Pankász Balázs: Büntetve nevelni – börtönparadigmák

Felvezetés

Lehet-e a börtönök zárt világában eredményes személyiségfejlesztő tevékenységet folytatni? Mi a

börtön társadalmi funkciója és szerepe? A börtön társadalmi funkcióváltásai, az útkeresési kisérletek

(Fligeauf 2008-as színvonalas áttekintése) napjainkban igen aktuális kérdésnek tűnnek.

A börtön része a társadalmi hálózatnak (Farrington, 1992), kiterjedt társadalmi kapcsolatokkal

rendelkezik, számos csatorna, összekötetés alakítja kölcsönösen a változásokat. A börtönfogalom objektív

és szubjektív elemeket magában foglaló (Fligeauf, 2008) szimbolikus reprezentációs képződmény mely

több szinten érvényesül. Lecsapódik a filozófiai kérdésekben, társadalmi attitűdökben, a

közgondolkodásban, a tényleges viselkedés szintjén.

A börtön a társadalmi kontroll lenyomata, a társadalmi- intézményi kommunikáció színtere és alakítója is

egyben. A kommunikáció lényegi eleme a kölcsönösség. A bűncselekmény társadalmi jelenség, csakúgy,

mint a rá adott válasz. A társadalom a fogvatartás tényén keresztül olyan információt próbál közvetíteni a

fogvatartottak felé, hogy az általuk elkövetett (bűn)cselekmények következményeiért vállalniuk kell a

felelősséget, és szabadságvesztésüket -mint társadalmilag elfogadott retorziót- el kell fogadniuk.

A börtön paradigmája olyan elméleti rendszer, amely értelmezi, és koherens módon leírja, fogalmi

eszközökkel megragadja a folyamat (bebörtönzés) lényegét, feltárja annak okait, folyamatát

és következményeit. A paradigma fogalma alatt (Kuhn nyomán) az alábbiakat értem: egy adott

időszakban kialakult és intézményesült közmegegyezés arról, hogy mi az adott tudományterület tárgya,

feladata, és keretei (hol húzódnak a tudományosan érvényes ill. érvénytelen kérdésfeltevések közötti

határok, illetve mely feltételek mellett lehet valamely álláspontot egyáltalán tudományon belülinek

elfogadni). A börtönparadigmák érvényes és elfogadott magyarázóelvek,melyek több szinten (kutatók,

döntéshozók, társadalom, börtönszemélyzet, fogvatartottak) önreflexív módon érvényesülnek. A dolgozat

terjedelmi korlátaira való tekintettel nem térek ki egyéb paradigmatikus börtönkoncepciókra (kezelés,

kizsákmányolás, ellenőrzés), nyilvánvalóan összetett problémákat jelenít meg a bebörtönzés jelenségköre.

E tanulmányban a büntető és nevelő börtönparadigma egymásmellettiségének ellentmondásait próbálom

bemutatni. A vizsgált területen jellegzetes problémagócok rajzolódnak ki, anomáliákat eredményezve. Az

időben és térben pontszerűen jelentkező változások, egy meghatározott helyzetben felmerülő

problémahalmazra adandó válasz okán rendszerszerűen összekapcsolódnak (Kuhn, 1984). A

paradigmaváltások sajátossága, hogy az egyre szaporodó, korábban egymással csupán közvetett

összefüggésben álló anomáliák hatására a paradigmák egymásba csúsznak.

Büntetési paradigma

A bűn és büntetés egyidős az emberiséggel. A bűnelkövetést és törvénysértést követő büntetés történetileg

a megtorlást és az elrettentést szolgálta. A büntető paradigma azon a tételen alapul, hogy a társadalom

joga a bűnelkövető megbüntetése, a megtorlás. A bosszú személyes és nem szükségképpen arányos az

áldozat sérüléseivel, a megtorlás személytelen és kiegyensúlyozott (Lewis Lyons, 2005).

A bebörtönzés jelensége igen hosszú múltra tekint vissza, a börtönök a társadalmi büntetési rendszer

fontos elemei évszázadok óta. A bebörtönzés története jellegzetes változásokon ment át az évszázadok

alatt, míg a mai formáját elnyerte.

A XVIII. század előtt a börtön csak egy része, és semmiképp sem leglényegesebb része volt a büntetési

rendszernek. A börtönreformok megjelenését követően már a börtön használatát tekintették a büntetések

„leghumánusabb” formájának.

A „modern” büntető megközelítésekben bizonyos elemek hiányoznak (száműzés, nyilvános

megszégyenítés, halálbüntetés) és a testi büntetés helyett a szabadságtól való megfosztás lesz a domináló

elv, így büntetés jellege a testről a szellem (lélek) irányába tolódik el.

A börtönök létrejöttében több a köz érdekét szolgáló társas szempont jelenik meg:

Ártalmatlanná tétel. Az idő alatt, míg az elítélt a börtön falai között van cselekvőképtelenné

válik, nem tud ártani másoknak. A fő cél a társadalom védelme, az elkövető akadályoztatása. Ilyen

értelemben a börtön egyértelműen segít a bűnözés csökkentésében, bár nem minden bűncselekmény típus

esetében (bizonyos cselekményeknél, mint például drogelkövetés más szereplők lépnek a bebörtönzött

személy “helyére”).

Elrettentés. Több irányból értelmezhető fogalom. A büntetés végrehajtási rendszer, mint egész,

elrettentő hatású, így csökkent(het)i a bűnözői magatartást. Akik bűncselekmény elkövetését tervezik, a

börtön következményeivel számolva gondolhatják újra tettük következményeit, és térhetnek jobb

belátásra, mielőtt még a bűn útjára lépnek (általános elrettentés).

A börtönkörülményeknek kényelmetlennek (sőt kifejezetten fájdalmasnak) kell lennie, hogy visszatartó

erővel bírjon a büntetést saját bőrén megtapasztaló személyre, aki ennek hatására felhagy bűnöző

életmódjával, és kikerülve nem akar majd újabb bűncselekmény(eke)t elkövetni (specifikus elrettentés).

Megtorlás. A bűn megtorlást igényel, és a társadalom elfogadja a megtorló büntetésnek a börtön

által megvalósuló formáját, mivel ha az állam nem ezt alkalmazná, akkor a kárt szenvedett emberek,

áldozatok saját maguk szolgáltatnának „igazságot” és állnának bosszút.

A büntetési elvben tükröződő megtorlásnak egyenes folyománya a túlkapás, az indokolatlan erőszak, a

börtönbeli brutalitás és bosszú-elv. A kegyetlenkedést úgy határozhatjuk meg, mint a büntetés szükséges

mértékén túlmutató testi vagy lelki erőszakot.

A retribuciós bosszútudat szükségszerűen jelentkezik a börtönökben (Fligeauf, 2008), a személyzet az

erőszak fenyegetésével irányítja a fogvatartottak életét, esetenként tovább bünteti őket, fenntartva azt a

meggyőződést, hogy az elzárás nem elég büntetés a rabok számára.

A börtön totális rendszerében hierarchia jön létre, melyben a személyzet magasabb szintre kerül, a bináris

rendszer (melyben a fogvatartottak alávalók, rosszak) a polarizáció következménye. A büntetés ténye

lealacsonyítja az elkövetőt (aljas gonosztevő), felsőbbrendű pozícióba helyezve az elnyomó hatalom

képviselőit, kiélezve a rendszer bipolaritását (J. S. Logan, 2008).

A büntetés egy fontos társadalmi funkciója maga a “megtorló lealacsonyítás” folyamata, emiatt a

rehabilitáció elve háttérbe szorul. A büntető paradigma napjainkban tapasztalható térnyerését elősegíti a

veszélyeztetettség és fenyegetettség következtében felerősödő társadalmi nyomás, valamint a

radikalizálódó igazságszolgáltatás gépezete (Bosworth, 2009).

Bármilyen büntetési gyakorlatot folytatnak a bűnelkövetőkkel szemben, azt a -médiától jelentősen

befolyásolt- közvélemény túlságosan enyhének fogja tartani. Ennek hullámait meglovagolva a megtorló

jellegű büntetőpolitika képviselői (politikusok és döntéshozók) kerülnek domináns helyzetbe, akik egy

erőteljes és védelmező ellenőrző kultúrára építik az új penológia doktrínáit (Garland, 2001).

Nevelési paradigma

A börtönreform elképzelésekben csak a XIX. századtól jelenik meg a nevelés és kezelés fogalma,

kezdetben mint lehetőség, majd mint cél.

A bebörtönzés fontos funkciója a társadalomba való későbbi visszailleszkedés elősegítése, a szabadulásra

való felkészítés is. A rács mögötti személyek egy része egy napon elhagyja a büntetés végrehajtási

intézményt, megpróbál a falakon túl “új életet” kezdeni.

A társadalmi reintegráció eszménye, a „treatment” megközelítés (megfelelő bánásmód) a 70-es években

bukkan fel újra a börtönelképzelésekben. A treatment olyan intézkedéseket jelöl, melyek az elítélt

személyi szükségleteire szabottak, és a közvetlen befolyásolás (pozitív változás) elérésére irányulnak. A

treatment a börtönök intézeti programjára vonatkozik, ennek humanizáltságától, a szakszerű és hatékony

nevelési-oktatási részprogramoktól és az elítéltek önkéntes közreműködésétől várják a büntetés-

végrehajtás eredményes átformálását. A hangsúly az elítélt társadalmi visszailleszkedésén és a jogkövető

magatartás kialakításán van, túllépve azon a szemléleten, hogy a büntetés-végrehajtás célja a törvényben

meghatározott joghátrány érvényesítése. A humánus és következetes bánásmód a személyiségfejlesztés

alapja, a társadalmilag elvárt magatartásformák kialakításának alapköve (Módos, 1998)

A nevelésorientált börtönök filozófiája szerint a bűnelkövetők izolálása nem öncélú, azért történik, hogy

megfelelő helyen és körülmények között lehetőség legyen a szándékolt és megtervezett nevelési folyamat

megvalósítására. A fogvatartott személyek személyiségének változási folyamata azt a célt szolgálja, hogy

szabadulva képesek legyenek beilleszkedni a társadalmi közösségekbe és tartózkodjanak az újabb

bűncselekmények elkövetésétől (Módos, 2003). A sikeres visszailleszkedés fontos tényezője az alapvető

oktatás, képzés és a személyiség fejlesztése. A nevelési elv gyakorlati felhasználása a rehabilitációs

programok kulcstényezője (Ruzsonyi, 2003)

Börtönparadoxonok

Azt az álláspontot képviselem, hogy a bebörtönzés paradigmatikus megközelítései immanens

ellentmondásokat próbálnak kezelni és ez válságot hozott létre. Válság akkor jön létre, amikor a

paradigmába vetett bizalom meginog, és más módon kezdünk gondolkodni egy jelenségről.

Jelenlegi formájában a büntetés-végrehajtás és bebörtönzés célja kettős. Egyrészt büntető jellegű, mivel a

joghátrány érvényesítésén keresztül (szabadságvesztés) az elkövetőt izolálja és a társadalom védelmét

valósítja meg, másrészt nevelő jellegű, hiszen a társadalomba történő visszaillesztés és visszaesés

elkerülése, mint cél, szintén hangsúlyos eleme.

A börtönkoncepciókban az elrettentés és megtorlás mellett a nevelés, a bűnelkövetők személyiségének

megváltoztatási szándéka jelenik meg. A társadalmi retorzió a szabadság elvonásában, mint büntetésben

ölt testet: a társadalom így szankcionálja azon tagjait, akik nem tartják be a mindenkire érvényes

szabályokat.

A szabadságvesztés büntetés az elítélt személyt elszigeteli a társadalomtól. A társadalom elvárása kettős a

börtönrendszer irányába: egyfelől elvárás a társadalom védelme, a bűnelkövetők biztonságos módon

történő elszigetelése, izolálása a szabadságvesztés időtartama alatt (ne szökjenek meg, ne veszélyeztessék

a társadalom békés rendjét), másfelől, hogy pozitív változásokat érjen el a későbbi életvezetésük

vonatkozásában, tegye lehetővé a társadalmi visszailleszkedést. Ez a helyzet már önmagában

ellentmondást hordoz magában: izolálni valakit majd újra a közösség teljes jogú tagjává tenni, nehéz és

összetett feladat.

A jelenleg tapasztalható börtönnevelési gyakorlat, nem ad világos és követhető perspektívát a társadalmi

visszailleszkedéshez. A zárt intézeti rendszer biztonsági szempontból képes ellátni feladatát, nevelési

szempontból nem, az elkövetők nagyobb részénél visszaesés mutatható ki, az életvitel nem változik

pozitív irányba.

A változás motivációjának és az önkéntesség és valódi együttműködés hiányának köszönhetően a

személyiség kívánt irányba történő változása elmarad, a börtönök kényszerkondicionálása csak addig áll

fen, amíg az erős külső kontroll működik.

A paradigmák ellentmondó sajátosságai az alábbi táblázatban találhatóak összesített formában.

1. táblázat. A tárgyalt paradigmák többszempontú összehasonlító elemzése

Büntetési paradigma Nevelési paradigma

Megközelítésmód konzervatív megközelítés liberális megközelítés

Időben történeti tradíció új fejlemény (treatment, neotreatment)

Elv megtorlás, büntetés, embertelen

bánásmód, retribúció (bosszú)

visszahelyezés és humanisztikus

bánásmód

Megközelítés normatív, individuális, személyiség megismerésére

épül (klasszifikáció)

Feladat jellege biztonsági, rendvédelmi feladat szociális feladat

Cél társadalmi kirekesztés

izoláció (elzárás)

társadalmi visszaillesztés

a személyiség átalakítása, fejlesztése

Járulékos hatásai én-kép devalváció

(rab státusz)

pozitív én-kép kialakítás,

önbecsülés fejlesztése

Domináló

tudományterület

biztonsági ismeretek

kiemelt szereplő a biztonsági

felügyelő

pedagógiai-pszichológiai ismeretek

kiemelt szereplő a nevelő (humán

terület)

Szerepek bipoláris szerepek (asszimetria):

jó-rossz

szimmetrikus szerepek, kliens

Viszonyrendszer kényszer, szigorú szabályok önkéntesség, partnerség

Hipotézise stagnálás, szinten tartás változás, beavatkozás

Intézménytípus zárt intézetek nyílt intézetek

Rendszerszintű

hatások

széleskörű deprivációk ártalomcsökkentés

Következmény függőség

prizonizáció

önállóság

törvénytisztelő életvezetés

Eredménye rekriminalizáció reszocializáció, rehabilitáció

Társadalmi hatások társadalmi elutasítás, előítéletek

és stigmatizáció

társadalmi elfogadás-befogadás,

Összegzés

A börtön intézményes megvalósulása (és a büntetés-végrehajtás egész rendszere) súlyos

ellentmondásokra, megoldatlan társadalmi-emberi problémákra hívja fel a figyelmet. A bűnelkövetés

napjainkban is a leggyakoribb és legkomolyabb társadalmi problémák között szerepel, fontos kérdés,

hogy a társadalom miként szankcionálja az elkövetőket. Ehhez azonban átgondolni szükséges a

paradigmák érvényességi körét és felhasználási lehetőségeit.

A dolgozatban azt próbáltam alátámasztani, hogy a paradigmák összecsúszása és párhuzamossága miatt a

börtönrendszer jelenleg egyetlen funkcióját sem képes betölteni! Nem valósul meg az elrettentés, mivel a

reformelvek is működnek, a börtön negatív környezete pedig megakadályozza a nevelési munka

eredményességét.

A reszocializáció lényege az lenne, hogy a korábbi bűnelkövető „megjavul”, nem fog újabb

bűncselekményt elkövetni. Ez leginkább a „nevelésen” (pozitív személyiségformálás) keresztül valósulhat

meg: a fogvatartottak önbecsülésének és felelősségérzetének fenntartása és fejlesztése, a társadalmi

hasznosság tudatának kialakítása a folyamat lényegi eleme. A nevelés azonban önmagában nem lehet cél,

csak az elítélt szabadulás utáni visszaillesztésének, a törvénytisztelő és konstruktív életvezetés

megalapozásának eszköze.

A börtönviszonyok megváltoztatásának szándéka a büntetés-végrehajtás területén főleg deklarációkban és

formai jegyekben fejeződik ki, a tényleges gyakorlat egészen más képet sugall. Sem a társadalom, sem az

igazságszolgáltatás nem kellően érzékeny, hogy akár etikai, akár szakmai okokból nagyobb hangsúlyt

fektessen a bűnelkövetők sorsának rendezésére.

A jelenlegi börtönhelyzet olyan látszatintézkedések sorát tartalmazza, melyek inkább a társadalom

időleges megnyugtatását szolgálják, nem a probléma valódi kezelését és megoldását. Ha a büntetés célja a

visszariasztás és elrettentés, akkor a rendszer létjogosultsága is kérdéses. A börtön nem tudja

megszüntetni a bűnözést, és erősen vitatható, hogy van-e visszatartó ereje.

Naivitás azt hinni, hogy az ellenálló és változásra, együttműködésre nem képes emberek valóban

sikeresen rehabilitálhatók egy olyan intézmény segítségével mely alapvető jellemzője a kényszer és a

közömbösség. El kell gondolkodni a kérdésen: lehet, hogy maguk az elvek és paradigmák azok melyek

érvénytelenek és működésképtelenek e kontextusban.

Napjainkban a büntető paradigma térnyerése látható, miközben a büntető szigor, a zéró tolerancia

széleskörű terjedése élénk társadalmi vitákat eredményez (Wacquant, 2001). Ez együtt jár a bűnelkövetők

egyre nagyobb számú bebörtönzésével és a mind szigorúbb társadalmi retorziókkal. Tudomásul kell

venni, hogy a széleskörű bebörtönzés összefügg a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével, a

munkalehetőségek hiányával, a szociális helyzet kilátástalanságával. A szegregációs bebörtönzés sok

esetben a társadalmi-kulturális előítéletekre épül rá, egy marginalizálódott csoportot kíván távol tartani,

megkönnyítve annak kivonását a társadalom testéből.

A büntető paradigma dominanciája annak ellenére tart, hogy a különböző országokban bebörtönzéssel

kapcsolatos kutatások nem tudnak összefüggést találni a börtönpopuláció emelkedése és a bűnözési ráták

változása között.

A kezelésre, emberibb bánásmódra épülő ideák börtönbeli jelenléte a hatalom, a társadalmi szankció és

büntetés hangsúlyosabb és érezhetőbb jelenlétének árnyaltabbá tételét, leplezését szolgálják. Talán a

képmutatás olyan rejtett és nehezen megfogható, hogy ez akadályozza meg a kialakult helyzettel való

szembenézést.

Irodalomjegyzék

Adler-Mueller-Laufer (2000): Kriminológia.Osiris Kiadó, Budapest.

Boros-Csetneky(2000): Börtönpszichológia. Rejtjel-RTF, Budapest.

Bosworth (2009) : Explaining U. S. imprisonment. SAGE Publications, California.

Christie Nils (2004): Büntetésipar. Osiris Kiadó, Budapest.

Dr Ruzsonyi Péter (2003): A büntetés-végrehajtási korrekciós nevelés új irányzatai. Büntetés-végrehajtási

Szakkönyvtár 2003/2.

Farkas Ákos (2002): A falra akasztott nádpálca. Osiris Kiadó, Budapest.

Fliegauf Gergely (2008): Mennyiben változott a börtön társadalmi funkciója az elmúlt ötven év során?

Börtönügyi Szemle 2008/1,2.

Foucault (1990): Felügyelet és büntetés. Gondolat Kiadó, Budapest.

Garland (2001): The Culture of Control. Oxford University Press, Oxford.

Kuhn (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat Kiadó, Budapest.

James Samuel Logan (2008): Good punishment? Eerdmans Publishing, Michigan.

Lewis Lyons (2005): A bűntetés története. Magyar Könyvklub, Budapest.

Lukács Tibor (1987): Szervezett dilemmánk: a börtön.Magvető Kiadó, Budapest.

Módos Tamás (1998): Büntetés-végrehajtási nevelés. Rejtjel, Budapest.

Módos Tamás (2003): A reszocializáció módszertana. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár 2003/3.

Wacquant Loic (2001): A nyomor börtönei. Helikon, Budapest.

Szerző adatai

Pankász Balázs

egyetemi tanársegéd

Pécsi Tudományegyetem

Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar

Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézet

Ergonómia és Munkapszichológia Intézeti Tanszék

Elérhetőség: pankasz@feek.pte.hu

PhD hallgató

Pécsi Tudományegyetem

Bölcsészettudományi Kar

Oktatás és Társadalom Doktori Iskola

Alprogram: Nevelésszociológia