C a s s a n d r a C l a r e

ELVESZETT LELKEK VÁROSA

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

Írta: Cassandra Clare A mű eredeti címe: City of Lost Souls – The Mortal Instruments Book 5

Fordította: Kamper Gergely

A szöveget gondozta: Egyed Erika

A művet eredetileg kiadta: Margaret K. McElderry Books, an imprint of Simon & Schuster Children's

Publishing Division Copyright © 2012 by Cassandra Claire, LLC

Published by arrangement with Margaret K. McElderry Books, an imprint

of Simon & Schuster Children's Publishing Division.

A magyar kiadás a Margaret K. McElderry Books, a Simon & Schuster Children's Publishing részlegének engedélyével készült.

ISSN 2060-4769

ISBN 978 963 373 0751

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektor: Széll Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy

mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

NAÓNAK, TIMNEK,

DAVIDNEK ÉS

BENNEK

Senki sem azért választja a gonoszt, mert gonosz. Csak összetéveszti a boldogsággal, a jóval, amit keres.

Mary Wollstonecraft

Prológus

SIMON EGY HELYBEN ÁLLT, ÉS BAMBÁN MEREDT A HÁZA

AJTAJÁRA. Mindig itt volt az otthona. Erre a helyre hozták haza a

szülei, miután megszületett. A brooklyni sorház falai között nőtt fel. Nyaranta az utcán játszott a lombos fák árnyékában, télen pedig a kukák fedeléből készített magának rögtönzött szánkót. Ebben ült süvét a család, miután meghalt az apja. Itt csókolta meg először Claryt.

Soha nem tudta elképzelni, hogy egy nap zárva lesz előtte a ház ajtaja. Legutóbbi találkozásukkor édesanyja szörnyetegnek nevezte, és könyörgött neki, hogy menjen el. Simon egy varázslattal elfeledtette vele, hogy vámpír, de nem tudta, mennyi ideig tart majd a hatás. Ahogy ott állt a hűvös őszi levegőben, s maga elé bámult, tudta, hogy nem tartott elég sokáig.

Az ajtót jelek borították – festett Dávid-csillagok meg a chai, az élet szimbóluma. A kilincsre és a kopogtatóra tfilineket kötöztek. A kukucskálót Isten kezét jelképező hamsa fedte.

Óvatosan a jobb ajtófélfára erősített mezüzére tette a kezét. Füst szállt fel a szent tárgyból, ahol megérintette, mégsem égette meg. Nem fájt. Csak rettenetes ürességet érzett, ami lassan jeges dühnek adta át a helyét.

Belerúgott az ajtóba, és hallotta a dübörgő visszhangot odabentről.

– Anya! – kiáltotta. – Anya, én vagyok az! Nem kapott választ – csak a reteszeket emelték a helyükre a

túloldalon. Éles hallásával felismerte anyja lépteit és légzését, de a nő nem szólt. Simon az ajtón keresztül is érezte a páni félelem átható szagát.

– Anya! – Elcsuklott a hangja. – Anya, ez nevetséges. Engedj be! Én vagyok az, Simon.

Az ajtó megremegett, mintha a nő belerúgott volna. – Menj el! – Nyers volt a hangja, a rettegéstől szinte

felismerhetetlen. – Gyilkos! – Nem ölök embereket. – Simon az ajtónak támasztotta a

homlokát. Tudta, hogy valószínűleg be tudná rúgni, de mi értelme lenne? – Mondtam, hogy állati vért iszom.

– Megölted a fiamat – mondta a nő. – Megölted, hogy ezt a szörnyeteget tedd a helyébe.

– Én vagyok a fiad. – Az ő arcát viseled, és az ő hangján beszélsz, de nem ő

vagy! Te nem Simon vagy! – Hangja szinte sikoltássá erősödött. – Tűnj el a házamtól, mielőtt megöllek, átkozott!

– Becky – szólt a fiú. Nedvességet érzett az arcán. Megérintette. Miután elvette az ujjait, látta, hogy vörösek. Véresek voltak a könnyei. – Mit mondtál Beckynek?

– Tartsd magad távol a nővéredtől! – Simon csörömpölést hallott oda-bentről, mintha valamit fellöktek volna.

– Anya – mondta megint, ezúttal azonban képtelen volt kiáltani, csak rekedt suttogás tört elő a torkából. Lüktetni kezdett a keze. – Tudnom kell... Becky itthon van? Anya, nyisd ki az ajtót! Kérlek...

– Tartsd magad távol Beckytől! – Simon hallotta, ahogy anyja elhátrál az ajtótól. Aztán a konyhaajtó csikordult eltéveszthetetlenül, és linóleum nyikordult. Kinyílt egy fiók. A fiú hirtelen elképzelte, ahogy a nő az egyik kés után nyúl.

– Mielőtt megöllek, átkozott! A gondolatra hátrabillent a sarkán. Ha az anyja felé szúr, a

jel életre kel, és végez vele, ahogy Lilithtel is végzett. Leengedte a kezét, lassan elhúzódott az ajtótól, aztán

lebotorkált a lépcsőn, átkelt az úton, és nekitámaszkodott az utcára árnyékot vető egyik nagy fa törzsének. Mozdulatlanul figyelte az anyja iránta érzett gyűlöletének szimbólumaival teli ajtót.

Nem, emlékeztette magát. Az anyja nem gyűlöli őt. Halottnak hiszi. Amit gyűlöl, az nem is létezik. Nem az vagyok, akinek gondol.

Nem tudta, mennyi ideig állt volna ott, ha a telefonja nem kezd rezegni a kabátja zsebében.

Ahogy reflexszerűen érte nyúlt, észrevette, hogy a mezüze összekapcsolódó Dávid-csillagokat formázó mintája beleégett a tenyerébe. Átvette a telefont a másik kezébe, és a füléhez vette.

– Igen? – Simon? – Clary volt az. Levegő után kapkodott. – Hol

vagy? – Itthon – felelte a fiú, aztán elhallgatott egy pillanatra. –

Anyám házánál – helyesbített. Még a saját fülében is üresnek és távolinak tűnt a hangja. – Miért nem mentél vissza az Intézetbe? Mindenki jól van?

– Hát, ez az – szólt Clary. – Miután elmentél, Maryse visszajött a tetőről, ahol Jace-nek kellett volna várnia. Nem volt ott senki.

Simon megmozdult. Nem is tudta, mit csinál, mint egy felhúzható bábu lépdelt az utcán a metróállomás irányába.

– Hogyhogy nem volt ott senki? – Jace eltűnt – felelte a lány. Simon hallotta a hangjában a

feszültséget. – És Sebastian is. Simon megállt egy csupasz ágú fa árnyékában. – De hát, Sebastian halott volt. Meghalt, Clary... – Akkor áruld el, miért nincs ott a teste! Merthogy nincs ott

– mondta a lány, és elcsuklott a hangja. – Nincs odafent semmi, csak egy csomó vér meg törött üveg. Mind a ketten eltűntek, Simon. Jace eltűnt...

Első rész

NINCS ROSSZ ANGYAL

A szerelem manó, a szerelem ördög: nincs is rossz angyal a szerelmen kívül. William Shakespeare: Felsült szerelmesek

(Gáspár Endre fordítása)

Két héttel később

1 Az utolsó tanácsülés

– SZERINTED MEDDIG TART, AMÍG ÍTÉLETET HOZNAK? – kérdezte Clary. Fogalma sem volt, mióta várnak, de úgy érezte, legalább tíz óra telt el. Isabelle csajos fekete és élénkrózsaszín szobájában nem volt óra, csak nagy halom ruha, egy rakás könyv, egy kupac fegyver, csillogó szépítőszerekkel és használt ecsetekkel teli asztal meg nyitott fiókok, amikből csipkés bugyik, áttetsző harisnyák és tollboák kandikáltak ki. Volt az egészben valami, ami egy francia mulató öltözőjét juttatta az ember eszébe, ám az elmúlt két hétben Clary annyi időt töltött el ebben a csillogó kuplerájban, hogy mostanra egészen kellemesnek találta.

Isabelle az ablaknál állt Churchcsel a karjában, és szórakozottan simogatta a macska fejét. Church közben baljós, sárga szemével a lányt méregette. Odakint éppen tombolt a novemberi vihar, az eső áttetsző patakokban folyt az ablakon.

– Már nem lehet sok hátra – mondta lassan Isabelle. Nem sminkelte ki magát, amitől fiatalabbnak, sötét szeme pedig nagyobbnak látszott. – Szerintem, úgy öt perc.

Clary Izzy ágyán ült egy stóc magazin és egy rakás zörgő szeráfpenge között. Nagyot nyelt, hogy elűzze a keserű ízt a torkából. Rögtön visszajövök. Öt perc.

Utoljára ezt mondta a fiúnak, akit a világon mindennél jobban szeretett, most pedig attól tartott, hogy soha többé nem mondhat mást neki.

Clary jól emlékezett a pillanatra. A tetőkertre. A kristálytiszta októberi éjszakára, a felhőtlen fekete égbolt előtt fehéren izzó csillagokra. A fekete rúnákkal telerajzolt, démongennytől és vértől mocskos kőlapokra. Jace ajkára az ajkán, az egyetlen meleg pontra a vacogó világban. A nyakában lógó Morgenstern-gyűrűt szorongatta. A Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.1 A liftbe lépve visszafordult, és tekintetével még akkor is a fiút kereste, amikor végül magába szippantotta az épület mélye. Csatlakozott a többiekhez az előcsarnokban, megölelte édesanyját, Luke-ot és Simont, de mint mindig, lelke egy darabkája Jace-szel maradt, ott lebegett a város fölött azon a háztetőn; kettesben voltak a hideg, ragyogó város közepén.

Maryse és Kadir beszállt a liftbe, hogy felmenjen Jace-hez a tetőre, és megnézze, ami Lilithből maradt. Tíz perc elteltével Maryse egyedül tért vissza. Amikor kinyílt az ajtó, és Clary meglátta a nő rémülettől falfehér arcát, azonnal tudta, hogy baj van.

1 Dante Alighieri: Isteni színjáték. (Babits Mihály fordítása)

Ami ezután történt, olyan volt, mint egy álom. Az előcsarnokban összegyűlt árnyvadászok Maryse felé sereglettek, Alec elszakadt Magnustól, Isabelle talpra ugrott. Mintha vakuk villantak volna egy bűntett színhelyén, fehér fénycsíkok szelték át a sötétséget, ahogy egyik szeráfpenge a másik után életre kelt. Miközben igyekezett közelebb férkőzni, Clary darabokban hallotta a történetet – a tetőkert üres volt, Jace eltűnt. Az üvegkoporsót, amiben Sebastian holtteste feküdt, összetörték, mindenfelé szilánkok hevertek. A koporsó alatti talapzatról friss vér csöpögött.

Az árnyvadászok gyors tanácskozás után szétszéledtek, és átfésülték az épület környékét. Magnus is velük tartott, a keze kéken szikrázott. Claryhez fordult, és megkérdezte tőle, van-e nála Jace-nek valamilyen tárgya, ami segíthetne a fiú nyomára bukkanni.

Clary odaadta neki a Morgensternek gyűrűjét, és elvonult egy sarokba, hogy felhívja Simont. Éppen összecsukta a telefonját, amikor az egyik árnyvadász hangja túlharsogta a többiekét.

– Nyomkövetés? Az csak akkor működik, ha még él. Ami elég valószínűtlen, ha ennyi vért vesztett...

Valamiért ez volt az utolsó szalmaszál. A hosszú fagyoskodás, a kimerültség és a sokk megtette hatását, érezte, hogy összecsuklik a térde. Anyja elkapta, mielőtt földet ért volna. Utána csak homályos emlékfoszlányok maradtak. Másnap reggel Luke-nál ébredt. Azonnal felült az ágyban, a szíve úgy vert, mint egy légkalapács. Biztos volt benne, hogy csak rosszat álmodott.

Ám miközben kikászálódott az ágyból, a halványuló foltok a karján meg a lábán nem ezt sugallták, mint ahogy a hiányzó gyűrű sem. Magára kapott egy farmert meg egy pulcsit, és kitántorgott a nappaliba, ahol Jocelyn, Luke és Simon ült komor tekintettel. Nem volt érdemes feltenni a kérdést, de azért próbálkozott.

– Megtalálták? Visszajött? Jocelyn felállt. – Édesem, még nincs meg... – De nem halt meg? A holtteste sem került elő? – A lány

lerogyott a kanapéra Simon mellé. – Nem... nem halt meg. Azt tudnám.

Emlékezett, hogy Simon a kezét fogta, miközben Luke elmondta azt a keveset, amit tudtak: hogy Jace továbbra sincs meg, mint ahogy Sebastian sem. A rossz hír az volt, hogy a talapzaton talált vérről megállapították, hogy Jace-től származik, a jó hír viszont, hogy egyáltalán nem is volt belőle olyan sok. A koporsóból kifolyt víz keltette azt a benyomást, hogy sokkal több a vér, mint valójában. Így valószínűnek tűnt, hogy a fiú életben maradhatott.

– De mi történt? – kérdezte Clary. Luke megrázta a fejét, és kék szemével borúsan pillantott a

lányra. – Senki sem tudja. Clary úgy érezte magát, mintha a vérét jeges vízre cserélték

volna. – Segíteni akarok. Tenni valamit. Nem szeretnék tétlenül

ülni, amíg nem tudjuk, hol van Jace. – Emiatt nem aggódnék – szólt komoran Jocelyn. – A Klávé

hívat.

Láthatatlan jég roppant Clary ízületeiben, ahogy felállt. – Jó. Mindegy. Bármit elmondok nekik, amit hallani

akarnak, csak találják meg Jace-t. – Bármit elmondasz nekik, mert náluk van a Végzet Kardja.

– Jocelyn hangjából sütött az elkeseredettség. – Ó, szívem, úgy sajnálom!

Most, két héttel azután, hogy vagy egy tucatszor a kezébe vette a Végzet Kardját, és a Klávé számtalan másik tanút is meghallgatott, Clary Isabelle szobájában ült, és arra várt, hogy a Tanács döntsön a sorsáról. Akaratlanul is felidézte, milyen volt megfogni a kardot. Mintha apró horgokat akasztottak volna a bőrébe, hogy kihúzzák belőle az igazságot. Letérdelt a Beszélő Csillagok alkotta kör közepén, és hallgatta a saját hangját, ahogy mindent elmond a Tanácsnak. Beszámolt róla, hogyan idézte meg Valentine Raziel angyalt, és hogyan vette át fölötte ő a hatalmat azáltal, hogy kitörölte a nevét a homokból, és a sajátját írta a helyére. Elmesélte, hogy az Angyal teljesítette egy kívánságát, ő pedig azt kérte tőle, hogy támassza fel Jace-t a halottaiból. Elmondta, hogy Lilith a hatalmába kerítette Jace-t, és azt tervezte, hogy Simon vérével támasztja fel Sebastiant, Clary bátyját, akire fiaként tekintett. Hogy Káin jele Simon homlokán végzett Lilithtel, ráadásul azt hitték, Sebastian is halott, és többé nem jelent fenyegetést.

Clary felsóhajtott, és kinyitotta a telefonját, hogy megnézze az időt.

– Egy órája vannak bent – állapította meg. – Ez normális? Vagy rossz jel?

Isabelle ledobta Churchöt, aki hangosan felnyávogott, aztán az ágyhoz lépett, és leült Clary mellé. Vékonyabbnak tűnt, mint általában – Clary-hez hasonlóan ő is fogyott az elmúlt két

hétben –, de fekete nadrágjában és karcsúsított szürke bársonyfelsőjében szokás szerint igencsak elegáns volt. A szeme körül elkenődött a festék, amitől úgy kellett volna kinéznie, mint egy mosómedvének, mégis inkább emlékeztetett egy francia filmsztárra. Ahogy nyújtózott, rúnákkal teli elektrum karkötői dallamosan csilingeltek.

– Nem, nem rossz jel – mondta. – Csak azt jelenti, hogy sok mindent kell megbeszélniük. – Megforgatta az ujján a Lightwoodok gyűrűjét. – Nem lesz semmi baj. Nem szegted meg a törvényt, ez a lényeg.

Clary sóhajtott. Még a mellette ülő Isabelle vállának melegsége sem tudta megolvasztani a jeget az ereiben. Tudta, hogy valóban nem szegett meg egyetlen törvényt sem, de azt is tudta, hogy a Klávé dühös rá. Egy árnyvadásznak tilos halottakat feltámasztania, az Angyal viszont megtehette. Ezért az, hogy Jace életét kérte, nagyon súlyos tett volt, és megállapodtak, hogy senkinek nem beszélnek róla.

Most, hogy mégis kiderült a dolog, megrázta a Klávét. Clary tudta, hogy meg akarják büntetni, már csak azért is, mert a tettének ilyen katasztrofális következményei lettek. A lelke mélyén nem is bánta volna, ha megbüntetik. Ha a csontját törik, kitépik a körmeit, utasítják a Néma Testvéreket, hogy beletúrjanak a fejébe metsző gondolataikkal. Ördögi alku lett volna – a saját fájdalma Jace visszatéréséért cserébe. Könnyített volna a lelkén. Bűntudatot érzett, amiért magára hagyta a fiút a tetőn, hiába győzködte Isabelle meg mindenki más százszor is, hogy ez nevetséges, hiszen azt hitték, tökéletesen biztonságos odafent, és ha Clary ott maradt volna, valószínűleg ő is eltűnik.

– Elég legyen! – szólt Isabelle. Clary egy pillanatig nem volt biztos benne, hogy a másik lány hozzá beszél, vagy a macskához. Church azt tette, amit olyan gyakran, ha ledobták: a hátán feküdt, mind a négy lábát az égnek meresztette és halottnak tettette magát, hogy bűntudatot ébresszen a gazdáiban. Aztán Isabelle félresimította fekete haját, Claryre meredt, és a lánynak leesett, hogy ráripakodott, nem a macskára.

– Miből? – Abból, hogy azokra a rettenetes dolgokra gondolsz, amik

történni fognak veled, vagy amik szeretnéd, ha megtörténnének, amiért te élsz, Jace pedig,,. eltűnt. – Isabelle hangja elakadt egy pillanatra, mint amikor a lemezen megugrik a tű. Soha nem beszélt úgy Jace-ről, mintha halott lenne. Ő és Alec fontolóra sem vette ennek lehetőségét. És Isabelle soha nem feddte meg Claryt, amiért ilyen hatalmas titkot őrzött. Ami azt illeti, éppen ő volt a legelszántabb védelmezője. Mindennap ott várta a tanácsterem ajtajában, és határozottan belékarolt, miközben elvonultak az összesúgva rá meredő árnyvadászok mellett. Ott volt a véget érni nem akaró meghallgatások alatt, és gyilkos pillantásokat vetett mindenkire, aki ferde szemmel nézett Claryre. A két lány sosem állt igazán közel egymáshoz, mindketten olyan típusok voltak, akik jobban érezték magukat fiúk társaságában. Isabelle mégsem tágított, Clary pedig legalább annyira csodálkozott, mint amennyire hálás volt.

– Nem tehetek róla – mondta Clary. – Ha megengednék, hogy én is keressem, vagy, hogy bármit csináljak egyáltalán, akkor nem lenne olyan rossz, azt hiszem.

– Nem is tudom. – Isabelle hangja fáradtnak tűnt. Az elmúlt két hétben Alec és ő teljesen kimerült a tizenhat órás kutatásoktól. Amikor Clary megtudta, hogy semmilyen formában nem vehet részt Jace keresésében, amíg a Tanács el nem dönti, mit lépjen arra, hogy visszahozta a fiút halottaiból, lyukat rúgott a szobája ajtajába. – Néha olyan értelmetlennek tűnik az egész – tette hozzá Isabelle.

Clary minden csontja jéggé fagyott. – Úgy érted, szerinted meghalt?

– Nem. Úgy értem, kizárt, hogy még mindig New Yorkban vannak.

– De más városokat is átfésülnek, nem? – Clary a nyakához emelte a kezét, megfeledkezvén róla, hogy a Morgensternek gyűrűje nem lóg ott többé. Magnus továbbra is nyomkövető varázslattal igyekezett Jace nyomára bukkanni, bár eddig egyáltalán nem működött a dolog.

– Persze. – Isabelle kíváncsian kinyújtotta a kezét, és megérintette a finom ezüstcsengettyűt, ami Clary nyakában lógott a gyűrű helyén. – Mi ez?

Clary habozott. A csengettyűt a tündérkirálynőtől kapta ajándékba. Vagyis, ez így nem volt teljesen igaz. A tündérek királynője nem osztogatott csak úgy ajándékokat. A csengettyűt azért kapta, hogy jelezhessen vele, ha bajba kerül. Ahogy teltek a napok, és Jace-nek továbbra sem akadtak nyomára, Clary keze egyre gyakrabban tévedt felé. Egyedül az tartotta vissza, hogy tudta, a tündérkirálynő mindenért valami retteneteset kér cserébe.

Mielőtt Clary felelhetett volna Isabelle-nek, nyílt az ajtó. A két lány azonnal kiegyenesedett az ágyon. Clary olyan erővel

szorította meg Izzy egyik rózsaszín párnáját, hogy a díszként rávarrt csillogó kövek a tenyerébe vájtak.

– Sziasztok! – Karcsú alak lépett a szobába, és húzta be maga után az ajtót. Alec volt az, Izabelle bátyja. A tanácstagok öltözékét viselte: ezüst rúnákkal díszített fekete köpenyt, amit most kigombolt, így farmernadrágja és hosszú ujjú fekete pólója is kilátszott alóla. A sok feketétől világos bőre sápadtabbnak, égszínkék szeme kékebbnek látszott. A haja is fekete és egyenes volt, mint a húgáé, csak rövidebb, közvetlenül az álla alatt vágták le. A száját vékony vonallá préselte össze.

Clary szíve hevesebben vert. Alec nem tűnt éppen boldognak. Akármilyen hírt hozott is, jó biztosan nem lehetett.

– Hogy ment? – kérdezte csendesen. – Mi az ítélet? Alec lovagló ülésben leült a fésülködőasztalnál lévő

székhez, és a támlája fölött nézett a két lányra. Más helyzetben komikus látványt nyújtott volna. Alec nagyon magas volt, és ahogy hosszú, táncosokra emlékeztető lábát behajtva leült, a szék bababútornak tűnt alatta.

– Clary – szólt. – Jia Penhallow meghozta az ítéletet. Felmentettek minden vád alól. Egyetlen törvényt sem szegtél meg, és Jia úgy érzi, éppen elég volt ennyi büntetés.

Isabelle megkönnyebbülten sóhajtott fel, és elmosolyodott. Egy pillanatra Clary fagyossága is felengedett. Nem fogják megbüntetni, nem zárják a Néma Városba, nem kerül csapdába valahol, ahonnan nem segíthet. Luke, aki a vérfarkasok képviselője volt a Tanácsban, szintén jelen volt az ítélethozatalnál, és megígérte Jocelynnek, hogy felhívja, amint az ülés véget ér. Azért Clary is a telefonja után nyúlt. A

gondolat, hogy jó hírt közölhet az anyjával, túlságosan csábítónak bizonyult.

– Clary! – mondta Alec, ahogy a lány szétnyitotta a telefonját. – Várj!

Clary felnézett rá. A fiú még mindig olyan komor képet vágott, mint egy sírásó. A lány hirtelen támadt balsejtelemmel tette le maga mellé a telefonját az ágyra.

– Alec... mi baj? – Nem a te ítéleted fontolgatta ilyen sokáig a Tanács –

felelte a fiú. – Egy másik ügyet beszéltünk meg. A fagy visszatért. Clary megborzongott. – Jace? – Nem egészen, – Alec előredőlt, és összekulcsolta a kezét a

szék támlája előtt. – Kora reggel híreket kaptunk a moszkvai Intézetből. Tegnap áttörték a védvonalakat a Vrangel-szigeten. Már kiküldtek egy csapatot megjavítani, de hogy a védvonal ilyen sokáig ne működjön... A Tanácsnak most ez az első.

Ha Clary jól értette, a földet körülvevő védvonalak amolyan mágikus kerítést alkottak, és még az árnyvadászok első generációja hozta létre őket. A démonok át tudtak ugyan hatolni rajtuk, de nem könnyen. A nagy többségüket mindenesetre távol tartotta, és megakadályozta, hogy a földet komoly démoninvázió árassza el. Eszébe jutott valami, amit Jace mondott neki – most úgy érezte, évekkel ezelőtt. Régen kisebb csapatokban érkeztek a démonok ebbe a világba, és könnyen kordában lehetett tartani őket, aztán viszont egyre több és több kerülte ki a védvonalakat.

– Igen, ez baj – bólintott Clary. – De nem értem, mi köze ennek...

– A Klávénak megvannak a maga prioritásai – vágott a lány szavába Alec.

– Az elmúlt két hétben az volt a legfontosabb, hogy megtalálják Jace-t és Sebastiant. Csakhogy mindent átkutattak, és egyiküknek sem találták nyomát az alvilágiak egyik törzshelyén sem. Magnus nyomkövető varázslatai sem működtek. Elodie, a nő, aki a valódi Sebastian Verlacot felnevelte, megerősítette, hogy senki sem próbált érintkezésbe lépni vele. Amúgy sem tűnt túlságosan valószínűnek, hogy éppen nála kötnek ki. A kémek sem tudósítottak semmilyen szokatlan eseményről Valentine régi Körének tagjai körül. Ráadásul a Néma Testvérek sem tudtak rájönni, pontosan milyen szertartással próbálkozott Lilith, és hogy sikerrel járt-e. Nagyjából mindenki egyetért, hogy Sebastian, akit persze Jonathanként emlegetnek, elrabolta Jace-t. De ebben nyilván nincsen semmi új.

– És? – kérdezte Isabelle. – Ez mit jelent? Folytatják a keresést?

Alec megrázta a fejét. – Arról nem volt szó, hogy kiterjesztenék – felelte halkan. –

Hátrébb került a fontossági sorrendben. Eltelt két hét, és nem találtak semmit. A különleges keresőcsapatokat, amiket ezért hoztak ide Idrisből, hazaküldik. Most a védvonalak a legfontosabbak. Arról nem is beszélve, hogy a Klávé éppen kényes tárgyalásokat folytat. Átfogalmazzák a törvényeket a Tanács új összetételéről, új konzult és inkvizítort neveznek ki, új bánásmódot határoznak meg az alvilágiakkal kapcsolatban. Nem akarják, hogy teljesen elterelődjön a figyelmük.

Clarynek elkerekedett a szeme.

– Nem akarják, hogy Jace eltűnése elterelje a figyelmüket egy sor hülye, ósdi törvény megváltoztatásáról?

– Nem adják fel... – Alec – szólt közbe Isabelle élesen. A fiú mély lélegzetet vett, és a kezébe temette az arcát.

Hosszú ujjait éppen úgy hegek borították, mint Jace-éit. Jobb keze fejét az árnyvadászok szemrúnája díszítette.

– Clary, számodra... számunkra az a legfontosabb, hogy megtaláljuk Jace-t. A Klávé számára az a legfontosabb, hogy megtalálják Sebastiant. Jace-t is, de elsősorban Sebastiant. Ő veszélyt jelent. Ő rombolta le a védvonalakat Alicante körül. Tömeggyilkos. Jace...

– Csupán egy a sok árnyvadász közül – fejezte be Isabelle. – És abban semmi rendkívüli nincs, ha mi eltűnünk vagy meghalunk.

– Ő kicsit fontosabb, mert a Végzet Háborújának a hőse – mondta Alec.

– De a végén egyértelmű volt a döntés. Nem hagynak fel a kereséssel, de egyelőre kivárnak. Arra számítanak, hogy Sebastian lép legközelebb. Addig csak a harmadik helyen áll a fontossági sorrendben. Ha nem még hátrébb. Tőlünk azt kérik, hogy térjünk vissza a megszokott életünkhöz.

Megszokott élet? Clary nem hitt a fülének. Megszokott élet Jace nélkül?

– Ezt mondták azután is, hogy Max meghalt – mondta Izzy. Fekete szemében nem voltak könnyek, csak a düh lángolt benne. – Hogy gyorsabban túltesszük magunkat a gyászon, ha visszatérünk a megszokott életünkhöz.

– Elvileg jó tanács – jegyezte meg Alec az ujjai mögül.

– Mondd ezt apának! Egyáltalán, visszajött Idrisből a tanácsülésre?

Alec megrázta a fejét, és leengedte a kezét. – Nem. Ha ez bármi vigaszt jelent, a gyűlésen sokan

érveltek dühösen amellett, hogy teljes erőbedobással keressük tovább Jace-t. Magnus persze, Luke, Penhallow konzul, még Zakariás testvér is. Végül azonban ennyi nem volt elég.

Clary határozott pillantást vetett a fiúra. – Alec – szólt. – Nem érzel semmit? Alec-nek elkerekedett a szeme, és Clarynek egy pillanatra

eszébe jutott a fiú, a lerágott körmű, lyukas pulóveres srác, aki gyűlölte őt, amikor megérkezett az Intézetbe, és úgy tűnt, sosem hagyja abba a duzzogást.

– Tudom, hogy zaklatott vagy, Clary – mondta élesen –, de ha oda akarsz kilyukadni, hogy Iznek vagy nekem kevésbé fontos Jace, mint neked...

– Nem – vágott közbe Clary –, arról beszéltem, hogy parabataiok vagytok. Olvastam a ceremóniáról a kódexben. Tudom, hogy különleges kötelék fűz benneteket össze. Megérzel dolgokat Jace-szel kapcsolatban. Olyan dolgokat, amik harc közben segítenek. Szóval, úgy értem... érzed, hogy Jace még él?

– Clary! – Isabelle hangjából aggodalom áradt. – Azt hittem, nem...

– Él – felelte óvatosan Alec. – Gondolod, hogy ilyen összeszedett lennék, ha meghalt volna? Az biztos, hogy valami nagyon nincs rendben, ezt érzem. De lélegzik.

– És lehet, hogy azt érzed, hogy fogolyként őrzik valahol? – kérdezte halkan Clary.

Alec az ablak és az eső szürke függönye felé pillantott.

– Talán. Nem tudom megfogalmazni. Soha nem éreztem ehhez hasonlót.

– De él. A fiú egyenesen Clary szemébe nézett. – Biztos vagyok benne. – Akkor kapja be a Tanács! Megkeressük magunk! –

jelentette ki a lány. – Clary... ha lehetséges lenne... nem gondolod, hogy már

nekiláttunk volna... – kezdte Alec. – Eddig azt csináltuk, amire a Klávé utasított bennünket –

mondta Isabelle. – De vannak más módszerek is. – Úgy érted, olyan módszerek, amikkel törvényt szegnénk –

szólt Alec. Bizonytalannak tűnt. Clary remélte, hogy nem idézi fel az árnyvadászok egyik jelmondatát: Sed lex, dura lex. De (ott a) törvény a szigorú törvény. Nem hitte, hogy el bírná viselni.

– A tündérkirálynő felajánlotta a segítségét – mondta Clary. – A tűzijáték alatt Idrisben. – Összeszorult a szíve, ahogy felidézte azt a végtelenül boldog éjszakát. Egy pillanatra elhallgatott, és mély lélegzetet vett. – És kapcsolatba is tudok lépni vele.

– A tündérek királynője semmit sem ad ingyen. – Tisztában vagyok vele. Elfogadom, bármivel leszek adósa.

– Clary emlékezett a tündérlány szavaira, aki átadta neki a csengőt. Bármit megtennél, hogy megmentsd. Nem érdekelne, milyen árat kell fizetned érte, hogy a Pokolnak vagy a Mennyeknek lennél adósa, igaz? – Csak annyit kérek, hogy valamelyikőtök jöjjön velem. Nem értem valami jól a tündérek beszédét. Ha velem vagytok, csökkenthetjük a károkat. De ha tud tenni valamit...

– Én veled megyek – jelentette ki azonnal Isabelle. Alec komoran pillantott a húgára. – Már beszéltünk a tündérek népével. A Tanács hosszasan

faggatta őket. Márpedig ők nem tudnak hazudni. – A Tanács azt kérdezte tőlük, tudják-e hol van Jace és

Sebastian – mondta Clary. – Nem azt, hogy hajlandók lennének-e keresni őket. A tündérkirálynő tudott apámról, tudott az angyalról, akit fogva tartott, tudta az igazságot a véremről és Jace-éről is. Nem hiszem, hogy túl sok olyasmi történik a világon, amiről ő ne tudna.

– Igaz – bólintott Isabelle, és egy kis élet költözött a hangjába. – Te is tudod, Alec, hogy a tündéreknek a megfelelő kérdéseket kell feltenni, ha hasznos információt akarsz kihúzni belőlük. Nagyon nehéz őket kifaggatni, hiába kell mindig igazat mondaniuk. A szívesség ellenben egészen más dolog.

– Viszont korlátlan veszélyek lehetőségét rejti magában – jegyezte meg Alec. – Ha Jace tudná, hogy engedem Claryt a tündérkirálynőhöz fordulni...

– Nem érdekel – vágott a szavába a lány. – Ő is megtenné értem. Mondjátok, hogy nem! Ha én tűntem volna el...

– Felgyújtaná az egész világot, amíg ki nem tud ásni valahogy a hamuból. Tudom – mondta kimerülten Alec. – Gondolod, hogy én nem gyújtanék fel legszívesebben mindent? Csak próbálok...

– Jó bátyként viselkedni – bólintott Isabelle. – Világos. Alec úgy festett, mint aki küzd azért, hogy uralkodjon

magán. – Ha valami történne veled, Isabelle... Azután, hogy Max...

És most Jace.

Izzy felállt, átvágott a szobán, és szorosan megölelte Alecet. Pontosan egyforma színű hajuk elvegyült egymással, ahogy Isabelle a bátyja fülébe súgott valamit. Clary irigyen figyelte őket. Mindig szeretett volna egy idősebb fivért. Aztán kiderült, hogy van neki. Sebastian. De az olyan volt, mintha kiskutyára vágyott volna, és a sátán kutyáját kapta volna helyette. Figyelte, ahogy Alec kedveskedve meghúzta a húga haját, bólintott, aztán elengedték egymást.

– Mennünk kéne – mondta a fiú. – Viszont legalább Magnusnak szólnom kell, mit tervezünk. Nem lenne szép dolog eltitkolni előle.

– Felhívod erről? – nyújtotta felé Isabelle saját ütött-kopott rózsaszín telefonját.

Alec megrázta a fejét. – Odalent vár a többiekkel. Luke-nak is ki kell találnod

valami kifogást, Clary. Nyilván arra számít, hogy hazamész vele. Azt mondja, anyukád szinte belebetegedett ebbe az egész ügybe.

– Magát hibáztatja, amiért Sebastian egyáltalán létezik. – Clary felállt. – Végig halottnak hitte.

– Nem ő tehet róla. – Isabelle leemelte aranykorbácsát a falról, ahol lógott, és a dereka köré csavarta. Úgy festett, mint egy csillogó öv. – Senki sem hibáztatja.

– Az nem számít. Éppen elég, ha ő hibáztatja saját magát. Csendben ballagtak végig az Intézet folyosóin. Mindenhol

szokatlanul sok árnyvadász nyüzsgött, néhányan a helyzet kezelésére küldött különleges csapatok tagjai voltak Idrisből. Egyikük sem volt igazán kíváncsi Isabelle-re, Alecre vagy Claryre. Clary régebben úgy érezte, megbámulják, és számtalanszor hallotta, ahogy összesúgnak a háta mögött:

„Valentine lánya”. Rettegett is betenni a lábát az Intézetbe, de azóta annyiszor kellett a Tanács elé állnia, hogy megszokta a helyzetet. Lifttel mentek le a földszintre. Az Intézetnek otthont adó templom főhajójában boszorkányfények és hagyományos fáklyák égtek. A helyiséget megtöltötték a Tanácstagok és a családjaik. Luke és Magnus az egyik padban ülve beszélgetett. Luke mellett magas, kék szemű nő foglalt helyet, aki kísértetiesen hasonlított rá. Begöndörítette és barnára festette ősz haját, de Clary így is felismerte: Amatis volt az, Luke húga.

Alec láttán Magnus felállt, és odasietett a fiúhoz. Izzy felismert valakit a padok között, és a tőle megszokott módon, egyetlen szó nélkül eltűnt. Clary Luke-hoz és Amatishoz ment, hogy üdvözölje őket. Mindketten fáradtak voltak, Amatis éppen a bátyja vállát veregette együtt érzően. Luke felállt, és megölelte Claryt, Amatis gratulált neki, amiért a Tanács felmentette. A lány bólintott. Lélekben máshol járt, a gondolataiba merült, és csak automatikusan válaszolt a kérdésekre.

A szeme sarkából észrevette a beszélgető Magnust és Alecet. A fiú egészen közel hajolt a boszorkánymesterhez; mintha belevesztek volna a saját univerzumukba, ahogy ez szerelmespárokkal gyakran előfordul. Clary örült, hogy boldognak látja őket, de azért el is szomorodott egyben. Jó lett volna tudni, átélheti-e ő is ugyanezt újra, vagy egyáltalán, akarja-e még majd. Eszébe jutott, mit mondott Jace. Nem is akarok mást akarni, csak téged.

– A Föld Clarynek – szólt Luke. – Nem akarsz hazajönni? Édesanyád borzasztóan szeretne már látni, és Amatisszal is beszélni akar, mielőtt holnap hazautazik Idrisbe. Gondoltam, elmehetnénk vacsorázni. Te választhatod ki az éttermet. –

Igyekezett elrejteni az aggodalmat a hangjában, de Clary kihallotta belőle. Az utóbbi időben nem evett sokat, és a ruhái határozottan lógni kezdtek rajta.

– Nincs kedvem ünnepelni – mondta. – Főleg így, hogy a Tanács hátrébb rangsorolta Jace keresését.

– Clary, ez nem jelenti azt, hogy abbahagyják – magyarázta Luke.

– Tudom. Csak... Olyan, mint amikor a rendőrség azt mondja, hogy mentőakció helyett már csak a holttesteket keresik. Éppen úgy hangzik. – A lány nyelt egyet. – Mindegy, inkább mennék a Takiba Isabelle-lel és Aleckel vacsorázni. Valami normálisat szeretnék csinálni.

Amatis az ajtó felé pillantott. – Elég tisztességesen zuhog odakint. Clary mosolyra húzta a száját. Kíváncsi volt, olyan

hamisnak látszik-e, amilyennek ő maga érezte. – Nem fogok elolvadni. Luke némi pénzt nyomott a lány kezébe. Láthatóan

megkönnyebbült, hogy a lány olyan hétköznapi dologra vállalkozott, mint egy vacsora a barátaival.

– Ígérd meg, hogy eszel valamit! – Oké. – Clary némi bűntudattal préselt ki magából még egy

félmosolyt, mielőtt elfordult.

Magnus és Alec már nem ott volt, ahol egy pillanattal korábban. Clary Isabelle ismerős hosszú fekete haját pillantotta meg a tömegben. A lány az Intézet kétszárnyú ajtajánál állt, valakivel beszélgetett, aki nem látszott a körülötte állóktól. Ahogy Clary elindult felé, meglepve ismert fel egy nőt a társaságból: Aline Penhallow volt az. Csillogó fekete haját

elegánsan vágták le közvetlenül a válla fölött. Aline mellett karcsú lány állt, akinek csigákban aláhulló világos aranyszínű haja alól kivillant kissé hegyes füle. A tanácstagok köntösét viselte, és amikor Clary közelebb ért, látta, hogy a szeme ragyogó, különleges árnyalatú kékeszöld. Két hét óta először érzett késztetést, hogy elővegye a ceruzáit.

– Furcsa lehet, hogy anyád az új konzul – mondta Isabelle Aline-nek, amikor a lány megállt mellettük. – Nem mintha Jia nem lenne sokkal jobb, mint... Szia, Clary! Aline, nyilván emlékszel Claryre.

A két lány kurta biccentéssel köszöntötte egymást. Clary egyszer rányitotta az ajtót a csókolózó Aline-re és Jace-re. Akkor rettenetes érzés volt, de jelen helyzetben egyáltalán nem fájt az emlék. Most megkönnyebbülten nyitott volna rá a csókolózó Jace-re, akárkivel is találja. Az azt jelentené, hogy él.

– Ez pedig Aline barátnője, Helen Blackthorn – szólt nyomatékosan Isabelle. Clary mérgesen pillantott rá. Isabelle hülyének nézi? Aztán eszébejutott, hogy Aline azt mondta neki, csak azért csókolta meg Jace-t, hogy lássa, lehet-e egy fiú is az ő esete. A jelek szerint nemmel válaszolt a saját kérdésére.

– Helen családja vezeti a Los Angeles-i Intézetet. Helen, ez itt Clary Fray.

– Valentine lánya – nyugtázta Helen. Meglepettnek tűnt, de kicsit le is volt nyűgözve.

Clary elhúzta a száját. – Erre próbálok minél kevesebbet gondolni. – Ne haragudj! Megértem. – Helen elpirult. Világos bőre

olyan volt, mintha halvány gyöngyházfénnyel ragyogott volna.

– Amúgy, amellett voltam, hogy továbbra is Jace keresése legyen a legfontosabb. Sajnálom, hogy leszavaztak bennünket.

– Köszönöm! – Clary nem akart erről beszélni, úgyhogy inkább Aline-hez fordult. – Gratulálok édesanyád kinevezéséhez! Nagyon izgalmas lehet.

Aline megvonta a vállát. – Ezentúl sokkal elfoglaltabb lesz. – Isabelle-re nézett. –

Tudtad, hogy apád jelölte magát inkvizítornak? Clary érezte, hogy Isabelle ledermed mellette. – Nem. Nem tudtam. – Meglepődtem – tette hozzá Aline. – Azt hittem, elég

elkötelezett az itteni Intézet vezetése iránt... – Elhallgatott, mert Clary mögött felfigyelt valamire. – Helen, azt hiszem, az öcséd éppen a világ legnagyobb olvasztottviasz-pocsolyáját igyekszik előállítani. Talán jobb lenne, ha megakadályoznád.

Helen bosszúsan kifújta a levegőt, mormogott valamit a tizenkét éves fiúkról, és abban a pillanatban tűnt el a tömegben, amikor Alec érkezett melléjük. A fiú egy öleléssel üdvözölte Aline-t – Clary néha elfelejtette, hogy a Penhallow és a Lightwood család évek óta ismeri egymást –, és Helen után nézett.

– A barátnőd? Aline bólintott. – Helen Blackthorn. – Azt hallottam, folyik némi tündérvér a családban –

jegyezte meg Alec. Á, gondolta Clary, ez megmagyarázza a hegyes fület. A

nephilimvér dominált, így egy tündér és egy árnyvadász gyereke mindig árnyvadász lett, de a tündérvér különös módon tudott megmutatkozni, néha akár generációkkal később is.

– Egy kevés – bólintott a lány. – Köszönetet akartam neked mondani, Alec.

A fiú csodálkozva nézett rá. – Miért? – Amit a Szövetség Termében tettél. Hogy megcsókoltad

Magnust. Megadta a lökést, hogy beszéljek a szüleimmel... hogy elmondjam nekik, ki is vagyok valójában. Ha nem tettem volna meg, szerintem, hiába találkozom Helennel, egy szót sem tudtam volna kinyögni az idegességtől.

– Ó! – Alec láthatóan meglepődött. Mintha sosem gondolt volna rá, milyen hatása lehet a tetteinek másokra a közvetlen családtagjain kívül. – És a szüleid... Jól fogadták?

Aline a szemét forgatta. – Leginkább nem foglalkoznak vele. Mintha nem létezne, ha

nem vesznek róla tudomást. – Isabelle egyszer elmondta Clarynek, hogyan viszonyul a Klávé a meleg tagjaihoz. Egyszerűen nem beszélnek a dologról. – De lehetne rosszabb is.

– Sokkal, de sokkal rosszabb – szólt közbe Alec. Olyan komor volt a hangja, hogy Clary felkapta a fejét.

Aline arcára kiült az együttérzés. – Úgy sajnálom – mondta. – Ha a szüleid nem... – Semmi bajuk vele – vágott köze Isabelle a kelleténél

valamivel élesebben. – Nos, akárhogy is, csöndben maradhattam volna most,

hogy Jace eltűnt. Rettenetesen aggódhattok. – Aline mély lélegzetet vett. – Biztosan iszonyú hülyeségeket hallottatok róla. Ilyenkor az emberek nem tudják, mit mondjanak, és csak kibukik belőlük a sok idiótaság. De én... én szeretnék komolyan mondani valamit. – Elhajolt egy türelmetlenül arra

siető idegen elől, közelebb lépett Claryhez meg a Lightwood testvérekhez, és halkabbra fogta a hangját. – Alec, Izzy... Emlékszem rá, amikor egyszer eljöttetek Idrisbe. Tizenhárom éves voltam, Jace pedig azt hiszem, tizenkettő. Látni akarta a Brocelind-erdőt, úgyhogy kölcsönkértünk két lovat, és elmentünk. Persze eltévedtünk. A Brocelind áthatolhatatlan. Egyre sötétebb lett, az erdő pedig egyre sűrűbb. Nagyon féltem, biztos voltam benne, hogy ott halunk meg. Jace egy pillanatig sem tartott semmitől. Végig elszántan hitte, hogy megtaláljuk a kivezető utat. Órákig tartott, de sikerült. Kijuttatott bennünket az erdőből. Végtelenül hálás voltam, ő meg úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Mintha magától értetődő lett volna, hogy kivisz bennünket. Fel sem merült benne, hogy baj lehet. Csak azt akarom mondani, hogy... vissza fog találni hozzátok is. Tudom.

Clary nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna Izzyt sírni, és a lány érezhetően most is küszködött, hogy visszafogja magát. A szeme mindenesetre gyanúsan csillogott. Alec a cipője orrát mustrálta. Clary érezte, hogy feltörni készül benne az elkeseredettség, de erőnek erejével elfojtotta. Nem gondolhatott a tizenkét éves Jace-re, nem gondolhatott rá, ahogy eltévedt az erdőben, különben képtelen lett volna elterelni a figyelmét arról, hogy most is elveszett, csapdába esett valahol, segítségre van szüksége, és őt várja. Akkor pedig elbőgné magát.

– Aline – szólt, látva, hogy Alec és Isabelle is képtelen megszólalni. – Köszönöm!

Aline elmosolyodott. – Komolyan gondoltam.

– Aline! – Helen érkezett vissza, csuklójánál vonszolva maga után egy fiatalabb fiút, akinek kék viasz borította a kezét. Nyilván a főhajót díszítő hatalmas kandeláberekben égő fáklyákkal játszott. Úgy tizenkét éves lehetett, arcán huncut mosoly ragyogott. A szeme ugyanolyan döbbenetes kékeszöld volt, mint a nővéréé, bár sötétbarna haja nem hasonlított az övére. – Itt vagyunk. Talán mennünk kéne, mielőtt Jules szétszedi az egész helyet. Arról nem is szólva, hogy fogalmam sincs, hol lehet Tibs és Livvy.

– Viaszt ettek – vágta rá segítőkészen a fiú, akit ezek szerint Julesnak hívtak.

– Atyaisten! – nyögött föl Helen, és bocsánatkérően pillantott a többiekre. – Ne is törődjetek velem! Hat fiatalabb testvérem van és egy idősebb. Tisztára olyan, mintha egy állatkertben élnék.

Jules Alecről Isabelle-re, aztán Claryre nézett. – Nektek hány testvéretek van? – kérdezte. Helen elsápadt, de Isabelle figyelemreméltóan nyugodt

hangon válaszolt. – Hárman vagyunk. A kisfiú Claryre szegezte a tekintetét. – Te nem hasonlítasz rájuk. – Én nem vagyok a rokonuk – felelte Clary. – Nekem

nincsenek testvéreim. – Egy sem? – Jules hangjából hitetlenség csendült, mintha a

lány azt mondta volna neki, hogy úszóhártya feszül a lábujjai között. – Ezért látszol olyan szomorúnak?

Clarynek eszébe jutott Sebastian a hófehér hajával és a fekete szemével. Bárcsak, gondolta. Bár ne lenne testvérem,

akkor ez az egész nem történt volna meg. Izzó gyűlölet hulláma melegítette fel jéghideg vérét.

– Igen – felelte halkan. – Ezért vagyok szomorú.

2 Tövisek

SIMON AZ INTÉZET ELŐTT VÁRTA CLARYT, Alecet és Isabelle-t egy kiugró kőpárkány alatt, ami valamelyest megvédte az esőtől. Amikor kiléptek az ajtón, megfordult, és Clary látta, hogy sötét haja a homlokára és a nyakára tapadt a víztől. Megigazította, és kérdő tekintettel pillantott a lányra.

– Felmentettek – mondta Clary, de mielőtt a fiú elmosolyodhatott volna, megrázta a fejét. – Viszont nem keresik tovább olyan intenzíven Jace-t. Szerintem biztosak benne, hogy meghalt.

Simon lenézett átázott farmerére és pólójára, aminek a mellén nyomtatott nagybetűs felirat hirdette: HOZTAM PÁR ROSSZ DÖNTÉST.

– Sajnálom. – A Klávétól kitelik az ilyesmi – állapította meg Isabelle. –

Nyilván nem is kellett volna másra számítanunk. – Basia coquum – mondta Simon. – Vagy mi is a mottójuk. – Igazából Descensus Averno facilis est. Pokolra szállni

könnyű – helyesbített Alec. – Te azt mondtad, hogy „csókold meg a szakácsot”.

– A fenébe! – szólt Simon. – Tudtam, hogy Jace csak szívat. – Ázott barna haja megint a szemébe hullott, és olyan türelmetlenül söpörte félre, hogy Clary egy pillanatra

észrevette Káin jelét ezüstösen villanni a homlokán. – Mi lesz most?

– Most elmegyünk a tündérkirálynőhöz – felelte Clary. Megérintette a nyakában lógó csengettyűt, és beszámolt Simonnak Kaelie látogatásáról Luke és Jocelyn fogadásán, meg az ígéretről, amit a tündérlány tett neki a királynő segítségét illetően.

Simon kételkedve nézett rá. – A goromba vörös hajú nőről van szó, aki megcsókoltatta

veled Jace-t? Nem bírtam. – Erre emlékszel vele kapcsolatban? Hogy megcsókoltatta

Claryvel Jace-t? – Isabelle ingerültnek tűnt. – A tündérkirálynő veszélyes. Akkor csak játszadozott velünk. Szeret mindennap pár embert az őrületbe kergetni még reggeli előtt.

– Én nem vagyok ember – mondta Simon. – Már nem. – Egy kurta pillanatig Isabelle-t nézte, aztán megint Clary felé fordult. – Akarod, hogy veled menjek?

– Azt hiszem, jó lenne, ha te is ott lennél. Napjáró vagy Káin jelével... Kell, hogy legyen valami, ami még a királynő szemében is különleges.

– Nem fogadnék rá – jegyezte meg Alec. Clary elnézett mellette. – Hol van Magnus? – kérdezte. – Azt mondta, jobb lesz, ha nem jön. A jelek szerint van

némi közös múltjuk a tündérkirálynővel. Isabelle felhúzta a szemöldökét. – Nem úgy – legyintett ingerülten Alec. – Összerúgták a

port valamiért. Bár – tette hozzá félig-meddig saját magának –, amennyit előttem kavart, nem lennék meglepve.

– Alec! – Isabelle félrevonta a bátyját, Clary pedig egy mozdulattal kinyitotta dinoszauruszmintás esernyőjét, amit Simon vett neki évekkel korábban a Természettudományi Múzeumban.

A fiú kedélye rögvest javult valamelyest. – Indulhatunk? – kérdezte, és felajánlotta a karját. Az eső kitartóan esett, a csatornanyílásokból kis patakok

bugyogtak elő, az elhaladó taxik kerekei felfröcskölték a vizet. Simon különösnek találta, hogy bár a hideget meg sem érezte többé, a nedvesség továbbra is irritálta. A válla fölött hátrapillantott Alecre és Isabelle-re. A lány nem nézett a szemébe, amióta kiléptek az Intézetből, és kíváncsi volt rá, mi jár a fejében. Úgy tűnt, leginkább a bátyjával akar beszélni. Ahogy megtorpantak a Park Avenue sarkán, Simon elkapott néhány szót.

– Szóval, mit gondolsz arról, hogy apa jelöltette magát inkvizítornak?

– Azt, hogy elég uncsi állásnak hangzik. – Isabelle átlátszó műanyag esernyőjét színes virágok díszítették. Ez az egyik legcsajosabb dolog volt, amit Simon valaha látott. Teljességgel meg tudta érteni, hogy Alec kibújt alóla, és inkább az esőt választotta. – Nem tudom, miért akarja megszerezni.

– Nem érdekel, mennyire unalmas – súgta sziszegve Isabelle. – Ha megkapja, állandóan Idrisben lesz. De tényleg állandóan. Nem lehet inkvizítor és az Intézet vezetője egyszerre. Nem dolgozhat mind a két állásban.

– Ha netán nem vetted volna észre, Iz, már így is állandóan Idrisben van.

– Alec... – Zöldre váltott a lámpa, és a meginduló forgalom zaja elnyomta a lány szavait. A kerekek jeges vizet fröcsköltek

a járdára. Clary elugrott egy ilyen gejzír elől, és kis híján fellökte Simont. A fiú megfogta a kezét, hogy segítsen megőrizni az egyensúlyát.

– Bocs! – mondta Clary. Pici és hideg volt a keze. – Nem igazán figyeltem oda.

– Tudom. – Simon próbálta eltitkolni, mennyire aggódik. Az elmúlt két hétben Clary nem „figyelt oda” semmire. Először sírt, aztán dühös volt – dühös, amiért nem csatlakozhatott a Jace-t keresőkhöz, dühös, amiért a Tanács folyamatosan nyaggatta, dühös, amiért a Klávé gyanakvása miatt gyakorlatilag házi őrizetben tartották. Leginkább pedig saját magára volt dühös, amiért képtelen olyan rúnát alkotni, ami segíthet. Éjszakánként órákat ült az asztalánál, és akkora erővel szorította az irónt elfehéredő ujjai között, hogy Simon attól tartott, kettétörik. De hiába telt az idő, semmi sem történt.

Ahogy az Ötödik sugárúton húzódó kőkerítés egyik résén keresztül beléptek a parkba, a fiú arra gondolt, hogy Clary idősebbnek látszik. Nem vált hátrányára a változás, de egészen más lány lett belőle azóta, hogy beléptek a Pandemonium klubba azon az estén, ami mindent megváltoztatott. Persze nőtt is, de nem csupán erről volt szó. Komolyabb lett a tekintete, több kecsesség és erő volt a járásában, zöld szeme kevesebbet ugrált ide-oda, koncentráltabbnak tűnt. Simon csodálkozva döbbent rá, hogy egyre jobban hasonlít Jocelynre.

Clary megállt a csuromvizes fák között. Az ágak itt nagyjából védelmet nyújtottak az eső elől, és a két lány a közeli fatörzseknek támasztotta az esernyőjét. Clary lekapcsolta a láncot a nyakából, és hagyta, hogy a harang a tenyerébe csússzon. Komoly tekintettel nézett körbe a többieken.

– Nagy kockázatot vállalok – mondta –, és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ha egyszer belevágok, nem visszakozhatok. Szóval, ha valamelyikőtök nem akar velem jönni, semmi gond. Megértem.

Simon a lány kezére tette a sajátját. Nem volt mit megfontolnia. Ahová Clary megy, odamegy ő is. Isabelle is csatlakozott hozzájuk, végül pedig Alec; hosszú pilláiról, mint a könnyek hullottak alá az esőcseppek, de az arca elszánt volt. Szorosan megfogták egymás kezét.

Clary megrázta a csengettyűt.

Mintha forogni kezdett volna a világ – nem ugyanaz az érzés, mint amikor az ember áthalad egy portálon, és magával ragadja az örvény, gondolta Clary, inkább egyre gyorsabban és gyorsabban pörgő körhintára emlékeztette. Szédülni kezdett, nemsokára azonban levegő után kapkodva nyugtázta, hogy a világ megtorpant, ő pedig ismét egy helyben áll Isabelle, Alec és Simon kezét fogva.

Elengedték egymást, és Clary körülnézett. Járt már ezen a sötétbarna, ragyogó folyosón, ami úgy festett, mintha egy tigrisszem drágakőből vájták volna ki. A sima talajt tündérlábak koptatták ki az évezredek alatt. A fény aranyló szikrákban verődött vissza a falakról. A folyosó végén tarka függöny lengett ide-oda, mintha szél fújná, bár itt, a föld alatt ez aligha volt így. Ahogy Clary közelebb ért, látta, hogy pillangókból szőtték. Némelyik még élt, és szárnyával csapkodva keltette azt a hatást, mintha enyhe szellő mozgatná a függönyt.

A lány visszanyelte a torkában feltörő epét. – Halló? – kiáltotta. – Van itt valaki?

Félrehúzták a függönyt, és Meliorn, a tündérlovag lépett a folyosóra. Ugyanazt a fehér páncélt viselte, amiben Clary legutóbb is találkozott vele, ezúttal azonban embléma díszítette a mellkasa bal oldalát: a négy C betű, amit Luke köntösére is hímeztek, és ami arról tanúskodott, hogy a Tanács tagjai. Új heg is húzódott Meliorn arcán, közvetlenül levélzöld szeme alatt.

– Nem illendő a Tündérek Udvarának királynőjét közönséges, barbár hallóval üdvözölni, mintha csak egy szolgáló után kiáltanátok. A megfelelő kifejezés az, hogy „örvendek a találkozásnak”.

– De hát, még nem is találkoztunk – mondta Clary. – Azt sem tudom, itt van-e.

Meliorn megvetően pillantott rá. – Ha a királynő nem lenne jelen, és nem állna készen a

fogadásotokra, a csengő nem hozott volna ide benneteket. Most pedig kövess, és hozd a társaidat is!

Clary intett a többieknek, aztán követte Meliornt a szerencsétlen pillangókból szőtt függönyön át. Igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, nehogy elérjék a verdeső szárnyak. Sorban egymás után mind a négyen beléptek a királynő szobájába. Clary meglepetten hunyorgott. A helyiség teljesen más volt, mint amikor legutóbb itt járt. A királynő egy fehér és aranyszínű díványon hevert, körülötte a padlón fekete és fehér négyzetek váltották egymást, mint valami hatalmas sakktáblán. A mennyezetről veszélyesnek tűnő tövisek lógtak füzérben, mindegyikre egy lidércet nyársaltak fel, akiknek általában vakító fénye épphogy csak pislákolt, ahogy haldokoltak. Szinte vibrált tőlük a helyiség.

Meliorn a királynő mellé lépett. Rajta kívül egyetlen udvaronc sem tartózkodott a helyiségben. A királynő lassan felült. Gyönyörű volt, mint mindig, ruháját arany- és ezüstszín áttetsző keveréke alkotta, rézvörös haját könnyedén egyik fehér vállára igazította. Clary kíváncsi lett volna, miért strapálta magát. A jelenlévők közül egyedül Simont bűvölhette volna el a szépségével, a fiú azonban gyűlölte őt.

– Örvendek a találkozásnak, nephilimek és ifjú napjáró! – szólt vendégei felé biccentve. – Mi szél hozott erre, Valentine lánya?

Clary szétnyitotta az ujjait, és a csengettyű vádlón csillant a tenyerében.

– Elküldte hozzám a szolgálólányát, és azt üzente vele, hogy csak csengessek, ha szükségem van önre.

– Te pedig azt mondtad, hogy semmi nem kell tőlem – szólt a királynő. – Hogy mindened megvan, amire csak vágysz.

Clary kétségbeesetten gondolt vissza rá, miket mondott Jace, amikor legutóbb a királynő színe elé járultak, hogy hízelgett neki és bájolgott. Olyan volt, mintha a fiú hirtelen teljesen új szavakat húzott volna elő a tarsolyából. Clary hátrapillantott a válla fölött a többiekre, de Isabelle egy türelmetlen mozdulattal jelezte, hogy mondja csak tovább.

– A dolgok változnak – mondta Clary. A királynő elegáns mozdulattal nyújtóztatta ki a lábát. – Nos, jól van. Mit szeretnél tőlem? – Azt, hogy találja meg Jace Lightwoodot. A hirtelen támadt csendben még a haldokló lidércek halk

nyöszörgése is hallatszott.

– Különösen nagy hatalmúnak gondolhatsz bennünket, ha úgy hiszed, hogy a tündéreknek sikerülhet az, ami a Klávénak nem.

– A Klávé Sebastiant kereste. Engem nem érdekel Sebastian. Nekem Jace kell – mondta Clary. – Amúgy meg, tisztában vagyok vele, hogy többet tud, mint amennyit elárul. Megjósolta, hogy ez fog történni. Senki más nem tudta, és nem hinném, hogy elküldte volna nekem ezt a csengőt éppen Jace eltűnésének éjszakáján, ha nem lett volna benne biztos, hogy valami készül.

– Talán biztos voltam benne – felelte a királynő saját csillogó lábkörmeiben gyönyörködve.

– Úgy vettem észre, a tündérek gyakran mondják azt, hogy „talán”, ha homályban akarják tartani az igazságot – állapította meg Clary. – Így nem kell egyenes választ adni.

– Talán így van – mosolyodott el a királynő. – A „tán” is jó szó – vetette közbe Alec. – Meg a „netalántán” – tette hozzá Izzy. – Szerintem semmi gond nincs azzal sem, hogy „esetleg”.

Kicsit talán más, de a lényeg átjön. A királynő úgy hessegette el a szavaikat, mintha a feje körül

zümmögő bosszantó méhek lettek volna. – Nem bízom benned, Valentine lánya – szólt. – Volt, amikor szívességet szerettem volna kérni tőled, de az az idő elmúlt. Meliorn helyet kapott a Tanácsban. Biztos vagyok benne, hogy semmit nem tudsz ajánlani nekem.

– Ha tényleg így gondolná – mondta Clary –, nem küldte volna el a csengőt.

Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással. Hiába volt gyönyörű a királynő, az arca valamiért egy apró állat napon fehéredő csontjait juttatta a lány eszébe.

– Nos, rendben – szólt végül a királynő. – Talán tudok neked segíteni. De várok valamit cserébe.

– Nahát! – dünnyögte Simon. Zsebre vágott kézzel, megvetően meredt a királynőre.

Alec elnevette magát. A királynőnek felvillant a szeme, és egy pillanattal később a

fiú hangos kiáltással tántorodott hátra. Tátott szájjal emelte maga elé a kezét, ahogy a bőre csupa ránc lett, az ujjai befelé görbültek, az ízületei megduzzadtak. A háta egészen meghajlott, a haja őszült, kék szeme elhalványult, és mélyülő ráncok közé veszett. Púpos, ősz, reszketeg öregember állt Alec helyén.

– Hogy milyen sebesen halványul el a halandó szépség! – kárörvendett a királynő. – Nézd, Alexander Lightwood! Most vethetsz egy pillantást magadra cirka hatvan év múlva. Mit szól majd akkor a boszorkánymester szeretőd a szépségedhez?

Alec mellkasa egyre nehézkesebben mozdult. Isabelle gyorsan mellélépett, és megragadta a karját.

– Alec, ez semmi. Csak álca. – A királynőhöz fordult – Vegye le róla! Vegye le!

– Ha te meg a barátaid több tisztelettel szóltok hozzám, akkor talán fontolóra veszem.

– Úgy lesz – szólt gyorsan Clary. – Bocsánatot kérünk az udvariatlanságunkért!

A királynő elhúzta a száját. – Hiányzik a ti Jace-etek – mondta. – Ő volt közületek a

legcsinosabb, és neki volt a legjobb modora.

– Nekünk is hiányzik – felelte halkan Clary. – Nem állt szándékunkban illetlenül viselkedni. Mi, emberek nehezen kezeljük a gyászt.

– Pff – húzta fel az orrát a királynő, de csettintett az ujjaival, és az álca lehullott Alecről. Megint önmaga volt, csak egészen elsápadt, és szóhoz sem jutott a döbbenettől. A királynő megvető pillantást vetett rá, aztán megint Claryhez fordult.

– Létezik egy készletre való gyűrű – mondta. – Apáméi voltak. Szeretném, ha visszakerülnének hozzám, mert tündérek készítették őket, és nagy erejük van. Lehetővé teszik, hogy szavak nélkül beszélgessünk egymással, mint a ti Néma Testvéreitek. Biztos forrásból tudom, hogy jelenleg az Intézetben vannak kiállítva.

– Emlékszem ilyesmire – szólt lassan Izzy. – Van két tündérgyűrű egy üvegvitrinben a könyvtár emeletén.

– Azt akarja, hogy lopjunk el valamit az Intézetből? – kérdezte csodálkozva Clary. Sok mindent elképzelt azzal kapcsolatban, hogy mit kérhet tőle a királynő, de ez nem szerepelt előkelő helyen a listán.

– Ha visszajuttatsz valamit a jogos tulajdonosának, az nem lopás – mondta a királynő.

– Akkor, megkeresi nekünk Jace-t? – kérdezte Clary. – És nehogy azzal jöjjön, hogy „talán”. Mit fog csinálni pontosan?

– Segítek a keresésében. A szavamat adom, hogy a segítségem nem lesz haszontalan. Azt például elárulhatom, miért hatástalanok a nyomkövető varázslatok. Azt is megmondhatom, melyik városban találhatjátok meg a legnagyobb valószínűséggel...

– De a Klávé kikérdezte magát – vágott közbe Simon. – Hogyan hazudott nekik?

– Nem a megfelelő kérdéseket tették fel. – Egyáltalán, mi értelme volt hazudnia? – érdeklődött

Isabelle. – Hol marad a lojalitás? – Nem vagyok lojális. Jonathan Morgenstern erős

szövetséges lehet, ha nem teszem előbb az ellenségemmé. Miért sodornám veszélybe vagy haragítanám magunkra, ha abból nem származik hasznunk? A tündérek népe ősidők óta létezik. Nem hozunk elsietett döntéseket, előbb kivárjuk, merről fúj a szél.

– Ezek a gyűrűk viszont olyan sokat jelentenek magának, hogy megkockáztatja Sebastian haragját? – kérdezte Alec.

A királynő lustán, de sokat ígérőén mosolyodott el. – Azt hiszem, ennyi elég is lesz mára. Térjetek vissza a

gyűrűkkel, és megint beszélhetünk! Clary bizonytalanul pillantott előbb Alecre, aztán Isabelle-

re. – Hajlandóak vagytok rá? Lopni az Intézetből? – Ha ez kell hozzá, hogy megtaláljuk Jace-t – vont vállat

Isabelle. Alec bólintott. – Kerül, amibe kerül. Clary visszafordult a kíváncsian figyelő királynőhöz. – Akkor, azt hiszem, megkötöttük az üzletet. A királynő kinyújtóztatta a tagjait, és elégedetten

elmosolyodott. – Jó utat hát, ifjú árnyvadászok! Azért, hadd

figyelmeztesselek benneteket, bár nem szolgáltatok rá. Érdemes végiggondoltok, biztosan meg akarjátok-e találni a barátotokat. Gyakran megtörténik, hogy mire valami értékes,

amit elvesztettünk, előkerül, már nem olyan, mint amikor utoljára láttuk.

Tizenegy óra felé járt már az idő, amikor Alec megállt Magnus greenpointi lakásnak ajtaja előtt. Isabelle rábeszélte, hogy menjenek el vacsorázni Claryvel és Simonnal a Takiba, és bár eleinte tiltakozott, utólag örült, hogy hagyta magát elcipelni. Szüksége volt pár órára, hogy lecsillapodjon azok után, ami a Tündérek Udvarában történt. Nem akarta, hogy Magnus lássa, mennyire megviselte az álca. Már nem kellett felcsöngetnie a kaputelefonon, hogy Magnus beengedje. Saját kulcsot kapott, amire valamiért mérhetetlenül büszke volt. Kinyitotta az ajtót, és elindult felfelé. Bár még sosem találkozott az első emeleten lakókkal, a jelek arra utaltak, hogy viharos románc zajlik közöttük. Egyszer egy halom ruhát talált a lépcsőfordulóban. A zakó hajtókájára tűzött üzenet címzettje „egy hazudós hazug gazember, aki hazudik” volt. Most virágcsokrot ragasztottak az ajtóra, aminek a szirmai között kis kártya hirdette: SAJNÁLOM. Ez volt New York; ahol az ember mindig többet tudott a szomszédja viselt dolgairól, mint szeretett volna.

Magnus ajtaját résnyire nyitva találta, odabentről zene szűrődött ki halkan a lépcsőházba. Ma Csajkovszkij szólt. Alec izmai azonnal ellazultak, ahogy az ajtó bezáródott mögötte. Sosem lehetett biztos benne, hogy fog kinézni a lakás – jelenleg minimalista volt fehér kanapékkal, vörös asztalokkal és Párizst ábrázoló fekete-fehér fotókkal a falon –, mégis egyre otthonosabban érezte magát benne. Mindent betöltötték a Magnusra jellemző illatok: tinta, kölni, lapszang szucsong tea, a mágia égetett cukorra emlékeztető szaga. Felkapta az

ablakpárkányon szunyókáló Miau Ce-tungot, és elindult a dolgozószoba felé.

Ahogy belépett az ajtón, Magnus felnézett. Tőle szokatlanul, egyszerű ruhákat viselt: farmert és fekete pólót, a nyakánál meg az ujja végén szegecsekkel. Fekete haja zabolátlanul lógott a vállára, kócos volt, mintha jó párszor idegesen beletúrt volna. Macskaszeme majd lecsukódott a fáradtságtól. Alec láttán ledobta a tollát, és elmosolyodott.

– Miau szeret téged. – Mindenkit szeret, aki megvakarja a füle tövét – jegyezte

meg a fiú, és úgy fordította a szendergő macskát, hogy a dorombolása végigmorajlott a mellkasán.

Magnus hátradőlt a székében, karjában megfeszültek az izmok, ahogy ásított. Az asztalt beterítették a kézírással és rajzokkal teli papírlapok. Ugyanaz a minta ismédődött rajtuk, ami beborította a talajt a tetőkertben, ahonnan Jace eltűnt.

– Milyen volt a tündérkirálynő? – A szokásos. – Arrogáns ribanc? – Nagyjából. – Alec röviden beszámolt Magnusnak, mi

történt a Tündérek Udvarában. Ebben mindig jó volt. Tömören beszélt, egyetlen fölösleges szót sem ejtett. Sosem értette, miért beszélnek egyesek folyton, de Jace túlkomplikált szójátékok iránt táplált vonzalma is rejtély volt előtte.

– Aggódom Claryért – mondta Magnus. – Félek, hogy bajt hoz arra a kicsi vörös fejére.

Alec letette Miau Ce-tungot az asztalra, ahol a macska azonnal összegömbölyödött, és aludt tovább. – Meg akarja keresni Jace-t. Ki ne értené meg?

Magnus tekintete ellágyult. Beledugta az ujját Alec farmerének korcába, és közelebb húzta a fiút.

– Azt akarod mondani, hogy te is megtennéd értem ugyanezt, ha én tűntem volna el?

Alec elfordította az arcát, és a papírra pillantott, amit Magnus az imént félretett.

– Megint ezeket nézegeted. A boszorkánymester csalódottan engedte el Alecet. – Kell, hogy legyen egy kulcs – magyarázta. – Valami, ami

megnyitja ezeket. Olyan nyelven, amivel még nem próbálkoztam. Ez régi fekete mágia, nagyon sötét. Nem hasonlít semmihez, amit eddig láttam. – Félrebillentette a fejét, és megint megnézte a papírt. – Ideadnád azt a tubákos szelencét? Az ezüstöt az asztal széléről.

A fiú követte Magnus mutatóujjának vonalát, és apró ezüstdobozt pillantott meg a nagy íróasztal túloldalán. Odanyúlt, és felvette. Olyan volt, mint egy pöttöm lábakon álló miniatűr láda, tetejére a W. S. monogramot rakták ki gyémántokból.

W, gondolta. Will? Will, mondta Magnus, amikor Alec megkérdezte tőle, miért

hecceli ezzel a névvel Camille. Te jó isten! Nagyon régi történet.

Alec az ajkába harapott. – Mi ez? – Tubákos szelence – felelte Magnus fel sem nézve a

papírjaiból. – Mondtam. – Tubák? Mint hangszerek? – Alec a ládikát mustrálta. Magnus felemelte a szemét, és elnevette magát.

– Nem, dohány. Nagyon népszerű volt a tizenhetedik meg a tizennyolcadik század környékén. Most csak apróságokat tartok benne.

Kinyújtotta a kezét, Alec pedig odaadta neki a dobozt. – Nem szoktál azon gondolkodni... – kezdte a fiú, aztán vett

egy mély levegőt, és inkább máshogy futott neki. – Nem zavar, hogy Camille szabadon van? Hogy megszökött? – Ráadásul az én hibámból, gondolta Alec, de nem mondta ki hangosan. Magnusnak nem kellett tudnia.

– Mindig is odakint volt valahol – felelte Magnus. – Tudom, hogy a Klávé nem repes az örömtől, de én hozzászoktam a gondolathoz, hogy éli az életét, és nem keres engem. Valaha talán zavart, de már réges-rég nem.

– De egykor szeretted. Magnus végigfuttatta ujjait a tubákos szelence

gyémántberakásán. – Azt hittem, hogy szeretem. – És ő szeret még téged? – Nem hiszem – mondta Magnus szárazon. – Nem volt

valami kedves velem, amikor legutóbb találkoztunk. Persze lehet, csak azért, mert nekem van egy tizennyolc éves fiúm állóképesség-rúnával, neki meg nincs.

Alec felhördült. – Nem igazán tetszik, hogy tárgyként beszélsz rólam. – Camille mindig is féltékeny típus volt – mosolyodott el

Magnus. Átkozottul ért hozzá, hogyan váltson témát, gondolta Alec. Magnus világossá tette, hogy nem akar a múltbéli szerelmeiről beszélni, Alec pedig azon kapta magát, hogy a békesség, ami megszállta, szertefoszlott, és már nem is érzi magát annyira otthon. Akármilyen fiatalnak tűnt is Magnus –

márpedig mezítláb, kócos hajjal nem tűnt többnek tizennyolcnál –, az idő végtelen óceánja választotta el őket egymástól.

A boszorkánymester kinyitotta a szelencét, elővett belőle néhány rajzszöget, és az asztal lapjához rögzítette velük a papírt, amit eddig nézegetett. Amikor felnézett, és meglátta Alec arcát, felhúzta a szemöldökét.

– Jól vagy? A fiú válasz helyett megfogta Magnus kezét. A

boszorkánymester kérdő tekintettel hagyta, hogy talpra húzza. Mielőtt egy szót szólhatott volna, Alec hozzásimult, és megcsókolta. Magnus halk, elégedett nyöszörgéssel ragadta meg a fiú ingének hátát, felgyűrte, és hűvös ujjaival végigsimította a gerincét. Alec előredőlt, az asztal pereme és saját teste közé szorítva Magnust. Nem mintha a boszorkánymester bánta volna.

– Gyere – súgta a fiú. – Késő van. Bújjunk ágyba! Magnus az ajkába harapott, és az elfelejtett nyelveken

íródott ősi jelekre pillantott a papíron. – Menj előre! – szólt. – Öt perc, és én is jövök. – Oké. – Alec felegyenesedett, tudta, hogy ha Magnus

belemerül valaminek a tanulmányozásába, az öt percből könnyen öt óra lehet. – Várlak.

– Pszt!

Clary az ajkára illesztette az ujját, majd intett Simonnak, hogy lépjen be előtte Luke házába. Egy lámpa sem égett, a nappali sötét volt és csendes. Clary a szobája felé terelte Simont, aztán átment a konyhába egy pohár vízért. Félúton járt, amikor egyszerre mozdulatlanná merevedett.

Anyja hangját hallotta a folyosó túlsó végéről. Érezni lehetett benne a feszültséget. Ahogy Clarynek rémálmai voltak Jace miatt, úgy édesanyja is szörnyű rémálmokat élt át. A tudat, hogy a fia él, és bármire képes, szétszaggatta belülről.

– De felmentették, Jocelyn – érkezett félig-meddig suttogva Luke válasza. – Nem fogják megbüntetni.

– Az egész az én hibám. – Elfojtva hallatszott a hangja, mintha a férfi vállába fúrta volna a fejét.

– Ha nem hoztam volna világra azt a... azt a lényt, Clarynek most nem kéne keresztülmennie ezen.

– Nem tudhattad. – Luke hangja dörmögéssé csitult, és bár a lány tudta, hogy igaza van, egy pillanatig borzasztó haragra gerjedt. Az anyjának meg kellett volna ölnie Sebastiant a bölcsőben, akkor esélye sem lett volna, hogy felnőjön, és tönkretegye mindannyiuk életét, gondolta, majd rögtön el is borzadt, amiért ilyesmi egyáltalán eszébe jutott. Sarkon fordult, berohant a szobájába, és úgy húzta be az ajtót maga után, mintha követnék.

Simon, aki az ágyon ült, és a Nintendójával játszott, meglepetten kapta föl a fejét.

– Minden rendben? A lány megpróbált rámosolyogni. Simon megszokott

látvány volt ebben a szobában. Számtalanszor aludtak itt együtt kisebb korukban. Clary mindent megtett, hogy a helyiséget a sajátjává varázsolja, és több legyen egyszerű vendégszobánál. A fésülködőasztal feletti tükör keretébe kusza összevisszaságban saját magát, a családját, Simont, a Lightwood testvéreket meg Jace-t ábrázoló fényképeket tűzött. Rajzeszközeit a Luke-tól kapott rajztábla mellett rendezte el csinosan egymásra stócolt kis rekeszekben. A falra tűzött

poszterek kedvenc animéit ábrázolták: a Fullmetal Alchemistet, a Ruróni Kensint, a Bleachet.

Árnyvadászéletének bizonyítékait is látni lehetett mindenfelé: a kódex jegyzetekkel és rajzokkal telefirkált vaskos példányát, egy okkult és paranormális jelenségekről szóló könyvektől zsúfolt polcot, az asztalon heverő irónját meg a Luke-tól kapott földgömböt, amin arany vonalak jelezték Idris határait Európa közepén,

Az ágy közepén törökülésben kuporgó Simon egyszerre tartozott a régi és az új életéhez. A fiú sötét szemei most elkerekedtek sápadt arcában, ahogy Claryre nézett. Káin jele alig láthatóan derengett a homlokán.

– Anya – szólt a lány, és az ajtónak dőlt. – Nincs valami jól. – Nem könnyebbült meg? Úgy értem, amiért felmentettek. – Képtelen túltenni magát Sebastianon. Magát hibáztatja. – Nem miatta alakult így. Valentine az oka. Clary nem felelt. Eszébe jutott az iménti rettenetes gondolat,

hogy az anyjának meg kellett volna ölnie Sebastiant a születése után.

– Mind a ketten olyasmi miatt emésztitek magatokat, ami egyáltalán nem a ti hibátokból történt. Te azért haragszol magadra, mert otthagytad Jace-t a tetőn.

Clary felkapta a fejét, és éles pillantást vetett a fiúra. Nem emlékezett rá, hogy valaha is mondott volna ilyesmit, bár ez volt az igazság.

– Én nem is... – Dehogynem – vágott a szavába a fiú. – De én is

otthagytam, Izzy is otthagyta, és Alec is otthagyta... pedig Alec a parabataia. Semmiképpen nem tudhattuk. Talán rosszabb is lett volna, ha maradsz.

– Lehet. – Clary nem akart beszélni róla. Simon tekintetét kerülve elvonult a fürdőszobába, hogy megmossa a fogát. Igyekezett nem nézni magára a tükörben. Gyűlölte a sápadtságát meg a karikákat a szeme alatt. Erős volt, tudta, hogy nem fog összeomlani. Kitalált egy tervet, még ha őrültségnek is tűnt, és ki is kell rabolnia hozzá az Intézetet.

Megmosta a fogát, és copfba rendezgetve a haját éppen kilépett a fürdőszobából, amikor meglátta, hogy Simon visszacsúsztat egy üveget a táskájába. Bizonyára a vér volt benne, amit a Takiban vásárolt.

Clary a fiúhoz lépett, és összeborzolta a haját. – A hűtőben is tarthatod ám az üvegeket – mondta. – Már ha

nem szereted szobahőmérsékleten. – Ami azt illeti, a jéghideg vér rosszabb, mint a langyos. A

meleg a legjobb, de szerintem anyukád zokon venné, ha alágyújtanék az egyik lábasában.

– Jordant zavarja? – kérdezte a lány. Kíváncsi lett volna, Jordan egyáltalán cmlékszik-e még rá, hogy Simon vele lakik. A fiú az elmúlt héten minden éjszakát nála töltött. Clary a Jace eltűnése utáni napokban képtelen volt aludni. Öt takarót halmozott magára, mégsem tudott átmelegedni. Reszketve, ébren feküdt, elképzelte, hogy fagyott vér folyik az ereiben, és korallszerű jégkristályok fonnak hálót a szíve köré. Ha mégis elaludt, fekete tengerekről, jégtáblákról és befagyott tavakról álmodott – no meg Jace-ről, akinek azonban mindig beleveszett az arca az árnyékba vagy lélegzete párájába, vagy csak eltűnt lebbenő haja mögött, ahogy félrefordította a fejét. Egyszerre mindig csak pár percet aludt, és gyomorforgató, fulladásszerű érzésre riadt fel.

Aznap, amikor a Tanács először kihallgatta, hazajött, és bebújt az ágyba. Ébren feküdt, amíg egyszer csak kopogtak az ablakán. Simon mászott be rajta, kis híján elterülve a földön. A bőre egészen hideg lett odakint, és a városi levegő meg a közelgő téli fagyok illatát árasztotta magából.

Clary hozzáérintette a vállát, egy árnyalatnyit oldva a testét görcsbe rántó feszültséget. Hideg volt a keze, de ismerős; mintha kordbársony zakó simult volna a karjához.

– Meddig tudsz maradni? – suttogta bele a sötétbe. – Ameddig csak akarod. Clary az oldalára fordult, hogy a fiú szemébe nézhessen. – Izzy nem bánja? – Ő javasolta, hogy el kéne jönnöm. Azt mondta, nem tudsz

aludni, és ha jobban érzed magad attól, hogy itt vagyok, maradhatok. Vagy maradjak, míg el nem alszol.

Clary megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – Maradj egész éjjel! – mondta. – Kérlek! Simon maradt. Aznap éjjel Clary nem álmodott rosszat. Amíg a fiú ott volt, mélyen, álmok nélkül aludt, a semmi

sötét óceánja vette körül. Fájdalom nélküli üresség. – Jordant nem igazán érdekli a vér – mondta most Simon. –

Arra gyúr, hogy barátkozzam meg azzal, ami vagyok. „Lépj kapcsolatba a benned lakozó vámpírral, blabla.”

Clary letelepedett mellé az ágyra, és magához ölelt egy párnát.

– És a benned lakozó vámpír különbözik a kívülről is látható vámpírtól?

– Vitathatatlanul. Azt szeretné, hogy köldökig érő pólót és fedórát hordjak. Küzdök vele.

Clary halványan elmosolyodott.

– Szóval a benned lakozó vámpír valójában Magnus? – Várj, erről jut eszembe! – Simon beletúrt a táskájába, és

elővett két mangafüzetet. Diadalmasan lóbálta meg őket, mielőtt Clary kezébe nyomta. – Mr Varázslatos Szerelem, tizenötödik és tizenhatodik füzet – mondta. – Sehol nem volt már belőle, csak a Midtown Comicsnál.

A lány megnézte a színes borítókat. Valaha igazi rajongó módjára ugrált volna a boldogságtól, most azonban csak egy mosolyra futotta. Azért megköszönte Simonnak, aki végül is jó barátként örömet akart szerezni neki, még ha most el sem tudta képzelni, hogy olvasással terelje el a figyelmét.

– Óriási vagy – mondta, és vállával meglökte a fiút. Ledőlt a párnára, a mangákat az ölében egyensúlyozta. – És kösz, hogy eljöttél velem a Tündérek Udvarába. Tudom, hogy szutyok emlékeket idézett fel, de... Mindig többet ki tudok hozni magamból, ha ott vagy velem.

– Klassz voltál. Úgy kezelted a királynőt, mint egy profi. – Simon elfeküdt a lány mellett, a válluk összeért. Mindketten a plafont bámulták, az ismerős repedéseket, a réges-rég felragasztott fluoreszkáló csillagokat, amik már jó ideje nem világítottak. – Szóval, megcsinálod? Ellopod a gyűrűket a királynőnek?

– Igen. – Clary kiengedte visszatartott lélegzetét. – Holnap. Délben összeül a helyi Konklávé. Mindenki ott lesz. Akkor bedobom magam.

– Nem tetszik ez nekem, Clary. A lány minden izma megfeszült. – Mi nem tetszik? – Hogy a tündérekkel üzletelsz. A tündérek hazug disznók. – Nem is képesek hazudni.

– Tudod, hogy értem. De az, hogy a tündérek félrevezető disznók, elég bénán hangzik.

A lány Simonra nézett, álla a fiú kulcscsontján nyugodott. Simon ösztönösen átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához. A teste hűvös volt, inge még mindig nyirkos az esőtől. Általában egyenes haja szélfútta hullámokban száradt meg.

– Hidd el, én sem szívesen keveredem bele az Udvar dolgaiba. De érted megtenném – mondta Clary. – És te is megtennéd értem, ugye?

– Hát, persze. De ettől még rossz ötlet. – A lány felé fordította a fejét. – Tudom, mit érzel. Amikor apám meghalt...

Clary megdermedt. – Jace nem halt meg. – Persze. Nem is ezt mondtam. Csak... Nem kell azt

mondanod, hogy többet kihozol magadból, ha veled vagyok. Mindig veled vagyok. A bánattól egyedül érzed magad, pedig nem hagytunk magadra. Tudom, hogy nem... nem vagy olyan vallásos, mint én, de abban azért hihetsz, hogy olyanok vesznek körül, akik szeretnek, igaz? – Remény sütött a tekintetéből. Szeme ugyanolyan barna volt, mint mindig, valamiért mégis másnak tűnt. Mintha új réteget kapott volna a színe, ahogy a bőre is szinte áttetszőnek hatott, miután eltűntek róla a pórusok.

Hiszek benne, gondolta. Csak nem tudom, számít-e. Vállával gyengéden újra megbökte a fiút.

– Kérdezhetek valamit? Személyes dolog, de fontos. Simon hangjába óvatosság költözött. – Mi az?

– Ez a Káin jele dolog azt jelenti, hogy ha éjszaka véletlenül beléd rúgok, cserébe valami láthatatlan erő engem is hétszer sípcsonton rúg?

Simon elnevette magát. – Most már aludj, Fray!

3 Rossz angyalok

– EMBER, MÁR AZT HITTEM, ELFELEJTETTED, HOGY ITT LAKSZ –

szólt Jordan abban a pillanatban, ahogy Simon kulcsait még mindig a kezében tartva belépett kis lakásuk ajtaján. A fiú általában a kanapén terpeszkedett hosszú lábát lógatva, Xbox-kontrollerével a kezében. Ma is ugyanott ült, csak behúzott nyakkal, görbe háttal és zsebre dugott kézzel. A kontrollernek nyoma sem volt. Mintha megkönnyebbült volna lakótársa láttán, és egy pillanattal később Simon rá is jött, miért.

Jordan nem egyedül volt a lakásban. Egy narancssárga bársonnyal bevont fotelben – Jordannek nem volt két egymáshoz passzoló bútordarabja – ott ült vele szemben Maia, aki vadul göndörödő haját ezúttal két copffal tartotta kordában. Amikor Simon utoljára találkozott vele, a lány csinosan, egy estélyre készült, most azonban rongyos szárú farmert, hosszú ujjú pólót és karamellszínű bőrdzsekit viselt. Legalább úgy feszengett, mint Jordan, mereven ült, tekintete elkalandozott az ablak felé. Amikor észrevette Simont, hálásan felpattant, és átölelte a fiút.

– Szia! – mondta. – Csak benéztem, látni akartam, hogy vagy.

– Jól. Mármint a körülményekhez képest.

– Nem is csak a Jace-ügy miatt kérdeztem – mondta a lány. – Rád vagyok kíváncsi. Hogy érzed magad?

– Én? – csodálkozott Simon. – Elvagyok. Aggódom Isabelle és Clary miatt. Tudod, hogy a Klávé vizsgálta az ügyet.

– Hallottam, hogy felmentették. Örülök. – Maia elengedte a fiút. – De én a te dolgaidra gondoltam. Arra, ami anyukáddal történt.

– Honnan tudsz róla? – Simon dühösen pillantott Jordanre, aki szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét. Nem ő árulta el.

Maia az egyik copfjával játszott. – Összefutottam Erickel. Elmondta, mi történt, és hogy az

elmúlt két hétben le is mondtad az Ezeréves Tépés koncertjeit miatta.

– Közben nevet változtattak – mondta Jordan. – Most Éjféli Burritónak hívják őket.

Maia ingerülten pillantott a fiúra, aztán megint letelepedett a fotelbe. Simon kíváncsi volt, miről beszélgethettek, mielőtt hazaért.

– Másnál is próbálkoztál a családodból? – kérdezte halkan a lány. Borostyánszínű szeméből sütött az aggodalom. Simon tudta, hogy nem szép tőle, de valamiért nagyon nem tetszett neki, ha így néztek rá. Mintha a lány aggódása valóságossá tenné a gondokat, amikről eddig el tudta hitetni magával, hogy nem is léteznek.

– Igen – válaszolta. – A családommal minden rendben. – Tényleg? Mert itt hagytad a telefonodat. – Jordan felvette

a készüléket az asztalról. – És a nővéred ötpercenként hívogatott egész nap. Meg tegnap is.

Simon gyomrát összeszorította a jeges rémület. Elvette a telefont Jordantól, és a kijelzőre nézett. Tizenhét nem fogadott hívása volt Rebeccától.

– A francba! – szólt. – Szerettem volna ezt elkerülni. – Mégiscsak a nővéred – mondta Maia. – Várható volt, hogy

előbb-utóbb felhív. – Tudom, de próbáltam távol tartani magam tőle. Olyankor

hagytam üzenetet, amikor tudtam, hogy nincs otthon, meg hasonlók. Azt hiszem... csak késleltettem az elkerülhetetlent.

– És most mi lesz? Simon letette a telefont az ablakpárkányra. – Tovább késleltetem. – Ne! – Jordan kivette a kezét a zsebéből. – Beszélned kell

vele! – És, mit mondjak neki? – A kérdés élesebbre sikerült, mint

Simon szerette volna. – Anyukád nyilván beszélt vele – mondta Jordan. –

Valószínűleg aggódik. Simon megrázta a fejét. – Pár hét múlva hazajön hálaadásra. Nem akarom

belekeverni ebbe a viszályba anyámmal. – Már belekeveredett. Ő is a családod tagja – ellenkezett

Maia. – Meg aztán, ami anyukád és közted zajlik... az most az életed.

– Annál inkább azt szeretném, ha a nővérem kimaradna belőle. – Simon tudta, hogy nem ésszerű, amit mond, de képtelen volt másként gondolkodni. Rebecca különleges volt. Más. Életének ahhoz a részéhez tartozott, amelyiket még nem érte el ez az őrület.

Maia feltette a kezét, és Jordanhez fordult.

– Mondj neki valamit! Téged bízott meg vele a Praetor Lupus, hogy vigyázz rá.

– Jaj, ne már! – szólt Simon, mielőtt Jordan kinyithatta volna a száját. – Ti tartjátok a kapcsolatot a szüleitekkel? A családotokkal?

A másik kettő összenézett. – Nem – felelte lassan Jordan. – De mi korábban sem

voltunk valami jó viszonyban velük... – Erről ennyit – mondta Simon. – Mind árvák vagyunk.

Árvák a viharban. – Nem nézhetsz csak úgy át a nővéreden! – erősködött

Maia. – Nem-e? Csak figyelj! – És amikor Rebecca arra jön haza, hogy a házatok olyan,

mint Az ördögűző díszlete, anyukád pedig nem tud elszámolni veled? – Jordan a térdére támaszkodva előredőlt. – A nővéred hívni fogja a rendőrséget, anyukádat meg elítélik.

– Nem hiszem, hogy felkészültem a hangjára – mondta Simon, de tudta, hogy elvesztette a vitát. – Most megint el kell mennem, de megígérem, hogy küldök neki SMS-t.

– Hát... – szólt Jordan. Maiára nézett közben, nem Simonra, mintha azt remélte volna, hogy a lány méltányolja, milyen ügyesen sikerült meggyőznie a lakótársát. Simon elgondolkodott, vajon ezek ketten találkozgattak-e az elmúlt két hétben, amíg nagyrészt távol volt. Ha arra gondolt, milyen feszengve ültek, amikor bejött, nem tűnt valószínűnek, de Jordan és Maia esetében sosem lehetett tudni.

– Ez is valami.

A zörgő aranyszínű lift megállt az Intézet második emeletén.

Clary mély lélegzetet vett, és kilépett a folyosóra. Ahogy Alec és Isabelle jósolta, az épület csendes volt és elhagyatott, csak a York Avenue forgalmának távoli moraja hallatszott. A lány szinte hallotta az ablakon beáramló fényben táncoló porszemek hangját is. A falakra fogasokat erősítettek, ahová az Intézet lakói a kabátjukat akasztották, amikor bejöttek. Jace egyik fekete dzsekije most is ott lógott, üres ujjaiba mintha szellemek költöztek volna.

Clary borzongva indult el a folyosón. Emlékezett rá, amikor Jace először vezette itt végig, könnyed hangon mesélve az árnyvadászokról, Idrisről, az egész titkos világról, aminek addig a létezését sem sejtette. Csak fürkészte a fiút – akkor azt hitte, titokban, de azóta tudta, hogy Jace figyelmét semmi sem kerüli el –, nézte, ahogy a fény megcsillan világos haján, fürge mozdulatait, kecses kezét, karja megfeszülő izmait tanulmányozta.

Egyetlen árnyvadásszal sem találkozott, mialatt elért a könyvtár ajtajáig, és belökte. A helyiséget most is éppen olyan ijesztőnek találta, mint amikor először látta. A könyvtár kerek volt, mivel egy toronyban kapott helyet, a polcok sora fölött, nagyjából a magas falak közepénél korláttal ellátott galéria futott körbe. Az egyetlen tölgyfarönkből kifaragott, két térdelő angyal hátán nyugvó íróasztal, amire még mindig úgy gondolt, mintha Hodge-é lenne, a terem közepén állt. Clary félig-meddig arra számított, hogy a férfi egyszer csak feláll mögötte, vállán fürkész tekintetű hollójával, Hugóval.

Lerázta magáról az emléket, és gyorsan a terem túlsó végében lévő csigalépcső felé indult. Farmert és gumitalpú edzőcipőt viselt, bokájára pedig hangtalanságot biztosító rúnát festett. Szinte kísérteties volt a csend, ahogy felsietett a lépcsőn

a galériára. Odafent is tartottak könyveket, de ezeket üveg mögé zárták. Némelyik nagyon öregnek tűnt, a borítójuk kirojtosodott, a gerincükből csak néhány foszlány maradt. Mások nyilvánvalóan veszélyes varázslatokról szóltak: Szörnyű kultuszok, A démonhimlő, Gyakorlati útmutató a holtak feltámasztásához.

A lezárt könyvespolcok között vitrinek kaptak helyet. Mindegyikben valamilyen ritka és különleges tárgyat tettek közszemlére: egy finom üvegcsét, benne dugó gyanánt hatalmas smaragddal; egy viselésre látszólag teljességgel alkalmatlan koronát a közepén gyémánttal; egy angyalt mintázó medált, aminek fogaskerekekből álltak a szárnyai. Az utolsó vitrinben, éppen ahogy Isabelle ígérte, ott ragyogott egy pár kunkorodó falevél formájú aranygyűrű, a tündérek kezének babalehelet-finomságú munkája.

A vitrin persze zárva volt, de egy nyitórúna – melyet Clary az ajkába harapva rajzolt meg, ügyelve, nehogy túl erős legyen, miáltal az üveg szilánkjaira robbanjon, s összecsődítse az embereket – gyorsan kipattintotta a lakatot. Óvatosan kinyitotta az üvegfedelet. Csak azután bizonytalanodott el, hogy visszacsúsztatta az irónt a zsebébe.

Ez tényleg ő? Ő készül meglopni a Klávét, hogy megvásárolja a Tündérek Népének királynőjét, akinek az ígéretei, ahogy Jace mondta egyszer, olyanok, mint egy skorpió, mérgező tüskével a farka végén?

Megrázta a fejét, hogy elűzze a kétségeit – és mozdulatlanná dermedt. A könyvtár ajtaja lassan kinyílt. Fa nyikorgása hallatszott, aztán léptek zaja és elfojtott hangok következtek. Clary gondolkodás nélkül hasra vágta magát, és a galéria hűvös parkettáihoz simult.

– Igazad volt, Jace – jött egy hűvös, riasztóan ismerős hang odalentről. – Nincs itt egy lélek sem.

A Clary ereit megtöltő jég kristályosodni kezdett, a lány úgy érezte, megfagyott, képtelen volt moccanni is. Nem kapott ilyen sokkot, amióta apja Jace mellébe döfte a kardját. Nagyon lassan a galéria pereméhez kúszott, és lenézett. Teljes erőből az ajkába kellett harapnia, hogy fel ne sikoltson. Ott, ahol a torony teteje csúcsban végződött a feje felett, kicsi ablak engedte be a fényt. Napsugarak özönlöttek be rajta, úgy világítva meg a könyvtár egy pontját, akár reflektor a színpadot. Clary látta, hogy az üvegből, márványból meg féldrágakövekből kirakott minta Raziel angyalt ábrázolta a kehellyel és a karddal. Az angyal egyik szárnyán ott állt Jonathan Christopher Morgenstern.

Sebastian. Ilyen volt tehát a bátyja. Így nézett ki, amikor élt és

mozgott. Sápadt, szögletes arca volt, magas, karcsú alakjára az árnyvadászok fekete harci viseletét öltötte. A haja ezüstösfehér, nem sötét, mint amikor először találkoztak, és olyan színűre festette, mint a valódi Sebastian Verlacé. Az eredeti fakó árnyalat sokkal jobban állt neki. Sötét szeméből sütött az életerő és az energia. A tetőn, amikor mint Hófehérke lebegett az üvegkoporsóban, az egyik keze bekötözött csonkban végződött. Most semmi baja nem volt a kezének. Ezüst karkötő villant a csuklóján, és nyoma sem volt annak, hogy valaha bármi baja esett. Sebastian mellett pedig ott állt Jace, aranyhaja ragyogott a sápadt napfényben. Egyáltalán nem olyan volt, mint Clary képzelte: nem látszottak rajta verés, szenvedés vagy éhezés nyomai. Nem úgy tűnt, mint aki az elmúlt két hetet egy sötét cellában, az ő nevét kiáltozva töltötte. Azt a Jace-t látta

maga előtt, akire emlékezett – akire engedte magát emlékezni. Az arca kipirosodott, majd kicsattant az egészségtől, egyszerűen gyönyörű volt. Kezét könnyedén farmernadrágja zsebébe dugta, vékony fehér pólója alól átütöttek a rúnák. A póló fölött ismeretlen bőrkabátot viselt, ami kiemelte bőre aranyárnyalatát. Hátrahajtotta a fejét, mintha csak az arcába sütő napot élveznél.

– Mindig igazam van, Sebastian – mondta. – Mostanra már rájöhettél volna.

Sebastian a fiúra pillantott, aztán elmosolyodott. Clarynek elkerekedett a szeme. A mosoly határozottan valódinak tűnt. Persze, honnan tudhatná? Sebastian rá is mosolygott már, és arról is kiderült, hogy ordas nagy hazugság.

– Szóval, hol vannak a démonidézésről szóló könyvek? Van valami rend ebben a káoszban?

– Nem igazán. Nem rakták őket ábécésorrendbe. Hodge saját rendszerét követik.

– Ő az, akit megöltem? Kellemetlen – mondta Sebastian. – Én körülnézek odafent, tied ez a szint.

Elindult a galériára vezető lépcső felé. Clary szíve majd kiugrott a helyéből a félelemtől. Sebastianról csak a gyilkosság, vér, fájdalom, rettegés jutott eszébe. Tudta, hogy Jace egyszer megküzdött vele és legyőzte, de ő maga is kis híján meghalt közben. Esélye sem lett volna közelharcban legyőzni a bátyját. Talán rávethetné magát a galériáról anélkül, hogy eltörné a lábát. De ha sikerülne is, mi történne utána? Mit tenne Jace?

Sebastian éppen az alsó lépcsőfokra tette a lábát, amikor Jace utána kiáltott.

– Várj! Itt vannak. „Varázslatok – nem halálos” címszó alatt.

– Nem halálos? Abban meg mi a buli? – morogta Sebastian, miközben levette a lábát a lépcsőről, és visszaindult Jace felé. – Jó kis könyvtár – mondta a könyvek címeit olvasva, ahogy elhaladt mellettük. – A házidémonok tartásának és táplálásának titkai. – Levette a kötetet a polcról, és kuncogva merült el benne.

– Mi az? – Jace mosolyogva nézett fel. Clary az ajkába harapott, annyira szeretett volna lerohanni, és a fiú nyakába vetni magát. Az éles fajdalom magához térítette.

– Pornográfia – mondta Sebastian. – Nézd! Démonok... pucéran.

Jace megállt Sebastian mögött, megérintette a karját, és belelesett a könyvbe a válla fölött. Olyan volt, mintha Clary Aleckel látta volna a fiút. Nyilvánvalóan annyira természetesnek érezte a másik fiú társaságát, hogy nem okozott neki gondot hozzáérni – az egész mégis rettenetesen kifordítottnak tűnt.

– Jó, de honnan lehet tudni, hogy pucérak? Sebastian becsukta a könyvet, és finoman vállon legyintette

vele Jace-t. – Vannak dolgok, amikről többet tudok nálad. Megvannak a

könyvek? – Igen. – Jace felvett egy nagy halom nehéznek tűnő kötetet

egy kis asztalról. – Van időnk benézni a szobámba? Elhoznék egy-két holmit...

– Mi kell? Jace megvonta a vállát. – Főleg ruhák, meg néhány fegyver. Sebastian megrázta a fejét.

– Túl veszélyes. Sürgősen ki kell jutnunk innen. Csak a legszükségesebbeket hozhatod.

– A kedvenc dzsekim mindenképp a legszükségesebbek közé tartozik – jelentette ki Jace. Úgy viselkedett, mintha Aleckel vagy valamelyik másik barátjával beszélne. – Olyan, mint én magam. Kellemes és divatos.

– Annyi pénzünk van, amennyit csak akarunk – mondta Sebastian. – Vegyél magadnak új ruhákat! Meg aztán, pár héten belül úgyis te leszel itt a főnök. Akkor felhúzhatod a dzsekidet a zászlórúdra, hadd lobogjon.

Jace felnevetett – azzal a lágy, telt nevetéssel, amit Clary annyira szeretett.

– Figyelmeztetlek, az a dzseki nagyon szexi. Könnyen lehet, hogy az egész Intézet szexi lángokra lobban.

– Legyél jó ehhez a helyhez! Jelenleg eléggé le van pukkanva. – Sebastian megragadta Jace aktuális dzsekijének hátát, és rántott rajta egyet. – Most pedig megyünk. Hozd a könyveket! – Lepillantott a jobb kezén megvillanó vékony ezüstgyűrűre, majd hüvelykujjával fordított rajta egyet.

– Te! – szólt Jace. – Szerinted... – Elhallgatott. Clary egy pillanatig azt hitte, azért, mert meglátta őt, de még arra sem maradt ideje, hogy visszatartsa a lélegzetét, a két fiú máris semmivé foszlott, akár a délibáb.

Clary lassan leengedte a fejét a karjára. Az ajka vérzett, ahol beleharapott, érezte a fémes ízt a szájában. Tudta, hogy fel kellene állnia, és elfutnia. Nem volt itt keresnivalója. De a vér jéggé dermedt az ereiben, és attól félt, ha megmozdul, darabokra törik.

Alec arra ébredt, hogy Magnus a vállát rázza.

– Gyerünk, cukorborsó! – szólt. – Ideje felkelni, és szembenézni az új nappal!

A fiú kábán bontakozott ki párnákból és takarókból rakott fészke melegéből, és hunyorogva nézett szerelmére. Annak ellenére, hogy milyen keveset aludt, Magnus bosszantóan ébernek tűnt. A nedves hajából csöpögő víz egészen áttetszővé tette fehér inge vállát. Rongyos, foszladozó szárú farmert vett fel, ami általában azt jelentette, hogy aznap nem tervezi elhagyni a lakást.

– Cukorborsó? – kérdezte Alec. – Csak kipróbáltam. A fiú megrázta a fejét. – Ne! Magnus vállat vont. – Én ragaszkodom hozzá. – Kinyújtott egy csorba bögre

kávét, amit éppen úgy készített el, ahogy Alec szereti: feketén, cukorral. – Ébresztő!

Alec felült, megdörzsölte a szemét, és átvette a bögrét. Az első, keserű korty bizsergető energiával árasztotta el. Eszébe jutott, ahogy az éjjel ébren várt Magnusra, amíg erőt nem vett rajta a kimerültség, és hajnali öt felé álomba nem zuhant.

– Ma kihagyom a tanácsülést. – Tudom, de elvileg találkozol a nővéreddel meg a

többiekkel a parkban a Teknős-tónál. Azt mondtad, emlékeztesselek.

Alec átvetette a lábát az ágy szélén. – Mennyi az idő? Magnus óvatosan kivette a fiú kezéből a bögrét, mielőtt a

kávé kilöttyenhetett volna, aztán letette az éjjeliszekrényre.

– Ráérsz. Még van egy órád. – Előrehajolt, és Alec ajkára nyomta az ajkát. A fiúnak eszébe jutott az első csókjuk itt, ebben a lakásban. Legszívesebben átvetette volna a karját szerelme nyakán, és el sem engedte volna. Valami azonban visszatartotta.

Felállt inkább, és a szekrényhez lépett. Kapott benne egy fiókot, ahol a ruháit tartotta. Kapott helyet a fogkeféjének. Kapott kulcsot a lakáshoz. Szép kis szelet ez bárkinek az életéből, mégis újra meg újra görcsbe rándult a gyomra a félelemtől.

Magnus a hátára fordult, és a fejét a tenyerén nyugtatva figyelte Alecet.

– Azt vedd fel! – mutatott a fogason lógó kék kasmírsálra. – Megy a szemedhez.

Alec a ruhadarabra pillantott. Hirtelen eltöltötte a gyűlölet – a sál iránt, Magnus iránt, leginkább pedig önmaga iránt.

– Várj, kitalálom! – szólt. – Ez a sál százéves, és Viktória királynőtől kaptad közvetlenül a halála előtt Angliának tett szolgálataidért vagy valami hasonló.

Magnus felült. – Téged meg mi szállt meg? Alec rámeredt. – Én vagyok a legújabb holmi ebben a lakásban? – Azt hiszem, ez a megtiszteltetés Miau Ce-tungé. Ő még

csak kétéves. – Azt mondtam, legújabb, nem a legfiatalabb – csattant fel

Alec. – Ki az W.S.? Will? Magnus úgy rázta meg a fejét, mintha víz ment volna a

fülébe.

– Mi a fenéről beszélsz? A tubákos szelencéről? A W.S. az Woolsey Scott. Woolsey...

– Ő alapította a Praetor Lupust. Tudom. – Alec magára rángatta a farmerét, és felhúzta a cipzárt. – Említetted már korábban is, ráadásul történelmi figura. És a fiókodban tartod a tubákos szelencéjét. Mi van még ott? Jonathan Shadowhunter körömcsipesze?

Magnus macskaszeme egészen hideg volt. – Honnan jött ez most, Alexander? Nem hazudok neked. Ha

szeretnél tudni rólam valamit, csak kérdezz! – Marhaság – jelentette ki nyersen Alec, miközben az ingét

gombolta. – Kedves vagy, vicces meg minden, de őszinte az nagyon nem, cukorborsó. Egész nap képes vagy mások problémáiról fecsegni, de magadról meg a múltadról egy árva szót sem szólsz. Amikor meg kérdezek valamit, vonaglasz, mint kukac a horgon.

– Talán, mert képtelen vagy úgy kérdezni a múltamról, hogy nem veszel össze velem, amiért én örökké élek, te meg nem – csattant fel Magnus. – Talán, mert lassan a halhatatlanság lesz a harmadik fél a kapcsolatunkban, Alec.

– Ebből a kapcsolatból nem hiányzik harmadik fél. – Pontosan. Alecnek elszorult a torka. Ezer dolgot szeretett volna

mondani, de soha nem bánt olyan mesterien a szavakkal, mint Jace vagy Magnus. Inkább lekapta a kék sálat a fogasról, és dacosan a nyaka köré tekerte.

– Ne várj ébren! – mondta. – Lehet, hogy ma este Jace-éket keresem.

Ahogy becsapta maga mögött a lakás ajtaját, még hallotta Magnus hangját.

– És hogy tudd, az a sál a Gapből van. Tavaly vettem. Alec a szemét forgatva kocogott lefelé a lépcsőn. Az

általában világító egyetlen villanykörte kiégett, és a félhomályban az utolsó pillanatig észre sem vette az árnyékból felé közelítő csuklyás alakot. Amikor végül megpillantotta, annyira megrémült, hogy hangos csörgéssel elejtette a kulcscsomóját.

Az idegen mintha a föld fölött siklott volna. Nem lehetett megállapítani a korát, a nemét, de még azt sem, hogy milyen fajhoz tartozik. A csuklya alól érkező hang halk volt és rekedtes.

– Üzenetet hoztam neked, Alec Lightwood – mondta. – Camille Belcourt-tól.

– Akarsz ma este együtt kutatni? – kérdezte kissé váratlanul Jordan.

Maia meglepetten pillantott rá. A fiú háttal állt a konyhapultnak, és rajta könyökölt. Volt valami könnyedség a testtartásában, ami azért túlságosan mesterkéltnek tűnt ahhoz, hogy valódi legyen. Ez a gond azzal, ha az ember eléggé jól ismer valakit, gondolta a lány. Nehéz megjátszania magát mellette, és ugyanolyan nehéz úgy tennie, mintha nem venné észre, amikor a másik játssza meg magát.

– Együtt kutatni? – visszhangozta. Simon bement a szobájába átöltözni, de előtte Maia megígérte neki, hogy elkíséri a metróig. Most azt kívánta, bár ne tette volna. Tudta, hogy keresnie kellett volna Jordant a legutóbbi találkozásuk óta, amikor nem épp bölcsen megcsókolta. De aztán eltűnt Jace, az egész világ a darabjaira hullott, és neki megvolt a kifogása, hogy ne foglalkozzon ezzel az üggyel.

Persze sokkal könnyebben ment nem gondolni volt barátjára, aki összetörte a szívét, és vérfarkassá változtatta, amikor az nem állt előtte karcsú, izmos testét éppen a megfelelő helyeken takaró zöld ingben, ami tökéletesen emelte ki szeme barnaságát. – Azt hittem, már nem keresitek Jace-t – mondta Maia tekintetét elfordítva a fiúról.

– Keressük, csak nem olyan intenzíven. De én a Praetor tagja vagyok, nem a Klávéé. A szabadidőmben is kereshetem Jace-t.

– Értem – bólintott a lány. Jordan ide-oda tologatott valamit a pulton, de közben

továbbra is Maiára ügyelt. – Figyelj, ugye... ugye, régen a Stanfordra akartál

jelentkezni. Most is ezt szeretnéd? A lány szíve majd kiugrott a helyéből. – Nem is jutott eszembe az egyetem... – Megköszörülte a

torkát. – Amióta átváltoztam. – Mindig is Kaliforniába vágytál – szólt Jordan. –

Történelmet akartál tanulni, én meg úgy terveztem, hogy utánad költözöm, és szörfözni fogok, emlékszel?

Maia bőrdzsekije zsebébe dugta a kezét. Úgy érezte, dühösnek kéne lennie, de nem volt az. Sokáig Jordant hibáztatta, amiért többé nem álmodhatott emberi jövőről iskolával, házzal meg egy nap talán családdal. Pedig a régi rendőrőrsön lakó falka tagjai között többen is voltak, akik nem mondtak le az álmaikról. Bat például. Maia maga döntött úgy, hogy felhagy mindennel.

– Emlékszem – mondta. Jordan elpirult.

– Ami a ma estét illeti. A brooklyni hajógyárban még senki nem nézett körül, szóval gondoltam... Egyedül sosem valami nagy élmény az ilyesmi. De ha nem akarod...

– Nem – vágott a szavába a lány. Olyan volt, mintha valaki másnak a hangját hallaná. – Mármint persze. Veled megyek.

– Tényleg? – Jordan barna szeme felcsillant, Maia pedig átkozódni kezdett magában. Nem kellett volna reményt keltenie a fiúban, amikor maga sem tudta, mit érez. Olyan nehéz volt elhinni, hogy tényleg ennyire érdekli Jordant.

Ahogy előrehajolt, a fiú nyakában megcsillant a Praetor Lupus-medál, és Maia megérezte szappanának ismerős illatát meg az azon is átütő farkasszagot. Ebben a pillanatban lépett be a szobába Simon, aki éppen a pulóverét rángatta magára. Megtorpant, Jordanról Maiára nézett, és a szemöldöke a homloka közepére szökött.

– Egyedül is odatalálok ám a metróhoz – mondta a lánynak halvány mosollyal a szája sarkában. – Ha szeretnél maradni...

– Nem. – Maia gyorsan kikapta a kezét a zsebéből, ahol eddig feszülten ökölbe szorítva tartotta. – Nem, veled megyek. Jordan, akkor... később találkozunk.

– Este! – kiáltotta utána a fiú, de Maia nem fordult vissza, már Simonnal igyekezett lépést tartani.

Simon egyedül sietett fel a lankás domboldalon, mögötte, a réten frizbizők kiáltásai távoli zeneként jutottak el hozzá. Tiszta, de hűvös és szeles novemberi nap volt, az őszi fények vörösre, aranybarnára és sárgára festették a fákon maradt leveleket. A dombtetőt sziklák lepték el, látni lehetett, ahogy a parkot kihasították egy valaha erdők és kövek alkotta vadonból, Isabelle az egyik kőtömbön ült, hosszú palackzöld

selyemruhában, ami fölött ezüst és fekete kabátot viselt. Ahogy Simon a közelébe ért, felnézett, és félresöpörte sötét haját az arcából.

– Azt hittem, Claryvel jössz – mondta. – Hol van? – Most indult az Intézetből – felelte a fiú. Leült Isabelle

mellé, és széldzsekijének zsebébe dugta a kezét. – Küldött egy SMS-t. Nemsokára ideér.

– Alec is úton van... – kezdte a lány, de elhallgatott, ahogy Simon zsebe zümmögni kezdett. Vagyis pontosabban a telefon kezdett zümmögni a zsebében. – Azt hiszem, még egy SMS.

A fiú megvonta a vállát. – Később megnézem. Isabelle kérdőn pillantott rá hosszú szempillái alól. – Akárhogy is, mint mondtam, Alec is úton van.

Brooklynból jön, szóval... Simon telefonja megint zümmögni kezdett. – Jól van, elég. Ha nem nézed meg, akkor majd én. –

Isabelle közelebb hajolt, és a fiú tiltakozása ellenére a zsebébe csúsztatta a kezét. Feje búbja Simon állát érintette. A fiú orrát megcsapta Isabelle bőrének a parfümje vaníliaillatával keveredő illata. Amikor a lány kivette a telefont, és visszahúzódott, Simon egyszerre érzett csalódást és megkönnyebbülést.

Isabelle hunyorogva pillantott a kijelzőre. – Rebecca? Ki az a Rebecca? – A nővérem. A lány láthatóan megnyugodott. – Találkozni akar veled. Azt mondja, nem látott, mióta... Simon kikapta a telefont Isabelle kezéből, és összecsukta,

mielőtt visszacsúsztatta a zsebébe.

– Tudom, tudom. – Te nem akarsz találkozni vele? – Jobban szeretném... jobban, mint bármi mást. De nem

akarom, hogy tudja, mi van velem. – Simon felvett a földről egy botot, és elhajította. – Látod, mi történt, amikor anyám rájött.

– Hát, beszélj meg vele egy találkozót valami nyilvános helyre. Ahol nem rendezhet jelenetet. Távol a házatoktól.

– Ha jelenetet nem is rendezhet, tud úgy nézni rám, mint anyám – mondta halkan Simon. – Mintha szörnyeteg lennék.

Isabelle finoman megérintette a fiú csuklóját. – Az én anyám kidobta Jace-t, amikor azt hitte, Valentine fia

és kém. Aztán rettenetesen megbánta. Apával együtt most éppen azt emésztik, hogy Alec Magnusszal van. A te anyukád is túl fog jutni ezen. Állítsd magad mellé a nővéredet! Az segíteni fog. – Kissé félrehajtotta a fejét. – Az a benyomásom, hogy a testvérek megértőbbek tudnak lenni, mint a szülők. Nem ugyanazok az elvárásaik. Soha nem tudnám megtagadni Alecet. Bármit is tenne. Soha. És Jace-t sem. – Megszorította Simon karját, aztán elengedte a kezét. – A kisöcsém meghalt. Soha többé nem látom. Ne kelljen ezen a te nővérednek is átmennie.

– Min ne kelljen átmennie? – Alec közeledett a domboldalon, száraz leveleket rugdosva félre az útjából. Szokásos kopott pulóverét és farmerét viselte, csak a nyaka köré tekert egy sálat, ami tökéletesen passzolt a szeme színéhez. Csakis Magnustól kaphatta ajándékba, gondolta Simon. Kizárt, hogy Alec ilyesmit vegyen magának. Az egymáshoz illő színek koncepciója nyilvánvalóan felfoghatatlan volt a számára.

Isabelle megköszörülte a torkát. – Simon nővére... Nem jutott tovább. Örvényleni kezdett a levegő, száraz

leveleket kapva fel a földről. Isabelle az arca elé kapta a kezét, hogy megvédje magát a kavargó portól. A megnyíló portál félreismerhetetlen vibrálása lassan elmúlt, és Clary jelent meg előttük. Kezében szorongatta az irónját, arcát elborították a könnyek.

4 És halhatatlanság

– TELJESEN BIZTOS VAGY BENNE, HOGY JACE VOLT AZ? – kérdezte Isabelle Clary benyomása szerint nagyjából negyvenhetedszer.

Clary beleharapott amúgy is fájó ajkába, és elszámolt magában tízig.

– Én vagyok az, Isabelle – mondta. – Tényleg azt hiszed, hogy nem ismerném fel Jace-t? – A mellettük álló Alecre pillantott. A fiú kék sálja zászlóként lobogott a szélben. – Te össze tudnád téveszteni Magnust valaki mással?

– Nem. Soha! – vágta rá gondolkodás nélkül Alec. Tekintete egészen elkomorodott az aggodalomtól. – De... Persze, hogy kérdezgetjük. Az egésznek semmi értelme.

– Lehet, hogy túsz – szólt Simon egy sziklának támaszkodva. Az őszi napfényben szeme színe az őrölt kávééra emlékeztetett. – Talán Sebastian megfenyegette, hogy ha nem teszi azt, amit mond, kárt tesz valakiben, aki fontos neki.

Minden tekintet Clary felé fordult, de a lány frusztráltan rázta meg a fejét.

– Nem láttátok őket együtt. Senki sem viselkedne így, ha túsz. Láthatóan teljesen jól érezte magát.

– Akkor megszállták – mondta Alec. – Mint a múltkor Lilith.

– Először én is erre gondoltam, de amikor Lilith szállta meg, olyan volt, mint egy robot. Ugyanazt ismételte újra meg újra. Ez viszont az igazi Jace volt. Úgy tréfálkozott, mint ő. Úgy mosolygott, mint ő.

– Talán Stockholm-szindróma – vetette fel Simon. – Tudjátok, amikor valakinek átmossák az agyát, és az elrablója oldalára áll.

– Hónapokig tart, mire a Stockholm-szindróma kialakul – tiltakozott Alec. – Hogy nézett ki? Nem volt sebesült vagy beteg? Le tudod írni mindkettejüket?

A fiú nem először tette föl a kérdést. A szél száraz leveleket fújt a lábuk körül, miközben Clary ismét megerősítette, hogy mindkét fiú jókedvűnek és egészségesnek tűnt. Nyugodtak voltak. Jace a szokásos tiszta, stílusos, hétköznapi ruhákat viselte. Sebastian hosszú gyapjúkabátja drágának tűnt.

– Mint egy gonosz Burberry-reklám – jegyezte meg Simon, miután a lány mondandója végére ért.

Isabelle mérgesen pillantott rá. – Talán Jace-nek van valami terve – mondta. – Próbálja

becsapni Sebastiant. Igyekszik a kegyeibe férkőzni, és kipuhatolni, mire készül.

– Szerinted, ez esetben nem próbálná meg valahogy a tudtunkra adni? – kérdezte Alec. – Kegyetlenség lenne így kétségek között hagyni bennünket.

– Hacsak nem gondolja túl kockázatosnak, hogy üzenetet küldjön. Joggal hiheti, hogy bízunk benne, mert tényleg bízunk benne. – Isabelle megborzongott, és a teste köré fonta a karját. A kavicsos ösvény mellett sorakozó fák csupasz ágai egyre hangosabban zörögtek.

– Talán szólnunk kéne a Klávénak – szólt Clary. Olyan volt, mintha valahonnan a távolból hallaná a saját hangját. – Nem hiszem, hogy ezt mi magunk meg tudjuk oldani.

– Nem szólhatunk a Klávénak – jelentette ki határozottan Isabelle.

– Miért nem? – Ha azt hiszik, hogy Jace együttműködik Sebastiannal,

parancsba adják, hogy aki meglátja, azonnal ölje meg – mondta Alec.

– Így szól a törvény. – Még akkor is, ha Isabelle-nek igaza van? Ha csak falból

állt Sebastian mellé? – Simon hangjába kétkedés vegyült. – Ha csak azért szűrte össze vele a levet, hogy információt szedjen ki belőle?

– Képtelenség lenne bebizonyítani. Ráadásul, ha azt állítanánk, hogy ezt teszi, azt Sebastian is bizosan megtudná, és akkor meg ő ölné meg Jace-t – magyarázta Alec. – Ha Jace-t megszállták, a Klávé maga fogja megölni. Nem mondhatunk nekik semmit. – Keményen csengett a hangja. Clary meglepetten pillantott rá, általában Alec ragaszkodott mindannyiuk közül legjobban a szabályok betartásához.

– Sebastianról beszélünk – szólt Isabelle. – A Klávé senkit sem gyűlöl nála jobban. Kivéve Valentine-t, de ő már halott. Gyakorlatilag mindenkinek haltak meg ismerősei a Végzet Háborújában, és Sebastian törte át a védvonalakat.

Clary edzőcipője orrával turkált a kavicsok között. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, amiből bármelyik pillanatban felébredhet.

– Akkor, mit tegyünk?

– Beszélünk Magnusszal. Megkérdezzük, van-e valamilyen ötlete. – Alec megrángatta a sálja végét. – Ő nem fog a Tanácshoz rohanni. Akkor biztosan nem, ha megkérem rá.

– Nem is ajánlom neki – szólt morcosan Isabelle. – Különben ő a világ legrosszabb pasija.

– Mondom, hogy nem fog... – Van még értelme? – vágott közbe Simon. – Mármint

elmenni a tündérkirálynőhöz. Már tudjuk, hogy Jace-t vagy megszállták, vagy szándékosan rejtőzik...

– Nem igazán célszerű elmulasztani egy találkozót a tündérkirálynővel – jelentette ki határozottan Isabelle. – Mármint, ha kedves az életed.

– De csak elveszi a gyűrűket Clarytől, és nem tudunk meg tőle semmit – vitatkozott Simon. – Most már többet tudunk. Más kérdéseket kell feltennünk neki, azokra viszont nyilván nem fog válaszolni. Csakis a régiekre. A tündérek már csak ilyenek. Nem tesznek szívességet. Biztosan nem megy bele, hogy előbb menjünk el Magnushoz, aztán jöjjünk vissza.

– Nem számít – Clary megdörzsölte az arcát. Száraz maradt a tenyere. Valamikor menet közben hál’ istennek elapadtak a könnyei. Nem szívesen állt volna vörösre sírt szemmel a királynő elé. – Nem is hoztam el a gyűrűket.

Isabelle-nek fennakadt a szeme. – Mi? – Jace és Sebastian látványa túlságosan felzaklatott, hogy

ezzel is foglalkozzam. Kirohantam az Intézetből, és egyenesen idejöttem a portálon át.

– Hát, akkor nem mehetünk a királynőhöz – mondta Alec. – Ha nem tetted meg, amit kért, nagyon dühös lesz.

– Több lesz, mint dühös – bólintott Isabelle. – Láttátok, mit művelt Aleckel, amikor legutóbb az udvarában jártunk. És az csak álca volt. Valószínűleg langusztává változtatná Claryt, vagy ilyesmi.

– Tudta – szólt halkan Clary. – Azt mondta, „mire valami értékes, amit elvesztettünk, előkerül, már nem olyan, mint amikor utoljára láttuk”. – A tündérkirálynő hangja visszhangzott a fejében. Megborzongott. Értette, miért gyűlöli annyira Simon a tündéreket. Mindig pontosan tudták, mit kell mondaniuk, hogy fájdalmas bogarat ültessenek az ember fülébe, amit aztán képtelen kiűzni onnan. – Csak szórakozik velünk. A gyűrűk kellenek neki, de nem hiszem, hogy komolyan hajlandó lenne segíteni nekünk.

– Oké – szólt bizonytalanul Isabelle. – De azért tudhat ezt-azt. És ki más segíthetne nekünk, ha egyszer nem fordulhatunk a Klávéhoz?

– Magnus – szólt Clary. – Folyamatosan azon dolgozik, hogy Lilith varázslatát megfejtse. Talán ha elmondom neki, mit láttam, az segíteni fog.

Simon a szemét forgatta. – Még jó, hogy ismerjük azt az illetőt, aki Magnusszal jár –

mondta. – Máskülönben az az érzésem, csak hevernénk egész nap, és azon elmélkednénk, mihez kezdjünk ezután. Vagy nekiállnánk limonádét árulni, hogy azzal szedjük össze a pénzt, amiből meg tudjuk fizetni Magnust.

Alecet láthatóan bosszantotta a megjegyzés. – Ahhoz limonádéárulással csak akkor tudnál elég pénzt

összeszedni, ha metamfetamint is tennél bele.

– Nem szó szerint gondoltam. Mind tudjuk, hogy a pasid nagyon drága. Csak jó lenne, ha nem kéne minden problémánkkal hozzá szaladnunk.

– Azt ő sem bánná – jegyezte meg Alec. – Magnusnak ma más dolga van, de este beszélek vele, és holnap délelőtt összeülhetünk a lakásában.

Clary bólintott. El sem tudta képzelni, hogy másnap reggel képes lesz felkelni. Tudta, hogy minél előbb beszélnek Magnusszal, annál jobb, de a végletekig kiszipolyozva érezte magát, mintha többliternyi vért vesztett volna a könyvtár padlóján az Intézetben.

Isabelle közelebb húzódott Simonhoz. – Ezek szerint szabad a délutánunk – mondta. – Menjünk el

a Takiba? Ott kaphatsz vért is. Simon aggodalmasan pillantott Claryre. – Akarsz velünk jönni? – Nem, semmi gond. Fogok egy taxit Williamsburgbe.

Anyával is kéne lennem kicsit. Amúgy is kezd szétesni emiatt a Sebastian-ügy miatt, most pedig...

Isabelle fekete haja csak úgy szállt a szélben, ahogy a lány ide-oda forgatta fejét.

– Nem mondhatod el neki, amit láttál. Luke a Tanács tagja. Nem várhatod el tőle, hogy titokban tartsa előttük.

– Tudom. – Clary körbepillantott a három rámeredő feszült szempáron. Hát, ez meg hogy történt?, gondolta. Ő, aki mindig elmondta az igazat Jocelynnek – legalábbis, ami a valóban lényeges dolgokat illeti –, elszánta magát, hogy hazamegy, és eltitkol valami rettenetesen fontosat az édesanyja és Luke elől. Valamit, amiről csak Aleckel és Isabelle Lightwooddal meg Magnus Bane-nel beszélhetett, pedig fél évvel ezelőtt még a

létezésükről sem tudott. Különös, milyen sebesen fordul a világ a tengelye körül, egyetlen szemvillanás alatt minden biztos pont a semmibe veszhet.

Legalább Simon megvolt még neki. Az örök, a kiszámítható Simon. Clary nyomott egy puszit a fiú arcára, búcsút intett a többieknek, és sarkon fordult. Tisztában volt vele, hogy három aggodalmas tekintet követi, ahogy elsétált az ösvényen. A száraz falevelek, mint apró csontok, úgy ropogtak a cipője alatt.

Alec hazudott. Nem Magnusnak akadt dolga aznap délután, hanem neki. Tisztában volt vele, hogy amit tesz, az hiba, de képtelen volt ellenállni a kísértésnek: többet kellett tudnia. Most pedig itt állt a föld alatt boszorkányfénnyel a kezében, és azon gondolkodott, mi a fenét művel voltaképpen.

Mint minden New York-i metróállomáson, itt is rozsda és víz, fém és rothadás szaga terjengett. Viszont az Alec által ismert összes többi állomással szemben itt kísérteties volt a csend. A zöld csempékkel borított boltíves mennyezetet néhol lámpák szakították meg. A csempéken festett, nyomtatott nagybetűk hirdették az állomás nevét: CITY HALL.

A City Hall állomást 1945 óta nem használták, de azért rendben tartották. A hatos vonal kocsijai időnként áthaladtak itt, hogy megforduljanak, de utasok nem várakoztak többé a peronon. Alec egy somfáktól körülvett nyíláson keresztül mászott be ide, és végül olyan magasról kellett leugrania, hogy egy mondénnak biztosan eltört volna a lába a helyében. Most mozdulatlanul állt, és beszívta a poros levegőt. Egyre hevesebben kalapált a szíve.

Erre a helyre invitálták a levélben, amit az alattvaló Magnus lépcsőházában adott át neki. Először elhatározta, hogy ide sem dugja az orrát, de aztán mégsem tudta rászánni magát, hogy eldobja az üzenetet. Farmere zsebébe gyűrte a papírlapot, és egész nap, még a Central Parkban is, azon járt az esze.

Meg persze ezen az egész helyzeten Magnusszal. Nem tudott nem aggódni miatta valahogy úgy, ahogy egy lyukas fog zavarja az embert. Tudta, hogy ettől csak rosszabb lesz, de képtelen volt lehiggadni. Magnus nem tett semmi rosszat. Nem tehetett róla, hogy több száz éves, és korábban is volt már szerelmes, Alecet csak nem hagyta nyugodni a dolog. Most pedig, hogy többet, de egyben kevesebbet is tudott Jace-ről, egyszerűen túl sok volt, hogy feldolgozza. Beszélnie kellett valakivel, el kellett mennie valahova, tennie kellett valamit.

Itt állt hát, és nem kételkedett benne, hogy a nő is itt van valahol. Lassan elindult a peronon. A mennyezet boltívébe vágott kis ablakon özönlött befelé a napfény a parkból, körülötte négy irányba csempékből kirakott csíkok indultak el, mint egy pók lábai. A peron végén rövid lépcső vezetett felfelé a félhomályba. Ahogy felnézett, Alec álca jelenlétét érzékelte: egy mondén közönséges betonfalat látott volna, ő azonban nyitott ajtót pillantott meg. Némán indult a lépcső felé.

Sötét, alacsony helyiségben találta magát, csak a mennyezetben nyíló színes üveggel fedett ablakon szűrődött be némi fény. Az egyik sarokban elhelyezett elegáns, bársonnyal borított, aranyozott karfájú kanapén ült Camille.

Éppen olyan gyönyörű volt, ahogy Alec emlékezett rá. Igaz, amikor legutóbb találkoztak, a nő nem volt éppen a legjobb formájában: piszkosan kuporgott egy félig kész épületben csőhöz láncolva. Most elegáns fekete kosztümöt és piros magas

sarkú cipőt viselt, haja hullámos fürtökben omlott a vállára. Nyitott könyv hevert az ölében: La Place de l’Étoile Patrick Modianótól. Alec tudott annyit franciául, hogy lefordítsa magában a címet: „A csillag helye”.

A nő úgy nézett fel, mintha már várta volna a fiút. – Jó napot! – szólt a fiú. Camille lassan pislantott egyet. – Alexander Lightwood – mondta. – Felismertem a

lépteidet. – Keze fejét az arcához emelte, és a fiúra mosolygott. Volt valami hűvös a tekintetében. – Gondolom, nem hoztál a számomra üzenetet Magnustól.

Alec nem felelt. – Hát persze, hogy nem – bólintott a nő. – Hogy én milyen

buta vagyok. Mintha tudná, hová jöttél. – Honnan tudta, hogy én vagyok az? – kérdezte Alec. – Már

akkor, amikor a lépcsőn jöttem fölfelé. – Lightwood vagy. A családod sosem adja föl. Tudtam,

hogy nem hagy majd nyugodni, amit aznap este mondtam. A mai üzenet célja csak az volt, hogy felfrissítsem kicsit az emlékezetedet.

– Nem kellett emlékeztetni rá, mit ígért nekem. Vagy hazudott?

– Aznap este bármire képes lettem volna, hogy kiszabaduljak – mondta a nő. – De nem hazudtam. – Ahogy előredőlt, a tekintete egyszerre csillant fel és komorodott el. – Nephilim vagy, a Klávé és a Tanács tagja. Nekem pedig vérdíjat tűztek ki a fejemre, amiért árnyvadászokat öltem. Mégsem azért jöttél, mert át akarsz adni nekik. Válaszokra van szükséged.

– Tudni akarom, hol van Jace – jelentette ki a fiú.

– Igen, értem – bólintott Camille. – De miből gondolod, hogy én tudom a választ? Nem tudom. Ha tehetném, megmondanám. Tudom, hogy Lilith fia vitte el, és nem tartozom neki titoktartással. Lilith meghalt. Tisztában vagyok vele, hogy engem is kerestek, és ki akarták szedni belőlem, mit tudok. Hát elárulhatom neked, hogy semmit. Elmondanám, hol van, de fogalmam sincs róla. Nem áll érdekemben még jobban magamra haragítani a nephilimeket. – Ujjaival beletúrt sűrű szőke hajába. – De valójában, nem ezért vagy itt. Ismerd be, Alexander!

Alec szaporábban szedte a levegőt. Gondolt erre a pillanatra, amikor ébren feküdt Magnus mellett, és a boszorkánymester szuszogását meg a saját kapkodó légzését hallgatta. Minden lélegzetvétellel közelebb került az öregedés és a halál. Minden egyes éjszaka közelebb röpítette az elkerülhetetlen véghez.

– Azt mondta, képes halhatatlanná tenni – szólt. – Azt mondta, tudja a módját, hogyan lehetünk örökre együtt Magnusszal.

– Ezt mondtam, ugye? Milyen érdekes! – Azt akarom, hogy most azonnal árulja el! – Úgy lesz – bólintott Camille letéve a könyvet. – De annak

ára van. – Nem! – jelentette ki Alec. – Kiszabadítottam magát, most

pedig árulja el, amit tudni akarok, különben átadom a Klávénak. Oda fogják láncolni az Intézet tetejéhez, és megvárják a napkeltét.

A nő tekintete megkeményedett. – Nem érdekelnek a fenyegetések. – Akkor adja meg, amit kérek! Camille felállt, és tenyerével elsimította ruháján a ráncokat.

– Gyere és vedd el, árnyvadász! Mintha az elmúlt hetek minden frusztrációja, félelme és

elkeseredése egyezerre robbant volna ki Alecből. Camille-ra vetette magát, éppen amikor a nő előugró szemfogakkal elindult felé.

Alecnek alig maradt ideje előhúzni a szeráfpengét az övéből, mielőtt találkoztak. Korábban is harcolt már vámpírokkal, elképesztően gyorsak és erősek voltak. Úgy érezte magát, mintha egy tornádót kéne legyőznie. Oldalra gördült, aztán felpattant, és a nő felé rúgott egy eldőlt létrát. Ezzel elég időt nyert, hogy felemelje a fegyvert, és elsuttogjon egyetlen szót:

– Nuriel! A szeráfpenge fénye csillagként ragyogott fel. Camille egy

pillanatig habozott – aztán megint a fiúra vetette magát. Hosszú körmeit végighúzta a fiú arcán és vállán. Alec bőrén meleg vér folyt végig. A nő felé döfött, de az a levegőbe emelkedett, és éppen akkorát ugrott hátrafelé, hogy a penge ne érje el, közben nevetve heccelte a fiút.

Alec futva indult a peronra vezető lépcső felé. Camille utána rohant, de a fiú megpördült, a falról elrugaszkodva magasra ugrott, és a felé száguldó nőre ugrott. A levegőben találkoztak. Camille hangos kiáltásokkal mart a fiú felé, de az szorosan tartotta a karját, és még akkor sem engedte el, amikor a földnek csapódtak, és az ütközéstől majd’ minden levegő kiszorult a tüdejéből. Alec tudta, ha győzni akar, a földön kell tartania a nőt, és magában hálát adott Jace-nek, aki addig erőszakoskodott vele, amíg az edzőteremben alaposan be nem gyakorolta a szaltókat. Mostanra szinte bármilyen felületről képes volt elrugaszkodni, és legalább egy-két pillanatig a

levegőben maradni. Miközben a földön forogtak, újra meg újra döfött a szeráfpengével, de a nő villámsebes reflexekkel hárította minden támadását, és cipője hegyes tűsarkát Alec vádlijába mélyesztette. A fiú elkáromkodta magát, mire Camille mocskos szavak egészen elképesztő áradatával válaszolt, kitérve Alec szexuális életére Magnusszal, majd a saját szexuális életére Magnusszal. Minden valószínűség szerint folytatta volna, ha nem érnek a szoba közepére, ahol a tetőablakon beszűrődő napsugár fénykört rajzolt a padlóra. Alec megragadta a nő csuklóját, és a földhöz szegezte a fényben.

A nő felordított, miközben hatalmas fehér hólyagok jelentek meg a bőrén. Alec érezte a kezéből felszabaduló hőt. A fiú Camille ujjai közé fontja az ujjait, aztán felkapta a karját, vissza az árnyékba. A nő vadul vicsorgott rá, de Alec a könyökével szájba vágta, hogy felhasadt az ajka. Az emberekénél élénkebb vörös vámpírvér serkent ki a szája sarkából.

– Elég volt? – kérdezte a fiú. – Vagy kell még? – Erővel újra a napfényfolt felé kényszerítette a nő kezét, ami időközben máris gyógyulni kezdett, a vörös, hólyagos bőr rózsaszínné fakult.

– Ne! – hörögte a nő, aztán felköhögött, remegni kezdett, egész testét görcsök rángatták. Alec egy pillanattal később rájött, hogy nevet a szájában bugyogó véren keresztül. – Végre megint éreztem, hogy élek, kis nephilim. Ilyen jó kis bunyót! Hálásnak kéne lennem.

– Akkor hálája jeléül válaszoljon a kérdésemre – mondta lihegve Alec. – Különben hamuvá égetem. Elegem van a játszmáiból.

Camille szája széles mosolyra húzódott. A sebei begyógyultak, bár az arcát még mindig beborította a vér.

– Téged semmilyen módszerrel nem lehet halhatatlanná tenni. Ahhoz vagy fekete mágiára lenne szükség, vagy vámpírt kéne csinálni belőled, és te mindkét lehetőséget visszautasítottad.

– De, azt mondta... Azt mondta, meg lehet oldani, hogy együtt legyünk, míg...

– Ó, de meg ám! – A nő szeme ide-oda ugrált. – Bár, te sosem lehetsz halhatatlan, kis nephilim, legalábbis nem úgy, hogy az számodra is elfogadható legyen. Viszont Magnustól elveheted a halhatatlanságát.

Clary a szobájában ült Luke-nál, kezében tollat szorongatott, és az asztalra maga elé kiterített papírlapra meredt. A nap már lement, csak a lámpa fénye világította meg élesen a rúnát, amit éppen rajzolt.

Akkor kezdett formálódni a fejében, amikor éppen hazafelé tartott, és bambán bámult kifelé a magasvasút szerelvényének ablakán. Ilyen rúna eddig egyáltalán nem létezett, ezért szinte rohant hazafelé az állomásról, amíg a kép még friss volt a fejében. Anyja kérdéseire nem is felelt, bezárkózott a szobájába, és tollat ragadott.

Kopogtattak. Clary gyorsan egy üres lap alá csúsztatta a papírt, amire a rúnát rajzolta. Édesanyja lépett a szobába.

– Tudom, tudom – szólt Jocelyn, feltett kézzel szerelve le Clary tiltakozását. – Azt szeretnéd, ha békén hagynánk. De Luke készített vacsorát, és enned kéne.

Clary végignézett az anyján.

– Neked is. – Jocelynnek lányához hasonlóan elment az étvágya, ha stressz érte. Egészen beesett volt az arca. Éppen a nászútjára kellett volna készülődnie valamilyen gyönyörű, távoli helyre. Ehelyett az esküvőt határozatlan időre elhalasztották, és éjszakánként Clary a falon keresztül is hallotta a zokogását. Ismerte ezt a fajta, bűntudatból és dühből táplálkozó sírást, ami azt súgta: „Minden az én hibám”.

– Eszem, ha akarod – erőltetett mosolyt az arcára Jocelyn. – Luke tésztát főzött.

Clary megfordult a székével, úgy helyezkedve, hogy anyja ne lássa mögötte az asztalt.

– Anya – szólt. – Szerettem volna kérdezni tőled valamit. – Mit? Clary beleharapott a tolla végébe. Ez a rossz szokása azóta

megvolt, hogy rajzolni kezdett. – Amikor a Néma Városban voltam Jace-szel, a testvérek

azt mondták, létezik egy szertartás, amivel születésünkkor védelmet biztosítanak a számunkra. A Vasnővérek és a Néma Testvérek végzik el. Csak kíváncsi voltam...

– Hogy veled is elvégezték-e a szertartást? Clary bólintott. Jocelyn fújt egyet, és ujjaival a hajába túrt. – Igen – mondta. – Magnus segítségével oldottam meg. Egy

néma testvér volt jelen, valaki, aki titoktartást fogadott, a vasnővér helyét pedig egy boszorkánymesternő vett át. Valamiért nem akaródzott megtennem. Miután olyan gondosan elrejtettelek, nem szerettem volna abban a hitben élni, hogy a természetfeletti erők veszélyt jelenthetnek rád. De Magnus rábeszélt, és jól tette.

Clary kíváncsian pillantott az anyjára.

– Ki volt a boszorkánymesternő? – Jocelyn! – hallatszott Luke kiáltása a konyhából. – Szétfő

a tészta! Jocelyn nyomott egy gyors puszit Clary fejére. – Bocs, konyhai vészhelyzet. Öt perc múlva? Clary bólintott, majd amint az anyja kisietett a szobából,

visszafordult az íróasztalához. A rúna, amit kitalált, továbbra is a tudata peremét csiklandozta. Újra rajzolni kezdett, befejezte a korábban elkezdett mintát. Amikor végzett, hátradőlt, és a frissen alkotott jelre meredt. Valamelyest emlékeztetett a nyitórúnára, de azért nem nagyon. Egyszerű volt, mint a faék, és új a világban, mint a ma született csecsemő. Fenyegetés szunnyadt benne, azt sugallva, hogy bűntudat és tehetetlen düh hozta létre.

Nagy erejű rúna volt. Bár Clary pontosan tudta, mit jelent, és mire használható, elképzelni sem tudta, hogyan lehetne a segítségére a jelen helyzetben. Úgy érezte magát, mintha a lerobbant kocsija motorházában turkálna egy elhagyatott mellékúton, és közönséges hosszabbítót húzott volna elő diadalmasan a bikázókábel helyett.

Olyan volt, mintha a saját különleges képessége röhögne az arcába. Magában átkozódva az íróasztalra dobta a tollat, és a tenyerébe temette az arcát.

A régi kórházat gondosan kimeszelték, amivel kísérteties ragyogást kölcsönöztek minden felületnek. A legtöbb ablakot bedeszkázták, de éles látásával Maia a félhomályban is ki tudta venni a részleteket – a finom mészport a csupasz padlón, a régi lámpák csavarjainak üres lyukait, a megszáradt festékcsomóval

falhoz tapasztott drótdarabokat, a sötét sarkokban sertepertélő egereket.

Egy hang szólalt meg a háta mögött. – Átkutattam a keleti szárnyat. Semmi. Nálad mi a helyzet? Maia megfordult. Jordan állt mögötte sötét farmerben és

zöld pólója fölött félig összecipzározott fekete pulóverben. A lány megvonta a vállát.

– A nyugati szárnyban sincs semmi. Néhány düledező lépcső, szép építészeti megoldások, ha érdekel az ilyesmi.

Jordan megrázta a fejét. – Akkor húzzunk innen! Futkos a hátamon a hideg ettől a

helytől. Maia örült, hogy nem neki kellett kimondania. Felvette

Jordan lépéseinek ritmusát, és egymás mellett siettek le egy lépcsőn, ami mellett a korlátot olyan sűrűn borította a lehullott vakolat, hogy úgy nézett ki, mintha havas lenne. Nem tudta, miért egyezett bele, hogy eljön a fiúval, de nem tagadhatta, hogy jó kis csapatot alkottak.

Jordan mellett megnyugodott. Annak ellenére, ami közvetlenül Jace eltűnése előtt történt közöttük, a fiú tisztelettel bánt vele, és udvarias távolságot tartott anélkül, hogy Maia zavarban érezte volna magát. A hold fényesen sütött le rájuk, ahogy kiléptek a kórházból, és megálltak az előtte elterülő nyílt terepen. A hatalmas fehér márványépület bedeszkázott ablakai mintha világtalan szemek lettek volna. A bejárat előtt egy görbe fa éppen az utolsó leveleit hullajtottá el.

– Hát, ez merő időpocsékolás volt – jegyezte meg Jordan. Maia rápillantott. A fiú a régi haditengerészeti kórházat bámulta, ami éppen megfelelt a lánynak. Szerette Jordant nézni, amikor az nem figyelt rá. Olyankor nyugodtan

figyelhette az álla ívét, a göndörödő sötét haját a tarkóján, a kulcscsontja vonalát a pólója alatt, és nem kellett attól tartania, hogy a fiú többet is vár tőle, ha észreveszi, merre kalandozik a tekintete.

Amikor először találkoztak, Jordan csinos fiú volt, határozott arcéllel és hosszú szempillákkal, most idősebbnek látszott, ujjait hegek borították, izmai könnyedén mozogtak szűk zöld pólója alatt. Bőre nem vesztette el az olasz ősökről árulkodó kreol árnyalatát, és mogyoróbarna szeme is olyan volt, amilyennek Maia emlékezett rá, bár pupilláját most a lükantrópokra jellemző arany gyűrű keretezte. Olyannak látta, mint a saját pupilláját, amikor reggel a tükörbe nézett. Azt a pupillát, ami éppen a fiú miatt lett neki ilyen.

– Maia? – Jordan kíváncsian nézett rá. – Neked mi a véleményed?

– Ó! – hunyorgott a lány. – Hm, hát... Nem, szerintem sem volt sok veleje átkutatni a kórházat. Őszintén szólva, nem is egészen értem, miért küldtek ide bennünket. Mit keresne Jace a brooklyni hajógyárban? Nem tudok róla, hogy rajongott volna a hajókért.

Jordan tekintetében a csodálkozás helyét valami sokkal komorabb vette át.

– Az East River gyakran itt sodorja partra a holttesteket. A hajógyár területén.

– Gondolod, hogy holttestet keresünk? – Nem tudom. – A fiú vállat vont, sarkon fordult, és

nekiindult. Bakancsa alatt zörögtek a száraz fűszálak. – Talán eljutottam arra a pontra, amikor csak azért keresek tovább, mert gáznak érezném feladni.

Lassított, kényelmes tempóban gyalogolt tovább. Egymás mellett mentek, a válluk majdnem összeért. Maia a manhattani horizontra szegezte a tekintetét a folyó túloldalán. A vízen ragyogó fehér fények garmadája tükröződött. Ahogy a keskeny Wallabout-öbölhöz közeledtek, megpillantották a Brooklyn híd ívét meg a South Street Seaport kivilágított háromszögét a másik parton. Maia érezte a gázolaj bűzét a hajógyár felől, meg szennyezett víz és a fűben szaladgáló kisállatok szagát.

– Nem hinném, hogy Jace meghalt – mondta végül a lány. – Szerintem nem akarja, hogy megtaláljuk.

Erre Jordan felkapta a fejét. – Azt mondod, nem is kéne keresnünk? – Nem. – Maia habozott. A folyóhoz értek. Egy alacsony

kőkerítés mellett túladtak, a lány menet közben végigfuttatta a kezét a tetején. Csak egy keskeny aszfaltcsík volt köztük és a víz között. – Amikor New Yorkba szöktem, nem akartam, hogy megtaláljanak. De nagyon jólesett volna tudni, hogy valaki olyan intenzíven keres, ahogy most mi keressük Jace Lightwoodot.

– Bírtad Jace-t? – kérdezte Jordan semleges hangon. – Hogy bírtam-e? Hát, nem abban az értelemben. Jordan elnevette magát. – Nem úgy értettem. Bár úgy fest, a közmegegyezés az,

hogy lélegzetelállítóan vonzó. – Most előadod a heteroszöveget, és úgy teszel, mintha nem

tudnád, hogy egy másik pasi vonzó-e vagy sem? Jace-t meg a szőrös fazont a Kilencediken a kajáldában ugyanolyannak találod?

– Hát, a szőrös fazonnak van az a szemölcse, szóval, Jace némi előnnyel indul. Már ha valakinek bejön ez a jól fésült,

szőke, Abercrombie & Fitch-külső. – Szempillái alól pillantott a lányra.

– Nekem mindig a sötét hajú fiúk tetszettek – vallotta be halkan Maia.

Jordan a folyó felé fordult. – Mint Simon. – Hát... ja. – Maia már jó ideje nem is gondolt Simonra. –

Olyasmi. – És a zenészeket is csíped. – Jordan kinyújtotta a kezét, és

letépett egy levelet, az egyik alacsonyan lógó ágról a feje fölött. – Úgy értem, én énekelek, Bat DJ volt, Simon pedig...

– A zenét szeretem. – Maia félresöpörte a haját az arcából. – És mit szeretsz még? – Jordan tépkedni kezdte a levelet,

aztán megtorpant, letelepedett a kőkerítésre, és a lány felé fordult. – Mármint, van bármi, ami annyira érdekel, hogy esetleg abból szeretnél megélni?

Maia meglepetten pillantott a fiúra. – Hogy érted? – Emlékszel, amikor ezeket rám varrták? – Lehúzta a

cipzárt, és kibújt a pulóveréből. Alatta a zöld póló rövid ujjú volt. A fiú mindkét felkarján a sánti mantra szanszkrit nyelvű szavai futottak körbe. Maia jól emlékezett rájuk. Közös barátjuk, Valerie készítette őket ingyen, munkaidő után a Red Bank-i tetoválószalonjában. A lány közelebb lépett. Így, hogy Jordan ült, ő pedig állt, majdnem egyforma magasak voltak. Kinyújtotta a kezét, és óvatosan végigfuttatta ujjait a fiú bal karját díszítő betűkön. Jordan lehunyta a szemét az érintésére.

– „Vezess minket a valótlanból a valóságosba” – olvasta hangosan. – „Vezess minket a sötétségből a fénybe. Vezess

minket a halálból a halhatatlanságba.” – A fiú bőre sima volt az ujjai alatt. – Az Upanisadokból van.

– A te ötleted volt. Te olvastál folyton. Mindig mindent tudtál. – Jordan kinyitotta a szemét, és a lányra nézett. Az írisze egy árnyalattal világosabb volt, mint a víz a háta mögött. – Maia, akármihez is akarsz kezdeni, én segítek neked. Elég sokat megspóroltam a Praetortól kapott fizetésemből. Odaadom. Futná belőle a tandíjadra a Stanfordon. Vagyis majdnem az egészre. Ha még mindig oda akarsz menni.

– Nem is tudom – mondta a lány. Kavarogtak a gondolatai. – Amikor csatlakoztam a falkához, azt hittem, ha valaki vérfarkas, az nem lehet ugyanakkor valami más is. Úgy gondoltam, mindenki a falkában él, és nincs különösebb személyisége. Így nagyobb biztonságban éreztem magam. De Luke-nak van élete. Egy könyvesboltot vezet. És te... Te meg a Praetorban vagy. Rájöttem... hogy több is lehetek.

– Mindig is több voltál. – Jordan hangja halk volt és rekedtes. – Amit az előbb mondtál... hogy amikor elszöktél, szeretted volna azt hinni, hogy valaki keres. – Mély lélegzetet vett. – Hát, én kerestelek. Egy percre sem hagytam abban.

Maia a fiú barna szemébe nézett. Jordan nem mozdult, csak az ujjai fehéredtek el, ahogy a térdét szorította. A lány közelebb hajolt – olyan közel, hogy látta a halvány borostát Jordan állán, érezte rajta a farkas, az ember és a fogkrém illatának keverékét. A kezére tette a kezét.

– Hát – szólt –, megtaláltál. Az arcuk alig pár centire volt egymástól. Maia érezte a fiú

leheletét az ajkán, mielőtt megcsókolta. Jordan lehunyt szemmel dőlt előre. A szája éppen olyan puha volt, ahogy a lány emlékezett; beleborzongott, mikor az ajka puhán érintette

az övét. Maia átfonta a fiú nyakát, ujjai göndör hajába túrtak, megérintette nyakszirtje csupasz bőrét, pólója kopott gallérját.

Jordan remegve húzta közelebb magához. A lány érezte izmos teste melegét, ahogy az erős ujjak végigsiklottak a hátán.

– Maia – suttogta a fiú. Felemelte a lány pulóverének szegélyét, ujjai a derekát simították. Szája megmozdult a száján. – Szeretlek. Mindig is szerettelek.

Az enyém vagy. Mindig az enyém leszel. Maia szíve vadul kalapált, ahogy elhúzódott a fiútól, és

visszarángatta a pulóverét. – Jordan! Hagyd abba! A fiú zavart, aggodalmas tekintettel nézett rá. – Ne haragudj. Rosszul csináltam? Senkit sem csókoltam

meg rajtad kívül, amióta... – Elhalt a hangja. Maia megrázta a fejét. – Nem, csak... nem megy. – Rendben – bólintott a fiú. Nagyon nyomorultnak tűnt,

ahogy ott ült látható kétségbeeséssel az arcán. – Nem kell csinálnunk semmit...

A lány kereste a szavakat. – Ez túl sok. – Csak egy csók volt. – Azt mondtad, szeretsz. – Maiának remegett a hangja. –

Felajánlottad a megtakarításaidat. Nem fogadhatom el. – Melyiket? – kérdezte bánattól elcsukló hangon. – A

pénzemet vagy a szerelmemet? – Egyiket sem. Képtelen vagyok rá, érted? Most egyszerűen

nem megy. – Hátrálni kezdett. Jordan tátott szájjal bámult utána. – Légy szíves, ne gyere utánam! – mondta végül a lány, aztán sarkon fordult, és elsietett arra, amerről jöttek.

5 Valentine fia

MEGINT JÉG BORÍTOTTA TÁJAKRÓL ÁLMODOTT. Keserű tundra nyújtózott minden irányban, a tenger fekete vizén jégtáblák sodródtak, a látóhatáron hófödte csúcsok emelkedtek, a jégből faragott városokban az épületek úgy csillogtak, mint Alicante démontornyai.

A fagyott város előtt fagyott tó terpeszkedett. Clary meg-megcsúszva ereszkedett lefelé egy meredek lejtőn, hogy eljusson a partra, bár maga sem tudta, miért. Két alak sötét körvonalai látszottak a befagyott tó közepén. Ahogy Clary csúszkálva közeledett a lejtő aljához, égett a tenyere a fagytól, a cipője megtelt hóval. Egy fiút pillantott meg, akinek a hátából fekete szárnyak nőttek, mint egy varjúnak. A haja fehér volt, akár a jég körülötte. Sebastian. Sebastian mellett pedig ott állt Jace, a fagyott fekete-fehér tájban egyedül aranyszínű haja volt színes.

Ahogy Jace elfordult Sebastiantól, és Clary felé indult, fehér és aranyszínben ragyogó szárnyak fakadtak a hátából. Clary csúszott még pár méternyit a befagyott tó jegén, aztán kimerülten térdre rogyott. A keze kékre fagyott és vérzett, az ajka kiszáradt, minden egyes dermesztő lélegzet égette a tüdejét.

– Jace – suttogta.

És a fiú ott állt előtte, felemelte a földről, beburkolta a szárnyaival, és Clary már nem is fázott többé. A meleg a szívéből kezdett szétterjedni, ahogy az erek szertevitték a testében, félig fájdalmas, félig örömteli bizsergéssel keltve életre a kezét és a lábát.

– Clary! – szólt Jace gyengéden simogatva a lány haját. – Megígéred, hogy nem fogsz sikítani?

Clary kinyitotta a szemét. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van, úgy forgott vele a világ, mintha egy mozgó körhintából nézné. Aztán tudatosult benne, hogy Luke-nál ébredt, a saját szobájában az ismerős matracon. Ott volt a szekrény, ajtaján a repedt tükörrel, az East Riverre nyíló ablaksor meg a sziszegő, köpködő radiátor. Halvány fény szűrődött be odakintről, a szekrény fölött pedig a füstriasztó derengett pirosan. Clary az oldalán feküdt egy halom takaró alatt, a hátánál kellemes melegséget érzett. Valaki gyengéden átvetette a karját az oldalán. A kábulat álom és ébrenlét közötti mezsgyéjén egy pillanatra azt hitte, Simon mászott be az éjszaka az ablakon, és feküdt le mellé, hogy aztán összebújva aludjanak, éppen, mint gyerekkorukban.

De Simon teste nem meleg. A szíve majd kiugrott a mellkasából. Még mindig

félálomban fordult meg a takarók alatt. Jace feküdt mellette az oldalán felkönyökölve. Fejét a tenyerére támasztva nézte Claryt. A halvány holdfény glóriát varázsolt a hajából, szeme aranyszínben csillogott, mint egy macskáé. Fel volt öltözve, ugyanazt a rövid ujjú fehér pólót viselte, amiben a lány korábban látta, karját, mint fatörzsre felkúszó indák vették körül a rúnák.

Clarynek a lélegzete is elállt az ijedtségtől. Jace, az ő Jace-e soha nem nézett rá így. Régen vágyakozás ült a tekintetében, nem ez a lusta, zsákmányra éhes vadság, amitől a lánynak azonnal összevisszavert a szíve.

Kinyitotta a száját. Maga sem tudta, hogy csak kimondani akarta a fiú nevét, vagy inkább sikított volna, de esélye sem maradt, hogy kiderüljön. Jace olyan gyorsan mozdult, hogy képtelenség volt szemmel követni. Egyik pillanatban még a lány mellett feküdt, a következőben pedig ránehezedett, kezét a szájára tapasztva. Combjai két oldalról szorították Clary csípőjét, a lány érezte, ahogy karcsú, izmos teste az övéhez tapad.

– Nem bántalak – mondta Jace. – Sosem bántanálak. De nem akarom, hogy sikíts. Beszélnem kell veled!

Clary döbbenten meredt rá. Meglepetésére a fiú felnevetett, éppen úgy, mint máskor,

csak alig hallhatóvá szelídítve. – Olvasok a szemedből, Clary Fray. Abban a pillanatban,

hogy leveszem a szádról a kezemet, visítani kezdesz. Vagy felhasználod, amit tanultál, és eltöröd a csuklómat. Gyerünk, ígérd meg, hogy nem teszed! Esküdj az Angyalra!

A lány ezúttal a szemeit forgatta. – Oké, igazad van – mondta Jace. – Nem tudsz megesküdni,

amíg befogom a szádat. Mindjárt elengedlek... És, ha kiabálsz... – Félrebillentette a fejét, halvány aranyszínű haja a szemébe hullott. – Felszívódom.

Elvette a kezét. Clary mozdulatlanul feküdt, és levegő után kapkodott, ahogy a fiú teljes súlyával ránehezedett. Tudta, hogy Jace gyorsabb nála, és bármivel is próbálkozna, könnyedén leszerelné, de úgy tűnt, a fiú egyelőre játékként

kezeli a helyzetet. Clary hirtelen érzékelte, hogy felcsúszott a pólója, és a fiú lapos, kemény hasa közvetlenül csupasz bőréhez simul. Elvörösödött.

Hiába égett az arca, olyan volt, mintha hideg jégszilánkok száguldanának az ereiben.

– Mit keresel itt? A fiú csalódott képpel húzódott vissza valamelyest. – Ez igazából nem válasz ám a kérdésemre. Inkább valami

hallelujaféleségre számítottam. Mármint, nem mindennap fordul elő, hogy az ember pasija feltámad halottaiból.

– Tudtam, hogy nem haltál meg – szólt Clary zsibbadt szájjal. – Láttalak a könyvtárban...

– Mustard ezredessel? – Sebastiannal. A fiú halk kuncogással fújta ki a levegőt. – Tudtam, hogy ott vagy. Éreztem. Clary érezte, hogy megfeszülnek az izmai. – Hagytad, hogy azt higgyem... – kezdte. – ...korábban. Azt

hittem... Én tényleg azt hittem, hogy talán... – Elhallgatott. Nem volt képes kimondani. – Ez megbocsáthatatlan. Ha én tettem volna veled ugyanezt...

– Clary! – A fiú megint ránehezedett. Keze melegen szorította a csuklóját, a lélegzete puhán csiklandozta a fülét. Clary mindenhol érezte, hogy csupasz bőrük összeér. Nehéz volt így figyelnie. – Nem tehettem mást. Túlságosan veszélyes volt. Ha beavatlak, döntened kellett volna, szólsz-e a Tanácsnak, hogy életben vagyok. Ha megteszed, vadásznának rám, ha nem, a cinkosommá váltál volna a szemükben. Amikor megláttál a könyvtárban, várnom kellett. Muszáj volt megtudnom, szeretsz-e még. Hogy a Tanácshoz rohansz-e

azzal, amit megtudtál. Nem tetted. Biztosnak kellett benne lennem, hogy fontosabb vagyok neked, mint a Törvény. Mert ez az igazság, ugye?

– Nem tudom – suttogta Clary. – Nem tudom. Ki vagy te? – Még mindig Jace vagyok – felelte a fiú. – Még mindig

szeretlek. Clary szemébe forró könnyek tolultak, hunyorgott, ahogy

végigfolytak az arcán. A fiú lehajtotta a fejét, megcsókolta az arcát, aztán a száját. A lány saját könnyeinek sós ízét érezte, ahogy Jace finoman, óvatosan szétnyitotta szájával a száját. A fiú ismerős ízei és érintései magukkal ragadták, egy futó pillanatra átadta magát neki, kétségeit elhomályosították a teste vak, irracionális reakciói, a vágy, hogy Jace közelében lehessen, hogy ne engedje el. Ebben a pillanatban kinyílt a szoba ajtaja.

Jace elengedte Claryt, ő pedig azonnal elhúzódott tőle, és kapkodva megigazította pólóját. A fiú kényelmes lassúsággal felült, és rávigyorgott a küszöbön álló jövevényre.

– Nicsak, nicsak! – szólt. – Ember nem időzített ilyen rosszul, amióta Napóleon úgy döntött, hogy a tél kellős közepe a legalkalmasabb időpont Oroszország megszállására.

Sebastian volt az. Ilyen közelről Clary tisztábban látta a különbségeket ahhoz

képest, amikor Idrisben találkoztak annak idején. A haja fehér volt, a sötét alagútnak tűnő szemeit keretező pillák olyan hosszúak voltak, mint egy pók lábai. Fehér inget viselt, aminek felgyűrte az ujjait, így látni lehetett a jobb csuklója körül karkötőszerűen körbefutó vörös heget. A tenyerén is volt egy frissnek tűnő, csúnya seb.

– Az ott a húgom, akit éppen igyekszel megbecsteleníteni – szólt Jace-re szögezve a tekintetét. Határozottan vidámnak tűnt a szeme.

– Bocs! – Jace bocsánatkérése nem hangzott valódinak. Mint egy macska, nyújtózott el az ágyon. – Elragadott bennünket a hév.

Clary élesen szívta be a levegőt. Még a saját fülének is nyers volt a hangja.

– Tűnj el innen! – parancsolt rá Sebastianra. A fiú könyökével és csípőjével az ajtófélfának

támaszkodott. A lánynak egyszerre feltűnt, mennyire hasonlít a mozgása Jace-ére. Mások voltak, de egyformán mozogtak. Mintha...

Mintha ugyanaz az ember tanította volna őket. – Na! – szólt Sebastian. – Hát, illik így beszélni a

bátyuskáddal? – Magnus jobban tette volna, ha meghagy előszobafogasnak

– vicsorította Clary. – Ó, szóval emlékszel rá? Nagyon jól éreztem magam

aznap. – Halványan elmosolyodott, Clary pedig összeszoruló gyomorral idézte fel, ahogy a fiú elvitte édesanyja házának megüszkösödött romjai közé, és megcsókolta a törmelékhalom közepén, holott pontosan tudta, milyen viszony van köztük.

A lány a szeme sarkából Jace-re pillantott. A fiú is pontosan tudta, hogy Sebastian megcsókolta, hiszen ugratta vele, Jace pedig majdnem megölte érte. Most viszont nem tűnt dühösnek. Inkább jókedvű volt, bár kissé bosszús, amiért megzavarták.

– Meg kéne ismételnünk – jegyezte meg Sebastian a körmeit mustrálva. – Jó, ha együtt a család.

– Nem érdekel, mit gondolsz. Nem vagy a bátyám – jelentette ki Clary. – Gyilkos vagy.

– Nem igazán vágom, a kettő miért zárná ki egymást – mondta Sebastian. – Drága jó apánk sem volt éppen szentéletű. – Tekintete lustán visszatévedt Jace-re. – Alapesetben nem szívesen avatkozom a barátaim szerelmi életében, de nem nagyon van kedvem a végtelenségig itt ácsingózni. Főleg, hogy nem kapcsolhatom fel a lámpát. Unalmas.

Jace felült, és megigazította az ingét. – Adj nekünk öt percet! Sebastian színpadiasan felsóhajtott, és becsukta az ajtót.

Clary Jace-re meredt. – Mi a f... – Hogy beszélsz, Fray? – Jace a szemét forgatta. – Nyugi! Clary az ajtó felé bökött. – Hallottad, mit mondott. Arról a napról, amikor

megcsókolt. Tudta, hogy a testvére vagyok. Jace... Valami villant a fiú szemében, amitől aranyló szeme egy

árnyalattal sötétebbnek tűnt, amikor azonban újra megszólalt, olyan volt, mintha Clary szavai, akár egy teflonfelületről, egyszerűen lepattantak volna róla, semmilyen hatást nem gyakorolva rá.

A lány elhúzódott. – Jace! Hallod egyáltalán, amit mondok? – Figyelj, megértem, ha zavarban vagy így, hogy a bátyád

kint vár a folyosón. Nem akartalak megcsókolni. – Megvillantott egy mosolyt, amit Clary más körülmények között elbűvölőnek talált volna. – Csak abban a pillanatban jó ötletnek tűnt.

Clary kikászálódott az ágyból, és lenézett a fiúra. Az ágy lábán lógó füdőköpenye után nyúlt, és belebugyolálta magát. Jace mozdulatlanul figyelte, nem próbálta megállítani, bár a szeme villogott a sötétben.

– Nem... nem is értem. Először eltűnsz, aztán beállítasz vele, és úgy teszel, mintha nem lenne ebben semmi különös, és csodálkoznom sem kéne rajta...

– Megmondtam. Biztosnak kellett lennem benned. Nem akartalak abba a helyzetbe hozni, hogy tudd, hol vagyok, miközben a Klávé nyomoz utánad. Tudtam, hogy nehéz lesz...

– Nehéz? – Clarynek a lélegzete is elállt a dühtől. – Egy dolgozat lehet nehéz. Vagy egy akadálypálya. Az eltűnésedbe gyakorlatilag belepusztultam, Jace. És szerinted mit tettél Aleckel? Isabelle-lel? Maryse-szel? Tudod, milyen volt? Van elképzelésed? Sötétben tapogatózni, keresni...

Megint ugyanaz a különös kifejezés futott át a fiú arcán: mintha hallaná is Claryt, meg nem is.

– Ja, igen, akartam kérdezni. – Angyali mosolyra görbült a szája. – Mindenki engem keres?

– Hogy mindenki... – Clary megrázta a fejét, és szorosabbra húzta magán a köpenyt. Hirtelen el akarta takarni magát a fiú ismerős szépsége és imádni való ragadozó mosolya elől, ami azt súgta, hogy bármit hajlandó megtenni vele, akárki is várakozik a folyosón.

– Abban reménykedtem, hogy kiplakátolnak, mint az elveszett macskákat szokás – mondta a fiú. – „Eltűnt egy észbontóan vonzó tizenéves fiú. A Jace vagy a Szexi névre hallgat.”

– Ugye, rosszul hallottam?

– Nem tetszik a Szexi? Mit szólnál ahhoz, hogy Cukipofa? Vagy Királyi Szépség? Mondjuk, ez az utolsó talán túlzás. Bár elvileg a családom brit...

– Fogd be! – szakította félbe nyersen a lány. – És tűnj el innen!

– De... – A fiú láthatóan megdöbbent, és Clarynek észébe jutott, mennyire csodálkozott akkor is, amikor annak idején az uradalom előtt ellökte magától. – Jól van, rendben, beszéljünk komolyan. Azért vagyok itt, Clarissa, mert szeretném, ha velem jönnél.

– Hova menjek veled? – Csak gyere velem – mondta Jace, aztán habozott. – És

Sebastiannal. Akkor mindent elmagyarázok. Clary egy pillanatig dermedten állt, tekintetét a fiúra

szegezte. Ezüstös holdfény rajzolta ki Jace szájának körvonalát, arca görbületét, a szempilláit, a nyaka ívét.

– Amikor legutóbb elmentem veled valahova, az lett a vége, hogy leütöttek, elvesztettem az eszméletemet, és bevonszoltak egy fekete mágiás ceremónia közepére.

– Az nem én voltam, hanem Lilith. – Az a Jace Lightwood, akit én ismerek, nem is lenne

hajlandó egy szobában tartózkodni Jonathan Morgensternnel anélkül, hogy megölné.

– Nemsokára előtted is világos lesz, hogy magammal tolnék ki – jegyezte meg Jace könnyedén, miközben belebújtatta a lábát a csizmájába. – Össze vagyunk kötve. Ha őt megvágod, én is vérzek.

– Össze vagytok kötve? Mit jelent az, hogy össze vagytok kötve?

Jace hátravetette a haját.

– Ez komolyabb dolog annál, hogy megérthetnéd, Clary. Sebastiannak van egy terve. Hajlandó küzdeni és áldozatot vállalni. Ha adnál egy esélyt, hogy elmagyarázzam...

– Megölte Maxot, Jace – mondta a lány. – Az öcsédet. A fiú összerezzent, és Claryben egy pillanatra feltámadt a

reményt, hogy talán sikerült áttörnie a falat, de Jace arca máris kisimult, mint egy gyűrött lepedő, ha megfeszítik.

– Az... az csak baleset volt. Ráadásul, Sebastian legalább annyira a testvérem.

– Nem! – Clary megrázta a fejét. – Nem a testvéred. Az én testvérem. És Isten a megmondhatója, nagyon szeretném, ha nem így lenne. Meg sem kellett volna születnie...

– Hogy mondhatsz ilyet? – háborodott fel Jace. A földre lendítette a lábát. – Eszedbe jutott már, hogy talán nem minden annyira fekete és fehér, mint hiszed? – Lehajolt, hogy felvegye a fegyverekkel telezsúfolt övét, és a derekára csatolja. – Háború volt, Clary, és sokan megsebesültek... de akkor minden más volt. Most már tudom, hogy Sebastian soha nem ártana szánt szándékkal senkinek, akit szeretek. Nagyobb ügy érdekében cselekszik. Néha vannak polgári áldozatok...

– Te polgári áldozatnak nevezted a saját öcsédet? – A lány hangja a hitetlenségtől félig-meddig kiabálássá erősödött. Úgy érezte, levegőt is alig kap.

– Clary, nem figyelsz rám. Ez fontos... – Ahogy Valentine is fontosnak gondolta azt, amit csinált? – Valentine tévedett – jelentette ki Jace. – Abban nem, hogy

a Klávé korrupt, de azt rosszul látta, hogyan lehet helyrehozni a dolgokat. Sebastiannak viszont igaza van. Ha meghallgatnál bennünket...

– Bennünket? – vágott a szavába Clary. – Istenem! Jace... – A fiú az ágyon ülve őt figyelte, neki pedig folyamatosan azon járt az esze, vajon hol hagyta az irónját, és hogy lenne-e esélye elérni az éjjeliszekrény fiókjában lévő kését. Meg hogy, ha sikerülne, rá tudná-e venni magát, hogy használja.

– Clary? – Jace félrebillentett fejjel tanulmányozta a lány arcát. – Ugye... ugye, szeretsz még?

– Én Jace Lightwoodot szeretem – felelte Clary. – Azt nem tudom, te ki vagy.

A fiú arca megváltozott, mielőtt azonban megszólalhatott volna, éles sikoly hasított a csendbe, és üvegcsörömpölése hallatszott.

Clary azonnal megismerte a hangot. Az anyja volt. Anélkül, hogy még egyszer Jace-re pillantott volna, feltépte

a szobája ajtaját, kiugrott a folyosóra, és már rohant is a nappaliba. Luke házának nagy nappaliját hosszú pult választotta el a konyhától. Jocelyn most ennél a pultnál állt kusza kontyba rendezett hajjal, pizsamanadrágban és egy rojtos pólóban. Nyilvánvalóan innivalóért jött a konyhába. Szilánkjaira tört pohár hevert a lábai előtt, a víz lassan beszívódott a szürke szőnyegbe.

Minden szín kiszökött az arcából, olyan sápadt volt, mintha hipóval öntötték volna le. A szoba túlsó végébe meredt, és Clarynek nem is kellett odafordítania a fejét, hogy tudja, mit néz.

A fiát. Sebastian a nappali falának támaszkodott az ajtó közelében,

arcán nem látszott semmiféle érzelem. Leeresztette a szemhéját, és a pilláin keresztül figyelte Jocelynt. Volt valami

a tartásában, a külsejében, amitől úgy tűnt, mintha a tizenhét éves Valentine lépett volna le Hodge fényképéről.

– Jonathan – suttogta Jocelyn. Clary még akkor is mozdulatlanná dermedve állt, amikor Jace berontott a folyosóra, egy pillantással felmérte a helyzetet, és megtorpant. Bal keze az övén nyugodott, karcsú ujjai alig pár centire voltak egyik tőre markolatától. Clary tudta, hogy egy másodpercébe sem telne előrántani a fegyvert.

– Most a Sebastian nevet használom – szólt Clary bátyja. – Arra a következtésre jutottam, hogy nincs értelme megtartanom a nevet, amit tőled és apámtól kaptam. Mindketten elárultatok, és jobb szeretném, ha a lehető legkevesebb dolog fűzne hozzátok.

A víz sötét gyűrűben terjedt szét a Jocelyn lábánál heverő összetört pohár szilánkjai közül. A nő előrelépett, tekintete Sebastian arcát fürkészte.

– Halottnak hittelek – suttogta. – Halottnak. Láttam a hamuvá égett csontjaidat.

Sebastian összehúzta fekete szemét, ahogy visszanézett rá. – Ha valóban az anyám lennél – mondta –, igazi, jó anya,

tudtad volna, hogy élek. Valaki egyszer azt mondta, hogy az anyák egész életükben masuknál hordják a lelkünk kulcsát. De te eldobtad az enyémet.

Jocelyn felhördült, és a pultnak támaszkodott, hogy talpon maradjon. Clary legszívesebben odafutott volna hozzá, de földbe gyökerezett a lába. Akármi is történt a bátyja és az anyja között, abban neki nem osztottak szerepet.

– Ne mondd, hogy kicsit sem örülsz nekem, anya! – folytatta Sebastian, és bár a szavai szinte esdekeltek, a hangja színtelen maradt. – Hát, nem én vagyok a tökéletes fiú? –

Szélesre tárta a karjait. – Erős, jóképű, drága apám kiköpött mása.

Jocelyn szürke arccal rázta meg a fejét. – Mit akarsz, Jonathan? – Azt, amit mindenki más – felelte a fiú. – A jussomat. Ez

esetben a Morgenstern-örökséget. – A Morgensternek öröksége a vér és a pusztítás – felelte

Jocelyn. – Mi itt nem vagyunk Morgensternek. Sem én, sem a lányom. – Kihúzta magát, és bár keze még mindig a pultot markolta, Clary látta, hogy anyja tekintetébe lassan visszatér a régi tűz. – Ha most elmész, Jonathan, nem szólok a Klávénak, hogy itt jártál. – Jace-re ugrott a tekintete. – Ez rád is vonatkozik. Ha tudnák, hogy együttműködtök, mind a kettőtöket megölnének.

Clary ösztönösen Jace elé lépett. A fiú az ő válla fölött nézett Jocelynre.

– Nem akarja, hogy meghaljak? – kérdezte. – Nem akarom a lányomat szenvedi látni – felelte a nő. – És

a Törvény szigorú. Túlságosan is szigorú. Ami veled történt, azt talán még vissza lehet csinálni. Ami viszont téged illet, én Jonathanom, túlságosan késő.

Pultot szorító keze hirtelen előrelendült, benne Luke hosszú nyelű kindjalja. Jocelyn arcán könnyek csillogtak, de biztos kézzel szorította a tőrt.

– Éppen úgy nézek ki, mint ő, igaz? – kérdezte Sebastian anélkül, hogy megmoccant volna. – Valentine. Ezért nézel így rám.

Jocelyn megrázta a fejét.

– Pont úgy nézel ki, mint az első pillanattól fogva, amikor megláttalak. Mint egy démoni lény. – Fájdalmasan szomorú volt a hangja. – Annyira sajnálom.

– Mit sajnálsz? – Hogy nem öltelek meg, amikor megszülettél – felelte

Jocelyn, és a kindjalt forgatva kilépett a pult mögül. Clary izmai megfeszültek, de Sebastian nem mozdult. Sötét

szemét felé közelítő anyjára szegezte. – Ezt akarod? – kérdezte. – Hogy meghaljak. – Kitárta a

karját, mintha meg akarná ölelni a nőt, és egyet előrelépett. – Hát, ne habozz, végezz a fiaddal! Nem foglak megállítani.

– Sebastian! – szólt Jace. Clary hitetlenkedve pillantott rá. Tényleg aggodalmat hallott a hangjában?

Jocelyn még közelebb lépett. A késből csak egy homályos folt látszott, olyan sebesen pörgette a kezében. Amikor megállt, a hegye egyenesen Sebastian szívére mutatott.

A fiú továbbra sem mozdult. – Tedd meg! – suttogta. Félrebíllentette a fejét. – Rá tudod

venni magad? Meg kellett volna ölnöd a születésem után. Mégsem tetted meg. Talán, még te is tudod, hogy a gyerekét mindenki feltétel nélkül szereti. Talán, ha eléggé szeretsz, megmenthetnél.

Egy pillanatig anya és fia egymásra meredt, hűvös zöld szempár találkozott egy szénfeketével. Éles vonalak húzódtak Jocelyn szája sarkában. Clary meg mert volna esküdni, hogy két hete még nem voltak ott.

– Csak megjátszod magad – mondta remegő hangon a nő. – Nem érzel semmit, Jonathan. Apád megtanított rá, hogyan tettess emberi érzelmeket, valahogy úgy, ahogy egy papagájt is meg lehet rá tanítani, hogyan ismételje el a szavakat. Az sem

érti, mit mondok, mint ahogy te sem. Borzasztóan szeretném, istenemre mondom, borzasztóan szeretném, ha máshogy lenne. De...

Jocelyn gyors, gyilkos mozdulattal felfelé rántotta a pengét. Tökéletes vágás volt, át kellett volna metszenie Sebastian bordáit, és a szívébe hatolnia. Csakhogy a fiú még gyorsabb volt, mint Jace. Kifordult, és hátralépett, így a penge hegye csak felületes sebet ejtett a mellkasán..

Jace hangosan felszisszent. Clary odakapta a fejét. A fiú ingének elején vörös folt terebélyesedett. Össze vagyunk kötve. Ha őt megvágod, én is vérzek.

Clary gondolkodás nélkül átrohant a szobán, és Sebastian meg az anyja közé vetette magát.

– Anya! – kiáltotta. – Ne! Jocelyn a tőrrel a kezében továbbra is Sebastianra szegezte a

tekintetét. – Állj félre az útból, Clary! Sebastian felnevetett. – Aranyos, nem? – szólt. – A kishúg védelmezi a

bátyuskáját. – Nem téged védelek. – Clary egy pillanatra sem vette le a

szemét anyja arcáról. – Akármi történik Jonathannal, az történik Jace-szel is. Érted, anya? Ha megölöd, Jace is meghal. Máris vérzik. Kérlek, anya!

Jocelyn nem engedte el a fegyvert, de bizonytalanság jelent meg az arcán.

– Clary... – Te jó ég, milyen ciki! – állapította meg Sebastian. –

Kíváncsi vagyok, ezt hogy oldjátok meg. Végtére is nincs okom távozni.

– Ami azt illeti – szólalt meg egy hang a folyosóról –, van. Luke volt az, mezítláb, farmerben és egy öreg pulóverben.

Kócos hajával, szemüveg nélkül különös módon fiatalabbnak tűnt. Lefűrészelt csövű vadászpuskát szorított a vállához, és egyenesen Sebastianra célzott. – Ez egy 12-es kaliberű, csőtáras Winchester. A falkában arra használjuk, hogy elintézzük a saját fejük után menő farkasokat – mondta. – Mégha nem is öllek meg, lerobbanthatom a lábaidat, Valentine fia.

Olyan volt, mintha a szobában mindenkiben egyszerre szorult volna benn a levegő, mindenkiben, kivéve Luke-ot. És persze, Sebastiant, aki fülig érő vigyorral indult Luke felé, tudomást sem véve a puskáról.

– Valentine fia – szólt. – Tényleg így gondolsz rám? Más körülmények között akár a keresztapám is lehettél volna.

– Más körülmények között – felelte Luke a ravaszra csúsztatva az ujját – ember is lehettél volna.

Sebastian megtorpant. – Ugyanezt rólad is el lehet mondani, vérfarkas. Mintha lelassult volna a világ. Luke a puska csöve mellett

elnézve célzott. Sebastian mosolyogva állt egy helyben. – Luke! – szólt Clary. Olyan volt, mint egy rémálom,

amiben sikítani szeretett volna, de csak suttogás jött ki a torkán. – Luke, ne lőj!

Mostohaapja ujja megfeszült a ravaszon – ekkor mozgásba lendült Jace, átvetette magát a kanapén, és éppen abban a pillanatban, amikor a fegyver elsült, nekirontott Luke-nak.

A lövés célt tévesztett, az egyik ablak csörögve robbant szét, ahogy a golyó eltalálta. A férfi egyensúlyát vesztve tántorodott hátra. Jace kitépte a kezéből apuskát, és eldobta. A fegyver

pörögve repült ki az ablakon, a fiú pedig visszafordult Luke felé.

– Figyelj... – kezdte. Luke megütötte. Hiába tudta, amit tudott, amikor az alapvetően kedves és

szelíd Luke, aki számtalanszor állt ki Jace-ért Jocelyn, Maryse vagy akár a Klávé előtt, arcul ütötte a fiút, Clary úgy érezte, mintha ő maga kapott volna egy pofont. Jace, akit szintén váratlanul ért az ütés, háttal a falnak zuhant.

Sebastian, aki eddig a gúnyon és az undoron kívül semmilyen érzelmet nem tanúsított, dühödten elvicsorodott, és előhúzta az övéből hosszú, vékony tőrét. Luke elkerekedett szemmel próbált kifordulni, de Sebastian gyorsabb volt nála – gyorsabb volt bárkinél, akit Clary valaha látott. Gyorsabb még Jace-nél is. A tőrt Luke mellébe döfte, megforgatta, majd a markolatáig vörösen rántotta ki újra. Luke a falnak dőlt, aztán Clary döbbent tekintetétől kísérve a földre csúszott véres ujjnyomokat hagyva maga után.

Jocelyn sikított. A hang rosszabb volt, mint amikor a golyó összetörte az üveget, bár Clary mintha nagyon messziről vagy a víz alól hallotta volna. Luke-ra meredt, aki elterült a földön; a szőnyegen sebesen nőtt a vörös folt körülötte.

Sebastian ismét felemelte a tőrt. Clary rávetette magát, miden erejével a vállának ugrott, igyekezett kibillenteni az egyensúlyából. Alig mozdította meg a fiút, de annyit elért, hogy elejtette a tőrt. Sebastian a lány felé fordult. Az ajka felrepedt és vérzett, Clary nem tudta, miért, míg hirtelen Jace is a látóterébe nem került, és látta a vért a száján, ahol Luke megütötte.

– Elég! – Jace megragadta Sebastian dzsekijének hátulját. Sápadt volt, nem nézett sem Luke-ra, sem Claryre. – Hagyd abba! Nem ezért jöttünk.

– Engedj el! – Nem! – Jace előrenyúlt a másik fiú mögül, és megragadta

a csuklóját. Tekintete találkozott Claryével. Az ajka szavakat formált, de Sebastian gyűrűje ezüstösen villant, és mind a ketten semmivé lettek. Két lélegzetvétel között egyszerűen szertefoszlottak. Amint eltűntek, valami fémes süvített át a levegőn ott, ahol az imént álltak, és belefúródott a falba.

Luke kindjalja volt az. Clary az anyja felé fordult. Jocelyn hajította el a tőrt, de nem

is nézett utána. Odarohant Luke-hoz, lerogyott a véres szőnyegre, és az ölébe vette a férfi fejét. Luke szeme csukva volt, vér szivárgott a szája sarkából. Sebastian ezüsttőre nem messze hevert a földön.

– Anya – suttogta Clary. – Ugye... – A tőr ezüstből volt. – Jocelynnek remegett a hangja. –

Különleges kezelés nélkül nem fog olyan gyorsan begyógyulni, mint kéne. – Ujjai hegyével megérintette Luke arcát.

Clary megkönnyebbülten állapította meg, hogy a férfi mellkasa, ha erőtlenül is, de azért emelkedik és süllyed. Könnyek égették a szemét, és egy pillanatra rácsodálkozott anyja higgadtságára. De Jocelyn állt már otthona üszkös romjai között is, szülei meg a fia szénné égett holtteste fölött, és akkor is talpra állt.

– Hozz néhány törülközőt a fürdőszobából! – mondta a nő. – El kell állítanunk a vérzést.

Clary feltápászkodott, és szinte vakon támolygott Luke kicsi fürdőszobájába. Lekapta az ajtó hátulján lógó szürke

törülközőt, és visszament a nappaliba. Jocelyn egyik kezével Luke fejét tartotta az ölében, a másikban a mobilját szorongatta. Amikor Clary belépett, letette a készüléket, és a törülközőért nyúlt. Félbehajtotta, Luke mellére tette és a sebre szorította. Clary figyelte, ahogy a szürke anyag lassan skarlátvörös lesz a vértől.

– Luke – suttogta. A férfi nem mozdult. Hátborzongatóan szürke volt az arca.

– Felhívtam a falkáját – mondta Jocelyn. Nem nézett a lányára. Clarynek hirtelen eszébe jutott, hogy anyja egyetlen kérdést sem tett fel Jace-ről vagy Sebastianról, sem arról, mit keresett Jace a szobájában. Kizárólag Luke-ra koncentrált. – Néhányuk a környéken járőrözik. Amint megérkeznek, el kell mennünk. Jace vissza fog jönni érted.

– Azt nem tudhatod... – Clarytől csak rekedt suttogásra tellett.

– De, tudom – vágott a szavába Jocelyn. – Valentine tizenöt év után is visszajött értem. A Morgensternek ilyenek. Soha nem adják fel. Újra eljön érted.

Jace nem Valentine. De Clary egy szót sem tudott kinyögni. Csak térdre akart rogyni, megszorítani Luke kezét, és elmondani neki, mennyire szereti.

Aztán eszébe jutott Jace keze, ahogy megérintette a szobájában, és inkább nem tette. Ez az egész az ő hibájából történt. Nem érdemelte meg, hogy akár Luke-ot, akár saját magát vigasztalhassa. Csak a fájdalomra és a bűntudatra szolgált rá.

A verandáról lépések zaja és halk mormogis hallatszott. Jocelyn felkapta a fejét. A falka.

– Clary, menj, szedd össze a dolgaidat! – szólt a nő. – Hozd magaddal, amire szükséged lesz, de csak annyit, amennyit elbírsz! Nem jövünk vissza ebbe a házba.

6 Nem evilági fegyver

AZ ACÉLSZÜRKE ÉGBŐL APRÓ PELYHEKBEN HULLOTT A KORAI

HÓ, miközben Clary és édesanyja az East River felől fújó csípős szél elől védekezve, lehajtott fejjel sietett a Greenpoint Avenue-n.

Jocelyn egy szót sem szólt, amióta otthagyták Luke-ot a használaton kívüli rendőrőrsön, ahol a falka berendezkedett. Minden összemosódott – a falka, ahogy becipelték a vezérüket, a gyógyító felszerelések, Clary és Jocelyn, mikor próbált ránézni Luke-ra, miközben a farkasok érezhetően igyekeztek kizárni őket. A lány tudta, miért nem vihették Luke-ot a mondénok kórházába, de rettenetesen nehéz volt otthagyni a meszelt helyiségben, ami a falka betegszobájaként szolgált.

Nem arról volt szó, hogy a farkasok ne kedvelték volna Jocelynt vagy Claryt. Luke menyasszonya és annak a lánya egyszerűen nem volt a falka tagja. Soha nem is lehettek azok. Clary körülnézett Maia után kutatva, hogy szövetségesre leljen, de a lány nem volt ott. Jocelyn végül kiküldte a folyosóra, hogy inkább várjon ott, mert a betegszobában túl nagy volt a zsúfoltság. Odakint Clary a földre rogyott, és az ölébe vette a hátizsákját. Hajnali két óra volt, és soha életében nem érezte magát ennyire egyedül. Ha Luke meghal...

Már nem is emlékezett rá, milyen volt az élet nélküle. Tőle és az édesanyjától tanulta meg, milyen, amikor feltétel nélkül szeretik az embert. Az egyik legelső emléke az volt, amikor Luke felültette egy almafa ágára a vidéki háza kertjében. A betegszobában a férfi hörögve lélegzett, ahogy a falka harmadik embere, Bat kicsomagolta a gyógyító készletet. Clarynek az jutott eszébe, hogy az emberek általában akkor lélegeznek hörögve, amikor a halálukon vannak. És nem lett volna illendő emlékezni rá, mit mondtunk utoljára valakinek a halála előtt?

Amikor Jocelyn végre fáradt tekintettel kijött a betegszobából, Clary felé nyújtotta a kezét, és felsegítette a földről.

– Hogy van? – kérdezte a lány. – Stabilizálták az állapotát – felelte Jocelyn. Végignézett a

folyosón. – Mennünk kéne. – Hová? – csodálkozott Clary. – Azt hittem, itt maradunk

Luke-kal. Nem akarom magára hagyni. – Én sem. – Jocelyn hangja határozott volt. Clary arra a nőre

gondolt, aki hátat fordított Idrisnek és mindennek, amit valaha ismert, hogy új életet kezdhessen egyedül. – Jace-t és Jonathant viszont nem vezethetjük ide. Nem lenne biztonságos sem a falkának, sem Luke-nak. Márpedig Jace itt fog először keresni.

– Akkor hová... – kezdte Clary, de aztán rájött, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Mindig ugyanoda mentek, ha segítségre volt szükségük.

Most porcukorra emlékeztető vékony fehér réteg borította a repedezett járdát. Jocelyn hosszú kabátot vett, mielőtt eljöttek otthonról, alatta azonban még mindig a Luke vérétől foltos ruhákat viselte. Összeszorította a száját, rezzenéstelen

tekintetét az útra szegezte maga előtt. Clary kíváncsi lett volna, hogy anyja ugyanígy gyalogolt-e ki Idrisből is, hamuval teli csizmában, a Végzet Kelyhét a kabátja alá rejtve.

Clary megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Képzelődött, olyan dolgokat idézett fel a múltból, amiket nem is láthatott a saját szemével. A gondolatai elterelődtek, talán az elmúlt órák borzalmai miatt.

Hirtelen hívatlanul megjelent a fejében a kép, ahogy Sebastian Luke mellkasába döfte a tőrét, és Jace ismerős, szeretett hangját hallotta: „polgári áldozat”.

Gyakran megtörténik, hogy mire valami értékes, amit elvesztettünk, előkerül, már nem olyan, mint amikor utoljára láttuk.

Jocelyn megborzongott, és a fejére húzta a kapucniját. A fehér hópelyhek már kezdtek gyülekezni vörös fürtjei között. Továbbra sem szólt, ahogy végigsiettek a lengyel és orosz éttermekkel, borbélyműhelyekkel és szépségszalonokkal határolt, fehér és sárga fényben fürdő elhagyatott utcán. Emlékkép villant Clary szemhéja mögött – ezúttal igazi, nem csupán a fantáziája szüleménye. Anyja két piszkos hókupac között sietve beterelte egy sötét utcába. Az ég egyre szürkébb és komorabb lett felettük.

Látta már ezt a képet korábban is, először akkor, amikor a Néma Testvérek a fejében turkáltak. Az emlék egy Magnusnál tett látogatást idézett abból az időszakból, amikor anyja rendszeresen elvitte a boszorkánymesterhez, hogy átalakítsák az emlékeit. Akkor már jócskán benne járhattak a télben, de most így is felismerte a Greenpoint Avenue-t.

A vörös téglás ház állt előttük, ahol Magnus lakott. Jocelyn belökte az előtér ajtaját, és beléptek. Clary igyekezett a száján

át venni a levegőt, miközben anyja megnyomta a kapucsengő Magnus lakásához tartozó gombját – egyszer, kétszer, háromszor. Végre kinyílt az ajtó, és ők felsiettek a lépcsőn. Magnus lakása nyitva volt, a boszorkánymester az ajtófélfának támaszkodva várta őket. Kanárisárga pizsamát viselt meg zöld papucsot, aminek mindkét fele egy-egy földönkívüli fejét formázta, még kis rugós antennák is tartoztak hozzájuk. Kusza fekete szénakazal volt a haja.

– Isten hozta önöket a megfáradt árnyvadászok számára létesített Szent Magnus Szeretetotthonban! – mondta mély hanghon, és szélesre tárta a karját. – A vendégszobák arra vannak. Ne feledkezzenek meg a lábtörlő használatáról! – Hátralépett az előszobába, majd félreállt, hogy a vendégei követhessék, és bezárta mögöttük az ajtót. A lakást ma amolyan álviktoriánus stílusban rendezte be magas támlájú kanapékkal, hatalmas, aranyozott keretű tükrökkel. Az oszlopokon virág formájú lámpák világítottak.

A nappaliból induló rövid folyosóról három vendégszoba nyílt. Clary találomra kiválasztotta az egyiket a jobb oldalon. A falakat narancssárgára festették, mint régi szobájában a Park Slope-on, a fal mellett kihúzható ágy állt, a kis ablakból egy étterem sötét bejárata látszott. Miau Ce-tung az ágyon hevert összegömbölyödve, orrát a farka alá rejtve. A lány leült mellé, megvakarta a fülét, és érezte, ahogy a dorombolás finoman végigremeg az apró, szőrös testen. Miközben Clary a macskát simogatta, megpillantotta a pulóvere ujját. Sötét és ragacsos volt a vértől. Luke vérétől.

Felállt, és vadul letépte magáról a pulóvert. A hátizsákjából előtúrt egy tiszta farmert meg egy fekete V nyakú pólót, és átöltözött. Egy pillanatra végignézett az ablakban halványan

tükröződő képén, fonnyadtan lógó, behavazott haján, festékfoltokként virító szeplőin. Nem mintha számított volna, hogy néz ki. Jace csókjára gondolt – akár ha napok teltek volna el azóta, nem csak órák és éles fájdalmat érzett a gyomrában, mintha apró késeket nyelt volna.

Hosszú pillanatokig markolta az ágy szélét, mire megkönnyebbült valamelyest. Akkor mély lélegzetet vett, és kiment a nappaliba.

Anyja az egyik aranyozott támlájú széken ült, hosszú ujjait egy bögre forró, citromos víz köré fonva. Magnus rózsaszín kanapén terpeszkedett, zöld papucsát a dohányzóasztalon nyugtatva.

– A falka stabilizálta az állapotát – mondta éppen kimerülten Jocelyn. – Nem tudják, meddig tarthat ki. Azt hitték, ezüstpor volt a pengén, de úgy tűnik, valami más lehetett. A tőr hegye... – Felnézett, meglátta Claryt és elhallgatott.

– Semmi baj, anya. Elég nagy vagyok, hogy halljam, mi baja Luke-nak.

– Nos, nem tudják pontosan, mi az – folytatta halkan Jocelyn. – Sebastian tőrének hegye beletört az egyik bordájába. Nem bírják kivenni. Szóval... mozog.

– Mozog? – kérdezte csodálkozva Magnus. – Amikor megpróbálták kipiszkálni, mélyebbre ásta magát a

csontba, és majdnem eltörte – felelte a nő. – Vérfarkas, és gyorsan gyógyul, de az a fémdarab belevág a belső szerveibe, és nem engedi, hogy a seb összeforrjon.

– Démonfém – bólintott Magnus. – Nem ezüst. Jocelyn előredőlt. – Tudsz neki segíteni? Akármibe kerül, kifizetem...

Magnus felállt. Marslakós papucsa és kusza haja egyáltalán nem illett a helyzet súlyosságához.

– Nem tudom. – De Alecet is meggyógyítottad – szólt Clary. – Amikor a

nagyobb démon megsebezte... Magnus járkálni kezdett. – Neki tudtam, hogy mi baja. Jelen esetben viszont

fogalmam sincs, milyen démonfémről van szó. Kísérletezhetnék különféle gyógyító varázslatokkal, de nem ez a leggyorsabb módja, hogy segítsünk.

– Hanem? – kérdezte Jocelyn. – A Praetor – felelte Magnus. – A vérfarkasok szervezete.

Ismertem a férfit, aki alapította... Woolsey Scott. Bizonyos... incidensek miatt rendkívül érdekelte minden apró részlet azzal kapcsolatban, hogyan hatnak a démonfémek és a démondrogok a lükantrópokra. Valahogy úgy, ahogy a Néma Testvérek is feljegyzéseket vezetnek arról, hogyan lehet meggyógyítani a nephilimeket. Az évek során a Praetor sajnos nagyon zárt és titokzatos lett. De a tagjaik hozzáférhetnek az információhoz.

– Luke nem tartozik közéjük – mondtajocelyn. – És titkos a taglistájuk...

– De Jordan igen – szúrta közbe Clary. – Jordan tag. Ő segíthet. Felhívom, és...

– Majd én felhívom – szakította félbe Magnus. – Én ugyan nem juthatok be a Praetor főhadiszállására, de ha üzenetet küldök, az azért némi súllyal esík a latba. Mindjárt jövök. – Elcsoszogott a konyhába, papucsa antennái finoman hullámoztak, mint hínár az áramlatban.

Clary visszafordult az anyjához, aki a forró vizes bögréjére meredt. Ez volt az egyik kedvenc lélekerősítője, bár a lány

sosem értette, miért akar valaki savanyú forró vizet inni. A hó átáztatta Jocelyn haját, és most kezdett göndörödni, ahogy száradt, mint Claryé, ha párás a levegő.

– Anya! – szólt a lány, mire Jocelyn felnézett. – Amikor Luke-nál eldobtad azt a kést... Jace-nek szántad?

– Jonathannak. – Clary tudta, hogy anyja soha nem lesz képes Sebastian-nak nevezni a fiút.

– Csak... – A lány mély lélegzetet vett. – Az majdnem ugyanaz. Láttad. Amikor megszúrtad Sebastiant, Jace kezdett vérezni. Olyan, mintha... egymás tükörképei lennénk valahogy. Ha megvágod Sebastiant, Jace is vérzik. Ha megölöd, Jace is meghal.

– Clary! – Jocelyn megdörzsölte fáradt szemét. – Mi lenne, ha erről nem most beszélgetnénk?

– De azt mondtad, szerinted visszajön értem. Mármint Jace. Tudnom kell, hogy nem fogod bántani...

– Hát, pedig, ebben nem lehetsz biztos, mert nem ígérhetem meg neked, Clary. Nem tehetem. – Jocelyn rezzenéstelen tekintettel nézett a lányára. – Láttalak benneteket kijönni a szobádból.

Clary elvörösödött. – Nem akarok... – Mit? Beszélni róla? Sajnálom, te hoztad fel. Szerencséd,

hogy már nem vagyok a Klávé tagja. Mióta tudod, hol van Jace?

– Nem tudom, hol van. Ma este beszéltem vele először az eltűnése óta. Tegnap láttam az Intézetben Seb... Jonathannal. Szóltam Alecnek, Isabelle-nek meg Simonnak, de senki másnak nem mondhattam el. Ha a Klávé elfogná... Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen.

Jocelyn felemelte zöld szemét. – És, miért nem? – Mert ő Jace. És szeretem. – Ő nem Jace. Éppen ez az, Clary. Nem az, aki volt. Hát,

nem látod... – Dehogynem látom, nem vagyok hülye. De van hitem.

Láttam korábban is, milyen volt, amikor megszállták, és akkor is megszabadult. Biztos vagyok benne, hogy az igazi Jace odabent van valahol. Meggyőződésem, hogy meg lehet menteni.

– És ha mégsem? – Bizonyítsd be! – Azt, hogy valami lehetetlen, nem lehet bizonyítani,

Clarissa. Értem, hogy szereted. Mindig szeretted, túlságosan is. Gondolod, hogy én nem szerettem apádat? Gondolod, hogy nem adtam neki esélyt? És nézd meg, mi lett belőle! Jonathan. Ha nem maradtam volna apáddal, ő nem létezne...

– És én sem – jegyezte meg Clary. – Ha elfelejtetted volna, én születtem később, nem ő. – Clary kemény pillantást vetett az anyjára. – Azt akarod mondani, hogy azt se bánnád, ha sosem születtem volna meg? Még ezt az árat is megfizetnéd azért, hogy megszabadulhass Jonathantól?

– Nem, én csak... Kulcs zördült a zárban, és kitárult a lakás ajtaja. Alec lépett

be rajta. Hosszú bőrkabátját kigombolva viselte kék pulóvere fölött, fekete hajában fehér hópelyhek gyülekeztek. Orcáit pirosra csípte a hideg, mégis sápadtnak tűnt.

– Hol van Magnus? – kérdezte. Ahogy a fiú a konyha felé pillantott, Clary hüvelykujjhegynyi horzsolást vett észre az állkapcsán, közvetlenül a füle alatt.

– Alec! – Magnus csúszva érkezett a nappaliba, és dobott egy csókot kedvesének a szobán keresztül. Levetette a papucsát, már mezítláb volt. Macskaszeme megvillant, ahogy Alecre nézett. Clary ismerte ezt a tekintetet. Éppen így nézett ő is Jace-re. Alec viszont nem viszonozta a pillantást, csak lerázta magáról a kabátját, és felakasztotta a fogasra a falon. Láthatóan bosszús volt. A keze remegett, vállában megfeszültek az izmok.

– Megkaptad az SMS-em? – kérdezte Magnus. – Igen. Csak pár saroknyira voltam. – Alec Claryre

pillantott, aztán az anyjára. Tekintetében szorongás és bizonytalanság vegyült egymással. Bár Alecet meghívták a Jocelyn fogadásakor rendezett ünnepségre, és ezenkívül is jó párszor találkoztak, nem mondhatni, hogy jól ismerték egymást. – Igaz, amit Magnus mondott? Megint láttad Jace-t?

– És Sebastiant is – bólintott Clary. – Engem Jace érdekel – mondta Alec. – Hogy volt... vagyis,

hogy nézett ki? Clary pontosan tudta, mire kíváncsi a fiú. Kivételesen

jobban értették egymást, mint bárki más a szobában. – Nem trükközik, hogy becsapja Sebastiant – felelte halkan.

– Tényleg megváltozott. Egyáltalán nem önmaga. – Hogy érted? – kérdezte Alec, hangjában a harag és a

sebezhetőség különös keverékével. – Miben más? Clary a farmerén lévő szakadást kezdte piszkálni, és a térdét

vakargatta alatta. – Ahogy beszél... Hisz Sebastianban. Hisz abban, amit

csinál, akármi is legyen az. Emlékeztettem rá, hogy Sebastian ölte meg Maxot, és mintha egyáltalán nem is érdekelte volna. –

Elcsuklott a hangja. – Azt mondta, Sebastian legalább annyira a testvére, mint Max.

Alec elfehéredett, a két vörös folt az arcán úgy emelkedett ki a bőréből, mintha vért mázoltak volna oda.

– És mondott valamit rólam vagy Izzyről? Érdeklődött utánunk?

Clary megrázta a fejét, nehezen állta Alec tekintetét. A szeme sarkából érzékelte, hogy Magnus is Alecet figyeli, arcán végtelen szomorúsággal. A lány nem tudta, hogy még mindig féltékeny-e Jace-re, vagy csak átérezte Alec bánatát.

– Miért mentek el hozzád? – A fiú megrázta a fejét. – Nem értem.

– Magával akart vinni, hogy csadakozzam hozzá és Sebastianhoz. Gondolom, szeretné, ha a gonosz kis duettjük gonosz kis trióvá alakulna. – Clary vállat vont. – Talán magányos. Sebastian nem lehet valami fényes társaság.

– Nem tudhatjuk. Lehet, hogy baromi penge Scrabble-ben – szólt közbe Magnus.

– Egy pszichopata gyilkos – jegyezte meg nyersen Alec. – És ezt Jace is tudja.

– De Jace jelenleg nem Jace... – kezdte Magnus, ám a telefon csengése félbeszakította. – Felveszem. Ki tudja, hányan menekülnek még a Klávé elől, akiket el kell szállásolnom? Én sem tudok róla, hogy lennének szállodák a városban. – Elindult a konyha felé.

Alec levetette magát a kanapéra. – Túlhajtja magát – mondta aggodalmasan pillantva

szerelme után. – Egész éjjel azokat a rúnákat próbálta megfejteni.

– A Klávé fogadta fel? – kérdezte Jocelyn.

– Nem – felelte lassan Alec. – A kedvemért teszi. Tudja, mennyit jelent nekem Jace. – Felhúzta az inge ujját, hogy megmutassa Jocelynnek a parabatairúnát az alkarján.

– Tudtad, hogy Jace nem halt meg – mondta Clary. Forogtak a fejében a gondolatok. – A parabataia vagy, és ez összeköt benneteket. De azt mondtad, érzed, hogy valami nincs rendjén.

– Mert meg van szállva – szólt közbe Jocelyn. – Ez megváltoztatta. Valentine azt mondta, amikor Luke alvilági lett, megérezte. Ő is tudta, hogy valami nincs rendjén.

Alec megrázta a fejét. – De amikor Lilith szállta meg Jace-t, nem éreztem –

mondta. – Most viszont tudom, hogy valami... baj van. – A cipője orrát kezdte mustrálni. – Lehet érezni, amikor az ember parabataia meghal... olyan, mintha elszakadna a kötél, ami tartja, és a semmibe zuhanna. – Claryre pillantott. – Éreztem egyszer Idrisben csata közben. Csak rövid ideig, és amikor visszatértem Alicantéba, Jace-t életben találtam. Meggyőztem magam, hogy csak képzelődtem.

Clary megrázta a fejét, és Jace-re meg a véráztatta homokra gondolt a Lyn-tó partján. Nem képzelődtél.

– Most valami teljesen mást érzek – folytatta a fiú. – Tudom, hogy nincs ebben a világban, de nem halt meg. Nem is került fogságba... Csak nincs itt.

– Éppen ez az – bólintott Clary. – Kétszer láttam Sebastiannal, és mind a kétszer egyszerűen felszívódtak. Nem nyitottak meg portált, csak az egyik pillanatban még itt voltak, a következőben meg eltűntek.

– Amikor azt mondjátok, hogy ott meg itt, ebben a világban, meg abban a világban, valójában dimenziókról beszéltek. – Magnus ásítva jött vissza a szobába. – Csak néhány

boszorkánymester képes dimenzió közti varázslatokra. Öreg barátom, Ragnor volt az egyik. A dimenziók nem egymás mellett fekszenek, inkább olyanok, mint az összehajtogatott papír. Ahol metszik egymást, dimenziós zsebeket lehet létrehozni, amik lehetetlenné teszik, hogy mágiával megtaláljunk valakit. Mert végül is az illető nem itt van, hanem ott.

– Lehetséges, hogy ezért nem találjuk a nyomát? Ezért nem érzi Alec sem? – kérdezte Clary.

– Előfordulhat. – Úgy tűnt, Magnust lenyűgözi a dolog. – Azt jelentené, hogy semmilyen módon nem találhatjuk meg őket, ha nem akarják. Ha pedig valaki mégis megtalálná őket, nem üzenhetne nekünk. Ehhez bonyolult és drága mágiára van szükség. Sebastiannak jó kis kapcsolatai lehetnek... – Megszólalt a csengő, mire mind felugrottak a helyükről. Magnus a szemét forgatta. – Nyugalom! – szólt, és eltűnt az előszobában. Egy pillanattal később visszatért egy férfival, akinek hosszú, pergamenszínű köpenyét hátul és oldalt vörös rúnák mintázata díszítette. Bár a csuklyáját a fejébe húzta, elrejtve az arcát, teljesen száraznak tűnt, mintha egyetlen hópehely sem hullott volna rá. Amikor végül hátratolta a csuklyát, Clary szemernyit sem csodálkozott, hogy Zakariás testvér arcát pillantotta meg.

Jocelyn letette a bögréjét az asztalra. A néma testvérre meredt. A csuklya nélkül látszott a sötét haja, de az arca továbbra is árnyékban maradt, így Clary nem láthatta a szemét, csak rúnákkal borított járomcsontját.

– De... – szólt Jocelyn megbicsakló hangon. – Magnus azt mondta, maga sosem...

Váratlan események váratlan lépésekre késztetik az embert. Zakariás testvér hangja megérintette Clary elméjét, és a többiek arcán látta, hogy ők is hallották. Abból, amit ma este megtudok, semmit sem adok tovább sem a Klávénak, sem a Tanácsnak. Ha lehetőségem adódik megmenteni a Herondale vérvonal utolsó képviselőjét, azt fontosabbnak tekintem, mint a Klávénak tett hűségeskümet.

– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Magnus. Különös párost alkottak a mellette álló néma testvérrel, egyikük fakó köpenyt, másikuk élénksárga pizsamát viselt. – Esetleg sikerült megtudni valami újat Lilith rúnáiról?

Gondosan tanulmányoztam őket, és meghallgattam minden a Tanács előtt tett vallomást, mondta Zakariás testvér. Azt gondolom, a rituálénak két célja volt. Először is felhasználta a napjáró harapását, és feltámasztotta Jonathan Morgenstern tudatát. A teste még gyenge volt, de a tudata és az akarata már élt. Úgy vélem, miután Jace Herondale egyedül maradt vele a tetőn, Jonathan Lilith rúnáiból erőt merítve arra kényszerítette, hogy lépjen be az őt körülvevő mágikus körbe. Ezen a ponton hatalmába keríthette Jace akaratát. Meglátásom szerint Jace vére tette elég erőssé hozzá, hogy megszökjön a tetőről, és az ifjú Herondale-t is magával vigye.

– És ezzel valamiféle kapcsolatot is létrehozott kettejük között? – kérdezte Clary. – Mert amikor anya megvágta Sebastiant, Jace kezdett vérezni is.

Igen. Lilith amolyan társító rituálét hajtott végre, ami sokban hasonlít a mi parabataiszertartásunkra, de sokkal erősebb és sokkal veszélyesebb. A két fiú szétválaszthatatlanul összefonódott. Ha az egyik meghal, a másik követi. Nincs

evilági fegyver, ami alkalmas lenne rá, hogy csak az egyiküket sebezze meg.

– Amikor azt mondja, hogy szétválaszthatatlanul összefonódtak – szólt előredőlve Alec –, az azt jelenti, hogy... Úgy értem, Jace gyűlöli Sebastiant. Sebastian megölte az öcsénket.

– És azt sem hinném, hogy Sebastian különösebben kedveli Jace-t. Egész életében borzasztó féltékeny volt rá. Őt tartotta Valentine kedvencének – mondta Clary.

– Arról nem is beszélve – jegyezte meg Magnus –, hogy Jace megölte Sebastiant. Ezen bárki berágna.

– Olyan, mintha Jace nem is emlékezne rá, hogy ezek a dolgok megtörténtek. – Clarynek egyre elkeseredettebb lett a hangja. – Nem, nem is az, hogy nem emlékszik. Inkább, mintha nem hinné el őket.

Mindenre emlékszik, de a kötés olyan erős, hogy Jace gondolatai egyszerűen megkerülik ezeket az eseményeket, valahogy úgy, ahogy a patak vize megkerüli a mederben lévő köveket. Hasonló ez ahhoz, amit Magnus tett a te elméddel, Clarissa. Amikor a Láthatatlan Világ darabjait láttad, az elméd elutasította őket, elfordult tőlük. Nincs értelme győzködni Jace-t Jonathannal kapcsolatban. Az igazság nem szakíthatja meg a köztük lévő kapcsot.

Clarynek eszébe jutott, mi történt, amikor Jace-nek eszébe juttatta, hogy Sebastian ölte megMaxot: a fiú összeráncolta a homlokát, mint aki a gondolataiba mélyed, aztán egy pillanattal később kisimult a bőre, mintha azonnal el is felejtette volna, amit hallott.

Vigasztaljon a gondolat, hogy Jonathan Morgenstern éppen úgy meg van kötve, mint Jace. Nem árthat neki, nem sebezheti meg, még akkor sem, ha szeretné, tette hozzá Zakariás testvér.

Alec feltartotta a kezét. – Szóval, akkor most szeretik egymást? A legjobb barátok?

– Hangjából sütött a megbántott féltékenység. Nem. Tulajdonképpen összeforrtak. Azt látják, amit a másik

lát. Tudják, hogy valamiféleképpen elválaszthatatlanok egymástól. Sebastian a vezér, ő az elsődleges kettejük közül. Amit ő gondol, azt gondolja Jace is. Amit ő akar, azt teszi Jace is.

– Tehát, meg van szállva – mondta komoran Alec. Amikor megszállnak valakit, az illető saját tudatának

általában csak egy darabja marad érintetlen. Utólag arról számolnak be, hogy olyan, mintha kívülről szemlélték volna a saját cselekedeteiket. Viszont Jace teljesen betölti a saját testét és elméjét. Józannak hiszi magát. Meggyőződése, hogy a saját szándékait követi.

– És tőlem mit akar? – kérdezte remegő hangon Clary. – Miért jött be ma este a szobámba? – Remélte, hogy nem ég az arca. Próbálta elfojtani a csók emlékét, a fiú testének súlyát az övén az ágyban.

Még mindig szeret téged, mondta Zakariás testvér meglepően barátságos hangon. Te vagy a tengely, ami körül a világa forog. Ez nem változott.

– Ezért kellett eljönnünk – szólt feszülten Jocelyn. – Vissza fog jönni érte. Nem maradhattunk a rendőrőrsön. Nem tudom, hol lehetnénk biztonságban...

– Itt – vágta rá Magnus. – Létre tudok hozni védvonalakat. Azok távol tartják majd Jace-t és Sebastiant.

Clary látta, ahogy anyját elönti a megkönnyebbülés. – Köszönöm – mondta Jocelyn. Magnus széttárta a karját. – Enyém a megtiszteltetés. Imádom távol tartani a dühös

árnyvadászokat, főleg a megszállt fajtából. Nincs megszállva, emlékeztette őket Zakariás testvér. – Nem akarok szavakon rugózni – mondta a

boszorkánymester. – Az a kérdés, hogy miben mesterkednek ezek ketten. Mit terveznek?

– Clary szerint Sebastian azt mondta a könyvtárban, hogy hamarosan Jace vezeti az Intézetet – szólt Alec. – Úgyhogy, valamit biztos kitaláltak.

– Valószínűleg folytatják Valentine munkáját – vetette fel Magnus. – Le az alvilágiakkal, pusztuljon minden önfejű árnyvadász, blabla.

– Talán. – Clary nem volt ebben annyira biztos. – Jace valami olyasmit is mondott, hogy Sebastian nagyobb ügy érdekében cselekszik.

– Csak az Angyal tudja, mi lesz még ebből – állapította meg Jocelyn. – Évekig voltam egy fanatikus őrült felesége. Tudom, mit jelent a „nagyobb ügy”. Ártatlanok megkínzását, brutális gyilkosságokat, a régi barátok elárulását. És mindezt olyasvalaminek a nevében, amiről azt hiszik, túlmutat önmagukon, pedig valójában nem más, mint szép szavakba öltöztetett kapzsiság és gyerekes hiszti.

– Anya! – tiltakozott Clary. Aggasztotta, hogy az anyja ilyen keserű lett.

De Jocelyn már Zakariás testvér felé fordult.

– Azt mondta, nincs evilági fegyver, ami külön-külön sebezhetné meg őket – szólt. – És ha netán csak nem tud ilyenről...

Magnus szeme hirtelen felcsillant, mint a macskáé, ha hirtelen fénysugár esik rá.

– Arra gondolsz, amire én? – A Vasnővérek – mondta Jocelyn. – Ők értenek a

legjobban a fegyverekhez. Talán van valami ötletük. Clary tudta, hogy a Vasnővérek a Néma Testvérekhez

hasonló szekta. Fivéreikkel ellentétben az ő szájukat és szemüket nem varrták be, viszont teljes visszavonultságban élnek egy erődben, amiről senki sem tudta, hol van. Nem harcosok, ők csak az árnyvadászok irónjait, szeráfpengéit és egyéb fegyvereit készítik. Bizonyos rúnákat kizárólag ők tudnak megrajzolni, és egyedül ők tudják a titkát, hogyan kell az adamas nevű ezüstösfehér anyagot beleolvasztani a démontornyokba, az irónokba és a boszorkányfények rúnaköveibe. Ritkán lehetett találkozni velük, nem látogatták a Tanács üléseit, és Alicantéba sem igen utaztak.

Lehetséges, szólt hosszú szünet után Zakariás testvér. – Ha sikerülne megölni Sebastiant... Ha van olyan fegyver,

ami végez vele, de Jace-t életben hagyja... Az azt jelentené, hogy Jace megszabadul a hatása alól? – kérdezte Clary.

Még hosszabb csend következett. Igen, mondta aztán Zakariás testvér. Ez a legvalószínűbb.

– Akkor, el kell mennünk a Vasnővérekhez. – A kimerültség, akár egy köntös ölelte körül Claryt. Alig tudta nyitva tartani a szemét, szájából nem múlt a keserű íz. Megdörzsölte a szemét, hogy visszatérjen belé az élet. – Most.

– Én nem mehetek – mondta Magnus. – Az Adamantin Citadellába csak árnyvadásznők léphetnek be.

– És te sem mész! – jelentette ki Jocelyn éppen olyan szigorúan pillantva Claryre, mint amikor azt tiltotta meg neki, hogy éjfél utánig diszkózzon Simonnal. – Nagyobb biztonságban vagy itt a védvonalak mögött.

– Isabelle – szólt Alec. – Isabelle elmehet. – Van róla fogalmad, hol lehet? – kérdezte Clary. – Nyilván otthon – felelte egy vállrándítással a fiú. –

Felhívhatom... – Majd én – szólt Magnus, azzal előkapta a mobilját a

zsebéből, és gyakorlott mozdulatokkal bepötyögte az SMS-t. – Későre jár, nem lenne értelme felébreszteni. Mindenkinek szüksége van pihenésre. Csak holnap lehet róla szó, hogy bárkit is elküldjek a Vasnővérekhez.

– Én is elkísérem Isabelle-t – mondta Jocelyn. – Engem senki sem keres, és jobb, ha nem egyedül megy. Még ha most hivatalosan nem is számítok árnyvadásznak, valaha az voltam, és a szabályok szerint csak az egyik látogatónak kell makulátlannak lennie.

– Ez nem igazság! – jelentette ki Clary. Anyja még csak rá sem nézett. – Clary... A lány felpattant a helyéről. – Két hete gyakorlatilag fogoly vagyok – mondta remegő

hangon. – A Klávé megtiltotta, hogy részt vegyek Jace keresésében. Most pedig eljött hozzám.... hozzám! Erre azt sem akarod megengedni, hogy elmenjek veled a Vasnővérekhez...

– Nem biztonságos. Jace valószínűleg nyomon követi, merre jársz...

Clary végképp kijött a sodrából. – Ahányszor csak meg akarsz óvni valamitől, tönkreteszed

az életem! – Nem, minél jobban belebonyolódsz ebbe a kapcsolatba

Jace-szel, annál inkább tönkre teszed a saját életedet! – vágott vissza az anyja. – Ahányszor csak kockázatot vállalsz, ahányszor csak veszélybe kerülsz, mindig ő az oka. Kést szorított a torkodhoz, Clarissa...

– Az nem ő volt – szólt Clary a tőle telhető legmaróbb hangon. – Gondolod, hogy akármennyire szeretném, egy pillanatig is együtt maradnék egy olyan fiúval, aki késsel fenyeget? Talán túl régóta élsz a mondénok világában, anya, de létezik olyan dolog, hogy mágia. Az, aki engem bántott, nem Jace volt, csak egy démon az ő arcával. És akit most keresünk, az sem Jace. De ha meghal...

– ...semmi esélyünk nem marad, hogy visszakapjuk Jace-t – fejezte be Alec.

– Lehet, hogy már így sincs esély – jelentette ki Jocelyn. – Istenem, Clary, nézz már szembe a tényekkel! Azt hitted, Jace a bátyád. Mindent feláldoztál, hogy megmentsd az életét, erre egy nagyobb démon arra használta fel, hogy rád támadjon. Mikor fogadod végre el, hogy a sors nem egymásnak szánt benneteket?

Clary úgy hőkölt hátra, mintha az anyja pofon vágta volna. Zakariás testvér mozdulatlanul állt, akár egy szobor, tudomást sem vett róla, hogy kiabálnak körülötte. Magnus és Alec szótlanul bámult. Jocelyn elvörösödött, szeme csillogott a dühtől. Clary inkább nem is mondott semmit, csak sarkon fordult, elvonult Magnus vendégszobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Jól van, itt vagyok – mondta Simon. A tetőkerten hideg szél söpört végig, és a fiú a nadrágja zsebébe dugta a kezét. Persze igazából nem fázott, de úgy érezte, helyénvaló lenne. Felemelte a hangját. – Én eljöttem. Te hol vagy?

A bezárt, ezért üres Greenwich Hotel tetején berendezett angolkertben gondosan nyírt fák, vessző- és üvegbútorok meg a szélben csapkodó napernyők sorakoztak. A futórózsáknak szánt, de üresen maradt rácsok pókhálóként tapadtak a tetőt körbevevő kőkerítésre, ami fölött New York belvárosának ragyogó látványa tárult Simon elé.

– Itt vagyok – szólt egy hang. Karcsú árnyék rajzolódott ki az egyik fonott karosszékben. – Kezdtem kételkedni, hogy eljössz-e, napjáró.

– Raphael – szólt rezignáltan Simon. Elindult a virágokkal és víz helyett kvarctól csillogó, mesterséges medencék között kanyargó palánkokból kirakott ösvényen. – Ezen én is elgondolkodtam.

Ahogy közeledett, egyre tisztábban látta Raphaelt. Simon kiválóan látott a sötétben is, és a másik vámpír csak azért maradhatott rejtve előtte, mert nagyon értett hozzá, hogyan olvadjon bele a sötétbe. Raphael fekete öltönyt viselt, zakója feltűrt ujja alól kilátszottak láncot formázó mandzsettagombjai. Az arca még mindig olyan volt, mint egy kisangyalé, bár hideg tekintettel méregette Simont.

– Ha a manhattani vámpírklán feje hív, Lewis, akkor megjelensz.

– És mit tennél, ha mégsem jelennék meg? Karót döfnél a szívembe? – Simon széttárta a karját. – Akkor előre! Tedd, amit tenned kell! Szabadulj rám!

– Dios, de unalmas vagy! – szólt Raphael. Mögötte a kőkerítés mellett Simon megpillantotta a vámpírmotort, amivel érkezett.

Simon leengedte a karját. – Te hívtál. – Munkát ajánlok neked – mondta Raphael. – Komolyan? Nem elég a személyzet a szállodában? – Szükségem van egy testőrre. Simon rámeredt. – Most nézted meg a Több mint testőrt? Mert nem fogok

beléd szeretni, és a karjaimban cipelni. Raphael savanyú képpel pillantott rá. – Talán többet is hajlandó lennék fizetni, ha csendben

maradsz. Simon felhúzta a szemöldökét. – Te ezt tényleg komolyan gondoltad. – Nem dugtam volna ide az orrom, ha nem gondolnám

komolyan. Ha vicces kedvemben lennék, inkább olyasvalakivel tölteném az időt, akit kedvelek. – Raphael hátradőlt a karosszékben. – Camille Belcourt szabadon kószál New Yorkban. Az árnyvadászokat teljesen lefoglalja ez a hülyeség Valentine fiával, és nem fogják azzal strapálni magukat, hogy előkerítsék. Közvetlen veszélyt jelent rám, mivel szeretné visszaszerezni a manhattani klán irányítását. A legtöbben hűségesek hozzám. Úgy kerülhetne a legkönnyebben a hierarchia tetejére, ha megölne.

– Oké – bólintott lassan Simon. – De, miért éppen én? – Mert napjáró vagy. Éjjel megvédhetnek mások, de te

nappal is vigyázhatsz rám, amikor a mi fajtánk tehetetlen.

Aztán meg rajtad van Káin jele. Ha közénk állsz, nem merne rám támadni.

– Ez mind igaz, de nem vállalom. Raphael hitetlenkedve nézett Simonra. – Miért nem? A szavak szinte kirobbantak a fiúból. – Viccelsz? Mert egy szalmaszálat sem tettél keresztbe

értem, amióta vámpír vagyok. Ehelyett ott nehezítetted az életemet, ahol tudtad, és még meg is akartál ölni. Vagy ha vámpírnyelven szeretnéd hallani, mérhetetlen örömmel tölt el, nagyságos uram, hogy azt mondhatom önnek: egy nagy büdös francot!

– Nem vall nagy bölcsességre, ha az ellenségeddé teszel, napjáró. Barátokként...

Simon hitetlenkedve nevetett fel. – Várj egy percet! Barátok voltunk? Ezt nevezed

barátságnak? Raphael szemfoga kipattant. Simon csak most vette észre,

milyen dühös valójában. – Tudom, miért utasítasz vissza, napjáró. Nem azért, mert

úgy érzed, kitaszítottunk magunk közül. Annyira összemelegedtél az árnyvadászokkal, hogy azt hiszed, közéjük tartozol. Láttunk velük. Ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint velünk töltenéd az éjszakáidat, Valentine lányával alszol. Egy vérfarkassal laksz. Szégyent hozol ránk.

– Minden állásinterjún ezt csinálod? Raphael kivillantotta a fogait. – El kell döntened, hogy vámpír akarsz lenni vagy

árnyvadász, napjáró.

– Akkor az árnyvadászt választom. Mert az alapján, amit a vámpírokból eddig láttam, elég gázosak vagytok. Szívás közétek tartozni, és ezt nem szóviccnek szántam.

Raphael felállt. – Súlyos hibát követsz el. – Mondtam már... A másik vámpír egy legyintéssel félbeszakította. – Nagy sötétség közelít. Tűzzel és árnyékkal söpör végig a

földön, amikor pedig távozik, írmagja sem marad a drága árnyvadászaidnak. Mi, az éjszaka gyermekei nem pusztulunk el, mert sötétségben élünk. De ha továbbra is megtagadod valódi önmagad, a kisujjunkat sem fogjuk mozdítani, hogy segítsünk neked.

Simon gondolkodás nélkül a homlokán lévő jelhez emelte a kezét.

Raphael hangtalanul nevetett. – Á, igen, az Angyal billogja. A sötétség napjaiban még az

angyalok is elpusztulnak majd, az erejük nem jelent védelmet számodra. És imádkozz, napjáró, hogy ne veszítsd el azt a jelet a háború kezdete előtt! Mert ha megtörténik, az ellenségeid sorba állnak, hogy megölhessenek. És én állok majd legelöl.

Clary régóta hanyatt feküdt Magnus kinyitható ágyán. Hallotta, amikor anyja végigment a folyosón, belépett az egyik vendégszobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Magnus és Alec sutyorogva beszélgetett a nappaliban. Clary arra gondolt, hogy talán megvárja, amíg elmennek aludni, de tudta, hogy Alec és Magnus újabban pirkadatig a rúnákat tanulmányozta. Bár azóta Zakariás testvér megfejtette őket, a lány nem számíthatott rá, hogy házigazdái egyhamar nyugovóra térnek.

Felült hát az ágyon a dörmögve tiltakozó Miau Ce-tung mellett, és becsomagolt a hátizsákjába. Elővett egy átlátszó műanyag dobozt, és kinyitotta. Benne voltak a ceruzái, néhány krétacsonk – meg az irónja.

Felállt, és a dzsekije zsebébe csúsztatta az irónt. Felvette a telefonját az asztalról. Találkozzunk a Takiban, írta. Megvárta, amíg elmegy az SMS, aztán a nadrágzsebébe dugta a mobilt, és mély lélegzetet vett.

Tudta, hogy igazságtalan Magnusszal szemben. A boszorkánymester azt ígérte Jocelynnek, hogy vigyázni fog rá, márpedig ezt elég nehéz lesz megtennie, ha most meglép a lakásból. Ő viszont ki sem nyitotta a száját. Semmit sem ígért. Aztán meg Jace-ről volt szó.

Bármit megtennél, hogy megmentsd. Nem érdekelne, milyen árat kell fizetned érte, hogy a Pokolnak vagy a Mennyeknek lennél adósa, igaz?

Elővette az irónt, hegyét a narancssárga falhoz illesztette, és nekilátott, hogy megrajzoljon egy portált.

Az éles, dörömbölő hang álmából ébresztette Jordant. Azonnal felült, majd kigurult az ágyból, és ugrásra készen kuporodott a padlóra. A Praetronál kiképzéssel töltött évek alatt félelmetesen gyorsak lettek a reflexei, és megtanulta, hogy soha ne aludjon túl mélyen. Körülnézett, és beleszagolt a levegőbe. Senki sem volt a szobában, csak a holdfény rajzolt világos kört a padlóra a lába előtt.

A dörömbölés újra kezdődött, ezúttal azonban felismerte. Valaki a bejárati ajtót püfölte. Mivel szokása szerint csak egy bokszeralsóban aludt, pólót meg farmert kapott magára, kirúgta a szobája ajtaját, és végigsietett a folyosón. Ha egy csapat

részeg egyetemista azzal szórakozik, hogy sorban bekopogtat a ház összes lakásába, hát, egy igen dühös vérfarkas fogja megtanítani őket kesztyűbe dudálni.

Amikor az ajtóhoz ért, megtorpant. Mint az elalvás előtt ébren töltött hosszú órák során, ismét megjelent előtte Maia, ahogy elfutott tőle a hajógyárban. Jordan tudta, hogy túl nagy terhet rakott a lányra, túl sokat kért tőle túl gyorsan. Valószínűleg mindent elbaltázott. Hacsak... hacsak Maia nem gondolja meg magát. Annak idején a kapcsolatuk szenvedélyes veszekedésekből és ugyanolyan szenvedélyes kibékülésekből állt.

Dübörgő szívvel tépte fel az ajtót. Elkerekedett a szeme. Isabelle Lightwood állt a küszöbön, hosszú, csillogó fekete haja majdnem a derekáig ért. térdig érő fekete bőrcsizmát, szűk farmert és piros selyemfelsőt viselt. Nyakában az ismerős vörös medál villant sötéten.

– Isabelle? – Jordan nem tudta elrejteni meglepetését. Vagyis inkább csalódottságát.

– Na, ja, hát én sem éppen hozzád jöttem – mondta a lány, majd kikerülte Jordant, és belépett a lakásba. A napon felforrósodott üvegre emlékeztető árnyvadászillata volt, ami rózsás parfümmel keveredett. – Simont keresem.

Jordan hunyorogva nézett a lányra. – Hajnali két óra van. Isabelle megvonta a vállát. – Vámpír. – De én nem vagyok az. – Óóóóó? – Isabelle piros szájának sarka felfelé görbült. –

Felébresztettelek? – Kinyújtotta a kezét, és megpöckölte a fiú nadrágjának felső gombját, körme hegye pedig végigszántotta

lapos hasát. Izzy meseszép volt, ezt aligha lehetett tagadni. Csakhogy kicsit rémisztő is egyben. Jordan nem is igazán értette, hogy birkózik meg vele az amúgy visszafogott Simon. – Talán inkább gombold be rendesen! Mindenestre, klassz a bokszered. – A lány továbbindult Simon szobája felé. Jordan a farmer gombjaival babrálva követte, és motyogott valamit arról, hogy nincsen abban semmi különös, ha az ember fehérneműjén táncoló pingvinek vannak.

Isabelle bedugta a fejét Simon szobájába. – Nincs itt. – Bevágta az ajtót, a falnak dőlt, és Jordanre

nézett. – Nem azt mondtad, hogy hajnali kettő van? – De igen. Gondolom, Clarynél lehet. Újabban sokat alszik

ott. Isabelle az ajkába harapott. – Értem. Persze. Jordannek az a kellemetlen érzése támadt, hogy olyat

mondott, amit nem kellett volna, de nem tudta pontosan, mi lehetett az.

– Valamilyen okkal jöttél? Úgy értem, történt valami? Baj van?

– Baj? – Isabelle felemelte a kezét. – Úgy érted, azon kívül, hogy a tesóm eltűnt, és valószínűleg átmosta az agyát a gonosz démon, aki megölte a másik tesómat, a szüleim válnak, Simon pedig Claryvel...

Hirtelen elhallgatott, kikerülte a fiút, és átvonult a nappaliba. Mire Jordan utolérte, már a konyhában volt, és a polcokat stírölte.

– Lehet itt inni valamit? Barolo nincs véletlenül? Sagrantino?

Jordan megfogta a lány vállát, és finoman kiterelte a konyhából.

– Ülj le! – mondta. – Hozok neked tequilát. – Tequilát? – Az van itthon. Meg köptető. Isabelle leült a konyhapult előtt álló egyik bárszékre, és

intett a fiúnak. Jordan azt várta volna, hogy a megjelenéséhez illő, tökéletesre csiszolt hosszú piros vagy rózsaszín körmei vannak, de nem – Isabelle árnyvadász volt. Az ujjai sebesek voltak, körmeit rövidre vágta és simára reszelte. Jobb kézfején feketén ragyogott a tisztánlátó rúna.

– Oké. Jordan felkapta a Cuervót, lecsavarta a kupakját, töltött egy

adagot a lánynak, aztán odalökte neki a poharat a pulton. Isabelle egy hajtásra eltüntette az italt, összeráncolta a homlokát, aztán lecsapta a poharat.

– Nem elég – jelentette ki. Átnyúlt a pult fölött, és kivette az üveget a fiú kezéből. Hátrahajtotta a fejét, és lenyelt három nagy kortyot. Amikor letette a palackot, piros volt az arca.

– Hol tanultál meg így inni? – Jordan nem tudta, hogy elismerően csettintsen, vagy inkább megijedjen.

– Idrisben tizenöt éves kortól engedélyezik az alkoholt. Nem mintha bárki engedélyre várna. Már kiskoromban is ittam vízzel hígított bort a szüleimmel. – Isabelle vállat vont, de a mozdulatból hiányzott szokásos könnyedsége.

– Oké. Nos, átadhatok valamilyen üzenetet Simonnak? Mondjak neki valamit, vagy...

– Nem. – A lány még egyet húzott az üvegből. – Jól becsíptem, eljöttem, hogy beszéljek vele, ő meg Clarynél van. Jellemző.

– Nem te mondtad neki, hogy ott van a helye? – De igen. – Isabelle a tequilás üveg címkéjét kezdte

kapargatni. – Én mondtam neki. – Hát, akkor... – Jordan igyekezett higgadt és tárgyszerű

maradni. – Mondd neki, hogy álljon le! – Azt nem lehet. – A lány kimerültnek tűnt. – Tartozom

Clarynek. Jordan a pultra könyökölt. Kicsit úgy érezte magát, mint a

tévésorozatok bölcs tanácsokat osztogató csaposai. – Mivel? – Az életemmel – felelte Isabelle. Jordannek fennakadt a szeme. Ehhez nem érezte

elegendőnek csaposi és tanácsadói képességeit. – Megmentette az életedet? – Jace életét mentette meg. Bármit kérhetett volna Raziel

angyaltól, és ő azt választotta, hogy támassza fel a bátyámat. Nagyon kevés emberben bíztam meg életemben úgy igazán. Anyámban, Alecben, Jace-ben és Maxban. Egyiküket már elveszítettem. Kizárólag Clary miatt nem vesztettem el egy másikat is.

– Gondolod, hogy képes leszel valaha komolyan megbízni valakiben, aki nem a rokonod?

– Jace igazából nem a rokonom. – Isabelle kerülte a fiú tekintetét.

– Tudod, hogy értem – szólt Jordan jelentőségteljes pillantást vetve Simon szobája felé.

Izzy felhúzta a szemöldökét. – Az árnyvadászok a saját becsületkódexük szerint élnek,

vérfarkas – mondta, és egy pillanatra átváltozott arrogáns nephilimmé, emlékeztetve Jordant, miért gyűlöli őket annyira

sok alvilági. – Clary megmentett egy Lightwoodot. Az életemmel tartozom neki. És ha az életemet nem is adhatom neki, merthogy mit is kezdene vele, legalább abban segítenem kell, hogy kevésbé legyen boldogtalan.

– Nem adhatod neki Simont. Simon önálló lény, Isabelle. Oda megy, ahova akar.

– Igen – bólintott a lány. – Hát, a jelek szerint nem bánja, ha oda megy, ahová Clary, igaz?

Jordan habozott. Bár nem teljesen stimmelt az, amit Isabelle mondott, azért határozottan volt benne valami. Simon olyan felszabadultnak tűnt Clary társaságában, mint talán senki mással. Jordan nem érezte magát alkalmasnak, hogy tanácsokat osztogasson az ügyben, bár emlékezett Simon fanyar megjegyzésére, miszerint Jace „valódi atombomba a pasik között”. Nem volt benne biztos, hogy ez a fanyarság féltékenységet leplezett-e, mint ahogy abban sem, hogy az ember elfelejtheti-e az első lányt, akit szeretett. Főleg, ha nap mint nap találkozik azzal a lánnyal.

Isabelle csettintett az ujjaival. – Hé, te! Figyelsz rám egyáltalán? – Félrebillentette a fejét,

elfújta sötét haját az arca elől, és szigorúan pillantott a fiúra. – Különben meg, mi van veled és Maiával?

– Semmi. – Több kötetre való történet bújt meg e mögött az egyetlen szó mögött. – Néha úgy érzem, örökre gyűlölni fog.

– Még az is lehet – mondta Isabelle. – Jó oka van rá. – Köszi. – Nem kenyerem a kegyes hazugság – jelentette ki a lány, és

eltolta magától a tequilás üveget. Sötét szeme megvillant. – Gyere ide, vérfarkasfiú!

Ezt már egészen halk, csábító hangon mondta. Jordan nyelt egyet, bár hirtelen kiszáradt a torka. Eszébe jutott, milyen volt Isballe a vörös ruhájában a Vasművek előtt. Ezzel a lánnyal kavart Simon, miközben Maiát szédítette? Egyikük sem tűnt olyannak, mint aki csak úgy életben hagyja azt a fiút, aki megcsalja.

És egyikük sem volt éppen olyan, hogy csak úgy nemet lehetett volna mondani neki. Jordan óvatosan megkerülte a pultot. Pár lépésnyire járt Isabelle-től, amikor az hirtelen elkapta a csuklóját, és magához rántotta. A lány keze felcsúszott a karján, feszülő bicepszén, válla izmain. Jordan szívverése felgyorsult. Érezte az Isabelle-ből áradó melegséget, a parfüm és az édes tequila illatát.

– Baromi jól nézel ki – mondta a lány. Két tenyere megállapodott Jordan mellkasán. – Tudod, ugye?

A fiú kíváncsi lett volna, vajon érzi-e a szívverését Isabelle az ingen keresztül. Észrevette, hogy az utcán megbámulják a lányok – meg néha a fiúk is –, tudta, mit lát mindennap a tükörben, de soha nem gondolkodott rajta igazán. Olyan régóta csak Maiára koncentrált, hogy igazából nem is foglalkozott a külsejével, csak áz érdekelte, hogy a régi szerelme vonzónak találja, amikor újra találkoznak. Egy csomó lány próbálta már felszedni, de nemigen akadt köztük Isabelle-hez fogható, és egyikük sem próbálkozott ilyen nyíltan. Várta, hogy Isabelle megcsókolja-e. Tizenöt éves kora óta nem csókolózott senkivel Maián kívül. De Isabelle most nagy, sötét szemekkel nézett fel rá, eperszínű ajka enyhén szétnyílt. Jordan kíváncsi volt, vajon eperíze is lesz-e, ha sor kerül arra a csókra.

– És engem egyáltalán nem érdekel – mondta végül a lány. – Isabelle, nem hiszem, hogy... Várj! Hogy mi?

– Pedig érdekelnie kéne – felelte Isabelle. – Mármint, itt van Maia, szóval, valószínűleg amúgy sem szaggatnám le nagy virgoncan a ruháidat, de az a helyzet, hogy nem is akarom. Holott általában akarnám.

– Á! – szólt Jordan. Egyfelől megkönnyebbült, de azért egy icipici csalódottságot is érzett. – És... ez jó?

– Folyton rá gondolok – mondta a lány. – Rettenetes. Soha nem történt még velem ilyen.

– Mármint Simonra? – Arra a kis gizda mondén gazemberre – bólintott Isabelle,

és levette a kezét Jordan melléről. – Aki persze, nem is az. Már nem gizda. És nem is mondén. Szeretek vele lenni. Megnevettet. És szeretem, ahogy mosolyog. Tudod, ahogy a szája egyik sarka előbb görbül, mint a másik... Te vele élsz. Biztosan észrevetted.

– Nem igazán – felelte Jordan. – Hiányzik, ha nem vagyunk együtt – vallotta be Isabelle. –

Azt hittem... Nem is tudom, azután, ami aznap este Lilithtel történt, megváltoztak köztünk a dolgok. Erre most Claryvel tölti minden idejét. És még csak nem is haragudhatok a csajra.

– Elvesztetted a testvéredet. Isabelle felnézett a fiúra. – Hogy? – Simon töri magát, hogy Clarynek könnyebb legyen

feldolgozni Jace elvesztését – mondta Jordan. – De Jace a te bátyád is. Azon nem kéne törnie magát, hogy neked is könnyebb legyen? Ha Claryre nem is, Simonra teljes joggal haragudhatsz.

Isabelle egy hosszú pillanatig némán nézett a fiúra.

– De nincs köztünk semmi – mondta végül. – Nem a pasim. Csak kedvelem. – Összeráncolta a homlokát. – Baromság! El sem hiszem, hogy ezt mondtam. Tutira részegebb vagyok, mint gondoltam.

– Ennyit nagyjából leszűrtem abból, amiket az előbb mondtál. – Jordan elmosolyodott.

A lány nem mosolygott vissza rá, inkább lesütötte a szemét. – Nem is vagy rossz fej – szólt. – Ha akarod, mondhatok

rólad jó dolgokat Maiának. – Nem, kösz! – felelte Jordan, aki nem volt benne biztos,

mik azok a jó dolgok Isabelle értelmezésében, és tartott tőle, mi lenne, ha kiderülne. – Tudod, nehéz időkben teljesen normális, hogy azzal akarsz lenni, akit... – Azt akarta mondani, hogy „szeretsz”, de hirtelen leesett neki, hogy a lány egyszer sem használta a szót, és inkább máshogy folytatta – szívesen látsz magad mellett. Viszont, szerintem, Simon nem tudja, hogy így érzel iránta.

Isabelle megint felemelte a fejét. – Szokott egyáltalán beszélni rólam? – Nagyon erősnek tart – felelte a fiú. – És azt hiszi, hogy

egyáltalán nincs szükséged rá. Szerintem úgy érzi, nagyon jól megvagy nélküle. Úgy van vele, hogy mit adhatna neked, ha eleve tökéletes vagy. Hogy miért kéne neked egy olyan srác, mint ő? – Elhallgatott. Nem akart kiselőadást tartani, ráadásul maga sem tudta, mennyi vonatkozik belőle Simonra, és mennyi rá meg Maiára.

– Szóval, szerinted, el kéne mondanom neki, mit érzek? – kérdezte halkan Isabelle.

– Igen. Egyértelmű. Mondd el neki!

– Oké. – Isabelle felkapta a tequilás üveget, és még egyet húzott belőle. – Most azonnal átmegyek Claryékhez, és megmondom neki.

Jordan fejében riasztócsengő szólalt meg halkan. – Nem lehet. Gyakorlatilag hajnali három óra... – Ha várok vele, inamba száll a bátorságom – jelentette ki a

lány azon az ésszerűnek tűnő hangon, amit kizárólag nagyon részeg emberek alkalmazlak. Még egy kortyot ivott az üvegből. – Odamegyek, bekopogok az ablakon, és elmondom neki, mit érzek.

– Tudod egyáltalán, melyik ablak Claryé? Isabelle hunyorogva nézett a fiúra. – Neeem. Jordan lelki szemei előtt megjelent a rettenetes kép, amint a

részeg Isabelle felveri álmából Jocelynt és Luke-ot. – Isabelle, ne! – Jordan kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a

lánytól a tequilás üveget, de az elkapta előle. – Azt hiszem, kezdem meggondolni magam veled

kapcsolatban – mondta. Félig-meddig fenyegető hangja sokkal rémisztőbb lett volna, ha a szemével képes egyenesen a fiúra fókuszálni. – Azt hiszem, mégsem csíplek annyira. – Felállt, meglepetten pillantott a lábára... aztán hanyatt dőlt. Ha Jordannek nem olyan jók a reflexei, és nem kapja el az utolsó pillanatban, elterült volna a földön.

7 Átváltozás

CLARY A HARMADIK CSÉSZE KÁVÉT ITTA A TAKIBAN, amikor Simon végre megérkezett. Farmert viselt, piros cipzáros pulóvert (miért vesződött volna vastag kabáttal, ha nem érezte a hideget?) meg motoroscsizmát. Az emberek utána fordultak, ahogy átkígyózott az asztalok között. Simon sokkal dögösebb, amióta Isabelle beleszól, hogy mit vesz föl, gondolta Clary, miközben a fiú közeledett felé. Sötét hajába hópelyhek fészkelték magukat, de Alec hidegtől pirosra csípett arcával ellentétben Simon sápadt maradt. Most leült a lánnyal szemben, és nagy, sötét szemével kíváncsian nézett rá.

– Hívtál? – kérdezte mély, búgó hangon, Drakula grófot utánozva.

– Ami azt illeti, SMS-eztem. – A vámpíroknak szánt oldalhoz lapozott az étlapban, és Simon elé tolta. Korábban ő is belenézett, de a vérszuflé meg a véres tejturmix gondolatára végigfutott a hátán a hideg. – Remélem, nem ébresztettelek fel.

– Á, dehogy – felelte a fiú. – El sem hinnéd, hol jártam... – Elakadt a hangja, ahogy meglátta a lány arcát. – Hé! – Ujjait Clary álla alá illesztette, és felemelte a fejét. A vidámság helyét aggodalom vette át a tekintetében. – Mi történt? Új híreket kaptál Jace-ről?

– Választottatok már? – Kaelie, a kék szemű tündér pincérnő állt meg mellettük, akivel a királynő a csengettyűt küldte Clarynek. Most olyan fenséges tekintettel pillantott a lányra, hogy Clary a fogát csikorgatta.

Clary egy darab almáspitét rendelt, Simon vérrel kevert forró csokit. Kaelie elvitte az étlapokat, Simon pedig nyugtalanul pillantott Claryre. A lány mély lélegzetet vett, aztán beszámolt az éjszaka eseményeiről, nem feledkezve meg egyetlen részletről sem. Jace megjelenésével kezdte, aztán elmesélte a Luke sebesülésével végződő összetűzést a nappaliban. Elmondta Simonnak, amit Magnustól megtudott a dimenziós zsebekről meg más világokról. Azt is hozzátette, hogy annak, aki egy ilyen dimenziós zsebben rejtőzik el, sem üzenetet küldeni, sem a nyomára bukkanni nem lehet. Simon tekintete egyre komorabb lett, ahogy hallgatta, a végére pedig a tenyerébe temette az arcát.

– Simon? – Kaelie időközben letette eléjük az ételt, és továbbállt. Clary megérintette a fiú vállát. – Mi baj? Luke...?

– Az én hibám. – Száraz szemmel nézett fel. Clary valahol azt olvasta, hogy ha a vámpírok sírnak, a könnyeik vérrel keverednek. – Ha nem haraptam volna meg Sebastiant...

– Értem tetted. Hogy ne haljak meg – szólt gyengéden a lány. – Megmentetted az életemet.

– Te úgy hatszor vagy hétszer mentetted meg az enyémet. Így tűnt sportszerűnek. – Elcsuklott a hangja. Clarynek eszébe jutott, ahogy Simon a tetőkertben térden állva öklendezte fel Sebastian fekete vérét.

– Nem jutunk semmire, ha egyfolytában azon agyalunk, ki a hibás – mondta a lány. – És nem is ezért rángattalak ide, csak

el akartam mondani, mi történt. Mármint, mindenképpen elmondtam volna, csak várnék holnapig, ha nem lenne...

Simon fáradtan pillantott a lányra, és ivott egy kortyot a bögréjéből.

– Ha mi nem lenne? – Tervem. A fiú felnyögött. – Ettől tartottam. – Nem olyan szörnyűek a terveim. – Nem. Isabelle tervei szörnyűek. – Simon kinyújtott ujjal a

lányra bökött. – A te terveid öngyilkossággal érnek fel. A legjobb esetben is.

A lány hátradőlt, és karba fonta a kezét. – Akarod hallani, vagy nem? Titokban kell tartanod! – Előbb szúrnám ki a szememet egy villával, mint hogy

kiadjam a titkaidat – mondta, aztán nyugtalanul pillantott a lányra. – Várj egy percet! Gondolod, hogy szükség lehet rá?

– Nem tudom. – Clary a tenyerébe temette az arcát. – Na, hadd halljam! – mondta rezignáltan Simon. A lány sóhajtva benyúlt a zsebébe, és kihúzott egy kis

bársonyzacskót, amit aztán felfordított. Két aranygyűrű koppant az asztalon.

Simon csodálkozva nézett a lányra. – Össze akarsz házasodni? – Ne legyél már hülye! – Clary közelebb hajolt, és fojtott

hangon folytatta. – Simon, ezek azok a gyűrűk! Tudod, amiket a tündérkirálynő kért.

– Nem azt mondtad, hogy végül nem hoztad el őket...? – Simon elhallgatott, és felnézett a lányra.

– Hazudtam. Elhoztam őket. Csak miután láttam Jace-t a könyvtárban, nem akartam odaadni a tündérkirálynőnek. Volt egy olyan érzésem, hogy később még jól jöhetnek. Aztán meg rájöttem, hogy a királynőtől úgysem hallunk semmilyen használható információt. Úgy gondoltam, a gyűrűk értékesebbek, mintsem hogy feláldozzam őket egy újabb fölösleges beszélgetésért cserébe.

Simon felkapta a két gyűrűt, és a markába rejtette őket a mellettük elsiető Kaelie elől.

– Clary, nem nyúlhatsz csak úgy le bármit, amit a tündérkirálynő kinézett magának, hogy aztán mégis inkább megtartsd magadnak. Nagyon veszélyes ellenség lehet.

Clary könyörögve pillantott a fiúra. – Legalább kipróbálhatjuk, hogy működnek-e? Simon sóhajtott, és átadta az egyik gyűrűt. Könnyű volt, de

puha, mint a valódi arany. A lány egy pillanatig aggódott, hogy nem lesz jó a mérete, de amint felhúzta, mintha formálódni kezdett volna, és lassan felvette az ujja alakját, amíg el nem foglalta tökéletes helyét a bütyök alatt. Clary látta, hogy Simon a jobb kezére pillant, és rájött, hogy vele is ugyanez történt.

– Akkor gondolom, most beszélgethetünk – szólt a fiú. – Mondj nekem valamit! Tudod, telepatikusan.

Clary Simon felé fordult. Olyan érzése támadt, mintha arra kérték volna, hogy adjon elő egy darabot, aminek nem tanulta meg a szövegét. Simon?

A fiú pislantott egyet. – Mintha... Megismételnéd? Clary ezúttal próbált még jobban Simonra koncentrálni – a

Simonságára, arra, ahogy a gondolatai formálódtak, arra, hogy milyen érzés hallani a hangját, arra, hogy milyen, amikor közel

vannak egymáshoz. A suttogására, a titkaira, arra, ahogy megnevettette. Szóval, gondolta, mintha csak beszélgetne, most, hogy a fejedben vagyok, szeretnél látni néhány pucér fantáziaképet Jace-ről?

Simon hátrahőkölt. – Hallottam! És nem... Clary izgatott lett. Működött a dolog. – Gondolj valami választ! Egy másodperc sem telt el, és máris hallotta Simon testetlen

hangját a fejében. Éppen olyan volt, mint amikor Zakariás testvér beszélt hozzá. Láttad meztelenül?

Hát, nem teljesen. De... – Elég! – szólalt meg hangosan a fiú, és bár a hangjában

vidámság keveredett feszültséggel, a szeme ragyogott. – Működik! A tücsök rúgja meg! Ez tényleg működik!

Clary közelebb hajolt. – Szóval, elmondhatom az ötletemet? Simon megérintette a gyűrűt az ujján, ujja hegyével

kitapintotta a finoman vésett indákat és leveleket. Mondd! Clary belefogott a magyarázatba, de még nem ért a végére,

amikor Simon félbeszakította, ezúttal hangosan. – Nem! Szó sem lehet róla! – Simon – szólt a lány –, ez egy tökéletes terv. – Az, hogy követed Jace-t és Sebastiant valami ismeretlen

dimenziós zsebbe, és ezekkel a gyűrűkkel kommunikálunk, hogy mi, akik itt maradunk ebben a földi dimenzióban, tudjuk, merre jársz? Ez neked tökéletes?

– Igen. – Nem – jelentette ki Simon. – Nem az. Clary hátradőlt.

– Nem mondhatsz csak úgy nemet. – Ennek a tervnek én is része vagyok. Simán nemet

mondhatok. Nem! – Simon... A fiú úgy ütögette meg maga mellett a széket, mintha valaki

ülne ott. – Hadd mutassam be neked a jó barátomat, Nemet. – Talán valamilyen kompromisszumra juthatunk – mondta a

lány, és beleharapott a pitéjébe. – Nem! – SIMON! – A „nem” igazi varázsszó – magyarázta a fiú. – Elmondom,

hogy működik. Azt mondod: „Simon van egy elmebeteg, öngyilkos tervem. Szeretnéd, ha megvalósítanám?” Erre én azt felelem: „Köszönöm kérdésed, nem.”

– Akkor is megcsinálom – jelentette ki Clary. Simon rámeredt az asztal fölött. – Mi? – Megcsinálom, ha segítesz, ha nem – mondta. – Ha nem

használhatom ezeket a gyűrűket, akkor is követem Jace-t, akárhol is van, aztán üzenek nektek valahogy. Keresek egy telefont, vagy nem tudom. Ha lehetséges, megteszem, Simon. Csak jobb esélyem van életben maradni, ha segítesz nekem, Ráadásul, te nem kerülsz veszélybe.

– Egyáltalán nem érdekel, veszélybe kerülök-e – sziszegte előredőlve. – Az érdekel, veled mi történik. A fenébe is, én gyakorlatilag elpusztíthatatlan vagyok. Hadd menjek én, te meg itt maradsz!

– Igen – bólintott Clary. – Jace egyáltalán nem fogja furcsának találni, Mondd el neki, hogy titokban már régóta

szerelmes vagy belé, és nem bírtad ki, hogy el kellett válnod tőle.

– Vagy azt is mondhatnám, hogy belegondoltam, és teljesen egyetértek azzal, ahogy ő meg Sebastian gondolkodnak, úgyhogy össze akarok állni velük.

– Azt sem tudod, hogy gondolkodnak. – Ez a bökkenő. Talán többre megyek vele, ha mégis azt

mondom neki, hogy be vagyok indulva rá. Jace amúgy is azt hiszi, hogy mindenki szerelmes belé.

– És én az is vagyok – mondta Clary. Simon sokáig szótlanul nézte az asztal fölött. – Te komolyan beszélsz – állapította meg végül. – Tényleg

megtennéd. Nélkülem meg mindenféle biztonsági háló nélkül. – Nincs olyan, amit ne tennék meg Jace-ért. Simon a szék műanyag támlájának támasztotta a fejét. Káin

jele halvány színben ragyogott a bőrén. – Ezt ne mondd! – szólt. – Te nem tennél meg bármit azokért, akiket szeretsz? – Szinte mindent megtennék érted – felelte halkan Simon. –

Meghalnék érted. Te is tudod. De hogy megölnék-e valakit? Egy ártatlan embert? Vagy rengeteg ártatlan embert? Esetleg elpusztítanám-e az egész világot? Valóban szeretünk valakit, ha azt mondjuk neki, ha választanunk kéne közte meg a bolygó összes többi lakójának élete között, őt választanánk? Ez... tudod, hogy értem... erkölcsös szeretet az ilyen?

– A szerelem nem erkölcs kérdése – mondta Clary. – Az csak úgy van.

– Tudom – bólintott Simon. – De amit a szerelem nevében teszünk, az lehet erkölcsös vagy erkölcstelen. Normális esetben ez fel sem merülne. Akármilyen idegesítőnek is találom Jace-t,

normális esetben sosem kérne meg rá, hogy olyasmit tegyél, ami a természeted ellen való. Sem érte, sem másért. Csakhogy, ő többé nem igazán Jace, igaz? Nem tudom, Clary. Nem tudom, most mit kérne tőled.

Clary az asztalra könyökölt. Hirtelen erőt vett rajta a fáradtság.

– Talán tényleg nem Jace, de egyedül rajta keresztül vezet hozzá út. Nélküle nem kaphatjuk vissza. – Simon szemébe nézett. – Vagy azt akarod mondani, hogy reménytelen?

Hosszú csend következett. Clary látta, ahogy a fiúban a vele született őszinteség viaskodik a vággyal, hogy megóvja a legjobb barátját.

– Ilyet sosem mondanék – felelte végül. – Az a helyzet, hogy még mindig zsidó vagyok, annak ellenére, hogy vámpír lett belőlem. A szívem mélyén most is hiszek azokban a szavakban, amiket nem tudok kimondani. Is... – elcsuklott a hangja, és nyelt egyet. – ...szövetséget kötött velünk, éppen úgy, ahogy az árnyvadászok hite szerint Raziel is szövetséget kötött velük. És mi hiszünk az ígéreteiben. Ez viszont azt jelenti, hogy sosem veszíthetjük el a reményt. Életben kell tartani, hogy mi magunk is életben maradhassunk. – Zavarba jött kissé. – A rabbim legalábbis mindig ezt mondta.

Clary átcsúsztatta kezét az asztalon, és a Simonéra fektette. A fiú sem vele, sem mással nem szokott a vallásról beszélgetni, bár a lány tudta, hogy hisz Istenben.

– Ez azt jelenti, hogy beleegyezel. Simon felnyögött. – Inkább azt jelenti, hogy megtörtél, és legyőzted az

ellenállásomat. – Óriási!

– Nyilván tisztában vagy vele, hogy szólnom kell mindenkinek. Anyukádnak, Luke-nak, Alecnek, Izzynek, Magnusnak...

– Talán mégsem igaz, hogy nem kerülsz veszélybe – mondta szelíden Clary.

– Így van – bólintott Simon. – Amikor majd anyukád a bocsától elválasztott dühös anyamedveként rágcsálja a bokámat, ne feledd, hogy érted tettem.

Jordan épphogy csak visszaaludt, amikor újra kezdődött a dörömbölés. A hátára fordult, és felnyögött. Az ágy mellett lévő órán villogó sárga számok szerint 4:00 volt a pontos idő.

A dörömbölés folytatódott. Jordan kelletlenül talpra kászálódott, magára rángatta a nadrágját, és kibotorkált a folyosóra. Kábán tépte fel az ajtót.

– Figyelj… Az ajkára fagyott a szó. Maia állt a küszöbön. Farmer és

karamellszínű bőrdzseki volt rajta, haját bronzpálcikák rögzítették a tarkóján. Egyetlen kósza fürt a halántékára hullott. Jordan legszívesebben már nyúlt is volna, hogy hátrasimítsa a füle mögé, aztán inkább zsebre vágta a kezét.

– Klassz ing – jegyezte meg Maia egy pillantást vetve a fiú csupasz mellkasára. Az egyik vállán hátizsák szíja feszült. Jordan szíve hevesebben vert.

Maia el akar menni a városból? El akar menni a városból, hogy távol kerüljön tőle? – Nézd, Jordan...

– Ki az? – A Jordan mögül érkező hang fátyolos volt, olyan gyűrött, mint az ágy, amiből tulajdonosa valószínűleg az imént kászálódott ki. A fiú látta, hogy Maia eltátja a száját, és ő is

hátrapillantott a válla fölött. Isabelle állt ott a szemét dörzsölve, nem volt rajta más, csak Simon egyik pólója.

Maia becsukta a száját. – Én vagyok – mondta nem éppen barátságos hangon. –

Simonnal vagy? – Mi? Nem, Simon nincs itt. – Kuss, Isabelle!, gondolta

riadtan Jordan. – Elment... – Bizonytalan mozdulattal körbemutatott. – Valahová.

Maia arcába pír szökött. – Olyan szag van itt, mint valami kocsmában. – Jordan olcsó tequilája miatt – legyintett Isabelle. –

Tudod... – És a póló is az övé? – érdeklődött Maia. Isabelle végignézett magán, aztán megint Maiára pillantott.

Úgy tűnt, csak most esett le neki, mire gondol a másik lány. – Jaj, dehogy! Maia... – Szóval, előbb Simon csalt meg veled, most meg te és

Jordan... – Simon – vágott a szavába Isabelle – engem is megcsalt

veled. Mindegy, a lényeg, hogy a világon semmi nincs köztem és Jordan között. Simonhoz jöttem, de nem találtam itthon, ezért úgy döntöttem, beveszem magam a szobájába. Ahová most vissza is megyek.

– Ne! – szólt élesen Maia. – Maradj! Felejtsd el Simont és Jordant! Neked is hallanod kell, amit mondani akarok.

Isabelle fél kezével Simon szobájának kilincsén mozdulatlanná dermedt, alvástól kipirult arca lassan visszanyerte eredeti színét.

– Jace – szólt. – Miatta jöttél? Maia bólintott.

Isabelle az ajtónak dőlt. – És... – Elcsuklott a hangja, úgyhogy elölről kezdte a mondatot. – És megtalálták?

– Visszajött – felelte Maia. – Claryért. – Tartott egy pillanatnyi szünetet. – Sebastian is vele volt. Verekedésbe keveredtek, és Luke megsebesült. Haldoklik.

Isabelle szárazon hördült fel. – Jace volt az? Jace sebesítette meg Luke-ot? Maia kerülte a másik lány tekintetét. – Nem tudom, pontosan mi történt, csak hogy Jace és

Sebastian eljött Claryért, verekedtek, és Luke megsebesült. – Clary... – Neki semmi baja. Magnusnál van az anyjával. – Maia

Jordanhez fordult. – Magnus felhívott, és megkért, hogy jöjjek el hozzád. Próbált elérni, de nem sikerült neki. Szeretné, ha összehoznád a Preator Lupusszal.

– Ha összehoznám a... – Jordan megrázta a fejét. – A Praetort nem lehet csak úgy felhívni. Nem úgy megy, hogy 1-800-VÉRFARKAS, és már mehet is a csevej.

Maia karba fonta a kezét. – Akkor, hogy lehet elérni? – Van egy felettesem. Ő keres meg engem, ha akar, vagy

felhívhatom vészhelyzetben... – Hát, ez most vészhelyzet. – Maia az öve bújtatóiba

akasztotta két hüvelykujját. – Luke meghalhat, és Magnus szerint a Praetor birtokában lehet olyan információknak, amik segíthetnek. – Nagy, sötét szemével Jordanre pillantott. A fiú arra gondolt, hogy el kéne mondania neki, mennyire ódzkodott a Praetor attól, hogy belekeveredjen a Klávé ügyeibe. Inkább a saját küldetésükkel foglalkoztak, és azokon segítettek, akik újonnan lettek alvilágivá. Minden valószínűség szerint

vonakodva fogadják majd a kérést, és egyáltalán nincs rá garancia, hogy hajlandók lesznek segíteni.

De Maia hozzá fordult. Ha megteszi, amit kér, az egy lépés lehet a hosszú úton, aminek a végén a lány remélhetőleg megbocsátja, amit annak idején vele tett.

– Oké – mondta. – Akkor személyesen megyünk el a főhadiszállásra. A North Forkon vannak Long Islanden. Gyakorlatilag az isten háta mögött. Mehetünk a furgonommal.

– Jó. – Maia megigazította a hátizsákját. – Gondoltam, hogy nem lesz közel, azért is hoztam a cuccomat.

– Maia! – Isabelle volt az. Olyan régóta nem szólt egy szót sem, hogy Jordan szinte meg is feledkezett róla. A lány Simon ajtajának támaszkodott, és karba font kézzel igyekezett védekezni a hideg ellen. – Jól van?

Maia vágott egy grimaszt. – Luke? Nem, nincs... – Jace. – Isabelle hangja erőtlen lélegzetvétel volt csupán. –

Jace jól van? Bántották, elfogták vagy... – Semmi baja – felelte szárazon Maia. – Megint eltűnt.

Elment Sebastiannal. – És Simon? – Isabelle tekintete Jordanre ugrott. – Azt

mondtad, Claryvel volt... Maia megrázta a fejét. – Nem. Nem volt ott. – Erősen szorította hátizsákja szíját. –

Egyvalamit viszont tudunk, és az nem fog tetszeni. Jace és Sebastian valamilyen módon össze vannak kötve. Ha Jace megsérül, Sebastian is megsérül. Ha Jace meghal, Sebastian is meghal. És vice versa. Magnustól tudom.

– A Klávé tud erről? – kérdezte azonnal Isabelle. – Ugye, nem mondták el nekik?

Maia megrázta a fejét. – Még nem. – Úgyis hírét veszik – mondta Isabelle. – Az egész falka

tudja. Valaki el fogja árulni, és akkor kezdődik az embervadászat. Megölik Jace-t, hogy Sebastiant is megölhessék. Gondolkodás nélkül megölik. – Beletúrt sűrű fekete hajába. – A bátyám! Látni akarom Alecet.

– Az jó – szólt Maia. – Mert miután Magnus hívott, küldött egy SMS-t is. Volt egy olyan érzése, hogy itt talállak. Azt üzeni, hogy azonnal menj el a lakására Brooklynba!

Olyan hideg volt odakint, hogy Isabelle a magára rajzolt termorúna és a Simon szekrényéből előhalászott vékony kabát ellenére is vacogott, amikor belökte Magnus házának ajtaját, és belépett rajta. Miután felcsöngetett a kaputelefonon, nekivágott a lépcsőnek, kezét a szálkás korláton húzva maga után. A lelke mélyén rohanni akart, hiszen tudta, hogy odafent van a bátyja, aki biztosan megérti, mit érez. De közben személyiségének az a része, amelyik egész életében szülei titkát rejtegette a testvérei elől, legszívesebben összekuporodott volna a lépcsőfordulóban, hogy egyedül maradhasson a nyomorúságával. Az a része pedig, amelyik gyűlölt másokra támaszkodni – mert hát, úgyis cserbenhagyják, nem igaz? –, és büszkén gondolt arra, hogy Isabelle Lightwoodnak nincs szüksége senkire, arra emlékeztette, hogy azért van itt, mert hívták.

Szükségük volt rá. Isabelle egyáltalán nem bánta, ha másoknak szükségük volt

rá. Ami azt illeti, még szerette is. Ezért esett nehezére megkedvelni Jace-t, miután az akkor tízéves, elgyötört tekintetű fiú átlépett a portálon Idrisből. Alec azonnal

összemelegedett vele, de Isabelle-nek nagyon nem tetszett az önuralom, amit tanúsított. Amikor megtudta, hogy Jace apját a fiú szeme láttára ölték meg, úgy képzelte, hogy könnyek között siet majd hozzá vigasztalásért és talán még tanácsokért is. De Jace-nek láthatóan nem volt szüksége senkire. Már tízéves korában is éles nyelve és lobbanékony természete volt. Isabelle rémülten állapította meg, hogy a fiú valójában éppen olyan, mint ő.

Végül az árnyvadászsággal együtt járó dolgok hozták össze őket – mindketten szerették az éles fegyvereket, a ragyogó szeráfpengéket, a jelek okozta boldog fájdalmat, a csaták agyzsibbasztó gyorsaságát. Amikor Alec őt hátrahagyva, kettesben akart vadászni Jace-szel, a fiú kiállt mellette, „Izzyt is magunkkal kell vinnünk, ő a legjobb. Engem nem számítva persze.” Ezért már muszáj volt imádnia Jace-t.

Most pedig ott állt Magnus lakása előtt. Az ajtó alatti résen fény szivárgott ki, és Isabelle mormogó hangokat hallott odabentről. Belökte az ajtót, és azonnal melegség vette körül. Hálásan lépett előre.

A meleget a kandalló árasztotta, jóllehet az épületben nem voltak kémények, és a lángok kékes-zöldes árnyalata varázslatról árulkodott. Magnus és Alec a tűzhöz tolt kanapén ült. Amint Alec észrevette a közeledő Isabelle-t, felpattant, és mezítláb sietett át a szobán, hogy megölelhesse a nővérét. Fekete melegítőnadrágot és szakadt gallérú fehér pólót viselt.

Isabelle egy pillanatig csak állt ott a fiú ölelésében, és a szívverését hallgatta. Alec kicsit zavartan ütögette meg a hátát.

– Iz – szólt. – Minden rendben lesz, Izzy. A lány eltolta magától a bátyját, és megtörölte a szemét. Te

jó ég, mennyire gyűlölt sírni!

– Hogy mondhatsz ilyet? – csattant föl. – Hogy mondhatod ezek után, hogy minden rendben lesz?

– Izzy! – Alec finoman az egyik vállára igazította húga haját. Eszébe jutottak azok az idők, amikor a lánynak copfjai voltak, és ő lényegesen kevésbé bánt finoman velük, mint most. – Ne ess szét! Szükségünk van rád. – Lehalkította a hangját. – És tudod, hogy tequilaszagod van?

A lány Magnusra pillantott, aki a kanapéról figyelte őket kiismerhetetlen macskaszemével.

– Hol van Clary? – kérdezte. – És az anyja? Azt hittem, idejöttek.

– Alszanak – felelte Alec. – Arra gondoltunk, hogy pihenésre van szükségük.

– És nekem nincs? – Neked is kis híján megölték a mostohaapádat vagy a

vőlegényedet a szemed láttára? – érdeklődött szárazon Magnus. Csíkos pizsama és fekete selyemköntös volt rajta. – Isabelle Lightwood! – mondta, és felegyenesedett a kanapén, összekulcsolt kezét lazán nyugtatva az ölében. – Mint Alec említette, szükségünk van rád.

Isabelle kihúzta magát, és kidüllesztette a mellkasát. – Mihez? – El kell menned a Vasnővérekhez – felelte Alec. –

Szükségünk van egy fegyverre, ami elválasztja egymástól Jace-t meg Sebastiant, hogy külön-külön is kárt lehessen tenni bennük... Mármint, érted, hogy megölhessünk Sebastiant anélkül, hogy Jace-nek baja esnék. Csak idő kérdése, és a Klávé megtudja, hogy Jace nem Sebastian foglya, hanem együttműködik vele.

– De az nem Jace – tiltakozott Isabelle.

– Lehet – jegyezte meg Magnus –, de ha meghal, a te Jace-ed is meghal vele együtt.

– Mint tudod, a Vasnővérek, kizárólag nőkkel beszélnek – mondta Alec. – És Jocelyn nem mehet egyedül, mert már nem árnyvadász.

– Mi a helyzet Claryvel? – Még nem ért véget a kiképzése. Nem tudná, milyen

kérdéseket kell feltenni, meg egyáltalán, hogyan kell beszélni a Vasnővérekkel. Neked és Jocelynnek viszont ez nem jelent gondot. Ráadásul Jocelyn azt mondja, járt már ott. Tudni fogja az utat, miután átküldünk benneteket a portálon az Adamantin Citadella körüli védvonalakhoz. Reggel indulhattok is...

Isabelle elgondolkodott. Megkönnyebbült, amiért végre tennivalója akadt, és valami fontosra vállalkozhatott. Jobb lett volna, ha inkább démonokat kell ölnie, esetleg Sebastian lábát levágnia, de azért ez is több volt a semminél. Ha hinni lehetett a legendáknak, az Adamantin Citadella félelmetes, távoli hely, a Vasnővéreket pedig lényegesen ritkábban lehetett látni, mint a Néma Testvéreket. Isabelle soha nem találkozott egyikükkel iinn.

– Hánykor indulunk? – kérdezte. Alec először mosolyodott el a lány érkezése óta, aztán

összeborzolta húga haját. – Ez az én Isabelle-em! – Hagyd már ezt abba! – Ahogy Isabelle elhúzódott, szeme

sarkából észlelte, hogy a kanapén Magnus rajtuk vigyorog. A boszorkánymester feltápászkodott, és beletúrt amúgy is szerteszét álló fekete hajába.

– Három vendégszobám van – mondta. – Clary alszik az egyikben, az anyja a másodikban. Megmutatom a harmadikat.

A szobák a nappaliból induló keskeny ablaktalan folyosóról nyíltak. Kettőnek zárva volt az ajtaja, a harmadikon pedig Magnus beterelte Isabelle-t egy vadrózsaszínre festett helyiségbe. Az ezüstszínű karnisokról lógó fekete függönyöket bilincsekkel tartották félrehúzva, az ágytakarót vörös szívek díszítették.

Isabelle körülnézett. Nyugtalan és ideges volt, nem hitte, hogy el tud aludni.

– Szép bilincsek. Érteni vélem, miért nem itt szállásoltad el Jocelynt.

– Kellett valami, ami megtartja a függönyt. – Magnus megrántotta a vállát. – Van miben aludnod?

Isabelle bólintott. Nem szívesen vallotta volna be, hogy magával hozta Simon pólóját a lakásából. A vámpíroknak nem igazán volt testszaguk, de a pólón azért érződött haloványan a fiú szappanának megnyugtató illata.

– Azért fura – jegyezte meg. – Megüzenitek, hogy azonnal jöjjek ide, aztán ágyba dugtok, és közlitek, hogy holnap kezdünk.

Magnus karba font kézzel a falnak támaszkodott az ajtó mellett, és macskaszemével a lányt méregette. Egy pillanatra egészen olyan volt, mint Church, csak kevésbé tűnt valószínűnek, hogy harapni fog.

– Szeretem az öcsédet – szólt. – Te is tudod, igaz? – Ha tőlem kérsz engedélyt, hogy összeházasodjatok, hát

csak rajta – mondta Isabelle. – Az ősz éppen megfelelő évszak lenne hozzá. Narancssárga szmokingban tudlak elképzelni.

– Nem boldog – közölte Magnus, mintha meg sem hallotta volna a lány szavait.

– Hát persze, hogy nem – csattant fel Isabelle. – Jace...

– Jace – szakította félbe Magnus, és ökölbe szorította a kezét az oldala mellett. Isabelle rámeredt. Mindig is úgy gondolta, hogy a boszorkánymestert nem zavarja Jace, sőt talán még meg is kedvelte a fiút, miután Alec tisztázta magában az érzelmeit.

– Azt hittem, barátok vagytok – mondta hangosan. – Nem erről van szó – közölte Magnus. – Vannak emberek...

emberek, akiknek az univerzum különleges sorsot szánt. Különleges örömöket vagy különleges gyötrelmeket. Isten a megmondhatója, mindannyian vonzódunk a szép és tönkrement dolgokhoz. Én is így voltam vele, de egyeseket nem lehet helyrehozni. Vagy ha mégis, csak olyan mértékű szeretettel és önfeláldozással, hogy abba meg a másik fél rokkan bele.

Isabelle megrázta a fejét. – Nem tudlak követni. Jace a bátyánk, de Alec... Jace

parabataia is egyben. – Tudom, mit jelent – bólintott Magnus. – Ismertem

parabataiokat, akik olyan közel álltak egymáshoz, hogy szinte eggyé váltak. Ha valamelyikük meghal, tudod, mi történik a másikkal...

– Elég! – Isabelle a fülére szorította a kezét, aztán lassan megint leengedte. – Hogy merészeled, Magnus Bane? – kérdezte. – Hogy merészeled ezt még jobban megnehezíteni?

– Isabelle! – Magnus lassan ellazította az öklét. Kicsit elkerekedett a szeme, mintha a kitörése őt magát is meglepte volna. – Ne haragudj. Néha elfelejtem... hogy minden önuralmad és erőd ellenére, te is éppen olyan sebezhető vagy, mint Alec.

– Alecben nincs gyengeség – jelentette ki Isabelle.

– Nincs – mondta Magnus. – Aki így mer szeretni, abban van erő. Igazság szerint azt szerettem volna, ha itt vagy mellette. Te úgy érted meg, ahogy én nem tudom. És szeret téged.

– Persze, hogy szeret. A nővére vagyok. – A vérrel nem feltétlenül jár együtt a szeretet – állapította

meg keserűen a boszorkánymester. – Csak kérdezd meg Claryt! Clary úgy robbant át a portálon, mintha egy puska csövéből lőtték volna ki. A túloldalon szinte zuhanva, nyújtott lábbal ért földet. Csak egy pillanatra tudott megállni, aztán a portáltól kábán átbillent, és hanyatt dőlt, a hátizsákja tompította valamelyest az esését. Felsóhajtott – egy szép napon biztos meglátszik majd a sok tréning eredménye –, talpra kászálódott, és leporolta a nadrágja ülepét.

Luke háza előtt állt. Mögötte csillogott a víz, azon túl pedig fények erdejeként emelkedett a város. A házat bezárva, sötéten találta, éppen úgy, ahogy pár órával korábban hagyták. Megállt a bejárathoz vezető járdán, és nagyot nyelt.

Bal kezének ujjaival lassan megérintette a jobb kezére húzott gyűrűt. Simon!

Azonnal érkezett a válasz. Igen? Hol vagy? A metró felé megyek. Hazamentél a portállal? Luke-hoz. Ha Jace eljön értem, márpedig szerintem el fog,

biztos itt keres majd. Csend. Aztán: Nos, tudod, hogy érsz el, ha szükséged van

rám. Igen, tudom. Clary mély lélegzetet vett. Simon? Igen?

Szeretlek. Szünet. Én is szeretlek És ez volt minden. Nem hallatszott kattanás, mint amikor az

ember leteszi a telefont. Clary egyszerűen érezte, ahogy megszakad a kapcsolat, mintha egy zsineget vágtak volna el a fejében. Kíváncsi lett volna rá, valami ilyesmire gondolt-e Alec, amikor a parabataiok közti kötelék megszűnéséről beszélt.

Elindult a ház felé, aztán lassan felment a lépcsőn. Ez volt az otthonuk. Ha Jace visszajön érte, ahogy ígérte, itt fogja keresni. Clary leült a legfelső lépcsőfokra, az ölébe vette a hátizsákját, és várt.

Simon a hűtőszekrény előtt állt, és még egyet kortyolt a hideg vérből, miközben Clary belső hangjának emléke lassan elhalványult a fejében. Csak az imént ért haza. A lakásban sötét volt, a hűtő hangosan zümmögött, és különös szag töltött be mindent... talán tequila? Lehet, hogy Jordan ivott. A másik fiú szobájának ajtaját zárva találta – amiben így hajnali négy óra után Simon nem talált semmi meglepőt.

Visszatette a palackot a hűtőbe, és a szobája felé indult. Egy hete most először készült a saját ágyában aludni. Megszokta, hogy ott alszik mellette valaki, akinek nekigördülhet az éjszaka közepén. Szerette, ahogy Clary fejét a tenyerén nyugtatva álmában hozzágömbölyödött, és kénytelen-kelletlen bevallotta magának, mennyire jólesik, hogy a lány nem tud nélküle elaludni. Ettől nélkülözhetetlennek és fontosnak érezte magát – még akkor is, ha Jocelynt láthatóan egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy egy ágyban alszik-e a lányával, vagy sem,

ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy ami a szexet illeti, nagyjából annyira tartott tőle, mint egy aranyhaltól.

Claryvel persze gyakran osztották meg az ágyukat úgy öt- és tizenkét éves koruk között, talán ennek is lehet valami köze a dologhoz, gondolta, miközben belökte a szobája ajtaját. Ezeket az éjszakákat általában olyan izgalmas dolgokkal töltötték, mint amikor azon versenyeztek, ki tud tovább enni egy üveg mogyoróvajat. Vagy becsempésztek egy hordozható DVD-lejátszót, és...

Fennakadt a szeme. A szobája ugyanolyan volt, mint máskor: csupasz falak, ruhákkal megrakott polcok, a fogason lógó gitár meg egy matrac a padlón. Ezúttal azonban egy papírdarab hevert az ágyon, fehér négyzet a foszlott fekete takarón. A kacskaringós kézírást azonnal ismerősnek találta. Isabelle-é volt.

Felvette, és olvasni kezdett.

Simon!

Próbáltalak hívni, de úgy fest, kikapcsoltad a telefonodat. Nem tudom, hol vagy most, és hogy Clary elmondta-e neked, mi történt ma este, de el kell mennem Magnushoz, és nagyon szeretném, ha te is ott lennél.

Nem szoktam félni, de Jace-t most féltem. Féltem a bátyámat. Soha nem kértem tőled semmit, Simon, most mégis megkérlek: légy szíves, gyere el!

Isabelle

Simon kiejtette a kezéből a levelet. Mire földet ért, ő már kint volt a lépcsőházban, és lefelé vágtatott a lépcsőn.

Amikor Simon belépett Magnus lakásába, csend volt. A kandallóban ropogott a tűz, Magnus előtte ült egy keményre tömött kanapén, lábát a dohányzóasztalon nyugtatta. Alec fejét a férfi ölébe hajtva aludt, miközben Magnus a fürtjeivel játszadozott. A boszorkánymester tekintete a távolba révedt, mintha a múlton merengene. Simonnak akaratlanul is eszébe jutott, amit Magnus mondott neki egyszer az örök életről: Egy nap csak te és én maradunk.

Simon megborzongott, Magnus pedig felnézett rá. – Isabelle hívott, tudom – szólt halkan, hogy fel ne ébressze

Alecet. – Azon a folyosón keresd... az első ajtó balra. Simon bólintott, intett egy köszönömöt Magnusnak, majd a

megadott irányba indult. Szokatlanul ideges volt, mintha egy első randira készülne. Emlékei szerint Isabelle még sosem kérte a segítségét, és semmilyen formában nem utalt olyasmire, hogy szüksége lenne rá.

Kinyitotta az első ajtót a bal oldalon, és belépett. Sötét volt, egyetlen lámpa sem égett. Ha Simon nem vámpír, valószínűleg nem is látott volna semmit. Így viszont ki tudta venni a bútorok körvonalait: egy szekrényét, egy ruhákkal teledobált székét meg az ágyét, amiről félrehúzták a takarót, Isabelle az oldalán aludt, fekete haja szétterült a párnán.

Simonnak elkerekedett a szeme. Soha nem látta még Isabelle-t aludni. A lány így fiatalabbnak tűnt, mint általában, az arca ellazult, hosszú pillái járomcsontja tetejét simogatták. A szája enyhén nyitva volt, a lábát maga alá húzta. Csak egy pólót viselt – méghozzá Simon viseltes kék pólóját, aminek az állt a mellén, hogy LOCH NESS-I SZÖRNY KALANDTÚRA: VÁLASZOKAT KERESÜNK, NEM TÉNYEKET. Ahogy

Simon behúzta az ajtót maga mögött, csalódottabbnak érezte magát, mint gondolta volna. Eszébe sem jutott, hogy a lány már aludni fog. Beszélni szeretett volna vele, hallani a hangját. Lerúgta a cipőjét, és mellé feküdt. Isabelle kétségtelenül több helyet foglalt el az ágyon, mint Clary. Magas volt, majdnem akkora, mint ő maga, bár ha a vállára tette a kezét, törékenynek érezte a csontjait. Végigsimította a lány karját.

– Iz? – szólt. – Isabelle? A lány mormogott valamit, és a párnába fúrta az arcát.

Simon közelebb hajolt. Alkohol és rózsaparfüm illatát érezte. Így már mindent értett. Szerette volna átkarolni, és gyengéden megcsókolni Isabelle-t, de nem vette volna jó néven, ha a sírjára azt írják, hogy „Simon Lewis, a becsípett lányok molesztálója”.

Hanyatt fordult hát inkább, és a plafonra meredt. A repedezett vakolatot nedves foltok csúfították el. Magnusnak sürgősen kerítenie kéne valakit, aki segít a dolgon. Isabelle megérezte a jelenlétét, odahengeredett hozzá, puha arcát a vállához támasztotta.

– Simon? – szólt kábán. – Igen. – A fiú gyengéden megérintette az arcát. – Hát, itt vagy. – Isabelle átkarolta Simont, és úgy

helyezkedett, hogy a nyakába fúrhassa az orrát. – Nem hittem, hogy eljössz.

Simon ujjai mintákat rajzoltak a karjára. – Persze, hogy eljöttem. Isabelle szavai elfojtva hallatszottak a fiú nyakától. – Bocs, hogy alszom. Simon halványan elmosolyodott a sötétben.

– Semmi baj. Ha csak azért hívsz, hogy öleljelek álmodban, akkor is eljövök.

A lány izmai megmerevedtek, de aztán megint elengedte magát.

– Simon? – Igen? – Mesélsz nekem valamit? A fiú pislantott egyet. – Mit meséljek? – Olyat, amiben a jófiúk győznek, a rosszfiúk meg

veszítenek. És halottak is maradnak. – Aha, szóval valami hagyományos mesére gondolsz? –

kérdezte. Kutatott az emlékeiben. A klasszikus meséknek csak a Disney-féle változatát ismerte, és először a kis hableány jelent meg előtte a kagylóból készült melltartójával. Nyolcéves korában kicsit bele volt zúgva Arielle-be. Nem mintha ez lett volna a legmegfelelőbb pillanat, hogy erről említést tegyen.

– Nem. – Isabelle hangja alig volt több sóhajtásnál. – Azokat tanuljuk az iskolában... A varázslatból sok minden valódi... mindegy. Olyat szeretnék, amit még nem ismerek.

– Értem. Tudok egy jót. – Simon megsimogatta Isabelle haját, a lány pillái a nyakát csiklandozták, ahogy becsukta a szemét. – Réges-régen, egy messzi, messzi galaxisban...

Clary nem tudta, mióta ül Luke ajtaja előtt, amikor pirkadni kezdett. A nap a ház mögött kelt fel, lassan élénk rózsaszínre festette az eget és acélkékre a folyó csíkját. A lány olyan régóta reszketett, hogy úgy érezte, mintha egész teste egyetlen fagyos görcsbe rándult volna össze. Két melegítő rúnát is használt, de

nem segítettek. Az volt az érzése, hogy a reszketésének inkább pszichés okai vannak.

Vajon eljön? Ha Jace-ben tényleg van még annyi valódi önmagából, mint hitte, akkor biztosan. Amikor a fiú azt súgta neki, hogy visszajön érte, ő biztos volt benne, hogy úgy gondolta, erre a lehető leghamarabb sort is kerít. Jace sosem volt türelmes. És nem trükközött.

De Clary nem várhatott a végtelenségig. Nemsokára reggel lesz, elkezdődik a következő nap, és az anyja megint rajta tartja a szemét. Le kell mondania Jace-ről még egy napig, vagy talán annál is tovább.

Csukott szemmel fordult a felkelő nap felé, és a mögötte lévő lépcsőfokra könyökölt. Egy pillanatra elengedte magát, lebegett, azt képzelte, minden olyan, mint volt, semmi sem változott, délután edzeni, este pedig vacsorázni megy Jace-szel, aztán a fiú átöleli, és megnevetteti, mint mindig.

A napfény meleg indái megérintették az arcát. Kelletlenül nyitotta ki a szemét.

És ott volt Jace. Felé tartott, szokás szerint hangtalan léptekkel, akár egy macska. Sötétkék pulóverében éppen olyan színű volt a haja, mint a napsugarak. Clary kihúzta magát ültében, a szíve vadul kalapált. Az egyre erőteljesebb nap ragyogó fénnyel emelte ki a körvonalát. A lánynak az az idrisi éjszaka jutott eszébe, amikor a tűzijáték csíkokat festett az égre, ami őt lángok között alázuhanó angyalokra emlékeztette.

Jace odaért elé, kinyújtotta mindkét kezét, Clary pedig megfogta őket, és hagyta, hogy a fiú talpra húzza. Sápadtarany szeme a lány arcát fürkészte.

– Nem tudtam, itt leszel-e. – Mióta kételkedsz bennem?

– Elég dühös voltál az éjjel. – Kezei közé fogta a lány arcát. Clary a bőrén érezte a tenyerén húzódó érdes heget.

– Mit tettél volna, ha nem találsz itt? Jace közelebb húzta magához. Ő is reszketett, a szél

összeborzolta göndörödő, kusza, világos haját. – Hogy van Luke? Luke nevének említésére a lány megint megborzongott. Jace

azt hitte, fázik, és még szorosabban ölelte magához. – Meggyógyul – felelte óvatosan Clary. Miattad történt,

miattad történt, miattad történt. – Nem akartam, hogy baja essen. – Jace ujjai lassan fel-alá

jártak a lány gerincén. – Elhiszed? – Jace... – szólt Clary. – Miért vagy itt? – Hogy újra megkérdezzem, eljössz-e velem. A lány lehunyta a szemét. – És nem mondod meg, hová? – Higgy nekem! – felelte halkan a fiú. – Hinned kell! De azt

is muszáj tudnod, ha eljössz velem, nincs visszaút. Nagyon sokáig nincs.

Clarynek eszébe jutott a pillanat, amikor kilépett a Java Jonesból, és meglátta a fiút, ahogy rá várt. Abban a pillanatban örökre megváltozott az élete.

– Nem is volt visszaút – mondta. – Veled soha. – Kinyitotta a szemét. – Indulnunk kéne.

A fiú mosolya éppen úgy ragyogott, mint a felhők közül előbújó nap, éj Clary érezte, ahogy elengedi magát.

– Biztos vagy benne? – Biztos. Jace előrehajolt, és megcsókolta, Clary pedig átkarolta a

nyakát, hogy hozzásimulhasson. Keserű ízt érzett a fiú ajkán,

aztán úgy ereszkedett le rá a sötétség, mint a felvonás végét jelző függöny.

Második rész

VAK, MÉLY HOMÁLYBAN

Úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző dolgok szeretik egymást

Pablo Neruda: XVII. szonett (Somlyó György fordítása)

8 A tűz az arany próbája

MAIA MÉG SOSEM VOLT LONG ISLANDEN, valamiért mégis nagyjából olyannak gondolta, amilyen New Jersey – alapvetően külvárosias jellegű helynek, ahol azok laktak, akik amúgy New Yorkban vagy Philadelphiában dolgoztak.

Hátizsákját Jordan meglepően ismeretlen furgonjának platójára dobta. Amikor együtt jártak, a fiúnak ócska, piros Toyotája volt, tele üres, összegyűrt kávéspoharakkal, hamburgeres zacskókkal és csonkig szívott cigarettával dugig tömött hamutartóval. Ennek a furgonnak viszonylag tiszta volt a fülkéje, talán csak az anyósülésen lévő nagy stóc papírt lehetett limlomnak nevezni. Jordan azt is szó nélkül félrerakta, amikor a lány bemászott.

Egy szót sem szóltak, amíg végighajtottak Manhattanen, és rákanyarodtak a Long Islandre vezető gyorsforgalmi útra. Maia végül elszundikált, arcát az ablak hűvös üvegének támasztva. Aztán ráhajtottak egy döccenőre, amitől előrebillent az ülésen, és felébredt. Hunyorogva dörzsölte meg a szemét.

– Bocs! – szólt Jordan. – Hagyni akartam, hogy aludj, amíg odaérünk.

A lány kihúzta magát, és körülnézett. Kétsávos aszfaltúton haladtak, az ég épphogy csak világosodni kezdett körülöttük.

Kétoldalt a mezőkön elszórva egy-egy tanyát, silót meg kerítéssel körülvett házakat lehetett látni.

– Szép – állapította meg csbdálkozva. – Igen, – Jordan sebességet váltott, és megköszörülte a

torkát. – Ha már úgyis fent vagy, mutathatok valamit, mielőtt odaérünk?

Maia kurta habozás után bólintott, így hát letértek egy szűk földútra. A kétoldalt növő fákon nem voltak levelek, az utat ellepte a sár. Maia letekerte az ablakot, hogy beleszimatolhasson a levegőbe. Növények, sós víz, rothadó avar, a magas fűben futkározó kisállatok szagát érezte. Vett még egy mély lélegzetet, aztán döcögve lekanyarodtak az útról, és megálltak egy kis, kerek fordulóban. Előttük széles partszakasz nyújtózott egészen a sötétkék vízig. Az ég szinte lilának tűnt.

Maia a fiúra pillantott, aki egyenesen előrenézett. – Ide jártam régen, amikor a Praetor Házban voltam

kiképzésen – mondta. – Néha csak bámultam a vizet, hogy kitisztuljon a fejem. Az itteni napkelték... Mindegyik más, de egytől egyig gyönyörűek.

– Jordan? A fiú nem nézett oda. – Igen? – Bocs a tegnapiért! Hogy úgy faképnél hagytalak a

hajógyárban. – Semmi baj. – Jordan lassan kifújta a levegőt, de villának

feszülő izmai és a sebességváltót görcsösen szorító keze arról árulkodtak, hogy nem mond igazat. Maia próbált nem a duzzadó bicepszére koncentrálni. – Nagyon sok mindent kellett megemésztened. Értem. Csak...

– Azt hiszem, lassan kellene haladnunk afelé, hogy barátok legyünk.

– Nem akarok a barátod lenni – mondta a fiú. Maia nem tudta elrejteni a meglepetését. – Nem? Jordan a sebességváltóról a kormányra emelte a kezét. A

fűtött utastér meleg levegője elkeveredett a lány lehúzott ablakán beáramló hideggel.

– Nem kéne most erről beszélgetnünk. – De én akarok – jelentette ki Mairt. – Most akarok róla

beszélgetni. Nem lenne jó a kettőnk dolgán stresszelni odabent a Praetor Házban.

A fiú az ajkát rágva lejjebb csúszott az ülésben. Kócos barna haja a homlokába hullott.

– Maia... – Ha nem akarsz a barátom lenni, akkor mit szeretnél?

Legyünk megint ellenségek? Jordan oldalt fordította a fejét, arcát az ülés támlájának

döntötte. A szeme éppen olyan volt, amilyennek a lány emlékezett rá: mogyoróbarna zöld, kék és arany foltokkal.

– Azért nem akarom, hogy barátok legyünk – szólt –, mert még mindig szeretlek. Maia, tudod, hogy még csak meg sem csókoltam senkit, amióta szakítottunk?

– Isabelle... – Nem akart mást, csak berúgni és Simonról beszélni. –

Elengedte a kormányt, és a lány felé nyúlt, de aztán megadó tekintettel az ölébe ejtette a kezét. – Világéletemben csak téged szerettelek. A kiképzést is csak azért tudtam végigcsinálni, mert végig rád gondoltam. Arra, hogy talán egy nap mindent

jóvátehetek. És úgy is lesz, csak egyetlen dologra nem vagyok hajlandó.

– Nem leszel a barátom. – Nem leszek csak a barátod. Szeretlek, Maia. Szerelmes

vagyok beléd. Mindig is az voltam. Mindig is az leszek. Belehalnék, ha csak a barátod lehetnék.

A lány az óceánra nézett. A nap felső karimája éppen hogy csak megjelent a látóhatár fölött, sugarai lila, arany és kék árnyalatokat festettek a vízre.

– Annyira szép. – Ezért jártam ide. Ha nem tudtam aludni, megnéztem a

napfelkeltét. – Egészen halkan beszélt. – Most már tudsz aludni? – Maia visszafordult a fiú felé. Jordan lehunyta a szemét. – Maia... Ha nemet mondasz, ha nem akarsz több lenni a

barátomnál... Csak mondd meg! A fiú összeszorította a fogát, mintha valami nagy csapásra

készülne fel. Szempillája árnyékot vetett az arcára. Torka sötét bőrén fehér hegek húzódtak – hegek, amiket Maia ejtett rajta. A lány kikapcsolta a biztonsági övét, és közelebb csúszott Jordanhez. A fiúnak elállt a lélegzete, de nem moccant, ahogy Maia közelebb hajolt hozzá, és megpuszilta az arcát. Beszívta Jordan illatát. Ugyanaz a szappan, ugyanaz a sampon, de ezúttal a cigaretta szaga nélkül. Ugyanaz a fiú. Végigpuszilgatta az arcát egészen a szája sarkáig, végül még közelebb csúszott, és ajkához érintette az ajkát.

Jordan finoman kinyitotta a száját az övé alatt, és halk torokhangon felnyögött. A vérfarkasok általában nem voltak gyengédek egymáshoz, de a fiú most finom kézzel emelte meg és ültette az ölébe, hogy aztán magához szorítsa, miközben

egyre szenvedélyesebben csókolták egymást. Maiának a lélegzete is elállt, ahogy megérezte a fiú melegségét, kordbársony borította karjának szorítását, szíve ritmusát, a szája ízét, az ajka, a nyelve, a foga érintését. Keze Jordan tarkójára siklott, és szinte elolvadt, ahogy megérezte az ismerős fürtök sűrű puhaságát.

Amikor végül elhúzódtak egymástól, Jordannek homályos volt a tekintete.

– Évek óta várok erre. Maia végighúzta az ujját a fiú kulcscsontján. Érezte a saját

szívverését. Pár pillanatra megfeledkeztek róla, hogy vérfarkasok, akik egy titkos szervezethez tartanak küldetést teljesíteni. Átlagos tinédzserek voltak, és a tengerparton csókolóztak a kocsijukban.

– És megfelelt a várakozásaidnak? – Sokkal jobb volt. – Jordannek mosolyra húzódott a szája.

– Ez azt jelenti, hogy... – Nos – felelte a lány –, a barátok nem szoktak ilyesmit

csinálni, igaz? – Tényleg? Szólnom kell Simonnak, rettenetesen csalódott

lesz. – Jordan! – Maia könnyedén vállon legyintette a fiút, de

azért mosolygott közben, mint ahogy Jordan arcára is szokatlanul széles, kissé bárgyú mosoly telepedett. A lány közelebb hajolt, arcát Jordan nyakába fúrta, és a reggellel együtt beszívta az illatát.

A befagyott tavon küzdött, a távolban lámpaként világított a jégváros. Az aranyszárnyú angyal és a másik, amelyiknek fekete tűz volt a szárnya. Clary a jégen állt, vér és tollak

hullottak alá körülötte. Az arany tollak megégették, amikor a bőréhez értek, a fekete tollak hidegek voltak, mint maga a jég.

Clary kalapáló szívvel, összekuszálódott takarók között ébredt. Felült, és letolta a takarókat a derekáig. Ismeretlen szobában találta magát. A falakat fehérre meszelték, ő maga pedig fekete fából készült ágyban feküdt. Ugyanazokat a ruhákat viselte, mint előző este. Kimászott az ágyból – csupasz lába hideg kőpadlót talált –, és körülnézett, hogy megkeresse a hátizsákját.

Azonnal észre is vette egy fekete bőrszéken. A szobának nem voltak ablakai, egyedül a mennyezetről lógó, metszett fekete üvegből készült lámpa szolgáltatott némi fényt. A lány beletúrt a hátizsákba, és bár számított rá, bosszúsan állapította meg, hogy valaki matatott benne. Eltűnt a doboza, és persze vele együtt az irónja is. Nem maradt más, csak a hajkeféje, egy váltás fehérnemű meg egy farmer. Legalább az aranygyűrű az ujján volt még.

Könnyedén megérintette, és Simonra gondolt. Itt vagyok. Semmi. Simon? Nem kapott választ. Nyelt egyet, próbálta elűzni a

félelemérzetét. Fogalma sem volt, merre lehet, milyen napszak van, és mennyi időt töltött kábultan. Lehet, hogy Simon alszik. Nem engedhette meg magának, hogy pánikba essen, azt feltételezve, hogy a gyűrűk nem működnek. Higgadtnak kellett maradnia. Ki kellett derítenie, hol van, megtudnia, amit csak lehet. Később újra megpróbál majd kapcsolatba lépni Simonnal.

Mély lélegzetet vett, és igyekezett közvetlen környezetére koncentrálni. A szobából két ajtó nyílt. Clary megpróbálkozott

az egyikkel, és megállapította, hogy egy kicsi üveg és króm fürdőszobába nyílik, benne karmokat formáló lábú rézkáddal. Gyorsan lezuhanyozott, megszárítkozott egy bolyhos törülközővel, aztán felvette a tiszta farmert meg a pulóverét, és visszament a szobába. Belebújt a cipőjébe, és kinyitotta a második ajtót.

Bingó! Itt volt a többi helyiség. Egy házban lehet? Vagy lakásban. Mindenesetre, egy nagy szobába lépett, aminek a felét hosszú üvegasztal foglalta el. A mennyezetről itt is ugyanolyan fekete üveglámpák lógtak, táncoló árnyékokat vetítve a falakra. Minden nagyon modern volt a fekete borszékektől a nagy krómkeretes kandallóig, amiben égett a tűz. Ez azt jelentette, hogy valaki másnak is otthon kellett lennie, vagy legalábbis nemrég mehettek el.

A szoba másik felét hatalmas tévé uralta. Előtte játékokkal és kontrollerekkel telerakott csillogó fekete dohányzóasztal állt, mellé alacsony bőrkanapét húztak. A sarokban üveg csigalépcső vezetett felfelé. Clary egy pillantással végigmérte, és nekilátott, hogy felmenjen rajta. Az üveg tökéletesen átlátszó volt, és az a benyomása támadt, hogy egy láthatatlan lépcsőn tart az ég felé.

Az emelet nagyjából ugyanolyan volt, mint a földszint – halvány falak, fekete padló, hosszú folyosó ajtókkal. Az első egy nagyobb hálószobába nyílt. A helyiség jelentős részét átlátszó függönyökkel körülvett hatalmas rózsafa ágy foglalta el. Itt már ablakok is voltak sötétkék árnyalatú üvegekkel. Clary átsietett a szobán, és kinézett.

Először azt hitte, Alicantéban van. Egy csatornát látott, a túlpartján másik épülettel, melynek ablakait csukott zöld zsaluk fedték. Az ég szürke volt, a víz sötét zöldeskék. Clarytől jobbra

híd ívelt át a csatorna fölött. Ketten álltak rajta, egyikük fényképezőgépet tartott a szeme előtt, és szorgalmasan kattintgatott. Ezek szerint, nem Alicantéban van. Akkor talán Amszterdamban? Velencében? Körülnézett, de úgy tűnt, semmilyen módon nem lehet kinyitni az ablakot. Dörömbölni kezdett hát az üvegen, és kiabált, de a két férfi a hídon nem hallotta meg. Pár pillanattal később odébb is álltak.

Clary megfordult, és az egyik szekrényhez lépett. A szíve majd kiugrott a helyéből. A szekrény tele volt ruhákkal – méghozzá csipkével, gyöngyökkel, virágokkal díszített gyönyörű női ruhákkal. A fiókok kombinékat és fehérneműket, pamut- és selyemfelsőket rejtettek. Még cipők is voltak, szandálok és magas sarkúk, meg összehajtogatott harisnyák. Clary pár pillanatig csak bámult, és azon gondolkodott, vajon egy másik lány is van-e itt, vagy Jace-nek támadt kedve női ruhákba bújni. Csakhogy minden holmi az ő mérete volt, és lassan leesett neki a tantusz, hogy a fazonjuk meg a színük is pontosan olyan, mintha neki találták volna ki őket – kékek, zöldek és sárgák alacsony női termetre szabva. Végül kivette az egyik egyszerű, ujjatlan blúzt, selyem csipkével az elején. Lehúzta a pólót, amit éppen viselt, belebújt a blúzba, és megnézte magát a szekrényajtó belsején lévő tükörben.

Tökéletesen passzolt rá. A lehető legtöbbet hozta ki apró termetéből, ahogy a csípőjére tapadt, és sötétebbnek mutatta zöld szemét. Letépte a ruháról a címkét, nem is akarta tudni, mennyibe került. Miközben kisietett a helyiségből, végigfutott a hátán a hideg.

A szomszéd szoba nyilvánvalóan Jace-é volt. Abban a pillanatban tudta, ahogy belépett. Olyan szaga volt, mint neki, a kölnijének, a szappanának, a bőrének. Az ébenfeketére pácolt

ágyat makulátlan, fehér ágyneművel vetették be. Éppen olyan tökéletes volt minden, mint a fiú intézeti szobájában. Az ágy mellett stócban álló könyvek gerincén olasz, francia és latin címek álltak. A Herondale-ek madármintás ezüsttőre bele volt szúrva a falba. Amikor Clary közelebbről megnézte, észrevette, hogy fényképet szegeztek vele a vakolathoz. Őt és Jace-t ábrázolta. A lány emlékezett rá, Izzy készítette egy tiszta októberi napon. Jace az Intézet lépcsőjén ült, könyvvel az ölében. Ő egy lépcsőfokkal följebb telepedett le, kezét a fiú vállára tette, és előrehajolt, hogy lássa, mit olvas. Jace mosolygott, és szinte szórakozottan tette tenyerét a kezére. Clary akkor nem látta az arcát, nem tudta, hogy mosolyog, ez most derült ki számára. Elszoruló torokkal lépett ki a szobából.

Nem viselkedhet így, parancsolt magára komoran. Ahányszor csak megpillantotta Jace-t, olyan érzése támadt, mintha gyomorszájba vágták volna. Úgy kell tennie, mintha semmi nem számítana, mintha észre sem venné a különbséget.

A következő szoba nagyjából ugyanolyan lett volna, mint Jace-é, csak szörnyű rumli uralkodott benne. Az ágyon gombóccá gyűrődött a fekete selyemlepedő meg egy pokróc, az üveg és acél asztalt könyvek és papírok borították, mindenfelé fiúruhák hevertek. Farmerek, dzsekik, pólók meg egy teljes harci öltözet. A lány tekintetét az ágy mellett álló éjjeliszekrényre dobott, ezüstösen csillanó tárgy vonzotta magához. Közelebb lépett, és tátva maradt a szája. Nem akart hinni a szemének.

Anyja kis doboza volt az, amire a J. C. monogramot vésték. A doboz, amit Jocelyn évente egyszer elővett, és könnyekkel a szemében kinyitott. Clary azt is tudta, mi van benne: egy hajfürt, olyan finom, mint a pitypang virága, egy gyerekruha

darabjai és egy olyan kicsi babacipő, hogy könnyedén belefért a tenyerébe. Emlékek Clary bátyjáról, afféle kollázs a gyermekről, akire Jocelyn vágyott, akiről álmodott, mielőtt Valentine szörnyeteggé változtatta volna a fiát.

J.C. Jonathan Christopher. Clarynek elszorult a gyomra, és gyorsan kihátrált a szobából

– egyenesen egy izmos mellkasnak ütközött. Izmos, finom, világos szőrrel borított karok fonták körül. Egy pillanatig azt hitte, Jace öleli. Elengedte magát.

– Mit csináltál a szobámban? – suttogta a fülébe Sebastian.

Isabelle-t arra képezték ki, hogy ha esik, ha fúj, korán keljen, és egy kis macskajaj igazán nem akadályozhatta meg, hogy most is ehhez tartsa magát. Felült, és hunyorogva nézett Simonra.

Még soha senkivel nem töltött teljes éjszakát egy ágyban, hacsak nem számolta azt, amikor négyéves korában bemászott a szülei közé, mert félt a mennydörgéstől. Akaratlanul is úgy meredt a fiúra, mint valami különleges, egzotikus állatra. A fiú a hátán feküdt, kissé nyitott szájjal, a haja a szemébe lógott. Hétköznapi barna haj, hétköznapi barna szem. A pólója felcsúszva. Nem volt olyan izmos, mint egy árnyvadász. Sima, lapos hasát nem gyúrta kockásra, arcában volt valami lágyság. Vajon, mi fogta meg benne? Simon borzasztó édes volt, de hát, Isabelle járt már gyönyörű tündérlovagokkal, szexi árnyvadászokkal...

– Isabelle – szólalt meg Simon anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Ne bámulj!

A lány felsóhajtott, és kiugrott az ágyból. Beletúrt a táskájába, előhalászta a harci öltözetét, és elindult, hogy megkeresse a fürdőszobát.

Mint kiderült, a folyosó közepén volt. Éppen nyílt az ajtaja, és Alec lépett ki rajta párafelhő közepette. Egy törülközőt a derekára csavart, egy másikkal pedig a vizes, fekete haját dörzsölte hevesen. Isabelle nem lepődött meg különösebben, hogy látja, a bátyját is arra tanították, hogy korán keljen, éppen úgy, mint ő.

– Szantálfaillatod van – jegyezte meg üdvözlésképpen a lány. Gyűlölte a szantálfát, inkább az édesebb illatokat kedvelte: a vaníliát, a fahéjat, a gardéniát.

Alec ránézett. – Szeretjük a szantálfát. Isabelle elhúzta a száját. – Ez vagy a királyi többes, vagy Magnusszal lassan eljuttok

odáig, hogy egy személyként gondoltok magatokra. „Szeretjük a szantálfát.” „Imádjuk a szimfóniát.” „Reméljük, tetszik a karácsonyi ajándékunk.” Mondjuk, ha engem kérdezel, így csak az olcsójánosok kerülik el, hogy két ajándékot kelljen venniük.

Alec nedves szempilláival pislogva nézett vissza rá. – Meg fogod érteni... – Ha most az jön, hogy meg fogom érteni, amikor szerelmes

leszek, megfojtalak azzal a törülközővel. – Ha továbbra sem engeded, hogy visszamenjek a

szobámba, és felöltözzek, megidéztetek Magnusszal egy rakás pixit, hogy csomózzák össze a hajadat.

– Na, állj már félre az utamból! – Isabelle bokán rúgta Alecet, mire az kényelmes tempóban elindult a folyosón. A

lánynak az az érzése támadt, hogy bátyja a háta mögött a nyelvét nyújtogatja rá, úgyhogy inkább nem fordult utána. Ehelyett bezárkózott a fürdőszobába, és magára engedte a forró vizet. Aztán végignézett a tisztálkodószerekkel teli polcon, és nem éppen nőies szó hagyta el a száját. Szantálfa sampon, kondicionáló és szappan. Fúj!

Amikor végül harci öltözetben, a feje tetején összekötött hajjal előkerült, Alecet, Magnust és Jocelynt a nappaliban találta. Volt ott néhány fánk is, amiből nem kért, meg kávé, amiből viszont igen. Jókora adag tejet öntött bele, aztán hátradőlt, és a meglepetésére szintén árnyvadász harci öltözetet viselő Jocelynre pillantott.

Különös, gondolta. Az emberek általában azt mondták neki, hogy az anyjára ütött, bár ő maga sosem látta így. Azért most kíváncsi lett volna rá, hogy ők is ugyanígy hasonlítanak-e egymásra, mint Clary meg Jocelyn. A hajuk színe is egyforma volt, meg a vonásaik, és ugyanúgy billentették félre a fejüket, ugyanolyan makacs ívben hajlott az álluk. És ugyanúgy érződött rajtuk, hogy bár kívülről porcelánbabának tűnnek, valójában kemények, mint az acél. Isabelle nem bánta volna, ha mint Clarynek, aki anyja zöld szemét örökölte, neki is Maryse és Robert kék szeme jutott volna. A kék annyival érdekesebb, mint a fekete.

– Ahogy a Néma Városból, az Adamantin Citadellából is csak egy van, bár számos ajtón keresztül lehet bejutni – magyarázta Magnus. – A hozzánk legközelebbi a régi Ágoston-rendi kolostor a Grymes Hillen Staten Islanden. Alec és én odaküldünk benneteket egy portálon át, és várjuk, hogy visz-szatérjetek, de nem mehetünk veletek.

– Tudom – bólintott Isabelle. – Mert fiúk vagytok. Undi!

Alec rábökött az ujjával. – Vedd komolyan, Isabelle! A Vasnővérek nem olyanok,

mint a Néma Testvérek. Sokkal barátságtalanabbak, és nem szeretik, ha zaklatják őket.

– Ígérem, hogy jó kislány leszek – mondta Isabelle, és letette üres kávésbögréjét az asztalra. – Menjünk!

Magnus egy pillanatig gyanakodva nézett rá, aztán megvonta a vállát. Ma reggel millió, csillogó hegyes tüskébe zselézte a haját, a szemét pedig feketével húzta ki, amitől macskaszerűbb lett, mint valaha. Ellépett a lány mellett, a falhoz ment, és közben latinul mormogott valamit. A portál ismerős, ragyogó szimbólumoktól ölelt körvonalai kezdtek formát ölteni. A feltámadó éles, hűvös szél meglobogtatta Isabelle haját.

Először Jocelyn lépett át a portálon. Kicsit olyan volt, mintha egy magas hullámba lépett volna bele oldalról. Még vörös haja is fakóbbnak tűnt, ahogy hirtelen elnyelte az ismerős, halvány vibrálás.

Isabelle következett. Hozzá volt szokva a süllyedő érzéshez a gyomrában, ami minden egyes alkalommal elfogta, amikor portálon keresztül ment valahova. Néma dübörgés támadt a fülében, a tüdejéből kiszorult a levegő.

Becsukta a szemét, aztán megint kinyitotta, amikor a forgószél elengedte, és egy száraz csalitban landolt. Felállt, lesöpörte a fűszálakat a térdéről, és körülnézett. Jocelynt vette észre, aki őt figyelte. Clary anyja kinyitotta a száját, aztán megint becsukta, ahogy Alec Isabelle mellé zuhant a sűrű bozótba, majd Magnus is megérkezett, és a vibráló portál bezáródott mögötte.

A boszorkánymester hajából formázott tüskéket még az utazás sem kuszálta össze. Büszkén meghúzta az egyiket.

– Ezt nézd meg! – mondta Isabelle-nek. – Varázslat? – Hajzselé. 3 dollár 99 a Ricky’sben. Isabelle a szemét forgatta, aztán körülnézett, hogy felmérje a

helyet. Egy dombon álltak satnya füvön, kiszáradt bokrok között. Lejjebb a domboldalon őszi feketébe öltöztek a fák, a távolban pedig kéken ragyogott az ég a Staten Islandet Brooklynnal összekötő Verrazano-Narrows híd fölött. Isabelle megfordult, és egy kolostort pillantott meg a hátuk mögött, ami kiemelkedett a színtelen növényzetből. Nagy vörös téglás épület volt, sok ablaka betört, másokat bedeszkáztak. Itt-ott graffitikkel firkálták össze. A jövevények érkezésétől felzavart pulykakeselyűk a düledező harangtorony fölött köröztek.

Isabelle hunyorogva nézte, kíváncsi volt, van-e álcázó varázslat, amit némi koncentrációval le tud hámozni róla. Ha volt, igen erősre sikerült, mert akárhogy is próbálkozott, nem látott mást, csak egy romos épületet.

– Nincsen álca – szólt Jocelyn, meglepve Isabelle-t. – Az van, amit látsz.

Jocelyn elindult az épület felé, csizmája alatt ropogott a száraz növényzet.

Egy pillanattal később Magnus vállat vont, és követte, aztán Isabelle és Alec is utánuk sietett. Nem volt semmiféle ösvény, a kuszán növő ágak sötét csíkokat rajzoltak a tiszta levegőbe, a földön száraz növények zördültek lépteik alatt. Ahogy közeledtek az épülethez, Isabelle észrevette, hogy a fűre több helyen pentagrammákat és rúnaköröket festettek.

– Mondénok – jegyezte meg Magnus, miközben félrehajtott egy ágat a lány útjából. – Játszadoznak a mágiával, jóllehet igazából nem értik. Gyakran vonzódnak az ilyen erős kisugárzással rendelkező helyekhez, bár valójában nem tudják, miért. Isznak, szórakoznak, telefirkálják a falakat, mintha emberként is nyomot hagyhatnának a mágián. Hát, nem hagyhatnak. – Bedeszkázott ajtóhoz érkeztek a téglafalban. – Megjöttünk.

Isabelle az ajtóra meredt. Úgy tűnt, ezt sem védte álca, bár ha nagyon koncentrált, halvány csillogást látott, mint amikor a víz visszaveri a napfényt. Jocelyn és Magnus összenézett egy pillanatra. A nő Isabelle-hez fordult.

– Készen állsz? Isabelle bólintott, Jocelyn pedig pillanatnyi habozás nélkül

előrelépett, és beleolvadt az ajtó deszkáiba. Magnus a lányra pillantott.

Alec közelebb hajolt a nővéréhez, Isabelle érezte, ahogy a fiú keze megérinti a vállát.

– Ne aggódj! – mondta Alec. – Semmi baj nem lesz, Iz. A lány felszegte az állát. – Tudom – mondta, és követte Jocelynt az ajtón keresztül.

Clary beszívta a levegőt, mielőtt azonban válaszolhatott volna, lépések hallatszottak a lépcső felől, és Jace jelent meg a folyosó végén. Sebastian azonnal elengedte a lányt, és megfordította. Farkasra emlékeztető mosollyal összeborzolta a haját.

– Jó látni, hugi!

Clary szóhoz sem jutott, Jace-ről azonban nem lehetett ugyanezt elmondani. Fekete bőrdzsekit, fehér pólót és farmert viselt, de mezítláb volt.

– Te megölelted Claryt? – meredt csodálkozva Sebastianra, ahogy nesztelen léptekkel elindult féléjük.

Sebastian megvonta a vállát. – A húgom, Örülök, hogy találkoztunk. – De te nem szoktál megölelni senkit – mondta Jace. – Éppen nem értem rá összedobni valami egytálételt. – Nem történt semmi – mondta Clary egy legyintéssel

hessegetve el a bátyját. – Megbotlottam, ő meg elkapott, hogy ne essek el.

Ha Sebastian csodálkozott is, hogy a lány megvédte őt, nem látszott rajta. Kifejezéstelen arccal indult el a folyosón Jace felé, aki arcon csókolta Claryt, és hűvös ujjaival végigsimította a bőrét.

– Mit csináltál idefent? – kérdezte. – Téged kerestelek. – A lány vállat vont. – Felébredtem, és

nem találtalak. Gondoltam, talán alszol. – Látom, megtaláltad a ruhákat. – Sebastian a lány blúzára

mutatott. – Tetszenek? Jace dühösen pillantott rá. – Kajáért mentünk – mondta Clarynek. – Semmi különös,

kenyér és sajt, Éhes vagy? Így történt, hogy pár perccel később Clary a nagy üveg és

acél asztalnál találta magát. Az előtte sorakozó ételekből arra következtetett, hogy másodszorra helyesen tippelt, és valóban Velencében lehetnek. Volt ott kenyér, olasz sajtok, szalámi és prosciutto, szőlő- és fügelekvár meg néhány üveg olasz bor. Jace vele szemben ült, Sebastian pedig az asztalfőn. Clarynek

az a kísérteties este jutott eszébe a Renwickben New Yorkban, amikor először találkozott Valentine-nal. A férfi letelepedett közé és Jace közé az asztalfőre, borral kínálta őket, és azt mondta nekik, hogy testvérek.

Clary most lopva a valódi fivérére pillantott. Eszébe jutott anyja arca, amikor először pillantotta meg őt. Valentine-t. De Sebastian nem volt az apja kiköpött mása. Clary látott fényképeket az ennyi idős Valentine-ról. Sebastian arcán apjuk kemény vonásai keveredtek anyjuk szépségével. Magas volt, de nem olyan széles vállú, viszont hajlékonyabb és macskaszerűbb.

Járomcsontja és finom vonalú szája olyan volt, mint Jocelyné, sötét szemét és egészen fehér haját pedig Valentine-tól örökölte.

Sebastian felnézett, mintha megérezte volna, hogy Clary őt nézi.

– Bort? – A lány felé nyújtotta az üveget. Clary bólintott, bár sosem szerette igazán a bort, az óta a

Renwickben töltött este óta pedig egyenesen gyűlölte. Megköszörülte a torkát, miközben Sebastian töltött a poharába.

– Ez a a te lakásod? – kérdezte. – Apánké volt – felelte Sebastian, és letette az üveget. –

Valentine-é. Képes volt világok között mozogni. A mi világunk és más világok között. Sokszor csak pihenni jött ide, de utazásra is használta. Néha elhozott engem is, megmutatta, hogyan juthatok be és ki, meg hogy hogyan tud helyet változtatni.

– Nincs bejárati ajtó. – De van, csak tudni kell, hol keresd – mondta Sebastian. –

Apa nagyon okosan tervezte meg a lakást.

Clary Jace-re pillantott, aki megrázta a fejét. – Nekem sosem mutatta meg. Fogalmam sem volt róla,

hogy egyáltalán létezik. – Olyan, mint egy... legénylakás – jegyezte meg Clary. –

Sosem gondoltam volna, hogy Valentine... – Nagyképernyős tévét vesz magának? – vigyorodott el

Jace. – Nem mintha bármilyen adás bejönne rajta, de DVD-ket lehet nézni. Otthon boszorkányfénnyel működő öreg jégszekrényt használtunk. Itt meg hipermodern hűtője volt.

– Azt Jocelynnek szerezte – mondta Sebastian. – Mi? – kapta fel a fejét Clary. – Minden modern cuccot. A háztartási gépeket. Meg a

ruhákat is. Azt a blúzt is, ami rajtad van. Anyánknak szánta őket arra az esetre, ha úgy dönt, hogy visszatér hozzá. – Sebastian sötét szeme találkozott a lányéval. Claryt hányinger kerülgette.

Ez itt a bátyám, és a szüleinkről beszélgetünk. Szédült – túl sok minden történt túl gyorsan ahhoz, hogy csak úgy feldolgozza. Eddig egyszerűen nem volt ideje végiggondolni, hogy Sebastian az élő, lélegző, hús-vér bátyja. Mire megtudta, kicsoda valójában, a fiú meghalt.

– Megértem, ha fura – mondta bocsánatkérően Jace a lány blúzára mutatva. – Vehetünk neked új holmikat.

Clary megérintette a blúz ujját. A szövet selymes volt, finom, drága. Így már mindent értett – hogy miért volt minden az ő mérete, és miért állt neki jól az összes ruha színe. Mert ő éppen olyan, mint az anyja.

A lány mély lélegzetet vett. – Nem baj – szólt. – Csak... De, mit is csináltok pontosan?

Utazgattok ebben a lakásban, és...

– Világot látunk – mondta könnyedén Jace. – Nem is olyan szörnyű.

– De nem csinálhatjátok ezt örökké. Sebastian nem evett sokat, de megivott két pohár bort.

Éppen a harmadikat kortyolgatta, a szeme csillogott. – Miért nem? – Mert... mert a Klávé mindkettőtöket keres, és nem

menekülhettek meg bujkálhattok örökké... Clary elhallgatott, ahogy egyik fiúról a másikra pillantott.

Úgy néztek össze, mintha tudnának valamit, amit rajtuk kívül senki. Rég volt, amikor Jace a lány szeme láttára ilyen pillantást váltott valakivel.

Sebastian halkan, lassan szólalt meg. – Ezt most kérdezted vagy megállapításnak szántad? – Joga van megismerni a terveinket – mondta Jace. –

Amikor idejött, ő is tudta, hogy nem mehet vissza. – Belevetette magát az ismeretlenbe – bólintott Sebastian

végigfuttatva ujját a pohár peremén. Clary Valentine-tól is látta ugyanezt a mozdulatot. – Hisz benned. Szerelmes beléd. Ezért van itt. Igaz?

– És ha igaz? – kérdezte Clary. Úgy érezte, hiába próbálna úgy tenni, mintha más oka is lett volna, az átható tekintetű Sebastian úgysem hinne neki. – Bízom Jace-ben.

– De bennem nem – állapította meg Sebastian. Clary gondosan válogatta meg a következő szavait. – Ha Jace bízik benned, akkor én is szeretnék. És a bátyám

vagy. Az is számít. – A hazugság keserű ízét érezte a szájában. – De igazából nem ismerlek.

– Akkor talán, rá kéne szánnod egy kis időt, hogy megismerj – mondta Sebastian. – Aztán beszámolunk a terveinkről.

Beszámolunk. A terveinkről. Sebastian fejében Jace az ő társa volt, nem Claryé.

– Nem szeretnék titkolózni előtte – közölte Jace. – Egy hét múlva mindent megtudhat. Az nem oszt, nem

szoroz. Jace felhúzta a szemöldökét. – Két héttel ezelőtt halott voltál. – Hát, nem is két hetet javasoltam – felelte Sebastian. – Az

őrültség volna. Jace szája mosolyra görbült. Claryre pillantott. – Hajlandó vagyok kivárni, amíg megbíztok bennem – szólt

a lány. Tudta, hogy nem mondhat mást, ez az egyetlen okos választás. Mégis gyűlölte, hogy ki kell ejtenie a száján ezeket a szavakat. – Akármennyi ideig is tart.

– Egy hét – mondta Jace. – Egy hét – bólintott Sebastian. – Ami azt jelenti, hogy itt

marad a lakásban. Nem kommunikálhat senkivel. Nem nyitjuk ki neki az ajtót, se ki, se be.

Jace hátradőlt. – És ha én is vele maradok? Sebastian félig lehunyt szemhéja alól méregette a lányt.

Gondolkodott. Clary rájött, hogy azt fontolgatja, mit engedjen meg Jace-nek. Most dönti el, milyen hosszú pórázon tartsa a „fivérét”.

– Legyen – mondta végül leereszkedő hangon. – Vele maradhatsz.

Clary lesütötte a szemét, és a borospoharát mustrálta. Hallotta, hogy Jace mormogva válaszol valamit, de képtelen volt ránézni. A gyomra is felfordult a gondolatra, hogy Jace valaki másnak az engedélyére vár – az a Jace, aki mindig a

saját feje után ment. Legszívesebben felállt volna, hogy összetörje a palackot Sebastian fején, de tudta, hogy ez lehetetlen. Ha megvágja az egyiket, a másiknak is elered a vére.

– Hogy ízlik a bor? – Sebastian hangján hallatszott, hogy remekül szórakozik.

A lány kiürítette a poharat, a torka elszorult a keserű íztől. – Nagyon finom.

Isabelle különös tájon találta magát. Zöld mező terült el előtte szürkésfekete égbolt alatt. A lány a fejére húzta a csuklyáját, és megigézve nézett körül. Soha nem látott ennyire hatalmas, egybefüggő égboltot, sem ilyen terebélyes síkságot – a mélyzöld szinte vibrált, mintha egy drágakövön csillanna meg a fény. Ahogy Isabelle tett egy lépést előre, rájött, hogy a földön heverő fekete sziklákat borító mohát látja.

– Bazaltmező – mondta Jocelyn. Isabelle mellett állt, a szél összekuszálta eredetileg feszes kontyba rendezett haját. Hátborzongató volt, mennyire hasonlított Claryre. – Valaha láva folyt itt. Valószínűleg az egész terület vulkanikus. A nővérek adamantinnal dolgoznak, hihetetlen hőmérsékletre van szükségük a műhelyeikben.

– Az ember azt várná, hogy egy ilyen helyen kicsit melegebb van – dünnyögte Isabelle.

Jocelyn szárazon pillantott rá, és elindult egy véletlenszerűnek tűnő irányban. Isabelle botladozva követte.

– Néha megdöbbentően hasonlítasz anyádra, Isabelle. – Ezt bóknak tekintem. – A lány összehúzta a szemét. Nem

tűrte, hogy bántsák a családját. – Nem is sértésnek szántam.

Isabelle a látóhatáron tartotta a szemét, ahol a sötét ég találkozott a smaragdzöld mezővel.

– Mennyire jól ismerted a szüleimet? Jocelyn gyors pillantást vetett rá a szeme sarkából. – Elég jól, amikor még együtt voltunk Idrisben. Aztán

évekig nem láttuk egymást, és csak nemrég találkoztunk újra. – Ismerted őket, mielőtt összeházasodtak? Az út kezdett enyhén emelkedni, így Jocelyn kissé zihálva

válaszolt. – Igen. – És... szerelmesek voltak? Jocelyn megtorpant, és a lányra nézett. – Isabelle, mi furdalja az oldaladat? – A szerelem? – kérdezett vissza a lány egy pillanatnyi

habozás után. – Nem tudom, miből gondolod, hogy szakértő lennék a

témában. – Hát, elérted, hogy Luke szünet nélkül utánad ácsingózzon,

mielőtt igent mondtál neki. Ez nem semmi. Szeretném, ha nekem is ekkora hatalmam lenne egy férfi fölött.

– Nincs abban hiba – mondta Jocelyn. – Mármint van ilyen hatalmad. – Beletúrt a hajába, mire Isabelle összerezzent. Bármennyire is hasonlított a nő a lányára, vékony kezét, hosszú, rugalmas, finom ujjait Sebastian örökölte tőle. Isabelle-nek eszébe jutott, ahogy levágta a fiú kezét az idrisi völgyben, korbácsával hasítva át a bőrét és a csontját. – A szüleid nem tökéletesek, Isabelle, mert senki sem tökéletes. Bonyolult emberek. Ráadásul most veszítették el az egyik gyereküket. Szóval, ha az zavar, hogy apád Idrisben maradt...

– Apám megcsalta anyámat – bukott ki a lányból. Kis híján a szája elég kapta a kezét. Évek óta őrizgette a titkát, és most árulásnak érezte, hogy elmondta Jocelynnek.

A nő arca megváltozott, együttérzés ült ki rá. – Tudom. Isabelle mély lélegzetet vett. – Mindenki tudja? Jocelyn megrázta a fejét. – Nem. Csak pár ember. Én... kiváltságos helyzetben

voltam. Többet nem mondhatok. – Ki volt az? – kérdezte a lány. – Kivel csalta meg anyámat? – Nem ismerted, Isabelle... – Nem tudhatod, kit ismerek! – Isabelle felemelte a hangját.

– És ne mondd úgy a nevemet, mintha kisgyerek lennék. – Nem az én dolgom, hogy elmondjam neked – közölte

szenvtelenül Jocelyn, és továbbindult. A lány követte. Az ösvény egyre meredekebben emelkedett

arrafelé, ahol a zöld fal találkozott a sötétszürke égbolttal. – Jogom van tudni. A szüleimről van szó. És ha nem árulod

el, én... Egyszerre megállt, és élesen szívta be a levegőt.

Megérkeztek a domb tetejére, és a semmiből hirtelen egy erődítmény termett előttük, mintha sebesen gyarapodó virágként nőtt volna ki a földből. Fehéres ezüstszínű adamantinból készült falaiban tükröződtek az égbolton úszó felhők. Elektrumtetejű tornyok nyújtóztak az ég felé. Az erődöt körülvevő magas kerítés szintén adamantinból épült, a benne nyíló egyetlen kapu két hatalmas szárnya olyan szögben állt, hogy hatalmas ollóra emlékeztetett.

– Az Adamantin Citadella – szólt Jocelyn.

– Kösz! – csattant fel Isabelle. – Rájöttem. Jocelyn pont olyan hangot adott ki, mint a lány szülei

szoktak hasonló helyzetben. Isabelle elég biztos volt benne, hogy szülőnyelven ez azt jelenti: „Tinédzserek!” Aztán a nő elindult lefelé a domb túloldalán az erőd felé. Isabelle megunta, hogy kövesse, és elévágott. Magasabb volt, mint Clary anyja, és nem látta okát, hogy hosszabb lábával bevárja, ha az továbbra is úgy kezeli, mint egy gyereket. Levágtatott a dombon, összezúzva a mohát a csizmája alatt, belépett az ollószerű kapun...

És mozdulatlanná dermedt. Egy kis kiszögellésen állt. Előtte rettenetes szakadék tátongott, az erődöt körülvevő vörösesarany lávafolyammal az alján. A túloldalon – olyan távolságra, amit még egy árnyvadásznak is képtelenség lett volna átugrani – volt az erődítmény egyetlen látható bejárata, a zárt felvonóhíd.

– Bizonyos dolgok nem olyan egyszerűek, mint elsőre tűnnek – szólalt meg a lány mellett Jocelyn.

Isabelle összerezzent, aztán dühösen meredt a nőre. – Nem itt kéne másokat ijesztgetni. Jocelyn karba fonta a kezét, és felhúzta a szemöldökét. – Hodge nyilván megtanította, mi a helyes módja az

Adamantin Citadella megközelítésének – mondta. – Végeredményben nyitva áll minden olyan árnyvadásznő előtt, aki kifogástalan viszonyban van a Klávéval.

– Hát persze, hogy megtanította – felelte gőgösen Isabelle, miközben az emlékei között kutatott. Csak azok, akiknek nephilimvér folyik az ereikben... Felemelte a kezét, és kivette az egyik fémpálcát a hajából. Megcsavarta az aljánál, mire az

eszköz egy kattanással tőrré alakult át, bátorságrúnával a pengéjén.

A lány a szakadék felé nyújtotta a kezét. – Ignis aurum probat – szólt, és a tőrrel megvágta a bal

tenyerét. Égető fájdalmat érzett, a sebből vér folyt elő, és rubin cseppekben a mélybe hullt.

Kék fény villant, és csikorgó hang hallatszott. A felvonóhíd lassan ereszkedni kezdett.

Isabelle elmosolyodott, és beletörölte a tőr pengéjét a ruhájába. A fegyver újabb csavarintás után visszaváltozott egyszerű pálcává, amit aztán a lány megint a hajába illesztett.

– Tudod, mit jelent? – kérdezte Jocelyn a közelítő hidat figyelve.

– Micsoda? – Amit az előbb mondtál. A Vasnővérek mottója. A felvonóhíd majdnem vízszintes volt már. – Azt jelenti, hogy „a tűz az arany próbája”. – Igen – bólintott Jocelyn. – Nem csak a kovácsműhelyekre

meg a fém megmunkálására gondolnak. Azt is értik alatta, hogy a csapások az ember erejét és jellemét teszik próbára. Vannak, akik nehéz időkben ragyognak a legfényesebben.

– Tényleg? – szólt Isabelle. – Torkig vagyok a nehéz időkkel. Talán nem is akarok ragyogni.

A felvonóhíd csörömpölve ért földet a lábuk előtt. – Ha csak egy kicsit is anyádra ütöttél – mondta Jocelyn –,

vissza sem tudod majd fogni magad.

9 A Vasnővérek

ALEC A MAGASBA EMELTE a ragyogó boszorkányfényt árasztó rúnakövet, és előbb a City Hall állomás egyik, majd másik sarkába világított be vele. Hátrahőkölt, ahogy egér futott át cincogva előtte a peronon. Árnyvadász volt, nem egy sötét helyen megfordult már, az elhagyatott metróállomás áporodott levegőjétől mégis végigfutott a hátán a hideg.

Talán a lelkiismeret-furdalás volt az oka, amit amiatt érzett, hogy elhagyta az őrhelyét Staten Islanden, és a komphoz sietett, amint Magnus odébbállt. Nem is gondolkodott rajta, mit csinál: csak megtette, mintha robotpilóta vezérelné. Biztos volt benne, hogy ha siet, visszaérhet, mielőtt Isabelle meg Jocelyn előkerül, és senki sem tudja meg, hogy elment egyáltalán.

Alec felkiáltott. – Camille! Camille Belcourt! Könnyed nevetés visszhangzott az állomás falai között.

Aztán ott állt a nő a lépcső tetején. Alec boszorkányfényének ragyogásában csak a körvonalait lehetett kivenni.

– Alexander Lightwood – szólt. – Gyere fel! Ezzel eltűnt. Alec a boszorkányfénnyel a kezébe követte, és

ott találta meg, ahol korábban is: az állomás előterében. Camille ruhái letűnt kort idéztek: derékban szűkített hosszú bársonyruhát viselt, világosszőke tincseit magas kontyba

rendezte, ajka vörösen ragyogott. Alec arra gondolt, hogy biztosan gyönyörű, bár nem ő volt éppen a női szépség legrátermettebb bírája, és az sem segített, hogy gyűlölte a nőt.

– Mire véljem a jelmezt? – kérdezte. Camille elmosolyodott. Sima és fehér volt a bőre, egyetlen

sötét csík sem látszott rajta. Ez azt jelentette, hogy nemrég táplálkozott.

– Maszkabál volt a belvárosban. Igencsak jóllaktam. Miért jöttél, Alexander? Vágytál egy jó beszélgetésre?

Alec arra gondolt, hogy ha Jace lenne itt a helyében, biztosan visszavágott volna valamilyen rafinált szójátékkal vagy egy jól álcázott gorombasággal. Ő azonban csak az ajkába harapott.

– Azt mondta, jöjjek vissza, ha érdekel az ajánlata – szólt. A nő végigfuttatta a kezét a dívány támláján. Más

bútordarab nem is volt a helyiségben. – És arra jutottál, hogy érdekel. Alec bólintott. A nő kuncogott. – Tisztában vagy vele, mit kérsz? Alecnek vadul kalapált a szíve, tartott tőle, hogy még

Camille is hallja. – Azt mondta, halandóvá tudja tenni Magnust. Amilyen én

is vagyok. Camille összeszorította a száját. – Igen – bólintott. – Őszintén szólva, kételkedtem benne,

hogy érdekel. Meglehetősen sietve távoztál. – Ne játszadozzon velem! – mondta a fiú. – Annyira

veszettül nem akarom, amit kínál.

– Hazudsz – legyintett Camille. – Akkor nem lennél itt. – Megkerülte a díványt, a fiú elé lépett, tekintete az arcát mustrálta. – Közelről nem is hasonlítasz annyira Willre, mint gondoltam – mondta. – A színeid éppen olyanok, de más formájú az arcod... talán kicsit gyengébb az állad...

– Fogja be! – csattant fel Alec. Jó, ezt össze sem lehetett hasonlítani Jace szellemes visszavágásaival, de azért több volt a semminél. – Nem vagyok kíváncsi Willre.

– Nos, jó. – A nő bágyadtan nyújtózott, akár egy macska. – Sok, sok évvel ezelőtt Magnus szeretője voltam. Egy szenvedélyes este után egymás mellett feküdtünk az ágyban. – Alec vágott egy grimaszt, mire Camille elmosolyodott. – Tudod, hogy van ilyenkor, az ember felfedi a gyengeségeit. Magnus egy varázslatról beszélt, amivel meg lehet fosztani a boszorkánymestereket a halhatatlanságuktól.

– Akkor, miért nem lenne egyszerűbb, ha kideríteném, mi az a varázslat, és megcsinálnám? – Alecnek elcsuklott a hangja. – Miért volna szükségem magára?

– Először is, mert árnyvadász vagy. Fogalmad sincs, hogyan működik egy varázslat – felelte higgadtan a nő. – Másodszor is, mert akkor megtudná, hogy te voltál. Ha én csinálom, azt fogja hinni, hogy bosszú. Hogy a gyűlöletem vezérelt. Engem nem érdekel, mit hisz Magnus, de téged igen.

Alec állta a nő tekintetét. – És nem teszi meg nekem csak úgy szívességből? Camille csilingelve nevetett fel. – Hát persze, hogy nem – mondta. – Ha teszel nekem egy

szívességet, én is teszek egyet neked. Így szokás intézni ezeket a dolgokat.

Alec olyan erővel szorította a boszorkányfényt árasztó rúnakövet, hogy az éle a tenyerébe vágott.

– És milyen szívességet vár tőlem? – Nagyon egyszerű – felelte a nő. – Azt akarom, hogy öld

meg Raphael Santiagót.

Az Adamantin Citadellát körülölelő árok fölött átvezető hídon kések sorakoztak. Hegyükkel felfelé álltak ki a talajból egymástól különböző távolságokra. Csak lassan lehetett átkelni a hídon, gondosan megválasztva minden lépést. Isabelle-nek sem igen akadt gondja ezzel, de meglepetten látta, milyen könnyedén halad előre Jocelyn, aki pedig tizenöt éve nem volt aktív árnyvadász.

Mire Isabelle átért a hídon, az ügyességrúna beleolvadt a bőrébe, halvány fehér nyomot hagyva maga után. Jocelyn egyetlen lépéssel járt mögötte, és bármilyen bosszantó is tudott lenni néha Clary anyja, a lány most nagyon is örült neki, amikor boszorkányfényt vett elő, és megvilágította a helyiséget, ahol álltak. Az ezüstös adamantinból lévő falak mintha maguk is sugároztak volna némi fényt. A talaj démonkőből készült, a közepébe fekete kört faragtak, annak a közepébe a Vasnővérek szimbólumát vésték – egy karddal átszúrt szívet.

Isabelle suttogó hangokat hallott, és felkapta a fejét. Árnyék jelent meg az egyik sima fehér fal mögött, s egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy közeledett. Hirtelen félrecsúszott a fal egy darabja, és egy nő lépett ki rajta.

Hosszú, bő, fehér köpenyt viselt, amit a csuklójánál és a melle alatt ezüstfehér zsinórral kötöttek meg – démondróttal. Az arcán nem voltak ráncok, mégis idősnek tűnt. Képtelenség

lett volna a korát megállapítani. Hosszú, sötét haja vastag copfban hullott a hátára. A szemét és a halántékát bonyolult, kanyargó mintákkal díszített maszk fedte, alatta narancs lángok színével világított a szeme.

– Ki érkezett a Vasnővérekhez? – kérdezte. – Hadd halljam a neveiteket!

Isabelle Jocelynre pillantott, aki intett neki, hogy ő beszéljen először.

Megköszörülte a torkát. – Isabelle Lightwood vagyok, ő pedig Jocelyn Fr...

Fairchild. A segítségüket szeretnénk kérni. – Jocelyn Morgenstern – szólt a nő. – Fairchildként

születtél, de nem lehet ilyen könnyen kitörölni Valentine-t a múltadból. Úgy tudom, hátat fordítottál a Klávénak.

– Igaz – felelte Jocelyn. – Számkivetett vagyok. De Isabelle a Klávé gyermeke. Az édesanyja...

– A New York-i Intézet vezetője – mondta a nő. – Ha az isten háta mögött dolgozunk is, azért megvannak az információforrásaink. Nem vagyok ostoba. A nevem Kleofás nővér, és Készítő vagyok. Én alkotom az adamantint, amit a többi nővér megformáz. Felismerem azt a korbácsot, amit olyan ravaszul a csuklódra tekertél – mutatott Isabelle-re. – Ami pedig a bizsut illeti a nyakadban...

– Ha annyi mindent tud – szólt közbe Jocelyn, miközben a lány megérintette a nyakában lógó rubint –, akkor bizonyára azzal is tisztában van, miért jöttünk el magukhoz.

Kleofás nővér félig lehunyta a szemét, és lassan elmosolyodott.

– Néma fivéreinkkel ellentétben, mi nem tudunk a gondolatokban olvasni itt az erődben, ezért egy információs

hálózatra támaszkodunk, ami alapvetően nagyon megbízható. Feltételezem, hogy a látogatásotok Jace Lightwood és Jonathan Morgenstern eltűnésével lehet kapcsolatban. Végtére is, előbbinek a nővére van itt, utóbbi pedig a te fiad.

– Egy találós kérdéssel állunk szemben – mondta Jocelyn. – Jonathan Morgenstern a Klávé ellen szervezkedik, mint az apja. Elrendelték a megölését. De Jace... Jonathan Lightwood nem tett semmi rosszat. Nagyon szereti a családja, és a lányom is. A találós kérdés abból ered, hogy Jace-t és Jonathant ősi vérmágiával egymáshoz kötötték.

– Vérmágia? Miféle vérmágia? Jocelyn elővette Magnus összehajtogatott jegyzeteit a

zsebéből, és átadta őket a nővérnek. Kleofás fürkész tekintettel tanulmányozta a lapokat, Isabelle döbbenten állapította meg, hogy az ujjai nagyon hosszúak – nem elegánsan, hanem groteszkül, mintha a csontjait addig nyújtották volna, amíg egytől egyig albínó pókokra emlékeztettek. Körmeit hegyesre reszelte, és a végeiket elektrummal erősítette meg. Megrázta a fejét.

– A nővéreknek nem sok közük van a vérmágiához. – A szeme kifakult, eltűnt belőle a lángok színe. Egy pillanattal később újabb árnyék jelent meg az adamantinfal tejüvegszerű felülete mögött. Isabelle ezúttal alaposabban megfigyelte, hogyan lép elő a második vasnővér. Olyan volt, mintha gomolygó fehér füstből vált volna ki.

– Doloróza nővér – szólt Kleofás, és átadta Magnus jegyzeteit újonnan érkezett társának, aki meglehetősen hasonlított rá. Ugyanolyan magas és vékony volt, ugyanolyan fehér ruhát viselt, bár ő már erősen őszült, és két copfja végét aranyszínű dróttal rögzítette. Ősz haja ellenére egyetlen ránc

sem látszott az arcán, tűzszínű szeme fényesen csillogott. – Ki tudsz hámozni ebből valamit?

Doloróza gyorsan végigfutott a jegyzeteken. – Ikerítő varázslat – állapította meg. – Olyasmi, mint a mi

parabatai-szertartásunk, csak démoni szövetséget eredményez. – Mitől démoni? – kérdezte Isabelle. – Ha a

parabataivarázslat ártalmatlan... – Ártalmatlan volna? – kérdezte Kleofás, de Doloróza

egyetlen pillantással beléfojtotta a szót. – A parabataiszertartás ugyan összeköt két embert, de

mindkettőnek meghagyja a szabad akaratát – magyarázta a második nővér. – Ezzel itt viszont azt is el lehet érni, hogy az egyik alá legyen rendelve a másiknak. Amit kettejük közül a vezető gondol, azt gondolja a másik is. Amit ez első akar, azt akarja a második is. Lényegében megszűnik az alárendelt fél szabad akarata. Emiatt démoni a varázslat. A szabad akarat tesz bennünket a mennyek teremtményévé.

– Ráadásul, a jelek szerint, ha az egyik megsebesül, akkor a másik is – mondta Jocelyn. – Feltételezzük, hogy ugyanez történne, ha valamelyikük meghalna?

– Igen. Egyik sem élné túl a másik halálát. A mi parabataiszertartásunknak ez sem része, túlságosan kegyetlennek tartjuk.

– A kérdésünk a következő – folytatta Jocelyn. – Létezik vagy készíthető-e olyan fegyver, ami csak az egyikükben tesz kárt, a másikban nem? Vagy olyan, ami elválaszthatja őket.

Doloróza nővér lenézett a jegyzetekre, aztán visszaadta őket Jocelynnek. Kleofáséhoz hasonlóan az ő keze is hosszú volt, és hófehér.

– Soha nem készítettünk, és nem is tudunk olyan fegyvert készíteni, ami erre képes lehet.

Isabelle ökölbe szorította a kezét, körmei a tenyerébe vájtak. – Úgy érti, nincs megoldás? – Evilági nincsen – felelte Doloróza. – A mennyekből vagy

a pokolból származó fegyver segíthet csupán. Mihály arkangyal kardja, amivel Józsué harcolt Jerikónál, azt mennyei tűz hevíti. Aztán ott vannak még a bugyrok sötétjében kovácsolt pengék, bár nem tudom, hogyan lehetne szert tenni egyre.

– És a Törvény értelmében, ha tudnánk, sem mondhatnánk el – jegyezte meg nyersen Kleofás. – Nyilván tisztában vagytok vele, hogy a látogatásotokról is kötelességünk beszámolni a Klávénak...

– Mi a helyzet Józsué kardjával? – szakította félbe Isabelle. – Azt meg tudják szerezni? Vagy mi meg tudjuk?

– Csak egy angyal adhatja át azt a kardot – felelte Doloróza. – Aki pedig megidéz egy angyalt, azt mennyei tűz égeti el.

– De Raziel... – kezdte a lány. Kleofás vékony vonallá préselte össze az ajkát. – Raziel azért hagyta ránk a Végzet Ereklyéit, hogy a

legnagyobb szükség esetén szólíthassuk. Az egyetlen lehetőség erre odalett, amikor Valentine megidézte. Soha többé nem folyamodhatunk az ő erejéhez. Clarissa Morgenstern csakis azért kerülheti el a felelősségre vonást, mert az apja tette, amit tett, nem ő.

– A férjem egy másik angyalt is megidézett – mondta Jocelyn. Halk volt a hangja. – Ithurielt. Sok éven át fogságban tartotta.

A két nővér habozott egy sort, mielőtt Doloróza válaszolt.

– A lehető legszörnyűbb bűntény angyalt foglyul ejteni. A Klávé sosem hagyná jóvá. Még ha sikerülne is megidézni egyet, biztosan nem tudnátok rávenni, hogy teljesítse a kéréseteket. Nem létezik ilyen varázslat. Egyetlen angyal sem adná át önként Mihály kardját. Erővel el lehetne venni, de nem létezik súlyosabb bűntett. Inkább haljon meg Jonathan, mint hogy egy angyal ilyen sorsra jusson.

Isabelle nem bírta tovább, és kikelt magából. – Ez a baj magukkal. A Vasnővérekkel meg a Néma

Testvérekkel is. Nem tudom, mi kell hozzá, hogy árnyvadászokból azzá váljanak, amik, de közben minden érzelem kipusztul magukból. Lehet, hogy részben angyalok vagyunk, de részben emberek is. Maguk nem értik a szeretetet, nem értik, mire képesek az emberek a szeretteikért, a családjukért...

Doloróza narancsszínű szemében fellobbant a tűz. – Volt családom – mondta. – Férjem és gyerekeim. Mindet

démonok ölték meg. Semmim sem maradt. Mindig is értettem hozzá, hogyan készítsek tárgyakat a saját két kezemmel, így vasnővér lettem. Olyan békére leltem, amilyenre azt hiszem, máshol nem találhattam volna. Ezért választottam a Doloróza nevet. Azt jelenti, „fájdalom”. Szóval, ne próbáld megmagyarázni nekünk, mit tudunk és mit nem a fajdalomról meg az emberségről.

– Semmit sem tudnak – csattant fel Isabelle. – Olyan ridegek, mint a démonkő. Nem csoda, hogy azzal veszik körül magukat.

– A tűz segít megmunkálni az aranyat – mondta Kleofás. – Jaj, hagyja már ezt! – mordult fel a lány. – Egyikük sem

volt valami segítőkész.

Ezzel Isabelle sarkon fordult, és visszasietett a hídon át. Alig figyelt oda, hol változtatták át a kések halálos csapdává az útját, hagyta, hogy az ösztönei vezessék. Amikor átért a túloldalra, kisietett a kapun, és csak ott engedte el magát. Letérdelt a moha és a vulkáni kövek között, a végtelen szürke ég alatt, és csendben rázkódott a teste, de a könnyei nem jöttek elő.

Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire halk lépteket hallott a háta mögül. Jocelyn letérdelt mellé, és átkarolta a vállát. Isabelle különös módon nem bánta. Bár sosem kedvelte különösebben a nőt, volt valami mélyen anyás az érintésében, amitől szinte akarata ellenére is közelebb bújt hozzá.

– Kíváncsi vagy, mit mondtak, miután eljöttél? – kérdezte Jocelyn, amikor Isabelle remegése alábbhagyott.

– Bizonyára olyasmit, hogy én vagyok az árnyvadászok szégyene, s a többi, s a többi.

– Ami azt illeti, Kleofás szerint nagyszerű vasnővér lennél, és azt üzeni, ha egyszer érdekelne a dolog, csak keresd meg őket. – Jocelyn könnyedén megsimogatta a lány haját.

A helyzet ellenére Isabelle-nek el kellett fojtania feltörő nevetését. Felnézett Jocelynre.

– Mondd meg! A nő keze megállt a haján. – Mit mondjak meg? – Hogy ki az. Akivel az apámnak viszonya volt. Te ezt nem

értheted. Ahányszor csak meglátok egy anyám korabeli nőt, az jut eszembe, hogy talán ő volt az. Luke húga. A konzul. Te...

Jocelyn sóhajtott. – Annamerie Highsmith volt az. Meghalt, amikor Valentine

rátámadt Alicantéra. Kétlem, hogy valaha találkoztál vele.

Isabelle kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. – Még csak a nevét sem hallottam soha. – Jól van. – Jocelyn megigazította a lány egyik kósza

hajtincsét. – Jobban érzed magad, hogy tudod? – Persze – hazudta Isabelle lehajtott fejjel. – Sokkal jobban.

Ebéd után Clary fáradtságra hivatkozva visszavonult a földszinti hálószobába. Bár tisztában volt vele, hogy az Olaszország és New York közti időkülönbséget tekintetbe véve a fiú minden valószínűség szerint alszik, amint bezárta maga mögött az ajtót, újra kapcsolatba próbált lépni Simonnal, sikertelenül. Imádkozott, hogy csak aludjon. Sokkal szívesebben reménykedett abban, hogy Simon éppen durmol, mint hogy belegondoljon a lehetőségbe, hogy a gyűrűk netán nem működnek.

Alig fél órája volt a szobában, amikor kopogtak az ajtón. – Szabad! – kiáltotta, majd úgy helyezkedett, hogy

támaszkodó kezén behajlíthassa az ujjait, mintha így elrejthetné a gyűrűt. Az ajtó lassan kinyílt, és Jace nézett rá a küszöbről. Egy másik éjszaka jutott az eszébe. Nyár volt, forróság, kopogtattak. Jace. Farmerben, szürke pólóban, frissen mosott haja, mint nedves, arany glória vette körül a homlokát. A zúzódások az arcán élénk lilából szürkévé fakultak, a kezét a háta mögött fonta össze.

– Szia – mondta most. Ezúttal maga előtt tartotta a kezét, és puhának tűnő pulóvert viselt, aminek bronzárnyalata kiemelte szeme aranyszínét. Nem látszottak horzsolások az arcán, a szeme alól is eltűntek a karikák, pedig azoknak a látványához Clary már szinte hozzászokott.

Boldog így? Igazán boldog? És ha igen, mégis, mitől akarod megmenteni?

Clary elnyomta a fejében megszólaló hangot. – Mi a helyzet? A fiú elmosolyodott. Huncut mosoly volt, olyasféle, amitől

Clary ereiben zubogni kezdett a vér. – Akarsz randizni? – M... mi? – hebegte zavartan a lány. – Randizni – ismételte Jace. – Azt jelenti, hogy eltölthetsz

egy forró romantikától izzó estét szerény személyemmel. – Tényleg? – Clary nem tudta, mit kezdjen a dologgal. –

Forró romantikától izzót? – Hát, rólam van szó – felelte Jace. – A legtöbb nő már attól

is elalél, ha csak scrabble-özni lát. Képzeld, ha még strapálom is magam.

Clary felült, és végignézett magán. Farmer, zöld selyemfelső. Eszébe jutottak a kozmetikumok abban a fura szentélyszerű szobában. Nem tehetett róla, egy kis ajakfényre vágyott.

Jace kinyújtotta a kezét. – Gyönyörű vagy – mondta. – Menjünk! Clary hagyta, hogy a fiú talpra húzza. – Nem is tudom... – Jaj, ne már! – Jace hangjában ott volt ugyanaz az

önironikus, mégis csábító árnyalat, amire a lány jól emlékezett azokból az időkből, amikor még csak kezdték megismerni egymást, és Jace felvitte az üvegházba, ahol megmutatta neki az éjfélkor nyíló virágot. – Olaszországban vagyunk. Velencében. A világ egyik legszebb városában. Kár lenne kihagyni, nem gondolod?

A fiú közelebb húzta magához Claryt, aki a mellkasának dőlt. Ingének anyaga puhán simult az ujjai alá, a jól ismert szappan és sampon illata érződött rajta. A lány szíve majd kiugrott a helyéből.

– Vagy itthon is maradhatnánk – mondta Jace kissé zihálva. – És én közben vágjam magam hanyatt a triplapontos

szavaidtól? – Kényszerítette magát, hogy elhúzódjon a fiútól. – És kímélj meg a hanyatt vágós vicceidtől!

– A francba, te lány, olvasol a gondolataimban – szólt Jace. – Létezik olyan szójáték, amit nem lősz le előre?

– Ez ez én különleges képességem. Olvasok a gondolataidban, amikor piszkos dolgokon jár az eszed..

– Tehát, az idő kilencvenöt százalékban. A lány hátrabillentette a fejét, hogy felnézhessen Jace-re. – Kilencvenöt százalék? És mire gondolsz a maradék

időben? – Hát, tudod, a szokásos dolgokra. Démonokra, amiket meg

kell ölnöm, rúnákra, amiket meg kell tanulnom, emberekre, akik felbosszantottak, kacsákra.

– Kacsákra? Jace elhessegette a kérdést. – Jól van. Ezt nézd! – Megfogta a lány vállát, és gyengéden

megfordította, hogy mind a ketten egy irányba nézzenek. Clarynek fogalma sem volt, hogyan, de egy pillanattal később a szoba falai mintha elolvadtak volna körülöttük. Tett egy lépést előre, és a kockaköveken találta magát. Elakadt a lélegzete, hátrafordult, de csak egy régi kőépület sima falában magasan nyíló ablakokat látott. Hasonló épületek sorakoztak egymás mellett a csatorna partján, ahol álltak. Ha Clary nyújtóztatta a nyakát, és balra pillantott, látta, hogy a csatorna sokkal

szélesebb vízi útba torkollik, amit elegáns épületek sora határol. Víz és kő szaga töltötte meg a levegőt.

– Király, mi? – szólt büszkén Jace. Clary a fiúra nézett. – Kacsák? – kérdezte ismét. Jace szája széle mosolyra húzódott. – Gyűlölöm a kacsákat. Nem tudom, miért. Mindig is

gyűlöltem őket.

Kora reggel volt, amikor Maia és Jordan megérkezett a Praetor Házba, a Praetor Lupus főhadiszállására. A furgon zörögve hánykolódott a gondosan nyírt pázsiton a hajó orrára emlékeztető hatalmas épület felé vezető hosszú fehér kocsifelhajtón. A távolban Maia fákat látott, mögöttük pedig az óceán kékjét.

– Itt képeztek ki? – kérdezte. – Gyönyörű ez a hely. – Ne hagyd magad átverni! – felelte mosolyogva Jordan. –

Ez tulajdonképpen egy katonai tábor. Maia a szeme sarkából pillantott a fiúra. Jordan még mindig

mosolygott, gyakorlatilag folyamatosan, amióta hajnalban megcsókolta a parton. A lány kicsit úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz a magasba emelte volna, hogy aztán visszadobja a múltba, amikor szinte felfoghatatlanul szerette Jordant, kicsit azonban elveszettnek is érezte magát, akárha egy idegen helyen ébredt volna, messze a falka megszokott mindennapjaitól.

Furcsa volt. Nem rossz, gondolta. Csak... furcsa. Jordan megállt egy kerek tisztáson a bejárat előtt. Ilyen

közelről Maia látta, hogy a ház aranykövekből épült, amiknek barnás árnyalata a farkasok szőrére emlékeztetett. A széles kőlépcső tetején fekete kétszárnyú ajtó nyílt. A kerek tisztás

közepén álló hatalmas napóra szerint hét óra volt. Körben szavakat véstek belé: CSAK A NAPFÉNYES ÓRÁKAT SZÁMOLOM.

Abban a pillanatban, hogy Maia kiugrott a fülkéből, szélesre tárult a ház ajtaja, és egy hang harsant:

– Kyle praetor! Jordan és Maia egyszerre kapta fel a fejét. Középkorú,

fekete öltönyt viselő férfi indult lefelé a lépcsőn, szőke hajában ősz csíkok húzódtak. A fiú minden kifejezést letörölt az arcáról, és felé fordult. – Scott praetor – szólt.

– Bemutatom Maia Robertset a Garroway falkából. Maia, ez itt Scott preator. Nagyjában-egészében ő irányítja a Praetor Lupust.

– Az 1800-as évek óta Scottok vezetik a Preatort – mondta a férfit, és Maiára pillantott, aki alázatossága jeléül meghajtotta a fejét. – Jordan, be kell valljam, nem számítottunk rá, hogy ilyen gyorsan visszatérsz. A helyzet a manhattani vámpírral, a napjáróval...

– Kézben tartom – szólt közbe gyorsan Jordan. – Nem ezért jöttünk. Egészen másról van szó.

Scott praetor felhúzta a szemöldökét. – No, kezd érdekelni a dolog. – Elég sürgős az ügy – mondta Maia. – Luke Garroway, a

falkavezérünk... Scott éles pillantással belefojtotta a szót a lányba. Még ha

nem is tartozott egyetlen falkához sem, már a testtartása nyilvánvalóvá tette, hogy igazi alfa. Sűrű szempillája alatt zöldesszürke volt a szeme, nyakában, inge gallérja alatt a Praetor farkasmancsot ábrázoló medálja lógott.

– Azt a Praetor dönti el, hogy mi számít sürgősnek – közölte. – Aztán meg, szálloda sem vagyunk hívatlan vendégek számára. Jordan kockázatot vállalt azzal, hogy idehozott, és ezt ő is tudja. Ha nem az egyik legígéretesebb tanítványunk lenne, valószínűleg el is küldenélek mindkettőtöket.

Jordan a farmere derekába akasztotta a hüvelykujját, és leszegte a fejét. Egy pillanattal később Scott praetor a vállára tette a kezét.

– De – mondta – történetesen, te vagy az egyik legígéretesebb tanítványunk. És kimerültnek tűnsz. Látom, egész éjjel fent voltál. Gyere, beszélgessünk az irodámban!

Az iroda sötét fával borított elegáns, hosszú folyosó végén nyílt. Az épületben zajlott az élet, mindenhonnan hangok hallatszottak. Egy felfelé vezető lépcső mellett táblát szögeztek a falra.

HÁZIREND

• A FOLYOSÓKON TILOS AZ ALAKVÁLTÁS! • TILOS A VONYÍTÁS! • EZÜSTÖT BEHOZNI TILOS! • RUHA VISELÉSE MINDENKOR KÖTELEZŐ! MINDENKOR! • VEREKEDNI TILOS! HARAPNI TILOS! • AJÁNLATOS MEGJELÖLNI AZ ÉTELT, MIELŐTT A KÖZÖS

HŰTŐSZEKRÉNYBE KERÜL.

A levegőben készülő reggeli illata szállt. Maiának megkordult a gyomra, mire Scott praetor elmosolyodott.

– Készíttetek egy tányér harapnivalót, ha éhes vagy. – Köszönöm – mormogta a lány. A folyosó végére értek, és

Scott praetor kinyitotta az IRODA feliratú ajtót.

Az idősebb vérfarkas összehúzta a szemöldökét. – Rufus – szólt. – Mit csinálsz itt? Maia elnézett mellette. A nagy irodában kellemes

rendetlenség uralkodott. A hatalmas, négyszögletes ablakból terebélyes pázsitra nyílt kilátás, ahol fekete melegítőbe öltözött, főleg fiatalokból álló csapatok gyakorlatoztak. A polcokon lükantrópiáról szóló könyvek sorakoztak. Sok latinul volt közülük, de Maia felismerte a „lupus” szót. Az íróasztal márványlapja két vicsorgó farkast ábrázoló szobor hátán nyugodott.

Két szék állt előtte. Az egyikben testes férfi – egy vérfarkas – ült görnyedten, ujjait összefonta az ölében.

– Praetor – szólt reszelős hangon. – Szerettem volna beszélni önnel a bostoni incidensről.

– Arról, hogy eltörted a gondjaidra bízott farkas lábát? – kérdezte szárazon a praetor. – Beszélgetni fogunk róla, Rufus, de nem ebben a pillanatban. Most fontosabb dolgom van.

– De praetor... – Ez minden, Rufus – mondta Scott az alfák ellentmondást

nem tűrő érces hangján. – Ne feledd, hogy ez a hely a rehabilitációt szolgálja, annak pedig a feljebbvalók tisztelete is része.

Rufus az orra alatt dörmögve emelkedett fel a székről. Maia csak akkor vette észre, mekkora valójában, amikor már állt. Toronyként magasodott Jordan fölé, fekete pólója feszült a mellkasán, az ujjak majd’ széthasadtak a felkarján. A fejét kopaszra borotválta, arca egyik oldalán mély karomnyomok húzódtak, akár a földbe szántott barázdák. Ahogy elment mellettük, keserű pillantást vetett Maiára, majd kilépett a folyosóra.

– Persze, egyeseket könnyebb rehabilitálni, mint másokat – jegyezte meg Jordan.

Ahogy Rufus nehéz léptei távolodtak a folyosón, Scott levetette magát a magas támlájú székre az íróasztala mögött, és megnyomta a meglepően modernnek tűnő házi telefon gombját. Miután pár határozott szóval reggelit rendelt, hátradőlt, és összekulcsolta a kezét a tarkója mögött.

– Csupa fül vagyok – mondta. Miközben Jordan beszámolt Scott praetornak a történtekről,

és a segítségét kérte, Maia gondolatai akaratlanul is elkalandoztak. Azon elmélkedett, milyen lett volna, ha itt nő fel ebben a szabályok vezérelte elegáns házban, nem pedig a falka törvények nélküli viszonylagos szabadságában. Nemsokára belépett egy csupa feketébe öltözött vérfarkas – úgy tűnt, a Praetornál ez a kötelező viselet –, aki egy óntálcán szeletelt marhahúst, sajtot és fehérjeitalokat hozott magával. Maia némiképp viszolyogva méregette az ételt. Igaz, hogy a vérfarkasoknak több fehérjére volt szükségük, mint a hétköznapi embereknek, no, de, marhasült reggelire?

– Rá fogsz jönni – jegyezte meg Scott praetor, miközben Maia óvatosan belekortyolt a fehérjeitalába –, hogy a finomított cukor ártalmas a vérfarkasok egészségére. Ha egy ideig nem fogyasztod, nem is kívánod többé. Ezt nem tanította meg a falkavezéred?

Maia próbálta elképzelni a vicces formájú palacsinták készítésében örömét lelő Luke-ot, amint előadást tart neki a cukorról, de nem sikerült. Viszont nem most volt itt az ideje, hogy ezt ki is fejtse. – De, természetesen megtanította – szólt. – Csak nehéz helyzetekben hajlamos vagyok, hm, megbotlani.

– Megértem, hogy aggódsz a falkavezéredért – mondta Scott, Arany Rolex villant a csuklóján. – Általában szigorúan tartjuk magunkat az elvünkhöz, miszerint nem avatkozunk olyan ügyekbe, amelyek nem új alvilágiakkal kapcsolatosak. Valójában, a vérfarkasokat sem tekintjük előbbre valónak más alvilágiaknál, bár csak lükantrópok lehetnek a Praetor tagjai.

– Éppen ezért van szükségünk a segítségükre – szólt Jordan. – A falkák természetüknél fogva folyamatos mozgásban vannak. Nincs lehetőségük felépíteni egy könyvtárat, ahol tudást tárolhatnának. Nem azt akarom mondani, hogy nincsenek ismereteik, de minden csak szájról szájra terjed, és minden falka mást tud. Járhatnánk falkáról falkára, és talán valaki tudná, hogyan gyógyíthatjuk meg Luke-ot, de erre nincs idő. Ez itt – mutatott körbe – a vérfarkasok egyetlen olyan gyűjteménye, ami hasonlít a Néma Testvérek archívumára vagy a boszorkánymesterek Spirális Labirintusára.

Scottot láthatóan nem sikerült meggyőzni. Maia letette a fehérjeturmixot.

– Ráadásul Luke nem egyszerű falkavezér – folytatta a lány. – Ő a lükantrópok képviselője a Tanácsban. Ha segít meggyógyítani, biztos lehet benne, hogy valaki mindig felszólal majd a Praetor érdekében.

Scott szeme felcsillant. – Érdekes – szólt. – Nos, jó, átnézem a könyveket.

Valószínűleg beletelik pár órába. Jordan, azt javaslom, pihenj, mielőtt visszaindultok Manhattanbe! Nem szeretném, ha felcsavarodnál a furgonnal egy fára.

– Én is vezethetek... – szúrta közbe Maia. – Te is éppen olyan fáradtnak tűnsz. Jordan, ha végeztél is

nálunk, tudod, hogy mindig lesz számodra egy szoba a Praetor

Házban. Nick éppen kiküldetésen van, úgyhogy Maiának is jut ágy. Feküdjetek csak le mind a ketten, hívlak benneteket, ha végeztem. – Megpördült a székével, és a könyveket kezdte tanulmányozni a falon.

Jordan egy intéssel jelezte Maiának, hogy ideje távozni. A lány felállt, és lesöpörte a morzsákat a nadrágjáról. Félúton járt az ajtó felé, amikor Scott praetor utánaszólt.

– Ja, és Maia Roberts! – mondta figyelmeztető éllel a hangjában. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy ha valaki más nevében teszel ígéretet, neked kell gondoskodnod róla, hogy az illető be is tartsa azt.

Simon felébredt. Továbbra is kimerültnek érezte magát, ahogy a sötétben pislogott. A vastag fekete függöny nagyon kevés fényt engedett be, de a belső órája jelezte, hogy már nappal van. Meg aztán, Isabelle is eltűnt mellőle az ágyból, csak a félredobott takaró és a gyűrött lepedő maradt utána.

Nappal van, és nem beszélt Claryvel, amióta elment. Előhúzta a kezét a takaró alól, és az aranygyűrűre pillantott az ujján. Finom ékszer volt, a belevésett díszítés lehetett egyszerű minta, de akár néhány szó is számára ismeretlen betűkkel.

Összeszorította a száját, felült, és megérintette a gyűrűt. Clary?

A válasz azonnal és tisztán érkezett. Kis híján leesett az ágyról a megkönnyebbüléstől. Simon! Hála az égnek!

Tudsz beszélni? Nem. Inkább érezte, mint hallotta a feszültséget a lánynak a

fejében megszólaló hangjából. Örülök, hogy előkerültél, de most nem alkalmas. Nem vagyok egyedül.

De semmi baj?

Minden rendben. Még semmi sem történt. Próbálok információt gyűjteni, ígérem, hogy szólok, amint megtudtam valamit.

Oké. Vigyázz magadra! Te is. Ezzel Clary el is tűnt. Simon felült, megtett minden tőle

telhetőt, hogy megigazítsa álmában összekócolódott haját, aztán elindult, hogy megnézze, a többiek is felkeltek-e már.

Felkeltek. Alec, Magnus, Jocelyn és Isabelle a nappaliban ült az asztal körül. Alec és Magnus farmert viselt, Jocelyn és Isabelle harci öltözetet. A lány még a korbácsát is jobb karja köré csavarta. Ahogy Simon belépett, felnézett, de nem mosolygott. A vállát megfeszítette, száját vékony vonallá preselte össze. Mindenki előtt egy bögre kávé gőzölgött.

– Megvan az oka, amiért a Végzet Ereklyéinek a rituáléja olyan komplikált. – A cukortartó Magnus kinyújtott kezébe lebegett, és a boszorkánymester beleszórt egy adagot a fehér porból a kávéjába. – Az angyalok Isten parancsára cselekszenek, nem emberi lényekére. Még árnyvadászokéra sem. Ha megidézel egyet, minden valószínűség szerint azon kapod magad, hogy utolért Isten haragja. A rituálé a Végzet Ereklyéivel nem azt a célt szolgálta, hogy valaki megidézhesse Razielt, hanem, hogy az illető, aki megidézi, védve legyen az angyal haragja ellen, amikor megjelenik.

– Valentine... – kezdte Alec. – Igen, Valentine megidezett egy kevésbé jelentős angyalt

is. És az egy szót sem szólt hozzá, igaz? Morzsányi segítséget sem adott neki, bár Valentine a vérét is vette. Még ahhoz is elképesztően erős varázslatokra volt szüksége, hogy egyáltalán fogságban tarthassa. Úgy tudom, a Wayland-birtokhoz kötötte

az angyal életét, hogy amikor meghal, a ház is összeomoljon. – Magnus kékre festett körmével megkocogtatta a bögréjét. – És elátkozta magát. Akár hiszünk a mennyekben és a pokolban, akár nem, garantáltan így történt. Amikor megidézte Razielt, az lesújtott rá. Részben bosszúból azért, amit Valentine az angyaltestvérével művelt.

– Miért beszélgetünk angyalok megidézéséről? – kérdezte Simon, miután letelepedett a hosszú asztal végére,

– Isabelle és Jocelyn elment a Vasnővérekhez – felelte Alec. – Olyan fegyvert kerestek, amit felhasználhatunk Sebastian ellen anélkül, hogy kárt tennénk Jace-ben.

– És nem létezik ilyen? – Ezen a világon nem – mondta Isabelle. – Mennyei fegyver

lehet rá képes, vagy olyan, ami erős összeköttetésben áll a démonokkal. Jelenleg az első lehetőséget vizsgáljuk.

– Meg akartok idézni egy angyalt, hogy fegyvert kérjetek tőle?

– Volt már rá példa – bólintott Magnus. – Raziel átadta a Végzet Kardját Jonathan Shadowhunternek. A régi történetek szerint a jerikói csata előtti este megjelent egy angyal, és kardot ajándékozott Józsuénak.

– Hű! – mondta Simon. – Azt hittem, az angyalok a békét szeretik, nem a fegyvereket.

Magnus felhorkant. – Az angyalok nem csupán hírnökök. Katonák. Mihály

állítólag hadseregeket futamított meg. És az angyalok nem is a türelmükről híresek. Az emberek hányattatásai meg végképp nem érdeklik őket. Ha valaki a Végzet Ereklyéi nélkül próbálná megidézni Razielt, azt valószínűleg ott helyben halálra sújtaná. A démonokat könnyebb megidézni. Többen vannak, és sok a

gyenge köztük. Persze, egy gyenge démon nem is lehet akkora segítség...

– Nem idézhetünk meg démonokat – szólt rémülten Jocelyn. – A Klávé...

– Azt hittem, rég nem érdekel, mit gondol a Klávé – jegyezte meg Magnus.

– Nem csak rólam van szó – magyarázta a nő. – Mindannyiótokról. Luke-ról. A lányomról. Ha a Klávé megtudja...

– Hát, nem fogják megtudni – jelentette ki Alec tőle szokatlanul élesen. – Hacsak, te nem mondod el nekik.

Jocelyn Isabelle merev arcáról Alec makacs kék szemébe nézett.

– Komolyan azon gondolkoztok, hogy megidéztek egy démont?

– Nos, nem egy közönséges démont – felelte Magnus. – Azazelt.

Jocelyn szeme lángra gyúlt. – Azazelt? – Tekintete támogatást keresve fürkészte a

többieket, de Isabelle és Alec a bögréjét bámulta, Simon pedig egyszerűen megvonta a vállát.

– Nem tudom, kicsoda az az Azazel – mondta. – Nem a macska a Hupikék torpikékből? – Körülnézett, de Isabelle csak a szemét forgatta. Clary?, gondolta a fiú.

A lány hangja tisztán hallatszott, de sütött belőle az ijedtség. Mi az? Mi történt? Anyám megtudta, hogy eljöttem?

Még nem, válaszolta gondolatban Simon. Azazel, a macska a Hupikék törpikékben?

Hosszú szünet következett. Őt Azraelnek hívják, Simon. És többet ne használd a varázsgyűrut hupikék törpikés kérdésekre.

Ezzel eltűnt. Simon felnézett a kezéről, és látta, hogy Magnus csodálkozva mered rá.

– Nem macska, Szilveszter – mondta. – Nagyobb démon. A pokol hadnagya, fegyverek kovácsolója. Angyal volt, aki megtanította az embereknek, hogyan készítsenek fegyvereket. Azelőtt ez a tudás nem volt a birtokukban. Azazel így elbukott, és démon lett belőle. „És az egész föld megromlott a munkáikon keresztül, melyeket Azázel tanított: neki tulajdoníts minden bűnt.”

Alec csodálkozva nézett Magnusra. – Honnan tudod ezeket? – Barátok vagyunk – felelte Magnus, aztán látván a többiek

arckifejezését, felsóhajtott. – Jó, igazából nem. De benne van Énok könyvében.

– Elég veszélyesnek hangzik. – Alec összeráncolta a homlokát. – Úgy tűnik, durvább, mint egy nagyobb démon. Olyan lehet, mint Lilith.

– Szerencsére rab – mondta Magnus. – Ha megidézzük, a szelleme eljön, de testi valójában Dudael szikláinak foglya.

– Hogy milyen sziklák? Á, mindegy – legyintett Isabelle, és nekilátott, hogy kontyba rendezze sötét haját. – Ő a fegyverdémon. Vettem. Azt mondom, próbáljuk meg!

– Nem hiszem el, hogy ilyesmi egyáltalán eszetekbe jutott – mondta Jocelyn. – Láttam a férjemtől, mi minden sülhet ki belőle, ha az ember démonokat idéz. Clary... – Elhallgatott, aztán mintha csak megérezte volna magán Simon tekintetét, megfordult. – Simon, felébredt már Clary? Hagytuk aludni, de majdnem tizenegy óra van.

A fiú habozott.

– Nem tudom. – Ez végtére is igaz volt. Akármerre is járt Clary, tulajdonképpen lehet, hogy aludt. Még akkor is, ha az előbb beszélt vele.

Jocelyn értetlenül nézett rá. – Hát, nem vele voltál a szobájában? – Nem. Én... – Simon rájött, milyen mély gödörbe ásta be

magát, és inkább elhallgatott. Három vendégszoba volt. Jocelyn aludt az egyikben, Clary a másikban. Ez nyilván azt jelentette, hogy ő a harmadik szobában volt...

– Isabelle? – Alecnek felszökött a szemöldöke. – Isabelle szobájában aludtál?

A lány elhessegette a kérdést. – Aggodalomra semmi ok, bátyus. Semmi sem történt.

Persze – tette hozzá, ahogy Alec megkönnyebbülten fújt egyet –, az is igaz, hogy mata részeg voltam, szóval, azt tehetett volna velem, amit akar, tuti nem ébredtem volna fel rá.

– Jaj, ne már! – mondta Simon. – Nem csináltam semmit, csak elmondtam a Csillagok háborúja teljes történetét.

– Arra azt hiszem, nem emlékszem – felelte Isabelle, és elvett egy kekszet az asztalon lévő tálcáról.

– Tényleg? Ki volt Luke Skywalker legjobb gyerekkori barátja?

– Biggs Darklighter – vágta rá azonnal Isabelle, aztán tenyerével az asztalra csapott. – Ez annyira csalás! – Azért a fiúra mosolygott a keksz mögül.

– Á! – szólt Magnus. – A nördök szerelme. Gyönyörű dolog, bár mi, kifinomult embertársaitok gúnyosan kacagunk rajtatok.

– Jól van, ebből elég. – Jocelyn felállt. – Megyek Claryért. Ha megidéztek egy démont, nem akarok itt lenni, és azt sem akarom, hogy a lányom itt legyen.

A folyosó felé indult, de Simon elállta az útját. – Nem lehet – mondta. Jocelyn határozottan pillantott rá. – Tudom, hogy szerinted ez a legbiztonságosabb hely a

számunkra, de ha megjelenik egy démon is, én... – Nem erről van szó. – Simon mély lélegzetet vett, ami nem

segített, mert a vére többé nem szállított oxigént. Enyhe hányingert érzett. – Nem ébresztheted föl, mert... Mert nincs itt.

10 A vadűzés

JORDAN RÉGI SZOBÁJA A PRAETOR HÁZBAN ÉPPEN OLYAN VOLT, mint egy átlagos kollégiumi szoba egy átlagos egyetemen. Két vaságy állt a szemközti falak mellett. A köztük lévő ablakból a három emelettel lejjebb lévő zöld pázsitra nyílt kilátás. Jordan oldala meglehetősen sivár volt, úgy tűnt, a legtöbb fényképét és könyvét magával vitte Manhattanbe, bár azért maradt néhány strandokat meg az óceánt ábrázoló kép, meg egy szörfdeszka a falnak támasztva. Maia egy pillanatra hátrahőkölt, amikor az éjjeliszekrényen megpillantott egy aranykeretes fotót, ami őt ábrázolta Jordannel az Ocean City-i strandon.

Jordan a képre nézett, aztán a lányra, és elpirult. Az ágyra hajította a táskáját, és Maiának hátat fordítva lehámozta magáról a dzsekijét.

– Mikor jön vissza a szobatársad? – kérdezte a lány, hogy megtörje a hirtelen támadt kínos csendet. Nem tudta, miért jöttek ennyire zavarba mind a ketten. A furgonban szó sem volt ilyesmiről, most azonban Jordan világában voltak, és a külön töltött évek mintha közéjük ékelődtek volna.

– Ki tudja? Nick feladatot kapott. Veszélyes is lehet, talán vissza sem jön. – Jordan hangja rezignáltnak tűnt. A kabátját az egyik szék támlájára dobta. – Szerintem, dőlj le! Én zuhanyozom egyet. – Elindult a fürdő felé, ami Maia

megkönnyebbülésére a szobához tartozott. Nem lett volna túl sok kedve egy folyosó végén nyíló közös zuhanyozóban fürödni.

– Jordan – kezdte, de a fiú már bezárta maga mögött a zuhanyozó ajtaját. Hamarosan csobogó víz hangja hallatszott odabentről. Maia egy sóhajjal lerúgta a cipőjét, és lefeküdt a távol lévő Nick ágyára. A sötétkék takarónak fenyőrobozillata volt. Felnézett, és látta, hogy a mennyezetet fényképek borítják. Minden egyes fotóról ugyanaz a nagyjából tizenhét éves szőke fiú nevetett rá. Nyilván maga Nick lehetett. Boldognak tűnt. Vajon Jordan is boldog volt itt a Praetor Házban?

Kinyújtotta a kezét, és maga felé fordította a kettejüket ábrázoló fényképet. Évekkel ezelőtt készült, amikor Jordan még sovány volt, és nagy, barna szeme szinte betöltötte az arcát. Átkarolták egymást, és boldognak látszottak. A nap barnára színezte a bőrüket, és világos csíkokat festett Maia hajába. Jordan felé fordult, mintha mondani készülne valamit, vagy meg akarná csókolni. A lány nem emlékezett, melyik történt.

A fiúra gondolt, akinek az ágyán ült, és aki lehet, hogy soha nem jön vissza. És a lassan haldokló Luke-ra gondolt, és Alaricra, Gretelre, Justine-re, Theóra meg a többiekre a falkából, akik a Valentine elleni háborúban haltak meg. Aztán Maxra gondolt és Jace-re, a két elveszített Lightwoodra – mert be kellett vallania, a szíve mélyén nem hitt benne, hogy valaha visszakaphatják Jace-t. Végül különös módon Danielre gondolt, a bátyjára, akit egy pillanatig sem gyászolt, ezért maga is meglepődött, amikor most egyszerre könnyek szöktek a szemébe.

Hirtelen felült. Forogni kezdett vele a világ, kétségbeesve próbált kapaszkodni, nehogy egy sötét szakadékba zuhanjon. Érezte, ahogy az árnyak összezárnak körülötte. Jace elveszett, Sebastian pedig szabadon kószált, így csak rosszabbra fordulhatott minden. Újabb veszteségekre, újabb halottakra kellett felkészülni. El kellett ismernie, hogy hetek óta azok voltak a legjobb pillanatok, amikor hajnalban megcsókolta Jordant a furgonban.

Mintha csak álmodna, egyszerre azon kapta magát, hogy feláll. Átsétált a szobán, és kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. A zuhanyozó tejüvegén át ki tudta venni Jordan testének körvonalát. A vízsugár alatt a fiú biztosan nem hallhatta meg, ahogy kibújt a pulóveréből, aztán levetette a nadrágját és a bugyiját. Mély lélegzetet vett, félrehúzta a fülke ajtaját, és belépett.

Jordan megpördült, és félresöpörte nedves haját a szeméből. A víz forrón csobogott, és a fiú arca egészen vörös volt, amitől még csillogóbbnak tűnt a szeme. Vagy talán nem is a forró víztől zubogott a vére, miközben tekintete végigjárt a lányon – tetőtől talpig. Maia visszanézett rá. Egyáltalán nem érezte magát zavarban, ahogy a Praetor Lupus-medált figyelte a fiú nyakában meg az alásikló szappanbuborékokat a vállán és a mellkasán, miközben Jordan a vizet kipislogva szeméből, őt bámulta. Gyönyörűnek találta a fiút, de hát, ez nem volt újdonság.

– Maia? – kérdezte bizonytalanul Jordan. – Te most...? – Pszt! – Maia a fiú ajkára illesztette az ujját, másik kezével

pedig behúzta a zuhanyfülke ajtaját. Aztán közelebb lépett, átkarolta Jordant, hagyta, hogy a víz mindkettejükről lemossa a sötétséget. – Ne beszélj! Csókolj meg inkább!

A fiú engedelmeskedett.

– Az Angyalra, mit jelentsen az, hogy Clary nincs itt? – kérdezte falfehér arccal Jocelyn. – Honnan tudod, ha csak most keltél fel? Hová ment?

Simon nyelt egyet. Jocelyn mellett nőtt fel, a nő gyakorlatilag a második anyja volt, és megszokta, hogy minden erejével a lányát óvja. Csakhogy Jocelyn eddig mindig szövetségesként tekintett rá, olyasvalakit látott benne, aki Clary és a világban tobzódó veszélyek közé áll. Most pedig úgy nézte őt, mintha ellenségek volnának.

– Tegnap este küldött egy SMS-t – kezdte Simon, aztán elhallgatott, ahogy Magnus odaintette az asztalhoz.

– Akár le is ülhetsz – mondta. Isabelle és Alec tágra nyílt szemmel figyelt a boszorkánymester két oldaláról, ő maga azonban nem tűnt különösebben meglepettnek. – Mondd el, miről van szó! Az az érzésem, hogy el fog tartani egy darabig.

El is tartott, bár nem olyan sokáig, mint Simon remélte. Miközben előadta a történetet, görnyedten ült a székén Magnus összekarcolt asztalára szegezett tekintettel. Amikor aztán végzett, felemelte a fejét, és látta, hogy Jocelyn tekintete olyan hideg, mint az Antarktisz jege.

– Elengedted a lányomat... Jace-szel... egy ismeretlen helyre, ahol egyikünk sem érheti el?

Simon lenézett az ujjára. – Én el tudom érni – szólt, és felemelte a kezét, rajta az

aranygyűrűvel. – Ahogy mondtam, reggel hallottam felőle. Azt mondta, jól van.

– Eleve nem lett volna szabad elengedned.

– Nem én engedtem el, ment ő így is, úgy is. Gondoltam, ha már úgysem tudom megállítani, jobb, ha legalább beszélni tudok vele.

– Őszintén szólva, nem hiszem, hogy bárki visszatarthatta volna – mondta Magnus. – Clary azt csinálja, amit akar. – Jocelynre pillantott. – Nem tarthatod kalitkában.

– Megbíztam benned – förmedt Magnusra a nő. – Hogy jutott ki?

– Nyitott egy portált. – De azt mondtad, vannak védvonalak... – Hogy megóvjanak bennünket a fenyegetésektől, nem hogy

a vendégeket marasztalják. Jocelyn, a lányod nem buta, és azt teszi, amit helyesnek gondol. Nem állíthatod meg. Senki sem állíthatja meg. Nagyon emlékeztet az anyjára.

Jocelyn pár pillanatig nyitott szájjal nézte Magnust, és Simonnak leesett, hogy a boszorkánymester nyilván fiatalon is ismerte Clary anyját, amikor elárulta Valentine-t és a Kört, aztán majdnem meghalt a felkelésben.

– Kislány még – mondta végül Jocelyn, és Simonhoz fordult. – Beszéltél vele, amióta elment? Ezekkel a gyűrűkkel?

– Az előbb – bólintott Simon. – Azt mondta, jól van. Minden rendben.

Jocelyn nem nyugodott meg, inkább még dühösebbnek tűnt. – Bizonyára ezt mondta. Simon, nem hiszem el, hogy ezt

megengedted neki. Vissza kellett volna tartanod... – Hogyan? Kötöztem volna meg? – kérdezte értetlenül

Simon. – Vagy bilincseltem volna az étteremben az asztalhoz? – Ha erre volt szükség. Erősebb vagy nála. Csalódtam... Isabelle felállt.

– Jó, ebből elég! – Dühösen meredt Jocelynre. – Tök igazságtalan Simonnal kiabálni valamiért, amit Clary egymaga tett, saját elhatározásából. És ha Simon megkötözi a kedvedért, akkor mi lett volna? Örökké összekötözve tartod? Végül úgyis el kéne engedned, és akkor mi történne? Nem bízna többé Simonban, benned pedig már most sem bízik, mert elloptad az emlékeit. Úgy emlékszem, azért, mert állítólag meg akartad védeni. Talán ha nem védted volna annyira, többet tudna arról, hogy mi veszélyes, és mi nem. Esetleg nem is titkolózna annyit, és kevésbé lenne... meggondolatlan.

Mindenki a lányra meredt, Simonnak pedig eszébe jutott, amit Clary mondott neki egyszer: Isabelle ritkán mond beszédeket, de ha igen, arra muszáj odafigyelni. Jocelynnek elfehéredett a szája.

– Elmegyek az őrsre Luke-hoz – mondta. – Simon, elvárom, hogy huszonnégy óránként jelentsd, mi a helyzet a lányommal. Ha nem hallok felőled minden este, megyek a Klávéhoz.

Ezzel kivonult a lakásból, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy megrepedt körülötte a vakolat.

Isabelle megint leült, ezúttal Simon mellé. A fiú nem szólt egy szót sem, csak kinyújtotta a kezét, Isabelle pedig megfogta, ujjait az ujjai közé fonva.

– Tehát – törte meg a csendet Magnus –, ki szavaz arra, hogy idézzük meg Azazelt? Mert akkor rohadt sok gyertyára lesz szükségünk.

Jace és Clary egész nap sétált – szűk, labirintusszerű utcákon, aztán széles csatornák mellett, ahol a víz színe a mélyzöldtől a mogorva sötétkékig változott. Kerülgették a turistákat a Szent Márk téren, átmentek a Sóhajok hídján, aztán kis csésze erős

presszókávét ittak a Florian kávéházban. A kaotikus utcák Alicantéra emlékeztették Claryt, bár Idris fővárosából hiányzott az elegáns pusztulás Velencét belengő hangulata. Itt nem voltak utak, nem voltak autók, csak kanyargó utcácskák meg malachitzöld vizű csatornák fölött átívelő hidak. Ahogy az ég színe lassan a késő őszi alkonyat sötétkékjére váltott, sorra felkapcsolták a fényeket az apró butikokban, a bárokban és éttermekben, amik mintha a semmiből bukkantak volna elő, hogy aztán újra eltűnjenek az árnyékban, amint Clary és Jace elsétált mellettük, hátrahagyva a fényeket és a nevetést.

Amikor Jace megkérdezte, hogy Clarynek van-e kedve vacsorázni, a lány határozottan bólintott. Kezdett bűntudata lenni, amiért semmilyen információt nem sikerült kiszednie a fiúból, és ami azt illeti, még jól is érezte magát. Miközben átkeltek egy hídon a Dorsoduróba, a város egyik csendesebb negyedébe távol a turisták nyüzsgésétől, Clary elhatározta, hogy még aznap este feltétlenül kiszed valamit a fiúból, amit aztán érdemes lesz továbbadnia Simonnak.

Jace határozottan megfogta a kezét, ahogy végül átmentek az utolsó hídon, és egy folyónyi méretű csatorna partján lévő hatalmas térre jutottak. A túlparton a város újabb épületei világították meg az éjszakát, és vetettek fénycsíkokat a vízre. Clary zsírkrétákra és ceruzákra vágyott, hogy lerajzolhassa az egyre halványuló horizontot, a sötétedő vizet, az épületek csipkés körvonalait és tükörképüket a csatornában. Mintha mindent valamiféle acélos kékség itatott volna át. Valahol egy templom harangjai kondultak.

A lány szorosabban fogta Jace kezét. Úgy érezte, nagyon messze van mindentől az életében, úgy, ahogyan azt Idrisben sosem tapasztalta. Velence éppen olyan időtlennek tűnt,

akárcsak Alicante; mintha mindkét várost a múltból szakították volna ki, vagy mintha Clary hirtelen egy könyv lapjain találta volna magát. Közben azonban egészen valóságos hely is volt, aminek a létezéséről mindig is tudott, és ahová mindig szeretett volna eljönni. A fiúra is kék fény esett, sötétebbnek mutatta a szemét, az árnyékokat az arcán, a szája vonalát. Amikor Jace észrevette, hogy a lány őt nézi, elmosolyodott.

Megkerülték a templomot, aztán egy mohával borított lépcsőn lementek a közvetlenül a csatorna partján futó ösvényhez. Ahogy az ég egészen sötét lett, valami a felszínre bukkant, alig pár méternyire Clarytől. A lány hallotta a csobbanást, és éppen időben kapta oda a fejét, hogy észrevegye a zöldhajú nőt, aki kidugta a fejét a csatorna vízéből, és rámosolygott. Gyönyörű arca volt, cápafogai és sárga halszeme. A haját számtalan gyöngy díszítette. Egyetlen fodrot sem vetett, amikor megint eltűnt a víz alatt.

– Sellő – mondta Jace. – Jó pár család él réges-régóta Velencében. Kicsit furcsák. Jobb nekik a tiszta vízben, kint a nyílt tengeren, ha halakon élnek, nem hulladékon. – A napnyugta felé fordította a fejét. – Az egész város süllyed. Száz év múlva víz alatt lesz. Képzeld el, milyen lesz lemerülni az óceánban, és megérinteni a Szent Márk-székesegyház csúcsát! – A víz felé mutatott.

Clary szomorúságot érzett a gondolatra, hogy ez a rengeteg szépség elveszhet.

– És nincs mit tenni? – Meg kéne emelni az egész várost. Vagy visszatartani az

óceánt. Nincs sok esély – felelte Jace. Felfelé vezető lépcsősorhoz értek. A víz felől fújó szél felemelte Jace haját a homlokáról és a nyakáról. – Minden az entrópia felé halad. Az

egész univerzum tágul, a csillagok távolodnak egymástól, isten tudja, mi esik át a köztük lévő repedéseken. – Egy pillanatra elhallgatott. – Oké, ez kissé őrültségnek hangzott.

– Talán a bor teszi, amit az ebédhez ittál. – Bírom az italt. – Befordultak egy sarkon, és fények alkotta

tündérország ragyogott előttük. Clary hunyorogva igyekezett alkalmazkodni a hirtelen támadt világossághoz. Apró étterem előtt álltak. Kint is, bent is le lehetett ülni, a melegítőlámpákra csavart karácsonyi égősorok mágikus fák erdejét varázsolták az asztalok köré. Jace elengedte a lányt, asztalt kerített, és pillanatokon belül a csatorna partján ültek, hallgatták, ahogy a víz a köveknek csobban, és kis csónakok bukdácsolnak a sodrással.

Claryt hullámokban öntötte el a fáradtság, mint a víz a csatorna falát. Elmondta Jace-nek, mit kér, és engedte, hogy a fiú olaszul rendeljen. Amikor a pincér elment, megkönnyebbült, hogy végre az asztalra könyökölhetett, és a tenyerén nyugtathatta a fejét.

– Azt hiszem, megzavart az időeltolódás – szólt. – A dimenziók közötti eltolódás.

– Tudod, hogy az idő is egy dimenzió – mondta Jace. – A kis pedáns! – Clary a fiú felé pöckölt egy morzsát a

kenyereskosárból. Jace elmosolyodott. – A minap próbáltam felidézni, mi is a hét főbűn.

Fösvénység, irigység, torkosság, irónia, pedantéria... – Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az irónia nem

főbűn. – Én meg meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az. – A bujaság – mondta a lány. – A bujaság főbűn.

– És a fenekelés. – Azt hiszem, az a bujaság alá esik. – Szerintem, saját kategória kéne neki – javasolta Jace. –

Fösvénység, irigység, torkosság, irónia, pedantéria, bujaság és fenekelés. – A fehér karácsonyi fények tükröződtek a szemében. Szebb, mint valaha, gondolta Clary, de egyben elérhetetlenebb és érinthetetlenebb is. Eszébe jutott, mit mondott a süllyedő városról, a csillagok közötti űrről, aztán beugrott egy Leonard Cohen-szám szövege, amit Simon zenekara dolgozott fel – nem valami jól. „Mindenhol van rés / Ott jut be a fény.” Jace higgadtságán is kellett, hogy legyen rés, amin keresztül eljuthat a valódi énjéhez, ami biztosan ott van benne valahol.

Jace borostyánszínű szemével őt tanulmányozta. Kinyúlt, hogy megérintse Clary kezét. A lány pár pillanat késéssel jött rá, hogy ujjai az aranygyűrűt simítják végig.

– Mi ez? – kérdezte Jace. – Nem emlékszem, hogy tündérgyűrűd lett volna.

Semleges volt a hangja, Clary szíve mégis majd kiugrott a helyéből. Nem volt különösebb gyakorlata abban, hogyan hazudjon Jace szemébe.

– Isabelle-é volt – mondta egy vállrándítás kíséretében. – Mindent kidobott, amit a tündér exétől kapott. Meliorntól. Nekem tetszett, és azt mondta, megtarthatom.

– És a Morgenstern-gyűrű? Ezúttal helyénvalónak tűnt az igazat mondani. – Odaadtam Magnusnak, hátha segít neki megtalálni téged. – Magnus. – Jace úgy mondta ki a nevet, mintha egy

idegenről lett volna szó. Kifújta a levegőt. – Most is úgy érzed, hogy jól döntöttél, amikor eljöttél velem ide?

– Igen. Örülök, hogy veled lehetek. És... amúgy is mindig szerettem volna látni Olaszországot. Soha nem utaztam sokat. Egyszer sem jártam külföldön.

– Voltál Alicantéban – emlékeztette a fiú. – Jó, akkor kizárólag mágikus országokban, amit senki más

nem láthat. Nem vagyok valami nagy utazó. Simonnal voltak terveink. Érettségi után egy hátizsákkal be akartuk járni Európát... – Clary elhallgatott. – Most már olyan hülyén hangzik.

– Egyáltalán nem. – Jace a lány füle mögé igazított egy hajfürtöt. – Maradj velem! Bejárhatjuk az egész világot.

– Veled maradok. Nem megyek sehová. – Van olyan hely, amit mindenképpen látni akarsz? Párizs?

Budapest? A pisai ferde torony? Csak ha Sebastian fejére dől, gondolta a lány. – Elmehetünk Idrisbe? Mármint a lakás el tud menni oda. – Nem juthat át a védvonalakon. – Jace végigsimította a

lány arcát. – Tudod, nagyon hiányoztál. – Ezt értsem úgy, hogy nem randiztatok Sebastiannal, amíg

távol voltál tőlem? – Próbáltam – felelte Jace –, de hiába itatja le az ember, nem

lehet lesmárolni. Clary a poharáért nyúlt. Kezdett megbarátkozni a bor ízével.

Égette a torkát, felforrósította a vérét, álomszerűvé varázsolta az estét. Olaszországban volt a csodálatos szerelmével, egy csodálatos éjszakán, és mesés ételt evett, ami elolvadt a szájában. Az ilyesféle pillanatokra egész életében emlékszik az ember. Mégis olyan volt, mintha a boldogságnak csak a felszínét érintené; ahányszor Jace-re pillantott, a boldogság

kisiklott az ujjai közül. Hogyan lehet Jace és nem Jace egyszerre? Hogyan lehet összetört szívvel boldognak lenni?

A keskeny egyszemélyes ágyon feküdtek szorosan bebugyolálva Jordan flaneltakarójába. Maia a fiú könyökhajlatában nyugtatta a fejét, az ablakon besütő nap melegítette az arcát és a vállát. Jordan felkönyökölt, a lány fölé hajolt, szabad kezével a hajába túrt, kihúzta a csigákat, aztán hagyta, hogy a helyükre kunkorodjanak az ujjai között.

– Hiányzott a hajad – szólt, és megcsókolta Maia homlokát. A lányból mélyből fakadó nevetés bugyogott elő, az a fajta,

ami a fellángolás okozta kábulattal jár. – Csak a hajam? – Nem. – Jordan mosolygott, barna szemébe zöld csíkok

vegyültek, a haja összekócolódott. – A szemed is. – Megcsókolta őket, egyiket a másik után. – A szád. – Azt is megcsókolta, Maia pedig beakasztotta az ujját a fiú mellkasa előtt lógó medál láncába. – Mindened hiányzott.

A lány az ujjai köré csavarta a láncot. – Jordan... Sajnálom a múltkoriakat. Hogy úgy rád

förmedtem a pénz meg a Stanford miatt. Túl sok volt hirtelen. A fiú elkomorodott, lehajtotta a fejét. – Tudom, mennyire fontos a függetlenséged... Csak tenni

akartam érted valamit. – Igen – suttogta Maia. – Tudom, hogy attól tartasz, esetleg

nem lesz rád szükségem. De nem azért kell veled lennem, mert szükségem van rád. Azért kell veled lennem, mert szeretlek.

A fiú szemében hitetlenkedő remény fénye gyúlt. – Szóval, lehetséges, hogy megint tudnál ugyanúgy érezni

irántam?

– Sosem szűntelek meg szeretni, Jordan – felelte Maia, mire a fiú magához húzta, és olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy szinte belesajdult az ajkuk. A lány hozzátapadt, és a dolgok talán hasonlóképpen folytatódtak volna, mint nemrég a zuhany alatt, csakhogy egyszerre éles kopogás hallatszott az ajtó felől.

– Kyle praetor! – kiáltotta valaki odakintről. – Ébredjen fel! Scott praetor hívatja az irodájába.

Jordan halkan elkáromkodta magát. Maia nevetve végighúzta az ujját a fiú gerincén, aztán a hajába túrt.

– Gondolod, hogy Scott praetor tud várni egy kicsit? – kérdezte súgva.

– Azt gondolom, hogy kulcsa van ehhez a szobához, és használja is, ha úgy tartja kedve.

– Semmi baj – mondta a lány ajkával végigsimítva Jordan fülét. – Rengeteg időnk van, igaz? Amennyit csak szeretnénk.

Miau Ce-tung az asztalon feküdt Simon előtt. Mélyen aludt, négy lába a plafon felé meredt. Simon úgy érezte, ez már eredmény. Amióta vámpír lett, az állatok nem rajongtak érte. Ha tudták, kerülték, és sziszegtek vagy ugattak rá, ha túl közel ment hozzájuk. Simon, aki mindig is imádta az állatokat, ezt súlyos veszteségként könyvelte el. Most úgy sejtette, hogy egy boszorkánymester macskája nyilván megtanulta elfogadni a különleges lényeket az életében.

Mint kiderült, Magnus nem viccelt, amikor a gyertyákról beszélt. Simon fújt egyet, aztán ivott egy bögre kávét. Bent maradt a gyomrában, és a koffein segített megbirkózni az éhség kezdődő bizsergésével. A délutánt azzal töltötték, hogy segítettek Magnusnak berendezni a helyszínt Azazel meg-

idézéséhez. Megrohamozták a környékbeli trafikokat, és teamécsesek meg imagyertyák garmadáját gyűjtötték össze, amiket aztán körben rendeztek el. Isabelle és Alec sót meg szárított nadragulyát szórt a padlóra, miközben Magnus hangosan instruálta őket a Tiltott rítusok: szellemidézők kalauza a XV. századhoz című könyv alapján.

– Mit műveltél a macskámmal? – kérdezte Magnus, amikor egy kancsó kávéval a kezében visszatért a nappaliba. A feje körül bögrék lebegtek, mint a bolygók a nap körül egy modellezett naprendszerben. – Ittál a véréből, mi? Azt mondtad, nem vagy éhes!

Simon felhúzta az orrát. – Nem ittam a véréből. Semmi baja! – Megbökte a macska

hasát, mire az ásított egy nagyot. – Meg aztán, pont akkor kérdezted, hogy éhes vagyok-e, amikor éppen pizzát rendeltél, úgyhogy csak azért mondtam nemet, mert nem tudok pizzát enni. Udvarias voltam.

– Attól még nincsen jogod megenni a macskámat. – A macskád ép és egészséges. – Simon az állat felé nyúlt,

hogy felemelje, mire az sértődötten felpattant, leugrott az asztalról, és elvonult. – Látod?

– Mindegy. – Magnus levetette magát az asztal végében álló székre. A bögrék éppen a helyükre koppantak, amikor Alec és Isabelle dolguk végeztével felegyenesedtek. Magnus összeütötte a tenyerét. – Emberek! Gyertek ide! Itt az ideje egy kis megbeszélésnek. Megtanítalak benneteket démont idézni.

Scott praetor az irodájában várt rájuk. Most is ugyanabban a forgószékben ült, előtte az asztalon kis bronzdoboz állt. Maia és Jordan leült a férfival szemben. A lány kíváncsi lett volna,

az arcára van-e írva, mit csináltak az imént. Nem mintha a praetor különösebben kíváncsian nézett volna rájuk.

Feléjük tolta a dobozt. – Egy kenőcs van benne – mondta. – Ha bekenitek vele

Garroway sebét, elvileg kiszűri a mérget a véréből, és lehetővé teszi, hogy a démonacél kiszabaduljon. Pár nap alatt meggyógyul.

Maia szíve hevesebben kezdett verni – végre jó hír! A dobozért nyúlt, és kinyitotta. Valóban sötét, viaszszerű kenőcs volt benne, ami összetört babérlevélre emlékeztető illatot árasztott magából.

– Nos... – kezdte Scott praetor, és Jordanre ugrott a tekintete.

– Jobb, ha ő viszi el – mondta a fiú. – Közel áll Garrowayhez, és a falka tagja. Megbíznak benne.

– Azt akarod mondani, hogy a Praetorban nem bíznak meg? – A falka felének meggyőződése, hogy a Praetor csak mese

– felelte Maia, aztán gyorsan hozzátette: – Uram. Scott praetor bosszúsnak tűnt, mielőtt azonban bármit is

mondhatott volna, megszólalt az asztalán a telefon. Pillanatnyi habozás után a füléhez emelte a kagylót.

– Scott – szólt bele, aztán egy pillanattal később: – Igen... Igen, azt hiszem. – Letette a telefont, és a szája nem éppen kellemes mosolyra húzódott.

– Kyle praetor – szólt. – Örülök, hogy éppen ma jöttél el. Maradjatok még egy kicsit, ez az ügy valamelyest téged is érint.

Maia csodálkozott a kijelentésen, aztán még jobban meglepődött, mert egy pillanattal később a sarokban vibrálni kezdett a levegő, és lassan – mint amikor egy alak bontakozik

ki a fotópapíron a sötétkamrában – egy fiatal fiú jelent meg. Rövid, egyenes, sötétbarna haja volt, kreol nyakában aranylánc világított. Törékenynek és éterinek tűnt, mint egy kóristafiú, mégis volt valami a szemében, ami azt sejtette, hogy sokkal idősebb lehet.

– Raphael! – szólt a lány, ahogy felismerte. A fiú halványan áttetsző volt – kivetítés, esett le a tantusz

Maiának. Hallott már ilyesmiről, de sosem látta a saját szemével.

Scott praetor meglepetten pillantott a lányra. – Te ismered a New York-i vámpírklán fejét? – Találkoztunk egyszer a Brocelind-erdőben – mondta a

vámpír különösebb érdeklődés nélkül mérve végig Maiát. – Simonnak, a napjárónak a barátja.

– Akit rád bíztunk... – fordult Jordan felé Scott praetor, mintha a fiú elfelejthette volna.

Jordan összeráncolta a homlokát. – Történt vele valami? – kérdezte. – Jól van? – Nem miatta jöttem – mondta Raphael. – Egy megvadult

vámpírról van szó. Maureen Brownnak hívják. – Maureen? – kiáltott fel Maia. – De ő nem több tizenhárom

évesnél! – Aki megvadul, az megvadul – mondta Raphael. – És

Maureen komoly rendet vágott Tribecában meg a Lower East Side-on. Sokan megsérültek, és legalább hat embert megölt. Sikerült eltussolnunk, de...

– Ehhez a lányhoz küldtük Nicket – húzta fel a szemöldökét Scott praetor –, de nem találta a nyomát. Tapasztaltabb emberre kell bíznunk a feladatot.

– Sürgetném a dolgot – mondta Raphael. – Ha az árnyvadászok nem a saját bajaikkal lennének elfoglalva éppen, mostanra biztosan beavatkoztak volna. És a Camille-affér után a klánnak a legkevésbé arra van szüksége, hogy összerúgja a port a Klávéval.

– Felteszem, Camille sem került még elő – szólt közbe Jordan. – Simon elmondott mindent, ami Jace eltűnésének éjszakáján történt, és a jelek arra utaltak, hogy Maureen Camille utasítására cselekedett.

– Camille nem újonnan lett alvilági, így nem foglalkozunk vele – mondta Scott.

– Tudom – bólintott Jordan. – Csak azt akartam mondani, hogy ha őt megtaláljuk, akkor Maureent is megtalálhatjuk.

– Ha Camille-lal lenne, nem gyilkolna ilyen tempóban – jelentette ki Raphael. – Camille megakadályozná. Ő is vérszomjas, de ismeri a Konklávét és a Törvényt. Ügyelne rá, hogy Maureen ne legyen szem előtt. Nem, a lány viselkedése egyértelműen megvadult vámpírra utal.

– Ez esetben igazad lehet. – Jordan hátradőlt. – Nicknek segítségre van szüksége, hogy kezelje a helyzetet, vagy...

– Vagy valami baja eshet? Ha így lesz, az talán ráébreszt, hogy a jövőben jobban figyelj a saját feladatodra – mondta Scott praetor.

Jordan eltátotta a száját. – Nem Simon a felelős Maureen átváltozásáért – közölte. –

Mondtam, hogy... Scott praetor elhessegette a szavait. – Igen, tudom – bólintott. – Máskülönben el is vettük volna

tőled a feladatot, Kyle. Viszont a protezsáltad megharapta,

méghozzá a felügyeleted alatt. És végül is csak a napjáróval való kapcsolata révén jutott el az átváltozásig.

– A napjáró veszélyes – állította csillogó szemmel Raphael. – Végig ezt mondtam.

– Nem veszélyes – jelentette ki hevesen Maia. – Jó szíve van! – Mintha Jordan a szeme sarkából rápillantott volna, de olyan gyorsan történt, hogy maga sem tudta, nem csak képzelte-e.

– Bla-bla-bla – legyintett Raphael. – Ti vérfarkasok képtelenek vagytok az aktuális ügyre koncentrálni. Megbíztam önben, praetor, mert az új alvilágiak sorsával foglalkozik. De ha hagyjuk szabadon garázdálkodni Maureent, az rossz fényt vet a klánomra. Ha nem találják meg hamarosan, minden rendelkezésemre álló vámpírt ráuszítok. Végtére is – elmosolyodott, kivillantva finom metszőfogait –, nekünk kell megölni.

Miután végeztek a vacsorával, Clary és Jace visszasétált a lakásba a páralepelbe burkolózó éjszakában. Az utcák elhagyatottak voltak, a víz úgy csillogott, mint az üveg. Befordultak egy sarkon, és csendes, elfüggönyözött ablakú házaktól határolt csatorna partján találták magukat. A vízen fekete, félhold alakú csónakok ringatóztak.

Jace halkan felnevetett, és a kezénél fogva maga után húzta Claryt. A szeme nagy és aranyszínű volt a lámpák fényében. Letérdelt a parton, az irónja ezüstösen villant, mire az egyik csónak elszabadult a láncáról, és a csatorna közepe felé sodródott. Jace visszadugta az eszközt az övébe, és egyetlen könnyed szökelléssel a csónak elejében lévő padon termett. Kinyújtotta a kezét Clary felé.

– Gyere! A lány nemet intett. A csónak alig volt nagyobb egy

kenunál, oldaláról mállott a fekete festék. Attól tartott, ha beleugrik, felborul, és mindketten megfürdenek a csatorna jéghidegvízében.

– Nem lehet. Belefordulunk. Jace türelmetlenül rázta meg a fejét. – Meg tudod csinálni – mondta. – Kiképeztelek. – Hogy

bebizonyítsa, minden lehetséges, hátralépett egyet. A csónak vékony peremén állt, közvetlenül az evezővilla mellett. A lányra nézett, és cinkos félmosolyra húzta a száját. A fizika törvényei szerint az egyensúlyi helyzetét vesztett csónaknak bele kellett volna borulnia a vízbe. Jace azonban egyenes háttal, biztosan megvetve a lábát állt ott, mintha füstből lenne a teste. Mögötte a háttérben víz, kő, csatorna és hidak, sehol egyetlen modern épület. Világos hajával és elegáns tartásával Jace akár reneszánsz herceg is lehetett volna.

Újra Clary felé nyújtotta a kezét. – Ne felejtsd! Olyan könnyű vagy, amilyen könnyű lenni

akarsz. A lány nem felejtett el semmit. Hosszú órákon át tanulta,

hogyan essen, hogyan egyensúlyozzon, hogyan érjen földet úgy, mint a puhán alászitáló hamu. Mély lélegzetet vett, és elrugaszkodott, a zöld víz repült alatta. A csónak orrába érkezett, kicsit megbillent a faülésen, de megállt. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Jace felnevetett, és leugrott a csónak aljába. Szivárgott, a víz vékony rétegben borította a fát. A fiú jó húsz centivel magasabb volt, de így, hogy Clary a padon állt, éppen egy magasságba került a fejük.

Jace a lány derekára tette a kezét.

– Nos? – szólt. – Hová szeretnél menni? Clary körülnézett. Messzire sodródtak a csatorna partjától. – Csónakot lopunk? – A lopás olyan csúnya szó. – Akkor, te minek neveznéd ezt? Jace felkapta a lányt, és körbefordította, mielőtt újra letette. – Extrém kirakatnézésnek. Közelebb húzta magához Claryt, de a lány megmerevedett.

Kicsúszott alóla a lába, és elterültek a csónak ívelt fenekében, ahol víz és nyirkos fa illata csiklandozta az orrukat. Clary azon kapta magát, hogy Jace-en ül, és térde két oldalról a fiú csípőjét szorítja. Jace ingét lassan átitatta a csatorna vize, de úgy tűnt, egyáltalán nem bánja. Összefűzte ujjait a tarkója mögött, amitől felcsúszott az inge.

– Szó szerint ledöntöttél a szenvedélyed erejével – állapította meg. – Szép munka, Fray!

– Csak azért estél el, mert el akartál esni. Ismerlek – mondta Clary. A hold reflektorként ragyogott le rájuk, olyan volt, mintha csakis ők lennének alatta. – Soha nem csúszol meg.

Jace megérintette a lány arcát. – Talán nem csúszom meg – szólt. – De esendő vagyok. Clarynek vadul kalapált a szíve, és nyelnie kellett, hogy

könnyednek tűnhessen a válasza, mintha a fiú csak viccelt volna.

– Azt hiszem, ez az eddigi legrosszabb dumád. – Ki mondta, hogy csak duma? A csónak megbillent, Clary előredőlt, és a fiú mellkasán

támaszkodott meg. A csípője Jace-éhez simult, a fiú szeme tágra nyílt, a színe pajkosan villanó aranyról egészen sötétre

váltott, pupillája elnyelte az íriszét. Clary látta benne a saját tükörképét és a csillagos eget.

Jace az egyik könyökére támaszkodott, szabad kezét pedig a lány nyakszirtjére csúsztatta. Clary érezte, ahogy ívbe feszíti a testét, hozzásimul, ajka az övét érinti. Elhúzódott a csók elől. Akarta a fiút, annyira akarta, hogy ürességet érzett belül, mintha a vágy lyukat égetett volna belé. Hiába tudta az eszével, hogy ez nem Jace, nem az ő Jace-e, a teste emlékezett a fiú testére, az érintésére, a bőre meg a haja illatára, és vissza akarta kapni.

Ajkával a fiú ajkát érintve elmosolyodott, mintha csak incselkedne vele, aztán az oldalára gördült, és Jace-hez hengeredett a csónak vizes fenekében. A fiú nem tiltakozott. Átkarolta Claryt, a csónak puhán, nyugtatóan ringatta őket. A lány legszívesebben Jace vállára hajtotta volna a fejét, de visszafogta magát.

– Sodródunk – szólt. – Tudom. Szeretnék neked mutatni valamit. – Jace felnézett

az égre. A hold nagy volt és fehér, olyan, mint egy duzzadó vitorla. A fiú mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, ujjai Clary hajával játszadoztak. A lány mozdulatlanul feküdt mellette, és figyelte, ahogy az apró fénypontok, akár a csillagászati óraművek, haladnak az égen. Kíváncsi volt, mire várnak. Végül lassú, zubogó hangot hallott, mintha víz ömlene ki egy átszakadt gáton. Az ég egészen sötét lett, és alakok futottak rajta. Clary alig tudta kivenni őket, de mintha bárányfelhő hajú férfiak lettek volna vérvörös patájú lovak nyergében. Vadászkürt hangja hasított az éjszakába, a csillagok megremegtek, az éjszaka visszahajlott önmagába, a lovasok eltűntek a hold mögött.

Clary lassan kifújta a levegőt. – Ez meg mi volt? – A vadűzés – felelte Jace. Távoli és álomszerű volt a

hangja. – Gabriel kutyái. Herla csapata. Sokféle névvel illetik őket. Tündérek, akik lenézik a földi királyságukat. Az égen vadásznak az örök zsákmányt üldözve. Minden évben egyetlen éjszakán egy földi halandó is csatlakozhat hozzájuk. Miután azonban a vadűzés részese lesz, soha többé nem szabadulhat.

– Miért akarná ezt bárki is? Jace átfordult, és már rajta is feküdt Claryn, a csónak

fenekéhez szorítva a lányt. Clary szinte észre sem vette a vizet; érezte, ahogy hullámokban tör rá a forróság, égett a szeme. A fiú valami úton-módon úgy tudott fölé kerekedni, hogy nem nyomta össze, ő mégis minden porcikáját érezte: a csípője alakját, a szegecseket a farmerén, a hegek vonalát.

– Van valami vonzó a dologban – mondta. – Abban, hogy elveszted az irányítást önmagad fölött. Nem gondolod?

Clary kinyitotta a száját, de mielőtt válaszolhatott volna, a fiú megcsókolta. Olyan sokszor csókolták már meg egymást – néha gyengéden, néha vad szenvedéllyel, néha éppen csak összeért az ajkuk, máskor órákon át tapadt össze –, és most is ugyanazt érezte, mint mindig. A teste emlékezett Jace-re. Olyan volt, mint amikor valaki elköltözik, de az emléke sokáig ott lebeg még a házban, ahol lakott. Emlékezett a fiú ízére, az ajka érintésére az ajkán, a hegek tapintására az ujjai alatt, a teste formáira. Clary megszabadult a kétségeitől, és magához húzta Jace-t.

A fiú az oldalára fordult, egyre szorosabban ölelte, a csónak ringatózott alattuk. Clary hallotta a víz csobogását, ahogy Jace keze a derekára csúszott, és a fiú ujjai az érzékeny bőrt

simogatták a gerince tövénél. A lány beletúrt Jace hajába, becsukta a szemét, hagyta, hogy elvarázsolja a pára, a víz hangja és illata. Időtlen idő telt el, amíg nem érzékelt mást, csak Jace száját a száján, a csónak bódító ringását, a fiú kezét a bőrén. Végül órákkal vagy talán csak percekkel később dühös olasz kiáltás törte meg az éjszaka csendjét. Jace kelletlenül húzódott el.

– Mennünk kéne. Clary kábán nézett a fiúra. – Miért? – Mert ennek a fazonnak a csónakját loptuk el. – Jace felült,

megigazította az ingét. – És arra készül, hogy hívja a rendőrséget.

11 Néki tulajdoníts minden bűnt

MAGNUS AZT MONDTA, semmiféle elektromosságot nem használhatnak Azazel megidézése során, úgyhogy a tetőtéri lakást kizárólag gyertyákkal világították meg. A nappali közepén felállított különböző magasságú és fényerejű gyertyák egyforma kékesfehér fénnyel égtek.

A körbe Magnus pentagrammát rajzolt, aztán egy vörösberkenye-vesszővel beleégette az egymást fedő háromszögek mintázatát a padlóba. A pentagramma vonalai által körbezárt területeken sorakozó szimbólumokhoz még hasonlót sem látott soha Simon; nem is betűk voltak, nem is rúnák, és a gyertyalángok melege ellenére mégis hűvös fenyegetés áradt belőlük.

Odakint a közeledő tél korai napnyugtáival érkező sötétség volt az úr. Isabelle, Alec, Simon és végül a Tiltott rítusokkal a kezében hangosan kántáló Magnus sorban egymás után elfoglalta a helyét a kör egy-egy kardinális pontján. A boszorkánymester egyszer hangosabban, aztán halkabban darálta a latin szavakat – olyan volt, mintha egy kifordított, vészjósló imát mondana.

A lángok magasabbra emelkedtek, és a padlóba vésett szimbólumok fekete fénnyel égni kezdtek. Miau Ce-tung, aki eddig a szoba sarkában ülve figyelte, mi történik, fújva

menekült az árnyékba. Simon már alig látta Magnust a feltörő lángoktól. A szobában egyre melegebb lett, a boszorkánymester egyre hangosabban kantáit, fekete haja göndörödött a párás hőségben, arcán izzadságcseppek ütköztek ki.

– Quod tumeraris: per Jehovam, Gehennam, et consecratam aquam quam nunc spargo, signumque crucis quod nunc facio, et per vota nostra, ipse nunc surgat nobis dicatus Azazel!

A pentagrammában tűz gyulladt, és sűrű fekete füst emelkedett fel, ami aztán lassan eloszlott a szobában. Simon kivételével mindenki köhögni és fulladozni kezdett. A füst örvényként forgott tovább, aztán az ötszög közepén lassan emberalakot öltött.

Simon hunyorgott. Maga sem tudta, mire számított, de erre biztosan nem. Vörösesbarna hajú, magas férfit látott maga előtt. Sem fiatal, sem öreg nem volt; kortalan, hideg arca szinte nem is emberi. Széles válla volt, elegáns szabású öltönyt és csillogó fekete cipőt viselt. Mindkét csuklóján sötétvörös csík futott körbe, mintha a fogságban töltött hosszú évek alatt a bőrébe vájódott kötél vagy drót nyoma lett volna. A szemében vörös lángok táncoltak.

– Ki szólítja Azazelt? – kérdezte. Hangja úgy csengett, mintha fém csikordult volna fémen.

– Én. – A boszorkánymester határozott mozdulattal becsapta a kezében tartott könyvet. – Magnus Bane.

Azazel lassan Magnus felé fordította a fejét. A feje természetellenesen fordult a nyakán, valahogy úgy, mint egy kígyóé.

– Boszorkánymester – szólt. – Tudom, ki vagy. Magnus felhúzta a szemöldökét.

– Valóban? – Értesz a démonidézéshez. A kötésekhez. Te ölted meg a

Marbas démont. Apád... – Nono! – vágott közbe gyorsan Magnus. – Ebbe most

igazán nem kell belemennünk. – Dehogynem. – Azazel hangja egészen kedélyes lett. – Ha

pokolbéli segítségre van szükséged, miért nem apádat idézted meg?

Alec tátott szájjal meredt Magnusra. Simon meg tudta érteni. Valószínűleg egyikük sem feltételezte, hogy Magnus tudja, ki az apja, azonkívül, hogy démon, aki elhitette az anyjával, hogy a férje. Alec nyilvánvalóan ugyanannyit tudott a dologról, mint a többiek, ami Simon sejtése szerint nagyon nem esett jól neki.

– Apámmal nem vagyunk éppen a legjobb viszonyban – mondta Magnus. – Nem szívesen keverném ebbe bele.

Azazel felemelte a kezét. – Ahogy kívánod, gazdám. A hatalmadban tartasz. Mit

kívánsz hát tőlem? Magnus nem szólt semmit, de Azazel arckifejezése

nyilvánvalóan megmutatta, hogy a boszorkánymester hangtalanul beszél hozzá a gondolataival. A démon szemében táncoltak a lángok, olyan volt, mint egy kisgyerek, amikor izgalmas mesét hallgat.

– Okos ez a Lilith – mondta végül. – Feltámasztotta a fiút halottaiból, aztán azzal biztosította az életben maradását, hogy hozzákötötte valakihez, akit képtelenek lennétek megölni. Mindig is mindannyiunknál jobban értett hozzá, hogyan manipulálja az emberi érzelmeket. Talán, mert valaha ő is többé-kevésbé emberszerű volt.

– Van megoldás? – kérdezte türelmetlenül Magnus. – Meg lehet szakítani köztük a kapcsolatot?

Azazel megrázta a fejét. – Csak úgy, ha mindketten belehalnak. – Akkor, kárt lehet tenni Sebastianban anélkül, hogy Jace-

nek is baja esne? – kérdezte türelmetlenül Isabelle. Magnus ingerült pillantással jelezte, hogy tartsa a száját.

– Én biztosan nem tudok ilyen fegyvert készíteni, és a rendelkezésemre sem áll hasonló – felelte a démon. – Kizárólag démoni kötődésű fegyvert tudok létrehozni. Egy villámcsapás egy angyal kezéből talán kiégetheti a rosszat Valentine fiából, és vagy megszakíthatja közöttük a kapcsolatot, vagy jótékonyabb természetűvé teheti. Ha tehetek egy javaslatot...

– Ó! – Magnus összehúzta macskaszemét. – Tegyél, kérlek! – El tudok képzelni egyszerűbb megoldást, ami elválasztja a

két fiút úgy, hogy a tietek életben marad, a másik pedig nem jelent többé veszélyt. És nem kérek nagy dolgot cserébe.

– Engem szolgálsz – mondta Magnus. – Ha szeretnéd elhagyni ezt a pentagrammát, tedd meg, amit parancsolok, és ne követelj szívességeket cserébe.

Azazel sziszegni kezdett, ajkai között tűz lobbant. – Ha nem itt vagyok fogoly, akkor ott vagyok fogoly.

Nekem tulajdonképpen mindegy. – „Ez itt a Pokol, s mind benne vagyunk” – mondta Magnus. Azazel megvillantott egy fémes mosolyt. – Ha nem is tűnsz olyan büszkének, mint Faustus,

boszorkánymester, azért elég türelmetlen vagy. Bizonyára tovább leszek hajlandó ebben a pentagrammában maradni, mint ameddig te őrizni szándékozol benne.

– Ó, nem is tudom – mondta Magnus. – Mindig is elég merész voltam a lakberendezést illetően, és a jelenléted ad egy kis extra hangulatot a szobának.

– Magnus! – Alec nyilvánvalóan nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy egy halhatatlan démon költözzön be barátja tetőtéri lakásába.

– Féltékeny vagy, kis árnyvadász? – Azazel Alecre vigyorgott. – A boszorkánymestered nem az esetem, ráadásul nem is szívesen haragítanám magamra a...

– Elég! – vágott a szavába Magnus. – Hadd halljam, mi az az apróság, amit a tervedért kérsz cserébe?

Azazel ujjait összeillesztve kupolát formált a két kezéből – durva, véreres munkáskeze volt, fekete körmökkel.

– Egy boldog emléket – mondta. – Mindegyikőtöktől. Valamit, amivel elszórakoztattok, amíg a sziklához vagyok láncolva, mint Prometheus.

– Egy emléket? – kérdezte csodálkozva Isabelle. – Úgy érted, eltűnne a fejünkből? Többé nem lennénk képesek felidézni?

Azazel hunyorogva nézett a lányra a lángokon át. – Hát te ki vagy, apróság? Nephilim? Igen, elvenném az

emlékeiteket, és a magamévá tenném őket. Többé nem tudnátok, hogy megtörtént veletek. És legyetek oly kedvesek, mellőzzétek az emlékeiteket a démonokról, akiket a holdfénynél lekaszaboltatok. Az olyanokat nem élvezem. Azt szeretném, ha... személyes emlékek lennének. – Elvigyorodott, fogai, mint egy várkapu rácsai, ragyogtak.

– Öreg vagyok – mondta Magnus. – Rengeteg emlékem van. Feláldozok egyet, ha szükséges, de a ti nevetekben nem beszélhetek. Senkit sem lehet ilyesmire kényszeríteni.

– Én megteszem – vágta rá azonnal Isabelle. – Jace-ért. – Természetesen én is – szólt Alec. Aztán Simonon volt a sor. Egyszerre eszébe jutott Jace,

amint felvágta a csuklóját, és a vérét adta neki Valentine hajóján. A saját életét tette kockára, hogy Simonét megmentse. A szíve mélyén talán Clary kedvéért mondott igent, de az adósság akkor is adósság.

– Benne vagyok. – Jó – bólintott Magnus. – Próbáljatok kellemes emlékekre

gondolni! Igazán kellemesekre. – Keserű pillantást vetett a pentagramma közepén álló öntelt démon felé.

– Készen állok – mondta Isabelle. Becsukta a szemét, és megfeszítette a hátát, mintha csak fájdalomra készülne fel. Magnus mellélépett, és a homlokára tette az ujját, miközben mormogott valamit. Alec összeszorított szájjal figyelte a húgát meg a boszorkánymestert, aztán becsukta a szemét. Simon is ugyanezt tette, és megpróbált felidézni egy kellemes emléket – talán valamit Claryvel? Csakhogy annyi emlékét fertőzte már meg a lány miatt érzett aggodalom. Talán valamit kiskorukból? Egy kép úszott lelki szemei elé: forró nyári nap volt Coney Islanden, ő az apja vállán ült, Rebecca pedig utánuk futott egy csokor lufival a kezében. Felnézett az égre, formákat keresett a felhőkben, anyja nevetését hallotta. Nem, gondolta, ezt nem. Ezt nem akarom elveszíteni...

Hűvös érintést érzett a homlokán. Kinyitotta a szemét, és Magnust látta, amint leeresztette a kezét. Simon hunyorogva nézett rá, hirtelen üresnek érezte a fejét.

– De nem is gondoltam semmire – tiltakozott. Magnus macskaszemében szomorúság látszott. – De igen.

Simon kábán nézett körül a szobában. A többiek is olyanok voltak, mint akik épp egy különös álomból ébredtek. A tekintete találkozott Isabelle-ével, ahogy a lány sötét pillái megremegtek. Simon kíváncsi lett volna rá, mire gondolt, milyen emléktől vált meg.

A pentagrammából halk morgás hallatszott, és a fiú elfordította a tekintetét Izzyről. Azazel olyan közel állt a minta széléhez, ahogy csak tudott, a torkából lassú, éhes hörgés tört elő. Magnus undorodva pillantott rá. A kezét ökölbe szorította, valami csillogott az ujjai között, mintha egy boszorkányfény rúnakövet tartott volna. Meglendítette a karját, és egy gyors mozdulattal eldobta a pentagramma irányába. Simon vámpírszeme követte a levegőben. Egy fényfolt volt az, ami röptében gömbbé tágult, benne számtalan képpel. Simon azúr óceánt látott, egy szaténruha libbenését, ahogy viselője megpördült, Magnus arcát, egy kékszemű fiút... aztán Azazel kitárta a karját, és a képek alkotta gömb eltűnt a testében, mint amikor egy repülőgép sugárhajtóműve beszippant egy kósza hulladékdarabot.

Azazelnek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Eddig apró vörös lángokat vető szeme hirtelen máglyaként lobogott.

– Aáááá! Varázslatos – mondta megbicsakló hangon. – Most pedig rajtad a sor, hogy teljesítsd, amit ígértél – szólt

élesen Magnus. A démon megnyalta az ajkát. – A megoldás a problémátokra a következő. Kiengedtek a

világba, én pedig élve elviszem magammal a Pokolba Valentine fiát. Nem fog meghalni, hogy a ti Jace-etek is életben maradjon. Viszont nem lesz jelen ebben a világban, és a

kettejük közötti kapcsolat lassan elenyészik. Visszakapjátok a barátotokat.

– És akkor mi lesz? – kérdezte lassan Magnus. – Kiengedünk a világba, aztán visszatérsz, és önként ismét fogságba vonulsz?

Azazel felnevetett. – Hát persze, hogy nem, te ostoba boszorkánymester! A

szívességem ára a szabadságom. – Szabadság? – Alec hangjába hitetlenség vegyült. – Hogy a

Pokol egyik hercege szabadon mászkáljon a világban? Már odaadtuk az emlékeinket...

– Az emlékekkel csak azt fizettétek meg, hogy elmondjam a tervemet. Annak, hogy meg is valósítsam, a szabadságom az ára.

– Te is tudod, hogy ez csalás – mondta Magnus. – Lehetetlent kérsz.

– Ahogy te is – felelte Azazel. – A barátotok minden számítás szerint örökre elveszett a számotokra. „Ha valamely férfi fogadást fogad az Úrnak, vagy esküt tesz, hogy lekötelezze magát valami kötésre: meg ne szegje az ő szavát.” És Lilith varázslata miatt a lelkük összeforrt. Mind a ketten beleegyeztek.

– Jace sosem egyezne bele... – kezdte Alec. – Kimondta a szavakat – szakította félbe Azazel. – Hogy

önszántából vagy kényszer hatására, az nem számít. Azt kéritek tőlem, hogy vágjak el egy köteléket, amit csak a Mennyekben vághatnak el. De a Mennyekben nem fognak nektek segíteni, ezt éppen olyan jól tudjátok, mint én. Ezért van az, hogy az emberek démonokat idéznek meg, nem angyalokat, igaz? Ez az

ár, amit a segítségemért meg kell fizetnetek. Ha nem egyeztek bele, akkor meg kell barátkoznotok a veszteséggel.

Magnus arca sápadt volt és feszült. – Megbeszéljük a dolgot egymás között, és eldöntjük,

elfogadható-e az ajánlatod. Addig is tűnj el innen! – Magnus egyetlen kézmozdulatára szertefoszlott Azazel, csak égett fa illata maradt utána.

A négy ember a szobában hitetlenkedve bámult egymásra. – Amit kér – szólalt meg végül Alec –, az nem is lehetséges,

igaz? – Elméletileg minden lehetséges – felelte Magnus. Úgy

meredt maga elé, mintha egy szakadékba bámulna. – De rászabadítani egy nagyobb démont a világra... nem is egyszerűen nagyobb démont, hanem egyenesen a Pokol hercegét, aki közvetlenül Lucifer után jön a rangsorban... A pusztítás, amire képes...

– Nem lehet – vetette fel Isabelle –, hogy Sebastian éppen akkora pusztítást okozhat?

– Ahogy Magnus mondta az imént – jegyezte meg keserűen Simon –, minden lehetséges.

– A Klávé szemében nem is követhetnénk el súlyosabb bűnt – mondta Magnus. – Aki a világra szabadítja Azazelt, körözött bűnöző lesz.

– De ha megszabadulunk Sebastiantól... – szólt Isabelle. – Nincsen rá bizonyítékunk, hogy Sebastian bármit is

tervezne – közölte a boszorkánymester. – Még azt sem zárhatjuk ki, hogy le akar telepedni egy barátságos vidéki birtokon Idrisben.

– Claryvel és Jace-szel? – kérdezte hitetlenkedve Alec. Magnus vállat vont.

– Ki tudja, mit akar tőlük? Talán csak magányos. – Kizárt, hogy azért rabolta volna el Jace-t arról a tetőről,

mert olthatatlan vágyat érzett egy fiú társasága után – mondta Isabelle. – Tervez valamit.

Mindannyian Simonra néztek. – Clary éppen arra próbál rájönni, hogy mit. Időre van

szüksége. És ne gyertek azzal, hogy nincs időnk – tette hozzá. – Ő is tudja.

Alec beletúrt sötét hajába. – Jó, de éppen most vesztegettünk el egy egész napot, pedig

nagyon nem fért bele. Mostantól hagyjuk a hülye ötleteket. – Szokatlanul éles volt a hangja.

– Alec – szólt Magnus, és szerelme vállára tette a kezét. A fiú mozdulatlanul állt, és dühösen bámulta a padlót. – Jól vagy?

Alec ránézett. – Ki is vagy te? Magnusnak elakadt a lélegzete. Simon ismeretségük kezdete

óta most először látta idegesnek. Csak egy pillanatig tartott, de látszott a tekintetén.

– Alexander – szólt. – Azt hiszem, kicsit korai még ezzel a kellemes emlék

dologgal hülyéskedni – mondta a fiú. – Tényleg? – Mielőtt Magnus folytathatta volna, kivágódott

az ajtó, és Maia meg Jordan lépett be. Az arcuk kipirosodott a hidegtől, és Simon csodálkozva állapította meg, hogy Maia Jordan bőrdzsekijét viseli.

– Az őrsről jövünk – szólt izgatottan a lány. – Luke még nem ébredt fel, de úgy fest, meggyógyult... – Elhallgatott, a még mindig világító pentagrammára, a fekete füstfelhőre és a

még mindig parázsló ábrákra bámult a padlón. – Oké, ti meg mit csináltatok?

Álcázó varázslattal meg Jace ügyessége révén, amivel a fél karját használva fellendítette mindkettejüket egy öreg hídra, sikerült elmenekülniük az olasz rendőrség elől. Miután nem futottak tovább, nevetve, egymás kezét fogva dőltek egy ház falának. Clary egy pillanatig őszinte, szívből jövő boldogságot érzett, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a fiú vállára hajtsa a fejét. Aztán emlékeztette magát, hogy nem a valódi Jace áll mellette, és a nevetése lassan elhalt.

Úgy tűnt, Jace a hirtelen támadt csendben a lány fáradtságának jelét látta. Könnyedén fogta a kezét, ahogy elindultak visszafelé az utcán, ahol jöttek. A keskeny csatorna partján Clary hamarosan felismerte a jellegtelen házat, amelyikből kiléptek. Végigfutott a hátán a hideg.

– Fázol? – Jace magához húzta, és megcsókolta. Annyival magasabb volt, hogy vagy le kellett hajolnia, vagy fel kellett emelnie magához Claryt. Ezúttal az utóbbit választotta. A lány elfojtott egy kiáltást, ahogy a levegőbe emelkedett, és átlendült a ház falán. Jace letette a földre, hangos csattanással berúgta a hirtelen a háta mögött megjelenő ajtót, és éppen kibújt volna a dzsekijéből, amikor elfojtott kuncogás hallatszott.

Clary elhúzódott Jace-től, körülöttük hirtelen fényár gyúlt. Sebastian a kanapén ült, lábát feltette a dohányzóasztalra. Szőke haja összekócolódott, fekete szeme megvillant. Nem volt egyedül, mindkét oldalán egy-egy lány ült. Az egyik csillogó rövid szoknyát és flitteres felsőt viselt, kezét Sebastian mellkasán nyugtatta. A másik fiatalabb volt, lágyabb vonásokkal, fekete haját rövidre vágatta, homlokát piros

bársonypánt ölelte körbe, mindehhez csipkés fekete ruhát öltött.

Clary idegei pattanásig feszültek. Vámpír, gondolta. Fogalma sem volt róla, honnan, de tudta – talán a sötéthajú lány bőrének viaszos árnyalata vagy szemének feneketlen mélysége árulta el. Persze az is lehet, hogy Clary lassan beletanult, hogyan érzékelje ezeket a dolgokat, ahogyan az egy árnyvadásztól elvárható. A lány rájött, hogy felismerte: látszott rajta. Elvigyorodott, kivillantva kis, hegyes szemfogait, aztán elfordult, és végigfuttatta őket Sebastian kulcscsontján. A fiú világos pillái remegve ereszkedtek sötét szemére. Aztán Jace-ről tudomást sem véve Claryre nézett.

– Jó volt a randi? Clary szeretett volna valami nagyon gorombával

visszavágni, de csak bólintott. – Nos, akkor csatlakozhattok hozzánk – mondta Sebastian

magára és a két lányra mutatva. – Egy italra. A sötét hajú lány felnevetett, és kérdezett valamit olaszul

Sebastiantól. – No – felelte a fiú. – Lei è mia sorella. A lány csalódottan dőlt hátra. Clarynek kiszáradt a szája.

Hirtelen Jace ujjainak érdes bőrét érezte a kezén. – Inkább nem – mondta a fiú. – Felmegyünk az emeletre.

Reggel találkozunk. Sebastian integetés gyanánt megmozgatta az ujjait; a

Morgensternek gyűrűje jelzőtűzként szikrázott a fényben. – Ci vediamo. Jace kivezette Claryt a szobából, és elindultak felfelé az

üveglépcsőn. A lány csak az emeleti folyosón mert megint levegőt venni. Az új Jace egy dolog volt, Sebastian meg a

másik. Úgy áradt belőle a rosszindulat, ahogy a füst száll fel a tűzből.

– Mit mondott olaszul? – kérdezte Clary. – Azt, hogy „nem, ő a húgom” – felelte Jace. Azt nem

mondta el, mit kérdezett a lány, amire Sebastian ezt felelte. – Gyakran csinálja ezt? – érdeklődött Clary. – Mármint,

hogy lányokat hoz ide? Jace megérintette Clary arcát. – Azt tesz, amit akar, én pedig nem kérdezek – mondta. –

Bikinibe öltözött kétméteres rózsaszín nyulat is hozhatna, ha ahhoz szottyanna kedve. Semmi közöm hozzá. De ha igazából arra vagy kíváncsi, hogy én is hoztam-e már csajokat, akkor a válasz nem. Senki más nem kell, csak te.

Clary ugyan nem ezt kérdezte, de azért bólintott, mintha megnyugodott volna.

– Nem akarok visszamenni a földszintre. – Ma este alhatsz a szobámban. – A fiú aranyszeme

világított a sötétben. – Vagy a nagy hálószobában. Tudod, hogy sosem kérnék...

– Veled akarok lenni – vágta rá Clary saját magát is meglepve vehemenciájával. Talán csak túl sok lett volna neki a gondolat, hogy ugyanabban a szobában alszik, ahol egykor Valentine – ott, ahol a férfi Jocelynnel akart élni. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen elfáradt, és életében eddig egyetlen éjszakát töltött Jace-szel egy ágyban, akkor pedig épphogy csak megérintették egymás kezét, mintha kivont kard hevert volna közöttük.

– Adj egy másodpercet, hogy rendet rakjak! Iszonyú rumli van odabent.

– Igen, amikor az előbb bent jártam, azt hiszem, láttam egy porszemet az ablakpárkányon. Azt szerintem is el kéne tüntetned.

Jace megérintette a lány haját, egy loknit végighúzott az ujjai között.

– Nem mintha a saját érdekeim ellen akarnék szólni, de kell valami, amiben alhatsz? Pizsama vagy...

Clarynek eszébe jutott a ruhákkal teli szekrény a nagy hálószobában. Úgyis muszáj lesz megbarátkoznia a gondolattal, akár most is elkezdheti.

– Hozok egy hálóinget. Persze, gondolta pár pillanattal később egy nyitott fiók előtt

állva, a férfiak nem feltétlen olyan hálóinget vásárolnak életük nőinek, amilyeneket azok választanának maguknak. Clary általában ujjatlan felsőben és rövid pizsamanadrágban aludt, itt pedig minden vagy selyemből, vagy csipkéből, vagy jóformán levegőből készült – esetleg mindháromból egyszerre. Végül egy combközépig érő halványzöld selyem hálóing mellett döntött. A kezét Sebastian mellkasán nyugtató lány vörös körmei jutottak eszébe. Ő maga tövig rágta a körmét, a lábán pedig legfeljebb színtelen lakkal kente be. Kíváncsi volt, milyen lehet olyannak lenni, mint Isabelle, aki annyira tisztában volt a saját nőiességével, hogy fegyverként is képes volt bevetni, nem csak csodálkozva méregetni, mint egy különös házavató ajándékot, amiről fogalma sem volt, hol mutatna a legjobban.

Mielőtt visszaindult Jace szobájába, megérintette a gyűrűt az ujján, mint valami talizmánt. A fiú az ágyon ült fekete pizsamanadrágban, meztelen felsőtesttel, és az ágy melletti kislámpa sárga fénykörében könyvet olvasott. Clary egy

pillanatig némán figyelte. Látta, ahogy az izmok könnyedén mozdulnak a bőre alatt lapozás közben – és látta Lilith jelét a szíve fölött. A többi jellel ellentétben nem olyan volt, mintha fekete csipke díszítené a bőrét; ezüstösvörös színe vérrel kevert higanyra emlékeztetett. Mintha nem is tartozott volna a fiúhoz.

Az ajtó halk kattanással csukódott be a lány mögött, Jace felnézett. Clary látta, ahogy megváltozik az arckifejezése. Ha ő nem is volt oda a hálóingért, a fiú nyilvánvalóan igen. A tekintetétől végigfutott a hátán a hideg.

– Fázol? – Jace félrehúzta a takarót, aztán az éjjeliszekrényre dobta a könyvet, ahogy Clary mellémászott az ágyba. Egymással szembefordulva összesimultak a takaró alatt. A csónakban úgy tűnt, mintha órákig csókolóztak volna, ez azonban más volt. Ott nyilvános helyen csinálták, a város és a csillagok tekintete előtt. Most hirtelen kettesben találták magukat a takaró alatt, lélegzetük és a testük melege elkeveredett egymással. Senki sem látta őket, senki sem állította le őket – nem is volt okuk leállni. Amikor Jace kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Clary arcát, a lány azt hitte, megsüketül, úgy dübörgött a vére a fülében.

A szemük egészen közel volt egymáshoz, Clary látta az arany mozaikként keveredő világosabb és sötétebb árnyalatokat a fiú íriszében. Olyan régóta fázott, most pedig szinte egyszerre égett és olvadt, szinte összeforrt a fiúval – pedig alig érintették meg egymást. Azon kapta magát, hogy tekintete Jace legérzékenyebb pontjaira vándorol – a halántékára, a szemére, a nyaka tövében lüktető ütőerére. Legszívesebben megcsókolta volna ott, hogy az ajkával érezze a szívverését.

A fiú sebhelyes jobb keze lesiklott Clary arcáról, végigsimította a vállát, az oldalát, hosszú, gyengéd mozdulata a

lány csípőjénél ért véget. Jace tenyere súrlódás nélkül siklott, mintha üveget érintett volna.

– Mondd, mit szeretnél! – mondta a fiú. Suttogása sem tudta elrejteni hangja izgatottságát.

– Csak azt, hogy ölelj – felelte Clary. – Álmomban. Most semmi mást nem akarok.

Jace ujjai eddig lassú köröket írtak le a lány csípőjén, de most hirtelen megálltak.

– Csak ennyit? Clary nem csak ennyit akart. Arra vágyott, hogy éppen, mint

a csónakban, addig csókolja a fiút, amíg elfelejti, kicsoda valójában, hol van és hogy került oda.

Azt akarta, hogy Jace a kábítószere legyen. Csakhogy ez nagyon rossz ötlet volt. Jace nyugtalanul figyelte Claryt. A lánynak eszébe jutott,

milyen volt, amikor először látta: olyan félelmetesnek és gyönyörűnek találta, mint egy oroszlánt. Ez egy próba, gondolta. Bár veszélyes.

– Csak ennyit. A fiú mellkasa emelkedett, aztán süllyedt. Lilith jele mintha

lüktetett volna a bőrén, közvetlenül a szíve fölött. Clary hallotta saját felszínes légzésének halk hangját.

Jace közelebb húzta magához Claryt, megfordította, hogy a háta nézzen felé, és egymásba gömbölyödtek, mint a kiskifli meg a nagykifli. A lány kis híján felszisszent. Jace bőrét forrónak érezte, mintha hőemelkedése lett volna. De karja nagyon is ismerős volt, ahogy ölelte. Mint mindig, most is tökéletesen összeillettek, Clary feje a fiú álla alá simult, gerince a mellkasa kemény izmainak támaszkodott, lábaik összefonódtak.

– Jól van – suttogta Jace. A lány egész teste libabőrös lett, ahogy megérezte a lélegzetét a tarkóján. – Akkor aludni fogunk.

Ennyi volt az egész. Clary lassan elengedte magát, szíve dörömbölése alábbhagyott. Jace ölelése éppen olyan volt, mint mindig. Megnyugtató. Megszorította a fiú kezét, becsukta a szemét, és elképzelte, hogy az ágyuk elszabadul ebből a furcsa börtönből, az óceán vizén úszik a végtelenben, és nincsen sehol senki, csak ők ketten.

Így aludt el, fejével Jace álla alatt, hátát a fiú testéhez görbítve, lábát összefonva az övével. Hetek óta nem aludt ilyen jól.

Simon Magnus vendégszobájában ült az ágyon, és az ölében heverő sporttáskát bámulta. Hangokat hallott a nappaliból. Magnus éppen beszámolt Maiának meg Jordannek az előző éjszaka történtekről, Isabelle pedig időnként kiegészítette a mondanivalóját egy-egy részlettel. Jordan megjegyezte, hogy talán rendelniük kéne kínait, különben éhen halnak. Maia felnevetett, és azt mondta, rendben, csak ne a Jáde Farkast hívják.

Éhen halni, gondolta Simon. Most már nagyon jó lett volna enni, az éhség szinte cibálta az ereit. Más volt ez, mint az emberi éhség. Ürességet érzett, mintha lyukat vájtak volna belé. Ha valaki megütné, gondolta, megkondulna, mint egy harang.

– Simon. – Kinyílt a szoba ajtaja, és Isabelle lépett be rajta. Fekete haját kibontotta, majdnem a derekáig ért. – Jól vagy?

– Jól.

A lány észrevette a sporttáskát Simon ölében, és megfeszült a válla.

– Elmész? – Hát, nem úgy terveztem, hogy örökké itt maradok – felelte

a fiú. – A tegnap este... más volt. Hívtál... – Igen – mondta Isabelle erőltetett vidámsággal a hangjában.

– Legalább Jordan hazavihet. Amúgy láttad őket Maiával? – Mit kellett volna látnom? A lány visszafogta a hangját. – Valami nyilvánvalóan történt közöttük a kis

kirándulásukon. Van bennük valami szerelmespáros. – Az jó. – Féltékeny vagy? – Féltékeny? – visszhangozta értetlenül a fiú. – Hát, te megMaia... – A lány széles kézmozdulatot tett, és

lesütött szemmel nézett Simonra. – Ti együtt... – Jaj, nem. Egyáltalán nem. Együtt örülök Jordannel. Ez

nagyon boldoggá teszi. – Komolyan is gondolta, amit mondott. – Jó. – Isabelle felnézett. Piros volt az arca, és nem csak a

hidegtől. – Itt maradnál ma este, Simon? – Veled? A lány bólintott, kerülte Simon tekintetét. – Alec elmegy ruhákért az Intézetbe. Megkérdezte, vele

tartok-e, de én... szívesebben lennék itt veled. – Felemelte az állát, és egyenesen a fiú szemébe nézett. – Nem akarok egyedül aludni. Ha maradok, itt maradsz velem te is?

Simon látta rajta, milyen nehezére esik megkérdezni. – Hát, persze – felelte, amilyen könnyedén csak tudta.

Elűzte az éhség gondolatát, vagy legalábbis azon volt. Amikor

legutóbb próbált megfeledkezni az evésről, Jordan végül alig győzte lerángatni Maureenról.

De akkor már napok óta nem evett. Az más volt. Ismerte a határait. Biztos volt a dolgában. – Hát persze – mondta megint. – Az nagyon jó lenne.

Camille önelégült mosollyal nézett fel Alecre a díványról.

– Mit hisz Magnus, hol vagy? A fiú, aki két téglán keresztbe tett deszkán ült, kinyújtóztatta

hosszú lábát, és lenézett a csizmájára. – Azt mondtam, hogy az Intézetbe megyek ruhákért. A

Spanyol Harlembe készültem, de aztán inkább idejöttem. A nő összehúzta a szemét. – És, miért? – Mert nem tudom megtenni. Nem tudom megölni Raphaelt. Camille az égnek emelte a kezét. – És, miért nem? Valamiféle személyes kapcsolat fűz

hozzá? – Alig ismerem – felelte Alec. – De ha szándékosan

megölném, azzal megszegném a Szövetség Törvényét. Nem mintha nem szegtem volna meg korábban is törvényeket, de más az, ha jó okból teszek ilyet, és más, ha önzésből.

– Jóságos istenem! – Camille felállt, és járkálni kezdett. – Csak a lelkiismeretes nephilimektől kímélj meg engem!

– Sajnálom. Camille összeráncolta a homlokát. – Sajnálod. Majd én elintézem, hogy... – Elhallgatott. –

Alexander – folytatta összeszedettebben. – Mi a helyzet Magnusszal? Ha minden így marad, el fogod veszíteni.

Alec figyelte, ahogy a nő macskaszerű léptekkel fel-alá járkál, kíváncsi együttérzéssel a tekintetében. – Hol született Magnus?

Camille felnevetett. – Még ezt sem tudod? Te jó ég! Bataviában, ha ennyire

érdekel. – A fiú értetlen tekintetét látva felhorkant. – Indonéziában. Persze, akkor még Holland Kelet-Indiának hívták. Az anyja bennszülött volt, azt hiszem, az apja meg valami buta gyarmatosító. Mármint nem az igazi apja. – A nő szája mosolyra görbült.

– Ki volt az igazi apja? – Magnus apja? Nyilván egy démon. – Igen, de melyik démon? – Mégis, mit számít az, Alexander? – Az az érzésem támadt – folytatta kitartóan Alec –, hogy

elég nagyhatalmú démon lehetett. De Magnus nem hajlandó beszélni róla.

Camille egy sóhajjal visszarogyott a díványra. – Persze, hogy nem. Az embernek muszáj megőriznie

valamennyi titokzatosságot egy kapcsolatban, Alec Lightwood. Egy ismeretlen könyv mindig izgalmasabb, mint az, amit kívülről tud az ember.

– Arra céloz, hogy túl sokat mondok el neki? – Alec lecsapott a morzsányi tanácsra. Valahol ennek a jéghideg, gyönyörű nőnek a lelke mélyén ott volt valaki, aki egykor megtapasztalta azt, amit most ő – hogy milyen Magnust szeretni, és milyen szeretve lenni általa. Tudnia kell valamit, valamiféle titkot, amivel segíthet, hogyne szúrjon el mindent.

– Szinte biztosan. Bár te olyan keveset éltél még, hogy nem tudsz túl sokat mondani. Felteszem, máris kifogytál az anekdotákból.

– Nagyon úgy tűnik, hogy a maga taktikája sem jött be, amikor nem mondott el neki semmit.

– Veled ellentétben én nem akartam mindenáron megtartani. – És ha mindenáron meg akarta volna tartani, máshogy

csinálta volna? – Alec tudta, hogy rossz ötlet feltenni ezt a kérdést, de

képtelen volt visszafogni magát. Camille drámaian felsóhajtott. – Túl fiatal vagy hozzá, hogy megértsd, de

mindannyiunknak vannak titkai. Eltitkolunk ezt-azt a szerelmünk elől, mert a legjobb énünket akarjuk megmutatni neki, de azért is, mert ha igaz szerelemről van szó, azt szeretnénk, ha a másik kérdések nélkül is megértene mindent. Egy igazi kapcsolatban, abban a fajtában, amelyik kitart korokon át, szavak nélkül is értik egymást.

– D... de – hebegte Alec –, azt hittem, szeretné, ha megnyílnék. Úgy értem, mindig nehezemre esett megnyílni még olyanokkal is, akiket egész életemben ismertem. Isabelle-lel, Jace-szel...

Camille felhorkant. – Az más – mondta. – Ha megtaláltad az igaz szerelmet, már

nincs szükséged más emberekre az életedben. Nem csoda, hogy Magnus nem tud megnyílni, ha ilyen erősen támaszkodsz másokra. Ha a szerelem igaz, egymás minden vágyának, minden igényének meg kell felelnetek... Figyelsz rám, ifjú Alexander? Mert ritkán adok tanácsot, de akkor értékeset...

A szoba megtelt áttetsző hajnali fénnyel. Clary felült, az alvó Jace-t figyelte. A fiú az oldalán feküdt, haja halvány rézszínűnek hatott a kékes levegőben. Arca a tenyerén nyugodott, mint egy gyereknek. A csillag alakú heg a vállán szabadon maradt, ahogy a karján, a hátán és az oldalán végigfutó régi rúnák is.

A lány elgondolkodott, hogy vajon mások is olyan szépnek találnák-e a hegeket, mint ő, vagy csak azért látta őket ilyennek, mert szerette Jace-t, és a hegei is hozzátartoztak. Mindegyiknek megvolt a maga története. Olyan is akadt köztük, amelyik megmentette a fiú életét.

Jace motyogott valamit álmában, és a hátára fordult. Hasán nyugvó kezén tisztán ki lehetett venni a fekete Voyance rúnát. Clary ezt az egy jelet nem találta gyönyörűnek: Lilith rúnája volt, ami Sebastianhoz kötötte a fiút.

Úgy tűnt, mintha második szívként lüktetne, akár Isabelle rubin nyaklánca.

Clary hangtalanul, akár egy macska, feltérdelt, és kihúzta a Herondale-ek tőrét a falból. Az őt és Jace-t ábrázoló fotó a levegőben pörögve lehullt, és a képes felével lefelé érkezett a földre.

A lány nyelt egyet, és megint Jace-re nézett. Még álmában is annyira élt. Valamiféle ragyogás áradt belőle, mintha tűz égett volna benne. A heg a mellkasán egyenletesen lüktetett.

Clary felemelte a tőrt.

Hirtelen felriadt, a szíve dübörgött a mellkasában. A szoba forgott vele, mint egy körhinta: még sötét volt, Jace átkarolta, a lélegzete melegen simogatta a lurkóját. A lány becsukta a

szemét, és nyelt egyet, hogy megszabaduljon a keserű íztől a szájában.

Álom volt. Csak egy álom. Most már biztosan nem fog tudni visszaaludni. Óvatosan

félrehúzta Jace kezét, felült, és kimászott az ágyból. A lány elfintorodott, ahogy talpa a jéghideg padlót érintette.

A félhomályban kitapogatta a hálószoba kilincsét, és kitárta az ajtót. Mozdulatlanná dermedt.

A folyosón nem voltak ablakok, de a csillárok rengeteg fényt adtak. Ragadósnak tűnő sötét anyag tócsái borították a padlót. Az egyik fehérre festett falon véres tenyér hagyott nyomot, az egymást követő vörös foltokat a lépcsőnél egyetlen hosszú, sötét csík zárta le.

Clary elnézett Sebastian szobája felé. Csend volt, a bezárt ajtó alól nem szűrődött ki fény. Clarynek eszébe jutott, hogyan nézett fel Sebastianra a flitteres felsőt viselő lány, aztán megint a véres tenyérnyomra pillantott. Mintha valaki figyelmeztetésként elé tartaná a kezét: ne tovább!

Aztán kinyílt Sebastian szobájának ajtaja. Ő maga lépett ki rajta. Fekete farmert és termopólót viselt,

ezüstfehér haja kócos volt. Ásított. Amikor meglátta a lányt, egy pillanatra őszinte csodálkozás szaladt keresztül az arcán.

– Hogyhogy fent vagy? Clary mély lélegzetet vett. A levegőnek fémes íze volt. – Én? Te miért vagy fent? – Lemegyek a földszintre, és hozok néhány törülközőt, hogy

eltakarítsam ezt a trutymót – felelte minden érzelem nélkül. – A vámpírok meg az ő játékaik...

– Nem úgy fest, mintha játék lett volna – jegyezte meg Clary. – A lány... az emberlány, aki mellettetek volt. Mi történt vele?

– Kicsit megijedt a szemfogak látványától. Néha ez történik. – Clary arckifejezését látva a fiú elnevette magát. – Magához tért, és többet akart. Az ágyamban alszik, ha szeretnél meggyőződni róla, hogy tényleg életben van.

– Nem... Nem fontos. – Clary lesütötte a szemét. Nem bánta volna, ha más is van rajta a selyem hálóingen kívül. Meztelennek érezte magát.

– És te? – Arra gondolsz, hogy jól vagyok-e? – A lány nem arra

gondolt ugyan, de Sebastian láthatóan örült. Félrehúzta az inge gallérját, és megmutatta a két apró lyukat a kulcscsontja fölött. – Rám férne egy iratze.

Clary nem szólt egy szót sem. – Gyere le a földszintre! – mondta Sebastian. Intett a

lánynak, hogy kövesse, majd mezítláb elindult lefelé az üveglépcsőn.

Egy pillanattal később Clary engedelmeskedett. A fiú menet közben felkapcsolta a lámpákat, így mire a konyhába értek, mindent elárasztott a meleg fény.

– Bort? – kérdezte Sebastian, és kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját.

A lány letelepedett a pult előtt álló egyik székre, és megigazította a hálóingét.

– Csak vizet. Figyelte, ahogy Sebastian kitölt két pohár ásványvizet –

egyet neki, egyet magának. A fiú könnyed, gazdaságos

mozdulatai Jocelynéire emlékeztettek, de a szigorú pontosságukat nyilvánvalóan Valentine gyakoroltatta be vele.

Clary számára Jace jól képzett táncoséra emlékeztető mozgását idézte fel a látvány. Sebastian az egyik poharat a lány felé lökte, a másikat pedig a szájához emelte. Amikor kiitta, lecsapta a konyhapultra.

– Nyilván te is tudod, ha az ember vámpírokkal szórakozik, rettenetesen szomjas lesz utána.

– Honnan tudnám? – A kérdés élesebbre sikerült, mint amilyennek Clary szánta.

A fiú megvonta a vállát. – Gondoltam, a napjáró azért csak meg-megharapdált

játékból. – Simonnal sosem játszottunk ilyesmit – közölte fagyosan a

lány. – Igazából el sem tudom képzelni, miért akarná bárki, hogy egy vámpír megharapja. Különben is, nem úgy volt, hogy gyűlölöd és megveted az alvilágiakat?

– Nem. Ne keverj össze Valentine-nal! – Igen – mormogta Clary. – Marha nehéz másnak látni. – Nem az én hibám, hogy én pont úgy nézek ki, mint ő, te

meg pont úgy, mint anyánk. – Sebastian szája megvető grimaszra húzódott, ahogy eszébe jutott Jocelyn. Clary dühösen meredt rá. – Látod? Megint. Folyton így nézel rám.

– Hogy? – Mintha szórakozásból állatmenhelyeket égetnék fel, és

árvákkal gyújtanék rá a cigarettámra. – Még egy pohár vizet töltött magának. Ahogy elfordította a fejét, Clary észrevette, hogy a vámpírfogak hagyta lyukak máris kezdenek begyógyulni a bőrén.

– Megöltél egy gyereket! – mondta élesen, tudván, hogy tartani kéne a száját, ha továbbra is úgy akar tenni, mintha nem gondolná szörnyetegnek Sebastiant. De Max... A kisfiú úgy élt a fejében, mint amikor először látta az Intézetben, ahol egy kanapén aludt, ölében könyvvel, orrán félrecsúszott szemüvegével. – Ezt soha, de soha nem lehet megbocsátani.

Sebastian mély lélegzetet vett. – Szóval, erről van szó – bólintott. – Máris nyílt kártyákkal

játszunk, igaz, hugicám? – Mit hittél? – Clary hangja erőtlen volt és fáradt, a fiú

mégis úgy rezzent össze, mintha megpofozta volna. – Elhinnéd, ha azt mondanám, baleset volt? – kérdezte

Sebastian, miután visszatette a poharát a pultra. – Nem akartam megölni, csak leütni, hogy ne mondhassa el...

Clary egyetlen pillantással elhallgattatta. Tudta, hogy lepleznie kellene az érzéseit, de képtelen volt száműzni a tekintetéből a gyűlöletet.

– Komolyan mondom. Csak le akartam ütni, mint Isabelle. Rosszul becsültem meg a saját erőmet.

– És Sebastian Verlac? A valódi? Őt is megölted, nem? A fiú úgy nézett saját kezére, mintha egy idegené volna. A

jobb csuklóján körbe futó ezüstláncra rögzített, katonai dögcédulára emlékeztető fémlap eltakarta a heget, ahol Isabelle elmetszette a kezét.

– Azt hittem, nem fog ellenállni... Clary undorodva kászálódott le a bárszékről, de a fiú elkapta

a csuklóját, és maga felé húzta. Egészen forró volt a bőre, és a lánynak eszébe jutott, amikor Idrisben egyenesen megégette Sebastian érintése.

– Jonathan Morgenstern ölte meg Maxot. De mi a helyzet, ha én nem ugyanaz az ember vagyok? Észrevetted, hogy már nem is ugyanazt a nevet használom?

– Engedj el! – Úgy gondolod, Jace más lett – mondta halkan Sebastian. –

Azt hiszed, nem ugyanaz az ember, mert a vérem megváltoztatta. Ugye?

A lány némán bólintott. – Akkor miért olyan nehéz elképzelni, hogy ez fordítva is

megtörténhet? Talán az ő vére megváltoztatott engem. Talán én nem ugyanaz az ember vagyok, aki voltam.

– Leszúrtad Luke-ot – közölte Clary. – Valakit, aki fontos nekem. Valakit, akit szeretek...

– Éppen arra készült, hogy cafatokra robbantson egy sörétes puskával – felelte Sebastian. – Te szereted őt, én nem is ismerem. Csak mentettem a saját életemet, ahogyan Jace-ét is. Ezt tényleg nem tudod megérteni?

– Lehet, hogy ezeket csak azért mondod, mert azt gondolod, hogy így a bizalmamba férkőzhetsz.

– Érdekelné vajon a régi énemet, hogy bízol-e bennem? – Ha akarnál tőlem valamit, igen. – Talán csak egy húgot akarok. Clary önkéntelenül is a fiú szemébe nézett. – Azt sem tudod, milyen egy család – mondta hitetlenkedve.

– Vagy, hogy ha lenne húgod, mihez kezdj vele. – Van húgom – felelte halkan Sebastian. Inge gallérját

átitatta a vér ott, ahol a bőrével érintkezett. – Adok neked egy esélyt, hogy lásd, Jace és én helyesen cselekszünk. Tudsz esélyt adni nekem?

Clarynek eszébe jutott az a Sebastian, akivel Idrisben találkozott. Hallotta már vidámnak, barátságosnak, szórakozottnak, ironikusnak, izgatottnak, dühösnek. De még soha nem hallotta könyörögni.

– Jace bízik benned – mondta a fiú. – Én viszont nem. Azt hiszi, annyira szereted, hogy eldobsz mindent, amit valaha fontosnak tartottál, amiben valaha hittél, csak hogy vele lehess. Bármi áron.

Clary összeszorította a száját. – És honnan tudod, hogy nem így van? Sebastian felnevetett. – Onnan, hogy a húgom vagy. – Semmiben sem hasonlítunk egymásra – csattant fel a lány.

Sebastian szája lassú mosolyra húzódott. Visszanyelte, amit még mondani akart, de elkésett.

– Én is ezt mondtam volna. De ugyan már, Clary! Itt vagy. Nem mehetsz vissza. Elkötelezted magad Jace mellett. Akkor viszont ne csináld fél szívvel, vedd ki a részed abból, ami történik. Úgy elhatározásra juthatsz velem kapcsolatban is.

Clary fel sem nézett, tekintetét a márványpadlóra szegezve bólintott.

Sebastian kinyújtotta a kezét, és félresimította a lány szemébe hulló hajtincseket. A lámpafény megvillant a karkötőn, amit Clary az imént vett észre. Betűket véstek bele: Acheronta movebo. A lány merészen megragadta Sebastian csuklóját.

– Ez mit jelent? A fiú lenézett a kezére, ahol az ezüst a bőrét érintette.

– „Így járnak mind a zsarnokok”. Azért hordom, hogy a Klávéra emlékeztessen. Állítólag ezt kiáltották a rómaiak, akik megölték Caesart, mielőtt diktátor válhatott volna belőle.

– Árulók! – Clary leengedte a kezét. Sebastian sötét szeme megvillant. – Vagy szabadságharcosok. A történelmet a győztesek írják,

hugi. – És azt a szeletét te szándékozol megírni? A fiú széles vigyorra húzta a száját. – Naná!

12 Mennyek anyaga

AMIKOR ALEC VISSZATÉRT MAGNUS LAKÁSÁBA, egyetlen lámpa sem égett. A nappalit kékesfehér láng világította meg. Pár pillanatig eltartott, mire a fiú rájött, hogy a fény a pentagrammából jön. Az ajtónál lerúgta a cipőjét, és a tőle telhető legcsendesebben beosont a hálószobába. Odabent sötét volt, csak az ablakkeretre erősített karácsonyi izzók szolgáltattak némi derengést. Magnus a hátán fekve aludt, derékig betakarózva, kezét köldök nélküli hasán nyugtatva.

Alec gyorsan egy szál bokszeralsóra vetkőzött, és bebújt az ágyba, remélve, hogy nem ébreszti fel a boszorkánymestert. Sajnálatos módon nem számolt Miau Ce-tunggal, aki befészkelte magát a takaró alá. Alec könyöke a macska farkát találta el, mire az éles vonyítással, futva menekült az ágyról. Magnus hunyorogva ült fel.

– Mi történt? – Semmi – felelte Alec, magában elátkozva minden

macskát. – Nem tudtam aludni. – És elmentél valahova? – Magnus az oldalára fordult, és

megérintene a fiú csupasz vállát. – Hűvös a bőröd, és éjszakaillatod van.

– Sétáltam egyet – felelte Alec. Örült, hogy a sötétben Magnus nem láthatja az arcát. Tudta magáról, hogy nagyon rosszul hazudik.

– Merre? Az embernek muszáj megőriznie valamennyi titokzatosságot

egy kapcsolatban, Alec Lightwood. – Erre-arra – felelte könnyedén a fiú. – Tudod. Titokzatos

helyeken. – Titokzatos helyeken? Alec bólintott. Magnus visszadőlt a párnára. – Látom, Dilifalván jártál – mormogta lehunyva a szemét. –

Hoztál nekem valamit? Alec közelebb hajolt, és szájon csókolta Magnust. – Csak ezt – mondta halkan, és visszahúzódott volna, de a

mosolygó boszorkánymester megragadta a karját. – Ha már felébresztettél – szólt –, akár hasznosan is

múlathatjuk az időt. – A következő pillanatban magára húzta Alecet.

Tekintve, hogy egy éjszakát már együtt töltöttek az ágyban, Simon nem számított rá, hogy a második este Isabelle-lel ilyen zavarban fog telni. Persze a lány ezúttal józan volt, éber, és nyilvánvalóan várt tőle valamit. A gondot az okozta, hogy Simon nem tudta, mit.

Odaadta Isabelle-nek az egyik gombos ingét, és udvariasan félrenézett, amíg a lány bemászott a takaró alá, és egészen a falhoz húzódott, rengeteg helyet hagyva neki.

Simon nem vacakolt az átöltözéssel, csak levetette a cipőjét meg a zokniját, és pólóban meg farmerben dőlt le Isabelle

mellé. Egy darabig egymás mellett feküdtek, aztán a lány odafordult Simonhoz, és karját esetlen mozdulattal átvetette a fiú oldalán. A térdük összekoccant, Isabelle lábkörme megkarcolta a fiú bokáját. Simon megpróbált közelebb húzódni, mire egymásnak ütötték a homlokukat.

– Juj! – méltatlankodott Isabelle. – Nem kéne jobban értened ehhez?

Simon csodálkozott. – Miért? – Annyi éjszakát töltöttél Clary ágyában, gyönyörű plátói

ölelések közepette – szólt arcát a fiú vállába nyomva, elfojtott hangon. – Gondoltam....

– Csak aludtunk – mondta Simon. Nem akarta részletezni, hogy Clary tökéletesen illeszkedik hozzá, hogy vele egy ágyban lenni olyan természetes, mint lélegezni, hogy a lány hajának illata a gyerekkort, a napfényt, az egyszerűséget, a bájt juttatja eszébe. Úgy sejtette, ezzel nem segítene.

– Tudom. De én nem csak alszom – közölte ingerülten Isabelle. – Senkivel. Általában nem is maradok éjszakára. Illetve soha.

– Azt mondtad, szeretnél... – Ó, fogd már be! – szólt a lány, és megcsókolta Simont. Ez

valamivel sikeresebb próbálkozás volt. Korábban is csókolóztak már, a fiú imádta Isabelle puha ajkát és hosszú, sötét haját az ujjai között. Ahogy azonban összesimultak, megérezte a lány testének melegét, hosszú, csupasz lábait, a pulzusa lüktetését – és előugrottak a szemfogai.

Gyorsan elhúzódott. – Most meg mi van? Nem akarsz megcsókolni?

– Dehogynem – mondta volna Simon, de a fogai útban voltak.

Isabelle-nek elkerekedett a szeme. – Á, éhes vagy – szólt. – Mikor jutottál vérhez utoljára? – Tegnap – felelete némi nehézség árán a fiú. Isabelle a párnájára dőlt. Lehetetlenül nagy, fekete és fénylő

volt a szeme. – Talán enned kéne – mondta. – Tudod, mi történik, ha éhes

vagy. – Nincs nálam vér. Vissza kéne mennem a lakásba – szólt a

fiú. A szemfogai máris kezdtek visszahúzódni. Isabelle megragadta a karját. – Nem kell hideg állati vért innod. Itt vagyok. A szavak energialöketként száguldottak végig Simon testén,

lángra lobbantva az idegvégződéseit. – Nem mondod komolyan. – Dehogynem. – A lány nekilátott, hogy kigombolja az

ingét, szabaddá téve a nyakát és a kulcscsontját. Sápadt bőre alatt láthatóak voltak a halvány erek. Az inge szétnyílt. Kék melltartója kevesebbet mutatott, mint sok bikini, de Simonnak így is kiszáradt a szája. A lány rubinmedálja vörösen villant a nyakában. Isabelle. Mintha csak olvasott volna a gondolataiban, Isabelle az egyik vállára igazította a haját, csupaszon hagyva a nyakát. – Nem akarod...?

Simon elkapta a lány csuklóját. – Isabelle, ne... – szólt feszülten. – Nem tudom türtőztetni

magam. Kárt tehetek benned. Meg is ölhetlek. Isabelle-nek ragyogott a szeme. – Nem fogsz. Képes vagy türtőztetni magadat. Jace-szel is

sikerült.

– Jace-hez nem vonzódom. – Kicsit sem? – kérdezte reménykedve a lány. – Egy

egészen icike-picikét sem? Mert az azért elég dögös lenne. Na, mindegy. Kár! Figyelj, ha vonzódtál hozzá, ha nem, megharaptad, amikor az éhhalál küszöbére kerültél, mégis vissza tudtad fogni magad.

– Maureennal viszont nem. Jordannek kellett lerángatnia róla.

– Leálltál volna. – Isabelle a fiú ajkához illesztette az ujját, aztán végighúzta a nyakán, át a mellkasán, odáig, ahol valaha a szíve vert. – Bízom benned.

– Talán nem kéne. – Árnyvadász vagyok. Ledoblak magamról, ha kell. – Jace sem dobott le magáról. – Jace szerelmes a halál gondolatába – mondta Isabelle. –

Én nem. – Átvetette a lábát a fiú csípőjén, és úgy helyezkedett, hogy ajkával megérinthesse az ajkát. Simon meg akarta csókolni, de annyira, hogy az egész teste belesajdult. Óvatosan kinyitotta a száját, nyelvével megsimogatta a lány nyelvét, de éles fájdalmat érzett. Borotvaéles szemfoga végigkarcolta a nyelve oldalát. Saját vére ízét érezte, visszahúzódott, és elfordította az arcát.

– Nem lehet, Isabelle. – Becsukta a szemét. A lány puha, meleg teste az ölében gyötrelmesen csábította. Simon fogai pokolian fájtak, olyan volt, mintha éles drótok csavarodtak volna az ereiben. – Nem akarom, hogy így láss.

– Simon! – Isabelle gyengéden maga felé fordította a fiú fejét. – Ez vagy te...

Simon szemfogai lassan visszahúzódtak, de a fájdalom nem múlt el. A kezébe temette az arcát, és az ujjai között beszélt.

– Nem akarhatod ezt. Nem akarhatsz engem. A saját anyám is kidobott a házból. Megharaptam Maureent... csak egy kislány volt. Nézz rám, nézd meg, mi lett belőlem, hol élek, miket csinálok. Semmi vagyok.

A lány finoman végigsimította Simon haját, a fiú az ujjai közül pillantott rá. Közelről látta, hogy Isabelle szeme nem fekete, inkább nagyon sötét barna, arany pettyekkel. Meggyőződése volt, hogy szánalom sugárzik belőle. Nem tudta, mire számítson, mit fog mondani a lány. Isabelle használta a fiúkat, aztán eldobta őket. Gyönyörű volt, kemény és tökéletes; nem volt szüksége senkire. Legkevésbé egy vámpírra, aki még vámpírnak sem jó.

Érezte a lány édes, illatos leheletét: vér, halandóság, gardéniák.

– Nem igaz, hogy semmi vagy – mondta Isabelle. – Simon, kérlek! Mulasd az arcod!

A fiú kelletlenül leengedte a kezét. így már tisztábban látta Isabelle-t. A lány egészen varázslatosnak tűnt a holdfényben, haja, mint fekete vízesés hullott halvány, krémszerű bőrére. Elengedte Simon nyakát.

– Nézd meg ezeket! – Megérintette az eltűnt jelek után maradt fehér hegeket a nyakán, a karján, a melle ívén. – Csúnyák, nem?

– Rajtad semmi sem csúnya, Izzy. – Simon őszintén megdöbbent.

– Egy lányon nem szoktak hegek lenni – jegyezte meg szárazon Isabelle. – Téged mégsem zavarnak.

– Hozzád tartoznak... Persze hogy nem zavarnak. A lány megérintette Simon ajkát.

– A vámpírságod meg hozzád tartozik. Nem azért hívtalak ide tegnap este, mert más éppen nem ért rá. Veled akarok lenni, Simon. Engem is halálra rémít, de ez az igazság.

Isabelle-nek homályos volt a szeme. A fiú nem ért rá elgondolkodni rajta, hogy vajon a könnyektől-e, inkább odahajolt, és megcsókolta. Ezúttal nem volt benne semmi esetlen. Isabelle hozzásimult, hanyatt fordította, és Simon egyszerre a lány alatt találta magát. Isabelle hosszú fekete haja függönyként vette körül őket, a lány Simon fülébe suttogott, miközben a fiú végigfuttatta ujjait a hátán. Simon érezte a hegeket az ujjai alatt, és szerette volna elmondani, hogy díszeknek tekinti őket, a bátorság bizonyítékainak, amiktől Isabelle csak még szebb lett a szemében. Csakhogy akkor meg kellett volna szakítania a csókot, azt pedig esze ágában sem volt megtenni. A lány nyögdécselve mocorgott Simon karjában, ujjai a fiú hajába túrtak. Átfordultak, most Isabelle került alulra, a fiú nem tudott eltelni a melegségével, a puhaságával, az ízével, a bőre sós, parfümös... vértől sűrű illatával.

Egész testében megmerevedett, amit Isabelle is megérzett. Megszorította a fiú vállát, szinte világított a sötétben.

– Folytasd! – suttogta. Simon érezte a lány szívverését. – Akarom.

A fiú becsukta a szemét, Isabelle-éhez nyomta a homlokát, próbálta megnyugtatni magát. A szemfogai megint előbújtak, keményen, fájdalmasan vájtak az alsó ajkába.

– Nem. A lány körülfonta hosszú, tökéletes lábaival, bokáit

összekulcsolva szorította magához.

– Azt akarom, hogy folytasd. – Mellei Simon mellkasához tapadtak, ahogy ívbe hajtotta a hátát, hogy odatartsa a torkát. Vérének illata mindent ellepett, betöltötte a szobát.

– Nem félsz? – kérdezte halkan a fiú. – De. Mégis akarom. – Isabelle... Nem lehet... Simon megharapta a lányt. Borotvaéles fogai úgy siklottak a nyaki ütőerébe, mint kés

az alma héjába. Vér robbant Simon szájába. Soha nem tapasztalt hasonlót. Amikor Jace-ből láplálkozott, jóformán életben sem volt, Maureennal pedig már aközben gyötörte a bűntudat, hogy a vérét itta. Az biztos, hogy egyik sem élvezte, amikor megharapta őket.

De Isabelle-nek elállt a lélegzete, felpattant a szeme, ívbe feszülő teste Simonéhoz tapadt. Úgy dorombolt, mint egy macska, a fiú haját és hátát simogatta, mozdulatai félreérthetetlenül azt mondták: ne hagyd abba, ne hagyd abba! A testéből áradó forróság szinte lángra lobbantotta Simont. A fiú soha nem tapasztalt, soha nem tudott még csak elképzelni sem hasonlót. Érezte Isabelle erős, ütemes pulzusát; egy pillanatra olyan volt, mintha megint élne, a szíve összehúzódott a tiszta mámortól...

Elszakadt a lánytól. Maga sem tudta hogyan, de elszakadt tőle, a hátára fordult, ujjai keményen markolták a matracot a teste mellett. Reszketett, ahogy a szemfogai visszahúzódtak. A szoba vibrált körülötte, mint mindig, miután élő ember vérét itta.

– Izzy... – suttogta. Félt a lányra nézni. Félt, hogy miután kihúzta a nyakából a fogait, Isabelle viszolyogva néz majd rá.

– Mi az?

– Nem állítottál le. – Simon félig neheztelt a lányra, félig reménykedett.

– Nem akartalak. – A fiú Isabelle-re pillantott. A lány a hátán feküdt, a mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, mintha futott volna. A torka oldalán a két apró lyukból vér csörgött alá a kulcscsontjára. Egy mélyről jövő ösztönnek engedelmeskedve Simon odahajolt, lenyalta a vért a lány torkáról. Érezte a só ízét, érezte Isabelle ízét. Isabelle megremegett, ujjai a fiú hajába siklottak. – Simon... – A fiú visszahúzódott. Isabelle sötét szeme komoly volt, az arcába pír szökött. – Simon...

– Mi az? – Simon egy futó pillanatig azt hitte, a lány szerelmet vall neki, de az végül csak megrázta a fejét, ásított, és beleakasztotta hüvelykjét a fiú farmerének egyik övbújtatójába. Szabad ujjai derekának csupasz bőrével játszadoztak.

Simon valahol azt hallotta, hogy az ásítás a vérveszteség jele. Pánikba esett.

– Jól vagy? Túl sokat ittam? Kimerültnek érzed magad? Isabelle közelebb furakodott. – Jól érzem magam. Leálltál. Én meg árnyvadász vagyok.

Háromszor olyan gyorsan pótoljuk az elvesztett vért, mint egy átlagos ember.

– És... – Simon alig bírta rávenni magát, hogy megkérdezze. – És tetszett?

– Igen. – A lánynak fátyolos volt a hangja. – Tetszett. – Tényleg? Isabelle kuncogott. – Nem látszott? – Gondoltam, talán csak eljátszottad.

A lány felkönyökölt, és ragyogó, sötét szemével Simonra nézett. Hogy ragyoghat így egy ilyen sötét szempár?

– Nem szoktam eljátszani semmit, Simon – szólt. – És nem hazudok, és nem tettetek.

– Igazi szívtipró vagy, Isabelle Lightwood – mondta a fiú, amilyen könnyedén csak tudta. Isabelle vére még mindig tűzként égette az ereit. – Jace egyszer azt mondta Clarynek, hogy magas sarkú csizmában fogsz eltaposni.

– Az akkor volt. Most más vagy. Nem félsz tőlem. Simon megérintette a lány arcát. – Te meg semmitől sem félsz. – Nem is tudom. – Isabelle haja előrehullott. – Talán össze

fogod törni a szívemet. – Mielőtt a fiú bármit is mondhatott volna, megcsókolta. Simon kíváncsi lett volna, érzi-e a lány a saját vére ízét. – Most pedig csend legyen. Aludni akarok – mondta Isabelle, a fiú oldalához gömbölyödött, és lehunyta a szemét.

Egyszerre összeillettek, ahogy korábban nem sikerült. Nem volt semmi zavaró, semmi nem bökte, nem piszkálta a lábát. Nem jutott eszébe a gyerekkor, a napfény, a szelídség. Különös érzés volt, tüzes, izgalmas, erőteljes és... más. Simon ébren feküdt, a plafont bámulta, közben szórakozottan simogatta Isabelle selymes haját. Úgy érezte magát, mintha elragadta volna egy tornádó, és nagyon távoli, ismeretlen helyen tette volna le. Végül elfordította a fejét, és puhán megcsókolta Izzy homlokát. A lány megmozdult, dörmögött valamit, de nem nyitotta ki a szemét.

Amikor Clary reggel felébredt, Jace még az oldalán fekve, összegömbölyödve aludt, kinyújtott karjával éppen elérte a

vállát. A lány arcon csókolta, és felállt. Arra készült, hogy lábujjhegyen átoson a fürdőszobába lezuhanyozni, de erőt vett rajta a kíváncsiság. Csendben az ajtóhoz lépett, és kilesett a folyosóra.

A vér eltűnt, a falakon már nyoma sem látszott. Minden annyira tiszta volt, hogy Clary elbizonytalanodott, nem csak álmodta-e az egészet – a vért, a beszélgetést a konyhában Sebastiannal, mindent. Kilépett a folyosóra, kezét a falhoz tapasztotta ott, ahol a véres tenyérlenyomat volt...

– Jó reggelt! Clary megpördült. A bátyja volt az. Hangtalanul lépett ki a

szobájából, és most a folyosó közepén állva, mosolyogva figyelte a lány. Láthatóan frissen zuhanyozott, nedves haja ezüstös fénnyel csillogott.

– Úgy gondoltad, hogy már örökké ezt fogod hordani? – kérdezte a fiú a hálóinget mustrálva.

– Nem, csak... – Clary nem szívesen vallotta be, hogy azt akarta megnézni, van-e még vér a folyosón. Sebastian fensőbbséges vigyorral méregette. A lány hátrálni kezdett. – Felöltözöm.

Sebastian utána szólt valamit, de Clary nem is hallotta, csak visszasietett Jace szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy pillanattal később hangokat hallott a folyosóról – Sebastianét és egy dallamos olaszsággal beszélő lányét. A tegnap esti lány, gondolta. Aki állítólag a bátyja szobájában aludt. Clary csak most döbbent rá, mennyire biztos volt benne, hogy a fiú hazudik.

Ezek szerint mégis igazat mondott. Adok neked egy esélyt, mondta Sebastian. Tudsz te is esélyt adni nekem? Clary elgondolkodott. Végül is Sebastianról volt szó. Miközben

lezuhanyozott és felöltözött, vadul járt az agya. A szekrényben lévő, Jocelyn számára válogatott ruhák olyan távol álltak megszokott stílusától, hogy nehezen választotta ki, mit vegyen fel. Talált egy farmert – a rajta maradt árcédulából ítélve nem lehetett rossz márka – meg egy pöttyös, kissé régimódinak ható inget masnival a nyakánál, ami megtetszett neki. Kiválasztott még egy bársonyblézert, és visszament Jace szobájába. A fiú időközben eltűnt, nem volt nehéz kitalálni, hová. A földszintről edénycsörömpölés, nevetés és készülő ételek illata szűrődött fel.

A lány kettesével vette lefelé az üveg lépcsőfokokat, a legalsón azonban megállt, és belesett a konyhába. Sebastian karba tett kézzel a hűtőnek dőlt, Jace pedig egy serpenyőben sütött valamit, amihez hagymát és tojást használt. Mezítláb volt, meg sem fésülködött, ingét ferdén gombolta be. Clary szíve majd kiugrott a helyéből, amikor meglátta. Még soha nem látta a fiút így, rögtön ébredés után, az álom meleg, aranyszínű aurájától körülvéve. Egy pillanatra elfogta a szomorúság, amiért ezek az első alkalmak egy olyan Jace-szel történtek meg, aki igazából nem az ő Jace-e volt.

Pedig a fiú boldognak látszott, szeme alól eltűntek a karikák, és nevetve forgatta a tojásokat, mielőtt a tányérra csúsztatta az omlettet. Sebastian mondott neki valamit, mire Jace Clarye pillantott, és elmosolyodott.

– Rántottál vagy tükörtojást kérsz? – Rántottát. Fogalmam sem volt róla, hogy tudsz tojást

sütni. – A lány lelépett az alsó lépcsőfokról, és a konyhapulthoz ballagott. Az ablakokon beözönlő napfényben csillogtak a konyha üveg- és krómfelületei. Órák hiányában Clary csak megsaccolni tudta, hogy késő délelőttre jár az idő.

– Ki nem tud tojást sütni? – gondolkodott hangosan Jace. Clary felemelte a kezét – és ugyanabban a pillanatban

Sebastian is. A lány meglepetésében akaratlanul is összerezzent, és gyorsan lekapta a kezét. Sebastian így is észrevette, és elvigyorodott. Clary a legszívesebben pofonnal törölte volna le a képéről az állandó mosolyt.

Jobb híján elfordította a tekintetét, és reggelit pakolt magának egy tányérra: kenyeret, friss vajat, lekvárt meg pár szelet sonkát a rágós, kerek fajtából. Volt gyümölcslé meg tea is. Elég jól esznek itt, gondolta. Bár ha Simonból indult ki, a tizenéves fiúk mindig éhesek voltak. Az ablak felé pillantott, és elakadt a lélegzete. Már nem a csatornát látta, hanem egy távolban emelkedő dombot várral a tetején.

– Hol vagyunk most? – kérdezte. – Prágában – felelte Sebastian. – Van itt egy kis dolgunk

Jace-szel. – Kinézett az ablakon. – Ami azt illeti, nemsokára indulnunk is kéne.

Clary negédesen rámosolygott. – Veletek mehetek? Sebastian megrázta a fejét. – Nem. – Miért nem? – Clary karba fonta a kezét. – Valami

kanmuriról van szó, ami nem tartozik rám? Egyformára vágatjátok a hajatokat?

Jace átnyújtotta a rántottával megrakott tányért, de közben Sebastianra nézett.

– Talán velünk jöhetne – mondta. – Végül is ez a dolog... nem veszélyes.

Sebastian szeme sötét volt és mély, mint az erdő Frost versében. Semmit sem árult el.

– Bármi veszélyessé válhat. – Hát, végül is a te döntésed. – Jace vállat vont, felkapott

egy epret, a szájába dobta, majd lenyalta a levét az ujjairól. Ez, gondolta Clary, nyilvánvaló különbség a két Jace között. Az ő Jace-ét minden szenvedélyesen érdekelte. Soha nem fogadta volna el egy vállrándítással valaki másnak az ötletét. Olyan volt, mint a hullámaival szüntelenül a sziklás partot csapkodó óceán, ez a Jace pedig inkább emlékeztetett egy napfényben ragyogó csendes folyóra.

Talán, mert boldog? Clary szorosabbra fogta a villát, ujjai elfehéredtek. Gyűlölte

ezt a hangot a fejében. Mint a tündérkirálynő, a kételkedés morzsáit ültette el oda, ahol nem volt helye kételkedésnek, kérdéseket tett fel, amikre nem volt válasz.

– Hozom a cuccomat. – Jace kivett még egy gyümölcsöt a tálból, bekapta, és sietve indult az emeletre. Clary utána fordította a fejét. Úgy tűnt, mintha az átlátszó üveg lépcsőfokok nem is lettek volna ott, és a fiú nem futott, hanem egyenesen repült volna felfelé.

– Nem eszed a tojásodat. – Sebastian volt az. Megkerülte a pultot – megint hangtalanul, hogy a fene enné meg –, és felhúzott szemöldökkel nézett a lányra. Egészen halvány akcentusa volt; kisejlett belőle az Idrisben élők beszéde, de még inkább valami brites tájszólás. Clary nem tudta, hogy eddig leplezte, vagy csak neki nem tűnt fel a dolog.

– Igazából nem szeretem a tojást – vallotta be a lány. – De nem akartál szólni Jace-nek, mert annyira örült, hogy

reggelit csinálhat neked. Mivel ez pontosan így volt, Clary nem szólt egy szót sem.

– Fura, nem? – kérdezte Sebastian. – Hogy mikről hazudnak a jó emberek. Valószínűleg mostantól életed végéig minden reggel tojást süt majd neked, te pedig letuszkolod a torkodon, mert képtelen vagy elmondani neki, hogy nem szereted.

Clarynek a tündérkirálynő jutott eszébe. – A szeretet miatt folyton hazugságokba keveredünk? – Pontosan. Gyorsan tanulsz, mi? – Sebastian tett egy lépést

a lány felé. Clary minden idegszála pattanásig feszült. A fiú ugyanazt a parfümöt használta, mint Jace. Clary felismerte a citrusos borsillatot, bár Sebastianon egészen más volt a hatása. Valami nem volt rendjén vele. – Ez közös bennünk – mondta a fiú, és nekilátott, hogy kigombolja az ingét.

Clary kapkodva felállt. – Mit csinálsz? – Nyugalom, hugi! – Sebastian végzett az utolsó gombbal is.

Az inge nyitva lógott rajta, ahogy lustán elmosolyodott. – Te vagy a mágikus rúnalány, igaz?

Clary lassan bólintott. – Erőrúnát akarok – mondta a fiú. – És ha te vagy a legjobb,

akkor tőled akarom. Nem tagadnál meg a bátyádtól egy rúnát, igaz? – Sötét szemével Claryt vizslatta. – Meg aztán, szeretnéd, ha adnék neked egy esélyt.

– Te meg azt szeretnéd, ha én adnék neked egy esélyt – felelte a lány. – Kössünk üzletet! Kapsz tőlem egy erőrúnát, ha elmehetek veletek a dolgotokra.

Sebastian lehámozta magáról az inget, és a pultra dobta. – Megbeszéltük. – Nincsen irónom. – Clary nem akart a fiúra nézni, de

nehezen tudta elkerülni, hogy megtegye. Sebastian mintha szándékosan nyomult volna be a személyes terébe. A teste

hasonlított Jace-ére: kemény volt, egyetlen felesleges gramm zsír nélkül, az izmait tisztán ki lehetett venni a bőre alatt.

Sebhelyei is voltak, bár halvány bőrétől sokkal kevésbé ütöttek el a fehér nyomok, mint Jace aranyszínétől. A bátyján olyanok voltak, mintha ezüst tollal rajzolták volna őket fehér papírra.

Sebastian elővett egy irónt az övéből, és a lány kezébe nyomta.

– Használd az enyémet! – Jól van – szólt Clary. – Fordulj meg! A fiú engedelmeskedett. Clary elfojtott egy kiáltást.

Sebastian csupasz hátán cakkos szélű hegek egész sora húzódott végig, egyik a másik mellett, túlságosan szabályos rendben ahhoz, hogy véletlen balesetek eredményei legyenek.

Korbács nyomai. – Ki tette ezt veled? – kérdezte a lány. – Szerinted? Az apánk – felelte Sebastian. – Démonfémből

készült korbácsot használt, hogy iratzéval se lehessen begyógyítani a sebeket. Azért vannak, hogy emlékeztessenek.

– Mire? – Az engedelmesség veszélyeire. Clary megérintette az egyik heget. Forrónak és durvának

érezte a fiú sima bőrén, mintha egészen friss lett volna. – Nem engedetlenséget akartál mondani? – Azt akartam mondani, amit mondtam. – Fájnak? – Szünet nélkül. – Sebastian türelmetlenül pillantott hátra a

válla fölött. – Mire vársz? – Semmire. – Clary a fiú lapockájához illesztette az irón

hegyét. Igyekezett koncentrálni, hogy ne remegjen a keze. A

gondolatai száguldottak, azt fontolgatta, milyen könnyű lenne olyan jelet rajzolnia, ami kárt tesz a fiúban, megbetegíti, csomót köt a beleire... De ha megtenné, mi történne Jace-cel? Kirázta a haját az arcából, és gondosan megrajzolta a Fortis rúnát Sebastian lapockájának és hátának találkozásánál, éppen oda, ahonnan a szárnyai nőnének ki, ha angyal lenne.

Amikor Clary végzett, a fiú megfordult, elvette tőle az irónt, majd visszabújt az ingébe. A lány nem számított köszönetre – és nem is kapott. Sebastian csinált egy-két vállkörzést, miközben begombolta az ingét, és elvgyorodott.

– Jó vagy – mondta, és ez volt minden. ligy pillanattal később lépések koppantak, és újra megjelent

Jace, éppen egy bőrdzsekibe bújtatta a karját. Felcsatolta a fegyvereket tartó övét is, és sötét, ujjatlan kesztyűt viselt.

Clary az érzéseit meghazudtoló melegséggel nézett rá. – Sebastian azt mondta, veletek mehetek. Jace felhúzta a szemöldökét. – Egyforma séró mindenkinek? – Remélem nem – felelte Sebastian. – Szörnyen nézek ki

bogyrokkal. Clary végignézett magán. – Fel kell vennem a harci öltözetet? – Nem igazán. Nem számítunk rá, hogy harcba

keverednénk. Azért jó mindenre felkészülni. Szerzek neked valamit a fegyverszobából – mondta Sebastian, és felsietett a lépcsőn. Clary némán elátkozta magát, amiért nem találta meg a fegyverszobát, amikor átkutatta a lakást. Kellett legyen odabent valami, amiből kiderül, mit terveznek...

Jace megérintette Clary arcát, mire a lány hátrahőkölt. Majdnem elfelejtette, hogy Jace is ott van.

– Biztosan el akarsz jönni? – Abszolút. Megőrülök a négy fal között. És ne felejtsd el,

megtanítottál harcolni. Felteszem, szeretnéd, ha használnám is a tudásomat.

A fiú ördögi mosolyra húzta a száját. Hátraigazította Clary haját, és a fülébe súgott valamit arról, hogy használja, amit tőle tanult. Aztán gyorsan elhúzódott, amikor Sebastian ismét csatlakozott hozzájuk immáron dzsekiben és fegyverövvel a kezében, amire tőrt és szeráfpengét akasztott. Közel húzta magához Claryt, duplán a derekára kanyarította az övet, és elrendezte, hogy mélyen a lány csípője alá lógjon. Clary úgy meglepődött, hogy mire eszébe jutott volna eltolni magától a fiút, az már végzett, elfordult, és a fal felé indult, ahol hirtelen megjelent egy ajtó a semmiből. Úgy vibrált, mintha álomban szerepelt volna.

Kiléptek rajta.

Halkan kopogtak a könyvtár ajtaján. Maryse felnézett. Felhős nap volt, odakint félhomály derengett, a kör alakú helyiségben pedig zöld ernyős lámpák vetettek kis fényköröket. A nő nem tudta, mióta ült az íróasztalnál. Előtte üres kávésbögrék sorakoztak. Felállt.

– Szabad! Az ajtó puha kattanással kinyílt, de lépések nem

hallatszottak. Egy pillanattal később pergamenszínű köpenyt viselő alak siklott be a könyvtárba. Felhúzott csuklyája árnyékot vetett az arcára. Hívtál bennünket, Maryse Lightwood.

Maryse csinált néhány vállkörzést. Zsibbadtnak, fáradtnak és öregnek érezte magát.

– Zakariás testvér. Azt hittem... Nos, nem számít.

Énókh testvérre számítottál? Előttem áll a rangsorban, de arra gondoltam, hogy valószínűleg fogadott fiad eltűnésével kapcsolatban kerestél meg bennünket. A szívemen viselem a sorsát.

Maryse kíváncsian pillantott a férfira. A legtöbb néma testvér nem beszélt a személyes véleményéről vagy az érzéseiről, ha voltak nekik ilyenek egyáltalán. A nő lesimította kócos fekete haját, és kilépett az íróasztala mögül. – Nos, jó. Szeretnék mutatni valamit.

Maryse sosem szokta meg a néma testvéreket, azt, ahogy hangtalanul mozogtak, mintha lábaik nem is érintenék a földet. Úgy tűnt, Zakariás lebeg mellette, ahogy átvezette a könyvtáron az északi falon lógó világtérképhez. Árnyvadásztérkép volt, Idrist is mutatta Európa közepén, arannyal jelölve az országot körülvevő védvonalakat.

A térkép alatti polcon két tárgy hevert. Egy száraz vértől foltos üvegszilánk, és egy angyali erő rúnájával díszített kopott bőr karkötő.

– Ezek... Jace Herondale karkötője és Jonathan Morgenstern vére.

Úgy hallottam, a nyomkövető varázslatok nem jártak sikerrel. – Egészen pontosan nem nyomkövetésről van szó. – Maryse

kihúzta magát. – Amikor a Körben voltam, Valentine egy mechanizmus segítségével mindig megállapíthatta a tartózkodási helyünket. Hacsak nem valamilyen védett helyen voltunk éppen, tudta, hol vagyunk. Az jutott eszembe, talán ugyanezt tette Jace-szel is gyerekkorában. Úgy tűnt, soha nem okoz neki gondot megtalálni.

Milyen mechanizmusról beszélsz?

– Egy jel volt az. Olyan, amelyik nincs benne a Szürke Könyvben. Mindannyiunkon rajta volt. Majdnem meg is feledkeztem róla. Végül is, úgysem lehetett megszabadulni tőle.

Ha Jace-en is lenne egy ilyen rúna, bizonyára tudna róla, és lépéseket tenne, hogy ne használhassátok a megtalálására.

Maryse megrázta a fejét. – Egészen kicsi is lehet, talán csak egy apró, alig

észrevehető rúna a haja alatt, mint az enyém is. Ha van rajta, biztosan nem tud róla. Valentine sosem mondta volna el neki.

Zakariás testvér ellépett a nő mellől, és a térképet tanulmányozta. És mi lett a kísérlet eredménye?

– Jace-en is van jel – felelte Maryse, de a hangjában nem csengett öröm vagy diadal. – Láttam a térképen. Amikor megjelenik, a térkép felvillan ott, ahol éppen van, ráadásul a karkötője is felvillan vele együtt. Szóval, tudom, hogy ő az, és nem Jonathan Morgenstern. Jonathan sosem tűnik fel a térképen.

És hol van? Hol van Jace? – Kurta pillanatokig láttam felvillanni Londonban, Rómában

és Sanghajban. Nem sokkal ezelőtt Velencében öltött testet, de most megint eltűnt.

Hogyan utazik ilyen gyorsan különböző városok között? – Portállal? – A nő vállat vont. – Nem tudom. Csak annyi

biztos, hogy ahányszor felvillan a térkép, tudom, hogy Jace él... egyelőre. Akkor olyan, mintha megint lélegzethez jutnék egy kis időre. – Gyorsan becsukta a száját, nehogy minden más is kicsússzon rajta. Hogy mennyire hiányzik neki Alec és Isabelle, de nem tudta rávenni magát, hogy visszahívja őket az Intézetbe, ahol Alec kötelessége lenne, hogy részt vegyen a

bátyja utáni hajtóvadászatban. Hogy most is minden áldott nap, amikor eszébe jutott Max, olyan volt, mintha valaki kiszorítaná a tüdejéből a levegőt, elfogta a halálfélelem, és a szívéhez kellett kapnia. Nem bírta volna ki, ha Jace-t is elveszíti.

Megértem. Zakariás testvér összefonta az ujjait maga előtt. Fiatal, karcsú keze volt, nem göcsörtös vagy ráncos. Maryse gyakran elgondolkodott, hogyan öregszenek a testvérek, és meddig élnek, de ezt a titkot a rend szigorúan őrizte. Kevés hatalmasabb dolog van, mint a család szeretete. Viszont nem tudom, miért döntöttél úgy, hogy ezt megmutatod nekem.

Maryse mély lélegzetet vett. – Tudom, hogy inkább a Klávénak kéne megmutatnom –

mondta. – De ők már tudnak a kötelékről Jonathannal. Mindkettejükre vadásznak. Megölik Jace-t, ha megtalálják. Viszont, ha eltitkolom a dolgot, az árulásnak minősül. – Lehajtotta a fejét. – Arra jutottam, ha elmondom nektek, a testvéreknek, azzal még megbirkózom valahogy. Aztán onnantól rajtatok áll, hogy megmutatjátok-e a Klávénak. Nem bírnám elviselni, ha nekem kéne eldöntenem.

Zakariás egy hosszú pillanatig nem felelt, aztán gyengéden szólalt meg a hangja a nő fejében. A térképed azt mondja, hogy a fiad éleben van. Ha átadod a Klávénak, valószínűleg nem mennek vele sokra, legfeljebb annyit deríthetnek ki, hogy gyorsan utazik, és lehetetlen nyomon követni. Ennyit viszont nélkülünk is tudnak. Tartsd csak meg a térképet, egyelőre nem beszélek róla!

Maryse csodálkozva nézett a férfira. – De... te a Klávét szolgálod.... Valaha éppen olyan árnyvadász voltam, mint te. Én is így

éltem. És mint neked, nekem is voltak szeretteim, akiknek a

boldogsága fontosabb volt minden másnál. Minden eskümnél, minden adósságomnál.

– És... – Maryse habozott. – Gyerekeid is voltak? Nem. Gyerekem nem volt. – Sajnálom. Ne sajnáld! És ne hagyd, hogy a Jace iránt érzett

aggodalmad felemésszen, a Herondale-ek igazi túlélők... Maryse-ben elpattant valami. – Jace nem Herondale. Lightwood. Jace Ligthwood. A fiam. Hosszú csend következett. Nem állt szándékomban mást

sugallni, szólt végül Zakariás testvér. Szétvette vékony kezét, és hátralépett. Egy dolgot viszont tudnod kell. Ha Jace pár pillanatnál hosszabb időre is megjelenik a térképen, értesítened kell a Klávét. Jobb, ha felkészülsz a lehetőségre.

– Nem hiszem, hogy képes vagyok rá – felelte a nő. – Fejvadászokat küldenek majd utána. Csapdát állítanak neki. Jóformán csak gyerek.

Sosem volt csak gyerek, mondta Zakariás, és megfordult, hogy kilebegjen a szobából. Maryse nem is nézett utána, inkább megint a térkép felé fordult.

Simon? A fiú mellkasában virágként nyílt ki a megkönnyebbülés. Clary óvatos, ismerős hangja szólalt meg a fejében. Oldalt pillantott. Isabelle még aludt, a függöny mellett nappali fény szivárgott be.

Ébren vagy? Simon a hátára gördült, és a mennyezetre nézett. Persze,

hogy ébren vagyok.

Nem voltam biztos benne. Hat vagy hét órával van nálatok kevesebb. Itt alkonyodik.

Olaszországban? Most Prágában vagyunk. Szép. Van egy nagy folyó meg egy

csomó tornyos épület. Messziről kicsit olyan, mint Idris. Csak hideg van. Hidegebb, mint otthon.

Oké, ennyit az időjárás-jelentésről. Biztonságban vagy? Hol van Sebastian és Jace?

Velem. Kicsit azért távolabb húzódtam tőlük. Azt mondtam, szeretnék elmélyülni a kilátásban a hídról.

Szóval én vagyok a kilátás a hídról? Clary elnevette magát, vagy legalábbis a fiú valami halk,

feszült nevetésre emlékeztető hangot vélt hallani a fejében. Nem maradhatok sokáig. Egyelőre úgy tűnik, nem gyanítanak semmit. Jace... Jace biztosan nem. Seabastianban nehezebben olvasok. Azt hiszem, nem bízik bennem. Tegnap átkutattam a szobáját, de nem találtam semmit, amiből a terveikre következtethettem volna. Tegnap éjjel...

Tegnap éjjel? Semmi. Furcsa érzés volt, hogy ott van Simon fejében, és a

fiú mégis érzékelte, hogy rejteget valamit. Sebastian szobájában van anya régi doboza a babás holmikkal. Fogalmam sincs, miért.

Ne vesztegesd arra az idődet, hogy Sebastiant próbálod megfejteni, mondta Simon. Nem éri meg. Inkább azt találd ki, mire készülnek.

Azon vagyok. Clarynek ingerült volt a hangja. Most is Magnusnál vagy?

Igen. A terv második szakaszába léptünk. Ó, tényleg? Mi volt az első szakasz?

Az első az volt, hogy körbeültük az asztalt, pizzát rendeltünk, és vitatkoztunk.

És mi a második szakasz? Körbeülitek az asztalt, kávét isztok és vitatkoztok?

Nem éppen. Simon mély lélegzetet vett. Megidéztük Azazel démont.

Azazelt? Clary hangja a fejében hirtelen élesebb lett, Simon majdnem a fülére tapasztotta a kezét. Szóval, erre vonatkozott az a hülye hupikék törpikés kérdés. Mondd, hogy viccelsz!

Nem viccelek. Hosszú történet. Simon igyekezett mindenről beszámolni a lánynak, miközben a szuszogó Isabelle-t figyelte. Arra gondoltunk, hogy segíthet találni egy fegyvert, amivel anélkül intézhetjük el Sebastiant, hogy kárt tennénk Jace-ben.

Igen, de... Feltámasztani egy démont? Clary nem tűnt éppen lelkesnek. Ráadásul Azazel nem közönséges démon. A rosszfiúk itt vannak velem. Ti a jófiúk vagytok. Ezt ne felejtsd el!

Tudod, hogy semmi sem ilyen egyszerű, Clary. Simon mintha érezte volna a lány sóhaját, a bőrét érő hűvös

levegőtől égnek álltak a szőrszálak a nyakán. Tudom.

Városok és folyók, gondolta Clary, ahogy elengedte az aranygyűrűt az ujján, hátat fordított a kilátásnak a Károly hídról, és a tekintetével megkereste Jace-t meg Sebastiant. A két fiú az öreg kőhíd túloldalán állt, és valamit mutogattak egymásnak, amit Clary nem látott. Odalent a fémszínű víz hangtalanul siklott tova a híd vénséges lábai között. Az ugyanolyan szürke eget fekete felhők pettyezték.

A szél meglobogtatta a lány haját és a kabátját, ahogy átsétált a hídon Sebastianhoz és Jace-hez. Együtt indultak tovább, a két fiú halkan beszélgetett.

Clary is bekapcsolódhatott volna, ha akar, de volt valami a város mozdulatlan bájában, a párán átsejlő, égnek emelkedő tornyokban, amitől inkább csendben maradni, nézelődni és gondolkodni támadt kedve.

A híd egy kanyargó, macskaköves utcába torkollott, amit turistáknak szánt boltok határoltak, ahol vérvörös féldrágaköveket, nagy borostyándarabokat, nehéz bohémiai üvegből készült tárgyakat és fajátékokat lehetett kapni. Még ebben a napszakban is reklámemberek álltak a nightclubok előtt ingyenbelépőket vagy kedvezményes fogyasztásra jogosító kuponokat ajánlgatva. Sebastian türelmetlenül hessegette félre őket, csehül förmedve rájuk. A tömeg nyüzsgése csak azután lett elviselhetőbb, hogy az utca középkori térré szélesedett. A hideg ellenére itt is hemzsegtek a járókelők. Különféle standokon kolbászt és forró, fűszeres almabort árultak. Clary és a két fiú a tér peremén lévő hatalmas csillagászati óra kongatásától kísérve leült enni egy düledező asztalhoz. A csattogó szerkezet elindult, és táncoló fafigurák sora jelent meg az óra két oldalán lévő faajtókban – a tizenkét apostol, magyarázta Sebastian, miközben a figurák pörögtek és pörögtek.

– Egy legenda szerint – mondta a fiú előredőlve, két kézzel szorítva forralt borral teli bögréjét – a király megvakíttatta az óra készítőjét, miután végzett a munkával, hogy soha többé ne készíthessen ehhez foghatót.

Clary összerezzent, és közelebb húzódott Jace-hez. A fiú csendben volt, amióta lejöttek a hídról, mintha a gondolataiba mélyedt volna. Jó páran – főleg lányok – megnézték maguknak, ragyogó haja kitűnt az Óvárosi tér sötét téli színei közül.

– Ez szadizmus – mondta a lány. Sebastian körbefuttatta az ujját a bögréje peremén, aztán

lenyalta róla a bort. – A múlt egy másik ország. – Idegen ország – bólintott Jace. Sebastian lassan felé fordult. – Hogyan? – „A múlt egy idegen ország: ott másképp zajlanak a

dolgok” – mondta Jace. – Így szól a teljes idézet. Sebastian vállat vont, és eltolta magától a bögrét. Aki

visszavitte őket a pulthoz, ahol a forralt bort árulták, egy eurót kapott, de Clary gyanította, hogy a fiú nem játssza el a jó polgárt ilyen nyomorúságos összegért.

– Menjünk! Clary még nem végzett a borával, de azért letette a bögrét,

és követte Sebastiant, aki a teret elhagyva a keskeny, kanyargó utcák labirintusába vetette magát. Jace kijavította Sebastiant, gondolta a lány. Persze csak egy jelentéktelen részletkérdésről volt szó, de elvileg Lilith mágiája úgy kötötte össze őket, hogy Jace mindent helyesnek gondolt, amit a másik fiú tett, nem igaz? Talán ez az első apró jel, hogy a varázslat kezdi elveszíteni az erejét?

Clary tudta, hogy butaság ebben reménykedni. De néha az embernek nem marad más, csak a remény.

Az utcák egyre keskenyebbek és sötétebbek lettek. A felhők teljesen eltakarták a mind lejjebb ereszkedő napot, itt-ott ódivatú gázlámpák világították meg a párás félhomályt. Az utcákat itt már macskakövek borították, a járdák keskenyebbek lettek, és kénytelenek voltak libasorban követni egymást, mintha keskeny hídon haladnának át. Clary csak a ködből elő-

előbukkanó többi járókelő miatt nem érezte úgy, hogy valamilyen különleges időörvény saját képzeletének álomvárosába repítette.

Végül megérkeztek egy kőből készült boltívhez, amin át kis térre jutottak. A legtöbb boltban már sötét volt, bár velük szemben az egyiknek a kirakata mögött égett a villany. ANTIKVARIAT – hirdették az aranyszínű betűk a bejárat fölött. A kirakatban sorakozó, különféle anyagokkal teli üvegekről kezdtek lemállani a latin felirattal ellátott címkék. Clary meglepődött, amikor Sebastian elindult arrafelé. Mi hasznát vehetnék régi üvegeknek?

Amikor megérkeztek a küszöbre, elvetette a gondolatot. A bolt gyéren megvilágított belseje molyirtó szagát árasztotta, de minden egyes zugot telezsúfoltak különféle vackokkal és hasznosnak tűnő tárgyakkal, elképesztő összevisszaságban. Gyönyörű csillagtérképek harcoltak a helyért az Óvárosi tér órájának figuráit mintázó só- és borstartókkal. Rengeteg régi dohány- és szivartartó is volt a boltban, üveg mögött közszemlére tett bélyegek, régi keletnémet meg orosz fényképezőgépek és egy ólomüvegből készült gyönyörűséges smaragdárnyalatú tál, ami békében megfért a mellette heverő vízfoltos naptárakkal. A falból kiálló zászlórúdról régi cseh zászló lógott.

Sebastian elindult a stócok között a bolt hátuljában lévő pult felé. Clary csak most jött rá, hogy amit bábunak gondolt, az valójában karba font kézzel a pultnak támaszkodó öregember, olyan ráncos bőrrel, mint a gyűrött lepedő. Maga a pult üvegből volt, alatta antik ékszerek, csillogó gyöngyök, ékkövekkel kirakott tárcák és díszes mandzsettagombok sorakoztak.

Sebastian mondott valamit csehül, mire a férfi bólintott, és állával Clary meg Jace felé intve gyanakodva pillantott rájuk. A lány észrevette, hogy vörös a szeme. Erősen koncentrált, és lassan elkezdte lefejteni róla az álcát.

Nem volt könnyű, az álca úgy tapadt a férfira, akár a légypapír. Végül sikerült annyira lefejtenie, hogy egy-egy szemvillanásra meglátta az előtte álló valódi lényt: magas volt és ember formájú. Szürke bőréhez rubinvörös szem társult, szájában a hegyes fogak szerteszét álltak, hosszú, kígyószerű karjai keskeny, hátborzongató, angolnára emlékeztető fejekben végződtek.

– Egy Vetis démon – súgta Clary fülébe Jace. – Olyanok, mint a sárkányok. Szeretnek felhalmozni csillogó dolgokat. Hogy szemét vagy ékszer, az teljesen mindegy nekik.

Sebastian a válla fölött hátra nézett Jace-re és Claryre. – Az öcsém és a húgom – mondta egy pillanattal később. –

Teljességgel megbízhatóak, Mirek. Clary halványan megborzongott. Még a démon

megtévesztése kedvéért sem szívesen játszotta el Jace húgának szerepét.

– Nem tetszik ez nekem – mondta a Vetis démon. – Azt mondtad, csak veled üzletelünk, Morgenstern. És bár tisztában vagyok vele, hogy Valentine-nak volt egy lánya... – A feje Clary felé billent. – Tudtommal fia csak egy született.

– Őt örökbe fogadta – intett könnyedén Jace felé Sebastian. – Örökbe fogadta? – Azt hiszem, be kell látnod, hogy a modern család

definíciója figyelemre méltó sebességgel változik napjainkban – jegyezte meg Jace.

Mirek, a démon láthatóan nem elégedett meg ezzel a magyarázattal.

– Nem tetszik ez nekem – ismételte. – Ez azért tetszeni fog – mondta Sebastian, és elővett a

zsebéből egy tetejénél összekötött erszényt. Amikor a pult fölött megfordította, bronzból készült érmék hullottak ki belőle, és gurultak végig csilingelve az üvegen.

– Halottak szeméről való pénzek. Száz darab. Akkor, megkaptad, amiben megállapodtunk?

A démon egyik fejben végződő keze végigkúszott a pulton, és óvatosan beleharapott az egyik érmébe. A vörös szempár végigfutott a kupacon.

– Ez eddig rendben van, de nem elég arra, amit kerestek. Felemelte egyik kígyózó kezét, és a tenyerén megjelent egy hatalmas kristálynak tűnő valami – csak fényesebb volt, áttetszőbb, ezüstösebb, szebb. Clary döbbenten állapította meg, hogy az az anyag, amiből a szeráfpengék készültek.

– Tiszta adamantin – mondta Mirek. – A Mennyek anyaga. Megfizethetetlen.

Sebastian szeme villámokat szórt, és Clary egy futó pillanatra meglátta a maszkja mögött a gonosz fiút, aki nevetve figyelte Hodge haldoklását. Aztán a fiú arca újra kisimult.

– De megegyeztünk egy árban. – Abban is megegyeztünk, hogy egyedül jössz – mondta

Mirek. Vörös szeme ismét Claryre siklott, aztán Jace-re, aki ugyan nem mozdult, de testtartása ugrásra kész macskáéra emlékeztetett. – Megmondom, mit adhatsz még nekem – folytatta a démon. – Egy fürtöt a húgod szépséges hajából.

– Jó – mondta Clary, és előrelépett. – Ha a hajam kell...

– Nem! – Jace a lány elé lépett. – Sötét varázslatokkal foglalkozik, Clary. El sem tudod képzelni, mire lenne képes egy hajfürtöddel vagy egy csepp vérrel.

– Mirek – szólt lassan Sebastian, nem is nézve Claryre. Abban a pillanatban Clarynek eszébe jutott, hogy ha a fiú el akarná cserélni a haját az adamantinért, senki nem akadályozhatná meg benne. Jace ugyan tiltakozott, de közben elvileg engedelmeskednie kellett Sebastiannak. Vajon, ha döntést kellene hoznia, mi kerekedne felül: a kényszer vagy az iránta táplált érzései? – Szó sem lehet róla.

A démon lassú pislantása leginkább egy gyíkra emlékeztetett.

– Szó sem lehet róla? – Még csak meg sem érintheted a húgom haját – jelentette ki

Sebastian. – És nem is táncolhatsz vissza az egyezségünktől. Senki sem csaphatja be Valentine Morgenstern fiát. Kérem, amiben megállapodtunk, vagy...

– Vagy mi lesz? – vicsorgott Mirek. – Megbánom? Te nem vagy Valentine, fiacskám. Hozzá öröm volt hűségesnek lenni...

– Nem – vágott a szavába Sebastian, és előhúzta az övéből a szeráfpengét. – Én nem vagyok Valentine. Nem áll szándékomban úgy üzletelni a démonokkal, mint ő tette. Ha nem leszel lojális hozzám, akkor félni fogsz tőlem. Tudnod kell, hogy erősebb vagyok, mint apám valaha is volt. Ha nem tartod be a megállapodásunkat, akkor megöllek, és egyszerűen elveszem, amiért jöttem. — Felemelte a kardot. – Dumah – suttogta, mire a penge tűzoszlopként kezdett ragyogni.

A démon hátrahőkölt, és néhány indulatos szóval válaszolt egy cuppogásra emlékeztető nyelven. Jace máris a kezében tartotta a tőrét. Odakiáltott Clarynek, de elkésett. A lány

kemény ütést érzett a vállán, előrebillent, és elterült a zsúfolt padlón. Sebesen a hátára fordult, felnézett, és...

És hangosan sikított. Hatalmas kígyó magasodott fölötte – vagy legalábbis valami, ami vastag volt, és pikkelyes, kobrára emlékeztető csuklyát viselt, de szeletekre tagolt teste inkább rovart idézett, tucatnyi mozgó lába pedig cakkos karmokban végződött. Clary a fegyverövénél tapogatózva figyelte, ahogy a lény, aminek sárga méreg csöpögött a fogai közül, felágaskodik, és lecsap rá.

Miután beszélt Claryvel, Simon visszaaludt. Amikor megint felébredt, égett a lámpa, Isabelle pedig az ágy szélén térdelt farmerben meg egy kopott pólóban, amit nyilván Alectől kölcsönzött. Lyukas volt az ujja, a szegélyénél pedig foszladozott a cérna. A lány félrehúzta a póló gallérját, és éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy irónnal rúnát rajzoljon a mellkasára, közvetlenül a kulcscsontja alatt.

Simon felkönyökölt. – Mit csinálsz? – Iratzét – felelte Isabelle. – Ezért. – A füle mögé igazította

a haját, és Simon észrevette a két kis sebet, amit a harapása hagyott maga után a lány nyakán. Amint Isabelle végzett a rúnával, a lyukak eltűntek a bőréről, csak halvány fehér foltok maradtak utánuk.

– Jól vagy? – A fiú hangja nem volt több erőtlen suttogásnál. Alig tudta visszanyelni a többi kérdést, amit fel akart tenni. Fájdalmat okoztam? Most szörnyetegnek gondolsz? Végleg elriasztottalak magamtól?

– Semmi bajom. Sokkal tovább aludtam, mint szoktam, de azt hiszem, rám fért. – Látván Simon arckifejezését, a lány

visszacsúsztatta az irónt az övébe. Egy macska ruganyosságával odakúszott a fiúhoz, és fölé térdelt, a haja körülvette őket. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy az orruk összeért. Pislogás nélkül nézett Simonra. – Miért vagy ilyen bolond? – kérdezte. A fiú érezte Isabelle finom leheletét az arcán.

Legszívesebben megcsókolta volna – eszébe sem jutott beleharapni, csak csókra vágyott –, de ebben a pillanatban megszólalt a csengő a bejáratnál. Egy másodperccel később valaki bekopogott – vagyis inkább dörömbölt, hogy a szoba ajtaja megremegett a keretében.

– Simon! Isabelle! – Magnus volt az. – Nem érdekel, hogy alszotok vagy szörnyűséges dolgokat műveltek egymással, de öltözzetek fel, és gyertek ki a nappaliba. Most!

Simon tekintete találkozott Isabelle-ével, aki éppen olyan tanácstalannak tűnt, mint ő.

– Mi történt? – Csak gyertek ki! – mondta Magnus, és csattogó léptekkel

kivonult a szobából. Isabelle legördült a fiúról, csalódást okozva Simonnak.

Felsóhajtott. – Szerinted, miről van szó? – Fogalmam sincs – felelte Simon. – Nyilván a jófiúk

csapata sürgős taktikai értekezletet tart. – Szórakoztatónak találta a szót, amikor Clary használta. Isabelle viszont megrázta a fejét.

– Nem tudom, léteznek-e még egyáltalán jófiúk – mondta.

13 A Csontcsillár

AHOGY A KÍGYÓ LECSAPOTT VOLNA CLARYRE, éles villanás hasított át rajta, ami szinte megvakította a lányt. Egy szeráfpenge ragyogó éle választotta el a démon fejét a testétől. A fej ráncosodni kezdett, méreg és démonvér fröcskölt belőle. Clary az oldalára gördült, de a toxikus anyag egy része így is a testére fröccsent. A démon eltűnt, mielőtt a két fele elérte volna a padlót. A lány elfojtott egy fájdalmas kiáltást, és felállni készült. Hirtelen egy kéz jelent meg előtte, hogy felsegítse. Azt hitte, Jace, de ahogy felnézett, a bátyját látta maga előtt.

– Gyere – szólt Sebastian továbbra is kinyújtott kézzel. – Többen is vannak.

Clary hagyta, hogy a fiú talpra rántsa. Sebastiant is démonvér borította – feketészöld, perzselő anyag, ami égett foltokat hagyott maga után a ruhán. A fiú háta mögött hirtelen újabb kígyófejű lény bukkant fel – Elapid démon, ismerte fel némi késéssel Clary, ahogy eszébe jutott egy illusztráció valamelyik könyvből –, és mint egy kobra nyújtogatta a nyakát. A lány gondolkodás nélkül megragadta Sebastian vállát, és félrelökte az útból. A bátyja félretántorodott, a démon pedig lecsapott. Clary kifordult, és ügyelve, hogy elkerülje a szemfogakat, az övéből előhúzott tőrt a démon testébe döfte. A lény sziszegése hörgéssé alakult át, ahogy Clary tövig belé

süllyesztette a pengét, és lefelé húzta, valahogy úgy belezve ki, ahogy egy halat szokás. Izzó démonvér forró áradata fröccsent a lány kezére. Felkiáltott, de a tőrt nem engedte el még akkor sem, amikor az Elapid egy villanással semmivé foszlott.

Megpördült. Sebastian egy másik Elapiddal harcolt a bolt ajtajában, Jace pedig kettővel küzdött egy antik kerámiákkal teli vitrinnél. Körülöttük törött cserépdarabok borították a padlót. Clary felemelte a karját, és eldobta a tőrt, ahogy Jace tanította. A fegyver átszelte a levegőt, és az egyik lény oldalába állt, mire az megremegett, és nyüszítve húzódott távolabb Jace-től. A fiú megpördült, észrevette Claryt, rákacsintott, majd egy villámgyors mozdulattal levágta a megmaradt Elapid démon fejét. A lény teste összeroskadt, és már el is tűnt szem elől. A fekete vérrel borított Jace széles mosolyra húzta a száját.

Claryt eltöltötte az emelkedettség érzése. Jace és Isabelle is mesélt neki a zsongásról, ami csata közben járja át az embert, de eddig még sosem tapasztalta személyesen. Most ennek is eljött az ideje. Hatalmasnak érezte magát, az ereiben zubogott a vér, érezte, ahogy egész testében szétárad a gerincéből kiinduló erő. Mintha minden lelassult volna körülötte. A sebesült Elapid démon megpördült, és vicsorogva mutatva szemfogait, rovarlábain rohanni kezdett felé. Clary hátralépett, lekapta az antik zászlót a falról, és a rúdja végét az Elapid tátott szájába döfte. A hegyes fa lyukat ütött a lény koponyájának hátuljába, és az Elapid a zászlóval együtt eltűnt.

Clary hangosan felnevetett. Sebastian, aki éppen végzett a másik démonnal, elkerekedett szemmel pördült meg a hangra.

– Clary! Állítsd meg! – kiáltotta. A lány csak most vette észre, hogy Mirek a bolt hátuljában nyíló ajtó kilincsével babrál.

Futásnak eredt, ugyanazzal a lendülettel előrántva a szeráfpengét az övéből.

– Nakir! – szólt, és felugrott a pultra. A fegyver éles fénnyel ragyogott fel, ahogy Clary a Vetis démonra vetette magát, és a földre taszította. Mirek egyik angolnaszerű karja felé kapott, de a lány egyetlen suhintással levágta. Újabb adag fekete vér fröccsent szét. A démon vörös szemével riadtan nézett Claryre.

– Ne! – zihálta. – Megadom neked, bármit is kérsz... – Mindenem megvan – suttogta a lány, és lecsapott a

karddal. A penge a démon mellkasába mélyedt. Mirek tompa kiáltással foszlott semmivé. Clary térdre rogyott a szőnyegen.

Egy pillanattal később két fej jelent meg a pult fölött – egy aranyszőke és egy ezüstszőke. Jace és Sebastian. Jace-nek elkerekedett a szeme, Sebastian sápadtnak tűnt.

– Az Angyal szerelmére, Clary – nyögte. – Az adamantin... – Ja, az az izé, amiért jöttetek? Itt van. – Az adamantin félig

begurult a pult alá. Clary felemelte az ezüstre emlékeztető fényes rögöt, amin véres ujjak hagytak elkenődött vörös foltokat.

Sebastian megkönnyebbülésében elkáromkodta magát, és szinte kitépte az adamantint a lány kezéből. Jace villámgyorsan átugrott a pulton, és közvetlenül Clary mellett landolt. Letérdelt hozzá, magához húzta, végigsimította a hátát. A tekintete komor volt az aggodalomtól. A lány elkapta a csuklóját.

– Semmi bajom – mondta. A szíve vadul kalapált, a vér még mindig zubogott az ereiben. Jace kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Clary két tenyere közé fogta az arcát, körmei mélyen a fiú bőrébe vájtak. – Jól érzem magam. – A zilált, izzadó, véres Jace-re nézett, és legszívesebben megcsókolta volna. Legszívesebben...

– Jól van, gyerekek – szólalt meg Sebastian. Clary elhúzódott Jace-től, és felnézett a bátyjára. A fiú vigyorogva nézett le rájuk, komótosan forgatva az adamantint az ujjai között. – Ezt holnap fel is használjuk – bólintott a fémes anyag felé. – Most viszont, feltakarítunk kicsit, aztán ünnepelünk.

Simon, nyomában Isabelle-lel mezítláb vonult ki a nappaliba, ahol meglepő látvány fogadta. A szoba közepére rajzolt kör és benne a pentagramma ezüstös, higanyszerű fénnyel ragyogott.

A padlóból magas fekete és vörös oszlopban füst szállt fel. Az egész helyiségben égésszag terjengett. Magnus és Alec a kör mellett állt, ahogyan Jordan és Maia is, akik valószínűleg csak most érkezhettek, mert még a kabátjukat és a sapkájukat sem vették le.

– Mi folyik itt? – kérdezte Isabelle, egy ásítás kíséretében nyújtóztam ki hosszú végtagjait. – Miért nézi mindenki a pentagramma csatornát.

– Várj egy pillanatot, mindjárt meglátod! – felelte komoran Alec.

Isabelle megvonta a vállát, és követte a többiek tekintetét. A füst egyre sebesebb forgásba kezdett, és a pentagramma közepében tomboló minitornádó parázsló vonalakkal megrajzolt betűket hagyott maga után. DÖNTÖTTÉL MÁR?

– Hú! – szólt Simon. – Egész délelőtt ezt csinálta? Magnus égnek emelte a karját. Bőrnadrágot viselt, meg egy

cikázó, fémszínű villámmal díszített inget. – És egész éjszaka. – Ugyanazt kérdezi újra meg újra? – Nem, különböző dolgokat mond. Néha káromkodik. Úgy

tűnik, Azazel egészen jól szórakozik.

– Hall bennünket? – Jordan félrebillentette a fejét. – Hahó, démon!

A tüzes betűk átrendezték magukat. HELLÓ, VÉRFARKAS!

Jordan egyet hátralépett, és Magnus felé fordult. – Ez... normális? Magnus bánatos tekintettel nézett vissza rá. – Határozottan nem normális. Soha nem idéztem még meg

olyan nagyhatalmú démont, mint Azazel, de akkor is... Olvasgattam a szakirodalmat, de sehol nem találtam rá utalást, hogy ilyesmi máskor is megtörtént volna. Kezd kicsúszni a kezemből a dolog.

– Azazelt vissza kell küldeni – mondta Alec. – Úgy értem, végleg. – Megrázta a fejét. – Talán Jocelynnek igaza volt. Semmi jó nem származik abból, ha démonokat idézünk.

– Minden valószínűség szerint én is abból lettem, hogy valaki megidézett egy démont – jegyezte meg Magnus. – Alec, több százszor csináltam már ezt. Nem tudom, most miért nem úgy alakul, mint máskor.

– Azazel nem juthat ki, ugye? – kérdezte Isabelle. – Mármint a pentagrammából.

– Nem – felelte Magnus. – De elvileg semmi mást sem tehetne, amivel most szórakozik.

Jordan előredőlt, tenyerét megtámasztotta kék farmerbe bújtatott térdén.

– Milyen a Pokolban, haver? – kérdezte. – Meleg van vagy hideg. Mind a kettőt hallottam már.

Nem jött válasz. – Ez szép volt, Jordan – mondta Maia. – Azt hiszem,

felbosszantottad.

A fiú megböködte a pentagramma szélét. – Vajon a jövőbe lát? Figyu, pentagramma, be fog futni a

bandánk? – Ez egy démon a pokolból, nem vásári kristálygömb – szólt

ingerülten Magnus. – És tartsd magad távol a pentagramma szélétől. Egy megidézett és a pentagramma csapdájába ejtett démon nem árthat neked. Viszont, amint belépsz a pentagrammába, a démon hatalmába kerülsz...

Ebben a pillanatban a füstoszlop elkezdett összeállni. Magnus felkapta a fejét, Alec pedig kis híján fellökte a székét, ahogy talpra ugrott. A füst lassan Azazel formáját vette fel. Szürke, halszálkás, elegáns mandzsettákkal díszített öltönyét pillantották meg először, amit aztán kitöltött a teste.

Lángoló szeme jelent meg utolsónak; látható elégedettséggel nézett körül.

– Látom, itt van az egész csapat – mondta. – Döntöttetek végre?

– Igen – felelte Magnus. – Arra jutottunk, hogy nem vesszük igénybe a szolgálataidat. Azért köszönjük!

Csend volt a válasz. – Most már mehetsz. – Magnus az ujjait megmozgatva

búcsút intett. – Csövi. – Nem is tudom – szólt barátságosan Azazel, majd elővett

egy zsebkendőt, és a körmeit kezdte fényesíteni vele. – Én mégis inkább maradnék. Olyan kellemes itt.

Magnus felsóhajtott, súgott valamit Alecnek, mire a fiú az asztalhoz sietett, és egy könyvvel tért vissza, amit átadott a boszorkánymesternek. Magnus kinyitotta, és olvasni kezdett.

– Távozz, elátkozott lélek! Térj vissza a füst, a lángok és a hamu birodalmába...

– Ez nálam nem fog működni – jegyezte meg unottan a démon. – Próbálkozz csak, ha úgy tetszik, de nem tűnök el.

Magnus tekintete izzott a dühtől, ahogy a démonra nézett. – Nem kényszeríthetsz bennünket, hogy üzletet kössünk

veled! – Azért tehetek egy próbát. Éppen nincsen jobb dolgom,

amivel lefoglalhatnám magam... Azazel elhallgatott, ahogy egy ismerős alak szaladt át a

szobán. Miau Ce-tung volt, egy egeret üldözött. A körben állók riadalmára a macska a pentagramma vonalain belülre rohant, Simon pedig inkább az ösztöneit követve, mintsem tudatosan, utána ugrott, és a karjába kapta.

– Simon! – A fiúnak hátra sem kellett néznie, tudta, hogy Isabelle kiáltott. Megfordult, látta, hogy a lány szeme elkerekedik, és a szája elé kapja a kezét. Mindenki rámeredt. Izzy arcából minden szín kiszökött az ijedtségtől, de még Magnus is nyugtalannak látszott.

Egy megidézett és a pentagramma csapdájába ejtett démon nem árthat neked. Viszont, amint belépsz a pentagrammába, a démon hatalmába kerülsz...

Valaki megkocogta Simon vállát. Miközben megfordult, elengedte Miau Ce-tungot, és a kis macska pánikban menekült ki a pentagrammából, egyenesen a kanapé alá. Simon felnézett. Azazel vaskos arca magasodott fölé. Ilyen közelről látszottak a mély ráncok a démon bőrén – olyanok voltak, mint a márvány repedései –, meg a lángok mélyen a szemüregében. Amikor Azazel elmosolyodott, Simon észrevette, hogy mindegyik foga hegyes vastűben végződik.

A démon fújt egyet. Forró kénfelhő vette körül Simont. A fiú tudatáig halványan eljutott Magnus emelkedő és süllyedő

kántálása és Isabelle sikolya, ahogy Azazel megszorította a karját. A démon felemelte Simont a földről – a fiú lábai a levegőben kalimpáltak –, és elhajította. Vagyis elhajította volna, ám a keze lecsúszott a fiúról. Simon guggolva ért földet, Azazel pedig hátrarepült, és mintha valamilyen láthatatlan falnak ütközött volna. Olyan hang hallatszott, mintha egy kőrakás dőlt volna össze. Azazel térdre rogyott, aztán fájdalmas arccal felállt. Üvöltve nézett körül, kivillantotta a fogsorát, és elindult Simon felé. A fiú csak most jött rá, mi történik, és remegő kézzel félrehúzta a haját a homlokáról.

Azazel megtorpant. Ökölbe szorította a kezét, fogához hasonlóan éles vastűkben végződő körmei a tenyerébe vájtak.

– Vándor – suttogta. – Te vagy az? Simon mozdulatlan maradt. Magnus továbbra is halkan

kántált a háttérben, mindenki más csöndben volt. A fiú félt körülnézni, nehogy elkapja valamelyik barátja tekintetét. Clary és Jace már látta, mire képes a jel lobogó tüze, a többiek azonban nem. Nem csoda, hogy szóhoz sem jutottak.

– Nem – szólt Azazel, összehúzva lángokkal égő szemét. – Nem, te túlságosan fiatal vagy, a világ pedig túl öreg. De ki merészelné a Mennyek jelét rajzolni egy vámpírra? És miért?

Simon leengedte a kezét. – Érints meg még egyszer, és megtudod! – mondta. Azazel öblös hangja a nevetés és a mérges fortyogás

keveréke volt. – Kihagynám – mondta. – Ha képes voltál befolyásolni a

Mennyek akaratát, akkor még a szabadságom sem ér meg annyit, hogy vállaljam a kockázatot, és összekössem a sorsomat a tiéddel. – Körülnézett a szobában. – Mind őrültek vagytok. Sok szerencsét, emberfiókák! Szükségetek lesz rá.

Ezzel eltűnt egy feltörő lángcsóvában, forró fekete füstöt és kénbűzt hagyva maga után.

– Ne mozdulj! – mondta Jace. Fogta a Herondale-tőrt, és a hegyével felhasította Clary felsőjét a gallérjától a szegélyéig. Szétválasztotta a ruhadarab két felét, és gyengéden lefejtette őket a lányról. Clary farmerben és kombinéban a mosdókagylónak támaszkodva ült. A farmerre jutott a legtöbb a démonvérből meg a méregből, mégis a vékony selyemfelső ment teljesen tönkre. Jace a mosdókagylóba dobta, ahol sziszegve süllyedt el a vízben. Aztán a fiú Clary vállához illesztette az irónját, és könnyedén megrajzolta a gyógyító rúna körvonalait.

Clary becsukta a szemét. A rúna először égette a bőrét, de aztán a fájdalom elmúlásával fokozatosan elfogta a megkönnyebbülés. Olyan volt, mintha gyógyszert vett volna be, csak nem zsibbadt el tőle.

– Jobb? – kérdezte Jace. A lány kinyitotta a szemét. – Sokkal. – Nem volt tökéletes a hatás, az iratze nem

mulasztotta el teljesen a démonméreg okozta égéseket, de azok így is gyorsan gyógyultak egy árnyvadász bőrén. Most már csak kicsit égettek, és Clary, aki még mindig érezte a csata sodrását, alig vette észre őket. – Te jössz.

A fiú mosolyogva nyújtotta át az irónt. A régiségbolt hátuljában voltak. Sebastian elment bezárni az ajtót és lekapcsolni a lámpákat, nehogy magukra vonják a mondénok figyelmét. Amikor egyedül hagyta őket, azon elmélkedett, hogy visszamenjenek-e a lakásba átöltözni, vagy egyenes a Malá Stranában lévő klubba induljanak.

Ha Clary lelke mélyén támadt is kevés kellemetlen érzés az ünnepléssel kapcsolatban, azt a zubogó vére elsodorta. Meglepőnek találta, hogy éppen Sebastian mellett kellett harcolnia ahhoz, hogy bekapcsoljanak az árnyvadászösztönei. Legszívesebben egyetlen szökelléssel ugrott volna át házakat, száz szaltót vetett volna, megtanult volna ollószerű mozdulattal vágni a pengéivel, mint Jace. Ehelyett csak elvette a pengét a fiútól.

– Akkor vedd le a pólódat! Jace engedelmeskedett, Clary pedig igyekezett úgy tenni,

mintha nem lenne rá hatással a látvány. A fiú oldalán hosszú, vörös szélű vágás éktelenkedett, a kulcscsontját és a jobb vállát pedig a démonvér okozta égések borították. Így is ő volt a leggyönyörűbb ember, akit Clary valaha látott. Halványarany bőre volt, a köldökétől aranyszínű szőrszálak vékony csíkja vezetett a farmere derekáig. A lány elszakította onnan a tekintetét, Jace vállához illesztette az irónt, és nekiállt, hogy rárajzolja élete egymilliomodik gyógyító rúnáját.

– Jó lesz? – kérdezte, amikor végzett. – Aha. – A fiú közelebb hajolt, Clary megérezte az illatát:

vér- és faszén-, izzadság- és a mosdószag mellett olcsó szappan keveredett egymással a bőrén. – Bírtam – szólt. – Te is? Hogy így együtt harcoltunk.

– Izgalmas volt. – Már a lány lábai között állt, de még közelebb lépett, és ujját a farmere derekába akasztotta. Ahogy Clary a fiú vállára tette a kezét, megpillantotta az aranyfényű gyűrűt a saját ujján. Egy pillanatra kijózanodott. Ne kalandozzon el a figyelmed. Ne feledkezz bele ebbe. Ez nem Jace, nem Jace, nem Jace.

A fiú ajka végigsimított Claryén.

– Szerintem, hihetetlen volt. Hihetetlen voltál. – Jace – suttogta a lány. Dörömbölés hallatszott az ajtó felől.

A fiú meglepetten engedte el Claryt, ő pedig hátracsúszott, és nekiütközött a csaptelepnek, ami elfordult, és mindkettejüket alaposan eláztatta. A lány csodálkozva felkiáltott, Jace pedig elnevette magát, és kinyitotta az ajtót. Clary megfordult, és elzárta a csapot.

Persze, Sebastian volt az. Figyelemreméltóan tisztának tűnt ahhoz képest, amin keresztülment. Vérfoltos bőrdzsekijét régi katonai zubbonyra cserélte, amiben úgy nézett ki, mint aki a turkálóból öltözködik. Csillogó fekete tárgyat tartott a kezében.

Felhúzta a szemöldökét. – Van valami oka, hogy a mosdóba dobtad a húgomat? – Csak levettem a lábáról – felelte Jace, majd lehajolt,

felkapta a pólóját és visszabújt bele. Neki is a dzsekijében esett a legnagyobb kár, bár a pólója

oldalát is hosszan felhasította az egyik démon karma. – Hoztam neked ruhát – mondta Sebastian, és a fényes

fekete valamit odaadta Clarynek, aki időközben kikászálódott a mosdóból, és szappanos víz csöpögött róla a padlóra. – Igazi régiség. Nagyjából a te méreted.

Clary meglepetten adta vissza Jace-nek az irónt, és átvette a felajánlott ruhadarabot. Fekete ruha volt gyöngyökkel díszített pántokkal és csipkés szegéllyel. A pántokat állítani lehetett, maga a szövet pedig elég rugalmasnak tűnt, úgyhogy Sebastiannak igaza lehetett, a ruha valószínűleg illett Claryre. Bár a lány nem rajongott a gondolatért, hogy olyasmit vegyen fel, amit Sebastian választott neki, mégsem állíthatott be egy klubba lenge kombinéban és átázott farmerben.

– Köszönöm – mondta végül. – Jól van, mind a ketten húzzatok ki innen, amíg átöltözöm!

A két fiú kilépett, és becsukták maguk mögött az ajtót. Clary hallotta őket beszélgetni, és bár a szavakat nem tudta kivenni, annyit érzékelt, hogy viccelődnek egymással. Kedélyesen. Milyen furcsa, gondolta Clary, miközben kibújt a farmerből meg a kombinéból, és belebújt a ruhába. Jace, aki szinte soha nem nyílt meg senkinek, nevetve hülyéskedik Sebastiannal. A lány hátrafordult, hogy megnézze magát a tükörben. A fekete sápadtnak mutatta a bőrét, a szeme nagyobbnak és sötétebbnek, a haja vörösebbnek, a karja vékonyabbnak tűnt. A szeme alatt sötét karikák húzódtak. A bakancs, amit a farmerhez vett fel, keménységet kölcsönzött a megjelenésének. Azt nem tudta eldönteni, hogy csinos-e, de annyi biztos, hogy úgy nézett ki, mint akivel nem jó kukoricázni.

Kíváncsi volt, mit szólna hozzá Isabelle. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a szobából. A bolt

félhomályos mélyén állt, ahol azt a rengeteg kacatot hordták össze, aminek elöl nem jutott hely. Ezt a részt bársonyfüggöny választotta el a helyiség többi részétől. Jace és Sebastian a túloldalon beszélgetett, a lány még mindig nem tudta kivenni, miről. Félrehúzta a függönyt, és kilépett. A lámpa égett, de a kirakat fémredőnyét leengedték, így a járókelők nem láthatták, mi történik odabent. Sebastian a polcokon turkált, hosszú ujjaival sorban vette le a tárgyakat, majd alapos tanulmányozás után visszatette őket a helyükre.

Jace vette észre először Claryt. Felcsillant a szeme, és a lánynak eszébe jutott, amikor Magnus bulijába készültek, és Jace először látta kiöltözve – persze akkor Isabelle ruháit viselte. A fiú tekintete most ugyanúgy járta végig a csizmájától

a lábán, a csípőjén, a derekán és a mellén át az arcáig, ahol végül megállapodott. Jace halványan elmosolyodott.

– Megjegyezhetném, hogy ez nem ruha, hanem alsónemű – mondta –, de kétlem, hogy érdekemben állna.

– Ugye, nem kell rá felhívnom a figyelmedet, hogy a húgomról beszélsz?– szólt közbe Sebastian.

– A legtöbb báty örülne, ha azt látná, hogy ilyen jóvágású úriember udvarol a húgának, amilyen én vagyok. – Jace lekapott egy katonai zubbonyt az egyik polcról, és beledugta a karját.

– Jóvágású úriember udvarol? – visszhangozta Clary. – Mindjárt azzal jössz, hogy egyenesen gavallér vagy.

– És akkor már csak a párbaj van hátra pirkadatkor. – Sebastian a bársonyfüggöny felé indult. – Rögtön jövök. Ki kell mosnom a vért a hajamból.

– Hogy te milyen finnyás vagy! – szól utána vigyorogva Jace. Magához húzta Claryt, és suttogva folytatta. – Emlékszel, amikor Magnus bulijába mentünk? Megjelentél Isabelle-lel, és Simon majdnem szívszélhűdést kapott.

– Fura, nekem is ugyanez jutott eszembe. – A lány hátrahajtott fejjel nézett fel Jace-re. – Nem emlékszem, hogy akkor bármit is mondtál volna arról, hogy nézek ki.

A fiú ujja Clary hajszálvékony ruhájának pántja alá siklott. – Nem gondoltam, hogy különösebben érdekelnélek. És

abban sem igazán hittem, hogy sokat javítanék az esélyeimen, ha a nagyközönség előtt részletezem, mi mindent szeretnék tenni veled.

– Azt hitted, nem tetszel nekem? – kérdezte hitetlenkedve Clary. – Jace, szerinted létezik olyan lány, akinek te nem tetszel?

A fiú megvonta a vállát. – A világ elmegyógyintézetei minden kétséget kizáróan tele

lehetnek olyan szerencsétlen lányokkal, akiket hidegen hagynak a bájaim.

Clary nyelve hegyén ott volt a kérdés, amit régóta fel akart tenni, de végül mindig visszafogta magát. Végül is, miért lenne fontos, mik történtek, mielőtt találkozott vele? Mintha a gondolataiban olvasott volna, a fiú tekintete hirtelen ellágyult.

– Soha nem érdekelt, mit gondolnak rólam a lányok – mondta. – Azelőtt nem, hogy megismertelek.

Azelőtt nem, hogy megismertelek. Clary hangja remegett kissé, amikor megszólalt.

– Jace, azon gondolkodtam... – Elég unalmas és idegesítő ez a verbális előjáték – jegyezte

meg Sebastian kilépve a bársonyfüggöny mögül. Ezüstszínű haja nedves volt és kócos. – Indulhatunk?

Clary elvörösödve húzódott el Jace-től, a fiú azonban nem jött zavarba.

– Csak rád vártunk. – Azért, úgy látom, kitaláltátok, mivel múlassátok a

gyötrelmes lassúsággal vánszorgó időt. Na, nyomás, menjünk! Én mondom, imádni fogjátok a helyet.

– Soha nem fogom visszakapni a kauciót – jegyezte meg komoran Magnus. Az asztalon ült a pizzásdobozok meg a kávésbögrék között, és figyelte, ahogy a jófiúk csapatának többi tagja megtesz minden tőle telhetőt, hogy eltakarítsa Azazel pusztításának nyomait: a falakba égett, füstölgő lyukakat, a mennyezetről csöpögő fekete ragacsot, a padlóba taposott szemcsés fekete valamit. Miau Ce-tung dorombolva

hevert a boszorkánymester ölében. Magnust azért mentették fel a takarítás alól, mert engedte, hogy félig lerombolják a lakását, Simont pedig azért, mert a pentagrammában történtek után úgy tűnt, senki nem tudja, mit kezdjen vele. Megpróbált beszélgetni Isabelle-lel, de a lány csak fenyegetően megrázta felé a felmosórongyát.

– Van egy ötletem – szólalt meg Simon. Magnus mellett ült, könyökével a térdére támaszkodva. – De nem fog tetszeni.

– Nekem is az az érzésem, hogy így lesz, Sherwin. – Simon. A nevem Simon. – Mindegy – legyintett Magnus. – Milyen ötleted van? – Rajtam van Káin jele – felelte a fiú. – Ez azt jelenti, hogy

senki nem ölhet meg, igaz? – Magadat megölheted – jegyezte meg Magnus, bár nem

sokat segített vele. – És legjobb tudomásom szerint élettelen tárgyak is megölhetnek véletlenül. Szóval, ha esetleg azt tervezted, hogy megtanulsz lambadázní egy késekkel teli verem fölötti zsíros hídon, én lemondanék róla a helyedben.

– Ennyit a szombatomról. – De más módon nem lehet végezni veled – folytatta

Magnus. A tekintete elvándorolt Simonról, és a partvissal küzdő Alecet figyelte inkább. – Miért?

– Elgondolkodtam azon, ami a pentagrammában történt Azazellel – felelte a fiú. – Azt mondtad, angyalokat veszélyesebb megidézni, mint démonokat, mert agyonüthetik, vagy mennyei tűzzel elégethetik azt, aki megidézte őket. De ha én tenném... – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem eshetne bajom, igaz?

Magnus odakapta a fejét. – Hogy te akarsz megidézni egy angyalt?

– Megmutathatnád, hogyan csináljam. Tudom, hogy nem vagyok boszorkánymester, de Valentine is megtette. Ha neki összejött, akkor nekem is sikerülnie kell, nem? Emberek is képesek lehetnek varázslatra.

– Nem ígérhetem meg, hogy túléled – mondta Magnus, de a hangjában felszikrázó érdeklődés sokat rontott a figyelmeztetés hitelességén. – A jel a Mennyek nyújtotta védelem, de hogy megóv-e éppen a Mennyek ellenében is? Nem tudom.

– Gondoltam, hogy így lesz. De az biztos, hogy nekem van a legjobb esélyem közülünk, igaz?

Magnus Maiára pillantott, aki piszkos vizet fröcskölt Jordanre, és nevetett, ahogy az kiáltva fordult el előle. A lány hátraigazította göndörödő haját, hamu sötét csíkját rajzolva a homlokára. Egészen fiatalnak tűnt így.

– Igen – felelte a boszorkánymester kelletlenül. – Valószínűleg így van.

– Ki az apád? – érdeklődött Simon. Ahogy megint Alecre nézett, Magnus zöld szeme éppen

olyan kiismerhetetlennek tűnt, mint az ölében tartott macskáé. – Nem a kedvenc témám, Smedley.

– Simon – mondta Simon. – Ha meghalok értetek, akkor az a legkevesebb, hogy cserébe megjegyezhetnéd a nevemet.

– Értem ugyan nem halsz meg – közölte Magnus. – Ha Alec nem lenne, én...

– Akkor mi lenne veled? – Álmodtam valamit. – A boszorkánymester a távolba

meredt. – Egy várost láttam, csontból épült tornyokkal, ahol úgy folyt a vér az utcákon, akár a víz. Jace-t talán megmentheted, napjáró, de a világot nem. Közelít a sötétség. „Az éjféli homálynak földe, amely olyan, mint a halál

árnyékának sűrű setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sűrű setétség.” Ha Alec nem lenne, én már rég leléptem volna innen.

– És hová mennél? – Elbújnék. Megvárnám a dolog kifutását. Nem vagyok hős.

– Magnus fogta Miau Ce-tungot, és a földre dobta. – Annyira szereted Alecet, hogy maradsz? – kérdezte

Simon. – Ez azért elég hősies. – Te is eléggé szeretted Claryt ahhoz, hogy tönkretedd érte

az egész életed. – A boszorkánymester hangjába tőle szokatlan keserűség vegyült. – Látod, mire mentél vele. – Felemelte a hangját. – Jól van, mindenki. Gyertek ide! Sheldonnak van egy ötlete.

– Ki az a Sheldon? – kérdezte Isabelle.

Prága utcáin hideg volt és sötét. Clary hiába burkolózott démonvértől kiégett kabátjába, a fagyos levegő gyorsan lehűtötte azt a keveset, ami a csata utáni hevületből még megmaradt benne. Vett egy adag forralt bort, hogy valami azért csak megmaradjon a zsongásból. Két kézzel markolva a poharat sietett Jace és Sebastian után, egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak az egyre szűkebb és sötétebb utcák labirintusában. Egyetlen utcanévtáblát sem láttak, egyetlen járókelővel sem találkoztak, csak a hold kísérte őket a sűrű felhők felett az égen. Végül egy kurta lépcsőn leereszkedve kis térre jutottak, aminek egyik oldalán neonfelirat viliódzott: KOSTI LUSTR. A felirat alatt sötét foghíjként nyitott ajtó állt a falban.

– Mit jelent az, hogy Kosti Lustr? – kérdezte Clary.

– Csontcsillár. Ez a hely neve – felelte Sebastian, és felgyorsította a lépteit. A fények izzó vöröse, hideg kékje és fémes aranyszíne szivárványt festett a hajára. – Jöttök?

Ahogy beléptek a klubba, Clary azt érezte, hogy hang- és fényfalba ütközött. Nagy, zsúfolt térben találta magát, ami úgy nézett ki, mintha valaha templombelső lett volna. Magasan a falakon még látni lehetett a festett üvegablakokat. Színes reflektorok ugráló fénye világította meg élénk rózsaszínnel, vad neonzölddel és izzó lilával a táncosok arcát a nyüzsgő tömegben. Az egyik fal mellett állították fel a DJ-pultot, a hangfalakból trance üvöltött. Clary érezte, ahogy a zene lüktetése a lábából kiindulva végigfut az ereiben, átadva a rezgést a csontjainak is. A teremben izzásig hevült a levegő az egymásnak préselődő testek melegétől, az izzadság, a füst és a sör szagától.

A lány éppen fordult volna, hogy megkérdezze Jace-től, akar-e táncolni, amikor valaki megérintette a hátát. Sebastian volt az. Clary izmai megfeszültek, de nem húzódott el.

– Gyere! – kiáltotta a fülébe a fiú. – Csak nem fogunk itt maradni a plebsszel!

A keze acélos erővel tapadt Clary gerincére. A lány hagyta, hogy Sebastian terelje a táncosok között. A tömeg mintha szétvált volna, hogy átengedje őket, aztán az emberek felnéztek Sebastianra, és inkább lesütötték a szemüket. A forróság egyre fojtogatóbb lett, Clary szinte fulladozott, mire elértek a terem túlsó végéig. Volt ott egy boltív, amit korábban nem vett észre. Mögötte a lefelé vezető kopott kőlépcsők kanyarogva tűntek el a sötétben.

Clary felnézett, ahogy Sebastian elvette a kezét a hátáról. Hirtelen világosság támadt körülöttük. Jace vette elő a

boszorkányfényt árasztó rúnakövét. Ahogy a lányra mosolygott, vonásai határozottan rajzolódtak ki az éles fényben.

– Alászállni könnyű – mondta. Clary megborzongott. Tudta, hogy szól az idézet pontosan.

Pokolra szállni könnyű. – Gyerünk! – Sebastian intett a fejével, és könnyed,

magabiztos léptekkel elindult lefelé. Fel sem merült benne, hogy megcsúszhat az idők során simára kopott lépcsőfokokon. Clary valamivel lassabban követte. A levegő hűvösebb lett, ahogy lejjebb ereszkedtek, a zene lüktetése is egyre halkabban jutott el hozzájuk. A lány hallotta a lélegzetük hangját, látta a falra vetülő megnyúlt, torz árnyékukat.

Még nem értek a lépcső aljára, amikor új zene ütötte meg a fülét. Még hevesebben lüktetett, mint az, ami fent szólt a klubban. Olyan volt, mintha a fülén át egyenesen az ereibe jutva megforgatta volna. Szinte szédült, mire az utolsó lépcsőfokról beléptek a hatalmas terembe, ahol a látványtól a lélegzete is elállt.

Minden kőből volt, a hepehupás, egyenetlen fal éppúgy, mint a sima padló a lábuk alatt. A hátsó falnál fekete szárnyú angyalt ábrázoló hatalmas szobor állt, a feje eltűnt magasan az árnyékok között, a szárnyáról füzérekben alálógó vörös kövek csöpögő vért idéztek. A színek játéka még csak nem is emlékeztetett a fenti mesterséges fényre – olyan volt, mintha egy gyönyörű tűzijáték petárdái robbantak volna fel sorra, hogy aztán ragyogó szikrákkal terítsék be az odalent táncolókat. A hatalmas márványszökőkutakból zubogó víz felszínén fekete rózsaszirmok lebegtek. És magasan a zsúfolt táncparkett felett

hosszú, aranyszínű kötélen egy csontokból készült óriási csillár függött.

Éppen olyan finoman megmunkált volt, mint amilyen hátborzongató. A csillár testét összedolgozott gerincoszlopok alkották, ebből indultak ki a karokként szolgáló comb- és sípcsontok, amiknek a végén egy-egy emberi koponya tartotta a vaskos gyertyákat. Fekete viasz csöpögött a vendégekre, mintha démonvér lett volna, ám úgy tűnt, senki még csak észre sem veszi. A pörgő, forgó, tapsoló táncosok között egyetlen ember sem volt.

– Vérfarkasok és vámpírok – válaszolta meg Sebastian a kérdést, amit Clary fel sem tett. – Prágában szövetségesek. Idejárnak... kikapcsolódni. – Forró légáramlat söpört át a szobán, akár a sivatagi szél; meglobogtatta a fiú ezüstös haját, és a szemébe fújta, elrejtve a tekintetét.

Clary levetette a kabátját, és a mellkasához szorította, mint valami pajzsot. Tágra nyílt szemmel nézett körül. Érzékelte, hogy nem hétköznapi emberek veszik körül: a vámpírok bár egészen bágyadtnak tűntek, kecses fürgeséggel mozogtak, a vérfarkasok vadak voltak és gyorsak. A legtöbb egészen fiatal lehetett. Tánc közben közel húzódtak egymáshoz, többen fel-alá vonaglottak partnerük testén.

– De... nem zavarja őket, hogy itt vagyunk? Mi, nephilimek? – Engem ismernek – felelte Sebastian. – És látják, hogy

velem vagytok. – Kihúzta a kabátot Clary szorításából. – Ennek kerítek fogast.

– Sebastian... – Ám a fiú már el is tűnt a forgatagban. Clary a mellette álló Jace felé fordult. A fiú az övébe

akasztott hüvelykujjal, kíváncsian nézett körül. – Vámpírruhatár? – kérdezte a lány.

– Miért ne? – Jace elmosolyodott. – Nyilván feltűnt, hogy az én kabátomat nem vitte el. A lovagiasságnak annyi, én mondom neked. – A lány értetlen arckifejezését látva félrebillentette a fejét. – Mindegy. Feltehetőleg van itt valaki, akivel beszélnie kell.

– Szóval, nem csak bulizni jöttünk? – Sebastian sehova nem megy csak bulizni. – Jace megfogta

Clary kezét, és magához húzta a lányt. – Ellentétben velem. Simont egyáltalán nem lepte meg, hogy a többiek nem lelkesedtek a tervéért. Előbb csak a nemtetszésüket fejezték ki harsányan, aztán egyesült erővel próbálták lebeszélni, és Magnust faggatták, mennyire kockázatos a vállalkozás. Simon a térdére könyökölve várta, mire jutnak.

Végül valaki puhán megérintette a karját. Hátrafordult, és csodálkozva látta, hogy Isabelle az. A lány intett, hogy kövesse.

Az egyik oszlop mögé húzódtak, miközben a hátuk mögött hevesen zajlott a vita. Mivel eleinte Isabelle elégedetlenkedett a leghangosabban, felkészült, hogy ordibálni fog vele. A lány azonban némán, összeszorított szájjal meredt rá.

– Oké – szólt végül Simon, hogy megtörje az egyre terhesebb csendet. – Gondolom, most nem vagy odáig értem.

– Gondolod? Szétrúgnám a segged, vámpír, de nem akarom tönkretenni a drága új csizmámat.

– Isabelle... – Nem vagyok a barátnőd. – Igen – bólintott Simon, bár akaratlanul is némi

csalódottságot érzett. – Tudom.

– Soha nem róttam föl neked azt az időt, amit Clarynél töltöttél. Tudom, mennyire fontos neked. És hogy te is mennyire fontos vagy neki. De ez... Most eszement kockázatot akarsz vállalni. Biztos vagy a dolgodban?

Simon végignézett Magnus romokban heverő lakásán és a sarokban a sorsáról vitatkozó kis csapaton. – Ez nem csak Claryről szól.

– És nem is anyádról, igaz? – szólt Isabelle. – Nem azért csinálod, mert szörnyetegnek nevezett? Semmit sem kell bizonyítanod, Simon. Ez az ő problémája, nem a tied.

– Nem erről van szó. Jace megmentette az életemet. Tartozom neki.

Isabelle meglepettnek tűnt. – Ugye, nem valami adósságot akarsz törleszteni Jace-nek?

Mert szerintem, most nagyjából kvittek vagytok. – Nem, nem egészen – felelte a fiú. – Figyelj, mindannyian

tudjuk, mi az ábra. Sebastian nem kószálhat szabadon. Nem biztonságos. Ebben a Klávénak igaza van. De ha ő meghal, Jace is meghal. És ha Jace meghal, Clary...

– Clary túléli – szólt közbe határozottan Isabelle. – Kemény és erős lány.

– Sérülni fog. Talán soha nem heveri ki. Nem akarom, hogy szenvedjen.

Isabelle karba fonta a kezét. – Hát persze, hogy nem. De Simon, gondolod, ha veled

történik valami, akkor nem fog szenvedni? A fiú az ajkába harapott. Erre nem is gondolt. – És te? – Mi van velem? – Te szenvedni fogsz, ha történik velem valami?

Isabelle nem fordította el a tekintetét, kihúzta magát, az állát felszegte. A szeme azért csillogott.

– Igen. – De szeretnéd, ha segítenék Jace-nek? – Igen. Azt is szeretném. – Engedned kell, hogy végigcsináljam – mondta Simon. –

Nem csak Jace meg Clary kedvéért, meg nem is a te kedvedért, bár mindannyian fontosak vagytok. Azért, mert közelít a sötétség. Hiszek Magnusnak. Elhiszem, hogy Raphael őszintén fél a háborútól. Biztos vagyok benne, hogy Sebastian tervének csak egy kis darabkáját látjuk, de nem lehet véletlen, hogy magával vitte Jace-t, amikor megszökött. Meg az sem, hogy összekötötte magát vele. Tudja, hogy csak Jace-szel nyerhetjük meg a háborút. Tudja, ki Jace valójában.

Ezt Isabelle sem tagadhatta. – Éppen olyan bátor vagy, mint ő. – Talán – felelte Simon. – De nem vagyok nephilim. Nem

vagyok képes arra, amire ő. És nem jelentek olyan sokat annyi embernek, mint ő.

– A különleges sorsok különleges gyötrelmekkel járnak – suttogta Isabelle. – Simon... nekem sokat jelentesz.

Simon gyengéden két tenyere közé fogta a lány arcát. – Harcos vagy, Iz. Ez a lényeged. De ha nem szállhatsz

szembe Sebastiannal anélkül, hogy Jace-nek is ártanál, akkor esélytelen vagy a háborúban. Ha pedig meg kell ölnöd Jace-t ahhoz, hogy megnyerd a háborút, az végérvényesen el fogja pusztítani a lelked egy darabját. Én pedig ezt nem akarom végignézni, főleg ha tehetek ellene.

A lány nyelt egyet. – Ez nem igazság – mondta. – Hogy éppen te...

– Az én döntésem, hogy megteszem. Jace-nek nincs választása. Ha meghal, akkor olyan dolog okozza a vesztét, amibe valójában semmi beleszólása nem volt.

Isabelle kifújta a levegőt, és megérintette a fiú könyökét. – Jól van – bólintott. – Menjünk! Visszaterelte Simont a társasághoz, és megköszörülte a

torkát. A többiek abbahagyták a vitatkozást, és úgy meredtek rájuk, mintha addig észre sem vették volna, hogy ők nincsenek velük.

– Elég ebből! – szólt a lány. – Simon meghozta a döntést, márpedig ez egyesegyedül az ő dolga. Megidézi Razielt. Mi pedig a lehetőségeinkhez mérten segíteni fogunk neki.

Táncoltak. Clary próbált belefeledkezni a zene lüktető ütemébe, hagyni, hogy a vér zubogva áramoljon az ereiben, úgy, ahogy annak idején, amikor a Pandemoniumba járt Simonnal. Persze a fiú borzasztóan rosszul táncolt, Jace pedig kitűnően. Végül is logikusnak tűnt. A rengeteg kiképzés, a begyakorolt elegáns mozdulatok eredményeképpen a teste szinte mindenre képes lett. Amikor hátravetette a fejét, izzadságtól sötét haja a halántékára tapadt, nyaka íve csillogott a csontcsillárból áradó fényben.

Clary látta, hogy néz a fiúra a többi táncos – csodálattal, kíváncsian, egy ragadozó éhségével. Megmagyarázhatatlan, kontrollálhatatlan birtoklási vágy támadt benne. Közelebb húzódott, és úgy siklott felfelé a fiú testén, ahogy más lányoktól látta a táncparketten, de eddig sosem merte megpróbálni. Mindig meggyőződése volt, hogy beleakad a haja valakinek az övcsatjába, ezúttal azonban más volt a helyzet. Az edzéssel töltött hónapok nemcsak harc közben mutatták meg az

eredményüket, hanem bármikor, ha a testét kellett használnia. Olyan könnyednek és erősnek érezte magát, mint még soha. Hozzátapadt Jace-hez. A fiú szeme csukva volt, éppen abban a pillanatban nyitotta ki, amikor színes fény robbant felettük a sötétben. Apró fémszilánkok hullottak rájuk, s mint a higany, csillogtak Jace hajában és a bőrén. A fiú megérintett egy ezüstös cseppet a kulcscsontján, és mosolyogva mutatta meg Clarynek.

– Emlékszel, mint mondtam, amikor először jártunk a Takiban? A tündérek eledeléről.

– Emlékszem, azt mondtad, hogy meztelenül futottál a Madison Avenue-n, aganccsal a fejeden – felelte Clary.

– Eddig senkinek nem sikerült bebizonyítania, hogy az én voltam. – Csak Jace tudott úgy beszélni tánc közben, hogy ne tűnj ön esetlennek. – Szóval ez a cucc... – Lepöckölte magáról a bőrét ezüstszínűre festő higanyszerű folyadékot. – Ez éppen olyan. Simán...

– El lehet szállni tőle? Jace komoly tekintettel nézett a lányra. – Egész jó buli tud lenni. – Most virágszerű formák úsztak

felettük a levegőben. Ezüstöskék szikráik olyanok voltak, mint a víz. A fiú le sem véve a szemét Claryről lenyalt egy cseppet a kézfejéről.

Elszállni. Clary soha nem használt kábítószereket, még alkoholt sem ivott. Talán csak azt az üveg Kahlúát, amit tizenhárom éves korában csempésztek ki Simonnal a fiú anyjának bárszekrényéből. Iszonyatosan rosszul lettek tőle, Simon még bele is okádott egy sövénybe. Nem érte meg, de Clary úgy emlékezett, szédült az italtól, folyton nevetgélt, és ok nélkül boldognak érezte magát.

Amikor Jace leengedte a kezét, ezüstös folt maradt utána a száján. Hosszú pillái alól még mindig a lányt figyelte.

Ok nélkül boldognak érezte magát. Clarynek eszébe jutott, milyen volt együtt lenni a háború

után, még azelőtt, hogy Lilith megszállta volna a fiút. Akkor azzal a végtelenül boldog Jace-szel volt, aki a hálószobában lévő fényképen szerepelt. Nem mardosta a kétség, ha ránézett, nem érezte úgy, számtalan apró kés van a bőre alatt, ami megakadályozza, hogy igazán közel kerüljenek egymáshoz.

Felemelte a fejét, és lassan, de határozottan megcsókolta a fiút.

Édes-savanyú íz robbant a szájában, bor és cukor keveréke. Ahogy elhúzódott a fiútól, és lenyalta az ajkát, újabb adag ezüstös folyadék záporozott rájuk. Jace zihálva lélegzett. A lány után nyúlt, de az nevetve fordult ki előle.

Clary hirtelen vadnak, szabadnak és hihetetlenül könnyűnek érezte magát. Tudta, hogy valami rettenetesen fontosat kéne csinálnia, de nem emlékezett rá, mi az, és miért fontos egyáltalán. A táncosok arca többé nem farkasszerűnek és ijesztőnek tűnt, hanem egyenesen gyönyörűségesnek. Óriási visszhangos barlangban voltak, a körben ragyogó színek szépségéhez és ragyogásához semmilyen napkelte nem volt fogható. A felette magasodó angyalszobor ezerszer jóságosabbnak tűnt, mint a rideg fehér fényben fürdő Raziel, és magas, hibátlan, tökéletesen tiszta hangon énekelt. A lány egyre gyorsabban és gyorsabban pörgött, levetve magáról minden bánatot, emléket, veszteséget, amíg végül két kar ölelte át szorosan hátulról. Lenézett, és sebhelyes kezeket látott a derekán, meg gyönyörű karcsú ujjakat és egy Voyance rúnát. Jace. Szinte beleolvadt a fiúba, lehunyta a szemét, hagyta,

hogy feje a vállára essen. A hátán érezte Jace szívének vad kalapálását.

Senkinek a szíve nem ver úgy, mint Jace-é, és nem is verhet soha.

Kinyitotta a szemét, megpördült, és eltaszította magától a fiút.

– Sebastian – suttogta. A bátyja vigyorogva nézett le rá. – Clarissa – szólt. – Mutatni akarok neked valamit. Nem! A szó eltűnt, mielőtt kimondta volna, elolvadt, mint

cukor a vízben. Clary már nem is emlékezett rá, miért kellett volna nemet mondania. Sebastian a bátyja, szeretnie kell. Elhozta erre a gyönyörű helyre. Igaz, rossz dolgokat is tett, de az már régen történt, és Clary nem is emlékezett pontosan, mik voltak azok.

– Hallom az angyalok énekét – mondta. A fiú halkan elnevette magát. – Látom, észrevetted, hogy az az izé nem egyszerű csillám.

– Megsimogatta Clary arcát. Ezüstszínű volt az ujja, amikor elvette. – Gyere, angyallány! – Kinyújtotta a kezét.

– De Jace... Elvesztettük egymást a tömegben... – Meg fog találni bennünket. – Sebastian keze meglepően

meleg és megnyugtató volt, ahogy megszorította a lányét. A fiú a terem közepén lévő egyik szökőkút felé vezette a lányt, és amikor odaértek, leültette a szélére. Maga is mellé ült, de egy pillanatra sem engedte el a kezét. – Nézz a vízbe! – szólt. – Mondd el, mit látsz!

Clary a sima fekete víztükörbe nézett. A saját arcát látta, tágra nyílt szemét az elkenődve inkább monoklinak ható festékkel, meg a kócos haját. Aztán Sebastian is közelebb

hajolt, és a lány az ő arcát is megpillantotta a sajátja mellett. Ezüst haja olyan volt, mint a hold tükörképe a folyó felszínén. Clary kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a ragyogó tükörképet, de a víz reszketve futott szét, az arcuk eltorzult és felismerhetetlen lett.

– Mit láttál? – kérdezte türelmetlenül Sebastian. A lány megrázta a fejét. Hogy lehet ilyen butaságot

kérdezni? – Kettőnket – válaszolta feddő hangon. – Mi mást? A fiú megfogta Clary vállát, és maga felé fordította az arcát.

Éjfekete volt a szeme, csak egy ezüstgyűrű választotta el a pupilláját az íriszétől.

– Hát, nem látod? Ugyanolyanok vagyunk te meg én. – Ugyanolyanok? – A lány hunyorogva nézett Sebastianra.

Volt valami szörnyű abban, amit mondott, bár Clary képtelen volt megállapítani, mi az.

– Nem... – A húgom vagy – mondta a fiú. – Ugyanaz a vér folyik az

ereinkben. – Benned démonvér is folyik – jegyezte meg Clary. – Lilith

vére. – Valami oknál fogva ezt mulatságosnak találta, és kuncogni kezdett. – Te csupa sötét, sötét, sötét vagy. Jace meg én vagyunk a fény.

– Sötét szíved van, Valentine lánya – jelentette ki Sebastian. – Csak nem vallod be. De ha meg akarod kapni Jace-t, ezt el kell fogadnod. Mert ő most az enyém.

– És te, kié vagy? Sebastian ajka szétnyílt, de nem szólt. Amióta Clary

ismerte, most először tűnt úgy, mintha nem tudna mit mondani. A lány meglepődött. Sebastian szavai nem jelentettek neki

sokat, egyszerűen kíváncsi volt. Mielőtt azonban folytathatta volna, egy hang szólalt meg fölöttük:

– Mi folyik itt? – Jace volt az. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett előbb az egyikükre, aztán a másikukra. Újabb adag hullott rá az csillogó anyagból, most már számtalan ezüstös csepp borította aranyszínű haját. – Clary! – Bosszúsnak tűnt a hangja. A lány elhúzódott Sebastiantól, és talpra ugrott.

– Bocs – mondta kapkodva. – Elkeveredtem tőled a tömegben.

– Feltűnt – bólintott a fiú. – Az egyik pillanatban még veled táncoltam, aztán a következőben eltűntél, és egy nagyon kitartó vérfarkas igyekezett kigombolni a farmeremet.

Sebastian elnevette magát. – Lány vagy fiú volt az a vérfarkas? – Fogalmam sincs. Annyi biztos, hogy ráfért volna egy

borotválás. – Megfogta Clary kezét, és könnyedén végighúzta az ujját a csuklóján. – Szeretnél hazamenni? Vagy táncoljunk még egy kicsit?

– Táncoljunk még egy kicsit. Nem baj? – Táncoljatok csak! – Sebastian hátradőlt, és

megtámaszkodott a szökőkút peremén. Pengeéles volt a mosolya. – Szívesen nézem.

Valami átvillant Clary tekintete előtt: egy véres kézlenyomat emléke. Amint megjelent, el is tűnt, és a lány összehúzta a szemöldökét. Túl szép volt az éjszaka, hogy csúnya dolgokra gondoljon. Egy pillanatra még visszanézett a bátyjára, aztán hagyta, hogy Jace a táncparkett szélére vezesse az árnyékos sarok közelébe, ahol kevésbé volt sűrű a tömeg. Újabb színes fénylabda durrant szét felettük, Clary pedig

felfelé fordította a fejét, és a nyelvével kapta el a sós-édes ezüstcseppeket.

A terem közepén, a csontcsillár alatt Jace megállt, és maga felé fordította a lányt. Átkarolta, Clary pedig érezte, ahogy az ezüstös folyadék cseppjei, mint a könny, úgy folynak alá az arcán. A fiú vékony pólóján keresztül is érezte, hogy éget a bőre. A keze felsiklott a póló pereme alatt, körmei könnyedén végigkarcolták Jace bordáit. A fiú szempilláján megrebbentek az ezüstcseppek, ahogy lehajolt, hogy Clary fülébe suttoghasson. A keze a lány válláról indulva végigsiklott a karján. Már egyikük sem táncolt: a hipnotikus zene nem maradt abba, és a többi táncos is ugyanúgy forgott tovább körülöttük, de Clary szinte észre sem vette őket. Egy pár mellettük nevetve, gúnyosnak hangzó megjegyzéseket tett csehül. A lány nem értette, de gyanította, hogy azt javasolják nekik, inkább menjenek szobára.

Jace türelmetlenül felmordult, aztán elindult a tömegben, és maga után húzta Claryt a falak mentén sorakozó egyik árnyékos alkóvba.

Volt vagy tucatnyi ezekből a kerek beugrókból. Mindegyikbe jutott egy kőpad, és egy bársonyfüggönyt lehetett eléjük húzni, ha az ember magányra vágyott. Jace berántotta a függönyt, és úgy estek egymásnak, mint a tenger hullámai a sziklás partnak. A szájuk összeütközött, és összetapadt. Jace felemelte a lányt, egymáshoz tapadt a testük, ujjai ruhája csúszós anyagával játszadoztak.

Clary forróságot és puhaságot érzett, a fiú keze keresett és talált, engedett és szorított. Ő közben Jace hátát karmolta a pólója alatt, és barbár örömöt érzett, amikor a fiú felszisszent. Jace beleharapott a lány alsó ajkába, Clary forró vér sós ízét

érezte a szájában. Olyan volt, mintha szét akarnák tépni egymást, hogy belemászhassanak egymás testébe, és egybeforrasszák a szívverésüket, még ha mindketten bele is halnak.

Az alkóvban sötét volt, így Jace-ből csak fekete és arany körvonalak látszottak. Testével a falhoz szorította Claryt. A keze végigsiklott a testén, lefelé nyúlt a lány ruhájának szegélyéig, és felfelé húzta a combján.

– Mit művelsz? – suttogta Clary. – Jace? A fiú ránézett. A klub különös fényeitől a szeme számtalan

megtört színben játszott. Egészen pajzán volt a mosolya. – Akkor szólsz, hogy hagyjam abba, amikor csak akarsz –

mondta. – De nem fogsz szólni.

Sebastian félrehúzta az alkóv poros bársonyfüggönyét, és elmosolyodott.

A kis kerek helyiség fala mentén kőpad húzódott. Egy férfi ült rajta, könyökével az előtte álló kőasztalon támaszkodva. Hosszú fekete haját hátrakötve viselte, arcán falevél alakú heg vagy jel látszott, a szeme zöld volt, mint a fű. Fehér öltönyt viselt, egyik kezéből zölddel hímzett kesztyű látszott ki.

– Jonathan Morgenstern – szólt Meliorn. Sebastian nem javította ki. A tündérek nagy hangsúlyt

fektettek a nevekre, és sosem hajlandóak más néven szólítani senkit, mint amit az apja választott ki a számára.

– Nem voltam biztos benne, hogy itt leszel a megbeszélt időben, Meliorn.

– Emlékeztetnélek, hogy a tündérek soha nem hazudnak – mondta a lovag. Kinyújtotta a kezét, és behúzta a függönyt

Sebastian mögött. A zene tompábban lüktetett tovább, de azért így is erősen behallatszott. – Gyere be, foglalj helyet! Bort?

Sebastian letelepedett a padra. – Nem, semmit sem kérek. – A bor, mint a tündérek itala,

csak megzavarta volna a gondolatait. Ráadásul úgy tűnt, hogy a tündérek jobban bírják az italt. – Bevallom, meglepődtem, amikor megérkezett az üzenet, hogy itt szeretnél találkozni velem.

– Ha valakinek, hát neked tudnod kellene, hogy úrnőm különleges érdeklődést tanúsít irántad. Minden lépésedről tudomása van. – Meliorn belekortyolt a borába. – Ma este komoly démontevékenységet észleltünk Prágában. A királynő aggódott.

Sebastian széttárta a karját. – Mint láthatod, nem esett bajom. – Az ilyen erős tevékenység biztosan felkelti a nephilimek

figyelmét. Ami azt illeti, ha nem tévedek, máris számosan mulatoznak odakünn.

– Mi az, hogy odakünn? – kérdezte ártatlanul Sebastian. Meliorn még egyet kortyolt a borából, és mérgesen nézett a

fiúra. – Ja, persze. Mindig elfelejtem, milyen viccesen beszélnek a

tündérek. Úgy érted, vannak kint árnyvadászok, akik engem keresnek. Tudom. Észrevettem őket. A királynő nem tart valami sokra, ha azt hiszi, hogy nem tudok egymagam is elbánni néhány nephilimmel. – Sebastian előhúzott egy tőrt az övéből, és megforgatta. Az alkóvba beszivárgó kevés fény megcsillant a pengén.

– Átadom neki, hogy ezt mondtad – mormogta Meliorn. – Be kell valljam, fogalmam sincs, mit lát benned. Személy

szerint nem talállak különösebben ígéretesnek, de persze, nem azonos az ízlésem az úrnőmével.

– Megmérettettem, és könnyűnek találtattam? – Sebastian mosolyogva dőlt előre. – Hadd magyarázzam el, tündérlovag! Fiatal vagyok. Csinos vagyok. Ha kell, felégetem az egész világot, hogy megkapjam, amit akarok. – Tőre hegyével megkarcolta a kőasztal lapját. – Hozzám hasonlóan a királynő is hajlandó belemenni hosszú játszmákba. Viszont valamit tudnom kell. Amikor eljön a nephilimek alkonya, a Tündérek Udvara mellettem lesz vagy ellenem?

Meliorn arcáról semmit sem lehetett leolvasni. – A királynő azt mondja, melletted áll. Sebastian szája halvány mosolyra görbült. – Ez nagyszerű hír. A tündérlovag felhorkant. – Mindig úgy gondoltam, hogy az emberi faj magát fogja

elpusztítani. Ezer éven át azt jósoltam, hogy ti lesztek a saját végzetetek. Soha nem hittem volna, hogy így jön el a vég.

Sebastian megforgatta a tőrt az ujjai között. – Erre soha senki nem számít.

– Jace – suttogta Clary. – Bárki bejöhet, és megláthat bennünket.

A fiú kezei egy pillanatra sem álltak le. – Nem jön be senki. – Csókok garmadájával borította be a

lány nyakát, szétkergetve Clary gondolatait. Nehéz volt a valóságra koncentrálni Jace karjai között. A lány fejében ábrándok és emlékek kavarogtak. Olyan erővel szorította Jace pólóját, hogy azt hitte, rögtön elszakítja.

A kőfal hűvösen tapadt a hátához, ahogy Jace már a vállát csókolta, és lassan lefejtette róla a ruha pántját. Clarynek melege volt, fázott, reszketett. A világ darabjaira tört, minden olyan lett, mint a tarka szilánkok egy kaleidoszkópban. Clary várta, mikor fog széthullani a fiú kezei között.

– Jace... – Megmarkolta a fiú izzadságtól csatakos pólóját, aztán lepillantott a kezére, és egy pillanatig fel sem fogta, amit látott. Ezüst folyadék, vörössel keveredve.

Vér. Felnézett. Odafent a mennyezetről, mint valami

hátborzongató piñata, egy a bokájánál összekötözött holttest lógott fejjel lefelé. Elvágott torkából vér csöpögött.

Clary sikoltott, mégsem jött ki hang a torkán. Jace hátratántorodott, ahogy ellökte magától. Vér volt a hajában, a pólóján, a csupasz bőrén. A lány a helyére igazította a ruha pántját, aztán az alkóvot eltakaró függönyhöz lépett, és félrerántotta.

Az angyalszobor egyáltalán nem olyan volt, mint korábban. Most már denevérszárnyak nőttek ki a hátából, a szép, jóságos arc pedig rút grimaszba torzult. A plafonról férfiak, nők, állatok lemészárolt hullái lógtak – a testüket felhasították, vérük, mint az eső hullott alá. A szökőkutakból is vér lövellt, a medencékben összegyűlt folyadék tetején többé nem virágok, hanem levágott kezek úsztak. A parketten vonagló táncosok vérben fürödtek. Egy pár pörgött el Clary előtt. A férfi magas volt és sápadt, karjában átvágott torokkal, ernyedten, nyilvánvalóan holtan lógott a nő. A férfi megnyalta az ajkát, és lehajolt egy újabb harapásért. Mielőtt azonban sort keríthetett volna rá, észrevette Claryt, és elmosolyodott. Az arcán ezüstszínű és vörös csíkok váltották egymást. Jace megfogta a

lány karját, hogy visszahúzza az alkóvba, Clary azonban kitépte magát a szorításából. Az akváriumokra meredt, amikben korábban mintha csillogó halak evickéltek volna. A víz fekete és iszapos lett, megfulladt emberek holttestei úsztak benne, a hajuk úgy lebegett körülöttük, mint a foszforeszkáló medúzák csápjai. A lánynak Sebastian jutott eszébe, aki éppen így lebegett vízzel teli üvegkoporsójában. Egy sikoly készült előtörni a torkából, de magába fojtotta, aztán hatalmába kerítette a csend és a sötétség.

14 Száraz hamu

CLARY LASSAN TÉRT MAGÁHOZ. Ugyanúgy szédült, mint az első reggelen az Intézetben, amikor fogalma sem volt róla, hol van. Minden porcikája fájt, és úgy érezte magát, mintha valaki kupán vágta volna egy súlyzóval. Az oldalán feküdt, a feje valami durván nyugodott, és súlyt érzett a vállán. Ahogy lenézett, karcsú kezet látott, amint védelmezőn simul a mellkasához. Felismerte a jeleket, a halvány fehér hegeket, még a kék erek hálózatát is a fiú alkarján. Máris könnyebbnek érezte magát. Óvatosan kicsúszott Jace karja alól, és felült.

A fiú szobájában voltak. Éppen olyan hihetetlen rend és tisztaság volt, mint mindig, még a lepedőt is hibátlanul igazították a matrac sarkai alá. Jace ugyanabban a ruhában aludt, amit előző este viselt. A cipője is rajta volt. Nyilvánvalóan úgy aludt el, hogy Claryt ölelte, bár a lány semmire sem emlékezett. Jace testén ott csillogtak a klubban aláhulló ezüstös folyadék cseppjei.

A fiú megmozdult, mintha érezné, hogy Clary eltűnt mellőle, és szabadon maradt karját a saját teste köré fonta. Nem látszott rajta semmilyen sérülés nyoma, csak kimerültnek tűnt. Hosszú, sötét pillái a szeme alatti karikákhoz simultak. Álmában sebezhető kisfiúnak hatott. Akár az ő Jace-e is lehetett volna.

Csakhogy nem az volt. Eszébe jutott a klub, a fiú keze a sötétben, a holttestek és a vér. Felfordult a gyomra, és a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy elfojtsa feltörő hányingerét. Undorodott az előző este emlékeitől, közben pedig nem tudott szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy elvesztett valamit.

Valami fontosat. – Clary! A lány megfordult. Jace szeme félig nyitva volt. Őt nézte a

szempillái mögül, íriszének aranyszíne egészen tompának tűnt a kimerültségtől.

– Miért vagy ébren? – kérdezte. – Alig pirkad. Clary megmarkolta a takarót. – Az éjjel... – szólt remegő hangon. – A holttestek... A vér... – A micsoda? – Ezt láttam. – Én nem. – A fiú megrázta a fejét. – Tündérdrogok.

Tudod... – Olyan valóságosnak tűnt. – Sajnálom. – Jace becsukta a szemét. – Csak szórakozni

akartam. Azt szerettem volna, hogy jól érezd magad, és szép dolgokat láss. Azt hittem, jó buli lesz együtt.

– Vért láttam – mondta a lány. – És hullák lebegtek az akváriumokban...

Ahogy Jace megrázta a fejét, lecsukódott a szeme. – Semmi nem volt valóság belőle... – Még az sem, ami kettőnk között történt...? – Clary

elhallgatott. A fiú mellkasa egyenletes ritmusban emelkedett és süllyedt. Elaludt.

A lány felállt, és anélkül, hogy még egyszer Jace-re pillantott volna, kiment a fürdőszobába. Megállt a tükör előtt,

és miközben nézte magát, fokozatosan elzsibbadt az egész teste. Tetőtől talpig az ezüstös anyag maradványai borították. Az a nap jutott eszébe, amikor egy toll kifolyt a hátizsákjában, és tönkretett benne mindent. A melltartója egyik pántja elszakadt, feltehetőleg akkor, amikor Jace az éjjel megrántotta. Szemét a smink elkenődött fekete csíkjai vették körül, bőre és haja ragadt a tündérek kábítószerétől.

Gyengének és betegnek érezte magát, ahogy kibújt a ruhájából meg a fehérneműjéből, a szennyeskosárba hajította őket, majd bemászott a forró vízbe.

Újra meg újra megmosta a haját, próbált megszabadulni az ezüst trutymótól. Mintha olajfestéktől próbált volna. A szag sem akart elszállni. Olyan volt a bőrén, mint a víz bűze a vázában, miután a virágok elhervadtak: halvány, édeskés, poshadt. A világon nem létezett annyi szappan, amennyi eltüntette volna.

Végül, amikor biztos volt benne, hogy tisztább már nem lehet, megtörölközött, és átment a nagy hálószobába felöltözni. Jólesett megint farmert és bakancsot venni, aztán belebújni egy kényelmes gyapjúpulcsiba. Miközben a második bakancsát húzta, egyszer csak visszatért a nyomasztó érzés, hogy elvesztett valamit. Mozdulatlanná merevedett.

A gyűrűje! Az aranygyűrű, aminek a segítségével Simonnal beszélhetett.

Eltűnt. Vadul keresni kezdte, feltúrta a szennyeskosarat, hogy nem

akadt-e bele a ruhájába, aztán aprólékosan átkutatta Jace szobáját, miközben a fiú békésen aludt. Átfésülte a szőnyeget, az ágyneműt, belenézett az éjjeliszekrény fiókjaiba.

Végül leült, a szíve vadul vert a mellkasában, a gyomra görcsbe rándult.

A gyűrű eltűnt. Valahol, valahogyan elvesztette. Megpróbálta felidézni, mikor látta utoljára. Biztosan megcsillant az ujján, amikor az Elapid démonokkal viaskodott. Vajon a régiségboltban esett le? Vagy a klubban?

A farmerén keresztül a combjába vájta a körmét, amíg fel nem szisszent a fájdalomtól. Koncentrálj!, mondta magának. Koncentrálj!

Talán valahol a lakásban csúszott le a gyűrű az ujjáról. Éjszaka nyilván Jace cipelte fel az emeletre. Apró esély volt rá, de bizonyosságot kellett szereznie. Felállt, és amilyen nesztelenül csak tudott, kiosont a folyosóra. Sebastian szobája felé indult, de elbizonytalanodott. Elképzelni sem tudta, hogy került volna oda a gyűrű, ha pedig felébreszti a fiút, azzal csak a saját dolgát nehezíti meg. Megfordult hát, és inkább lefelé indult a lépcsőn, óvatosan, nehogy a bakancsa zajt csapjon.

Vadul száguldottak a gondolatai. Ha nem tud kapcsolatba lépni Simonnal, mit fog tenni? Muszáj volt beszámolnia a fiúnak az adamantinról meg arról, ami a régiségboltban történt. Már régen beszélnie kellett volna vele. Legszívesebben ököllel vágott volna bele a falba, de kényszerítette magát, hogy inkább megfontoltan vegye számba a lehetőségeit. Sebastian és Jace kezdett bízni benne, ha kis időre meg tud szabadulni tőlük egy forgalmas utcán, felhívhatja Simont egy telefonfülkéből. Beosonhat egy internetkávézóba, és küldhet neki e-mailt. Többet tudott a mondéntechnikáról, mint a fiúk. A gyűrű elvesztése még nem jelentette azt, hogy mindennek vége.

Nem adja fel.

Annyira lekötötték a gondolatai, hogy először észre sem vette Sebastiant. Szerencsére a fiú a hátát fordította felé. A nappaliban állt, arccal a falnak.

Clary már a lépcső alján járt, amikor meglátta, Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán a szobát a konyhától elválasztó rövid faldarabhoz rohant, és odatapasztotta a hátát. Meggyőzte magát, hogy nincs oka pánikba esni. Ő is itt lakik. Ha Sebastian meglátja, azt mondhatja neki, hogy csak egy pohár vízért jött le.

Ám a lehetőség, hogy a tudta nélkül meglesse a fiút, túlságosan csábítónak bizonyult. Kissé elfordult, és kilesett a konyhapult fölött.

Sebastian még mindig háttal állt neki. Átöltözött, amióta a klubban jártak. A katonai zubbony helyett farmert és inget viselt. Ahogy elfordult, és meglebbent az inge, Clary a fegyverövét is megpillantotta a dereka körül. Sebastian felemelte a jobb kezét, benne az irónjával. Volt valami abban, ahogy tartotta, ami egy pillanatra anyja megfontoltságára emlékeztette Claryt, amikor az ecsetet a vászonhoz emelte.

A lány lehunyta a szemét. Ahányszor valami hasonlóságot vélt felfedezni Sebastian és Jocelyn vagy saját maga között, rándult egyet a szíve; olyan érzés volt, mint amikor egy szög felhasítja a ruha szövetét. Ilyenkor óhatatlanul is eszébe jutott, hogy bár a fiú vére részben méreg, másfelől viszont ugyanaz a vér, ami az ő ereiben is folyik.

Amikor megint kinyitotta a szemét, Sebastian előtt éppen egy ajtó jelent meg. A fiú a fogason lógó sál után nyúlt, és kilépett a sötétbe.

Clarynek a másodperc törtrésze alatt kellett döntenie. Maradhatott, hogy átkutassa a szobákat, vagy követhette

Sebastiant, hogy kiderítse, hová megy. Végül a lába döntött helyette. Kifordult a fal mögül, és pillanatokkal az előtt sietett át a sötét ajtónyíláson, hogy az bezáródott a háta mögött.

A szobát, ahol Luke feküdt, csak az utcai lámpának a zsalu rácsain beszivárgó fénye világította meg. Jocelyn tudta, hogy kérhetett volna világítást, de így jobb volt. A sötétség elrejtette a férfi sérüléseit, beesett arca sápadtságát, a karikákat a szeme alatt.

Ami azt illeti, a félhomályban Luke nagyon hasonlított arra a fiúra, akit Jocelyn megismert Idrisben még azelőtt, hogy a Kör megalakult volna. Vézna, barna hajú, kék szemű, feszültnek tűnő jelenség volt az iskolaudvaron. Ő volt Valentine legjobb barátja, ezért soha senki nem nézte meg magának igazán. Még ő maga sem, különben észrevette volna, mit érez iránta a fiú.

Jocelyn felidézte a napot, amikor feleségül ment Valentine-hoz. A nap fényesen ragyogott be a Szövetség Termének kristálykupoláján. Ő tizenkilenc éves volt, Valentine húsz. A szülei nagyon nem örültek neki, hogy a korai esküvő mellett döntött. A neheztelésük semmit sem jelentett Jocelyn számára – nem értették meg. Ő maga biztos volt benne, hogy soha egyetlen másik férfi sem kell neki Valentine-on kívül.

Luke volt a vőfély. Jocelyn látta az arcát, miközben az oltár elé vonult. Csak egy futó pillanatra nézett rá, aztán megint Valentine-nak szentelte minden figyelmét. Arra gondolt, hogy Luke biztosan nincs jól, mert úgy nézett ki, mint akinek fájdalmai voltak. Később az Angyalok terén a vendégek forgatagában – a Kör legtöbb tagja ott volt az akkor már házas Maryse és Robert Lightwoodtól az alig tizenöt éves Jeremy

Pontmercyig – Luke és Valentine között állt, amikor valaki tréfásan megjegyezte, hogy ha a vőlegény nem jelenik meg, akkor a menyasszonynak a vőfélyhez kell hozzámennie. Luke nagyon jóképű volt az ifjú párnak szerencsét hozó arany rúnákkal díszített szmokingjában, de, bár mindenki hangosan felnevetett, neki hirtelen falfehér lett az arca. Jocelyn azt hitte, irtózik a gondolattól, hogy feleségül vegye őt. Emlékezett rá, hogy nevetve még meg is érintette a fiú vállát.

– Ne nézz már így! – ugratta Luke-ot. – Tudom, hogy ezer éve ismerjük egymást, de megígérem, hogy sosem kell feleségül venned.

Aztán megjelent Amatis, maga után vonszolva a nevető Stephent, Jocelyn pedig meg is feledkezett Luke-ról, arról, ahogy ránézett – meg arról is, hogy Valentine milyen különös tekintettel fordult a fiú felé.

Most megint Luke-ra nézett, és összerezzent ültében. A férfi napok óta először kinyitotta a szemét, és őt nézte.

– Luke! – sóhajtotta. A férfi meglepettnek tűnt. – Mióta... aludtam? Jocelyn legszívesebben ráomlott volna, de a Luke mellkasán

körbefutó vastag kötés miatt inkább visszafogta magát. Jobb híján ujjait a férfi ujjai közé fonta, és arcához emelte a kezét. Becsukta a szemét, és érezte, hogy könnycseppek gördülnek végig az arcán.

– Úgy három napja. – Jocelyn – szólt most már határozottan megriadva a férfi. –

Miért vagyunk az őrsön? Hol van Clary? Tényleg nem emlékszem...

A nő leengedte összefont kezeiket, és amilyen nyugodtan csak tudta, beszámolt neki az eseményekről – Sebastianról meg Jace-ről, a bordájába fúródott démonfémről meg a Praetor Lupus segítségéről.

– Clary! – mondta azonnal a férfi, amikor Jocelyn végzett. – Utána kell mennünk!

Luke kiszabadította a kezét, és próbált felülni. A nő a homályban is látta, hogy még sápadtabb lett, és fájdalmas grimaszba torzult az arca.

– Nem lehet, Luke, feküdj vissza, kérlek. Nem gondolod, hogy ha bármilyen módon is utána mehetnénk, már megtettem volna?

Luke felkeléshez készülődve átvetette a lábát az ágy oldalán, aztán egy kiáltással hátradőlt, és a kezével támasztotta meg magát. Rettenetesen nézett ki.

– De a veszély... – Azt hiszed nem gondoltam a veszélyre? – Jocelyn a férfi

vállára tette a kezét, és gyengéden visszanyomta a párnára. – Simon minden este beszél vele. Semmi baja. Tényleg. Te pedig nem vagy olyan állapotban, hogy bármit is tegyél. Ha megölöd magad, azzal nem segítesz Clarynek. Kérlek, Luke, bízz bennem!

– Nem fekhetek itt tétlenül, Jocelyn. – Dehogynem – felelte a nő, és felállt. – És pontosan azt

fogod tenni, még ha éjt nappallá téve itt is kell őrizzelek. Mi van veled, Lucian? Elment az eszed? Rettegek Clary miatt, és miattad is. Kérlek, ne tedd ezt! Ne tedd ezt velem! Ha bármi történne veled...

Luke meglepetten pillantott a nőre. A mellkasát borító fehér kötésen máris vörös folt terjengett, ahol a mozgástól felnyílt a sebe.

– Én... – Igen? – Nem szoktam még hozzá, hogy szeretsz. Volt valami szelídség a hangjában, amit Jocelyn idegennek

talált Luke-tól. Egy hosszú pillanatig csendben nézte a férfit. – Luke – szólt aztán. – Feküdj vissza, kérlek! A férfi amolyan kompromisszum gyanánt félig fekvő

helyzetben dőlt hátra a párnákra. Zihálva lélegzett. Jocelyn az éjjeliszekrényhez lépett, töltött egy pohár vizet, aztán visszament az ágyhoz, és Luke kezébe nyomta.

– Idd meg! – szólt. – Kérlek! A férfi elvette a poharat, kék szeme követte Jocelynt, ahogy

visszaült az ágy mellett álló székre, ahonnan mintha időtlen idők óta el sem mozdult volna. Csoda, hogy a nő és a szék nem vált eggyé. – Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte Jocelyn. – Éppen mielőtt felébredtél.

Luke belekortyolt a vízbe. – Mintha nagyon messze jártál volna. – Arra a napra gondoltam, amikor feleségül mentem

Valentine-hoz. Luke elvette a szája elől a poharat. – Életem legrosszabb napja volt. – Rosszabb, mint amikor megharaptak? – Rosszabb. – Fogalmam sem volt róla – mondta a nő. – Nem is

sejtettem, mit érzel. Bár tudtam volna! Szerintem, máshogy alakultak volna a dolgok.

Luke hitetlenkedve nézett rá. – Hogyan? – Nem mentem volna hozzá Valentine-hoz – felelte Jocelyn.

– Ha tudok az érzéseidről, biztosan nem. – Dehogynem... – Nem mentem volna hozzá – jelentette ki élesen a nő. –

Olyan ostoba voltam, hogy nem vettem észre, mit érzel. Sőt, még annál is ostobább, mert azt sem vettem észre, hogy én mit érzek. Mindig is szerettelek. Még akkor is, ha nem tudtam. – Előrehajolt, gyengéden megcsókolta a férfit, aztán az arcához hajtotta az arcát. – Ígérd meg, hogy nem sodrod veszélybe magad. Légy szíves, ígérd meg!

Jocelyn érezte, hogy a férfi szabad kezével a hajába túr. – Megígérem. A nő félig-meddig elégedetten ült fel. – Jó lenne visszamenni az időben. Mindent helyrehozni. A

megfelelő férfihoz hozzámenni. – De akkor nem lenne nekünk Clary – jegyezte meg Luke.

Jocelyn imádta, hogy a férfi olyan természetességgel beszél Claryről, mintha a saját lánya volna.

– Ha többet ott lettél volna kisebb korában... – Jocelyn felsóhajtott. – Úgy érzem, mindent rosszul csináltam. Annyira meg akartam védeni mindentől, hogy túlságosan is óvtam. Fejjel rohan a falnak, bele sem gondol, milyen veszélybe sodorja magát. Amikor mi voltunk gyerekek, láttuk a barátainkat csatában meghalni, Vele ez sosem történt meg. Nem mintha kívánnám neki, de néha az az érzésem, hogy nem hiszi el, hogy ő is meghalhat.

– Jocelyn – szólt gyengéden a férfi. – Becsületes embert neveltél belőle. Elvei vannak, hisz benne, hogy létezik a jó és a

rossz, és azért küzd, hogy ő jó legyen. Ahogy te is mindig ezért küzdöttél. Azt hiszem, ő is úgy gondolja, ahogy te. Vannak dolgok, amikért érdemes meghalni.

Clary keskeny utcák során át követte Sebastiant, ügyelve rá, hogy mindig az épületek árnyékában maradjon. Annyi azonnal nyilvánvalóvá lett számára, hogy már nem Prágában vannak. Az utak sötétek voltak, az ég a kora reggel mélykékjét öltötte magára. Az üzletek fölött lógó cégérekre egytől egyig francia feliratot festettek. Az utcanevek is franciák voltak: RUE DE SEINE, RUE JACOB, RUE DE L’ABBAYE.

Ahogy átszelték a várost, az emberek szellemekként haladtak el körülöttük. Időnként egy-egy kocsi is elhúzott mellettük, teherautók tolattak az üzletekhez a kora reggeli áruval. A levegőben folyóvíz és szemét szaga terjengett.

Clary meglehetősen biztos volt benne, hol járnak, de aztán befordultak egy keskeny utcába, és hamarosan egy széles sugárútra jutottak. A sarkon tábla emelkedett a párás félhomályban. Különböző irányokba mutató nyilak jelezték, merre van a Bastille, a Notre-Dame és a Quartier Latin.

Párizs, gondolta Clary, és gyorsan egy parkoló autó mögé bújt, miközben Sebastian átkelt az utcán. Párizsban vagyunk. Ironikus volt. Mindig is meg akarta nézni Párizst valakivel, aki ismeri a várost. Bejárni az utcáit, megnézni a folyót, lefesteni az épületeket. Persze, nem így képzelte el. Nem gondolta, hogy Sebastian után oson majd a Boulevard Saint-Germainen egy kanárisárga postahivatal előtt, aztán egy széles úton, ahol a bárok zárva voltak, de a járdaszegélyeket elöntötték az üres sörösüvegek meg a cigarettacsikkek, végül pedig egy magas

házaktól határolt széles utcában. Sebastian megállt az egyik előtt, Clary pedig mozdulatlanná merevedve tapadt a falhoz.

A fiú felemelte a kezét, és beütött egy kódot az ajtó mellett lévő billentyűzeten. Clary tekintetével követte az ujja mozdulatait. Kattanás hallatszott, az ajtó kinyílt, Sebastian pedig belépett rajta. Abban a pillanatban, hogy bezáródott mögötte, Clary már utána is rohant, beütötte ugyanazt a kódot – X235 –, és megvárta az újabb kattanást. Amikor meghallotta a hangot, maga sem tudta, hogy megkönnyebbült, vagy inkább meglepődött. Ennek nem szabadna ilyen könnyűnek lennie.

Pár pillanattal később egy udvarban találta magát, ami szögletes volt, s minden oldalról hétköznapi külsejű épületek vették körül. Három nyitott ajtó mögött lépcsők vezettek fölfelé. Sebastian azonban eltűnt.

Tehát mégsem lesz olyan könnyű. Az udvar közepe felé indult. Tudta, hogy ezzel kilép az óvó

árnyékból a nyílt területre, ahol bárki észreveheti. Az ég minden egyes pillanattal világosabb lett. Clary megborzongott a gondolatra, hogy szem előtt van, és gyorsan behúzódott az első útba eső lépcsőházba.

Egyszerű falépcsők fordulójában találta magát, a falon lógó olcsó tükörben pedig saját sápadt arcát pillantotta meg. Rothadó szemét határozott bűzét érezte. Egy darabig azt hitte, hogy valahol a házhoz tartozó kukák közelében járhat, aztán kimerült elméje kapcsolt, és rájött, hogy a szag valójában démonok jelenlétének köszönhető.

Fáradt izmai remegni kezdtek, ökölbe szorította a kezét. Igencsak zavarta a tudat, hogy nincs nála fegyver. Mélyen beszívta a büdös levegőt, és elindult lefelé a lépcsőn.

A szag egyre erősebb, a lépcsőház pedig egyre sötétebb lett. Clary nem bánta volna, ha van nála irón, amivel éjjellátó rúnát rajzolhatna magára. A lépcső egyre csak kanyargott és kanyargott. A lány nemsokára valami ragadósra lépett, és már nem is bánta, hogy olyan sötét van. A korlát után nyúlt, igyekezett a száján át lélegezni. A sötétség egyre sűrűbb lett, amíg végül Clary teljesen vakon haladt tovább. Olyan hangosan vert a szíve, hogy azt hitte, elárulja a jelenlétét. Párizs utcái, a hétköznapok világa mintha végtelen messzeségben lettek volna. Csak a sötétség volt és ő maga, ahogy egyre haladt lefelé és lefelé.

Aztán fény gyúlt a távolban, apró pont, mintha egy gyufa feje lobbant volna lángra. Clary közelebb húzódott a korláthoz, és igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, ahogy a fény egyre erősebb lett. Már látta a saját kezét, és az alatta lévő lépcsőfokok körvonalait, amikből alig pár maradt. Megérkezett a lépcső aljára, és körülnézett.

Itt semmi nem emlékeztetett hétköznapi társasházra. Valahol menet közben a fa lépcsőfokok helyét kő vette át. A lány egy kis kőfalú helyiségben találta magát, ahol erőtlen, zöld fényű fáklya világított. A talaj simára csiszolt szikla volt, amibe számtalan különös szimbólumot véstek. Clary oldalazva kikerülte őket, ahogy átszelte a helyiséget. A szemközti falon nyíló kő boltív csúcsán két keresztbe tett díszes fejsze V betűt formált, melyben emberi koponya helyezkedett el.

A lány hangokat hallott a boltív túloldaláról. Túlságosan távolról jöttek ahhoz, hogy ki tudja venni őket, de azért hangok voltak. Mintha azt mondták volna: Erre! Kövess bennünket!

Clary felnézett a koponyára, az üres szemgödrök gunyorosan viszonozták a pillantását. Jó lett volna tudni, hol

van – Párizs alatt, vagy egy egészen más világba lépett, mint amikor az ember megérkezik a Néma Városba. Jace jutott eszébe, akit mintha egy másik életben hagyott volna magára az ágyban.

Mindent érte tett, emlékeztette magát. Hogy visszaszerezze a fiút. Átlépett a boltív alatt, és ösztönösen a mögötte induló folyosó falához simult. Némán osont előre, a hangok egyre tisztábbak lettek. A folyosón félhomály volt, de azért lehetett látni valamicskét. Pár lépésenként zöldes fényű fáklyák lobogtak, égett szagot árasztva magukból.

Clary bal oldalán hirtelen kinyílt egy ajtó, és a lány máris mindent hallott.

– Nem olyan, mint az apja – mondta valaki. A hangja reszelős volt, akár a smirgli. – Valentine szóba sem állna velünk. Rabszolgává tenne bennünket. Ettől a fiútól viszont megkapjuk ezt a világot.

Clary nagyon lassan belesett az ajtófélfa mellett. A szoba csupasz volt sima falakkal, és egyetlen bútor sem

volt benne. Egy csapat démon állt odabent. Zöldesbarna bőrükkel leginkább gyíkokra hasonlítottak, de mindegyiknek nyolc polipszerű Iába volt, ami mozgás közben száraz, csattogó hangot adott. Hatalmas, idegen fejükben mintha apró csiszolt felületekből állt volna össze fekete szemük. Clary visszanyelte a gyomrából feltörő epét. Falánk jutott eszébe, a legelső démon, amit életében látott. A gyík, a rovar és a földönkívüli groteszk kombinációjának láttán felfordult a gyomra. Még jobban odapréselte magát a falhoz, és hegyezte a fülét.

– Már ha megbízhatunk benne. – Nehéz volt megállapítani, melyik démon beszél. A lábuk összeszorult és kiengedett, ahogy mozgás közben újra meg újra megemelte duzzadó

testüket. Úgy tűnt, nincsen szájuk, de apró csápok erdeje hullámzott, amikor beszéltek.

– A Nagy Anya megbízott benne. Az ő fia. Sebastian. Hát persze hogy Sebastianról beszéltek. – De nephilim is, ők pedig ősi ellenségeink. – Az ő ellenségei is egyben. Lilith vére folyik az ereiben. – Az viszont, akit a társának nevez, ellenségeink véréből

való. Az angyaloktól származik. – Az utolsó mondatot olyan gyűlölettel mondta ki, hogy Clary úgy érezte, mintha felpofozták volna.

– Lilith gyermeke biztosított bennünket, hogy kézben tartja, és valóban engedelmesnek tűnik.

Száraz, rovarszerű kuncogás hallatszott. – Benneteket, fiatalokat túlságosan elemészt az

aggodalmaskodás. A nephilimek régóta távol tartanak bennünket ettől a világtól. Hihetetlen bőség van itt. Kiszívunk mindent, és csak száraz hamut hagyunk magunk után. Ami pedig az angyalfiút illeti, ő fog utolsónak meghalni a fajtájában. Máglyán égeljük el, amíg csak a csontjai maradnak.

Claryben feltámadt a düh. Riadtan szívta be a levegőt – alig adott ki hangot, de ennyi is elég volt. A legközelebb álló démon felkapta a fejét. Clary egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, ahogy a lény tükörszerű fekete szemének csapdájába esett.

Aztán megfordult, és futásnak eredt. Teljes erőből rohant a boltív és a sötétségbe vezető lépcső irányába. Mozgolódást hallott a háta mögül, a lények kiáltozni kezdtek, aztán kopogó, cuppogó hangok eredtek a nyomába. Hátrapillantott a válla

fölött, és rájött, hogy nincs menekvés. Kezdeti előnye ellenére a démonok máris majdnem utolérték.

Hallotta saját reszelős légzésének hangját. Ahogy megérkezett a boltívhez, megpördült, és két kézzel elkapta. Teljes erőből előrelendítette magát, bakancsos lába telibe találta az első démont, aki sikítva tántorodott hátra. Ahogy Clary ott lógott, megragadta az egyik keresztbe tett fejsze nyelét a koponya alatt, és rántott rajta egyet.

Erősen rögzítették, meg sem mozdult. A lány becsukta a szemét, összeszedte minden erejét, és újra

meghúzta a fegyvert. A fejsze éles reccsenéssel vált el a faltól, kövek és vakolat

zápora közepette. Clary guggolva ért földet, maga elé tartva a fegyvert. Nehéz volt, de alig érezte. Megint ugyanaz történt, mint a régiségboltban. Lelassult az idő, az érzékei élesebbek lettek: a levegő leheletnyi mozgását is érezte a bőrén, talpával kitapintotta a talaj apró egyenetlenségeit. Mire megvetette a lábát, az első démon már a sarkában volt, felágaskodott, tarantulára emlékeztető lábai a levegőben kalimpáltak fölötte. A csápok alatt pár nyáltól csöpögő agyar állt ki a szájából.

A fejsze mintha önszántából indult volna meg a lány kezében, és mélyen a démon mellkasába hasított. Clarynek azonnal eszébe jutott, amit Jace mondott neki arról, hogy ne a mellkast célozza, hanem a lefejezésre menjen. Nem minden démonnak volt szíve. Ezúttal azonban szerencsével járt: vagy a szívet, vagy valamilyen más létfontosságú szervet talált el. A lény nyüszítve dobálta magát, a sebéből vér bugyogott elő, aztán eltűnt. Clary a vértől lucskos fegyverrel a kezében hátratántorodott.

A démon vére fekete és büdös volt, mint a kátrány.

Ahogy a következő lény rárontott, Clary elhajolt előle, és a fejszével jó pár lábát levágta. A démon üvöltve dőlt fel, akár egy törött szék, de egy társa a dögön áttrappolva máris próbálta elérni Claryt. A lány újra lecsapott, fejszéje a démon arcába mélyedt. Clary elugrott a szerteszét fröccsenő démonvér előtt, és a lépcső mellett a falnak vetette a hátát. Tudta, ha egy is mögé kerül, vége.

A lény, amelyiknek az imént az arcába vágott, dühödten támadt rá ismét. Clary meglóbálta a fejszét, és levágta a démon egyik lábát, egy másik azonban a csuklójára tekeredett. Forró fájdalom futott végig a karján. Felkiáltott, próbálta kitépni a kezét, de a démon túl erősen szorította. Olyan volt, mintha ezer forró tűvel szurkálná a bőrét. Továbbra is sikítva, bal öklével megütötte a lény arcát ott, ahol korábban a fejszével már megsebezte. A démon felszisszent, és valamelyest lazított a szorításán, Clarynek sikerült kiszabadítania a kezét.

Szikrázó penge csapott le a semmiből, és hasított a démon koponyájába. A lény eltűnt, és Clary megpillantotta mögötte a bátyját, ragyogó szeráfpengével a kezében, ingén fekete vérfoltokkal. A helyiség üres volt, egyetlen démon rángatózott csak a földön haldokolva, levágott lábai csonkjából fekete folyadék szivárgott, akár az olaj egy összetört autóból.

Sebastian. Döbbenten meredt a fiúra. Megmentette az életét. – Tartsd magad távol tőlem, Sebastian! – sziszegte Clary. A fiú mintha meg sem hallotta volna. – A karod! Clary lenézett a még mindig gyötrelmesen lüktető jobb

csuklójára. Csészealj alakú sebek futottak körbe rajta vastag csíkban, ahol a démon szívókorongjai a bőréhez tapadtak. A

foltok egyre sötétebbek lettek, gyomorforgató kékes-feketés árnyalatot vettek fel.

A lány megint a bátyjára emelte a tekintetét. Sebastian fehér haja a sötétben olyan volt, mint valami glória. Vagy csak Clary kezdte elveszíteni a látását. A falon lévő zöld fáklyák és a Sebastian kezében izzó szeráfpenge körül is kezdett elmosódni a fény. A fiú mondott valamit, de összefolytak a szavai, mintha a víz alól jött volna a hangja.

– ...halálos méreg – hallatszott hangosabban. – Hogy juthatott ilyesmi eszedbe, Clarissa? – Időnként elhalkult, aztán újra felerősödött a hangja. A lány küszködött, hogy valahogy koncentrálni tudjon. – ...hat Dahak démon ellen egy díszfegyverrel....

– Méreg – ismételte Clary, és egy pillanatra megint tisztán látta a fiú arcát, az ijesztően feszült ráncokat a szája és a szeme körül. – Akkor, tulajdonképpen nem is mentetted meg az életemet, ugye?

Görcsbe rándult a keze, a fejsze kicsúszott az ujjai közül, és csörömpölve zuhant a földre. A pulóvere meg-megakadt a fal rücskeiben, ahogy lassan lecsúszott a földre. Nem akart semmi mást, csak elfeküdni a padlón. De Sebastian nem hagyta pihenni. A teste alá csúsztatta a kezét, felemelte, aztán elindult vele. Clary ép karját átvetette a fiú nyakán, el akarta taszítani magától Sebastiant, de minden ereje elhagyta. Szúró fájdalmat érzett a.könyökhajlatában, erős, égető érzést – egy irón érintését. Zsibbadtság terjedt az ereiben. Az utolsó, amit látott, mielőtt becsukta a szemét, a koponya volt a boltív fölött. Meg mert volna esküdni rá, hogy nevetett a szeme.

15 Magdaléna

A HÁNYINGER ÉS A FÁJDALOM egyre feszesebb örvényekben támadt újra meg újra. Clary csak homályos színeket észlelt maga körül. Érzékelte, hogy a bátyja cipeli, minden egyes lépésnél mintha jégcsákánnyal ütötték volna fejbe. Tudatában volt, hogy Sebastian nyakába kapaszkodik, és a fiú erős karja a védelmet jelenti számára – különös érzés volt, hogy éppen a bátyjánál talál menedéket, aki ráadásul érezhetően még arra is ügyelt, hogy a lehető legkevésbé zötykölődjön az ölében. Clary szinte fel sem fogta, hogy úgy kell levegő után kapkodnia. A bátyja valahonnan nagyon távolról a nevén szólította.

Aztán minden elcsendesedett. Egy pillanatra azt hitte, hogy eljött a vég: hogy meghalt, méghozzá démonok elleni harcban, mint annyian az árnyvadászok közül. Aztán megint kezdődött az égető érzés a karján, a következő pillanatban meg mintha jég áramlott volna az ereiben. Csukott szemmel próbálta leküzdeni a fájdalmat, akármit is tett vele Sebastian, olyan érzés volt, mintha egy pohár fagyos vizet löttyintettek volna az arcába. A világ lassan megszűnt forogni, a hányinger és a fájdalom örvénye lassan csillapodott, amíg már éppen csak fodrokat vetett a vérében. Megint lélegzethez jutott.

Élesen beszívta a levegőt, és kinyitotta a szemét. Kék ég.

A hátán feküdt, és a gyapjas fehér felhőkkel pettyezett végtelen kék égre meredt. Olyan volt, mint a festett égbolt az Intézet betegszobájának mennyezetén. A lány kinyújtotta fájó karját. A jobb csuklóját még mindig karkötőként fonták körül a sebek, bár időközben halványrózsaszínné fakultak. Bal karján lassan láthatatlanná sápadt az iratze, a fájdalom ellen pedig egy mendelin került a könyökhajlatába.

Mély lélegzetet vett. Falevelek illatával keveredő őszi levegőt szívott be. Látta a fák tetejét, hallotta a forgalom moraját és...

Sebastiant. A fiú halkan kuncogott magában, és Clary egyszerre rádöbbent, hogy nem a földön fekszik, hanem a bátyja ölében. Sebastian meleg volt és nyugodt, karja óvón tartotta a lány fejét. Clary testének többi része egy kissé nedves padon nyugodott.

Kapkodva felült. Sebastian megint elnevette magát. Egy kerti pad végében ült, a finoman kidolgozott kovácsoltvas karfa mellett. A sálját az ölébe hajtogatta, hogy Clary párnának használhassa, szabad kezét pedig kinyújtotta a pad támláján. Fehér ingét kigombolta, hogy elrejtse a vérfoltokat, alatta minta nélküli szürke pólót viselt. Ezüst karkötője a csuklóján fénylett. Fekete szemével mosolyogva tanulmányozta a lányt, aki olyan messze húzódott tőle, ahogy csak tudott.

– Jó, hogy ilyen alacsony vagy – mondta. – Ha magasabb lennél, baromi nehezen tudtalak volna elcipelni idáig.

Clarynek komoly erőfeszítésébe telt, hogy ne remegjen a hangja.

– Hol vagyunk?

– A Jardin du Luxembourgban. A Luxembourg-kertben. Nagyon kellemes park. Olyan helyre kellett hozzalak, ahol lefekhetsz, és az utca közepe nem tűnt igazán alkalmasnak.

– Igen, van egy szó arra, ha otthagynak valakit meghalni az utca közepén. Cserbenhagyásos gázolás.

– Az két szó, és cserbenhagyásos gázolásról igazából csak akkor beszélünk, ha a tettes személyesen üti el az áldozatot. – Összedörzsölte a két tenyerét, mintha melegedni próbálna. – Különben is, miért hagytalak volna meghalni az utca közepén, ha egyszer annyit strapáltam magam, hogy megmentsem az életed?

Clary nyelt egyet, és lenézett a karjára. A sebek még halványabbak lettek. Ha nem tudta volna, hol keresse őket, talán észre sem veszi egyiket sem.

– Miért tetted? – Mit miért tettem? – Miért mentetted meg az életem? – A húgom vagy. A reggeli fényben némi szín költözött a fiú arcába. Halvány

égésnyomok látszottak a nyakán, ahol a démonvér ráfröccsent. – Eddig nem érdekelt, hogy a húgod vagyok. – Tényleg? – Sebastian végigmérte a lányt fekete szemével.

Clarynek eszébe jutott, amikor Jace megjelent a lakásában, miután megküzdött a Falánk démonnal, és haldoklott a mérgétől. A fiú akkor éppen úgy meggyógyította, mint most Sebastian, és éppen úgy vitte a karjában. Talán már a kettejüket egymáshoz kötő varázslat előtt is több közös volt bennük, mint Clary hinni akarta. – Apánk meghalt – mondta a fiú. – Nincsen más rokonunk. Te és én, mi vagyunk az utolsók. Az utolsó Morgensternek. Te vagy az egyetlen ember, akinek az ereiben

ugyanaz a vér folyik, mint az enyémben. Aki olyan vagy, mint én.

– Tudtad, hogy követlek – szólt Clary. – Persze, hogy tudtam. – És hagytad. – Látni akartam, mit teszel. És elismerem, nem számítottam

rá, hogy ide le is utánam jössz. Bátrabb vagy, mint hittem. – Felvette a sálat az öléből, és a nyaka köré tekerte. A park kezdett megtelni térképet szorongató turistákkal, gyerekeiket cipelő anyákkal, a padokon pipázó öregemberekkel. – Sosem nyerted volna meg a csatát.

– Megnyerhettem volna. A fiú szája egy pillanatra felfelé görbült, mintha akaratlanul

mosolyodott volna el. – Talán. Clary megtörölte bakancsa talpát a harmattól nedves fűben.

Esze ágában sem volt köszönetet mondani Sebastiannak. Semmiért.

– Miért közösködsz démonokkal? – kérdezte. – Hallottam, amikor rólad beszélgettek. Tudom, mit teszel...

– Nem, nem tudod. – A mosoly eltűnt, helyét a régi felsőbbrendűség vette át. – Először is, ezek nem azok a démonok voltak, akikkel közösködöm, csak a testőreik. Ezért voltak másik szobában, és ezért nem láttál velük. A Dahak démonok nem valami okosak, inkább sunyik, kemények és agresszívek. Szóval, nem igazán jól tájékozottak a valódi történésekkel kapcsolatban. Csak a gazdáiktól, a nagyobb démonoktól hallott pletykákat szajkózzák. Velük találkoztam.

– És ettől jobban kéne éreznem magam? A fiú áthajolt a padon.

– Nem az a célom, hogy jobban érezd magad. Az igazat próbálom elmondani.

– Nem csoda, hogy úgy nézel ki, mint akinek allergiás rohama van – jegyezte meg Clary, bár ez éppenséggel nem volt igaz. Sebastian bosszantóan nyugodtnak tűnt, noha összeszorított szája és a halántékán lüktető ér azt sugallta, hogy nem olyan higgadt, mint amilyennek mutatja magát. – A Dahakok azt mondták, át fogod adni ezt a világot a démonoknak.

– Szerinted, képes lennék ilyesmire? A lány szótlanul nézett vissza rá. – Nem azt mondtad, hogy adsz nekem egy esélyt? –

kérdezte Sebastian. – Nem az vagyok, aki akkor voltam, amikor Alicantéban

találkoztunk. – Tiszta volt a tekintete. – Meg aztán, nem én vagyok az egyetlen ismerősöd, aki hitt Valentine-ban. Az apám volt. Az apánk. Nem könnyű kételkedni azokban a dolgokban, amiket egész gyerekkorodban igaznak gondoltál.

Clary karba fonta a kezét. A levegő friss volt, de hideg, az időjárás kezdett téliesre fordulni.

– Igen, ez igaz. – Valentine tévedett – mondta a fiú. – Megszállottan hitt

benne, hogy a Klávé ártott neki, és nem érdekelte más, csak hogy bebizonyítsa nekik a saját igazát. Meg akarta idézni az Angyalt, be akarta jelenteni az árnyvadászoknak, hogy ő Jonathan Shadowhunter új megtestesülése, a Klávé vezetője, és az ő útja a helyes út.

– Nem éppen ez történt. – Tudom, mi történt. Lilith elmesélte – jegyezte meg

félvállról, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne, hogy az

ember vált néhány szót minden boszorkánymesterek anyjával. – Ne áltasd magad azzal, hogy az Angyal együttérzésének tudod be azt, amit végül tett, Clary. Az angyalok hidegek, mint a jégcsap. Raziel azért gurult dühbe, mert Valentine megfeledkezett minden árnyvadász küldetéséről.

– Azaz? – Arról, hogy démonokat öljenek. Ez a feladatunk. Nyilván

te is hallottad, hogy az utóbbi időben egyre több démon özönlik a világunkba, és hogy fogalmunk sincs róla, hogyan tartsuk távol őket.

Clary fölében szavak visszhangoztak, valami, amit Jace mintha még egy előző életben mondott volna neki, amikor először jártak a Néma Városban. Talán megakadályozhatnánk, hogy a démonok idejöhessenek, de még soha senki nem jött rá a módjára. Ami azt illeti, egyre több és több démon érkezik hozzánk. Régebben csak kisebb inváziók voltak, amiket könnyen kordában lehetett tartani. De már az én életemben egyre többen és többen özönlöttek hozzánk az átjárókon keresztül. A Klávénak folyton árnyvadászokat kell kiküldenie, és sokszor bizony nem jönnek vissza.

– Hamarosan nagy háború kezdődik a démonokkal, és a Klávé szánalmasan felkészületlen – mondta Sebastian. – Ennyiben igaza volt apámnak. Túlságosan begyöpösödtek, nem törődnek a jelekkel, és eszük ágában sincs semmin változtatni. Nem kívánom az alvilágiak teljes elpusztítását, mint Valentine, de aggódom, hogy a Klávé vaksága az árnyvadászok által védett világ alkonyát jelenti majd.

– Higgyem el, hogy érdekel, mi történik ezzel a világgal? – Hát, én is itt élek – felelte Sebastian szelídebben, mint

Clary várta volna. – Néha, különleges helyzetekben különleges

megoldásokra van szükség. Ahhoz, hogy elpusztítsuk az ellenséget, előbb meg kell értenünk, sőt tárgyalni vele. Ha elérem, hogy azok a nagyobb démonok megbízzanak bennem, idecsábíthatom őket, ahol elpusztíthatjuk mindegyiket a követőikkel együtt. Ezzel megfordíthatjuk a dolgok menetét. A démonok tudni fogják, hogy ez a világ nem olyan könnyű préda, mint képzelték.

Clary megrázta a fejét. – És ezt csak így kettesben fogjátok véghezvinni? Te meg

Jace? Elég imponálóak vagytok, félre ne érts, de azért... Sebastian felállt. – Tényleg nem tudod elképzelni, hogy rendesen

végiggondoltam, igaz? – Ahogy végignézett a lányon, az őszi szél az arcába fújta fehér haját. – Gyere velem! Mutatok valamit.

A lány habozott. – Jace... – Még alszik. Hidd el, tudom! – Sebastian kinyújtotta a

kezét. – Gyere velem, Clary! Ha nem hiszed el, hogy van egy tervem, talán bebizonyíthatom neked.

Clary a fiúra meredt. Képek bucskáztak a fejében, mint egy marék aláhulló konfetti: a prágai régiségbolt, a sötétségbe vesző levélmintás aranygyűrű, Jace, ahogy őt ölelte az alkóvban, a holttestekkel teli akváriumok. Sebastian egy szeráfpengével a kezében.

Bebizonyíthatom neked. Megfogta a fiú kezét, és hagyta, hogy talpra segítse.

Nem kevés vita után, de végül megegyeztek, hogy a jófiúk

csapatának kellően félreeső helyet kell választania Raziel megidézéshez.

– Nem idézhetünk meg egy húsz méter magas angyalt a Central Park közepén – jegyezte meg szárazon Magnus. – Az még talán New Yorkban is feltűnne.

– Raziel húsz méter magas? – kérdezte Isabelle. Egy fotelben terpeszkedett, amit az asztalhoz húzott. Sötét karikák látszottak a szeme alatt. Alechez, Magnushoz és Simonhoz hasonlóan ő is borzasztóan kimerült. Órák óta ébren voltak, és Magnus könyveit bújták. Némelyiket olyan régen nyomtatták, hogy a lapjai nem voltak vastagabbak a hagymahéjnál. Isabelle és Alec is olvasott görögül meg latinul, viszont a fiú jobban értett a démonnyelvekhez. Persze, így is akadt jó pár, amivel csak Magnus boldogult. Maia és Jordan hamarosan rájött, hogy máshol többet tud segíteni, és elment a rendőrőrsre, hogy megnézze Luke-ot. Eközben Simon más módon próbálta hasznossá tenni magát – ételt és kávét hozott, Magnus utasításai szerint lemásolta a szimbólumokat, újabb adag papírt és ceruzát kerített, még Miau Ce-tungot is megetette, aki hálából egy szőrcsomót öklendezett Magnus konyhájának padlójára.

– Valójában csak tizennyolc méter magas, de szeret túlozni – felelte Magnus. A fáradtság nem tett jót a hangulatának. A haja felfelé állt, a kézfejére csillámpor tapadt, ahol korábban a szemét dörzsölte. – Angyal, Isabelle. Nem tanultál semmit?

A lány bosszúsan csettintett a nyelvével. – Valentine a pincéjében idézett meg egy angyalt. Nem

értem, miért kell ekkora hely... – Mert Valentine egy klasszissal nagyobb király, mint én –

csattant fel Magnus, és ledobta a tollát. – Figyelj...

– Ne kiabálj a húgommal! – szólt közbe Alec csendesen, de határozottan. Magnus meglepetten pillantott rá. – Isabelle – folytatta a fiú –, amikor megjelennek a földi dimenzióban, az angyalok mérete az erejüktől függően változik. Az az angyal, akit Valentine idézett meg, Raziel alatt állt rangban. Ha pedig egy még magasabb rangú angyalt, Mihályt vagy Gábrielt idéznénk meg...

– Egyetlen pillanatra sem tudnám itt tartani őket – jegyezte meg halkan Magnus. – Részben, azért éppen Razielt választottuk, mert reméljük, hogy az árnyvadászok teremtőjeként ő legalább valamelyes megértést tanúsít a helyzet iránt. Egy kisebb hatalmú angyal talán nem is tudna segíteni, egy nagyobb hatalmú pedig... nos, ha valami félresikerülne...

– Lehet, hogy nem csak én halnék meg – fejezte be a gondolatot Simon.

Magnus fájdalmas kípet vágott, Alec pedig lenézett az asztalon szétszórt papírokra. Isabelle Simon kezére tette a kezét.

– Nem hiszem el, hogy itt ülünk, és arról beszélgetünk, melyik angyalt idézzük meg – mondta. – Egész életemben az Angyal nevére esküdtünk. Tudjuk, hogy a hatalmunk az angyaloktól származik. De a gondolat, hogy láthatok egyet.. El sem tudom képzelni. Ha belegondolok... Túlságosan nagy dolog.

Csend telepedett a szobára. Magnus komor tekintetét látva Simon elgondolkodott, ő látott-e már valaha angyalt. Azon elmélkedett, hogy ildomos lenne-e megkérdeznie, de mobiltelefonja hirtelen rezegni kezdett, és megkímélte a döntéstől.

– Egy pillanat – mormogta, és felállt. Az egyik oszlopnak támaszkodva kinyitotta a telefont. Maiától jött SMS – nem is egy.

JÓ HÍR! LUKE MAGÁHOZ TÉRT, ÉS BESZÉL. ÚGY TŰNIK, RENDBE FOG JÖNNI.

Simonon átfutott a megkönnyebbülés hulláma. Végre jó hír! Összecsukta a telefont, és megérintette a gyűrűt az ujján. Clary?

Semmi. Nyelt egyet, próbálta elfojtani az idegességét. A lány

valószínűleg csak alszik. Felnézett, és látta, hogy az asztal körül ülő három ember őt bámulja.

– Ki hívott? – kérdezte Isabelle. – Maia. Azt mondja Luke magához tért, és beszél. Meg fog

gyógyulni. – Megkönnyebbült hangok hallatszottak, de Simon továbbra is csak a gyűrűt bámulta az ujján. – Eszembe jutott valami.

Isabelle az imént felpattant, és elindult a fiú felé, de most aggodalmas tekintettel torpant meg, amit Simon meg tudott érteni. Újabban elég öngyilkos ötletekkel állt elő.

– Mi az? – kérdezte a lány. – Mekkora helyre van szükségünk Raziel megidézéshez? –

kérdezte Simon. Magnus felnézett a könyvéből. – Kell vagy másfél kilométer. Víz jó lenne. Mint a Lyn-tó... – Luke farmja – mondta Simon. – Északon. Egy-két

órányira van. Most biztosan be van zárva, de tudom, merre kell menni. És tó is van. Nem olyan nagy, mint a Lyn, de...

Magnus becsukta a könyvet. – Ez nem is hülyeség, Seamus.

– Egy-két óra? – kérdezte Isabelle, és felnézett az órára. – Odaérhetnénk...

– Jaj, dehogy – szakította félbe Magnus. Eltolta magától a könyvet. – Határtalan és figyelemreméltó a lelkesedésed, Isabelle, de én egyelőre túlságosan fáradt vagyok egy tisztességes megidéző varázslathoz. Márpedig ebben az ügyben nem lenne jó ötlet túl nagy rizikót vállalni. Azt hiszem, ebben mindannyian egyetérthetünk.

– Akkor mikor? – kérdezte Alec. – Legalább néhány órát aludnunk kell előtte – felelte a

boszorkánymester. – Azt mondom, induljunk kora délután. Sherlock... bocs, Simon, addig hívd fel Jordant, és kérdezd meg, hogy kölcsönadná-e a furgonját! Most pedig... – Félretolt egy stóc papírt. – Megyek az ágyba. Isabelle, Simon, használjátok csak megint a vendégszobát, ha gondoljátok!

– Két külön vendégszoba jobb lenne – mormogta Alec. Isabelle kérdő pillantással fordult Simon felé, de a fiú már

elő is vette a zsebéből a telefonját. – Oké – szólt. – Délre visszajövök, de előbb el kell intéznem

valami fontosat.

Nappali fénynél kiteljesedtek Párizs keskeny, kanyargós utcái, széles sugárútjai, palatetős aranyszínű épületei csakúgy, mint a várost hosszú sebhelyként csillogva átszelő folyó. Bár Sebastian azt állította, bebizonyítja Clarynek, hogy van terve, jóformán egy szót sem szólt, miközben végigsiettek egy művészeti galériákkal meg poros öreg könyveket áruló boltokkal teli utcán, és megérkeztek a Quai des Grands Augustins-hez a folyó partján.

A lány megborzongott a Szajnáról fújó hideg szélben. Sebastian letekerte a sálat a nyakából, és átnyújtotta neki. A fekete és fehér gyapjúból szőtt holmi megőrizte a fiú bőrének melegét.

– Ne hülyéskedj már! – mondta Sebastian. – Fázol. Vedd fel!

Clary a nyaka köré csavarta a sálat. – Kösz – mondta ösztönösen. Grimaszra húzta a száját. Tessék. Megköszönt valamit Sebastiannak. Várta, hogy

villám sújt le a fellegekből, és agyoncsapja, de semmi sem történt.

A fiú értetlenül nézett rá. – Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki rögtön tüsszenteni fog. – Jól. – A sálon citrusos kölni illata keveredett a fiú testének

kipárolgásával. Clary nem is tudta, milyen szagot várt. Továbbindultak. Sebastian ezúttal lassított, a lány mellett lépdelt, és menet közben elmagyarázta, hogy a város hatodik kerületéből éppen áthaladnak az ötödikbe, a Latin negyedbe, a híd pedig, ami a távolban szeli át a folyót, a Pont Saint-Michel. Clarynek feltűnt, hogy sok fiatal sétál el mellettük: maga korabeli vagy valamivel idősebb lányok elképesztően stílusos szűk nadrágokban és hihetetlenül magas sarkú cipőkben, a Szajnáról fújó szélben lobogó hajjal. Jó páran közülük elismerő tekintettel mérték végig Sebastiant, de a fiú mintha észre sem vette volna őket.

Jace-nek bezzeg feltűnt volna, gondolta a lány. Sebastian valóban szemrevaló volt hófehér hajával és fekete szemével. Clary már az első találkozásukkor is jóképűnek találta, pedig akkor feketére festette a haját, ami őszintén szólva, nem állt neki valami jól. Így sokkal jobban festett. Fakó haja mellett

pirospozsgásabbnak tűnt a bőre, és az ember tekintete óhatatlanul is arca kellemes formáira siklott. A hajánál egy árnyalatnyival sötétebb szempillája hosszú volt, és kissé kunkorodott, éppen, mint Jocelyné – micsoda igazságtalanság! Miért nem ő örökölte a kunkorodó szempillákat? És miért nem volt Sebastian arcán egyetlen árva szeplő sem?

– Szóval – szakította félbe Clary a fiút egy mondat kellős közepén –, kik vagyunk?

Sebastian a szeme sarkából pillantott a lányra. – Hogyhogy, kik vagyunk? – Azt mondtad, mi vagyunk az utolsó Morgensternek. A

Morgenstern német név – mondta Clary. – Szóval, kik vagyunk, németek? Mi a történetünk? Miért nincsenek mások is rajtunk kívül?

– Semmit sem tudsz Valentine családjáról? – Sebastian hangjában hitetlenség csendült. Megállt a Szajna partján futó kőkorlát mellett a járdán. – Anyád sosem mesélt semmit?

– A te anyád is, és nem, nem mesélt. Valentine nem a kedvenc beszédtémája.

– Az árnyvadásznevek két elemből állnak – mondta lassan a fiú, és felkapaszkodott a korlát tetejére. Lenyújtotta a kezét, Clary pedig megragadta, és felugrott mellét. A Szajna szürkészöld csíkja ott futott alattuk, a légypi-szoknyi turistahajók komótosan csorogtak tova. – Fair-child, Light-wood, White-law. A Morgenstern hajnalcsillagot jelent. Német név, de a család svájci volt.

– Volt? – Valentine-nak nem születtek testvérei – felelte Sebastian.

– Az apját, a mi nagyapánkat alvilágiak ölték meg, a nagybátyja pedig csatában halt meg. Utána nem maradtak

gyerekek. Ez... – felemelte a kezét, és megérintette Clary haját – Fairchild-örökség. Arról az oldalról angol vér is jött a családba. Én jobban hasonlítok a svájci vonalra. Ahogy Valentine is.

– Tudsz valamit a nagyszüleinkről? – kérdezte Clary, aki azon kapta magát, hogy szándéka ellenére érdekli a dolog.

Sebastian leengedte a kezét, és leugrott a falról. Felnyújtotta a kezét Clarynek, ő pedig megragadta, és követte a fiút a járdára. Ahogy földet ért, nekiütközött Sebastian izmos, meleg mellkasának. Egy arra járó lány féltékeny pillantást vetett felé, mire Clary gyorsan elhúzódott. Legszívesebben a lány után kiabált volna, hogy Sebastian csak a bátyja, és különben is gyűlöli. Nem tette.

– Az anyai nagyszüleinkről semmit sem tudok – felelte a fiú. – Honnan is tudhatnék? – Félmosolyra húzta a száját. – Gyere, megmutatom az egyik kedvenc helyemet.

Clary hátralépett. – Emlékeim szerint azt mondtad, bebizonyítod, hogy van

egy terved. – Mindent a maga idejében. – Sebastian elindult, és egy

pillanattal később a lány is követte. Tudd meg, mit tervez. Addig jópofizz vele. – Valentine apja sokban hasonlított hozzá – folytatta a fiú. – Az erőben hitt. „Isten kiválasztott harcosai vagyunk.” Ilyeneket mondogatott. A fájdalomtól keményebb lesz az ember. A veszteségtől erősebb. Amikor meghalt...

– Valentine megváltozott – szólt közbe Clary. – Luke mondta.

– Imádta és gyűlölte az apját. Ezt talán megértheted, ha Jace-re gondolsz. Valentine úgy nevelt bennünket, ahogy az

apja nevelte őt. Az ember mindig az ismerős dolgokhoz tér vissza.

– De Jace... – mondta Clary. – Valentine nem csak harcolni képezte ki. Nyelveket is tanított neki, zenét is...

– Jocelyn hatására. – Sebastian kelletlenül mondta ki az anyjuk nevét, mintha viszolyogna tőle. – Úgy gondolta, hogy Valentine-nak értenie kellene a könyvekhez, a művészetekhez, a zenéhez is, nem csak az öldökléshez. Aztán apánk ezt továbbadta Jace-nek.

A bal oldalukon kék kovácsoltvas kapu emelkedett. Sebastian bebújt alatta, és intett a lánynak, hogy kövesse. Clarynek nem kellett lehajolnia, ahogy zsebre vágott kézzel engedelmeskedett.

– És neked? – kérdezte. A fiú felemelte a kezét. Kétségbevonhatatlanul az anyjuk

keze volt ügyes, hosszú ujjakkal: az a fajta kéz, amibe ecset vagy toll való.

– Én a háború hangszerein tanultam megjátszani, és vérrel tanultam meg festeni – felelte. – Nem vagyok olyan, mint Jace.

Keskeny utcácskában jártak két sor épület között. A házak a Párizsra annyira jellemző aranyszínű kövekből épültek, tetejük zölden ragyogott a napfényben. Kockaköveken jártak, autókat vagy motorokat nem láttak sehol. Balra egy kávéház kovácsoltvas rúdra erősített facégére utalt rá egyedül, hogy a kanyargós utcában kereskedők is akadnak.

Sebastian követte a lány tekintetét. – Azért tetszik ez a hely, mert olyan, mintha a múlt

században járnánk. Nem hallani motorzúgást, nincsenek neonfények. Csak... békesség.

Clary a fiúra meredt. Hazudik, gondolta. Sebastiannak nincsenek ilyen gondolatai. Sebastiant, aki megpróbálta porig égetni Alicantét, nem érdekelheti a békesség.

Aztán eszébe jutott, hol nőtt fel a fiú. A saját szemével sosem látta a helyet, de Jace mesélte, milyen volt. Egy kis ház a völgyben, nem messze Alicantétól. Az éjszakák csendesek lehettek, az égen számtalan csillag ragyoghatott. De vajon hiányoznak Sebastiannak ezek a dolgok? Hiányozhatnak-e neki egyáltalán? Képes ilyen érzelmekre, valaki, aki igazából még csak nem is ember?

Nem zavar?, akarta kérdezni. Nem zavar, hogy abban a városban jársz, ahol a valódi Sebastian Verlac felnőtt és élt, amíg véget nem vetettél az életének? Ezeket az utcákat járod, és az ő nevét viseled, miközben tudod, hogy valahol a nagynénje gyászolja? És hogy értetted, amikor azt mondtad, hogy azt hitted, nem fog ellenállni?

Sebastian fekete szemével elgondolkodva méregette a lányt. Clary tudta, hogy van némi maró humora, ami alkalmasint meglehetősen emlékeztetett Jace szellemességére. De a fiú ezúttal nem mosolyodott el.

– Gyere! – szólt, kizökkentve Claryt a gondolataiból. – Ezen a helyen adják a legjobb forró csokit Párizsban.

A lány nem tudta, hogyan ellenőrizhetné, hogy ez igaz-e, hiszen először járt a városban. Miután azonban leültek, el kellett ismernie, hogy a forró csoki valóban kitűnő. Ott helyben készítették el a kis faasztalnál egy kék kerámiakancsóban tejszínnel, csokoládéporral és cukorral. A végeredményként kapott kakaó olyan sűrű lett, hogy megállt benne a kanál. Croissant-t is rendeltek, és az italba mártogatták.

– Tudod, ha kérsz még egy croissant-t, hoznak ám – mondta Sebastian, hátradőlve a magas támlájú széken. Clarynek időközben feltűnt, hogy messze ők a legfiatalabbak az egész helyen. – Úgy estél neki annak a kajának, mint egy torkos borz.

– Éhes vagyok. – A lány rántott egyet a vállán. – Figyelj, ha mondani akarsz valamit, mondd! Győzz meg!

Sebastian előredőlt, és az asztalra könyökölt. Clarynek eszébe jutott az előző éjszaka, amikor a fiú szemébe nézett, és látta az ezüstgyűrűt az írisze körül.

– Gondolkodtam azon, amit tegnap este mondtál. – Tegnap este hallucináltam. Fogalmam sincs, miket

mondtam. – Megkérdezted, kié vagyok – emlékeztette Sebastian. Clary kezében megállt a kávésbögre félúton a szája felé. – Tényleg? – Igen. – Sebastian intenzíven tanulmányozta a lány arcát. –

És nem tudom a választ. Clary letette a bögrét. Hirtelen nagyon kényelmetlenül

érezte magát. – Nem kell, hogy valakié legyél – szólt. – Ezt csak úgy

mondani szokás. – Viszont, hadd kérdezzek tőled valamit. Szerinted, meg

tudsz nekem bocsátani? Gondolod, a magamfajta egyáltalán reménykedhet feloldozásban?

– Nem tudom. – Clary megragadta az asztal peremét. – Mármint a feloldozásról, mint vallási koncepcióról nem sokat tudok, legfeljebb a hétköznapi megbocsátást ismerem. – Mély lélegzetet vett, tudta, hogy csak hablatyol. Volt valami Sebastian tekintetében, ami azt sugallta, hogy tőle várja a válaszokat olyan kérdésekre, amikre senki más nem felelhet. –

Annyi biztos, hogy a megbocsátást ki kell érdemelni. Meg kell változni. Bűnbánatot tanúsítani... és mindent jóvátenni.

– Jóvátenni – visszhangozta Sebastian. – Helyrehozni, amit tettél. – Clary lenézett a bögréjére. Amit

Sebastian tett, azt semmivel sem lehetett helyrehozni. – Ave atque vale – mondta Sebastian a forró csokijába

meredve. Clary felismerte a latin kifejezést, amit az árnyvadászok

általában a halottaik búcsúztatásakor használtak. – Miért mondod ezt? Nem haldoklom. – Tudod, hogy egy versből van – felelte a fiú. – Catullus

írta. „Frater, ave atque vale.” „Vedd búcsúm, testvér, áldjon örökre az ég.” Hamvakról beszél, halotti rítusokról, a saját fivére halála miatt érzett gyászáról. Még fiatal voltam, amikor megtanultatták velem a verset, és nem tudtam átérezni. Nem fogtam fel... sem a gyászát, sem a veszteségét. Abba sem gondoltam bele, milyen lehet, ha az ember meghal, és senki sem gyászolja. – Hirtelen felnézett. – Szerinted, milyen lett volna, ha Valentine téged is velem együtt nevelt volna fel? Szerettél volna?

Clary örült, hogy korábban letette a bögréjét, mert ha most a kezében van, biztosan leejti.

Sebastian nem félénken, az ilyesféle bizarr kérdésekhez dukáló zavart tekintettel nézett rá, inkább úgy, mint egy kíváncsi földönkívüli.

– Nos – szólt a lány –, a bátyám vagy. Szerettelek volna, mert... muszáj lett volna.

A fiú ugyanazzal a rezzenéstelen, intenzív tekintettel nézett rá. Clary azon gondolkodott, megkérdezze-e, hogy ez esetben Sebastian is szerette volna-e őt. A nővéreként. Csakhogy az

volt az érzése, hogy a fiúnak sejtelme sincs, mi hogyan alakult volna.

– De nem Valentine nevelt fel – folytatta végül. – Ami azt illeti, én öltem meg.

Maga sem tudta, miért mondta ezt. Talán kíváncsi volt rá, ki tudja-e zökkenteni a fiút. Végül is Jace szerint Valentine volt az egyetlen ember, akit valaha szeretett.

Sebastiannak a szeme sem rebbent. – Valójában az Angyal ölte meg. Bár az igaz, hogy miattad

történt. – Ujjai mintákat rajzoltak a kopott asztallapra. – Tudod, amikor először találkoztunk Idrisben, azt reméltem... azt hittem, olyan leszel, mint én. Aztán kiderült, hogy nyomokban sem hasonlítasz hozzám, és én gyűlöltelek. Aztán amikor feltámasztottak, és Jace-től megtudtam, mit tettél, rájöttem, hogy tévedtem veled kapcsolatban. Mégis is olyan vagy, mint én.

– Ezt már tegnap este is mondtad – szólt közbe Clary. – De nem...

– Megölted apánkat – mondta halkan a fiú. – És nem érdekel. Egy pillanatig sem bántad meg, igaz? Valentine rendszeresen véresre verte Jace-t élete első tíz évében, Jace-nek mégis hiányzik. Meggyászolta, pedig nem is egy vérből valók. Neked viszont az apád volt, megölted, és egyetlen álmatlan éjszakád sem volt miatta.

A lány tátott szájjal meredt Sebastianra. Ez igazságtalan volt! Annyira igazságtalan. Valentine-ban sosem az apját látta, hiszen a férfi nem is szerette őt – csak egy szörnyeteget, akinek meg kellett halnia. Azért ölte meg, mert nem volt más választása.

Lelki szemei előtt akaratlanul is megjelent Valentine, amint Jace mellkasába mártja a pengéjét, majd a karjában tartja a haldokló fiú testét. Valentine sírt, miután megölte a fiát. Clary viszont egyetlen könnycseppet sem ejtett apjáért. Soha eszébe sem jutott.

– Igazam van, ugye? – kérdezte Sebastian. – Mondd, hogy tévedek! Mondd, hogy nem vagy olyan, mint én!

Clary lenézett a kihűlt csokoládéra. Úgy érezte magát, mintha a fejében hirtelen támadó örvény beszippantotta volna minden gondolatát,

– Azt hittem, szerinted Jace olyan, mint te – szólt végül fojtott hangon. – Azt hittem, ezért akartad, hogy veled legyen.

– Szükségem van Jace-re – felelte Sebastian. – De ő a szíve mélyén nem olyan, mint én. Ellentétben veled. – Felállt. Valamikor menet közben kifizethette a számlát, Clary nem emlékezett rá. – Gyere!

Sebastian kinyújtotta a kezét. Clary nem fogta meg, de felállt, és mechanikus mozdulatokkal megigazította a sálat a nyakában. A forró csoki, amit megivott, savként marta a gyomrát. Sebastian nyomában kilépett a kávézóból az utcára, ahol a fiú megtorpant, és felnézett az égre.

– Nem vagyok olyan, mint Valentine – jelentette ki Clary, ahogy megállt mellette. – Anyánk...

– A te anyád – vágott közbe a fiú. – Engem gyűlölt. Most is gyűlöl. Láttad. Meg akart ölni. Ha azt akarod mondani, hogy anyádra ütöttél, hát rendben. Jocelyn Fairchild könyörtelen. Mindig is az volt. Hónapokig, talán évekig úgy tett, mintha szeretné apánkat, csak hogy információt gyűjtsön róla, és elárulja. Megszervezte a felkelést, és végignézte, ahogy a férje barátait lemészárolják. Ellopta az emlékeidet. Ezt

megbocsátottad már neki? És tényleg elhiszed, hogy amikor elmenekült Idrisből, úgy tervezte, hogy engem is magával visz? Nyilván megkönnyebbült a gondolattól, hogy már nem élek...

– Nem! – csattant fel Clary. – Volt egy doboza a csecsemőkori dolgaiddal. Elő-elővette, és sírt fölötte. Minden évben a születésnapodon. Tudom, hogy ott van a szobádban.

Sebastian elhúzta vékony, elegáns száját. Elfordult a lánytól, és nekivágott az utcának.

– Sebastian! – kiáltott utána Clary. – Sebastian, várj! – Maga sem tudta, miért akarja, hogy a fiú visszajöjjön. Tény és való, fogalma sem volt róla, hogy hol van, és hogyan találhatna vissza a lakásba, de nem csak erről volt szól. A sarkára akart állni, és be akarta bizonyítani a fiúnak, hogy nem az, akinek hiszi. Felemelte a hangját: – Jonathan Christopher Morgenstern!

A fiú lassan megfordult, és kíváncsian nézett Claryre. A lány elindult felé, ő pedig fekete szemét összehúzva, fejét

félrebillentve várta. – Lefogadom, hogy még a második keresztnevemet se tudod

– mondta Clary. – Adele. – Volt valami muzikális abban, ahogy Sebastian

kimondta a szót. Valami bensőségesség, amitől a lány feszélyezve érezte magát. – Clarissa Adele.

Clary a fiú mellé ért. – Miért lettem Adele? Soha nem tudtam. – Én sem – felelte a fiú. – Annyi biztos, hogy Valentine egy

pillanatig sem akart Clarissa Adele-nek hívni. A Seraphina nevet szánta neked az anyja után. A nagyanyánk után. – Megfordult, és újra nekiindult. Clary ezúttal tartotta vele a lépést. – Miután nagyapánkat megölték, ő is meghalt.

Szívrohamban. Valentine mindig azt mondta, hogy a gyász vitte el.

Clary Amatisra gondolt, aki soha nem felejtette el első szerelmét, Stephent. Meg Stephen apjára, aki a gyászba halt bele. Meg az inkvizítorra, aki az egész életét a bosszúnak szentelte. Meg Jace anyjára, aki a csuklóját vagdosta a férje halála után.

– Mielőtt a nephilimekkel találkoztam, azt mondtam volna, hogy a gyászba lehetetlen belehalni.

Sebastian szárazon felkacagott. – Mi nem úgy alakítunk ki kötelékeket, mint a mondénok –

mondta. – Vagyis, néha persze igen. Nem vagyunk egyformák. Mindenesetre a közöttünk lévő kötelékek általában erősek és elszakíthatatlanok. Ezért nem jövünk ki valami jól azokkal, akik nem a mi fajtánkhoz tartoznak. Alvilágiakkal, mondénokkal...

– Anyám egy alvilágihoz megy férjhez – jegyezte meg szíven ütve Clary. Megálltak egy szögletes kőépület előtt, kékre festett zsalukkal. Majdnem az utca végén jártak.

– Valaha ő is nephilim volt – magyarázta Sebastian. – És nézd meg apánkat! Anyánk elárulta, elhagyta, mégis azzal töltötte az életét, hogy megtalálja, és rávegye, hogy menjen vissza hozzá. Az a teli ruhásszekrény... – Megrázta a fejét.

– De Valentine azt mondta Jace-nek, hogy a szeretet gyengeség – mondta Clary. – Hogy tönkreteszi az embert.

– Te nem így gondolkodnál, ha a fél életedet azzal töltenéd, hogy egy nőt hajszolsz, akit képtelen vagy elfelejteni annak ellenére, hogy kifejezetten rühell téged? Ha azzal kéne együtt élned, hogy az ember, akit a világon a legjobban szerettél, hátba szúrt, és megforgatta benned a kést? – Egy pillanatra

közelebb hajolt, annyira, hogy a lélegzete megmozgatta a lány haját. – Talán több van benned anyánkból, mint apánkból, de nem mindegy? Könyörtelen és jégszívű vagy, Clarissa. Ne is próbálj meggyőzni róla, hogy tévedek.

Sarkon fordult, mielőtt a lány válaszolhatott volna, és felsietett egy kék zsalus ház bejáratához vezető lépcsőn. Kapucsengők sora futott végig a falon, mindegyikhez kézzel írt névtábla tartozott. A fiú megnyomta a Magdaléna névhez tartozó gombot, és várt. Nemsokára rekedtes hang szólalt meg a hangszóróból.

– Qui est la? – C’est le fils et la fille de Valentine – mondta a fiú. – Nous

avions rendezvous. Rövid csend után zümmögő hang hallatszott. Sebastian

felrántotta az ajtót, aztán nyitva tartotta, amíg udvariasan maga elé engedte Claryt. A lépcsők fából készültek, olyan kopottak és simák voltak, mint egy hajó teste. Némán caplattak a legfelső emeletre, ahol a lépcsőfordulóban résnyire nyitott ajtó várta őket. Sebastian lépett be rajta először, Clary pedig követte.

Nagy, levegős térben találta magát. A falak és a függönyök is fehérek voltak. Az egyik ablakon keresztül a lány kilátott az éttermekkel és butikokkal teli utcára. Odalent autók húztak el, de a hangjuk nem szűrődött fel a lakásba. A padló deszkáit fényesre csiszolták, a bútorok fehérre festett fából készültek, kivéve a színes díszpárnákkal teli kárpitozott kanapét. A tetőbe vágott ablakon keresztül beáramló fény egy hosszú faasztalra esett. Körülette festőállványok álltak, de mindegyiket vásznakkal takarták le, így a rajtuk lévő képek rejtve maradtak. A falra erősített fogason festékfoltos kötény lógott.

Egy nő állt az asztal mellett. Clary ránézésre nagyjából Jocelynnel gondolta egyidősnek, de rengeteg apróság tette bizonytalanná a korát. Testét formátlan fekete köpeny rejtette, csak egyik fehér keze, a nyaka és az arca látszott ki. Mindkét orcáját vastag fekete rúna borította a fülétől az ajkáig. Clary még nem látott hozzájuk hasonló jelet, de érzékelte a jelentésüket: erő, kézügyesség. A nő sűrű barna haja hullámokban omlott le egészen a derekáig, szeme különös, fakó narancsos árnyalata a kialvóban lévő lángokra emlékeztetett.

Most könnyedén összecsapta a kezét a köpenye előtt, majd dallamos, de feszült hangon megszólalt. – Tu dois etre Jonathan Morgenstern. Et elle, c’est ta sour? Je pensais que...

– Jonathan Morgenstern vagyok – mondta Sebastian. – Ő pedig a húgom, igen. Clarissa. Legyen szíves angolul beszélni a jelenlétében! Nem ért franciául.

A nő megköszörülte a torkát. – Kissé berozsdásodott az angoltudásom. Évek óta nem

használtam a nyelvet. – Nekem éppen elég jónak tűnik. Clarissa, bemutatom

Magdaléna nővért. Ő vasnővér. Clary meglepetésében hebegni kezdett. – De azt hittem, a vasnővérek sosem hagyják el az

erődítményüket... – Nem is – felelte Sebastian. – Hacsak ki nem közösítik

őket, amiért fény derül a részvételükre a felkelésben. Szerinted, ki fegyverezte fel a Kört? – Jókedvnek nyoma sem látszott a tekintetében, ahogy Magdalénára mosolygott. – A Vasnővérek teremtenek, nem harcolnak. De Magdaléna elmenekült az erődből, mielőtt rájöttek volna, hogy szerepe volt a felkelésben.

– Tizenöt éve nem találkoztam egyetlen nephilimmel sem. A bátyád akkor keresett meg – szólt Magdaléna.

Nehéz volt megállapítani, kire néz a nő, miközben beszél. Üres tekintete ide-oda ugrált, bár nyilvánvalóan nem volt vak.

– Igaz? Nálad van az... anyag? Sebastian beletúrt az övén lógó erszénybe, előhalászott

belőle egy darab kvarcnak tűnő anyagot, és az asztalra fektette. A tetőablakon betűző kósza napsugár mintha a belsejében gyújtott volna fényt. Clarynek elállt a lélegzete. Az adamantin volt az a prágai régiségboltból.

Magdaléna mély lélegzetet vett. – Tiszta adamantin – közölte Sebastian. – Soha rúna nem

érintette. A vasnővér megkerülte az asztalt, és megérintette az

adamantint. Számtalan rúnától sebhelyes keze remegett. – Tiszta adamantin – suttogta. – Hosszú évek óta nem

érintettem a szent anyagot. – Az öné, szabadon dolgozhat vele – mondta Sebastian. –

Ha végzett, még több adamantinnal fizetek. Ha biztos benne, hogy el tudja készíteni, amit kértem.

Magdaléna kihúzta magát. – Hát, nem vasnővér vagyok? Nem tettem le az esküt? Nem

a mennyek anyagát formázza a kezem? El tudom készíteni, amit kértél, Valentine fia. Egy pillanatig se kételkedj benne!

– Ezt jó hallani. – Csipetnyi vidámság csendült Sebastian hangjában. – Akkor ma este visszajövök. Tudja, hogyan hívhat, ha szüksége van rám.

Magdaléna bólintott. Most már minden figyelmét a fémes anyagnak szentelte. Megsimogatta az ujjaival.

– Igen. Mehettek.

Sebastian tett egy lépést hátra, de Clary habozott. Legszívesebben megragadta volna a nőt, megkérdezte volna, mit akar tőle Sebastian, és hogy miért szegte meg a Szövetség törvényeit Valentine kedvéért. Magdaléna mintha olvasott volna a gondolataiban, felnézett, és halványan elmosolyodott.

– Ó, ti ketten! – szólt. Clary egy pillanatig azt hitte, mindjárt értetlenkedni kezd, hogy mit keresnek itt együtt, amikor úgy hallotta, hogy gyűlölik egymást, ráadásul Jocelyn lánya árnyvadász, Valentine fia pedig bűnöző. De a nő csak megrázta a fejét. – Mon Dieu! Pont úgy néztek ki, mint a szüleitek.

16 Fivérek és nővérek

AMIKOR CLARY ÉS SEBASTIAN VISSZATÉRT A LAKÁSBA, a nappali üres volt, viszont a mosogatóban edényeket találtak, pedig amikor elmentek, nem volt benne semmi.

– Nem azt mondtad, hogy Jace alszik? – kérdezte a lány kissé vádló éllel.

Sebastian megvonta a vállát. – Akkor aludt is, amikor mondtam. – Mintha némi gúny lett

volna a hangjában, de igazából nem tűnt barátságtalannak. Majdnem végig csendben ballagtak vissza Magdalénától, de nem rosszféle csend volt ez. Clary gondolatai elkalandoztak, csak néha tért vissza a valóságba, s olyankor rádöbbent, hogy Sebastian gyalogol mellette. – Viszont elég biztos vagyok benne, hogy hol lehet.

– A szobájában? – Clary a lépcső felé indult. – Nem. – Sebastian a lány elé lépett. – Gyere, megmutatom! Felsietett a lépcsőn, és Claryvel a nyomában belépett a nagy

hálószobába. A lány csodálkozó tekintetétől kísérve megkopogtatta a

szekrény oldalát, mire az félrecsúszott, újabb lépcsőt fedve fel. Sebastian vigyorogva pillantott hátra a válla fölött.

– Te szórakozol velem – mondta Clary. – Titkos lépcső?

– Ugye, nem akarod azt mondani, hogy ez a legfurább dolog, amit ma láttál? – A fiú kettesével vette a lépcsőfokokat, Clary pedig, bár holtfáradt volt, a nyomába eredt. Az ívelt lépcső tágas, fapadlós szobába vezetett. A falakról a legkülönfélébb fegyverek lógtak, éppen, mint az Intézet edzőtermében – kindjalok, chakramok, buzogányok, kardok, tőrök, számszeríjak, bokszerek, dobócsillagok, bárdok.

A földre akkurátus köröket festettek. Középen, háttal az ajtónak ott állt Jace. Mezítláb volt, póló nélkül, mindkét kezében egy-egy kést tartott. Egy kép villant fel a lány előtt: a félmeztelen Sebastian, hátán korbácsnyomokkal. Jace halvány aranyszínű bőre megfeszült az izmain, s hátán csak az árnyvadászok jellegzetes hegei látszottak – no, meg Clary körmének nyomai. A lány érezte, hogy pír szökik az arcába, miközben továbbra is foglalkoztatta a kérdés: miért korbácsolta Valentine az egyik fiút, és a másikat miért nem?

– Jace – szólt. A fiú megfordult. Tiszta volt. Az ezüst folyadék nyomai

eltűntek, aranyhaja sötéten tapadt a fejbőrére. A bőre csillogott az izzadságtól. Ügyelt rá, hogy az arca ne áruljon el semmit.

– Hol voltatok? Sebastian a falhoz lépett, és a fegyvereket kezdte mustrálni,

ujjával végigsimítva a pengéket. – Gondoltam, Clary megnézné Párizst. – Hagyhattatok volna üzenetet – mondta Jace. – Amúgy sem

vagyunk éppen biztonságban, Jonathan. Jobb lenne, ha nem kéne még Clary miatt is aggódnom...

– Követtem – szólt közbe a lány. Jace ránézett, és Clary egy szemvillanásra megpillantotta azt

a fiút, aki Idrisben kiabált vele, amiért elrontotta alaposan

kigondolt tervét, amivel a biztonságáról gondoskodhatott volna. Ez a Jace azonban más volt. Nem remegett a keze, amikor ránézett, és a nyakán is egyenletesen lüktetett az ütőere.

– Hogy mit csináltál? – Követtem Sebastiant – felelte Clary. – Ébren voltam, és

látni akartam, hová megy. – Zsebre vágta a kezét, és dacosan nézett a fiúra. Jace végigmérte a szél borzolta hajától a bakancsáig, mire Clarynek azonnal az arcába szaladt a vér. A fiú kulcscsontján és hasának kirajzolódó izmain csillogott az izzadság. Nadrágját visszahajtotta a derekán, amitől kilátszott csípőjének háromszöge. Clary felidézte, milyen volt, amikor Jace átkarolta, és olyan szorosan simult hozzá, hogy a saját testén érezte a csontjai, az izmai körvonalát...

Annyira zavarba jött, hogy beleszédült. Még kellemetlenebbé tette a helyzetet, hogy Jace viszont szemmel láthatóan cseppet sem érezte kínosan magát – mintha az előző este rá nem tett volna olyan hatást, mint Claryre. Inkább úgy tűnt, mintha... bosszús lenne. Bosszankodott, izzadt és melege volt.

– Na, ja – szólt. – Ha legközelebb úgy döntesz, hogy kilógsz a varázslattal védett lakásból egy ajtón, aminek léteznie sem szabadna, hagyj üzenetet.

A lány felhúzta a szemöldökét. – Most gúnyolódsz? Jace feldobta a kését a levegőbe, és elkapta. – Lehetséges. – Elvittem Claryt Magdalénához – mondta Sebastian. Levett

egy dobócsillagot a falról, és vizsgálgatni kezdte. – Odaadtuk neki az adamantint.

Jace még egy kést a levegőbe dobott. Ezúttal nem kapta el, és a fegyver a hegyével beleállt a padlóba.

– Valóban? – Valóban – felelte Sebastian. – És elmondtam Clarynek,

mit tervezünk. Hogy nagyobb démonokat akarunk idecsábítani, hogy aztán elpusztíthassuk őket.

– Arról viszont egy szót sem szólt, ezt hogyan akarjátok elérni – mondta Clary. – Ez a rész teljesen kimaradt.

– Úgy gondoltam, jobb lenne, ha azt akkor mondanám el, amikor Jace is velünk van. – Sebastian hirtelen rántott egyet a csuklóján, és a csillag a másik fiú felé röpült, aki kése fürge mozdulatával blokkolta. A csillag csörömpölve hullott a padlóra. Sebastian füttyentett. – Ez gyors volt – állapította meg.

Clary a bátyja felé pördült. – Meg is sebesíthetted volna... – Ha ő megsebesül, én is – mondta a fiú. – Csak meg

akartam neked mutatni, mennyire bízom benne. Most már csak azt szeretném, ha te is megbíznál bennünk. – Fekete szeme a lány lelke mélyéig hatolt. – Adamantin. Az anyag, amit elvittem a vasnővérnek. Tudod, mi készült belőle?

– Persze. Szeráfpengék. Alicante démontornyai. Irónok... – És a Végzet Kelyhe. Clary megrázta a fejét. – A Végzet Kelyhe aranyból van. Láttam. – Arannyal futtatott adamantinból. A Végzet Kardjának

markolata is ebből készült. Állítólag adamantinból épültek a Mennyek palotái is. És nem könnyű beszerezni. Csak a Vasnővérek tudnak dolgozni vele, és elvileg más nem is férhet hozzá.

– Akkor, miért adtál belőle Magdalénának?

– Hogy készíthessen egy másik kelyhet – felelte Jace. – Egy másik Végzet Kelyhét? – Clary hitetlenkedve nézett

egyik fiúról a másikra. – De azt nem lehet csak úgy. Új Végzet Kelyhét készíteni. Ha lehetne, a Klávé nem esett volna annyira pánikba, amikor eltűnt az eredeti. És Valentine sem akarta volna olyan veszettül megszerezni magának...

– Csak egy kehely – szakította félbe Jace. – Akárhogy is készül, közönséges kehely marad, amíg az Angyal önszántából bele nem csorgatja a vérét. Ez teszi a kelyhet azzá, ami.

– És gondolod, hogy Raziel önszántából televérzi a kedvetekért? – Clary hangja élessé vált a hitetlenségtől. – Sok szerencsét hozzá!

– Ez csak trükk, Clary – mondta Sebastian. – Te is tudod, hogy mindennek van párja. Angyali vagy démoni. A démonok azt hiszik, hogy Raziel démoni párját akarjuk. Egy nagyhatalmú démont, aki vegyíti a vérét a miénkkel, és létrehozza az új árnyvadászfajt. Egy olyan fajt, amelyiket nem köt a Törvény, a Szövetség, de még a Klávé szabályai sem.

– Azt mondtátok nekik, hogy... fordított árnyvadászokat akartok teremteni?

– Valami olyasmit. – Sebastian elnevette magát, és ujjaival szőke hajába túrt. – Jace, segítesz elmagyarázni?

– Valentine őrült volt – mondta Jace. – Rengeteg dologban tévedett. Tévedett, amikor árnyvadászokat akart ölni. Tévedett az alvilágiak vonatkozásában is. De a Klávéval és a Tanáccsal kapcsolatban igaza volt. Eddig minden inkvizítorunk korrupt volt. Az Angyaltól kapott törvények önkényesek és értelmetlenek, a kiszabandó büntetések pedig még rosszabbak. „De ott a törvény a szigorú törvény.” Hányszor hallottad ezt? Hányszor kellett titkolóznunk a Klávé előtt, amikor éppen őket

próbáltuk megmenteni? Ki vetett engem börtönben? Az inkvizítor. Ki vetette börtönbe Simont? A Klávé. Ki hagyta volna, hogy megégessék?

Clary szíve kezdett vadul verni. Egészen elgyengült Jace ismerős hangjától, ahogy ezeket a szavakat mondta. A fiúnak igaza is volt, meg nem is. Éppen, mint Valentine-nak. Csakhogy Jace-nek hinni akart Clary, úgy, ahogy Valentine-nak sosem.

– Jól van – bólintott. – Értem, hogy a Klávé a velejéig rohad. Azt viszont nem értem, miért kell ezért összeszűrni a levet a démonokkal.

– A démonok megsemmisítését kaptuk feladatul – mondta Sebastian.

– A Klávé mégis más feladatokra fordítja minden energiáját. A védvonalak gyengülnek, egyre több démon érkezik a földre, a Klávé mégsem foglalkozik velük. Megnyitottunk egy kaput északon a Vrangel-szigeten, és azon keresztül az új kehely ígéretével csábítunk ide démonokat. Csakhogy, amikor vért öntenek bele, elpusztulnak. Jó pár nagyobb démonnal kötöttem ilyen egyezséget. Miután Jace-szel megöljük őket, a Klávé látni fogja, hogy számolni kell velünk. Hallgatni fognak ránk.

Clary a fiúra meredt. – Annyira azért nem könnyű nagy démonokat ölni. – Ma is megtettem – felelte Sebastian. – Mellesleg, pont

ezért nem lesz bajunk abból, hogy megöltük azokat a testőröket. Végeztem a gazdájukkal is.

Clary Jace-ről Sebastianra nézett, aztán vissza. Jace tekintete hűvös volt és unott, Sebastian szemében viszont tűz égett. Olyan volt, mintha próbálna a lány fejébe belelátni.

– Nos – szólt lassan Clary. – Ez egy kicsit sok így egyszerre. És nem örülök, hogy ilyen veszélynek teszitek ki magatokat, de jólesik, hogy bíztok bennem, és beavattatok.

– Én megmondtam – jegyezte meg Jace. – Megmondtam, hogy érteni fogja.

– Nem állítottam, hogy nem így lesz. – Sebastian nem vette le a szemét Claryről.

A lány nyelt egyet. – Nem aludtam valami sokat az éjjel – szólt. – Pihennem

kell. – Kár – mondta Sebastian. – Meg akartam kérdezni, hogy

van-e kedved felmászni velem az Eiffel-toronyba. Képtelenség volt olvasni a tekintetéből, Clary nem tudta

eldönteni, viccel-e. Mielőtt bármit is szólhatott volna, Jace megfogta a kezét.

– Megyek veled – mondta. – Én sem aludtam valami jól. – Sebastian felé biccentett. – Vacsoránál találkozunk.

A másik fiú nem felelt, de amikor félúton jártak a lépcső felé, utánuk kiáltott.

– Clary! A lány megfordult, és kivette a kezét Jace-éből. – Mi az? – A sálam. – Sebastian kinyújtotta a kezét. – Ja, igen. – Tett pár lépést a fiú felé, remegő ujjakkal

rángatva a sálat a nyakában. Sebastian figyelte kis ideig, aztán felhorkant, és hosszú lábaival pár pillanat alatt átszelte a kettejük közötti távolságot. Clary mozdulatlanná dermedt, ahogy a fiú a nyaka felé nyúlt, s ügyes mozdulatokkal eltüntette a csomót, aztán letekerte róla a sálat. Sebastian ujjai

mintha egy pillanattal tovább időztek volna a kelleténél, hogy puhán végigsimíthassák a nyakát...

Clarynek eszébe jutott, amikor megcsókolták egymást a Fairchild-birtok porig égett romjainál a dombon: úgy érezte, mintha sötét, feneketlen mélységbe zuhanna, azt sem tudta, hol van, rettegett. Sietősen elhátrált, megfordult, a sál lehullott a nyakából.

– Köszönöm, hogy kölcsönadtad. Hátra sem nézett, ahogy futva követte Jace-t lefelé a

lépcsőn. Bátyja a sállal a kezében, fürkész tekintettel nézett utána.

Simon a száraz avarban állt, és az ösvényt figyelte. Megint előjött az emberi ösztöne, hogy mély lélegzetet vegyen. A Central Parkban volt, a Shakespeare-kert közelében. A fák őszi színkavalkádjából semmi sem maradt, a zöld, arany és vörös barnába meg feketébe fordult. A legtöbb ág csupasz volt.

A fiú megérintette a gyűrűt az ujján. Clary? Most sem kapott választ. Az izmai pattanásig feszültek.

Túlságosan hosszú idő telt el azóta, mióta utoljára érte el a lányt a gyűrű segítségével. Újra meg újra próbálta meggyőzni magát, hogy Clary csak alszik, de semmi sem tudta eltüntetni a rettenetes csomót a gyomrából. A gyűrű jelentette az egyedüli kapcsolatot kettejük között, de így nem volt több élettelen fémdarabnál az ujján.

Leengedte a kezét, és továbbindult az ösvényen, Shakespeare darabjaiból vett idézetekkel díszített szobrok és padok mellett haladt el. Az út jobbra kanyarodott, és Simon hirtelen meglátta a lányt. Az egyik padon ült, a másik irányba

nézett, sötét haja hosszú copfba fonva hullott a hátára. Mozdulatlanul várt rá.

Simon kihúzta magát, és elindult felé, bár minden lépésnél úgy érezte, mintha ólomsúlyok húznák vissza a lábát.

A lány meghallotta, felé fordult, és sápadt arca még jobban elfehéredett, ahogy Simon leült mellé.

– Simon – szólt kifújva a levegőt. – Nem voltam biztos benne, hogy eljössz.

– Szia, Rebecca! A lány kinyújtotta a kezét, Simon pedig megfogta. Némán

hálát adott magának, amiért olyan előrelátó volt, hogy reggel kesztyűt húzott, így a lány nem érezhette, milyen hűvös a bőre. Nem telt el sok idő – talán négy hónap –, amióta utoljára találkoztak, de Rebecca máris olyan volt, mint egy fénykép valamelyik rég nem látott ismerőséről. Persze, azért minden ismerős volt rajta: sötét haja, az övére hasonlító barna szeme, a szeplők az orrán. Farmert és élénksárga anorákot viselt, meg zöld gyapjúsálat nagy sárga virágokkal. Clary szerint Becky „divatos hippi” stílusban öltözködött. Ruhái egyik felét retró boltokban szerezte be, a másik felét pedig maga varrta.

Ahogy Simon megragadta a kezét, a lány szeme megtelt könnyel.

– Simon – szólt, és megölelte az öccsét. A fiú viszonozta az ölelést, esetlenül veregetve meg Rebecca hátát és karját. Aztán a lány elhúzódott, megtörölte a szemét, és összeráncolta a homlokát. – Istenem, jó hideg az arcod – mondta. – Sálat kéne hordanod. – Vádlón nézett Simonra. – De mindegy. Hol voltál?

– Mondtam már. Egy barátomnál lakom. Rebecca élesen felnevetett.

– Na, jó, Simon, ez nem egészen így működik. Mi a fene folyik itt?

– Becks... – Hazatelefonáltam a hálaadás miatt. – Rebecca tekintete a

fák közé vándorolt. – Hogy melyik vonattal menjek, meg ilyesmi. És tudod, mit mondott anya? Hogy ne menjek haza, nem lesz hálaadás. Aztán felhívtalak téged, te meg nem vetted fel. Hívtam megint anyát, hogy megkérdezzem, mi van veled, erre letette. Csak úgy... szó nélkül letette. Ezek után hazajöttem, és megláttam a fura vallásos izéket az ajtón. Rám jött a frász, mire anya közölte velem, hogy meghaltál. Hogy a saját öcsém meghalt. Azt mondta, meghaltál, és egy szörnyeteg vette át a helyedet.

– Mit léptél erre? – Elhúztam onnan a fenébe – felelte Rebecca. A fiú

érzékelte, hogy próbálja keménynek mutatni magát, de a hangjából érződött a riadalom. – Elég nyilvánvaló volt, hogy anya begolyózott.

– Ó! – szólt Simon. Rebeccának mindig is feszült volt a kapcsolata az édesanyjukkal. Nem egyszer nevezte dilisnek vagy vén bolondnak, a fiú azonban most először érezte úgy, hogy komolyan is gondolja.

– De ó ám, ahogy mondod – csattant fel Rebecca. – A frász jött rám, öt SMS-t küldtem neked, mire képes voltál azzal a baromsággal lerázni, hogy egy barátodnál laksz. Most meg itt akarsz velem találkozni. Mi a nyavalya van, Simon? Mióta megy ez így?

– Micsoda megy mióta így? – Szerinted? Mióta nincs ki anyának mind a négy kereke? –

Rebecca apró ujjai a sáljával játszottak. – Tennünk kell

valamit! Beszélnünk kell valakivel! Egy orvossal. Gyógyszerekre van szüksége. Nem tudtam, mit tegyek. Nélküled nem. Az öcsém vagy.

– Nem lehet – felelte Simon. – Mármint nem tudok segíteni. Rebeccának ellágyult a hangja. – Tudom, hogy szar ügy, és még csak gimis vagy, de ezeket

a döntéseket közösen kell meghoznunk. , – Úgy értem, nem segíthetek gyógyszereket keríteni neki.

Vagy elvinni az orvoshoz. Igazat mondott. Tényleg szörnyeteg vagyok.

Rebecca eltátotta a száját. – Átmosta az agyadat? – Nem... A lánynak remegett a hangja. – Azt hittem, talán kárt tett benned... ahogy beszélt rólad.

Aztán arra gondoltam, hogy erre semmilyen körülmények között nem lenne képes. De ha mégis megtette... ha csak egy ujjal is hozzád ért, Simon, istenemre...

A fiú nem bírta tovább. Lerántotta a kesztyűjét, és a nővére elé tartotta a kezét. Az elé a Rebecca elé, aki vigyázott rá a strandon, amikor túl kicsi volt ahhoz, hogy egyedül gázoljon az óceánba, aki felmosta a folyosón a vérét a fociedzés végén, és letörölte az arcáról a könnyeket, miután az apjuk meghalt, az anyjuk pedig zombiként hevert a szobájában a mennyezetet bámulva. Aki mesét olvasott neki, amikor versenyautó formájú ágyában feküdt, és még rugdalózót viselt. Én vagyok Lorax. A fákért szólalok fel. Aki egyszer próbálkozott házimunkával, de véletlenül akkorára zsugorította a cuccait a mosógépben, hogy babaruháknak tűntek. Rebecca, gondolta. Az utolsó kötelék, amit el kell vágnia.

– Fogd meg a kezem! – mondta. A lány engedelmeskedett, aztán vágott egy grimaszt. – Húh, de hideg. Beteg vagy? – Mondhatjuk úgy is. – Simon a nővérére nézett, próbálta

szuggerálni, hátha magától is megérzi, hogy valami nagyon nincs rendjén vele, de Rebecca csak nézett rá bizalommal teli nagy, barna szemeivel. A fiú elfojtotta magában feltörő ingerültségét. Nem Becky hibája volt. Nem tudta. – Keresd meg a pulzusomat!

– Nem tudom, hogyan kell, Simon. Művészettörténetet tanulok.

A fiú megfogta a nővére kezét, és a csuklójára illesztette az ujját.

– Nyomd meg! Érzel valamit? Rebecca egy pillanatig nem mozdult, a haja a homlokába

hullott. – Nem. Kéne? – Becky... – Simon frusztráltan húzta vissza a csuklóját.

Nem volt mit tenni, egyetlen lehetőség maradt. – Nézz rám! – mondta. Amikor a lány felemelte a tekintetét, megmutatta neki a szemfogait.

Rebecca sikított. Sikított, és leesett a padról a kemény földre a levelek közé.

A járókelők kíváncsian pillantottak rá, de New Yorkban voltak, így hát nem álltak meg bámészkodni, csak siettek tovább.

Simon nyomorultul érezte magát. Ezt akarta, de nagyon nehéz volt látni a nővérét, ahogy kezét a szájára tapasztva a földön kuporgott olyan sápadtan, hogy a szeplői tintapacáknak tűntek. Éppen így történt az anyjával is. Azt mondta Clarynek, nincs rosszabb érzés, mint amikor az ember nem bízik abban,

akit szeret. Tévedett. Az rosszabb, amikor a szerettei félnek az embertől.

– Rebecca – szólt elcsukló hangon. – Becky... A lány megrázta a fejét, s a kezét továbbra sem vette el a

szája elől. A porban ült, sálja a levelekre lógott. Más körülmények között vicces látványt nyújtott volna.

Simon lecsúszott a padról, és mellé térdelt. A fogait visszahúzta, de Rebecca most is úgy nézett rá, mintha ott lennének. Kinyújtotta a kezét, és bizonytalanul megérintette nővére vállát.

– Becky – mondta. – Soha nem tudnálak bántani, mint ahogy anyát sem. Csak még egyszer látni akartalak, mielőtt elmegyek. Nem kell találkoznod velem többé. Mind a kettőtöket békén hagylak. Megtarthatjátok a hálaadást. Nem megyek el. Nem is keresem veletek a kapcsolatot. Nem...

– Simon! – Rebecca megragadta a fiú karját, és már húzta is maga felé, mint halat a horgászzsinóron. Simon a mellkasának dőlt, ő pedig átkarolta, és olyan szorosan ölelte, mint utoljára apjuk temetésén, amikor öccse annyira zokogott, hogy úgy tűnt, talán abba sem hagyja soha. – Nem akarom, hogy többé ne lássalak.

– Ó! – Simon leült a földre. Annyira meglepődött, hogy teljesen kiürült a feje, Rebecca megint átkarolta, ő pedig elengedte magát, és nekitámaszkodott, pedig a lány kisebb volt nála. Úgy ölelte, mint amikor gyerekek voltak. – Gondoltam, hogy így lesz.

– Miből? – Vámpír vagyok – felelte a fiú. Különös érzés volt

hangosan kimondani. – Tehát léteznek vámpírok?

– És vérfarkasok is. Meg más, még furább lények. Egyszerűen csak... megtörtént. Megtámadtak. Nem az én választásom volt, de nem számít. Most már ez vagyok.

– És... – Rebecca habozott. Simon érezte, hogy a nagy kérdés következik, az, ami igazán számít. – Szoktál embereket megharapni?

A fiúnak eszébe jutott Isabelle, aztán gyorsan elűzte a gondolatot. És megharaptam egy tizenhárom éves lányt. Meg egy pasast. Nem olyan gáz, mint amilyennek hangzik. Nem. Vannak dolgok, amik nem tartoznak a nővérére.

– Üvegből iszom a vért. Állati vért. Nem bántok embereket. – Oké. – A lány mély lélegzetet vett. – Oké. – Tényleg? Mármint, tényleg oké? – Igen. Szeretlek. – A lány zavartan megdörzsölte a kezét.

Simon nedvességet érzett a kezén, és lenézett. Rebecca sírt. Egy könnycsepp a fiú ujjaira hullott. Amikor másik is követte, Simon összezárta a markát körülöttük. Reszketett, de nem a hidegtől, nővére levette a nyakából a sálat, és kettejük köré csavarta. – Megoldjuk – mondta. – A kisöcsém vagy, te szerencsétlen. Szeretlek, ha a fene fenét eszik is.

Egymásnak dőlve ültek, az árnyékokat nézték a fák között.

Jace szobájában világos volt, a déli nap teljes erővel tűzött be a nyitott ablakon. Abban a pillanatban, hogy Clary belépett, és bakancsa sarka a padló deszkáinak koppant, Jace becsukta mögötte az ajtót, és kulcsra zárta. Hangos csörömpölés hallatszott, ahogy a fiú az éjjeliszekrényre dobta a késeit. Clary éppen felé fordult volna, hogy megkérdezze, jól van-e, de a fiú elkapta a derekát, és magához húzta.

A bakancsban a lány valamivel magasabb volt, mint egyébként, de Jace-nek így is le kellett hajolnia, hogy megcsókolhassa. A keze Clary derekára tapadt, megemelte kicsit, és a következő pillanatban összetapadt a szájuk. A lány egy szemvillanás alatt megfeledkezett a magasságkülönbségről és minden más zavaró körülményről. A fiú csókján só és tűz íze érződött. Clary megpróbálta kizárni a világot, és csak az érékeire koncentrálni – a fiú bőrének és verejtékének ismerős illatára, nedves hajának érintésére a bőrén, vállának és hátának formáira a tenyere alatt, arra, ahogyan a testük egymáshoz illett.

Jace lefejtette Claryről a pulóverét. Alatta a lány rövid ujjú pólót viselt, és most a bőrén érezte a fiú testéből áradó hőt. Jace ajka szétválasztotta az övét, és Clary érezte, ahogy darabjaira hullik, mikor a fiú ujjai rátaláltak a nadrágja felső gombjára.

Minden önuralmára szüksége volt, hogy elkapja a fiú csuklóját.

– Jace! – szólt. – Ne! Jace elhúzódott, éppen csak annyira, hogy lássa a lány arcát.

Homályos volt a tekintete, a szíve vadul vert a mellkasában. – Miért? Clary becsukta a szemét. – Tegnap este... ha nem ájultunk... ha nem ájultam volna el,

nem is tudom, mi történt volna, pedig egy emberekkel teli teremben voltunk. Tényleg azt hitted, hogy először... vagy egyáltalán, bármikor együtt leszek veled egy nagy rakás idegen előtt?

– Nem a mi hibánk volt – mondta a fiú, gyengéden beletúrva Clary hajába. Sebhelyes tenyere finoman megkarcolta a lány

arcát. – Az az ezüst anyag tündérdrog volt. Be voltunk lőve. Most viszont mind a ketten józanok vagyunk, és...

– Sebastian fent van az emeleten, hullafáradt vagyok, és... – Rettenetes ostobaság lenne, amit később mind a ketten megbánnának. – Nincs kedvem hozzá – hazudta Clary.

– Nincs kedved hozzá? – Jace hangjába hitetlenség vegyült. – Sajnálom, ha még senki nem mondott neked ilyet, Jace, de

nem. Nincs kedvem hozzá. – Célzatosan pillantott a fiú kezére, ami még mindig a nadrágja derekánál időzött. – És most már még kevésbé van.

Jace felhúzta a szemöldökét, de egyetlen szó nélkül elengedte a lányt.

– Jace... – Beállok a hideg víz alá – mondta a fiú, és elhátrált.

Kifejezéstelen maradt a tekintete. Amikor a fürdőszoba ajtaja becsapódott mögötte, Clary a gondosan bevetett, és az ezüst anyag maradványaitól megtisztított ágyhoz lépett, leült és a kezébe temette az arcát. Persze, nem most először kaptak össze Jace-szel. Mindig úgy gondolta, hogy legalább annyit vitatkoznak, mint bármelyik átlagos pár. A jó kedélyüket viszont olyankor is megőrizték, és soha nem haragudtak egymásra komolyan. Most azonban volt valami fagyos a fiú tekintetében, ami megrázta Claryt. Valami távoli és elérhetetlen, amitől még nehezebben fojtotta magába a feltörő kérdéseket. Maradt-e még odabent egy darab a valódi Jace-ből? Maradt még kit megmenteni?

A dzsungel törvénye beszél: mennyként öreg és színigaz. Ha a farkas tiszteli: él, de ha megszegi: hull a csikasz. Mint indanövény, e parancs előre s hátra mutat:

mert farkas óvja a falkát, falka a farkasokat.2

Jordan vakon meredt a szobája falára rajzszögezett versre. Régi nyomat volt, amire egy antikváriumban lelt rá, a szöveget finom levélminta vette körül. A verset Rudyard Kipling írta, és olyan pontosan foglalta össze benne a farkasok életét és cselekedeteit szabályozó törvényeket, hogy Jordan arra gondolt, az író maga is alvilági lehetett, vagy legalábbis tudott a Szövetségről. Jordan kötelességének érezte, hogy megvegye a verset, és kitegye a falára, bár sosem rajongott különösebben a költészetért.

Az elmúlt egy órában fel-alá járkált a lakásban. Közben időnként elővette a telefonját, hogy megnézze, nem küldött-e Maia SMS-t, vagy a hűtő ajtaját nyitotta ki, hátha időközben benne termett valami ehető. Nem termett, Jordannak viszont nem akaródzott boltba menni, hátha a lány éppen akkor fut be, amikor ő távol van. Helyette inkább lezuhanyozott, kitakarította a konyhát, sikertelenül tévénézéssel próbálkozott, és nekiállt, hogy színük szerint elrendezze a DVD-it.

Nyugtalan volt, valahogy úgy, mint telihold előtt, amikor tudta, hogy közeledik az átváltozás, és érezte az árapály húzását a vérében. De a hold most csökkent, nem növekedett, és nem az átváltozás miatt mászott volna ki legszívesebben a bőréből. Hanem Maia miatt. Miután majdnem két teljes napot együtt töltöttek, sosem távolodva egymástól pár méternyinél messzebb, a lány most hiányzott mellőle.

Maia nélküle ment el a rendőrőrsre, mondván, hogy bár Luke szépen gyógyul, nem ez a megfelelő pillanat, hogy

2 Rudyard Kipling: A dzsungel törvénye (Weöres Sándor fordítása)

idegen farkas állítson be, és megzavarja a falkát. A lány szerint Jordanre amúgy sem volt szükség, hiszen csak meg akarta kérdezni Luke-tól, hogy Magnus és Simon elmehet-e másnap a farmra, aztán azt tervezte, hogy azonnal el is autózik vidékre, és időben elküldi a falka ott meghúzódó tagjait. Jordan tudta, hogy igaza van. Semmi oka nem volt Maiával menni, mégis abban a pillanatban elfogta a nyugtalanság, ahogy a lány kitette a lábát az ajtón. Nem azért ment el, mert elege lett belőle? Netán elgondolkodott, és arra jutott, hogy korábban volt igaza kettejük kapcsolatát illetően? Egyáltalán, mi volt köztük? Most akkor, együtt jártak? Talán azelőtt kellett volna megkérdezned tőle, hogy lefeküdtél vele, zsenikém, mondta magának, és rádöbbent, hogy megint a hűtő előtt áll. Odabent nem volt semmi új – pár üvegnyi vért látott félkilónyi kiolvadóban lévő darált marhahús meg egy ütődött alma társaságában.

A bejárati ajtóban elfordult a kulcs, mire Jordan elugrott a hűtő mellől, és megpördült. Végignézett magán. Mezítláb volt, farmert és egy öreg pólót viselt. Miért nem használta ki Maia távollétét, hogy megborotválkozzon, egy kis kölnit fröcsköljön magára, vagy ilyesmi? Legalább az ujjait gyorsan végigfuttatta a hajában, mielőtt a lány belépett a nappaliba, és a dohányzóasztalra dobta a tartalék kulcscsomót. Maia átöltözött, most rózsaszín pulóvert és farmert viselt. Az arcát pirosra csípte a kinti hideg, az ajka vörös volt, a szeme csillogott. Jordan annyira meg akarta csókolni, hogy az már fájt.

Ehelyett csak nyelt egyet. – Nos? Hogy ment? – Simán. Magnus használhatja a farmot, már küldtem is neki

SMS-t. – Maia odasétált a fiúhoz, és a pultra könyökölt. – Azt

is továbbadtam Luke-nak, amit Raphael mondott Maureenról. Remélem, nem baj.

Jordan csodálkozva nézett rá. – Miért gondoltad, hogy tudnia kell? A lány láthatóan megszeppent. – Te jó ég, ugye, nem azt akarod mondani, hogy titokban

kellett volna tartanom? – Nem, csak kíváncsi vagyok. – Hát, ha tényleg egy elszabadult vámpír garázdálkodik

Lower Manhattanben, a falkának tudnia kell róla. Az ő területük. Meg aztán, tanácsot akartam kérni tőle, hogy elmondjuk-e Simonnak vagy inkább ne.

– És mi a helyzet az én tanácsommal? – A fiú kicsit rájátszott a sértődöttre, de azért komolyan is gondolta a dolgot. Korábban beszélgettek róla, hogy Jordan szóljon-e Simonnak arról, hogy Maureen embereket ölt, vagy inkább ne terheljék még ezzel is a fiút, amikor éppen elég kijutott neki a rosszból. Jordan úgy gondolta, hogy a fiú amúgy sem tudna mit tenni, Maia azonban nem volt olyan biztos a dologban.

Most felugrott a pultra, és a fiú felé fordult; így még ülve is magasabb volt nála. Csillogó barna szemével Jordanre nézett.

– Egy felnőttől szerettem volna tanácsot kérni. A fiú megragadta Maia kalimpáló lábát, és végigfuttatta

ujjait a nadrágja varrásán. – Tizennyolc éves vagyok... Az neked nem elég felnőtt? A lány megragadta Jordan vállát, és hátrafeszítette, mintha

az izmait tenné próbára. – Hát, az biztos, hogy nőttél. A fiú lekapta Maiát a pultról, átkarolta a derekát és

megcsókolta. Tűz száguldott végig az erein, ahogy a lány

visszacsókolta, és a testük egymásba olvadt. Ujjai Maia hajába siklottak, és lefejtették róla a kötött sapkát, kiszabadítva sűrű fürtjeit. Jordan nyomott egy csókot a lány nyakába, aki cserébe lehúzta róla a pólót, és végigfuttatta a kezét a vállán, a hátán, a karján, miközben dorombolt, akár egy macska. Jordan úgy érezte magát, mint egy héliummal töltött lufi: a fellegekben járt a csóktól és a megkönnyebbüléstől. Ezek szerint Maia mégsem gondolta meg magát.

– Jordy! – szólt hirtelen a lány. – Várj! Maia szinte soha nem szólította így, hacsak nem valami

komoly dologról volt szó. A fiú amúgy is vadul kalapáló szíve még gyorsabban kezdett verni.

– Mi baj? – Csak... ahányszor találkozunk, az ágyban kötünk ki... És,

tudom, hogy én kezdtem, nem hibáztatlak, meg semmi... De, talán beszélgetnünk kéne.

Jordan a lány nagy barna szemébe, kipirult arcára, a nyakán lüktető ütőérre nézett. Komoly erőfeszítésébe került, hogy ne remegjen a hangja.

– Jó. Miről szeretnél beszélni? Maia viszonozta a tekintetét. Egy pillanattal később

megrázta a fejét. – Semmiről. – Ujjait összefonta a fiú tarkóján, odahúzta

magához, megcsókolta, teste a testéhez simult. – Egyáltalán semmiről.

Clary nem tudta, mennyi idő telt el, mire Jace törülközővel szárítgatva vizes haját előkerült a fürdőszobából. A lány még mindig az ágy szélén ülve nézett fel rá. Jace végül kék pamutpólót húzott fehér hegekkel teli sima aranyszínű bőrére.

Clary elfordította a tekintetét, ahogy a fiú átszelte a szobát, és szappantól illatozva leült mellé az ágyra.

– Bocsánat! – mondta. Most a lányon volt a sor, hogy meglepetten felkapja a fejét.

Régóta kíváncsi volt rá, hogy jelenlegi állapotában Jace képes-e bocsánatot kérni. Komor volt a tekintete, meg kíváncsi is egyben, de egyáltalán nem tűnt őszintétlennek.

– Hű! – szólt Clary. – Brutálisan hideg lehetett az a zuhany. A fiú szája sarka mosolyra húzódott, de a tekintetébe szinte

azonnal visszaköltözött a komolyság. Clary álla alá illesztette a kezét.

– Nem kellett volna erőltetnem. Csak... tíz héttel ezelőtt még az is elképzelhetetlen volt, hogy egyáltalán megöleljük egymást.

– Tudom. Jace két tenyere közé véve felfelé fordította a lány arcát,

hosszú ujjai hűvösen érintették a bőrét. Ahogy lenézett rá, minden olyan ismerős volt rajta – sápadtarany írisze, a sebhely az arcán, telt alsó ajka, a kissé csorba foga, ami megóvta tőle, hogy bosszantóan tökéletes legyen a külseje valahogy mégis úgy érezte magát, mintha visszatért volna a házba, ahol a gyerekkorát töltötte, tudván, hogy bár kívülről semmi sem változott, időközben egy másik család költözött be.

– Sosem érdekelt más – mondta a fiú. – Akartalak. Mindig is akartalak. Semmi sem számított rajtad kívül. Soha.

Clary nyelt egyet. Görcsbe rándult a gyomra. Nem csak az izgatottságtól, mint Jace közelében mindig. Ezúttal valóban kellemetlenül érezte magát.

– De Jace, ez nem igaz. A családod is érdekelt. És... szerintem arra is végtelenül büszke voltál, hogy árnyvadász vagy. Egy az angyalok közül.

– Büszke? – kérdezett vissza a fiú. – Félig angyal, félig ember. Egy pillanatra sem feledkezhetek meg a saját tökéletlenségemről. Te nem vagy angyal. Raziel nem törődik velünk. Még csak nem is imádkozhatunk hozzá. Senkihez nem imádkozunk. Semmiért nem imádkozunk. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy szerintem démonvér lehet benned, és azért érzek úgy irántad, ahogy? Bizonyos szempontból megkönnyebbülés volt ezt gondolni. Soha nem voltam angyal, még csak hasonló sem. Na, jó – tette hozzá –, talán a bukott fajtából.

– A bukott angyalok démonok. – Nem akarok nephilim lenni – mondta Jace. – Valami

másra vágyom. Erősebb, gyorsabb, jobb akarok lenni az embereknél. És más is. Nem akarok egy olyan angyal törvényeinek engedelmeskedni, aki tojik a fejünkre. Szabad akarok lenni. – Beletúrt a lány göndör hajába. – Boldog vagyok így, Clary. Ez egyáltalán nem számít?

– Azt hittem, együtt is boldogok voltunk. – Veled mindig az voltam. Csak sosem hittem, hogy

megérdemlem. – És most azt hiszed? – Most elmúlt az az érzés – felelte Jace. – Csak azt tudom,

hogy szeretlek. És most először ennyi elég is. Clary lehunyta a szemét. Egy pillanattal később Jace ismét

megcsókolta, ezúttal puhán simította végig ajkával az ajkát. A lány úgy érezte, elolvad a kezei között. Jace légzése felgyorsult, és Clary pulzusa is sebesebben lüktetett. A fiú

végigsimította a haját, a hátát, a derekát. Megnyugtató volt az érintése, a szívverése ismerős zenének tűnt, és ha más hangnemben is szólt, azt Clary nem érzékelte. Ahogy a tündérkirálynő mondta, ugyanaz a vér folyt a testükben. Ha Jace szíve vadul kalapált, akkor Claryé is, ha majdnem megállt, akkor az övé is. Ha megint meg kéne tennie ugyanazt Raziel könyörtelen tekintetétől kísérve, gondolta, egy pillanatig sem habozna.

Jace ezúttal elhúzódott, csak az ujjai időztek továbbra is a lány arcán és az ajkain.

– Azt akarom, amit te – mondta. – És akkor, amikor te. Clary gerincén borzongás futott végig. Jace szavai

egyszerűek voltak, de veszélyes, csábító kísértés csendült a hangjában: amit akarsz, amikor akarod. A fiú végigsimította a haját, a keze a hátára tévedt, végül megállapodott a derekán. Clary nyelt egyet. Tudta, hogy képtelen lesz a végtelenségig türtőztetni magát.

– Olvass nekem! – mondta hirtelen. Jace pislogva nézett rá. – Mi? Clary elnézett mellette az éjjeliszekrényen álló könyvek

felé. – Elég sok mindent kell megemésztenem – mondta. – Azt, amit Sebastian mondott, a tegnap este történteket, mindent. Aludnom kéne, de túlságosan fel vagyok spannolva. Amikor kiskoromban nem tudtam aludni, anya mindig olvasott nekem, hogy megnyugtasson.

– És most anyukádra emlékeztetlek? Muszáj lesz egy férfiasabb kölnit kerítenem.

– Nem, csak... Gondoltam, jólesne.

A fiú a párnáknak dőlt, és az éjjeliszekrényen stócban álló könyvek felé nyúlt.

– Van valami, amit leginkább hallani szeretnél? – Széles mozdulattal felvette a legfelső könyvet a kupacból. Öreg bőrkötéses darab volt, a címét arany betűkkel nyomtatták a borítójára. Két város regénye. – Dickens mindig ígéretes...

– Ezt már olvastam. Kötelező volt a suliban – idézte fel Clary. Jace mellé kuporodott a párnára. – De semmire sem emlékszem belőle, úgyhogy szívesen hallanám újra.

– Nagyszerű. Állítólag elbűvölő és dallamos a hangom, amikor olvasok. – Felütötte a könyvet az első oldalon, ahová a címet nyomtatták díszes betűkkel. Valaki hosszú ajánlást írt bele tollal, de a tinta már szinte olvashatatlanná halványult. Azért Clary még ki tudta venni az aláírást: Végre reménnyel telve: William Herondale.

– Valamelyik ősöd. – Clary végigsimította a lapot az ujjával. – Igen. Különös, hogy Valentine-hoz került. Biztos apámtól

kapta. – A fiú véletlenszerűen kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. – Egy kis idő múlva eltávolította kezét arcáról, és nyugodtan beszélt. „Ne féljen attól, amit hallani fog. Ne utasítson vissza semmit, amit mondok. Olyan vagyok, mint aki fiatalon halt meg. Egész életem ilyen lehetett.” „Nem, Carton úr. Biztos vagyok benne, hogy a java még eljöhet; biztos vagyok benne, hogy ön sokkal, sokkal méltóbb lehetne önönmagához.”

– Ó, már emlékszem a történetre – szólt közbe Clary. – Szerelmi háromszög. Az unalmas fazont választja.

Jace halk kuncogással válaszolt. – Neked talán unalmas, de ki tudja, mitől indultak be a

viktoriánus hölgyek az alsószoknyájuk alatt.

– Mellesleg, igaz. – Micsoda? Az alsószoknya? – Nem. Hogy elbűvölő a hangod, amikor olvasol. – Clary az

oldalára fordult, és Jace vállába fúrta a fejét. Ezek a pillanatok még jobban fájtak, mint a csókok: ilyenkor, ha csukva tartotta a szemét, akár az ő Jace-e is lehetett volna mellette.

– És még kockahasam is van – jegyezte meg Jace, és lapozott egyet. – Kell ennél több?

17 Búcsú

Mit láttam a folyópartról, Késő este alkonyaikor: Szomorkodott egy szép leány, Daliában nagy a hiány. Dalos legény hallva szavát, Segíteni sietett hát.

– MUSZÁJ EZT A VINNYOGÁST HALLGATNUNK? – kérdezte Isabelle, miközben csizmájával Jordan furgonjának műszerfalán verte a ritmust.

– Nekem történetesen tetszik ez a vinnyogás, kedvesem, és mivel én vezetek, én választom a zenét – közölte gőgösen Magnus. Valóban ő vezetett. Simont meglepte, hogy képes rá, bár maga sem tudta, miért. Magnus időtlen idők óta élt ezen a világon, valahol menet közben nyilván ráért venni pár órát. Arra azért Simon is kíváncsi lett volna, milyen születési dátum szerepel a boszorkánymester jogosítványában.

Isabelle a szemét forgatta, valószínűleg csak azért, mert máshoz nem volt helye így, hogy négyen préselődtek össze a kocsiban. Simon egyáltalán nem számított rá, hogy a lány is velük tart. Valójában azt hitte, hogy kettesben mennek Magnussal, de Alec nem volt hajlandó otthon maradni (a

boszorkánymester hiába próbálta a veszélyekre hivatkozva lebeszélni), aztán az utolsó pillanatban, amikor már járt a motor, Isabelle is lecsörtetett a lépcsőn, és bevágódott a furgonba.

– Én is jövök! – jelentette ki. Ezzel el is dőlt. Senki sem tudta megingatni az

elhatározásában. Egy pillantást sem vetett Simonra, és esze ágában nem volt megindokolni, miért akart a többiekkel tartani. Ott ült hát mellettük farmerben meg egy lila bőrdzsekiben, amit nyilván Magnus gardróbjából lopott. Fegyveröve féloldalasan lógott karcsú derekán. Egyik oldalról ő préselődött Simonnak, a másik oldalról pedig a furgon ajtaja. Isabelle elszabadult hajtincse a fiú arcát csiklandozta.

– Különben is, mi ez? – kérdezte Alec összehúzott szemöldökkel méregetve a CD-lejátszót, ahonnan annak ellenére szólt a zene, hogy nem is volt benne lemez. Magnus egyszerűen megkocogtatta a hangrendszert kéken villanó ujjával, mire az megszólalt. – Valami tündéregyüttes?

Magnus nem felelt, csak a zene lett még hangosabb.

Szép volt a lány, kissé hiú, A tükörben ébenhajú, A ruhája buggyos ujjú. Utca végén, város terén Talált rá egy csinos legény, Hajnalig élt a táncos remény, Legényt szeret minden legény.

Isabelle felmordult.

– Legényt szeret minden legény. Na, ja, ebben a furgonban tutira. Téged kivéve, Simon.

– Ezek szerint észrevetted – nyugtázta Simon. – Én laza biszexuálisként gondolok magamra – szúrta közbe

Magnus. – Légy szíves, ilyesmit véletlenül se mondj a szüleim előtt!

– szólt Alec. – Főleg apám előtt ne. – Azt hittem, a szüleid nem bánták, amikor... tudod, amikor

elmondtad nekik. – Simon áthajolt Isabelle fölött, hogy Alecre nézhessen, aki szokása szerint fintorogva igazgatta félre a haját a szeméből. Azonkívül, hogy alkalomadtán váltottak pár szót egymással, nem igazán beszélgettek. Simon mindig úgy találta, hogy Alechez nehéz közel kerülni. Azt viszont be kellett vallania, hogy miután elidegenedett saját édesanyjától, jobban foglalkoztatta a válasz, mint korábban.

– Úgy tűnik, anyám elfogadta – mondta Alec. – De apám... nos, ő nem igazán. Egyszer megkérdezte, szerintem, mitől lettem meleg.

Simon érezte, hogy Isabelle izmai megfeszülnek mellette. – Hogy mitől lettél meleg? – hitetlenkedett. – Alec, ezt nem

is mesélted. – Remélem, azt felelted, hogy megcsípett egy melegpók –

mondta Simon. Magnus felhorkant, Isabelle viszont értetlenül nézett. – Olvastam Magnus képregényeit – jegyezte meg Alec –,

tudom, mire célzol. – Halvány mosolyra húzódott a szája. – De akkor, ez azt jelenti, hogy a testméretünk arányában elkaptam a póktól a melegségét?

– Csak ha nagyon meleg pók volt – felelte Magnus, aztán felkiáltott, ahogy Alec ököllel vállon ütötte. – Aú! Oké, nem érdekes.

– Tök mindegy – szólt Isabelle, akit nyilvánvalóan bosszantott, hogy nem esett le neki a poén. – Apa úgysem jön vissza Idrisből.

Alec felsóhajtott. – Bocs, hogy elrontottam az illúziódat a boldog családról.

Tudom, szeretnéd azt hinni, hogy apa elfogadott ilyennek, de nem.

– De ha eltitkolod előlem, hogy ilyeneket mondanak neked vagy akármivel is megbántanak, akkor hogyan segíthetnék? – Simon érezte, hogy Isabelle egész testében remegni kezd a feszültségtől. – Hogy...?

– Iz – szólt fáradtan Alec. – Nem egyetlen csúnya, nagy dologról van szó, hanem sok látszólag mellékes apróságról. Amikor Magnusszal utazgattunk, és valahonnan hazatelefonáltam, apa sosem kérdezte meg, hogy van. Amikor felszólalok a Klávé gyűlésein, senki sem figyel oda, és nem tudom, hogy azért, mert fiatal vagyok még, vagy valami más az oka. Anya egyszer az unokákról beszélgetett az egyik barátnőjével, de abban a pillanatban, hogy beléptem a szobába, elhallgattak. Irina Cartwright azt mondta, kár, hogy senki nem fogja örökölni a kék szememet. – Megrántotta a vállát, és Magnusra nézett, aki levette a kezét a kormányról, és a fiúéra fektette. – Nem olyan ez, mint egy szúrt seb, amit ki tudsz védeni. Inkább olyan, mintha mindennap milliószor megvágna kicsit a papírlap éle.

– Alec... – kezdte Isabelle, mielőtt azonban folytathatta volna, megjelent előttük a letérőt jelző tábla.

HÁROM NYÍL FARM – festették egy nagy nyíl alakú deszkára. Simonnak eszébe jutott Luke, ahogy a ház padlóján térdelt, és fekete festékkel gondosan megformázta a nyomtatott betűket, miközben Clary elkészítette az idők során szinte láthatatlanná halványult virágmintát.

– Fordulj balra! – szólt gyorsan olyan széles gesztussal mutatva az irányt, hogy kis híján megütötte Alecet. – Magnus, megjöttünk!

Jó pár fejezetnyi Dickensre volt szükség, mire Clary végül megadta magát a kimerültségnek, és elaludt Jace vállához bújva. Félálomban még érzékelte, ahogy a fiú levitte a földszintre, és az ágyra fektette a szobában, ahol az első napon ébredt a lakásban. Jace behúzta a függönyt, és becsukta maga után az ajtót, amikor kiment. A szobában sötét lett, és az utolsó, amit Clary elalvás előtt hallott, Jace hangja volt, amint Sebastiant szólította.

Megint a befagyott tóról álmodott, aztán Simonról, aki őt szólongatta, meg egy Alicantéra emlékeztető városról, ahol a démontornyok emberi csontokból készültek, és a csatornákban vér folyt víz helyett. Amikor felébredt, a lepedőjét összegyűrve találta maga alatt, haja kusza csimbókokban tapadt össze, odakint lassan leereszkedett az alkony félhomálya. Először azt hitte, hogy a folyosóról érkező hangok még az álom részei, de ahogy egyre erősebben hallatszottak, még mindig kábán felemelte a fejét, és fülelni kezdett.

– Hé, öcskös! – Sebastian hangja szűrődött be az ajtó alatt a nappaliból.

– Megvan? Hosszú csönd következett.

– Meg – felelte végül Jace furcsán színtelen hangon. Sebastian élesen szívta be a levegőt. – És az öreglány... megtette, amit kértünk tőle? Elkészítette

a kelyhet? – Igen. – Mutasd! Susogás. Csend. – Itt van, vedd el, ha kell! – Nem. – Sebastian szokatlanul megfontoltnak hatott. –

Egyelőre tartsd csak magadnál! Végül is te dolgoztál meg érte, hogy visszaszerezd. Vagy nem?

– De te terveltél ki mindent. – Volt valami Jace hangjában, ami arra késztette Claryt, hogy a falhoz tapassza a fülét. Hirtelen nagyon szeretett volna többet hallani. – Én csak végrehajtottam, ahogy kérted. Most pedig, ha nem bánod...

– De, bánom. – Mozgás hallatszott. Clary úgy képzelte, hogy Sebastian felállt, és két-három centis magasságfölényét kihasználva lefelé nézett Jace-re. – Valami nem stimmel. Érzem. Olvasok benned, tudod.

– Fáradt vagyok. És sok vér folyt. Figyelj, muszáj megfurödnöm, és aludnom. Meg...

– Benézni a húgomhoz. – Szeretném látni, igen. – Alszik. Órák óta. – Engedélyt kell kérnem tőled? – Jace hangjának most már

éle volt. Clarynek azt juttatta eszébe, ahogy annak idején Valentine-nal beszélt. Réges-régen nem szólt már így Sebastianhoz.

– Nem. – Sebastiant hallhatóan meglepte a kérdés. – Ha be akarsz rontani, hogy sóvárogva bámuld az alvó arcát, hát előre. Sosem fogom megérteni, miért...

– Nem – mondta Jace. – Sosem fogod megérteni. Csend lett. Clary olyan tisztán látta maga előtt, amint

Sebastian értetlenül bámul Jace után, hogy beletelt egy pillanatba, mire leesett neki a tantusz, hogy a fiú nyilván az ő szobájába indult. Alig maradt ideje csukott szemmel eldőlni az ágyon, mielőtt nyílt az ajtót, és a résen beözönlő sárgásfehér fény egy pillanatra elvakította. Reményei szerint életszerűen játszotta el, hogy éppen most ébredt fel. Megfordult, és megdörzsölte a szemét.

– Mi az? Az ajtó becsukódott, a szoba megint sötétbe borult. Clary

csak a fiú körvonalait látta, ahogy lassan az ágy felé tartott, és akaratlanul is eszébe jutott egy régi éjszaka, amikor Jace ugyanígy bejött a szobába, miközben ő aludt. Akkor az ágy fejénél állt, fehér gyászruháját viselte, és semmi könnyed vagy szarkasztikus nem volt a tekintetében, ahogy lenézett rá.

– Egész éjszaka mászkáltam, nem tudtam aludni, aztán folyton azon kaptam magam, hogy errefelé tartok. Hozzád.

Most csak egy sziluett volt – egy sziluett az ajtó alatt beszűrődő halvány fényben világító hajjal.

– Clary – suttogta. Tompa puffanás hallatszott, és a lány rájött, hogy Jace térdre rogyott az ágy mellett. Nem mozdult, de az izmai megfeszültek. A fiú olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani a hangját. – Clary, én vagyok az. Én vagyok.

A lány kinyitotta a szemét, és találkozott a tekintetük. Az ágy mellett térdelő Jace begombolt gyapjúkabátjának gallérja fölött a fekete rúnák – hangtalanság, gyorsaság, pontosság –

úgy futottak körbe a bőrén, mint valami nyaklánc. A szeme tágra nyílt, és Clary úgy érezte, ott látja benne az igazi Jace-t: az ő Jace-ét. Azt a Jace-t, aki a karjába vette, amikor haldoklott a Falánk démon vérétől; azt a Jace-t, aki figyelte, amikor Simont próbálta óvni az East River fölött felkelő nap fényétől; azt a Jace-t, aki a gyerekkoráról mesélt neki, meg a sólyomról, amit az apja megölt. Azt a Jace-t, akit szeretett.

Úgy érezte, megáll a szíve. Még lélegzethez sem jutott. A fiú szeme megtelt fájdalommal. – Kérlek – mormogta. – Kérlek, higgy nekem! Clary hitt neki. Mindketten angyalvérből valók voltak,

ugyanúgy szerettek; ez az ő Jace-e, ahogy a keze az ő keze, a szíve az ő szíve. De...

– Hogyan? – Clary, pszt! A lány felülni készült, de Jace megfogta a vállát, és

visszanyomta az ágyra. – Most nem beszélhetünk. Mennem kell. Clary megragadta a fiú kabátjának ujját. – Ne hagyj itt! Jace egy pillanatra lehajtotta a fejét. Amikor megint

felnézett, száraznak tűnt a szeme, de volt valami a tekintetében, amitől a lánynak elakadt a szava.

– Várj pár percet, miután kimentem! – suttogta a fiú. – Aztán osonj fel a szobámba! Sebastian nem tudhatja, hogy együtt vagyunk. Ma este nem. – Feltápászkodott, a szeme szinte könyörgött. – Nem hallhatja meg.

Clary felült. – Az irónod. Hagyd itt az irónod!

A fiú szemében kétség villant. Clary állta a tekintetét, aztán kinyújtotta a kezét. Jace kivárt, majd a zsebébe nyúlt, elővette a tompán villanó tárgyat, és a lány tenyerére fektette. Clary megborzongott, ahogy egy pillanatra összeért a bőrük – Jace kezének apró simítása éppen olyan erőteljes volt, mint a csókok és a vad szenvedély pár nappal korábban a klubban. Clary tudta, hogy a fiú is ugyanezt érzi, mert azonnal elrántotta a kezét, és az ajtó felé hátrált. Hallotta Jace reszelős, kapkodó légzését. A fiú kitapogatta a kilincset maga mögött, aztán kilépett a folyosóra. A tekintetük egészen addig egymáséba fúródott, amíg az ajtó egy határozott kattanással be nem záródott közöttük.

Clary döbbenten ült a sötétben. Olyan volt, mintha a vére besűrűsödött volna, és a szívének duplán kellene vernie, hogy lélegezni tudjon. Az én Jace-em.

Ökölbe zárta a kezét az irón körül. Volt valami a hűvös keménységében, ami segített koncentrálni. A lány végignézett magán. Ujjatlan felsőt és pizsamanadrágot viselt. A karja libabőrös volt, de nem a hidegtől. Az alkarjához illesztette az irón hegyét, és lassan rajzolni kezdett a bőrére, tekintetével követve a fokozatosan spirális alakot öltő hangtalanságrúnát.

Résnyire nyitotta az ajtót. Sebastiant nem látta sehol, a fiú nyilván aludni ment. A tévéből halkan klasszikus zene szólt, az a fajta zongoramuzsika, amit Jace szeretetett. Clary kíváncsi lett volna, Sebastian képes-e egyáltalán értékelni a zenét vagy a művészet bármelyik válfaját. Nem tűnt hozzá elég emberinek.

Bár aggódott, hogy a fiú talán mégsem alszik, a lábai a konyha felé vitték. Egy pillanattal később máris a nappaliban volt, és rohanvást indult felfelé az üveglépcsőn. A léptei szemernyi zajt sem csaptak, ahogy az emeletre ért, és Jace

szobájához vágtatott. Felrántotta az ajtót, belépett, és máris kattant mögötte a zár.

Az ablakok nyitva álltak, odakint látszottak a háztetők meg egy görbülő szelet a holdból. Tökéletes párizsi éjszaka volt. Jace boszorkányfény rúnaköve az éjjeliszekrényen hevert az ágy mellett. Éppen elég világosságot adott, hogy Clary láthassa a két hosszú ablak között álló Jace-t. A fiú időközben levetette a kabátját, ami most kupacba gyűrve hevert a lábánál. Clary azonnal rájött, hogy miért volt állig begombolkozva, amikor visszajött a lakásba.

Szürke inge és nadrágja lucskos volt a vértől. Az inge itt-ott cafatokra szakadt, mintha nagyon éles pengével szabdalták volna össze. Felgyűrt bal ujja alatt a fiú alkarját fehér kötés fedte, ami máris kezdett vörösbe fordulni a széleinél. Jace mezítláb volt, a cipőjét lerúgta magáról. Körülötte, mintha skarlátvörös könnyeket hullatott volna, vér borította a padlót. Clary letette az irónt az éjjeliszekrényre.

– Jace – szólt halkan. Hirtelen őrültségnek tűnt, hogy ekkora köztük a távolság,

hogy a szoba két különböző végében állnak, hogy nem érnek egymáshoz. Elindult a fiú felé, de az feltartott kézzel állította meg.

– Ne! – Jace-nek elcsuklott a hangja. Felemelte a kezét, és nekiállt kigombolni az ingét. A véres ruhadarab végül lecsúszott a válláról, és a földre hullott.

Clarynek elkerekedett a szeme. Lilith rúnája továbbra is a helyén volt a fiú szíve fölött, ezúttal azonban nem vörösen ragyogott, inkább olyan volt, mintha piszkavassal frissen égették volna a bőrébe. Clary önkéntelenül is a saját

mellkasához kapott, ujjait szétnyitotta a szíve fölött, és érezte, ahogy egyre sebesebben ver.

– Ó! – Igen. Ó – felelte színtelen hangon Jace. – Nem marad így

sokáig, Clary. Hamarosan megint nem leszek önmagam. Csak amíg ez be nem gyógyul.

– Gon... gondoltam... – hebegte Clary. – Korábban... amikor aludtál... Gondoltam rá, hogy kivágom a rúnát, mint akkor, amikor Lilithtel harcoltunk. De féltem, hogy Sebastian megérzi.

– Meg is érezte volna. – Jace arany szeme éppen olyan kifejezéstelen volt, mint a tekintete. – Ezt nem érzi, mert egy pugióval vágták ki. Angyalvérbe mártott tőrrel. Hihetetlenül ritkák, eddig egyet sem láttam a saját szememmel. – Ujjával a hajába túrt. – A penge forró hamuvá változott, miután megérintett, de megtette, amire szükségem volt.

– Ezek szerint harcoltál. Egy démonnal? Sebastian miért nem...

– Clary! – Jace hangja alig volt több suttogásnál. – Ez itt... lassabban fog begyógyulni, mint egy közönséges seb... de előbb-utóbb be fog. És akkor megint ő leszek.

– Mennyi idő kell hozzá, hogy megint olyan legyél, mint korábban?

– Nem tudom. Fogalmam sincs. De azt akartam... Szükségem volt rá, hogy a lehető legtöbb időt töltsem veled, amíg önmagam vagyok. – Mereven kinyújtotta a kezét, mint aki nem biztos a gesztus fogadtatásában. – Mellettem tudnál...

Clary már rohant is felé, és a következő pillanatban a fiú nyakába ugrott. Jace elkapta, a levegőbe lendítette, arcát a nyaka gödrébe temette. Clary úgy lélegezte be a fiút, mint a

levegőt. A bőrén vér, verejték, hamu és rúnák szaga keveredett egymással.

– Te vagy az – suttogta Clary. – Tényleg te vagy az. Jace hátrébb húzódott, hogy a lány szemébe nézhessen.

Szabad kezével gyengéden végigsimította az arcát. Clarynek hiányzott a fiú gyengédsége. Ez volt az egyik ok, amiért annak idején beleszeretett. Rájött, hogy ez a sebhelyes, folyton gúnyolódó fiú nagyon is gyengéd tud lenni azokkal, akiket szeret.

– Hiányoztál – mondta. – Annyira hiányoztál. Jace lehunyta a szemét, mintha fájtak volna neki a szavak.

Clary megérintette az arcát. A fiú belehajolt a tenyerébe, haja csiklandozta Clary ujjait. A lány csak most vette észre, hogy Jace-nek az arca is nedves.

A fiú soha többé nem sírt. – Nem a te hibád – mondta Clary. Arcon csókolta a fiút,

viszonozva a gyengédségét. Vér és könnyek sós ízét érezte. Jace továbbra sem szólt, de a lány érezte, milyen vadul ver a szíve a mellkasában. A fiú úgy ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni. Clary megint megcsókolta az arcát, az állát, végül pedig az ajkához tapasztotta az ajkát.

A klubbéli vadságnak nyoma sem volt. Ennek a csóknak meg kellett nyugtatnia a fiút, és elmondania mindazt, amit szavakkal nem volt idő. Jace előbb bizonytalanul viszonozta a csókot, aztán egyre inkább belefeledkezett, keze a lány hajába lopózott, ujjai között csavargatva a fürtjeit. A csók lassan elmélyült, pillanatról pillanatra intenzívebb lett, mint a gyufaláng, ami erdőtűzzé terebélyesedik.

Clary tudta, milyen erős a fiú, mégis meglepődött, amikor felkapta, az ágyhoz vitte, lefektette a szétszórt párnák közé,

majd óvatosan fölé ereszkedett. A könnyed, folyamatos mozdulat a lány eszébe juttatta, miért is kerültek Jace testére a rúnák. Erő. Kecsesség. Puha érintés. A hosszan kitartott, puhatolózó csók közben Clary beszívta a fiú lélegzetét. Jace csupasz bőre mintha forró selyem lett volna a tenyere alatt. Amikor a fiú keze rátalált Clary felsőjének szegélyére, a lány hátranyújtotta a karját, és ívbe hajlította a hátát; mást sem akart, csak hogy ne legyen közöttük akadály. Abban a pillanatban, hogy a felső eltűnt az útból, Jace megint magához húzta. A csók most már határozottan tüzes lett, olyan volt, mintha valamilyen titkos helyre próbálnának eljutni egymás testében. Clary azt hitte, ennél közelebb már nem kerülhetnek, de a csók közben valahogy fonalként tekeredtek össze, és mind éhesebben falták tovább egymást.

A kezük előbb sebesen mozgott a másik testén, aztán lassabban, ráérősen folytatták. Amikor Jace megcsókolta a lány nyakát, a kulcscsontját, a csillag alakú anyajegyet a vállán, Clary a hátába mélyesztette az ujjait. Keze fejével végigsimította a fiú hegeit, aztán megcsókolta a megtépázott jelet, amit Lilith helyezett el a mellkasán. Jace megborzongott, akarta a lányt, és Clary tudta, hogy hamarosan ő maga is elér arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút. Nem érdekelte. Már tudta, milyen elveszíteni Jace-t. Tudta, milyen sötétek és üresek a napok nélküle. És azt is tudta, hogy ha megint el kell veszítenie, akkor szüksége lesz erre az emlékre, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Szüksége lesz a tudatra, hogy egyszer olyan közel voltak egymáshoz, amilyen közel csak lehetséges. Összekulcsolta a bokáját Jace dereka körül, mire a fiú halkan, tehetetlenül felnyögött. Ujjai mélyen a lány csípőjébe vájtak.

– Clary! – Jace remegve húzódott el. – Nem fogok tudni... Ha most nem hagyjuk abba, később már nem leszünk képesek rá.

– Nem akarod? – A lány csodálkozva nézett fel. Jace arca vörös volt, kócos, szőke haja sötétebb aranyszínűnek tűnt ott, ahol az izzadság a homlokára és a halántékára tapasztotta. Clary érezte, hogy a fiú szíve összevissza ver a mellkasában.

– Dehogynem, csak még soha... – Még soha? – A lány felhúzta a szemöldökét. – Soha nem

csináltad még? Jace mély lélegzetet vett. – De igen, csináltam. – Tekintete a lány arcát fürkészte,

mintha elítélő, neheztelő, sőt talán undorodó fintorra számítana. Clary rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá. Eleve nem feltételezett mást. – Csak eddig nem számított. – Pihekönnyen érintette meg a lány arcát ujjai hegyével. – Azt sem tudom, hogyan...

Clary halkan felnevetett. – Azt hittem, éppen most tisztázzuk, hogy tudod. – Nem arra gondoltam. – Jace megfogta a lány kezét, és az

arcához emelte. – Akarlak – mondta. – Jobban, mint bármit valaha az életemben. De... – Nyelt egyet. – Az Angyalra mondom. Később a fejem fogom a falba verni.

– Csak azt ne mondd, hogy engem akarsz óvni – szólt hevesen a lány. – Mert...

– Nem erről van szó – szakította félbe Jace. – Ez nem önfeláldozás. Csak... féltékeny vagyok.

– Féltékeny? Kire?

– Magamra. – A fiú elhúzta a száját. – Irtózom a gondolattól, hogy ő is veled legyen. Ő. A másik énem. Az, akit Sebastian irányít.

Clary arca azonnal égni kezdett. – A klubban... tegnap este... Jace a lány vállára hajtotta a fejét. Clary zavartan simogatta

a hátát, kitapintva a karcolásokat, ahol a körmei a fiú hátába vájtak az előző éjjel. Ennek az emléknek a hatására még jobban elvörösödött, főleg, mert tudta, hogy Jace egyetlen iratze segítségével könnyedén megszabadulhatott volna a nyomoktól, ha akarta volna. De ezek szerint nem akarta.

– Minden pillanatra emlékszem a tegnap estéről – mondta a fiú. – És megőrjít, mert én voltam ott, de mégsem. Amikor együtt vagyunk, azt akarom, hogy a valódi önmagad legyél. Én pedig a valódi önmagam.

– És most nem azok vagyunk? – De. – Jace felemelte a fejét, és szájon csókolta a lányt. –

De meddig? Bármelyik pillanatban visszaváltozhatok. Nem tehetem meg veled. Velünk. – Keserű volt a hangja. – Fel nem foghatom, hogy bírsz ennek a valaminek a közelében lenni, ami nem én vagyok...

– Még akkor is megéri, ha öt perc múlva visszaváltozol – felelte Clary. – Mert megint veled lehettem, nem ott ért véget minden azon a tetőn. Ez most itt te vagy, és még abban a másik énedben is ott vannak a valódi Jace darabjai. Olyan, mintha egy homályos üvegen keresztül néznélek, de az valójában nem te vagy. Most már legalább tudom.

– Ezt hogy érted? – Jace erősebben szorította a lány vállát. – Hogyhogy most már legalább tudod?

Clary mély lélegzetet vett.

– Jace, amikor először együtt voltunk, mármint úgy igazán együtt, annyira boldognak láttalak. Az első hónapban bármit csináltunk együtt, az vicces volt és szórakoztató. Aztán mintha kezdett volna elszivárogni belőled a boldogság. Nem akartál velem lenni, nem akartál rám nézni...

– Féltem, hogy bántani foglak. Azt hittem, a legjobb úton haladok afelé, hogy elveszítsem az eszem.

– Nem mosolyogtál, nem nevettél, nem viccelődtél többé. Nem hibáztatlak érte. Lilith bekúszott a tudatodba, és ő irányított téged. Megváltoztatott. De akármilyen gyerekesen hangzik is, nekem korábban egyetlen fiúm sem volt, érted. Azt hittem, ez így szokott menni, kezdesz rám unni.

– Képtelen lennék... – Nem azt várom, hogy megnyugtass – szakította félbe a

lány. – Csak mondom. Amikor... Sebastian irányít, elégedettnek tűnsz. Azért jöttem, hogy megmentselek. – Halkabban folytatta. – De aztán már nem tudtam, mitől is kéne megmentenem. Hogyan is vihetnélek vissza egy olyan életbe, ahol olyan boldogtalannak tűntél?

– Boldogtalannak? – A fiú megrázta a fejét. – Szerencsés voltam. Annyira, de annyira szerencsés. És nem láttam. – A tekintete találkozott Claryével. – Boldogabbá teszel, mint azt valaha lehetségesnek hittem. És most, hogy tudom, milyen valaki másnak a bőrében lenni, elveszíteni önmagam, vissza akarom kapni az életemet. A családomat. Téged. Mindent. – Elkomorodott a tekintete. – Vissza akarok kapni mindent.

A szája nyers erővel tapadt Clary szájára, az ajka éhesen falta az ajkát, keze megragadta a csípőjét – aztán kétoldalt a lepedőt, olyan hévvel, hogy kis híján elszakította. Zihálva húzódott vissza.

– Nem lehet... – Akkor, ne csókolj tovább! – lihegte a lány. – Ami azt

illeti... – Kibújt a fiú alól, és a felsője után nyúlt. – Mindjárt jövök.

Felugrott, kisietett a fürdőszobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Felkapcsolta a villanyt, és a tükörbe nézett. A szeme tágra nyílt, a haja kócos volt, az ajka megduzzadt a csókoktól. Elpirult, felvette a pólóját, hideg vizet fröcskölt az arcába, és összekötötte a haját. Amikor sikerült meggyőznie magát, hogy nem úgy fest, mint egy megesett szűz valamelyik szerelmes regény borítójáról, fogott egy törülközőt, megnedvesítette és bedörzsölte szappannal.

Visszament a szobába. Jace az ágy szélén ült farmerben és egy tiszta, kigombolt ingben, kusza hajának körvonalait megvilágította a holdfény. Olyan volt, mint egy angyalszobor. Kivéve, hogy az angyalokat általában nem borította vér.

Clary megállt a fiú előtt. – Jól van – szólt. – Vedd le az inged! Jace felhúzta a szemöldökét. – Nem foglak letámadni – mondta türelmetlenül a lány. – És

nem alélok el a csupasz mellkasod látványától. – Biztos? – kérdezte a fiú, engedelmesen lefejtve az inget a

válláról. – Mert a csupasz mellkasom láttán nők garmadája szenvedett már súlyos sérüléseket, amikor egymáson áttaposva igyekezett a közelembe jutni.

– Hát, nem látok itt senkit rajtam kívül. És csak a vért szeretném lemosni rólad.

Jace engedelmesen hátradőlt, két tenyerével támasztva meg magát. A vér átszivárgott a harc közben viselt ingén, a mellkasára és lapos hasára tapadt, ahogy azonban Clary

végigfuttatta az ujjait a testén, érezte, hogy a vágások többsége csak felületes. Az iratze, amit a fiú korábban magára rajzolt, máris kezdte eltüntetni őket.

Jace csukott szemmel a lány felé emelte az arcát, miközben az a nedves törülközővel végigtörölgette a bőrét. A fehér pamut hamarosan rózsaszín lett a vértől. Clary ledörzsölte az alvadt csíkokat a fiú nyakáról, aztán összecsavarta a törülköző sarkát, az éjjeliszekrényen álló pohár vízbe mártotta, és megtisztította a mellkasát is a munkához. Jace hátrahajtott fejjel ült, és a lányt figyelte, miközben a nedves pamut válla izmain, karja sima ívén, fehér hegekkel és a megszokott fekete jelekkel tarkított mellkasán siklott.

– Clary? – Igen? A jókedv eltűnt a fiú hangjából. – Nem fogok emlékezni erre, amikor megint... amikor

megint az irányítása alá kerülök, nem emlékszem majd rá, hogy veled voltam, vagy, hogy így beszélgettünk – mondta. – De azért áruld el... jól vannak? A családom. Tudják...?

– Hogy mi történt veled? Részben. És nem, nincsenek jól. – Jace becsukta a szemét. – Hazudhatnék – folytatta a lány –, de tudnod kell az igazat. Borzasztóan szeretnek, és vissza akarnak kapni.

– De nem így. Clary megérintette a fiú vállát. – Elmondod, mi történt? Hogy szerezted ezeket a

vágásokat? Jace mély lélegzetet vett, a mellkasán sötétvörösen

emelkedett ki a frissen szerzett seb. – Megöltem valakit.

Szavai úgy vibráltak végig Clary testén, mint a visszarúgó pisztoly ütése. Elejtette a véres törülközőt, aztán lehajolt érte, hogy felvegye. Amikor felnézett, találkozott a tekintete Jace-ével. A fiú vonásai finomak, élesek és szomorúak voltak a holdfényben.

– Kit? – Találkoztál vele – folytatta Jace. Minden szavának súlya

volt. – A nőt, akit meglátogattál Sebastiannal. A vasnővért. Magdalénát. – Elfordult Clarytől, és hátranyúlt, hogy kihalásszon valamit az összegyűrt takarók közül. A karján és a hátán megfeszültek az izmok, ahogy felvette. Amikor megint a lányra nézett, fényes tárgyat tartott a kezében.

Egyszerű kupa volt – a Végzet Kelyhének pontos mása, attól eltekintve, hogy nem aranyszínű volt, hanem ezüstfehér adamantinból készült.

– Sebastian küldött... küldte el őt ezért – mondta Jace. – És azt is parancsba adta, hogy öljem meg Magdalénát. Nem számított rá. Eszébe sem jutott, hogy ez lesz, azt hitte, ő ideadja a kelyhet, én meg kifizetem. Úgy tudta, ugyanazon az oldalon állunk. Megvártam, amíg előveszi a kelyhet, aztán fogtam a tőrt, és... – Élesen beszívta a levegőt, mint akinek fáj az emlék. – ...leszúrtam. A szívét céloztam, de elfordult, így pár centivel elhibáztam. Hátratántorodott, felkapott egy marék adamantinport a munkapadjáról, és hozzám vágta. Azt hiszem, meg akart vakítani. Elkaptam a fejem, és amikor visszanéztem, egy pugio volt a kezében. Majdnem kiégette a szemem, olyan fénye volt. A mellkasom felé döfött, égető fájdalmat éreztem a jelnél, aztán összetört a penge. – Szomorúan felnevetett. – Vicces, de ha harci öltözet lett volna rajtam, ez az egész nem történik meg. Csakhogy nem vettem fel, mert nem gondoltam,

hogy megérné a strapát. Viszont a pugio megégette Lilith jelét, én meg hirtelen azon kaptam magam, hogy önmagam vagyok, és egy halott nő fölött állok egyik kezemben véres tőrrel, a másikban meg a kehellyel.

– Nem értem. Miért mondta Sebastian, hogy öld meg a vasnővért? Anélkül is odaadta volna nektek a kelyhet. Azt mondta...

Jace rekedten fújta ki a levegőt. – Emlékszel mit mondott Sebastian Prágában az Óvárosi

téren? – Hogy a király megvakíttatta az órást, nehogy még egyszer

ugyanolyan szépet készíthessen – bólintott Clary. – De nem világos...

– Sebastian azért akarta halottnak tudni Magdalénát, hogy ne készíthessen még egy kelyhet – magyarázta Jace. – És hogy ne mondhassa el senkinek.

– Mit ne mondhasson el? – Clary felemelte a kezét, megfogta a fiú állát, és maga felé fordította az arcát. – Jace, mit tervez valójában Sebastian? Amit az edzőteremben előadott arról, hogy démonokat akar megidézni, hogy aztán elpusztíthassa őket...

– Sebastian tényleg démonokat akar megidézni, abban nincs hiba. – Jace hangja egészen komor lett. – Illetve egy bizonyos démont. Lilithet.

– De hiszen Lilith meghalt. Simon elpusztította. – A nagyobb démonok nem halnak meg. Igazából nem. Ők a

világok közti tereket lakják be, a nagy ürességet, a semmit. Simon csak az erejétől fosztotta meg Lilithet, és darabokban visszaküldte a semmibe, ahonnan jött. De ott visszanyeri a

hatalmát. Újjászületik. Elvileg évszázadokba telik, de ha Sebastian segít neki, akkor gyorsabban is sikerülhet.

Clary gyomrát mintha jeges marok szorította volna. – És, hogyan segíthet neki? – Azzal, hogy újra megidézi erre a világra. Össze akarja

keverni a vérét a sajátjával egy kehelyben, hogy sötét nephilimek seregét hozza létre. Azt tervezi, hogy ő lesz az új Jonathan Shadowhunter, csak a démonok oldalán, nem az angyalokén.

– Sötét nephilimek serege? Kemény legények vagytok ti ketten, de azért hadseregnek aligha lehet nevezni benneteket.

– Van úgy negyven-ötven nephilim, akik valamikor hűek voltak Valentine-hoz, meg páran, akik gyűlölik a Klávé jelenlegi vezetését, és készen állnak, hogy meghallgassák Sebastiant. Már felvette velük a kapcsolatot. Amikor megidézi Lilithet, ők is ott lesznek. – Jace mély lélegzetet vett. – Azután pedig? Lilith hatalmával a háta mögött? Ki tudja, ki csatlakozik még hozzá? Háborút akar. Meggyőződése, hogy neki áll a zászló, és nem vagyok biztos benne, hogy nincs igaza. Minden újonnan teremtett sötét nephilimmel nő az ereje. Ha hozzáadjuk a démonokat, akikkel eddig szövetséget kötött, nem tudom, képes lesz-e a Klávé ellenállni neki.

Clary leengedte a kezét. – Sebastian végig ugyanaz maradt. Nem változtatta meg a

véred. Pontosan ugyanolyan, mint volt mindig is. – A tekintete találkozott Jace-ével. – Te viszont... Te hazudtál nekem.

– Ő hazudott neked. A lány gondolatai ide-oda cikáztak. – Tudom. Tudom, hogy az a Jace nem te vagy...

– Ő tényleg azt hiszi, hogy a te érdekedben cselekszik, és végül boldogabb leszel, de valóban hazudott neked. Márpedig én azt sosem tenném.

– Ez a pugio... – szólt Clary. – Ha kárt tehet benned anélkül, hogy Sebastian megérezné, elképzelhető, hogy meg lehet vele ölni, miközben neked nem esik bajod?

Jace megrázta a fejét. – Nem hiszem. Ha lenne pugióm, még meg is próbálnám,

de... nem. Az életerőnk egymástól függ. A sérülés csak egy dolog. Ha meghalna... – Jace hangja megkeményedett. – Tudod jól, hogy lehet a legkönnyebben véget vetni ennek. Szíven kell szúrnod. Csodálkozom, hogy nem tetted meg, amíg aludtam.

– Te képes volnál rá? Ha rólam lenne szó? – A lánynak remegett a hangja.

– Hittem benne, hogy meg lehet ezt oldani máshogy is. Még mindig hiszek benne. Add ide az irónodat, és nyitok egy portált!

– Idebent lehetetlen portált nyitni – mondta Jace. – Nem fog működni. Egyedül a földszinten lehet kijutni innen a konyha melletti falon keresztül. És mozgatni is csak onnan lehet a lakást.

– El tudsz vinni bennünket a Néma Városba? Ha odamegyünk, a Néma Testvérek biztosan megtalálják a módját, hogyan választhatnak el Sebastian-tól. Előadjuk a tervét a Klávénak, hogy felkészülhessenek...

– Az egyik bejárathoz odajuthatunk – felelte Jace. – El is intézem. Megyek. Együtt megyünk. De ne köntörfalazzunk, Clary! Tudnod kell, hogy meg fognak ölni. Miután elmondom nekik, amit tudok, végeznek velem.

– Megölnek? Nem, nem tennék...

– Clary – szakította félbe gyengéden a fiú. – Jó árnyvadászként önként kellene vállalnom a halált, hogy megakadályozzam Sebastian tervét. És mivel jó árnyvadász vagyok, így is fogok tenni.

– De hát, ez nem a te hibád... – Clary felemelte a hangját, de gyorsan vissza is fogta magát, nehogy Sebastian meghallja. – Nem tehetsz arról, amit veled tettek. Áldozat vagy. Nem te hibáztál, Jace, az valaki más volt, valaki más, aki a te arcodat viselte. Nem érdemelsz büntetést...

– Nem a büntetés a lényeg, hanem a cél. Ha megölnek, Sebastian is meghal. Ez ugyanolyan, mintha csatában áldoznám fel magam. Persze, lehet mondani, hogy nem én akartam így, csak megtörtént. És úgysem sokáig leszek már önmagam. Viszont Clary, tudom, hogy semmi értelme, de emlékszem... Mindenre emlékszem. Emlékszem rá, hogy Velencében sétáltunk, emlékszem az estére a klubban, emlékszem rá, hogy itt aludtam veled ebben az ágyban. Érted? Akartam ezt. Soha nem akartam mást, csak hogy így éljek veled, hogy így legyünk együtt. Mit gondoljak, amikor a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem, beteljesíti a leghőbb vágyamat? Talán Jace Ligthwood tisztán látja, miért rossz és elbaltázott az egész helyzet, de Jace Wayland, Valentine fia... imádja ezt az életet. – Clary a fiú aranyszínű szemébe nézett, és Raziel tekintete jutott eszébe, benne a világ minden bölcsességével és szomorúságával. – Ezért kell mennem – folytatta a fiú. – Amíg még önmagam vagyok. Mielőtt visszaváltozok azzá a másik Jace-szé.

– Hová kell menned? – A Néma Városba. Fel kell adnom magam. És a kelyhet is.

Harmadik rész

MINDEN MEGVÁLTOZOTT

Minden megváltozott, végképpen megváltozott: szörnyű szépség született.

William Butler Yeats: Húsvét, 1916

18 Raziel

CLARY? Simon a hátsó veranda lépcsőjén ült, és az almafák között a

tóhoz vezető ösvényt figyelte. Isabelle és Magnus ezen az ösvényen állt, a boszorkánymester a tó felé pillantott, aztán a körben emelkedő alacsony hegyvonulatot mérte végig. Közben egy kis füzetbe jegyzetelt kékesen világító tollával. Alec valamivel távolabb tőlük a házat az úttól elválasztó domb tetején sorakozó fákat méregette. Úgy tűnt, igyekszik olyan messze húzódni Magnustól, amennyire csak lehetséges anélkül, hogy hallótávolságon kívül kerülne. Simonnak az a benyomása támadt – bár maga is elismerte, hogy nem éppen jó megfigyelő az ilyesféle dolgokat illetően –, hogy hiába viccelődtek a kocsiban, Magnus és Alec az utóbbi időben eltávolodott egymástól. Nem tudta pontosan meghatározni, miért érzi így, de nem kételkedett.

Simon a bal kezével a jobbat szorongatta, ujjai az aranygyűrűt simogatták.

Clary, kérlek! Óránként próbálta elérni a lányt, amióta megkapta Maia

üzenetét Luke-ról. Nem kapott választ. Egyáltalán semmi nem történt.

Clary, Luke farmján vagyok. Arra gondolok, milyen volt itt lenni veled.

A nap szokatlanul melegen sütött, az ágakon maradt utolsó néhány levél halkan susogott a gyenge szélben. A fiú sokáig fontolgatta, mi a legalkalmasabb viselet az Angyallal való találkozásra – az öltöny túlzásnak tűnt, bár még megvolt az, amit Jocelyn és Luke eljegyzésén viselt –, és végül egy farmer meg egy póló mellett döntött, ami csupaszon hagyta a karját. Annyi gyönyörű napsütéses emlék kötötte ehhez a helyhez. Amióta csak az eszét tudta, szinte minden nyarat itt töltöttek Claryvel és Jocelynnel. Rengeteget úsztak a tóban, Simon lebarnult, Clary világos bőre pedig újra meg újra leégett. A lány vállán és karján milliónyi vadonatúj szeplő jelent meg. Almával baseballoztak a fák között, ami sok trutymóval járt, de szórakoztató volt, bent a házban pedig pókereztek vagy scrabble-öztek, bár ezekben mindig Luke nyert.

Clary, készülök valamire, ami ostobaság, veszélyes, talán egyenesen öngyilkos vállalkozás. Olyan nagy baj, hogy még egyszer utoljára beszélni akarok veled? Ezt az egészet azért teszem, hogy biztonságban lehess, de még azt sem tudom, hogy élsz-e, és van-e értelme segítenem neked. De ha meghaltál volna, tudnám, igaz? Érezném.

– Jól van. Indulás! – Magnus jelent meg az alsó lépcsőfoknál. A gyűrűre pillantott Simon ujján, de nem tett rá megjegyzést.

Simon felállt, leporolta a nadrágját, aztán elindult előre az ösvényen az almafák között. A tó, mint egy kék érme csillogott a távolban. Ahogy közelebb értek, Simon megpillantotta a vízbe nyúló öreg mólót, ahol annak idején a kajakokat kötötték ki, még mielőtt egy nagyobb darab levált és elsodródott volna

belőle. Simon szinte hallotta a méhek lusta zümmögését és érezte a nyár súlyát a vállán. Amikor megérkeztek a tóhoz, sarkon fordult, és visszanézett a ház fehérre festett deszkáira, a zöld zsalukra meg a fedett verandára a kopott fehér nádbútorokkal.

– Nagyon szerettél itt lenni, igaz? – kérdezte Isabelle. Fekete haja zászlóként lobogott a vízről fújó szélben.

– Honnan tudod? – Az arcodon látom – felelte a lány. – Olyan, mintha valami

jót idéznél fel. – Igen. – Felemelte a kezét, hogy megigazítsa a szemüveget

az orrán, de aztán eszébe jutott, hogy már nem hord ilyesmit. – Szerencsés voltam.

A lány végignézett a tavon. Kis aranykarikákat viselt a fülében; a haja belegabalyodott az egyikbe, és Simon legszívesebben odányúlt volna, hogy kiszabadítsa. Jólesett volna az ujjaival megérinteni Isabelle arcát.

– És most nem vagy az? A fiú megvonta a vállát. Magnusra pillantott, aki egy

hosszú, rugalmasnak tűnő rúddal rajzolt valamit a part nedves homokjába. A másik kezében nyitott könyvet tartott, és rajzolás közben kántált valamit. Alec olyan arccal figyelte, mit csinál, mintha vadidegenek lennének.

– Félsz? – kérdezte Isabelle közelebb húzódva Simonhoz. A fiú a bőrén érezte a karja melegét.

– Nem tudom. A félelem nagyrészt a testről szól. Az embernek felgyorsul a szívverése, száguld a pulzusa, izzad. Ezek nálam nem játszanak.

– Kár – jegyezte meg Isabelle a vizet figyelve. – Dögös, ha egy fiú izzad.

Simon kipréselt magából egy félmosolyt. Nehezebb volt, mint gondolta.

Talán tényleg félt. – Elég legyen az okostojás szájalásból, kisasszony. Isabelle szája sarka megremegett, mintha mosolyogni

készülne, aztán csak felsóhajtott. – Tudod, mi az, amire sosem gondoltam, hogy vágyom?

Egy srác, aki megnevettet. Simon a lány felé fordult, és a keze után nyúlt. Még az sem

érdekelte, hogy Alec meglátja őket. – Izzy... – Jól van – kiáltott oda Magnus. – Végeztem. Simon, gyere

ide! Megfordultak. A boszorkánymester a frissen rajzolt, halvány

fehér fénnyel ragyogó körben állt. Valójában két kör készült: a kisebbik a kicsivel nagyobb belsejébe került. A körök közötti területre többtucatnyi szimbólum került, amik szintén kékes-fehéresen izzottak, mint a tó vizén megcsillanó fény.

Simon hallotta, ahogy Isabelle élesen beszívta a levegőt, és inkább elindult, rá sem nézve a lányra. Úgy csak még nehezebb lett volna. Belépett a kör közepébe, Magnus mellé. Bentről kifelé nézni olyan volt, mintha egy vízfalon bámulna keresztül. A kontúrok elmosódtak, az egész világ vibrált.

– Tessék. – Magnus a fiú kezébe nyomta a könyvet. A vékony lapokat rúnák borították, de a boszorkánymester fonetikusan is leírta a varázsige szövegét a fbléjük ragasztott papírdarabra. – Csak olvasd fel ezt! – mondta.

– Működnie kell.

Simon a mellkasához szorította a könyvet, lehúzta az ujjáról a gyűrűt, ami összekötötte Claryvel, és Magnus kezébe nyomta.

– Ha mégsem működne – szólt, miközben azon gondolkodott, vajon miért szállta meg hirtelen különös nyugalom –, valaki vegye ezt fel! Ez az egyetlen kapcsolat Claryvel meg mindennel, amit tud.

Magnus bólintott, és az ujjára húzta a gyűrűt. – Készen állsz, Simon? – Hékás! Eltaláltad a nevemet! Magnus zöld szemével vetett egy megfejthetetlen pillantást

a fiúra, aztán kilépett a körből. Azonnal homályos lett ő is. Alec megállt az egyik oldalán, Isabelle pedig a másikon. A lány karba fonta a kezét, és Simon még a remegő levegőn keresztül is látta, milyen szomorú.

Megköszörülte a torkát. – Talán jobb lenne, ha elmennétek. De a többiek nem mozdultak. Mintha arra vártak volna,

hogy mondjon valami mást is. – Köszönöm, hogy eljöttetek! – szólt végül, miután semmi

jelentőségteljes nem jutott eszébe. Sosem volt a nagy szavak és drámai búcsúbeszédek mestere, pedig most nyilván ilyesmire számítottak tőle. Először Alecre nézett. – Hm, Alec, mindig is jobban kedveltelek, mint Jace-t. – Aztán a boszorkánymesterhez fordult. – Bár lenne vér a pucámban a tieidhez fogható nadrágokat hordani. – Végül Izzy következett. – Isabelle. – A lány éjfekete szemével őt nézte a homályos vibráláson keresztül. Simon látta a tekintetében a kérdést, de Alec és Magnus előtt nem mondhatott semmi olyasmit, ami

kifejezte a valódi érzéseit. Hátralépett a kör közepe felé, és lehajtotta a fejét. – Akkor, viszlát!

Úgy tűnt, válaszoltak neki, de a közöttük vibráló levegő elnyelte a szavaikat. Simon figyelte, ahogy megfordulnak, elindulnak az ösvényen, és átballagnak a gyümölcsfák között, vissza a ház felé. Nemsokára csak apró fekete pontnak látszódtak a távolban, aztán teljesen eltűntek a fiú szeme elől.

Simon el sem tudta képzelni, hogy ne beszéljen még egyszer Claryvel, mielőtt meghal – még csak nem is emlékezett, mit mondtak egymásnak utoljára. Azért ha becsukta a szemét, hallotta a lány nevetését a fák felől. Tisztán emlékezett rá, milyen volt, mielőtt felnőttek, és minden megváltozott. Ha meg kell halnia, talán ez rá a legmegfelelőbb hely. Végül is a legszebb emlékei ide kötik. Ha az Angyal porrá égeti, a hamvai szerteoszlanak a gyümölcsöskertben és a tó fölött. Volt valami békés a gondolatban.

Isabelle jutott az eszébe, aztán a családja – az anyja, apja és Becky. Clary, gondolta végül. Akárhol is vagy, te vagy a legjobb barátom. Mindig is te leszel a legjobb barátom.

Felemelte a könyvet, és kántálni kezdett.

– Nem! – Clary felállt, és ledobta a nedves törülközőt. – Jace ezt nem teheted. Meg fognak ölni.

A fiú friss ingért nyúlt, és beledugta a karját. Miközben begombolkozott, rá sem nézett a lányra.

– Előbb megpróbálnak elválasztani Sebastiantól – mondta, bár úgy tűnt, mintha maga sem hinne benne. – Ha nem sikerül, akkor megölnek.

– Ez kevés. – A fiú felé nyúlt, de az elfordult tőle, és belelépett a bakancsába. Amikor megint a lányra nézett, komor volt a tekintete.

– Nincs választásom, Clary. Ez így helyes. – Őrültség. Itt biztonságban vagy. Nem dobhatod el az

életedet... – Ha a saját bőrömet mentem, az árulás. Azt jelenti, hogy

fegyvert adok az ellenség kezébe. – Kit érdekel az árulás? Vagy a Törvény? – kérdezte a lány.

– Nekem csak te vagy fontos. Együtt kitaláljuk... – Nincs mit kitalálnunk. – Jace zsebre vágta az

éjjeliszekrényen álló irónt, aztán felkapta a kelyhet. – Mert már csak egy kis ideig leszek önmagam. Szeretlek, Clary. – Felfelé fordította a lány arcát, és hosszan megcsókolta. – Tedd meg a kedvemért! – suttogta.

– Szó sem lehet róla – jelentette ki Clary. – Nem vagyok hajlandó segítséget nyújtani ahhoz, hogy megölesd magad.

A fiú azonban máris az ajtó felé indult, magával vonszolva Claryt is. Ahogy kiléptek a folyosóra, halkabban beszélgettek tovább.

– Ez őrültség – súgta Clary. – Ilyen veszélynek kitenni magad...

A fiú mérgesen fújta ki a levegőt. – Mintha te nem azt tennéd. – Igen, te meg dühbe gurulsz miatta – felelte a lány,

miközben futva követte Jace-t lefelé a lépcsőn. – Emlékszel, mit mondtál Alicantéban?

Megérkeztek a konyhába. A fiú letette a kelyhet a pultra, és az irónja után nyúlt.

– Nem volt hozzá jogom, hogy azt mondjam. Clary, mi ezek vagyunk. Árnyvadászok. Ez a dolgunk. Kockázatokat kell vállalnunk, és nem csak a csatatéren.

Clary megrázta a fejét, és megragadta a fiú mindkét csuklóját.

– Nem engedem. Jace fájdalmas tekintettel nézett rá. – Clarissa... A lány mély lélegzetet vetett, szinte el sem hitte, mire készül

éppen. De a Néma Város halottasházai lebegtek a szeme előtt, az árnyvadászok márványasztalokon kiterített holttestei, és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Jace is odakerülhet. Azért jött ide, azért viselt el mindent, hogy megmentse a fiú életét, és nem csak a saját kedvéért. Alec és Isabelle jutott eszébe, Maryse, aki szerette Jace-t... Clary szinte fel sem fogta, mit csinál, ahogy kinyitotta a száját, és felemelte a hangját.

– Jonathan! – kiáltotta. – Jonathan Christopher Morgenstern!

Jace-nek elkerekedett a szeme. – Clary... – kezdte, de már elkésett. A lány elengedte, és

távolodni kezdett tőle. A bátyja talán máris közeledett, és nem maradt ideje elmagyarázni Jace-nek, hogy egyáltalán nem bízik Sebastianban, de ő az egyetlen fegyver, amivel maradásra bírhatja.

Valami mozdult, és Sebastian máris ott volt. Nem strapálta magát azzal, hogy lefusson a lépcsőn, csak átugrott a korláton, és könnyedén landolt közöttük. A haja kócos volt az alvástól, sötét pólót és fekete nadrágot viselt. Clary kíváncsi lett volna, hogy ruhában aludt-e. Sebastian előbb egyikükre, aztán a másikukra nézett, fekete szemével igyekezett felmérni a

helyzetet. – Civódnak a szerelmesek? – érdeklődött. Valami villant a kezében. Kés talán?

Clarynek remegett a hangja. – Megsérült a rúnája. Itt. – A fiú szívére tette a kezét. –

Vissza akar menni, hogy feladja magát a Klávénak. Sebastian villámgyors mozdulattal kikapta a kelyhet Jace

kezéből, és lecsapta a konyhapultra. Jace a döbbenettől elfehéredve figyelte. A kisujját sem mozdította, ahogy Sebastian közelebb lépett, és megragadta az inge mellét. A felső gombok kipattantak, felfedve Jace kulcscsontját. Sebastian odanyomta az irónját, és iratzét rajzolt a fiú bőrére. Jace az ajkába harapott, szeméből sütött a gyűlölet, ahogy Sebastian elengedte, és az irónnal a kezében hátralépett.

– Komolyan, Jace – szólt. – Te tényleg azt hitted, hogy megúszhatsz ilyesmit? Eldobom az agyam.

Jace keze ökölbe szorult, ahogy a szénfekete iratze fokozatosan beleolvadt a bőrébe. Zihálva préselte ki magából a szavakat.

– Ha legközelebb... el akarod dobni az agyad... szívesen rásegítek egy téglával.

Sebastian ciccentett. – Nemsokára hálás leszel nekem. Neked is el kell ismerned,

hogy a halálvágyad kissé extrém. Clary arra számított, hogy Jace megint élesen visszavág, a

fiú azonban csendben marad. A tekintete lassan Sebastian arcára vándorolt. Egy pillanatig csak ketten voltak a szobában. Amikor Jace megszólalt, hűvösen és tisztán csendültek a szavai.

– Én erre később nem fogok emlékezni – mondta. – Te igen. Az az ember, aki a barátodnak mutatja magát... Az az ember

nem valódi. Ez itt a valóság. Ez vagyok én. Gyűlöllek, és mindig gyűlölni foglak. Sem ezen a világon, sem semelyik másikon nem létezik olyan varázslat, ami ezen változtathatna.

Sebastian arcáról egy pillanatra lefagyott a mosoly. Jace meg sem rezzent, a tekintetét elfordította Sebastianról, és Claryre nézett. – Tudnod kell az igazságot – szólt. – Nem mondtam el mindent.

– Az igazság veszélyes. – Sebastian úgy tartotta maga elé az irónt, mint egy kést. – Vigyázz, mit mondasz!

Jace elfintorodott. A mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, a gyógyító rúna nyilvánvalóan fizikai fájdalmat okozott neki.

– A tervet... hogy megidézzük Lilithet, elkészíttessük az új kelyhet, és sötét hadsereget teremtsünk... Nem Sebastian találta ki. Hanem én.

Clary mozdulatlanná merevedett. – Mi? – Sebastian tudta, mit akar – folytatta Jace. – Én viszont

kitaláltam, hogyan valósíthatja meg. Egy új Végzet Kelyhe... tőlem kapta az ötletet. – Összerándult a fájdalomtól. Clary elképzelte, mi történik a fiú inge alatt: a bőre összeforrt, begyógyult, Lilith rúnája lassan megint teljes pompájában ragyogott. – Vagyis inkább tőle. Attól a valamitől, ami pont úgy néz ki, mint én, de mégsem én vagyok. Az hangos kacajjal égeti porig a világot, ha Sebastian megparancsolja neki. Ezt akartad te megmenteni, Clary. Ezt! Hát, nem érted? Inkább halnék meg...

Elcsuklott a hangja, és kétrét görnyedt. Válla izmai megfeszültek, ahogy végigsöpört rajta a fájdalom. Clarynek eszébe jutott, amikor egymást ölelték a Néma Városban,

miközben a testvérek a fiú fejében kutattak válaszok után... Jace most zavartan nézett fel.

A tekintete először nem a lányra, hanem Sebastianra vándorolt. Clary gyomra összeszorult, bár tudta, hogy ő akarta így.

– Mi történik? – kérdezte Jace. Sebastian szélesen rámosolygott. – Üdv újra közöttünk! Jace hunyorogva nézett rá. Egy pillanatra zavarónak tűnt,

aztán a tekintete mintha befelé fordult volna, mint akkor szokott, ha Clary olyan témát hozott fel, amit nem tudott feldolgozni – Max halálát, az alicantei háborút, a családjának okozott fájdalmat.

– Itt az idő? – kérdezte végül. Sebastian látványosan pillantott az órájára. – Nagyjából. Indulj csak előre, mi meg majd utánad

megyünk. Kezdhetsz készülődni. Jace körülnézett. – A kehely... hol van? Sebastian felvette az adamantiból készült tárgyat a

konyhapultról. – Itt van. Összezavarodtál kicsit? Jace szája sarka felfelé görbült, ahogy megragadta a kelyhet.

Nyoma sem maradt a fiúnak, aki pillanatokkal korábban Sebastian szemébe vágta, hogy gyűlöli.

– Jól van. Ott találkozunk. – A fiú arcon csókolta a továbbra is dermedten álló Claryt. – Veled is.

Jace hátralépett, és a lányra kacsintott. A szeméből sütött a ragaszkodás, de ez egyáltalán nem számított. Ez nyilvánvalóan nem az ő Jace-e volt. Clary zsibbadtan figyelte, ahogy a fiú

átszeli a szobát. Az irónja megvillant a kezében, és ajtó nyílt a falban. A lány kék eget és sziklás tájat pillantott meg. Jace kilépett az ajtón, és eltűnt.

Clary körme a tenyerébe vájt. Attól a valamitől, ami pont úgy néz ki, mint én, de mégsem

én vagyok. Az hangos kacajjal égeti porig a világot, ha Sebastian megparancsolja neki. Ezt akartad te megmenteni, Clary. Ezt! Hát nem érted? Inkább halnék meg...

A lány torkát égették a könnyek, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne sírja el magát, amikor a bátyja csillogó szemmel felé fordult.

– Hívtál – mondta Sebastian. – Fel akarta adni magát a Klávénak – suttogta. Maga sem

volt biztos benne, ki előtt próbál mentegetőzni. Azt tette, amit tennie kellett, az egyetlen elérhető fegyvert vetette be, bármennyire megvetette is közben. – Megölték volna.

– Hívtál – ismételte a fiú, és közelebb lépett. Felemelte a kezét, és Clary füle mögé igazított egy, az arcába lógó kósza hajtincset. – Ezek szerint elmondta, mit tervezünk. Az egészet?

Clary kis híján beleborzongott az undorba, de sikerült visszafognia magát.

– Nem az egészet. Nem tudom, mi lesz ma este. – Mire értette Jace, hogy itt az idő?

Sebastian lehajolt, és homlokon csókolta a lányt. Az ajka égetett, olyan volt, mintha billogot sütne Clary szeme közé.

– Meglátod – mondta. – Rászolgáltál, hogy ott lehess, Clarissa. Az oldalamról nézheted végig ma este a hetedik szent helyen. Valentine gyermekei együtt lesznek... végre!

Simon a papírra szegezte a tekintetét, és hangosan felolvasta,

amit Magnus leírt neki. Volt valamiféle sajátságos ritmusa, ami könnyed, pergő, elegáns zenére emlékeztetett. A barmicvója jutott eszébe, amikor a háftórákból olvasott fel – csak akkor értette is, amit mondott, most pedig nem.

Olvasás közben az az érzése támadt, mintha a levegő hirtelen besűrűsödne körülötte, egyre nagyobb és nagyobb súllyal nehezedett a mellkasára. Ha Simon egyszerű ember lett volna, talán el sem bírja viselni a szüntelenül fokozódó hőséget. Így csak a bőrét égette a forróság, s megperzselte a szempilláját és az ingét. Még akkor sem vette le a szemét a szövegről, amikor egy vércsepp gördült végig a homlokán és hullott a papírra.

Aztán végzett. Kimondta az utolsó szót – Raziel –, és felemelte a fejét. Vér folyt az arcán. A homály eloszlott körülötte, a tó kéken ragyogó víztükre egyetlen fodrot sem vetett.

Majd felrobbant. A tó közepe aranyszínű lett, aztán fekete. A víz a meder

széle felé áramlott, és a levegőbe emelkedett, amíg végül Simon egy felfelé és lefelé zubogó vízesések alkotta tökéletes kört látott maga előtt. A hatás bizarr volt, de gyönyörű a maga különlegességében. Kövér cseppek hullottak a fiúra, lehűtötték izzó bőrét. Éppen hátrahajtotta a fejét, amikor az ég egyszerre elfeketedett – egy szemvillanás alatt minden kékség eltűnt, mintha a gomolygó fekete felhők felfalták volna. A víz visszacsobbant a mederbe, és a tó ezüstös közepéből aranyszínű alak emelkedett ki.

Simonnak kiszáradt a szája. Számtalan festményt látott már angyalokról, hitt bennük, és Magnus figyelmeztetését is meghallgatta. Úgy érezte, mintha lándzsával döfnék át, amikor

a két szárny széttárult előle. Mintha betöltötték volna az eget. Hatalmasak voltak, fehéren, arany- és ezüstszínben pompáztak, a tollak végéről egy-egy égőn izzó szem tekintett megvetéssel a fiúra. Aztán a szárnyak felemelkedtek, szétkergették a felhőket az útjukból, és lassan összecsukódtak. Egy férfi – vagyis többemeletnyi magas, emberi alakot idéző lény emelkedett fel a tó közepén.

Simon foga vacogni kezdett, maga sem tudta, miért. Ahogy az Angyal lassan elérte a teljes magasságát, hullámokban áradt belőle az energia – vagyis több annál, talán az univerzum ősereje. Simon első bizarr gondolata az volt, hogy Raziel olyan, mintha valaki óriásplakát méretűre fújta volna Jace-t. Kivéve, hogy egyáltalán nem hasonlított Jace-re. Egész teste aranyszínű volt a szárnyától a fehérje nélküli szeméig. A haja úgy festett, mintha kovácsoltvasból formált göndör fürtöket illesztettek volna a fejére. Idegen volt és rémisztő. A túl sok minden elpusztíthat, gondolta Simon. A túl nagy sötétség ölhet, a túl sok fény megvakíthatja az embert.

Ki merészel megidézni engem? Az Angyal Simon elméjében szólalt meg; olyan volt, mintha egy nagy harang kondult volna.

Nehéz kérdés, gondolta Simon. Jace helyében mondhatná, hogy „egy a nephilimek közül”, Magnus helyében, hogy Lilith gyermeke és boszorkánymester. Claryvel már találkozott az Angyal, szóval őt nyilván ismerősként üdvözölné. Csakhogy ő Simon volt, akinek nem jutott semmiféle cím, és nagy tetteket sem hajtott végre a múltban.

– Simon Lewis – felelte végül. Letette a könyvet a földre, és kihúzta magát. – Az éjszaka gyermeke... és alázatos szolgád.

A szolgám? Raziel hangja fagyos volt az nehezteléstől. Iderendelsz, mint egy kutyát, és még a szolgámnak merészeled

nevezni magad? Elpusztítalak, hogy a sorsod figyelmeztetésül szolgáljon azoknak, akik követni mernék a példádat. A saját nephilimjeimnek is megtiltottam, hogy megidézzenek. Akkor, neked miért engedném meg, napjáró?

Nyilván nem volt semmi meglepő abban, hogy az Angyal tudta, kicsoda Simon, de a fiú azért éppen úgy meglepődött, mint amikor először meglátta Raziel méretét. Valamiért azt hitte, emberibb lesz.

– Csak... Azt hiszed, könyörületet kéne tanúsítanom irántad, csak

mert a leszármazottaim vére folyik az ereidben? Ez esetben hazardíroztál, és vesztettél. A Mennyek kegyelmét ki kell érdemelni. Aki megszegte a Szövetség törvényeit, nem szolgált rá a jóindulatomra.

Az Angyal felemelte a kezét, és Simonra mutatott. A fiú vett egy mély lélegzetet. Ezúttal nem mondta ki a

szavakat, csak gondolta őket. Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!

Az milyen jel? Az Angyal mintha zavarba jött volna. A homlokodon, gyermek.

– A jel — hebegte Simon. – Az első jel. Káin jele. Raziel lassan leengedte a karját. Megölnélek, de a jel miatt

nem tehetem. Ezt a jelet csak mennybéli kéz tehette volna a homlokodra, de tudom, hogy nem így volt. Hogyan történt?

Az Angyal nyilvánvaló értetlensége láttán Simon felbátorodott.

– Egyik gyermeked készítette a jelet – felelte. – Egy különleges képességekkel rendelkező nephilim. Azért, hogy megóvjon. – Tett egy lépést a kör széle felé. – Raziel, szívességet kell kérnem a nephilim barátaim nevében. Súlyos

veszély leselkedik rájuk. Egy árnyvadász a sajátjaik közül a sötétség felé fordult, és a többieket fenyegeti. Szükségük van a segítségedre.

Nem avatkozom közbe. – De már közbeavatkoztál – mondta Simon. – Amikor Jace

meghalt, visszahoztad az életbe. Nem mintha nem örülnénk neki, de ha nem tetted volna, ez az egész meg sem történik. Szóval, bizonyos értelemben a tied a felelősség, hogy helyrehozd a dolgokat.

Megölni nem tudlak, gondolkodott el Raziel. Viszont semmi okom rá, hogy teljesítsem a kérésed.

– Még el sem mondtam, mit szeretnék kérni. Egy fegyver kell neked. Valami, amivel elválaszthatod

Jonathan Morgensternt Jonathan Herondale-től. Meg akarod ölni az egyiket, de életben hagyni a másikat. Persze könnyebb lenne mind a kettőt megölni. A ti Jonathanotok halott volt, és talán a halál továbbra is vágyakozik utána, mint ahogy ő is a halál után. Ez felmerült bennetek?

– Nem – felelte Simon. – Tudom, hogy nem vagyunk hozzád mérhetők, de mi nem öljük meg a barátainkat. Igyekszünk megmenteni őket. Ha a Mennyeknek ez nem tetszik, nem kellett volna megadniuk nekünk a szeretet képességét. – Hátravetette a haját, a maga teljességében fedve fel a jelet. – Nem, nem kell segítened nekem. De ha visszautasítasz, semmi sem akadályoz meg benne, hogy újra meg újra szólítsalak. Most már tudom, hogy úgysem ölhetsz meg. Gondolj rá úgy, mintha nekidőlnék a csengőnek a Mennyek kapujánál, és el sem engedném többé.

Meglepő módon Raziel erre mintha halkan felnevetett volna. Te aztán makacs vagy, mondta. Igazi harcos, mint az, akinek a

nevét viseled, Makkabeus Simon. És ahogy ő is feláldozott mindent a fivéréért, Jonatánért, úgy te is feláldozol mindent a te Jonathanodért. Vagy erre nem készültél fel?

– Nem csak érte teszem. – Simon meghökkent kissé. – De igen, feláldozok bármit. Amit csak akarsz.

Ha teljesítem a kérésedet, megesküszöl, hogy nem háborgatsz többé?

– Nem hiszem, hogy ez gondot jelentene. Nos, rendben, mondta az Angyal. Megmondom, mi kell

nekem. Az az istenkáromló jel a homlokodról. Elveszem tőled Káin jelét, mert sosem volt jogod viselni.

– De... De ha elveszed Káin jelét, megölhetsz – tiltakozott Simon. – Nem ez az egyetlen, ami megóv a te mennyei haragodtól?

Az Angyal elgondolkodott. A szavamat adom, hogy nem teszek kárt benned. Akár viseled a jelet, akár nem.

Simon habozott. Raziel arcán viharfelhők futottak át. A Mennyek Angyalának esküje a legszentebb fogadalom. Kételkedni merészelsz a szavamban, alvilági?

– Hát... – Simon elhallgatott egy gyötrelmes pillanatra. Megjelent előtte Clary, amint lábujjhegyen állva a homlokához illesztette az irónt, aztán az első alkalom, amikor megtapasztalta a jel hatását. Úgy érezte magát, mintha belecsapott volna a villám, tömény energia száguldott át rajta halálos erővel. Igazi átok volt ez, ami rettegéssel töltötte el, de irigység és felelem tárgyává is tette egyben. Gyűlölte az egészet. Mégis, ha arra gondolt, hogy le kell mondania arról, ami különlegessé tette...

Simon nagyot nyelt. – Jól van. Rendben. Megegyeztünk.

Az Angyal elmosolyodott. Rettenetes mosoly volt, olyan, mintha az ember egyenesen a napba nézett volna. Ez esetben fogadom, hogy nem teszek kárt benned, Makkabeus Simon.

– Lewis – mondta a fiú. – Igazából Simon Lewisnak hívnak. De magadénak mondhatod a makkabeusok vérét és hitét.

Sokak szerint a makkabeusok Isten jelét viselik. Akárhogy is, a Mennyek harcosa vagy, napjáró, ha tetszik, ha nem.

Az Angyal megmozdult. Simon szeme előtt elhomályosodott a táj. Raziel mintha rongydarabként húzta volna magával az egész világot, fekete, ezüst, felhőfehér örvények kavarogtak körülötte. Vibrálni kezdett a levegő, valami fémesen villant, aztán egy tárgy hullott csörömpölve a kövekre Simon mellett.

Egy kard. Első pillantásra semmi különös nem látszott rajta, ütött-kopott öreg fegyver volt megfeketedett markolattal. Úgy festett, mintha régészeti ásatásról került volna elő, és még nem sikerült rendesen megtisztítani.

Az Angyal megszólalt. Egyszer, amikor Józsué Jerikónál járt, szembetalálkozott egy férfival, aki kivont karddal állt előtte. Megkérdezte tőle: „Az enyémekhez tartozol vagy az ellenségeinkhez?” A férfi így felelt: „Egyikhez sem. Az Úr seregének parancsnoka vagyok, és eljöttem közétek.”

Simon lenézett a lábánál heverő jellegtelen tárgyra. – És ez az ő kardja? Ez itt Mihály arkangyal kardja, a Mennyek seregének

parancsnokáé. Égi tűz ereje lakozik benne. Ha lesújtasz vele az ellenségedre, kiégeti belőle a gonoszt. Ha több benne a gonosz, mint a jó, ha több van benne a Pokolból, minta Mennyekből, az életét is elveszi tőle. Könnyedén elválasztja a barátodat is attól a fiútól. És egyszerre csak egyikőjüknek árthat.

Simon lehajolt, és felvette a kardot. Remegés futott végig a kezén, a karján, aztán eljutott egyenesen a mozdulatlan szívéig. Ösztönösen felemelte a fegyvert, mire az égen egy pillanatra szétnyíltak a felhők, és fénysugár ívelt közülük egyenesen a kard hegyéig.

Az Angyal hűvös tekintettel nézett le Simonra. A kard nevét ki sem lehet mondani szegényes emberi nyelveteken. Nevezd csak Dicsőségesnek.

– Én... – kezdte Simon. – Köszönöm. Ne köszönd! Megöltelek volna, napjáró, de a jeled és most

már az adott szavam miatt nem tehetem. Káin jelét csak Isten helyezhette volna el rajtad, mégsem így történt. Le fog kerülni a homlokodról, és nem részesülsz többé a védelmében. Ha pedig ismét szólítasz, nem segítek neked.

A felhők közül előtörő fénypászma felragyogott, és tüzes korbácsként csapott le a kardra, ragyogó világosság és heves forróság ketrecébe zárva a fiút. A kard felizzott, Simon éles fájdalmat érzett a homlokában, és elterült a földön. Olyan volt, mintha valaki forró tűt döfött volna a szemei közé. A karjába temette az arcát, testében szétáradt a fájdalom. Nem élt át ilyen borzalmas kínokat a halála éjszakája óta.

Aztán a gyötrelem lassan alábbhagyott, mint az apály, visszahúzódott. Simon a hátára gördült, és továbbra is lüktető fejjel felnézett. A fekete felhők oszladozni kezdtek, az égbolt egyre szélesedő kék csíkját fedve fel Az Angyal eltűnt, a tó vize úgy zubogott az egyre erősebb napfényben, mintha forrna.

Simon lassan felült, hunyorogva várta, hogy a szeme alkalmazkodjon a világossághoz. Valaki futva közeledett a háztól a tó felé. Hosszú fekete haja volt, lila zakója szárnyként lobogott mögötte. Amikor az ösvényről a tópartra ugrott,

bakancsa homokfelhőket szórt maga után. A fiúhoz érve a földre vetette magát, és szorosan átölelte.

– Simon – suttogta. Simon érezte Isabelle erős, egyenletes szívverését. – Azt hittem, meghaltál – folytatta a lány. – Láttam, hogy

elestél, és... azt hittem meghaltál. A fiú továbbra is Isabelle karjai között felkönyökölt.

Megbillent, mint egy süllyedő hajó, ami léket kapott az oldalába, és próbált nem mozogni. Tartott tőle, hogy visszazuhan a földre.

– Rég halott vagyok. – Tudom – felelte a lány. – De azt hittem, most a

szokásosnál is halottabb vagy. – Iz! – A fiú Isabelle szemébe nézett. A lány terpeszben

térdelt fölötte, és a nyakát karolta át. Elég kellemetlen testhelyzetnek tűnt. Simon visszahuppant a hűvös homokba, magával húzva Isabelle-t is, aki egy pillanatra sem engedte el. A lány fekete szeme eltakarta előle az eget.

Isabelle kíváncsian tapogatta meg a fiú homlokát. – Eltűnt a jeled. – Raziel elvette. Cserébe a kardért. – A fegyver felé intett.

Odafönt a háznál két távoli alak figyelte őket a verandáról. Alec és Magnus. – Mihály arkangyal kardja. Dicsőségesnek hívják.

– Simon... – Isabelle arcon csókolta a fiút. – Megcsináltad! Megidézted az Angyalt. Megszerezted a kardot.

Magnus és Alec elindult az ösvényen a tó felé. Simon kimerülten hunyta le a szemét. Isabelle föléhajolt, haja a fiú arcát simogatta.

– Nem kell beszélned. – Simon könnyek illatát érezte. – Már nem vagy elátkozva – suttogta a lány. – Nem vagy elátkozva.

A fiú Isabelle ujjai közé fonta az ujjait. Úgy érezte magát, mintha egy folyó sötét vizén sodródna, és összezáródnának körülötte az árnyékok. Csak a lány keze horgonyozta a földhöz.

– Tudom.

19 Szerelem és vér

CLARY MÓDSZERESEN TÚRTA FEL JACE SZOBÁJÁT. Még mindig az ujjatlan felsőt viselte, bár időközben felvett egy farmert is. A haját kusza kontyba rendezte, a körmét belepte a por. Benézett a fiú ágya alá, az összes fiókba és szekrénybe, de még a ruhák zsebeit is átkutatta egy másik irón után. Semmit nem talált.

Előzőleg azt mondta Sebastiannak, hogy kimerült, és fel kell mennie az emeletre lefeküdni. A fiú oda sem figyelt rá, csak egy kézmozdulattal elhessegette. Ahányszor csak Clary lehunyta a szemét, Jace arca jelent meg előtte – a vádló tekintete, amivel ránézett az árulása miatt. Olyan volt, mintha a fiú nem is akarta volna megismerni többé.

Ám semmi értelme nem lett volna ezen elmélkedni. Leülhet az ágy végére, és telesírhatja a kezét amiatt, amit tett, de attól biztosan nem lesz jobb. Tartozott annyival Jace-nek és önmagának is, hogy teszi tovább a dolgát. Kutat. Ha találna még egy irónt...

Felemelte az ágyról a matracot, és benézett a rugók közé, amikor kopogás hallatszott az ajtó felől.

Clary visszaengedte a helyére a matracot, de előbb még meggyőződött róla, hogy nincs alatta semmi. Ökölbe szorította a kezét, mély lélegzetet vett, az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

Sebastian állt a küszöbön. A lány most először látott rajta más színt a feketén és a fehéren kívül. Való igaz, most is a megszokott fekete nadrágját és bakancsát viselte, ezúttal azonban egy arany és ezüst rúnákkal finoman hímzett skarlátvörös zubbonyt választott melléjük, amit elöl fémkapcsok sora tartott össze. Mindkét csuklójára ezüst karkötő került, és a Morgenstern-gyűrűt is az ujjára húzta.

Clarynek fennakadt a szeme. – Vörös? – A hagyományok szerint – felelte a fiú. – A színek mást

jelentenek az árnyvadászoknak, mint az embereknek. – Az „emberek” szót megvetéssel mondta ki. – Ismered a régi nephilimmondókát, igaz?

Minden éji vadász csupa fekete, Halálnak, bánatnak fehér a színe. Oltár előtt arany a menyasszony, Varázslathoz az árnyvadász vöröset válasszon.

– Az árnyvadászok aranyszínű ruhában házasodnak? – kérdezte Clary. Nem mintha különösebben érdekelte volna a dolog, de a kérdés leple alatt igyekezett úgy helyezkedni az ajtónyílásban, hogy eltakarja a felfordulást Jace máskor makulátlan szobájában.

– Ne haragudj, ha szertefoszlattam az álmaidat egy fehér esküvőről. – A fiú elvigyorodott. – Jut eszembe, hoztam neked valamit, amit felvehetsz.

Előhúzta a kezét a háta mögül, összehajtogatott ruhadarabot tartott benne. Clary elvette, és kibontotta. Hosszú, különös,

aranyszínben csillogó vörös szövet volt, olyasmi, mint egy láng széle. A pántok aranyszínűek voltak.

– Anyánk ezt viselte a Kör ceremóniáin, mielőtt elárulta apánkat – mondta a fiú. – Vedd fel! Azt akarom, hogy ma este ez legyen rajtad.

– Ma este? – Hát, ebben a cuccban aligha állíthatsz be a ceremóniára. –

Tekintetét végigjáratta a lányon a csupasz lábától a poros farmeren át egészen az izzadságtól a testéhez tapadó ujjatlan pólóig. – Fontos lesz a külsőd ma este, jó benyomást kell tenned az új szolgálóinkra. Vedd fel!

Clarynek száguldottak a gondolatai. A ma esti ceremónia. Az új szolgálóink.

– Mennyi időm van elkészülni? – kérdezte. – Úgy egy óra. Éjfélre a szent helyen kellene lennünk. A

többiek ott gyülekeznek. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elkéssünk.

Egy óra. Clary vadul kalapáló szívvel dobta a ruhát az ágyra, ahol úgy csillogott, mint egy páncélmellény. Amikor visszafordult, a fiú félmosollyal az arcán még mindig az ajtóban állt, mintha ott akarta volna megvárni, hogy átöltözzön.

Clary a kilincs felé nyúlt, hogy bezárja az ajtót. Sebastian megragadta a csuklóját.

– Ma este Jonathannak fogsz szólítani – mondta. – Jonathan Morgenstern vagyok. A bátyád.

A lány egész testében megborzongott, és leszegte a tekintetét, nehogy Sebastian észrevegye benne a gyűlöletet.

– Ahogy akarod. Abban a pillanatban, hogy a fiú eltűnt, Clary Jace egyik

bőrdzsekije után nyúlt. Belebújt a melegségébe, és a fiú

ismerős illatában keresett megnyugvást. Cipőbe bújtatta a lábát, és kilépett a folyosóra. Igencsak jól jött volna egy irón és egy hangtalan rúna. Odalentről vízcsobogás és Sebastian hamis fütyörészése szűrődött fel, de a saját léptei zaját így is ágyúdörrenéseknek érzékelte. A falhoz tapadva Sebastian szobájáig osont, és becsusszant az ajtón.

Odabent félhomály volt, egyedül az utcai lámpák ablakon beszűrődő fénye szolgáltatott némi világosságot. Éppen olyan rendetlenség volt, mint amikor először járt itt. Clary a szekrénnyel kezdte, ami tele volt drága ruhákkal – selyemingekkel, bőrdzsekikkel, Armani-öltönyökkel, Bruno Magli-cipőkkel. A szekrény aljában fehér, alvadt vértől foltos ing hevert összegyűrve. A Clary egy hosszú pillanatig rámeredt, majd becsukta a szekrényajtót.

Aztán leült az íróasztalhoz, kihúzta a fiókokat és a papírok közé túrt. Azt remélte, hogy valami nyilvánvaló kerül a kezébe, például egy GONOSZ TERV feliratú jegyzetfüzetet, de nem volt ilyen szerencséje. Többtucatnyi lapot talált bonyolult számításokkal és alkimistaképletekkel, meg egy levélpapírt, amin Sebastian kusza kézírásával csak ennyi állt: „Szépségem”. Clary egy pillanatra elgondolkodott rajta, vajon ki a csuda lehet Sebastian szépsége – eddig fel sem merült benne, hogy a fiú képes bárki iránt is gyengéd érzéseket táplálni aztán az ágy mellett álló éjjeliszekrény felé fordult.

Kihúzta a fiókot. Egy nagy halom jegyzetlapot talált odabent. A stóc tetején megvillant valami. Valami kerek és fémes.

A tündérek gyűrűje. Isabelle Simont átkarolva ült, ahogy visszafelé tartottak

Brooklynba. A fiú kimerült, a feje lüktetett, minden porcikája hasogatott. Bár Magnus még a tónál visszaadta a gyűrűjét, azóta sem tudott kapcsolatba lépni Claryvel, És ami a legrosszabb: éhes volt. Jólesett, hogy Isabelle olyan közel húzódott hozzá, a könyökhajlatán nyugtatta a kezét, és ujja hegyével könnyed mintákat rajzolt a bőrére. Csakhogy a lány vérének parfümmel keveredő illatától megkordult a gyomra.

Odakint kezdett sötétedni, eljött a késő őszi napnyugta ideje, a furgonra félhomály ereszkedett. Alec és Magnus sutyorogva beszélgetett a hosszú ülés túlsó végén. Simon becsukta a szemét, és az Angyal ragyogó fehér fényben fürdő körvonalai rajzolódtak ki előtte.

Simon! A fiú azonnal felébredt, Clary hangja szinte berobbant a fejébe. Ott vagy?

Simon élesen szívta be a levegőt. Clary? Annyira aggódtam...

Sebastian elvette a gyűrűmet. Simon, lehet, hogy nincs sok időnk, de valamit el kell mondanom. Készítettek egy új Végzet Kelyhét. Meg akarják idézni Lilithet, hogy sötét árnyvadászok seregét hozzák létre. Ugyanolyan képességeik lesznek, mint a nephilimeknek, csak a démonokkal szövetkeznek.

– Te viccelsz velem – szólt Simon. Csak egy pillanattal később döbbent rá, hogy hangosan is kimondta a szavakat. Isabelle összerezzent mellette, Magnus pedig kíváncsian pillantott rá.

– Minden rendben, vámpír? – Clary az – felelte a fiú. Mind a hárman ugyanolyan

döbbent arccal meredtek rá. – Beszél hozzám. – A fülére tapasztotta a kezét, és belesüppedt az ülésbe. Próbált a lány szavaira koncentrálni. Mikor csinálják?

Ma este. Hamarosan. Nem tudom, pontosan hol vagyunk... de úgy este tíz óra lehet itt.

Akkor, nagyjából öt órával jártok előttünk. Európában vagy?

Még találgatni sem tudok. Sebastian valami hetedik szent helyet emlegetett. Nem tudom, mi az, de megtaláltam néhány jegyzetét, és a jelek szerint egy ókori sírról van szó. Kapuszerűségnek tűnik, amin keresztül démonokat lehet megidézni.

Clary, soha nem hallottam semmi ilyesmiről... De Magnus és a többiek talán igen. Kérlek, Simon, mondd el

a többieknek, amint lehet! Sebastian fel fogja támasztani Lilithet. Háborút akar, totális háborút az árnyvadászokkal. Negyven vagy ötven nephilim készen áll, hogy kövesse. Ők is ott lesznek. Az egész világot el akarja pusztítani, Simon. Mindent meg kell tennünk, hogy megállítsuk.

Ha ilyen nagy a veszély, el kell tűnnöd onnan. Clary hangja fáradtnak tűnt. Próbálok, de lehet, hogy már

elkéstem. Simon tudatáig csak félig-meddig jutott el, hogy a

furgonban mindenki őt bámulja aggodalmas tekintettel. Nem érdekelte. Clary hangja a fejében olyan volt, mint a szakadék szélén átvetett kötél; Simon úgy érezte, megragadhatja a végét, és biztonságba húzhatja a lányt, vagy legalábbis megakadályozhatja, hogy a mélybe zuhanjon.

Figydj, Clary! Nem mondom most el, hogyan, mert hosszú történet, de szereztünk egy fegyvert. Meg lehet vele sebezni Jace-t vagy Sehastiant anélkül, hogy a másiknak ártanánk, és az... az illető szerint, akitől kaptuk, szét lehet vele választani őket.

Szétválasztani? Hogyan? Állítólag kiégeti a gonoszt abból, aki ellen használjuk.

Szóval, ha Sebastiant sebezzük meg vele, szerintem elégeti a köteléket, mert a kötelék gonosz. Simon feje lüktetett, remélte, hogy magabiztosabbnak tűnik, mint amilyennek érezte magát. De nem vagyok biztos benne. Az biztos, hogy nagyon erős. Dicsőségesnek hívják.

És használnád Sebastian ellen? Szétválasztaná őket úgy, hogy egyik sem hal meg?

Hát, ez lenne a lényeg. Mármint az nem kizárt, hogy Sebastian belehalna. Attól függ, hogy maradt-e benne jó. „Ha több van benne a Pokolból, mint a Mennyekből”, azt hiszem, így mondta az Angyal...

Az Angyal? Clary hangjában tapintható volt az ijedtség. Simon, mit...

Hirtelen elhallgatott, és Simont érzelmek kavalkádja rohanta meg: meglepetés, düh, félelem. Fájdalom. Felkiáltott, és kihúzta magát ültében.

Clary? Csak a csend visszhangzott a fejében. Clary!, kiáltotta, aztán a többiekre nézett. – A fenébe! Megint eltűnt. – Mi a helyzet? – kérdezte Isabelle. – Jól van? Mi történt

vele? – Azt hiszem, sokkal kevesebb időnk van, mint gondoltuk –

mondta Simon higgadtabban, mint amire számított. – Húzódj le, Magnus! Beszélnünk kell!

– Nocsak – szólt Sebastian az ajtóból nézve le Claryre –, déjá vu érzésed lenne, ha megkérdezném, mit keresel a szobámban, hugi?

A lány nyelt egyet. Hirtelen kiszáradt a torka. Sebastiannak csak a körvonalai rajzolódtak ki a háta mögött világító erős folyosói fényben, Clary az arcát sem láthatta.

– Talán téged? – próbálkozott. – Az ágyamon ülsz. Gondoltad, hogy alatta vagyok? – Én csak... A fiú magabiztosan lépett a szobába, mintha tudna valamit,

amit Clary nem. Valamit, amit senki más nem tud rajta kívül. – Szóval, miért kerestél? És miért nem öltöztél át a

ceremóniára? – A ruha nem az én méretem. – felelte a lány. – Dehogynem! – Sebastian leült Clary mellé az ágyra, és

felé fordult. – Abban a szobában minden a te méreted. Ennek is passzolnia kell rád.

– Selyemből van. Nem nyúlik. – Sovány egy lányka vagy, nem is kell nyúlnia. – A fiú

megragadta Clary karját, aki kétségbeesetten szorította ökölbe a kezét, hogy elrejtse a gyűrűt.

– Nézd, az ujjaim körülérik a csuklódat. Sebastian forró kezétől a lány bőre bizseregni kezdett. Clary

emlékezett rá, hogy Idrisben a fiú érintése úgy marta, akár a sav.

– A hetedik szent hely – szólt, rá sem nézve Sebastianra. – Oda ment Jace?

– Igen. Előreküldtem. Mire megérkezünk, előkészíti a dolgokat. Ott találkozunk vele.

Clary szívét jeges marok szorította meg. – Nem is jön vissza? – A ceremónia előtt már nem. – Clary a szeme sarkából

megpillantotta a fiú mosolyának kunkorodó végét. – És jól is

van így, mert nagyon csalódott lenne, ha tudomást szerezne erről. – Sebastian fürgén a lány kezére csúsztatta a kezét, és szétfeszítette az öklét. Az aranygyűrű akár egy jelzőtűz világított az ujján. – Tényleg azt hitted, hogy nem ismerem fel a tündérek keze munkáját? Olyan ostobának nézted a királynőt, hogy elküld a gyűrűkért, és nem is sejti, hogy megtartod őket magadnak? Azt akarta, hogy hozd ide, ahol megszerezhetem magamnak. – Vigyorogva húzta le Clary ujjáról a gyűrűt.

– Kapcsolatban állsz a királynővel? – kérdezte Clary. – Hogyan?

– Ezzel a gyűrűvel – felelte Sebastian. A lánynak a királynő negédes hangja jutott az eszébe: Jonathan Morgenstern erős szövetséges lehet. A tündérek népe ősidők óta létezik. Nem hozunk elsietett döntéseket, előbb kivárjuk, merről fúj a szél. – Tényleg azt hiszed, hogy engedi rátenni a kezedet valamire, amivel úgy kommunikálhatsz a kis barátaiddal, hogy ő nem hallgat bele? Miután elvettem tőled a gyűrűt, beszéltem vele. Bolond voltál, amiért bíztál benne, kishúgom. A tündérkirálynő a győztesek oldalán szeret állni. És az az oldal a miénk lesz, Clary. A miénk. – A fiú egészen halkan beszélt. – Felejtsd el az árnyvadászaidat! Mellettünk a helyed. Mellettem. A véred hatalomért kiált, ahogyan az enyém is. Akármivel is próbálkozott anyád, hogy lelkifurdalást ébresszen benned, tudod, ki vagy. – Sebastian ismét megragadta a lány csuklóját, és maga felé húzta. – Jocelyn csupa rossz döntést hozott. A Klávé mellé állt a családja ellenében. Itt az esély, hogy jóvá tedd a hibáját.

Clary megpróbálta kitépni a karját. – Engedj el, Sebastian! Komolyan!

Sebastian keze a lány csuklójáról felfelé siklott, és a felkarját szorította meg.

– Olyan pici vagy, ki gondolta volna, hogy ennyi tűz lakik benned? Főleg az ágyban.

Clary talpra ugrott, és távolabb húzódott a fiútól. – Mit mondtál? Sebastian is felállt, szája sarka felfelé görbült. Magasabb

volt Clarynél, majdnem pontosan annyival, mint Jace. Közelebb hajolt, a hangja halk volt, de nyers.

– Ami nyomot hagy Jace-en, nyomot hagy rajtam is – szólt. – Beleértve a körmeidet is. – Szélesen vigyorgott. – Nyolc párhuzamos karcolás van a hátamon, kishúgom. Azt akarod mondani, hogy nem tőled származnak?

Clary fejében mintha a düh tompa petárdái robbantak volna fel. A fiú vigyorgó arcába nézett, előbb Jace-re, aztán Simonra gondolt, végül pedig Sebastian iménti szavaira. Ha a királynő valóban kihallgatta a beszélgetéseiket, akkor máris tud Dicsőségesről. Sebastian viszont biztosan nem. Még nem tudhatta.

Kikapta a gyűrűt Sebastian kezéből, és a földre dobta. A fiú felkiáltott, de mielőtt közbeavatkozhatott volna, Clary rátaposott az ékszerre, s érezte, ahogy az arany porrá törik a talpa alatt. Sebastian hitetlenkedve nézett rá.

– Te... Clary felemelte a jobb kezét, és minden erejét összeszedve

gyomorszájba vágta a fiút. Sebastian magasabb és erősebb volt, de a lánynak előnyt

biztosított a meglepetés. A fiú fulladozva kétrét görnyedt, Clary pedig kikapta az irónt az övéből, és futásnak eredt.

Magnus olyan gyorsan rántotta félre a kormányt, hogy csikorogtak a kerekek. Isabelle felkiáltott. Feldöccentek a padkára egy jórészt kopár facsoport árnyékában. A következő pillanatban kivágódtak az ajtók, és mindannyian kikászálódtak az aszfaltra. A nap lemenőben volt, a furgon lámpái kísérteties fénnyel világították meg őket.

– Rendben, vámpírfiú. – Magnus olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy csillámdarabkák repültek róla szerteszét. – Mi a nyavalya folyik itt?

Alec a furgonnak dőlve hallgatta végig, ahogy Simon a lehető legpontosabban elismételte a beszélgetését Claryvel, mielőtt az egész kimehetett volna a fejéből.

– Mondott valamit arról, hogyan hozzuk ki onnan Jace-szel együtt? – kérdezte végül Isabelle sápadtan a lámpák sárga ragyogásában.

– Nem – felelte Simon. – És Iz... Nem hiszem, hogy Jace el szeretne jönni onnan. Ott akar lenni, ahol van.

Isabelle karba fonta a kezét, és a bakancsát kezdte tanulmányozni.

– Mi ez a hetedik szent hely izé? – kérdezte Alec. – Tudok a hét csodáról, de hét szent helyről soha életemben nem hallottam.

– A boszorkánymestereknek érdekesebbek, mint a nephilimeknek – felelte Magnus. – A szent helyek ott vannak, ahol az erővonalak találkoznak és mátrixot alkotnak. Ezekben a hálókban a varázslatok ereje fokozódik. A hetedik egy kősír Írországban Poll na mBrónnál. A név azt jelenti, hogy „a bánat barlangja”. Egy Burren nevű teljességgel kietlen és lakatlan területen van. Alkalmas hely akár egy nagy démon

megidézésére is. – Meghúzta haja egyik tüskéjét. – Ez rossz. Nagyon rossz.

– Gondolod, hogy képes megcsinálni? Tud... sötét árnyvadászokat alkotni? – kérdezte Simon.

– A nephilimek az angyalokkal léptek szövetségre, de ha a démonokat választották volna, akkor is ugyanolyan erősek lennének, mint így. Csak akkor az emberiség kiirtása volna a céljuk, nem pedig a megóvása.

– Oda kell mennünk! – jelentette ki Isabelle. – Meg kell állítanunk őket.

– Úgy érted, őt – helyesbített Alec. – Meg kell állítanunk őt. Sebastiant.

– Jace most az ő oldalán áll. Ezt el kell fogadnod, Alec – mondta Magnus. Szemerkélni kezdett az eső, a cseppek aranylón ragyogtak a furgon lámpáinak fényében. – Írország öt órával van előttünk. Éjfélkor akarnak sort keríteni a ceremóniára. Nálunk délután öt lesz mindjárt. Másfél, de legfeljebb két óránk van, hogy megállítsuk őket.

– Akkor mire várunk? Indulnunk kell. – Isabelle hangján érződött a pánik. – Ha meg akarjuk állítani...

– Csak négyen vagyunk, Iz – szakította félbe Alec. – Még azt sem tudjuk, hány ellenséggel kéne szembeszállnunk...

Simon a boszorkánymesterre pillantott, aki furcsán hűvös tekintettel figyelte a vitatkozó testvéreket. – Magnus – szólt a fiú. – Miért nem egy portálon át mentünk a farmra? Fél Idrist is elvitted a Brocelind-síkságra.

– Elég időt akartam hagyni, hogy meggondold magad – felelte Magnus le sem véve szemét a szerelméről.

– De megnyithatunk itt egy portált, ugye? Mármint képes vagy rá.

– Igen – bólintott Magnus. – De ahogy Alec mondta, fogalmunk sincs, hányan lesznek. Elég erős boszorkánymester vagyok, de Jonathan Morgenstern nem közönséges árnyvadász. És ami azt illeti, Jace sem. És ha megidézik Lilithet, bár sokkal gyengébb lesz, mint volt, de azért még Lilith marad.

– De hát, meghalt – szólt közbe Isabelle. – Simon megölte. – A nagyobb démonok nem halnak meg – magyarázta

Magnus –, csak... szétszóródnak a világok között. Sokáig tart, mire újra testet ölt Lilith, és utána is évekig gyenge marad még. Hacsak Sebastian nem szólítja. – Ujjaival nedves haja tüskéi közé túrt.

– Megszereztük a kardot – mondta Isabelle. – Végezhetünk Sebastiannal. Velünk van Magnus és Simon...

– Még azt sem tudjuk, hogy a kard működik-e – jegyezte meg Alec. – És nem megyünk vele sokra, ha nem jutunk Sebastian közelébe. Ráadásul Simon sem Mr. Elpusztíthatatlan többé. Őt is éppen úgy meg lehet ölni, mint bármelyikünket.

Mindannyian Simonra pillantottak. – Meg kell próbálnunk – mondta a fiú. – Figyeljetek...

Tényleg nem tudjuk, hányan lesznek ott. Ha portált használunk, van egy kis időnk, igaz, nem sok. Szerezhetünk erősítést. .

– És mégis, honnan? – érdeklődött Isabelle. – Hazamegyek Jordanhez és Maiához – felelte Simon

magában gyorsan számba véve a lehetőségeket. – Megkérdezem Jordant, tud-e segítséget hozni a Praetor Lupustól. Magnus, te menj a rendőrőrsre, és szervezd be a falka összes ott lévő tagját. Isabelle, Alec....

– Szét akarsz választani bennünket? – Isabelle felemelte a hangját. – És mi van a tűzlevelekkel vagy...

– Senki sem fog megbízni egy tűzlevélben, ha ilyen ügyről van szó – vágott a szavába Magnus. – Meg aztán, tényleg így akarod a Klávét tájékoztatni a helyzetről ahelyett, hogy személyesen mennél az Intézetbe?

– Hát, jó. – Isabelle megkerülte a furgont, és feltépte az ajtót, de nem szállt be. Benyúlt a kabinba, és elővette Dicsőségest. A kard tompa fénnyel világított, mint egy sötét villámcsapás, a pengébe vésett betűk felcsillantak a lámpák előtt: Quis ut Deus?

Az eső lassan Isabelle nyakszirtjére tapasztotta a haját. Félelmetes látványt nyújtott, ahogy visszaindult a csapathoz.

– Akkor itt hagyjuk a kocsit. Szétválunk, de egy óra múlva találkozunk az Intézetben, és onnan indulunk, akárki lesz is velünk. – Sorban egymás után mindenkinek kihívóan a szemébe nézett, mintha elejét akarná venni, hogy bárki is vitába szálljon vele. – Simon, ezt vidd magaddal!

Markolattal előre a fiú felé nyújtotta Dicsőségest. – Én? – csodálkozott Simon. – De... még soha nem volt kard

a kezemben. – Te szerezted – felelte a lány. Sötét szeme csillogott az

esőben. – Az Angyal neked adta, tehát nálad lesz.

Clary végigrohant a folyosón, dübörgő léptekkel csörtetett le a lépcsőn, és már közeledett is a falnak ahhoz a pontjához, ahol Jace szerint a lakás egyetlen kijárata volt. Nem remélte, hogy meg tud szökni, de csak pár pillanatra volt szüksége, hogy megtegye, amit kell. Máris hallotta Sebastian csizmáinak hangos koppanását az üveglépcsők felől, úgyhogy még jobban felgyorsított. Amint a falhoz ért, hozzányomta az irónját, és

vadul rajzolni kezdett: a faék egyszerűségű rúna újonnan született a világra...

Sebastian megragadta a lány dzsekijét, és hátrarántotta. Az irón kiesett Clary kezéből. Felkiáltott, ahogy a fiú a levegőbe emelte, és olyan erővel préselte a falhoz, hogy a levegő kiszorult a tüdejéből. Sebastian az új jelre pillantott a falon, és gunyoros vigyorra húzta a száját.

– A nyitórúna? – Közelebb hajolt, és a lány fülébe suttogva folytatta. – És még csak be sem fejezted. Nem mintha számítana. Tényleg azt hiszed, hogy van olyan hely ezen a világon, ahol nem talállak meg?

Clary olyan jelzővel illette, amiért a St. Xavierben kidobták volna óráról. Ahogy Sebastian elnevette magát, a lány felemelte a kezét, és akkora erővel vágta pofon, hogy belesajdultak az ujjai. A fiú meglepetésében lazított a szorításán, Clary pedig kitépte magát a kezéből, átugrott az asztalon, és a földszinti hálószoba felé vette az irányt, ahol legalább zár volt az ajtón...

A következő pillanatban Sebastian ott állt előtte, megragadta a dzsekije hajtókáját, és megfordította. Clary lába a levegőbe emelkedett, és a lány a földre is zuhant volna, ha Sebastian nem préseli a falhoz a testével meg a két karjával alkotva ketrecet körülötte.

Ördögi vigyorral nézett rá. Az elegáns fiúnak, aki a Szajna partján sétált vele, forró csokit vett neki, és a valahová tartozásról beszélt, nyoma sem maradt. A pupillái nem is látszottak, a szemei feketék voltak, mint két alagút.

– Mi a baj, hugi? Zaklatottnak tűnsz. Clary alig kapott levegőt.

– Megrepedt a... körömlakkom, amikor megütöttem... azt a rusnya pofádat. Látod? – Felmutatta a fiúnak az ujját. Csak az egyiket.

– Aranyos – mordult fel Sebastian. – Tudod, miért voltam benne biztos, hogy elárulsz bennünket? Hogy képtelen leszel ellenállni a kísértésnek? Mert túlságosan is olyan vagy, mint én.

Még erősebben szorította a lányt a falhoz. Clary érezte, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa. Szeme éppen a fiú határozottan kirajzolódó egyenes kulcscsontjának vonalában volt. Sebastian teste olyan volt, mint egy börtön.

– Egyáltalán nem vagyunk egyformák. Engedj el... – Pontosan olyan vagy, mint én – súgta Clary fölébe a fiú. –

Eljöttél hozzánk, barátságot és szeretetet tettettél. – Soha nem kellett tettetnem, hogy szeretem Jace-t. Sebastian szemében komor féltékenység villant. A lány még

azt sem sejtette, kire féltékeny egyáltalán. A fiú Clary arcához illesztette a száját, olyan közel, hogy a lány a bőrén érezte az ajkai mozgását, miközben beszélt.

– Átkúrtál bennünket – mormogta, miközben a Clary karját satuként szorító keze lassan elindult lefelé. – Jace-t valószínűleg szó szerint is...

A lány akaratlanul is összerezzent. Sebastian élesen szívta be a levegőt.

– Szóval igen – szólt. – Lefeküdtél vele. – Egészen olyan volt a hangja, mintha elárulták volna.

– Semmi közöd hozzá. A fiú megragadta Clary arcát, és maga felé fordította, ujjai

az állába mélyedtek.

– Nem lehet addig henteregni valakivel, amíg a jó oldalra nem áll. Azért elég szívtelen húzás volt. – Sebastian szája hűvös mosolyra húzódott. – Te is tudod, hogy semmire nem emlékszik az egészből, ugye? Legalább jó volt vele? Mert velem az lett volna.

Clary epét érzett a torkában. – A bátyám vagy. – Ezek a szavak semmit sem jelentenek esetünkben. Nem

vagyunk emberek, az ő szabályaik nem vonatkoznak ránk. Csak hülye törvények arról, hogy kinek a DNS-e kiével keveredhet. Ha belegondolsz, álszentség az egész. Mi így is kísérletek eredményei vagyunk. Az ókori egyiptomi uralkodók a testvéreikkel házasodtak. Kleopátra az öccséhez ment hozzá. Erősíti a vérvonalat.

Clary gyűlölettel pillantott a fiúra. – Tudom, hogy őrült vagy – mondta. – De azt nem

gondoltam, hogy végleg és látványosan az utolsó csepp eszed is elment.

– Ó, nem hiszem, hogy bármi őrültség lenne ebben. Kihez tartozunk, ha nem egymáshoz?

– Jace-hez – felelte a lány. – Én Jace-hez tartozom. A fiú fitymállóan horkant fel. – Jace a tiéd lehet. – Azt hittem, szükséged van rá. – Igen, de nem arra kell, amire neked. – Sebastian hirtelen

elkapta a lány derekát. – Osztozhatunk rajta. Nem érdekel, mit csináltok, amíg tudod, hogy az enyém vagy.

Clary felemelte a kezét, hogy ellökje a fiút. – Nem vagyok a tiéd. Senkié sem vagyok. – Sebastian

tekintetét látva mozdulatlanná merevedett.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz – mondta a fiú, és az ajkát keményen Claryére tapasztotta.

A lány egy pillanatra visszatért Idrisbe, a leégett Fairchild-kúria előtt állt, Sebastiannal csókolózott, és úgy érezte, mintha egy végtelen, sötét alagútba zuhanna. Akkor azt hitte, valami baj van vele. Hogy nem tud megcsókolni senki mást, csak Jace-t.

Most már többet tudott. Sebastian szája kemény és hideg volt. Clary lábujjhegyre állt, és teljes erőből beleharapott az alsó ajkába.

A fiú felkiáltott, és kezét a szájához kapva hátraugrott. Clary érezte az állán végigfolyó vér keserű ízét. Sebastian hitetlenkedve meredt rá.

– Te... A lány felemelte a lábát, és gyomron rúgta, remélve, hogy

még nem múlt el teljesen a korábbi ütés hatása. Ahogy Sebastian kétrét görnyedt, futva indult a lépcső felé. Félúton járt, amikor a fiú megragadta a gallérját, s olyan könnyedén fordította meg, mintha baseballütőt lóbálna, majd hatalmasat taszított rajta. Clary a falnak ütközött, és levegő után kapkodva rogyott térdre. Sebastian ökölbe szorított kézzel indult felé, a szeme feketén villant, akár egy cápáé. Ijesztő látványt nyújtott, és Clary tudta, hogy félnie kéne, valamiért mégis hűvös távolságtartással nézett fel a fiúra. Mintha lelassult volna az idő. Eszébe jutott a harc a prágai régiségboltban, amikor teljesen elmerült a saját világában, és minden egyes mozdulata precízen működött, mint egy óraszerkezet. Ahogy Sebastian felé nyúlt, a lány feltolta magát a földről, és kisöpörte alóla a lábát.

A fiú előrezuhant, Clary félregördült az útjából, és felpattant. Ezúttal meg sem próbált elfutni, inkább felkapta a porcelánvázát az asztalról, és fejbe vágta vele a felállni készülő Sebastiant. A váza összetört, víz fröccsent, levelek hullottak alá, a fiú fehér haját pedig elborította a vér.

Sebastian vicsorogva ugrott a lánynak. Olyan volt, mintha egy bulldózer találta volna telibe. Clary hanyatt esett, átzuhant az üvegasztal lapján, és a szerteszét robbanó szilánkok között ért földet. Sikított, ahogy a fiú rávetette magát, s vicsorogva a törött üvegcserepek közé préselte, aztán felemelte a kezét, és visszakézből pofon vágta. Claryt elvakította a vér, a só csípte a szemét, és fulladozott a fémes íztől a torkában. Felrántotta a térdét, és sikerült is gyomorba találnia a fiút, de mintha falba rúgott volna. Sebastian megragadta a karját, és a földhöz szorította a teste mellett.

– Clary, Clary, Clary! – A fiú levegő után kapkodott. Ezek szerint legalább kifullasztani sikerült. A halántéka felhasadt bőre alól csordogáló vér vörösre festette a haját. – Nem rossz. Idrisben még nem tudtál így verekedni.

– Szállj le rólam! Sebastian egészen közel hajolt, és kinyújtotta a nyelvét.

Clary próbálta elrántani a fejét, de nem volt elég gyors. A fiú lenyalta az arcáról a vért, és elvigyorodott. A mozdulattól felhasadt az ajka, és még több vér folyt végig az állán.

– Azt kérdezted, kihez tartozom – suttogta. – Hozzád. A te véred az én vérem, a te csontjaid az én csontjaim. Amikor először megláttál, ismerősnek tűntem, ugye? Ahogy te is ismerősnek tűntél nekem.

A lány tátott szájjal meredt rá. – Te nem vagy magadnál.

– Benne van a Bibliában – mondta a fiú. – Énekek éneke. „Megsebesítetted az én szívemet, én húgom, jegyesem, megsebesítetted az én szívemet a te szemeidnek egy tekintésével, a te nyakadon való egy aranylánccal!” – Ujjai hegyével végigsimította Clary nyakát, aztán megérintette a Morgensternek gyűrűjét tartó láncot. A lány azon gondolkodott, vajon arra készül-e, hogy elszorítsa a légcsövét. – „Én elaludtam, de lelkemben vigyázok vala, és ímé az én szerelmesemnek szava, aki zörget, mondván: Nyisd meg nékem, én húgom, én mátkám.” – Vére Clary arcára csöpögött. A lány mozdulatlan maradt, a teste vibrált az erőfeszítéstől, ahogy Sebastian a nyakáról az oldalára, aztán a derekára csúsztatta a kezét. Ujjai Clary farmerének dereka alá tévedtek. A bőre forró volt, szinte égett. A lány érezte, hogy Sebastian akarja őt.

– Nem szeretsz – mondta. Erőtlen volt a hangja, a fiú kiszorította a levegőt a tüdejéből. Clarynek eszébe jutottak anyja szavai, aki szerint Sebastian minden érzelmet csak tettetett. Kristálytiszták voltak a gondolatai. Magában hálát adott a harci eufóriáért: segített koncentrálni, annak ellenére, hogy a fiú érintésétől felfordult a gyomra.

– Ne érdekeljen, hogy a bátyád vagyok – mondta Sebastian. – Tudom, mit éreztél Jace iránt már akkor is, amikor a bátyádnak gondoltad. Nekem nem tudsz hazudni.

– Jace jobb nálad. – Senki sem jobb nálam. – A fiú fehér fogait vér festette

vörösre, ahogy mosolygott. – „Olyan, mint a berekesztett kert az én húgom. A befoglaltatott forrás, bepecsételt kútfő!” De ez már nem így van, igaz? Jace gondoskodott róla. – Nekilátott, hogy kigombolja Clary nadrágját, a lány pedig kihasználva az

alkalmat, felkapott egy háromszög alakú üvegszilánkot, és beledöfte Sebastian vállába. Az üveg felhasította az ujjait.

Sebastian felkiáltott, és hátrahőkölt, bár inkább a meglepetéstől, mint a fájdalomtól. A harci öltözet megvédte. Clary ezután a fiú combjába mélyesztette az üveget, és amikor az még hátrébb húzódott, könyökével a torkába vágott. Sebastian fulladozva dőlt oldalra, a lány pedig kirántotta a szilánkot a combjából, és fölébe kerekedett. Az üveggel a fiú nyakában lüktető ér felé sújtott... de a keze megállt a levegőben.

Sebastian nevetett. Clary alatt feküdt, és olyan vadul hahotázott, hogy az egész teste beleremegett. A testét vér borította – a lány lecsöpögő vére, meg a saját vére, ami a sebeiből szivárgott elő összetapasztva fehér haját is. Leengedte a karjait, aztán kitárta őket, mintha szárnyak volnának. Sebesült angyal volt, aki az égből zuhant alá.

– Ölj meg, kishúgom! – szólt. – Ölj meg, és megölöd Jace-t is.

Clary lesújtott az üvegszilánkkal.

20 Ajtó a sötétbe

CLARY HANGOSAN FELKIÁLTOTT A FRUSZTRÁCIÓTÓL, ahogy a szilánk alig pár centire Sebastian nyakától a földbe fúródott.

A fiú felnevetett alatta. – Nem tudod megtenni – szólt. – Nem tudsz megölni. – A pokolba veled! – vicsorította a lány. – Jace-t nem tudom

megölni. – Az ugyanaz. – Sebastian követhetetlen sebességgel ült fel,

és olyan erővel vágott Clary arcába, hogy a lány hanyatt vágódott az üvegcserepekkel teli padlón. Amikor a fal végül megállította, fulladozni kezdett, és vért köhögött fel. Arcát az alkarjába temette, mindent betöltött saját vérének gyomorforgató, fémes szaga és íze. Egy pillanattal később Sebastian megragadta a dzsekijét, és talpra rángatta.

A lány nem küzdött vele. Mi értelme lett volna? Miért küzdött volna valakivel, aki gondolkodás nélkül megölné, miközben ő képtelen lenne végezni vele, vagy akár súlyosan megsebesíteni. Csak a fiú győzhetett. Így hát Clary mozdulatlanul állt, amíg Sebastian végigmérte.

– Lehetne rosszabb – mondta a fiú. – Úgy fest, a dzseki megvédett a nagyobb bajtól.

A nagyobb bajtól? Clary úgy érezte, mintha az egész testét kések szabdalták volna fel. Leeresztett szempilláin keresztül

nézett a fiúra, aki hirtelen a karjába kapta. Olyan volt, mint Párizsban, amikor Sebastian elvitte a Dahak démonok közeléből. Csakhogy akkor... ha nem is hálás, de legalábbis zavarodott volt, most pedig izzó gyűlölet töltötte el. Minden izmát megfeszítette, miközben a fiú felvitte az emeletre. Próbálta elfelejteni, hogy Sebastian hozzáér, hogy egyik karja a combja alatt van, a másikkal pedig szorosan tartja a hátát.

Megölöm, gondolta Clary. Megtalálom a módját, és megölöm.

Sebastian belépett Jace szobájába, és letette a lányt a földre. Clary hátralépett egyet. A fiú elkapta, és letépte róla a dzsekit. A lány csak egy pólót viselt alatta, az is csupa vér volt, ráadásul cafatokban lógott rajta, mintha sajtreszelővei szaggatta volna meg.

Sebastian füttyentett. – Szépen nézel ki, hugi – szólt. – Menj a fürdőszobába, és

legalább a vér egy részét mosd le! – Nem. Hadd lássanak így! Hadd lássák, mit tettél velem,

hogy el tudj vinni magaddal. A fiú megragadta Clary állát, és felfelé fordította az arcát.

Centiméterekről meredtek egymásra. A lány szerette volna becsukni a szemét, de nem szívesen szerezte volna meg a fiúnak ezt az örömet. Állta hát a tekintetét, az ezüst foltokat mustrálva fekete szemében meg a vért az ajkán, ahol korábban megharapta.

– Az enyém vagy – jelentette ki Sebastian. – És ott leszel mellettem, akármivel is kell kényszerítselek.

– Miért? – kérdezte Clary. A düh és a vér ízének keserűsége keveredett a nyelvén. – Miért nem mindegy neked? Tudom,

hogy nem ölheted meg Jace-t, de velem végezhetsz. Miért nem teszed meg?

Egy futó pillanatra a fiú a távolba révedt, és üveges lett a tekintete, mintha olyasvalamit nézne, ami Clary számára láthatatlan.

– Ezt a világot a pokol tüze fogja elemészteni – mondta. – De téged és Jace-t biztonságban kijuttatlak a lángok közül, ha megteszed, amit kérek. Senki más nem részesülhet ebben a kiváltságban. Nem veszed észre, milyen ostobaság visszautasítani?

– Jonathan – felelte a lány. – Tényleg nem érted, hogy nem harcolhatok melletted, amikor fel akarod gyújtani a világot?

A fiú megint Clary arcára fókuszált. – De miért? – Szinte panaszos volt a hangja. – Miért olyan

értékes neked ez a világ? Tudod, hogy több is van. – Sebastian vére egészen sötétvörösnek hatott hófehér bőrén. – Mondd, hogy szeretsz! Mondd, hogy szeretsz, és mellettem fogsz harcolni!

– Soha nem foglak szeretni. Nem igaz, hogy ugyanolyan vér folyik az ereinkben. A te véredben méreg van. Démonméreg. – Az utolsó szavak már fröcsögve törtek elő a szájából.

Sebastian csak mosolygott sötéten ragyogó szemmel. Clary felső karját égetni kezdte valami. Hátrahőkölt, és rájött, hogy egy irón rajzol iratzét a bőrére. A fájdalom enyhült, de ő ugyanolyan szenvedéllyel gyűlölte Sebastiant. A fiú karkötője csilingelt, ahogy fürgén mozgatva kezét befejezte a rúnát.

– Tudtam, hogy hazudtál – szólalt meg hirtelen Clary. – Annyit hazudok, drágaságom. Melyikre gondolsz

konkrétan?

– A karkötődre – felelte Clary. – „Acheronta movebo.” Nem azt jelenti, hogy „Így járnak mind a zsarnokok”. Az „sic semper tyrannis”. Ez Vergilius-tól van. „Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo”. „Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel!”

– Jobban megy a latin, mint gondoltam. – Gyorsan tanulok. – Nem elég gyorsan. – Sebastian elengedte a lány állát. –

Most pedig nyomás a fürdőszobába, és mosakodj meg! – Taszított egyet Claryn, aki felkapta anyja ünnepi ruháját az ágyról. – Kevés időnk van, és fogy a türelmem. Ha nem kerülsz elő tíz percen belül, bemegyek utánad. És hidd el, az nem fog tetszeni.

– Éhen halok – mondta Maia. – Olyan, mintha napok óta nem ettem volna.

– Kinyitotta a hűtő ajtaját, és benézett. – Ó, pfúj! Jordan visszahúzta a lányt, hátulról átkarolta, és a

nyakszirtjéhez nyomta az orrát. – Rendelhetünk kaját. Pizzát, thait, mexikóit, amit szeretnél.

Feltéve, hogy nem kerül többe huszonöt dollárnál. Maia nevetve fordult meg a fiú karjai között. Jordan egyik

ingét viselte, ami túl nagy volt rá, és majdnem a térdéig ért. – Micsoda költekezés! – Érted bármit. – A fiú a derekánál fogva felemelte Maiát,

és a konyhapult előtt álló egyik bárszékre ültette. – Ehetsz tacót. – Megcsókolta a lányt. Édes volt az ajka, és kissé mentaízű a fogkrémtől. Amint megérintették egymást, a Maia gerincéből kiinduló finom remegés végigfutott az idegpályáin.

Kuncogva tapasztotta a száját Jordanére, a karját átvetette a nyakán. Éles csengés hasított a vér zúgásába a fülében.

Jordan összeráncolta a homlokát, és hátrébb húzódott. – A telefonom. – Fél kézzel továbbra is a lányt ölelve, addig

tapogatózott maga mögött a pulton, amíg megtalálta a készüléket. A csengést lehalkította, de összehúzott szemöldökkel meredt a képernyőre. – A Praetor az.

A Praetor sosem telefonált, vagy legalábbis nagyon ritkán. Csak ha valami élet-halál kérdése volt. Maia sóhajtva dőlt hátra.

– Vedd fel! A fiú bólintott, és már emelte is a füléhez a telefont. A

hangja halk mormogás volt Maia tudatának mélyén, ahogy a lány leugrott a székről, és a hűtőhöz lépett, ahová az éttermek szórólapjait tűzték.

Maia addig kutatott közöttük, amíg megtalálta kedvenc thai étterme menüjét. Levette a hűtő ajtajáról, és megfordult.

Jordan falfehéren állt a szoba közepén, láthatóan még a kezében tartott telefonról is megfeledkezett. Maia vékony, távoli hangot hallott a készülékből, amint a fiút szólongatta.

A lány elejtette a szórólapot, és odasietett a fiúhoz. Elvette tőle a telefont, megszakította a hívást, majd letette a pultra.

– Jordan? Mi történt? – A szobatársam... Nick... Emlékszel rá? – kérdezte

hitetlenkedéssel a tekintetében. – Sosem találkoztatok, de... – Láttam a képeit. Történt vele valami? – Meghalt. – Hogyan? – Kitépték a torkát, és elvérzett. Valószínűleg megtalálta a

rábízott lányt, és az megölte.

– Maureen? – Maia megdöbbent. – De hát, csak egy kislány volt...

– Viszont vámpír lett belőle. – Jordan szaggatott lélegzetet vett. – Maia...

A lány rámeredt. Jordan tekintete üveges volt, a haja kócos. Maiát hirtelen elfogta a pánik. Csókolózni, ölelkezni, sőt, szeretkezni az egy dolog. Megvigasztalni valakit, ha veszteség érte, teljesen más tészta. Az elkötelezettséget jelent. Törődést. Azt, hogy az ember enyhíteni akarja a másik fájdalmát, közben pedig hálát ad Istennek, hogy nem vele történt valami rossz dolog.

– Jordan – szólt halkan Maia, majd lábujjhegyre állt, ás átkarolta a fiú nyakát. – Úgy sajnálom.

Jordan szíve hangosan kalapált. – Nick csak tizenhét éves volt. – Praetor volt, mint te. Tudta, hogy veszélyes. Te is csak

tizennyolc múltál. – A fiú magához szorította Maiát, de nem szólt. – Jordan. Szeretlek. Szeretlek, és nagyon sajnálom.

A fiú mozdulatlanná dermedt. Maia nem mondta ki a szót, amióta megtörtént a harapás. Jordan visszatartotta a lélegzetét, aztán hosszan kifújta a levegőt.

– Maia – szólt rekedten, mielőtt azonban egy szót szólhatott volna, megcsörrent a lány telefonja.

– Nem érdekes – mondta Maia. – Nem veszem fel. A fiú elengedte, meleg tekintetében gyász és boldogság

vegyült egymással. – De, fontos is lehet. Vedd csak föl! Maia sóhajtva lépett a pulthoz. A telefon elhallgatott, mire a

kezébe vette, de egy SMS villogott a képernyőn. Görcsbe rándult a gyomra.

– Mi az? – kérdezte Jordan, mintha megérezte volna a lány hirtelen támadt feszültségét. Talán így is volt.

– 911-es. Vészhelyzet. – Maia a telefonnal a kezében a fiú felé fordult. – Csatába hívnak. A falkából mindenki megkapta az üzenetet. Luke-tól... és Magnustól. Azonnal indulnunk kell.

Clary Jace fürdőszobájában nyújtott lábbal ült a földön, hátát a fürdőkádnak vetve. Az arcáról és a testéről lemosta a vért, és a haját is leöblítette a mosdóban. Anyja ruháját viselte a combjáig felgyűrve. A járólapok hűvösen tapadtak a sarkához és a vádlijához.

A kezére pillantott. Nem így kéne kinéznie, gondolta. De ugyanazt látta, mint mindig: hosszú ujjakat, kurta körmöket – egy művésznek ne legyenek hosszú körmei! – és szeplőket a kézfején. Az arca sem változott. Mindene ugyanolyannak tűnt, mégis más volt. Az elmúlt néhány nap átalakította, bár még saját maga előtt sem volt világos, hogyan.

Felállt, és megnézte magát a tükörben. Lángoló vörös haja és a ruhája között határozottan sápadtnak tűnt az arca. A vállát és a nyakát horzsolások borították.

– Gyönyörködsz magadban? – A lány nem hallotta, hogy nyílt volna az ajtót, Sebastian mégis ott állt a félfának támaszkodva, arcán a szokásos kiállhatatlan vigyorral. Harci ruhát viselt, de olyat, amihez hasonlót Clary még nem látott: a szokásos erős anyagból készült, viszont vörös volt, mint a friss vér. Az öltözetet ezúttal számszeríjjal is kiegészítette. Könnyedén tartotta az egyik kezében, bár ránézésre elég nehéz lehetett. – Gyönyörű vagy, hugi. Illő társam leszel.

Clary vér kitartó ízével együtt visszanyelte feltörni készülő szavait, és elindult a fiú felé. Sebastian elkapta a karját, ahogy

megpróbált kioldalazni mellette az ajtón. Ujjai végigsimították a lány csupasz vállát.

– Jó – mondta. – Itt nincsenek rajtad jelek. Gyűlölöm, ha a nők hegekkel csúfítják el a bőrüket. Maradjanak csak a rúnák a karodon meg a lábadon.

– Jobb lenne, ha nem érnél hozzám. A fiú horkantott egyet, és felemelte a számszeríjat. Egy

nyílvessző is ott várakozott rajta, kilövésre készen. – Indulás – mondta Sebastian. – Mögötted leszek. Clarynek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne

húzódjon el. Megfordult, és az ajtó felé indult. Égett a háta a lapockái között, ott, ahová sejtése szerint Sebastian a számszeríjjal célzott. Így mentek le a lépcsőn, majd vonultak át a konyhán a nappaliba. Sebastian felmordult, ahogy meglátta Clary rúnáját a falon, aztán elnyúlt a lány mellett, és a keze alatt megjelent egy ajtó, ami kinyílt, sötétség négyszögét fedve fel.

A számszeríj keményen Clary hátának ütközött. – Gyerünk! A lány mély lélegzetet vett, és kilépett az ismeretlenbe.

Alec rácsapott a gombra a kis liftben, és nekidőlt a falnak. – Mennyi időnk van? Isabelle a telefonja világító képernyőjére pillantott. – Úgy negyven percünk. A lift megindult felfelé. Isabelle titkon a bátyjára pillantott.

Fáradtnak tűnt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Magassága és testi ereje ellenére kék szemével és majdnem vállig érő fekete hajával Alec törékenyebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt.

– Jól vagyok – válaszolta meg a ki nem mondott kérdést. – Te kerülsz bajba, ha nem mész haza. Én elmúltam tizennyolc, azt csinálok, amit akarok.

– Minden este küldtem anyának SMS-t, hogy itt vagyok veled és Magnusszal – mondta Isabelle, miután a lift megállt. – Pontosan tudta, hol vagyok. És ha már Magnusnál tartunk...

Alec átnyúlt a lány előtt, és félrehúzta a fülke ajtaját. – Mi az? – Rendben vagytok? Mármint jól kijöttök egymással? A fiú hitetlenkedve pillantott a húgára, ahogy kiléptek a

folyosóra. – Öles léptekkel masírozunk a pokolba, és te arra vagy

kíváncsi, hogy alakul a kapcsolatom Magnusszal? – Sosem értettem ezt a kifejezést – mondta elgondolkodva

Isabelle, ahogy a fiú után sietett. Alecnek igencsak hosszú lábai voltak, és ha nem akarta, nem lehetett egykönnyen a sarkában maradni. – Mi az, hogy öles? Miért éppen öles, és ha léptekről van szó, ahhoz hogy jön valakinek az öle?

Alec elég régóta volt Jace parabataia ahhoz, hogy megszokja a csapongó beszélgetéseket.

– Jól megvagyunk Magnusszal, azt hiszem. – Aha – bólintott Isabelle. – Azt hiszed? Tudom, mit jelent,

amikor ezt mondod. Mi történt? Összevesztetek? Alec menet közben a falon kopogott az ujjaival. Ennél

biztosabb jelét nem is adhatta volna, hogy zavarban van. – Próbálj meg nem bekavarni a szerelmi életembe, Iz. Veled

mi a helyzet? Miért nem jártok még Simonnal? Nyilvánvalóan tetszik neked.

Isabelle felnyögött. – Velem kapcsolatban semmi sem nyilvánvaló.

– Dehogynem. – Alec mintha maga is meglepődött volna a dolgon most, hogy belegondolt. – Ábrándos tekintettel nézegeted. A frász jött rád, amikor megjelent az Angyal...

– Azt hittem, meghalt. – Mármint még egyszer? – kérdezte nyersen Alec. Húga

tekintetét látva megrántotta a vállát. – Figyelj, egyáltalán nem baj, ha tetszik neked. Csak azt nem értem, miért nem jártok.

– Mert én viszont nem tetszem neki. – Ugyan már! Te minden fiúnak tetszel. – Bocsáss meg, ha elfogultnak tartalak. – Isabelle! – Alec hangjába ezúttal kedvesség költözött, s a

rá annyira jellemző szeretettel vegyes bosszúság áradt belőle. – Tudod, hogy gyönyörűséges vagy. Világ életedben üldöztek a fiúk. Miért lenne Simon más?

A lány vállat vont. – Nem tudom. De más. Azt hiszem, nála van a labda. Tudja,

mit érzek. De valamiért nem hiszem, hogy mindenáron kezdeni akarna vele valamit.

– Ne legyünk igazságtalanok, azért nem éppen egyszerű most neki.

– Tudom, de... mindig is ilyen volt. Clary... – Gondolod, hogy még mindig Clarybe szerelmes? Isabelle az ajkába harapott. – Hát... nem egészen. Azt hiszem, ő az egyetlen, ami

megmaradt a régi életéből, és nem tudja elengedni. Márpedig amíg őt nem engedi el, lehet, hogy nem talál nekem helyet.

Majdnem megérkeztek a könyvtárba. Alec a szeme sarkából pillantott Isabelle-re.

– De ha csak barátok...

– Alec! – A lány felemelt kézzel jelezte a bátyjának, hogy maradjon csöndben. Odabentről beszélgetés szűrődött ki. Az első hang nyers volt, és azonnal felismerték, hogy az anyjukhoz tartozik:

– Hogyhogy eltűnt? – Két napja senki sem látta – szólt egy másik lágy, nőies és

bocsánatkérő hang. – Egyedül él, szóval az emberek nem voltak biztosak a dolgukban, de gondoltuk, mivel ismered a testvérét...

Alec gondolkodás nélkül belökte a könyvtár ajtaját. Isabelle bebújt mellette, és megpillantotta édesanyját a hatalmas mahagóniasztal mögött. Két ismerős alak állt előtte: a harci öltözetet viselő Aline Penhallow, mellette pedig a kócos Helen Blackthorn. Mindketten meglepetten fordultak hátra, amikor az ajtó kinyílt. Helen szeplős arca amúgy is világos volt, a harci öltözet azonban még sápadtabbnak mutatta a bőrét.

– Isabelle! – ugrott fel Maryse. – Alexander! Mi történt? Aline Helen keze után nyúlt. Mindkettejük ujján ezüstgyűrű

csillant. Helenét a Penhallow-k hegyeket ábrázoló emblémája díszítette, Aline gyűrűjébe pedig a Blackthorn család egymásba fonódó indáit vésték. Isabelle-nek felcsúszott a szemöldöke. A családi gyűrű kicserélése komoly dolognak számított. – Ha zavarunk, elmehetünk... – kezdte Aline.

– Ne, maradjatok! – szólt Isabelle közelebb lépve. – Szükségünk lehet rátok.

Maryse visszaült a székére. – Szóval, a gyerekeim megtisztelnek a jelenlétükkel. Merre

jártatok? – Mondtam – felelte Isabelle. – Magnusnál voltunk.

– Miért? – érdeklődött Maryse. – És nem rád vonatkozik a kérdés, Alexander, hanem a lányomra.

– Mert a Klávé nem keresi tovább Jace-t – magyarázta a lány. – Mi viszont igen.

– És Magnus hajlandó volt segíteni – tette hozzá Alec. – Éjszakánként fennmaradt, és a könyveit bújta, hogy kiderítse, merre lehet Jace. Megidézte...

– Ne! – Maryse felemelt kézzel hallgattatta el. – Ne mondd meg! Nem akarom tudni. – Az asztalán megcsördült a fekete telefon. Mindannyian rámeredtek. A fekete készülék azt jelentette, hogy Idrisből hívták az Intézetet. Senki sem mozdult, és a csörgés nemsokára abbamaradt. – És most miért jöttetek ide? – Maryse ismét a gyerekeihez fordult.

– Jace-t kerestük... – kezdte megint Isabelle. – Az a Klávé dolga – csattant fel Maryse. Fáradtnak tűnt,

Isabelle észrevette, hogy táskák gyűlnek a szeme alatt. A nő elhúzta a száját. Olyan sovány volt, hogy a csuklóján kiálltak a csontok. – Nem a tietek.

Alec olyan erővel csapott az asztalra, hogy megzördültek a fiókok.

– Meghallgatnál végre bennünket? A Klávé nem találta meg Jace-t, de mi igen. És Sebastiant is vele együtt. Most már azt is tudjuk, hogy mit terveznek és... – Az órára pillantott a falon. – Alig maradt időnk, hogy megállítsuk őket. Segítesz vagy nem?

Újra megszólalt a fekete telefon. Maryse ezúttal sem vette fel. A döbbenettől sápadtan meredt Alecre.

– Hogy mit csináltatok? – Tudjuk, hol van Jace, anya – szólt Isabelle. – Vagy

legalábbis, hogy hol lesz, és mit fog csinálni. Ismerjük Sebastian tervét, és meg kell állítanunk. Ja, és azt is tudjuk,

hogyan lehet megölni Sebastiant anélkül, hogy kárt tennénk Jace-ben...

– Állj! – Maryse megrázta a fejét. – Ezt fejtsd ki, Alexander! Röviden és hisztéria nélkül. Köszönöm!

Alec belevágott a történetbe. Isabelle úgy érezte, éppen a legjobb részeket hagyta ki, bár igaz, ami igaz, ez lehetővé tette, hogy frappánsan összefoglalja a lényeget. Akármilyen kurta is volt a beszámoló, a végére Aline-nek és Helennek is leesett az álla. Maryse mozdulatlanul állt, arcizma sem rezdült.

– Miért tettétek ezeket? – kérdezte elfojtott hangon, miután Alec elhallgatott.

Alec értetlenül nézett rá. – Jace-ért – mondta Isabelle. – Hogy visszakapjuk. – Ugye, számotokra is egyértelmű, hogy jelen helyzetben

nincs más választásom, mint értesíteni a Klávét. – Maryse a fekete telefonra tette a kezét. – Jobb lett volna, ha nem jöttök ide.

Isabelle-nek kiszáradt a szája. – Komolyan haragszol, amiért végre elmondtuk, mi

történik? – Ha értesítem a Klávét, azonnal küldik az erősítést, ahány

embert csak tudnak. Jia kénytelen lesz parancsba adni nekik, hogy öljék meg Jace-t, amint meglátják. Van valami sejtésetek, hány árnyvadász követi Valentine fiát?

Alec megrázta a fejét. – Állítólag úgy negyvenen. – Tegyük fel, hogy mi kétszer annyian leszünk. Elég

valószínű, hogy ennyi embert le tudunk győzni, de mennyi esélye lenne Jace-nek? Gyakorlatilag biztos, hogy nem úszná meg élve. Biztos, ami biztos, megölnék.

– Akkor, nem mondhatjuk el nekik – jelentette ki Isabelle. – Magunk megyünk. Megoldjuk a Klávé nélkül.

Maryse azonban a fejét rázta. – A Törvény értelmében értesítenem kell őket. – Nem érdekel a Törvény! – közölte dühösen Isabelle, aztán

észrevette, hogy Aline figyeli, és inkább elhallgatott. – Nyugalom – mondta a másik lány. – Nem szólok

anyámnak egy szót se. Az adósotok vagyok. Főleg neked, Isabelle. – Összeszorította a száját, és Isabelle-nek eszébe jutott az a jelenet az idrisi sötétségben a híd alatt, amikor a korbácsa az Aline-t a karmai között tartó démon húsába vágott. – Meg aztán, Sebastian megölte az unokatestvéremet. Az igazi Sebastian Verlacot. Nekem is jó okom van gyűlölni.

– Ettől függetlenül, ha nem szólunk a Klávénak, azzal megszegjük a Törvényt. Megbüntethetnek vagy valami még rosszabb.

– Még rosszabb? – kapta fel a fejét Alec. – Mire gondolsz? Száműznek?

– Nem tudom – felelte a fiú anyja. – Jia Penhallow dönt a szankciókról, vagy aki elnyeri az inkvizítori pozíciót.

– Lehet, hogy apa lesz az – mormogta Isabelle. – Ő talán nem lesz velünk szigorú.

– Ha nem értesítjük őket erről a helyzetről, semmi esély, hogy apátokat megválasztják inkvizítornak. Semmi.

Isabelle mély lélegzetet vett. – Elvehetik tőlünk a jeleinket? – kérdezte. – Elveszíthetjük...

az Intézetet is? – Isabelle – szólt Maryse. – Mindent elveszíthetünk.

Clary hunyorgott, miközben a szeme fokozatosan

alkalmazkodott a sötétséghez. Sziklás síkon állt, ahol a világon semmi nem nyújtott menedéket a viharos szél elől. A távolban szürke, kietlen karsztdombok emelkedtek sötéten. Előttük apró pontok világítottak. Clary felismerte a boszorkányfények imbolygó fehérségét, ahogy a lakás ajtaja bezáródott mögöttük.

Tompa robbanás hangja hallatszott. Clary megpördült, az ajtó eltűnt, elszenesedett, füstölgő füvet látott a helyén. Sebastian elszörnyedve meredt rá.

Clary felnevetett, ahogy a fiú komoran összeráncolta a homlokát. Soha nem látta még ilyen döbbentnek Sebastiant, minden póz lehullott róla, a tekintetéből sütött a riadalom.

Felemelte a számszeríjat, és a lány mellének szegezte. Ha ilyen közelről elsütné, a nyílvessző átlyukasztaná Clary szívét, és azonnal megöli.

A lány diadalmasan nézett rá. – Az a rúna. Amelyikről azt hitted, hogy egy befejezetlen

nyitórúna. Nem az volt. Csak sosem láttál ilyet korábban. Ezt a rúnát én alkottam.

– És mire való? Clary felidézte, milyen volt, amikor az irónt a falhoz

illesztette, és megrajzolta a rúnát, amit aznap este alkotott, amikor Jace beosont hozzá Luke házában.

– Lerombolta a lakást abban a pillanatban, hogy valaki kinyitotta az ajtót. A lakásnak annyi. Nem használhatod többé. Senki sem használhatja.

– Annyi? – A számszeríj megmoccant. Sebastian ajka remegett, a szeme tágra nyílt. – Te ribanc! Te kis...

– Ölj meg! – mondta Clary. – Gyerünk! Aztán magyarázd meg Jace-nek, mi történt. Úgyse mered.

Sebastian csak nézte, a mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt. Az ujja egy darabig remegett a ravaszon, aztán lassan visszahúzta. Tekintetéből sütött a düh.

– Rosszabb dolgok is vannak a halálnál – szólt. – És meg is teszem őket veled, kishúgom, miután ittál a kehelyből. Ráadásul élvezni fogod.

Clary leköpte a fiút, az pedig keményen megbökte a mellét a nyílvessző hegyével.

– Fordulj meg! – vicsorított Sebastian, a lány pedig diadalittasan, bár félve tűrte, hogy lefelé taszigálja a lejtős terepen. Clary csak egy vékony talpú papucsot viselt a lábán, így minden kavicsot, minden repedést megérzett a talajon. Ahogy közelítettek a boszorkányfények felé, végre felmérhette a környéket.

Alacsony domb emelkedett előttük. A tetején észak felé néző hatalmas ősi kősír állt. Claryt valamelyest Stonehenge-re emlékeztette: két keskeny álló kő tartott egy keresztbe fektetett lapos harmadikat. Az egész építmény ajtónyílásra hasonlított. A sír előtt, mint valami színpad, széles kőlap hevert az agyagos földön. Előtte félkörben úgy negyven vörös köpenybe öltözött árnyvadász sorakozott fel boszorkányfény fáklyákkal a kézben. A félkörön belül a sötét földön kékes-fehéres pentagramma világított.

A lapos kövön állt Jace. Éppen olyan skarlátvörös harci öltözetet viselt, mint Sebastian. Soha ennyire nem hasonlítottak egymásra. A fiú fel-alá járkált, és amikor Claryék közelebb értek, a lány már azt is hallotta, amit mond.

– ...hálásak vagyunk, amiért hűségesek maradtatok még ezekben a nehéz években is, köszönjük, hogy hittetek apánkban, most pedig hisztek a fiaiban. És a lányában.

Mormogás futott végig az árnyvadászok között. Sebastian taszított egyet Claryn, aztán kiváltak az árnyékból, és felléptek a kőre Jace mögött. A fiú hátrafordult, fejet hajtott, aztán mosolyogva fordult vissza az egybegyűltek felé.

– Ti megmenekültök – szólt. – Ezer évvel ezelőtt az Angyal nekünk adta a vérét, hogy különlegessé, hogy harcossá tegyen bennünket. Eltelt ezer év, és még mindig az árnyékban rejtőzünk. Védjük a mondénokat, akiket pedig nem is szeretünk, számukra ismeretlen erőkkel szállunk szembe a kedvükért, és egy ősi, megkövesedett törvény értelmében még el sem árulhatjuk, hogy nekünk köszönhetik az életüket. Százával halnak meg a társaink anélkül, hogy a saját fajtánkon kívül bárki köszönetet mondana nekik vagy meggyászolná őket. Még az Angyal, aki teremtett bennünket, ő sem vesz tudomást rólunk. – Közelebb lépett a kőemelvény széléhez. A haja halvány tűzként világitott. – Igen, ki merem mondani. Az Angyal, aki teremtett bennünket, nem segít nekünk. Magunkra maradtunk. Még inkább, mint a mondénok, mert, ahogy az egyik nagy tudósuk mondta egyszer, ők olyanok, mint a gyerekek, akik kavicsokkal játszanak a tengerparton, pedig körülöttük ott az igazság hatalmas felfedezetlen óceánja. Mi azonban tudjuk az igazságot. Mi vagyunk ennek a földnek a megmentői, és nekünk kellene uralkodni rajta.

Jace jó szónok, gondolta fájó szívvel Clary, mint ahogy Valentine is az volt. Sebastiannal most a fiú mögött álltak, szemközt a félkörben álló hallgatósággal. A lány érezte az összegyűlt árnyvadászok tekintetét magukon.

– Igen! Uralkodni rajta. – Megvillantotta könnyed, megnyerő, mégis sötét mosolyát. – Raziel kegyetlen, és nem érdeklik a szenvedéseink. Ideje, hogy elforduljunk tőle.

Válasszuk Lilithet, a Nagy Anyát, aki hatalmat ad nekünk büntetés nélkül, aki vezetővé tesz bennünket a Törvény nélkül. A hatalom az előjogunk! Ideje élnünk vele! – Mosolyogva oldalt pillantott, ahogy Sebastian előrelépett. – Most pedig következzék Jonathan, aki mindezt megálmodta. – Jace könnyedén hátralépett, és a Sebastian siklott a helyére.

Jace aztán tovább hátrált, amíg végül megállt Clary mellett, megfogta a kezét, ujjait összefonva az övéivel.

– Jó beszéd – mormogta a lány. Sebastian beszélni kezdett az árnyvadászokhoz, de Clary oda sem figyelt rá, inkább Jace-re koncentrált. – Nagyon meggyőző.

– Gondolod? Úgy akartam kezdeni, hogy „barátaim, rómaiak, gonosztevők...” De tartottam tőle, hogy nem értenék a humoromat.

– Szerinted, gonosztevők? A fiú megvonta a vállát. – A Klávé szerint biztosan azok. – Elfordította a tekintetét

Sebastianról, és lenézett a lányra. – Gyönyörű vagy. – Furcsán élettelen volt a hangja. – Mi történt?

Claryt váratlanul érte a kérdés. – Hogyhogy mi történt? A fiú szétnyitotta a zekéjét. Alatta fehér inget viselt, aminek

az oldala és ujja lucskos volt a vértől. – Amit ő érez, én is érzem – mondta. – Vagy elfelejtetted?

Titokban iratzét kellett rajzolnom magamra. Olyan volt, mintha valaki borotvával szabdalta volna össze a bőrömet.

Clary állta a fiú tekintetét. Nem lett volna értelme hazudnia. Innen már sem szó szerint, sem képletesen nem volt visszaút.

– Megverekedtem Sebastiannal. Jace az arcát fürkészte.

– Nos – szólt, miközben megint begombolta a zekéjét –, remélem, kibékültetek, akármi is volt a gond.

– Jace... – kezdte Clary, de a fiú már minden figyelmét Sebastiannak szentelte. Arcéle tisztán rajzolódott ki a holdfényben, akár egy sötét papírból kivágott sziluett.

Sebastian időközben letette a számszeríjat, és most karba font kézzel állt előttük.

– Velem vagytok? – kiáltotta. Az árnyvadászok összesúgtak. Clary feszülten figyelte,

ahogy egy idős férfi hátratolta a csuklyáját, és grimasszal az arcán megszólal.

– Apád számos ígéretet tett nekünk, de egyet sem tartott be. Miért kéne megbíznunk benned?

– Mert én teljesítem az ígéreteimet. Ma este! – jelentette ki Sebastian, és elővette a Végzet Kelyhének másolatát a ruhája alól. Az ereklye puhán világított a holdfényben.

A mormogás egyre hangosabb lett. – Remélem, simán megy – súgta Jace. – Kezdem érezni,

hogy tegnap éjjel egy percet sem aludtam. Kíváncsian nézett a közönség és a pentagramma felé.

Vonásait élesen rajzolták ki a boszorkányfények. Clary látta a heget az arcán, halántéka mélyedését, szája szépséges formáját. Nem fogok emlékezni erre, mondta Jace. Amikor megint az irányítása alá kerülök, nem fogok emlékezni rá, hogy önmagam voltam. Így igaz. A fiú elfelejtett mindent.

Bár Clary tudta, hogy ez lesz, rettenetesen fájt valóságosan megélni a dolgot.

Sebastian lelépett a kőről, és a pentagramma felé indult. Amikor a szélére ért, kántálni kezdett.

– Abyssum invoco. Lilith invoco. Mater mea, invoco.

Vékony tőrt húzott elő az övéből. A kelyhet a könyökhajlatába szorítva belevágott a tenyerébe. Vér serkent feketén a holdfényben. Sebastian visszadugta a fegyvert a helyére, és vérző kezét a kehely fölé tartotta, miközben tovább kántált latinul.

Most vagy soha. – Jace! – suttogta Clary. – Tudom, hogy ez igazából nem te

vagy. Tudom, hogy egy részed biztosan nem lehet kibékülve ezzel. Próbálj meg emlékezni rá, ki vagy, Jace Lightwood.

A fiú odakapta a fejét, és döbbenten nézett Claryre. – Te meg miről beszélsz? – Kérlek, próbálj megemlékezni, Jace! Szeretlek. Te is

szeretsz engem... – Tényleg szeretlek, Clary – mondta némi éllel a hangjában

Jace. – De azt mondtad, megérted. Most itt vagyunk. Beteljesedik az, amiért annyit dolgoztunk.

Sebastian a pentagramma közepébe öntötte a kehely tartalmát.

– Hic est enim calix sanguinis mei. – Nem mi dolgoztunk. Én nem vagyok a részese ennek.

Ahogy te sem.... Jace élesen beszívta a levegőt. Clary egy pillanatra azt hitte,

az hatott rá, amit mondott neki, és a fiú talán kezd visszatalálni valódi önmagához... Aztán követte a tekintetét, és látta, hogy forró tűzgolyó jelent meg a pentagrammában. Nagyjából akkora volt, mint egy baseball-labda, de aztán nőni kezdett, megnyúlt, és addig formálódott, amígvégül lángok alkotta női alakot vett fel.

– Lilith! – emelte fel a hangját Sebastian. – Ahogy egykor te szólítottál, most én szólítalak téged. Ahogy egykor te adtál életet nekem, most én adok életet neked.

A lángok lassan sötétebbek lettek. Ott állt előttük meztelen testtel Lilith. Feleakkora volt, mint egy átlagos nő, fekete haja a bokájára hullott. A teste hamuszürke volt, és lávafolyamra emlékeztető fekete vonalak futottak végig rajta. Kígyóként tekergő szemeit Sebastian felé fordította.

– Gyermekem! – lehelte. Úgy tűnt, Sebastian sápadt bőre, világos haja és vörös

ruhája, akár a boszorkányfény, világít az éjszakában. – Anyám, szólítottalak, ahogy kívántad. Ma este nemcsak az

én anyám, de egy egészen új faj anyja is leszel. – A várakozó árnyvadászokra mutatott, akik mozdulatlanul álltak egy helyben, valószínűleg a döbbenettől. Egészen más volt tudni, hogy egy nagyobb démont fognak megidézni, mint aztán a maga valójában megpillantani. – A kehely – mondta a fiú, és Lilith felé nyújtotta az ereklyét, aminek a pereméhez saját vére tapadt.

A démon felnevetett. Olyan volt, mintha két hatalmas követ dörzsöltek volna össze. Lilith átvette a kelyhet, és könnyedén, akár csak egy rovart piszkálna le egy virág leveléről, hosszú sebet harapott saját szürke csuklójába. Nagyon lassan sűrű fekete vér csordult ki, és hullott a kehelybe, ami megváltozott az érintésétől. Egyre sötétebb lett, tiszta színe zavaros barnába fordult.

– A Végzet Kelyhe egyszerre talizmán és az átváltozás eszköze az árnyvadászok számára, a Pokol Kelyhe pedig ugyanezt fogja jelenteni nektek – folytatta a démon tűz égette,

szél fútta hangján. Letérdelt, és Sebastian felé nyújtotta a kelyhet. – Vedd hát a vérem, és igyál!

A fiú kivette a kezéből az új ereklyét. Most már csillogó fekete volt, akár a hematit.

– Ahogy a te sereged nő, úgy nő az én erőm is – súgta Lilith. – Nemsokára olyan erős leszek, hogy igazából visszatérhetek... És osztozni fogunk a hatalom tüzén, fiam.

Sebastian lehajtotta a fejét. – Valljuk a halálodat, anyám, és valljuk a feltámadásodat. Lilith nevetve emelte fel a karját. Lángok nyalták a testét,

ahogy felemelkedett a levegőbe, és tucatnyi pörgő fénymorzsára robbant, amik aztán elhalványultak, akár a kialvó tűz parazsa. Miután minden darab eltűnt, Sebastian a lábával eltörölte a vonal egy darabját, megszakítva a pentagramma folytonosságát. Amikor felemelte a fejét, rettenetes mosoly ült az arcán.

– Cartwright – szólt. – Hozd az elsőt! Az árnyvadászok szétnyíltak, és egy köpenyes férfi lépett

elő közülük oldalán a csuklójához láncolt, botorkáló nővel, akinek hosszú, rendezetlen haja eltakarta az arcát. Clary hirtelen még feszültebb lett, mint volt.

– Jace, mi ez? Mi történik itt? – Semmi – felelte szórakozottan a fiú. – Senkinek nem esik

bántódása. Csak átalakulnak. Figyelj! Cartwright, akinek a nevére Clary halványan emlékezett

Idrisből, a fogoly fejére tette a kezét, és térdre kényszerítette. Aztán lehajolt, megfogta a haját, és felfelé fordította az arcát. A nő láthatóan rettegve, de dacosan nézett fel rá, vonásait megvilágította a hold.

Clarynek elakadt a lélegzete.

– Amatis!

21 Poklok pokla

LUKE NŐVÉRE FELNÉZETT, öccséére annyira hasonlító kék szemét Claryre emelte. Bódultnak tűnt, a tekintete homályos volt, mintha valamilyen kábítószert adtak volna neki. Próbált felállni, de Cartwright visszalökte a földre. Sebastian a kehellyel a kezében feléjük indult.

Clary közelebb lépett volna, de Jace elkapta a karját, és visszahúzta. Clary hiába rúgott felé, a fiú a karjába kapta, és a kezét a szájára tapasztotta. Sebastian halk, szuggesztív hangon beszélt Amatishoz. A nő vadul tiltakozott, de Sebastian megragadta a haját, és hátrarántotta a fejét. Amatis halovány kiáltása alig hallatszott a zúgó szélben.

Clarynek eszébe jutott az éjszaka, amikor ébren figyelte Jace egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát. Akkor egyetlen döféssel véget vethetett volna mindennek. De akkor ennek az egésznek még nem volt arca, nem volt hangja. Nem látszott a terv. Most, amikor Luke nővérének arcát öltötte magára, és Clary megismerte a tervet, már túl késő volt.

Sebastian egyik kezével Amatis haját markolta, a másikkal pedig a kelyhet préselte a szájához, és ledöntötte a tartalmát a torkán. A nő öklendezni kezdett, és fekete folyadék csöpögött az állán.

Sebastian elrántotta a kelyhet, de az már megtette a dolgát. Amatis borzalmas hangot adva felköhögött, és egész testében megremegett. A szeme kidülledt, és olyan sötét lett, mint Sebastiané. A szája elé kapta a kezét, felnyüszített, és Clary döbbenten látta, hogy a Voyance rúna előbb halványulni kezd a kézfején, aztán teljesen eltűnik.

Amatis leengedte a kezét. Az arca kisimult, a szeme megint kék lett. Sebastianra szegezte a tekintetét.

– Engedd el! – parancsolta Clary bátyja Cartwrightnak. – Hadd jöjjön ide hozzám.

Az árnyvadász lecsatolta a láncot, ami összekötötte Amatisszal, és aggodalom meg izgatottság különös keverékével az arcán hátralépett.

Amatis egy pillanatig mozdulatlan maradt, karjai az oldala mellett lógtak. Aztán felállt, és Sebastianhoz lépkedett. Letérdelt elé, haja a földet söpörte.

– Gazdám! – szólt. – Miben lehetek szolgálatodra? – Állj fel! – szólt Sebastian, és Amatis kecsesen

felemelkedett a földről. Hirtelen egészen más lett a mozgása. Az árnyvadászok mindig is ruganyosak voltak, de a nő olyan könnyedségre tett szert, hogy Clary hátán végigfutott tőle a hideg. A lány csak most vette észre, hogy amit eddig hosszú fehér ruhának vélt, az valójában hálóing volt. Amatist az ágyból rángathatták ki, hogy elhozzák ide. Micsoda rémálom lehetett a csuklyás alakok között ébredni ezen a szomorú, isten háta mögötti helyen.

– Gyere ide hozzám – intett Sebastian, és a nő még egyet lépett felé. Legalább egy fejjel alacsonyabb volt a fiúnál, és a nyakát nyújtóztatta, miközben az a fülébe súgott valamit. Jeges mosoly ült ki az arcára.

Sebastian felemelte a kezét. – Szeretnél megküzdeni Cartwrighttal? Az árnyvadász eldobta a kezében tartott láncot, és a

fegyveröve felé nyúlt nyitott kabátja alatt. Fiatal, szökés hajú, széles arcú, szögletes állú férfi volt.

– De én... – Nyilván helyénvaló, ha demonstrálja nekünk az erejét –

mondta Sebastian. – Ugyan már, Cartwright, nő, és ráadásul idősebb is nálad. Félsz?

A férfi láthatóan nem tudta, mit kezdjen a helyzettel, de elővette a tőrét.

– Jonathan... Sebastiannak felvillant a szeme. – Küzdj meg vele, Amatis! A nő szája mosolyra görbült. – Örömmel – szólt, és már ugrott is. Elképesztő sebességgel

mozgott. A levegőbe szökkent, előrelendítette a lábát, és kirúgta a tőrt Cartwright kezéből. Clary döbbenten figyelte, ahogy Amatis felhúzott térde gyomorszájon találta a férfit. Az hátratántorodott, mire a nő az arcába fejelt, aztán a háta mögé került, és a köpenyébe markolva a földre rántotta. Cartwright hátborzongató reccsenéssel terült el a földön Amatis lábai előtt, és fájdalmasan nyöszörögni kezdett.

– Ezt azért kaptad, amiért az éjszaka közepén kicibáltál az ágyamból – közölte a nő, és keze fejével megtörölte kissé vérző ajkát. A körben állók összesúgtak, többen feszülten felnevettek.

– Tessék, láthatjátok – szólt Sebastian. – Még egy nem különösebben ügyes vagy erős árnyvadász is fürgébb és acélosabb lehet, mint azok, akik az angyalokkal szövetkeznek.

Öklével a tenyerébe csapott. – Erő. Valódi erő. Ki áll rá készen?

Pár pillanatig nem történt semmi, aztán Cartwright egyik kezét a gyomrára szorítva talpra kászálódott.

– Én igen – szólt gyilkos pillantást vetve a csendben mosolygó Amatis felé.

Sebastian felemelte a Pokol Kelyhét. – Akkor lépj előre! Cartwright a fiú felé indult, a többi árnyvadász pedig

megszakítva a félkört girbegurba sort alkotott mögötte. Amatis karba font kézzel félreállt. Clary rámeredt, próbálta szuggerálni az idősebb nőt, hogy nézzen vissza rá. Mégiscsak Luke nővére volt. Ha minden a terv szerint alakul, most már a fogadott nénikéje lenne.

Amatis. Clarynek eszébe jutott a nő kis háza a csatorna partján Idrisben, a kedvesség, ahogyan fogadta, a szeretet, amit Jace apja iránt érzett. Nézz rám, kérlek, gondolta. Mutasd meg, hogy még mindig önmagad vagy. Mintha Amatis meghallotta volna a néma könyörgést, felemelte a fejét, és egyenesen Claryre nézett.

Elmosolyodott. Nem kedves, megnyugtató mosoly volt ez, inkább sötét, rideg és kissé gunyoros. Olyasvalakinek a mosolya, aki szemrebbenés nélkül végignézi, ahogy valaki megfullad, és a kisujját sem mozdítja, hogy segítsen, gondolta Clary. Amatis sosem mosolygott így. Ez a nő nem Amatis volt. Amatis eltűnt.

Jace elvette a kezét a lány szájáról, de Clarynek nem volt kedve sikoltani. Tudta, hogy úgysem segítene neki senki, és a fiú, aki fogva tartotta a karjai között, nem Jace. Olyan volt csak, mint a ruha, amelyik akkor is megőrzi tulajdonosának

alakját, ha az évek óta nem hordta, vagy mint a párna, ami megtartja a rajta alvó fejének körvonalait évekkel annak halála után is. A fiúból csak üres héj maradt, amit Clary vágyakkal, álmokkal, szerelemmel töltött meg. Közben ráadásul szörnyűséget tett a valódi Jace-szel. Annyira meg akarta menteni a fiút, hogy elfelejtette, kiért is harcol valójában. Eszébe jutott, mint mondott Jace abban a pár pillanatban, amikor önmaga volt Irtózom a gondolattól, hogy ő is veled legyen. Ő. A másik énem. Jace tudta, hogy két ember lakozik benne – hogy miután megfosztották a lelkétől, már nem volt igazi önmaga.

Át akarta adni magát a Klávénak, de ő nem engedte. Oda sem figyelt rá, mit akar a fiú, meghozta helyette a döntést. Igaz, hogy pánikba esett, és menekülni próbáltak éppen, de mégiscsak így történt. Észre sem vette, hogy Jace inkább meghalna, mint hogy ilyen legyen, és valójában nem megmentette a fiú életét, hanem olyan létezésre kárhoztatta, amit az mélységesen megvet.

Nekitámaszkodott Jace-nek, amit a fiú úgy értelmezett, hogy nem akar tovább ellenállni neki, és engedett a szorításán. Az utolsó árnyvadász Sebastian előtt állt, és türelmetlenül nyúlt a Pokol Kelyhe után.

– Clary... – szólt Jace. Soha nem derült ki, mit akart mondani. Kiáltás hallatszott,

és az éppen a kehelyért nyúló árnyvadász nyílvesszővel a torkában tántorodott hátra. Clary csodálkozva kapta oda a fejét, és Alecet pillantotta meg egy dolmen tetején teljes harci öltözetben, íjjal a kezében. Elégedett mosollyal nyúlt hátra a válla fölött egy újabb nyílvesszőért.

Aztán a többiek is a síkságra özönlöttek a háta mögül. Egy teljes farkasfalka vágtatott szorosan a földhöz tapadva, szőrük csillogott a sokszínű fényben. Clary biztos volt benne, hogy Maia és Jordan is köztük van. Mögöttük ismerős árnyvadászok érkeztek szoros alakzatban: Isabelle és Maryse Lightwood, Helen Blackthorn, Aline Penhallow, és persze Jocelyn, akinek vörös haját már messziről észre lehetett venni. Velük volt Simon is, válla mögül ezüstszínű kard markolata kandikált ki. Leghátul érkezett Magnus, ujjaiból kék szikrák pattogtak.

Clary szíve hevesebben kezdett verni. – Itt vagyok! – kiáltotta feléjük. – Itt vagyok!

– Látjátok? – kérdezte Jocelyn. – Ott van? Simon próbált az előttük kavargó sötét tömegre

koncentrálni, vámpírérzékei élesek lettek a határozott vérszagtól. Démonok és árnyvadászok vérének kipárolgása keveredett Sebastian vérének keserű aromájával.

– Én látom – felelte a fiú. – Jace fogja. Azok mögé az árnyvadászok mögé próbálja berángatni ott.

– Ha olyan lojálisak Jonathanhoz, mint a Kör volt Valentine-hoz, akkor a testükkel védelmezik őt is, meg Claryt és Jace-t is vele együtt. – Jocelynből áradt a vad anyai düh, zöld szeme égett. – Át kell törnünk rajtuk, hogy eljussunk hozzájuk.

– Inkább Sebastianhoz kell eljutnunk – jegyezte meg Isabelle. – Simon, utat vágunk neked, te pedig szúrd le Dicsőségessel. Ha ő elesik...

– A többiek valószínűleg szétszóródnak – szólt közbe Magnus. – Illetve attól függően, hogy mennyire szorosan kötődnek Sebastianhoz, meghalhatnak vagy összeeshetnek vele

együtt. Legalábbis reménykedjünk benne. – A nyakát nyújtogatva nézett körül.

– Ha már a reményről van szó, láttad, milyen pontosan célzott Alec az íjával? Az én fiúm! – Széles mosollyal felemelte a kezét, ujjaiból kék szikrák pattantak ki. Tetőtől talpig ragyogott. Csak Magnus képes flitteres páncélt szerezni magának, gondolta rezignáltan Simon.

Isabelle lecsavarta a csuklójáról a korbácsot, ami aranyló tűznyelvként vágódott előre.

– Jól van, Simon. Készen állsz? A fiú izmai megfeszültek. Még mindig meglehetősen távol

voltak az ellenséges seregtől Simon nem tudott máshogy rájuk gondolni. Az árnyvadászok előkapták a fegyvereiket, és harci öltözetükre húzott vörös köpenyeikben felvették a küzdelmet. Többen közülük zavartan kiáltoztak. Simon nem tudta elfojtani a mosolyát.

– Az Angyalra, Simon, mégis, mi ilyen mulatságos? – kérdezte Isabelle.

– Nem működnek a szeráfpengéik – felelte a fiú. – Próbálnak rájönni, miért. Sebastian most utasította őket, hogy használjanak más fegyvereket.

Valaki felkiáltott, ahogy újabb nyílvessző süvített le a kőépítmény tetejéről, és állt bele egy megtermett vörös köpenyes árnyvadász nyakába, aki előreesett. Az ellenség vonala megnyílt, mint amikor repedés támad egy falon. Simon meglátta a lehetőséget, és futásnak eredt. A többiek követték.

Olyan volt, mintha az éjszaka közepén fejest ugrottak volna a cápáktól és mindenféle éles fogú lényektől hemzsegő óceánba. Simon nem most először járt csatában, de a Végzet Háborújában magán viselte Káin jelét. Akkor frissen került a

homlokára, és bár még nem is működött igazán, jó pár démon hátrahőkölt, amikor megpillantotta. A fiú sosem gondolta, hogy hiányozni fog neki, de a fegyvereikkel feléje hadonászó árnyvadászok között most nagyon is jól jött volna a jel. Isabelle az egyik oldalon, Magnus a másikon védelmezte őt... de még inkább Dicsőségest. A lány korbácsa magabiztosan sújtott le újra meg újra, a boszorkánymester ujjai pedig vörös, kék és zöld szikrákat szórtak. A színes tűz lecsapott a sötét nephilimekre, és megégette őket. Más árnyvadászok hangosan kiáltoztak, ahogy Luke farkasai elvegyültek közöttük, beléjük haraptak, és torkuknak vetették magukat.

Valahonnan a semmiből elképesztő sebességgel megjelent egy tőr, és felhasította Simon oldalát. A fiú felszisszent, de ment tovább, tudta, hogy a seb pillanatokon belül begyógyul. Tett még egy lépést...

Aztán megtorpant. Ismerős arcot pillantott meg maga előtt. Luke nővére volt az, Amatis. Ahogy a tekintete találkozott a nőével, láthatóan az is felismerte őt. Vajon, mit keresett itt? Azért jött, hogy mellettük harcoljon? De...

Amatis sötéten villanó tőrrel a kezében rávetette magát. Gyors volt, de annyira nem, hogy Simont ne menthették volna meg a vámpírreflexei – csakhogy a döbbenettől mozdulni sem tudott. Amatis Luke nővére volt, ismerték egymást. Ez a pillanatnyi habozás akár a fiú végét is jelenthette volna, ha Magnus nem ugrik elé, és nem taszítja hátra. A boszorkánymester kezéből kék tűz lövellt, de Amatis nála is gyorsabb volt, kifordult a csóva útjából, és átbújt Magnus hóna alatt; a holdfény megcsillant a tőrén. Magnus szeme elkerekedett, ahogy az éjszínű fegyver áthasította a páncélját. A nő visszarántotta a vértől lucskos pengét. Isabelle felsikított,

ahogy Magnus térdre rogyott. Simon odalépett volna hozzá, de a forrongó, harcoló tömeg az ellenkező irányba sodorta. Kétségbeesetten kiáltotta Magnus nevét, ahogy Amatis újra felemelte a tőrt, és célba vette a boszorkánymester szívét.

– Engedj el! – Clary rúgkapálva igyekezett kiszabadítani magát Jace szorításából. Jóformán semmit nem látott: a vörösbe öltözött árnyvadászok kavargó forgataga, Jace meg Sebastian eltakarta előle a családját és a barátait. Ők hárman pár méterrel a harcolók mögött álltak. Jace szorosan tartotta a küszködő lányt, Sebastian pedig komor dühvel az arcán követte az eseményeket. Mozgott az ajka. Clary nem tudta megállapítani, hogy káromkodik, imádkozik vagy varázsigét mormol.

– Engedj el, te... Sebastian félig mosolyogva, félig vicsorogva, fenyegető

tekintettel fordult hátra. – Hallgattasd el, Jace! A fiú továbbra is szorosan tartotta Claryt. – Itt fogunk állni, és hagyjuk, hogy megvédjenek

bennünket? – Állával a harcoló árnyvadászok felé intett. – Igen – felelte Sebastian. – Mi ketten vagyunk a

legfontosabbak, nem kockáztathatjuk, hogy megsebesülünk. Jace megrázta a fejét. – Nem tetszik ez nekem. Túl sokan vannak a túloldalon. – A

nyakát nyújtogatva méregette a tömeget. – És mi a helyzet Lilithtel? Nem tudod újra megidézni, hogy segítsen nekünk?

– Mi, itt és most? – Sebastian hangjából sütött a megvetés. – Nem. Meg aztán, amúgy is túl gyenge hozzá, nem mennék sokra vele. Valaha egymaga elintézett egy teljes hadsereget, de az a Káin-jeles mocsok kis alvilági szétszórta az esszenciáját a

világok között. Egyelőre nem telt tőle többre, csak hogy testet öltsön, és nekünk adja a vérét.

– Gyáva disznó! – sziszegte Clary. – A rabszolgáddá tetted ezeket az embereket, és még csak nem is harcolsz, hogy megvédd őket...

Sebastian felemelte a kezét, mintha visszakézből pofon akarná vágni a lányt. Clary azt kívánta, bár megtenné ott, Jace szeme láttára, de a fiú az utolsó pillanatban inkább undok vigyorra húzta a száját, és leengedte a kezét.

– És ha Jace elengedne, te harcolnál? – Hát, persze. – Melyik oldalon? – Sebastian felemelte a Pokol Kelyhét, és

tett egy lépést a lány felé. Clary látta, hogy bár sokan ittak előtte, éppen ugyanannyi vér maradt benne, mint amennyi eredetileg volt. – Emeld fel a fejét, Jace!

– Nem! – Clary megkétszerezte az erőfeszítéseit, hogy kiszabaduljon. Jace keze az álla alá csúszott, de a lány bizonytalanságot érzett a mozdulatban.

– Sebastian – szólt Jace. – Ne... – Most! – parancsolta Sebastian. – Semmi értelme itt

maradnunk. Mi vagyunk a fontosak, nem ezek az ágyútöltelékek. Bebizonyítottuk, hogy a Pokol Kelyhe működik. Csak ez számít. – Megragadta Clary ruhájának elejét. – De sokkal könnyebb lesz elmenekülni, ha ez nem kapálózik meg visítozik folyton.

– Később is megitathatjuk. – Nem! – vicsorított Sebastian. – Tartsd meg! – Felemelte a

kelyhet, és Clary ajkához szorította, a peremével próbálva szétnyitni az ajkát. A lány a fogát összeszorítva küzdött. – Igyál! – suttogta olyan halkan, hogy Jace talán meg sem

hallotta. – Megmondtam, hogy mire túlleszünk ezen az éjszakán, azt teszed, amit csak akarok. Igyál! – Egyre komorabb lett a tekintete, ahogy a Kelyhet még nagyobb erővel préselte a lány ajkához.

Clary vér ízét érezte, ahogy a háta mögé nyúlt, és megragadta Jace vállát. A fiú testét használva támasznak előrelendítette a lábát. Hallotta, ahogy a ruhája oldala hangos reccsenéssel elszakad, de a talpa keményen ütközött Sebatian mellkasának. A fiú köhögve megtántorodott, Clary pedig hátrakapta a fejét, s tarkója éles reccsenéssel találta telibe Jace arcát. A fiú felkiáltott, és éppen annyit engedett a szorításán, hogy Clary ki tudta tépni magát a karjai közül. Futásnak eredt, és hátra sem nézve belevetette magát a csata sűrűjébe.

Maia a sziklás talajon vágtatott, a csillagfény hűvös ujjai a bundájába túrtak, a csata erős kipárolgása érzékeny orrába szivárgott – vér, verejték és a fekete mágia égett gumira emlékeztető bűze keveredett egymással.

A falka szétoszlott a csatatéren, szökellve osztották a halálos csapásokat és harapásokat. Maia végig Jordan mellett maradt; nem mintha szüksége lett volna a fiú védelmére, de rájött, hogy vállt vállnak vetve jobban és hatékonyabban küzdhetnek. Korábban csak egyetlen csatában vett részt a Brocelind-síkságon, ahol démonok és alvilágiak végeláthatatlan tömege keveredett egymással. Itt a Burrenen jóval kevesebben harcoltak, de a sötét oldal árnyvadászai félelmetesek voltak, ahogy ijesztő gyorsasággal forgatták a fegyvereiket. Egyikük rövid pengéjű tőrével ugrás közben vágta le egy farkas fejét. A földre már véres, felismerhetetlen, fej nélküli emberi test érkezett.

Maia még fel sem dolgozta a látványt, amikor vörös köpenyes nephilim állt meg előttük kétélű karddal a kezében. A penge vörösesfekete volt a holdfényben. Jordan vicsorogni kezdett, de végül Maia volt az, aki rávetette magát a férfira. Az elhajolt előle, és lesújtott a kardjával. Maia éles fájdalmat érzett a vállában, ami aztán az egész testébe kisugárzott, ahogy négy mancsával a földre érkezett. A csörömpölésből a háta mögött tudta, hogy kiütötte a kardot az árnyvadász kezéből. Elégedett morgással fordult meg, de Jordan már ugrott is a nephilim torka felé...

Csakhogy a férfi elkapta a nyakát, mintha csak egy rakoncátlan kutyakölyköt zabolázna meg.

– Alvilági söpredék! – fröcsögte. Maia nem először hallott ilyesféle sértést, de volt valami az árnyvadászból áradó jeges gyűlöletben, amibe beleborzongott. – Kabátot kellene készíteni belőled. Hordanom kellene téged.

Maia a férfi vádlijába süllyesztette a fogait. Rézvörös vér robbant a szájába, ahogy az árnyvadász felkiáltott fájdalmában, és egyensúlyát vesztve felé rúgott, miközben a szorítása gyengült Jordan nyakán. Maia szorosan tartotta az árnyvadászt, a fiú pedig kihasználva a lehetőséget, megint rávetette magát. A férfi dühödt kiáltása ezúttal gyors véget ért, ahogy a vérfarkaskarmok felhasították a torkát.

Amatis éppen Magnus szívébe készült döfni a tőrét, amikor egy nyílvessző süvített át a levegőn, és tompa puffanással a vállába fúródott. A nő olyan erővel vágódott oldalra, hogy a levegőben félig átfordult, és arccal érkezett a sziklás talajra. A sikolyát gyorsan elnyomta a fegyverek csörgése. Isabelle letérdelt Magnus mellé. Simon felnézett, és megpillantotta Alecet a

kőépítmény tetején, amint mozdulatlanul állt íjával a kezében. Valószínűleg túl messze volt hozzá, hogy tisztán lássa Magnust. Isabelle a boszorkánymester mellkasán tartotta a kezét, de gondoskodása ellenére a máskor mindig energiától duzzadó, élettel teli Magnus most teljesen mozdulatlanul hevert. A lány felnézett, és Simont pillantotta meg, amint rájuk meredt. Bár a keze vörös volt a vértől, vadul megrázta a fejét.

– Tovább! – kiáltotta oda a fiúnak. – Találd meg Sebastiant! Simon élesen sarkon fordult, és megint belevetette magát a

csatába. A vörösbe öltözött árnyvadászok feszes alakzata kezdett felbomlani. A farkasok ide-oda cikáztak közöttük, és egyre távolabb terelték őket egymástól. Jocelyn egy vicsorgó férfival vívott meg éppen, akinek szabad karjából vér csöpögött. Ahogy az egymásba gabalyodó kisebb csoportok között haladt előre, Simon egyszerre valami furcsát vett észre: a vörös ruhás árnyvadászokon nem voltak jelek. Bőrüket egyetlen rúna sem díszítette.

Ráadásul, állapította meg – miközben a szeme sarkából érzékelte, hogy egy buzogányt forgató ellenséges árnyvadász Aline-re ront, Helen azonban közbelép, és kiontja a belét ellenfeleik fürgébbek voltak, mint Jace és Sebastian kivételével bármelyik nephilim, akit valaha látott. Olyan gyorsak, mint a vámpírok, gondolta a fiú, ahogy egyikük felhasította egy ugró farkas hasát. Mire földet ért, a holttest köpcös, göndör szőke hajú férfivá változott. Nem Maia vagy Jordan volt az. Simont előbb elfogta a megkönnyebbülés, aztán a bűntudat. Vér sűrű szaga vette körül, ahogy tovább botorkált, és megint csak az jutott eszébe, hogy milyen jól jönne most Káin jele. Ha még mindig ott lett volna a homlokán, egy helyben állva is hamuvá égethetné ezeket az ellenséges nephilimeket...

Sötét árnyvadász toppant elé széles pallost forgatva. Simon elhajolt előle, de feleslegesen tette. A férfi alig lódította meg felé a fegyverét, amikor nyílvessző találta el a nyakán, a szájából vér bugyogott elő, és a földre rogyott. Simon felkapta a fejét. Alec továbbra is a kövek tetején állt, és rezzenéstelen tekintettel, gépies precizitással tüzelt újra meg újra. Mechanikusan nyúlt hátra a következő nyílvesszőért, amit aztán a húrra illesztett, és szélnek eresztett. Minden lövése talált, de Alec mintha észre sem vette volna. Mire a nyílvessző a levegőben volt, máris másikat vett a kezébe. A Simon füle mellett elfutyülő újabb lövedék szintén egy árnyvadász testében végezte, ahogy a fiú továbbsietett a csatamező egy kevésbé zsúfolt szeglete felé tartva...

Aztán egyszer csak ott volt Clary. Fegyvertelenül lökdösődve furakodott előre az öldöklés közepén.

Szakadt vörös ruhát viselt, a haja kusza összevisszaságban hullott alá, és amikor megpillantotta Simont, hitetlenkedő csodálkozás ült ki az arcára. Ajkai a fiú nevét formázták.

A lányt Jace követte. Véres volt az arca. A tömeg szétnyílt előtte, hogy átengedje. A fiú mögött keletkezett résben Simon piros és ezüst villanást pillantott meg – ismerős alak érkezett Valentine-éra emlékeztető fehérarany hajjal.

Sebastian továbbra is az árnyvadászok utolsó védelmi vonala mögött rejtőzött. Amint Simon megpillantotta, hátranyúlt a válla fölött, és előhúzta Dicsőségest a hüvelyéből. A következő pillanatban a hullámzó tömeg éppen elé sodorta Claryt. A lány szeme szinte fekete volt az adrenalintól, de így is látszott, mennyire örül Simon érkezésének. A fiú megkönnyebbült, ám rögtön azon morfondírozott, Clary vajon önmaga-e még, vagy átállították a másik oldalra, mint Amatist.

– Add ide a kardot! – kiáltotta a lány. A hangját majdnem elnyomta az egymásnak csattanó pengék zaja. Kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a fegyvert, és abban a pillanatban már nem Clary volt, a gyerekkori jó barát, hanem egy árnyvadász, egy bosszúálló angyal, akinél jobb helye nem is lehetett volna Dicsőségesnek.

Simon markolattal előre felé nyújtotta a kardot.

Minden csata olyan, mint egy örvény, gondolta Jocelyn, ahogy átvágott a tömegen Luke kindjaljával döfve minden vörös folt felé, amit észrevett. A dolgok előbb közeledtek, aztán olyan sebességgel sodródtak tova, hogy az ember nem is igazán fogott fel semmit azon kívül, hogy rettenetes veszélyben van, és valahogy életben kell maradnia.

Tekintete vadul ugrált ide-oda a harcoló felek között, miközben a lányát kereste, várva, hogy valahol megpillantson egy vörös hajzuhatagot. Azt sem bánta volna, ha Jace kerül elé, mert tudta, hogy ahol ő van, ott lesz Clary is. A környéken mindenfelé kőtömbök hevertek, mint jéghegyek a mozdulatlan tengeren. Jocelyn felkapaszkodott az egyikre, hogy jobban beláthassa a csatateret, de így sem tudott kivenni semmit az egymásnak feszülő testek, a villogó fegyverek és a sebesen cikázó farkasok között.

Megfordult, hogy lemásszon a kőről... Valaki várta odalent. Jocelyn megtorpant, és mereven

bámult rá. A férfi vörös köpenyt viselt, arcán hosszú heg húzódott, egy

régi csata emléke. A bőre ragyás lett, és nem volt már fiatal, de azért így is fel lehetett ismerni.

– Jeremy – szólt lassan a nő. A csatazajban alig lehetett hallani a hangját. – Jeremy Pontmercy.

A férfi, aki valaha a Kör legfiatalabb tagja volt, véreres szemekkel nézett rá.

– Jocelyn Morgenstern. Azért jöttél, hogy csatlakozz hozzánk?

– Hogy csatlakozzam? Jeremy, nem... – Annak idején a Kör tagja voltál. – A férfi közelebb lépett.

Borotvaéles pengéjű hosszá tőrt tartott a jobb kezében. – Közénk tartoztál. Most a fiadat követjük.

– Szakítottam veletek, amikor a férjemet követtétek – mondta Jocelyn. – Miből gondolod, hogy beállok közétek most, amikor a fiam vezet benneteket?

– Vagy velünk vagy, vagy ellenünk, Jocelyn. – A férfi vonásai megkeményedtek. – Nem szállhatsz szembe a saját fiaddal.

– Jonathan – szólt halkan a nő. – Ő Valentine legnagyobb bűne. Soha nem tudnék melléállni. Végül Valentine mellett sem maradtam meg. Ezek után még reménykedsz benne, hogy most meg tudsz győzni?

Jeremy megrázta a fejét. – Félreértesz – mondta. – Úgy értem, nincs értelme

szembeszállnod vele. Velünk. A Klávénak semmi esélye. Nincsenek felkészülve arra, amire mi képesek vagyunk. Arra, amit hajlandók vagyunk megtenni. Vér folyik majd minden város minden utcáján. Égni fog a világ. Elpusztul minden, amit valaha ismertél. Mi pedig diadalmas főnixmadárként emelkedünk fel a romokból. Ez az egyetlen lehetőséged. Kétlem, hogy kapni fogsz még egyet a fiadtól.

– Jeremy – felelte Jocelyn. – Olyan fiatal voltál még, amikor Valentine bevett a Körbe. Még visszatérhetsz közénk, akár a Klávéba is. Elnézőek lennének...

– Soha többé nem térhetek vissza a Klávéba – jelentette ki a férfi önelégülten. – Hát, nem érted? Mi, akik a fiadat követjük, nem vagyunk többé nephilimek.

Nem vagyunk többé nephilimek. Mielőtt a nő válaszolhatott volna, vér bugyogott elő Jeremy szájából. Ahogy az árnyvadász a földre rogyott, Jocelyn Maryse-t pillantotta meg mögötte pallossal a kezében. A két nő egy pillanatra összenézett Jeremy holtteste fölött. Aztán Maryse megfordult, és megint belevetette magát a csatába.

Amint Clary ujjai összezáródtak a markolat körül, a kard arany fényben ragyogott fel. A hegyétől lefelé lángok futottak végig, megvilágítva a pengébe vésett szavakat: Quis ut Deus? A markolat úgy világított, mintha a nap fénye szorult volna belé. A lány egy pillanatra azt hitte, hogy a fegyver tüzet fogott, és majdnem eldobta, de aztán a lángok mintha a pengén belül maradtak volna, és a fém hűvös maradt a keze alatt.

Ezután minden nagyon lassan történt. Clary megfordult, a kard ragyogott a markában. Tekintetével Sebastiant kereste. Nem látta ugyan, de tudta, hogy valahol az árnyvadászok forgataga mögött kell lennie, ahonnan ő az imént átverekedte magát. Szorosabbra fogta a kardot, és visszafelé indult volna, de valaki az útját állta.

Jace volt az. – Clary! – szólt a fiú. Képtelenségnek tűnt, hogy hallja.

Fülsiketítő zaj vette körül őket: sikolyok, hörgés, fém csörömpölése. De a harcoló alakok forgataga, akár a Vörös-

tenger, kettévált, némi szabad területet hagyva Clary és Jace körül.

A kard lángolt a lány kezében. – El az utamból, Jace! Hallotta, hogy Simon kiált valamit a háta mögött. Jace

aranyszínű szeme közönyös volt, semmit sem lehetett kiolvasni belőle. Arcát vér borította; ahol Clary eltalálta a járomcsontját a tarkójával, feldagadt, és elszíneződött a bőre.

– Add ide a kardot! – mondta. – Nem! – Clary a fejét rázva lépett hátra. Dicsőséges

megvilágította a letaposott, véres füvet körülöttük, és megvilágította a közeledő fiút is. – Jace! El tudlak választani Sebastiantól. Meg tudom ölni úgy, hogy neked semmi bajod nem lesz...

A fiú arca eltorzult. Clary nem tudta megállapítani, hogy a szeme ugyanolyan színű-e, mint a kard tüze, vagy csak a lángokat veri vissza. Egyszerre látta maga előtt Jace-t és a másik Jace-t. Előtörtek az emlékei a jóképű, féktelen, az óvatosságot és a másokkal való törődést még csak tanulgató fiúról, akivel annak idején találkozott. Felidézte az éjszakát, amit együtt töltöttek Idrisben, egymás kezét fogva a keskeny ágyon, meg a csupa vér, elgyötört tekintetű fiút, aki Párizsban bevallotta, hogy embert ölt.

– Megölni? – kérdezte most Jace, aki valójában nem is Jace volt. – Neked elment az eszed?

Clarynek eszébe jutott az az éjszaka a Lyn-tónál, Valentine, amint Jace testébe döfte a kardját, az érzés, ahogy mintha a fiú vérével együtt az ő életereje is elszivárgott volna.

Ott Idrisben a vízparton végignézte Jace halálát. Aztán amikor visszahozta az életbe, a fiú odakúszott hozzá, és ahogy

ránézett, a szeme izzott, mint a Végzet Kardja, mint egy angyal parázsló vére.

Sötétség vett körül, mondta akkor a fiú. Nem volt ott semmi, csak árnyékok. Aztán meghallottam a hangodat.

Csakhogy ezt a hangot felváltotta egy másik, újabb: Jace Valentine lakásának nappalijában, ahogyan Sebastiannal szembenézve azt mondta, inkább meghalna, mint hogy így kelljen élnie. Most pedig Jace itt állt előtte, ráparancsolt, hogy adja át a kardját, különben erővel veszi el tőle. Goromba és türelmetlen volt a hangja, mintha egy rossz gyerekhez beszélt volna. A lány egyszerre rádöbbent, hogy éppen úgy, ahogy nem Jace áll előtte, ő maga sem az a Clary, akit a fiú a szívében hordott. Az ál-Jace csak egy homályos, torz emléket szeretett: egy engedelmes, szófogadó lány képét, aki nem tudta, hogy a szabad akarat és őszinteség nélküli szerelem valójában mit sem ér.

– Add ide a kardot! – parancsolta Jace ellentmondást nem tűrő hangon. Felszegte az állát, és kinyújtotta a kezét. – Add ide, Clary!

– Akarod? A lány felemelte Dicsőségest, úgy, ahogy Jace tanította

neki, ügyelve az egyensúlyra, bármilyen nehéz is volt a fegyver. A lángok még fényesebben világítottak, az ég felé nyúltak, mintha a csillagokat érintették volna. Jace olyan közel állt hozzá, hogy könnyedén elérhette volna a karddal, és hitetlenkedve meredt rá. Még most sem hitte el, hogy Clary képes lenne komolyan ártani neki. Még most sem.

A lány mély lélegzetet vett. – Vedd el!

Jace szemében tűz lobbant éppen úgy, mint aznap a tónál, aztán Clary a mellkasába döfte a kardot, éppen úgy, mint akkor Valentine. Most már megértette, hogy így kell lennie. Jace kard által halt meg, de ő visszahozta az életbe. Most pedig újra eljött az idő.

A halált nem lehet becsapni. Végül megszerzi, ami jár neki. Dicsőséges a fiú mellkasába hatolt. Clary keze megcsúszott

a markolaton, ahogy a penge végigkarcolta a bordákat, de nem állt le, amíg az ökle Jace testének nem ütközött.

A fiú nem mozdult. Clary szorosan hozzátapadt, akkor sem engedve el Dicsőségest, amikor a sebből csöpögni kezdett a vér.

Kiáltás hallatszott – düh, fájdalom és rémület sikolya, mintha valakit brutálisan széttépnének éppen. Sebastian, gondolta Clary. Sebastian sikított, ahogy elszakadt a kötelék közte és Jace között.

De Jace! Jace egyetlen hangot sem adott ki. Akármi is történt, nyugodt és békés volt az arca, akár egy szobornak. Ahogy lenézett Claryre, csillogott a szeme, mintha fénnyel telne meg.

Aztán lángra lobbant.

Alec nem emlékezett rá, mikor kászálódott le a kövekről, és hogyan furakodott át a köves pusztaságon heverő testek között: sötét árnyvadászok, halott és sebesült vérfarkasok hevertek mindenfelé. Tekintetével egyetlen embert keresett. Megbotlott, és kis híján elesett. Amikor felnézett, megint végigpásztázta a csatamezőt, végre megpillantotta Magnust és a mellette térdelő Isabelle-t.

Úgy érezte, mintha nem maradt volna levegő a tüdejében. Soha nem látta Magnust ilyen sápadtnak és mozdulatlannak. Véres volt a páncélja, és alatta a föld is. De hát, lehetetlen! Magnus olyan régen élt már. Maga volt az állandóság. Alec nem tudott elképzelni olyan világot, ahol Magnus előbb hal meg, mint ő.

– Alec! – Isabelle hangja mintha a víz alól jött volna. – Alec, lélegzik!

A fiú szaggatottan fújta ki a levegőt a tüdejéből. A húga felé nyújtotta a kezét.

– Tőrt! Isabelle szótlanul átnyújtott neki egyet. Soha nem figyelt

úgy az elsősegélyórákon, mint Alec, úgy volt vele, hogy a rúnák majd úgyis megteszik a magukét. A fiú a fogát csikorgatva felhasította Magnus bőrpáncélját, aztán az inget is alatta. Tartott tőle, hogy csak a páncél tartja össze a boszorkánymester testét.

Óvatosan félrehúzta a felvágott ruhadarabokat; maga is meglepődött, milyen biztos a keze. Magnus jobb oldalán, a bordái alatt rengeteg vér látszott, meg egy széles szúrt seb. A boszorkánymester stabil légzése arra utalt, hogy a tüdeje legalább nem lyukadt ki. Alec lekapta magáról a zubbonyát, összegyűrte, és a még mindig vérző sebre szorította.

Magnus szeme résnyire nyílt. – Aú! – Erőtlen volt a hangja. – Ne dőlj rám! – Razielre! – lehelte megkönnyebbülten Alec. – Hát, élsz! –

Szabad kezét Magnus tarkója alá csúsztatta, és hüvelykujjával megsimogatta a boszorkánymester véres arcát. – Azt hittem...

Mielőtt bármi kínosat mondott volna, felnézett a húgára, de az időközben csendben odébbállt.

– Láttam, amikor megsebesültél – folytatta halkan a fiú. Lehajolt, és óvatosan szájon csókolta Magnust. – Azt hittem, meghaltál.

A boszorkánymester halványan elmosolyodott. – Mi, ettől a kis karcolástól? – Lenézett az egyre vörösebb

zubbonyra a fiú kezében. – Na, jó, azért elég mély karcolás. Mintha egy jó nagy macska esett volna nekem.

– Félrebeszélsz? – kérdezte Alec. – Nem. – Magnus összehúzta a szemöldökét. – Amatis a

szívemet célozta, de semmi létfontosságút nem talált el. A gond az, hogy a vérrel együtt energiát is veszítek, és nem tudom gyógyítani magam. – Mély lélegzetet vett, ami köhögésben végződött. – Add ide a kezedet! – Felemelte a saját kezét, és Alec összefonta az ujjait az övével, a tenyerük szorosan egymáshoz simult. – Emlékszel a csatára Valentine hajóján, amikor szükségem volt az erődre?

– Most is szükséged van rá? – kérdezte Alec. – Megkapod. – Mindig szükségem van rá, Alec. – Magnus lehunyta a

szemét, összefűzött ujjaik ragyogni kezdtek, mintha egy csillag fényét tartották volna a kezeik között.

Az Angyal kardjának markolatából feltörő tűz végigfutott a pengén. Claryt mintha az áram ütötte volna meg. A földre zuhant, forró villámok cikáztak az ereiben, összegömbölyödött fájdalmában, átkarolva a térdét, mintha csak így tudná megakadályozni, hogy az egész teste darabokra robbanjon.

Jace térdre rogyott. A kard még mindig benne volt, de most már fehérarany lánggal égett, és a tűz úgy töltötte meg a testét, mint színes víz a tiszta üvegkancsót. A haja bronzszínű volt, kemény csontjai tűzifaként parázslottak fokozatosan áttetszővé

váló bőre alatt. Dicsőséges tovább égett, és lassan folyékony cseppekre hullott, mint az arany az olvasztótégelyben. Jace hátravetette a fejét, teste íjként feszült meg, ahogy a tűzvész végigsöpört rajta. Clary próbált odakúszni a fiúhoz a sziklás talajon, de az olyan hőt sugárzott magából, hogy képtelenség volt a közelébe jutni. Jace a mellkasára szorította a kezét, ujjai közül aranyszínű vér bugyogott elő. A kő, amin térdelt, elfeketedett, repedezni kezdett, és lassan hamuvá porladt. Aztán szikrák záporát vetve Dicsőséges utolsó darabja is elégett, Jace pedig elterült a földön.

Clary fel szeretett volna állni, de a lábai összecsuklottak alatta. Még mindig úgy érezte, hogy lángok zúgnak az ereiben, és a fájdalom úgy száguldozott ide-oda a bőrén, mintha izzó piszkavassal böködnék. Csupa vér lett a keze, és hallotta, ahogy a ruhája elhasad, de végül sikerült Jace-hez vonszolnia magát.

A fiú az oldalán feküdt, feje az egyik karján nyugodott. Clary mellékuporodott. Jace testéből még mindig úgy áradt a hő, mint a kihunyóban lévő parázsból, de a lányt nem érdekelte. Látta a hasadást a zubbony hátulján, ahol Dicsőséges átszakította. Az égett sziklából maradt hamu belepte Jace aranyszínű haját, és elkeveredett a vérével.

Clarynek minden mozdulat fájt, mintha minden egyes pillanattal öregedett volna, mialatt Jace égett. Azért magához húzta, és a hátára fordította a fiút a véres, fekete köveken. Jace szeme elvesztette aranyszínét, de még így is gyönyörű volt az arca.

Clary a fiú mellkasára fektette a kezét, ahol vörös vérfolt emelkedett ki a harci öltözet sötétebb vöröséből. Érezte, ahogy a penge végigkarcolja a fiú bordáit. Látta, ahogy a vére

kibuggyan az ujjai közül, feketére festi alatta a köveket, és a haja végére tapad.

És mégis. Ha több van benne a Mennyekből, mint a Pokolból...

– Jace – suttogta. Futó lábak dobogása hallatszott körülöttük. A Sebastian kis seregéből maradt árnyvadászok fegyvereiket elhajítva menekültek a Burrenen át. Clary oda sem figyelt rájuk. – Jace!

A fiú nem mozdult. Az arca egészen békésnek tűnt a holdfényben. Pillái sötét, kusza árnyékokat vetettek a szeme alatt.

– Kérlek! – Clary úgy érezte, a saját szavai kaparják a torkát. Amikor beszívta a levegőt, égett a tüdeje. – Nézz rám!

Lehunyta a szemét. Amikor megint kinyitotta, anyja térdelt mellette, és megérintette a vállát. Jocelyn arcán folytak a könnyek. De az nem lehet... Miért sírna?

– Clary – suttogta Jocelyn. – Engedd el. Meghalt. A távolban a lány látta a Magnus mellett térdelő Alecet. – Nem! A kard... csak a gonoszságot égeti el. Még életben

van. Jocelyn végigsimította a hátát, ujjai lánya piszkos fürtjeivel

játszadoztak. – Clary, ne... Jace, gondolta dühödten Clary a fiú karjába kapaszkodva.

Erősebb vagy ennél. Ha ez te vagy, ha tényleg te vagy, kinyitod a szemed, és rám nézel.

Egyszerre ott termett Simon is, és letérdelt Jace másik oldalán. Arcát vér és sár borította. Clary felkapta a fejét, és mérgesen meredt rá meg az anyjára. Mögöttük Isabelle közeledett lassan tágra nyíló szemmel. A ruhája elejét ellepte a

vér. Clary képtelen lett volna szembenézni vele, inkább elfordult, és Jace aranyszínű haját bámulta tovább.

– Sebastian. – Clary hangja alig volt több erőtlen krákogásnál. – Valakinek utána kéne mennie. – Engem meg hagyjatok békén!

– Már keresik. – Jocelyn feszülten hajolt közelebb. – Engedd el, Clary! Clary, kedvesem...

– Hagyd már! – szólt rá élesen Isabelle. Clary hallotta, ahogy az anyja tiltakozni kezd, de olyan volt, mintha minden valahol a távolban zajlana, mintha az utolsó sorból nézett volna egy színdarabot. Semmi sem számított, csak Jace. Könnyek égették a szemét.

– Jace, az isten verje meg! – bukott ki belőle elakadó hangon. – Nem haltál meg.

– Clary – szólt gyengéden Simon. – Megvolt az esély... Gyere el onnan! A fiú valójában ezt kérte tőle, de Clary

képtelen lett volna megtenni. Nem is akarta. – Jace – suttogta. Olyan volt, mint egy mantra. Jace is éppen

így ismételgette az ő nevét újra meg újra, amikor a Renwickben a karjaiban tartotta.

– Jace Lightwood... Clary mozdulatlanná dermedt. Igen! Valami mozdult...

szinte észrevétlenül, talán mozgásnak sem lehetett nevezni, de mégis. Egy szempilla rebbent. A lány előredőlt, majdnem az egyensúlyát is elvesztette, és kezét a szakadt vörös anyagra szorította Jace mellkasán, mintha be tudná gyógyítani a sebet, amit maga okozott. A következő pillanatban – annyira csodálatos volt, hogy először nem is értette, mi történik vele – megérezte a fiú szívének ritmusát az ujjai alatt.

Epilógus

JACE TUDATÁIG ELEINTE SEMMI SEM JUTOTT EL. Aztán jött a sötétség, és a sötétség mélyén az égető fájdalom. Olyan volt, mintha tüzet nyelt volna, ami fojtogatta és égette a torkát. Kétségbeesetten kapott levegő után, hogy lehűtse a lángokat. Felpattant a szeme.

Sötétséget és árnyékokat látott – ismerős, mégis ismeretlen, alig megvilágított szobában találta magát. Az ablakon kékes fény szűrődött be, ő pedig a hosszú sorban álló ágyak egyikén feküdt szorosan takarókba csavarva. A mellkasa fájt, mintha rettenetes súly nehezedne rá. Próbálta kitapogatni, mi lehet az, de csak vastag kötést talált a csupasz bőrére tekerve. Újabb hűsítő lélegzetet vett.

– Jace! – A hang éppen olyan ismerős volt, mint a sajátja, aztán egy kéz szorította meg az övét, ujjak furakodtak az ujjai közé. A szeretetben eltöltött évek során kialakult reflexszel viszonozta a szorítást.

– Alec! – Szinte megdöbbentette saját hangjának csengése. Semmit sem változott. Úgy érezte magát, mintha felhevítették, megolvasztották, aztán újraformázták volna, ahogyan az aranyat szokás. De vajon, mi lett belőle?

Lehetséges, hogy régi önmagává alakult vissza? Alec feszült kék szemébe nézett, és már tudta, hol van. Az Intézet betegszobájában. Otthon. – Ne haragudj...

Vékony, bőrkeményedésekkel teli kéz simogatta meg az arcát.

– Ne kérj bocsánatot! Semmi okod rá – szólt egy másik ismerős hang.

Jace félig lehunyta a szemét. A súly nem tűnt el a mellkasáról: félig a sebesülés, félig a bűntudat nem engedte mozdulni.

– Izzy. A lánynak elakadt a lélegzete. – Tényleg te vagy az, ugye? – Isabelle – szólt Alec, mintha figyelmeztetni akarná a

húgát, hogy ne zaklassa fel a sebesült fiút. Jace megérintette Isbelle kezét. Látta, hogy a lány sötét

szeme világít a hajnali fényben, tekintete pedig megtelik reményteli várakozással. Ezt a meleg szívű, törődő Izzyt csak a családja ismerte.

– Én vagyok – mondta a fiú, és megköszörülte a torkát. – Megértem, ha nem hiszel nekem, de az Angyalra esküszöm, Iz, én vagyok az.

Alec nem szólt, csak erősebben szorította Jace kezét. – Nem kell megesküdnöd – szólt, és szabad kezével

megérintette a parabatairúnát a vállánál. – Tudom. Érzem. Már nem olyan, mintha hiányozna belőlem egy darab.

– Én is éreztem. – Jace szaggatott lélegzetet vett. – Valami hiányzott. Még Sebastian mellett is éreztem, csak azt nem tudtam, mi hibádzik. De te voltál az. A parabataiom. – Izzyre pillantott. – És te. A húgom. És... – Hirtelen vakító fény égette a szemhéját, és a mellkasán lüktetni kezdett a seb. Clary arcát látta maga előtt, ahogy az izzó kard megvilágította. Úgy érezte,

mintha fehér lángok terjednének az ereiben. – Clary... Ugye, nem...

– Semmi baja – mondta gyorsan Isabelle. Mintha némi feszültség lett volna a hangjában.

– Esküdj meg! Hogy nem csak azért mondod, hogy megkímélj.

– Leszúrt egy karddal – jegyezte meg Isabelle. Jace elfojtott nevetést hallatott. Fájt. – Megmentett. – Igen – bólintott Alec. – Mikor láthatom? – Jace hiába igyekezett leplezni az

izgatottságát. – Tényleg te vagy az – állapította meg kedélyesen Isabelle. – A Néma Testvérek rendszeresen eljártak hozzád, hogy

megnézzék, hogy vagy – mondta Alec. – Kíváncsiak voltak erre is... – Megérintette a kötést Jace mellkasán. – Meg arra is, hogy magadhoz tértél-e már. Ha megtudják, hogy igen, valószínűleg beszélni akarnak veled, mielőtt Claryt beengedik hozzád.

– Mennyi időt töltöttem eszméletlenül? – Nagyjából két napot – felelte Alec. – Közben

visszahoztunk a Burrenről, és gondoskodtunk róla, hogy életben maradj. Mint kiderült, nem is olyan könnyű teljesen begyógyítani egy sebet, amit egy arkangyal kardja vágott.

– Ha jól értem, azt akarod mondani, hogy lesz ott egy heg. – Méghozzá jó nagy – tette hozzá Isabelle. – Keresztbe a

mellkasodon. – A fenébe! – morogta Jace. – Pedig arra számítottam, hogy

mostantól topless fehérneműmodellként keresem a kenyerem. – Fanyar volt a hangja, noha valójában úgy érezte, nagyon is jó

helyen van az a heg. Kellett, hogy valami nyoma maradjon annak, ami a testével és a lelkével történt. Majdnem elvesztette a lelkét, és a heg mindig emlékeztetni fogja rá, milyen törékeny az akarat, és milyen nehéz jónak maradni.

És sötétebb dolgokra is emlékeztetni fogja. Mindarra, ami rá vár, és amit nem engedhet megtörténni. Tudta, hogy minden visszatérő erejével szembe fog szállni Sebastiannal. Ettől hirtelen felszabadultabbnak érezte magát, a mellkasára nehezedő súly is könnyebb lett. Elfordította a fejét, éppen annyira, hogy Alec szemébe nézhessen.

– Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az ellenkező oldalon harcolunk majd – mondta rekedten. – Soha.

– És nem is fog még egyszer megtörténni – jelentette ki határozottan Alec.

– Jace – szólt Isabelle. – Próbálj nyugodt maradni, jó? Csak...

Mi lehet még? – Más is van? – Hát, világítasz kissé – felelte Isabelle. – Csak egy

hangyabokányit. – Világítok? Alec felemelte Jace övébe fonódó kezét. A másik fiú

alkarján halvány ragyogással, mint valami térkép vonalai rajzolódtak ki az erek.

– Szerintünk, az arkangyal kardjának hatása lehet. Valószínűleg hamarosan elmúlik, de a Néma Testvérek kíváncsiak. Természetesen.

Jace felsóhajtott, és a feje visszahullott a párnára. Túlságosan kimerült volt hozzá, hogy különösebben érdekelje a világító karja.

– Ez azt jelenti, hogy el kell menned? – kérdezte. – Hívnod kell a testvéreket?

– Utasítottak bennünket, hogy azonnal értesítsük őket, ha magadhoz térsz – felelte Alec, de közben a fejét a rázta. – De ha nem akarod, nem szólunk nekik.

– Fáradt vagyok – vallotta be Jace. – Ha alhatnék még pár órát...

– Hát, persze. Persze, hogy alhatsz. – Isabelle félresöpörte a haját a szeméből. Határozottan, ellentmondást nem tűrően beszélt: ádáz volt, mint a bocsát védelmező anyamedve.

Jace lassan lehunyta a szemét. – És nem hagytok magamra? – Nem – felelte Alec. – Soha nem hagyunk magadra. Te is

tudod. – Soha. – Isabelle megfogta Jace másik kezét, és erősen

megszorította. – A Lightwoodok mindig összetartanak – suttogta. Hirtelen nedvességet érzett a kezén, és rájött, hogy a könnyei potyognak. Sírt, mert annyira szerette a fiút. Akármi is történt, még mindig ugyanúgy szerette.

Mind a ketten szerették. Jace így aludt el, Isabelle-lel az egyik, Aleckel a másik

oldalán. Odakint hajnalodott, lassan felkelt a nap.

– Hogyhogy nem mehetek be hozzá? – kérdezte Clary. Luke nappalijában ült egy kanapén, és olyan szorosan csavarta a kezére a telefon zsinórját, hogy elfehéredtek az ujjbegyei.

– Csak három nap telt el, és abból is kettőt eszméletlenül töltött – felelte Isabelle. Hangok hallatszottak mögötte, és Clary a fülét hegyezve próbált rájönni, ki beszél. Mintha Maryse hangját hallaná, de vajon kihez szólt? Jace-hez?

Alechez? – A Néma Testvérek még vizsgálják. Egyelőre nem engednek be hozzá látogatókat.

– Csesszék meg a Néma Testvérek! – Szerintem, nem lenne jó ötlet. Az jó, ha valaki erős meg

csendes, de ezek inkább ijesztőek. – Isabelle! – Clary hátradőlt a puha párnáknak. Tiszta őszi

délután volt, a nap beragyogott az ablakon, mégsem derítette jobb kedvre. – Csak annyit szeretnék tudni, hogy jól van-e. Hogy nem maradandó-e a sérülése, hogy nem dagadt-e fel, mint egy dinnye...

– Hát persze, hogy nem dagadt fel, mint egy dinnye. Ne légy nevetséges!

– Nem tudhatom. Nem tudhatom, mert senki nem akar elmondani nekem semmit.

– Jól van – mondta Isabelle, bár volt valami a hangjában, ami miatt Clary úgy érezte, nem árul el mindent. – Alec a mellette lévő ágyban alszik, napközben pedig anya meg én felváltva vagyunk vele. A Néma Testvérek elég sokat gyötrik. Kiszednek belőle mindent, amit tud. Sebastianról, a lakásról, bármiről.

– De nem igaz, hogy Jace nem hívna fel, ha tudna. Kivéve, hogyha látni sem akar.

– Talán, tényleg nem akar – mondta Isabelle. – Például amiatt az apróság miatt, hogy mellbe szúrtad.

– Isabelle... – Ha hiszed, ha nem, vicceltem. Az Angyal nevére, Clary,

nem tudsz egy kicsit türelmesebb lenni? – Isabelle felsóhajtott. – Nem érdekes. Elfelejtettem, kivel beszélek. Ide figyelj, nem szabadna elárulnom, de Jace azt mondta, személyesen szeretne beszélni veled. Ha várnál egy kicsit...

– Mást sem csinálok – vágott közbe Clary. – Várok. – Ez igaz is volt. Az elmúlt két éjszakát az ágyban töltötte Luke-nál, újra meg újra kimerítő részletességgel élve át az elmúlt hetet. A vadűzést, a prágai régiségboltot, a vérrel teli szökőkutakat, Sebastian sötét alagúttá változott szemét, Jace testét, amint az övéhez simul, a Pokol Kelyhét, ahogy szétfeszíti az ajkait, a démonvér keserű bűzét. Dicsőségest, mikor felizzott a kezében, és tűzcsóvaként fúródott Jace mellkasába, a fiú szívének rebbenését az ujjai alatt. Még ki sem nyitotta a szemét, de Clary máris kiabált, hogy életben van, hogy ver a szíve, és Jace családtagjai köréjük gyűltek. Még Alec is a szokatlanul sápadt Magnust támogatva. – Mást sem csinálok, csak ugyanazokat a köröket járom a saját fejemben. Kezdek beleőrülni.

– Na, ebben egyetértünk. Tudod mit, Clary? – Igen? Pillanatnyi csend következett. – Nincs szükséged az engedélyemre, hogy meglátogasd

Jace-t – mondta végül Isabelle. – Senkinek az engedélyére nincs szükséged semmihez. Te Clary Fray vagy. Mindenhová becsörtetsz anélkül, hogy tudnád, mi a fene fog történni, és vagy annyira őrült, meg van annyi vér a pucádban, hogy kikeveredsz a slamasztikából.

– A magánéletemben nem így van, Iz. – Aha. Pedig talán így kéne lennie. – Ezzel Isabelle letette a

telefont. Clary a készülékre meredt, a tárcsahang távoli zúgását

hallgatta. Aztán egy sóhajjal letette a kagylót, és bement a szobájába.

Simon az ágyon hevert lábával a párnákon, állát a kezével támasztva meg. Az ágy lábánál heverő laptop képernyőjén a

Mátrix kimerevített jelenete látszott. A fiú felnézett, amikor Clary belépett.

– Sikerrel jártál? – Nem igazán. – A lány a szekrényhez lépett. Amikor

felöltözött, eleve úgy készült, hogy talán aznap találkozhat Jace-szel. Farmert vett fel és egy puha kék pulóvert, amiről tudta, hogy a fiú szereti. Most belebújt még egy kordbársony blézerbe, leült Simon mellé, és nekiállt felhúzni a cipőjét. – Isabelle semmit sem hajlandó mondani. A Néma Testvérek nem engednek látogatókat Jace közelébe, de nem érdekel. Odamegyek.

Simon lecsukta a laptopot, és a hátára gördült. – Ez az én bátor zaklatóm! – Fogd be! – szólt rá a lány. – Nem akarsz velem jönni?

Isabelle-hez. – Beckyvel találkozom – felelte Simon. – A lakásban. – Jól van. Add át üdvözletem! – Végzett a cipőkötéssel, és

félresöpörte Simon haját a homlokáról. – Meg kellett szoknom, hogy rajtad a jel. Erre most szokhatom meg, hogy nincs rajtad.

A fiú sötétbarna szeme Clary arcát fürkészte. – Jellel is meg jel nélkül is ugyanaz vagyok. – Simon, emlékszel, mi volt a kard pengéjére írva?

Dicsőségesére. – Quis ut Deus. – Latinul van – mondta a lány. – Utánanéztem. Azt jelenti,

hogy „ki olyan, mint Isten?” Beugratós kérdés. A válasz az, hogy senki. Senki sem olyan, mint Isten. Hát nem érted?

Simon tanácstalanul nézett vissza rá. – Mit nem értek? – Kimondtad. Deus. Isten.

Simon kinyitotta a száját, aztán megint bezárta. – De... – Tudom, hogy Camille szerint ő azért tudja kimondani

Isten nevét, mert nem hisz benne, de szerintem ez inkább azzal lehet összefüggésben, hogy magadról mit hiszel. Ha azt hiszed, hogy el vagy átkozva, akkor el is vagy. De ha nem...

Clary megérintette a fiú kezét. Simon egy pillanatra megszorította az ujjait, aztán aggodalmas arccal elengedte.

– Időre van szükségem, hogy ezt átgondoljam. – Ahogy érzed. De itt vagyok, ha beszélgetni szeretnél. – És én is, ha te. Bármi is történik közted meg Jace között az

Intézetben... Tudod, hogy mindig átjöhetsz hozzám, ha beszélgetni akarsz.

– Hogy van Jordan? – Elég jól – felelte Simon. – Most már tutira együtt vannak

Maiával. Abban a rózsaszín fázisban járnak, amikor úgy érzem, hogy folyton kettesben kéne hagynom őket. – Összeráncolta az orrát. – Amikor a csaj nincs ott, Jordan nekem kezd el nyavalyogni, hogy milyen furán érzi magát, amiért Maia egy csomó pasival járt, ő meg az elmúlt három évet katonai kiképzéssel töltötte a Praetornál, miközben aszexuálisnak tettette magát.

– Jaj, ne már! Fix, hogy Maiát ez egyáltalán nem érdekli. – Tudod, milyenek a férfiak. Nagyon kényesek vagyunk az

egónkra. – Hát, Jace-re pont nem mondanám, hogy kényes az egójára. – Nem, Jace amolyan légvédelmi tüzérnek számít a

férfiegók között – ismerte el Simon. Jobb kezét a hasán nyugtatta, a tündérek aranygyűrűje megvillant az ujján. Amióta a párja megsemmisült, nem volt jó semmire, de Simon így is

hordta. Clary hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt, és homlokon csókolta a fiút.

– Nálad jobb barát nem is létezhet ezen a világon, azt tudod, ugye?

– Tudom, de azért mindig jólesik hallani. Clary nevetve állt fel. – Nos, a metróig akár együtt is mehetünk. Hacsak nem

akarsz itt lógni még egy kicsit a szülőkkel, ahelyett, hogy hazamennél a sirály legénylakásodba.

– Ja, a szerelemittas szobatársammal meg a nővéremmel. – Simon lecsusszant az ágyról, és követte a lányt a nappaliba. – Nem csak egy portált nyitsz meg?

Clary megvonta a vállát. – Nem tudom. Olyan... fölöslegesnek tűnik. – Átsietett a

szobán, és egy gyors kopogás után bedugta a fejét a hálószobába. – Luke?

– Gyere be! A lány Simonnal a nyomában belépett. Luke az ágyon ült.

Flanelinge alatt tisztán látszottak a mellkasát körülölelő vastag kötés körvonalai. Egy halom magazin hevert előtte az ágyneműn. Simon felvette az egyiket.

– Csillogj, mint egy jégkirálynő: a menyasszony télen – olvasta hangosan. – Hát, nem is tudom. Biztos, hogy jól állna neked egy hópelyhekből összeillesztett tiara?

Luke körülnézett az ágyon, és felsóhajtott. – Jocelyn úgy gondolta, jó ötlet, ha nekiállunk tervezgetni

az esküvőt. Visszatérünk a hétköznapokhoz, meg minden. – Kék szeme alatt karikák húzódtak. Jocelyn még a rendőrőrsön elmondta neki a rossz hírt Amatisról. Amióta hazajött, egyetlen szót sem szólt a nővéréről, és inkább Clary sem hozta fel a

témát. – Ha rajtam múlna, lelépnék Vegasba, és ötven dollárból kihoznék egy kalózesküvőt, ahol Elvis ad össze bennünket.

– Lehetnék a koszorús kalózlány – javasolta Clary, és várakozással pillantott Simora. – Te pedig lehetnél...

– Ó nem – vágott a szavába a fiú. – Hipszter vagyok. Egy ilyen laza csávó nem jár kalózesküvőkre.

– Dungeons and Dragonst játszol. Kocka vagy – helyesbített kedélyesen Clary.

– Kockának lenni sikk – közölte Simon. – A csajok imádnak bennünket.

Luke megköszörülte a torkát. – Felteszem, azért jöttetek be, mert mondani akartatok

valamit. – Elnézek az Intézetbe Jace-hez – mondta Clary. – Hozzak

neked valamit onnan? A férfi megrázta a fejét. – Édesanyád éppen boltba ment, feltölti a készleteket. –

Közelebb hajolt, és kedélyesen összeborzolta a lány haját. Aztán vágott egy grimaszt; gyógyult, de lassan. – Érezzétek jól magatokat!

Clary arra gondolt, ami az Intézetben vár rá – egy dühös Maryse, egy kimerült Isabelle, egy szórakozott Alec meg egy Jace, aki nem akarja látni –, és felsóhajtott.

– Úgy lesz.

A városba végül megérkező tél leszivárgott a metróalagútba is – hideg fém, nyirkos por meg füst halvány szaga keveredett egymással. A sínek között sétáló Alec lélegzete fehér felhőkben gomolygott az arca előtt, és szabad kezét kék gyapjúkabátjának zsebébe kellett dugnia, hogy melegen tartsa.

A másikban boszorkányfényt tartott, ami megvilágította az alagutat – az évek során kifakult zöld és krémszínű csempék váltották egymást, a falakról, mint pókháló, lógtak alá a kósza vezetékek. Régen járt errefelé metrószerelvény.

Alec ezúttal is korábban kelt fel, mint Magnus. A boszorkánymester újabban sokáig aludt, volt mit kipihennie a csata után. Rengeteg energiát használt fel, hogy meggyógyítsa magát, és még mindig nem volt teljesen jól. A boszorkánymesterek ugyan halhatatlanok, de nem sebezhetetlenek, és a sebét vizsgálgatva Magnus megállapította, hogy ha a kés pár centivel magasabban találja el, annyi lett volna neki.

– Megállította volna a szívemet – állapította meg bánatosan. Volt pár pillanat – pár perc is talán –, amíg Alec tényleg azt

hitte, hogy Magnus már nem él, pedig mennyit aggódott amiatt, hogy ő megöregszik és meghal, miközben a boszorkánymester szemernyit sem változott. Milyen keserű irónia lett volna! De, talán éppen ezt érdemelte, amiért komolyan fontolóra vette, hogy elfogadja Camille ajánlatát.

Fényt látott maga előtt – a City Hall állomást megvilágító csillárok és ablakok fényeit. Éppen kioltotta volna a boszorkányfényét, amikor ismerős hangot hallott a háta mögül.

– Alec! Alexander Gideon Lightwood. A fiú szíve majd kiugrott a helyéből. Lassan körbefordult. – Magnus? A boszorkánymester belépett az Alec rúnakövéből áradó

fényköre. Szokatlanul komornak tűnt, a szeme alatt táskák húzódtak. Tüskés haja kócos volt. Csak egy zakót húzott a pólójára, és a fiú önkéntelenül is arra gondolt, hogy biztosan fázhat.

– Magnus – ismételte. – Azt hittem, alszol. – Nyilván. Alec nagyot nyelt. Soha nem látta még Magnust igazán

dühösnek. A boszorkánymester macskaszeméből semmit nem lehetett kiolvasni.

– Követtél? – kérdezte a fiú. – Mondhatjuk. Segített, hogy tudtam, hová mész. – Magnus

gyors mozdulattal előkapott egy szögletesre hajtogatott papírdarabot a zsebéből. A halvány fényben Alec látta, hogy gondos, cikornyás kézírás borítja. – Tudod, amikor azt mondta, hogy idejössz... és elárulta, milyen üzletet kötöttetek... nem hittem neki. Nem akartam hinni neki.

– Camille elmondta... Magnus felemelt kézzel fojtotta belé a szót. – Ne tovább! – szólt fáradtan. – Persze, hogy elmondta.

Figyelmeztettelek, hogy a manipuláció mestere, de nem hallgattál rám. Szerinted, kit szeretne inkább maga mellett tudni? Engem vagy téged? Tizennyolc éves vagy, Alexander. Nem számítasz éppen erős szövetségesnek.

– Már közöltem vele – felelte Alec. – Tudja, hogy nem fogom megölni Raphaelt. Eljöttem hozzá, és közöltem, hogy nincs üzlet, nem teszem meg.

– És el kellett jönnöd erre az elhagyatott metróállomásra, hogy bejelentsd neki? – Magnus felhúzta a szemöldökét. – Nem gondolod, hogy lényegében ugyanezt megüzenhetted volna azzal is, ha egyszerűen távol maradsz?

– Igazából... – És még ha ennek ellenére el is jöttél megmondani, hogy

nem áll az egyezség – folytatta Magnus halálos nyugalommal –

, most mit keresel itt? Baráti látogatásra jöttél? Magyarázd el nekem, Alexander, miről maradtam le!

Alec nyelt egyet. Valahogy biztosan meg tudja magyarázni, hogy azért jár ide, azért látogatja Camille-t, mert ő az egyetlen, akivel Magnusról beszélgethet. Az egyetlen, aki úgy ismeri, mint ő, nemcsak Brooklyn főboszorkánymesterét látja benne, de a férfit is, akit a gyarlóságaival, a különcségeivel meg a néha kezelhetetlennek tűnő hangulatingadozásaival együtt is annyira lehet szeretni.

– Magnus... – Alec bizonytalanul közelebb lépett, de szerelme ismeretségük kezdete óta először elhúzódott tőle. Merev volt és barátságtalan; úgy nézett a fiúra, mint egy idegenre, akit nem kedvel különösebben.

– Annyira sajnálom – szólt Alec. Maga is érzékelte, milyen rekedt és bizonytalan a hangja. – Nem akartam...

– Tudod, gondolkodtam rajta – mondta Magnus. – Részben ezért akartam megszerezni a Fehér Könyvet. A halhatatlanság súlyos teher. Az ember belegondol, hogy látott már mindent, járt már mindenhol, mégis a végtelenbe nyúlik az előtte álló idő. Egy dolog van, amit még nem tapasztaltam meg. Nem tudom, milyen megöregedni valakivel, akit szeretek. Arra gondoltam, hogy veled talán erre is sor kerülhet. De ettől még nem szerezted meg magadnak a jogot, hogy te döntsd el helyettem, meddig fogok élni.

– Tudom. – Alec szíve vadul vert. – Tudom, és nem is tettem volna meg...

– Egész nap nem leszek otthon – mondta Magnus. – Összeszedheted a dolgaidat a lakásban. Hagyd a kulcsodat az étkezőasztalon! – Tekintete a fiú arcát fürkészte. – Vége. Nem

akarlak látni többé, Alec. És a barátaidat sem. Belefáradtam, hogy a házi boszorkánymesterük legyek.

Alec keze olyan hevesen kezdett remegni, hogy leejtette a rúnakövet. A fény kialudt, a fiú pedig térdre rogyott a koszban a szemét között. Végül valami felvillant előtte, és Magnust pillantotta meg a boszorkányfénnyel a kezében. A rúnakő különös, színes fénnyel vibrált.

– Nem kéne így világítania – jegyezte meg automatikusan Alec. – Csak egy árnyvadásznál. – Magnus kinyújtotta a kezét a boszorkányfénnyel. A közepe sötétvörösen világított, mint egy darab szén a tűzben. – Apád miatt van? – kérdezte a fiú.

Magnus nem felelt, csak a fiú tenyerébe gördítette a követ. Ahogy a kezük összeért, a boszorkánymester arca megváltozott.

– Te jéghideg vagy. – Tényleg? – Alexander... – Magnus közelebb húzta magához a fiút, a

boszorkányfény vibrált kettejük között, a színe pillanatról pillanatra változott. Alec még soha nem látott hasonlót. Magnus vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy a boszorkánymester átölelje. Magnus szíve nem úgy dobogott, mint egy emberé. Lassabban, de biztosan vert.

Alec néha úgy érezte, ez a legbiztosabb dolog az életében. – Csókolj meg! – mondta. Magnus gyengéden a fiú arcára tette a kezét, és

végigsimította bőrét a hüvelykujjával. Amikor lehajolt, hogy megcsókolja, szantálfaillata volt. Alec megragadta a boszorkánymester zakójának ujját, a boszorkányfény rózsaszínűen, kéken, zölden ragyogott fel kettejük között. Lassú csók volt, szomorú. Amikor Magnus elhúzódott, Alec

azt vette észre, hogy már egyedül tartja a kezében a rúnakövet. A boszorkányfény fehéren világított tovább.

– Aku cinta kamu – szólt halkan Magnus. – Ez mit jelent? A boszorkánymester kibontakozott Alec öleléséből. – Azt, hogy szeretlek. Persze, ez nem változtat semmin. – De ha szeretsz... – Hát persze, hogy szeretlek. Jobban, mint hittem, hogy

foglak. De ettől még vége. Ez nem változtat azon, amit tettél. – De csak egy hiba volt – suttogta Alec. – Egyetlen hiba... Magnus élesen felnevetett. – Egyetlen hiba? Ez olyan, mintha a Titanic első útját

jelentéktelen vízi balesetnek neveznéd. Alec, meg akartad rövidíteni az életemet!

– Én csak... Camille felajánlotta, és elgondolkodtam rajta, de arra jutottam, hogy nem tudnám végigcsinálni... Hogy nem tenném meg veled.

– De gondolkodtál rajta. És nekem egy szót sem szóltál. – Magnus megrázta a fejét. – Nem bíztál bennem. Sosem bíztál.

– De igen – felelte Alec. – Fogok... Megpróbálom. Adj még egy esélyt...

– Nem – mondta Magnus. – És ha tanácsolhatok valamit, kerüld el Camille-t! Háború lesz, Alexander, és te sem akarod, hogy kételkedjenek a hűségedben. Ugye?

Ezzel zsebre vágta a kezét, és elindult. Lassan járt, mint akit megsebeztek – és nem pusztán kést döftek az oldalába. De azért elment. Alec követte a tekintetével, amíg ki nem ért a boszorkányfény köréből, és el nem nyelte a sötét.

Az Intézetben nyáron mindig hűvös volt, most azonban, hogy

végleg beköszöntött a tél, Clary kellemes melegnek találta a levegőt. A főhajót fáklyák sora világította meg, a rózsaablakok halványan ragyogtak. A lány behúzta maga mögött az ajtót, és a lift felé indult. Félúton járt a templom közepén, amikor nevetést hallott.

Megfordult. Isabelle az egyik régi padon ült, hosszú lábát feltette az előtte lévő sor támlájára. Combközépig érő csizmát és szűk farmert viselt, meg egy piros pulóvert, ami szabadon hagyta a fél vállát. Bőrén fekete minták sorakoztak. Clarynek eszébe jutott, amit Sebastian mondott arról, hogy szerinte a nőket elcsúfítják a jelek, és megremegett belül.

– Nem hallottad, amikor a nevedet mondtam? – kérdezte Isabelle. – Te aztán céltudatos vagy.

Clary megállt, és az egyik padnak dőlt. – Nem direkt nem vettelek észre. Isabelle a földre lendítette a lábát, és felállt. Magas sarkú

csizmájában jócskán Clary fölé magasodott. – Ó, tudom én azt. Azért mondtam, hogy céltudatos vagy,

nem pedig azt, hogy bunkó. – Azért jöttél le, hogy elküldj? – Clary örömmel állapította

meg, hogy nem remeg a hangja. Látni akarta Jace-t. Semmit sem szeretett volna jobban. Viszont azután, amin az elmúlt egy hónapban átment, tudta, hogy semmi más nem fontos, csak az, hogy a fiú él, és megint önmaga. Minden egyéb másodlagos.

– Nem. – Isabelle a lift felé indult. Clary felvette vele a lépést. – Szerintem az egész nevetséges. Megmentetted az életét.

Clarynek elszorult a torka. Nyelt egyet. – Azt mondtad, vannak dolgok, amiket nem értek.

– Vannak. – Isabelle megnyomta a lift gombját. – Jace majd mindent elmagyaráz. Azért jöttem le, mert szerintem pár dolgot még tudnod kell.

Clary a közeledő lift ismerős nyikorgását hallgatta. – Például? – Hazajött apám – felelte Isabelle, kerülve a másik lány

tekintetét. – Látogatóba vagy végleg? – Végleg. – Isabelle nyugodtnak tűnt, de Clary nem

felejtette el, milyen rosszulesett neki, amikor kiderült, hogy Robert megpályázza az inkvizítori pozíciót. – Tulajdonképpen Aline és Helen mentett meg bennünket attól, hogy igazán nagy bajba kerüljünk amiatt, ami Írországban történt. Nem szóltunk a Klávénak, mielőtt elindultunk segíteni nektek. Anyám biztos volt benne, hogy ha őket is hívjuk, az első adandó alkalommal megölik Jace-t. Képtelen volt megtenni. Mégiscsak a családunkról volt szó.

A lift hangos csörömpöléssel érkezett meg, mielőtt Clary bármit is mondhatott volna. Belépett a másik lány után, és ellenállt a furcsa késztetésnek, hogy megölelje Isabelle-t. Kételkedett benne, hogy tetszene neki.

– Szóval, Aline azt mondta a konzulnak, aki végtére is az anyja, hogy nem maradt idő értesíteni a Klávét, őt pedig hiába hagytuk hátra azzal a szigorú utasítással, hogy hívja fel Jiát, valami hiba volt a telefonvonalban. Alapvetően a csillagokat is lehazudta az égről. Nem hinném, hogy Jia hitt neki, de nem is számít. Úgysem akarja megbüntetni anyát, csak szüksége volt valami történetre, amibe belekapaszkodhat, hogy ne kelljen szankciókon törnie a fejét. És persze, nem süthetik ránk, hogy a hadművelet katasztrófa volt. Odamentünk, kimenekítettük

Jace-t, megöltük a legtöbb sötét nephilimet, Sebastiant pedig megfutamítottuk.

A lift hirtelen zökkenéssel állt meg. – Megfutamítottuk Sebastiant – ismételte Clary. – Ezek

szerint fogalmuk sincs, hol van? Gondoltam, ha már megsemmisítettem a lakását a dimenziós zsebben, megtalálhatjuk.

– Próbáltuk – felelte Isabelle. – Akárhol is van, ott már nem tudjuk nyomon követni. És a Néma Testvérek szerint Lilith mágiája... Sebastian erős, Clary. Nagyon erős. Feltételezzük, hogy valahol elrejtőzött a Pokol Kelyhével, és a következő lépését tervezi. – Félrehúzta a lift ajtaját, és kilépett a folyosóra. – Gondolod, hogy visszajön érted? Vagy Jace-ért?

Clary habozott. – Azonnal nem – felelte végül. – Számára mi vagyunk a

kirakós utolsó darabjai. Előbb mindent előkészít. Szüksége lesz hadseregre. Fel fog készülni. Mi vagyunk a... díj, amit a győzelemért kap. És velünk nem kell egyedül lennie.

– Nagyon magányos lehet – bólintott Isabelle. Nem volt együttérzés a hangjában, csak tett egy megállapítást.

Clary a fiúra gondolt, az arcra, amit próbált elfelejteni, ami rémálmaiban és éber pillanataiban is kísértett. Azt kérdezted, kié vagyok.

– Azt el sem tudod képzelni. Megérkeztek a betegszobába vezető lépcsőhöz. Isabelle

megtorpant, kezét a nyakához emelte. Clary látta a rubin nyakék körvonalait a pulóvere alatt.

– Clary... A lány hirtelen zavarba jött. A pulóvere szegélyét igazgatta,

igyekezett kerülni Isabelle tekintetét.

– Milyen? – kérdezte váratlanul Isabelle. – Mi milyen? – Szerelmesnek lenni. Honnan lehet tudni, ha szerelmes az

ember? És honnan lehet tudni, ha valaki más szerelmes belé? – Hm... – Például Simon – folytatta Isabelle. – Honnan tudtad, hogy

szerelmes beléd? – Hát... – felelte Clary. – Mondta. – Mondta. Clary megvonta a vállát. – De addig fogalmad sem volt róla? – Nem, igazából nem – idézte fel a múltat Clary. – Izzy... ha

érzel valamit Simon iránt, vagy kíváncsi vagy rá, hogy ő érez-e valamit irántad... talán el kéne mondanod neki.

Isabelle egy nem létező cérnaszállal játszadozott a mandzsettáján.

– Mit kéne elmondanom neki? – Hogy mit érzel irántad. Isabelle-nek láthatóan nem tetszett az ötlet. – Azt nem szabad. Clary megrázta a fejét. – Istenem, annyira egyformák vagytok Aleckel... Isabelle-nek elkerekedett a szeme. – Nem is! Tökre nem vagyunk egyformák. Én egy csomó

fiúval jártam, ő meg Magnus előtt senkivel sem. Folyton féltékeny, én meg soha...

– Mindenki féltékeny néha – jelentette ki határozottan Clary. – Mind a ketten olyan sztoikusak tudtok lenni. Ez szerelem, nem a thermopülai csata. Nem kell mindent úgy

kezelni, mintha túlerővel szemben szállnál harcba. És főleg nem kell mindent magadban tartanod.

Isabelle felemelte a kezét. – Egyszerre szakértő lettél? – Nem lettem szakértő – felelte a másik lány. – Viszont

ismerem Simont. Ha nem mondasz neki semmit, akkor azt fogja feltételezni, hogy azért van, mert nem érdekel téged, és feladja. Szüksége van rád, Iz, neked pedig szükséged van rá. Csak azt várja, hogy te mondd ki.

Isabelle felsóhajtott, megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. Menet közben dünnyögni kezdett az orra alatt.

– Ez a te hibád, tudod. Ha nem törted volna össze a szívét... – Isabelle! – Miért? Így történt. – Igen, és mintha rémlene, hogy amikor patkánnyá változott,

te javasoltad, hogy hagyjuk úgy. Örökre. – Nem is. – De igen... – Clary elhallgatott. Megérkeztek a következő

emeletre, ahol hosszú folyosó vezetett mindkét irányba. A betegszoba kétszárnyú ajtaja előtt egy pergamenszínű köpenyt viselő néma testvér állt karba font kézzel, fejét leszegve, mintha meditálna.

Isabelle színpadias gesztussal mutatott rá. – Tessék! – szólt. – Sok szerencsét, hogy átjuss rajta Jace-

hez. – Ezzel elindult a folyosón az ellenkező irányba, csizmája sarka kopogott a padlón.

Clary magában felsóhajtott, és az irónja után nyúlt. Kételkedett benne, hogy létezik olyan álcázó rúna, amivel becsaphat egy néma testvért, de ha elég közel jut hozzá, hogy altató rúnát rajzoljon a bőrére, talán...

Clary Fray. A hang a fejében jó kedélyű és határozottan ismerős volt. Valójában nem hallott semmit, de felismerte a gondolatok formáját valahogy úgy, ahogy az ember felismeri valakinek a nevetését vagy lélegzését.

– Zakariás testvér. – A lány megadóan visszacsúsztatta az irónt az övébe, és elindult a férfi felé. Egyáltalán nem bánta volna, ha Isabelle vele marad.

Felteszem, Jonathanhoz jöttél, mondta Zakariás. Felemelte a fejét. Az arcára így is árnyékot vetett a csuklyája, bár Clary azért ki tudta venni járomcsontja szögletes vonalát. Annak ellenére, hogy megtiltottuk.

– Tegye meg, hogy Jace-nek nevezi. Különben túlságosan zavaros az egész. A Jonathan régi árnyvadásznév, az elsők egyike. A Herondale-ek mindig is továbbörökítették a neveiket...

– Neki nem a Herondale-ek adtak nevet – mutatott rá Clary. – Bár, most az övé az apja egyik tőre. Azt vésték a pengéjére, hogy S. W. H.

Stephen William Herondale. Clary még egyet lépett az ajtó és egyben Zakariás felé. – Sokat tud a Herondale családról – szólt. – És az összes

néma testvér közül maga tűnik a legemberibbnek. A legtöbben soha nem mutatnak érzelmeket. Olyanok, mint a szobrok. Magának viszont, mintha lennének érzései. Emlékszik az életére.

A Néma Testvérek élete is élet, Clary Fray. De ha úgy érted, hogy emlékszem a Testvériség előtti életemre, akkor igen, így igaz.

Clary mély lélegzetet vett.

– Volt valaha szerelmes? Mielőtt belépett a Testvériségbe? Létezett olyan ember, akiért meghalt volna?

Hosszú csend következett. Ketten is, felelte aztán Zakariás testvér. Bizonyos emlékeket az idő sem radíroz ki, Clarissa. Kérdezd meg Magnus Bane barátodat, ha nekem nem hiszel. Az örökkévalóság nem jelenti azt, hogy az ember elfelejti a veszteségeit. Csak elviselhetőbbé teszi őket.

– Hát, én nem érek rá az örökkévalóságig várni – mondta Clary. – Engedjen be Jace-hez, kérem!

Zakariás testvér nem mozdult. Clary továbbra sem látta az arcát, csak árnyak sejlettek a csuklya alatt.

– Kérem!

Alec felugrott a peronra a City Hall metróállomáson, és a lépcső felé indult. Egyetlen egy gondolat űzhette el a távolodó Magnus képét: megöli Camille Belcourt-t.

Ahogy felsietett a lépcsőn, előhúzta övéből a szeráfpengéjét. A reszketeg, halvány fényben belépett a City Hall Park alatti helyiségbe, ahol a mennyezetbe vágott ablakok színes üvegén át besütött a téli nap. A fiú zsebre vágta a boszorkányfényt, és felemelte a szeráfpengét.

– Amriel – suttogta, és a kard felragyogott, mintha villámot szórt volna a keze. Felszegte az állát, és körülnézett a teremben. A magas támlájú kanapé most is ott volt, de Camille nem ült rajta. Alec megüzente, hogy jön, de azután, hogy a nő elárulta, nem lepte meg különösebben, hogy nem találja. Dühében átsietett a helyiségen, és teljes erőből belerúgott a kanapéba. A bútordarab hangos reccsenéssel, porfelhőt verve fel, az oldalára dőlt. Az egyik lába letört.

A terem sarkából nevetés ezüst csilingelése hallatszott.

Alec kezében a világító pengével megpördült. Az árnyékos szegletekbe, még Amriel fénye sem hatolhatott be.

– Camille? – kérdezte veszélyes nyugalommal a hangjában. – Camille Belcourt! Gyere elő.

Valaki megint felnevetett, és egy alak lépett ki a sötétből. De nem Camille volt az.

Rongyos farmert meg csillogó egyszarvúval díszített rózsaszín rövid ujjú pólót viselő lány – valószínűleg nem több tizenkét-tizenhárom évesnél – állt előtte. A nyakában lógó hosszú rózsaszín sál végeiről vörös cseppek hullottak alá. Az arcát a szája körül és a pólója szegélyét is beborította a vér. Tágra nyílt szemével elégedetten pillantott Alecre.

– Ismerlek téged – sóhajtotta. Miközben beszélt, a fiú megpillantotta tűhegyes metszőfogait. Vámpír. – Alec Lightwood. Simon barátja vagy. Láttalak a koncerteken.

Alec rámeredt. Vajon látta már korábban? Talán – mintha fel-felvillant volna az arca az árnyékban az egyik kocsmai koncerten, ahová Isabelle elrángatta. Nem volt biztos a dolgáhan, de ettől még pontosan tudta, ki áll előtte.

– Maureen – szólt. – Simon Maureenja vagy. A lány elégedettnek tűnt. – Igen – bólintott. – Tényleg Simon Maureenja vagyok. –

Lenézett a kezére, ami úgy nézett ki, mintha egy kád vérbe mártotta volna. És nem emberi vérbe, gondolta Alec. Ez a vámpírok sötét, rubinvörös vére volt. – Nyilván Camille-t keresed – folytatta dallamos hangján Maureen. – Csakhogy már nincs itt. De nincs ám. Elment.

– Elment? – kérdezte Alec. – Hogyhogy elment? Maureen kuncogni kezdett.

– Ismered a vámpírok törvényét, igaz? Aki megöli a klán vezérét, átveszi a helyét. És Camille volt a New York-i klán feje. Ó, igen, de ő ám!

– Szóval... valaki megölte? A lány vidám nevetésben tört ki. – Nem egyszerűen valaki, te butus. Én voltam.

A betegszoba ívelt kék mennyezetére arany szalagokkal repkedő rokokó kerubokat és sodródó fehér felhőket festettek. A fal mellett mindkét oldalon fémágyak sorakoztak, széles folyosót hagyva középen. Odafentről két ablakon tiszta téli napfény ragyogott be, bár a hűvös szobát nem melegítette fel.

Jace az egyik ágyon ült hátát a többi ágyról összegyűjtött egész halom párnának vetve. Kirojtosodott szárú farmert és szürke pólót viselt. A térdén egy könyvet egyensúlyozott. Amikor Clary belépett a szobába, felnézett, de szótlanul figyelte, ahogy a lány az ágyához közelít. Clary szíve majd kiugrott a helyéből. Mozdulatlan, szinte nyomasztó volt a csend. Jace a tekintetével követte, ahogy megállt az ágy lábán, és kezét a fémkeretre fektette. Clary a fiú arcát tanulmányozta. Annyiszor próbálta lerajzolni, megragadni azt a körülírhatatlan tulajdonságot, ami Jace-t Jace-szé tette, de az ujjai képtelenek voltak átvinni a papírra azt, amit látott. Ez a megfoghatatlan valami – nevezzük bár léleknek vagy szellemnek – végig hiányzott, amíg Sebastian irányította a fiút, most azonban újra előkerült, és ott világított a szemében.

Clary megszorította az ágy lábát. – Jace... A fiú a füle mögé igazított egy aranyszínű hajtincset.

– De... a Néma Testvérek megengedték, hogy begyere hozzám?

– Nem éppen. Jace szája sarka megrándult. – Szóval lecsaptad őket egy husánggal, és betörtél? A Klávé

nem nézi jó szemmel az ilyesmit, tudod. – Hűha, te aztán tényleg bármit kinézel belőlem, mi? –

Clary leült az ágyra a fiú mellé, részben, hogy egyforma magasan legyenek, részben, hogy leplezze térde remegését.

– A tapasztalat beszél belőlem. – Jace félretette a könyvet. Claryt pofoncsapásként érték a fiú szavai. – Nem akartalak bántani – mondta. A hangja alig volt több

suttogásnál. – Ne haragudj. – Jace egyenes háttal felült, és a földre tette a lábát. Nem voltak messze egymástól, de Clary érzékelte, hogy a fiú visszafogja magát. Világos szeme mélyén titkok rejtőztek, és nem tudta leplezni a bizonytalanságát. A lány legszívesebben felé nyújtotta volna a kezét, de inkább mozdulatlan maradt, és ügyelt rá, hogy a hangja se remegjen. – Egy pillanatig sem akartalak bántani. És nem csak a Burrenre gondolok. Úgy értem, attól a pillanattól fogva, hogy valódi önmagad lettél, és elmondtad, mit akarsz. Hallgatnom kellett volna rád, de másra sem tudtam gondolni, csak hogy megmentselek, hogy elhozzalak onnan. Nem hallgattam rád, amikor azt mondtad, hogy fel akarod adni magadat a Klávénak, és majdnem az lett belőle, hogy mind a ketten olyanokká váltunk, mint Sebastian. Végül pedig Dicsőségessel tettem, amit tettem. Alec és Isabelle nyilván elmondta már, hogy Sebastiannak szántuk a kardot, csak nem jutottam el hozzá a tolongásban. Egyszerűen képtelenség volt. Aztán eszembe jutott, amit mondtál nekem. Hogy inkább meghalnál, mint

hogy Sebastian befolyása alatt élj. – Elcsuklott a hangja. – Nem voltál a valódi önmagad, téged nem kérdezhettelek meg. A saját fejem után kellett mennem. Tudnod kell, hogy rettenetes volt sebesülten látni. Arra gondolni, hogy meg is halhatsz, ráadásul az én kezem által. Ha így alakul, én is meg akartam volna halni, mégis kockára tettem az életedet, mert hittem benne, hogy te is ezt kérted volna tőlem. Miután egyszer már elárultalak, úgy éreztem, ezzel tartozom neked. De ha tévedtem... – Elhallgatott, de Jace nem szólt. A lány gyomra görcsbe rándult. – ...ne haragudj rám. Semmivel nem tehetem jóvá. Csak szerettem volna, hogy tudd, mennyire sajnálom.

Megint elhallgatott. A csend ezúttal egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt, mint valami lehetetlenül túlfeszített cérnaszál.

– Most már beszélhetsz – bukott ki végül Claryből. – Ami azt illeti, baromi jó lenne, ha mondanál valamit.

Jace hitetlenkedve nézett rá. – Tisztázzunk valamit – szólt. – Azért jöttél, hogy

bocsánatot kérj tőlem? A lány elcsodálkozott. – Hát, persze. – Clary! Az életemet mentetted meg. – Leszúrtalak. Egy jókora karddal. Meggyulladtál. A fiú szinte észrevétlen grimaszra húzta a száját. – Oké – szólt. – Talán nem ugyanazok a problémáink, mint

más pároknak. – Felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni Clary arcát, de aztán gyorsan visszahúzta. – Hallottalak ám – folytatta kedvesebben. – Amikor azt mondtad nekem, hogy nem haltam meg, és könyörögtél, hogy nyissam ki a szememet.

A pár pillanat, amíg szótlanul nézték egymást, Clary számára óráknak tűnt. Jó volt megint teljesen önmagaként látni a fiút, szinte meg is feledkezett róla, mennyire fél tőle, hogy a következő pár percben akár rosszra is fordulhat minden. Végül Jace törte meg a csendet.

– Szerinted, miért szerettem beléd? Erre a kérdésre Clary egyáltalán nem számított. – Én nem... Nem tisztességes ilyet kérdezni. – Nekem tisztességesnek tűnik. Azt hiszed, nem ismerlek,

Clary? A lányt, aki besétált egy vámpírokkal teli szállodába, mert meg kellett menteni a legjobb barátját? Aki megnyitott egy portált, és beállított Idrisbe, mert irtózott a gondolatától is, hogy kimarad valamiből?

– Azért kiabáltál velem... – Magammal kiabáltam – helyesbített Jace. – Vannak

dolgok, amikben nagyon egyformák vagyunk. Zabszem van a hátsónkban. Nem gondolkodunk, mielőtt cselekszünk. Bármit megteszünk azokért az emberekért, akiket szeretünk. És soha fel sem merült bennem, milyen ijesztő lehet ez szegényeknek, amíg én magam meg nem ijedtem, mert ugyanezt művelted velem. Hogyan védhetnélek meg, ha nem engeded? – Előredőlt. – Mellesleg ezt költői kérdésnek szántam.

– Jó. Mert nem kell megvédened. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. De a helyzet az, hogy

néha mégis szükség van rá, és akkor meg is védelek. Az a sorsunk, hogy megvédjük egymást, de nem mindentől. Az igazságtól nem. Ezt jelenti az, hogy szeretünk valakit, de hagyjuk, hogy önmaga legyen.

Clary lenézett a kezére. Őrülten vágyott rá, hogy megérintse a fiút. Olyan volt, mintha a börtönben ülne szemben valakivel,

akit közvetlen közelről láthat, de törhetetlen üveg választja el tőle.

– Azért szerettem beléd – mondta a fiú –, mert te vagy az egyik legbátrabb ember, akit valaha ismertem. Hogyan is kérhetnélek most arra, hogy ne legyél bátor, csak azért, mert szeretlek? – Ujjaival beletúrt a hajába. Clary keze szinte fájt, annyira szerette volna lesimítani a karikákba rendeződő fürtöket. – Eljöttél értem – folytatta Jace. – Megmentettél, amikor szinte mindenki más lemondott rólam, de aki nem, az sem tudta, mint tegyen. Azt hiszed, nem tudom, min mentél keresztül? – Elkomorodott a tekintete. – Hogy gondolhattad, hogy egyáltalán haragudhatok rád?

– Akkor, miért nem akartál látni? – Mert... – Jace felsóhajtott. – Oké, ez jogos, de van valami,

amit még nem tudsz. A kard, amit használt... Amit Raziel adott Simonnak...

– Dicsőséges – bólintott Clary. – Mihály arkangyal kardja. Megsemmisült.

– Nem semmisült meg. Miután a mennyei tűz elemésztette, visszament oda, ahonnan jött. – Jace halványan elmosolyodott. – Különben Mihály gyorsan rájött volna, hogy Raziel cimborája kölcsönadta a kardját néhány elővigyázatlan embernek, márpedig akkor a mi Angyalunk nem egykönnyen magyarázta volna ki magát. De elkalandoztam. A kard... nem hétköznapi tűzzel égett.

– Erre én is rájöttem. – Clary nagyon szerette volna, ha Jace a karjába kapja, és magához öleli, de a fiú érezhetően ügyelt rá, hogy megmaradjon a távolság kettejük között, úgyhogy ő is maradt a helyén. Szinte fizikai fájdalmat érzett, amiért ilyen közel volt a fiúhoz, és mégsem érinthette meg.

– Jobb lett volna, ha nem ezt a pulóvert veszed fel – mormogta Jace.

– Mi? – Clary végignézett magán. – Azt hittem, szereted. – Szeretem is – felelte a fiú, és lehajtotta a fejét. – Nem

érdekes. Az a tűz... A Mennyek tüze volt. Az égő bokor, a kénkő, a lángoszlop Izrael gyermekei előtt. Ilyesféle tűzről beszélünk. „Mert tűz lobban fel haragomban és leég a Seol fenekéig; megemészti a földet és gyümölcsét, és felgyújtja a hegyek alapjait.” Ez a tűz égette el azt, amit Lilith tett velem. – Jace megragadta az inge szegélyét, és felhúzta. Clarynek elállt a lélegzete; a fiú szíve fölött a sima bőrén nem volt többé jel, csak egy begyógyult fehér seb, ahol a kard a testébe hatolt.

A lány kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, de Jace a fejét rázva elhúzódott. Clary arcán óhatatlanul is átvillant a megbántottság, ahogy a fiú a helyére igazította a pólóját.

– Clary – szólt Jace. – Az a tűz.... még mindig bennem van. A lány rámeredt. – Ezt meg hogy érted? Jace mély lélegzetet tett, és a tenyerét lefelé fordítva

kinyújtotta a kezét. Karcsú volt, és az ismerős a Voyance rúna időközben kifakult, és fehér sebhelyek vették át a helyét. Miközben figyelte, a fiú kezei elkezdtek finoman remegni, majd Clary hitetlenkedő szeme előtt lassan mindkettő átlátszóvá vált. Éppen úgy, mint Dicsőséges pengéje, amikor lángra kapott, Jace bőre üveggé változott: üveggé, amely mozgó, égő aranyat ejtett csapdába. Még a tűzből lévő inai és arany csontjai is látszottak.

A fiú élesen beszívta a levegőt, felemelte a fejét, és Claryre nézett. Aranyszínű volt a szeme. Persze mindig aranyszínű volt, de a lány megesküdött volna, hogy az arany ezúttal él és

parázslik is. Jace zihálva lélegzett, az arcán és a vállán kiütközött az izzadság.

– Igazad van – mondta Clary. – Tényleg nem ugyanazok a problémáink, mint másoknak.

Jace hitetlenkedve meredt rá. Lassan ökölbe szorította a kezét, és a tűz eltűnt, csak a hétköznapi, ismerős, sértetlen bőr maradt utána.

– Ezt tudod erre mondani? – kérdezte csak félig-meddig fojtva el feltörő nevetését.

– Nem, sokkal többet is tudnék mondani. Mi történik veled? Fegyver lett a kezedből? Élő fáklya vagy? Mi a fene...

– Nem tudom, mi az az élő fáklya, de... Jól van, figyelj, a Néma Testvérek azt mondták, hogy már magamban hordom a mennyei tüzet. Az ereimben. A lelkemben. Amikor magamhoz tértem, úgy éreztem, lángokat lélegzem. Alec és Isabelle azt hitte, csak ideiglenesen van így a kard miatt, de csak nem akar elmúlni. Zakariás testvér később azt mondta, nem tudja, meddig lesz így. És megégettem... Amikor erről beszélt, hozzáért a kezemhez, és éreztem, hogy egy energialöket fut át rajtam.

– Nagyon megégett? – Nem. Éppen csak. De akkor is... – Ezért nem akarsz megérinteni – döbbent rá Clary. – Félsz,

hogy megégetsz. A fiú bólintott. – Soha senki nem látott ilyet, Clary. Egyáltalán soha. A kard

nem ölt meg, de itt hagyta bennem ezt a halálos valamit. Olyan erős, hogy egy átlagos embert, de talán még egy átlagos árnyvadászt is megölne. – Mély lélegzetet vett. – A Néma Testvérek próbálnak rájönni, hogyan tudom irányítani, vagy

hogyan szabadulhatok meg tőle. Persze, sejtheted, hogy nem én vagyok nekik a legfontosabb.

– Hanem Sebastian. Biztos hallottad, hogy elpusztítottam a lakást. Tudom, hogy máshogy is közlekedhet, de...

– Na, ilyen egy klassz csaj! De vannak tartalékai. Más búvóhelyei. Nem tudom, hol, sosem mondta el. – Előrehajolt, olyan közel, hogy Clary láttta, hogyan változik a szeme színe. – Amióta magamhoz tértem, a Néma Testvérek gyakorlatilag szünet nélkül velem vannak. Újra el kellett végezniük rajtam a szertartást, amit az árnyvadászok születésekor szokás tartani, hogy gondoskodjanak a biztonságukról. Aztán turkáltak az agyamban. Igyekeztek minden információmorzsát kipiszkálni Sebastianról, bármit, amit tudhatok, csak nem emlékszem rá. De... – Jace frusztráltan rázta meg a fejét. – Egyszerűen nincs ott semmi. A Burrenig ismertem a terveit, de fogalmam sincs, mihez akart kezdeni utána. Hogy hol akart lecsapni. Azt tudják, hogy démonokkal működött együtt, úgyhogy megerősítik a védvonalakat, elsősorban Idris körül. Úgy érzem, ez egészből csak akkor húzhattunk volna hasznot, ha kiderítek valamilyen titkot, de még ez sem jött össze.

– Ha tudtál volna valamit, akkor egyszerűen megváltoztatná a terveit – tiltakozott Clary. – Tudja, hogy elveszített. Össze voltatok kötve. Hallottam a sikolyát, amikor megszúrtalak. – Összerázkódott. – Rettenetes, elveszett hang volt. A maga különös módján tényleg fontos voltál neki. És bár az egész rettenetes volt, mindketten nyertünk vele valamit, ami még a hasznunkra válhat.

– Mégpedig?

– Értjük őt. Már amennyire egyáltalán érteni lehet, persze. És ezen nem léphet túl azzal, hogy egyszerűen megváltoztatja a terveit.

Jace lassan bólintott. – Tudod, kit értek még szerintem jobban? Apámat. – Valen... Nem – szakította félbe magát Clary a fiú

arckifejezését látva. – Stephenre gondolsz. – Olvasgattam a leveleit. Abban a dobozban voltak, amit

Amatistól kaptam. Írt nekem egy levelet azzal, hogy csak a halála után olvassam el. Azt mondta, hogy legyek jobb ember, mint amilyen ő volt.

– Az vagy – mondta Clary. – Azokban a pillanatokban, amikor a lakásban önmagad voltál, jobban érdekelt, hogy helyesen cselekedj, mint hogy az életedet mentsd.

– Tudom. – Jace leszegte a fejét, sebhelyes ujjait nézte. – Furcsa. Tudom. Világéletemben kételkedtem magamban, de most már tudom, mi a különbség. Köztem és Sebastian között. Köztem és Valentine között. Sőt még azt is tudom, mi a különbség kettejük között. Valentine őszintén hitt benne, hogy helyesen cselekszik. Gyűlölte a démonokat. Ami viszont Sebastiant illeti, ő anyjának tekint egy démont. Boldogan uralkodna egy hadseregnyi sötét árnyvadász fölött, akik a démonok akaratát hajtják végre, és hagyják, hogy kedvükre lemészárolják a hétköznapi embereket. Valentine végig hitt benne, hogy az árnyvadászok feladata az emberek megóvása, Sebastian közönséges csótányoknak tekinti őket. És senkit nem akar megóvni. Neki csak az kell, amit éppen abban a pillanatban akar. És igazából nem érez mást, csak bosszúságot, ha valaki az útjába áll.

Clary elgondolkodott. Látta, hogy néz Sebastian Jace-re, és azt is, hogyan néz rá. Tudta, hogy a fiú valahol a lelke mélyén olyan magányos, mint a világűr legeslegfeketébb szeglete. A hatalomvágya is a magányából eredt – a magányából és a szeretetéhségéből. Mindeközben persze egyáltalán nem értette, hogy a szeretet olyasmi, amit ki kell érdemelni. De a lány végül csak ennyit mondott:

– Hát, akkor álljunk az útjába. Mosoly lebbent át Jace arcán. – Legszívesebben könyörögnék, hogy maradj ki ebből.

Ugye, tudod? Szörnyű csata lesz. Szörnyűbb, mint a Klávé el tudja képzelni.

– Mégsem fogsz könyörögni – állapította meg Clary. – Komplett hülyét csinálnál magadból.

– Úgy érted, mert szükségünk van a rúnáidra? – Az is, meg... Hallottad magadat az előbb? Amikor egymás

megvédéséről beszéltél? – Elárulom, hogy gyakoroltam azt a beszédet. A tükör előtt. – És, mit jelent szerinted? – Nem vagyok biztos benne – vallotta be Jace. – Azt viszont

tudom, hogy mocsok jól nézek ki, amikor előadom. – Istenem, már el is felejtettem, milyen idegesítő a benned

lakozó piperkőc – mormogta Clary. – Emlékeztetnem kell, hogy azt mondtad, úgysem tudsz megvédeni mindentől? Csak úgy tudunk vigyázni egymásra, ha együtt vagyunk. Ha együtt nézünk szembe a dolgokkal. Ha bízunk egymásban. – Egyenesen a fiú szemébe nézett. – Nem kellett volna Sebastian után kiáltanom, amikor fel akartad magad adni a Klávénak. Tiszteletben kéne tartanom a döntéseidet. Ahogy neked is az

enyémeket. Mert sokáig együtt leszünk, és egyedül így fog működni a dolog.

Jace keze a lány felé araszolt a takarón. – Sebastian hatása alatt lenni... – mondta rekedten. – Most

már olyan, mint egy rossz álom. Az az őrült hely... A szekrények az anyádnak szánt ruhákkal...

– Szóval emlékszel. – Clary szinte suttogott. Jace megérintette a lány kezét, Clary kis híján felugrott

ijedtében. Mindketten visszatartották a lélegzetüket, amíg egymáshoz értek. A lány nem mozdult, némán figyelte, ahogy Jace vállizmai ellazulnak, és a feszültség elszivárog az arcáról.

– Mindenre emlékszem – mondta a fiú. – Emlékszem a velencei csónakra. A prágai klubra. A párizsi éjszakára, amikor önmagam voltam.

Clary érezte, hogy az arca megtelik vérrel, és égni kezd. – Bizonyos értelemben olyasmin mentünk át, amit

kettőnkön kívül senki más nem érthet – folytatta Jace. – És rájöttem valamire. Mindig is sokkal jobbak leszünk együtt. – A lány szemébe nézett. Sápadt volt, de tűz lobogott a szemében. – Meg fogom ölni Sebastiant. Meg fogom ölni azért, amit velem tett, azért, amit veled tett, azért, amit Maxszal tett. Meg fogom ölni, mert ő is ölt és ölni fog. A Klávé holtan akarja látni, és vadászni fognak rá. De én a saját kezemmel akarok végezni vele.

Clary nem bírta tovább, megérintette a fiú arcát. Jace megborzongott, és félig lehunyta a szemét. A lány arra számított, hogy meleg lesz a bőre, de hűvösnek találta.

– És mi van, ha én ölöm meg? – Az én szívem a te szíved – felelte a fiú. – Az én kezem a

te kezed.

Jace szeme olyan színű volt, mint a méz, és éppen olyan lassan is siklott végig a lányon szélfútta hajától a cipőjéig, aztán vissza. Mire ismét találkozott a tekintetük, Clarynek kiszáradt a szája.

– Emlékszel, amikor először találkoztunk, és én azt mondtam, kilencven százalékig biztos vagyok benne, hogy nem halsz bele, ha rád rajzolok egy rúnát? – kérdezte a fiú. – Erre te pofon vágtál, és közölted, hogy a másik tíz százalékért kaptam.

Clary bólintott. – Mindig is azt hittem, hogy egy démon fog megölni –

folytatta Jace. – Vagy egy kósza alvilági. Valamilyen csatában. Aztán hirtelen rájöttem, hogy belehalok, ha nem csókolhatlak meg, méghozzá gyorsan.

Clary megnyalta az ajkát. – Hát, megtörtént – mondta. – Mármint megcsókoltál. Jace kinyújtotta a kezét, és ujjai közé fogta a lány egyik

hajtincsét. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Clary érezte a fiú testének melegét, szappaná-nak, bőrének, hajának illatát.

– Nem elégszer – mondta Jace. – Ha mostantól fogva életem minden egyes napján reggeltől estig téged csókollak, az sem lesz elég.

Lehajtotta a fejét. Clary akaratlanul is felé fordította az arcát. A gondolatait betöltötték a párizsi emlékek, a fiú íze, illata, szuszogása. Akkor úgy ölelte Jace-t, mintha soha többé nem tehetné – és majdnem így is lett. Most csak a légzését hallgatta, ahogy a fiú szempillái az arcát simogatták.

A szájuk néhány milliméternyire volt egymástól, aztán már annyira sem. Előbb csak finoman értek össze, aztán hevesebben, végül belefeledkeztek a csókba...

Claryt hirtelen mintha megcsípte volna valami – nem fájt, leginkább arra emlékeztetett, amikor az embert megrázza a statikus elektromosság. Jace gyorsan elhúzódott. Vörös volt az arca.

– Ezen lehet, hogy még dolgoznunk kell. Clary gondolatai továbbra is összevissza kavarogtak. – Oké. A fiú maga elé meredt. Továbbra is zihálva vette a levegőt. – Adni akarok neked valamit. – Vettem észre. Jace megint a lányra emelte a tekintetét, és szinte vonakodva

elmosolyodott. – Nem arra gondoltam. – Benyúlt az inge alá, és előhúzta a

Morgensternek gyűrűjét, ami láncon lógott a nyakában. Leemelte a fején keresztül, előrehajolt, és könnyedén a lány kezébe engedte. A fém meleg volt a bőrétől.

– Alec visszahozta nekem Magnustól. Szeretnéd újra viselni?

A lány keze összezáródott a gyűrű körül. – Mindig. Jace vigyora mosollyá szelídült. Clary merészen a vállára

tette a kezét. A fiúnak egy pillanatra elállt a lélegzete, de nem mozdult. Egy darabig csendben ült, de a feszültség lassan elszivárgott belőle, és egymásnak dőltek.

Jace megköszörülte a torkát. – Tudod, ez azt jelenti, hogy amit Párizsban csináltunk...

vagyis majdnem csináltunk... – Elmentünk az Eiffel-toronyhoz? A fiú Clary füle mögé igazított egy hajtincset.

– Egyetlen percig sem hagysz nyugodni, mi? Nem baj. Ez az egyik, amit szeretek benned. Szóval, az a másik dolog, amit majdnem megtettünk Párizsban... valószínűleg egy darabig nem lesz aktuális. Hacsak nem szeretnéd, hogy a jó öreg „lángra lobbanok a csókodtól” duma hátborzongatóan valóságossá váljon.

– Akkor, semmi csók? – Hát, csókról azért valószínűleg lehet szó, de ami a többit

illeti... Clary könnyedén a fiú arcához érintette az arcát. – Nekem nem gond, ha neked sem az. – Hogyne lenne gond. Tinédzserfiú vagyok. Ami engem

illet, ez a legrosszabb, ami történt velem, amióta megtudtam, miért tiltották ki Magnust Peruból. – Ellágyult a tekintete. – De ez nem változtat semmit azon, amit egymásnak jelentünk. Olyan, mintha mindig is hiányzott volna egy darab a lelkemből, és az benned lenne, Clary. Egyszer azt mondtam neked, hogy akár létezik Isten, akár nem, csak magunkra számíthatunk. De veled mindig tudom, hogy nem vagyok egyedül.

A lány becsukta a szemét, hogy Jace ne lássa a könnyeit – pedig hosszú idő után először a boldogság könnyeit hullatta. Bár a fiú továbbra is összefűzve nyugtatta az ölében a kezeit, Clary olyan elsöprő megkönnyebbülést érzett, hogy minden másról megfeledkezett – nem aggódott Sebastian holléte miatt, de még a kiszámíthatatlan jövőtől sem jutott eszébe félni. Semmi sem számított. Együtt voltak, és Jace megint önmaga lett. A fiú odafordult hozzá, és könnyed csókot nyomott a hajára.

– Tényleg jobb lett volna, ha nem ezt a pulcsit veszed fel – mormogta a fülébe.

– Gyakorlásnak pont jó – felelte Clary. Az ajka a fiú bőrét érintve mozgott. – Holnap neccharisnyát húzok.

Jace ismerős, meleg nevetését érezte az oldalánál.

– Énókh testvér! – Maryse felállt az íróasztala mögül. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan csatlakozott hozzám és Zakariás testvérhez.

Jace-ről van szó?, érdeklődött Zakariás, és ha Maryse nem ismerte volna a testvéreket, némi feszültséget vélt volna felfedezni a telepatikus hangban. Többször is meglátogattam ma. Nem változott az állapota.

Énókh megmozdult a köpenyében. Én pedig átnéztem a levéltárban az ősi dokumentumokat a mennyei tűzről. Találtam némi információt arra nézvést, hogyan lehet meggyújtani, de türelmesnek kell lennetek. Semmi szükség rá, hogy kérdezősködjetek. Ha hírekkel tudunk szolgálni, azonnal jelentkezünk.

– Csakhogy nem Jace-ről van szó. – Maryse megkerülte az asztalt, sarka hangosan kopogott a könyvtár padlójának kövén. – Teljesen másról szerettem volna beszélgetni. – A lába elé pillantott. Egy szőnyeg hevert a földön, ahol általában nem volt semmi. Ez a szőnyeg sem eredeti funkcióját töltötte be, hanem egy szabálytalan alakú valamire dobták rá. A hepehupák eltorzították a Kehely, a Kard és az Angyal finoman szőtt körvonalait. A nő lenyúlt, megfogta a szőnyeg sarkát, és félrerántotta.

A néma testvérek természetesen nem kiáltottak fel, nem tudtak hangot kiadni. Maryse fejét betöltötte döbbent

rémületük mentális visszhangjainak kakofóniája. Énókh testvér hátralépett, Zakariás pedig mega elé kapta a kezét, mintha el tudná takarni a rettenetes látványt üres szemei elől.

– Ma reggel még nem volt itt – mondta a nő. – Akkor találtam rá, amikor délután visszajöttem.

Első pillantásra azt hitte, egy nagy madár az, ami betévedt a könyvtárba, és talán kitörte a nyakát, amikor az egyik nagy ablaknak repült. Ahogy azonban közelebb ért, rádöbbent, mit lát valójában. Egy szót sem szólt a zsigeri döbbenetről, ami nyílvesszőként hasított belé, vagy arról, ahogyan az ablakhoz tántorgott, és kiokádott rajta abban a pillanatban, amint felfogta, mi hever előtte.

Egy pár fehér szárnyat látott. Illetve igazából nem is fehér volt, inkább színek folyton változó, vibráló kavalkádja alkotta: volt benne halványezüst, lila és sötétkék. Minden egyes tollat arany csík keretezett. A szárnyak tövénél tátongó rút sebből levágott csont és inak álltak ki. Angyalszárnyak voltak – angyalszárnyak, amiket egy élő angyal testéről metszettek le. A padlón tócsában állt az aranyszínű angyalvér.

A szárnyak tetején egy összehajtogatott papírlap hevert a New York-i Intézetnek címezve. Miután hideg vizet fröcskölt az arcába, Maryse felvette a levelet, és elolvasta. Rövid volt – egyetlen mondat –, de az aláírás furcsán ismerősnek tűnt. Volt benne valami Valentine erős, határozott, mégis kacifántos dőlt betűinek hangulatából. A fia kézírása volt.

Jonathan Christopher Morgenstern. Maryse most átadta a levelet Zakariásnak. A néma testvér

átvette, széthajtogatta és elolvasta. A lap tetején egyetlen ógörög szó állt az aláíráshoz hasonló gondos kézírással.

Erhomai.

Jövök.

JEGYZETEK

Magnus „Quod tumeraris: per Jehovam, Gehennam” kezdetű latin nyelvű invokációja, amivel megidézi Azazelt, Christopher Marlowe Doctor Faustus című művéből származik.

A Magnus által a furgonban hallgatott balladarészletek Elka Cloke Alack, for I Can Get No Play című költeményéből valók, (elkacloke.com)

A HOZTAM PÁR ROSSZ DÖNTÉST feliratú pólót Jeph Jacques barátom képregénye inspirálta a questionablecontent.net-en. A pólók a topatoco.com címen beszerezhetők. A Mr. Varázslatos Szerelem ötlete is tőle származik.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mint mindig, ezúttal is meg kell köszönnöm a családomnak: a férjemnek, Joshnak; édesanyámnak és édesapámnak, valamint Jim Hillnek és Kate Connomak; Melanie-nak, Jonathannak és Helen Lewisnak; Florence-nek és Joyce-nak. Rengeteg köszönet illeti az első változatok olvasóit és kritikusait is: Holly Blacket, Sarah Rees Brennant, Delia Shermant, Gavin Grantet, Kelly Linket, Ellen Kushnert és Sarah Smitht. Különösen hálás vagyok Hollynak, Sarah-nak, Maureen Johnsonnak, Robin Wassermannek, Cristi Jacques-nak és Paolo Bacigalupinak, amiért segítettek megoldani egyes jeleneteket. Maureen, Robin, Holly, Sarah, ti mindig meghallgattok, ha panaszkodom – nagyok vagytok! Köszönöm Martange-nak a segítséget a francia fordításokban, indonéziai rajongóimnak pedig Magnus vallomását Alecnek. Mint mindig, ezúttal is Wayne Miller készítette a latin fordításokat, Aspasia Diafa és Rachel Cory pedig az ógörögben segített. Felbecsülhetetlen értékű segítséget kaptam az ügynökömtől, Barry Goldblatt-tól, a szerkesztőmtől, Karen Wotylától, valamint az ő bűntársától, Emily Fabre-től. Hála illeti Cliff Nielsont és Russel Gordont is a gyönyörű borítóért, továbbá a Simon and Schuster meg a Walker Books csapatát, amiért lehetővé tették a varázslatot.

Az Elveszett Lelkek Városa a Scrivener nevű programmal készült Goult-ban, Franciaországban.

Tartalom

Prológus 6

Első rész

NINCS ROSSZ ANGYAL

1 Az utolsó tanácsülés 11

2 Tövisek 35

3 Rossz angyalok 58

4 És halhatatlanság 77

5 Valentine fia 98

6 Nem evilági fegyver 118

7 Átváltozás 151

Második rész

VAK, MÉLY HOMÁLYBAN

8 A tűz az arany próbája 179

9 A Vasnővérek 204

10 A vadűzés 230

11 Néki tulajdoníts minden bűnt 253

12 Mennyek anyaga 282

13 A Csontcsillár 314

14 Száraz hamu 349

15 Magdaléna 367

16 Fivérek és nővérek 393

17 Búcsú 418

Harmadik rész

MINDEN MEGVÁLTOZOTT

18 Raziel 442

19 Szerelem és vér 463

20 Ajtó a sötétbe 484

21 Poklok pokla 507

Epilógus 532