Diane Chamberlain2

TiTkok örvénye 3

Kedves Anna!Annyiszor nekiálltam

már ennek a levélnek, és most tessék, újra nekiveselkedem, de fogalmam sincs,

hogy mondjam el Önnek

Ez a félbeszakadt levél az egyetlen nyom, amelyből Tara és Emerson kiindulhat legjobb barátnőjük, Noelle öngyilkossá-gának okait kutatva. Minden, amit tudtak róla – szülésznői hi-vatása, bátor kiállása az igaz ügyek mellett, családja és barátai iránt érzett szeretete –, olyan ember benyomását keltette, aki ragaszkodik az élethez. Miért választotta mégis a halált?

Túl sok mindenről nem tudtak.

A levél és egy szívszaggató titok felfedésével a két nő lassan rájön, hogy valójában mégsem ismerték jól Noelle-t, s miköz-ben egyre inkább kirajzolódik előttük bonyolult személyisége, szerelemmel, árulással, részvéttel és csalással is szembesülniük kell.

A Titkok örvénye izgalmas regény, amely mindannyiunk számára felteszi a kérdést: mi az, amit már nem lehet meg-bocsátani?

Diane Chamberlain4

DIANE CHAMBERLAIN tizenkét évesen kezdett el írni, vég-zettségét tekintve pszichológus. Tizenkilenc bestseller szerzője, Észak-Karolina államban él.

„Fordulatokkal és meglepetésekkel teli regényeket írok, amelyek – remélem – az érzelmekre is hatnak. A könyveim középpontjában minden esetben emberi kapcsolatok állnak – férfiak és nők, szülők és gyermekeik, nővérek és fivérek egymáshoz való viszonya. Nem tudok elképzelni érdekesebbet annál, mint ahogy az emberek megküzdenek az élet kihívásaival és csapásaival, együtt és egyedül is. Számomra az az igazi öröm, hogy a szavaimmal hatást gyako-rolhatok az olvasókra.”

TiTkok örvénye 1

Egy oszlopnak dőlve ücsörgött a Naplemente lakóparkban álló nyaralóban, a veranda fölső lépcsőfokán, a tekintetében tükrö-ződött a telihold. Ez azért hiányozni fog. Az éjszakai égbolt. Spanyol moha csüngött a tölgyfák leveleiről. A szeptemberi levegő selymesen simogatta a bőrét. Ellenállt a fürdőszoba vonzásának. A piruláknak. Még nem. Akár egész éjjel ott ücsö-röghet, ha akar.

Felemelte a karját, és az ujjával körberajzolta a holdat. Érez-te, ahogy a fény égeti a szemét.

– Szeretlek, világ! – suttogta maga elé.A titok súlya hirtelen olyan erővel nehezedett rá, hogy az

ölébe ejtette a kezét, amely mintha kőből lett volna. Amikor

Diane Chamberlain

Titkok örvénye – Részletek –

Diane Chamberlain2

reggel felébredt, még nem tudta, hogy ez az a nap, amikor kép-telen lesz tovább cipelni magával a terhet. Még este is vidáman dúdolgatott magában, miközben zellert, uborkát és paradicso-mot szeletelt a salátájához, és arra a kis szőke babára gondolt, aki előző nap született – egy aprócska, törékeny életre, amely-nek szüksége volt a segítségére. Ám amikor a salátájával leült a számítógép elé, olyan érzése támadt, mintha két erős, izmos kar nyúlt volna ki a monitorból, amely olyan erővel szorította a fejét, a vállát és a tüdejét, hogy alig jutott levegőhöz.

Egy levél kezdett formálódni a képernyőn, a szavak fogva tartották a gondolatait, és ő tudta, eljött az idő. Nem érzett félelmet – és pánikot semmiképpen sem –, amikor kikapcsol-ta a számítógépet. A salátát, szinte érintetlenül, az íróasztalon hagyta. Nem volt többé szüksége rá. Nem is kívánta már. Fel-készült mindenre; nem volt nehéz. Hosszú ideje várt már erre az éjszakára. Amikor mindent elrendezett, kisétált a verandára, hogy lássa a holdat és érezze a selymes levegőt, hogy utoljára láthassa, ízlelhesse és hallja a világ rezdüléseit. Nem arra várt, hogy meggondolja magát. A döntés okozta megkönnyebbü-lés nagyszerű érzés volt, olyan nagyszerű, hogy amikor végül felállt, éppen akkor, amikor a hold lebukott az utca menti fák mögé, egy mosoly bujkált a szája szegletében.

TiTkok örvénye 3

Noelle gazos kocsifelhajtójáról látszott az udvar bal oldali sar-kában kialakított virágoskertje. Igazán nem törte magát, hogy javítson a ház állapotán, és a kert többi része is elhanyagolt volt, de néhány évvel ezelőtt azzal lepett meg minket, hogy valóságos kertészeti műalkotást hozott létre azon a részen. Ez is egyike lett a számtalan rögeszméjének. Kutatásokat végzett, hogy az év minden szakaszában virágozzon valamilyen növény. Az egyik szobrász barátja készített egy madáritatót, amely a kert közepén helyezkedett el, és úgy nézett ki, mintha egy mú-zeumból hozták volna. Egyébként úgy festett, mint egy hagyo-mányos, kő madáritató, de közvetlenül mellette egy mezítlábas kislány bronzszobra állt, amint lábujjhegyen nyújtózkodik a perem felé, hogy elérje a vizet. A ruhája és a haja mögötte lo-bogott, mintha lágy szellő fújdogálna. Az emberek hamarosan felfedezték ezt a madáritatót. Néhány újságíró szerette volna lefényképezni, és cikket írni az alkotójáról, de Noelle soha nem egyezett bele. Attól félt, hogy valaki majd megpróbálja ellopni. Mindenét odaadta volna, hogy másokon segítsen, de azt nem akarta, hogy bárki belepiszkítson a kertjébe. Öntözött, mul-csozott, metszett, és imádta ezt a zsebkendőnyi földterületet. Úgy dédelgette, ahogy más nők a férjüket vagy a gyereküket.

Maga a nyaraló repedezett, fakókék épület volt, mint a ki-kopott farmer térde, és ez a szín kissé betegesnek tűnt a naple-

Diane Chamberlain4

mente vörös fényében. Miközben a málladozó járdán sétáltam a veranda felé, láttam, hogy az ajtó melletti postaládából kilóg néhány boríték, és a meleg ellenére fagyos borzongás futott vé-gig a gerincemen. Valami nem stimmelt. Úgy volt, hogy Noelle átjön hozzánk vacsorára előző este, és hoz valamilyen anyagot Jennynek, aki – a legnagyobb megdöbbenésemre – éppen taka-rókat varrt a babaprogramnak. Ez nem olyasmi, amiről Noelle csak úgy megfeledkezik. Valahogy zavart, hogy nem válaszol az üzeneteimre. Először csak annyit írtam: „Gyere enni! Mele-gen tartom neked a vacsorát!” A következőt tíz óra körül küld-tem: „Csak érdeklődöm. Azt hittem, átjössz hozzánk, de biztos félreértettem valamit. Csak tudni akartam, hogy minden rend-ben van-e veled.” Végül az utolsót aznap reggel: „Noelle! Nem jeleztél vissza. Minden rendben? Szeretlek.” Azóta sem jelent-kezett, és miközben a veranda lépcsőjén lépkedtem, képtelen voltam elűzni magamtól a rettegést.

Csöngettem, és a hang átszűrődött a vékony ablaküvegen. Kopogtam, majd megpróbáltam kinyitni az ajtót, de zárva volt. Valahol odahaza volt kulcsom a házhoz, de eszembe sem ju-tott, hogy magammal hozzam.

Lesétáltam a lépcsőn, és követtem a keskeny járdát a ház mellett, a hátsó ajtóhoz. A lámpa égett a hátsó verandán, de az ajtó itt is zárva volt. Az ajtó melletti apró ablakon át láttam, hogy Noelle táskája az ütött-kopott konyhaasztalon hever. Soha nem ment sehova a táskája nélkül. Az a fajta hatalmas, alaktalan, vörösesbarna válltáska volt, amibe a fél életedet bele tudod pakolni. Emlékeztem rá, amikor Jennynek előhúzta be-lőle a játékokat még totyogó korában – ez is mutatja, milyen

TiTkok örvénye 5

régóta megvolt. Noelle és a táska egy életre összetartozott. Gesztenyeszín haj, gesztenyeszín táska. Ha a táska ott volt, Noelle-nek is ott kellett lennie.

Erősen megütögettem az ablakot.– Noelle!– Miss Emerson?Megfordultam. Tíz év körüli kislány sétált felém az udvaron.

A napfény lassan elhomályosult, és csak egy idő után ismertem fel a macskát a kezében.

– Te vagy…? – pillantottam a szomszéd ház ajtaja felé. Egy három- vagy négygyerekes, fekete család lakott ott. Mindannyiukkal találkoztam már, de a névmemóriám rette-netes.

– Libby vagyok – mondta a lány. – Miss Noelle-t keresi, mer’ tegnap este gyorsan el kellett mennie.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Elment. Fogalmam sem volt ugyan, hogy a táskája és az autója mit keres mégis itt, de végül rájöttem. Libby az egyik lábát a veranda lépcsőjére fektette, és a fény megvilágította a karjában fekvő foltos cicát. Közelebb hajoltam.

– Ő Foltos?– Igen, asszonyom. Miss Noelle megkért rá, hogy egy ideig

viseljem gondját a mi házunkban.– Hová ment?– Nem mondta. Anya szerint nem szép dolog, hogy nem

árulta el nekem – vakargatta a macska fejét. – Néha vigyáz-tam Foltosra, de mindig Miss Noelle házában. Így anya úgy gondolja, ezúttal Miss Noelle hosszabb időre utazott el, mint

Diane Chamberlain6

ahogy néha máskor is szokott, de nem szép tőle, hogy nem mondta meg, mikor jön haza, és nem veszi fel a mobilját sem.

Mi az ördög folyik itt?– Van kulcsod a házhoz, Libby? – kérdeztem.– Nincs, asszonyom, de tudom, hol tartja. Én tudom egyedül.– Mutasd meg nekem, légy szíves!Libbyvel végigsétáltunk a füvön a kiskert felé, előttünk ket-

tőnk hosszú, keskeny árnyéka. Libby egyenesen a madáritató-hoz lépett, majd lehajolt, és felemelt egy nagy követ közvetle-nül a bronz kislány lába mellett.

– Ez alatt a kő alatt tartja – suttogta Libby, és a kezembe nyomta a kulcsot.

– Kösz!Visszamentünk a bejárati ajtóhoz. A lépcsőnél megtorpan-

tam. Odabent valószínűleg találok majd valamilyen nyomot, amiből kiderül, hova ment Noelle. Valamit, ami elárulhatja, miért nem vitte magával az óriási táskát. Vagy a kocsit. Az a bizonyos érzés, ami már korábban is rám tört, most teljesen elárasztott, így a kislányhoz fordultam.

– Menj haza, kicsim! – kértem. – Légy szíves, vidd haza Fol-tost. Megpróbálom kideríteni, mi folyik itt, aztán mindenkép-pen szólok, rendben?

– Oké.Lassan sarkon fordult, mintha nem volna meggyőződve

róla, hogy bízhat bennem a kulccsal kapcsolatban. Figyeltem, ahogy végigsétál az udvaron a házuk felé.

A kulcs csupa sár volt, így a pólómba töröltem, ami a leg-biztosabb jele volt annak, hogy semmi más nem érdekelt, csak

TiTkok örvénye 7

hogy kiderítsem az igazságot. Kinyitottam az ajtót, és belép-tem a konyhába.

– Noelle!Belöktem az ajtót magam mögött, majd bezártam, mert lassan

elhatalmasodott rajtam az üldözési mánia. A táskája, akár egy ra-kás bőrdarab hevert az asztalon, a kocsikulcsa pedig a mosogató és a tűzhely közötti pulton feküdt. Foltos táljai a pulton szárad-tak egy konyharuhára borítva. A mosogató tiszta volt, és üres. A konyha valahogy túlságosan is tisztának tűnt. Noelle már azzal is képes volt felforgatni egy szobát, hogy keresztülsétált rajta.

Átmentem a képeslapba illő nappaliba, el a zsúfolt köny-vespolc és az öreg tévé mellett, amit Tara és Sam adtak neki néhány éve, amikor megvásárolták a nagy képernyős készü-léküket. Majd tovább, a kopott kanapé mellett. A tévé előtt néhány babakocsi feküdt összecsukva, és egy pár babaülés kar-tondobozokra halmozva, amelyek minden valószínűség szerint tömve voltak gyerekholmikkal. A fotelben további dobozok zsúfolódtak. Kétség sem fért hozzá, hogy Noelle birodalmá-ban járok. A kanapé fölötti falon Grace és Jenny bekeretezett képe lógott, egy régi, fekete-fehér fotó mellett, amely Noelle édesanyját ábrázolta egy kertkapu előtt állva. A gyerekek ké-peit látva az anyukájáé mellett mindig meghatódtam, tudtam, hogy Noelle a sajátjaként tekintett a lányainkra.

Átvágtam az egyik fürdőszobán, amit irodának használt. Akárcsak a nappali, ez is tele volt dobozokkal és zsákokkal, az íróasztalát pedig papírok és könyvek borították… meg egy nagy tál saláta, uborkával és paradicsommal.

– Noelle!

Diane Chamberlain8

A ház csöndjétől kirázott a hideg. Talán megcsúszott a zu-hanyzóban? De akkor miért kérte volna meg Libbyt, hogy vi-selje gondját Foltosnak? Elértem a hálószobához, és a nyitott ajtón át megpillantottam őt. A hátán feküdt, a kezét összekul-csolta a bordáján, nyugodt volt, és csendes, mintha meditálna, de a viaszos arc és az éjjeliszekrényen heverő gyógyszeres do-bozok valami egészen másról árulkodtak. A levegő beszorult a tüdőmbe, és képtelen voltam megmozdulni. Nem tudtam felfogni. Nem is akartam felfogni. Lehetetlen, gondoltam. Ez egyszerűen lehetetlen.

– Noelle! – tettem felé egy bizonytalan lépést, mintha egy me-dence vizének hőmérsékletét akarnám ellenőrizni. Aztán rám zúdult a valóság, én pedig odarohantam hozzá. Megragadtam a vállát, és erősen megráztam. A haja ráhullott a kezemre, mintha még élne, de ez volt az egyetlen, ami még eleven volt benne.

– Nem, nem, nem! – kiáltottam. – Noelle! Ne! Ne tedd ezt! Kérlek!

Felkaptam az egyik üres gyógyszeres dobozt, de az üvegen olvasható szavakat nem fogadta be az agyam. Meg akartam ölni azt az üveget. A sarokba hajítottam a dobozt, és az ágy mellé térdeltem. A kezem közé szorítottam a barátnőm jég-hideg kézfejét.

– Noelle! – suttogtam. – Miért?

Elképesztő, mi mindent nem képes felfogni az ember, ami-kor érzelmileg összeomlik. Az üzenet ott hevert mellettem, az éjjeliszekrényen. Oda is kellett nyúlnom, amikor elvettem a mobilját, hogy segítséget hívjak. A telefon csak néhány centi-

TiTkok örvénye 9

méterre feküdt a kezétől. Könnyedén felhívhatott volna engem vagy Tarát. Csak annyit kellett volna mondania:

– Valami hülyeséget csináltam. Gyere, és ments meg!De nem tette. Nem akarta, hogy megmentsék.A rendőrség és a mentősök hamarosan ellepték a szobát, el-

szívták előlem az összes levegőt, egyetlen kék és szürke forga-taggá olvadtak össze a szemem előtt. Ott ücsörögtem az egye-nes támlájú széken, amit valaki behozott nekem a konyhából, még mindig Noelle kezét szorongattam, miközben az egyik mentős halottnak nyilvánította, és vártuk, hogy a halottkém megérkezzen. Válaszoltam a rendőrök záporozó kérdéseire. Whittaker őrmestert személyesen is ismertem. Kora reggelen-ként megjelent a Hot!-ban. Ő volt a málnakrémes croissant és banános-mogyorós muffin, forrón. Megtöltöttem a bögréjét a legerősebb kávémmal, majd figyeltem, ahogy öt zacskó cukrot borít bele.

– Hívta már a férjét, asszonyom? – kérdezte tőlem. Min-dig asszonyomnak szólított, akárhányszor kértem is rá, hogy hívjon csak Emersonnak. Körbesétált Noelle gyufaskatulyányi hálószobájában, megnézte az édesanyjáról készült másik kere-tes fényképet, végigsimított az ablak alatti kis polcon sorakozó könyvek gerincén, és közelről szemügyre vette a fésülködőaszta-lon álló tűpárnát, mintha mindezekből rájöhetne, mi történt itt.

– Igen. – Legelőször Tedet hívtam. Éppen egy ingatlant mu-tatott meg valakinek, így üzenetet kellett hagynom. Még nem hallgatta meg. Ha megtette volna, azonnal visszahív, ahogy meghallja akadozó szavaimat, amelyek úgy hangzottak, mint-ha agyvérzést kaptam volna.

Diane Chamberlain10

– Ki a legközelebbi rokona? – kérdezte az őrmester.Ó, ne! Eszembe jutott Noelle édesanyja. Majd Ted felhívja

őt helyettem. Én képtelen lettem volna rá. Egyszerűen képte-len, ahogy Tara is.

– Az édesanyja – suttogtam. – Már elmúlt nyolcvanéves, és meglehetősen… gyenge. Idősek otthonában él, Charlotte-ban.

– Ezt látta már? – emelt fel kesztyűs ujjaival Whittaker őrmester egy apró papírlapot Noelle éjjeliszekrényéről. Elém tartotta, hogy elolvashassam.

Emerson és Tara, sajnálom. Kérlek, viseljétek gondját a kertemnek, és ügyeljetek rá, hogy anyám is megfelelő ellátásban részesüljön.

Szeretlek benneteket.

– Ó! – hunytam le a szemem. – Ó, ne!Az üzenet megmásíthatatlanná tette a történteket. Addig

a másodpercig valahogy sikeresen hessegettem el a gondola-taimból a szót: öngyilkosság. Most pedig tessék: a betűk az agyam legmélyéig hatoltak.

– Ez az ő kézírása?Résnyire nyitottam a szemem, mintha képtelen lennék újra lát-

ni a teljes üzenetet. A betűk laza kanyarulatai más számára szinte olvashatatlanok voltak, de én jól ismertem őket. Bólintottam.

– Talán depressziós volt, asszonyom? Van valami elképzelése?Megráztam a fejemet.– Nem. Egyáltalán nem – pillantottam föl rá. – Imádta a

munkáját. Soha nem volt… Lehet, hogy súlyos beteg volt, csak

TiTkok örvénye 11

nem árulta el nekünk? Vagy valaki megölte, és öngyilkosság-nak állította be? – újra az üzenetre néztem. Majd a gyógyszeres fiolákra. Noelle neve volt a címkéken. Az egyik mentős ész-revette, hogy néhányat csak a múlt hónapban váltottak ki, de volt, amit évekkel ezelőtt. Talán gyűjtögette őket?

– Beszélt az egészségi állapotáról mostanában? Orvosokról, vizsgálatokról?

Megdörzsöltem a halántékomat, próbáltam dolgoztatni a memóriámat.

– Még régen megsérült a háta egy autóbalesetben, de évek óta nem panaszkodott fájdalomról – válaszoltam. – Akkor so-kat aggódtunk a kezelése miatt, de olyan régen történt már. – Nekünk elmondta volna, ha valami nincs rendben.

Úgy hangzott, mintha leginkább magamat akarnám meg-győzni, és Whittaker őrmester finoman a vállamra tette a kezét.

– Néha az emberek magukba temetik a fájdalmukat, asz-szonyom – mondta. – Talán a hozzánk legközelebb állók is. Igazán sohasem ismerhetjük meg őket.

Ránéztem Noelle arcára. Olyan gyönyörű volt, ám csak egy üres kagylóhéj. Noelle nem létezett többé, és én úgy éreztem, máris elfelejtettem a mosolyát. Ennek semmi értelme, gondol-tam. Még olyan sok mindent akart az élettől.

Fel kellett hívnom Tarát. Ezzel képtelen voltam egyedül megbirkózni. Ki kell találnunk, mit tegyünk. Majd mi össze-rakjuk, mi történt. Mi ketten mindent tudtunk, amit Noelle-ről tudni lehetett.

Mégis előttem feküdt az ékes bizonyíték – egy örökre el-távozott barát –, hogy valójában egyáltalán nem ismertük őt.

Diane Chamberlain12

Elindultam a földszinti dolgozószoba felé, ahol Noelle do-boza már várt rám. Az idő múlásával olyan érzésem támadt, mintha a dobozzal együtt egy másik ember is lakott volna a házban; egy ember, akinek túl nagy hatalma volt ahhoz a hely-hez képest, amit elfoglalt. Ebben volt az utolsó reményünk. Semmit nem találtunk Noelle házában, ami választ adott volna a kérdéseinkre. Tara és én felhívtuk az összes szülészetet har-minc kilométeres körzetben, és mindenhol tudtak arról, amiről nekünk sejtelmünk sem volt: Noelle évek óta nem dolgozott már bábaként. Néhány munkatársuk nemrégiben is találkozott vele, úgyhogy nem vesződtünk azzal, hogy arról kérdezősköd-jünk, tudtak-e róla, hogy depressziós volt. Suzanne és a többi önkéntes tőlünk várt választ ugyanerre a kérdésre. Bármi is ag-gasztotta Noelle-t, megtartotta magának. Az volt a gyanúm, hogy a választ a dobozban sem fogom megtalálni, de elhes-segettem a gondolatot, mert így legalább maradt még némi reményem.

Nincs több kifogás. Most van időm rá. Beleásom magam. […]

Leültem az ablak alatti fotelbe, és felmarkoltam egy rakás levelet és képeslapot a dobozból, de hamar rájöttem, hogy fel

TiTkok örvénye 13

kell kötnöm a gatyámat. A kezemben tartott papírok között volt két levél, az egyik egy hónapja, a másik nyolc évvel ez-előtt íródott. Egy e-mail-váltás Noelle és egy másik bába kö-zött. Két babakép. Egy tinédzser fiúról készült fénykép. Egy születésnapi üdvözlőkártya Jennytől, amit én segítettem kivá-lasztani még évekkel ezelőtt. Úgy tűnt, Noelle ezt a dobozt amolyan mindenesnek használta, és semmi rendszer nem volt a tartalmában. Arra gondoltam, bárcsak Tarának lenne egy kis ideje segíteni. Fél órájába telne, hogy ezt az egész zűrzavart ábécérendbe sorolja, és keltezés szerint rendszerezze.

Felálltam, lepakoltam az egyik asztalról, és elkezdtem sorba rendezni a képeslapokat, leveleket, fényképeket és újságkivá-gásokat. Tednek továbbra is az volt a véleménye, hogy ki kéne hajítanom az egész halmot, de Noelle valamiért megtartotta ezeket az emlékeket. Fontosak voltak számára. Meg akartam tapasztalni, mit érezhetett, amikor bedobta őket a dobozba. Miért tartotta meg őket? Ted szerint kezdtem érzelgőssé válni, siránkozni Noelle és aggódni a nagyapám miatt. Azt mondta, lassan megszállott leszek, és talán ez így is volt, de a doboz mintha az utolsó kapocs lett volna az egyik legjobb barátom-hoz. Azokat a dolgokat tartalmazta, amelyek elég értékesek voltak számára ahhoz, hogy megőrizze őket.

Ha kronológiai sorrendbe állítom az egyes emlékeket, ta-lán megtudhatom, mi mehetett végbe a lelkében az évek során. Talán elkészíthetem a rövidített életrajzát is. Ha va-laha is megtaláljuk a mára csaknem felnőtt gyermekét, ő ta-lán értékelni fogja, hogy van egy ilyen emléke a vér szerinti anyjáról.

Diane Chamberlain14

Mintha lenne időm írni, gondoltam, miközben gondosan elrendeztem a képeslapokat.

Észrevettem a lapot, amit én küldtem neki az utolsó szü-letésnapjára. A legutolsó születésnapjára. Sajgó szívvel meg-érintettem a képeslapot, majd újra belemarkoltam a dobozba. Találtam egy évvel korábbi újságkivágást arról, hogy a régió szülészeti rendelői folyamatosan megválnak a bábáktól. Csó-váltam a fejemet. Mi azt hittük, ezért vált munkát. Ő mondta, vagy nem? Hogy addig száll ki, amíg jól jár vele, az igazság viszont az, hogy már évekkel korábban kiszállt.

– Miért nem mondta el nekünk? – kérdeztem hangosan.Hamar feladtam, hogy dátum szerint rendezzem az egyes

papírokat, mert sok levélnek és képeslapnak nem volt kelte-zése. Ezért típus szerint állítottam sorba: az egyik kupacba a képeslapok, a másikba a levelek, a harmadikba az e-mailek, a negyedikbe pedig az újságcikkek kerültek. Beletúrtam a do-bozba, és megtaláltam a Valentin-napi üdvözlőkártyát, amit Grace készített Noelle-nek még négyéves korában. Elképzel-tem, ahogy Noelle a szemeteshez lép vele, majd inkább úgy dönt, hogy beledobja a mindent elnyelő dobozába.

Hallottam, hogy a lányok elmennek otthonról, és megra-gadtam az alkalmat egy kis szünetre. Készítettem egy csésze teát a konyhában, kicsomagoltam egy péksüteményt, amit a kávézóból hoztam, és letörtem a csücskét a kutyáknak. Aztán bevittem az uzsonnámat az irodába.

Amikor beléptem a helyiségbe, a kupac tetején egy apró, kék-fehér kockás lapra lettem figyelmes. Letettem a csészét és a tányért az íróasztalra, és felvettem a fecnit. Amikor ki-

TiTkok örvénye 15

hajtogattam, le kellett ülnöm a fotelbe, mert a látvány mellbe vágott: a lapot én írtam, méghozzá ősrégiben. Tizenhét évvel ezelőtt, hogy pontos legyek.

Noelle!

Köszönöm, hogy odafigyelsz rám. Úgy látszik, te pontosan érted, milyen fájdalmas is ez nekem, és remekül érzed, mit kell tenned vagy mondanod, hogy segíts nekem. Fogalmam sincs,

mihez kezdenék nélküled.Szeretettel:

Em

Emlékszem, hogy a második vetélésem után néhány héttel vetettem papírra ezeket a sorokat. A második kisbabámat is elvesztettem. Ted és én akkor a kampusz közelében laktunk, és Noelle hozzánk költözött néhány hétre, hogy gondoskodjon rólam. Főzött, takarított, és ami mindennél többet jelentett: meghallgatta a fájdalmamat. Ted addigra kifogyott a vigasz-taló szavakból; neki is meg kellett küzdenie a saját gyászával. Noelle pontosan tudta, mennyire vágytam azokra a babákra. Kicsivel több, mint egy év elteltével pedig a karomban tart-hattam Jennyt. Ez soha nem tudott ugyan kárpótolni a veszte-ségért, amit éreztem – a veszteségért, amit még mindig érzek, amikor azokra a gyerekekre gondolok, akiket sohasem ismer-hettem meg, de Jenny visszahozott engem az életbe.

Diane Chamberlain16

Egy ideig csak tartogattam azt a lapot. Vajon mi értelme meg-őrizni? Megőrizni az összes irományt, ami Noelle-hez szól? Mégis visszatettem a dobozba. Nem kell mindenről most dön-tenem.

Belekortyoltam a teámba, miközben végigfutottam néhány levélen. Minden sorukat átitatta a boldog hála, az a fajta érzel-gősség, amely akkor önt el, amikor majd’ kicsattansz az öröm-től, és szükségem is volt rá, hogy elolvassam őket a saját régi, szomorú üzenetem után. A köteg levél az ölemben hevert, már csaknem az összeset átolvastam, egyik szót a másik után, majd fejjel lefelé fordítva egymásra borítottam őket a fotel karfáján.

Egy majdnem üres jegyzetlaphoz érkeztem, és eltartott egy percig, amíg felismertem, hogy Noelle levélpapírja. Ott volt az ismerős, alig látható, fonott minta a lapon. Évek óta nem találkoztam ezzel a fajtával – ír még egyáltalán valaki levelet kézzel? –, de jól emlékszem rá, hogy néha én is kaptam tőle üzenetet ilyen papíron. Egyetlen sor volt olvasható az oldalon.

Kedves Anna!

Annyiszor nekiálltam már ennek a levélnek, és most tessék, újra nekiveselkedem, de fogalmam

sincs, hogy mondjam el Önnek

Ennyi. Egyetlen sor. Elmondani mit? Ki ez az Anna? Végig-böngésztem az összes levelet és lapot, hátha találok valamit, ami tőle érkezett. Rábukkantam egy képeslapra, amelyet egy

TiTkok örvénye 17

bizonyos Ana írt alá. Mindössze ennyi állt benne: „Noelle! A családom imád téged! Ana” De a Noelle levelében szereplő Anna nevében eggyel több betű szerepelt. Se vezetéknév, se dátum. A képeslaphoz egy kisfiú fényképét tűzték, és amikor felemeltem, a hátulján egy nevet találtam: Paul Delaney.

Fogalmam sincs, hogy mondjam el neked.A levél régi volt. A barackszínű papír az idő múlásával meg-

puhult. Vajon mit jelenthet?Kivettem a be nem fejezett levelet, majd folytattam a doboz

átnézését, miközben a süteményemből falatoztam, és az Earl Grey teámat kortyolgattam. Már majdnem a doboz aljánál jártam, amikor találtam egy újabb befejezetlen levelet, amely szintén Noelle-től származott, ezúttal gépelte. Kissé meggyű-rődött. Emlékszem, hogy ki kellett simítanom, amikor először kihajtogattam. Elolvastam, levegőért kapkodtam, majd elfelej-tettem kiengedni, és olyan gyorsan felpattantam, hogy a teás-csésze a padlóra zuhant.