kis láng a fontosaz életemben. No és a gyermek, de ő is csak másodlagos. Ez az én pünkösdöm, ez abennünket összetartó kétágú lángnyelv. A régi pünkösd szerintem nincs rendjén: én megaz Isten - valahogy elbizakodottnak tűnik ez így. Hanem a mi kettőnk kétágú lángocs-kája, az igen, az a miénk! Ez az, ami előtt fejet hajtok, s amit mindig is tisztelni fogok,minden cliffordok és berthák, minden bányatársaságok és kormányzatok, s a pénzteremtette tömeg ellenére.

Lásd, ezért nem akarok rád gondolni. Csak kínoz a gondolat, és rajtad sem segít. Nemakarom, hogy ilyen távol légy tőlem. De ha emésztem magam, csak még rosszabb.Türelem! Türelem! Ez lesz a negyvenedik telem. S hiába bánom az eddigi teleket. Ezena télen azonban a kis pünkösdi lángnyelvem fog vezérelni, ez a telem békésebb lesz.Vigyázni fogok a lángra, el ne fújják az emberek. Abba a fenséges titokba vetembizodalmam, amely a sáfrány virágot is megvédi a pusztulástól. S noha te Skóciábanvagy, én pedig Közép-Angliában, s noha nem ölelhetlek, és nem fonhatom köréd alábam, mégiscsak van valamim belőled. A lelkem a tiéddel együtt melegszik a pünkösdikis lángban: olyan ez, mint a szeretkezés békéje. Lángot lobbantott a testünk öröme. A

223

nap és a föld násza lobbantja életre még a virágot is. Hanem ez igen érzékeny jószág,türelmet és hosszú békességet követel.

Most tehát a tisztaságot, a kielégülésből eredező megbékélést kell szeretnem. Szeretema tisztaságot. Szeretem, mint hóvirág a hópaplant. Szeretem közös izzásainknak ezt anyugodalmas békéjét, ezt a hóhűvös, szétágazó fehér lángot. És majd ha beköszönt azigazi tavasz, és helyreáll a rend, lángocskánkat lobogó-szép sárgára fogjuk hevíteni.Nem most, ó, most még nem! Ez most a tisztaság ideje, és milyen jó is tisztának lenni:hűvös folyamként mossa a lelkem. Szeretem most ezt a kettőnk között áramló tisztasá-got; olyan, mint a friss víz, olyan, mint az eső. Hogyan is vágyhatnak a férfiak mindigcsak a szeretkezésre! Micsoda nyomorú sors a Don Juané, micsoda impotencia, havalakinek soha nem hoz megbékélést a testi szerelem, ha nem tudja megőrizni a lángot,ha impotens a tisztaság hűvös folyamában való megmerítkezésre!

Lám, mennyi szót összehordok csak azért, mert nem érinthetlek. Ha veled alhatnék, ha akaromban alhatnál el, maradhatna a tinta is az üvegében. Végtére tiszták is maradhat-nánk együtt, éppúgy, ahogy szeretkezni szoktunk együtt. De hát külön kell élnünk mégegy ideig, és azt hiszem, így az okosabb. Hiszen ha az ember biztosat tudna!

No, ne bánd, föl a fejjel! Nem hagyjuk magunkat. Megbízhatunk a kis lángban, meg anévtelen istenségben, aki nem engedi kioltani. Látod, mennyim van belőled, s milyenkár, hogy nem több, nem minden.

Sir Clifford pedig ne aggasszon! Ne bánd, ha nem hallasz felőle. Nem árthat már neked.Várd ki, míg ő akar megszabadulni tőled. S ha nem, akkor is megtaláljuk a módját, hogyne zavarhassa köreinket. De nem úgy lesz az: végül kiköp a szájából, nem vagy nekivaló étek.

Lám csak, nincs szívem befejezni az írást.

Jobbik részünk azonban most is együtt van, vessük hát ebbe a bizodalmunkat, s amielőbbi viszontlátás reményében haladjunk tovább. John Thomas búcsúzik most LadyJane-től, némiképp kókadtan, de annál reménytelibb szívvel.”

Vége